Tigris 9632811402 [PDF]

Zitiervorschau

„VILÁGJÁRÓK” 143

THOR HEYERDAHL

Tigris

GONDOLAT BUDAPEST, 1982

2

A fordítás alapjául szolgáló mű: Thor Heyerdahl: The Tigris Expedition George Allen and Unwin, London, 1980 Fordította BALASSA KLÁRA A fordítást az eredetivel egybevetette BODROGI TIBOR Lektorálta HEGEDŰS HUBERT A könyvben szereplő felvételeket a szerző készítette ISSN 0504-2976 ISBN 963 281 140 2 © Thor Heyerdahl, 1980 © Balassa Klára, 1982. Hungarian translation

3

Tartalom A kezdetek kutatása Az édenkertben Kezdődnek a nehézségek A nehézségek folytatódnak Noé földje, Dilmun felé Kormányozzuk a Tigrist Piramist keresünk, és Maganra bukkanunk A Tigris és a szupertartályhajók: utazás Pakisztánba Az Indus völgyében, Meluhha nyomában Ázsiából Afrikába – Meluhhából Puntba Öt hónap alatt öt évezred Jegyzetek

4

A kezdetek kutatása A kezdet – az igazi kezdet. Ez volt a hely. Itt kezdődött az írott történelem, itt kezdődött a mitológia. Itt alapították meg az emberiség történetének három leghatalmasabb vallását. Mintegy kétmilliárd keresztény, zsidó és muzulmán, szerte a világon, tanulja szent könyveiben: ezt a helyet választotta ki istenük az ember teremtésére. Két hatalmas folyam, az Eufrátesz és a Tigris egyesül itt lassan hömpölyögve, és minden világtérkép jelzi a helyet, ahol egymásra találnak. Pedig egyáltalán nem látványos jelenet. Mint a két egyesülő folyam, némák a partokat szegélyező datolyapálmák sűrű sorai is. A nap és a hold, mikor végigvonul e kopár sivatag felett, minden nap és minden éjszaka visszatükröződik a csendes vizeken. Az emberiség nagy része szerint itt ringatták a homo sapiens bölcsőjét, itt volt az elveszett paradicsom. A két vízfolyás között, ott, ahol találkoznak, keskeny, zöld csík húzódik. Lomha örvényekkel köszönti itt egymást az Eufrátesz meg a Tigris, s egyetlen folyammá, a Shatt al-Arabbá egyesülnek, amely egy pálmák szegélyezte kanyar mögött hamarosan eltűnik a szem elől. Ott, ahol a két folyó egymásba torkollik, álldogál egy elárvult kis vendégfogadó. A három vendégszobából, a hallból és a napkelet irányában, a Tigris felé nyíló, még nagyobb teraszból álló, egyszerű ház bejárata felett nagy betűk hirdetik hatásos nevét: Vendégfogadó az Édenkerthez. Ha hitelt adunk a közelben álló hirdető táblának, helyénvaló a kérkedő elnevezés. Alig kőhajításnyira a vendégfogadótól – csak akkora pázsit választja el tőle, hogy éppen meg lehet építeni rajta egy hajót – két jelentéktelen fa hajlik a Tigris fölé. Masszív, rövid tönk fekszik közöttük, egy ma már meghatározhatatlan fajtájú, kidöntött fa maradványa, melyet – mint szerény kegyhelyet – egyszerű gyertyákkal díszítettek és ünnepélyesen bekerítettek. Olykor öregemberek jönnek a közeli Al-Qurnából, leülnek és meditálnak. A kevés arra járónak arab és angol nyelvű plakát hívja fel a figyelmét, hogy Ádám és Éva lakóhelye volt ez és Ábrahám is eljött ide, imádkozni. A szentírás szerint Ábrahám néhány óra járásnyira innét, Urban született. Az évszázados fa rég elhalt ágai sohasem termettek almát, ez egészen biztos. És valószínűleg Ábrahám sem kereste fel ezt a békés helyet a 5

folyóparton, mivel az utóbbi néhány évezred folyamán mintegy hat métert emelkedett a talaj szintje, ezzel pedig megváltozott a folyók eredeti útja. A két folyó összefolyása és az egész vidék, mégis érdemes rá, hogy az arra járó megálljon, és csendben elgondolkozzék. Valami elkezdődött itt, valami, ami a számodra és a számomra meg az emberiség többsége számára nagyon fontos. Amikor csomagjaimmal beléptem a vendégfogadóba, és a terasz peremére könyökölve figyeltem a felszínre szökkenő halak kavarta csendes köröket a vízen, a hátam mögött éppen lement a nap és vörös függönyt húzott az égbolt elé; a túlparti datolyapálmák fekete árnyéka így egy ideig a vérvörös Tigrisben tükröződött. A levegő tele volt kalanddal. Már hogy is ne! Az ezeregyéjszaka meséinek országa volt ez, Aladdin csodalámpájáé, a repülő szőnyegé és a tengerjáró Szindbádé. Ali baba és a negyven rabló lakott ezeken a partokon. A folyón lefelé fekszik Szindbád szigete, melyet az arab mesevilágban háryjánoskodó híres matrózról neveztek el; feljebb, az egeket ostromló Ararát lába mellett volt a folyó forrása; a héber feljegyzések szerint e hegykúpban feneklett meg Noé bárkája. A part közelében még mindig egyszerű táblák jelzik az ősi szellemvárosok, Babilon és Ninive felé vezető utat, melyeknek bibliai falai mind a mai napig szemlátomást azon igyekezetükben rázzák le magukról az omladékot meg a port, hogy örökkönörökké az égre törjenek. Sugárhajtású repülőgépek dübörögnek az időtlen Bagdadban, ahol modern épületdaruk és magasházak szoronganak aranyozott kupolák és minaretek közt. A Nyugat keled szélén és a Kelet nyugati szélén fekvő arab köztársaságban, amelyet ma Iraknak nevezünk, a legkülönbözőbb népek és korok épületei keverednek a legtermészetesebb módon. A hódító görögök Mezopotámia, azaz a „folyók közti ország” kifejező nevet adták ennek a területnek, az antik világ emberei áhítattal, csodálattal és tisztelettel tekintettek rá, és számos különböző néven nevezték. A legismertebbek közülük Sumer, azután Babilónia és Asszíria voltak. Mohamed, a próféta nemzedéke óta ez az arabok keleti határa. Ma olaj folyik vezetékekben a terméketlen sivatagon át, mely a régmúlt időkben dús legelő és öntözött föld volt. A kiszáradt mezőkön változó civilizációk jelképei: templompiramisok, minaretek és fúrótornyok állnak egymás mellett. Az Eufrátesz hajdani partjainak a közelében, Bagdadtól 6

délre, a távoli édenkerthez vezető út közepe táján hatalmas, alaktalan, szétmállott téglahalom meredez. A romhalmazon egy tábla idézi emlékezetünkbe az ember első kísérletét példázó klasszikus történetet arról, hogy magasabbat akart építeni, mint amire képességeiből tellett: „Bábel tornya”. Az út tovább halad a déli nap irányában. Végtelen sivatagokon és arab városokon vezet át, melyek oly tarkák és festőiek, mintha Szindbád és Ali baba ülne a küszöbökön, vagy tülekedne a piaci sokadalomban; a hajdani, hatalmas Babilon uralma alatt álló területről a partvidékre jutunk el, ahol minden elkezdődött: Irak déli részére, régi nevén Sumerba. A deszka laposságú, kopár sivatagok a nyílt öbölig terjednek. Csak az elárasztott területeken, ahol a két folyó lassan közeledik egymás felé, vannak madaraktól és halaktól nyüzsgő, széles, zöld mocsaras vidékek. Egyedülálló kultúra maradt itt fenn a bibliai idők óta elrejtőzve a természetes nádi világban; a nád itt oly magasra és sűrűn nő, akár a dzsungel növényzete. A mocsárlakók ereiben valószínűleg több sumer vér folyik, mint más arab törzsekében. Az oly távoli hegyekben eredő folyók szemmel láthatóan csak azért kerülték el teljes; hosszúságukban a hajdani Mezopotámia kiszikkadt földjét, hogy örömükben szétáradjanak, mikor az időtlen mocsári arabokkal találkoznak. Úgy tűnik, Noé utódai közül csak ők áldattak meg örök élettel, míg a hatalmas városállamok és királyságok egymás után pusztultak el körülöttük. A tavasziasan zöld mocsarak közé minden oldalról betolakodó sivatag elnyelte a hajdani sumer birodalmat és mindazt, amit az magában foglalt. A napfényben csillogó, terméketlen homokbuckák átgázoltak az elfeledett isteneknek állított hatalmas templompiramisokon, elhagyott városokat temettek maguk alá, melyekben porrá lett királyok uralkodtak egykor. A hajdan élettől duzzadó táj ma néma föld, halott, mint az Északi-sark. Akár a behavazott repedések a sarki jégen, végtelen öntözőrendszerek és hajdani hajózó csatornák futnak a láthatár egyik szélétől a másikig. De cseppnyi víz sincs bennük, és egy árva fűszál sem nő a partokon. Egy egész civilizáció temetője ez, a mi kultúránk legrégibb őséé. Aki bármit is tudni akar kezdeteinkről, nem hagyhatja figyelmen kívül mindazt, amit a régészdetektívek előhoztak az itteni homokból. Mert e halott, eltemetett világban újjáéled az ősi idők emberének üzenete, és szívesen feltárulkozik, ha felszínre hozzuk a föld mélyéről. A kiásott paloták és 7

lakóházak között a tudósok könyvtárakat tártak fel, amelyek több tízezer agyagtáblájára vésték fel az eddig ismert legelső írásjeleket. A sumer írás eredetileg hieroglifikus szimbólumokból állott, amit hamarosan ékírással helyettesítettek, ezt ugyanis könnyebben lehetett agyagba vésni. A régészek a sírokban és a templomokban gyönyörű arany és ezüst műkincsekre bukkantak, melyek készítőiknek oly kiemelkedő művészi érzékéről és magas kultúrájáról tanúskodnak, hogy napjainkban az egyszerű emberek arra gondoltak: ez a rég letűnt nép a földön túlról érkezett. A régészek szakszerű, tudományos beszámolói ritkán kerülnek a laikus olvasó kezébe, és a piac nyitva áll a világűrből érkező jövevényekről szóló legendák előtt. Ezek a látogatók állítólag azért jöttek, hogy piramisokat építsenek, és elhozzák a civilizációt égitestünk eredetileg barbár lakói számára, Az igen szórakoztató könyvek és filmek futótűzként terjednek széles e világon az utóbbi évtizedekben, akkor, amikor az ember a Holdra lépett. Az értelmiségiek mosolyognak és vállat vonnak, de milliók hisznek benne. A modern embernek az ismeretlen feltárására irányuló, egyre növekvő igényét elégítik ki; tudni akarjuk – mégpedig azonnal –, hogyan kezdődött minden. A tudomány pedig csak lassan és aprólékos gonddal kezdi kibogozni ezeket a problémákat. Vajon mit mesélnének nekünk az első sumerok, ha feltámadnának? A sumeroknak, tudjuk, nem kell visszatérniök, hogy tanúbizonyságot tegyenek származásukról. Szavaik nem némultak el. Írásbeli bizonyítékokat hagytak hátra számunkra. Agyagtábláikról leolvasható, hogyan jöttek és honnét. Nem űrhajókon, hanem hajókon érkeztek. Az öbölben felfelé vitorláztak, és legrégibb műemlékeiken ábrázolták, milyen vízi járművek hozták őket. Tengerészekként szálltak partra a két folyó völgyében, ahol megalapították azt a kultúrát, amely az elkövetkező évezredek folyamán – így vagy amúgy – hatást gyakorolt földgolyónk minden részére. Írásbeli hagyatékuk először is egy másik titkot tár elénk. Vajon hol fekszik „Dilmun”, a keleti ország, ahonnét – saját állításaik szerint – a tengerjáró sumerok érkeztek? Eredetiben akartam megismerni a régi bizonyítékokat, és gyakorlati tanítást nyerni a mai mocsárlakóktól, hogy megfejtsem a nagy rejtvény piciny, hiányzó részletét, ezért újra meg újra visszatértem Irakba. Az igazi rejtély az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed. 8

Az előzmény talán a sivatag homokja alatt rejtőzik, mint a sumer kultúra, amelyről a tudomány semmit sem tudott mindaddig, míg az utóbbi évszázadban fel nem fedezték és ki nem ásták Irak déli részén. Vagy vulkanikus üledék borítja, mint Szantorinon, a földközi-tengeri szigeten elhamvadt nagy kultúrát, amelyről egészen napjainkig nem volt fogalmunk, míg ötven lábnyi (17 méter) hamu alatt rá nem bukkantak. Meglehet, elmerült a nyughatatlan bolygónk kétharmad részét borító tengerben, ahogyan az Atlantiszról szóló, nehezen elhaló legenda feltételezi. Ha hiszünk a sumeroknak – akiknek tulajdonképpen tudniok kellene, hogyan is volt –, kereskedő tengerészeik többször is visszatértek Dilmunba. Az ó idejükben őseik földje sem a tengerbe, sem pedig vulkanikus hamuba nem merült. Elérhető távolságban feküdt a sumer kikötőkben horgonyzó sumer hajók számára. A nagy rejtvény piciny hiányzó részlete a sumer hajók teljesítőképessége. Tengerhajózási kvalitásaikat elfelejtették, akárcsak a férfiakat, akik a hajókat építették és hajóztak rajtuk. Az ősi vízi járművek gyakorlati kutatása számos kitaposatlan útra vezeti az embert. Engem a polinéziai szigetekhez, andesi és közép-afrikai tavakhoz meg az összes földrész folyóihoz és tengerpartjaihoz vitt. Végül elhozott az ősi sumerok országába, a mocsarakban lakó arabok mai otthonába. Ott kezdtem kutatni a nulla óra előtti emberiség történetét. És ott vette kezdetét az az utazás is, amely jómagamat meg kísérőimet az asztronautáktól távol álló kalandokhoz vezetett, és visszavitt régmúlt nappalokba meg éjszakákba, amikor bolygónk még nagy volt. Olyan nagy volt, hogy az utazót mindenütt ismeretlen és váratlan, idegen világok hívogatták. Sose látott növényekkel és állatokkal benépesített tájak. Emberek, házak és életmódok, amelyek annyira különböztek az otthoniaktól, mintha másik bolygón, más nap alatt születtek volna. Ezek a világok egymás mellett sorakoztak, áthatolhatatlan vadon választotta el, és a nyílt tenger kötötte össze őket egymással. A közöttük levő tengeri utakat már azelőtt is használták, hogy a sumerok letelepedtek Sumerban. Agyagtábláik tengerjáró királyokról és kereskedőkről számolnak be, akik tengerentúli országokból érkeztek vagy odahajóztak, és hosszú listákon sorolják fel az idegen kikötőkből behozott vagy oda kivitt árut. Némelyek hajótörésről és tengeri szerencsétlenségekről is tesznek említést. Ezek a feljegyzések a minden tengeri vállalkozást fenyegető veszélyeket tükrözik, amelyek akkor is előfordulhatnak, ha a hajót egy egész nép tapasztalatai alapján építették, és legénysége otthon érzi magát 9

a hajón. Az agyagtáblák megfejtése során újjáélednek ezek a drámai jelenetek. Szinte hallani a kiáltást: „Mindenki a fedélzetre!” Vajon hányszor fulladt ez a kétségbeesett figyelmeztető kiáltás a sziklákat ostromló hullámverés mennydörgésébe vagy a háborgó tengerbe, mely eszeveszetten igyekezett egy-egy váratlan vihar ellen küzdő, kis hajót a mélységbe rántani? – Mindenki a fedélzetre! Ez a figyelmeztetés most nekem szólt. Nekem, meg az apró bambusz hajófülkében alvó társaimnak. Norman hangja volt. Őrjöngő dübörgés töltötte be a sötétséget. Ez már a valóságban történt. Testem olyan vadul hányódott ide-oda, hogy azt álmodtam: autóban ülök, melynek egyik kereke letért az útról. Valójában egy bambuszoszlopba kapaszkodtam, hogy le ne essem fura ágyamról, melyben víz folyik az arcomba. Veszélyben voltunk. – Kifelé! – ordítottam, és elhajítottam hálózsákomat. A többiek már a sarkamban voltak, kezükben zseblámpa, mindannyian a kis ajtón nyomultunk kiféle. Öltözködésre már nem jutott idő; csak a biztosítóköteleket tekertük a derekunkra. Senkit sem nélkülözhettünk a fedélzeten. Ez valóság volt, nem rossz álom. Éjszaka váratlan vihar kerekedett. Alig tudtunk megállni lábunkon a szélben hánykolódó hajón. Tajték és eső verte arcunkat. Semmit sem láttunk, és egyik árbocmerevítő kötéltől a másikig tapogatóztunk vagy a bambuszfalba kapaszkodtunk, és zseblámpáinkkal próbáltuk megvilágítani a veszélyeztetett vitorlát meg a kötélzetet. – Kössétek ki magatokat! – kiáltottam. A tajtékzó tengeren úgy ugrált fel s alá hajónk, akár az antilop. Tombolt a víz meg a levegő, ijesztően tobzódtak a hullámok, nyikorgott a fa. A vihar a kötélzetben és a bambuszban üvöltött. Egy kivételével kialudt az összes petróleumlámpa, az az egy meg őrült szentjánosbogárként himbálódzott az árboc csúcsán, a fedélzetre nem világított. – Norman, kurtítsa a vitorlákat! – kiáltott Jurij, aki a kormánynál ügyködött, a kajüt tetején álló Carlónak. Soknyelvű parancsok, kérdések, vad átkok haltak el a csatazajban, még mielőtt eljutottak a címzetthez. Valahonnan felhangzott navigátorunk, Norman kétségbeesett hangja is. Mindannyian tudtuk, hogy a kötélzet veszélyben van. 10

Az árboc volt az Achilles-sarkunk, még a vitorlánál is inkább. Ha a vitorla leszakad, még meg lehet foltozni. A terpeszárboc lábai fásamban állottak, amelyeket kötél erősített a nádköteghajóhoz. Attól féltünk, hogy a nád eltörik, vagy a hajókötél elszakad, és az egész kötélzet, árbocostul, vitorlástul elrepül a szélben. Az árbocmerevítő és – felhúzó köteleken lógtunk, hogy lenyomjuk az árboclábakat, és bevonjuk az eszeveszetten csapkodó fővitorlát, mikor fentről hangos csattanást, majd félelmetes recsegést hallottunk. A hajó megdőlt, és vele együtt minden, amibe meg lehetett kapaszkodni. Felfelé néztem, és zseblámpám fényében igyekeztem megállapítani, mi történt odafent. Az erős árbocsudár ripityára tört. A főrész csúcsa lefelé lógott a nagyvitorla előtt, és a tört felület szilánkmaradványai bármely percben beszakíthatták a vásznat, mely roppant sárkányként csapkodott, verdesett a fejünk felett, és egyre erősebben húzta jobbra a hajót. Egy hatalmas hullám belekapott a vitorla szélébe: nem lehetett bevonni. Akinek csak szabad keze volt, mindenki előrohant és megpróbálta a hajóba cibálni a süllyedő vásznat. A legrosszabbtól féltünk. Közönséges hajó menten felborult vagy léket kapott volna. Mai hajós szemében azonban ez nem volt közönséges hajó, hanem olyan, amilyent az első sumerok használtak; ez a jármű a mai tudósok szerint csak folyami hajózásra alkalmas. Egyik hullám a másik után csapott át a kormányozhatatlanná vált hajón, miközben a tenger hatalmába kerítette nagy vitorlánkat. Egy ideig úgy tűnt, minden megtörténhet. Akárhogy lesz is, mindenesetre választ kapunk kísérletünk egyik kérdésére: mennyire tengerbíró ez az európaiak előtti vízi jármű? Effajta tapasztalatok szerzése céljából szálltunk hajóra, hogy tulajdon bőrünkön érezzük a sumerok nehézségeit, örömeit és gyakorlati gondjait a tengeren. Eszembe jutott a meleg, száraz talaj az édenkerti datolyapálmák közt. Vajon belevágtam volna ebbe a kalandba, ha tudom, mi vár rám? Azt hiszem, igen. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy az ember nem futhat ki egy ismeretlen hajón a tengerre anélkül, hogy bizonyos nehézségekkel és veszélyekkel ne kellene számolnia. Ez volt a harmadik tengeri utazásom nádhajón, de az első olyan, amelynél nem hagyatkoztunk egyszerűen a szelekre és az áramlatokra. Most nem volt, semmiféle tengeri szállítószalag, amely célba vitt volna bennünket. De az ősi egyiptomi hajók mintájára készült papiruszhajókon szerzett tapasztalataink sokat segítettek, mivel a legrégibb sumerok és egyiptomiak 11

szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumerok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő, 1 „tengerészet” értelmű jellel. Ez egy sarló alakú nádcsónak; a csónakot kötélzet fogja át keresztben, az orránál és a faránál pedig szétterül a nád. Lehet, hogy e két ország legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás eszméjét? Vagy ez csak arra utalna, hogy a két nép azonos fajta nádcsónakot kapott örökül? A fáraók művészei olyan pontosan ábrázolták az ősi egyiptomi nádhajókat, hogy tökéletesen lemásoltam őket kormányostul, vitorlástul, amikor megépítettem a Ra I és Ra II nádhajókat, hogy kipróbáljam azokat a nyílt tengeren. A mezopotámiai művészetben nincsenek meg ezek a pontos adatok, de az egyik reliefen – a ninivei királyi palota téglafalán, melyet a British Museumba szállítottak – valósághűen ábrázolt ütközet látható, ahol nádhajókon harcolnak egymással asszírok és babiloniak. A nagy hajókban kettős sorban láthatók az asszír katonák: azért szálltak tengerre, hogy lemészárolják a menekülő férfiakat és nőket. Az áldozatokat a halak és rákok martalékául vetették ki a hajókból. Ezek a nagy domborművek világosan mutatják, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson. A mezopotámiai hengerpecsét miniatűrművészet legelterjedtebb motívuma a letelepedés kora legendás hőseinek nádhajója. Ezek a hajók minden fontosabb részletükben azonosak a Ninivében és Egyiptomban aprólékosabban ábrázoltakkal. De volt egy alapvető különbség. Az egyiptomi nádhajók építőinek papirusz állott a rendelkezésükre. Abban az időben bőségesen termett papirusz a Nílus partján a forrásától egészen a torkolatáig. A sumeroknak nem volt papiruszuk; a mezopotámiai mocsarak egy másfajta, magas édesvízi nádat kínáltak, amit ott berdinek neveznek. Az egyiptomi minta alapján készült hajókon, 1969-ben és 1970-ben tett két kísérletünk után már tudtam, hogy egy kifogástalanul megépített papiruszhajó átkelhet az óceánon. A közép-afrikai budumák építette Ra I már majdnem áthajózott az Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek. A következő évben a dél-amerikai ajmara indiánok építette Ra II-n megtettük az egész utat Afrikától Amerikáig. De a berdi, forma és minőség tekintetében, lényegesen különbözik a papirusztól. És még nagyobb baj az, hogy a tudósok megállapították: a berdi nagyon sok vizet szív fel. 12

Napjainkban az ősi mezopotámiai vízi járművek egyetlen szaktudósa a finn Armas Salonen. A régi időkben a két folyó közt használt, különböző hajófajtákról szóló, tudományos gondossággal készült tanulmányában csak annyit mond az elep urbátiról, a nádhajókról, hogy az általános feltételezések szerint gyorsan szívják fel a vizet, „és nem vitás, hogy 2 használat után ki kell tenni őket a partra száradni”. Az erről szóló gyér irodalmi források egyetértettek ebben a kérdésben. Ezek szerint a sumer nádhajókat csak folyókon használhatták. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a mai megállapítást az ősi szövegekkel és ábrázolásokkal? Ez a kérdés vezetett el engem az Édenkerthez címzett vendégfogadóba. Visszatértem az ősi sumerok hazájába, hogy gyakorlati kísérlet alapján próbáljam megoldani az elméleti vitát. Ki akartam tapasztalni, meddig úszik egy berdihajó a víz felszínén, és fel akartam kutatni néhányat az ősi agyagtáblákon szereplő, homályba borult útvonalak közül, amelyek Dilmunra, Maganra, Meluhhára és más titokzatos, rég elfeledett helyekre utalnak. Egészen véletlenül vetődtem el Ádám fájához. Nádhajó építésére is alkalmas, biztonságos helyet kerestem a mocsarakban és a folyóparton. Odalent, az öbölben az újkori városok meg a terjeszkedő ipar lefoglalt minden számba jövő terepet. A folyón felfelé ingoványok és mocsarak, datolyaültetvények és meredek rézsűk nehezítették a hajó építését és vízre bocsátását. Ekkor az iraki Tájékoztatási Minisztérium képviselői megmutatták nekem az Ádám fája mellett elterülő kis üres kertet, és nagylelkűen felajánlották expedícióm gyülekezőhelye számára az Édenkerthez címzett vendégfogadót. Ajtónktól néhány méternyire kezdődtek a végtelen nádmocsarak, és teraszunkról a folyón lefele, egyenest a nyílt tengerre hajózhattunk. Még Aladdin csodalámpája segítségével sem találhattunk volna jobb megoldást. Ismételten figyelmeztettek, hogy Irak pillanatnyilag nem a legmegfelelőbb ország egy expedíció kiindulópontja számára. Lezárták a határokat a turisták előtt, de szívesen fogadták a konstruktív tudományos és ipari terveket. A két számításba jövő bagdadi szállodát lefoglalták a keleti és nyugati ipari országok üzletemberei és mérnökei. Szemmel láthatóan mindannyian azon ügyködtek, hogy a modern civilizáció gyümölcseit visszahozzák a kiszikkadt talajra, ahol magjai először csíráztak ki. Az olajvezetékek a modern Irak fő ütőerei, akárcsak régen az öntözőcsatornák. 13

Az új köztársaság mai, igencsak explozív fejlődési szakaszában a jövő sokkal fontosabb, mint a múlt. De a bagdadi Nemzeti Múzeum tudósainak egy állhatatos csoportja jól tudta, hogy minél jobban ismerjük a múltat, annál jobban tervezhetjük a jövendőt. Az ember nem tudhatja, merre menjen, ha nem láthatja eredetének nyomait és az irányt, ahonnét jött. Semmiféle helyzet nem új a nap alatt, és ha nem akarunk tanulni a magunk hibáiból, a másokéból kell tanulnunk. Dr. Fuad Safar meghívta munkatársait a jól felszerelt könyvtárral rendelkező Nemzeti Múzeumba, és ott megbeszéltük tervemet. Vajon szurokkal kenték-e be a sumerok nádhajóikat, hogy vízhatlanná és úszóképessé tegyék őket? Az biztos, hogy rendelkeztek természetes földszurokkal, amely Ur közelében és a folyó felső folyása mentén más helyeken is nyílt forrásokban tört a felszínre; ezzel tették vízhatlanná háztetőiket. A múzeum polcain szurokkal vastagon bekent ötezer éves nádcsónak modelleket is láttam. Vagy talán cápaolajjal vonták be nagyobb hajóikat – mivel a szurok nehéz –, mint ahogyan számos öbölbeli hajós ma is azzal dörzsöli be facsónakjainak pallóit? Sőt, az egyik nagyon régi agyagtáblán egy híres hősről emlékeznek meg, aki hat rész szurkot három rész aszfalttal és három rész olajjal kevert össze, amikor egy nagy nádhajót épített. Vajon a vízszívó berdi impregnálására használta ezt a keveréket? S vajon hol feküdt az ősi Dilmun, amelyet a sumer kereskedő tengerészek oly gyakran felkerestek? A legtöbb tudós szerint Bahrein szigete volt; a régészek itt nemrégiben hatalmas városokat, sírokat és templomokat tártak fel, egy részük még a sumerok előtti időkből való. De Bahrein mélyen bent fekszik az öbölben, és Dilmun talán inkább közvetlenül a sumer partok mellett fekvő, kisebb Failaka-sziget lehetett. Úgy éreztem, hogy a múzeumi megbeszélés igen hasznos volt számomra, részben azonban elbizonytalanodtam és összekavarodtam. Most azután mivel impregnáljam nádhajómat? Impregnáljam-e egyáltalán? Hosszú heteket töltöttem el a bagdadi múzeum ősi tárgyai meg a könyvtár lefordított agyagtábláinak szövege mellett, és több jegyzetfüzetet írtam tele tényekkel meg elméletekkel. Egy biztos: a régi sumerok hajóépítők és tengeri hajósok voltak. Civilizációjuk réz, fa és egyéb nyersanyagok idegen országokból való behozatalán nyugodott, és azt, hogy a folyók torkolatánál nagyhatalmakká fejlődtek, az Urhoz és Urukhoz hasonló nagy 14

kikötővárosoknak és igen széles körű kereskedelmi központoknak köszönhető. Nem volt rezük, és közvetlen szomszédaikkal aligha folytathattak hasznot hajtó kereskedelmet. Így tengeri hajósaiknak – nyilvánvalóan – nagyon messzire kellett hajózniok. Kérdéseimre és kétségeimre csak az eredeti feltételek mellett végrehajtott gyakorlati kísérlet adhatott választ. Elhatároztam, hogy véghezviszem tervemet, és a múzeumi emberek meggyőzték minisztériumukat egy őskori hajó megépítésének az ésszerűségéről. Engedélyezték, hogy nádat arattassak a mocsarakban, vámmentesen behozzam felszerelésemet, Irakban gyűjtsem össze expedícióm legénygégét, s őket – bármely nemzet polgárai – az ország vendégül látja elutazásunkig. Egy percig sem vesztegettem az időt, hanem visszautaztam a mocsarakba. A múzeum tolmácsot állított a rendelkezésemre. Az Édenkerthez címzett vendégfogadóban levő szobáinkból gyalogosan elmehettünk Al-Qurna városig, itt húzódik át a Bagdadból kiinduló, nagy forgalmú, aszfaltozott főútvonal. Ezen az úton egyetlen tevét, sót még biciklit sem láttunk. Hatalmas teherautók, csuklósan összekapcsolt tartálykocsik, katonai autók robogtak rajta az öbölbeli kikötőkbe. Közvetlenül a gyorsforgalmi út másik oldalán kezdődtek a mocsarak, s kilométerről kilométerre egyre mélyebben vezettek be egy világba, amely különbözött mindattól, amit addig láttam. A mocsarak mintegy tizenötezer négyzetkilométer nagyságúak. Az első csatornánál két, magas termetű mocsárlakó várt reánk, lobogó arab öltözékben, egy-egy hosszú csónaktaszító nádrúddal. Egyikük meztelen, nagy lábával hosszú, fekete csónakot tartott ki. Köszöntöttek és intettek, hogy szálljunk be. Az itt használatos mashhuj volt, karcsú, lapos fenekű dereglye, mely a mai mocsárlakó arabok típusterve alapján épült. Régebben itteni nádból készült, most behozott fából építik, amelyet az ősi nádmodellhez hasonlatosan, fekete szurokkal borítanak. Orra és fara – az ötezer éves sumer mintát követve – merész ívben emelkedik a magasba, mint a viking hajóké. Beszálltam a himbálódzó csónakba, és leültem a párnára a padlón. A két karcsú mocsárlakó a csónak két végén állott, és hosszú, lassú, szakértő lökésekkel taszította el járművét a sekély vízzel borított fenékről. A víz kristálytiszta volt, a fenéken növények nőttek; halakat láttam, hosszú víziboglárka-füzérek sodródtak a felszínén. Hangtalanul távolodtunk el a zöld pázsittól, és besiklottunk a magas nád- meg kákafalak közé. A hatalmas 15

vízinövények átfogtak bennünket, a zöld kapu bezárult mögöttünk. Elhagytuk a nyüzsgő, zajos, modern világot, és úgy éreztük, hogy űrhajó sebességével repülünk a múltba. A hallgatag mocsárlakók minden egyes csendes, nyugodt rúdtaszításánál éreztem, hogy visszafelé haladok az időben 17 nem az anarchia és a bizonytalanság, hanem egy olyan kultúra felé, amely éppoly távol áll a barbárságtól mint a miénk, és mégis hihetetlenül egyszerű és mentes minden bonyodalomtól. A tolmácsom nem volt velem a korábbi látogatásaimon, és az első úszó falvak éppúgy elbűvölték, mint engem. Első látogatásom idején, öt évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a bagdadi hatóságok nem szívesen engednek a mocsarakba. Nem mintha az ott élő emberek veszélyesek volnának, csak hát nem tartottak lépést a modern Irak fejlődésével. A környező sivatagokban lakó arabok kissé lenézve beszéltek róluk, akik bivalyt tartanak teve helyett, vagy inkább autó helyett, mert hiszen időközben a tevék is kimentek a divatból. A mocsarak vize kerekes járművek számára túlságosan mély, közönséges csónakoknak pedig túlságosan sekély. A mocsaras talaj mindig is távol tartotta innét a lovasokat és a „tevegelőket”. Gyalogosan teljesen tehetetlen az ember a magas nádban. Csak a madanok ismerik a szűk és sekély víziutak rejtett labirintusát a kákadzsungelben. Éppen ezért mindig is a maguk életét élhették. De az angol kutatók, Wilfred Thesiger, Gavin Young és mások lelkesedése – közéjük tartozom jómagam is –, akik jártunk a mocsarakban, és csodálattal eltelve jöttünk ki onnét, hatni kezdett Bagdad magatartására. Ez alkalommal még filmezésre is rábeszéltek, és engedélyezték, hogy madanokat alkalmazzak hajóépítésre a vendégfogadó melletti térségen. Csak néhány, egymástól távol gomolygó füstoszlop jelezte, hogy emberek laknak a mocsarakban. Végeláthatatlan zöld függöny előtt siklottunk tova. Egyetlen háztető sem árulkodott falvakról, amíg dárdahajításnyira nem értünk a házakhoz. Egyetlen magaslat, egyetlen kő nem volt, amelyre az ember felállhatott volna, hogy végigtekintsen a káka és nád felett. Sűrűn és embernél magasabban nőtt ki a növényzet a puha talajból, amely, akár a matrac, besüppedt lépéseink nyomán. Libák, kacsák és a legkülönbözőbb színű és nagyságú vízimadarak oly nagy számban népesítették be a mocsarakat, mintha még nem találták volna fel a puskát. Olykor sas repült fel a környező partokról. Gyönyörű tarka madarak ülnek végtelen változatban, a nádasban mindenfelé, főleg a költözés idején. Hófehér géniek és piros csőrű gólyák állnak, mint az őrök, a nád között, és tömzsi pelikánok 16

lapátolják merítőhálóhoz hasonló csőrükkel a halakat. Ha kis szerencsénk van, rövid pillantásra elcsíphetünk egy fekete, bozontos vadkant, amely hangos recsegéssel-ropogással tör magának utat a hajladozó nád között. A hatalmas vízibivalyokat csak rejtekhelyük közvetlen közelében vesszük észre; lustán gázolnak át útvonalunkon, majd eltűnnek a nádasban; széles fekete testük úgy ragyog a napfényben, mint a fóka nedves szőre. Megállnak, barátságos tunya pillantást vetnek ránk, mikor elsiklunk mellettük, széles fülükkel és keskeny farkukkal csapkodják a legyeket, s egy pillanatig sem hagyják abba a szájukból kicsüngő káka rágását. Egyszerre előttünk áll a falu. Micsoda tökéletes harmónia a természettel! A boltívekbe formált nádházak úgy forrnak egybe a környezettel, akár a nádon függeszkedő madárfészkek. Vannak köztük kicsinyek, csupán búvóhelyek, menedékek, a többségük azonban nagy és tágas. A nagyobb házak, tökéletesen szimmetrikus tetőboltozatukkal hangárokra hasonlítanak, egyik végük nyitott. Némely háznak mindkét vége nyitott, akár egy vasúti alagút. Fát, fémet nem használnak az építkezéshez. Az ívbe hajlított nádkötegekből képzett vázat gyékényszőnyeggel borítják, és kákarosttal rögzítik. Az architektúra lenyűgöző és csodálatosan szép. Az aranyszürke kupolás házak kicsiny templomokra emlékeztetnek, méltósággal emelkednek ki az örökké felhőtlen ég előterében. Némelyek, a kék éggel együtt, a vízben tükröződnek. Színtiszta sumer építészet. Ilyen házakban lakott az a szorgalmas nép, amely az írást adta őseinknek. A városokban időt álló téglákból építették a falakat, a mocsarakban azonban nádházakban éltek. Valósághűen ábrázolták őket az ötezer éves sumer műremekeken, kőbe vésve és pecsétekbe vágva. Mai csónakjaik vázai is egyeznek az ezüstből vagy szurokkal borított nádból készült kis modellekkel, az ősi sumer templomi áldozatokkal. Mindkettő tökéletesen alkalmazkodott a környezethez és a helyi szükségletekhez. Amikor partra ugrottunk, megingott a talaj a lábunk alatt, akár egy függőágy; barátom ijedten felkiáltott, és kapaszkodót keresett. Úszó nádmatracon jártunk. Néhány lépést tettünk a víz partjától a nagy ház alagútszerű homlokzatáig, ott már szilárdabb, biztosabb talajon álltunk. Középkorú férfiú nyújtotta felénk mindkét kezét, azután a mellét érintette a szíve felett: – Salem aleikum, béke veletek. Barátokhoz tértem vissza. Itt álltam öt évvel ezelőtt, és megismertem egy öregembert, akit soha nem 17

feledhetek. Ez a fia volt. – Barátom, hogy megy a sorod? És hogy van a családod? – Dicsértessék az isten. És te hogyan élsz, meg a gyermekeid és idős apád? – Él még, istennek hála. De a basrai kórházban fekszik, több mint száz esztendős. Ezt nagyon sajnáltam, mert bizonyos értelemben ez az öregember hozott vissza a mocsarakba. Egy másik, hosszú fehér szakállas öregember jelent meg a nádalagút hűvös árnyékában, és egy ideig arab módra kérdezgettük egymást; hogy megy a sorunk meg a családtagoké, és dicsértük Allahnak házaink iránti nagylelkűségét. Kibújtunk cipőnkből, és udvariasan hallgatva, ahogyan a hagyományok megkívánják, törökülésben a csinos keleti gyékényekre telepedtünk hosszú ruhás vendéglátóink mellé, akik két vendégük háta mögé tarka párnahegyeket halmoztak, hogy kényelmesen támaszkodhassanak a nádfalhoz. Körülnéztem, és örömmel láttam viszont a nagy, szellős épületet, a most kórházban fekvő öregember vendégházát. Még horgászbottal sem érhettem volna el a tetejét. Hét darab, embernél vastagabb, párhuzamos bordákként futó nádkötegből boltívet képeztek, azon feszült a fonott nádgyékény, akár a bőr. Úgy éreztem magam, mintha a bibliai Jónás kalandjának volnék részese, akit egy nagy cethal nyelt le. Csakhogy ennek a cetnek mindkét végén szélesre tárt szája volt, s ki lehetett látni rajtuk a makulátlan kék égre, a kék vízre, a zöld nádasra és néhány kirojtosodott levelű datolyapálmára. Csak kevés madan falu dicsekedhet datolyapálmával. Többségük számtalan nemzedék rothadó nádján meg bivaly trágyáján képződött mesterséges szigetre épült. Ezek az úszó szigetek csak a száraz évszakban nyugszanak a talajon. Minden évben új nádréteget kell a tetejükbe rakni, mivel az alsó rétegek felbomlanak. Az iszapos talajba rögzített sűrű nádkerítés védi a szigetet, és megakadályozza, hogy a lassan folydogáló víz elmossa a széleit. Évszakonként süllyednek vagy emelkednek a kerítéseken belül a szigetek és a nádházak; a köztük levő csatornákban keskeny csónakokon közlekednek, s így a falvak összességükben Velencére emlékeztetnek. A mocsárlakó arabok néhány lépésnél többet nemigen tehetnek csónak nélkül. Némely úszó sziget olyan kicsiny, hogy a hagyományos nagy házzal és bivalyistállóval úgy festenek, mint egy lakócsónak vagy Noé bárkája; alig 18

van annyi hely rajtuk, hogy lakói körüljárhassák a házat. A mocsarak belsejében levő tavakon lebegő gyékényszőnyegeken himbálódznak kacsáikkal, tyúkjaikkal, vízibivalyaikkal és csónakjukkal az úszó madan családok. A nagy bivalyok, meg a kicsiny kacsák minden reggel, mikor gazdájuk kinyitja a boltíves nádistállókat záró gyékénylapot, vízbe merülnek és átúsznak a nádmezőkre. Vendéglátónk a padló közepére helyezett agyagalátéten izzó parazsat szítja. Mások elegáns edényből teát öntenek ezüstkeretű kicsiny poharakba. Az aromás illat orrunkba száll, kérik, fogyasszuk el teánkat. Pirospozsgás arcukig hullámzó ruhákba bugyolált újabb mocsárlakók lépnek be némán, köszöntenek Allah nevében, és letelepednek a gyékényoszlopok árnyékában. – A berdit augusztusban kell levágni. Az öregember ezzel a mondattal törte meg a hallgatást; ezt a mondatot azóta sokfelé hallottam a mocsarakban. – Miért? – ismételtem meg a kérdést, amelyet százszor is feltettem. Azóta kívülről tudom a választ. A más hónapokban vágott nád elveszti úszóképességét, és vizet szív magába. Csak az augusztusban aratott berdi úszik hosszú ideig. Egyesek szerint egy évig, mások kettő, három, sőt négy évről is beszélnek. Vannak, akik azt mondják, nem tudják, miért vágják le éppen augusztusban; egyszerűen ez a szokás. – Augusztusban van valami a szárban, ami távol tartja a vizet – mondja az öreg. – Akkor kell learatni a nádat, azután két-három hétig szárítjuk használat előtt. A Shatt al-Arab partján, Gurmat Ali mocsarak meg az öböl között fekvő falujában hallottam ezt először. Ekkor jártam első ízben Irakban, az egyiptomi modell szerint készült papiruszhajón tett két kísérletem után. Igencsak meglepődtem a féltucat hatalmas nádtutaj láttán, amelyek rakpartként horgonyoztak a folyó partján. Megmértem az egyiket: száztizenkét láb (34 méter) hosszú, tizenhat és fél láb (5 méter) széles és mintegy tíz láb (3 méter) vastag volt. Egyharmada a vízszint alatt úszott. Átugrottam a tutajra, teát ittam az egyik mocsárlakóval, aki kicsiny, ideiglenes jellegű nádkunyhóban élt a vízen. A nádpadlóba döngölt agyagréteg megakadályozta, hogy a hatalmas tutaj lángra lobbanjon, mikor apróra vágott, száraz nádon forralt vizet az edényben. Megkérdeztem Matugtól, mióta lakik ezen a nagy nádtutajon? Most még csak két hónapja él agárén – mondotta. Egy hónapig tartott, míg a tutajt a mocsarakban levő 19

Suebből idehozta. És azóta mennyit süllyedt? Semmit sem süllyedt – mondta. Matug augusztusban vágta le a nádat. Azért jött, hogy gáréjának nádját eladja egy kis üzemnek, amely a modern építkezéseknél használt falszigetelő lapokká préseli majd. Két hónapig! Papiruszhajóink nádja egy hónap alatt teleszívódott vízzel, ezután úgy folytattuk utunkat, hogy a fedélzet egy vonalban volt a vízszinttel, s a hullámok mostak mindent, amit nem raktunk fel jó magasan a nádkötegek fölé. Matug azt is elmondotta, hogy tavaly kilenc hónapig tartózkodott gáréján, csak azután tudta eladni, mivel az üzem raktárai tele voltak. A szemmel láthatóan elsüllyeszthetetlen gáré nem hagyott nyugodni. A Ra I és Ra II nádját decemberben vágtuk, hogy a hajók tavaszra készüljenek el. Miért nem figyelmeztettek a nádcsónak építésében tapasztalt csád-tavi budumáim arra, hogy rossz időben vágtuk a nádat? És mikor megkérdeztem, miért válaszolták a tana-tavi, etiópiai szerzetesek, akik learatták a nádat számomra, hogy csónaképítés szempontjából mindegy, melyik hónapban vágjuk a nádat. A válasz egyszerű. A csád- és tana-tavi, afrikai nádcsónakokat alkalmanként csak egy-két napig használják, azután partra vontatják őket, s így nem szívhatják tele magukat vízzel. Az iraki madanok azonban a nádon élnek. Egyszeriben rájöttem, hogy a mocsárlakó arabok megtaníthatnak valamire, amit semmiféle egyetemen nem oktatnak, és ami egyetlen tankönyvben sem olvasható, Egy rendőrségi kocsi vitt el Al-Qurnába, ahol a két folyó találkozik, onnét keskeny földúton szállított a serif a Madinával szemben fekvő révhez; ez a homokra épített, Eufrátesz-parti város mintegy tizenöt mérföld (24 kilométer) mélyen fekszik a mocsarakban. A sejk házában laktam, és felejthetetlen reggelit kaptam. Kávé, tea, friss tej, joghurt, tojás, bárányhús, csirke, hal, füge, datolya, arab kenyér, fehér kenyér, sütemény és kompót. Alig bírtam elvánszorogni a parthoz és bepréselődni a keskeny mashhufba, amit a sejk a rendelkezésemre bocsátott: ezen vitt el a mocsarakban beljebb fekvő Om-el-Shuekhba. Madinai büszke vendéglátóim szívesen megosztották volna velem mindenüket, de nem adhatták azt, amiért jöttem: felvilágosítást a nádhajókról. Mindannyian ismerték, akárcsak jómagam, a folyó alsó folyásánál használatos gárékat, de azok lazán egymásra keresztbe fektetett berdikötegek csupán, melyeket a papírmalomba szállítanak. A mocsarak belsejében használtak közül pedig csak különböző fajta, fából készült 20

mashhufokat ismertek: tarodat, mataurt és zaimát; ezeket szurokkal kenték be, meg a szélesebb balamot, ezen gyékényszőnyeget és nádat szállítottak. A nádcsónakok kora rég elmúlt; nagyon öreg emberekkel kell beszélnem, ha meg akarok tudni róluk valamit. Azért küldött a sejk Om-el-Shuekhba, mert ott élt a legöregebb ember, akit ismert; állítólag százéves volt akkor. Nem sok reményt fűztem egy ilyen öreg ember emlékezőtehetségéhez, bizalmam akkor sem növekedett, mikor megnyílt a nádfüggöny, és hangtalanul partra siklottunk. Ott láttam az öreg főnököt, Hagi Suelemet a földön és tükörképét a vízen. Fehér ruhában, hosszú, fehér szakállal ült nádházának nyitott végében. Valóságos Matuzsálem. De amikor az agg Hagi felállt, felém jött, és békét kívánt nekem, két barátságos, éber szem nézett rám, s ettől ő maga is magasnak és erőteljesnek tűnt. A körénk gyülekező és az előtérben egymással szemben, két sorban helyet foglaló férfiak szemmel láthatóan nagy tisztelettel övezték. Mindannyian érdeklődéssel, egyetértésben hallgattuk az idős Hagi bölcs és jó humorú szavait. Hamarosan a lobogó tűz mellé került a tea is, és nagy, lapos halakból vágott, óriáspillangó alakú szeletek sorakoztak élükre állítva közvetlenül a lángok mellett. Serpenyő nélkül sütötték őket. A hal kívül ropogós volt, belül azonban fehér és nedvdús, kemencemeleg arab kenyérbe göngyölve fogyasztottuk, ami széles és könnyű volt, akár a fánk, és olyan jó ízű, hogy úgy ettem, mintha a madinai sejk elfelejtett volna reggelivel kínálni. Az aggastyán figyelmesen nézett, és ügyelt rá, hogy a mellettem álló férfi biztos kézzel a legjobb falatokat válassza ki a számomra, és úgy etessen, akár egy királyi csecsemőt. Egy ember – a szokásokhoz híven – étkezés előtt és után szappant és törülközőt vitt körbe, és forró vizet öntött egy lavórba, melynek sugaránál megmostuk a kezünket. Hagi elnézésemet kérte, amiért ilyen egyszerű ételekkel kínált, mintha nem is látta volna, milyen farkasétvággyal ettem, és biztosított, hogy illőn fogad, ha később visszatérek. Ezt meg is ígértem neki. Vissza kellett jönnöm. Éltem én úgynevezett primitív népek közt Polinéziában, Amerikában és Afrikában, de ezek a mocsárlakók semmiféle tekintetben nem voltak primitívek. Civilizáltak voltak, csak másképpen mint mi. Gombnyomásra megjelenő szolgáltatásokat nem ismertek, a legrövidebb úton, közvetlenül a forrásnál szerezték be a táplálékot meg az örömöt. Kultúrájuk életképesnek és egészségesnek bizonyult, hiszen fennmaradt, míg az asszírok, perzsák, 21

görögök és rómaiak civilizációja egyre fejlődött, elérte a tetőpontját, majd összeomlott. Ebben a számtalan nemzedéken keresztül érvényesülő állhatatosságban tükröződik valami, ami nálunk hiányzik: az ősök tisztelete és a jövőbe vetett remény. – Nem vagyunk szegények – mondta az ősz Hagi, mintha gondolataimban olvasott volna. – Büszkék vagyunk a gazdagságunkra; egyetlen mocsárlakó sem éhezik. Egyszer járt Bagdadban, és alig várta, hogy visszatérjen Allah mocsarainak békéjébe és biztonságába. Szerinte a város kapzsiságot, versengést, irigységet és tolvajlást szül. Itt, a mocsarakban senki sem lop. Megvan minden, ami kell, és hála istennek, senkinek sincs elveszteni valója. Van elegendő takarmány a bivalyok számára, szigonnyal fogható hal, vízimadár és görögdinnyével meg gyékényszőnyeggel telt csónak, melynek tartalmát Madinában lisztre meg teára lehet cserélni. És akad – itt az öregember felemelte a kezét – sok szép asszony. Neki négy felesége volt. Férfiasságát elismerő, helyeslő nevetés hangzott fel mindenfelől. A mocsári nők valóban szépek. Nyilván ezért nem engedték, hogy velünk étkezzenek, vagy akárcsak a teát felszolgálják. Tetőtől talpig feketébe bugyolálták magukat. Fekete árnyakként siklottak a nádfüggönyök mögött, etették a baromfit, sütötték a lapos kenyeret, amelyet függőlegesen csaptak a felül nyitott, henger alakú agyagkemencék falára. Fényes szemük és fehér foguk ragyogott, akár a csillag, ha sikerült gyors pillantást vetni rájuk, még mielőtt szemérmesen elfordították fejüket, vagy orruk fölé húzták a fekete leplet. Kitűnően eveztek és csáklyáztak, akárcsak a férfiak. Láttam asszonyokat, akik egyedül hajtották rúddal a gyékénnyel megrakott, hatalmas balamokat, és közben úszó bivalycsordákat legeltettek. De amikor csónakunkkal a házuk előtt eveztünk el, csak a kislányok meg az öregasszonyok állhattak a fiúk meg a felnőtt férfiak mellett; nevettek és integettek nekünk. A fiatal lányok közt feltűnően sok a vörös hajú. Az ősi csónaképítő faluban, Huwairban több vörös hajú embert láttam, mint bármely európai városban. Annyit, hogy ez nem lehet az idegenekkel való keveredés következménye; annál is kevésbé, mivel tudjuk, hogy a mocsárlakók közt még mindig érvényben van az íratlan törvény: fajtalankodók és házasságtörők halállal bűnhődnek. Hagi is megerősítette, hogy az angol uralom alatt csak kevés idegen katona merészkedett a mocsarakba, de egyik 22

sem közeledett arab nőhöz. Hagi jól tudta, hogy a városokban mi nem maradhatnánk fenn az autókra és a villamosságra alapozott kultúránk nélkül. De egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy népe boldogabb lesz a villanyáramtól és a házépítésre szánt tégláktól, melyet a tervek szerint a mocsarakba fognak hozni. – Amikor az emberek boldogok, mosolyognak – mondotta. A bagdadi utcákon senki sem viszonozta a mosolyát. – Túl sok ember él a városokban – válaszoltam. – Ott nem lehet mindenkire mosolyogni. De Hagi olyan utcákon is járt, ahol nem voltak sokan, és semmi különbséget nem tapasztalt. Erre nem tudtam mit felelni. Nyilván nem véletlen, hogy a mocsárlakók kijöttek házaikból, és mosolyogva integettek, amikor csónakunk elsiklott mellettük, a gyerekek pedig vidám kiáltásokkal, nevetve rohantak a víz szélére. Egy halvány mosolyunkra az egész gyülekezet boldog nevetéssel felelt. El kellett ismernem, hogy egy város szegénynegyedében nem ezt tapasztaljuk. Az ősz Haginak igaza volt: a mocsárlakók nem szegények. Hagi méltóságteljesen viselkedett. Fellépése és megjelenése alapján akár hatalmas olajsejk, nyugalomba vonult államférfiú vagy tudós is lehetett volna. Öltözetében azonban inkább bibliai bölcs prófétához vagy patriarchához hasonlított, időtlen volt, akár a sumer nádház a fejünk felett. Hagi emlékezett a nádcsónakokra. Fiatal korában háromféle létezett. Kettő közülük olyan mély volt, mint egy kenu vagy egy tartály, kívülről és belülről szurokkal kenték be őket. Ezek voltak a szép jillabiek és guffák, én magam is láttam ilyet használatban, az Eufrátesz felső folyásánál, Babilon felett. A jillabie karcsú kenuhoz vagy mashhufhoz hasonlít; a guffa kerek, olyan mint egy óriási gumiabroncs, amelynek stabil feneke van: akkor sem borul fel, ha a peremére ülnek. Sohasem láttam még szimmetria és részletek tekintetében ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi nádcsónakokat és azokat a nádboltozatokat, melyek a tetőt tartották fölöttünk. Tökéletes építőművészetről tanúskodtak. Egymástól azonos távolságra álltak, és egy fél centiméternyi különbség sem volt közöttük. A kétoldalt emelkedő oszlopok alul embernél is vastagabbak voltak, és a boltozat tetőpontja felé karcsúsodtak. Hagi ezekre a tömzsi, erős bolthajtásokra mutatott. A harmadik fajta nádcsónak, amit ő látott, így épült. 23

Csakhogy itt a nádkötegek a végük felé vékonyodtak, nem pedig vastagodtak, így az összekötözött szárakból erős, a két végén magasra húzott, hegyben végződő vízi jármű képződött. Berdiből álltak a kötegek, kasszabot csak a rajta levő fülke építéséhez használtak. A berdi laza belű nád, a kasszab ezzel szemben üreges, törékeny és vízzel telítődhet. Hagi egy fiúval hozatott egyegy szárat mindkettőből, és megmutatta, hogy a berdi zsenge alsó része ehető, akárcsak a fiatal papirusz, amit már kóstoltam. Omlós és ízletes. A berdicsónak akkor úszóképes sokáig – mondotta Hagi –, ha minden egyes köteget olyan szorosan összepréselnek, amennyire két ember a rájuk tekert kötelet teljes erejéből meg tudja húzni; olyan keménynek kell lennie, mint a fa. Újra megtapogattam a ház oszlopait. Ujjamat nem tudtam a nád közé dugni; úgy éreztem, mintha fát tapintanék. Kérdésemre Hagi azt felelte, nem tud róla, hogy ezt a fajta nádcsónakot szurokkal vagy más anyaggal impregnálták volna. Egyszer láttam egy olyan nádcsónak fényképét, amilyenről Hagi beszélt. Az első világháború idején, 1916. márc. 3-án közölte a Daily Sketch. Az elsárgult aláírás szerint: „Ilyen csónakokat lát nap mint nap legénységünk Mezopotámiában.” Feltűnően hasonlított a húsvét-szigeti és a dél-amerikai titicaca-tavi nádcsónakokra, csakhogy azokban nem arabok ültek. Hagi szolgált híd gyanánt a múltba. Valahányszor ránéztem, azon vettem észre magam, hogy Ábrahámra gondolok. És valóban, Hagi könnyen lehetett Ábrahám közvetlen leszármazottja. Minden arab – akárcsak minden zsidó – törzsfája Ábrahámmal kezdődik, és Hagi közvetlenül Ábrahám szülőhelye, Ur közelében élt. Ebben a bibliai környezetben az, aki az eredet nyomába szegődött, nem hagyhatja figyelmen kívül Ábrahámot, mert nemcsak a muzulmánok és héberek története kezdődött vele, hanem általa került birtokunkba a legkorábbi leírás arról, hogyan építették hajóikat az ősi mezopotámiaiak. A történészek ma már élő személynek tartják Ábrahámot, aki i. e. 1800ban élt Mezopotámiában. Az ótestamentum szerint Urban született, azután elhagyta az övéit és a mocsárvidék széléről vándorútra indult – atyja törzsét és nyáját követve – északra, az asszír területen levő Hazrau, majd a Földközi-tenger mentén fekvő országok felé. Jóllehet Urban született, eljutott egészen Egyiptomig, majd visszafordult, és elhatározta, hogy örökre kiválasztott földjén marad. Ezzel tanúbizonyságot szolgáltatott számunkra arról, hogy az ókor korai szakaszában szárazföldi összeköttetés létezett 24

Mezopotámia és a Nílus völgye között. Még ha ma úgy tartjuk is, hogy Mezopotámia és Egyiptom az ókori ember számára két különálló világ volt, a valóságban csak annyira álltak távol egymástól, hogy Ábrahám szerint az Úr azt mondotta: „A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak 3 folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig.” Az Eufrátesz meg a zöld mocsarak, és mindaz, ami bennük tenyészik, ma mintegy tíz kilométernyire húzódik Ur eltemetett romjaitól, de a hatalmas sumer templompiramis – az emberi vállalkozókedv és a mulandóság lélegzetelállító emlékműve – napjainkban is ott áll a sivatag kék ege alatt. A következő kultúrák újra meg újra felépítették ezt a magasra törő lépcsőpiramist, de már ősöreg volt akkor is, amikor Ábrahám játszadozott a lábainál és fürdőzött a közeli folyóban, amely évszázadokon át nagy jelentőségű kikötővé tette Urt. Ur kikötőjének forgatagában Ábrahám idegen országok tengerjáró kereskedőit ismerhette meg; a hatalmas templom árnyékában írástudók és öregek adták át a felnövekvő nemzedéknek a múltról szóló ismereteiket és a halál utáni boldog élet receptjét. Tőlük értesült nyilván ősei történetéről a legrégibb korokig visszamenően, ezt azután továbbadta ivadékainak egészen addig, amíg az ótestamentumban le nem írták. Valószínűleg látta az ezüst és a szurokkal bevont nádcsónakok modelljeit, amelyeket a papok az óvatos, körültekintő tengerjárók templomi áldozataiként ástak el, és nyilván jól ismerte a környékbeli kikötőkben és a folyópartokon horgonyzó hajókat. Ahogyan Hagi nádházának padlóján ülve a jillabie építési elveit magyarázta – bordázatát szurokkal impregnált nád borította –, úgy tűnt, mintha egy híres ótestamentumi hajó kicsiny mását írná le. Ha megemlítjük Noé bárkáját, az emberek boldog mosollyal emlékeznek gyermekkorukra, egy jókora lakócsónakról szóló naiv mesére, melynek pallójára egy-egy pár elefántot, tevét, zsiráfot, majmot, oroszlánt, tigrist és különböző egyéb állatokat, madarakat terelt egy hosszú szakállú, barátságos öregember. Amikor kisfiú koromban fabárkámon sorakoztattam fel peckes faállataimat, álmomban sem gondoltam volna arra, hogy ez az ősi történet még tanulságunkra szolgálhat valamikor, még kevésbé arra, hogy egyszer még eljutok e legenda szülőföldjére, és tudományos könyveket tanulmányozok azért, hogy megismerjem eredetét. A Noéról és a vízözönről szóló héber változat, amelyet az ótestamentumból ismerünk, talán szájhagyományként élt tovább addig, amíg 25

időszámításunk előtt néhány évszázaddal héber betűkkel le nem írták. Elképzelhető az is, hogy egy Ábrahámhoz hasonló pátriárka maga is tudott írni-olvasni, mivel abból a városból származott, amelyben az írás különböző formáit akkor már több mint egy évezrede ismerték. Akárhogyan is volt, Noé legendája az emberiség történetének nagyon korai szakaszára vezethető vissza, amikor a közép-keleti civilizáció még nem terjedt el Európában. Az ott leírt bárka nem európai, hanem mezopotámiai hajó volt. A történet közös zsidó és mohamedán hitanyag, és meglehet, hogy az Urban felnövekvő Ábrahámtól származik. Ábrahám vándorló törzse nem kerülhette el az asszír királyságot Észak-Mezopotámiában és igen valószínű, hogy egy ideig ott is tartózkodott. Abban az időben az asszírok is jól ismerték a vízözön történetét, amely az emberiség nagy részét elpusztította. Asszurbanipál asszír király több tízezer írott agyagtáblából álló, hatalmas könyvtárát 1872-ben fedezték fel; ebben is olvasható a vízözön egyik verziójának részletes leírása. Olyannyira hasonlít a korábbi héber ábrázolásra, hogy közös eredetet kell feltételeznünk. Mivel az asszírok írásukat és mitológiájukat a sumeroktól vették át, és mivel a héberek azt állítják, hogy a korábbi sumer fővárosból, Urból származnak, joggal feltételezhetjük, hogy sumer volt a vízözön asszír és héber verziójának a közös forrása. Az asszír szövegben az öregembert, aki hajót épített, hogy megmentse az emberiséget, Utnapistim királynak nevezték, nem Noénak, de mindkét név valószínűleg allegorikus. A monoteista héberek Jahvéjának a helyét Enki, a Föld Ura foglalja el. Az asszírok szerint a vízözön történetét maga Utnapistim király, aki a bárkát építette, mesélte el egyik ősüknek, amikor még Dilmunban élt. Azt mondotta, hogy a tengeristen a kegyeibe fogadta és felfedte előtte a többi isten titkos tervét, akik összeesküdtek, hogy vízbefojtsák az emberiséget. A tengeristen azt tanácsolta, hogy építsen egy nagy hajót a családja, szolgálói és barmai számára. Utnapistim király megfogadta a tanácsot és megépítette a hajót: „A hetedik napon elkészült a hajó. Mivel nehéz volt vízre tenni, görgőket használtak. Minden vagyonomat a hajóra vittem: minden ezüstömet beraktam, minden aranyamat beraktam, minden élőlény magvait beraktam. Minden rokonomat és szolgálómat a hajóra küldtem. A jószágot meg a vadállatokat és az összes kézművest is felvittem a hajóra… A hajómester, Puzur-Amurri kapitány gondjaira bíztam a nagy építményt meg a 26

rakományt.”

4

Hat nap és hét éjszaka tobzódott az ár az országban. A hetedik napon a hajó megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, Kurdisztán felső részén, ugyanazon a területen, ahol a héberek szerint Noé ért földet az Akaraton. Az asszír szövegben az áll, hogy egy galambot meg egy fecskét küldtek ki egymás után, de azok visszajöttek. Majd egy hollót küldtek ki, az nem tért vissza; ebből megértette a király, hogy a víz visszahúzódott, és hozzátartozóival meg barmaival együtt biztos talajon áll. Kiszálltak a nagy hajóból, áldozatot mutattak be az isteneknek, akik megígérték, hogy soha többé nem büntetik meg az egész emberiséget egyes emberek bűneiért. Érdekes, amit ez az asszír szöveg a nagy hajóban megmentett emberekről közöl: elvonultak és „messzebb, a folyamok torkolatánál” telepedtek le. Az asszíroknál ez a Tigris és az Eufrátesz torkolatát, az ősi sumer területet jelentette. Az asszírok tehát más szavakkal arról tudósítottak, hogy az öböl partja és Dél-Irak mocsaras vidéke volt hazájuknak az a része, amelyet az új nemzedékek először népesítettek be újra. Éppen ezért nagyon érdekes volna megtudni, mit mondanak a régebbi sumerok erről a kérdésről. Az ő verziójukat ugyanerről az eseményről később a Pennsylvania Egyetem archeológus csoportja fedezte fel. A két folyó összefolyásának vidékén feltárták a hatalmas nippuri zikkurátot, egy a nap felé forduló, lépcsős piramisra épült templomot, ez az összes korai mezopotámiai város fő ismertetőjele; mellette egy hatalmas könyvtárra bukkantak. A piramis lábánál 35 000 írott agyagtáblát találtak; az egyik a vízözön történetének sumer változatát tartalmazza. Az újabb asszír és a még újabb héber írásokkal szemben, a sumer szöveg nem tesz említést arról, hogy az árvíz túlélői valahol az ország belsejében emelkedő hegy csúcsán kötöttek ki. Arról tudósít, hogy az árvíz után az emberek a tenger túlsó részén, valahol a napkelet felé fekvő Dilmunban telepedtek le. Onnét vezették el őket később az istenek jelenlegi lakhelyükre, a folyók torkolatához. Az a tény, hogy mind az asszír, mind a sumer szöveg Enki tengeristenre hivatkozik és neki tulajdonítja az emberiség megmentését, egyértelműen bizonyítja: az asszír szöveg erre a korábbi sumer eredetire épült. Enki isteni választása a sumer szövegben is egy pontosabban meg nem jelölt királyság jámbor, istenfélő és szerény királyára esik, de sumer nyelven Ziuszudra 27

néven említik. Itt is „azt tanácsolja neki az isten, hogy magát mentendő, építsen egy nagyon nagy hajót”. Sajnos, az agyagtáblának az a része, amelyen leírják, hogyan építette Ziuszudra ezt a nagy hajót, tönkrement, de legalább olyan nagy volt, hogy családján kívül jószága is elfért rajta. Miután mindannyian elhelyezkedtek a hajón, hét nap és hét éjszaka tombolt a vízözön a földön. „És a hatalmas hajót ide-oda vetette a nagy víz”, míg végül előjött Utu, a sumer napisten és fénybe borította az eget meg a földet. Ekkor Ziuszudra „kinyitotta a hatalmas hajó egyik ablakát”, és leborult a napisten előtt. Ezután feláldozott egy ökröt meg egy juhot, ami arra utal, hogy – Noéval ellentétben – minden fajtából egy párnál többet vitt a hajóra. Ezzel szemben vadállatokat nem hozott magával. Egyszóval: a túlélők eredeti szövegét, akik csak háziállataikat vitték fel a hajóra, az évezredek folyamán megszépítették, s végül Noé még a vadállatokat is megmentette. Mindhárom változat lényege, hogy nagy hajókra utalnak. Mindegyik tesz említést háziállatokról és az árvíz előtti városokról meg királyságokról; de egyik sem szól arról, hogy magas piramisok vagy tornyok mentették volna meg az embereket és jószágukat az áradattól. Ötezer év múlt el azóta, hogy írástudók lerögzítették az írott történelemnek ezt az eddig ismert legrégebbi adalékát. Azzal kezdődött, hogy valami természeti szerencsétlenség után a családok, jószágaikkal együtt, nagy hajón egy Dilmun nevű helyen kötöttek ki, ahonnét, szintén tengeren át, a mezopotámiai Urba hajóztak. Sajnálatos, hogy az ősi sumer agyagtábla éppen azon a helyen törött el, ahol a nagy hajó építését írták le. Mivel azonban „Ziuszudra” és „Utnapistim” nyilvánvalóan ugyanannak a királyi hajóépítőnek két neve, következtetéseinket az asszír változatból is levonhatjuk. Az eddig megtalált legrégibb eposzban az asszír költő hősét, Gilgames királyt, hajón küldi őseinek földjére, Dilmunba, ahol az agg király, Utnapistim elmondja neki a maga történetét az árvízről. Először Ubara-Tutu király fiaként mutatkozik be, aki a világkatasztrófa előtt Suruppakban uralkodott. Azután költői formában a tengeristen szavaira utal, aki elmondotta neki, hogyan építse hajóját: „Nádház, nádház. Fal, fal. Nádház, halljad! Fal, halljad! Te férfiú Suruppakból, Ubara-Tutu fia. Bontsd le a házat és építs hajót!” Nem kétséges, hogy egy lebontott nádházból csak szurokkal bemázolt nádhajót lehet építeni. Ez azonos a héber változattal. A Noénak szóló utasítás így hangzott: „Csinálj magadnak bárkát gofer fából, rekesztékeket 5 csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívül szurokkal.” 28

1-2. Úszó nádszigetek Dél-Irakban

29

3-4. A mocsári arabok számára napjainkban is a csónak a legfontosabb közlekedési eszköz

30

5. Ősi és új kultúrák a mocsarak szélén 6. Asszonyok berdi nádat szállítanak nádhajónk számára

31

7. Faállványzatot ácsoltunk, ez adja meg hajónk formáját

32

8-9. Akár a piramisépítők idejében. Hajóépítés a Tigris folyó partján

33

10. Vízre bocsátás előtt

34

11. A Tigris nádhajó a Shatt al-Arabon lehajózik a tengerbe

35

Még az asszír eposz is megemlíti, hogy a hajóépítésnél a király valami bevonatot alkalmazott nádhajóján. Nem kisebb személyiség, mint Utnapistim mondotta, amikor lebontotta királyi nádházát: „Hat sar kátrányt öntöttem az olvasztógelybe, ehhez három sar szurkot adtam. A keverőemberek három sar olajat hoztak. Ezenfelül egy sar volt a hajó rakodóterében és további kettőt a kapitány rejtett el.” A Noénak tulajdonított hajóépítési alapelvek lényegében azonosak a jillabie építésénél érvényesülőkkel, ahogyan Hagi elmondotta. Ilyen csónakot jómagam is láttam, hat emberrel a fedélzetén, Babilon közelében. Az ókori királyi hajók méretei, természetesen, arányban állottak egyéb építmények méretével, amelyeket e totalitárius királyságok idején emeltek. Az asszír eposz szerint Utnapistim király hajójának nagysága egy „iku” volt, 6 ez a területmérték a Bábel tornyának alaprajzával egyenlő. Még ha nem is vehetjük szó szerint ezeket a méreteket, mégis könnyebben lehetett egy ilyen nagy hajót a végez láthatatlan mocsarakban számlálatlan mennyiségben termő hosszú nádkötegekből megépíteni, mint egy épületet összehordani apró téglákból, amelyeket egyenként kell formázni, és a téglaégető kemencékben kiégetni. A héberek valamivel szerényebb mértékeket adtak meg. Szerintük hajójuk négyszázötven láb (137 méter) hosszú, hetvenöt láb (23 méter) széles és negyvenöt láb (14 méter) mély volt, s ez csak négyszer hosszabb, mint Matug ideiglenes nádgáréja, amit magam mértem le. Az olvasók elképesztése érdekében az asszírok valószínűleg hozzácsaptak valamicskét a valósághoz, amikor arról írtak, hogy Utnapistim hajója kilenc belső rekeszre oszlott és „hat egymásra helyezett fedélzettel” rendelkezett. Itt is tartózkodóbbnak bizonyultak a héberek: szerintük a bárkának „három fedélzete volt, egy felső, egy középső és egy alsó”. Az asszírok, akárcsak a héberek, nyilvánvalóan láttak nagy hajókat, mielőtt elhagyták Mezopotámiát. Különben nem gondolhattak volna egynél több fedélzetű hajókra. Emellett semmiképpen sem szabad azt hinnünk, hogy a sumerok nem tudtak hatalmas nádépítményeket alkotni, ha számba vesszük, hogy valóságos hegyeket emeltek napon szárított és kemencében égetett téglákból; olyan hatalmasakat, hogy lehetetlennek tartottuk volna, hogy akkor épültek, ha máig is nem állnának, hogy ámulatba ejtsenek bennünket, 36

akárcsak az egyiptomi piramisok. Kheopsz fáraó nagyszerű hajójának a felfedezése után tulajdonképpen már nem kellene csodálkoznunk azon, hogy a közép-keleti, civilizált társadalmak hajóépítési technikája ötezer évvel ezelőtt rendkívül fejlett volt. Kheopsz hajója sokkal nagyobb volt a vikingek hajóinál, és ezer évvel Ábrahám Egyiptomba érkezése előtt építették. Ha Ábrahám és Sára valóban látták volna a nagy piramis lábánál levő titkos sírkamrában, ez számukra éppen olyan ősi történelmi lelet lett volna, mint napjainkban a viking hajók a Norvégiában utazó turisták számára. Az öbölbeli Bahrein-szigeten végzett széles körű dán ásatások közvetlen kapcsolatban állnak az eredeti vízözön mítosszal. Úgy gondolják, a feltárt városok az első konkrét tanúbizonyságai annak, hogy Bahrein azonos a sumer kereskedelmi feljegyzésekben szereplő Dilmunnal, ahol állítólag a 7 sumer ősök letelepedtek a vízözön után. A kiváló dán régész, P. V. Glob, összefoglalva annak a tizenöt éves kutatómunkának az eredményeit, amely alatt ő a bahreini ásatásokat vezette, egy a sumer vízözönlegenda eredetével kapcsolatos, elterjedt nézetet támaszt alá. A sumer királyváros, Ur alatt Leonard Woolley 1929-ben egy tíz-tizenhárom láb vastag, egynemű üledékes iszapréteget talált. Ez alatt feltárták egy város romjait, amely már fennállott akkor, amikor hatalmas ár, huszonöt lábnyi víz árasztotta el egész AlsóMezopotámiát, majd leapadt. A kevés túlélő szemében ez a világvégének tűnhetett, és így élhetett emlékezetükben, amíg fel nem jegyezték a sumer agyagtáblákon. Glob szerint a néhány túlélő úgy mentette meg életét, hogy felmászott a belső város legmagasabb falaira. Ugyan miért így – mondom én –, hiszen a város kikötő volt, valószínűleg tele nádhajókkal? Körülnéztem. Falak, falak. Gondolataim elkalandoztak. Hagi szeri hajót építhetett volna, ha lebontja a nádházat, amelyben ültünk. Ez az előcsarnok, ha a fejére állítjuk, megfelelt volna egy tágas hajó erős bordázattal ellátott törzsének, csak gyantával vagy szurokkal kellett volna bekenni kívül-belül, miután a két végét lezárták. Senki sem akarta lebontani Hagi nádházát. Én boldog voltam, hogy ugyanolyan jó állapotban láttam viszont mint öt évvel ezelőtt, ha hiányzott is az öreg Ábrahám hasonmása. Fiai azonban itt voltak, és királyi fogadtatásban részesítettek. Megvolt még a bibliai keret, Ábrahám atyjának, Terahnak az ivadékai ápolták az ősi hagyományokat. Sha-lant, Hagi legidősebb fiát és házának összes férfiúját valósággal izgalomba hozta a hír, hogy azért tértem vissza, mert embereket szeretnék 37

verbuválni berdiaratáshoz, akik azután segítenének nekem egy olyan nádhajó építésénél, amilyent az öreg Hagi írt le nekünk öt évvel ezelőtt. Húsz emberre lenne szükségem. Sha-lan nyomban biztosított, hogy személyesen fogja őket kiválogatni. Ez nem probléma. A jelenlevők rövid vita után megegyeztek abban, hogy Gatae a legalkalmasabb a munkálatok vezetésére. Gatae mestere a nádházépítésnek, és tudja, hogyan kell a szabályosan vékonyodó nádkötegeket készíteni. Egy mashhufon előhozták valahonnét Gataét. Kellemes külsejű, idősebb ember volt, szemével hamiskásan hunyorított. Magasan és karcsún állott a csónakban, akár egy árboc, kockás kaftánja lobogott a szélben. Méltóságteljes magatartásával, kicsiny, fehér és gondosan nyírott kecskeszakállával néhai angol kiadóm, Sir Stanley Unwinra emlékeztetett. Régi jó barátokként üdvözöltük egymást. Gatae szemmel láthatóan egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy nádhajót szeretnék építeni, hogy azon kihajózzak a tengerre. Rögtön a tárgyra tért: Mennyi nádra volna szükségünk? Léptekkel kimértem. A Ra I ötven-láb (15 méter) hosszú volt, a Ra II csak harminckilenc láb (12 méter). Ez alkalommal nagyobb legénységet akartam magammal vinni, így a hajónak hatvan láb (18 méter) hosszúnak kellene lennie, nagyjából akkorának, mint az egy helyiségből álló nádház, amelyben tartózkodtunk. Hagitól azonban megtudtam, hogy a szivacsos nádat préselni kell. Így hát több nádra lenne szükségünk, mint amennyit a hajó végleges térfogata kitesz. – Legjobb, ha körülbelül kétszer annyi berdit vágunk le, mint amennyivel ezt a házat a padlójától a tetejéig megtölthetnénk – mondtam, és mindannyian a kupolát néztük a fejünk fölött. Gatae-nak szeme sem rebbent. Olyan méretben készíti a kötegeket – mondotta –, ahogy megrendelem. Megegyeztünk abban, hogy Gatae vezetésével húsz ember jön szeptemberben Ádám fájához, és ott nekilát az építésnek, én azonban már augusztusban visszajövök, és gondoskodom arról, hogy más madanok, az építkezés helyéhez közelebb fekvő Al Gassar faluból valók, levágják és szakszerűen szárítsák a nádat. A kormány ott egy magasított földutat épített egészen a mocsarak széléig, így a nádat a mashhufokról egyenest a teherkocsikra lehetett átrakni s ezek egy új papírmalomba szállították, a Tigris partján. Innét azután később a napon szárított nádat elszállíthatom az építkezés helyéhez, a Tigris partján fekvő Édenkerthez címzett 38

vendégfogadóhoz.

