Urania állatvilág. Madarak [PDF]

Zitiervorschau

ÁLLATVILÁG Madarak MÁSODIK, VÁLTOZATLAN KIADÁS

GONDOLAT KIADÓ • BUDAPEST 1978

A mű eredeti címe: URÁNIA TIERREICH • VÖGEL URÁNIA V E R L A G , BÉRLI N —LEI PZIG—JEN A

A kötet szerzője: DR. RER. NAT., GOTTFRIED Berlin

MAUERSBERGER,

Fordította: DR. KÉVE ANDRÁS

Szakmailag ellenőrizte: DR. BERETZK PÉTER DR. SIROKI ZOLTÁN DR. JÁNOSSY DÉNES DR. HORVÁTH LAJOS

A fordítást ellenőrizte: DR. BERETZK PÉTER

ISBN 963 280 676 x © U R Á N I A V E R L A G , L E I P Z I G — J ÉN A — B É R L I N © H U N G A R Y A N T R A N S L A T I O N D R . K É V E A N D R Á S , 1972

sr

•w

Tartalom

9 11 13 13 14 17 20 22 28 28 34 34 35 35 37 37 38 39 39 40 40 42 42 43 43 45 45 49 52 53 54 54 55 58 61 66 68 69 69

Előszó A fordító előszava Madarak osztálya — Aves Bevezetés A madártest felépítése A madarak életmódja A madarak földrajzi elterjedése A madarak fejlődéstörténete ; . Pingvin alkatúak rendje—Sphenisciformes . . Pingvinfélék családja — Spheniscidae 'a-., . Strucc alkatúak rendje—Struthioniformes . . Struccfélék családja — Struthionidae •; . Nandu alkatúak rendje — Rheiformes * . . Nandufélék családja — Rheidae . Kazuár alkatúak rendje — Casuariiformes . . Kazuárfélék családja — Casuariidae . . Emufélék családja — Dromaiidae . Kivi alkatúak rendje — Apterygiformes . . Kivifélék családja — Apterygidae . Tinamu alkatúak rendje — Tinamiformes . . Tinamufélék családja — Tinomidoe . Búvár alkatúak rendje — Gavi/fbrmes . . Búvárfélék családja — Gaviidae . Vöcsök alkatúak rendje — Podicipediformes . . Vöcsökfélék családja — Podicipedidae . Viharmadár alkatúak rendje — Procellarifformes . . Albatroszfélék családja — Diomedeidoe . . Viharmadárfélék családja — Procellariidae . . Viharfecskefélék családja — Hydrobatidae . . Lummavészmadárfélék családja — Pelecanoididae . Gödény alkatúak rendje — Pelecaniformes . . Trópusi madárfélék családja — Phaetontidae . . Gödényfélék családja — Pelecanidae . . Szulafélék családja — Sulidae . . Kárókatona- vagy kormoránfélék családja — Phalacrocoracidae . . Kígyónyakú madárfélék családja — Anhingidae . . Fregattmadárfélék családja — Fregatidae . Gólya alkatúak rendje — Ciconiiformes . . Gémfélék családja — Ardeidae

. . Gébicsfélék családja — Laniidae . . Pápaszemes gébicsfélék családja — Prionopidae . . Vangagébicsfélék családja — Vangidae ygosty/nak neveznek. Amennyire változatosak a madarak élőhelyei, olyan változatosak azok az anyagok is, amelyekkel táplálkoznak. A legapróbb élőlények és testes emlősök, a legkeményebb magvak éppen úgy, mint a folyékony nektár, áfák nedvei, méhviasz, csupasz csontok, valamint lábasfejűek puha húsa, félig oszlásnak indult dögök, undorító hulladékok — mind madártáplálék, s egyformán gazdára talál. Az ilyen változatos táplálékot nem lehet teljesen azonos szerszámmal megszerezni és feldolgozni. Ezért a táplálkozás sokoldalúsága nemcsak külső testi bélyegekben nyilvánul meg, hanem azoknak a belső szerveknek az alakulásában is, amelyek az emésztés szolgálatában állanak. A nyelvnek igen különböző szerep jut a táplálék

felvételében: semmiféle szerepe sincs például a gödények nyelvének, annyira kicsi, míg más madárcsoportok táplálkozásában a legfőbb szerepet tölti be, mint például az összes nektárt evő faj esetében. A nyelv szerkezetének sajátosságai szembeötlők a flamingók, a kolibrik, a harkályok, a papagájok és a gyapjasmadarak nyelvén. A finom tapintótestecskék, amelyek a nyelven, a garatban és a csőr szegélyén ülnek, továbbá az egyszerű ízlelőbimbók jelzik az ag^veYoneV, Trif&'éh kYt a táplálék. Sok madár esetében ezekhez még nyálmirigyek is járulnak, amelyek további különleges szerephez jutnak, pl. a sarlósfecskék ivadékgondozásában. A nyelőcső gyakran bámulatosán tágulékony, mint a gödény alkatúaké vagy a csontevő szakállas keselyűké. A ragadozók, tyúkok, galambok, papagájok és pintyek nyelőcsöve beggyé is tágul, amelyben a felhalmozott táplálékot az állat megpuhítja, előemészti. Olyan madaraknak, amelyek kemény táplálékkal — magvakkal vagy rovarokkal — táplálkoznak, feltűnően vastag falú, izmos a gyomra. Az erős, izmos gyomor a durva anyagokat szétdörzsöli, amiben gyakran homok és kisebb kavicsok is közreműködnek. A madaraknak ugyanis nincs fogazatuk a rágáshoz. A gyümölcsevők izmos gyomrának néha már nincs jelentősége, csak függvénye a mirigyes gyomornak. A zöld növényi részeket fogyasztó madarak bélbaktériumokra is rá vannak utalva, mert maguk nem képesek olyan fermentumok termelésére, amelyek a nehezen kikezdhető cellulózmolekulákat fel tudják bontani. Ez a folyamata páros vakbélben zajlik le, amelynek váladéka rendszerint nyálkásabb, mint a főbélé. A bél utolsó szakasza a kloáka, amely a bélsárból és az ide ömlő húgyból csaknem az összes vizet kivonja. Mindkettőt egyszerre üríti, a húgyot mint tömör fehér masszát, amely húgysavkristályokból ál). A kloákába nyílnak még a pete- és tojásvezetékek is.

A madarak életmódja Minden élőlény létezését két alapkövetelmény szabályozza vasszigorral: saját élete és a faj fenntartása. De míg a növények törzsfejlődésének hajtóereje az, hogy minél jobban alkalmazkodjanak a környezethez, addig az állatok fejlődésének iránya az, hogy csökkenjék a környezettői való függésük. A madaraknak a repülési képességükkel a talajhoz való szigorú kötöttségük meglazult, amivel a függetlenség újabb fokát érték el. így számos olyan lehetőségre tettek szert, amelyek folytán a fenti két alapkövetelménynek eleget tehetnek, amelyeknek a madarak is alá vannak vetve. A leghatalmasabb ösztön az eleség megkeresésének kényszere, valamint a holt és

élő környezet káros hatásainak az elhárítása. A szaporodási ösztön, a fajfenntartás uralkodik létük felett, és irányítja azt. Ezeknek az erőknek a hatása hozta létre a csodálatos formagazdagságot alakban és színezetben, továbbá életmegnyilvánulásaikat és célszerű cselekedeteiket, amely tulajdonságok számunkra annyira vonzóvá teszik a madarakat. E könyvben ebből a gazdagságból kívánunk egy keveset nyújtani. Ez a fejezet is az életmódnak csak néhány alapvonását taglalja, amely sok vagy csaknem az összes madárfajra érvényes. A madarak egyaránt otthonosak futásban, ugrándozásban, kapaszkodásban, úszásban, bukdácsolásban, sőt a „mindnégylábi" mászásban, a legsajátosabb mozgási módjuk azonban a repülés. Tollazat nélkül repülési teljesítményeik, amelyek igen nagyok és minden más állatétól eltérők, nem lennének lehetségesek. A tollak hajlékonyak és könnyűk, de ugyanakkor szilárdak, egységesek, mégis hajlíthatok, és lehetővé teszik, hogy testfelületüket a kívánság szerint megváltoztathassák. Néhány szóval nehéz megértetni, hogy milyen erők érvényesülnek és válnak hatékonnyá a csapkodó szárnyon, röviden: hogyan hasznosítja a madár a levegőteret. Megvallhatjuk, hogy e tárgykörben még akadnak megoldatlan kérdések is. Meg kell elégednünk azzal, hogy a levegő ereje alulról erős nyomást gyakorol a szárnyra, felülről pedig sodrohatást. Ezek együttesen tartják a madarat a levegőben, és ugyanakkor előre is tolják. A szárny szabása, a szárnycsapások iránya és száma szerint más-más repülési módok alakulnak ki. A kolibri viharos sebességgel csapkodó, mesés lebegése, á" sarlósfecske fékezhetetlen nyilallása, a bozótjárók nehézkes szárnycsapása vagy a gémek erőteljes evezése stb. jó példái a repülés változatosságának. Természetes, hogy a madarak által elért sebességek már régen nem hasonlíthatók össze a repülőgépekével. Még a sebes sarlósfecske is sokkal lassúbb, mint egy kétmotoros utasszállító gép. A repülés egy különleges módjára, a vitorlázásra csak a nagyobb testű madarak alkalmasak. Szárnycsapás nélkül, csupán a szél felhajtó erejére bízva magát, néhány faj órákig a levegőben tud maradni. Az albatroszok „dinamikus" vitorlázórepülése szemléltető példa erre. A levegő ereje folytán az erős mozgás az evezőket nagyon igénybe veszi, sőt e külső hatásokat megsínyli a tollazat többi része is. Ezért van szükség a tó 11 ázat időről időre való megújulására. Ez a tollváltás a vedlés, amely nem minden madárfajon zajlik le egyformán. A közös vonás, hogy a vedlés miatt korlátozott mozgásuk időtartama minél jobban lerövidüljön, vagy pedig a mozgási korlátozottságot a vedlés idejében valamiképpen elkerüljék. Azok a madarak, amelyek hosszú vándorútra mennek, rend-

17

szerint olyan időpontban vedlenek, hogy útjukat friss tollruhában kezdhessék meg. A vedlések közötti időszakok rendszerint évről évre azonosak maradnak. Ez alól rikító kivétel a királypingvin. A tollváltás más lehetőséget is nyújt, ami kevés madáron marad kihasználatlanul. T u d n i i l l i k az új tollazatnak nem kell ugyanolyannak lennie, mint amilyen a régi volt. A szerény fiatalkori ruházatot a tarka öregkori, a pompás nászruhát a rendszeres vedlés alkalmából kevésbé feltűnő díszek váltják fel. Néhány szalonkafajnak még az a pazarlás is kijut, hogy évente háromszor változtatja tollruháját. A madár évszakos életritmusai igen szigorú szabályoknak engedelmeskednek. Ezek szabják meg a kedvező sorrendet a sok erőt igénybe vevő ved lés és szaporodás, gyakran még a vonulás, valamint a nyugalmi időszak között is. Rendszerint ez a sorrend sem áll m i n d i g összhangban az évszakokkal. Kivételek azonban találhatók a pingvinek, albatroszok és csérek esetében. A fajfenntartás, az utódok létrehozása megköveteli, hogy a hímek és tojók találkozzanak, s csírasejtjeik egyesüljenek. Szűznemzéssel, a megterméketlenítetlen tojásokból fiókák nem lesznek, kivéve a házi pulykánál tapasztalt egyes eseteket. A párosodás előtt cselekmények sorozata zajlik le, amit dürgésnek hívunk, és ebben rendszerint a hím a kezdeményező. A dürgés azonban egymagában nem vonja maga után a hím és a tojó közeledését, ehhez az is szükséges, hogy mindkét ivar azonos fajhoz tartozzon. Ezért a dürgés mozzanatai éppen annyira változatosak, mint a fajok külseje; gyakran a dürgés még ennél is jobban különbözik. Egészen friss felismerés, hogy a viselkedés a fajt éppen annyira jellemzi, m i n t a testi sajátosságok. Erről majd részletesebben beszélünk a récék és sirályok ismertetésekor. A dürgés, a bemutatkozás, az udvarlás és a fajfelismerés együttvéve sokféle tulajdonságokon épül fel. A dürgő madár a lehető leghatásosabb tartással és mozgással színeket csillogtat és testalakot ölt, kifejezésre juttatja testi képességeit, ezáltal a partnernek azokat a jelzéseket (szignálokat) adja, amelyek azt ingerlik. De ez nemcsak a dürgő madárra á l l . Az ének m i n t az udvarlás eszköze, nem csupán a madarak sajátossága; a madárének — nemcsak az emberi érzékelés szerint — f e l ü l m ú l j a mindazt, amit ezen a téren az állatok teljesíteni tudnak. Ami a madár torkán kitódul, az dallamosságban és felépítésben egyaránt m i n d u n t a l a n arra indít, hogy az emberi zenével hasonlítsuk össze. A népi és a művészi zenében gyakorta t a l á l u n k madárhangokat. Ludwig von Beethoven a VI. (F-dúr vagy „Pastorale") szimfóniájában a madárénekkel teli tavaszi nap boldog érzését énekli meg, és elismerte, hogy a citromsármányok,

18

a fürjek, a fülemilék és a kakukkok is segítettek neki a komponálásban. Számunkra elképzelhetetlen a tavaszi erdő madárdal n é l k ü l ; minden tájnak megvan a maga zenéje. Itthon a tapasztalt madárismerőt bekötött szemmel ismeretlen terepre vihetjük ki, és bámulatos pontossággal meg tudja mondani, hogy milyen körülötte a táj. A madarak a legkülönbözőbb hangokat adják, az érdes zörejtől a szépen csengő és változatos énekig. Minden hangnak megvan a szorosan meghatározott jelentősége, a madár a fajtársak részére jelzi tartózkodási helyét, hangulatát, szándékát vagy éppen a tulajdonjogát, így fejezi ki hangulat-állapotát, a fenyegetést, a kéregetést s félelmet, hirdeti revírjének (körzetének) határát, és szolgáljaa dürgést is. A hangadásra a madarak mindent felhasználhatnak. A kivik hallhatóan lábukkal topognak; a galambok szárnyukat csapják össze; a gólyák és a futókakukkok csőrükkel kelepeinek; egyes madarak sajátos hangképzésre képesek, az emésztőcsatornájukat vagy a légzsákjaikat levegővel telítik, majd ezt a levegőt kibocsátják, és zörejes hangot hallatnak. Vannak hangok, amelyek az evezőtol laktól keletkeznek, s e célból ezek a tollak különleges felépítésűek. A récék, tyúkok, túzokok, galambok, kolibrik, estifecskék, kotingák és csirögék között akadnak fajok, amelyek evezőtollaikkal csalnak elő hangokat; a sárszalonka a faroktollait szólaltatja meg. Végül sok harkály ismert módon még „szerszámot" is igénybe vesz, amellyel messzire hallatja magát. A legtöbb madárhang azonban a gégefőben keletkezik. Ez a szerv semmi esetre sem azonosítható az emlősök hangadószervével. A madaraknak sajátos képződményük van ott, ahol a légcső a bronchusokba ágazik el, ez az „alsó gégefő", az un. „syrinx", amely a légcső egyes részeiből vagy a bronchusokból, vagy mindkettőből alakul ki. A levegő áramlása folytán lebegő bőrképződmények és a megfeszíthető vagy lazítható kettős izom adják a valódi hangképeket. A syrinx teljesen hiányzik a csaknem néma újvilági keselyűkből és a gólyákból; legfejlettebbek az énekesmadarakban, amelyek a legtökéletesebben tudnak énekelni. Az ének gyakran nem születik együtt a madarakkal, hanem részben vagy teljességében meg kell t a n u l n i u k azt. Néhány faj éneke hangkészletét kiegészíti idegen hangokkal; ezek a hangutánzások közismertek néhány kiváló énekes, de mindenekelőtt a varjúfélék és a papagájok esetében, amelyek „beszélni" is megtanulnak. A m i n t a költés ideje közeledik, az összes madár igyekszik a neki megfelelő tájékon körzetét biztosítani. Itt épül később a fészke, és itt rendeződnek a táplálékforrások. A madár elfoglalja revírjét, és azt fenyegető mozdulatokkal védi, de ha kell, elég gyak-

ran elkeseredett küzdelmet vív csőrrel, lábbal és szárnnyal, amelyek néha véres kimenetelűek. A revír tulajdonjogát sok madár énekével jelzi, hirdeti. A revírhez tágas táplálkozási körzet is tartozhat, főleg a nagyobb ragadozómadarakéhoz. A telepesen fészkelő fajok fészekkörzete csak csőrcsípésnyi távolságra terjed. Ha a dürgéssel és a küzdelemteli veszekedésekkel megszerezte a madár a párját és revírjét, megkezdődhet a költés. A különböző ivarok viszonya semmiképpen sem egyforma. A párok együttlétének időtartama a legkülönbözőbb. A pajzsos cankók, néhány tyúkféle, a piprák, a paradicsommadarak és mások esetében az alkatuk és színük folytán feltűnő hímek dürgő csapatokban lépnek a színre. Az egyszerű színezetű tojók ezeket a pontokat keresik fel anélkül, hogy párba állnának. Csupán párzanak, s a költést egymagukban végzik. Ezzel szemben a ludak életre szóló „házasságot" kötnek. A madarak túlnyomó része csupán egy költési időszakra köt kapcsolatot. De mivel igen sok faj egyedei a következő évben is ugyanazt a revírt foglalják el, a régi párok megújítják kapcsolatukat. Párzáskor a két ivar egymáshoz szorítja kloákáját. A csírasejtet közvetítő hím ivarszerve csak a struccoknak és velük rokon fajoknak, továbbá a récékkel rokon fajoknak és néhány más madárfajnak van. A megtermékenyített tojást, amely összetételében hasonlatos a tyúktojáshoz, korai állapotban tojjak le, és kiköltéséhez még hosszú időre van szükség. A tojások színezete igen változó, és csaknem minden színárnyalat megtalálható rajtuk. Egyes fajok tojásai rendkívül hasonlítanak egymásra, míg más fajoké között alig találunk két egyforma tojást; hoszszú gyakorlat alapján a jól felkészült szakember csaknem minden tojás gazdáját meg tudja nevezni. A környezet szabja meg, hogy a változatosság ellenére milyenek azok a szabályosságok, amelyek a tojások színezetét meghatározzák. Azoknak a fajoknak a tojásai, amelyek a talajon vagy más rendkívül veszélyeztetett helyeken költenek, rendszerint foltosak, s így beleolvadnak színezetükkel a környezetbe. A sötét odvakban költő madarak tojásai viszont mintázat nélküliek és fehérek. A fészekbe lerakott tojások száma főleg attól függ, hogy hány fiókát tudnak az öregek felnevelni, és a faj mennyi veszélynek van kitéve. Más szavakkal: milyen utódszám szükséges ahhoz, hogy az állomány megközelítőleg azonos maradjon. A nagy testű madarak rendszerint kevesebbet tojnak, mint a kis testűek. A trópusok lakói kevesebbet, mint a mérsékelt vagy hideg éghajlat alatt élők, amelyek még hosszú vándorútra is kényszerülnek. A hosszú életű madarak tojásainak száma kisebb, mint azoké, ame-

lyek a szabadban csak néhány évig élnek. Ha a tojások elpusztulnak, a legtöbb madár utána még tojik, esetleg új költésbe kezd. Egy zöldharkálytól folyamatosan elvettek egy tojást, és így egymás után 42 tojás lerakására kényszerítették. VVargo Kálmán a nyaktekerccsel 33 tojást tojatott az előbbi kísérletben. A házityúkok még nagyobb teljesítményekre képesek: az évi maximum 286 tojás, kivételes rekordok megközelítették a 300-at. Ezzel szemben más fajoknak csak bizonyos számú tojása érik be, így sok szalonkaféle négyet, a legtöbb galamb kettőt tojik. Ha ezek közül pusztul el egy, az utántojás ki van zárva. A tojások lerakása előtt az öreg madarak kiválasztják a költés helyét, de fészket nem minden madár rak. Némelyek a csupasz talajon kotlának, ülik fészekaljukat, mások hevenyészetten kikapart talajmélyedésbe tojnak, ismét mások valamilyen odúban költenek. Vannak fajok, amelyek más madarak fészkeit vagy odúját foglalják el. Ezzel szemben a függőcinegék, a csirögék és szövőmadarak művészien szövik fészkeiket öröklött, bonyolult mozgással. A fészeképítés módja éppen olyan sokoldalú, mint a fészek helye és anyaga. Gondoljunk csak arra, menynyire különbözik a búbosvöcsök, a gogó, a szalangána, a fazekasmadár vagy a szabómadár fészeképítménye. A tojások fejlődéséhez meghatározott állandó hőre van szükség. A lábastyúkok, és bizonyos időre néhány meleg égövi gyurgyóka is idegen hőforrást használ fel. De rendszerint a szülői test melege az a hő, amely a tojások fejlődését biztosítja. Rendszerint a tojó vagy mindkét szülő kotlik, ritkábban a hím. A legtöbb madár hasán csupasz folt keletkezik, amelynek szövete szivacsos, vérerek járják át, és ez adja át a test melegét a tojásnak. A kis énekesmadarak kotlásának időtartama rendszerint 11 nap. A költési idő ingadozása csaknem három hónapig terjedhet, mint a királyalbatrosz esetében. Nem függ azonban csupán a madár teste nagyságától, bizonyos környezet kedvező feltételei is befolyásolják. Mint az életjelenségek más megnyilvánulásában, itt sem állíthatunk fel általánosítható szigorú szabályosságokat. E kérdésben a kapcsolatok és függőségek szövevénye sokkal bonyolultabb. Viszont azoknak a tojásoknak a kotlási ideje, amelyeket szüleik más madárfajok alá csempésznek, már egyöntetűen meghatározott, mivel hátrányba kerülnének a fiókák, ha jóval későbben kelnének, mint mostohatestvéreik. Több madárcsoportban ez a kotlási élősködés jól fejlett; a kakukkok és csirögék esetében szemlélhetjük jól a költés, nevelés lefolyását. Amikoratojás héjának szilárdsága felenged, a felső csőrkáván ülő kemény „tojásfog" segítségével a fió19

kák feltörik és elhagyják a tojást. A fiókák fejlettsége ebben az időpontban igen változó. A harkályok kikelésükkor magatehetetlenek, kicsinyek, csupaszok és vakok, szüleikre nem is hasonlítanak. A lábastyúkok fiókái viszont közvetlenül a kibújás után már néhány méterre tudnak repülni, így nincsenek rászorulva szüleik gondozására. A fészeklakók közé tartoznak a viharmadár alkatúak, a gödény alkatúak, a gázlók, a ragadozók, a galambok rendje mind; ezek csupaszon vagy piheruhában kelnek ki, és még hetekig a fészekben tartózkodnak. Némelyek elhagyják fészküket, mielőtt repülni tudnának, de még egy ideig ezután is gondozzák őket szüleik. A fészekhagyók — miután a bársonyos pihebundájuk megszárad — hamar ott hagyják fészküket, és követik szüleiket. A táplálékot az első időben a szülőktől kapják, vagy már önállóan szerzik. Középúton állanak a sirályok és csérek fiókái mint helyhez ragaszkodók. Ezek elhagyják fészküket, de annak közelében egy bizonyos helyen gondozzák őket szüleik. A fiókák rendszerint ugyanazt a táplálékot kapják, amit szüleik fogyasztanak, nemritkán már előemésztett állapotban. A galambok és a flamingók nedvekkel táplálják fiókáikat, ami összetételében hasonló az emlősállatok tejéhez. A sebes repüléssel járó magas energiafelhasználás a madarat élénk anyagcserére kényszeríti, így a felvett táplálékot hamar megemészti. A kis madarak táplálékszükséglete igen magas; míg a nagy testű madarak beérik saját súlyuk egytizedével, addig a kis madaraknak súlyuknak csaknem egyharmadára van szükségük, az apró kolibriknek pedig testük súlyának még kétszeresére is. A tartalékolás különböző módjáról gondoskodnak arra az időszakra, amikor kevés táplálékhoz juthatnak. Csak ritkán dugnak el tartalékokat, pl. egyes varjúfélék, cinegék, csuszkák. Sok vonuló madár hosszú vándorútja előtt, amelynek során kevés ideje van eleséget keresni, jelentős zsírkészletet halmoz fel testében. A felhalmozásra elő kell készülnie; ilyenkor szervezetében csökken az alapanyagcsere. A tartalékolás hiánya különösen súlyosan érintené a kolibriket, amelyek éjjeli vonulásuk kedvezőtlen feltételei között éhen pusztulnának. Ezt akadályozza meg a változó hőmérsékletű állatokéra emlékeztető csökkent alapanyagcsere. Hasonlóképpen cselekednek a fiatal sarlósfecskék. Az egyik estifecskefajon téliálomszerű állapotot is megfigyeltek. Igen magas kort érhetnek meg fogságban a madarak, ahol a szabad környezet kedvezőtlen hatásaitól és ellenségeiktől védve vannak. A szabadban viszont kevesen érik meg az öregkori elhullást. A gerinctelen állatok vagy a halak utódaihoz viszonyítva a tojások száma alacsony, mert a fióka gondos nevelése

20

nem enged meg többletet, így is sokkal több fiatalt kell a madaraknak nevelniük, mint ahány megéri az ivarérettséget. A madarak halandósága különösen az első életévben magas; az énekesrigóké 80%-ot is elér. Későbbi korban jelentősen növekszik életképességük. Az ezzel összefüggő képességekre számos felvilágosítást nyújtott a gyűrűzés, ez a legnagyobbszabású szabadtéri kísérlet, amelyet állatokon végeztek, noha eredetileg csak a madárvonulás kutatására tervezték. A gyűrűzésnek köszönhető adatokból tudjuk, hogy mi az a legmagasabb életkor, amit a madarak a szabadban megérhetnek. A 30 évnél idősebb gyűrűzött madarak eddig a sirályok és szalonkafélék soraiból kerültek ki. A madarak nem magánosán élnek, nem is mint családokra elkülönült csoportok. Még ahol a párok elég távol laknak egymástól, és nincs egyedi kapcsolatuk, ott is a szaporodási közösséghez való tartozás tartja össze őket, amit ismételten megerősít a születés helyéhez való ragaszkodás vagy a megelőző költés. Az ilyen közösségek — populációk — állandóan cserélik egymás közt örökletes tulajdonságaikat, igazi egységeket alkotnak, amelynek alakjában a faj fenntartja magát és fejlődik. Ezekre az egységekre hatnak a környezet kedvezőtlen és kedvező viszonyai, és a hatások kiegyenlítőén szabályozzák fejlődésüket. A kemény telek, a szárazság, a táplálékhiány vagy más tényezők okozta nagy veszteségeket feltűnő gyorsan helyre tudják hozni. Másfelől a települési sűrűség mértéktelen növekedését, amely mindnyájuk életrevalóságát fenyegeti — az ugyanolyan mértékben emelkedő halandóság fékezi. Az egymás ellen ható erőknek ez a bonyolult összhatása bizonyos egyensúlyt eredményez, ami önmagát tartja fenn addig, amíg a külső körülmények alapvetően meg nem változnak, és új hozzáállásra nem kényszerítik az állományt. Kétségtelen, hogy az ember saját szükségletei folytán elég gyakran oktalanságból a jól szabályozott egyensúlyt megbontja, amiről a következőkben még sokat kell beszélni.

A madarak földrajzi elterjedése A Földön kereken 8600 madárfaj él, ám elterjedésük korántsem egyenletes a Föld felületén. Európában 430 faj költ, a sokkal kiterjedtebb antarktikus szárazföldön alig több mint egy tucat, ezzel szemben Kolumbiában, amely csak egytizede Európa területének, körülbelül 1000. Eltekintve a kis tengeri szigetek néhány lakójától, nem találunk két fajt sem, amelyek pontosan ugyanakkora területen élnek. Másrészt viszont sok faj elterjedésének határa nagy távolságokon csodálatos pontossággal esik egybe.

A kutatók ezen kívül — miután a fajok tömegét rokonság szerint csoportokba osztották — igen korán felfigyeltek arra, hogy bizonyos törvényszerűségeknek kell lenniük, amelyek az elterjedések alapjául szolgálnak, s ezekre fényt kell deríteni. Nem lehet vakvéletlen, hogy a kolibrik, csirögék és a tirannuszok csak Amerikában élnek, ahol hiába keresnénk nektármadarakat, seregélyeket vagy poszátákat; az északi tengerekről hiányoznak a pingvinek, a déliekről az alkák. Az az egyedülálló varázs, ami a madárvilág sokoldalúságából sugárzik, sok lelkes fiatalt csábított arra, hogy utánajárjanak atávolban, és otthon is, szárnyas barátaiknak; termékeny eszmecserét keressenek a hasongondolkodókkal és a kutatókkal. Ennek köszönhető, hogy ma már elég pontosan ismerjük csaknem valamennyi madárfaj elterjedését. Mint más tudományos területen is, a madártan tudománya volt és van hivatva érthetővé tenni számunkra az állatok elterjedésében rejlő törvényszerűségeket. A Föld felületének az a régiókra való beosztása, amelyet a madarak elterjedésében az angol Philip Lutley Sdater kutató 1858-ban felismert, lényeges vonásaiban még ma is az egész állattanban használatos. A madarak költési területe kiterjedésében rendkívül változatos. Egyetlen madárfaj sem honos az egész világon. Figyelmen kívül hagyva a sok helyre betelepített háziverebet, a három legmesszebb elterjedt madárfaj közül a vándorsólyom hiányzik Dél-Amerika nagy részében, a vízityúk ÉszakkeletÁzsiában, a gyöngybagoly Ázsia nagyobbik részében. A madarak többségének nincs ekkora elterjedése; néhány faj pedig csak egész kis területen él. Egy kis pacsirtafaj csak a Zöld-foki-szigetek egyikén található, ott is legfeljebb 800 hektárnyi területen; még kisebb területre, 500 hektárra terjed egyik guvatfaj élettere a Galápagos-szigeteken. Az ilyen összehasonlítás felveti azt a kérdést, hogy mely körülmények szabják meg a területi elterjedés határait. Eltekintve néhány röpképtelen szigetlakó madártól, a madarak mozgási képessége alig szabhat korlátot egy faj elterjedésének. Számos kis énekesmadárnak pl. sikerült átrepülnie az Atlanti-óceánt. A madarak teljesen egyöntetű megoszlását megakadályozó, de ugyanakkor az alakok tömeges kialakulására és fennmaradására lehetőséget nyújtó igazi okokat abban kell inkább keresnünk, hogy minden fajnak egészen határozott és faji l ág eltérő igényei vannak a környezettel szemben. Ahol a madárfaj, de általánosságban egy állatfaj ezeket a feltételeket nem találja meg, ott tartósan nem is maradhat meg, hacsak örökletes átalakulása lehetővé nem teszi határainak áttörését. Magunk is könnyen felismerhetjük a korlátokat, ha azokra az alapvető tájváltozá-

sokra gondolunk, amelyek napjainkban történnek. A szárazföldi madarakat a tengerek, az erdők lakóit a sivatagok és sztyeppék, a magashegységek, tengerpartok vagy száraz területek pedig a mocsarak és tundrák költő madarait riasztják vissza. A korlátok más madarakra is nyilvánvalók: az élősködő módon szaporító fajok kötve vannak a gazdamadarak előfordulásához, a táplálkozási specialisták a táplálékukhoz, mint pl. a csigaevő guvatdarvak, a kampós csőrű rétihéja, a csigászó kánya a megfelelő csigafajokhoz, vagy az olajtartalmú gyümölcsöket fogyasztó pálmakeselyű a neki megfelelő fő táplálékforrás kiterjedéséhez. Gyakori azonban az az eset, hogy nem ismerjük pontosan, milyen lényeges kapcsolat fűzi a madarat környezetéhez, s így arra sem tudunk feleletet adni, miért szakad meg az elterjedési területe ott, és nem máshol. Csak annyit tudunk, hogy ilyen esetekben sem a vak véletlen játszik közre. Néha közeli rokon állatok kölcsönösen óvakodnak átlépni a szomszédos terület határát, mert két faj — amelynek azonosak a környezettel való kapcsolatai — sohasem tud egymás mellett élni úgy, hogy önállóságát ne veszélyeztetné. Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy az elterjedés határai egyszer s mindenkorra adva vannak, legalábbis hosszú időre. Sok madárfaj nincs olyan mereven kötve az igényeihez, mert kedvező viszonyok között olyan területeket is megszáll, amelyeket máskülönben elkerülne. Gyakran tapasztalható az időjárás ingadozásaira érzékeny fajok terjeszkedése vagy visszaszorulása. Ilyen jelenségek szemünk előtt játszódnak le, ami az állatok fejlődésének történetében rendkívüli jelentőséggel bír. A körülmények kedvező volta nagyobb szaporulatra ad alkalmat, ha azonban a terület felvevőképessége korlátozott, akkor a faj terjeszkedésre kényszerül, feltéve, hogy másutt is talál alkalmas élőhelyet. Napjainkban a legszembetűnőbb példák erre a pásztorgém és a balkáni gerle terjeszkedése. Régebben, amikor a madarak félreeső területeken bőven találtak még el nem foglalt élőhelyeket, az idegenből betolakodó könnyen megtelepedhetett ott, s így különféle alkalmazkodási módok fejlődhettek ki. A hawaii gyapjasmadarak és a galápagosi pintyek szemléltetik ezt a folyamatot a legvilágosabban. Sok madár egész életén át születése helyéhez ragaszkodik, és szűk körzetéből, amely gyakran csak néhány száz méter átmérőjű, nem távolodik el. Mások ellenben évente cserélik otthonukat távoli, gyakran sok ezer km távolságban levő élőhellyel. Mindenütt a világon hosszú idő óta foglalkoztatja a kutatókat és az őket támogató amatőr madarászokat a madárvonulás lebilincselő jelensége. Távcsövekkel, fogóhálókkal és a korszerű technika nyújtotta 21

1$ • í

legtökéletesebb segédeszközökkel keresnek feleletet sok kérdésre: mikor és hová vonulnak a madarak; milyen útvonalat követnek; milyen gyorsan győzik le a távolságokat; mi irányítja őket az oda- és visszavezető útjukon; mi indítja meg a vonulást, a hazatérést; mi hajtja továbbá a pihenőket; és általában miért vonulnak a madarak? Legkönnyebben oldható meg (ti. szemmel és füllel) az első kérdés, míg a következő háromra szinte áttekinthetetlen tömegű felvilágosítással szolgált a világszerte elterjedt madárgyűrűzés, amely ma is csaknem naponta hoz újabb eredményeket. Sok millió madárra tettek már könnyű fémgyűrűt, amely ha — gyakran évek múlva — megtalálják, felvilágosítást nyújthat viselője élettörténetének egy fejezetéről. Sokkal nehezebben válaszolhatók meg a többi kérdések. A kutatók szorgalma és sok szellemesen beindított kísérlete számos kérdést érlelt meg eddig is, de azokra végleges feleleteket még nem merünk adni. Számos vonuló madárnak bámulatos teljesítménye az a képesség, hogy hatalmas területeken át történt vándorlás után ismét megtalálja azt a csöpp kis pontot, ahol egyszer fészke állott. Ebben minden bizonnyal sokféle tényező játszik közre, köztük az emlékezet is. A nappal vonuló seregélyről Gustav Kramer német kutató be tudta bizonyítani, hogy az égen a Nap állása alapján tud tájékozódni; ismeri annak pályáját, de még a földrajzi szélességek alatti eltéréseit is. De nincs még tisztázva az, hogy miként tájékozódnak az éjszaka vonuló madarak. Néhány kísérlet arra utal, hogy talán a csillagos égbolt az útmutatójuk. Minden bizonnyal nem vezethető vissza egyetlen okra az összes madárvonulás, már csak azért sem, mert nem mindegyik a költés és a telelés helye között zajlik le. De a vonulásoknak közös vonásuk, hogy a madarat olyan vidékre vezeti, ahol megtalálja szükséges táplálékát; s így elvileg biztosítva van — ha nem is minden egyes esetben —, hogy egész éven keresztül jóllakjék. A magashegységi madarak a kedvezőtlen évszakban a völgyek felé vonulnak, míg a sztyeppék madarai szárazság idején a nedvesebb vidékeket, az északi rovarevő madarak pedig a zsákmányban gazdagabb déli tájakat keresik fel; mások a költési időn kívül szerte kóborolnak a vidéken. Az északi télben akad madár, amely elpusztul, mivel az a rövid, alig pár óra, amikor világos van, nem bizonyul elegendőnek a napi táplálékszükséglet kielégítésére. Az összes olyan madárnak, amelyek ilyen vándorlásra szánják magukat, és azt szerencsésen át is vészelik, kedvezőbb kilátásaik vannak, mint azoknak, amelyek hazájukban maradnak, hogy a következő évben költhessenek, és a fajt fenntartsák, így fejlődtek ki végül a szigorú vonulás! szokások, ame-

22

lyek átöröklődtek az utódokra is. A vonulás! ösztön, a kóborlás! és a táplálékkeresési ösztön bizonnyal még sokkal ősibb, mint a repülés, amely megszabadította a madarat a szűk élettérhez való kötöttségtől. Nem mindig csak a táplálékhiány az oka annak, hogy a madár útra szánja el magát. A sarlósfecskék, a sárgarigó és sok más faj hazájukat még akkor elhagyják, amikor a táplálék, a zsákmány teljes bőségben van. Még mindig nem tudjuk tehát pontosan, hogy mi indítja meg a madárvonulást. Gyakran a nappal tartamának változása játszik szerepet benne. Ez azoknak a kérdéseknek egyike, amelyeket a madarak feladnak nekünk, s amelyekre a jövőnek kell választ adnia.

A madarak fejlődéstörténete Körülbelül 200 millió éve a madarak története azzal kezdődött, hogy a sok irányban fejlődésnek indult szauruszok (gyíkok) csoportjából kis termetű, négylábú állatok új életteret kíséreltek meg elfoglalni: a szabad légteret. Ilyen kezdeményezések az állatvilág legkülönbözőbb csoportjaiban (ízeltlábúak, halak, szauruszok és más hüllők, kétéltűek, emlősök) elég sokfelé felismerhetők. A természet ilyenszerű kísérletei közül alig járt valamelyik sikerrel, mivel a test felépítése, munka-beállítottsága folytán már előfeltételei is kedvezőtlenek voltak ahhoz, hogy az állat uralhassa a levegőteret. Amikor azonban a kísérlet sikerrel járt a rovarok és a madarak, részben a denevérek esetében, akkor ez új életforma az élőhelyek egész világát nyitotta meg, amelyet betöltötték, és amelyhez sokoldalúan alkalmazkodni tudtak. Ez a folyamat sok millió évig tartott, s a repülő rovarok és madarak sokaságát alakította ki, amelyeket ma is láthatunk. Bár a tollas madarak sokkal kevesebb fajt számlálnak, mint a rovarok, mégis a Föld legváltozatosabb életfeltételeit hasznosították, még a rendkívülieket is, amilyenek a magashegységek, a kősivatagok, és az örök jég zónája. Mindenütt találhatók madarak, ahol a környezet létüket biztosította, és ahol a külvilág káros erőinek kemény támadásait csodálatos módon el tudták hárítani. Élőhelyeik sokoldalú feltételei teszik próbára a madaraknak azokat a képességeit, hogy környezetüket minél változatosabban használhassák ki. Ezért keletkeztek annyira eltérő alkalmazkodási típusok, mint pl. a pingvinek és a harkályok, a kivik és a kolibrik, vagy a flamingók és a sarlósfecskék. Még homály fedi ennek a sokféle állatcsoportnak a kiindulópontját. Nem ismerjük — legalábbis nem teljes biztonsággal — azt a kis gyíkfélét, amelynek utódai a madarak őseivé alakultak át. Csupán annyi

bizonyos, hogy ez az ős rokonságban állott a hüllők Ezeket a leleteket — rendkívül nagy jelentőségük ősével. Már említettük azt, hogy mindkét állatcsomiatt — igen behatóan és sok szempontból feldolport szervezetének alapfelépítésében mennyi a kö- gozták. Az 1956-ban felfedezett ősmadárlelet arra zös vonás, amely világosan erre a rokonságra mutat. indította a tudósokat, hogy az előzőleg előkerült Ezt az őst, valószínűleg a Pseudosaurusnak nevezett, nyomatokat újabb szempontból tanulmányozzák. A bőséges ismeretek közül itt csak néhány tényt és kis húsevő gyíkfélék között kell keresnünk. Ezek közül egyes fajok (Euparkeria, Ornithosuchus) testé- feltételezést említhetünk meg. A csontozatban munek felépítésében vannak olyan vonások, amelyek tatkozó különbségek miatt a „londoni" és a „berelőfeltételei lehettek a madárrá való fejlődésnek. l i n i " példányokat (így nevezik őket, mivel az egyik Hátsó végtagjuk erősebben fejlett, mint a mellső: példányt a British Museum, a másikat a berlini a harmadik (középső) l á b u j j u k meghosszabbodott, Naturkundemuseum őrzi) több alkalomból két küés talán már alkalmas lehetett arra, hogy egymaga lönböző fajba, sőt nembe sorolták; a b e r l i n i ősmadarat Archaeornis s/e/nensí/nek nevezték el. Ezzel hordozza az egész testet, és így szabaddá tegye a „kezet". Az Euparkeria pikkelyes volt, s alakjuk foly- szemben más kutatók a fennálló különbségeket ivari tán a pikkelyek az első lépcsőt jelenthették a toll és korabeli bélyegnek tartják. A n n y i azonban bizoképződéséhez. A pikkelyek hosszant megnyúltak, nyos, hogy valamennyi példány közeli rokon. Az ősmadár nagyságában, körvonalaiban és lekereés felismerhető rajtuk a hosszanti tengely, amelyről finom lécek ágaznak le két oldalra. Többnyire az ál- kített szárnyával a szarkára (Pica) emlékeztet. Míg szauruszok csoportjából — a triász időszaktól — az ismertetett bélyegek és a hasi bordák megléte az vezetik le a hatalmas testű dinoszauruszok, a repülő ősi hüllőktől való leszármazásra utal, addig a szárnyhajlaton ülő ujjkarmok jelentősége a faágakon való szauruszok és a krokodilusok fejlődését. Hogy a madarak valóban az ál-szauruszokból származnak, kapaszkodásban kisebb, mert teljesen hasonlók azokhoz, amelyeket meg lehet találni a strucc (Struthio) az még nincs egyértelműen bebizonyítva. Nem ismerjük részleteiben a fejlődés útját, sem embrióin és a hoacin (Opisthocomus) fiatal példáazt, hogy a hüllőszerű elődökből miként alakultak ki nyain is. Ugyanilyen következtetés vonható le a láb a valódi madarak. Ha azonban zoológusainknak azt a alakjából amely madárszerű ülőláb. Hogy az Archoeofeladatot tűznénk ki, hogy ismertessék azt az állatot, pteryx már madárnak számít, arra a következő jeamely félúton állt fejlődésében, szóval nem igazi gyek utalnak: a farok, a szárny és a comb tollassága, h ü l l ő már, de még nem teljesen madár, bizonnyal a kulcscsontnak villáscsonttá való összeforrása, a ilyen leírást adnának: Testük felépítése nagyjából hátrafelé elnyújtott farcsont és a még nem teljesen mindkét állatcsoportéval azonos volt, vagyis azzal a csüddé összeforrott (pl. a réce-embriókon látható) csoporttal, amelyet Sauropsida néven szoktunk ösz- lábcsontok. Ilyen állatot már senki sem tartott volna szefoglalni. Akadtak még rajtuk jellegzetes hüllőnagyon eltérő, kis termetű szaurusznak sem, bárbélyegek, mint a fogakat viselő csőr, a horognyúlvám e n n y i különféle állatcsoport ősei is a szauruszok. nyok nélküli szabad bordák, a csigolyák felépítése, Valószínű, hogy az ArchoeofJteryx egész testét már hosszú, e l k ü l ö n ü l t csigolyákból álló farok, a mellső toll fedte, amelynek következménye, hogy állandó végtag alkata (önálló kézközépcsontok). Ezekkel hőmérsékletű és ebből kifolyólag a hüllőkétől elszemben állanak a madarakra utaló jellegzetes bélye- térő anyagcseréjű állat lehetett. Alapvonásaiban a gek, mint a tollak, a levegőtartalmú csöves csontok, szárny csontváza hasonló a ma élő madarakéhoz, bár valamint a hátsó végtag felépítése (a kifejlett csüd). még kevésbé egyszerűsödött. A nagy csöves csonAz ideálisan k i a l a k u l t köztes típus valóban élt a tok már üregesek voltak, amint ezt az 1956-ban jura időszakban, legalább 140 millió évvel ezelőtt. talált példány szerencsére bizonyítja. Hogy levegőt Nemcsak élt, hanem — hála a rendkívül kedvező tartalmaztak-e, és hogy a tüdővel kapcsolatban álló körülményeknek — jó állapotában ránk is maradt, légzsákokat működtették-e, azt nem t u d j u k . A komégpedig három példányban. Ez az Archaeopteryx ponyacsontok már messzemenőleg összeforrottak litthographica, amelyet a felső jurában (maim) kelet- egymással. kezett mészkőpalában a németországi Solenhoffen Az ősmadár agya kicsi volt, és ahogyan koponya(Frankén) környékén találtak. 1861-ben, 1877-ben, az alkatából megállapítható, a mai madarakra jellemző utolsó palalapokat pedig 1956-ban fedezték fel, ame- dudoraik bizonnyal még hiányoztak. Nyilván más lyek nemcsak az állat alkatát, és sok csontvázrész életmódot folytatott, m i n t a gyors és fordulékony formáját mutatják világosan, hanem számos toll — röptű utódai, amelyek számára fényhatások feldolevező- és faroktollak — lenyomatát is tartalmazzák gozása a szemben és az agyban rendkívül nagy jelen(l. a 29. old.-on az ábrát). 1860-ban is találtak egy 8 tőségű. Természetesen az ősmadár életmódjáról cm-es tollat, amely szintén Archoeopteryx-toll. csak feltételezéseink lehetnek. A testük felépítése

23

Az ősmadár (Archaeopteryx lithugraphica) a jura időszakban élt, kereken 140 millió éve; az itt ábrázolt példány a berlini Természettudományi Múzeumban található (összesen csak három példányt leltek)

A fogas b ú v á r (Hesperorn/s regalis) röpképtelen b ú v á r m a d á r , a felső kréta időszakban élt (Lelőhelye Kansas, Egyesült Á l l a m o k )

alapján ismert részletekből, valamint a lelet körülményeiből legvalószínűbb, hogy nem a lagúnáknál élt, nem a lerakódó üledékből, a megállapítható iszaplerakódásból került elő, hanem a környező erdőkben a ritkás fakoronákban lakott, amelyeket kapaszkodva ért el, és amelyek között siklórepüléssel röpködött, de nem lebegett, és nem szárnycsapásokkal szállt. Bár a megállapítások szerint mellcsontjának még nem volt taraja, ami a jól repülő madarakat jellemzi, mégis lehetett repülőképessége. Ugyanis a felső kar tapadófelületei arra mutatnak, hogy erős izmok tapadnak rajta, amelyek csak a szárny mozgatását szolgálhatták. A szárnyak tollai nagyon hasonlítanak a mai madarakéhoz (például a 11 kézevező közül az elsők zászlaja keskenyebb), de pihenés közben szárnyait valószínűleg nem tudta összecsukni, hanem le kellett lógatnia. Hosszú lábaival függőleges helyzetben ült az ágakon, amelyeket ülőlába hátrafelé álló első ujjával fogta át. Egyidejűleg más szauruszok is a levegőbe merészkedtek. Ezeknek a repülő szauruszoknak sokkal erősebb, rátermettebb repülőknek kellett lenniük, mint az ősmadaraknak, mégis csakhamar kihaltak anélkül, hogy sokoldalúan virágzó állatcsoport kiindulópontját alkothatták volna. Repülésük elvét, a karokon feszülő repülőhártya használatát csak később a denevérek „fedezték fel" újra. Az ősmadár felfedezése (1861) elősegítette Darwin származástanának (1859) elismerését, bár eleinte a felfedezés csaknem ismeretlen maradt. Elméletének helyességére Darwin nem kívánhatott volna találóbb bizonyítékot.

Néhány évvel ezelőtt Lerida (Spanyolország) mellett találtak egy jól megmaradt tollat, ugyancsak felső jura rétegekben, sőt még valamivel régebbi rétegben (Kimmeridgien). A tollgerincen az ágak és a sugarak csodálatosan jól felismerhetők. Ha ez a toll is Archaeopteryxé lenne, akkor ez azt bizonyítaná, hogy a faj már akkor igen elterjedt lehetett. De mindenképpen ez a legrégibb bizonyítéka annak, hogy madarak éltek akkor a Földön. A felső jurát követő kréta időszakból, amely kb. 120—130 m i l l i ó évvel ezelőtt kezdődött, csak kevés ásatag madármaradvány maradt fenn, de ezekből arra következtethetünk, hogy a feltörő újabb csoportok már különféle életterekbe is behatoltak, és tudtak alkalmazkodni azok feltételeihez. Az északamerikai Kansasban a felső kréta rétegeiben két madárfajnak csaknem teljes csontvázát találták. Ezek számos igazi madár ismertetőjegyeiben (csüd, a koponyacsontok erős összeforrása, az agyvelő kamraalkata), megegyeznek, de különben lényegesen elütnek egymástól. Az Ichthyornis victor sirály nagyságú, jól repülő madár volt, mert mellcsonti taraja erős. A fogakat tartalmazó állkapcsot azonban, amelyet azelőtt neki tulajdonítottak, az újabb vizsgálatok egy kis termetű, gyíkszerű Mosasaurus csontjának tartják. Ezzel szemben a csaknem másfél méter hoszszú, röpképtelen fogós búvár (Hesperornis regalis) mindkét állkapcsában a kis hegyes fogak sorban ültek. A mellső végtagja — a felsőkarcsont maradékát kivéve — elcsökevényesedett; mellcsontjának taraja nincs. Testének alkata kifejezetten emlékeztet a búvár életmódot folytató madarakéra, így a pingvine-

25

kére, de főleg a búvárokéra, amiből csaknem biztosan azokhoz hasonló életmódjára következtethetünk. Néhány egyéb alakról (Baptornis, Apatornis) hiányosabbak az ismereteink; a kréta időszak végén olyan madarak is megjelennek, amelyeket a gödény alkatúak, a gázlók és lúd aikatúak korai képviselőinek tarthatunk. A madarak osztályának a kréta időszak különféle környezetvilágában már jelentősen el kellett terjednie, és szét is kellett ágaznia, hiszen a harmadkor elején (eocén), amely 60 millió évnél régebben kezdődött, a mai madárrendek már eléggé képviselve voltak. Csak egyetlen példát említek: az eocénban már élt ragadozó madár. Európában és Észak-Amerikában egyaránt előfordult egy gyengén repülő, hoszszúlábú keselyű (Neocothortes grallator), amelynek testfelépítése azt bizonyítja, hogy talajon élő madár volt, s a mai újvilági keselyűk (Cathartidae) rokonságához sorolhatjuk. A harmadkor folyamán később az alaptípusok egyre finomabb tagolódása következett be, főként azokban az életterekben, amelyek feltételei napjainkig lényegében azonosak maradtak, mint pl. a vízi biotópok (tenger, tavak, partok). Olyan alkalmazkodó alakok jöttek így létre, amelyek máig is fennmaradtak, így azután az oligocénban — ami 20 millió évig tartó eocén után következett — számunkra olyan ismerős családok (sőt nemek is) éltek felismerhető formában, mint a pelikánok, kárókatonák (Phalacrocorax), bukó és úszó récék, sirályok (Larus), bíbicek (Vanellus) és mások. Legkésőbb pedig — a miocénban — megjelentek a pingvinek, amelyek már akkor teljesen felhagytak repülő életmódjukkai, és miként utódaik, teljesen a vízi élethez alkalmazkodtak. A pliocénban, amely kereken 10 millió évvel ezelőtt kezdődött, és egymillió évvel ezelőtt adta át helyét a pleisztocénnak, valószínűleg befejeződött a legtöbb madárcsoport kialakulása. Feltételezhető, hogy néhány fajnak már akkor kialakult a mai karaktere. Végül a pleisztocénban megtalálhatók az összes mai madártípusok. Ez a földtörténeti időszak mindenesetre nagyon sok újkori alakot hozott létre (az akkor élt madárfajok számát bőven 10 000-re becsülik). A további alfajokra való tagolódás — legalábbis részben — mai földtörténeti korunk eredménye. Egyik alfaj az ember szemeláttára alakult ki nem is száz év alatt. Ebből látható, hogy a harmadkor (tercier) tektonikus és éghajlati változásaival, a növénytakaró átalakulásaival Földünk mai arculatának alapvonalai kialakultak. Ezek fő vonásokban megszabták a madarak mai formagazdagságát. Sok madárfaj azonban nem tudta követni elég gyorsan az életfeltételek hirtelen változását, aminek következtében az átalakulás áldo-

26

zatai lettek. Ez érintette a pleisztocén időszak sok nagy testű madarát, ezért bizonyítható mindez olyan könnyen, így akkor még Észak-Amerikában két kondorfaj és hét sasfaj élt (ma csak egy, ill. kettő). Még feltűnőbb egyes ősibb fajok teljes eltűnése, amelyeknek közelebbi rokonai sem érték meg a jelenkort. Ezek közé kell sorolnunk két egészen különleges madáralakot, amelyek közül az egyiknek ábráját is adhatjuk (l. alább). Észak-Amerika és Európa (így a Hal|e melletti Geiseltal) idősebb eocén rétegeiből került elő aDiatryma nemnek több faja, amelyek talán darvaink őseihez állottak közel. Nemcsak nagy méreteik miatt tűnnek fel, hanem hatalmas koponyájuk, erős medencéjük és elcsökevényesedett szárnyuk miatt is. A Diatryma steini két méter magas volt. Csak körülbelül tíz éve annak, hogy Kaliforniában olyan madarat fedeztek fel (Osteodontornis orri), amely a tengerben élt, fogai voltak, ezek azonban nem mélyedtek be az állkapocsba (mint a Hesperornís, a hüllők és az emlősök fogai), hanem az állkapocs csontos kinövései voltak. Szárnyának fesztávolsága meghaladta a ma élő madarakét: körülbelül négy és fél méterre tudta kitárni, tehát nem sokkal kevesebbre, mint a pleisztocén rétegekben talált újvilági keselyű, a Teratornis incredibilis.

A korai eocén időszakban élt Diatryma giganteum az óriási, röpképtelen futómadarak csoportjába való, s a StruCCOkkal és moákkal ninrs rnl' :

;v~*e*"

mérsékelt égövi zónájában a Szahalin-szigetekig előfordul. A hím igen tarka madár: testalja szép rozsdabarna, szárnyán világos mező van, feje világosbarna, s farka ugyancsak világos. A többi három európai faj tojója hasonló színezetű, de azonnal felismerhetők tiszta fehér farcsíkjukról. Ezzel szemben a hímek főleg galambszürkék. Közülük legelterjedtebb a kékes rétihéja (Circus cyaneusj, északabbra hatol fel, mint a barna réti héja, azonkívül megszállta Amerikának a trópusokon kívül eső területeit is — Alaszkától a Tűzföldig. Fészkét szintén a talajon találjuk, de többnyire száraz vidéken. Legjobban megfelelnek számára a sztyeppék, prérik, lápok és más tágas, nyílt terepek. Gyors, alacsony repüléssel lepi meg áldozatát; zsákmányol mindenféle szárazföldi gerincest réce nagyságig, de rovarokat is. Magyarországon gyakori téli vendég, de csak néhány esetben költött gabonatáblák között. A többi réti héjafaj is hasonló életmódot folytat, még a kelet-ázsiai tarka réti héja (Circus melanoleucus) is. Ennek hímje a teste elején fekete, hasoldala fehér, háta feketés, fehéres és ezüstszürkés tarka. Az afrikai és madagaszkári odúhéja (Polyboroides radiatus) sokkal rövidebb csüdjével és életmódjában különbözik a többi réti héjától. Nagysága 60 cm, színezete inkább az énekes héjáéra emlékeztet, mint a réti héjákéra. Mindkét ivar alapszínezete ezüstszürke, a hím hasa sűrű fekete-fehér harántcsíkozású. Evezőihez hasonlóan farka felett széles fehér szalag húzódik. Nem i l l i k réti héjához a csupasz, sárga szem körüli bőr sem, még kevésbé vadászatának módszere. Ahogyan a többi ragadozó, az odúhéja is fog csúszómászókat, kis emlősöket, sőt néha pálmadiót is eszik, vadászatának további módszere csak ezt a fajt jellemzi. Gyakorta nagy ugrásokkal követi a füves sztyeppék sáskáit; viszont egyedülálló a ragadozóknál, hogy fák törzsén kúszik, és kifosztja a kis, odúban költő madarak fészkeit. Valószínűleg előnyére szolgál az, hogy csüdízületét kissé hátrafelé is tudja mozgatni. A fák ágai között felfüggesztett fészkeket, különösen a szövőmadarak fészkét keresi és fosztja. A család utolsó csoportja egy tucat fajt, főleg kígyóevőket ölel fel. Európában csak egyetlen képviselőjük van, a 70 cm-es kígyászölyv (Circaeetus gallicus), amely nálunk még kisebb számban fészkel, de Németországban már régen nem. Inkább a kontinens keleti és déli felében honos. Hazája felöleli az Atlasz-hegység országait és Délnyugat-Ázsiát is. Erdőségekben fészkel, kedveli a meleg, napos helyeket, a hangásokat, réteket és mészköves területeket, ahol kígyókat, gyíkokat és más csúszómászókat talál. Ezekből táplálkozik, és ezzel eteti fiait. A kígyó-

128

Az afrikai bukázósas (Theratopius ecaudatus) csodálatos repülő művészetének köszönheti német nevét („Gaukler" = mutatványos)

méreg rá nézve is ártalmas, éppúgy, mint minden más madárra, de a kígyó harapását ügyesen el tudja kerülni. Amikor kígyászölyvét látunk repülni, és csőréből a kígyó farka kilóg, biztosak lehetünk, hogy fiainak hord táplálékot. Bár alkalmilag kisebb emlősöket és madarakat is elfog, annyira a csúszómászókra van utalva, hogy télire kénytelen elhagyni északi hazáját, és a meleg Afrikát keresi fel. Felismerhető, ha csak a nagy vaskos fejét, nagy sárga szemeit, világos barnásszürke színezetét, fehér hasi oldalának világos harántsávoltságát említjük is. Afrika sztyeppéi és szavannái felett egyedülálló repülőművész tudományával mutatja be egy sasfaj mindazt, amire csak madárszárny képes. Igen hoszszú, keskeny és hegyes szárnyait magasra emelve siklik tova, percekig nyugodtan. E tarka, messze előrenyújtott fejű, de igen rövid farkú madár néha hirtelen szárnyait összecsapva, szinte bukfencet hányva zuhan lefelé, mintha megsebezték volna, majd pedig merész, meredek ívben szeli át a levegőt. „Tulajdonképpen le se írható ez a repülés" — mondja Brehm, aki a bukázó sast (Theratopius ecaudatus) gyakran látta, amint művészetét bemutatta. Ettől kapta a madár német nevét: „Gaukler", azaz mutatványos. Röptében csak ölyv nagyságú, de 1,80 m fesztávolságú madár éppen annyira összetéveszthetetlen pihenés közben is, amikor nagyon zömöknek és köpcösnek tűnik sűrű, hosszú tollakkal

borított fejével és hosszú szárnyaival, amelyek meszHalászsasfélék családja — Pandionidae sze túlnyúlnak farkán. Tarka képet mutat, mert alapszíne ércesfekete, csüdje és csupasz arci része piros, A ragadozó alkatúak rendjét „fegyverzetük", a csőr háta gesztenyebarna vagy izabellasárga, szárnya egy és lábak olyan világosan jellemzik, hogy még a gyarésze világosszürke, a szárnyalja fehér színezetű. korlatlan megfigyelő is felismerheti, közéjük tartoA bukázó sas kígyókon kívül — gazella nagyságig — zik-e egy bizonyos madár vagy sem. Testalkatában emlősökre vadászik; kedveli a dögöt is. Fészkét az egész csoport sokkal több hasonlatosságot mutat, fákra vagy termeszek várára rakja, s egy tojást tojik, mint bármely más madárrend, például a gázlók, a sirályok, az evezőlábúak vagy akár az énekesmadarak. amelyet hat hétig költ. Egyszerű barna színezetű fiai több mint négy hónapig őrzik a fészket. Farkuk Szervezetük alapfelépítése nyilván olyan kedvező, hogy a speciálisabb alkalmazkodás is csak kevés megmég nem olyan rövid, mint az öregeké. Öt-hat évbe változást igényelt; gondoljunk a kondorra, a pálmatelik, míg az öregkori tarka színezetet felveszik. Európában a 10 sólyomfajon kívül még 29 raga- keselyűre, a csigász kányára, a kígyászkeselyűre, a hárpiára vagy a kabasólyomra, amelyek a specializádozó faj él, ugyanígy a többi földrészen is. Elég szűk lódás példái. A halászsas (Pandion haliaeetus) kizáróterületen több faj tűri meg egymást anélkül, hogy a másikat közvetlen módon kiszorítaná. Ez csak azért lag ahhoz alkalmazkodott, hogy zuhanó- és bukórepülehetséges, mert élőhelyük, vadászási módjuk és táp- léssel eleven halakat zsákmányoljon. Alkatra alig különbözik a többi hasonló nagyságú ragadozótól, lálékuk megválogatása fajonként más és más. Vannak köztük erdei lakók és szomszédságukban olyan ra- csak ha közelebbről vizsgáljuk, akkor vesszük észre, gadozók, amelyeknek vadászterülete a szabad ég. hogy teste alkalmazkodott vadászatához. Nagy szemeinek látótengelye közelebb került egymáshoz, Vannak zuhanóröptű madarak és mellettük olyan mint általában a többi ragadozóé. Lábának tollazata fajok, amelyek gyalogolva keresik apró állatokból álló táplálékukat; akadnak szorosan egyfajta zsák- nagyon rövid, mert pl. ha „gatyája" lenne, az víz alá mányra specializálódott fajok, és mellettük olyanok, bukás közben csak ellenállásba ütközne. A sirályok amelyeknek megfelel bármi, amit megfoghatnak. esetéből már tudhatjuk, hogy valószínűleg testaljának fehér színezete sem véletlen, mivel a víz felett A legtöbb faj állandó hőmérsékletű („meleg vérű") állatokat eszik, de fogyaszt még a legnagyobb vá- szálló fehér madarak elől a halak kevésbé meneküllasztékkal kígyókat, békákat és halakat, rovarokat, nek. Fartőmirigye rendkívül fejlett, amelynek válatáskarákokat és csigákat, madártojásokat, dögöt és déka a tó 11 ázat vízállóságát biztosítja. Lába alkalmazcsontot, sőt még a gyümölcsöket is. A táplálkozás kodott a legmegfelelőbb életmódjához, hiszen a lámódjának ez a tarka sokrétűsége már egyszer gon- baknak jut az a nehéz feladat, hogy a sikamlós és dolkodóba ejthetné az embereket, mielőtt nagy- fickándozó zsákmányt megragadják és biztosítsák. Éles karmai nagyon hosszúk, és csaknem félhold vonalúan pálcát törnek a „ragadozók" felett. Fiatal halászsas (Pandion haliaeetus) a fészekben; ebben a tollazatban már nagyon hasonlít az öregekhez

fűi

alakban görbülnek be. Külső ujját hátra is tudja fordítani, így két-két ujjal biztosan ragadhatja meg a halat mindkét oldaláról. Ehhez segítségére van az ujjak talpi részének tüskés pikkel/ezettsége, amivel még a fát is reszelni lehetne. Dél-Ázsia bukó sasainak (Icthyophaga), amelyeket az előbbi családba sorolnak, valamint az ugyancsak halászó halászbaglyoknak (Ketupa) lábát hasonló alkalmazkodás jellemzi. Ilyen felszereltséggel indul a halászsas halászni, ahogyan ezt Moll találóan írja le: „A sas 10—15 m magasságban repül, a tó felett kutatva forgatja fejét, majd hirtelen szitáivá megáll, közben lábait lelógatja. Amennyiben szüksége van rá, a szitálás előtt megfordul, mivel napfénnyel szemben sohasem veti magát zsákmányára. Amikor már jól szemrevette áldozatát, behúzott szárnyakkal zuhan alá, és előretartott lábakkal tűnik el a magasra felfröcskölő vízben, amit távolról is jól megfigyelhetünk. Egy pillanatra eltűnik a megfigyelő szeme elől. De azonnal felmerül a hullámokból, karmaiban csillog az ezüstös zsákmány. Két-három m magasan a víz felett reptében megrázza tol lazát át, az esőként szerte hulló cseppek visszaesnek a tóba. A tollrázás közben veszít magasságából, s a hal még egyszer súrolja a vizet. Nehéz szárnycsapásokkal igyekszik a madár a partra." Gyakorta beteg halakat fog el, és ezzel csak hasznot hajt a halgazdaságnak. Káros voltát rendszerint erősen eltúlozzák, hiszen még az elfogott halak súlyát is könnyen túlbecsülhetik. Néha frissen elhullott halakat eszik, ha megszorul, más zsákmányra is fanyalodik; kisemlősöket és szárnyasokat zsákmányol. Nagysága 60—65 cm, fesztávolsága 1,70 m, színezete fehér és barna. Nagy tavak és folyók mellékét lakja; tengerparti vidékeken is megtelepszik. Az egész Földön megtalálható, kivéve a sarki tájakat, Dél-Amerikát, Dél-Ázsia és Afrika jó részét, Madagaszkárt, Új-Zélandot és a Hawaii-szigeteket, bár ezek közül is több helyen telel. Ugyanis az északi halászsasok vonulnak, így Magyarországon is csak átvonul. Közép-európai költőterületén márciustól szeptemberig időzik. Hatalmas fészkét néha másfél méteres ágakból építi. Ezeket gyakran röptében tördeli le a fákról. Fészkét többnyire fák koronájára rakja, s gyeptéglával, ágacskákkal, mohával és hasonló anyagokkal béleli ki. Néha fészkel távvezetékek oszlopain, néha sziklán, sőt a talajon is. Fészekalja többnyire három fehéres, durvabarna foltokkal pettyes tojás, amelyeket főként a tojó költ. Fiait kb. tíz hétig neveli a fészekben.

130

Sólyomfélék családja — Falconidae Az első madártani könyv, amelyet ismerünk, a „De arte venandi cum avibus" címet viseli, azaz a madarakkal folyó vadászat mesterségéről írták. A könyvet a XIII. század elején a Hohenstauf császár, II. Frigyes írta, akinek nagy madártani ismeretei voltak, és a solymászat ősrégi mesterségében is járatos vadász volt. Az idomított ragadozó madarakkal történő vadászat a keleti és közép-ázsiai népek körében már nagyon régen igen magas fokon állott, a középkorban Európában az udvarok is nagy lelkesedéssel űzték; századunkban sokfelé ismét feléledt. Mint egykor, ma is sasokat és héjákat használnak erre a célra, azonban minden idők legsóvárgottabb solymászmadarai a nagy testű vadászsólymok, amelyekért néha elképesztő árakat fizettek. A Falco nemzetség valódi sólymai mellett a kb. 60 fajt felölelő családnak vannak olyan alakjai is, amelyek igen elütnek a megszokott vadászatra termett madaraktól, mint pl. a sólyomkeselyűk. Valamennyinek azonban közös sajátossága — és ezzel elüt a többi ragadozótól — a csontos garatalkata, továbbá a sorrend, amelyben evezőiket vedlik. Tudniillik a ragadozók először a legbelső evezőt vedlik le, míg a sólymok a vedlést a negyedik evezővel kezdik. A sólymok szellemi képességeit többnyire nem sokra becsülik, pedig a sólymok nemcsak hangokat, zajokat és személyeket tudnak megkülönböztetni, hanem szellemileg azokkal bizonyos kapcsolatokat (asszociációkat) is tudnak összefüggésbe hozni. Megfigyelték, hogy pl. jó az emlékezőtehetségük is. Ezeket használja fel az ember, amikor sólymot vadászatra idomít. „A háziszárnyasokon kívül nincs olyan madár, amely az európai és ázsiai népek kultúrtörténetében ősidők óta olyan nagy szerepet játszott volna, mint a vadászat romantikájába annyira beleivódott vadászsólyom" (Stresemann). A vadászsólyom (Falco rusticolus) a valódi sólymok közt a legtermetesebb. Az erőteljes madár hossza jó 50 cm, szárnyának fesztávolsága több mint egy méter. Hazája a Föld északi féltekéje, délre Kamcsatkáig, Izland és Norvégia déli részéig. Grönland keleti partján a 80. szélességi foknál jóval északabbra is költ. Az Északi-sarkot egyetlen ragadozó madár sem közelíti meg annyira, mint a vadászsólyom. A legmagasabb északon a hóbagolylyal ugyanazon táplálékon él, vagyis lemmingekkel és hófajdokkal. Röptében nem vadászik olyan ügyesen, mint a vándorsólyom. Többnyire a levegőben üti le a repülő madarat, és csak a földön öli meg. Szibériában ősszel kíséri a dél felé húzódó hófajdokat, s ilyenkor megjelenik az ottani városokban is,

ahol varjakkal és házigalambokkal táplálkozik. Magyarországig sohasem jutott el, de még Németországban is ritkaság; néha a Keleti-tenger vidékén, de ott is csak ritkaságként fordul elő. Élőhelye a nyílt tundra, a kopár szirtek és a sziklás tengerpart. Négy barnás tojást tojik, ezeket négy hétig üli. Rendszerint keskeny sziklapárkányokon és sziklahasadékokban építi fészkét. Gyakran kiűzi fészkéből a hollót, a gatyás ölyvet vagy a vándorsólymot; a vadászsólyom nem ritka esetben az északi madárhegyek telepeiben fészkel. A kirepüléshez a fiókáknak 45 napi fejlődésre van szükségük. Tollazatúk sötétszürke, különben hasonló mintájú, mint az öregeké. A vadászsólyom példányai nem egyformán színesek: fehér testaljuk gyakran csak ritkásan foltos, sok madár tollazatából teljesen hiányzik a sötét festék. Ezeket a fehér vadászsólymokat már a középkorban is a legtöbbre becsülték. Dán sólyomvadászok évente járták Grönlandot, hogy vadászmadarakat szerezzenek a fejedelmek megajándékozására. Az akkoriban olyan elterjedt solymászatnak bizonyos népgazdasági jelentősége is volt, természetesen nem a jövedelmezőség miatt, hanem mert gyakorlásukhoz sok segéderőre volt szükség, a solymászmestertől a vadászinasig. A céh megteremtette a solym ásza t vadásznyelvét, amely a solymászok között a mai napig is fennmaradt, sőt néhány megjelölése megtalálható a madártan kifejezései között is. A legtöbb ilyen — az eredeti munkában megadott — példa magyarra nem is fordítható le. A „röptetés", az emberhez való szoktatás, a kívánt vadászatra történő idomítás a következőképpen zajlik le. A solymász a fészekből kiszedett és megfelelő „tépéssel" felnevelt fiókát, vagy pedig a már repülős korban fogott madarat — amelyekre a német solymásznyelven mindenre külön kifejezés van — a „vadászatban már járatos" fogott sólymot, a „Hagard"-ot, amely már a fogás idején is öregkori tollazatot viselt, először megszoktatja arra, hogy „az öklén tépje meg" a prédát. A vadász kezét erős kesztyű védi az éles karmok ellen. Rövidesen az öklén hordja madarát, amelyre az felugrik, és hosszabb távolságokra is ellovagolhat így vele. A solymász szíjon hordja madarát, amelyen csengettyű van. Ez árulja el a vadászó vagy az elszabadult sólyom hollétét. Ha már betanították egy bizonyos vadra, a solymász „kidobja" ökléről. Különösen hatásos látvány, ha a madár szabadon követi a lovasát. Ha megpillantja a vadat, amelyre idomították, ráveti magát, igyekszik levágni és lefogni. Ritkán adódik ma már alkalom arra, hogy nagy sólymokkal láthassunk vadászni, mivel ezeK csaknem mindenfelé szigorú védelem alatt állanak, és így alig jutnak hozzá a solymászok. De nem kevésbé meg-

ragadó a solymászat látványa a gyakran öklön hordozott héjával. Csaknem ugyanígy áhítoztak a solymászok a „szaker" vagy kerecsensólyom (Falca cherrug) után is. Ez hasonlít a vadászsólyomra, de gyengébb alkatú. Életmódja is hasonló az előzőhöz, de hazája délebbre fekszik. A Fertő-tótól és a kelet-európai sztyeppéktői kezdve Közép-Kínáig mindenütt előfordul Közép' Ázsiában. A pocoknyulak (Ochotona) által benépesített tibeti sztyeppéken — 4000 m feletti magasságban — a zord, de csapadékszegény, hómentes teleket is átvészeli, míg az európai kerecsenek — köztük a kis magyar állomány is — télen a Földközitenger környékére vonul. Nálunk a lomberdők között sziklákon vagy elhagyott ölyvfészkekben szokott költeni, ahol közelben olyan rétek és földek terülnek el, amelyeken bőven talál ürgét; Magyarországon csaknem egyedül ez a tápláléka. A sztyeppéken és fában szegény síkságokon ez a világosbarna, hasi oldalán sűrű pettyes sólyom madarakra, egészen a lúd nagyságúakig, ürgékre, azok rokonaira, üreginyulakra és más emlősökre vadászik. Alkalmilag nagyobb rovarokat is elfogyaszt. Kevés madár van, amelynek nagyságrendben ilyen változatos tápláléka lenne. A kerecsensólyom helyettesíti az északabbra lakó vadászsólymot; más nagy sólymok Észak-Amerikában, Dél-Ázsiában és Ausztráliában élnek. Közös ősük, az „ős-vadászsólyom" valószínűleg az egész világon el volt terjedve. Ennek afrikai leszármazottját a kisebb termetű Feldegg-sólyomban (Fakó biarmicus) ismerhetjük fel. A solymászok ezt „lannersólyomnak" szokták nevezni. Költési területe felöleli Afrikát, Arábiát, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjének országait, északra egészen Dalmáciáig. Az utóbbi vidéken valószínűleg gyakoribb és elterjedtebb volt, mert annak idején a „lanner" a legközönségesebb vadászmadarak közé tartozott. Egyaránt előfordul a szavannákon, sztyeppéken és a sziklás tengerparton. Fészke itt a tengerparti sziklákon található. Két tojása kottásában a hím is részt vesz. A Feldegg-sólyom fákon csak ritkán fészkel, rendszerint sziklákra rakja fészkét. Költött már a Cheops-piramison, és megbirkózik a növényzet nélküli, forró sivataggal is. A sivatag gyakran magánosán álló szikláinak megvan a maga Feldeggsólyompárja. Sok tüskésfarkú gyík (Uromastyx) tanyázik ezeken, amelyeket alaposan megtizedel. Tavasszal és ősszel, amikor az európai vándormadarak átszelik a Szaharát, asztala gazdagon van terítve. A Feldegg-sólyom olyan korai évszakban kezd költeni, hogy erre a rövid — zsákmányban dús — vonulás! időszakra essék a fiókák nevelése, amelyek szinte hihetetlen mennyiségű eleséget fogyasztanak el, no 131

de annál g/orsabban növekszenek. Ahol az ivadékok számára nem olyan könnyű a kellő táplálék megszerzése, ott a pár különleges vadászathoz folyamodik, amelyben az öregek szerepe megoszlik. Az egyik sólyom felzavarja — a már félelmet keltő látványával is — a madarat. Ezt párja üldözőbe veszi, és szorult helyzetbe hozza, mire ismét az előző csap le a zsákmányra. Ez a szerepcsere folytatódik addig, míg az üldözött madarat beérik, elfogják, vagy — ami a fordulékony röptű csókának gyakorta sikerül — az üldözött madár végleg elmenekül. Néha ez a sólyom még sziklaüregekbe is behatol, hogy onnan az ott költő madarat kizavarja vadásztársa számára. Bármennyire ügyesen vadászik, a Feldegg-sólyom Európában egyre ritkább lesz. Csak kevés megfigyelőnek jut alkalma ezt a szép madarat látni. Össze nem téveszthető színezetű madár: testalja fehér, ritkás feketésbarna csíkok és cseppfoltok tarkítják; háta barna harántsávos, tarkója aranyosbarna, barkócsíkja élesen tűnik elő, s keretet ad fehér pofáinak. Ijesztően megfogyott a vándorsólyom (Falco peregrinus) állománya, bár valószínűleg sohasem volt gyakori madár. Az utóbbi időkben azonban a fészkelő párok száma nagymértékben megcsappant, évről évre kevesebb fióka nevelődik fel; lassanként kiszámíthatjuk, hogy mikor fog elárvulni az utolsó fészkelőhelye Németországban és Magyarországon. Vannak esztendők, amikor még a Bükkben sem költ.

Senki sem mondhatja meg pontosan, mi az oka, hogy a vándorsólyom — amely oly ügyesen és viharos gyorsasággal vadászik madarakra, és biztosan nem szűkölködik zsákmányban — miért tűnik el feltartóztathatatlanul vidékünkről. Azok a veszteségek, amelyeket a postagalamb-tenyésztők okoztak, bár nem lebecsülendők, nem lehetnek egyedüli okai a rohamos megfogyatkozásának, sőt még az a körülmény sem, hogy a turisztika ma már a félreeső zugokat is háborgatja. Az utánpótlás olyan csekély, hogy a költőállományt a teljes eltűnés fenyegeti. A fokozódó terméketlenségben valószínűleg azok a vegyszerek is szerepet játszanak, amelyeket a gyomnövény- és rovarirtásra használnak, s amelyekkel egyre fokozódó mértékben árasztják el a földeket és az erdőket. Ezek az anyagok felhalmozódnak az állatok szervezetében. Felszedik a vegyszereket a rovarok, a rovarokat pedig megeszik a madarak és a kisemlősök, s a rovarevőket a ragadozó madarak kapják el. A megosztott vegyszermennyiség fokozódik ebben az élelemláncban, és a legutolsó láncszemben, a ragadozó madarakban olyan mennyiséget ér el, amely már semmiképpen nem ártalmatlan. Nem tudjuk még leszűrni ezekből a feltételezésekből a végleges következtetést, bár az eredménytelen költésekből származó tojásokban magas százalékban találtak ilyen vegyszermaradványokat. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Európában a vándorsólymot és

Közép-Európában egyre ritkul a vándorsólyom (Falco peregrinus); rohamos fogyatkozását összefüggésbe hozzák a DDT és más rovarirtószerek tömeges használatával

más ragadozókat ugyanaz a sors fenyegeti, mint Észak-Amerikában a fehérfejű rétisast, amely szintén kipusztulás előtt áll. Felelősségük tudatában levő természetbarátok egyesítik igyekezetüket a vándorsólyom megmentésére, amit sokoldalúan támogatnak állami jogszabályok is. E törekvésben figyelmeztetés is rejlik, hogy az igazi természetvédelem végeredményben embervédelem, hiszen élelmiszereinkkel mi is egyre több ilyen mérgező anyagot viszünk szervezetünkbe. Ezt a figyelmeztetést a legmegfelelőbbnek tartottuk ezen a helyen elmondani. Még Szászországban és Thüringiában fészkel néhány pár vándorsólyom. Az Antarktisztól, KözépAmerikától és a Szaharától eltekintve találkozhatunk vándorsólyommal az egész világon, Grönland északi részétől a Horn-fokig. Észak-Afrika és KözépÁzsia között a hozzá hasonló, de világosabb berbersólyom vagy sahin (Falco pelegrinoides) helyettesíti, amely faj különösen a száraz, növényzetben szűkölködő terepet kedveli. Néhol állítólag együtt fész^ kel a vándorsólyommal. A vándorsólyom nem mindenütt egyforma, amint a héja esetében is van északon a közép-európainál nagyobb testű világos, délen kisebb és sötétebb alak. Általában a vándorsólyom háta galambkék, pofáin széles fekete folt van, fehér testalja sötét harántcsíkos, míg a fiatalok testalja hosszantcsíkos. A vándorsólyomnak különféle terep is megfelel, a fontos csupán az, hogy elég tápláléka és megfelelő fészkelő-alkalmatossága legyen. Fészket sohasem épít; hármas vagy négyes fészekalja elhagyott fán épült fészkekben, a hegységekben és a sivatagban sziklákon található, néha a talajon is. A tundrákon szívesen települ a ludak közé, amelyeket nem bánt, holott különben szorgalmasan vadászik rájuk. Néha még épületeken is fészkel: egy ízben New Yorkban felhőkarcolón, Újpesten pedig a víztornyon költött. A sólymok általános sajátsága a hosszú hegyes szárny, amely sebes repülésre képesíti, s ezt viharos száguldásig fokozhatja, amidőn behúzott szárnyakkal repülő zsákmányára veti magát. Az áldozatot néha a támadás ereje is megöli: ezt óránként 200 km-es sebességűre becsülik. Ennek ellenére, valószínűleg nem tudja beérni az egészséges postagalambot, amelynek átlagos sebessége jóval meghaladja a 100 km/órát. Csak meglepetésszerű, zuhanótámadással tudja zsákmányolni. Ez a rendkívüli sebesség kárára van a fordulékonyságának, amelyhez rövid, kerek szárnyak és hosszú farok szükséges, mint amilyen a héjáké. Futó állatokat csak kivételesen zsákmányol. Áldozatainak jegyzékén szerepel a cserebogártól a gémekig, daruig és ludakig sok repülő állat. Időnként nem felülről vág zsákmányára, hanem alá repül, hogy villámgyorsan hátára vesse

A vörös vércse (Falco tinnunculus) főként n/ílt terepen egerekre és nagyobb rovarokra vadászik

magát és alulról kapja azt el. Zsákmányát nem a karmaival öli meg, hanem tarkójukat harapja át. A vándorsólyom különleges helyzethez is tud alkalmazkodni; erre sok évvel ezelőtt adódott példa. Texasban egy tágas barlangban nagy denevér- (Todorido) telepnél a sólymok ügyesen kapkodták el a sűrű denevér-felhőkben a gyors, imbolygó röptükkel kirajzó denevéreket. Az alföldi pusztákon télen világosabb tundrái példányok jelennek meg, és ezek vagy a földön futó állatokra, vagy a vízen úszó szárnyasokra specializálódnak. Denevérekre vadászik a nagyon gyors röptű, 30 cm hosszú vörösnyakú sólyom (Falco rufigularis), a tropikus Amerika lakója. Zsákmányol szitakötőket, nagyobb rovarokat, továbbá kisemlősöket és főként madarakat. Még a nagyobb sarlósfecskék sincsenek biztonságban tőle. Szárnyuk csaknem ugyanolyan hosszú, mint ezé a sólyomé. Ez a feketésszürke, testalján fahéjbarna, torkán fehér sólyom faodúkban költ, amelyeket faforgáccsal és fadarabkákkal párnáz ki. A vándorsólyom kisebb termetű mása az iramló kába (Falco subbuteo). Színezetre csaknem egyformák, kivéve a rozsdavörös gatyákat, és hogy az utóbbinak a testalja még öreg korában is hosszanti csíkos. A tojó is csak 34 cm-t ér el, a hím pedig sokkal kisebb. Ezért a kába kisebb zsákmányokat választ, mint a vándorsólyom. Nyáron e sarlós szárnyú, fürge sólymocska csoportosan rovarászik a tavak vagy tisztások felett. A szitakötőket, bogarakat — és amit el tud kapni — még röptében elfogyasztja. Gyakori látvány a Kisbalaton vagy a Fehér-tó felett, amint szitakötőket fogdos. Győr körül a rajzó csapó

133

cserebogarakat tizedelte. Gyakran azonban a legfőbb áldozatai madarak: a pacsirták, a sármányok és a pintyek. Megragadó látvány a fecskevadászat: még a nyílsebes sarlósfecskéket is üldözi. A kabasólyom nálunk még sokfelé költ. Elterjedése Nyugat-Európától és Észak-Afrikától a Sárga-tenger partjaiig nyúlik. A telet Afrikában és Indiában tölti. A Földközi-tenger sziklás partjain, különösen a szigeteken a valamivel nagyobb testű kormos vagy Eleonóra-sólyom (Falco eleonorae) honos, amely éppen olyan ügyes madarász és rovarász, mint a kába. A nyár közepén kezd csak költeni, így fiókái éppen abban a/ időpontban kelnek ki a tojásokból, amikor leggazdagabb a rovarvilág; legfőbb ellenségével, az emberrel szemben még ez sem segít rajta. Zsíros fiókái ínyencfalatnak számítanak. Melegebb tájakon költ, mégis elvonul télire Északkelet-Afrikába és Madagaszkárra. Az utóbbi szigeten találtak olyan gyűrűs példányt, amelyet Marokkóban gyűrűztek. Színezetére a fiatal vándorsólyomra hasonlít; sok példány azonban egyenletesen palaszürke. A tágabb értelemben vett sólymok közül nálunk leggyakoribb a csinos vörös vércse (Falco tinnunculus), amelynek trillázó visongását még a nagyvárosok központjában is hallhatjuk. Hossza 33 cm, farka elég hosszú, testalja világosbarnás és csíkos. Amikor a hím a nyílt mező felett egeret kutat, és szitáivá áll a levegőben, hátának telt-rőtes színezete élesen világít a napon, szemben a kékesszürke fejével és farkával, mely utóbbi fekete szalagban végződik. A tojó színezete egyszerűbb és foltosabb. A vörös vércse Európa, Ázsia és Afrika nagy részét lakja. A terepben nem válogatós, csak a trópusok félhomályos esőerdőit, a sivár homoksivatagokat, a tundrákat és a sztyeppékét kerüli. Tibetben még 5500 m magasságban, a magashegységi sziklákon is megvetette lábát. Ahogyan a vadászsólymok csoportjának, úgy a kisebb termetű, karcsú és elég lassú vércséknek is szerte a világon megtaláljuk a képviselőiket. Egész Amerikában — az északi fahatártól délre a Tűzföldig — honos a csak 28 cm hosszú tarka vércse (Falco sparverius). Külsején és viselkedésén az európai megfigyelő azonnal felismerheti, hogy közeli rokona a vércséknek. Kubában mindenfelé találkoztam ezzel az élénk sólymocskával. Fejének színezete nagyon jellemző. Ügyesen vadászik rovarokra, és ebben még az ember közelsége sem zavarja. A legkisebb ragadozó madarat a mutik vagy indiai törpesólymok nyolc faja között kell keresnünk. Közülük legapróbb a csak 15 cm hosszú, dél-ázsiai műt/ vagy indiai törpesólyom (Microhierax fringillarius). Színezete a hátán acélfekete, hasoldalán okkersárgás és fehéres tarka. Faodúkban költ, rovarokkal és kisebb madarakkal táplálkozik, amelyeket légy-

134

A kis amerikai tarka vércse (Falco sparverius) fordulékony röptű rovarvadász

kapó módjára kap el leshelyéről, kissé a levegőbe emelkedve. Dél- és Kelet-Afrikában a nála alig nagyobb örvös törpesólyom (Polihierax semitorquatus) gyors, fordulékony repüléssel, alacsonyan a talaj felett hasonló zsákmány után jár, de eszik kisebb gyíkokat is. Érdekes, hogy három fehér tojását rendszerint szövőmadarak fészkében költi ki. Sokkal gyakoribb eset, hogy a verebek a nagyobb ragadozók fészkeinek albérlői. Kiváltképpen a telepes verebek (Philetairus socius) társas fészkeit szereti ez a sólymocska „kibérelni", ahova más vendégek is beállítanak költeni. Ha a rózsásfejű törpepapagáj (Agapornis roseicollis) keres ugyanitt szállást, rendszerint a sólymocska húzza a rövidebbet. A szövőmadarak számára hasznosabb társ a sólyom, mivel megtűrését azzal hálálja meg, hogy távol tartja a rabló csúszómászókat, ugyanakkor nem bántja a társas verebek magatehetetlen fiókáit. Nevét fehér testaljától a tarkójáig húzódó örvről nyerte; hátoldala világos-kékesszürke, a tojóé kiterjedten rozsdásvörös. A kígyókat kedveli a Közép- és Dél-Amerikában honos kacagó sólyom (Herpetotheres cachinnans).

Alkonyatkor és éjjel messze hallatszó, egyre gyorsuló kacagása árulja el jelentétét. A barnásfekete testaljú, tarkójú és fejbúbú, fehéres madár fél méter hosszúságot ér el, és így is nagyon tömzsi benyomást kelt. Héjaszerűen rövid szárnyaival elég sebesen kell csapkodnia, de még így sem közelíti meg a valódi nagy sólymok száguldó gyorsaságát. Amikor a talajon kapja el áldozatát, az érzéketlen szárnytol Iáit védekezésül kiterjeszti a méregfogak ellen. Fiókáit valószínűleg szikla- és faodúkban neveli fel. Sokáig a héják rokonságának tartották az erdei sólymot (Micrastur semitorquatus), már azért is, mert csőre kávájáról hiányzik a többi sólymot jellemző csőrfog. Csoportja azonban tökéletesen megegyezik koponyája alkatában, valamint vedlésének lefolyásában a sólymokéval. Mexikótól Argentínáig a sűrű erdőségekben alkonyatkor hallható kacagó kiáltása. Hátának színezete feketés, testalja és nyaka fehér, szárnyain és farkán fehér szalagok vannak. Kerüli a nyílt terepet, annál ügyesebben tud mozogni a sűrű erdőkben. Gyorsan és hajlékonyán fut a bozótban, és felfelé a lehajló ágakon, vagy a vízszintes gallyakon is végigszalad. A szomszédos ágra éppen olyan gyakran ugrik át, mint ahányszor átrepül. Hosszabb nyílt terepen inkább keresztülgyalogol, semhogy átrepülje azt, noha igen jól repül. A talajról függőlegesen 15 m magasságig is felrepül. Képes oldalt fordított szárnyakkal a sűrű erdő legszűkebb nyílásain

is átsurranni. Az igazi sólymok erre képtelenek lennének, de az erdei sólyom alkalmazkodása érthető módon lehetővé tette, hogy az erdő mélyére mint élőhelyre behatolhasson. A héjaszerűen rövid szárnyak, s a farok, amely ugyanolyan hosszú, mint a teste — biztosítja a fordulékony repülést. Csüdjei annyira megnyúltak, hogy amikor behúzott testtel szalad, a futó kakukkra (Geococcyx californianus) emlékeztet. Lépései félméteresek, ugyanolyan hosszúk, mint teste. A leggyengébb fényben is tájékozódik, hiszen szemei nagyobbak és fényérzékenyebbek, mint bármely másik sólyomé. Tápláléka madarak — — amelyeket megkopasztva fogyaszt el —, továbbá kisemlősök, gyíkok és kígyók. Az amerikai keselyűsólymokat sem tartanánk minden meggondolás nélkül a mi száguldó, kiváló röptű sólymaink rokonainak. A magas csüdű madarak sokkal esetlenebbeknek látszanak, csupasz, piros pofáik, igen hosszú és magas csőrük miatt inkább keselyűkre emlékeztetnek, még a viselkedésük is. A karakara vagy karancso (Polyborus plancus) 60 cm hosszú, sokat tartózkodik a földön, s dögök után kutatja a vidéket, amelyekről a már akkor többnyire ott levő keselyűket elzavarja. Ahogyan a keselyűk rendszeresen szemlét tartanak az országutakon, akad-e elgázolt állat, mészárszékek körül hulladék, a kiszáradt pocsolyákban döglött hal, úgy a karakara is keresi ezeket, de azért leüt kisebb állatokat is. Magas

A karakara (Polyborus plancus) a hosszúlábú amerikai keselyűsólymok közé tartozik, amelyek sok dögöt esznek

fákra rakja nagy fészkét, s mindkét szülő részt vesz két-három, barnás árnyalatú tojások kiköltésében. Csak négy-öt hét múlva kelnek ki a fiókák a tojásból, majd szüleik tíz hétig nevelik őket. Tágas költési területén — amely a Mexikói-öböltől a Falklandszigetekig terjed — a karakara színezete eléggé egységes, alig mutat eltérést. Fejtetője fekete, nyaka fehér, amelynek színe cseppfoltos vagy harántcsíkos rajzolattal megy át a törzs feketésbarna színezetébe. Ez jellemzi az összes karakarát. Fehér hasát nem tekintve, inkább kis pulykára emlékeztet a pirostorkú korakara (Daptrius amer/canus), amely Dél-Mexikótól Peruig és Dél-Brazíliáig elterjedt. Nevét ez is hangos-érdes hangjáról kapta. Termetre jó félméter, háta kékes-acélfényű fekete, hoszszú csüdjei korallpirosak, s csupasz pofáinak és torkának piros színe is nagyon feltűnő. Táplálékát lassú, nehézkes repüléssel, gyors szárnycsapásokkal keresi, amit rövid siklás követ. Már a vékony, gyenge csőre iselárulja, hogy a vele fogott táplálék sólyom számára szokatlan. Rendszeres elesége a darazsak és méhek bábjai; kifejlett állatokat csak akkor eszik, ha azoknak nincsenek fullánkjai. Különös az is, hogy épp egy olyan madár fejének egy része csupasz, amely fullánkos rovarokból táplálkozik. A mi darázsölyvünknek éppen ez a testrésze a legjobban védett. Még furcsább, hogy a pirostorkú karakara időnként békát is eszik. A sólymok nem olyan közeli rokonai a többi ragadozó madárnak, mint azt első pillanatra hinnők.

Egyes különbségek annyira alapvetők, hogy vannak kutatók, akik hajlamosak őket éppen úgy különválasztani, ahogyan a nyulakat elkülönítették a rágcsálóktól. Kétségtelen, hogy a törzsfejlődés során — igen régen — külön utakon indult el a ragadozó madarak két csoportjának a fejlődése. A sólymok a Földet nemcsak az örök jég határától a legforróbb trópusokig hódították meg, hanem behatoltak a legkülönbözőbb életterekbe is. A többi ragadozó mellett lakják a legkietlenebb kősivatagokat éppúgy, mint a trópusi őserdőket, s akadnak köztük szélnél sebesebb madárvadászok, mint ahogy dögök, rovarbábok békés élvezői, sőt gyümölcsevők is. Ráadásul az életmódban is megtalálhatók a párhuzamok. Az európai ragadozómadarak 37 faja közül 25 faj századunk folyamán jelentősen, sőt egyenest ijesztően megfogyatkozott. A természet jól felmért háztartásában pedig igen fontos szabályozó szerepük van, amelynek jelentősége azáltal sem szűnt meg, hogy az ember ezt az egyensúlyt már régen .ezerszeresen felborította. Már az utóbbi miatt is rászorulnak a ragadozó madarak óvó gondoskodásunkra, még akkor is, ha elszórt esetekben hátráltatják is gazdasági elképzeléseinket. Természetvédelmi törvényhozásunknak tehát nemcsak jogi és szokásokon nyugvó alapjai vannak, hanem komoly kötelezettségei is. Az az állam, amely nem igyekszik állatvilágát a jövő nemzedékek számára a legtökéletesebben megóvni, alig tarthat igényt arra, hogy civilizáltnak nevezzék.

Tyúk alkatúak rendje — Galliformes Fajdfélék családja — Tetraonidae Nincs vonzóbb élmény, mint a hegységek erdeiben hűvös tavaszi hajnalon a nagy siketfajd dürgését ellesni, amely madarat régebben a nagyvadak közé sorolták. A hangások és lápok csalogatnak sokakat, amikor a nyírfajd jódlizó tavaszi nászdalába kezd. A nyírfajd dürgését Hermann Löns utánozhatatlan humorral írta meg. A fácánok és pávák remek színeiben mindenki gyönyörködik; pompás színruhája avatja kedvelt díszmadarunkká. A nem kevésbé színpompás bankivatyúkból a gazdaságilag legfontosabb háziszárnyas lett. A tyúkok alkata —T bármennyire is különböznek egymástól — annyira közismert, hogy egyes madarakat, amelyek nem is tartoznak ebbe a rendbe, tyúk jelzővel láttak el. A tyúk alkatúak közül sok faj fára száll éjszakázni, vagy fán dürög, legtöbbjük mégis kimondottan talajlakó madár. Csőrük és csüdjük erős és masszív.

136

Rövid és lekerekített szárnyukkal elég gyorsan is tudnak repülni, de roptuk nem elég fordulékony.Eleségét sok faj a talajból kaparja ki, amely többségében növényi eredetű, s táplálékukat jól fejlett begyük, durva dörzslapokkal felszerelt, izmos gyomruk és hosszú vakbeleik dolgozzák fel. A tyúk alkatúak nem vízben, hanem homokban vagy porban fürdenek. Fiókáik kimondott fészekhagyók, ezért a tojásból már elég fejletten bújnak ki. Már félig kifejlett korukban szárnyaikat is tudják használni, amire különben csak kevés más madár képes, mint a tinamuk, a guvatfürjek és a pusztai tyúkok. Korai vedlésük folytán a szárny hordófelülete a testsúly növekedését követi. A tyúk alkatúak hazája az egész Föld — Új-Zéland és Antarktisz kivételével. A rendet hét család kb. 250 faja alkotja. Teljesen bizonytalan, vajon a hoacin ide tartozik-e. Kétségtelen azonban, hogy a 30—39 cm-es fajdok 18 faja — az északi félteke mérsékelt és hideg övezeteinek

lakói — közeli rokonai az igazi tyúkoknak, a fácánféléknek. A fajdokat tollas csüdjükről könnyen fel lehet ismerni, s a csüd tollazata jobban védi őket a hideg ellen, mivel még a legészakabbra élő fajok is alig térnek ki melegebb tájakra a tél elől. Egyes fajok úgy dacolnak az északi hideggel, hogy a magas hóba beássák magukat. Táplálékot mindig találnak, a rövid nappalokat pedig megszokják. A hóba se süppednek bele, mert ujjaikon elálló karom-oldalnyúlványok, peremek vagy még tollak is vannak, amelyek a talpfelületet éppen úgy kiszélesítik, mint a hótalpak az ember lábát. Télen gyakran más táplálék nincs, csak a nehezen emészthető fenyőtű, ezért vakbelük csaknem fél méter hosszú. Az ivadékgondozásban a kakasok egyáltalán nem vesznek részt. A hegyvidékek csendes, sötét erdeiben, valamint Európa északi részén lakik a csaknem 1 méteres nagyságú, és több mint 4 kg-ot nyomó siketfajd (Tetroo urogallus; 22. színes kép). Észak-Ázsiában elA rövidcsőrű siketfajd tojásán ül; ez a faj (Tetraoparterjedésének keleti határa a Léna folyó. Magyarvirostris) közeli rokona a mi siketfajdunknak ' országon még a nyugati határ mentén (Szalafő) nemrégen élt egy kis állomány, de az erdőrendezés kiszorította, s Németországban is a kipusztulás veszélye fenyegeti, ezért szigorú védelem alatt áll. Ennek közben a különben oly finom hallású kakas megsikeellenére egyre ritkul, mert a lárma és a nyugtalaní- tül. A vadász ezt a „köszörülést" használja fel, hogy tás kiszorítják. Este érkezik a kakas arra a fára, amehárom ugrással megközelítse a kakast. A csaknem lyet dürgésre kiválaszt: hajnalhasadtakor hallatja felegyharmaddal kisebb tyúk a kakast csak meglátogatja, tűnően halk dalát, amelyet úgy kezd, mintha fát hogy befedeztesse magát. Valódi ivari kötelék sohahasogatnának, ami egyre gyorsul, és hangos „végső sem szövődik köztük. Fiókáinak számáé—12, s négy csapással" fejeződik be. Hasonló ez ahhoz a hanghét múlva kelnek ki a tojásból. A fészek az erdő vagy hoz, mint amikor a dugót kihúzzák az üvegből. a hangás talaján jól elrejtve épül. 14 napos korukA záróakkord durva köszörülő-fenő hang, s a „fenés" ban a fiókák röpképesek, bár anyjuk súlyának még a felét sem érik el. Rövidesen barna pikkelyes rajzolatú tol l ruhát öltenek, mint az öreg tyúkok. Őszig együtt maradnak anyjukkal; a fiatal kakasok A nyírfajd (Lyrurus tetrix) gurgulázva dürög, képünk a párzást ábrázolja (kitömött tyúkon) már a következő tavasszal udvarolnak a tyúkoknak. Valamivel kisebb termetű a rövidcsőrű siketfajd (Tetrao parvirostris), amelynek válltollai fehér pikkelyezettségűek. Elterjedése Közép-Szibéria, ahol a Jenyiszejtől siketfajdunkkal együtt, míg távolabb kelet felé — Kamcsatkáig — már egyedül él. Dürgéséből a „köszörülés" hiányzik. Bár kakasaik alig hasonlók, a csak 50 cm hosszú nyírfája (Lyrurus tetrix) közeli rokona a siketfajdnak. A kakasnak megvannak a siketfajdéhoz hasonló „rózsái", a szeme körüli csupasz kárminpiros bibircsei, tollazatának fénye azonban feketéskék. Faroktollai lant alakban két oldalra kifelé görbülnek. Lápok, hangások, síkságok ritkás-nyíres mocsarai és a magashegységek törpefenyvesei egyaránt megfelelnek a nyírfajdnak. Ilyen ősi környezetben, Anglia és a távoli Ohotszki-tenger partjai között a hűvös és mérsékelt éghajlat alatt elterjedt faj. A múlt században még a Nyírségben is költött, de a táj átalakulása következtében vissza-

137

A havasi hófajd (Lagopus mutus) télen teljesen fehér ruhát hord; a képen látott madár vedlésben van; nyáron csak szárnyai maradnak fehérek (Mind a két felvétel a Kommandeur-szigetek Mednyi-szigetén készült)

húzódott az Északkeleti-Kárpátokba. Ahol a magas hegységek az északi tájak jellegét délebbre eltolják, ott a nyírfajd követi azokat, így ez az északi madár megőrizte költőterületét az Alpokban, a Kárpátokban és a Tjan-sanban is. A Kaukázusban a legrégibb eljegesedés ideje óta levált a fajdok törzséről egy fejlődési hajtás, és önálló faj fejlődött belőle (Lyrurus mlokosiewiczi). E faj kakasainak farka vége kifelé hajlik; színezetük pedig zöldesfényű fekete. Kora hajnalban több nyírfajdkakas gyűlik össze dürgésre. Kinyújtott nyakkal tipegnek a hangáson keresztül, mintha „fel lennének húzva", s csukott csőrrel hallatják fel-le hullámzó korrogásukat, közben kiterjesztik farkukat olyan magasra, hogy a tiszta fehér, felborzolt alsó farkfedők a bizonytalan hajnali derengésben messzire fénylenek. Hangos köszörülésük — amit talán csuif-csuif hangutánzással adhatunk vissza — közelükbe csalja a tyúkokat. Ahol sok kakas dürög, ott a tér közepét a rangidősek, a legerősebbek tartják fönn maguknak, míg az előző évi kakasok a szélen kénytelenek maradni. A tyúkok párjukat csaknem mindig a rangosabbak közül választják, a gyengébb és nem annyira színpompás kakasok nemigen jutnak párhoz és párzáshoz. Tartós kapcsolatot a nyírfajd sem létesít. Minthogy a tyúkok a velük egy időben összegyűlt kakasok csapatából egyet kiválasztanak anélkül, hogy azt magukhoz kötnék, úgy olyan ivari kiválasztódás jön létre, amely a kakas jellegzetes jegyeit megőrzi és állandóan fokozza, így aztán a két ivar mindjobban eltér egymástól. Ez a különös összefüggés leg-

138

élesebben a piprákon mutatkozik. Ilyen esetben a tojók sokkal jobban tükrözik a fajok közti rokonság fokát, mint a külsejükben és viselkedésükben anynyira elütő kakasok. Ilyen közeli rokonok között bármennyire is elütnek külsejükben a hímek, mégis gyakrabban állnak össze vegyes párok. A nyírfajd tyúkjainak ugyan villás farka van, de egyébként nagyon hasonlít a siketfajd tyúkjához, így egyes helyeken — ahol mindkét faj együtt él — egyáltalán nem ritka eset, hogy a nyírfajd kakasa megtermékenyíti a siketfajd tyúkját, míg a siketfajd kakasa meg a nyírfajd tyúkja közti párosodás kivételes eset. A „középfajd"-ivadékok olykor termékenyek. Az ilyen középfajd külsejében és dürgésében is egyesíti mindkét faj sajátosságait. A nyírfajd és a hófajd közti keresztezés pedig már a legnagyobb ritkaságnak számít. A hófajd három faját dús, hófehér tollazata télen szinte láthatatlanná teszi, de ugyanakkor védi a legzordabb hideg ellen is, amely elpusztít minden életet hazája széles tájain. Még a kevésbé érzékeny ujjait is védi az a levegőburok, amelyet a lábak, sőt a talpak laza tollazata is biztosít. A 35 cm testméretű havasi hófajd (Lagopus mutus) Grönland sark közeli tájáig is felhatol, ahol a hőmérő higanya gyakran még —40 C foknál is mélyebbre száll le. Eurázsia és Amerika északi részének elhagyott tundráit választotta hazájának a havasi hófajd, ahol csak zuzmó, moha és törpebozót terem meg, s ahol még nyáron sincs messze az örökös hó- és jégtakaró. Alaszkában és Kelet-Szibériában elterjedési területe délebbre is

kiterjed. A mérsékelt, sőt a melegebb égöv egyes magas hegységeiben még ma is él, így az Alpokban és a Pireneusokban, amelyeknek legmagasabban fekvő tájai az északiakhoz hasonló életkörülményeket nyújtanak; valószínűleg ezeken a helyeken csak a jégkorszak óta honos, amely korból Magyarországon — főleg a Bükk barlangjaiból — nagy számban kerültek elő maradványai. A havasi hófajd költőterületének legészakibb vidékein három hónapig teljes sötétség uralkodik, amely arra kényszeríti, hogy délnek húzódjék előle, ahol egyáltalán megtalálhatja, megláthatja táplálékát, a leveleket, magvakat és bogyókat. Néhány nappal a napfény visszatérése előtt újra megjelenik otthonában. A kakasok még fehér, téli tollazatban rövidesen megkezdik a dürgést, és repülve tetszelegnek. Röviddel azelőtt, hogy a tyúk hat-tíz sárgás, barnás és feketés pettyes tojásából kikölti csibéit, a kakas önállósítja magát, majd amikor a fiatalok kb. két hét múlva valahogyan repülni is tudnak, ismét visszatér családjához. A tyúk gyakran még ivóvízzel is ellátja csibéit, miközben azok már régen felöltötték a hófajdok finom hullámosán harántcsíkos nyári tollruháját, amely a kakasokon szürke, a tyúkokon sárgásbarna. Hasuk és szárnyuk egész éven át fehér. A hófajd húsát nem becsülik sokra, míg az eszkimók a madár meleg belét nyersen fogyasztják, amelynek félig emésztett tartalmából vitaminhoz jutnak. A valamivel nagyobb méretű sark/ hófajd (Lagopus lagopus) nem hatol fel annyira északra, s hiányzik a hegyvidéken is. A síkság bokros mocsarait, nyirkos erdőit és tőzeglápjait kedveli. A kedvezőtlen évszakban elkóborol oda, ahol megtalálja eleségét. Vannak esztendők, amikor hatalmas csapatai — vadászsólymok kíséretében — észak felől ellepik az enyhébb éghajlatú területeket is. Írországban és Nagy-Britanniában a sötét rőtesbarna skótfajd él, amelyet egyes kutatók önálló fajnak (Lagopus scoticus) tartanak. Valóban erősen elüt az előbbitől: levetette összes fehér díszeit, hiszen azok a Golfáram lat-mosta hazájában túlságosan feltűnővé tennék, ahol olyan kevés a hó télen; szárnyai sötétbarnák, sőt télen még sötétebb színű a tollazata, mint nyáron. Belgiumba és a Hohe Vennbe több ízben mint vadászati szárnyast betelepítették. A sarki hófajdnak — mint a család többi fajának — megvan az a különös szokása, hogy csőre szarulemezeit és a karmait éppúgy levedli, mint a tollakat. Feledhetetlen élmény marad számomra, amikor évekkel ezelőtt Moszkva környékén megismerhettem a császármadarat (Tetrostes bonasia). Egyik barátom egy csontsíppal utánozta vékony, fütyülő strófáit, s becsalta hozzánk a felizgatott kakast. Tollazatának finom fekete, szürke, barna és fehér mintáza-

tát közelről csodálhattam meg. A kakast a szem feletti „rózsák", a fehérrel szegett fekete torok és a fején levő kis bóbitája különbözteti meg a tyúktól. A császármadár Eurázsia mérsékelt éghajlatának zavartalan, aljnövényzettel dúsan borított erdeit lakja, míg elterjedésének déli részén a hegységekben él. Közép-Európában, az Alpokat és a Kárpátokat kivéve — beleértve az északmagyar hegyeket is —, csaknem mindenütt kipusztult. A császármadár egynejűségben él; a pároK már ősszel összeállnak. A tyúk vezeti fiókáit, amelyek zsenge, négynapos korukban teszik első repülési kísérleteiket; a rovardúsaljnövényzet közt eleinte egyedül szerzik táplálékukat, de rövidesen csatlakozik hozzájuk a kakas is. A császármadár kb. 36 cm hosszúságot ér el. Észak-Amerika erdeiben tavasszal gyakorta hallható sajátságos zörej, amit a természetjáró ember többnyire a beinduló motor távoli berregésének vagy saját füle zúgásának vél. Amit azonban hall, az a galléros fajd (Bonasa umbellus) tompa dobolása, amit szárnyaival csinál. A madár testmérete 40 cm. Dürgéskor a kakas sűrű harántcsíkolatú farkát a pávához hasonlóan felállítja, nyakát felfújja, és az annak oldalain ülő fekete tollpamatokat magas gallérként felborzolja. Színezete rőtesbarna vagy szürke alapon finoman pettyes és cseppfoltos. A galléros fajd nagyságú prérityúk (Tympanuchus cupido) barna tollazatát világos harántcsíkok díszítik. A madár egykor sokkal nagyobb számban népesítette be Észak-Amerika keleti részének füves síkságait. A dürgő kakas háromtagú tülkölést hallat, hasonlót ahhoz a hanghoz, mint amikor az üres sörösüvegbe fújunk. Közben a madár néhány hosszú fültollát meredeken felállítja, nyaka kétoldalán pedig csupasz sárga nyakbőrét hólyagszerűen felfújja. Ahol a bokros szavannákat ritkás erdők határolják, a prérityúk mellett a sápadt-szürke nyílfarkú fajd (Ped/oecetes phasianellus) is előfordul. Ilyen közös költőterületen elég gyakoriak a vegyes párok. Utódaik azonban hátrányos helyzetbe kerülnek a dürgéskor, ami a teljes keveredésneK gátat szab. A dürgés idejére egy madár sem változtatja meg annyira külsejét, mint a 70 cm-es ürömfajd (Centrocercus urophasianus), amely Észak-Amerika nyugati részén él. A karcsú, barna mintázatú, fekete hasú madár a kiterjesztett farkát magasra kifeszíti, s így a farok hosszú, hegyes tollai tüskekoszorú módjára merednek fel; ugyanakkor szárnyait pajzsszerűen előretartja, nyelőcsövét pedig felfújja. Az ivarérett kakas nyelőcsövét az eredetinek huszonötszörösére tudja tágítani; legjobban felfújja fehér tollas torokzacskóját, amelyen két csupasz, olajzöld mező van. így kis feje formálisan eltűnik a hatalmas fehér torokhói y ág körvonalai között. A társas dürgés közben

139

a kakasok lágy, tompán bugyogó hangot hallatnak, ami a léglökésektől rezgő csupasz bőrmembránon keletkezik. Az ürömfajd elsősorban zsenge növényekkel táplálkozik, ezért nincs is szüksége olyan durva izmú gyomorra, mint a többi fajdnak. Különösen kedveli a nálunk honos ürömfűvel rokon növényeket.

Fácánfélék családja — Phasianidae A tyúk alkatú madarak túlnyomó része—mintegy 170 faj — ebbe a családba tartozik, amely csaknem az egész világon elterjedt. Sok közismert fajt sorol u n k ide a 12 cm nagyságú törpe fürjtől a páváig, amely gazdag tol l uszályával a 2,50 m-t is eléri. Egyes fajok kakasai éppen olyan jelentéktelen színezetűek, mint a tyúkok, többnyire azonban fénylő és csillogó tollak pompájában tündökölnek. Csüdjeik tol lat lanok; sok fajnak erős sarkantyúja van. Egyetlen fácánféle sem hatol fel a magas Arktisz hideg térségébe. A fácánok családjának legváltozatosabb formagazdagsága Dél-Ázsia meleg éghajlatú országaiban bontakozott ki. A fogasfürjek 30 faja a trópusi és szubtrópusi Amerika fában és bokrokban gazdag vidékeit népesíti be. Kis termetű, rövid farkú tyúkok, amelyek nevüket a csőrük káváján ülő szarufogról kapták. Costa Rica és Brazília között az aljnövényzettel gazdagon benőtt erdőségek talaján találjuk a 27 cm hoszszúságú márványos fogasfürjet (Odontophorus gujanensis). Csupasz szemkörnyéke narancsvörös, színezete különben barnás, fehéres és feketés márványozású, feje búbja pedig rőtesbarna. Annak ellenére, hogy színezete feltűnő, mégis nehéz rábukkanni, mert mozdulatlanul lapul a földre. Hangos szava azonban fél kilométer távolságra is elárulja jelenlétét. A harsogó „perromulatto" hangban két madár olyan pontosan követi egymást, hogy azt hihetnénk, csak egyetlen madár kiáltott. A tyúk félig befedett fészekben csaknem négy hétig kotlik négy vagy öt tojásán. A mérsékelt égöv alatt élő fogasfürjeK tizenkét tojásnál is többet tojnak. A pettyes fogasfürj (Cyrtonyx montezumae) Új-Mexikótól Nicaraguáig honos. Tarka mintázatú kakasán a testoldalak gazdag fehér pettyezettsége választja el a rozsdabarna mellet és a fekete hasat a rőtessárgás meg feketés csíkozású és hullámvonal-mintás háttól. Barna „sapkája" alól élőviláguk fehér-feketével tarka pofája. A kakas sokkal színpompásabb a tyúknál, ennek ellenére részt vesz a kottásban; ezzel megtöri azt a széles körben érvényes szabályt, hogy nagy ivarkülönbség esetén a szerényebb színezetű fél egymaga költ. A pettyes fogasfürj a feketefenyő-

140

és tölgyerdőket kedveli, mivel nyáron azokban a bő rovareleséget, télen pedig a hagymákat és gumókat — vagyis legfőbb táplálékait — megtalálja. Ez a csinos fogasfürj csak 32 cm hosszú. Nála csak nem sokkal termetesebb az Észak-Amerika szántóin és kaszálóin gyakori virginiai fogasfürj (Colinus virginianus). Ezt alig 200 grammos súlya ellenére mindenfelé lelkesen vadásszák. Éles füttyéről kapta a „Bobwhite" angol nevet. Színezete a fogolyéhoz hasonló: fehér torka feketén keretezett, halántéka fehér. Elterjedési területének déli határa Guatemala és Kuba; az Egyesült Államok nyugati országaiba csak betelepítették. E terület nyílt bozótos terepén a hasonló nagyságú búbosfürj (Lophortyx californica) honos. A tojó egyszerű színezetű, pikkelyes mintázatú barna, míg a kakas csodálatosan színes madár. Alapszíne finom kékesszürke, ezen fehér rajzolatok, a nyakán finom fehér pontok vannak, barna fejtetője és fekete torka körül erősebb fehér vonal, testoldalán fehér sávok, a hasán — amely gyakran sárgás és rozsdásbarna — pikkelyes rajzolat látható. Sárga homlokáról kis fekete, merészen előrehajló tollbóbita i n d u l ki. A kottást a kakas átengedi a tyúknak, de ha a tyúk elpusztul, átveszi ezt a szerepet. A fiatalokat már mindketten vezetik. Ősszel több család áll össze téli csapatba, amelyekben szigorú harcias fegyelem szabályozza a csapat tagjainak rangját. Fiatalabb kakas sohasem nyerheti el az öreg tyúk kegyeit, öreg kakas azonban fiatal tyúknak udvarolhat; ilyen párválasztás más élőlények között is előfordul, amelyek társasán élnek. A kizárólag Amerikában élő fogasfürjek között még további tetszetős fajok is vannaK. A fácánfélékhez tartozó többi faj az Óvilágban él; ezek között legkisebb a fürj. Sokfelé ismétlődve halljuk a mezőgazdasági földek és rétek felől a pitypalatty hívást, néha éjjel még nagyvárosok felett is. Természetesen nem könnyű a hívogató madarat megpillantani, hiszen a 19 cm-es madár színezete barnás védőszín. A fürj (Coturnix coturnix) az őt rejtő növényzetet csak ritkán hagyja el. Az Atlanti-óceántól Japánig Eurázsia nagy részén honos, emellett Északnyugat- és Dél-Afrikában, valamint Madagaszkáron is költ. Tibetben 3000 m magasságban is él a napos hegyoldalakon. Kis és erősen megterhelt szárnyai ellenére gyorsan repül és szorgalmasvonuló madár. Hozzánk április végén—májusban érkezik, de már augusztusban—szeptemberben elvonul. Hosszú utat tesz'Észak- és Közép-Afrikáig. Ázsia kiterjedt rétségeiről és szántóföldjeiről pedig augusztusban hatalmas vándorcsapatok érik el Indiát. A Földközi-tenger körül fekvő országokban és Dél-Ázsiában évente legalább egymillió fürjet pusztítanak el. A mi szélességi körünk alatt már nagyon

Az észak-amerikai virginiai fürj (Colinus virginianus) nagyobbá mi fürjünknél; a tyúk pofái világosbarnásak, a kakasé fehérek

megritkult. Indiában konyhára hizlalják a fürjet Japánban viszont azért védik, hogy tojásaihoz juthassanak. Hasonló az élőhelye a Dél-Ázsiában Indiától a Fülöp-szigetekig és Észak-Ausztráliáig honos csinos törpe fürjnek (Excalfactoria chinensis). Hossza 12— 14 cm, súlya átlagosan 45 g, amivel az összes tyúk alkatú madár között a legkisebb. Tyúkjának színezete hasonló a mi fürjünkéhez. Tizenkét tojást tojik, s azt 17 napig üli. A kakas díszes kis madár: torka fehérrel szegett fekete, amit dürgéskor felfúj; testalja szép szürkéskék, míg a hasa rozsdásvörös.

A fürj (Coturnix coturnix) a sűrű aljnövényzetben szeret rejtőzködni; csak ritkán látni olyan nyílt terepen, mint a képen

A díszfürjek is tarka madarak, s több mint 30 fajuk van. Legismertebb közülük a hátsó-indiai — egészen Borneótg és Szumátráig elterjedt — rulrul (Rollulus roulroul). Eléri a 27 cm hosszúságot, de lehajtott farka és behúzott feje miatt kisebbnek látsziK. A rulrult két színes képen (23. és 24.) mutatjuk be. A fácánfélék pompás színükkel és tollúk pompás mintázatával gyönyörködtetik nézőiket; még a különben unalmasán egyszínű, feketésbarna észak-borneói vérfürj (Haematortyx sanguiniceps) is meglep fejének vörös színével, amilyen színt csak néhány kotingafajon láthatunk. Farka alól is kiviláglik néhány piros toll, mellpajzsa pedig pompás kárminpiros. Nem egy természetjárót megijesztett már a hangos szárnyburrogással felrobajló fogoly (Perdix perdix) csapata. Közben kemény hangon cserreg, amit a német fül „rap-ráp"-nek hall, s erről nevezték el „Rebhuhn"-nak. A fogoly alacsony repüléssel húz a földek felett. Reptében a kakasnak csak barnás tarka törzsét és rozsdavörös farkszegélyét vesszük észre, közelről azonban meggyőződhetünk rozsdabarna pofáiról, a szeme melletti csupasz vörös foltról, finom kékesszürke testaljáról, rőtbarna csíkos oldaláról és barna, patkó alakú haspajzsáról. A fogoly tágas hazája Írországtól az Altájig terjed, még mindenfelé a leggyakoribb tyúkféle; bár a vadászat és a hideg telek nem kímélik, nem húzódik el délre. A szántóföldek, ugarok, lápok, hegyoldalak jó fedezéket biztosítanak ennek a 30 cm nagyságú madárnak. Bőven találnak itt táplálékot és alkalmas költőhelyet is. A tyúk kb. 24 napig üli tíz-húsz olajzöld színű tojásait; a fiókákat mindkét szülő vezeti és eteti, s azok kifejlettségük félidejében már repülnek. Ez után több család tömörül egy csapatba, ősszel pedig több csapat áll össze. Az Ázsia magas hegységeiben élő királyfoglyok vagy ullárok óriás fogoly benyomását keltik. A, fahatár fölött nyílt, köves hegyoldalakban élnek. Látszólag nehézkesek, mégis fürgén és ügyesen mozognak. Távolról teljesen szürkének látszanak, így nehéz őket észrevenni, még ha hangos füttyüket halljuk is. Termetes madarak, elérik az 50 cm hosszúságot és a 3 kg súlyt. Kedvelt, de nehezen elejthető vadászati alanyok. Mind az öt fajuknak a torka fehér, ellenben fejük és testaljuk mintázata eltérő. A kaukázusi királyfogoly (Jetraogallus caucasicus) Európa küszöbén, a Kaukázus köves, alpesi legelőin, a rododendronöv felett 4000 m-ig él. Melle palaszürke — sárgásfehér pikkelyezettséggel; hasa csíkos; röptében a fehér evezők is kiviláglanak. A szakállas királyfogoly (Tetraogallus himalayensis) Afganisztán, aTarbagataj hegység, a Nansan (Észak-Kína) és Nepál között a 3000 m és az örökhóhatár között, délen

142

A fogoly (Perdix J>erdix) finom mintázatú tollazata már kis távolságról nézve szürkésbarna védőszfnezetté olvad

6000 m magasságig is él. Télen lehúzódik a törpefenyő-régióba. Alakjukban és nagyságukban egyeznek a fogollyal, de sokkal tarkábbak a szirti foglyok, amelyeket négy faj képvisel Európában. Az Alpok, Olaszország és a balkáni államok kopár kőgörgetegein mindenfelé megtalálható a 35 cm nagyságú szirti fogoly (Alectoris graeca). Pofája és torka feketén keretezett fehér, rozsdabarna hasát fekete, fehér és rőtbarna oldalcsíkok díszítik, míg többi tollazata szürke, amely mellén kékes árnyalatú. Csüdje, csőre és a szeme körüli csupasz bőre vörös. A tyúk 12—30 tojást tojik, amelyeket két fészek között oszt meg; ezek közül az egyiket a kakas gondjaira bízza, a másikat maga üli. Mindkét szülő maga vezeti „kíséretét".

A szirti foglyot Bulgáriától egészen Kínáig a csukár (Alectoris chukar) helyettesíti. A csukár az Égeitenger szigetein a tengerszint magasságán, a Himalájában pedig még 5000 m magasan is megtalálható. Külsejében nagyon hasonlít a szirti fogolyra, de amíg ez füttyent, addig a csukár kotkodácsol, mint a házityúk. (Thráciában egy ízben megtévesztett volna, ha nem pillantottam volna meg a hang adóját.) Már kétezer évvel ezelőtt Arisztote/ész is tudott a két faj közti különbségekről. A csukárt az Egyesült Államokba és Új-Zélandra is betelepítették. A barnanyakú szirti fogoly (Alectoris barbára) pofája szürkésbarnaszegélyű. Szardínián kívül ÉszaknyugatAfrikában él; ezen a földrészen rajta kívül más fürj is előfordul. Afrika igazi tyúkféléi a fogolyszerű, de sokszor erőteljesebb színezetű frankóiinők. A kakasok gyakran két sarkantyút hordanak csüdjükön. 37 fajuk közül azonban öt Dél-Ázsiában is honos, közöttük az örvös frankolin (Francolinus francolinus) még Európa határait is megközelíti Kisázsiában és Azerbajdzsánban; Magyarországon a jégkorszak eljegesedések közötti (interglaciális) szakaszaiban élt; Spanyolországban 1840-ig költött; Szicíliában meg kereken száz évvel ezelőtt lőtték le az utolsót. A magas sűrűvel borított tájakat lakja Asszamig. A kakas 33 cm hosszú, takaros madár. Nyakörve fahéjbarna, hasának közepe gesztenyevörös, testaljának többi része csaknem fénylő fekete, pofái fehérek, s ugyancsak fehérek a nagy cseppfoltok, amelyek nagy számban díszítik szép testét. A tyúk szerény barna színű. Az afrikai frankolinok nem ilyen díszesek; egyszerű tollazatúkban a virginiai fürjre, a gyöngytyúkokra, különösen pedig a fogolyra emlékeztetnek. Egyesek hasi oldalán finom minták vannak, amelyek szerény szépsége le sem írható. Mindezzel szemben a fácánok tollazata csillogó tarkasággal és csodálatos színjátékban pompázik. Csaknem valamennyi faj hazája Délkelet-Ázsia. Minden állatbarát legalább néhányat ismer a csaknem 50 fácánfaj közül. Házityúkunk is az egyik fácánfaj leszármazottja. A fácántyúkok általában sokkal egyszerűbb színűek, mint a kakasok. Nekik jut a fajfenntartás legfőbb tiszte, a költés, aminek következtében sokkal inkább rászorulnak a védőszínezetre, mint díszelgő kakasaik. Ezek sem viselhetnék ezt a színpompát, ha fedezék nélküli terepen élnének. A fácánok igazi otthona azonban a bozótosok és az erdők. A Nepál és Közép-Kína közt elterülő 3000— 4500 m tengerszint feletti magasságban, a sűrű erdőségekben és bozótokban honos az erőteljes alkatú, 45 cm hosszú vérfácán (Ithaginis cruentus). Télen valamivel alacsonyabban fekvő földekre és legelőkre húzódik, hogy megtalálja táplálékát, s ilyenkor elő-

szeretettel társul az éberebb és jobb hallású fülesfácánok csapataihoz. Ügyesen fut, de nem szívesen szánja rá magát a repülésre, legfeljebb amikor felgallyaz. A tyúk magánosán költ. Sokkal nagyobb számban akad köztük a kakas, és előfordul, hogy „kakas-párok" állnak össze. A vérfácán színezete szürke, széles, világos, szem feletti csíkja a mellen halványzöldbe megy át. Neve fartövének pirosságára vonatkozik, de torka és csupasz pofái is pirosak. A Himalája és Délkelet-Ázsia többi magashegységének nyirkos erdőségei rejtik a tragopánok vagy szatírtyúkok öt faját. Ezeknek tápláléka levelek és bogyók, rejtekhelyük a lombozat, az ágak sűrűsége, ahol fészkelnek. A madárvilág remekei a csodálatos színezetű kakasok, amit csak a szépséget óhajtó szem megkívánhat. A toll megállna kezünkben, ha ezt a pompát le kellene írnunk. A 25. színes kép mutatja be a 60 cm nagyságú gyöngy-tragopánt (Tragopan blythi), s így a kép alapján legalább némi fogalmat nyerünk róla. Nem láthatjuk azonban rajta a felfújható bőrképleteket, amelyek a kakas dürgésekor

A szakállas királyfogoly (Tetraogallus himalayensis) az ázsiai magashegységek felsőbb régióiban él

hirtelen megjelennek. Ilyenkor szemei elé két húsos, több centiméter hosszú szarv borul, a torkán pedig nagy tarka bőrpajzsok támadnak. A gyöngy-tragopán hazája Dél-Tibettől Észak-Burmáig terjed. Ettől nyugatra él a csillagos tragopán (Tragopan satyra). A kakas feje hasonló az előbbiéhez, a telt, indiaivörös színű testalja feketén keretezett fehér petytyekkel van teleszórva; ezek a torkán még csak aprók, míg hátrább egyre nagyobbak; farkának alja pedig csaknem cseresznyepiros. A finom fekete és barna mintázatú hátán is százával van az ilyen „csillag". Dél-Kína és Észak-Vietnam a kéktorkú tragopán (Tragopan temminckii) hazája. Torkának pajzsa selymes kék és vörös pettyes. Barnásrőt testalja nagy, világosszürke cseppfoltos, a hátán és szárnyain sötétvörös alapon fehér „csillagok" vannak. Valamennyi tragopán tyúkja finom barnás, feketés és fehéres színezetű, s messziről alig látható. Kevés madárnak van olyan találó neve, mint a himalájai fény fácánnak (Lophophorus impejanus; 26. színes kép). Az egész hegyvonulaton — Afganisztántól Bhutánig— csaknem 5000 m magasságig él. Háta vörös, arany, bíbor, zöld és kék fényekben csillog, egészen különös élénkséggel. A remek képet kiegészíti a pávaszerű korona, a fehér alsó hát, a rótesbarna farok és a bársonyos fekete testalj. A dürgő kakas igen feltűnővé válik. Tyúkja atragopánok tyúkjaira emlékeztet. A 70 cm nagyságú madarat a keleti hegységben két másik faj helyettesíti. Lakja a hegyi lejtőket, a bozótosokat és a nyílt erdőket. Kedvenc elesége: gyökerek, gumók, hagymák, de ezeket nem a karmával kaparja ki, mint a többi tyúkféle, hanem elég hoszszú csőrével vágja és ássa ki a talajból. A Dél-Ázsia mélyebben fekvő erdőségeiben elterjedt bankivatyúkok kakasai még tarkábbak. Házit y ú k u n k alapján mindenki jól ismeri csupasz, fűrészesen kivágott taraját, a csőr tövén ülő és lógó bőrlebenyeket, amelyek kissé a tragopán-kakasokra is emlékeztetnek. A legszélesebben elterjedt bankivatyúktól (Gallus gallus) származik valamennyi házityúkunk. Ide tartozik sok száz fajta, a szorgalmasan tojó házityúktól, a leghorntól és a new hampshiretól a testes kokinkínai tyúkig, a csak 20 cm magas törpe bantamig, a karcsú, 90 cm magasságot és 6,5 kg súlyt elérő maláji harcos kakasig és a japáni főnixkakasig, melynek a farka a tenyésztések eredményeként négy és öt méter feletti rendkívüli hosszúságot is elér. Nem szükséges, hogy leírjuk színezetét, hiszen az itáliai tyúk vad színezete jól megőrizte a törzsalak külsejét. Háziasított formáját már legalább 4500 év óta ismerik Észak-Indiában. Mai gazdasági jelentőségét nem kell kiemelnünk, hiszen tudjuk, hogy az egész világon tenyésztik. De még vad alakjának elterjesztését is elősegítette az ember. Mai

144

elterjedési területe Kasmírtól Dél-Kínáig és Jáváig húzódik. Sok szigetre — a Fülöp-szigetekig — és Polinéziába is betelepítették. Késő nyáron a bankivakakas szerény nyugalmi tol l ruhát hord; nászruhájában a közismert hosszú farktol Iáival együtt eléri a 75 cm hosszúságot. Tavasszal kukorékolásával — amely rövidebben és hirtelenebből fejeződik be, mint a házikakasé — hirdeti revírje tulajdonjogát, amely területen három-négy tyúk él. A fiatalabb kakasok rendszerint agglegények maradnak. A költési idő után valamennyien kisebb csapatokban együtt élnek. Nagyon hasonlít a bankivára a Jáva- és Kis-Szundaszigeteken élő ganga tyúk (Gallus varius). A kakas taraja teljes félkör, nyaktollai lekerekítettek, s a hosszú arany vörös tollak helyett zöldes ércfényűek. A valamivel termetesebb Sonnerot tyúkot (Gallus sonneratii), amely az Indiai-félszigeten él, a 27. színes képen láthatjuk. A díszmadárkedvelők jól ismerik az 1,25 m hosszú ezüstfdcdnt (Gennaeus nycthemerus). Háta — hosszú farkával együtt — ezüstfehér, rajta finom feketés rajzolat látható, amelytől elüt a kékesfekete tarkóbóbita és testalj. Pofáit, mint sok más fácánét, csupasz, piros bőr fedi. Az ezüstfácán több alfaja Burmában, Indokínában és Dél-Kínában él. Ha vele szembe állítjuk a Himaláján és Hátsó-Indiában honos feketemellű fácánt (Gennaeus lathami), nem is gondolnánk, hogy két egymástól ennyire eltérő fácán egymás legközelebbi rokona, és ahol a két faj találkozik, rendszeresen kereszteződnek. A feketemellű fácán alakja hasonló az előbbiéhez, hossza csak 60 cm, farka és háta túlnyomórészt sötét. A 20 alfaj közül egyesek, melyeket korábban három fajhoz soroltak, a különböző csoportok bélyegeit egyesítik színezetükben. A Bulwer-fácán (Lobiophasis bulweri) a legeredetibb madarak egyike. Borneó (Kalimantan) erdőségeiben él. Nagysága 70 cm, nyaka rótesbarna, háti oldala díszes acélkék. Dürgéskor egészen furcsa az alakja. Sok tollú, fehér farkát nagy világító legyezőként terjeszti szét, de nem keresztbe, mint a páva, hanem hosszába, háromnegyedes kör alakban mélyen a hát fölé nyújtva; a rövid külső farktollak merev sugarai a földet súrolják és reszelő hangot adnak az avaron. Még különösebb a fejük dísze, amellyel dürgéskor a kakas díszeleg. Pofáinak csupasz, kék bőre a halántékáig ér, állán pedig rövid szarvacskákban végződik. Ezekbe a függelékekbe, a dagadó szövetekbe vér áramlik, miáltal 18 cm hosszú, kék sarló alakul ki, amely messze t ú l n y ú l i k a csőrön és a tarkón. Ilyenkor a fejből csak a szem és a körülötte levő csupasz, piros mező látható. Kína és Tibet hegységeinek zord tájai a fülesfácánok hazája. Elnevezésüket a mereven felfelé álló,

fehér „fültollak"-ról nyerték. Régebben sokat vadásztak ezekre a csaknem egy méter nagyságú madarakra, mivel a kínai mandarinok, majd még inkább az európai hölgyek versengtek kalapdísznek használt szép, foszlott farktoliaikért. Dús tollazatúk védi a tél hidegének kitett madarakat a hideg és bizonyára a ragadozó madarak karmai ellen is. A fülesfácánok jó futók, főleg hegynek fel; repülni csak a völgyek irányába, lefelé látni őket. Csőrükkel és piros lábukkal mély gödröket ásnak a talajba, hogy gyökerekhez és rovarokhoz juthassanak. Három fajuk közül állatkertekben leggyakrabban a barna fülesfácánt (Crossoptilon mantchuricun) látjuk, amely Északkelet-Kína hegységeiben él. Fő színezete sötétbarna; háta és farka piszkosfehér. Tibet nagy magasságaiban, ahonnan ered a Huangho, a Csangcsiang (Jangce), a Mekong, a Nucsiang (Salween), a Brahmaputra és más folyók, ott él a fehér fülesfácán (Crossoptilon crossoptilon), s még a legszigorúbb teleken is kitart élőhelyén. Ilyenkor boróka- és más bogyókon él, amelyeket az ágakra szállva és szárnyait csapkodva csipeget. A legtöbb példány hófehér, feje teteje fekete, farka sötét; némelyek testtollazata szürke vagy palakék. A Cr. cr. dolani alfaj meredek hegyoldalak bozótosában él; ennek háttol Iái fodrosak és foszlottak. A fülesfácán kakasai és tyúkjai egyforma színezetűek. A legszebb fácánok közé tartozik az észak-kínai királyfácán (Syrmaticus reevesi). Ennek és négy rokonának a farka igen hosszú. A ritkás erdők e lakóinak

színe aranysárga, amelyet sűrű, fekete pikkelyes rajzolat díszít; farka is szép harántcsíkos, ezzel együtt eléri a két métert. Minden állatkertben megtalálhatjuk. Már ritkábban láthatjuk állatkertekben a pompás rézfácánt (Syrmaticus soemmeringii), amely Japán egyes hegyi erdőségeiben gyakori. Rézvörös színezetében világos és sötét árnyalat váltakozik. Minden madárbarát ismeri a feltűnő, tarka pompájú két gallérosfácánfaj kakasait. Dürgéskor nyakrészének tollait előrefeszítik gallér alakjában, meredeken felfelé tartott farkukkal pedig fel-fel ugrálnak. Az 1,70 m-es paradicsomfácán (Chrysolophus amherstiae) Burma és Dél-Kína hegyi erdőségeit lakja. Fehér gallértollait fekete harántcsíkok díszítik, ugyanilyen a hosszú farka is, míg feje teteje, melle és háta fénylőzöld, szárnyai acélkékek, tarkóján a bóbita és farkának keskeny szélső tollai szép pirosak; a díszes külsőt kiegészíti a fehér mell és a sárga farcsík. Délnyugat-Kínában honos az aranyfácán (Chrysolophus pictus; 28. színes kép). Testnagysága kisebb, színezete is más, mint a paradicsomfácáné. Gallérja aranyos-narancsszínű, amelynek szépségét emelik a fekete harántcsíkok, s egész testalja és szárnyán egy mező aranyospiros, bóbitája aranyossárga, farka sárgásbarna árnyalatú. A legkedveltebb vadmadarunk a közismert fácán (Phasianus colchicus). Eredeti hazája a Kaukázustól az Amurig és Burmáig a nyílt terep, de ma már hazájától messze túlterjedt, ahová főleg betelepítették. A középkorban már meghonosodott Közép-Európá-

Azsiából telepítették be Európába és más világrészekbe is a fácánt (Phasianus colchicus)

,ff .;,

V> '

A dürgő tükrös páva (Po/yp/ectron bicalcaratum) kékeszöld csillogású „pávaszemeit" mutogatja; hazája DélkeletÁzsia

bán, sőt St. Heléna szigetén is már 450 év óta; ugyancsak megtelepedett Japánban, ahol közeli rokona átóllazatának zöldes fényéről elnevezett zöldfácán (Phasianus versicolor) él. Betelepítették ÉszakAmerikába, a Hawaii-szigetekre és Új-Zélandra is, csak Ausztráliába nem sikerült. A betelepített állományok többnyire a 30 vadon élő alfaj keverékéből állnak. A hazai állomány túlnyomó részén ma fehér nyakörvet láthatunk, amely elválasztja a fej zöldes fényű színezetét a hát rézvörös és aranyosbarna, fekete pikkelyes mintájú színeitől. Erről ismerhető fel a kínai örvös fácán erős behatása. A kakas 70— 90 cm; ennek a fele a farokra esik. A szürkésbarna tyúk lényegesen kisebb. Nyolc-tizennégy tojást rak, s az ivadék gondozását egymaga végzi. Nagyon rejtett életet él a Hátsó-Indiában és Hainanon honos tükrös páva (Polyplectron bicalcaratum), amely a nyirkos hegyoldali erdők sűrűségében bujkál. Tompa szürkésbarna színe jól védi, annak ellenére, hogy a 70 cm nagyságú kakas ritka tolldíszű madár: hátán, szárnyain és farkán — amelyet dürgés közben kitár — fémes kékeszöld „pávaszem"foltok rendeződnek fényes sorokba, ezeket a „pávaszemeket" fekete és fehér gyűrűk keretezik, amitől még feltűnőbb hatásúak. A tyúkon a „pávaszemek" ibolyásabbak és nem olyan feltűnők. Dél-Ázsiában hat hasonlóan színes rokon fajuk fordul elő; valamennyiük farka elég széles és sokkal rövidebb, mint a fácánoké. Velük szemben a ritka hátsó-indiai

146

gyöngyös páva (Rheinardia ocellata) középső farktollai az egész madárvilágban a leghosszabb tollak, eltekintve a tenyésztett főnixkakasét. Szélességük 13 cm, hosszúságuk az 1,70 m-t is eléri! Ezzel együtt a barna, fekete torkú kakas 2,40 m hosszú. Tollazatát fehér és barna „pávaszemek" díszítik. A gyöngyös páva a nyirkos erdők óvatos lakója; sokat tartózkodik fákon. Az ókori görög mondavilág négyszemű óriása, Árgus volt a „keresztapa", amikor a nagy svéd természetbúvár, Carolus von Linné, az állatok és növények névadásának atyja, 200 évvel ezelőtt a szumátrai erdőkből származó csodálatos pávát elnevezte. A madár szokatlanul hosszú karevezőin tíz világos, sötéten keretezett „pávaszem"-folt sora tűnik szemünkbe. Argusz-páva (Argusianus árgus) néven ismeretes ez a madár, amelynek tollazata barnás tónusú és finom mintájú, feje teteje fekete, pofáin és torkán a csupasz bőre kék. A kakas mindkét középső farktolla 1,40 m hosszú, és kis „pávaszemekkel" van teleszórva. Ezekkel a hosszú tol lakkal együtt a teljes hossza két métert is elér. Dürgéskor ezzel díszeleg: amikor a kakas felállítja farktollait, szárnyaival legyezőt alkot, láthatóvá válnak a remek szépségű „pávaszemek". De ennek a hatásos pompának meg is kell fizetnie az árát: rosszul repül. A viszonylag rövid szárnyakkal nagyon gyorsan kellene csapkodnia, hogy nehéz testét felemelhesse, viszont ebben megakadályozzák a kelleténél hosszabb, jó 80 cm-es

karevezői. A sokkal kisebb testű, szerény színű tyúk csak két tojást rak, ami általános érvényű a többi eddig tárgyalt pávára is. Az egész kotlási idő alatt sem nem eszik, sem nem iszik. Csirkéi az eleseget anyjuk csőréből csipkedik, és nem a földről, mint a többi fácáncsibe. Az Argusz-páva a Maláj-félszigettől Borneóig és Szumátráig honos. A középkor kultúráiban — Kínáig — a dölyfösség megtestesítője, a villámcsapás és gonosz tekintet elleni hatásos védelmező hírében állott, és vallásos tisztelet tárgya volt a közismert, szép páva (Pavo cristatus). Négy évezreden keresztül a művészetben számos ábrázolása született. A kurdok Djesidi nevezetű szektája a „Melek Tawus"-ban — a pávakakas királyban — ma is isteni megtestesítőt tisztel. Csúnyán hallatszik a páva hangos rikácsolása, mindamellett mint díszmadár rendkívül közkedvelt fehér és színes változataiban is. A középkorig díszlakomák céljára is tenyésztették. A páva India és Ceylon nyilt bokros és fás területeiről származik. A kakas több tyúkkal jár együtt. Dürgéskor kerek alakban állítja fel felső farkfedő tollait, és a legyezőszerűen álló tollakon előtűnik a több mint száz tarka, díszes „pávaszem"-folt. Maga a farok rövid és jelentéktelen színű. Hátsó-India és Jáva nagy kiterjedésű erdeiben egy másik faj él, amely talán még szebb; a glóriás páva (Pavo muticus). A kakas tollazatának fénye inkább zöld, mint kék, tarkóján a kis tollbokréta helyett a dicsfény ábrázolásához hasonló tollkorona van. Tyúkja sem olyan

Dürgés közben a nagy termetű arguszpáva (Argusianus árgus) igen látványos

szerény színezetű, mint az indiai faj, tolluszályt azonban ez sem hord. Négy hétig kotlik négy-nyolc tojásán. Századunk meglepő állattani felfedezése az amerikai James Chapin kutatásait jutalmazta a Kongó felső

A kongó-pávát (Afropavo congensis) csak 1936-ban fedezték fel Kongó őserdeiben

vidékének erdőségeiben, amidőn a dél-ázsiai fácánok és pávák egyetlen afrikai képviselőjét megtalálta, a gyönyörű kongó-pávát (Afropavo congensis). A kakas testalja acélkéken, háta pedig zölden csillog; félig csupasz fején hosszú, sárgás, serteszerű tollakból álló bóbita mered az égnek. „Pávaszemei" sehol nincsenek. Farkán sincs uszály, sőt az igen rövid. Az egész madár alig éri el a 70 cm-t. A valamivel kisebb termetű tyúk feje búbján csak csekély pamatot hord, testalja pedig barna. A kongó-páva a sűrű nyirkos őserdőben párokban él, és főleg a talajon tartózkodik.

Gyöngytyúkfélék családja— Numididae

Könnyen megcsodálhatjuk állatkertekben és parkokban is a gyönyörű pávát (Pavo cristatus) (A felvétel Ceylon vadonjában készült)

148

Röviddel azután, hogy a genuai Kolumbus Kristóf ismét felfedezte Amerikát, a portugál hajósok Guineából bevitték a gyöngytyúkot az Újvilágba. Ezen a kerülő úton került második ízben Európába is, ahol még ma is — főleg Olaszországban — szívesen tartják háziállatként, csak Németországban nem becsülik sokra kellemetlen zajos hangja miatt. A tenyésztők keze alatt a háziasított gyöngytyúk nyugatafrikai őse súlyának csaknem háromszorosát érte el. Puha húsán kívül tojáshozama is bőséges. A csaknem egész Afrikában, Dél-Arábiában és Madagaszkáron elterjedt 55 cm nagyságú (vad) gyöngytyúk (Numida meleagris) a száraz, bokros tájakon él; éjjelre szívesen gallyazik fákra, s ilyenkor egész csapatok verődnek itt össze. Nagy kiterjedésű hazájában kb. 20 alfaja él, amelyek nagyságban, szarusisakjuk alakjában, külsejükben és tarka, csőr alatti lebernyegeik alakjával különböznek egymástól. Ezt a sisakos gyöngytyúkot és még öt vagy hat további —r szintén Afrikában élő — fajt rendszerint külön családba foglaljuk össze. Ismertetőjegyeik a lefelé kunkorodó farok, a bő és vastag tollazat. Rokonságuk azonban korántsem olyan távoli, hiszen a háziasított gyöngytyúk a házityúkkal és a pávával is keresztezhető, ha utódaik nem is ivarképesek. A tyúk alkatúak között éppúgy, mint a récék esetében, igen eltérő külsejű fajok közt lehetséges a kereszteződés. Másrészt azonban úgy látszik, hogy a tükrös pávák, amelyeket még nem szoktunk a fácánfélék családjából kiemelni, nem lépnek szorosabb kapcsolatba más tyúknemek fajaival. A kontyos gyöngytyúkok kopasz fejét csupasz sisak helyett prémszerű konty díszíti, amely a khanga gyöngytyúk (Guttera pucherani) esetében eléggé bodros tol lakból áll. A keselyűfejű gyöngytyúk (Acryllium vulturinum; 29. színes kép) dísztelen, csupasz, kék feje valóban keselyűszerű. Színezete szürke, kék meg fehér csíkos és pettyes. Kelet-Afrika száraz bozót-

lyeket fivére halálakor ontott. Már Szophoklész is említi szomorújátékaiban ezt a madarat, amelyet a föníciai tengerészek Észak-Afrikából vittek Hellaszba. Ar/sztote/ész Me/eogrisnak nevezte, és ezt a nevet használjuk ma is.

Pulykafélék családja — Meleagrididae Az aztékok birodalmának erőszakosan véget vető európai zsoldosok nem a virágzó kultúra általuk fel nem ismert kincseire bukkantak, hanem találtak egy különös, díszes háziszárnyast. Az első pulykák eddigi ismereteink szerint 1520 körül kerültek Spanyolországba, bár vannak, akik a vikingeknek tulajdonítják betelepítésüket — Magyarországon most folynak erre vonatkozó vizsgálatok. Az előbbi feltevés szerint Spanyolországból kiindulva terjedt el mint háziszárnyas egész Európában. Eredete feledésbe merült, amire angol neve („Turkey" — török) is utal, amely nevet még Észak-Amerikában is megtartotta, miután az új-angliai telepesek megismerték a vadpulykát. A régi természetbúvárok Európában — úgy látszik — összekeverték a pulykát az ókori írók „meleagris"-ával, s így jutott a pulykának (Meleagris gallopavo) a mondabeli görög király neve. A közismert háziasított pulyka az 1,20 m testnagyságot és a 22 kg súlyt is eléri. Dürgésekor — közmondásosán — felfújja magát, bronzos, zöldes A bodrosfejű gyöngytyúk (Guttera pucherani) Afrikában fényű tollazatát felborzolja, farkát legyezőszerűen a Szaharától délre csaknem a Fokföldig előfordul felállítja, a csőre feletti bőrduzzanatok megdagadnak. A házipulyka ötször olyan nehéz, mint őse. Vannak szürke és fehér változatai is, többnyire sztyeppéit és félsivatagjait lakja. Csapatokban, néha azonban hasonló a karcsú vad alakhoz, bár ennek nagy seregekben kóborol ezen a vidéken, és a tala- lábai vörösek, tollazata pedig élénkebben csillog. jon kaparva keresi eleségét. Ezen a kopár területen A háziasított pulykával előfordul, hogy megterménem lehet válogatós, amit csak találnak, meg kell en- kenyítetlen tojásokból is kelnek fiókák; a szűznemniük: rovarokat, gumókat és magokat. A keselyű- zés máskülönben madaraknál nem ismeretes, és nyakú gyöngytyúk napokig bírja a szomjazást. Csa- általában a magasabbrendű gerincesek körében a legpatosan éjszakázik fákon vagy bokrokon. A csapatok nagyobb kivétel. költési időre párokra szakadoznak; telepeket — Vadon a pulyka ma még az Egyesült Államok kömint sok más társasán élő madár — ez a gyöngytyúk zépső területeitől Mexikó magashegységeinek ersem alkot. Fészke a talajon épül, kb. 12 tojás van dőségéig él. Északkeletről — ahol még Kanadában benne. A keselyűnyakú gyöngytyúk hegyes, nem túl is előfordult — eltűnt. A kakas több tyúkot gyűjt hosszú farkával eléri a 70 cm hosszúságot. maga köré, de egyikkel sem áll párba. A tyúk négy A család egyes fajainak tyúkjai alig vagy egyáltalán hétig szorosan üli kb. 15 tojását, amelyeket egy nem különböznek a kakasoktól. Az ókori görög bokor aljában rak le. A fiatalok kéthetes korban már mondavilágban regényes magyarázatra talált a tol- rövidebb szakaszon repülni is tudnak. A kakasok lazat feltűnő gyöngyözöttsége. Ebből a mondakör- néha elkeseredett harcot folytatnak, amelyek azonből a tudomány több nevet vett át — gondoljunk ban sohasem halálos kimenetelűek, mert a legyőzött csak az Amazona, Calliope, Nestor, Pandion, Péne- laposan a földre fekszik, ami a győztes harci kedvét lopé, Phaeton vagy Rhea nevekre. A monda szerint lelohasztja. De tragikusan végződik a viadal, ha a fpga gyöngytyúk gyöngyössége Meleagrosz király nővé- ságban pávakakas az ellenfele. A páva ugyanis nem rének megmerevedett könnycseppjeitől ered, ame- ismerheti fel a viselkedésnek ezt a jelentőségét, 149

amely a pulykakakast azonnal lecsillapítja; a páva ilyenkor gátlástalanul veri a védtelent. A család egyetlen másik faja a pávaszemes pulyka (Agriocharis ocellata; 30. színes kép). Termetre kisebb az előbbinél, s Yucatán, Guatemala és Honduras szavannás területein honos. Nincs meg a pulykákra jellemző sajátságos tollpamat, amely az északi kakas mellén csüng le. Farkán acélkék és rézvörös „pávaszemek" csillognak, kopasz kék fejét sárgásvörös bibircsek díszítik, homlokán vastag bütyök van. A pulykák a délkelet-ázsiai fácán- és pávacsoport Amerikában régen megtelepedett ága. A pulyka még keresztezhető a fácánunkkal, bár utódaik életképtelenek, más fácán alkatúval azonban nem. Még a legkedvezőbb esetben is a csíra a tojásban elpusztul.

Lábastyúkfélék családja — Megapodiidae „A madarak tojásaikat költik." A mondat annyira magától értetődőnek hangzik, hogy ez alól minden kivétel csodálkozást kelt. Mégis a legkülönfélébb rokonságokból a madárfajok hosszú sora könnyíti meg a kotlás gondjait azzal, hogy tojásait más madarak alá csempészi. A kakukkrécéről már beszéltünk, a mézjelzők, a kakukkok, a csirögék és a vidapintyek leírásakor még bővebben lesz szó e költési formáról. Nem állapították meg még biztosan, hogy a vöcskök költését az erjedő növényi anyagok menynyire segítik. A kékcsőrű réce tojásai valószínűleg saját melegségük hatására is fejlődnek, és nem szorulnak állandó kotlásra. Néhány trópusi gyurgyalag távol marad lyukától, amikor a nap perzseli a homokos talajt. Csak egyetlen madárcsoport az, amelynek tojásai egyáltalában nem igénylik az anyatest melegét: az Ausztráliában, meg a Nicobar- és Mariana-szigetek, valamint Polinézia közt elterülő szigetvilágban honos lábastyúkoké. Ezek azonban nemcsak azért rendkívüliek, mert más hőforrást használnak fel tojásaik kiköltéséhez, hanem egyedülálló az a tény is, hogy fiaik annyira fejlett állapotban kelnek ki a tojásból, hogy a szülők vezetésére és etetésére egyáltalán nincsenek rászorulva, hiszen amint a napfényre kerülnek, azonnal tudnak rövid távolságra repülni. A lábastyúkokon hiába keressük a fácánok ékes tó 11 ázat át. Komorszürke és barna színüket néha rőtesbarna szalagok és csíkok oldják fel mind a 16 fajon, így a 25—65 cm hosszú tyúk alkatúak a száraz bokros vagy erdős terepen fel sem tűnnek, ahol főleg a talajon mozognak. Előbb árulja el őket hangos, nyers vagy kotkodácsoló hangjuk. Csaknem valamennyiük feje egészen vagy részben kopasz, gyakran vörös vagy sárga. Feltűnően nagyok és erőteljesek csüd150

jeik, ujjaik és karmaik. Ezt a körülményt fejezi ki a tudományos, a német és magyar nevük is, és összefüggésben áll a rendkívül figyelemre méltó költésükkel, amely minden idők madártani kutatóinak érdeklődését megragadta, amióta az olasz Pigafetta 1521ben az első merőben hihetetlen híradást hozta róluk. Ami a beható kutatások alapján napvilágra került, az érdekfeszítő kötetet tölthetne meg, s mindamellett egyes kérdések még megoldásra várnak. Legismeretesebb a nyugat- és dél-ausztráliai bozótokban lakó homoki lábastyúk (Leipoa ocellata) költése. Testmérete 56 cm, testalja nagyobbrészt fehér, háta fekete, szürke, rőtesbarna és fehér csíkos. Számára a költetés nem könnyű feladat, s bizonnyal sokkal kevésbé lenne megerőltető, ha szabályosan maga kotlana. Az évnek legalább tíz hónapja folyamán mindkét öreg madár kora hajnaltól késő estig szorgalmasan tevékenykedik a költőhalom megépítésén és gondozásán. Csaknem egész nap folyamán gereblyézik a földet, hogy tojásaik számára megfelelő meleget biztosítsanak. A tyúk egy esztendő alatt 16—33 tojást rak. Teljes négy hónapra van szükségük az öregeknek, hogy a költőhalmot elkészítsék. Már a gyakran esős télen a törpe kaliptusz nedves lombját gyűjtik össze, amelyben a kopár terület nem éppen gazdag, azt mélyen a föld be ássák, hogy megőrizze nedvtartalmát és erjedőképességét. A kivájt krátert már tavaszra, májusban megtöltik; augusztustól decemberig újra és újra, 90 cm magasságig homokkal borítják be. Ezután a halom szélessége 5 m, magassága csaknem egy méter, és kész a tojások befogadására. Ezt követően az öregek gondja az, hogy a halom hőmérsékletét 32—36 C fok közt tartsák. Egyrészt a lomb erjedni kezd, s felmelegíti a halmot. Másrészt a külső hőmérséklet napközben igen ingadozik, gyakran 40 C fok, sőt még több is. Homokot vesznek csőrükbe, így állapítják meg a halom melegségét (hőfokát). Szeptemberben, amikor a tavasz közeleg, a tyúk lerakja — igen nagy: 9 cm hosszú és 200 g súlyú — tojásai közül az elsőt, kb. 40 cm mélyen a homokba vájt üregbe, szorosan a rothadó növényi anyagok fölé. Decemberig vagy januárig, 5—10 napos időközökben követi ezt a további tojások lerakása. Tavasszal — a tojások lerakásakor — az erjedés javában tart, és annyi meleget szolgáltat, hogy az öregeknek délelőtt meg kell nyitniuk ezt a kemencét. Erre még nyár elején is szükség van, bár akkor már csökken a rothadás által keletkezett hő, viszont az izzó Nap süti a halmot. Ősz felé, amikor a Nap ereje is csökken, a tojásokat ismét a kihűlés ellen kell óvni. Ilyenkor az öregek délben a tojások feletti réteget lekaparják, hogy a Nap melegének szabad utat nyissanak, majd estefelé ismét betemetik. Vannak párok, amelyek mellőzik a homokréte-

get, mások viszont a rothadó lombot nem veszik igénybe; az utóbbiak csak később kezdhetnek a tojásrakáshoz. Aszerint, hogy milyen kedvezők a körülmények, az egyes tojásoknak gyakran rendkívül hosszú időre, héttől tíz, sőttizenhárom hét keltésre is szükségük van a fióka kibújásáig. Ettől a pillanattól a fióka teljesen önálló. Szülői segítség nélkül kotorja és ássa ki magát a lombon, ágakon és homokon keresztül a napvilágra. Néha ez félnapig eltart neki, hiszen rövidebb megerőltetés után is hosszabb pihenésre van szüksége. Amint kiásta magát, azonnal az első alkalmas bokorhoz fut, amelynek árnyékában estig elrejtőzik, akkor eszik először. Ha veszély fenyegeti, már az első napon elrepül kisebb távolságokra. Szüleivel semmiféle kapcsolata nincs, sőt elmenekül előlük. A többi lábastyúk ivadékgondozása nem ennyire bonyolult, és nem is fordítanak ennyi időt rá, de azért ezek is épp elegendő érdekes részlettel szolgálnak. A feketésbarna talegallatyúk (Alectura lathami) Kelet-Ausztrália tengerpart közeli száraz erdőségének lakója, széles tollú, tyúkszerűen behajtott farkával eléri a 65 cm-t. Erős, hosszú karmaival a kakas nemcsak magokat és kisebb állatokat kapar ki a talajból, hanem kétméteres lombhalmot is összekapar, és a tyúkokat csak a tojás lerakása idejéig tűri meg. Egyes kakasok több tyúkot is maguk koré gyűjtenek, amelyek a „kemencét" néha még 50 to-

jással is ellátják. Ennek az erdei fajnak a keltetéshez egyedüli hőforrás a rothadás; a sok eső ehhez elég nedvességet biztosít. A talegalla kakas is ellenőrzi halma melegét — láthatóan a szárnyhajlat csupasz részével és nem a kopasz, piros fej és nyak bőrével, ahogyan többször megállapítani vélték. Ha a halom túlságosan felmelegszik, szellőzteti, míg ha lehűlt, friss rothadó lombot hord hozzá, ha nem számíthat a napsugarak közreműködésére. A tojások kikeléséhez szükséges időtartam tíz hét körül ingadozik. Kibújásakor a fióka már pihetollazatban van, de már ujjnyi, használható szárnyai vannak. Két hét után — bár termetre még kicsi, de — már kész madár. Háromhónapos korára szépen kitollasodik és megnő, kilenchónapos korában pedig ivarérett. Ilyenkor keletkeznek a fiatal kakasok sárga bibircsókos nyaklebenyei, amik a tyúkokon egész életükön át hiányoznak. A legnagyobb építmények, melyeket madár készít, a különösen nagy lábú ásótyúkok költőhalmai. E jelentéktelen, szürkésbarna, fogolyszerű madarak alakja a tinamukra emlékeztet. Lombból, ágakból és földből álló „váraik" elérhetik a tizenkét méter átmérőt és az öt méter magasságot is. Nem is lenne szükségük ezeknek a madaraknak ekkora építmények felhalmozására, mert más hőforrást is igénybe tudnak venni. A szigeti ásótyúk (Megapodius freycinet) gyakran csak kevés lombot hord be; a tojások

A talegallatyúk (Alectura lathami) avarból nagy halmot kapar össze, amelynek rothadási hője költi ki tojásait

feletti homokréteg pedig kettős célt szolgál: a hőmérséklet egyenletes megtartását, és a ragadozók távoltartását (ti. disznók és varánuszok veszélyeztetik azokat). A faj az északi Maluku-szigetektől kezdve a Salamon-szigetekig csaknem minden szigeten él. A száraz, növényzetben szegény vidéken a Nap melegíti fel annyira a homokot, amennyire a tojások keltetéséhez szükségük van. A tojások sárgája kétszer annyi, mint a fehérje, nagysága viszonylag igen nagy; saját energiájuk is van. Ezt bizonyította Ottó Meyer német kutató, aki Vuatom-szigeten az egyik halomból kivett egy tojást, s otthon minden hőkezelés nélkül őrizte. Három hét után jól fejlett fióka bújt ki belőle. Egész rendkívüli ivadékgondozás'! eljárást figyelt meg T. Wo/ff koppenhágai zoológus néhány éve a Bismarck-félszigeten. A még működő Bangó tűzhányó lábánál a laza tufatalajt több km2-en járatokkal teljesen aláaknázva találta, amelyekben a szigeti ásótyúkok a 36 C fokos vulkanikus talajhőségre bízták tojásaik kiköltését. Az itteni tojásoknak nincs szükségük a saját hőfejlesztésre, mint a Vuatomszigeten. Szemmel láthatóan kisebbek is, mint amazok. Woíff becslése szerint ezen a szűk területen 100000 pár gyűlik össze költésre a hatalmas, talán 1000 kmz-re kiterjedő őserdőből. Természetesen a bennszülöttek sem hagyják kihasználatlanul ezt a lehetőséget, amellyel olcsó, tápláló tojásokhoz juthatnak; még 40 km-ről is ide sereglenek. Más tájakon is kifosztja az ember az ilyen forrásokat. Egyes ilyen tengerparti szakaszokat a kormányok bérbe is adnak. Könnyű elképzelni, hogy az ásótyúkokállománya megsínyli ezt a folytonos fosztogatást. Celebeszen (Sulawesi) él az 55 cm hosszú kalapácsfejű tyúk (Macrocephalon maleo). Nevét a fej hátsó részén ülő, kopasz nyúlványról kapta, amely a fejnek kalapács alakot kölcsönöz. Mint sok rokonáé, ennek színezete is komorbarna, de a hasa fehér, leheletfinom lazacpirossal bevonva, amely a madár kimúlása után hamar elhalványul. Költési időre a párok a tengerpart felé vándorolnak, ahol éjjel, különösen hajnal felé mély járatokat fúrnak. Ezekben a tojások — mint a többi lábastyúkok esetében is — hegyükön állnak, így a fiókák kikelésükkor fejjel a szabad levegő felé juthatnak ki a feltört tojásból. A kalapácsfejű tyúk — többi rokonához hasonlóan — gyakorta a Nap erejét is felhasználja, de emellett más hőt termelő körülményt is, pl. a meleg források közelségét. A költőkamra hőszabályozásáról a kalapácsfejű éppen úgy gondoskodik, mint a homoki lábastyúkok vagy a talagellák. A madárvilágban egyedülálló a lábastyúkok tojásgondozása; ahelyett, hogy sajátmaguk költenék ki tojásaikat, rothadó növényi anyagokat, a Napot vagy föld alatti hőforrások által melegített talajt vesznek

152

igénybe a költéshez szükséges állandó hő biztosítására.

Hokkófélék családja — Cracidae A tyúk alkatúak törzsfája — amelyek igazi hazája az Óvilág — több ágat bocsátott ki Amerika felé is. Ilyenek az Északi-sark körül élő fajok, a fácánfélék közül a fogasfürjek és a csak Észak-Amerikára korlátozódó pulykák, mint a pávák távoli rokonai. Amerika trópusainak és szubtrópusainak erdei azonban Texastól Paraguayig az őket jellemző tyúk alkatúakat rejtik, a fákon élő hokkókat. Csak a szárazulaton laknak, és különös módon távol tartják magukat a szigetektől, még az olyan közel fekvő Nagy-Antilláktól is. Mintegy 40 faj feketén csillogó, rőtesbarna vagy olajzöld színű tyúk tartozik ide, amelyek hoszszúsága fél és egy méter közt váltakozik. Alakjuk jellemzi őket: az erőteljes, többnyire magas csüdök, az elég hosszú nyakon ülő kis fej és az eléggé hoszszú, széles farok. A tyúk alkatúak közül ők a kimondott fán élők, és ezért hasonló nichét (a biotóp fajra jellemző része) foglalnak el, mint az Óvilágban a nagy szarvascsőrű madarak, amelyekkel bizonyos közös vonásuk van, ami már kis fejükön is látszik. Többnyire táplálékukat — a gyümölcsöket és leveleket — az ágak között keresik, veszély esetén még a földről is az ágak közé menekülnek, ahol ügyesen tudnak mozogni és rejtőzködni, úgyhogy nagy testük ellenére is könnyen eltűnnek a szem elől. A legjellemzőbb azonban, hogy fákon fészkelnek. Az ágakból és levelekből álló egyszerű fészkeiket magasan a gallyak közé rakják. Két-három fehér tojásuk van, s belőlük a fiókák sötét, fejükön csíkos pihetollazatban kelnek ki. Mint valódi fészekhagyók, azonnal az ágak közé menekülnek, amelyek között ügyesen mászkálnak. Egyes fajok kakasainak igen hosszú a légcsövük, mely a bőr alatt hasig leérő hurkot alkot, mielőtt a mellkasba hatolna. Ez a berendezkedés, amely már Alexander von Humboldtnak is feltűnt, az amúgy is hangos szavának különös erőt kölcsönöz, sőt egyes hokkók hangja fülsiketítő zajjá fokozódhat. Más rövid légcsövű fajok elnyúlt, bánatosan csengő fütytyöt tudnak hallatni. Vannak hokkók, amelyek szárnyaikkal doboló vagy egyéb zajt keltenek. ízletes húsuk miatt mindenfelé szorgalmasan vadásszák a hokkókat. Egyes indián törzsek a hokkókat háznál is tartják, de kotlóstyúk segítése nélkül nem sikerül a nevelése. Néhány fajjal állatkertekben rendszeresen találkozhatunk. A család legtermetesebb fajai közé tartozik a jó 90 cm hosszú púpos hokkó (Crax rubra). Ennek tyúkja

kisebb a kakasnál, színezete főleg sötét fahéjbarna, világosabb és fekete rajzolatokkal. A kakas tollazata zöldes csillogású fekete, csak a hasalja fehér; feje búbját keskeny, előrekonyuló, felmeredő laza tollak díszítik. A nemzetség többi hét fajától a kakast a csőrén hólyagszerűen kidomborodó sárga viaszbőrbütyök különbözteti meg. Ezeket a dokkokat többnyire akkor lehet megfigyelni, amikor a lehullott gyümölcsöket keresgélik a talajon. A kakas hangos, de hasbeszélésszerű tompa kiáltása — amely a bölömbika hangjára hasonlít — teljesen megtéveszti a megfigyelőt a madár helyzetének iránya és magassága felől. A fiókák állítólag egyenként ugranak le a 6— 30 m magasan épült fészekből a földre. Szárnyaik hamar kinőnek, s így a veszély elől már igen kis korukban elrepülnek. A púpos hokkók a forgalomtól távol eső, sűrű erdőben laknak — Mexikótól Ecuadorig. Az Amazonas déli vidékén élő m/tu (Mitu mitu) valamivel kisebb, tollazata kék fényű, hasa rőtesbarna, az amúgy is magas csőrén még magasabb fésűszerű bütyök van, ami széles tollú bóbitájával együtt félreismerhetetlen körvonalat ad fejének. A tyúk hasonló a kakashoz. Ezzel szemben a sisakos hókká (Pauxi pauxi) tyúkja rőtesbarna és fekete, míg az egyméteres kakas hasa fehér, és hasonlít a mituhoz. Kónty és csőrbütyök helyett feje tetején magas kék kinövése van, amely nagyon emlékeztet egyes kazuárok sisakjára. Hazája Venezuela hegységeinek magas fekvésű, párás erdei. Mélyen dörmögő hangja hosszú, kettős hurkú légcsövére vezethető vissza. A sisakos hokkó termetes alkata és tekintélyes súlya ellenére a legvékonyabb ágakon is ügyesen kúszik. Egyedülálló a kékesfekete, fehér mellű hegyi hokkó (Oreophasis derbianus) fejdísze. Guatemala hegyi erdőségeiben él. Feje tetejét bársonyos fekete tollak fedik, amelyek még a sárgás csőrét is félig betakarják; e mögött a feje búbja kopasz, ahonnan magas és hegyes, telt-vörös csontcsap emelkedik ki. Tyúkja hasonló hozzá, csak valamivel kisebb, mint a 90 cm hosszú kakas. A karcsú, csupasz torkú sakutyúkok nevüket szintén hangjukról kapták. 13 fajuk közül a bronz sakutyúk (Pénelopé purpurascens) néha látható állatkertjeinkben. Ez a Mexikó és Ecuador közti erdőségeket lakó, jó 70 cm-es tyúk, hátán olajzöld, bronzos fényű, torka sárgásvörös, melle fehéres tarka, háta vége rőtesbarna. Mint nemzetségének többi tagjai is, a talajt csaknem sohasem keresi fel. A guanók vagy csacsalakák is főleg sajátos hangjuk után nyerték nevüket. Ezek a kis hokkók leginkább a bokros erdők szegélyét választották otthonuknak. Hosszú farkukkal tartják az egyensúlyt, amikor a vékony gallyak közt tornáznak, bogyókat és magvakat keresgélnek. Csupasz, piros torkukat tollas haránt-

A fehérhomlokú sakutyúk (Pénelopé superciliaris) hasonlít közeli rokonához, a bronz-sakutyúkhoz, de szárnyai rőtesbarna árnyalatúak; Dél-Amerika északkeleti részén él

paszta osztja ketté. A társas életet folytató szürke guán (Ortalis canicollis) Dél-Amerika középső területein hallatja messze csengő hangját. Hajnalban és este egész csapatok húznak be szinte egy időben lármás „csacsarara" szólással; valóságos sok szólamú és sokáig kitartó énekkart alakítanak. Költés idején a párok kiválnak a csapatból, igen rejtett életet élnek; néhány méter magasban rendetlen fészket építenek. M. Eisentraut kutatott a bolíviai Chacóban a szürke guán után. Néhány tojását tyúkkal kiköltette, s az egyik pelyhes fióka evezői egy nap múlva már 2 cm-rel nőttek ki a tokjukból, és szinte zárt szárnyat alkottak. A rendkívül élénk madarak ugrándozás közben is eredményesen használták rövid szárnyukat egyik ágról a másikra vagy az asztalról a székre ugrálva. Természetesen igazi repülésről még nem lehetett szó. A szabad természet követelményeinek megfelelően — mondja Eisentraut — meg lehetett állapítani, hogy kúszó állatról van szó. Igen szerettek a bizalmas madarak a nadrág szárára felkúszni, onnan a kabátra a vállig. Ez a viselkedésük arról tanúskodik, hogy a fiókák bizonnyal kikelésük után igen hamar követhetik anyjukat az ágak között. A földön is für-

153

gén futkostak — ennyit közöl E/sentrout. A szűken 60 cm hosszúságú szürke guán éppen olyan fakó színezetű madár, mint legközelebbi rokonai. Háti oldala és nyaka gyenge bronzos fényű szürkészöld, hasa sápadt barnás, külső evezői pedig sötét barnásrőtek.

Búbostyúkfélék családja — Opisthocomidae Kevés madár okozott annyi fejtörést a kutatóknak — egészen a mai napig —, mint a hoacin vagy búbostyúk fO/j/sthocomus hoazin), annak ellenére, hogy még tankönyvekben is mint iskolapélda szerepel. Külsőleg ez a 60 cm hosszú madár nem látszik különösnek. Dél-Amerika északnyugati részének folyói mentén, a mocsaras erdőségek fakoronáiban társasán él. Hosszú nyakán ülő kis fejével, karcsú törzsével, lekerekített szárnyaival és meglehetősen hosszú farkával emlékeztet a hokkókra. Tollazata barna, hátát sötét, könnyed olajzöld árnyalat, szárnyait fehér szalag díszíti; feje búbja rőtes, testalja halvány rozsdaszínű, oldala és hasa élénk gesztenyebarna. Fején ritkás, keskeny merev tollakból álló bóbita van. Csupasz pofái szép kékes árnyalatúak. Lapos* fészkét bokrokra vagy fákra gallyakból építi néhány méterrel a víz színe fölé. A fészekalj 2—3 tojásból áll, mely a guvatéhoz hasonló színezetű. Eddig semmi különösebbet sem mondtunk a búbostyúkról. Az érdekességek a fiókák körül kezdődnek. Más tyúk alkatúak fiókáival szemben a hoacinfiókák csupaszon kelnek ki a tojásból, de hamarosan elkezdenek mászkálni az ágak között. Ha vízbe potytyannak, lábukkal és szárnyukkal ki tudnak úszni a partra, hogy vissza felkapaszkodjanak a fészekbe. Erre a célra nemcsak a lábakat használják, hanem a második és harmadik ujjon ülő, érdekes karmaikat is. Ezek emlékeztetnek az ősmadár (Archaeopteryx) karmaira, amely 130 millió évvel ezelőtt élt. E „négylábúság" alapján lehetnek elképzeléseink, hogyan mozoghatott élőhelyén az ősmadár. Teljesen elüt a tyúk alkatúakétól az a szokása, hogy a fiókák nem maguk keresik eleségüket, sem a szülők nem teszik eléjük, hanem az öregek torkából szedik ki. Ritkán vagy talán sohasem láttak hoacint az erdő talaján, de alkalomadtán hírt kaptunk arról, hogy a madarak víz alá buktak halat fogni. Fő táplálékuk azonban gyümölcsök, főként pedig kemény levelek. Ez a táplálék-specializálódás belső szervezetükben változásokat idézett elő. A nehezen emészthető levelek a nyelőcsövük három begyszerűen kitágult részén előemésztésen mennek át: közülük az első olyan hihetetlen mennyiséget tud befogadni, hogy a mellcsont jelentős részének utat kellett nyitnia számára.

154

l

A jakutinga (Pipiíe cumanensis) háta kékeszöld csillogású, pofáinak csupasz részei világoskékek, torka kékes piros; hazája Venezuela és Brazília

A mellcsontnak ezt a hiányosságát a megmaradt repülőizmok ereje sem tudja pótolni. A búbostyúk igen rossz repülő, s szárnyait — amelyek felnőttkorukra rég elvesztik karmaikat — inkább a fán való mászkálásra veszi igénybe. Úgy látszik, hogy a begy nagysága meglehetősen hátrányos követelményeket von maga után, viszont feleslegessé teszi a gyomor vastag izomfalát és a vakbelek hosszúságát, amely testrészek más tyúk alkatúakon mindig megvannak. A búbostyúknak a dokkokkal közös vonása megmutatkozik a tollak felépítésében és a vállöv levegőtartalmában is. Más tulajdonságai — pl. a csüd pikkelyezettsége — a többi tyúk alkatún nem fordul elő. Nem is csodálatos ezek után, hogy ehhez a rendhez fűződő rokonságuk nagyon is vitatható. A hoacint a turakók vagy a darvak közé is akarták már sorolni. Valószínű azonban az, hogy már a harmadkor (tercier) legelején — vagy még előbb — a tyúkok törzsfájáról leágazott Dél-Amerikában egy hajtás, mielőtt a hokkóknak azoligocénban Észak-Amerikában, sőt Európában is élt elődjei megtelepedtek volna ezen a területen.

Daru álkatúak rendje — Gruiformes

a fészeklakók. Nagyon hasonlítanak a házityúk csibéihez, a fészekhagyók között a legapróbbak, mivel kikelésükkor még kétgrammos súlyt sem érnek el. Guvatfürjfélék családja — Turnicidae Szárnyuk hamar kifejlődik, rövid távolságra már korán repülni tudnak, amikor még testméretük felét A daru alkatúak rendjébe igen eltérő felépítésű sem érték el. Életük harmadik hetében már felújítmadarakat foglalnak össze. Ide tartozik a magas, kar- ják evezőiket, s így azok hordozófelülete a növekvő csú daru; csapatainak vonulása oly feledhetetle- testnagysággal arányba kerül. Hasonlót csak a tinanül bevésődik a természetbarát emlékezetébe; a zö- muk,fácánok és talpastyúkok esetében tapasztaltunk. A valódi guvatfürjek 15 faja közül egy Európában mök túzokkakas, amely dürgése közben óriási fehér is előfordul: Dél-Spanyolországban és elszórtan ma virággá változik, de ide soroljuk az apró vízicsibéket, amelyek rejtetten és fényiszonnyal, mint a szel- még Szicíliában is. Ez a 18 cm nagyságú, fürjszerű, lemek surrannak a nádrengetegbe; továbbá még barnás tarka, rozsdástorkú guvatfürj (Turnix sylvaezeknek rokonait, sőt egyes távolabb álló csoporto- tica). Színezete mellén narancsbarna, oldalán sötét kat is. A rend 11 családot és kereken 200 fajt ölel fel, pontozású, hasa fehér. A tojó tompa, mély hangokat hallat, mintha a bölömbikánk szólna távolról. Ezt amelyek nagysága a 12 cm-től a másfél méternél is nagyobb testméretek között váltakozik. Az egymás- olyan szervekkel éri el, amilyenek a hímnek nincsetól eltérő csoportok kapcsolatai lazák, sőt vitatha- nek. Nyelőcsöve szélesebb és nagyon tágulékony; tók is. Olyan jellegzetes sajátosságok, amelyek vala- kiáltás előtt a tojó levegőt szív be, amely felfújja mennyiükön közösek és határozottan elválaszthat- a nyakát. Légcsövének is öblös tágulata van, ami binák a legközelebbi rendektől — megnyugtatóan zonyára a hang színét és erősségét befolyásolja. Dürnem írhatók le. Mégis úgy látszik, hogy egymás közti géskor a tojó felborzolja feltűnő torokfoltjait. Elterrokonságuk közelebbi, mint más madárcsaládokkal. jedése az Atlasz-hegység országaitól a trópusi AfriEzért az egymás mellé való sorolásukban mindig kára és Dél-Ázsiára terjed, egészen a Fülöp-szigetekig. A faj szokatlan költési sajátosságait különös gondvan valami önkényesség is. A sort megkezdjük olyan családdal, amelynek tag- dal tanulmányozták; hasonlókkal később egyes parti jai csak 12—20 cm-esre nőnek, és amelyeknek ma- madaraknál fogunk ismét találkozni. Ausztráliában a törpe guvatfürj (Turnix velox) melgyarneve „guvatfürj", német nevük „Laufhühnchen" (= futó tyúkocskák) vagy „Kampfwachtel" (= har- lett egy másik faj is él, amelyet eltérő szervezete cos fürj) pedig a kisebb termetű tyúk alkatúakhoz, miatt önálló család képviselőjének rangjára is emelkülönösen a fürjekhez való hasonlatosságukra utal. tek. Csüdjei hosszabbak, négy helyett csak három Közös vonásaik közül az életmódjukból több ma- ujja van, amelyek bizonyára a gyors futáshoz törgyarázható meg, mert a guvatfürjek is — mint rosz- ténő alkalmazkodással magyarázhatók. Ez a sztyeppeszul repülő madarak — talajlakók, az Óvilág mele- futó (Pedionomus torquatus) nagyon a futásra termett, gebb éghajlatú füves térségeit, a sztyeppékét, a nyi- annak ellenére, hogy a nyílt síkságoknak rejtett életmódot folytató lakója. Rosszul repül, mégis eltertott bokros és fás területeket lakják. Alaptáplálékuk magvak és hasonló anyagok, viszont nincs begyük, jedésének egyes területein vonuló madár. A 17 cm hosszú madár színezete finom szürkésbarnás tarka, ami minden tyúk alkatúnak van. Csontozatuk egyes sajátossága arra utal, hogy a guvatfürjek távolabbi ehhez járul fekete-fehér nyakörve és rőtesbarna torokpajzsa; farka igen rövid. rokonai a guvatoknak. A guvatfürj költési sajátosságaiban különös körülményekjelentkeznek. Más csoportokban is előfordul az, ami a guvatfürjeknél, hogy a hím látja el akotlást Guvatfélék családja — Rallidae és a fiókák vezetését. Ezt láttuk a tinamuk és a nanduk esetében is. Ám a guvatfürjeknél az a különös, A meleg nyáron mezőinkről csikorgó „kétkés" hogy az ivarok szerepe a dürgésben felcserélődik. hang, a mocsaras növénysűrűségből pedig disznóA valamivel színesebb tojó hangos, tompa kiáltásai- röfögésszerű hang harsán; de ugyanígy Halmahera val foglalja el a revírt, amit heves harcok közt meg szigetének áthatolhatatlan szágósűrűségéből tompa is véd, és ezzel hímeket csalogat oda, amelyeknek dobolás és kísérteties üvöltés; Közép-Amerika sűdürögve udvarol. Nyilván több, két-négy tojásos rűn benőtt patakpartjairól keményen kattogó zörfészekaljakat rak le, amiket különböző hímek gond- gés; az észak-amerikai lápokból vékony nyöszörgés jára bíz. A pihés fiókák 12—13 napra kelnek ki a to- hallatszik. A különös hangok adóit azonban csak ritjásból, ami fészekhagyóknál rendkívül rövid idő, hi- kán sikerül megpillantani, vagy sohasem látjuk őket. szen ezek sokkal fejlettebben jönnek a világra, mint A guvatok ezek a titokzatos, gyakori éjjeli hívoga155

tok. Egyetlen más madárcsaládban sincs annyi rejtett életmódot folytató, visszahúzódó faj, mint a 140 fajt számláló guvatfélék között. Egyesek közülük — mégpedig a szárcsák — többet tartózkodnak a nyílt vízen, mint a récék, ezért alkatuk is igazodott életmódjukhoz. A legtöbb faj azonban a legsűrűbb növénytakaró közt lakik, rendszerint mocsaras, legalábbis nyirkos talajon. Ilyen környezetben való mozgásra különösen alkalmas testük, mivel törzsük két oldalról annál keskenyebb és laposabb, minél sűrűbben benőtt élőhelyen élnek, így a mozgástól remegő növényzet nem hívja fel a guvatokra ellenségeik figyelmét. Hátcsigolyáik nem nőttek össze, másként elképzelhető sem lenne mozgásuk finom simulékonysága. A guvatok nem szánják egykönnyen magukat a repülésre, egyesek teljesen elvesztették ezt a képességüket. Másrészt azonban rövid szárnyaik ellenére némely faj nagy vándorutakat tesz meg. A guvatok a növényzetben szegény, sark közeli tájak kivételével csaknem az egész Földet benépesítették, sok közülük a partoktól távol eső szigeteket is. Ez a körülmény, valamint a kis mozgási hajlamosságuk nagyban elősegítette új fajok képződését. Sok faj vagy alfaj csak szűk határok közti mocsarakból, Hl. kis óceániai szigetekről ismeretes. Az utóbbinak azonban számunkra hátrányos következményei lettek, amikor ott az ember berendezkedett,

vadászgatott, és háziállatokat telepített be. Állományuk amúgy is kicsi volt, a fenti körülmények pedig csak siettették idő előtti kipusztulásukat. Nem kevesebbet, mint 14 fajt, valamennyi faj egy tizedét ma már kihaltnak kell tekinteni. A meglehetősen hosszú lábú, gyakran hosszú csőrű, de rövid farkú guvatok mérete 12—50 cm között váltakozik; színezetük többnyire fedőszínek, gyakran pontok vagy csíkok tagolják; sok faj oldala nagyon csíkos. Pihetollazatuk rendszerint fekete; a növényzet homályában való etetést megkönnyítik a fejen vagy a csőrön levő világos jegyek, mert a nedves talajon a szülők nem tehetik az eleséget fiókáik elé. A fajok nagy tömegéből csak keveset mutathatunk be. Érthető módon soknak csak hiányosan ismerjük az életmódját. Ki tudta a nálunk élő hét faj közül valamennyit egyszer is megfigyelni? Pedig a 28 cm-es guvat (Ra/íus aquaticus), amely a fentebb említett röfögő hangot adja, a nád közt vagy a füzes berkekben semmi esetre sem ritkaság. Gyakrabban azonban nyílt helyeken csak alkonyatkor mutatkozik. Mindkét szülő — amelyek a legtöbb guvatféle esetében alig különböznek egymástól — részt vesz a háromhetes kottásban és 6—12 fióka felnevelésében. A guvat Izlandtól Spanyolországig és Japánig székében elterjedt faj. Sok elvonul télire a Földközitenger környékére vagy Dél-Ázsiába, de nem keve-

A rejtélyes guvat (Rallus aquaticus) mint valami szellem surran át a legsűrűbb nádason is; keskeny teste mindenütt talál rést

sebb télen is kitart nálunk, sőt még Izland gejzír öntözte vizei mellett is. Színezetre a guvat és a kis vízicsibe nagyon hasonlók, a guvat oldala azonban élesebb csíkozású, csőre hosszú és piros. Guvatunk legközelebbi rokonai csaknem az egész Földön elterjedtek. Az egyik fajt az Auckland-szigetekről (Rallus muelleri) már kihaltnak tartották, de 1967újra megtalálták. Három faja él Észak-Amerikában, közöttük a halvány szürkésbarna ke/epe/ő guvat (Rallus longirostris), amelynek hazája az Egyesült Államok déli része, a Nyugat-indiai-szigetek, valamint Közép- és Dél-Amerika keleti partvidéke. Nevét kelepelő hívó hangjáról kapta. A 40 cm-t is elérő guvat a sós mocsarak és a járhatatlan mangrovésok lakója. Vannak szigetlakó guvatok, ezek alkalmazkodásuk szerint a víztől és mocsaraktól távol élnek. A Chatham-guvat (Caballus modestus) mint ügyes sáskapusztító a száraz erdőket lakta. Az Új-Zélandtól keletre fekvő Chatham-szigeteken élt, színezete főként barna volt, de már régen kihalt. Élőhelyét az üreginyulak és a kecskék elpusztították még az elmúlt század folyamán. Ugyanezen a területen az ember által behurcolt macskák és patkányok rövidesen végeztek a 28 cm hosszúságú csíkos guvottal (Rallus dieffenbachii) is, amely ilyen ellenségek ellen nem tudott védekezni. Az Atlanti-óceán déli részén fekvő Tristan da Cunha szigetcsoport rétjein és páfrányosaiban igen rejtetten él az alig seregély nagyságú Atlantis-guvat (Atlantisia rogersi). Feketés tollazatát fehér és barnás szalagok tarkítják. Nyilvánvalóan nagyon régen Dél-Amerika felől vándorolt be. Ezen a félreeső szigeten, mely csak kevés szárazföldi madár részére biztosított otthont, nem talált ellenségekre, és így napközben is élénk mozgású madár lett. Kevesebb tojást tojik, mint rokonai, növekedéséhez is hosszabb időre van szükség, ennek ellenére gyakori madárrá vált. Ez az élőhely biztonságot jelentett számára, és más kedvező feltételek is feleslegessé tették, hogy repülni is tudjon. Szárnyai elcsökevényesedtek; porcos mellcsontjának alig van taraja; csontozata is elvesztette a repüléshez szükséges berendezést. Kubának egyetlen pontjáról ismerjük a Zapataguvatot (Cyanolimnas cerverai). Valószínűleg sokkal elterjedtebb volt, mint ma; ismert élőhelye a sajátságos Ciénaga. Amikor ez előtt a tövises sűrűséggel borított, feneketlen talajú, mocsaras sűrűség előtt állunk, megértjük, hogy miért csak 40 évvel ezelőtt fedezték fel ezt a guvatot, és miért nem tudunk ma sem úgyszólván semmit életmódjáról. A Zapataguvat a mi guvatunkhoz hasonló, de se foltjai, se csíkjai nincsenek. „Horkoló madár" a címe annak a lebilincselő könyvnek, amelyet a német Gerd Heinrich utazó két-

A barna harist (Crex crex) nem könnyű megpillantani, bár hangos „kétkés" szava elárulja jelenlétét

éves, nélkülözésekkel teli celebeszi gyűjtőútjáról írt. Az út célja mindenekelőtt a celebeszi hegyek lábánál fekvő bozótos vadonban élő, rendkívül ritka guvat felkutatása volt. Dörmögő, horkolásszerű hangjáról kapta a madár a horkoló guvat (Aramidopsis plateni) nevet. A fekete-fehér testoldali csíkjai folytán jobban hasonlít hazai guvatunkra, mint az előbbi faj. Háta rőtesbarna. Ugyanilyen ritka a Halmahera szigetén élő komor színezetű, röpképtelen dobos guvat (Habroptila wallacei). A tüskékkel teli, nyirkos, meleg szágóerdőkben hangzik fel tartós, letompított dobpergésszerű hangja. Gerd Heinrich közli róla, hogy ez a különös madár — amely már nem tud repülve menekülni üldözői elől — röpképtelenségét azzal pótolja, hogy hallása rendkívül éles, természete óvatos, mozgása gyors. Ember nem is tudja ezen a szörnyű terepen becserkészni. A vízicsibék 13 faja benépesíti a világ csaknem minden táját, s közülük a földrajzi szélességeinken 3 él. A seregély nagyságú kis vízicsibe (Porzana parva; 32. színes kép) helyenként síkságaink vizenyős területein előfordul. Elterjedési területe keleten eléri a közép-ázsiai hegységek széleit. Jelenlétére — esténként és éjszaka — egyre gyorsuló násztrillájával hívja fel a figyelmet. Akinek szerencséje és türelme is van, talán egyszer megpillanthatja ezt a titokzatos guvatfélét, amikor a Nap utolsó sugarainál

157

Amikor a vízityúk (Gallinula chioropus) a nyílt víztükrön át úszik, állandóan biccent a fejével és idegesen billegeti farkát

nagy igyekezetben az úszó növényeken át tovasurran. A valamivel nagyobb termetű vízicsibe (Porzana porzana) finoman fehér pettyes és csíkos testalján finom kékesszürke és barna árnyalatok keverednek. Európa és Ázsia mérsékelt éghajlata alatt, a növényzettel sűrűn borított vizeken a Bajkál-tóig hallható éles kvitókvit hangja. 8—14 tojását három hétig üli felváltva mindkét szülő. Ugyanennek a területnek füves rétjein és szántóin észlelhetjük a titokzatos haris (Crex crex) jelenlétét, kemény „kétkés" hangja alapján. Színezetre gesztenyebarna szárnyfedőjű, barnás „vízicsibe". Már elég ritkán hallható nálunk, amikor visszatér májusban afrikai téli szállásáról. Költéseit megzavarják vagy megsemmisítik a mai kaszálógépek, ha korán kezdik a kaszálást, mert védőszínezete adta biztonságérzete miatt nem menekül el. A 27 cm-es madár tyúkszerű csőrével csipegeti le a növényekről a kisebb állatokat. Az egyenes tartású, karcsú termetű és hosszúra nyúlt lábú, 40 cm testméretű vízikakas (Gallicrex cinerea) nagyon hasonlít a lilékkel rokon levéljárókhoz. Ezt a hasonlatosságot csak növeli csupasz, piros fejbúbjának taraja. A feketésbarna madár testoldalának csíkozottsága guvat voltát bizonyítja. DélkeletÁzsia rizsföldjein és nagyon vizenyős nádasaiban él India, Korea és a Fülöp-szigetek között. Tojója ritkaságszámba megy, és más színezetű is, mivel barna csíkozású. Lágy kurrogással jelentkezik a sűrű parti növényzetből a nálunk is gyakori víz/tyúk (Go/linulo chioropus). Szüksége van azonban nyílt víztükörre is, amelyen fejével állandóan bólogatva ide-oda úszkálhat. A kisebb vizeket jobban kedveli, mint a szárcsa,

158

viszont gyakrabban hagyja el az őt rejtő növényzetet, mint az eddig ismertetett fajok. Általában mozgásában és alkatában a vízicsibék és a szárcsa közötti átmenetet testesíti meg. Oldalán fehér csík választja el olajzöldes barna hátát sötétpalakék testaljától. Rövid csőre a homlok szarupajzsával együtt szép piros, hosszú ujjú lábai olívzöldek. Fehér alsó farkfedői gyakran felvillannak, amikor a vízityúk igyekvő menekülése közben és minden izgalomra megrándítja farkát. Évente kétszer rak 6—10, pettyes tojást; fészkét a víz színétől 1 méter magasan építi, s a vízállás emelkedése esetén tovább magasítja. Nem ritka esetben láthatjuk, hogy az első költésből származó fiatalok szüleiknek segítenek fiatalabb testvéreik etetésében. A 33 cm nagyságú vízityúk — sok alfajával — az egész világon elterjedt. A vízityúk színei tündöklőbben jelentkeznek a valamivel kisebb termetű törpe szu/tdntyúkon (Porphyrula martinica; 33. színes kép), amely Amerika meleg éghajlatú területein él. Hosszú ujjai olyan felületet biztosítanak talpának, hogy a csinos madár képes a lomha folyók és mocsaras lagúnák úszó növényzetén szaladgálni. Mint valamennyi guvat, ez is jól úszik, de rovarokat és pókokat keresgélve a bokrok és fák ágai között is mászkál — néha 20 m-rel a víz felszíne felett —, amely guvat számára mindenesetre különös tartózkodási hely. Afrikai rokona, a bronz szultántyúk (Porphyrula alleni) gyakrabban elvetődött Európába, egy ízben Bajorországba is. Lábai pirosak, homlokpajzsa zöld. A kék fű vagy szultántyúk (Porphyr/o porphyr/o; 34. színes kép) jellegzetes magas csőre, homlokpajzsa és lábai erőteljesen vörösek, tollazata sötét bíborkék, de fehér alsó farokfedői elárulják a vízityúkkal való rokonságát. A csaknem fél méter magas madár csak ritkán úszik, de kedveli a nád közti mászkálást; nyílt terepen alig mutatkozik. Testnagyságának megfelel az elesége is: növényi anyagok mellett rovarokat, halakat, sőt kígyókat és madárfiókákat is fogyaszt. A kék fű nem tudja egészben lenyelni ezeket a zsákmányait, ezért le kell csípnie egyes falatokat, s eközben zsákmányát lábával rögzíteni, ami a guvatok körében másutt nem fordul elő. A kék fű Dél-Spanyolországban, Marokkóban, Tunéziában és Szardínián honos; Szicíliából nemrégen tűnt el. Más fajok az Óvilág nagy részén Dél-Afrikáig és Új-Zélandig élnek. A ma élő guvatok közül a legnagyobb és legnehezebb az új-zélandi takahe (Notornis manteli). A külsejében tömzsi, magas csőrű fű hossza 52 cm. Alkalmazkodott a hegységek hűvös, füves mocsaraihoz, és felhatol 2500 m magasságig. A magas fű szolgáltatjatáplálékát, rejtekhelyeit és fészke anyagát. Szárnyai sokkal rövidebbek ahhoz, hogy repülni is tud-

jön, de jól használhatók gyors futásában. Mellcsontjának sincs már taraja. A maorik nyelvén takahénak nevezett madarat az európaiak, a háziállatok és a bozóttüzek annyira megtizedelték, hogy csak kevés példány hozta meg hírét Európába ennek a különleges, röpképtelen, hegységi guvatnak. 50 évig a kihalt fajok közé számították, míg 1948-ban sikerrel járt a meglepő felfedezés, hogy a Murchison-hegység egyik félreeső völgyében egy kisebb telepe átvészelte a nehéz időket. Ma ezt a völgyet, ahol még kb. 100 takahe él, szigorúan őrzik, senki se léphet be oda. Ha télen a hegyi réteket hó borítja, a takahék a környező völgyekbe húzódnak. A guvatok közül kifejezetten úszó madarak a sötét színű szárcsák. Tíz fajuk közül hét csak Középés Dél-Amerikában é). Az erős, réceszerű alkatú guvatok ujjai körül karéjos úszólebeny feszül, amit csak a vöcskökön és búvárcsibéken találunk meg. A szárcsák nem tudnak különösebben jól repülni, a vízről is csak hosszabb paskoló nekifutással tudnak felemelkedni; úszásuk nem gyors, a víz alá bukásban sem ügyesek, mint a bukó récék vagy a vöcskök. De mert mégis mindkét sajátságuk megvan, éppen a sokoldalúságuk segíti elő mozgásukat. Vizeink megszokott jelensége az európai szdrcso (Fulica atra), amely Izlandtól az Azori-szigetekig, Tasmaniáig elterjedt. Jelenlétét elárulja éles „pix" hangja, és magyar tájszólásban „nyikorgás"-szerű hangja, amelyet a délnémet ember ugatáshoz hasonlít, s erről kapta

a „Beilchen" nevet. Színezete koromfeketés-szürke, csőre és homlokpajzsa fehér; ez utóbbi a dürgés idején megnagyobbodik. Télen nagyobb vizeken ezrével gyűlnek össze. A minden évben ismétlődő „szárcsa-háború" a Bodeni-tavon vagy nálunk is a Velencei-tavon szomorú hírhedtségre tett szert. Ezek során nagy számban ejtettek el szárcsákat a vadászok. A többi faj főleg fejdíszében különbözik szárcsánktól. A Madagaszkáron, Dél-Afrikában, Marokkóban és Dél-Spanyolországban honos tarajos szárcsa (Fulica cristata) két vörös bütyköt visel fehér homlokpajzsa felett. Az amerikai szárcsa (Fulica americana) csak valamivel nagyobb az európainál, lényeges különbség színezetükben nincs. Kubában az egyik lagúnán ugyanolyan tömegű gyülekezést figyeltem meg, mint amilyenek nálunk vannak. Az Andok 3500 m magasságaiban él az ormányos szárcsa (Fulica cornuta), amelynek homlokpajzs helyett rojtos, szaruszerű húslebeny lóg le homlokáról. Mérete fél méter; kiváló fészeképítő. A kopár part hegyi tavain nincsenek szigetek, amelyek biztosítanák a fészek nyugalmát, ezért a szárcsa maga épít növényekből mesterséges szigetecskéket, s ezek valamilyen köves alapzaton nyugszanak. Az alapzathoz — valószínűleg a víz alatt — burgonya nagyságú, gyakran félkilónyi köveket hord (így a kövek mozgatása könnyebb). Hogy képes-e ezeket a köveket csőrében odahurcolni, az nyitott kérdés, mert ehhez csőre túl kicsi. Ilyen kőrakás súlyát 1500 kg-ra is becsülték.

Egyik leggyakoribb vízimadarunk, a szárcsa (Fulica atra) kisebb nádfoltokban is gyakran fészkel; feketepihés fiókájának feltűnően piros a kopasz feje

HB '»

*

Búvárcsibefélék családja — Heliornithidae A guvatok törzsfájáról két ízben vált le olyan fejlődési ág, amely a nyílt víztükrön folyó életmódhoz alkalmazkodott. A szárcsa, amely a vízityúkokon keresztül szorosan kapcsolódik a fényiszonyos és fedezékhez ragaszkodó guvathoz, valószínűleg fiatalabb ág, mint az óvatos búvárcsibe, amely korábban esett át ezen a változáson. A búvárcsibéknek ma már csak három faját ismerjük; az egyik Amerikában, a másik Afrikában, a harmadik Hátsó-Indiában fordul elő a trópusi vizeken. „Csibéknek" nevezik őket, habár a tyúk alkatúakhoz még kevesebb közük van, mint akár a vöcsköknek (Steisshühner) vagy a pusztai tyúkoknak (Flughühner). Hosszú fejlődési útjuk során olyan sajátosságokat vettek fel, amelyek a kígyónyakú madarakra és a vöcskökre emlékeztetnek. Az erős, elég rövid lábak ujjai körül karéjos úszóhártyalebenyek vannak, tollazatúk nem puha, mint a guvatoké, hanem durva, mint a récéké. Ezek olyan biztos jelei a vízi élethez való alkalmazkodásnak, mint a karcsú, elnyúlt test, a vöcsökszerű csőr, és a meglehetősen hosszú farok. Amikor az amerikai törpe búvárcsibe (Heliornis fulica) úszva közeledik, inkább vöcsökre hasonlít, mint vízityúkra vagy más guvatfélére. A feltűnően fekete és fehér hosszanti csíkozású test és nyak is erre vall már. A különben barna színezetű és piros csőrű madár kb. 30 cm hosszú. Dél-Mexikó és ÉszakArgentína között a szárazföld növényzettel sűrűn borított folyóin él. Ha a nyílt vízen lepik meg, akkor lebukással vagy réceszerű repüléssel igyekszik az oltalmazó sűrű növényzetet elérni. Három-négy, finoman pettyes tojása számára méter magas, laza fészket épít növényi szárakból és gallyakból a víz fölé a bokrokra. Pelyhes fiókái azonnal a vízre mennek vagy szüleik hátára kapaszkodnak, és az ugyanúgy úszkál velük, mint a vöcsök a fiókáikkal. Ha valami veszély megriasztja és lebukni kényszerül, a fiókák jól megkapaszkodnak szüleik tollazatában. Éjszakai pihenésre a törpe búvárcsibe a víz fölé hajló ágakra húzódik fel. Hosszú, merev tollú farkával és karcsú nyakával az 56 cm nagyságú pettyes búvárcsibe (Podica senegalensis) is nagyon hasonlít a kígyónyakú madárhoz, s még nagyobb a hasonlatosság közte és az amerikai fogascsőrű réce között. Amint az utóbbi, a pettyes búvárcsibe is a gyorsan folyó vizek lakója. Ezzel szemben háta elejének fehér pettyessége, oldalának csíkossága a guvatokkal való távoli rokonságot sejteti. A szemtől a vállig húzódó fehér csík választja ketté a szürke torok színezetét a tarkó és nyakhát feketeségétől. A kisebb termetű tojó torka is fehér.

160

Hegyes csőre és zömök lábai pirosak. A petytyes búvárcsibe Afrikában a Szaharától délre él. Rovarokkal, rákokkal, csigákkal, halakkal és kétéltűekkel, ezenkívül magvakkal is táplálkozik. A táplálék legnagyobb részét a víz színén vagy a parton fogdossa. Fenyegető testtartásában vagy nagy izgalmában annyira felfújja magát, hogy teste kétszeresének látszik. A különös madár ritkán bukik víz alá; rövid lábai ellenére elég gyorsan fut, amikorasűrűségbe menekül; de alacsony fák ágai között is mászik, s a mászás közben merev farktol Iáit támasztékul használja. Fészkét magasan a víz fölé, a káka vagy függőleges állású ágak közé rakja. Két tojása van.

Lábasguvatfélék családja — Mesoenatidae Az ősguvatok korai csoportjának maradványait a legalsó harmadkori rétegekben megtalálták, s már abban az időben is több hosszúlábú guvatféle fejlődési ága vált le az Óvilágban. Ezeknek utódai egymással távoli rokonságban levő, fajokban szegény csoport tagjai. Ilyenek a trópusok alatt élő búvárcsibék, az óceániai különös kaguja, a tarka amerikai guvatgém, és végül a most tárgyalandó lábasguvatok, amelyek Madagaszkár erdeit lakják. Ezek a rigó nagyságú, hosszú farkú madarak a talajon élnek, ahol ízeltlábúakat és gyümölcsöket szedegetnek. Repülni sohasem látták őket, annak ellenére, hogy mellizmaik erősek. Sokban hasonlítanak a guvatokhoz, de mind belső testfelépítésük, mind külalakjuk eltér azokétól, különösen a csontvázuk, és így a guvatgémekhez meg a kaguhoz állnak közelebb. Az egyszínű, rozsdabarna lábasguvatot (Mesoenas unicolor) bizonnyal könnyen tarthatnánk hosszú, széles farkú tinamunak, ha nem Kelet-Madagaszkár nyirkos őserdeiben élne, hanem Amerika trópusi tájain. A madár hossza 25 cm, egyetlen ékítménye a szemétől a tarkójáig húzódó fehér csík. Amennyire ismeretes, fészkét néhány méter magasságban, ferdén álló fatörzsek ágvilIáiba rakja. Egyetlen tojását a tojó költi. A sarlós lábasguvat (Monias benschi) hosszú, lépcsőzetes farkával és sarlósán görbült csőrével eléri a 36 cm hosszúságot. Ezzel a csőrrel, valamint barnás színezetével és torkának fehérségét tarkító sötét cseppfoltokkal inkább termetes gezerigónak vagy csúfolkodó rigónak tarthatnánk, mint guvatnak. Madagaszkár délnyugati részének száraz erdőségeit kisebb csapatokban lakja. Sajátságos módon, a fiókái tátogatnak az etetésnél, ami kakukkokra, egérmadarakra, bankákra, harkályokra és énekesmadarakra jellemző, de nem a daru alkatúakra.

Guvatgémfélék családja — Eurypygidae Amerika tropikus vidékeinek folyói és tavacskái környékén elterülő ritkás parti őserdőkben egy izgatott madár terjeszti ki lepkeszerűen tarka szárnyainak színpompáját. A guvatgém ez, amelynek különböző tulajdonságai a legkülönfélébb madarakra emlékeztetnek. Tartásában kis túzok benyomását kelti, futásában pedig egy termetes guvatét; amikor rovarokra, rákokra és békákra les, és hosszú hegyes csőrével hirtelen szigonyozza zsákmányát — ekkor gémre emlékeztet; amikor kelepéi — a gólyákat idézi fel; karcsú, csíkos feje a vízicsibéhez, dürgő tánca pedig a kaguhoz vagy a daruhoz teszi hasonlóvá. A darvakkal, kaguval és guvatokkal kevésbé illenek össze azok a tulajdonságai, hogy veszély esetén a fákon keres menedéket, és ágakból, levelekből, mohából meg iszapból, többnyire néhány méter magasan fákra építi fészkét. Pihés fiókái egy ideig a

fészekben maradnak, amint a kariámák és túzokok kicsinyei, de egyetlen más daru alkatúé sem. Mindezek a különös és oly eltérő tulajdonságok, a legkülönbözőbb madarakkal hozzák összefüggésbe. Ezt még fokozza a szárnymustrázatának egyedülálló tarkasága és hangja, mert a guvatgém — teljesen ellentétben rokonaival — elnyúlt, csengő füttyöket és mély trillákat hallat. Nyugalmi helyzetében a guvatgém (Eurypyga helias) csaknem fél méter magas, rozsdabarna testalját fekete hullámcsíkok díszítik; fekete hátán barnás és világosszürke színű hullámvonalak folynak egymásba, míg szárnya hajlatán nagy fehér folt van. Amerikai neve: „Sunbittern", azaz nap-bölömbika, ami a tigris-bölömbikához való hasonlatosságára utal. Amint a madár izgalomba jön — különösen ha dürög —, kiterjeszti hosszú farkát, amelyen szürkésfehér, fekete és gesztenyevörös szalagok váltakoznak, míg tarka szárnyait két oldalra legyezőként

A dél-amerikai guvatgém (Eurypyga helias) lepkeszerű szárnyainak teljes szépségét csak izgalmában mutatja, nyugalmi állapotban a test hullámos rajzolata beleolvad a napos partok fény- és árnyék-játékába

161

terjeszti szét. Ilyenkor sokkal nagyobbnak látszik, és határozottabb benyomást kelt, sokkal tarkább is; a széles fehér, gesztenyebarna és fekete harántsávok, a fehér foltok, az aranyosbarna tollak, összetéveszthetetlen, de leírhatatlan mintázatú, színekben gazdag képet adnak. A guvatgém rendszerint magánosán vagy párokban mozog. Elterjedése Mexikó déli részétől Peruig, Bolíviáig és Brazília déli részéig terjed. Méltán megérdemli, hogy az egyetlen faj külön család rangjára emeltessék.

Kagufélék családja — Rhynochetidae Ausztráliától több mint 1000 km-re, a Korall-tenger félreeső szigetén, Új-Kaledónia hegyi erdeiben él a kagu vagy guvatdaru (Rhynochetos jubatus). Még a szomszédos szigeteken, pl. az Új-Hebridákon is hiába keressük nyomát. Valószínű, hogy saját hazájá-

ból is rövidesen el fog tűnni. Az 55 cm magas madár zömök alakjával, tarkójáról lecsüngő tollsörényével és csaknem egyöntetű szürke színezetével cseppet sem hasonlít a guvatgémre, pedig úgy látszik, annak legközelebbi rokona. A kettő térbelileg olyan meszsze él egymástól — a guvatok fő törzséről történő leválásuk a homályos ősmúltban történhetett—, hogy az alakúkban és belső felépítettségükben mutatkozó különbségek kifejlődésére bőven akadt idő, gondoljunk csak a pulykára és a fürjre. Amikor a kagu násztánca közben tollbóbitáját, szárnyainak csíkozottságát érvényre juttatja, mégis nagyon emlékeztet a guvatgémre. Nem ritka eset, hogy a vele született szokások, amelyekre a külvilág nem nyomja rá úgy a bélyegét, tovább őrződnek meg, mint a testi sajátosságok, amelyeknek az élőhellyel folyó állandó küzdelemben idomulniuk kell védekezésként. A kagu csak alkonyatkor és éjjel kezd mozogni. Gémszerű hegyes csőrével a puha erdei talajt furkálja csigák, giliszták és rovarok után. Az életmódjá-

A sajátságos kagu (Rhynochetos jubatus) csak a déli tengeren fekvő Új-Kaledóniában él; állománya erősen veszélyeztetve van

hoz való alkalmazkodás nyilvánvaló jegyei a nagy szemek és az orrnyílások fedői. A kagu a talajon építi fészkét. Legfeljebb két — a guvatéhoz hasonló színezetű — tojást tojik. A szülők öt hétig kotlának. A fészek közelében lapuló fiókákat is mindkét szülő gondozza.

Óriásguvatfélék családja — Aramidae Dél-Kuba lagúnáinak mocsaras partjai felett mindenfelé ott imbolygott a palaszürke csigászkánya, amint a nagy vízicsigák után kutatott, amelyekkel igen ügyesen bánik el. A nádasok szélén a sekély vízben azonban észrevettem egy másik madarat, amely szintén ezeket a gyakori puhányokat kedveli. Ez a testes madár — amelynek barna színezetét fehér pontok át- és átpettyezik — félig guvat, félig daru. Úgy gázol végig a parton, mintha sántítana, állandó farokbillentgetéssel; hosszú guvatcsőrével szurkálja az iszapot, majd egy csónaktól megriasztva, daruszerű repüléssel húz odébb a víz felett. Amikor már a veszélyen kívül érzi magát, megváltoztatja röptét. Kiterjesztett szárnyait fél derékszögben emeli fel, majd mélyen vízszintesen csapja össze, és így tovább. Ebben a helyzetben óriási, egy méter széles kiterjesztett szárnyú lepkéhez hasonlít. Az óriásguvat (Aramus guarauna; 35. színes kép) időnként magokat és rovarokat is eszik, különösen ott, ahol, mint az Antillákon, száraz, bokros területen is tanyázik. Többnyire azonban csigával él, elsősorban a csaknem öklömnyi hólyagcsigákat keresgéli, amelyeket a csigászkánya is olyan kitartóan kémlel. Mint az óriásguvatnak, ennek is hosszúk a l á b u j j a i , amelyekkel meg tudja ragadni a csigát. Miután zsákmányát kivitte a partra, és nyílásával felfelé a földbe ágyazta, ügyes csőrvágással fejti le a védőfedőt, és így eszi ki házából az állatot. Lépkedés közben az óriásguvat halk hápogásszerű hangot ad; a hím néha éjszaka is messze hallhatóan károg: „karrao-karrao". Hangjának erejét növeli légcsövének hosszú, kettős hurka, mint a darué. A daru esetében azonban ez a hurok a mellcsontba mélyed, és onnan jön ki ismét. Az óriásguvatok A— 8 durván foltos tojásuknak nagy, lapos fészket építenek az alacsony, sűrű ágak közé, gyakran hat méter magasságban is fákra vagy az alacsonyabb bokrokra. Az ivadékgondozásban m i n d k é t szülő részt vesz; aguvatszerű feketésbarna pihésfiókák a kikelés után azonnal elhagyják a fészket. Találó lenne a németben és magyarban is használt guvatdaru név is a madár küleme alapján, de ezt más fajra lefoglalták már. Nagysága 58—65 cm közt váltakozik. Legközelebbi rokonai a dar-

vak mellett a dobosdarvak. Egyetlen tagja ez (az oligocénból is ismeretes) családjának, s Georgiától és Floridától egészen Észak-Argentínáig él.

Darufélék családja — Gruidae Harsogó kurrogással köszönti a daru a békés lápon a kelő Napot, és ezzel jelzi már távolról a vonuló darucsapat is érkezését. A kurrogás pihenőiken — ahol éjszakára ezrével gyűlnek össze — fülsiketítő lármává fokozódhat. Több mint négyezer évvel ezelőtt Egyiptomban falkákban tartottak félig szelíd darvakat áldozati állatnak; hizlalták is őket. A mondabeli Ibykos darvai közmondásos hírre tettek szert. A mi szürke darunk (Grus grus), amelyről voltaképpen beszélünk, 13 más, körvonalaikban hozzá hasonló fajjal együtt, a talajon élő madarak nagy családjához tartozik. Valamennyi faj mindenevő, s Dél-Amerikát kivéve minden földrészen tágas, fában szegény vagy kopár síkságon élnek. A gólyáktól megkülönbözteti őket a rövid csőr, a nagyobb gémektől röpképUk, mert a daruk messze előrenyújtják nyakukat. Faágon nemigen láttak még darut. A harsogó hangot valamennyi faj adja. Hímeknek, tojóknak egyaránt hosszú a légcsőhurokja, s a mellcsontba ágyazódik. Fiókáik rőtesbarna pihések, fészekhagyók, és hamarosan maguk keresik táplálékukat, de még sokáig szüleik kíséretében maradnak. A szürke darvak vándorcsapatai március—áprilisban állítanak be hozzánk, de ma már Magyarországon nem fészkel, Németországban is csak kevés pár találja meg csendes erdei lápját vagy zavartalan nádasát, amelyek szükségesek ennek a méteren felüli termetes madárnak a fészkeléséhez. Skandinávia és ÉszakÁzsia mezőgazdaságilag kevésbé megművelt vidékein — kb. a sarkkörig — a daru ma sem ritkaság. Onnan érkeznek azok a tömegek, amelyek ÉszakAfrikában és Dél-Ázsiában töltik a telet. Nagysága ellenére — szürke színezete miatt — a daru nem feltűnő madár. Ébersége következtében ritkán sikerül annyira megközelíteni, hogy felismerhessük a farka fölé hajló dísztollait, és azt a fekete sávot, amely a tarkótól a homlokon keresztül az álláig fut, és amelyet csak feje búbjának kopasz pirossága tör meg. A daru evezőtollait — mint legtöbb rokona és mint a lúd alkatúak — egyszerre vedli le, ezzel azonban ellentétben á l l , hogy vedlése különleges módon csak kétévenként ismétlődik. Két nagy tojását fűből épített, méter széles fészkében négy hétig ü l i . További kilenc-tíz hét után kezdenek röpülni a fiatalok, amely idő alatt az öregek gondoskodnak róluk. A daru apró állatokat eszik — a rovaroktól gyíkokig és madárfiókákig. Mivel azonban nem veti meg a nő-

163

Balra fenn: a barnásszürke homokszínű daru (Grus canadensis) Északkelet-Szibériában, Észak-Amerikában és Kuba szigetén él; kisebb a darunknál, s csupasz homlokpajzsa piros színben csillog; jobbra fenn: a ritka kelet-ázsiai mandzsu daru (Grus japonensis) háromhetes fiókájával. Balra lenni a hódarut (Grus /eucogeronusj csak ritkán láthatjuk állatkertben; hazája Észak-Szibéria lakatlan tundrái; jobbra lenn: az afrikai golyvásdaru (Bugeronus carunculatus) is csak ritkán jut fogságba

vényi táplálékot sem, ezért szemérevetik időnként kártételeit a téli vetésben. Ha valóban előfordulnak is ilyen károk, akkor sem volna szabad könnyelműen, ennek az amúgy is egyre ritkább madárnak az életére törni, hogy utódaink is megismerhessék még azt a gyönyörű látványt, amit Goethe így énekelt meg: „S a tó felett a síkon át, daru keresi otthonát" (Faust, Dóczi Lajos fordítása). Még a szürkésfehér mandzsu-daru (Grusjaponensis) is megritkult kelet-ázsiai hazájában. Japánban a teljes állomány veszélyben van. A zöld csőrű, fekete nyakú madár 1,30 cm hosszú, nagyobb, mint a mi darunk. Az észak-szibériai tundrákon a ritka hódaru (Grus leucogeranus) helyettesíti. Ez a nagy testű faj teljesen fehér, míg lábai, csőre és a feje búbján ülő kopasz folt piros. Hozzá hasonló az összes között legritkább daru, a lármás daru (Grus americanus); ennek evezői csúcsa és a tarkója fekete. Úgy látszik, a szűk észak-kanadai költőterületén és a texasi telelőterületén hozott szigorú védelmi intézkedések az utolsó pillanatban még megmentették. 1962-ben már csak 28 madárban állapíthatták meg állományát, 1964-ben 31 öreg és 10 fiatal példányt számoltak meg. A védelmi rendszabályokon kívül a megmentés reménye arra is alapozható, hogy a rövid farkú albatroszhoz hasonlóan a daru is hosszú életű. Az egyik legalább 25 éves tojó még költött fogságában. Egy hódaru állítólag túlélte a 60 éves kort is. Közép-Ázsia hegységeinek magasan fekvő vidékeit választotta a feketenyakú daru (Grus nigricollis) hazájának. Színezete szürkésfehér, feje, nyaka és evezői feketék. Tibetben az 5000 m alatt levő legmagasabb sztyeppékét is lakja. Mivel a növényzet ott fenn csak júliusban ébredezik, így kénytelen teljesen nyílt, fedezék nélküli terepen költeni. Ennek ellenére érti a módját rejtve elillanni, és a kopár mezőn láthatatlanná tenni magát. Lapos terület szigetecskéin költ, elég gyakran még erős éjjeli fagyok és magas hó idején is. Egy vagy két tojását minden fészekanyag nélkül a nedves talajra rakja; néha magas perem veszi körül a mélyedést, amelyet — mint a flamingók — feltornyosít. Finom szürke a piros lábú indiai Antigoné-daru (Grus antigone) színezete. Rizsföldek és mocsarak lakója; pofái meg nyaka felső része csupasz és vörös. Állatkertekben gyakran látható. Annál kevesebbszer találkozunk ott a golyvás daruval (Rugeronus carunculatus); ez a dél-afrikai faj 1,5 m-es magasságával a legnagyobb tagja a családnak. Torkáról két tollas bőrlebeny csüng alá. Színezete bizonyos szempontból fordított, mint a többi fajon, ugyanis sötétszürke, míg feje és nyaka főként fehér. „Szűzdaru" és hasonló hízelgő neveket adtak a fekete-fehér-szürke színű portos darunak (Anthropoi-

Fenn: a legkecsesebb daru a főként ázsiai sztyeppéken honos pártásdaru (Anthropoides virgo); lenn: a dél-afrikai paradicsomdarunak (Tetrapteryx paradisea) rendkívül hosszú karevezői különös képet kölcsönöznek repülés közben (a tetrapteryx „négyszárnyú"-t jelent)

Koronás daru (Balearica pavonina) az afrikai sztyeppén

des virgo) szép megjelenése miatt. Élőhelyei a mocsaras síkságok és a száraz sztyeppék Északnyugat-Afrikában, Eurázsiában pedig a Dobrudzsától a FelsőAmurig. Néhány esetben mint ritkaság elvetődött Magyarországra, Németországba és Svédországba. Magassága alig egy méter. Fehér dísztoll-bokréták vannak szemei mögött, fekete melltollai meghosszabbodottak, hosszú, szürke belső kartollai a farkon keresztül lógnak le, mint más darvaknak. Ez a dísz a leghosszabb a dél-afrikai paradicsomdarun (Tetropteryx paradisea), amelyen a földig is lelóg. Állatkertjeink egyik leggyakoribb lakója ez a világos-szürke, piros csőrű, egészen sajátságos fejalkatú daru. Dürgésekor darunk sajátságos táncot jár. Egyenes testtartással és kiterjesztett szárnyakkal lépked, a levegőbe ugrál, mélyen meghajolgat. Hasonlóan viselkedik ilyenkor a többi daru is. Az Antigoné-daru esetében azt is megfigyelhetjük, hogy leveleket, avart és tollakat dobál közben a levegőbe, és ezeket játékosan újra elkapni igyekszik. Bár a pompás afrikai koronás daru (Balearica pavonina) egyes vonásaiban különbözik rokonaitól, mégis úgy táncol, mint a többi. Mozgását művészi tökéllyel utánozzák a vatuszii lányok csodálatosan szép táncukkal. A Szaharától délre az afrikai szárazföldön, a nyílt víz közelében levő vidékeken a koronás daru gyakran gémek-

166

kel és más nagyobb mocsári madarakkal együtt megszokott jelenség. Több helyütt a megművelt területekre telepedett át. A szürke alapszínezetből kiütköznek a fehér szárnyak az aranysárga és rőtesbarna karevezőkkel, a fehér és rózsaszín pofák, és mindenekelőtt a szép, érettsárga korona a bársonyos fekete fejbúbon. Torkáról csupasz, vörös lebenyek csüngenek le, amelyek az északi koronás darun nem kifejlettek, a délin azonban igen nagyok. Hangosan szól, bár a légcsöve — szemben a többi daruéval — nem kanyargós. A koronás daru néha fára is felrepül, leginkább éjszakázásra. Alkalomadtán még a fészke is alacsony fákon épül, s a fiókák kikelésük után még két hétig benne éjszakáznak.

Dobosdarufélék családja — Psophiidae Az Amazonas nyirkos őserdeiből felhangzó daruzajongást nem daruk okozzák, hanem az egy másik, kissé félelmetesen, tompán hangzó, sóhajtásszerű doboló hanggal együtt a dobosdarutól származik. A kb. fél méter magas madárnak három faja osztja meg Dél-Amerika erdős területeit Venezuelától Kelet-Peruig és Közép-Brazíliáig. Tartása púpos, csőre tyúkszerű, lába és nyaka mérsékelten hosszú,

szárnyai kerekek, ritkán is használja azokat, s laza, puha tollazatúk nem hasonlít a darukéhoz, pedig azok a legközelebbi rokonai, hiszen ezt nevezhetnénk erdei darunak is. Színezete főként fekete és bronzos, bíboros vagy zöldes fényű. A fajokat legkönnyebben belső karevezőik színe alapján különböztethetjük meg: ezek hajszálfinoman foszlottak. A dobosdarvak életéről keveset tudunk, egyes eddig nyert adatok kétségesek, sőt ellentmondók, mivel a megfigyelések jó része képzetlen emberektől ered. Egybehangzóan igazolják, hogy a dobosdarvak fákon magasan fészkelnek, de hogy ágvillában vagy faodúban, ahogyan ezt állítják, szakember még nem tudta igazolni. A fészekalj nagyságáról szóló adatok is 2—10 tojás között ingadoznak. Állítólag a fiókák a magasból leugranak a földre. Bizonyos azonban, hogy a dobosdarvak kis csapatokban futkosnak az erdőben, ahol növényi anyagokat és ízeltlábúakat esznek, éjszakára pedig felgallyaznak a fákra. A dobosdarvak könnyen szelídülnek és csatlakoznak az emberhez; baromfiudvarokban szívesen tartják. A hollandus ornitológus, F. Haverschmidt Surinamban hosszabb időn át tartott egy szürkehátú

! l

A szürkehátú dobosdaru (Psophia crepitans) Dél-Amerika északi részének erdei talaján él, mint másik két rokona, de szívesen gallyaz fel fákra

dobosdarut (Psophia crepitans), és ennek köszönhetjük, hogy a rejtett életmódot folytató erdei madár életébe bepillantást nyerhettünk. A madár minden emberhez bizalmasan közeledett, szívesen hagyta a fejét vakargatni. Egyébként feltűnően tudott különbségeket tenni. Gyakran olyan viselkedést tanúsított, ami nyilván a dürgésével állt kapcsolatban: nyaka elejének ércesen csillogó, pikkelyszerű tollait felborzolta, bársonyos fekete fejét behúzta, szárnyait kiterjesztette, és harsogó hangokat adva lassan körüljárta az embert. Haverschmidt a továbbiakban azt írja, ilyenkor egész különös volt az, hogy csak hölgyekkel szemben viselkedett így, és ebben soha sem tévedett. Férfiak felé szürke hátát fordította. Dél felé a két másik faj elterjedési területe csatlakozik a fenti fajéhoz. Nyugaton a fehérszányú dobosdaru (Psophia (eucoptero), keleten a zö/dszdrnyú dobosdaru (Psophia viridis) honos. Az utóbbiaknak a háta barna, belső evezői zöldesek.

Kígyászdaru vagy kariámafélék családja — Cariamidae A brazil Mato Grossótól Észak-Argentínáig elterülő, magas-füves platónak van egy túzokhoz hasonló, de hosszú farkú futó madara, amelynek hosszú piros lába daruszerű. Ez a 90 cm magas kígyászdaru vagy kariáma (Cariama cristata). Rossz repülő, még menekülés közben sem használja rövid, lekerekített szárnyait; ha magaslati pontról vagy a fa koronájából észrevesz valami veszélyt, szárnycsapkodással a földre ereszkedik, és nagyon gyorsan elfut. Valószínűleg a legszorosabb rokonságban áll a dobosdarvakkal, amelyek szintén többet szaladnak, mint repülnek. Elődeik minden bizonnyal még két mozgási mód birtokában voltak, és fejlődésük leágazása nem is olyan régi keletű. Erre mutat az a körülmény, hogy a fiatal kariámának lényegesen rövidebbek a lábai, ezzel szemben hosszabbak a szárnyai, mint a több éves madaraké. A futó életmódhoz való alkalmazkodás további követelménye a végtagok arányának megnyúlásában beállott változásokban is mutatkozik. Ujjai aránytalanul rövidek, sokkal rövidebbek, mint a kis szultántyúkoké vagy akár még a jakanáké is. A nagy testű, lapos mellcsontú madarakon, amelyek még kifejezettebben futó madarak, az ujjak visszafejlődése tovább haladt. A kariáma azonban fákra is telepszik, s ezeken rövid lábával nem tudna megkapaszkodni, mert a hátsó ujjának csökevénye nem nyújt támasztékot. Ennek működését a hátrafelé forduló belső ujj veszi át. Sebes futása közben széles, sötét szalaggal díszlő farkával egyensúlyozza magát. A jó futóknak, mint a karakaráknak vagy er-

167

A darvak és túzokok rokona a dél-amerikai sztyeppéken honos kariám* (Cariama cmtatá)- egy ragadozóval afrikai szekretarlussal való hasonlatossáza „L.. '' g/ raSaaozoval' hasonlatossága azonos azonos életmódra életmódra „»™,I, vezethető Q,A vissza

dei sólymoknak és a futókakukkoknak is hosszú a farkuk; a struccszerű madarak azonban az ilyen farok nélkül is boldogulnak. Nem tudjuk viszont, hogy mi a jelentősége a homlokán levő különös serteszerű tollpamatnak. Vannak, akik szerint ez a madár szemeit védi az éles füvek ellen, mások viszont a rejtőzés egyik eszközének tartják. Mindenesetre a világos szürkésbarna és finom mintájú színezete folytán nehéz felismerni a szavannák magas füvezetében. Tollazata annyira foszlott és puha, hogy már ebből is következtetni lehet gyenge repülő voltára. Miután azonban a védelmet biztosító fákon éjszakázik és fészkel is, a kariámáknak meg kellett őriznie repülőképessége egy részét; ez okozza, hogy a. kariáma más sorrendben vedli evezőit, mint a többi daru alkatú madár. Egész évben életszükséglete a repülés, ezért evezőtollait egymás után vedli. Mindezek a tulajdonságok bizonyítják, hogy a kariámák igazi szavannalakók. Nyilvánvaló, hogy a túzokokkal közös vonásai a hasonló életmód folyamán alakultak ki. Talán az utolsó sarja a daru rokonság egy régi, délamerikai ágának, mert igazi darvak ott nem élnek. A kariáma bogyókkal és más növényi eleséggel, rovarokkal, gyíkokkal és egerekkel táplálkozik. Különösen kedveli a kígyókat, ezért nevezik kígyászdarunak is. A kígyóméreg ellen nincs védve; gyorsasága, ügyessége és biztos fogása védelmezi. Hangos szava alkotnyatkor és éjszaka hirdeti jelenlétét. Gyakran több madár szól egyszerre. A kariáma párban vagy kisebb csapatokban él. Bokrokra vagy fákra rakja gallyakból épített fészkét. Két-három pettyes fiókája kb. két hétig marad a fészekben, azután kúszik le a földre. A család második tagja, a kisebb termetű és sötétebb színezetű csunja (Chunga burmeisteri) Argentína északi részén él; teljesen erdőlakó lett, a száraz, magas erdők ritkásabb pontjain éppen olyan életet folytat, mint a szavannában élő rokona.

Túzokfélék családja — Otididae Az óvilági földrészek tágas, nyílt síkságai a darvakon, tyúkokon, pacsirtákon kívül sok más madárnak biztosítanak eleséget, fészkelési alkalmat és oltalmat. A három alapvető élőhely, a víz, a sztyeppe és az erdő talaja. Ezek azok az élőhelyek, amelyek lényeges vonásaikban a madarak kialakulása óta nem változtak. A madarak törzsfájának csaknem minden ága többé-kevésbé sokoldalúan kihasználta ezeket a tájegységeket fejlődése szempontjából, és „hajtásait" mindegyik felé kibocsátotta. Példák ezekre a kisugárzásokra a dobosdarvak, az erdei szalonka és a lesőmadarak mint az erdők lakói; a

hantmadarak, a sztyeppfutó, az ugartyúk a sztyeppéhez hasonló terepek madarai, halászsas, szárcsák és guvatok mint a nyílt vizek haszonélvezői. A legkorábbi időkben a mai daru alkatúak elődei közül levált már egy ág, és alkalmazkodott a nyílt sztyeppék benépesítéséhez. Hogy hová fejlődött ez az ág, azt mutatja ma a 23 túzokfaj, amelyek Eurázsia déli részén, Afrikában és Ausztráliában élnek. Amerikába — úgy látszik — sohasem jutottak el; ott helyüket a kariámák foglalják el. Valamennyi túzok lába erőteljes, magassága közepes, csak három rövid ujja van, csőre struccszerűen rövid, nem nagyon magas, nyaka hosszú, farka közepes hosszúságú, szárnyai szélesek. Hátuk védőszínezetű, barnás, szürkés és feketés rajzolatú. Csaknem valamennyinek a kakasa némileg más, mint a tyúkja. A tyúkokra hárul a tojások kiköltése. Tojásaik száma lehet öt is. Fészkük lapos talajmélyedés, amelyet néha kibélelnek, máskor nem. A fészekben a fiókák nak is a tyúk viseli gondját. A nyílt terep megkönnyíti, hogy a kakasok feltűnő dürgése már meszsziről észrevehető legyen. Dürgés közben külsejük elképesztő módon váltakozhat. A túzokok mindenevő, talajlakó madarak; veszély esetén a földre lapulnak; elég ritkán repülnek, habár a repülés mesterségét is jól értik. A jól repülő madarak közül az ismert legnagyobb testsúlyú a túzokok közül kerül ki. A legkisebb fajuk csak szárcsa nagyságú, a legnagyobb a 135 cm hosszúságot is eléri. Magyarországon elsősorban a Nagykunságon él. Berlin közelebbi és távolabbi környékén, Lipcse mellett még ma is gyönyörködtet a termetes nagy túzok (Otis tarda) kisebb csapatainak látványa. Nagysága ellenére a túzokot nem könnyű a terepen felfedezni. Háta rozsdabarna és fekete haránt-hullámvonalas, a szárnya alatt fényre érzékeny festékanyag (porphyrin) rózsaszín árnyalatokat ad fehérségének. A kakas eléri a 16 kg súlyt és az 1 m magasságot; a valamivel szerényebb színű tyúk csak 70 cm. A tájtól csak akkor válik ki a madár, ha a kakas erőteljes, lúdszerű repüléssel felemelkedik, mert ilyenkor a 2,40 m fesztávolságú szárnyainak fehér alja kiviláglik, vagy ha tavasszal a dürgő kakas óriási fehér tollgomolyag formájában mutatja teljes pompáját. A túzokdürgés lefolyása rendkívül bonyolult, ezért a 170. oldali képeken segítünk fogalmat alkotni róla. A túzok nemcsak torokzacskóját (30 cm hosszúságban), hanem tágulékony nyelőcsövét is levegővel fújja teli, amitől nyaka megvastagszik. De ezekre az elváltozásokra csak élete negyedik évétől képes a kakas. A nagy túzok réteken és szántóföldeken fészkel, s különösen kedveli a repcetáblákat. Ez az óvatos madár megtelepedett a kiterjedt kultúrsztyeppéken, a nagy zárt mezőgazdasági földeken, ahol könnyen elkerül169

A termetes nagy túzokot (Otis tarda) néhol még ma is láthatjuk kiterjedt gabonaföldjeinken és gyönyörködhetünk diirgésében

A dürgő túzokkakas folyamatosan változik át messziről is észrevehető fehér tollgomolyaggá; lenn a jobboldali képen részben csupasz torokzacskóját láthatjuk

heti az embert. Ennek ellenére állománya veszélyeztetve van mindenfelé, Angliában, Franciaországban és még néhány államban a túzok már régen kihalt. Spanyolországban ésazUsszuri vidéken kívül, összefüggés nélküli területen él Magyarországtól a Bajkálón túli vidékekig. Távol-Keleten gyakran a zárt, nyirkos erdőségek közt elterülő tavak partjainak keskeny rétjein tartózkodik. Még szórványosabb a 45 cm nagyságú, csinos külsejű reznek (Otis tetrax) elterjedése: nyugaton Franciaország, Spanyolország és Marokkó területétől keletre Kazahsztánig. A múlt században még költött Magyarország több pontján, és Thüringiában is. Ma már izgalmat kelt szakembereink körében, ha valahol egy rezneket látnak. Gyors röpte közben fütyülő hangot ad, amit az egyik különleges szabású kézevező ad. A kakas legyező alakban kiterjesztett farkával, a földet súroló szárnyaival dürög, és közben borzolgatja fehérrel szegélyezett fekete nyakörvét, amely alatt ebből a célból a bőraljának szivacsos szövete megduzzad. Néha szárnyaival csapkodva ugrál a magasba. A kakasnak nincs bajusza, különben külsejében és életmódjában a reznek hasonló a nagy túzokhoz. Belső-Ausztráliában az 1,10 m nagyságú golyvástúzok (Ardeotis australis) kakasa egészen különös elváltozásokat mutat: farkát a háta felett lecsapja, torka tollait és fekete tarkósörényét felborzolja, melléből pedig egy tollas nyúlványt ereszt, amelyet olyan te-

kintélyes nagyságra fúj fel, hogy egészen a földig ér. Közben a kakas egyenesre merevíti magát, és olyan hangokat ad, mintha üreges csőből fújna. Háta sárgásbarna, testalja fehér, mellén fekete orv van. A család legnagyobb faja a kelet- és dél-afrikai óriástúzok (Choriotis kori). Dürgése hasonló a reznekéhez. Ezt W. Hoesch a következőkben írta le: a madár a nyakát a normális vastagságának négyszeresére fújta fel, úgyhogy oldalnézetből csőre ki se látszott, és kedvezőtlen világítás mellett fej és nyak — mintha összeolvadt volna — fatörzshöz hasonlított, amelynek tetején egy fűcsomót — a madár kontytollait — mozgatott ide-oda a szél. A madár farka merőlegesen állt felfelé, és legyező alakban kiterjesztettnek tűnt, szárnyai csaknem a földig lógtak. Az erőteljes madár szárnyainak fesztávolsága alig marad három méter alatt. Háta sötétbarna, testalja fehér, nyaka pedig finom szürkés hullámcsíkos; repülés közben nagy fehér-fekete szárnymintázata is feltűnik. A sokat vadászott óriástúzok állománya a legszigorúbb vedé met követeli meg. Kelet-Afrika a hazája—a Szórnál i-földtől az Orange-folyóig — a kis, nem is egészen egy kilogramm súlyú vőrösbób/tós túzoknak (Lophotis ruficrista). A nagy túzokfajok mellett nem található meg, mivel elsősorban a laza állományú bokros és fás területeket meg a száraz vidékeket kedveli. A tyúk homokbarna, ezzel szemben a kakasnak fekete torokfoltja van. A kakas olyan módon dürög, amire egy nagyobb testű túzok nem lenne képes. Tompa kiáltásokkal függőlegesen emelkedik a levegőbe, majd zuhan, s közvetlenül a föld felett szedi össze magát. A 70 cm nagyságot elérő galléros túzok vagy hubára (Chlamydotis undulata) már sok európai országban előfordult. Igazi hazája azonban a kopár félsivatag és a köves sztyeppék a Kanári-szigetektől a Szaharán és Közép-Ázsián keresztül a mongóliai Góbi-sivatagig. Háta homokbarnás színű, nyaka oldalán a mellig fekete és fehér tollakból álló csík húzódik, amelyeket feltűnő gallér alakban tud felborzolni. A galléros túzok kakasa és tyúkja egyforma színezetű. A színezetbeli különbség igen nagy az élő-indiai zászlós túzok (Sypheotides indica) ivarain. A 45 cm nagyságú kakas háta barnássárga, torka, vállai és szárnya fehér, máskülönben sötétfekete. Tarkójából hat zászlószerű díszítő toll ered. A sokkal egyszerűbb nyugalmi ruhában, valamint a fején és testalján a rozsdaszínű tyúkon a zászlócskák hiányzanak. Ez a kis túzok is magasra ugrál dürgés közben. A hatalmas afrikai óriástúzok (Choriotis kori) állományát, mint sok más nagy testű madárét, komoly veszély fenyegeti (A felvétel Tanzánia szavannáin készült)

A kis nyugat-afrikai szenegáli túzok (Eupodotis senegalensis) háta rozsdásbarna színű

Lile alkatúak rendje — Charadriiformes Levéljárófélék családja — Jacamidae

l

Bármennyire is különállónak tűnnek külsejükben és életmódjukban a legváltozatosabb alakjaik, mégis egy rendbe kell sorolnunk őket, mert e madarak ősei eredetileg összekapcsolódtak a vízparti életmóddal; valószínűleg a fejlődés hosszú útját jó darabon közösen tették meg a velük rokon guvatokkal ésdarvakkal. Ide tartoznak a kecses, csaknem törékeny levéljárók és a hatalmas, erőteljes röptű dolmányos sirály; az avarban kotorászó erdei szalonka és a tengerbe vetődő lumma; a harisszerű homokjáró és a gólyatöcs a szinte vég nélküli lábaival; a tenger felett óriási távolságokat legyőző pettyes lile és a repülőképességét elvesztett óriás alka. Bármennyire is nehéz a két madárcsoport elkülönítése, abban mindenesetre megegyeznek, hogy a csoporton belüli rokonságaik igen lazák, mivel közös őseik már nagyon régen különböző fejlődési útra tértek. Legkésőbben — úgy látszik— a krétai időszak végén történt útjaik szétágazása, mert már az eocénből találtak daruszerű madarakat, újabban a felső kréta rétegekben is találtak olyan madármaradványokat, amelyeket a lilék rokonainak kell tartanunk. Mindkét rend magas kora mellett szól több család sajátságos elterjedése is. A lile alkatú madarak esetében is nehezen találunk olyan sajátságokat, melyek kivétel nélkül valamennyit jellemzik. Az együvé tartozásuk leghatározottabban a családok közötti kapcsolatokban nyilvánul meg. A lile alkatú madarak közül a levéljárók hasonlítanak legjobban a guvatokhoz. Törzsükről korán ágaztak le, ezt bizonyítja elterjedésük is, mivel a csupán nyolc fajuk az Óvilág és az Újvilág meleg és forró égöve alatt oszlik meg. Élőhelyük a csendes vizek partjainak sima, úszónövényekkel borított szegélye. Ugyanezen a területen néhány kisebb guvatfaj is él, de a levéljárók különleges módon használják ki ezeket a helyeket, mivel hosszú lábukon, időnként szárnyaikat is igénybe véve a legnagyobb gyorsasággal futkosnak a vízirózsák és hasonló növények ingó levéltakaróján. Közben elkapnak egy-egy rovart, csigát vagy magvat, néha még egy-egy halacskátis lenyelnek. Rendkívül hosszú ujjaik akadályozzák meg, hogy lesüllyedjenek vagy felboruljanak; nagy felületen oszlik el a rendkívül kecses madár amúgy is csekély súlya. A többi madár közül egyiknek sincs ilyen hosszú hátsó karma. Ilyen lábakkal a levéljárók aligha tudnának a parton járkálni, amit kerülnek is, mint még kevés más édesvízi madár; ezzel szemben könnyedén úsznak. Veszély esetén le is buknak minden nehézség nélkül. Széles szárnyaik alkalmatlanok a gyors repülésre.

172

Fészküket ezek a karcsú, rigó nagyságú madarak szintén úszó levelekre építik. Többnyire négy tojásuknak enyhe fénye van, ami a környezetükben kevésbé feltűnő. A hím látja el az ivadékgondozást. A tojó a hímhez hasonló színű, csak kisebb termetű. A testén gesztenyebarna, fején és nyakán fekete jasszána (Jacana Spinoza) 24 cm; Mexikóban és a Nagy-Antillákon él. Amikor a madár szárnyait legyezi, l álhatókká válnak a feltűnő zöldessárga evezők. A bíbicszerű csőr felett vörös homlokpajzsa domborodik ki, hasonló a vízityúkszerű guvat alkatúakéhoz. A pajzs háromhegyű, míg a tőle délre Argentínáig és Uruguayig élő jasszána pajzsa kettéosztott, azonkívül a csőr két zugán egy-egy kis lebeny is van. Külön fajnak kell őket tartani (Jacana jacana), mivel Panamában egymás mellett élnek anélkül, hogy különállóságukat feladnák. Mindkét faj szárnyhajlatán éles tüskét hord, amit azonban valószínűleg nem használnak fegyverként. A bájos vízifácán (Hydrophosionus chirurgusj tulajdonképpen nem nagyobb, mint a jasszánák, de nászruhájának fácánszerű farkával 53 cm hosszúságot ér el. Sötét, szürkésbarna; szárnyai fehérek és nyakának háta ragyogó aranysárga, feketével keretezve; pofái és nyakának eleje fehér. A társas életet folytató madár hazája Dél-Ázsia — Indiától Jáváig és a Fülöp-szigetekig, Ml. északon a Himalája magasságáig és Pekingig. Költési körülményei különösek. A hím növényszárakat halmoz össze tartózkodási helyén, s ezt fajtársainak felmeresztett farokkal és világos szárnyai fitogtatásával jelzi. Az ingó alapon természetesen ez nem áll elég szilárdan: a záporok, szélrohamok, emelkedő vízállás és vigyázatlan vagy esztelenül cselekvő emberek miatt is sok fészekalj megy tönkre. A nagyarányú veszteségek miatt a fészkeknek gyakran több mint kétharmada pusztul el, ami szükségessé teszi a pótlást fetűnően tevékeny szaporasággal. A hím dürögve csalogatja oda a tojót, mely azután négy tojást hagy a hím gondjaira, de sem a fészekhez, sem a hímhez nem köti tartós kapcsolat. Szívesebben udvarokat magának még két vagy három másik szomszédos hímmel, amelyeket szintén megajándékoz egy-egy fészekaljjal. Amint az első hím befejezi — több mint három hét alatt — a tojások kiköltését és a fiókák vezetését, újból dürögni kezd, és átveszi a tojótól a második fészekaljat is. így a tojó „párjának" egy költési időszaka alatt tíz fészekaljat, összesen tehát 40 tojást adhat át. De a vízifácán költéséről még több, valószínűtlennek hangzó adatot is kaptunk, így például Alfréd

Hoffmann, a kelet-ázsiai nyelvek egyetemi tanára a pekingi palota-tavon végzett megfigyelései alapján a következőket írja: A kakas fehér szárnyaival tojásait óvatosan fellapátolja a nedves aljzatról, miközben könnyedén egyik oldaláról a másikra fordítja, úgyhogy a tojásokat állandóan melegen és védetten tarthatja a szárnyalja és a melle között. A hűvösebb órákban a hím erősebben kotlik, mert egyébként hosszabb időre a nap melegére hárítja a költést. Délben, amikor a hőség nagy, helyéről egy másik helyre gurítja vagy tolja a tojásokat, hogy nyugalomban tovább ápolja őket. Ezt több ízben is megismételheti, ha gyakrabban megzavarják. Az „átköltözködés" ugyanazzal a fészekaljjal egyedülálló a madárvilágban.

Guvatszalonkafélék családja — Rostratulidae Eltérő színezete ellenére a rigó nagyságú guvotszo/onkót (Rostrotu/o bengho/ens/sj díszes sárszalonkának tarthatnánk, de a külsejéről alkotott vélemény megtévesztő: a test belső szerkezetének és életmódjának egyes sajátosságai eltérők, ezért indokolt, hogy a guvatszalonkát és Dél-Amerika déli részén élő egyik rokonát külön családba soroljuk. A guvatszalonka az Indiai-óceán körüli területeket lakja Szenegáltól Tasmaniáig, azonkívül Kelet-Kínában és Japánban is honos. A guvatszalonka magánosán, a mocsaras és növényzettel jól borított területen él. Dél-Ázsiában szívesen tartózkodik rizsföldeken is. Bár jól tud r e p ü l n i , többnyire mégis a földön rejtőzik, és alkonyatkor élénkül meg. Rovarokat és magokat eszik, de sokat kotorászik giliszták után is, emellett a kis édesvízi csigák házait könnyedén morzsolja szét izmos gyomra, amelyet kemény szaruréteg bélel. Gyakran azt állították, hogy begye is van, ami tévedés. Viszont a nyelőcsövének középső szakasza alaposan kitágult, de csak a tojóké. Ennek a kitüremkedésnek nyilván ugyanaz a szerepe, mint a rozsdás homokfutó tojóján, vagyis a nászhívó hang felerősítése. T u d n i i l l i k az aranyszalonka szaporodási viszonyai hasonlók a homokfutókéhoz és levélfutókéhoz. A tojók nagyobb testűek, szebb színezetűek, hangjuk kifejezőbb; élénken dürögnek, és több hímet ajándékoznak meg rendszerint négytojásos fészekaljjal, amelyek további gondozását a hímek végzik. Az aranyszalonka pofái, nyaka és melle sötét gesztenyebarna, a szem körüli pápaszemszerű gyűrűi és hasa fehér; aranyosbarna hátát olívzöld, szürke és fehér színek tarkítják; a hímeknek a nyaka is tarka. A dél-amerikai tarka szalonka (Nycticryphes semicollaris) nagyon hasonlít a guvatszalonkához, de feltűnő különbségek is vannak színezetében: hátán két

csík, amelyek a fehér mellörvétől hátrafelé futnak, s a szárnyán nagy, hófehér cseppfoltok vannak. Csőre a hegyén erősebben görbül lefelé, m i n t óvilági rokonáé. A tojó alig pompásabb színű, és nem nagyobb, mint a hím. Az aranyszalonka költése felől biztosat nem t u d u n k . Csigaforgatófélék családja — Haematopodidae A homokos tengerparton éles kvilip-kvilip szóval repül a felriasztott, erőteljes alkatú, hosszú piros csőrű, fekete-fehér madár, s alacsonyan húz el. Távcsővel farkának fehér tövét és a bukórécék színezetéhez hasonló fehér szárnycsíkját is felismerhetjük. Ezek a bélyegek megerősítenek abban, hogy a félreismerhetetlen csigaforgató (Haematopus ostralegus) került szemünk elé, amely ugyan Magyarországon csak szórványosan mutatkozik, de a német tengerparton nem ritka jelenség. Német neve „Austerfischer", azaz osztrigahalász, de természetesen osztrigát csak elvétve halászik ki a vízből, annál szorgalmasabban kutat más tengerparti állatok — nálunk csak csigák — után, és ebben igen ügyes. Valószínűleg elkap egy-egy halat is, eszik kisebb parti állatokat, amelyek vetélytársainak, a récéknek, a bukóknak, a cankóknak és a sirályoknak is kedvelt eledele. Hosszú, hegyes, oldalt lapított csőre, és változatos táplálékra beállított viselkedése gazdag élelemforrásokat biztosítanak számára, amelyeket más madarak nem tudnak úgy kiaknázni. A csigaforgató sok kagylót fogyaszt, amelyeket nem könnyű felnyitni. Csendes vízben a kagyló teknői kissé kinyílnak, s ebbe a kis résbe biztos célzással szúrja tőrszerű csőrét, amelylyel átdöfi az erős záróizmokat. Máskor tapadási felületéről tépi le a kagylót, s kiviszi a partra, majd alulról feltöri, ahol a héj a legvékonyabb és így a legsebezhetőbb is. így a záróizomhoz juthat. A táskarákokat hátukra borítja, gyors ütéssel megbénítja a mell alatti ganglion (idegdúc) elroncsolásával; a csöves férgeket a sekély vízben csöveikből kirántja, s mielőtt lenyelné, leöblíti őket. A csigaforgató bizonnyal rokona a liléknek, elsősorban a bíbiceknek. Tengerparti bíbicnek tekinthetnénk; hosszú csőre életmódja folytán alakult ki. Minthogy ez és a vele egy nemzetségbe tartozó fajok az egész világ tengerpartjai mentén — a trópusokon és mérsékelt égövieken egyaránt — megoszlanak, igen valószínű, hogy a fejlődés során már régen leváltak a lilék törzsfájáról, ezért külön családba sorolják őket. A csigaforgató fiókái bő háromhetes kotlás után jönnek a világra a fészekanyag n é l k ü l i vagy kövekkel, kagylóhéjakkal, esetleg fűvel kibélelt talajmélyedés173

""l m .m, jjM» »

4 A Keleti-tenger partján még ma is gyakori csigaforgató (Haematopus ostralegus) tarka tojásai — m i n t általában a parti madaraké — a l i g látszanak ki környezetükből

ben, s bár fészekhagyók, mint a legtöbb lile, szüleik eléjük hordott táplálékkal gondoskodnak róluk — legalábbis az első napokban; a hegyes piros csőr a jel számukra, hogy a táplálékhordó öreg madarakhoz fussanak. Az európai csigaforgató igen magas kort érhet el. A legmagasabb életkor, amit egyáltalán megállapíthattak a szabadban élő madarakon 36 év. Ezt a csigaforgatót 1927 júniusában mint fiókát gyűrűzték meg az Északi-tengerben levő M e l l ű m szigetén, s a fészekben ugyanott több ízben elfogták, utoljára 1963 júniusában. A madár tehát nemcsak születési helyéhez és ahhoz a ponthoz maradt hűséges, ahol maga is felnevelte fiókáit, hanem még ebben a magas életkorban is szaporítóképes volt. Németország északnyugati részén, Dániában és Hollandiában a csigaforgató lassan a szárazföld belseje felé nyomul előre. Belső-Ázsia nagy részében a tengerparttól távol is költ, de ez az utóbbi előfordulás nyilván még azzal az időszakkal áll kapcsolatban, amikor ezt a területet nagy beltenger borította. Magyarországra is többnyire ebből a délukrajnai, nyugat-ázsiai populációból érkeznek ven174

dégeink. Általában azonban a csigaforgató tengerparti madár. Vajon az Észak- és Dél-Amerika, DélAfrika, Ausztrália és Új-Zéland partjain élő csigaforgatók abba a fajba sorolhatók-e, mint az európaiak, a belső- és kelet-ázsiaiak? Ez még bizonytalan, miután Dél-Amerikában és Új-Zélandon teljesen fekete színezetű csigaforgatók is előfordulnak a fekete-fehér színűek mellett. Vannak kutatók, akik a földkerekségen élő csigaforgatókat hat fajra, mások csak három vagy négy fajra oszják.

Lilefélék családja — Charadriidae „Barátom a l i l e " (= Mein Freund dér Regenfpeifer) a címe annak az olvasott könyvnek, amelyben Bengt Berg leírja elragadó találkozását a havasi lilével, s ezt a csinos madarat számtalan olvasóval megkedveltette. A családot az egész világon elterjedt 65 faja közül Európában kilenc faj képviseli. Közülük csupán a bíbic (Vanellus vanellus) igazán közismert, s nem is kizárólag az ínyencek csemegéjeként tálalt tojásai végett, amelyek évente sokezres mennyiségben kerül-

nek piacra, hanem mert a madár is feltűnő jelenség. A síkság nedves rétjein még ma is sok helyen megcsodálhatjuk az átlag 32 cm hosszú, de erőteljes alkatú madárnak a repülőmutatványait— minden üldöztetés és vizek lecsapolása ellenére. Röptében hosszú és különösen a csúcsán nagyon széles szárnyaival sokkal nagyobbnak hat. Sebes repüléssel iramlik a bíbic, miközben evezői kemény morgásszerű zajt adnak; majd jobbra-balra veti magát, a magasba emelkedik és zuhan — hirtelen fordulatokkal művészkedve — meredeken a föld felé. Közben sorozatosan hallatja kivit-kivit hangját, amely éppen olyan csapongó, mint a vakmerőén lefelé forgó madár. A bíbic az alacsony növényzetű, sima lapályokat lakja, ahol a közelgő ellenséget már messziről megpillanthatja, s zsákmányát, mindenféle kis állatkákat, könnyen megtalálhatja, és egy lapos talajmélyedésben négy tojását kiköltheti. Amennyire feltűnő a repülési játéka, amellyel „tulajdonát" biztosítja, és melynek célja ezt hirdetni is, bármilyen világító is fehér testalja a fekete mellénnyel, olyan nehéz megpillantani a bíbicet, amikor költ. Ilyenkor a feje búbján ülő szemtelen tollbóbita éppen úgy nem látszik ki környezetéből, mint a mindenféle színben, különösen zöldesen tündöklő háta. A nálunk költő madarak télre a Földközi-tenger környékét keresik fel; februárban-márciusban térnek vissza, de alkalmilag akadnak áttelelők is. Költő- és élőhelyük Eurázsia mérsékelt égövi síkságai. A 40 cm nagyságot is elérő bíbicek 25 faja népesíti be valamennyi földrész központi területeit. Csak Észak-Amerikában nincs bíbic a pleisztocén óta. Rövid csőrük alapján, amely hegyes része felé valamivel megvastagszik, felismerhető, hogy a bíbicek nagy termetű tagjai a lilefélék családjának. Néhány éve tudjuk csak, hogy a 27 cm nagyságú tüskés bíbic (Hoplopterus spinosus) is költ Európában, mégpedig a görög Thráciában. Különben KözépAfrika és a Nílus menti országok homokos és iszapos folyópartjain él. Hangos szavával hívja fel magára a figyelmet. A madár háta homokszürke, testalján és szárnyain nagy foltokban fekete és fehér. Kiáltásai figyelmeztetik a krokodilokat a közelgő ellenségre. Ezek a nagy hüllők is hasznosak a madár számára, mert a parton feltúrják neki a rovarokat és férgeket, és távol tartják a varánuszgyíkokat, ameFenn: a galamb nagyságú bíbic (Vanellus vanellus) sok helyen költ még síkságainkon; képünkön egy fiatal példány látható; az öregeken már nincs meg a tollak világos szegélye; középen: az afrikai tüskés bíbic (Hoplopterus spinosus) legújabban megtelepedett Görögország északi részén; lenn: képünkön alig tűnik fel a karajos bíbic (Lobivanellus indicus) csupasz piros bőrlebenye (A felvétel Kelet-Pakisztánban készült)

- „

lyek a bíbic tojásait és fiókáit elrabolják. A tüskés bíbic szárnyhajlatán hegyes tüskét hord, mint a levéljárók és még sok más bíbic. Erről kapta madarunk a nevét is, éppen úgy, mint dél-afrikai rokona, a valamivel nagyobb termetű patkós bíbic (Hoplopterus ormatus). A madár teljes testalja és hátának nagy része is fekete. Nincs tollbóbitája, helyette a fejb ú b j a fehér. A legtöbb bíbicfaj az Óvilágot lakja, főleg Afrikát. A 30 cm nagyságot is meghaladó karéjos bíbic (Lobivanellus indicus) Dél-Ázsiában él legelőkön és szántóföldeken, Arábiától és Türkméniától Vietnamig. Fehér farkának — mint a bíbiceknek általában — megvan a fekete szalagja. Ezt a feltűnő színezetet használja védelmére, amikor a közelgő ellenség elijesztésére kiterjeszti farkát, hogy annak színezete jól látható legyen. A karéjos bíbic háta világoszöld, feje teteje, széles mellénye elüt a nyakoldalak és a has fehérségétől. A csupasz, piros szemgyűrűből egy előreálló bőrlebeny i n d u l ki. Három hozzá hasonló mindegyikének a szárnyhajlatán sarkantyú van; délkeletre egészen Ausztráliáig előfordul. Társasán él — mint rokonai — az ugyanolyan nagyságú lilebíbic (Chettusia gregaria) a Szovjetunió déli részének sztyeppéin és száraz folyópartjain a Dontól az Ob felső folyásáig. Téli tartózkodási helye Délnyugat-Ázsia és Északkelet-Afrika. A karcsú, elég hosszú lábú madár, már többször mutatkozott Nyugat-Európában, egy ízben Magyarországon is; színezetének megoszlásában néhány kisebb lilefajra emlékeztet. Melle és háta szürke, amely szín folyamatosan megy át a has fekete és gesztenyebarna színezetébe. Fekete feje tetejét körben feltűnő fehér csík övezi. A valódi l i l é k fejalkata kissé más, m i n t a bíbiceké, termetük is kisebb. A legkisebb nem nagyobb, mint egy veréb. A csoport legnagyobb testű képviselője a 30 cm hosszú ujjas vagy ezüstlile (Pluvialis squatarola), amely Ázsia és Észak-Amerika északi tundráin költ; j ú l i u s végétől a Keleti-tenger partján vonul át. A korai példányok még nászruhát viselnek a halántéktól a hasig terjedő fekete színezettel, amelyet egy fehér mező választ el a feketés és fehéres tarka háttól. Rendszeresen mutatkozik a szárazföld belsejében is az iszapos folyópartokon, n á l u n k az alföldi szikeseken, a Duna vagy a Balaton fövényén stb. Többségben azonban ezek n y u g a l m i tollazatúak, testük alja világos, vagy pedig fiatalok. Vonulásán az ujjas l i l e óriási távolságokat tesz meg, messze be a déli félteke szárazföldjeire. Dallamos, háromtagú szólamát éppen úgy hallottam Kubán a tengerparton, m i n t Berlin környékén. Csodálatos vonulás! teljesítményre képes a csak 25 cm nagyságú amerikai pettyes lile (Pluvialis domi-

176

nica), A Kelet-Szibériában és Alaszkában költő madarak a telet Dél-Ázsiában, Ausztráliában, Új-Zélandon és a déli tenger távoli szigetein töltik. A Hawaiiés a Marquises-szigeteken keresztül vivő útja során nagy távolságokat kell nyílt tenger felett megtennie, ahol minden támpontot nélkülöz. Valószínűleg nem száll le pihenni a tenger felszínére, így legalább 3300 km utat kell átrepülnie egyfolytában az Aleutés a Hawaii-szigetek közt. Kiszámították, hogy ehhez a teljesítményhez szélcsendben 25 órára és több mint 250 000 szárnycsapásra van szüksége. Az észak-amerikai pettyes l i l é k az Atlanti-óceán nyugati részét keresztezik, és két nap alatt érik el a dél-amerikai szárazföldet, amelyen keresztül azután Argentínába vándorolnak. Ezt az útvonalat csak öreg madarak választják, a fiatalok a szárazföld felett vonulnak. A tavaszi, visszafelé irányuló vonuláson azonban az öregek is e l k e r ü l i k az óceánt. Közép-Amerikán és a Mississippi völgyén keresztül érnek vissza az északi tundrákra. Az ilyen vonulást, amikor az őszi és tavaszi útvonal más, és amikor visszafelé a hazatérés a rövidebb úton zajlik le, mint a téli szállás felé vonulás, a németek „Schleifenzug"-nak (ívelt vonulás) nevezik, amelyre jó magyar szakkifejezés még nincs. Találkoztunk már ilyen vonulással a vészmadarak és számos más faj leírásában. Az amerikai pettyes l i l e nagyon hasonlít a nagyobb termetű ujjas lilére, háti oldala azonban aranyossárga és feketésbarna pettyes. Ebben viszont egy harmadik fajra emlékeztet, az aranylilére (Pluvialis apricaria), amely Északnyugat-Európától a Jenyiszejig honos. E faj testoldalának fehérsége ráterjed a test hátsó felére is. A délnyugati alfaj, amelyen a fekete színezet csak egy nagy hasi pajzsra korlátozódik, az európai fellápokon él. Az északnyugati német fellápok kőz ü l már csak kevés rejti ezt a szép madarat. Ezeknek a területeknek terjeszkedő hasznosítása és a gyorsan növekedő telekárak kilátástalanná teszik a felelősségüktudatában levő természetvédők igyekezetét, hogy az aranylilét megtartsák, hiszen még állami törvény sem támogatja védelmét. Másrészt viszont a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban és n á l u n k is gondolnak arra, hogy a veszélyben forgó életközösségeket tervszerűen, mondhatnánk „szisztematikusan" a kívánatos védelem alá helyezzék. Félő azonban, hogy mire ez a könyv megjelenik, az említett fellápok közül egyik felett sem szól már az aranylile fuvolázó hangja és gyöngyöző n ásztrillája. A kisebb nyakörves l i l é k megközelítőleg 30 fajra oszlanak az egész világon. Színezetük a hátukon főleg homokszínű vagy barna, testaljuk fehér, amelyet egy vagy két fekete vagy sötét orv szakít meg. Homokos vagy köves talajon élnek — Magyarországon gyakran

a szikeseken —, és mivel ez a tarka színezet jól beleolvad a környezetbe, alig vehetők észre. Nehéz felfedezni például a 16 cm nagyságú kis lilét (Charadrius dubius) a folyók és a patakok kavicsos partjain vagy kavicsbányáiban, ahol előrenyújtott fejjel fut tova, mintha felhúzták volna, csak akkor vesszük észre, ha dühe hangjával elárulja magát. Még nehezebb foltos, tarka tojásaira bukkanni, amelyek hegyükkel befelé kis talajmélyedésben fekszenek, és jól beleolvadnak a környezetbe. Csaknem egész Eurázsia szárazulatának belsejében költ, de fészkel az Atlasz-hegység országaiban és Új-Guineában is. Sok homokos tengerparton a Fekete-tenger mellett is megtalálható. A Keleti-tenger partján ellenben ugyanilyen élőhelyen a hozzá hasonló, csak valamivel nagyobb porti lile (Charadrius hiaticula) helyettesíti, amelyet évente mint átvonuló vendéget a kontinens belsejében is üdvözölhetünk. Ennek hátszíne is a nedves homok színéhez hasonló, viszont lába és csőrének töve narancssárga. Jellegzetes „huip" hangja szaporábbá válik, amikor a madár látványos nászrepülése közben előttünk eliramlik, s néha szépen csengő trilla lesz belőle. Már áprilisban elkezdi nászrepülését, amikor még Afrika szívében tartózkodik. Költőterületükre visszaérkezve azonnal elfoglalják fészkük helyét. A négy tojás együttvéve csaknem annyit nyom, mint a tojó testsúlya, és egy hét alatt letojja valamennyi tojását. Ez után a rendkívüli teljesítmény után a madár nem pihen, hanem hűsége-

sen részt vesz a kotlásban és a fiókák felnevelésében — három-négy héten át. A parti lile a nyár folyamán rendszerint másodszor is költ. Tápláléka légybábokból, rákocskákból, csigákból és a tengerpart más kisebb állataiból áll. Keresésük közben gyakran sajátságosán viselkedik: előrenyújtott lábbal kopogtat gyors egymásutánban egy ponton az iszapon vagy hordalékon, s fejét — mintha lesne — lehajtja, majd csőrével villámgyorsan odavág, azután továbbszalad. Ez a topogás, amit más parti madarak is csinálnak, bizonyára a talajban élő állatokat olyan mozgásra ösztökéli, amelyet a madár meg is hall. A parti lile költ az Atlanti-óceán északi partjain, a Keleti-tengernél, de főleg Eurázsia északi részének tundráin. Kanada északkeleti részén helyenként együtt fészkel legközelebbi rokonával, az észak-amerikai örvös ///ével (Charadrius semipalmatus), amely nagyon hasonló hozzá. A magyar szikesek jellegzetes madara, de a Keletitenger partján meglehetősen ritka vendég a világos színezetű, fekete lábú széki lile (Charadrius alexandrinus), amelyen a mellörv csak a begy két oldalán egyegy foltra szorítkozik. A Fertő-tó mellett elterülő szikeseken, Ausztriában és még sok helyütt máshol is, azonkívül Közép-Ázsiában, az Egyesült Államok sós pusztaságain a szárazföld belsejében költ, másutt viszont a homokos tengerparton, mint az Északitengernél, a melegebb tengerpartokon sokfelé egészen Kínáig, Ceylonig és Chiléig.

A parti lile (Charadrius hiaticula) a közvetlen közelében fészkelő kis csért (Sterna albifrons) fenyegeti; mindkét faj költ a Kolpti-rpnoor homokos partján, helyenként egymás mellett

A széki lile (Charadrius alexandrinus) finom pettyes, kis pelyhes fiókái veszély esetén vagy heves szél ellen szüleiknél keresnek menedéket A kotló havasi lile (Eudromias morinellus) igen bizalmasnak mutatkozik fészkén: a félelem legkisebb jele nélkül is hagyja magát ujjal érinteni

178

Dél-afrikai rokonán, a fehérhomlokú lilén (Charadrius marginatus) még a begyfoltok is hiányoznak. Tengerparti madár, s így sokkal kevesebb veszély fenyegeti, mint vonuló északi rokonait, ezért csak két tojást tojik. A forró napokon tojásait reggel félig vagy háromnegyed részig beássa a felmelegedett homokba, és csak estefelé kaparja ki őket ismét. Esős, hűvös időben ezt a műveletet mellőzi, és inkább saját maga kotlik. Kettős fekete begyörv díszíti a 25 cm hosszú, megnyúlt kormánytollazatú hosszúfarkú lilét (Charadrius vociferus), amelynek hazája Észak-Amerika, NyugatIndia és Peru. Télen a tengerparton tartózkodik, ahol erőteljes színezete ellenére is rendszerint csak akkor figyelünk fel rá, amikor hívogatva felrepül, és láthatóvá lesz aranyos-rőt farcsíkja. A költés idején hangosan kiáltozik, ennek alapján nyerte az amerikai „Killdeer" nevet; a belvizek partjain, ugarok felett és más hasonló száraz terepen hallhatni szólamát. A víztől távol, a sivatagos vidékeken honos a sivatagi lile (Charadrius leschenaultii). Elterjedése Transzkaukáziától és a kirgiz sztyeppéktői a mongol pusztaságig nyúlik. Több ízben mutatkozott Európában is. Alkata erőteljesebb, mint a széki liléé, s fekete, keskeny begyörv helyett széles, rozsdavörös orvé van. Hasonló hozzá a mongol lile (Charadrius mongolus), amely télire éppen olyan messze elvonul — DélAfrikáig és Ausztráliáig —, mint fajtársai. A költés idején azonban szélesebb az elterjedése, mint a sivatagi liléé: északkeleten elnyúlik Kamcsatkáig, délen a Himalájáig. Dél-Tibetben a kietlen sivatagos sztyeppék lakója 4500—5000 m között. Ott a mocsarak és lápok szélén, a kőgörgetegek közt tartózkodik. Bengt Bergnek a havasi ///ével (Eudromias morinellus) a Lappföld hegyi tundráin szerzett tapasztalatai kissé érzelgős csodálatot váltottak ki a magános életet folytató madár hihetetlen bizalmassága iránt. Bergnek sikerült odáig vinni ezt, hogy a rigó nagyságú madár nyugodtan költött a tenyerében. Később más megfigyelőnek is sikerült ezt a mutatványt megismételnie. Ezzel szemben még nincs egységes vélemény arról, vajon rendszerint csupán a hím üli-e a tojásokat, ahogyan azt sokáig feltételezték. Vajon a tojó közben új társat keres, avagy gyakoribb eset-e az, hogy a két öreg madár felváltja egymást a kotlásban? Talán a költés során tanúsított viselkedésük attól függ, hogy hány madár él együtt szűkebb szomszédságban. A havasi lile ugyanis a fahatár feletti sivár mohatundrákon él, sokszor az olvadó hótakaró közelségében. Ilyen táj nem mindenütt kínálkozik neki. Valószínűleg állományában is apadás következett be. Ennek folytán a csinos madár hazája különösképpen összefüggéstelen: Skóciában és Skandi-

náviában, az Uraiban, Szibéria déli, északi és keleti részén és Alaszka északi részén óriási hézagok tátonganak az egyes költési pontok között. A délebbre fekvő magashegységeken is furcsa szigetszerű költések akadnak, így az Alpokban, az Óriáshegységben, az Abruzzokban (Appenninek, Olaszország déli részén) és a Kárpátokban. A szakemberek legnagyobb meglepetésére 1961-ben Hollandiában, az egykori Zuidersee területén a szántóföldeken — valamenynyi tundrától távol — költő madárra találtak. A havasi lile főleg barna színű, szemcsíkja fehér, amely a tarkón feltűnő V alakban fut össze. Amikor fészkén ül, ezt a megfigyelő ember vagy az ellenség felé fordítja. Fehér a torka, és egy keskeny orv is, amely barna mellét elválasztja rozsdavörös hasától, ami a közepén fekete. A hím, melyet minden bizonnyal az ivadékgondozásnak legnagyobb része terhel, valamivel szerényebb színű. A madarak csőre között akad egyenes, felfelé ívelt és lefelé görbülő. A lilék csőre általában rövid és egyenes. De valóban egyedülálló a 18 cm nagyságú, új-zélandi ferdecsőrű lile (Anarhynchus frontalis) csőre, amely jobbra ferdül el, és ezzel lehetőséget nyújt arra, hogy a kövek alól rovarokat húzzon ki fejének elfordítása nélkül. Már fiókakorában ilyen különös alkatú a csőre. Színezete alapján a ferdecsőrű lilét parti lilének tarthatnánk, ha csőre nem alkalmazkodott volna a szokatlan táplálkozáshoz. Új-Zéland északi szigetén telel, ahol ilyenkor szűk területen mintegy 5000 madár is összegyűlik. Bizonytalan még, hogy a kőforgató (Arenaria interpres) két rokonával együtt valóban ehhez vagy már a következő családhoz tartozik-e. Csőrének alkata alapján inkább lile. A rigó nagyságú, fekete, rozsdabarna és fehér tarka madár joggal viseli nevét, amely

Valamikor a Keleti-tenger partján is fészkelt a tarka kőforgató (Arenaria interpres); ma már csak vonuláskor mutatkozik -

sok nyelvben azonos, mert kis ízeltlábúak után kutatva csőrével valóban felforgatja a köveket, melyek súlya lényegesen nagyobb, mint saját testsúlya. Évente megfigyelhető mint átvonuló vendég a Keletitenger partján, Magyarországon már valamivel ritkábban. Kuba meleg, köves tengerpartjain is találkoztam kisebb áttelelő csapataival. Vonulás! ösztöne elhajtja Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália, Új-Zéland déli partjaiig és a déli-tengerek szigeteiig. Költési területe azonban a magas észak köves tengerpartja a földkerekség minden részén; Grönlandon felhatol az Északi-sarktól 7 szélességi foknyi távolságig; Európában legdélibb költési területe Skandinávia partvidéke a Keleti-tenger mentén. Fészkét szívesen rejti sziklatömbök alá, kőgörgetegek vagy kavicsok közé. Alaszka magashegységeiben a fahatár felett fészkel a kőforgatóhoz hasonló hullámtörő madár (Aphriza virgata). Alig két hónapig tartózkodik fenn a hegyek között. Úgy látszik, a költést a hím egymaga végzi, mivel a tojónak nincs kotlófoltja (az a bizoNagy póling (Numenius arquata) frissen kelt fiókáival

nyos csupasz bőrfelület, amely a legtöbb madáron a kotlás idején jelentkezik, és amely gazdag véredényrendszere következtében a test melegét közvetíti a tojásoknak). A hullámtörő madár fő ellensége az alapjában véve jámbor növényevő, az alaszkai vadjuh (Ovis ammon dalli). Ennek patái nem egy fészekaljat tennének tönkre, ha a kotló madár nem védekezne különös módon ellene. Hagyja, hogy a juh egészen megközelítse, és akkor villámgyorsan az orrának repül. Az ilyen támadásra minden birka gyors meneküléssel reagál. Más veszély leselkedik rá, amikor a hegység! otthonok és a távol fekvő tengerpart között vándorol. A tengerpart hullámverés! zónájában különös előszeretettel keresi táplálékát. Közülük egynéhány a tengeren keresztül a Hawaiiszigetekre vonul, mások hihetetlen távolságokat tesznek meg, legalább 15000 km-t Alaszka és a Magellán-szoros között.

Szalonkafélék családja — Scolopacidae Az a esik, ahol a víz és a part átmegy egymásba, akár fövenyes tengerpart, akár belvizek partjai vagy mocsár, a madaraknak ősrégi élőhelye, és ez a terep ősidők óta megőrizte legfőbb sajátosságait. Ez az igazi birodalma a „limikoláknak", a lilék és szalonkák rokonságának. Ez a terület vonz mindenkit, akit érdekelnek a madarak, amikor a vonulás idején, főként ősszel, az Észak-Európa mocsarai, a távoli Szibéria tundrái felől megérkeznek a vándorok, hogy hosszú utazásukat kipihenjék, és újabb erőt gyűjtsenek. Ilyen helyeken, a tengerpart csúszós lagúnáiban, az iszapos partokon, víztelenített halastófenéken, az ízeltlábúaktól hemzsegő rizsföldeken, derítők medrében — nálunk a szikes tocsogóknál — gyakran tucatnyi, néha még több faj is összegyűlik, és a levegőt dallamos ujjongásukkal, trillázó, fütyülő vagy recsegő kiáltásukkal töltik meg. Ebbe a családba kerek 80 fajt sorolnak, amelyek legkorábbi tanúi csontmaradványok alakjában maradtak fenn; ezeket az eocén üledékeiben, tehát 50 millió év távlatában találták meg. Ilyen hosszú időtávlat alapján nem csodálkozhatunk, hogy a szalonkafélék ma az egész Földön elterjedtek. Közülük a legtöbb rendszeresen vonul, sokszor igen tekintélyes távolságra. A pihenőhelyeken útközben vagy a telelőterületen rendszerint több faj csatlakozik a másik csapatához, közöttük a lilék is; vegyes társulásokat alkotnak, és ezek szorosabb kapcsolatot mutatnak egymással, mint amit a közös táplálkozási terület indokolna. A madárvilágban az ilyen vegyes társulás — akár a vonuló, akár a kóborló madarak között — nem valami gyakori.

Kis póling (Numenius phaeopus) a fészkénél; fejtetőjének világos csíkja jól látható

A szalonkafélék karcsú, általában hosszú lábú, de csaknem mindig hegyes szárnyú madarak, amelyeknek testnagysága 13—62 cm közt váltakozik. Ügyes, gyakran száguldóan gyors repülők, azonkívül gyorsan lépkedő vagy a sekély vízben erőteljesen gázló madarak, mivel élőhelyük csaknem mindig a nyílt, fátlan víz közelébe eső terület, vagy legalább ahol a talajnedvesség nagy. Táplálékuk többnyire állati, de sokrétű, és egyezik azok megszerzési módja; ez kifejezésre jut csőrük alakjában is, amely bár vékony, de hosszában, görbületében és mozgathatóságában igen különböző. A szalonkafélék 2—4 zöldes vagy barnás tojást raknak, színfoltjaik erőteljesek, és ezek csaknem beolvasztják őket a környezetükbe. Fészkük rendszerint lapos talajmélyedés; egyes fajok szívesen költenek más madarak fán rakott fészkében. A fiókák azonnal elhagyják a fészket, amint tarka védőszínezetű piheruhájuk megszárad. Amint a lilék fiókáinak is, lábuk és fejük a testükhöz viszonyítva feltűnően erőteljes. A legnagyobb testű szalonkaféléket az északon — Eurázsiában és Amerikában — honos pólingok közt kell keresnünk. A nedves réteknek és hasonló tájaknak szerény, barnás tarka színű lakói. Hosszú csőrük erősen lefelé görbül. A kb. 60 cm nagyságú nagy póling (Numenius arquata) dallamos, emelkedő füttyel és hosszú trillával jelzi jelenlétét. Nálunk és Németországban mint költőmadár nagyon megritkult, ellenben évekkel ezelőtti finnországi utamon mindenfelé megtaláltam. Hazája Írországtól Közép-Európán és Szibérián át a Bajkál-tóig és az Amur vidékéig terjed. Mint vonuló madár megjelenik Afrikában és Dél-Ázsiában, sok már Nyugat-Európa tengerparti

vidékein is áttelel, néha még akkor is, ha hó és jég nehezíti az életét. Magyarországon is akadnak időnként áttelelők, de költőmadaraink rendszerint a Földközi-tenger nyugati medencéjében töltik a telet. A tengerparton táskarákok és kagylók a táplálékai. Különben mindenféle kisebb állatokkal táplálkozik, amelyeket a föld felszínén vagy felső rétegeiben talál; nálunk tücsköket, sőt még szongáriai cselőpókot is fogyaszt. Ősszel szívesen eszik bogyót és magot. Négy nagy tarka tojást tartalmazó fészkét nehéz megtalálni a fűben vagy a hangásban. A fiókáknak, amelyek négy hétre kelnek ki a tojásból, eleinte rövid, egyenes csőrük van. Mindkét szülő vezeti őket. A nagy póling igen magas életkort érhet meg; egyik gyűrűs példány 32 év múlva került kézre. KözépEurópát mint átvonuló madár érinti a lápokon és tundrákon költő kis póling (Numenius phaeopus). Igen elterjedt Európa, Ázsia és Amerika északi területein. Sárgásbarna csíkos színezetével hasonlít az előbbi fajra, de csaknem 20 cm-rel kisebb annál, s feje teteje borzszínűen csíkos. Éppen 200 éve, hogy Cook kapitány híres világ körüli vitorlásútján az egyik természetbúvár a déli tengeren fekvő Tahiti szigetén egy pólingot ejtett el. Éppen egy évszázaddal később, 1869-ben megtalálták Alaszkán; eddig déli tengeri madárnak tartották. A ritka madár fészkelőhelyét csak 1948-ban, egy külön erre a célra kiküldött repülő-expedíció fedezte fel. A madarat serteszerű combtoll-nyúlványai miatt tüskés pólingnak, tudományos nevén az első lelőhelye alapján Numenius tahitiens/snek nevezik. Vonulása során a Hawaii-szigeteken keresztül egészen a Társaság-szigetekig, kb. 10 000 kilométer 181

l A nagy goda (Umosa limosa) első fiókája éppen elhagyta a tojást; látható a csőre hegyén a tojásfog, valamint a viszonylag nagy lábai, amelyekre nemsokáraszüksége lesz; tollazata még sugarasan össze van ragadva; már a többi tojás is felpattant

vándorutat tesz meg. Tápláléka hasonló a mi pólingunkéhoz. Nyáron sok áfonyát eszik, a Laysan-szigeteken azon kapta rajta madarunkat Wetmore, hogy az evezőlábúak és a csérek tojásait rabolta el és falta ki. 1945 óta az egykor olyan gyakori eszkimó pólingot (Numenius borealis) sem költőterületén, Amerika legszélsőségesebb északnyugati vidékén, sem a Chile felé irányuló vonulási útján nem sikerült megfigyelni, nyilván ma már kipusztult. Ezt a fajt helyettesíti Kelet-Szibériában a kecses törpe póling (Numenius minutus), amely a csőrével együtt csak 30 cm hosszú. Egy másik póling rövid, csaknem egyenes csőrével és teljes hosszúságában csaknem ugyanakkora, mint az előbbi faj; ez pedig a hosszúfarkú cankó (Bartramia longicauda), Észak-Amerika füves síkságainak madara. Ez is igen nagy távolságokat tesz meg vonulása során, eljut Argentínába is, m i n t eltévedt kóborló előfordult már Ausztráliában és több ízben Nyugat-Európában is. Nagy pólingunktól rozsdavörös nyakával és mellével, s igen hosszú, de egyenes csőrével különbözik a 40 cm nagyságú nagy goda (Limosa limosa), amely-

182

lyel gyakran megosztják fészkelőterületüket, a nyirkos, mélyen fekvő, lágy talajú réteket. Ilyen helyeken a magas fűben alig t ű n i k fel, de tavasszal röptében annál jobban felhívja magára a figyelmet; ilyenkor szárnya fehér szalagját, fekete-fehér farkát mutogatja, és „dülió" hangját sorozatosan hallatja. Testhosszának jó negyed részét is kitevő csőrével apró állatokat szedeget le a növényekről vagy a puha talajban turkál utánuk. A nagy goda igen elterjedt madár Izlandtól egészen Kamcsatkáig. Az északi hangásmocsarakban és tundrákon, a Lappföld és Alaszka között a valamivel kisebb termetű kis goda (limoso lapponica) helyettesíti; a Keleti-tenger partján vonulása során rendszeresen előfordul. Magyarországon már ritkábban. A legtöbb a telet Dél-Ázsiában tölti, nem kis számban' azonban még délebbre is vonul, Polinéziáig, Új-Zélandig és a Chatham-szigetekig. A kis goda rozsdavörös színezete a hasáig lehúzódik. Az egyszerűbb nyugalmi tol lazát ában és a fiatalok a nagy termetű fajtól, a nagy godától még m i n d i g jól megkülönböztethetők egyszínű szárnyuk és keskeny, harántsávos farkuk alapján. Két hasonló faj él Észak-Amerikában.

A nagy goda (Limosa limosa) röptében szárnya fehér csíkjáról és farkáról könnyen felismerhető Finom alkatúak az északi földtekén költő cankók. 15 fajuk közül 8 nálunk is előfordul, de rendszeresen Németországban csak 2, Magyarországon csak 1 költ, a piroslábú cankó. Régebben, rendszeresen, de ma már csak nagyon-nagyon elvétve költ nálunk a tavi cankó (Tringa stagnatilis), és Magyarországon egyetlen ízben kézre került amerikai faj, a sárgalábú cankó (Tringa flavipes). Nedves rétségeink rendszeres fészkelő madara a piroslábú cankó (Tringa totanus), Németországban a tengerpart sós mocsaraiban is költ. Gyakran fűcsomók tövébe rakja fészkét. Nagysága 28 cm. Az ilyen csendes vidéket élénkíti fel a póling színezetű, piros lábú madár lágy „dlilili" hangjával és kellemesen csengő jódlizásával. Repülése közben kiviláglik a szárnyalj! fehér csíkja és a fehér farcsík. A piroslábú cankó hazája az Atlanti-partoktól a

Füstös cankó (Tringa erythropus) egyszerű őszi tollruhában

Japán-tengerig, a sík északi-tengeri rétektől a már csaknem magashegységi jellegű közép-ázsiai hegyvidékig, ahol még megfelelnek életkörülményeinek a 4700 m magasan fekvő füves sztyeppék mocsaras részei is. Eurázsia északi részének lápjaiban, mocsaras-erdős hangásaiban és a bokros tundrákon fészkel a füstös cankó (Tringa erythropus); ez úgyszólván sehol sem költ együtt a piroslábú cankóval, amelyhez fiatal példányai igen hasonlítanak, kivéve a hoszszabb csőrét, szárnyán pedig a fehér sáv hiányát. Nászruhában természetesen egészen más: ilyenkor háta koromfekete, finom fehér pontokkal tarkítva. Ilyen tollazatban mutatkozik nálunk a tavaszi vonulás idején. A Lappföldön június közepén, csak néhány nappal a hóolvadás után már teljes fészekaljait találtam négy tojással. A kormos cankó nem a piroslábú cankó vagy a nagy goda módjára, a parton szedegeti táplálékát, hanem a vízben gázolva, gyakran a víz alá dugott fejjel úszik is, és a vízből szedeget rovarokat, rákokat, sőt kis halakat vagy békákat is. A bőven 30 cm-es szürke cankó (Tringa nebularia) elterjedési területe keleten Kamcsatkáig terjed, és részben átfedi két piros lábú rokona élőhelyét. A főként szürke színezetű madár farcsíkja és testalja fehér, csőre kis godaszerű. Miközben trópusi és szubtrópusi telelőterülete felé vonul, rendszeresen pihen a Keleti-tenger partján, de a belvizek iszapos helyein is. Aki ismeri a madarakat, az már messziről felismerheti küllőszerű „tyü-tyü" szaváról. A hasonló, növényzettel kissé borított helyek leggyakoribb átvonuló madara á" csak rigó nagyságú réti cankó (Tringa glareola). Ennek is zöldesek a lábai, csőre azonban csak olyan hosszú, mint a feje; háta barnás alapon világos pettyes. A telet ez is Ausztráliában, Dél-Ázsiában és Afrikában tölti. Zambiában három egymást követő évben, pontosan ugyanazon a helyen fogtak el egy gyűrűs példányt. Költési területe részben fedi a szürke és füstös cankóét. Ritkán költ Transzkaukáziában, Északnyugat-Németország és Dánia tőzeglápjaiban is. Alkalomadtán költ elhagyott madárfészkekben fán, amit rendszeresen látunk a hozzá hasonló, de sötétebb színű erdei conkótól (Tringa ochropus). Vékony füttyszerű „tyüi-tyüi" hangja jellemzi a 20 cm hosszúságú billegető cankó t (Actítis hypoleucos), amely hang félreismerhetetlen, így szól, amikor remegő szárnycsapásokkal emelkedik fel a partról, és alacsonyan a víz felett tovaszáll, s ugyanígy, amikor éjszakai vonulása közben a város fénye izgatja. Tojásait kavicszátonyok és homokos vízpartok kis talajmélyedésébe rakja. Magyarországon a Szigetköz csalitos helyein fészkelt. Csak az utóbbi évtizedekbán találtak kisebb költő-populációt a Duna mellett. Közömbös, hogy fészkelőhejyeik tiszta vizű tavak,

183

a síkságok lomha folyói, vagy a zúgó hegyi patakok mellett vannak, esetleg e patakok sűrű erdőket szelnek át; ilyen helyeken futkározik. A hátoldalán olajbarna, testalján fehér, nem túl hosszú lábú madár gyorsan felcsíp itt-ott egy rovart, csigát vagy a talajról egy magvacskát, közben hátsó testét állandóan billegeti, mint a barázdabillegető. Afrikai téli szállásán szívesen telepszik pihenő vízilovak hátára. Európában a megfelelő helyeken sehol sem hiányzik — Magyarországon is egész nyár folyamán sokfelé találkozhatunk vele, de az említett fenti kis területet kivéve, nem költ. Sok helyen a vizek ipari szenynyeződése következtében adta fel fészkelőterületét. Lakja Ázsia mérsékelt övi részeit is. Észak-Amerikában a pettyes billegető cankó (Actitis macularia) helyettesíti, amely nyugalmi tol lazát ában rendkívül hasonló hozzá, de nászruhában testalja fekete petytyes. Mint alkalmi vendég néhány esetben elkóborolt Európába is, így 1966 őszén Rügen szigetén találták.

A természetjáróknak a levegőből magasról jövő, tompán hangzó mekegés a „mennyei kecske" (Himmelziege) nevet juttathatja eszébe, amely különös hangról kapta nevét a közép sárszalonkánk (Gallinago gallinago; 36. színes kép). A rigó nagyságú, hosszú csőrű mocsári madár színezete barnás, rozsdaszín és fehér csíkozásból, harántsávokból és petytyekből áll, s ez láthatatlanná teszi környezetében, ha csendben a talajra lapul. Azután hirtelen rekedt csrekk hanggal, száguldó cikcakk repüléssel kel fel a megfigyelő elől. Dürgése idején, de még nyáron is gyors köröket ír le a magasban, majd időnként meredeken zuhan le, és közben hallható sajátságos mekegése, amelyet keskeny szélső farktol Iáival idei elő. A farktollak megremegnek a légáramlásban, amelyet a remegő szárnyak lökésszerűen meg-megszakítanak. A morgó hangot egyes tollak segítségével is előidézhetjük. A sárszalonka rendkívül hosszúnak tetsző csőrével a puha mocsári talajt szurkai ja apró állatok után. A mocsaras talajon, fűvel vagy

Szürke cankó (Tringa nebularia) téli szállásán, Kenyában a Nakuru-tónál; a másik két kisebb, de különben nagyon hasonló madár tavi cankó (Tringa stagnatilis), amelynek fészkelő területe Magyarország és az Usszuri-vidék között fekszik; a háttérben a gólyatöcs (Himantopus himantopus) hosszú lábaival tűnik ki

184

Nem végez zuhanórepüléseket, mint a közép sárszalonka. Délután a hímek gyalogolva igyekeznek a közös dürgőhelyre. Itt késő estétől, de leghevesebben az: éjfél körüli órákban kopogó ésgurgulázó hangokat, főleg tompa kaffogó hangot adnak csőrükkel, és egész kórust alkotnak. A hímek a költésben valószínűleg nem vesznek részt. A további tíz sárszalonkafaj közül három DélAmerikában, egy Afrikában és egy Madagaszkáron fordul elő. Közép-Ázsia keleti részét a nagy erdei sárszalonka (Gallinago megala) lakja, amely zuhanóröptében pattogó zajt ad. Éles és hangos a 36 cm nagyságú remete sórszo/onko (Gallinago solitaria) mekegése; ez magánosán és éjjeli életet folytatva él Közép- és Kelet-Ázsia hegységeiben. Tibetben a mocsaras gleccservölgyek kísérője 5000 m magasságig; télen mélyebb, enyhébb klímájú területekre húzódik le. Alig seregély nagyságú az Eurázsia északi részén honos kis sárszo/onko (L/mnocryptes minimus). Késő ősszel (októberben) és kora tavasszal (márciusban) szokott Magyarországon átvonulni, de be nem fagyott vizek mellett gyakorta át is telel. A többi sárszalonkától megkülönbözteti kisebb teste, rövidebb csőre, valamint denevérszerűen imbolygó röpte. A vadászok „néma szalonkának" is hívják, mert a nagy sárszalonkához hasonlóan hangtalanul rebben fel. Nem mekeg, s a dürgés közben adott hangja sem madár-

A csaknem bagolyszerűen mintás védőszínezetével még a gyakorlott szemnek sem tűnik fel könnyen a talajon az erdei szalonka (Scolopax rusticola)

Fenn: a cankók közül szép számban vonul át hazánkon a fehér pettyes hátú réti cankó (Tringa glareola); lenn: könnyen felismerhető hangja, csőralkata és szárnya színezete alapján a terekcankó (Tringa terek), amely Eurázsia északi részén, nyugatra Finnországig költ

gazzal fedi elrejtett fészkét. Észak-Amerikában és Eurázsiában levő hazájából télire a trópusok alá vonul. Közép-Európában a mocsarak lecsapolásával mint költőmadár megritkult, de mint átvonuló még mindenütt gyakori. Vele szemben, a hozzá rendkívül hasonló, kissé termetesebb nagy sárszalonka (Gallinago média) a dániai és Észak-német-síksági utolsó költőhelyeiről az elmúlt száz év folyamán teljesen eltűnt, sőt Skandináviában is egyre fogy az állománya. Keletebbre, a fahatártól délre, a nyíres és füzes mocsarakban a Jenyiszej folyóig fordul elő.

hang, hanem inkább úgy hallatszik, mint a ló ügetésének távoli zaja. „Oculi, da kommen sie" (Oculi, itt vannak ni) — mondja a régi német vadászmondás; „judica sind sie auch noch da" (judica még itt vannak) a „hosszú arcú" madarak, az erdei szalonkák (Scolopax rusticola). Vadászatukat több tényező teszi igen becsessé: a csendes, meleg tavasz előtti hangulat varázsa, amikor a hím szalonka az erdei nyiladékon át húzva élesen „pisszeg" és „korrog"; annak a reménye, hogy az „ecsettollak", az apró legkülső evezők a vadász kalapjára kerülnek; a nem mindenkinek élvezetes, különlegesen ínycsiklandozó „Schnepfendreck" (béltartalom), vagyis amikor a szalonka beleit tartalmával együtt megpirítják. Néhány év óta azonban Európa nagy részén — nálunk még csak korlátozottan — a vadászok elesnek a tavaszi szalonkavadászat élvezetétől, mert a szalonka állományának ijesztő megfogyatkozása a felelősségteljes védelmi intézkedések meghozatalát kényszerítette ki. Az erőteljes alkatú, 35 cm nagyságú szalonka alakra a sárszalonkára emlékeztet, de feje harántcsíkos; színezete az avar fedte talajjal egybeolvad. A fejtető felé és hátul ülő szemei még akkor is jelzik neki ellenségét, ha hosszú csőrét mélyen a porhanyós talajba dugja. Ez a csőr valóságos csodaszerszám, ugyanis hegyén felnyitható, és így akkor is megfoghatja a zsákmányt, ha a csőr töve zárva marad. A tojó három hétig csaknem pihenés nélkül ül négy tarka tojásán. Fészkét lombból készíti az erdő talaján. Afiókák vezetését a hím veszi át. Több ízben megfi-

A Keleti-tenger partján költő havasi partfutó (Calidris alpina schinzii) nyugati alfaján a fekete hasfolt egysége felbomlik

gyeitek, hogy veszély esetén az öreg madarak com bju k és hasuk közé veszik a fiókákat, és továbbszállítják. Az erdei szalonka Eurázsia északi részének mérsékelt égövi zónájában és a Himalájában költ. Magyarországon is fészkel. Észak-Amerika keleti részén a 28 cm nagyságú Hites érdé; szalonka (Philohela minor) lakja az erdei szalonkánknak megfelelő terepet. Rövidebbnek és zömökebbnek tűnik, mint a mi erdei szalonkánk, testalja sem harántcsíkos, hanem egyszínű rozsdásbarna. Legkülsőbb evezői keskenyek, felrebbenéskor fütyülő hangot adnak. Alkonyatkor kering fel a magasba nászrepülésre, és ilyenkor kellemes csengésű hangokat hallat; körözve merész kanyarokat és vonalakat ír le. A partfutók kis termetű, rövid lábú szalonkák, amelyeknek csőre vagy a fejével egyenlő hosszúságú, vagy csak valamivel hosszabb és keskeny. 20 fajuk oszlik meg az északi félteke tundraövezetében, ahonnan megtelepedtek más hasonló tájegységekben is. Közép-Európán keresztül nyolc fajuk rendszeresen átvonul, Magyarországon csak négy, mivel az izlandi partfutó és a fenyérfutó csak szórványosan fordul elő; a tengeri partfutó csak két ízben került kézre, hat további faj Kelet-Ázsiából és Észak-Amerikából vetődik el Európába. Magyarországon egyik sem költ, a Keleti-tenger vidékén is csak egy, a havasi partfutó (Coíidn's alpina), de csak egyes pontokon; Mecklenburgban a Müritz-tónál is költ. Vonuláson az összes partfutófaj közül belvizek mellett is a leggyakoribb. Költési területe a Keleti-tenger partján kívül keskeny, megszakítatlan csíkban húzódik végig a sark körül, Grönlandon és a Spitzbergákon a 80. szélességi fok közelében. Ilyen magasan északon a rövid nyár miatt sietniük kell a költéssel. A havasi partfutó fiókái szűk három hét alatt kelnek ki a tojásból, de igen gyorsan fejlődnek, mert ilyenkor a táplálék bőséges. Mindkét szülő vezeti a fiatalokat, amelyek újabb három hét alatt repülni is tudnak. Nyáron az öreg madarak háta rozsdavörös, testaljuk fehér, s nagy fekete hasi pajzsfolt van rajta. Ősszel rendszerint a szerény külsejű szürkésbarna fiatalok kerülnek szemünk elé. Egyes helyeken nagy tömegekben gyülekeznek össze, az Északi-tenger vidékén a Watt-tengeren — vagy régebben a szegedi Fehér-tón —, és sebes röptükkel mély benyomást kelt látványuk. Merész fordulataik közben, amelyeket mintegy parancsszóra egyidejűleg végez a csapat minden tagja, hol a sötét hátuk látszik, hol a fehér testaljuk villan elő. A havasi partfutó hossza 18 cm, csőre rendszerint enyhén lefelé görbül. A sorlós partfutó (Calidris ferruginea) csőrgörbülete határozottabb, Észak-Szibériában fekvő fészkelőterülete és Afrika között, ahol nagy számban telel, őszi vonulásában rendszeresen mutatkozik vizeinken is —

A világos fenyérfutó (Calidris álba) a havasi partfutóra hasonlít; kisebb számban vonul át Közép-Európán; mint a magas északi száraz, köves zuzmótundrák és a homokos tengerpart lakójának — hátsó ujjara nincs már szüksége; ez utóbbi bélyeg alapján egyes kutatók önálló nembe (Crocethia) sorolják A dagály összezsúfolt kb. ötezer sarki partfutót (Calidris canutus) a szárazon. Ez a zömök alkatú, nászruhában alul rozsdavörös, nagy partfutó a magas északról szórványosan hazánkon is átvonul

bár a magyar Alföldön átvonuló állománya az utóbbi években megfogyatkozott. Tavasszal vonulásuk keletebbre zajlik le. A fiatal madarak a havasi partfutótól úgyszólván csak a fehér farcsík alapján különböztethetők meg. Az öregek nászruhában mellükön szép rozsdavörösek, ezért kapta a szegedi Fehér-tón a „paprika-sneff" nevet. A kotlást és a fiókák vezetését a tojó egymaga végzi. A hímek a párosodás után rövidesen ismét délnek veszik útjukat. A legtöbb partfutó dürgéskor és költési körzetének jelzésére feltűnő repülési mutatványokat végez. Évekkel ezelőtt Finnország északi részén megcsodálhattam a kis termetű törpe vagy Temminck-partfutó (Calidris temminckii) nászrepülését. Benyomásomat így jegyeztem fel. Hol egyenes, hol széles, imbolygó ívben végzett repüléssel surran át a takaros kis madár birodalma felett. A rendes távolsági repüléstől eltérően szárnyait meredeken állítja fel, úgyhogy a kar körülbelül 45 fokos szöget ír le, míg a kézevezők gyors, rövid zúgó mozgást végeznek. Hátulról nézve, a rendkívül gyors szárnycsapásoknak csak az alsó és felső holtpontja fogható meg. Ilyenkor a madár azt a benyomást kelti, mintha négy szárnya lenne. Ilyen mutatványokat végez a törpe partfutó, amint kecses hullámvonalban felemelkedve és lezuhanva száll, majd mozdulatlanul égnek emelt

A sárjáró (Limicola falcinellus) a partfutók rokona Eurázsia északi részén; Közép-Európában csak szórványosan jelenik meg vonuláskor; kettős szem feletti csík, a háton világos, V-alakú rajz jellemzi a feketésbarna hátoldalú madarat

evezőkkel siklik le, és szinte lezuhan egy kőre, ahol azután könnyedén felmeresztett farokkal újrakezdi a szárnyak játékát. Gyakran behúzza az egyik szárnyát, míg a másikat tovább mozgatja, és ezt a mozdulatot állandóan cserélgeti. Hamarosan ismét a levegőbe emelkedik, és a játék újra elölről kezdődik. Az egész mutatvány idején áHandóan tiszta trillát hallat. Az utódokról mindkét szülő gondoskodik, Az Északkelet-Ázsiában élő kanalascsőrű partfutót (Eurynorhynchus pygmaeus) csőre alakja megkülönbözmunkabeosztásuk azonban elég különös. A hímek teti rokonaitól két tojót fedeznek be. A tojóknak ismét két hímtől van egy-egy fészekaljuk. A hat-nyolc tojását a tojó gyors egymásutánban két fészekbe rakja le. Az első fészekaljat a hím ül i, a másodikat a tojó. Ezzel a módszerrel csaknem kétszer annyi fiókát tudnak felnevelni, mint ezt a sarlós partfutó esetében láttuk. A nedves, füves mélyedésekben és a bokros tundrákon — Skandináviától a Bering-szorosig — él a 14 cm testhosszú, olívbarna, testalján fehér apró partfutó (Calidris minuta). Rendszeresen átvonul Magyarországon is. Hazája messzebb terjed észak felé, míg keletre nem olyan messze, csupán a Léna folyóig. Nászruhában a háta rozsdabarna, két világos csíkkal. Nászrepülése hasonló az előbbi fajéhoz. Nálunk élőhelye annyiban tér el vonuláson az előbbiétől, hogy míg az a ritkásan benőtt, iszapos terepet kedveli, addig az apró partfutó a nyílt homokos, kavicsos vagy szikes, sima kopár területet keresi. Egészen másként mozog az északkelet-szibériai rozsdástorkú partfutó (Calidris ruficollis) dürgése közben. Szárnyait vízszintesen tartva fokozatosan emelkedik — mint a pacsirta — 20 m magasságig is, majd függőlegesen lefelé libeg, miközben — a közismert moszkvai kutató, N. A. Gladkov szerint — mélabús,

tompított hangon nyögdécsel, ami úgy hallatszik, mint valami nagy madár távoli kiáltása. Sajátságos huppogó hangot ad a cs/kosbegyű partfutó (Calidris melanotos) nászrepülése közben. Nem bizonyítható teljesen, csak feltételezik, hogy felfújt torokzacskójának, amely csaknem elérheti az egész madár testméretét, ebben a hangadásban van szerepe, de kérdés, hogy milyen. A csíkosbegyű partfutó hátszíne majdnem sárszalonkaszerű, nyaka és melle sűrűn barna csíkos. Testmérete 21 cm. Az északi tundrákon fészkel Észak-Amerikában és Szibériában nyugatra a Tajmirig. Egész állománya Dél-Amerikában tölti a telet. Az ivadékgondozásban a hímek nem vesznek részt, mert már korábban elvonulnak. A Szibériában költő állomány azonban nem egyenes úton vonul el Dél-Amerikába, hanem először keletnek indul a Bering-tengerre. Több ízben figyelték meg a csíkosbegyű partfutót Európában is, így néhány éve Altenburgnál. Az egyik furcsa csőralakú partfutó a kanalascsőrű partfutó (Eurynorhynchus pygmaeus). Csőrének hegye már fíókakorában is kanálszerűén terül szét. A 15 cm-es madár a Bering-tenger keleti partjain él. Ha nem lenne ilyen csőre, könnyen tarthatnánk madarunkat színezete és viselkedése alapján apró partfutónak. Hogy a táplálékkeresésben mi ennek a csőrnek az előnye, az még nem teljesen tisztázódott, hiszen nem alkalmas a talajban való szurkálásra, sem a réce módra való szűrögetésre.