39

Az édenkertben Eljött az augusztus, és én újra a mocsarakban voltam. Augusztus a legforróbb hónap Dél-Irakban. A higanyoszlop 40 és 50 °C között ingadozott árnyékban, de a nyílt mocsárvidéken, ahol a nádat vágtuk, nincs árnyék. A mocsári arabok görbe pengéjű bozótvágó késsel és egy támadó csapat elszántságával nyomultak előre a nádasban, a hosszú, zöld szárak meg hullottak alá, akár az elesett katonák. A hőség nyomasztó volt, alig jutottam lélegzethez, pedig én csak a csónakból szemléltem az ütközetet. És amikor mocsári tolmácsom, néhány szónyi angol tudásával biztosított róla, hogy bilharzia nincs már a vízben, beugrottam a csatornába, és segítettem a madanoknak, akik teljes ruházatban, csípőig a vízben állva dolgoztak. A Csád-tónál és a Nílus partján megtanultam félni a bilharziát, azt a kis férget, amely a nádi csigákon él, és pillanatok alatt befúródik az ember bőre alá, majd elszaporodik a szervezetben. Élveztem a lassan hömpölygő vizet, míg egyszer csak egy pompás csigaház úszott el mellettem. Kihalásztam és kissé habozva megmutattam nádvágó informátoromnak. – Ez? – mondotta. – Ez csak a háza a bilharziának. Nagy lendületet vettem, és újra bent ültem a vízhatlan mashhufban: jobb verítékezni, mint bilharziaval fertőzött folyóban gázolni. Hamarosan már nem tudtam nyomon követni a mashhufok számát, amelyeket az Al Gassar-i férfiak és nők kormányoztak – zöld berdivel púposán megrakva – a csatornákon át, a mocsár szélére, ahol a nád száradt. Úgy tűnhetett fel, mintha akkora hajót építenék, mint amekkora Noé bárkája volt. Közben az expedíció szervezése végett néhány hétre vissza kellett térnem Európába. Az Édenkerthez címzett vendégfogadóból ugyanis semmit sem tudtam elintézni. Bagdadban a szállodai szobámban tárcsáztam néhány számot elefántcsont színű telefonkészülékemen és egy-két perc múlva beszélhettem Oslóval, Tokióval, Sydneyvel. Édenkerti telefonom muzeális darab volt, először fel kellett kurblizni, akár egy ócska Fordot. Ha végre sikerült, és azt hittem, Londonnal beszélek, az egész vendégfogadó összecsődült, hallgatták a beszélgetést, belekiabáltak a kagylóba, amíg rá nem jöttünk, hogy a halk sipítozás az úttest túlsó felén levő, al-qurnai telefonkezelő hangja, aki kétségbeesetten igyekezett a tudtunkra adni, hogy a basrai vonal megszakadt, és ma már nincs sok remény a kapcsolásra. Egy 40

angol mérnök érkezett a távoli Basrából, azzal vigasztalt, hogy Bagdadban megbízták, rakjon le egy modern vezetéket, s az jövőre el is készül. Jó hír azok számára, akik utánunk jönnek ide. Az olajfellendülés robbanásszerű aktivitáshoz vezetett az építkezésben. Külföldről rengeteg különféle árut hoztak be, amit meg is lehetett venni, mihelyt beérkezett. A folyók torkolatába befutó tartályhajók hadának fogadásához nem volt elegendő a kikötők felszereltsége. A világ minden tájáról érkező hajók két, három, sőt négy hónapig vesztegeltek a nyílt öbölben, amíg sorra kerültek, hogy behajózzanak a folyókra és kirakodjanak. Az indiai szerfától és bambusztól a dán vajig és mélyhűtött amerikai csirkéig mindent lesepertek az árukat raktározó udvarokból meg a kereskedők polcairól, még mielőtt én kinyújthattam a kezemet értük. Ha vízi úton szállítom a felszerelést Irakba, az könnyen fennakadhatott volna az öbölben. Egyetlen megoldás maradt számomra: egy helyre gyűjtöm be mindazt, amire az expedíción szükségem van, és onnét bérelt kocsin, szárazföldi úton szállítom Irakba. Hamburgot választottam. Németországi barátaim segítettek beszerezni – a berdin kívül – mindent, ami kellett. Egy kötélverő műhely elodázta nylonkötél megrendelését, és több kilométer hosszúságú, válogatott kenderkötelet sodort kötegeink és kötélzetünk számára. Két harminc láb (9 méter) hosszú kőrisfát döntöttek ki, hogy egy a régi iskolából való igazi csónaképítő terpeszárbocot készítsen nekünk belőle. Ezenkívül kézi erővel két huszonöt láb (7,5 méter) hosszú kormányevezőt és tucatnyi evezőlapátot eszkábált össze, extra hosszúságú nyéllel. Ezeket fokozatosan meg lehetett rövidíteni, ha a magas nádhajó mélyebbre merült a vízben. Egy ugyanolyan igazi és lelkiismeretes vitorlakészítő kézzel varrt két keresztvitorlát egyiptomi vitorlavászonból; ezek lefele keskenyedtek, mint az európaiak előtti időkben. Az egyik nagyobb és vékonyabb volt, és csak jó időre szántuk. Bambuszra is szükségünk volt a hajó felépítményeihez, meg esővízgyűjtőre, zászlókra és jelzőlámpákra. Petróleumlámpákra a világításhoz és petróleumfőzőre, fazekakra és serpenyőkre, a főzéshez. Meg horgászfelszerelésre. Az operatőrnek kis felfújható gumicsónak kellett, hat lóerős külső motorral, hogy a tengeren is filmezhessen bennünket. A bevásárlóút végén élelmiszert és használati cikkeket szereztem be, üzemanyagtartályokat ivóvíz számára, tizenegy embernek három hónapra, arra számítva, hogy raktárunkat útközben is feltölthetjük. Egy korábbi 41

alkalommal megpróbáltunk abból élni, amit az ókori emberek hajóikra szállíthattak. A Ra-utazásokra csak agyagedényekben és háncskosarakban tárolható élelmiszert vittünk magunkkal, vízkészletünket agyagkorsókban és kecskebőr tömlőkben tároltuk. Az egész úton semmiféle problémánk nem volt a táplálkozással. Ezt a kísérletet tehát nem kellett megismételnünk. Mivel a nádhajóra nem vezethettünk be hűtőszekrényt szolgáló áramot, nem vihettünk akármit a hajóra. Friss hús, zöldség és gyümölcs nem állt volna el, és még a konzerv is megromlott volna abban a hőségben, amellyel a start előtt és utána is számolnunk kellett. Mégis összegyűlt néhány tonna elemózsia és felszerelés, annyi, amennyi megtöltött egy negyvenlábnyi (12 méteres) trélert, amely Irak bonni követségének engedélyével Bonnban lepecsételtetett és a hamburgi szabadkikötőből elindult Dél-Irak felé, az Édenkerthez címzett vendégfogadó kapujáig tartó, kéthetes útra. Hamburgból Londonba repültem, hogy találkozzam a tv-társaságok nemzetközi konzorciumával, amelyet a BBC kizárólag e célból létesített. Hosszas agymunka, gépelés és újragépelés után aláírhattunk egy harmincegy oldalas szerződést; ebben hat tv-társaság – angol, francia, német, japán, svéd és az egyesült államokbeli – arra kötelezte magát, hogy négy egyórás tv-közvetítés fejében finanszíroz egy nádhajó-expedíciót, egy olyan expedíciót, amely még el sem indult. Az ügyet nehezítette még az is, hogy én csak azt tudtam megmondani, hol kezdem az expedíciót, de azt, hogy hol fejezem be és meddig fog tartani, magam sem tudtam, mert éppen ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Ezt a nehézséget egy szövegrésszel oldottuk meg, mely szerint addig hajózunk, míg hajónk kormányozható, illetve megmarad a víz felszínén. A konzorcium amerikai tagja, a National Geographic Society és tv producerei, a WQED azt követelték, hogy vigyük magunkkal az ő operatőrjüket, speciális felvevőgépével, aki filmre veszi mindazt, ami a hajón történik és elhangzik, minden más feladattól mentesül, még akkor is, ha a hajó süllyed. Beleegyeztem. Mindannyian aláírtuk. Kelletlenül mentem el a BBC képviselőinek kíséretében a southamptoni egyetemre, ahol tervrajzom alapján megépítették a nádhajó hatlábnyi (1,80 méteres) műanyag modelljét. Szélcsatornában és a tengeren akarták kipróbálni és lefilmezni. A sárga modell gyönyörűen táncolt a hullámokon, az egyetem tengerészeti szakemberei a kormány távirányító gombjait nyomogatták, megforgatták a kormányevezőket, és oldalvást a hullámok felé fordították a hajót. Mikor az evezőtollak összfelületét megnövelték, a hajó 42

szembefordult a hullámokkal. A kísérlet bebizonyította, hogy az ikerkötegekből épült hajó annál jobban fordul szélnek, mennél nagyobb a vitorlája és mennél több, illetve nagyobb evezőtoll van a vízben. A szélcsatorna-tanulmányok végleges kiértékelését később postán küldik el nekem. Csak az volt a bökkenő, hogy a modell műanyagból készült, nem nádból, és senki sem tudta, milyen mélyen fekszik majd a vízben a nád és hogy a változó felhajtóerő milyen iramban csökkenti az eredeti hajóoldal magasságát. Ráadásul a modell átadása elhúzódott, és amikor megkaptuk a szélcsatornabeli vizsgálat eredményeit, túl késő volt: már nem tudtunk a kiszabott vitorlák és evezők méretein változtatni, mert lekéstük volna a Hamburgból való elszállítás határidejét. Közvetlenül Southampton előtt terül el a pompás Broadlands birtok, Earl Mountbatten of Burma, a brit flotta admirálisának otthona, ahol löncsre voltam hivatalos. Közös vonzódásunk a tengerhez és a nemzetek közti hídverés egyéb eszközei az utóbbi években összekovácsolták barátságunkat; az öreg Sea Lord, az admiralitás tagja ügybuzgalmának köszönhető, hogy a United World Colleges tiszteletbeli alelnöke lettem, melynek ő maga volt az igen aktív elnöke. Mint a királyi család tagja és India volt alkirálya, a világ minden részén voltak barátai és összeköttetései. Még a Kínai Népköztársaságból is sikerült diákokat toboroznia a walesi Atlantic College-be, az egyik tagintézetbe, amelyet nemrégiben meglátogattam. Azon túlmenően, hogy tehetséges, vidám fiúkat és leányokat hozott össze minden lehetséges országból, a United World Colleges nagy súlyt fektetett az életmentésre a tengereken és az evezősportra. Megígértem lord Mountbattennek, ha újabb tengeri kísérletet tervezek, a legénység verbuválásánál az ő tanítványait is számba veszem. Most be akartam váltani ígéretemet. Utamra igazi, soknemzetiségű legénységet szerettem volna összehozni. Az ENSZ néhai főtitkára, U-Thant engedélyezte, hogy a Ra I és a Ra II az Egyesült Nemzetek zászlaja alatt hajózzon, utóda, Kurt Waldheim pedig nagylelkűen kiterjesztette ezt az engedélyt az előttünk álló expedícióra. Közöltem a United World Collegesszel, hogy előző nádhajó-kísérleteim legénységének – amennyiben most is csatlakozni szeretnének – elsőbbséget biztosítok, de a további helyek betöltésénél a United World Colleges tanítványaira is számítok. A college-ek igazgatói űrlapokat küldtek szét volt diákjaiknak, mellékelve a terveimről szóló sajtóközlemény másolatát, amelyet a BBC-konzorcium terjesztett. Az általuk 43

kiválasztott pályázó diákok listáját azután a tanárok eljuttatják hozzám. Nagyszerűen éreztem magam újra Broadlandsben, s jóízűen falatoztam az ősöreg fákra és hatalmas parkra nyíló barátságos ebédlőben. Egy apró fácskát – alig látszott ki a fűből – magam is ültettem az itteni szokásokhoz híven, mikor utoljára itt jártam. – Elhiszed-e Thor, hogy nemzetközi bonyodalmakat okoztál nekem? – Lord Mountbatten komoly arcot vágott, amikor adjutánsával együtt elhelyezkedtünk és egy tengerészegyenruhás komornyik dinnyét tálalt fel. – Persze, hogy elhiszem – válaszoltam nevetve, jelezvén, hogy természetesen nem hiszem el. – A sah haragját zúdítottad rám – folytatta vendéglátóm nyugodtan. Megint csak nevettem és élveztem a hűs dinnyét. – Tudom! Tudom! Lord Mountbatten abbahagyta az étkezést és rámnézett. – Hogyan győzhetnélek meg róla, hogy nem tréfálok? – Megkérte adjutánsát, hozza ide a teheráni császári udvarból érkezett levelet. Hosszú és éles tiltakozó irat volt a United World Collegesnek a tervezett expedícióiról szóló köriratának szövegezése ellen. Irán londoni nagykövete Londonból felhívta lord Mountbattent, még mielőtt a levél megérkezett volna, közvetlenül azután, hogy a BBC, a rádió és a tv szétsugározta a sajtóközleményt. Idéztek engem, miszerint a Shatt al-Arabon lefelé, az „Arab-öbölbe” szándékozom hajózni. Hogyan használhatott a nemzetközi Collegek egyesülete, melynek élén maga a flottatengernagy áll, egy ilyen fiktív földrajzi megjelölést? Vajon az araboknak udvarló, egyre erősbödő irányzatnak a következménye volna ez? Az egyedül helyes megnevezése ezeknek a vizeknek: „Perzsa-öböl”, ráadásul a brit admiralitás adta ezt a találó nevet eredetileg az öbölnek! Nagyon sajnáltam. Ezt a problémát nem láthatta előre egy nádhajó utasa, aki a modern világban akarta kipróbálni ókori hajóját. Elmondottam lord Mountbattennek, hogy tulajdonképpen eredetileg a „Perzsa-öböl” kifejezést használtam, ahogyan már az iskolában is tanultam. A bagdadi hivatalnokok azonban kijavították, és félreérthetetlenül közölték velem, ha Irakból akarok elindulni, akkor „Arab-öbölnek” kell neveznem. Lord Mountbatten megértette problémámat, de kételyei voltak „az öböl” elnevezéssel kapcsolatban, amelyet számos diplomatikus hajós használt. A legjobb lesz, javasolta végül is, ha ezt a területet egyáltalán nem említjük meg. Én nem akartam senkit sem megsérteni, másrészt azonban nem hajózhattam a folyón lefelé a semmibe, ezért felvettem a kapcsolatot a 44

norvég külügyminisztériummal. Ott azt mondták, ők „Perzsa-öbölnek” szokták nevezni, ha az iráni kikötőkről van szó, és „Arab-öbölnek”, ha az illető kikötő valamely arab állam partján fekszik. Mivel azonban expedíciónk lényege a nyílt tengeren való hajózás volt, nem támaszkodhattam a kikötőkre. Az Egyesült Nemzetek tájékoztatási szervének egyik hivatalnokához fordultam ezután. – Igencsak nehéz kérdés – ismerte el. – Az öböl partján levő összes államnak a közeljövőben egy konferencián kellene megbeszélnie a vízszennyeződés problémáit, de nem tudunk megegyezni abban, hogyan nevezzük a szóban forgó helyet. – Ez az előrejelzés felhívhatta volna a figyelmet arra, hogy a huszadik században, a sok radarberendezés és világítótorony ellenére sem lehet egykönnyen elkerülni a rejtett sziklazátonyokat. Arra számítottam, hogy a United World Colleges valami nem mindennapi fickót jelöl majd, és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy két fiatal skandináv áll a lista élén: egy norvég orvostanhallgató és egy dán matematika szakos egyetemi hallgató. A norvég, volt utászőrmester, értett a kötélmunkákhoz, meg a hídépítéshez, ritka speciális ismeretek ezek, amelyekre éppen szükségem is volt, hiszen az egész hajó kötélből és nádból áll majd. Még az árbocokat és a kajütöket is egyetlen szeg nélkül erősítjük fel. Ezenkívül sürgős szükségünk volt egy póznákból és cölöpökből álló, hídszerű emelvényre, amelyre az építés ideje alatt felhordjuk a nádat, és a végén innét bocsátjuk vízre a hajót. Norvégiában kerestem telefonon a fiatal pályázót, és Rómában találtam meg Hans Peter Böhmöt, aki azt akarta, hogy HP-nek szólítsuk. Hátizsák meg egy fényképezőgép volt az egész felszerelése. Együtt repültünk Bagdadba. Hétórányi autózás után és a tervezettnél egy nappal később eljutottunk az Édenkerthez címzett vendégfogadóba. A két hamburgi teherautó-vezetőnek minden percben meg kellett érkeznie; jelen akartam lenni az expedíció élelmiszerkészletének kirakodásánál, hogy sürgősen elszállítsuk a vendégfogadó árnyékába, mielőtt még megromlana a perzselő napon. A vendégfogadó lépcsőjén – legnagyobb meglepetésemre – egy európai fiatalemberbe ütköztünk, arca tele volt piros hólyagokkal. Nagy halom német füstöltkolbászt tartott a kezében, amit még Hamburgban vásároltam, ő pedig rendre a Tigrisbe hajította az egészet. A veríték ellepte a szemét, alig látott minket, mikor bemutatkoztam, és megkérdeztem, mit csinál itt. 45

– Valóságos szerencsétlenség! – mondotta. – Az összes élelmiszer megromlott. A teherautó nélkülem ment vissza Hamburgba, és nekem egyedül kell az egészet a folyóba dobálnom! HP nagy lendülettel átugrott a terasz párkányán, és egy hatalmas kolbásszal jelent meg újra, úgy tartotta a karjában, akár egy csecsemőt. Ez volt az utolsó darab. A többit már elsodorta a folyó, a raktárban pedig, ahová a verítékező német fiatalember visszament a füstöltsonkáért és egy karton norvég makréla konzervért, hogy a német kolbász után hajítsa, szintén nem volt több. Az utolsó előtti percben érkeztünk. A német úgy dolgozott, mint egy automata, amíg rá nem vettük, hogy üljön le mellénk egy kötélcsomóra, és magyarázza el ezt az óriási ötletet, miszerint a Hamburgból idáig szállított élelmiszert a Tigrisbe dobja. – A vám – mondotta –, a vám. Alitól, a vendégfogadó barátságos inasától, mindenekelőtt egy doboz jeges sört kértünk, csak ezután próbáltuk megérteni ezt a vad történetet. A fiatalember a hamburgi szállítmány kísérője volt, a Montan Transport azért küldte ide a két teherautósofőrrel, hogy megoldja a vámproblémákat, s a szállítmányt gyorsan és egyenesen a vendégfogadó árnyékos raktárába rakhassák le. Nagy volt a hőség még Európában is, és mivel a kocsiban nem volt hűtőberendezés, a két sofőr valósággal száguldott, hogy megrövidítse a két hétre becsült menetidőt. Ez jobban sikerült, mint gondolták volna. Törökország déli részén kurdok leselkedtek és lőttek rájuk az úton. Erre teljes gázt adtak. Kocsijukon már golyónyomok voltak, mire beértek egy teherautókból álló konvojt, amely kétségbeesetten igyekezett Irakba. A zűrzavarban nem kapták meg az iraki vámhatárnál az engedélyt, amely Bagdadból érkezett, a pecsétek feltörésére vonatkozó speciális utasításokkal. Ehelyett tovább robogtak dél felé a két folyó közti területen, a tikkasztó hőségben, Bagdadot s az éden-kertet maguk mögött hagyva, míg végül a hajókkal túlzsúfolt Basrában kötöttek ki, ahol senki sem kapott utasítást arra, hogy segítsen nekik. Egy rendőr mutatta az utat, s egyszerre a kikötő nagy vámudvarában találták magukat – letartóztatva. Sehol sem lehetett árnyékban parkolni. A testileg-lelkileg megtört küldött szerint, a tréleren kívül 45 °C, a belsejében 70 °C volt a hőmérséklet. A vámudvarban töltött harmadik napon a három ember már egészen kivolt. Még a nekem hozott nagy bambusz is megrepedt a hőségben; úgy érezték magukat, mint 46

akik egy rakomány petárdán ülnek. Aztán egy együttérző lélek, aki értett angolul, segített nekik telefonon beszélni a bagdadi minisztériummal. Az véget vetett a zűrzavarnak, és kiszabadította a fogságból a szállítmányt. Beszámolója közben többször is vad robbanások riasztottak fel bennünket. A még mindig száradó bambusz volt, amely pisztolylövésszerű durranások közepette pattogott szét. Nem csoda, hogy a két sofőr nyomban sarkon fordult, és itt hagyták a kísérőt, hogy lezárja ezt az ügyet, amit meg is tett, minden élelmünket a nagy folyóba hajítván. Először a sajt került sorra: negyven kg legfinomabb norvég chedarr, huszonnégy kg eidami és néhány más fajta, amelyről azt gondoltam, hogy kibírják az enyhe meleget. Ezután a folyékony szappannal és olvadt vajjal telt dobozok következtek, majd a finom füstölt hús. Közvetlenül az érkezésünk előtt húsz kg különleges füstölt kolbászt semmisített meg. HP ott ült mellettünk, és késével kaparta le a friss penészfoltokat a füstölt kolbászról, amit megmentett, aztán megkóstolt belőle egy darabot. Egy ugrással a folyóba vetette magát. De már semmit sem talált. Ilyen kolbászunk nem lesz egyhamar. Ebből az egyből azonban, amit megmentett, a világ legjobb szendvicseit készítettük az építkezés ideje alatt, a magunk és a vendégeink számára. A konzervdobozok azért minket is kétségbe ejtettek. Elvesztették hengeres formájukat, és olyan gömbölyűek lettek, mint az ágyúgolyó, ami normális körülmények közt biztos jele annak, hogy a tartalma megromlott. Egy zsákba becsomagoltam mindegyik fajtából egy-egy dobozt, és megbíztam a kísérőt, hogy Bagdadból légi úton Hamburgba szállítsa, s vizsgáltassa meg egy laboratóriumban, mielőtt rászánjuk magunkat, hogy ezt a drága expedíciós felszerelést is eldobjuk. Néhány nap múlva egész ágyúgolyókészletünk visszanyerte közönséges konzervdoboz formáját. A rekkenő hőségben megdagadtak csupán, mi pedig őszinte részvéttel gondoltunk a hamburgi fiúkra, akik rajtuk ültek, amikor kitágultak! Pótolnunk kellett az elveszett készleteket; az idő rövidsége miatt légi úton hozattam mindent. A szállítmányozási vállalat ezúttal megígérte, hogy a bagdadi légikikötőbe küldi az árut, és közli a minisztériummal a szállítólevél számát meg az érkezés idejét, mivel a minisztérium felajánlotta, hogy a szállítmányt egyenest az édenkertbe irányítja. Eljött az érkezés napja, változatlanul tikkasztó volt a hőség, és a szállítmány elveszett. Hamburg azt állította, hogy a küldeményt feladta, a bagdadi reptér pedig azt jelentette: 47

nem érkezett meg. Egy gondokban telt hét után az az őrült ötletem támadt, hogy elküldök valakit ugyanazokhoz a csodálatos basrai vámosokhoz. Három nap múlva diadalmasan visszatért a fáradhatatlan hírnök: megtalálta az elveszett pótszállítmányt. HP-val együtt beköltöztünk a vendégfogadó három tágas hálószobájából kettőbe, a sok barátságos szolga mind a rendelkezésünkre állt. Ali még Mohamed nagyszerű fickók voltak, még néhány angol szót is értettek. Kizárólag nekünk tálalták fel az arab ételkülönlegességeket az üres ebédlőben, amely olyan nagy volt, hogy arra gondoltunk, ha a hőség a jövő hónapra nem csökken, itt készítjük a nádkötegeket. Ahogy a vörös, sivatagi nap felkelt a Tigris felett, kiugrottunk az ágyból. A hűs reggeli levegő és az első hideg zuhany a fürdőszobában, felfrissített. Első reggel, mikor belefeküdtem a fürdőkádba és a lehető leghidegebb vízzel töltöttem meg, két hosszú, barna csáp tapogatózott ki a lefolyóból, azután két kifejezéstelen szem bámult rám, és egy óriási svábbogár merült fel a lyukból a fürdővizembe, majd még egy és még és még egy… Huszonkettő volt összesen. Az úszó hadsereg egy szempillantás alatt kikergetett a vízből, megpróbáltam valamennyit leengedni a lefolyón, de túl nagyoknak bizonyultak. Egy pohárral kellett kimeregetnem őket, és behajítani a toalettbe. Felkeltettem HP-t és azt tanácsoltam neki, hogy vegyen hideg fürdőt. Egy ideig vártam, azután éles sikolyt hallottam a falon át. – Tudod, hogy mi történt velem? – kérdezte a füvön elfogyasztott, bőséges reggeli mellett, melyhez tojást és sajtot is kaptunk. – Igen – feleltem. – Mennyien voltak? Jócskán akadt dolgunk, hogy előkészítsük a helyet az építkezés és munkatársaink számára: hamarosan arabok érkeznek majd a mocsarakból, indiánok Dél-Amerikából, dau-hajósok Bombayből, és az expedíció tagjai különböző földrészekről. A három hálószoba nem lesz elegendő, de a tető alatt még két hálószobát lehetne berendezni; a matracokat meg a kempingágyakat bárhol fel lehet állítani. HP-vel együtt nekiláttam a kombinált befogó- és építőállvány talajának az előkészítéséhez. Az az ötletem támadt, hogy két mély és széles árkot ások egymással párhuzamosan a kertben, hogy a hajóépítők elférjenek a hajó dupla törzse alatt, ha a végén az erős, spirális kötelet a két köteg köré tekerjük. Fél tucat arab munkás érkezett Al-Qurnából, ásóval meg kapával, és hamarosan nagy, négyzet alakú, sárga, sumer téglákat ástak ki, ezeket 48

azután kosarakba rakva, a fejükön szállítottak a partra, s bedobták a vízbe. Régész lelkiismeretem arra késztetett, hogy azonnal leállítsam a munkát az édenkertben, míg HP le nem hajolt, és egy apró, élő teknősbékát kapart ki a romok alól. Azután én is láttam valamit: a valódi, ősi téglák között egy sörösüveg cserepeit, ami azt bizonyítja, hogy mások előttünk már felásták ezt a területet, és feltöltötték a talaj egyenetlenségeit, mielőtt a vendégfogadó építéséhez fogtak volna. Újra nekikezdtünk az ásásnak, de a harmadik napon, mikor a munka kezdett már lassan formát ölteni, egy csoport európai ruhába öltözött, komoly úr érkezett, és legnagyobb meglepetésemre elkezdték méricskélni az árkunkat. Hamarosan odajött hozzánk egy munkás, és arabul mondott valamit Kaisnak, fiatal tolmácsomnak, aki mellettem ült egy datolyapálma kellemes árnyékában. Megkérdeztem, miről van szó. – Azt mondják, hogy két méterrel közelebb az úttesthez ássunk – fordította Kais. – Nem – tiltakoztam. – A lehető legközelebb kell lennünk a folyóhoz. Az arab visszament – a munkások ástak tovább –, de hamarosan visszajött: – Azt mondják, hogy a mi határjelzéseink nincsenek egyvonalban a vendégfogadóval. – Butaság – feleltem. – Nem is kell ott lenniök. A legjobb helyen ástok. A munkás visszament, de amikor láttam, hogy még mindig az ásatással kapcsolatban gesztikulálnak, átmentem hozzájuk, hogy lecsillapítsam a kedélyeket és tisztázzam a nyilvánvaló félreértést. Egy markáns orrú, barátságos tekintetű, apró ember, aki jól beszélt angolul, bemutatkozott és bemutatta kísérőit, majd mosolyogva mutatta két kezével, hol kellene ásni az árkot. – A különbség nem nagy – ismertem el –, de mennél közelebb vagyunk a parthoz, annál egyszerűbb a vízre bocsátás. – Vízre bocsátás? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha az elmegyógyintézetből szöktem volna meg. – Természetesen – nevettem. – Vagy azt hiszi, a szárazföldön hagyom a hajót? – Hajó? – Most azután valóban tágra nyitotta a száját és a szemét. – Tán csak nem ebből készül a hajó? Most meg én gondoltam arra, hogy az előttem ágáló kis emberke a 49

tébolyda kerítésén ugrott át. – Felőlem szénaboglyának is nevezheti, de számomra hajó lesz – feleltem. A kis ember egy lépést hátrált, és mélységes bizalmatlansággal nézett rám: – Tréfál velem. Nagyon sajnálom, uram, de a Tájékoztatási Minisztériumtól van megbízásom. – Éppen ez a minisztérium engedélyezte, hogy itt építkezzem – válaszoltam, és kezdtem valami félreértésre gyanakodni. A kis ember most tényleg nagyon szerencsétlennek látszott. – Kérem, Sir, a kőművesek és ácsok holnap kezdik a munkálatokat. Éppen ezen a helyen kell huszonöt hálószobát építeni a vendégfogadóhoz. Nyilvánvaló: az történt, hogy ugyanannak a minisztériumnak két különböző osztályával tárgyaltunk. – Ha most építi itt a házat, akkor én nem építhetem a hajómat – mondottam. – De ha megépítettem a hajómat, mi elvitorlázunk, és ön két hónap múlva elkezdheti a munkálatokat. A kis mérnök egy percig kétségbeesetten nézett rám, azután a felettünk álló pálma tetejére mutatott. – Látja ezt a datolyapálmát? Erre akasztom fel magamat, ha elmozdulok innen, mielőtt befejeztem a munkámat! Mindannyian nevettünk, amikor beadta a derekát, és mivel Mr. Ramsay elhozta összes csomagját, beleegyeztem, hogy a vendégfogadóban maradjon, ahol a jóindulatú háziúr a saját szobájában állíttatott fel egy pótágyat a számára. Így hát egy mérnök csatlakozott helyi tanácsadóként – kéretlenül bár – az expedíciónkhoz, de mint hamarosan kiderült, igencsak szükségünk volt rá. Körülbelül ugyanebben az időben jelentkezett nálunk egy másik, nagyon barátságos és udvarias középkorú férfiú, Shaker al Turkey volt a neve, és a múzeumi hatóságok nevezték ki mellénk, mint a helyi viszonyokban járatos vezetőt és összekötőt. Ez éppen akkor történt, mikor második élelmiszerszállítmányunk elveszett. Abban a boldog tudatban, hogy most két tolmácsom is van, elküldtem Shakert Basrába, szülővárosába, hogy felkutassa az elveszett szállítmányt. Alig indult el, amikor Bagdadból telefonáltak: a minisztérium megtudta, hogy két tolmácsom van, ezért Kaist nyomban visszarendelték. Kais utálta a vadont – ahogyan ő nevezte –, és már aznap este elhagyott bennünket. Így azután tolmács nélkül maradtam, amikor másnap reggel seregnyi arabul beszélő teherautó-sofőr és mocsárlakó kopogtatott az 50

ajtómon. Még Ali és Mohamed sem voltak a közelben. A munkások megmutatták, hogy odakint az egész út tele van aranysárga szárított berdivel toronymagasan megrakott teherkocsikkal. Itt álltak előttem, és arra vártak, hogy én mondjam meg, mit tegyenek. Kirohantam, és kinyitottam az édenkert vaskapuját, ahol kiásták az árkot. A teherautók éppen csak átcsúsztak a két bejárati kőpillér közt. Sehol sem láttam annyi teherautót, trélert és talajgyalut, mint Irakban; a kormány ezerszám rendeli meg őket, és amikor Al-Qurna polgármestere azt a feladatot kapta Bagdadból, hogy segítsen nekem az Al-Gassar közelében levő partokon a berdi-gyűjtésben, egy egész zászlóalj teherkocsit küldött, hogy egy nap alatt végezzék el a munkát. Megkezdték az ingajáratot, a szűk terepen kilenc kocsi állt körülöttem egyszerre, mind meg akart szabadulni terhétől, egymást kölcsönösen akadályozták és átgázoltak a törékeny szárakon, amelyeket mások raktak le. Én a kocsik között rohangáltam, a sofőrök arabul szidalmazták egymást, reám ragyogó mosolyt sugároztak, és a legnagyobb lelki nyugalommal fütyültek összes utasításomra, melyeket különböző európai nyelveken közöltem velük, számukra azonban mindegyik hottentottául hangzott. Estére teljesen kimerültem az integetéstől, mutatgatástól, a nádban való csetléstőlbotlástól. Mire lement a nap, végre egyedül álltam a csendes folyó partján, Ádám fája alatt. A két kapupillért kidöntötték a teherautók. Az egész kert nádhalmazokból álló káosz volt, amelyben egy lépést sem lehetett tenni, nemhogy hajót építeni. Alighogy megkaptuk a napon szárított berdit, másnap reggel már beállított Gatae, válogatott embereivel. Gatae nagyon gyors felfogású volt, nyelvi problémák nem jelentettek akadályt a számára. Mohamed beugrott tolmácsnak, és én hatvan láb (18 méter) hosszúra rendeltem a mocsári emberektől az első szorosra kötött nádköteget. Ezt csuda ügyesen és igen hamar el is készítették. A késztermék azonban, meglepetésemre, sokkal vastagabb volt, mint amit egy ember át tud fogni, és olyan nehéz, hogy Gatae szerint nyolcvan embernél kevesebb nem tudná felemelni és a tervezett vázba rakni. Nyilvánvalóan sokkal több és sokkal vékonyabb kötegekre volt szükségünk a hajóépítésnél. Mire Shaker visszatért eredményes küldetéséből, két napig mindannyian azzal foglalkoztunk, hogy a berdit a munkahely közelébe szállítottuk; egymással párhuzamos, ember magasságú halomba raktuk, úgy, hogy kényelmesen lehetett járni közöttük. A törött szárakat a parti rézsűre dobtuk, 51

és amit az öregasszonyok nem hordtak el tüzelőnek a konyhába, azt ujjongó fiúk és lányok azon nyomban a folyón úszó nádtutajrajjá változtatták. Fa befogóállványhoz – átmeneti hajóbölcsőhöz – szükséges faanyagot nem egykönnyen lehetett találni Irakban. Az ősi műtárgyak és az írott agyagtáblák alapján tudjuk, hogy a sumer terület eredetileg erdős volt. Az ókorban azonban az emberek egyre-másra irtották az erdőket, így a fa fontos behozatali cikk lett, ahogyan az a hajók ékírásos szállítóleveleiben olvasható. Az importált fa ára csillagászati magasságokba szökött, s igencsak megörültünk a basrai dokkok közelében talált szerény fatelepnek, ahol az északi hegyvidékről származó hosszú törzseket és rönköket tároltak. Néhány száz darabra volt szükségünk, kikerestük a legkevésbé görbéket. HP-nek, a tapasztalt katonai hídépítőnek sikerült a kéregtelen törzseket és rönköket egymásra keresztben fektetve stabil állványzatot összeeszkábálnia olyan méretben és alakban, hogy a nádhajó megfelelő nagyságú és alakú legyen majd, ha a kötegeket az állványzat belsejében összekötözzük. Komoly problémát jelentett, hogy nem volt járópallónak alkalmas deszkánk az állványzathoz. A hajó törzse két, középen egyenként három méter átmérőjű tömör nádhengerből áll majd; ezek a hajó orra és tatja felé elvékonyodnak, felfelé ívelnek és mintegy húsz láb (6 méter) magasra emelkednek. Ezt a magasságot kellett elérnünk az építőállvány segítségével. Aladdin csodalámpája nyilván még mindig égett a számunkra, mert két teherautó-rakomány használt állvány- és ládafát hoztak a kerítésünkhöz éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Furcsa hírek keringtek közben a folyón fel és le az európaiak között, akik ideiglenesen errefelé dolgoztak. Azt terjesztették, hogy mivel sok tonnányi nádat vásároltunk, nyilván papírmalmot akarunk építeni. Egészen fent, a folyó felső folyásánál éppen egy német papírgyárat építettek. A hozzánk érkező németeket felvilágosítottuk, hogy nádhajót építünk, és egyik honfitársukkal együtt elhajózunk majd rajta. Lejjebb, Basra alatt, a folyó alsó folyásánál éppen most fejezték be a dánok egy cementgyár építését, és a hozzánk érkező dánoknak is elmondtuk, hogy egy honfitársuk velünk utazik. A német meg dán látogatások eredménye két deszka- és pallóhalom lett, amely a mai Irakban, akárcsak a sumerok korában, az aranysúlyukat is megéri. HP faállványa mestermű volt, építészetileg tökéletes és vonalvezetésében elegáns; megérdemelte volna, hogy tartósan fennálljon. Éppen hozzá akartunk látni a nád feldolgozásához, amely szép gondosan, egymásra rakva 52

állott az állványzat közelében, amikor egy újabb csoport európai külsejű arab tűnt fel, és mérőszalaggal a kezükben ide-oda szaladgáltak a nádrakásaink közt. Nem sok jót sejtettem, és udvariasan érdeklődtem, mire készülnek. Kutat akarnak ásni, a berdit meg rakjuk át valahova máshova, mert éppen ott halmoztuk fel, ahol a kútnak kell állnia. – Kutat? – kérdeztem. – Nem várhat a kút addig, míg elkészül a hajó? Nem, éppen most volt szükség a kútra. – De hiszen van egy nagy kút, amit már nem használnak, itt az út túlsó oldalán, a fák között – mondottam. – Nem lehetne azt felhasználni? – Egy csontszáraz, nagy, romos építményre mutattam, alig ötven yardnyira a kerítésünktől, csövei, öntőszája rozsdás volt. Nem, a kútnak éppen itt kell állnia, de nagylelkűen egy hetet adtak rá, hogy a kert közepéről elhordjuk a nádat. Testes barátunk, az al-qurnai polgármester barátságosan közölte velünk, hogy a kút nagyon fontos dolog. Egy újabb napot töltöttünk el a törékeny nád szétrakásával, elhordtuk az építőállványzat közeléből, Ádám fája mellé, így a tér közepe szabadon maradt. Azután jött két öreg munkás Al-Qurnából, ásóval és kapával, és egy térdig érő, nagy, kerek mélyedést ástak ki, akkorát, mint egy kisebbfajta úszómedence. Ennél több nem történt ezzel a mélyedéssel, amíg az édenkertben tartózkodtunk, de szerencsétlen munkásainknak, akik hatalmas mennyiségű berdit szállítottak a fejükön, terhükkel bele kellett mászniok a mélyedésbe, és a másik oldalon kikapaszkodniuk belőle. Közeledett a nap, amikor tervünk szerint meg kellett érkezniük az ajmara indiánoknak Dél-Amerikából, hogy az arabok kötegeiből hajót építsenek. Nélkülük nem tudtunk volna sarló formájú hajót eszkábálni, amely a tenger hullámaiban nem borul fel és az alakja sem torzul el. A mocsárlakók nádból még mindig csodálatos mesterműveket képesek készíteni, de a nádhajó építését már elfelejtették 52 akárcsak a mai egyiptomiak és az egyéb korai civilizációk helyén élő népek, ahol azelőtt hajókat építettek. Csak a híres Tiahuanaco, a dél-amerikai ősi civilizáció látványos romjainak vidékén maradt fenn változatlanul ez a bonyolult művelet. Ott, az Andokban magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. Amikor a spanyolok, Amerika felfedezése után, erre a területre érkeztek, a tavi indiánok elmondották nekik, hogy őseik először idegeneknél láttak ilyen 53

csónakokat; ezek eljöttek földjükre, itt hatalmas lépcsős piramisokat építettek, és óriási kőszobrokat állítottak fel Tiahuanacóban, azután ellenséges törzsek elűzték őket, egészen a tengerpartig, onnét elhajóztak a Csendes-óceánon. Az indiánok elmondották a spanyoloknak, hogy az idegen látogatók vezetője egy isteni papkirály volt, akit Kon-Tiki néven ismertek, a kecsuák ehhez még hozzáfűzték a „Virakocsa” elnevezést, ez tengeri tajtékot jelent. A papkirály azt állította, hogy a Napból származik, isteni őseit madárfejű és madárszárnyú emberi alakokként ábrázolták a kerámiákon és a kődomborműveken. Kon-Tiki és a legénysége azonban emberi lények voltak, magasak, világos bőrűek és szakállasok, mint a spanyolok, csak másként öltöztek; földig érő, hosszú, öves talárban és szandálban jártak. Amikor a spanyolok felfedezték az ősi kőszobrokat meg az arany szobrocskákat, amelyeken Kon-Tiki-Virakocsát pontosan úgy ábrázolták, mint ahogyan az indiánok leírták, azt hitték, hogy néhány apostol a Szentföldről, még őelőttük, átkelt az Atlanti-óceánon, mert pontosan ugyanezeket a történeteket mondották el nekik Mexikóban is. Az aztékok ugyanolyan hatalmas lépcsős piramisok meg óriási kőszobrok között üdvözölték Cortezt Mexikóban, mint az inkák Pizarrót Peruban. Elmesélték az európaiaknak, hogy sok-sok évvel a spanyolok előtt világos bőrű, szakállas és hosszú ruhás férfiak érkeztek az Atlanti-óceánon át, és megtanították az aztékok meg a maják őseit piramisokat építeni, amelyekben a napot imádják, megismertették velük a hieroglifák írását, és egyéb civilizációs értékeket is adtak át nekik, amelyeket a Mexikótól északra és az Andoktól délre lakó primitív, amerikai és dél-amerikai indiánok addig nem ismertek. Ebben az összefüggő övezetben azonban a különböző indián törzseknél mindenütt egy letűnt civilizáció maradványaira bukkantak, amelyet az indiánok egybehangzóan fehér bőrű, szakállas idegeneknek tulajdonítottak, akiknek vezetője a Napból szállt alá. Minden országban más neve volt. Az aztékok Quetzalcoatlnak nevezték, a maják Kukulcánnak és az inkák Virakocsának. A spanyolok eleinte annyira összezavarodtak, hogy a mexikói szerzetesek Quetzalcoatlt Szent Tamásnak tartották, Peruban pedig megalapították a Szent Bertalan-rendet, a Titicaca-tónál északra fekvő Kanában levő, hatalmas, szakállas Kon-Tiki-Virakocsa szobor tiszteletére. A tó egyik szigetén, amit később Napszigetnek neveztek el, a napkirály és kísérete – a fehér bőrű, szakállas férfiak – állítólag összeházasodott a 54

környékbeli nőkkel. Azután nádhajókra szálltak, civilizálták a környékbeli uru indiánokat, és felállították a lenyűgöző tiahuanacói kultusz- és kultúr központot. Azóta maradt fenn a tavi indiánok közt, ahol a nád, a kő és az agyag az egyedüli építőanyag, a nádhajóépítés művészete. Az uru indiánok, akik azelőtt az egész vidéket, le, egészen a Csendes-óceánig uralták, nemcsak nádhajókat építettek, hanem nádházakban is laktak, úszó nádszigeteken, akárcsak a dél-iraki mocsárlakók. Négy ajmara indiánt, meg egy tolmácsot hozattam a Titicata-tóról Afrikába, hogy felépítsék a Ra II papiruszhajót. A viharos hegyi tavon szerzett tapasztalataik alapján elkészítettek egy nádhajót, amely kiállta a próbát, és átkelt az Atlanti-óceánon, anélkül hogy egyetlen nádszál elveszett volna róla. Amikor azonban a Ra II-t az oslói Kon-Tiki Múzeumba szállították, és a vízzel telt nádkévék lassan kiszáradtak, összeesett a büszke hajó, mint egy ruhafogas nélküli kabát, és sem hajóépítő szakemberek, sem tudósok nem tudták sarló formájú testét újjáépíteni. Az ősi építési mód olyan furfangos, hogy jóllehet, megfigyeltük az építést, a múzeum igazgatósága kénytelen volt ezt a négy indiánt meg a tolmácsukat Oslóba hozatni, hogy helyreállítsák a hajót. Mivel ehhez a munkához senki sem értett úgy, mint ők, most harmadszor is át kell kelniök az Atlanti-óceánon. Ezúttal Irakba jönnek. Ajánlatos volt a hajót még a téli esőzések előtt vízre bocsátani és elindulni. Így az augusztusban vágott nád kiszáradása után nyomban itt kellett volna lenniök a titicaca-tavi indiánoknak. A szeptember azonban még tikkasztó forró a dél-iraki mocsaras lapályon, az ajmara indiánok pedig hideg, ritka levegőhöz szoktak a tengerszint felett több mint háromezer méter magasságban levő viharos tavukon, ahol a közeli magas hegyek csúcsát örökös hó borítja. A hirtelen klímaváltozás végzetes hatással lehet rájuk. Elhalasztottam tehát érkezésüket, a szeptemberi hőség utánra, de a klímasokk megelőzéséről még így is gondoskodni kellett. Az ajmara indiánok a hegyi tavon fekvő kopár szigetükről a bolíviai dzsungelba, az Amazonas forrásvidékére utaztak tolmácsukkal. Ott ettek-ittak, aludtak két hétig, hogy hozzászokjanak a hőséghez, mielőtt mexikói barátommal, Gherman Carrascóval együtt La Pazból Bagdadba repültek volna; barátom később csatlakozik majd az expedícióhoz. Az iraki Tájékoztatási Minisztérium nagylelkűen felajánlotta, hogy a 55

vendégfogadó felső emeletén, az indiánok számára előkészített két szoba egyikébe légkondicionáló berendezést szereltet be. A kalitkaszerű szerkezetet kiszakították az egyik alsó ablakból, és hamarosan valóságos lidércnyomás lett a számomra. Napokig hevert haszontalanul és holtan, mintha kirepült volna belőle a madárka; azután hirtelen vadul morgó tigrisekkel telt meg, olykor megrázkódott, és úgy viselkedett, akár egy recsegő helikopter, amelynek nem sikerül felemelkednie. Végre aztán megtörtént a csoda: a csúf szerkentyű épp a kellő pillanatban, amikor az indiánok megérkeztek, sarki légáramot süvített az üres szobába. Közben a békés folyóparti ház néhány nap alatt egy tengerparti fürdőhely túlzsúfolt szállodájává, hogy ne mondjam, tébolydává változott. Először öttagú, arab tv-forgatócsoport tört ránk Bagdadból kamerástól, állványostól, és nyomban célba vett bennünket minden irányból. Elfoglalták Shaker szobáját, őt pedig betuszkolták a szállodaigazgató és a mérnök szobájába. Alighogy kirakodtak, a BBC öt angol tévése terpeszkedett el az előtérben ládákkal, kosarakkal, zsákokkal a lépcsőkön és a folyosókon, míg udvarias arab kollégáik át nem adták nekik Shaker szobáját, ők pedig beköltöztek a manzárdra, a „helikopter” melletti szobába, melyet mindenáron az ajmaráknak akartam fenntartani. Ezután egy rokonszenves, halk szavú arab fiatalember érkezett, folyékonyan beszélt angolul, és Rashad Nazir Salim néven mutatkozott be; művészettörténet szakos diák Bagdadban, a norvég konzulátus az expedíció Irakot képviselő tagjának javasolta. Első pillanatban túl intellektuálisnak tűnt egy vad tengeri kalandhoz, de azért elhelyeztük HP szobájában. Ezután néhány, számomra ismeretlen, elcsigázott, verejtékező alak csöppent be a házba, sört, fürdőt és ágyat kértek; hétórás út állt mögöttük, taxin jöttek Bagdadból a tűző napon. Egy német újságíró, egy amerikai fotoriporter, egy bagdadi, egy svéd, két norvég és még egy német újságíró voltak a taxi utasai. Az újabb vendégeket már nem tartottam számon. A békés igazgató mindannyiokat szívesen látta, néhányukat egy ablaktalan mosókonyhába zsúfolta, matracokon aludtak a felhalmozott fehérnemű közt, amely egy-egy erősebb horkolásnál majdnem rájuk dőlt. A sok látogató majd szétvetette az Édenkerthez címzett vendégfogadó falait, még mielőtt a legfontosabb emberek megérkeztek volna. A délamerikai indiánokon kívül három dau-hajóst vártunk Bombayből, meg az expedíció többi tagját Ázsiából, Amerikából és Európából. Gondterhelten 56

telefonáltam a bagdadi minisztériumba, és megtudtam, hogy továbbra is lezárták a határokat a turisták meg az újságírók elől, de megállapodásunkhoz híven beengednek mindenkit, aki azt mondja, hogy hozzánk igyekszik. Megígérték, hogy mostantól csak az én listámat tartják szem előtt, de közölték, hogy néhány további riporter elindult már. A hegyi indiánokat éjszaka kellett volna a hőségtől izzó területen átszállítani. A nap az égbolt közepére hágott, amikor egy kombi parkolt le a túlzsúfolt ház előtt, és öt alacsony, széles vállú, súlyos lámagyapjú ponchóba meg fülvédős, szövött sapkába öltözött apró ember támolygott ki belőle. Engem némán átöleltek, akárcsak annak idején a norvég királyt – ez a főnököknek kijáró üdvözlés –, a többiekkel kezet fogtak, azután követtek a lépcsőn felfelé. Mindegyik hozott magával egy kis zsákot, én már tudtam, hogy a vízben simára csiszolódott kerek követ és egy fahorgot tartalmaztak. Több szerszámra nem volt szükségük a kötélzet meg a hajó elkészítéséhez. Sorban odaálltak az átkozott légkondicionáló elé, amely abban a pillanatban egy brummogó jegesmedve ketrecének tűnt fel, és mire lehűltek, felismertem öt régi barátomat. Valamennyien teli szájból nevettek; itt volt a három testvér: Juan, Jósé és Demetrio Limachi meg Paulino Esteban, mindannyian a Titicaca-tavon levő Suriqui-szigeten élő ajmara indiánok, velük jött bolíviai tolmácsuk, Luis Zeballos Miranda, a La paz-i Tiahuanaco múzeumból. Sztoikus indián hajóépítőink jelét sem mutatták a meglepetésnek, amikor betértek az édenkertbe, és meglátták a számtalan nádrakást. Egy pillanatra azonban kitágult a szemük, levetették gyapjúsapkájukat, és előtűnt hollófekete hajuk, amikor megmutatták nekik Ádám fáját. Azután újra a berdi felé fordultak, apró darabokra szaggatták, és a legnagyobb lelki nyugalommal kijelentették, hogy nem alkalmas hajóépítésre. Gatae és mocsárlakóink kíváncsian álltak körülöttünk, és úgy bámulták az apró termetű indiánokat, mintha egy idegen bolygóról érkeztek volna. Elképedtek, amikor megtudták, hogy ez a nádcsónaképítő törzs ajmarának nevezi magát, és döbbenetük fokozódott, amikor hozzáfűztem, hogy szomszédaikat uruknak hívják, ők maguk pedig úszó nádszigeten laknak. Az indiánok számára a közeli Amara város és Ur romjai voltak a legjelentősebb nevek a mocsarak tájékán. Gatae megkért, mondjam meg a kétkedő indiánoknak, hogy a nád most rideg, merev, akár a papiros, de nedvesen hajlítható, mint a kötél. Ezt, 57

természetesen, tudták az ajmara indiánok, mivel az ő totoranádjuk, a Titicaca-tavon épp ilyen természetű. A berdi mégsem alkalmas. Ezek nem egyszerű szárak, mint a totóra vagy a papirusz, amit Afrikában szereztünk a Ra II építéséhez. A papirusz még-jobb és nagyobb is a totoránál. Ez a növény azonban vékony ágakra oszlott, mint a fű, tulajdonképpen szára sem volt, így nem tudták, hogyan dolgozzanak vele. Az ajmarák visszasiettek hűvös szobájukba, s már attól féltem, hogy haza akarnak utazni. El kellett ismernem, hogy nagy volt a különbség a növények közt. Számunkra teljesen új kísérletet jelentett. Csak az édeskés illat és a puha velő a közepében, volt azonos. A totóra meg a papirusz levegős velőjét vékony, vízhatlan hártya borította, az erős szár olyan volt mint a bot keresztmetszete: a gyökerétől fel egészen a lombos virágjáig, a csúcson, lekerekített háromszög. A berdi azonban több, egymástól hagymaszerűén szétváló hártya- és velőrétegből állott, az alul ovális törzsből pedig felfelé hosszú, éles, különálló levelek nyíltak. A hámot viasz borította, és valószínűleg éppoly vízhatlan mint a papiruszé; mivel pedig a víz csak a vágási felületeken szivároghatott be, a berdinek megvolt az az előnye, hogy a hegyén nem kellett levágni, így a víz csak a gyökér felől hatolhatott be, míg a többi nádfajta levágott szárán a víz kétoldalt szívódott fel. Este, mikor kissé lehűlt a levegő, a négy ajmara újra lejött, hogy még egyszer megvizsgálják a dolgokat. Senor Zeballos, a tapasztalt közvetítő segítségével Gataenek és jómagámnak sikerült meggyőznöm őket arról, hogy ha megmutatják, hogyan kell a kötegeket összeilleszteni, a mocsári arabok olyan nagyságban készítik el őket, ahogyan az ajmarák kívánják. Az egész expedíció legmegnyugtatóbb látványa az indiánok meg a mocsári arabok spontán barátkozása és kölcsönös megbecsülése volt, amikor hozzáfogtak a nád feldolgozásához. Senor Zeballos és a négy ajmara szeme csodálatot és elismerést tükrözött, amikor látták, hogyan válogatják ki a mocsárlakók a nád javát, s hurkolják át jó erősen olyan tömör és sima kötegekké, mintha a legjobb totorából készültek volna. Az ajmarák szerint az iraki arabok jobban dolgozzák fel a nádat, mint a marokkóiak. Ezek az arabok nyilván Ádám egyenes leszármazottai. Az első beszélgetések úgy zajlottak, hogy az indiánok mondtak valamit az ő nyelvükön Senor Zeballosnak, ő azt spanyolra fordította nekem, én angolra ültettem át Shaker úr számára, aki végül arabul mondotta el a 58

mocsárlakóknak. Ez a módszer nehézkes volt, de nem is éltünk vele sokáig. Másnap reggel, mire kijöttem, a sapkás, ponchós ajmarák és a burnuszba öltözött mocsárlakók egy nagy gyékény körül gubbasztottak, amit már közösen készítettek. Beszélgettek egymással, bólogattak, mosolyogtak, kötelet és nádat kértek, és átadták egymásnak a szükséges holmit, mintha folyékonyan beszélnének eszperantóul. Először egy pálma mögé álltam, hogy megbizonyosodjam róla, nem tévedek-e, és csak azután merészkedtem a közelükbe, meghallgatni, milyen közös nyelvet találtak. Egy árva szót sem értettem. Zeballos és Shaker is előjöttek és igazolták: az ajmarák ajmarául, az arabok pedig arabul beszélnek, s a két nyelv úgy különbözik egymástól, mint az angol a kínaitól. Ezeknek az embereknek a közös nyelvük a nád volt – egyaránt földhöz kötöttek és intelligensek voltak. Olyan nagyszerű emberekkel, mint az iraki mocsárlakók, szívesen dolgoznak együtt bármily méretű hajó építésén – közölték titicaca-tavi barátaim. A megelégedettségtől ragyogó Gatae pedig kijelentette, munkatársai sohasem dolgoztak rokonszenvesebb és szakértőbb emberekkel, mint ezek a dél-amerikaiak. Másnap rövid, barna ponchóban és lámaszőr sapkában pillantottam meg a magas, méltóságteljes Gataet, Zeballos és a vaskos indiánok pedig hosszú, fehér arab ruhákba burkolóztak, fejükre meg fezt raktak – úgy festettek, akár a kísértetek. A ruhacsere alaposan igénybe vette mindannyiok nevetőizmait, kiváltképp, mikor az indiánok botladozni kezdtek a túl hosszú ingekben, Gatae pedig izzadt és viszketett. Szereztünk Basrában néhány szalmakalapot az indiánok számára. Egy napig hordták is, azután újra fülvédős sapkáikat húzták a fejükre. Az ajmarák már első nap, tolmács nélkül, megtanították a mocsárlakókat, hogyan kell azokat a speciális gyékényeket fonni, amelyek úgy borítják majd a hajótörzs két felét, mint a kolbászt szorosan tapadó héja. A sima gyékények olyan hosszúak voltak, mint az egész hajó, és úgy fonták őket, hogy minden szár azonos irányban feküdt, egyetlenegynek a vége sem lógott ki. Ez két okból volt fontos: egyrészt növelte a sebességet a vízben, másrészt csökkentette az abszorpciót. Ha több darab hatvan láb (18 méter) hosszú és három láb (i méter) széles gyékénycsík elkészült, harminc ember óvatosan egyenként helyezte be a bölcső alakú állványzatba. Ezután tömör nádkötegekkel töltötték meg az óriási kolbászhéjakat. Kiszámítottam, hogy harmincnyolc darab, két láb (60 cm) átmérőjű nádkötegre van szükségünk a kívánt méretű hajóhoz. A köztük levő üres helyet vékonyabb nádkötegekkel 59

kell majd kitömni. A mocsárlakók és az ajmarák olyan gyorsan dolgoztak, hogy egy helyett – ahogy gondoltuk – naponta három ilyen nagy köteget készítettek. A kötegek sokkal hosszabbak voltak, mint a hajó, mivel mindkét végükön sarló alakban felfelé íveltek. Nehéz kérdés volt, használjunk-e szurkot vagy sem. A tudósok megállapították, hogy az Urból származó sumer hajómodelleket vastagon bekenték szurokkal. A papok Mózesre hívták fel a figyelmemet, akinek az élete egy szurokkal tömített kosárban kezdődött a Níluson, meg Noéra, aki úgy mentette meg társai életét, hogy bárkáját szurokkal kente be. Gataénak viszont az volt a véleménye, mint az agg Haginak: szerintük a nádkötegek jól fognak úszni úgy, ahogyan vannak. Két azonos, tizenkét láb (3,5 méter) nagyságú köteget készítettünk, kísérleti célokra. Az egyiket elvittük Huwair csónaképítő faluba, ahol egy vörös hajú, kék szemű mocsárlakó egy életen át kente a mashhufokat a már ötezer éve használt fa simító-lapátokkal és sodrófával. Munkatempója és pontossága csodálatos volt. A szurkot a folyó felső folyásánál levő, természetes forrásból hozta. A szokásos módszerrel kente be hengereinket, és megállapítottuk: körülbelül hatvan kilogramm fekete szurkot rakott fel egy kis nádkötegre, hogy tökéletesen befedje. A két azonos hengert – melyek közül csak az egyiket kentük be szurokkal – súlyos tégla-és vasnehezékkel megrakva, kihorgonyoztuk egymás mellé a Tigris fenekére. Hat hétig, amíg elkészül a hajó, maradnak a víz alatt. Ezzel a kísérlettel párhuzamosan kezdte meg HP a magáét. Telerakta szobámat felül levágott, átlátszó plasztiküvegekkel, ezekben – részben édes, részben sós vízben – berdidarabkák álltak függőlegesen. Némelyek vágófelületét egy szállal elkötötte. Olyan jól úszott valamennyi, hogy még egy tíz láb (3 méter) hosszú nádszál is, mely függőlegesen állt az üvegben, lebegett a vízen, nem is érintette az üveg alját. Az eredmények azonban kissé zavarba ejtettek bennünket. Néhány nap múlva egyes nádszálak – a legnagyobb meglepetésünkre – kezdtek felszállni a vízben. Valószínűleg azért, mert az alsó részük megduzzadt. HP optimista volt, és azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a végén Zeppelinként repülünk majd a víz felett. Egy hét alatt az édesvízben lebegő nádszálak csak jelentéktelen mértékben, a sósvízben levők pedig egyáltalán nem süllyedtek. Mikor azonban az ajmarák hozzákezdtek a hajóépítéshez, nem kevésbé izgalmas vízproblémába ütköztek, jóllehet, még a szárazföldön tartózkodtunk. 60

– Maku mai! (Nincs víz!) Ezek voltak az első arab szavak, amiket megtanultam. Mindennap hallottam. Azután: – Aku mai! (Van víz!) – hangzott kis arab mérnökünk, Mr. Ramsey szabványmondata, amelyet a vendégfogadó tetejéről kiáltott boldogan felénk. Víz nélkül a berdi merev és rideg volt mint a gyufa, eltörött a hajlításnál. Mivel a zöld berdi még rosszabb ebből a szempontból, a nádat előbb meg kellett szárítani a napon, azután a külső oldalát megnedvesíteni, hogy hajlékony legyen, mielőtt gyékénnyé és kötegekké dolgozzák fel. A Tigris vize Bagdadban és más nagyobb, a folyó felső folyásánál épült városokban annyira elszennyeződött, hogy talán károsan hatott volna a szárított nádra, ha naponta csöbörszám öntjük rá a folyó vizet. Nem szívesen bár, de így tettünk az első napokban. Ramsey úr azonban megoldotta a szennyeződési problémát. Két nagy tankot hozott Basrából, és hosszas ide-oda futkározás után a háztetőn helyezte el őket. Teleszivattyúzták Al-Qurnából hozott, átszűrt ivóvízzel, és Senor Zeballos egész nap locsolhatta a nádat meg a kész kötegeket. De a vendégfogadót is ez a tartály látta el ivóvízzel, a nagy forgalmú konyha meg a túlzsúfolt vendégszobák Zeballosszal és vékony gumicsővel versengve csapolták a vizet belőle. – Maku mai! – hallottuk kétségbeesetten, amikor a csontszáraz nád recsegett-ropogott a lábunk alatt. – Aku mai! – zengett egy pillanat múlva Ramsey hangja, aki a nagy fogót kezelte a tetőn. A kellemes hírt nem ritkán követte egy-egy tévés vagy újságíró dühös kiáltása, aki beszappanozva állt a hirtelen elapadt zuhany alatt. Ramsey lassan nélkülözhetetlen munkatársunkká vált. Annyira féltem attól, hogy elveszíthetem, hogy egyszer a kocsijából húztam ki, amikor egy napra el akart szökni Basrába. Mielőtt beköltöztünk az Édenkerthez címzett vendégfogadóba, a minisztérium nagylelkűen felajánlotta, hogy az expedíció tagjain kívül senkit sem engednek be a házba. Ezt nem fogadtam el, mert tudtam, hogy a vendéglő nagyterme és a mellette levő, a folyóra néző terasz a környékbeli emberek kedvenc gyülekezőhelye. Al-Qurna polgármestere, más hivatalnokok és a mocsárvidék hihetetlenül nagyszámú tanítója rendszerint este és a mohamedán ünnepeken jöttek ide, teát ittak vagy hűs, iraki sört, és tudtam, hogy a turisták előtt úgyis lezárták a határokat. Nem számoltam azonban azzal a több tízezer idegennel, akik a kormány határozata 61

értelmében még Irakban tartózkodtak, hogy iparosítsák Bagdad és Basra környékét, meg az olajmezőket. Amikor a helyi tv közölte, hogy dél-amerikai indiánok dolgoznak az édenkertben, mindannyian eljöttek hozzánk. És miközben oroszok, japánok, németek és lengyelek ostromolták hideg sörért a vendégfogadót, Ali és Mohamed véget nem érő harc közepette irányította a vizet a toalettek felé, Ramsey pedig vissza, a mi öntözőtömlőnkhöz. . – Maku mai! Aku mai! Aku mai! Ebben a zűrzavarban kezdett alakot ölteni a hajó, a perzselő nap alatt. Egyik köteget a másik után hordta a vállán harminc ember, kanyarogtaktekeregtek a datolyapálmák és a nádrakások között, mint valami hatvan lábú kínai sárkány, fel a gyenge állványzatra, le a hatalmas kolbászhéjba. A levegő lehűlt kissé. Három hét telt el azóta, hogy az ajmarák megérkeztek október elején, és a hatalmas hajótest két egymás mellett fekvő fele elkészült. Széles folyosó választotta el őket egymástól, ebbe kerül majd a különös hajó gerince: a láthatatlan harmadik köteg, e zseniális építkezés szakmai titka. Ekkor már igencsak szükségem lett volna a három indiai dau-hajósra, akiknek rég meg kellett volna érkezniök Bombayből. Nélkülük nem kezdhettem el a speciális dau-vitorlák felszerelését, de az extra nagyságú vitorlavásznat már beszereztem. A dau időtlen idők óta az itteni vizek tipikus vitorláshajója. Egyetlen, megdőlt vitorlája olyan mint az ősi egyiptomi vitorla. Nem kétséges, hogy túlélő átmeneti forma a legősibb típus és a modern latin vitorla között. Kísérletünk számára nagyon hasznos volna egy ilyen vitorla, de a hamburgi vitorlakészítő nem tudta megcsinálni. Végigjártam a folyópartot, le egészen az öbölig, még Kuvaitban is voltam dau-vitorlásokat keresni, akik egyrészt segítenének vitorlázattal ellátni a hajót, másrészt át tudnának kalauzolni az öbölben a zátonyok és tartályhajók káoszában, míg ki nem érünk a nyílt tengerre. De az egész környéken egyetlen arabot sem találtam, aki ne fűrészelte volna le daujának árbocát, és ne szerelte volna fel motorral, mert akkoriban az öböl menti országokban az üzemanyag éppoly olcsó volt, mint a szél. Mindenütt ugyanazt válaszolták: csak a pakisztáni és indiai dauk hajóznak manapság vitorlával. Húsz évvel ezelőtt a Shatt al-Arab és a Tigris tele volt a dauk fehér vitorláival, amelyek datolyát szállítottak az ültetvényekről Basrába. A büszke dau-vitorlások ma már csak a kimagozott iraki datolyacsomagok védjegyeit díszítik. 62

Mikor először jártam Irakban, az indiai dau-vitorlások szabályos ingajáratban közlekedtek Bombay és Basra között. A csempészés miatt azonban ideiglenesen leállították ezt a közlekedési formát. Így hát az indiai konzul Basrában megígérte, hogy a bombayi tengerész-szakszervezet által kiközvetít nekem három hivatásos dau-vitorlázót. Mielőtt azonban beválthatta volna ígéretét, elhelyezték Irakból, én pedig elhatároztam, hogy magam utazom el Bombaybe, hogy kiválasszam magamnak az embereket. De a rengeteg tennivaló miatt nem került erre sor. A BBC megígérte, hogy megbízza a nevemben a tengerész-munkaközvetítőt Bombayben, keressen számunkra dau-vitorlázókat. Csak olyanokat, akik mindhárman jól kiismerik magukat az öbölben, és legalább az egyikük beszél angolul. Londonból érkező sürgönyök igazolták, hogy leszerződtették a három embert, és azok a Bombayből ide induló repülőgépen vannak már. Két héttel később a hírüket sem hallottuk még, majd egy további sürgöny tudomásunkra hozta, hogy Delhiben ideiglenesen szem elől tévesztették őket, ugyanis oda kellett menniök a már engedélyezett iraki vízumokért. Miközben a BBC és a bombayi ügynökség megpróbálta felkutatni az eltűnt dau-vitorlázókat, megérkeztek az expedíció első tagjai, hogy segítsenek a vízre bocsátásnál meg az építkezés utolsó simításainál. HP hazarepült Norvégiába, hogy kissé lehűljön, és összeszedje magát az utazás előtt. Egy új ember, Detlef Soitzek, a német kereskedelmi hajózás fiatal kapitánya helyettesítette HP-t, s ő lett a jobbkezem hajóépítő telepünkön. Ezután három tapasztalt nádhajóutazó érkezett, akik a Ra I és a Ra II útjain is részt vettek: Norman Baker navigátor és parancsnokhelyettes az Egyesült Államokból, Jurij Szenkevics, az expedíció orvosa a Szovjetunióból, és az olasz alpinista, Carlo Mauri. Az új emberek néhány nap múlva jöttek: Toru Szuzuki, víz alatti operatőr Japánból; mexikói barátom, a világjáró Gherman Carrasco, ő kísérte Bolíviából Irakba az ajmarákat, azután hazautazott; Asbjörn Damhus, dán fiatalember, a United World Collegestől; és a titokzatos Norris Brock amerikai filmoperatőr, akit a National Geographical Society mint afféle független kívülállót küldött hozzánk. Éppen a hosszúra kihúzott asztal körül ültünk a nagy előcsarnokban november másodikán, a kitűnő vacsora mellett, amikor Ali azzal a jó hírrel jött be, hogy megtalálta az elveszett indiai dau-vitorlázókat: ott állnak, hálózsákostul, a bejáratnál. Lelkesedésünkben otthagytuk vacsoránkat, és elveszett kísérőink – legalábbis az expedíció első részén mellettünk lesznek 63

– üdvözlésére siettünk. Meglátva a három, sötétbarna bőrű indiai dauvitorlázókat, úgy éreztem, hogy már ősidők óta ismerősök vagyunk. Bemutattam őket a barátaimnak: Saleman Taiyab Changda, Ibrahim Harun Sodha és Abdul Alim Vásta. Mihelyt kezet mostak, mind a hármat betuszkoltuk a vendéglőbe, még hosszabbra húztuk ki az asztalt, magunk mellé ültettük őket, hogy ők is élvezzék az ínyencfalatokat, amelyet Ali meg Mohamed a tányérunkra raktak. Első pillanatban kissé zavarban voltak, de azután boldogan fogadták szemmel láthatóan váratlan szívélyességünket, megragadtak egy-egy fél sült csirkét, és egyik doboz sört a másik után öntötték magukba. Saleman angolul is beszélt, ő tolmácsolt barátainak. Miután most már a hindi is csatlakozott az ajmarához, arabhoz, japánhoz, oroszhoz meg a számos nyugat-európai nyelvhez, valaki azt javasolta, hagyjuk el a hajót, s inkább építsük fel a közeli Bábel tornyát. Ha elkészült, a tetején rendezzünk be egy eszperantó iskolát. A soknemzetiségű társaság tagjai nagyszerűen megértették egymást, Mohamed szakadatlanul szállította a sörösdobozokat a konyhából a teraszra, az üreseket meg vissza. Kíváncsian utána mentem, és akkor láttam, hogy az üres dobozokat a folyóba hajítja. – Mohamed – kérdeztem –, ti minden hulladékot a Tigrisbe ürítetek? Mit gondolsz, hova kerül ez a sok sörösdoboz? Egész arca sugárzott a boldog mosolytól – Amerikába?! A három újonnan érkezett kimerült az utazástól, ráadásul besötétedett már. Ezért csak reggel fogják megnézni a hajót. Az összes szoba, még az előcsarnok és az onnan nyíló alkoholmentes bár is megtelt már pótágyakkal és matracokkal, így ők hárman tábori ágyaikkal a raktárhelyiségünkbe kényszerültek, a felpattogzó bambusz meg a kötélcsomók közé. Másnap napkeltekor felébresztettem őket. Pizsamában jöttek fel velem a lépcsőkön a lapos tetőre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a folyóra meg a kertre. Sarló alakú hajónk pompásan festett a hajnali derengésben, mintha arany újhold kötött volna ki a Tigris partján. Az elmúlt napokban az ajmarák megoldották a legnehezebb feladatot: a két nagy félhajót egyetlen tökéletes hajóvá húzták össze. Látni lehetett mindkét fél kerek keresztmetszetét, a sok erős köteget gondosan betekerték a fonott nádhuzalba. A rést – amely a hajó két felét még nemrég kettéválasztotta, s olyanok voltak, mint két egymás mellett fekvő kenu – egy vékony köteggel kitöltötték, mely mintegy közös gerincként szolgált. Ezt a gerincköteget egy több száz yard hosszú, egy cm vastag kötéllel erősítették – a hajó orrától a tatjáig spirálisan áttekerve – a 64

két hatalmas köteghez. Először az egyik félhajóval kötötték össze a gerincet, azután egy kiegészítő spirálisban futó, külön kötéllel hurkolták a másik hajófélre. Mikor egész legénységünk egy csigasor segítségével meghúzta a két spirálisan elhelyezett kötelet, a két széles törzs lassan a közép, a gerinc felé húzódott, a szó Szoros értelmében belepréselődött, és teljesen eltűnt a két főrészben. Végül egy masszív katamaránféle alakult ki, melynek kettős törzse közt egy piciny rés sem volt. A tetőről megmutattam a három álmos indiai dau-vitorlázónak a csodálatos hajót, amelyről már csak a kabin és a vitorlázat hiányzott. Egy ideig mintha némán csodálták volna a hajót. Azután halkan megszólalt Saleman: – És hol van a motor? – A motor? – válaszoltam. – Nincs motorja. – De akkor hogyan halad? – kérdezte Saleman kíváncsian. – Vitorlával, természetesen, hát ti nem vagytok dau-hajósok? – érdeklődtem, és jól megnéztem a csokoládébarna embereket, akik a maguk részéről a nádhajót bámulták. – Persze hogy dau-hajósok vagyunk. De a mi daujainkat motor hajtja – válaszolt Saleman nyugodtan. Egyikük sem tudott vitorlázni, még kevésbé vitorlát készíteni! Kétségbeestem. De legalább kalauzokként segíthetnének az öbölben. Hányszor tették meg az utat Bombay és Basra közt, kérdeztem. Basra? Saleman Ibrahimra nézett, Ibrahim Abdulra. Egyikük sem járt még Basrában. Egyikük sem látta az öblöt. Passzoltam. Vissza kellett küldeni őket Bombaybe. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek ettől a döntéstől, és elszörnyülködve bámulták a nádhajót odalent. De még mielőtt elindítottam volna őket a hosszú és költséges útra hazafelé, ragyogó ötletem támadt: talán még a segítségünkre lehetne Saleman, aki beszél angolul. Basrában, a folyón láttunk néhány nagy indiai daut kihorgonyozva. De hiába próbáltuk szóra bírni lomha legénységüket, egyikük sem beszélt egyetlen európai nyelven, sem arabul. Amennyiben egyikük értene a vitorlázáshoz, Saleman tolmácsolhatna nekünk. Aznap este az expedíció tagjai minibuszon Basrába utaztak, ahol díszvendégekként vacsorára voltunk hivatalosak a basrai egyetem elnökénél. Norman, navigátorunk és vitorlaszakértőnk vállalkozott rá, hogy a három indiai dau-hajóst vacsora előtt még elkíséri a basrai kikötőbe, hogy a 65

segítségükkel megérdeklődjön egyet s mást a folyón horgonyzó indiaiaktól. Jurij kölcsönkérte a szovjet konzul egyik szép új, orosz kocsiját, és múzeumi tolmácsunk, Shaker hajlandó volt vezetni. Normannek és kísérőinek a színét sem láttuk az egyetemen, végül is nélkülük kellett leülnünk a vacsorához. Már legalább egy tucat pompás, ízletesnél ízletesebb arab fogást fogyasztottunk el, mikor az egyik ideges szolga egy tetőtől talpig fehér kötszerbe burkolt embert vezetett be, aki mint valami kísértet, mozdulatlanul megállt az asztal előtt. Csak a vörös orra és vörös füle látszott ki. A vörösség is sebhelyből származott! Norman állt előttünk! Teljesen bekötözve arra várt, hogy bemutassuk. – Mi történt? – kiáltottam rémülten. – A kocsi letért az útról, és három bukfencet hányt – morgott Norman. – És hol vannak a dau-hajósok? – A kórházban ápolják őket. – És Shaker? – A rendőrségen. Ő vezetett. – És a szovjet főkonzul új kocsija? – Felfordult, ócskavas lett belőle. Normannek csak külsérülései voltak, és fej kötése szabadon hagyta a száját, így bebizonyíthatta: híres étvágyát nem veszítette el. Végül a három szerencsétlen dau-hajós is betámolygott – az egyiknek a lába sérült meg, a másiknak a feje, a harmadiknak meg a háta –, egy csepp étvágyuk sem volt, s csak arra kértek, hogy az első repülőgéppel szállítsam őket vissza Indiába. Meg is tettem, mihelyt elértem telefonon Bagdadot. Irakból India felé repültek, de útközben nyomuk veszett, és soha többé nem jelentkeztek a bombayi munkaközvetítő irodában. Alaposan benne voltunk a pácban. Néhány napon belül vízre kellett bocsátani a hajót. Közeledett a tél, s egy hónappal a szokott idő előtt az esőzések is elkezdődtek. Norman annyira fellelkesedett a southamptoni egyetem kísérleti csónakjának az eredményein, hogy mindenáron nagyobb vitorlát és nagyobb evezőlapátot akart, mint amekkorát Hamburgban készítettek számunkra. Volt egy dau-vitorlához való vitorlavásznunk tartalékban, de nem ismertünk senkit, aki azt elkészíthette volna. Azt javasolta tehát, hogy mondjunk le a dau-vitorláról, a tartalék vitorlavászonból pedig inkább készítsünk egy sokkal nagyobb, különleges vitorlát. – Gyermekjáték – mondta Norman, és szemügyre vette legjobb 66

vitorlánkat, meg az ollót. Egyetlen sűrű szövésű, erős, mintegy hatvan négyzetméter nagyságú vitorlánk volt, a szélén kötélerősítés és vitorlakarikák, oldalt szemek a vezetőkötél számára; ezekre akkor van szükség, ha szél felé fordulunk. A második, nagyobb vitorla csak tartalékul szolgált, hogy nagyobb sebességre tegyünk szert gyenge hátszélben, a felborulás veszélye nélkül. Szintén egyiptomi gyapotkelméből készült, de sokkal vékonyabb volt és nyolcvan négyzetméter nagyságú. Sikerült néhány öreg vitorlakészítőt találnunk a huwairi hajóépítők közt, Norman pedig a középső varrásnál felvágta legjobb vitorlánkat, hogy középütt beleillessze tartalék vitorlavásznunkat, anélkül hogy tönkretenné a gondosan megerősített széleit meg a vitorlakarikákat. Mihelyst a jó vitorla részeire bontva ott feküdt az étterem padlóján, a vitorlakészítők munkához láttak, de egy fél nap múlva kijelentették, hogy nem tudják az új darabokat a régiek közé illeszteni, mert nincsenek megfelelő szerszámaik. Kár, mondottam, akkor hát újra össze kell állítanotok a vitorlát a régi formájában. Hiába igyekeztek azonban az arab vitorlakészítők, Norman és HP, aki vitorlakészítő tűkkel és kesztyűkkel felszerelve érkezett meg Norvégiából, nem sikerült a szétbontott vitorlát eredeti formájában összeállítani. Közben az eső is rákezdett. Nem volt már időnk arra, hogy az egyes darabokat Hamburgba küldjük, így hát egyetlen vékony hátszél vitorlával kellett útra kelnünk. Szerencsénkre a szél télen mindig észak felől fúj, azaz Irakból az öblön lefele. Így egész úton, Bahrein-szigetig állandó hátszélben fogunk hajózni, és mindenki biztosított arról, hogy ott találunk majd vitorlakészítőket, akik újra össze tudják varrni vitorlánkat, sőt még dauvitorlázókat is, a három indiai helyett. Az evezőlapátok megnagyobbítása dolgában több szerencsével járt Norman. Váratlan segítséget kaptunk egy szakértő hajóácstól. Közben úgy dolgoztunk, mintha állatkerti lakók volnánk. Nap mint nap csapatostul jöttek a különböző iparvállalatok alkalmazottai, és a vaskerítésen át bámulták a különös hajót a parti rézsűn. A környékbeli arabokon kívül elsősorban oroszok, nyugat- és keletnémetek, lengyelek, japánok, amerikaiak és skandinávok. A látogatók közül sohasem hiányzott Josef Czillich ácsmester. A nyugatnémet Polens & Zöllner vállalatnál dolgozott, amely felfelé a folyón, Amaránál, hatalmas malmot épített, hogy az majd papírrá dolgozza fel a mocsári nádat. Még fel sem ocsúdtunk, mikor már minden 67

szabadnapján közöttünk serénykedett. Mesteri kézzel segített Normannek oldaldeszkákat csapozni és ragasztani az evezőlapátokhoz, míg olyan nagyok nem lettek, hogy erősebb nyelekre volt szükség. Jól értvén a pótlólagos faillesztéshez, a nyeleket is jócskán megnagyobbították, amelyek most az eredeti kerek helyett ovális formát nyertek. E látványos famonstrumok alkotói a végsőkig védték szabálytalan művüket: nem baj, mondták, hogy ovális a nyél, ha nyitott evező tartó villában mozog, nem pedig kerek lyukban. A nyeleket mindenesetre nem lehetett már elvékonyítani, hacsak nem kisebbítjük egyszersmind az evezőlapokat is, akkor viszont nem kellett volna elvégezni a southamptoni modellkísérleteket – mondta Norman. Normannek igaza is volt: minek a kísérlet, ha nem használjuk fel az eredményeit? Pillanatnyilag amúgy is sokkal súlyosabb problémák nyomasztottak. Norman, jobb kezem a vitorlázás terén, 40°C-riál magasabb lázzal ágyban feküdt, akárcsak második navigátorunk, Detlef, HP és egymás után mindenki, Carlón és rajtam kívül. Jurijt erős fájdalmak gyötörték, de azért egyik ágytól a másikig szaladgált, a szovjet asztronauták számára tervezett, speciális orvosi táskájával. Még az operatőrök is ágynak dőltek, és egy ideig elég rosszul állt a szénánk. Kolerajárvány dúlt az arab világban, és a hírek szerint a folyó menti falvakban szedte áldozatait, bár Al-Qurna területén még nem jelentettek koleraeseteket. Amikor már majdnem mindenki ágynak dőlt, megérkezett az eső, az igazi eső. Úgy ömlött, akár Noé történetének idején. A mocsári arabok nádházaikban várták, hogy szigeteik felemelkedjenek és úszni kezdjenek. Az édenkert homokos talajából mély mocsár lett. Néhány emberrel megpróbáltam náddal beborítani a hajót, hogy legalább a legrosszabbtól megkíméljem, mert észrevettük, hogy a kötegek súlya megnövekedett. Igencsak megijedtem, amikor láttam, hogy tökéletes vázunk néhány függőleges cölöpé kezd kifelé dőlni, A hajó súlya nyilván több tonnával gyarapodott, és az állványzat, úgy tűnt, hamarosan összedől. Nagy sietve védőgerendákat vertünk a talajba, hogy tehermentesítsük a veszélyeztetett építményt, Mohamed pedig Al-Qurnába ment, és hatalmas zöld plasztikfóliával tért haza, amivel befedhettük az egész hajót. A csúf anyagtól eltekintve 69 oromtetejével valóban úgy nézett ki, mint Noé bárkája, ömlött rá az eső, miközben a földön egyre nagyobb és egyre több pocsolya képződött. Idegfeszítő látványt nyújtott a faállványzat, amelyről nem 68

tudhattuk, kibírja-e a vízre bocsátásnál keletkező nyomást. Kibírta. És amikor elvonultak a felhők, a nap pedig újra úgy ragyogott az édenkert felett, mint annak előtte, felszáradt a sár, eltávolítottuk a csúf műanyagot, Noé bárkája szárazon állott, mintha az Ararát hegyén kötött volna ki. Most már el kellett határozni, bekenjük-e feketeszurokkal aranyragyogású hajónkat. Felhoztuk a folyó fenekéről a két kísérleti köteget, és kétségbeesve tapasztaltuk, hogy mindkettő sokkal mélyebbre süllyedt a vízben, mint ahová helyeztük, és szemmel láthatóan teleszívódtak vízzel. Kihúztuk a partra és középütt szétfűrészeltük őket. Mindkettő telis-tele volt vízzel. A szurok megrepedezett, és csak növelte a köteg súlyát. Ránéztem Gataéra és mocsári embereire, akik némán állták körül a teleszívódott kötegeket. Ok éppúgy zavarban voltak, mint ahogyan én kétségbeestem. Gatae nem tudta mással magyarázni, mint azzal, hogy lehúztuk a kötegeket a folyó fenekére, ahelyett, hogy a vízen úsztak volna. De amikor megmagyaráztam neki, hogy a hajó is víz alatt lesz, részben a sok tonnányi rakománya, másrészt a toronymagas hullámok miatt, nem tudott mit mondani, és hallgatag emberei kíséretében, lehajtott fővel távozott. Egyedül maradtam szétvágott kísérleti kötegeimmel. A szobámban, az ivóvízzel telt üvegekbe rakott berdidarabok, különösen a sós vízben állók, másként viselkedtek. Lehet, hogy a Tigris szennyezett vize miatt rohadt meg a nád? Ugyanez történt, emlékeztem, amikor a kairói Papyrus-intézet kádnyi állóvizében megrothadt a kísérleti nád. Elhordtuk a vízzel teleszívódott kötegeket, mert nyomasztó hatást gyakoroltak ránk, és a vízre bocsátásra koncentráltunk, hiszen hamarosan a nyakunkon a következő esőzés, amely már komolyabb lesz az előző, átmeneti záporoknál. Azóta, hogy kiválasztottam az építkezés helyét, a folyó vize erősen apadt. A Tigris végigfolyik Irakon, teljes hosszában, akár egy csatorna, és csak a törökországi esők táplálják. Nyáron és ősszel, mikor már elfogyott a felolvadt hó az Ararát körüli hegyekben, összezsugorodik. Ez volt azonban a kisebb probléma. Bármikor vízre billenthettük volna a nádhajót. Az igazi akadályt az erős, stabil betonfal képezte, amelyet a folyami hatóságok az alatt a rövid idő alatt építtettek a vendégfogadó teraszától le majdnem egészen Ádám fájáig, míg én az expedíció szervezési ügyei miatt Európában voltam. A polgármester azt mondta, semmi probléma, áttörhetjük a falat akárhol, ahol szükséges a vízre bocsátáshoz. Jól megrakott nádhajónk súlyát harminchárom tonnára becsültük. A vízre 69

bocsátáshoz tervezett építményt az új fal mentén egészen a folyóig kellett meghosszabbítani. A hajót egy faállványzat belsejében építettük fel, amely a parton marad, mikor a nádhajót a vízre bocsátjuk. Ráadásul egy vasszánon állt, amely a folyóba húzza majd a hajót, maga pedig lesüllyed, mihelyt a hajó úszni kezd. A szán csúszótalpjai I keresztmetszetű acéltartókból állottak, amelyek ugyanolyan tartókból álló síneken futottak, csakhogy azok vízszintesen feküdtek és csúszóvájatul szolgáltak. Két hajóhosszal meg kellett hosszabbítani őket, hogy elérjük a folyót. Először azonban a falnak kellett eltűnnie, és ehhez a folyami hatóságok engedélyére volt szükség. Lelki szemeimmel láttam a hivatalos papírokat, amelyeket addig tologatnak a folyón felfele és lefele, amíg beáll az esős évszak. Lerövidítettük hát az időt, és elmentünk a két zömök építészhez, akik oly gyors iramban húzták fel a falat, és illő összeget ajánlottunk fel nekik a lebontásáért és újjáépítéséért. Elfogadták ajánlatunkat, és kettős kézfogással biztosítottak róla, hogy a fal a földön lesz a vízre bocsátás előtti napon, délben. Fél honoráriumba is beleegyeztek arra az esetre, ha a fal délben áll még. El is jöttek, ahogy megígérték, és kölcsön kérték kapáinkat. Egy óra múlva láttam széles vállukat – távozóban. Shaker hozzám rohant és közölte, nem hajlandók folytatni a munkát, mivel a fal túl kemény. Utánuk szaladtam, és rájuk olvastam: ha fel tudták építeni a falat, akkor le is tudják rombolni. Ók meg azzal hozakodtak elő, hogy az építéshez értenek, de a romboláshoz nincsenek eszközeik. A viszontlátásra. Csákánnyal próbáltam nekimenni a falnak, de az csak szikrákat hányt. Elátkoztam a folyó alsó folyásánál épült dán cementgyárat, amelynek a termékéből ezek az emberek sziklánál keményebb betont kevertek. Norman láztól vörös szemmel ugrott ki az ágyból. Igaz, hogy az amerikai haditengerészet tartalékos parancsnoka, de civilben New York-i építési vállalkozó. Shakerrel elautózott a falusi kovácshoz, vasékeket és hatalmas pörölyt készíttetett, s mire felocsúdtunk, láztól vacogó férfiak tántorogtak ki a vendégfogadóból, és felváltva dolgoztak a súlyos kalapáccsal; még az angol és arab operatőrök is részt vettek ebben a Jerikó-műveletben. A falak pedig leomlottak, megnyílt egy rés, épp akkora, amekkora kellett. Szabad lett az út a folyóhoz. A folyó az Indiai-óceánba nyíló, hosszú öbölbe vezetett; ezzel az óceánnal még nem mértem össze erőimet. Az édenkert kapuja szélesre tárult az ismeretlen kaland előtt, és Noé bárkája 70

kifutásra készen állott. A láthatáron esőfelhők gomolyogtak.