Magas csüdje és cankóalkata ellenére is a partfutók rokona a pajzsos cankó (Philomachus pugnax; 37. színes kép). Színezete és násza azonban a limikólák között különleges helyet biztosít számára, már azért is, mert kevésbé szeret szólni, mint a többi faj. Hazája a füves mocsarak, nedves rétek és Eurázsia északi részének tundrái; Németországban ritka mint költőmadár, Magyarországon utolsó költőhelyéről, Ürbőpusztáról kb. 30 évvel ezelőtt tűnt el (1970-ben a Dunántúlon újra költött!), de mindkét helyen gyakori átvonuló. A tojó, amely egyedül gondozza a tojásokat és a fíókákat, nemcsak sokkal szerényebb színű, hanem jó 5 cm-rel kisebb is, mint a 30 cm-nél hosszabb testű hím. Éppen úgy nem állnak párba, akár a nyírfajd. A pajzsos cankó esetében is a tojók keresik fel a dürgési helyeket, csupán azért, hogy a hímek megtermékenyítsék őket. A hímek tucatjával vagy még nagyobb számban társas dürgésre gyűlnek össze. Tarka tollazatúkkal díszelegnek, heves, de csak ritka esetben véres csőrvívást rendeznek, függetlenül attól, hogy a tojók ott vannak-e vagy sem. Nászruhájuk nyilván fiatalabb szerzeményük; nem is öltik fel egyszerre. Az egyszerű szürkésbarna ruhát, amit az afrikai és dél-ázsiai téli szálláson mindkét ivarbeli madár visel, rövidesen követi egy erőteljesebb mintázatú tol lazát; a hímek ezt egykettőre a tarka nászruhára cserélik fel. A tol lazát egyes részei tehát évente háromszor cserélődnek. Áprilistól júliusig a hímek az udvarlás! díszben pompáznak.

Ritkán látható két egyforma színű pajzsos cankó (Philomachus pugnax) együtt

Pofáik csupaszok és bibircsesek; tarkójukon felborzolódó konty, nyakukon meghosszabbodott tol lakból kifeszíthető gallér fejlődik. Az „egyéni változat" kifejezés egyetlen fajra sem olyan találó, mint a pajzsos cankó hímjeire. Az egyes egyedek között fennálló különbségek még az egerészölyvön is túltesznek. Sok múzeumi példány volt mára kezemben, és még többet nézegettem a szabad természetben, s bizonyítva látom, amit minden szakember mond: egy madár sem hasonlít a másikhoz. Tekintélyes köteteket tölthetnénk be azzal az összeállítással, amelyben a hihetetlen színváltozatosságot képeken kívánnánk bemutatni, kezdve az acélfeketétől a gesztenyebarnán, a rozsdavörösön és aranysárgán át, a tiszta fehérig: a rendszertelen pettyezésről, a harántcsíkozásról, a nagy kiterjedésű rajzolatmintáról és a valóban kimeríthetetlen szín- és rajzolat-összetételről. Még a csüd színe is nagyon változó: a szürkészöldtől a narancsvörösig minden árnyalat képviselve van. A 37. színes ábra csak szegényes töredékét adja a sokféleségnek.

Kis, karcsú, partfutó alkatú madár repül felénk, és leereszkedik a vízre, amelyen parafadugó könnyed-

ségével libeg ide-oda, kering saját tengelye körül, miközben vékony csőrével szorgalmasan csipkéd fel kis állatkákat, amelyeket mozgásával felkavart a víz színére. A víztaposóról beszélünk, nevét tehát jól választották meg. A taposó mozgás kíméli az erejét a lábujjak körüli lebenyek folytán, amelyek hasonlók a vöcskök és szárcsák ujjaihoz. A család három faja a limikolák között á l ég kecsesebbek közé tartozik. A mi földrajzi szélességeink alatt minden madarásznak különös örömet jelent a velük való találkozás. A 18 cm testhosszú vékony csőrű w'ztoposóval (Phalaropus lobatus) az évek során igen különböző helyeken találkoztam. Sekély tengerparti lagúnákban, belvizeken; természetesen nem minden esztendőben észlelhetők egyes példányok. Amikor Finnországban fészkénél álltam, beállított a szerényebb színű hím, de el is tűnt. Amikor megfordultam, közvetlen mögülem hirtelen felszállt, körberepült pitt-kiáltások közben, majd újra leereszkedett a rövid fű közé, ahol tarka színpompája ellenére olyan kiválóan el tudott rejtőzni, hogy csak akkor pillantottam meg ismét, amikor alig egy méterre a cipőm orra előtt fészekaljához lopakodott. Évekkel ezután az Atlanti-óceán nyílt víztükre felett, messze délre az Azori-szigetektől láttam egy víztaposót, amint egy hullámhegyre ereszkedett le.

A vékonycsőrű víztaposó (Phalaropus lobatus) esetében — két rokonához hasonlóan — az egyszerűbb színezetű hím végzi a költést

A laposcsőrű víztaposó (Phalaropus fulicarius) pár a Spitzbergákon, költés előtt; az előtérben látható élénkebb rajzolatú madár a tojó

Víztaposófélék családja — Phalaropodidae

'•

!7»«&«5Si^. '>

Gulipán (Recurvírostrd avosettaj védekező állásban, fészke felett

Ez a faj tudniillik a telet messze kinn a tengeren tölti, míg költésre a füves mocsarakat és tundrákat keresi fel — nyílt vizek közelében. Ilyen terepen az Északi-sark körül mindenütt honos, északra a Spitzbergákig, délre helyenként Írország szélességéig. A párosodás gyakran vagy mindig a vízben zajlik le. Közben a tojó csak félig merül bele a vízbe. Amint már más madárfajoknál említettük, az ivadékot egyedül a hím gondozza, míg a tojó átveszi a máskülönben hímnek jutó szerepet a dürgésben és a terület megvédésében. Ezért a tojó nászruhája sokkal színesebb, mint a valamivel kisebb termetű hímé. Szürkésbarna hátát aranyos rozsdaszín csíkok és foltok díszítik, fehér hasát szürkés mező választja el a nyakelő rozsdavörös színétől. A toroktájék ismét fehér. A valamivel nagyobb termetű laposcsőrű víztaposó (Phalaropus fulicarius) egész testálja szép rozsdavörös. Pofái fehéren csillognak. Költési területe még északabbra fekszik, mint kisebb rokonáé; délre Izlandig és a Hudson-öbölig terjed, északra azonban a 80. szélességi fokig, az Ellesmere-szigeten még azon is túl. A kontinens belsejében csak ritka esetben találkozunk laposcsőrű víztaposóval. — Magyarországon is csak hét esetben észlelték. Vonulása a tengerpart vonala mentén zajlik, de főként a tenger felett és messze bent a déli féltekén. Ennek a madárnak ezrei gyűlnek össze a táplálékban bő tengerrészeken Nyugat-Afrika és Chile partjai felett.

Csak Észak-Amerika északi részén él a harmadik faj, a 25 cm nagyságú Wilson-víztaposó (Phalaropus tricolor). Az a széles sáv, amely a szeménél feketésbarnán ered és nyaka oldalán lehúzódik — a vállán gesztenyebarna színben végződik. A hímen ez a sáv csak gyenge nyomként látható. Hátoldala rőtesbarna és szürke csíkos, testalja fehér, csőre hosszú és vékony. Úszólebenyei a lábán kisebbek, mint a másik két fajé. Ez a víztaposó nem a nyílt tengeren telel, hanem a lapos tengerpartokon, főleg pedig a dél-amerikai pampák i-ir -saraiban. A kutatuk igyekeztek kísérletekkel nyomára jutni e madár szokatlan költési viszonyainak. Az első eredmények abban a felismerésben csúcsosodtak ki,hogy a tojó szervezete nemcsak több hím jellegű ivarhormont termel, mint női jellegűt, hanem ennek a fontos hatóanyagnak a részaránya magasabbnak látszik a tojóban, mint a hímben.

Gulipánfélék családja — Recurvirostridae Egymástól élesen elütő fekete-fehér színezetével, magas kékesszürke csüdjeivel és vékony, felfelé ívelő csőrével szemet gyönyörködtető látvány a galamb nagyságú gulipán (Recurvirostra avosetta). A fuvolázó „plüü" természetesen számunkra kellemetlen is lehet, ha tovább tartózkodunk fészektelepe közelében, ahol a madarak csaknem megszakítás nélkül 191

szólnak, főként ha a vélt ellenséget rárepülő támadásokkal közelítik meg. A gulipán sós és brakkvizű lagúnák, szikes vagy egyéb tavak sekély vizében gázol ide-oda, és félkörbe forgatva fejét, rákocskákat meg más apró vízi állatokat szedegetve; görbe csőrével a víz színén „kaszál". Bár csőrének alkata merőben más berendezésű, mint a flamingóké, mégis azokéhoz hasonló élelemvilágot tud hasznosítani. Elterjedési területének legfontosabb része Közép- és Délnyugat-Ázsiában fekszik; elszórt költései ismeretesek Kelet- és Dél-Afrikából, a Földközi-tenger körüli országokból. A gulipán az Északi-tenger déli partjain éppen úgy költ, mint a Fertő-tó osztrák vidékén vagy a magyar Alföld szikes tavain. A Keleti-tenger déli vidékén újabban ismét gyakrabban fészkel. Jó háromhetes kotlási idő után kelnek ki csaknem egyenes csőrű fiókái. Mindkét szülő gondoskodik róluk; öt-hat hét után repülősek. Télire a gulipánok Dél-Ázsiába és Afrikába vonulnak. A kelet-afrikai szikes tavakon tízezer példányt is láttak gyülekezni. Három hasonló alkatú, csak más színezetű faj lakja Észak- és Dél-Amerikát, valamint Ausztráliát. A flamingóktól eltekintve, egyetlen madárnak sincs testéhez viszonyítva olyan hosszú lába, mint a gó/yotöcsnek vagy széki gólyának (Himantopus h/montopus; 38. és 39. színes kép). A csőre hegyétől a farka végéig 38 cm hosszú madár a melegebb és forró égövi területeken székében elterjedt, ahol rizsföldeket, iszapos édes, félsós, sós vagy szikes vizeket talál. Elterjedésének sarkai Kalifornia, Argentína, Új-Zéland és Közép-Kína. Közép-Európában csak Magyarországon költ rendszeresen, bár itt is gyérülőben, míg másutt alkalmi költő vagy nyári vendég. A gólyatöcs közeli rokona a széles, barna mellörvű iszaptöcs (Cladorhynchus leucocephalus) csak Ausztráliában él. A gulipánokéval ellentétben, a töcsök csőre vékony és egyenes. A 40 cm nagyságú kardcsőrű töcs (Ibidorhyncha struthersi) csőre viszont nemcsak hoszszú, hanem erős is, és póling módra lefelé görbül. Ezt a fajt Közép-Ázsia magashegységeiben, hegyi patakok mentén találták párokban; Tibetben 4000 m magasságig hatol fel. Testével éppúgy billeg és bókol, mint a barázdabillegető. Ha nyugodtan áll, főként szürke tollazata, fekete pofái alig ütnek el a patakhordalék színétől. Télen, mint nagyon sok magashegységi madár, mélyebb völgyekbe húzódik le. Egyidejűleg azonban a kardcsőrű töcs egyben a vonulás ellenpéldája is, ami rendkívül ritka eset a madarak életében, ti. vonulási iránya függőleges (vertikális) is lehet a hegyek felé. így pl. Észak-Kínában a tengerszintnél alig magasabban fekvőfolyócskák mel-

192

A kardcsőrű töcs (/b/dorhyncno struthersi) Közép-Ázsiában a magashegységi patakok köves partjain költ

lett költ, míg télen a hegyeket keresi fel, ahol a sebesen zúgó patakok és a meleg források nem fagynak be, mint a síksági folyók vize.

Gémlilefélék családja — Dromadidae Az Indiai-óceán nyugati részének partjain és szigetein társasán él egy gázló, amely egyrészt különböző lile alkatú családok sajátságait egyesíti magában, másrészt azonban feltűnő egyéni sajátságai is vannak. Ez a 40 cm nagyságú, fekete-fehér gémlile (Dromas ardeola) a család egyetlen tagja. A gulipánokéhoz hasonlóan feje fehér, háta eleje fekete, és ugyanolyan hosszú lábú. Szárnya kimetszése, középső újjának fogas karma viszont a székicsérre emlékeztet. A tengerparton gyorsan futkos, majd hirtelen megtorpan, mint ahogyan a lilék. A rákász ugartyúkra emlékeztet, ha csőrét nézzük — amely nem hoszszabb a fejénél, de magas és erős —, vagy ha életmódját tekintjük. Alkonyat táján a sekély vízben keresgél táskarákokat, remeterákokat és puhatestűeket. Költési módja azonban egyedülálló az összes lile-rokonságban. A tengerpart talajába több mint egy méteres járatokat ás, amelyben egyetlen, igen nagy, tiszta fehér tojását költi. A szürke pihés fióka nem fészekhagyó, hanem kikelése után még sokáig tartózkodik az üregben, és szülei ott etetik táskarákokkal meg hasonló állatokkal. Sőt még később is etetik, amikor már kimerészkedik odújából, bár hosszú ideig visszabújik oda, ha kint valami veszély fenyegeti.

Ugartyúkfélék családja — Burhinidae Egyre jobban ritkul a kopár területeknek ez a madara, amelyet titokzatos lénye folytán csak kevesen ismernek, és hangos éjjeli kiáltozását hallva nemigen tudják, ki a hang gazdája. Szólása mély, érdes hangokból fuvolázásba megy át, amely „krere-it", „krliith"-nek hangzik. Ugartyúk (Burhinus oedicnemus) a neve ennek a madárnak. A jó 40 cm hosszú madár lába elég magas, tollazata pólingszerűen barnás, amely egybeolvad a környezete színével. Ha ellenséget vesz észre a közelben, inkább lapulva lopakodik tovább, semhogy felrepüljön. Borostyánszínű nagy szeme is elárulja, hogy alkonyat! és éjjeli órákban tevékenykedik. Szemeinek nagysága üti rá bélyegét a fej vaskosságára is, amelyen lileszerűen rövid csőre ül. Németországban a folyók elszennyeződése az ugartyúkot kiszorította egyes kavicszátonyokról, amelyeken költött, s az elhagyott kopár, homokos területekből is már csak keveset talál. — Magyarországon elsősorban a Duna—Tisza-közi homokbuckák madara, de Székesfehérvár körül is fészkel a kopár mészköves platókon, amint Észak-Franciaországban. Másutt száraz ugarokon, homokbuckákon és köves tengerparton telepszik meg. Költési területe DélAngliától Kazahsztánig, Hátsó-Indiáig, Arábiáig, a Szahara középső részéig és a Kanári-szigetekig terjed. A nálunk költő ugartyúkok ősszel Észak-Afrikába vándorolnak, s április elején térnek onnan vissza. Az ugartyúk főként éjszaka jár táplálékkeresésre, amely nagyobb rovarokból és csigákból áll, de szívesen fogyaszt gyíkokat és pockot is. Két vagy három tojása többnyire a csupasz földön fekszik, gyakran bokor vagy száraz cserjék árnyékában. Mindkét szülő gondozza és vezeti a fiókákat, amelyek lábai feltűnően erősek, és már az első naptól fogva nagy és sárga a szemük. Az ugartyúknak egyes sajátosságai közösek a túzokéval. Ez néhány kutatót arra indított, hogy az ugartyúkot rokonságával együtt a daruk közé sorolja. Pedig minden bizonnyal az életmód az, ami ezeket a hasonlatosságokat előidézte. Két bélyeget azonban biztos fokmérőnek tekinthetünk, amelyek a lile alkatúak közeli rokonságára utalnak. Az egyik a tojásfehérjének az összetétele; a másik pedig a viselkedése, amelyben bizonyos vonások a lilékével egyeznek. Az ugartyúkok kilenc faja a Föld melegebb területein terjedt el. Közülük hat faj közeli rokona a mi ugartyúkunknak. Például a nála valamivel kisebb termetű hullámos ugartyúk (Rurhinus vermiculatus) Afrikában honos, a Szaharától délre. Ugyanúgy vi-

Megritkult Közép-Európában a főleg éjszakai életmódot folytató ugartyúk (Burhinus oedicnemus)

szonylik a kölcsönösen hasznos kapcsolat folytán a krokodilusokhoz, mint a tüskés bíbic. Hátának tollazata nem hosszantcsíkos, hanem harántsávos. Összehasonlíthatatlanul erősebb a 48 cm testhosszúságú rdkdsz ugartyúk (Esacus recurvirostris) magas, kissé felfelé ívelő csőre. A madár Elő- és Hátsó-India köves és homokos folyópartjait lakja, ahol táskarákok és csigák után kutat. Háta egységesen szürkésbarna, pofáin és szárnyain széles feketésbarna és fehér csíkok díszlenek.

Székicsérfélék családja — Glareolidae Ebbe a családba eléggé különböző alkatú és életmódot folytató madarakat sorolunk. Kevésbé szemléletes bélyegek alapján tartozik össze a rigó nagyságú madarak 17 faja, amely az Óvilág melegebb tájainak homokos vagy köves talaján él, gyakran víz közelében. A hasonló külsejű madarak elnevezésekor a tyúkoktól indultak ki; ugyanígy a karcsú, hosszú szárnyú és hosszú, néha villás farkú madarak névadói a fecskék. Ez volt az indítéka annak, hogy a német nyelvben „Brachschwalbe"-nak (= ugarfecskének)

193

nevezzék a székicsért, sőt a magyar neve is villás farka és karcsú termete alapján „csér" — noha más tekintetben legjobban a lilékre emlékeztet, ha eltekintünk a csaknem tyúkszerű, de karcsúbb csőrük alakjától. A szék/csér (Glareola pratincola) színezetére jellemző a sötét homokbarna test, a fehér has és a feketével szegett, sápadt sárga torokpajzs. A madár költ Dél-Franciaországtól, Magyarországtól és a Fekete-tenger körüli országoktól keletre és délre. Megtalálható továbbá Afrika és Dél-Ázsia széles területének sztyeppes, vízszegény vidékein. Az afrikai sztyeppéken néha ezres csapatokba gyűlnek össze az észak felől vonuló széki csérek. A költési területén is társasán fészkel. Többnyire három tojását a csupasz talajon helyezi el, és mindkét szülő költi őket. A széki csér sáskára, termeszekre és más rovarokra röptében vadászik, de mint a többi lile, a talajról is felcsipegeti táplálékát. Amikor fordulatos röptében eliramlik vagy egy darabon siklik, szárnyának rozsdabarna alsó fedőtol Iái is előtűnnek. Dél-Európában és Közép-Ázsiában — Magyarországon csak ritka esetben — mellette a teljesen hasonló színezetű feketeszárnyú szék/csér (Glareola nordmanni) is előfordul, ennek a szárnyalja nem rozsdabarna, hanem fekete. A róla alkotott vélemények még ma is ellentmondók, vajon önálló faj-e vagy a közönséges székicsér egyik szín változata. A régi egyiptomiak és az ókori római Plinius írásai óta él az a még ma sem bizonyított hit, hogy a 22 cm testméretű krokodilusmadár (Pluvianus aegyptius; 40. színes kép) figyelmezteti a krokodilust a közelgő veszélyre, és hogy még a nagy hüllőnek készségesen felnyitott szájába is bemászik, ahol annak féltett fogait az élősködőktől megtisztítja. Bizonyos azonban, hogy az afrikai belvizek partjain élő más madarak hangos füttyét figyelmeztetésként fogják fel. A krokodilusmadár külsejében a pittákra emlékeztet, de nem ugrál, mint ezek, hanem fut, mint a lilék. A száraz évszakban költ; tojásait és fiókáit időnként beássa a homokba, amelyet olykor kiköpött vízzel kissé megnedvesít. Élő-Ázsiából és Afrikából néhanapján elvetődik Európába is — hazánk határai közelébe két ízben — a futómadár (Cursorius cursor), amelynek világos homokszínén már felismerhető, hogy hazája a sivatagos terület. Feje búbját és tarkóját fekete-fehér csík veszi körül; szárnyának csúcsa és alsó felülete is fekete. A hegyes, körülbelül a fej hosszúságával egyenlő csőre inkább gyurgyalagokra, mint lilékre emlékeztet. A futómadár gyorsan repül, magas lábaival sebesen fut, veszély esetében simán a földre lapul, s így a világos homokon alig látható; a 23 cm testhosszúságú madár zsákmányai rovarok és valószínűleg kis gyíkok is.

194

A székicsér (Glareola pratincola) ügyesen vadászik röptében; ez az életmód nyomta rá bélyegét fecske vagy csér formájú alakjára

Az afrikai szalagos futómadár (Rhinoptilus africanus), amint azt már színe is elárulja, nem a homoksivatagokat lakja, hanem a rövid füvezetű sztyeppékét; éjjel kotiik, nappal a tűző nap elől árnyékolja fészekalját

Homokjárófélék családja — Thinocoridae

Amíg csendesen ül, pinty-csőrével a chilei homokjáró (Thinocorus rumicivorus) leginkább valamelyik sármányra hasonlít. Amikor azonban lapulva fut tovább, a liléhez válik hasonlóvá, majd pedig hosszú, hegyes szárnyaival eliramlik, s cikcakkos röpte a sárszalonkáéhoz teszi hasonlóvá. Az utóbbiak árulják el igazi rokonságát, de elárulják körte alakú, foltos tojásai is, amelyeket a csupasz vagy alig kibélelt talajmélyedésbe rak le. A pihés fiókák ezt a fészket kikelésük után hamar elhagyják, ami szintén a lilerokonság bizonyítéka. Mindamellett az alig seregély nagyságú madár és három rokon faja több eredetiségről tanúskodik. A homokjárók Dél-Amerika sivár, kietlen vidékeit választották tartózkodási helyüknek, a száraz tengerparttól a magas Kordillerákon a hóhatár közelségéig. Résszerű orrlyukaik a széltől hordott homokot nem könnyen engedik át, azonkívül bőrlebenyek is fedik, ami ebben a rendben más fajon nincs. A tollazatúk alatti fekete pihe megvédi a károsan ható magashegyi napsugarak ellen. Lilék számára szokatlan a táplálkozása is, mert főleg a kemény magvakat eszik. Ez nemcsak a pintyszerű csőrt magyarázza meg, hanem indokolja a nagy fej kifejlődését is, valamint az erőteljes izmos gyomrot és a tyúk alkatúakra jellemző hosszú vakbelet. A már említett chilei homokjárónak a háta szürke, rajta homoksárga és fehér pikkelyes rajzolat van; testalja fehér, de a hím hasán nagy, bizonytalan hatású fekete folt látható. Nászrepüléskor nem zúgnak szárnyai, mint a partfutóké, hanem vitorlázva siklik. Kisebb telepekben fészkel a déli tengerpartokon a Tűzföldig, valamint a magashegységek platóin Ecuadorig és Bolíviáig. Télvíz idejére csapatokba verődik össze, és kedvezőbb éghajlatú vidékekre vonul, így a délen élő madár messze északra, a magashegységi pedig a völgyek felé. A déli Andok magaslatain főként a gyér növényzetű, szelektől járt Punán, 3300 m magasság felett él a fürjhöz hasonló andesi homokjára (Attagis gayi). Sárgásbarna tollazatával a guvatfürjekre emlékeztető finom, feketés, pikkelyszerű színezete folytán a 30 cm nagyságú madár olyan ügyesen tud elrejtőzni, hogy csak közvetlenül az ellensége orra előtt rebben fel. Tokoscsőrű madárfélék családja — Chionididae A déli-sarki vizeken utazó hajósok néha úgy vélik, hogy galambot látnak a tenger felett repülni. Pedig, amit látnak, az a tokoscsőrű madár (Chionis álba), a

a lilék távoli rokona, noha ültében és röptében inkább galambra hasonlít. A Tűzföld, Dél-Georgia és a Graham-föld között a tengerpart és a szigetek sziklás részein él és költ. Környezetének hideg időjárása ellen védi a tollazata alatti szürke pihebunda, a bőre alatt pedig a vastag zsírréteg. Különös módon, pofái részben csupaszok, s fehéres bibircsek borítják. Csőre tövét szaruhüvely fedi, míg maga a csőr magas és erős: alkalmasabb arra, hogy harapjon és vágjon vele, mint hogy odacsípjen. A tokoscsőrű madár tápláléka nagyon változatos. Eszik dögöt, tengeri moszatot,zuzmót, kishalakat, mindenféle rákot és puhatestűt, a pingvinek és más madarak telepein tojásokat és fiókákat rabol. Ahol fókafalkák tanyáznak, ott is megjelenik, és a friss ürüléket fogyasztja. Amikor a tengeri leopárdok ellenek, a még meleg méhlepényből lakmározik. A táplálék megszerzésének kényszerhatása alatt felad minden félelmet és meglátogatja az Antarktisz kutatóállomásait, hogy a szemeteshordókat kikutassa. Bár a tokoscsőrű madarak elég rövid lábain nincs úszóhártya, mégis jól úsznak, ha nem is gyakran. A legdélibbre költő madarak télen Dél-Amerika partjaihoz vonulnak; egyébként is alkalomadtán messze kirepülnek a nyílt tengerre. Sziklalapokra, sziklaüregekbe igen nagy fészket építenek kagylóhéjakból, tengeri moszatból és tollakból, amelybe két-három, pettyes tojást tojnak. A szülők négy hétig költik azokat, ezután szintén közösen etetik a kezdetben még vak, pelyhes fiókákat, amelyek a fészek közelében egy helyen lapulnak meg. De minden gondoskodás ellenére többnyire csak egy nevelődik fel közülük. Az erős, rövid nyakú madár 42 cm hosszúságot ér el. A család másik tagja már nem ilyen hosszú. Az Indiai-óceán déli részének egyes szigetein honos az előbbihez hasonló kergue/eni tokoscsőrű madár (Chionis minor), amelynek csőre nem sárga, hanem fekete, míg pofái sötétek. A tokoscsőrű madarak, de sok lile is csak nagyon ritkán kerülnek állatkertjeinkbe. Évekkel ezelőtt a moszkvai állatkertben látható volt egy tokoscsőrű madár, amelyet a szovjet kutatócsoport hozott az Antarktiszról.

Sirályfélék családja — Laridae

Az erőteljesen és ügyesen repülő sirályok sivító, kurjongató hangjukkal éppen úgy hozzátartoznak a tengerpart képéhez, mint a homok vagy a rothadó tengeri moszat sajátságos szaga. Még a valóságtól kissé elrugaszkodott tengerész-romantika is a magáénak tartja a sirályokat, bár a nyílt tengeren már 195

•alig mondhatók gyakori látványnak. Valójában tengerparti madaraknak sem mondhatók, mert sok faj édesvizek mellett költ, gyakran mélyen bent a szárazföldön. Berlinben — akár Budapesten — a téli félévben mindennapos vendégek: a hidaknál százával ostromolják a jószívű járókelőket a nekik dobott kenyérdarabokért. A hidak körüli irodaházak ablakai előtt szitáinak, atöbb emelet magasan kirakott etetőlapokra telepszenek, pedig azokat cinegéknek és pintyeknek szánták. Ilyen helyeken a hóviharok idején, a legforgalmasabb utcákon a járművek között is láthatjuk repUlni, máskor pedig úszó jégtáblákkal vitetik magukat. Néhol a sirályok a repülőterek kifutóin gyülekeznek, és nemritkán az induló vagy a leszálló gépekkel összeütközve baleseteket okoznak. Egy esetben az általuk okozott kár egymillió márkát tett ki, nem is beszélve arról a veszélyről, amely a gépben tartózkodókat fenyegette. A rend legkiválóbb repülőmesterei a sirályok. Többet időznek a levegőben, mint más lile alkatúak. Annál gyakrabban fordul elő, hogy épp a sirályok a talajon „udvarolnak" és ülik nászúkat. Valamenynyiük szárnya hosszú, sokaké keskeny és hegyes. A család tagjainak alakja azonban nagyon különböző. Ha nehezen is írható körül, mégis valamennyinek vannak közös sajátosságai. Testnagyságuk 20 és 76 cm között váltakozik. Ebben a könyvben egy családba foglaljuk össze a következőket: 43 sirály-, 4—5 halfarkas- vagy rablósirály-, 41 csér- és 3 ollóscsőrű madárfajt. Vannak kutatók, akik valamennyi most említett csoportot külön család rangjára emelik. Mindenki tudja, hogy milyen egy sirály, ami nem zárja ki, hogy természetesen nemritkán a sirályhojszákat, sőt még az albatroszokat is sirályoknak tartsák. De a sirályokat az alakjukon kívül még más bélyegek is jellemzik. 33 fajon folytatott vizsgálat tisztázta már, hogy mi a velük született, fajukra jellemző viselkedésük fajtársaikkal szemben. E vizsgálatok szerint éppen olyan félreismerhetetlenek viselkedésbeli jellemvonásaik, akárcsak sajátos belső vagy külső alkatuk. Ha képzeletünkben egy sirálynak a színezetét és az alakját annyira megváltoztatnánk, hogy ezek alapján már lehetetlen lenne sirály voltát felismerni, a szakembert ez sem tévesztené meg. Még anélkül is, hogy hallaná a hangját, csodálatos biztonsággal meg tudná nevezni a madár faját is, hogy az sirály. Vannak a sirályoknak közös vonásaik fenyegető és udvarié viselkedésükben egyaránt — akár hangtalanul, akár hangadás kíséretével végzik azokat. A holland Niko Tinbergen zoológusnak és tanítványainak érdeme, hogy pontos és összehasonlító megfigyeléseket, valamint a szabadban kísérleteket is végeztek, amelyekkel sok sirályfaj viselkedésmód196

ját tisztázták. A vizsgálatok fontos támpontokat adtak az állatok viselkedésének jelentőségéről és általában a magatartás kialakulásáról. Sokat — főleg sok tévesét — beszéltek és írtak már az „állatok beszédéről". Azok a közlések, amelyeket magasabbrendű állatok egymásközt kicserélnek, nem felelnek meg a jól tagolt emberi beszédnek, hanem csak mozdulatainknak, részben arckifejezéseinknek, Ml. legegyszerűbb hangadásainknak. Az önkéntelen „jaj" vagy nyögés sokkal közelebb áll az állati „beszédhez", mint az igazi beszéd. Nem kevesebb eredményt hozott napvilágra a mai viselkedéskutatás azon a téren is, ami fényt derített arra, hogy a bennünk rejlő tulajdonságok közül mi gyökerezik az ember fejlettsége előtti magasabbrendű állatokban és így az ember elődeinek családfájában. Konrád Lorenz szerint az erejét fitogtató gúnár nászviselkedése ezért kelt olyan komikus benyomást, mert a gyerek is nagyon hasonlóan viselkedik. Miután megszámlálhatatlan órák szorgalmas megfigyelései megvilágították a sirályok néhány viselkedési módjának lényegét, megkísérelhetjük egészen durván megközelíteni a „sirály-nyelv lefordítását" németre, ill. magyarra. A felegyenesedett testtartás, a fenyegetés közben a lefelé tartott csőr, az ütésre kész, félig nyitott szárnyak, a kiegyenesített és megvastagított nyak körülbelül ugyanazt jelenti, mint a verekedős kamaszok ökölbe szorított keze, feltűrt ingujja, harcrakész testtartása és kifeszített mellkasa. Áttéve szavakba: „mindjárt odavághatok, tőled én nem félek"! A felegyenesedett testtartásnak „félős" változata körülbelül ezt jelenti: „Bizonyos feltételek mellett hajlandó lennék visszavonulni, de ne nyúlj hozzám!" Ilyenkor a kamasz mindenesetre összeszorítja ökleit. Ha az ezüstsirály hevesen tépkedi a füvet, ez azt jelenti: „Nézd, milyen erős vagyok, ezt mindjárt ellened is fordíthatom!" Az erős támadási ösztönt azonban még ekkor is némi „félelem" gátolja. Ha a sirály fészke közelében „döfköd", akkor mindkét, egymás ellen ható ösztön egyformán izgalomban van. Az ellenfél ebben fenyegetést lát: „Óvakodj, nincs kedvem verekedni, de nem tűrök meg semmi ellenkezést!" Az ujjongás és azt kísérő kiáltások a sirályok egyes csoportjaiban mást és mást, de csaknem mindig azt jelenti: „Ez az én helyem!" De ez különféleképpen fogható fel, pl. fajtársai úgy értelmezhetik, mint egy felszólítást: „legjobb, ha eltűnsz!", míg a tojó azt olvashatja ki belőle: „gyere hozzám"! A jelentéseknek ezek a finom árnyalatai, amikhez még más viselkedési módok is csatlakoznak, a fajon belüli érintkezés hatékony szövedékét hozzák létre, ami nemcsak a párok egymásra találását, a fészkelőhelyek megosztását szabályozza, hanem megakadá-

lyozza azt is, hogy a fenti célokat csak heves, veszteségekkel járó harcok árán érhessék el. Ez hátrányos lenne a fajfenntartás egésze szempontjából. Az ilyen összefüggések feltárása az állatélet megértése szempontjából olyan fontos, mint annak megállapítása, hogy miben áll a környezet alakító ereje. A Keleti-tenger partján még ma is kilenc sirályfajt figyelhetünk meg, s közülük négy költ is; Magyarországon csak 8 faj ismeretes, és csak egy költ rendszeresen, egy újabban kezd megtelepedni, kettő pedig egész kivételes jelenség. A legutóbbi időkben a Keleti-tenger partján is — mint sok más helyen — a kb. 55 cm hosszú ezüstsirály (Larus argentatus) egyre terjeszkedik. Kiszorítja a kisebb fajokat, sőt általában a telepesen költő tengeri madárfajokat is. Minthogy elfoglalja ezek költési helyeit, kifosztja fészkeiket a tojásoktól és fiókáiktól egyaránt, s gyakran még az öreg madarakat is megöli. Állományának gyors növekedése kemény korlátozásokat kíván, hogy a nagy fáradsággal őrzött tengeri madárvilág gazdagsága ne károsodjék. Ilyen mennyiségben nem tűrhető meg a védelemre szoruló fajok költőhelyein, bármilyen szép is az a kép, amelyet a ragyogó, fehér sirály nyújt világos ezüstszürke hátával, fekete-fehér hegyű és másfél méteres fesztávolságú szárnyával, oly csodálatosan nyugodt és biztos repülésével, ujjongó hangjának dallamosságával. Ha ezüstsirályunk válogatósabb lenne a táplálékban, nem is tudna így terjeszkedni. Hosszú jegyzék kellene mindent felsorolni, amit az ezüstsirály megeszik. Ez a jegyzék úgyszólván mindent felölelhetne, ami csak a tengerparton és a parti vizeken található, még ha az állati eleség messze a legelső helyet foglalja is el a lajstromon: kagylók, rákok, rovarok, halak, madarak és

tojásaik, egerek, dög; minden felfalható parti eleséget éppúgy kedvelnek a sirályok, mint a halfogás utáni hulladékot, akár kinn a tengeren, akár a halfeldolgozó üzemek környékén. De azért figyelemre méltó különbséget is tapasztalhatunk: a testaljukon teljesen fehér öreg madarak a vízből zuhanórepüléssel kapják ki a halat, míg a finom mintás tollú, de nagyjából barnának tűnő fiatalok inkább a tengerpart nyújtotta kincseket és hulladékokat kedvelik. Úgy látszik, ez nem véletlen. A halak gyorsabban és messzebbről elmenekülnek a sötét madár elől, amely a víz felett közeleg, mint a fehér hasú elől, amelyet nyilván nem tudnak olyan jól észrevenni. Valószínűleg e szabály alól is van kivétel, de ennek vannak alávetve a pingvinek és néhány más halevő madárfaj is. Az amerikai ezüstsirályok és más sirályok körében is azt tapasztaltam, hogy az Atlantióceán felett, a parttól távol észlelt sirályok között sohasem akadt fiatal madár. Még néhány évvel ezelőtt senki se hitte volna, hogy a sirályok fehér színezete összefüggésben állhat a zsákmányolással kapcsolatos viselkedésükkel. A parti gőzösök utasai csodálkoznak, hogy igen rövid idő alatt milyen nagy számban gyűlnek össze a hajó után a sirályok, amelyeket még pillanatokkal azelőtt nem is láttak. Amint valaki a fedélzetről eleséget dob a tengerbe — ezt még a Balatonon is tapasztalhatjuk —, az a mód, ahogyan az egyik sirály ráveti magát a dobott eleségre, jelzés a többiek számára. Az ezüstsirályok ebben az esetben különleges kiáltással is jelzik a táplálékot, amely kilométerekre is elhallatszik, ha kiadós eleségforrásra bukkannak. A többiek továbbadják ezt a kiáltását, és ezzel sokkilométeres körzetből rövidesen odacsalják a környék valamennyi sirályát.

Az ezüstsirály (Larus argentatus) barnás színezetű, fiatal példányai főleg dögön és a tengerpartra sodort maradványokon élnek, míg a világos színezetű öregek többnyire a nyílt tengeren vadásznak

A Csendes-óceán északi részén élő Bering-sirály (Larus glaucescens) ugyanolyan színezetű, mint az ezüstsirály, kivéve szárnytdllainak szürke hegyét (A felvétel a Bering-szigeteken készült)

Jeges sirály (Larus hyperboreus) csoportja a Spitzbergákon

198

A párzás fenyegető és harsogva ujjongó hangok közepette zajlik le, miközben a tojók a hímektől eleséget koldulnak. A párban a hím mindig nagyobb termetű; ha nem kisebb a tojó, akkor a hím sohasem választja párjának. Az ezüstsirályok költőhelyei nagyon eltérők: sziklagörgetegen és parti homokon, tengerpati fű közt és bokrok alatt, szirteken, sőt háztetőkön is megtalálhatók növényi szárakból és hasonló anyagokból épített fészkeik. Rendszerint három nagy, zöldes vagy olajbarna alapú, foltos tojást tojnak. Mindkét szülő kotlik — felváltva — négy hétig. A fiókák pelyhesen kelnek ki. Nagyon hamar elhagyják a fészket, de annak közelében lapulnak meg, ahol azután az öregek etetik őket. Az a folyamat, amikor az öreg madarak etetik flókáikat, első pillanatban természetesnek tűnik számunkra, s egyáltalán nem gondolunk arra, hogy ehhez érzéki ingerek is szükségesek, amelyek előbb ezt a fontos viselkedést kiváltják. A madárfiókának bizonyára egyszerű ismertető jegyekre van szüksége, amelyek alapján felismeri szüleit — különben hangos kiáltásával, vagy feltűnő viselkedésével könnyen elárulhatná magát ellenségei előtt! Viszont a szülőket valaminek ösztökélnie kell arra, hogy a fáradságosán és talán harcok árán megszerzett táplálékot ne másnak adják, hanem csakis fiaiknak. Az ezüstsirály esetében Timbergen és Perdeck nagyon pontosan megvizsgálták ezt a váltakozó játékot. A fiókák a fészket megközelítő öreg sirályoknak lényegileg csak a fejüket pillantják meg, a sárga csőrt és hegye előtt a piros foltot. E felé a pont felé irányítják kéregető csőrdöféseiket, amelyek arra indítják az öreg madarakat, hogy kiöklendezzék a hozott táplálékot. Idővel az öregek azt is megtanulják, hogyan ismerhetik fel fiaikat azok fejének egyedi rajzolata alapján. Nyolc-kilenc hét alatt a fiókák már repülnek. Az a madár, amelyet mi „ezüstsirálynak" szoktunk nevezni, tulajdonképpen csak az egyik tagja a sirály alakok láncolatának, amely szinte kibogozhatatlan a kutatók számára, mert többszörösen összefonódik, s megoszlik Földünk északi féltekéjének területén. A kép sokkal bonyolultabb, mint hogy azt néhány mondattal vázolhatnánk. Az egész rokonsági csoportot — amelynek széttagolódása nem történhetett nagyon régen — hat-kilenc „fajra" szokták felosztani. A rózsaszínű lábú ezüstsirály ÉszakAmerikában és Észak-Európában él. Az észak-szibériai és mongol állomány átvezet a sárgalábú ezüstsiró/yokhoz (Larus cachinnans), amelyek a Feketetenger és a Földközi-tenger vidékén honosak. Ezek viszont a sötét dolmányú atlanti ezüstsirályokon át — különösen az Azori-szigeteken élő folytán — a hátukon és szárnyaikon csaknem fekete heringsirály

(Larus fuscus) felé igazodnak. Az utóbbi az Északiés a Keleti-tengerek partján mint önálló faj él az ezüstsirály mellett. A heringsirály kisebb termetű, mint az ezüstsirály, s ez utóbbi ki is szorítja a kisebbet, csak ritkán keverednek össze közös telepeken. Ezzel szemben Alaszkában az ezüstsirály és a világosabb Bering-sirály (Larus glaucescens) sokszor közösen fészkel, sőt vegyes párok is alakulnak. A sarki tengerek partjain fészkelő sirályok csaknem teljesen fehérek, és sark/ sirály (Larus glaucoides) névvel külön fajba sorolják őket. Az északi vonulók alkalmilag megjelennek az Északi- és a Keleti-tengerek partjain is. Magyarorszáton csak egy ízben látták a Balaton partján. Észak-Amerikában a sarki és az ezüstsirály egyenletesen megy át egymásba. Ha a világos sarki sirályt és a fekete dolmányú heringsirályt keresztezik, akkor a párosodásból eredő utódok alig különböztethetők meg az ezüstsirálytól. A Keleti-tenger partján rendszeresen látható a legnagyobb a dolmányos sirály (Larus marinus) testmérete eléri a 76 cm-t, míg hatalmas szárnyainak fesztávolsága az 1,70 m-t. Öregkori tollazatban — amit csak negyedik életévében ölt fel — hasonlít a sokkal kisebb termetű heringsirályra, kivéve a nagyon erős csőrét és hússzínű lábait. Ritkán fészkel nagyobb csoportokban közösen, az elszórt párok többnyire más tengeri madarak telepeihez csatlakoznak, ahol bőséges a zsákmányolás! lehetőség. A szomszédosán fészkelő fajoknak sem a tojásai, sem a fiókái nincsenek tőle biztonságban, sőt — legalábbis a kisebb termetű fajoknak — még maguknak is óvakodniuk kell tőle. A legtöbb kártételt a pehelyréce fiókáiban okozza, de az öreg alkabukók és lundák közül is sok elpusztul csőrcsapásaitól. Különben éppen annyira nem válogatós, mint az ezüstsirály és rokonai. Az utóbbi évtizedekben a dolmányos sirálynak jelentékenyen kiterjedt a költési területe. Most már fészkel Skandinávia, Nagy-Britannia, Izland, Grönland és ÉszakAmerika keleti részének partjain. A dolmányos sirály testnagysága és a sarki sirály színezete egyesül a magas északon, a sark körül és annak közelében költő jeges s/rd/yban (Larus hyperboreus). A Keletitengerig csak ritkán kóborol el, de megfigyelték már az Azori-szigeteken, a Madeirán és a Hawaiiszigeteken is; két ízben pedig a szegedi Fehér-tón, és kétszer a Felső-Tisza mentén. A 45 cm nagyságú viharsirály (Larus canus) lábai sárgászöldek, csőre sárgás, de nincs rajta piros pont, mint a nagyobb termetű fajokén. Különben pontos mása az ezüstsirálynak még viselkedésében és táplálkozási sajátságaiban is. A viharsirály — főleg télen — megtámadja a belvizeken a nagy bukókat, a bukórécéket és a szárcsákat, s elveszi tőlük amit azok felhoztak a víz alól. Elterjedése Európa északnyugati 199

A sirályok közül csupán a Galápagos-szigeteken élő villásfarkú sirály (Creagrus furcatus} él éjjeli életet részétől — egész Ázsián át — Kanada nyugati részéig terjed. Teljesen félreeső telepei is vannak a Kaspi-tenger déli partján és a Kaukázuson túl. Némely pár néha mélyen a szárazföld belsejében is költ. Télen nagyrészt hű marad a tengerparthoz, mások viszont a kontinens belseje felé vonulnak. Berlinben, de Budapesten is gyakori téli vendég a viharsirály, viszont Szászországban ritka. Fészkeit a tengerparti fövényen találni sokszor bokrok alatt, de néha lapos tetejű növényzeten is, sőt egyes esetekben magasan a fákon, de tudomásunk szerint sohasem sziklákon. A viharsirály fejének gyakran különös kifejezést kölcsönöz a szem előtti gödröcske, az orr felett pedig egy dudor. Ezek az orrmirigyekre vezethetők vissza, melyek sok sós vizeken élő madáron előfordulnak. A táplálékkal és az ivóvízzel ezek a madarak a test számára tűrhetetlen mennyiségű konyhasót vesznek magukhoz, amelyet azután az orrmirigyek váladéka segítségével távolítanak el. A még nagyobb mennyiségű sóval szemben öklendezési ingerükkel védekeznek. Másrészt azonban a só bizonyos fokig életszükségletük. A viharsirályokkal folytatott kísérletek igazolták, hogy a madarak sót tartalmazó vízből isznak, ami szervezetük sómegterhelését könynyíti, sok sót tartalmazó eleség után viszont édesvizet isznak; ha a víznek nincs sótartalma, akkor erős sóoldatot is isznak utána. A Keleti-tenger sirálytelepein évente néhány szerecsensirály (Larus melanocephalus; 41. színes kép) is megjelenik. Ahol két különböző ivarú szerecsensirály találkozik, megkísérlik a költést is. A magános egyedek a viharsirályokhoz szeretnek csatlakozni,

200

bár azok riasztják őket. Ez a szép, 43 cm-es testméretű sirály az eddig tárgyalt „nagy sirályokkal" közelebbi rokonságban áll, mint a dankasirályokkal. Gyakrabban fészkelt a szerecsensirály Hollandiában, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is. Igazi hazája azonban Görögország és Románia tenger közeli tavai, és elsősorban az ukrán partok kis szigetei. Az utóbbi helyeken nagyszerű látványt nyújtanak sűrű, népes telepei. Az egyik — csak 6 hektárnyi — szigeten 76 000 fészkét számolták meg. Költése idején a törvény ezt a madarat is teljes védelmébe veszi, mert eleségét nem a tengerből szerzi, hanem csoportosan jár ki a sztyeppékre és a szántóföldekre kártékony rovarokért és rágcsálókért. A telet a legtöbb szerecsensirály a Földközi-tenger nyugati medencéjében és a Biscayai-öbölben tölti. Közép-Ázsia beltavai körül és a Fekete-tenger néhány szigetén az szerecsensirályokhoz hasonló színezetű, de csaknem dolmányos sirály nagyságú feketefejű sirály (Larus ichtyaetus) fészkel, amely a költés ideje alatt is hallal él. A 32 cm hosszú kucsmós sirály (Larus saundersi) is hasonlít a szerecsensirályhoz, dolmánya azonban sötét, csőre fekete. Télen Kelet-Ázsia tengerpartjain jelenik meg, de senki sem tudja, hol költ. Nagy csapatokban érkezik meg Dél-Amerika nyugati partjaira, főleg a Humboldt-áramlat környékére a viharsirály nagyságú szürke sirály (Larus modestus). Az ott tömegesen előforduló rákból (Eremita analoga) táplálkozik. Fészkelésre azonban sirály számára teljesen szokatlan terepet keres fel, mégpedig Chile és Peru köves sivatagjait. De innen napközben a messze — jó 100 km-re — eső tengerpartra repül ki, ahonnan csak este tér vissza költőhelyére. A szürke sirály feje nyáron fehér, télen világosbarna; egy fekete nyakörv kivételével azonban túlnyomórészt egész évben szürke. Még sötétebb színű a Galápagos-szigeteken költő villásfarkú sirály (Creagrus furcatus). Hasának és farkának színezetétől elüt rózsaszín-fehér melle és szárnyának egy fehér felülete. Feltűnően nagy szemeinek héja vörös. A szeme előtti fehér foltnak különleges jelentősége van, mert ez a sirály éjjeli életet folytat, s ilyenkor ez és világos csőrhegye a feltűnő jel fiókája számára, amiről felismeri a táplálékot hozó csőrt. Az Egyenlítő alatt az évszakok nincsenek olyan élesen elhatárolva, hogy a madaraknak ahhoz kelljen igazodniuk. A szürke sirály is kilenc-tíz hónapos időközökben fészkel. Amikor a fiókák 50—60 naposak, akkor az öregek csapatokba tömörülnek, s l e ved lik evezőiket. Ekkor négy-öt hónapra elhagyják a szigeteket, ahol fészkelnek. Hazánknak kétségkívül leggyakoribb sirálya a csaknem 40 cm hosszúságú dankasirály (Larus ridi-

bundus). Német neve, a „Lachmöwe" nem a nevetésből (lachen) ered, hanem onnan, hogy előszeretettel tartózkodik tocsogókon (Lache), tavakon és hasonló vizeken. Ezeken a helyeken költ, néha ezrével a szárazföld belvizein, de a tengerparti szigeteken is Eurázsia egész mérsékelt öve alatt — nyugaton, Izlandtól és Franciaországtól keletre Kamcsatkáig és az Usszuri vidékéig. Fészkét növényi szárakból és náddarabokból a talajra rakja. — Két-három, sőt négy tarka, de igen változatos színezetű tojást tojik, amelyeket jó három héten keresztül költ mindkét szülő. A fiókák öt-hat hét alatt repülősek, utána először hátukon feltűnően barnás tollazatot öltenek, amit színben már a következő tavasszal felcserélnek az öregekéhez hasonlóra, kivéve a fiatal sirályokon általában megszokott fekete farokvégi szalagot. A barnás álarcból, amely a tarkót már fehéren hagyja, télire csak egy fül mögötti sötét folt marad. A fej színezete nász idején nemcsak ismertetőjegy, hanem fokozza a fenyegetéskor tanúsított viselkedést. Ez segít távol tartani a verekedésre

hajlamos szomszédok támadásait, míg a világos fejű fajtársaikkal szemben minden további nélkül merészek maradnak. Másrészt azonban a sötét álarc hátrányos is lenne a dankasirályokra, ha zuhanórepüléssel akarnának halat fogni, amint ezt az ezüstsirálytól láttuk. Ennek megfelelően a költés idején sohasem halászik. Ehelyett az ekét kíséri, amely gilisztákat, pondrókat dob a föld színére, sok rovart pedig röptében kap el, erdőnyiladékokban és magasan a levegőben is. Közeli rokonfajai élnek KözépÁzsiában, Amerikában és Ausztráliában. Ezek közé tartozik a halak után lebukó fehérfejű sirály (Larus novaehollandiae; 42. színes kép), amely Dél-Afrikában és Ausztráliában él. A legkisebb sirály, a csak 28 cm nagyságú kis sirály (Larus minutus) nagyon hasonló a szerecsensirályhoz, de szárnyainak alja csaknem fekete. Összefüggéstelenül, eléggé szórványosan költ az Északi- és Keleti-tenger, valamint a Fekete-tenger partjától Közép-Ázsián keresztül Délkelet-Szibériáig. A fiatal példányok szárnyaikon és hátukon fekete V alakú

Udvarló dankasirály pár (Larus ridibundus); a fiatalabb tojó felfelé vetett fej mozdulatokkal a hímtől kéregét eleséget

201

Fészkére szálló kis sirály (Larus minutus)

díszes jelet viselnek. A kis sirály röptében és viselkedésében a csérekre emlékeztet. Röptében kis halakat és rovarokat kap el a vízszínén. Vonulása során a tengerpartot és a belvizeket egyaránt felkeresi. Különösképpen alkalmazkodott a legmagasabb észak életkörülményeihez a hósirály (Pagophila eburnea). Eléggé esetlennek tűnik a vészmadár nagyságú, tiszta fehér sirály a rövid, fekete lábaival és galambszerű alakjával; de remekül repül, csaknem úgy, A magas északon az úszójég határán él a hósirály (Pagophila eburnea); a fiatalabb madárról a felvételt Labrador északkeleti csúcsán készítették

202

mint a csér. Szokatlanul bizalmas az emberrel szemben, mint igen sok madár, amely lakatlan területeken él. Költőhelyei a legzordonabb sziklás partokon vannak, és valószínűleg még nem is ismerjük valamennyit. Fészkeit a lapos parti kőpadok, meredek szirtek, sziklahasadékok és sziklaüregek rejtik. Az Északi-sarkot talán egyetlen más madár sem közelíti meg ennyire — hét szélességi foknyira —, mint a hósirály. Költ Észak-Amerika legészakibb részén, Grönland északi területén, a Spitzbergákon, a Ferenc József-földön, a Novaja Zemlján. Ezeket a partokat sokszor még nyáron is hó meg jég borítja. Még télen is alig távolodik el az úszó jég határától; Izland és Skandinávia előtt is csak alkalmilag jelenik meg néhány. Az élőhely kényszeríti őt a mások által megvetett táplálékforrásokra. Ebben feltűnően hasonlít a tokoscsőrű madárra, amely a Föld Déli-sarka közelében ott találja meg megélhetését, ahol már sirály sem él. A hósirály megeszi mindazt, amit azon a helyen a többi sirály is: kíséri a jegesmedvéket, fókákat, rozmárokat, lesi ürüléküket és méhlepényüket; keresi az eszkimó vadászok közelségét, a zsákmányoló jegesmedvéket, hogy a maradékot elfogyaszthassa. A víz felszínéről halat és rákot is felszed, de a vizet alig érinti. Amennyire lehetséges, kerüli a vízzel való közvetlen kapcsolatot, hiszen úszóhártyái is mélyen bevágottak. Sirályok esetében szokatlan ez a víziszony, de a könnyen befagyó jeges vizet tekintve megvan az előnye. A meredek sziklafalak keskeny párkányain és szegélyein alkalomadtán több sirályfaj költ együtt. Ám egy sem rendezkedett be olyan kényelmesen ezekhez a helyekhez viselkedésének egyes mozzanataival, mint a csü//ő (Rissa tridactyla). Bizonyos, hogy az említett helyek védelmet nyújtanak tojásaiknak és fiókáiknak a sarki rókák és más négylábú ellenségük ellen, ez az előny azonban alig nyom a latban azzal a veszéllyel szemben, hogy a mélységbe zuhanhatnának, ha életüket egyes sajátosságok nem szabályoznák. A csüllő a keskeny és gyakran lejtős párkányokon iszapból megépíti a fészek szilárd alapját, azután nagy fészket rak — benne mélyedéssel — tojásainak. A fiókák nem mozdulnak el helyükről, amíg nem repülősek, még akkor sem, ha ellenség közeledik, sőt fejüket is elfordítják a szakadék felől. A táplálékon folyó marakodás közben az ellenfelet egy mozdulattal csillapítják le, ahelyett hogy elfutnának. Az öregek viselkedésében is sok sajátosságot találunk, amelyek nyilvánvalóan a szirti fészkeléssel állanak összefüggésben. De a csüllők nem csupán a helyi feltételek kényszerhatása alatt vagy egyéni tapasztalat alapján cselekszenek így, hanem ez öröklött tulajdonságuk. Ugyanis a sík területen kialakított fészektelepeiken ugyanígy viselkednek.

radtak is, közelebbi vizsgálatra életmódjukban elég jelentős különbségek vannak. Hiszen van köztük sivatagban költő faj, a másik a nyílt tengeren tartózkodik; van éjjeli életet folytató; sőt az örök jég határán olyan is akad, amelynek víziszonya van. Ezek a példák túllépik a szokványos elképzelést, amit a sirályok életéről alkottunk. A többi három alcsalád sajátosságai már elég világosan mutatják, hogy azok más zsákmányolás! módokra tértek át; mindebből érthető, hogy ezek elődei fejlődésük során leváltak a közös törzsfáról. Még a halfarkasok vagy rablósirályok (Stercorariinae) emlékeztetnek legjobban a sirályokra, főként az utóbbiak barnatollazatú fiataljaira. Viselkedésük is sok sirályszerű vonást őriz. Ám az erőteljes, hegyén kampós csőr, a viszonylag hosszú, keskeny szárny egyértelműen arról vallanak, hogy más úton-módon szerzik táplálékukat. Bár ők is esznek dögöt, kirabolják más madarak fészkeit, felszedik a tenger színéről a hulladékot és a víz által sodort állatokat, de a szárazföldön rovarokra és elsősorban kisebb emlősökre vadásznak. Legjellegzetesebb táplálékszerzésük mégis a náluk sokkal nagyobb hajósmadarak mellé sodorja a rablósirályokat, és emiatt az amerikaiak a német „Jáger" névvel ruházták fel őket. Reptükben heves támadásaikkal addig szorongatják a sirályokat, cséreket, viharmadarakat, sőt a szulákat, kárókatonákat és albatroszokat is, amíg azok végül elejtik gyűjtött eleségüket, amelyre ügyes meredek repüléssel zuhannak, hogy a zsákmányt még a vízbeesés előtt elkapják. Ezért nem volt véletlen, hogy az Csüllő (R/ssa tridactyla) Grönland egyik meredek madárszikláján; a fióka — fejét a sziklafal felé fordítva — mindig nyugodtan ül helyén

A csüllő nagyon hasonlít a viharsirályhoz, szárnyainak hegye azonban tiszta fekete. A sarki tengerek partjain sokfelé költ, északon gyakran a hósirály szomszédja, délen, Új-Fundlandig, Franciaország északnyugati részéig, és a Kuril-szigetek láncolatáig terjeszkedik. Helgoland madárszikláján ismét fészkel egy tucat, de legnagyobb telepük Grönland nyugati partjain van, amely legalább 100 000 párra becsülhető. A belvizekre ritkábban vetődik csüllő, de költési időszakán kívül a tengerparton is ritkán látható. Ilyenkor igazi hazája a nyílt tenger, amelyen messze ide-oda kóborol. E mozgása közben a táplálékbő hidegebb vízhez ragaszkodik, de egyes példányaival még a meleg Sargasso-tenger peremén is találkoztam. Nyáron legyeket és más rovarokat is eszik. Fő tápláléka azonban a nyílt tenger halai, tintahalai, férgei és rákjai. A sirályok, bár alkatilag ha mégoly hasonlók ma-

Szirti csüllő (R/ssa farev/rostrís) pár fészkén a Beringszigeten; ez a kizárólag a Csendes-óceán legészakibb szigetein költő faj nagyon hasonló a csüllőhöz, csőre azonban rövidebb, lába piros, dolmánya sötétebb

203

siticus) farka ék alakú, mint rokonaié; középső farktol la meghosszabbodott, s ezzel együtt 50 cm hosszúságot ér el. Sok öreg madár testalja éppen olyan sötét kormosbarna, mint a háta; ez a sötét fázis a déli népességeiben gyakoribb, míg az északiban túlsúlyban van a világos fázis. Valamennyi északi ország lapos partjain és mélyebben fekvő tundráin fészkel; fészkelő területének déli határa Skandinávia és Kamcsatka, északi határa a távoli Ferenc József-föld. Vándorlása során gyakran elkíséri a sarki csért messze a déli tengerekre. Páronként vagy laza csoportokban költ, többnyire sirály- vagy csértelepek közelében, ahol a zsákmányukkal hazatérő etető madarakat kényelmesen meglesheti. A halfarkas „kinézi" magának a madarat, milyen feszes tartású a feje, nehéz-e a repülése, vagy más okból érdemes-e megtámadni. Támadáskor különben igen ritkán érinti meg áldozatát. A nyílfarkú halfarkas (Stercorarius longicaudus) Nagy halfarkas (Stercorarius skua) költés közben; rokokisebb és még karcsúbb előbbi rokonánál, ennek naival együtt jórészt abból él, hogy más madarak csőréből veszi el a táplálékot, mint a hajósmadarak ellenére 58 cm hosszúságot is elér középső faroktollával, amely 16—25 cm-re is kiáll a farkából. Költési területe nagyrészt fedi az ékfarkú halfarkasét, ahol azonban eléggé állhatatlan, és nem található ölyv nagyságú nagy ho/forfcossal (Stercorarius skua) mint költő madár évről évre ugyanazon a helyen, az Atlanti-óceán északi részén majdnem kizárólag mivel tartózkodása nagyban függ fő zsákmánya, a csak ott találkoztam, ahol a közelben más tengeri lemming előfordulásától. Ha ezek vagy más rágcsámadarak is voltak. Egyes egyedei az északi récefajok lók megritkulnak, akkor természetesen meg kell vadászatára szoktak. Folytonos lebukásra kényszeríelégednie nagyobb rovarokkal, amelyeket röptében tik őket — akárcsak a rétisas —, de csupán kimerített áldozatukat ölik meg, azt azonban nem csőrvágás- fogdos; vagy a talajon vadászik rákokra, és bogyót szed. Fiókái 23 napra kelnek ki a tojásból; két nap sal, hanem az agykoponyáját harapják át horgas csőmúlva elhagyják a fészket, s a szülők főleg rovarokrükkel. Eközben erős karmukat nem használják fel kal etetik őket. A nyílfarkú halfarkas sokkal ritkábfegyverként. Az Antarktiszon, ahol nem élnek ragaban fosztja ki más madarak fészkét, mintáz ékfarkú, dozó madarak, főképpen a fiatal pingvinek sorából s alig szerez eleséget élősködő módon. Rendszerint kerül ki zsákmányuk. Kis telepeken fészkelnek. Az magánosán fészkel a tengerparttól távol a magasaböregek két sötét színezetű tojásukat négy héten át ban fekvő tundrákon, a köves fennsíkokon és a skanköltik. A fészkek sokkal távolabb állanak egymástól, dináv Fjallsjö-n. Grönlandon a végtelen szárazmint a sirályokéi. A nagy halfarkasok elég összeférföldi jégtakaró felett távoli kóborlásán is megfigyelhetetlenek, s a betolakodót — még az embert is — ték. A telet a nyílt tengeren tölti. sirály módra, hevesen megtámadják. A Föld északi Mind a négy északi halfarkasfaj időnként mint átféltekéjén a nagy halfarkas csak a Shettland-, Orkvonuló Közép-Európában is megjelenik, legritkábney-szigeteken és Izlandon költ. Délen szélesebb az ban a nagy halfarkas (Magyarországon egy ízben gyűjelterjedése: ismeretesek fészkelőhelyei az Antarktötték Nagykanizsa körül). Bizonyítja a kisebb fajok tisz partjain, sok szigeten és az amerikai partokon fordulékony röptét, a lehulló zsákmány elkapásában északra Dél-Chiléig. A délen költő nagy halfarkasovaló ügyességét, hogy egy ízben elkapta azt a nyilat, kat néha mint önálló fajt Stercocarius maccormicki amit iskolás gyerekek lőttek rá. Más zúgó lövedéket néven különítik el. Ezek is felkeresik — bár más évis biztos célzással kap el. szakban — a melegebb tengereket éppúgy, mint A hegyes csőrű csérek (Sterninae) — a halfarkaeurópai rokonaik, s elkóborolnak japánig is. sokhoz hasonlóan — továbbfejlesztettek egy vadáA nagy halfarkas barna tollazatának egyetlen dísze szati módot, amelyet néha a sirályokon is megfigyela fehér szárnyfolt. A három kisebb faj, amelyek csak hetünk. A halfarkasok csőrrel való rablása olyan a magas északon fészkelnek, öregebb korukban élénkebb színűek, főként a hátuk tarkaság nélküli szürmód, mint a hajósmadaraké; a csérek vízbe való zuhanással szerzik zsákmányukat, mint a szulák. Más késbarna, kivéve a fekete fejtetőjüket, míg testaljuk sárgás. A karcsú ékfarkú halfarkas (Stercorarius f>aratrópusi madarak is mesterien űzik a zsákmányolás-

204

, i

A nyílfarkú halfarkas (Stercorarius longicaudus) a tundrákon költ, de a nyílt vízen telel

nak ezt a módját. A csérek keveset futnak, táplálékukat sohasem járkálva keresik. Szinte csak a nász közben használják lábukat topogásra. Úszóhártyájuk örökség a sirályoktól, nem szokott visszafejlődni, de csak többnyire a fiókákon látható úszás közben, így a mozgás fő terhét a szárnyaknak kell viselniük. Az erőteljes és mégis könnyed, csaknem lebegőnek tetsző repüléshez a fordulékonyság miatt biztos kormányra van szükség. A célbiztos zuhanórepülés közben heves légáramlás támad, amely a könnyed testet kibillentené pályájából, ha a farok hegye nem térítené azt el. A trópusi madarak és szulák farka is hegyes. Az életmód követelményei félreismerhetetlenül rányomják bélyegüket a csérek alkatára: a karcsú test, a hosszú, keskeny szárny és a hosszú, többékevésbé villás farok hasonlóvá teszi őket a fecskékhez. A 40 csérfaj legtöbbje a trópusokon és a Föld déli féltekéjén találja meg otthonát, de azért 10 faj Közép-Európában is előfordul, sőt hét faj költ is. Csaknem valamennyi faj közös vonása a hát hófehérsége, és — miként a sirályoké — szárnyuk ezüstszürke pompája. Ezekhez járul — legalábbis a költés idején — a fekete „sapka". Testhosszuk 20— 56 cm közt ingadozik. Mint a társas életre rendkívül alkalmas fajok, gyakran tekintélyes telepeken költenek, nemritkán sirályok és más madarak társaságában. Fészkük rendszerint a tengerpartnak egy talaj-

mélyedése. A fiókák kikelésük után a fészek közelében maradnak, ha a környezet nem kényszeríti őket más cselekedetre. A legtestesebb faj az újabban Magyarországon is rendszeresebben átvonuló, a Keleti-tenger középső szakaszán ismét költő íócsér (Hydroprogne caspia). Repülés közben sirálynak tűnik, de közelebbről felismerhető erős nagy piros csőréről, amelyet mint rokonai, a víz felett lefelé tart; azonkívül jellegzetes még mély, nyers „karréa"-szerű krákogása, amely tipikusan nem sirályhang. Telepei gyakran százon felüli párból állanak, lapos kavicsos vagy homokos parton találhatók, néha benn a szárazföldön. Elterjedése egészen sajátságos, mert alig akad még egy madárfaj, amelynek települése ilyen óriási területen szóródik szét. Egyes — egymástól igen távol eső — pontokon fészkel Észak-Amerikában, Skandináviában, Délkelet-Európában, Afrikában, Közép- és DélÁzsiában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Hasonló tagoltságban, de nem ennyire szétterjedve fészkel a dankasirály nagyságú kacagó csér (Gelochelidon nilotica), amely még néhány évtizede Augsburg mellett a Lech folyó kavicsos zátonyain is költött, amíg a folyó szabályozása ennek véget nem vetett. Legészakibb költőhelye csupán Dánia. A kacagó csér nevető „héhéhé" hangjáról kapta nevét; csak ritkán halászik zuhanórepüléssel, inkább rovarokat, férgeket, táskarákokat és kisebb gerinces állatokat hajszol, amelye-

205

két homokos vagy iszapos felületeken, de elsősorban kaszálókon, sztyeppéken keresgél. Fekete csőre sirályszerűen rövid, farkán sincs olyan mély bevágás, mint a heves zuhanórepüléssel halászó fajokén. Magyarországon csak elvétve mutatkozik, ill. alkalmilag költ is, főleg a Fertő-tó partjain. Nagyon hasonló hozzá, de már erősen villás farkú a kent/ csér (Sterno sandvicensis). Amikor angolnákat és más kisebb halakat zsákmányol, néha másodpercekre teljesen eltűnik a víz alatt. Testalja szép, leheletfinoman rózsaszínű, tarkójának fekete tollai meghosszabbodtak, amelyeket izgalmában bozontos konttyá mereszt fel. A kenti csér néhány éve költ a Rügen előtt fekvő Heuwiese-szigetecskén. Az Északi-tenger parti telepein gyakran sok ezer pár fészkel sűrűn egymás mellett. Nagy-Britannia, Franciaország, Tunézia, Ukrajna és a Kaspi-tenger partjain kívül a Karibtenger partjain és szigetein is. Régen, kóborlása során több ízben megjelent a Fiumei-öbölben, sőt nemrégiben a pusztaszabolcsi halastavakon is lőttek egyet. A Karib-tengeren a kenti csér Venezuelában találkozik a brazíliai sárgacsőrű csérrel (Sterno eurygnatha), amelynek nemcsak csőrhegye, hanem az egész csőre sárga. A két alak itt keveredik is. A kenti csér (Sterna sandvicensis) ismét fészkel a Keletitenger partján; farka még összecsukva sem nagyon Észak-Amerika sarki cséréi (Sterno macrura) teszik mélyen villás meg az egyik legérdekesebb vándorutat. Átszelik az Atlanti-óceánt, majd Európa és Afrika partjai előtt a déli-sarki tengerekhez vonulnak; egy részük NyuNálunk és a Keleti-tenger partján is mindenfelé gat-Afrika és Brazília között ismét keresztezi az hallhatjuk a küszvágó csér (Sterna hirundo) vékony óceánt, és úgy vonul tovább délre. Ez a leghosszabb „kiréjé" hangját. Magyarországon sokfelé költ, névonulás! út, amit madár rendszeresen megtesz; ki- hány pár még Berlin határában is költ, de Szászorszámították, hogy a hazatéréssel együtt 35 000— szágból már régen eltűnt. A faj kissé kisebb, mint az 40000 km. Két, Észak-Európában gyűrűzött pél- előbbiek, de azért könnyen összetéveszthető a sarki dányt Ausztráliából jelentettek vissza! Legészakibb csérrel, ha nem kapjuk jó látószögbe rövidebb fartelepét Grönlandon találták az Északi-sarktól 6 és fél kát, s csőre fekete hegyét. Nem hatol fel annyira foknyira. Minthogy a sarki csér a magas északtól a északra; Észak-Amerikában és Eurázsiában sokfelé magas délig vándorol, amikor ott a fényes napsugár él a szárazföld belsejében is. Tibetben 4800 m tengeraz úr, nyilvánvalóan a sarki csérnek több napfényre szint feletti magasságig a sztyeppék mocsaras részein van szüksége, mint bármely más állatnak; vannak is honos. A küszvágó csér költ a Kanári-szigeteken, közöttük olyan egyedek, amelyek számára nyolc hó- sőt Amerika és Afrika trópusainak néhány pontján is. napon keresztül nem nyugszik le a nap. Gyakran sok ezer pár fészkel együtt. Társas életéAz Északi-sark körüli szigetek és szárazulatok nek az az előnye, hogy a nagy telepeken több fióka tengerpartjai és tundrái a hazája ennek a piros csőrű, nő fel, mint a kisebbeken. Ezt a tömörülést teszi lemélyen villás farkú csérnek, délre egészen Angliáig, hetővé bámulatos hűsége születési helyéhez, de még ill. az Egyesült Államok északkeleti részéig. Nagyon inkább ahhoz a ponthoz, ahol először költött. ügyesen bukik víz alá; hónapokig tartózkodik a nyílt O. Austin a gyűrűzött madarak ezernyi visszajelentenger felett, de szívesebben pihen úszó tárgyakon, tése alapján bebizonyította, hogy a fiatalok négyötöd mint a vízben. A vonulása közben és a telepein fe- része, az öregek pedig csaknem valamennyi a hazai nyegető veszélyekkel szemben — ahol az ember telepre tér vissza minden évben, ahol kikeltek, ill. évente százezer számra szedi össze tojásaikat, és ahol egyszer már költöttek. A küszvágó csérek nászrajta kívül sok más ellenség is leselkedik rá — a csak mozgásában nagy szerepet játszik a halacskák „aján38 cm testméretű madár sorsát hosszú életkora biz- dékozása". tosítja. A szabadban az egyik gyűrűzött egyed 29 évet Vízimadaraink közül az egyik legékesebb jelenség a élt meg. kis csér (Sterna albifrons), az alcsalád legkisebb tagja.

206

Csőre sárga, homloka nászruhában is fehér. Kis, laza telepeken vagy magános párokban fészkel a félsós vizű partokon, az édesebb vizű lagúnákon; Magyarországon szikeseken vagy a Duna zátonyain költött. Elterjedése éppen olyan elszórt, mint a lócséré. A fehér homlokát kivéve a hátoldalán barnásfekete füstös csér (Sterna fuscata) telepein éjjel-nappal morajló lárma uralkodik. Orrhangú szólása olyan, mintha „vejdevég"-et mondana, amit az amerikaiak így írnak: „wide-awake", ami találóan annyit jelent, hogy „mindig éber". Erről a 43 cm-es testméretű madárról, amely a délszaki szigeteken költ, bámulatos jelentések érkeztek. Egyes telepei óriási méretűek, így az atlanti-óceáni Ascensión-szigeten 500 000 pár tömörül, sőt a Seychelles-szigetek némelyikén, amelyeknek összfelülete csak 39 hektár, 2,4 millió madár él. A halászok évente egymillió tojását gyűjtik össze, sőt valószínűleg még többet is. Egyetlen tojásukon a szülők nagy időközökben váltják egymást, főleg éjféltájban. Az éppen el nem foglalt fél táplálékkeresés közben kilométerek százait teszi meg a nyílt tenger felett. A Csendes-óceán egyes szigeteit a füstös csérek félévente keresik fel fészkelés céljából — nyilván váltakozó csoportokról van szó. Az Ascensión-szigeten pedig jó kilenc hónaponként állítanak be a költő madarak. Hat-hét hónapig tartózkodnak ott, azután a fiatalokkal együtt elrepülnek és a következő tíz-tizenkét hetet a tengeren töltik el. így négy év leforgása alatt öt ízben költenek. Ritka dolog, hogy a madarak életének körfolyamata ilyen állandósultán eltérjen a napévtől. Ilyesmit csak a királypingvin, a királyalbatrosz és a villásfarkú sirály esetében tapasztalhattunk. Fészekhelyét és színezetét tekintve néhány faj

kiütközik a csérek köréből. Ezek közé tartozik a tavaink, mocsaraink mellett is költő kormos szerkő (Chlidonias nigra), amely fészkét rendszerint úszó növényzetre építi. A fiókák az öregek riasztására a vízbe vetik magukat, és a növények alá bújnak. A 24 cm hosszúságú kormos szerkő elsősorban rovarokkal él, amelyeket fecske módjára a levegőben kap el vagy magasabb növényzetről szed. Mellékesen a víz színéről kishalakat és más állatokat is felszed. De ilyenkor nem zuhanórepüléssel veti magát a víz színére, hanem rézsútos repüléssel. Nincs tehát „szüksége" se mélyen bevágott farokra, se fehér testaljra, ha valóban igaz e jellegzetességről alkotott véleményünk. A valóságnak megfelel mindkettő: nászruhában palaszürke vagy fekete, de a költés idején kívül testaljafehér, mint a többi fajé. Ebben az időszakban Afrika és Dél-Amerika partjain —jellegzetes módon — ismét többnyire hallal táplálkozik. A kormos szerkő költési területe Spanyolországtól és Dániától Nyugat-Szibériáig terjed, valamint Észak-Amerika nagy részét öleli fel. Májusban időnként felfedezhetjük költő szerkőink között a fehérszárnyú szerkőt (Chlidonias leucoptera) is. Kóborlásán messze északnyugatra is elvetődik. Ez a csinos madár, amely Magyarországon is költ, felismerhető szárnyaljának fekete, szárnyfedőinek és farkának fehér színéről. Nyugat-Európában nem fordul elő, viszont költ Kelet-Ázsiában és Kelet-Afrikában is. A ritkább szerkőink közé tartozik a fehérarcú vagy fottyúszerkő (Chlidonias hybrida), amely Németországban csak kóborló, Magyarországon időnként költ is. Elterjedési területe ugyancsak elszórt, de felöleli még Dél-Afrikát, Indiát, Ausztráliát és ÚjZélandot is. Színezete világosabb szürke, és emlékeztet a csérekére, piros csőre, fekete „sapkája"

Fehérszárnyú szerkő (Cblidonias leucoptera) a fészkén, pelyhes fiókájával

Az ezüstszürke inkacsér (Larosterna inca) Chile és Peru sziklás partjain sziklaüregekben költ miatt, amely utóbbit fehér pofacsík választja el világosszürke mellétől. Nem meglepő tehát, hogy több halat fogyaszt, mint a feketés színezetű fajok. Peru és Chile sziklás partjain fészkel a sajátságos inkacsér (Larosterna inca). A 40 cm-es, kékes-ezüstszürke madár szeme alatt fényes sárga bőrlebeny és egy hullámos fehér barkócsík díszlik. Igazi csér-bélyegei a fekete fejtető, a piros csőr és lábak. A Humboldt-áramlat bőséges halállományából él, de kíséri a fókákat is, és igyekszik azok fogai közül zsákmányukdarabkáit kicsenni. Az inkacsér üregekben fészkel ; fészkeit megtalálták sziklatömbök alatt, a guanóban vájt üregekben és olyan földi lyukakban, amelyeket a pingvinek, viharmadarak fúrtak maguknak. A noddi (Anous stolidus) éppen olyan, mintha egy csérről készült fényképfelvétel negatívja lenne. Valamennyi trópusi tenger szigetein honos. Színezete sötétbarna, fehér „sapkával". Azt gondolhatnánk, hogy ez a sötét színezete akadályozza fáradságos bukó halászatát. Valóban, zsákmányát vízbe merülés nélkül ragadja meg a víz felszínén úszó halrajokból. Még könnyebb a dolga, ha a rablóhalak elől menekülő kis halak kiugranak a vízből. A noddik tengeri moszatokból és tengerifűből készült fészküket kopár sziklákra, gyakran pedig bokrok vagy kaktuszok alá is rakják. A hozzá igen hasonló, de csak 30—35 cm hosszú, jelentősen kisebb karcsú noddi (Anous tenuirostris) általában fákon — több méter magasban is — fészkel. Ez a faj is a trópusi tengerek környékén terjedt el. A csérek rokonságától elütő, kimondottan erdei madár az elkápráztató, világító fehér tündércsér

208

(Gygis álba). Fordulókonyan röpköd az őserdőben, és bár gyakran „fészkel" sziklákon is, legtöbbször mégis inkább fákon. Fészket ugyanis sohasem épít; egyetlen tojását pusztán az ágvillába, az ágak mélyedésébe, sőt nemritkán a pálmacsóva egy bordájába rakja. Ilyen ingatag alapzaton a kotlásban minden váltásnál, minden széllökésnél az a nagy veszély fenyegeti, hogy a tojás legurul. Érthetetlen módon azonban úgy látszik, hogy ez sokkal ritkábban fordul elő, mint azt feltételeznénk, mert a csinos csér jól tartja állományát. A fióka sem egykönnyen esik le az ágról; hegyes karmaival jól meg tud kapaszkodni, és valószínűleg ebben a műveletben csőrével is segíti magát. A 30 cm-es madár a trópusi, déli tengerek szigetein él; a nyílt tengerre nem messze repül ki. A zsákmány megragadásában a madár legfontosabb eszköze a csőr. Eddig gyakrabban láthattuk, hogy ez az alapjában véve egyszerű szerv mennyire változékony. A madarak világában csaknem egyedülálló példa erre az, amit az ollóscsőrű madarak (Rhynchopinae) három faján látunk. Csőrük hosszú és magas, de az eleje keskeny, mint a kés. Az alsó káva sokkal hosszabb, mint a felső, amely viszont hegyén hasított, és az alsó kávát bezárja, amikor a madár ezt a különös szerszámot becsukja. Ez a csőralkat csak úgy érthető meg, ha az ugyancsak egyedülálló halászati módszerét is figyelembe vesszük. Az ollóscsőrű madarak közvetlenül a víz színe felett repülnek előrehajló testtartással, s a vízbe merített alsó csőrkávájukkal szántják a vizet, így néhány hal vagy más tengeri állat az olló két szára közé jut. Igen találó a „Skimmer" angol nevük, ami lefölözőt jelent. Ez a halászat igen kiadósalkonyatidején vagy világos éjszakákon, amikor a halak a víz felszínére jönnek. Ebben a műveletben a madarak nagy szeme alig vesz

A trópusok alatt élő karcsú noddi (Anous tenuirostris) tengeri moszatból magas ágakra építi fészkét; már fiókáin is megtaláljuk a noddikra jellemző színeloszlást

részt. Pupillájuk a napfényen, mint a macskáké — vékony függőleges réssé szűkül össze. Nappal az ollóscsőrűek rendszerint valamilyen zátonyon vagy a sekély vízben pihennek, ahol közben zsákmányra is szert tehetnek, ami közelükbe téved. A fiatalok csőrkávái még egyenlő hosszúságúak, de mire szárnyaikat használni tudják, akkorra az alsó csőrkávájuk is megnövekszik. Az ollóscsőrűeket rendszerint külön családba sorolják, bár ezek csak a különös életmódhoz alkalmazkodó csérek. Ha nem vesszük figyelembe az alkonyati élet következtében megnagyobbodott szemüket, a speciális halászathoz alkalmazkodott csőrt, valamint ezek követelményét: a nagy koponyát és azokat a bélyegeket, amelyek a fentiekkel függenek össze, akkor alkat és színezet szempontjából egyaránt a nagy csér áll előttünk. Az ollóscsőrűek vadászterülete a folyók, tavak és parti vizek. Egy-egy fajuk él Amerikában, Afrikában és Ázsiában. A kormos ollóscsőrű madár (Rynchops nigra) háta fekete, homloka és testalja fehér; csőre töve fényes vörös, amely sárgába megy át, különösen a fekete hegye előtt. Költ az Egyesült Államok délkeleti partjain, Dél-Amerika tengerpartjain és folyóinál — Kolumbia és Argentína között.

Alkafélék családja — Alcidae Aki először lát lummát vagy alkat, az többnyire bizonyára azt hiszi, hogy egy kis pingvinnel van dolga. Maga a tudományos név, a Pinguinus sem pingvin, hanem egy alka neve. Első pillanatra a hasonlatosság valóban nagy, de ez az életmódon alapszik. Közelebbi vizsgálódás azonban rögtön háromféle eltérést mutat: először is igen jelentős különbségek arra utalnak, hogy az északi tengereken élő alkák az alkalmazkodásban korántsem mentek el olyan messzire, mint a pingvinek; másodszor a két csoport biztosan nem közeli rokona egymásnak; harmadszor az alkákban felismerhetjük a lile—sirály rokonság egy ősrégi, legkésőbben a korai eocénban levált ágát. 22 fajuk közül a kisebbek különben egyáltalán nem tükrözik a pingvinekhez való hasonlatosságot. Az alkák a rendben a kimondott bukó fajok. Bevetik magukat a vízbe, és ott hajszolják zsákmányukat, amelyet előtte nem is láthattak. Eközben használják keskeny, kézízületben megtört szárnyaikat. Bármilyen erősek is a hosszú mellcsontra tapadó izmok, nagy felületű szárnyukat a vízben nem tudnák hatékonyan mozgatni. Az alkák és lummák ezt az előnyt megfizetik a rossz repülésükkel, miként a pingvinek a teljes röpképtelenséggel. Minél nagyobb és súlyosabb a madár, annál kevésbé egyeztethető ösz-

sze a víz alatti szárnymozgékonyság a repüléssel. Az egyenletes növekedés kétszerese mellett a szárnyfelület négyszeresére, de ugyanakkor a súly nyolcszorosára növekedik. Nem tekinthetjük tehát véletlennek, hogy a legnagyobb alkafaj már nem tudott repülni. A mai alkák röpte bár nagyon sebes, mégis hiányzik belőle a fordulékonyság, éppúgy, mint a tyúkokéban és más kis szárnyfelületű madarakéban. Viszont az alkáknak igen pontosan kell tudni leszállniuk, ha a parti sziklák keskeny peremein költenek. Erre a célra sajátságos „találmányuk" van, amennyiben az első ujjaik közt feszülő úszóhártyákat nemcsak a vízben, hanem a levegőben is használják, mint kormányt. Ezenkívül fékezésre is jók, hiszen a keskeny szárnyak a fékezésre használt szitálásra nem eléggé alkalmasak; más madarak szárnyszitálással csökkenteni tudják lendületüket. Ezért az alkák fordulás közben az egyik, leszálláskor pedig mindkét lábukat kinyújtják oldalra. Pihenés közben azonban csaknem valamennyi faj nem a lábán áll, hanem a csüdjén ül. Az alkák kissé tarka madarak. Színezetükben a fekete és a fehér uralkodik. Úszás közben nem merülnek olyan mélyen a vízbe, mint a pingvinek, a faj felismerésére szolgáló bélyegek mégis főként a fejen találhatók meg. Ezek némelykor igen furcsa képződmények, amelyek ránk bizarr módon, sőt kimondottan humorosán hatnak. A hímek és tojók nem különböztethetők meg egymástól. Télen az alka (Álca torda) a Keleti-tenger német partjaira csak időnként vetődik el, Magyarországon

A leszálló alka (Mca torda) lábait is használja, hogy lefékezze lendületét

209

. m Alka azon a sziklán, ahol költ; szilárdabb tartás végett a rézsútos talajon egyik lábát magasabbra tartva támaszkodik

mindössze két ízben észlelték. Ennek a 44 cm hosszúságú madárnak a legközelebbi telepei Bornholmon, Gotlandon és a Keleti-tenger északkeleti részén van-

Lummák (Uria aalge) fiókáikkal, fészkelőhelyükön

nak. Az alka főként az Atlantikum északi térségének meredek sziklás partjait népesíti be Nyugat-Grönland, Labrador, másrészt Bretagne és a Medveszigetek között, keletre egészen a Fehér-tengerig. A Keleti-tenger északi felében félsós, sőt édesvizekben is él. Ez az egyetlen alkaféle, amely még egy belvízi tó partját is elfoglalja, mégpedig a Ladogatóét Leningrád közelében. Helgoland lummaszikláin és más pontokon a lummák szomszédságában keskeny sziklapárkányokon költ. Többnyire azonban egyetlen, igen nagy tojását kövek alatt vagy sziklarepedésekben találjuk. A finn partok előtt lapos szigetek kőgörgeteiben láttam fészkeit, ahol a csérek és sirályok is költenek. Némely telepen tízezres tömeg is csoportosul. A csaknem ötheti költés közben is egyenes testtartással ülnek az alkák. A fiókák a piheruhájukat csakhamar felcserélik az első fiatalkori tollazatra, elhagyják fészküket, és szüleikkel a vízre ereszkednek. Ekkor még alig múlnak el három hetesek, és későbbi súlyuknak még az egynegyedét sem érik el. Egyenletesen fejlődnek tovább, kinőnek evezőik és faroktollaik, majd rövid idő múlva újabb tollruhát növesztenek, amely a testaljon éppen olyan fehér, mint az öregek nyugalmi ruhája. Már az elmúlt században beteljesedett az óriás alka (Pinguinus impennis) végzete: 1844-ben verték agyon az utolsó példányát ennek a 78 cm nagyságú, repülni

nem tudó madárnak. 12 cm hosszú tojásait gyűjtötték. A szelíd madarakat — amelyekre ezért könnyű volt vadászni — összeterelték, lemészárolták, és húsukat besózták. A természeti körülmények is megtették a magukét. Az óriás alka olyan volt, mint egy kétszer akkora alka, csak a csőre volt viszonylag hosszabb; homlokán is nagy fehér folt díszlett. Másfelől ez hasonlított legjobban a pingvinekhez, mindenekelőtt rövid szárnyaival, amelyen valódi — bár nagyon rövid — evezőtollak ültek. Ha 200 évvel ezelőtt már léteztek volna széles körökben kiterjedt és törvényekkel is támogatott természetvédelmi törekvések, akkor bizonnyal még ma is megcsodálhatnánk „észak pingvinjét", e sajátságos madarat az észak-atlanti szigetek valamelyikén — Új-Fundlandon, Izlandon vagy az Orkney-szigeteken — egykori költési területén. Az alkától karcsú csőre különbözteti meg az egyébként hozzá igen hasonló lummát (Uria aalge). A két faj nagyon gyakran ugyanazt a sziklát lakja, vagy legalábbis annak szorosabb közelségében él, közvetlenül a tengerparton, mint csaknem valamennyi alkaféle. Ennek ellenére a helyért nem civakodik, ahová tojását lerakja, mert a lumma éppen ellenkezőlegviselkedik, mint az alka. A lumma jobban szereti a nyitott sziklapárkányokat és sziklakiugrásokat. Tojása kifejezetten körte alakú, ennek következtében csak kis körben gurul el, és nem eshet le olyan könnyen a párkány széléről. Fészket nem épít. A tojás barna mintázata rendkívül változékony, és így a madár meg tudja különböztetni a sajátját a másétól. Kísérletek alkalmával a hasonló színű tojások közt mindig megtalálta a sajátját, és mint kotlás közben, a lábai és hasa közé szorította, majd visszavitte régi helyére. A szülők fiaiknak csőrükben hordanak halat, minden alkalommal egyet. Egy hét után a fiatalok első tollai kibújnak, 14 nap után már eléggé tollasak, bár ekkor még legalább háromnegyed résznyivel könnyebbek, mint szüleik. Amikor a fiókák szüleiket a tengerre követik, gyakran meg kell kockáztatniuk a merész ugrást a szikláról a vízbe. Furcsa, hogy ha nem is sikerül a vízre loccsanniuk, többnyire akkor sem történik bajuk. Télen a lummák a tengeren tartózkodnak, északon egészen az úszó jég határáig. A költési időben ez a faj is csaknem ugyanazon a területen fordul elő, mint az alka, de annak határán túl is Észak-Spanyolországban és a Bering-tenger partjain. Általában még nem ritka madár, de helyenként állománya erősen megcsappant. Amerika atlanti partjain, ahol évente egymillió tojását szedték össze, állománya száz évvel ezelőtt kereken a mainak negyvenszerese volt. A „gyűrűs lumma" is előfordul sok helyen mint ritka, de örökletes változat. Ennek fehér, keskeny

Alkabukó (P/outus allé) a Spitzbergákról; torokzacskója szemmel láthatóan élelemmel van tele, s fészke felé iparkodik

gyűrű van a szeme körül, amelytől fehér csík húzódik a fültájékig. A vostogcsőrű lummát (Uris lomvia) rövidebb csőre mögött fehér csík jellemzi. Különben nagyon hasonló az előbbi fajhoz, amellyel gyakran közös, néha rendkívüli méretű telepeket alkot. Elterjedése északabbra tolódott, Grönlandon és a Ferenc József-földön fészkel a 80. szélességi fokig, délre pedig Európában Izlandig és a Medve-szigetekig. Grönland lakói számára gazdaságilag a legjelentősebb madár: húsa és tollprémje miatt százezreket ejtenek el belőlük, tojásai is sok kedvtelőre találnak. A fiókák kezdettől fogva felismerik szüleik hangját; ezt bizonyították a hangszalagra vett hanggal végzett pontos kísérletek. A rövidcsőrű alkabukó (Plautus allé) legfeljebb 21 cm hosszúságot ér el, színezete azonban egyezik a lummáéval. Egyes teleken messze délre is vándorol, egészen az Atlanti-óceán középső részéig, a Kanáriszigetekig, sőt még a Földközi-tengerig is, de már a Keleti-tenger partján ritka vendégnek számít. Költőterülete Grönland, és az Északi-tenger szigetei, keletre a Novaja Zemljáig; Izlandon és Skandináviában azonban nem fészkel. Ez a kis madár is csak egy tojást tojik évente, amelyet mérsékelt lejtésű görgetegek közé, sziklarepedésekbe és kis lyukakba helyez el, ezeket saját maga ássa a sziklák közötti pu211

részesíti a lapos területeket. Rendszerint csak ki-1 sebb csoportok fészkelnek együtt. Amikor a fiatalok j a fészekből kirajzanak a tengerre, már csaknem tel- ] jesen kifejlettek. A fekete lumma valamennyi alkafaj közül a legmesszebbre terjedt el: költési területe fedi a vastagcsőrű lumma és az alka fészkelő területeit; sőt még Amerika nyugati partjain és legtávolabbi északkeleti részén, s ezen a területen túl is fészkel. Az alkák közt is találunk egészen furcsa csőrű ma-' darákat, amilyen pl. a 30 cm testméretű lunda (Fratercula arctica). A madár alkata zömök, színezete fekete-fehér, pofái szürkések, alkata félreismerhetetlen. Igen nagy, csaknem golyó formájú feje van, amelyen lekerekített háromszög alakú, igen magas, de nagyon keskeny csőr ül, s ezt kidomborodó harántbordák barázdálják. Ilyen kivételes képződmények esetében mindig arra gondoltunk, hogy a táplálkozással állanak összefüggésben. Ebben az esetben az ilyen irányú kutatások csődöt mondanak, mivel a lunda vagy papagájcsőrű alka — ugyanúgy, mint a többi rokona — hallal és más tengeri állatokkal táplálkozik. Úgy látszik, a szürke, sárga és piros színezetű csőrnek a nászban jut szerepe; ugyanis élete első évében még karcsúbb, mint később, télen pedig

l ffj

ii Fekete lumma (Cepphus grylle) nyári ruhában

hább talajba. Az északi madárhegyek legfelső emeletét foglalja el legszívesebben, néha 1000 m magasságig is. Telepeit rendkívül sűrűn népesíti be; Grönlandon milliókra becsülik állományát. Az alkabukó tengeri rákokkal táplálkozik, s fiókáinak különös tartályban, a nyelv alatti torokzacskójában hordja ugyanezt az eleséget. A fiókák csak akkor hagyják el a költés helyét, ha már repülni tudnak. Kis testmérete ellenére ez az alka az eszkimók számára kimagasló jelentőségű mint húst és tojást, valamint tollprémet adó madár. Körülbelül 50 alkabukó bőréből készül egy bunda, amely természetesen egy év alatt tönkremegy. A fekete színezetű fekete lumma (Cepphus grylle) egyetlen világos testrésze a szárnyán levő nagy, fehér tükör. Télen a 36 cm hosszúságú, vékony csőrű madár világosabb lesz: a háti oldala világos szürke, testalja fehér. Lábai élénk vörösek. A fekete lumma hasonló helyekre rakja tojását, mintazalka, deelőnyben

212

A Csendes-óceán északi részén élő szarvas lunda (Fratercula corniculata) szeme felett hegyes szarucsapot visel; máskülönben hasonló a lundáhor

kisebb és egyszínű szürkésbarna. A lunda földi járatok végkamrájában költ, amelyeket erős lábaival és csőrével kapar gyakran több méter mélységbe a sziklás tengerparti halmok lazább talajába. Ezekbe szorgalmasan hord leveleket és növényi szárakat is, de azután ismét ki is hordja; végül is a tojás nem kerül semmiféle aljzatra. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben olyan „hiábavaló" ténykedést figyelhetünk meg, amely onnan ered, hogy az alkák ősei — éppen úgy, mint sirályrokonaik — egy kor fészket építettek. A fiókák többnyire az éjszakai órákban repülnek ki a tengerre. A lundák gyakran nagy, sőt óriás telepekben fészkelnek. St. Kilda-szigetén százezres tömegekben, a madárhegyek magasabb szintjén. A csupán 22 km2 kiterjedésű Nord-Fuglöy szigete 50 000 alka és sok más tengeri madár mellett még legalább egymillió lundát is befogad. 1952-ben a lunda teljes

A kontyos lunda (Lunda cirrhata) költőszikláján az előtérben levő madár éppen ásít Kontyos lunda (Lunda cirrhata) fészektelepe a Bering-szigeten

A feketésszürke bóbitás alka (Aethia cristatella) csak a Bering-tenger és a Csendes-óceán északi részének szigetein költ

A palafekete, komor torokszínű, rőtesbarna, piroscsőrű alka (Cyclorrhynchus psittacula) is csak a Csendesóceán északi térségében él

állományát jó 15 millió ivarérett példányra becsülték. Elterjedési területe körülbelül az alkáéval azonos, de felöleli még a Spitzbergákat és a Novaja Zemlját is; a Keleti-tengeren hiányzik a lunda, Magyarországra csak két ízben vetődött el. A Beringtenger partjain a lundát a hozzá igen hasonló szarvas lunda (Fratercula corniculata) helyettesíti, amely nevét a szemére lelógó szarucsaptól nyerte. Többnyire sziklarepedésekben költ; ritkán fúr magának lyukat. Közeli rokona az ugyanebben a térségben élő, délre Kaliforniáig lehatoló kontyos lunda (Lunda cirrhata). Fehér pofáit kivéve feketésbarna, szemei felett aranyossárga tollakból álló sörény ered, amely a tarkón keresztül a válláig csüng le. A kontyos lunda és az ugyancsak a Csendes-óceán északi részén élő orrszarvú lunda (Cerorhinca monocerata) főként a saját maguk által ásott földi lyukakban fészkelnek. Az orrszarvú lunda feketés-szürkésbarna; 35 cm; csőre tövén és szemei felett két ritkásabb tollpamat van. Csőre sokkal kisebb, de van díszítése is, a csőrtövén levő hegyes, felálló szarucsap. Az alkák fajgazdagsága a legnagyobb a Csendesóceán északi részén; 22 fajuk közül 18 itt él. A feketés, testalján fehér törpe a/ko (Aethia pusilla) alig nagyobb a verébnél. Rövid piros csőrén kis sötét gomb díszlik. Nagy tömegben fogyasztja a tengeri rákokat, ezeket hordja torokzacskójában a sziklarepedésekben növekedő fiókáinak is. Különleges fejdísze van a 27 cm nagyságú bóbitás ű/kdnak (Aethia cristatella): a világos szeme mögötti keskeny, fehér sörényen kívül a homlokán előrekunkorodó tollakból álló pamat is van. Színezete kormos-barnás. A 20 cm hosszú barkós alka (Aethia pygmaea) hasa fehér. Mint az előbbi faj az Aleut-szigetektől a Kuril-szigetekig él; fejdísze hasonló az előbbiéhez, de ezen kívül kettős fehér tollakból álló sörénye is van, amely a szem előtt válik ketté. Meglepő felfedezést tett az Ohotszki-tengernél néhány évvel ezelőtt A. P. Kusjakin szovjet ornitológus. Addig senki sem tudta, hogy a 28 cm nagyságú márványos alka (Brachyramphus marmoratus) tulajdonképpen hol fészkel. Ismerték a madarat Kamcsatka partjairól és a szemben fekvő amerikai szárazföldről. Telelésekor még délebbre is észlelték, és mivel Kaliforniában kisebb csapatait a tengerparttól távol is látták átrepülni, feltételezték, hogy valahol mélyen a szárazföld belsejében költ. Az amerikai kutatók a folyókon is talákoztak repülni még nem tudó fiatalokkal, amint a tenger felé iparkodtak. Amilyen élesen elüt a márványos alka rokonaitól a sötétbarna, rozsdás színnel hullámcsíkos tollazatával, amely a testalján fehér és barnástarka, olyan egyéni a fészkelőhelye is. Ezt egyes-egyedül Kusjakin találta meg, mégpedig egyetlen fészkét. Meglehető-

sen furcsa helyen volt: hat méter magasan, egy zuzmóval benőtt vörösfenyőágon. Milyen bonyolult lehetett a fejlődés útja, az erdei ősmadártól a lile alkatúak elődein és az alkák tengerpartlakó ősszülein át egészen eddig az erdei fákon költő különcig!

Pusztaityúkfélék családja — Pteroclididae Az 1863., 1888. és 1908-as években Európában mindenfelé nagy vándorcsapataik tűntek fel hirtelen, s együttvéve biztosan több milliót is kitettek. Karcsú, 40 cm nagyságú madarak voltak, farkuk hegyes és szárnyuk is nagyon hegyes volt. Ez a beözönlés természetesen nem eredményezett tartós megtelepedést, bár egyes párok megkíséreltek költeni. A következő években már teljesen eltűntek ezek a vendégek, anélkül hogy Közép-Ázsia sztyeppéin megfigyelték volna a visszaérkezésüket, ahonnan elindultak. A talpastyúkok (Syrrhaptes paradoxus) voltak a jövevények, amelyek hátat fordítottak talán azokban az években éppen számukra lakhatatlanná lett vagy túltelített hazájuknak, s csak ezután találtak olyan térséget, amely lehetővé tette költésüket és visszatérésüket. Ilyen szabálytalan időközönként tapasztalható tömegvándorlásokat, amelyeket szaknyelven invázióknak hívnak, gyakrabban tapasztal-

hattunk — hatalán nem is ilyen nagymértékben — pl. a keresztcsőrűek esetében. A talpastyúk rozsdás színű pofája, szürke melle és fekete haspajzsa miatt a fogolyra emlékeztet. Rövid csőre is tyúkszerű. Tollazatának alapszíne különben finom homokbarna, hátán ugyancsak finom, sötét pikkelyes mintázat, szárnyain pedig fekete pettyek díszlenek. Lágy sirálykék kézevezői közül a legkülső és leghosszabb hosszú, fonálszerű hegybe fut, és ez rendkívül sebes repülése közben fütyülő zümmögést ad. Nagyon rövid lábait és ujjait sűrű toll borítja, mint a fajdokét. Csak rajtuk nem a hideg elleni védekezésre szolgál, hanem hazájuk sztyeppéin és félsivatagjaiban a sivár homokos talaj égető hősége ellen. Valószínűleg erre való ujjaik talpán a sok kis szarulemezke is. A talpastyúkok füvekkel, sókedvelő növényekkel és magokkal táplálkoznak. Nem mentesek a szomjúságtól sem, s hogy azt csillapítsák, nyáron — naponta többször — sok-sok, néha száz kilométert is meg kell tenniük az ivóhelyig. Páronként vagy, laza csoportokban költenek. Fészkük növényi részekkel kirakott talajmélyedés. Kettő-négy tarka tojásukon a szülők — megszakításokkal — 30 napig kotlának; a költési szünetek alatt a Nap melegíti a tojásokat. Fiókáik fészekhagyók, pihésen kelnek a tojásból, mint a futómadarak kicsinyei. A szülők

A Kelet- és Dél-Afrikában elterjedt sárgatorkú pusztaityúk (Pterocles gutturalis) hímje partfutószerű mustrázatú fiókájával; a hím alapszínezete homokszürke, hasa sötétbarna, torka világossárga, szárnyfedői élénk rozsdabarna harántcsíkozásúak

A nyílfarkú pusztaityúk (Pterocles alchata) már DélFranciaországban is költ; az itt látott madár kettős torokörve mutatja, hogy tojó

nem hordanak nekik eleséget, vizet azonban igen; a vizet valószínűleg hasuk tollazatával viszik, amely az itatókon átnedvesedik. A fiókák evezői nagyon hamar kifejlődnek, amint ezt már más fészekhagyók pl. vöcskök, guvatfiirjek és sok tyúk alkatú leírásában megismertük. Télen atalpastyúkok nem hagyják

el mind hazájukat, akkor sem, ha a fejükig belepi őket a hó. A talpastyúk 15 további, nagyon hasonló alkatú és színezetű fajjal együtt olyan családhoz tartozik, amelynek tagjai társasán élnek a talajon és a nyílt vagy legfeljebb bokrokkal lazán benőtt síkságokon. Ilyen helyen honosak Délnyugat-Európában, Középés Dél-Ázsiában, Madagaszkáron, de mindenekelőtt Afrikában. A pusztai- és talpastyúkok rendszertani rokonsága sok fejtörtést okozott. Többnyire a galamb alkatúak egy rég levált ágának tartják őket. A legutóbbi időkig ennek különösen jó bizonyítékát látták abban, hogy a pusztaityúkok is szürcsölve isznak, tehát nem kell nekik minden kortynál fejüket a magasba emelni. Ennek a közös vonásnak a bizonyító erejét azonban újabban hevesen cáfolják, annál is inkább, mert egyes fajok ugyanúgy isznak, mint a többi madárfaj. A hosszú vakbelek, a nagy fej és a csőr alakja a tyúk alkatúakra emlékeztet, amelyek szintén magevők. Közéjük is sorolták őket régebben. Viszont az orrnyílásuk előtt levő, homokpor ellen védő bőrlebeny miatt a rokonaiktól annyira elütő homokfutókra emlékeztetnek. A környezet közvetlen hatásának kevésbé kitett bélyegek — az ivadékgondozás egyes sajátosságai, tojásfehérjéjük összetétele, a tojáshéj és a fiókák színmintázata — arra

Afrika vizei mellett sok helyen különféle pusztaityúkok gyűlnek össze inni. Képünk Kelet-Afrikában egy forrásnál készült, látható rajta a főként homokszínű álarcos pusztaityúk hímje (Pterocles decorotus; hátul jobbra); a pusztaityúk (Pterocles exustus, előtérben a homoksárga vagy ibolyásbarna hím, jobbra) párja, amelynek hazája széles csíkban húzódik a Szaharától délre, Szírián át Indiáig; és pár sárgatorkú pusztaityúk (Pterocles gutturalis); tojójának hátszínezete olyan, mint az aranyliléé

W

& :S&B

1**

«>>P

utalnak, hogy a lile alkatúak rokonai. Ezért tárgyaljuk őket ezen a helyen, és nem a galamb alkatúak között, amelyek közül szintén kiválnak, bár ezekkel csontrendszerük némely bélyege összeköti őket. De ez a két madárrend amúgy is közeli rokona egymásnak. Az örvös pusztaityúk (Pterodes orientalis) három földrészen terjedt el. Költ Dél-Spanyolország sztyeppes pusztáin, a Kanári-szigeteken, az Atlasz-hegység országaiban, Elő- és Közép-Ázsia kősivatagaiban, bokros sztyeppéin és homokos vidékein. Ősszel a Kaspi-tenger környékéről sok elvonul Indiába és Arábiába. Az örvös pusztaityúk farka nem olyan hoszszú, mint a talpastyúké, termete is kisebb valamivel. A hím hasa fekete, torka gesztenyebarna, feje homokszürke, melle rőtesszürke, rajta keskeny, fekete orv van; hátát szürkés- és rozsdássárgával tarkított védőszínezet fedi. A nyílfarkú pusztaityúk (Pterodes alchata) elterjedése csaknem azonos az előbbivel,

de előfordul Dél-Franciaországban is a Rhőne alsó folyása mellett fekvő Crau homokos területén. Irakban, és valószínűleg másutt is, csökkenőben van az állománya, talán azért, mert a gépjárművek egyre jobban kiszorítják a tevét, amelynek ürülékében eddig számára élvezhető anyagot is talált. Középső farktolla tűszerűén hegyes, mint a talpastyúké, de — mint összes fajtársának — ujjai tollatlanok. Hasa és szárnycsíkja fehér. Nászruhában a hím háti része barnás és sárgásbarna, torka fekete, mellörve gesztenyebarna, pofái narancssárgák. A tojót a fekete, enyhén ibolyaszínű és homoksárga harántcsíkozás jellemzi. A nemzetség 14 fajából egy-egy Dél-Ázsiában és Madagaszkáron, hat csak Afrikában, a többi négy ezenkívül Délnyugat-Ázsiában is előfordul, köztük a pusztaityúk (Pterodes exustus), amely egyetlen ízben, talpastyúk-invázió idején került kézre Európában, mégpedig Magyarországon, Szany mellett, 1863-ban.

Galamb alkatúak rendje — Columbiformes Galambfélék családja — Columbidae Körülbelül négy évtizede is elmúlott, hogy városainkban egy eddig ismeretlen madárhang szólalt meg, még a háztengerek rengetegében is, ahol alig akad fa. A tompa, állandóan ismétlődő tutu-tuu hangot a csinos tollazatú balkáni gerle adja, amely madárfaja Balkán felől olyan elképesztő gyorsasággal terjedt szinte diadalmenetben csaknem egész Európán végig. Három másik galambfaj már régen polgárjogot szerzett nálunk. Több nagyvárosban az elvadult házigalambok százai és ezrei keltenek ellenszenvet sok emberben, mások viszont nagy szeretettel etetik őket. A család többi 290 fajának, amelynek testnagysága a verébszerűtől a 84 cm hosszúságig ingadozik, bármennyire is különbözik színezetben, rögtön felismerhető galamb mivolta. Ezek farka többnyire közepes hosszúságú, egyes fajoké lépcsőzetes, mint a papagájoké, keskeny és elég hosszú. Felismerésük nem nehéz a következő bélyegek alapján: rövid, karcsú, gyakran lileszerű csőr, tövén csupasz viaszhártya, a viszonylag kis fej, a rövid lábak, és ami jellegzetes, az a nehezen leírható testalkat. Sűrű tollazatúk néha igen tarka, leggyakoribbak mégis a szürke, barna és zöld színárnyalatok. Sok faj tollazata fémes csillogású, de ez rendszerint csak a test egyes részeire vonatkozik. A galambtollak nemritkán kékes vagy fehéres szalagdíszűek. Előidézi ezt a rendkívül finom, púderszerű por, amit bizonyos tollrészek — gyakran külön erre a célra szolgáló szétpor-

ladó pjhék — termelnek. Sok madár ennek a pornak köszönheti tollazata vízhatlanítását. Az ilyen szétporladó-pihés fajoknak a fartőmirigye kicsi vagy teljesen hiányzik, amely mirigy ugyanerre a célra termel olajos váladékot. A galambok előfordulnak a magas északig, délre Dél-Amerika déli részéig, sőt még a félreeső szigeteken is élnek mindenfelé. Eredeti élőhelyük az erdő, fajokban még ma is leggazdagabb Ázsia örökzöld trópusi erdői. Sok fajt az ilyen erdős vidékhez köt az, hogy faodúkban költ vagy fák gyümölcseivel táplálkozik. Más fajok viszont makkot és hasonló magvakat keresgélnek a talajon. Vannak állati eleséget fogyasztó fajok is, amelyek kedvelik a gilisztát, a csigát és a rovarokat. Az erdei lakók mellett a család egyes fajai a meredek sziklafalakat vagy egyenesen a talajt lakják. Nálunk a balkáni gerle, Nyugat-Európában az örvös galamb, másutt több galambfaj is felfedezte és kihasználja azt a körülményt, hogy az ember közelében, különösen a nagyvárosokban, egészen jól meg tud élni, mert mindenekelőtt a vadászok és ellenségeik elől biztonságban érzik magukat. Egyes galambfajok párosán élnek, míg mások időnként hatalmas csapatokat alkotnak. Csaknem valamennyiük gyors és jó repülő, és sok közöttük a vonuló faj. Lábaik rövidsége ellenére a galambok könnyen mozognak a talajon. Gyors tipegő lépteik miatt fejüket előre és hátra ingatják. A galambok síró, búgó és turbékoló hangokat adnak, de egyes fajoktól sziszegő és fütyülő hangokat

217

is hallhatunk. Ismeretesek csattogó zajok is, amelyeket házigalambok, örvösgalambok és más fajok is szárnyaik összeverésével csinálnak. Fészkük rendszerint nagyon egyszerű, gyakran apró rozséból durván összerótt építmény, amelyet fákra vagy sziklákra raknak. Egyes fajok faodúkban, földi lyukakban vagy egyszerűen a talajon fészkelnek. Lehetséges, hogy fészkelésük ősi formája odúhoz volt kötve. Emellett szólnak feltűnően fehér tojásaik, a tökéletlen fészekrakás, valamint a csupasz, legfeljebb kevés pihéjű fiókák is. Az apró fészeklakó fiókák néhány napig vakok. Kikelésük után az első időben kizárólag nyálkás péppel élnek, amelyet közvetlen szüleik torkából kapnak, ahová csőrüket oldalról dugják be. Időnként mindkét fióka egyszerre „szopik"; az egyik balról, a másik jobbról. Ez a nyálkás pép sajátságos begytej, amely a begy falának leváló, táplálékdús rétegeiből ered. Ennek elválasztásához is szükséges az agyalapi mirigy (hipofízis) hatóanyagának, a laktációs hormonnak az ingerhatása, éppúgy, mint az emlősállatok tejeléséhez. Vannak fajok, amelyek tisztán tartják fészküket. Az öregek közvetlenül azelőtt nyelik le fiókáik ürülékét, amikor azok „szopni" kezdenének. Feltételezik azt is, hogy ezt a fiókák a „tejjel" együtt ismét elfogyasztják. Csaknem valamennyi madár iszik, mégpedig úgy, hogy a csőrébe kevéske vizet merít, majd feltartott feje segítségével a torkába csurgatja. A galambok — néhány más madárfajjal együtt — hatásosabb ivási módszert követnek; csőrüket egészen lemerítik a vízbe, s így folyamatos sugárban szívják fel azt. Ugyanígy isznak a pusztaityúkfélék is, mivel ezeknek a pusztai madaraknak belső felépítésük több vonása megegyezik a galambokéval. Egészen a legutóbbi időkig nem is kételkedtek abban, hogy a két család közeli rokona egymásnak. A galambfajok zöme az Óvilág lakója. A gyümölcsevő gálám bök (Treroninae) 116 faja közül egyetlenegy sem fordul elő Amerikában. Kevés él közülük Madagaszkáron, Afrikában és Indiában, az összes többi az Indiai- és a Csendes-óceán déli részének gazdagon tagolt szigetvilágára szorítkozik. Ezek a galambfélék elsősorban vagy kizárólag nedvdús gyümölcsökkel táplálkoznak, amelyek húsát a bélfal durva, kiugró részei fejtik le a magról. A nyílfarkú zöídgolomb (Sf>henurus af>icauda) hazája a középső Himalája előhegyeitől a vietnami hegységekig terjed. A hosszú, csúcsán elkeskenyedő farkával együtt a csinos madár 37 cm hosszú. A madarat sárgászöld tollazata — amelyből csak két sárga szárnycsík és a fahéjvörös farokalj tűnik ki — tökéletesen elrejti a fák koronájának lombrengetegében.

218

Amikor veszély idején mozdulatlanul meglapul, teljesen láthatatlanná válik. Elámul a megfigyelő, hogy a lövés eldördülésekor a gyümölcsökkel megrakott fákról a galamb milyen tömegben riad fel és érces csengésű szárnysuhogással. Az ágak közt úgy mozog, mint a papagáj. Végigfut az ágakon, fejjel lefelé is lóg azokon, hogy megszerezze a kiszemelt gyümölcsöt. A gyümölcsevő galambok egész további sorának is zöld az alapszínezete, mint például a Madagaszkáron élő pirosvállú zöldgalambnzk (Treron australis). A 28 cm nagyságú madárnak csak a combja sárga és szárnyhajlata borvörös árnyalatú, míg feje, nyaka és hasa szép világos sárgászöld, a háta, szárnya és farka pedig finom zöldesszürke. A legtarkább fajok a csaknem félszáznyit kitevő, különféle pihéslábú galambok közül kerülnek ki, amelyek hazája az indo-ausztráliai és déltengeri szigetek. A Ptilinopus nemzetség 37 fajának háta többnyire élénkzöld, amely egyes fajokon a belső evezőkön pompás malahitzölddé fokozódik. A fejtető kiüt ebből a színezetből gyakran sárga, naracsszínével vagy bíborvörösségével. Az egyik faj feje búbja szép kárminpiros, aranysárga szegélyű. Néhány faj hasa sárgás vagy vöröses árnyalatú. A főként a fején papagájzöld pajzsos pihéslábú galamb (Ptilinopus solomonensis) mellét sárga pajzsfolt díszíti. Hasának közepe bíboros rózsaszín. Hazája a Bismarck-félszigettől a Salamon-szigetekig terjed. Amint fajtársai is — többnyire csak egyetlen tojást rak. A díszes pihéslábú galamb (Ptilinopus superbus) mellének finom kék színe éppen úgy a rhodoxanthin nevű festékanyagtól ered, mint a feje tetejének bíborszíne és nyakhátának, illetőleg melle oldalainak világos pirossága. A nemzetséghez tartozó több faj rőt- és ibolyaszín árnyalata, valamint a bíbor gyümölcsevő galamb színezete is ennek a festékanyagnak köszönheti eredetét. A díszes pihéslábú galamb zöld válltollai fekete cseppfoltokat visel; fekete orv választja el fehér hasát a mell színezetétől. Ez a faj a Celebesz (Sulawesi), az Új-Dél-Wales és Salamon-szigetek közötti térséget lakja. Egészen más benyomást kelt a csak 24 cm nagyságú sárgás pihéslábú galamb (Ptilinopus perousii), amelynek hazája a Salamon-, a Fidzsi- és a Tonga-szigetek. A hím főként sárgásfehér színezetű. Hátának alja sárgászöld, evezői sötétzöldek, hasa világossárga, míg feje teteje és hátának eleje telt kárminpiros színben pompázik. Ez a szín csak átszűrődik a mell tollainak fehér hegye közül. A család legfeltűnőbb színezetű faja a Fidzsi-szigetek némelyikén élő aranygalamb (Chrysoenas victor). A hím remek aranyos narancsszínű, kivéve ázoldes fejét és zöldessárga evezőtollait. A tojó jelentéktelenül zöldesebb. Ez a rövid farkú, csak rigó nagyságú galamb gyümölcsökkel terhelt fákon él.

A bíbor gyümölcsevő galamb (Megaloprepia magnifica) hasonló a piliéslábú galambokhoz. Háti oldala és hosszú farka (amely a 40 cm-t is meghaladja, és hozzájárul elég tetemes testnagyságához) meglehetősen élénkzöld, a feje világosszürke, testalja sötét bíborvörös, végbélnyílásának környéke, a szárny alja és a szárnyon levő pontsor szép sárga. A valamivel kisebb termetű hegyi gyümölcsevö galamb (Megaloprepia farmosa) a Maluku-szigetek északi részének hegyi erdőségeit lakja, s gallyakból épült,silány fészkét páfránycsomókra építi, gyakran alacsonyan. Hasa okkersárga, melle szürkészöld, egyedüli feltűnő színezetében a hasán levő kárminpiros folt. A csaknem 50 cm nagyságú bronz gyümölcsevő galamb (Ducula oenea) háti oldala fémeszölden csillog, feje, nyaka és testalja világosszürke. Tucatnyi alfaja Indiától és Vietnamtól Szumátráig és a Fülöp-szigetekig él. Mint nemzetségének 37 faja, csak ritkán ereszkedik a talajra, mert elegendő mennyiségben talál a fákon nagy gyümölcsöket, amelyekkel táplálkozik. A gyümölcsöket nem aprítja fel, hanem torka és csőrének töve erősen kitágul, hogy ezeket lenyelhesse. A valamivel kisebb fehér gyümölcsevő galamb (Ducula luctuosa) csak Celebeszen és a körülötte fekvő egyes kisebb szigetek erdőségeiben és ültetvényein honos. Tollazata ragyogó fehér, fekete evezői a szürke púderszerű bevonattól világosabbak. Lábai szürkék és nem pirosak, mint a legtöbb gyümölcsevő galambé. Csaknem az összes többi galamb a Columbinae alcsaládba tartozik, amelyek mintaképe a mi kék

galambunk. (Columba oenas) és annak kb. 50 közeli rokon faja, amelyek az Óvilágban élnek. Magyar nevét színéről, német nevét (Hohltaube) pedig onnan nyerte, hogy faodúkban vagy sziklaüregekben fészkel. Nagysága 32 cm, színezete szürke, mellén borvörös. Helyenként felhasználja költésre az üreginyulak lyukait, nagyvárosi házak falainak réseit, mókusok fészekcsomóit, varjúfészkeket, borostyánfonadékot. Erdeinkben, ahol az erdész egyetlen beteg, odvas fát sem tűr meg, a feketeharkály közreműködésére vagy mesterséges fészekodúra van szüksége, ezért nem találjuk meg mindenfelé. Gyakran élénk civakodások lángolnak fel a kisszámú odúért, vagy pedig több tojó egy odúba rakja le tojását. A fenti hátrányokat enyhíti az a körülmény, hogy évente három, sőt négy fészekalja is van. A kék galamb csaknem egész Európában él, azonkívül Marokkóban, Nyugat-Szibériában és Közép-Ázsiában is. Sokkal messzebb terjed Afrikában — Guineáig, Ázsiában Ceylonig, Burmáig és Pekingig a hozzá hasonló, de farcsíkján rendszerint fehér szirti galamb (Columba livia). Ősi életterei a sziklafalak, akár a tengerpart mentén, mint Angliában, akár a magashegységben vagy a sivatagban. Az ilyen helyeken a sziklák repedéseiben és szurdokaiban fészkel telepesen. Már legalább öt évezrede, hogy az ember háziasítani kezdte Közép-Ázsiában és Egyiptomban. Egyetlen madárfajból, még a bankivatyúkból sem alakított ki a tenyésztés olyan változatos és furcsa alkatú fajtákat, mint a galambból, legfeljebb a házityúk és az aranyhal vethető vele össze. A galamb

Afrika nagy részében honos csíkosnyakú galamb (Columba guinea) rőtesbarna és szürke; csak udvarlás közben érvényesülnek nyakának fehér csíkjai

219

tojáshozama nem számottevő. Az óriás galamb hoszsasán él a megművelt völgyekben, még 4000 m-en is; sza 57 cm, súlya 1200 g-ot is elér; a díszgalambok — sziklákon, löszfalakban és romokon fészkel. Télen csamint pl. a dobosgalamb, pávagalamb és a parókáspatai a tarlókat keresik fel élelemért ezen a hóban galamb — különös tolldíszt hordanak, de ezeken szegény magaslaton. Még magasabbra hatol fel a kívül jóval több mint száz olyan tenyésztett fajta 35 cm nagyságú fehérhátú hógalamb (Columba leulétezik, amelyeknek csontvázuk is jelentősen átforconta). Nászrepülése közben a hím szárnyai fütyülő málódott. Ilyenek a karcsú, hosszú nyakú bukógalamhangot adnak, és ez az örök hó határán még a tabok, a házityúkalkatú, rövid szárnyú máltai galamgolt, sziklás magaslatokon is hallható. Télen a mébok, vagy a nagyon hosszú lábú, rendkívül megnyúlt, lyebben fekvő szántókat keresik fel, de éjszakázni golyvás galambok hatalmas begyükkel, amelytől a visszarepülnek a magasabb területekre. Naponta szerencsétlen állat már nem is lát előre. Egyes fajkétszer zajlik le ez a látványos, vertikális irányú tötáknak még a viselkedése is módosult. Egyik-másik megmozgás. A hógalamb elterjedése Afganisztántól bukógalamb — örökletes sajátságok folytán — bukés a Pamírtól Kanszuig ésjünnanig nyúlik. fencet hány a levegőben. Csodálatos teljesítméA hegyek és völgyek közti táplálékszerző utakat nyekre képesek a postagalambok. Repülési („utaismeri a bíborgalamb (Columba arquatrix) is, amely zási") sebességük eléri a 130—150 km-t óránként, Afrikában él, Kameruntól és Etiópiától a Fokföldig. de ezen felül nagy távolságokból, számukra teljesen A Ruwenzori-hegységben 2700—4100 m magasságok idegen tájakról hazatalálnak galambdúcaikba. Számközött a párás erdőkben és fás pusztákon költ. talan jól megfontolt kísérlet sem tudta még most Csaknem állandóan ezeken a hűvös magaslatokon is sem megmagyarázni megnyugtatóan ezt a képessééjszakázik. Időnként naponta a kora hajnali órákban, güket. Bizonyos, hogy ilyen meseszerűen ható teljezúgó hangú szárnycsapásokkal zúdul le a galambhad sítményekre egyes vad madarak is képesek, mint pl. a 2000 m-rel alacsonyabban fekvő, mély szakadékoka viharmadarak, de velük szemben a szirti galamb ba, délután pedig — felhasználva a felszálló meleg eredetileg nem vonuló madár, tehát tőle ilyen tájélégáramlást — csapatosan igyekszik ismét fel a makozódási készség nem lenne várható. Éppen ezen a gasba, de csak sok fáradsággal és közben pihenőket madáron juthatunk ahhoz a fontos tapasztalathoz, is tartva. Ennek az erőteljes alkatú galambnak a háta, hogy az agy és a test olyan teljesítményekre képes, válla és hasa sötétbíborszínű; feje teteje fehéresszüramelyek messze túlhaladják az élet mindennapi köke; nyaka és melle opálos bíborszínű; vállát és melle vetelményeit. Erre legjobb példa az ember, a művéközepét finom fehér gyöngyözöttség díszíti. szet és a technika megalkotója. A házigalambbal A 42 cm hosszúságú örvös galamb (Columba palumvégzett jól átgondolt kísérletek során odáig fejleszbus) könnyen felismerhető nyakoldalainak fehér folttették ennek az egyszerű madárnak az idomítását, járól és a szárnyán keresztülfutó fehér szalagról. hogy különbséget tud tenni 5 és 6 között, noha volTulajdonképpen erdei madár a síkságon és a hegytaképpen nem tud számolni. Tulajdonképpen maségekben egyaránt. Legalábbis Nyugat-Európában a parkok és kertek nyomán benyomult az emberi tegunk sem számoljuk meg a kisebb pontcsoportokat vagy tárgyakat, hanem egy tekintetre felfogjuk lepülésekre, még a nagyvárosokba is. Az utóbbi helyeken erdei életénekóvatosságátteljesen levetette, mennyiségüket. A velencei Szent Márk tér híres galambjai elvadult amikor eleségét keresi, a közutakon tipeg, és még a házigalambok. Moszkvában, Hamburgban, Berlinnagy, forgalmasabb utcák zajában is felneveli fiókáit. A hím „huhuhuu" hangját az utcai fasorok fáiról is ben, a londoni Trafalgar téren, Párizsban, sőt Budahalljuk, és a magas háztetők felett zajlik egyszerű pesten is, és még sok más nagyvárosban akár Eurónászrepülése, amely a szárnyak összeveréséből és lepában, akár Ázsiában vagy Amerikában a házigalamfelé irányuló siklásokból áll. Szegényes fészkét fákra boknak megszámlálhatatlan ezrei élnek. Szabadon vagy bokrokra rakja, a városokban épületekre is. költenek, és fokozatosan visszaütnek a törzsalak Egy ízben olyan fészket találtak, mely szorosan a víz külsejére. Gyakran kellemetlenné válnak, mert a felett, a vízityúk fészkére épült. Az örvös galamb házak falát lepiszkítják ürülékükkel, továbbhurcolcsaknem egész Európában él, azonkívül az Atlaszják az ornithózist, az úgynevezett papagájkórhoz hahegység országaiban, Nyugat-Szibériában, Élő-Ázsiásonló betegséget vagy más, az ember számára gonban, egészen a Himalájáig. Sok helyen megbecsült dot okozó betegségeket. Ezért hadat is üzentek a gavadászott szárnyas. lamboknak, de ennek még sehol sem volt tartós A balkáni gerle (Streptopelia decaocto) őshazája eredménye. Indiában, Nyugat- és Dél-Kínában keresendő. A szirti galambot Közép- és Kelet-Ázsiában a szikA XVI. században valószínűleg emberi segítséggel lagalamb (Columba rupestris) helyettesíti, amelynek jutott el Kisázsiáig. Itt a városokban és falvakban szárnyán fehér csík húzódik keresztül. Tibetben tár-

220

A balkáni gerle (Streptopeí/o decaocto) a Balkán országai felől rohamosan előretörve csaknem egész Európában megtelepedett Örvös galamb (Columba polumbus) etetés közben: a fióka begytejet szopik az öreg madár garatjából

W*.

gondos védelemre talált, ami biztosította nagymérvű elszaporodását. A törökök elterjesztették a Balkán államokban is. Miután a törökök kiürítették Európát, a galambocska védelme is megszűnt. Rövidesen azonban újra érvényre jutott erős szaporodási hajlama, aminek folytán költőterülete kiszélesedett. A balkáni gerle 1912-ben jelent meg Szerbiában, 1930-ban Dél-Magyarországon, 1943-ban Bécsben. Ebben a számára kedvező térségben hamarosan gyakorivá vált, amit követett viharos gyorsaságú előretörése, és ez — hála a nagyszámú és éber megfigyelőknek — pontosan követhető. 1946-ban már német földön költ, 1949-ben Hollandiában, 1951-ben Svédországban, 1955-ben Angliában, 1957-ben Észtországban, 1958-ban Skóciában, 1964-ben elérte Izlandot is, és még be sem látható, hogy hol áll meg ez a rohama. Rajta kívül egyetlen madárfaj diadalmas térhódítása zajlott le szemünk előtt: a pásztorgémé. Senki se tételezte fel, hogy a meleg India törékeny galambja, a balkáni gerle meg tudja vetni lábát a zord északon — és most még a telünkkel is dacol. Természetesen nem vészelik át valamennyien károsodás nélkül a csikorgó hidegeket, de helyhez kötöttségüknek az a nagy előnye, hogy négy-öt fészekaljat is fel tud nevelni egy évben. Berlinben egy pár még januárban is megkísérelte a költést, Budapesten már eredményes is volt az ilyen költés a legnagyobb hideg ellenére. Ekkora életerő mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy a balkáni gerle egyetlen emberöltő folyamán meghódította egész Európát. Egyébként meglehetősen hosszú farkával együtt csupán 28 cm, színezete világosbarnás, s fekete nyakörve van. A Közép-Afrikából és Dél-Arábiából származó kacagó gerlét (Streptopelia roseogrisea) szívesen tartják kalitkában is. Nászhívója és vihogó kacagása más, mint az előző fajé, külsejében azonban annyira hasonló a balkáni gerléhez — kivéve fehér hasát —,

A takaros gerle (Streptopelia turtur) igen óvatos, többnyire csak lágy turbékolásával árulja el magit

&

•

hogy a balkáni gerle első előőrseit gyakran kiszabadult kacagó gerléknek tartották. A takaros, csak rigó nagyságú pálmagerle (Streptopelia senegalensis) nyakának oldala sötét tarka. Elterjedése Afrika és Élő-Ázsia. Közép-Ázsia sok helységében éppen olyan szembetűnő jelenség, mint a Balkánon a balkáni gerle. Szamarkandban mindenfelé hallani a mély „tutuutu" hangját. Tucatjával lepik el az ősi műemlékeket és a televízióantennákat. Az egyik pár még Tamerlan síremlékének félhomályos bolthajtásaiba is befészkelte magát. Áprilistól ritkás erdeinkben és nyílt, parkos területeinken hallhatjuk a gerlénk (Streptopelia turtur) turbékolását, amikor visszatér Észak-Afrikából. Ennek színezete valamivel élénkebb, mint rokonaié. Melle erősen borvörös, rőtesbarna hátát sötét foltok tarkítják, nyakoldalának foltja fehér és fekete sorokból áll. Európában északra a Keleti-tengerig, továbbá Észak-Afrika egy részén, Elő- és KözépÁzsiában van elterjedve. Amerika „gerléje" a gyászos gerle (Zenaida macroura) és rokonai. A 30 cm nagyságú gerle farka hoszszú és papagájszerűen lépcsőzöttebb, mint a mi gerléinké. A tarkóörv helyett fekete pofafoltot visel, különben nagyon hasonlít a balkáni gerléhez. Panaszos hangja és fütyülő szárnyzöreje Észak-Amerika egész területén és a Nagy-Antillákon is hallható. Az Egyesült Államok déli részén éppen úgy, mint az óvilági fajok, beköltözött egynémelyik városba — Kuba kivételével, holott ott is kedvező életlehetőségekre találna a városokban. Megrendítő a vándorgalamb (Ectopistes migratoria = Ectopistes canadensis) sorsa. Ma már csak néhány múzeumban csodálhatjuk meg ezt a szép galambot, amelynek feje szürke, tarkója ércesen csillog, háti oldala szürke, melle pedig rőtes. Még egy évszázaddal ezelőtt ez a hosszú farkú, 43 cm hosszúságú madár Észak-Amerika keleti részében mesésen gyakori volt. Telepeinek egyedszáma még a guanómadarakét is felülmúlta. A prérik közt fekvő bükkösök és tölgyesek tágas sávjain olyan sűrű telepet alkottak, hogy egyes fákon több mint száz fészke is volt. Az erdők 60 km hosszúk és több km szélesek, tehát ilyenben több mint 100 millió vándorgalamb is költhetett! Amikor felmérhetetlen seregeik iramló repüléssel a táplálkozóhelyről beszálltak éjszakázni az erdőbe, a szó szoros értelemben elsötétítették az eget. Egyes vonuló csapatok egyedszáma, amelyek elözönlötték a Mexikói-öböl mentén fekvő országokat, állítólag felbecsülhetetlenek voltak. A faj egész állománya bizonyára több milliárd lehetett. Ilyen pontokon terített asztalt nyitottak a ragadozó emlősöknek és madaraknak. Az indiánok is hasznot húztak ebből a gazdag táplálékforrásból. De mindez

Az ausztráliai gyémántgalambocska (Geopelia cuneata) kedveli a forró homokot, csak a nagy hőségben érzi igazán jól magát

nem befolyásolhatta komolyan a faj összességét. Ez a szomorú „feladat" fehér ember számára volt fenntartva. A „nyugati műveltség hordozói" alaposabban jártak el, mint a megvetett vadak. Az indiánok kenyerének, a bölényeknek a vadászatára különvonatok is mentek, és esztelenül, százával lövöldözték le őket; ugyanígy rendszeres hadjáratokat vezettek az ártatlan, sózottan is ízletes húsú galambok ellen, és amikor már a kifüstölésük, a bunkók, a lőpor és ólom nem hozott elegendő zsákmányt, kartácsból lőttek a galambrajokra. Napjainkban, amikor még a bálnák és a krokodilusok is kapnak védelmet, ilyen mészárlás elképzelhetetlen lenne, csak egy faj szorulna még sok helyen hatékony védelemre: az ember. Bár feltételezik, hogy a vándorgalamb kis csoportokban nem tudna eredményesen szaporodni, a teljes eltűnése mégse magyarázható ezzel. A vadászatot nyilván leállították, amikor az már nem jövedelmezett eleget. Az állomány fennmaradt részét valószínűleg valami járvány tizedelhette meg, talán a newcastle-i baromfivész. Annyi bizonyos, hogy a szabadban utoljára 1907-ben figyelték meg a vándorgalambot; az utolsó egyed hosszú fogva tartás után, 1914-ben pusztult el a cincinnatii állatkertben. Mint kedvelt kalitkamadár került gyakran Euró-

pába a karcsú, 21 cm-es karvalygalambocska (Geopelia striata). Lakott helyek közelében él, ahol a talajon — főleg szántókon — magvakat csipeget. Színezete fekete, barna és fehér harántcsíkos, melle rőtes. Hazája a Maluku-szigetektől Új-Guineáig terjed, de betelepítették Madagaszkárra és sok más déli szigetre is. A Hawaii-szigeteken ma egyike a leggyakoribb madaraknak. Ausztráliát lakja a gyémántgo ló m bocs ka (Geopelia cuneata). Még ha figyelembe vesszük barázdabillegetőszerű farkát, akkor is 18 cm-es hosszúságával tulajdonképpen elég aprócska. Feltűnő színezete nincs, mégis csodálatos állat: gyöngyös szürke színezetű, hátoldalának tollazata olívbarna, szárnyain finom fehér gyöngyös fröcskölés van. Csak meleg, száraz területeken érzi otthonosan magát, mert igen gyorsan átázik a tollazata, ha esik az eső, alig tud repülni. Ilyenkor meredeken függőleges helyzetet vesz fel, hogy az eső a legkisebb felületen érje. Amikor a tengerparton beáll az esős évszak, a gyémántgalambocska eltűnik a szárazulat belseje felé. Hihetetlen melegigényéről Immelmann ezt írja: Amikor árnyékban 45 C fokot ér eí a hőmérséklet, amikor az összes többi madár tátogó csőrrel és széttartott szárnyakkal keresi az utolsó, még elérhető árnyékot, akkor fekszenek a gyémántgalambocskák a tűző Napra, az izzó homokba, fel-

223

A sörényes galamb (Caloenas nicobarica) az Indiai-óceán keleti részén a legkisebb szigeteken is költ

borzolják tollazatúkat, felemelik egyik szárnyukat, hogy a Nap minél jobban érje testüket. Megmértem a homok hőfokát, amin a galambocskák feküdtek, majdnem 70 fokot mutatott a hőmérő. Nem tudom, akad-e más olyan madár a Földön, amely ezt a nagy hőséget nemcsak hogy elviseli, hanem úgy tűnik, csak ilyenkor érzi igazán jól magát; az esős évszak idején láttam, hogy már 30 C fokon a gyémántgalambocskák szánalmasan fagyoskodtak. Ezzel a fajjal szemben a Mexikótól Paraguayig honos fahéjszínű galambocska (Columbigallina talpacoti) szívesen meg is fürdik a vízben. Fürdés közben olyan messzire merészkedik, hogy kénytelen úszni. Ehhez kitűnően ért: farkát felállítja, és magasan ül a vízen. Ilyenkor inkább víztaposóra, mint galambra emlékeztet. A 19 cm-es madár tollazata főleg borvöröses, feje teteje szürke. Közeli rokona a család legkisebb faja, a 16 cm nagyságú, rövid farkú verébgo/ombocska (Columbigallina passerina), amelynek elterjedése a Bermudáktól és az Egyesült Államok déli részétől a Nyugat-indiai-szigeteken át Brazíliáig terjed. Nyílt terepen lehet látni sürgölődve tipegni ezt a szürkésbarna galambocskát, amelynek vállait és mellét sötét cseppfoltok tarkítják. A rozsdabarna evezők jól szembetűnnek, amikor halk berregéssel

224

felrepül az ember elől, hogy a legközelebbi bokor] mögött már eltűnjön a szem elől. Magas fákra úgyszólván sohasem száll. Fészkét is alacsonyan építi ] bokrokra, sőt még a földre is. Többnyire évente' négyszer költ, gyakran ugyanabban a fészekben, kétkét tojáson, így lehetséges, hogy ez a kis termetű, nem jól repülő madár csaknem mindenfelé még ma is gyakori. Állatkertekben a látogató többnyire a csinos csillagos galambbal (Gallicolumba luzonica) találkozhat, amelynek hazája a Fülöp-szigetek sűrű erdőségei, ahol a 30 cm nagyságú, hosszú csüdű galamb főként a talajon tartózkodik. Az egyes szigetek madarai igen változó küisejűek, ezért gyakran mint külön fajokat emlegetik őket. A Luzon szigetén élő alak háta fényeszöld, más fényirány mellett világos ibolyaszínű. Gesztenyebarna szárnyának hajlata és egyes harántsávok világos kékesszürkék. Fehér testaljának piros mellfoltja a közepén még sötétebb árnyalatú, amely valóban úgy tűnik, mintha friss tőrszúrásból vérezne — innen nyerte találó német nevét (Dolchstichtaube). Dürgése közben foltját még szélesebbre tárja. A Nicobar-szigetek, a Salamon-szigetek és a Palauszigetek között fekvő, megszámlálhatatlan kis és apró szigetecskéken honos a 35 cm testnagyságú, főként sötétzöld csillogású sörényes galamb (Caloenas nicobarica). jól repül, és ezért kóborló repülése során messze a tenger fölé is kimerészkedik. Csőre tövén kis bibircses dudor ül. Különleges ékessége azonban a nyaka oldaláról lelógó sörénye, amely keskeny és hosszú tollakból áll. Napközben fákon gubbaszt, mint valami keselyű, s így is alszik. Csak alkonyatkor repül táplálékát megkeresni az erdő talajára. Eközben rövid fehér farka jelként szolgál fajtársai számára. A sörényes galamb szemei igen nagyok, alkalmazkodtak az alkonyat! életmódhoz. A legnagyobb testű galambok az Új-Guineán és a vele szomszédos szigeteken élő három koronásgalambfaj. Nehéz, súlyos testű madarak. Színük csodálatos kék. Fejük búbját pompás korona díszíti. A sűrű, nyirkos erdőségek talaján élnek, alacsony ágakon éjszakáznak, fákon fészkelnek. Fiókájuk négy hét után kel ki a tojásból. A hím nappal, a tojó éjjel kotlik. A fiókát még további nyolc héten keresztül etetik, sőt még azután is, hogy a fészkét már régen elhagyta. A sziget északi részét a legyezős koronásgalamb (Goura victoria) foglalja el, amelynek melle rőtesbarna, legyezőtollainak csúcsa olyan, mintha pettyes lenne. Repülését hangos zörej kíséri, eközben előtűnnek szárnyának fehér és rőtesbarna szalagjai. Új-Guinea északnyugati részén és az előtte fekvő szigeteken él a nem kevésbé pompás koronásgalamb (Goura cristata). Finom, foszlott, legyező-

szerű a koronája, pettyezés nélkül, melle kék, háta eleje mély ibolyaszínű. A Samoa-szigetcsoport két távoli szigetén Upolués Sawaii-szigeteken él a sajátságos fogasgalamb (Didunculus strigirostris). Erdei madár, hossza 33 cm. Csőre mintha megnyúlt papagájcsőr lenne, amelyet ugyanúgy használ kemény magvak megőrlésére, mint a papagáj. A húsos gyümölcsöket alsó csőrkávája csúcsán ülő szarufoggal darabolja szét, gyakran mint a papagáj: lába közt tartva. A fogasgalamb sokat tartózkodik a földön. Erre mutatnak igen fe>kerekített szárnyai is, amelyek zöreje messze elhallik. Pihenésre és költésre azonban fákat keres fel. Állítólag ez régen másképpen volt, amikor még a szigetet nem nyugtalanították a macskák. A fogasgalamb hasa sötétzöldesbarna, háta, szárnya és farka telt gesztenyebarna, tollazatának többi része pedig acélkékeszöld csillogású.

Dodófélék családja — Raphidae Messze kinn az Indiai-óceánban, Madagaszkártól több száz mérföldre keletre fekszik a Maszkarénák (Mascarenhas-szk) szigetcsoportja. Egyetlen emlősállat sem találta meg a hozzájuk vezető utat. Egyetlen ember sem élt az erdős szigeteken, amikor 1505-ben egy portugál hajós lépett a szigetekre. Ettől kezdve

a Kelet-India felé hajózok horgonyt vetettek a szigetek mellett, ahol a madarak bőséges zsákmányt ígértek, miután a szigeteken nem ismerték az embertől való félelmet. A hajósokkal együtt partra vetődtek a falánk patkányok is, amelyek elszaporodásának semmiféle ragadozó sem vetett itt gátat. 1598-ban a hollandok fegyenctelepet létesítettek a szigeteken. A fegyencekkel együtt disznók is kerültek az erdőkbe. Amidőn a XVIII. században az erdők a nagy erdőtüzek és a fejsze áldozatává lettek, hogy helyettük tea- és cukornádültetvényeket telepítsenek, sok erdei madár sorsa végleg megpecsételődött. Nem kevesebb, mint 24 madárfaj esett áldozatául e szigeteken az embernek és a behurcolt állatoknak. Először is eltűnt a dodó vagy dronte, e nagy testű, röpképtelen madár, amelynek súlyos testén szinte nevetségesnek tűntek a szárnycsökevények. Mivel elég rövid, vaskos lábait sem tudta gyors menekülésre felhasználni, nem is kínálkozhatott volna alkalmasabb zsákmány, mint a dodók. Megsemmisítésüket siettették a patkányok és a disznók, amelyek könnyen hozzáférhető fészkeiket feldúlták és kifosztották. Nem csoda tehát, hogy a dodó (Raphus cucullatus = Didus ineptus) már 1700-ban kipusztult. Hogy milyen is volt ez a madár, arról már csak sok csontmaradványon kívül néhány festmény tanúskodik, amelyeket Európában és Indiában fogságban tartott példányokról festettek, természetesen nem

A vörösmellű koronásgalamb (Goura scheepmakeri) képviseli mindkét rokonát Új-Guinea déli részén

m i n d i g megbízhatóan. A különleges madár túl sok fantáziának engedett teret. Gondos ellenőrzés után az ábrázolások és a régi leírások alapján mégis képet alkothattunk arról, hogy a dodó kb. 80 cm hosszú és 60 cm magas madár volt, magas, durva, hegyén kampósan begörbült csőre, otromba teste, farka alatt zsírpárna volt; szárnyai világosak, pofái csupaszok, különben barnás színezetű volt, tollazata pelyhes pihetollakból állott. Sötét fejét kis sárgás vagy fehér szemek élénkítették. A madaras könyvekben a dodót többnyire háta alsó részén borzas strucctollszerű dísszel ábrázolják. Ez azonban csak a művészek túlhajtott képzeletében született meg, mert a valóságban mindössze néhány laza faroktoll kunkorodik lefelé.

A dodó, tudomásunk szerint, csupán Mauritius szigetén élt, egyik további faj Réunion szigetén, de erről alig tudunk valamit. A csaknem 700 km-re Mauritiustól keletre fekvő Rodriguez-sziget volt a hazája a remete galambnak (Pezophaps solitaria). Megbízható híradások nincsenek róla. A megmaradt csontok azt bizonyítják, hogy nagyobb testű és hoszszabb csüdű volt, mint a dodó. Csőre rövidebb és nem olyan erős kampójú. Megszokás dolga már, hogy a dodót és legközelebbi rokonait galambnak tekintsük. Még nincs teljesen bizonyítva, hogy néhány félreismerhetetlen közös vonásuk vajon ezt igazolja-e? Ezért munkánkban inkább a megszokást, mint a meggyőződést követtük.

Papagáj alkatúak rendje — Psittaciformes Papagájfélék családja — Psittacidae Földrészünkről már réges-régen eltűntek a papagájok, s noha a távoli világok szülöttei, a legközismertebb madarak közé tartoznak. Ki ismeri a szürke begyet, az erdei pityert vagy a havasi partfutót, amelyek nagy elterjedtségűek, sőt hazánkban is gyakori madarak. Ellenben azt, hogy mi a kakadu, a papagáj vagy az ara, szinte mindenki tudja, nem is beszélve a hullámos papagájról. Gondolattársítás folytán a papagájokról szinte törvényszerűen jut eszünkbe a trópusok színpompája, az éles rikácsolás és a csodálatra méltó beszédkészség. Természetesen ezek az elképzelések nem minden esetben találók. Bár a papagájon megtalálunk a fehértől a feketéig minden árnyalatot, a pirostól az ibolyáig, a szivárvány minden színét, mégis leggyakoribb a zöld és annak változatai; ezek a színek széles foltokban a legtarkább mintázatba folynak össze, de akadnak igen szerény színű fajok is. Mellesleg nem minden papagáj a trópusok meleg tájain él. Egyesek felmerészkednek még a hideg magashegységek közé is, a hó és jég szomszédságába. A papagájok közül sok fajnak a torka lágy, dallamos hangok adására is alkalmas. Igazi beszédre természetesen még a legjobban megtanított papagáj sem képes. Azon csodálkozhatunk igazán, hogy több adottságuk mennyire összhangban áll egymással, és ennek folytán milyen képességeik alakulhattak ki. Ilyen összhatás még egyes varjúféléken, seregélyeken sem ennyire tökéletes. Ilyen adottságok a finom hallás, a jó emlékezőtehetség, a kifejezett utánzóképesség, és a sokféleképpen változtatható hangadási készség. Ezekhez társul még egyes esetekben az is, hogy a madár meghatározott külső

226

hatással összefüggésbe hozza az utánzott ha igok sorozatát. Ezek után sok ember szinte eski di i is merne, hogy a tollas beszédművész „tu^'ja is, miről beszél". A papagájok a legkedveltebb kalií'camadaraknak számítanak. A jakokat, amazon; ipagájokat, a legkülönbözőbb kis termetű papagájokat különös előszeretettel gondozzák. A hullámos papagáj már kimondottan háziállat számba mehetne, hiszen milliószámra tenyésztik is. Négy évtizeddel ezelőtt jelentősen csökkent az irántuk való érdeklődés, amikor köztudomásúvá vált az embert is megtámadó „papagájkór". A fertőzéstől való félelmükben sokan túl is adtak ezután az éveken át nagy szeretettel gondozott ápoltjaikon. Egyes államok be is tiltották a papagájok bevitelét. A betegség erős nátha vagy tüdőgyulladás jeleit mutatja, a legsúlyosabb esetekben halálos kimenetelű is lehet. Mai gyógyszereinkkel könnyen leküzdhető — ti. amennyiben helyesen ismerik fel azt. Nagyon hasonló kórokozók — vírusokról lévén szó — előfordulnak más vadon élő madarakban és háziszárnyasokban is. Ezért újabban az ilyen megbetegedéseket nem „pszittakózisnak" (papagájkórnak), hanem „ornithózisnak" (madárkórnak) szokták nevezni. A fertőzést továbbhurcolhatják az elvadult házigalambok, egyes viharmadarak, a díszpintyek, a sirályok, sőt még a házimacskák is. A papagájok változatosságuk ellenére is jól körülhatárolható madárcsoportot alkotnak, testalkatuk és életmódjuk alapvonásai ritkán tapasztalható módon egységesek. Annál nehezebb természetesen valamit mondani rokonsági kapcsolataikról, hiszen elődjeik valószínűleg sok évmillióval ezelőtt váltak le a törzsfának ugyanarról az oldaláról, amelyről bizo-

nyara a galambok és a kakukkok is származnak. Erről azonban pontos ismereteink nincsenek. A sarki tájak, az északi félteke mérsékelt égöve és — sajátságos módon — Afrika legdélibb részei kivételével a papagájok az összes földrészt lakják. Ezen a területen kb. 320 fajra és kereken 750 alfajra tagolódnak. Valamennyiük rövid nyakú és eléggé rövid lábú is. Farkuk hosszúsága igen eltérő. Testméretük 9 cm és 1 m között ingadozik. Külső lábujjaik hátrafelé irányulnak, és — az egész fiatal fiókák kivételével — nemritkán vetélhetők is. A legtöbb papagáj egyik lábával jól tartja táplálékát, sőt lábával csőréhez is viheti, ami a madarak közt szokatlan evési mód. A papagájok kizárólag növényi táplálékon élnek, különösen gyümölccsel,dióval,durva magvakkal táplálkoznak. Valószínűleg ez volt az őspapagájok elesége is, másképp nem képzelhető el, hogyan alakulhatott volna ki a papagájok közismert csőralakja. A magvakat ugyanis nem a gyomor készíti elő elsőnek az emésztéshez, hanem már a csőr feltöri, szétzúzza és szétforgácsolja. A csőr alsó kávájára kampósan ráboruló felső kávát az orrnyílások mögötti ízület segítségével a koponya irányába mozgatni is tudják. A csőrkampójuk belső oldalán kemény reszelőlécek futnak, és ezekre szorítja a húsos nyelv és a durva, tompa alsó káva a magvakat. A papagájok csőrük alsó káváját előre és hátra, rendszerint oldalvast is tudják ide-oda mozgatni. A nagyobb testű fajok csőre olyan tökéletes berendezés, amely még olyan kemény gyümölcsök feltörését is lehetővé teszi, amelyeket mi csak kalapáccsal tudnánk felnyitni. Ehhez a munkához azonban kellő erőkifejtésre is szükség van, amit a durva csőr és a hozzá csatlakozó izomnyalábok el tudnak végezni. Ezzel egyidejűleg a koponyának is nagyobbodnia kellett. Ezért tűnnek a papagájok olyan nagy fejűeknek. A papagájok lábai és csőrük egyéb működésekre is képesek, amelyekkel egymás munkáját egészítik ki. Mert míg lábukat evéskor úgy használják, mintha kezük lenne, addig sok faj az ágak közt mászkálva csőrével is kapaszkodik. Belevágják csőrüket a fa kérgébe, és azzal húzódzkodnak felfelé. A legtöbb papagáj a fákon otthonos, de nem ugrálnak ágról ágra, mint más, fán élő madarak, hanem repülve, futva, tornázva és kúszva mozognak. Egyes óvilági sztyeppelakó megszokta, hogy a talajon fusson, mások a földön is fészkelnek, de csaknem valamennyi toyábbi faj fák, termeszdombok, sziklák vagy lejtők odúit és lyukait használja fel költésre, s azokban igazi fészket nem készít. Ezzel szemben az egyik faj, a barátpapagáj nagy társas fészket épít. A fiókák többnyire csupaszon bújnak ki a fehér tojásokból, s mindkét szülő gondoskodik róluk.

Sok papagájfaj nagy, lármás csapatokba tömörül. Ez, valamint tarka színezetük — amely a madárvilágban egyedül csak a papagájok tollában előforduló festékanyagoktól származik — igen feltűnővé teszi őket. Védelmükre szolgál éberségük, és — legalábbis a mi ínyünk számára — húsuk rossz íze. Ennek ellenére egyes fajok kipusztultak, másokat a kipusztulás veszélye fenyeget. Ami alak- és színgazdagságukat illeti, reménytelen vállalkozásnak tűnik, hogy kellő válogatásban mutassuk be a papagájokat. Alig sorolhatunk fel több fajt, mint amennyinek életmódja elüt egymástól, és így szabhatunk határt tarka sokaságuk tárgyalásának. Emiatt még néhány színpompás és közismert faj ismertetéséről is le kell mondanunk. A legtarkább és legismertebb papagájok közé tartoznak az ararák; bizonyára minden állatkert legalább egy fajt bemutat közülük. Egyúttal a hosszú farkú, közép- és dél-amerikai fajok csoportjából kerülnek ki a rend legtermetesebb képviselői is. Ilyen például a remek, hátán kék, testalján aranysárga ararauna (Ara ararauna). Torka fekete, feje teteje zöld. Fekete csíkokkal mintás, csupasz fehér pofái izgalmában kipirosodnak. Bemutathatjuk még az arakongót (Ara macao), amelyeknek szárnyán, farcsíkján és faroktövén ultramarinkék tollak is vannak, vállán pedig sárga orv húzódik. Testmérete az előző fajéval azonos: 80 cm. jelentősen kisebb a zöldes katona arára (Ara militaris), amely mint az előbbi faj, Mexikóig nyomult fel. Az arakanga megfelelő testrészei szintén kékek, homloka piros. Csak jó fél méter hosszúságot ér el a kubai háromszínű arára (Ara tricolor), amelyet mint a nemzetség utolsó nyugat-indiai képviselőjét, már a múlt században kiirtották. Példányai csak néhány múzeumban találhatók. Színezete élénkpiros, tarkója sárgászöld, farcsíkja és evezői kékek. A jámbor madár könnyű zsákmánya volt a vadászoknak. Fiókáit még kirepülésük előtt fogták össze, egyszerűen úgy, hogy az odújukat rejtő pálmafát kivágták. Az állatkertek látogatói gyakran találkozhatnak a csodálatos kobaltkék, ultramarin hátszínű jácintkék araráva\ (Anodorhynchus hyacinthinus). Az összes papagáj között ez a faj a leghoszszabb. Mint a többi ararának hosszú, lépcsőzetes farka van, pofái azonban tollasak, kivéve a sárga szemgyűrűjét és a csőr alsó kávája körüli sárga csíkot. Közép- és Kelet-Brazíliában él. Kis termetű ararákra hasonlítanak az amerikai ékfarkú papagájok, de pofáik tollasak. A legtöbb faj színezete főként zöld, míg a 38 cm-es aranypapagáj (Aratinga guarouba) tollazata aranyossárga, kivéve zöld evezőit. Hazája Észak-Brazília. A valamivel nagyobb termetű chilei hosszúcsőrű papagáj (Enicognathus leptorhynchus) csőrének felső kávája keskeny

227

és megnyúlt, ami összhangban áll különös életmódjával. A talajból ás ki magokat és gyökereket. Eze'ken kívül gyümölcsöket és mezei termékeket is fogyaszt. A madár színe zöld, farka halványpiros. Jelentősen kisebb és rövid csőrű a bizalmas smaragd papagáj (Microsittace ferruginea); színezete az előbbiéhez teljesen hasonló. A chilei Andokban él a Tűzföldig. A vidék éghajlata elég zord, de annyira megfelel számára, hogy az erdőkben és a parkokban egyaránt gyakori madárnak számít. Úgy látszik, át is telel hazájában. A vándorgalamb sorsához hasonló végzet érte utol a csinos karolinai papagájt (Conuropsis carolinensis), az egyetlen papagájfajt, amely napjainkban élt Észak-Amerikában, mégpedig az Egyesült Államok keleti részén. A 32 cm hosszúságú, világos zöldessárga fejű, csőre körül piros színezetű papagáj lomberdők faodvaiban költött. Mindenféle magvakkal táplálkozott, de amikor a fehér telepesek nagy kiterjedésű búzatáblákat vetettek be, ezt a kényelmes táplálékforrást használta fel. Ezt azonban rossz néven vették tőle, s a farmerek elkeseredett háborút indítottak megsemmisítésére, mely csak akkor fejeződött be, amikor 60 évvel ezelőtt az utolsó példány is elpusztult. Nem volt nehéz kiirtani. A társas életmódot folytató madarak sűrű csapatokban jártak, és mint a seregélyek, egyszerre tudtak kanyarodni. A szigorú helyhűség öröklött merev szabályának engedelmeskedve, félelem nélkül ugyanarra a pontra tértek vissza, ahol már egyszer a puskapor és ólom megtizedelte őket. Bolíviától Argentínáig honos a zöld színezetű és szürke fejtetőjű aymara papagáj (Amoropsittaca aymaraj. Megfigyelték, amint agyagfalba két méter hosszú járatot és tágas kamrát ásott. A papagáj 20 cm nagyságú, így ez az erőkifejtés bámulatra méltó teljesítmény. Csőre bár rövid és vastag, de erre a m u n kára éppolyan kevéssé alkalmas, mint a lába. Szabadon álló fészket fára az ugyanazon a területen élő papagájok közül csupán a remete papagáj (Myiopsitta monachus) épít. E fajban az építési ösztön különösen magas fokot ért el. Több pár — néha tucatnyi is — társu l, és fákon gal lyakból, tövises ágakból méteres nagyságú halmazt hordanak össze. Ebben költőkamrák vannak, amelyekhez alulról vagy oldalról vezetnek járatok. Ezek a feltűnő építmények rendszerint mocsaras vidéken találhatók, de gyakran emberi települések közelében is. Ilyen helyeken nem fogadják m i n d i g szívesen őket, mert gyakorta egyetlen fán több társas fészek is épül, és a sok hangoskodó madár lármája zavaró. Az indiánok a fiatal papagájok húsát is szeretik, és úgy szerzik meg őket, hogy az ágcsomókat egyszerűen felgyújtják. Az építmények albérlői néha a fütyülőlúdak és az oposszumok.

228

Allatkertjeinkbe rendszeresen szállítják Brazíliából az élénk kék színű jácintkék ararát (Anodorhynchus hyacinthinus)

Egyes állatkertek a remete papagájokat félvadon tartják. Ezek néha még a költést is megkísérlik. A remete papagáj háta zöld, testalja szürke, világos hullámos harántcsíkokkal, szárnyai sötétkékek; testmérete 30 cm. Csak veréb nagyságú, de rövid farkú a zöld verébpapagáj (Forpus passerinus), amely Dél-Amerikában le egészen Argentínáig költ. A párok szorosan öszszetartanak, de a fényes kék szárnyú és farcsíkú hím mégsem vesz részt az ivadékgondozásban. Párzáskor a hím nem száll a tojó hátára, ahogyan a papagájoknál általában szokás, hanem egyik lábát teszi csak a nőstényre, míg a másikkal továbbra is megkapasz-

kodik az ágban. A madárpárok egymást követően cserélik szerepüket. Költéskor faodúkat és a fazekasmadár fészkeit használják fel, gyakran termeszépítményekbe saját maga ás üreget magának. Minden állatkertlátogató ember ismeri az amazonpapagájokat, amelyek nagysága 25—47 cm között ingadozik. Nehézséget jelent a 26 fajuk megkülönböztetése. Csaknem valamennyi zöld színű, és főleg a fején és szárnyán vörös, sárga, fehér, kék, fekete vagy barna bélyegeket is hord, amelyek annyira változók, hogy megzavarhatják a szemlélőt. Az olyan nevek, mint piroshomlokú, kékfejű, aranyosfejű vagy kékszakállú amazonpapagájok — ezekre a színekre utalnak. A nemzetség a Nyugat-indiai-szigeteken, Közép- és Dél-Amerikában honos. Az európai állatkereskedelem gyakran kap Brazíliától kékhomlokú amazonpapagájokat (Amazona oest/vo; 44. színes kép). Sárga pofáitól a fej kék előrésze élesen elüt. A sárgafejű amazonpapagáj (Amazona ochrocephala) nagysága 40 cm, színe világoszöld, s egész feje világossárga. A faj Mexikótól Peruig és az Amazonasig honos; egyes alfajai fejének színezetébe más színek is vegyülnek. A tarka király amazonpapagáj (Amazona guildingii) csak a Kis-Antillák St. Vincent szigetének hegyi erdőségeiben található meg. A nemzetség általános formái közül nagyon kiütközik; a fiatal madarak színezete még teljesen zöld, később a zöld szín már csak kevés testrészen van meg. Feje teteje, szárnytükre és farkának hegye sárga, szárnyának egy mezőnye és a farok töve aranyosbarna, pofái világoskékek, háta gesztenyebarna, a farkán egy szalag ibolyakék, míg testalja zöldes olívbarna. Bármilyen sokrétű is a papagájok színpompája, dísztollaik csak ritkán akadnak. Ez alól kivételek a kakaduk és a 35 cm hosszúságú, zöldhátú galléros papagáj (Deroptyus accipitrinus), amely Venezuelában és Amazonasban él. Feje barna fehér csíkozással, testalja vörös tollainak szegélye kék. Hasonló a tarkó és nyakoldal nagy, széles díszítő tollainak színezete; ezek hátrafelé nyúló legyezőt alkotnak, amelylyel a madár élénken tud „legyezgetni". Szívesen tartják kalitkában tanulékonysága miatt a szürke papagájt vagy j'ókót (Ps/ttocus erithacus). Színezete világosszürke, a szeme körüli csupasz rész fehér, farka piros, 35 cm hosszú, és alakja az amazonpapagájokéra emlékeztet. Hazája Közép-Afrika erdőségei — Guinea, Angola és a Victoria-tó között. Költési ideje az esős évszakra esik, azon túl a jakok nagy csapatokba tömörülnek. Éjszakázó fáikat tömegesen lepik el, ahonnan alkonyatkor és hajnalban krákogó, fütyülő és jódlizó zsivaj hallatszik. Még sohasem észlelte senki, hogy a szabadban hangokat utánzott volna, de jó ápolás mellett a szürke papagájok megtanulnak 60 különböző szót vagy monda-

tot is. Ebben elképesztő teljesítményekre képesek, miként a híres német viselkedéstani kutató, Ottó Koeh/er professzor magas kort megért példánya. Az ő közlései alapján írhatta Konrád Lorenz: „Tökéletes pontossággal mondta a jó reggelt és a jó estét, s ha a vendég felállt, hogy elbúcsúzzon, mély sörös hangon, nagy jóindulattal »no viszontlátásrá«-t mondott... " Lorenz így folytatja: »Az ismert berlini ornithológusnak, von Lucanusnak is volt szürke papagája, amely híressé vált jó emlékezetéről. Lucanus más madarak között tartott egy szelíd bubosbankát, amelynek »Höpfchen« nevet adott. A jól »beszélő« papagáj hamar elsajátította ezt a szót. Sajnos, a búbosbankák a fogságban rövid életűek, ellenben a szürke papagáj hosszú életű. „Höpfchen" rövidesen befejezte földi pályafutását, és úgy látszott, hogy a papagáj elfeledte a nevét, sohasem mondta ki többé, írd és mondd, kilenc év múlva Lucanus ismét kapott búbosbankát, és amikor a papagáj először megpillantotta, rögtön »Höpfchen... Höpfchen... «-t kiáltott, és ezt gyakorta ismételte."

Tökéletes beszédművészként értékelik az afrikai szürke jakot (Psittacus erithacus)

229

Nagyméretű agyvelő nélkül ilyen teljesítmény elképzelhetetlen, de hogy a szabadban miért van erre szüksége a szürke papagájnak, azt nem tudjuk. Fogságban 50 éves kort is megér. Még hosszabb életű a teljesen barnásfekete nagy vázapapagáj (Coracopsis vasa), amely Madagaszkáron él. Ez is megtanul beszélni, de ritkán kerül kereskedelmi forgalomba. Magas fákon él, fészkét faodúkba építi. Az 50 cm-es nagy vázapapagáj szívesen eszik rizst, kukoricát és gyümölcsöket, így alkalmilag kártevő. 97 évig a szé/esforkú papagáj (Lorius roratus) két ivarhoz tartozó példányait más-más fajnak tartották. A tévedés természetesen megbocsátható, ha az élénkzöld, testoldalán piros hímet összehasonlítjuk a piros tojóval. Ennek a pompás 40 cm testméretű madárnak hazája a Maluku-szigetektől Ausztrália északi részéig és a Salamon-szigetekig terjed. A szigetek ezen tágas birodalmában a tojók nem mindenütt egyformák: a Sumba-szigeten élő alfaj tojója csaknem teljesen fényes skarlátszínű, Új-Guinea Geelvink-öblében fekvő két kisebb szigeten a tojók háta telt indiaivörös, testalja mély ibolyakék. Mindkét ivar közös bélyege az evezők kék színe. Minthogy nagyon kedveli az érésben levő kukoricát, ezért egyes vidékeken a szélesfarkú papagájt nagyon irtják, de különben is szívesen vadásznak rá, húsát is fogyasztják. Másutt megfigyelték, amint tarogumókat ásott ki a földből. Celebesz (Sulawesi) és néhány szomszédos sziget magas fekvésű területein honos a szép világoszöld szalagos zószJósforkú papagáj (Prioniturus platurus). Ügyesen tudja kihasználni védőszínezetét: veszély esetén elnémul és mozdulatlanul megmerevedik. Ha már türelmetlen, hirtelen rettenes rikácsolással, sebesen eliramlik. A hím háta galambkék, elöl sáfránysárga szalagja, tarkóján finom levendulakék piros foltja van. Farka vége sötétkék; a két középső kormánytoll teljesen zöld, csupasz hegyben nyúlik ki a farokból, amelynek csúcsán kis, sötét zászlócska díszlik. Az egyszínű zöld tojónak hasonló a tolldísze. 26 cm-es testmérete ellenére igen erőteljes papagáj. Nem szelídíthető meg egykönnyen a csinos, zöld örvös papagáj (Psittacula krómén), mégis kedvelt kalitkamadár, bár az ára sem csekély. Hossza 42 cm, farka hosszú és hegyes. Csőre piros, nyakörve rózsáspiros, torka fekete. Élettere a síksági erdőkön kívül a fás faluszélek is. Újabban veszélyt jelentenek számára a magas feszültségű vezetékek, amikor szokott módon lábaival és csőrével kapaszkodva egyszerre két vezetékhez ér. Hazája mint papagájnak igen széles: Szenegáltól és Eritreától, Észak-Indiától Hong Kongig terjed; valaha Mauritius szigetén is élt. A nemes papagájok további tizenegy faja mind DélÁzsiában honos. Köztük az előbbihez hasonló, de nagyobb termetű, a vállain bíborpiros Sándor papa-

230

gáj (Psittacula eupatria); nevét Nagy Sándornak köszönheti, mivel már az ő idejében is ismerték Görögországban. Rómában állítólag többet fizettek ezért a papagájért, mint egy rabszolgáért! Elterjedésének déli határa Ceylon és Kambodzsa. A parttól távol eső Seychelles-szigeteken kipusztult. Két faj északon a Himalája hideg fennsíkjaira is felhatol. A 46 cm hosszúságú fenyőpapagáj (Psittacula derbyana; 46. színes kép) Délnyugat-Kína felől a folyók melegebb klímájú völgyeit követve felmerészkedett a rododendronbozótba és a 3000 m-en felüli száraz fenyvesekbe Tibet magasan fekvő részein. Ott magvakkal, rügyekkel és bogyókkal táplálkozik. Csaknem araraszerű, durva csőrével megbirkózik nagy és kemény eleséggel is. A sokkal kisebb termetű pelyhesfejű papagáj (Psittacula cyanocephala) Elő- és Hátsó-Indiában él; feje piros, tarkója felé világoskékes árnyaltságú. Ezt is szívesen tartják kalitkában. Az angol szobamadár-kedvelők „love-bird"-nek, szerelmes madárnak hívják a törpepapagájokat, amelyeknek a német neve („Unzertrennlich") is a párok egymáshoz való ragaszkodására utal. Való igaz, hogy a párok szorosan összetartanak, egymással gyengédek, míg csapatuk többi tagjaival — és természetesen néha más madarakkal szemben is — készek a veszekedésre. Az alig veréb nagyságú törpepapagájok kedvelt kalitkamadarak. Nyolc vagy kilenc fajuk megoszlik egész Afrikában a Szaharától délre és keletre, valamint Madagaszkáron olyan tökéletesen, mintha földrajzi alfajok lennének, bár külsejük teljesen más. Ellenben sehol sem tapasztalható keveredésük, még ott sem, ahol a költési területüket csak néhány mérföld választja el egymástól. Fogságban néhány faj könnyen keresztezhető egymással. A szabadban a faj tisztaságát hathatós akadályok őrzik meg. Ez mutatja, hogy inkább fajokról beszélhetünk, mint alfajokról. Angola és az Orange folyó közötti száraz vidékeket lakja a rózsás törpepapagáj (Agapornis roseicollis). Testmérete 17 cm, színezete — mint az összes többi fajé — zöld, feje tarka, farcsíkja világoskék fényű, feje eleje és torka finom rózsáspiros. Fészekalját sziklarepedésekben neveli fel, gyakran felhasználja költésre a telepes verebek társas fészkeit, néha költ házak eresze alatt is. A tojó egymagában költ, de közben a hím eteti. Egyes vidékeken a rózsás törpepapagáj egérevésre specializálódott, különben mint rokonai is, túlnyomóan magvakat fogyaszt. Hasonló színű a narancsfejű törpepapagáj (Agapornis puliaris), amelynek előfordulási területe Guineától Ugandáig és Angoláig terjed, azonban ennek a fajnak a homloka és a torka narancsszínű, szárnyának alja pedig szénfekete. A termeszek építményeihez ragaszkodik, és azokban ás odút magának. A feketefejű törpe-

papagájt (Agapornis personata) piros csőr, fekete fej, csupasz szem körüli gyűrű, széles sárga, a mellen túlterjedő nyakörv jellemez. Hazája Kelet-Tanzánia. Kalitkában ugyanolyan szívesen tartják, akár Fischer törpepapagáját (Agapornis fischeri), amelyet a szobamadár-kedvelők egyszerűen csak fisc/ierinek szoktak hívni. Ennek torka és pofái narancsvörösek, fejének háti része sárgászöld, begye és nyakának oldala sötétsárga, csőre sötétvörös, farcsíkja sötétkék. Költési területe valamivel északabbra fekszik, és eléri a Viktória-tavat. Amilyen könnyen keresztezhető fogságban akétteljesen különböző külsejű törpepapagáj, sőt termékeny utódok is származnak kereszteződésükből, hazájukban annál szigorúbban különülnek el egymástól. Egyes fajok kibélelik odújukat, mások szabályos golyó alakú fészket építenek benne. Amint a madarak általában, úgy a feketefejű és a Fischer törpepapagája a fészekanyagot — levelekről, fakéregről lecsípett darabkákat — csőrében hordja odújába, míg más fajok furcsa módon tollazatúkban, főként farcsíktollaik között hordják fészkükbe. A repülés közben kefeszerű tollsugarak szolgálnak tapadásukra és biztos tartásukra. A két faj kereszteződéséből származó utódok képtelenek fészket rakni. Bár a fészekanyagot bedugják tollaik közé, de közben csőrükből sem eresztik ki. Az ebből eredő nehézségeket nem tudják megoldani. Szép bizonyíték ez a viselkedés különben arra, hogy a kevésbé megfogható bélyegek, mint bizonyos viselkedési módok is átörökíthetők az utódokra. A madárvilágban a most tárgyalandó papagájon kívül csak az egérmadarak szokása, hogy alvás közben az ágakról, denevérek módjára, fejjel lefelé csüngenek. így pihen a denevérpapagájok tíz faja. Testméretük megfelel a cinegének, színezetük zöld, hazájuk Bombaytól a Himalája keleti részéig és a Bismarck-félszigetig terjed. Fészekanyagukat ezek is tollaik között hordják. 13 cm hosszúságot ér el a kékfejű denevérpapagáj (Loriculus galgula), amelynek hazája a Maluku-szigetek, Szumátráig. Kis csapatokban látogat a falvak kertjeibe, ahol gyümölcsökkel, fák nedvével, nektárral és virágporral laknak jól. Apró barátainkat nehéz felfedezni az erdőben. Zöld környezetükben még tarka bélyegeik sem teszik őket feltűnővé: a skarlátpiros torok és farcsík, a hát sárga színe, fejtetőjük sötétkék színe sem. A lapos farkú papagájok hazája Ausztrália, ÚjZéland és néhány keletebbre fekvő szigetcsoport. Farkuk hossza kb. 30 cm, kis és középtermetű fajuk nyílt sztyeppeszerű vidékek lakója. Szorosabb értelemben e néven a 32 cm-es rozellapapagájt (Platycercus eximius) értjük, amely Ausztrália déli részén s Tasmaniában él, valamint öt rokon faját. Hazájában

a rozellapapagáj szemmel láthatóan elszaporodott, mivel minden óvatossága ellenére is az emberi települések közelségét keresi. Jól szaporodik mezőgazdasági táblákon, rendezett területeken még a parkokban is. A gabonatáblákat és a gyümölcsöket megdézsmálja, másfelől azonban gyommagvakat és kártékony rovarokat pusztít. A fában szegény birkalegelőkön néha az állatok kikötésére szolgáló odvas karókban fészkel. Európában kedvelt kalitkamadár, mert jól állja a hideget, és könnyen tenyészthető. Feje, melle és farkának alja piros, pofái fehérek, hasa zöldessárga, vállai feketék, szárnyfedői kékek, hátának fekete tollai sárgászöld szegélyűek. A belső Ausztrália száraz területein élő P. e. ceciliae alfajon a fekete foltok nincsenek meg, ennek következtében dolmánya tiszta sárga, mint a testalja. A tenyésztők ennek az alfajnak a „díszes rozellapapagáj" nevet adták. Nagyon hasonló a rozellapapagáj hoz a Délnyugat-Ausztráliában élő Stanley-papagáj (Platycerus icterotis). Ennek testalja teljesen piros, pofái sárgák, hossza 28 cm. E fajnak a földrész száraz belsejében élő alakjain a sárga szín elnyomja a zöld és piros tónusokat. Általában Nyugat-Ausztráliában ugyanazt a szerepet tölti be, mint keleten a rozellapapagáj, de sohasem fordulnak elő nagyobb csapatai, és korántsem olyan félénk. A talajon, ahol magvakat keresgél, ügyesen ugrál és szalad. Ausztrália keleti részén a rozellapapagájnak kedvező, kiterjedt erdőirtások a csinos Pennant-papagájt (Platycercus elegáns) megfosztották élőhelyétől. A 34 cm-es madár színezete sötetkarminpiros, a dolmányán fekete mezőkkel, míg pofái, szárnyának nagy része és farka kék. Természetesen csak a meleg és nyirkos területen élő Pennant-papagájok ilyen színezetűek, a többi alfaj — amelyek egyike „Adalaidepapagáj" néven ismeretes — Dél-Ausztráliában helyettesíti, s láncot alkot, amelyben egyre inkább ismét a sápadt sárga szín lép jobban a piros helyébe; a lánc végén csak világospiros homlokcsík marad belőle. Új-Dél-Wales száraz déli területein él ez az alfaj, amelyet gyakran mint önálló fajt különítenek el, és szalmasárga papagájnak (Platycercus flaveolus) nevezik. Ez bizonyára nem állja meg a helyét, mivel teljesen világos az egyenletes átmenet a pirostól a sárga madarakig. Feltűnő, hogy a gyűrű keleten zárul, ahol a „szalmasárga papagáj" elterjedési területe a „valódi" Pennant-papagájéba ütközik, és ahol úgy tűnik, mintha két faj találkozna, így is viselkednek, és ezzel ellenpéldái az afrikai törpe papagájoknak. A két elterjedési területet csak egy kereken 30 km-es sáv választja el egymástól. Bár itt sem találunk keveredési zónát, de a közös téli csapatokban időnként vegyes párok alakulnak; utódaik az „Adelaide-papagáj" színezetéhez hasonlók.

231

l

Hazájának, Queensland, belsejében már 40 év óta nem figyelték meg a 30 cm hosszú ékes papagájt (Psephotus pu/cherrimus), de még van reményünk, hogy ismét megjelenik, mint több más ausztráliai madár, amelyeket már kipusztultnak hittek. A hím háta barna, kivéve kék farcsíkját, homloka, szárnyhajlata és hasa skarlátpiros, feje és melle kékeszöld. A tojó színezetében alig akad piros. Ez az ékes papagáj — ahogyan magyar neve is mondja — páronként él a nyitott szavannákon, ahol elhagyott jégmadár- és gyurgyalaglyukakban, partszakadékokban fészkel. Odúját saját maga fúrja puhább termeszhalmokba. Észak-Ausztráliában az aranyosvállú papagáj (Psephotus chrysopterygius) előszeretettel ezekhez a termesz-

A nimfapapagáj (Nymphicus hollandicus) a szárazság és élelemhiány idején nyugtalanul kóborol ide-oda ausztráliai hazájában

építményekhez ragaszkodik. A költőhelyét ez sem tisztogatja, mint rokonai, de ebben különös vendégei „segítenek" neki. Egy kis molylepke (Neoss/osynoeco scatophaga) hernyói, amelyek kizárólag a papagájok ürülékéből élnek, minden fészekben nagy számban laknak, és alaposan eltakarítják a piszkot még a fiókák tollazatából is. A papagáj megélne a molylepke nélkül is, mégis hasznára válik, mert a dongólegyek, amelyeknek nyűvei a papagájfíókákat csúnyán felsérthetik, petéik számára nem találnak friss ürüléket. A molylepke azonban rá van utalva a papagájra, és annak költési idejéhez kell alkalmazkodnia, mert hernyói éhen pusztulnának, ha a madarak költése előtt vagy utána kelnének ki. Az aranyosvállú papagáj mérete 24 cm, színezete világostürkizkék, feje teteje feketésbarna, háta szürkésbarna, farkának alja világosvörös; szárnyhajlatán egy nagy sárga folt van. Valamivel kisebb nála a pompás fénypapagáj (Neophema splendida; 47. színes kép), amely Ausztrália déli részén él. Bokros dombvidéken és olyan térségekben telepszik meg, amelyeket a hírhedt tüskés Spinifex-fű borít. Csaknem egy évszázadon át nem jött semmi hír róla, nyoma sem volt, mivel rejtetten él az alacsony növényzet között, és így könnyen elkerüli a figyelmet. Hasonlóképpen viselkedik a jelentéktelen olívzöld színű szirti papagáj (Neophemo petriphila), amely Ausztrália nyugati partjai előtt fekvő szigeteket és a déli partok szegényes dönéit lakja. Itt nem találhat költésre faodút, ezért a parti sziklák odúiba telepedett meg, így a sirályok és más tengerparti madarak szomszédjává vált. Tulajdonképpen nem is félénk, egyes tengerparti városokban a vasúti sínek közt látható, amint tipegve szorgosan keresgéli a magvakat. Homloka és szárnyának szegélye sötétbarna, hasa sárga. A madárkedvelők szemében a nagyobb termetű gyepi papagájok pompás színezetükkel sem tudtak versenyre kelni legkisebb fajukkal, a közismert hullámos papagájjal (Melopsittocus undulatus), amelynek első élő példányait 1840-ben hozták Európába; tíz évvel később az antwerpeni állatkert megkezdte tenyésztésüket ketrecben, azóta bizonnyal a hullámos papagájok millióit keltették már fogságban. Ha népgazdaságilag hasznot is hajtana, akkor a 18 cm-es madarat, melynek hazája Ausztrália belső száraz területe, háziszárnyasnak kellene neveznünk. A zöld vad alakból mindenféle színváltozat keletkezett. A tenyésztők szeretettel és büszkeséggel a legaprólékosabban megkülönböztetik őket. Egyes főbb változatok igazolják, hogyan keletkezik a vadon élők színezete. A fekete melanin különös elrendeződés folytán és levegőtartalmú sejtek közbeiktatásával szép kék színt ad, hasonlóan a szajkónk szárnyának

kék színéhez. A sárga festék ebből világoszöldet hoz létre. Ha a sárga festékanyag kiesik, akkor a h u l lámos papagáj kék, ha a melanin hiányzik, akkor sárga lesz, ha pedig mindkettő hiányzik, a madár fehér marad. A fiatal hullámos papagájok nagyon megszelídülnek, és sok örömet okoznak tanulékonyságukkal. Egyes példányok felismernek rövid hangsorokat megváltoztatva is, sok madár felismerhetően utánozni tud néhány szót vagy mondatot. Volt valamikor egy madaram, amely számos mondaton kívül még a keresztnevemet is ki tudta mondani, ami bizonnyal nehéz a madárnyelv számára. A kimondott játékosság és csevegő csipogása kellemes szobatárssá teszi a hullámos papagájt. Hangos rikácsolása gyakran terhessé válik. Annak ellenére, hogy ennyire meghitt madarunk, elég keveset t u d u n k életmódjukról a szabadban. Ágak lyukaiban költ az odúkban gazdag ritkás Euco/yptus-erdőkben; gyakran tekintélyes csapatokba verődik össze, amelyek éppen olyan fordulatokat végeznek repülés közben, mint n á l u n k a seregélyek. Ausztrália száraz belterületeinek állhatatlan lakója a közismert nimfapapagáj (Nymphicus hollandicus). Egyes vidékekről a tartós szárazság űzi el. Ahol jól megy dolga, ott az egyik költés olyan gyorsan követi a másikat, hogy a táplálékforrás már nem tud elegendőt nyújtani, ami ismét elköltözésre kényszeríti. Ilyenkor ennek a jó 30 cm hosszúságú madárnak a csapatai a tengerparton is, sőt egy ízben Tasmaniában is megjelentek. Színezete világos kékesszürke, szárnyán fehér mező van, feje világossárga, fülfoltjai rőtessárgák. Homlokán hegyes bóbita ékeskedik, ami inkább a kakadukra emlékeztet, mert különben alakja és életmódja teljesen egyezik a lapos farkú papagájokéval. Még a nagy csapatokban is megtartják a párok szoros kapcsolatukat. Ausztrália keleti és déli tengerpart közeli, mocsaras és pusztás vidékein magánosán él a sajátságos földi papagáj (Pezoporus wallicus). Nem feltűnő talajlakó papagáj, amelynek színezete fekete pettyekkel és pikkelyes rajzolattal díszlő sárgászöld, amelytől csak a pofái és a piros homloka mentesek. Testmérete 32 cm. Nehezen figyelhető meg élőhelye sűrű aljnövényzetében, csak ritkán kerül szem elé, mivel szívesebben bújva fut el, mint hogy felrepüljön; 200 m méternél hosszabb távolságra még nem látták repülni. Berregő szárnycsapásokkal, fordulékonyan zúg el, gyakran siklórepülést végez, majd mellével a talajnak ütközve ér földet. Ujjai hosszúk és csaknem egyenesek; ilyen ujjakra a talajon élő állatnak van szüksége. A földi papagáj ágra sohasem ül. Fehér tojásait jól elrejtve rakja a bokor alatt többnyire valódi fészekbe, hébe-hóba csupasz földre is. Tas-

maniában elég gyakori; itt még a tengerparttól távol eső füves mocsarakban is él, amelyeket télen általában hó takar. Talajlakó a kisebb termetű, zöld színezetű hátán sárga és fekete pettyes éjjeli papagáj (Geopsittacus occidentalis) is, amely belső Ausztrália köves félsivatagjait lakja. Teljesen hozzá van kötve az ott termő Spinifex-fűhöz, mert úgy látszik, semmi mást sem fogyaszt, mint ennek magvait, és ugyancsak e növény hegyes tüskéinek védelme alatt költ. Szorosan a talaj felett építi a fészekkamrát és az ehhez alulról vezető alagutat, amellyel a kotló madár távol tartja magát a tüske ártalmától. Az éjjeli papagáj már a kihalt madarak jegyzékére került, mivel csak éjjel mozog és az emberi települések közelségét kerüli, így évtizedekig senki sem észlelte, de röviddel ezelőtt ismét felbukkant az ország szívében. Ezzel a két talaj lakó és magános életet élő papagájjal ellentétes életet él a tarka fecskepapagáj (Lathamus discolor), a fák koronáinak száguldóan sebes röptű és a társaságot nagyon kedvelő madara, amely kis rovarokkal és virágok nedvével táplálkozik. Hazája Tasmania; úgy látszik, Dél-Ausztráliában csak téli vendég. Repülése nem harkályszerűen ívelt, mint a rozellapapagájoké, hanem rendkívül gyors és fordulékony, így számára az alig 200 km széles Bass-szoros nem jelent akadályt. Színezete zöld, homlokán, torkán, szárnyai alján és farán piros, szárnyain kék mezők vannak. Ez a papagáj pihenés nélkül mozog a fák magasabb ágai között, virágról virágra száll, hogy nektárhoz juthasson; csőrének és nyelvének másként kellett formálódnia, mégpedig úgy, mint a lóriké. Csontvázának, tollazatának és érrendszerének bélyegei azonban azt mutatják, hogy a fecskepapagáj a lapos farkú papagájok közé tartozik. A nektáreleséghez történő alkalmazkodás tehát egymástól függetlenül játszódott le. Ausztrália a papagájok hazája, a 61 lórifaj közül is soknak n y ú j t otthont, amelyek hazája Ausztrálián kívül Celebeszig, Mindanaóig és Polinéziáig terjed. Felső csőrkávája már nem tudja a magvakat felráspolyozni és felnyitni. Négy kisebb faj kivételével mindegyiknek karcsú a csőre, amelynek töve köré viaszhártya borul, nyelvük is sajátságos, a nyelv hegyének szarukörme rostos ecsetté alakult át, amelylyel a virágok mézét és virágporát kimártogatják. Sok puha húsú gyümölcsöt is fogyasztanak, de ezt nem akadályozza a nyelv módosulása. Ez a módosult nyelv elgondolkoztathat, hogy az eddigiektől eltérő táplálkozás egyrészt mentesíti a lórikat attól a fajok közti versenytől, amelyet máskülönben meg kellene v í v n i u k a kemény gyümölcsökkel, magvakkal és rovarokkal táplálkozó papagájokkal. Ez a kérdés egyik oldala. Másrészt a táplálkozás igen nagy mozgékony-

233

ságot követel meg a lóriktól, mivel egy virágban csak kevés táplálékot találnak, és azt is csak egyetlenegyszer. Ez hatással volt a gyomor szerkezetére is: az izmos gyomor sokkal kisebb, mint az araráké vagy az amazonpapagájoké, ezzel szemben a mirigyes gyomor tágasabb. Ahol az ecsetnyelvű papagájok élnek, csaknem az egész területen, lakik a rendkívül tarka Trichoglossus haematodus 22 alfaja. Ezek a papagájok sokszínű lórik, vagy kékarcú lórik néven ismeretesek. Néhány alfajnak a német nyelvben még külön neve is van. A kb. 28 cm nagyságú madarak valóban igen változatos színűek. Közös színbeli bélyegük csupán a zöld hát és a sárgászöldes tarkóörv, valamint a has alsó részének sárgászöld tarkáltsága. A legtöbb alfaj feje kék vagy legalábbis kékes, mellük piros, hasuk zöld, nyakhátukon piros a pikkelyes rajzolat. Közülük a legtarkább a kelet-ausztráliai T. h. moluccanus alfaj, a „hegyi lóri", amelynek hasa ultramarinkék, melle narancssárga, közepén piros. A madárkedvelők romantikus nevet adtak neki: „a kék hegyek lórija". Ebben a tarka rokonságban szinte idegennek hat a kisebb termetű, csaknem teljesen smaragdzöld alfaj (T. h. weberi), amely Flores szigetén él. Még a csillogó színezetű alfajok sem tűnnek jobban fel a lomb közt áfák koronájában, mint ennek az alfajnak a levélzöld tollazata. Egyes ecsetnyelvű fajok tollazatában uralkodik a szép kárminvörös szín. Ehhez fekete, kék, zöld és sárga színek társulnak. Az északi Maluku-szigeteken él a 30 cm-es sárgadolmányú lóri (Domicella garrula; 48. színes kép). Keskeny, meghosszabbodott fejtollak ékesítik a kecses holdaslórikat, amelyek elterjedése számos szigetre, a Marquises-szigetekre és a távoli Henderson-szigetekre korlátozódik. Öt fajuk közül kettőnek a színezete a papagájok közt szokatlan. Telt ultramarinkék a zafírlóri (Vini peruviana), ebből a színből élesen kiütközik a tiszta fehér torok és a pofa, valamint a csőr és a lábak piros színe; a 18 cm nagyságú madár a Társas-, Tuamotu- és Cookszigeteket lakja. A legkisebb papagájok a csak kb. ökörszem nagyságú harkálypapagájok. Ezek Új-Guineán és a szomszédos szigeteken élnek, Ceramtól a Salamon-szigetekig. Ausztráliáig hat fajuk közül egy sem jutott el. A többi papagájtól életmódjukban és testük alkatában annyira eltérnek, hogy teljesen jogos őket külön alcsaládba sorolni. Nevüket indokolja az a szokásuk, hogy a fák koronájában harkályszerűen mászkálnak. Ebben segítségükre vannak bár rövid karmú, de hosszú ujjaik, valamint a támasztófarkuk, amelyek tollainak szárai — mint a többi fán kúszó madáré — meghosszabbodottak és merevek. A harkálypapagájok magvakat esznek, talán fák nedveit is, de terme-

234

szeket minden bizonnyal, mert kibontják ezek járatait. Nyálmirigyük különösen jól fejlett, ezek termelik azt a váladékot, amely bevonja az eleséget, és így a nyelőcső falát véd iá durva, fán élő termeszek rágóival szemben. Ezeknek a rovaroknak az építményei szolgálnak fészkelésük céljára. Az apró társaságban a legtarkább az örvös harkálypapagáj (Micropsitta bruijnii). Színezete zöld, s a melle közepétől a farka aljáig piros csík húzódik végig; feje hátsó részétől a torkáig csillogó kék nyakörv vonul, amely körülveszi a piszkos-rőtes pofákat. Az alcsalád birodalma az egész elterjedési területnek vadul benőtt esőerdei. Ezeknél a fogságban nehezen tartható különcöknél sokkal ismertebbek a kakaduk, amelyeknek 17 faja a Fülöp-szigetektől Celebeszen és a Salamonszigeteken át Ausztráliáig elterjedt. Erőteljes, 32— 80 cm hosszúságú madarak, de nem színpompásak. Tollazatúk fehér, fekete vagy éppen rózsáspiros. Valamennyiük feltűnő bóbitát hord. Vastag csőrük alsó része szélesebb, mint a csőr felső kávája. Ezzel a hatalmas szerszámmal törik fel a kakaduk a kémén/ terméseket, sőt még a fát is, amelyből rovarokat és lárváikat szedik ki. Lármás csapatokban élnek a nyílt fás területen, és rendszerint faodúkban költenek. Csak ritkán hiányzik állatkertekből a fehér színű sárga bóbitás kakadu (Cacatua galerita). Ausztráliából és Új-Guineából szállítják őket hozzánk. Hoszszúsága csaknem fél méter. Hangja kellemetlen rikácsolás. A hosszú, kénsárga bóbitatollai kissé előreíveltek, ami különösen akkor szembetűnő, ha a kakadu banka módjára felborzolja, majd összecsukja fejtollait. A sokkal kisebb termetű inkakakadu (Cacatua leadbeateri) is fel tudja borzolni bóbitáját. A bóbitatollak skarlátpirosak, szegélyük fehér, középen sárga szalag van. A madár háta fehér, testalja világosrózsaszín, homloka, szárnyalja és faroktöve rózsáspiros árnyalatú; Ausztrália száraz, bokros területein keresgél kemény magvak után, s a földből gumókat és hagymákat ás ki. Az utóbbiakra annyira specializálta magát az ormányos kakadu (Cacatua tenuirostris), hogy felső csőrkávája éppen úgy megnyúlt és meghosszabbodott, mint a tőle rendszertanilag távol álló chilei hosszúcsőrű papagáj csőre. Ugyanazon a területen él, mint az előző faj. Színezete fehér — a homlokától a szeméig, torka pedig piros. Ahol még gyakori, ott a farmereknek őrizniük kell földjeiket a falánk fickó elől. Hasonló hozzá — kivéve a csőr alakját, amely a többi kakaduéhoz hasonló — a csupaszszemű kakadu (Cacatua sanguinea). Hazája főleg Ausztrália északi része és Tanimbar szigete. Fiókáit — mint általában a kakaduk — faodúkban neveli fel, nemritkán termeszhalmokban.

l j ! ; l

'f m

A fekete ararakakadu (Probosciger aterrimus) hatalmas csőrének még a legkemén/ebb dió sem állhat ellen (ÚjGuinea)

A fátlan tengerparton szirteken lakik, és ott azok hasadékaiban, repedéseiben fészkel. Ha nem lenne bozontos bóbitája, akkor a termetes fekete ararakakadut (Probosciger oterrimus) könynyen tarthatnánk nagy termetű amerikai ararának, mert pofái csupasz húsvörösek. Hazája Új-Guinea, az előtte fekvő szigetek, valamint Észak-Ausztrália York félszigete. Erős csőrével diókat is fel tud törni, miközben éles alsó csőrkáváját reszelve mozgatja. A fából rovarlárvákat is kibont. Új-Guinea hegységeinek erdeiben lakik a sajátságos sörtésfejű papagáj (Psittrichas fulgidus). Hossza 50 cm; pofái tollatlanok, tarkóján pedig sörteszerű tollakból álló vékony bóbitája van. Színe fekete, de hasán, farkán és szárnyain a tollai vörösek. Szinte semmit sem t u d u n k életmódjáról; még azt sem, hogy milyen papagájfajok legközelebbi rokona. Rendszerint külön alcsaládba sorolják. Az annyira ősi állatvilágú Új-Zéland kettős szigete két lapos farkú papagájon kívül csak három, de annál érdekesebb papagájt rejt, amelyek az összes többi alcsaládtól igen eltérnek. A déli sziget hegységeiben él az egyszerű, olívzöid színű —feketés pikkelyes rajzolatú — kea (Nestor notabilis). Farcsíkja és szárnyalja piros. Kellemes nászhívója hideg időben és éjjel is hallható. Általában szívesen mozog alkonyatkor vagy éjjel. Sziklaodúkban vagy földi lyukakban négy héten át költi négy tojását. A fiatalok csak tíz hét múlva repülnek ki. Ilyenkor több család csatlakozik egymáshoz,, és közösen keresik táplálékukat — rovarokat, nektárt, gyümölcsöket és fiatal hajtásokat. Jó gyaloglók és többnyire a földön tartózkodnak. Gyökereket és gumókat is szívesen ásnak ki a földből. Erre a tevékenységükre vall az igen hoszszú felső csőrkáva is. Télen a hó alatt is megkeresik, amit megehetnek. Egy időben azt tartották, hogy a birkahúst kedveli; ha ilyenre rákapnak, még az élő juhot is megtámadják. Csőrük ilyenkor félelmetes fegyvernek bizonyul. Olyan hír is szárnyra kapott hogy a kea nagyobb húscafatokat is képes kiszakítani, hogy hozzáférhessen az általa kedvelt vesékhez. Ezért ezerszámra öldösték le őket pénzjutalom ellenében, úgyhogy ma védelemre szorulnak. A károk könnyen elháríthatok, ha húsmaradékokkal nem szoktatják húsevésre őket. A keáknak itt leírt viselkedését már több ízben kétségbevonták, sőt meg is cáfolták. Talán kivételes esetekből általánosítottak, bár valószínű, hogy a kea időnként legalább hajlamosságot mutat húsevésre. A 46 cm-es kaka- vagy nesztorpapagáj (Nestor meridionalis) valamivel kisebb a keánál. Új-Zéland mélyebben fekvő völgyeiben és a közeli szigeteken él. Többnyire faodúkban költ. A csőre erősebben görbült, és ezzel összhangban áll, hogy nem ás szilárd

236

talajban; a puha földet is csak turkálja, de a fákról kéregdarabokat le tud hántani. A madár színezete olajbarna, feje teteje szürkésfehér, hasa, fara és tarkója sötétpiros. Az alcsalád harmadik faja a Nestor productus, amely a Norfolk-szigeten élt, de kiirtották. A papagájok alakja minden változatosság ellenére félreismerhetetlen. Sohasem fordul elő, hogy más „görbecsőrűekkel", akár ragadozó madarakkal vagy baglyokkal összetévesztették volna őket. Még az ÚjZélandon élő bagolypapagáj vagy kakapo (Strigops habroptilus) sem hasonlít nagyon a bagolyra, bár szemei jobban arci fekvésűek, és azokat merev tollakból álló, bagolyszerű fátyol veszi körül. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy tollazata puha és laza. Kimondottan éjszakai madár, szemei feltűnően kicsinyek. Nincs is a szemére nagy szüksége táplálékkeresés közben, mert bőségesen talál bogyókat, gyökereket, mohát és más növényi anyagokat; kisebb állatokat nyilván véletlenül kotorászik ki. A nász idején a hím torkán nyúlékony légzsák terebélyesedik, amelynek segítségével mély, tompa, igen messze hallatszó kiáltásokat ad. Fészkét főleg korhadékból és tollból építi. A bagolypapagáj állítólag csak kétévenként költ. A bagolypapagájok a nappalt előszeretettel töltik A kea (Nestor notabilis) Új-Zéland hegyeiben él; csőrének hosszú felső kávája jó szolgálatot tesz, a m i k o r táplálékát kiássa a földből

Az új-zélandi, éjjeli életet folytató, csaknem röpképtelen bagol/papagáj (Strigops habroptilus) sok sajátságában teljesen más, mint a többi papagáj

a hegyi erdőségek magas fagyökereinek hasadékaiban; éjjel kitaposott ösvényeken a közeli füves rétekre vándorolnak legelni. Különös látvány lehet, amikor a kakapok egész csapatokban zarándokolnak a hómezőkön keresztül. Ugyanis igazán repülni nem tudnak. Kedvező helyeken néha kisebb távolságokra lesiklanak, egyébként elgyalogolnak. Felmásznak fák gyümölcsei és virágok nektárja után a fatörzsekre, ha azok csak kissé is alkalmasak erre. Fentről rövid, kerek szárnyukkal ügyetlenül csapkodva ereszkednek le, vagy pedig úgy, mintha ejtőernyővel bocsátkoznának a földre. Mellcsontjukon a taraj csaknem teljesen elsatnyult. Különben is a jó repülő madarakra jellemző csont szerkezete átalakult, elsősor-

ban hiányoznak a levegőtartalmú üregek a csontokból. A kakapo Új-Zélandnak nem az egyedüli röpképtelen madara. A kettős sziget már kb. 70 millió éve levált: fejlettebb emlősállatok, főleg ragadozó emlősök tehát nem élnekaszigeteken.A maorik vadászták a kakapót, különösen a zsíros őszi példányokat, ezeket megsütve ették. A kakapotollakból pedig a törzsfőnök köpenyei készültek. Később a fehér ember — kutyáival és macskáival együtt — igen meggyérítette a jó 60 cm hosszúságú madár állományát. Ma már közel áll a kipusztuláshoz ez a mohazöld színű, testalján sárgászöld és fekete foltos bagolypapagáj.

Kakukk alkatúak rendje — Cuculiformes Turákó vagy pizángevő madárfélék családja — Musophagidae Ki ne ismerné a tavaszt hirdető kakukkhangot? Magát a madarat viszont, amelyről gyermekdalok szólnak, és amelyhez néhány babona is fűződik, sokan fel sem ismerik, ha egyszer mégiscsak megpillantják. Életéről rendszerint nem tudnak sokkal többet, mint hogy tojásait más madarak fészkébe rakja, és azokra bízza fiókái felnevelésének terhét. Arról kevesen tudnak, hogy a Földön még további, csaknem 130 más fajuk is él, amelyek java része éppen úgy maga költi ki fiókáit, mint az összes többi madár. A szürke hasú, különben főként zöld sisakos turákó (Tauraco corythaix) Délnyugat-Afrikában él

Ugyanígy nem tudja a nem szakember azt sem, hogy a kakukk rokonai az afrikai tű rákok is, amelyekből alkalomadtán állatkertjeinkben is látható egy-egy példány. A tű rákok vagy pizángevők 20 faja igen egységes és mindenképpen önálló madárcsoportot alkot. Az a kapcsolat, amely a kakukkokhoz fűzi őket — bár szervezetük egyes vonásai közösek —, semmiképpen sem megcáfolhatatlan. Voltak, akik a tyúkfélékkel, főként a hoacintban vagy az egérmadarakban vélték a rokonságot megtalálni. Való igaz, hogy csontvázuk szerkezetében, nevezetesen nyakcsigolyáik számában és még más bélyegekben is jelentős különbségek mutatkoznak a turákók és a kakukkok között, s ezek a különbségek annyira világosak, hogy az alrendi elkülönítés mindenképpen megilleti őket. A nagy sivatagtól délre az afrikai szárazföld erdőségeinek lakói ezek a feltűnő, 36—74 cm hosszúságú madarak. Igazi fán élő fajok, a talajt rendszerint kerülik, bár széles, rövid szárnyukkal nem éppen könynyedén repülnek. Általában a fák magasabb ágai között bujkálnak; az ágakon ügyesen és gyorsan futnak végig, gyakorlottan ugrándoznak egyikről a másikra. Hosszú, széles farkukkal egyensúlyoznak, mivel repülés közben kormányzásra nem kellene ekkorának lennie. Külső ujjuk vetélőujj, s ha az ág széles, akkor oldalt, ha pedig vékony, akkor hátrafelé fordíthatják. Tyúkszerű rövid, durva csőrük éle fűrészes. Táplálékuk gyümölcsökből, magvakból és rügyekből, kismértékben rovarokból is adódik. Fogságban szívesen fogadják el a banánt is. Régi német elnevezésük, a „banánevők" (Bananenfresser) erre vezethető vissza. Szabadban azonban — úgy látszik— nem is nyúlnak a banánhoz. A turákók nem a szép és rikító színezetükkel, hanem inkább a hangos, érdes, krákogó és rikácsoló hangjukkal keltik fel a figyelmet. Nagy csapatokban sohasem láthatók, többnyire magánosán szeretnek járni. Fákra ágakból durva fészket építenek két vagy három tiszta fehér vagy zöldes tojásuk költéséhez. A kottással a szülők három hetet töltenek, s a tojásokból sötét pihés fiókák kelnek ki, amelyeknek az öregek a táplálékot eléjük öklendezik. Bőséges hat hét alatt a fiatalok már repülnek, de többnyire akkorra régen elhagyják fészküket. Egyes megfigyelők szerint ebben az időszakban karmukkal már kúsznak az ágak között. A lármásmadár vagy guguka (Crinifer) rászolgál nevére, mivel a fás szavannákon messze elhallik rikácsolása. Torkuk sokféle hang kibocsátására alkalmas; olyan hangokat ad, mint a kuruttyolás, korro-

l

Ezt a színt is a fajilag sajátos festékanyag szolgáltatja (a turacin), amely különös módon nem teljesen „vízálló". Bár a tiszta esővíz nem támadja meg, de fogságban a fürdővizük már igen, főleg ha abba néhány csepp szalmiákszeszt vagy lúgot teszünk. Mindkét festékanyag tartalmaz rezet, amelyet a madarak a táplálékkal együtt az idők folyamán elfogyasztanak, de a vedlésig tárolniuk kell. A turákók háta, szárnyai és farka fénylő acélibolyaszínű, fémeszöld vagy érceskék. Fejbúbjukon felmereszthető sűrű tollbóbita ékeskedik, amelynek alakja és színe fajonként igen változó. A hegyesbóbitájú turákó (Tauraco livingstoni; 49. színes kép) hosszú, zöld, csaknem szőrfinomságú bóbitatollainak hegye fehér. Hazája Angola, Tanzánia és Zambia között terül el. A piros koronája turákó (Tauraco fischeri) színezete zöldeskék, hátán acélkék, bóbitája alacsony, sisakszerű, ennek színe cseresznyepiros, és lenyúlik egészen a nyakhátig; felső részén fekete és felette fehér szegélyű. Hazája Zanzibár és az attól északra fekvő szárazföld. A tollbóbita, amely egyes lármás madarakon csak éppen kezdeményben található meg, teljesen hiányzik a varjú nagyságú óvatos pizángevő (Musophaga violacea) fejéről. Hazája Guineától Nigériáig terjed. Színezete kékes fényű. Bóbita helyett csőre felett szárcsaszerű homlokpajzs van, amitől a bársonyos piros tollazatú fejtető bütykösnek hat. Csőre és sárga szem körüli csupasz bőre piros, szeme alatt félhold alakú fehér csík van. Legközelebbi rokona az 50. színes képen látható. A pizángevő a ritkás erdőVérvörös konty és fehér pofák jellemzik az alsó Kongótól Angoláig honos vörösbóbitás turákót (Tauroco erythrolophus)

ket lakja párosán vagy magánosán. Szárnyának is megvan a piros felülete. Ennek a festékanyagnak még a nyoma is hiányzik az óriás turákó (Corythaeola cristata) tollazatából. Feje, melle és háta csaknem égszínkék, hasa zöld, fara erőteljesen gesztenyeszínű.

gás, ugatás, csaholás. Brehmet a cerkófmajmok zsi-

A hím és a tojó — mint általában a turákók — egy-

vajára emlékeztette. A vadászoknak kellemetlen a

formán színes. Hangja jó csengésű, gyakran pana-

kiabálásuk, mert éberré teszik a vadakat. Színezetük

szos vagy mélyen kotkodácsoló. Rendkívül ügyesen

sokkal egyszerűbb, mint a többi turákóé. Például az

mozog még a legvékonyabb ágak között is. Mozgása,

50 cm testméretű barna guguka (Crinifer zonurus) szí-

alakja, ráadásul magas, erős csőre és sisaktaréjhoz

ne barna és mattszürke, farkán fehér harántszalag

hasonló, fekete bóbitája folytán rendkívül hasonlít

van. Hazája Közép- és Kelet-Afrika.

a hokkótyúkra. Kis csapatokban kóborol az erdők-

Egészen más az erdőlakó valódi turákók (Tauraco)

ben és a fás sztyeppéken ide-oda. Ilyen terepen talál-

külseje, amelyeket sisakos vagy bóbitás madarak-

ható ez a legnagyobb testű turákó Szenegál, Uganda

nak is neveznek. Tollazatúk uralkodó színe a szép

és Észak-Angola között mindenfelé.

telt zöld. Ahol ez a szín megjelenik a madárvilágban, ott eredetét a már ismételten említett kék tónusnak köszönheti, amely sárga zsírfestékkel van kapcsolat-

Kakukkfélék családja — Cuculidae

ban. A turákók tollazatában azonban más állatban ismeretlen festékanyag okozza ezt: a zöld turaco-

„A koel esetében sajátságos, hogy fiókáit nem tojásai-

verdin.

ból neveli fel, hanem ha tojásrakás idején őrizetlen

A legtöbb turákó repülése közben és dürgéskor kiterjeszti szárnya gyönyörű kárminpiros

mezejét.

varjúfészekre bukkan, csőrével feltöri a varjútojást, kidobja a fészekből, saját tojását tojja a helyére, és el-

239

színe csak néhány fajnak van. Szürke, barnás és olívzöld mellett — amelyek durva mintázatot vagy föltozottságot és csíkozást alkotnak — a fémes fényű fekete is előfordul. Sok fajnak a szárnya is rövid, a legtöbbnek a farka hosszú, lépcsőzetes, de sohasem hegyes. Tulajdonképpen a kakukkok nem nagy testű madarak. A legkisebb fajok alig érik el a 16 cm-t, ellenben a legnagyobb testűek gyakran rendkívül hosszú farkukkal még a 70 cm teljes hoszszúságot is túllépik. Külső ujjuk mindig hátrafelé irányul. Egyes gyümölcsevők kivételével a kakukkok rovarokat, hernyókat, csigákat vagy kis gerinces állatokat kedvelnek. Csőrük rendszerint rövid és karcsú. Éneklésben a család többi tagjai között művész nem akad, viszont kellemesen csengő hangjuk vég nélküli sorozatokban felélénkíti a határt. A hangmagasságot gyakran pontosan betartják. Évente nagy örömmel köszöntjük madarunk „kakukkolását", amiről az egész család a nevét kapta — és nemcsak a tudományos Cucu/us canorus elnevezést, hanem számtalan népies nevet is, mint görögben a kokkyx, angolban a cuckoo, németban a kukuck, oroszban a kukuska, magyarban a kakukk, észtben a ká'gu A kakukk (Cucu/us canorus) rendszerint az ágak között bújik meg; ha repül, sokszor fel sem Ismerik és még sok más nyelvben is. A svédek viszont göknek nevezik, amely összefüggésben áll az ónémet Gauch névvel, ami az érdes szólására vezethető viszrepül. A varjú a tojást sajátjának tartja, kikölti a fló- sza. A tojó felismerhető befejezett trillájáról. A fenti kát, és fel is neveli. Ezt a különös viselkedést magam hangok tavasszal — sőt még a nyár elején is — a legfigyeltem meg Allahabad mellett." Aki ezt közli, nem különbözőbb tájegységekben is hallhatók. Erdőkben napjaink madarásza, hanem az indiai Dzsehangir és városi parkokban éppúgy, mint a kiterjedt boknagymogul, aki az iszlám mogulbirodalomban 1605 ros tundrákon vagy a fátlan lápokon. Táplálkozásban és 1627 között uralkodott, és a hírneves, csodálatos a nagyobb rovarokat, főként a szőrös hernyókat Tadzs Mahal agrai síremlék építtetője volt. Emlékkedveli, amit más madár nem kedvel. Ahol megirataiban a szenvedélyes vadász finom érzékű állat- találja az ilyen zsákmányt és ráadásul ivadékai gonmegfigyelőnek is bizonyult. Az ő tollából született dozóit is, ott — Eurázsiában Írország, Kamcsatka, az Antigoné-daru költésének legrégibb megfigyelése Dél-Kína és az Atlasz-hegység közötti területen — és a költési élősködő kakukkok egyikének pontos mindenfelé gyakori a kakukk. Skandináviában felés találó leírása. hatol az Északi-fokig (Nordkappig), Tibetben az Sok kakukkfaj különös szokása olyan mértékben 5000 m magasság törpefenyő-régiójáig. Ősszel elvoterelte a figyelmet erre a madárcsaládra, hogy az nul Afrika trópusaira vagy Dél-Ázsiába; a fiatalok anyag tömegéből valóban nem könnyű válogatni. később vonulnak, mint az öregek. Régen azt hitték, Mindenekelőtt a kutatók kíváncsiságát az tartja hogy a kakukk télen karvallyá változik át. Az igazság izgalomban, hogy honnan eredhetett a fészkelési az, hogy a kakukk valóban hasonlít ehhez a kis ragaparazitizmus. A múltba már közvetlenül nem pil- dozóhoz testnagyságban, röpképében, szürke színelanthatunk be, csak támpontokat nyerhetünk sok zetével és az erősen harántcsíkos tarka testaljával is. faj összehasonlításából. Egyes tojók színezete rőtesbarna alapon hasonló, de A kézikönyvek 128 kakukkfajt sorolnak fel. Ázsia sötétebb harántcsíkosságú, ami miatt a vörös vérés Amerika magasabb szélességi fokainak vidékét csére emlékeztet. Az énekesmadarak a költés idején és néhány, mélyen a világtengerekben fekvő szige- a repülő kakukk láttára rendkívül izgatottan viseltet kivéve a Föld minden táján megtelepedtek. Sűrű kednek, és ugyanolyan „gyűlöletet" tanúsítanak vele erdőkben ugyanúgy élnek, mint nyílt síkságon, ahol szemben, mint a kis ragadozók iránt. a bokrokon, fákon, de még a talajon is laknak. CsakA kakukk esetében a legkülönösebb annak útjanem valamennyien magánosán mozognak. Csillogó módja, ahogyan ivadékairól gondoskodik. A tökéle-

240

tesség legmagasabb fokát érte el élősködése a költésben, amit legközelebbi rokonaitól eltekintve, alig ért él madár. Ehhez kellett alkalmazkodnia öröklött viselkedésében sok lényeges vonásnak és szervezete némely működésének is. Kezdve azon, hogy a pár nem tart össze; eddigi ismereteink alapján a hím és a tojó revírje (táplálkozási körzete) nem fedi pontosan egymást. Innen származik a tojók „többférjűsége". A pár felismerése szigorúan örökletes, hiszen a fiatal kakukk sohasem tartózkodik együtt szüleivel. A tojó kutatja fel az énekesmadarak fészkeit. Ez a művelet igen nagy figyelmességet igényel, mert ahhoz, hogy fiókája szépen fejlődjön, csak olyan madárfaj még üres vagy frissen letojt tojásokat rejtő fészkébe rakhatja tojását, amely alkalmas az ivadékai gondozására. Természetesen ez nem jár mindig sikerrel, de olyan jó ösztönnel hajtja végre ezt a műveletet, hogy az elkerülhetetlen veszteségek kiegyenlítődnek. Egy tojó évente 20 tojást is rak, s ez a szám sokkal magasabb, mint azoknak a kakukkfajoknak fészekaljszáma, amelyek maguk költenek. Gyakran nem tojja közvetlenül a fészekbe a tojást, hanem annak közelébe a földre és csőrével viszi a fészekbe. Nem ritka eset, hogy a dajka-madár egy vagy több tojását kidobja a fészekből. Ha a kakukktojás mégis késve jut a fészekbe, még akkor is kilátása van az élősködőnek, hogy túléli azt. Először is a magzat nagyon gyorsan fejlődik: mindössze 12 nap szükséges a kikeléséhez, ami rövidebb, mint sok gazdamadár tojásának kikelés! ideje. Ezenkívül az eleinte csupasz fióka gyorsabban fejlődik, mint fészektársai, így azok esetleges előnyét hamar behozza. Másodszor a kakukkfiókát már élete első napján különös ösztön hajtja, tudniillik az, hogy mindent, amit maga mellett a fészekben talál — legyen az tojás vagy mostohatestvér—felmeresztett szárnycsökevényei közé széles hátára vegyen, és hátrálva kapargászva, a fészek peremén át kidobjon. A dajkamadárszülők ezzel nem törődnek, hiszen sokkal erősebb ingert vált ki bennük a kakukkfióka hatalmas kitátott torka, amely örökké éhes és hamarosan hangoskodva kéregét. Ennek még a többi, a nevelésében részt nem vevő énekesmadár is behódol, különösen a kirepülés idején. A falánk, felborzolódott kis szörnyeteg mellett ezek a madarak egyenest törpének hatnak. Pontosan három hét alatt a fiatal kakukk már repülni is tud. Az „előrelátás" másik, nem kevésbé csodálatos módja az a viselkedés, ami már élete első óráiban megfigyelhető, amihez a fajfenntartás szempontjából a tojásoknak is alkalmazkodni kell. A kakukk az énekesmadarak körében élősködik. Gazdamadarainak jegyzéke kereken 200 fajt ölel fel. A tájegység és a környezet kívánalmai szerint bizonyos fajokat

A kakukkfióka néhány órával a tojásból történt kikelése után már kezdi fészektestvéreit vagy a dajkamadár tojásait kitúrni a fészekből (A képen: az erdei pityer fészke)

helyenként előnyben részesít, néhol a tövisszúró gébicset, másutt a cserregő nádiposzátát, ismét más helyen a barázdabillegetőt, a vörösbegyet vagy a kerti rozsdafarkút, a magyar Alföldön főleg a nádirigót. Bár az összes faj sokkal kisebb a Icakukknál, a kakukk tojásai alig nagyobbak amazokénál. Ezenkívül a kakukktojások színe, mintája a legtöbb esetben elképesztően hasonló a dajkamadáréhoz. Más kakukkfajokra való tekintettel ennek az alkalmazkodásnak feltétlen szükségességében kételkedtek,

A Kelet- és Dél-Ázsiában honos rövidszárnyú kakukk (Cuculus micropterus) is költési parazita; a képen a rőtfarkú gébics (Lanius cristatus) hímje etet egy már repülős fiatal kakukkot

Fiatal szajkókakukk (C/omator g/andarius) röviddel azután, hogy elhagyta dajkamadarafészkét

mégis csaknem „biológiai alfajokról" beszélhetünk mint „tövisszúró-kakukk", „cserregő nádiposzátakakukk" stb. Valószínűleg minden tojó elsősorban arra a madárra bízza tojásait, ahol a tojások egymással megegyeznek, és amely madárfaj fészkébe anyja is rakta tojását. Ismét egy olyan rejtély áll előttünk, amely ma még a gondos kutatás ellenére is megoldatlan. Egyrészt sok dajkamadár még teljesen eltérő színű tojást is gátlás nélkül elfogad, másrészt azonban az alkalmazkodás ténye cáfolhatatlanul igazolja, hogy a dajkamadarak válogatnak. Kakukkunk nemzetségének tizenkét további faja Afrikában, Ázsiában és Ausztrál iában él. Ezek kevéssé különböznek külsőre és életmódban hazai kakukkunktól, csak másként szólnak. Dél-Európától Iránig és az afrikai Fokföldig a nyitottabb erdőkben és a bokros szavannákon a 40 cm hosszúságú szojkókakukk (Clamator glandarius) él, amely feje búbján rövid bóbitát visel, háta szürkésbarna, fehér foltokkal, nyakának oldala és testalja krémszínű. Hangos szava a csérekére és a szarkákéra emlékeztet. Tojását varjúfélék fészkeibe csempészi, Dél-Európában főleg a szarkáéba. A tojások nagysága nem is hasonlók a gazdamadáréhoz, de színezetre igen. Természetesen ez nem vonatkozik az afrikai szajkókakukkokra, amely seregélyek fészkében élősködik. Ebben az esetben ez nem is olyan lényeges, mivel a gazdamadarak többnyire sötét faodúkban vagy földi lyu-

242

kakban fészkelnek. Megtalálták már tojásait búbos bankák és földi harkályok fészkeiben. Gyakrabban fordul elő, mint a mi fajunkkal, hogy ugyanabba a fészekbe több tojást is rak. Hiányzik a fiataloknak az az ösztöne is, hogy fészektestvéreiket kidobálják, de nemritkán nagyon hasonlítanak is hozzájuk. Az etetésnél azonban elnyomják őket, sőt bizonyára rájuk is taposnak. A szajkókakukk párban él, a költési időn kívül néha kis csapatokban. A vörhenyeshasú kakukk (Cacomantis variolosus) tojásai igen változatos színűek és mintájúak. Még korántsem ismerjük az összes gazdamadarat, amelyekhez tojásait becsempészi. Sok esetben a tojások bámulatosán hasonlítanak a gazdamadarakéhoz, így a légykapókéhoz, a gébicsekéhez, a nektármadarakéhoz, a mézevőkéhez és a kisebb rigókéhoz. A kakukk színezete főként szürke, hasa leginkább rozsdaszínű, testmérete 25 cm. Elterjedése a Maláj-félszigettől és Szumátrától a Fülöp-szigetekig, a Salamon-szigetekig és Ausztrália keleti részéig terjed. Celebeszen (Sulawesi) a zárt őserdőket lakja a hegyekben, amelyek a hazai erdőinkhez viszonyítva szegények csengő madárdalban. Egyes verőfényes napokon zeng az erdő dallamos rigóhanghoz hasonló fuvolázó füttyüktől. A kakukk tojójának melle krémszínű, szürke vagy sötét rőtesbarna és olyan, mint a mi kakukkunk kis termetű „vörös" tojója. Az összes kakukk között a legszínpompásabb az

aranykakukk (Chrysococcyx cupreus). Hátának és torkának színe gyönyörű zöldesen csillog, testalja finom sárga. A tojó fehér testalja fényeszöld harántcsíkos. A rigó nagyságú madár otthona Afrika erdőségei. Szövőmadarak, légykapók, nektármadarak, bülbülök, sőt egérmadarak fészkébe is tojik, de kivételesen felébred ivadékgondozás! ösztöne is. Hasonló a helyzet a kisebb termetű Klaas kakukkja (Chrysococcyx klaasi) esetében is. Megfigyelték néhány ízben, hogy a hímek etették saját fajuk fiataljait. De az már nem állapítható meg, hogy miként értékeljük ezt a viselkedést: mint korábbi szokásuk visszaütését, vagy az élősködés kevésbé tökéletes kifejlődését. Fiókáit szintén légykapók, nektármadarak, szövőmadarak és sok más madár neveli. Mostohatestvéreit nem távolítja el a fészekből. Testmérete 19 cm. Erdőszéleken és nyílt terepen él párban Szenegál, Dél-Arábia és Fokföld között, ívelt repülése inkább a barázdabillegetőre, mint a hazai kakukkéra emlékeztet. Színe hasonló az aranykakukkéhoz. Csillogó tollazata nem annyira világoszöld, hanem mély rezes ibolyaszínig váltakozik, testalja — mellét kivéve — fehér. A hím kellemes háromtagú füttyöt hallat a sűrű lombokból. Kakukkunk és a karvaly között van bizonyos hasonlatosság. Megjelenésére gyakran az énekesmadarak éppen úgy viselkednek, mint a karvalyéra. Még csodálatosabb a hasonlatosság a drongókakukk (Surniculus lugubris) és a drongók között. Hazája Indiától a Fülöp-szigetekig és Celebeszig terjed. Csőre erősebb, mint általában a kakukkoké, teljesen fekete tollazata érces fényű, farka villás, kissé lant alakúan görbül. Időnként a levegőben kap el rovarokat, mint a drongók. Vajon véletlen-e ez a külső hasonlatosság, amely annyira emlékeztet a rovarok mimikrijére? — Nem tudjuk. A drongók mindenesetre a gazdamadarai közé tartoznak. Jáván főleg az egénimália (Malacocincla sepiaria) fészkébe rakja tojásait, amelyek tökéletesen hasonlítanak a dajkamadáréra. A drongókakukkénál még szélesebb elterjedésű a 48 cm hosszúságú koel (Eudynamis scolopaceus), amennyiben Kelet-Kínáig, a Salamon-szigetekig és Kelet-Ausztráliáig honos. Nemcsak varjúfélék fészkében neveltet, ahogyan ezt már Dzsehangir is megfigyelte, hanem termetesebb seregélyekében is. Tojásainak színe varjúszerű. Élősködése elérte azt a fokot, mint az európai kakukké, de másképpen. A fiókái nem dobják ki mostohatestvéreiket a fészekből, hanem fekete fészektollazatuk válik tökéletesen hasonlóvá amazokéhoz. Erre utaltunk már a szajkókakukknál is. Azt azonban még nem tudjuk, vajon az Ausztráliában élő koelek is ilyen kiválóan alkalmazkodtak-e, amelyek mézevők, paradicsommadarak,

sárgarigók és gébicsek fészkében kelnek ki a tojásból. A koel sorozatosan hallatott főszólásmódjáról kapta nevét. Banánnal, fügével és más gyümölcsökkel táplálkozik. A hím egyszínű fényes fekete; a tojók közül a legtöbb barnás tarka ruhát visel, de egyesek színezete igen közel áll a hímekéhez. Ezzel szemben a vándor koel (Urodyanamis taitensis) mindkét ivara barnás tarka. Ez a kakukk új-zélandi hazájából ezer mérföldeken a déli tengeren keresztül északnyugati irányban a Palau-szigetekig, északkeleti irányban a Tuamotu-szigetekig vonul. A család legtermetesebb faja a sólyomkakukk (Scythrops novaehollandidae). Színezete világosszürke, háta fekete pettyes. Ausztráliától messze északra elterjedt; Celebeszen (Sulawesi) és még néhány más szigeteken is él. Feltűnően nagy, sárga csőre tövétől aszeméig csupasz, piros mező húzódik. Gyümölcscsel táplálkozik, nyílt terepen azonban szitáivá és zuhanva nagy rovarokra is vadászik. Hangja a daru trombitaszerű szólásához hasonló. Tojásai tökéletesen alkalmazkodnak nevelő szüleinek, a varjaknak és a fuvolázómadárnak a tojásaihoz. Ennek az óvilági alcsaládnak többi faja is mind költési élősködő. Velük szemben az amerikai esőkakukkok nyolc faja rendszerint maga költ, de felismerhető életük egyes lényeges vonásában az élősködés néhány előfeltétele. A 28 cm nagyságú feketecsőrű esőkakukk (Coccyzus erythrophthalmus) fiókái eleinte szénfeketék, szórványosan szürke serteszerű tollacskájuk van. Tíz-tizenegy napra kelnek ki a tojásból, mint az énekesmadarak fiókái tátognak és rövidesen rendkívül mozgékonyak. Már életük első hete végén elhagyják a lapos ágakból épült fészket. Néha azonban ez a kakukk egy-egy tojását a vele közeli rokon sdrgocsőrű esőkakukk (Coccyzus americanus) fészkébe csempészi — és viszont. Olykor kis énekesmadarak fészkében találhatók kék tojásai. A feketecsőrű esőkakukk kakukkolását éjszakai órákban is hallani. Hátszínezete világosbarna, testalja fehér. Észak-Amerika keleti részén él. A Karib-tenger túlsó oldalán telel, többször előkerült Európában is. A Nyugat-indiai-szigeteken élő esőkukóko vagy gyíkászkakukk (Saurothera merlini) nagyobb rovarokkal, gyíkokkal és egerekkel táplálkozik. Csőre igen hosszú, hasa okkerbarnás, általában az 55 cm hosszú madár egy óriás feketecsőrű esőkakukkhoz hasonló. Ritkán lehet látni repülve; az alacsony ágak között — méteres ugrásokkal — ügyesen mozog. Hangja érdes kvarkogás. Ágak közé építi fészkét, amelybe két-három fehér tojást rak és kotlik. Közelebbi rokonainak legtöbbje az Óvilágban él. Közülük a legszínesebb a Celebesz (Sulawesi) őserdeiben élő tarkacsőrű kakukk (Phaenicopheus calorhynchus). Színezete rőtesbarna, feje teteje és hasa szürke, csőre

243

A 60 cm hosszú, rőtbarna és fehér mintás fácánkakukk (Centropus phasianius) Ausztráliában és Új-Guineán él; fészkéhez vezető füves ösvényt készít, amelyet folyamatosan rak ki friss lombbal

erőteljes, alsó kávája piros, a felső sárga, csúcsa előtt

nak. Itt találkozik a pásztorgémmel. Ritkán látható

fekete. Szárnyai és szarkaszerűen hosszú farka acél-

egymagában;

kék fényű. Zsákmánya: nagy rovarok, alkalomadtán

együtt. Társas ösztöne legerősebb a költés idején.

kisebb kígyók és más gerincesek is. Nem tisztázták

Ilyenkor többnyire négy-hat pár csatlakozik egymás-

rendszerint

kettőt-hármat

láttam

még, hogy miért tartózkodik csaknem állandóan a

hoz fészkelőközösségbe. Kikeresik a fészek helyét,

páviánok falkái között. A majmok sivalkodó és ugató

amelyet kölcsönösen megvédenék, közös fészket

hangja mellett halk krákogása és vinnyogása alig

építenek, ebbe minden tojó néhány kékes tojást

hallható. Hazájában az 50 cm hosszú, ártatlan mada-

tojik. A tojásokat lekaparható mészréteg borítja.

rat balszerencse hozójának tartják, és jobban félnek

Egyetlen fészekmélyedésben gyakran több mint egy

tőle, mint a pápaszemes kígyótól. Rokon fajai a

tucat, sőt

Ceylon- és Fülöp-szigetek közti térséget lakják.

A fészket folyamatosan friss levelekkel rakják ki.

Csak Luzon- és Marinduque szigetein lakik a pikke-

A kotlásban a közösség minden tagja részt vesz.

néha több mint 20 tojás is található.

lyesnyakú kakukk (Phaenicophaeus cumingi). Teljesen

Időnként egyszerre három madár is költ, de olykor

világosszürke feje kivételével, amelyet sajátos dísz

egy-egy tojó teljesen ki is szorul. A fiókák 13 nap

ékesít, az előbbi fajhoz hasonló. Homloka és tarkója

alatt kelnek ki a tojásból, és öt-hat nap múltán el is

között, valamint fehér torkán sok tolla ugyanis kes-

hagyják a fészket. Legalábbis nappal, de még hóna-

keny, feketén csillogó, „lakkozott" szaru lapocskák-

pokig a csapatban maradnak, és golyó alakba össze-

ban végződik, amelyek sajátos képet kölcsönöznek

húzódva éjszakáznak. Ezután nemritkán a következő

neki, amikora madár felborzolja feje tollait. Hasonló

fészekaljjal foglalatoskodnak.

képződményeket csak a csonttollúak szárnyán és kü-

Az ani a Nyugat-indiai-szigetektől Ecuadorig és

lönösen feltűnő módon az egyik paradicsommadár,

Észak-Argentínáig terülő térséget lakja. Két közeli

a zászlósmadár fején láthatunk.

rokona, amelyeknek azonban csőralkata más, hason-

Az utazóknak Kubában csakhamar szembeötlenek

lóképpen viselkedik. Az alcsalád negyedik tagja a

a teljesen fekete, szarka alakú madarak, amelyek

guira (Guira guira), amely költési élősködésében már

nyílt terepen, erdőszegélyeken, még kisebb váro-

előbbre jutott. Ez a nyűvágókakukk az Amazonas

sokban is mindenfelé kergetőznek, egyre emelkedő

vidékétől Uruguayig terjedt el. Bár sok pár saját

hangú fütyülésük színes jódlizásba olvad. Ezek az

maga által épített fészekben költ, más párok közö-

anik (Crotophaga ani). Testméretük 35 cm, alakjuk

sen fészkelnek; ismét mások nem fejezik be a fészek-

karcsú, csőrük magas, keskeny éle csaknem félkör

rakást, vagy egyszerűen más madarak fészkeit hasz-

alakban ívelt. Szívesen csatlakozik a szarvasmarhák-

nálják fel. Megfigyelték azt is, hogy csak egyes párok

hoz, amelyek legeléskor mindenféle rovart felzavar-

és csak a költés idejére hagyták el kötelékeiket, míg

244

r

más tojók, amint elhelyezték a fenti fészkekbe tojásaikat, azonnal visszatértek a csapathoz. A guira ugyanúgy, mint az ani, gyors szárnycsapásokkal repül fel, utána hosszabb siklórepülést végez. A kiáltások hosszú, ereszkedő sorát hallatja, gyakran több madár és együtt. Fejét hegyes bóbita díszíti, háta sötétbarna, világos csíkokkal, testalja krémszínű, farcsíkja fehér. Csupasz szem körüli része, valamint alacsony csőre sárga. Hossza 41 cm. Tojásainak rajzolata sajátságos: szép kék alapból csinos hálózat domborodik ki, mint avastag mészréteg maradványa. Csaknem tisztán amerikai alcsaládot alkotnak továbbá a hosszú lábú kakukkok, amelyek közé a pacsirta színű, 28 cm-es tápéra vagy négyszárnyú kakukk (Tápéra naevia) tartozik. Különleges nevét onnan kapta, hogy dürgésekor, amikor a partnerével kiterjesztett szárnyakkal és jól kitárt fiókszárnyával egymás körül ugrálnak, olyanok, mintha négyszárnyú lények lennének. Ezen kívül farka is kettősnek látszik, mivel a felső farokfedők erősen meghosszabbodtak. Ez a félénk, rejtett életet élő madár Mexikó és Argentína között a bokros területeket lakja, továbbá a mocsarakban, a mangrovésokban és a száraz, homokos szavannákon egyaránt megtalálható. Különböző fazekasmadarak fészkében élősködik. A fióka egyedül fejlődik a fészekben. Szinte lehetetlen, hogy mostohatestvéreit a legalábbis magas boltozatú, gyakran hosszú bejárati csövű fészekből kidobhassa. Valószínűleg a gazdamadárszülők maguk távolítják el kiéhezett flókáikat. Sajátságos fickó a Mexikóban és az Egyesült Álla-

mok délnyugati részén élő szaladó kakukk (Geococcyx californianus). Hosszú csőrével csaknem úgy kelepei, mint a gólya. Csigát, sáskát, kis madarakat, egeret, kígyót, még fiatal csörgőkígyót is eszik. Fészkét gyakran kígyóbőrrel béleli. Legfurcsább azonban a mozgása: még meneküléskor is alig mozgatja rövid szárnyait, csak kissé csapkodja, amikor hosszú lábai igen nagy — gyakran két, sőt három méter magas — ugrásokkal, nagy sietséggel viszik előre. Az utasok előtt sokszor hosszú távolságon fut végig az -úton, erről kapta angol nevét is: „Roadrunner", tehát úti futó. A karcsú, hosszú farkú madár 58 cm hosszúságot is elér. Tollazata rőtesbarna vagy ércesen csillogó fekete fehér hosszanti csíkokkal; nagy tollai zöldes fényű feketék, hasa barnásfehér. Szemén keresztül csupasz, kékesfehér kantárcsík húzódik. A szaladó kakukk ritkán kerül állatkertjeinkbe, hazájában azonban a házaknál szívesen tartják szabadon is. A Coua nemzetség tíz faja alkotja a selyemkakukkok alcsalád ját; csupán Madagaszkáron fordulnak elő. A 35—55 cm hosszúságú madarak legjobban a turákókra emlékeztetnek, de már csőrük is elárulja, hogy kakukkok. Egymás közt megosztják a bokros területeket, a párás és a száraz erdőket. Ma a talajlakó és fán élő rovarvadász és gyümölcsfogyasztó fajok egymás mellett élnek. Valamennyiük szemének környéke csupasz, színe kék vagy ibolyaszínű. Az olívzöldes, mellén fahéjvörös óriás selyemkakukk (Coua gigas) a száraz erdők és bokrosok lakója. A 40 cm-es kék selyemkakukk (Coua caerulea) különös hosszú lába fán élő madár számára nem alkalmas,

Azamerikai szaladó kakukk vagy kukóka (Geococcyx californianus) gyors lábú, talajon élő madár; jobb lábán — mint valamennyi kakukkén — felismerhető a hátrafelé fordult külső ujj

*S8?

,-..:,,-,v&f

. :| szerű, másoké kaparó, érdes hangzású. Leírták röfo-f gő, morgó és ugató hangjukat is. A tapaculók fűszálakból, finom gyökerekből, mo-l hából és hasonló anyagokból építik fészküket. A lég. több faj odúlakó, s odújukat maguk fúrják a földbe! — néha a földben túró emlősök lyukait is felnin- j nálják —, mások pedig odvas fákba, az elálló kéreg J alá fészkelnek. Egyes fajok bokrokra golyó alakú, l szabadon álló fészket raknak, 2—4 egyszínű fehér] tojásukból pihés fiák kelnek ki, amelyeket csak-! nem mindig mindkét szülő nevel. Fiatal korban! tollazatúknak rozsdavörös a csíkozása. Nem vonuló madarak. Nyilván egész életükön á t ' megmaradnak ugyanabban a revirben. Az ilyen állandóság elősegíti a sok fajra és alfajra való tagozódást. Dél-Amerikában székében elterjedt a hosszú farkú, nádirigó nagyságú rigó-fedettcsörű (Meri/laxis átér). A szeme előtt hosszú, merev tollak jellemzik, amelyek kis, serteszerű pamatként állanak előre. A hím főleg kékesfekete, a tojó azonban rozsdabarna. A hegyoldalak nagy erdőségeinek aljnövényzetét hangos énekével élénkíti fel. „Hosszú hanglétrából" áll az éneke, „amely kis szabályos, egy oktávon felüli hangsorból tevődik össze", így ereszkedik lejjebb, és rövid trillával végződik (Sick). Veréb nagyságú, a hasalját kivéve tompa palaszürke a rozsdáshasú fedettcsőrű (Eugralla paradoxa). Azok közé a fajok közé tartozik, amelyek a bokrokra golyó alakú fészket építenek. Chile nyirkos területein él. Ezzel szemben a pampa-fedettcsőril (Teledromas fuscus) Észak-Argentína száraz bokorsztyeppéit választotta lakhelyének. Életmódja emlékeztet a pacsirtánkéra; pacsirták egyébként nem élnek Argentínában. Színezete is egyszerű: háta egyszínű, sápadt fehérbarna, testalja fehéres, fahéjszínű árnyalattal, szemcsíkja fehér. Feketés farka testhosszának kb. egyharmadát teszi ki. A pampák felett csaknem állandóan fújó, erős szelek kedveznek vagy egyenesen megkövetelik azt a folyamatot — éppen

fgy az óceánok szigetein a viharok —, hogy a kis madaraknak és a rovaroknak csökkenjék repülési képességük, és áttérjenek a talajon Való életre. Ilyen körülmények között a Te/edromos kitűnő futóvá fejlődött. Hosszú, erős csüdjei folytán a szűken 18 cm hosszú madár 15 cm-eseket is léphet! Fészkét a földbe fúrt, egy méter hosszú járat vége rejti.

doskodástól és a mindennapi eleség gondjaitól való tehermentesítés — úgy látszik — nemcsak a piprák esetében a legfontosabb előfeltétele annak, hogy a nászceremónia olyan tökéletesen kifejlődhessen, hiszen az egyúttal feleslegessé is teszi a párok tartós kapcsolatát. A tojók a hímek nászhelyeit csak a párzásra keresik fel. Itt a tojó bizonyára a legpompásabb színezetű hímet választja ki párjául, vagy amelyik hím a leghatásosabban dürög. A különösen kedvelt Piprafélék családja — Pipridae hímnek tehát jobb kilátásai vannak a tojó megtermékenyítésére, mint vetélytársainak, és így előMexikó és Paraguay között, az amerikai szárazulat nyös tulajdonságait nagyobb számú utódra viheti át. nyirkos trópusi erdeiben, különösen nagy számmal Ez a párválasztás egyúttal biztosíték arra is, hogy a az Amazonas vízrendszerében, található a kis, csil- fajok ne keveredjenek. Ha nem a tojó, hanem meglogó színű madarak egy csoportja, amelyeknek szo- fordítva: a hím választaná meg párját, akkor a tojók katlan nászviselkedése sajátságos. A tudomány a pip- nagy hasonlatossága miatt a fajtisztaság kevésbé lenráknak kereken 60 faját ismeri. Lehetséges, hogy még ne biztosítva. Bár kissé leegyszerűsítve ezzel maegy-két fajuk a végtelen őserdőben ma is felfedezet- gyarázható, hogy a piprák és más olyan madárcsoportok hímje, amelyeknek hasonló az ivarok közti lenül éli sajátos életét. viszonya, olyan feltűnő és fajonként eltérő nászA hímek teltsárga, narancsszínű és piros, meg a tojók zöld színe mutatja, hogy ebben a csoportban ruhát visel. A tojók viszont sokkal egyszerűbbek: már kifejlődtek a zsírfestékek, míg az eddig tárgyalt csaknem az összes faj tojóinak színe egyforma. Az rikácsolok színezetét fekete, barna és rőtes melani- ilyen fajok viszonya különösen jól szemlélteti nok határozzák meg. A piprák és a következő hét csaCharles Darwin több mint száz éve kifejtett tételét, lád együttvéve a Clamatores haploophonae csopor- amelyben az „ivari kiválasztódásnak" oly nagy jelentot alkotják. E csoport hangadószerve — a syrinx —, tőséget tulajdonított a fajok keletkezésében. mint az énekesmadaraknak és általában az összes A piprák násza két különböző fejlődési fokozatot többi madárnak, a légcsőből és a bronchusok részei- szemléltet. A legtöbb faj hímjének saját, bár gyakből tevődik össze. A rikácsolok e csoportjának több ran igen szűk, n ászt e re van, amelyről minden vetélymint 500 faja közül 31 él az Óvilágban, a többi faj társat mint nem kívánatost elkerget. Ritkább az az hazája — mint az előző csoportok összes családjának eset, amikor a vetélytársak támadókedve annyira — Amerika. kialszik, hogy több dürgő hím közös teret foglal el, A piprák ismertetője a rövid farok, zömök, csakrendszerint az őserdő egy tisztását, s tetszelgésüket nem kerekded alak, rövid csőr, rövid kerek szárny összehangolják, és ezzel valóban csoportos dürgést és a csekély testhosszúság (csak 8—16 cm). A hímek produkálnak, amelyben minden tagnak megvan a általában szín pompásabbak, mint a tojók, amelyek- maga szerepe. nek szerény olívzöld ruhája a zöld környezetben A magas fejlettségű dürgésmód és a hímek különkevésbé tűnik fel, így hathatós védőszínezet. Csak böző pompás tollazata közötti nyilvánvaló összerövid, elég halk hangokat adnak. Feltűnőbb zajokat függéssel szemben áll a tojók igen egyöntetű színesok faj hímje a szárnyával csinál. Még nem tudjuk zete, és ezt csak szemléltetően támasztja alá néhány hogyan kelepéi, csattog vagy pattant. Elhullott mapiprafaj, amelynek színezete egyszerű, násza is madárral mindenesetre ezek a zajok nem idézhetők elő, gános és kevésbé mutatós. legalábbis csak sokkal gyengébben. Egyes karevezők Ilyen egyszerű ruhájú faj a zöld hátú és zöldescsévéje légtartalmú dobbá fúvódott fel. Ezekhez a sárga testaljú törpe p/pro (Tyronneutes stolzmanni). tollakhoz különleges izmok tapadnak. Bizonyára Testhossza 8 cm, súlya csak 8 g. Brazília középső réezeknek van fontos szerepe az említett hangok elő- szének magas őserdeiben a sűrű lombkoronában él. idézésében. Gyakran a legkülső evezők is rendkívül A hímek a revirjüket sokszor órákig tartó kiáltákeskenyek. sokkal hirdetik. Roptuk nem jár különösebb zörejA tojók könnyed, finom fészket építenek, s mind- jel. A szintén Brazíliában élő szürketorkú p/pro (Neokét foltos tojásukat és fiókájukat egymaguk költik ki, pe/ma pallescens) fajnak is mindkét ivara egyforma III. nevelik fel. A hímek csak a dürgésben szerepel- zöldes ruhát visel, míg testalja sárga. Dürgése már nek, amelyet csupán a legszükségesebb táplálkozás átmeneti a tarka pipráké felé, de még mindegyik szakít meg. Élőhelyük nem szűkölködik sem gyühím magánosán járja udvarlás! táncát. Alacsony ágról mölcsben, sem rovarokban. Az utódokról való gontöbbször egymás után merőlegesen ugrik a levegő-

317

be, miközben összecsapott szárnyai kalapácsütésszerű, kettős hangot adnak, és felvillan a különben elfedett sárga fejbúbja is. Sok tarka hímű faj fajtiszta táncközösséget alkot, amelyben a tánc módja éppen annyira eltérő, mint nászruhájuk színe. Ebben olyan sokoldalúság nyilvánul meg, hogy közülük csak néhányat válogathatunk ki. Alig nagyobbak, mint a törpe piprák, de a szorosabb értelemben vett piprák sokkal zömökebb termetűek. A hímek levélzöld vagy bársonyfekete tollazatából kiütköznek virító színek, főleg az állandóan látható fejbúbon, amely a különben fekete bársonypiprán (Pipra pipra) hófehér. A faj Costa Ricától Peruig és Brazíliáig honos. Viszont az amazonasi kéksapkás pipra (Pipra carbonata) feje búbja vakító világoskék. Az észak-brazíliai opálpipra (Pipra iris) szép levélzöld, hasa sárga. Szemlélőjét a fején levő ezüstfehér korona finom opálos csillogásával ragadtatja el, amely a szivárvány minden tónusában — az ibolyaszíntől a kékeszöldig — változik. Egészen más a Dél-Amerika északkeleti részén élő aranyhomlokú pipra (Pipra aureola): homloka és torka tojássárga, Feje és hasa kárminpiros, tollazatának többi része sötétfekete. Ilyen tarka madár még a trópusi erdők Félhomályában is feltűnik, főleg mozgékony dürgése közben. Egyik ágon ide-oda csúszkál állandóan, egyik szárnyát magasba emeli, közben mutogatja ínnak feltűnően fehér alját. Ágról ágra száll, éles hangokat ad, szárnyaival kerepelő zörejeket hallat. Gyakran minden hím külön dürög, néha azonban két vagy három szomszéd is találkozik. Egyébként íz erdő sűrűjében csak hallják egymás hangját, de rendszerint nem látják, csak amikor közösen dürögnek. A tűzpipro hímjei közül is kettő együtt dürög. „Amikor a Pipra fasciicauda dürgési hévtől fűtött 'límje éles ívben felgallyaz, akkor először rövid morgást hallat, azután fahangú, de ütemes verést. Az jgész úgy hallatszik, mint »brr-dlokk«. A morgást valószínűleg a szárnyával csinálja, bár nem találunk •ajta zörejt keltő evezőket, és rendes körülmények cözött repülése zajtalan" — írjaS/ck, aki Brazíliában tanulmányozta a piprák életét. A morgás után hallgató fahangú zajt bizonyára a szárnyak össze ve rése idja. A madár mély térdhajtással, olyan hévvel ül az igra, hogy az ág ingani kezd, ami reá tereli a figyelmet a dürgő piprára. Levegőbe való ugrálása, egy lelyben való szárnycsapkodása és gyors tipegése vál:akozik ívelt, tetszelgő repülésével. A két hím dürgése a sókoldalú tetszelgő mozdulatok közben fokoEÓdik, de egymásnak hátat fordítanak, csak időnként figyelik egymást, vállukon át hátrapillantva. A tűzpipra Dél-Amerika északi részét lakja Peruig és Pa-

318

raguayig. Színezete fekete és sárga. Fejének sárga színe csak a tGzvörös tollcsúcsok alól csillog elő. Csaknem ugyanez az elterjedési területe a koronás p/prdnak (Pipra erythrocephala) is. Feje teteje aranyossárga, tarkóján piros vagy csaknem teljesen piros orv van, gatyái fehérek és pirosak, különben tollazata bársonyosan fénylő fekete. Igen bonyolult dürgési mozzanatainak leírását engedjük át S/cknek: „Szabadon álló, néhány méter magas ágról függőleges alapállásban, éles „cigé" hangon jelzi ottlétét—olyan eredményesen, hogy előbb-utóbb még egy hím vagy egy tojó érkezik oda, ugyanarra az ágra. Ezzel megkezdődik a dürgés. Az ág magasságában a hímek lelapulnak, majd ferde tartást vesznek fel, úgy, hogy farkukat és farcsíkjukat félig a másik fél felé fordítjak, fejüket viszont az ellenkező irányba és ebben a ferde tartásban ide-oda mozognak, ugrándoznak vagy apró lépésekkel topognak, csúsznak vagy siklanak. Közben a könnyedén szellőztetett szárnyuk és farkuk remeg. A két hím egymást tüzeli, de egy bizonyos kritikus távolságot egymás felé nem lépnek túl. Hamarosan egészen az ág alá hajolnak, remegésük felerősödik, helyben körbeugrálnak, berántják szárnyukat, vízszintesen kiterjesztik, sőt még függőlegesen magasba is emelik vagy kiterjesztik, néha verdesnek is szárnyukkal, közben időnként pattogó csakkhangon kiáltanak, ami önkéntelenül is a manakinok csattogó hangjára emlékeztet. Végül az első hím ismételten kis ugrásokat végez a levegőbe, majd hirtelen elviharzik. Mintegy 40 m távolságra, meghatározott útvonalon'távolodik el, és lendületes ívben tér vissza, az ágon ülő partnerre hangosan kiáltozva, amely felett magát ide-oda dobálva a magasba szökken, mielőtt előbbi ülőpontjára beszállana. Repülése zajtalan. Ha ott találja a párzásra hajlamos tojót, akkor következik be a párzás." Bár a közös násztáncban még csak két hím vesz részt, akkor is a koronás pipra már egy lépést tett az igazi közös dürgés kialakításához. Az ilyenekben 6—12 hím laza kapcsolatban csoportosul egymástól néhány méterre, hogy a tojók kegyeiért versengjen. A fátyolos pipra (Teleonema filicauda) közeli rokona az előbbieknek. Hazája ugyancsak a dél-amerikai szárazföld északi részének őserdői. Nászának szokásai még ismeretlenek. Színe hasonlóan fénylő: fejtetője és tarkója tüzes piros, testalja és homloka sugárzóan sáfránysárga, háta fekete. Farkának alkata sajátságos: a külső kormánytol l pár hegye hosszan fonálszerűen megnyúlt, amitől az egyébként is kis madár 15 cm hosszúságot ér el. Hogy a fátyolos pipra „kérői" szerepében ez a farok milyen működést tölt be, az még további kutatásra szorul. Az egyszerűen zöldes színű tojónak mindenesetre ilyen dísze nincs.

A dél-amerikai barátpipra (Manacus manacus) felismerhető a sarló alakú, keskeny kézevezőiről, amelyek repülés közben hangos kemény csikorgó hangot adnak. Termete 10 cm, igen zömök benyomást kelt, színe fehér, feje teteje, háta és farka sötétfekete. Ezt a tol l ruhát változatos nászmozgási programjában a hím fitogtatja. Sick szerint: „A Manacus esetében a lényeg az, hogy kérkedően mutogassa hatalmas, előreforduló, hófehér álszakállát, amelyet külön izmok mozgatnak, közben a fekete »sapkácskája« a környező sűrűség színébe úgy beleolvad, mintha hiányozna fejének teteje. Ezt a groteszk képet még fokozottan zavarja a fej forgatása és gyors oldalra rázása. Ezekhez a mozdulatokhoz járul a szárnyak remegtetése, a gyors összeku porod ás és felegyenesedés, az oldalugrás. A nászra kész Monocusok többen gyűlnek össze, néha 8—10 hím, köztük fiatal zöldes példányok is. Az erdő mélyének kedvelt bozótosában állandó kiáltások, pattogások, recsegések, nyikorgások, morgások, szárnycsattogtatások és lábcsap kod ások közt vadul ide-oda repkednek és ugrálnak. A csapatból rövidesen kiválik egy hím, és elfoglalja az egyik közeibe eső, szorosan a föld felett fekvő magántáncteret. Ennek két-négy pontos állomása van szabálytalan háromszögben, amelyek közül az utolsó az első közelébe kerül úgy, hogy vele a kör bezárul. A madár olyan gyorsan mozog, hogy szinte alig látni." Egyes énekhangokon kívül a barátpiprának még hatféle egyéb feltűnő zaja is van, amelyeket nem az alsó gégefő közreműködésével, hanem a szárnyakkal vagy az ízületes csontokkal produkál. A közös nász legmagasabb fokát a díszes p/pro (Chiroxiphia caudata) éri el. A faj Brazíliában és Argentína északi részén él. Nevét joggal viseli, mert testalja krétakék, amely árnyalatainak finomságával versenyez a brazíliai őserdők legszebb lepkéivel is; szárnyai feketék, ezáltal élesen elválik a hát kékeszöldje, ugyanígy afekete torok, tarkóörv és a fejtető tűzpirossága. A középső farktollak keskeny nyélben futnak ki. így a 25 g súlyú madár eléri a 15 cm-t. Sokkal hosszabb farokhegy különbözteti meg tőle a hasonló színezetű nyílfarkú piprdt (Chiroxiphia lineáris; 71. színes kép). A díszes pipra dürgésében az a legcsodálatosabb, ahogyan megoszlik a közösségben részt vevő egyes hímek szerepe, valamint az is, hogy a nézők gyakran nem a tojók, hanem más hímek. A szertartás az egyik hím hangos kiáltozásával kezdődik, amely hírül adja, hogy megérkezett helyére. A dürgés további lefolyását Sick szemléltetően ecseteli: „Egyre sürgetőbben udvarol, amíg nincs sikere, erre egy, két, néha három fajtársa is odazúg, nemcsak öreg hímek, hanem egy zöld színű, piros sapkás példány is. Valamennyien azonnal egy alkalmas ágra, sűrűn

egymás mellé ülnek, legfelül a piros sapkás. A három öreg hím előrenyújtózkodik, és gyorsan topog egy helyben, egésztestük remeg. Olyan benyomást keltenek, mint valami kavargó massza. Ezt a különleges látványt fokozzák kiáltásaik, amelyek egyöntetű nyöszörgéssé olvadnak össze,ami emlékeztet a távoli, lassan tovahömpölygő békakoncertre. Velük szemben a legfelül ülő zöld hím függőleges helyzetben merevedik meg. Hirtelen a legalsó hím a csapat fölé szárnytávolságra felemelkedik. A táncban részt vevő társaival szembefordul, és egy pár pillanatra szitái előttük és felettük. Ezalatt átható dik-dik-dik hangot hallat. Eközben a két másik öreg hím — az egymás közti távolságot megtartva — apró lépésekkel tovább tipeg az ágon, míg a piros sapkás hím mozdulatlan, közöttük és az utóbbi között egy helyet szabadon hagynak. A felrepült példány ide telepszik vissza, egy ugrással átfordul ugyanabba az irányba, mint az előrehajló és tipegő társai ülnek, s így ismét egy sorba kerül velük. A legfelül ülő zöld madár még mindig mozdulatlan. Rövidesen ezután megismétlődik a remegő jelenet, de most a legalulra került hím folytatja, így pereg a játék, a hímek rendületlenül váltják egymást. A körmozgás szinte gépiesen folyamatos és egyforma." A piprák valamennyi életmegnyilvánulását korántsem ismerjük teljesen. Lehetséges, hogy még más meglepetések is várják azokat a megfigyelőket, akik behatolnak az amerikai trópusi erdőkbe. Érdekes, hogy apró madár voltuk ellenére kotlási idejük igen hosszú, szűken három hét. Még a mi dolmányos varjúnk sem költ hosszabb ideig. A tojó pipra kb. 14 napig eteti fiókáit rovarokkal és bogyókkal. A tompa zöld színű ruha olyan jól rejti őket, hogy bízva védőszínezetükben, alig menekülnek el a fészekről. A tojó néha még azt is eltűri, hogy a kutató kezével megérintse vagy a fészkén ide-oda mozgassa.

Kotingafélék családja — Cotingidae „Egyszerre hirtelen üllőcsapás dübörög át a fák magas sudara felett, és a lábaimnál fekvő mély, homályos szakadék szinte beleremeg a hang érces, kemény visszhangjába. Még fülembe harsog két-három másodpercig a »kuang« szó, utána halkabban és finomabban, majd ezt követi a csodálatos harangjáték: kling, klang — kling, klang, kling — kong." A harangozómadár a hangadója ennek a különös éneknek. Venezuela őserdeinek szakadékaiban él, ahol Ernst Schafer — akitől a fenti mondatot idéztük — kutatott a tollas harangozó és még néhány rejtett életet folytató madár után. A harangozómadárnak négy faja honos Amerika trópusain. Ezek 319

L

és sok más, néha szerény színezetű, de máskor különleges színű vagy ékftményű faj a kotingák közé tartozik, amelyek kizárólag az Újvilágban élnek. A család kb. 90 fajból áll, a legkisebbik királyka nagyságú, a legnagyobb csaknem olyan termetes, mint a varjú. Legközelebbi rokonaik a kaszásmadarak és a piprák; néhány piprafaj esetében még kétkednek a kutatók, vajon nem kotingák-e. Ezek a rövid csőrű, fán lakó madarak többnyire magánosán élnek, és azokkal a gyümölcsökkel meg rovarokkal táplálkoznak, amelyeket az amerikai trópusok és szubtrópusok kínálnak nekik. Költési viszonyaik meglehetősen egyformák, mert a tojó minden esetben egymaga költ, de a fiókák felnevelésében a htm is segédkezik. Ellenben igen eltérők az egyes kotingák fészkei. Némely faj földi lyukat vagy faodút bélel ki, mások lapos fészekcsészét építenek ágra, ismét mások az ágak csúcsára szövik csak az oldalain nyílt fészküket. Vannak olyanok is, amelyek az erdőben álló sziklafalra iszapból és földből falazzák a fészket. Ha lábának nem lenne más a szerkezete, akkor az alig 8 cm nagyságú törpe kotingát (Calyptura cristata) gondolkodás nélkül piprának tarthatnánk, mivel annak külseje teljesen a piprákéval egyezik: farka rövid, színezete zöldessárga, koronája feketén szegett tűzpiros, farcsíkja és hasa fényes sárga. Hazája Dél-Brazília. Dürgéséről semmit sem sikerült megtudni. De hogy a társas dürgés a kotingáknál is előfordul, ezt bizonyítja a 35 cm hosszú kapucinusmadár (Perissocephalus tricolor). Dél-Amerika legészakibb részeinek őserdeiben gyakran több ilyen madár gyűl össze egy helyre, ahol néhány ágat lekopasztanak. Ezeken azután két hím szorosan egymás mellett, pontos összhangban dürög, és duettben olyan hangon szól, mint a borjúbőgés. A rozsdabarna színezetű, fekete szárnyú és farkú madár nevét feje csupasz előrészéről, valamint a tarkója laza tollbóbitájáról nyerte. Még egyhangúbb a rigó nagyságú barnás kotinga (Attila cinnamomeus) színezete. Szép fahéjszínű tollazatával a fazekasmadarakra emlékeztet. Ugyanazt a területet lakja, ezenkívül délebbre is előfordul. Nem tudunk helyes képet alkotni magunknak a legtöbb kotinga életmódjáról, még sok tarka színezetű fajéról sem. így a család változatosságáról csak ízelítőt ad sok faj külsejének leírása. Például a barátkotingát (Zaratornis stresemanni) néhány éve fedezték fel Peru hegyi erdeinek övezetében, hímjét pedig csak napjainkban találták meg. Előbb már azt is feltételezték, hogy ez a madár ••— mint egyes gyíkok és sok más alacsonyabbrendű állat — szűznemzéssel (parthenogenesis) szaporodik, amit a tenyésztett pulykákról már bebizonyítottak.

320

Nem sokban különbözik tőle a lényegesen kisebb! termetű jód-kotinga (Jodopleura isabellae) tojója sem,1 csak háti oldala — fehér farcsíkját kivéve — telje-« sen feketésszürke. A hím oldalán két csodálatosan ' szép, finom ibolyaszínű folt ékeskedik. Dél-Amerikt északkeleti részén otthonos. Itt található még néhány, főként zöld színű faj is, így Venezuelában a seregély nagyságú pettyes kotinga (Euchlornis farmosa), amelynek feje kékesfeketén csillog, háta élénk zöld, válla környékét négy csinos, kerek fehér folt díszíti, testaljának citromsárga színe pedig a torka szegélyén telt narancsszínűbe megy át. Röfögő és kuruttyoló hangja árulja el a feltűnően ezüstfehér álarcos kotingát (Tityra semifasciata). A rigó nagyságú madár feje teteje és nagy tollai feketék. Magánosán vagy kis csapatokban kóborol a párás vagy száraz erdőkön keresztül Mexikó és Bolívia között, bogyókat vagy más terméseket keresgélve. Kisebb rovarokat is szedeget a fákról vagy röptükben kapja el őket. A szerény barnás színű tojó a termeszek építményeiben vagy pálmalevelek szárai között, Hl. ágak lyukaiban keres költésre odút, de harkályok ácsolta faodút is elfoglal még akkor is, ha a meglehetősen termetes tulajdonos el sem költözött belőle. Az álarcos kotinga elkergeti a harkályokat, az odút azután megtolt! lombbal és növényszárakkal, az odú tulajdonosa pedig kifárad, feladja a harcot, és átengedi hajlékát. A Cotinga nemzetség hímjein megtaláljuk azokat a szép, lakkos fényű kék színeket, amelyek egyes pittákon és más madárcsaládokban is előfordulnak. A tojók és a fiatalok színezete barna, s rajta fehér pettyek és foltok vannak. Gyönyörű madár a 18 cm hosszúságú bíboros mellű kotinga (Cotinga cotinga) Dél-Amerika északkeleti részén. Színezete fényes kék, a torkán és mellén bársonyos mélységű bíboroskármin. Az ugyanilyen szép türkizkotingának (Cotinga cayana) a hazája Guyanától Bolíviáig terjed; ennek csak a torka bíborszínű. Csupán tollainak csúcsai a hátán világoskékek, határozott zöld árnyalattal, és látható a tollak tövének sötétfekete színe is, így a türkizkéken csillog. Számos faj — köztük az ismertetett fajok — színezetéhez a legremekebb árnyalatokban a piros is társul. A pajzsos kotinga (Queru/a purprata) alakja léprigószerű, de színezete fekete. Hazája Costa Rica, Panama és Dél-Amerika északi része. Dísze a meghosszabbodott, borvörös tollakból álló torokpajzsa,'amelyet dürgés közben kiterjeszt, úgyhogy még testoldalain is túlér. Egyik fa koronájában több hím jön össze társas dürgésre. Kiáltoznak, farkukat és szárnyaikat remegtetik. Hasonló színezetű az ugyanezen a területen élő varjúkotinga (Pyroderus scutatus). Hosszúsága 45 cm, tehát olyan nagy, mint

a mi vetési varjúnk, de mivel csőre és farka rövid, nagyon zömök benyomást kelt. Mellének pajzsa fényes cinóbervörös, homlokán sűrű, bársonyos,felálló tollak vannak. A fekete nagy tollakat kivéve a 36 cm nagyságú vérkotinga (Haematoderus militaris) csodálatos kárminpiros színezetű. Dél-Amerika északkeleti részét lakja. Ez a faj is — mint a két előző — főként gyümölcsöket eszik. A család legszínpompásabb tagja vitathatatlanul a seregély nagyságú Pompadour-kotinga (Xipholena punicea), amely ugyanazt a területet népesíti be, mint a vérkotinga. Alapszíne selymes fényű bíborkármin, amely szín a fején bíborfeketébe megy át. Egyes szárnyfedőtollai sajátságos díszítő tol lakká alakultak át: meghosszabbodtak, keskenyebbek lettek, zászlójuk a kemény fehér cséve körül sátorszerűén átfordul. Amikor a Pompadour-kotinga felrepül — a teljesen fehér evezői meglepően felvillannak. Humoros módon kapta a madár a nevét. Egy Dél-Amerikából jövő francia hajó — több drágaság között — néhány színes madarat is hozott fedélzetén, amelyeket Pompadour márkinénak szántak. A hajót azonban az ellenség, Albion fiai elfogták. A madarak egy szakember kezébe kerültek, aki a legszebbet közülük gálánsán XV. Lajos szeretőjéről nevezte el. Allatkertekben a kotingák közül leggyakrabban mégaszirti madár látható. Amint rokonai,ez is erdős területeken lakik, de csak ott, ahol olyan szakadékokat és völgyeket talál, amelyen kopár sziklák tűnnek elő, mivel sokat tartózkodik ilyen talajon, násztáncát pedig kopár, sima sziklalapokon lejti. Több hím, néha még tíznél is több, együttesen, mulatságosán ugrándozik ide-oda. Szemtelenül felmeresztik tollas tarajukat, s csaknem csőrük hegyéig terjesztik szét. Ezáltal az amúgy is feltűnő színezetük még nagyobb hatást ér el. Sziklás talajon rakja fészkét is, amelybe két foltos és csíkos barnás tojást tojik. A talajhoz kötött életmód következtében lábai is erősebbek, mint a fákon élő kotingáké. A szirtimadárnak két faja él Dél-Amerika északi részén. Az egyik a 32 cm nagyságú vörös szirtimadár (Rupicola peruviono; 72. színes kép), kelet felé Venezueláig, dél felé Peruig honos. A hím hol világos, hol bíboros kárminvörös színben pompázik, farka és szárnyai feketék, a belső összecsukott evezői nagy, ezüstszürke felületet adnak a hátnak. A tojó tol l taraja kisebb, színezete nem olyan rikító. Piros színei is inkább tompa narancsbarnás árnyalatúak, és így kedvezőbb védelmet biztosítanak a kotló madárnak. A másik faj — amelynek hazája keletebbre fekszik,'és Brazília északi részéig nyúlik a hegyvonulatokban — a tarajos szirtimadár (Rupicola rupicola). Az előbbi fajtól abban különbözik, hogy tollazata sápadt narancsszínű, tolltaraja

pedig keskeny, bankaszerűen sötétes harántcsíkos. A tojó színe komor szürkésbarna. Nemcsak a harangozásszerű nászhívójával, hanem a fején levő különös bőrképződményekkel is kitűnik a 27 cm hosszú harangozómadár. A fiatal hím és a tojó szürke, zöld és sárgásán tarka; az öreg hím alapszínezete hófehér (az indián „kotinga" név „tisztára mosott fehéret" jelent). A Nicaraguában, Costa Ricában és Panamában élő kalapácsoló madárnak (Procnias tricarunculatus) csak a feje és a nyaka fehér, míg teste kakaóbarna. Csőre tövéről és homlokáról egyegy vékony elálló bőrcsap ugrik ki. A csombókos harangozómadár (Procnias álba) Dél-Amerika északkeleti részét lakja, csak a homlokán visel ilyen képződményt. A függeléke tollas, és a csőre mellett lóg le, dürgés közben háromszorosára nyúlik meg. Valamennyi hímnek saját revirje van, ahol megszokott, magas fájáról kitartóan hallatja énekét, hangos szava messze elhallatszik az őserdőn keresztül. A tojó csak párzáskor látogatja meg. A kopasznyakú harangozómadár (Procnias nudicollis) ugyanezen a területen él. Színe fehér, torka és szem körüli része csupasz bőrének ritka, fényes zöld színe ennek a ha-

Amikor a brazíliai kopasznyakú harangozómadár (Procnias nudicollis) haranghangú szólására tárja csőrét, csupasz zöld torokbőre kitágul

lakja. Feje tetején 5 cm hosszú, szőrfinomságúan foszJ lőtt tollakból álló sűrű kontya van, amely dürgést] közben hasonlít egyes indiánok hajviseletéhez éti napjainkban egyes fiatalok hajzatához is. A feje min*] den oldalára, még a szemére is lehulló üstök egyénét] iránya megakadályozza látását. Legkülönösebb ékít-] menye — amely egyúttal a madárvilágban előfordulói legfurcsább dísz — a tollas torokzacskója, amely tor- J káról lóg le. Amikor ez a kotinga dürög, felfújja a 3 nyakát. Eközben megnagyobbodik és megmerevedik] torokzacskója is, tollai felborzólodnak. Ilyenkor úgy fest, mint valami nagy, száraz fenyőtoboz. Nisz-j hívója mély morgás, hasonló a bika bömböléséhez. 1 Ilyen hang csak úgy keletkezhet, hogy a megfeleli testrészek rezonátorként működnek. Afelerősödött hang kilométerekre is elhallik. A hím eléri a fél métert, míg a felfújt torokzacskó a 30 cm-t. A sisakos- ] madár egyik alfajának torokzacskója rövidebb, de ; kettős, egy további alfajé részben csupasz és a pára- i dicsőm vörös színű.

Kaszálómadárfélék családja — Phytotomidae

A dél-amerikai sisakos madarat (Cephalopterus ornatus) tollas torokfüggvénye és sisakszerű bóbitája jellemzi

rangozómadárnak a sajátossága. A negyedik faj az araponga (Procnias averano), amelynek elterjedés! területe csaknem azonos az előbbiekével, színezete pedig finom gyöngyszürke. Ezt a fajt jellemzi mélyfekete szárnyának, feje tetejének barnasága és a csupasz torkáról lelógó zuzmószerű bőrfonalak zűrzavaros tömege, amelyek szólásakor felemelkednek. Azok a hangjára vonatkozó szavak, amelyeket a család ismertetése elején Schöfertől idéztünk, erre a fajra vonatkoznak. A harangozómadár kitárja csőrét, felegyenesedik, heves rántással hátraveti fejét, amikor a mennydörgő, üllőcsapásszerű hangokat adja. A kotingák közül a legtermetesebb és egyúttal a legszokatlanabb alakú az ércesfekete színű sisakosmadár (Cephalopterus ornatus), amely a Costa Rica, Peru és a Mato Grosso közt elterülő esőerdőket

322

A család három faját gondolkodás nélkül kardinálisnak, tehát pintyfélének tarthatnánk durva kúpcsőre, színezete és bóbitája alapján. Ámde az alsó gégefó _és a láb pontosabb vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy a kaszálómadarak egyáltalán nem tartoznak, a szorosabb értelemben vett énekesmadarak közé, hanem igen közel állnak a kontingákhoz. Csőrük alkata egészen különleges: az alsó káva egysorosán, a felső kétsorosán finom fűrészes, mégpedig úgy, hogy az alsó „fogak" sora pontosan beleillik a felső sor barázdáiba. Ezzel a csőrrel mint valami ollóval a madár képes a szilárd növényi részeket elnyesni, de mivel a felső csőrkávát előre és hátra is tudja mozgatni, a növényt le is fűrészelheti vagy lereszelheti. A kaszálómadár tápláléka: levelek, szárak, gyömölcsök, de rügyek és hajtások is, főleg kultúrnövények. Mivel sokkal többet hasít le, mint amennyire szüksége lenne, érzékeny károkat okozhat. Hazája a Nyugat-Peru és Argentína közötti ritkas erdők, nyílt bozótosok, mezőgazdaságiterületek és kertek. A költési időn kívül laza csapatokban nagy területeket kóborol be. Rövid, hegyes szárnya hullámos repülése közben hallható zúgást idéz elő. Leírták hangjai közül az érdes, karcos, de a sivító és nyöszörgő hangokat is. A kaszálómadár nyílt, kerek fészket épít gallyakból és rostokból bokrokra és fákra. 2—4 tojásának színe pintyszerű, kékes és sötét pettyezésű. A tojó egymagában költ, de a fiókák nevelésében részt vesz a hím is.

Argentínában, Uruguayban és Brazíliában él a 17 cm hosszúságú szalagos kaszdfómoddr (Phytotoma rutila.) Farka fehér szalagban végződik. A hím feje és háta szUrke, míg feje tetejének bóbitája előtti homlokrésze és az egész testalja fahéjbarnásvörös árnyalatú. A tojó színezete sápadtabb. Színezetben és életmódban kevéssé tér el ettől a fajtól a DélAmerika nyugati részén élő másik két faja.

elérik a 40 cm hosszúságot. Tollazatúk többnyire egyszerű szürke, barna vagy zöldes árnyalatú. Alig találunk a tirannuszok között olyan tarka és színpompás madarakat, mint a velük közeli rokonságban álló kotingák és piprák közt, amelyeknek szemünket elragadtató a tollazatúk, annak ellenére, hogy a legtöbb faj a trópusok alatt él. Fehér vagy tarka tojásaikat többnyire a tojó egymagában költi, a fiókák felnevelésében azonban a hím is segédkezik. Csaknem valamennyi királygébics maga építi fészKirálygébics- vagy tirannuszfélék családja — két, ez azonban alakra és elhelyezésre nézve igen különféle lehet. Sok csésze alakú, mások fedettek, Tyrannidae ismét mások fészke hasonló a szövőmadarak, a sapuk Már a kaszálómadarakon is szemünkbe tűnt a pin- és nádiposzáták fészkeihez. A fészek helye szempontjából lehetnek szabadon állók, ágak közé, a tatyekkel való hasonlatosságuk. Ez az eset is bizonyítja lajra, faodúkba vagy még földi lyukakba is rakott azt a természetben különben sem ritka tényt, hogy bizonyos környezet — helyesebben az a mód, aho- fészkek. Egyes királygébícsek gyümölcsfogyasztók, gyan ezt a környezetet az állatok hasznosítják — ala- a nagyobb termetűek kétéltűeket, hüllőket vagy kítólag hat az élőlény létbiztonságú felépítettségére, apró emlősöket fognak, még halak is szerepelnek étrendjükön. A legtöbb faj azonban rovarevő, csőezáltal teljesen eltérő állatoknak (és növényeknek is) a hasonló környezet hatására közös vonásaik alakul- rük meglehetősen lapos, kissé kampós hegyű, tönak ki. Csak így érthetők meg azok a meglepő hason- vükön sértek ülnek, vadászati módszerük emlékezlatosságok, amelyek például az Ichthyosaurusok, a cá- tet a mi légykapóinkra. Zsákmányukat leshelyről, pák, a delfinek és a pingvinek közt fennállanak. röptében kapják el. A tirannuszok arról kapták nevüket, hogy a terüA madarak osztályán belül az életmódnak egyazon irányba történő alakító erejét bizonyítják azok a köletükre minden behatolót, még a náluk sokkal nazös vonások, amelyek a viharmadarak és a sirályok, gyobbakat is, hangos „szitkózódással" és rendkívül az alkák és a pingvinek, a sarlósfecskék és a fecskék, merész támadásaikkal igyekeznek kiűzni. Magam is a kolibrik és a nektármadarak, vagy a tinamuk és a láttam Kubában, amikor a 24 cm-nyi, barnásszürke, fácánok közt fennállanak — hogy csak a legszembe- fehér testaljú barát-tirannusz (Tyrannus caudifasdatűnőbb példákat említsük meg. Az ilyen megegyezétus) sólyomszerű kaffogással még a pulykakeselyűre sek igen könnyen megtéveszthetnek, ha ezekben a is vágott, pedig nem is ellensége, még csak vetélyvonásokban a közös származás jeleit véljük megtalál- társa sem a táplálkozásban, és voltaképpen számára ni. A valódi rokonságokat rendszerint azoknak a bésemmiféle hátrányt nem okoz. Ez a királygébics előlyegeknek a vizsgálata fedi fel, amelyek sajátos alakja fordul a Bahamákon és az Antillákon is. Feje búbnincs annyira vagy egyáltalán nincs a környezethez ján — mint a család sok más fajának — felvillanó való alkalmazkodás nyomásának kitéve. foltja van, amely azonban csak izgalmában tűnik elő, Alapjában véve Amerikában ugyanazok az életkülönben a szomszédos tollak elfedik. A barátfeltételek uralkodnak, mint az óvilági kontinense- tirannusz fejfoltja olyan erőteljes sárga, mint a mi ken. Némely madárcsalád azonban csak az Ó-, illetve királykánké, más fajoké narancsvörös. az Újvilágban honos. Ezért az egyes földrészeken A királygébicsek kedvelik a rovareleséget, ezért sok élőhelyet (ökológiai nichét) teljesen különböző nemcsak a fák és bokrok lombozatát választották rokonsági csoportok képviselői szálltak meg, amelye- táplálékszerző tartózkodási helyüknek. Nem kevés ken a környezet ugyanazon alakító ereje érvényesült. faj talajlakó lett, s ezek lábai hosszabbak és erősebTávol maradtak az amerikai kettős kontinenstől az bek, mivel másképp használják őket, mint a fákon élő óvilági légykapók, füzikék és poszáták. Ezeknek he- fajok. Ahogyan a mi hantmadarunk, úgy él a magas lyét a királygébicsek vagy tirannuszok családjának Andokban Peru, Bolívia és Chile területén az alig 365 faja foglalta el. 20 cm testméretű földitirannusz (Muscisaxicola ruflCsaknem lehetetlen a madarak alakjának, színeze- vertex). Az eléggé hosszú farkú, világosszürke madár tének és életmódjának olyan rövid leírását adni, feje teteje rozsdabarna. Fészkét kövek repedéseibe amely találó a sokrétű madárcsoport minden fajára. és földi lyukakba építi, ahol tojásai és fiókái nemcsak . A legkisebb tirannuszok még apróbbak, mint a mi a rókák és az eső elől vannak védve, hanem főként királykáink, a legtermetesebbek alig nagyobbak a a hűvös éjszakáktól és az igen jelentős hőmérsékletfeketerigónál, de hosszú farktollaik folytán egyesek változásoktól is, ami azonban a fészkelőhely hőfoká-

323

nak ingadozását csak 2—3 C°-ra mérsékeli. A sarkantyús királygébics (Lessonla rufa) az Andok mérsékelt éghajlatú övezetét és a síkságokat lakja a tengerparti homokbuckákig, így nincs szükség arra, hogy az időjárás ingadozásai ellen védje utódait. Fészke talajmélyedésekben található. A cinege termetű madárnak rövid farka van, de mert igazi talajon élő madár, ezért hátsó karma hosszú. Chilétől és Brazília déli részétől a TQzföldig fordul elő. A hím fekete, háta gesztenyebarna; a tojó egyszerű szürkésbarna. Csaknem az összes többi királygébics hímje és tojója egyforma tollazatú. A hantmadár-tirannusz (Ochthoeca oenanthoides) hazája az Andok középső vidéke. Első pillantásra fiatal hantmadárnak (Oenonthe oenanthe) tarthatnánk, annyira hasonló a színezetük. Élőhelye pedig az előbbi fajéhoz hasonló. Ugyanígy szinte csodálatos, hogy a légykapó-tirannuíz (Sayornis phoebc) színezete mennyire egyezik a mi szürke légykapónkéval (Muscicapa striata). Hogyha a színe nem lenne csíkozatlan és barnásszürke helyett elmosódott zöldes, és ha nem lenne szokása a farkát billegetni, akkor azt hinnénk, hogy európai madárral találkoztunk. Csésze alakú fészket épít fűből és iszapból — kis hidak és kihajló sziklák vagy agyagfalak alá, amelybe rendszerint 5 fehér tojást tojik és 16 napig kotlik. Gyakori madár Észak-Amerika egész keleti részében. A Honduras és Dél-Brazília közti trópusi erdők szélén, öreg fák odúiban költ a fekete nyársas tirannusz (Colonia colonus), amelynek feje felső része és farcsíkja fehér. Különleges ékessége a 22 cm hosszú, nagyon keskeny középső farktollai, amelyek nélkül az egész madár csak 15 cm lenne (így 37 cm). A családon belül több fajnak van feltűnően hosszú farka. A termetes örvös tirannusz (Cubernetes yetapa) legkülső kormán/tollai 27 cm hosszúk, és ezzel a madár teljes hossza 40 cm. Világosszürke tollazatát szőr finomságú, hosszanti csíkok díszítik; szárnya fekete, a pofáin és torkán levő széles szalag szép gesztenyebarna. Dél-Amerika középső részének füves mocsarait lakja. Szép kárminpirosan világít a 13 cm-es méretű rubinfejö tirannusz (Pyrocephalus rubinus) feje és testalja, míg a háta feketés. A barnás tojón a hím színezetéből már csak rózsaszín nyomok maradnak meg fehéres hasán. Az ágak közé rakott, csésze alakú fészkébe 3—4 durva foltos tojást tojik. Az Egyesült Államok meleg délnyugati államaitól Chiléig és Argentínáig a fákban gazdag tájakat lakja, de előfordul a Galápagos-szigeteken is. A billegetö-tirannusz (Machetornis rixosa) hazája Venezuelától Argentína északi részéig terjed. Hoszsza 19 cm, meglehetősen hosszú farkú, karcsú ma-

324

dár. Háta világos okkerszínű, koronája narancsvörösen világít, ha izgalmában felborzolja fejbúbja tol Iái t. Testalja olyan sárga, mint a mi sárgabillegetőnké (Motacilla flava). A talajon is úgy mozog, mint a billegető, a legelő jószág hátára is rátelepszik, hogy leszedje a legyeket és más élősködőket. Az o/íós tirannusz (Muscivora forficata) hosszú, lépcsőzetes farka olyan, mint a lengő uszály; repülése közben hajlékony. A madár alig nagyobb a verébnél, de farka csúcsáig 33 cm is megvan. Farka vége fekete, az alja pedig ugyanolyan lazacszínű, mint a testoldala. Fejének fedett koronája tűzpiros. Csak az Egyesült Államok középső területein él, Nebraskától Texasig. Gyakrabban tekintélyes csapatokban vonul télire Közép-Amerikába. A közép- és dél-amerikai veréb nagyságú tolvajtirannusz (Legátus leucophaius) leszokott a fészekrakásról. Utódait más tirannuszok, trogónok, kőtingák, valamint a pajzsoshomlokú csirögék vagy sapuk (Zarhynchus) fészkeiben is neveli. A pár ügyesen fog a fészekfoglaláshoz: az egyik madár kikényszeríti, hogy egy fészek tulajdonosa viharosan üldözőbe vegye, ezalatt a másik kidobálja az üldöző madár tojásait a fészekből, és a fészket szilárdan tartja is. Néha a pár a sokkal nagyobb sapukat is olyan hevesen szorongatja, hogy izgalmában az egész telep félbehagyja a fészeképítést. A tolvajtirannusz jelentéktelen sötét zöldesszürke madár. Koronája sárga, és sárgás testalja csíkos; fejének sötét oldalain keresztül két fehéres csík húzódik. Különös módon a trópusi Közép-Amerikában köJtő madarak ősszel délre vonulnak. A bentévi (Pitangus sulphuratus) német nevét (Schwefeltyrann) kénsárga testaljáról kapta, míg a magyar nyelv átvette a hazájában, így Brazíliában használt bentévi hangutánzó nevet, amiből egyesek azt is hallani vélik, hogy annyit mond „bien te veo" vagy „kiss me dear", azaz „csókolj meg kedves". Termetre kisebb rigó nagyságú, de egészen más benyomást kelt, hiszen vastag feje fekete, ezt sárga búb és széles, fehér szem feletti csík díszíti, teste pedig zömök. Texas és Bolívia között kertekben és szavannákon található, ahol fákra építi oldalsó nyílású, golyó alakú fészkét. Leshelyéről rovarokra vadászik, ezeket azután egy ágon veri agyon. Gyakran vonzza a víz is, főleg a síkságon a folyamtorkolatok mangrovései. Itt ügyes zuhanórepüléssel néhány halat és más állatot is kifog a vízből. A tirannuszok támadó készsége különösen jól fejlett benne, közben azonban leleményesen óvakodik attól, hogy őt magát elkapják. Az egyik legsajátságosabb madárcsőr a Dél-Amerika északi részén élő ősz laposcsörű tirannusz (Platyrinchus senex) csőre. Hossza 12 cm, színezete rozs-

dabarna, feje teteje szürke, a közepe fehér. Csőre nem magasabb, mint a többi királygébicsé, de olyan széles, hogy ettől körvonalai csaknem félkör alákúak. Ezzel csak két légykapó csőre vetekedik. Nem tudunk semmit arról, hogy ennek a csőrnek mi a jelentősége a madár életében. Feltehetően ugyanaz, mint a sarlósfecskék és lappantyú alkatúak széles szájnyílása-a repülő rovarok fogásában. Hegyesebb, de igen lapos és széles a csőre a főleg sárgászöld szürkefejű laposcsörö tirannusznak (Todi rostrum syívia), ennek a füzikeszerű, 9 cm hosszú; kecses madárnak, amely Dél-Mexikótól Brazíliáig honos. Fészkét alaposan biztosítja: indákon lóg a víz felett. Az apró madarat így nem zavarja az igen hosszú, 19 napos kotlási idő. Ezekben a tulajdonságokban hasonlít rá a 17 cm hosszúságú királytirannusz (Onyc/iorhyncftus mexicanus); ez is a víz tükre fölé szövi méteres, zacskó alakú fészkét. A kotlásra és a két fióka felnevelésére külön-külön 22 napra van szüksége. Hosszú csőre, amelynek tövén merev, hosszú sértek állanak ki, szintén lapos. A rozsdabarna madár különös ékessége a hosszú, piros korona, amelyben az egyes tol lak hegye ibolyásan csillog. Dürgéskor a hím felmereszti koronatollait, és rázkódik; időnként e hajlékony tollakat csinos legyezőként feje tetején keresztbe is állítja. Vannak azonban a királygébicsek vagy a tirannuszok között olyan fajok is, amelyek szinte azt szemléltetik, hogy a családnak melyek a legközelebbi rokonai. Egyes fajok a szerény színű piprákra, mások a törpe kotingákra emlékeztetnek, bár az utóbbiakat is könnyen tarthatnánk pipráknak. Feltűnő például az a kapcsolat, amelyre a szép, egyszerű sárgászöld bozót tirannusz (Myiobius atricaudus) násza világít rá. Hazája a Costa Rica, Peru és Brazília közti trópusi erdők, ahol éppúgy dürög, mint a piprák: felemelt szárnyakkal, kiterjesztett farokkal ugrál nyugtalanul az ágak között, s mutogatja teltsárga farcsíkját. A legtöbb királygébics szigorú egynejűségben él, míg e faj esetében nagyon meglazult ez a kapcsolat. Testalját tekintve csoportjának legszínpompásabb faja a nádasokban élő, 11 cm-es pompás tahuri (Tachuris rubrigaster). Dél-Amerika középső részét lakja. Sárga testalját hátulról a piros far, élűiről a fehér torok határolja; sötétzöld hátát fehér szárnycsík díszíti. Legtarkább a feje: a pofáin és a tarkóján áthúzódó sötétbarna sávot finom sárga szemöldökcsík választja el a fekete fejtetőtől, melyből sötétvörös korona csillan elő. A túlnyomó részben szerény tollazatú tirannuszok csoportjában teljesen idegenül hat ez a sokszínű pompa; jobban illenék valami pi p rali óz vagy kotingához.

Élescsőrü madárfélék családja— Oxyruncidae Costa Rica és Paraguay között, egyes esőerdőkben van egy sordély alakú madár, amelynek életkörülményeiről csupán annyit tudunk, hogy igen jó repülő, gyümölcsökkel táplálkozik, és a költési időn kívül magánosán él. Előfordulási helyei igen elszórtak, ennek ellenére olyan kis különbségek mutatkoznak egyes népességei között, hogy valamennyit egyetlen fajban mint az é/escsírű madár (Oxyruncus cristatus) egyesítik. Ismertetőjegyei a karcsú, hegyes pinty-csőr, a tűzpiros, fel mereszthető tollbóbita, az olívzöld hát és a sárgás, sötét pettyes testalj. Az élescsőrű madárnak ezek a bélyegei a pintyekkel hasonló vonásokat tükröznek. Ám a hasonlatosságok ellenére alsó gégefőjének és lábának alkata bizonyítja, hogy a királygébicsek rokona; még a piros fejbúbja is az utóbbi családra emlékeztet. A csőr alakja azonban — mégpedig a horgas csőrhegy hiánya, továbbá hogy a csőr tövén sértek helyett finom tollak ülnek — tanácsossá teszi az élescsőrű madár különválasztását a tirannuszoktól, amíg életkörülményeiről pontosabb adataink nem lesznek.

Pittafélék családja — Pittidae Aki nem ismeri ezeknek az óvilági rikácsolóknak a ragyogó tarkaságát, az nehezen hiszi, el milyen nehéz és milyen kitartást követel élőhelyükön megfigyelni őket. E magános életmódú madarak a dús aljnövényzetű erdőket, mangrovéseket, dzsungeleket és bozótosokat lakják Közép-Afrikában, Délés Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában, valamint e két utóbbi kontinens közötti, elszórt szigetvilágon. A pitták ágakon éjszakáznak, amelyeket énekléskor is felkeresnek; életük legnagyobb részét azonban a talajon töltik, ahol erőteljes lábukkal ruganyosán szökellnek, ugrándoznak, közben alig látható farkacskájukat billegetik, hasuk laza tollazatát felfújják, majd lesimítják. Ha megállnak, testük csaknem függőleges tartású. Egyes fajok — úgy látszik — többet futnak, mint ugrálnak, időnként bókolnak, mint a vízirigó. Ritkán látni, hogy repülnének, még menekülésre is inkább lábukat használják, mint szárnyukat; egyes fajok azonban még vonulásra is rászánják magukat. A pittákat jellemzi a nagy fej, a mérsékelten hoszszú, durva csőr, a rövid nyak, a zömök test és a rövid, kerek szárnyak. 23 fajuk — amelyek közül kettő él Afrikában — méretben és testalkatban annyira • hasonlít egymásra, hogy egyetlen nembe sorolják valamennyiüket. Testméretük csak 15—28 cm között váltakozik. Színük természetesen annál változato-

325

sabb, fajonként különböző, de széles felületű megoszlásban. A tojók csak kissé tompább színűek, mint a hímek. A csoport egységes, mégis külön családba soroljuk őket, mert nem ismerünk egyetlen madarat sem, amely a pitták közeli rokonának látszana. Nem illeszthetők a szorosabban vett énekesmadarak közé, mert hangadószervük szerkezete hasonló a kotingákéhoz és a királygébicsekéhez. Ezzel szemben külsőleg igen hasonlítanak a szúnyogevő madarakra (Conopophaga), amelyek olyanok, mint a kis termetű pitták, ezzel szemben rokoni kapcsolatuk csak távoli. Revirjük határait a pitták több tagú füttyel jelzik, amely — eltekintve a hang erősségétől — nem árulja el, hogy honnan szól a madár. Éppen olyan kevéssé tájékoztat efelől, akár a nyaktekercsünk nyerítése. Röfögő és nyöszörgő hangokat is hallat. Néhány fajnak megfigyelték a násztáncát is. A hím alacsony ágról a levegőbe ugrál, közben hasaljának remek színei jól érvényesülnek. Kerekded, fehéres, rendszertelenül pettyes és foltos tojásaikat mindkét szülő költi a laza építményű, gyakran rendetlen, nagy fészekhalmazban. A tojások száma általában 2 és 7 között ingadozik. A fészekhez fedő boltozatot is építenek, bejárata oldalról nyílik. Fészküket a földre, gyökerek közé vagy nagyon alacsony ágakra rakják. Körülbelül két hét alatt kelnek ki a fiókák. Ezek eleinte csupaszok, az eleséget kb. kéthetes fészeklakó-korukban mindkét öreg madár hordja nekik.