71

Kezdődnek a nehézségek Nulla óra. Zászlókat felvonni. – Minden kész? – Kész. – O. K. Rajta! Senkit sem hívtunk meg, a kert mégis dugig megtelt nézőkkel, akik ugyanolyan feszülten várták a nádhajó folyóba siklását, mint mi. A légkör egy nagy színházéhoz hasonlított: sugdolódzás mindenfelől, majd hirtelen csend, mikor nekiálltunk, hogy a nehéz hajót a Tigrisbe vontassuk. Ezernyi torokból felszakadó, ujjongó kiáltás törte meg a csendet, mikor a magas nádkolosszus mozgásba lendült, és siklani kezdett a vassíneken. Teknősbékánál is lassabban közeledett az óriás az áttört fal nyílása és az alatta folyó víz felé. Egyetlen lepottyanó alma sem fért volna el Ádám békés kertjében, amikor a nézőközönség előrenyomult, hogy jobban lásson, és a bagdadi főtisztviselők védelmére kirendelt rendőrök azt sem tudták, hova kapjanak, hogy megvédjék a nagy méltóságokat, az expedíció tagjait, meg a munkásokat attól, hogy a lassan előrenyomuló sumer furcsaság alá ne sodorják őket. Még a folyó is tele volt mashhufokban, balamokban, rendőrségi hajókban és motoros bárkákban ülő arabokkal, meg külföldiekkel. Igencsak megkönnyebbültünk, látván, hogyan csúszik a monstrum a magunk barkácsolta faállványzatból a rögtönzött acéltartókon, amelyeket egy a folyón, felettünk épült papírmalom mérnöke szívességből egészen a víz széléig vezető sínekké hegesztett össze. A búzaszín hajó elülső részén, mely büszkén, mint a hattyúnyak nyúlt felfelé, még látszottak az emberi kezek lenyomatából származó vérnyomok: a nemrég lezajló névadó ünnepség jelei. Ezen sokat vitatkoztunk. A mocsári arabok hat szép bárányt hoztak a vízre bocsátáshoz. Fel akarták áldozni őket, és nekem kellett volna a vérbe mártott kezemet az új hajó orrára nyomnom. Nem álltam rá. A Kon-Tikit délamerikai kókusztejjel kereszteltük meg, a Ra I-et meg a Ra II-t berber kecskék tejével. Nem javasolhattam nekik a bivalytejet, az arabok ezt sértésnek tekintették volna. Ragaszkodtak az Ábrahám ideje óta fennmaradt helyi szokásokhoz, az állatáldozathoz. Minden új építményre – akár ház, 72

akár hajó – rányomták véres kezüket. A mocsárlakók egyszerűen nem voltak hajlandók a hajót vízre bocsátani, míg az illő áldozatot be nem mutatták, és Gatae kijelentette, ha én nem teszem meg, majd ők megteszik. Olyan szenvedélyesen ragaszkodtak ehhez a szertartáshoz, hogy még művelt bagdadi barátunk, Rashad sem volt hajlandó velünk jönni, ha nem végezzük el. Kompromisszumot kötöttünk hát. Először a mocsárlakók végezzék el a maguk szertartását, de a keresztelőt az én kívánságom szerint tartsuk meg. November n-ére terveztük a vízre bocsátást. Reggel a patyolatfehér kaftánba öltözött Gataéval találkoztam a hajónál; jobb tenyere vérrel volt bekenve. Az utoljára feláldozott bárány vérétől csepegő kezét az aranyszín hajóorra nyomta, miközben a földön ülő társai jókedvűen csevegve fogyasztották a sült bárányt, és egy percig sem leplezték, hogy számukra ez a szertartás legfontosabb része. Délre megérkeztek a bagdadi méltóságok is, fehér selyemszalaggal és ollóval, hogy a minisztérium főigazgatója elvégezze a híd-avatásnál szokásos szertartást a hajó orránál. Ezután kerültünk mi sorra. Gatae csinos kis unokája fogja felszentelni a hajót. Gatae kézen fogva vezette a színpompás ruhákba öltözött, fekete hajú, apró hölgyet a folyó partjáról a hajóhoz. A kis Sekneh nehezen cipelte a lopó-tököt, amelyet a mocsári arabok a hagyományoknak megfelelően színültig töltöttek annak a folyónak a vizével, amelyről majd hajónkat elnevezzük. A kislány ügyes kézzel bepermetezte a nádhajót. Szeme fénylett, elfelejtette a betanult szöveget, és csak a közvetlen közelében állók hallhatták, hogy elsuttogta a „Digle” szót, a Tigris itteni nevét. Nagyapja szilárdan tartotta a kislány kezét, és a továbbiakban átvette a szerepét; ezt mondta jó hangosan arabul: „Isten engedelmével és a próféta áldásával vízre bocsátjuk ezt a hajót, neve pedig »Digle, Tigris« legyen.” Ahogy elhangzottak szavai, az égbolt déli részén halk mennydörgés hallatszott. Mindannyian arra fordultunk meglepetten vagy áhítatos félelemmel. Úgy hangzott, mint az összes mezopotámiai istenek leghatalmasabbikának, a Napistennek a beleegyezése, aki egy intésével mennydörgést és villámlást fakaszt. Fekete felhők gyülekeztek a láthatáron. Még a nem babonásak is megborzongtak kissé a viharok istenének indulásunkkal egybehangolt kinyilatkoztatása hallatán. A kölcsönkért hidraulikus emelőben eltörött egy csavar, egy szöggel 73

kellett pótolnunk. Így azután egy óráig eltartott, míg az újonnan megkeresztelt Tigrist a fal nyílásán át arra a helyre vontattuk, ahonnan a rézsű meredeken zuhan le a folyóba. Megpróbáltuk ezt a meglehetősen éles szögű lejtőt földdel feltölteni, hogy ne legyen olyan meredek, de az ár azon nyomban elmosta az alsó részét. Amikor a Tigris a meredek rézsűhöz ért, mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Vajon kibírják-e a hatvan láb (18 méter) hosszú nádkötegek meg a karcsú szán, amelyen nyugszanak, a megterhelést, amikor a fél hajó támaszték nélkül lóg a levegőben? Szerencsére az óriási szilárd tömbként billent előre, és a saját súlyától csúszni kezdett lefelé a dombon. A lejtő lábánál a hajó orra belecsobbant a vízbe. Ezernyi ujjongó hang győzelmi kiáltássá egyesült, amikor a széles hajóorrot a víz felnyomta, és az olyan magasan úszott a folyón, mint egy gumikacsa, míg a hajó nagy része a földön állt még. Micsoda felhajtó erő, micsoda úszóképesség! Közvetlenül a hajó mögött futottam, hogy megbizonyosodjam, kitart-e minden kötél, nehogy a még felszereletlen hajótestet magával ragadja az áramlás. Azután hirtelen, mikor a hajó orra újra felmerült a vízből, megállt a tatja. Hasadó fa szörnyű recsegését hallottam, és láttam, hogy az acéltartók úgy hajlanak meg a széles törzs alatt, akár a spagetti. Az ujjongó tömeg örömrivalgása halk jajszavakba csapott át, majd kétségbeesett kiáltások törtek fel, amikor a zömök hajó lassan a földre ült, mint egy makacs víziló, amely nem hajlandó vízbe menni. Ott ült hát. Szilárdan a földön. A hajó orra lesiklott a sólyáról és a Tigrisben úszott, tatja pedig mozdulatlanul feküdt fent, az éden-kerti embertömeg kellős közepén. Egész hadseregnyi önkéntes segített nekünk a folyóba tolni a hajót. Mindhiába. Csak néhány embernek sikerült a vállát a meredeken a levegőbe ívelő, magas tat alá támasztani; akik oldalról próbálták megtolni, belesüppedtek az ingoványos folyópart laza földjébe. Árkot ástunk, hogy alulról megvizsgálhassuk a hajót, és a vizet a tat alá folyassuk. Gondolatmenetünk hasonlított a próféta és a hegy történetéhez. Ha a hajónk nem akar á folyóba menni, a folyónak kell a hajóhoz mennie. A magas méltóságok udvarias búcsút vettek, és a rendőrség védőőrizetében eltávoztak. A tömeg is feloszlott lassan, mire alkonyodni kezdett és langyos eső cseperészett. A legnagyobb baj az volt, hogy az ajmara indiánok előző nap elutaztak Dél-Amerikába, különben érvényét 74

vesztette volna a Bolíviába szóló repülőjegyük. Nélkülük pedig, amennyiben a kötélzet meg a nádkötegek megkárosodtak, nehezen tudjuk kijavítani a hajót. De amíg nem férhetünk a hatalmas kettős hajófenékhez, nem mérhetjük fel az eltörött gerendavégek és sínek okozta kárt. Mire beesteledett, hihetetlenül hideg szél sepert végig a tájon. Be kellett mennünk a házba, meleg ruhákért. Bizarr villámok hasítottak a fekete éjszakába. Váltakozva dolgoztunk a néhány rendelkezésünkre álló ásóval, az angol filmesek pedig kábeleket raktak le a vendégfogadó tetőteraszán, és a kameralámpákkal világítottak nekünk. David, a csoport fiatal zsidó asszisztense elárulta nekem elmúlt éjszakai álmát: nagy juhnyájat látott, amely felment a hajóra, és feláldozott rokonaikért bosszúból felzabálták a nádhajót. Gatáénak és a mocsári araboknak is megvolt a maguk magyarázata: hat bárány nem elég egy ilyen nagy hajóhoz, bikát kellett volna áldoznunk. Alig hangzottak el ezek a pesszimista megállapítások, amikor egy bedübörgő, hatalmas orosz teherautó erős fényszórója láttán abbahagytuk az ásást. A váratlan vendég berobbant a kapun, törött gerendákon és elhajlott síneken át, és úgy tűnt, mintha mindannyiunkat a folyóba akarna kergetni. Két sofőr ugrott ki a kocsiból. Jurij tolmácsolásával elmeséltük nekik, hogy ez egy hajó, amely olyan rideg és törékeny, mint a szárított árpakenyér, amíg érintkezésbe nem kerül a vízzel. Erre aztán ők is nekiláttak, velünk együtt, a vastag nádlökhárítók készítéséhez. A magas motorház elé raktuk fel őket az állványzatból visszamaradt gerendák köré, nehogy a nehéz teherautó a hajóval együtt a vízbe essen. A teherautó megindult, és szép lassan taszította maga előtt a hajót. Ezzel kezdetét vette a szabálytalan és felettébb eredeti vízre bocsátás. A hajó megmozdult, és lassan lesüllyedt a vastag ingoványos kásába, amit kiástunk. Míg az iszap és a fatörmelék lefolyt az áramlással, rövid pórázra fogtuk a hajót, és kikötöttük a vendégfogadó teraszánál összehordott nádkötegekből álló úszó mólóhoz. A teherautó fényszórójának világánál láttuk, hogyan követte a folyóba a hajót vad összevisszaságban az elhajtott szán meg a sínek. Az oroszok elbúcsúztak és távoztak. Nekünk meg kellett várnunk, míg kivilágosodik, hogy felbecsüljük a kárt. Úgy tűnt, hogy a Tigris vízvonala nem azonos mindenütt. Az orránál szemmel láthatóan enyhén balra hajlik. Hajnalra mindannyian a helyszínen voltunk. Új hajónk nagyszerűen festett. Nagyobb és erősebb volt mint a két Ra. A Tigris nagyon magasan 75

úszott a vízen, és a zavaros vízszint felett egyetlen karcolás sem látszott. Gyanúnk azonban beigazolódott. Kézműveseink precíz munkája és az összes görbület tökéletes szimmetriája ellenére, a hajó orra valamivel mélyebben feküdt, mint a tatja, de csak annyira, hogy a rakodással kiegyenlíthetjük. Valaki úgy vélte, hogy ez a billenés a víz gyors abszorbeálásának a következménye: a hajó orrát néhány órával korábban bocsátottuk vízre, mint a tatját! Ezt a pesszimista véleményt rossz viccként visszautasítottuk. De azért előfordulhatott, hogy a hajóorr alsó részén levő nádkötegeket felhasította a törött szán…”: Detlef és Gherman búvárszemüveggel alámerültek, és elmondták tapasztalataikat. A piszkos vízben szinte semmit sem láttak, de kitapogatták, hogy az állványzatból való vas- és fadarabok állnak ki a hajó orra alatti kötegekből. Nem csoda hát, hogy a hajó orra mélyebbre süllyedt. Tovább tapogatóztak, és felfedezték, hogy egy vastag nádköteg, amelyet átmenetileg lökésgátló gyanánt erősítettünk a hajó orrához, beleakadt a szánba. Késsel átvágták ezt a köteget, és amikor a fa- és acéltömkeleg a fenékre süllyedt, a hajó orra visszalendült egyensúlyi helyzetébe. Végigtapogatták a törzs egész víz alatti részét, s mindketten úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a spirálisan elrendezett hajókötél minden egyes hurka rendben van. A hajó sértetlen volt. Az ezernyi gyenge nádszál a felszínen úszott: megnyerték a modern acéllal vívott csatát, amely eltorzulva süllyedt a folyó fenekére. Két felvágott kísérleti kötegünk tanúbizonysága szerint a modern folyószennyeződés jobban árt a nádnak, mint az acéltartók, ezért azután siettünk, hogy mielőbb tiszta sósvízbe érjünk. De még két hétig eltartott, míg felszereltük és megraktuk a hajót. A vendégfogadó előtti pázsiton a mocsárlakók két kunyhót állítottak fel zöld mocsári kassabnádból. A ragyogó nádat a vidéken elterjedt díszítő minta szerint szőtték és bambuszkeretre erősítették. A kunyhók akkorák voltak, hogy a boltozatos nádtető alatt ülni tudtunk, de állni nem. A nagyobbik mintegy tíz négyzetméternyi volt, s nyolc ember kinyújtózva alhatott a padlóján. A fele akkora kisebbet három embernek és a kameráknak szántuk. A két előre elkészített kajütöt felvittük a hajóra és az egymástól nagy térközzel elválasztott palánkokhoz kötöztük, ez utóbbiakat pedig keresztben a főkötegekre erősítettük. A nagy kabint a hajó farán erősítettük fel. A tengerre néző, két hosszanti falán egy-egy ablakszerű ajtónyílás volt. A kis kabint a másikkal keresztben, elöl állítottuk fel; egy négyzetméter nagyságú 76

ajtónyílás volt rajta, amely a középfedélzetre és a mögötte levő főkabinra nyílott. Alacsony bambuszrudakkal kerítettük be mindegyik kunyhó tetejét, és így egy-egy felső teraszt képeztünk ki rajtuk. A halak és hullámok világában, kis fantáziával apró, falusi főtérnek is tekinthettük a két aranyzöld dzsungellakás közötti térséget a nádfedélzeten. A kunyhókat csak alvóhelynek és menedéknek szántuk rossz idő esetén. Állandó nappali tartózkodóhelyünk a köztük levő szabad térség volt. Ott is húztuk fel a tarka vitorlát a terpeszárbocra. Mint az Ó- és Újvilág minden nádból készült vitorláshajója esetében, a vitorlát tartó szárnyvitorlafát itt is terpeszárbocra kell felhúzni, melynek szétterpesztett két alsó lába egy-egy kötegen nyugszik. A középvonal, ahol a vastag kötegek alig érintkeznek, nem biztosít tartást az árboc számára. A harminchárom láb (10 méter) magas kőrisfa-árbocok a kötegekre kötözött nagy fasarukban ültek. Az árbocokat és sarukat fakönyökdarabok kötötték össze, melyeket a természettől derékszögben meghajlott ágakból készítettünk. Az ilyen apró, de fontos részleteket egyiptomi freskókról és sírmodellekről másoltuk le. E prototípusok nyomán átfúrtuk a terpeszárbocot ott, ahol a két árboc a csúcson találkozik; azon ment át a vitorlatartó kötél, amellyel felhúztuk a szárny vitorlafát. Keresztfák kötötték össze egymással a két lábat és egyben a csúcshoz vezető létrát is alkottak. Ha a nád úszóképes marad, akkor az előttünk álló hónapokban a két kabin közötti létra körül zajlik majd az életünk. A létra meg az elülső kabin közötti térségen egy hosszú asztalt és két padot állítottunk fel keresztben, oly módon, hogy szépen polírozott állványdeszkákat kötöztünk össze. A létra mögött a főkabin tetejét és oldalfalait háromlábnyira (1 méternyire) előrehúztuk, így nyitott alkóv képződött, ez volt a hajókonyha. Ezen a kis védett helyen elfért a négy petróleumfőzőnk, összes fazekunk és serpenyőnk. Az utolsó napon több tonna élelmiszert és vizet vittünk fel a hajóra; az asztal meg a padok alá, a kabinok fala mentén és az éles szögben találkozó, mély árokban helyeztük el az egészet, amely a két nagy kéve között a hajó orrától a tatjáig futott. A ruházat meg a személyes holmi, a filmanyaggal és az érzékenyebb felszereléssel együtt, szurokkal bevont ládákba került, amelyek egymás mellé állítva, magasított padlószerűséget képeztek a főkabinban. Ez volt egyben a közös ágyunk is. A hajón minden rendben volt, és a Tigris indulásra készen állt. Hátul kikötöttük a két hatalmas kormányevezőt, egyet-egyet minden oldalra. 77

Három láb (i méter) széles és három láb magas kormányemelvény vagy „híd” kapcsolódott teljes szélességben a fő-kabin hátsó falához, így a két kormányos kilátott a tető felett. A vitorla azonban korlátozta a látásukat. Az evezőlapátok nyele hátrahajlott, felső részükön keresztben kormányrudak voltak, úgy hogy meg lehetett őket forgatni a saját tengelyük körül, akár egy kormányt, és szoros hurkokkal erősítettük őket a fedélzethez meg a híd korlátjához.

A Tigris indulásra készen állott. – Horgonyokat felszedni! Vitorlákat felvonni! Igencsak megkönnyebbültem és öröm töltött el, amikor jó hangosan kiadtam a parancsot és integettem az édenkertben újra összegyűlt rengeteg érdeklődőnek. Úgy látszik, megérezték. A vízre bocsájtás rossz tapasztalatai után senkinek sem szóltunk az indulásról, annyit mondtunk csak, hogy mihelyt elkészülünk, nekivágunk. – Vitorlát felvonni! – kiáltottam újra, kétségbeesetten. Másodpercek teltek el. A köteleket kioldották, és mi már az áramlás zsákmányaként sodródtunk, de a vitorla, amellyel kormányozhattuk volna a hajónkat, még mindig lent volt. Kiáltásomra csak a parton állók százai válaszoltak, akik érthetetlen szavakat ordítoztak, és felfelé, a levegőbe mutattak. Felnéztem én is, hát az árboc tetején, a szárnyvitorlafa helyén, majdnem fejjel lefelé lógott derék mexikói barátunk, Gherman, filmfelvevőgépével, amit mindig magánál hordott, hogy megörökítse a nagy pillanatot. A kerekded, joviális, de hihetetlenül gyors mozgású férfi majdnem leesett, amikor egy artikulátlan kiáltást küldtem fel neki, ami illedelmes nyelvre fordítva körülbelül azt jelentette: „kedves Gherman, kérlek, gyere le minél előbb, hogy felvonhassuk a vitorlánkat, különben a partra repülsz, ha újra szerencsétlenül járunk”. Gherman és a vitorla egy másodperc alatt helyet cseréltek. Az áramlás már elkapott bennünket, a szél dagasztotta a vitorlát, de hamarosan úrrá lettünk a helyzeten. Norman volt a vitorlafelelős. Detleft nem láttuk; valahol az elülső kabin előtt lehetett, és várta az utasítást, hogy emelje illetve süllyessze a guarát, fa hajógerendánkat, Carlo meg én a hídon álltunk, s egy-egy kormányevezőt kezeltünk. Felemelő látványt nyújtott az egyre távolodó édenkert és a vendégfogadó. Nagyszerű hely volt, de már legfőbb 78

ideje, hogy kiérjünk a tengerre. Utolsó istenhozzádot mondunk Ádám fájának. Isten veletek Ali, Mohammed, Gatae, Kais, Shaker, Ramsey és összes iraki barátunk. Eltűntök a szemünk elől, mint integető fák erdeje, de mi sokszor gondolunk majd rátok az eljövendő napokban, odakint, a hullámok hátán. Fokoztuk a sebességet, és a Tigris másik partja felé irányítottuk a hajót. Carlo meg én forgattuk az otromba evezőt, s odakiáltottam Detlefnek, süllyessze az elülső guarát. A hajó pompásan engedelmeskedett, elhaladtunk a zöldellő pázsit mellett, ahol a két folyó találkozik, és Shatt al-Arab néven hömpölyög tova. Mögöttünk pálma-és facsoportok között állott az Édenkerthez címzett vendégfogadó, jobbra tőle a Tigris és balra az Eufrátesz, amely most, a Basra felé vezető út hídjával együtt, a látóterünkbe került; ez a híd volt az akadálya annak, hogy mocsári barátainknál építsük föl hajónkat: magas árbocunkkal nem fértünk volna el alatta. – Hurrá, hajózunk! – Ez Norman hangja volt. Magas láza óta először csengett ilyen erőteljesen és boldogan. A legénység többsége éppen csak felépült valamennyire, de mindannyian alig várták már, hogy elinduljunk. A szemekben tettvágy és izgalom csillogott. A vitorlára valóban büszkék lehettünk: lélegzett és dagadozott a szélben. Először láttuk kibontva a cserszínű egyiptomi vitorlát, amelyre iraki művészettörténész diákunk, Rashad egy terrakottaszínű, mezopotámiai piramis mögött felkelő, óriási, vöröses napot festett. A partot szegélyező datolyapálmák nyilván előre jelentették érkezésünket, mert a parton kiáltozó, integető emberek állottak, és egyre újabb kíváncsiak jöttek elő a nádból és vályogból épült kunyhókból, falvakból. Mindenütt férfiak és fiúk futottak mellettünk a parton, ameddig bírták szusszal, mi ugyanis gyorsabban hajóztunk, mint ahogyan ők mozogtak az egyenetlen terepen. Meglehetősen gyors tempóban hagytuk magunk mögött az egymást váltó kopár pusztaságokat és pálmaültetvényeket. Az emberek azonban mindenütt tájékozottak voltak, némelyek még a nevünket is kiáltották. A hajón kitűnő volt a hangulat. Elhajózunk az alsó folyás városai és ipartelepei mentén, és néhány nap múlva elérjük az öblöt! Egy motoros balam kísért bennünket, benne tíz arab ült, akik állítólag jól ismerik a folyót, és átkalauzolják majd hajónkat az élénk forgalmon és a folyó alsó folyásának egyéb újkori akadályain. Amikor hirtelen eltűntek egy éles jobb 79

oldali kanyarban, észrevettem, hogy elveszítettük az uralmat hajónk felett. Carlo hegymászó volt, és akárcsak jómagam, sohasem hajózott folyón. Mivel nem ismertük a helyi homokpadokat és sekély vizeket, ráadásul minden révkalauz úgy kormányzott, ahogyan az eszébe jutott, elhatároztuk, hogy a folyó közepén hajózunk. Ebben a kanyarban azonban a folyó szemmel láthatóan az előttünk levő zöld mezőbe torkollott, amely mágnesként vonzotta az áramlást. Akármilyen erősen húztuk az evezőket és állítottuk be a vitorlát meg a guarát, jelentős sebességgel és ellenállhatatlan erővel oldalra, a zöld part felé sodródtunk. Követtük tehát a folyó kanyarait, de egyre közelebb a parthoz, ahol férfiak és fiúk gyülekezete várt ránk, és lelkesen futott mellettünk. Mikor észrevették, hogy a nádhajó túlságosan közel került a parthoz, sikoltozni és kiabálni kezdtek. Az áramlat itt, a külső kanyarban volt a leggyorsabb, és mi olyan közel sodródtunk a parthoz, hogy az evezőlapát baloldalt felkavarta a folyó fenekét. Mindenki, aki nem azon ügyködött, hogy hosszú csáklyákkal tartsa távol a hajót a parttól, Jurijnak és Carlónak segített a hatalmas bal oldali evezőt kiemelni, mielőtt összetörik a hajónak és rakományának majdnem negyven tonnányi súlya alatt. Az evező azonban túl nehéz volt, nem lehetett felemelni, a dupla kötélhurok pedig leblokkolta. Minden pillanatban vártuk a sürgönypózna vastagságú evezőnyél fülsiketítő reccsenését. Olyan közel viharzottunk el a part mellett, hogy a mellettünk futók puszta kézzel próbáltak odébb lökni bennünket, miközben az evezőlapát szilárd földet gyalult le a gyepről. Túl gyorsan hajóztunk azonban ahhoz, hogy futva megtolhassák hajónkat, és sem ők, sem mi a hajón csáklyáinkkal, nem tehettünk semmit a szerencsétlenség megelőzésére. Több száz yardnyi hosszúságban követtük a folyókanyart, mint valami gyors és rendkívüli teljesítő képességű eke, amely zsíros földet ás ki; minden paraszt megirigyelhetett volna érte. Bármikor eltörhetett az evező, de Norman és az ács jó munkát végeztek. Az evező kitartott, ezzel szemben a híd, amelyre felerősítették, kezdett kilazulni. A kötelek és deszkák szörnyen csikorogtak és nyikorogtak, a híd pedig lassan eltorzult. Carlo meg én elhatároztuk, hogy leugrunk, mert ha elszakad a kötélzet, a hidat, sőt talán az egész tatot elragadja az ár. A motoros bálámban ülő kalauzaink visszajöttek, néhányan a partra ugrottak, hogy a mellettünk futó honfitársaiknak segítsenek megtolni a hajót. De mielőtt még valójában hozzáfoghattak volna, Normannek sikerült kibontania az összegabalyodott vitorlát, és mi úgy siklottunk el a bal oldali 80

parttól, mint a frissen kapált burgonyaföldről felröppenő madár. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel rozoga kormánydobogónkon, amikor észrevettük, hogy a másik oldalon egy jól fejlett pálmaerdő szürke törzsei rontanak ránk. A pálmalegyezők zöld rojtjai már majdnem a fejünk felett lógtak, mikor a vitorlák és evezők gyors manipulálásával sikerült visszarepíteni hajónkat a fátlan partra, amit épp az imént szántottunk fel. A motoros balam úgy követett bennünket egyik oldalról a másikra, mint valami részeg cimbora: igyekezett a hajónk és a part közé furakodni, lökhárítóként. De mindig a rossz oldalra került. Aztán hirtelen megfordult, és eltűnt a folyón felfelé. Két óra hosszat maradt távol, és amikor visszatért, megtudtuk, hogy az arabok négy honfitársukat keresték, akiket feljebb hagytak a parton, ahol mellettünk futottak, hogy megtolják a hajót. Közben urai lettünk a helyzetnek. Megismerkedtünk új hajónkkal. Felkészültünk a kifelé húzó, láthatatlan sodorra éppúgy, mint a kanyar belső oldalán fenyegető zátonyokra. Nemsokára egyenesen és szélesen hömpölygött a Shatt al-Arab, mint valami autóút. Kevés ház. Semmi forgalom. Egy férfi ideiglenes nádtutaján, kirojtosodott vitorlájával félig olyan gyorsan hajózott a folyón lefelé, mint mi. Hatalmas és túlságosan nehéz evezőink erős csapásokat mértek előre meg hátra, a híd pedig ingadozott, recsegett, ropogott minden evezőhúzásnál; a kabin tetejébe csimpaszkodtunk, ez látszott ugyanis az építmény legstabilabb részének. A motoros balam hatalmas, fekete vízibivaly-csordák mellett vezetett el bennünket Beit Wafi zátonyainál; ez egy nádházakból álló, csinos kis falu; egészen más volt, mint a nem kevésbé festői arab házak, melyeket lakói maguk készítette téglából vagy vályogból építettek. Ábrahám korabeli téglaégető kemencék működtek errefelé a folyóparton. Fantasztikus látvány! Piramisként emelkedtek ki a síkságból, és ha éppen használatban voltak, működő tűzhányókúpoknak nézhette őket az ember, amint az égett nádból hatalmas füstoszlopokat okádtak. A dagály a folyó torkolatától több mint száz mérföldnyire (160 kilométernyire) is érezhető volt. Ha a behömpölygő tengerár eltorlaszolta a Sbatt al-Arab lefolyó vizét, a folyó felduzzadt, sőt ellenkező irányba folyt. Késő délután a vízfelszín mozdulatlan lett körülöttünk, mint valami tó; megkértük révkalauzainkat, hogy még mielőtt a víz ellenkező irányba áramlana, mutassanak nekünk éjszakára egy biztos kikötőhelyet. A nyugati partot ajánlották Shafi falu közelében. Ott bevontuk a vitorlát, és kidobtuk 81

két kis horgonyunkat. Tapasztalt kísérőink tudták, hogy a horgonyok nem tartanak, ha a víz az ellenkező irányban kezd folyni, ezért póznákat vertek a mocsaras talajba, hogy egy helyben maradjunk, akár a körülkerített úszó szigetek a mocsarakban. Nagyszerű este volt. Első esténk a hajón. A nap vörösen hanyatlott le a füstölgő téglaégető kemencék mögött, és mi az ősi Sumerban éreztük magunkat. Ott is voltunk valójában. Hideg szél kerekedett, mikor letűnt a nap, és hirtelen megéreztük, hogy a folyó felfelé folyik. Az emberek meggyújtották a petróleumlámpákat, nézték a folyót, mintha arra vártak volna, hogy Mohamed sörösdobozai visszatérnek Amerikából. Fent a folyón, amikor tele voltunk munkával, csak egy maréknyi kekszet ettünk. Carlo most begyújtotta az egyik petróleumfőzőt, mindannyian helyet foglaltunk a hosszú asztal körül, előszedtük a tálakat meg villákat, és türelmetlenül vártuk a gőzölgő spagettit. Exquisite. Buonissimo. Wunderbar. Harósij. Dtilig. Carlo soknyelvű dicséretet kapott, megérdemelten. Az emberek éhesek voltak és fáradtak, hosszú napok óta először lazíthattunk egy kicsit. Az utóbbi napokban, mielőtt hajóra szálltunk, úgy éltünk, mint a tébolydában. Sem a kerítés, sem az őrök nem tarthatták vissza a kíváncsi tömeget. Megpróbáltuk legalább az úszó nádmólónk körüli szűk területet kötelekkel elkeríteni, hogy legyen hol elvégezni az ácsmunkálatokat, s hogy akadálytalanul hozzáférhessünk nádhajónkhoz. De nem sokat értünk el vele. A könyökünkkel kellett utat törni magunknak, és még így is alig boldogultunk, mert az emberek nevetve és szinte brutális határozottsággal visszahúztak bennünket. Mindenfelől papirost és ceruzát lengettek. Senki sem vette észre, hogy autogramjaink egy bukott expedíció tagjainak az aláírásai lesznek, ha nem hagyják befejezni a hajóépítést. Az arabokat eleinte nemigen érdekelte irka-6rkánk. Többségük úgyis csak az arab betűket ismerte. De amikor látták, hogy oroszok és japánok törik magukat aláírásainkért, ők is rákaptak. Az egyik ajmara indiánt a szó szoros értelmében elragadták a munkája mellől, hogy egy német újságírónak nádcsónakmodellt készítsen. Három orosz ácstól, akik önkéntesen segítettek a kormányhíd felerősítésénél, szintén kértek autogramot. Mindegy volt, hogy mit firkálunk. A legtalálékonyabb autogramvadász tucatnyi lapot íratott alá családja és barátai számára. Nem engedtek tovább, míg nem írtunk valamit. Papírdarabkákra írtunk, meg berdire, elhajított cigarettadobozokra, 82

jegyzetfüzetekbe, újságokra, családi fényképekre, budapesti és varsói képeslapokra, dollár bankjegyekre, iraki dinárra, gyufaskatulyára, ruhaakasztókra és útlevelekre. A hangulat tragikomikus volt, kétségbeesés és vidámság között ingadozott. Amikor felmentünk a hajóra és elindultunk, majd beleőrültek azok, akiknek nem volt mire írjunk. Már felálltam, hogy néhány rögtönzött búcsúszót mondjak, mikor egy fiatal, birkózó külsejű arab felmászott a hajóra, feltépte ingét, és arra kért, hogy meztelen mellére írjak. A körülöttem állók elvonszolták, de ekkor egy másik arab fiatalember kapaszkodott a helyére, a karomba csimpaszkodott, s beszédem kellős közepén egy papirost lengetett az orrom előtt. Elővettem egy ceruzát, hogy aláírjam és megszabaduljak tőle, de ettől még inkább kétségbeesett. Neki nem autogram kellett. A vendégfogadó számláját lengette néhány doboz sörről, amit valaki azután fogyasztott el, hogy kifizettük a számlánkat. Előkapartam némi pénzt a zsebemből, és megpróbáltam néhány összefüggő mondatot elmondani, amit – ahogy láttam – számos mikrofonon felvettek, és különböző fordításokban visszacsengtek. Valaki a fülembe súgta, hogy mikor felmentem a hajóra, éppen az új tájékoztatási minisztert nem vettem észre. Ennél a felfordulásnál súlyosabb nyelvi zűrzavarokat még az összeomló Bábel tornya sem okozhatott. El kellett már indulnunk. Az összevissza elhelyezett rakományt majd elrendezzük a hajón, a csendes folyón lefelé menet, egyedül és nyugalomban. Csak most, hogy lehorgonyoztunk, és az édenkerttől messze facölöpökkel körülkerítettük magunkat, tudtunk valójában pihenni, és a vízrebocsájtás meg az indulás közötti két hét eseményeit a humoros oldalukról szemlélni. Csak most volt időm arra, hogy egy csésze forró arab teával a kezemben, az árbochoz dőlve kényelembe helyezkedjem, és számba vegyem e különös férfiak keverékét, akik az előttünk álló kalandra összegyűltek körülöttem. Itt ült például egy orosz ács, akinek egyáltalán nem kellett volna itt lennie; a kormányhíd utolsó rúdjait erősítette fel, amikor elindultunk. Jó ember volt. Senkinek sem volt kifogása ellene. Most a híd helyreigazításánál segédkezett. Jurij tolmácsolt. Dimitrij boldog, hogy velünk utazhat Basráig, ahol újra felveszi a munkát. Az ács felmászott a kabin tetejére, ott aludt az indiai dau-hajósoknak szánt hálózsákban. Senkinek sem kellett az evezőkkel bajlódnia, és először ültünk mind a tizenegyen együtt, míg az emberek egymás után be nem másztak a meghitt 83

kabinba és mély álomba nem merültek. Voltak itt olyanok, akiket nagyon jól ismertem és olyanok, akikkel csak most ismerkedtem. A legfiatalabb húsz, a legidősebb hatvanhárom éves volt. Nemzetiség és jellem tekintetében legalább ennyire különböztünk egymástól. Itt volt például régi barátom, Norman Baker az Egyesült Államokból. Inas, erős férfiú. Csupa bőr és izom. Télikabátban kicsinynek hatott, fürdőnadrágban azonban nagynak. Útjaink húsz esztendeje, Tahitiban találkoztak, ő Hawaiiból érkezett vitorláshajón, én meg expedíciós hajómmal a Húsvét-szigetről. Norman most negyvenes éveinek a végét járja. Tartalékos amerikai fregattkapitány, a magánéletben építési vállalkozó New Yorkban, és a két Ra expedíción a helyettesem volt. Norman egymagában elég lett volna ahhoz, hogy Noé kapitánynak érezzem magam. Ügyes volt, mint egy majom, erős, mint a tigris, makacs, mint az orrszarvú, farkasétvágyú, s hangja akár a trombitáló elefánté, áttört minden viharon. Mellette ült zömök orosz medvénk, Jurij Szenkevics; negyvenéves, birkózó testalkatú, békés kedélyű, akár egy püspök. A szovjet asztronauták orvosa, és mióta utoljára találkoztunk, ismert moszkvai tévés személyiség lett. Mindkét Ra expedíción orvosként hajózott velünk, később világjárószerűséggé nőtte ki magát, aki vasárnaponként százmillió szovjet tévénézőnek ajánlja a heti utazási programot. Ha Jurij kinyitja a száját, többnyire azért teszi, hogy nevessen vagy egy jó viccet meséljen el. Azt mondta, hogy a Kairóba vezető repülő-úton szokott rá erre, amikor a Ra Iexpedícióra indult. Az Aeroflot-gépen megivott egy fél üveg vodkát, mivel a szovjet Tudományos Akadémia elnökéhez intézett meghívólevelemben azt írtam, hogy szívesen látnék egy szovjet orvost, akinek humorérzéke is van. Az olasz Carlo Mauri szintén a negyvenes évei végét tapossa, ő is részt vett a két nádhajóutazáson az Atlanti-óceánon át. Hatalmas körszakállával, minden északi vikingnél szőkébben és kékszeműbben, jobban hasonlít Noéra mint jómagam. Carlo Olaszország egyik legismertebb hegymászója, hivatásos alpinista, meghódította öt kontinens legmeredekebb és legmagasabb sziklafalait, több kötélen lógott, több és jobb hurkokat kötött mint bárki ismerőseim közt. A latin temperamentumú Carlo szelíd bárányból egy pillanat alatt vad oroszlánná változott, a következő percben meg papírt és ceruzát vett a kezébe, és költői beszámolót írt tapasztalatairól. Carlo jól megvolt étel és kényelem nélkül, de kötél nélkül nem bírta ki az életet. Az expedíció filmfelvételeit készítette és a legzseniálisabb csomókat meg 84

hurkokat fundálta ki, ha inogni kezdett egy kajüt, árbocsaru vagy hídtámasz. A német Detlef Soitzeket még nem ismertem. Huszonhat éves volt, a nyugatnémet kereskedelmi hajózás egyik legfiatalabb kapitánya, és szintén szenvedélyes sportoló meg hegyi vezető Berchtesgadenben. Detlef természetbarát és idealista. Szereti a békét, ellenzi a háborút, az erőszakot és a fajelméletet. Keveset beszél, csak akkor, ha alapos oka van rá, és szívből nevet a jó vicceken. Az ötvenöt éves mexikói Gherman Carrasco nagyiparos és amatőr filmes teste és lelke éles ellentétben állott egymással. Az ember úgy gondolta volna, hogy ez a köpcös, nagy bajuszos férfi otthon egy kaktusz alatt üldögél naphosszat, széles karimájú sombreróval a fején. Ez azonban mélységesen téves elképzelés. Magánfilm-gyűjteményének mottója: az egész világ küzdőterem. Valami belső kényszer arra ösztökéli, hogy évenként többször is hátat fordítson négy gumigyárának Mexikóban, és ide-oda röpködjön a nagyvilágban. Ő volt az, aki a sarki jég alatt úszva Ramon Bravót filmezte, miközben egy jegesmedve a lábába harapott. A szeme feletti sebhelyet a borneói dzsungelben szerezte, vad orangutánok filmezése közben leesett a fáról. Polinéziában és a Vörös-tengeren cápák veszélyeztették az életét. Kedvtelésből filmezett a föld minden országában, vadászni a legszívesebben Kínába járt. Mielőtt megismertem volna, hiába kérte, hogy velünk hajózhasson a Rán. Most már ismerem. Együtt baktattunk a Núbiai-sivatag homokjában, ahol a dinasztiák előtti sziklarajzokat fényképezte; együtt gázoltunk a zuhogó esőben a Mexikói-öböl menti dzsungeleken át, hogy olmék meg maja piramisokat, és szakállas férfiakat ábrázoló prekolumbián szobrokat filmezzünk. És csak két szoba választott el bennünket, amikor a guatemalai Hotel Európa összeomlott, kőtörmelék meg por alá temetett bennünket, miközben a többi emelet lakói, húszezer áldozattal együtt az életüket vesztették az 1976-os nagy földrengés idején. A legnagyobb meglepetéssel viszont akkor szolgált Gherman, amikor meghívott az irodájába, hogy nézzem meg a múzeumát. Megnyomott egy gombot az íróasztala mögötti, hatalmas festmény alatt, melynek kék vásznán három kövér, rózsaszín angyal lebegett. A festmény félrecsúszott, és feltárult egy tengeralattjáró ajtajához hasonló, négyzet alakú nyílás. Odabent négy nagy terem a padlótól a mennyezetig tele üvegvitrinekben és nyitott polcokon sűrűn egymás mellett sorakozó és gondosan megjelölt maja, azték, tölték, misték és olmék régészeti műtárgyakkal. Pompás fazekasmunkák a 85

legkülönbözőbb formákban, színekben, nagy kőszobrok, kerámia képek, apró szobrocskák, domborművek, aranytárgyak, egy felbecsülhetetlen értékű papírkódex-töredék* apró kagyló- és csont-faragványok. Akkoriban mindez még Gherman tulajdonát képezte. Később a kormány törvényt Hozott az egész prekolumbián mexikói művészet nemzeti tulajdonba vételére. Négy diák és egy professzor több hónapot töltött a több tízezer tárgyból álló gyűjtemény katalogizálásával. Ghermant nevezték ki felelősnek, és a múzeum ott maradt az angyalokat ábrázoló festmény mögött. Gherman most itt ül velünk, a hajón. Mellette új barátunk, Toru Szuzuki, negyvenöt év körüli, japán víz alatti fényképész. Még nem sokat tudtam róla azonkívül, hogy több éven át filmezte a víz alatti életet a Nagy Sziklazátonynál, és most egy kis japán vendéglőt vezet valahol Ausztráliában. Vakon felfogadtam japán barátaim javaslatára. A japánok – nemzeti öntudatuk és önuralmuk következtében – kevésbé borulnak ki, fegyelmezettebbek, mint más nemzetiségűek. Toru folyékonyan beszél angolul. Atlétikus termetű és szűkszavú, de mindig barátságosan mosolyog, és szívesen segít mindenkinek. Úgy érzem, mintha magam választottam volna őt. Ebben a sokszínű társaságban a két skandináv diák ikerpárnak tűnt. Mindkettőt a United World Colleges igazgatója javasolta, mint a walesi Atlantic College végzett növendékeit. A dán Asbjörn Damhus huszonegy éves, a norvég HP Böhn huszonkét éves. Tipikus viking ivadékok. Asbjörnhöz hasonló férfiak valószínűleg már akkor is voltak, amikor a dánok meghódították a középkori Angliát, és elcsábították a kuncogó hölgyeket; HP pedig bízvást ülhetett volna az árbockosárban, amikor Leif Eiriksson megpillantotta Vinlandot. Mindenben benne vannak. Általában együttesen eszelik ki a legkülönbözőbb csínyeket. Találékonyak,.ügyesek és jó technikai érzékkel megáldottak. Olyan otthonosan érzik magukat a háborgó tengeren, mint a fürdőkádban, és előre örülnek minden kalandnak, amely rájuk vár, mielőtt visszatérnek az egyetemi előadótermekbe. A legfiatalabb Rashad Nazir Salim, húszéves iraki művésznövendék. Karcsú, de atlétikus, éles eszű ifjú, szívesen meghallgat mindenkit és tanul mindenkitől, bár határozott véleménye is van a dolgokról. Szenvedélyes arab hazafi, jó humorérzékkel megáldva, és egyáltalán nem agresszív. Ajánlólevéllel érkezett az édenkertbe, szerényen beszélt magáról, folyékony angol nyelven. Ismeri Európát, mert apja iraki diplomataként szolgált ott. 86

Közben a diplomata az egyik leghíresebb iraki festőművésszé nőtte ki magát, és Rashad a nyomdokaiba akar lépni. Fél fejjel magasabb az asztal körül ülő tizenegy férfinál Norris Brock, negyvenéves hivatásos amerikai fényképész. Magas, szikár, de nagyon fürge férfi. Én nem ismertem. Nem én választottam. Amíg nem találkoztunk, a vállalkozásunk pénzalapjait rendelkezésünkre bocsátó konzorciummal kötött szerződésünk egyik elkerülhetetlen pontja volt. Norris többet használja a szemét mint a száját. Úgy tűnik, mindig és mindenütt jelen van gyermekével, egy speciális, vízhatlan hangosfilmfelvevő géppel a mellén, rajta egy hosszú mikrofon, ami úgy néz ki, mint valami cuclisüveg. Még az árboccsúcson is dajkálja, és a kabintetőn váratlanul jelenik meg vele. Amíg őt magát és a képességeit meg nem ismertem, azt hittem, hogy a National Geographical Society választása a magassága miatt esett éppen reá. Mielőtt a fiúk megszokták a mindenütt jelenlevő kameráját, amelynek joga volt felvenni mindazt, amit tettünk, teszünk és mondunk, tőlem akarták megtudni, hogy miféle fickó ez. Magam sem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy tavaly egy üveggyapotból épült, dupla törzsű kenu-expedíción vett részt, amely az ősi polinézek útvonalán Hawaiiból Tahitibe hajózott. Mások egy kísérő csónakból filmeztek, de a hosszú Norris fél méternyire összekuporodva a kenuban ült, és egész idő alatt közvetlen közelből filmezett. Semmi sem történt ezen az úton egy heves lelki kiboruláson meg a polinéz legénység és az idegen vezetők közötti drámai viszályon kívül. Senki sem tagadta: azt várták tőle, hogy a Tigrisen hajózó, igencsak vegyes legénység soraiban felmerülő még mélyebb lelki ellentéteket kapja lencsevégre. A lelki dráma és az ellentétek volt a témája a nemrégiben sugárzott tengeri filmkalandnak. Mivel a vitorla meg a hullámok csak néhány percig köthetik le a nézőt, ennek a tizenegyedik embernek nyilván az volt a feladata, hogy ne tévessze szem elől azt a pillanatot, amikor elkezdjük kölcsönösen orrba verni egymást. Ezt – mondottam – „expedíciós láznak” nevezzük; és valahányszor tengeri expedíciót vezettem kis hajón, nem voltam rest százszor is elismételni: Az olyan emberek számára, akik a nyílt tengeren hosszú ideig egy szűk kabinba szorulnak, ez a különös láz veszedelmesebb mint a hurrikán, és olyan biztosan bekövetkezik, mint ahogy a cápa megjelenik, ha nem vigyázunk, és ha nem fogjuk be a szánkat abban a pillanatban, amikor leküzdhetetlen vágyat érzünk, hogy ráordítsunk a szomszédunkra, amiért az horgászkampóját a mi ágyunkon felejtette, vagy a tutaj szél felőli oldalát 87

használta toalett gyanánt. A fiúk hallgatták, amit mondok, és én halvány célzást tettem arra, hogy talán Norris mindenütt jelenlevő kisbabája lesz a leghathatósabb eszköz egy kezdődő expedíciós láz elfojtására. A következő percben már nem voltam ebben olyan biztos. Végül is Norris előző túráján is magával cipelte kisbabáját, és egy fedélzeti civakodást megörökítő szalaggal tért haza. Carlo már kezdett morogni, amiért Norris akadálytalanul filmezhet, miközben neki, aki szintén fényképész, rakodnia kell, meg spagettit főzni. Amikor a többiek nem hallották, biztosítottam Norrist, hogy szabad, akár egy előkelő utas, a hajón. De hozzáfűztem, hogy a saját érdekében, és hogy ne érezze magát elszigetelt kívülállónak, ki kellene vennie a részét a kormányőrségekből, konyhaszolgálatból és a többi rutinfeladatból, akárcsak mindannyiunknak. Ha valami filmezni valója akad, természetesen mindig felszabadítjuk munkája alól. Norris azt válaszolta, hogy éppen erre akart kérni. Közénk akart tartozni. És így is lett.

Három napig horgonyoztunk a nádövezet szélén, jobb kötésekkel és további kereszttámasztékokkal javítottuk és megerősítettük a kormányhidat. Két ember kiment a szárazföldre, és vastag, barna bivalybőröket vásárolt, ezeket csíkokra vágtuk fel, és a nádkötegek köré kötöztük ott, ahol az evezőnyelek meg a kikötőkötelek kidörzsölhették. Hozzákezdtünk a hajó tatjának mindkét oldalán kinyúló két kis toalett építéséhez; ezeket a mocsári arabok feltekerhető cholagyékényével takartuk el. A napfelkelte, meg a hatalmas déli hold gyönyörű volt, de éjszaka metsző, hideg északi szél fújt, úgyhogy leeresztettük a vásznat a nádfal oldalán, amelyet oly lazán szőttek, hogy a csillagokat is láttuk a nádfonaton át. A hőmérséklet nappal 17 °C-ra süllyedt. A harmadik nap délutánján felhúztuk a vitorlát, és folytattuk utunkat a folyón lefelé. Norman szétszedett egy kormányevezőt, és az orosz áccsal együtt megpróbálta lekerekíteni az ovális nyeleket a súrlódási pontokon. Ez nem sikerült, megpróbálták hát ehelyett a legvastagabb oldalt simára gyalulni. Az evezők még mindig beszorultak: félő volt, hogy a két szörnyeteg fordulásnál, amikor erős nyomás nehezedik az evezőlapátokra, szétrombolhatja a hidat. Normannek Carlo, Jurij és az én egyre erősebb bírálatom ellen kellett megvédenie rendszerét. A vita megszűnt, amikor a 88

kabintetőn feltűnt Norris feje, és mi a kabin belsejében egy csecsemő nyeldeklésére emlékeztető hangot hallottunk. Tehát bekapcsolta a hangfelvevőt. Drót nélkül vezérelte a hátsó zsebében levő apró szerkezetet. Végül is megegyeztünk abban, hogy az első kikötésre adandó alkalommal kivisszük az evezőket a partra, és megpróbáljuk őket úgy átalakítani, hogy a kolosszusok az eredeti nagyságukhoz közelítsenek. Jól haladtunk, mintegy három csomóval. Amikor lement a nap, a petróleumlámpák körül ültünk, és Rashad mazsolás, hagymás arab rizsét fogyasztottuk. A két kormányos, akiknek a feje a tető fölé ért, lekiáltott a hídról, hogy előttünk hosszú lángnyelvek csapnak ki a folyóra. Azon nyomban mindenki az asztalon és a tetőn állt. Norris már az árboccsúcson ült. A sötétben három hosszú, vízszintes lángnyelvet láttunk, hatalmas gázkandallókból áradtak ki a folyóra. Nádhajónkkal, amely még mindig magasan és szárazon feküdt a vízen, szorosan a túlsó part mentén hajóztunk. Izgalmas, drámai pillanat volt, amikor elhaladtunk a hatalmas lángnyelvek mellett, melyek, úgy éreztük, nyomban elérik hajónkat, és mindent – a vitorlát, a kabinokat, arcunkat – megvilágítottak. Még a túlsó parti pálmákra is fényt vetettek. A jobb parton hamarosan nagy, üres betondokkok tűntek fel, a kalauz-balam a segítségünkre sietett: lökhárítóként a beton és közénk állt. Normannek hirtelen újra magasra szökött a láza néhány napra. Most már Jurij is elárulta nekem, hogy erős mellkasi fájdalmak gyötrik. Napkeltekor teljes nagyságában feltárult előttünk a hatalmas ipari komplexum, amelyhez a móló tartozott. Nyugatnémet mérnökök segítettek daruval partra szállítani két hatalmas kormányevezőnket. Egyharmadával csökkentettük a lapátokat, Dimitrij pedig a két ovális evezőnyelet hozta helyre orosz szekercéjével: sokkal könnyebbek és majdnem kör alakúak lettek. Barátságos német és svájci mérnökök előbb ebédre, majd vacsorára hívtak meg bennünket. A már működő nagy komplexum mellett egy hatalmas papírgyárat építettek. A folyó felső folyásánál épülő malommal együtt ez az üzem mocsári nádból fedezi majd a letarolt erdejű Irak papírszükségleteit. A kasszab nagyon jónak bizonyult erre a célra; nagy gárék formájában szállítják a gyárakhoz. Az üzem melletti hatalmas telepen ezernyi tonna nádat tárolnak, amelyet majd papírpéppé dolgoznak fel. Ez lett a következő lidércnyomásunk, amelyet egyetlen sumernak sem kellett elszenvednie. Azt tapasztaltuk, hogy a Shatt al-Arab ezen a vidéken különösen elszennyeződött, de csak amikor az estély után kissé feldobva a 89

kikötőhídhoz érkeztünk, vettük észre a sötét vízen sodródó, fehér réteget. Zseblámpáink fényében már egyáltalán nem láttuk a vizet aranysárga nádhajónk körül: sárga vajjal csíkozott tejszínhabnak tűnt fel az egész. A hideg éjszakai szélben úgy éreztük, mintha sarki jégre kerültünk volna. Hatalmas jégtáblák és jégdarabok – egyiken-másikon még hósipka is volt – sodródtak lassan az éjszakában, és sarkvidéki zajló jégként torlódtak össze a Tigris körül. Néhány fiú elindult felfelé a folyó mentén, és megállapították, hogy a fehér hab az ipartelepekből kiinduló csatornákból folyik, megszakítatlan áradatban. Az egyik mérnök meg is mondta, hogy a régi malmot éjszaka kimossák. Az új, ha elkészül, már nem fogja ennyire szennyezni a vizet. A Tigris félig elmerült egy nádat papírrá változtató gyár sűrű vegyi kiömlésében! Az evezőkkel megpróbáltuk félrelapátolni a fehér és aranyszín habok sűrű rétegét, de az újra meg újra a nádkévékhez sodródott, mihelyt egy pillanatra újra láttuk a sötét vizet. Odébb akartunk állni, de nem lehetett. A súlyos kormányevezők a sötét parton feküdtek, és az átalakított evezőlapátok még csak részben voltak szurokkal bekenve. Másnap reggel mindenki megesküdött, hogy a Tigris sokkal mélyebben fekszik a vízben. Norman meg volt győződve róla, hogy a szennyes vízben levő vegyszerek behatoltak a nádba és megkárosították. Behordtuk a hajóra az evezőket, és a lehető leggyorsabban felvontuk a vitorlát. De dél lett, mire indulásra készen álltunk. Útközben két napon át hagytuk le magunk mögött a habtarajokat, amelyek lassabban úsztak mint mi, ugyanabban az irányban. A lekerekített evezőnyelek jelentős könnyebbséget hoztak, jól forogtak a sima bivaly bőrben. A szél azonban leállt. Tökéletesen. A folyó még áramlott. Lassan. Pompás szűz táj – ha eltekintünk a fehér habsipkáktól. Datolyaültetvények. Vízibivalyok. Libák, kacsák és kasszabnád. Apró falvak a parton; boldogan ugráló gyerekek szaladtak mellettünk, és másztak fel a datolyapálmákra. Kutyák ugattak. Tarka ruhás nők, mindig fekete lepelben, juhokat tereltek, mások meg lopótököt vagy alumíniumedényeket vittek a fejükön. Agyagkorsókat már nem használnak. Néhány halászkenu. Semmi más. Béke. A vörös nap lehanyatlott a pálmák mögött. A folyó áramlása megszűnt. Lehorgonyoztunk, még mielőtt ellenkező irányban kezdene folyni. Másnap, mintegy varázsütésre, újra elértük a modern civilizációt. Elérkeztünk Sindbad szigetére, és át kellett vontatni hajónkat az új híd óriási 90

pillérei között, amely átívelt a sziget túlsó oldalára. Még mielőtt hozzákezdtünk az építkezéshez, jártam itt és tárgyaltam a német mérnökökkel, akik aggasztóan gyors iramban állították fel ezt a szuperhidat. Egy hónap múlva elkészül, és olyan alacsony lesz, hogy egyetlen árbocos nádhajó sem úszhat már le a tengerbe. A híd pillérein és innét egészen Basra lázasan nyüzsgő kikötőiig beláthatatlan embertömeg várt ránk. Rendőrcsónakok kísértek bennünket és az előttünk hajózó balamot. Az összes tehergőzös felbúgatta szirénáit, és kongatta harangjait. Az iraki tengerészek glédába állva 94 felhúzott lobogóval üdvözöltek bennünket. Mindenfelől tülköltek és fütyültek, míg végre Jurij is elővette bronz ködkürtünket, felugrott vele a tetőre, jobbra és balra belefújt, míg a többiek a nagy árboclétrán lógtak, és a kormányhídról integettek meg kiáltoztak. Nekem is akadt okom kiabálni, amikor Carlo felfedezett egy norvég hajót, amely kicsiny szülővárosomból, Larvikból érkezett ide. A nagy tohuva-bohu kellős közepén lepottyant az égből londoni BBC összekötőnk, Peter Clark; motorcsónakon közelítette meg hajónkat, s feljött hozzánk. Éppen csak egy falatot kapott be, azután Dimitrijjel együtt partraszállt. Vidám volt és – aggasztó a helyzet. Mi lesz, ha nem jutunk tovább a folyó torkolatánál? Mi lesz, ha a papírmalomból származó savak vagy más egyéb megkárosította a nádat! Megszűnt mögöttünk a lárma. A kormányosokon kívül mindenki lejött a fedélzetre. Megéheztünk. Asbjörn gőzölgő, dán párolthúst, hakkeböfföt tálalt fel. Kalauzhajónk Basránál elhagyott bennünket, tankolnia kellett, mi pedig a saját szakállunkra hajóztunk tovább dél felé, néha-néha kisebb csónakok kíséretében, újra varázslatos vidéken át. Egy-egy termékeny folton, sűrű pálmaerdők közepén, buja függőkertekben itt is ott is szép villákat láttunk. Időnként előtűnt néhány egyszerű, de nagyon festői falu, vályogvakolatú kunyhókkal, a banánfák és datolyapálmák nagy leveleinek árnyékában. De éppoly gyakran előfordult, hogy új út húzódott le egészen a folyóig, egy újonnan épült mólónál, amely a folyóparton épülő gyárhoz tartozott. Délután két óra felé elértük az iráni határt, és Irak területe ezután a folyó nyugati felére korlátozódott. Innét kezdve minden hajó az iráni oldalon kötött ki. Amikor elhajóztunk mellettük, kalauz-balamunk is utolért bennünket, és a legénysége halálra rémült, ha túlságosan megközelítettük a folyó közepét. 91

Hogy expedíciónk pillanatnyilag milyen viszonyban van a sahhal, azzal nem voltam tisztában a császári udvar és követsége éles tiltakozása után, amiért „Arab”- nem pedig „Perzsa”-öblöt említettünk. Most éppen ahhoz az öbölhöz közeledtünk, és vajon hogyan nevezzük, hogy senkit meg ne sértsünk? Végül is Perzsia Iránra változtatta a nevét és Mezopotámiából Irak lett. Mire valók hát ezek a problémák az öböllel? Úgy hajózunk, mint a sumerok, és nyilván ők is elnevezték valahogyan ezt az öblöt az arabok és a brit tengerészet előtt. Azt javasoltam tehát, hogy saját használatra nevezzük Sumer-öbölnek. A sumerok írott tábláikon hivatkoznak a „Felkelő Nap tengerére”, az „Alacsonyabb-tengerre”, a „Keserű-tengerre”, de nem tudjuk, hogy ezek a szemléletes elnevezések nem foglalják-e magukba az öblön túli egész tengert is. De még nem értük el ezt az öblöt. A kalauzok annyira féltek attól, hogy áthajózunk a folyó középvonalán, hogy egész úton szorosan az iraki partok mellett vezettek bennünket. Olyan szorosan, hogy időnként attól féltem, az evezők a folyó fenekébe ütköznek. Hamarosan rájöttem, hogy balamkalauzaink sohasem jártak Basra kikötőjén túl., Alkony tájt feltétlenül meg akartak állni. Megmutatták, hol maradjunk éjszakára, és azt mondták, vessük ki a horgonyokat. Egy folyókanyar közelében meg is tettük, ahol az iráni oldalon dél-koreai és monróviai hajók kötöttek ki. Detlef kidobta a horgonyt, de a kötél nem futott ki. Mikor behúzta, nyomban a kezébe került a horgony; merő iszap volt. Próbáltam a kormányevezőt megmozdítani. Benne rekedt, mint kanál a vajban. A bal oldali kormány szintúgy. Rashad átkiáltott a kalauzoknak, hogy sekély vízben vagyunk. Visszakiáltottak, hogy a folyó éppen itt a legmélyebb. Átdobtunk nekik egy kötelet, és megkértük őket, hogy húzzanak ki. Megpróbálták, de nem sikerült. Alig egy méternyire voltunk a laza iszaptól, amely mint az ingovány, kezdte gyorsan magába szívni az egész hajófeneket. Még a rúdjaink is belesüppedtek az iszapos talajba, alig lehetett kihúzni őket. Meg kell várnunk a dagályt, mondták a kalauzok. De nem tagadták, hogy fogalmuk sincs, mikor jön, csak akkor tudják, hogy közeledik, ha látják. Mindennap máskor érkezik, és az árapály itt egészen más, mint feljebb a folyón. Mindannyian a piszkos víz fölé dugtuk az orrunkat. Nem mozdult. Éppen most volt a legmagasabb a dagály. A víz lassan megfordult, és kezdett visszafolyni az öbölbe. Kétségbeesetten küszködtünk, de vagy egyre mélyebbre süllyedtünk az iszapba, vagy a körülöttünk levő iszap emelkedett 92

egyre magasabbra. Szörnyű helyzetben voltunk. Carlo és Jurij útmutatása szerint, egyesült erővel sikerült felhúznunk az evezőket egészen a hajó fenekéig, és ott megkötöztük őket. Itt ültünk, amikor feljött a hold, és hátborzongató érzés lett úrrá rajtunk: mintha egy tengeri szörny láthatatlan karjai húznának lefelé a feneketlen ingoványba. Éjszaka jól megvilágított gőzhajók haladtak el mellettünk a folyón felfelé. Tudtuk, hogy ott legalább szakértő kalauzok vannak a hajókon, akik megfelelő távolságban tartják őket a mi partjainktól. A holdfényben Detlef és Toru csónakkal elmerészkedtek a folyó iráni oldalára, és megkérdezték a monróviai hajó legénységét, nem segítenének-e nekünk, nem húznának-e ki bennünket. Az iráni rendőrségtől félve, udvariasan visszautasították kérésüket, mivel mi az iraki oldalon voltunk. Két követünk átevezett a koreai hajóhoz. Ők hajlandók voltak hajókötelüket a folyó közepéig letekerni, de iraki vizekbe már nem. Úgyis meg kellett várni a következő dagályt másképp ripityára törtek volna nádkötegeink. A két hajón egymástól merőben eltérő időpontokban jelölték meg a helyi dagály valószínű bekövetkezését, s két emberünk eredmény nélkül tért vissza az iraki oldalra. Óráról órára rosszabb lett a helyzet. Nádhajónkat valószínűleg lassanként teljesen betemeti a folyó sodródó iszapja. Késő éjszaka a vízfolyás megállt. A pad, amin fennakadtunk, szinte száraznak látszott a holdfényben. Semmi sem tarthatott már ébren bennünket; egymás után mindannyian elaludtunk, kivéve az éjjeli őrséget.

93

12-13. A legendás édenkert az Eufrátesz és a Tigris találkozásánál levő építkezésről nézve

94

14-15-16. A papírmalomból származó vegyi szennyeződésben felbomolhat a Tigris nádja, még mielőtt a hajó a nyílt tengerbe érkezne

95

17-18-19. A szél elállt, amikor a folyó torkolatánál behajóztunk az öbölbe, de addig sodródtunk a különböző nemzetiségű hajók között, amíg végül a tenger felől erős szél támadt, és Kuvait irányába kényszerített bennünket

96

20. Kilátás az árbocsudárról

97

21-22-23. A Failaka-sziget előtti zátonyok között három dau visszautasította a segítségnyújtást. A Szlavszk nevű szovjet kereskedőhajó mentőcsónakot küldött értünk, de nem tudott bennünket, kivontatni, míg váltságdíjat nem fizettünk a harmadik daunak – ez azután segített az oroszoknak kivontatni bennünket

98

24-25. Miután mindkét horgonyunkat elveszítettük, a Szlavszk vontatott el bennünket Failakáról. A vontatás alaposan megpróbáltatta nádhajónk teherbírását

99

26-27. Búcsú Igor kapitánytól és a Szlaszktól.

100

28. A vontatás közben egy nagy lyuk képződött a Tigris orrán

101

Éjjel fél háromkor felébredtem, és meghallottam a folyóvíz bugyborékolását. Kidugtam a fejemet az ajtónyíláson, az éjjeli őrszolgálatos társam pedig zseblámpájával megvilágította a csokoládébarna vizet, amely a folyón felfelé hömpölygött apró hullámokban a bal oldali evezőlapát mellett, közvetlenül az orrom előtt. Úgy tűnt, mintha zuhatagos szakaszon csurognánk le egy eliszaposodott folyón: a valóságban ott rekedtünk, ahol már előző este is fennakadtunk. De a dagály ijesztő iramban áradt felfelé az öbölből. Most aztán vagy teljesen be leszünk temetve, vagy kiszakadunk az iszap öleléséből. Újra kitettük a kis csónakot, Detlef és Asbjörn megint kieveztek, hogy a két horgonyt a folyó legmélyebb pontján vessék ki. Mi, akik a hajón maradtunk, meghúztuk a horgonykötelet, és megpróbáltuk a mélyvízbe kormányozni a Tigrist. Kilenc órája rostokoltunk már az iszappadon, mikor a folyón felfelé áramló víz aláaknázó hatása és saját fáradozásaink sikerre vezettek. Fél négy felé a hajó orra lassan elfordult a parttól. Behúztuk az összes laza horgonykötelet, és kiáltozni kezdtünk, hogy felkeltsük kalauzainkat. A legszívesebben kifizettem és elküldtem volna őket, de az egyik közeli kanyarban feküdt a modern iráni nagyváros, Abadan, és valószínűleg kénytelenek leszünk átvontatni magunkat az olajtankhajók és – finomítók közt. Öt órakor újra eredeti helyzetükbe ereszthettük le az evezőket, és csillagfényes égbolt alatt felhúztuk a vitorlát. Hatalmas, világos udvar vette körül a sovány holdat, mely két éjszakával ezelőtt teli volt még. Ahogy túljutottunk a folyó első kanyarán, a derengő égbolton felmerült Abadan sziluettje. Hatalmas füstoszlopok, távírópóznák, s olajtartályok szinte városnyi tömege. Enyhe szellő fújt szembe velünk, és a víz még mindig lassan áramlott a hajó orra felé. Bereffeltük hát a vitorlát, és a lehető leggyorsabban átvontattuk magunkat a bálámmal a legszörnyűbb szennyeződésen keresztül, amit valaha is láttunk. Aranyszín hajónk egy bizonyos fajta paradicsomból a modern pokolba került. Ami a nagy hajók és a modern dokkberendezések között lötyögött, sem tenger-, sem folyóvíz nem volt, hanem fekete nyersolajból és a benne úszó hulladékból álló, áthatolhatatlan kása. A tisztább helyeken a szivárvány minden színében csillogott a víz, amikor a nap felkelt az ipari pára mögött. A sumerok elképedtek volna e környezet láttán, amelyet a mai ember annyira szeret. Még a nem iparosított iraki partot szegélyező zöld berdi alsó része is fekete 102

volt a kátránytól és olajtól, világosan látni lehetett a legmagasabb vízállást. A levegő olajszagú volt. Szégyelltük büszke hajónkat: fekete volt a piszoktól, és a vízvonal felett is olajos, zsíros, a mellettünk elhaladó hajók apró hullámaitól. Rashad arra kérte a bennünket vontató balamot, hogy teljes sebességre kapcsoljon, még akkor is, ha ez alaposan próbára teszi nádunkat. A nyílt öbölbe kell érnünk minél hamarabb. Meglepetésünkre a víz tiszta lett, mihelyt magunk mögött hagytuk a nagyvárost, mintha a mocsok mindig csak egy helyben úszkálna ide-oda. De bizonyára utolér bennünket, ha nem jutunk el a folyó torkolatához, még mielőtt a víz újra a tenger felé áramlik. A víz feketéből barnába csapott át. A sivár, unalmas tájban néhány datolyapálma árválkodott újra. Valóban megfelelő hely a fejlődő ipar számára! Délutánra az iraki oldalon egy város nőtt ki a sík és sivár vidékből: Fao. Az utolsó város a folyó torkolata előtt. A folyó, bizonyos tekintetben, tovább folyt. Apály idején ragyogó tengeri kígyóként tekergett a részben elárasztott ingoványos földön, majd elmerült ott, ahol már nem volt szárazföld. Oda ki igyekeztünk mi is. Ott a brakkvíz átadta a helyét a sós víznek, sirályok vártak ránk, hogy a szabad, nyílt tengerbe kísérjenek.