A zöld hátoldalú és rozsdaszínű testaljú tükrös pitta (Pitta moluccensis) szárnyát is lakkszerű kék szfn díszíti; nagy fehér szárnytükre különbözteti meg a hasonló színű többi pittától (hazája Délkelet-Ázsia és Borneo)

Költési idejük a mérsékelt égövben nyárra, egyes trópusi övezetet lakó fajoké az esős évszak végére esik — aszerint, hogy mikor legbőségesebb ott a rovarvilág. Alig megoldható vállalkozás a pitták színpompájának ecsetelése. Akár tömören,- akár részletezve írnánk le, az olvasónak mégsem adhatnánk valóságos képet. A barnasapkás pitta (Pitta brachyura) tágas térséget foglal el Dél-Ázsiában, Élő-India és a Fülöp-szigetek között. Torka fehér, fejét széles fehér, barna és fekete hosszanti sávok tarkítják. Tollazata többi részének színe megismétlődik más fajokon is: háta kékeszöld, szárnyai feketék — kis, fehér szárnytükörrel —, testalja okkerszínű, farcsíkja és válla fényes azúrkék, farkának alja és hasán egy folt világosvörös. Hasonló színű a Sierra Leonétól Ugandáig és Délnyugat-Afrikáig székében elterjedt angolai pitta (Pitta angolensis; 73. színes kép). Repülése közben sajátságos zúgást hallat. A délebbre honos költő madarak a déli tél idején az Egyenlítő vidéke felé vonulnak. Az Ausztráliában, Celebeszen (Sulawesi) és a Maláj-félsziget körül fekvő szigeteken élő lármás pittúí (Pitta versicolor) legközelebbi rokonaitól főként fekete feje különbözteti meg. A pitták fő tápláléka rovarokból és más kisebb ízeltlábúakból áll. Ám a lármás pitta fel tudja kopácsolni a csigák hazát is, akár a mi rigóink. A 28 cm hosszúságú óriás pitta (Pitta maxima) szárnyfelülete is zománcos kék, hasközepe és farokalja piros, de tollazatának többi része a testalján tiszta fehér, a hátán pedig fekete. Csak a Maluku-szigetcsoport két szigetét lakja: Halmaherát és Batjant. Borneo (Kalimantan) erdei több ritkaságot rejtenek, köztük a pitták családjának legszínpompásabb tagját is: ez a gránátpitta (Pitta granatina). Szárnyfedői szintén azúrkékek, de a has sötétvörös színezete egészen a sötétbíborszínű mellig ér. Homloka és pofái sötétfeketék, s ez a szín körülfogja a szép, fénylő kárminvörös tarkót, amelyet oldalról lándzsa alakú, gyöngyházfényű világoskék tollak, hátulról pedig a bíbor-ibolyaszínű hát határolnak. Ez a faj is Szumátrán és a Maláj-félszigeten terjedt el, míg a csodálatos koronás pitta (Pitta baudi) otthona csak Borneo síkságainak őserdeire szorítkozik. Ibolyaszínű hasát bíboros fény vonja be, fekete szárnyait pedig fehér csíkok díszítik. Ultramarinkék fartája hatásosan üt el a selymes törökvörös hátszínétől, míg melle, fejének oldalai és tarkója lakkfekete, s ez jól kiemeli a hófehér torkát és lazúrkék fényes koronáját, amelyet meghosszabbodott kontytollak alkotnak. Az összes madár között az egyik legszínpompásabb a tűzpitta (Pitta guajana) hímje. Ez a faj nem él olyan rejtetten, mint a többi pittaféle. A Maláj-

félszigettől Jáváig, Báliig és Borneóig több alfajra bomlik. Farka kissé hosszabb, mint általában a többi pittáé, színezete ugyanez a fényes ultramarinkék, amely szín több más madárcsoportban is megtalálható, így a jégmadarakon, szalakótákon, piprákon, kotingákon, a fehér torkú fülemülén, tangarákon, poszátákon és a rigókon is. Szárnyai fekete-fehér sávosak; testalja mély kékesibolyaszínű, ebbe a mellén keskeny fekete hullámcsíkok keverednek, oldalain pedig narancssárga is. Ennek következtében tollazatán háromféle színű hullámvonalazás látszik. Háta rozsdabarna, torka fehér, feje ellenben élénk tüzesvörös. Nyakának oldalai és halántéka krómsárga színe bájos ellentéte fejtetője és a pofái bársonyos feketeségének. Ugyanakkor tarkója tüzes narancsvörös színben pompázik.

Karélyos pompásrigó- vagy madagaszkári pittafélék családja — Philepittidae Ebbe a családba a madagaszkári, kis termetű rikácsolóknak csupán négy faja tartozik, és ezen belül is két-két faj igen eltér egymástól. Alig van valami közük a pittákhoz, bár hangadószervük szerkezete meglehetősen hasonló. A pittákkal szemben a karélyos pompásrigóknak a szemük körüli bőrrészek csupaszok, csüdjük pajzsai is teljesen mások. Ráadásul e fajok ivari különbsége is nagy. A madagaszkári erdők aljnövényzetének és koronaszintjének ezek a kissé lomha lakói magánosán vagy párokban találhatók. Kerek szárnyukkal igen gyorsan és biztosan repülnek, de repülésük nem kitartó. A 14 cm hosszú selymes madagaszkári pitta (Philepitta castanea) a sziget keleti részének erdőségeit lakja. Rejtetten él; főként gyümölcsökkel és rügyekkel táplálkozik. Zömök alkata kissé emlékeztet a pittákéra, de farka hosszabb és csüdje rövidebb. Hangja lágy, rigószerű fuvolázás, amit időnként hallat. A hím sötétfekete, szárnyhajlata sárga, aszeme körüli bibircses bőr kék vagy zöld; a tojó zöldes vagy sárgás színű. Körte alakú fészke ágakra szőve lóg. Mohából és pálmarostokból készül, bejárata oldalról nyílik; ereszt épít föléje, s belsejét lombbal párnázza ki. Költésének körülményeiről alig tudunk valami biztosat, állítólag 3 fehér tojását csaknem egy hónapig költögeti. A másik nemzetség két faját első tekintetre nektármadárnak tarthatnánk, mivel színezetük éppúgy egyezik ezekével az énekesmadarakéval, mint hoszszú, vékony, ívelt csőrük és táplálkozásmódjuk. Virágok kelyhéből szürcsölik a nektárt és szedik a rovarokat. De a virágnedvekfogyasztására alkalmas nyelvük eltérő szerkezete, valamint a többi karélyos

pompásrigóval közös vonásuk nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan madárral van dolgunk, amelynek sajátságait ugyancsak a hasonló életmód alakította ki, függetlenül a fajok rokonságától. Ezek után meg sem lepődhetünk azon, hogy e fajokat régebben a nektármadarak közé sorolták. A 10 cm hosszú nektárpittdnak (Neodrepanis corusconsj csak halk, sziszegő hangjai hallhatók. Hangadókészüléke, amelyet mindössze két-négy gyenge izom mozgat, nem képes többre. A hím háta zöldes ércfényű, feketéskék, testalja és evezőinek szegélye sárga; rövid farka és a szeme körüli kék csupasz mező a Philepitta nemre emlékeztet. A tojó tollazata fénytelen; háta zöldes. A nemzetség másik faja (Neodrepanis hypoxantha) valószínűleg már kipusztult, hiszen azok az erdők, amelyekben az összes eddig ismert hét példányát gyűjtötték, már régen a fejsze áldozatai lettek.

Új-zélandi pittafélék családja — Xenicidae A család négy fajának alsó gégefője még egyszerűbb szerkezetű, mint a madagaszkári pittáké: csupán egy pár satnya izom mozgatja. Nem is tud vele mást, mint vékony ciripelést és egyszerű vészjeleket adni. A pittákra emlékeztetnek Új-Zéland erdeinek és bozótosainak ezek a rovarevő rikácsoló!, amelyek nem nagyobbak az örökszemnél, repülésre alig alkalmas szárnyuk rövid, farkuk apró és csüdjük elég hosszú. Szintén zárt fészket építenek oldalnyflással. A tojó 2—5 tiszta fehér tojást tojik, az utódok nevelésében a hím is részt vesz. Az álcsuszka (Acanthisitta chloris) alig 8 cm hosszúságával az egyik legkisebb termetű madár. Életmódja az énekesmadarak közül a valódi csuszkáéhoz (Sitta) hasonló. Ügyesen kúszik a fák törzsén, s vékony, hegyes csőrével a farepedések és rések közt rovarokat, lárvákat és pókokat kutat. Testalkata elképesztően hasonló a kisebb termetű csuszkákéhoz, úgyhogy ebben az esetben is csak a belső szervezet pontos vizsgálata derített fényt a valódi rokonságukra. Az álcsuszka hímjének háta zöld, farcsíkján sárga folt, fekete szárnyain zöld és sárga minták vannak, testálja fehéres; a tojó egyszerűbb színű. Fészkét — már ismertettük — bokron, faodúban, földi lyukban vagy épületen készíti. Ugyanezeket a helyeket keresi fel a 10 cm-es erdei álfakusz (Xen/cus longipes) is fészeképítésre. Faodúban nem készít fedelet fészkére. Félhomályos erdők ágai közt keresi táplálékát, ahol kis csapatokban Dobóról. Ez a kis madár billegetőszerű farkacskájával emlékeztet az ökörszemre. Tollazata egyszerű: háta zöldes, testalja szürke, feltűnő fehér

327

szemcsíkjáról is felismerhető. HasonlóafS/d/d/fokusz (Xenicus lyalli) színezete is, amely kizárólag a néhány négyzetkilométernyi Stephen-szigeten élt, ÚjZéland két része között. Táplálékát köves talajon kereste; valószínűleg nem is tudott repülni. Egyetlen macska irtotta ki ezt a ritka fajt, amelynek különben nem volt ellensége. Ha a macska tulajdonosa, a sziget világítótornyának őre nem küldött volna macskája zsákmányából néhány példányt Londonba, sohasem tudtunk volna meg semmit e sajátságos madárról. Most, amikor a rikácsolok sorát lezárjuk, érdemes áttekinteni tarka sokaságukat. Amint az emlősök ősi csoportja, az erszényesek voltak a kiinduló alakjai egyes életformáknak, amelyek azután hazájuk határain túl egymástól teljesen különböző, magasabbrendű emlősök rendjeit alkotó fajokká fejlődtek, ugyanúgy sok rikácsoló ugyanazt a fejlődési utat követte, mint más vidéken a szorosabb értelembe vett énekesmadarak különféle családja. Ezzel magyarázható, hogy olyan szembeszökő párhuzamokkal találkozunk a külalakban, mint amilyenek a fahágók és a fakúszók, a hangyászmadarak és a rigók, a légykapótirannuszok és a légykapók, a törpe tirannuszok és a füzikék, a kaszálómadár és a kardinális, a nektárpitta és a nektármadarak, vagy az álcsuszka és a csuszka. Mellettük kialakultak olyan formák is, amelyeknek a szorosabb értelemben vett énekesmadarak között nincs meg a kifejezett hasonmása. A két tény együttvéve azt igazolja, hogy a rikácsolóknak több mint ezer fajt felölelő csoportja igen sok élőhelybe be tudott hatolni, és sokoldalú alkal-

mazkodóképességének tudható be, hogy meg tudta vetni a lábát ott is, ahol a vele rokon énekesmadár vetélytársai is kifejlődtek.

Lantfarkú madárfélék családja — Menurldae Valahol Ausztrália délkeleti területein, az erdők sűrűjéből időnként harsogó autókürtszó tör elő, amit ajtócsikorgás, éles gőzmozdonyfütty, kutyaugatás és másféle zajok követnek. A tájékozatlan hallgató nem is sejti, hogy a hang adója az egyik általánosan legismertebb madár, a különleges pompás lantfarkú madár (Menura novaehollandiae), amelyet olyan sok postabélyeg is ábrázol — természetesen hamis testtartással. Ennek az utánzóművészetnek a hangbeli adottsága a hangadószerv szerkezetén alapul, amelynek felépítése az eddig tárgyalt rikácsolok családjaiban ismeretlen. Míg a rikácsolok alsó gégefőizma a bronchusok (légcsövecskék) félgyűrűinek közepén vagy egyik végén tapad, addig a lantfarkú madarak és a következő családok tagjainak alsó gégefőjében a bronchiális félgyűrűk mindkét végén izom feszül. Három izompár mozgatja a nagy teljesítményű éneklőszervet. A rikácsoló madaraknak csak egy vagy két izompárja fejlődik, de gyakran azok is gyengék, sőt egyes ricsókáké teljesen hiányzik. A családot csak két faj alkotja, amelyeket egészen más alkatú, de szintén a sűrűségekben élő madarakkal együtt mint „álénekeseket" (Suboscines) foglalják össze egy csoportba, szemben a ricsókákkal, a ri-

A pompás lantfarkú madár (Menura novaehollandiae) pár úgy kotor az erdő talajában, mint a tyúkok: balra az egyszerűbb tollazatú tojó

kácsolókkal és a szűkebb értelemben vett énekesmadarakkal. Alkatuk és életmódjuk folytán természetesen a lantfarkú madarakat könnyen tarthatnánk tyúk alkatúaknak. Nagy lábuk ugyanis éppen olyan alkalmas gyors futásra, mint kotorászásra és kaparásra a talajon. Farkuk a fácánokéra emlékeztet. Színezetük egyszerű barna vagy szürke; csőrük tyúkszerű, szárnyuk rövid és kerek, repülésre nemigen alkalmas. Éjjelre felgallyaznak, s nem élnek párban. Mindezek olyan sajátságok és tulajdonságok, amelyek együttesen énekesmadaraktól szokatlanok. A pompás dfszű lantfarkú madár hímjének testhosszatöbb mint egy méter, így az egyik legtermetesebb énekesmadár. Meg kell azonban említeni, hogy ennek a hosszúságnak maga afarok csaknem egyharmadát teszi ki; ez 16 kormánytollból áll, amelyek nagymértékben átalakultak. A legkülső tó 11 pár adja meg a farok lant alakját, ezek S ívűek, szürke belső zászlójukon rőtbarna foltok vannak, és finom sugarúak, ennek következtében szinte átlátszók. A középső tol l pár belső zászlója keskeny, a két toll egymást keresztezi és túlér a többi tol l pár hosszán. A további tizenkét tollon teljesen hiányzik a sugaraknak az a finom szövevénye, amely a toll zászlóját szilárdan összekapcsolja. Ennek következtében alakul ki a gyenge ezüstfehér fátyol, amelyet dürgése közben bont széjjel, amikor a hím lant alakú farkával az aljnövényzettől kitakarított szabad téren tetszeleg és mozdulataival Igyekszik odacsalni a tojókat. Hátán és fején keresztül ismételten előrecsapja farkát, farktol Iáit kiterjeszti, ezáltal hamvas tollai alatt teste

el is tűnik. Közben hallatja — két- vagy háromtagú szólásán kívül — csodálatos hangutánzásait is. A tojó kisebb termetű, s farktollal szintén nagyon hosszúk, de szerkezetük szokványos. A hímmel nincs tartós kapcsolata. Egyetlen tojást tojik, amelyen elmosódott barnás alapon sötétebb foltok, csíkok és cikornyák vannak; hosszúságuk 6—7 cm. Az énekesmadarak tojásai között ez a legnagyobb. Nagy, zárt oldalbejáratú fészkét a tojó a talajra, esetleg fákon tenyésző páfrányok közé építi; belsejét mohával, kéregdarabkákkal és foszlott növényi rostokkal, magát a csészemélyedést pihével béleli, amelyet hátából és combjaiból tép ki. Valószínűleg a tojás lerakása után nem azonnal kezdi meg a tojó a kotlást, mivel a fióka csak 7, sőt 10 hét múlva kel ki a tojásból. Hátán hamar hosszú pelyhek kezdenek nőni. Körülbelül további 6 hét múltán a fióka elhagyja a fészket, de még egy ideig a tojó eteti. A család másik faja a kisebb termetű élénk rozsdaszínű hátú és oldalú fekete lantfarkú madár (Menura alberti). Csupán Kelet-Ausztrália hegyvonulataiban fordul elő. A hím az előbbihez hasonló díszes farkú, csakhogy a farok alakját megadó „lant"-tollak egyszínű barnák. A farok legbelső tollpárjának belső zászlója egészen keskeny; a többi tollaknak csak a hegyei foszlottak, míg a nagyobb faj tollai teljes hosszúságukban ilyenek. A pompás lantfarkú madár régebben sokféle üldözésnek volt .kitéve, úgyhogy már közel állott a kipusztuláshoz. Ma a legszigorúbb védelmet élvezi, ami azzal a reménnyel kecsegetet, hogy a különleges énekesmadár mégiscsak fennmarad hazájában.

Dürgő pompás lantfarkú madár; a két középső drótszerű toll egyike fehér fonalként ismerhető fel a fátyla felett

Bozótjárófélék családja — Atrichornithidae Egészen hihetetlenül hangzik, hogy egy igen jelentéktelennek látszó kis madár kedvéért feladják a már kész városépítés tervét. Ez a csoda mégis megtörtént Délnyugat-Ausztráliában, miután 1961-ben a kijelölt helyen ismét megtalálták a lármás bozótjáró (Atrichornis clamosus) madarat, amelyet már 1889 óta kihaltnak hittek. A családba tartozó mindkét faj élőhelye az Ausztrália tengerpartjának vonala mentén húzódó sűrű, alacsony bozótos. Annak ellenére, hogy megjelenésükben teljesen más alkatúak, mégis ezek a rigószerű bozótjárók a náluk sokkal termetesebb lantfarkú madarak legközelebbi rokonai. Több más vonásuk közt az alsó gégefőjük felépítése ugyanolyan, mint az előbb tárgyalt fajé, kivéve az izmok számát, mely kettő és nem három. Életmódjukban is mutatkoznak hasonlóságok. Erőteljes lábukkal a talajban és a rothadó avarban szorgalmasan kotorásznak rovarok, csigák és férgek után. A tojó is hasonló fészket rak, bár kisebbet, s az ivadékokról is a lantfarkú madarakhoz hasonlóan egymaga gondoskodik. Miként a sűrűségben a talajon élő sok más madár, úgy a bozótjárók is gyakran billegetik mérsékelten hosszú, lépcsőzetes farkukat. Ez utóbbi viselkedésük, továbbá az orrlyukukat fedő szaruhüvely és testalkatuk nagyon emlékeztet a dél-amerikai rikácsolok egyik csoportjának, a fedettcsőrű madarak családjának a fajaira. Ebben — úgy látszik — ismét a hasonló életkörülmények eredménye nyilvánul meg. A bozótjárók nagyon ügyesen ugrálnak és futnak, nagyon keveset repülnek, az is csak inkább szárnykérdéses. Szárnyuk nagyon lekerekedő és igen rövid, /illáscsontjuk is csaknem teljesen visszafejlődött, gén nehéz őket megfigyelni, mert a legsűrűbb növényzet közt tartózkodnak. Annál jobban felhívják nagukra a figyelmet éles rikkantásaikkal. A már emiitett lármás bozótjáró kiválóan tudja jtánozni a többi madarat, pontosan adja vissza azok inekét. Élőhelye a mocsarak szélén álló sűrű bozót. Háta sötétrőtbarna, rajta keskeny feketés hullánozottság van; torka fehér, mellörve sötétszürke, :estaljának többi része sárgásbarna. A 22 cm hosszúiágú madár a legszigorúbb védelmet élvezi. Megritkult a család másik faja is, a 17 cm-es rőt wzótjáró (Atrichornis rufescens). Ennek testalja rozslás, és főleg a mellén finom hullámvonalas. Ausztrália teleti partjainak középső részét lakja, ahol az áthaolhatatlan sűrűségek — otthonai — egyre jobban >sszeszorulnak. Ivadékainak kis száma nem pótollatja azt a veszteséget, amit a ragadozóktól — főleg L házimacskáktól — szenved, amikor állománya I30

amúgy is kicsi. Fedett fészkét a talajon építi, amelyet csomagolópapírszerű korhadékanyaggal bélel ki. A tojó két rozsdabarnás foltos tojást rak.

Pacsirtafélék családja — Alaudidae Ezzel a családdal vezetjük be a szorosabb értelemben vett énekesmadarak (Oscines) csoportjának hosszú sorát, hiszen kb. 4000 faj tartozik ide, tehát az öszszes madárfajoknak megközelítőleg a fele. Többször szóltunk már az énekesmadarak igen bonyolult alcsoportokra való tagolásáról. E madarak alsó gégefőjének szerkezete megfelel a fentebb tárgyalt két családénak. Az álénekesekkel messzemenőleg megegyeznek, ezért a két csoportot Diacromyodae néven foglalják össze. Az énekesmadarak hangadószervének felépítése azonban még tökéletesebb. Nem három, hanem többnyire 7—9 izompárt találunk rajtuk, amelyek a lebegő szalagokat és bőrfodrokat feszítik. Ezzel magyarázható oly gazdag, oly sokféle csengésű hangadásuk, mint amilyet sok rendkívül szép énekű énekesmadártól hallhatunk. Természetesen korántsem minden faj éneke olyan fejlett, hogy fülünknek és hallásunknak kellemes csengésű legyen. Akad köztük olyan is, amely egyáltalán nem tud énekelni. Valójában semmi olyan testalkati vagy viselkedésbeli bélyeg nincs, amelynek alapján általánosságban az énekesmadarakat az álénekesektől és a rikácsolóktól megkülönböztethetnénk. Ebben a kérdésben k izárólag az alsó gégefő szerkezete a döntő. Az énekesmadarakat a Föld minden részén megtaláljuk, bár sokkal kevesebb fajuk él Amerikában, mint másutt. Itt a rikácsolok tíz családjának több mint 1000 faja honos, amelyek sok megfelelő élőhelyet sajátítottak ki maguknak. Rendkívül nehéz a •4000 énekesmadárfajt családokba besorolni; ez még ma sem sikerült megnyugtatóan. A kutatók nem jutottak el odáig, hogy teljes biztonsággal leszögezhessék az egyes családok ismérveinek határait, sem azok egymás közti rokonsági kapcsolatait. Az alkatuk alapján minden kétséget kizárólag elhatárolható kevés család közé tartoznak a pacsirták és a fecskék. A mezei pacsirta énekét úgy üdvözöljük, mint a tavasz hírnökét, s mint a tágas mezők csengő ékességét becsüljük. A költők a pacsirták dalát ugyanolyan elragadtatással éneklik meg, mint a fülemüle verését. A legszebbnek tartott madárénekek közé tartozik az erdei pacsirta lágy, gyakran éjszaka is szóló dala; kellemes csengésű füttyével élénkíti fel a búbos pacsirta a legkopárabb területeket — még városainkban is. De a természetjárót még sok más pacsirtafaj örvendezteti meg a nyílt, sőt még a kopár vidékeken is szép énekével. Bármennyire is kötve vannak e ma-

darák a táplálékukat szolgáltató talajhoz, éneke közben a legtöbb faj magasan emelkedik a levegőbe. A földön sebesen tipegnek vagy futnak ide-oda, és ebben a mozgásukban — úgy látszik — fontos szerepet tölt be a csaknem mindegyiknek meglevő „pacsirtasarkantyú", az elnyúlt hátsó karom. Rövid csőrükkel rendszerint a talajról csipegetik fel a rovarokat, kisebb csigákat, magvakat és egy kevés zöldet is. Homokban vagy porban fürödnek. Nyílt, csak ritkán boltos fészkük is csaknem mindig a sík talajon áll. Tojásaikon sűrűn foltok vannak; a sűrű, hosszú pihés védőszínezetű fiókákat gyakran a tojó egymaga nevelgeti. Bizonyos befolyást gyakorol a talajon folyó élet az öregek színezetére is. Többnyire szürkésbarna alapon sötét mintázatú rejtő tol lazát borítja hátukat, amely jól beleolvad a környezet színeibe. Ezzel szemben testaljuk — mint sok más madáré — általában világosabb, sőt fehér is; ennek célja némileg csökkenteni árnyékuk éles kirajzolódását, ami árulóvá válhatna. Mellük leginkább sötét pettyes; ez is védi, mert ha veszély esetén a pacsirta lelapul, bár látható marad, mégis a pettyes mell csökkenti a világos szín rikító voltát. Egyes pacsirtafajok szinte bámulatos tökéletességgel hasonulnak a talaj színéhez, ahol élnek. A védtelen madaraknak ez az oltalom nélkülözhetetlen, hiszen sem a magas fű közé, sem a bokrokban nem tudnak elrejtőzni, ellenségekben pedig ők sem szűkülködnek. Kis madarak, testméretük mindössze 12—23 cm között váltakozik, de ízletes húsuk miatt az ember is beállt üldözői közé. Ezt teszik ma is a Földközi-tenger környékén fekvő országokban, sőt egykor még Németországban is fogták a pacsirtát.

Mind a 75 fajuk az Óvilágban él. A kontinensektől távol fekvő szigeteket egyik sem tudta elérni a déli tengereken. Egy fajuk azonban behatolt Amerikába. Egyes északon lakó pacsirták sokszor nagy csapatokban messze délre vonulnak. Szántóföldjeinken és rétjeinken nincs más olyan madár, amely olyan rendszeresen és egyedszámban fordulna elő, mint a mezei pacsirta (Alauda orvensis; 74. színes kép). Egyes példányok áttelelnek nálunk, ezekhez már februárban csatlakoznak a délről érkező vonulók. Verőfényes napokon azután a tiszta égbolton felcsendül trillázó daluk, amely kis torkukból néhány percen át lélegzetvétel nélkül, messze hallhatóan áramlik. Az alig 18 cm hosszúságú madár arra is képes, hogy csapkodó repüléssel csaknem függőlegesen emelkedjen énekelve a magasba. Olykor világosan kivehetjük a pacsirtaénekbe szőtt más madarak dalait. Gurgulázó hívogatójából „trit" vagy „tie" (Chernél) hangok hallhatók, amelyet a német fül „liriké"-nek vagy „lewerik"-nek hall, s innen származik a német „Lerche", a holland „leeuwerik", a svéd „lárka" és az angol „Lark" elnevezése. Az erdőirtások és a mezőgazdaság kiterjedésével a mezei pacsirta is sokfelé terjeszkedni kezdett. Mai hazája Norvégia északi részétől, Izlandtól és az Atlasz-hegység országaitól kelet felé a Bering-szorosig és Japánig terjed; illetve az európaiak sok más madárfajjal együtt Új-Zélandra is betelepítették. Az embert követve foglalt el újabb és újabb területeket a felmereszthető bóbitájú búbos pacsirta (Galerida cristata). Ez a madár is a kultúra kísérője lett, noha eredetileg a rövid füvezetű, helyenként kopár pusztaságok, a köves vagy homokos félsivata-

Mezei pacsirta (Alauda orvens/s) a fészkénél, amelyben pel/hes fiókák kéregéinek

•^-«#T

gok és sztyeppék lakója volt. Elterjedési területének nagy részén még ma is az ilyen területeket lakja, amely Spanyolországtól és Dél-Svédországtól — Ázsia sivár sivatagain keresztül — Koreáig terjed, továbbá Afrikában az Egyenlítő környékéig. Amikor a vasútvonalak és a műutak egyre sűrűbben szelték át Európát és a többi kontinenst, újabb neki megfelelő területre talált. Létfeltételeinek megfelelnek az építkezési helyek, a sportpályák, sőt még a szemétlerakodók is. Alkalmazkodó képessége bámulatra méltó. Az eredetileg a korlátlan, nyugalmas messziségek madara ma a forgalmas falusi utcákon, külvárosokban, a magas falú házak közvetlen szomszédságában is keresgéli ennivalóját, néha még a vonatkitérők váltói közt is fészkel, amelyek felett óránként dübörögnek át a vonatok. Éneke kellemes csengésű, abban „Tyityeriü" (Chernél) szólása állandóan váltakozva ismétlődik. Halljuk a földről, a háztetőkről, és nászrepülése közben is. A házak közé a magános pusztaságok enyhe leheletét varázsolja. A búbos pacsirta éppen olyan tökéletesen utánozza a többi madár hangját, mint a meze! pacsirta. Csattanós bizonyítékát adják egyes madarak utánzóképességüknek: a pásztor füttyét is olyan tökéletesen utánozza, hogy még a pásztorkutyákat is megtéveszti a hangszalagra felvett pacsirtafütty. A búbos pacsirta mellett Spanyolországban és Észak-Afrikában előfordul a hozzá nagyon hasonló kSvi pacsirta (Galerida theklae). Hasonló terepeken él, mint az előbbi faj, de előszeretettel tartózkodik mégsivárabb környezetben, sőt a homoksivatagba is benyomul. A két faj a legszorosabb szomszédságban sem keveredik egymással, így az „ikerfajok" esetének megtestesítői, amelyek külsejükre csaknem — vagy teljesen — egyformák, viselkedésük mégis egészen más. Mindez elég érv arra, hogy különálló fajoknak tartsuk őket. A kövi pacsirta kissé másképpen is szól és énekel, mint a búbos pacsirta. Az egyik legszebb élmény, amit erdeink és fenyveseink madárvilága a természetjárónak nyújtani tud — az erdei pacsirta (Lullula arborea) hangulatos éjszakai éneke. Énekel nappal, énekel a földön, fák csúcsán vagy a levegőben körözve. Dala lágy, rövid, ereszkedő kettős hangokból áll. A verébtermetű, barnás tarka madár birodalmai a fenyéresek, ahol néhány bokor vagy fa áll, az erdők mélye, erdőirtások homokos talajai, az alpesi rétek, Magyarországon a szőlők szegélyein található köves, bokros területek is. Ismertetőjegyei a szárnyán levő fekete foltocskák, két fehér szemcsíkja, mely a tarkóján találkozik, valamint az igen rövid farka. Az erdei pacsirta egész Európában elterjedt, kivéve az északi részeket; él Kisázsiában és az Atlasz-hegység országaiban. A Földközi- és a Fekete-tengerek országait egé-

332

A búbos pacsirta (Galerida cristata) főleg télen keresi az ember közelségét

szén Közép-Ázsiáig a zömök, seregély nagyságú kalandra-pacsirta (Melartocorypha calandra) lakja. Hangosan énekelve kering magasan a levegőben, feltűnően lassú szárnycsapásokkal. Szárnya! hosszúk és alulról feketének látszanak. Közelebbről nézve szembe ötlenek jellemző, nagy fekete begyfoltjai. Hozzá hasonló, de lényegesen termetesebb a közép-ázsiai óriás pacsirta (Melanocorypha maxima). Tibetben a magas fekvésű hegyi sztyeppékét lakja, de csak azok mocsaras vagy lapos tájait. Ott hangzik fel rigószerű, kellemes csengésű éneke, és ott építi — gyakran egymáshoz közel — magasabb zsombékokon mély, csésze alakú fészkét. A kazah sztyeppékról alkalmilag elvetődik Közép-Európába a szerecsenpacsirta (Melanocorypha yeltaniensis). Többsége olykortélen óriási csapatokban kóborol szerte az ukrán vagy a közép-ázsiai sztyeppéken. A tojó hasonlít a kalandra-pacsirtához, ellenben a hím tavasszal teljesen fekete, miután világos pikkelyes rajzolatú tollszegélyei lekopnak. Az énekesmadarak egész seregének vedlés nélkül változik ősztől tavaszig a színezete, s későbbi tollruhájának színét fedik a tollak csúcsai, és csak hónapok múlva, amikor már teljesen lekopnak ezek a hegyek, akkor érvényesülhet a ta'vaszi színezet. A homoki pacsirta (Ammomanes deserti) jellegzetessége, hogy a sivatag madara, főleg ahol köves a talaj és sziklafalakat is talál. Hossza 16 cm. Elterjedési területe Marokkótól Szomáliáig és Kasmírig húzódik. Világos, homokszínű tollazata hatékony védőszínezet. Hazája sivár környezetében annál feltűnőbb a nászröpte: csaknem függőlegesen emelkedik a magasba. Kövek repedéseibe rejti fészkét. Ennek a terű-

létnek egy másik pacsirtája sem mindig fészkel nyflt terepen. A család legtermetesebb tagja a hátán rőtes-homokszfnű tollárától viselő sarlóscsőrO pacsirta (Alaemon alaudipes). Fészkét előszeretettel építi alacsony bokrokra. Elég hosszú lábain nagyon gyorsan fut, csőre bankaszerűen ívelt. Két széles, fehér szárnycsíkjával röptében a búbos bankára emlékeztet. 1789-ben Desfontaines francia kutató is „Upupa alaudipes", azaz pacsirtalábú bankának írta le. A nap sugaraitól izzó homoksivatag felett repülése közben hallható csodálatos éneke, amely fuvolázó füttyök emelkedő sorából és trillázásból áll. Meggyvágószerű, nagy csőre alapján első pillanatra pintynek tarthatnánk a fekete pofájú, fehérestarka, 17 cm hosszúságú, vostogcsőrű pacsirtát (Ramphocorys clot-bey). Mozgása és viselkedése azonban mindjárt elárulja, hogy pacsirta. Fehér testalját fekete cseppfoltok sora díszíti; háta olyan rőtes-homokszínO, mint a kősivatag. Nem tudjuk még, mire szolgál csőrének alkata, mert bár igaz, hogy kemény magvakat fogyaszt, de azokat egészben nyeli le. Talán a bogarak kemény páncélját roppantja össze vele. A vastagcsőrű pacsirta a Szahara északi részét, a szíríai sivatagot és Arábiát lakja. Vízhez valószínűleg sohasem jár. Úgy látszik, hogy a délnyugat-afrikai Namib-sivatagban élő egyes pacsirtafajok is teljesen függetlenek a víztől. Nem tudjuk még, hogy miként alakul a vízháztartásuk. Egyikük a sajátságos szaboto-pocsirto (Mirafra sabota), amelyen különösen jól szemlélhető, hogy mennyire pontos az összhang a tollazat színárnyalata, a viselkedés és a talaj színe között. Az Etosa-medencében élők világos, meszes talajon laknak, ezek hátának színe sokkal világosabb és szürkébb, mint azoké, amelyek sötét talajon tartózkodnak. Mások viszont ragaszkodnak a rozsdavörös, vastartalmú homokos talajhoz; ezek háta feltűnően rőtes. Ezen a vidéken más fajok színe is hasonló, de kismértékben tapasztalhatjuk ezt búbos pacsirtánkon is. A szabota-pacsirta azonban az ilyen alkalmazkodásban sokkal tökéletesebb fokot ért el. Még ahol sakktábla alakban váltakoznak a különböző színű talajsávok, ott sem lehet átzavarni olyan területre, ahol feltűnővé válna. Csak az azonos színű példányok párosodnak, különben hamarosan vége szakadna ennek a finom alkalmazkodásnak, mert örökletes tulajdonságaik keverednének. Bizonyára egyes példányokat mégis csak el-elkap egy ragadozó, hiszen a védőszínezet nem jelenthet tökéletes oltalmat is. De az is valószínű, hogy ezzel sok üldözőjük elől megmenekülnek. A természetes kiválasztódás és a fajfenntartó alkalmazkodás kölcsönös hatása ritkán oly messzemenően látványos, mint e faj esetében.

Furcsa recsegő hangokat hallhatunk, amikor a ke/epe/ő pacsirta (Mirafra rufocinnamomea) a magasba emelkedik. Ezeket a hangokat kemény evezői adják, és nem a torkából jönnek. Hazája Afrika — a Szaharától délre, igen széles területen. Ez a veréb nagyságú pacsirta a szántóföldeken és más nyílt (apályokon tartózkodik. Az utak mentén a magas füvű sztyeppék közé is behatol. A Keleti-tenger környéki homokos partokat és szántóföldeket késő ősszel évente látogatják a fí/Jespacsirta (Eremophila alpestris) kis csapatai. Magyarországon már nem ennyire rendszeres téli vendég, ugyanígy Németországnak beljebb eső területein sem. Háta rőtbarna, egyes alfajoké leheletfinom ibolyaszínű; pofái fekete foltos sárgák; fekete begyfoltjai és a feje végén meredező finom „tol(szarvacskái" könnyen megkülönböztetik őt a többi pacsirtától. Eurázsia északi köves tundráinak, a Balkán magaslatainak, a Kaukázusnak és más ázsiai hegységeknek a madara. A Himalájában és Tibetben a •4000—5000 m közötti legelőkön és hegyi sztyeppéken él. Megtelepszik Közép-Ázsia és Délkelet-Szibéria köves sztyeppéin is. Ez az egyetlen pacsirta, amely megtalálta az utat Amerika felé: itt nem bukkant vetélytársakra, ezért elfoglalhatott olyan élőhelyeket is, amelyeket az Óvilágban már más pacsir-

A seregély nagyságú vöröstarkójú pacsirta (Mirafra africana) a Szaharától délre a Fokföldig honos

'mK Rövidujjú pacsirta (Calandrello rufescens) elrejtett fészke mellett; ez a kis barnás pacsirta Dél-Spanyolország, Észak-Afrika, Ukrajna és Ázsia középső sávjának sztyeppéit és sivatagjait lakja; alakja egyes pintyekére emlékeztet, főként ha a hátsó karma nem lenne rövid

tafajok szálltak meg. Egyaránt alkalmasak részére a tundrák, az ugarok, a szántóföldek és rétek, a száraz prérik, és a homokos vagy a sziklás sivatagok. Ilyen kis igénnyel elterjedhetett csaknem az egész észak-amerikai szárazföldön, Dél-Mexikó hegységeiig. Még Kolumbiában, Bogotá környékén a fenn-

sík füves szavannáin is megtelepedett. Megtalálható a fülespacsirta a Szahara kőslvatagaiban és a gyér növényzettel borított sós katlanokban, valamint Arábia északi részén és Mezopotámiában. Az utóbbiakat azonban egyes kutatók külön fajként, mint szorvospocsirtdt (Eremophi/o bilopha) különítik el.

Az észak-afrikai szarvaspacsirta (Eremophila bilopha) nagyon hasonlít a télen Közép-Európában is látható füles pacsirtához

Feeskefélék családfa — Hirundinidae Több fecskefaj az ember változatlan közkedveltségében és jóakaratú védelmében áll. Ebben több körülmény játszik közre: csinos külseje, kellemes éneke, bizalmas természete éppúgy, mint a közismert hasznossága, ügyes rovarvadászata, Németországban pedig az ősi babona tudatalatti öröksége, hogy a takaros tavaszhlrnök szerencsehozó állat. Az arabok a fecskéket „a paradicsom madarainak" nevezik. Joggal tartják őket időjósoknak: ha alacsonyan repülnek, eső ígérkezik. Természetesen ilyenkor csak az apró rovarokat követik, amelyek a talaj közelébe húzódva igyekeznek átvészelni a süllyedő légnyomást. Ilyenkor fejtik ki teljes repülőművészetüket; amikor alacsonyan a föld felett száguldanak, már úgy látjuk, hogy nekiütköznek valami akadálynak, ám ekkor merészen felívelnek a magasba, majd iramló sebességgel fordulnak meg, és egy szempillantás alatt eltűnnek tekintetünk elől. Az ilyen teljesítményeket testalkatuk tökéletes felépítésének köszönhetik. Karcsú, torpedó alakú testük minden említésre méltó ellenállás nélkül hasítja a levegőt, míg hosszú, hegyes, de alapjukon széles szárnyuk és a villás farkuk nagy sebességüket biztosítja. Ez a sebességük csodálatos fordulékonysággal párosul. Mint minden olyan madárnak, amelyek röptükben kapják el a rovarokat, csőrük rövid és lapos, viszont szájnyílásuk széles. Lábaik igen kicsinyek, tulajdonképpen csak arra valók, hogy az ágakon vagy a falakon megkapaszkodhassanak velük. Az azonban tévhit, hogy a talajról nem tudnak felrepülni. Egyes fajok rendszeresen látogatják a sima földfelületet; a legtöbb faj fészekanyagát is a talajról hordja. A nyári estéken éles sivításukkal a házak tetői körül keringő „toronyfecskék" azonban nem tartoznak a fecskék közé: ezek sarlósfecskék, a kolibrik távoli rokonai. Ebben az esetben is csak az alkalmazkodás kényszerítő hatása érvényesült egyforma módon, amint ennek oly gyakran tanúi lehetünk. Erre vall az a sok „fecske" szóval egybekapcsolt madárnév — különösen a német nyelvben —, bár azok viselői sem a fecskékkel, sem egymással nem állanak semmiféle rokoni kapcsolatban. Ilyen kiváló repülők elterjedésének korlátai sem lehetnek. A 75 fecskefaj a sarkok legkietlenebb vidékei között is, az egész Földön elterjedt. Csaknem valamennyi faj hajlamos a társas életre. Sokuk odúban költ, amelyet sokszor saját maguk ásnak a földbe; mások tartós fészkeket falaznak. Kis termetű madarak, még a hosszú farkú fajok egyike sem lépi át a 23 cm hosszúságot, a legkisebb pedig alig 10 cm hosszú. Földünk legkülönbözőbb részein a fecskék az em-

ber közelségét keresik, mert azt legveszedelmesebb ellenségeik, a gyors reptű sólyomfélék elkerülik. Amellett a tehén istállók és hasonló épületek tömegesen csalogatják a legyeket és más rovarokat. Az ember épületei a sziklafalakon fészkelő fajok számára fészkelési lehetőséget is nyújtanak, így több faj épületen fészkelő lett; egyesek még a városokba is betelepedtek. Több ízben még hajókon is figyeltek meg fészkelő fecskéket. Az öt európai faj közül három nálunk is költ. A ml fecskénk, az acélkék hátú és fehér testaljú füsti fecske (Hirundo rustica) bizonyos értelemben egyenesen a család mintaképe is lehetne. Homloka és torka rőtbarna; merész szárnyfordulatai közben faroktol Iáin felvillannak a fehér foltok. Farka mélyen villás, külső tollai keskenyek, így jön létre a közismert „fecskefarok", amellyel együtt a madár 18 cm hosszú. A füsti fecske hazája Eurázsia mérsékelt éghajlatú vidéke és Észak-Amerika. Egykor csésze alakú fészkeit agyagból és fűszárakból fák ágaira, többnyire azonban sziklafalakra, előszeretettel áthajtó sziklapárkányok alá vagy tágas barlangokban tapaszthatta fel. Az ilyen helyek azonban nem olyan gyakoriak, és mert ez a faj nem fészkel társasán, valószínűleg régen nem is volt olyan gyakori madár. De amikor megtelepedett az ember, házakat épített, udvarában pedig jószágot kezdett tartani, megváltozott a helyzet. Az itt kínálkozó kedvező alkalmat a füsti fecske valószínűleg nagyon gyorsan kihasználta. A házi verébhez hasonlóan — amelynek rendkívül nagy elszaporodása a gabonatermelésnek tudható be — a füsti fecske is teljesen levetkőzte óvatosságát. Az a meghittség, amellyel a füsti fecske ki-berepül a házakból, egészen más, mint a magas északon élő sok magános madár szelídsége, hiszen azok az embert mint ellenséget sohasem ismerték. A füsti fecske csak ritkán építi félig nyitott fészkét a házak külső falára. Éppen ezért valami fedélre van szüksége fészke fölé, ereszre vagy kiugró párkányra. A tojó jó két hétig üli magánosán 4—5 rőtbarna pettyes tojását. A fiókák három hétig maradnak a fészekben, mialatt a hím is eteti őket. Éleségüket — főként szúnyogokat és legyeket — a közeli istállóknál, továbbá legelők vagy vizek felett, egyszóval ott fogdossák, ahol bőven akad zsákmány. Augusztustól kezdve a fecskék nagy vonuló csapatokba tömörülnek, ilyenkor tömött sorokban ülnek az ágakon vagy a távíróvezetékeken, illetve a tetőkön is. Egy szép őszi napon azután felkerekednek, és aszerint, hogy hol fekszik hazájuk, hosszú útjuk végcélja Dél-Afrika, India, Új-Guinea és Argentína. A német- és részben a magyarországi füsti fecskék Kongóba vonulnak, bár találtak magyar gyűrűs példányt Dél-Afrikában is. Téli szállásukon előszeretet335

A füstifecske (Hirundo rustica) sárcsomócskákból falazott fészkét az istállók és más épületek belsejében szereti építeni

tel éjszakáznak a magas elefántfű között. Jelentős veszteségeket okoznak köztük a forgószelek, a magasabb fekvésű helyeken a jégesők vagy a rendkívül heves helyi záporok, amelyek néha a telelő fecskék felét is elpusztítják. Már hetekkel azelőtt, hogy megindulnának észak felé, néha óriási csapatokba verődnek össze. Áprilisban azután ismét itt vannak költő madaraink. A füsti fecskéhez hasonló vörhenyes fecske (Hirundo daurica) Dél- és Délkelet-Ázsiában igen elterjedt madár, Európában csak Dél-Spanyolországban és a Balkán-félszigeten találkozhatunk vele. Hasalja és farcsíkja vörhenyesen fehér. Fészkének alakja olyan, mint egy fekvő, hosszú nyakú üveg; megszámlálhatatlan sárgolyócskából tapasztja, növényszárakkal, gyökerekkel és tollal béleli ki. Sokszor az előző évi, megrongált fészket javítják ki. Ezeket a vakolt építményeket rendszerint kihajló sziklapárkányok alá vagy barlangok mennyezetére építi, de hidak és házak ereszei alatt is megtalálhatók (a helyi adottságok szerint). Kedveli a napsütötte falakat. Tibet hűvös magaslatain — ahol még 4700 m-en is költ — fészkét melegebben kell kipárnáznia. Ha hidak alá épít, ahol a forgalom következtében állandó a rázkódtatás, a fészek nagyobb szilárdságot igényel, ezért falát vastagabbra rakja. Ilyen helyeken állandó a huzat is, ami

336

ellen úgy védekezik, hogy fészkét ferdén rakja fel, ezáltal a léghuzat nem éri a fészek kamráját. A parti fecskére nagyon hasonlít a barna hátú szirti fecske (Ptyonoprogne rupestris), kivéve világos mellét — és ha láthatjuk: sötét szárnyalját —, valamint egyenes vágású farokvégének fehér pettyeit. A sziklafalakra tapasztott fészke arra vall, hogy a füsti fecskénk közeli rokona. Legészakibb fészkelő helyei az Alpokban találhatók. A szirti fecske költ hegységekben Dél-Európában, Marokkóban, a Nagy-Atlaszhegységben, s általában Dél- és Közép-Ázsia lakója Szecsuanig és Mandzsúriáig. A kékesfekete hátú, rőtesfehér testaljú barlangi fecske (Petrochelidon fulva) hasonlít a szirti fecskére. Hazája Közép-Amerika, Peru, Ecuador és a NagyAntillák. Fészkét olyan helyeken építi, mint a vörhenyes fecske. Társasán fészkel sziklás hasadékokban és tengerparti sziklák körül, s közös csapatokban vadásiik a városok és falvak felett. Tarkóörve rőtbarna; farcsíkja gesztenyebarna; hátán néhány fehér csík húzódik. Ennek a fajnak, valamint a hozzá hasonló sz/k/ofecskének (Petrochelidon pyrrhonota) a farka alig villás. E 14 cm hosszú fecskének a farcsíkja világos rozsdaszínű, torka pedig rőtbarna. ÉszakAmerikában él Kanadától és Alaszkától Dél-Mexikóig. Legtöbbje a telet Dél-Amerikában tölti. Fészke

hasonló a vörhenyes fecskéjéhez, és ugyanolyan helyekre is építi. Hogy egy ember óvó kezei alatt milyen szépen elszaporodhat, azt mutatja egy wisconsini farmer évtizedes fáradozása. Az első pár fészkelési kísérletét meghiúsították a háziverebek, de a farmer gondoskodása folytán harmincegynéhány év alatt pajtija falán több mint 2000 fészek épült. Kényelmes közelségben agyagos pocsolyákat készített, ahol a fecskék megtalálták fészekanyagukat. Tavasszal leverte az előző évi régi fészkeket, mert gyakran hemzsegtek bennük az élősködők, amelyek az öregeket és a ftókákat is agyongyötörték volna, de sok fészket háborítatlanul hagyott, hogy a fecskék a számukra veszélyes késői hidegek ellen menedéket találjanak. A fészkek fölé eső ellen védő ereszeket készített, de mindenekelőtt állandó hadjáratot viselt az Észak-Amerikába betelepített házi veréb ellen, amelyek a fecskék legkérlelhetetlenebb ellenségei: megölik azok fiókáit, fészküket saját költésükhöz foglalják el. Az ilyen telepeken, ahol a fecskék építményeiket úgy falazzák egymás mellé, mint a méhek a sejteket — szabályozott közösségi élet folyik. Hajnalban valamennyiük vadászik, utána dürögnek vagy veszekednek a fészekhelyekért. Ezután valamennyi egyszerre építkezik, majd ismét közösen más tevékenységbe fognak. Ebben a nyüzsgésben valamennyi felismeri a párját; csak a mi szemünkben egyformák mindnyájan. A molnárfecske (Delichon urbica) tiszta fehér testalja és farcsíkja élesen elkülönül a kékesfekete hát színétől. Félreismerhetetlen ez a bélyeg. A faj csaknem egész Eurázsia mérsékelt övében előfordul, és nincs annyira az emberi településekhez kötve, mint a füsti fecske, viszont a városok szívébe mélyebbre hatol be annál. A bolgár Szliven városka községházának tetőpárkánya alatt legalább 500 fészek sorakozik. A macedóniai falvakban egyes fészkeket ablaknyílásokban láttam. Sok helyen, így Riigen szigetén, a Stubbenkammer nevű krétasziklán természetes falakon fészkel. Tibetben, ahol kifejezetten magashegységi madár, még 4600 m magasságban is a szikla-, lösz- és földfalakra telepszik. Ezeken a rovarszegény vidékeken természetesen csak kevés pár fészkelhet együtt. A molnárfecske tojásai tiszta fehérek, hiszen a félgömb alakú, sárból falazott fészek sötét belsejében nincs szükség védőszínezetre. A madarak nedves földből készítik építményüket, amelyet a költési időben erősen megduzzadó nyálmirigyük bő, zöldes váladékával alaposan megkevernek. A szülők közösen végzik a kéthetes kottást és a háromhetes fiókanevelést. Már a fészekben pontosan felismerik egyes fiókáikat, még akkor is, ha valaki kísérletképpen megváltoztatja a külsejüket; az idegen fiókákat pedig azonnal kidobálják a fészekből. A fiatalok maguktól

repülnek ki, és megkeresik a vadászgató öregek csapatát. A csapatban szülők és fiókák hamar és biztosan találják meg egymást. A molnárfecskék októberben vándorolnak el tőlünk, s Közép- és DélAfrikába vonulnak. Időnként egyes párok nem térnek vissza északra, hanem megkísérlik a költést téli szállásukon. Nem mindegyik fecske falazza sárból a fészkét; sok faj odút bélel ki. így költ a 20 cm testméretű, remek kéklőfényes tollazatú, világoskék és fehér testaljú bíborfecske (Progne subis) faodvakban és mesterséges fészekodvakban — Észak- és Közép-Amerikában. A tojó egymaga kotlik. Más amerikai fecskék is használnak fel faodúkat költésre. Több óvilágl faj más madár elhagyott földi üregében fészkel vagy patkányok és erszényesek lyukaiban. Ezzel szemben a mi parti fecskénk (Riparia riparia) saját maga fúrja fészkelő járatait homok- vagy laza agyaggödrök és falak oldalaiba. A pár néhány nap alatt csőrével és lábával kb. egyméteres járatot készít a meredek falba, s a fészket a folyosó végén kivájt tágas kamrában alakítja ki tollal, rostokkal és szőrrel bélelve.

A parti fecske (Riparia riparia) itt egy mesterségesen előkészített csőbe rakta fészkét

A parti fecske farka csak enyhén villás; a repülős fiókák már csaknem teljesen hasonlók szüleikhez

A meglazított földet a fecske csüdje hátulján levő, merev tollakból álló kefével söpri el. Társasán fészkel ez a 13 cm hosszúságú, barnás, a mellörvet kivéve fehér hasaljú fecske. A folyók partjain, a meredek falakon vagy a homokgödrökben levő telepükön a falat szitaszerűen kilyuggatják. A telepek lakói a vizek felett űzött vadászatuk során és a vonulás idején is összetartanak. Az északi félteke mérsékelt tájain honos a parti fecske. Bizonyára csak a Madagaszkáron, Mauritiuson és a Réunion-szigeten élő álarcos fecske (Phedina borbonica) őrizte meg eredeti fészkelési módját. Fészkét nem falazza, nem is telepszik odúkba, hanem meredek falak kiugróin építi füvekből, rostokból és gallyakból. Hossza 15 cm, háta barnásszürke, melle világos alapon sötét csíkos.

Csonttollú madárfélék családja — Bombycillidae Egyes teleken halkan csilingelő hangok hívják fel a természetbarát figyelmét egy seregély nagyságú, lomhának tűnő madárra, amely szinte telhetetlen mohósággal csillapítja éhségét a bokrok és fák bogyóival, Magyarországon főleg a japánakác és az os-

338

torfa terméseivel — még a nagyvárosok belterületén is. Északi vendégeink csinos és nem félénk madarak. Feltűnő hegyes bóbitájáról könnyen felismerhető a csonttollú madár (Bombycilla garrulus). Tollazata lágy, selymes fmomságú, s fokozatosan megy át az enyhéből az erőteljes barnáig; torka, szárnya és farka fekete. Tollazatában evezői szélének és farka csúcsának sárga színe, főként pedig karevezőinek tollcsévéi csúcsán a kis, piros lakkos fényű szarulemezkék különösen szépek. A csonttollú a tajgák és ritkás-erdős tundrák költő madara Észak-Amerikában, illetve Eurázsiában a Lappföldtől Kamcsatkáig. Fenyők csúcsán, a lápokon pedig nyírfákon építi csésze alakú fészkét növényi rostokból, zuzmókból, tollakból és fenyőtűkből. Kékesszürke és sötét foltos tojásainak száma 4—7. A kéthetes kottás idején a hím eteti a tojót, míg a fiókákat mindkét szülő táplálja. Nyáron a csonttollú úgy vadászgat röptében a rovarokra, akár a légykapók. Különösen a szipolyokat és a tömegesen előforduló szúnyogokat irtja. Télen fő tápláléka a bogyó; ebből hihetetlen tömeget tud megenni. A hóbogyó, fagyöngy, bodza, berkenye és labdarózsa terméséből elfogyasztott napi mennyiség több, mint saját súlyának kétszerese. Természetesen szó sincs arról, hogy szervezete értékesíteni tudná ezek

egész táplálóanyagát. Ürüléke színéből könnyen megállapítható, hogy a felvett táplálék egy órán belül elhagyja testét. Ha a meleg nyarak a bogyók hozamát és a csonttolú madarak ivadékainak a számát is növelik, majd ezt termésben egy szegény év követi, vagy a hó befedi az alacsonyabb bokrokat is, akkor a megsokasodott csapatokat nagy nyugtalanság szál l ja meg. Ilyenkor szétszóródnak a táplálékban gazdag délebbi területeken, mielőtt még ínséget szenvednének hazájukban, és annyira legyengülnének, hogy képtelenek lennének a vonulásra. Lassanként aztán helyrebillen az állományuk és a bogyótermés közötti egyensúly. Ennek következménye az, hogy földrajzi szélességeink alatt csak néhány évenként jelennek meg tömegesen. Ezek az inváziók bár különböznek a valódi vonulástól, mégis igen távoli vidékekig eltávolodnak hazájuktól a táplálékterületet keresgélő csapatok. Egy-egy csonttollú madár, amelyet mint téli vendéget a lengyel és a magyar gyGrűzési állomásokon gyűrűztek meg, a későbbi években a távoli Kelet-Szibériában került újra kézre. A fenti faj mellett Észak-Amerikában a valamivel kisebb termetű cédrus-csonttollú madár (Rombycilla cedrorum) is él, amelyet a 75. színes kép mutat be. Közép-Amerika száraz, bozótos területein négy

Az északi csonttollú madár (Bombycilla garrulus) nem minden télen keresi fel Közép-Európát

hosszú farkú, 18—25 cm közti hosszúságú madár él, amelyeknek tollazata selymes, tollbóbitája pedig felálló. Gyakran önálló családba sorolják ezeket, a selymes légykapófélék (Ptilogonatidae) közé. Nem nagyon hasonlítanak a csonttollú madarakra, de testük alkata és életmódjuk alapvonásai annyira egyeznek, hogy nem kételkedhetünk közeli rokonságukban. Mindez azonban nem áll a sárgaoldalú selymes légykapón (Phainoptila me/anoxonthoj, Costa Rica és Panama bóbita nélküli, zömök lakójára, amely jobban beillenék valami rigónak. Testhossza 20 cm, farcsíkja és testoldala szép sárga, hasa ollvzöld, testének többi része fekete. Repülő rovarokra vadászik, bogyókat szedeget, még olyanokat is, amelyek az ember nyelvét égetik. A fényes selymes légykapó (Phainopepla nitensj színezete fényes kékesfekete, hossza 19 cm. Hazája az Egyesült Államok délnyugati része és Mexikó. Ügyes repülő; kiterjesztett szárnyain nagy fehér mező bontakozik ki. A tojó főként szürke. Társasán él; meglehetősen óvatos madár. A család eddig felsorolt tagjaitól a hetedik teljesen különbözik, az Arábiában és Irakban élő selymes gébics (Hypocolius ampelinus). A különbség olyan nagy, hogy gyakran ezt a fajt is önálló családba különítik el. Hossza 22 cm, de ennek csaknem a felét a farok teszi ki, amelynek hegye, a szárnytükre, valamint pofái és tarkóöve fekete, szárnyainak hegye fehér, testének több része összhangban van a világos sztyeppes területtel: leheletfinom barnás vagy borvöröses árnyalatú fakó szürke. A gébicsekhez való hasonlatossága csak teste körvonalaira vonatkozik. Csőre nem kampós hegyű, hanem elég széles, amilyen a bogyóevőké. Nyílt, bozótos területen tartózkodik, bogyókat, datolyát, fügét és más gyümölcsöket eszik.

Pálmajárófélék családja — Dulidae A pálmajáró (Dulus dominicus) a csonttollúak közeli rokona, de testfelépítése és életmódja sok tekintetben eltér azokétól. Tehát tanácsosabb különválasztani tőlük. Termete megegyezik a tövisszúró gébicsével. A háta olajbarna; sárgásfehér testalján feltűnő sötét hosszanti csíkok vannak; szárnyainak szegélye és farcsíkja olívzöldes sárga árnyalatú. Csőre erőteljes, oldalról lapított. Lábai nagyobbak, tollazata keményebb, mint a csonttollúaké, s szárnyának alakja is más: zömökebb körvonalú, kézevezőinek száma pedig nem kilenc, hanem tíz. Különös az előfordulása: csak Hispaniolán (Haiti) és a szomszédos kis Gonave-szigeten él, a többi Antillaszigeten nem, még a közeli Kuba szigetén sem, noha

339

azt egy csupán 85 km széles csatorna választja el Haititől, mégsem találták meg ott sohasem. Rajta kívül csupán a todik azok, amelyeknek elterjedése a Nyugat-indiai-szigetekre szorítkozik. A pálmajáró szívesen tartózkodik a királypálmán (Oreodoxa). Gyakran kisebb kórusokba csoportosulva, érdes és dallamos hangok vegyülékét tartalmazó hangos zsinatolásba kezd. Egész évben bogyókkal és virágokkal táplálkozik. Társas hajlama főleg a költésében tűnik ki, mivel időnként több, főként négy-nyolc pár magasan a pálma koronájában — ritkábban fenyőn — száraz ágakból közös fészket rak. A néha fél méter nagyságú ágakat a kis madár függőlegesen repülve hordja fel csőrében a földről. Minden egyes fészekkamrának — amelyet fűvel és fakéregdarabkákkal bélel ki — külön bejárata van. Tojásainak száma 4, s fehér alapon erős ibolyásbarna foltokból alkotta koszorú jelöli őket. Nem sikerült tisztázni, vajon mindkét szülő kotlik-e és etet-e. Ugyanis teljesen hiányzik az ivari különbségük. A költés a március és június közti időszakra korlátozódik; a fészket azonban az említett időn kívül is felkeresik pihenés céljából. A haitii táj képéhez hozzátartoznak ezek a sokszor 1,5 m átmérőt is elérő építményeik.

Gébicsfélék családja — Laniidae Aki a természetjárás során apró dolgokra is nyitva tarja a szemét, felfedezhet néha egy bokor tüskéjére vagy szögesdrótra feltűzött nagyobb rovart, kisebb gyíkot, fiatal békát, egy alig repülő madárfíókát vagy egy egeret. Ezt csak a gébics csinálhatta, ama kis énekesmadarak egyike, amelyek egyes vonásaikban a kisebb termetű sólymokra hasonlítanak. A gébicsfélék négy faja nálunk is előfordul. Az egyik faj Észak-Amerikára korlátozódik, míg az összes többi az Óvilág lakója. A családnak mindössze 70 faja van. Többnyire feltűnően színesek, sok afrikai faj színe még csillogó tarka is. Csőrük erős, kampós csúcsú, egyes fajoké még „fogas" is, mint a sólymoké. Fejük igen nagy; farkuk általában hosszú; ezzel együtt egyik fajuk a 48 cm hosszúságot is eléri, noha teste akkora, mint a feketerigóé. A többi faj hosszúsága 15—32 cm közt ingadozik. A gébicsek a nyílt térségek és az erdőszegélyek magánosán élő, élénk, jól repülő madarai; rovarokkal táplálkoznak, ezeket röptükben is el tudják kapni, kisebb gerinces állatok is kerülnek táplálékukba. Elég nagy, csésze alakú fészküket bokrokra vagy fákra rakják. 7—8 pettyes tojásukon a hím és a tojó közösen kotlik, s így is nevelik a fíókákat. Nyáron a 18 cm hosszúságú tövisszúró gébics (La-

340

A nagy őrgébics (Lanius cxcubitor) felszúrt egy sáskát „éléskamrájában"

nius collurio) a neki megfelelő helyeken mindenütt gyakori. A hím háta szép gesztenyebarna, feje teteje és tarkója finom világosszürke, fehér testalja enyhén rózsaszínű, pofacsíkja mély-sötétfekete, tehát Igen tetszetős madár. Ha felrepül, kiviláglik fekete farkának fehér széle is. A tojó színe egyszerűbb, barnás. Közép-Ázsia tövisszúró gébicsei, amelyeket néha homokszínü gébics (Lanius isabellinus) névvel mint önálló fajt különítenek el, sokkal fakóbbak, sivatagi színezetűek. Figyelőhelyéről leselkedik a tövisszúró gébics zsákmányára. Ha észrevesz valamit, egyenesen és célbiztosan szerzi meg zsákmányát, akár 20 m-ről vagy annál nagyobb távolságról is. Néha szitái is célpontja felett, majd meredeken zuhan le a prédára. Fürge rovarokat a levegőből is elkap, ezzel szemben a lepkék ál Ihatatlan lebegése komoly nehézséget okoz neki. A méheket nem kedveli. Zsákmányának mérete igen jelentős is lehet: több ízben megfigyelték, hogy 25 cm hosszú kuszmákat hordott fiókáinak, és azokat fel is etette. A hernyókat előbb agyonveri, úgy, hogy ághoz csapkodja; a keményebb bogarakat csőrével puhára morzsolja; a mérges fajokat ághoz törölgetve „szabadítja meg" fullánkjuktól. Ha a bogárnak hosszúk a lábai vagy a szárnyai, azokat általában lecsipegeti. A gébicset jellemzi, ahogyan nagyobb prédájával elbánik. Hogy tövisre szúrja áldozatait, az nemcsak élelemraktárként szolgál — amiről elég gyakran meg is feledkezik —, hanem a legkényelmesebb mód az ilyen zsákmány fel-

X

f

Tövisszúró gébics pár (Lanius collurio) fészkénél; a him a tátogató fiókák előtt rovart tart csőrében

A vörösfejű gébics (Lanius senator) eteti a kotló tojót; ez a barnásrőt tarkójú és hátelejű gébics Magyarországon Elő A ' t0r"á8ban CSak "éhány helye"

kÖ t: h

'

"á'a

Dél

"yu*at- és Dél-Európa, az Atlasz hegység országai és

darabolására. A fiatalok csak azt a szokást öröklik, hogy zsákmányukat ágakhoz dörzsölik, de amint rábukkannak véletlenül olyan tövisre, amelyre zsákmány van tűzve, azonnal felismerik és alkalmazzák az egész módszert. A tövisszúró gébics hazája igen tágas: Angliától Szibéria középső részéig terjed. A nálunk költő ma-

darak áprilisban szoktak megérkezni. Európát délkelet felől szállták meg, s még ma is ezt az útvonalat követik őszi vonulásukon Afrikába. Először délkelet felé távoznak, s csak az Égei-tenger környékén fordulnak délnek. Kelet-Ázsiában a tövisszúró gébicset a hozzá hasonló, de rozsdás színű farkú és fejtetőjG vórösfarkú gébics (Lanius cristatus) helyettesíti. Bár helyenként mindkettő egymás mellett költ anélkül, hogy keverednének, mégis egyes kutatók egy fajba vonják össze őket. Ritka fészkelő madár — Magyarországon rendszeres téli vendég — a 24 cm testhosszú nagy őrgébics (Lanius excubitor). Nagyon hasonló a tövisszúró gébicshez, kivéve szürke hátát és fekete szárnyát, amelyet egy vagy páros fehér tükör csíkoz, s így összhatásában mégis teljesen más. Az énekesmadarak között ez „ragadozó madár". Termetes zsákmányokat üt le, még fiatal mókusokat és kisebb kígyókat is, de nemcsak csőrével, mint a tövisszúró gébics, hanem lábaival is. Hazája igen változatos, ÉszakAmerika északi részén húzódik keresztül, továbbá Eurázsia mérsékelt és északi övezetét, Észak-Afrikát és Délnyugat-Ázsiát lakja. Igen különféle, de nyílt területeken él, így a bokros tundrákon, a ritkásfenyvesfenyéreken, a törpefenyő-régióban, a síksági lápokon, az arktikus nyíresekben és a száraz, kaktuszos sivatagokban. Dél-Afrika szavannáin és bokros sztyeppéin honos

A fekete-fehér színezetű, teste oldalán narancsvöröses álarcos gébics (Lanius nubicus) Európában csak a Balkánfélsziget déli részén, III. Elö-Azsiában Szíriáig és NyugatIránig költ

Az afrikai szalagos gébics (Lanius excubitoroides) a nagy 6rgébicsUnk legközelebbi rokonai közé tartozik

A rigó nagyságú nagy őrgébicsen (Lanius excubitor) repülés közben jellegzetes szárny mintázatot láthatunk

a főként fekete szarkagébics (Urolestes melanoleucus). Repülése közben nagy, fehér szárnytükreivel, 32 cm hosszú, meglehetősen lépcsős farkával valóban hasonlít szarkánkra, amelynek hosszúságát is eléri; farcsíkja, a tojó testoldala is élénk fehér. Társasabb lény, mint a többi gébics: gyakran többen együtt rovarásznak. A madárvilágban páratlan a Kelet- és Dél-Afrikában élő 18 cm-es bozontos gébics (Dryoscopus cubta). A háta fekete, feje teteje és tarkója kékes érces fényű. Amikor szárnyait kiterjeszti, azokon csinos, fekete-fehér rácsos mintázat tűnik elő. Farcsíkja fehér, mint a testalja. Az utóbbi tollak selymesek, csaknem 4 cm hosszúk, és feltűnő pamattá tudja őket felborzolni. Kelepelő szárnycsapásokkal emelkedik a magasba a dürgő barátcsagra (Tchagra senegala) a szavannák és az ültetvények felett, majd fütyülő hangokat hallatva siklik le ismét. Ennek a 22 cm hosszúságú gébicsnek a háta szürkésbarna, szárnyai fahéjbarnák, testalja barnásfehér, vállain sötét foltok vannak, s fehér vagy krémszínű szemcsík választja szét a szemen áthúzódó fekete csíkot a fekete fejtetőtől. A csagra egész Afrikában honos, és csak a sivatagos meg a sűrű erdős részeket kerüli el. Szenegáltól Eritreáig (Etiópia) és Tanzánia északi részéig Közép-Afrika sűrű bozótosaiból és őserdőiből hallatja élénk, kettős énekét a vőrőshosú gábos (Laniarus barbarus). A hím kezdi meg telt hangon fuvolázó füttyét, majd a tojó csodálatos pontosság-

gal vág bele csaknem egyidejűleg — kavargó althangjaival — anélkül, hogy a hímet látná. A 20 cm hosszúságú madár háta sötétfeketeségének és testalja vérvörösségének ritka ellentétében pompázó tollazatát a szabadban alig tündökölteti, rendszerint láthatatlanul, mint valami szellem, surran az ágak és a lomb sűrűségében. A nemnek vannak még fekete-fehér és teljesen fekete színű fajai is. Mégis a legszebbek közé tartozik a Nyugat-Angolában honos narancsgábos (Laniarius amboinensis). Kékesfekete hátát fellazítják a szárnyak fehér pettyei és fejtetőjének gesztenyebarna színezete; hasa fehér, melle ellenben csodálatos tiszta gránátalma színű. Ragyogó tarkaságukkal összes rokonaikat felülmúlják a kizárólag Afrikában élő bozótgébicsek. A hegyi bozótgébics (Telophorus dohertyi) háta szép aranyos-olívzöld, hasa ragyogó aranysárga, homloka és a fekete pofacsíkja, illetve a mellörve által határolt torka telt kárminvörös. Négyféle színváltozatban igen elterjedt a Sierra Leonétól Angoláig és a Tanganyika-tóig élő, 22 cm hosszúságú szivárYÓnyos gébics (Telophorus multicolor). Hasonló az előző fajhoz, de homloka fehér, feje teteje és háta eleje világos kékesszürke, s homlokától a válláig széles, fekete orv húzódik. Hasa szép aranysárga, ami egyes madarakon rátejed a mellre is, míg másokon ez narancsszínű vagy pompás tűzvörös, de emellett előtünedezik a tollak sárga töve Is. Nemritkán a torok és a mell sötétfekete. Ezek a szín-

A szürkehátú gébics (Lanius cabanisi) szintén egyik tagja a nagy őrgébicsek csoportjának; Kelet-Tanzánia sík tájain párban vagy kisebb csoportokban él

változatok azonban nem mindenütt egyszerre fordulnak elő; fekete mellű tojók pedig egyáltalán nincsenek. A gébicsekről alkotott képbe nehezen illik bele csaknem fejhosszúságú és magas varjúcsőrével, szinte kopasz, vörös fejtetőbőrével és rövid farkával a zömök, 26 cm testméretű varjúgébics (Pityriasis gymnocephala), amely Borneó (Kalimantan) erdeiben honos. Ha valóban a gébicsek rokona, akkor is csak távolinak kell lennie. Vannak kutatók, akik inkább a seregélyek közé sorolják. Színezete főként fekete, tarkója és torka, valamint a tojók oldala és combja is piros. Amennyire tudjuk, a nem félénk, lomha madár kizárólag rovarokat és pókokat eszik. Hogy táplálékszerzésében milyen szerepe van bunkós csőrének, az nem könnyen érthető meg. Lehetséges, hogy egészen másutt kell keresnünk a jelentőségét, mint amire számítunk.

Pápaszemes gébicsfélék családja — Prionopidae Többnyire külön családba soroljuk az afrikai szárazulaton a Szaharától délre élő gébicsszerű madarak tíz faját, mert némileg eltérnek a gébicsektől. A 10 közül 8 fajnak a szeme körül élénk színezetű, húsos gyűrű, továbbá csaknem valamennyinek bóbitája van. A pápaszemes gébicsek leginkább fákon tartózkodnak, de rovarokat fogni a földre is leszállnak. Bár sajátságos lassú szárnycsapásaikkal sem gyorsan, sem messzire nem tudnak repülni, mégis a rovarokat már a levegőben is elkapják. Hangjuk érdesés morgó, s kemény csőrükkel csattogtatnak is. A gébicsekkel ellentétben szeretik a társas életet; egyes fajok közösen is költenek; alkalmilag még azt is megfigyelték, hogy két öregen kívül több is etetett egy fészkealjat. Közülük legelterjedtebb a sisakos pápaszemes gébics (Prionops plumata), ez csak Afrika legdélibb részén hiányzik. A háta szürkésfekete, míg a bozontos, felfelé ívelő sisakja, feje, testalja, farokhegye és szárnycsíkja fehér. A 21 cm-es madár szemgyűrűje teltsárga. Egész évben összetart társaival. Minden egyes csapatnak megvan a saját vadászterülete és az állandóan használt éjszakázóhelye. Csak 1934-ben fedezték fel a fényes fekete tollazatú koronás pápaszemes gébicset (Prionops o/öertij Kongó keleti részén, ahol a hegyoldalak esőerdeit lakja. Feje tetejének tollazata sötétsárga, egyenletesen halványuló koronát alkot. Amint rokonai, ez a faj is tál alakú fészket épít ágvillába növényszárakból, gyökerecskékből és pókhálóból.

344

Vangagébicsfélék családja — Vangidae Hogy mi történik akkor, ha egy állatfaj olyan területet foglal el, amely sokféle életlehetőséget nyújt s azokat más fajok még nem használtak ki, azt bemutatják a gyapjasmadarak a Hawaii-szigeteken, és a Darwin-pintyek a Galápagos-szigeteken. Ugyanígy Madagaszkár nagy szigetének is van néhány sajátos növény- és állatvilágbeli érdekessége, amelyek vetélytársak nyomásának hiányában az adott élőhelyeken bontakozhattak ki. A gébicsek törzsfajának egy korai ága is megtalálta a szigetre vezető utat, betöltötte a még szabad térséget, és fokozatosan annyira beilleszkedett a különböző életfeltételek közé, hogy fejlődése nagyon különféle irányokban haladt tovább. Azáltal, hogy térbelileg elváltak, a kisugárzó vonalak megtartották tisztaságukat. Ennek az eredménye áll ma előttünk, s így a vangagébicsek önálló családot alkotnak. 13 fajuk koponyaalkata nagyon hasonlít a pápaszemes gébicsekéhez, és igen egységesek a családon belül, külsejükben azonban — így pl. a csőr alakjában és a színezetben — nincs sok közös vonásuk. Az eddig szerzett tapasztalataink szerint joggal feltételezhetjük, hogy a táplálkozás itt is alapos átalakító hatást gyakorolt. Be kell vallanunk, hogy életmódjukról ismereteink hiányosak, szaporodásbiológiájukról pedig úgyszólván semmit sem tudunk. Az ausztráliai fuvolázómadárra emlékeztet a 23 cm testhosszú kampós vanga (Vanga curvirostris) hosszú, erős, hegyén kampós csőrével, az annak tövén levő durva, merev sertékkel, valamint színezetében is. E vangagébics fekete, tarkóörve, homloka, két szárnycsíkja, farkának csúcsa és testalja pedig fehér. A rendszeresen hallatott „vanga" hangjáról kapta nevét az egész család. Az erdőkben magánosán vagy párokban kóborol, és igazi gébics módra leshelyről vadászik rovarokra, kaméleonokra és kis hüllőkre. A termetes sisakos vanga (Euryceros prevostii) 31 cm-es hosszúságával a család legnagyobb faja. Főként nagy rovarokkal és békákkal táplálkozik. Azt azonban még nem tudjuk, hogy milyen szerep jut púpos és magas, kékesen csillogó csőrének ebben a vadászatban, amely nagyon hasonló az amerikai anikakakukkéhoz. A sisakos vanga háta gesztenyebarna, testének többi része viszont bársonyos fekete. Ha feketéskéken csillogó, 21 cm testhosszú acélos vanga (Oriolia bernieri) Amerikában élne, akkor gondolkodás nélkül csirögének tarthatnánk, legalábbis a hímet. A tojó sűrű és sötét fröcskölésű rozsdavörös testével inkább a hangyászmadarakra emlékeztet. Ez a faj a sziget keleti részének esőerdeit lakja, s rovarokra vadiszik. Szép madár a veréb nagyságú kék vonfo (Leptopte-

rus madagascarinus) is: háta sugárzó ultramarinkék, amihez hasonló színtisztaságot a pittákon, a jégmadarakon és néhány más madáron láthatunk. (Gyakran a családot is kék gébicseknek nevezik.) Csőre töve és nagy tollai feketék, a testálja fehér. A kék vsnga Madagaszkáron nagyon elterjedt, az északnyugati szomszédos nagy Komoró-szigetet (Comore-sz.) is lakja. Rövid, seregély- vagy légykapószerű csőrével a levegőből kapkodja a rovarokat, de kúszik is — gyakran fejjel lefelé —; a fák csúcsának ágain hernyókat és kis rovarokat keresgél. Többnyire vegyes madárcsapatokhoz csatlakozik. Ha a sarlós vanga (Falculea palliata) vékony, sarló alakú csőrét összehasonlítjuk a fahágók közé tartozó sarlóscsőrűével és egy-két más madárfajéval, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ez a vanga is afakérgeket szurkálja rovarok után; az eddigi ismeretek ezt is bizonyítják. A sarlós vanga az egyedüli faj, amely csak Madagaszkár nyugati részére korlátozódott, és ott a nyílt erdős területeket lakja a száraz vidékeken. Magas ágvillába építi lapos fészkét ágakból, s füvekkel béleli ki. A költési idő után kis csapatokba verődik, és messze elkóborol. A sarlós vanga háta fényes fekete, a feje és testalja fehér, hosszúsága pedig 24 cm. A többi faj csőre a gébicsekére, a fecskeseregélyekére vagy kisebb varjúfélékére emlékeztet. A család legkisebb tagja, a 12 cm-es testméretű cínegevanga (Calicalicus madagascariensis) cinegének látszik, sőt táplálékkeresés közben éppen úgy is viselkedik. Természetesen valódi cinege nem él Madagaszkáron. A költési idő végeztével — mint a cinegék — nagy, vegyes madárcsapatokhoz csatlakozik, amelyekkel átfésülik az erdők koronaszintjét. A cinegevanga háta szürke, pofái és testalja fehér, szemcsíkja és torka fekete, vállai és farkának egy része szép gesztenyebarna. Különösen szembetűnő a cinegavangának a megegyező életmódot folytató, egészen más csoportbeli madarakkal való hasonlósága. A csuszka vongdnak (Hypositta coralliirostris) a csuszkával való hasonlósága egészen elképesztő, olyannyira, hogy még nemrégiben is a csuszkák közé sorolták, vagy mindenképpen önálló család képviselőjének tartották. Koponyaalkata alapján azonban vangának kell tartanunk. Ez a zöldeskék madár a hegyén enyhén kampós, korallpiros csőrével ugyanúgy kúszik a fák törzsén, mint a mi csuszkánk, de csak felfelé, mint a fakuszunk, s a fák törzsének aljához száll oda. Nincs támasztó farka, akár a csuszkának, de szilárd tartást biztosítanak éles karmai, valamint nagyon hosszú hátsó ujja. Még senki sem találta meg eddig ennek a különös madárnak a fészkét vagy odúját.

Fecskeseregélyfélék családfa — Artamidae Az indoausztráliai térségben India, Délnyugat-Kína, a Fülöp-szigetek, Ausztrália és a Fidzsi-szigetek között egy nemnek (Artamus) 10 faja él. Eddig nem sikerült legközelebbi rokonaikat megtalálni, ezért külön családnak tekintik őket. Az ázsiai szárazulaton csak egy faj (Artamus fuscus) él, míg Ausztráliában hat. Külsejükben és életmódjukban valamennyi faj nagyon hasonlít egymásra. Testméretük a veréb és a seregély nagysága között váltakozik. Tollazatúk lágy, a hátukon és fej ükön sötét (barna, szürke vagy fekete), mellükön és hasukon pedig fehér, szürkésbarna vagy gesztenyebarna. Az énekesmadarak közül csak a fecskeseregélyeknek vannak púderpihéi. Testalkatuk emlékeztet az európai seregélyére, csakhogy farka és szárnya hosszabb, hegyes csőre is vastagabb. Csüdjei elég rövidek, de a lábakkal együtt igen erősek. A földön csak ugrándozva tudnak mozogni, viszont — akár a sarlósfecskék — meg tudnak kapaszkodni a fák törzsén, és ott éjszakázni is képesek. A fecskeseregélyek nyílt vagy változatos terepet kedvelnek, lehetőleg víz közelében. Az ilyen helyeken bőségesen találnak táplálékot, azaz rovarokat. Dr. Klaus Immelmann behatóan tanulmányozott három ausztráliai fajt, s a következőképpen írja le vadászatuk sokoldalúságát: „A repülő rovarokat — jellegzetes módon — leshelyről vadássza (egy kiemelkedő pontról felemelkedve és azonnal vissza is szállva) vagy nagy magasságban repülés közben, mint a fecskék és a sarlósfecskék (sokszor ezekkel vegyes csapatban). Függögetve — mint a légykapók — csipkedik a levelekről a rovarokat; alacsony ágról akár a gébicsek zuhannak le a nagyobb földi rovarokra, vagy pedig a talajon ugrándozva férgeket, rovarokat és azok lárváit szedegetik fel. Főleg nagy záporok után gyakran vadászgatnak a (sáros) talajon. A kultúrterületeken kísérik a szántót és a frissen kifordított barázdában keresgélnek. Az Artramus dnereus a Kimberley-kerületben, alacsonyan a talaj felett repülve ügyesen elkapkodta a felugráló szöcskéket; alkalmilag mind a három faj fejjel lefelé lógva az Euco/yptus-fák virágaiban keresgélt. Ezután rendszerint egész tollazatúkat sárga virágpor fedte. Tisztázatlan, hogy vajon a virágokban lakó rovarokon kívül fogyasztanak-e nektárt is." Hosszú, hegyes szárnyaik lehetővé teszik kecses, fordulékony, gyakran siklórepülésüket. Egy helyben kitartóan tudnak szitáin! is, eközben az egy helyben való függögetés legmagasabb tökélyét elérő kolibrikhez hasonlóan kiterjesztett farkukat testük alá fordítják. Pihenésre kimagasló pontokat keresnek maguknak, lehet az fa csúcsa is. Csak ritkán szállnak le a földre.

345

szik meg a folyók menti galériaerdőkben, de mint a kultúra kísérője, benyomult egyes városokba is. Fészkét gyakorta magas Euco/yptus-fákra rakja. A fecskeseregélyek általában helyben maradnak, Ausztráliából azonban a költési idő után elvonulnak.

Fuvolázómadárfélék családja — Cracticidae

A fehérbegyű fecskeseregél/ (Artamus leucorhynchus) rendkívül ügyes és sokoldalú vadásza a levegőnek; elterjedési területe Szumátrától a Fidzsi-szigetekig nyúlik

A fecskeseregélyek éneke rendszerint hosszú, halk csivitelő strófa, amely emlékeztet a fecskékére, s énekükbe más madarak hangjának utánzását is beleszövik. • Lapos, csésze alakú fészküket néha telepesen az alacsonyabb lombok között vagy sima faodúban találhatjuk. Tojásaik száma 2—4, alapszínük fehér vagy okkersárga, rajta sötétebb foltok vannak. A kotlásban — miként a fiókák nevelésében — mindkét szülő részt vesz. A madarak világában igen gyakori jelenség, hogy azok a fajok végzik közösen az ivadékgondozást, amelyeknek ivari különbsége csekély, vagy teljesen hiányzik. A fecskeseregélyek igen nagy mértékben társas lények. Csapatokban is azonos tevékenységet űznek rovarászás közben, vagy ha tollazatúkat tisztogatják. Csapatban szállnak a szárnyas ragadozó után, együtt támadják meg azt. Szoros testközelben együtt éjszakáznak; néha egész „fürtökben" gomolyognak össze. Sokszor kölcsönösen tisztogatják vagy etetik is egymást az egy csapathoz tartozó példányok. Csendes időben kisebb-nagyobb csapatokban több száz méter magasságban vitorlázgatnak. Egyes varjúfélék kivételével az énekesmadarak közül ez az egyetlen faj, amely szárnycsapás nélkül, a felhajtó légáramlást kihasználva tud repülni. A fecskeseregélyek közül legelterjedtebb a fekete hátú, fehér mellű, hasú és hátaljú fehérbegyű fecskeseregély (Artamus (eucorhynchus), amely az Andamanszigetektől és Szumátrától a Fidzsi- és Fülöp-szigetekig, valamint Ausztráliáig van elterjedve. Különösen kedveli a vizek környékét, előszeretettel telep-

346

A fehérhátú fuvolázómadár (Gymnorhina hypoleuca) hajnali éneke orgonahangú fuvolázás és elnyújtott, recsegő csicsergés, az ausztráliai bozótos vidékek jellegzetes hangja. Dél-Ausztráliában és Tasmaniában ez a madár a nyílt terepeken mindenfelé gyakori. Színe fekete, váltaitól és tarkójától csaknem a farka hegyéig fehér. Sok európai madáron kívül a fuvolázómadarat is betelepítették a múlt században ÚjZélandra. Erős, hegyes csőrével és 40 cm-es hosszúságával olyan, mint egy fehérestarka varjú. (A varjúfélék valóban a család közeli rokonai közé tartoznak.) Tíz vagy tizenegy fajuk testmérete 26—55 cm közt váltakozik; az Új-Guinea és Tasmania közti térséget népesítik be. Valamennyiük színezete fekete vagy sötétszürke, fehéres tarkasággal. Bokros és fás területeken társasán élnek, állati eredetű eleséggel, ritkábban gyümölcsökkel táplálkoznak. A fákon magasan fészkelnek nagy és nyílt, gallyakból épített fészkekben, amelyeket fűvel, gyapjúval és gyökerecskékkel bélelnek ki. Rendszerint a tojók egymagukban rakják fészküket és kotlának is, csak a fiókák etetésében működik közre a hím. A fehérhátú fuvolázómadár gyümölcsökön és gilisztákon kívül, főleg rovarokat eszik, de ha hozzá-

A fehérhátú fuvolázómadár röpképe a varjakéra emlékeztet

jut, elfogyasztja a húst, a kisebb hüllőket, egereket, madárfiókákat és tojásokat is. Ahol kíméletben részesül, igen barátságossá válik az emberrel szemben. Többnyire azonban meglehetős ellenszenvet vált ki, mert a magasfeszültségű vezetékekben bosszantó rövidzárlatokat okoz; továbbá összeférhetetlen kisebb madarakkal, megtámad ja a háziszárnyasokat, a kutyákat, a birkákat, sőt néha magát az embert is. Fajtársaik ellen egy társaság tagjai énekükkel és viselkedésükkel közösen is megvédik területüket. Ilyen társaságokba néha 20 madár is csoportosul — köztük fiatalok —, de a társaságon belül páros kapcsolatok nem fejlődnek ki. Teljesen hasonlóan viselkedik a fekete/idtú fuvolázómadár (Gymnorhina tibicea), amelynek a háta közepe fekete. Új-Guineától Ausztrália középső területéig fordul elő. Ahol a két faj területe közös, néha keverednek is, ezért egyes kutatók egy fajba vonják össze őket. Aki ismeri a búbos hangyászgébicset (Tarába malőr), ezt a dél-amerikai rikácsolót, az elcsodálkozhat, mennyire hasonlít rá a 28 cm-es örvös fojtógébics (Cracticus torquatus). Színezetre abban tér el az említett hangyászmadártól, hogy háta kékesszürke, szárnytükre pedig nagy és ugyanilyen fehér a tarkóján és a farcsíkján keresztül húzódó orv. Hazája Ausztrália és Tasmania. Fuvolázó gébicsnek is nevezik, és ez a név nagyon találó, mert az élénk madár tojója éppen úgy énekel, mint a hím, sok fuvolázó hangot szőve bele, zsákmányolás! módja pedig olyan, mint a gébicsé. Előszeretettel leselkedik magas leshelyéről rovarokra, hüllőkre és egerekre. Mint a gébics csap le rájuk, majd visszarepül a zsákmányával leshelyére. Ezekkel továbbra is úgy bánik el, mint

A varjúra hasonlító ausztráliai fehérhátú fuvolázó madár (Gymnorhina hypoleuca) kis csoportokban sajátos társas életet folytat

a gébics: felszúrja tövisekre vagy ág villába szorítja, hogy ott felaprózza vagy egy ideig tartalékolja. ÚjGuineában és a hozzá legközelebb fekvő szigeteken élénkíti az erdőt a csóka nagyságú trombitás gébics (Cracticus cassicus) robaj ló, hangos, mindamellett kellemes csengésű kiáltásaival. Hátán, vállán, mellén és hasán a tollazata fehér.

Varjúfélék családja — Corvidae A család 100 faja közül Németországban 7, Magyarországon 6, Európában pedig összesen 11 faj költ. Közülük a legtöbb világosszürke vagy fekete-fehéres tarka, esetleg teljesen fekete. Az egész társaságban a legtarkább a mi szajkónk. A többi földrészeken azonban él néhány színpompás faj is. Új-Zélandon és néhány, a kontinensektől távol fekvő szigeten kívül mindenfelé élnek varjúfélék. Földünk északi féltekéjén a leggyakoribbak és fajokban a leggazdagabbak. Táplálékban nem nagyon válogatósak, így egyesek messze északra, illetve a hegyekben igen nagy magasságokba fel tudnak hatolni, és nem is szükséges a legkedvezőtlenebb évszakot sem melegebb és táplálékban dűsabb területre felcserélniük, vagyis elvonulniuk. A legkisebb fajuk alig seregély nagyságú, a legerőteljesebb viszont eléri a 60 cm-es hosszúságot és a másfél kg-os súlyt. Egyesek farka rendkívül hosszú és ennek következtében testhosszuk a legszélsőségesebb esetben 70 cm is lehet. Hosszúkás, többnyire durva csőrük tövén rendszerint sertetollak ülnek, amelyek elfedik orrnyílásaikat. A megszokott érdes, károgó, recsegő és „csakk" hangjaikon kívül vannak a varjúféléknek kellemes csengésű szólamaik is, sőt néha még valódi éneket is hallhatunk tőlük. Egyes fajok kitűnő hangutánzók, néhány még „beszélni" is megtanítható. Emlékezőtehetségük kitűnő, amelyet hangutánzásuk mellett az is bizonyít, hogy azokat a helyeket, ahová kisebb élelemkészleteket eldugtak, hosszú idő múlva, gyakran h ót a ka ró alatt is megtalálják. A varjúfélék agyveleje igen fejlett. Sok faj szívesen él társasán, néha még költési időben is. Fészküket, amely rendszerint nyitott ésgalylyakból épül fákon, mindkét szülő készíti. A fíókák felnevelésében is összefog mindkét fél, míg a kotlást és a fíókák melengetését szinte mindig a tojó egymaga végzi, miközben a hím eleséget hord részükre. A Maláj-félsziget és a Nagy-Szunda-szigetek őserdeiben élő, jó rigó nagyságú bóbitás szajkót (Platylophus galericulatus) sokáig a gébicsek rokonának tartották. A gesztenyebarnától fekete árnyalatig színes madár nyakának oldalait fehér gallértollak díszítik. Lármás természetével igazolja szajkó vol-

347

Az északi szajkó (Perisoreus infaustus) télen is hű marad az északi erdőkhöz, s az ágak között úgy tornázik és mászik, mint a cinege; Közép-Európában a ritka vendégek közé számit

tát, habár fő tápláléka rovar és százlábú. Érdekes kiáltásokon kfvUl fuvolázó füttyöket is hallat. Eközben felmereszti néhány hosszú fejbúbtollát, amelyek nyugalmi állapotban koponyájára simulnak. A 30 cm hosszúságú északi szajkó (Perisoreus infaustus) komor szürkésbarna színű. Szárnyának egy részén, a far táján és farka oldalán rőtbarna szín érvényesül. Norvégia déli része, Dél-Szibéria, a Szahalin-sziget és a Csukcs-félsziget (Anadyr-föld) között, Eurázsia északi részének sűrű fenyveseiben és nyíreseiben terül el birodalma. Tápláléka csaknem olyan sokoldalú, mint a szajkónké. Gyakran látni cinege módra függeni a fenyőágakon, ahol igyekszik elérni az ágak csúcsát, hogy a fenyő magvaihoz juthasson. Északon sem vonul; igen ritkán téved el egyegy példány Közép-Európába. Télen sokszor lehet hallani emberi települések közelében rekedt „cserr" és torokhangú „guk, guk" szólását. A fűrésztelepeket is szívesen felkeresi a hulladék végett. Igazi téli tápláléka a fenyőfák magva és bizonyára a kéregrepedésekben meghúzódó rovarok. Az utóbbi táp-

348

lálék szerzésében jól használja a harkályokéhoz hasonló sikamlós nyelvét, amelyhez nagy nyálmirigyei .érmeiik a váladékot. Az énekesmadarak közUI ilyesmiről csak az észak-amerikai cinegeszajkó (Per/soreus canadensis) esetében van tudomásunk. Lehetséges, hogy mindkét szajkó tulajdonságának kifejlődése tette lehetővé, hogy az északi fenyvesekben megvessék lábukat. A cinegészajkó színezetéből hiányzik a rőtbarna. Kantárja és tarkója fekete, feje és nyaka, valamint melle is fehéres. Az utolsó évtizedek folyamán — a mérsékelt égöv felmelegedése következtében — az északi szajkó visszahúzódott észak felé. Ugyanilyen mértékben nyomult előre a mi szajkónk (Garrulus glandarius). Bizonyára mindenki ismeri ezt a takaros, rőtesbarna madarat, legalábbis az enyhe kék és fekete harántcsíkozású szárnyfedőiről, amelyekkel sokszor férfikalapot díszítenek. Az erdőben elárulja hangos, recsegő hangja. Gyűlöli is a vadász, mert a szajkó a „kerület őre", s minden vadat figyelmeztet. A szajkó különben sem örvend mifelénk nagy közkedveltségnek, hiszen kifosztja a madarak fészkeit. A madárszülők hevesen támadnak a rablóra, amivel természetesen még jobban felhívják annak figyelmét fészkükre. Elsősorban rovarok — még darazsak is —, azonkívül gyümölcsök szerepelnek étrendjében. Néha hasznot is hajt, amikor télire összehord és elás egy csomó makkot. Ezeket, valamint bükkmagot és mogyorót néha elég sokat gyűjtöget össze torkában, s így hordja össze. Ezekről a raktárakról sokszor megfeledkezik, és így hozzájárul a tölgy terjesztéséhez. Ezért nevezik Franciaország egyes részén egyenesen „le planteur"-nek, azaz ültetőnek. Igazi erdei madár, mindamellett helyenként behatol a parkokba és a kertekbe, sőt az emberi települések közé is. A szajkó gallyakból fákon és bokrokon jól elrejtve épít! kis fészkét, de kivételesen faodúban is költ. 5—6 zöldes színű tojását barna foltok és fekete hajszálcsíkok díszítik. A kotlás 17 napig tart, s rá három hétre a fiatalok kirepülnek. Tavasszal a szajkó csukladozó, rekedt és érdesen fuvolázó hangokból álló, kusza énekét hallani. Az egerészölyv „hiéh" hangját megtévesztőén utánozza. A költés idején nagyon csendesen viselkedik. Annál hangosabb ősszel, amikor laza csapatai átpásztázzák az erdőt — gyümölcsöket keresgélve. Rendszerint télire sem hagyja el hazáját. Egyes években azonban népes csapatai nagy utakra vállalkoznak, Skandinávia vagy Szibéria felől. Talán a táplálékhiány kényszeríti őket erre. Például 1955 őszén éltünk meg ilyen látványos vonulást, amelyet Nyugat-Európáig lehetett követni. A szajkó könnyen felismerhető kissé hullámos röptéről, amikor fekete farka tövének és szárnya egy

A szajkó (Gorrufus glandarius) flókái már a fészekben felöltik jellegzetes kék harántcsikos szárn/tollukat

mezejének fehérsége felvillan. Testhossza 35 cm. Elterjedése igen nagy: egész Európa, az Atlasz-hegység országai, Élő-Ázsia, Szibéria erdős övezete Japánig, Délkelet-Ázsia nagy része és a Himalája. Ezen a területen 34 alfajra tagozódik, amelyek bár félreismerhetetlenül szajkóbenyomást keltenek, mégis egyes vonásaik igen különbözők. Egyeseknek nincs fehér szárnytükrük, mások feje búbján nincsenek fekete hosszanti csikók, hanem az teljesen fekete vagy olyan színű, mint a hátuk. Á délkelet-ázsiai szajkók begye — kivéve a mindig meglevő fekete barkót és a fekete fejtetőt — tiszta fehér. A csinos, kék harántcsíkosság a szárnyon, amely a kínai és himalájai állományban ráterjed a különben fehér tükör-

re is, tudvalevőleg nem a kék festékanyagtól ered, hanem a különös módon elrendeződött fekete (melanin) szemcséktől. A közeli rokon csíkos szajkónak (Garrulus lanceolatus) a farkára is kiterjed ez a feketekék harántcsíkosság. A torkán levő fehér csíkok kivételével egész feje fekete. Hazája Afganisztán keleti részétől Nepálig terjed. A 40 cm hosszúságú kékfejű szajkó (Garrulus lidthi) csak a Ryukyu-szigetek egynémelyikénekerdeiben él, esfaodúkban költ, ennek már csak a törzse barna. Feje — fehér csíkos torkával együtt — és nyaka teljesen sötétkék, ugyanilyenek, a fehér hegyüket kivéve, a farok és a szárnyak tollal is, de tarkítja őket a szokott fekete harántcsíkosság. Kék tónusok uralkodnak több amerikai szajkófaj

349

csíkos szajkó (Garrulus lanceolatus) félreismerhetetleiil a szajkó egy déli alfajából fejlődött önálló fajjá; tzája a Himalája vidéke kék szajkó (Cyanocitta cristata), amely Észak-Amerika •délben él, hangadás tekintetében ugyanolyan tehetiges, mint a mi szajkónk, s még az egerészölyv hangját pontosan utánozza

tollazatában is. Ezek egyike a 30 cm hosszú kék szajkó (Cyanocitta cristata), Észak-Amerika keleti részének lakója. Testalja szürkésfehér, háta világoskék; szárnyainak és farkának élénk kékjét fekete harántcsíkok és fehér mintázat tarkítja. Ez a színezet átmenetnek tűnik a valódi szajkók és a kékfejQ szajkó között. A hegyes, kék homlokbóbita keletkezése könnyen levezethető a mi szajkónk felmereszthető tollaiból. Talán köztes alak a bóbitás szajkó (Cyanocitta stellerí), amely a kék szajkót nyugaton Alaszkától Nicaraguáig helyettesíti. Testének egész elülső része fekete, hasa sötétkék. Sokkal színpompásabb az Andokban, Venezuela és Peru között honos lazúrszajkó (Cyanolyca vlridlcyana). Tollazata mély krétakék vagy telt ultramarinkék; feje teteje és torka világosabb színű, ezt keretezi a pofákon a homlokig átnyúló fekete sáv. Csak nagyon keveset tudunk életéről. Szépsége — mint sok esetben — inkább a vadászat szenvedélyét vonzza, mint a kutatók kíváncsiságát. A varjúfélék egyik legtarkább faja a Rio Grandé (Texas), Venezuela és Észak-Peru közötti szubtrópusi erdőket lakja: a karcsú, 28 cm hosszú zöld szajkó (Cyonocorox yncas; 77. színes kép). Színezete szép levélzöld, testalja finom világoszöld, pofája és torka fekete; feje teteje, tarkója és pofafoltja világos ultramarinkék, farkának oldala -pedig élénk sárga. Az amerikai kékvarjú (Cyanocorax chrysops) az erdők mélyének madara Brazíliában és az azzal szomszédos argentin területeken. A száraz évszakban — mint a szajkónk — csapatosan és lármásán pásztázza végig a fák koronáját. Fészkét bokrokra rakja. Testmérete 37 cm, háta kékesfekete, hasa sárgásfehér, feje tetején plüss-szerű fekete tollak alkotta sapkája van. Csőrének töve, a szeme körüli része és tarkója fényes kék, amely jól kiválik a körülötte levő fekete közül. A rendkívül hosszú, nagyon lépcsőzetes farkú szarkaszajkó (Calocitta farmosa) középső kék farktollai 50 cm hosszúk, ezzel együtt eléri a 70 cm-es testhosszat is. Hazája Mexikótól Costa Ricáig terjed. Feje a meghosszabbodott bóbitatol lakkal együtt, továbbá a torokörve, az északabban költő madaraknak pedig az egész torka is fekete. Hátrésze kékes szürke, testalja fehér. A tojó egymagában költ, és a fákon rozséból épült, rostokkal bélelt fészkét csak éppen annyi időre hagyja el, hogy tollazatát megtisztítsa. Az eleséget nemcsak saját hímje hordja neki, hanem a többiek — talán a pár nélkül maradt fajtársak — is. Hasonló jelenséget tapasztaltunk több amerikai varjúféle esetében is. Tetemesen hosszú a vőröscsőrű kitto (Urocissa erythrorhyncha) farka is. Az egyébként csóka nagyságú madár több mint 60 cm-es testhosszúságot is

elér, mert a fehér hegyű faroktollai közül a középső pár 45 cm hosszú is lehet. Háta finom kék, testalja szürkésfehér, feje és melle fekete, tartócsíkja fehér. Csőre és lábai szép pirosak. Észak-Kínától az egész délkelet-ázsiai szárazulaton és a Himaláján át Kasmírig megtalálható. Tartózkodási helye és tápláléka nagyon emlékeztet a szarkánkéra. A lármás madár megtévesztő pontossággal utánozza más madarak hangját és mindenféle zörejeket. Világos-hagymazöld színű a nagy zöld szarka (Cissa chinensis; 78. színes kép). A Himalájában nem hatol fel olyan magasra, mint az előbbi kitta, de előfordul innen Vietnamig, Szumátráig és Borneó északi részéig. Zöld tollazata folytán nehezebben figyelhető meg, mint rokonai, mivel óvatosan fedezi magát. Legkönnyebben akkor észlelhető, ha trogónok és szajkócskák kóborló csapataihoz csatlakozik. Főként apró állatokkal táplálkozik. Hazájának keleti részén vele együtt él a Jáván is honos kis zöld szarka (Cissa thalassina), amelynek farka rövidebb és világosbarna, s egyes területeken élőknek a testalja telt sárga. A velük rokon, Ceylonon élő díszes szarka (Cissa ornata) testének előrésze és szárnyai élénk gesztenyebarnák, teste többi része sötétkék. Termete és alakja hasonló a szarkánkéhoz. Az egyik legfurcsább elterjedésQ madárfaj a kék szarka (Cyanopica cyanea). Hazája ugyanis Japán, Korea, az Amur vidéke, Kína nagy része; a keleti csoport elterjedésének nyugati határa meg az északmongol iái hegyekig terjed. Szinte csodálatos, hogy élőhelyétől nyugatra, 8000 km távolságra ismét meg-

A közép-amerikai szarkaszajkó (Calocitta farmosa) szarka testalkatú madár

A kelet-ázsiai kék szarka (Cyanopica cyana) Spanyolországban is költ

található Spanyolországban és Portugáliában. Tökéletes példája ez az egyenetlen — diszjunktív — elterjedésnek, de amilyen jó példa erre, éppen olyan kevéssé magyarázható meg egyértelműen a keletkezése. Leginkább azt feltételezik, hogy a kék szarka eredetileg betöltötte az egész térséget Spanyolország és Japán között. Ezzel némileg egybevág, hogy az ibériai költőmadarak csaknem teljesen azonosak a kelet-ázsiaiakkal. A széles űr azonban már igen régóta tátonghat a két elterjedési körzet között. Mindaz, amit tudunk róluk, jelentősebb elterjedést nem mutat. A rejtély könnyen megoldható lenne, ha lennének támpontjaink egy olyan elgondolásra, hogy az első Kelet-Ázsiába látogató európai utazók magukkal hoztak volna ebből a szép madárból Európába, és elengedték, elvadították volna. A kék szarka hossza eléri a 35 cm-t. Fejének fekete sapkájától élesen elüt torka fehérsége, míg szárnyai és hosszú szarka-farka finom kékes, teste világosbarnásszürke, a testalja világosabb. Élőhelye a ritkás erdő, a ligetek, a parkok és a kertek. Laza csoportokban fészkel, s a költési időn kívül lármás csapatokban kóborol ide-oda. Szarka formájú varjúfélékben különösen gazdag Délkelet-Ázsia. Közéjük tartozik a 35 cm hosszúságú kószaszarka (Dendrocitto farmosa) és nemének öt rokon faja. Elterjedése csaknem azonos a vöröscsőrű kittáéval.de hiányzik Észak-Kínából. Homloka, testoldala és lépcsőzetes, különben világosszürke farkának hegye, valamint fehér szárnytükrét kivéve, szárnyai is feketék. Fejének hátsó fele, valamint farcsíkja világos hamuszürke, egyébként testtollazata főleg rozsdabarna. A kószaszarka— mint rokonai — fákon él, s kedveli más varjúfélék és szajkócskák társaságát. Rovarokat és gyíkokat eszik, madárfészkeket foszt ki, de táplálkozik magvakkal, gyümölcsökkel, sőt még virágnektárral is. Télen néha nagyobb csapatai gyűlnek össze a tarlókon, ahol, mint a szarkák, ugrándozva mozognak. Hullámos repülésében néhány gyors és zajt keltő szárnycsapását siklás váltja fel. Izgalmában éles cikcakkban vágódik fel-le. A fákkal és bokrokkal tarkított, nyílt helyeken általánosan elterjedt a hazánkban szettében ismeretes szarka (Pica pico), ráadásul olyan gyakori és annyira feltűnő madár, hogy leírását mellőzhetjük. Hazája Európa, az Atlasz-hegység országai, Ázsia legnagyobb része, valamint Észak-Amerika nyugati fele, továbbá Dél-Arábia. Él a félsivatagok tövises bozótosaiban és sok más helyen. Berlinben pl. benyomul a város szívéig is. A berlini Állattani Múzeum magas fáin egy pár minden évben költ boltozatos fészkében. A szarkát mifelénk gyűlölik, mert kirabolja a madarak fészkeit. Az Egyesült Államok nyugati részén gyakran látható, hogy a szarvasmarhák, szarvasok és

352

Az Indiai vándor erdei szarka (Dendrocitta vagabundéi) hasonló a tükrös erdei szarkához, de színeloszlása más: mellén és háta alján sárgásbarna színárnyalatok uralkodnak

jávorok hátát, fejét tisztogatja a kellemetlen élősködőktől. Zsákmányai között megtaláljuk a gilisztákat, csigákat, rovarokat, egereket, magvakat, bogyókat és még sok egyebet. Sokat vadászgat a talajon is. Közismert a vonzódása a fényes tárgyak iránt. Rendszerint csak kemény csörgése hallható, de fogságban megtanul utánozni mindenféle zörejt, hangokat vagy füttyöket, ha nem is olyan tökéletesen, mint más varjúféle. Észak-Amerikába valószínűleg két hullámban vándorolt be Kelet-Ázsia felől. Az amerikai állomány legnagyobb része bizonyára a második hullámból származik, amely feltehetően csak a jégkorszak után nyomult be. A kaliforniai szarka valamivel kisebb termetű, csőre sárga, s elképzelhető, hogy régebben honosodott ott meg, és általában mint önálló fajról (Pica nuttalli) beszélnek róla.

A legtöbb varjúféle sokat Jár lenn a talajon. Néhányan közülük már régóta meghonosodtak KözépÁzsia sivatagjaiban és sztyeppéin, s fgy igazi talajlakó fajokká váltak. Ezeknek egyike a 25 cm hosszúságú pusztai- vagy szaxaul-szajkó (Podoces panderi). A szaxaullal és más aszott bokrokkal benőtt homoksivatagokban él Közép-Ázsiában a Kaspi-tengertől a Hét folyó országáig, a Balhas-tó mellett. Tollazata sivatagsztnű, háta homokszürke, testalja finom rozsdásrőtes, fgy színezete jó védőszínnek bizonyul; torka fehér, szeme előtt fekete folt van, és mellörve is fekete. Ez jól megkülönbözteti nemzetsége három másik rokon fajától. Röptében világos szárnyrészei is kibontakoznak, de ritkán repül. Ágakra is felül, ám leginkább mégis a földön tartózkodik, ahol gyorsan futkos. Ha nyugodtan üldögél, nehéz felfedezni; ilyenkor csak trillázó füttye árulja el. Keskeny, kissé (veit csőrével a talajból is kikopácsolja eleségét. Rovarokat, magvakat, emberi hulladékot eszik, és mindent, amit sivár élőhelye nyújtani tud számára. Nem él társasán, hanem rendszerint párokban. Fészkét alacsonyan bokrokra, de épületekre is rakja. A fiókák elhagyják fészküket, mielőtt még repülni tudnának. A pusztai szajkóknál egy lépéssel tovább haladt a talajhoz való kötöttség felé fejlődve a törpe pusztaiszajkó (Pseudopodoces humilis). A csak 15 cm-es madár mint igazi talajlakó kis csapatokban él DélnyugatKína völgyeinek, főként Tibetnek magas sztyeppéin. Viselkedése csöppet sem hasonlít a fán élő rokonaiéhoz, sokkal inkább a hantmadarakéhoz, amennyiben rövid távolságokra repül, alacsony halmokra ereszkedik le, utána bókol. Erős lábai sebes futásra és gyors ugrásokra is alkalmasak. Színezete is inkább hantmadarat sejtet, amennyiben háta egyszerű földbarnás, farka széle fehér. Főként rovarokkal él, amelyeket a földből vagy kiszáradt tehénlepények alól szurkai ki; az utóbbit ügyesen tudja felforgatni. Fészkét rágcsálók járataiba vagy falrepedésekbe rakja, többnyire azonban maga fúr a szakadékoldalakba — néha 2 m hosszú — lyukat. 5—7 tojást tojik, amelyek színe fehér, mint a legtöbb odúlakóé, s nem olyan, mint a varjúféléké. A hideg éjszakákat költési időn kívül is ebben a járatában tölti. Csak 30 éve, hogy Etiópia déli részében felfedeztek egy kis varjúfélét, az etiópszajkót (Zavattariornis stresemanni). Színezetében feltűnő bélyege a szeme körüli csupasz, kék gyűrű, hasonlóan az északnyugat-afrikai szarkáéhoz. Még feltűnőbb azonban fészeképftése: nagy, zárt fészkének bejárata nem oldalt nyílik, mint a szarkafészeké, hanem felülről vezet be egy járat. Tüskés bokrok csúcsára építi, s ez megadja a jellegét annak a területnek, amelyet társasán népesít be. Az etiópszajkó nagyon hasonlít

a kisebb pusztaiszajkóhoz, de nincs sem begyörve, sem fehér szárnytükre. Egyes esztendőkben, így 1955-ben is vándorló fenyőszajkók (Nucifraga caryocatactes) jelennek meg nálunk, Nyugat-Szibéria erdőségei felől, majd az invázió után egyes párok visszamaradnak költeni. Magyarországon nem sikerült a költését bizonyítani, bár Pécs környékén 1955-ben nagyon sokáig kitartottak. Csőrük karcsúbb, mint akár a német Középhegységben vagy a Kárpátokban fészkelő példányoké. Tollazatúk sötétbarna, fehér pettyes; szárnyuk fekete, farkuk alja fehér, míg a felül fekete farok csúcsán fehér szalag van. Úgy látszik, hogy a fenyőszajkó közeli rokona a varjaknak, de sok tulajdonsága a szajkóra emlékeztet, így testmérete, repülése, hangja és viselkedése is. Ahogyan a szajkó gyűjti a makkot, ugyanúgy a fenyőszajkó is terjeszti a cirbolyafenyőt (Pinus cembra), mert ennek magvait — néha százat is egyszerre — tágas torokzacskójába gyűjti össze, azután elrejti a földbe. Szibériában és az Engadinban (Svájcban, a Ráti-Alpok vidékén) nagy jelentőségű ez a tevékenysége. Szívesen eszik mogyorót is, amelyet szilárdan tart karmaiban és úgy nyit fel. Különben ugyanúgy táplálkozik, mint a szajkó. Az év korai szakában fészkel, sokszor amikor még hull a hó. A német Közép-hegységen kívül költ az Alpokban, a Kárpátokban, a Balkán-félsziget hegységeiben, to-

A fenyőszajkó (Nucifraga caryocatactes) a német középhegységekben még elszórtan költ

353

Az Egyesült Allamok nyugati részén élő amerikai fenyőszajkó (Nucifraga columbiona) egészen más színezetű, mégis közeli rokona a fenyőszajkónak

vábbá Dél-Norvégiától Kamcsatkáig és Japánig, valamint a Tiensanban, a Himalájában, Nyugat-Kína hegységeiben és Tajvan szigetén is. Észak-Amerika nyugati részének fenyveseiben — Kanada és Arizona között — az amerikai fenyőszajkó (Nucifraga columbiana) helyettesíti, amely színében jobban hasonlít az ott élő északi szajkóra, mint az óvilági fenyőszajkóra, csakhogy szárnya és farka fekete-fehér mintázatú, s fehér pofáit kivéve, a többi tollazata teljesen világosszürke. A 38 cm hosszúságú havasi csóka (Pyrrhocorax graculus) repülési művészete feledhetetlen látvány. A sziklafalak mentén felemelkedő széllel viteti magát a magasba ez a fekete, sárga csőrű és piros lábú madár. Ott fenn egy ideig vitorlázik, aztán behúzott szárnyakkal zuhan mélyen alá, mint valami lövedék. Majd hirtelen kissé kibontja szárnyát, és biztos könynyedséggel veti meg lábát egy sziklakiugráson vagy sziklapárkányon. Télen lehúzódik a völgyekbe, majd

354

estére csapatosan visszarepül a magaslatokon levő éjszakázó helyére. Társasán fészkel a sziklafalak repedéseiben vagy épületeken; Bulgáriában szűk üregekben is megtalálták, amelyek kopár dombhátakon függőlegesen visznek a mélybe. Mint igen nagy magasságok lakója, szórványosan az Alpokban 3000 m magasságig, a Himalájában 5000 m-ig felhatol, s előfordul Észak-Afrikában, Dél-Európában, Elő- és Közép-Ázsiában, az Altájig és a Huangho felső folyásvidékéig. Nagyon hasonló hozzá, csak vékony, piros csőrű a havasi varjú (Pyrrhocorax Pyrrhocorax). Ez a varjú gyakran még magasabbra is feljut, viszont sokfelé alacsony fekvésű helyeken is fészkel, Írországban és Angliában még a tengerparti szirteken is. Ázsiában gyakran emberi építményeken is fészkel, mind például a Kínai Falon. Elterjedése ennek a fajnak is meglehetősen szaggatott. Írországtól és a Kanári-szigetektől a Bajkál-tólg és Észak-Kínáig terjed. Hiányzik az Alpokból csaknem teljesen, és a Kárpátokból is; Magyarországra csak egy (zben vetődött. Észak-Etiópia egyik hegyén található egy teljesen elszigetelt telepe, amely a viszonylag összefüggő elterjedési területétől igen távol esik. A varjak és hollók 36 faja Dél-Amerikán kívül mindenfelé elterjedt, mindet egy nembe vonják őszsze. Rövid farkú, fekete, olykor szürkés vagy fehéres tarka madarak. Mindenevők, csőrük erőteljes. A nem legkisebb tagja a 33 cm testhosszúságú csóka (Conus monedula). Sziklaodúkban fészkel, s mint ilyen, sok községbe, sőt nagyvárosokba is behatol, ahol főként templomtornyokba, kéményekbe gallyakból építi fészkét — az ember bosszúságára. Gyakran faodúkban költ, még földi lyukakban vagy elhagyott varjúfészkekben is. Európában, valamint Ázsiában KözépSzibériáig és Észak-Indiáig honos. Színe fekete, nyaka fehéresszürke, szemei tejfehérek. Röpte galambszerű ; esti csoportos rajzása közben bizonyítja fordulékonyságát. A csóka társasán él, a csapaton belül szigorú rangsort tart, s az élen rendszerint erős, öreg hím áll. Ha ez a „parancsnok" elveszti hosszú éveken át vele együtt élő párját, és „eljegyzi" magát egy fiatal tojóval, akkor az a tojó — tekintet nélkül korára és testi erejére — elfoglalja a második helyet a csapatban, s „hatalmával" a legkellemetlenebb módon élhet vissza, amint az emberek. Társas lény a fényes fekete, 45 cm testméretű vetési varjú (Conus frugilegus) is. Gallyakból rakott fészkei a fák koronájában csoportosan, többnyire igen nagy telepeket alkotnak, s nemcsak kinn a mezők fáin, hanem akár bent a nagyvárosokban is, például Lipcsében és Berlinben. A vetési varjak közösen éjszakáznak; berlini éjszakázóhelyeikre a szélrózsa minden irányából ezrével gyűlnek össze — legkésőbb ősztől kezdve, s min-

A vetési varjú (Corvus frugilegus) telepein állandó zajos veszekedés folyik, néha egész komoly verekedések is támadnak

355

den este azonos esti fényviszonyok között. A vetési varjú táplálkozási helye a nyílt mező. Emiatt évtizedekig tartó vita kerekedett egyrészt azok között, akik a vetéssorokban turkáló varjak felett pálcát akartak törni és károsnak tartották, másrészt azok között, akik a hasznosságát igyekeztek bizonyítani a drótférgek, pajorok, szipolylárvák és bagolylepkehernyók fogyasztásával. A kérdés még bonyolultabbá vált, amint kiderült, hogy a nálunk telelő varjak idegenből érkeznek, ahol megbecsülik őket mint a kártevők pusztítóit. A német természetvédelmi törvény legalább telepeiken kíméletet biztosít a varjak számára. A vetési varjú mélyen a földbe fúrja csőrét. Ezzel magyarázható, hogy a csőr fiatalkorban még tollas környéke később lecsupaszodik. Ez a szürke testrész jó faji ismertetőjegy. Köpeteikben gyakran találhatók sztearindarabkák, és elsősorban mindenféle gumidarabok, főleg hússzínűek. A vetési varjú Eurázsiában Igen elterjed — Írországtól az Amurig. Afrikában és Madagaszkáron él a varjú nagyságú, fehér farcsíkú fehérnyakú varjú (Corvus albus). Ezzel szemben vostogcsőrű varjú (Corvus crassirostris) csak Etiópia Eritrea tartományára és hegységeire szorítkozik, s mint vendég megjelenik Szudánban is. Mindenféle hulladék és tengerpartra kisodort anyag csalogatja az 57 cm hosszúságú, fényes fekete madarat. Feje és nyaka barna, míg tarkóján egy fehér folt van. Keskeny, magas csőre az an l kakukkra vagy a sisakos vangagéblcsre emlékeztet. Aki a Schleswigtől kiinduló és az Elba mentén, majd Bécs vidékén keresztül az Alpok délkeleti szegélyéig húzódó vonaltól nyugatra lakik, az láthat egy

fekete varjút, amelynek tollazata nem olyan csillogó, mint a vetési varjúé, és csőre töve is tollas: az a kormos varjú (Corvus corone corone). E vonaltól keletre pedig olyan varját láthatunk, amelynek alakja és hangja teljesen megegyezik a kormos varjúéval, de szürke dolmányával egészen más benyomást kelt: ez a dolmányos varjú (Corvus corone cornix). A két alakot egy fajba szokták összevonni (Corvos corone). A valóságban itt fajképződés játszódik le a szemünk előtt. Ahol a dolmányos és a kormos varjú találkozik (pl. Magyarország nyugati határszélén), ott sok keverék pár található, amelyeknek utódai tarkák. Hogy esetünkben faj és alfaj közti határesetről van szó, az világosan kitűnik egyrészt abból, hogy a két varjú korlátlanul kereszteződik egymással, másrészt abból, hogy a vegyes zóna terjedelme változatlan, nem bővül. A korcsok nyilván hátrányos helyzetben állanak fajtiszta szüleikkel szemben. Tovább bonyolítja a képet az, hogy egy második — Észak-Irántól kiinduló, Közép-Ázsián és a Jenyiszej folyó mentén futó — vonal keleti oldalán Ismét megjelenik a fekete alak, amely csak valamivel nagyobb, mint a nyugati (Corvus corone orientalis). A két színváltozat ez utóbbi vonal mentén is kereszteződik. A fajkör költési területe északon a Nord-fokig és az Anadyrfolyóig, délen Gibraltárig és a Nílus alsó folyásáig terjed, másrészt Japánig. A dolmányos varjak (kormos varjak) nem költenek társasán, mint a vetési varjak, és a táplálék megválasztásában is közelebb állanak a hollóhoz, mint a vetési varjúhoz. Minthogy azonban fészkelés tekintetében jobban kötve vannak a fához, mint a holló, [gy előttük a tundrák és sivatagok mint élőhelyek

A pajzsos varjú (Corvus albus) a holló kis termetű afrikai rokona

'«;*»», "

A jó öl/v nagyságú hollót (Corvus corax) sok helyen kiirtották, azonban a szigorú védettség következtében újabban ismét szaporodni kezd

bezárulnak. Üldözik őket, mert fészekrablók, de nehezebb ellenük védekezni, mint a társasán élő vetési varjak ellen. Az emberi erőszakkal szemben védi őket ravasz elővigyázatosságuk. Szellemi képességeik ugyanolyan magas fokon állnak, mint a szarkáé, a szajkóé és a csókáé. Egyesek még „beszélni" is megtanulnak, mint a papagájok. Konrád Lorenz is tud egyet s mást mondani; egy dolmányos varjúról mesélte, hogy az hosszabb távollét után egyik ujja eltörését „hamisíthatatlan alsó-ausztriai tájszólásban" — nagy izgalmában (gy magyarázta: „mlt'm Schlageisen ham's ihn g'fangt!" (csapóvasban fogtak meg). Lorenz az összes madár között szellemileg a hollót (Corvus corax) értékeli legtöbbre. De nem szabad ezt túlbecsülni, hiszen itt az eltanulásnak sokkal nagyobb szerepe van, mint az igazi felfogóképességnek. A szabadban a 64 cm testméretű, acélosfekete madár serénysége megmutatkozik mindenekelőtt játékos tevékenykedésében — a többi varjúféléhez hasonlóan —, hogy zsákmányát elrejtse. Ennek akkor mutatkozik nagy előnye, ha egyidejűleg sok a dög. Bár a holló mindenféle növényi anyagot is fogyaszt, gyümölcsöt éppúgy, mint a tengerpartra kisodort tengeri moszatot; állatokra is vadászik — a gilisztától a nyúlflakig —, de különösen vonzza a hollót a dög. Ilyenkor kisebb csapatokban is megjelenik. Tibetben a keselyűk mellett közreműködik az állati és emberi hullák eltakarításában. Olykor még a keselyűk csőréből is ügyesen kilopja a húscafatokat. Ezen a vidéken még a 4600 m magason fekvő sztyeppé ken

is él; de megtelepszik máshol is: sarki tengerparton, tundrákon, síksági erdőkben vagy akár homoksivatagokban. Ez a nagy alkalmazkodóképesség teszi lehetővé, hogy szettében annyira elterjedhetett — Észak-Amerikában helyenként átlépi a 80. északi szélességi fokot, délen pedig Nicaraguáig előfordul. Elterjedése elnyúlik a Kanári-szigetekig, Marokkóig, Afgánisztánig.Tibetig és Hokkaidóig. Közép-Európában méreggel, lőporral és ólommal nagy részt ki irtották. Újabban azonban terjeszkedik Németországban az Alpok, Schleswig-Holstein és Nyugat-Lengyelország felől, így Mecklenburgban is, ahonnan egykor kiirtották. Magyarországon mindig csak szórványosan költött, újabban azonban itt is gyarapodott állománya, bár ma még nem gyakori. A holló évekig kitart fészke mellett, amelyet ágakból és gallyakból épít fákra, sivatagi bokrokra, sziklapárkányokra és sziklarepedésekbe. Általában 5 tojását a tojó három hétig költi. A fiatalok 5—6 hét múlva repülnek ki. A költés kora tavasszal kezdődik, nálunk már gyakran februárban. Nászrepülése ügyes, játékos fordulatokat, meredek zuhanásokat, sőt még a hátán való repülést is tartalmaz. Közben gurgulázó és harangszerű kiáltásokat is hallat. A hím felborzolja hosszú, hegyes toroktollait. A párok kölcsönösen felismerik egymást. Egyik a másikát azon a hangon hívja, amelyet párja a legszívesebben hallat, tehát eltanult hangok célszerű alkalmazásával „személyesen" szólítja meg. Ezen alapszik Konrád Lorenz elcsodálkoztató megfigyelése is. Hollóját fiatalkori hangulatát kifejező hangja alapján „Roa"nak nevezte, s az veszélyben érezve magát gazdájá-

Az Elbától nyugatra a dolmányos varjú (Corvus corone cornix) csak téli vendég

hoz „nem az öröklött és vele született, fajilag sajátságos repülés közbeni szokott hívóhangját használta, hanem emberi hangját: roa, roa, roa. A dologban az volt a legérdekesebb, hogy Roa tudta a fajt jellemző hívót is — a krakkrakkrakkot —, és más holló felé teljesen fajilag sajátságos módon használta. Az öreg Roának tehát kellett valami érzékének lennie, hogy a »roa« az én hívóm! Ezekután nem Salamon volt az egyedüli, aki tudott az állatokhoz beszélni, viszont Roa eddig az egyedüli állat, amely emberhez emberi szóval, értelmesen és kellő érzékkel beszélt, még ha az csak egyszerű hívóhang volt is."

Karéjosmadárfélék családja — Callaeidae Új-Zéland kettős szigetének — amely annyi ősi állatformát őrzött meg — három énekesmadár faja is van, amelyek talán a madaraknak arra az ősi ágára vezethetők vissza, ahonnan fejlődéstörténetileg a varjak és a paradicsommadarak eredtek. Nevük a csőrtövükről lelógó narancsszínű, csupasz bőrlebenyekre vonatkozik. A karéjosmadarak keveset repülnek és nem is ügyesen. Mellcsontjuknak csak lapos taraja van. A karajos varjú (Callaeas cinerea) barnásszürke, míg csőre körül, valamint a szárnya és farka fekete; testmérete 40 cm. Gyümölcsöket, zöld növényeket és rovarokat eszik, amiket az erdei fák ágain és a talajon keresgél. Csőrének alakja hasonló a trogónokéhoz és a turakókéhoz. Bőrlebenyei egészben vagy félig kékek. A karéjos varjú fákon, igen nagy ágfészkekben fészkel. Alapjában véve ugyanilyen életmódot folytat a rendkívül megritkult karélyos seregély (Creadion carunculatus) is, de több rovart fogyaszt, s ezeket a fák kérge alól szedegeti ki. Seregélyszerűen hegyes csőre alkalmasabb arra, hogy a kérget lefejtse, mint a karéjos varjú gyümölcsevésre módosult csőre. Faodúkba és földi lyukakba fűvel, tollal és más lágy anyagokkal jól kipárnázott fészket épít; nemritkán magasan fákra vagy fák páfrányai közé is fészkel. A karélyos seregély tollazata fényes fekete, hasa alján és a hátán rőtesbarna; hosszúsága pedig 25 cm. A madárvilág egyik kivételes jelensége az északi szigeteken élő hu/a (Heteralocha acutirostris). Színe zöldes fényű fekete. A tartós üldözés következtében — úgy látszik — végleg eltűnt, mert már 60 év óta nem látták. Hossza 45 cm, amelyből farka elég hosszú. Neve hangutánzó; a magyar nyelvbe a helyi nevét vették át (Chernél). Elefántcsontszínű csőrét éppen úgy használta, mint az előbbi faj — de csak a hím. A tojó csőre ugyanis vékonyabb, nagyon ívelt, ráadásul 3 cm-rel hosszabb, mint a hímé, s azzal mé358

Holló pár nászrepülés közben

lyen be tud nyúlni a faragó rovarok járataiba, és a repedésekbe is tud veleszurkálni. Zsákmányát a csőr hegyéről garatjába hajítja, akár a banka vagy a szarvascsőrű madár. Ilyen nagy csőrbeli különbséggel már találkoztunk egyes családokban, pl. a vangagéblcsek, a gyapjasmadarak és mások esetében. Egy fajon belül azonban a huja esete csaknem egyedülálló. Ehhez a fejlődéshez hasonlót csak a sárgaszalagos harkálynál és a bíbortorkú kolibrinál találunk.

Rigóbillegetőfélék családja — Grallinidae Ez a család négy fajt ölel fel, s valamennyiüket külön nemzetségbe is sorolják, ráadásul még két alcsaládra is tagolják őket. Hogy milyen nagy nehézségekbe ütközött rendszertani beosztásuk, azt az is mutatja, hogy valamennyi fajnak az elnevezése egészen más. Egyiknek a neve pirókszajkó, a másiké rigóbillegető — angolul „Magpie-lark", tehát szarkapacsirta. Még életmódjuk sem nagyon hasonlít, ezzel szemben koponyaalkatuk azonos és mindenekelőtt a fészkük alakja. Növényszárakból, iszapból és tollból nagy ág-építményeket készítenek. Fákon élő madarak,

1&—50 cm közötti méretűek; táplálékuk rovarok és magvak, amiket főként a talajon keresgélnek. Csak Ausztráliában és Új-Guineában élnek. A rigóhoz hasonló, 28 cm hosszúságú rigóbillegetö (Grallina cyanoleuca) egész Ausztráliában él, a ritkás erdőkben és bozótosokban, a sivatagok víznyerő helyei közelében. Különben is kedveli a vizek környékét, ahol csigákat tud gyűjtögetni. Tollának színezete hasán, szárny hajlatán, evezőinek csúcsán, farkának oldalain, a szeme felett és a pofáin fehér, ettől élesen elválik a test többi tol l inak feketesége. A madár igen hangoskodó, még a fehér torkú tojó is. A két partner gyakran duettbe egyesíti fütyülő hangját. Mindketten építik a fészküket, amely néha 1 kg-ot is megüt; sokszor több ízben is használják, ha az eső nem rombolja szét. Az ivadékgondozásban is részt vesz mindkét szülő. A rigóbillegetők a költési idő végeztével népes csoportokba tömörülnek. A nemzetség egyik kisebb termetű faja Új-Guinea hegyvidékén él. A fekete hegyivarjú (Corcorax melanorhamphus) hasonlít egy termetesebb havasi csókára, de csőre és csüdje fekete. Repülés közben külső evezőinek fehér ráncos mintázata is láthatóvá válik. A fuvolázó madárhoz hasonlóan egész éven át együtt élnek a családok,

ezek a csapatok 20 tagúak is lehetnek. A fiatalok valószínűleg több évig együtt maradnak családi kötelékben. Többen vagy talán a csapat minden egyes tagja részt vesz a fészek építésében, s a fiókákat is közösen nevelik fel. Időnként két tojó is egy fészekbe tojik. A hegyivarjú Délkelet-Ausztráliában él. Itt és az ország északkeleti részén is honos az erdőkben a 32 cm testméretű pirókszajkó (Struthidea cinerea). Valószínűleg ugyanolyan életet folytat, mint rokonai, de pintyszerű csőrével több magfélét fogyaszt.

Paradicsommadárfélék családja — Paradisaeidae Geronimo Cardano Paviában józan matematikus, művészlelkű orvos és filozófus volt, akinek a neve — kissé igazságtalanul — csak a kardán felfüggesztéssel, a kardánsugarakkal és a kardán-vezérlőművel kapcsolatban maradt fenn napjainkig. Cardano összefoglalta az egykori elképzeléseket azoknak a madaraknak az életéről, amelyekről Európába az első híreket a világot 1522-ben körülhajózó Magalháes emberei hozták. A Nürnbergben 1550-ben megjelent

Az ausztráliai pirókszajkó (Struthidea cinerea) sokat tartózkodik a földön, de fára menekül

könyvben körülbelül így írt: Lábaik nincsenek, de nincs is rá szükségük, mert egész életüket magasan a levegőben töltik. A hfm a tojót két hosszú, drótszerű faroktollával fonja át. A tojó a hím hátán ül, hasának mélyedésében, a hím hátának kiöblösödése felett költi ki tojását. Mivel fákra vagy a földre sohasem szállnak le, így táplálékuk csak az ég harmata lehet. Ehhez mások is szőtték abban a természettől távolálló világban a szabadon csapongó képzelet tarka hálóját a csodamadár köré, még a papok is épületes tanulságokat vontak le belőle. És mindezt csupán azért, mert senki sem talált egyszerű megoldást, tudniillik azt, hogy a távoli szigetek vendéglátó lakosai a lenyúzott bőrökről levágták az erős lábakat. Egyik fajuk még ma is az „apoda", azaz „lábatlan" tudományos nevet viseli. , Az egykori csapongó elképzeléseket már régen a tárgyilagos tapasztalatok váltották fel. De még így is marad elég, amin csodálkozhatunk. A paradicsommadarak tollpompája versenyez a kolibrikével, a kotingákéval és a pittákéval. Remek színén kívül elsősorban csodálatosan gazdag díszítő tollaikkal pompáznak, ami dürgésükkor szembeötlik. A kolibrik és a piprák már megtanítottak bennünket arra, hogy ha a hímek az ivadékgondozáshoz szigorúan kötve lennének, ilyen képződmények kifejlődése elképzelhetetlen lenne. A valóságban ezt a tevékenységet a paradicsommadarak tojói is csaknem mindig egymaguk végzik. A paradicsommadarak 40 faja a Maluku-szigetek, Észak- és Kelet-Ausztrália erdőségeit lakja, főleg Új-Guineáét. Életüket a fák és bokrok ágai közt töltik. Gyümölcsöket, bogyókat, magvakat, rovarokat, békákat és gyíkokat esznek itt. Ugyanitt építhetik meg az ágvillákban vagy odúkban tál alakú fészkeiket, amelyekbe két, sajátosan bosszant csíkos tojásukat tojjak, és ugyanitt dürögnek a hímek. Amit tetszelgésük közben pompában a paradicsommadarak kifejtenek, az minden mást árnyékba szorít. Dürgésük nem jár komoly küzdelemmel — hiszen ennek kárát szenvednék érzékeny dísztollaik is. A feltűnően meghosszabbodott és különlegesen képződött tollaiknak uralkodó szerep jut a dürgésben. Ezek csak úgy alakulhattak ki, hogy az ivadékgondozástól megszabadulhatott a madár, másrészt éppen a szembeszökő és csalhatatlan tetszelgő magatartás fejlesztette ki. E tollak csévéje a bőrön keresztül mélyen behatol a testbe, különleges izmok tapadnak rajtuk, amelyek a díszeket felmereszthetik. A paradicsommadarak dürgése jellegzetes képét a csupasz bőrrészekkel, tornagyakorlatokban és hangos rikkantásokban kifejeződő magatartás együttesen adja meg. A hímek mindenesetre nagy veszélyben forognak. Erősen lekerekedett szárnyukkal a fán élő madarak

360

amúgy sem jó repülők, továbbá akadályozzák őket repülésükben a dísztollak. Ellenségeik szemében színpompájuk egyébként Is feltűnővé teszi őket — a pápuák igénye a fejdíszük dísztollaira igen jelentős —, a madarak látása a sűrű, fényben szegény őserdőben korlátolt is. Ez lehet az oka, hogy a legszebb öreg hímek olyan óvatosakká válnak. Voltaképpen testméretük a veréb és varjú nagysága között mozog, de méreteik tekintélyesek, néha egy méteren is felüliek, dísztollaik miatt, melyeket egyes fajokon a farokban találunk. De nem minden fajt borít olyan gyönyörű tol lazát. Így a 33 cm nagyságú trombitás paradicsommadárra (Phonygammus keraudrenii) inkább a hangja hívja fel a figyelmet, bár tollazata bíbor, kék és acélzöld csillogású, mint egyes fényseregélyeké, s nyakán is vannak hosszú, hegyes dísztollak, amelyeket dürgés közben széttár, öblös kiáltásai mérföldekre elhallatszanak. Hangjának erőt kölcsönöz a testhosszát is meghaladó légcsöve, amely a mellcsont és a bőr között hurkosán tekeredik. Más erős hangú madaraknak is vannak hasonló képződményeik. A paradicsommadarak hímjeinek sokoldalú ékítményei nem domboríthatok ki egyszerre hatásosan. A díszek és a nászmozgások egymást egészítik ki. A fekete paradicsommadár (Craspedophora magniflca) nem tartozik a legszínesebb fajok közé, de mély benyomást kelt tetszelgése. Tollazata főleg fekete, csak oldalain foszlottak, kissé a rövid, kékes fényű farkán túl érnek, sötét ibolyásbarnák, feje teteje, torka és melle érces kékeszöld csillogású. Dürgéskor a hím egy ferdén álló csupasz ágra kapaszkodik, fejét felnyújtja, s ide-oda himbálja, így tollazatának fényes része jól érvényesül. Eközben jól szétterjeszti hosszú, kerek, körvonalaiban a bankáéra és hajnalmadáréra emlékeztető szárnyait. Fejének minden mozdulatát a szárnyak megrándulása követi, s ezáltal éles kereplést hallat, ami a tollak rendkívül finom szerkezetének köszönhető. A fekete paradicsommadár szép telt, csengő hangja betölti ÚjGuinea és Észak-Queensland erdőségeit. Húsos gyümölcsöket, rovarokat és lárvákat eszik, amelyeket elég hosszú, sarlós csőrével a fatörzsek kérge alól él korhadó fatönkökből húzogat ki. A dürgő sárgarojtos paradicsommadár (Seleucida melanoleuca = Seleucidis ignota) kissé terjesztgeti ibolyásfekete szárnyait. Legyező alakban kitárja bársonyfekete torok- és begy tol Iáit, mint valami pajzsot, amelynek széles, szív alakú szegélye zöldesen csillog, s éppen csak kilátszik belőle a nyitott, telt sárga torka; kitárja remek aranysárga, gazdagon foszlott lágyéktollait, amelyeknek tizenkét meghosszabbodott, csupasz, fekete szára messze előre kunkorodik. Ilyenkor farkából és zöldesfekete háta-

ból már semmi sem látható. A tojó — mint rendszerint a család többi tagja is — sokkal szerényebb színű, testalja pedig sötét harántcsíkos, de csaknem fekete „sapkájával" és szép rozsdabarna testaljával még így is nagyon szép madár. A faj elterjedése — mint a legtöbb paradicsommadáré — Új-Guineára szorítkozik; a síkság párás erdeit, szágómocsarait és a félsós vizű mangrovéseket lakja. A kisebb gyümölcsöket elég hosszú, karcsú csőre hegyével fogja meg, és mint a többi nagy csőrű gyümölcsevő, a magasba dobja és garatjával kapja el. A dürgő (egyezős paradicsommadár (Epimachus mcyeri) testének körvonala egyedülálló. Ütemesen lendíti kifelé oldalsó farktollait, amelyek sokkal rövidebbek, mint a 75 cm hosszúságú középső tol l pár; melle oldalának hosszú tollait gallérként felborzolja, ez széles ívben mindkét oldalon túlnyúlik a fején, s nyitott csőréből kilátszik sárga garatja. Alulról az 1 m hosszúságú madár sötét szépiabarnának látszik, kivéve az „álszárnyak" felett csillogó csíkját. Amikor azután — egy éles füttyöt adva — meredek ívben zuhan a mélybe, és rögtön fel is emelkedik, szembetűnik feje tetejének és farkának érce»fénye. A tojó hasonló az előbbi faj tojójához, de hosszú, szarkaszerű farka van, s feje is rőtbarna. Mindkét ivarnak hosszú, vékony és sarlós csőre van. A többi paradicsommadár szajkó-csőrével szemben mutatkozó jelentős különbségen felismerhető a táplálék hatása. Természetesen nem tudjuk, hogy mit eszik a legyezős paradicsommadár, de ha helyesek az eddigi ismereteink arról az összefüggésről, ami a zsákmányolás és a csőralkat között fennáll, akkor ennek a fajnak is ugyanúgy kell élnie, mint a kúszó bankáknak, egyes gyapjas madaraknak, a huja tojójának és más olyan madaraknak, amelyek fákon élnek és hasonló csőrűek. A legyezős paradicsommadár ÚjGuinea hegyi erdőségeiben él. Ugyanitt honos a dolmányos paradicsommadár (Drepanornis albertisi), amelynek csőre az előbbiéhez hasonló alkatú. Máskülönben a hímnek semmi közös vonása nincs azokkal. Farka csak közepes hosszúságú, fejének oldalai kékes csupaszok, háta teljesen rozsdabarna. A meghosszabbodott toroktollak és a még hosszabb melltollak oldalról borítják a testet mint valami kettős pelerin. A felső köpeny oldalsó tollai remek aranyés bíborszínben csillognak, az „alsó részlet" szép acélibolyaszínű szegélyes. A tudomány szokatlan módon ismerkedett meg a selyemszalagos paradicsommadárrá (Astrapia mayeri). 1937-ben Shaw Mayer angol madárgyűjtő egy pápua törzsfőnök fejdíszéből két, csaknem 1 m hoszszú, fehér szalagos tollat kapott, amelyeket nem tudott egyetlen általa ismert madár tollával sem azonosítani. Elküldte őket Londonba a British Museumnak,

A galléros paradicsommadár (Lophorlna superba) felborzolt, zöld fényű torokpajzsával látványos jelenség; dürgése csúcspontján a madár még egy 30 cm széles kiterjesztett gallért Is felmereszt

ahol új fajként írták le anélkül, hogy kezükben lett volna maga a madár. Ez a nagyon ritka paradicsommadár fekete, kivéve kfterjeszthető, érces fényű torokgallérját és két középső, rendkívül hosszú faroktollát. Csőre felett félgömb alakú tollbokrétát visel, amely éppen olyan zöldes fényű, mint feje teteje. Törzse nem hosszabb a szajkóénál, de a farka hegyéig a teljes hossza több mint egy méter és ezzel a leghosszabb énekesmadár. Új-Guinea magas hegységeinek erdeit lakja a paradicsomszarkák öt faja, amelyek egymást helyettesítik. Csőrük rövid, s még a tojók farka is meglehetősen hosszú. A fajok találkozási sávjában némelykor kereszteződnek is. A többi faj farka lényegesen rövidebb, középső tollai is rövidebbek és többnyire sötétek. Teljesen más benyomást kelt a csak rigó nagyságú, szénfekete galléros paradicsommadár (Lophorina superba), amely Új-Guinea mélyebben fekvő erdőségeit lakja a hegyek között. Még jobban eltér alakjában az Új-Guinea nyugati hegységeiben élő koronás paradicsommadár (Parotia sefilata), amikor mozgalmas násztáncát lejti. Nyugalmi állapotban a 32 cm hosszúságú madár rövid farkát kivéve, sok hasonlatosságot mutat a selyemszalagos paradicsomszarkával. Különleges a halántékáról eredő 18 cm hosszú, három csupasz díszt öl la a végükön levő apró zászlócskákkal. Dürgése azzal kezdődik, hogy a hím

361

csommadár (Cicinnurus regius) hímjén gyönyörű, élénk selyemfényű vérvörös szín díszlik. Fején a plros tollak felfelé meredeznek és bársonyosan hatnak; felülről befedik a sárga csőr legnagyobb részét. Selymes fehér hasát smaragdzöld mellörv választja el a piros színezettől. A 18 cm hosszúságú, drótszerűén csupasz farokközéptollak külső végén azok belső zászlója spirálisan feltekeredik, s rajta öt fillér nagyságú, kerek, smaragdzöld csillogású lapocskák vannak. A hím többi faroktol la csak 4 cm hosszú. Ugyanez a szín ismét megjelenik a fehér dísztollak szegélyén, amelyek rendes körülmények között a szárny alatt rejtőznek, de a madár izgalmában vagy éneklése közben mint valami kis legyezőt mutatja. Egyes megfigyelők szerint a király-paradicsommadarak egynejűségben élnek. Ebből csak annyi biztos, hogy magánosán dürög. Dürgéskor különböző mozdulatokat végez, és ezek érvényre juttatják teljes színpompájának igazi fényét; néha felcsapja kiterjesztett farkát, s ilyenkor a zöldesen csillogó spirális lapocskák a háta felett remegnek. A tojó 17 napig Az új-guineai arán/galléros paradicsommadár (Diphylkotlik faodúban. A király-paradicsommadár Újlodes mognifícus) hímje hátat fordit, gallérját csak könynyedén bontotta szét Guinea és több szomszédos sziget síksági erdőségeiben él. Számos paradicsommadarat európai uralkodóházak tagjairól neveztek el. Csak éppen Napóleon karcsúra felegyenesedik, dísztollait a csőre fölött unokaöccse, Bonaparte Charles Lucien herceg, neves előreveti. Utána harsogó károgással leereszkedik a madártani szakember adott 1850-ben a gyönyörű földre, dürgése helyére, amelyet előzőleg az avartól lantfarkú paradicsommadárnak „respublica" faji elgondosan megtisztít; teste köré kör alakban kiterjeszti nagy, fekete gallérját, $ a gallérból kiviláglik nevezést. A franciaországi események kialakulásától vakító kékes-zöldes-arany torka, a feje végén ülő csalódottan úgy vélhette, hogy ha már nincs paradicsillogó diadémja és a homlokán levő selymes fehér csomi állapotú köztársaság, akkor legalább legyen tollpamata. Ebben a szétteregetett táncöltözékben egy republikánus paradicsommadár. Ezért aztán a kinyújtott lábakkal — bámulatosán, emberi módon zömök termetű, 20 cm hosszúságú madár neve Diphyllodes respublica. E madár nyakának gallérja — táncolni kezd előre és hátra. A paradicsommadarak tollai rendkívül változatos aranysárga, háta selymesen csillogó sötétvörös, mellalkatúak. A szokott tollformától legjobban eltérnek pajzsa zöldes fényű, kiterjeszthető, s így igen tarka a fátyolos paradicsommadár (Pteridophora alberti) feje képet nyújt. Feje teteje csupasz, kék, rajta kereszt végén eredő dísztollak. A madár színezete fekete, alakban rövid fekete tollak csíkjai rendeződnek, szárnyai és hasa rozsdasárga. A hosszú, lengő toll- amelyeket a hím dürgéskor felmereszt. Még a szeszárak alján kb. 30 kis, négyszögletes szarulemezke rény barnás színű tojóknak is megvan ez a díszük. Csupán a hím farktollai egész keskenyek, közepük van, amelyek külső felülete világos kobaltkék. Ezek ibolyaszínű: ezek a tollak egymást keresztezik, majd a lemezkék olyanok, mintha vékony celluloidból lennének, és tartásuk is ennek megfelelő. Ezt a fáty- lant alakban kifelé kunkorodnak. Nászterei a leglat dürgés közben élénken lengeti. E tollak hossza sűrűbb őserdők kis tisztásain találhatók, ahol a maeléri a 40 cm-t, s nyugalmi állapotban messze túl- dár minden növényzetet kigyomlál, az avart is elnyúlnak a farkon. Ezek nélkül a madár teste egyéb- takarítja, s így színpompája, főleg pedig a csillogó ként csak 21 cm hosszú lenne. A tojó szürke, test- kék feje ragyoghat a napfényben. Ezzel a paradicsommadárral csak Waigeo és Batanta szigetén találkozalját fekete harántfoltok tarkítják, feje végén csak hatunk. Új-Guineában és egyes hozzá közel fekvő két rövid, merev toll található, amelyek azonban szintén jól láthatóan nyúlnak ki. Az új-guineai hegy- szigeteken a lantfarkút az aranygalléros paradicsommadár (Diphyllodes magnificus) helyettesíti. Feje teteje ségek mohos fáinak csúcsáról hallatja ércesen zúgó aranyosbarna, kivéve a szem mögötti kék csíkot, vális csipogó hangját. lai és szárnyainak belseje a vörös helyett narancsosAz alig seregély nagyságú, kék lábú király-paradi-

362

barna, hátának eleje sötét rőtbarna, farkának keskeny középső tollai hosszabbak és nem annyira begörbültek; máskülönben igen hasonlít fajtársára. A nagy paradicsommadár (Paradisea apoda; 79. színes kép) hosszú, erősen foszlott, aranysárga vagy piros dísztol lakból álló, nagy, pú ffős pamata olyan, mint a fonott arany. Ezek a tollak a szárnyak alól erednek, nyugalmi állapotban uszály benyomását keltik, amely befedi a rövid farkot úgy, hogy csak a két középső toll látszik ki alóla. Ezek azonban ugyanolyanok, mint a lantfarkú paradicsommadáré, és még az uszályon túl is kinyúlnak 75 cm hosszúságban. Dürgéskor a hím púpos testtartást vesz fel, fejét és farkát mélyen lelógatja, evezőit kitárja előre, vagy meredeken felfelé irányítva, alóluk mint két lángnyelv úgy emelkedik fel, és csüng le hátrafelé remegve a dísztolIcsokor. A tojó alapszíne azonos a hímekével, de sárga tarkóján kívül hiányoznak róla a hím díszei. A nagy paradicsommadár hét alfaja megoszlik Új-Guineán és az attól nyugat felé eső Áru-szigeteken. Elsősorban a dísztollcsokor színe különbözteti meg őket, amely a fehéressárga és a tüzesvörös között váltakozik. Új-Guinea délkeleti részén a faj augustaevictoriae alfajának példányai keverednek a kis paradicsommadárral (Paradisea mínor), ami a két faj közeli rokonságára vall. Az utóbbi faj valamivel kisebb méreteivel és testalja egységes lilabarna színezetével különbözik az előbbitől. ÚjGuineán kívül honos a japen és Misool szigeteken is. Többnyire a krómsárga és hegye felé fehér faroktollai miatt vadászták. A bennszülött pápuák ügyes vadászok, íjaikkal elképesztő biztonsággal lőnek, és már évszázadok óta cserkészik e madarat, és vadásznak rá ma is, hogy-tollat fejdísznek megszerezzék. A madár állományát azonban nem ők, hanem sokkal inkább a nyereségvágyó idegenek és a kereskedők veszélyeztették. Az őserdő ágai között érdes karattyolással ugrálnak és libegnek e madarak csapatai. A szerény tollazatú tojók között feltűnik egy öreg hím, amint áthúz fel-le hullámzó tolluszályával a fák koronáján. Ahogy nemzetségükben szokásos, 10—30 színes hím gyűlik össze dürgésre a nagy fákon, s egymástól távol eső ágakat megtisztítanak a leveleiktől, ezáltal pompázó tollazatúkat messziről meg lehet pillantani, és hangos kiáltásukkal is felhívják magukra a a tojók figyelmét. Egyik ágról a másikra repülnek, szárnyukat oldalt tárják ki, s a reggeli és délutáni napfényben egyszerre mozgatják ütemesen fel-le aranyosan csillogó dísztol l pamatai kát. A paradicsommadarak eme nemének még három további faját különböztethetjük meg a zöldesen csillogó torokpajzsuk, valamint a dísztollaik színe és szerkezetének finomsága alapján.