103

A nehézségek folytatódnak

Nincs se folyó, se föld. A balamot Faóban kifizettem, az megfordult és elindult a folyón visszafelé. A széles, lapos ingovány, mely Irakból és Iránból az öbölbe nyúlik, bizonytalan partvonalat képzett. Sósvízbe kerültünk, és egy gyümölcskosárra emlékeztető hajóra húztuk fel a vitorlát. Nádkötegek és nádfonatok meghitt egyetértésben táncoltak a hullámokban a piros paradicsommal, zöld salátával, sárga citrusokkal, sárgarépával meg kenderzsákokban és kosarakban púposodó burgonyával. Feltöltekeztünk gyorsan romló áruval. A tizenegy éhes embernek néhány nap alatt kell elfogyasztania ezt a friss ételt, vagy megromlik minden, s penész borítja majd olyan gyorsan, mint amilyen iramban a zöld vízinövények benövik a nádkötegek víz alatti részét. Elég sokáig maradtunk a homoksivatag és mocsárvidék között fekvő Faóban, a rakparton, hogy hajónkat alaposan telerakjuk ezekkel az ízletes kerti termékekkel. Mielőtt elindultunk, jókora rakomány hagymát, fokhagymát, mazsolát, különböző helyi dióféléket, gabonát és olyan ennivalót hordtunk fel a hajóra, amely eláll a tengeren. Fao kikötőjéből hosszú, keskeny csatorna nyúlik az elhagyott árapálylápon át a nyílt tengerig, hogy a nagy hajókat a számozott bóják mentén ki-, illetve bekalauzolhassák. A Tigrist egy hivatásos iraki révkalauzhajó vontatta a csatornán át. Mocsár, mocsár, semmi, csak mocsár. Véget nem érően rakódott le a törökországi Ararát-hegységről és a két folyó közötti síkságról érkező finom, folyami iszap. Lassan siklottunk a lefolyó árral. A nyílt öböl első enyhe hullámverésével akkor találkoztunk, amikor a khafkai világítótorony előtt haladtunk el, és a révkalauzhajó sorsunkra hagyott. A nap vörösen kelt fel a nyílt tenger hajnali ködében. Mikor magunk mögött hagytuk a külső csatorna torkolatát, úgy éreztem, hogy most újra áthágok egy tudományos tabun. Éppen most haladtunk át azon a határon, amelyen túl – ahogyan azt az illetékes tudósok megállapították – egy berdiből készült mezopotámiai hajó nem mehet. Mindannyian azt tanultuk, hogy a sumerok csak a fából készült hajó felfedezése után juthattak ki a nyílt tengerre. A tankönyvek és a professzorok azt ismételgették, amit 104

néhány rég elfeledett tekintély valaha igaznak tartott: a mezopotámiai emberek, akár az egyiptomiak, először csak a folyókon hajóztak, nádkötegekből készült csónakokon. A folyók torkolatát csak akkor hagyhatták el, amikor elbúcsúztak korábbi nádhajóiktól, és felfedezték a deszkából épült hajót. Egy bevett időhatár megsértését terveztük, mely szerint a tengeri közlekedés és a tengereken át közvetített kulturális kapcsolatok akkor kezdődhettek csak el, amikor a tömör kötegekből álló hajókat az üreges törzsű hajók váltották fel. Olyan nagy jelentőségűnek tartották ezt a változást, hogy bizonyítottnak tekintették, miszerint, ha egy sávnyi nyílt víz volt köztük, a kultúrák és civilizációk ez idő előtt egymástól csak függetlenül fejlődhettek. Tudtam: azzal, hogy vitorlát bontunk a Shatt al-Arabon túl, számos szakmai irányzat tudósai szerint bizalmatlanságot szavazunk az antropológia régóta elfogadott tételeinek. Talán így is van. Mindenesetre fair játékot játszunk. Meglehet: a régi elmélet képviselőinek bebizonyítjuk, hogy nekik van igazuk, nem nekem. De bár őszintén tisztelem professzor kollégáimat, tény, hogy egyik sem látott még életében berdiből készült hajót, és nem ismert egyetlen olyan embert, aki ilyent látott. Én sem. Nem tagadom, elfogott a szorongás, amikor megláttam a Tigrisben a két, vízzel teleszívódott kísérleti nádköteget. Még ennél is jobban aggasztott, hogy hajónk is magába szívott némi vizet. Nem lepődtem meg akkor sem, amikor Jurij Faóban félrehívott egy négyszemközti beszélgetésre. Az orosz veterán nádhajós úgy viselkedett, mintha súlyos műtéthez hívna ki engem. Rámutatott kissé lesüllyedt vízvonalunkra. Hogy észrevettem-e már? Észrevettem. És kezdtem hajlani Norman véleménye felé, miszerint a papírgyár valamely savának vagy vegyszerének köszönhető, hogy a külső kötegek bőrén át beszivárgott a víz. Ha a külső nádréteg annyira megdagad, amennyire a fixen tartó spirálkötél engedi, ez útját állja a további vízbehatolásnak. Jurij rám nézett, nem válaszolt. Azután így szólt, nyugodtan: – Carlo meg én azon a véleményen vagyunk, hogy mindent ki kell rakni, ami nem feltétlenül szükséges. Jobb, ha Faóban hagyjuk, mintha az öbölben a tengerbe hajítjuk. Figyelmesen vizsgáltam Jurij arcát. Megijedt tán? Nem jobban, mint én. Tudtam, mire céloz. Az augusztusban aratott berdi vízálló tulajdonságait 105

illetően csak a mocsári arabok kijelentéseire hagyatkoztunk. A Ra II annak idején annyi vizet szívott fel, hogy mire elhaladtunk a Kanári-szigetek mellett, jelentősen csökkent harminc láb (kilenc méter) hosszú papiruszhajónk teherbíróképessége. Az összes pótgerendát, sok élelmiszert és víztartalékot Afrika partjain túl a tengerbe kellett dobnunk, még mielőtt nekivágtunk volna az Atlanti-óceánnak, mert attól féltünk, elsüllyedünk a túlterhelt hajón. Jurij komoly tekintete azokra a kétségbeesett pillanatokra emlékeztetett, amelyeket a mélyen vízbe süllyedt nádkötegeken éltünk át a tenger közepén. Voltak pillanatok, amikor csípőig ültünk az Atlanti-óceán, sós vizében, s a hullámok olykor átcsaptak a fejünk fölött. A Ra II nem volt olyan rossz, mint a Ra I. Teleivódtunk vízzel, és kacsakagylók tenyésztek a fedélzeten, de végül is elértünk Amerikába, anélkül, hogy egyetlen szál nádat elveszítettünk volna. A Ra I-gyel sok bajunk volt. A hullámok szétzúzták a bambuszkabint, az pedig elvágta a papiruszgöngyöleget tartó kötelet, és a hajó középen, teljes hosszában kettévált, mi pedig az óceán mélységeit láttuk a lábunk alatt. Kétségbeesett pillanatok váltakoztak a győzelem meg az öröm perceivel. Voltak nappalok és éjszakák, amikor a torkunkban vert a szívünk, amikor szembenéztünk a halállal, amely alattunk tátotta ki és csukta össze a száját, és mi nem tudtuk, mit hoz a következő pillanat. – Igazad van, Jurij – mondtam egy hirtelen sugallat hatása alatt. – Hordjunk ki minden nélkülözhetőt a partra. Még fel se lélegeztünk, Norman és Carlo mellettünk ült már, és lefektettek egy listát. Természetesen nem volt szükségünk kompresszorra Gherman lélegzőkészüléke számára és tartaléktartályra sem a lemerüléshez. Senkinek sem kellett mélyebbre merülnie, mint amennyire a kötegek alsó részének az átvizsgálásához vagy egy sziklák közé szorult horgony kiszabadításához szükséges. Ez lélegzőkészülék nélkül is elvégezhető. A többiek, akik sohasem hajóztak nádhajón, nem értették, hogy miféle kisördög bolondította meg a négy veteránt. Gherman tiltakozott. Az én érdekemben vette meg a drága felszerelést! Toru meg ő cápákat meg egyéb halakat filmezhetne, amelyek, mint tudjuk, egy nesztelenül sikló tutaj alatt nyugodtan úszkálnak. Tiltakozása hiábavalónak bizonyult. Semmi olyat nem kellett filmeznünk, amihez sűrített levegőre volna szükség. Tulajdonképpen mesterséges fény nélkül is megvagyunk. Így azután a partra kerültek Gherman hihetetlenül 106

nehéz víz alatti lámpái, a kompresszorral együtt, meg egy nagy halom mexikói emléktárgy és egyéb személyes holmi, amire egy tutajon semmi szükség nincs. Mindent ládákba csomagoltunk és hazaküldtünk. A többieket is meg kellett kopasztani, bár elnézőek voltunk, és az igazat megvallva nem sokan hoztak magukkal a szükségesnél több holmit. A nagy csapás akkor következett be, amikor Jurij tartalékfánkat vette elő. Úgy éreztem, mintha a bőrömet nyúzná. Mi négyen tudtuk, hogy egy nádhajón a faalkat-részek – az árbocozat, a híd és mindenekelőtt az evezők nyele – a legsebezhetőbbek. A nád kitágul a terhelés alatt, a fa törik. A nádkötegek a szó szoros értelmében törhetetlenek. Akár a gumi. A fa azonban nem ilyen. A fa eltörik az elemekkel vívott harcban. Akárcsak a Ra II esetében, most is hoztam a hajóra gerendákat, póznát és keményfát a törött részek pótlásához. A már eddig is meglehetősen összezavarodott újoncok elképedésére Jurij most azt kérte, hogy az egészet hagyjuk a parton. Barátaink balamja majdnem elsüllyedt a boldogan fogadott drága ajándékok súlya alatt. Éppen csak hosszú evezőinket sikerült megmentenem, tizenkét darabot mindössze, és némi keményfa hulladékot, a szükséges pótlásokhoz. Jobb nyomban helyreállítani a belső békét, ha valaki már most kezdett nyugtalankodni. És vajon én nem tartozom-e közéjük? A Tigris hatvan láb (18 méter) hosszú volt, míg a Ra II harminc (9 méter). De most tizenegyen voltunk rajta nyolc helyett. Emellett több vizet meg élelmiszert hoztunk magunkkal, mint a Ra I-re és a Ra II-re. És most is csak a mocsári arabok kijelentésére hagyatkoztunk, amelyek szemben álltak a tudósokéival. Annyit tettünk csupán, hogy papirusz helyett berdit használtunk, és december helyett augusztusban arattuk le. A hajó alig emelkedett magasabbra a vízen azután, hogy néhány száz kiló rakományt a partra szállítottunk. Mindenesetre valószínűtlenül magasan feküdtünk a vízen, olyan magasan, hogy nem tudtunk a hajó pereméről előrehajolva esetleg sodródó tárgyakat kihalászni, vagy kezet mosni, ami főleg azokat zavarta, akik tutajokhoz szoktak, ahol a reggeli toalettet vitorlavászon-merítőkanál nélkül is el tudták intézni. Amikor felvontuk a súlyos szárnyvitorlafát a terpeszárboc csúcsára, kibomlott a vitorla, és a vörös hajnali nap, mintha a vitorlánkat díszítő nagy vörös napban tükröződött volna. A miénk egy lépcsős piramis mögött kelt fel, az igazi szabadon, a tengeri pára felett. Reménykedtünk. Erős hátszelet vártunk Irak felől. A nyílt öbölben, a 107

mocsaras lapály innenső részén semmi sem állta a szél útját, de szellő se lebbent. Furcsa. December másodikát írtunk. A téli hónapokban, állítólag, mindvégig állandó, erős északi szél fúj Irak felől az öböl egész hosszában. Mi pedig az útvonalunkon fekvő Bahrein-szigeten akartunk kikötni. A feltételezések szerint a sumerok, amikor már odáig jutottak, hogy hajóépítés céljaira fát is importáltak, minden nehézség nélkül vitorláztak el a hazai partoktól télen, nyáron pedig, amikor a szél megfordult, hazahajózták szállítmányukat. Az utóbbi időben azonban, úgy látszik, az időjárás felrúgta a régi szokásokat, mintha eljárt volna az idő a vitorláshajók felett. Igaz is: a téli eső – meglepetésünkre – egy hónappal korábban zúdult le ránk az édenkertben. Faóban figyelmeztettek bennünket az arabok, hogy a széljárás az utóbbi két évben megbolondult. Most hát egy terven kívüli szélcsend tart fogva bennünket. Meg kell elégednünk enyhe, alig érezhető széllökésekkel az indulásnál. Nagyon hiányzott most nekünk néhány Szindbád jellegű fickó. Mióta elhagytuk a folyót, abban reménykedtem, hogy találok majd egy dau-hajóst, egy öbölbeli öreg rókát, aki jól ismeri a tengerjárást és a part menti zátonyokat, s csatlakozik majd hozzánk. De mintha a szél fújta volna el az ilyen embereket. Utoljára az iráni oldalon láttunk horgonyozni egy flottányi ócska, tarka daut. Valamennyi hajónak lefűrészelték az árbocát, s motort szereltek rájuk. A tengeren és a szárazföldön egyaránt megváltozott a sumerok világa. A homok hódította meg földjeiket és városaikat, torlaszolta el hajózó csatornáikat. A folyók által idehordott homok – ingoványos lapályt képezve – lerakódott és megváltoztatta a partvonalat. A nyílt vízen nem nyüzsgött már a sokfajta, evezők vagy vitorlák hajtotta, csendes vízi jármű. Gyors járatú motorcsónakok és szupertankhajók foglalták el a helyüket. Motorok és gépek zaja dübörgött mindenfelől. Széltől, reffeléstől függetlenül hajóztak az arabok, szomszédaik és látogatóik a partok mentén az olajtelepekhez, miközben kialakult a modern hajózó útvonalak hálózata. Mezopotámia valaha oly békés partvidéke a lehető legbarátságtalanabb tájjá változott az újoncok számára, akik kísérletképpen kormányozható nádhajón akartak erre csatangolni. Mindenesetre ki kellett térnünk a többiek útjából. Ki kellett jutnunk ebből 108

a széles vízsávból, amely az Arab-félszigetet elválasztja Ázsia többi részétől. Azt terveztük, hogy olyan közel hajózunk a partokhoz, amennyire csak a zátonyoktól és szikláktól lehet. Ott a nagy hajók áradata nem akadályozhatja szabad mozgásunkat. Két navigátorunk gondosan tanulmányozta a térképeket, hogy megállapítsák a forgalomtól, az olajfúró kutaktól és a kis szigetektől távol eső, legmegfelelőbb útvonalat. Norman szerint 135 fokon kellene hajóznunk, Detlef szerint 149 fokon. Az árboccsúcsról egy hang azonban azt ajánlotta, hogy először nézzünk egy kicsit előre. Így is tettünk. A reggeli pára még mindig elég sűrű volt. A távcsövön azonban horgonyzó hajókat láttunk, akármerre néztünk. Balról jobbra negyven darabot számláltam össze, amikor egy szörnyeteg került a képmezőbe: egy gigantikus, magas olajrakodóhíd, egy szupertartályhajó kötött ki mellette. Abbahagytam a számlálást. Mindenfelől árbocok böködték az eget. Egyik-másik majdnem eltűnt a párában, és kétségtelenül voltak még más hajók is rajtuk kívül, amelyeket nem fedeztünk föl. Teljesen mindegy, hogy merre megyünk, mindenképpen hatalmas hajók tömkelegébe kell merészkednünk; egyesek közülük kikötöttek, mások lassan mozognak. Ahogy közelebb kerültünk, kiderült, hogy többségük teherhajó. Nemcsak tartályhajókat raknak itt meg, hanem ez a híres horgonyzóhelye a sorára váró összes hajónak, amely majd felfelé hajózik a folyón, és az iraki meg iráni kikötőkbe szállítja rakományát; némelyek a Basra melletti Sindbad-szigetig is eljutnak. Egy japán tartályhajó óriási orra merült fel a párából. Hatalmas törzse közvetlenül a mi tatunk mellett siklott el. Én az egyik kormányevezőt tartottam, Jurij a másik mellett állott. Mivel a szél olyan gyenge volt, hogy alig lehetett kormányozni, még a kihorgonyzott hajókkal való összeütközést is nehezen kerülhettük el. Norman és Detlef azon a véleményen volt, hogy pillanatnyi helyzetünkben az a legjobb, ha közvetlenül a 23. számú bója felé tartunk, amely az enyhe ködben piros pontnak látszott egy fürtnyi hajó mögött. Lassan rendszert fedeztünk fel a káoszban. A tartályhajók medervonala és a töltőállomások jobboldalt voltak, a horgonyzó teherhajók baloldalt álltak. A szél oly enyhén lengedezett, hogy két óra hosszat tartott, míg a hajók mellett elhaladva, mintegy száz méterre megközelítettük a nagy, piros bóját. Már láttuk a rajta feketéllő 23-as számot. Azt terveztük, hogy kikötünk a 109

bóján, amíg jobb szél nem kerekedik. Már egészen közel jártunk hozzá. De hiszen egy pillanattal előbb még közelebb voltunk! Szellő se lebbent. Visszafelé sodródtunk, oda, ahonnan jöttünk. A tengerjárás megváltozott, bejött a dagály. Az összes teherhajó lassan átfordult hosszú horgonylánca körül. Most a jobb oldalukkal fordultak felénk. Közben orruk a horgonyláncokkal elfordult a parttól. A vitorla semmit sem segített. Kézenfekvő: a dagály visszasodor bennünket a folyótorkolathoz, hiszen a Shatt al-Arabon is felfelé hajtja a vizet. Hirtelen észrevettük, hogy valami narancsszínű dolog ereszkedik a vízre egy kihorgonyzott hajóról, mintegy másfél kilométernyire tőlünk. Egyenest felénk tartott, és kiderült, hogy egy furcsa mentőcsónakféle. Csendben közeledett felénk. Se motor, se vitorla, se evező. Sose láttunk még ilyen csónakot. Izmos emberek derékig meztelenül ültek benne két sorban, egymással szemben, sokuknak kötés volt a fején, és ütemesen forgattak egy hosszú fogantyút, ami valószínűleg egy csavart hajtott. Semmi üzemanyag. Forgó karok. Tökéletes összmunka. Akár egy hullámosan mozgó tengeri élőlény, a karok egy ütemre forogtak. A testek egyszerre emelkedtek és süllyedtek. Egy fej a magasba emelkedett előttünk: – Jurij! Jurij Alekszandrovics Szenkevics! Oroszok. Ismerték Jurij teljes nevét! Élénk kézrázás. Carlo nyomban hosszú kötelet dobott ki nekik, és megkérte őket, hogy kössék ki a tőlünk mintegy kétszáz méterre levő bójához. Nyomban elfoglalták újra a helyüket, és nekiláttak az együttes forgatáshoz a bója felé! Vontatni nem tudtak bennünket, de hajókötelünket oda tudták vinni, hogy megkössék. Minél hosszabb volt a vízben lógó kötél, annál nehezebben jutottak előre. Carlo kétségbeesetten dolgozott, egyre újabb kötélvégeket csomózott össze, végül már nem volt több. Pechére a szabad vége kicsúszott a hajóból. Intettünk az oroszoknak, hogy jöjjenek vissza az egész kötéllel. Ők visszaintettek, de csak üdvözöltek bennünket, és továbbkurbliztak, olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, a bója felé. Tökéletesen kimerülve ráncigálták a sok száz yardnyi kötelet a 23-as számú bójához, és ott kikötötték a végét. Aztán buzgón integettek nekünk, hogy kezdhetjük behúzni a laza kötelet. Közben jócskán eltávolodtunk az elveszített kötélvégtől. Olyan messzire, hogy már ki sem vehettük a bójára felfestett számot. Az oroszok egészen megzavarodtak. De nem sokáig. Különben sem értünk rá velük vagy az elvesztett hosszú kötéllel foglalkozni. Már csak arra 110

számíthattunk, hogy megfeneklünk. Készenlétben tartottuk két kis horgonyunkat. A horgonykötelek nem voltak nagyon hosszúak. De talán megkapaszkodnak, vagy legalább az egyik, még mielőtt megfeneklünk a mocsárban. A fenék itt iszapos folyó-hordalék. A horgonyzóhelyen álló hajók hosszú horgonyláncaikkal elérték az öböl szilárd talaját. Szerencsére nem volt a közelünkben zátony vagy szikla. – Nézzétek csak! – Norris a kabintetőn állt, s egy nagy fekete teherhajóra mutatott, amely elhagyta kikötőhelyét, és a narancsszínű mentőcsónak nyomában, egyenest felénk tartott. Perceken belül a kezünkben volt az elveszett kötél egyik vége, míg a másikat a mentőcsónak helyezte biztonságba, melyet a nagy hajó vontatott a horgonyzó helyre. Kicsi, tömzsi, tengeri medve vezette az egész műveletet a mentőcsónak orrából. Szélesen mosolyogva megkért bennünket, engedélyezzük látogatását a hajónkon. Akár egy túlságosan rövid lábú kenguru, úgy ugrott át hozzánk, és bemutatkozott: Igor Uszakovszkij kapitány. Pirospozsgás, kedélyes, középkorú tengerész, rövid nadrágban. Annak a hajónak – az ogyesszai Szlavszk nevű, tizenhétezer tonnás szovjet teherhajónak – volt a parancsnoka, amelyen lógtunk. Olyan izgatott volt, mint egy kisfiú a hintalovon, amikor a lába alatt érezte a hajlékony nádat, megvizsgálta a jól lerögzített terpeszárboc és a nádfalak szilárdságát. Oda kellett állnia a kormányemelvényünkre, le kellett feküdnie a kabin padlójára, és le kellett ülnie összekötözött padunkra. És még fel se ocsúdtunk, már ott ültünk Igor kapitány tiszti étkezdéjének két hosszú asztalánál, a Szlavszkon, borscsot ettünk, s csodáltuk az előttünk tornyosodó, étvágygerjesztő ételeket meg a két jól megtermett szőkeséget, akik felszolgálták. Volt vodka, bor és orosz pezsgő, sertéskaraj és húsgombócok, saláta, kel, sárgarépa és sajt, vajjal meg friss orosz kenyérrel. Igor kapitány felállt, és beszédet mondott, én szintúgy, meg a többiek is. Vendéglátónk nagy szónok, tréfacsináló és igencsak nagy étvágyú ember volt. Poharának, szemmel láthatóan, hiányzott a feneke. Grúziában született, apja a forradalomhoz csatlakozó, lengyel nemes volt. Az estély kezdetén „kapitánynak”, később „apámnak” nevezett. – Egészségedre, az apám vagy – mondta, valahányszor felemelte a poharát. Valóban olyan sokkal idősebbnek néz engem magánál – tűnődtem. – Nem a kor, hanem a tapasztalatok tekintetében – mondta ő. – Akkor jobb, ha unokádnak nevezel – válaszoltam igazi szárazföldi patkány lévén, aki 111

élvezetből hajókázik egy történelem előtti tutajon, hogy kipróbálja annak úszóképességét. Igor kapitány igazi tengerész volt. Fiatal korában bálnákra vadászott a sarki vizeken, később azután nagy hajókat kormányzott, biztos kézzel, a tengereken. Az egész estét a kapitánnyal, negyven tisztjével és matrózával töltöttük a hajó tágas nappalijában. Az éjszakai levegőt betöltötte egy, a közelünkben horgonyzó, görög teherhajóról áradó, fémes zene. Ebbe a vasból épült úszó városba zárt több száz foglalkozás nélküli ember bizonyára igencsak unatkozott. Néhány hajó már több mint egy hónapja állt itt. A Szlavszkon még egy vagy két hét várakozási időre számítanak, amíg sorra kerülnek, hogy elkezdjék a hajózást a folyón felfelé, Basráig. Jól szórakoztunk, mikor az éjszakai párában a kézzel hajtott mentőcsónakot visszakurbliztuk a Tigrishez. A motoros bárkát – láttuk a hajón – éppen javították. Belebújtunk hálózsákjainkba, bőven volt még időnk napfelkeltéig. Még sötétben ébredtem fel, a nádfalon keresztül jeges huzat csapott az arcomba. Szél! Felkeltettem a többieket. Szél! Álmosan támolyogtunk a vitorlákhoz és evezőkhöz. Álmosan állapítottuk meg, hogy ez a lehető legrosszabb szél. Erős, de délkeleti. Pont az ellenkező irányból jött, mint rendesen. És pont az ellentéte annak, amire szükségünk volt. Mi Bahrein szigetére akarunk hajózni. A szél azonban éppen onnét fújt. Minden összeesküdött ellenünk. Mégis meg akartuk kísérelni az indulást, ahelyett hogy itt csücsülnénk. A Szlavszk kivontatott bennünket a horgonyzóhelyről, és újra felhúztuk az egyetlen birtokunkban levő vitorlát: a vékony, hátszél vitorlavásznat. A szél elleni lavírozásra alkalmas vitorla, a vitorlakarikákkal meg az erősítéssel, darabokra szabdalva feküdt a kabin tetején. Sohasem vonhatjuk fel, ha el nem jutunk Bahreinba. Csak tapasztalt vitorlakészítő állíthatja újra össze. Éppen az volt a probléma, hogyan jutunk Bahreinba nélkülük. A hátszél vitorlázásra alkalmas vékony vitorla mindenesetre nagyobb volt, és mi gyorsabban haladhattunk. A Tigris, előző tapasztalatokhoz képest, még kétségtelenül nagyon magasan feküdt a vízen, három héttel a vízre bocsátás után. Nagy és könnyű vitorlánkkal gyors iramban távolodtunk el a kikötőtől meg a tartályhajók medervonalától. A szél felerősödött. Egyre inkább dél felé fordult. Vitorlázatunkkal csak annyit tehettünk, hogy pontosan haránt vettük a szelet, és 240-250 fokra kormányoztunk. Valahányszor keményebbre vettük a szelet, 112

mindig gyors iramban eltértünk az útiránytól. Közben tajtéktarajok képződtek körülöttünk a vízen, és sem szárazföldet, sem hajókat nem láttunk. Menetirányunk szerint a Kuvait előtt fekvő Failakasziget felé közeledtünk. Jól lehetett vitorlázni, és bizonyos fokig menetirányban is maradtunk. Amúgy is nyugatabbra kellett haladnunk, közelebb Szaúd-Arábia partjaihoz, hogy kikerüljük az öböl középső részén levő, túlzsúfolt hajózó útvonalat. Mielőtt még túl közel kerülnénk hozzá, a szélnek tulajdonképpen meg kellett fordulnia, és a szokott irányból kellene fújnia. Ha továbbra is olyan jól haladhatunk, mint most, a szokásos északi szél négy nap alatt Bahreinbe vinne bennünket. Csakhogy a szél nem fordult a szokott irányba. Sőt, még erősebben fújt dél felől, és mi egyre gyorsabban haladtunk nyugatra. A friss déli szél mély és szűk hullámvölgyekkel fodrozta a hullámokat, ezek keresztirányban hömpölyögtek felénk, és alaposan meghintáztatták hajónkat. Terpeszállásban tarthattuk csak magunkat a kormány-hídon. A legénység egy része elálmosodott. Asbjörn tengeribeteg mosolyt küldött felénk, aztán elnézésünket kérte, bemászott az elülső kabinba és lefeküdt. A hosszú árboclábak rángatóztak és csapkodtak. Carlo megerősítette őket saruikban. Néhány barna delfinen kívül az életnek semmi jelét nem tapasztaltuk, továbbra is nyugat felé haladtunk, Kuvait irányába. Ha még néhány napig kitart ez a déli szél, valahol a Failaka-sziget partján kell majd kikötnünk és kivárni az időváltozást. Az ókori tengerészek nyilván ugyanígy tettek. Hiányzott ugyan a mai kényelem, de az időnek bővében voltak. Ebben a szélben Failaka északi oldalán találunk majd menedéket. Térképünkön azonban egyetlen kikötő vagy horgonyzóhely nem szerepelt ezen a vidéken. Sőt, semmi sem szerepelt rajta a sziget és a tőle északra fekvő szárazföld közötti széles övezetben, mivel ez a terület – számos zátony következtében – hajózhatatlannak számított. De a mi lapos hajófenekünkkel, nádkötegeinkkel és szerény merülésünkkel elmerészkedhetünk olyan vizekre is, amelyek mások számára nem biztonságosak. Norman az egy esztendeje, Londonban megjelent Persian Gulf Pilotban fellapozta az erről a vidékről szóló részt, és hangosan felolvasta: „… Ezt a partvidéket európaiak alig látogatják. Nagy területeken nincsenek falvak vagy letelepedett lakók, és nem tanácsos fegyveres kíséret nélkül a szárazföldi városoktól távol eső helyekre merészkedni.” 113

A szél erősebben fújt. A sebesség növekedett. Bealkonyodott, a nap lehanyatlott a fodrozódó tengerben. Ott ment le, ahol Failaka szigete és a zátonyok feküdtek. Nem terveztük, hogy ennyire nyugati irányt veszünk. Bahrein-sziget felé akartunk tartani, ehelyett Failaka-sziget irányában hajóztunk. Mintha a sors gonosz játékot űzne velünk. A sumer hagyományokkal foglalkozó tudósok ugyanis, a legendás Dilmun kérdésében, szembeállították egymással ezt a két szigetet. Én nem bántam, hogy elhaladván mellette, legalább egy pillantást vethetek rá, mielőtt kijutunk az öbölből. Mi most igazi sumer vizeken hajóztunk, és egyetlen sziget sem feküdt ilyen közel az ősi sumer kikötőkhöz. A bagdadi múzeumi megbeszélésen az iraki tudósok néhányszor megemlítették Failaka szigetét. A nagy tudós, Fuad Safar nem tartotta lehetetlennek, hogy Failaka az a híres hely, amely a sumer agyagtáblákon Dilmun néven szerepel. Bahrein szerinte túlságosan távol esik. De amikor a Tigris már az első nap estéjén Failakának rohant, feltettük magunknak a kérdést: nincs ez túlságosan közel? A legtöbb tudós Bahreint tartotta a legendás Dilmunnak, és tulajdonképpen ezért is akartam odamenni. Egy biztos: elmondhattam a fiúknak, hogy egy olyan pusztaság terül el előttünk, amelynek a történelme bőséges felvilágosításokkal szolgálhat az emberek tengeri tevékenységéről a hajózás kezdeti napjaiban. Valahol előttünk fekszik a hét mérföld (11 km) hosszú és három mérföld (5 km) széles lapos homokkősziget, mely tele van az őskori tengerészek hátrahagyott nyomaival. Nagy Sándor Ikarosznak nevezte el ezt a szigetet, amikor a távoli Indusvölgyben épült görög vitorláshajók i. e. 325-ben elhaladtak mellette. A ma kopár szigetet akkor még erdő borította, és fekvése előnyösnek bizonyult a görögök számára, amikor meghódították az öböl területét. Jóllehet az általuk Mezopotámiának nevezett nagy ország szárazföldi része egészen közel volt, ezen a kis szigeten erődítményt építettek és templomot emeltek Artemisz istennőjük tiszteletére. Furcsa mód – ami azonban a tizennyolc vagy húsz évszázaddal későbbi európaiakra is jellemző – a korai görögök minden olyan ország felfedezőinek tartották magukat – ahova eljutottak –, amelynek idegen istenei és másfajta kultúrája volt. Csak a legújabb ásatások bizonyíthatták, hogy amikor Nagy Sándor kétezer évvel ezelőtt Failakában járt, a sumerok már kétezer évvel őelőtte ott voltak. A görögök, akik a két folyó közét és az öbölbeli szigeteket elnevezték, 114

hírét sem hallották Sumernak. Sumer, mint politikai képződmény i. e. 2050 körül, Ur pusztulása idején eltűnt. A sumerok, nyelvük és kultúrájuk, kitöröltetett az emberek emlékezetéből, egészen addig, amíg a régészek fel nem tárták betemetett romjaikat, s meg nem fejtették ékírásukat, s ezzel az utóbbi évszázadban új életre nem keltették őket. De csak a mi nemzedékünk régészei végeztek ásatásokat Failaka szigetén, és fedezték fel, hogy a szárazföldi sumerok már jártak ott. És nemcsak a sumerok: előttük még az akkádok, utánuk pedig a babilóniaiak. Még akkor is, ha a folyók sohasem szűnő iszaplerakódásai a sumerok ideje óta jó száz mérfölddel (160 kilométerrel) közelebb hozták az egyre növekvő iraki szárazföldet Failakához. Ez a sziget a szárazföldi, kultúrák hatótávolságán belül feküdt azóta, hogy Mezopotámiában kialakult az első kultúra. Én az Angliában született Geoffrey Bibby könyvében olvastam első ízben Failakáról. Leírta, hogy dán kollégáival együtt agyagcserepeket és pecsétbélyegzőket ástak ki a kis sziget rengeteg romja és hulladékhalmaza alól. Mindenekelőtt a pecsétek szolgáltak összetéveszthetetlen ujjlenyomatokként. Különös szimbólumokat és motívumokat metszettek rájuk, melyek a külvilág meghatározott tájaira és korszakaira utaltak. A legtöbb lelet eltért a közeli mezopotámiaiaktól. Semmi sem kötötte össze őket a kuvaiti szárazfölddel, ahol feltűnően kevés a régészeti lelet. De igen nagyszámú failakai maradvány utal egy letűnt civilizációra, amely kereken négyezer évvel ezelőtt virágzott Bahrein szigetén. Úgy látszik, hogy ez a két, egymástól kétszázötven mérföldnyire (400 kilométerre) fekvő sziget szoros kapcsolatban állott egymással az őskorban, a tengeren át. Bibby egy Bahreinben dolgozó dán régészexpedíció ásatását vezette. Addig ismeretlen kikötővárosokat és templomokat fedeztek fel, melyek az ősi egyiptomi és sumer leletekkel vetekedtek. Az ásatások meggyőzték Bibbyt és a legtöbb tudóst arról, hogy Bahrein – és nem Failaka – a sumer feljegyzéseken szereplő Dilmun. Bibby feltette magának a kérdést, nem lehetett-e Dilmun széles körű tengeri hatalom, melynek uralma kiterjedt a Bahrein és Failaka között fekvő egész szigetvilágra? A dánok által, Failakán kiásott legjelentősebb emlék egy kerek kőpecsét, 8 amely csak a távoli Indus-völgyből származhatott. Vékony és lapos, magasan kiálló domborodással, az elülső oldalon pedig egy felirat látható, az indus-völgyi, még meg nem fejtett írásjelekkel. Akárki hozta is erre a szigetre, kapcsolatban állott azzal a nagy civilizációval, amely a sumerok 115

idején az Indus partjain, a mai Pakisztánban és a vele szomszédos Indiában virágzott. Ez az Indiai-óceánig terjedő civilizáció, a pompás Mohendzsodaro és Harappa városokkal, i. e. 2500 körül hirtelen teljes fejlettségében felmerült, s i. e. 1500 körül, érthetetlen módon, végleg le is tűnt. Jóllehet Nagy Sándor az Indus völgyében építette hajóit, túl későn érkezett ahhoz, hogy ezt a felirattal ellátott pecsétet ő hozhatta volna az Industól Failakára. Az indus-völgyi írás, akárcsak Mohendzso-daro és Harappa városa, nyomtalanul eltűntek, és a feledés homályába borultak már Nagy Sándor idején; csak néhány évtizeddel ezelőtt tárták fel őket a régészek ásói. I. e. 2500 és 1500 között tehát Failaka szigete nemcsak Bahreinnal állott kapcsolatban, hanem egy az öböl területén kívül élő civilizált néppel is. Olyan emberek, akiknek saját írásjeleik voltak, és azokat el is tudták olvasni, sokkal korábban hajóztak már ezeken a vizeken, mint amikor az írásbeliség a Közép-Keletről kiindulva elterjedt Görögországban és Európa többi részén. A Tigris utasai tudták: nem sokkal azelőtt, hogy megkezdtük utazásunkat a folyón lefelé, Kuvaitban jártam, és reméltem, hogy rövid kiruccanást tehetek Failakára is. Most, hogy feltartóztathatatlanul sodródtunk a sziget felé, őszintén érdeklődtek aziránt, amit ott láttam. Valójában azonban sohasem jutottam el a szigetig, habár Kuvait fővárosától mindössze háromórás hajókirándulásnyira fekszik. Failakának még egy kis nyílt kikötője is van az északnyugati oldalán, Kuvaittal szemben. A többi partját azonban – a keleti partjával együtt, amelyhez közeledtünk – sziklák és zátonyok zárják el. De még mielőtt felfedeztem volna a kompot, találkoztam a kuvaiti régiségek és múzeumok igazgatójával, Ibrahim Al Baghlyval, aki összehozott a failakai régészet helyi szakértőjével, Imran Abdóval. Tovább azután már nem is mentem. Az, amiért jöttem, már nem volt a szigeten. Abdo előhozta a kulcsait, és kinyitotta a tárlók üvegajtajait meg a ládákat. Semmi kétség. Itt vannak azok az értékes pecsétbélyegzők, amelyekbe sumer és babilóniai mondai jeleneteket véstek. Ezekkel pecsételték le a kereskedő hajósok szállítmányát, akik abban az időben futottak be Failakára, amelyről nincsenek írásos emlékeink. Többek között rábukkantam egy motívumra, amely értékesebb volt számomra, mint az összes sumer félisten meg király legendás találkozása. Egy hajó! Sarló alakú hajó, egy árboccal és egymást keresztező csíkozásokkal a hajlított hajótörzsön, ami a miénkhez hasonló nádhajó kötéseire utal. 116

Elbűvölten vizsgáltam a kezemben levő ősi pecsétet. Abdo, egy kék szemű palesztinai, aki harminc év óta kutat ezen a vidéken, csodálkozva nézett rám. Hát nem tudtam, hogy Failaka az egyik legrégibb hajózási központ volt? Vannak bizonyítékok, amelyek nagyon régi keletű kapcsolatokra utalnak nemcsak a közeli Mezopotámiával, Bahreinnal és a távoli Indus-völggyel, hanem az ősi Egyiptommal is. Régészeti kincsesládájából előhozott egy kődarabot. Közönséges szikladarab, de kétségtelenül egy megmunkált mű része, mivel az egyik oldala sima és magas fényű volt. – Egyiptomi gránit – jelentette ki büszkén. – Az amerikai John Hopkins egyetem expedíciója hozta felszínre öt évvel ezelőtt Failakán. Együtt csodáltuk meg ezt az aranynál is értékesebb műkincset. Aranyat akárhonnan hozhattak volna Failakára, de ezt a gránitdarabot csak a távoli Nílus-völgyből. A görögök nem fejtettek követ Egyiptomban azért, hogy Failakára szállítsák. Még mindig az egyiptomi gránitdarabot csodáltam, amikor Abdo megdolgozott alabástrom töredékeket kezdett kicsomagolni. – Látja – mondotta –, krémszínű alabástrom, mint az egyiptomi, nem pedig fehér, mint az anatóliai. Ezután óvatosan kinyitott egy kis dobozt, amely egy bogarat ábrázoló hüvelykujjnyi szobrot tartalmazott. Szkarabeusz! Minden kétséget kizáróan egyiptomi szkarabeusz. A rávésett, különös szimbólumoknak helyi jellegük volt, de bárki is csinálta, valamilyen formában egyiptomi hatás alatt állott. Egy egyiptomi stílusú, magas, karcsú korsót is felszínre hoztak Failakán. Valamennyire emlékeztetett a holt-tengeri tekercseket tartalmazó korsókra; Mezopotámiában azonban nem ismerték ezt a fajtát. Ha mindez jelentős adalék volt is arról, hogy milyen régóta foglalkoznak hajózással az emberek, mégiscsak vissza kellett térnem a pecsétekhez. Miután végignéztük az egész gyűjteményt, Abdo meg én összesen öt failakai pecsétet találtunk, amelyek egyértelműen hajót ábrázoltak. Kizárólag sarló alakú hajókat, árboccal. Az egyiken hátul ül egy alak, aki egy nagy, fonott vitorla ejtőkötelét tartja vagy húzza fel. A kötél az árboc csúcsán fut át. A másikon két ember áll jobbra és balra az árboctól, a fejük fölött levő, bereffelt vitorla alsó élét fogják. Mind az öt hajó i. e. 2500-ból származó kőpecsétekre van vésve. A Tigris legénysége a kuvaiti múzeumról szóló elbeszélésemre figyelt, 117

miközben éppen Failaka felé rohantunk nádhajónkon. Szurokfekete éjszaka. A lámpa fénye végigsöpört az asztalnál ülő arcokon; az asztal bizonyára lerepült volna a hajóról, ha nem kötjük a nádkötegekhez. Mindannyian az árbocláb sarujához vagy a merevítőkhöz kötöttük mentőköteleinket, hogy el ne tűnjünk az éjszakai vizekben, ha egy váratlan törőhullám balról átcsap a hajón. – Gherman – kiáltottam át az asztalon annak, aki a legkevésbé értett angolul közülünk. – Érted, hogy mit láttam Failakában? – Hajókat. – De pont olyan hajókat, mint amilyeneket te meg én a felső-egyiptomi kanyonfalakon láttunk bevésve. Olyan egyformák, hogy ujjlenyomatként szolgálhatnának. Tovább meséltem. Elmondottam Abdónak, hogy éppen ilyen nádhajót akarunk építeni Irakban, és az öbölben szeretnénk kipróbálni. Meg se lepődött. Azt válaszolta, hogy a Failaka-szigeti halászok egészen napjainkig használtak ilyen ősi csónakokat. A legutolsót éppen nemrégiben hagyták el. Ő megszerezte a múzeum számára. Ugyanaz a típus, mint az Irakban még néhány évvel ezelőtt használt nádcsónakok. De pálmalevélszárakból építették őket, mivel Failakán nincs nád. – És most mi a helyzet az ujjlenyomatokkal? – Asbjörn mosolygó arca jelent meg mellettünk, az elülső kabin ajtónyílásában. Éppen erre akartam rátérni. A failakai pecséteken szereplő hajók nem végződtek elöl és hátul egyszerű magas csúcsokban, mint a mi hajónk vagy a földközi-tengeri szigetek ősi ábráin látható nádhajók. Az ábrázolásokon a hegyben végződő hajóorr mindkét oldalára egy-egy görbe szarvat véstek. Én ismertem ezt a fajta nádhajó-ábrázolást Egyiptomból és Mezopotámiából. A legjobban kivehető példányokon szabályos állatszarvaknak látszottak. A leegyszerűsített ábrákon a hajóorr egyszerűen három csúcsban végződött. Már korábban is feltűnt ez a furcsa részlet, amely számos egyiptomi sziklarajzhajón és mezopotámiai pecséten szerepelt. Ez a szimbólum régebbi, mint az első ismert emberi írás. A felfelé hajló hajóorron levő hármas csúcs a legkorábbi sumer hieroglifákban a „hajó” szó jelképe volt, és a tudósok rájöttek, hogy ugyanez a jel a korai egyiptomi hieroglifákban a „tengeri” fogalmat jelenti. Emellett a sumer „hajóorr” szó ugyanaz, mint a szarvat jelentő szó. 118

Lassan megértettem mindent, amikor Abdo úr ugyanilyen „szarvakat” mutatott nekem a failakai pecséteken, és hozzáfűzte: helyi szokás szerint gazellafejet helyeztek a hajó orrára, vagy valódit, vagy faragottat. És ezzel elérkeztünk az ujjlenyomathoz. Az öt failakai pecsét közül hármon a hajókat egészen különös módon ábrázolták. A hajótest mély íve annyira egybevágott egy gazella mélyen hajtott hátívével, hogy a hajó meg az állat szétbonthatatlan egységet alkotott. A gazella magasba nyúló nyaka a fejével meg a szarvakkal egybeesett a hajó magasba nyúló orrával, a felfelé ívelő hátsó része meg a farka a hajó tatja volt. Az árboc az állat meggörbülő hátából emelkedett fel, a hajó legénysége ily módon egyszerre hajózott és lovagolt. Az egyik ábrázoláson két alak állt az árboc mellett, és a fejük felett levő bereffelt vitorlával foglalkozott. E három pecsét közös vonása, hogy az emberek a hajón egyszerre hajóznak és egy ugráló gazellán lovagolnak. Meglehet, hogy ez a hullámmozgás szimbolikus ábrázolása. Egy vitorláshajó törzsének egy sztyeppi állat testével való kombinációja azonban annyira különös, és aligha ismételhető jelenség, mint egy ujjlenyomat. Ismétlések előfordultak ugyan, de ilyenkor mindig volt valami kapcsolat az alkotók között. Ez az ábrázolás rabul ejtett, és elgondolkoztatott, amikor első ízben bukkantam rá egy egyiptomi sziklarajzokkal foglalkozó speciális közleményben. Azt állították, hogy a Nílus és a Vörös-tenger közötti csupasz sivatagi sziklákba igen gyakran véstek hajómotívumokat a dinasztia előtti időkben. Ezért azután meghívtam Ghermant, hogy kísérjen el ezekbe a kiszáradt folyóvölgyekbe, talán találunk itt az ősi hajózásra vonatkozó újabb utalásokat. Ahol a mély homokban vagy a sziklagörgetegben a dzsip nem tudott haladni, ott Ghermannal gyalog mentünk a Vörös-tenger irányába. Abszurd ötletnek tűnhetett, hogy ezen a környéken hajóval kapcsolatos dolgot keresünk: homokbuckák, amerre a szem ellát, de sehol egyetlen csepp víz, zöld levél. Élőlény nincs, csak keselyűk, legyek és sivatagi kígyók. A kiszáradt Vöröstenger-fennsíkon át kiapadt folyómedrek futottak a Nílus völgye felé, mint nincstelen adózók. Meredek kanyonfalaik és lábaiknál a víztől simára csiszolt folyami kavicsok azt bizonyították, hogy ezek a száraz völgyek az ősi időkben folyók voltak. A Vörös-tengerig terjedő meddő fennsíkon valaha bőséges eső esett, fű nőtt és erdő burjánzott. A nagy fordulat valamikor öttízezer évvel ezelőtt történt, a fáraók ideje előtt. A botanikusok és klimatológusok még vitatják, vajon a klíma változott-e azért, mert az erdő 119

kipusztult, vagy az erdő tűnt el azért, mert a klíma megváltozott. Bizonyított tény, hogy Mezopotámia a korai sumerok idején erdős vidék volt. A sumerok 9 hegyeiket erdővel borítottnak írták le. A fáraók nem tesznek említést ilyesmiről. De a régészet bebizonyította, hogy Egyiptomban hosszú idővel a fáraók előtt is éltek emberek, akik szintén közölhetnek egyet s mást. Közismert, hogy az elhagyott sivatagi szárazvölgyek, amelyekben jártunk, tele vannak erdei állatokkal és hajókat ábrázoló sziklarajzokkal. Mi is láttuk őket mindenfelé. Számos sziklarajzról még nem számoltak be ez ideig, de mindegyiknek ugyanaz a szűken behatárolt, ismétlődő tartalma volt: antilopok és egyéb hosszú szarvú állatok, zsiráfok, oroszlánok, krokodilusok, struccok mellett vadászok kutyákkal, meg számos hajó. Csónakok és hajók a legkülönbözőbb méretekben. Az egyiket evezősorok hajtották, a másikat árboc és vitorla. S a dinasztiák előtti művészetről lévén szó, természetesen valamennyi sarló alakú nádhajó volt. Nagy részük jelentős nagyságú lehetett, mivel a hajókat többnyire húsz-negyven evezővel ábrázolták, s van, amelyen több mint ötven főnyi legénység látható. Némelyen egy-egy kabin állt az árboc mindkét oldalán. Volt, amelyen szarvasmarhát szállítottak és egyéb nagy állatot, s ezek apróknak tűntek a nagy hajókhoz viszonyítva. Amikor Ghermannal kijöttünk az Abu Subeira szárazvölgyből, az Assuan és a Vörös-tenger között fekvő széles sivatagi kanyonból, biztosabban tudtam mint valaha, hogy a Vörös-tenger vidékén széles körben ismerték a vízi szállítást, s az nagy jelentőségre tett szert még jóval azelőtt, hogy az ember háziasította a lovat és feltalálta a kereket. Vajon súlyának megfelelően értékeljük-e mindazt, amit ez a sivatagi művészet közölhet velünk? Az a tény, hogy az egyiptomi sziklarajzok a fáraók előtti idők egyszerű, naiv helyi művészetének fennmaradt példái, úgy látszik, elnyomta mélyebb jelentőségüket. Számomra értékük nem művészi színvonalukban rejlik, hanem abban a tényben, hogy azt tükrözik, amit a művész egy számunkra ismeretlen civilizáció idején látott: erdei állatokat és vízi járműveket. Környezete állatain kívül a művész az első emberi építészeti létesítményeket is bevéste a kemény sziklákba: szállításra és menekülésre alkalmas hatalmas vízi járműveket. Hajókat jóval korábban építettek és ábrázoltak, mint szekeret, erődöt és templomot. A nagy tutajhajókon az ember jobban mozgott, és nagyobb biztonságban érezte magát a vadállatokkal és ellenséggel szemben akkor, amikor a földet még 120

veszélyeket rejtő erdők borították, utak nem voltak, sem fallal védett városok. Vadállatok és nagy hajók – csak ez járt a művész fejében a fáraók korát megelőző több ezer éven át. A kiszikkadt száraz völgyek a Nílushoz vezetnek. De a hajórajzoktól a Vörös-tengerig vezető távolság jelentéktelen ma, és régebben talán még rövidebb volt. Meglehet, hogy a szárazvölgyek is folyók voltak, melyek az erdőkből egyenest a Vörös-tengerbe futottak. Ezeknek a dinasztiák előtti hajóknak a tengerjáró formája vitathatatlan. Az elegánsan felfelé ívelő hajóorrok és tatok, amelyek olyan magasak voltak, mint a mi Tigrisünkön levők, sőt még magasabbak is, egyértelműen tengerjáró háttérre utalnak. Még ha igaz is, hogy minden nehézség nélkül használhatták őket az olyan belföldi vízi utakon, mint a Nílus, elsősorban nem sima vizű folyókon terhet, állatot és embert szállító bárkának vagy tutajnak szánták és tervezték őket. Arra szánták őket, hogy úgy ugráljanak a tenger hullámain, akár a gazella, éppen úgy, ahogyan mi most a Tigrisen szántjuk a tajtékos hullámtarajokat, E korai művészeknek az általam ismert legművészibb kompozíciója a gazella és a vitorláshajó kombinációja, amikor a hajó úgy mozog az óceán hullámain, akár egy ugráló szarvas állat.

Majdnem egész délután a kormánynál álltam, ezért azt javasoltam, bontsunk asztalt, és feküdjünk le korán. Zavaros vizek felé hajóztunk, és élénk éjszakával számolhattunk. Asbjörn összeszedte magát, és HP-vel felváltva másztak fel az árboccsúcsra, hogy figyeljék a fényjelzéseket. A térképen egy nagy világítótorony szerepelt, amely a Kuvait felé induló hajókat irányítja Failaka délnyugati vége és a zátonyos partok mentén. Azt írták, hogy a világítótorony hetvenöt láb (23 méter) magas és tizenhat mérföldről (25 km-ről) látható. Északra tőle, egy jó tengeri mérföldnyire, veszedelmes szirtet és zátonyokat jeleztek. A térkép szerint jelzőfény hívja fel rájuk a figyelmet, de a révkalauzkönyv szerint nincs jelzőfény. Nyolc órakor, alighogy lefeküdtem, Norman bedugta a fejét az ajtón, és közölte, hogy az árbocról látták a jelzőfényt. Ott volt, ahol vártuk. Még szundíthatok egy kicsit, gondoltam. Egy másodperc múlva újra itt volt, ez alkalommal szemmel láthatóan gondterhelten. Gyorsan haladtunk, egyenest a jelzőtűz körüli sziklák irányába. A kormányosok képtelenek voltak a hajót balra, a világítótorony 121

mellett, a Kuvait felé vezető hajómederbe vinni. A szél erősen elsodort bennünket az útiránytól. Nem volt más választásunk, mint 250 fokról 290 fokra lemenni, és a failakai sekély víz kellős közepébe kormányozni, hogy elkerüljük az összeütközést a világítótorony-szigetté} és balról a sziklaszirttel. Hamarosan a hajóról is kivehettük a világítótorony villogását a fekete éjszakában. Három villanás gyors egymásutánban, azután hosszú szünet és körülöttünk áthatolhatatlan éjszaka. Petróleumlámpánk fényében csak a sárga nádat meg a bambuszt láttuk, ami a fekete mindenségben körülvett bennünket. A foszforeszkáló plankton olykor vadul táncolt két evezőnk sodrában – más semmi. A himbálódzó árbocba kapaszkodó őrszem a bal kéz felől gyorsan közeledő rövid villanáson kívül semmi fényt nem látott. Hamarosan odaérünk, de hol van a sziklaszirt? Nyilván egyáltalán nincs rajta jelzőfény, mert a világítótoronynak ezen az oldalán nem közlekedik modern hajó. Asbjörn kinyújtózva feküdt elöl, a felfelé hajló nádkötegeken, fejét a hajóorr fölé kinyújtva – így a vitorla felénk eső oldalán s a kabinon levő lámpa villódzása nem vakította – és a sziklákat kémlelte. Balról bizonyos távolságban a láthatatlan torony fényjelei siklottak el mellettünk. Vajon elég messze vagyunk-e ahhoz, hogy elkerüljük a sötét sziklát? A hajón és az árbocon minden szem eredménytelenül bámult kifelé, Carlo előmászott a kabinból, és azt mondta, hogy hallja a hullámtörést. Mindannyian figyeltünk. Valóban. Valamennyien hallottuk a sziklához csapódó hullámok ritmikus zaját, amely belekeveredett a minden oldalról sistergő tengeri hangversenybe. Az egyre erősödő morajlás forrása valahol előttünk lehetett az éjszakában. Úgy tűnt, hogy balra. Föld. Sziklák. Most baloldalt. Nem kétséges. Talán még van valami előttünk? A biztonság kedvéért még erősebben jobbra fordultunk. 320 fokos irányban haladtunk, de semmit sem láttunk. A sziklákra gördülő víz sistergése lassan alámerült az egymásra törő hullámok általános zajában. Hamarosan a tenger tombolása is lehalkult. A hajó sem himbálódzott már. Valaminek a védelmében álltunk. Az a kis sziget lehetett a szél felőli oldalunkon, amelyen a világítótorony áll. Nyilván ez volt a legalkalmasabb horgonyzóhely, itt kivárhatjuk a kedvező szelet. Előttünk csak a failakaszigeti zátonyok és éles szirtek állhattak. Norman lekiáltott az árbocról, hogy a látóhatáron előttünk néhány gyenge, failakai fényt lát. 122

Utasítást adtam a fordulásra és a vitorlabevonásra. Így a hajó orrából vethettük ki a horgonyt, ahol nagy bivalybőrdarabokat kötöztünk a kötegekre, hogy a horgony kötél el ne vágja a nádat. Detlef és néhány segítőtársa az orrban vártak, hogy kivessék a horgonyt. Minden fogás a felhúzó kötélen, a szarvkötélen és a vitorlafordító kötélen pontosan ült, a vitorlát a fedélzeten a szárnyvitorlafára tekertük, még mielőtt leeresztettük a kis horgonyt. Nagyszerű összmunka. Fél tizenegy volt. Pillanatok múlva kiáltásokat hallottunk a hajó orrából, de értelmüket elnyelte az éjszakai tombolás. A kabintetőn álló Norman mintha azt hallotta volna, hogy elveszítettük a horgonyt. HP ugyanezt kiáltotta valahonnan elölről. Először azt hittem, rossz tréfa. A zátony az orrunk előtt volt. El sem akartam hinni, míg Detlef átkozódva fel nem tűnt a homályból, és közölte, hogy a horgonykötél elszakadt. – Akkor a másikat! Gyorsan! Szerencsére volt egy másik kicsi horgonyunk. Carlo és Detlef igyekeztek buzgón készenlétbe helyezni. Ez alkalommal a taton, ahol éppen találtatott. Kétszer, háromszor is átvizsgáltuk a csomókat. Újra meg újra elismételtem: – Vigyázzatok, nehogy félresikerüljön valami. Már semmi nincs a hajón, ami megkapaszkodhatna a fenékben! Kidobták a második horgonyt. Már megint lassan sodródtunk kifelé a láthatatlan sziget szél alatti oldala alól. A szél belekapott a magas orrba meg a tatba, s egyre sebesebben sodródtunk. A horgony szemmel láthatóan nem tudott megkapaszkodni. Valaki halkan megjegyezte, hogy a másodikat is elveszítettük talán. Semmi válasz. Detlef kezdte bevonni a megeresztett kötelet. Csak az üres vége merült fel a fekete vízből. Egy szót sem szólt senki. Detlef némán és mozdulatlanul bámult. A fiatal német kapitány, aki gombnyomásra szokta felhúzni a tonnányi horgonyláncokat, ott állt, a kezében lecsüngő kötélvéggel. Újra azon gondolkoztunk, vajon mivel állíthatnak meg a hajót. Nem volt semmink. Egyre nagyobb sebességre tettünk szert, és bármerre is forgattuk a kormányevezőket, egyenest a hatalmas sziklák és szirtek felé sodródtunk. A láthatatlan parton túl Failaka elszórt fényei villogtak. A szél hamarosan odasodor bennünket, és egyik irányban sem térhetünk ki, még akkor sem, ha felvonjuk a vitorlát. Csak legalább világos lett volna, hogy láthassuk a partot! Akkor irányt 123

váltottunk volna, és a part valamely kevésbé szakadékos része felé fordulunk. Talán létezett az akadályok közt valami kibúvó, bár a kalauzkönyvünkben az állt, hogy ezen az oldalon nincs horgonyzó-hely. Mi azonban éjfél előtt érkeztünk ide. Félő, hogy a sötétben a szikláknak vágódunk, mielőtt egyáltalán meglátnánk őket. Pánikra azonban nincs ok. Egy nádhajó, mint a miénk, ebben a pillanatban a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, ennél jobbat kívánni sem lehet. A kötélzet és a nádkötegek talán szétszakadoznak, de megóvnak attól, hogy halálra zúzódjunk a sziklákon. Szerencsére nem deszkából épült hajón sodródunk a hullámverésben a partnak. Ebben az esetben a legnagyobb veszélyben lettünk volna. Büszke hajónk valószínűleg tönkremegy, vagy legalábbis újra kell építeni. Tönkremegy, még mielőtt valójában bebizonyíthatta volna rátermettségét. Biztos, hogy a hajó és mi magunk is sokkal veszélytelenebb helyzetben lettünk volna, ha látunk valamit. De pillanatnyilag olyanok voltunk, mint tizenegy vak ember. Hogy úszhattunk volna a zátonyok közt vagy ugorhattunk volna egy sziklára, ha lámpa nélkül még a kezünket, lábunkat sem láttuk. Nyilvánvaló, hogy csak egy dologgal próbálkozhattunk: a lehetőségekhez képest csökkentenünk kellett a sebességünket. Ha sikerül, hajótörés nélkül kihúzhatjuk hajnalig, és nem futunk fel a sziklára. – Dobjátok ki a viharhorgonyt! – A lábam előtt lógott a hídon. A viharhorgony nem volt más, mint egy vitorlavászonból készült félig úszó zsák, amit leeresztettünk a hajósodorba. Egyszerű berendezés, amit vitorlás hajókon használnak, hogy a hajó orrát vagy tatját szélbe fordítsák vihar esetén, amikor bevonják a vitorlákat: egy hosszú, kúp alakú, feneketlen zsák. Kidobtuk hát a viharhorgonyt, ami szerencsére hathatós féknek bizonyult. Olyan hatásosan csökkentette sebességünket, hogy hamarosan azt láttuk: a sziget fényei egy helyben állnak. És ugyanez volt a helyzet a világítótorony villogásával a hátunk mögött. Soha életemben nem láttam még egy ilyen jól működő viharhorgonyt. Magas tatunkkal a szél és a hullámok ellen fordulva, megálltunk. A fekete éjszakában nem láthattuk, hogy a felkavart víz olyan sekély volt körülöttünk, hogy a vitorlavászon zsák beleakadt a fenékbe. Ahelyett, hogy közvetlenül a vízfelszín alatt úszott volna, ahogy kell, fel-le ugrált a hullámokon, és addig kavarta fel az iszapot, amíg megtelt, elnehezült, és biztos fogódzót talált az iszapos talajban. 124

Időnként, rendszertelen távolságban egymástól, fényeket fedeztünk fel a láthatatlan parton; sárgásak és gyengék voltak, mintha petróleumlámpák lennének, akár a mieink. Valószínűleg az elszórtan fekvő házakból vagy kunyhókból világoltak erre. Olyan közel voltunk a parthoz, hogy talán felfoghatják fényjeleinket; zseblámpámmal S. O. S. jelzéseket adtam le. Választ nem kaptunk. Failakán túl, balra, a sötét, éjszakai égbolton egy távoli modern város alig észrevehető fényei tükröződtek a mintegy harminc mérföldnyire (50 kilométerre) levő Kuvaitból. Néhány, a felhők felett szálló repülőgép hangját hallottuk. A konzorcium megbízásából a BBC egy üzenetek közvetítésére alkalmas kis hordozható rádió adó-vevő készülékkel is felszerelt bennünket. Norman megpróbált a kuvaiti parti állomással összeköttetést teremteni, amely huszonnégy órás őrszolgálatot teljesített a sziget túlsó oldalán. Semmi válasz. Senki sem hallott bennünket. Az éjszaka fennmaradó részére kettős őrséget állítottunk, felöltözve aludtunk, és az úszómellényt használtuk párnának. A viharhorgony némileg megnyugtatott bennünket. Némileg. Norman egész idő alatt egy másik rádió adó-vevőn babrált, amit rádióamatőr barátja adott neki, ugyanis nem bízott a konzorcium készülékében. Feltekerte a matracát, és az összes szereléket kiszedte a ládáiból, amelyeken aludt. Mivel Norman és én fejtől-lábtól aludtunk egymással szemben, lábaimat csak erre a kupacra rakhattam. A 24 órától 2 óráig tartó őrségem után elaludtam, de hamarosan felébredtem és kimásztam a fedélzetre. Túlságosan kockázatosnak tartottam ezt az ügyet. Újra elkezdtünk fényjeleket küldeni – megszakításokkal – a sziget irányába. Három rövid, három hosszú, három rövid. S. O. S. Válasz nincs. A parti fények egyre-másra kialudtak, így hát visszamásztam a hálóhelyemre, és átengedtem Torunak meg Jurijnak az őrséget. Közben többször is kimentem, hogy megállapítsam a világítótorony meg a szél irányát. Egyszer csak Jurij kiáltott nekem: – Válaszolnak! Még mindig szurokfekete volt az éjszaka. Hajnali öt óra. Kimásztam, és valóban, magam is láttam az erős fényszórót: hosszú jelzéseit pontosan a mi irányunkba küldte. Közvetlenül balra állt az egyik gyengén megvilágított háztól. Nagyon erős jelzőlámpa lehetett. Talán hajó? Nem, biztosan a parton áll. A fény mozdulatlan volt. Hosszú ideig jeleztem az S. O. S.-t, és minden esetben T-t válaszoltak, ami azt jelenti, hogy „értettem”. Boldogok voltunk, hogy hamarosan jön 125

valaki, és kivezet a zátonyok közül vagy elvontat a sziget csúcsain túlra. Legalább már van valami kapcsolatunk a világgal! Hat óra előtt nem sokkal megszűntek a parti jelzések. Most már láttuk Failaka bizonytalan körvonalait. Hosszú, fátlan és nagyon lapos sziget, legmagasabb pontja nem több negyven lábnál (12 méternél). Újra jeleztem: „S. O. S., nincs horgonyunk, vontatóra van szükségünk, S. O. S.”. Semmi válasz. Azután három horgonyzó, kis hajó körvonalát vettük ki. Valószínűleg dauk. Közöttük és mi-közöttünk nyilván sziklazátony terpeszkedett. Ott voltak, ahonnét a jelzéseket láttuk. Az egyik csónak lassan mozgásba lendült, óvatosan, mintha nehezen járható csatornában tapogatózna. A távcsőn láttuk, hogy a csónakban ülő emberek felénk néznek. De amikor nyílt vízre értek, ellenkező irányba fordultak. Eltűntek a sziget mögött, és ismét nem volt sehol egyetlen élőlény sem. Norman végül is lefeküdt, miután belesugárzott a vak világba egy üzenetet, többször is elismételvén azt, amit már a zseblámpánkkal is közöltünk. Detlef nem akart aludni, mintha az ő hibája volna, hogy elveszítettük a horgonyt. A hídon állt, és kicsiny rádióján babrált, amikor hirtelen egy halk hangot hallott, amely „Tigris, Tigris, Tigris”-t mondott, azután valami érthetetlen nyelvű dumát. Hívta Rashadot, ő sem értette, de kijelentette, hogy nem arab nyelven beszélnek. Azután mindketten határozottan hallották a „szlavszk” szót. – Jurij! Jurij! Jurij két ugrással a hídon termett. A Szlavszk eltűnt. Vége. Norman is előjött, és hívta a hajót: – Szlavszk, Szlavszk, Szlavszk. – Hirtelen újra itt volt a hang: Igor kapitány! Ez alkalommal egészen tisztán, úgyhogy mindannyian értettük. Jurij arca sugárzott a büszkeségtől és örömtől a felkelő nap fényében, amikor tolmácsolta: A Szlavszk már szedi fel a horgonyt. Igor a pozíciónk iránt érdeklődött. Jurij megtudta még, hogy a mai napra az öbölnek ezen a részén húszcsomós szélsebességre számítanak, változatlanul déli irányból. Virradatkor a távolban néhány kis kunyhót láttunk a parton, de embereket sehol. A víz nem volt kék és tiszta, mint tegnap, hanem szürkészöld, tele homokkal vagy iszappal. A hullámzó tengeren mindenfelé leszakadt tengeri növények piszkosbarna ágai táncoltak. A failakai zátonyok kellős közepén voltunk. Még egy lepényhal sem fért volna el a hajónk alatt. Vidáman ücsörögtünk a deszkaasztal körül, és élveztük Carlo vasárnap reggeli 126

zabkásáját, amikor észrevettük, hogy a tengeri növények egyszerre csak úszni kezdenek. Egyre újabb nyalábok közeledtek felénk a hajó orra felől, mások meg elsodródtak a tat mögött. Jobban megvizsgáltuk az egyik nyalábot, és rájöttünk, hogy az csak fel-le táncol a vízen. Maga a Tigris volt, amely hirtelen újra sebességre tett szert, és a déli szélben sodródott. Az árapály újra komiszul megtréfált bennünket. A bezúduló dagály ugyanabba az irányba húzott mint a szél, és közben kiszabadította a viharhorgonyt. Az most a tengerfenék fölött sodródott, dugig tele összepréselődött iszappal: olyan nehéz volt, mint egy zsák cement. Mi pedig zátonyra futunk, még mielőtt a Szlavszk ideérne. Az áramlás egyenest a sziget felé sodort bennünket. De még volt egy lehetőségünk. Ha semmit sem teszünk, hamarosan a failakai mészkőzátonyoknak és szikláknak ütődünk. Ha felvonjuk a vitorlát, és működésbe hozzuk a kormányevezőket, jobbról haránt vehetjük a szelet, és a parttal párhuzamosan hajózhatunk, így a harminc mérföld (50 kilométer) széles, sziklaszirtekkel teleszórt, még zátonyosabb tengerrészbe sodródunk, amely Irakot elválasztja Failakától. Én a második lehetőségre szavaztam, és mindannyian egyetértettek velem. Ha sikerül a szirtek között a zátonyos részen túljutni ebben az irányban, akkor az „iszapos alföldön” feneklünk meg, s nádhajónk nem sérül meg. Az Irántól Kuvaitig terjedő partvonal teljes egészében többé-kevésbé olyan volt, mint amivel a Shatt al-Arab torkolatánál találkoztunk. Ott csak az a hátrányunk lehet, hogy nincs nálunk fegyver. Mert most pontosan ama partrész felé tartottunk, amelyről a tavalyi Persian Gulf Pilot azt írta, hogy fegyveres kíséret nélkül nem tanácsos megközelíteni. A dagály teljes erővel nyomult befelé, és a szél is felerősödött. Kint hagytuk a viharhorgonyt, nehogy túlságosan eltávolodjunk a megadott pozíciónktól, még mielőtt a Szlavszk ránk talál. A sziget most balra feküdt tőlünk, és a hajó erősen dülöngélt. Rashad és Asbjörn tengeribetegek lettek. Gherman bebújt a kabinba és elaludt. A hullámvölgyekben olyan sekély volt a víz, hogy a szürke iszap vastag felhőkben örvénylett fel a tengerfenékről. Az életnek semmi jelét nem láttuk a parton, de a távcsövön néhány kerek magaslatot vettünk ki. Valószínűleg ősi sírdombok voltak. Ha a régi tengerészek a szigetnek ezen az oldalán kötöttek ki, akkor nagyszerű hajósok lehettek, hacsak a sziklaszirtek meg a zátonyok nem újabb keletűek. Jóval a déli órák előtt pillantottuk meg a Szlavszkot, kicsiny, sötét 127

pontként, a látóhatár keleti részén. Egy fél óra múlva vízre bocsátottak egy narancsszínű motoros bárkát, s az ugrálva közeledett felénk a zöld zátonyok között. A nagy hajó tőlünk három mérföldre (5 kilométerre) horgonyzott a kék vízen, a lehető legközelebb a zátony széléhez. A bukdácsoló bárka orrán felismertük Igor kapitányt. Őt és narancsszín úszómellényes legénységét teljesen befedte a vízesés-szerűén aláhulló tajték. Nevetve, kitárt karokkal ugrott át hajónkra, és átölelt bennünket. – Apám! – Nagyapám! Bevontuk a vitorlát. Mindenki boldog volt. A narancsszín csónakban ülő, narancsszín úszómellényes emberek kezdték kihúzni viharhorgonyunkat. Nehéz volt, akár az ólom, és dugig tele szürke agyaggal, de megmentett bennünket a hajótöréstől a sötétben. Alighogy kihúzták és kiürítettük a viharhorgonyt, a mentőcsónak velünk együtt nagy sebességgel sodródni kezdett. A bárka legénysége beindította a motort, hogy vontasson bennünket. De hiába volt erős motorjuk, a szél elegendő támadási felületet talált nádhajónk magas orrán és tatján, minek következtében a Tigris húzta az oroszokat. Eleinte alig észleltük, mivel az áramlat elölről érkezett. Igor kapitány és jól megtermett első tisztje a bőségesen megrakott asztalnál ültek, velünk együtt; pácolt húst ettünk, borsóval. Mindannyian lelkes hangulatban voltunk, és önmagunkkal is el akartuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. A délután folyamán azonban kiderült, hogy a mentőcsónak, velünk együtt, a Failakától keletre és északra fekvő, még veszedelmesebb zátonyok felé sodródik. A házak eredeti helyüktől egyre inkább bal felé vándoroltak, és az apró szigeten levő magas világítótorony mind kisebb lett. A Szlavszk egyre messzebbre tűnt, végül már alig láttuk. A szél ereje huszonnégy csomóra nőtt. A semmiből hirtelen felmerült egy primitívnek ható sekély merülésű dau, erős motorral. Az elülső árbocát lefűrészelték. Felénk tartott, de nem jött közelebb. Hallótávolságon kívül körözött körülöttünk, s bár több ember ült a csónakban, nyilvánvalóan nem mertek közeledni hozzánk. Nem csoda. Őseik sok-sok nemzedékkel ezelőtt láttak utoljára ezeken a vizeken ilyen különös hajót, mint a miénk. Felfújtuk apró gumicsónakunkat, filmezés céljaira hoztuk magunkkal, és éppen három ember fért el benne. Asbjörn, gumicsónak-kapitányunk, és Rashad olyan közel eveztek a félénk halászokhoz, hogy Rashad 128

odakiálthatott nekik valamit az ő nyelvükön. Két emberünk hamarosan visszatért, és közölték, hogy a dau legénysége háromszáz kuvaiti dinárt, azaz több mint ezer USA-dollárt kér azért, hogy a Szlavszkhoz vontasson minket. Én hajlandó voltam alkudozni, de Igor hallani sem akart róla; megkérte Rashadot, evezzen vissza és ajánljon fel nekik az ő nevében hat üveg vodkát és két láda bort. A két fiú másodszor is odaevezett, de azzal a hírrel tértek vissza, hogy a dauban ülő emberek muzulmánok, és nem isznak alkoholt. A dau hajósai lassan felismerték helyzetünket, és közelebb merészkedtek hozzánk; elsiklottak mellettünk, aztán eltűntek anélkül, hogy újabb alkuba bocsátkoztak volna. Egyetlen lehetőségünk az maradt, hogy felvonjuk a vitorlát a Tigrisen és lemondunk arról, hogy a már régóta nem látható Szlavszkhoz vontassanak. Ha továbbra is úgy hajózunk, mint azelőtt: bal oldalunkkal a part felé, az oroszok megpróbálhatnák orrunkat a szélbe és a parttól elhúzni. Így talán lassan átküzdhetjük magunkat a mélyebb vízbe, még mielőtt a sokkal kellemetlenebb területre: Failaka keleti végére sodródunk. Igor kapitánynak volt egy hordozható rádióadó-vevő készüléke, ezzel kapcsolatot teremtett a Szlavszk ügyeletes tisztjével, aki közölte, hogy hatméteres merülésű hajójukkal négy méter mély vízbe merészkedett, de most visszavonul, és a lehető legközelebbről követ bennünket a zátony szélén. Nem sokkal ezután arra figyelmeztetett bennünket a Szlavszk, hogy nagy sebességgel közeledünk a veszélyes területhez; radaron lámák bennünket. A dagály rettenetes erővel sodort. Az egyre mélyebb hullámvölgyekben felörvénylett a tengerfenék iszapja. Ebben a pillanatban egy másik dau merült fel Kuvait felől. Ha az első legénysége halászoknak látszott, akkor ez a társaság igazi banditákhoz hasonlított. Ők is megőrizték a kellő távolságot, amikor pedig Rashad átvezetett hozzájuk és elmondotta nekik, milyen veszélyes helyzetben vagyunk, megduplázták az árat, azaz kétezer dollár ellenértékét kérték kuvaiti dinárban. Egy fillért sem kaptak. Erre félreérthetetlenül a tudtunkra adták, hogy ha most nem kapják meg a kért összeget, majd megkapnak mindent abban a pillanatban, amint zátonyra futunk azon a sziklán, amely felé sodródunk. Igor megint dühöngött, és nem volt hajlandó váltságdíjat követelő banditákkal alkudozni. Dühös gesztusait nem kellett lefordítani. Velem nem akartak alkuba bocsátkozni az újonnan jöttek, és megszakították a 129

tárgyalásokat. A dau elindult, majd eltűnt. Utoljára még cinikus figyelmeztetésüket hallotta Rashad, miszerint nélkülük el vagyunk veszve. Rettenetesen felháborodtunk. Ha Igor kapitány képes lett volna száraz lábbal a vízen gázolni, tudom biztosan, kiugrott volna a csónakból, és maga vontatta volna hajónkat. Az oroszok azonban, minden közös erőfeszítésük és hajlandóságuk ellenére, képtelenek voltak erősebben vontatni hajónkat, mi pedig a Tigrisen nem tudtuk, hogyan fordultak át széles vitorlával ezeken a vizeken a régi hajósok. Messze távolban láttuk a két daut, nyilván a veszedelmes zátony közelében horgonyoztak le, és mint a sakálok, várták pusztulásunkat. Lassanként megértettük, hogy mire számíthatunk a következő éjszakán, ha zátonyra futunk. A kalauzkönyv nyilván nem alaptalanul figyelmeztetett. Be kellett vonni a vitorlánkat. Az orosz motorcsónak alig két méter mély vízben horgonyzott, mi pedig hozzájuk voltunk kötve, és vártuk a jó szelet. A Szlavszknak nyoma veszett. A nap már lemenőben volt a látóhatár végén, amikor megjelent a harmadik dau. Az árboca ennek is le volt fűrészelve, akárcsak az előző kettőé, sekély merülésű volt, a motorja erős, a legénysége pedig, szemmel láthatóan, jól kiismerte magát a helyi zátonyok közt. Pontosan ugyanaz a jelenet játszódott le harmadszor is. A váltságdíj is azonos volt az utolsóval, mintha a legközönségesebb, mindennapi esetről lenne szó. Mivel a kalauzkönyv megállapította, hogy az előttünk levő parton nemigen járnak európaiak, felmerült bennem a gyanú, hogy a három dau rádión érintkezik egymással. A három csónak legénysége biztosan nem halászatból élt. – Nézzétek csak azt a fickót, a párnán! – Detlef, a messzelátóval mellettem állott. Mindannyian megtekintettük őket távcsövön, de a dauban ülő embereket, szemmel láthatóan, egyáltalán nem rendítette meg beható érdeklődésünk. Nyilván ismerték helyzetünket, még mielőtt ideérkeztek volna. Detlef egy kövér, bűnöző külsejű emberre hívta fel a figyelmünket. Hatalmas turbánnal a fején, törökülésben ült egy halom párnán, és megvetően, számítón fürkészett bennünket. Kövér kezében biztosan nem tartott hálót soha. A minden hájjal megkent szélhámos prototípusa volt. A többiek, szedett-vedett népség, akikkel az ember nem szívesen találkozna sötét utcán. Némelyek turbánt hordtak és talán pakisztániak voltak, néhány nem egészen sötét külsejű alak kuvaiti arab tengerészféle lehetett. 130

Egy percig sem volt kétséges, hogy ezek váltságdíjat követelnek, és Igor kapitány újra a leghatározottabban ellenezte, hogy tárgyalásokba bocsátkozzam velük. Az sem volt kétséges, hogyha nem fizetünk, a másik kettővel együtt megvárják az éjszakát, és ha nekünk a sziklákra vagy a mocsarakba kell menekülnünk, a sötétben egyszerűen kifosztják hajóinkat. Az oroszok horgonyára nem hagyatkozhattunk. A terjedelmes zátonyos vidéken nincs parti őrség vagy vámőrség, amely megzavarná ezeknek az embereknek az üzelmeit. Kábítószert vagy vámköteles árukat csempésztek az öböl túlsó partjáról Failakára. Hallottuk, hogy szervezett gengszterbandák még munkásokat is csempésznek Pakisztánból a gazdag Kuvaitba. Ha az embereket vagy az árut sikerült partra tenniök a szigetnek ezen az elhagyott oldalán, nyitva állt a hátsó kapu Kuvait felé. Failaka kuvaiti terület, a sziget másik oldalán rendszeres kompjárat vezetett a szárazföldön levő fővárosba. Körülbelül egy óra múlva lemegy a nap. Ez a dau nyilvánvalóan az utolsó esélyünk arra, hogy mélyebb vizekre jussunk, mielőtt még homályba borul a világ körülöttünk. Igor kapitány továbbra is dühöngött, nem volt hajlandó a gengszterekkel tárgyalni, én meg igencsak kínos helyzetben voltam. Kétszeresen felelősnek éreztem magam. Az én legénységem önként vállalta a kísérletünkkel járó kockázatokat. Hajónkat úgy építettük, hogy ott, ahol nincsenek függőleges sziklák, biztonságosan és épségben megül a zátonyokon. De most egy oroszokkal teli mentőcsónakot húzunk magunkkal a zátonyok közé, miközben hajójuk, valahol a sziklákon túl, kapitány nélkül vesztegel. – Igor kapitány – mondtam –, most hajlandó vagyok az apád lenni. Akkor én viselem a felelősséget. És én hajlandó vagyok fizetni a daunak. Láttam, hogy Igor kemény küzdelmet vív önmagával, hogy ki ne nyissa a száját. Hallgatott, amikor Rashad közölte beleegyezésemet a párnán ülő emberrel. Bemásztam a kabinba, feltekertem a matracot, s elővettem fogyatkozó készpénzemet. Kuvaiti dinárom nem volt. A kalózok azonban hajlandóak voltak elfogadni az iraki dinárt is, ami kemény valuta ezen a környéken. Még szerencse, hogy volt némi tartalékom. A gazemberek egyetlen dinárt sem engedtek a váltságdíjból, és még azt is követelték, hogy Rashad túszként menjen át a csónakukba, amíg a sekély víz szélén át nem adjuk nekik a pénzt. Rashad a félelem legcsekélyebb jele nélkül beleegyezett. A szél kissé lecsillapodott. A dau ennek ellenére csak nagy nehezen 131

fordított és vontatott bennünket a megfelelő irányba, miután átdobta az oroszoknak a vontatókötelet, az ő csónakjuk meg bennünket húzott. A három csónak lassan küszködött előre a szél ellen. A Szlavszkot még mindig nem láttuk. Újra itt volt az éjszaka. Áthatolhatatlan, mint a tegnapi. Szerény petróleum- és zseblámpáinkon kívül semmi világító eszközünk nem volt. Egyetlen fény sem pislákolt a szigeten. A világítótoronynak híre-hamva sem volt. A Szlavszknak nyoma veszett. Csak találgattuk, vajon a másik két dau eltávolodott vagy közeledett-e hozzánk. Igor kapitány éppen a mi nádhajónkon volt, amikor megkezdődött a vontatás, és közölhette velünk, hogy a Szlavszk hét mérföldnyire (11 kilométernyire) van tőlünk. Különösen sekély területen hajózhattunk, mivel a hajó vadul dülöngélt és bukdácsolt. Zseblámpáink fényében tejszerű vízben sodródó növényeket láttunk. A gazemberek ott elöl, a szurokfekete éjszakában értették a dolgukat. Hosszú útnak bizonyult. Aztán az árboclétrán álló Norris felkiáltott, hogy balról egy hajó fényeit látja. A fények egyre nagyobbak lettek. A Szlavszk volt. A tenger vadul hullámzott, amikor a víz alatti sziklás térség szélére értünk, és a vontatás hirtelen megszűnt. Ezután közvetlenül mellettünk merült fel a dau, égő petróleumlámpával, akár a Tigris. Attól féltünk, hogy túl közel jönnek hozzánk, mert amikor az egyik hajó egy hullámtarajon a magasba lendült, a másik, ellenkező ütemben, lemerült. Fapárkányuk könnyen szétszaggathatta volna a Tigris nádkötegeit. Vad táncot jártunk, de kénytelenek voltunk közel menni hozzájuk, hogy átadhassuk a váltságdíjat, és Rashad visszajöhessen a hajóra. Kiálltam a Tigris szélére, egyik kezemmel a merevítőbe kapaszkodtam, a másikkal pedig a vastag dinárköteget tartottam olyan messze a víz fölé, ahogy csak bírtam. Egy sötét bőrű arab tengerész a dauról felém hajolt, ameddig lehetett, miközben a mieink mind azon ügyködtek, hogy bambuszrudakkal távol tartsák egymástól a két vadul ugráló hajót, nehogy egymásba akaszkodjanak a sötétben. A fickó elkapta a pénzköteget, és mi azon nyomban a dau oldalán lógtunk. A pénzcsomót a párnán ülő vezetőnek adták át. Neki nem volt sürgős: gondosan megszámlálta egyik bankjegyet a másik után, miközben valaki lámpát tartott turbános feje fölé. Akkor bólintott, és Rashad egy ugrással mellettünk termett. Ezután a jól megvilágított Szlavszk úszott mellénk. A daun az emberek kioltották lámpáikat és eltűntek, mint Aladdin szelleme a sötét 132

éjszakában. A narancsszín mentőcsónakban ülő emberek, meg mi magunk is, fel-le táncoltunk a vízen, és nagyon kellett vigyáznunk, nehogy az egyre közeledő hatalmas, dülöngélő hajó vastörzséhez ütődjünk. A Szlavszk felváltva koromfekete és vérvörös volt, aszerint, hogy a hullámok felrepítettek vagy lesüllyesztettek bennünket a vízvonal fölé, illetve alája. A mentőcsónakot és a Tigrist egyaránt veszélyeztette az egyre forgó, hatalmas hajócsavar szívása és a hajólépcső alsó része, amelyet a magasan felettünk levő hajó fedélzetéről eresztettek le. Mint a bunkó, úgy csapott lé ránk, magasan a fejünk fölött, a következő pillanatban meg hangos csobbanással eltűnt a tajtékzó hullámok mélyén. A mentőcsónak legénységének minden erejét össze kellett szednie, hogy átugorjanak a magasba lendülő fedélzetpárkányon, még mielőtt eltűnik a fejük fölött vagy alámerül a sötét vízben. Még nehezebb volt a dolga annak a négy embernek, akik kétszer durálták neki magukat ennek a vad kalandnak: a Tigristől az őrülten himbálódzó mentőcsónakra, onnét meg a Szlavszkra ugrottak át. Mindannyiunknak a torkában vert a szíve, amikor Igor kapitány és a legénysége ugrott. Igor majdnem beleesett a vízbe, mert a mentőcsónak éppen abban a pillanatban pattant fel, amikor ő leugrott. Néhány pillanattal később követték őt Jurij és Carlo. A koromfekete éjszaka elnyelte a négy embert, s mi csak akkor láttuk őket újra a fényszóró megvilágításában, amikor gyorsan felkapaszkodtak a Szlavszk hajólépcsőjén. Mielőtt átugrottak volna, Jurij odasúgta nekem, hogy Carlónak csúnyán begyulladt a lába. Ki akarta használni a jó alkalmat, hogy alaposan megtisztítsa és kezelje a sebet. Hosszú bambuszrúdjainkkal ellöktük magunkat a hajótól, nehogy összezúzódjunk a hajócsavar sodrában. Hamarosan hosszú hajókötélen vontattak bennünket az oroszok az üres mentőcsónak mögött. Valahányszor a hajó, a mentőcsónak és mi magunk a magasba lendültünk vagy a feneketlen mélységbe süllyedtünk, éreztük az erős húzást a hajó orrában. Igor nem akart bennünket elengedni, míg a sakálok hatótávolságában vagyunk. Megígérte, hogy a lehető leglassabban fog haladni, ameddig lehet, túráztatja dugattyúit, ugyanis elmondottam neki, hogy egy nádhajót semmi sem veszélyeztet úgy, mint a vontatás a nyílt tengeren. A hosszú kötegekre nehezedő vontatóerő sokkal inkább szétszaggathatja a rövid nádszálakat, mint akár egy hurrikán. Norman és én – már csak mi voltunk a veteránok közül a hajón – többször is 133

megragadtuk a kést, hogy levágjuk a vontatókötelet, amikor azt hittük, hogy a hajó orra leszakad. De ez szemmel láthatóan nem történt meg, erre beosztottuk az éjjeli őrséget kilencünk közt, és lefeküdtünk aludni. Nagyon furcsa érzés, amikor a törőhullámok egy nádhajó orrával szemben dübörögnek.

134

Noé földje, Dilmun felé Ádám és Noé egy kérdésben összetartoznak: ettől a két férfiútól származunk mindannyian, az ősi hithagyományok szerint, amelyeket a héber pátriárkák Urból hoztak magukkal. Az édenkertből a Tigrisen azokra a vizekre hajóztunk, ahol Noé bárkájának története kezdődött. Ezer évvel azelőtt, hogy Ábrahám Urban hallhatott róla, a sumerok már mesélték gyermekeiknek a mondát. Azt mondották, hogy minden népek őse ezeken a vizeken hatalmas hajót épített egy könyörületes isten parancsait követve, aki meg akarta menteni az emberiséget a teljes pusztulástól egy szörnyű vízözönben. A földek és a házak eltűntek a vízben, de a nagy hajó ellenállt az őrjöngő elemeknek: úszott a hullámokon. A héber fogalmazásban a hajó építője ezután hálát adott istenének, aki a túlélőkkel kötött szövetsége jeléül szivárványt feszített a láthatárra. A sumer verzióban a hajó építője hálatelt szívvel borult a földre az újra felkelő nap előtt. A tenger kissé háborgott, amikor ugyanaz az ősi, sumer nap felkelt a régi sumer vizek felett és első sugarai lehunyt szememre ragyogtak a fonott nádfal hasadékain át. Vegyes érzelmekkel ébredtem fel és bámultam a nyitott ajtón át az izzó korongot, amely fejedelmi méltósággal emelkedett ki lassan tengeri fürdőjéből. Nagyszerű! Pompás! Tiszta, szűzi fény gyulladt az új napra. Szívem mélyéből üdvözöltem ezt a csodálatos látványt, mert úgy éreztem, a nap új reményeket ébresztett borongós lelkemben. Végül is biztonságban voltunk és szabadok. Szabadon kezdhettük még egyszer elölről az egészet, egy még mindig jó állapotban levő hajóval. Nyugtalan, kellemetlen éjszakánk volt. A vontatókötél vadul ráncigálta a hajót. Amikor a cibálás a hajó orrán már túlságosan rettenetesnek tűnt, s még álmomban is megviselt, úgy éreztem, mintha engem húznának a hajamnál fogva, nem a Tigrist. Kimentem a fedélzetre, hogy utánanézzek, megvan-e még a hajó orra. Minden alkalommal a biztonság, a félelem és a csalódottság vegyes érzelmeivel néztem az előttünk úszó nagy hajó nyugodt fényeit. Természetesen a jó öreg Szlavszk volt, amelyen Igor kapitány, Jurij és Carlo valószínűleg mélyen aludtak, és hatalmas vashajójukon nem észlelték a bennünket összefűző kötél idegfeszítő cibálását. Hajónk megterhelése olykor aggasztó volt. Kötelei, a lerögzített fa, a 135

bambusz és a berdi csikorgott, ropogott és nyikorgott. A hatalmas evezőnyelek újra olyan vadul csapkodtak és ütődtek egyik oldalról a másikra fa támasztékaikban, hogy a szó szoros értelmében megrázkódtatták az egész hajót: szabályos koppanásokat éreztünk a ládákon, amelyeken aludtunk. Detleffel végül is kimentünk, és a sötétben botladozva lerögzítettük a nyeleket. Ezután megszűnt a szörnyű kalapálás. Norman meg én még éjjel fényes berdi-csomókat dobáltunk a hajó orráról a vízbe. Zseblámpával követtük útjukat a tengeren és lestoppoltuk az időt, amikor elhaladtak a hajó oldalsó kötegein levő tíz méter jelzés mellett. Így ellenőriztük, hogy a Szlavszk üzemvezetője tartja-e magát Igor kapitány ígéretéhez, azaz nem halad két csomónál gyorsabban; ezzel a sebességgel hajóztunk ugyanis Failaka felé. Az előttünk járó Szlavszk fényei még mindig a megkönnyebbültség és csalódottság vegyes érzelmeit keltették bennem. Megkönnyebbültem a felelősség terhétől, amelyet még néhány órával ezelőtt a failakai zátonyokon éreztem embereinkért. A sakálokat meg a zátonyokat egyre messzebb hagytuk magunk mögött a sötétben. Ezzel szemben vontattak bennünket. Nem sikerült vitorlánk segítségével kiszabadulnunk. És ha nem lettek volna odakint az éjszakában ezek az emberi keselyűk, sarló alakú nádkazlunk valószínűleg jobban járt volna, ha orrával nekifut az iszapnak. Biztonságosabb, mint a szél ellen vontatódni, és minden öt másodpercben nekirohanni egy szembejövő hullám felemelkedő falának. A nap most szabadon fénylett a látóhatár felett. A nyitott hajókonyha védett sarkában valaki vidám dalt fütyült. A nádfal ezernyi hasadékán át megismertem a fütyülő legényt mozgásáról, és orromat valami palacsintára emlékeztető, kellemes illat csapta meg. HP lehetett. Hálózsákja üres volt. A többiek – a hídon levő őrségen kívül – mind aludtak még. Nyilván boldogok és felszabadultak voltak, hogy vontatják őket. Norman talán nem. Ő mindenáron meg akarta oldani a hajózási problémát. Nádhajókísérletünk célja ez alkalommal nemcsak az úszás és sodródás volt, hanem a kormányzás is. Utazásunk kezdete így óriási balsikernek bizonyult, amin csak nevetni tudtunk, amikor asztalhoz ültünk, reggelizni. A déli szél még mindig pontosan szemből fújt, előbb mérsékelt erővel, azután egyre erősebben. Viharkabátot kellett felvennünk, hogy kellőképpen élvezhessük a reggelit a szélnek kitett asztalon. – Biztosak vagytok benne, hogy a régiek jobban csinálták volna mint mi? – kérdezte HP. – Talán nyugton kivárták, ott ahol voltak, míg a szél a jó 136

irányból fújt. – De azért mi is a fél látóhatáron bármely irányban kiválaszthattuk volna a hajó útját – mondta Asbjörn. Mindenki egyetértett vele, mert jó széllel, mindkét irányban 90 foknyira kormányozhattunk. Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a cibálás és huzakodás sokkal kisebb időközökben történik. A hajó orra előtt magasra szökött a tajték. Gyorsabban haladtunk. A kabintetőre rohantunk, és kétségbeesetten integettünk a Szlavszknak, hogy csökkentsék a sebességet. Az meg rohant, mint az őrült. Senki sem látott bennünket a hajón, vagy nem értették jelzéseinket. A mentőcsónak üres volt. Ide-oda ugrált, még nálunk is vadabban, mivel a kötelek két irányban ráncigálták. Mielőtt még rászántam volna magamat, hogy késsel elvágjam az összeköttetést vagy rádióadóvevőn vegyem fel a kapcsolatot a Szlavszkkal a kötél a nagy megterhelés következtében elszakadt. Sebességünk olyan hirtelen csökkent le, mint ahogyan növekedett. A Szlavszk egyedül hajózott tovább, az üres mentőcsónakkal. Asbjörn felmászott a hajó orrába és közölte, hogy a két és fél centiméter vastag kötél közvetlenül a Tigris előtt szakadt el. De akkor ijedtünk meg igazában, amikor Asbjörn meglátta a hajó orrából kiszakított, hatalmas lyukat. S valóban: kitépett nád úszott mögöttünk. A kutyaól nagyságú, tátongó lyuk előtt lazán himbálódzott a spirálkötél. Rettenetes látvány volt. Elöl, a fedélzeten a kötél alá dugtuk ujjúnkat, hogy megállapítsuk, milyen állapotban van a lyuk keletkezése után. A spirálkötél még kitartott, jó erősen, mintha ráragadt volna a nádra. Szerencsére a nádkötegek annyira megdagadtak a vízben, hogy a kötél beszorult közéjük. Az orrban levő hatalmas lyuk ellenére sem fenyegetett azonnali szerencsétlenség. De valahogy be kellett tömni, mielőtt nagyobb lesz, nehogy a lyuk körül még több nád kiszakadjon. A Szlavszk nagyot kanyarodott és visszajött. Igor kapitány is megjelent, hangszóróval a kezében. Semmiképpen sem akart egyedül hagyni bennünket. Tárgyalt az ogyesszai hajózási társaságával, s azok egyetértettek intézkedéseivel. A kereskedelmi tengerészeti minisztériumba is üzent, és Gujenko miniszter személyesen engedélyezte, hogy a Tigris nádhajót „biztonságos területre” vontassa. – Bahrein előtt nincs ilyen terület – állapította meg Igor kapitány. A magas hajóról a legénység új hajókötelet dobott le nekünk. De akárhogy is 137

hajították, még mentőövet is kötöttek a végére, a hatalmas hajócsavar magához vonzotta, akárcsak bennünket. A hajócsavarnak forognia kellett, különben elvesztik az ellenőrzést a dülöngélő hajó felett, éppúgy, mint mi, ha bevonjuk a vitorlákat. A Szlavszk magas vasfala még járó motorjával táncoló nádhajónk fölé magasodott, és a két hajó hol egymásnak ütődött, hol eltávolodott egymástól. Valahányszor megkíséreltük kihalászni a kötés végét a hajócsavar örvényeiből, az összezúzódás veszélyének tettük ki imbolygó terpeszárbocunkat és a magas nádhajó végeket. Két órába tellett, míg a dülöngélő hajó legénységének át tudtuk dobni a mi vékonyabb dobókötelünket s azt a ráerősített, vastag hajókötéllel sikerült visszahúznunk. Igor kapitány átkiáltott nekünk, hogy az üzemvezető, sajnos, kénytelen volt növelni a sebességet, mert a csavartengely tönkremegy, ha sokáig lassú járatban van ilyen vizeken. De soha többé nem fognak két csomónál gyorsabban haladni. Megegyeztünk abban is, hogy mihelyt a szél megfordul és mi Bahrein felé tarthatunk, felvonjuk a vitorláinkat, és a magunk erejéből hajózunk tovább. A Tigrisen mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk a Failakához és Bahreinhoz vonatkoztatott pozíciónkra. Norman kibontott egy térképet, amelyet a National Geographical Society küldött nekünk. Történelmi térkép volt, a címe: „A biblia földje ma”; régészeti jelzésekkel látták el, mint például: Ábrahám útja Urból és hasonló, a bibliából vett és régészeti leletekkel kapcsolatos megjegyzések szerepeltek rajta. A „Perzsa-öböl” pompás kék színben, sárga szigetekkel tarkítva tárult elénk. Norman ujjával mutatta, körülbelül hol lehetünk, azután felolvasta a szöveget, amire ujjával rábökött: „A legkorábbi sumer feljegyzések hajóépítőkre és tengerjáró népre utalnak. Az emberiség első tengeri vállalkozásai a Perzsa-öbölben folytak.” Ez azután felkeltette mindannyiunk kíváncsiságát. Mi áll azokban a feljegyzésekben? Olvastam-e őket? Természetesen, nem mindet. De azokat, amelyek tengeri utazással foglalkoztak, valószínűleg mind elolvastam, ha ékírásból európai nyelvre lefordították. Lehet, hogy alábecsültem kísérőim érdeklődését kalandunk tulajdonképpeni célját illetően. Aligha találhattunk volna jobb alkalmat a zavartalan beszélgetésre, mint most, amikor a Szlavszk egy vitorláshajó sebességével vontat bennünket különböző hajók és olajrakodók mentén. Bemásztam a kabinba és egy zsáknyi saját kutatásaimat tartalmazó, apró jegyzetfüzettel tértem vissza. Feljegyzések múzeumokról, 138

kiállításokról, levéltárakról, tudományos művekből és szakfolyóiratokból kimásolt részek, többek között olyanok, amelyeket a Bagdadi Múzeum könyvtárában találtam. Átlapoztam őket, kerestem a pirossal aláhúzott, kézzel írott feljegyzéseket. Itt volt például egy idézet A. L. Oppenheimnek, a sumer kultúra közismert szaktekintélyének cikkéből, címe: „Az uri tengerjáró kereskedők”, 10 s egy tudományos folyóiratban jelent meg. Véleménye szerint az uri írott táblák legérdekesebb utalása. Ur városának, mint a Mezopotámiába irányuló réz „belépő”-kikötőjének a szerepével kapcsolatos a Larsa-dinasztia idején. A rezet hajón hozták be Tilmunból [azaz Dilmunból], a mai Bahrein-szigetről, mely a Perzsaöbölben fekszik. Ez a „Tilmun kereskedelem” egy alik Tilmun nevű tengerjáró kereskedőcsoport kezében volt, amely együttműködött az uri kapitalista vállalkozókkal, ruházati cikkeket vitt be a szigetre, hogy ott nagy mennyiségű rezet vegyen érte. Mivel a szigeten alig volt érc – nem is beszélve az olvasztáshoz szükséges tüzelőanyagról –, egy a nemzetközi kereskedelem alacsony fejlődési fokára jellemző helyzet előtt állunk: Tilmun „piacként” szolgáló, semleges terület, ahol az öböl partvidékének különböző tájairól érkező partnerek eladták vagy elcserélték a hazai termékeket… Mivel Tilmun csak piac volt, két lehetőséget kell szem előtt tartanunk: az elefántcsont, amit az uri kereskedők ott vásároltak, valamely ismeretlen kereskedelmi útvonalon Egyiptomból érkezett oda, vagy pedig a monszunnal vitorlázó hajókon, az Indiai-óceánon át, Indiából. A második lehetőség mellett szól a jól kiépített kapcsolat Mezopotámia – mindenekelőtt Ur – és az indus-völgyi kultúra között. Indiai pecséteket… és különlegesen megmunkált karneol-golyóbisokat tártak fel… a mezopotámiai ásatásoknál, s ez minden, az effajta kereskedelmi kapcsolatok létezésére vonatkozó kételyt eloszlat. Az elefántcsont olyan tételként szerepel a listán, amely a mezopotámiai forrásokban kizárólag filológiai bizonyítékokon alapul, ezzel szemben Mohendzso-daróból származó elefántcsont fésűink is vannak… Az írott táblák megfejtése alapján, az olyan tudósok, mint Oppenheim, betekintést nyújtanak számunkra az öböl mezopotámiai kikötőinek az életébe a sumerok idején. A hajóépítés, a tengeri hajózás és a tengeri kereskedelem volt a második legnagyobb gazdasági ágazat az ősi Urban, ezt csak a 139

mezőgazdaság szárnyalta túl. A tengeri tevékenységet rendkívül jól szervezték meg, ez képezte Ur gazdasági életének az alapját. Urból folyami hajók közvetítették az öbölbeli kereskedelmet a két folyón felfelé, más népekhez: északon egészen a mai Törökországig, Szíriáig és Libanonig. A kikötőket és a belföldi csatornákat kikotorták, ezeket – közvetlenül a királynak felelős, magas rangú tisztviselők felügyelete alatt – a legjobb karban tartották. A kikötői hatóságok megadóztatták az árukat behozó hajókat, a hajók parancsnokai pedig lepecsételt írásokat mutattak fel a hajóról meg a rakományáról. Oppenheim idézi egy Urból származó agyagtáblán szereplő törvénydokumentum részét, melyen az ékírásos jelek a kapitány feladatkörét szögezik le: „… a jó állapotban levő hajót és felszerelését sértetlenül visszaszolgáltatja tulajdonosának Ur kikötőjében…” A hajók annyira hozzátartoztak a sumerok mindennapi életéhez, hogy még a közmondásokban is szerepeltek: „A tisztességes célú hajó a széllel vitorlázik, Utu (a napisten) megbízható kikötőt talál a számára. A becstelen 11 szándékkal induló hajót a szél zátonyra futtatja a parton.” Gherman tréfásan megjegyzi, hogy e sumer közmondás szerint elég rossz hírünk lehet a folyón éppúgy, mint Failakában. Detlef még többet szeretett volna tudni a sumer hajókról és rakományukról. Kikerestem egy másik jegyzetfüzetet, amelyben Armas Salonent jegyzeteltem ki. Senki sem kutatta mélyrehatóbban ezt a területet, mint ő. Csodáltam éleselméjűségét, bár talán éppen most fogjuk megcáfolni a berdi úszóképességével kapcsolatos megállapítását. Nem ismerek senkit, aki felismeréseit ilyen kevéssé olvasmányosan adná elő, megfosztván könyvét a siker lehetőségétől. Ez a nagyműveltségű finn tudós kétszáz oldalas német, görög, héber, latin, arab, francia, angol, sumer, babilóniai és akkád nyelveken, szinte olvashatatlanul szigorú, akadémikus stílusban írott és kizárólag a Studia Orientalia Edidit Societas Orientalis Fennica című művét már ismerő szakembereknek szánt tanulmányában előadta mindazt, amit a tudomány, Nagy Sándor óta, részleges utalások formájában megállapított az ősi mezopotámiai hajók és rakományuk tárgyában. Majdnem minden adata a sumer és akkád ékírásos agyagtáblák gondos kivonata. Salonen kiemelte, hogy a két folyó közében az első hajók nádhajók voltak, az első fahajókat – az előbbieket modellként felhasználva – csak később építették. Tanulmányát azzal a megállapítással kezdi, hogy a 140

mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi egyiptomival, ahol szintén a nádhajók voltak a későbbi fahajók prototípusai. Bebizonyítja, hogy az összes eredeti mezopotámiai vízi járműtípus ősidők óta, valamilyen formában egymás mellett maradt fenn: a nádhajó, a kecskebőrből készült pontonjármű, a vízhatlan ponyvával fedett kosárhajó és a deszkából épült fahajó. Először a ma-gurral kapcsolatos adatokat sorolja fel, ezt „tengerbíró hajóként”, „istenhajóként” és „magas orrú és magas tatú hajóként” jellemzi. Ez volt az a típus, mondja, amit a legrégibb ideogrammák „hajó”-nak ábrázoltak, még mielőtt feltalálták volna az ékírást. Ezt a hagyományos hajót metszették a legrégibb sumer hengerpecsétekre. Ezt a hajótípust használták a félistenek és az isteni ősök Ur. alapítása előtt, s eredetileg nádból építették. Salonen külön kihangsúlyozza, hogy az egyiptomi nádhajók papiruszból készültek, de nem tesz említést arról a nádfajtáról, amelyet az első tengerbíró ma-gur építésére használtak Mezopotámiában. A babilon elep urbati, azaz: nádhajó kifejezést papiruszhajónak fordítja németre, bár semmi jele nincs annak, hogy papirusz valaha is termett volna Mezopotámiában. Botanikai alapon arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tengerbíró sumer nádhajók ugyanabból a berdiből épültek, amely még ma is burjánzik a helyi mocsarakban. Most rajtunk a sor, hogy megállapítsuk, vajon az augusztusban vágott berdi ugyanolyan úszóképes-e, mint a papirusz. A sumerok szerint az istenek híres ősatyja, a Föld Ura, Enki és kortársai nád ma-guron hajóztak a távoli Dilmunból Urba. De a sumerok később is „ma-gurnak” nevezték az öbölbeli kereskedelmi vállalkozásaiknál használt legnagyobb hajót, sőt, azokat a hasított fából épült hajókat is, amelyek átvették a nádhajók eredeti formáját. A legnagyobb hazai vitorláshajók mindenekelőtt fát és rezet szállítottak Mezopotámiába. Salonen bebizonyítja, hogy a sumerok külön néven említettek négy másik, fából épült hajótípust, ezek közül kettő folyami hajó, egy a folyami és tengeri közlekedésre egyaránt alkalmas hagyományos vitorláshajó és a negyedik egyszerű teherhajó vagy dereglye volt. A templomi papok szertartásain és más vallásos ünnepségeken azonban mindig az „istenhajót”, az eredeti ma-gurt ábrázolták. A ma-gur méretét rendszerint százhúsz gurban jelölték meg. Sajnos, a gur különböző értékekben szerepel, hol nyolcvan gallonnak, hol pedig százhuszonegy liternek felel meg. Ezek a hajók, mindenesetre a mai dauk 141

nagyságrendjébe tartozhattak. Salonen tanulmányai alapján Oppenheim háromszáz gur nagyságúnak említett, uri hajókra vonatkozó utalásokra bukkant. Rendkívül nagyoknak nevezte őket, és valóban azok is voltak; hozzájuk hasonlítva a két Ra meg a Tigris kicsinynek tűnne. Salonen személyszállító hajókra, kompokra, halászhajókra, hadihajókra, csapatszállító hajókra utaló táblaszöveg kivonatokat idéz. „Életmentő csónakokról” is tesznek említést, ami arra utal, hogy a nagyobb hajók mentőcsónakokat vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak nevük is volt, akárcsak ma. Városokról, országokról, királyokról és hősökről nevezték el őket. Egyeseknek romantikus nevük volt, mint: „A hajnal”, „Az élet megmentője” vagy „A szív öröme”. Számos hajó neve különleges szállítmányára utalt. E nevek alapján arra következtethetünk, hogy nemcsak fát, rezet, elefántcsontot és szövetet szállítottak, hanem gyapjút, nádat, gyékényszőnyeget, cipőnek való bőrt, téglát, kőbányákból bányászott követ, aszfaltot, szarvasmarhát, élő kisállatokat, szénát, takarmányt, lisztet, kenyeret, datolyát, tejtermékeket, hagymát, füveket, lent, malátát, halat, halolajat, növényi olajat és bort is. Az egyik táblán tizenhat emberről adnak hírt, akik két napig vontatták hajójukat a kikötőbe és rakták ki a rakparton, 12 azután még egy napig tartott, míg a kirakott szállítmányt raktárba helyezték. Salonen elemzéséből arra következtettünk, hogy a Tigris egyértelműen a ma-gurok, a korai „istenhajók” családjába sorolható. Ezt mindenki megértette a fedélzeten, kiváltképp, mikor hangsúlyoztam, hogy mi most a legkoraibb kezdeteket keressük, és Sumer története tengerjáró istenekkel kezdődött, nem pedig tengerjáró kereskedőkkel. Én ezt egészen komolyan gondoltam. Mi, akik az uri Ábrahám monoteisztikus hitét örököltük, olykor könnyen elfelejtjük, hogy az „isten” megjelölés egészen mást jelentett a más vallást követő ősimádók számára. A sémita törzsek már igen korai időkben összeolvadtak a mai Dél-Irakban élt sumer betolakodókkal, és ezzel együtt, nyilván, ősi vallásaik is összeolvadtak. Ábrahámhoz hasonlóan, a sumerok ama hajóépítőig vezették vissza királyaik sorát, aki megmentette az emberiséget a vízözöntől. De míg a héberek szerint a királyok és emberek egyaránt Ádámtól eredtek, a sumerok éles különbséget tesznek az egyszerű nép és a királyok közt. Az egyiptomiakhoz, valamint Mexikó és Peru kultúrnépeihez hasonlóan azt tartották, hogy királyi családjaik a Nap isteni ivadékai. Napimádók és ősimádók voltak. A királyt már életében emberi istenként tisztelték, és annál 142

magasabb volt a rangja az istenek közt, minél messzebbre tudta visszavezetni királyi családfáját. A felszentelt királyok, akik először érkeztek a sumer partokra és akiknek leszármazottai alapították Ur első dinasztiáját, azoknak az íróknak az ábrázolásában, akik az Ábrahám távozása előtti századokban az ősök történetét táblákra vésték, istenként szerepeltek. Ha a sumer istenségeket csupán mondai alakoknak tekintjük, akkor, ha konzekvensen gondolkozunk, a királyi családokat is – az elsőtől az utolsóig – le kell törölnünk a színről. A tulajdonképpeni probléma az, hogy a sumer történelem és a sumer mitológia összefonódását olyan messzi időkre visszamenően kell kibogozni, amikor a földi istenemberek madáremberekkel és égitestekkel keveredtek. Volt nálam egy másik kis könyv is, címe: A sumerok, C. L. Woolley írta, ő is ismert szakember a közép-keleti régészet területén. Az első, A kezdetek című fejezetben mindjárt a lényegre tapint rá: Azok a sumer mondák, amelyek a mezopotámiai kultúra kezdeteit világítják meg, egy tengerről érkező nép beáramlására utalnak, akik aligha mások, mint maguk a sumerok. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy a történelmi sumerok az ország déli részén voltak otthon, míg Eridu, mely szerintük az ország legrégibb városa, messze délen fekszik. Könyvének végén megállapítja, milyen nehezen mérhető fel a mai világ tartozása a sumerokkal, az emberiség ama ágával szemben, amely csak most menekült meg attól, hogy léte a teljes feledés homályába boruljon. A sumerok, írja, nagyon előkelő helyet érdemelnek eredményeik és még előkelőbbet az emberiség történelmére gyakorolt hatásuk elismeréseképpen. Kultúrájuk fényt vitt egy primitív, barbár világba. Túljutottunk, mondja, azon a fokon, amikor minden művészetet Görögországra és az olümposzi Zeuszra vezettek vissza, és így folytatja: „… tudjuk már, mennyi éltető nedvet szívott magába a zsenialitásnak ez a virága a lüdiaiaktól, hettitáktól, föníciaiaktól, krétaiaktól, Babilonból és Egyiptomból. De a gyökerek még mélyebbre nyúlnak vissza: Sumer áll minden mögött. A sumerok fegyveres hódításai, művészetük és iparuk, melyet oly magas fokra emeltek, társadalmi szervezetük, erkölcsi, sőt vallási képzeteik nem magukban álló jelenségek, nem régészeti érdekességek; mindez a mi szubsztanciánknak is része, és megköveteli, hogy tanulmányozzuk, s amennyiben elnyeri elismerésünket, a 13 saját szellemi őseinket dicsérjük.” Ha szellemi őseinkként tiszteljük a sumerokat, olyan népet dicsőítünk, 143

melynek kezdeteit nem ismerjük. Egy népet, amely ma-guron érkezett a tengeren át. Az ásatásokon alapuló mai ismereteinket összefoglalva Woolley azt állítja, hogy a sumer civilizáció, az első uri dinasztia óta egészen az utolsóig, semmit sem fejlődött. Ellenkezőleg: a régészeti leletek mind azt bizonyítják, hogy a sumer civilizáció már az első dinasztia alapítása előtt elérte a tetőpontját: „Ha volt valami változás az uri első dinasztiához képest, azt csak hanyatlásnak, visszafejlődésnek tekinthetjük, mivel a későbbi korokból származó leletek nem érik el a történelem előtti sírmellékletek színvonalát.” Szellemi elődeinknek a dinasztia kora előtti időkből fennmaradt hihetetlen műkincsei nemcsak egyedülálló iparművészetről és kulturált életmódról árulkodnak. Pusztán a művészek által felhasznált anyagok is sok mindent elmondanak korábbi hazájukról és a külföldiekhez fűződő mindennapi kapcsolataikról. Ezek nem felületes vagy véletlenszerű kapcsolatok. Abban az országban, a mai Dél-Irakban, ahol letelepedtek, ugyanis nem találtak sem fémet, sem drágakövet, és nem is hallhattak róluk. Még közönséges követ sem fejthettek ott. Gazdagsága csupán termékeny földjében és hajózható vizeiben rejlett. Végtelen, hordalékos síkságon művelhették földjeiket és legeltethették barmaikat. Az ország fekvése a tengeri és a folyami kereskedelemnek is kedvezett. Egyszóval Sumerban buja növényzettel borított földre bukkantak – ez kitűnik abból a táblából is, amelyre rávésték az első istenkirály érkezését Dilmunból Urba: „Úrba jött Enki, a mélységek királya, így akarta a végzet: »Ó, minden jóval ellátott, annyi vízzel körülnyaldosott város… zöld, 14 mint a hegy, Hashur erdő, jó árnyékos…«” Így írták le a sumerok azt a tájat, amelyben ma egyetlen csepp víz nincs, mindent eltemetett a homok, elpusztult minden zöld levél, semmi sem ad árnyékot. Ez a szépséges vidék azonban nem szolgáltatta azt, amire egy aranyművesnek vagy ékszerésznek szüksége volt, hogy megtervezze és megteremtse az első királycsaládok mellé temetett lenyűgöző műkincseket. Mindezt tekintetbe véve, igencsak gondolatébresztő Woolley professzor érdekfeszítő leírása ezekről a sírokról: Ur mellett találtak egy temetőt, melynek legkoraibb sírjai i. e. 3500-ból származnak, a legkésőbbiek az első uri dinasztia kezdetének idejéből. Többek közt helyi királyok sírjai, akik nem szerepelnek a királylistákon… 144

Bámulatos, hogy a sumerok ilyen ősi időkben nemcsak az oszlopot, hanem a boltívet, a boltozatot és a kupolát, is ismerték, tehát olyan építészeti elemeket használtak, amelyeket a nyugati világban csak évezredek múltán kezdtek alkalmazni. A gazdag sírok azt bizonyítják, hogy a magasan fejlett építészet a magasan fejlett általános kultúra része volt. Túláradó bőségben találtak arany és ezüst tárgyakat, nemcsak a személyes ékszerek, hanem hajók, fegyverek, sőt még a szerszámok is nemesfémből készültek. A mindennapi használati tárgyak alapanyaga a réz volt. Számos kővázát tártak fel, különösen kedvelték a kalcitot (alabástrom), de gyakran használták a zsírkövet, dioritot és a mészkövet is, míg az obszidián- és lazúrkő edények ritkaságszámba mennek. A lapis lazulit és a karneolt rendszerint az ékszerészek dolgozták fel. A Kisben, falidíszeken látható intarziatechnikával, amit kagylóból, gyöngyházból és lapis lazuliból készítettek, gyakorta találkozunk az uri sírokban. E kultúra jólétéről tanúskodik egy Meskalam-dug nevű herceg, e temető kései korából származó sírjának a tartalma. Közönséges sír volt, egyszerű földakna, fenekén fakoporsó, melyben a tetem mellett még volt hely a sírmellékletek számára is. A herceg tökéletes fejdíszt vagy sisakot hordott lemezaranyból, paróka formában, melyen a hajat vésett vonalak ábrázolták; a hajat összetartó, fonott szalagot is bevésték. A sisak a tarkóig ért, befedte az orcákat, a fülek helyét kigömbölyödés, a pofaszakállt dombormű jelezte. Ugyanezt a fejdíszt viselik Eannatum és kísérői az ún. Keselyű Sztélén. A tetem mellé két lapos aranytálat és egy kagyló alakú lámpát helyeztek el, rajtuk a herceg neve. Ezüstövéről aranypengéjű és arannyal díszített markolatú tőr lógott le, mellette két arany-ezüst ötvözetből készült elektrumszekerce. Személyes díszei közé tartozott egy háromszögletű aranyszemekből és lazúrkőből készült karkötő, több száz hasonló anyagú golyó, fülbevaló, karkötő aranyból meg ezüstből, aranybika-amulett ülő borjú alakjában, két kagyló alakú ezüstlámpa és egy lazúrkő fejes aranytű. Még több sírmellékletet találtak a koporsó mellett. A legszebb egy rovátkolt és vésett aranycsésze, kicsiny lazúrkő füllel. Mellette feküdt egy boráldozat bemutatására szolgáló ezüstkorsó, egy facipő, vagy ötven ezüst- meg rézcsésze és edény, sok fegyver, például arany-hegyű dárda, arany- és ezüstdíszes markolatú tőrök, rézdárdák, szekercék, balták és egy sorozat nyíl, háromszögletű tűzkőhegyekkel. 145

A kőművesmunkával készült, sírkamrás királysírokat még gazdagabban szerelték fel, s volt egy jellegzetességük, melyhez hasonlót nem találunk az egyszerű aknasírokban. A királyok temetését hatalmas méretű emberáldozatok kísérték. A sírverem fenekét férfiak és asszonyok teste borította, akiket idehurcoltak és nyilván a helyszínen lemészároltak. Az egyik sírban a sírba vezető lejtős dromos lábánál az őrség katonái feküdtek, rézsisakban és dárdával a kezükben. A sírkamra hátsó részében kilenc, pompás arany fejdísszel ékesített udvarhölgyet találtak. A bejárat elé két nehéz, négykerekű kordét állítottak, mindegyik elé három ökröt fogtak be; a kocsisok csontjai a kordéban voltak, a lovászoké az állatok feje mellett. Subád királynő sírjában két párhuzamos sorban álltak az udvarhölgyek, a két végében mindenkor ott volt a lantos, intarziás lantjával, melyet lazúrkőből és aranyból készült borjúfej díszített: a művész karcsontjait a hangszer maradványain találták. Még a sírkamra belsejében is feltártak két összekuporodott testet, egyiket a királynő faravatalának a fejénél, a másikat a lábánál. Az általunk ismert szövegek egyikében sem találtunk utalást ilyen jellegű emberáldozatokra, és a régészek sem bukkantak effajta szokások nyomaira vagy arra, hogy későbbi korokig fennmaradtak volna. Amennyiben ennek magyarázata – mint ahogyan fentebb feltételeztem – a régi királyok istenítésében keresendő, akkor megállapíthatjuk, hogy a történelmi időkben 15 még a legnagyobb istenségek sem követeltek ilyen áldozatokat… Ennek a tudósnak az egyik megállapítását, nevezetesen azt, hogy AlsóMezopotámia gazdagsága csakis mezőgazdaságában rejlik, nem szabad figyelmen kívül hagyni: „Itt nincs sem fém, sem kő és egyáltalán nem érdektelen, hogy az Urban talált kincsek előállításához szükséges nyersanyagokat majdnem kizárólag külföldről kellett behozni.” Hogy maradhatott fenn az első általunk ismert civilizáció, amely az egyiptomi és sumer dinasztiáknál is régibb, ha az összes nyersanyagot importálnia kellett? Az ismert kezdeteket valamilyen formában széles körű utazásoknak kellett megelőzniök, amelyekről nincsenek feljegyzések. Ha nem fogadjuk el, hogy a legrégibb sumer táblákon és pecséteken leírt és ábrázolt istenemberek olyan férfiak, mint azok, akiket az első királysírokba temettek Urban, sohasem fogjuk megtalálni e sírok gazdag kincseinek a magyarázatát. Enki, az „isten”, aki Dilmunból érkezett Urba, akkor, amikor azt még víz nyaldosta és erdő árnyékolta, az egyik ilyen 146

hatalmas király emlékét tükrözi, akinek ma-gur flottája bizonyára ügyes kézműveseket és kereskedőket szállított messzi országokba. Másként honnan ismerhették azt a sokféle fémet meg követ, amelyekből a királyi kincseket készítették? Királyságuk közelében sehol sem találhattak aranyat, ezüstöt, rezet, lazúr-követ, karneolt, alabástromot, dioritot, zsír- és tűzkövet. Mielőtt Urba érkeztek volna, a királyi udvar tapasztalt tagjai nyilván alaposan tájékozódtak számos távoli országban, mert csak így sajátíthatták el az idegen anyagokkal kapcsolatos szakmai ismereteket, csak így tudhatták meg, hol találhatók és hogyan kell megmunkálni őket. Az Urban eltemetett legrégibb királyok hajóépítőinek és tengerészeinek éppen olyan magas fokú ismeretekkel kellett rendelkezniök, mint aranyműveseiknek és ékszerészeiknek. Senki sem csodálkozhat azon, hogy a mai embereket, akik világűr utazásokról már hallottak, de ma-gurról nem, oly könnyen az orruknál fogva lehet vezetni, s elhiszik, miszerint a váratlanul felmerült istenemberek a világűrből érkeztek Mezopotámiába. Nekünk, akik a Szlavszk mögött lógtunk egy kötélen, mindenesetre minden okunk megvolt a szerénységre. Az oroszok vitorláshajó sebességével vontattak továbbra is Bahrein felé. A szokatlan téli szél ereje nem csökkent az öböl vidékén. Egész nap hol hevesen, hol gyengébben fújt dél felől. Alkonyatkor Norman előszedte a matrac alól rádiófelszerelését. Megállapodásuk értelmében a tőlük kapott rádión kellene közölnie a BBC-vel körülbelüli helyzetünket, de egyetlen parti állomást sem tudott elérni. Újra bekapcsolta hát saját amatőr berendezését, és azon nyomban rázúdult minden égtáj felől, a sok buzgó rádióamatőr hangja. Állomásunk hívójele – LI2B – ugyanaz volt, mint amit a Kon-Tikin és a Rán is használtunk. Valahányszor Norman csak úgy vaktában hívott, olyan zümmögés keletkezett fejhallgatójában, mint valami megzavart darázsfészekben, és számos távoli hang keresett összeköttetést. De mihelyt az egyiknek válaszolt, a többiek kiszálltak, és megvárták a következő alkalmat a kapcsolatteremtésre. Norman szenvedélyes rádióamatőr lévén, azzal töltötte estéit, hogy a keletről, nyugatról, északról és délről buzgón hívogató amatőröket ellássa a szokásos információkkal, mint például a nemzetközi ismertetőjel, állomáshely, adáserősség és a kapcsolat minősége. Valaki éppen hívta, és ő már válaszolni akart, amikor egy másik adó közbeszólt rádión és azt mondta: „Ne válaszolj neki, különben rosszul járhatsz!” Az első adó újra jelentkezett: „Ez hobbi és nem politika!” 147

Norman rögtön újra adásban volt és azt mondta, hogy ő is így gondolja: a rádióamatőrök minden országban áldozhatnak szenvedélyüknek. Mi a nemzetközi barátság hívei vagyunk, a határokra való tekintet nélkül. Ez hobbi és nem politika. Norman újra kapcsolatot teremtett az első állomással, amely, amint kiderült, Izraelben volt. És most az összes adásra váró állomás nyugton maradt, míg a szokásos információkat ki nem cserélték. Norman békés eszközökkel győzelmet vívott ki az éterben. Rashad némán tekintett rá, amikor asztalhoz ültünk. Norman zsidó család gyermeke volt, Rashad iraki arab; ez az ország állott a legellenségesebben szemben Izraellel. Lehet, hogy őseik valaha egyazon hajón utaztak. Az arabok és zsidók családfája egyaránt az uri Ábrahám fiára, Sémre vezethető vissza. December 5-én tiszta volt az ég, a csillagok éppen ragyogni kezdtek a mennybolton, amikor felmásztam a hídra, hogy átvegyem az őrséget. Rashad és Asbjörn álltak fenn; tréfából megkérdezték, észrevettem-e már, hogy az újhold épp olyan, mint a mi hajónk. Valóban olyannak láttam abban a pillanatban. Mint a déli szélességi övezetben mindig, az újhold úgy lebegett az égen, akár egy függőágy, nem állott az egyik végén, mint az északi országokban. Ebben a pillanatban az alsó éle sarló alakú, aranyszín nádcsónakként nyugodott a láthatár sötét vizén. Tulajdon szemünkkel láttuk: velünk párhuzamosan igazi istenhajó vitorlázik a láthatáron. Elképesztően hasonlított a mi ma-gurunkhoz. Le nem vettük róla a tekintetünket, amíg fényes kísérőnk ki nem emelkedett a vízből, s tovahajózott a fekete égbolt ragyogó csillag planktonján át. Ez a látvány mély hatást gyakorolt rám. Hosszú évekig követtem nyomon a történelem előtti korok művészetében a holdat, az egyik legfontosabb művészeti motívumot. Tudtam, hogy a nagy nádhajóépítők Sumerban, az inkakor előtti Peruban és a magányos Húsvétszigeten egyaránt hajónak hitték az újholdat, rajta hajózott a Napisten és a királyok ősei az éjszakai égbolton. Az ősi sumerok és peruiak szavakban és művészetükben is kifejezésre juttatták hitüket. A Húsvét-sziget mai lakói elfelejtették a szimbólum eredeti jelentését, de összes istenkirályuk mellén ott díszelgett a hagyományos felségjel: egy két néven ismeretes fajelvény: a rei-miro „hajó-melldíszt” és rei-marama „hold-melldíszt” jelentett. Késő éjszaka fekete felhőket és távoli villámlásokat láttunk – Irán felett vihar dúlt. Másnap esett az eső, de a makacs szél továbbra is délkeletről fújt; Igor kapitány nem akart bennünket egyedül hagyni. 148

Horgony nélkül és egy nagy lyukkal a hajó orrában vagy kedvező széllel kellene vitorláznunk, vagy biztonságos helyre hajóznunk, ahol rendbe hozhatjuk a hajót. A nap folyamán a szél megint egészen délnek fordult, felerősödött, úgyhogy a hullámtaréjok megtörtek és ránk zubogtak, amikor a hajó orra beléjük fúródott. Norman a hivatalos berendezéssel csak a vontatókötél túlsó végén haladó Szlavszkkal tudott érintkezésbe lépni; Igor kapitány azt tanácsolta, hogy maradjunk az ő szélárnyékában. De a Szlavszk túlságosan messze hajózott előttünk ahhoz, hogy bárminemű védelmet nyújthatott volna hajónk viharvert orrának. A negyedik nap kora délutánján megérkeztünk Bahreinba, azaz eljutottunk a bójáig, amely a szigetet körülvevő mészkőzátonyok közt vezető, hajózható csatorna bejáratát jelezte. A Szlavszk rádióutasítást kapott Bahreinből, hogy itt várakozzék. Igor kapitánynak a kikötőbe való behajózási kérelmét visszautasították. Valaki majd kijön és gondjaiba veszi a Tigrist. A Szlavszk lehorgonyzott, és mi rajta lógtunk. A legendás sziget a látóhatár mögött rejtőzött, messzelátóinkkal alig vehettük ki az olajberendezések magas kéményeinek ködös körvonalait. Hamarosan befutott egy modern parti őrhajó és nem sokkal ezután egy helikopter is. A levegőből filmeztek bennünket, de a hajón érkező hivatalnokok csak integettek nekünk, és bizonyos távolságban köröztek körülöttünk, majdnem úgy, mint a failakai dauk. A helikopter elszállt, de a parti őrség nem jött közelebb. A Szlavszk lebocsátotta mentőcsónakját, és Jurij, Carlo meg Igor kapitány, a legjobb hangulatban visszatértek a Tigrisre. Szemmel láthatóan nagyszerűen érezték magukat. A parti őrség tovább körözött körülöttünk, miközben mi még a Szlavszkon lógtunk, nehogy a zátonyok közé sodródjunk. Eltelt a délután. A parti őrség türelmesen hajózott a Szlavszk és a mi hajónk körül. Amikor a nap már lehanyatlott, Igor kapitány végleg elbúcsúzott tőlünk. Hálás köszönetünk és jókívánságaink kíséretében visszatért hajójára. Úgy éreztük, jó bajtárstól búcsúzunk, aki nemrég még idegen volt a számunkra, mégis bátor és önzetlen emberséget tanúsított irányunkban. A nap hanyatlani kezdett, és mi már berendezkedtünk arra, hogy éjszakára a lehorgonyzott Szlavszkhoz kötözve maradunk. Erre, legnagyobb meglepetésünkre, közelebb jött a parti őrhajó és megkérdezte, nem akarjuke, hogy Bahreinba vontassanak. Hálásan elfogadtuk, de még megkérdeztem, 149

nem kellene-e valaki másra várakoznunk. – Nem – közölték. Nekik kell bennünket elvontatniok. Csak arra várnak, hogy az oroszok kioldják a vontatókötelet; úgy látták, mintha valamilyen formában fogva tartanának bennünket. Épp ellenkezőleg – mondottam –, segítettek nekünk. Kimentettek a zátonyok közül és Bahreinba vontattak. – Ez a magyarázat azonban semmit sem változtatott azon, hogy orosz hajó nem köthetett ki Bahreinon. A parti őrség barátságos tisztjei nyomban átvették a vontatókötelet, amikor átkiáltottunk az oroszoknak, hogy engedjék el. Nem tehettünk semmit. Nehéz szívvel intettünk búcsút Igor kapitánynak, akit nem engedtek be a kikötőbe. Miközben a parti őrség egy lassan a látóterünkbe kerülő, modern kikötőváros fényei felé vontatott bennünket, a Szlavszk felszedte a horgonyokat, s elindult vissza a többi hajóhoz, amelyek türelmesen várakoztak a távoli Shatt al-Arab torkolatában. Egy kicsiny, független állam felé közeledtünk, amely a legmodernebb fejlődés és úgy tűnik, határtalan jólét felé törekszik. Bahrein mérhetetlen gazdagsága nem annyira saját, gyorsan fogyatkozó olajkincseiben rejlett, mint inkább földrajzi helyzetében: igen alkalmas végállomása a szaúdarábiai olajvezetékeknek, ahol az összes földrész tartályhajói mély és védett kikötőkben horgonyozhatnak. Helyzetének köszönhető, hogy a sziget mindenkor az utazók és kereskedők útkereszteződése volt. Repülőtere ma a világ minden részéről befutó repülőgépek csomópontja. Még a Concorde is leszáll Bahreinon. Elektromos fényár és jól megvilágított, modern létesítmények vakító fényei tűztek a szemünkbe, amikor késő éjszaka, lehorgonyzott tartályhajók mentén és beton hullámtörők közt egy hatalmas kikötőgáthoz vontattak, amelyet hivatalosan még nem nyitottak meg. Az ASRY (Arab Shipbuilding and Repair Yard) néven ismert létesítmény, a világ legnagyobb szárazdokkja, éppen most készült el, és még négyszázötvenezer tonnás szupertartályhajókat is fogadhatott, így hát a piciny Tigris, melynek árboccsúcsa alig ért fel a móló legalsó szintjéig, volt – két nappal az ünnepélyes megnyitás előtt – az első ide befutó és lehorgonyzó hajó. A külső nádkötegekre ráerősítettük a nádütközőket, nehogy megsérüljenek a betonfalon, amikor hajónk az árapállyal emelkedni és süllyedni fog. Azután egy hosszú vaslétrán felmásztunk egy hivatalos és nem hivatalos nézőkből álló csoporthoz, akiket a rendőrség átengedett a kordonon, hogy 150

megcsodálhassák a nádhajót. A fényárban elsőnek egy barátságos és magas méltóságú férfiú hófehér, hosszú, arab ruháját pillantottuk meg, ő köszöntött bennünket, és érdeklődött, hogyan vált be a nádhajó. Őexellenciája, Tariq Al-Moayyed tájékoztatási miniszter volt. Közölhettem vele, hogy a hajótesttel mindannyian rendkívül elégedettek vagyunk. Még mindig stabilan és szilárdan állt a kalandok ellenére, amelyek a szerencsétlen vízre bocsátás óta megestek vele, és továbbra is igen magasan fekszik a vízen. De a vitorlázás problémáját nem sikerült megoldanunk. Abban a reményben jöttünk Bahreinba, hogy találunk itt egy vitorlakészítőt és egy arab vagy indiai dauvitorlást, aki innét velünk hajózna. – Khalifa majd segít Önöknek – mondotta a miniszter, és bemutatott egy fiatalembernek, aki ugyanolyan ruhát hordott, mint ő. De mit szeretnének látni, amíg itt vannak? Néztem a hatalmas vasbeton épületek körvonalait, amelyek mint obeliszkek és piramisok emelkedtek az éjszakai égbolt felé. Abban reménykedtünk, hogy a Bahreinon kikötött első hajósok nyomaira bukkanunk. Ezzel a megjegyzésemmel Aladdin lámpáját dörzsöltem meg. A miniszter odafordult valaki felé, aki azután széles mosollyal lépett ki a homályból, köszöntött bennünket, miután kivette a szájából hatalmas, görbe pipáját. A híres régész, Geoffrey Bibby jól ismert arcát pillantottam meg. Ez az Angliában született tudós, munkatársaival megdöntötte a civilizáció kezdeteiről szóló régi nézeteket, amikor feltárta a sziget homokjába temetett templomokat és sírokat; bebizonyította, hogy itt már több mint 5000 évvel ezelőtt tengeri kereskedelem folyt. Bibby Dániából repült ide, amikor megtudta, hogy Bahreinba indulunk. Tulajdon szemével akarta látni azt a hajót, amely a legrégibb, általunk ismert, öbölbeli modell után épült. Nevetve emlékeztetett rá, hogy az ő tanácsát követtem. Egyszer, régen, a Ra-expedíciókról szóló könyvemnek a New York Timesnél tartott megbeszélésén azt ajánlotta, hogy legközelebb egy mezopotámiai nádcsónakkal kísérletezzem. Ahogy feljött a fedélzetre, és örült a rendhagyó járműnek, Igor kapitányra emlékeztetett. Bibby érdeklődése a munkájából fakadt. Bahreini felfedezései bebizonyították, hogy a tengerhajózás a civilizáció kezdetei óta az emberi társadalom alapeleme volt. Mindenki másnál többet tett annak igazolására, hogy Bahrein azonos ama Dilmun nevű, távoli kereskedelmi központtal, amelyről 151

az ősi mezopotámiai feliratok tudósítanak. Ma-gurunkon tett látogatását azzal viszonozta, hogy a Tigris legénységének előadást tartott a sziget őskori történetéről. A következő hetekben pedig elvitt bennünket a legfontosabb ásatásokhoz. Másnap Geoffrey Bibby, festői turbánnal a fején, értünk jött, és mi két kocsiban elhagytuk Al Manama-Cityt meg az ASRY dokkokat, s űrhajó sebességével merültünk vissza az emberiség 5000 év előtti történelmébe. A világ legnagyobb ha jól meg repülőgépei és legdrágább luxusszállodái egykettőre átadták helyüket a pálmalevélből font és napon szárított téglából épített, egyszerű arab kunyhóknak, amelyeket hamarosan el fognak tüntetni a buldózerek. Azután egy ültetvényhez értünk, erre is hasonló sors várt, a datolyapálmák koronáját már levágták, s a liget egy telefonpózna-temetőhöz hasonlított. A fenséges koronájuktól megfosztott és kiásott gyökerű pálmatörzsek, mintha valami üzenetet közvetítettek volna a sebesen tovarobogók felé: az olaj szivattyúk még néhány évtizedig felszínre hozzák ugyan a föld nedvét, de a datolyapálmák már évezredek, Dilmun napjai óta szívják fel a nedűt a földből és táplálják vele az országot. Mivel az olaj és az ipar jobb üzletnek ígérkezik mint a mezőgazdaság, Bahreinon, szemmel láthatóan, senki sem törődik a datolyaszürettel meg a földműveléssel. A fejlesztési területekről beáramló pénzből az emberek megvehetik maguknak a datolyát, gyümölcsöt, zöldséget. A városi piacok és az üzletek kirakatai tele voltak három földrészről behozott, színpompás és friss kerti termékekkel. És ahogyan a földkotró gépek nyomán eltűntek az egyszerű kunyhók meg a magas pálmák, úgy terjeszkednek a modern lakónegyedek meg a külvárosi ipar a zöld mezőkön át, egészen a terméketlen sivatag széléig, amely ma uralja a szigetet. Hamar eljutottunk a nyílt pusztaságba. – Ez itt Dilmun – mondta Bibby, és pipájával rámutatott a túlméretezett pörsenésekkel teli tájra, mely kővé vált hullámhegyek háborgatta, viharos tengerként terjeszkedett a látóhatár széléig. – Most már megérthetik, miért akartunk, Peter Glob meg jómagam, idejönni és itt ásatásokat folytatni. Őskori sírok. Becslések szerint százezer ilyen halomsír van Bahreinon. A világ legnagyobb őskori temetője. Bibbyn kívül több más embernek is akadt munkája ezen a szigeten. Több mint nyolcvan régész, féltucat országból, főleg dánok és több száz munkás, majdnem minden országból, dolgozott itt vele együtt. Az első kísérlet lehangolóan sikertelen volt. A rengeteg megnyitott sír közül egyet sem kíméltek meg a sírrablók. Úgy látszik, az 152

összes sírt felásták és kirabolták, ami azt mutatja, hogy a kőbe burkolt sírkamrák nemcsak porladó emberi csontokat tartalmaztak. A régész számára csak a csontok maradtak meg, egy strucctojás héja, cserepek, néhány réz dárdahegy és egy réztükör darabjai. Ezekbe a sírokba nyilvánvalóan egy olyan nép temetkezett, amely hitt a halál utáni életben, és ezért személyes értékeket és egyéb mellékleteket hagytak a sírokban, az elhalálozott túlvilági szükségleteinek kielégítésére. A sírok nagysága nagyon különböző volt. Először egy Alinak nevezett területre mentünk el, ahol több sírcsoport emelkedett, mint ahány piramis Egyiptomban, nagyságuk pedig egy közepes méretű mezopotámiai piramiséval volt azonos. A közöttük álló egy-, kétes háromemeletes arab házak egészen eltörpültek mellettük. Ali mai lakói szabályos ipart űztek az ember építette sírhalmok lebontásából: a kitermelt mészkövet mésszé égették. Így azután Ali dombjai a régi sírrablók és a modern mészégetők tevékenysége következtében a vidék fölé emelkedő, tátongó tűzhányóknak tűntek. Ha az ember felmászott az egyik dombra, lenyűgöző látvány tárult a szeme elé: a végtelen messzeségben elhúzódó kisebb sírok úgy hatottak, mint Ali óriás teknősbékáinak a költőhelyen hagyott számtalan ivadéka. A kolosszusok Aliban nagy területen és fenségesen terpeszkedtek a tenger felé eső oldalon, míg a szomszédos temető, a kisebb, kupola formájú sírdombokkal, a szárazföld felé terjeszkedett a sivár vidéken át, és olyan zsúfolt volt, hogy alig fértünk el a dombok között. Nem tudtam elnyomni magamban azt az érzést, hogy az óriások, a hatalmas köztes területekkel, öregebbek, mint a közvetlenül mellettünk zsúfolódók. A nagyok nyilván akkoriban épültek, amikor ezen a vidéken még elegendő hely volt, és a kisebb mauzóleumok sokasága a közelükbe tülekedett, hogy a szomszédjuk lehessen. Általában úgy gondolják, hogy minden kicsiben kezdődik, és azután növekszik nagy dimenziójúvá. De a civilizációk esetében nem mindig ez a helyzet. Ennek két oka lehet. A kultúrák fejlődése a legtöbb esetben pangással és kulturális visszaeséssel végződik. Sok minden lehet ennek az oka: túltermelés, háború, járványok, természeti katasztrófák. De ettől függetlenül, fejlődése csúcspontján a legtöbb civilizáció hajók szerzésére és valamilyen formában, tengeri hajózásra törekszik. Ebben a fejlett szakaszban talán hirtelen felbukkanó betolakodók elől menekülnek, vagy jobb föld keresésére indulnak. Amennyiben kulturális színvonaluk elég magas, akkor 153

egyes családok vagy zárt, szervezett csoportok letelepedhetnek azelőtt lakatlan vagy alacsonyabb fokú kultúrák földjén. Ezért nem kell meglepődnünk azon, hogy a legtöbb ősi civilizációnak szemmel láthatóan nincs helyi előzménye, és gyakran nyomtalanul eltűnik. A gyökereket akarjuk kiásni, és azt hisszük, hogy minden civilizáció a helyszínen fejlődött ki, mint a fa. De a civilizációk úgy terjednek, mint a magok, melyeket a szél és a víz sodor, ha a fa már megnőtt és kivirágzott. Hiba volna tehát feltételezni, hogy csak primitív, vad népek telepedhettek le Bahreinon, és hogy ezek az óriási sírok Aliban a kisebbekből fejlődtek ki, a gyarapodó tapasztalatok alapján. Az egyiptomi piramisok nem növekedtek az idők folyamán. Az első fáraókéi voltak a legnagyobbak, később kisebbek épültek. Ugyanez történt Mezopotámiában. És Peruban. Egyiptomban minden hatalmasan kezdődött az első dinasztiák idején, éppúgy mint Mezopotámiában és Peruban. A későbbi változások nem jelentenek egyértelmű kulturális fejlődést, inkább utánzások, ha nem a visszafejlődés jeleit mutatják. A híres perui inka kultúra sohasem érte el tiahuanacói és mocsika őseinek színvonalát, sem a művészet, sem pedig az épületek nagyszerűségének a tekintetében. És amikor most Aliban látogattuk meg a temetőt, hasonló benyomásunk keletkezett. Én már a világ sok helyén láttam sírdombcsoportokat és őskori temetőket, de ilyesmit még soha. Egyszerűen nincs semmi ehhez hasonló. Most már nem kellett Bibbynek bizonygatnia, hogy elhiggyem: Bahrein nem más, mint Dilmun. Egyik feltevése szerint Dilmun a sumerok szent helye volt. Istenek megáldotta föld, amit az embereknek ajándékoztak a vízözön után. Dilmun volt az a hely, ahol Ziuszudra meg a héber Noé története szerint az ember az örök élet adományában részesült. Ennek jelképes értelme talán az, hogy Ziuszudra „ivadékai” részesültek az örök élet adományában, míg a többi ember vízbe fúlt. A legrégibb ismert eposzban Gilgames király Urukból azért hajózott Dilmunba, ősei szent földjére, hogy megkeresse az örök élet virágát. Az egyik sumer költeményben ez áll: Dilmun földje szent, Dilmun földje tiszta, 16 Dilmun földje makulátlan, Dilmun földje szent. Ez ősimádó hit követői nyilván fontosnak tartották, hogy jelentősebb 154

halottaikat, temetési ünnepség keretében, Dilmunba szállítsák, mégpedig hajón. Dilmunban a halott szelleme találkozik az ősi istenekkel. Sokan állítják, Bibbyvel együtt, hogy nehéz magyarázatot találni arra, miért fekszik a kicsiny Bahrein-szigeten a világ legnagyobb temetője, amely még a sumerok korából származik, ha nem azért, mert abban az időben ez a föld a szigeten kívül lakó emberek számára is különös jelentőségű volt. Ugyanebben a sumer költeményben egy másik, Dilmunra vonatkozó fontos utalást találunk. A tengerjáró isten, Enki, arra kérte az ég legfelsőbb istenét, áldaná meg édesvízzel Dilmunt: Tedd, hogy Utu (a Napisten), aki az égben lakik, édesvizet hozzon neked a földből, a föld vízforrásaiból; tedd, hogy a vizet a te nagy tartályaidba (?) hozza fel; tedd, hogy Dilmun igyon a bőség vizéből; tedd, hogy keserűvizű forrásaid édesvizű forrásokká váljanak; tedd, hogy barázdált földjeid és mezőid búzát teremjenek; 17 tedd, hogy városod az ország „raktára” legyen. A víz az öbölvidék minden népe számára isteni ajándék volt. Többnyire sivatagok és száraz pusztaságok borították a partokat és a szigeteket. Bahrein rendkívüli kivétel közöttük, mert ott víz buzog a kiszáradt föld forrásaiból meg kútjaiból, és elapadhatatlan áramlatban folyik a tengerbe. A sziget partjain még víz alatti források is vannak,.az emberek lemerülnek, hogy ott oltsák szomjukat, levegővel telt korsóikat is leviszik magukkal, s friss vízzel megtelve hozzák fel őket. Az az elképesztő mód, ahogyan a természet túláradó bőségben édesvízzel látja el ezt a sós vízzel körülvett, alacsony mészkő szigetet, könnyen csodahívővé teheti azt, aki iszik forrásaiból. A sírokhoz vezető úton Bibby letért egy mellékútra, s ott egy oázisra bukkantunk, ahol pálmák és zöld fű burjánzott. A közepében kristálytiszta vizű, pompás tavacska terült el, melyet egy kerek tárolómedence ősi kőfalai vettek körül. Fiatal arabok úszkáltak a tóban, egyikük a vízben állva szappanozta magát, három nő pedig ruhát mosott. A víz azonban szakadatlanul megújult és tiszta volt, mint a gyöngyharmat. A fenéken levő, lapos köveket olyan jól lehetett látni, mintha a tó üres lett volna. A közepén forrásszerűen csobogott a víz a felszínre, a szappanhabot pedig az állandó túlfolyás egy vízlevezető árokba 155

vitte, amely valaha a datolyapálmák öntözését szolgálta. Bibby elmondotta, hogy a szigeten több ilyen tó és forrás van. Nem csoda, hogy isteni eredetűeknek tartják őket. Ez a víz az Arabfélsziget hegyeiből érkezik, ahol az esővíz a csupasz sziklákba szivárog, és elvész a szárazföld számára. A természet szeszélye folytán az édesvíz egy része föld alatti hasadékokon és repedéseken keresztül az öböl talajába kerül, s onnét, források formájában Bahrein szigetén a felszínre szökken. Az ősi idők mérnökei a sziget közepén álló hegyek lejtőin, mélyen a sivatagi homok alá rejtett vízvezetékeket építettek. Ezeknek falait kőlapokkal fedték be, és húsz láb (6 méter) mélységben vagy még mélyebben, mérföldeken át húzódtak a föld alatt, s a valaha megművelt földeken értek véget. Mintegy ötven méterenként kerek kő-aknák, mint eltemetett kémények emelkedtek a föld alatti csatornákból a felszínre. Meglehet, hogy a karbantartást szolgálták; nélkülük semmit sem tudnánk az ősi csőrendszerek létezéséről és útvonaláról. Bibby és kollégái nem tudták megfejteni a mesteri technikával kivitelezett létesítmények rejtélyét. Vajon a talaj felszínébe építették a kőbe ágyazott vízvezetékeket, és a kéményeket lassanként emelték egyre magasabbra, ahogyan a szél hordta homok rárakódott? Vagy eredetileg is föld alatti csatornákként épültek? Ez számomra is rejtély maradt addig, amíg néhány hét múlva, egy másik legendás sumer föld látogatása során a véletlen világos utalással nem szolgált nekem és kísérőimnek. Amikor végül is megtekintettük „Enki” forrásait meg tavait és a sírdombok hatalmas csoportját, megbizonyosodtunk arról, hogy az öböl környékén semmi sem tarthat inkább igényt arra, hogy Dilmunnak tekintsük, mint ez a hely. De Bibby tartogatott még egy ütőkártyát: Dilmun több volt mint istenek és Noé méretű, kisebb istenkirályok országa. A temetőből egy elsüllyedt városba vitt bennünket, amelynek egyszerű lakói valaha meglehetősen profán foglalkozást: kereskedelmet és hajózást űztek. Bibby kijelentette: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Dilmun a vízözön ideje óta nemcsak a tengerjáró sumerok, hanem a későbbi babilóniai és asszír korszakokban élő, kulturális örököseik számára is nagyon realisztikus hely volt. Egy i. e. 2450-ből származó sztélén és egy agyagtáblán Ur-Nanse király, a hatalmas Lagas-dinasztia alapítója azt állította, hogy hajókon fát hoztak neki Dilmunból. Ezután a hatalmas sémita uralkodó, Nagy Szargón, aki i. e. 156

2300 körül élt, és az öböl környékének összes államait, egészen a Földközitengerig az uralma alá vetette, emléksztéléket és szobrokat állított fel Nippurban, amelyeken azzal büszkélkedett, hogy fővárosa, Akkád kikötőiben Dilmunból, Maganból és Meluhhából érkezett hajók horgonyoznak egymás mellett. Akkád dokumentumokban is felmerül Dilmun mint helységnév, és Tukulti-Ninurta asszír király címében „Dilmun és Meluhha királya” díszítő jelző is szerepel. II. Szargón asszír király adót szedett a dilmuni Uperi királytól, és Szanherib király idején dilmuni harcosokat küldtek, hogy földig rombolják a lázongó Babilon városát. Az ismert régész, P. V. Glob vezetése alatt működő dán tudósoknak köszönhetjük a csodálatos felfedezéseket Bahreinon; Bibby több mint húsz éven át volt a feltárások igazgatója. Amikor ezek a régészek néhány évtizeddel ezelőtt felfigyeltek Bahreinra, még nem tárták fel az őskori házakat, amelyek magyarázatul szolgáltak volna a 'százezer sír ittlétére. Úgy tűnt, hogy a sziget csupán temetkezési központja az öbölvidéknek. Csak arab mecseteket és portugál erődítményeket találtak itt. Mivel a kifosztott sírhalmokban mindössze egy ideig ismeretlen fazekaskultúra néhány cserépmaradványát sikerült feltárniok, Glob, Bibby és munkatársai elkezdtek egy valamikori településre utaló tűzkőszilánkok, edénycserepek és egyéb rendellenességek után kutatni a sziget csupasz területén. Így bukkantak egy betemetett templomra, azután egy ismeretlen városra, amit Bibby most meg akart mutatni nekünk.