A nagy paradicsommadár (Paradiíea opoda) két hímje dürgés közben

Aranygalléros paradicsommadár pár

A kék paradicsommadár (Paradisea rudolphi) dürög; legyezőtollai remegnek, libegnek és laza kék fátyollá olvadnak össze

Valamennyi paradicsommadár lába erőteljes. Sok fajuk — ha zsákmányát másként nem tudja elérni — minden nehézség nélkül fejjel lefelé is tud kapaszkodni az ágakon. A császár-paradicsommadárnak (Paradisaea guilielmi) ez a mozdulata azonban előfordul a násztáncában Is. E faj csak a Huon-félsziget hegyeiben él. A hím feje tetejétől a melléig zöldes ércfényben csillog, s tetszelgését azzal kezdi, hogy felegyenesedik, miközben sárgásfehér dfsztollait magasan felmereszti; ezek csaknem olyan szétterpesztettek, mint a lantfarkú paradicsommadáré, és a kiterjesztett szárnyak alól buggyannak elő. Utána lassan hátra veti magát, s ekkor már a madár szabadon láthatóan csüng a csupasz ágon. A csodálatosan szép kék paradicsommadár (Paradisaea rudolphi; 80. színes kép) is függve dürög, de másképpen mint az előbbi faj. Színezete semmiben sem hasonlít fajcsoportbeli társaira. Alapszíne bársonyos fekete, ami tarkóján komor rőtbarnába megy át. Szemhéját két félhold alakú, fehér folt emeli ki. Melle finom kékeszöld és fekete hosszanti csíkos. Szárnyai türkizkékek. A hím a dürgést kiáltozással vezeti be. Utána fokozatosan hátraveti magát, míg függő helyzetbe nem jut, s belekezd halk, egyhangú énekébe. Majd hirtelen megrázkódik, és ekkor pompás kék dísztollai mindkét oldalra szétterülnek. A finom legyező tövén indiai vörös színű, ívelt csík

364

jelenik meg. Hosszú, egyenes és egészen keskeny zászlójú szalagtollal túlnyúlnak a legyezőn, és oldalt lefelé fordulnak. A dürgés tetőfokán a madár csípő-' jéből ringatja lelógó testét, s ennek következtében a legyezőtollak táncolnak és lebegnek. A legyező színe mély-ultramarinkéktől — türkiz színen át — a lazán szertefoszlott tollak csúcsán finom lilás árnyalatú. Felülről az egész tompa rozsdabarnának tűnik. A tojó még a dísztollak hiánya ellenére is nagyon hasonló a hímhez. Sötétrőtbarna testalja halványan homályosabb harántcsíkos. A többi paradicsommadárral ellentétben e nem többi fajának tojóin semmiféle harántcsíkolat sincs. A kék paradicsommadár Új-Guinea szívében és annak keleti részén, a hegyi erdőségekben él. A paradicsommadarak 40 faját 21 nemzetségbe osztják be. Ezt az erős tagolást a hímek dísztol lazatának nagy változatossága Indokolja. Ha az értékelés mércéjéül a fajról fajra sokkal hasonlóbb tojókat vennénk, akkor az összefüggések is jóval világosabbak. Ahol az egyik faj nagyon ritka, valószínűleg gyakran előfordul, hogy annak hímje a területen gyakoribb faj tojójával ivarzik. Mivel ezeknek a madaraknak kereszteződés! termékenysége nem szorul szűk határok közé, úgy látszik, hogy az öreg hímek szépségétől újból és újból felszított keresés a még ismeretlen paradicsommadarak után gazdagabb eredményeket tárhat fel. A fajok közül 20 — pontosabb vizsgálat után — a fajok közti kereszteződés eredményének (basztard) bizonyult, amelyek hímjei rendkívül változatosak lehetnek. Ennek alapján még egy tucat nemet is felállítottak, így elejtettek olyan paradicsommadárfajokat, amelyeket „Rhipidornis guilielmlterlii" néven írtak le, mert ezek kétségtelenül jól felismerhetően két faj bélyegeit egyesítik magukon. Hátuk egészen olyan, mint a király-paradicsommadáré, amelytől zöldes szegélyű oldaltollaikat is örökölték; testaljuk színezete, faroktollaik laza hajlata pedig elárulja, hogy a másik szülőfaj az aranygalléros paradicsommadár volt.

Lugasépítő madárfélék családja — Ptilonorhynchidae A különböző madarak párszerzésében a fészek helyének és magának a fészeknek is fontos szerepe lehet, így mutogatja a kormos légykapó odúját a tojónak, vagy az ökörszem a fészkek sorozatát építi, amelyek közül azután a tojó kiválaszt egyet. Ezért nem is olyan rendkívüli, hogy Új-Guinea és Ausztrália néhány madara — a paradicsommadarakkal közeli rokon lugasépítők — az erdő talaján térségeket

készítenek elő, vagy még lugasokat is építenek, amelyeken (Ml. amelyekben) dürögve tetszelegnek. De ahogyan ebben a műveletben a hímek viselkednek, az bámulatra méltó. Ehhez a családhoz 17 fajt sorolnak, amelyek nagysága 23—36 cm között ingadozik. Bizonyos, hogy közülük egyesek igen tetszetős színűek, de korántsem érik el azt a pompát, amit a paradicsommadarak fejtenek ki. A lugasépítő madarak esetében nem a tollazaton, hanem elsősorban az öröklött viselkedési tulajdonságokon nyilvánul meg a természet alakító ereje, amely a fejlődést a sokoldalúság, de ugyanakkor a csalhatatlan sajátságok kialakulásának irányába is tereli. Ez az öröklött ösztön hajtja a lugasépítő madarakat, hogy feldíszített dürgőhelyet és lugast építsenek. A lugasépítő madarak sokat tartózkodnak az erdő talaján, de jól repülnek, és táplálékuk nagy részét, a gyümölcsöket, magvakat, rovarokat és csigákat az ágakról szedik. Lapos vagy csésze alakú fészküket is bokrokra vagy fákra építik, néha 30 m magasságban. 2—3 tojást raknak. Egyes fajoknak a hímjei részt vesznek a fiókák etetésében. A selyemmadár (Ptilonorhynchus violaceus; 81. színes kép) csak Ausztrália keleti tengerpartja közelében a párás erdőségekben fordul elő. Alakja hasonló egy kisebb varjúéhoz, hosszúsága 30 cm. Minden egyes hím már ősszel kikeres az erdő talaján egy kisebb nyílt térséget, amelyen növényszárakból és csupasz ágakból szérűt épít, hozzá két sövényfalat,

amelyek lugasszerű folyosót zárnak közre. Az egyik bejárat előtt fekszik a nyitott dürgési tér, amelyre mindenféle apró tárgyat rak le. A csodálatos ebben az, hogy milyen célratörően válogatja meg a kék és sárga színeket. Az öreg hím fekete tol lazata a napon élénk, selymes ibolyakék színben csillog, szeme kéken világlik, kék csőre színéből kiütközik hegyének világos sárgászöldje. Lugasa előtt a tárgyak között találunk tiszta sárga, barna és szürke színűeket is, de pirosakat vagy zöldeket sohasem. Ha kísérletképpen különböző színű kártyácskákat tettek választékul a madár elé, akkor azokat választotta ki elsősorban — még ha csak egytized számban találta is —, amelyek kék színt tartalmaztak, s a pirosra festett kilenctizedet figyelmen kívül hagyta. Az ilyen feldíszített „tánctér" a dürgés tetőpontján színesen fest. Egy tucat kék papagájtól), kék meg ibolyaszínű bogyók és virágok, üvegdarabkák, cserépdarabok, hajszalagok, papírszeletkék és mindenféle más, aminek a tónusa kék, sárga virágok, hagymalevelek, szürke gombák és kis darázsfészkek hevernek szerte, ám az elszíntelenedett holmit csakhamar eltávolítja. De még ezzel a díszítéssel sem elégszik meg a selyemmadár. Valami egészen rendkívülit is cselekszik: befesti a lugasát! Ehhez a gyümölcsök kék húsát vagy faszenet használ, amelyből bő kínálat van az erdőtüzektől gyakorta látogatott vidéken. Nem csodálkozhatunk, hogy ahol kékítőhöz jut, ott azt is használja, hiszen előszeretettel ragaszkodik ehhez

A selyemmadár (Ptilonorhynchus violaceus) a félig kész lugasa előtt

/ ;

Ǥ . '\lr';"

^Tt"

a színhez. A faszenet szétharapja, nyállal vegyíti, így osztja el csőrével a lugas belső falán. De még ez sem minden, mert sok hím ehhez a tevékenységhez „ecsetet" is használ! Megrág egy fakéregdarabkát, míg abból rostos tampon nem lesz, s ezzel mint valami szivaccsal a színes folyadékot csőréből csurgatva könnyebben kenheti fel a lugas falára. A lugas bejárata nagyon pontosan észak-dél irányú, így a hajnali dürgéskor sem a hímnek, sem a lugasban tétlenül szemlélődő tojónak nem kell a napba tekintenie. Ez a rend sem a véletlen műve, mert ha kísérletképpen megváltoztatják a lugas fekvését a hím azonnal az eredet! irányban építi fel újra. De anélkül is állandóan akad tennivalója lugasa építésével és kifestésével, hiszen a mindennapos esők gyakran megrongálják. Ezek a valóban bámulatra méltó eljárások nemritkán egyeseket arra indítottak, hogy a madár szépérzékét és felfogóképességét igen nagyra becsüljék. Ezek az emberiesítő szemléletek azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a lugasépítő madár csak rendkívül erős ösztönhatásra cselekszik, amelynek eredményei ugyan igen érdekes, magas cselekvési fokra hágnak, de mégis ugyanazt a célt szolgálják, mint a dürgő madarak másféle — bár sokszor nagyon is bonyolult — tetszelgései. Lehet, hogy ez egyesek szemében nagyon prózain hat, de a tény ez: a nemi hormonok hatása nélkül egyetlen lugasépítő madár sem építkezik! Ha a hímet kibérelik, mindjárt megszűnik építő tevékenysége, míg ha újra megfelelő hatóanyaggal injekciózzák, ismét azonnal feltámad építkező ösztöne. Amint a tojó megjelenik a lugasnál, rendszerint mindjárt bele is telepszik abba, és onnan nézi, hogy hogyan dürög a hím a feldíszített tánchelyen. A hím azzal kezdi az „előadást", hogy a díszítő tárgyak közül egyet csőrébe vesz; utána kemény zúgást hallat, olyat mint a felhúzott gyermekjáték zaja; farktollait legyezőszerűen felállítja, fejét jól előrenyújtja, eközben tollazata csillog a napfényben, kék szeme pedig piros fényt kap. Erős ugrásokkal oldalt dobja magát, előrefut egy kicsit, majd hirtelen elmélázik és maga elé bámul. Az ilyen dürgési kitörés tarthat néhány másodpercig, de tarthat akár fél óráig is. A tojó többnyire a lugasban fedezteti be magát. Később, amikor már kotlik, akkor a hím egyedül tartózkodik a lugasban. Oda megy vissza a tojó a kirepült fiatalokkal, mielőtt még a madarak csapatokba verődnének, s gyakran százával vagy még többen is együtt kóborolnának. A fiatalok hasonlítanak a tojóra; színük zöld, pofájuk, szárnyuk és farkuk barna, hasukon fehéres harántsávok vannak. Különös módon a hímeknek legalább négy, gyakran hét évre van szükségük, míg a kékesfekete öregkori ruhájuk las-

366

san kifejlődik. Természetesen ivarérettségük sokkal korábban bekövetkezik. A többi lugasépítő madár hasonló életmódot folytat. A köztük levő különbségek főleg külsejükben és építményeikben mutatkoznak; itt csak utalhatunk rájuk. A. J. Marshall angol kutató 1954-ben külön könyvben foglalkozott ezzel a családdal, s munkája kimerítő felvilágosítást ad a lugasépítő madarak életének sokrétű kérdéseire. A pártós lugasépítS madár (Chlamydera maculata) Ausztrália száraz bozótaiban él, kivéve az ország északi részét. Mindkét ivar csaknem azonos feketésbarna tollazatú, aranybarna pettyek tarkítják, míg a hasa fehér. Tarkóján lapos tol l bodor van, amely a ráeső törésszöge szerint bíborpirosban, narancsszínben vagy ezüstös ibolyaszínben csillog. A dürgő hím ezt a gallérját felmereszti. Lugasát a selyemmadáréhoz hasonlóan építi, de annak bejárata különböző égtájak felé irányul. Lugasa díszítésére se kék, se sárga, se piros tárgyakat nem használ, hanem világos színeket, főleg fehéreket vagy fénylő holmikat. Ezek elsősorban kifakult csontok, kisemlősök koponyái. Egyszer több mint 1300 darabot számoltak meg egy lugasnál. A választékot sokfelé az emberi települések jelentősen megnövelték, és a pártás-lugasépítő madár ezt alaposan ki is használja, így megtaláljuk az üvegcserepeket, csavarokat, szögeket, ollót, kanalat, gyűszűt, érméket és más fémdarabkákat, amiket a madár úton-útfélen talál, sőt még ékszereket is. Az egyik megfigyelő közli, hogy autójának kulcsát ellopták, de ismerte ezeknek a madaraknak a szokásait, ezért megkereste a legközelebbi lugasépítő madár lugasát, ahol valóban meg is találta az elveszett autókulcsot. Néhány közismert történet regél arról, mennyire kedvelik az egyes varjúfélék a fényes tárgyakat. E történetekhez kívánkozik egy Ausztráliában valóban megtörtént eset: egy vadásznak kifogyott az ólomkészlete, s a lugasépítő madár lugasában nemcsak a szükséges mennyiséget találta meg, hanem ismerőse üvegszemét is, amely röviddel azelőtt éjjel, a vizespohárból tűnt el. Időnként a pártás-lugasépítő madár is kifesti lugasa falának belső oldalát, mégpedig megrágott, nyállal megnedvesített száraz gyepcsomóval; ecsetet nem használ. Vele született hangkészlete nem nagyon gazdag, helyette igen tökéletes hűséggel tud más hangokat utánozni. Sok egyéb madár hangját pontosan adja vissza, de ezeken kívül a kutyaugatást is, a bozótban törtető szarvasmarhák zaját vagy akár a fejszecsapások hangját is. A bársonyos aranymadár (Sericulus chrysocephalus) színezete bársonyfekete, homlokától a háta elejéig, valamint szárnyai belső felületén pompás aranysárga. Régebben sárgarigófajnak vélték. A fajt csak

a Brisbane és Sydney közti kis tengerparti sávból ismerjük, Kelet-Ausztráliából. Talán nem véletlen, hogy lugasának épftési módja és felékesítése egyszerűbb, tudniillik tollazata feltűnőbb. A lugas egyszerűsége ellenére egyes hímek — ha nem is mind — kifestik lugasukat. Viselkedésük igen régi eredetű lehet, lehetséges, hogy a három eddig ismertetett faj közös öröksége. A nemzetségnek két további faja él Új-Guineában: északon a nagyon ritka, csak 1928-ban felfedezett pirosgalléros aranymadár (Sericulus bakeri); ennek feje teteje skarlátpiros, pártája 5 cm hosszú, tüzes vörös tol lakból áll. Északnyugaton él a bóbitds aranymadár (Sericulus aureus), amelyet ha nem lenne olyan nyilvánvaló a hasonlatossága az előbbi fajjal, és nem lenne valószínű, hogy lugast épít — még ma is paradicsommadárnak tarthatnánk. A hím fő színe telt aranysárga; a torka, szárnyainak csúcsa és farka fekete. Feje tetejének sűrű, rövid szárú bóbitája és nyakának sűrű sugarú tollakból álló gallérja aranypiros. A Délkelet-Új-Guineában élő alfajának torka sárga, a szeme körüli rész pedig kárminpiros. A tojó színezete sokkal egyszerűbb. Az összes madár közül a legtökéletesebb lugast a dísztol lakat nélkülöző közönséges kertészmadár (Amblyornis inornatus) építi. A dürgésre szánt kunyhójának közepén támasztó pillért is emel. Hazája Nyugat-Új-Guinea hegyes vidékének alacsonyabb részei. A madár vékony vessző tövén kezd mohából és más növényi anyagokból feltornyosítani egy kú-

pot, a vesszőn enyhén lejtő, vízhatlan kúpos tető van, amely a csúcsáig 60—90 cm magas; alapjának átmérője 1,50 m lehet. Időnként a madár kiválaszt építkezéséhez a fa törzsén tenyésző, vékony orchideaszárat, amely a nyirkos őserdőkben nem hal el, és így nem is porlad szét. A kunyhó széles bejárata kb. 30 cm magas. Előtte több mint egyméteres, négyzet alakú, nyílt tér fekszik, amelyet mintha kisepertek volna, s ezt tulajdonosa mohával rakja ki. Ezen a madár fajok és színek szerint takarosán csoportosít és csomókba rak tarka virágokat, gyümölcsöket, faszéndarabkákat, köveket, gombákat és más holmit. Az egész ültetvény rigó nagyságú madár műve, és ez már igazolja a nevét is. Az aranybóbitás kertészmadár (Amblyornis macgregoriae) Kelet-Új-Guineában él. Testaljának színezete sárgásbarna, háta élénk olajbarna; a hím ékítménye a gyakran 10 cm magas, sötétnarancssárga fejtetőtollak alkotta, keresztben álló bóbita. Nem épít ágakból lugast. Mohával kirakott és alacsony kerítéssel körülvett térségének közepén álló pillért 60 cm magasságig megrakja mohával és kiálló növényszárakkal. Néha az alacsonyabban álló szárakon fehér állati szőrök lógnak, ilyenkor a pillér karácsonyfához hasonló. Csak Észak-Queensland félszigetének egy kis körzetében él az oszlopépítő kertészmadár (Prionodura newtoniana). Feje tetejének bóbitája rövid, fakó aranysárga; testalja és farkának szegélye hasonló színű, a többi tollazata olívzöldes-barnás. Dürgési területén a hím évekig dolgozik, amely végül a következő-

A galléros lugasépttó madár (Chiamydera maculata) lugasa, az előteret csontokkal és csigahéjakkal díszítette fel

Az aranybóbitás kertészmadir (Amblyornis macgregoriae) „kifestett fája" előtt; tarkójának bóbitáját a hátára fektette és ezért nem tűnik fel

képpen fest: két vesszőt kúp alakban vesz körül egy rőzsecsomó, az egyik magassága elérheti a 2,70 m-t, a másiké a 2 m-t; a közöttük elterülő térség alig egy méter széles, felmagasftott emelvény, amelyet a madár fehér virágokkal és más világos növényi anyagokkal dfszítfel. Körülöttük 2—3 méter szélességben néha öt további sarjhajtást fél méter magasságig gallyakkal rak ki. Mindezt a sok fáradsággal létrehozott művet egy olyan madár készíti, amely nem nagyobb a feketerigónál. Hangutánzó-művészete éppen olyan tökéletes, mint a többi rokonáé. Úgy látszik, két további faj nem építkezik; ezek színezete zöld és barna.Testalkatukazonban amellett szól. hogy a család tagjai közé tartoznak. Ide sorolható az Észak-Queensland egyetlen hegységének őserdejére szorítkozó fogas lugasépltó madár fScenopoeetes dentirostris). Színe barna, de amikor énekel, felvillan világossárga torokfoltja. Csőre magas, kávái a csőrhegy felé fűrészesek. Ezzel a nagy leveleket szárukon tudja lenyesni, s világos aljukra fordítva az

368

őserdő egyik kitisztogatott térségére rakja ki. Őmaga nem lép erre a „színpadra", hanem egy felette kinyúló ágról hallatja csengő, utánzásoktól gazdag énekét az erdőségben.

TUskésfarúfélék családja — Campephagidae A 71 fajt felölelő család tagjai onnan kapták kissé különös nevUket, hogy közülük a legtöbbnek a farcsíkján széles, tüskésen végződő sugarú tollak vannak. Afrika, Dél-Ázsia, Ausztrália és Melanézia erdőségeit lakó énekesmadarak ezek; testméretük 13—35 cm között váltakozik; csüdjük igen rövid; fákon élnek, s rovarokkal, főként hernyókkal, valamint bogyókkal táplálkoznak. Csőrük rigószerű, de gyakran szélesebb és erőteljesebb. Fészkük fákon épül, tál alakú. A két ivar külseje többnyire egyforma; az ivadékról mindkettő gondoskodik. Külsejében, viselkedésében és testtartásában cso-

dálatosan pontos képmása a mi európai örvös légykapónknak — amely természetesen más család tagja — az alig veréb nagyságú délkelet-ázsiai hernyókopó (Hemipus picatus). Lényegesen különbözik azonban a légykapótól fényes sapkájával, leheletfinoman rózsaszínes hasával, és mindenekelőtt durvább csőrével. Teljesen hasonló színezetű fekete-fehér, de háta alján világosszürke a 18 cm nagyságú tükrös hernyókapó (Lalage sueurii), amely Jáván, Celebeszen, ÚjGuineán és Ausztráliában él. Az ötödik földrész száraz belsejében rovarevő madarak számára igen szokatlan életmódot folytat, mert kisebb telepekben költ. Ennek az előnye nyilván abban mutatkozik, hogy a madarak kölcsönösen ösztönzik egymást költésre. Ennek következtében ezen a rendszertelenül esős területen valamennyi még idejében lát a költéshez. A madarak világában a legkülönfélébb pontokon fordulnak elő a fej csupasz bőrlebenyei. Megtaláljuk ezt a sárgászöld hátú, fahébarna testaljú és farcsfkú lebenyes hernyókapón (Lobotes lobatus) is. Bőrlebenyei narancsszínűek és a csőr sarkából függenek le. A seregély nagyságú madár feje és torka fényes fekete. Nyugat-Afrikában él. Fajokban leggazdagabb a Coracina nemzetség, amely erős, főleg szürke színezetű madarakat ölel fel. Rigó nagyságú a karvaly-hernyókapó (Coracina lineata). Hazája Ausztrália, Új-Guinea és a Salamonszigetek. Melle és hasa karvalyszerűen fekete-fehér harántcsíkozású, máskülönben világosszürke. Vele szemben a palaszínű hernyókapó (Coracina melaschistos) színezetében a sötét kékesszürke uralkodik. Szeme környéke, szárnya, valamint farka fekete, csak farka csúcsa világít fehéren. A tojók és a fiatalok inkább az előbbi fajra emlékeztetnek. Ez a hernyókapó Délkelet-Ázsia nyílt erdeit lakja a Himalájától Délnyugat-Kínáig. Fajtársaival szemben nem annyira társas, mint rokonsága, de a vadászgató drongók és míniummadarak kóborló csapataihoz előszeretettel csatlakozik. Az ilyen vegyes csapatokból kihallható hangos, ereszkedő füttye. Ahogyan ágról ágra ugrál vagy siklik, ahogyan rovar- és hernyószedegetés közben a levelek előtt lebeg vagy függöget — nagyon emlékeztet a finom alkatú míniummadarakra. Fészke szabadon áll az ágakon vagy az ágvillákban; gallyakból.gyökerekből és rostokból készíti, s külsejét pókhálóval, zuzmóval, hánccsal és hernyópiszokkal vonja be. A legszínesebb tüskefarúak a míniummadarak, amelyeknek kilenc faja ismeretes. A palaszínű hernyókapóval azonos területen él a pompás hegyi mlniummadár (Pericrocotus breyirostris). Középső farktol Iái, szárnyainak keretezése, feje és hátának felső része csillogó, élénk feketéskék; hatásosan

válik ki ebből a tol lazát többi részének remek skarlátvörössége. A meglehetősen hosszú farkú madár 23 cm-t ér el. A lomberdők legmagasabb koronaszintjét élénkíti ez a társas, eleven, de elég óvatos madár. Él a dzsungelben, a hegyek szakadékaiban és Tibetben 3500 m magasságon is. Télen nagy és örökösen zsibongó csapatokban lehúzódik a bogyókban gazdag, száraz völgyekbe. Ugyanezt az élőhelyet népesíti be, csak alacsonyabb szinten a csaknem pontosan ugyanolyan színű skarlát míniummadár (Pericrocotus etnológus). Csak e két ikerfaj — úgy látszik — különböző tengerszint feletti magasságokban helyettesíti egymást. A zord évszak elől a skarlát míniummadarak kitérnek a trópusok felé, míg a hegyi míniummadarak a nyomukban járnak. A tojók és a fiatal hímek kevésbé tarkák: fekete színezetüket csak a mattbarna fejükön és hátukon levő világosszürke szín váltja fel, a sötétvöröset pedig a sárga.

BUIbülfélék családja — Pycnonotidae A földtörténet során az énekesmadarak eléggé későn kezdtek kialakulni. Fajaik hatalmas száma viszont arról vall, hogy a sokoldalú kifejlődés virágkorát érték el. Mindamellett egyes ágaik, a családok gyakran még nem különültek el annyira egymástól, hogy köztük tiszta választóvonalat húzhatnánk. Az énekesmadarak egyes nemzetségeit az idők folyamán hol az egyik, hol a másik családba sorolták be. Egyesekről még ma sem tudjuk határozottan, hová is soroljuk őket, hogy hamarjában csak a timáliákat említsük. Ilyen kétségek egyáltalán nem merülhetnek fel az idősebb szalakóta alkatúakkal vagy éppen az evezőlábúakkal kapcsolatban. De még sok — belső alkatuk vagy kevésbé feltűnő bélyegeik alapján egészen jól elhatárolható — énekesmadár család esetében is nagy nehézségekbe ütközünk, ha általánosságban akarjuk őket jellemezni. Ez áll a bülbülök 112 fajára is. E kis, csupán 14— 29 cm hosszúságú, rövid nyakú, kerek szárnyú madaraknak rövid rigószerű csőrük, rigószerű termetük van. Ennek ellenére inkább látszanak a tüskésfarúak, a sárgarigók és drongók közelebbi rokonaiknak, mint a rigókénak. A bülbülök tollazata hoszszú és lágy, különösen hátuk alsó részén; ráadásul nyakuk háti része rendszerint csupasz. Csőrük körül és mindenekelőtttarkójukon hosszú hajszerűen képződött tollak láthatók. Ezekről a még ma is ismeretlen szerepű képződményekről kapta a család a „szőrösmadár" nevet; míg a régebbi tudományos névből (Brachypodidae) származik a magyar „kurtalábú rigó" név. Mindkét ivar fő színezete szürke, barna és olívzöld. Ebbe csak hegyes bóbitájuk, élénk fej-

369

rajzolatuk és tarka alsó farkfedő tollaik színe visz változatosságot. Mint rövid lábú, fán élő madarak — a bülbülök az erdőségeket, a bozótosokat és a kerteket lakják Afrikában, Madagaszkár mellett a Maszkarénákon (Mascarenhas-szigeteken), DélÁzsiában, a Moluku-szigeteken és a Fülöp-szigeteken. Ellenben nem jutottak el a madárvilágban gazdag Szunda-szigetekre, se Új-Guineára. Társas, élénk, nyugtalan lények, étrendjükben egyaránt megtalálhatók a rovarok és a gyümölcsök. Laza építésű fészküket a talajon — és gyakran magasan a fákon is — készítik. 2—4 foltos tojást raknak; a szülői tevékenységet mindkét madár gyakorolja. A legtöbb faj hangoskodó, csacsogó; torkuk érdes hangokat és erős füttyöket is meg tud szólaltatni. Néhány bülbül igen jó énekes, mások kiválóan utánoznak. A bülbül név arab eredetű, többnyire fülemülének fordítják. Kína keleti és déli részén, valamint a szomszédos szigeteken él a 21 cm-es kerti bülbül (Pycnonotus sinensis). Leggyakoribb a szubtrópusi völgyekben, ahol ligeteket, kerteket, parkokat, főként pedig bambuszt talál. Még az emberi települések közelében is hallható krákogó és rigószerű fütyülő hangokból vegyesen összetett éneke. Nyáron többnyire ilyen helyeken párosával üldögélnek a magas ágakon, és légykapó módjára meredeken fel-felemelkednek a levegőbe rovarokat fogni; télen kis csapatokban bogyókat keresgélnek a bokrokban. A kerti bülbül háta zöldesszürke, testalja sárgásfehér, begyén barnás orv van; feje teteje fekete, pofái barnák, torka és szemcsíkja fehér; evezőinek és farkának szegélye olívzöldessárga. Az aranyhasú bülbül (Pycnonotus xanthorrhous) Dél-Kínát és a környező országokat lakja, ott is a mély bevágódású, száraz völgyek bokrokkal borított hegyoldalait. A telet keményen állja; még magasabb fekvésű hazáját sem hagyja el. Színezete élénkebb, minta kerti bülbülé: fejének fekete sapkája élesebben válik el világosbarna hátától és fehér testaljától; hasának alja szép aranysárga; a hím csőre alsó kávájának tövén bársonyos rövid tollakból álló, apró, élénkvörös folt található. Nagyon hasonló hozzá az Indiában és DélkeletÁzsiában élő pirosfülű bülbül (Pycnonotus jocosus), de mivel hegyes, felmereszthető bóbitája is van, ezért gyakran külön nemzetségbe (Otocompsa) sorolják. Hasának alja éppen olyan piros, mint felborzolható tollacskái a szeme alatt; egyes alfajok nyakának oldalain a feketés rajzolat begyörvben zárul össze, aminek az aranyhasú bülbülön csak a kezdeményei vannak meg. A pirosfülű bülbül a mezőgazdasági területeket és a települések közelségét kedveli; csésze alakú fészkét nemcsak a bokrok ágainak villáiban, hanem befuttatott épületfalakon is megtaláljuk. Testalkatában és színezetében egyaránt megtévesz-

tőén hasonlít a mi nádirigónkra a kelet- és dél-afrikai földi bülbül (Phyllastrephus terrestris). Életmódja természetesen teljesen más, hiszen a földi bülbül a sűrű lombozatú bozótokban tartózkodik. Angolából Gerd Heinrich ezt írja róla: „Ha a madár fészke közelébe kúszunk a bokrok közé, felharsannak hangos vészjelei; igen ügyesen és izgatottan mászkál az alacsony ágak között, közvetlenül a betolakodó körül kering vagy villámgyorsan földhöz lapulva futkározik, akár az egerek."

Levél madárfélék családja — Chloropsidae A seregély nagyságú arany homloka levélmadár (Chloropsis aurifrons; 82. színes kép) bármilyen pompás színezetű is, a fák sűrű zöldjében mégis igen nehéz rábukkanni. Itt éli párokban vagy kis csapatokban életét. Még több tagú hívóhangja és szép éneke is — amelybe sok más madár énekét is beleszövi — alig könnyíti meg megfigyelésének megerőltető munkáját. Néha azonban két hím testközelségbe kerül egymás mellé, és csaknem „csőrt csőrbe öltve" énekelnek nagy izgalomban, amikor is megfeledkeznek egész környezetükről. Az aranyhomlokú levélmadár a Himalájától Indián és Ceylonon át egészen Szumátráig és Kambodzsáig honos. Elterjedésének nagy részén vele együtt él a /azúr levélmadár (Chloropsis hardwickei); ez a faj él Dél-Kínában is, viszont hiányzik Ceylonon és Szumátrán. A két fajt nem nehéz megkülönböztetni, mert a lazúr levélmadár hasa okkersárga, homloka pedig zöldes; előkéje, szárnyának külseje és farka sötétkék, az élőkétől kiválik élénk lakkoskék barkócsíkja. A lazúr levélmadár kedvelt kalitkamadár, nemcsak szép színezete és ragaszkodó természete, hanem igen szép éneke miatt is. Énekében váltakoznak a kedves csipogások, a csodálatosan szép fuvolahangok és sok más madárfaj énekének bámulatosán tökéletes utánzásai. Rendkívül ügyes a táplálék keresésében is. Télen bogyókat eszik, amelyeket a cinegékhez hasonlóan, gyakran csüngve és kúszva csipeget. Szorgalmasan szedegeti a levelekről a rovarokat, s időnként ügyesen kapja el őket a levegőből is. Rudolf Mell német zoológus megfigyelte Dél-Kínában, amint a lazúr levélmadár a bambuszszál hegyéről gyors egymásutánban — csukott szárnyakkal — szabályos bukfenceket vetett lefelé. Nem tudta azonban kideríteni, vajon ezeket a tornászmutatványokat játékos ösztönétől hajtva, avagy rovarfogás céljából végezte-e a madár. Fő tápláléka nyáron gyakran a nektár, amelynek megszerzése közben egyúttal elvégzi a felkeresett virágok beporzását is. A fákon élősködő fakínfélék (Loranthus) virágzata ellenállhatatla-

370

L

A lazúr levélmadár (Chloropsis hardwickei) DélkeletÁzsia erdeit lakja a Himalájától Hajnan-szigetéig

nul vonzza madarunkat. Fészkét a fákon magasan, ágvillára függesztve, gyökerecskékből, rostokból és hasonló anyagokból építi, s azt bátran megvédi a nála sokkal nagyobb madarakkal szemben is. A dél-ázsiai térségekben még további hat levélmadárfaj él, amelyeknek fő színezete élénkzöld. Ugyanezen a területen egy másik nemzetsége négy fajával együtt közös családot alkot. Újabban a tündérszép kék madarakat a sárgarigók rokonságához soroljuk. A többi levélmadárfajhoz hasonlóan az alig veréb nagyságú poszáta-levélmadár (Aegithina tiphia) is rövid lábú, igazi fán élő madár, amely a lombozatban keresgél, az ágak között kapaszkodik. Ágvillákba szövi fészkét. A kottásban az élénk színű hím is részt vesz. Háta fekete, szárnyán fehér szalag van, farcsíkja sárgászöld; testalja mély sáfránysárga. Testének körvonalai és csőre alakja inkább a poszátákéra, mint a levélmadarakéra emlékeztet. Az élénk madár az India, Dél-Kína, Borneó (Kalimantan) és Jáva közötti térség erdeiben, parkjaiban és kertjeiben otthonos.

Sárgarigófélék családja — Oriolidae Erdeinkben májustól kezdve kellemes csengésű, összefonódó fuvolázás csendül fel, amit a magyar fül „huncut a bíró"-nak hall. Ezen a hangon alapul a német „Pirol", a francia „loriot", a lengyel „wilga", az orosz „ivolga", valamint a latin „Or/o/us" név.

Ugyanez a hang hallható, amikor a pompás sárga és feketetarka madár még Afrika trópusi erdeiben tartózkodik; csaknem tökéletes utánzatban a seregély torkából is hallható, és a seregély tudja utánozni kellemetlen recsegő hangját is. Nem is olyan könnyű gyakran megpillantani a feketerigó nagyságú sárgarigót vagy aranymálinkót (Or/o/us or/o/usj, mert az többnyire a ritkás erdők és ligetek fakoronáiban rejtőzködik. Még leghamarabb akkor kerül szem elé, amikor gyors ívelő repüléssel helyét változtatja. Táplálékszerzés céljából sem száll le a földre. A fák koronájában nagyobb rovarokat fog és nedvdús gyümölcsöket eszik, délen különösen a fügét, Indiában nektárt is. A tojó színezete zöldes, testalja sárgásfehér alapon hosszant csíkos. 3—6 fehér, fekete pettyes tojást rak csésze alakú fészkébe, amelyet gyakran párjával együtt hosszú növényi szárakból és rostokból művészien sző ágvillába. A hím csak igen szerény mértékben vesz részt a kotlásban, de annál szorgalmasabb a fiókák felnevelésében. A tojások lerakása után 4—5 héttel repülnek ki a fiatalok. A németországi sárgarigók már augusztusban, a magyarországiak később indulnak útnak Görögországon és Észak-Afrikán keresztül telelő területükre. Tavaszi vonulásuk útvonala hazafelé nyugatabbra tolódik — Olaszországon át. Tehát az óramutató iránya szerint ívelt vonulásuk („Schleifenzug") éppen ellenkező, mint a kormos légykapóé. A sárgarigó költési területe Marokkótól — Dél- és Közép-Európán át — északra Dél-Svédországig és Dél-Finnországig, keletre az Ob folyóig, KözépÁzsiáig és Indiáig terjed. A nemzetség további 23 faja él Afrikától Ausztráliáig és a Fülöp-szigetekig. Közülük a legtöbb szintén sárga és fekete színekben ragyog. Sárgarigónkhoz nagyon hasonló a feketetorlcójú sárgarigó (Or/o/us chinensis), amelynek hazája Kelet-Ázsiában a Nepál, a Transzbajkál, a Fülöp-szigetek és a Szunda-szigetek közötti terület. Szárnyának színében sokkal több a sárga, mint a sárgarigónak, míg szemétől a tarkójáig fekete; 23 alfaja közül egyeseknek a feje teteje is fekete. Fuvolázása és recsegő hangja is csaknem ugyanúgy szól, mint az európai sárgarigóé. Az élénk, feltűnő viselkedésű és hangos madár a parkokat, a kerteket és a házak körüli magános fákat lakja, míg másutt a sűrű erdőkben találjuk. A csíkos sárgarigó (Or/o/us szalayi) Új-Guineában él, valamivel termetesebb az előbbieknél, csőre is durvább — gyümölcsevő csőr. A hímnek nincs nászruhája, hanem ugyanolyan, mint a sötét szürkésbarna tojó. A fekete fejű fajok sötétsárga színe a bíbormálinkón (Or/o/us traillii) sötét vérvörössé vagy sötét bíborszínűvé fokozódik. Feje, torka, melle és szárnyai feketék. A délkelet-ázsiai szárazulaton a

371

A szabadban ritkán látjuk a fekete-sárga sárgarigót (Oriolus oriolus) ágon ülni Himalájától Hajnanig és Tajvanig fordul elő, ahol életmódja — de még hangja is — hasonló a mi sárgarigónkéhoz. Dél-Kínában él a selymes málinkó (Oriolus mellianus). A hím nászruhájának azok a részei, amelyek a bíbormálinkón vörösek, ezen a fajon selymesen csillogó fehérek, amelyeket helyenként piros foltok díszítenek. A piros szín elvesztése egészen más jelleget kölcsönöz neki, de nem terjed ki a farok színére. Ezzel szemben a vérmálinkó (Oriolus cruentus) színezetében a fekete jobban elhatalmasodott, és csak a sötétvörös mellközépet és a kis szárnytükröt nem érinti. A tojó teljesen fekete. A Maláj-félsziget, Szumátra, Jáva és Észak-Borneó erdőségeiben honos. Bár első pillanatra ezek a fajok nagyon különbözőnek tűnnek, tollazatúk színe alapjában véve alig tér el sárgarigónk tollazatától. Ám a sárgatorkú fügemálinkó (S phecotheres flaviventris) erősebb, fekete — és se piros, se kékes! — csőrével, tetemesebb nagyságával (27 cm testhoszszával), csupasz, világospiros szemkörnyékével élesebben elült az előbbiektől. Hazája Ausztrália. Nyílt, parkos vidékeken teljesen hasonló életmódot folytat, mint a valódi málinkó; ugyanígy három rokon

372

A sárgarigó tojója kisebb lepkét vitt a fészekhez

faja is. A tojók színezete is megegyezik, csak hogy barna és fehér színben; a hím feje teteje és farka fekete, háta olívzöldessárga, testalja világossárga. A csodálatosan szép tündérkék madarat (Irena puella; 83. színes kép) sokáig a bülbülök vagy a tüskésfarú madarak közé sorolták, majd több kutató egy családba helyezte a levélmadarakkal, újabban azonban a málinkókkal egyesítik. Vitatható azonban, hogy valóban itt van-e a helyük, bár csontváza és életmódjának egyes vonásai erre utalnak. A tojó — fekete szemkörnyékét kivéve — teljesen tompakék színű. Párokban él, a költési időszak után kisebb csapatokban Indonézia, Délkelet-Ázsia, a Fülöpszigetek, Ceylon és Kelet-India erdeiben egészen a Himalája lábáig fordul elő. Tápláléka csaknem kizárólag gyümölcsökből és bogyókból áll. Táplálékkeresése közben csatlakozik a szarvascsőrű madarakhoz, a gyümölcsgalambokhoz és más gyümölcsfogyasztó madarakhoz. Igen szívesen táplálkozik virágok nektárjával is; álla tollain szállítja a megtermékenyítő virágport egyik virágról a másikra. Fészke a félhomályos sűrű erdőkben bokrokon, olykor fákon termő páfránycsomókban épül.

Drongófélék családja — Dicruridae A Berlini Állatkert (Tierpark) trópusi csarnokában és más korszerű madárházakban a madárbarátok kielégíthetik vágyukat azokkal az idegen, ismeretlen örömökkel, amit ott a megfigyelési lehetőségek nyújtanak. Úgy mozognak ott a madarak, mint azokon a vidékeken, ahonnan származnak, sőt egyeseket szabályosan fel kell kutatni rejtekeikben. A berlini csarnokban néhány nagyon értékes állat mellett — amelyek erősebben megdobogtatják a szenvedélyes megfigyelő szívét — megragadják tekintetét az egyik legrátermettebb énekesmadár-vadászok, amelyek röptükben fogják zsákmányukat: a zászlós drongók vagy dragonok (Dicrurus macrocercus). E 27 cm testnagyságú, fényes fekete madaraknak igen hosszú, kányaszerű farkuk van. A feldobott lisztkukacokat szorosan az ember előtt éppen olyan célbiztosan elkapják, mint a szabadban a rovarokat. Egészen lassan, szárnyaikat hátulról és felülről előre és lefelé verdesve, repülnek felénk, majd villámgyorsasággal vetik magukat a kedvelt eleségre. Lefékezett repülés közben a drongók éles kanyarulatokat tesznek. Eközben egyik szárnyukat behúzzák, míg a másiknak egyetlen csapásával testüket az új irányba terelik; farkuk akadályozza meg, hogy hossztengelyük körül megforduljanak. Közben néha hátukra is vetik magukat, ezután meredeken lefelé billennek. Ezeknek a mutatványoknak a megvalósítását a madárrepülés ismeretei terén hagy érdemeket szerzett Dr. Hans Oehme berlini zoológus filmfelvételeivel tisztázta: a drongók ilyenkor ugyanúgy repülnek, mint éles kanyarodás közben, ám a testük hossztengelye körül forgó levegő erejét farkukkal elhárítják. A zászlós drongók hazája a mezőgazdasági területek — Dél-Ázsiában Irán délkeleti részétől Kínáig, észak felé Mandzsúriáig, továbbá Jáván és Bálin. Az északabb! költőmadarak télen elvonulnak. Telefondrótokon pihennek vagy a legelésző jószágok közelében tartózkodnak, ahol bőségesen találnak nagyobb rovarokat. A drongók 20 faja melegebb éghajlatú területeken él, Afrikától és Madagaszkártól — ahol nevét kapta — Dél- és Kelet-Ázsián át Ausztráliáig, a Fülöpszigetekig és a Salamon-szigetekig. Nagyságuk 18— 36 cm között váltakozik, színezetük fekete, zöldes, kékes vagy bíborfényű, ritkábban szürke; csőrük erős, gébicsszerű rovarevő csőr, lábuk rövid; szárnyuk elég hosszú és széles, amely gyors, fordulékony — ha nem is kitartó — repülésre képesíti őket. Dísztollaiknak fontos szerep jut a dürgésben és a faj felismerésében egyaránt, ugyanígy bóbitájuknak és a teljes testhosszúságukat néha 64 cm-re is megnövelő, különleges alakú farkuknak. A tojó hasonló a hím-

hez; rendszerint egymaga költ sárgarigószerG fészkében, de a fiókák etetésében a hím is segédkezik. Fészkük közelében a drongók igen támadó kedvűek, és még náluk sokkal nagyobb madaraktól sem riadnak vissza. Rendszerint magánosán mutatkoznak, időről időre azonban más rovarevőkkel együtt vegyes csapatokat is alkotnak. Sokféle hangú, színes énekükben kellemes hang és sok utánzás is vegyül. A selyemdrongó (Dicrurus hottentottus) tudományos neve sehogyan sem illik rá, mert Linné — aki elnevezte — csak feltételezte, hogy hazája Dél-Afrika; valójában 30 alfaja Északnyugat-India, Kína, a Salamon-szigetek, Ausztrália és Indonézia között él. Színezete selymes kékesfekete, farka és szárnya érces zöld csillogású. Egymástól távol álló szemei felett a homlokán néhány hosszú szőrszerű toll ered, enyhén villás farkának végei pedig felfelé görbülnek. Feje tetejének, torkának és mellének tollai hegyén acélkék folt van; nyakát oldalról ugyan ilyen fényű meghosszabbodott tollak díszítik. Csőre karcsú, hegyes és kissé kampós. Tudniillik nem eszik sok rovart, mint rokonai, legalábbis a melegebb vidékeken a fő tápláléka egyes virágok nektárja. Közben a virágokat be is porozza. A hangoskodó, élénk, sőt kíváncsi madár a nyitott erdős területeket és facsoportokat lakja. Gyakran még késő alkonyatkor

A zászlós drongó (Dicrurus macrocercus) Ázsia déli és keleti részén él; hosszú villás farka mint fék jó szolgálatot tesz rendkívül fordulékony repülése közben

is mozog. Ugyanakkor Délnyugat-Kínában Schafer még 3300 m magasságban Is megtalálta mint hallgatag dzsungel-madarat. Az acélos fényű lobogós drongó (Dicrurus remifer) tulajdonképpen csak rigó nagyságú. Külső farktollai azonban egymaguk elérik a 48 cm hosszúságot; a tollak szára csupasz, végUkön 10 cm hosszú lobogó van. így a madár hossza 60 cm-én felül is lehet. Hazája India, Délkelet-Ázsia, Jáva és Szumátra. Nagyon hasonló hozzá a piros szemű kb. csóka nagyságú porodicsomdrongó (Dicrurus paradiseus), csak ennek homlokán tollpamat ül. A farka végén levő zászló különlegesen elcsavarodott, és csak a belső zászló alkotja azt. A Ceylon párás délnyugati részén élő párad icsomdrongó fajok külső farktollainak zászlója jól fejlett. Szajkószerű csőre bizonyítja, hogy ez a testes drongó nagy rovarokra vadászik. A többi alfaj Indlát, Ceylont, Délkelet-Ázsiát, az Andaman, a Nicobar-szigeteket, Jávát és Borneót (Kalimantan) lakja; ezek farktollainak szára nagy felületen csupasz.

valamint a szülők része a kottásban. A fiókák pihésen vagy csupaszon kelnek ki a tojásból. A néhány oldalra szorítkozó tárgyalásuk tehát ilyen sokoldalúság mellett csakis rendkívül hézagos lehet. Elterjedésük csomópontja Délkelet-Ázsia, mint az előző öt családé. Új-Guinea hegyi erdőségeinek talajon lakó faja a hosszú csüdű, rövid farkú, teljesen fekete, 16 cm nagyságú kormos földitimdlia (Melampitta lugubris). A sötét gyökérzet és a ledőlt fatörzsek között ugrál. A rejtélyes madarat guvatszerű hangja és ökörszemszerű trillái árulják el. Még nagyobb az ugyanezen a területen élő, valamivel kisebb pittatimália (Ifrita kowaldi) pittákhoz való hasonlatossága. Háta olívzöld színű, testalja rozsdasárga, fejének felső része fekete, és ezt a fényes lakkoskék diadém övezi, éppen úgy, mint egyes pittákon. Ez nemcsak a talajon rovarászik, hanem a fák koronájában, ágakon és fatörzseken is. Golyó alakú fészket épít, amelyet mohával von be. A vörösarcú kardcsörü madár (Pomatorhinus erythrogenys) 23 cm hosszú, háta olajbarna, testalja fehér, közöttük a homloktól a far tájáig fahéjbarna. DélTimália- vagy Bujkálófélék családja — kelet-Ázsia erdőségeinek sűrű aljnövényzete között él, ugyanígy a Himalája hegyoldalaiban. Tibet száraz Timaliidae völgyeiben még 4000 m magasságban is állandó lakó. „Amit nem tudunk sehová sem sorolni, azt timáliá- Óvatos, rendkívül élénk madár; sokféle szólása igen nak tartjuk" — ez a mondat tökéletesen kifejezi, hangos is lehet, nyilván másként nem is tudnának kis csapatai együttmaradni, hiszen a dzsungel sűrűjében hogy milyen nehezen határolható el ez a fajokban gazdag és sokféle alkatú család. Ha valóban igaz, hogy az egyik madár nem láthatja a másikat, és a halk hívóhangot túlharsogná a táplálékkeresés közben felmind a 260 faj — amelyeket ebben a családban egyesítünk — szoros rokonságban áll egymással, akkor forgatott avar zörgése. Kerek szárnyainak teljesítőképessége kicsi, annál erősebbek lábai, így egyaz énekesmadarak törzsfáján olyan ágnak bizonyul, méteresnél nagyobbakat is ugorhat. Még függőlegeamely fejlődése virágkorát éli. Más kutatók viszont ebben a nehezen körülírható sokadalomban ősi vo- sen is fel tud ugrani 1 m magas ágakra. Csőre elég hosszú és kardszerűen (vett. A valamivel kisebb sarlós násokat látnak — ami igen kétséges. Egyesek egy timália (Xiphirhinchus superciliaris) csőre hosszabb, családot három, négy, sőt hét különállóra bontják, vékonyabb és erősebben ívelt. Bogyókat eszik, átmások viszont az „egyszerűsítés" oltárán áldozzák kutatja a bozótot és az avart rovarok után, sőt még Fel a gólyalábú varjak, a papagájcsőrű cinegék, a légya csupasz fák tetejére is felmegy, hogy bizonyos kapók, poszáták, ökörszemrigók, rigók önállóságát (és lehetőleg még több más családot is), és így az piros virágok megkívánt nektárját megszerezze. Elterjedése Nepáltól Délnyugat-Kínáig terjed. Szíösszes madárfaj egyhetedét mint „légykapóféléket" nezete főleg rozsdabarna, feje palaszürke, szemkapcsolják össze. Az igazi fejlődéstörténetnek természetesen az egyik eljárás éppúgy nem felel meg, csíkja és torka fehér. Afrika, valamint Délkelet-Ázsia trópusainak legmint a másik. Mi középúton haladunk, de nem tudsűrűbb alacsony ágfonadéka között az egerekhez juk helyes-e eljárásunk. hasonlóan ügyesen mozognak a talajon a kis, rövid A timáliák testnagysága 9—31 cm között változik. A bozótosokat és a fákat lakják, ritkábban a talajt. farkú egértimáliák. Csak Celebeszen (Sulawesi) hoLábuk durva, szárnyuk rövid és kerek, erősebb renos az egérbarna, testalján szürke, rőtbarna farkcsíkú és farkú fehértorkú egértimália (Malacocincla pülésre nem alkalmas. Táplálékuk rovarokból s más íisebb állatokból, valamint gyümölcsökből áll. Tol- celebensis). Celebesz erdei hajnalonként harsognak elnyújtott fuvolázó hangjától. A nemzetség további azatuk laza, különösen hátuk alján, színük és rajzo14 faja közül egyet már megemlítettünk a drongóatuk rendkívül változatos. Ugyancsak fajonként válkakukk tárgyalásakor. Valamennyi madár csőrének :ozik csőrük alkata, farkuk körvonala, hangjuk, fésztövén hosszú sértek vannak. :ük elhelyezése és építési módja, tojásaik színezete,

J74

Délkelet-Ázsiára szorul össze a Garrulax nemzetség 45 álszajkójának többsége. Az egyik faj északnyugatra Tádzsikisztánig nyomult előre, a másik északkeletre, az Északkelet-Kínában fekvő Nagy Csingán bokros erdejeiig. Legalább rigó nagyságúak, csőrük erős, egyenes és rigószerű, farkuk közepesen hosszú és lekerekedő. Színezetükben fedett színek uralkodnak, amelyek csinosan gyöngyözöttek, pikkelyes rajzolatúak és hosszanti csíkozásúak. A legismertebb, állatkertekben gyakran bemutatott faj a 28 cm nagyságú búbos álszajkó (Garrulax leucolophus). Világosbarna tollazata, fel mereszthető bóbitája, fekete szemcsíkja, fejének és mellének fehérsége annyira emlékeztet a szajkónkra, hogy erről nyerte az egész csoport az álszajkó nevet. Fészkét csésze formájúra építi — alacsonyan bokrokra és cserjékre — fűből, bambuszhüvelyből és gyökerecskékből. Négy-hat tojása tiszta fehér, ami a szabadon fészkelőknél nem éppen gyakori. A kotlást és az ivadékgondozást a külsejében teljesen hasonló két szülő közösen végzi. A búbos álszajkó elterjedési területe a Himalájától Dél-Kínáig és Kambodzsáig terjed; Szumátra nyugati részének magas hegységeiben egy sötétebb alfaja él. A legegyszerűbb színezetű fajok közé tartozik a Nyugat-Kínában és Délkelet-Tibetben honos, rigó nagyságú, tompa szürkésbarna, farka alján fénytelen gesztenyeszínű barna álszajkó (Garrulax elliotii). Az említett határok között elterjedése a szubtrópusi bokorerdőktől a 4600 m-en fekvő erdőhatárig terjed vertikálisan, de mint igazi bozótlakó madár, még itt is kerüli a fák koronaszintjét és a nyílt terepet egyaránt. A földön fürgén ugrál. Igen bizalmassá válhat, még a kertekbe és udvarokba is bemerészkedik. Ugyanezt a területet lakja az óriás álszajkó (Garrulax maximus), de ez a faj jobban kedveli a száraz, sűrű, tisztásokkal megszakított és aljnövényezettel benőtt erdőket. A költés idején alig látható, de elárulja magát hangos, metsző kiáltásaival, főként ha egyikük sivítóan, érdesen szól, s a többiek gyors gurrogással kísérik. Valamennyi álszajkó ilyen hangoskodó, ezért néha kacagórigóknak is nevezik őket. Az óriás álszajkó rigószerű ugrándozással, az avart kotorva a földön keresi táplálékát. Testalja rozsdasárga, torka rőtbarna, feje teteje barnásszürke, hátát sok fehér cseppfolt díszíti, amelyeknek pereme fekete. Hossza 34 cm, ebből kb. a fele a lépcsőzetes, fehér végű farokra esik. A családon belül ritkák a piros tollak, de egyes álszajkófajokat mégis ilyenek díszítik. Közülük a legszebb a Dél-Kínától Thaiföldig élő pompás álszajkó (Garrulax milnei). Palaszürke testalja fokozatosan sötétedik, s torka és pofái már teljesen feketék; füle környéke ezüstszürke, feje felső része és tar-

kója szép rozsdás-narancsszínű; háta olívzöldesszürke, farkának háti oldala és a szárnyai kárminvörösek; ez a két szín elüt egymástól, s az utóbbi hasonló a király-paradicsommadár színezetéhez. „Kínai fülemüle" néven nálunk is jól ismerik a 15 cm nagyságú, olívzöld hátú napmadarat (Leiothrix lutea; 84. színes kép). Erőteljes, barátkaszerű éneke, színes tollazata kedvelt kalitkamadárrá tették. A Hawai-szigetek közül többre betelepítették; Európában is történtek ilyen kísérletek, de eredménytelenül. Hazájában — a Himalájától Dél-Kínáig — a dzsungeleket és a hasonló, magas növényzetű sűrűségeket lakja, s ebben egyezik sok rokona életmódjával. Tápláléka a rovarok, bogyók és magvak, amelyeket részben az ágakon, részben a talajon keres, mint az ál száj kok és a rigók. 3—4 tojása részére igen nagy csésze alakú fészket épít a bokrok között. A szülők 12 napig kotlának és közösen is nevelik fel fiókáikat, amelyek már 8—10 napos korukban kiugrálnak a fészekből. A növekvő fiatalok sajátságos módon, gyors egymásutánban és több ízben váltják toroktol Iái kát. Először rövid, egérszürke tollak fakadnak a torkukon, majd életük negyedik hetében sárgák, amelyek hasonlóvá teszik őket az öregekhez; nyár végén pedig egész tollazatúkkal együtt ezeket is ismét levedlik. Már négyhónapos korukban párba állanak, mégpedig egész életük tartamára. Ugyanezen a teljesen ismeretlen célú, körülményes vedlési folyamaton esnek át a valamivel nagyobb ezüstfülű napmadár (Leiothrix vagy Mesia argentauris) fiókái is. Ugyanazokat az élőhelyeket is lakja, mint az előző faj, amelyeknek határa a Himalájától JUnnanig, a Maláj-félszigetig és Szumátráig nyúlik. Éppen olyan társas madár, mint az előbbi, de többet tartózkodik a fák koronájában, s cinege módra tornászik, hogy a levelek aljáról a rovarokat leszedegethesse, vagy néha légykapószerűen rövid felrepüléssel elfogja azokat. Gyakran ágon ülve karmaiban szorongatja zsákmányát és csőrével darabokat csíp le belőle. Ezt más énekesmadarak is megteszik, így egyes varjak és cinegék. Az ezüstfülű napmadár éneke nem olyan dallamos, mint rokonáé. A legtarkább fajok közé tartozik a 18 cm hosszúságú, rövid farkú erdei timália (Cutia nipalensis) is. Hazája a Himalájától Vietnamig terjed. Farka, szárnya és széles szemcsíkja fekete, feje teteje és szárnytükre kékes, torka fehér, testoldala krémbarnás alapon fekete harántcsíkos, az egész háta élénk aranybarna. A fák koronájában többnyire hallgatagon rejtőzik, gyorsan és ügyesen fut végig az ágakon. Énekesmadártól ez a mozgás eléggé szokatlan. A gébicstimáliák között is akad néhány igen színes faj, amelyek csőre rövid és enyhén kampós végű. A kucsmás gébicstimália (Pteruthius rufiventer) fejé-

375

nek felső része, szárnyai és farka fekete, háta gesz- hogy valóban timália-e. „Vadászterülete áfák mohátenyebarna, mellének oldalain aranysárga foltok van- val borított törzse és ágai. A Malia igen ügyesen tud nak, torka hamuszürke, hasa rózsásbarna. A Hima- a fák törzsén és ágain, a mohafüggöny között ugránlája és Délkelet-Ázsia erdei fakoronájának ritka dozva csaknem egyenesen felfelé kapaszkodni, és bámulatos rátermettséggel bujkál a mohával és más lakója. A 17 cm nagyságú kúszó gébicstimália (Heteropha- élősködő növényekkel sűrűn átszőtt ágcsúcsok kus/o annectens) ugyanennek a vidéknek a lakója. Szí- szasága között. Mozgása azonban még akkor sem emlékeztet semmiképpen a harkályokéra, ha a fanezete tetszetős: hátának oldala főként fekete, háta gesztenyevörös, szárnycsfkja sápadtbarnás, testalja törzsén kúszik, hanem sokkal inkább a mókus simuaz álltól a has alsó, barnás részéig fehér. A sokat vita- lékony ugrándozásához és suhanásához hasonló. tott család jellemző tagja, mert egyesíti magában a Ugyanígy tud rejtőzködni az ágak mohapárnája körigó- vagy poszátaszerű csőrt a gébics alkatával. zött is." Farka hosszú, lépcsőzetes, fehér szegélyű. Életmódja Gerd Heinrich szerint — akitől a fentieket idézemlékeztet a csuszkáéra vagy fakuszéra. Tudniillik tük — az egyes hegyvonulatokon élő madarak szita költési időszakon kívül kis csapatokban kóborol, kozódó vészjelei nagyon különféleképpen csengenek. átkutatja a fák magas koronáit, végigkúszik az ága- Más madarak hívóhangjai és éneke között is észlelkon, a fák törzsén, s mint a csuszka, lefelé is gyakran hetők helyi tájszólások, dialektusok, ilyen különbkapaszkodik, hogy a kéregrepedésekben, a moha és ségek adódnak például az erdeipinty un. „esőhívó" zuzmók alatt rovarokat kutasson. A gébicstimália (Regenruf) hangjában. A takaros zöld tüzesfarkú (Myzornis pyrrhoura) páfeltehetően nem is olyan régen alkalmazkodott ehhez a táplálékkeresési módhoz, különben már kihatás- rokban vagy csapatokban barangolja be a Nepál és jünnan közti hegyek magas fekvésű rododendronsal lett volna az alkatára is. Az afrikai fajok közül egyszerű színezetű a szürke erdeit. Bogyókat és rovarokat eszik, az utóbbiakat timália (Pseudoa/cippe abyssinica). Testnagysága állítólag a levegőben is elkapja. Nem tudjuk azon13 cm, feje és melle palaszürke, háta, oldala olívzölban, hogy mivel táplálkozik, amikor gyors szárnydesbarna. Elterjedési területe: Kamerun hegyei, csapásokkal a rododendronvirágok előtt szitái. Fernando Poo-szigete, Közép-Afrika Angolától Tan- A madár veréb nagyságú, színezete élénkzöld, fején zániáig és Nyugat-Etiópiáig. Nem félénk madár, és mégis alig vehető észre színezete miatt. Dallamosán A feketeállú barna timália (Yuhina nignmentum) csapafütyül, éneke rigószerű. A lecsüngő mohákkal teli tosan vadászik Délkelet-Ázsia erdeiben kisebb rovabokrok és középmagas fák koronájának lombozata rokra között szokott énekelni. A barna timáliák (Yuhina) kilenc faja mind kis termetű, főként olívzöldesbarna madár. DélkeletÁzsia erdőségeiben mint a cinegék vagy a poszáták keresgélik a rovarokat és a bogyókat. Kiemeljük közülük a 12 cm testhosszú, bóbitds barna timáliát (Yuhina brunneiceps), mert minden esetben több öreg madár áll össze egy költési közösségbe. Viselkedésük ugyanolyan, mint a kakukkok közül az aniké, és így felvetődik a kérdés, vajon nem fejlődhet-e ki ebből a szokásából a költési parazitizmus? Hazája Tajvan (Formosa) szigetének magasabban fekvő vidékei. Háti oldala zöldes-barnás-olívzöld, testalja fehér, oldala rozsdabarna hosszanti csíkozású, szürkésfehér pofáit fekete csíkok szegélyezik, ugyanígy gesztenyebarna bóbitáit is, amely helykén áll fel, mint a búbos cinegéé. Celebesz (Sulawesi) hegységeinek félhomályos, mohával borított erdeiben él a rigó nagyságú, zöld hátoldalú, gesztenyebarna szárnyú és farkú, sárga testaljú mohamadár (Malia grata), amelyet egyes kutatók a bülbülök, mások a rigók közé sorolnak. Testalkata semmi megokolását nem adja annak,

376

fekete pikkel/es rajzolat van; a világossárgával szegett szemcsíkja fekete, melle zöld, rozsdavörös árnyalatú farkának alja rozsdasárga vagy gesztenyebarna. Evezőinek csúcsa fehér — rozsdás átmenetekkel —, szegélyűk vörös; farkának közepe zöld, széle szép piros. A zöld tüzesfarkú rokonsági helyzete szintén bizonytalan. Az egyetlen amerikai timália az ökörszem-cinege (Chamaea fasciata), amely az Oregon és Alsó-Kalifornia közötti tengerparti sáv bozótosaiban él; gyakran ezt a fajt is önálló családba sorolják. A kecses, barnásszürke, fahéjbarna testaljú, fehér szemű madár hosszú farkával — amellyel gyakran billeget — eléri a 15 cm hosszúságot. Alakja hasonló az őszapónkéhoz vagy még inkább a kis amerikai bozótcinegéhez. Magánosán csak ritkán látható. Rendszerint kettesével mint a szellem surran a bozótban ez a rejtett életet élő madár — rovar vagy bogyó keresgélése közben. A párok tartós „házasságban" élnek, a költésben egyformán osztozkodnak, fejtol lazatukat kölcsönösen tisztogatják, és szorosan egymásra támaszkodva alszanak. Egyhangú, egyre gyorsuló és trillában végződő daluk egész éven át hallható.

Papagájcsőrű cinegefélék családja — Paradoxornithidae Még nem is olyan nagyon régen a cinegék (Paridae) közé sorolták a csinos, selyempuha tollazatú barkóscinegét (Panurus biarmicus; 86. színes kép). Alkatra és életmódra közte és a cinegék közt összekötő kapocsnak kínálkozik függőcinegénk. A valóságban azonban a barkóscinege legközelebbi rokonai a kelet-ázsiai papagájcsőrű madarak között kereshetők, amelyek viszont emlékeztetnek az őszapóra, de testalkatuk egyes bélyegei közösek a timáliákéval; gyakran ebbe a tágas családba is sorolják őket. Napjainkban a barkóscinege Közép-Európa több vidékén mutatkozott, így Berlintől délre is az egyik tavon. Magyarországon, Ausztriában a Fertőn, valamint Hollandiában rendszeresen előfordul. Költési területe különben is nagyon tagolt még Dél- és Délkelet-Európában is. Kelet felé elnyúlik KözépÁzsia sík vidékéig és az Amur déli vidékéig. Az erős tagoltságra magyarázatul szolgál az a szigorú kapcsolat, amely egy bizonyos élettérhez fűzi őket. A barkóscinegének ugyanis kiterjedt, sűrű és magas nádasra van szüksége, és ilyeneket az ember egyre fokozódó természetátalakító tevékenysége folytán mind ritkábban talál. Közép-Európában és DélAngliában a szigorú telek idején is áttelel a legtöbb barkóscinege; sok szertekóborol, de nem szokott elvonulni melegebb tájakra. Ha a tél elnyúlik, és ki-

tartók a havazások, akkor a madár nem találja meg a nád, a sás és más mocsári növény elég finom magvait, ennek következtében helyenként a vidék hoszszú időre elárvul barkóscinegében. Magyarországon az 1939—40. évi szigorú tél és hasonló telek után szerezhettünk erről szomorú tapasztalatokat. A 17 cm hosszúságú barkóscinege elég nehézkesen repül, miközben kissé legyező alakban kiterjeszti nagyon is lépcsőzetes farkát. A földön ugrándozva mozog, de jellegzetes talajlakó madárra utal futása és ahogyan kotor. Legügyesebbnek akkor bizonyul, amikor a nád közt kapaszkodik: eközben egyszerre két nádszálba is tud fogódzkodni egy-egy lábával. Egyik lábával magához húzza a nádbokrétát, amelyből kieszi a magvakat. Nyáron elesége főleg rovarokból és kis csigákból adódik, amelyeket a talajon vagy a növényekről szedeget. A hím építi a fészket növényi anyagokból a felszín közelében és árnyékos, rejtett helyre, többnyire szorosan a víz tükre fölé, olykor gémek fészkébe.A szerényebb színezetű tojó feje tompabarnás színű. Az ivadékgondozást megosztva végzik. A fiatalok még kirepülésük után is több ízben a fészekben éjszakáznak. A barkóscinege gyakran laza telepekben költ. A költési idő után csapatosan kutatgatja át környezetét. Már ezekben a csapatokban — még ivarérettség előtt — egymásra találnak a jövendőbeli párok. Felismerik egymást fülünkkel fel nem fogható hívóhang-árnyalatokról. A család többi 20 faja közül csak a rózsás papagájcsőrű cinege (Paradoxomis heudei) hasonlít sokban a

A barkós cinege (Ponurus biarmicus) hímje fészkénél; a fiókák garatfedelén levő világos pontok megkönnyítik az etetést a félgömb alakú fészekben

barkóscinegére, főként hátának színezetében. Melle és háteleje leheletfinomat! rózsaszínű. Torka fehér, feje felső részének barnásszürke színét a válláig lehúzódó két fekete szemcsík határolja. A magas, de keskeny és elég rövid csőre oldalnézetben megközelítőleg a papagájcsőrhöz hasonló; a kampósan áthajtó csőrhegy előtt a káva lefelé ívelődik. Az egyes fajok csőrének körvonala igen eltérő, de rendszerint feltűnően keskeny. Erős fogóra emlékeztet, amely igen alkalmas arra, hogy vele vékony, de szilárd hajtásokat és kacsokat vághasson le. Azt, hogy valamennyi faj erre a célra használja-e csőrét — nem tudjuk. Megállapították azonban, hogy táplálékában bambuszhajtások és más növényi anyagok is előfordulnak rovarok és bogyók mellett. E faj csak a Csangcsiang (Jangce-kiang) középső folyása mentén elterülő náderdőkben él. Nepál és Burma közt lakozik az óvatos dzsungel-papagájcsörű cinege (Paradoxornis flavirostris). Amikor a durva hajtásokat és leveleket ropogtatja, jellegzetes zörejt hallat. Testmérete 19 cm; csőre az előbbi fajéhoz hasonló. A bambuszdzsungelekben kis csapatokban él, főként annak nyirkos részein, ahol nád és magas fű is terem. Színezete fakóbarna, testalja sárgásbarnás, fejének felső része rőtbarna, pofái és torka fekete-fehéres tarka. A csak 12 cm hosszú, kecses, barnafejű papagájcsőrű cinege (Suthora webbiana) alakja az őszapónkéra emlékeztet; apró csőre hasonlóképpen kúpos, de emellett igen karcsú. A költési idő után összegyűlt kis csapatai szorosan összetartanak. A föld felett egészen alacsonyan pásztázzák végig a füvet, a bokrokat és a bambuszsűrűséget — eleség után kutatva. Az olívbarnás madár fejének felső része rőtbarna. Egyes alfajok szárnyának színében barnásrőt mező található, míg másoknak a torka és melle finom rózsafaszínű. Elterjedési területe az Usszuri-vidék, Burma és Tajvan (Formosa) között fekszik. Élénkebb színű a tükrös papagájcsörű cinege (Suthora poliotis); testnagyságra azonos az előbbivel, és bár farka is éppen olyan lépcsős, mégis rövidebb, és így csak 10 cm a teljes hossza. Ez is kedveli a társas életet, azért gyakran cinegékkel és timáliákkal is társul. A percig sem nyugvó, „higanyvérű" madarak a bambuszsűrűségben és a dzsungelekben ugyanúgy tornásznak, mint cinegéink. A két faj eltérő életmódja teszi lehetővé, hogy egy területen élhessenek egymás mellett. Az apró, finom füvekből és bambuszlevelekből erősen összefont fészkét pókhálóval veszi körül, s alacsonyan bokrokra vagy bambuszsűrűségbe építi. Háti oldalának színezete sárgás-olívzöldesbarna, szárnyának széle és testalja fehér, szemcsíkja és álla fekete, pofái, szárnyának teteje és farka szép rőtbarna. 378

Jó rigó nagyságú és így a jegtestesebb faja a családnak az egyszerű egérbarna noroncscsőrű madár (Gonostoma oemodium). Alkatra és viselkedésre kissé hasonlít az álszajkóra, amelynek társaságát kedveli és keresi. Mint ez, ugyanúgy ugrál a bambuszsűrűségben, a rododendronbokrok közt és a földön, még a hóhatár szélén is. Nagy rovarokat fog, s magvakat, bogyókat és hajtásokat csipeget. Narancsvörös csőre olyan hosszú, mint a rigóké, de magas és keskeny. Rokonaira alig hasonlít. A Himalája és Délkelet-Kína közti hegyvidéken él, helyenként még 4000 m magasság felett is.

Gólyalábú varjúfélék családja — Picathartidae Nyugat-Afrika egyes őserdeiben, ahol a fák koronája árnyékában sziklatömbök hevernek, egy sajátságos, csupasz fejű, varjú nagyságú madár ugrándozik fürge, széles ugrásokkal: a fehérnyakú gólyalábú varjú (Picathartes gymnocephalus; 85. színes kép), ízeltlábúakkal, békákkal és más állatokkal táplálkozik, amelyeket a bokrok közt, főként az avarból kaparász ki. Csésze alakú fészke megkeményedett sárból készül, amelyet az áthajtó sziklák hasadékaiba, azok falaira épít. A fészek puha fűbélésén két barna foltos tojást találunk. Az öregek fiaiknak a táplálékot nem a csőrükben viszik, hanem garatjukban, és a fészken köpik ki. A gólyalábú varjak tulajdonképpen társasán élnek még a költés idején is. Rendszerint több fészkét találjuk egymás közelében. Sierra Leonétól Togóig honos. Kamerunban helyét a szürke nyakú hegyi gólyalábú varjú (Picathartes oreas) foglalja el. Csupasz fejbőre a homlokán és búbján kék, pofáin fekete és feje végén piros. Mindkét különleges fajt eleinte a varjak, később főleg a timáliák közé sorolták be, de ezektől is anynyira különböznek, hogy legtanácsosabbnak látszik önálló családként beszélni róluk addig, amíg pontosabban megismerjük őket.

Légykapófélék családja — Muscicapidae A rovarevő madarak közül sok megszokta, hogy repülő zsákmányt vegyen üldözőbe. Egyesek ezt csak elvétve teszik, pl. még az elég gyengén repülő verebet is megfigyelhetjük néhanapján, hogy így vadászik. Az európai énekesmadarak között akadnak egyes rokon fajok, amelyek egész rendszeresen, leshelyükről kissé felrepülve egy-egy rovart elkapnak a levegőben. Csőrük töve némileg kiszélesedik, kissé lapos is, rövid merev sértek veszik körül, s ezek btz-

leszállás után szárnyait és farkát kissé megrebegteti — jellemzik e légivadász légykapót. Nem kedveli a sűrű erdőt, megtelepszik a parkokban és a kertekben is. Fészkének félig nyitott odúkat és repedéseket választ, így megtalálhatjuk épületeken, még a városokban is, erkélyeken vagy az eresz alatt. A szürke légykapó a telet Afrikában tölti; költési területe az Atlasz-hegység országai, Európa, ÉlőÁzsia és Szibéria — a Bajkál-vidékig. Legközelebbi rokona a szavanna-légykapó (Muscicapa gambagae), amely Ghána és Dél-Arábia között a száraz, fás sztyeppéken él. Nagyon hasonló az előbbihez, de kézevezőit — mint az összes többi énekesmadár — belülről kifelé vedli, és nem úgy, mint a szürke légykapó, amely fordítva vedlik. A többi közeli rokona Kelet-Ázsiában honos. A hazánkban az előbbinél valamivel kisebb termetű kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) nem ritkaság Németországban a parkokban, ahol sok a mesterséges fészekodú. Természetesen áprilisban, amikor visszaérkezik téli szállásáról, előbb meg kell A kelet-ázsiai barna légykapó (Muscicapo latirostris) harcolnia az odúkért a cinegékkel, a mezei verebekközeli rokona a szürke légykapónak, melle azonban nem kel és más odúlakó madarakkal. Nálunk csak átcsikós, szemgyűrűje fehér; nem fészkel odúban vonul, míg Észak-Európa nyíreseiben, az északi fahatár közelében eléggé gyakori. Fiókáit könnyű meggyűrűzni, ezért az évek folyamán sokféle szabadtosabbá teszik a zsákmány megcélzását. Hasonló al- téri kísérlet és megfigyelés kedvelt alanya lett, már kalmazkodást már más rovarokra vadászó madarakon azért is, mert a színes gyűrűkkel való jelölés lehetőis megismertünk. Ezek a hazai madarak a „muscicavé teszi, hogy egyes egyedek életét, valamint fajtárpa" latin nevet kapták, ami légykapót jelent, ezt a saikhoz és szomszédaikhoz való viszonyát pontosan nevet a legtöbb európai nyelvben átvették. követhessük anélkül, hogy gyakran újból meg kelEnnek az óvilági családnak 330 faja közül a legtöbb lene fognunk ("visszafogás"). Minden megoldott fán élő énekesmadár, rovarokból és pókokból álló kérdés újabbakat vet fel, amelyre azelőtt senki sem zsákmányuk szerzési módja is többnyire azonos. gondolt volna. Rendkívül gyümölcsöző ez a kutatási Csőrük széles, néha csónak alakú, kissé kampós, szárirányzat. Azt a rengeteg eredményt, amit ilyen mónyaik inkább hegyesek. A többinek — amelyek elsődon a népesség- (populáció-)vizsgálat,a viselkedéstan sorban az ágakról vagy a földről szedik eleségüket és más tudományágak nyertek, itt még csak érzékel— a csőre finomabb és karcsúbb, szárnyuk is lekere- tetni sem lehet. A fontos tények egész seregét hahkedő. A légykapók testmérete 9—30 cm közt váltamozták fel a kutatók és gyűrűzök, elsősorban Angkozik, de van egy hosszú farkú nemzetségük is, liában B. Campbell, Finnországban L. von Haartman, amely így az 53 cm-t is eléri. Nemcsak a fákon sza- a Szovjetunióban G. N. Lihacsov, Németországban R. badon, a talajmélyedésekben vagy a sziklapárkányoBernát, G. Creutz és E. Curio — nevük képviselje a kon költők építenek csésze alakú fészket, hanem többi kutatóét is, mint az áldásos nemzetközi közülük sok odúlakónak a fészke is hasonló az előbegyüttműködés példaképeiét. biekéhez. A legtöbb fajban mindkét szülő közösen A kormos légykapó elterjedési területe kisebb, vesz részt a költésben, csak ritkábban marad a köl- mint a szürke légykapóé: nyugaton csak szórványotés a tojóra. san, Keleten keskeny ékben csak a Jenyiszejig nyúHazánk egyik legkevésbé feltűnő madara az alig lik. Feltűnő azonban, hogy valamennyi Nyugat- és veréb nagyságú szürke légykapó (Muscicapa striata). Közép-Afrika trópusaira vonul, éspedig csaknem Tollazata is hamuszínű barnás, a tojó mellén elmosókizárólag Spanyolországon és Portugálián keresztül. dott hosszanti csíkok vannak; hangja vékony, éles Az egyik gyűrűs példány, amely ősszel Felső-Olasz„pszt" és „cii". Egyik ivar sem ragadja meg külö- ország felé tért ki, a következő évben „kiigazította" nösebben a megfigyelő érdeklődését. Egyenes testútirányát és Portugáliában ejtették el. Mindez amellett szól, hogy a keleten költő példányok körülmétartása, vadászatának módja — és az a szokása, hogy

379

nyes vonulás! útvonalát csak úgy érthetjük meg, ha feltételezzük, hogy az a Közép-Európából kiinduló egykori terjeszkedés maradványa. Tavasszal természetesen a költési területekre egyenesebb útvonalon vonulnak vissza. A kormos légykapó is fvelt irányban vonul (Schleifenzug), de éppen ellenkezőleg, mint a kelet felől érkező sárgarigók. A legtöbb madártani könyv a hímet feketésbarna, fehér homlokú, szárnytükrű és fehér testaljú madárnak ábrázolja. Az évente átvonulok valóban ilyen tol lazátúak, de a német költő madarak jó részének háta — a tojókéhoz hasonlóan — egyszerű barnás színezetű. A két színváltozat között mindenféle átmenet adódik. Időnként Németországban is megjelenik a vonuláson a hazánkban rendszeresen költő örvös légykapó (Ficedula albicollis), amely hasonló a fekete-fehér kormos légykapóhoz, de farcsíkja és tarkóörve fehér. A faj Európa déli és keleti részén egyenlőtlen megoszlásban költ, zsákmányát a szürke légykapónál ritkábban fogja a levegőben, és kevesebbet tartózkodik a bokorszintben meg a földön, mint a kormos légykapó. A rokonsági csoport harmadik európai faja az ál-örvös légykapó (Ficedula semitorquata)., amely Délkelet-Európában különösen a ritkás, vízközelségben fekvő erdőket lakja, továbbá előfordul a Kaukázusban és Irán északi részében is. Végül, a kecses, csak 12 cm hosszú kis légykapó (Ficedula parva) a vörösbegyre hasonlít, de farkának töve fehér, és mozgása is egészen más. Költési területének nyugati határán, Mecklenburgban és Schleswig-Holsteinben többnyire fiatal hímek jelennek meg, amelyeknek éppúgy, mint a tojóknak, hiányzik a piros torokfoltjuk. A kis légykapó az öreg, nem sűrű állományú bükkösökben odúban költ, keleter főként a fenyvesekben. Elterjedési területe az Alpok északi részétől Délkelet-Európától és Dél-Skandináviától — a Kaukázuson és Szibéria középső övezetén át — Kamcsatkáig nyúlik. Telelőterülete DélÁzsia. Szemben az európai vonuló madarak többségével délkeleti irányba vonul el Dél-Ázsiába, még a nálunk élők is. Feltűnően sokszor észlelték újabban Angliában és Nyugat-Európa többi részében is, tehát éppen az ellenkező irányban. Természetesen egyelőre bizonytalan, vajon ezek a madarak nem keresnek-e újabb, könnyebben elérhető telelőterületet. Életmódjuk szempontjából nagyon sok légykapó igen hasonló egymáshoz, és nincsenek olyan lényeges különbségek közöttük, amilyenekkel még sok fajszegény családban is találkoztunk. Annál csodálatosabb, hogy színezetükben milyen változatos a kék, fekete, sárga, narancsvörös és gesztenyeszínű részek összetétele. Alig magyarázható ez másképpen, mint rendkívül szétágazó fajfejlődés alapján, amelyre lehe-

380

Az örvös légykapó (Ficedi'la albicollis) szívesen telepszik mesterséges fészekodúba

tőséget nyújtott Dél-Ázsia magashegységekkel, tengerszorosokkal széttagolt területe a partközeli szigetekkel együtt. Az állatok világának megértéséhez nem sokkal vinne közelebb bennünket a tarka fajok felsorolása, de ez nem is lehetséges. Mindössze példaként szorítkozhatunk néhány faj ismertetésére, hogy fogalmat adjunk sokféleségükről. A 13 cm hosszú, fekete hátoldalú nárcisz-légykapó (Ficedula narcissina) farcsíkja, torka, melle és szemcsíkja telt nárciszsárga, míg szárnytükre és hasa fehér. Hazája a Szahalin-szigetek, Usszuri-föld és Japán. A Ryukyu-szigeteken és Kína Hopej nevű tartományában költő állomány példányainak hátoldala olívzöld, a sárga színek világosabbak. A nárciszlégykapóval a hegyi erdőségekben és az erdős völgy-

oldalakban találkozhatunk. A tarka fenyves-légykapó ható, hogy a légykapók újvilági ellenképei. A lapos(Ficedula mugimaki) kizárólag Délkelet-Szibériafeny- csőrű légykapó 12 cm nagyságú, hátának oldala fekeveseit lakja, az Altáj-hegység és az Ohotszki-tenger te, testalja sáfránysárga; farkának oldalai, szárnyközötti tajgán. Ismertetőjegye a narancsvörös mell; tükre és álla fehér. a hasa, szárnytükre és a szeme mögött egy folt fehéA számtalan afrikai faj közül csak a 10 cm nagyságú ren válik ki fekete hátoldalából. Mint sok más tarka pajzsos pápaszemes íégykapót (Dyaphorophyía castalégykapó esetében, úgy ennek a két fajnak a tojója nea) említjük meg. Hazája Nyugat-Afrikától a Vikis jelentéktelen színezetű. tória-tóig és Angoláig terjed. Az őserdők liánokkal Különböző mélységű és fényességű kék árnyala- átszőtt mélyén szeret tartózkodni, és kerüli a magas tok a fajok sokaságán előfordulnak. Közéjük tartokoronaszintet. Az óvatos madár csak ritkán látható. zik a veréb nagyságú kelet-ázsiai kék légykapó Könnyebben hallható meg rövid, fütyülő éneke és (Cyanoptila cyanomelana; 87. színes kép), és a 21 cm zúgó szárnyzöreje. Tollazata feketéskék, a hátának testnagyságú kobalt légykapó (Niltava grandis). Az alja, torka és hasa pedig fehér. A tojó színezetében utóbbinak pofái és torka fekete, máskülönben sö- a gesztenyebarna uralkodik. Szemét csupasz bibirtét bíborkék, míg combjai, farcsíkja és válla fényes cses, piros színű mező veszi körül; a többi pápakobaltkék. A rozsdabarna tojónak is megvan a nyaka szemes légykapónak ez a testrésze kék vagy sárga. oldalán a kék folt. A kobalt légykapó elég lomha A paradicsomlégykapók tizenegy fajának is kék a lakója a dzsungelnek. Sziklarepedésekbe, földi lyu„pápaszeme". Ezeknek legjellemzőbb bélyegük a hekakba, partszakadásokba vagy föld feletti gyökerek gyes bóbita, valamint a hímek lépcsőzetes farka, a közé rakja zöld mohából való, csésze alakú fészkét. rendkívül meghosszabbodott középső kormánytolNepáltól jünnanig és Délkelet-Ázsiáig terjedt el. lakkal. Rokonsági kapcsolatuk tisztázása igen nehéz, A kecses törpe kék légykapó (Niltava hodgsoni) hazája mert egyes fajok hímjei többféle színezetű fázisban ennél csak valamivel szűkebb. Hátoldalának színe- jelentkeznek, nemritkán azonos terület határain zete szép kék, testaljáé narancssárga, pofái kékesbelül is: hátoldaluk rőtbarna, fehér és zöldesfekete feketék, fejének felső része ultramarinkék. Sokkal részei igen változatossá teszik megjelenésüket. Afrimozgékonyabb, mint nagyobb termetű rokona, és ka egyes területein a különböző alfajok elterjedési nemcsak finom csőrével, hanem viselkedésével is a területe átfedi egymást. Ilyen pontokon hibridek füzikékre emlékeztet, főként amikor rovarászva az keletkezhetnek, melyek sokfélesége csak nagyon ágak előtt szitái. nehezen bogozható ki. Az Ausztráliában és Polinéziában honos kis cinegeAz ázsiai berki parad/csom/égyvaddsznak (Terpsilégykapók viszonylag nagynak tűnő fejükkel és az phone paradisi) a feje mindig fekete, különben tollazata vagy világos rozsdabarna, vagy fehér. De ez ehhez járuló kis csőrrel a „csecsemő skéma" szerepét töltik be, ahogyan Konrád Lorenz jellemezte őket, ami önkéntelenül ivadékgondozó ösztönt váltA kis légykapó (Ficedula parva) öregebb hímjei kisebb hat ki. Ezek a madarak emlékeztetnek bizonyos matermetű vörösbegyhez hasonlók dárfiókákra, az ember szemében „bájos" hatású látványok. A csak 11 cm testhosszúságú tarka cinegelégykapó (Petroica macrocephala) Új-Zéland és a környező szigetek erdőszélein, irtásaiban és bozótosaiban él. Többnyire szabadon fészkel, de gyakorta odúkba is rakja pókhálókkal átszőtt fészkét. A tojó kisebb füzikéhez hasonló. A hím főleg fekete, szárnytükre fehér, melle vidékenként váltakozóan fehér, sárgás vagy fekete is. Egy másik faj testalja rózsás bíborszínű. Egyes cinegelégykapók táplálékukat — a rovarokat és férgeket — főleg a talajon keresik. Észak-Ausztráliában, Új-Guineában és több közelükben fekvő szigeten él a kis laposcsőrű légykapó (Machaerirhynchus flaviventer). Csőrének alakja nagyon hasonlít az ősz íoposcsőrű tirannusz (Platyrincftus senexj nevezetű tirannuszéhoz. Mindkét faj életmódja még kutatásra szorul, de feltételezhető, hogy csőrüket egyformán használják rovarok fogására. A királygébicsekről általánosságban is elmond-

nem azt jelenti, hogy széles elterjedési területén lálkozik, ezért a rovarászásban oly előnyös csőrtövi a kétféle színváltozat egyenletesen oszlik meg. sertéi sincsenek meg. Színezete homályos olívzöld, Közép-Ázsia hegyes vidékein csaknem teljesen feje barnás. Kizárólag Celebesz (Sulawesi) hegységeihiányzik a fehér fázis, ezzel szemben messze túlsúly- nek legmagasabban fekvő szakadékaiban él, mégban van ez a Himalája keleti részén; a két terület pedig azok bozótosaiban. között, valamint Afganisztánban, a két fázis aránya Legkevésbé hasonlít a légykapóhoz az ausztráliai egyensúlyban van, míg az Usszuri-vidéken és Kíná- búbosgébics (Falcunculus frontatus). Lehetséges, hogy ban uralkodó honos alfaj a „vörös" fázis. Ezen a terü- nem is tartozik a légykapók közé. Testtartása az leten túl a berki paradicsomlégyvadász Dél-Ázsiában aranyhasú l égy vad ászéhoz hasonló. Álla, széles szemmessze elterjedt. Élettere a ritkás erdők, a ligetek, csíkja és borzas bóbitája fekete, de közöttük két parkok és bambuszosok. Ezeken a helyeken több- széles fehér csík is húzódik. Vaskos fejének rövid, nyire jó takarásban tartózkodik, s kedves látványt keskeny, de magas csőre egészen más célt szolgál, nyújt, amikor rövid szakaszú, lengő repülésével he- mint hogy vele legyeket kapjon el. Testmérete lyét változtatja. Sajátos módon, a költésben a hímek 17 cm. A fakérget kopácsolja, amely mögött pókok is részt vesznek, pedig farkukkal együtt csaknem el- és bogarak rejtőzködnek. Az Ecuco/yptus-fák magas érik a fél méter hosszúságot. Apró fészke csésze ágait is kopácsolja, s erre építi kéregdarabokból és alakú, rendszerint ágvillán épül. pókhálóból fészkét. Valószínűleg a kiálló faforgácsok A paradicsomlégyvadászok a császárlégykapók al- erősebben megtámasztják fészkét. családjába tartoznak; kevesebbet vadásznak a levegőben, többnyire az ágakon keresik zsákmányukat. Az álarcos császár/égykapó (Monarcha guttula) Új- Poszátafélék családja — Sylvlidae Guineában honos, külsejében és viselkedésében a mi nádi sármányunkra emlékeztet, főleg amikor farkát Tavasszal, amikor vidékünk megtelik madárdallal, billegeti. A sűrű aljnövényzet közt él, innen hallható mindenfelé hallhatjuk a poszáták és rokonaik éneérdes rikácsolása, de gyöngyöző füttye is. Testmére- két, az erdőben is, ahol a rigók a hangadók; a mező te 14 cm; háta kékesszürke, testalja fehér, pofái, jellegét a pacsirtadal adja; a poszáták és rokonaik homloka, torka és vállai kékesfeketések, s az utóbbin otthonaikat elsősorban a nádasokban és mocsarakcsinos, fehér pontsorozat van. ban keresik. Ez a nádiposzáták és tücsökmadarak Igen elterjedtek a legyezőfarkú légyvadászok is, birodalma. Közép-Európában a poszátafélék családamelyek szintén külön alcsaládba sorolhatók. Hazá- jának nem kevesebb, mint 21 faja él. Az említett juk az indo-ausztráliai térség. Rendkívül mozgé- nádiposzátákon és valódi poszátákon kfvül — amekony, élénk madarak, amelyek fordulékony repülés- lyek közül némelyiket éppen olyan sokra becsülik, sel szúnyogokat és más kisebb rovarokat a levegőben akár a fülemülét vagy a feketerigót — a jelentéktekapnak el, vagy lógó szárnyakkal, pihenés nélkül ug- lennek tűnő, de élénk füzikék is közéjük tartoznak, rálnak az ágak között, eközben időnként rántás- továbbá a nagy hangkészségű géze, valamint legszerűén legyezőalakra tárják ki farkukat. 24 fajuk kisebb madaraink, a királykák is. Európából — akár közül itt csak az új-zélandi örvös iegyezőforkú párad!- mint költő madarat, akár mint vonulót — kereken csomlégyvadászt (Rhipidura flabellifera; 88. színes kép) 50 fajt mutattak ki. összességében a család több mint 400 fajt ölel fel, különféle kis termetű madarat, 8— mutatjuk be. Megjelenési formájuk alapján a vaskos fejű légy- 29 cm hosszúság között. Eltekintve az ausztráliai vadászokat — amelyeknek 53 faja szintén külön al- sertefarkúaktól, általában egyszerű barnás, szürkés családba sorolható — gyakran a gébicsek között em- vagy olívzöldes a színezetük, néha sárga, rozsdalegették. A 18 cm hosszú aranyhasú légyvaddsz (Pa- barnás vagy fekete részekkel, olykor csíkosak. Szemchycephala pectorafis) kampós csőrével és színezete ben a legtöbb rigóval és légykapóval, a fiatalok szíalapján valóban jól illenék a színekben gazdag afri- nezete nem foltos. Csőrük mindig finom és karcsú. kai bozótgébicsek (Telophorus) közé. Feje és a fehér A poszátafélék pókokkal, apró rovarokkal és időntorka körüli orv fekete, hátoldala olívzöldes, tarkó- ként bogyókkal táplálkoznak. A legtöbb faj csésze orvé és testalja telt sárga. Ez a légyvadász Ausztrál iá- alakú fészket épít. Vannak fajok, amelyek közül ban és a szigetvilágon Jávától a Fidzsi-szigetekig igen a tojó egymagában költ, de a fiókák felnevelésében elterjedt, és sok alfajra tagolódik. Kényelmesen ke- valamennyi faj hímje részt vesz. A család hazája az resgél a bokrokban rovarokat és bogyókat. A bogyó- Óvilág, csak egyetlen füzikefaj tett egy ugrást Szikapó (Hylocitrea bonensis) még kényelmesebb moz- bériából Alaszkába; de két királykafaj is él Északgású; zsákmánya megszerzéséhez nincs szüksége Amerikában, míg a szúnyogkapók alcsaládja a Kasietségre, miután csaknem kizárólag bogyókkal táp- nada és Brazília közötti területre szorítkozik.

382

A valódi poszáták (SyMa) kitűnnek hosszú, gyors Ütemű énekükkel, amelyben minden egyes hangot csak egészen röviden Ütnek meg. Ezen az egyszerű alapon épül fel a fajokat jellemző sokféle ének, amelyekben a hangszínezet és az előadás módja változik, vagy rövid részleteket különösen kiemelnek, esetleg zeneileg változtatják. A poszáták eredetét a Földközi-tenger vidékén kell keresnünk, ahol a 18 fajuk közül még ma is 15 költ. A mi 14 cm hosszúságú kerti poszátánk (SyMa borin) hosszan tartó énekét fuvolázó, csak orgonaszerű hangokkal telten adja elő. Ez az egyik legszebb európai madárének. Költési területe: Európa, Kaukázus és Szibéria a Jenyiszej ig; a trópusi Afrikában telel. A számára megfelelő terep az aljnövényzetes, ritkás erdő, délen a hegyi erdők, északon a ritkás nyíresek, ugyanígy a parkok és a nagyobb kertek. Ügyesen és csendben bujkál az ágak közt, amikor levéltetvekre, legyekre és más kisebb ízeltlábúakra vadászik, s azokat a levelekről csipkéd! le. A német neve — „Grasmücke" — különösen jól illik erre a jelentéktelen, szürkésbarna madárra, bár sem a fűhöz (Gras), sem a szúnyoghoz (Mücke) nincs semmi köze, de neve nem is ezt kívánja kifejezni, hanem a régi szavak félreértett továbbképzéséből ered: a „grá" szürkét, a „smigan" pedig annyit jelent, hogy bújik, surran. Éneke kellemes csengésében versenyez vele a barátposzáta vagy barátkaposzáta (SyMa atricapilla), amit a madártartók a másik német nevéből („Schwarzpláttchen" — feketesapkás) átvéve platlinak is hívnak. A hím szürke, testalja szürkésfehér,

Kis poszáta (Sy/vio currucaj kakukkfiókit etet fészkében

s fején fekete sapka van. A tojó barnásabb, sapkája rőtbarna. Az énekes a magas fák koronájában (nálunk bokrokban) igazi poszáta módra érdes, csacsogó élőének után hangos, ujjongó „verést" (Überschlag) hallat, amit sokan többre becsülnek, illetve szebbnek tartanak a fülemüle énekénél. Ausztria és DélNémetország egyes vidékein sok barátka kevésbé csengőn énekel. Másrészt azonban vannak madarak, amelyek másokat utánoznak, és még a fülemüle remek crescendóját is előadják. A barátkaposzáta a kerti poszátáéhoz hasonló környezetet választ; elég vékony falú, tálszerű fészket épít, hasonlóan legtöbb rokonához, bokrokban alacsonyan, gyakran csak arasznyira a földtől. Elterjedési területe nem nyúlik fel olyan magasan északra és keletre sem, viszont felöleli Európa legdélibb részét, az Atlasz-hegység országait és Kisázsiát is. A Földközi-tenger környékét, északra Franciaország középső részéig és Dalmáciáig, valamint Előés Közép-Ázsiát lakja a valamivel nagyobb dalos poszáta (Sylvia hortensis). Torka fehér, az egész feje feketésszürke, amiből kiviláglik sárgásfehér szeme. Éneke hangos és teljes erejében, valamint az egyes részleteinek többszöri ismételgetésében a rigók dalára emlékeztet. Főleg fákon él, és fák alacsonyabb ágain költ. Találkozhatunk a dalos poszátával ritkás erdőkben, parkos kertekben, olívaligetekben és nyílt vagy bokros hegyoldalakon, ha azokon egy-két fát is talál. A Földközi-tenger vidékének száraz, bokros területein — különösen ott, ahol törpebokros sztyeppék (Phrygana) találhatók — honos a kucsmás

poszáta (Sylvia melanocephala). Színezete tisztább szürke, mint az előző fajé, sapkája pedig sötétfekete. Sötét szeme körül fényes piros a szemhéjgyűrű. Elnyúlt, csengő poszátaénekét, amelyet esetlegesekkel sző át, gyakran a szabad leshelyéről vagy táncoló nászrepülése közben énekli. Más poszátafajok is végeznek ilyen éneklő repüléseket, így a kis, szürke hátú, fehér barkócsíkkal határolt torkú és mellű, narancsrőtes bajszos poszáta (Sylvia cantillans) is, amely a Földközi-tenger környékén él. Éneke gyors, különös nyikorgó hangú. Ugyancsak hasonló repülést végez a mezei poszáta (Sylvia communis) is, amelynek feje világosszürke, torka fehér, evezőinek szegélye és háta rőtbarna, testalja rózsás fuvallatú. Nálunk is gyakran költ a nyílt bokrokkal tarkáit terepen, a mocsarak és erdők szegélyében. Énekének eleje csicsergő, s rendszerint hat rövid ütemű, elég érdes, kaparó hangban végződik. A barátkaposzátával azonos a költési területe, de túlterjed azon KözépÁzsiára és Szibériára is — egészen Mongóliáig. A mezei poszátára hasonlít a kis poszáta (Sylvia curruca), kivéve hogy a pofái és az előbbi fajon rőtbarna testrészek rajta sötétbarnák; 13 cm-es hoszszúságával is alig kisebb annál. Ez is bokrok és fák lakója, de az erdőkbe mélyebben hatol be, és a nyi-

tott terepet — legalábbis Németországban — kerüli. Halk csicsergését a kerepelő, azonos magasságú hangok sorozata követi. Költési területe — kivéve Spanyolországot — Európa, továbbá egész Kisázsia és Szibéria. Iránban két közeli rokon fajjal találkozik, amelyeket egy fajhoz soroltak vele. Az utolsó hazai faj a karvalyposzáta (Sylvia nisoria; 89. színes kép), amelyet testaljának harántcsíkosságáról neveztek el így. Németországban csak helyenként, Magyarországon rendszeresen költő faj. Elterjedésének nyugati és délkeleti határa Európában Kelet-Franciaország, Hl. a Balkán-félsziget, de benyomul Dél-Szibériába és Közép-Ázsiába is. Éneke olyan, mint a kerti poszátáé, de cserregést vegyít bele, s egyes szakaszai rövidebbek is. A Földközi-tenger nyugati medencéjének sűrű tüskés bozótjaiban (macchia), a magasabban fekvő csarabosokban, Franciaország és Dél-Anglia tüskés bozótosaiban él a bujkáló poszáta (Sylvia undata). Télen akár a cinegék, csapatosan kóborol, és ilyenkor más életterekben is előfordul. A szigorú telek gyakran érzékenyen megtizedelik állományát. Angliában élettere is egyre szűkül a bozótégetéssel állandóan felújított zanótosok miatt. A bujkáló poszáta hátoldala sötétbarna, feje palaszürke, testalja sötét

A titokzatos bujkáló poszáta (Sylvia undata) gyorsan és ügyesen mozog a legsűrűbb növényzet között is; a képen látható jól eldugott fészke borókában áll; hosszú farkát csaknem mindig felmeresztve tartja

A szürkésbarna kelet-ázsiai bozótposzíta (Horeites diphone) élettere a bozót és a füves sűrű

.^^""SSSfc,

/ ••* / >

A csutakfarkú poszáta (Urosphena íquameiceps) a talajon álló fészke mellett; a kis termetű, rőtbarna madár a kelet-ázsiai őserdők aljnövényzetében él

barnásrőt. Ritka Korzikán és Szardínián, ahol ugyanHasonló módon építik fészküket egyes közeli és ebben az élettérben él a hozzá nagyon hasonló, de távoli rokonfajok is, így a nádiposzátaszerű nemzetteljesen sötétszürke szardíniái poszáta (Sylvia sarda). ség több tagja: a 10 cm hosszúságú szuharbújók. Ez a faj máskülönben még a Földközi-tenger nyugati Az európai szuharbújó (Cisticola juncidis) hosszú rosmedencéjének kisebb szigeteit is lakja, de magán a tokból, gyapjúból és pókhálóból fiaskó alakú, felül szárazulaton sehol sem fordul elő. nyitott fészket sző, és azt sűrű, magas fű, nád, gaboHogy fészke részére feltűnés nélküli helyet tena vagy hasonló növényzet közt függeszti fel. Hozremtsen, egészen sajátos módszerekhez folyamodik zánk legközelebbi fészkelőhelyei Délnyugat-Európáaz Indiában, Dél-Kínában és Délkelet-Ázsiában honos ban, Olaszországban és Görögországban fekszenek, varrómadár (Orthotomus sutorius). Nagyobb levelet de elterjedése kiterjed Dél- és Kelet-Ázsiára, Jaösszesodor vagy kisebbeket összehúz, azokat csőrépánra és Észak-Ausztráliára is. Ennek az apró madárvel átszúrja a szegélyeiken, gyapotból, háncsszálaknak viszonylag hatalmas elterjedési területéhez rából, pókhálóból szálat sodor, és azt ügyesen át- adásul még Afrika nagy része is hozzátartozik, ahol húzza a fúrt lyukakon, majd így az egészet szabályonemének még további 42 faja él. Sajátságos módon, san zacskóvá varrja össze, és abba rakja fészkét. Nem farkát kétévente vedli, éspedig különböző hosszúfeledkezik meg arról sem, hogy a szálak végét csomó- ságra. Átlagban a költés idején csaknem egy centiszerűén összesodorja. Rovarokkal és virágok nektárméterrel rövidebb. A Nyugat-Afrikában honos gyep; jával táplálkozik, ezért mindenféle bokrot felkeres. szuharbújó (Cisticola brachyptera) háta egyszínű barA kis madár testalja barnásfehér, hátoldala olívzöld, nás. A nyílt, magas füvezetű szavannák lakója, de fejének felső része rőtbarna. Farka hosszú, lépcsőze- éneklésre nem emelkedik a levegőbe, mint az eurótes, annak középső tollai tűszerűén megnyúltak, pai faj, hanem egy magasabban kiálló leshelyre teleps ezekkel többnyire billeget. A madár a farka hosszá- szik. A sűrű füvet gyakorta elhagyja, főleg hajnalban, val együtt eléri a 14 cm-t. amikor harmat borítja azt, és ilyenkor, mint az

385

A Dél-Szibériában és Közép-Ázsiában honos csíkos tücsökmadár (Locuste/lo certhio/o) külsejében és énekmódjában inkább a foltos nádiposzátára hasonlít, mint a hazai tücsökmadarakra A réti tücsökmadár (locustef/o noevíoj etet

egér, ügyesen futkároz az utakon és a puszta területeken. A páfránypöszáta (Bowdleria punctota; 90. színes kép) Új-Zéland tágas mocsaraiba, nádasaiba, gyékényeseibe és sásosaiba vagy az azok szélén álló páfrányosokba telepszik, amelyekben úgy mozog, mint a nádiposzáta. Sokfelé a mocsarak lecsapolása megfosztotta élőhelyétől. A hozzá hasonló, de fejének oldalain fekete, egyszínű testaljú álarcos páfrányposzáta (Bowdleria rufescens), amely a Chathamszigeteken élt, már több mint száz éve kipusztult. Végzetessé váltak rá nézve a nádégetések és a behurcolt macskák. A Himalája és a dél-kínai magashegységek középső régióinak 2000—3000 m közötti hegyes vidékein a bozótosokban és a sűrű aljnövényzet között él egy kis madár, amelyet természete, alakja és viselkedése folytán bizonyára ökörszemnek tartanánk, ha nem lenne egészen más színezető. Ez az aprócska, hoszszú csüdű ökörszemposzáta (Oligura costeneocoronato), amelynek farka alig látható, hátoldala olívzöld, fejének felső része élénk rőtbarna, testalja szép sárga. Fészke olyan, mint valami zöld mohából készült labda; bokrokban szorosan a talaj felett épül, benne négy lehelethalvány rózsaszínű, de erős téglavörös foltos tojás van. Elképesztő sokszor a hasonlatosság a poszáták és a tőlük távolálló ökörszemek közt. Ilyen a csutakfarkú poszáta (Urosphena squameiceps), amely Usszuri-földön, Koreában, Északkelet-Kínában, japánban és a Szahalin-szigeten él. Alakja és életmódja emlékeztet az ökörszemére. Közeli rokona az ugyanezen a területen élő bozótposzdtdnak (Horeites diphone), és a Földközi-tenger vidékén, valamint Közép-Ázsiában honos berki poszátának (Cettia cetti). A berki poszáta is csak 14 cm, de sötét rőtbarna háta ellenére a nádiposzátára emlékeztet, vagy még inkább egy kis termetű fülemülére, jól felismerhető sötét farkáról, amellyel sokat billeget, nagyságáról, a nedves területek sűrű, kusza növényzetében folytatott titokzatos életmódjáról és hangos, hirtelen megszólaló énekéről, amely a csujii-hangok változatos ismétlése, valamint csettegéséről. A magas füvezetű parti rétekről előtörő éles pirregés, amely hasonló a nagyobb sáskák ciripeléséhez, és amely a nap bármely órájában felhangozhat, elárulja a réti tücsökmadár (Locustella neavia) jelenlétét. A gyakran percekig tartó pirregés fel-le hullámzik, mivel a madár állandóan forgatja fejét. Színezete a nádiposzátákéhoz hasonló, hátoldala foltos. Annak ellenére, hogy nincs határozott élőhelyhez kötve, Németországban csak egész kevés helyen található meg, így Berlintől északra a Kremmer Luchon. Megelégszik száraz és nedves, magas füve-

Fenn balra: a magas nádból szól a nádirigó (Acrocephalus orundinoceus) félreismerhetetlen, hangos dala, amely „karakit" szócskával adható vissza; fenn jobbra: Dél-Szibériában és Kelet-Ázsiában többnyire az erdőszéli bozótban, semmint a nádasban él a fűzi nádiposzáta (Acrocephalus aedon); mivel csőre rövidebb, ezért önálló nembe sorolják (Phragamaticola), noha nagyon hasonlít a nádirigóra; éneke a gézéére és a fülemüléére emlékeztet; fenn balra: a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) gyors, sokoldalú éneke néha nászrepülés közben hallható; lenn jobbra: az Amur-vidékén és Északkelet-Kínában a sűrűn benőtt partokon, azonkívül irtásokon és száraz réteken is költ a foltos nádiposzáta egyik rokona (Acrocephalus bistrigiceps)

zetű rétekkel, erdei tisztisokkal, láprétekkel, füzes partokkal és gabonaföldekkel egyaránt, de azért nem mindenütt fordul elő. A réti tücsökmadár magasabbra kinyúló növények csúcsán, karókon és más kiemelkedőbb pontokon énekel. Fészkét azonban a talajra építi, ahol mint az egér, fürgén keresi táplálékát. Hazája Észak-Spanyolországtól, Írországtól és Dél-Svédországtól Kazahsztánig és DélnyugatSzibériáig terjed. Ugyanezen a területen és a Földközi-tenger körül egyes pontokon szórványosan fordul elő a valamivel nagyobb nádi tücsökmadár (Lócusteí/o luscinioides; 91. színes kép). Pirregése inkább berregésnek hangzik. Az egyes hangok sokkal gyorsabban szólnak egymás után, mint a réti tücsökmadár hangjában. A nádi tücsökmadár fészkét jól elrejtve a csalékony ingólápra építi. Többnyire a növényzet magasabb szintjén rovarászik. Szigorúbban ragaszkodik a környezetéhez, mint a réti tücsökmadár: a füzekkel, égerekkel vagy nyírekkel tarkított nádasokhoz. Ezekből halljuk énekét is. A száraz pontokat kerüli. Magyarország nádasaiban a nádi tücsökmadár elég gyakori, míg a réti tücsökmadár kevésbé. Németországban a nádi tücsökmadár csak Brandenburg és Mecklenburg egyes tavai mellett található meg. Közép-Európában igen rendszertelenül fordul elő a harmadik európai faj, a gyengén csíkos mellű, sötét olajbarna hátú berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis). Elterjedésének nyugati határát megközelítőleg az Elba vonala alkotja, kelet felé pedig az Ob középső szakasza. A March és a Duna ligeteiben és ehhez hasonló helyeken hallható zirregő éneke, Magyarország égereseiben többfelé. Éneke — mint a többi tücsökmadáré — percekig, szünet nélkül szól, és ennek „zrezer-zrezerr" (Chernél) hangjai tisztán elkülönülnek; s minden bokorból felcsendülhet. Németországban a berki tücsökmadár néha csalánosokban és szeder-sűrűségben, sőt még elvadult gabonaföldekben is szól. A többi tücsökmadárfaj Ázsia középső sávjában él, olykor azonban elvetődnek mint „eltévedt vendégek" Európába is. A tücsökmadarak rokonai a nádasokhoz igen ragaszkodó nádiposzáták. Az olyan parti nádasokban, ahol füzek és bokrok vannak, a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) emelkedik kissé énekelve a levegőbe. Ez más poszátáknak is szokása. A 12 cm testhosszú, barnás csíkos hátszínű madárnak krémszínű szemcsíkja van. Dala főként érdes csipogásból és hosszú trillákból áll. Mint valamennyi nádiposzáta, fürgén és biztosan mozog az ágak és nádszálak zűrzavaros sűrűségében. Fészkét alacsonyan a mocsarak bokraira és gyomnövényei közé rakja. Nagyobb nádasokon és sásosokon kívül alig hallható máshol a seregély nagyságú nádirigó (Acrocephalus

388

arundinaceus) igen hangosan sivalkodó „kara-karakit-kit" hangja. A rozsdabarna hátú barnásfehér testaljú madár csaknem ugyanabban a tájban él, mint a nádi tücsökmadár, csakhogy állománya sokkal sűrűbb. Afrikai téli szállásán felkeresi az erdőségeket és szavannákat is. Legalább ilyen gyakori vizeink mentén a cserregd nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) is, amely alakra az előbbinek kicsinyített mása; éneke is hasonló, de abban a hangugrások nem olyan hosszúk, és gyorsabbak, bár éppen olyan pontosan betartott taktusokban énekel. A cserregő nádiposzáta előfordul Európa nagy részében, az Atlaszhegység országaiban, Elő- és Közép-Ázsiában. Megelégszik kisebb nád- és sásállománnyal Is. Fészke, mint a nádirigóé, mély, művészi, füvekből és sásszár-csíkokból font csésze, amelyet néhány nádszálra erősít. A szabadban külseje alapján alig különböztethető meg tőle az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris), de hangja és tartózkodási helyei alapján annál inkább. Ez kedveli a mocsaras sűrűséget, lapos partokon pedig a rekettyések sűrűjét, de ugyanilyen szívesen telepszik meg a csalánosokban, szedresekben, bodzabokrokban és gabonaföldeken is. Hazája Dél-Anglia, Dél-Finnország, az Ural, Transzkaukázia és Kelet-Franciaország között terül el. Gyors énekének nagy része sokféle madár énekének utánzásából áll; hangszínezete kevésbé recsegő, inkább fordulékony. Felcsendülnek énekében a fogoly, füstifecske, széncinege, tengelic, mezei veréb és sok más madár énekének részletei. Megtévesztőén hasonlít az énekes nádiposzátához a berki nádiposzáta (Acrocephalus dumetorum), amely Finnország déli részétől a Bajkál-tóig és Afganisztán északi részéig honos. Éneke csengésben gazdagabb és még jobban emlékeztet egyes gézek dalára. A mi gézénk (Hippolais icterina) magas fák sűrű lombkoronájában énekel a ritkás erdőkben és parkokban. Éneke recsegő, metsző éles, pergő és magasan szépen csengő hangokból áll, a legtöbb strófát gyakrabban ismétli, és hangutánzásokat is sző bele. Néhány példány ebben igen nagy mester, úgyhogy szokásából több német népies név is ered, amelyekben csúfolkodássál a fülemülével vagy nyelvmesterrel hozzák kapcsolatba. Az egyik a nádirigó „kara-karakit-kit" szólását adja vissza, a másik az afrikai téli szállásáról magával hozott barátcsagra füttyét. Évekkel ezelőtt Hiddenseen hallgattam egy gézét, amely percekig megtévesztő pontossággal a kerti poszáta teljes énekét adta elő, anélkül, hogy saját hangjával is keverte volna. Természetesen ilyen esetek kivételek, s általában az énekes nádiposzáta sokkal többet utánoz. A sárgásolívzöld hátoldalú, citromsárga testaljú géze elterjedése Svájc, ÉszakFranciaország és Norvégiától kelet felé egészen Szi-

\ v X --V

fenn: az énekes nádiposzáta (Acrocepho/us palustris) nálunk más terepen telepszik meg, mint rokonai; középen: gezénknél nagyobb és szUrkébb az olajfa-ligetekben, tölgy-bokorerdőkben és kertekben lakó olajgeze (Hippolais oliyetorum); hazája Dalmáciától és Bulgáriától Észak-Iránig terjed; fenn: a kelet-ázsiai bajszos fUzikét (Phyí/oscopus schwarzi) már néhány esetben megfigyelték Nyugat-Európában is; olajbarnás háta és krémszínű szemcsfkja különbözteti meg a hazai fUzikefajoktól

béria közepéig nyúlik. Délnyugaton Dalmáciától, Magyarországon ez a leggyakoribb faj, amely nem Horvátországtól és Franciaországtól az Atlasz-hegykeresi annyira a bokrokat, inkább a ritkás erdők alaség országaiig a hozzá nagyon hasonló déli géze (Hipcsonyabb fáin él. Elterjedési területe csaknem azopolais polyglotta) helyettesíti. A jelentéktelennek nos az előbbi fajéval, de Európa északi részén rittűnő színezetű, földbarnás halvány géze (Hippolais kább, viszont mélyebben hatol le délre, egészen a pallida) éneke emlékeztet a nádiposzátákéra. Hangja Himalája nyugati részéig, Észak-Iránig, Anatóliáig után néha még a tapasztalt megfigyelő sem tudja és Algériáig, sőt a Kanári-szigetekig is. Afrikából és azonnal, milyen madárral van dolga. A halvány géze a Földközi-tenger környékéről március végén érkeigazi bokorlakó madár. Költési területe tágas, fel- zik meg. Ebben az évszakban rovarokat még alig öleli Dél-Spanyolországot, Észak-Afrika nagy részét, talál a bokrok között, ilyen alkalommal többször délre a Csád-tóig, Elő- és Közép-Ázsiát, valamint megfigyelték, hogy a vizek felett szitáivá szúnyogoa Balkán-félszigetet. A kertek, erdőszegélyek, folyó- kat szedett. Éneke egyszerű, a csilingelő „dlp-calp, parti ligetek, a sztyeppék és félsivatagok bokraiba cilp-calp" hangok hosszú sorozata, innen ered fajtelepszik. Újabban Magyarországon és Romániában neve is, míg a görög eredetű „kollybistes" szó pénzészak felé terjeszkedett. váltót jelent. Természetesen nem minden példány A fUzikék fajban gazdag eurázsiai nemzetségének énekel így. A Kanári-szigetek, Spanyolország és Szihat tagja költ Európában, négy Németországban, béria költő madarai más, gazdagabban tagolt hanghárom Magyarországon is. Földrészünkre négy to- sort adnak elő. vábbi mint eltévedt vendég vetődik el. KözépA századforduló idején indult meg Kelet-Európa Európa lomberdeiben gyakran hallható a 13 cm test- felől nyugatnak a sárga füzike (Phylloscopus trochiloiméretö s/segő füzike (Phylloscopus sibilatrix; 92. színes des), és hosszabb pihenő után, Lengyelország északi kép) éneke. Ez elég kemény, egyre gyorsuló „szipprészén keresztül — 1930 körül — elérte Mecklenszipp-szipp-szippszippszippszrrrrr" (Chernél), amiburg tengerpat! sávját. Azóta mozgalma nyugalmi hez néhány „düh"-hang is csatlakozik. Életigénye a állapotba került, s a csilpcsalphoz hasonló, keskeny, növényzet nélküli talaj és az alcsony ágak, amelyeken világos szárny t ükrű madár hangját ma csak Rügenen énekelni szokott, ezért felelnek meg neki legjobban és kevés más ponton hallhatjuk Németországban. a bükkösök, de vegyes erdőkben is mutatkozik, sok Éneke tagolt, kissé emlékeztet a tengelicére és az helyen még a száraz, erdeifenyveses fenyérekben is. ökörszemére. A sárga füzike kelet felé az OhotszkiMint az összes füzike, a sisegő is a talajon fészkel. tengerig fordul elő, de elfoglalja a közép-ázsiai maHazája Európa, kivéve annak északi és délnyugati gashegység nagy ívét is. Eurázsia mérsékelt éghajlatú övezetében még további 20 füzikefaj él, amelyek .részét; Olaszországban és a Balkán-félszigeten csak közül egyesek Tibetben még 4000 m magasságban a hegységekben fordul elő. Leggyakoribb füzike Németországban a nem is mutatkoznak. 'annyira sárgás, inkább olajbarnás fitísz füzike (PhylÁzsiában az Altáj, Szahalin szigete, Dél-Kína és loscopus trochilus). A Lappföld rltkás nyíreiéiben a Himalája Aközött elterülő területen lakó királyminden harmadik madár fitisz; Finnországban a költő füzike (Phylloscopus proregulus) gyakrabban betévedt Európába is — Magyarországon még nem bizonyípárok számát megközelítőleg hat millióra becsülték. Lágy, panaszos éneke, amely felépítésében némileg tották előfordulását. Valódi telelőterülete Délkeleta pinty verésére emlékeztet, s áprilistól kezdve Ázsia. Könnyen összetéveszthető a sárgafejű királyhallható öregebb irtásokban és parkszerű, ritkás fakával (Regulus) a csak 9 cm nagysága, sárga halántékállományokban, ha ott magas bokrokat is talál. csíkja, valamint ama szokása miatt, hogy amikor tápAfrikában a nádasokban és papirusz-mocsarakban is lálékot keres, az ágak előtt függöget. A kis termetű, 'énekel. Izlandon és déli területein kívül egész Euró- zöldes színezetű királykák öt faja él Eurázsiában és pát lakja; kelet felé költési területe elnyúlik a távoli Észak-Amerikában. Megkülönböztethetők a füzikékAnadyrig. Téli szállása a trópusi Afrika; a keleten től, mert nem költenek a földön, hanem magas költő madaraknak odáig több mint 10 000 km utat kell ágakra függesztik vastag falú mohafészküket, rendmegtenniük. Hatalmas teljesítmény ez az alig 11 cm szerint jól elrejtve a fenyvesekben. A sárgafejű királyhosszúságú madártól. Eleségét — kis rovarokat — ka (Regulus regulus), e legkisebb madarunk a síksáfürge mozgással az ágak közt keresi, átkutatja a le- gon és a hegységekben egyaránt a sűrű fenyveseket veleket felülről és alulról is. A görög eredetű nemkedveli. Tibetben a 3000—5000 m tengerszint fezetségnév körülbelül annyit jelent, hogy „levél- letti magasságokban, Spanyolország északi részén pedig a hegyek bükköseiben és tölgyeseiben is él. vizsgáló". Nagyon hasonlít a fitiszhez, de kissé szürkésebb Az Azori-szigeteken nem élnek se cinegék, se füziszínezetű a csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybiia). kék, amelyek vetélytársaknak számíthatnának, és

390

így sok más élőhelyre is behatolt. Többnyire finoman sziszegő szólása a fák koronájának magas részeiből hallható. A költési idő után a királykák laza csapatokban kóborolnak, gyakran cinegék társaságában, és ilyenkor erdőültetvényekben és lomberdőkben is láthatók, ahol időnként alacsony bokrokban is keresgélnek, mint az ökörszemek. Apró rovarok és pókok adják táplálékát, amelyek a fenyőtűk és az ágak kérge alatt élnek. Nyírfákat ritkán kérésnek fel a királykák, mert lábaik gyengék ahhoz, hogy a vékony gallyakat tartsák. A kis csapatok tagjai egy bizonyos hangjelre éjszakázásra alvó gomolyaggá tömörülnek, és ilyenekben az egyes felborzolt tollazatú példányok fel sem ismerhetők. A sárgafejű királyka egész Eurázsia mérsékelt égövében elterjedt, Dél-Szibérián át a Szahalin-szigetig és Japánig, de ebben a tágas térségben nagy űrök is tátonganak, főleg délen. Európában még egy másik faj is él, a tüzesfejű királyka (Regulus ignicapillus). Kedveli a vegyes erdőket és a lomberdőket, a Földközi-tenger vidékén az örökzöld tölgyesek a kedvelt tartózkodási helyei. Fejét csíkok szegélyezik, a 'hím feje teteje narancssárga, a tojóé citromsárga. A tojó magánosán költ. A hozzá nagyon hasonló sárgafejű királykától megkülönbözteti fekete szemcsíkja, és a fölötti fehér csíkja. A tüzesfejű királyka Magyarországon csak átvonul, ellenben Németországban áprilistól októberig tartózkodik, NyugatEurópában pedig át is telel. Európában észak felé a Keleti-tenger partjáig terjed, kelet felé Lengyelországig és Bulgáriáig. Él ezenkívül Madeirán, a Kanári-szigeteken, az Atlasz-hegység országaiban, Kisázsia egyes részein és a Kaukázus nyugati részén. Közép-Ázsiában a Himalájától a Tiensan láncáig költ a blborkirályka (Leptopoeciíe sophiae), amelynek azonban a farka hosszabb, színezete pedig teljesen elüt az előbbiekétől. Hátoldalán szürkésbarna, fehér keretes feje teteje gesztenyebarna, farcsíkja élénk kék. Az utóbbi színezet ráhúzódik bíborbarna mellére és testoldalaira is. A hegységek erdőhatára felett társasán él a bozótosban. Tibetben 3500—5000 m magasságban fekvő élőhelyén télen is kitart. Tibet és Nyugat-Kína hegységeinek fenyveseiben él az ugyanilyen takaros bóbitás királyka (Leptopoeciíe elegáns). Ibolyásfehéres feje búbjának tollai hegyes bóbitát alkotnak. Pofái és tarkója sötét rezesbarna, testoldalai ibolyás bíborbarnák. Szárnya és farka kékeszöld, a közepe szép kék. Testnagyságáról, körvonalairól és viselkedéséről eddig annyit tudunk, hogy hasonló ez a csinos madár a sárgafejű királykához. Korábban a cinegék rokonának tartották. Ha egy európai megfigyelő Kubában vagy az Egyesült Államok déli része és Guatemala között megfordul, akkor a kék szúnyogkapó (Polioptila cae-

rulea) megpillantásakor önkéntelenül a hazai poszátákra gondolhat. Az alig 12 cm nagyságú, vékony csórű madár alakja és egész viselkedése a poszátáéra hasonlít. Ezt fokozza a meglehetősen hosszú, fehér szélű farok, amelyet gyakran fel is mereszt. Nyílt terepek bozótjaiban és fán kutatgat apró rovarok után. Fészkét ágakra építi. Nemzetségének nyolc rokon fajával és még további néggyel együtt az újvilági poszáták alcsaládját alkotja. Szuharbújóra hasonlít az Ausztrália füves síkságain és száraz, bozótos területein élő serttfarkú (Stipiturus malachurus), de a teste hosszúságával egyenlő nagyságú farka csak hat kormány tol l ból áll, amelyeknek nincsenek zászlóik, s így a csupasz tollszárak seriéként hatnak. Torka és keskeny homlokcsíkja finom égszínkék, testoldala, valamint egész tollazatának alapszíne erőteljes rozsdasárga. Testmérete 18 cm. A legkuszább növényzet sűrűjébe építi oldalbejáratú zárt fészkét. A sertefarkú ama 90 faj közé tartozik, amelyek egy alcsaládot alkotnak, és az Indonéziától a déli tengerek nyugati részéig terjedő térséget lakják. A kis termetű szürke bokormadár (Gerygone igata) hazája Új-Zéland; ez is éppen olyan jelentéktelen

A sárgafejű királyka (Regulus regulus) Európa legkisebb madara; fészkére nagyon nehéz rábukkanni

Az ausztráliai azúr létrafarkú (Malurus cyaneus) feje búbját, pofacslkját és hátpajzsát lakkszerűen csillogó kék tollak díszítik

színezetű, akár a füzike. Háta szürkészöld, melle finom ibolyásszürke. Hosszú éneke folytán hamar felfigyelhetünk rá a bozótosokban, erdőszegélyeken, sőt még a városi kertekben is. Bokrok ágaira függeszti körte alakú fészkét, amelynek bejárata oldalról nyílik. Éneke magas, fütyülő hangok trillázó sorozatából áll, s az egyes hangok közelfekvők és tiszták. A sárga bokormadár (Gerygone sulphurea) a kromatikus hanglépcsőt visszafelé is énekli. Magas fák koronájában rejtetten él, még ha azok a fák magánosán vagy az őserdőben állnak Is; hasonló helyeket kedvel a Fülöp-szigetek mangrovésaiban. Testmérete alig 10 cm; testalja fényes kénsárga. Thaiföldtől a Kis Szunda-szigetekig fordul elő. Ugyanehhez az alcsaládhoz tartoznak a legszínpompásabb poszáták Is. Ezek a létrafarkúak, amelyek színezete bársonyos fekete, gesztenyésrőt és pompás azúrkéken csillogó mezőkből tevődik össze. Közéjük tartozik az Ausztráliában honos azúr létrafarkú (Malurus cyaneus). Kis csapatokban, társasán élnek, magas fokú, fejlett társas viselkedési ösztönük „szabályai" szerint. Ide tartozik az előbbinél nem kevésbé szép skarlátdalnok (Ephtianura tricolor), Belső-Ausztrália nyugtalan lakója. Háta, szárnya és farka szürkésbarna; élesen elkülönül a fehér toroktól a remek skarlátvörös melle. Barna kantárcsík választja el a piros fejtetőjét, míg hasa fehér, farcsíkja vörös. A skarlátdalnok is társasán fészkel.

392

ökörszemrigófélék családja — Zeledoniidae Costa Rica és Guatemala hegyein a sűrű, párás erdők növényzetének szövevényéből időnként megszólal egy tiszta, csengő fütty hat-nyolctagú sorozata. Az egyik hang éppen olyan magas, mint a másik, s valamennyit szünet választja el a következőtől, amely olyan hosszú, mint maga a fütty. Különös kis madár adja ezt az eléggé kirívó életjelt magáról, ritkán kerül szem elé. Nem nagyobb a kék cinegénél, alakja hasonló az ökörszeméhez. Nyaka rövid, puha tollú, kerek farka szintén fehér, csüdjei elég hosszúk. Lábairól, továbbá rövid, erősen lekerekedő szárnyairól, az evezők nagy szilárdságáról és merevségéről is sejthető, hogy a rejtett életet élő énekes ritkán szánja rá magát a repülésre. A felhalmozódott, félig elkorhadt ágak között bujkál és kúszik, közben rovarokat és lárvákat keresgél a talajon a lombok sűrű fedele alatt. Nagy türelem kell megfigyeléséhez, de ha mégis megpillantjuk, akkor felismerhető tompa, palaszürke testaljú, tarkójától a farkáig komor olívzöldesbarna színe, mindkét oldalát fekete csík határolja, s narancsszínű bóbitáját fel tudja mereszteni. Tollazata lágy és laza, csőre rövid, kissé lapos. A hím és tojó teljesen egyforma. Szárnyai nem alkalmasak a hosszú vándorutakra. Hazájának hegyi erdőségein kívül nem is találták sehol ezt az óvatos remetét.

Ez körülbelül minden, amit az ökörszemrigóról (Zeledonia coronata) tudunk. Még senki sem tudott fészkére, tojásaira vagy fiókáira rábukkanni. Egyes kutatók a változatos alakú rigófélék családjába sorolják. Külső kézevezői majdnem teljesen eltűntek, és mivel legközelebbi rokonai ismeretlenek, ezért az ökörszemrigóról gyakran elfogadják, hogy önálló család egyetlen képviselője.

Rigófélék családja — Turdidae Ha erdeinkben, de akár nagyvárosainkban nem szólna a feketerigó, nem énekelne olyan dallamosán az énekes rigó, nem gyöngyözne a vörösbegy csobogó trillája, valamint hallgatna a fülemüle annyit magasztalt éneke, akkor hazánk tavaszi zenei hangulatát el sem képzelhetnénk, éppen úgy, mint a poszáták éneke nélkül. De más vidékeken is a rigóféléket sorolják a legjobb énekesek közé. A legmagasabb észak és néhány parttól távol fekvő sziget kivételével csak Új-Zélandra nem jutott még el rigóféle, az utóbbi szigetekre viszont különböző énekesmadarak között a fekete és énekes rigót is betelepítették. Akadnak a rigók között kis madarak — 11 cm nagyságig —, míg a legnagyobb fajok — beleértve farkukat is — a 33 cm hosszúságot is elérik. Valamennyinek az alakja hasonló egymáséhoz. A kereken 300 faj fiataljai a legtöbb esetben foltosak. Ezzel szemben az öregek tollazata igen változatos — az egyszerű színezettől a fekete-fehér, a tarka és a csillogó díszítésűekig. Csaknem valamennyi magánosán él a költés idején, de alvásra sokan gyülekeznek öszsze. Vonuláson gyakran vegyes csapatokat is láthatunk. Táplálékuk állati és növényi eredetű. Olyan vidékeken, ahol az évszakok éghajlata élesen elhatárolódik, a helyben maradó madarak táplálékcserére kényszerülnek. Kedvező élőhelyeket biztosítanak számukra a fák, a bokrok, még a csupasz föld, sőt a kopár sivatagok is. Fészküket is a legkülönbözőbb helyekre rakják; ezek leggyakrabban nyíltan álló, csésze alakúak; ritkábban építik kövek közé, fák odúiba vagy földi lyukakba. 2—6 tojásuk rendszerint foltos. Sok faj tojója egymaga kotlik. Csaknem valamennyi rigóféle alakja és színmintázata nagy hasonlatosságot mutat, ezt a képet láthatjuk a hazai fajokon is. Olyan lényeges különbségek, amilyeneket sok más, fajgazdag családban tapasztalhatunk, a rigókon nem találhatók. Vannak kutatók, akik a zöld rigó (Cochoa viridis) csak némileg eltérő alakjában okot találtak arra, hogy őt és még két rokonfaját önálló alcsaládba sorolják. Ez a 26 cm nagyságú, széles csőrű, zömök rigó elég tarkának tűnik. Háta sötét bronzzöld, testalja tompa türkiz-

színű, feje teteje és tarkója élénk kobaltkék, farka és szárnya fekete, rajta széles, világoskék szalag van. A Himalája és Délkelet-Ázsia erdőségeiben él. Életmódjáról még csak keveset tudunk; valószínűleg megegyezik az ugyanebben a térségben élő bíborrigóéval (Cochoa purpurea). Ez a hallgatag remete rigó módra él, s a fákon és a földön gyümölcsöket meg rovarokat keresgél, de komor bíborbarna tollazata és fekete pofái miatt alig hasonlít a zöldrigóra. Nagy barázdabillegetőnek tűnik első pillanatra annak, akinek szerencséje van, és Dél-Ázsia sűrű dzsungeljeinek hegyi patakjai mellett megfigyelheti a villásfarkú rigót (Enicurus maculatus). Tollazata takaros fekete-fehér, hosszú farkát állandóan billegeti, tajtékzó patakkal körülfolyt sziklákon tipeg, ahol vízirovarokat fogdos. Fehér szegélyű farka természetesen villás; homloka, farcsíkja, hasa, széles szárnyszalagja, továbbá háta elején a finom pettyek fehérek. A villásfarkú rigó széles falú fészkét kihajló gyökerek és páfrányok alá, a part kiöblösödésének talajmélyedésébe építi. Mielőtt a mohát beépítené, előbb úgy teszi azt hajlékonnyá, hogy vízbe mártja. Az egyforma színű hím és tojó kezdettől fogva osztozik az ivadékgondozásban, egészen annak befejezéséig. Hazája a zöldrigóéval azonos. Mivel alakja alig hasonlít a rigókéhoz, a villásfarkú rigót és még hat hasonló dél-ázsiai fajt külön alcsaládba szoktak sorolni. A bársonyos rigó (Heinrichia calligyna) csak Celebesz (Sulawesi) magas hegységeinek sziklaszakadékaiban és patakvölgyeinek legvadabb bozótosaiban található meg. Félénk, hosszú csüdű, talajlakó madár. A fajt 1930-ben fedezte fel Gerd Heinrich, majd E. Stresemonn írta le. Heinrich így ír róla. „Előttem a sűrűség talaján sietős lépésekkel ugrált egy darabon. .. Ahol a heverő ágakat és bokrokat moha fedi, s így mohával borított nyílások támadnak; szeret ezekben a rejtekhelyekben is eljátszani, akár az ökörszem." Éneke három, igen lassú ereszkedő fütty, amely a hegyek magányában csaknem panaszosán hat. A hím egyszínű komor kék, amelynek hasszíne világos rozsdabarnába megy át. Csak ha kiterjeszti farkát, akkor látható annak hófehér töve. Egészen más benyomást kelt a tojó szeme előtti fehér folt, a rozsdabarna farcsík és a pofák, torok, hátelő és hasalj gesztenyeszíne miatt. Tavaszi esték hangulatos éneke és különben is vonzó külseje folytán a vörösbegy (Erithacus rubecula) az egyik legismertebb madarunk. Európán kívül lakja Nyugat-Szibériát, Kisázsiát, az Atlaszhegység országait, Madeirát, a Kanári- és az Azori-szigeteket. Bár — főleg télen — felkeresi a városi kerteket is, mégis életeleme az aljnövényzet, a vastag moha- és avartakaró, dús erdő. Ágakon és facsúcsokon énekel; bogyókat is szed a bokrokról. Nyári 393

eleségének java része rovar és hasonló állat, amelyeket a földön keresgél. Fészkét az avartól fedetten vagy gyökerek alá rakja a talajon, gyakran földi lyukakba. A viszonylag hosszú csüdje és nagy szemei is arra vallanak, hogy a vörösbegy az erdő fényszegény mélyének madara. A halványszürke szegélyű, rozsdavörös begynek a madár életében megvan a maga jelentősége. Dávid Lack angol kutató beható vizsgálat után híressé vált könyvet szentelt a vörösbegynek. Igazolni tudta azt is, hogy begyének bélyegét a madár vetélytársainak mutogatja. Kísérletek igazolják, hogy gyakran még egy vörös tol Ipámat is kivált ellenséges viselkedést, és egyúttal bátortalanná teszi az ellenfelet. A fiatalokat, amelyeknek a melle barnás foltos, tettlegességig támadják. A fajon belüli „megértetésben" a feltűnő bélyegeknek bizonyára mindig megvan a maguk jelentősége, bár valószínűleg egyúttal a hátránya is, mert így könnyebben felfigyelnek rájuk ellenségeik. Éppen a színek értelméről — amelyről már a sirályokkal kapcsolatban is beszélgettünk — csak az esetek kis számában vannak pontos ismereteink. A fülemüle (Luscinia megarhynchos) változatos énekének a költők és madárbarátok a legmagasabb fokú dicsérettel adóznak. Beethoven utánozta Pastoralszimfóniájában; Respighi pedig beleszőtte a fülemüleÉneket „Rómafenyői"-be. Különösen a „crescendo" rész duzzadó füttysorozata ragadja meg az emberi Fület. A fülemüle (németül Nachtigall — az ófellémetben „gallan" = énekel) dalát eltanulja élőiéitől. Főleg nappal „ver". Ha fiókakorában nem lallja fajtársait, akkor más fajok énekét sajátítja el. •létmódjában a 17 cm hosszúságú fülemüle hasonló L vörösbegyhez és más „földi énekesekhez" (Erd-

^ kalliope vagy rubinbegy (Luscinia calíiope) eleséggel art fészke felé

A kemény teleken is sok vörösbegy (Erithacus rubecula) telel át nálunk

sanger). Afrika trópusainak szavannáin és bozótos tájain tölti a telet. Áprilisban köszönt be újra hozzánk. Hazája az Atlasz-hegység országai, Dél- és Közép-Európa, Kis- és Közép-Ázsia. Mecklenburgtól Lengyelországon és Ukrajna nyugati részén át Romániáig, széles sávon egymás mellett élnek a nagy fülemülévé (Luscinia luscinia); az ehhez keletről csatlakozó területen, Svédország és Finnország déli részén, az utóbbi egymagában él. Hátoldalának földbarna színezetével, testalján világosabb árnyalatával, gesztenyevörös farkával nagyon hasonlít a fülemüléhez, csak a melle elmosódottan sötétebb árnyalatú. Verése is — a hiányzó „crescendót" kivéve — csaknem ugyanaz. Ahol a két faj egymás mellett él, ott a fülemüle a szárazabb részeket foglalja el, és a parkokba meg a kertekbe is behatol, míg a nagy fülemüle a csalánnal, a szederrel és más aljnövényzettel sűrűn benőtt, párás ligeteket, az égereseket és a mocsarak sűrűségét választja. A nagy hasonlatosság ellenére mint valódi fajok viselkednek, sohasem találtak még kereszteződéseket. Ehhez az „ikerpárhoz" csatlakozik Kelet-Szibériában Kamcsatkáig, mint a szövetségben harmadik, a pikkelyes mellrajzolatú tücsökmadár-fülemüle (Luscinia sibilans). A kalliópét (Luscinia calliope) gyönyörű éneke és színezete miatt is szívesen tartják kalitkában. Mellpajzsa fekete szegélyű, remek rubinvörös. Az Uraitól Kamcsatkáig és japánig a tajgaövezet fenyveseinek homályos, mocsaras aljtalaján, valamint NyugatKína hegyi erdőségeiben él. Felületesen hasonló a vörösbegyhez, - de még jobban emlékeztet a kék-

begyünkre (Luscinia svecica; 93. színes kép), amelynek mellpajzsa fényes kék, középen fehér, az északi és keleti alfajoké pedig rozsdavörös vagy narancssárga foltos, „csillagos", ami néha hiányzik is. A csinos madár gyöngyöző dalát mocsaraink bokros szélén halljuk, de éneke megszólal Berlin határában és Németország más pontján is. Németországban nagyon megfogytak az élőhelyek, amelyeket azelőtt lakott; a partok mocsaras sűrűsége, ahol fűz, éger, nád és sás találkozik. Elterjedésének más részein, ami áthúzódik egész Észak- és Közép-Eurázsián Alaszka keleti csúcsáig, a kékbegy költésére más, nagyon különféle helyeket választ. Friezlandban az utak és műutak mellett húzódó, alacsony növényzettel benőtt árokmélyedéseket, Nyugat-Szibériában néha bokor nélküli helyeket választ ki a vizenyős sztyeppéken, a spanyol hegységben a törpefenyős fenyéreket száraz, köves, meredek hegyoldalakban 1800 m magasságig, Kasmírban és a Pamírban a bokros legelőket még 3300 m magasságban is lakja. Fészkét — ahogyan ez már a „földi énekesek" körében szokásos — jól elrejti a talajon vagy közvetlen felette. A vörös csillagú kékbegy Németországon átvonul, Magyarországon nem mutatkozott még. Németországba a fehér csillagos kékbegyek korábban érkeznek, mint a vörös csillagosak, de óvatos életmódjuk folytán nem figyelhetők meg olyan könynyen, mint a vörösbegyek. Dél-Ázsia hegységeiben éppen ilyen rejtetten él Tádzsikisztántól a Himaláján át Nyugat-Kínáig a rubinfúlemüle (Luscinia pectoralis). Tibetben a törpefűz-, törperododendron- és törpefenyő-állományokat keresi 4700 m magasságig. Harsogó éneklése közben sötétfekete torkának középső, rubinvörös részét felfújja, fekete-fehér farkát mozgatja. Háti oldala nem barna, mint rokonaié, hanem palaszürke. A színezet tekintetében a fefcetetorkú fülemüléről (Luscinia komadori) nem egykönnyen ismerhető az fel, hogy az imént felsorolt fajok rokona. Hátoldala fényes rozsdaszínű, hasa fehér, homloka és torka bársonyos fekete. Csak egy zárt területen jöhetett létre ennyire eltérő színezet, minthogy madarunk csak a kis Ryukyu-szigetek láncán, Japántól délre fordul elő. Itt — mint a fülemüle — víz közelében, a sűrű aljnövényzet között él. A tajga sűrű aljnövényzetében, szintén folyók mellett él a kékfíi/emü/e (Luscinia cyane). Hazája az Altájtól Dél-Szibérián és Észak-Kínán át a Szahalin-szigetekig és Japánig terjed. Mint a nemzetség többi tarka színű faja esetében — a tojó tollazata egyszerűbb. Hasonló a megjelenése a 14 cm hosszúságú óvatos kékfar kúnak (Tarsiger cyonurus) is, csakhogy testoldalafényes narancsvörös, testalja krémszínű; válla, farcsíkja és farka élénk kobaltkék. A Himaláján, Ti-

betben és Nyugat-Kína magashegyein kívül — ahol a fenyvesekben 4300 m-en is előfordul — elterjedési területe még Japán és Szibéria, mégpedig ugyanazokon a terepeken, mint a kalliópe. Újabban az líraion keresztül nyugat felé terjeszkedik; Északkelet-Finnországban már több nyáron át észlelték. A talajon fészkel, sokat vadászgat az ágak között is, és gyakran magas fák csúcsán is énekel, egészen úgy, mint a vörösbegy. Hasonlóképpen viselkedik a Kelet- és Dél-Afrikában igen elterjedt, 18 cm testméretű fokföldi rozsdafarkú (Cossypha caffra), egyszerű színezetű, szürke madár, pofái feketék, szemöldökcsíkja fehér, hátának alja rőtbarna, torka rozsdavörös. Gyakori a parkokban és a kertekben. Bár jobban hasonlít a rozsdafarkúakra, mint a vörösbegyre, a telepesek az angol „robin" nevet adták ennek is (= vörösbegy). Igen jó énekes. Még fokozottabb mértékben áll ez a bozótrozsdaforkún (Cossypha heuglini). amelynek dala énekes rlgószerűen hangos és csengő, ráadásul kiválóan tud utánozni is. De napszak és évszak szempontjából sem követi a tanítómesterei éneklési időpontját, tehát hallunk tőle lappantyúhangokat délben, gyurgyalagunk trilláit júniusban. A füves sűrűségeket és a dús bozótosokat lakja, gyakran fel a hegyi erdők szegélyéig. Etiópiától és a Csád-tótól délre a Zuluföldig honos. Színezetre hasonló az előbbi fajhoz, de csak a szárnya, háta eleje és farka közepe kékesszürke, míg tollazatának többi része rozsdasárga; pofái és fejének felső része sötétfekete, ezeket a homloktól a tarkóig húzódó fehér csík választja szét. Csupán Angola nyugati részének egyes pontjain — ahol a sziklák bozótosokkal találkoznak — ismeretes a 22 cm testhosszúságú tükröscsuk (Xenocopsychus ansorgei). A sziklatömbökön gyors futással és rigószerű ugrásokkal surran tova, vagy ügyes jártassággal bujkál a bokrok között. A kopár vidéket felélénkíti harangszószerű hívója és mély fuvolázó éneke. Fészkét áthajtó sziklák alá, sziklahasadékokba vagy mély cseppkőbarlangokba építi. Csinos és színes, hosszú farkú madár. Nagy szárnytükre, hosszú halántékcsíkja, farka hegye, melle és hasa fehér, tollazatának többi része fekete. Ezzel a színezettel inkább az Indiától és Ceylontól Dél-Kínáig, Jáváig, Borneóig (Kalimantan) és a Fülöp-szigetekig elterjedt dayalrigó (Copsychus saularis) egyes alfajaira emlékeztet, amelyet kissé a vörösbegyéhez hasonló, szép éneke miatt gyakran tartanak kalitkában. Parkszerű tájakban is otthonos, jól megél a kertekben is. Nagyságra egyezik az előbbi fajjal, de a valamivel rövidebb farka miatt csak 20 cm nagyságot ér el. Feje és melle teljesen fekete, farcsíkja fehér. Ezzel a színezettel viszont közelebb áll a 27 cm nagyságú sámarigóhoz (Kittacincla malabarica), amelynek közelebbi

395

Az eleséget hozó hím kerti rozsdafarkú (P/ioen/curus phocntcurus) éles fordulatot vesz leszállása előtt

rokona is. Farka kékes ércfényű, hasa rozsdavörös, míg a nagyon hosszú, szarkaszerű farok legkülsőbb tollai fehérek. A tojó halványabb színű, inkább szürkés, mint fekete árnyalatokkal, gyakran a farka is rövidebb. A sűrű dzsungelerdék óvatos madara. Fészkét fák lyukaiba vagy az alacsony ágak sűrűségébe rakja. Az ivadékgondozásban a gyönyörű tollazatú hím is részt vesz. Fő tápláléka a rovar, amelyet a talajon szedeget, ritkábban a levegőben kap el. Remek, a szobában néha túl hangos énekében sok utánzást is találunk. Éneke miatt a Dél-Ázsiából származó sámarigó a világ minden részén a madárbarátok kedvelt kalitkamadara. Az igazi rozsdafarkúak Eurázsiát lakó tizenegy fajának színezetében a fekete, a fehér és a rozsdavörös uralkodik, így a mi kerti rozsdafarkúnk (Phoenicurus phoenicurus) hímjének tollazatában is. Háta szürke, de a melle, hasa, farcsíkja és farka rozsdavörös, homloka fehér, torka fekete. A 14 cm hosszú rozsdafarkú Európában, Élő-Ázsiában és Szibériában a Bajkál-tóig honos, a ritkás, bokrokkal tarkított erdőkben. Nálunk főként mint kerti madarat ismerik. A kertekben szívesen foglalja el a mes-

396

terséges fészekodvakat, máskülönben nagy, lazán épített fészkét faodúkba vagy sziklarepedésekbe rakja, de néha fészkel földi lyukakban is, kivételesen bádogtartályokban, levélszekrényekben, borostyánnal befuttatott falakon vagy rőzsecsomókban. Fészke többnyire 6 kék tojást tartalmaz; néha több tojó összetojik, így egy esetben 25 tojást is volt egy fészekben. Még tarkább a csaknem seregély nagyságú hegyi rozsdafarkú (Phoenicurus erythrogaster). Feje tetejének, tarkójának és szárnyfedőinek szürkeségét a fehér váltja fel, háta pedig fekete. A Kaukázustól Közép-Ázsián át Kanszuig a sziklás hegyoldalakat és a magashegységek sztyeppéit lakja. Ezen a területen hat rozsdafarkú faj éles határokkal megosztja egymás között az élőhelyeket, de egymás mellett fordulnak elő. A színekben gazdag madarak felélénkítik a 4000—5000 m közötti magasságok sztyeppéit és kőmezőit. A hímek a legfelsőbb magasságokban is kitartanak a gyilkos teleken. Hó alig borítja a felföldet, a homoktövis bogyóit mindig megtalálják, és más eleséghez is hozzájutnak. A hegyi rozsdafarkú sziklarepedésekben, kőgörgetegek és sziklalapok között fészkel. Tibetben ugyanilyen magasságban megtalálható a házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) is. Fiókáit sziklarepedésekben, imakő-halmokban vagy földi lyukakban, gyakran a törpe pusztai szajkó által fúrt járatokban neveli fel. Eredeti élőhelye amúgy is a szaggatott, sziklagörgetegekkel tarkított hegyoldal. Az ember házainak mesterséges „sziklái" becsalogatták a városokba is; Németországban csaknem kizárólag városokban található, Magyarországon újabban szintén gyakori városi madár, de nálunk azért még a köves hegyoldalakban is szép számmal fellelhető. Az utóbbi 100 évben eredeti hazájának — Marokkó, DélEurópa, Elő- és Közép-Ázsia hegyvidéke — határait Európában messze északnak terjesztette ki, egészen Dániáig és Dél-Svédországig, majd 1923 óta DélAngliáig. Ugyancsak terjeszkedett Magyarországon is, a hegyek felől a síkság felé. A kerti rozsdafarkú vagy a hantmadár is a vörösbegyhez hasonlóan bókolgat, különösen ha izgalom vesz rajta erőt. Ez a mozdulat tulajdonképpen abbeli szándékát jelzi, hogy fel akar repülni, de a mozdulat mélyen rögződött szokásába. A házi rozsdafarkú sistergően kipréselt hangokból álló rövid énekét március végétől a nyár közepéig is lehet hallani, majd ősszel ismét megszólal magas leshelyéről, Magyarországon olykor télen is hangicsál. „Leshelyei" (ebben az esetben a „Warte" kifejezést nem fedi teljesen a „leshely") gyakorta a háztetők. A németországi rozsdafarkú többnyire a Földközi-tenger környékén telel. A 14 cm hosszúságú házi rozsdafarkú öreg hímjei

kormos feketék, kivéve fehéres szárnytükrüket, a csaknem örökké mozgatott rozsdavörös farkukat, sokuknak azonban testszfnezete hasonlít a sötétszürke tojókéhoz. A Kaukázustól keletre egyre több a rozsdavörös hasú hím. Ha ezeken a keleti madarakon a fekete színt sötétkékkel cserélnénk fel, akkor megkapnánk a kékhomlokú rozsdafarkú (Phoenicurus frontalis) pontos mását. Ehhez alapjában véve csak az kellene, hogy a fekete festékanyag a tollakban úgy rakódjék le, mint a szajkó szárnyfedőiben. A Himalája és a nyugat-kínai magashegységek kopár, sziklákkal és törpebokrokkal tarkított, magas sztyeppéin honos ez az óvatos rozsdafarkú. Az ilyen tájakat követi 5000 m magasságig. Alig ismerhető fel, hogy a fehérhasú rozsdafarkú (Phoenicurus caeruleocephalus) hímjének külseje alapján, még a Phoenicurus nemzetséghez tartozik, mert sem farkán, sem testének más részein nem látható semmiféle rozsdavörösség. Szárnyának szalagja és hasa fehér, sapkája könnyedén krétás világoskék, testének többi része fekete, a hátán kékes fényű. Tojója hasonló a kerti rozsdafarkúéhoz, de csak farkának töve rozsdavörös. A fehérhasú rozsdafarkú az Altájban, a Tiensanban és a Himalájában él Sikkimig. De mint erdei madár nem fordul elő a legmagasabb szinteken. Évente valószínűleg gyakorta két fészekaljat is felnevel, mivel a Tiensan északi oldalán még szeptemberben is megfigyelhettem, hogy fiókáit etette. Ugyancsak igen tarka faja ennek a nemzetségnek a csillagos rozsdafarkú (Phoenicurus schisticeps), de

nevét egyáltalán nem érdemli meg, mert farka éppen olyan fekete, mint a szárnya, torka és hátának felső része. Torkán háromszög alakú fehér csillag tűnik szembe. Testalja és hátalja mély rozsdavörös, vállai fehérek, sapkája világoskék színében egyezik az előző faj fejének színezetével. Szomszédja a kékhomlokú rozsdafarkúnak, de nyugat felé csak Nepálig nyomul előre, mivel a patakok mentén álló ritkás erdőre és bozótosra van utalva, és nem hatol fel olyan magasra. Táplálékát többnyire az ágakon keresi. A legtöbb hím télen is kitart még a magasabb helyeken is, míg a tojók a mélyebben fekvő száraz völgyekbe szoktak lehúzódni. Az erdei pintyünk esetében is tudunk arról, hogy a hím és a tojó vonulás! szokása nem azonos. A rozsdafarkúak egyik rokona — talán a fülemüléké is — a szép mintázatú fehértorkú fülemüle (Irania gutturalis), amely Elő- és Közép-Ázsia nyílt bokros területein és erdőszélein él — egészen Afganisztánig. Ősszel Északkelet-Afrikába vonul el. Remek ultramarinkék színben pompázik, s a napfényben selymesen csillog a 22 cm hosszúságú grandala (Crandala coelicolor). Szárnya és farka fekete. Tudományos neve „égszínűt" jelent. A Himalája és Nyugat-Kína magashegységeinek legmagasabb övezetében él Kanszuig; Tibetben 5500 m magasságig, ahol már más madár alig található, s gyakran az örökhó határán költ — laza közösségekben a hegyi legelőkön és köves réteken — ez az annyira trópusinak tűnő madár. Ezt a kietlen magasságot, ahol még nyáron is éppen elég gyakori a havazás és más vi-

Fehértorkú fülemüle (Irónia gutturalis) odúja előtt; ez a délnyugat-ázsiai faj szürke, fehér és fekete, melle okker színű, a tojó barnás tónusú

ft;

szontagságok, a grandala télen felcseréli a mélyebben fekvő völgyekkel, ahol mindenekelőtt a homoktövis (Hippophae) lédús bogyóit fogyasztja. Ilyenkor a társas madár gyakran százával tömörül csapatokba, amelyekben a hímek száma jóval felülmúlja a tojókét. A fiatal seregélyhez hasonlóan az egyszerűbb színezetű tojók és fiatal hímek bizonyára magukra maradnak. E. Sc/iöfer ezt írja róluk: „Agrandalák úgy viselkednek, mint a seregélyek, l ram ló, gyors repülésüket — miközben hosszú szárnyuk gyakran fecskeszerű benyomást kelt — ügyes fordulatok és lebegő vitorlázások váltják fel. A kiválóan repülő madarak nagy csapatokban emelkednek a levegőbe, magasan keringenek, és eközben azúrkék színpompájukat láttatják. Majd ismét fáradhatatlanul, sűrű tömegben a homoktövis bogyókkal terhes legmagasabb ágaira vetik magukat, hogy rövid idő múlva éppen ilyen hirtelenül a levegőbe emelkedjenek." Szép, világos azúrkék, inkább szürkéskék testaljú a 18 cm-es hosszúságú hegyi kékmadár (Sialia currucoides) hímje is. Északon és Dakotában a síkságon is, de főként az EgyesültÁllamok nyugati részének hegységeiben él, 4000 m magasságig. Még csinosabb a jégmadárkék hátoldalú vörösbegyü kékmadár (Sialia sialis) gesztenyerőt testaljával, amely a hasától hátrafelé fehér. Észak-Amerika keleti részén — ezért keleti kékmadárnzk is nevezik —, valamint KözépAmerika félig nyitott vidékein él. Fészekalját fák lyukaiban, harkályok által vájt odúkban, gyakran mesterséges fészekodvakban neveli fel. Kuba dombos vidékének erdeiből időnként felhangzanak tisztán szóló, lebegő hangok, hasonlók, mint amikor a nedves ujjúnkat végighúzzuk a borospohár szélén. Ezeket a hangokat egy majdnem seregély nagyságú rigóféle adja, amelyet hazájában „ruisenor"-nak, azaz fülemülének neveznek, és kivéve szürkésbarna, fehér szegélyű farkát, valóban nagyon hasonló is a fülemüléhez. Ez a kubai klarinétmadár (Myadestes elisabeth), amelyet „kuboc/orino"-nak is neveznek. Csésze alakú fészkét gödrök és meredek hegyoldalak szélébe építi. A vöröstorkú klarinétmadár (Myadestes genibarbis) ugyanilyen élőhelyen lakik Jamaicán, Haitin és a Kis-Antillák egyes szigetein, de fészkel fán termő páfrányok és broméliák között is. Élénkebb színű, mint a kubai faj: torka és farka alja rozsdavörös, pofái feketések, csőre töve és alsó szempillái fehérek, testálja világosszürke, hátoldala sokkal sötétebb, a St. Vincent szigetén élő alfajé fekete. A csukok (Saxicola) kerülik az erdőt és a bozótost, mégsem élnek a talajon még a sztyeppéken, réteken és szántóföldeken sem. Magyar nevük hangutánzó, de mivel magasabb növények csúcsán szeretnek tartózkodni, ezért sokan „csaláncsúcs"-rá változtatták, mint jobb hangzású névre. A rozsdás csuk

398

Rozsdás csuk (Saxicola rubelra) leszállás e!6tt

(Saxicola rubetra) magas füvezetű nedves réteken, tisztásokon és lápokon él, ahol magános bokrokat és más leshelyeket, főképpen olyan cserjéket is talál, amelyek kiemelkednek a fű közül. Jól elrejtve a talajon fészkel, táplálékát azonban főleg a gazokon keresi; nevezetesen a virágokra szálló rovarokat fogdossa össze. A forró délig és a magas északig egész Európát lakja, ill. egy keskeny ékben kelet felé előrenyomult ajenyiszejig. Megtalálható a Kaukázus és az Elburz lejtőin is. A 13 cm testhosszúságú rozsdás csuk takaros madárka, ha színezete jelentéktelenebb is. Háta barnás tarka, torka és melle okkerbarna, feketésbarna pofáit felülről és alulról is fehér csíkok szegélyezik. A valamivel kisebb termetű cigánycsuk (Saxicola torquata) színei erőteljesebbek; hátoldala feketésbarna, pikkelyes rajzolatú, melle élénk rozsdabarna, feje fekete, s ebből a színezetből élesen kiüt a nyakoldal két fehér foltja. Mindkét faj tojója valamivel egyszerűbb színezetű. A napos, bokrokkal tarkított, füves hegyoldalak madara. A cigánycsukot hiába keressük Európa észak! és keleti részén. Már Németországban is a ritkaságok közé számít. Ezzel szemben Szibériában sokkal északabbra is él, elérte Arhangelszket, sőt a Fehér-tenger partját is. Közép- és Kelet-Ázsiában Igen elterjedt Japánig, Délnyugat-Kínáig és a Himalájáig. Ehhez az elterjedési területhez csatlakozik a Kaukázus vidéke és Kisázsia. Szemben a rozsdás csukkal, amely télire az afrikai füves pusztákra és szavannákra vándorol, a cigánycsuk sok helyen állandó madár, alkalmilag még Magyarországon is találkozunk áttelelőkkel. Afrikából sem hiányzik: költ az Atlasz-hegység őr-*

szagaiban és mindenekelőtt a földrész keleti és déli részén, Dél-Arábiában, Madagaszkáron és a szomszédos szigeteken. A cigánycsuk szárazabb területeket és magasabb leshelyeket kedvel, de azért előfordul a teljesen nyflt terepen is; az Alpokban felhatol 1300 m-ig, Tibetben 4800 m-ig. A 17 cm testméretű fekete/iosú hangyászrigó (Myrmecocichla nigra) Afrikában a Nigéria, Uganda és Észak-Rhodesia között elterülő ritkásan fákkal és bokrokkal tarkított szavannákat lakja, ahol megfelelő leshelyeket talál. Ha a növényzet nagyon magas és sűrű, akkor az utak szélén és a tisztásabb pontokon keresi táplálékát ez a fekete színű és fehér vállú csuk. Homokgödrökben, termeszek váraiban vagy földimalacok járataiban költ, ezekben fészke számára még egy kamrát tágít ki. A fehérfejü sziklarigó (Jhamnolaea coronata) rigószabású, kék színű. Barna foltos tojásait fecskék és sarlósfecskék elhagyottfészkeibe rakja. A nyílt, köves térségek lakója, különösen a Togo és Szudán közötti fennsíkokon. A dél-ázsiai magashegységek hegyi rozsdafarkújára nagyon emlékeztet kéken csillogó fekete tollazata, fehér vállai és fehér fejtetője révén. Hontmodorunk (Oenanthe oenanthe) rokonainak hazája a kopáros, köves hegyoldal és a sivatag. Valamennyiük talajlakó. Farkuk színezete kifejezetten fekete-fehér, amely repülés és nász közben igen feltűnővé teszi. Ez az alapszínezete a nemzetség 18 fajának is, csak fajonként a feketének és fehérnek más a terjedelme. Hazájuk Észak-Afrika és Eurázsia. Egyes fajok hímjeinek kétféle színfázisuk van, ami rendkívül megnehezítette a valódi rokonsági kapcsolatok felderítését. A mi hantmadarunk az Atlasz-hegység országain kívül lakja egész Európát, Ázsia legnagyobb részét Iránig, Északnyugat-Kínáig és a Csukcs-félszigetig. Nemzetségének egyetlen tagja, amely behatolt Amerikába is, mégpedig nyilván két oldalról: Grönlandba és Kanada északkeleti részébe — ahol még a 80. szélességi fok alatt is fészkel — Európából vándorolt be. míg Alaszkába a Bering-szoroson keresztül, Ázsián át jutott el. Ezt bizonyítja vonulásának útja is, ami — úgy látszik — visszatükrözi előnyomulásának irányát. Az összes hantmadár a meleg Afrika sztyeppéin telel. De az Észak-Amerikában költő madarak kétféle ellentétes útvonalon jutnak el oda. Amerika keleti oldaláról az Atlanti-óceánon keresztül délkeleti irányban Európába vándorol, majd onnan tovább Nyugat-Afrikába; ezzel szemben az alaszkaiak hatalmas utat tesznek meg egész Ázsián keresztül, hogy Északkelet-Afrikában teleljenek. Nálunk a 15 cm hosszúságú hantmadarat száraz réteken, fenyéreken, irtásokban, köves hegyoldalakon és vasúttöltések mentén találjuk meg; másutt bok-

ros és köves tundrákon, a magashegységben kopár kőgörgetegek között talál otthonra. Fészkét sziklarepedésekbe, földi lyukakba, üreginyulak járataiba és hasonló sötét helyekre rejti. A hím testalja okkersárga, hátoldala kékesszürke, fülének környéke és farka fekete. Röptében a farcsíkja és a farka fehéren csillan elő. A farok közepe és vége fordított T alakban fekete. Ha a madár bókol, mint a vörösbegy, és a farkát kiterjeszti, akkor Is jól látható ez a rajzolat. A tojó testtollazata egyszerűbb, barnásabb. A hantmadárhoz nagyon hasonló a világosabb homokszínű Izabella-hantmadár (Oenanthe isabellina) hímje és tojója is. A Volga alsó folyásától és Törökországtól Észak-Kínáig a sztyeppes területeket lakja; földi lyukakban, különösen rágcsálók járataiban költ. Újabban megtelepedett Görögország északi részén is. A déli hantmadár (Oenanthe hispanica) olyan, mint egy nagyon világos homoksárgás, gyakran csaknem fehér hím hantmadár. Sok hímnek nemcsak a fültájéka, hanem a torka is sötétfekete. A Földközitenger környékén a meleg, száraz és köves vidékeket lakja, északon Szerbiáig, keleten Iránig. Alkalmilag el vetődik Budapest környékére is. Iránban és Transzkaukáziában találkozik a Közép-Ázsiában élő Déli hantmadár (Oenonthe hispanica) hímje fészkénél

hantmadár honos Dél-Ukrajnában és a Fekete-tenger partvonalán Bulgáriáig. Ismerjük még Ciprusról is. A hímnek a melle, a válla és a háta is fekete, s színezetéből hiányzik a leheletnyi okkersárga. A csaknem seregély nagyságú gyászos hantmadár (Oenanthe leucura) —a jellegzetes, fehér farokmintázatán kívül — teljesen fekete. Birodalma a legkopárabb sziklás terep a homoksivatagtól a magashegységekig, földrajzilag Északnyugat-Afrika, Spanyolország, Portugália, és a Riviéra. A közép-ázsiai magashegységek gyors vízfolyásai mellett, Tibetben még 5000 m magasságban is — a tejfehér gleccservizeknél — sürög a seregély nagyságú madár, amelyet hegyi rozsdafarkúnak is tarthatnánk, ha nem hiányozna fehér szárnytükre. Farka, hasa és farcsíkja mély rezes gesztenyevörös, farka végén sötét szalag van. Ahol a patakok sziklán és görgetegen át zuhognak, mindenütt megtalálható. Élénken surran kőről kőre, kiül a víztől körülfolyt sziklatömbre, billegeti farkát, vagy a folyással szemben kergeti fajtársát. Bokrokról bogyókat szedeget, A fehérszárnyú hantmadár (Oenanthe lugens) hasonló a balkáni hantmadárhoz, de termetesebb, szárnyának alja többnyire azonban a vízből rovarokat fogdos, ha nem pedig fehér és nem fekete; Észak-Afrika és Élő-Ázsia is gázol a vízbe olyan mélyen, mint a vízirigó. Tádzsikopár köves völgyeiben él kisztán (Pamír), a Himalája és Nyugat-Kína közötti hegységekben sok helyen megtalálható a fehérsapkás rozsdafarkú (Chaimarronis leucocephalus). apáca-hantmadárrá vagy balkáni hantmadárrz\ (OeA kövirigó (Monticola saxatiíis) éppen ilyen nagy. nanthe pleschanka), és nemritkán össze is párzanak. A ritkásan népesült vidékeken nem talál párt min- Színezete fején és nyakán világoskék, testalja és farka narancsvörös, farcsíkja fehér, szárnya fekete, tehát den hím a saját fajából, és Ilyenkor egy másik faj nagyon díszes madár. Spanyolországtól Dél-Európán csaknem ugyanolyan tojójával áll össze. Az apácaés Közép-Ázsián keresztül a Bajkál-tóig és KeletKínáig terjedt el, ahol a napos, meleg sziklafalakat \ zarzuramadár vagy futó hantmadár (Oenanthe leucopyg a) kedveli, de azért nem fordul elő mindenhol. Nagyobb részekmélyedésének bejárata előtt; farkának fehér szérovarokkal táplálkozik, amelyeket a talajon szedeei különböztetik meg a gyászos hantmadártól; sok pélget, ezenkívül gilisztákkal, csigákkal és kisebb gyídány fejtetője fehér; még a vigasztalan sivatagban is 'ész ke l, ahol sziklákban, kőrakásokban vagy épületfalakkokkal is. Vadászata közben leshelyei és egyúttal ban megfelelő fészkelésl helyet talál. Elterjedése az éneklése helyei is a kiálló sziklatömbök, villany^lanti-óceán partjától Arábiáig nyúlik; Észak-Afrikáoszlopok, ágak és huzalok. Fiókái kis fészekben nöján minden száraz helyen megtalálható vekednek fel, amelyet jól elrejt sziklarepedésben, néha présházak nyílásaiban. A telet a kövirigó Afrika trópusai alatt a száraz sztyeppéken és szavannákon tölti. Afrikában öt rokon faja él, amelyek közül a dél-afrikai színi kövirigó (Monticola rupestris) életmódjában és színezetében legjobban hasonlít rá, kivéve rozsdavörös farcsíkját. A többi faj a csaknem parkszerű, bár köves-bozótos területeket kedveli. Transzbajkál, az Amur-vidék és Északkelet-Kína között a hegyes vidékek fenyveseiben és vegyes erdeiben, olykor mocsarak közelében tartózkodikacs//lagos kövirigó (Monticola gularis). A hím háta és pofái feketék, farcsíkja és testalja rozsdavörös, feje teteje, tarkója és szárnyhajlata világos égszínkék; begyének közepén fehér csillag világlik. A tojó hasonló a kövirigóhoz, de testalján erősebb a feketés rajzolat.

..**>• ,. £*$&'•

A kelet-ázsiai csillagos kövirigó (Monticola gularis) tojója megetette fiait

Jó 20 cm nagyságú a kék kövirigó (Alont/co/o sofitoríus). Elterjedése éppen olyan elszórt, mint a kövirigóé, de északra nem hatol fel olyan messze, különösen nem Szibériában, ezzel szemben keletre mészszebbre nyúlik elterjedése — Délkelet-Kínáig és Japánig. Amint a mérsékelt éghajlatú északon rokonai, úgy a kék kövirigó is vonuló madár. A világtól félreeső élőhelyét sok helyen megosztja a kövirigóval. Más helyeken viszont egyéb pontokat is kisajátít magának, így Jerevánban, Arménia (Örmény SZSZK) ősi, tiszteletet parancsoló fővárosában magas épületeken láttam; a délnyugat-európai városokban gyakran helyettesíti a feketerigót, és „remetét" jelentő fajneve ellenére is bemerészkedik a legforgalmasabb városrészekbe. Japánban viszont megállja helyét a tengerparti sziklákon is, és itt — akár a partfutók — a kavics és tengeri moszat között a strandon keresgéli táplálékát: tengeri férgeket, tengeri csigákat, kagylókat és kis rákokat. Nem ritka madár néhány japán halászkikötőben. Alkalmilag repülő rovarokat is elkap, és bizonyára a bogyókat is megeszi. A hím egész tollazata tompa kék, alig feltűnő világos hullámozottsággal; a kelet-ázsiai költő madarak gesztenyeszínű hasa utal a nemzetség más fajaihoz fűződő rokoni kapcsolatokra. Még a tojó színezetében is megtalálható a hát kékes árnyalata. Dél-Ázsia hegyi patakjai mentén a sziklatömbök és görgetegek közt ügyes ugrásokkal surran egy 30 cm hosszúságú, sötét rigó. Vészjelei túlharsogják a víz morajlását. Első pillanatra nagy feketerigónak

látszik, azonbrn izgalmában nem mereszti fel a farkát, hanem lefelé tartja és kiterjeszti. Amikor a napsugarak ráesnek sötétkék, világos csillagfoltokkal beszórt tol lazát ára, már nincs kétségünk afelől, hogy a v/zi fütyü/őr/góval (Myiop/ioneus caeruleus) találkoztunk. Szorgalmasan keresgéli csigákból, rovarokból és azok lárváiból álló táplálékát a sekély vízben vagy az iszapban. Mohafészkét nyirkos sziklaodúkba vagy kövek közé, valamint a partközeli, öreg fatörzsekbe rakja, Kína déli részén pedig hidak alá, csatornák csöveibe vagy falak repedéseibe is. Az Afganisztán, Kazahsztán, Tibet, Északkelet-Kína, Jáva és Szumátra közötti hegységekben honos, öt rokonfaja DélÁzsiában és a Nagy-Szunda-szigeteken él. Csak Celebesz (Sulawesi) a hazája az egyik legóvatosabb magashegységi madárnak, a fo/dirigónak (Geomalia heinrichi). Hátrésze palaszürke, testalja élénk rozsdavörös. Testhossza 28 cm, amelynek jó felét a sötétgesztenyebarna színű farok teszi ki. A hegységek mohos erdeit lakja a csúcsokig. Amenynyire a felfedezője, Gerd Heinrich megállapíthatta, valódi talajon élő madár, amely nem használja ki nagymértékben visszafejlett repülési képességét sem. Sohasem látta, hogy ágra felült volna. A megfigyelő elől a legsűrűbb növényzet közé húzódik vissza, ahová a legkisebb zörejtől hosszú, sietős léptekkel bemenekül. Az igazi rigónak kb. 110 faja az egész földön elterjedt. Közülük hat elég erősen elüt a többitől. Az összes többit nyolc, némelyek tizenegy, de gyak-

401

ran csak két nemzetségbe osztják. A rokonság meghatározása terén uralkodó bizonytalanságnak ez a magas foka mutatja, hogy virágzása teljében álló csoporttal van dolgunk. Közép-Európában 5 faja költ, további 11 pedig gyakran átvonul, vagy legalább igen ritka esetben megjelenik; Magyarországon három Turdus faj költ, a negyedik csak alkalmilag, de tömeges átvonulónk; két további faj átvonul, egy csak egyetlen alkalommal mutatkozott. Valamennyiük felsorolása itt teljesen lehetetlen, nem is beszélve arról, hogy a csoportnak még keresztmetszetét adni sem könnyű. Meg kell elégednünk azzal, hogy életmódjuk és alakjuk meglehetősen hasonló. Szép hanggal megáldott, többnyire elég bizalmas madarak, így számtalan kutató figyelmét hívták fel magukra. Amit eddig a rigókról tudunk, az maga megtöltene egy vastag kötetet. A fekete rigó (Turdus merula) az erdőkből behúzódott a parkokba, kertekbe, végül a nagyvárosok szívébe is. Itt annyira bátor lett, hogy szükségtelen is a madarat és élete alapvonásait leírnunk. Erőteljes, fuvolázó énekét mindenki ismeri. Egyes énekei „kottatiszta" hangokból állanak. Néha adódnak — ha véletlen játéka folytán is — meglepő hasonlatok

közismert zenedarabok részleteivel. Len Howord angol zeneszerzőnő hallotta Beethoven hegedűversenyéből a híres rondótéma első tizenkét hangját fekete rigótól, s egy ízben magam is hallottam Mendelssohn Itáliai szimfóniájának kezdő taktusalt hihetetlenül pontos előadásban. Amint sok énekesmadár, úgy a fekete rigó is hangok egész sorozatit hallathatja, aminek pontosan körülhatárolható jelentősége van a fajon belüli érintkezésben és megértésben azon a vészjelen kívül, amely a levegőben közelgő ellenségre figyelmezteti fajtársait. Akadnak példányok, amelyek egészen alattomosan felhasználják ezt a hangot, ha találtak valami kiváló élelemforrást; ilyenkor vészjelére fajtársai eszeveszetten a biztos fedezékbe vetik magukat, mialatt a „csaló" nyugodtan lakmározhat. A fekete rigó földdel tömített gallyfészkét közismerten a legkülönfélébb helyekre építi: bokrokba, épületekre, talajra, alkalomadtán sás és nád közé is, vagy létrafokok sarkaiba. Ez utóbbi esetben — mivel annyi egymáshoz hasonló helyről van szó — az építkező madár meg is zavarodhat és több kezdeményt is készít, míg végül feladja a fészekrakást. A fekete rigó nálunk egy évben többször is költ, a nagy-

Az örvös rigó (Turdus torquatus) évente átvonul nálunk; a Kárpátokban, az Alpokban és valamikor az Érchegységben is fészkelő példányok ahhoz az alfajhoz tartoznak, amelynek testalján az egyes tollak pikkelysierűen ható fehér szegélye szélesebb

,, .

r

v

városokban néha még télen elkezd fészkelni. Az egyes fészekaljak fejlődési ideje egymásba tolódik, vagyis a tojó üli már az új fészekaljat, míg a hím az előzőből kirepült fiatalokat nevelgeti. Tápláléka rendkívül sokoldalú: rovarok, giliszták, bogyók — főleg ősszel — és minden, amit ki tud kotorni az avar alól és a földből. Egyes esetekben kertben fészekrablásra is vetemedik. A fekete rigó hazája felöleli Európát — kivéve északkeleti részét —, az Azori-szigeteket, a Kanáriszigeteket, Északnyugat-Afrikát, Elő- és KözépÁzsiát, a Himalája és Kína déli részét. Új-Zélandra 1870-ben telepítették, ahol gyorsan feltalálta magát. Az esztendő tíz hónapján át énekel; délen az állandó tavasz folytán augusztus és december között is költ. A városi fekete rigók között nem is olyan ritkán akadnak teljesen fehér példányok is, az un. albinók. Tarka rigókat még gyakrabban láthatunk. A fekete színű örvös rigó (Turdus torquatus) felismerhető élesen elhatárolódó fehér mellpajzsáról, amely testrésze még a tojónak is világosabb színű, valamint ezüstszürke szárnyszegélyéről. A vonulás! időszakban olykor nálunk is megjelenik. Nagy-Britannia és Norvégia lápjaiban a törpefenyvesben költ; Dél-Európa sok hegységében, pl. az Alpokban 1000 m magasság felett, de fészkel a Kárpátokban, a Kaukázusban is. A felső Érchegységből Németországban valószínűleg eltűnt. A feketerigónak közeli rokona a Dél- és Nyugat-Kínában élő hegyi rigó (Turdus kessleri) is. De a róla alkotott benyomás mégis más, mivel orvé sápadt, hátul erőteljesebb rozsdaszínű, s teste közepén húzódik keresztül. Tibetben 4500 m-ig terjedő magasságok törpefenyővel és törpebokrokkal benőtt állományait lakja, és elsősorban borókabogyókkal táplálkozik. Már márciusban halljuk énekes rigónk (Turdus philomelos) szép dalát, amely rövidebb, de többször ismételt hangsorból áll. Nagysága 22 cm, háta barnás, testalja krémfehér alapon sötétebb pettyes. Repülés közben éles cipp hangot ad, és innen ered német neve (Zippe) is. Bogyókon és mindenféle kisebb állatokon kívül, amelyek a talajon élnek, szívesen fogyaszt el csigákat — ezek házát köveken, un. „rigó-kovácsműhelyeken" veri fel. Fészkét vékony rétegben, nyálával kevert fazúzalékkal tapasztja ki. Csaknem egész Európában él, továbbá a Kaukázusban és Szibériában a Bajkál-tóig. Közép- és Nyugát-Európában megtelepszik a parkokban és kertekben is. Északon helyét a valamivel kisebb szőlőrigó (Turdus iliacus) foglalja el. Az északi erdőövezetben Izlandtól Kelet-Szibériáig költ. Nálunk csak átvonul; tavasszal és ősszel a városok felett is hallani az éjszakai órákban magas, vékony ciih hangját. Erről a hangjáról, krémfehér szemcsíkjáról, rozsdavörös

A léprigó (Turdus viscivorus) Magyarországon csak szórványosan. Németországbán az erdei fenyvesekben, Nyugat-Európában pedig vegyes erdőkben, parkokban és kertekben is költ

testoldaláról és alsó szárnyfedőiről könnyen megkülönböztethető az énekes rigótól. A léprigó (Turdus viscivorus) Németországban a fenyvesek lakója, magasabb fekvésű területeken a lomberdőben is — nálunk csak szórványosan — fészkel. Néhány évtized óta Nyugat-Európában kezd parkos településekbe is behurcolkodni. Rövid dalát telt, sárgarigószerű hangon adja elő. Repülés közben érdesebb cserregő hangot ad, innen ered egyik német népies neve (Schnárrer). Nagyon hasonlít az énekes rigóra, de testesebb a feketerigónál is; alsó szárnyfedői fehérek, és nem krémsárgák. Költési területe jórészt fedi az énekes rigóét, de néhol délebbre is terjed, így az Atlasz-hegység országaira és a Himalája északnyugati nyúlványaira is. Nem annyira kifejezett vonuló madár, mint az énekes rigó, de pl. Magyarországon a vonulást csapatai jellemzik, amikor nálunk is nagyon gyakori. A még ritkás tavaszi erdőt sem jellemzi a fenyőrigó (Turdus pilaris) éneke. A szarkaszerű cserregő

403

hangján kívül repülése közben mindenesetre csevegő énekét is hallhatjuk. A hang helyett szemünket örvendezteti meg: feje és farcsíkja világosszürke, szárnya és farka fekete, háta szép gesztenyebarna, melle rozsdássárga, testoldala fehér, amelyen fekete ék alakú foltok vannak. Elterjedésének nyugati határvonala Svájc és Norvégia között húzódik; kelet felé a Léna folyásáig fordul elő. 1937. január 20-án megjelent Jan Mayen-szigeten és Grönland északkeleti részén. Valószínűleg az előző napi hidegbetörést kerülte ki, és a Norvégiából Anglia felé felkerekedett madársereget nyitván az erős szél észak felé sodorta el. Grönlandon azután délnek vonultak a rigók, és ott mint állandó madarak vetették meg lábukat, amire kedvezően hatott az utóbbi tíz év általános felmelegedése is. Ebben a kivételes esetben pontosan követhető volt, hogy egyetlen alkalomból adódott berepülés hogyan vezethetett egy madárfaj megtelepedéséhez. Közép-Európában 1800 óta a fenyőrigó egyenletesen nyomult előre az Odera torkolatától és a Cseh-erdő vonalától nyugatra; újabban a Tátra déli lábánál is kezd nyugat felé terjeszkedni (Mosánszky és Stollmann); Magyarországon csak alkalmi fészkeléseit találták. Vonulását a helyi időjárási viszonyok erősen befolyásolják, de főként délnyugati irányba zajlik. A Jenyiszej mellett fekvő Krasznojarszk város közelében gyűrűzött két példány például Franciaországban, azaz 7000 km távolságra került kézre. Nálunk vonuláson néha tetemes csapatokban jelenik meg. Társas élethez való ragaszkodását megőrzi a költés idején is; gyakran több, sőt sok pár szoros szomszédságban fészkel, sokszor nagy őrgébics pár közelében. A fenyőrigó általában kisebb állatokkal táplálkozik, alkalmilag repülő rovarokat is elkap, ősszel azonban szereti a berkenye és a boróka bogyóit fogyasztani, így húsa ízletes, azért régebben „fenyő-

A kelet-szibériai kerti rigó (Turdus hortulorum) tojója a fészkénél; a hím hátoldala és torka tiszta hamuszürke, testoldala élénk rozsdavörös; Délkelet-Ázsiában telel

Egykor a fenyőrigóra (Turdus pilaris) sokat vadásztak mint „fenyőmadárra" (Krammetsvogel); télen és átvonulóban sokkal gyakoribb, mint költőmadár Németországban is, míg Magyarországon egyenesen ritkaság a költése

madár" (Krammetsvogel) néven nagyban vadászták, mégpedig a már régen betiltott hurokkal fogták. Amikor ez a madarászás még fénykorát élte, az ilyen fogásokba gyakrabban szibériai rigófajok is kerültek, amelyeket egyszerű megfigyeléssel alig, legalábbis nehezebben lehetett volna észlelni. Ilyen volt a léprigó nagyságú, sárgásbarna alapon fekete hátú és hasú pikkelyes-tarka Himalájái rigó (Turdus dauma), amelynek hazája az Uralnál kezdődik, és Kelet-Ázsiáig terjed, továbbá Dél-Ázsia a NagySzunda-szigetekig, a Salamon-szigetekig, Ausztráliáig és Tasmaniáig. Ugyanígy került elő a szibériai rigó (Turdus sibiricus). Hazája Szibéria és KeletÁzsia. Tojója olívzöldesbarna, testalja világos foltos — a hímé palafekete —, szemcsíkja és hasa fehér. Repülés közben mindkét faj szárnya alján feltűnő fehér sáv látszik. A feketetorkú rigó (Turdus ruficollis atrogularis) a Nyugat- és Közép-Szibériában fekvő hazájából több ízben vetődött el Közép-Európába. Hátoldala palaszürke, hasa fehér, szemcsíkja, torka és melle fekete. Helyette keleten és délen a rozsdástorkú rigó (Turdus ruficollis ruficollis) otthonos, e fajon a fekete színeket téglavörös váltja fel. Ahol a két madár találkozik, valószínűleg ugyanúgy keverednek, mint a kormos és dolmányos varjak, és ezért egyetlen fajba egyesítik őket. A rozsdástorkú rigót rendkívül ritkán figyelték meg Közép-Európában; tél) szállása Dél-Ázsia. A lakott területek, így a városok vonzó hatása, amelynek Európában csaknem az összes rigófaj —

legalábbis télen — engedelmeskedik, másutt is érezteti erejét. Például az Afrika erdeiben székében elterjedt fokföldi rigó (Turdus olivaceus) behúzódott a dél-afrikai városok parkjaiba. A madár főleg olívzöldesbarnás színezetű, hasa élénk rozsdasárga. Észak-Amerikában a feketerigó nag/ságú, palaszürke hátú, fekete-fehér csíkos állú vándorrigó (Turdus migratorius) keresi az ember közelségét. Mivel torkának és mellének színezete téglavörös, hazájában „robin"-nak (vörösbegynek) hívják, és minthogy más nyelvekre ezt gyakran az európai vörösbegy madár nevére fordítják, sok zavart okozott már. Éneke emlékeztet az énekes rigókéra. Már számtalan esetben megtalálta az utat az Atlantióceánon keresztül Európába. A vándorrigó bizonyos hírnévre tett szert, miután Rachel Carson róla ír a sokat emlegetett és a vegyi művek által burkoltan vagy hevesen támadott könyvében („Silent spring" = Néma tavasz). Ebben szenvedélyes és — sajnos — teljesen jogos felhívást intéz a mérték és válogatás nélküli rovarirtószerek használata ellen. Az áldásosnak tartott, de időközben hírhedtté vált DDT-t már megtalálták az Antarktiszon is a pingvinekben és a halakban, ahol sohasem használta senki sem! A vándorrigó szaporulata nagyon megcsappant, mert részben tojásai terméketlenek maradtak, részben tömegesen hullottak el fiókái. Ősszel nagy mennyiségben szórták ki a DDT-t a szilfa betegsége ellen, amelyet gomba okoz és rovar hurcol tovább. A levelek nagy adagban kapták a vegyszert. A giliszták egész télen át ették a lehullott lombot. A rigók falták a gilisztákat, és így szervezetükben felraktározták a veszélyes mérget. A vándorrigó esete

Az amerikai gezerigó (Mimus polyglottos) éneke emlékeztet a mi énekes rigónkéra, de sok utánzást is belesző

ijesztően hasonlít vándorsólymunk megfogyatkozásához. A vöröslábú rigó (Mimocichla plumbea) lakhelye a Bahamák, a Nagy-Antillák és a Kis-Antillák néhány szigete. Színezete szürke, álla, szárnya és farka fekete-fehér; szempillái, csőre és lába élénk vörös, hasa rozsdássárga. Kuba nyugati részén költ, ahol kubai rigó néven is ismerik. Rigónk a síkságok és dombvidékek erdeit lakja, de megtelepedett az ültetvényekben és kertekben is. Láttam télen a havannai állatkert gyepén. A vele közeli rokonságban álló szürke rigó (Mimocha ravida) teljesen palaszürke, kivéve fehér hasalját és farokoldalait. Énekük is hasonló csicsergő csevegés. Csak a Karib-tenger kis szigetén, Grand Caymanon él, de minden valószínűség szerint az' utóbbi időkben kipusztult.

Gezerigófélék családja — Mimidae Amikor Kubában először hallottam az amerikai gezerigó (Mimus polyglottos) énekét, úgy éreztem magam, mintha tavasszal a hazai erdőkbe kerültem volna vissza, annyira hasonlít dalának csengése és előadása az énekes rigónkéhoz. Sok példánya átveszi a szomszédságából egy tucatnyi vagy még több madárfajnak a hangkincsét. A „Mimus" színészt, utánzót jelent, míg a „polyglottos" soknyelvűt. Nemcsak a hangutánzása, de a madár alakja is olyan, mint a rigóé. Ritkán választják meg egy állat nevét olyan tökéletesen, mint az amerikai gezerigóét. Linné mindehhez a nyugat-indiai gezerigónak „orpheus" nevet is adott. Az amerikai gezerigó karcsú, barnásszürke, fehéres testaljú madár, szárnyán fehér minták vannak; a meglehetősen hosszú és lépcsőzetes farkának szegélye is fehér. Bokorcsoportokban, erdőszéleken, parkos tájakon és helységekben is található. Hazája az Egyesült Államok, Mexikó északi része, a Bahamák és a Nagy-Antillák. Túlnyomólag gyümölcsöket és magvakat eszik, mellesleg a talajon élő rovarokat is. Minden madárnak megvan a maga kis saját területe, amelynek határait féltékenyen őrzi. Rigószerű testtartással, fejét és farkát magasra emelve riasztja el a betolakodót. Közben az ellenfelek mindig szemtől szembe, rigószerűen ugrálnak fel és oldalvást. Ez nem dürgés; akkor a gezerigó másképp viselkedik: ülve és repülés közben is mutogatja feltűnő szárnymintázatát, és különleges hangokat hallat. Szívesen énekel repülés közben, gyakran még éjszaka is hallatja hangját. Fészke csésze alakú, s az ágak közé rakja. Az ivadékgondozás egész folyamata ugyanúgy zajlik le, mint a rigóké. Ebbe a kizárólag újvilági családba 31 faj tartozik.

405

Bizonyára a rigófélék rokonai, de különböznek tőlük lábuk alkatával, csüdjük pajzsosságával. Nagyságuk csak 20—30 cm között ingadozik. Valamennyi faj testének körvonalai hasonlók. A Mimus nemzetség kilenc fajt ölel fel. A Galápagos-szigeteken ugyanennyi alfaja van a földi gézerigónak (Nesomimus trifasciatus). Ez alkatában és viselkedésében hasonlít az észak-amerikai fajra, de bokorban és fában szegény környezetének megfelelően többet tartózkodik a földön. Kellemetlen tojásrablása ismeretes. A sarlós gezerigók 10 faja közt akadnak olyanok, amelyek csőre rövid és majdnem egyenes. Ezek a földről csípik fel táplálékukat, vagy a talajba éppen csak beleszurkálnak, mások viszont igen hosszú, vékony, erősen ívelt csőrükkel mélyen befúrnak a talajba, hogy elérjék zsákmányukat. A rövidcsőrű fajok közé tartozik a 30 cm nagyságú vörhenyes gezerigo (Toxostomo rufum). Elterjedése Kanada déli részétől Mexikói-öböl menti államokig terjed az Egyesült Államokban. Ezt a térséget még mint vonuló madár sem lépi át. Fészkét hevesen védi — még az emberrel szemben is. Sűrűségekben és bokrokban található. Háti oldala élénkrozsdavörös, kivéve két élesen elhatárolt szárnycsíkját; testalja krémfehér, ezt viszont erős barnásfekete hosszanti csíkok díszítik. Szinte az európai kövirigó színezetét ölti fel a Mexikóban honos kék gezerigo (Melanotií caerulescens), csak a szeme körül és fülénél fekete. Valamivel kisebb termetű, 23 cm hosszú az azúr gezerigo (Melanotis hypoleucus), amelynek költési területe délről csatlakozik

az előbbiéhez és Hondurasig, valamint El Salvadorig terjed. Fejének teteje világosabb, krétáskék, testalja pedig fehér. Inkább valami csirögére emlékeztet kéken fénylő, fekete tollazatával a kecses ércfényű gezerigo (Melanoptila glabrirostris), a család legkisebb tagja. Alakja és viselkedése azonban nem hagy kétséget aziránt, hogy hol van a rendszertani helye. Ilyen színezet ugyanis a legkülönbözőbb madárcsaládokban előfordul, függetlenül keletkezésüktől. Az ércfényű gezerigo csak Jucatánon, Guatemalában és Hondurasban fordul elő. Átéli hónapokban Kubában csaknem minden sűrű bozótból macskanyávogásszerű madárhang hallatszik. A költés idején Kanada déli részén és az Egyesült Államokban honos macskamadár (Dumetella carolinensis) hangja ez; a madár Panamáig és a Nyugat-Indiákig vonul téli szállására; egy ízben (1840) Helgolandon is megtalálták. Még ha szótlan marad is, ami ritkán fordul elő, akkor sem téveszthetjük össze más madárral. Színezete egyöntetű palaszürke, kivéve fekete feje tetejét és gesztenyevörös farokalját. Énekében — amelynek részleteit nem ismétli úgy, mint a gezerigo vagy a vörhenyes gezerigo — a nyávogást fuvolázó és érdes hangok váltogatják, továbbá más madarak énekei is. Éneke hallható a mocsaras partokon, az erdőszéleken, az ültetvényeken és a kertekben. Vizenyős vidékeket keresett magának az énekes rigó nagyságú, csinos barátgezerigó (Donacobius atricapillus). A füves mocsarakat és sűrűn növényzettel

Az amerikai macskamadár (Dumete//o carolinensis) nyávogó bfvó szavának köszönheti nevét

ökörszem (Troglodytes troglodytes) eleségével fészke közelében; farkát — mint rendesen — a képen is felcsapja

borított partokat lakja Panamában és Dél-Amerikában, délre Peruig és Argentína északi részéig. Háti oldala szép csokoládébarna, amely farcsíkján világosabb, testalja világos rozsdasárga, a testoldalai finom sötét harántcsíkosak. Fejének felső része — egészen a szeméig — sötétfekete, s élesen különül el. Szárnyain fehér szárnytükör van. Énekléskor a hím és a tojó gyakran egyesíti hangját; mindkettőnek torka oldalain felfújható légzacskók vannak, ezeknek csupasz bőre fényes sárga, énekléskor pedig cseresznyepiros színben tündököl. Valószínűleg egyes hangjuk úgy jön létre, mint a bölömbikáé, vagyis levegővel megtöltött bélcsatornájuk segítségével.

ökörszemfélék családja — Troglodytidae A jéggé dermedt téli tájon, ahol a természetjáró legfeljebb egy-egy elhaló hívóhangot vagy rövid cinegeéneket hallhat, a víz közelében álló alacsony bokorból időnként harsogó ének zendül fel, amelyet erőteljes kanáriszerű „verés" zár le. E hang dalnokaként kibontakozik hazánk egyik legkisebb madara, az ökörszem (Troglodytes troglodytes). Bár csak 9 cm hosszú, még kisebbnek tűnik zömök testével, rövid farkacskájával, amit állandóan felbillent. A barna „legényke" szorgoskodva bujkál a bozót közt, bókol, mint a vörösbegy, riasztóan berregteti „cerr" szavát, s apró, kerek szárnyainak gyors csapásaival igyekszik elérni egy rőzsecsomót vagy a cserjék oltalmazó sűrűjét. Bárhogyan is viselkedik, a hóban és jég-

ben a hosszú, szigorú teleket nehezen tűri, mert az tartósan elzárja előle táplálékát, a férgeket és a kis ízeltlábúakat. Az ilyen veszteségeit csak évek múlva tudja bepótolni. Sehol sem túl gyakori madár, Szibériában pedig — ahol átél hónapokra nyúlik el — teljesen hiányzik. A hím jól elrejti repedésekbe vagy lyukakba, rozsé közé, hajtások vagy gyökérzet közé vékony gallyakból, lombból és mohából készült, zárt, golyó alakú fészkét. Rendszerint egyszerre többet épít, de nem fejezi be valamennyit, éjszakázásra azonban felhasználja ezeket. A fészek közül az egyiket a tojó kiszemeli a költéshez, és azt finoman kipárnázza. A hím gyakrabban mutatkozik a fészeknél ismét, amikor a fiókák jó kéthetes kotlás és ugyanilyen hosszú fészekben való tartózkodás után már közel állanak a kirepüléshez és több táplálékra van szükségük, amiről az anyamadár egymaga nem tud gondoskodni. Kedvező körülmények között sok hím két vagy több tojóval tart kapcsolatot; az ilyen többnejűség az énekesmadarak között elég ritka. Az ökörszem tágas területen él, de az erősen tagolt, s ez a terület felöleli az Atlasz-hegység országait, majdnem egész Európát Izlandig és Finnország középső részéig. Elő-, Közép- és Kelet-Ázsiát, továbbá az Aleut-szigetek láncát és a vele szomszédos Észak-Amerika nagy részét. Néha termetéhez viszonyítva tekintélyes távolságokra vándorol el, így pl. Svédországból Spanyolországig, de nagy általánosságban állandó madár. Ez egyéb szokásaival kapcsolatban maga után vonta, hogy az óriási térségben legkevesebb 35 alfaja alakulhatott ki. Egymástól igen eltérő tájakon megleli otthonát. Közép-Európában látható a kertekben, parkokban, erdőségekben, csak az a fontos számára, hogy legyen elég sűrű bozót, így Tibetben 4300 m tengerszint feletti magasságban is honosafátlan magas sztyeppéken. Az Aleutszigeteken, Izlandon, a Hebridákon és a Shetlandszigeteken benépesíti a lápokat vagy a kopár árapálygörgeteget, egészen az árzóna határáig; St. Kilda szigetén pedig az ökörszem a szirtek szerte heverő kövei között kergetőzik a lunda-telepek kellős közepén. Ez utóbbi emlékeztet az álökörszemre, az apró új-zélandi rikácsolóra, amelyeken teljesen hasonló tulajdonságok fejlődtek ki. A család kb. 60 faja közül ökörszemünk az egyetlen faj, amely Amerikából az Óvilágba is átjött. Sok közülük éppen olyan aprócska, mint a mi fajunk; mások elérik a 22 cm hosszúságot is. A kerek, rövid szárny, a farok, gyakran a test más részei is túlnyomórészt barnás, finom, sötét harántcsíkozásúak. A legtöbb faj éppen olyan nagyszerű énekes, mint az ökörszem, egyeseknek még a tojói is; ilyenkor a pár éneke összehangzó. A házi ökörszemnek (Troglodytes aedon) valamivel

407

hosszabb a farka, és testének oldala csak enyhén csíkos, különben hasonlít ökörszemünkre. Kanada déli részén és az Egyesült Államokban főként a kertek és farmok lakója, ahol szívesen telepszik mesterséges odúkba. Hazája délre lenyúlik a Tűzföldig, ahol mindenféle aljnövényzettel borított erdőben gyakori faj; honos a Falkland-szigeteken is. Ezen a területen 30 alfaja osztozkodik. A legészakabban és legdélebben költő madarak télen melegebb vidékekre vonulnak. Ugyanezt az óriási területet foglalja el a mocsári ökörszem (Cistothorus platensis) is. Előszeretettel telepszik meg a vizenyős rétekben, füves, szittyós mocsarakban, helyenként a rizsföldeken, de felhatol az Andokban a fennsíkokra is. A Tűzföldön a nádasokba húzódik, és azokban majdnem úgy viselkedik, mint a nádiposzáta. De emlékeztet is a nádiposzáták színezetére fakó rozsdaszínü testaljával, a feje tetején húzódó finom, világos, hosszanti csíkjaival és barna hátával. A 16 cm nagyságú kubai ökörszem (Ferminia cerverai) hátoldalán szürkésbarna, testalján fehéres, de megvan a jellemző sötét harántcsíkozása is. Alakja és testtartása miatt azonban inkább hihetnénk valami nádiposzátának vagy tücsökmadárnak. Ritkán repül, és akkor is rosszul. Nehezen hozzáférhető élőhelyének kitűnő fedezékében bizonyára fokozatosan viszszafejlődik röpkészsége. Énekét úgy írják le, mint hangos, változatos csipogást. Eddig még csak egyetlen helyen találtak rá, mégpedig Kubában a Zapata nevű félszigeten, a Santo Tomas fatelep közelében; ugyanitt megtalálták a zapata-guvatot. Az elzárt, sűrű bozóttal borított mocsaras táj — a különös ciénaga — hatalmas területen terjeszkedik ki. Valószínűleg mindkét faj (és a harmadik egy pinty) sokkal szélesebben elterjedt. Az Utah, Dél-Kalifornia és Mexikó középső részének fennsíkja közötti sivatagos táj, ahol csak száraz bokrok és kaktuszok teremnek meg, a kaktusz-ökörszem (Campyplorhynchus bruneicapillus) birodalma. A tüskék és tövisek védelme alatt készíti nagy, erősen szőtt, golyó alakú fészkét, amelynek belsejébe hosszú oldaljárat vezet, s ezt időnként fel kell újítania. Nem valami híres énekes ez a sötétbarna alapon dúsan fehér pettyes hátú ökörszem, amelynek testalja fehéres, és különösen a mellén sötét cseppfoltos. Éneke egyhangú, kemény gyors csettegés, olyan, mintha nem is madár adná. Csőre hosszú és vékony. Fehér szemcsíkja, amely a barna fejtetőt élesen elválasztja a sötét szemkörnyéktől, még hoszszabb madár benyomását kelti. A rövid csőr a kaktuszok tövisei közt folytatott táplálékkeresésben bizonyára hátrányára szolgálna. Egész alkata, a 22 cm-es testmérete inkább emlékeztet a gezerigók-

408

ra, mint apró rokonaira. Ehhez járul még az is, hogy a kaktusz-ökörszem életterét megosztja nagy területen egy meglehetősen hasonló színű gezerigóval.

Vízirigófélék családja — Cinclidae A Német Középhegységben — elszórtan még északi hegyeink között is — egyes sebes folyású, köves medrű patakok mellett ma is megtalálható egy seregély nagyságú, ökörszem alkatú madár, ahol a szennyvíz még nem mocskolja a patakot és nem fosztja meg madarunkat életterétől. Viselkedése ámulatba ejt: surranó, gyors repülése közben gördülő crri hangot ad; alacsonyan a víz felett közeleg, leül egy kőre, állandóan bókol; fehér mellpajzsát villogtatja, majd a tajtékzó vízbe veti magát, és az elfogulatlan megfigyelő meglepetésére egész más helyen merül fel újra. Pontos észleléssel kimutatták, hogy a patak fenekén árral szemben fut, forgatja a köveket, és alóluk csipegeti fel élelmét. Erre a műveletre csak a vízirigó (Cinclus cinclus) és rokonai képesek. A törzsfejlődés során még a sokkal idősebb származású vízimadarak sem érték el a táplálékszerzésnek ezt a fokát, helyesebben módját. A vízirigó fél percig is víz alatt tud maradni, és ha szárnyait is használja, 20 m-t tud megtenni a víz fenekén. Nem mondhatjuk szembeszökőnek testi alkalmazkodását rendkívüli viselkedéséhez; erőteljes, éles karmai a folyóvízben megkönnyítik megkapaszkodását, helyzetszilárdságát, sűrű tollazata bizonyára bőrét védi az átnedvesedés ellen; fartőmirigye igen nagy. Máskülönben a madár termetesebb ökörszem alakú; ez nyilván nem áll útjában életmódjának. A család négy fajának széles elterjedése is azt mutatja — életmódja valamennyi fajnak ugyanaz —, hogy a szükséges további alkalmazkodásra az idő nem volt nagyon szűk. A vízirigók ugyanis Eurázsián kívül még Amerikában is honosak. Nem könnyű a vízirigót a mozgó árban közvetlenül megfigyelni, mégis mozgását több kutató — részleteiben nagy üvegmedencében—tudta követni. Bebizonyosodott, hogy a madár korántsem használja állandóan lábait, még leginkább akkor, ha erős vízfolyással szemben kell előrehaladnia. Csendes, mély vízben háttal helyezkedik el. Különben szárnyait veszi igénybe, amelyek rövidségük és lekerekedett voltuk folytán tekintélyes erőkifejtést tesznek lehetővé, s nagyobb megerőltetés nélkül jó 30 cm másodpercenkénti sebességet érhet el. Megfelelő irányítással fel-le tudnak mozogni, és helyben is meg tudnak maradni. A szárnyszerkezete és hajtóizmainak erőssége a vízirigót gyors, egyenes vonalú repülésre kényszeri-

A vízirigó (Cinclus cinclus) gyorsan folyó vizek partfalába építi fészkét; Közép-Európában — miután az ipari szennyvizek sok patakot és folyót beszennyeztek — igen megfogyatkozott az állománya

tik. Ha hirtelen fordulatot kell vennie, akkor a rövid farok nem elég hatékony kormány. Ugyanúgy segít magán, mint a teljesen más alkatú drongók: teljes sebesség mellett hátára veti magát, s testét lefelé fordítja az ellenkező irányba. A vízirigónk (németül Wasseramsel, Wasserstar vagy Wasserschwátzer = vízirigó, víziseregély, vízicsuk) feje és testalja a fehér melle alatt sötétbarna, máskülönben palafeketés színű; más alfajokszínezetében csökken a barnaság, sőt Tibetben akadnak sötét mellű vízirigók is. Izland kivételével Európában nagyon elterjedt, csak a síkságok lomha vizeinél keressük hiába, legalábbis költés idején. Az Uraiban, Élő-Ázsiában a Bajkál-tó vidékén és Közép-Ázsia hegységeiben gyakran egymás mellett él a teljesen sötétbarna hegyi vízirigóval (Cinclus pallasli), de mindenfelé előfordul, Tibetben még a jeges patakok és vízfolyások mellett a fahatár felett 5300 m magasságban is.Táplálékául mindenféle kisvíziállatokszolgálnak, különösen a kérészek, szitakötők és tegzesek lárvái, emellett vízipoloskák, rákocskák, olykor békaporontyok és halikra is. Elég nagy, ökörszemszerű fészkét áthajtó gyökérzet közé, parti nyílásokba, hidak alá, vízesések mögé és hasonló helyekre rakja. A fészek építését és a 4—6 fehér tojás kiköltését főleg a tojó végzi; a hím főként a fiókák etetésében segédkezik. Bár a vízirigó a víz felett is zsákmányhoz jut, erre nincs rászorulva, mivel korántsem költözik el minden példány télen az alacsonyabb fekvésű helyekre. Egyesek helyben maradnak addig, míg a jégen lékeket találnak, hogy a folyóvízhez hozzáférhessenek. Az Aleut-szigetektől és Alaszkától Panamáig elterjedt szürke vízirigó (Cinclus mexicanus) teljesen sötét palaszürke. Szemöldökei jól kivehetően fehérek, míg a mi vízirigónk felső szemhéjának fehérsége csak akkor villan fel, amikor a madár lehunyja a szemét. Tisztán csengő éneke ismét csak a gezerigóra emlékeztet; fajunk éles csicsergést hallat. Emez elterjedésének déli határához csatlakozik a koronás vízirigó (Cinclus leucocephalus) költőterülete az Andokban Kolumbiától és Venezuelától Észak-Argentínáig. Ennek testalja, feje búbja és hátán egy folt fehér. A legdélebbre költő madarak színezete egészen más, ezért gyakran vöröstorkú vízirigónak (Cinclus schulzi) is nevezik. Színezete palaszürke, kivéve kis vörösbarna torokfoltját. A vízirigók sok tulajdonságukban emlékeztetnek az ökörszemre. A két család kétségtelenül közeli rokonságban áll, sőt akadnak kutatók, akik a vízirigókban bizonyos fokig csak „vízi ökörszemet" látnak.

410

Szürkebegyfélék családja — Prunellidae Az állatfajok, amelyek száma meghaladja az egymilliót, igen egyenlőtlenül oszlanak meg a Földön. Tagadhatatlan azonban, hogy bizonyos törvényszerűségek vannak az elterjedésben, amit bizonyít mindenekelőtt a nagy „állatföldrajzi régiókra" történő bontás. Ha madarak rokon csoportjainak az elterjedését hasonlítjuk össze, akkor különös eredmények jutnak napfényre. Kitűnik, hogy nem kevesebb mint 28 család a neotropikus régióra korlátozódik, amely felöleli Dél-Amerikát és Közép-Amerika tropikus részét, további 13 család csak az Újvilágban él. Az etiópjai régió, azaz Afrika a Szaharától délre és Madagaszkár 13 családnak ad otthont, amelyek közül négy csak Madagaszkárra szorítkozik. Az ausztrálpápuái „Notogaea"-n 14 család él, amelyek közül ismét három nem lépi túl Új-Zéland határait. A fajokban oly gazdag orientális régió — ide értve Délés Délkelet-Ázsiát a hozzájuk csatlakozó szigetvilággal — már csak egyetlen egységet vallhat kizárólagosan helyinek: a levélmadarakat. A nearktikus régió, amelyhez Észak-Amerikát szokás sorolni, egyetlenegyet sem, hacsak nem csatoljuk hozzá a NagyAntillákat, amely a todik és pálmajárók hazája. A Nearktisz és a Palaearktisz teszi együttvéve a Holarktiszt, ami alapjában véve a Föld északi féltekéjének mérsékelt éghajlatú része. A déli féltekén ilyen összefoglalás elképzelhetetlen. Ausztrália madárvilágának, de általában állatvilágának sincs úgyszólván semmi közössége Dél-Amerikával, ezzel szemben a mi európai madarainknak bőven 100 faja Észak-Amerikában is előfordul, nem is számítva a sok párhuzamos fajt. A búvárok, fajdok, alkák és csonttollúak kizárólag a Holarktiszra szorítkoznak. A palaearktikus régió, amelynek déli határát a Szahara, az Arabsivatag, az afganisztáni magashegységek, a Himalája és a dél-kínai hegységek alkotják mint költőterület hajlékot nyújt mégiscsak 71 madárcsaládnak, de csak a szürkebegy családja van kötve hozzá. 13 fajuk közül csak egy él a jemeni hegyekben, amelyek tulajdonképpen már kívül esnek a Palaearktisz határán. Csak kevesen ismerik az alig veréb nagyságú karcsú szürkebegyet (Prunella moduláris), annak ellenére, hogy a német fenyvesekben, főleg irtásokban, a síkságtól a hegyekig sehol sem hiányzik. Magyarországon csak a Szigetközből, a Bükkből és a Sopronihegységben van bizonyítva fészkelése, másutt csak rejtve vonul át. De nem is hivalkodik sem egyszerű tollazatával, sem igénytelen halk énekével. Hátoldala barna foltos, testaljaólomszerű. Ráadásul rendkívül óvatos. Ha éneklése közben embert vesz észre, azonnal minden nesz nélkül az oltalmazó sűrűbe menekül. Sok mohából épített, csésze alakú fészkét

•

W

ifip

A fenyvesek sűrűjének titokzatos lakója, a szürkebegy (Prunella modularis) Nyugat-Európában a parkokat és kerteket kedveli; Magyarországon csak elvétve költ, de rendszeresen átvonul

is jól elrejti a sűrű ágak közé. A tojó egymaga költi ki csodálatosan szép, 4—6 kékeszöld tojását, de az etetésben már a hím is segít. Még táplálékkeresés közben is alig távolodik el a szürkebegy az őt rejtő sűrűtől. Rovaron és pókokon kívül elsősorban apró fűmagokat eszik. Finom csőre nem is lenne alkalmas durvább falatok elfogyasztására. Tápláléka java részét — mint a sármányok — a talajon keresgéli. Európa nyugati részében sok helyen a szürkebegy kiterjesztette költőterületét a parkokra és kertekre, még a nagyobb városokra is. Európa nagy részét lakja, délen csak egyes hegységeket a törpefenyő-övezetig; délkeleten eléri a Kaukázust és az Elburzt. Sok télen a Földközi-tenger környékére vonul, de egyesek áttelelnek költőterületükön. A szUrkebegy két legközelebbi rokona — óriási térségekkel elkülönítve — Kelet-Ázsiában él. A szürkebegyhez hasonló, de erőteljesebb rozsdás vörösbarna rőt szürkebegy (Prunella rubida) a Kuriliszigetek déli és japán északi részén ugyanazokon a terepeken él, mint a mi fajunk. Nepál és DélnyugatKína között a 4500 m magasságban fekvő sűrű erdőségekben él az igen ritka nepáli szürkebegy (Prunella immaculata). Ez a csendes, rejtett életet élő madár a nyirkos, mohával borított és sziklagörgetegekkel megszakított fenyves szurdokokban él. Mint valami szellem surran a fényszegény aljnövényzet-

ben. Elég sötét hatást kelt színezete, de ez onnan adódik, hogy e szürkebegy tol laza ta teljesen folt nélkülivé vált; vállai és belső evezői mély gesztenyebarnák, háta olívzöldes, fara környéke rozsdavörös, tollazatának többi része palaszürke. A csoport legtarkább madara a vőrőstorfcú szürkebegy (Prunella rubeculoides), habár a torka maga és a pofái sötétszürkésbarnák. A fehér hasú, hátán igazi szürkebegy színezetű madár a nevét széles, rozsdavörös begyörvétől nyerte. Tibetben, ahol öt szürkebegyfaj elég szigorúan megosztja maga között a különféle élőhelyeket, a télálló és nagyon szerény igényű vöröstorkú szürkebegy kerüli a legmagasabb sziklás terepet, még az erdőket, a száraz völgyeket, a bokrokkal tarkított köves kopárokat is, ellenben igazi birodalma a 3900—5000 m magasság közti törpebozótos. Észak-Tibet teljes fedettség nélküli, magas sztyeppéi nem felelnek meg neki, de — ahogyan E. Schöfer írja — felkeresi azonnal itt az imahalmokat vagy az elhagyott nomád tanyák jaktrágya-falait, amelyek bujkálási alkalmat biztosítanak számára. Még a kiszáradt lápok bokormentes, ingoványos területein is talált Schöfer néhány költő párt, amelyek a magas zsombékok fedezékével is megelégedtek. A tibeti fennsíkok — amelyeket annyit emlegetünk ebben a könyvben — élesen határolt élőhelyeikkel örvendetes módon tisztán szemléltetik,

411

hogy közeli rokon fajok hogyan tudják egymást megtűrni szűk térségben; a rozsdafarkúik a szürkebegyekéhez hasonló képet nyújtanak. A mi sokoldalúan egymásba fonódott, egymásba behatoló élőhelyeinkben a közeli rokon fajok igényei közt fennálló különbségek kevésbé világosan tűnnek szemünkbe. Sajátságos módon a hímek társasán, kis csoportokban dürögnek. Denevérszerűen lebegnek és kergetik egymást, azután szorosan egymás mellett, „némán, játékosan lebegtetik, állandóan fel-le billegtetik hosszan lelógó szárnyaikat". Ennek a néma társas dürgésnek a mélyebb értelme nyilván abban rejlik, hogy vele a tojókat költő kedvre serkentsék. A tojásrakást korán kell elkezdeniük, hogy a fiókákat idejében felnevelhessék ezeken a zord magasságokon, ahol a tél mindig nagyon hamar betör. A vöröstorkú szürkebegy nyugat .felé Kasmírig, keletre Délnyugat-Kínáig, innen észak felé Kanszu és Shensi magashegységéig honos. A havasi szürkebegy (Prunella coliaris) esetlenebb alkatú, testesebb, hossza 18 cm, és lényegesen más színezetű, mint a többi szürkebegy, ezért egyes szovjet kutatók külön nembe (Laiscopus) osztják a hozzá hasonló kövi szürkebeggyel (Prunella himaloyano) együtt, amely Közép-Ázsia magashegységeiben él. Alapszínezete ólomszürke, testoldalain nagy ék alakú, rőtbarna foltok vannak, torka fehér, finom fekete pettyekkel beszórva, szárnya hasonló színű, mint szürkebegyünké. Ősi élőhelye a vizenyős, köves, zuzmóval és mohapárnával fedett alpesi rét,ahol azonban elszórt bokrok is vannak, a felső fahatár és az örökhó alsó határa között. Az ilyen vidéken, ahol talajon

Az eurizsiai magashegységek köves hegyoldalalt lakja a seregély nagyságú havasi szürkebegy (Prunella coliaris)

való életmódra kényszerül, csaknem úgy viselkedik, mint a pacsirta. Legszorosabb szomszédai a fülespacsirta és a havasi pityer. Még trillázó hívója és repülése is olyan, mint a pacsirtáé. Fészkét bokrok alá vagy sziklarepedésekbe rejti. Az ilyen helyekhez való ragaszkodásának tudható be, hogy elterjedése rendkívül tagolt, és nagy űrök tátonganak az egyes előfordulási pontjai között, amelyek a Palearktisz déli részén fekvő magashegységekben találhatók, s az Atlasz-hegységtől, az Alpoktól, a Kárpátoktól és a Kaukázustól keletre Közép-Ázsián és a Bajkál vidéken át Japánig terjednek. Erős havazások a havasi szürkebegyet elvonulásra kényszerítik a mélyebben fekvő területek felé. így télen nálunk is mutatkozik, és olykor nagyobb kőépülettömbök körül telel Budapest szívében, vagy a Gellérthegy szikláin. Leggyakoribb — amennyiben annak mondható előfordulása — még a Gerecsében. Tibet hóban szegény 5400 m magasságú fennsíkjain még a legszigorúbb teleken is kitart.

Billegetőfélék családja — Motacillidae Az erdei pityer (Anthus triviális) rokonsága a vízközelséget kedvelő, közismert barázdabillegetővel első pillanatban alig ismerhető fel. Az erdei pityernek a nyílt, fás vidékeken, különösen az egyébként madárszegény, ritkás, száraz, fenyves fenyérekben — Németországban, Magyarországon általában erdőszéleken vagy hegyoldalakban — csendül tiszta éneke. Biztosan még ma sem tudjuk megmondani, hogy ennek az 54 fajt egyesítő énekesmadár-családnak hol keressük eredetét, vajon a rigókkal rokon-e, vagy máshová nyúlik rokoni kapcsolata. Az a hasonlatosság, amely a pityerek' és a pacsirták között fennáll, és melyben régebben útmutatást láttak közeli rokonságukra, ma úgy látszik, csupán a talajon folytatott életmódhoz való alkalmazkodásból fakad. Hiszen még néhány sármány, különösen a tojópéldányok is teljesen hasonló tollazatúak. Az igazi rokonsági kapcsolatot gyakorta elhomályosítja az a jelenség, amikor egymástól távol álló csoportok egyforma fejlődésmeneten esnek át (ezt nevezzük konvergenciának). A pityerek 34 faja az egész világon elterjedt; közülük hat fordul elő Közép-Európában. Ezek közül hazánkban messze leggyakoribb az erdei pityer, Németországban nemcsak a már említett tájegységben telepszik meg, hanem fenyéreken, néha réteken is, amennyiben azokon legalább néhány magas fát tatái, melyekről nászrepülésre indulhat. Kissé felemelkedik a levegőbe, majd farkát és szárnyait magasra emelve, hangos cia-cia-cia szóval ereszkedik le-

felé. Fészkét 4—5 barna foltos tojásával jól elrejti az alacsony fű közé vagy a gazba. Áprilisban érkezik hozzánk a karcsú, veréb nagyságú pityer az afrikai szavannákról. Költési területe Európától KözépÁzsiáig, majd onnan ék alakban Kelet-Szibériáig terjed. Nagyon hasonló az erdei pityerhez a réti pityer (Anthus pratensis). Amikor rángó szárnycsapásokkal felemelkedik a földről, az inkább olívzöldes, mint sárgásbarna színezete nem ismerhető fel. Ilyenkor „iszt-iszt" hívója jól jellemzi. Éneklő nászrepülésére a réti pityer alacsonyan emelkedik fel a földről, utána ledobja magát; éneke trillában végződik. Főként a vizenyős, fátlan tájakon telepszik meg, lápokon, vizenyős réteken, bokros tundrákon és magas hegyi legelőkön. Északon olyan területeket is elfoglal, amelyeket különben az ott hiányzó erdei pityer sajátítana ki. A réti pityer Grönland keleti részén, Észak- és Közép-Európában fészkel; Magyarországon csak átvonul. Csupán a Földközi-tengervidékéig vándorol el télre, de már Németországban is sok telel át a tengerparton, mocsarakban és szántóföldeken. Tavaszi vonulása végén, amely kihúzódik májusra is, ügyelnünk kell a hozzá hasonló rozsdástorkú pityerre (Anthus cervinus), amely az északi tundrákon Norvégiától Kamcsatkáig és Alaszka nyugati csücskéig költ. Nászruhájában fahéjrőtes torkáról könnyen felismerhető. Csaknem folt nélküli, rőtesen árnyalt testaljú a

Az afrikai sáfrány sarkantyús billegető (Macronyx croceus) elég feltűnő madár élénk sáfránysárga testalja miatt

Az egyszerű olivzöldesbarnás réti pityer (Anthus pratensis) szerény megjelenésével alig tűnik fel, bár legalább vonulás! időben rendszeresen megfordul Közép-Európában is

17 cm hosszúságú havas/ pityer (Anthus spinoletta). Hátoldala szürke; szemcsíkja és kettős szárnycsíkja fehér. Télen barnásabb és foltos tollazatú, és így hasonló a nála kisebb réti pityerhez. Ebben az időpontban megjelennek a havasi pityerek a német tengerparton, de a belvizek partjain is, mint Magyarországon. Költésre az északi sziklás tengerpartot keresik fel, vagy hasonló terepet a magashegységben, a felső erdőhatár és az öfökhó alsó határa között. E magasságban szomszédai a fülespacsirtának és a havasi szürkebegynek. A havasi pityer költési területe rendkívül szaggatott, elsősorban a tengerparton egy egyszerűbb színű alfaj költ. Ezt többnyire „parti pityernek" nevezik. Azután Eurázsiában költ a dél-európai magashegységekben, a Kaukázusban, Közép-Ázsia és Északkelet-Szibéria hegységeiben; Észak-Amerikában. Grönland és Kanada nyugati részétől délre a Rocky Mountains magaslatáig és egészen Új-Mexikóig fordul elő. A havasi pityer rokonait megtaláljuk Földünkön mindenfelé; az egyik faj, az Anthus ontorct/cus Dél-Georgiában él, és az egyetlen énekesmadár, amely még az Antarktiszon is költ. A legtöbb pityer színezete nem feltűnő, azonban az afrikai sárga pityer (Anthus chloris) testalja erőteljes sárga. Ez a színezet még teltebb, gyakran narancsszínű vagy egyenesen vörössé is fokozódhat a sarkantyús pityerek (Macronyx) nyolc fajában.

413

Ezek meg az afrikai sztyeppék és szavannák talajlakó madarai. Csüdjük magas, erős, hátsó ujjúkon hosszú, sarkantyúszerű karom van. Hátuk színezete és durva csőrük a pacsirtákéra emlékeztet. Bámulatos a 20 cm nagyságú sáfrány sarkantyús pityer (Macronyx croceus) hasonlatossága az észak-amerikai réti csirögéhez; ezt a hasonlatosságot feltűnően elősegíti fekete begyörve. Ez a faj a Szaharától délre széltében elterjedt. A hazai madárvilág egyik legmeghittebb alakja a barázdabillegetőnk (Motacilla álba). Éles cilipp kiáltással, mély ívelt repüléssel száll előttünk, majd elkezd tipegni a vízparton vagy a legelőn, miközben hosszú farkát állandóan fel-le billegeti. Táncoló lépésekkel csíp fel a fű közül valami kis rovart, rövid meredek felrepüléssel kapja el őket a levegőben, vagy a frissen szántott földeken keresgél mindenféle apró állatot. Növényszárakból és gyökerecskékből gondosan épít fészket, amelyet tol lakkal jól kibélel. Homályos helyekre szereti építeni, éspedig kövek közti mélyedésekben, hidak alján, épületek üregeiben, parti gyökérzetben, farakásokban, rőzsecsomókban és hasonló helyeken. Ez az igénytelenség teszi lehetővé, hogy a barázdabillegető igen különböző tájakon is meg tud telepedni, még falvakban és városokban is, ha akad megélhetésére elegendő rovar a talaj közelében. Megfelel ennek az alkalmazkodásnak az a hatalmas elterjedésű terület, amely felöleli csaknem egész Eurázsiát — fel a legmagasabb északig és a legtávolabbi délkeletig —, továbbá Marokkó nyugati részét és Grönland délnyugati részét. Tibetben különböző magassági szinten több barázdabillegető-alak is előfordul, egyik még a 4000—6000 m tengerszint feletti magasság kopár sztyeppéin is. Ebben a tágas térségben legalább tizenegy alfaj osztozkodik, amelyek igen jól különböznek egymástól annak ellenére, hogy csupán az alapszínük, a fekete, a szürke és a fehér váltakozik. A 415. bemutatott ábrán látható ezeknek a változatoknak a mértéke. Már sokkal korábbi időkben leváltak a barázdabillegetők törzsfájáról a peremlakók, amelyek, ha jelenlegi perem-alfajokkal találkoznak, ott az utóbbiakkal összevetett viselkedésükkel igazolják, hogy időközben elérték az önálló faj fejlettségi fokát, japánban él apalaszlnű barázdabillegető (Motacilla grandis); Északnyugat-Indiában az egész Indiai-félszigeten honos a kor/nos barázdabillegető (Motacilla maderaspatensis), és egyik sem keveredik a velük egy területen lakó barázdabillegető alfajaival. Ugyanígy önálló fajnak kell tekinteni a Kelet-Afrikában, a Felső-Nílus és a Fokföld között élő özvegy barázdabillegetőt (Motacilla aguimp). Egy centiméterrel hosszabb farka, repülés közben adott keményebb hívója, valamint sárga testalja

414

azok a bélyegek, amelyek alapján felismerhető a hegyi billegető (Motacilla cinerea). A hím torka nászruhában fekete. Eredetileg Németországban ez a faj csak a tiszta, homokos vagy köves hegyi patakok madara volt; azonban csaknem száz éve bevándorolt a síkságra is, s 1916-ban elérte Dél-Svédországot. A síkságon először a duzzasztóknál és hasonló helyeken telepedett meg, ahol a víz sebes folyású; közben néhol a lomha folyású, sőt az álló vizek partján Is megtelepedett, mint ahogyan a szibériai tajgában költő billegetők ezt már régen megtették. Magyarországon szórványosan költ, és megmaradt a hegyek közt, csak télen jön le a síkságra. A hegyi billegető költési területe bár az Azori- és a Kanári-szigetekről elér a Kommandeur-szigetekig (Kamcsatkától keletre) és japánig, de rendkívül tagolt, így kimarad belőle Észak- és Északkelet-Európa, Közép- és DélÁzsia, valamint Észak-Szibéria. Sárga billegetőnk (Motacilla flava; 94. színes kép) hímje meglehetősen hasonló a hegyi billegető tojójához. Rövidebb farka, sárga torka, olívzöld háta és „pszii" hangja alapján azonban felismerhető madarunk. Azonkívül ez a faj elsősorban a nedves rétek és legelők lakója, ahol a növényekről szedegeti le a rovarokat, vagy röptükben fogja őket. Különösen kedveli a legelésző jószágok közelségét, sőt ezek hátáról is lecsipegeti zsákmányát. Sok német neve ezzel az életmóddal kapcsolatos (Schafstelze = birkabillegető; Kuhstelze = tehénbillegető; Viehstelze = jószágbillegető; Wiesenstelze = réti billegető). Másutt a füves sztyeppékét vagy tundrákat keresi fel, Németországban alkalmilag a száraz mezőket, sőt hulladékdombokat is. A sárga billegető költési területe nyugatról keletre éppen olyan messze terjed, mint a barázdabillegetőé, de felöleli Alaszka északi és nyugati részét is, viszont nem él Szibéria legészakibb részén, se Közép- se Délkelet-Ázsiában. A hím feje területről területre meglehetősen változó színezetű, így Angliában sárgászöld, DélkeletEurópában a pofákig fekete, Mongóliában fehér, a Volga középső folyásától Kazahsztán keleti részéig sárga. A kutatók véleménye még ma sem egységes,

A barázdabillegető földrajzi alakjai: a — Motacilla álba yarellii (Nagy-Britannia); b — M.a. álba (Grönland déli része, csaknem egész Európa, Kisázsia); c — M.a. álba nyugalmi ruhában; d — M.a. personata (KözépÁzsia); e — M.a. baicalensis (Délkelet-Szibéria); f — M.a. leucopsis (Korea, Kelet-Kína); g — M.a. lugens (Kamcsatka, Ussiuri-föld, japán); h — palaszfnű billegető — Motacilla grandis (Japán); i — özvegy-billegető Motacilla aguimp (Afrika); j — szemcsfkos billegető — Motacilla maderaspatensis (India); a-tól g-ig: a mi barázdabillegetőnk alfajai; h-tól j-ig: a faj egykori peremalakjaiból fejlődtek ki önálló fajjá

Hegyi billegető (Motacilla cinerea) tojó a fészkénél; Németországban újabban terjeszkedik a síkság felé

vajon valóban egy fajhoz tartozik-e valamennyi. A kérdést még jobban összekuszilja az, hogy egyes pontokon egy jól körülhatárolt alfaj költési területe kellős közepén rendszeresen olyan madarak fordulnak elő, amelyek hasonlók megjelenésükben egy attól távol élő alfaj egyedeihez. Az Usszuri-vidéktől és Szahalin-szlget déli részétől az északi hegyekig irtásokban és mocsaras erdők vízfolyásai mentén található a 16 cm nagyságú erdei

billegető (Dendronanthus indicus). Ez is billeget farkával, de nem függőlegesen mint a többi billegető, hanem oldalvást ide-oda. Szintén vonuló madár és a telet Délkelet-Ázsiában, a Nagy-Szunda-szigeteken, az Andaman-szigeteken, Ceylonban és Indiában tölti. Itt fedezték fel először, és ezért nyerte az indicus faji nevet.

Cinegefélék családja — Parldae A kelet-ázsiai erdei billegető (Dendronanthus indicus) hátoldala olfvzöldesszürke, tollazatának többi része fekete és fehér, szárnycslkjai világossárgák

416

A múlt évszázadban egyre gyakoribbak lettek a szívhez szóló panaszok arról, hogy az emberi települések közelében ritkulnak az énekesmadarak. Az erkölcsi felelősség tudatában a madárvédelem érdekében tett felhívás széles körökben lelkes, gyakran érzelmekkel telt visszhangra talált, majd gazdasági törekvések is elősegítették ezt. A kis énekesmadarak közül sok a rovarokat, azok lárváit és petéit pusztítja. Túl buzgó igyekezettel iparkodtak megállapítani, vajon hasznos vagy káros-e egy állat, számításokat végeztek, amelyeknek be kellett volna bizonyítani, hogy hány tonna gyümölcsöt tud megmenteni egyetlen cinegepár, vagy milyen tömeg gabonát óv meg egy egerekkel táplálkozó bagolypár. Mivel a számítások kiindulása téves volt, így az eredmény is csak a számokkal űzött játék maradt, ami károkat is okozott. A madarak ugyanis az annyira felcsigázott várakozásnak képtelenek voltak eleget tenni, a kártevő rovarok elszaporodását nem tudták megfékezni, s emiatt a ma-

dárvédelem gazdasági értékét kezdték lebecsülni. Ma a legtöbb országban a törvényhozás részéről a madárvédelem magától értetődő, és a madárgondozás az előzetes kárelhárítás fontos részintézkedése. A mintatelepet, amelyet a tudományosan megalapozott madárvédelem alapítója Freiherr Hans von Ber/epsch egykor megteremtett, még ma is fenntartja a Német Mezőgazdasági Tudományos Akadémia Thüringiában „Madárvédelmi Várta, Seebach" néven. -A cinegékkel szerzett tapasztalatok fontos szerepet játszottak a madárvédelem gondolatának kibontakozásában és elterjedésében. Ezek a kis madarak valóban fáradhatatlan rovarevők, minden évben sok fiókát nevelnek fel, a közfelfogás szerint évről évre azonos helyen. Rendkívül szívesen fogadják a kertekben kifüggesztett mesterséges odúkat. Semmiféle kárt sem okoznak, és megörvendeztetik „gondozójukat" élénk, bizalmas viselkedésükkel és énekükkel már a madárszegény télben is. Európában 11, Németországban 7, Magyarországon 8 faj költ — az utóbbiak közül három csak nagyon kis számban a hegyekben, összevéve a cinegefélék családjának Észak-Amerikában, Eurázsiában és Afrikában 65 faja él. Testméretük 8—20 cm között mozog. Tollazatúk sűrű és lágy, abban fekete, szürke, fehér, zöldes, barna és sárgás tónusok széles felületű elosztásban váltakoznak. Nincs olyan faj, melyen csíkok, pettyek vagy harántcsíkoltság lenne. A piros zsírfesték sohasem fordul elő tollazatúkban. Ritka eset, hogy valaki nyugodtan pihenő cinegét lásson. Az élénk madárkák állandóan kutatnak táplálék után, néha a földön, legtöbbször azonban az ágakon, amelyeknek még csúcsuk hegyén is tornáznak. Rövid árcsőrükkel kopácsolják a fakérget, ami alatt kemény burkolatú rovarpeték rejtőznek. Ez a kedvelt táplálék biztosítja a téli megélhetőségüket is. De szívesen fogyasztanak magvakat is, és ezért keresik fel olyan gyakran az etetőket. Zsákmányukat, melyet még csőrükkel fel kell dolgozniuk, ujjaikkal tartják erősen. A legtöbb faj odúban költ, de hogy nem ez az eredeti fészkelési módjuk, azt jól mutatják a megépített fészkek és a pettyes tojások. Egy fészekaljban 4—14 tojás van. Többnyire a tojó egymagában kotlik, de az etetésben segédkezik neki a hím is. Rendszerint a két ivar nagyon hasonló színű. Cinegéink közül messze a leggyakoribb a közismert, majdnem veréb nagyságú széncinege (Parus malőr). Ahol megfelelő fészkelési alkalmatosságot talál, bármilyen adottság is legyen, a síkságtól egészen a felső erdőhatárig, még parkokban és városi kertekben is megtelepszik. Bizonyára táplálékban sehol sincs hiány. A többi cinegénél gyakrabban keresi táplálékát a földön is. Mindenfelé hallható pinty-

A széncinege (Parus maior) cinegéink közül a legerősebb és leggyakoribb

szerű „pink, pink" szava, rövid, de változatos éneke, amelyből legismertebb az ismételt „cicl-dé", amit a magyar „kicsit ér" vagy „nyitni kék" szavakkal ad vissza. A széncinege óriási elterjedési területet szilit meg, amely az Atlasz-hegység országain kívül csaknem egész Eurázsiát felöleli; Szibériában felnyúlik északnak kb. a 60. szélességi fokig, keleten a Kurillszigetekig, japánig és Vietnamig, délen Ceylonig és a Szunda-szigetekig. Természetesen életterében a széncinege rendkívül igénytelen, amit nyitott és nem mély erdőségekkel borított területeken csaknem mindenfelé meg is talál, legyenek azok bambuszligetek, tropikus száraz erdők, dél-ázsiai tengerparti mangrovésok vagy az északi és a magashegységi felső erdőhatár alacsony cserjései. A sűrű, homályos tajgai fenyvesek azonban nem felelnek meg igényeiknek. Ezen a szélesen kiterjedt területen kb. 30 alfaja osztozkodik, melyeket alapszínezetük alapján három főcsoportban foglalhatunk össze. Az első csoportnak, amelyhez a nálunk költő széncinegék is tartoznak, a háta zöldes, testalja sárga; a másodiknak, amely Irántól és a Himalájától délre honos, a háta kékesszürke, testalja fehéres; végül a harmadik cső-

417

porthoz tartozóknak, melyek Ázsia keleti és délkeleti részét lakják, zöldes hátához fehéres testalj csatlakozik. A kékes hátú csoport köztes alakok útján mindkét másikba átmegy; de állítólag az Amur vidékén a két csoport keveredés nélkül él ugyanazon a területen. Ez a jelenség mintapéldája annak, hogy egy hosszú, megszakítatlan alfaj! lánc végső tagjai már nem tudnak egymással szaporítani, bár kétségtelenül egy fajba tartoznak. Ezért bekerültek sok tankönyvbe is. Az újabb kutatások azonban megmutatták, hogy legalábbis nem teljesen tökéletes ez az elkülönülés. Mint mindenfelé gyakori madár, továbbá mivel odúlakó, és a mesterséges fészekodvakba, sőt a fali résekbe és levélszekrényekbe is megtelepszik, a széncinege sok beható kutatás alanya lett, amelyek nemcsak szaporodásmódjukra vetettek fényt, hanem a költési idő után viselkedésükre, életük lefolyására, az egyes madarak egymáshoz való viszonyára és ráadásul olyan tényekre is, amelyek általános jelentőségűek. Viselkedésük egyes alapvonásai általánosan ismeretesek, így az a szokásuk, hogy ősszel és télen nyugtalanul kóborolnak csapatokba állva, többnyire más cinegefajokkal, fakúszókkal, csuszkával és királykákkal, gyakran mint a nagyfakopáncs kísérői. Már kevésbé ismert szokásuk, hogy egyes széncinegék, mint Angliában, megtanulták hogyan

Kék cinege (Pórus caeruleus), csaknem repülős fiaival

kell a tejesüvegeket felnyitni, hogy tejfelhez jussanak. Az üvegek fedelét oldalról emelik fel csőrükkel vagy lyukat vágnak azon. Ha valahol egy cinege ezt megcselekedte, igyekszik a többi is utánozni őt. A tojó 8—12 tojást tojik, néha 15-öt is. A tojások fehérek, piros pettyesek. A tojó egymaga kotlik. Nagyobb számú fészekaljak többnyire két tojótól származnak. Zavarás esetén a kotló tojó kígyószerűen sziszeg, ami olykor megijeszti ellenségét. A fiókák két hétre kelnek ki a tojásból, utána csaknem három hétig mindkét szülő eteti őket. A Pórus nemnek 42 faja rokonsági fok szerint több csoportba osztható. A széncinegéhez közel áll az afrikai szerecsencinege (Pórus niger), amelynek színezete kékes fényű fekete, kivéve szárnyának fehér tükrét és szegélyét. A rokonsági fokát bizonyítja csaknem azonos hangja. Élőhelye az elszórt bokorés faállományú nyílt tájék. Teljesen fekete (hátazöldes fényű) az ugyancsak Afrikában élő fekete cinege (Pórus funereus), mely azonban többet tartózkodik a fák csúcsán, és költési időn kívül a kismadarak laza kötelékben kóborló csapatainak többségét teszik ki. Sok közös vonása van a széncinegének a kecses kékcinegével (Pórus caeruleus), de elegendő a különbség is közöttük, hogy zavarás nélkül megélhessen a termetesebb faj mellett. Színezetben felismerhető

arról, hogy se a melle, se a hasa nem fekete, a fehér szegélyű fejbúbja kék, testalja sárga. Szárnya és farka kobaltkék. Az európai és élő-ázsiai költő madarak háta zöldes, ellenben az észak-afrikai és a kanáriszigeti alfajoké többnyire kékesszürke. Az össze nem téveszthető kékcinege éneke magas ci-ci-vel kezdődik, amit világos, gyakran ereszkedő trilla követ. Az élőhelyek többségében a kék- és széncinege együtt él. Az eleségért folyó harc korlátozódik annak következtében, hogy a kisebb faj kevesebb magot fogyaszt, és főleg azért, mivel vékonyabb ágakon keresgél, jobban kedveli a szűkebb odúkat, de még (gy is a fészekhelyért folyó versengés miatt gyakran vissza kell vonulnia az erősebb széncinegével szemben, és meg kell elégednie kevésbé alkalmas helyekkel is. Képzeljünk el valami termetes kékcinegét, melynek színezetéből teljesen hiányzik a sárga festékanyag, eltűnt teljesen a kék is fejéről, részben szárnyairól is, valamint a sötét álszínezet is, és helyüket tiszta fehér szín foglalja el, akkor pontosan megkapjuk a lazúrcinege (Paruí cyanus) alakját. Megjegyzendő azonban, hogy a Közép-Ázsia és Északnyugat-Kína hegységeiben költő lazúrcinegéknek legalább a mellorvuk sárga. Lehetséges, hogy ezek önálló fajt (Pórus flavipectus) alkotnak. A „valódi" azúr cinegék elterjedése az Amur-vidéktől nyugat felé körülbelül Szmolenszkig és Voronyezsig terjed, ahol a folyók partjain álló fűzbozótban és a nyíresekben találhatók. Elterjedésének nyugati részén keveredés nélkül él a kék cinegével együtt; de elterjedésének határa mentén, ahol már ritka, olykor akadnak vegyes párok. Ilyen kereszteződések főként közel száz éve voltak gyakoriak, amikor a lazúrcinege északnyugat felé terjeszkedni kezdett — akkor vetődtek el példányok Bártfa környékére is. Ezek a hibridek Pórus p/eskei néven váltak ismeretessé. A fenyves cinege (Pórus átér) hasonlít a széncinegéhez, de 11 cm-es testméretével jelentősen kisebb. Testalja fehér, közepén hiányzik a fekete sáv, hátoldala olívzöldesszürke, fekete tarkóján pedig jellegzetes, megnyúlt, fehér folt látható. Elterjedése nagymértékben fedi a széncinegéét. Kamcsatkán is él, Közép-Ázsiában majdnem mindenütt hiányzik, délen pedig teljesen. Egyes vidékeken, mint NagyBritanniában előfordul a vegyes erdőkben, a déleurópai hegységekben pedig bükkösökben is. Igazi birodalma azonban a magas, sűrű fenyves, ahol a széncinege ritka vagy egyáltalán nem él. Mint valamennyi cinegénket, a fenyves cinegét is kifejezetten állandó madárnak tartották, amelynek kóborlása nem terjed túl bizonyos szűkebb határokon. Az idők folyamán azonban a gyűrűzések tekintélyes számban kimutattak távoli kézrekerüléseket, amelyek a fel-

tevésnek az ellenkezőjét bizonyítják. A madarak tízezrei akadnak fenn a hálókban, amikkel a vonulás idején a Cou és Bretolet hágókat a svájci Alpokban elzárják. E hálóban ezrével fogják a cinegéket is, elsősorban fenyves cinegéket. Természetesen az ilyen beözönléseket nem lehet olyan könnyen észrevenni, mint a csonttollú madarakét vagy a szajkókét. A Himalája-vidék fenyves cinegéinek testalja narancsbarnás, és hegyes bóbitájuk van. A dél-ázsiai rokon fajok néhányán ez a bélyeg visszatér, ugyanígy négy észak-amerikai fajon, és a mi búbos cinegénken. De éppen olyan kevéssé, mint a különböző bagolyfajok „fül"-tolla, a cinegék bóbitája se a közeli rokonság bizonyítéka. A legtöbb faj izgalmában felborzolja fejtetőtol Iáit. Ez a szokásuk akkor szembeötlő, ha a tollak hosszabbak, és egyes cinegék — éppúgy, mint több pacsirtafaj — egymástól függetlenül szerezték meg azt a sajátságot. A viselkedés és az alkat kölcsönhatását is figyelembe kell venni, ha ki akarjuk deríteni rokoni kapcsolatukat. A puszta alkati hasonlatosságok igen nagy tévedésekre vezethetnek. Vannak esetek, amikor közeli rokon fajok — amelyek ugyanazon területen élnek — a megtévesztésig hasonlók, mégis hitelt érdemlőleg őrzik függetlenségüket, s ezt az életmódjukban jelentkező kis különbségeknek köszönhetik. Határozottan különböznek többnyire az előnyben részesített élőhelyek, a hangadások és a faj felismerésében ugyanilyen fontosak a viselkedésmódok, mint például a dürA fenyves cinegét (Pórus átér) fehér tarkófoltja és hangja alapján különböztetjük meg a széncinegétől

gés. A Földön mindenfelé élnek ilyen fajpárok vagy „ikerfaj"- („sibling species") csoportok. Akadnak egyesek Közép-Európában is. Több mint 100 évvel ezelőtt ezen fajpárok felett barátságos, de mégis komoly vita lángolt fel a kor két legjelentősebb madárkutatója között. Egyikük az élesen tagoló Christian Ludwig fire/im volt, a félreeső Unterrenthendorf thüringiai falucska tiszteletese, a másik a szeretetre méltó Johann FriedrichNoumonn, Köthen földjének szerény gazdálkodója, akinek a professzor cfmet adományozták nagy tudományos érdemeiért. Alfréd Edmund Brehm az „Állatok világa" c. munka hírneves szerzőjének atyja ugyanis azt az álláspontját védte, hogy hazájában két királyka-, két fakuszés két barátcinegefaj él egymás mellett. Megállapítása heves ellenzésre talált, majd feledésbe merült, végül aztán mégis helyesnek bizonyult. A két „barátcinege" valóban nagyon hasonló egymáshoz: pofáik és testaljuk fehéres, a hátoldaluk szürkés-barnás, a sapkájuk és álluk alatti folt fekete. Külsejére a sokáig félreismert kormosfejű cinegét (Parus montanus) csupán a tompa, nem fényes sapkája és a világosabb szárnycsíkja különböztetik meg a barátcinegétől (Pórus palustris). Egyébként a két faj lényegesen eltér egymástól. A barátcinege éles „fítje" hangon szól, egyforma gügyögő hangsoros az éneke, viszont a kormosfejű cinege felismerhető elnyúlt, kissé „tompítottan" hangzó „dé-dé" hangjáról; a hím nászénekében éles füttyöket is hallat, és ezeket csaknem poszátaszerű csicsergéssel keveri. Az Alpokban fészkelő madarak hosszabb, hangzásban különböző füttyöket is adnak. Néhol területeik határa mentén a „barátcinegék" találkoznak a kormosfejűekkel anélkül, hogy keverednének, sőt anélkül, hogy az egyik reagálna a másik szólására. A barátcinege faodúkban vagy fák gyökerei között neveli fel fiókáit; ezzel szemben a kormosfejű cinege a korhadó fatörzsekben vagy porhanyói tuskókban saját maga váj odút fészkeléséhez. Ezzel áll összefüggésben az is, hogy jobban ragaszkodik a nyirkos helyekhez, ahol könnyebben lel puha fákra. Legalábbis Közép-Európában kedveli a vegyes erdőket, a füzeseket és a láperdőket, míg a barátcinegét — német neve („Sumpfmeise") ellenére — kevésbé vonzzák ezek az erdők, de parkokba és kertekbe is szívesen telepszik. A kormosfejű cinege Eurázsia mérsékelt égöve alatt Franciaország keleti részétől, Angliától és Norvégiától egészen Kamcsatkáig, Japánig, Kína délnyugati részéig és Közép-Ázsiában terjedt el. A legtöbb ponton a nyirkos fenyvesekben tartózkodik, s a hegységekben is, ahol még a törpefenyőrégióba is felhatol. A barátcinege nem nyomul annyira északnak. Az Ural és az Altáj között nagy űr tátong elterjedési területében.

420

Ennek a rokonsági csoportnak hét faja él ÉszakAmerikában. Közülük az egyiket sokáig a kormosfejű cinegével egy fajba vonták össze, ezért olvashatunk gyakorta a kormosfejű cinegéről Pórus otr/copillus néven. Európában is él még két hozzájuk hasonló faj, egyik a Balkánon, a Dunától délre egészen Élő-Ázsiáig, valamint az Erdélyben elterjedt füstös cinege (Parus lugubris). Kizárja azonban az összetévesztés lehetőségét tetemesebb nagysága, ami 14 cm és szélesebb torokpajzsa, továbbá hogy inkább a folyók menti lomberdőket lakja vagy a síkságon a kerteket, mint északi rokonai. Egészen északon él a lappföldi barátcinege (Parus cinctus), amelynek sapkája komor barna. A tiszta állományú vagy fenyővel kevert égereseket lakja, másutt Szibéria, Északkelet-Ázsia és Alaszka sötét fenyveseit és tajgáit. Észak-Amerikában helyenként keveredés nélkül él együtt a sötétfekete állú, különben majdnem ugyanolyan színezetű barna cinegével (Parus hudsonicus). Ez a faj-pár világít rá a gyakran feltételezett folyamatra, hogy egy madárfaj nagyobb időközökben többször nyomult be újabb területre. Az első terjeszkedési hullám vezetett, miután térbelileg hoszszabb időn át függetlenül élt, a mai barna cinegefaj kialakulásához, és ennek elég ideje volt ahhoz, hogy kifejlessze sajátosságait, mielőtt Szibériából a második hullám benyomult volna Amerikába. De még ennek a második hullámnak is több ezer évvel ezelőtt kellett lejátszódnia, hiszen Alaszka lappföldi barátcinegéi jól megkülönböztethetők az ÉszakkeletÁzsiában költő példányoktól. Európa száraz fenyveseiben a jellegzetes „ci-cigürr" árulja el a búbos cinege (Pórus cristatusj jelenlétét. Színezete barna, testalja fehéres, fehér pofáin

A szürkésbarna búbos cinege (Pórus crístatus) legközelebbi rokonai Indiában élnek

Őszapó (Aegithalos cadotus) tipollyal (Tipula) etet

fekete rajzolatok vannak. Táplálékát rendszerint a fák koronájában keresi, de azért alacsonyan levő odúkban is költ, melyet csőrével időről időre kitágít. Néha még kerítések oszlopaiban is megépíti a fészkét vagy fák gyökerei között. A búbos cinege nagyon ragaszkodik eredeti élőhelyéhez, így a légkifejezettebb állandó madarak egyike, szigorúan körülhatárolt birodalmában szokta egész életét leélni, másrészt számára mindenfelé csak a fenyveserdő felel meg. Ebből magyarázható, hogy az európai szárazföldön kívül csak Skócia északi részében található. Tisztázatlan marad, legalábbis egyelőre, miért találta meg olyan szórványosan a terjeszkedés útját az Alpoktól délre Északnyugat-Afrika hegységei és Itália hegyei felé, valamint keletnek az Urálon túlra. A csinos tibeti cinege (Pórus superciliosus) is csak bizonyos területhez kötve fordul elő, éspedig a felső erdőhatár feletti törpebokrosban és törpefenyőben. Tibetben 4000—5000 m tengerszint feletti ma-

gasság között, ahol gyakran látható a bíborkirályka társaságában. Költési területe Tibettől és Szecsuántól északra a Nansanig húzódik. Életterében költéséhez faodúk nincsenek, így néha földi lyukakban fészkel, rendszerint azonban nyitott fészket épít bokrokban. Nagysága egyezik a kormosfejű cinegéével, amelyre hasonlít is, csak pofái és testalja rózsaszínes-barnásak, továbbá fehér szemcsíkja van, amely elválasztja a fekete szemen átfutó csík színezetét a sapkáétól. A család legtermetesebb tagja a 20 cm-es szultáncinege (Melanochlora sultanea). A Himalája vidékétől Délkelet-Kínáig és Szumátráig honos. A sötét feketeszínű, eléggé hosszú farkú madarat a sárga has és hegyes kontyban végződő sárga sapka jellemzi. A tojó színezete valamivel egyszerűbb. A szultáncinege teljesen úgy tornászik a fák koronájában mint a többi cinege. Tápláléka gyümölcsökből és magvakból áll. Fatörzsek odúiban és repedéseiben nagy fészket épít mohából.

421

Az őszapók nyolc hosszú farkú faja szabadon álló, golyó alakú fészket épít. Testalkatuk egyes eltérő vonásai miatt a cinegék közt külön alcsaládba osztják őket — sőt önálló családba (Aegithalidae) is. Nálunk is gyakori a ritkás, aljnövényzetben dús faállományokban, sőt parkokban, külvárosi kertekben is az élénk fehér, fekete és rózsaszínű őszapó (Aegithalos caudatus), csakhogy költési időben alig mutatkozik. Költés után azonban csapatosan szorgoskodik a fák koronájában és a bokrokban tornászva. Apró madár, 14 cm nagyságából farka 8 cm hosszú. Hangos, kemény cserr és vékony szi-szi hangjaival hívja fel magára a figyelmet. A tojó valószínűleg többnyire egymagában költ, de éjszakára a hím is belátogat a fészekbe, majd idegen öreg madarak támogatásával együtt segédkezik az etetésben. Hosszú farka a szűk fészekben gyakran elgörbül. Az őszapó Európát, Észak-Ázsiát, Dél-Szibériát, Kamcsatkát, Japánt és Kínát lakja. Közép-Európán keresztül széles sávban vegyes állomány lakik, amely övezetben széles fekete szemcsíkú őszapók a fehér fejűekkel együtt élnek; az utóbbiak tiszta állományban északon és keleten fordulnak elő. A hazai párok közül nemritkán a szülők a kétféle színű alakokhoz tartoznak. Beludzsisztántól Nyugat-Kínáig és Laoszig terjed az ugyanilyen kis termetű, de elég rövid farkú rozsdásfejü cinege (Aegithaliscus condnnus) hazája. Hátoldala kékesszürke, testalja világosrozsdaszínű, kivéve mellfoltját. A vele közeli rokon őszapóra csupán a barnásvörös fej fekete csíkjai emlékeztetnek. Hasonló tájakon telepszik is meg, a hegységek középső szintjén is. Csapatosan vagy más kismadarakhoz társulva kóborol nyugtalan csoportokban. Rovarokon kívül sok bogyót is fogyaszt, főleg szedret. A kis, szürke, testalján világos, pofáin szürke, barna vagy fekete bozótcinege (Psaltriparus minimus) nagyon hasonlít a valamivel nagyobb ökörszemcinegére, amely azonban a timáliák közé tartozik. Viselkedése teljesen hasonló az őszapóéhoz. Több ízben megfigyelték, hogy a szülőkön kívül más öreg madarak is részt vesznek a költésben. A bozótcinege az Egyesült Államok nyugati részén él, délen Guatemaláig. A művészi fészket építő madarak közé tartozik a függőcinegék 11 fajának némelyike is. Egyes szakemberek ezeknek is külön család (Remizidae) rangját adják, elsősorban eltérő csőralkatuk miatt. A függőcinege (Remiz pendufinus; 95. színes kép) fészke finom növényi rostokból szőtt, a füzek, nyárfák, nád és sás pelyhével dúsan kibélelt alkotmány. Ágakra függésit! a víz vagy a nád fölé. A fészket felületesen a hím készíti el; amint megjelenik a tojó is, a fészket közösen bélelik ki, megépítik bejárati csövét, és befejezik otthonukat. Tehát pusztán a fészek

422

megtalálása még nem bizonyítja a költést is. A tojó egymagában kotfik. Ilyenkor általában a hím második fészek építésébe is kezd, egy új tojó számára. Nádasokat, folyók partján álló mocsaras fa- és bokorállományokat keres fel, Ázsiában az erdős-sztyeppékét is. Nyáron apró rovarokat és pókokat eszik, télen magvacskákat. Többnyire helyben marad, és csak a környéken kóborolgat. Egyesek azonban nagy távolságokat is megtesznek anélkül, hogy határozott téli szállásuk megállapítható lenne. Közép- és NyugatEurópában csak helyenként fordul elő, Magyarországon általánosan elterjedt a fent említett vidékeken. Elterjedésének szélső peremét évtizedes különbségekkel ismételten feladta, majd újra megtelepedett ott. Néhány év óta Németország sok pontján ismét hallható éles ciih-hangja. Hogy a Spanyolországtól az Amurig élő valamennyi függő cinege egy fajba tartozik-e, még nyitott kérdés, mivel a színbeli különbségeihez, az élettér iránt mutatkozó igénykülönbségek is járulnak, melyek megnehezítik a véleményalkotást róluk. A legtöbb rokonuk Afrikában él, ezek között a sajátságos afrikai függő cinegék (Anthoscopus). üt fajuk közül itt csak a fokfőldi függő cinegét (Anthoscopus minutus) említjük meg. Nagysága alig 8 cm, színezete sárgás-barnás, homloka fekete, testalja sárga. Fészkét hasonlóképpen építi, mint a mi függő cinegénk, de még egy különleges védőintézkedést is tesz, amely bizonyára fészkének sok ellenségét távol tartja. Rövid bejárati csöve alatt kis sötét, zárt rés van; ez megtévesztő álbejárat. A valódi bejáratot csőrével összecsukhatja, és így egészen eltüntetheti. A fiatalok az éjszakát még akkor is fészekben töltik, amikor szüleik már a második fészekaljat nevelgetik. Későbben egy tucat, néha 18 madár is szorong a szűk építményben. A zacskó alakú fészkek nagyon szilárdak. Az egyik kelet-afrikai faj fészkét a masszájok pénzeszacskónak használják, ugyanúgy, mint egykor egyes vidékeken a gyerekek filc-cipőként hordták, vagy Magyarországon néhol mint meleg téli kapca volt használatos. Kasmír és Délnyugat-Kína között a vegyes erdőkben, fenyvesekben és nyílt terepek faállományában található a tüzesfejű cinege (Cephalopyrus flammiceps). A 9 cm nagyságú madár alakjában és szárnymintázatában emlékeztet a királykára, viselkedésében viszont a virágcsipkedők és a valódi cinegékre, mégsem ezek, hanem valószínűleg a függő cinegék közelebbi rokona. Amikor apró rovarokat, levéltetveket szedeget, ügyesen csimpaszkodik háttal lefelé az ágak alsó oldalán, testét ferdén tartja el a gallytól, amely nagy izomerőt követel. Csőrét és lábait igen sokoldalúan használja, akár a függő cinege. A tüzesfejű

cinege fészkét fűből és tollakból fák lyukaiba építi, gyakran a bajszikák elhagyott odúiba. A kotló tojó veszély esetén sziszeg, mint a cinege. Faji neve homloka és torka narancsvörös színére vonatkozik; melle aranysárga, fejének felső része és háta élénk olívzöld.

Csuszkafélék családja — Sittidae Kora tavasszal, amikor még a finom alkatú énekeseink a messzi délen tartózkodnak, erdeink és parkjaink visszhangoznak telt, messze elhalló füttyöktől, amelyek túlharsogják a harkályok dobolását és a cinegék csengő énekét. A füttyöket egy alig veréb nagyságú madár, a zömök termetű csuszka (Sitta europaea) adja. Második német neve, a „harkálycinege" (Spechtmeise) igen találó, mert életmódja sokban hasonlít a harkályéra, viszont alakja a cinegékkel hozza kapcsolatba, amelyekhez olyan közel állanak, hogy egyes kutatók véleménye szerint a cinegéknek közelebbi rokonaik a csuszkák, mint a függő cinegék. Fészkük túl bő odúnyílásának bejáratát megszűkítik, betapasztják, csak a bebújáshoz szükséges mértékig, megnedvesített — nem nyállal kevert — sárral; erről kapták „tapasztó" (Kleiber) nevüket. A csuszka éppen olyan jártas a fatörzsön és az ágakon való kapaszkodásban, akár a harkály, de nincs ráutalva arra, hogy a farkára támaszkodjon. Ezenkívül minden nehézség nélkül kúszik fejjel lefelé is; mászás közben testét ferdén tartja, egyik lábával kapaszkodik, másikkal támaszkodik. Dión és más tápláló magvakon kívül, amelyeket a földről is fölszed, főként szúféléket és más apró rovarokat eszik, melyek a fák kérgének repedéseiben rejtőznek. Háti oldala kékesszürke, testalja fehér vagy mellén okkersárgán lehelt, farka alatt gesztenyebarna. Úgyszólván mindenféle élőhelyen megél, amelyek megfelel-

A fehér testaljú barátcsuszka (Sitta carolinensis) ugyanazokon a helyeken él Észak-Amerikában, mint nálunk a csuszka

Csuszka (Sitta europaea) odúja előtt

nek a széncinegének is. Táplálékának megválasztása és ahogyan fürgén serénykedik az odúja megmunkálásán, biztosítja, hogy megélhessen szomszédja mellett. Költési területe elnyúlik Marokkótól és Norvégiától a Csendes-óceánig. Délkelet-Ázsiában él egy alfaj-csoportja, amelynek testalja sötétbarnásvörös — a tojóké világosabb —, s lehetséges, hogy ez külön faj (Sitta castanea). A valódi csuszkák (Sitta) nemzetsége elterjedt Eurázsiában, délre Jáváig és a Fülöp-szigetekig és Észak-Amerikában. A nemnek 17 faja van, amelyek mérete 10—18 cm közt váltakozik. Alakjuk és gyakran színezetük is nagyon hasonló a csuszkáéhoz. Nem tud mindegyikük lefelé kúszni, bár mind képes a fatörzsön fejjel lefelé lógva feldarabolni zsákmányát, és a fa kéregrepedéseiben rejtőző rovart csőrével kikopácsolni. Az északabbra lakó csuszkák készleteket is szoktak raktározni. A kövi csuszka (Sitta neumayer) éles füttyei meszsze elhallatszanak a napos sziklás tájakon, hiszen a sziklák életeleméhez tartoznak. Nem mindig a hegycsúcsok meredek sziklafalainak repedéseiben és hasadékaiban, görgetegek közt, hanem bokrokban is keresi a kis rovarokat és pókokat. Meleg sziklafalak kiálló sziklákkal, gyakran a síkon szétmálló köves talaj is vonzzák a kövi csuszkát. A hűvösebb évszakban gyakran látni fákon, a műutak szélén vagy magán az úton. Nem fészkel sziklamélyedésekben, és azokat nem falazza be, hanem sárból és agyagból palack alakú fészket tapaszt áthajtó szikla alá vagy a sziklafal egy repedésébe. Ezt tol lakkal és szőrrel béleli ki, szemben a valódi csuszkával, mely fakéregdarabokat és hasonló anyagokat használ erre a célra. A mi csuszkánk is fészkel alkalmilag falak lyukaiban, szik-

423

larepedésekben vagy agyagfalakban, de ilyenkor is a megszokott módon jár el. A kövi csuszka Dalmáciától és Bulgáriától Iránig él. Farkán fehér foltok nincsenek, mint a mi csuszkánkén, amellyel különben színre teljesen egyezik. Pont ilyen a szirti csuszka (Sitta tephronota) is, amely Armén iától (örmény SZSZK) Beludzsisztánig és Közép-Ázsiában fordul elő. De ahol a két faj egy területen él, ott annyira különböznek egymástól, hogy a keverék-párok öszszeállásának lehetősége csaknem ki van zárva. Az itteni szirti csuszkák szemcsíkja igen feltűnő, míg a kövi csuszkáké keskeny vagy teljesen hiányzik. Az észak-amerikai sapkás csuszka (Sitta canadensis) korhadt fába kitartó szorgos munkával ácsolja odúját, kisebb termetű faj, feje teteje fekete, melyen át fehér halántékcsík húzódik. Az ácsolást mindkét öreg végzi. Ugyanez érvényes a korzikai hegyek fenyveseiben élő korzikai csuszkán (Sitta whiteheadi) is, amely a Kínában és Koreában honos fajjal (Sitta vi//oso) együtt a kanadai csuszka szorosabb rokoni köréhez tartozik. Még élénkebb színűek egyes ázsiai csuszkák, közöttük a legtakarosabb a bársonyhomlokú csuszka (Sitta frontalis), amelyet a 96. színes képen mutatunk be. Ausztráliában a csuszkákat a 11 cm hosszúságú, barna hátú tükrös csuszka (Neositta chrysoptera) képviseli, mely magas fák függőleges állású ágvilláiba mély, csésze alakú fészket épít szőrből, pókhálóból és kéregrostokból. Tulajdonképpen három meglehetősen különböző külsejű alfaj-csoportból áll, mely csoportok tagjai azonban úgy viselkednek, mint egy egységes faj egyedei, ahol találkoznak. Valamennyi alfajnak testalja és farcsíkja fehér; közös vonásuk továbbá a világos szárn/tükör. Ez a szárnytükör hol narancsszínű, hol fehér. A madarak fejtetője vidékenként fekete, barna vagy fehér lehet. Még az enyhén felfelé ívelt csőrük színe is változó. Egyik közeli rokon faja fordul elő Új-Guineán, a vőröshomlokú csuszka (Daphoenositta miranda), amelynek azonban nincs szárnytükre, s színezete koromfekete, arci része és hátának alja vörös. Ez a három faj a többi csuszkáktól elütő csoportot alkot, melyet gyakran mint önálló családot (Neosittidae) választottak szét, vagy a fakúszók közé soroltak. Fészkelésük módja és építkezésük néhány sajátossága világosan eltér a csuszkákétól. Még nincs eldöntve, vajon a különben majdnem azonos életmód, elsősorban a kúszás! készség képes volt-e minden rokoni kapcsolat nélkül a bámulatos hasonlóságot előidézni. Kétségtelen azonban, hogy a vangagébicsek közé sorolt madagaszkári csuszkavangák és a távolálló új-zélandi pitták közé tartozó álcsuszkák is bámulatosán egyező vonásokat tükröznek.

424

Ezzel szemben a hajnalmadant (Tichodroma muraria) ma már a csuszkákhoz sorolják, annak ellenére, hogy alakjából ítélve, inkább a fakúszókkal látszanak egyezni. A világos palaszínű madár rövid farkával együtt, mely, mint a csuszkáké, oldalain fehéren foltozott, 17 cm nagyságot ér el. A fakusszerűen vékony, enyhén ívelt csőr igen alkalmas ahhoz, hogy vele a szűk és mély sziklarepedésekben a kis ízeltlábúakat, pókokat és rovarokat kitapogassa és megfogja. Messze szétnyújtott és különböző magasságban kapaszkodó lábaival — teljesen úgy, mint a csuszkák — függőlegesen álló sziklákat és épületfalakat is megmássza anélkül, hogy farkát igénybe venné. A harkályok és a fakúszók — mint ismeretes — párhuzamos állású lábakkal ugrásszerűen mozognak felfelé, és közben minden ugrás után farkukra támaszkodnak. A hajnalmadár is tud így kapaszkodni, de nincs ráutalva támasztékra. Inkább szorosan a falhoz szorítja mellét, feltételezhetően a test súlypontja a mellcsont közelébe esik,' szóval a csüdízület elé. Függőleges falakon természetesen nem tud valójában mászni, segítségül kell hívnia kissé elfordított, igen nagy felületű szárnyait, melyekkel verdes. Különben is állandóan kitárja-becsukja rángásszerűen szárnyait, de ezen a mozgáson semmiféle izgalom sem vehető észre, és eközben a remek kárminpiros és fehér foltok elővillannak a fekete evezőkön. Ez a feltűnő mintázat nyilvánvalóan arra szolgál, hogy a szürke sziklákon messze látható ismertetőjeleket adjon, s ehhez járul az egészen sajátságos repülési módja is. Aki valaha is közelről figyelhette meg a hajnalmadarat, aligha feledheti el lepkeszerű, szinte már elernyedt, libegő repülését. A szárnyak szabása nagyon emlékeztet a búbos bankáéra, végén lekerekedő, a csúcsán szemmel láthatóan szélesebb, mint az alapján. A szokatlanul nagy hordfelület haszna — 27 cm fesztávolság! — megnyilvánul nem csupán abban, hogy fáradhatatlanul libegve mászkál a falakon, hanem abban is, hogy a madarak életterük felett uralkodni tudnak. Az eleségben szegény sziklavidéken, főként ha fiaik vannak, rövid idő alatt, kevés erőkifejtéssel tágas felületet kell átkutatniok, és ebben a műveletben csodálatosan ki tudják használni a felfelé emelkedő légáramlásokat. Dr. Hans LShrl így írja le megfigyeléseit: „A hajnalmadarak fészkükről mindig középerős ellenszélben indultak el, a fal előtt lebegtek kiterjesztett szárnyakkal, széllel szemben, és így könnyedén, de kevés kilengéssel libegve, a levegő a legrövidebb idő alatt felvitte őket, úgyhogy ez a mozgás távcsővel alig volt követhető. A kívánt magasságban — kiinduló pontjuktól kb. 200 m-re (a patak menti fészekmélyedéstől) azután megfordultak, és még egy darabon vitették magukat a széllel, mielőtt leszálltak volna

egy sziklára. A visszaérkezést sohasem tudtam megfigyelni, mert hirtelen itt termettek. A magasságkülönbségeket kétségtelenül zuhanórepüléssel hidalták át". Kisebb szárnyakkal képtelen lenne a száguldó zuhanást lefékezni. A hajnalmadár a sziklák igazi madara; fészkét is azok repedéseibe rakja, bár néha a hegyi kunyhók falaiba és más épületekbe is. A hím torka és melle szénfekete, a tojónak legfeljebb fehér melle közepén van fekete foltja. A tojó magánosán költ, a hím azonban segít a 3—5 fióka felnevelésében. A neki megfelelő sziklás terepet a hajnalmadár csaknem kizárólag a magashegységben találja meg. Ebből magyarázható rendkívül tagolt elterjedési területe, mely Spanyolország északi része, a Tátra, a Tiensan és Kína nyugati hegységei között terül el. A Himalájában még 5000 m tengerszint feletti magasságban is előfordul. Télen egy részük alacsonyabb régiókba vonul le, és ilyenkor megjelennek a városokban is, mint Bécsben vagy Budapesten. Mozgása közben egy-egy példány heves szélbe kerül, akkor nagy felületű szárnyai könnyen nagy távolságokra is elviszik, hiszen a szárnyak tevőleges repüléshez kevésbé alkalmasak, így a költőterületétől messze eső előfordulásai — a Szász-Svájcban a hamburgi víztornyon, Angliában és Finnországban — leginkább a szél elsőd ró hatására vezethetők vissza.

Fakuszfélék családja — Certhiidae Az erdőben egy fa egy nagy, sokoldalúan egymásba fonódott és ezerféleképpen egymástól függő életközösségnek csak egy része, mindamellett kicsiben bemutatja mindazt az életközösséget, ami rajta és benne él. Egyazon fa, egymás után vagy egy időben is lehet más jelentőségű a madarak sokaságának. Sokaknak egyszerűen csak fészkelési lehetőséget nyújt, ilyenek a kárókatonák, a gémek, a ragadozók és galambok, az ágak között számos kis madár építi fészkét, nem is beszélve az odúlakókról. Más madárfajok a fát csak mint éneklésük helyét keresik fel, ismét mások az ágon levő leshelyükről vadászgatnak, sok madár átkutatja táplálék után a levélzetet, a cinegék és királykák még a legvékonyabb ágakat is alaposan szemre veszik, a harkályok kéregdarabokat hantának le, nyelvükkel behatolnak a fa belsejébe is. De még így is marad egy kihasználatlan táplálékforrás: a fa törzsének és az erősebb ágak kérgének megmászhatatlan finom rése és repedése. Az ezekben rejtőzködő állatokkal a harkályok egyedül nem birkózhatnak meg. Ehhez ők túl nagyok, nyilván csőrük is túl durva hozzá. A csuszkák éppen úgy viselkednek, mint a harkályok, a többi kis madár

pedig nem tud olyan hosszú ideig a törzsön mászni, kapaszkodni, mint azt az alapos kutatgatás megkívánná. Eurázsiában ezt, a még szabad táplálkozási élőhelyet (nichét) a fakúszók vették át, aminek már nagyon régen meg kellett történnie, mivel alkalmazkodó átalakuláson estek át. Ez megnehezíti rokonsági viszonyuk tisztázását. A szalakótafélék közül a kúszó bankák, a rikácsolok közül a fahágók termete félreismerhetetlenül fakúszókra vall, ami nyilvánvalóan összefüggésben áll a táplálkozási módjukban megnyilvánuló hasonlatossággal. Megemlékeztünk már azokról a megegyezésekről, amiket a hajnalmadáron találtunk. A valódi fakúszók hat faja alkatukban és életükben nagyon hasonlók egymáshoz. Valamennyit egy nemzetségben fogják össze. Apró, kecses termetű énekesmadarak, amelyek testaljának nagy része vagy az egész testaljuk fehér, a háti oldaluk pedig kéregszerűén mintázott, foltos barna. Várakozásunknak megfelelően a finom, gyengén ívelt csőrük arra való, hogy vele a kéregrepedésekből a kis ízeltlábúakat kiszedegessék. A fatörzsön a fakúszók éppen úgy mozognak, mint a harkályok, felfelé. A támasztó farok tollai ugyanolyan hegyesek és merevek. Vedlésük során olyan sorrendben váltják őket, hogy farkukat állandóan használni tudják. Táplálékkeresés közben a fakusz egészen a fák koronájába is felhatol, akkor forgó repüléssel egy másik fa lábáig pereg le, és újból kezd felfelé kúszni. Fiókáit szűk mélyedésekben, gyakran elálló kéreglap mögé rakott fészekben neveli fel. A fészket a legfinomabb gallyakból, háncsból és hasonló anyagokból rakja. A hím hord eleséget a kotló tojónak, majd később a fiókáknak. Éjszakázásra a fakúszók lapos mélyedéseket keresnek a fa kérgében, amelyeket gyakorta csőrükkel kitágítanak és kimélyítenek. Télen nemritkán kisebb csapatok bújnak ezekbe össze. Európában két faja él, melyeket nem egykönnyen lehet megkülönböztetni, ezek ikerfajok akár a királykák vagy a barátcinegék. Az alig 13 cm nagyságú rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla) lomberdőkben, parkokban, ligetekben és sok fajú kertekben található. Kora tavasszal itt hallható vékony, fütyülő hangú éneke „tititteroiti". Egyes vidékeken, mégpedig nemcsak azon, ahol ikerfaja nem fordul elő, fenyvesekben is megtelepszik. Elterjedésének határai elég szűkek: az Atlasz-hegység, Hollandia, Lengyelország keleti része, Kisázsia nyugati vidéke és Ciprus között. Magyarországon ez a gyakoribb faj. Az erdei fakusz (Certhia familiáris) csőre valamivel rövidebb, háti oldala valamivel élénkebb barna, testalja pedig tiszta fehér. Sajnos ezek a bélyegek a szabadban nem sok segítséget nyújtanak felismerésé-

425

'ír 'W •

^V. '' ?

M ijf í**'1*

\

^

ÍVJ

l

A rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla) etetni jött odújába

l

hez. Legkönnyebben még éneke alapján különböztethetjük meg, mely úgy kezdődik, mint az előző fajé, és hosszú ereszkedő, kék cinegeszerű trillában végződik. Az erdei fakusz kedvelt élőhelye a fenyves. Írországtól a Szahalin-szigetig és japánig terjedt el, Európa és Ázsia déli részén csak magasabban a hegyek között él. Újabban hangjuk kifejezett különbsége alapján az Észak- és Közép-Amerikában élő fakuszt, mint önálló fajt (Certhia americana) ismerik el. A további három faj Közép- és Dél-Ázsiában honos. Két további nemzetség — mindegyik két-két fajjal — egymástól és a valódi fakúszóktól annyira különbözik, hogy csak bizonyos fenntartással és így is csak mint önálló alcsaládként sorolhatók a fakuszfélék közé. A 15 cm testméretű, barna alapon fehér pettyekkel szórt pettyes fakusz (Salpornis salvadorii), amely Közép-Afrikában él, ágakra épít nyitott fészket, s azt zuzmókkal rakja körül. Kokon faja Indiában él. A Fülöp-szigeteken honos barkós fakusz (Rhabdornis mystacalis) odúban költ. Durva csőre mutatja, hogy táplálkozási módja más. Megfigyelték már kúszás közben fatörzseken, de azt is, hogy virágokat látogat meg. Kormánytollai éppen olyan lágyak, mint az előző fajé, továbbá csuszkaszerűen rövid a farka. Testalja krémfehér, háta szürkésbarna. A feltűnően fehér csíkozású feje, széles barkója és erős testoldali foltjai feketék.

Facsúszkálófélék családja — Climacteridae Az ausztráliai térségben élő madárnem öt faját eddig vagy a csuszkafélék, vagy a fakuszfélék közé sorolták. Rokonságuk valódi összefüggését nem ismerjük még, de újabb kutatások alapján annyi biztos, hogy egyikükhöz sem tartoznak, így nem marad más hátra, minthogy külön családra bontsuk. A Kelet-Ausztráliában honos rőt facsúszkáló (Climacteris picumnus) mászás közben farktollaira támaszkodik, mely azonban nem annyira alkalmas erre a célra, mint a harkályoké, a fahágóké vagy a fakúszóké. Egyáltalán nem szokott fatörzsön annyit és oly ügyesen kúszni. Táplálékának nagy részét nyilván a talajon találja meg. Fészkét gyapjúból, rostokból és kéregdarabokból odúba építi. Testmérete 17 cm. Csőre igen rövid, poszátaszerű. Háti oldala tompabarna, homloka, szemcsíkja, pofái és feketefehér hosszanti csíkokkal díszlő melle sápadt rőtesokker színű.

Seregélyfélék családja — Sturnidae Már évszázadok óta szokás Németországban, hogy kertekben a seregély (Sturnus vulgáris) részére szekrénykét, mesterséges odút tegyenek ki. Ma azért teszik ezt, hogy sok — korántsem valamennyi — kedvelt madár mellett, élénk csevegésével közelünkben tartsuk, de mindenesetre a madárvédelem céljából is, bár a mindenfelé gyakori seregélyt valójában nem fenyegeti veszély. Régebben a „seregélyszekrénykék" más célt szolgáltak: odacsalták a seregélyeket költeni, hogy könnyebben juthassanak az emberek a nagyra értékelt ínyencfalatukhoz. Az egykor használatos szó „seregélyhizlaló" (Starmáste) is erre vall. Mielőtt belekezdenénk ennek az egész Óvilágban elterjedt család 104 faja közül legalább néhánynak az ismertetésébe, ismerkedjünk meg a nagyon bölcsen kitervezett kísérlettel. Ebben nagy szerepet játszott seregélyünk. A kísérlet legalább némileg fényt derített arra a minden fáradozás ellenére is homályba burkolt kérdésre, hogyan találják meg vonuló madaraink a helyes útjukat. A meggyűrűzött és kézre került madarak nagy száma, amelyek a helyhűségüket bizonyították, és amit alátámasztottak az áttelepítés! kísérletek is, közvetlen tapasztalatok voltak arra, hogy a madaraknak lenni kell olyan képességüknek, amellyel nagy távolságon keresztül is betartanak egy-egy bizonyos utat, majd a faj szokott telelőterületéhez vezeti, utána pedig visszatájolja őket költőhelyükre. Ez az oly sokszor megcsodált hazatalálási készség — amely a voltaképpen nem igazi vonuló madarakban is megvan — nemcsak a repüléshez szükséges nagy erőt feltételezi, hanem a jó visszaemlékező képességet, a kel lő helyismeretet, mégped ig nemcsak szűkebb hazájuk határain belül. Ez azonban nem sokat segítene a vonuló madarakon, ha nem lenne meg a helyes irányt felismerő képességük. Hogy ez min alapszik, azt megmutatták — a sajnos korán elhunyt — Gustav Kramer 1949-ben megindított kísérletei. Kramer arra alapozta ezt, hogy a „vonulási nyugtalanság" állapotában levő madarak még kerek kalitkában is igyekeznek vonulásuk irányát „tartani". Miután kísérletei seregélyeit minden elképzelhető lehetőségtől — amelyek alapján tájékozódhattak volna — megfosztotta, tükör segítségével megváltoztatta a napfény beesésének irányát. Ekkor valami rendkívüli történt: seregélyei már nem a „helyes" vonulási irány felé mozogtak, hanem kurzusukat pontosan az elfordított szög mértékében változtatták meg, aszerint, hogy a tükör hogyan verte vissza a fényt a kísérleti kalitkában. Ezzel Kramer bebizonyította, hogy a seregély — mint a többi nappal vonuló faj — „nap-

427

iránytűt" használ. Véletlen játéka volt csupán, hogy Kramer egyidejűleg Kari von Fr/schnek a méhek nap szerinti tájékozódását illető elméletét is igazolta. Ennek a viselkedésnek, amivel a madár környezetében kiismeri magát, mindenesetre parancsoló előfeltétele az, hogy a madár vagy a méh a megváltozott napállást idejében érzékelni tudja, tehát hogy meg legyen a „szervezeti órája". Az emberrel is vele születik egy időérzék, ami természetesen egyre tompul a „külső" órák használata következtében. Kramer és Frisch kísérleteiből eredő felismerések igénylik a napjárás úgy napszaki, valamint évszak! ritmusa által meghatározott életjelenségek vizsgálatát is. Időközben a „ritmus-kutatás" külön tudományággá fejlődött ki. A nap után történő tájékozódás azonban azonnal felvetette annak a kérdését, vajon a sok éjjel vonuló madár hogyan ismeri ki magát. A planetárium mesterséges csillagos égboltjával végzett kísérletek rámutattak az „asztronómiai tájékozódásra", de azért nem mellőzhetők a vonuló madarak rendelkezésére álló egyéb segédeszközök sem. Ezek a vizsgálatok azonban már nem a seregéllyel és rokonaival történtek, melyekről ezen a helyen beszélünk. A legtöbb seregély alakra és nagyságra egyezik a mi fajunkkal, egyesek elérik a több mint 30 cm hoszszúságot, de természetesen a 45, sőt 50 cm-én felüli hossz már a meghosszabbodott szarkaszerű farokra vezethető vissza. Csőrük és szárnyuk alakja sem teljesen egységes, még kevésbé tollazatúk színezete, amely egyszerű szürkétől a gyönyörű érces fényűig terjed. A nyak és a fej tollai gyakran meghosszabbodottak és hegyesek. Egyes fajoknak bóbitájuk is van; némely seregély bőrének egyes része csupasz, és vannak olyanok, amelyeknek fején bőrlebenyegeket találunk. A seregélyek rendszerint fán élő madarak, de táplálékkeresés közben sokat tartózkodnak a földön. Gilisztákat, rovarokat, gyümölcsöket és magvakat esznek, gyakran gyíkokat, rákokat, madártojásokat vagy hulladékot is. Legtöbb fajuk társas életet folytat; sok közülük még a költéskor is csoportban marad. Azok a fajok, amelyek szabadon költenek a fák koronájában, bokrokban vagy a talajon, tál alakú fészket építenek, néha tetőt is készítenek, sőt egyesek fészke zacskó alakú. Más fajok faodvakba, sziklarepedésekbe vagy földi lyukakba telepszenek, és megelégszenek azzal, hogy mindenféle növényi darabkákat egyszerűen felhalmoznak benne. Egyes seregélyfajok tojója egymagában költ, máskülönben a szülők egyesítik erejüket a kotlásra és a fiókanevelésre. Délkelet-Ázsiában és a szigetvilágban Jáva és Samoa között az énekes seregélyek (Aplonis) 24 faja él,

428

színezetük fényes fekete, főként gyümölcsökkel táplálkoznak, vannak azonban, melyek a korallfák és más növények virágait porozzák be. A zöld színű, tollazata egyes részén ibolyafényű fémes énekes seregély (Aplonis metallica) rövid csőréről, piros szeméről és lépcsőzetes farkáról ismerhető fel. Termete kecsesebb, mint a mi seregélyünké. Magas fákra függeszti csaknem szövőmadárszerű, zacskó alakú fészkét. A Maluku-szigetek és a Bismarck-félsziget között fordul elő. A Samoa-szigetek közül egyeseken él az előbbi fajjal együtt a hegyi erdőkben a búbos énekes seregély (Aplonis brunneocapillus). Ez is társasán fészkel. Tojásait a magas fákon termő páfrányok sűrű tömegébe fúrt, rövid járatokba rakja, a lombkorona alá. Az előbbi fajtól megkülönbözteti magas, gerincén hajlított csőre, fehér szeme, barna feje, rövid bóbitája és farkának dupla hosszúságú középső tollai. A sok afrikai fényseregély vagy csőricse közül némelyek közismertebbek, főleg a színpompás fajok, amelyek közül egyiket a 97. színes képünk mutatja bft. Még díszesebb a kelet-afrikai sztyeppéken élő királycsSricse (Cosmopsarus regius). Hasa csaknem fénylő aranysárga, tollazatának többi része élénk fémes fényű, farka fémeszöld, háta a kéktől az ibolyaszínűig terjed, mellének pajzsa és szárnya bíboribolyaszínű. A karcsú madár 35 cm hosszú, ebből 24 cm a farok hossza. Az acélzöld csőricse (Lamprotornis caudatus) farka erősen ibolyafényű, s a földön mozogva ezt rendszerint felcsapja. Farkának hossza miatt a faodúknak igen tágasoknak kell lenniük, amelyekben költ. A teljes hosszában 45—55 cm-es madár Szenegál és Szudán között a fás és bokros szavannákon lakik. Tollazata acélkékes-zöldtől egészen az Ibolyafényűig tefjedő csillogású. feje fémeszöld, farcsíkja élénk kék, hasa pedig ibolyás színű vagy aranyos. A rőtszárnyú fényseregély (Onychognathus morío) alakja hasonlít a szarkáéhoz. Testhossza eléri a 30— 36 cm-t. Acélkék tollazatának fénye tompább, kézevezői rozsdavörösek. Mint sok seregély, ez is társasán költ, néha a pálmafák csúcsán, többnyire azonban sziklarepedésekben, kövek között vagy háztetők alatt. Hazája Afrika nagy része; Dél-Afrikában az oda betelepített seregélyünk fokozatosan kiszorítja az emberi településekről. A seregély eredeti költési területe Eurázsiát ölelte fel Izlandtól és az Azori-szigetektől a Bajkál-tóig és Kasmírig. Sok európai telepes a tengerentúlon szerette volna maga körül látni meghitt madarát, így betelepítették a seregélyt Észak-Amerikába, DélAfrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra, a Fidzsi-szigetek atolljaira és még sok más helyre. Új hazájában hamarosan otthonosan érezte magát, elkezdett ter-

Seregélyek ('Sturnus vulgáris) egy világítótorony mellvédjén pihennek

jeszkedni és kiszorította az őshonos fajokat. Hogy mennyire alkalmazkodóképes, azt megmutatja ÚjZélandon, ahol csapatosan látogatja a fiaskó alakú növény (Phormium) virágát nektár végett, és egyúttal bizonyára be is porozza azt. A seregély élőhelyben sem válogatós, ha talál odút fészkeléséhez, nyílt terepet táplálkozáshoz és egy magasabb pontot énekléséhez, így igényeinek egyaránt megfelelnek a falvak, még a nagyvárosok is, továbbá a kertek, ritkás erdők és legelők néhány fával. Faodúk, harkályok odvai, partszakadékok, sziklák és épületek lyukai, sőt néha az Ureginyulak járatai is elegendők fészkeléséhez, nem beszélve a megszámlálhatatlan „seregély-szekrényről". Mivel állandóan, helyenként télen is talál rovarokat, gilisztákat vagy gyümölcsöket, így mindenfelé valóban gyakori madár, már azért is, mert az ember közelében nincs annyira kitéve üldözőinek. A költés után nagy csapatok gyűlnek össze, ősszel széles területekről özönlenek gyakran hatalmas tömegben egy helyre, és ilyenkor esti társas repülései, amikor az alvóhelyre tömörülnek, mély benyomást keltő színjáték: laza felhőjük fekete tömeggé gabalyodik össze, azután ismét végtelenül szétnyúlik, majd gyors váltakozásban a legkülönbözőbb alakot ölti. Amikor ilyen tömegek bezúdulnak a szőlőkbe és gyümölcsösökbe, jelentékeny károkat okoz-

hatnak. Nagyon nehéz úrrá válni az ilyen kártevés felett, hacsak nem tudjuk vagy nem akarjuk nagy tömegüket elpusztítani, amint ez Tunéziában megtörtént. Itt a seregélyek millióitól látogatott alvóhelyeken százezreket söpörtek zsákokba az ágakról, 1957-ben pedig egyetlen helyen több mint kétmilliót a repülőgépről leszórt méreggel öltek meg. A seregély elriasztására a legtöbb kísérlet csődöt mondott, mert az eleinte félelmüket kiváltó hárítót, például a ragadozó képét utánzó sárkányt, a madarak hamar megszokják. Eddig a leghatásosabbnak olyan hangszalag lejátszása bizonyult, amelyre seregély vészjelző hangját vették fel. Nem csodálkozhatunk, hogy egy ennyire gyakori, oly könnyen megfigyelhető és gyűrűzhető madár életéről a kutatók az ismeretek gazdag tárházát gyűjtötték össze. Még a legfontosabbakat is képtelenség lenne itt felsorolni. Csak megemlítjük, hogy a 21 cm hossúságú közismert madár a nyár végén fehér petytyes ruhát ölt, tollainak csúcsa tavaszig lekopik, és így jut érvényre a tó 11 ázat csillogása, amely alfajonként váltakozva a legkülönbözőbb: zöldes, kékes és bíborárnyalatú lehet. A 3—6 világoskék tojásból kikelt fiatal madarakat mindkét szülő eteti, s őszre barnás tollazatot hordanak. Röviddel azután, hogy az első fészekalj kirepül, kifejezett köztes vonulásokat

429

(Zwischenzug) észlelhetünk,amely még nem az igazi telelőhely felé áramlik, így a hesseni seregélyek észak és nyugat felé vonulnak Oldenburgba és Belgiumba, októberben azonban megindulnak Franciaországba, Spanyolországba és Északnyugat-Afrikába. A magyar seregélyek már augusztusban javarészt Olaszországban járnak, és főleg Tunéziában meg Algériában telelnek. A fiatalok négyötöde első életévében elpusztul, ahogyan ez szabály a kisebb madarak életében, mindamellett akad seregély, amely megéri a 20 évet is. Spanyolországban, Portugáliában, az Atlasz-hegység országaiban, Szicíliában, Korzikán és Szardínián a nálunk honos fajt az egyszínű seregély (Sturnus unicolor) helyettesíti, amely — kivéve pettyek nélküli tollazatát — mindenben annyira hasonló hozzá, mintha csak egyik alfaja lenne. Ugyanezt a helyet foglalja el Kelet-Ázsiában a szürke seregély (Spodiopsar cineraceus). Újabban ezt a fajt, valamint a képen látható szarkaseregélyt (Sturnopastor contra), továbbá az Afganisztán, Nepál és Ceylon közt élő pagodaseregélyt (Temenuchus pagodarum) más színezetük ellenére is a Sturnus nembe vonták össze. A pagodaseregély színezete világosbarna, testalja rőtes árnyalatú, bóbitája fekete. Ugyanez a rendszertani felfogás érvényes a csinos pdsztormodórra vagy rózsaszínű seregélyre (Pastor roseus) is. Tarkóbóbitája ugyanilyen, törzse szép rózsaszínű. Életmódja telje-

sen különbözik seregélyünkétől. A Délkelet-Európától Beludzsisztánig és Kazahsztánig terjedő hazájában sehol sem beszélhetünk helyhűségről. A bogyók érésének ideje előtt ti. főként sáskákat, kiváltképpen vándorsáskát eszik. Ahol bőségesen található sáska, ott a szerte kóborló pásztormadarak gyorsan telepeket alkotnak. Fészküket a köves sztyeppéken földi lyukakba, sziklahasadékokba, kőrakásokba, ritkábban bokrok és egyéb növényzet alá rakják a földre. Magyarországon némely esztendőben ezrével költött kőbányákban, kő- és rőzserakásokban, néha a földre fészkelt töklevelek alatt, de a fiókák gyors kirepülése után csakhamar el is tűnt. Magyar gyűrűs pásztormadarat még Indiában is találtak. Máskor — mint a legutóbbi években — hosszú-hosszú időn át nem is mutatkozott. Németországot csak kivételes esetben látogatja meg. A pásztormejnó (Acridotheres trístis) 25 cm hosszú, zömök termetű, lilásbarna színű seregély, amelynek röpte — kerek szárnyai miatt — szajkószerű. Költési területe India, egészen jünnanig. Újabban terjeszkedni kezdett nyugatra Afganisztánig, északra Közép-Ázsiáig, délre Malaysiáig. Elterjedését elősegítették mesterséges telepítések is. Hazájától távol betelepítették Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és sok trópusi szigetre. Tetszetős csevegése miatt kedvelt kalitkamadár is. A szabadban semmiképpen sem idegenkedik az ember közel-

A rőtessiürke testaljú szarkaseregély (Sturnopastor contra) Indiától Jáváig és Báliig fordul elő; csupasz bőre szeme körül rőtes

A pásztormejnó (Acridotheres tristis) Közép-Ázsia lakott területein észak felé terjeszkedik

A Dél-Arábiában és Afrikában élő lebenyes seregély (Creatophora ciné reá) taraja és lebenyei feketések, csupasz fejeháta sárgás; nyugalmi ruhában a tojók feje tollas és hiányoznak róla a függelékek

ségétől. Szamarkandban és más üzbég településeken láttam mejnókat épületeken és legelő jószágok hátán is. Mivel leszedegeti az állatokról a kullancsokat és más élősködőket, pusztítja a sáskát is — mindenütt szívesen látott madár. Feje és torka feketésszürke, rövid bóbitája fekete, szeme körül a bőre csupasz sárga, csőre is sárga, s szárnyán nagy fehét tükör van. Odúban fészkel, de néha szabadon álló, golyó alakú fészket is épít. Tündöklő fehér tollpompája ellenére is, az előbbihez hasonló méretű bo/íseregé/y (Leucopsor rothschildi) viselkedésén azonnal meglátszik, hogy közeli rokona a hat mejnófajnak. Hosszú, bozontos kontyot visel, kézevezőinek hegye és farka fekete; csupasz szemkörnyékének bőre égszínkék. Szemeinek állása olyan, mint a bölömbikáé, amikor mint a karó megmerevedik, és csőre mellett lefelé is tud nézni. Előfordul ez sok más seregélyen, és állítólag összefüggésben áll más madarakon is megismert „szemkörzőzéssel" (Zirkeln). A madár bedugja csőrét a talajba, és az így keletkezett lyukban kitapogatja zsákmányát. Nem tudjuk, hogy vajon szokott-e a báliseregély is „körzőzni". Fő tápláléka a gyümölcs. Csak Báli szigetének északnyugati részén egy szűkre hatá-

rolt területen fordul elő; a világ legritkább madarainak egyike. Félő, hogy ugyanaz a sors éri, mint a bankaseregélyt (Fregilupus varius), amelynek termete hasonló, háta barna, hasa leheletfinoman barnás. A múlt században tűnt el. Bankaszerű csőrével a mocsaras talajt szurkálta a 30 cm hosszúságú seregély. Csak Réunion szigetén élt, de már régen kiirtották. Több mejnófaj utánozza más madarak hangját, sőt fogságban „beszélni" is megtanul. A m! seregélyünk is bámulatosán ügyes utánzó, így egyesek fojtott sárgarigófüttyöt adnak. Az egyik angliai kalitkamadár bonyodalmakat okozott azzal, hogy hűen adta vissza a telefon csengését, egy másik pedig elfütyülte a Marseillaise-t. De a legcsodálatosabb, amit egyes mejnók (Cracula religiosa = Eulabes relígiesus) visznek véghez. Ismeretes, hogy az egyik madár gazdája hangjának még a színezetét is olyan pontosan eltalálta, hogy a legközelebbi rokonokat is megtévesztette. Röptében a mejnó hangos füttyöket hallat, amihez szárnyainak jó csengésű zümmögése is hozzájárul. A 23—36 cm hosszúságú madár tíz alfaja, amelyet régebben három fajra: nagy, kis és középmejnókra vagy beókra tagoltak, az India, Dél-Kína és Indonézia nyugati része közötti területek laza erdeinek koronaszintjét lakja. Kevés növényi anyagból és levélből építi fészkét a magasan álló faodvakba, és két ritkásan pettyes tojást tojik bele. A zömök, fényes fekete beo csüdje sárga, csőre piros, a hegye pedig világossárga; a szárnyán kis fehér tükör, a szeme alól rövid, a füle mögül hosszú, csupasz, sárga bőrlebeny ered. Ilyen képződményeket láthatunk a képen is a 21 cm hosszúságú lebenyes seregélyen (Creatophora cinerea). Nagy csapatokban vadászik sáskákra, és gyakran a fák koronájának tömör sűrűjében fészkel. A Celebeszen (Sulawesi) honos nyolc seregélyfaj közül négy csak itt és a közeli szomszédos szigeteken fordul elő. Közülük egyik az igen különböző színezetű, hosszú farkú és 25 cm testhosszúságú vöröscsíkos seregély (Enodes erythrophrys), amelynek alakja rigóra emlékeztet. Színezete komor palaszürke, szeme körül fekete, szárnya és farka olívzöld, a farkörnyék sárga, szemcsíkja széles, narancsvörös. A zárt, sötét hegyi őserdőket lakja; ügyesen kúszik az ágak között, végigfut az ágakon, s messze kinyúlva csipkéd! le a bogyókat. A seregélyek megszokott képébe még kevésbé illik bele az ugyanott élő, 19 cm testméretű harkályseregély (Scissirostrum dubium). Színe világosszürke, szárnya és farka fekete, egyetlen ékessége a far környékén levő hosszú, keskeny, kárminpiros hegyű tollak. Csőre erős, sárga, vége hegyes, de rovartáplálék szerzésére alig használja, mert a harkályseregély elsősorban gyümölcsöket eszik. A már többször megemlített Gerd

431

Az afrikai nyűvágóka nagyvadak és a háziállatok bőrén keresik az élősködőket, egyúttal figyelmeztetik is őket a veszélyre; ez a piroscsörű nyűvágó (Buphagus erythrorhynchus) Kelet-Afrikát lakja, s főként házfalak lyukaiban és a háztetők alatt fészkel

Heinrich ugyanis látott olyan fákat, amelyeknek a törzse „seregélyek kis kör alakú röpnyflisaival szitaszerűén át volt lyuggatva". A madarak a kemény fába szorgalmasan ácsoltak, munkájuk közben — akár a harkályok — a farkukra támaszkodtak. Ezeken a fészkelőfákon élénk forgalom zajlik. „Láthatjuk, amint az egyik madár megérkezik" — frja Heinrich — „és megkapaszkodik az odú bejárata mellett a törzsön, amire egy másik madár a megfelelő lyukból azonnal előbújik, mint a kakukk a kakukkos órából. Az érkező és az előbújt madár felcsapott farokkal, ugrándozva üdvözlik egymást az odú nyilasánál, ezután az újonnan érkezett bújik be a röpnyflásba és a másik helyezkedik el előtte." Az afrikai nyűvágók egyes bélyegeikben határozottan különböznek a többi seregélytől, ezért azokkal szemben a Buphaginae alcsaládba sorolják őket. Ezek a barnás testű, barnássárga testaljú madarak az amerikai seregélysármányokhoz hasonlóan különös táplálkozási módra rendezkedtek be. Csak azokon a vidékeken található, ahol nagyvad vagy háziállatcsordák legelnek, s a nap legnagyobb részében ezeken tartózkodnak, bőrükön karmukkal megkapaszkodnak, és hosszú, hegyes farkukra támaszkodnak. Az említett állatokon kúsznak felfelé, oldalt, sőt hátra és lefelé is, ide-oda ugrándozva, és erős, alsó kávájuk tövén igen magas csőrükkel lecsipegetik a kullancsokat meg más vérszívó élősködőket. A zebrák, bivalyok, antilopok és vízilovak nyugodtan tűrik tevékenységüket, ami nem is mindig verteién, mert a seregélyek más hasznot is hajta432

nak nekik: viselkedésükkel, éles rikoltásukkal ugyanis figyelmeztetik őket az ellenség közeledésére. A szarvasmarhacsordák egészségének megóvásában nyilván nem jelentéktelen a szerepük, mert a vérszivók egyes ragályos betegségek csíráit is terjesztik. Másfelől károkat is okoznak azzal, hogy a jószágon a sebeket néha szükségtelen mértékben hasítják fel, és bizonyára húsdarabokat is esznek belőlük. A 23 cm nagyságú sárgacsőr ű nyűvágó (Buphagus africanus) Szenegál, Eritrea és Natal között terjedt el, főként faodúkban költ. Szemel fénylő vörösek, csőre sárga és piros hegyű. Rokon faja a piroscsörQ nyűvágó (Buphagus erythmrhynchus), amely fészkét fűből meg szőrből kőrakásokba és házfalakba építi, Kelet- és Dél-Afrikában fordul elő, sok helyen sárgacsőrű rokonával együtt, amellyel költés után vegyes csapatokba keveredik. Mézevőfélék családja — Meliphagidaa Vannak a német és a magyar nyelvben is olyan madárnevek, amelyek félreértésre adhatnak alkalmat, ha azokat úgy tekintjük, mint a rövid leírás egyik módját, vagy általános érvényt tulajdonítunk nekik. A név azonban sem az egyik, sem a másik célra nem felelhet meg. Az énekes rigó nem az egyetlen rigófaj, amely szépen énekel; a németül „mocsári nádiposzátának" nevezett énekes nádiposzáta a vetésben is fészkel, és nemcsak ez énekel jól a nádiposzáták

Az olívzöldes hátoldalú, sárga és szürke csíkos testaljú kantáros mézevő madár (Meliphaga virescens) egész Ausztráliában elterjedt,az északi partok mangrovéseitől és Közép-Ausztrália sztyeppéitői, Eukofyptus-szavannáltól a déli erdőségekig; rovarászik, alkalomadtán fészkeket is kifoszt, a tojást megszúrja, s tartalmát kinyalja

A piros lebenyes mézevő madár (Anthochaera carunculata) Ausztrália száraz erdeit lakja; szajkó nagyságú, színezete barna alapon fehér csíkos, hasa sárga, s füle körül kis vörös bőrlebeny van

Az egyszínű szürke bibircses mézevő madár fStomiopera unicolor) fiókakori csőre szegletén ülő világos bibircsei nem fejlődnek vissza; Ausztrália északi részének parti erdeiben él

közül; a németben „vérharkálynak" (Blutspecht) nevezett balkáni fakopáncson sincs több piros szín, mint a nagy fakopáncson. Sőt akadnak nevek, amelyek egyáltalán nem fedik a valóságot. Példák erre a német nyelvben a „fekete kánya" (Schwarzmilan), a Grauschnápper vagy a Grauammer, amelyek magyarban barna kánya, szürke légykapó, ill. sordély; ezek sem nem feketék, sem nem szürkék, hanem voltaképpen barnásak; a havasi partfutó (Alpenstrandláufer) pedig a havasokban csak szórványosan vonul át. Sok ilyen név a külső hasonlatosságra vonatkozik, és nem a rokonsági fokra. A németben ezek közé olyan nevek tartoznak, mint a barkóscinege (Bartmeise), Seeschwalbe (tengeri fecske = csér), Brachschwalbe (ugarfecske = székicsér) és a sok „hamis" Huhn (tyúk) szóval összekapcsolt név, a Blesshuhntól (szárcsa) a Steisshuhnig (vöcsök). A most következő család nevét sem szabad szoros értelemben venni, mert táplálékának nagy része gyümölcs és rovar, s 160 faja között akadnak olyanok is, amelyeket csak nagy ritkán találhatunk meg a virágokon, sőt néha kisebb gerinceseket esznek, valamint tojásrablók is. Egyik fajuk (Myzantha flavigula) Ausztrália középső részén a városokban rendszeresen átkutatja hulladék után a szeméttartályokat. Ezzel szemben csatorna alakú, kirojtosodott hegyű nyelvük, valamint gyomruk szerkezete arra vall, hogy valamennyinek eredeti tápláléka a növényi nedvek voltak, amelyről egyes fajok később áttértek a rovarászásra, s mint a füzikék, az ágak között szitáinak a virágok előtt, máskor pedig légykapó módra

leshelyről vadásznak. A nektárt függögetve vagy a virágra telepedve fogyasztják; néha meg fejjel lefelé függenek a virágot hordó ágon. A virágokkal borított fákon olykor nagy tömegben gyűlik össze több mézevő faj; több fanem (génusz) többé-kevésbé a mézevők beporzására van utalva. A mézevők testmérete 10—36 cm között ingadozik; színük egyszerű, vagy pedig fekete, barna, fehér és sárga színekből tevődik össze és tetszetős mintázatú. Némely fajok színezetében remek skarlátvöröset is találunk, de azért egyikük sem pompázik olyan élénk érces fényben, mint a nektármadarak vagy a fényseregélyek. Viszont sok faj fején csupasz, gyakran színes bőrfelületek vagy húsos függelékek is találhatók. A mézevők a Báli-sziget, Ausztrália, a Samoa-, a Hawaii- és a Marianna-szigetek közti térséget lakják; mindössze egyetlen fajuk él a felsorolt helyektől távol, Dél-Afrikában. Fészkük nyitott vagy fedél borítja, s fákra vagy bokrokra építik. A kókuszmézevő (Myzolema sclateri) hossza 12 cm, színe feketésszürke, evezőinek szegélye olívzöld, testalja sárgásszürke, állának környéke fényes kárminpiros. A kókuszpálmák sárgás virágait kedveli: amikor a virágok lehullanak, letört szárukból édeskés nedv szivárog. Gyakran meglátogatja a banánt is, mert fehér virágai és a torzsák csúcsáról hulló cseppek táplálékot nyújtanak számára. Mindkét növény egész évben virágzik, így a kókuszmézevő állandóan terített asztalra talál. Ez a faj csak a Bismarck-félszigeten fordul elő. A 98. színes képen látható e széltében elterjedt nem 21 fajának egy másik tagja.