157

29-30. A szerző és Geoffrey Bibby, a régész egy bahreini halásszal beszélget. A csónak a datolyapálmalevél szárából készült; Toru is ezzel javítja meg a Tigris orrát

158

31-32-33. Az őskori sírdombok számát Bahreinon százezerre becsülik; némelyek piramis nagyságúak és faragott kővel vannak kirakva – mutatja Geoffrey Bibby

159

34-35. Dán régészek a sumer időkből származó, rég elfeledett kikötővárost fedeztek fel a homok alatt

160

36-37-38. A faragott kövekből gyönyörűen összeillesztett bahreini mini-zikkurat és a hozzá tartozó kút a szigeten ismeretlen kőből épült, amelyet valószínűleg tengeren szállítottak ide, a sumer időkben

161

39-40. Őskori kövek Jidda börtönszigeten; innen szállították el tutajon az ősi bahreini kőmívesek a nagy tömböket

162

41-42. Fúrótornyok és szuper tartályhajók nehezítették a nádhajó navigálását az öbölben

163

43-44. Carlo újabb köteleket erősít a hajó orrára, mikor a hajlékony nádhajó, a veszedelmes ománi sziklák mentén haladva, megcélozza az öböl keskeny kijáratát

164

45-46. A forgalmas Hormuzi-szoroson kívül fekvő védett helyen várunk Rashadra, azután dél felé fordulunk s az Arab-félsziget mentén haladunk tovább

165

Egy eltemetett város mindig nagyon lebilincselő. Ha a hajdani tetők felett elterülő mai talajszintről leszállunk, úgy érezzük, mintha egy csapóajtón át az ismeretlen múltba kerültünk volna. Az ember utcákon megy végig, amelyeken több ezer év óta nem járt senki, mint például ebben a Bahreinon felfedezett városban. Az északi parton, a tizenhatodik századi portugál erődítmény lábánál fekvő homokdűnékről egy a sumer időkben élettől lüktető, elsüllyedt városba szálltunk. A felette álló erődöt, amely ma már csak festői rom egy kiugró szirten, a tenger felett, nem sokkal azután építették a portugálok, hogy 1521-ben elfoglalták Bahreint az araboktól. Újra felépítették az erődöt, amit eredetileg a közvetlenül Mohamed próféta után a szigetre került arabok állítottak fel. Az arabok ismeretlen eredetű, még régibb házakból termelték ki a szükséges kőállomány egy részét; lehet, hogy ezek a házak akkor még kiemelkedtek a homok alól. Ennek az erődítménynek a közelében is megkísérelte az ásatást Bibby. Itt, egy hatalmas homokdomb alatt, amelyről kilátás nyílott a tengerre, rejtőzött valami. Eltávolították a fehér homokot, s előtűnt egy teljesen elsüllyedt város, alatta egy másik, és az alatt még egy. Az utcák és házak mind pontosan észak-dél, illetve kelet-nyugati irányban húzódtak. A helyszín jólétről és szerencsétlenségről árulkodott. I. e. 1200 körül leégett a város. Alatta állottak egy i. e. 2300 körül épült város házainak a falai, ezekre épült a tűzvész előtt a következő város. A koraibb város a sírdombok idejében épült, amikor a sumerok Dilmunba hajóztak. Ez a Bibby által „Dilmunkorszaknak” nevezett időre nyúlik vissza. Együtt szálltunk le a legrégibb városba. Megálltunk a hatalmas, stabil városfalon, melynek kapuja közvetlenül a tengerre nyílt. Magas kőfalak vettek körül bennünket; egy nyílt térről vezetett a kőházakkal szegélyezett főutca ehhez a tengerre nyíló, nagy kapuhoz. A városfalon belüli köztérről derékszögben nyílt a többi utca. Bibby a magas kapun túlra mutatott. Előtte hatalmas homokbuckákat hordott össze a szél, amelyek elzárták a kilátást. De amikor a falat építették, a kapu egyenest a tengerre nyílott, amely még most is közvetlenül alatta terült el. – A Dilmun-korszakban, négy-ötezer évvel ezelőtt hajók kötöttek itt ki, hogy kirakják a szállítmányukat, vagy árut vegyenek fel – mondotta Bibby. Hátat fordított a kapunak és a tér talajára mutatott, amelyen álltunk. – És itt, ahol a szállítmányokat kirakták, a tengeri kereskedelemre vonatkozó 166

bizonyítékokat is találtunk. Itt és a város utcáin számos megmunkálatlan rézhulladékra, rézhorogra, elefántcsontdarabokra, zsírkőpecsétekre és egy karneol golyóbisra bukkantunk. Ezek az anyagok nem fordultak elő a szigeten. Hozzáfűzte, hogy a legközelebbi rézforrás Oman, az elefántcsont pedig csak Indiából vagy Afrikából érkezhetett ide. Nem kétséges, hogy a karneol golyóbis és egy meghatározott módon fényezett kovakő súlyok, amelyeket a romok között találtak, az azóta letűnt indusvölgyi civilizációból származtak. Az öt kovakő-súlymérték meglepő felfedezéshez vezetett. Arra utalt, hogy Bahrein lakói a Dilmun-korszakban az indus-völgyi nép súlyrendszerét és nem a sumerokét használták. Miközben beszélgettünk, a part menti buckákról finom szemű homokot fujt be a szél a városfal fölött. Így lett ebből az ősi kikötőből eltemetett város. Az északi parton terült el, és lassan rájöttem, hogy a szél iránya megváltozott. Végre Irak felől fújt. Bibby helyreigazította a turbánját és nevetett. – Peche volt – mondta. – Ez a téli szél iránya. Az északi. Mit gondol, mennyi idő alatt ért volna ide ilyen széljárás mellett? – Három és fél, négy nap alatt – válaszoltam. – Azzal a sebességgel vontattak bennünket, amivel Failaka felé vitorláztunk. De mi a széllel derékszögben hajóztunk. Valószínűleg gyorsabban haladtunk volna, ha hátszéllel jövünk egyenest Bahreinba. – Ez így is van. Az egyik sumer feljegyzés arról szól, hogy Dilmun harminc dupla óra távolságnyira fekszik. Utazási időben adták meg a távolságot. – Bizonyára jobban csinálták, mint a hozzánk hasonló kezdők – helyeseltem. – Failaka szinte hazai kikötőjüknek számíthatott, és egy onnét idáig tartó verseny hajózásban a gyakorlott sumer legénység kétségtelenül egy-két órával megelőzött volna minket. Jó északi szélben valószínűleg harmincöt dupla órára lett volna szükségünk. – Az önök két kötegből álló, sekély merülésű hajójuk fenekének a formája nagyon érdekes – jegyezte meg Bibby, és felvezetett mindannyiunkat a falra, ahonnan jól láttuk a közvetlenül a kapu előtti homokbuckákig terjedő gázlót. Dagály idején a víz közvetlenül a városfalig érhetett. – Elképzelhető, hogy egy lapos fenekű nádhajó a dagállyal egészen idáig sodródott – folytatta. Dupla törzsével felülhetett a mészkőtalajra, anélkül 167

hogy felborult volna, amikor a víz megint visszaáramlott. Míg szárazon horgonyzott a kapu előtt, a hajósok kényelmesen ki- és berakodhattak. Megállapítottuk, hogy a szigetet körülvevő mészkőágy, amely nemcsak e kikötő előtt terült el, csak a Bibby által leírt manővert tette lehetővé. A dagállyal idehajóztak, és a hajót felültették, amikor az ár visszahúzódott. Bibby pedig most tulajdon szemével meggyőződhetett róla, hogy egy berdihajó húsz tonnányi szállítmányt is elbír, tehát annyit, amennyiről egyes, 18 Dilmun-korabeli agyagtáblák is tudósítanak. – Egy kereskedelmi hajónak azonban vissza kell térnie a kiinduló kikötőjébe – töprengett Bibby. – Gondolja, hogy fél évig vártak, míg megfordul a szél? Talán. Talán még arra is képesek voltak, hogy közvetlenül azelőtt érkezzenek, mielőtt a szél megfordul, hogy megrövidítsék a várakozási időt. Én azonban nem erre gondoltam. Attól tartottam, hogy a hiba mibennünk volt: még nem értük el az ősi hajósok vitorlázási képességét. Az időszakos szelek mindenesetre nem kedveztek annyira az indusvölgyi utazásoknak, mint a sumer kikötőkbe indulóknak. Valóságos rejtéllyel álltunk szemben tehát, amire Bibby már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet. Miért használták Bahreinban az indus-völgyi súlymértékeket? A sumerok és babilóniaiak egészen más rendszerrel éltek. Nemcsak a súlyok különböztek, a beosztásuk is más volt: harmadokra, tizedekre, és tizenhatodokra osztották őket. Bibby szerint erre csak két lehetséges magyarázat adható. A Dilmunt érintő első kereskedelmi impulzusok nem Mezopotámiából érkeztek, hanem Indiából, vagy pedig India sokkal fontosabb kereskedelmi partnere volt Dilmunnak, mint Mezopotámia. Egy dolog világos volt mindkettőnk előtt. Bahrein jelentősége a kereskedelmi útvonalon kedvező helyzetében rejlett: az egyetlen hely volt, ahol felfrissíthették édesvíztartalékukat. Az ősi tengerészek az egész öböl területén sehol másutt nem kaphattak korlátlan mennyiségben vizet. A megmunkálatlan rézhulladékoknak is megvolt a maguk története, s betömtek egy űrt az összerakós rejtvényben. A réz volt valószínűleg a legfontosabb nyersanyag, amit a Dilmun-korszakban Mezopotámiába 19 szállítottak. Mint ahogyan Bibby a Dilmun felkutatásáról szóló könyvében kifejtette, az írás az ősi Sumerban rendkívül nagy jelentőségű mesterségnek számított: magánházakban meg üzletekben iskolai gyakorló táblákat éppúgy találtak, mint a pénzkölcsönzők számláit tartalmazó agyagtáblákat. Az egyik 168

Urban lakó rézügynök kereskedelmi levelezésére is rábukkantak. Ő dilmuni kereskedő volt, a házában talált írott táblából azonban kitűnik, hogy a rézércet nem Dilmunban termelték ki. Dilmun csak kereskedelmi központ, ahol a rezet vették és eladták. A sumerok idején a hajón az öbölbe szállított rézrakományok súlyát semmiképpen sem lehet csekélynek nevezni, hogy Bibby szavait idézzem. Példának felhoz egy esetet, mely szerint a Dilmunban felvett rakomány tizennyolc és fél tonnát tett ki, „ami mai áron húszezer dollár volna”. A rézügynök levelezése közt találtak egy táblát, amit az egyik elégedetlen vevője küldött neki: „Amikor jöttél, azt mondtad: »Gimil-Sinnek jó öntvényt akarok adni.« Ezt mondtad, de nem ezt tetted; rossz öntvényt ajánlottál fel, és azt mondtad követemnek: »Fogadd el vagy hagyd ott.« Ki vagyok én, hogy ilyen megvetően bánsz velem? Hát nem vagyunk mi mindketten tisztességes emberek?… Vajon melyik dilmuni kereskedő bánt el valaha is így velem? …” Dilmun szellemi elődeink számára valóban létező realitás volt. És bizonyára akadtak sumer kereskedelmi hajók is a most betemetett bahreini kikötőváros kapuja előtt horgonyzók között, mivel a sziget aktivitásának tetőpontját a sumerok idején érte el. Talán ez volt Enki „országának hajóépítő műhelye”, amelyre a Dilmun-versben is céloztak, hacsak nem fekszik egy másik, hasonló nagyságú kikötő még valahol Bahreinon, a homok alatt. Ez azonban nem valószínű, mert ez egy igen nagy kereskedelmi kikötő volt egy ilyen kicsiny sziget számára. Urból induló ma-gurok is lehettek azok között, amelyek ideérkeztek, hogy mezopotámiai gyapotot és ruházati cikkeket rézre cseréljenek, ahogyan azt a táblákon szereplő feljegyzések és számlák tanúsítják. Nagyarányú kereskedelem biztosíthatta csak egy ilyen szigetváros jólétét. A hatalmas romhalmaz – utcákkal és palotákkal – a tengerparti falaktól a sziget belsejéig terjedt. Azonnal szembe ötlött, hogy a várost újjáépítették. Éppígy vitathatatlan volt, hogy a legjobb kőfaragók a régebbi korszakban éltek, azaz az eredeti Dilmun-korszakban, amikor a sírhalmokat is építették. A régi városnegyedekre új falakat emeltek, amelyek részben az asszír időkből származtak. Volt egy impozáns belső kapu, amelyet a régészek „asszír kapu”-nak neveztek. Pontosan illesztett, kőbányákból fejtett tömbökből állították össze, a küszöbe egy kétszemélyes ágynál is nagyobb volt, a sarokban egy ajtófélfának való, kerek bemélyedéssel. 169

Az asszírok kőfaragó művészetükről híresek. Bahreinon azonban dilmuni elődeik túlszárnyalták őket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a dilmuni nép egy fejlettebb kőfaragó kultúrával vagy régebbi kőfaragó hagyományokkal rendelkező vidékről származik, mint az asszír? Éltek ilyen népek az ókorban. De nem sok. A régészek és kerámiaszakértők a cserepek azonosítása során csodálatos pontossággal ismerik fel a kulturális kapcsolatokat, még akkor is, ha csak törmelékekre bukkannak. De nem hiszem, hogy egyetlen régész is megpróbálkozott volna az olyan kőtömbök megmunkálásával, mint amilyenek a Dilmun-korból maradtak vissza Bahreinon. Ha megkísérelnék, akkor rájönnének, mint ahogyan én is, hogy képtelenek rá. Még vasszerszámokkal sem sikerült. És a dilmuni embereknek nem volt vasuk. Más szavakkal: a falak, amelyeket az első városépítők hagytak hátra Bahreinon, sok mindent elmesélhettek volna. E kikötő alapítói közt akadtak kőfaragók, akik azon ritka helyekről érkeztek, ahol ezt az igen nehéz mesterséget ismerték, és nap mint nap űzték. Nádhajók és faragott kövek egymástól független témáknak tűnhetnek, és egy nádhajón utazónak nem kellene kőfalakkal foglalkoznia. Az őskorban nem ez volt a helyzet. Egy életen át végzett kutatásaim során megbizonyosodtam róla, hogy a nádhajóépítőknek éppen ilyesfajta kőfalakkal akadt dolguk. A legtöbb esetben éppen ez a nép építette a falakat. Bibby kissé elképedve nézett rám, amikor letérdeltem és megvizsgáltam az ő Dilmun-tömbjeinek teljesen sima felületét és azt, hogy hogyan illeszkednek. A köveket derékszögben vágták ki, és nem volt két azonos közöttük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedtek a szomszédos tömbhöz. A Tigrissel jött barátaim úgy tekintettek rám, mint valami Sherlock Holmesra, aki ujjlenyomatokat vagy eszközdarabkákat keres, melyek készítőiknek a nyomára vezethetnek. A szépen faragott kövek formáját, megmunkálásuk és összeillesztésük módját most már kezdtem nagyon is jól ismerni. Itt volt az ideje, hogy álmélkodó kollégáimnak elmondjam, milyen kapcsolatban állanak ezek a falak valahai építőinek éppen erre a szigetre tett utazásával és a mi utunkkal. Mindannyian tudtuk, hogy ez a bonyolult és különleges kőfaragótechnika művészeti vagy talán mágikus-vallási hagyományokat képviselt, és nem gyakorlati követelmények kényszere miatt alakult ki. Európában vagy a Távol-Keleten sohasem építettek ilyen falakat. Mégis két óceánon ívelnek 170

át, mégpedig meghatározott rendszer szerint, mely feltűnő módon követte a nádhajóépítő népek terjedését. Legelőször a Föld legmagányosabb lakott helyén, a Húsvét-szigeten, nádhajóépítők közt bukkantam ezekre a falakra. Ott ismeretlen kőfaragómesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó 20 legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai nádhajóépítőknél találkoztam velük, akik a Ra II és a Tigris építésénél is segítettek nekünk. Itt ez a technika volt a jellegzetes ismertetőjegy, amely megkülönbözteti egymástól az inka birodalom előtti és az inka Peru megalitikus templomfalait; erről a területről indultunk el a Kon-Tikivel, a szél sodrában a Húsvét-sziget mentén, egyenest Polinéziába. A következő találkozás váratlanul történt. Ugyanerre a technikára bukkantam a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus (Larache) hatalmas templomfalainál. Azért mentem Lixusba, hogy megtekintsem az ottani nádhajókat, mielőtt a Rán elindultunk volna erről a partról Amerika felé, de sohasem hallottam még ezekről a lenyűgöző romokról. Állítólag föníciai telepesek építették, akik, Karthágóból és Kisázsiából jövet, az Atlanti-óceán partjain telepedtek le. Amennyiben valóban a föníciaiak építették a falakat, akkor nem különös, hogy Lixus alapítói ismerték ezt a technikát. Bizonyára a Közel-Keleten tanulták, az egyetlen helyen, ahol – az inka területen és a Húsvét-szigeten kívül – alkalmazták. Ilyen kőművesmunkával építették – a nagy egyiptomi piramisok után – a legjobb megalitikus templomfalakat. Ennek a művészetnek a tulajdonképpeni központja azonban nyilván a hettita birodalomban volt, ahol virágzásának a csúcspontját érte el. A hettiták, a föníciaiak letűnt, elfelejtett és az újabb időkben újra felfedezett ősei valaha az egész területet lakták, és hidat képeztek Felső-Mezopotámia és a Földközi-tenger között. És itt következik a probléma. A hettiták szokásaikat, vallásukat és majdnem minden mesterségbeli tudásukat és művészetüket a sumeroktól örökölték. A sumerok azonban nem építettek kőfalakat; egyetlen egy sem maradt fenn a Sumerként ismert területen. Hogyan került hát ez a mesterség az ősi Bahreinba? Vajon ennek az egyetlen öbölbeli szigetnek a kőfaragói kapcsolatba kerültek valamiképpen a hettitákkal vagy az egyiptomiakkal? A kőfalak teljes hiánya Sumerben, amely viszont kapcsolatban állott Dilmunnal, feltűnő rést jelentett a különben meglehetősen zárt terjedési képben. De ennek jó oka volt. Alsó171

Mezopotámiában ugyanis nem voltak kövek, csak termékeny folyami iszap meg agyag, amit építési célokra téglává égettek. Az agyagtáblák tanúsága szerint azonban Urnák és a többi sumer kikötőnek éppen annyi kereskedelmi meg egyéb kapcsolata volt a folyón felfelé, mint a tengeren át. És mihelyt a mezopotámiaiak sziklákat találtak a két folyó felső folyásvidékén, kifaragták, megmunkálták és a hettita-sumer kapcsolatok korai szakaszában, a bahreini homok alatt felszínre került tömbökkel azonos, különös technikával illesztették össze őket. Mivel Mezopotámiában nem volt kő, a sumerok és utódaik milliónyi, napon szárított téglából építették fel zikkuratjaikat, vagyis lépcsős piramisaikat. Egyiptomban a téglapiramis ritka kivétel. Ott majdnem minden piramis kőbányákban kitermelt kőtömbökből épült, még a legrégibb, a Szakkara-piramis is, amely lépcsős építmény, akárcsak a mezopotámiai zikkuratok. Sokak szerint ez alapvető különbség, s kizárja a közös eredetet. Szerintem azonban eltúlzott ez a következtetés. Soha életemben nem láttam nagyobb szakértelemmel kimunkált köveket, mint a valóban gigantikus ninivei táblák, amelyekre gyönyörű nádhajóflotta-domborműveket véstek. Közvetlen közelében fekszik Nimrud, bibliai helység, ahol ember építette hatalmas domb emelkedik: egy régi piramis vízvájta romjai; most asszír téglatörmelék borítja. Senki sem gondolta volna, hogy ehhez az építményhez kőbányákból kifejtett köveket használtak fel. De a nemrégiben eltávolított romok alól felszínre került az eredeti fal egy része, amelyet kőbányákból kifejtett hatalmas tömbökből állítottak össze. A régészek szerint ez a nap felé forduló piramis, amely még ma is száznegyven láb (42 méter) magas, eredetileg hatvan lábbal (18 méterrel) magasabb volt. A belsejében egy száz láb (30 méter) hosszú, hat láb (1,8 méter) széles és tizenkét láb (3,6 méter) magas boltíves kamrát találtak – üresen. Valaha a Tigris a piramis nyugati lábánál folyt, amely húsz láb (6 méter) magas, gondosan kifaragott és 21 összeillesztett mészkőtömbökből álló rakparton emelkedett. A nimrudi piramis tehát eredetileg kőtömbökből épült, akárcsak az egyiptomiak. De van egy különbség. Az egyiptomi piramisok egyforma nagyságú tömbökből épültek, mert így egyszerűbb a munka. Nem így a nimrudi piramis. Amikor a tömböket is megvizsgáltam, rájöttem, hogy az általam keresett módon illesztették össze őket. Ugyanolyan módszerrel, amely most is a szemembe ötlött, amikor Bibbyvel Dilmun kiásott falai között mentünk lefelé. 172

Bibby, amikor észrevette, mennyire érdekel a kőfaragó munka, visszavitt minket Aliba, egy hatalmas sírhalomhoz, talán a legnagyobbhoz. Ugyanolyan nagynak látszott, mint a nimrudi piramis. Igazi kis hegy, amire fel lehetett mászni. A hátsó oldalához vezetett bennünket, ahonnét gondosan eltávolították a rajta fekvő mészkőgörgeteget, akárcsak a nimrudi piramisról. Alatta feltűnt egy masszív faragott kőfalrészlet. A kövek egyforma nagyságúaknak tűntek akár az egyiptomiak. Ezek a nagy sírdombok egyfajta kerek, lépcsős piramisok voltak, mondotta Bibby. Senki sem kételkedett abban, hogy az Aliban talált sírhalmok elhalálozott királyok számára épült mauzóleumok. A sírok olyan hatalmas méretűek voltak, hogy csak jól szervezett tömegmunkával lehetett felépíteni őket, és így kétségtelenül igen hatalmas uralkodók sírhelyei lehettek. Számuk korlátozott lehetett, nyilván egymást követő uralkodó nemzedékeket temettek ide, míg a szomszédos, hatalmas temetőt kisebb jelentőségű vezetők és azok számára tarthatták fenn, akik méltónak találtattak arra, hogy ilyen jelentős személyiségek szomszédságában hantoltassanak el. Végigtekintettem a lejjebb fekvő háztetőkön és a kiszikkadt tájon, ahol mindenfelől sírok emelkedtek, kivéve a lefejezett datolyapálmák irányában, és most már más szemmel néztem ezt a szegényes vidéket. Nyilván ez volt Dilmun. De ha így van, akkor ez a föld volt a sumerok szerint legrégibb őseik lakóhelye, Ziuszudra hazája, a nagy tiszteletben álló papkirályé, akiről az hírlik, hogy hajójával örök életre segítette az emberiséget; a kultúrhősé, akit a babilóniaiak, az asszírok és talán a hettiták is Utnapistim néven a magukénak vallottak. Ugyanaz a fontos alak, aki végül is Noé néven vonult be a héberek, keresztények és mohamedánok tanaiba. Milyen izgalmas gondolat! Itt ülök, valószínűleg egy óriás sírdomb tetején, és tekintetem Noé földjét pásztázza végig. Talán éppen e sírdomb alatt nyugodott Ziuszudra. Ez tűnik a legnagyobbnak. A sumer szövegek szerint azonban Ziuszudra sohasem hagyta el Dilmunt, alias Bahreint. Utódai kerültek végül is Sumerba. Ha egyáltalán élt valaha, valószínűleg e hatalmas dombok egyike alatt nyugszik. Ki tudja? Talán éppen Noé sírján ülök. Az ötlet egyáltalán nem volt őrült. Noé, persze, sohasem létezett, mert Noé tulajdonképpen Ziuszudra volt, más alakban. Senki sem szállott itt partra, úszó állatkerttel. De Ziuszudra annak idején nagyon is realisztikus figura volt a sumerok szemében. Ő csak háziasított szarvasmarhát és juhokat vitt fel a hajójára, csontjaik megtalálhatók a szigeten is meg Urban is. 173

Ziuszudra sohasem tért vissza szülőhelyére, az Eufrátesz melletti Suruppakba; sírja következésképp itt lehet, Dilmunban. Balgaság volna lebecsülni a régi sumerokat csak azért, mert ötezer évvel előttünk éltek, amikor a földet lényegében vad törzsek népesítették be. Írástudók voltak. Tőlük tanultuk az írást. Ostobák sem voltak. Tőlük örököltük a kereket, a fémkovácsolás, a boltíves építés, a szövés, a vitorlakészítés, a vetés és a kenyérsütés mesterségét. Ők szelídítették meg háziállatainkat, feltalálták a súly-, hossz-, terület- és űrmértékeket és a meghatározásukra szolgáló eszközöket. Lefektették a matematika alapjait, pontos csillagászati megfigyeléseket végeztek, nyomában voltak az időnek, naptárrendszert fejlesztettek ki és nemzetségfákat írtak le. Ha Dilmunról, Maganról és Meluhháról szóltak, akkor tudták, hol fekszenek ezek a városok, mert ismerték a földrajzot. Másként honnét tudhatták volna, hova utazzanak rézért, aranyért, lazúrkőért, karneolért, alabástromért és a sok más, számukra értékes nyersanyagért, melyeket hazájukban nem ismertek és mégis fontos szerepet játszottak anyagi kultúrájukban? A történelem fontos tudomány volt a számukra. Tisztelték őseiket, és gondolataik a múlt eseményei és hősei körül keringtek. A királyok története, sok nemzedékig visszamenően, szent tananyag volt, amelyet a papok és tudósok véstek a felnövekvő ifjúság agyába. Noé számunkra legenda, de Ziuszudra az ő szemükben történelem volt. Dilmun légvárnak tűnhet nekünk, de nekik harminc duplaóra távolságban fekvő kereskedelmi központ volt. Az egyik lent várakozó autó éles tülkölése visszahozott Dilmunból Bahreinba. Ideje volt visszafordulni. Lefele baktattunk a meredek görgeteghalmon, amely a szép kőfalakat rejtette magában, és én jól az emlékezetembe véstem az emberkéz alkotta fenséges dombok választékos csoportjának a látványát. Ezen a szigeten terülnek el a sumerok őseinek – és szélesebb értelemben: a mi szellemi őseinknek a – sírjai. Vajon közelebb visz-e ez egy lépéssel minket elfelejtett kezdeteinkhez? Áhítatos érzés kerített a hatalmába, miközben az ábrándok világából lejöttem a földre és az autók felé igyekezve átvágtam a terepen, amely sajátos meneteket láthatott már. Nagy hatalmú vezetőket helyeztek itt örök nyugalomra. Ez a sík vidék talán egy hatalmas, tengerjáró uralkodó temetési szertartásának is tanúja volt, akinek a tengeri kalandjai egyre színesebb verziókban éltek évezredeken át, egészen addig, amíg az iskolában nekem is elmesélték. A 174

„bárkának” nevezett hajó valószínűleg ma-gur volt, amely itt kötött ki. A partra szálló állatok legendás menete minden bizonnyal néhány tehénből, egy bikából meg egy kicsiny juhnyájból állott. Miután hosszú napokat töltöttek a széles, erős nádhajón, nyilván bőgve és bégetve másztak ki belőle s gázoltak át a sekély vízen, hogy megkeressék a legközelebbi, vízzel telt gödröt. Ember és állat megélt itt, mivel a köztiszteletben álló papkirály istene a távoli szárazföld hegyeiben összegyűlt friss édesvizet az itteni földön fakasztotta. Rémülten néztem a mészégetőket, akik éppen az egyik legnagyobb dombot bontották le. Miközben e sziget-emirátus lakói a mecsetekben imádkoznak s szent koránjukban ősatyjukról, Noéról olvasnak, ezek a muzulmánok meszet égetnek, csákánnyal meg ásóval bontják fel ennek a nyilvánvalóan ősi mauzóleumnak a testét, amelyet Sém, Hám és Jáfet talán atyjuk sírjaként tisztelt valaha. Bahrein ősi lakói vallásos emberek voltak. A névtelen tengeri kikötőből Bibby elvezetett bennünket a part mentén egy Barbár nevű helyre. Csoportjával itt bukkant első nagy felfedezésére: egy templomra. Mégpedig igencsak különös templomra. Éppen kísérleti ásatást végeztek egy még az Aliban látott leghatalmasabb görgeteghalmoknál is nagyobb, homokos dombokból álló láncolat legkisebb emelkedőjén, amikor rátaláltak. Érdeklődésüket ez a domb azzal keltette fel, hogy Bibby kollégája, a dán Glob professzor két hatalmas, a domb oldalából kiálló, megmunkált mésztömböt pillantott meg. Kiderült, hogy e tömbök mindegyike több mint három tonnát nyom, és egy mészkőlap talapzaton áll. A felső részükön bevágott két négyszögletes mélyedésből arra lehet következtetni, hogy nagy szobrok lábazatát képezték valamikor. A magas kőburkolat mentén átvágták a hosszú dombot, és egy falra bukkantak, amely lépcsőt képezett egy magasabban fekvő terasz felé. Ott is kőlapok fedték a talajt, ezek elvezettek egy másik falhoz, amely egy még magasabban fekvő teraszhoz képezett lépcsőt, ahol a kőlapok megint csak egy falhoz vezettek, ez pedig az építmény legmagasabb, központi részét zárta körül. A régészeket az lepte meg a leginkább, hogy e falak között sohasem volt nyílt tér vagy templom. Az építmény tömör, teljesen feltöltött halom volt, derékszögű sarkokkal, amely egy sumer templompiramishoz hasonlóan, emeletesen emelkedett ki a talajból. Minden egymás fölé épült terasz külső lapja három sor finom szemcséjű mészkőtömbből állott, s olyan gondosan faragták ki őket, hogy 175

malter nélkül illeszkedtek. De a legfelső emelvény kövei mások voltak; ezeket úgy alakították ki, mint egy eszkimó iglu kúp alakban összefutó jégtömbjeit, s egy mindössze hat láb (1,8 méter) átmérőjű, kör alakú zárt területet képeztek. Az ásatások során kitűnt, hogy az építmény alapja négyezer évvel ezelőtt nyolc-tíz lábbal (2,5-3 méterrel) mélyebben feküdt. A központi templom annak idején sokkal impozánsabb lehetett, amikor a Nap felé fordulva a meredek teraszfalak felett állott. Az ásatások feltárták a csúcson emelkedő templomhoz vezető lépcsőket és rámpákat, s Bibby rájött, hogy egy zikkurat, egy mezopotámiai teraszos templomhegy jellegű vallási építményre bukkantak. A sumer vízözönről szóló történet ismeretében Bibby nagyon fontosnak tartotta, hogy Bahreinon a sumer épületekhez hasonló templomot fedezett 22 fel. Mezopotámián kívül az öböl vidékén sehol sem találtak lépcsős zikkuratszerű építményt. A templom körüli ásatások során rengeteg cserepet, lapis lazuli golyóbist, alabástrom vázát, rézkarikát, rézlemezt leltek; volt ott egy rézmadár is meg egy öntött bikafej intarziás szemekkel és – a sumer kapcsolatok végső bizonyítékaként – az i. e. 2500-1800-as évek mezopotámiai művészetére jellemző kis rézszobor, mely nagy, kerek szemű és simára borotvált koponyájú, meztelen férfit ábrázolt, alázatosan könyörgő pózban. Az egyik alabástrom váza alakja olyan volt, mint a Mezopotámiában, az i. e. harmadik évezred utolsó századában készülteké. Nagyon izgalmas volt ennek a templomhegynek a megtekintése Bibby kalauzolása mellett, és hallgatni, hogyan hozza összefüggésbe megfigyeléseit a széles körű sumer vitorláshajózással meg a Dilmunnal folytatott kereskedelemmel. Ez valóban nem lehetett valami elszigetelt szigeti civilizáció. És még sokkal többet is kellene találni az itteni homok alatt. – A nap felé forduló építmény déli fala mentén lépcsők vezettek egy mélyebben fekvő ásatáshoz, a templom lábánál. „Egy föld alatti medencét pincefalszerűség vett körül, és még oda sem érkeztünk, amikor azon vettem észre magam, hogy felkiáltok: – Az ujjlenyomatok! Hát itt volt újra, és sokkal finomabb kivitelben az a kőfaragó technika, amelyet kerestem. Különböző nagyságú kőtömbök, derékszögben elvágva, mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Némelyek támasztékként szolgáltak, mindegyiket kifaragták, fényesre polírozták, és malter nélkül 176

olyan pontosan illesztették össze, hogy késpenge sem fért közéjük. Újra világosan láttam magam előtt Vinapu templomfalait a Húsvét-szigeten, az inka kor előtti falak egész sorát Vinaquében és Tiahuanacóban meg Lixusban és a boghaz-köyi hettita falakat. Ez itt mélyen á föld alatt volt, s valószínűleg szentelt vizet tároló medence falát képezte, melyből a felette álló építményen végzett szertartásokhoz szükséges vizet nyerték. Mivel nem valószínű, hogy a templom építői a templom lépcsőjének alján végzett ásás során bukkantak volna a forrásra, feltételezhető, hogy a templomot építették a forrás mellé. Ez viszont azt jelentené, hogy a medence oly pompásan illeszkedő falait a templom építésének első szakaszában emelték, ami meglehet, mivel a templom maga több építési szakaszra utaló jegyeket mutat, és az újjáépített rész legékesebb kövei nyilvánvalóan a régebbi épületanyagból valók, akárcsak az elsüllyedt kikötőben. De a faragott kövekből más is leolvasható. Azok, akik a kőbányában kitermelték őket, tengerjáró emberek lehettek. A kőfaragók a legalkalmasabb köveket használták fel, és ismerték a lelőhelyüket. – Valóban jó mészkövet használtak fel – mondtam Bibbynek. – Így is van – válaszolt –, és ilyen kő Bahreinon nem létezik. Valószínűleg Jiddából hozták. – Jidda? – Tengeri tevékenységekre vonatkozó bizonyítékokat szimatoltam. – Jidda egy innét mintegy öt kilométerre, északnyugatra fekvő kis sziget. – Keresett ön kőbányákat? – kérdeztem. – Nem. Állítólag vannak ott ilyen kőmaradványok, de senki sem mehet oda, mivel Jidda az emirátus börtönkolóniája. Ezzel felébredt érdeklődésem a sziget iránt, és ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy odautazzam. Egyenesen új ismerősömhöz, a barátságos tájékoztatási miniszterhez fordultam, és elhatároztam, hogy minden lehető szögből ostromolni fogom ezt az erődöt. Közben sürgősebb megoldandó problémák is vártak ránk. I Egy hatalmas lyukkal a hajó orrában érkeztünk Bahreinra. A vízszint fölött alig lehetett valamit látni, de Gherman kétségbeesetten jött a felszínre, és közölte, hogy kényelmesen elfér a lyukban. A kötelek nem szakadtak el, de lazán lógnak és a belső kötegek kibomlottak. A lyukat rendbe kell hozni, különben egyre több nádat veszítünk el, s végül az egész hajó szétesik. Kisebb javítások céljára volt nálunk némi nád, és a berdi 177

ütközőgombokat is felhasználhattuk a lyuk betömésére. De mindez nem volt elég. Most mihez fogjunk? Ha fát vagy egyéb kemény anyagot tömködünk a lyukba, az felhorzsolná a nádat és a viharos tengeren teljesen kilazulna. Valami alkalmasabb dolgot kellett keresnünk a szigeten tenyésző, szegényes vegetációban. Eszembe jutott valami, és átlapoztam Bibbynek a Tigris könyvtárához tartozó könyvét. Szerepelt benne egy nádcsónakról készült vonalas rajz. Vitorlás csónak volt, dupla hátsó kormányevezőkkel, hasonlított a failakaiakra. Megtaláltam a keresett részt: „Ezeket a körülbelül tizenöt láb hosszú nádkötegcsónakokat használják a bahreini halászok. Úszóképesek, de természetesen nem vízállóak (technikai szempontból tehát tutajok). Hasonló papirusz csónakokon közlekedtek Egyiptomban több mint négyezer évvel ezelőtt.” Bibbyhez rohantam. Akivel eddig beszéltem, csak tartályhajókat, jachtokat és motorhajókat látott Bahrein partjainál. Bibby határozottan emlékezett rá, hogy látta azt, amit lerajzolt és könyvében leírt. Végigrobogtunk autón a szigeten, azelőtt sohasem látott temetők mentén, ahol tízezernyi sírdomb sorakozott egymás mellett, és elérkeztünk a délnyugati part közelében fekvő Malakiya halászfaluba. Aranyfogakkal és ékszerekkel túldíszített asszonyok és gyerekek jöttek ki nagy lármásan, tarka ruhákban kis cementházaikból, és megmutatták nekünk a tengerhez vezető utat. Bibby datolya-pálmalevél szárából font, szebb és egészségesebb házakra emlékezett néhány évvel ezelőttről, amikor itt járt. Plasztik és újkori hulladék hevert mindenütt a hirtelen jólét tanúbizonyságaként, s félig elfogyasztott ételmaradékok, amit a zümmögő légyfelhők örömére dobtak ki. Arab sofőrünk elmondta, hogy ezeknek az embereknek most annyi a pénzük, hogy fő problémájuk: hogyan költsék el. Leállítottuk a kocsit a jól ápolt autóúton, ahol sem lovat, sem szamarat nem lehetett látni, átvágtunk egy árnyas pálmaerdőn, itt még fellelhetők voltak az öntözés és földművelés nyomai, s végül egy gyönyörű, hosszú homokparton álltunk a perzselő nap alatt. Odakint néhány árboc nélküli dau horgonyzott. A fehér homokra kihúztak egy tutajcsónakot, melynek típusát jól ismertem. Épp most vonhatták ki a partra, mert még nedves volt. Egy fehér turbános, mustárszín köpenyes öregember, kötegnyi, ezüstösen csillogó hallal éppen el akart tűnni a pálmatörzsek között. Visszahívtuk. Kérdéseinkre szívesen válaszolt, mert a maga építette halászcsónakja feküdt a parton. Farteh típusú csónak volt, és a 178

szigeten mindössze négy ember értett az építéséhez. A csónakot szakszerűen készítették. Szép volt, szimmetrikus és pontos, a legkisebb részleteiben is. Alapanyaga nem nád, hanem a datolyapálma-levél karcsú, középső szára, akárcsak Failakán, ahol – legalábbis most már – nem termett nád. A szokásos kötözésen kívül minden egyes szárat szép gondosan összefűztek a szomszéd szárral. Ennek eredményeképpen a csónak feltűnően hasonlított azokra a nádcsónakokra, ¦amelyeket a mexikói szeri indiánoknál láttam. A káka és a pálmalevélszár nyilvánvalóan túl kemény és nem eléggé rugalmas ahhoz, hogy elegendő volna csak külső hurokkal összekötni. És valószínűleg nem is úszóképes oly sokáig, mint a nád. Meg is kérdeztem az öregembert. Ő azonban nem tudta. Régebben két nap alatt Szaúd-Arábiába vitorláztak az ilyen fartehen, de az utazás után mindig kiszárították a parton a csónakot. Nem hiszi, hogy egy hétnél hosszabb ideig úszhatna. A pálmalevélszárak valószínűleg nem állnak ellent a tengervíznek ennél hosszabb ideig. Most evezővel hajtja a csónakját, de a homokba lerajzolta a régebbi vitorlájának a formáját. Serának nevezte. Éppen úgy festett, mint a régi iraki dau trapéz alakú vitorlája, ami már csak a datolyásdobozokon létezik. Lényegében nem más, mint egy rézsútosan felrakott egyiptomi vitorla. Elméletileg csak rézsút kell fektetni egy rúdvitorlát, hogy a csónak szélnek tartson. Végigmentünk a parton, és még két hasonló csónakot láttunk a pálmák közt kivontatva. Az egyik még egészen újnak, valóságos műremeknek tűnt. Ezeknek a tutaj csónakoknak nyilvánvalóan az volt az előnyük, hogy a mészkőzátonyok felett egészen a partig elúsztak, ott azután kivontatták őket a szárazföldre, míg a többi csónak messze kint horgonyzott. Találtam egy a hullámok által a partra vetett pálmalevélszárat. Tulajdonképpen csak azért vettem fel, mert szép volt. Gyönyörű fehér virágra hasonlított, mivel a keskenyebb végét egészen benőtte egy mészkőszínű, kúp alakú puhatestűekből álló telep. Megmutattam a ritka szép darabot Bibbynek, s nyomban felrémlett bennem: itt a bizonyíték, hogy a pálmalevélszárak mégsem oldódnak fel oly gyorsan a tengervízben. Ez például olyan szilárd és ép volt, mint új korában, pedig jó pár hónapig eltarthatott, míg a puhatestűek ilyen nagyra növekedtek rajta. Az öreg halász után futottunk. Megígérte, hogy következő péntekre kétszáz ilyen pálmalevélszárat szállít nekünk az ASRY-dokkokhoz, ha kocsit küldünk érte. Ő maga fogja megjavítani nagy fartehünket. 179

Eljött a péntek és vele együtt sofőrünk is a nagy szállítmány pálmalevélszárral. De a halásznak híre-hamva sem volt. Felesége elmondta a sofőrnek, hogy néhány évvel ezelőtt egy idegen megkérte a halászt, építsen neki egy fartehet. Az idegen lefilmezte a halászt csónaképítés közben. Amikor elkészült, egyszerűen elment, és azt mondta, hogy megtarthatják maguknak a csónakot. Szó sem lehet róla tehát, hogy még egyszer csónakot építsenek idegennek. A kétszáz pálmalevélszárat azonban leszállította a halász készpénzfizetés ellenében. És végül is erre volt szükségünk. Carlo a víz felett, Toru és Gherman a víz alatt dolgoztak. Az összes nélkülözhető iraki berdit betömködtük a tátongó sebbe. Azután a hosszú, erős, de hajlékony pálmalevélszárakat behelyeztük a hurkokba, és dilmuni módra egymás mellé varrva őket, valóságos mellvértet alakítottunk belőlük. Ránézésre a pálmalevélszárak elképesztően hasonlítanak a papiruszra. Csak nehezebbek és keményebbek. Amikor a laza spirálhurkokat oly szorosan teletömködték, hogy egy árva szál sem fért már bele, a biztonság kedvéért még egy kötélhálót is ráerősítettek. Akkor aztán a Tigris ugyanolyan pompásan festett, mint mielőtt nekirohant Failaka partjainak. Még egy problémát kellett megoldani. Khalifa, akit érkezésünkkor segítségül adott mellénk a miniszter, a következő napon szomorú hírrel jött hozzánk. Igazi gentlemanhez illő viselkedésével, patyolatfehér öltönyében, fényesre suvickolt, fekete cipőjében Khalifa úgy festett, mint valami arab filmsztár. S valóban közreműködött néhány Walt Disney-produkcióban. Apja Bahrein utolsó gyöngyhalászai közé tartozott; ezt a helyi foglalkozást Bibby egészen a dilmuni időkig vezette vissza. Khalifa közölte, hogy a szigeten már senki sem ért a vitorlavarráshoz, az utolsó dau-vitorlások pedig oly öregek, hogy átengedték a tengert a fiatalabb nemzedéknek. Pakisztánban talán több szerencsével járunk. De hogyan indulhatok el addig, míg a fővitorla darabokra van szabdalva? Azonkívül rájöttünk, hogy egy sokkal nagyobb vitorlával kellene próbálkoznunk, hogy szert tehessünk a forduláshoz szükséges sebességre. Amikor meghallottam Khalifa negatív válaszát, a fejemben már készen volt az őrült terv. Előkapartam a matrac alatti ládából az egyre fogyó készpénzemet, és megszámoltam. Éppen annyi volt, hogy visszaküldhettem Detleft, a szétdarabolt vitorlával, Németországba. A hamburgi vitorlakészítő újra összerakja majd, hiszen ő készítette eredetileg is. És megcsinálhatja a 180

nagy dau-vitorlát is, amit Irakban szerettem volna megvarratni. Norman, vitorlás szakemberünk azt kérte, csinálja olyan nagyra, mint amilyenre a southamptoni egyetem kísérletei alapján javasolta. Csak az való a mi hajónkhoz. Jómagam Bibbyvel nekigyürkőztem a dilmuni régészetnek, és Normannak zöld fényt adtam a vitorla megtervezéséhez. Detlef meg két öreg gyöngyhalász és dau-vitorlás is segített neki, akiket Khalifa hozott. Vártuk Detlef visszaérkezését, így még három hétig Bahreinon maradtunk. A Tigris az árapállyal süllyedt és emelkedett a betonmóló magas falánál. Vadul hintáztunk ide-oda, mert a tartályhajókikötő nem volt védett. Az emír és az összes arab állam magas méltósága néhány yardnyira tőlünk szentelte fel a világ legnagyobb szárazdokkját egy a zsilipbe lépő szupertartályhajóval. A háromszázhuszonötezer tonnás japán szupertanker, a Texaco Japan fedélzetéről néhány matróz bámult le ránk. Csak a fejüket rázták arra a gondolatra, hogy ezzel a szénaboglyával akarunk nekivágni az Indiai-óceánnak. Én viszont akkor éreztem magam kábultnak és bizonytalannak, amikor a szigetnyi tartályhajó hatalmas vasfalán lebocsátott végtelen kötélhágcsón másztunk felfelé. Bahreinon ugyanolyan barátságosan fogadtak, mint Irakban, még ha ennek a két arab nemzetnek a vezetői nem is álltak szóba egymással. Ellentétes politikai rendszereket képviseltek. Attól a naptól kezdve, hogy tudomást szereztem a börtönszigetről, mindenáron el akartam oda jutni. Gherman szerint a nehézség ezeken a helyeken általában nem a bejutásban, hanem a kijutásban rejlik. Egy csomó bűnügyi javaslata volt a bejutást illetően, csak választani kellett közülük, aszerint, hogy mennyi időt szándékszom ott tölteni. Közben Abdulaszisz Al-Khalifa sejk, az oktatásügyi miniszter, felejthetetlen arab vacsorát adott az expedíció tiszteletére. Az emír fia, az emirátus örököse, Hammad sejk pedig meghívta Bibbyt meg engem a palotába, és egy tömörarany markolatú, elefántcsont sétapálcát ajándékozott nekem, ami Bibby szerint az arab uralkodók által egykor átnyújtott kard békés, modern pótléka. Detlef visszaérkezése előtti napon kaptam meg az engedélyt. A börtöntelepülés parancsnoka, Smith őrnagy személyesen jön értem másnap napkeltekor rendőrcsónakján, az északnyugati parton fekvő Al Budayi falu kikötő hídjához. Khalifa majd elvisz odáig. Bibby sajnos visszarepült Európába. Engedélyezték, hogy az expedíció két tagját magammal vihetem, ha nemzetiségük nem okoz problémát: az orosz Jurij 181

nem jöhetett. Megkérdeztem, hogy Norrist, amerikai operatőrömet és Carlót, az olasz fényképészt beengedik-e; pozitív választ kaptam. Smith őrnagy, tagbaszakadt rendőrtiszt és hivatásos brit katona volt, sokáig szolgált a gyarmati hadseregben; pontosan érkezett a találkozóra, hogy elvigyen bennünket. Rendőrcsónakja egy kis kikötőhídnál állott, újkori műanyag csónakok és ócska dauk közt, közülük jó néhány már teljesen tönkrement. A barátságos angol bocsánatot kért, amiért oly korán felkeltett bennünket, de az apály előtt Jiddába kell érnünk. Az első negyedórában nem láttunk szárazföldet, azután felmerült előttünk egy csodaszép pálmasziget, rajta egyetlen, meglehetősen hatásos épület. Umm-al-Saban-sziget – mondta az őrnagy. Van rajta egy forrás, akár Bahreinon, és az egész sziget Hammad sejké, az emír fiáé. Azután feltűnt a láthatáron a Jidda-sziget. Magas sziklák. Fehérek, mint Dovernél, rajta az őrnagy egyedül álló, kis háza. Már jóval azelőtt, hogy a hosszú, kezdetleges móló végén kikötöttünk, sekély vízben hajóztunk. A kikötőtől jobbra terült el a hegyvidék. Balra csak datolyapálmákat láttunk és előttünk néhány hatalmas sziklát: úgy tűnt, emberek által felrobbantott meredek part maradványai. Átmentem, hogy megvizsgáljam a törések felületét. Valóban emberkéz műve volt. Régi, de nem eléggé régi ahhoz, hogy a bronzkori kőbányákból származhattak volna. Egy jól védett kiugrón – kőbe vésett, arab feliratot pillantottam meg. Szóltam Khalifának, és ő lefordította. „A 978-as év sah'ban hónapjában bontotta le ezeket a sziklákat a tiszteletre méltó Mahmud Sar Ali, hogy megújítsa Bahrein erődítményének tornyait.” A mi időszámításunk szerint ez az 1556-os év volt, tehát 35 évvel azután történt, hogy a portugálok meghódították Bahreint. Ez a tiszteletre méltó arab nyilván a hódítók számára dolgozott, és újjáépítette az arab erődöt az elsüllyedt Dilmun fölött. Szerencsére sem ő, sem a megrendelői nem sejtették, hogy a lábuk alatt egy faragott kövekből épült város fekszik. A felrobbantott sziklatömbök között úgy tűnt, nincs már semmi érdekes, de Smith őrnagy azt mondotta, hogy még valamit szeretne nekünk megmutatni. Őszintén sajnáltam, hogy Bibby nem jött velünk. Jól kitaposott ösvényen mentünk az őrnaggyal a sziget belseje felé. A rabok udvariasan köszöntöttek. Szemmel láthatóan szabadon járkáltak, csak a zátonyokon túl nyüzsgő cápák őrizték őket. Smith őrnagy egy üresnek látszó ház mellett 182

elvezetett bennünket a magas mészkőfennsíkra, mely a sziget legnagyobb részét foglalta el. Az egész sziget alig egy mérföld hosszú és ennél sokkal keskenyebb volt, úgy tűnt, hogy jó részét az ősi kőbányászok hordták el. Alig hittünk a szemünknek az ősi kőfejtőmunkálatok méretei láttán. Egyes helyeken, mint például a kikötőben is, a régi portugálok meg a nekik dolgozó arabok nyilvánvaló nyomaira bukkantunk. De ezeket a fejtéseket könnyen meg lehetett különböztetni azoktól, amelyek az egész szigetet uralták. A portugál időkből származó kőbányák sima és nagy felületűek, s több mint négyszáz év múlva is szürkéssárgán világítottak a hegyoldalban, helyenként fúrólyukakat meg robbanóanyag-maradványokat is sejtettek. De ezek a kőbányák a régiekre települtek, betöltötték majdnem az egész szigethegységet, valamint a parti sziklákat. Alig találtunk olyan helyet, amelyből nem vájtak ki teraszokat, meredek falakat, mélyedéseket és lépcsőket, mégpedig oly régen, hogy a felszínük újra megsötétedett, s nem lehetett őket megkülönböztetni a természetes szikláktól. A kőzet annyira szétmállott, hogy az összes sarkok és oldalak elvesztették élüket. Ezekben a mindenek felett uralkodó kőbányákban a dinamitról mit sem tudó munkás oly módon bontotta ki a tömböket, hogy mögéjük mély barázdát vésett. Nem akadt két egyforma nagyságú tömb. Többségük akkora volt, hogy négy ember gerendákon a partra szállíthatta őket. De a hátrahagyott üregek és a helyszínen hagyott megmunkálatlan tömbök alapján valószínűnek látszik, hogy néhány közülük gigantikus méretű volt. Egyes helyeken – megmagyarázhatatlan okokból – bizarr alakulatok maradtak fenn: kővé vált agyagkunyhóknak vagy kubista emlékműveknek tetszettek. A fennsík északnyugati részén lehordták az egész sziklát, és elfogadható helyet képeztek ki egy csomó kicsiny, bekerített fogolybarakk számára. Szétmállott görgetegből álló nagy halmok borították a tájat, helyenként sírhalmokra emlékeztető, hatalmas kőrakásokat is láttunk. E sok zúzott kő közepén egy szabadon álló kocka emelkedett, mint valami elhagyott épület. Úgy tűnt, mintha szántszándékkal hagyták volna ott, hogy a körös-körül lebontott rengeteg sziklatörmelék hatásos képet nyújtson. Meglehetősen jól ismertem az őskori kőbányákat. Hónapokat töltöttem el bennük a Húsvét-szigeten. Megvizsgáltam azokat, amelyeket az inkák előtti idők építészei hagytak Peruban és Bolíviában, meg azokat, ahonnan a legnagyobb, egy darabból álló tömbökét szállították az egyiptomi, föníciai és hettita megalitikus épületekhez. A jiddai csontkemény mészkősziklákon 183

nem amatőrök dolgoztak, hanem a kövek megmunkálásához értő mesterek. Mindenfelé hihetetlenül ügyes munkák nyomaira bukkantunk, de házakra nem: a sziget nagy részét a szó szoros értelmében elhordták, nemcsak a kőbányákból, hanem a partról is. Annyi sziklát vittek el Jiddából, hogy az messze meghaladta azoknak a faragott tömböknek a mennyiségét, amelyet ez idáig kiástak Bahreinen. Az ember így bátran megjósolhatja, hogy még sok épületet tárnak majd fel a dilmuni homokból. Ezt a feltevést egyéb okok is alátámasztják. Eddig még nem találtak oszlopokat a dilmuni palotákban és templomokban, pedig a kerek kőoszlopokból álló oszlopsorok széles körben elterjedtek az ókorban Egyiptomtól Mezopotámiáig. A jiddai kőbányák mélyedéseiben akadt néhány kör alakú bevágás, jeléül annak, hogy olyan nagy, henger alakú tömböket termeltek ki onnan, amelyeket egy ember alig tud átfogni két karjával. Ilyen formátumú kövekre nem bukkantak az eddig ismert bahreini épületeken. A legtöbb rab, akivel találkoztunk, olyan távolságra sétált tőlünk, mintha észre sem vett volna bennünket. Csak néhányan merészkedtek közelebb hozzánk, nagy szemekkel bámultak ránk és olyan arckifejezéssel, mintha örülnének, hogy látogatók jöttek a szigetre. Az egyetlen háziállat, amit a szigeten láttunk, egy fehér öszvér volt. Hihetetlenül sok macska futkosott mindenfelé. Az őrnagy szerint mintegy négyszáz élt vadon a sziklák közt. Ennyi kormoránt sem láttam soha. Szabályos felhőkben homályosították el a napot, amikor a sziget mentén repültek át a tengeren. Jidda déli fele annyira különbözött a sziget többi részétől, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon nem az ókori emberi beavatkozásnak köszönhető-e ez. A mészkősziklák hirtelen majdnem a vízszintig estek le, és nem voltak kopárak, hanem termékeny, fekete föld borította őket. Datolyapálmák meg néhány díszfa között buja zöldségeskertek virítottak. Olyan szakértelemmel gondozták őket, hogy az ember már arra gondolt, vajon Bahrein uralkodói nem gyűlölik-e a kertészeket, és nem küldték-e a legjobbakat ebbe a büntetőintézetbe? Az egész terület egy medencét zárt körül, melynek közepén nagy, természetes forrás bukkant a felszínre a tengerfenék alól, s olyan mennyiségben ontotta a jéghideg, kristálytiszta vizet, hogy félre kellett ugranunk, amikor a büszke őrnagy öntözőtömlőbe kényszerítette. Nem csoda, hogy a Dilmunban járt sumerok azt hitték, két tenger van: az édes vizű a sós vizű alatt terül el. Bahrein azt is jelenti: „Két tenger”. Jidda és az apró Umm-al-Saban-sziget minden tekintetben Bahrein csatlósai 184

voltak, még a legmagasabb sziklák csúcsairól is alig lehetett őket látni. Noé és az ősi sumerok számára ez volt a paradicsom, Bahrein mai lakói számára pedig, akik ugyanazon a lehordott szikladarabkán zsúfolódtak össze, a pokol. Ha én lettem volna az emír, Jiddában laktam volna, a rabokat pedig a bahreni olajmezőkre küldtem volna vissza. Carlo és Norris egyetértettek velem. Smith őrnagy örült lelkesedésünknek, de azért egyikünk sem irigyelte tőle ezt a kis zöld foltot, amikor bevallotta, hogy olykor kissé magányosan érzi magát. Élete, hosszú évek óta, nem sokban különbözött a foglyaiétól, legfeljebb abban, hogy ő finom egyenruhában járt és egyedül volt. Azoknak legalább egymáshoz van valami kapcsolatuk. Szemmel láthatóan sajnálta magát és azt is, hogy bennünket hamarosan a kikötőhelyre kell vinnie. Újra itt volt a dagály. A rendőrcsónak a kikötőhíd végéig jöhetett, hogy elvigyen minket, még mielőtt a sós tenger ismét visszahúzódik Jiddából. Smith őrnagy magányosan állott a kikötőhíd végén, akár egy szobor, aztán már nem láttuk. Az üresség szinte mérhetőnek tűnt, időben és térben egyaránt. Mögötte állt a szikla, belevésve az üzenet, melyet egy arab hagyott hátra négyszáz évvel ezelőtt. És mindenfelé a dilmuni kőfejtők mélyedései, melyeket négyezer évvel ezelőtt hagytak ott. Tonnányi terhüket valószínűleg Jiddából hozták a dilmuni szállítók robusztus és sekély merülésű hajóikon – mindegy, hogy fartehnek nevezzük-e őket, mint a mai arabok, vagy ma-gurnak, mint a sumerok abban az időben, amikor kifejtették a kőtömböket a kőbányákból. Egészen bizonyos, hogy a hatalmas kőtömböket nem Bahrein legközelebbi részén rakták le, ott, ahol kiszálltunk a rendőrségi csónakból. Nem kellett őket szárazföldi úton az építkezésekhez hordani, mivel az úszó hajókat vitorlával, evezővel és csáklyával a partnak pontosan azon részéhez kormányozhatták, ahol a tonnányi köveket felhasználták. Az árapály váltakozása a zátonyok felett a tengeristen éppen e célra nyújtott adományának tűnhetett. A csónak a dagállyal minden nehézség nélkül eljutott Jidda szigetére, és felült a fenéken, mikor a víz visszafolyt. Szilárdan ült a sziklás talajon a széles nádhajó, s oly egyszerűen meg lehetett rakni, akár egy négykerekű kocsit a szárazföldön. Indulásra készen állott, mikor eljött a dagály, s talán azzal el is jutott Bahreinba, hogy ott kirakják, mihelyt a víz újra visszafolyik. Nem csoda, hogy ezek az emberek templomokat emeltek a természet istenségei tiszteletére! 185

Alighogy visszatértünk Jiddából, megérkezett Detlef Hamburgból. Kiterítettük a két vitorlát az ASRY mólóján, hogy Rashad ráfesthesse a lépcsőzetes zikkurát mögött felkelő napot. Ez a jelkép most, hogy láttuk: a tengerjáró dilmuni napimádók is ilyen építményeket emeltek, mindannyiunknak még jobban tetszett, mint eddig. Örültünk, hogy újra egy darabban köszönthetjük nagy vitorlánkat, kicsi volt, de könnyen kezelhető. Ösztönösen tartózkodtam azonban az új monstrumtól, amikor megláttuk, milyen nagy. Még Norman és Detlef is vakargatták a fejüket, miközben Rashad felvázolta az óriási piramist. Eljött a karácsony. Muzulmán világban, és függetlenül attól, hogy ki miben hitt vagy nem, méltó módon megültük az ünnepet a parton. December 26. Kora reggel felkészítettük hajónkat a Dilmunból és remélhetőleg a Sumer-öbölből való kihajózásra. Normannek és nekem sikerült egy másik nehéz problémát megoldanunk, még mielőtt megérkezett az új vitorla: egy nagyon hosszú vitorlarúdvéget kellett készítenünk, hogy felvonhassuk rá a vitorlát. Khalifa elvitt minket a bahreini dokkokba és fatelepekre, ahol több száz kiszolgált dauárboc meg vitorlarúdvég között válogathattunk. Egy hét múltán azonban, miután mindet megvizsgáltuk, kiderült, hogy vagy túl rövidek, vagy túl göcsörtösek, szúettek vagy ócskák. Khalifa az utolsó percben talált egy öreg ácsot, aki segített két valamennyire egészséges árbocot egy negyvenlábnyi (12,5 méter hosszú) vitorlarúddá összetákolni; ekkorára volt szükségünk az új vitorlához. Mikor Rashad kijelentette, hogy festménye megszáradt, felerősítettük az új monstrumot az új vitorlarúdvégre. Elindulhatunk, mihelyt ezt a fontos újítást a hajóra szereltük. A vitorlavásznat feltettük a rúdvégre, s mind a tizenegyen nekiveselkedtünk, hogy felemeljük. Kételyeim ekkor nyílt visszatetszéssé dagadtak. Nehéz volt, akár egy elefánt. És úgy éreztem, fehér elefántot szereztünk be magunknak. – Őrület – kiáltottam át Normannek. – El fogja törni az árbocot. Norman letörölte nedves homlokát. Szegény fiút újra valami megmagyarázhatatlan láz gyötörte már öt napja. Belátta, hogy a vitorla túl nehéz. Detlefnek azt mondta, hogy a hamburgi vitorlakészítő mester legnehezebb vásznát rendelje meg, de arra nem számított, hogy ilyen nehéz is létezik. Súlyos terhünket közös erővel elcipeltük a móló széléig, a Tigris mellé, mely mélyen alattunk állott. – Hogyan fog ez a micsoda a hajóra kerülni? 186

– A vitorlaejtőkötéllel kellene áthúzni. – De hogyan emeljük át a merevítő köteleken ezt az átkozott izét? Norman, a legnagyobb csodálkozásomra, beletúrt szőke hajába. Ebből már láthattuk, hogy valóban fehér elefántot fogtunk. Mégpedig nagyot. Norman, aki mindig mindent pedánsan és előrelátóan megtervezett, olyan vitorlát készíttetett, amelyet a southamptoni egyetem tapsviharral üdvözölt volna. Csak azt nem tudta sem ő, sem én, hogyan kerül a hajóra. Ott álltunk egy sorban, s jobbról is meg balról is, sőt a nézők még hátulról is, tanácsokkal láttak el. Az álló holmi egyik végét a tatról húzzuk be. Nem, inkább a hajó orráról. Nem, de balról behúzhatjuk a felállított micsodát, ha valaki addig tartja az árbocot. Hosszában húzzuk be. Tulajdonképpen sok mindent csinálhattunk volna. De egy nehezen kezelhető monstrummal kell majd bíbelődnünk a nyílt tengeren. Éreztem, hogy semmi kedvem az egészhez. Nevetséges helyzetbe kerültünk. Már éppen szabad folyást akartam engedni a dühömnek, amikor hirtelen vasárnapi misére induló képet öltött mindenki odalent, és nyugodtan kezdett beszélni. Nem az emír jött, hanem Norris, a bébijével. Gyötrelmes munkánk közepette észrevétlenül átadta a helyét Khalifának, és hangosfilmkamerájával közelebb osont. Pillanatnyi hangulatomnak engedve, kemény határozatot közöltem: – Hagyjátok a csodába ezt a fehér elefántot. Nélküle indulunk. Lehet, hogy itt a kikötőben valahogy felrakjuk a hajóra ezt az izét, de mi az ördögöt csinálunk viharban? Eltöri az árbocunkat, még mielőtt elhelyezzük valahol a hajón. Mindenki a fedélzetre! Indulunk!

187

Kormányozzuk a Tigrist Dilmun legendás vizeiben bontottunk vitorlát. Úgy éreztük: szárnyra keltünk és repülünk a szabad levegőégbe. A hajó orra újra erős volt, mint a madár melle, melyen minden egyes toll a helyén van. A vitorla egészen szélbe fordult, a szó szoros értelmében érzékeltük a lendületet; ezt az izgalmas érzést csak a szárnyas sportok kedvelői, a vitorlázó repülők és a vitorlás hajósok ismerik. A vontatás napjai egy az út szélén haladó, kilyukadt kerekű teherautó döcögésére emlékeztettek. Most, mintha alig érintenők a szelíd hullámokat, minden percben felszállhatunk, akár valami holdhajó, amely előttünk emelkedett ki a tengerből, úgy mint a sumerok korában. Izgalmas, pompás élvezet volt. Norman megfeledkezett a lázáról, és ragyogott az örömtől. Álltunk a hídon, a kormányrúd a kezünkben, és meghúztuk az evezőtollban végződő, ferdén álló, hosszú nyelet. Boldogan állapítottuk meg, hogy hajónk pillanatnyilag nagyszerűen reagál minden manőverezésre. Tizenegyen voltunk, szabadok, ahogy csak ember lehet. Szabadok, akár a bennünket kísérő sirályok. Nekik sem, nekünk sem volt előre elhatározott útirányunk. Sehol sem vártak reánk. Semmiféle kikötőbe nem kellett befutnunk, semmiféle rakományt nem kellett szállítanunk. Szabadok voltunk – egy kis hiba híján. A sirályokkal ellentétben, akiket semmiféle határ nem korlátozott, a mi szabadságunk ott végződött, ahol szárazföldbe ütköztünk. Ki kellett kerülnünk ebből az öbölből, hogy elérjük a végtelen tenger határtalan szabadságát. Az öböl kijárata azonban olyan, mint a tű foka. Vajon sikerül-e átjutnunk rajta? A téli szél már régóta a megszokott irányból, északról fújt, teljes erővel. Ideális szél egy Irakból Bahreinba vitorlázó nádhajó számára. Bahrein után azonban derékszögben megtörik az öböl, és nyugatészaknyugat irányban kell kormányoznunk, hogy a tű fokán át kijussunk a szabad tengerre. Az öböl kijáratáig aligha számíthatunk hátszélre. Napjainkban éppen úgy, mint a sumerok idején, ezen az egy szakaszon érteni kell a navigáláshoz. Ha helyes arányításban vesszük szemügyre az öblöt: úgy ahogyan a földgömbön terül el, és nem eltorzítva, ahogyan a térképen látszik, akkor a nagysága megfelel Angliáénak és Skóciáénak együttesen, formája meg 188

gyomrot mintáz, mindössze egyetlen kijárattal meg egy bejárattal. A toroknyíláson, a Shatt al-Arabon, az egyik végén jöttünk be, és a cső alakú kijárat, az öböl másik végén levő Hormuzi-szoros felé tartottunk. És éppen itt szegez az Arab-félsziget egy hosszú tőrt délről észak felé, amely egyenest Ázsiának a tengerszoros másik részén kidudorodó hasába fúródna, ha az iráni partszakasz mély öböl formájában nem húzódna vissza a tőr hegyétől s ilyenformán nem biztosítaná a rendkívül kanyargós és nehéz átjárást a szárazföld által lezárt öböl és á szabad tenger között. Most vidáman siklottunk a vízen, de nagyobb feladatok állottak előttünk, mint csupán az, hogy a szél főirányával szemben átvitorlázzunk a sziklák szegélyezte és szigetekkel teleszórt szűk tömlőn. A Hormuzi-szoros hihetetlenül sűrű hajóforgalmáról nevezetes. A világ minden részéből érkező tartályhajók és kereskedelmi hajók haladnak át rajta mindkét irányban: felettébb veszedelmes küzdőtér kisebb vitorláshajók számára. Okkal vagy ok nélkül arra figyelmeztettek bennünket, hogy ez a szűk átjáró a világ legfrekventáltabb hajóútja, térképünk autópályának ábrázolja, melynek egyik sávján a befutó, a másikon pedig a kifutó hajók közlekednek. A szuperhajók számára, melyek radarral és teljes sebességgel száguldanak át a tengerszoroson, szemmel láthatóan minden a legjobban meg volt szervezve, de a fából vagy nádból készült, kisebb hajók helyzete nyilvánvalóan nem ugyanilyen. Egy norvég szupertartályhajó kapitánya mesélte nekem: egyik reggel az őrjáraton az őrség észrevette, hogy egy dau vitorlája csüng a hajó orrán. Senki sem látta a daut, és a legénységről sem hallottak. Norman, Khalifa mint tolmács és én többször is elmentünk a kisebb hajók dokkjába, Manamába, s elbeszélgettünk a motoros dauk tulajdonosaival. Néhány ománi kis hajó palackozott vizet meg egyéb rakományt szállított haza Bahreinból. Az egyik dau kapitánya elmondotta: van egy szűk átjáró, amit sziklák választanak el a nagy hajózási útvonaltól, ők ezen közlekednek, hogy elkerüljék a hatalmas, gyorsjáratú hajókat a nagy forgalmú vízi úton. Hajlandó bennünket átkalauzolni, ha követjük a hajósodorban. Ez azonban nem jelentette azt, hogy most már nincs semmi gondunk: sok okunk volt még az óvatosságra. Amikor a bahreini tartályhajók révén túl vitorlát bontottunk, egy viharvert, ócska dau húzott el mellettünk, hallótávolságnyira. Sötét bőrű kapitánya, Said Abdulla, inkább afrikainak mintsem arabnak tetszett, pedig az ománi szultanátusban született. Legénységének három tagja az indulás pillanatában elhagyta a hajót; nyilván rossz előérzetük volt. Négy ember 189

azonban a hajón maradt, és vissza akart térni Ománba. Az egyik szuahéli Afrikából, ketten Észak-Jemenből érkeztek, a negyedik pedig az ománi kapitány honfitársa volt. Rashad szívesen csatlakozott ehhez a vegyes társasághoz, hogy tolmácsként és összekötőként működjék a két azonos nagyságú hajó között. Saidnak volt iránytűje, de nem volt térképe. Nem egyenest tartott célunk, a Hormuzi-szoros felé. Útiránya talán egy régi hagyományt követett, mert szemmel láthatóan minden dau ezen az úton járt. Mihelyt elhaladtunk egy baloldalt fekvő, fehér homokpad mellett, és Bahrein összes hajójával elmerült mögöttünk, a Katar-félsziget csúcsára vett irányt. Lassan távolodtunk el az ASRY-dokktól, és Rashad átkiáltott nekünk, hogy Said kapitány sürget, mert még az éjszaka beállta előtt szeretné megkerülni Katart. Norman utánanézett a Perzsa-öböl vitorlás kézikönyvében, és ebből megértettük, miért akar Said oly gyorsan haladni. Ott ez állt: „Katar északnyugati partján 1951-ben az összes falu elnéptelenedett; az utóbbi években valamennyit kirabolták, azóta romokban fekszenek. Olykor néhány halász tartózkodik – átmenetileg – a romok között.” Éppen akkor értünk Katar északnyugati partjához, amikor a nap lenyugodott, és beállt az éjszaka. A félsziget nem tűnt elhagyatottnak, jobbra különböző fények villogtak a parton. Failakai élményeink még élénken éltek emlékezetünkben. Said kapitány négy csomóval haladt, mi azonban – északi széllel keleti irányban – legfeljebb két csomót tudtunk teljesíteni. Így mindenáron vontatni, akart bennünket. Szerencsénkre azonban elszakadt a vontatókötele, és amikor visszajött, hogy újra horogvégre vegyen bennünket, én vonakodtam. Az ilyen felelőtlen kapitány vontatása veszélyesebbnek ígérkezett, mint Katar, amely messze volt tőlünk. Said dühöngött, és Rashad csak nagy nehezen tudott közvetíteni a két forrófejű közt. Ráadásul egy hosszú horgas csőrű, hatalmas tengeri madár telepedett le közénk, és alaposan felizgatott bennünket, míg azután Carlo karjaiban meg nem nyugodott; később kirepült az éjszakába, és megült a vízen. Nem sokkal ezután egy hatalmas sólyom repült be hátulról petróleumlámpánk fényébe, és közvetlenül az evezősök feje felett repkedett, oly közel, hogy a horgas csőrén még az orrlyukait is ki tudtuk venni. Végül ő is elrepült. Telihold volt, az ég tiszta, örültünk, hogy újra a magunk erejéből vitorláztunk. De metsző, hideg északi szél fújt, így hát amikor a dau végre elindult és békén hagyott bennünket, boldogan másztunk a takarónk alá, hogy egyedül élvezzük 190

a szelet meg a hullámok ritmusát. Said azt mondta, hogy Ras Rakantól, a Katar-félsziget északi csúcsától Halul-sziget felé tartsunk, az magasan fekszik, és világítótornya is van. Az őrség mély álmomból keltett fel. Katar fényei eltűntek, de újra előttünk derengtek a dau körvonalai, és Rashad azt kiáltotta, hogy Said kapitány ragaszkodik a vontatásunkhoz. Meglepődtem, és kereken visszautasítottam, mivel az őrség biztosított, hogy pontosan a Said által megadott irányban haladunk. Azután megtudtuk, hogy a vontatás nem a mi érdekünkben kívánatos. A tenger nagyon viharos, és a dau minden pillanatban széteshet, mert kilyukadt, és állandóan szivattyúzni kell. A motor nem járhatott olyan lassan, mint ahogyan mi hajóztunk, és ha a hajó körben forog a magas hullámok szétzúzhatják a törzsét. Ha viszont vontatnak bennünket, ez stabilizálná a daut, és a motor a kellő sebességgel járna. Said kapitány nem hajlandó továbbmenni addig, amíg vontatókötélvégre nem fűz minket. Bizarr egy helyzet. Most, amikor végre úgy vitorlázhattunk volna, ahogyan akarunk, révkalauzunk felháborodott, hogy nem hagyjuk magunkat vontatni. Időnyerés okából egy órai gondolkodási időt kértem. Said kelletlenül egyezett bele, és eltűnt a látókörünkből. Rashad utoljára azt mondta: küldjük vissza a daut Bahreinba és vitorlázzunk tovább egyedül. A hajón sokan osztották véleményét, de Carlo és Jurij egyetértettek velem, hogy jobb volna a biztonság kedvéért magunk mellett tudni a daut addig, amíg el nem hagytuk az öblöt, összes meglepetéseivel, akadályaival, forgalmával, váltakozó szeleivel és árapályával. Egy óra múlva újra itt volt Said kapitány, és ez alkalommái mindenre hajlandónak mutatkozott. Azért jött, hogy a szolgálatunkra legyen és beleegyezik mindenbe, amit mondunk neki. Csak arra kér, hogy közöljük vele a helyzetünket és azt, hogy körülbelül mikor érünk Halul szigetére, mivel a körbehajózás következtében elvesztette a tájékozódását. A holdfényben láttuk: a dau veszedelmesen dülöngél, és Rashad is megerősítette, hogy a Tigris stabil mólónak hat a törékeny bölcső mellett, amelyen tartózkodik. Szivattyújuk szüntelenül működött.

191

47-55. Omán népe egy autóktól elzárt, nagy országban lakott egészen addig, míg Kábusz szultán, miután börtönbe vetette apját, elkezdte modernizálni az országot

192

56-57. Az arab építményektől elütő, de a mezopotámiai zikkuratokhoz feltűnően hasonló teraszos templomdombot és szertartási rámpát fedeztek fel bányakutatók Ománban

193

58-59. A templom őskori, hatalmas bányakörzet közepén állott, amelyből mindössze egy monumentális kapu maradt meg; ezen át léptek a szikla mélyébe a rég elfeledett bányászok

194

60-61. Paolo Costa régész megmutatja az ősi salakhányókat, mögöttünk a félig letarolt hegy. Lehet, hogy a bányákból kitermelt rezet a mai napig is használatos bahreini és mezopotámiai hajókra rakodták

195

62. Turistaúton Ománban 63. Expedíciónk Al Hamrába látogat

196

64-65. Mindannyian-alaposan beleizzadtunk, mire nádhajónkon kieveztünk Masqat kikötőjéből

197

66-67. Thor és Thor. Találkozás egy norvég kereskedőhajóval

198

68. A forgalmas hajózási útvonalon elég nehezen tudtunk kormányozni 69. A Tigris az ENSZ zászlaja alatt hajózott

199

A mentőcsónak még az ócska daunál is kevesebb biztonsággal kecsegtetett, de Rashad ragaszkodott feladata teljesítéséhez. Az természetes, hogy Said nagyobb biztonságban érezné magát, ha maga mögött vontathatná a mi masszív nádhajónkat, de attól való félelmében, hogy visszaküldjük Bahreinba, végül is engedett és beleegyezett eredeti javaslatunkba. Diadalmasan hajóztunk tovább, vontatás nélkül. Néhány fadarabtól és más sodródó holmitól eltekintve a víz tisztának tetszett. Sokkal rosszabbtól tartottam az öbölben. Kora délután, már órák óta nem láttuk a daut, mikor HP átkiáltott a hídról, hogy a hajó orra előtt valami furcsa fehér láda úszik. A következő pillanatban egy erős lökés rázkódtatta meg a hajót. HP egészen elvesztette az ellenőrzést a kormány felett, a Tigris forgott, miközben a hosszú, laza vezérlőkötelek vadul csapkodtak összevissza. Néhány pillanatnyi zűrzavar után megállt a hajó. Mintha a víz kellős közepén hatalmas hálóba kerültünk volna. És éppen ez történt. Egy vastag, piros nylonkötél úgy tekeredett ránk, mint valami vízikígyó, a fehér láda táncolni kezdett, és eltűnt a vízben. A hálót nem láttuk. Detlef tarzani lendülettel ugrott a hajó szélére, közben a merevítőkötélbe kapaszkodott, és halászkésével elvágta a vastag kötelet, mely fogva tartott bennünket és majdnem szétszakította a nádkévéket. Csak így menthettük meg a hajót és a kormányevezőket. A vörös kígyó lazított szörnyű ölelésén, döglötten és erőtlenül sodródott a hullámokon mellettünk, elengedte a Tigrist, s HP újra ura lett a kormányevezőnek. Detlef búvárszemüveggel becsúszott a vízbe, de semmi károsodást nem tapasztalt a kötegeken. Néhány órával ezután igazi tengeri kígyók vették körül a Tigrist. Ezek a pazar színekben díszelgő, szörnyű küllemű teremtmények több napon át uralták a vizet, melyen hajóztunk. Többnyire közönséges sikló nagyságúak voltak, s tunyán úsztak mellettünk és alattunk a hullámokon. Mások a hullámoktól függetlenül mozogtak; igazi kígyók módjára úszkáltak a víz felszínén. Igazi kígyók is voltak. Mintegy húsz fajtát különböztetnek meg ezen a vidéken, ahol éppen jártunk: az Ománi-öbölben, közvetlenül a Hormuzi-szoros előtt. Legalább tizenkilencnek közülük halálos a marása. De tunyák, és csak ritkán támadnak. Az egyes fajokat a számtalan szín- és mintaváltozat alapján különböztetik meg egymástól. Fel voltam készülve rájuk, de az első amelyet láttam, éppen a víz felszínén kígyózott, közvetlenül a hajó mellett, amikor Detlef ugyanott 200

eresztette le kötélen a vízbe vitorlavászon vödrét, telemerítette, felhúzta és felfrissülés céljából a fejére borította a vizet. A kígyó nem volt a vödörben, de Detlef ijedtében, amikor felkiáltottam, hogy figyelmeztessem, majdnem beleesett a vízbe, meglátván a kígyót éppen ott, ahol az imént telemerítette a vödröt. A kígyó háta barna volt, alul sárga és cikcakkos, mint az oldalán. A következő, amelyet megpillantottunk, sárga volt, fekete pettyekkel, néhány pedig élénk vörös. Napokig senki sem mert megfürdeni vagy vödörből zuhanyozni, mielőtt meg nem bizonyosodott róla, hogy nincs a közelben kígyó. Este, mikor kimásztam a kabinból, hogy átvegyem az éjféli őrséget, a Tigrist minden oldalról fények vették körül, mint valami kikötőben. Az egyik oldalon egy világítótorony villogó fényeit láttuk, mögötte az éjszakai égboltot három helyen festette sötétvörösre valami láthatatlan, lobogó tűz visszfénye. A másik oldalon, közvetlen közelünkben fényes olajfáklya lángolt, vitorlánkat és a kabin jobb oldalát világította meg. Egy hajó, amelyen minden lámpa égett, keresztezte hajósodrunkat, és messze előttünk megpillantottuk a dau oldallámpáját. Hirtelen sokkal melegebb lett. Csak néhány csillag ragyogott, de a még mindig majdnem kerek hold pajkosan táncolt a vitorla felett, az árbocvégnek hol az egyik, hol a másik oldalán. A Halul-sziget mellett, egy olajtelep-hálózatban manővereztünk. Detlef szerint jó három csomó sebességgel haladtunk. Hajszál híján úsztunk meg egy súlyos összeütközést a dauval: másnap reggel ugyanis két tajtékzó törőhullám mindkettőnket ugyanabba a hullámvölgybe zúdított. A dau azért jött vissza, hogy közölje velünk: most a szivattyúval vannak problémái. Ezért kissé észak felé szeretnének tartani, Sirri-sziget felé, hogy megjavíttassák. Megtaláltuk a szigetet a térképünkön és örömmel állapítottuk meg, hogy eleget tehetünk a kapitány kérésének, bár kissé kiesik az utunkból. Pillanatnyi sebességünk mellett azonban semmiképpen sem lehettünk ott naplemente előtt, ahogyan a kapitány gondolta. Legkorábban másnap kora délután érhetünk oda. Said kapitány és navigátoraink véleménye ellentétes volt ebben a kérdésben, de azért együtt maradtunk, és a dau hol előttünk tűnt el, hol messze mögöttünk. Nemsokára a dau megint veszedelmesen közel táncolt mellettünk, és Said azt üzente Rashaddal, hogy a Tigris túlságosan észak felé tart. Rossz irányban haladunk, és könnyen eltérhetünk a menetiránytól, mivel Sirrisziget sokkal keletebbre fekszik, mint amerre mi hajózunk. Ez Norman és 201

Detlef szakmai hiúságát sértette. Azt mondták, Said nyilván elvesztette tájékozódási érzékét, mivel időközben többször is megfordult, és letért megszokott útvonaláról. A szigetnek még a körvonalait sem láttuk, amikor lement a nap, sőt másnap sem, amikor újra feljött. Said abbahagyta a veszekedést, és békésen hajózott a közelünkben, most többnyire mögöttünk. Ezen az éjszakán is áthaladtunk néhány olajtelepen, amint azt navigátoraink megjósolták. Hajónk egész éjszaka ide-oda hányódott, jobboldalt vitorlavásznat kellett akasztanunk a kabinnyílásra, mert a tajték oldalról bevágott. Napfelkeltekor újra felküszködték magukat mellénk, s Rashad átkiáltott, hogy most a kormányzással vannak nehézségeik. Azt szerettük volna, hogy jöjjön vissza hozzánk, de ő mindenáron ki akart tartani a daun. A nap délben túljutott a tetőpontján, s Norman és Detlef kijelentették, hogy hamarosan megjelenik a láthatáron Sirri. Norman felmászott az árbocra, és nemsokára meghallottuk diadalmas kiáltását a lengő árboccsúcsról: Jobboldalt, elől fekszik Sirri! Elegendő hely volt a sodródáshoz. Lassan feltűnt egy alacsony, dombos sziget. Navigátoraink és nádhajónk diadala volt ez: kiállta az első komoly hajózó próbát. Délutánra nagyobb lett a sziget. A parti sziklák várromokként meredtek ki a tajtékzó, fehér vízből. Még sík területet is láttunk, nagy fákkal és óriási épületekkel meg olajipari létesítményekkel, amelyek nem túlságosan érdekeltek bennünket. Közben mellénk úszott a dau, és Said közölte, hogy ez az a sziget! Cseperegni kezdett. Elővettük új horgonyunkat, és megegyeztünk abban, hogy az előttünk álló kikötőbe hajózunk, és addig várunk, míg kijavítják a daut. Said újra átvette a vezetést, és előre száguldott. Azután teljes sebességgel visszajött, és Rashad átkiáltott: – Ez nem Sir szigete! Ez a perzsa Surri-sziget! Said mindig is figyelmeztetett benneteket, hogy túlságosan északra veszitek az irányt! Teljes tanácstalanság. Újabb térképtanulmányozás a Tigrisen, zuhogó esőben. Betűzgetés ide-oda kiáltozva arabul, angolul, németül. Surri-sziget? Ilyen sziget nem is létezik. Ez itt Sirri-sziget. Iránhoz tartozik. Mikor azonban Said és Rashad újra kimondták a nevét és mi az írásmódot is felülvizsgáltuk, kitűnt, hogy Said kapitány Sir szigetre akart hajózni, nem pedig Sirrire. A térképen egy Sir Abu Nu'air nevű sziget szerepelt, de egészen más irányban, Omán partjainál. Said felismerte a teljes nevén a 202

szigetet, és közölte, hogy oda akart menni. Semmi baj. Számunkra sokkal jobb volt ez a pozíció. Kedvezőbb széllel innét egyenest a Hormuzi-szorosba vitorlázhatunk. Ezenkívül együtt befuthatunk Sirri kikötőjébe, és megjavíthatjuk a dau különböző hibáit. De nem, köszönöm szépen! Said kapitány már attól is kétségbeesett, hogy iráni felségterületen van. Nincs perzsa zászlója. Nincsenek a perzsa vizeken való tartózkodást engedélyező okiratai. Nekünk azonban volt perzsa zászlónk és kölcsönadhatjuk neki. De hiábavaló volt minden beszéd, Saidnak ezúttal még arra sem maradt ideje, hogy meghallgasson bennünket. Elismerte ugyan, hogy a motoron is hibádzik valami, meg a víztartály is szivárog, de nem tartózkodunk az öböl arab részén, ez pedig komoly dolog. És még mielőtt alkalmunk lett volna eldönteni a kérdést, a dau – defektes szivattyú, a hajótörzsben lötyögő víz és meghibásodott kormány ellenére – elindult, teljes sebességgel a szél ellen, a Hormuzi-szorostól déli irányban. Átkiáltottunk, hogy nekünk most a Hormuzi-szoros felé kell tartanunk, nem másfelé. A morajló tengeren át hallani véltük Rashad hangját, mintha azt mondta volna, hogy valahol az arab szárazföldön, Dubaitól északra találkozunk majd. A hely nevét, hogy öböl-e vagy kis sziget a part előtt, nem lehetett kivenni a viharban. Csak arra támaszkodhattunk, hogy Said délkeleti irányban indult el, mikor a kis dau eltűnt és nem jött többé vissza. Nekünk nem kellett kikötni Sirriben. A sziget különben is elvesztette minden vonzerejét a szemünkben, amikor megláttuk az ipari létesítményeket és a csarnokszerű épületeket. De arra sem volt okunk, hogy Saidhoz hasonlóan, kereket oldjunk. Nem volt ugyan vízumunk, de senki sem gondolhatja, hogy csempészek vagy kémek nádcsónakon hajókáznak az öbölben, így elmerészkedtünk a sziget déli részén levő védett helyekre, és a part közvetlen közelében hajóztunk. A hirtelen lecsendesedő tenger, a dülöngélés és bukdácsolás szünetelése a valószerűtlenség kellemes érzését keltették bennünk, mintha színházban lettünk volna, még a hangunkat is lehalkítottuk, amikor Carlo vacsorára invitált, s mi helyet foglaltunk a deszkaasztalnál. Viharöltönyben fogyasztottuk a sült halikrát kétszersülttel és a szárított gyümölcsből készült forró levest, végül a szemerkélő eső is elállt. Micsoda kép: a nyugodt tenger, tornyosuló felhők és balra, egészen közel egy sor égő lámpa, mintha lassan csurognánk lefelé egy folyón. A másik oldalon pedig vad, vörös tűz fénye mindenütt, mintha lángokban állna 203

az egész láthatár, főleg ott, ahová éppen igyekeztünk. Néhányszor látni véltük a dau lámpáját az árboccsúcson, de kora reggelre eltűnt. És Rashad a dau fedélzetén volt! Mindössze néhány békés órát töltöttünk Sirri-sziget védelmében. A szél megkettőzött erővel tört ránk a hegyek mögül, a hullámverés egyre vadabb lett, mintha bosszút akarna állni azért, hogy megpróbáltunk kikerülni a szorításából. A kormányhíd hintázni kezdett, amikor a kötelek megfeszültek, és számos faalkatrész meglazult ott, ahol egymással vagy a nádkötegekkel volt összekapcsolva. A lezúduló törőhullámok és a recsegő felépítmények koncertje újra megsiketített mindenkit. A masszív fatuskó, amely a baloldali kormányevező villájaként szolgált, megrepedt; a rés először szétnyílt, meztelen lábunk után kapkodott, végül teljes széteséssel fenyegetett. Ha a kormányevező vastag nyele kiszabadul, a hajó egész hátsó részét ripityára törheti! Carlo nyomban a helyszínen termett, akár valami lasszós cowboy, és Jurij segítségével, egy kötéllel széltében és hosszában körültekerte a tátongó tuskót úgy, hogy az meg sem moccanhatott. A lázadó állványzat összes tekeredő-csavarodó része megnyugodott, miután mozdulatlan rabokká kötözték össze őket. Az utóbbi napok tengeri küzdelmei során nem károsodott sem a nád, sem a datolyapálmalevél-szárak, egy szálat sem veszítettünk el belőlük, de a két széles keményfa deszka, amit oldalt mélyebbre akartunk állítani, hogy csökkentsük a sodródást, hosszában eltörött, mint egy tábla csokoládé. Egyre növekvő gondot okozott Rashad és a dau eltűnése. A Tigris szilárd nádkötegein tökéletes biztonságban éreztük magunkat a tengeren. De hogyan birkózik meg ezzel a viharral az ócska dau? Újra ránk esteledett. Pillanatnyilag leginkább a lobogó lángok dzsungele miatt aggódtunk: elzárták előlünk az utat, és közelebb érvén hozzájuk, veszedelmes nagyra nőttek. Úgy éreztük, mintha egy harcmező felé tartanánk. Amikor a fekete éjszakai égbolt átadta a helyét a hajnali derengésnek, a lángok fényereje is csökkent, de tudtuk, hogy továbbra is itt vannak; a térkép is jelezte, hogy az olajtelepek miatt hatalmas területet elzártak a forgalom elől. Észak felé szűk átjárón kellett megkerülnünk; ez egy másik olajmező és egy zátonyokkal körülvett sziget között vezetett. Ettől északra húzódott a fő hajózó útvonal, amit mindenképpen el kellett kerülnünk. Nem sokkal éjfél után érkeztünk a kritikus területre. Először több világítótorony villogását láttuk, azután egy sziget körvonalait ismertük fel, 204

rajta hatalmas láng lobogott, amely majdnem elérte hajónk jobb oldalát. Hihetetlen gyorsan haladtunk, újra meg újra felpislákolt előttünk egy kis csúcslámpa meg valami mozgó vörös fény, ami a dau is lehetett. Defektes motorral aligha hajózhatott sokkal gyorsabban, mint mi az egyre kedvezőbb szélben. Amikor két órakor felébresztettek, hogy átvegyem éjjeli őrségemet, meglepett, hogy Norman hálózsákja üres, pedig még nem jött el az ő sora. De hallottam a hangját a hídról. Detlef mélyen aludt, akárcsak addig jómagam, abban a meggyőződésben, hogy a kedvező szélben és az előttünk fénylő világítótorony segítségével nem problematikus a kormányzás. Ahogy kiléptem a kabinból, mindjárt láttam, hogy valami nincs rendjén a helyzetünkkel vagy a térképpel. Baloldalt szurokfekete volt az égbolt, egyetlen jelzőtűz sem villogott ott, ahol a térkép szerint kellett volna. A mozdulatlan fények jobb oldalról világítottak, baloldalt néhány hajó fényét láttuk csupán. Az utunkat lezáró olajmezőktől északra, közvetlenül a hajózó útvonal közelébe sodort volna bennünket valamilyen áramlás? A hídon ott találtam Normant és még három társunkat, a térkép fölé hajolva vitatkoztak. Valami nyilván nem volt rendben vagy legalábbis másként történt, mint ahogyan várták. – Mi a helyzet, Norman? – Meg kellett változtatnom az útirányt, nem a megfelelő jelzőtűzhöz igazodtunk. Norman nyugtalanul feküdt a huzatos nádfalak mögött a matracán, amikor izgatott hangokat hallott a hídról. Toru, Asbjörn és Norris beszéltek összevissza, úgy hallatszott, mintha több jelzőfényt látnának, mint amennyit a térkép alapján vártak. Norman a hídra rohant, és megállapította, hogy pontosan a szikla felé sodródunk. A sziget világítótornya nem működött, és az, amely alapján tájolunk, hibás jelzést adott. – A legbiztonságosabb ebben a helyzetben, ha északnak fordulunk – magyarázta Norman. – Mindössze egy mérföldnyire lehetünk a sziklától! Az összes olajfáklya közül csak egy tűnt fel a megfelelő helyen. A többi nem ott volt, ahol a térkép szerint lennie kellett volna, vagy egyáltalán nem szerepelt a térképen. Elhaladtunk mellettük, sorban, s jóllehet egyikünk sem értette a dolgot egész pontosan, mindannyian világosan láttuk, hogy csak Norman ébersége, gyors cselekvőkészsége mentett meg bennünket a zátonyoktól. Szemmel láthatóan jobboldalról elkerültünk minden akadályt. Valami megmagyarázhatatlan módon ügyesen manővereztünk a sziklák és 205

más egyebek mellett, most pedig még jobban jobbra fordulva, 80 fokos irányban, nekiduráltuk magunkat s egyenest a Hormuzi-szoros felé hajóztunk. Nem sokkal napfelkelte előtt megbolondult a szél. Heves rohamokkal nyugat felé fordult, és a tenger oly vadul háborgott, ahogyan egyébként csak sziklazátonyok és áramlások helyén szokott. Jobboldalt előre, messze tőlünk néhány furcsa alakzatot fedeztünk fel és majd kiguvadt a szemünk, hogy felismerjük, mi a csuda lehet az. Távcsövön nézve a hajnali derengésben az arab mesevilágból előbukkanó elvarázsolt kastélyoknak tetszettek, bástyáikra és tornyaikra rázúdult az őrjöngő tenger fehér tajtéka. Ugyanezen a területen egy piciny, fehér pontot is felfedeztünk, fel- és leszállt a látóhatáron. Talán a mi daunk volt, Rashaddal a fedélzetén? Hamarosan félre kellett tenni a távcsövet, hogy minden figyelmünkkel magunk és a hajónk felé forduljunk. Egy váratlan, alattomos, heves szélroham s egy örvénylő hullám szembefordított bennünket a viharral, és még mielőtt beállíthattuk volna a vitorlát, vagy a szerencsétlen kormányosok az útirányba fordíthatták volna vissza a hajót, ránk tört a pokol, minden ördögével. A hajó orra 80 foktól nullán át, 340 fokig táncolt; pillanatok alatt mindenki fent volt és elkeseredetten küzdöttünk azért, hogy újra az ellenőrzésünk alá vonjuk a hajót. A vihar akkora erővel zúdult a kötélzetre meg a bambuszfalra, amekkorát ezen az úton még nem tapasztaltunk. A nehéz vitorla pedig olyan súllyal csapkodott, hogy félő volt, mindenkit leseper a hajóról; a kötések meg a szarvkötél, a vitorlakötél és a vitorlabevonó kötél jobbra-balra lengtek, mindennek nekiütődtek a hajón. Mint a vadak, lógtunk a vitorlákon meg a köteleken, a következő tébolyító lökés pedig megrepesztette a jobb oldali húzócsigát, és a vitorlarúd, a vitorlával együtt jobbra megereszkedett. A lobogó, verdeső vitorlát a lehető leggyorsabban be kellett vonni, mielőtt még az egész kötélzet darabokra szakad. De a vitorlatartó kötél általában könnyen oldódó kötései úgy megfeszültek ott, ahol a híd korlátjára hurkolódtak, hogy tizenegyen, egyesült erővel sem bírtuk kioldani őket, és a ferde vitorlarúdon őrjöngve csapkodó vitorla fenn maradt, kényre-kedvre kiszolgáltatva a viharnak. Hálát adtam a sorsnak, hogy a kisebb vitorla volt és nem az a monstrum, amit otthagytunk. Néhány pillanatra kivontam magam a munkából, hogy szemügyre vegyem az előttünk levő furcsa alakzatokat, miközben tovább folyt a küzdelem a fedélzeten, a hídon és a kabintetőn. Itt voltak hát! De a dau eltűnt, sehol sem láttuk. A szellemkastélyok most sokkal közelebb kerültek a kéklő ködben, és 206

felfogták a kelő nap sugarait. Az egyik helyen toronynyi, kerek oszlopokon nyugvó, hatalmas emelvény magasodott, mint egy feje tetejére állított vár. A másik két alakzat egészen máskép festett, igazi mecseteket vagy keleti kastélyokat formáztak, árbocokkal, templomtornyokkal. Nem tudtuk, hogy sziklákon és zátonyokon állnak-e vagy lehorgonyozva úsznak, de a tenger, melyet sűrű tajték borított ameddig a szem ellátott, vadul ostromolta ezeknek a hatalmas zátonyoknak az oszlopait meg bástyáit. A kétségbeesett robotolás közben is megállapítottuk, hogy kétségtelenül dél felé sodródunk, és így elkerüljük az összeütközést még akkor is, ha nem sikerül rendbe hozni a vitorlát és uralmunk alá keríteni a kormányt. De ezek az ember alkotta akadályok egészen újak voltak. A térképen egyáltalán nem szerepeltek, éppen ezért nem tudhattuk, milyen veszélyek fenyegetnek még. Két hatalmas tartályhajó keresztezte közben az utunkat, és egy harmadik velünk azonos irányban haladt. Olyan nagyok voltak, hogy nem dülöngéltek, mint mi, és az orruknál fellövellő fehér szökőkutakra hasogatták a háborgó tengert. A mi nádkötegeinket nem csapkodták ilyen szökőkutak, különben a kabinok és a fedélzeten minden, a tenger martalékává vált volna. Mi úgy táncoltunk a hullámokon, mint a kacsa, és így a tenger nem marhatott belénk. Minket csak a szárazföld vagy a hajók felől fenyegetett veszély. Carlo Alpokban edzett ujjai tudták csak megoldani a feszes kötelet, miközben fél tucat férfi teljes súlyával akaszkodott a vitorlatartó kötélbe, hogy csökkentsék a csomóra nehezedő feszítőerőt. A híd-korlát fájába mélyen bevésődött sodrott kötél nyoma ott maradt, mikor kioldották a vitorlatartó kötelet és bevonták a vitorlát. Norman pótolta a széthasadt csigát, HP a lengő árboccsúcshoz kötötte magát, a vitorlát újra felvonták a megfelelő helyzetbe, és a két kormányos a menetirányba állította a Tigrist. A reggeli zabkását állva fogyasztottuk el, a felkavart tenger tajtékkal töltötte meg az üres csészéket meg tányérokat. Egyetlen féktelen kereszthullámnak sikerült átvágnia a két kabin között a hajón, lesepert mindent az asztalról, mi pedig csuromvizesek lettünk. Ha az a kis pont, amelyet utoljára napfelkeltekor láttunk a hajónk előtt, a mi daunk volt, akkor az nem a Hormuzi-szoros felé tartott, hanem valahova délre, az arab partok felé. Ennél a nyugati szélnél ideális helyzetben voltunk ahhoz, hogy a Hormuzi-szoros felé vitorlázzunk, de nem hagyhattuk Rashadot magára egy fillér nélkül az ismeretlen hajósok közt. Délkelet felé fordultunk, körülbelül abban az irányban, amerre a dau eltűnt. 207

Kétségbeejtő helyzet volt. A tenger közben olyan viharos lett, hogy a két kormányosnak minden egyes hullámra és a forgó szélrohamokra is figyelnie kellett, hogy ne veszítse el újra a hatalmát a hajó felett. Magunk mögött vontattuk piros bójánkat arra az esetre, ha valaki lesodródik a hajóról, bár mindenki felkötötte mentőkötelét és szabad végét – szigorú utasítás szerint – valahová a kötélzetre vagy a felépítményre erősítette, hacsak biztos helyen nem tartózkodott a fonott falakon belül, a két kabin egyikében. Egy hat láb (2 méter) hosszú cápa kísért egy ideig, és szemmel láthatóan vidáman játszadozott a táncoló bójával. Ez volt az első nagy hal, amelyet ezen a területen láttunk; ezenkívül csak néhány virgonc, a kardhaléra hasonlító uszony merült fel olykor körülöttünk a hullámokból. Dél felé hajóztunk, első ízben egy rettenetesen elszennyeződött területen. Nagy, fekete megszilárdult olaj- vagy aszfaltcsomók úszkáltak sűrű kupacokban mindenütt, kétségtelen jeléül annak, hogy itt tartályhajókat mostak ki. Ráadásul még konzervdobozok, üvegek és más hulladékok is ugráltak le-fel, ebben a fekete kásában, ezenkívül hihetetlenül sok jó, erős fa: törzsek, palánkok, deszkák, ládák és nagy furnérlemezek. Az egyik lemezen veszedelmes mérgeskígyó utazott. Mindent olaj borított, maszatolt össze, minden ide-oda hánykolódott a vízben. Ilyen méretű szennyeződést a tengeren, távol a szárazföldtől, még egyikünk sem tapasztalt. A tenger állapota olyan éles ellentétben állott az öböl egyéb részeivel, hogy valami szerencsétlenségre gondoltunk. Egyetlen helyi dau sem mondana le önként erről a drága faanyagról, másrészt viszont dau valószínűleg nem szállít ilyen sok nyersolajat. Csak nagy nehezen kerültük el az összeütközést a súlyos fatuskókkal és gerendákkal, melyek torpedókként merültek fel a vízből. A kisebbeket nem is tudtuk kikerülni. Sohasem hajóztunk ilyen gyorsan. Detlef szerint több mint négycsomós sebességgel haladtunk. Néhányszor elvesztettük az uralmat a kormány felett, de mindig sikerült visszahozni a hajót az útirányba. Amikor attól tartottunk, hogy a vitorla csapkodni kezd, a kormányos a szél alatti oldalon csak egyik kezével igazgathatta a kormányrudat, a másikkal a szarvkötelet meg a vitorlakötelet kellett húznia, amíg a vitorla újra szélnek nem fordult. Tenyereinket meg ujjainkat felhorzsolták a kötelek, s tele lettek hólyagokkal. Carlo és Jurij alig tudták kinyitni a kezüket; mindig őket hívták a kötelekkel vívott harc tetőpontján. Egyik szemünkkel a kötélzeten, a másikkal a daut kutatva, teljes 208

sebességgel száguldottunk előre. Egyszerre megszólalt Asbjörn, nyugodt hangján, a hídon: – Nézzétek csak ott elöl! Talán felhő? Az égbolt felettünk kék volt, de előttünk fehér felhőgomoly szaladt a látóhatár végéig. Felhőgomoly – de mi a csuda az ott a felhők felett? Elővettem a távcsövet, és világosan előttem állott az, amire Asbjörn célzott. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. A felhő felett, a földtől különváltan szárazföld terült el, mint valami másfajta, elmosódott, külön világ. Tömör szikla lebegett odafenn, olyan messze, hogy az alsó része áttetszőnek hatott, és úgy látszott, hogy még a felhőkig sem ér le, csak a felső pereme ütött el – másféle kékjével – a tiszta égbolt színétől. Mindannyian bámultuk azt a valamit, ami túl magasan lebegett ahhoz, hogy valóság legyen. Nem a Himalája felé tartottunk. Optikai csalódással, fata morgánával álltunk tán szemben? Navigációs térképünk semmiféle útmutatással nem szolgált, ezen a parton semmit sem jelzett. A szárazföldet egyöntetű fehér színben ábrázolták. Annyira megszoktuk már az iraki síkföld és mocsárvidék alacsony sziluettjét meg a mészkőtáblákat, amelyeket eddig láttunk az öböl vidékén, hogy nem voltunk felkészülve ilyen izgalmas tájképre. Elővettünk egy ománi térképet, s kitűnt, hogy ez az arab tőr, a Hormuzi-szorossal a csúcsán, meredeken emelkedik hatezernégyszáz láb (2000 méter) magasságba az öbölből. Ezt láttuk magunk előtt. Az egész félsziget egy magasra törő hegylánc, s sziklafalai az öbölnek azon az oldalán, amelyhez most közeledünk, majdnem függőlegesen zuhannak a tengerbe. Detlef éppen egy új, majdnem ötcsomós rekordot mért. De amikor most láttuk, miféle hegytömb magasodik előttünk, hirtelen elrántottuk a kormányevezőket, hogy minél messzebb kerüljünk ettől a parttól, amíg még lehet. El akartuk érni a daut, ezért a szükségesnél sokkal délebbre haladtunk. Nekik motorjuk volt és talán még délebbre fordultak, megfelelő kikötőt keresve. Két navigátorunknak a sodródás és a szél alapján megejtett számításai szerint már most mélyen a félsziget csúcsa alatt hajózunk, s neki kell futnunk valamely parti kikötőnek. De hol köthetnénk ki? Egyre rejtélyesebbnek tűnt számunkra, hol találhatott a dau menedéket. Motorral, persze, fortélyos, keskeny parti nyílásokba is bejuthatott. De a mi térképeinken nem szerepelt kikötő ezen a parton, sem telep, még egy világítótorony sem. Nem volt itt homokos part, sem kikötőhely, még lehorgonyozni sem lehetett sehol, mivel a magas sziklák egyenest a 209

felkavart, mély tengerbe zuhantak. Csak egyetlen enyhe beszögellést jelzett a térkép, ahova esetleg Said elvihette Rashadot meg a többieket, hogy a merőlegesen lezuhanó sziklák közt megtalálják azt a védelmet, amire a hajójuk reparálása okából szükségük volt: ez Ras al-Shaikh. Az elénk táruló panoráma alapján igencsak barátságtalan búvóhely lehetett a sziklafalak között. Hamarosan megismertük. Útba kellett ejtenünk Ras al-Shaikhot a Hormuzi-szoros bejáratát jelző, utolsó fok felé vezető utunkon. A hegyek még messze voltak, de elég közel ahhoz, hogy felismerhettük az egyes sziklákat, amelyek először kiemelkedtek a tengerből és azután átfurakodtak a felhőövezeten. Önként nem közeledtünk ehhez a parthoz. Nem törődtünk már a hordalékfával, a vízszennyeződéssel sem volt időnk foglalkozni. Tulajdon bőrünket kellett menteni. Egy a Tigrishez hasonló tutaj minden más hajónál jobban fel tudott ülni a hullámveréssel a homokos partra vagy egy zátonyra, és még azt is átvészelheti, ha sziklaszirtre vagy sziklás partra vetődik, de függőleges fallal egyetlen hajó sem képes megküzdeni. Itt volt az ideje, hogy Norman felvegye a tervezett rádióskapcsolatot a parti állomásokkal. Jelentenünk kellett Rashad és a dau eltűnését, és meg kellett adni a saját becsült helyzetünket Északnyugat-Omán kopár sziklafalai előtt. Radio Bahrein hívott minket, de túl sok hang jelentkezett ezen a frekvenciasávon ahhoz, hogy bárki, bárhol is foghatta volna Norman hívását. Éppen olyan rejtve maradtunk a világ előtt, mint a dau mi előttünk és feltételezhetően a Tigris a dau előtt. A viharral keresztirányban küszködtünk a part mentén, de jobboldalt egyre inkább közeledtünk a szirtekhez, amelyeket el akartunk kerülni. Ennél zordabb vidéket még nem láttam. Eget ostromló minden tekintetben, s nincs egyetlen bokor, zöld fűcsomó, ami valamivel barátságosabbá tenné az egyhangú felhőkarcolókat. Lejtős kősivatag. A vihar ezeket a falakat támadta szembe, s ők több mérföldnyire hevesen visszaverték az ostromló tengert, felkavarva a legnagyobb zűrzavarban összevissza hánytorgó, alattomos hullámokat; ilyenekkel nyílt tengeren sohasem találkoztunk. Mennyire tévednek az antropológusok, akik karosszékükben ülve azt hiszik és azt tanítják, hogy a pre-európai tengeri utazások csak a partok közelében zajlottak, és elképzelhetetlen, hogy a spanyol karavellák előtt bárki is áthajózott az óceánokon. Sehol sem veszedelmesebb a tenger és égetőbbek a 210

problémák, mint a sziklás területeken vagy ott, ahol a hullámok és áramlások partba és zátonyokba ütköznek. A part menti hajózás a legnehezebb feladat. Az ókori tengerészek valószínűleg úgy jártak, mint mi, hacsak nem készültek fel sokkal jobban. Társaim és jómagam sohasem ütköztünk primitív tutajokon, a tengeren nagyobb nehézségekbe, mint akkor, amikor éppen az utolsó szárazföldi fokon akartunk túljutni a nyílt tenger felé, vagy pedig, amikor az óceán áthajózása után, a másik oldalon, a part felé közeledtünk. Ennek az arab félszigetnek a látótávolságában egyáltalán nem éreztük magunkat biztonságban. Ellenkezőleg, olyan volt, mint egy lidérces álom, amelyből reméltük, hogy az Indiai-óceán közepén hamarosan felébredünk majd. Az enyhe sodródás, amely hajónkra hatott, igazolta navigátoraink komor előrejelzését, attól a perctől kezdve, hogy földet láttunk; ezek szerint a sziklafalaknak sodródunk, még mielőtt elhaladhatunk mellettük és elérjük a Hormuzi-szoros magasságát. A szél megint észak felől fújt. A sziklákról visszaverődő háborgó áramlat újra meg újra felemelte hajónkat, és egy kúp alakú hullám 40 vagy 50 foknyira elfordította, mielőtt még – teljesen elveszítve az uralmat a kormány felett – belesiklottunk volna a következő hullámvölgybe. Minden ember a fedélzeten meg a tetőkön volt és kétségbeesetten küzdött a kötelekkel meg a vitorlával. Semmi sem egyesíti jobban a különböző korú és életformájú embereket, mint a közös veszély elleni küzdelem az életükért. Ilyenkor aligha jut eszünkbe nemzetiségi vagy neveltetési különbség! Egyikünk sem akart a másik kárára előnyre szert tenni, vagy vakmerőségével imponálni. Csak az eredményes összmunka viheti győzelemre a harcot. Aki másként cselekszik, úgy jár, mint a dobos, aki karmester és zenekar nélkül próbál eljátszani egy szimfóniát. Mikor a sziklák egyre közelebb jöttek hozzánk, Norman magatartása tükrözte leginkább a hajó legénységének szellemét és határozottságát. – Hurrá! – kiáltotta diadalmasan – dacolunk a széllel! A piros bójából következtetett erre, amit magunk mögött vonszoltunk. Jelezte az áramlás erejét és haladásunk valóságos irányát a vízben. Persze jobban boldogultunk volna most nagyobb evező-tollakkal és ha nagyobb a sodródás csökkentésére vízbe lógatott oldaldeszkánk, de így is fordultunk néhány fokot a szélben, amely most elölről, keresztben dagasztotta a vitorlát. Ez a győzelem elég volt ahhoz, hogy fenntartsa a harci szellemet. Ennek ellenére mindannyian megállapíthattuk, hogy a szárazföld még mindig felénk jön. 211

Nem sikerült eltüntetnünk a hajó orra elől, hacsak meg nem fordulunk, és az Egyesült Arab Emírségek felé nem tartunk. A jobb oldali sziklaszirt egy földnyelvben végződött, amely éppen hajónk táncoló orr előtt nyúlott előre. Ha megpróbálunk még jobban a szélnek fordulni és a földnyelv mellett elhaladni, akkor vitorlánk csapkodna és elveszítenénk a kormányzáshoz szükséges haladási sebességet. Már csak abban reménykedtem, hogy a part közelében megváltoznak a körülmények. Az elemek kénytelenek irányt változtatni, mihelyt az égnek meredő sziklákhoz ütődnek. Az áramlás eltér a parttal párhuzamos irányban és nem rohan egyenest a partnak, miközben összetömörül és sebessége is fokozódik; ugyanez történik a széllel is, ha közvetlenül a víz felett a szikláknak ütődik. Az egyetlen nyílás a zárt falban a Hormuzi-szoros, fent, a félsziget csúcsán. Ha a természet kénytelen ott keresni magának bejárati nyílást, minket is magával vonszol. Továbbra is követtük szerencsétlen útvonalunkat, mintha tudtuk volna, hogy helyzetünk csak javulhat, és biztonságosabb, ha közvetlenül a part mellett maradunk. Olyan közel jutottunk a falhoz, hogy láttuk a sziklafal lábát, ahol a tajtékzó hullámokba zuhan, de a daunak nyoma sem volt. Egy helyen feltűnt két kis fehér ház, mintha a sziklafalra festették volna őket, a víz mellett. Elhagyatottnak tetszettek, ha ugyan valaha is laktak benne. Az élet legcsekélyebb jelét sem fedeztük fel a sziklák meg közöttünk húzódó sávban. Ezt írtam naplómba: A part most fenyegetően közel van. A két kormányos csak nagy nehezen tudja tartani az útirányt a hatalmas hullámok közepette. Ha kabinomból kitekintek a bambusszal keretezett ajtónyíláson át, akkor most már nem lobogó lángokat, hajókat és felkorbácsolt tengert látok, hanem egy végtelen hatalmas hegyoldalt. A sziklákra ferdén eső késő délutáni fény függőleges résekre és hasadékokra vetődik, melyek komor árnyékukkal és mintázatukkal jól illenek az alkonyodó, szürke tengerhez meg a világosabb tajtéktarajokhoz és hullámfátylakhoz. Úgy érzem, mintha egy görgeteg borította kopár felföld sivár fennsíkján utaznánk, amelyből a felettünk levő függőleges sziklák még magasabb csúcsok felé törnék. Kétségbeesetten igyekszünk 52 fokra jutni a két kormányevezővel, hogy hajótörést ne szenvedjünk Ras al-Shaikh-nál, az első foknál, amely elzárja a Hormuzi-szoros felé vezető utunkat. Kis szerencsével, nyugati széllel és egy valószínűleg északi áramlással a part mentén, némi esélyünk van rá, hogy sikerül. – Insallah! 212

Nem sokkal később, délután 4 óra 45 perckor bejegyeztem, hogy a nap éppen lemenőben van. Kelet felé hajózván másik időzónába kerültünk, és egy órával előbbre kellett állítanunk óráinkat. Messzebb kint most láttuk az első hajók fényeit. A komor szirtek egyre sötétebb árnyékba burkolóztak, csupán egyetlen csillag fénylett felettünk. Betört az éjszaka, mintha valaki eloltotta volna az összes lámpát, és mi észak felé hajóztunk, szorongatóan közel a falak mentén, amelyek Ras al-Shaikh hatalmas díszleteiként merültek fel. Ez volt az egyetlen hely, ahol véleményünk szerint, Rashad és Said, védelmet keresve, kiköthettek. Kiguvadt szemmel kerestük egy ház vagy egy hajó körvonalait, egy lámpa fényét. A kabinok tetejéről lóbáltuk lámpáinkat, és jelzéseket adtunk le a zseblámpáinkkal. Semmi válasz. Nincs világítótorony ezen a hegyfokon. Nincs egyetlen fénysugár. Nyilván, senki sincs itt. Az árnyékba borult, fekete sziklafalak csak megerősítették a napfénynél, távolból tapasztalt, visszautasító benyomást. Öngyilkosság lett volna bemerészkedni a sötét hegyszorosokba vagy a szakadékos kanyon vonalát követni, amit a térképen is feltüntettek, még ha elképzelhető is, hogy valahol akad egy szűk menedék a minden oldalról meredező, függőleges falak között. Ha a dau ide bemerészkedett, feltételezhető, hogy módjuk volt egy jól látható lámpát állítani az egyik sziklára, hogy felhívják a figyelmünket búvóhelyükre. Két csomós sebességgel haladtunk át a szűk átjárón, és magunk mögött hagytuk a Ras alShaikh fokot. Újra bemásztam a kabinba, és tovább írtam a naplómat. Délután 5 óra 30 volt és még mindig koromfekete éjszaka. Most már fogalmunk sem volt, hol lehettek elveszett társaink. Said kapitány egészen más útvonalat választott, mint amit mi gondoltunk. Innét a Hormuzi-szorosig nem volt más hely, ahol kereshettük volna őket. Erősen dülöngéltünk és a hullámzó tengeren majdnem szél ellen vitorláztunk, úgyhogy a fedélzeten ide-oda imbolygó, apró petróleumlámpa több árnyékot vetett, mint amennyi fényt adott, és majdnem fejbevert. Bejegyeztem naplómba, hogy jóllehet szétterpesztett lábakkal ülök a padlón és igyekszem írás közben egyensúlyozni, felborulnék, ha a másik kezemmel nem kapaszkodnék a falba. Semmit sem hagyhattunk a fedélzeten lekötözetlenül. A falra függesztett távcsövem az államat találta el. A fal és a mennyezet bambuszrudain lógó ingek, kabátok és nadrágok azonos ütemre himbálództak, s mint valami robotokból álló szellemhadsereg, óramű pontosságú, közös reggeli tornát adtak elő. 213

Valamennyien azonos pillanatban, azonos szögben és azonos irányban mozogtak. Törülközők és alsóneműk, vödrök és kosarak, lámpák és órák egyszerre pattantak el a faltól és egyszerre lengtek jobbra meg balra, előre és hátra, míg azután mind egyszerre ütődött, nagy robajjal, a falnak. Mivel a kabinban sem ülni, sem térdepelni nem tudtam, mentőkötelemmel újra kimásztam, és megcsodáltam Norman akrobatamutatványait: éppen az ide-oda lengő árboc csúcsáról kiáltott le nekünk, hogy fényvillanásokat lát. Pillanatnyilag még csak egy távoli világítótorony körbejáró fénykévéinek ritmikus visszfénye látszott az égbolton, amely baloldalt hamarosan feltűnik majd a láthatáron. Detlef a hídról lekiáltott, hogy ez nyílván a Hormuziszoros – bejáratának másik oldalán levő világítótorony. Jobb oldalról kell mennünk most, hogy elhaladjunk az Arab-félsziget utolsó, láthatatlan foka mellett, de aztán, ha bekanyarodunk a nyílt szorosba, élesen kell fordulni, hogy bal oldalra essen. Közben a szél érezhetően keletre fordult, ami túlszárnyalta legmerészebb reményeinket. Meg voltam győződve arról, hogy a legyőzhetetlen sziklaakadályok az áramlást is eltérítették, és most a part mentén a mi irányunkba kényszerül. Az evezőtollakra oly nagy nyomás nehezedett, hogy a bal oldali villa újra repedezni kezdett, és az a veszély fenyegetett, hogy Carlo kötelékei szétszakadnak. Mindenkit hátrairányítottunk, és a súlyos evezőnyelet oly magasra emeltük, hogy a toll egynegyede kiemelkedjék a vízből – így próbáltuk a hatalmas nyomás egy részét csökkenteni, mielőtt még sor kerülne a szerencsétlenségre. A kormányrudat most már nem érhettük el a híd padlójáról, így a tengeri akrobatikának új formáját kellett bevezetnünk, amikor a hajó még erősebben kezdett himbálódzni. A jobboldali kormányevezős vette át a kormányzást, és valahányszor szüksége volt a most kiváltképp alkalmatlan baloldali kormányevező támogatására, átkiáltott a mellette ülő embernek. Carlónak sötétben kellett helyesen kormányoznia, én meg a híd korlátjára másztam fel, hogy elérjem a másik kormányrudat, amelynek közben kilazult fa-részek szorultak a rögzítőbilincsébe, és úgy csikorogtak, mint a dühöngő macskák; nagyon oda kellett figyelni, hogy az ember keze vagy lába ujját be ne csípje. Az egyik lábammal a kabintetőn, a másikkal az evező stabilizálása céljából kívülről a hídkorlátra kötött, keskeny deszkán egyensúlyozva csak a lámpa táncoló fényét láttam, amit Asbjörn az ide-oda ingó árbocra erősített. Tudtam, hogy zseblámpával sem láttam volna egyebet fekete víznél, és nem 214

kapaszkodhattam volna másba, mint a hosszú evezőnyélbe, amely sohasem maradt nyugton, mivel én magam forgattam a kormányrúddal, amelybe csimpaszkodtam. A nyél szüntelenül csapkodott, mivel ki volt akasztva, és nekem a csúszós nyélre erősített mentőkötelemre kötve mindkét kezemre szükségem volt, hogy magamhoz húzzam vagy magamtól eltoljam a kormányrudat, amikor Carlo átkiáltott, hogy gyorsan húzzam meg az evezőt. Pillanatnyilag nemigen érzékeltük ennek az őrült, éjszakai kötéltáncnak a komikumát. Egy sumer valószínűleg bekötött szemmel ábrázolta volna magát egy ugráló gazella hátán. De végül is – ragyogó szikraként – a látóterünkbe ugrott a világítótorony. Carlo diadalmasan felkiáltott, hogy a vitorla feléje eső oldalán látja, ami hamarosan annyira kilendült az ő oldaláról, hogy még én is láttam balról. Sikerült tehát elforgatnunk a Tigrist a parttól, s a szárazföld most jobboldalt terült el. Az egyre gyarapodó csillagok alatt felismertük a hegycsúcsok és piramisok csipkés sziluettjeit; most már nem közeledtek felénk. Győztünk! Sodródás nélkül sikerült. De hamarosan megfeledkeztem egyensúlyozási problémáimról, és minden erőmet arra összpontosítottam, hogy az előttem táncoló fényes szikra lehetőleg a vitorla jobb oldalán maradjon. A kétórás kormányzás maradék ideje bódító hangulatban telt el: mintha szárnyas Pegazuson, amely készségesen engedte, hogy mi határozzuk meg útvonalunkat, száguldottunk volna a csillagfényes ég alatt. Azután Gherman és HP jött tapogatózva a hídra, hogy folytassák a kormányzás e szokatlan módját. Mindenfelé hajók fényei villództak. Minket azonban aligha láttak. Norman annyiban javított barátságtalan helyzetünkön, hogy a személyes holmiját tartalmazó ládából előszedett egy zseblámpát, felszerelte az árbocra és az onnét fényjelzéseket adott. Az itteni olcsó olajjal égő petróleumlámpáink ebben a szélben több füstöt árasztottak, mint fényt. Az árboc villogását mi nagyon szakszerűnek éreztük, és feltűnőbbnek látszott, ha valaki eléggé közel jön, mint egy lámpa gyenge fénye, de Detlef biztosított róla, hogy tengerészeti szempontból semmi jelentősége nincs. De éppen ezért – tette hozzá – mint valami madárijesztő, megzavar minden hajót, amely túl közel halad el mellettünk. Jobboldalt a parton hirtelen egy sor fény tűnt fel, mintha parti házakból világítana. A világítótorony körben járó fénycsóvái tisztán és erősen surrantak végig felettünk az égbolton. Detlef átvette a navigálást. Norman lejött az árbocról, és fénylő sztaniolcsíkokat rakott fel a rudakra meg a kabinfalakra. A náddal, bambusszal és fával ellentétben, ezt felfogja a 215

radarernyő. Teljes sebességgel és korlátozott manőverező lehetőséggel vágtunk neki egyenest a világ legforgalmasabb hajózó útvonala kétsávos pályájának. Semmiféle dau nem volt a láthatáron, amely megmutathatta volna nekünk a nemhivatalos, de számunkra biztonságos átjárást a sűrűn egymás mellett fekvő szigetek közt vagy mögött. Még sohasem láttunk a tengeren annyi fényesen megvilágított mozgó hajót, mint amikor Detlef 90 fokos, éles jobb oldali fordulatot parancsolt, és a hídon szolgálatot teljesítők a Hormuzi-szoros főútvonalára vitték hajónkat. Abban a pillanatban hatalmas légáramlás kapott el bennünket hátulról, és egyazon kontinensnek két egymással szemben fekvő foka – egy ázsiai Gibraltár-szerűség – között szélcsatornába préselődtünk. Nyilván az áramlás is folyóként ömlött az öbölből. Egy nádhajótól telhető legnagyobb sebességgel haladtunk el az arab tőr hegye mentén, és az oldalt meredező hegyek sziluettje szempillantás alatt megváltozott. Ilyen sebesség mellett a Tigris a kormányrúd legenyhébb érintésére is reagált, mi meg száguldottunk előre a körülöttünk mennydörgő hajóóriások közt, mintha mi is közéjük tartoznánk. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, és miután beosztottuk a két kormányőrséget és a két navigátor is a helyén állt a tetőn, Carlo meg én visszavonulhattunk néhány percnyi szunyókálásra, mielőtt két órakor újra átvesszük a kormányt. Többnyire elég volt átmászni a négyszögletű ajtónyíláson ahhoz, hogy egy alacsony dzsungelkunyhóban érezzük magunkat, távol a tengertől. A nád meg a bambusz egyáltalán nem tengeri, mindazonáltal üdítő légkört teremtett. Magunk mögött hagytuk pillanatnyilag a szelet meg a hullámverést, csak a fedélzeti embereknek kellett megküzdeniök velük. A kabinon belül béke és nyugalom honolt, még ha a hullámtaréjok kartávolságnyira kukucskáltak is be hozzánk a nyitott ajtón át. Ez az éjszaka egészen különös volt. Amikor bemásztam, s lefeküdtem az ajtó melletti matracomra, olyan boldognak éreztem magam, mint az a kisfiú, aki életében először alszik hálókocsiban, és közben kinéz az ablakon. Oldalra dőltem, s a megvilágított hajók meg a sötét hegyek mint alpesi vasútállomások húztak el mellettem. Elmúlt a hajótörés és összeütközés fenyegető veszélye, mintha két-nyomsávú vasúti pályán haladtunk volna előre. Arra ébredtem, hogy Detlef a lábamon keresztül igyekszik az ágyába. – Sikerült – mondta – kint vagyunk. – Nulla óra harminc volt, az új nap 216

legsötétebb órája. Valóban kint voltunk? Az ajtóhoz másztam, és felhúztam a vitorlavászon-függönyt, amit valaki leeresztett, hogy kizárja a végigvonuló fényeket. A táj változása felejthetetlen látványt nyújtott. Gyönyörű. Impresszionáló. A tenger lecsendesedett, az égbolton milliónyi csillag, a hold halovány fénye sziklákat és kis dombokat világított meg. Magasba törő csúcsok és hegygerincek lábánál húzódtak, s fantasztikus képet tártak elénk, közvetlenül a hajónk mellett. Ha a másik oldalra néztünk, szinte megvakított egy közeli világítótorony körben járó fénycsóvája, amikor végigpásztázta az égboltot meg a tengert, a sziget szikláit is megvilágította, amelyen állott. Eltűntek a hullámtarajok is. A tenger nyugodt volt, jobbról és balról hajók zúgtak el mellettünk. Bömbölő viharnak, nyikorgó fának neszét sem hallottunk. Idillikus béke. A hajók fénye festőién tükröződött a vízben, mintha védett norvég fjordban hajóznánk. A Tigris a vitorlától a kormányhídig kiheverte rekordsebességű útjának fáradalmait. Sebességünk két, azután egy csomóra csökkent. Norman a Hormuziszorosban öt csomót mért, s ehhez még az áramlás sebességét is hozzá kell adni. Tulajdonképpen már az öblön kívül voltunk. Az ománi sziklák védelmében hajóztunk, de hamarosan meg kellett állapítanunk, hogy egy erős áramlás még mindig fogva tart bennünket, és elsodor az Arab-félszigettől. Jobbra tartottunk, sebességünk fél csomóra csökkent, amikor dél felé hajóztunk, ugyanannak az arab tőrnek a majdnem tökéletes védelmében, amely néhány órával ezelőtt még megsemmisített volna minket. De akkor észak felé küszködtünk, ellenkező irányban, a szél felőli oldalon. – Gyerekek, ezt megúsztuk! – tört fel az ujjongó kiáltás Normanből, mikor zseblámpánk fényében, a kabintetőn kiterítettük a térképet, hogy döntsünk a továbbiak felől. Számtalan lehetőség között választhattunk. Mindenesetre volt még egy probléma, mégpedig komoly. Nyitva állott előttünk az Indiai-óceán felé vezető út, de mögöttünk, valahol az öböl mélyén elveszítettük Rashadot. Halvány fogalmunk sem volt arról, hova tűnhetett az a szerencsétlen dau. Csak arra gondolhattunk, hogy Said az egyik kis arab emirátus felé vette útját. Erős szél kerekedett, számunkra eszményi, hogy eltávolodjunk a szárazföldtől, és az Ománi-öböl tátongó torkából az Arabtengerre, majd az Indiai-óceánra hajózzunk. De nem hagyhattuk cserben Rashadot, legfiatalabb és valószínűleg legtapasztalatlanabb társunkat… Szülei kétségbeesnének, ha megsürgönyöznénk nekik, hogy „elveszett”, és fogalmunk sincs, hol található. 217

A dau ománi volt, és át kellett jönnie a Hormuzi-szoroson, hogy Masqatban, a fővárosban, hazai kikötőbe fusson be. Ha távol akarta magát tartani a hajózási útvonalaktól, akkor közvetlenül a sziklás ománi partok mentén kellett haladnia. Nem tehettünk mást, mint várni itt, a védett vizeken, ahol éppen tartózkodtunk, eléggé messze a parttól ahhoz, hogy a szél megfordulása esetén se veszélyeztessenek a sziklák. Másrészt csak annyira távolodhattunk el a parttól, hogy észrevegyünk minden, a part mentén haladó hajót. A bal oldali evezőt újra a régi helyzetébe hoztuk, meglazítottuk a köteleket, lassan vitorlázgattunk. Az éjszaka nagyobb része még előttünk állott. Míg a többiek lefeküdtek aludni, Carlo és én kettőtől négyig őrségben voltunk a hídon. Mindketten úgy éreztük, ez volt a legszebb pillanat, amit valaha is megéltünk a tengeren. A védelmünket nyújtó, magasba törő csúcsok és szakadékos hegyek sziluettjei hihetetlenül impresszionáló hátteret képeztek. Erről az oldalról még festőibbnek tetszettek, kontúrjaik – mintha a szem gyönyörködtetésére alakultak volna éppen így – távol tartották a vihart, megszelídítették a hullámokat, amelyeket a másik oldalon oly vadul felkorbácsoltak. A hídőrség ebben a megváltozott környezetben boldog álomnak tűnt a nyugtalan, lidérces éjszaka után. Sikerült a kerítés résén átbújnunk. Az öböl falai elmaradtak mögöttünk. Most egy másik világban úsztunk, ahol másféle szelek, másféle hullámok uralkodtak. Valahol odakint terült el a monszunvidék. A monszun olyan szabályosan jelentkezik az Indiai-óceán felett, mintha óramű szerint járna; félévenként ingajáratszerűen változtatja az irányát. A téli monszun északkelet felől fúj, Ázsiából Afrika felé, a nyári monszun délnyugat felől, Afrikából Ázsia felé. Eszményi feltételek primitív vízijárművek számára. Idekint valahogy még a modern, nagy hajók is, amelyektől annyira féltünk az öbölben, barátságosabbaknak tetszettek. Ragyogóan kivilágított luxusgőzös haladt el mellettünk, fedélzetét füzér-formában felrakott, tarka lámpák díszítették, s úgy éreztük, mi is kirándulunk; a legkitartóbb lumpok valószínűleg még a bárpult körül álltak. Mi azonban senkit sem irigyeltünk. Nagyszerű érzés volt sumer ma-guron hajózni. Reggeli után Asbjörn felpumpálta kis gumicsónakunkat, és Norris meg Toru beszálltak, filmezni. A hajó orrán levő pálmalevélszárak olyan szilárdan ültek, mint azon a napon, amikor bepréseltük őket, mielőtt elhagytuk Bahreint. A legénység többsége lemászott a hajóról, és egyik 218

kezükkel a Tigris kötelébe kapaszkodva, úszkáltak. Már majdnem dél volt, amikor valaki a hídról felkiáltott, hogy egy kis csónakot lát, éppen most vált el egy dombokat formázó szigettől. A csónak megváltoztatta az útirányát és felénk tartott! A dau volt! Néhány hosszú másodperc szorongó várakozásban telt el. Azután Norris azt mondta, lehet, hogy a távcsövén Rashadot látja. Mindannyian belenéztünk a távcsőbe. Valóban Rashad volt! És Said kapitány sem hiányzott. Mindannyian megvoltak. Kis csónakunk még a vízen úszott, HP gyorsan a daunál termett, és visszahozta elveszített barátunkat a nádhajóra, ahová tartozott. Rashad majdnem megcsókolta a nádkötegeket, amikor felmászott a Tigrisre, mi pedig boldogan szorongattuk a kezét, ölelgettük minden oldalról. Nagyszerű volt. Rashad fantasztikus fickó. Mindannyian hallani akartuk kalandjait; éppen jókor érkezett, hogy leüljön velünk ebédelni. Carlo gőzölgő rizsestállal meg szalámival jelent meg. Gherman kinyitott egy üveg tequilát, Jurij vodkát, én pedig egy norvég aquavitet vettem elő. Háromszoros okunk volt az ünneplésre, de mindenekelőtt Rashad visszatérésére ittunk. Rashad ujjongó örömmel fogadta ünneplését és kényszerű rabságának szerencsés befejezését. A dau hattagú legénysége akkor veszítette el velünk a kapcsolatot, amikor Said eliszkolt a Sirri-szigetről, mert rájött, hogy iráni vizeken tartózkodik, illegálisan. Később nem mert a viharos tengeren visszajönni hozzánk, mert a dau nyomorúságos állapotban, volt. Szivárgott belé a víz, s a helyzete még rosszabb lett, amikor az egyetlen szivattyút tartó csapszegek, egyik a másik után, eltörtek és a víz mindenütt beáramlott. Leírhatatlan bukdácsolás és hánykolódás következett. A kocka alakú ivó víztartályban a víz olyan hevesen lötyögött, hogy az eresztékek megrepedtek, és a víz nagy része kiloccsant a hajóba. A hajótörzsben ide-oda áramló víz megdöntötte a hajót, így a hajócsavar épp annyit forgott a víz felett, mint alatta. Ettől a dugattyú is bemondta az unalmast, és a motor sem működött rendesen. Mielőtt elhagytak bennünket, a kormányzás is veszélyessé vált; a kormányemelő rúd fémburkolata megrepedt az eresztékeknél, és a faalkatrészek meglazultak. Azon az estén, amikor mi Sirribe érkeztünk, még nem akartak elhagyni bennünket, de másnapra a hullámok magasabbra csaptak: nem volt más választásuk. Rashad kétségbeesetten harcolt a kapitánnyal meg a legénységgel, hogy keressenek meg bennünket, de kénytelenek voltak a tulajdon bőrüket menteni. Mikor végre megérkeztek a fúrótornyokhoz, a dau legénysége teljesen kimerült, így azután a lehető 219

leggyorsabban továbbhajóztak Ras al-Shaikh felé, mégpedig térkép nélkül. Said kapitány kijelentette, hogy „érzés szerint” kormányoz. Nagyjából hozzánk hasonlóan, először a vad hegyekkel szegélyezett parthoz érkeztek, azt követték a sziklafalban képződött keskeny résig. Odabent csatornába jutottak, ahol annyira őrjöngött a szél, hogy a Tigrist semmiképpen sem lehetett volna kormányozni a meredeken felfelé törő sziklafalak között. Ők azonban bekanyarodtak egy kis öbölbe, amely Rashadnak valóságos mesevilágnak tetszett. A sziklafalak végén, egy mélyedésben, szinte őskori falu húzódott meg teraszosan a sziklákon. Még ezen a védett helyen is úgy tombolt a vihar, mintha fújtatóból pumpálták volna, néhány halászcsónak között azonban ki tudtak kötni. A sziklák mélyén természetesen nem láthattuk meg a daut, amikor elhajóztunk Ras al-Shaikh mellett. Helyreállították a kormányt, meg mindent, ami fával és dróttal megreparálható, a hegesztési munkálatokat azonban csak Masqatban lehet elvégezni. Ma reggel hat órakor elhagyták az öblöt, és a keresésünkre indultak. Mivel a nyomunkat sem látták, északnak fordultak, és egy szűk kanyarban, amely nem torkollott a fő hajózási útvonalba, elhagyták az öblöt. Végül megláttak bennünket, és nagyon csodálkoztak a sebességünkön. Halon, rizsen és curryn éltek a hajón, és jól kijöttek egymással. Persze az állandó szivattyúzás és javítgatás következtében mindannyian a végkimerüléssel küzdöttek. Rashad, visszaérkezvén a stabil Tigrisre, úgy érezte, mintha úszó fürdőkádból luxushajóra szállt volna át. Soha máskor nem étkeztünk ilyen bőségesen a tengeren, mint most; Jurij a személyes holmiját tartalmazó ládából orosz pezsgőt, kaviárt, asztronautakenyeret, pulykát világűr módra, holdsajtot meg egy nagy csomó szputnyiktubust vett elő, amelyekből pástétomot, krémeket, lekvárokat, édességeket nyomtunk a szánkba – ezek a zsebformátumú ételek Jurij honfitársai étlapján szerepeltek, amikor a Földről a világűrbe utaztak. Dr. Jurij Alekszandrovics Szenkevics tekintélyes világűrkutató, az űrhajókban uralkodó életfeltételeket tanulmányozza olyankor, amikor éppen nem velünk hajózik egy őskori tutajon. De akár ma-gur, akár világűrhajó, azon az estén, amikor a nap lehanyatlott Omán hegyei mögött, senki sem tagadta volna közülünk, hogy még a Földön is sok érdekes élmény vár ránk. A sumerokhoz hasonlóan örültünk a keskeny ezüstholdsarló megjelenésének, a szánkba nyomtuk a tubusok tartalmát, akár az asztronauták, és ittunk rá; erre három különleges okunk is volt ma este: 220

Rashad köztünk volt. Kijutottunk az öbölből. És az év utolsó napját ünnepeltük.

221

Piramist keresünk, és Maganra bukkanunk Ha reggelizés közben egy mozdony futott volna be az ajtón, elcsodálkoztam volna, de biztosan nem annyira, mint most, hogy az ágyamból egy hajó orrát pillantottam meg az ajtónyílásban. Nem álmodtam. Nem is aludtam. Már akkor felébredtem, amikor meghallottam a sötétből közeledő motor zúgását, meg a rekedtes hangot, amely messziről ellenséges indulattal kiáltott valamit. Idegen hang. Felismertem Norris meg Rashad ismerős hangját: kétségbeesetten ordították a hídról: – Távolságot tarts! Távolságot tarts! Éjjel 1 óra 30 perc volt, és jobboldalt az ajtónyíláson át látni lehetett a fényes csillagokat, míg egy kereső fényszóró erőszakos módon ide-oda cikázni nem kezdett a jobb oldali falon. Egyszeriben teljesen felébredtem. Valahol az ománi partoknál járhattunk. Agyonfigyelmeztettek bennünket ezzel a területtel kapcsolatban. Modern kalózok, akikét sohasem sikerült nyakon csípni, az Arab-tengernek ezen a részén állítólag kifosztottak és elraboltak több kis csónakot. Az újságok nemrégiben egy dán házaspárról tudósítottak, akiknek a jachtjukról mindent elraboltak, csak némi ivóvizet hagytak meg nekik, s így sikerült túlélniük az esetet. Bárki leselkedett is ránk odakint a sötétben, nem sejthette, hogy tizenegyen tartózkodunk a Tigrisen, és hogy a bambuszkabin mindkét oldalán van egy-egy kijárat. Már éppen fel akartam kelteni a többieket és kiosonni a bal oldali nyíláson, ahol lesből támadhattam volna, de aztán megálltam, hogy meghallgassam a most már egész közelről hangzó, morcos hangokat: – Mi ez? – Az ingerült kérdést arabos hangzású angol nyelven kiáltották át hozzánk. – Egy hajó – válaszolt Rashad, szinte sértődötten. – Akkor mi az a két nagy tartály a hajón? – A kereső fényszóró újra végigpásztázta a két kabint. – Kabinok! Vigyázzatok! Maradjatok távol! Tizenegy, különböző nemzetiségű férfi alszik odabent! Rashad figyelmeztetése nem sokat ért. A csillagfényes égbolt elsötétedett, s egy hajó orra jobboldalt betöltötte az ajtónyílást; ebben a pillanatban a matracokat ért erős lökéstől mindenki felébredt. – Vissza! Tönkreteszitek a hajót! – kiáltotta Rashad kétségbeesetten a 222

hídról, mi többiek pedig szabályos csatakiáltással válaszoltunk a támadásra. Jurij az ajtónyílásban terpeszkedett, amikor feltűnt a hajó orra. Félálomban meghallotta Rashad hangját, s dühösen átkiáltott a bambuszfalon: – Mondd meg nekik, hogy menjenek a csudába, nemzetközi vizeken vagyunk! – Nem ez a helyzet – válaszolt Rashad mérgesen. – Pontosan Omán partjai előtt állunk, azonkívül az ember nem mondhatja annak, aki gépfegyvert szegez rá, hogy menjen a csudába. Lassan megértettük a helyzetet. De nem így kéretlen látogatóink. Még sohasem láttam a félelemtől és kétségbeeséstől ilyen nagyra nőtt, fehér szemeket, mint amilyenek a kormánykeréknél álló ománi rendőr fekete arcából meredtek ránk, amikor dühös kutyákként másztunk ki óljainkból, ő pedig teljes erőből hátrált, hogy szabadon hagyja számunkra a kijáratot. Egy cirkáló rendőrcsónak, az ománi partőrség három felfegyverzett emberével a fedélzetén, tartóztatott fel bennünket. Az árboccsúcsról villódzó bolondos fény, amelynek távol kellett volna tartania a hajókat, nyilván ellenkező módon hatott rájuk. Azért jöttek, hogy ellenőrizzenek bennünket. Amikor azonban a közelünkbe értek és megpillantották sumer ma-gurunk aranysárga nádkötegeit, a rendőrök elfelejtettek kormányozni. A próféta kora óta nem járt ezeken a vizeken olyan hajó, mint ez. Annyira elképedtek, hogy nekifutottak a hajónk közepének, s alaposan összerázták a bambuszt meg a nádat. Megrökönyödésük nem csökkent, amikor a „tartály” belsejéből kilenc nyelvű kiáltás tört fel, akár a bábel tornya leomlásakor, és néhány szakállas vadember dühöngő oroszlánként mászott ki belőle. A három meghökkent rendőr gyorsabban hátrált, mint ahogyan közeledtek. Biztos, hogy soha többé nem fogják megélni, hogy ennyi sok dühös ember négykézláb mászik elő két apró bambuszkabinból. Még félálomban, de majd szétrobbanva a méregtől meg a félelemtől, rohantunk a hajó jobb oldalára, arra számítva, hogy a Tigris annyira megsérült, hogy már ki se javíthatjuk. A tizenegy férfi láttán, akik öklükkel fenyegették őket, és különböző nyelveken zagyváltak összevissza, amelyből legfeljebb angol és arab átkokat értettek meg, a három megfélemlített rendőr egyre messzebb húzódott vissza, míg végül eltűntek a sötétben, a dau mögött, amely még mindig kísért bennünket. Utoljára még egy arab nyelvű kitörést hallottunk. Amikor elhaladtak a dau mellett, visszatért a hangjuk. Úgy hallottam, mintha átkozódnának. 223

Rashad fordított: – Azzal vádolják honfitársaikat, hogy egy sátánokkal megrakott hajót kísérnek. – Ezt a közismert kifejezést nem kellett lefordítania. Ha a berdi még olyan száraz és merev lett volna, mint amikor Irakban felépítettük hajónkat, a partőrség vizsgálata nyomán expedíciónk itt és most, Omán csendes vizeiben, kicsit délre a Hormuzi-szorostól, véget ért volna. De a berdivel ugyanaz a helyzet, mint a papirusszal: az előbb napon szárított, majd vízzel átitatott rostok hihetetlen szilárdságra tesznek szert. Szerencsénkre a viharos tenger az utóbbi napokban jól átnedvesítette a nádat, így a Tigris nádkötegei olyan szilárdak lettek, mint a gumi ütközőgombok, és a fonott kabinok olyan hajlékonyak, mint a bőrcipők. Még nappali fénynél sem állapíthattunk meg semmiféle károsodást sem a víz felett, sem a víz alatt. Mindössze néhány fedélzeti deszka és bambuszrúd mozdult el a helyéről, de ezt könnyen helyreállítottuk. A rendőrségi csónak orrának látványa kabinajtónkban azért felkeltette veszélyérzetünket: hasonló, váratlan találkozás lehetőségére gondoltunk, egy sokkal nagyobb dimenziójú hajóorral; ilyenek húztak el mellettünk az elmúlt 48 órában jobbról és balról, amikor az óév elmenőben, az új év pedig közeledőben volt. Mindenesetre két nap és két éjszaka után, melyeken úgy éreztük magunkat, mint csiga a zsúfolt táncparketten, ez volt az első éjszaka, mikor a forgalomtól távol, csendes vizeken hajóztunk. Amikor az év első napja után ránk tört az éjszaka, a látóhatár egyik végétől a másikig egyetlen hajó fényét sem láttuk, és a csillagok a tenger nyugodt vizében tükröződtek a part mentén. Kissé lazítva és megnyugodva másztunk be ágyainkba, s egy nagy ütközésre ébredtünk. Nem kevés ellenvetés merült fel, mikor elhatároztuk, hogy Omán keleti partjai felé vesszük utunkat. Ritkán éltem úgy bele magam a régi tengerészek lelkivilágába, mint abban a pillanatban, amikor kikerültünk a szűk Hormuziszorosból, és választhattunk, hogy merre tovább. Nem volt előre lefektetett útirányunk. Az Ománi-öböl tölcsérszerűen megnyílt előttünk, s a tengerszorostól két irányban távolodott el a szárazföld: kelet felé és dél felé. A legcsábítóbb a mi esetünkben az volt, hogy a partok és zátonyok veszélyét elkerülve, egyenesen az Indiai-óceán felé vitorlázzunk addig, amíg a szél még ebből az irányból fúj. De ez aligha lehetett az az útvonal, amit az első ma-gurok követtek az öblön túli felfedezőútjaikon. A Hormuzi-szoros előtt különböző irányokban széttáruló két part izgalmas látványa mindenkit, aki 224

hozzánk hasonlóan, még sohasem járt erre, feltétlenül a felkutatásukra csábított volna. A mi érdeklődésünk is szárnyakat kapott, bár a földrajzórákon megtanultuk, hogy az egyik part India és a Távol-Kelet felé, a másik a Vörös-tenger és Afrika felé vezet. Csak Carlo volt amellett, hogy kerüljük el a sziklák meg partok veszélyét, és hajózzunk ki a nyílt tengerre, oly messzire, ahogy csak lehet. Nyugtalan volt, és azt akarta, hogy induljunk el, amíg még kedvező a szél. Norris az Arab-félsziget partjai mentén szeretett volna végighajózni, mivel az ománi szakadékos hegycsúcsok és fenyegető szirtek a leglátványosabb hegyalakulatok közé tartoztak, amelyeket valaha is megfigyelhettünk a tengerről. A különleges alakzatok nagyszerű panorámát nyújtottak expedíciós filmjéhez. Norman támogatta ezt a javaslatot. Azt mondta, hogy a masqati kikötőben megjavíthatjuk a kötélzetet és a kormányrendszert, mielőtt még a nyílt tengerre érnénk. Másokat, mint például jómagamat is, a másik lehetőség vonzott: az ázsiai kontinens partjainak követése. Irán, a régi perzsa birodalom – jól láthattuk – ott terült el a Hormuziszoros másik oldalán. A szárazföld belsejében kéklő hegyek lebegtek a barátságos parti dombok és halmok mögött. Mintha integetnének, hogy kövessük őket, ahogyan egymás mellett sorakozó hullámvonalakban húzódnak kelet felé, amíg azután Pakisztán irányában eltűnnek ég és tenger között. Az éles nappali fényben a kék hegyek belevesztek a kék égboltba. Hajnalhasadtán azonban, amikor a még rejtőző naptól terhesen tűzpirosan fénylett mögöttük az ég, élesen kiemelkedtek. Balról jobbra lassan eltűnt a partvonal, és ott, ahol a kontinentális hegylánc sziluettje beleveszett a keleti óceánba, bizarr formákat öltött; azt sem tudtuk biztosan, hogy fantasztikus sziklaszigeteket látunk-e vagy a tenger felett úszó felhőalakulatokat. Kevés őskori felfedező állhatott ellen a csábításnak, hogy ezt az igéző partvonalat kövesse kelet felé. Magam is erős kísértésbe estem, mert tudtam, hogy azok a hegyek Pakisztán és India partjaihoz, az indus-völgyi kultúra egykori területére vezetnek bennünket. Az ókori világ három nagy civilizációinak egyike volt ez, korban és jelentőségben közvetlenül az egyiptomi és a mezopotámiai után következik. Az elmúlt ötezer évben számtalan ma-gur követhette – a sok egyéb típusú hajó mellett – ezt a kontinentális partvonalat a Hormuzi-szoros felé, vagy az abból kivezető útvonalon. A régészet bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy élénk kapcsolat állott fenn Ur meg Uruk mezopotámiai 225

kikötővárosok és az indus-völgyi hatalmas városállamok: Mohendzso-daro és Harappa között. Bahrein, az öbölbeli sziget, közbeeső kereskedelmi központként működött. Ez volt az az útvonal, amelyre Geoffrey Bibby hívta fel a figyelmemet, azt javasolván, hogy mezopotámiai hajón haladjunk végig rajta. Azóta ez az út ellenállhatatlanul vonzott. Mégis dél felé fordítottuk hajónk orrát, s az Arab-félsziget partvonalát követtük, bár lehet, hogy az ősi tengerészek első felfedező útjukon másként döntöttek. Omán fűrészfogú, kopár sziklafalai, a tengerből meredeken feltörő zord szirtjeivel meggátolt minden megközelítést, kivéve a madarakét. De dél felé, ahol a hegyóriások egyre-másra hullámzó dombokba mentek át, a part megközelíthetőbbnek tetszett. Eddig nem tudtak olyan, az indus-völgyihez hasonló korai kultúráról, amely Ománban virágzott. Nekem azonban egészen különleges okom volt rá, hogy azok oldalára álljak, akik Afrika irányában akarták követni ezt a partvonalat. Egyrészt minden időjós szerint a téli szél ezen a területen Ázsiából Afrika felé fúj, és csak tavasszal fordul meg. Másrészt pedig volt valami, amit nem tudtam kiverni a fejemből: azon a napon, amikor Irakban vitorlát bontottunk, hogy lefelé hajózzunk a folyón, megerősítetlen hírek jutottak el hozzám ománi régészeti felfedezésekről. Egy ismeretlen hírnök, egy német újságíró nagy, felkunkorodó bajusszal, izgalmas újságokat hozott Fuad Sáfártól, a bagdadi múzeum főigazgatójától. Megbízható források szerint sumer zikkuratot, lépcsős templompiramist találtak, olyan típusút, amilyent még sehol sem fedeztek fel másutt, mint a mezopotámiai folyóvölgyekben; a lelőhely pedig valahol az ománi homokban volt, a masqati oldalon, a Hormuzi-szoroson túl. Nem nagyon akartam elhinni. Úgy hangzott, mint egy vicc, amit az újságíró azért talált ki, mert zikkuratot festettünk a vitorlánkra. A német azonban megesküdött rá, hogy ő csak átadja nekem az üzenetet, melynek közlésére a régészek kérték. Az ismert bagdadi régész, mondotta, egészen magánkívül volt, és azt akarta, feltétlenül keressük fel Ománban. Ez az első alkalom, állította, hogy Irakon kívül találtak sumer építményt. Említést tettem társaimnak erről a különös üzenetről. – Olyan szép, hogy nem is lehet igaz – mondta Norman. Én is így gondoltam. Piramis nem akad minden bokorban, ritka madár sem. Nem olyan dolog, amibe lépten-nyomon belebotlunk, ha a homokban turkálunk. Cserepekbe inkább, de piramisokba aligha. Az óvilágot kutatva Egyiptomon és Mezopotámián kívül nem találtak ilyesmit. Nagyon különös véletlen lenne, ha az első sumer zikkuratot éppen 226

az Indiai-óceánnal határos távoli országban fedeznék fel, ráadásul akkor, amikor egy sumer hajóval pontosan odaindulunk. Kicsit sajnálkozva bár, de nevetve tértünk napirendre az ügy felett, és igyekeztük elfelejteni. De néha-néha, amikor Norman és én a két kormányrúd mellett álltunk a hídon, társam elábrándozott, és kiszaladt a száján a sóhaj: – Barátom, az volna az igazi, ha egy sumer zikkuratot találnánk az Indiai-óceán partján! A téma Bahreinon újra a felszínre került, amikor Geoffrey Bibby dilmuni templompiramisának a romjaihoz vezetett bennünket. Megtalálható rajta – mondotta – egy mezopotámiai zikkurat minden lényeges jellegzetessége. Masszív, lépcsős, a nap felé fordul, az oldalán lépcsők, a tetején templom. Semmi ehhez hasonló nem létezik Mezopotámián kívül. Kivéve, persze, az ókori Mexikót és Perut. És Bibby „minizikkuratnak” is nevezte a templomát. Még mezopotámiai megmunkált tárgyakat is talált a bahreini templom közelében. Bahrein félúton fekszik Mezopotámia és Omán között. Nekiduráltam magam, és feltettem a kérdést Bibbynek: – Hallott-e valamit egy a nemrégiben Ománban felfedezett zikkuratról? Semmit sem hallott róla. Egy szót sem. Ha Bibby, aki ilyen fontos szerepet játszott a környék régészetében, nem hallott róla, akkor ez kitaláció. Újra megpróbáltuk elfelejteni. De Omán továbbra is rabul ejtett bennünket, Normant meg engem. Amikor elhagytuk az öblöt, és ő dél felé akart hajózni a part mentén, hogy Ománban javíttassa meg a vitorlázatot, úgy vettem észre, hogy még nem felejtette el egészen a legendás zikkuratot. Bevallom: ami engem illet, ez volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy elejtettem az Indus-völgybe hajózás talán visszahozhatatlan lehetőségét; kétségek közt és nehéz szívvel hoztam ezt a döntést. A gondolat, hogy elkelne egy generáljavítás, mielőtt nekivágunk a távoli országok felé vezető útnak, nem volt egészen megalapozatlan. A felépítmény több kárt szenvedett két nap alatt, míg a szupertartályhajók sodrában hányódtunk, mint a nyílt öböl viharos hullámaiban. Omán hegyei megvédtek az öbölben dühöngő vihartól, mihelyt áthaladtunk a Hormuzi-szoroson. A tenger tehát – az őrült forgalom nélkül – éppen olyan nyugodt lett volna, mint a levegő. A hajózási útvonal közepén ébredtünk fel, hajóktól – főleg tartályhajóktól – körülvéve. Annyira megkönnyebbültünk, hogy sikerült megmenekülnünk a szikláktól meg a zátonyoktól, és egyszerre biztonságban vagyunk, hogy hirtelenében fel sem fogtuk: ennél őrültebb helyen nádhajó 227

soha nem ringatózott, ráadásul olyan gyenge szélben, hogy alig mozogtunk. Ebben a bizonytalan helyzetben ünnepeltük a szilveszter estét. Másnap éjjel petyhüdten lógott a nehéz vitorla. Haladásunkat egy áramlásnak köszönhettük csupán, amely Omán partjaival párhuzamosan, Masqat irányába sodort bennünket. Petróleumlámpáink meg az árboccsúcson haloványan villogó fény szentjánosbogárkáknak hatottak a mellettük elhaladó nagy hajók erős fényszórói mellett.

228

70-71. Pakisztán felé hajózva eljutottunk Astola kígyószigethez, majd a mekráni part mészkő szirtjei mentén az ősi indus-völgyi civilizáció birodalmához értünk

229

72-73. A parton, Ormára sivatagi homokjában, fejükön korsókkal, asszonyok sietnek haza; házaik fonott gyékényből készültek

230

74-78. Fiatalok és öregek – az Ormara-öböl lakói

231

79-80. Mohendzso-daro, a rég feledett indus-völgyi civilizáció legnagyobb városának romjai

232

81-82. A sumer civilizációval egykorú Mohendzso-daróban kétemeletes téglaházak, fedett szennyvízcsatornával ellátott utcák és uszoda volt

233

83-84-85. Egy mohendzso-darói pecsétbe vésett indus-völgyi nádhajó. Építőanyaga azonos lehetett a Tigrisével. Az Indus mentén nagy mennyiségben termő nádat – jellegzetes keresztmetszete alapján – könnyűszerrel azonosítottuk a berdivel.