433

Új-Zélandon az Auckland- és Chatman-szigeten él a 28 cm hosszúságú tűi (Prosthemadera novoeseelandiae), amelyet sokan prédikálómadár néven ismernek. A különösen fején, szárnyán és farkán seregélyszerűén ércesen csillogó, fekete madár annak a két' tollpamatnak köszönheti nevét, amelyeket torkáról kiálló, széles, domború, befelé kunkorodó fehér tollak alkotnak, s a tiszteletesek gallérkájára emlékeztetnek. Ezenkívül díszíti még a tűit a vállán átfutó fehér szalag, valamint laza tarkótollainak fehér szárai. A maorik a tűit ízletes húsa miatt és mint kellemes szobatársat igen megbecsülik. Éneke sokféle rikácsoló, szuszogó, gurgulázó és hangszórószerű hangokból áll, ezeken kívül más madarak hangját is utánozza. Amikor az európai telepesek bevándoroltak Új-Zélandra, eleinte a tűi nagyon megritkult, majd alkalmazkodott a betelepített faféleségekhez, és ma a városi parkokban is gyakori madár. A Hawaii-szigeteken honos nemes borzasfarkú (Mohó nobilis) nem tett tanúságot ilyen alkalmazkodóképességről. Mint a szigetek sok őshonos madárfaja, ő is már több mint 60 éve kipusztult. Tollazata kékesfekete volt, ebből kiviláglottak aranysárga alsó farkfedői és hosszú, ugyanilyen színű váll tol Iái. Ezeket a tollakat ugyanúgy értékesítették, mint a gyapjas madarakét. Testhossza 34 cm volt, amelyhez a 20 cm-es farka nagyban hozzájárult, s farktol Iáinak zászlója széles volt, mint a paradicsom-vidapintynek. A Hawaii szigetcsoport Kauai szigetén ma még élő barna borzasfarkú (Mohó braccatus) fogyaszt ugyan mézet is, de főként rovarászik, mégpedig a fa kérgén élő rovarokra. Kúszás közben erős lábait és merev hegyű, de különösebben nem nagyon erős farktol Iáit ugyanúgy használja, mint a hazájából teljesen hiányzó harkályok. A nemet alkotó fajok elég hosszú, ívelt csőrének ehhez a tevékenységéhez nem kellett különösebben átalakulnia. Ugyanilyen tulajdonságú a Tasman iában élő, veréb nagyságú kúszó mézevő (Melithreptus validirostris). Csőre hosszabb és erőteljesebb, mint azoké a rokonaié, amelyek nem szoktak fákon kúszni, s lábai és karmai is erőteljesebbek. Háta zöldes, testalja barnásfehér, fejének felső része fekete, ezen szemtől szemig fehér tarkóöv húzódik keresztül. A ce/ebeszi mézevő (Myzasarasinorum) madár Celebesz (Sulawesi) félhomályos magashegységi erdeinek élősködő növényekkel és mohapárnával borított koronaszintjében árnyékszerűen suhan mindenfelé. E körülbelül seregély nagyságú, feketésszürke madárnak a hasa rozsdabarna, a szeme körüli csupasz foltja pedig hófehér. Gerd Heinrich ezt közli róla: „Kedvenc tápláléknövénye egy fakínfaj (Loranthus spec.J, amely a mohaerdőkben egyes fák csúcsait egyetlen, félhomályba burkoló szövevényes sűrű434

séggé változtatja, s felfelé álló virágzata olyan, mintha piros gyertyák sárgászöld lánggal égnének. Ezek áfacsúcsok, amelyeket a Loranthus sűrűn benő, állandó gyülekezőhelye ennek a sötét színű, nyugtalan és sietős mézevőnek. Sebesen surranó repüléssel érkezik meg egyikük, azonnal fáradhatatlanul ugrál virágról virágra, majd mint egy egér eltűnik a növényszövevényben, később valahol ismét előbukkan, egy pillanatig nyugodtan ül, azután újra el iram lik. így jönnek-mennek egész nap, míg késő este a legsűrűbb fakoronákat keresik fel éjszakázásra." A dél-afrikai ezüstfa (Protea) virágzata néhány más, nektárt kedvelő madár mellett rendszerint a feltűnő fokföldi mézevőt (Promerops cafer) is magához csalogatja. A madár, főként egyes vidékeken, kizárólag a nagy, piros szegélyű virágkelyhek nektárjából él, és csaknem egyedül végzi el azok beporzását is. Fészkelésre is kedveli ezeket a fákat. Vékony, gyurgyalagszerű csőre éppen beleillik a mély virágba, de jól használhatja rovarok fogására is. A fokföldi mézevő termetre alig nagyobb a verébnél, de hosszú farka — amely a tojókon a 29 cm, egyes alfajok hímjein a 44 cm hosszúságot is eléri — alaposan lépcsős. Igénytelen, barna csíkos tollazatából jól kiválik alsó farkfedőinek aranysárga, mellének és fejtetőjének világosrozsdabarna színe.

Pápaszemes madárfélék családja — Zosteropidae Füzikéknek tarthatnánk ezeket a kis termetű, többnyire olívzöld hátoldalú, sárga vagy fehér testaljú madarakat, ha nem lenne fehér szemgyűrűjük, amiről a család nevét is kapta. Nyugtalanul, gyakran csapatosan rovarásznak a bokrok és fák ievélzete között, átsurrannak, majd szitáinak az ágak előtt. A pápaszemes madarak több mint 80 fajának testmérete 10—14 cm között ingadozik. Afrika, India, japán, Samoa, Új-Zéland és a Macquarie-szigetek között terjedtek el a pacifikus térségben. Valószínűleg a virágcsipkedőkkel és a mézevőkkel együtt közös ősöktől származnak, és hasonló életmódhoz alkalmazkodtak, mint a füzikék. Később a déli őshazából egyes alakok észak felé is terjeszkedtek, s a mérsékelt égövű Eurázsiában kifejlődött füzikékkel együtt is előfordulnak. Természetesen nincs mindegyik fajnak „pápaszeme". E jelentéktelen madarak életmódjáról nem tudunk rendkívülit mondani, sőt a legtöbbjükről alig tudunk valamit, egyes sajátosságaik pedig még felfedezésre várnak. Amennyire ismeretes, a pápaszemes madarak csésze alakú fészket építenek, s azt ág villába függesztik. Az ivadékgondozásból mindkét szülő ki-

veszi a részét. Feltűnő azonban, hogy 2—4 tojásuk egyszínű fehér vagy kékes, ahogyan ez az odúlakóknál lenni szokott. Ezzel szemben az odúban fészkelő, de nyilván szabadon fészket rakó ősöktől származó cinegék pettyes tojásokat tojnak. A pápaszemes madarak rovarokkal és bogyókkal táplálkoznak. Magától értetődő, hogy ehhez a táplálkozási módhoz alig illik a kétcsúcsú, rostos hegyű nyelvíik, amilyen a virágokat látogató madaraknál szokott lenni. Nyilvánvaló, hogy ez főleg a gyümölcsnedvek felnyalására való. Sok fajuk a virágokat a tövükön oldalról megszúrja, és így szürcsölgeti ki a nektárjukat. Egyes fajaikat szívesen tartják kalitkában élénk természetük és kellemes trillázó vagy pergő hangjuk miatt. Legismertebb közülük az Afganisztán keleti részétől Délnyugat-Kínáig és Flores szigetéig ritkás erdőkben, helyenként mangrovésokban is élő gangeszi pápaszemes madár (Zosterops palpebrosa). Szemgyűrűje fekete, homloka, torka és egyes alfajainak hasa is sárga. Az ezüstös pápaszemes madár (Zosterops laterális; 99. színes kép) Ausztráliától a Fidzsi-szigetekig fordul elő. Egy másik fajjal együtt Ausztráliában meggyűlölték, mert gyümölcsérés idején hihetetlen tömegben szállja meg az ültetvényeket, és seregük nagy mennyiségű gyümölcsöt megszurkál, hogy nedvét kinyalogassa. Az okozott kárt olyan jelentékenynek találják, hogy tízezerszámra öldösik a madarakat. Neki és még más pápaszemes madárnak is felróják, hogy a virágokat is megszúrják. Mindamellett jelentős hasznuk is vitathatatlan, mert felmérhetetlen mennyiségű rovart fogyasztanak. A Zosterops nembe több mint 60 faj tartozik. A fel nem sorolt pápaszemes madarak közt akad több olyan is, amelynek hasán — különösen azonban fején — fekete részeket is láthatunk. Az egyik faj, a Mikronézia szigetvilágán élő, 14 cm hosszúságú, barnás pápaszemes madár (Rukia ruki) egyszínű élénk fahéjbarna.

Virágjárófélék családja — Dicaeidae Ennek a madárcsoportnak 54 faja többnyire nagyon tetszetős színezetű, európai madárkedvelők mégsem Igen ismerik, mert alig látogathatják a madarak Indiától és Dél-Kínától Ausztráliáig terjedő hazáját, a virágjárók pedig ritkán kerülnek piacra, és nem is könnyen tarthatók fogságban. Ezek a kis termetű, rövid farkú és kissé zömök benyomást keltő madarak, termetük alapján a piprákra emlékeztetnek, s csaknem állandóan laza kis csapatokban a trópusi esőerdők fáinak csúcsán tartózkodnak. Keresik az apró rovarokat, a bogyókat

éppen úgy, mint a fák virágainak nektárját. Bár nem egyforma a család minden fajának kedvenc elesége, mégis valamennyinek a csőre rövid és karcsú, egyes fajoknak a csőrpereme fű részes. A táplálkozásban mutatkozó különbségeket világosan tükrözi nyelvük felépítése: a nedvdús gyümölcsök kedvelőinek nyelvhegye rostos, ezzel szemben a túlnyomórészt nektárt szürcsölőké két megfelezett csövet alkot. Szívesen fogyasztanak lépbogyókat is (Loranthus), ez adta egyik nevüket (lépevők), de egyben azzal is meggyanúsították őket, hogy terjesztik ezt a nem szívlelt faélősködőt. A bogyók igen gyorsan futnak keresztül az emésztőcsatornán, ahogyan ezt a csonttollúakról is elmondottuk. Az erre a táplálékra különlegesen alkalmazkodott virágjárók gyomra oldalfüggelékké fejlődött vissza, amely mellett a bogyók gyorsan áthaladnak a bélbe anélkül, hogy a nehezebben emészthető rovarokat a gyomorból magukkal ragadnák. Fiókáikat is lépbogyókkal etetik. Etetés közben nyúlós nyálkaszálak húzódnak csőrtől csőrbe, amelyek csak akkor szakadnak el, ha az etető madár elrepül. Csupán a Dicaeum nem 33 fajt ölel fel, amelyek testmérete 8—10 cm között váltakozik. A hímek tollazata rendszerint csinos, fényes fekete, és piros vagy sárga bélyegek díszítik. Ilyen a Dél-Ázsiában honos skarlát virágjára (Dicaeum cruentatum), amely az állátói a farka aljáig fehéres, a homlokától a farcsíkjáig skarlátpiros, míg a kettő között húzódó része fekete. Amíg ez a faj — közelebbi rokonaival együtt — füvekből, rostokból és gyapotból zacskó alakú fészkét ágakra függeszti, addig az ausztráliai gyémántmadarak Pardalotus nembe tartozó hét faja golyó vagy csésze alakú fészkét faodúban, néha sziklarepedésekben helyezi el. Egyes fajok faodúkban fészkelnek, a 9 cm-es parti gyémántmadár (Pardalotus punctatus) azonban partszakadásokba ás többnyire félméteres járatot. Az ásásban, valamint az ivadékgondozásban mindkét szülő közösen vesz részt, ezzel szemben a szorosabb értelemben vett virágjárók fészeképítését és a ftókák felnevelését főként a tojó végzi. Hazája Ausztrália keleti és déli részének, továbbá Tasman iának Eucofyptus-erdei. A nagyon rövid csőrű parti gyémántmadár torka sárga, farcsíkja piros, pofái és nyakának oldala kékesszürke, szemcsíkja fehér, fejének felső része, valamint szárnya és nagyon rövid farka fekete alapon fehér cseppfoltos. A13 cm hosszúságú álcinege (Oreocharis arfaki) ÚjGuinea magashegységeiben él. Neve találó, mert a hím valóban olyan, mint egy élénkzöld hátú széncinege, csakhogy pofái meg a testalja aranysárga, fekete hasi csíkja helyett pedig aranybarna foltja van. A tojónak hiányzik a fekete rajzolata, pofái és torka szürke, testalja sárga alapon pikkelyszerű min-

435

tázatú szürke. Viselkedése és hívóhangja is cinegeszerű. Az álcinege főként rovarokkal táplálkozik. Az ugyanezen a területen élő, magános búbos fépettó (Paramythia montium) laza tollazatával, bóbitájával, testtartásával és kényelmes természetével hasonlít a csonttollúhoz, sőt bogyóevő is, mint a csonttollú. Színe viszont egészen más: hasának alja sárga, hátrésze olívzöld vagy lombzöld, torokelőkéje fekete. Ezek a színek kiválnak a különben tompakék tollazatból. A kékesfekete homloktollak nagymértékben meghosszabbodtak, olyannyira, hogy a fekete tarkón túlnyúlnak. Amikor a madár felmereszti bóbitáját, teljesen elővillan selymes, fehér fejbúbja. 21 cm-es hosszával a család legnagyobb tagja, de ebből csak a lépcsőzetes farka 10 cm. Nektármadárfélék családja — Nectariniidae Aki a madaraknak nemcsak a szépségét és vonzó lényét keresi, hanem kutató szemmel nézi kialakulásuk lehetőségeit is, az gyakran tapasztalhatja, hogy a legváltozatosabb eredetű madarak — akár rokonsági kapcsolat, akár térbeli elterjedés következtében — a hasonló életkörülmények formáló hatása alatt külsejükben is sok tekintetben hasonlókká válnak. A ragyogó színekben tündöklő, viráglátogató kolibrik óvilági mása után nem kell sokáig nyomozni: kétségkívül a nektármadarak ezek. A külsőben mutatkozó összes hasonlatosság ellenére — amely megtéveszti az állatkertlátogatókat is — , félreismerhetetlen alapvető különbségek vannak a nektármadarak és a kolibrik között. A nektármadaraknak nincs meg a rovarokhoz hasonló repülési képessége, ami annyira jellemző a legtöbb kolibrira. Bár a nektármadarak is tudnak függögetni a virágok előtt, ez a tulajdonságuk nem tökéletesebb, mint más énekesmadaraké. A nektárt rendszerint a virágra ülve szürcsölik. A pompás érces fény, amely zöld, kék, ibolyaszínben és a bíbor árnyalataiban ragyog, megvan a nektármadarakon is, de ezek mellett az utóbbiak színanyagai közt fényes sárga vagy piros zsírfestékek is vannak, ami egyetlen kolibrinak sincs. Ezek és más különbségek kétségtelenül azzal függenek össze, hogy a nektármadarak ősei, amelyek már valódi énekesmadarak voltak, csak jóval később tértek rá erre az életmódra, mint a kolibrik ősei. Ebbe a családba kb. 105 fajt sorolnak. Elterjedésük főként Afrika, de élnek Madagaszkáron és Izraeltől Kína középső területéig, valamint Ausztráliáig is. A nektármadarak teste karcsú, mint a poszátáké, csőrük hosszú, vékony, kissé lefelé ívelődik, mint sok kolibrié; testméretük 9—28 cm között ingadozik, ezen belül a magasabb értékeket egyes fajok na436

gyön megnyúlt középső kormán/tollai okozzák. Fészkük zacskószerű, oldalnyílása van, amely sokszor előreugró bejárattal épül. A fészket ágakra, magas fQcsomóra, partszakadások fölé nyúló gyökerekre, néha akár egy levél aljára erősítik. Pettyes tojásaikat — legfeljebb hármat — csaknem az összes faj tojója egymaga költi ki; a hím gyakran vesz részt az etetésben. Csak kevés nektármadár jó énekes; legtöbbnek a hangja élesen érces. Különösen a költési időben a hímek igen hajlamosak a kóborlásra, s ebben a kolibrikre emlékeztetnek. A nektármadarak étrendjén bogyók, rovarok és pókok is szerepelnek. Nyelvük szerkezete bizonyítja ezt: hegye nem rojtos, mint a bogyók nedvét nyalogató virágjáróké, hanem egyszerű vagy kettős csővé alakul, melyen keresztül a nektárt torkuk élénk mozgatása közben felszívják. Az ilyen nedveket nyilván fogyasztja az óvilági madárcsaládokba tartozó sok más faj is, így a bülbülök, levélmadarak, seregélyek, mézevők és virágjárók, s egyúttal beporozzák a meglátogatott virágokat, de a nektármadarak jobban alkalmazkodtak erre a táplálkozásra. És viszont: a magasabb rendű virágos növénycsaládok több mint egyharmadában akadnak olyan fajok, amelyeknek virága „ornithofil", azaz a madarak látogatására alakult át. Ausztráliában különösen az ottani tájra oly jellemző Euco/yptus-fajok sokasága az, amelyeket számtalan madár látogat. Egyetlen fának 670000 virága lehet, amelyek valósággal telítve vannak nektárral. Indiában és az indonéz szigetvilágban a korallfák (Erythrina) különböző fajainak „madarakra szabott" virágai bőven folyó nektárjukkal megszámlálhatatlan madárnak nyújtanak táplálékot, ezenkívül a száraz területeken a szükséges vizet is. Ezek a fák, amelyeknek rövid életű, de mézdús virágai csak lombhullás után fakadnak ki, és ilyenkor piros meg narancssárga színekben pompázó díszük messzire világít, valóságos „kocsmái" azoknak a madaraknak, amelyek nektárral és fehérjedús virágporral táplálkoznak. A tarka fajok sokaságából itt csak keveset mutathatunk be közelebbről. A kelet-afrikai malahitnektármadár (Nectarinia johnstoni) testének oldalán piros tol Ipámat van, amit azonban a 101. színes képen nem láthatunk, mert a szárnyak elfedik. Légykapó módjára fogdos sok legyet a levegőből. Táplálékának gyakran alig egyötödét teszi ki a nektár. Kora hajnalban ezek a madarak a jéghideg hegyi patakokban fürödnek, délután közülük sok alacsonyabb fekvésű területekre vándorol, de éjszakára ismét a nagy magasságokban keresnek védelmet elhagyott fészkeikben és valószínűleg elhalt levelek között is. A rövid farkú tojó — mint a legtöbb nektármadár — egyszerű oltvzöldesbarnás, sárga árnyalattal, de vál-

A citromnektirmadár (Cinnyris zeylonica) igen elterjedt Indiában; hátoldala bíborvörös, feje acélkék, ibolyás csillogású, testalja világos citromsárga

Iáinak környékén a tollpamata narancsvörös. A hím egyébként 15 cm-es hosszúsága a kinyúló farok hegyével együtt 28 cm is lehet. Ugyanebbe a nembe még további tíz faj is tartozik, amelyeknek hasonló az alakjuk, de gyakran sokkal tarkább a színük. A veréb nagyságú vörösmeífű nektármadár (Chalcomitra senegalensis) Szenegáltól és Eritreától a Fokföldig a szavannákon és a kertekben él. Tollazata bársonyos barnásfekete, szárnyain bronzos fény csillog. Homloka és álla élénk érceszöld színben szikrázik. Igazi ékítménye azonban a kiterjedt torokpajzsa, amely a hasa felől nézve erőteljes kárminvörös, de ha derékszögből nézzük, akkor előtűnik finom harántcsíkossága, amely égszínkék fényű. Csőre hoszszabb, mint a feje, ennek ellenére néha a virágokat egyszerűen a tövükön szúrja meg. Ez is vadászik repülő rovarokra. A tojó magasan a fákon körte alakú, függő fészket épít. A Fokföldtől északra Kongóig és Tanzániáig gyakori a virágzó fákon és bokrokon kis csapatokba verődő, 12 cm hosszú, kékszalagos nektármadár (Cinnyris chalybeus). Fokváros közelében a homokdűnék alacsony bokrain is él. Ott a téli esős évszakban költ, amikor a legtöbb növény virágzik. A tojó csaknem az egész ivadékgondozást egymaga végzi. Kirepülésük után is a fiókákkal együtt alszik a fészekben, csak az etetésben segít neki a párja. A hím főként fényeszöld tollazatú, farcsíkján egy folt és keskeny begyörve kék színben ragyog, melle közepe fényes narancsvörös, szélein citromsárga. A kiváltképpen Afrikában honos nemzetség 35 faja közül néhány hasonló színezetű. A sokkal erőteljesebb alkatú, 16 cm hosszú, nyugat-afrikai kékmellű nektármadár (Cinnyris superbus) hasa mélysötétvörös. Tollazatának többi része élénk érces fényben csillog,

hátoldala bronzoszöld, feje teteje kékeszöld, torka és melle a ráeső fény szöge szerint acélkéktől bíborszínűig váltakozik. Szíriában és Izraelben a kecses lép-nektármadár (Cinnyris osea) tudomásunk szerint a Loranthus acaciae fagyöngyféle virágainak egyetlen beporzója. Ugyanis mind a két fajnak — a növénynek és a madárnak is — az elterjedési területe észak felé kanyarodik. Máskülönben a madár Arábia délnyugati részén, Szudánban a Csád-tóig a száraz fennsíkokon található. Színe koromfekete, hátoldala kékeszöld, farcsíkja, homloka és torka kéktől ibolyaszínig terjedő fényű, mellének oldalain pedig — mint sok rokona — ez a nektármadár is narancsvörös tollpamatot visel. A kecses lép-nektármadárhoz hasonló a Délkelet-Ázsiában székében elterjedt blbornektármadár (Cinnyris asiatica), amely inkább ibolyakék színű és fényű, még a hasán is. Sötétkrómsárga tollpamatai rendszerint szárnyai alatt rejtőznek. Amikor a madár hangos, a sisegőfüzikénk énekére emlékeztető dalát hallatja, a szárnyhajlaton át kifordítja díszes tol Iáit. Ritkás erdők, sűrű dzsungelek és kertek vonzzák a csinos madárkát. Dél-Ázsia a hazája az Aethopyga nem 14 fajának, amelyek nyelve az eddigiekétől kissé eltérő szerkezetű. A hímek kitűnnek meghosszabbodott középső kormánytollaikkal és többnyire pompás piros színtónusukkal, így a füzike nagyságú yörösfarkú nektármadárnak (Aethopyga ignicauda) a háta is vörös, és ugyanilyen színűek a 10 cm hosszúságú farktollai is. Fejének felső része és torka ibolyakék csillogású, testalja és farcsíkja kénsárga, a közepén narancs-

A lép-nektármadár (Cinnyris osea) tojója (A felvétel Jordániában készült)

fészkénél

szfnű. Ez a tropikusán tarka madár a Himalájában él, még 4000 m tengerszint feletti magasságban is. Szigorú teleken is csak kissé húzódik lejjebb. Költési területe Nepáltól Burmáig és jünnanig húzódik. Pihenés nélkül kóborol az erdőkben, remegő szárnyakkal csüng a rododendron virágzatán; gyors szárnycsapásokkal „szitái" az ág előtt; állandóan nektárt, rovarokat és pókokat keres. Nem kevésbé pompás az India, Dél-Kína, Celebesz és Jáva közötti vidékeken elterjedt skarlátnektármadár (Aethopyga s/paraja). Farcsíkja, farka nyársa és a fejbúbja fényes kékeszöld, két keskeny barkócsíkja élénkkék, háta telt indiai vörös, testalja az állató) olivzöldessárgás hasáig sötétskarlátvörös. A nektármadarak megszokott képétől lényegesen eltér a dél-ázsiai pókvadászok (Arachnothera) nyolc faja is. Termetük erőteljesebb, csőrük durvább, fejüknél sokkal hosszabb. Ez a csőr teszi lehetővé számukra, hogy hosszú, kevésbé hajlékony virágokba is be tudjanak nyúlni. De mindenekelőtt különböznek a többi nektármadártól abban, hogy a hímek tollazata kevésbé színpompás. Általában egyszerű öl ívzöld színűek, míg egyes testrészeik sárgák. Ilyen a 15 cm testhosszúságú sárgabarkós pókvadász (Arachnothera chrysogenys) is, amelynek hazája Thaiföldtől Szumátráig és Jáváig terjed. Hasának közepe, farkának alja, egy szemöldök! része és csőre tövén egy csík világossárga színben tűnik ki. Nagy levelek aljára építi fészkét, gyakran azonban lelógó gyökerek vagy fán termő (epifita) páfrányok közé. Fészekanyaga száraz moha, gyökércsomócskák, rostok és levelek bordazata, s mindezt egymáshoz és az alapzathoz pókhálóval erősíti oda.

Cukormadárfélék családja — Coerebidae A nektármadarak fejlődésük útján követték egy darabon a kolibri fajokat, és jellegük ezzel a sarlósfecske rokonsággal határozottan azonos. Viszont Amerikában élnek olyan kis énekesmadarak, amelyek a nektármadarakra emlékeztetnek. Az a család, amelybe ezek tartoznak, 38 fajt egyesít, de korántsem egységes. Ezért legújabban felosztották őket: fajaik egy részét az amerikai poszátákhoz, a többit pedig a tangarákhoz sorolták. Ez a beosztás azonban még kevésbé tükrözi az igazi rokonsági kapcsolatukat. Amíg meg nem bizonyosodunk afelől, hogy az egyes nemek hová tartoznak a valóságban — még ha nem közös gyökérből erednének is —, a l ég tanácsosabb mégis egy csoportban hagyni őket. A cukormadarak növények levével és nektárral táplálkoznak, ennek megfelelően nyelvük mély bevágású, rajta csőszerű képződmény és vékony szaru-

438

rostok vannak. Mindamellett sok rovart is fogyasztanak. Az amerikai poszáták közé átsorolt 10 faj a Nyugat-indiai-szigetek, Közép-Amerika és Dél-Amerika egy részének erdeit, bokrait lakja, egészen Argentínáig. Bokrokban találhatók fészkei, amelyeknek oldalnyílásuk van, néha bejárati csöve is. A fészeképítésben a hím is részt vesz. A sárgás cukormadár (Coereba flaveola) több, különféle színű alfajával a Nyugat-indiai- és a Bahama-szigeteket, Középés Dél-Amerikát lakja Argentína északi részéig, de feltűnő, hogy Kubából hiányzik. Valamennyi földrajzi alfaj közös vonása a széles, fehér szemcsík, a sárga mell és farcsík, a sötétszürke vagy fekete hát. A Kis-Antillák némelyikén fekete színváltozata is előfordul, amelynek csak mellén és farcsíkján van még némi sárgás árnyalat. Ahogyan a nektármadarak sem tudnak zúgó repülésű „szitálassal" a „levegőben megállni" a virágok előtt, úgy a cukormadarak sem képesek erre. A hím éjszakázásra rendszerint külön fészket épít magának, de a 2—3 fióka felnevelésében segít a tojónak. A többi 28 faj közül még a pitpitek keltik leginkább azt a látszatot, hogy rokonaik a tangaráknak. Táplálékuk java része nem nektár, hanem gyümölcs; különösen a banánt kedvelik. Legismertebb fajuk a 12 cm hosszúságú közönséges pitpit (Oocnis cayana), amely Nicaraguától Argentína észak! részéig honos. Csőre karcsú, hengeres. Tollazata selymes világoskék színben ragyog, legvilágosabb a vállán; álla pajzsa, háta eleje, farka és szárnya fekete. A tojó fűzöld, mint a fecsketangara, feje kékes, előkéje szürke. A 11 cm nagyságú türkizmadár (Cyanerpes cyaneus) alakja rendkívül hasonlít a nektármadarakéhoz. (A régebbi magyar irodalomban kék cize néven szerepel.) Még viselkedése és táplálkozásmódja is egyezik azokéval. Annál kevésbé természetes remek kék színe. Költési idő után a hím nyugalmi tollruhát ölt, ami éppen olyan lombzöld, mint a tojóé, de ivara mégis felismerhető fekete farkáról és sötét szárnyairól. Az evező belső szegélye és az alsó szárnyfedők mindig sárgák. Csőrének alakja nem erősíti meg, hogy nektár a tápláléka; tud vele bogyókat szedegetni és repülő rovarokat elkapni. A türkizmadár Mexikó déli részétől Peruig és Brazíliáig fordul elő. Kubára betelepítették, mert a Nyugat-indiai-szigetek többi részén nem található meg. Nemének további három, kevésbé ismert faja közül az egyiket a 102. színes képen mutatjuk be. A palaszürke, rozsdaszínű mellű és hasú kompóscsőrű cukormadár (Diglossa baritula) is röptében vadászik rovarokra, fő tápláléka mégis a nektár. Hazája csaknem azonos a türkizmadáréval. A sárgás cukormadár és legszorosabb rokonai a virágokat a tövükön szúrják meg, különben rövid cső-

A piroslábú türkizmadarat (Cyanerpes cyaneus) a fényes kék és a világos türkiz szfnek Jellemzik; hazája Kuba, Közép- és Dél-Amerika

rükkel nem juthatnának a nektárhoz. Ez a táplálkozási mód, amely nem teszi lehetővé a virágok megporzását, más nektárkedvelő madarakra és rövid szivókájú poszméhekre is jellemző. A kampóscsőrű cukormadár és rokonai táplálékukat főként így szerzik. Csőrük alakja — úgy látszik — egyenesen ezt a célt szolgálja, ti. a hegye előtt könnyedén felfelé ívelődik, majd kampósan lehajlik. A madár szilárdan megragadja a virágot csőre felső kávájának kampójával, ezalatt csőre hegyes alsó kávájával a virág kelyhén lyukat szúr, amelyen keresztül nyelvével villámgyorsan benyúl a nektárért.

Vlreo- vagy lombgébicsfélék családja — Vireonidae Él az amerikai erdőkben a kis madaraknak egy nagyon jelentéktelen színű, olívzöld vagy szűr késői ívzöld tollazatú csoportja, amely, mint az amerikai poszáták — sokban nagyon hasonlók is hozzájuk —, rovarokat és olykor gyümölcsöket is eszik, de az ide tartozó madarak sokkal nyugodtabban mozognak, mint a cinege fürgeségű Parulidák. Csőrük is valamivel vaskosabb, s hegye enyhén kampós. Ebbe a családba 37 faj tartozik, amelyek között nincsenek nagyobb különbségek. Ezekhez járul 5 további alak Amerika trópusairól, amelyeket, annak ellenére, hogy lényeges vonásaikban egyeznek a vireókkal, némely kutató két további családra oszt. Mi azt a megoldást választjuk, hogy mint külön alcsaládot a

vireók között tárgyaljuk őket. A mi gébicseinktől rokonságilag éppen olyan távol állanak, mint a csirögék a seregélyektől. Az egyszerű színezetű fajok tömegéből mi csak néhányat emelünk ki, amelyeknek sajátságai feltűnőbbek, vagy fejük búbja más színezetű, vagy mert világos szárnycsíkjuk van. Valamennyi faj hímjének és tojójának testalja fehéres vagy sárga, hátoldala szürke vagy zöldes. Egyesek szemcsfkja világos, mások viszont annyiban emlékeztetnek az óvilági pápaszemes madarakra, hogy fehér vagy sárga szemgyűrűjüket a homlokukon keresztül világos csík köti öszsze. Foltok, csíkok vagy harántcsíkosságok még a fiatalok tollazatán sem találhatók. Még testméretükben sincsenek lényeges különbségek: 10—17 cm hosszúságúak. Mivel a lombgébicsek csaknem mindig egyesével mozognak, a legkevésbé feltűnő madarak közé számíthatnának, ha nem hívnák magukra a figyelmet eléggé hangos, gyakran szépen csengő, rövid énekükkel. Amerika erdei és bokros vidékei megfelelő otthont biztosítanak ezeknek az igazi fán élő madaraknak, kivéve a legmagasabb északiakat és DélAmerika déli harmadán lakókat. A trópusoktól északra és délre élő csaknem valamennyi faj a költési idő után a Rák- és Baktérítő közötti térséget látogatja. Csésze alakú, gyakran leszűkített pere m G fészküket mindig függőlegesen álló ágvillába erősítik, amely — szemben a fákon fészkelő amerikai poszáták fészkével — egy kissé az ágvilla alá is lelóg. A 2—5 fehér, gyengén foltos tojásaikat többnyire mindkét szülő költi, és osztoznaK ivadékaik etetésében és nevelésében is. Legelterjedtebb közülük a pirosszemű lombgébics (Vireo olivaceus). Kanada középső részétől Brazília déli részéig megtaláljuk ezt a vireót. Egymástól alig eltérő 12 alfaja van, amelyek télen az Amazonas vidékén valamennyien találkoznak. Néha Európába, így Helgolandra is áttéved. Szárnyain szalagok nincsenek, rokonaitól mégis megkülönböztethető szürke fejtetője, fekete szegélyű, fehér szempillái és piros szeme miatt. E veréb nagyságú madárnak tavasszal egész nap hallani énekét, amely rövid, megszakított hangsorozatból áll, és amelyet percenként negyvenszer is ismétel. A vireók többi faja külsőre és életmódban csak kevésbé különbözik tőle. Ezzel szemben a papagájgébicsek (Cyclarhinae alcsalád) erős, oldalról lapos, kampós csőrükről, nagy fejükről és kicsi, tömzsi testükről könnyen felismerhetők. Rövid, kerek szárnyuk nem teszi lehetővé az ügyes repülést. Nyilván nem is vonulnak messzire, hiszen a Mexikó déli része és Uruguay közötti bokros területek és ritkás erdők — amelyekben magánosán vagy párokban élnek — egész éven át elegendő rovart és gyümölcsöt biztosítanak számukra. A na-

439

gyobb rovarokat csőrükkel tépik szét, miközben egyik lábukkal az ághoz szorítják. Fészküket ugyanúgy helyezik el, mint a lombgébicsek, de kevesebb gondossággal építik. A költés maga is hasonlóan zajlik le, de csak 2—3 tojást tojnak. Sok trópusi madár, amelynek ivadékai nincsenek kitéve a hosszú vándorút veszélyeinek, kisebb fészekaljat költ, mint a mérsékelt égövben élő rokonai. Az egymáshoz nagyon hasonló két faj közül megemlítjük a tövisszúró gébics nagyságú szürkefejű papagájgébicset (Cyclarhis gujanensis), amelynek tol laza ta olívzöldessárgásszürke, kivéve fehéres hasát, szürke fehér és rőtbarna szemcsíkját. LombgébicsszerO érdes vészjelével és kellemes, poszátaszerű énekével hívja fel magára a figyelmet. A síkságok és hegyek erdeiben tartózkodik. A Vireolaniinae alcsalád fajainak selymes tollazata valamivel tarkább. Ezek is csaknem ugyanazt a területet lakják, mint az előzőkben felsorolt fajok. Csőrük erőteljes, gébicsszerű, de hegye jobban elkeskenyedik. Alakjukra, nagyságukra (15—19 cm) és tartózkodási helyük tekintetében nagyon hasonlítanak a papagájgébicsekre. Életmódjukról eddig nagyon keveset tudunk. Megfigyelték, hogy gyümölcsöket ettek, de valószínűleg rovarokat is fogyasztanak. Bizonyára igen hangos, lágy füttyükből áll énekük, amelyet sokszor ismételnek. Fészküket, tojásaikat és fiókáikat még senki sem találta meg. Legtermetesebb közöttük az igen tetszetős szalagos lombgébics (Vireo/onius melitophrys). Közép-Amerika erdeiben él Veracruz és Guatemala között. Háta, szárnya és farka egyformán olívzöld, amely szín az egész család körében általános. Feje teteje és tarkója finomszürke, amit a szemén áthúzódó, mélysárga csík, majd egy fekete sáv határol. Fehér testalját vékony fekete barkócsík és gesztenyebarna mellörv díszíti, s ez ráterjed testoldalaira is. A sorból teljesen kiütközik égszínkék fejtetőjével a közép-amerikai hagymazöld és sárga torkú smaragdvireo (Smaragdolanius pulchellus). A családon belül gyakori zöld szín valószínűleg — mint a legtöbb esetben — úgy jön létre, hogy a kék struktúrszínekre sárga színfesték rakódik.

Amerikai poszátafélék családja — Parulidae Az ősszel vagy télen Közép-Amerikában vagy az Antillákon tartózkodó ornithológus a fákon és bokrokon találkozhat olyan kis madarakkal, amelyekről színűk és viselkedésük alapján azt hiheti, hogy az általa jól ismert füzikék, cinegék és csuszkák. Kisebb vegyes csapatokban szakadatlanul hívogatnak, nyugtalanul és szorgosan eleséget keresnek az ága-

440

kon. Közülük soknak a tollazata jelentéktelen színű, hátoldaluk szürkésbarna, testaljuk fehéres vagy sárgás, amelyről fel sem ismerhető, hogy milyen tarkaságnak ad helyet, amikor tavasszal a hímek felöltik nászruhájukat. Amerikai poszáták ezek, amelyek Észak-Amerikából vonulnak Közép-Amerikába, ahol gyakran hihetetlen tömegben gyűlnek össze, míg költés idején az észak-amerikai erdőkben messze szerteszóródnak. Mintegy 110 faj alkotja ezt a kizárólag újvilági családot, amely Alaszkától és Labradortól egészen Argentína északi részéig és Uruguayig fészkel. Vonuláskor sem lépik át Amerika határait, bár két faj Kelet-Szibériában, sőt egy vagy több ízben Európában is előkerült, de a hajók közrejátszása nélkül bizonyára sohasem juthattak volna el oda. A legkisebb amerikai poszáta alig nagyobb a mi ökörszemünknél, míg a legnagyobb alig éri el a nádirigónk hosszúságát. A legtöbb faj csőre vékony és hegyes, karcsúbb, mint a füzikéinké. A csőr töve körül vékony, sert esze rű tollak vannak, amelyek fontosak a repülő rovarok fogásánál, s a rovarevő Parulidákon különösen jól fejlettek. Némely esetben a hím és tojó között nincs másodlagos ivari különbség, különösen a trópusi fajokon, de gyakrabban a hímek tavaszi tollruhában tarkák. Ebben a tollazatban jól érvényesülnek a fekete, fehér, piros, és különösen sokszor a sárga szín élesen elhatárolódó mintázatai vagy pettyei, amelyek feltűnő bélyegek. A színes minták sokféleségét idézik elő, amelyek az amerikai poszátákat az egyik legvonzóbb madárcsoporttá avatják, s ezért is nevezik őket a madárvilág lepkéinek. Egyes fajok (a Seíurus nemzetség) inkább futva, mint ugrándozva, főként a talajon mozognak, mások viszont röptükben fogják a rovarokat, mint légykapóink. Legnagyobb részük azonban a bokrok és fák igazi lakója, ahol táplálékukat keresik. Eleségük — amint ez csőrük alakjáról is megállapítható — mindenféle rovarból, bogyóból és gyümölcsből adódik. Az alakjukban és életmódjukban mutatkozó egyes hasonvonások ellenére az amerikai poszáták nem állnak közeli rokonságban az óvilági füzikékkel. Viselkedésük több mozzanata, valamint egyes bonctan i sajátosságuk közös a sármányszerű pintyekével és atangarákéval, ezért a rendszerben ezek közelébe helyezik őket. Más vonásaikban viszont a vireókra hasonlítanak. Azok a fajok, amelyek Kanadában és az Egyesült Államok északi részében költenek, nyár végén vagy ősszel elhagyják fészkelési területüket, és délibb tájakat keresnek fel. Itt azután a vonulók egymás közt és az ott honos rokonaikkal együtt vegyes csapatok-

ba vegyülnek, akár cinegéink. A csapatok vizuálisan, egymás látása vagy még inkább folytonos hívásuk alapján tartanak össze. Hívóhangjuk („hangulatkifejezésük") annyira hasonló, hogy valószínűleg a csapatot alkotó különféle fajok is megértik egymást. Német nevük — „Waldsánger" — félrevezető, mert különösen jó énekest hiába keresnénk köztük. Bár az egyes fajok éneke igen jellegzetes, de többnyire nagyon rövid, nem változatos és „zeneinek" alig mondható. Énekük királykaszerű vékony, fütyülő szittegés vagy sziszegés, amelyben egyes hangok nagyon emlékeztetnek a szöcskék vagy cikádák zizegésére. Csésze alakú, néha kissé befedett fészküket a földre, bokrokra és fákra, olykor faodúkba vagy földi lyukakba is rakják. Fészekaljuk száma 2—5, a nem vonuló trópusi fajoké 2—3. A tojások rendszerint fehérek, barna mintázatúak. A tojó egymaga épít és kotlik, de a fíókák nevelésében a hím is segít. A kicsinyek eleinte vagy teljesen csupaszok, vagy csak hátukon nő ritkás pihe. 11—14 napra kelnek ki a tojásból, s 8—14 napig használják a fészket. Észak-Amerika keleti részének fenyveseiben és lomberdeiben él a 13 cm hosszúságú csíkos amerikai poszáta (Mniotilta varia) (a régebbi magyar irodalomban bibirke néven szerepel). A fatörzsek és ágak kérge alatt keresgél rovarlárvákat, akár a csuszka. Tollazata fekete, szürke és fehér csíkos; csőrétől kiindulva fekete fején öt fehér csík húzódik végig. Életmódja szigorúan a fához köti, fészkét mégis a talajra építi, rendszerint fatörzs aljára, hogy a/át a fészekről kúszva érhesse el. Énekének egy strófája többnyire hét, sorozatos, vékony „viszi"-szerű hangból áll. A telet Floridában, Közép-Amerikában és a Nyugat-indiai-szigeteken tölti. A fényessárga fejű és testaljú protonotarius madár (Protonotaria citrea) nevét a pápai protonótáriusok sárga talárjához való hasonlatosságáról kapta. Szárnyai finomkékek, háta zöldes. Hazája a Michigan, Minnesota és Florida államok közt elterülő mocsaras erdő, ahol faodúkban fészkel; télen Közép- és Dél-Amerikában található. A zoológusok számára különösen tanulságos a Vermivora nem két alakjának egymáshoz való viszonya az Egyesült Államok északkeleti részén. Az aranyszárnyú hernyófaló (VermiVoro chrysoptera) háta szürke, testalja fehér, homloka és két széles szárnycsíkja erőteljesen sárga, az álla előtti élőké egészen melléig s füle környéke is fekete. Ez az álarca nincs meg a szürke hátú, sárga homlokú és testaljú szalagos hernyófa/ónak (Vermivora pinus), amelynek szárnycsíkjai fehérek. A két faj elterjedése nagy területen fedi egymást. Mindenfelé, ahol mindkét faj költ, keverednek, látszatra minden korlát nélkül. Az énekükben és környezetükkel szemben tanúsított igényeik-

ben mutatkozó különbségek olyan csekélyek, hogy nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy a két fajt elkülönítsék egymástól. Másrészt azonban még ott is, ahol rendszeresen keverednek, találhatók tiszta fajú példányok. Bár a korcsok korlátlanul ivarképesek, mégis ritkán párosodnak össze, és ott is, ahol erre lehetőség volna, előnyben részesítik párválasztáskor a tiszta szülői típusokat. A színbeli bélyegeket úgy öröklik, hogy a hibrideknek két alapmintázata alakul ki, amelyek alapján azelőtt két önálló fajra különítették őket. Gyakoribb típus a „Vermivora leucobranchialis", amelynek színezete olyan, mint a V. chrysophteráé, de a fekete álarc nélkül, míg a „Vermivora lawrencii" álarcos, de a V. pinus színeit ölti fel. Ez az eset nyomatékosan aláhúzza, hogy ha egy időtartam elég hosszú is külsejükben nagymértékben eltérő madarak kifejlődéséhez, még nem feltétlenül elegendő a keveredést megakadályozó biológiai korlátok kialakulásához. Cinegére emlékeztet a kék hátú, sárga torkú és mellű cinegeposzáto (Parula americana). Ennek is két fehér csík díszíti szárnyát, s a hím mellörve gesztenyebarna. Kedvelt élőhelyei a párás erdők, elvadult kertek, ahol szakállzuzmók csüngenek a fákról; sokszor ezek közé rejti fészkét, amelyet a zuzmókból épít. A lelógó zuzmók között úgy mozog, mint a cinege, nemritkán háttal lefelé is függeszkedik az ágakon, vagy mint a csuszka kapaszkodik a fatörzsön. Tápláléka csaknem kizárólag rovar és pók. Az Egyesült Államok keleti részén költ Ontariótól Texasig és Floridáig, s főleg a trópusok alatt telel. A család fajokban leggazdagabb neme a Dendroica, egyedül ennek 16 faja költ az Egyesült Államokban. Az összes amerikai poszáta közül a legszélesebben elterjedt a citromposzáta (Dendroica petechia). Költési területe elnyúlik az atlanti partoktól a pacifikus (Csendes-óceán) partokig, a Kanadában fekvő „Barren Grounds"-tól Dél-Amerika északi részéig, a Cocos-szigeteken át a Galápagos-szigetekig, és ezen a területen tucatnyi alfajra bomlik, amelyek színezetükben különböznek egymástól. Testalja mindig sárga; az észak-amerikai alfajokon ez a szín ráterjed a fejre is, amely a Martinique-szigeten élő alfajon barnásrőt. A háta és szárnyai is gazdagon sárgák, a hímek testalján rőtes hosszanti csíkok futnak. Elterjedési területének nagysága összefügg rendkívüli nagy alkalmazkodó képességével. A vízparti fűzbozót és mangrovés éppúgy megfelel neki, mint más helyen a bokros erdő vagy a laza emberi település. Itt alig fél az embertől, már azért sem, mert mint a kerti kárvető rovarok pusztítója, nincs kitéve üldözésnek. Fészkét rendszerint bokorban találjuk, néha még 10 m magasságban fákon is. Ellenségei sorában első helyen áll a gulyajáró (Molothrus átér), ahol ez a

441

csiröge gyakori, ott csaknem minden citrom poszátafészekben megtalálható a költő élősködő tojása. A citromposzáta ezt a kellemetlen helyzetet úgy hidalja át (mint az egyetlen rendszeres dajkamadara ennek a sok faj fészkében élősködő csirögének), hogy fészkét elhagyja, vagy pedig az idegen tojás fölé egy fvet épít, és fgy elzárja a kotlás melegétől. Nagyon kis területen él, és az egyik legritkább madár, a Kirtlond-poszdto (Dendroica kiníandii), amely Michigan államnak csak szűk körzetében költ, alig több, mint 500 párban, és csak a Bahama-szigeteken telel. Ritkasága folytán költési területének egy részét védetté nyilvánították. A hím hátoldala szürke, testálja sárga, háta és testoldala fekete csíkos, a tojó színezete sápadtabb. Ez az amerikai poszáta fiatal erdeifenyvesek talaján fészkel. Kis száma ellenére sokat szenved a gulyamadár élősködésétől. A sárgaarcú amerikai poszáta (Dendroica virens) hátoldala sárgászöldes, pofái világossárgák, szárnyán két fehér csík van, torka és mell pajzsa fekete, ami testoldalai felé hosszanti csíkokra bomlik, hasa fehér, és így az utóbbi színezet jól kidomborodik. Az örökzöld erdők lombkoronájában él, de költ a déli cipruserdőkben is. Költési időben megtalálható Kanada déli részétől Virginiáig és Carolináig; a telet Mexikóban, KözépAmerikában, ritkábban az Antillákon tölti. Kuba és néhány Bahama-szigetek erdeifenyveseire szorítkozik az erdei amerikai poszáta (Dendroica pityophila). A fenyők csúcsára építi fészkét. Színezete alapján jelentéktelennek tűnő madár, háti oldala szürke, torka és melle sárga. A nemzetség egyik legtarkább tagja a tigrisposzáta (Dendroica tigrina). Elterjedési területe: Albertától Kanadán keresztül az Egyesült Államok legészakkeletibb területéig húzódik; telelés! területe a karibi térség, főként Haiti. Sárgászöldes hátán erősfekete hosszanti csíkok vannak, ugyanígy élénksárga testalján is; ezekről a csíkokról kapta nevét is. Pofái gesztenyebarnák, szeme és nyakoldala felé sárgába megy át; sapkája fekete. Tarkaságát kiegészítik a karevezők fehér részei és a sárga farcsík. A tojón és a fiatalokon is megtalálhatók a hosszanti csíkok. A tigrisposzáta a ritkás fenyvesek lakója; fészkét rendszerint magasan építi a fenyőkre. Fő tápláléka a rovar, de vonuláskor gyakran megszurkálja a szőlőszemeket is, hogy kiszívja nedvüket. Színezetre az azúr amerikai poszáta (Dendroica cerulea) is elüt rokonai többségétől. Fehér testalját és azúrkék háti oldalát egyaránt fekete csíkok díszítik. A tojó zöldesebb és sötétebb színezetű. Az Egyesült Államok keleti részének lomberdeiben, a lombkoronában zajlik le élete. Augusztusban elvonul, hogy a telet Dél-Amerika északi részén töltse, kiváltképpen Peruban, ahol még 4000 m tengerszint feletti magasságban is felkeresi a lomberdőket.

442

A rozsdásfejű poszáta (Dendroica palmarum) nem viseli jogosan a más nyelveken pálmaposzáta nevet: Észak-Amerika északi részén költ, ahol már nem teremnek pálmák. Sokfelé láttam Kubában is, ahol gyakori téli vendég, de pálmákon sohasem. Farkát állandóan billegeti, a bokrok között kutatgatja a rovarokat és lárváikat. A sárgás testaljú barnás madár egyedüli dísze a rőtbarna „sapka". Fészkét fenyvesekben a talaj füve közé rejti. Alkatra az eddig tárgyalt fajokhoz hasonló a sárga torkú és mellű, egyszínű olívzöldesbarnás hátoldalú álarcos amerikai poszáta (Geothlypis trichas). A hím homlokát széles fekete csík szeli keresztül, olyan, mint egy dominó. Tucatnyi alfaja Alaszka, Új-Fundland, Florida és Mexikó között fészkel. Telelőterülete felöleli az Egyesült Államok déli részét, a Nyugat-indiai-szigeteket és Közép-Amerikát Panamáig. Az álarcos amerikai poszáta is talajon költ; alacsony bozótosokban él a mocsarak közt, folyók partjain, mangrovésokban, de néha víztől távol is. A Seiurus nemzetség tagjai kimondottan- talajlakók: krémszínű, hosszanti csíkos testaljukkal, olívzöldesbarna hátukkal és világos szemcsíkjukkal kis rigókra emlékeztetnek. Világos narancsszínű fejtetőjével tűnik ki a narancssapkás amerikai poszáta (Seiurus aurocapillus). Észak-amerikai „ovenbird" nevét — mely félreértésre is adhat okot, ha a fazekasmadárra gondolunk — kemence alakú, oldalnyílású fészkéről kapta. Ezt a talajon jól rejtve építi. A kemencemadár futva keresi táplálékát a földön vagy a bokrok alján. Bokrosokban lakik, ott is énekel; úgy rejtőzködik, hogy bár gyakrabban hallani énekét, magát a madarat csak ritkán pillanthatjuk meg. Még körzete (revírje) körül is a bokrok leveleinek takarásában repül. Ennek ellenére a gulyamadár mégis kiszimatolja fészke helyét, fészekélősködését azonban madarunk elviseli, mert a mostohafióka mellett saját fiai is felnövekednek. A kemencemadarakban még az élősködőjük elleni védekezés annyira sem fejlődött ki, mint a kis énekesekben a kakukkal szemben. Ennek az amerikai poszátának a költési területe kiterjed Kanada legnagyobb részére és az Egyesült Államok keleti tájaira. Felismerhető énekéről, amely gyorsan ismételt „titje-titje-titje" egyre dagadóbb sorozatából áll. A csak veréb nagyságú rigóbibirkének (Seiurus novaeboracensis) nincs sárga fejbúbja. Kanada északi fahatárától Virginiáig a mocsaras faállományokban él, ahol a talajon futkároz, mint a billegetőcankó, és farkát is ugyanúgy billegeti. A csoportnak egyik bájos jelensége Észak-Amerika lomberdeiben a takaros amerikai rozsdafarkú (Setophaga ruticilla), amely légykapóink módjára a lombkorona alatt, röptében üldözi a rovarokat. A hazai rozsdafarkúaknak nem rokona. Fészkét több méter

l

magasra a talaj felett függőlegesen álló ágak közé építi. Télen a Nyugat-indiai-szigeteken, valamint Közép- és Dél-Amerikában tartózkodik. A kubaiak „Candelito"-nak, azaz „lángocskának" hívják a szárnyán és farkán látható vörös részek miatt. Ez a szín az egyébként is sápadtabb színű tojón sárga. A hím tollazatának többi része koromfekete, kivéve fehér hasát. Erőteljes vörös színek különben csak egyes trópusi fajokon láthatók, amelyek közül a következőkben csupán hármat említhetünk meg. A kármin amerikai poszátának (Ergaticus ruber) csak a nagy tollai barnásak és pofái selymes, ezüstfehérek; tollazatának többi része pompás kármin vörös. Mexikó magas fekvésű erdeiben otthonos. Guatemala hegyi erdőségeiben ezt a fajt a rózsafejű poszáta (Ergaticus versicolor) helyettesíti. Háta sötétvörös, feje és melle azonban hamvas-fehéres. Viselkedése olyan, mint a cinegéké. Énekének egyes részlete hasonlít a fitiszfüzikénk (Phylloscopus trochilus) strófáira. A csoport legdélibb képviselője a gránótposzáto (Granatellus pelzelni) Guayanát és az Amazonas felső vidékét lakja. Nevét világosgránátvörös hasáról kapta; torka és szemcsikja fehér, feje fekete, háta finomszürkéskék. Enyhén ívelt csőre erősebb, mint a többi ame•rikai poszátáé. A család Észak-Amerikában élő, legtermetesebb tagja a hosszú farkú, csaknem 20 cm hosszúságú pápaszemes amerikai poszáta (Icteria virens), alakra eltér a többitől, és hasonló a nádiposzátához (Acrocephalus). Háta, szárnya és farka olívzöldes, torka és melle világosnarancssárga; a szeme körül és homlokán keresztül összekapcsolódott fehér szín „gyűrűt" alkot. Hangos, kellemes, sok utánzással átszőtt éneke, erős csőre, hosszú farka és még egyéb sajátosságai szinte idegenné teszik az amerikai poszáták csoportjában.

vagy térbelileg egymástól elkülönülve élnek, vagy fokozatosan teljesen egymásba olvadnak. Az állatfajok keletkezését nehezen képzelhetjük el másképpen, minthogy az egyes szaporodó közösségek között eltérések keletkeznek, aztán ezek örökletessé válnak, míg a csoportok térbelileg is elválasztva, tehát „földrajzilag izolálva" éltek. Egyidejűleg azonban a környezetük iránti igényeik is hol jobban, hol kevésbé különbözőkké váltak. Egyre függetlenebbé vált ilyenkor viselkedési módjuk is, amely alapján felismerik egymásban rokonaikat és párjukat, s ezzel is „udvarolnak". Ha ez a folyamat elég hosszú ideig zavartalanul játszódhat le, akkor a szétvált közösségek alkatban, külső megjelenésükben, a környezet iránti igényeikben és viselkedésükben annyira különbözőkké válhatnak, hogy többé nem keverednek, olykor egymással párosodni sem tudnak, még ha később közös területen élnek is együtt. A szétvált csoportokból — az alfaj vagy „földrajzi fajta" lépcsőjén át — valódi fajok alakulnak. Évtizedes vizsgálatok során vált világossá a fajfejlődés menete, ahogyan az az elmondottak alapján dióhéjban összefoglalható; a vizsgálatok e fontos jelenségre a legkülönbözőbb oldalról derítettek fényt. Megtörténhet, hogy az egyik állat számára valamilyen módon gazdag új környezet nyílik meg, amely mentes a versenytársaktól. Ilyenkor nemcsak elszaporodhat és terjeszkedhet, hanem kisugározhat az el nem foglalt nichékbe is, és részleteiben is alkalmazkodhat annak feltételeihez. Az ilyen un. „adaptív radiáció" eredménye — amennyiben a környezet változásai a folyamat helyes irányát nem zavarják meg — a legkülönfélébb módon élő és más külsejű új faj. Amint ezt már a „Madarak fejlődéstörténete" c. fejezetben megpendítettük, az ilyen történések a legszélesebb keretek között akkor játszódtak le, amikor az első madarak a földhöz való kötöttségüktől eloldották magukat, és az élőhelyek sokaságát Hímes mezO vagy gyapjasmadárfélék meg tudták hódítani. Hasonló úton-módon, csak szűkebb keretek között játszódhatott le mindez az családja — Drepanididae alkalmazkodó kisugárzás, amikor egy állatfaj idegen Minden állatfaj sajátságos módon tölti ki és használja területre vándorolt be, ahol addig még el nem foglalt fel élőhelyét. Valamennyi megszállta a különleges élőhelyek állottak nyitva. Abban az esetben, ha a környezet egyes részletei tisztán el voltak választva „ökológiai niché"-jét, még akkor is, ha a biotópok sokféle felhasználási lehetőséget biztosítanak szá- egymástól, és azok csak néhány párnak biztosítottak mukra. Ez az oka annak, hogy a sivatagok kevesebb területet, akkor a keletkezőben levő tulajdonságok fajnak tudnak otthont adni, mint a változatosabb er- még gyorsabban kifejlődhettek, és örökletesen rögdőségek. De ezen múlik az is, hogy ugyanaz a fa mást zítődhettek. Az ilyen folyamatra sokatmondó példa jelent a harkálynak, mint a héjának, mást az erdei a hawaii gyapjasmadaraké, amely megérdemelné, pintynek vagy akár egy hangyának, levéltetűnek, hogy kissé részletesebben szóljunk róla. A további bogárnak. Továbbá ennek következménye az is, hogy példákkal megismerkedhetünk a madagaszkári vankét olyan állatfaj, amelynek környezetével szemben gagébicsek és a galápagosi Darwin-pintyek ismerteazonos az igénye, ugyanazon a területen nem tud tésében. A pliocén közepéig, tehát kb. 5 millió évvel ezmegélni. Ha ezek közeli rokonok egymással, akkor 443

előtti időkig a Hawaii-szigeteken nem voltak erdők, ahogyan erre vegetáció-történeti vizsgálatokból teljes joggal következtethetünk. Ebben az időben vág/ még később néhány kis madárfaj — talán a tangarák rokonai — került az amerikai szárazföldről, kereken 3000 km távolságról, a tengeren át ezekre az elhagyott szigetekre, ahol akkor már gazdag erdőkre találtak, de még hiányoztak a madarak, amelyek megtelepedésük útjába állhatták volna. Az énekesmadaraknak még ma is kevés képviselőjük akad a Hawaii-szigeteken, tíz fajuk közül legalább négy kipusztult, eltűnt. Ez tette lehetővé a bevándorló madaraknak, hogy olyan sokféle módon kihasználhatták az élőhelyeket, és rövid idő alatt olyan számottevő fajgazdagságot alakíthattak ki, amely egészen rendkívüli ilyen fajban szegény rokonsági csoportban. A családnak jelenleg 22 faja ismeretes, amelyek közül több már ki is pusztult. Máskülönben ilyen kis területen több származási csoportból szoktak keletkezni a különféle alkalmazkodási formák. Ezért aztán korábban a gyapjasmadarakat más és más családokhoz sorolták; pintyekhez, virágjárókhoz és mézevőkhöz megosztva. A gyapjasmadarak esetében — amelyek a Hawaiiszigeteken kívül sehol sem fordulnak elő — a nézőt különösen a csőr alakjának változatossága (lásd a 444. oldalon bemutatott képet) ragadja meg, ami összefüggésben áll a rendkívül változatos táplálkozásmóddal. Sok nektárral táplálkozó madárcsalád tagjainak orrlyukai védve vannak a csőr szarurétege alkotta, ráhajló fedővel, hogy a virágpor ne hatolhasson be az orrba. Ilyen védekezést a gyapjasmadarakon Is megtalálunk, sőt még azokon a fajokon is, amelyek már nem táplálkoznak nektárral. A legtöbb faj nyelve csővé alakult át, hegye pedig ecsetszerűen rostos. Egyes fajok tollazata fényessárga vagy piros, de a tollaknak nincs érces csillogása. Tollazatúkból pézsmaillat árad, éppúgy, mint a viharfecskék tollazatából, és ez a szag még több mint száz év után is érezhető a múzeumi példányokon. Testméretük a kékcinegéé és a meggyvágóé között mozog. Alakjuk ugyanolyan, mint a többi fán élő énekesmadáré. Lábuk az ágak közt folytatott mozgásukkal áll összhangban, s elég rövid. 2—3 foltos tojást tojnak. Egyszerű csésze alakú fészküket az ágak vagy a fű közé építik (az északi, nagy felületen kopár Laysanszigeten költő alakok). Hogy a hím milyen mértékben veszt részt az ivadékgondozásban, arról még kevés pontos adatunk van. A költési időszak főleg tavaszra és n'yárra esik — az északi földfélteke évszakainak megfelelően —, de januárban és ősszel is akadtak foglalt fészkek. A kevés faj két alcsaládba osztható. A túlnyomó-

444

részt zöld és sárga színű Psittirostrinae alcsalád 16 fajt ölel fel, amelyek közeli rokonsága az első pillanatban alig ismerhető fel. Közös vonásuk — szemben a második csoportéval — a sűrű és pelyhes, gyapjas tollazat. Hangjukat tekintve nagyon hasonlók egymáshoz, énekeik lassú trillák. A Loxops nemet öt kis termetű faj alkotja, amelyek színezete többnyire zöld, csőrük keskeny és rövid. Ezeknek bizonyos táplálékra, III. annak megszerzésére való specializálódása még nincs annyira kifejlődve. Rovarokat, nektárt és gyümölcsöket egyaránt fogyasztanak, ha nem is egyenlő mértékben. Kivételes helyet foglal el közöttük a Loxops saggittirostris, amely már régebben kipusztult, mert kedvelt élőhelyét — a legnagyobb Hawaii-szigeten egy kisebb esőerdő-körzetet — a cukornádültetvények foglalták el. Nyilván nem volt képes átállani más életfeltételekre. A kúszó gyapjasmadár (Loxops maculata) teljesen üres nichét sajátított ki magának: a fatörzseken és ágakon kúszva, hegyes csőrével főleg bogárlárvákat szedeget a fakéregből; ezzel szemben alig fogyaszt nektárt. A legváltozatosabb rokonsági csoportból különböző madarak folyamodtak a fákon való kúszáshoz, mint harkályok, fahágók, csuszkák, fakúszók, amerikai poszáták; a Hawaii-szigeteken ezek közül a fajok közül egy sem kel versenyre a kúszó gyapjasmadárral élőhelyén. Ujjain a karmok erőteljesebbek és élesebbek, mint rokonaié. A harkályokéhoz vagy fakúszókéhoz hasonló támasztófarka nincs. Hátoldala szürkészöld, hasa sárgás, torka sárga. Sajátságos változáson esett át a keresztcsőrű gyapjasmadár vagy akepa (Loxops coccinea) csőre. A csőrkávák hegyei kissé oldalt egymás felé eltolódtak, és keresztezik egymást. Ilyenféle, de sokkal fejlettebb csőr csupán a keresztcsőrűnek (Loxia) a sajátossága. Az akepa csőrének is hasonló a hatásmódja, mert a madár ezzel nyitogatja ki — fejét kissé oldalt fordítva — a durva levélrügyeket, és az összeboruló levélkezdemények közül kihúzza a rovarokat. A levelekről is szedegeti a rovarokat és hernyókat. A nektárt úgyszólván teljesen megveti, de nyelve mégis ugyanolyan cső alakú, mint rokonaié. Ez a tény és a csőr kis méretű átalakulása is mutatja, hogy az akepa csak viszonylag nemrégen tért át mai életmódjára. A tojók kb. olyan színezetűek, mint a kúszó gyapjasmadár tojói, a hímek azonban többnyire tarkák; a Hawaii-szigetén élő alak esetében narancsvörös, az Oahu-szigeten élőké sajátságosán rozsdás-narancsszínű. A félcsőrűek (Hemignathus) négy fajának csőréről és táplálkozásmódjáról egyedülálló fejlődési folyamat olvasható le. Valamennyiük csőre hosszú, pólingszerűen lefelé fvelődik, de ezek „fele" egyik fajon sem egyenlő hosszú, amint azt a képen is láthat-

A gyapjas madarak csőrének alakja: a — kúszó gyapjasmadár (Loxops maculoto); b — skitrlát-gyapjasmadár (Vest/or/a coccinea); c — sarlós félcsőrfl (Hemlgnathus procerus); d — sárgatorkú félcsőrG (Hem/gnathuj luctdut);« — kettőscs6rfl (Hemignathus wilsoni); f — keagyapjasmadár (Pseudonestor xanthophrys); g — magtörő papagájcsőrű (Psittirostra kono); h — zöld papagájcsőrű (Psitt/rostro psíttocoeo); i — keresztcsőrű gyapjasmadár (Loxops coccinea)

juk. A szép csíz-zöld smaragdftlcsorű vagy sötét okia-

A smaragdfélcsőrO hoz hasonló színű sárgatorkú

íofl (Hemignathus obscurus) csőrének alsó kávája csak alig rövidebb a felsőnél. A csőr hasonló alakú más

félcsórű (Hemignathus lucidus) már nincs abban a helyzetben, hogy elegendő mennyiségű nektárhoz

madárcsoportokban is (pl. a fahágók közül a Campy-

jusson, mert erőteljesebb alsó csőrkávája csak fele

lorhamphus trochilirostris és az afrikai sarlósbanka,

olyan hosszú, mint a felső. Nyelvének csőszerű alakja azonban megmaradt. Főként rovarokkal táplálkozik,

Rhinopomastus cyanomelas). Ezzel a szerszámmal tudja az akialoa — ahogyan hazájában nevezik — hosszú, hajlott, csöves virágok, főleg a lobéi iák (Clermontia) mélyéből a nektárt ugyanúgy kiszedni, mint a fák

amelyeket hallható kopácsolással szedeget ki a fák kérgéből. Cincéreket és lárváikat csak ritkán zsák-

kérgének mély repedéseiből vagy korhadt fából a kis rovarokat. A smaragdfélcsőrű ma már csak a Hawaii-

gyapjasmadárnak sem válik versenytársává, ha egymás mellett élnek. Hátoldala zöldesszürke, hom-

mányolja, fgy még az alábbiakban említendő kea-

szigeten fordul elő, miután a Lanai- és az Oahu-szige-

loka, szemcsíkja és testalja sárga; a tojó barnás, jelen-

tek alfajai kipusztultak. Még a valamivel nagyobb

téktelenebb színű.

sarlós félcsSrü (Hemignathus procerus) csőre is lényegesen hosszabb; ez a faj helyettesíti az előbbit a szi-

Az előző fajra jellemző sajátságok még sokkal markánsabbak a kettőscsőrű gyapjasmadáron (Hemig-

getcsoport egyikén: Kauain.

nathus

[Heterorhynchus] wilsoni)

a madárvilágban

445

egyedülálló csőralkata folytán. A Hawaii-szigeten él, ahol a H. lucidus nem fordul elő. Ennek is csöves a nyelve, ez a tulajdonság tehát nem követi olyan gyorsan az életmód megváltoztatását, mint a csőr, amelynek alakja teljesen lehetetlenné teszi, hogy hosszabb virágokból nektárt szívhasson. A különféleképpen módosult csőrkávák szerepe is más. Az alsó kávával — amely hasonló a harkályéhoz — ugyanis hangosan kopácsol a fakérgen. Azután a felső, ívelt kávával — amelyet kopácsolás közben félretol — kiszedi a zsákmányt; rovarokat és lárváikat. Ezt a szokatlan táplálkozásmódot annál könnyebben sajátíthatta el, mert hazájában nem élnek harkályok. A kopácsoló tevékenységének eredménye az is, hogy ehhez alkalmazkodtak a fej és a nyak izmai, és koponyája igen erőteljesen fejlett. Színezete nagyon hasonló a sárgatorkú félcsőrűéhez. Mindez arra utal — főként ha térbeli megoszlására és nyelve alkatára is figyelemmel vagyunk —, hogy az egyedülálló csőralkat viszonylag nem régen alakulhatott ki. Alapvonásaiban hasonló alkatú, de sokkal vaskosabb a keagyapjasmadár (Pseudonestor xanthophrys) csőre. Színezete is hasonló az előzőéhez. Tudományos, valamint német és magyar nevét csőrének köszönheti, amely emlékeztet az új-zélandi keapapagájéra (Nestor). Hazája a Maui-sziget magashegységi koaakácerdei. Táplálékát: a cincérek lárváit, bábjait és a kifejlett bogarakat csaknem kizárólag a rendkívül kemény koafából kopácsolja ki. Ehhez a szükséges erőt állkapcsának izmai biztosítják. A keagyapjasmadár nyilván korábban indult el fejlődése útján, mint a kettőscsőrű gyapjasmadár. Nyelvének már csak a csúcsa csöves. Lehetséges, hogy már ez a faj is kipusztult. A Pseudonestor bizonyos értelemben közbülső helyet foglal el a vékony csőrű Hemignathus fajok és a papagájcsőrűek (Ps/tt/rostro) között. Hat faja közül nem kevesebb, mint öt él a Hawaii-szigeten, és négy faj kizárólag ezen a szigeten. Nyelvükön a cső alaknak már csak a nyomát találjuk. Kampós, erős csőrük pinty alakot kölcsönöz nekik. A csíz-zöld színű és sárga fejű zöld papagájcsorű (Psittirostra psittacea) főként a liánszerű Pandanacae (Freycinetia) női virágának csomóin él, amelyet elég karcsú csőrével könynyen le tud harapni. De eszik más virágokat és bogyókat, sőt hernyókat is. A fészekben levő fíókáit kizárólag hernyókkal eteti. A földi papagájcsórű f Psittirostra cantons) feje és testalja zöldessárga, a hátoldalának egyes részei világosszürkék. Laysan szigetén élt, de eltűnt, miután a betelepített üreginyulak a szigetet tarra rágták. Később ismét betelepítették, majd közben más szigetre is átvitték, ám az ott megmaradt példányok a patkányok áldozatai lettek. Alig 1000 madár él még a kis Nihoa-szigeten, ame-

446

lyek azonban egy másik alfajba tartoznak. Laysan erdőtlen szigetének zord körülményei a gyapjasmadarakat különös életmódra kényszerítették. Főként a talajon élnek, és a magas fű közé rejtőzködnek, ahelyett, hogy felrepülnének. Ennek a mozgási módnak következménye, hogy szárnyuk rövidebb, csüdjük pedig hosszabb lett, mint rokonaiknak és valószínűleg őseiknek is. Csőre rendkívül erős, de nincs feltűnő sajátossága. Ez nyilván abból következik, hogy környezete nem engedi beszűkülni étrendjét. Tápláléka a legváltozatosabb: rovarok, madártojás — többnyire cséreké —, dög, keményítőtartalmú gyökerek, tüskés magvak és lágy zöldeleség. Hawaii hegyeinek felső erdőövezetében, 2000 m tengerszint feletti magasságban él a sáfrány-papagájcsörű (Psittirostra bailleui). Feje és melle erőteljesen sáfránysárga, amelyből hatásosan ütközik ki szeme előtt egy fekete folt, míg tollazatának többi része szürke. Süvöltőszerű csőrével tördeli le a pillangós virágú fa (Sophora) hüvelyes terméseit, amelyeket kimagvaz, miközben lábával tartogatja. Mint valami óriási csőrű zöldike, olyan benyomást kelt a zöldessárga magtöró papagájcsörű (Psittirostra kona), amely kipusztulása előtt is csak a Hawaii-sziget hegyes területének néhány négyzetkilométernyi részét lakta. Egyetlen tápláléka a Myoporum kemény, száraz magva volt, amelyet hangos ropogtatással tört fel. Ez a mag annyira tápdús, hogy még igen kis gyomorral is meg tudott élni. A többi hat fajt a szorosabb értelemben vett Drepanidinae alcsaládba vonják össze. Tollazatúk kevésbé gyapjas, mint a másik alcsalád tagjaié. Az ivarok egyforma színűek. Meg kell még említenünk, vastag és szívós bőrüket. Énekük egyhangú, durván szóló strófákból áll. A kármin-gyapjasmadár (Himatione sanguinea) egyik alfaja (freethii) Laysan szigetén élt, az árnyékszegény sziget fényözönében tollazata kivilágosodott, és nem volt olyan sötét kárminpiros, mint az erdős szigeteken élő rokonaié. Meglehetősen rövid és könnyedén ívelt csőrével nektárt szívott a félig nyitott virágokból, de nagy tömegben fogyasztotta a szigeten gyakori molylepkéket is. Mint valami pityer futkosott gyorsan a talajon, a szárazságtűrő növényzet között. Laysan-sziget többi gyapjasmadarának — pl. a földi papagájcsörűnek — is alkalmazkodnia kellett a talajon való életmódhoz. Még ma is elég gyakori több szigeten a veréb nagyságú skarlátgyapjasmadár vagy f/vi (Vest/or/o coccinea), amelynek csak a nagy tollai feketék, míg a tol laza t többi része fényes skarlátvörös, sőt még csőre és csüdje is vörös festékanyagot tartalmaz. A fiatalok színmintázata ugyanolyan, mint rokonaié: okkeresbarnás alapon sárgás, zöldes és fekete foltok tarkítják. Erőteljes, ívelt csőre hosszabb az előző fajokénál, ami kizárja.

hogy sokféle virághoz hozzáférjen. Természetesen ez is rájött — mint sok más nektárevő madár —, hogy könnyebben éri el a nektárt, ha a virágot oldalról, a tövénél megszúrja. A virágzó fákon keresgél, s kis csapatokban nagy távolságon bekóborolja az erdőket. Fiókáit hernyókkal táplálja, amelyeket olykor maga is fogyaszt. A hegyükön letompftott kézevezők repülés közben zúgó zörejt adnak, aminek bizonyára jelző szerepe van, amikor tetszelgő repülését az erdő fáinak csúcsa felett végzi. Hasonló zörejt csinált a kármingyapjasmadár is. A skarlátgyapjasmadárnál lényegesen nagyobb, körülbelül meggyvágó nagyságú és hasonló, de erőteljesebb csőrű a király-gyapjasmadár vagy mama (Dreponis pacifica). Ez a Hawaii-szigetén él, s róla kapta a nevét az egész család, mert— két előző faján kívül — ennek a madárnak a testoldali tollaiból készültek Hawaii polinéz királyainak pompás tol l köpenyei. Farcsíkja, farka alja, testoldala és szárnyának hajlata szép aranysárga, míg tollazatának többi része fekete. Teljesen fekete a gyászos gyapjasmadár (Drepanis funcrea), amely a mamót a Maluku-szigeten helyettesíti. Mindkét faj régen kihalt már vagy elpusztították. Ezek is főként nektárral táplálkoztak, amelyet — gyakran mint a cinegék: az ágak között tornászva — lobéiiaviragokból szívtak. Mivel az elejtett példányok feje teljesen pollenes volt, ezért nekik tulajdonították a Clermontia virágok beporzását. Ez azonban részben lehet igaz, mert a Clermontia megterem ezek nélkül a madarak nélkül is. Sarlós csőrüknek a félcsőrűekével való hasonlatossága különben csak külsőleges. A Drepanis állcsontja csaknem a szarucsőr csúcsáig ér, a Hemignot/iusoké („félcsőrűek") ezzel szemben korántsem éri el azt. Ez mutatja, hogy a hasonló alakok egymástól függetlenül, más módon jöttek létre. A gyapjasmadarak 22 faja közül itt nem kevesebbet, mint 16-ot említettünk meg, főként azért, mert nehezen találnánk még egy ilyen méretű származási egységet, amely ennyire szemléltetően tárná elénk a sokféle, még el nem foglalt, de ugyanakkor térbelilég elkülönülő környezet alakító szerepét. A példa azért is jól áttekinthető, mert az alkati elváltozások csaknem kizárólag a táplálkozásban részt vevő szerveket érintették, a csőrt és a nyelvet. A Loxops nemzetség kis fajai bizonyára modelljei az Amerikából bevándorolt „ős-gyapjasmadárnak", de lehet, hogy csak megmaradt leszármazottai, amelyek hasonló fejlődési fokon maradhattak, mint amelytől a teljesen különböző irányban kisugárzó alkalmazkodási módok kiindultak. Egy kis, viszonylag fiatal rokonsági csoporton belül a csőr alakjának nagyobb eltérései el sem képzelhetők, mint amilyeneket a félcsőrűeken és a magtörő papagájcsőrQeken találunk. Az össze-

hasonlító zoológus sem találhat egykönnyen még egy olyan csoportot, amelyben a különbségek a közöttük álló formák ideális sorozatával kapcsolódnak össze. A félcsőrűek ismert fajai ezenkívül még ma is örvendetes tisztasággal szemléltetik, hogyan képzelhető el egy olyan szokatlan alkat létrejötte, mint amilyen a kettőscsőrűé. Rendkívül sajnálatos, hogy a tájat alakító ember és közvetlen hatása megfosztotta leendő távoli leszármazóinkat attól az egyedülálló lehetőségtől, hogy a csoport további fejlődését szemmel tarthassa, elsősorban hogy lássa, milyen gyorsasággal hozta létre a térbeli elkülönülés ezeket, és hogyan változnak tovább a kölcsönös verseny folytán előnybe került sajátságok. A kis egyedszámból — amelynek a kis szigetek teret biztosítanak — feltételezhető, hogy a fejlődés üteme viszonylag gyors. Hasonló esetekben meghatározott és mérhető különbségek már egy emberöltőn belül is kimutathatók. E különös családnak hét vagy talán tizenegy faja kipusztult már; a több! faj közül összesen öt, ha nem tíz alfaj is eltűnt. Pusztán három faj az, amely még valóban gyakorinak nevezhető.

Csirögefélék családja — Icteridae Az európai telepesek, akik távoli világrészekbe kerekedtek fel, új hazájukban keresték azokat az állatokat, amelyeket már ismertek, és az ezekhez hasonló madaraknak a rég megszokott nevet adták. Ez a magyarázata annak, hogy az egyik új-zélandi légykapót, egy-egy afrikai és amerikai rigót a bevándorlók „vörösbegyének (robin) hívtak. Észak-Amerikában az angol telepesek egyes gyakori madárfajban hazájuk pacsirtáját, feketerigóját és sárgarigóját vélték újralátni. Az így elnevezett madarak egy 94 fajból álló, csak Amerikában honos madárcsaládnak a tagjai: a csirögéké. Német nevük (Starting) is csak külső hasonlatosságon alapszik, hiszen az Ikteridák (icterus = a sárgaság latin neve), amelyeken a sárga színű jellegek gyakoriak, nem állanak közeli rokonságban a seregélyekkel, hanem a tangarákkal és pintyekkel alkotnak egy csoportot. A várakozásnak megfelelően 15—55 cm közti testméretűek; alakjuk, színezetük tarkasága és ugyanígy táplálkozásuk, tartózkodási helyük és életmódjuk a magas— csaknem százas — fajszámuk mellett igen széles határok között mozog, de szétsugárzásuk korántsem olyan látványos, mint a gyapjasmadaraké. Tollazatúkban a sárga és a barna az uralkodó szín a fekete mellett, amely néha szép érces fénnyel csillog, ugyanakkor az erőteljes zöld és kék színeket — amelyek olyan gyakoriak a rokon tan-

447

garákon — nem találjuk meg a csirögéken. Hosszú, hosszúságot ér el a rózsásarcú sapu (Gymnostinops hegyes szárnyuk gyors és biztos repülésre képesíti montezuma) hímje, amely Mexikó déli részétől Braőket. Egyes fajaik távoli vándorutakat tesznek, cső- zília keleti részéig a trópusi erdők szélét lakja. rük alkata nagyon különböző, de általában kúp alakú, Az előző fajtól sárga csőrhegye, csupasz rózsaszínű pofái és barna szárnya különbözteti meg. Tápláléka kemény és hegyes. Valamennyi faj táplálkozásában a rovarok nagy szerepet játszanak, de étrendjükben gyümölcsök és nektár. Kissé felfelé hajlik a 40 cm-nél nektártól és magoktól egészen a kisemlősökig és is hosszabb púpos sapu (Xanthornus viridis) homlokhalakig minden megtalálható. A család legváltozatopajzsa. Színezete olívzöld, kivéve rozsdabarna hassabban a trópusok alatt bontakozott ki, de azért ha- alját és combtollait. Hazája Dél-Amerika északi rézájuk messze túl terjed a trópusok határain, északra sze Ecuadorig és Peruig. egészen a fa-határig, délre a Falkland-szigetekig. Közepes nagyságúak a kacikák, amelyeknek költési A legtöbb fajuk erdőkben vagy bokros területen él, viszonyai hasonlók a sapukéhoz. Homlokpajzsuk de egy részük mezőkön, réteken és mocsarakban csak homlokfüggeléknek mondható. Gyakran táptalált otthonra. Sok csiröge telepesen költ. Egyes lálkoznak gyümölcsökkel és nektárral. Az arany farcsíkú kacika (Cacicus cela) testhossza 28 cm. Délfajok fészke a művészi szépségű állati alkotások közé tartozik, mások viszont teljesen felhagytak a fészek- Amerika északi részén és Panamában él. Farkának rakással és egyéb madarakét használják bölcsőnek, töve, de különösen a farcsíkja és háta alja telt aranysárga színben pompázik. Válla környékén is találsőt olykor ivadékaikat mostohaszülőkkel neveltetik fel. A többnejűség (polygamia) — különösen a teleható sárga folt, míg tollazatának többi része sötétpesen fészkelők közt — nem ritkaság. Ebben az eset- fekete. Hosszú zacskó alakú fészkeit gyakran darázsben a tojók száma jóval felülmúlja a hfmekét. Ez az fészkek közelében találni. Ez a szomszédság nyilegyenlőtlen ivari megoszlás már a fészekben •veszi ván előnyöket biztosít a madárnak, mert más középkezdetét, ahol két nőstény jut egy hímre. Az egy- amerikai, afrikai és ausztráliai madár is szívesen tenejűségben élő csirögéknél ez az arány kiegyenlí- lepszik a harcias hártyásszárnyúak tanyája közelébe. tődik. Még nincs bebizonyítva, hogy helyes-e ez a feltételeZömök termetűek, és egészen varjú nagyságig zés, amely szerint ez a szokás a madárfészkek ellenterjed a telepesen fészkelő sárga farkú sapuk nagy- ségeinek elriasztására szolgálna. sága, amelyeken a csőr gerince (mint a szárcsán) Lépcsőzetes farkuk sajátságos tartásáról kapták széles szaru homlokpajzsban folytatódik. Sokszor nevüket a ragyogó fekete színű csónakfarkúak, „oropendola"-nak — a sárgarigó spanyol nevén — ugyanis a tollak közepe hosszában felfelé sodródott. nevezik. Mexikó és Ecuador közt terül el a fémszárMindenevők: hüllőket, gyíkokat, néha halakat zsáknyú sapu (Zarhynchus wagleri) hazája. Háta és szárnya mányolnak, és egyes madárfészkeket kirabolnak. gyenge acélos fényű fekete, testének többi része Szájpadlásuk csontos élével darabolják fel a kemény sötétrozsdabarna. Mint a legtöbb saput, ezt is né- falatokat, pl. a makkot. Kubában és a Nagy-Antillák hány meghosszabbodott tarkótollból álló, keskeny egyéb szigetein nem ritkaság a jó rigó nagyságú, bóbita díszíti. A hím 35 cm-es testhosszával lénye- fehér szemű szerecsenmadár fQuisca/us niger). Farka gesen nagyobb, mint a 27 cm-es tojó. A tojó kéz- alakjáról már messziről felismerhető. Havannában a száraz ágakon mindenfelé üldögélnek kis csapaevezőinek sem az a szabása, mint a hímé, amelynek nászrepülés közben a tollai olyan zörejt csapnak, tokban, néha seregestül. Csésze alakú fészkük telemint amikor szövetet tépnek szét. A hímek csak pesen található a pálmákon és más fákon. Fészekőrködnek, s az ivadéknevelés a tojóra hárul. A tró- aljuk 3—5 kékes foltos tojás. pusi erdők magas fáin kis telepekbe egyesülve építik A legkülönbözőbb családokba tartozó madárfészküket, amelyet növényi rostokból művésziesen fajok alkalmazkodtak ahhoz a megoldáshoz, hogy ivaszőnek, így méteres zacskó lesz belőlük, amely a dékaikat más madarakkal neveltetik. Hogy miként külső ágakról függve messziről látható. A valamivel jöhetett létre ez a magatartás, azt a kakukkok esete példaszerűen tárja szemünk elé. Hasonló logikus soszélesebb tulajdonképpeni költőkamrához a bejárat közvetlenül a fészket hordozó ág alatt nyílik, s hoszrozatot találunk a seregély nagyságú, rövid csőrű szú csőszerű. A fészket három-négy hétig építik, gulyajárók esetében is, amelyeket egymás mellé ezután két tojást tojnak, amelynek kotlási ideje állítva, valószínűsítik, hogyan keletkezhetett foko17 nap. A fiatalok csak három-négy hét után hagy- zatosan a teljes élősködés. A hamuszürke barnaszárják el a fészket. A hímek sokkal kisebb számban van- nyú gulyájára (Molothrus badius) Dél-Amerika könak, mint a tojó, az egyik telepen 7:39 volt ará- zépső részén még gyakran épít magának fészket, amelybe néha két tojó is összetojik, gyakran azonnyuk. Ennek következtében a sapuk sem állanak ban idegen fajok elhagyott fészkeit keresi fel, vagy párba. Hasonló a helyzet a többi sapufajjal is. 47 cm

448

még az építkező fahágókat, fazekasmadarakat, királygébicseket és más madarakat is elűz fészkükről, hogy saját tojásait rakja te azokba, amelyeket azután maga költ ki. Még a dél-amerikai selymes gulyajáróban (Molothrus bonariensis) sem aludt ki teljesen a fészeképítő ösztön, de fészkeit gyakran nem fejezi be. Színe selymesfekete, szép kék fényű. Tojásait az előző faj és még jóval több mint 100 egyéb madár fészkébe csempészi. Ebben a műveletben korántsem olyan válogatós, mint a kakukk, mert szemmel láthatóan sehol sem részesít előnyben egyetlen fajt, sőt olyan fészekbe is tojik, amelyeket már más csirögék meglátogattak. Egy ízben az élősködőnek 37 tojását találták egyetlen fazekasmadár fészkében. Sok tojását egyszerűen a földre tojja le. Az észak-amerikai bar na fejű gulyájára (Molothrus átér) már kizárólag élősködve szaporodik. Alakja pintyszerű. A hím fényesfekete, kivéve barna fejét, a tojó egyszínű szürke. Több mint 150 madárfajra, közöttük sok amerikai poszátára hárítja az ivadéknevelés gondját. Finoman pettyes tojásai színén semmiféle alkalmazkodás sem mutatkozik a dajkamadártojásaihoz, mint az európai kakukk esetében. A fiókákból is hiányzik az a velük született ösztön, hogy mostohatestvéreiket kidobálják a fészekből. Mégis csökkenti a dajkamadár költési eredményét, mert a tojó rendszerint előbb egy tojást eltávolít annak fészkéből. Gyakran több tojó is lerakja tojását ugyanabba a fészekbe. A gulyajárófióka általában előbb kel ki a tojásból, mint a mostohatestvérei, mert a tojást anyja még a nem teljes fészekaljhoz rakja, és csak 11—12 napos kotlásra van szüksége a kikeléshez. Ennek a csirögének a madárvilágban egy egészen egyedüli szokása van. A legtöbb költőparazita — különösen a fészek közelében — a dajkamadarak heves támadásaival találja magát szemben. A barnafejű gulyamadár minden esetben kis énekesmadarakhoz közeledik, amelyek szóba jöhetnek mint dajkamadarak, és szívélyesnek látszó meghajtásokká l arra bírja őket, hogy barátságosan tisztogathassa és átkutathassa tollazatúkat, mielőtt az idegen madár támadásba lendülne. Ennek következtében barátságos viszony alakul ki a dajkamadár és fészekélősködője között, s ez megkönnyíti a tojás zavartalan becsempészését. A Bolíviában és Brazília déli részén élő fekete színű lármás gulyamadár (Molothrus rufoaxillaris) egyetlen fajt választott ki dajkamadárnak, mégpedig közeli rokonát: a barnaszárnyú gulyamadarat. A tojások színében ebben az esetben sem látszik alkalmazkodás, de a fiókák nagyon hasonlítanak mostohatestvéreikhez. A „gulyamadár" név onnan ered, hogy szívesen tartózkodik legelő jószág közelében, ahol felriasztott rovarokhoz jut. Ezenkívül a marhák és lovak hátáról leszedegeti a kullan-

A blborcsiröge (Quiscalus quiscula) Észak-Amerikában él; tollazata ércesen csillog; tápláléka igen sokoldalú: magok, gyümölcsök, rovarok, kisebb madarak, tojások, piaci hulladékok és halak, s még más madár csőréből is ellopja a falatot

Az észak-amerikai barnafefű gulyajáró (Molothrus átér) csőre pintyszerű; már teljesen rátért a költési parazitizmusra

449

csókát és más éldsdieket, amit már Charles Darwin is megfigyelt. Költőparazita a csóka nagyságú galléros csiröge (Psomocollax oryzivorus) is, amelynek fekete tollazata helyenként pompás ibolyafényű. Hazája Mexikó s Argentína között terül el. Akár az afrikai nyövágó, úgy kapaszkodik meg a legelő jószágon, amelyről lecsipkedi a kullancsokat és a többi férget. Nevét a hím meghosszabbodott tol lak ál kotta koszorújáról kapta, amit dürgése közben gallérszerűen mereszt fel. A faj talán közelebbi rokona a kacikáknak, s tojói túlsúlyban vannak a hímekkel szemben. A sapuk fészkében talált tojásai más színűek voltak, mint a kacikák fészkében talált tojások. Trupiál (Icttrus) néven foglalják össze azt a több mint 30 fajt — a szűkebb értelemben vett csörigéket —, amelyeknek színezete fekete és sárga vagy narancsszínű. Ezek testmérete egy kisebb rigóénak felel meg, s vékony csőrük enyhén ívelt. A homályos olívzöld vagy sárgás tojók mesteri, felül nyitott, függő fészket szőnek. Legismertebb fajuk a narancstrupiál (Icterus galbula), amelynek feje, háta eleje, szárnya és farkának közepe fekete, tollazatának többi része narancsszínű. Észak-Amerika keleti részét lakja. Nyugaton őt helyettesíti a hozzá hasonló, de széles fehér szárnycsíkja, narancsszínű pofái és homloka miatt mégis megkülönböztethető tüzes csiröge (Icterus bullockii). A határterületen a két alak rendszeresen keveredik. A mérsékelt égöv alatt költő és ősszel melegebb vidékekre vonuló fajok

A Bahama-szigetek, Észak- és Közép-Amerika mocsarait és folyópartjait lakja a rigó nagyságú pirosvállú csiröge (Agelaius phoeniceus); a tojó feketésbarna, testalja fehér csikós, míg a Kubában élők teljesen feketék

450

A sárgafarú csiröge (Icterus dominlcensis) színei fekete és sárga; hazája Közép-Amerika és a Nyugat-indiaiszigetek

hímjei csak nyáron viselik színpompás tollazatúkat, míg a trópusi alakoknak csak a fiatal példányai szerény színűek. Mint valami kicsinyített mása az aranyfarcsíkú kacikának, úgy hat a Nyugat-indiai-szigeteken és Közép-Amerikában honos sárgafarú csiröge (Icterus dominicensis), csakhogy sárga színei világosabbak és kiterjedésük szűkebb. Amikor ezek a madarak verébszerű csiripeléssel a nyílt bokrosok felett ide-oda szállnak, akkor még az olívzöldes fiatalok sárga farcsíkja is jelszerűen világít. Nagyon hasonló hozzá a Mexikóban és az Egyesült Államok délnyugati részén élő Bonaparte-trupiál (Icterus parisorum), de a sárga szín felér a hasa közepéig. Előszeretettel tartózkodik agave és yukka állományokban. A kanadai határtól Közép-Amerikán és Kubán keresztül egészen Brazíliáig nyúlik a két réti esi rögefaj (Sturnella) elterjedési területe, amelyek teljesen alkalmazkodtak a földeken, réteken és a prériken folytatott életmódhoz. Az amerikaiak „Meadowlark"-nak, réti pacsirtának nevezik. Hátoldala a pacsirtáéhoz hasonló barnás; feje tetején két hosszanti csík és testalján V alakú mellörve fekete. Annyira hasonló az afrikai sáfrány sarkantyús pityerhez (Macronyx croceus), hogy első ránézésre közeli rokon fajoknak tarhatnánk. Mint a nyílt rétségek sok madarának, ennek farka széle is fehér, de ez csak repülés közben látható, s mint valami jelzés villan fel. Mindkét alakjának — keleten a Sturnella magának, nyugaton a Sturnella neg/ectának — a termete és színezete majdnem teljesen egyforma, de ahol találkoznak, sohasem keverednek. A tojók felismerik hímjeiket énekükről, amely a megfigyelő számára is a legbizto-

sabb ismérv. Hasonló élőhelyet foglal el Kanada déli részén és az Egyesült Államok nagy területén a seregélysármány, más néven rizsseregély, vagy bobolink (Dolichonyx oryzivorus), amelynek csőre alakja és testalkata egészen pintyszerű. A hím tavasszal fekete, csak a tarkója sárgás, farcsíkjának és vallanak egyes tollai pedig fehérek. Az énekesmadarak között nincs még egy olyan, amelynek a testalja lenne fekete, hátoldalának nagy része pedig világos. A barnás színezetű tojó feje borzszerűen csíkos. A nagy kiterjedésű rizstermelés idején a bobolink komoly kártevőnek számított a vetésben, ezért szabályszerű háborút kellett viselni ellene. Ma már a törvény védelmét élvezi. A csak meggyvágó nagyságú madár a Brazíliába és Argentínába irányuló vonulásán oda-vissza gyakran 8—10 ezer km hatalmas távolságot tesz meg évente kétszer. Fészkét — mint a réti csirögék — fűcsomó közé rejti a talajon.

Bársonyosfejű pintyfélék családja — Catamblyrhynchidae Kolumbia, Ecuador, Peru és Bolívia középső részén az Andokban él egy veréb nagyságú, pintyszerű madár: a Catampblyrhynchus diadema. Bár ebből a madárból minden nagyobb múzeumban található példány, életmódjáról úgyszólván semmit sem tudunk. Háta, szárnya és lépcsőzetes farka kékesszürke, testalja sötét rozsdabarna; fejhátulja és tarkója fekete. Aranysárga feje búbja bársonyosnak tűnik, s ez lett a névadója is. Csőre rövid, vastag, mint a süvöltőé, csak oldalról kissé lapos. Szárnyai rövidek és erősen lekerekedők. Erről feltételezhető, hogy nem szeret repülni. Bokrosokban vagy fákon él, de az erről szóló értesülések nem biztosak, ugyanúgy nem tudunk semmit táplálkozásáról, sem fészkéről, tojásairól és fiókáiról, sőt egyáltalán egész szaporodásbiológiájáról sem. Testének belső felépítettsége is ismeretlen, tehát nem tudunk véleményt alkotni arról, vajon az egyes külső hasonlatosságok valóban arra utalnak-e, hogy a pintyek közül a kardinálisokkal állanak közelebbi rokonságban, vagy a tangarákkal. Ezért a legtanácsosabb egyelőre a két alfajra tagolódó bársonyfejű pintyet önálló családnak tekinteni.

Fecsketangarafélék családja — Tersinidae Az igazi rokonsági kapcsolatok terén mutatkozó bizonytalanság, amelyet az előző fajjal kapcsolatban is láttunk, még több más kis madárcsoportra érvényes, miként erre a családra is. Ezért tanácsosnak látszik, hogy a fecsketangarát (Tersina viridis) külön család

képviselőjének tekintsük, minthogy biztos alap nélkül soroljuk be olyan csoportba, amelyhez leszármazása valójában nem fűzi. A hím tollazata pompás türkizszínű, pofái, torka és a testoldalán futó harántcsíkok sötétfeketék, farkának alja, a hasának közepe pedig tiszta fehér. A tojó zöld alapon ugyanilyen színű, de nincs fekete álarca. Feltűnő csőrének alakja: rövid, kissé lapos, de tövén nagyon széles, míg csúcsa kampós hegyben végződik. Orrlyukai rövid csőbe nyúlnak ki. Hoszszú hegyes szárnyak és elég rövid csüd jellemzik ezt a veréb nagyságú madarat. A fecsketangara igen jó repülő; fán él. Tápláléka nagy részét rovarok teszik ki, amelyeket röptében ügyesen kap el, de fogyaszt gyümölcsöket és zöld hajtásokat is, amelyeket rendszerint tágulékony nyelőcsövén egészben nyel le. Ezt a táplálékot nyilvánvalóan nem használja fel kellőképpen, ezért kell belőle tekintélyes mennyiséget fogyasztania. A fecsketangarák társasán kóborolnak Panama és Dél-Amerika erdeiben — kb. a 25. szélességi fokig. A költési idő kezdetén a csapatok párokra bomlanak, s valami partszakadékban vagy sziklák közt földi lyukat vagy faodút választanak ki fészeképítéshez. Gyakran a jakamár vagy egy bukkó elhagyott odúját foglalják el. A tojó finom gyökerecskékből és fűből készült alapzaton költi 2—4 fényesfehér tojását. Az etetésben a hím is részt vesz. A fiókák eleinte alig pelyhesek.

Tangarafélék családja — Thraupidae Az énekesmadarak utolsó hat családja a legszorosabb kapcsolatban áll egymással. A bársonyosfejű pintyet és a fecsketangarát egyes szakemberek a tangarák közé sorolják, amelyek viszont csak bizonyos erőltetéssel határolhatok el a pintyféléktől. A verebeket sokáig pintyféléknek tartották, végül a díszpintyek időnként csak alcsalád fokozatot kaptak a szövőpintyek között. Valamennyiüknek közös vonása a hasonló belső felépítés, a kemény magvakkal való megbirkózásra alkalmas kúpcsőr. Ez természetesen — mint oly gyakran másutt is — még nem perdöntő bélyeg, mert egyrészt a Darwin-pintyek között is akadnak igen karcsú csőrű madarak, másrészt viszont a pacsirták, gyapjasmadarak és csirögék közt is vannak kúpcsőrűek, amelyek hasonló módon táplálkoznak. A kép még áttekinthetetlenebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai poszáták és a csirögék a tangarák közelebbi rokonai, nem is beszélve egyes cukormadarakról, és hogy maguk a tangarák sem egységes alkatúak. A tangarák kb. 200 faja újvilági kúpos csőrű madár,

451

Jp

mm

A kékfejű tangara (Tangora cyonico/lisj színezete fekete és csillogó világoskék, váltain arán/barna szalag van; Dél-Amerika északi részét lakja (A képen a tojó eleséget kéregét a hímtől)

alkatuk pintyszerű, testhosszuk 8—30 cm között váltakozik, és igen tekintélyes számban vannak közöttük színpompásak is. De érces csillogás és különlegesebb tollképződmény nélkül is nagyon változatosak, amiről némi fogalmat nyújtanak szfnes képeink (103—107). A tangarák rendszerint magánosán élő madarak; az erdőket és bozótosokat lakják, ahol lapos, ritkábban boltozatos fészket építenek az ágak közé, főként magvakkal és gyümölcsökkel, de emellett rovarokkal és virágokkal is táplálkoznak. A hím részt vesz a fiókák etetésében, sőt sokuk még a kotló tojónak is hord eleséget. Elterjedésük központja Dél-Amerika északi része, de a térítőkön túlra csak kevés fajuk hatolt el. A kántormadarak kb. 30 faja kecses gyümölcsevő tangara. Nagyon tetszetősek, kimondottan tarkák. Nevüket lágy, szépen csengő füttyük miatt nyerték. Egyes fajok kellemesen énekelnek is. Fészkük golyó alakú építmény. Az aranyoshomlokú kántormadár (Chlorophonia callophrys) Costa Rica és Panama hegységeit lakja. Színezete főleg hagymazöld, melle és hasa sárgás, leheletfinoman bíboros, világoskék feje tetejét elöl és oldalról széles aranysárga csík fogja körül. Testhosszúsága 13 cm. Kék a feje teteje a 10 cm hosszú ének/ő kántormaddrnak (Tangara cyanocephala = Euphonia cyanocephala) is, míg pofája, torka, hátának eleje, szárnya és farka fekete és ibo-

452

lyakék selymes fényű. Farcsíkja és testalja sötét sáfránysárga, a Közép-Amerikában élő alfajáé aranyosbarna. Hazája felöleli az Antillákat — Kuba kivételével —, délre pedig elnyúlik Peruig és Argentínáig. A leggazdagabb színű tangarák a 45 pinty nagyságú fajt magában foglaló Tangara (= Caíospiza) nembe tartoznak. Sok közöttük a kedvelt kalitkamadár. A trópusi és szubtrópusi erdőségeket lakják. Táplálékuk gyümölcs és rovar. Az egyes fajok leírásától eltekinthetünk, mert a színes képek jó áttekintést adnak a színezetükben és mintázatukban mutatkozó sokféleségről. A veréb nagyságú kék tangara (Thraupis episcopiu = Thraupis virens) az amerikai trópusok egyik leggyakoribb énekesmadara Mexikó déli része, Peru és Brazília között. Mindenfelé kék színű, de igen különböző tónusban, legvilágosabb a fején, míg legsötétebb a farcsíkja körül; szárny hajlatán ugyanolyan ultramarinkék, mint a mi szalakótánk, ugyanakkor egyes alfajoknak éppen ez a testrésze a legvilágosabb. Párokban él az erdőszegélyeken, irtásokban, szavannákon, parkos területeken és sokfelé a városi kertekben is. Fő tápláléka gyümölcsökből és bogyókból áll, de eszik sok rovart is, így rajzó termeszeket, amelyeket gyakran légykapó módjára fogdos. Amikor a koraiIfák (Erythrina) kibontják narancsvörös, mézzel telt virágaikat, akkor a kolibrikon és néhány

csirögén kívül a kék tangarák is tömegesen látogatják azokat. Valószínűnek tartják, hogy a kék tangarák is nektárért versenyeznek. A párok elválaszthatatlanok a fészeképítés és a fiókanevelés idején. A tojó azonban egymagában költ, és a hím alig eteti. Évente legalább két fészekaljat nevelnek, gyakran ugyanabban a fészekben. Szaporodásuk nincs évszakhoz kötve, eddig minden hónapban megtalálták tojásaikat. Míg a Nyugat-indiai-szigeteken nyolc, addig Kubában csak egy tangara faj él, a csinos borztangara (Spindalis zena). Feje fekete, borzszerű fehér csíkozású. Fekete evezőinek szegélye "is szélesen fehér. Háta olívzöld és aranybarna, melle többé-kevésbé tiszta sárga, néha gesztenyeszínű mintás. A borztangara a Bahamákon és a Nagy-Antillákon főleg a hegyek és dombok erdeiben fordul elő. Testmérete 16—20 cm közt mozog. A jó pinty nagyságú bíbortangara (Ramphocelus bresilius) gyönyörű kárminpiros, szárnyai és farka fekete. Dél-Brazília mocsaras erdeit lakja, főleg a folyók partjait. Fészke építésére — mint sok más tangara, továbbá egyes csirögék és királygébicsek — a fákon termő Marasmius nevű lószőrgombák rhizomorpháit (álgyökereit) használja. Ezek csoportjába tartozik a mi szegfűgombánk is. A bíbortangarának különben fekete csőre tövén feltűnő sárgásfehér foltja van. Ugyanez közeli rokonán, az ezüstcsőrű tangarán (Ramphocelus carbo) világos ezüstszürke. Egyébként az ezüstcsőrű tangara selymes mélysötétvörös. A két faj M inas Gerais tartományban keveredik egymással. Ez a tangara Délkelet-Brazílián kívül Dél-Amerikában széltében-hosszában el van terjedve. Élénkpiros szín üti rá bélyegét annak a tangara nemnek hímjeire is, amely négy fajával Észak-Amerikában egyedül képviseli a családot. A skarláttangara (Pirango olivacea) nagyon hasonló a bíbortangarához, de világos skarlátvörös, csőre pedig karcsúbb és fehéressárga. A tojó háti oldala clívzöldes, testalja világossárga, télen a hím is ezt a színt ölti fel. A skarláttangara Észak-Amerika keleti részén költ és DélAmerika északnyugati részébe vonul telelni. A piros tangara (Piranga rubra) hímjei pedig teljesen pirosak, még télen is. Ez az Egyesült Államok déli részén és Mexikóban honos faj is Dél-Amerikában telel. Nyáron erdőkben, tölgyes ligetekben tartózkodik, a száraz délen elsősorban a folyók menti fásokban lakik. Fákon építi laza, tál alakú fészkét. Magvakat és gyümölcsöket csak alkalmilag eszik, fő tápláléka rovarokból, elsősorban hártyásszárnyúakból és azok lárváiból kerül ki. Gyakran repül ve szegődik a rovarok nyomába. Éneke emlékeztet a rigókéra, csak gyorsabb. A legtöbb tangara csak csicsergő csipogásra képes.

A papagájtangara (Chlorornis riefferi) seregély nagyságú, farka rövid. Kolumbiától Peruig és Bolíviáig az Andok trópusi és mérsékelt övezeteiben él. Életmódjáról semmit sem tudunk, de a meglehetősen karcsú, piros csőre arra vall, hogy rovart eszik. Tollazata élénkzöld, selymes fényű; fején az álarcszerű minta és farka alja gesztenyebarna, egyes alfajok homloka kék. A család még számos fajt foglal magába, amelyek az eddig tárgyalt kántormadarak és tangarák képéhez alig illenek. Egyikük a rigó nagyságú rigótangara (Rhodinocichla rosea), ennek hazája Mexikó nyugati része, Venezuela és Kolumbia között terül el. A mindenképpen rigószerű alkat nem egészen illik a tangarákhoz, és még ma is hajlandók egyes szakemberek arra, hogy a gezerigók közé sorolják őt. A madár háta palaszürke, a szeme előtt, az állától a melle közepéig, majd ismét a hasa alján rikító bíborba hajló kármin vörös; ezek a testrészek okkerbarnák a tojón. A veréb nagyságú vőrösbegyű tangara (Nemosia rourei) teljesen olyan, mint a mi kis őrgébicsünk, kivéve rövid farkát és cseresznyepiros torkát. Csak egyetlen példánya ismeretes, amely Rio de Janeiro környékéről származik, és ma a berlini Zoologisches Museum őrzi. Ma is vitatják, vajon valóban tangara-e, amint a 22 cm hosszú, zömök termetű díszes tangara (Sericossypha albocristata) rendszertani helye is vitás. Bársonyosfekete tollazata szárnyán és farkán kékesen csillog, fehér fejbúbja és a selymes sötétkarminpiros torokpajzsa alapján sokkal inkább kotingának tarthatnánk. A Dél-Amerikában egészen Argentína északi részéig költő szarkácska (Cissopis leveriana) végül bennünk a kicsinyített, csak 29 cm-es szarka benyomását keltheti fekete-fehér színezetével, lépcsőzetes farkával, bár annak hegye fehér, csőre pedig rövid és kampós.

Pintyfélék családja — Fringillidae A csattogó pinty-verést mindenki ismeri, bár az egyes strófákra a magyar nyelvben ugyan nincsenek külön szavak, annál több a német pinty tartók körében, amilyen a könyvben is említett,, Würzgebier". Már a Budapest környéki német ajkú lakosság magával hozta — a pintytartó-szenvedéllyel együtt — ezeket a megjelöléseket, mint a „valdmuskápli", „holcipir", „dulcipir" stb. Hangutánzó nevét mégsem szép énekéről, hanem „pinty" vagy „pink" hívójáról nyerte már nagyon régen. Hasonló neveit találjuk a többi germán nyelvekben, mint „Fink" vagy „finch" de más nyelven is, pl. a cseh „penkava", a francia „pinson", az újlatin „fringilla" stb. A pintyek nevét viselő család nem kevesebb mint 450 fajt ölel fel,

453

amelyek az egész Földön elterjedtek. Csak Madagaszkáron, Ausztráliában, Új-Zélandon és a velük szomszédos szigeteken nincsenek pintyek, kivéve a néhány betelepített fajt. Ezek közUI a kúpcsőrűek közül 31 faj honos Európában, közöttük néhány a legismertebb és szobamadárként igen szívesen tartott énekesmadár. Alakjuk nem nagyon változatos, annál inkább a színezetük. Testnagyságúk 8—23 cm között ingadozik. Durva, néha igen vaskos kúpcsőrük szemmel láthatólag olyan szabású, hogy kemény magvakkal meg tudjanak birkózni. Ezeken kívül rügyeket és rovarokat is fogyasztanak, sok faj az utóbbiakkal eteti fiókáit, míg mások lágy magvakkal. A ritkás faállományoktól és erdőszélekről a zöldike (Carduelis chloris) megtalálta az utat a parkokhoz és kertekhez. Nagy városi temetőkben is rendszeresen megtelepedik, sőt néha erkélyek virágcserepeibe is rakja fészkét. Már tiszta téli napokon is felélénkíti a fában szegény városi környezetet lassú, telt trilláival. Elterjedési területe Európa, az Atlasz-hegység országai, a távoli Azori-szigetek, Előés Közép-Ázsia. A veréb nagyságú, olívzöld, élénksárga szárnyú és farkú zöldikét hosszú időn át külön nembe (Chloris) sorolták, de a kelet-ázsiai szalagos zöldike (Carduelis sinica) áthidalja a látszólag olyan nagy szakadékot, ami közte és a tarka, lényegesen kisebb tengelic (Carduelis Carduelis) között fennáll. Ez az élénk, „stiglic"-hívójú madár a zöldikéhez hasonló terepen él, de még inkább a nyílt vidékhez ragaszkodik. Csőre is lényegesen hegyesebb, ami bizonyára azzal áll összefüggésben, hogy bogyókon és rügyeken kívül finomabb magvakat eszik, mint a durva csőrű zöldike. Cinegeszerű ügyességgel mászkál a pitypang, bojtorján és más évelő növények szárain és terméstokjain, elsősorban a bogáncsokon; ennek köszönheti a német szakkifejezésben a nevét is („Distelfink"). Háta barna, fekete szárnyán krómsárga csíkja van. Elterjedési területe azonos a zöldikéjével, de kiegészül a Kanári-szigetekkel, Cyreneikával és a Nílus deltájával, továbbá előfordul Irántól a Himalája nyugati részéig, Közép-Ázsiában és Dél-Szibériában, egészen a Bajkál-tóig. De az utóbbi terület tengeliceinek nincs piros-fehér-fekete fejszínezetük, mint a miénknek, hanem a fejük teteje és a tarkójuk barnásszürke, mint a hátuk és mellük oldala. Az európai tengelicet betelepítették Ausztrália nyugati részébe, Új-Zélandra, a Bermudákra, az Egyesült Államok keleti részébe és Uruguayba, ahol mindenütt jól meghonosodott. A csíkos mintázatú, sárgászöld csíz (Carduelis spinus) külsejében jobban emlékeztet a kelet-ázsiai zöldikére, mint a tengelic. A hím állfoltja és sapkája fekete. Magyarországon csak télen találkozhatunk

454

A sárgás, zöldes és fekete mintázatú csízt (Carduelií spinus) alig vesszük észre költési időben, télen azonban seregestől lepi el az égerfákat, amelyek magjait szorgalmasan fogyasztja

nagy tömegeivel, de nagyon szórványosan költ. Németországban viszont költ a fenyvesekben, de nyáron alig észrevehetően mozog, fészkét is nagyon nehéz megtalálni, mivel a fák magas ágai közt építi mohából, gyapjúból és tollakból. Legkésőbb azonban ősztől kezdve a csíztömegek mindenfelé kóborolnak, a fák koronájába élénk „tettetett" és tompa „csizz" hívójukkal szállnak be. Ügyesen tornásznak és szorgoskodnak az ágakon. Hegyes csőrükkel még a fenyőtobozok pikkelyei alól is csipegetik a magvakat. Különös előszeretettel viseltetnek az éger termése iránt. Ezért kapta a német „Erlenzeisig" (= égercsíz) nevet. Testmérete 12 cm. Ez a pinty Írországtól Japánig terjedt el, de nagyon hézagosán. Közeli rokonai élnek az Újvilágban, így Észak-Amerikában a sárga, de fekete fejtetőjű, szárnyú és farkú aranyvagy gyászos csíz (Carduelis tristis = Spinus tristis) és a kisebb, narancsvörös csuklyás csíz (Carduelis cucullatus), amelynek egész feje fekete. Ez utóbbi Venezuela és Kolumbia északkeleti részének száraz vidékeit lakja, de itt is nagyon megritkult, mert rendkívül sokat befogtak mint kedvelt kalitkamadarat. A zsezse (Carduelis flammea) a csízhez hasonlóan viselkedik, de színezete teljesen más; a kenderikék-

hez áll közelebb. Nálunk északról érkező téli vendég. Színezete szürkésbarna csíkos, homloka élénk piros, ál la fekete, a hímnek melle rózsáspiros. Szűkös északi hazájában kénytelen mindenféle magvakat keresgélni. Ezért mászkál az ágak között, mint a csíz, a földről is szedeget magvakat, mint a zöldike vagy a citromcsíz, és tornászik az évelő növényeken meg az alacsony bokrokon, akár a tengelic. A nyírfák mellett különösen kedveli a hó alatt áttelelő törpenyírt. Nem véletlen tehát, hogy költési területe nagy kiterjedésben egybevág a törpenyír hazájával. Eurázsia és Amerika északi részét öleli fel, továbbá a Tátrát, a Cseh-erdőt és az Alpokat. Helyenként a zsezsével azonos területen fordul elő a szürke zsezse (Carduelis hornemanni) is, de ennek költési területe többnyire északabbra fekszik, Grönlandon csaknem a 80. szélességi fokig. Színezete világosabb, farcsíkja fehér. A téli kenderike (Carduelis flavirostris) melegebb sárgásbarna színtónusú madár, nincsenek piros bélyegei sem, kivéve a hím rózsás színű farcsíkját. Északnyugat-Európa köves kopárosait, a kirgiz sztyeppékét, Elő- és Közép-Ázsia sivár magas sztyeppéit lakja. Tibetben 4500 m tengerszint feletti magasságig él, Közép-Európát csak télen keresi fel. Egyes nagyvárosokban, mint Rotterdamban, Magdeburgban vagy Berlinben ilyenkor nagy, gyakran ezres tömegeket számláló csapatai bizonyos nagyobb épületek párkányain és kiálló díszein éjszakáznak; Magyarországon főként a szikeseket keresi fel télen. Sokkal ismertebb nála az ugyancsak 13 cm hosszúságú kender/ke (Carduelis cannbina). A hím háta gesztenye-

Nevét a nyírfák és azok magjai iránti vonzalmáról kapta a német nyelvben a zsezse (Carduelis flammea; németül Birkenzeis/; = nyfrcsíz), amely nálunk-csak átvonul vagy téli vendég

A csaknem teljesen kopár, száraz, köves területeken élő kövi karmazsin pirók (Carpodacus erythrlnus) költési területe igen tagolt: a Slnai-félszlgettfil Jordániáig, Afganisztán északi részén, a Tarim-medence nyugati peremének hegységeiben, majd Közép-Kínában és Kuku-nor vidékén él; a hím erőteljesen rózsaszínű, kivéve sápadtbarnás szárnyait és farkát

barna, feje világosszürke, homloka és melle vérvörös, így aztán színezete gyönyörködteti a szemet, csicsergő éneke pedig a fület. Ezért még ma is szívesen tartják kalitkában. Télen a hím is hasonlít az egyszerű barnás tojóhoz. Ilyenkor piros színe a barnás tollszegélyek alatt rejlik és csak tavasszal válik láthatóvá, amikor ez a szegély lekopik; ám ebben a színváltozásban a vedlésnek nincs szerepe. A kenderike magtáplálékát a földön keresi, vagy pedig tengelic módjára mászkál a termést hozó évelőkön. Fészkeléshez bokrokra van szüksége, ezért kedvenc tartózkodási helyei — szemben más élőhelyekkel — a nyitott bokros vidékek vagy erdőszélek, de azért előfordul kertekben, temetőkben, Magyarországon szőlőkben. Hazája Európa, a Kanári-szigetek, az Atlasz-hegység országai, Cyreneika, Elő- és KözépÁzsia. A Carpodacus nem hímjei kitűnnek pompás piros tónusukkal, néha fehér foltjaikkal, amelyek leheletfinoman bíborszínűek vagy ezüstösek. 21 fajuk egyike, a veréb nagyságú, de karcsúbb karmazsin pirók (Carpodacus erythrinus), ázsiai hazájából — Kamcsatka, Tibet és Törökország keleti vidéke közötti részről — előnyomult Kelet-Európa felé, s elérte Finnország déli tájait, Lengyelországot és Svédországot, valamint a Tátra alját (Turcek). A Keleti-tenger környékén a harmincas években lezajlott nagyszámú megjelenése után ma is csak ritka költő madár maradt

455

sem a zsezse ezt a színt. Az első vedlés után a madarak már zöldessárgák. Azt hitték, hogy eleségükből hiányzik valami fontos anyag, mivel a nyitott röpdében tartott keresztcsőrűek pirosak maradnak. Valószínű azonban, hogy a mozgásnak jut döntő szerepe ebben. Anyagcseréjük élénk, és lehetséges, hogy valamelyik utolsó oxidációs folyamatban alakítja át a sárga színfestéket pirossá. A keresztcsőrű (Loxia curvirostra) teljesen a fenyőmagok evésére állt rá, mégpedig a lucfenyőére. Ráfüggeszkedik a tobozra, s csőrének keresztben álló hegyeit a toboz pikkelyei alá tolja, kifeszíti őket, és nyelvével kiszedi a magot. E művelet közben a balra görbülő felső csőrkávájú madár másként dolgozik, mint a „jobbra görbülő csőrűek". Ennek megfelelően állkapocsizmainak fejlettsége is különböző erősségű. Ehhez a különleges táplálékhoz való kötöttségük kihatással volt életmódjukra is. A fíókákat ezzel a maggal etetik, ami télen is rendelkezésükre áll, így a keresztcsőrűek természetesen a vastag falú és jól kipárnázott fészekben még —35 C°-os hidegben is költhetnek. Mivel a toboz nem mindenkor és nem mindig elegendő menynyiségben terem, a keresztcsőrűek nyugtalan életre kényszerülnek. Ezért „cigánymadárnak" is nevezik őket. Hol itt, hol ott költenek, és így költési területük határa nehezen húzható meg, de ezen belül is A keresztcsőrű (Loxia curvirostra) kotló tojóját eteti nagyon hézagos. A terület sarokpontjai körülbelül Délnyugat-Kanada, Szahalin-sziget, Luzon, Algéria és Guatemala. Anélkül, hogy igazi vonulómadarak Németországban. Feje, melle és farcsíkja élénk kárlennének, a keresztcsőrűek messze elkóborolnak, minvörös. A mocsaras erdőket és a bokros folyó- gyakran nagy tömegekben. Németországban és nápartokat kedveli. Ázsia fennsíkjainak kevésbé vizelunk is leginkább ilyen „inváziók" alkalmával figyelnyős területein él. Alma-Ata nagyváros határában hetők meg, amikor csapatosan kemény „kip-kip" pont olyan gyakorinak találtam, mint a verebet az szóval húznak át az erdőn. Nem mindig találják meg érett kukoricaföldeken. Három faja él Amerikában, igazi eleségüket, s így a lombos fák magvaival is meg de ennek a pintynemnek igazi hazája Belső-Ázsia. kell elégedniük. Szükség esetén még az almát is felCsak Kelet-Tibetben kilenc faj él, s az európai kar- csípik, hogy magjához jussanak, de sokáig nem tudmazsin pirókok délkelet felé vonulnak Dél-Ázsiába. ják magukat az ilyen táplálékon eltartani. Nem minA híres orosz kutató N. M. Priewalski fedezte fel, denfelé fogyasztanak l ucmagot, egyes alfajok más feés útitársairól nevezték el a Kozlowia roborowskii-t, nyők magvaival élnek. Ez kihatással van csőrük alaka gyöngyös karmazsin pirókot. A köves magashegy- jára, amit legkifejezettebben a nem másik két faján ségi sztyeppéken, valamint a közép-ázsiai Burchan- láthatunk. Észak- és Északkelet-Európában honos a Budda és Amne-Macsin hegység kopár agyagpala sza- nagy keresztcsőrű (Loxia pytyopsittacus), amely egyes kadékaiban lakik 4500—5200 m tengerszint feletti teleken felkeresi Németországot is. Főként az erdeimagasság között, ahol még a költés idején is csaknem fenyő magjait eszi, amelyeket a durva és kemény pikmindennaposak a havazások. Táplálékszerzésre ezek kelyek közül kell kiszednie; ehhez alkalmazkodott a hosszú szárnyú pintyek rendszeresen lekóborolnak jól feltűnően erős csőre. Ezzel szemben a kecses az alacsony fekvésű területekre. A19 cm hosszúságú szalagos keresztcsőrű (Loxia leucoptero) csőre igen madár alapszínezete erőteljes rózsaszín, feje és nya- karcsú. Eleségét főként a lágy pikkelyű jegenye- és kának eleje fekete pettyes sötétkármin, állat fehér vörösfenyő tobozaiból nyeri. Szibériában él, nyugyöngyfoltok díszítik. gatra egészen Karéliáig, továbbá Kanadában és AlaszPiros tollruhával ékeskedik a keresztcsőrű öreg kán, valamint ezektől távol Haiti hegyeinek fenyhímje is. Kalitkában azonban — tartójának bosszú- veserdeiben. Közép-Európában a legritkább vendéságára — nem sokáig őrzi meg sem a keresztcsőrű, gek közé számít. A hím tol laza ta élénk kárminpiros.

456

a tojóé — mint az összes keresztcsőrűé — olívzöldes, testalja és farcsíkja sárga, a fiatalok zöldesbarnák, testaljuk erősen csíkos. A szalagos keresztcsőrűre jellemző szárnyának két széles, fehér csíkja. Magyarországon a keresztcsőrű madarak csaknem minden évben mutatkoznak, bár költésük nagyon szórványos. Vonulásaik különböző eredetűek és ezek komplikálódhatnak, amelyeknek részleteit a szerző eredeti munkájához nem fűzhetjük hozzá. (Ford.) A seregély nagyságú nagy pír ók (Pinicola enucleator) színezete hasonló, csőre azonban rövidebb és kávái nem állanak keresztbe. Magvakból, rügyekből és friss fenyőtűkből él, ehhez járulnak még bogyók és nyáron rovarok is. Otthonai Északon és a hegységekben a ritkás fenyvesek és nyíresek. Költési területe felöleli Észak-Amerika és ÉszakEurázsia nagy részét. Nálunk és Németországban is csak kivételesen mutatkozik. Távolabbi rokonát, az egészen más alkatú, szibériai, hosszúfarkú pirókot (Uragus sibiricus) a 108. színes képen mutatjuk be. Már ismertebb a Németországban rendszeresen, Magyarországon azonban szintén nagyon szórványosan költő süvöltő (Pyrrhula pyrrhula), amellyel fenyvesek és vegyes erdők aljnövényzetében találkozhatunk, télen parkokban és temetőkben is, délen főként a 2000 m tengerszint feletti hegyi erdőkben. Fákon és földön egyaránt keresi a magvakat, bogyókat és rügyeket. De kúszni vagy tornászni sohasem láthatjuk a kényelmes madarat. Fióka kortól nevelt

madarak társulnak az emberhez, és megtanulnak egyszerű dalocskákat is fütyülni. Éneklési képességük a fiókákban Is erősen rögződik. Rendszerint a fiatal hím csak saját atyja énekét hallja, amelyet elsajátít, megőriz és fiainak továbbad. Az olyan fiatal süvöltők, amelyeket kalitkában kanárimadár nevel fel, „mostohaapjuk" énekét tanulják el; még négy év múlva is hűséges utánzatban hallották ezt a dalt a süvöltő ükunokáitól. A 15 cm testméretű madár költési területe magában foglalja Európa nagy részét, a Kaukázust és Észak-Iránt, valamint Szibéria erdős részét Kamcsatkáig és Japánig. A hím testalja a pofáktól a hasig piros, de elterjedési területén nem mindenütt. Egyes alfajok testalja, így például az Azori-szigeteken élt, de talán már kihalt alfajé barnásszürke, mint a tojóké. A nemzetség egyes többi fajának színezetéből is teljesen hiányzik a piros. A Himalája felső régióinak fenyveseiben és nyíreseiben lakik a narancsszínű s&völtö (Pyrrhula aurantiaca), ennek homloka, szárnya és farka fekete, tollazatának többi része narancssárga. Nepáltól Délnyugat-Kínáig a hegyi erdőségek az otthonai a vérsüvő/tőnek (Haematospiza sipahi), ahol társasán kutat a fák koronájában magvakat és bogyókat, az ágak mohapárnája alól pedig rovarokat szedeget. A vérvörös hím, amelynek csak a nagy tollai feketék, nagyon emlékeztet az amerikai skarláttangarára. A tojó hátoldala olívzöldessárga, farcsíkja fényes sárga, testalja barnásan-hullámosan csíkos.

Etető süvöltő (Pyrrhula pyrrhula); lenn a hamisabb tojó

•»» x. ''l.'*

A vöröshomlokú csicsörke (Serinus pusillus) Kisázsiától Kasmírig és a Tien-sanig honos; a mi csicsörkénknél is kisebb, és egészen más külsőt kölcsönöz neki a vörös homlok és a feketésbarna t öl lazát, amely sárgás mintájú

Közelebb állnak a karmazsin pirókhoz, mint a süvöltőhöz a pirosszárnyú süvö/tő (Rhodopechys sanguinea) és rokonai, közöttük a s/votűgi süvö/tő (Rhodopechys githaginea = Bucanetes githagineus). A pirosszárnyú süvöltő egyszerű okkerbarnásszínű, evezőinek szegélye és farcsíkja rózsaszínű. A sivatagi süvöltő elterjedése a Kanári-szigetektől Szudánon át Afganisztánig nyúlik. Trombitás pintynek is nevezik feltűnést keltő hívója után. A sivatagi süvöltő kopár, köves talajon él. Hímjének tavasszal vérvörös a csőre. Az erdőszéleken, parkokban és kertekben élő csicsörke (Serinus serinus) alig 12 cm hosszúságával a legkisebb pintyünk. Sárgászöldes csíkozású tollazata miatt nagyon emlékeztet a csízre, de megkülönbözteti attól fényes sárga farcsíkja, ugyanilyen a hím melle is, de még jobban a világos fejtetője, valamint eltérő hangja: éneke csaknem üvegcsengésszerű. Csőre nagyon rövid. A csicsörke többnyire a földön gyűjtögeti a magvakat, nem a termésen, mint a csíz. A csicsörke a Földközi-tenger vidékéről származik, és a múlt században gyorsan terjeszkedett észak felé. Ez a terjeszkedés még ma is tart, hiszen legújabban elérte Északnyugat-Franciaországot, Dél-Svédországot és Észtországot. A csicsörke legközelebbi rokona a kanárimadár (Serinus canaria), régebben gyakran egy fajba sorolták őket. Természetesen ez a rokonság alig ismerhető fel a kitenyésztett tiszta sárga, sőt vörös kanárikon vagy a vég nélkül trillázó „harzi kanárin"; sokkal hasonlóbbak a csicsörkéhez a vadon élő alakok, amelyek nemcsak a nyugati Kanári-szigeteken élnek, hanem Madeirán és az Azori-szigetek

458

nyitott erdőiben is. A szürke hátú, foltmentes citromcsíz (Serinus citrinellus) hasonlít a nála nagyobb zöldikéhez. Csíznek nevezték (Cordues/'s414, 415 - - baicalensis 414, 415 - - lugens 414, 415 — personota 414, 415 - - yarellii 4K 4t5 - c/rerea 414 - f/ova 94, 324, 414, 415 - grandis 414, 415 - maa'erospatens/s 414 Motacillidae 412 motmotfélék 281 Motmotidae 281 Motmotus momota 61, 282, 282 Mülleripicus pufveru/entus 308 Muscicapa gambagae 379 - latirostris 379 - strioto 324, 379 Muscicapidae 378 Muscisaxicola rufvertex 323 Musciyora forficata 324 muskátpinty 475 Musophaga rossae 50 - w/aceo 239 Musophagidae 238 muti 21, 134 Myorfestes elisabeth 398 - gennibarbis 398 Mycerobos carnipes 459 Mycter/a omer/cano 81 Myiobius atricaudus 325 My/ophoneus caeruleus 401 Myiopsitta monachus 228 Myrmeciza longipes 315 Myrmecocichla n/gro 399 Alyza saras/norum 434 Myzome/o sclateri 433 - cardinalis 98 Alyzantho flavigula 433 Myzornis pyrrhoura 376 nagy bukó 105 - erdei sárszalonka 185 - fakopáncs 302, 303 - fülemüle 394 - goda 182, 163 - halfarkas 204 Nagy Hasadék 86 nagy keresztcsőrű 456 nagykezűek 262 nagy kócsag 71 nagy lilik 92 - őrgébics 340, 342 nagy paradicsommadár 79, 363, 363 nagypirók 457 nagy póling 180, 181 - sárszalonka 185

nagy sirály 200 - tokó 299 -túzok 169, 170 - váza papagáj 230 - zöldszarka 78, 351 nandu 35, 36 nandufélék 35 Nannopterus harisi 66, 66 nap-bölömbika 161 napmadár 84, 375 narancscsőrű madár 378 narancsfejű törpepapagáj 230 narancsgábos 343 narancspofijú asztrild 473 narancssapkás amerikai poszáta 442 narancsszínű süvöltő 457 narancstrupiál 450 narina 276 Noumann, J. F. 420 nádirigó 388 nádisármány 463 nádi tücsökmadár 91, 388 nárcisz-légykapó 380 nászruha 18 násztánc 86 Nectarinia jóhnstoni 101, 436 Nectariniidae 436 nedvszívó harkály 305 nektármadarak 436 nektármadár 21, 323 nektármadárfélék 436 nektárpitta 327 nemes borzasfarkú 434 Nemos/a rourei 453 Neocathortes 110 Neocathortes grallator 26 Neodrepanis coruscans 327 - hypoxantha 327 Neope/ma pallaszcens 317 Neophema petriphila 232 -splendida 47, 231, 232 Neophron percnopterus 124, 125 Neos/tfo chrysoptera 424 nepáli szürkebegy 411 Neossiosynoeca scatophaga 232 Nesochen sandvicensis 93 Nesomimus trifasciatus 406 Nestor meridionalis 236 - notabilis 236, 236 - productus 236 nesztorpapagáj 236 Netta peposaca 101 - rufina 101 Nettapus coromandelianui 102 New Hampshire 144 négyszárnyú kakukk 245 „Néma tavasz" 405 néma szalonka 185 nénélúd 93, 93 N/ce, M. M. 464 Nicobar-szigetek 150 Nicolai, J. 470 Niethammer, G. 272 Niltava grandis 381

Ni/tova hodgsoni 381 nílusi lúd 95 nimfapapagáj 232, 233 N/nox novaeseefandico 51, 252 - scutulata 252 Nipponia nippon 82 nippon-iblsz 82 noddi 208 Notharcui pectoralis 297 Nothocerus bonapartei 41 Nothoprocta cinerascens 41 - ornoto 41 Notophoyx novaehollandiae 8 Notornis manteli 158 Novaja Zemlja 100 Nucifraga coryocatactes 353, 353 - Columbiára 354 Nucsiang 145 Numenius arquoto 180, 181 - borea/Js 182 - m/nutus 182 -phaeopus 181, 181 - tahitiensis 181 Numida meleagrif 148 Numididae 148 nünüke 9 Nycteo scandiaca 250, 251 Nyctibiidae 258 Nyctibius bracteatus 258 - grandis 258 Nyct/corax nyct/corox 73, 74 Nycticryphes semicollaris 173 Nyctiornis amicta 284 Nymphicus hollandicus 232, 233 nyaktekercs 310, 310 nyálmirigyek 17 nyári lúd 90 nyársas tirannusz 324 nyársfarkú amandina 474 nyelőcső 17 nyelv 16 nyerges gólya 13, 78, 79 nyílfarkú fajd 139 - halfarkas 204. 205 - pipra 71, 319 - pusztaityúk 216 - réce 98 - zöldgalamb 218 nyfrfajd 137, 137 nyugati meggyvágó 459 - vöcsök 45 nyúl 13 OceanoaVoma leucorhoa 52 Ocean/tes oceanfcus 53 Ochthoeco oenanthoídes 324 Ocreatus underwoodi 272 Odontophorus gujancnsis 140 odúhéja 128 Oehme, Hans 373 Oenont/ie hispanica 399 - itabelltna 399

493

Oenonthe leucopyga 400 —leucura 400 - lugens 400 - oenont/ie 324, 399 - plesehanka 400 olajgeze 389, 389 olajvész 28 olasz veréb 467 oligocén 26 Oligura castaneocoronata 386 ollóscsőrű madarak 208 ollófarkú kolibri 272 ollós tirannusz 324 Onychognathus morio 428 Onychorhynchus mexicanus 325 opilpipra 318 Opisthocomidae 154 Opist/iocomus 23 Opisthocomus hoazin 154 Oreocharis arfaki 435 Oreophasis derbianus 153 Oreotrochilus chimborazo 271 - este//o 271 Oriolía bernieri 344 Oriolidae 371 On'o/us chinensis 371 - cruentus 372 - mellianus 372 - oriolus 371 - szo/oyí 371 - traillll 371 orix-szövőmadár 114, 469 ormányos kakadu 234 -szárcsa 159 Ornithosuchus 23 ornithózis 226 oropendola 448 orrszarvú lunda 214 - madár 293 - pelikán 56 orsócsont 16 Ortalis canicollis 153 Ortftotomus sutorius 385 Ortygospiza atricollis 473 Osteodbntorms orii 26 ' oszlopépítő kertészmadár 367 Otididae 169 Ot/s tarda 169, 170 - tetrox 171 Otocompsa jocosa 370 Otus os/o 248 - leucotis 248 - scops 248 — st/ctonotus 247 - st/n/o 248 Oxyruncidae 325 Oxyruncus cr/stotus 325 Oxyura jamaicensis 105 - leucocephala 105

óriásalka 210, 211 - ál mos madár 258 - álszajkó 375 - bagolyfecske 257

494

óriás futómadarak 27 - gém 70 - gőzhajóréce 96, 97 óriásguvat 35, 163 óriás halászbagoly 251 - halción 279, 280 - halkapó 277 - kolibri 269 - pacsirta 332 - pitta 326 - réti sas 122, 123 - selyemkakukk 245 - tűrakó 239 -túzok 171, 171 - viharmadár 49 óvatos pizángevő 239 óvilági keselyűk 107 - pálma-sarlósfecske 264

ökörszem 407 ökörszemcinege 377 ökörszem-félék 407 ökörszem poszáta 386 ökörszemrigó 393 ökörszemrigó-félék 392 örvös bukkó 297 - bukó 105 - fojtógébics 347 - frankolin 143 - galamb 220, 22f - halción 279 - halkapó 277 - hangyászgébics 315 - harkálypapagáj 234 - legyezőfarkú paradicsomlégyvadász 88, 382 - légykapó 380 -lile 177 - lúd 93 - papagáj 230 - pusztaityúk 217 - rigó 403 - sarlósfecske 265 - tirannusz 324 - törpesólyom 134 - trogónok 276 összenőtt ujjúak 311 özvegy barázdabillegető 414 -fütyülőlúd 88. 91 özvegypinty 470 ős-gyapjasmadár 447 ősmadár 23 ősmadár-lelet 23 ős-szekretárius 110 ős-vadászsólyom 131 őszapó 422 Pochycephalo pectoralis 382 Pachycephalinae 382 Pachyptila vittata 52 pacsirtafélék 330

pacsirta-földicsuszka 313 Paddá oryzivora 475 pagodaseregély 430 Pagodroma niVeo 52 Pagophila eburnea 202, 202 pajzsos cankó 189 pajzsos cankó 19, 37, 189, 189 - kotinga 320 - pápaszemes légykapó 381 - pihéslábú galamb 218 palaszfnű barázdabillegető 414 - hernyókapó 369 Palmyra romjai 81 pamatos fülesbagoly 248 - uhu 249 pampa fedettcsőrű 316 Pandionodae 129 Pandion haliaeetus 129, 129 Panurus biarmicus 86, 377 Panyptilo cayennensis 264 papagájamandina 474 papagájcsőrű alka 212 - cinegefélék 377 papagájfélék 226 papagájgébics 439 papagáj kór 50, 226 papagájok 17, 18 papagájricsóka 311 papagájtangara 453 papucscsőrű gólya 12, 76 paradicsom daru 165, 166 paradicsomdrongó 374 paradicsomfácán 145 paradicsommadarak 19,-28, 360 paradicsommadár-félék 359 paradicsomvida 470 Paradiseidae 359 Paradisea apoda 79, 363, 363 - guilielmi 364 - m/nor 363 - rudolphi 80, 364, 364 Paradoxornis flavirostris 378 - heudei 377 Paradoxornithidae 377 Pára m us ir 63 Paramythia montium 436 parazitológia 12 Pardalotus punctatus 435 Paridae 416 parlagi sas 120, 120 Parmoptila woodhousei 472 Paroaria coronata 464 parókás tok 292 Parotia sefilata 361 parti farokbillegető 313 - fecske 337, 337 - gyémántmadár 435 - lile 177 Parula americana 441 Parulidae 440 Pórus átér 419 - atricapillus 420 - caeruleus 418 - c/nctuj 420 - cr/stotus 420

Pórus cyanus 419 - flovipectus 419 - funereus 418 - hudsonicus 420 - lugubris 420 - mo/or 417 - montonus 420 - niger 418 - po/ustr/s 420 Pórus p/eske/ 419 - superciliosus 421 Passer ommodentn 467 - domesticus 466 - emim'bex 467 - euchforus 467 - ftaveoíus 467 - hisponio/ensís 467 - italiae 467 - íuteus 467 - montonus 468 - simp/ex 467 Passeriformes 464 Posser/no omoeno 464 -c/r/s 111,464 - cyonea 464 - leclancheri 112, 464, 465 Passerinae 466 Postor roseus 430 Patagona gigas 269 patkós bíbic 176 Pauxi pauxi 153 Pavo cristotus 147, 148 — muti'cus 147 páfrányposzáta 90, 386 pálmagerle 222 pálmajáró 339 pálmakeselyű 11. 21, 125 pálmaposzáta 442 pálma sarlósfecske 264 pápaszem 434 pápapinty 111, 464 pápaszemes amerikai poszáta 443 - bagoly 251 - gébicsek 344 - gébicsfélék 344 - halcion 60 - hangyászmadár 315 - kárókatona 62' - madárfélék 434 - pingvin 31 - szalagos J