234

86. Múlt és a jelen az Indus-völgyben. Az arab erőd a 18. században épült 87. Ezek a taligák ugyanolyanok, mint a négyezer éves mohendzso-darói kerámia modelleken

235

88. Elhagyjuk Pakisztánt és az ázsiai szárazföldet. Norman és Jurij felvonják a vitorlát 89. A térképet tanulmányozzuk az ebédlőasztalnál

236

Ezért azután az egyik kormányosnak éjszaka minden három-négy percben a vitorla elé kellett rohannia, hogy a legerősebb zseblámpánkkal megvilágítsa a vitorlánkat; így legalább azok a hajók, melyeken figyelőszolgálat volt, észlelhettek bennünket. Őrségem alatt egy hatalmas és fényesen kivilágított olajtornyot vontattak el lassan mellettünk, az öböl felé. Egyszerre mintegy tizenkét hajó fényeit számláltam meg. Olyan sebességgel jöttek-mentek, hogy úgy hintáztunk sodrukban, mint valami függőágyban. Ilyen lázas iramot és őrült ritmust még sohasem tapasztaltunk tengeren. A tengeri hullámverés lassan és kellemesen elringatja a robusztus nádhajót – ez a legnyugtalanabb szellemet is lecsillapítja. Még a viharos öbölben háborgó tenger hullámai okozta görgetés is csupán enyhe himbálódzásnak hat a szuperhajók sodrában érzett őrült hintázáshoz képest. Meggyötörtek bennünket, mintha koktélkeverőbe dobtak volna, vagy bika hátán nyargalnánk gyeplő és nyereg nélkül. A testünkben minden tönkrerázódott, ingerültek voltunk és dühösek, hogy a fedélzeten és az ágyban ide-oda hánykolódtunk, ha járunk, ha fekszünk, úgy gurulunk jobbra-balra, mint a hordók. A rövid szünetek – amíg a tenger nyugodt volt – a hajósodrok hirtelen felgördülő hullámai között, amelyeket más hajók sodrai kereszteztek, még elviselhetetlenebbé tették a szeszélyes hintázást. A hídoszlopok és árboclábak kánkánt jártak az árbocfészkekben, amelyek összekötötték őket a nádkötegekkel: a szél felhajtó ereje nélkül a súlyos vitorla ide-oda tekeredett az árbocon, hol megfeszítette, hol pedig kitágította a kötélzetet, a kabinokat meg a hidat biztosító rudakat és merevítőket. Valahányszor húsz csomóval sepert el mellettünk egy óriási tartályhajó, a hirtelen lökések, amelyek az egyik oldalról a másikra dobáltak, olyan durván értek, hogy attól féltünk, menten kiszakadnak a fedélzeti kötegek. A két nehéz evező újra addig kalapált jobbról meg balról a kormányvillákban, míg megint megrepedt az egyik vaskos tuskó, és kötelekkel meg faékek-kel kellett megerősíteni. A rendőrcsónakkal való rövid találkozás sem használt a rozoga fafelépítményeinknek, de nyugodt tengeren a terpeszárboc meg a hídoszlopok stabilan álltak, akár a legtenger-bíróbb matrózok. Az összeütközés utáni napon elvesztettük szemünk elől az észak-ománi vad hegyeket, de délután ismét olyan közel kerültünk a szárazföldhöz, hogy jól láttuk a sík területen elszórva álldogáló, magas fákat. Az előttünk 237

elterülő vidék lapos volt, s a partszakasz, amit nem láthattunk, valószínűleg sekély vizű, hosszú, homokos strand lehetett, ahol kiköthettünk volna. De mielőtt még elhatároztuk, hogy irányt veszünk a part felé, megszólalt Norman a nagy kabin sarkából, hogy sikerült rádiókapcsolatot teremtenie egy parti állomással. Az illetékes masqati hatóság felszólított bennünket: engedély nélkül ne tartsunk az ománi part felé. Egy másik hír a BBC-től érkezett: a konzorcium megbízásából közölték Normannel, ne használja saját amatőr rádió adó-vevőjét hírek közvetítésére. Ne közölje a rádióamatőrökkel helyzetünket. Ha az eddigiekhez hasonlóan, továbbra sem sikerül neki a konzorcium speciális hullámhosszára állított adóvevőn keresztül kapcsolatot teremtenie a szárazfölddel, ne adjon semmiféle felvilágosítást az amatőrállomásoknak, csak annyit mondjon nekik, hogy „minden rendben van”. Ez a tilalom felbőszítette Normant. – És mi van akkor, ha hajótörést szenvedünk? – kérdezte, és lecsapta a fülhallgatót. Világos nappal volt még, amikor a dau megállt egy nagy halászháló úszóinál, amit óvatosan megkerültünk. A dau legénysége bevonta a hálót, és legnagyobb meglepetésünkre kiszedegették belőle az ott vergődő halakat. Azután műanyag zacskót kötöttek az egyik úszóra, és visszahajították a tengerbe a hálót. Három dinárt tettek a zacskóba, fizetségül a friss áruért, és intettek Rashadnak, menjen át a kis csónakkal a mi részünkért. Nemsokára gőzölgő friss halat halásztunk ki magunknak Carlo nagy fazekából, Toru meg közben nyers haldarabokat készített japán módra, szójaszószban, rendkívül kellemes meglepetést szolgálván azok számára, akik még nem ettek nyers halat. Toru maga úgy festett, mintha most került volna ki a serpenyőből: bőre leégett, tele volt hólyagokkal. Bánatában leült, és egy busa fejű jégmadár tollait cirógatta nagy sebtében. A madár meglehetősen kimerülten szállt le a hajóra. Ezen a napon Toru ugrott először a vízbe, amelyben, mint kiderült, apró medúzák nyüzsögtek. Ezek az apró, átlátszó tömlőbelűek hirtelen nagy tömegben vettek körül bennünket, és kacéran lengették lila fátylukat. Hosszú, égető fonalakat húztak maguk után, és fesztelenül párosodtak mindenütt a vízen, mintha elhatározták volna, hogy a maguk fajtájával népesítik be a világtengereket. De az ember is itthagyta abbéli fáradozásainak gyümölcseit, hogy a tengert meg a szárazföldet a szolgálatába állítsa. A nyílt tenger felszínét az öböl bejárata előtt vékony, szivárványszín réteg borította. Tulajdonképpen 238

több kátránygolyóra számítottunk, de a masszív olajcsomók kicsinyek voltak és csak szórványosan fordultak elő. Egy évtizeddel ezelőtt többet láttunk; váratlan megfigyeléseink a Ra I-en és a Ra II-n arra késztettek bennünket, hogy üzenettel forduljunk az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez: az Atlantióceánt a teljes elszennyeződés fenyegeti. Azóta határozottan kevesebb fáradt olajat eresztenek tudatosan a tengerekbe a tartályhajók. De láttunk néhány gigantikus tartályhajót, amelyek valóságos vízesések formájában szivattyúzták hulladékukat a fenékvízzel együtt a tengerbe, mielőtt áthaladtak a Hormuzi-szoroson. Ezen a területen valószínűleg sokkal nagyobb lehetett a kockázat a most nyilván szigorúbb szabályok áthágása esetén. A vékony olaj rétegben legalább száztagú barna delfincsoport ficánkolt. Plankton is akadt, de azok ilyenkor láthatatlanok, mint a csillagos ég nappal. Csillagfényes éjszakákon viszont, ha az evezőtoll végigszánt a vízen, csillognak-villognak, akár a petárdák. Olykor mélyen, lent a tengerben fényes villámokat láttunk, mintha fényjeleket adtak volna le kis lámpásokon, vagy egy pillanatra égő gyufát gyújtottak volna. Éjszaka most enyhe volt a levegő, ingujjban kormányoztunk. Az újhold újra sumer hajóként vitorlázott a csendes tenger felett; egy hónap telt el azóta, hogy utoljára így tűnt fel. A Tigris csikorgása és nyikorgása teljesen megszűnt, ami azzal a kellemetlenséggel járt, hogy HP kijelenthette: Thor, Gherman és Jurij horkolnak. Mérges tengeri kígyókat már alig láttunk, pedig állítólag itt van a fő fészkük. Reggel viszont megtaláltuk az első repülőhalat a hajón. Ha a járőrcsónak nem is tért vissza többé, nem kétséges, hogy az ománi hatóságok értesültek hollétünkről. Said kapitány nagy gondban volt, mintha a rendőrség őt bízta volna meg őrizetünkkel. Ugyanaz a páni félelem kerítette hatalmába, ha túlságosan közel jártunk hazája partjaihoz, mint amikor az iráni felségvizekbe hatolt be. Szerinte mindenesetre közel kerültünk a parthoz, és nem tágított addig, amíg a part előtt fekvő, kis Suwadi-szigetek mellett pórázra nem vett bennünket, mint a foglyokat; közvetlenül a zátonyok előtt horgonyoztunk le egymás mellett. Nagy volt a kísértés, hogy partra lépjünk, de rádión figyelmeztettek Bahreinból: ne tegyük. Egész délután pompás fehér homokstrand terült el előttünk, elszórt pálmákkal, a háttérben pedig a kék hegyek árnyéka lebegett. A távoli hegyek nyilván azok a vad, meredek sziklák voltak, amelyeket ennek a nagy félszigetnek a másik oldalán követtünk a Tigrissel, ellenkező 239

irányban. Ománnak ezen az oldalán az összes hegyet, mintha az öböl felé, a lemenő nap irányába söpörték volna. A mi oldalunkon azonban csak a felkelő nap és a nyílt tenger széles útja felé forduló tágas síkságot láttunk. Itt, ezen a barátságos, nyílt parton egy ősi tengerész a szárazföld felé kormányozta volna a hajóját és partra lépett volna. Mi is ezt akartuk tenni, de az utolsó rádióüzenet szigorúan utasított, hogy előbb Masqatban pecsételtessük le útleveleinket, szerezzünk kikötési engedélyt, de a főváros messze volt. A távcsövön sok kis csónakot láttunk, a sziget mögött elterülő fehér homokra húzták ki mindet. Túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy részleteket is felismerjenek, és akkor még nem tudtam, hogy mit mulasztottam volna el, ha Omán szultánja megtagadta volna tőlünk a belépést gondosan őrzött szultanátusába. Az a néhány csónak, amely olyan közel jött hozzánk, hogy jól láthattuk, nem volt említésre méltó. Estére megélénkült a hosszú partszakasz, ameddig a szem ellátott. Soksok apró, motoros halászcsónak szakadt el a partról, és mint a hangyák, kirajzottak a tengerre. Néhány kenuforma evezőscsónak közeledett a szigetünkhöz, a halászhálók felé tartottak. Az egyik himbálódzó csónakban két öregember ült, egy fiatal meg egy faággal evezett, amelynek egyik végébe evezőtollat rögzítettek ideiglenesen. A sasorrú és hosszú, fehér szakállú, kedves vén csirkefogó élő halat kínált nekünk olcsó áron. Mivel helyi valutánk nem volt, túlságosan nagy bahreini és még nagyobb katari bankjegyeket mutattunk neki. Mindkettőt elvette, majd közölte Rashaddal, átmennek a dauhoz, ott megtudakolják az értéküket, s eldöntik, melyiket veszik el; a különbséget pedig helyi pénzben viszonozzák. A daunál azonban hirtelen három pár evezőt ragadtak, és szélsebesen iszkoltak el a sziget mögé, nincs az a versenyevezős, aki utolérte volna őket. Egyedül maradván, estére már csak a halak és a tengeri madarak társaságát élvezhettük. Itt-ott egy-egy teknősbéka dugta ki a fejét a vízből, akár a periszkópok, és megbámultak bennünket. Néhányszor meg egy hatalmas élőlény, valószínűleg bálna jött fel majdnem a víz felszínéig, ahol levegőt szívott be, azután eltűnt; enyhe fodrosodás maradt utána a vízen. Pompás hely volt! A szigetek szelíd lejtőkkel és ragyogó, fehér homokstranddal ékes csoportot alkottak a közöttük húzódó, védett csatornák mentén, a nyílt tenger felé eső oldalukon azonban majdnem háromszáz láb 240

(100 méter) magas szirtek törtek az égnek. Valamennyien nagyon szerettünk volna a partra úszni. Said kapitány azonban megkért, hogy az ő kedvéért mondjunk le róla. Bevallotta, hogy felelősnek érzi magát értünk, mivel a rendőrség a mi társaságunkban látta az ománi vizeken. Normannek hirtelen sikerült nagyszerű kapcsolatot teremtenie egy parti állomással. Újra Radio Bahrein volt. Hivatalos kérdést intéztünk a masqati öbölhatóságokhoz, segítsenek megszerezni számunkra a kikötési engedélyt. Azt mondták, a kikötői hatóságok másnap válaszolni fognak, de másutt mint Masqatban, Omán fővárosában, semmiképpen sem lehet partra szállni. A Suwadi-szigetek előtt nem volt olajréteg a vízen, csak néhány kátránycsomó meg odasodort nylonzacskók. Toru újra lemerült a fenékre, hogy lefilmezzen bennünket, amikor felhúzzuk a horgonyt; visszatérve azonban kijelentette, hogy hét méter mélységben sem a kötelet, sem a horgonyt nem látja, a tenger tele van apró micsodákkal. Felvettük búvárszemüvegünket. Olyan volt a tenger, mint valami csendes hófúvás téli ablakon át nézve. Az egész víz abban az irányban mozgott lassan a horgonykötél mentén, amelyben hajóztunk. Az áramlást milliárdnyi apró hulladékszemcse meg morzsa tette láthatóvá, olyan kicsinyek voltak, hogy nem tudtuk azonosítani őket. Leginkább kenyérmorzsára vagy porrá őrölt papírmaséra hasonlítottak. Hogy honnét származott ez a hulladék, azt csak találgathattuk. Az áramlat mindenesetre a Hormuzi-szorosból étkezett, akárcsak mi. Reggel 8 órakor vitorlát bontottunk, és elhagytuk a szigetet. Said nem bánta, hogy egyedül hajózunk tovább, de azért látótávolságon belül maradt. Gyenge délnyugati szél fújt, és kissé a nyílt tenger felé sodort bennünket. De a kedvező helyi áramlás meg az új csúcsvitorla segítségével, amit Norman készített és egy bambuszrúdra vont fel, sikerült a part mentén haladnunk. Csak néhány nagy hullám verődött vissza a tengerről szabálytalan időközökben, mindig kettő vagy három egyszerre; egyértelmű távoli üdvözlet a nagy tartályhajókról, amelyek most a keleti látóhatáron túl szántják a tengert. Hosszúra nyúlt, lapos partvonal mentén hajóztunk, éppen csak látni lehetett mögötte a kék hegyeket, elhaladtunk Barka város mellett, amikor Norman újra kapcsolatba került Radio Bahreinnal, és újabb üzenetet kapott Masqatból: nem engedélyezik a partraszállást, de az ügyet „magasabb síkon” beszélik meg. 241

15 óra 15 perckor egy nagy járőrcsónak közeledett felénk, hátulról, latin betűkkel a „Rendőrség” és a „Haras II” szavakat festették fel rá. Barátságos tiszt integetett nekünk, és megkérdezte: – Minden rendben? – Igen, köszönöm – integettem vissza a hídról. Integetésem azonban vad gesztikulálássá fajult, amikor láttam, hogy a nehéz hajó megfordul, és támadó orrszarvúként pontosan az oldalunknak tart. Egy pillanatig tréfának vettem a dolgot, talán valami apró célzás a másik rendőrségi csónakra, odafent a parton. De hamarosan rájöttem, hogy tréfáról szó sincs. Szemmel láthatóan valami a hajó közepén, ott, ahol a nagy kabin ajtónyílása tárul a látogatóra, mágnesként vonzza a rendőrfelügyelőket. Vagy talán az egész hajó egy nádkötegekből és kötelekből álló, elnyűhetetlen ütközőgomb benyomását keltette, és a hajó orrával való nekifutás az uszályok és úszó rakodóhidak átvizsgálásának a szokásos módja volna? Tény mindenesetre, hogy másodszor is felmerült egy hajóorr a kabinajtóban. Miközben mi a Tigris fedélzetén és a kabintetőkön kétségbeesve kiabáltunk, integettünk, rohantunk ide-oda, a Haras II szemmel láthatóan pontos mértéket vett, és nagy erővel futott nekünk, pontosan ott, ahol utoljára eltaláltak bennünket. HP a hátára esett, amikor a rendőrcsónak hason billentette. Jurijjal egymás mellett ültek az alacsony ajtónyílásban, s mindketten beestek a kabinba, ahol Norman gubbasztott az egyik sarokban fülhallgatóival. Nem akart hinni a szemének, látván, hogy egy hatalmas hajó orra elzárja az ajtónyílást. Szerencsére a rendőrcsónak mellvédje magasabb volt, mint a Tigris oldalsó kötegei, így a hajó a hat erős árbocmerevítőnek rohant, és-egy kötelekből meg bambuszból álló háló lefékezte. Ezt Carlo azért készítette, hogy viharban senki se essen ki a hajóból. A bambusz, a nád és a kötélzet nyikorgott és csikorgott, az árboc és a kabin megremegett az összeütközéstől. Miután lassan magunkhoz tértünk a sokk után, és megbizonyosodtunk róla, hogy a hajó nem tört ketté, körülnéztünk, hol lehet a rendőrcsónak. Vad viselkedésünk a legnagyobb mértékben civilizálatlannak tetszhetett az igazán barátságos látogatóknak, akik talán az üdvözlésünkre jöttek ide, most azonban teljes sebességgel menekültek Masqat felé. Végül is ütközésálló képességünkbe vetett bizalmukat kísérletük alátámasztotta; miért is riasztottuk hát el őket ezzel a barátságtalan harci tánccal? Norman újabb üzenetet fogott el a partról: másnapig várakozzunk a Masqat előtti nemzetközi vizeken. Még nem döntöttek arról, hogy 242

engedélyezik-e a partraszállásunkat. – Közöld velük, hogy nádhajón tartózkodunk – mondtam Normannek –, és sodródunk. A nyílt tengeren nem vethetünk horgonyt, mert túlságosan mély. Kérdezd meg, miért nem köthetünk ki. Norman közvetítette az üzenetet, és hozzáfűzte, hogy az ENSZ zászlaja alatt hajózunk. Egy pillanat múlva levette a fülhallgatót: – Akár hiszitek, akár nem – mondta –, azt állítják, az ok az, hogy egy orosz van a hajón. A dau közvetlenül a part mentén kísért bennünket, mintha Said meg lenne győződve róla, hogy már nem szökünk meg. Alig láttunk lakott településeket, de az egyik helyen megpillantottunk valamit, ami leginkább középkori várra hasonlított, védőbástyákkal meg mellvédfalakkal, melyek részben eltakarták a hatalmas, arab stílusú épületeket. A szultán egyik legendás tengeri kastélya lehetett. A fő-palota Masqatban volt. Hamarosan eltűnt a síkság, és a bizarr hegyalakulatok újra a vízig nyúltak le. Közben elég közel jutottunk Masqathoz, már láttuk az első horgonyzó hajókat és másokat, amelyek a kikötő felé tartottak. Mivel féltünk az újabb összeütközéstől, örültünk, hogy a dau vontat bennünket. Lassan felmerült a város ezernyi fénye a parti síkságon meg a völgyekben. Előttünk egyre több hajó navigációs lámpája villogott; hamarosan már szorongatóan sok lett belőlük. Masqat kétségtelenül forgalmas, modern kikötő volt. Újra tapasztaltuk, hogy változó világban élünk. Az Ománi Szultánság az Arab-félsziget tekintélyes hányadát foglalja el, mintegy hússzor akkora, mint Kuvait, de nemrég még a világ egyik legkevésbé ismert része volt. 1970-ig az országot lezárták minden idegen előtt, amikor is a mostani teljhatalmú uralkodó, Kábusz szultán börtönbe vetette tulajdon atyját, és hozzálátott az ország modernizálásához. Utakat kezdett építtetni, engedélyezte az első autók behozatalát. Megtudtuk azonban, hogy a gazdasági fellendülés és az építkezések megindulása ellenére Masqat közvetlen közelében a turisták még mindig nem léphetnek az ország területére. Annak a néhány külföldinek, akik beléphettek, a szultán személyesen adta meg az engedélyt. Mire beköszöntött az éjszaka, egy jókora sziklasziget meg egy világítótorony körvonalai bontakoztak ki előttünk. Előtte húzódott a teherhajók révje. Néhány hajó belépési engedélyre várt. Újabb rádióüzenetben közöltük, ha nem engedik, hogy legalább a teherhajók között kössünk ki, akkor az áramlás Masqaton túlsodor bennünket, s ebben az esetben képtelenek leszünk reggelre visszajönni. Végül is megengedték, 243

hogy a többi hajó közt kössünk ki. De sem Said, sem mi nem értünk feneket a kikötőn kívüli mély vízben. Mikor tehát a dau a kikötő bejárata felé vette az irányt, szó nélkül követtük, és egy csomó festői küllemű dau között horgonyoztunk le. A környező országokból érkeztek, jóllehet a csillagfényben körvonalaik inkább viking hajóflottára emlékeztettek. Nehéz volna megmondani, hogy napfelkeltekor, amikor mi meg a többiek felébredtünk e kikötőben, ki csodálkozott jobban azon, hogy ki és mi horgonyoz mellette. Afrikai, arab-félszigeti, pakisztáni és indiai, fekete, barna és világos bőrű dau-vitorlások bámultak ránk és mi rájuk, amikor kabinunkból a két kicsiny erkélyre támolyogtunk, amelyeknek padlóján kerek lyuk volt, és a hajón túlra nyúltak ki a kis csónak fara mellett; ha leguggoltunk, csak a fejünk látszott ki, mi magunk azonban zavartalanul nézhettünk minden irányba. A többi hajó megfelelő alkalmatossága egy fahordó volt, amely, akárcsak a hajó törzse, egészen a magasra törő orr cikornyás díszítéséig, élénk színekben pompázott. Nálunk csak gyékényből font, kerek faliszőnyegek voltak, amelyek nagyon jól illettek a hajóhoz. Tengeren kétségtelenül kellemes, csendes hely volt az erkélyünk, a kikötőben azonban egy kis időbe tellett, míg megszoktuk körülöttünk a hordókban álló nézőket, akik a pofánkba bámultak, és minden tartózkodás nélkül tanulmányozták ténykedéseinket, miközben ők zavartalanul végezték a dolgukat. Néhány dau jött utánunk, és teljesen körülzártak bennünket; Said dauja jó messze volt tőlünk. Mégsem a körülöttünk horgonyzó egzotikus afrikai és ázsiai hajók voltak a leglenyűgözőbbek, hanem a fenséges táj, ami mindent magába foglalt, és kialakította a kikötőt, ezt a régiből és újból álló, elképesztő keveréket. A dauk mögött horgonyoztak a nagy hajók az új nagy kikötőben, amelyet a szultánról neveztek el. Kevés ennél festőibb kikötő van a világon. A modern hullámtörők, dokkok és raktárak mögött sötét lávasziklák futnak fel egy középkori portugál erőd falaihoz, amely a tar sziklákon trónolva uralja az egész kikötőt. Az árbocok sokasága felett a szakadékos hegyek – gyűrődéseket és csúcsokat képezvén – csupaszon és feketén törnek a szennyezetlen, kék ég felé. Tömjénből és trópusi fűszerekből kevert édes illat száll a hegyek lábánál álló, fehérre festett, arab házakból lefelé, a sziklák lábához, a kikötőbe. A felettünk tornyosuló, sötét szikla éppen csak mustárszínűvé változott a 244

felkelő nap fényében, amikor a dauk között néhány motorcsónak száguldott felénk, és kikötött mellettünk. Elsőnek egy segítőkész svéd érkezett az öbölhatóságok képviseletében, és közölte, hogy minden illetékes helyen megadták már a belépési engedélyt az országba, már csak a szultánnak kell személyesen aláírnia. Ezután egy rendkívül udvarias rendőrtiszt jelent meg – bárkában, ezt fél tucat vastag bambuszrúddal igazítottuk el nádkötegeink mellett. Rövid udvariassági látogatás után elbúcsúzott tőlünk. Néhány óra múlva felettébb barátságos skót vámhivatalnok jött a hajóra, leült az asztalunkhoz, hosszasan és vidáman eltársalgott velünk, elvitte magával „legénységi listánkat”, hogy fotókópiát készíttessen róla az idegenellenőrző hatóságok számára, akik még ezután jönnek. Carlo éppen az ebédet készítette, amikor egy nagy rendőrcsónak érkezett a kikötőbe; a rajta levő egyenruhás emberek minket kerestek. Készenlétben tartottuk bambuszrúdjainkat, de a három rendőrtiszt kis motorcsónakba szállt, rendkívül óvatosan közelítettek meg bennünket, és felmásztak a hajóra. Ketten indiaiak voltak, nagy turbánnal a fejükön; a delhi kapitány éppen olyan szeretetreméltó és rokonszenves volt, mint skót kollégája, a vámos. Ők is hosszú, érdekes beszélgetést folytattak velünk, és búcsúzásnál biztosítottak bennünket: tartózkodási engedélyünk abban a pillanatban alá lesz írva, mihelyt a szultán belép a dolgozószobájába, mivel az íróasztalán fekszik. Délután a nyugatnémet konzulátusról érkezett egy kis csónak, a konzul biztosította Detleft, hogy értesíti az ENSZ ománi képviselőjét meg az amerikai követséget. Azután egy újabb rendőrtiszt szállt a Tigrisre, és a legénységi listánkat kérte. Közöltem vele, hogy egyik kollégája már partra szállt vele, erről azonban látogatónk nem tudott, úgy gondolta, hogy elődje valószínűleg a „detektívektől” jött, nem az ő hatóságától. Legépeltem egy újabb legénységi listát, öt másolattal, ami a rendőrtisztnek – legnagyobb meglepetésemre – annyira megtetszett, hogy engedélyezte a mólóhoz vontatásunkat, ahol használhattuk a kis zöld bádogkunyhóban levő toalettet, amely szemmel láthatóan már nagyon régóta állott szolgálatban. A szívünk a torkunkban vert, és készenlétben tartottuk a bambusz-rudakat összeütközés esetére, amikor a rendőrcsónak cikcakkos úton, a dauk közt egy betonrakparthoz vontatta hajónkat. Már a parton voltak a kötelek, amivel odaerősítenek, amikor hivatalnokunk közölte, hogy nem ez a mi kikötőhelyünk. A megfelelő móló derékszögben áll ehhez. A rendőrségi 245

csónak fordult egyet, mi a Tigris másik oldalára rohantunk, hogy rúdjainkkal sima kikötést biztosítsunk; meg kellett védenünk az előfedélzeten meg a taton levő harántgerendákat, amelyek kinyúltak a berdin túl és eltörhettek. Őrült manőver volt, de Rashad ez alkalommal már ezen a második rakparton állt, egy kötéllel. Megjelent azonban egy angol kikötőmester, és egy harmadik helyre küldött, közvetlenül a háromárbocos iskolahajó mellé, az első rakparthoz. De ez már sok Volt a rendőrcsónak és a Tigris együttműködéséhez. A két móló közötti tér túl szűknek bizonyult, és mi teljes erővel, farral nekifutottunk a betonfalnak, amikor éppen egyedül álltam bambuszrudammal a hajó farán. Teljes erőmből nekirugaszkodtam, míg észre nem vettem, hogy a rúd másik vége menten átfúrja a hátsó kabinfalat. Félreálltam, elvesztettem az ütközetet, a nehéz hátsó kormánytömb, amely kétoldalt kiállt, hogy megvédje a kormányevezőket, szörnyű recsegéssel nekivágódott a betonnak, s a hátsó fafelépítmények mind jobbra csúsztak. Azután jött néhány civil hivatalnok az idegenellenőrző hatóságtól, akiknek fogalmuk sem volt a szerencsétlenségről, és felettébb udvariasan megkérdezték, „kölcsönkérhetik-e” útleveleinket néhány percre. A Thor nevű norvég teherhajó ugyanezen a rakparton rakodott ki, és senkinek sem volt kifogása az ellen, hogy elfogadjuk a kapitány meghívását egy kitűnő hideg büfére. Másnap péntek volt, és a dokkok egészen kihaltak. Kihúztuk a rakpartra az evezőket, és visszatoltuk a kimozdult fafelépítményeket. Olykor egy helikopter körözött felettünk, akárcsak az előző napon. Az ügynök közölte, hogy már csak a szultánnak kell aláírnia partra lépési engedélyünket. Egy pillanat alatt kész lesz, ha őfensége az íróasztalához lép. Addig a hajón kell maradnunk. Másnap, szombaton, négy ember jött a hajóra, és udvariasan megkértek, engedjük meg nekik, hogy körülnézzenek. Szemmel láthatóan élvezték a látványt, és ragyogtak, amikor megkérdezték tőlem, megtekinthetik-e a hajó belsejét is. Hasonlóan barátságos mosollyal igyekeztem megmagyarázni nekik, hogy nincs hajótér, a fedélzet alatt semmi sincs. Semmi, amit már nem láttak volna. Először elkomorodtak, azután ellenségesen néztek rám, amikor elmondottam nekik, hogyan készült a Tigris. Ez egy nádhajó. Sumer ma-gur. Két ember közben egészen nyíltan körülszimatolt, a matracok és a fedélzeti deszkák alá kémleltek. A másik kettő kihallgatott, akár egy gyanúsítottat. Egyetlen válaszom sem elégítette ki őket. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy 246

titkosrendőrök vagy detektívek, akiket egy utolsó felülvizsgálatra küldtek ki, mielőtt a szultanátus területére léphetünk, elővettem egy nádcsónakmodellt, amelyet a titicaca-tavi indiánjaink építettek, meg újságkivágásokat más arab országok lapjaiból és a norvég külügyminiszter levelét. A négy fickó elhagyta a hajót, de úgy tűnt, még nincsenek egészen meggyőződve róla, hogy a hajónak nincs törzse. Mindezek ellenére egy angol leányt küldtek az ellenőrzés alatt álló dokkokba, hogy interjút készítsen velünk az Oman Times számára, és nemsokára megjelent egy hivatalnok, aki közölte, Kábusz szultán aláírta; „megfigyelés alatt állunk” ugyan, de megtekinthetjük Masqatot, mindent lefényképezhetünk és filmre vehetünk, kivéve a szultán új palotáját. A szultán a régi Al Matrah városrészben építtette fel az új, modern kikötőt. Csak néhány szűk hegybevágást körülölelő kanyar választotta el a főrezidenciától és Masqat fővárostól. A halpiac a parton és a gyümölcspiac a házak közt éppen olyan színpompás volt, mint a többi, a turisták elől elzárt városokban levő arab szúk (bazár), de az emberek rendkívülieknek tetszettek. Ha Hollywood egy bibliai tárgyú filmben ennyi hosszú szakállú és markáns profilú férfit vonultatott volna fel, túlzással vádoltam volna a rendezőt. A szultán azonban nyilván nem a mi tiszteletünkre csődítette ide ezeket a jellegzetes figurákat. A képet kampós orrú öreg férfiak uralták, turbánban és hosszú ruhában, akik büszkén mutogatták az övükbe tűzött, ezüstből készült, görbe tőrüket; valamennyi iparművészeti műremek. Földig érő öltözékükben, turbánjukban és szakállukkal valóságos koruknál valószínűleg öregebbeknek tűntek, bár a szakállak gyakrabban voltak fehérek, mint feketék, néha el voltak választva és gyakran csípőig értek. Carlo vadul filmezett. Minden egyes arcot felvételre érdemesnek tartott. A bazárban, a szűk utcákban nyüzsgő tömeg és az emberek mindenütt, ahol jártunk ebben az országban, arról tanúskodtak, hogy Omán a szemita, perzsa, pakisztáni, indiai és afrikai típusok ősi olvasztótégelye. Számomra ezek az arcok bizonyságul szolgáltak mindarra, amit Omán történelméről tudtunk. Omán tengerészeti központ, és Ázsiából meg Afrikából érkező vitorláshajók menetrendszerű kikötője volt hosszú idővel a próféta születése előtt. Az állandó monszun nyáron Afrikából észak felé Ománba, sőt egészen Pakisztánig meg Indiáig hozta el a kereskedőket, a téli hónapokban pedig – arab-félszigeti és ázsiai kereskedő tengerészek társaságában – visszavitte őket Afrikába. A hódító útjaikon portyázó portugálok nyomban kihasználták 247

Omán stratégiai jelentőségét és központi helyzetét a Közép-Kelet hajózási útvonalain, mihelyt Vasco da Gama elsajátította az arabok ősi ismereteit a monszunszelekről. Ma Masqat Omán fővárosa, mégpedig elsősorban modern kikötőberendezései miatt, de azelőtt Sohar volt a főváros, el is haladtunk mellette feljebb, a parton. Sohar sekély parti vizeiben lehorgonyozhattak a régi vitorláshajók, onnét könnyen elérhették a bahreini öblöt, Perzsiát és Mezopotámiát. Amikor Kábusz szultán elsőnek az új főváros felépítésével megkezdte Omán modernizálását, a világ elvesztette szem elől a védett kikötő nélkül, a nyílt parton, exponált helyen fekvő Sohart. A szultán pompás álomkastélyt építtetett magának a masqati régi kikötő fölé, és az egész forgalmat az új kikötőbe irányította át. A továbbiakban egy nagy, nemzetközi repülőteret szándékszik felépíteni, azonkívül utakat, középületeket és lakónegyedeket, s mindezt mindenekelőtt virágzó fővárosában, Masqatban és körülötte. Éppen ezért rendkívül érdekesnek tartottam, hogy első partraszállásunk alkalmával, a Kábusz-kikötő Angliában született igazgatójának, Berry Metcalfe-nek és feleségének, Kate asszonynak az expedíciónk tiszteletére rendezett estélyen, szóba került Sohar. Sohar közelében – mondotta valaki – vannak állítólag a miénkhez hasonló kicsiny csónakok. Kiizzadtan és kimerülve tértünk vissza a szukban töltött első napunk után4 és képtelenek voltunk bármire is gondolni. A Metcalfe házaspár és szomszédaik azonban hála- és örömtáncot járattak velünk, mikor édesvizű hideg zuhanyra invitáltak; utána, mintha kicseréltek volna, úgy ültünk a mély öblű székekben, egyensúlyoztuk a currys csirkés tányérokat, meg a hűtött, habzó sörrel telt hatalmas korsókat. Olyan fantasztikusan hangzott, hogy egy kis időre volt szükségem, míg felfogtam: az az úr, aki a sohari nádcsónakokat említette, Paolo Costa, ismert olasz régész, az Ománi Szultanátus Régészeti Igazgatóságának a vezetője. Bombasztikus címe ellenére Costa nagyon barátságos és két lábbal a földön álló férfiúnak bizonyult. Hamarosan összetegeződtünk, és a távoli évezredekben jártunk, amikor a muzulmán vallás és építészet még nem jutott el Ománba. Fent, északon őskori rézbányák vannak – közölte Paolo. Ezenkívül föld alatti vízvezetékeket talált, és Omán hegyei tele vannak kőtornyokkal. Ezek a Bahreinban ezerszámra látottakkal azonos korú sírdombok. 248

Omán déli részén néhány jelentős őskori romot találtak, de oda nem mehettünk el, mert a szultán a Demokratikus Jemen ádáz ellensége, s a határterületen majdnem mindig háborús állapotok uralkodnak. Képtelen voltam tovább féken tartani az állítólagos zikkurat felkeltette kíváncsiságomat, Norman is közelebb húzódott a székével, amikor megkérdeztem Paolo Costától, igaz-e, hogy Ománban sumer templompiramist találtak. – Valamit találtak – válaszolta meglepetésemre. – Hogy sumer eredetű-e, azt nem tudom biztosan, de a sumer zikkuratok összes jellegzetessége fellelhető rajta! Nem vesztegettük tovább az időt. Napfelkeltekor Paolo Costával, meg a kikötői hatóságok buszával már az őrizet alatt álló kikötőbejáraton túl és a világnak a turisták számára hozzáférhetetlen részében jártunk. Minden mérföld, ami elválasztott bennünket Masqat elővárosának hipermodern épületeitől, mintha egy-egy évezreddel vitt volna vissza a múltba, míg el nem jutottunk az ősi Nizva városába, és Masqattól mintegy százötven mérföldnyire el nem értük Al Hamrát, az időtlen várost. A szultán új útja éppen idáig nyomult előre, de a villany- és vízvezetékek még nem jutottak el ide. Tranzisztoros rádióknak, bódító italoknak meg nylonzacskóknak sem volt nyoma. És azonkívül, hogy minden negyvenöt évesnél fiatalabb férfi arra használta az új utat, hogy Masqatba vonult rajta és ott bérmunkát vállalt, az élet mit sem változott ebben a varázslatos városban az ősi közép-keleti civilizációk napjai óta. Bibliai vagy inkább koráni helyszín volt. A csupasz sziklához fürtökben tapadó, mustárszín, magas, arab vályogházakból királynőkként léptek ki mezítláb, színpompás ruháikban az asszonyok, s fejükön agyagedényekkel siettek le a datolyaültetvények árnyékába, az ősi vízvezetékekhez. Csilingelő ékszereik – akárcsak a férfiak tőre – gyűjteménybe való műtárgyak. A földművelés számára fenntartott nedves földről visszafelé újra a sziklák közé szoruló, szűk ösvényre léptek. A talpak és paták fényesre simították ezeket a sokat használt utakat, amelyek az örökzöld pálmakertek és homokszín házak közt meredeken másztak fel – úgy tűnt, hogy egyenest a kék égig. A sötét, hűvös bolthajtásokban köntösbe öltözött férfiak ülnek, állnak, gondolkoznak, szórakoznak, és éppoly kevéssé törődnek az idővel, mint a közömbösen kérődző sivatagi kecskék és apró málhás szamarak, amelyek megosztják velük az árnyékot. Soha azelőtt nem láttam ennyi férfit, akik ennyire hasonlítottak volna a „Uncle Sam” 249

közismert, hosszú szakállas és nagy orrú képéhez. Soha, kivéve a rejtélyes olmékok prekolumbián kődomborművein; ők hozták el a kultúrát a Mexikóiöböl mentén élő őslakóknak, sok-sok évvel az európaiak érkezése előtt. Ezeknek a nyugodt férfiaknak a magatartásában és türelmes arckifejezésében volt valami az öreg bölcsekéből. Elnéző viselkedésük láttán, miközben mi az ő boltíveik között rohangáltunk, úgy éreztük magunkat, mint az élet titkait kutató professzorok előtt játszadozó nebulók. Ezek a férfiak valószínűleg nem tudtak írni. De hozzájuk hasonló férfiak találták fel az írást. Őseik indították el a civilizáció soha meg nem álló óráját, és adták tovább nekünk, akik azóta ezerszer gyorsabban járatjuk, de még alig kezdtük felismerni saját tévedéseinket, amikor utunk végén közreadjuk őket. Al Hamrát sziklára építették, és az egyszer talán Ománba kerülő turisták nemzedékei látni fogják ezeket a felejthetetlen házakat. De partra vetett, üres csigaházaknak tűnnek majd akkor, mert még egy mindenható szultán sem képes visszahozni a fiatal férfiakat azon az úton, amely most Masqatba vezet. Az élő múlt, amellyel az ománi hegyi völgyek némely még lakott városában és falvában találkoztunk, bizonyos emberi melegséget és értelmet kölcsönzött a közelükben talált, kiürült ősi romoknak. A Tigris legénységét kiváltképp Omán északi részén, a kiszáradt folyami síkságon, Wadi al Jittiben, Tawi Arja mellett tapasztalható ősi tevékenységek jelentős nyomai érdekelték. Oda vitt el bennünket terepjáróján Paolo Costa az északon fekvő Batinah-síkság, a parti lapály mentén, amit Masqat felé hajózva láttunk a tengerről. Felismertük a Suwadi-szigetek előtt fekvő horgonyzóhelyünket, és egy jól megépített úton haladtunk tovább észak felé, amíg – mintegy háromórás autóútra Masqattól – el nem értük az egykori főváros, Sohar szerény külvárosait. Itt egy másik új út ágazott le, és a parti lapályból egyenest a vad hegyekbe vezetett. Ezeket a túlsó oldalról láttuk először, amikor hajónkkal ki akartunk kerülni az öbölből. Egyre több hegy emelkedett körülöttünk, és izgatottan fedeztük fel, hogy mindegyiket ősi kőtoronysorok borítják, melyek a megszólalásig hasonlítanak a bahreiniakra. Costa elmondotta, hogy több ilyen kerek tornyot feltártak. I. e. a harmadik évezredből való sírdombok ezek, a sumerok idejéből származnak hát, akár a Bahreinon találtak. De nemcsak a bahreiniakkal azonos időből valók, hanem a belsejükön levő kőkamrák is ugyanolyan keresztformájúak, mint az ottaniak. Szinte úgy tűnt: őskori útjelzőként állították őket a vádi két oldalára, hogy mutassák a szárazföld belsejében levő templomépítményhez 250

vezető utat, ahova igyekeztünk. Costa hamarosan éles kanyarban letért az útról, és mi egy kanyon fenekén robogtunk tovább, teveösvények között, amelyek egy kiszáradt folyóágyakból és hordalékos lapályokból álló, rejtőző világba vezettek fel. Egyéb nem nőtt itt, mint néhány, ehetetlen bogyókat termő, görbe krisztustövis. Egyetlen házat sem láttunk az egész területen. Itt-ott azonban félnomádok félreeső lakhelyeire bukkantunk; valami szimbiózisfélében éltek egy sivatagi fával. Primitív szállásuk: egyszerű padozatok, a nagy krisztustövis görbe ágai között függtek, és kisebb ágak fogták körül, mint valami fészket. Szegényes ruházatuk és egyéb használati eszközeik az ágakon lógtak, hogy a kecskék ne érhessék el. Costa elmondta, hogy amikor a nomadizáló fánlakók közönséges házba költöztek, szabadon hagyták a padlót, és minden tulajdonukat a mennyezetre meg a falakra függesztették. Ezen a sivár vidéken végül is eljutottunk a legnagyobb kiszáradt folyóágyhoz, a Wadi al-Jittihez. Úgy kanyargott a homokos síkságon, hegyvonulatok és magas csúcsok alatt, mint valami kaviccsal beszórt, széles autóút; csak néhány megmunkált jáspisszilánk és egy őskori kőgyűrű árulkodtak valaha volt emberi tevékenységről a nyomorúságos krisztustövisfák között. A szárazföld belseje felé, messze-távol a láthatár szélén hatalmas, szakadékos hegygerincek emelkedtek a nyugati parton, egymás mögött, s egyre magasabbra tornyosultak, mintha le akarnák zárni az utat Szaúd-Arábia és az öböl felé is. Ezzel szemben a széles vádi sima, kaviccsal teleszórt útként futott az ellenkező irányban, pontosan Sohar és a nyílt part felé, ahonnét jöttünk. Toronyiránt robogtunk tovább, majd bekanyarodtunk egy kúpban végződő, fekete hegycsúcs mellett, amely útmutató gyanánt szolgált Costa számára az előttünk elterülő, szabad síkságon. Ez volt utazásunk célja. Még a terepjáróban ültünk, amikor a szemembe ötlöttek a részben eltemetett épület teraszszerű falát alkotó, egymást átfedő, csokoládébarna színű, simára koptatott sziklatömbök, még mielőtt Costa megmutatta őket. Alig vártuk, hogy odaérjünk. Mindig erről álmodtam, de nem mertem hinni benne. Semmi kétség. Amíg Normannel és Costával felmásztunk az épületre, Norris felállította kameráját, hogy felvegye a Mezopotámiában útrakelt nádhajóutasok érkezését, akik sok-sok évszázad óta először jutottak el arra a helyre, amely valaha talán sumer szentély lehetett. Egy ember építette és részben elpusztult 251

domb lábánál álltunk, de még elég jó állapotban volt ahhoz, hogy felismerjük fórmáját. Bámultuk a falban levő nagy barna sziklatömböket, Costa pedig ünnepélyesen kijelentette: – Mielőtt gondosan fel nem tártuk a lelőhelyet, nem állapíthatjuk meg, hogy az i. e. harmadik évezredből való-e, de kijelenthetjük, hogy ez a hatalmas épület egyedülálló jelenség: négyszögletes, lépcsőzetes, tökéletesen faragott, szabálytalan terméskövekből épült; a síkság közepén áll, hegyek gyűrűjében, így hát nyilvánvalóan nem erőd; elmondhatjuk tehát, hogy valószínűleg templom. Norman és én figyeltünk, és majd elnyeltük a szemünkkel a nagy dombot. Costa arra az oldalra kísért bennünket, ahonnan hosszú, keskeny rámpa vezetett a földszintről a legmagasabban fekvő teraszig. Gherman szinte magánkívül volt az izgalomtól; olyan típusú lépcsős piramis volt, mint amilyent oly sokat láttunk együtt a mexikói prekolumbián romok között. Az elrendezés szempontjából pedig mezopotámiai zikkuratra hasonlított. Costa hangsúlyozta, hogy sehol Ománban vagy az Arab-félszigeten nem találtak ilyesmit. Hatalmas, természetes kőtömbökből derékszögű építmény falait állították össze, amely egymás fölé helyezett, tömör teraszok formájában emelkedett fel a síkságból; a talaj fölött négy ilyen teraszt lehetett megkülönböztetni. Sarkai a négy égtáj felé fordultak, és a jő állapotban levő, kővel kerített rámpa az egyik oldalon pontosan a középen vezetett felfelé; ez a mezopotámiai és prekolumbián amerikai napimádók templompiramisaira jellemző. Bárki építette is, nem muzulmán mintákat követett. Leginkább azon csodálkoztam, hogy az elrendezése is azonos volt a dilmuni temploméval, amelyet Geoffrey Bibby tárt fel Bahreinon, és „minizikkuratnak” nevezett. Nem lehetett megállapítani, hogy volt-e még valami a talaj felszíne alatt, és ha igen, akkor mennyi. De láttuk a köves területből kiemelkedő sziklatömbfal csúcsát; a teraszos domb egyik oldalán elterülő derékszögű templomudvart vette körül. Még senki sem fogott hozzá a feltárásához. Mindenfelé további falak, mesterséges vízvezetékrendszer nyomait fedeztük fel, sőt közvetlenül a templom felett emelkedő, közeli hegyen kőfaragó munka nyomai látszottak. Csodálkoztam, hogy senki sem kezdett el ásni. Costa a vállát vonogatta: még nem jutott rá ideje. Segítőtársaival – akik közül kettő velünk jött, és szintén először látta a templomhegyet –, Costa régészeti lelőhelyeket kutatott egész Omán területén. Ez itt új felfedezés volt. Akkor bukkantak rá, amikor a szultán nemrégiben engedélyezte Omán általános régészeti és földtani szemrevételezését. A Prospection Oman 252

Limited megbízásából, bányageológusokból álló csoport négy évvel ezelőtt járt ebben a vádiban. Ásványok kiaknázását célzó program keretében dolgoztak, melyet Dr. C. C. Huston – őfelsége Kábusz szultánnal együttműködve – kezdeményezett. A Prospection Limited tájékoztatta az ománi kormányt a felfedezett helyekről, de mivel a tájékoztatás elsősorban a bányászat lehetőségeire vonatkozott, a templomhegyről szóló hír nemigen jutott tovább. A J. Humphries vezette Harvard-expedíció is járt a templom területén, és röviden beszámolt arról, hogy a bányászati körzetben egy 23 „mezopotámiai típusú zikkurat” is van, de a szemrevételezés főleg a bányászati szakembereket érdekelte. A régi arabok megpróbálták hasznosítani az ősi bányákat, de még mindig akadna elegendő kitermelni való, ha üzembe helyeznék ezeket a rég elfeledett aknákat. Bányák – ez emlékeztet valamire. A templomdombtól kőhajításnyira egy feltűnő kőszilánkhalmot vagy lerakódást világított meg a nap fénye. A kövek pompás piros, barna, lila, sárga és zöld színekben ragyogtak. Salak volt. – Emlékszel, hogy említettem neked az őskori rézbányákat? – kérdezte Costa. – Itt vannak. Egy régóta megfejthetetlen rejtvény részei kezdtek logikusan összeállni, és egy pillanatra elállt a lélegzetem, amikor Costa a domb mögött emelkedő közeli hegyre mutatott, a templomhegy fölött. Óriási rothadó, rozsdavörös fogra emlékeztetett, a közepén majdnem elkopott már. Nem lepusztult kráter volt, nem a természet műve. Amire rámutatott, az egyértelműen emberkéz munkája. – Az egyik őskori kőfejtő – mondta Costa. – A környéken mindenfelé ősi rézbányászat nyomaira bukkanunk. Lassan felismertem a szemmel láthatóan sumer zikkurat különleges helyzetének értelmét. Iraki nyomozásaim és a Geoffrey Bibbynél, Bahreinon töltött napok óta nem ment ki a fejemből néhány ősi sumer agyagtábla szövege. Kezdtem összevetni az adatokat, és alig bírtam magamban tartani feltételezéseimet. Costa elmondotta, hogy ennek az egy hegynek a lábánál mintegy negyvenezer tonna salak fekszik. A Prospection Limited csoportjai ÉszakOmánban negyvenhat ilyen ősi bányát fedeztek fel. Costa feltétlenül el akart vinni bennünket egy még beljebb fekvő lelőhelyre, ahol körülbelül százezer tonna salak tornyosult kupacokban. Egy egész hegyet hordtak le az őskori bányászok, s hatalmas festő-palettára emlékeztető sok színű salakkal borított 253

völggyé változtatták. Úttalan hegyi szakadékokon és kiszáradt folyómedreken átrobogva eljutottunk Omán – Costa szerint – legjelentősebb helyére. Szinte letaglózott bennünket az őskori bányásztevékenység hatalmas méreteinek a látványa, amely az egész vidéket valami óriási arénává vagy festett, szabadtéri színpaddá varázsolta. Az egykori hegyből a rézbányászok csak egy monumentális fémkibúvást hagytak hátra, amely, mint valami diadalív áll egy kis dombon, a tarka törmelékkel teleszórt csatatér mellett. Talán azért hagyták meg ezt a grandiózus kaput, hogy emlékeztessen az eredeti nyílásra, amelyen keresztül a bányászok első útjukat törték a rézhegybe, mivel azt lassan eltüntették a föld felszínéről. Nem tudtam tovább magamba fojtani következtetéseimet – Magan! – kiáltottam fel, amikor Costa a nagy kapuhoz vezetett, és megfordult, hogy megmutassa nekünk a lenyűgöző kilátást. – Igen – mondotta –, könnyen meglehet, hogy ez valóban Magan, az ősi sumerok legendás rézhegye. Ez a réz fekszik a legközelebb Mezopotámiához. Eszembe jutott, ahogy Geoffrey Bibby levitt bennünket a Bahrein szigetén feltárt ősi kikötőváros falai közé, hogy megmutassa a nyílt teret, közvetlenül a tengeri fal kapuja mögött, ahol megmunkálatlan rézhulladékot talált. Hangsúlyozta: ez annak a bizonyítéka, hogy helyi kereskedők a sumerok idején az öblön túl fekvő kikötőkbe hajóztak ezért a fontos és a bronzkor összes kultúrái számára nélkülözhetetlen nyersanyagért. A rézbehozatal a mezopotámiai kultúra alapítói számára rendkívül nagy jelentőségű volt, mivel rezet sem a két folyó között, sem egyebütt az öbölben nem találtak. Talán senki sem gondolkozott annyit a mezopotámiai rézkereskedelem kiinduló helyén és közlekedési útjain, mint Bibby; ő hívta fel a figyelmet arra, hogy az agyagtáblákon lerögzítették: tengeri úton hozták be az árut egy országból, amelyet az ősi sumer írástudók Makannak vagy Magannak neveztek. Két, több mint négyezer éves, Urban talált agyagtábla egy sumer kereskedő átvételi elismervényét tartalmazza a főtemplomból kapott árukról. Az egyiken hatvan talentum gyapjú, hetven köntös, száznyolcvan irha és hat kur (kb. 2000 liter) jó szezámolaj szerepel „mint a rézvásárlás ellenértéke”. A másik elismervény még pontosabb. Ezen köntösök és gyapjú átvételét igazolják „mint kereskedelmi árukét Maganból származó réz ellenében”. Bibby Maganra vonatkozó utalásokat talált az i. e. 2300 körül Akkádban 254

uralkodó Sarrukin idejében keletkezett mezopotámiai feliratokban, ezekben magani hajókkal büszkélkedett, amelyek Dilmunból és Meluhhából érkezett hajók mellett horgonyoztak kikötőjében. Sarrukin király unokája azt állította, hogy „Magan ellen vonult, és sajátkezűleg foglyul ejtette Mannu-dannut, Magan királyát”. Gudea, Lagas város kormányzója pedig i. e. 2130 körül dioritot importált Magan hegyeiből, s számos kőszobrot készíttetett belőle, néhány fenn is maradt, és ezeket a tényeket tartalmazó, vésett felirat olvasható rajtuk. A „Maganból származó réz”-hez meg a „kereskedelmi áruk, melyeket rézvásárlás céljából hajón Maganba szállítanak”-hoz hasonló utalások azonban – Bibby megállapítása szerint – i. e. 1800 körül megszűnnek. Ettől kezdve – állította – úgy látszik, már nem indultak vitorlás hajók egyenest Maganba; az egész rézkereskedelmet most már a dilmuni piacon át bonyolították. De továbbra is Magan szerepelt termelőként. Még mindig akadtak ilyen gyártási megjelölések: „diorit, magani termék” és „réz, magani termék”, s ezzel szemben: „pálmafa, dilmuni termék, magani 24 termék, meluhhai termék”. Míg Mezopotámia legfőbb istenségei és Ziuszudra, a vízözön túlélője szoros kapcsolatban állottak Dilmun kereskedelmi piaccal, Maganra vonatkozó mitológiai szövegek nincsenek. A sumerok istenei sohasem jutottak el oda. A Maganra vonatkozó utalások kereskedelmi jellegűek. Abban az időben, amikor Bibby Bahreinon folytatott ásatásai egyre erősebben támasztották alá azt a feltevést, hogy ez a sziget a hajdani Dilmun, számos tudós elméleteket állított fel Maganról. Az egyik iskola Afrikába helyezte Magant. Egyesek úgy vélték, hogy Magan valószínűleg Egyiptom, mások meg Szudánra vagy Etiópiára gondoltak. E feltételezések az egyik későasszír írásra támaszkodnak. Az asszír királyok i. e. 700-650 körül háborút indítottak Egyiptom ellen, s feliratokat hagytak hátra, melyek Magant és Melluhát valahová Egyiptomtól délre helyezték, miután ők szárazföldi úton, a földközi-tengeri oldalról közelítették meg AlsóEgyiptomot. Az asszírok azonban valószínűleg nem tudták, hogy DélEgyiptomtól milyen messze terült el ez a két legendás ország, mivel a Mezopotámia és Magan közti közvetlen kereskedelem több mint ezer évvel korábban megszűnt. A másik iskola a sumer kikötőkhöz közelebb helyezte Magant, így például Woolley azt írja, hogy: „diorit tengeri úton érkezett Maganból, amely valahol a Perzsa-öbölben feküdt”. A réz tekintetében pontosabb: „A 255

25

26

rezet ércvizsgálataink tanúsága szerint Ománból hozták be…” Bibby is hajlott ez utóbbi véleményre, részben azért, mert meggyőződése szerint Magan Dilmuntól vitorlás hajóval könnyen elérhető távolságra lehetett. De azért is, mivel számos, i. e. 3000 és 2000 közötti időből származó mezopotámiai réztárgy vizsgálata azt mutatta, hogy nyomokban nikkelt is tartalmaznak. Mármost a nikkel meglehetősen ritkán fordul elő rézszennyeződésként, de azokban a szigorú időkben, amikor Kábusz atyja uralkodott, hasonló keveredési arányt állapítottak meg egy rézércdarabon, amely Masqat és Omán szultánjának akkor még lezárt birodalmából származott. A mintát „régi munkának” minősítették; abban a völgyben találták, amely Sohar kikötőjéből a szárazföld belseje felé vezet. Később a Prospection Limited kanadai munkatársa, Mr. G. F. Jeff leveléből értesültem róla, hogy Bibby Looking for Dilmun című könyvében talált rövid utalást erre a réztárgyra vonatkozóan, s az késztette a társaságot arra, hogy – Kábusz szultán engedélyével – felkutassa az Omán északi részén fekvő elfeledett bányákat, s az egyik utolsó, ilyen jellegű vállalkozás alkalmával fedezte fel Mr. Jeff azokat a helyeket, amelyeket Paolo Costa most megmutatott nekünk. A Tigrisen végzett expedícióm befejezése után kaptam újabb híreket a templomhegyről, Paolo Costa és felesége Germana ugyanis meglepetésszerűen meglátogattak olaszországi házamban. Akkor már megkezdték a Tawi Arja melletti nagy domb feltárását. Az évszázados kiszolgáltatottság a természet, viszontagságainak az épületet is szétmállasztotta, s megakadályozta a humuszréteg képződését a szélfútta és vízmosta köves síkság talaján, amelyen állott, s így sem cserépdarabokat, sem a muzulmánok előtti időkből származó, egyéb datálható maradványokat nem találtak. De a föld alatt, a piramis csúcsán Costa egy napon szárított téglákból álló alapfal maradványaira bukkant. Valami kicsiny épület vagy emelvény állott a felső síkon, amit nagy, kocka alakú, napon szárított téglákból építettek, úgy mint az ősi Mezopotámiában. Óvatos tudós lévén, meggyőző bizonyítékok híján tartózkodott az elhamarkodott következtetésektől. Radiokarbon kormeghatározás vagy írott agyagtábla nem állott a rendelkezésére e különös épület korának a megállapításánál. Egyedül ez a nem muzulmán építmény maradt fenn az Arab-félszigeten a hatalmas, negyvenhat ősi rézbánya közelében. Ez volt az egyedüli rézlelőhely a mezopotámiai Ur tengerjáró kereskedői és Bahrein 256

kereskedelmi partnerei számára, elérhető távolságban. Még ha a vádi sivár környékén és a körülötte elterülő bányavidéken egyetlen sumer vázát sem találnak, igencsak megalapozott földrajzi és földtani bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy Omán északi része volt Magan, a sumerok rézföldje. Az öböl egyetlen területe sem vitathatja ezt el tőle. Bárki előadhatja a maga spekulációit a Tawi Arja mellett, a látszólag nem megfelelő helyen álló minizikkurat identitását illetően. Építésében rengeteg munka fekszik. Nem erődítmény, nem arab mecset, ezzel szemben egy kultikus épület minden jellemvonását tartalmazza, mégpedig olyan épületét, amelyet az óvilágban csak Mezopotámiában ismertek, s a Bahreinon a nemrégiben feltárt Dilmun-zikkurat képezi az egyetlen kivételt. Sumer hajón hajóztunk Bahreinból Omán tengerpartjára. Sumerul szólván: ma-guron hajóztunk Dilmunból Maganba. Nehéz elfogadhatóbb elméletet találni annál, mint hogy a Tawi Arja-i bányamérnökök által felfedezett építményt, melynek mibenlétével még nem vagyunk tisztában, a napkultusznak hódoló és a két folyó közt élő nagy civilizációk tengerjáró kereskedői emelték, vagy nekik építették, hiszen ők gyakran jártak erre, mivel ez volt a legközelebbi hely, ahol rezet bányászhattak és olvaszthattak ki. Az ókori ománi leleményesség tanúbizonyságai közül egy sem nyűgözött le annyira, mint a föld alatti falaj. Egy, a látóhatár végéig terjedő, végtelen homok- és kavicssivatag talajában levő nyitott lyukhoz vezettek el bennünket, szinte visszahőköltünk tőle, mert feneketlennek tűnt. A kövekkel körülvett, legalább harminc láb (10 méter) hosszú, függőleges akna koromsötét mélységbe veszett. A mélyből kitermelt földdel és kövekkel kráterszerűen képezték ki a talajt a nyílás körül. Ha körülnéztünk, hasonló kis krátereket láttunk egyenes vonalban, meghatározott távolságra egymástól – a sivatagi látóhatár egyik végétől a másikig. Megtudtuk, hogy ezeket az aknákat mélyen a föld alatt vízvezeték köti össze egymással több mérföld hosszúságban, s olyan pontosan felfektetve, hogy a víz a hegyektől és egyéb terepegyenlőtlenségektől függetlenül, egyenletes lejtéssel folyt tova. A forrás közelében az ilyen falajnak a talaj szintjén vagy valamivel fölötte kellett futnia, hogy elérje a megkívánt lejtést. Elállt a szavunk az egyik felszíni vízvezeték láttán, amely egy folyó felett futott le a hegyről, azután a folyó alatt vezetett tovább, és a túlsó parton folytatta útját. A keresztezésnél kéményszerű kőtoronyba zubogott le a víz, azután a folyó 257

medre alatt futott tova, és a túloldalon, valamivel alacsonyabb toronyban került a felszínre. Azután a föld felszínén folyt le egy másik hegyoldalon a napszítta síkság irányába, ahol megkezdte hosszú és hűs utazását mélyen a föld alatt. Elmondották, hogy némely falaj több mérföld hosszan fut, hihetetlen mélységben sivatagok és kanyonok alatt. Néhányat mind a mai napig gondoznak az arabok, van amelyet talán ők is építettek, de ennek a példátlan technikai tudásnak és tömegmunkának az eredete a legrégibb történelmi korokba nyúlik vissza. Bárki is építette őket első ízben, az őskori Omán falajai logikus magyarázatot szolgáltattak a Bibby és munkatársai által Bahreinon felfedezett ősi vízvezetékekkel kapcsolatos talány megfejtéséhez. A dilmuni vízvezetékek is mélyen a föld alatt futottak, és ott is ugyanilyen „kőkemények” emelkedtek ki a talajból bizonyos távolságra egymástól. A dilmuni vízvezetékeket – éppen úgy mint a maganiakat – minden valószínűség szerint tudatosan a föld alatt építették, nem utólag fújta be őket a homok. De egy még nyilvánvalóbb láncszemet, sőt, mozgó láncszemet fedeztünk fel Dilmun és Magan között, amikor Costa terepjáróján végigrobogtunk a templomból és a körülötte levő bányáktól a Sohar melletti nyílt parthoz vezető széles és sík vádin. Ez az ősi város és egykori főváros ott terült el, ahol valaha egy nagy folyónak kellett a tengerbe ömlenie évezredekkel azelőtt, hogy a rézbányászok kipusztították az erdőket az ország belsejében. A hatalmas méretű olvasztás, melyről az ősi salakmaradványok tanúskodnak, arról árulkodik, hogy az ember itt ~ éppúgy, mint a Közép-Kelet egyéb helyein és másutt is – rablógazdálkodást folytatott: erdőket sivataggá, folyókat vádikká változtatott. Az olvasztáshoz hatalmas mennyiségű fa kellett, amely valaha a helyszínen rendelkezésre is állott. A vádi medrét sima, vízcsiszolta kövek borították. Nem lehetett más ok arra, hogy éppen ide telepítsék Omán egykori fővárosát, mint az, hogy ide torkollott egy valaha jelentős bányavidéken végigfolyó, széles folyam. Több mint száz mérföld (160 kilométer) hosszú homokpart húzódik itt a tenger mentén, s nyitva áll az óceán felé. Sohar peremén néhány szerény, vályogból és gyékényszőnyegből összetákolt kunyhó mellett eljutottunk a fehér homokig. Barátságos arab halászok ültek a napon és foltozták hálóikat. Tarka ruhákba öltözött öregasszonyok és fiatal leányok – arcukat mindannyian fekete kendőbe burkolták – állottak nyugodtan a gyékényfalak mellett, nem futottak el, mint az ország belsejében levő falvakban. Kint a 258

tengeren egy kis csónakban ülő férfi, hosszú evezőkkel vesződve igyekezett a partra. Hamarosan elérte az enyhe hullámtörést, azután a hullámokon lovagolt a homokig. Partra vonta csónakját, ami tele volt csillámló tengeri hallal. Csónakja nádból készült, pontosabban: karcsú pálmalevél szárakból, éppen olyan volt, mint azok, amelyeket Bahreinon láttunk. Még három hasonló típusú csónakot vontattak partra a halászok. Ezt a csónakot sasának nevezték. Elmondották, hogy ezeken szállítják partra a nyílt tengeren horgonyzó dauk rakományát. Nagyon gondosan megvizsgáltam a sasát. A legapróbb részletekig pontosan úgy épült, mint egy bahreini farteh: elnevezésükön kívül semmi különbséget nem tudtam megállapítani közöttük. Két arab nép a Hormuziszoros szemben fekvő oldalán ugyanazt a fajta vízijárművet örökölte, mégpedig olyan régen, hogy különböző néven nevezték. Ha az újkori körülmények nem késztettek volna arra, hogy egészen Masqatig hajózzunk, a partszakasz egyik alkalmas helyén kötöttünk volna ki, akárcsak a mostani dauk és régi űrbeli és dilmuni ma-gurok, amelyek mind túl nagyok voltak ahhoz, hogy egészen a partig fussanak. Nagyon jól el tudtuk képzelni, hogy a Tigris e partok előtt horgonyoz a tiszta, kék vízben, és a helyi sasák kijönnek, hogy felajánlják szolgálataikat a hajó meg a part között, éppen úgy, ahogyan felajánlották a tengerjáró kereskedőknek, akik a sumerok idején jöttek ide sok-sok tonna rézért. A Tigris most egy hétig mozdulatlanul állt a Kábusz-kikötő szennyezett vizében. A nádhajóra, amely az országszerte elterjedt nézetek szerint túl gyorsan telítődik meg vízzel ahhoz, hogy elhagyhassa egy folyó torkolatvidékét, már tengeri moszat rakódott, mégpedig olyan hosszú, mint Neptunus szakálla, a nádkötegek között pedig rákok és zsákállatok telepedtek meg. Nem siettünk. Mindannyiunkat lenyűgözött az egyedülálló lehetőség: Maganban vagyunk. Miután visszatértem Európába, újra beleolvastam az ősi Historia 27 Naturalisba, amelyet az idősebb Plinius éppen tizenkilenc évszázaddal ezelőtt írt. Utána akartam nézni, hogy a rómaiak a maguk idején tudtak-e valamit Ománról és népéről; igencsak meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy Plinius egy macas nevű arab népre (gentem Arabiae Macas) tesz utalást, megjegyezvén, hogy országuk egy öt mérföld (8 kilométer) széles tengerszoros túlsó partján található, amely elválasztja őket a perzsa királyok által uralt föld keleti részétől; ezen a területen rezet bányásznak. A keskeny tengerszoros nyilvánvalóan a Hormuzi-szoros, a macasok pedig Észak259

Omán lakói. Nagyon is érthető, hogy a macasok abban az országban éltek, amelyet ők maguk és az ősi sumerok Magannak neveztek.

260

A Tigris és a szupertartályhajók: utazás Pakisztánba – Baloldalt evezz, jobb állj! – Mindkét oldalt evezz! – Rajta!… Húzd meg!… Rajta!… Evezz! Magasan a hajó farában szárazon álltam, és úgy éreztem magam, mint a rabszolgahajcsár, miközben barátaim ritmusban gürcöltek, az izzadság végigcsurgott testükön, amint ütemesen mozgatták hosszú evezőiket, akár egy százlábú lábait. Izgalmas kísérlet volt, bár már alig vártam, eddig mégsem vállalkoztam rá. Evezve akartuk kihozni hajónkat a kikötőből; Toru és Carlo a gumicsónakban ültek és filmeztek minket, így mindössze nyolc ember evezett. Négy-négy egy-egy oldalon, jómagam a kormányevezőnél. Hogy láthassam a legénységet, a híd korlátján kellett egyensúlyoznom és az egyik hosszú evezőnyélre szerelt kormány-rúdba kapaszkodnom. – Rajta… Húzd meg!… Rajta! Evezz!… – Az emberek szemmel láthatóan mindent beleadtak, hogy megmozdítsák a nehéz hajót. A vízzel átitatott berdi, a felépítmények és a rakomány súlya biztosan megvolt vagy ötven tonna, így minden egyes evezősnek egy úszó elefántot kellett megtolnia. Ha elveszítjük az ellenőrzést a hajó felett, a legenyhébb széllökés vagy árapályáramlás a dokkokban álló vagy horgonyzó nagy és kis hajók törzse, kikötőkötelei és horgonykötelei közé sodor bennünket. A hajókról és a partról bámuló nézők is ösztökélték a nagy buzgalommal evező fiúkat, hogy ne adják fel. Már napfelkelte előtt talpon voltunk, hogy végrehajtsuk ezt a manővert: utat törjünk magunknak a nagy kikötőből a nyílt tengerre, mielőtt még szél támad, és az emberek kikecmeregnek ágyukból. Kihajózásunk tervének híre azonban valamiképpen gyorsabban terjedt el, mint ahogyan elbúcsúzhattunk volna összes itteni barátunktól, és a kíváncsiak, akik a rendőrség által őrzött kapun nem jöhettek be, az öböl mellett, a főutcán álltak sorban. A kikötőben horgonyzó hajók legénysége is minket figyelt némán, amikor végre mozgásba lendültünk. A horgonykötéllel elfordítottuk a hajó tatját a kikötőhídról, ellöktük magunkat, és elkezdtünk evezni. Eleinte úgy látszott, meg se moccanunk. De azután lassan mozgásba 261

lendültünk. Nagyon lassan. Alig egy csomóval haladtunk, de ez elég volt a kormányzáshoz. Bevont vitorlával mászott a Tigris kifelé a dokkoktól és kígyózott a betonrakpartok és acél hajótörzsek labirintusa közt. Mocskos hordalék örvénylett mögöttünk a kikötőben. Háromszor búgott fel minden hajó szirénája, amely mellett elhaladtunk – a modern óceánjárók köszöntötték legrégibb, szerény ősük hasonmását, amely a nyílt tenger felé törekedett. Két helikopter körözött a fejünk felett, mintha meg akartak volna bizonyosodni róla, hogy valóban kifutunk. Őfensége, a szultán robogott végig a főutcán, díszkíséretben a Kábusz-kikötő felé, ott azután megfordult és visszahajtatott kocsiján masqati kastélyába. A tömeg erős ösztönzést adott nekigyürkőző evezőseinknek, és szinte nyomasztott a nagy csend amikor elhagytuk az utolsó hajót, s nyitva állott az út a külső hullámtörők felé. Reggel 8 óra volt, mire kiszabadultunk a kikötő labirintusából, 9, mire megismertük a modern kikötő hatalmas méreteit, és még mindig előttünk voltak a külső hullámtörők, miközben a tenger felől fújó enyhe szellő is akadályozta kissé haladásunkat. Az evezésben gyakorlatlan fiúk igencsak kimerültek már. A régi sziklarajzokon még a közepes nagyságú nádhajókon is ritkán láthattunk húsznál kevesebb evezőt a vízben; olykor kétszer annyi is volt r és mi csak nyolccal dolgoztunk. Húsz evezővel háromszor ekkora sebességgel és különösebb erőfeszítés nélkül száguldottunk volna ki a kikötőből. Mielőtt az utolsó hullámtörő kijáratához értünk volna, komoly problémává dagadt az enyhe szellő. Úgy látszott, hogy egy tapodtat sem mozdulunk, mintha a fal azonos távolságra maradna tőlünk. Az enyhe szél nemcsak sebességünket csökkentette, hanem kissé balra is sodort bennünket, mivel oldalról érte a hajó magas tatját. Ez megnehezítette a kikötőgát biztonságos megkerülését. Az evezők meg a két oldaluszony, melyet a hajó hosszában leengedtünk, nem tudták feltartóztatni a sodródást, így hát a jobb oldali négy evezősnek pihenőt kellett adnom, míg a többiek kétszeres erővel dolgoztak, azután felváltva eveztek. A nyolc férfi a végsőkig igénybe vette izmait és inait. Én a kormányrúdnál csak annyit tehettem, hogy bevágtam az evezőt a vízbe, és kitartottam. Még hangosabban ordítottam, mint egy valóságos rabszolgahajcsár, hogy vidám kiáltásaimmal erőt öntsek a legénységbe. A kikötőgát egyre közelebb jött. Még száz yard, és egy magasságba kerülünk a hosszú fallal, túljutunk a csúcsán, ahol megtörik a tenger, kiérünk a nyílt 262

vizekre és szabadok vagyunk, szabadon felvonhatjuk a keresztvitorlát. A percek végtelen hosszúnak tűntek. A fiúk néhányszor – mintha részegek lennének – a vízbe vágták evezőjüket és még hátrafelé is eveztek. Másfél óra múltán elértük az emberek állította akadályok kijáratát, ahol a tenger hullámai a tőlünk baloldalt levő kikötőgát csillag alakú betontömbjeit rohamozták. Abban a pillanatban, amikor közvetlenül á hullámtörő mellett akartunk elhaladni, a szél annyira felerősödött, hogy már nem bírtunk vele. Hajszál híján sikerült elhúzni a hullámtörő mellett, mivel a baloldalt ülő négy férfi evezője alig fért el. Mikor végre kiértünk, csatát vesztettünk a széllel és hullámokkal szemben: a tattal meg evezőlapokkal előre, az ellenkező irányba, a fogazott, sokszögű betontömbök felé sodródtunk. Pillanatokon múlott a szerencsétlenség. – Vitorlát felvonni! – kiáltottam. Túl korai volt, de nem tehettünk mást, a fiúk nem bírták tovább. Veszélyes helyzetbe kerültünk. A kikötőgát túlsó végén ácsorgó emberek meg a fél tucatnyi kis csónakban ülők, akik azért jöttek, hogy lássák indulásunkat, hirtelen felkiáltottak. Egyenest a hullámtörők ujj formájú kinövései felé sodródtunk; a hajó tatja olyan közel volt hozzá, hogy a hídról láttam az apró rákokat: a szélrózsa minden irányába szétfutottak, az evezőtollak mindössze néhány centiméternyire sepertek el mellettük. Szörnyű színjáték. Hajszálnyira úsztuk meg. Egy motorcsónakról kötelet dobtak át nekünk, amikor a kimerült férfiak Norman parancsnoksága alatt a vitorlához rohantak, hogy felvonják. Rekordidő alatt fent volt. A szél dagasztotta. Néhány pillanat alatt eltűntek a hullámtörők betonkarmai. A nyílt tengeren hajóztunk. Irigyeltük az ősi sumer hajósokat. Ha Sohar partjai előtt horgonyozhatunk, néhány evezőcsapással a szél ellen fordíthatjuk a Tigris tatját, és közvetlenül a horgonyzóhelyről, a homokos partról kihajózhatunk a tengerre. Milyen egyszerű lett volna! Az enyhe szél dél-délkelet felől fújt, a január közepén esedékes erős északkeleti téli monszunnak nyoma sem volt. Olyan lassan haladtunk, hogy a kis vitorlát nem is tudtuk felhasználni, a jobb oldali, gyenge széllel észak felé hajóztunk, közvetlenül egy magasba meredő, sötét fok mentén, amely Kábusz szultán kikötőjétől északra állt ki a tengerből. Tréfából azt mondtam a társaságnak, hogy Maganban már voltunk, most visszahajózunk északra, az Indusvölgy felé, amely eddig elkerülte a figyelmünket. Valójában úgy terveztük, hogy a monszunnal a hátunkban délnek, Afrika felé vitorlázunk. 263

A sötétség beálltáig Omán hatalmas hegyei és sziklaszigetei meredeztek előttünk. Azután feltűnt néhány éles fény, ezek gyorsan belemerültek a tengerbe, és éjszaka már csak gyér világosság jelezte a láthatár végén Masqat és Matrah helyét. De még jóval alkonyat előtt megszokott kép tárult elénk: a távolban haladó hajók árbocai és kormányfülkéi zárt sort alkottak a keleti láthatáron. A fehérre mázolt házak hamarosan megnőttek és egymás mögött vonuló, hatalmas hajók részeivé alakultak át. Egy hajózási útvonal kellős közepébe kerültünk újra, és igyekeztünk átjutni rajta. Megkezdődött a jól ismert szörnyű, durva és rendszertelen dülöngélés a szuperhajók mély és egymást sűrűn követő sodrában, meg a vad dörömbölés és a dallamtalan macskakoncert – ahogyan egy, a rendes kerékvágásából kizökkentett nádhajó ilyenkor viselkedni szokott. Éjjeli őrségemen Detleffel, hajszál híján összeütköztünk egy kis teherhajóval; egyenesen felénk tartott, és mi csak az utolsó pillanatban tudtunk oldalra fordulni. Másnap, napfelkelte előtt a szél dél-délkeletről észak-északnyugatra fordult és mi 130 fokos fordulatot tettünk. A vitorla dagadozott, jó sebességgel haladtunk. Délután még korrigálhattuk kissé az útvonalat, s közvetlenül Ras al-Hadd, Omán legkeletibb foka mentén húztunk el, ott, ahol az Arab-félsziget derékszögben fordul az Adeni-öböl felé. Csak most vettük észre, hogy milyen égető problémát hordozunk a hajón. A mindig vidám és mosolygó Norris egyszeriben rosszkedvű és dühös lett. Mindannyian tudtuk, hogy miért. Az utolsó napon, amikor Paolo Costa terepjáróján az ősi rézbányák területén jártunk, eltévedtünk a vádik és kanyonok rengetegében, és annyit zötykölődtünk a sziklák meg kavicspadok közt, hogy valami elromlott Norris speciális hangosfilmfelvevő gépében. Eszeveszetten barkácsolt rajta, alig evett és aludt valamit, de a hibát csak nem tudta kijavítani. Mielőtt elhagytuk Ománt, sürgős táviratot küldött a konzorciumnak. Azzal vigasztaltuk, hogy kölcsönveheti Toru vagy Gherman filmfelvevőjét, bár azokkal hangot nem lehet felvenni. Ezt a megoldást azonban hivatása követelményeinek lebecsüléseként értékelte, s ez még inkább lehangolta. Ő azért szállt hajóra, mert a National Geographical Society és a WQED megbízták, hogy hangosfilm-dokumentumot készítsen az expedícióról. Egy tizenhat milliméteres normálkamerával nem oldhatta meg ezt a feladatot. Norris – használhatatlan kamerájával – ott gürcölt a nyolc evezős közt a masqati kihajózásnál. De amikor kint a tengeren sem sikerült megjavítania 264

kameráját, partra akart szállni, hogy légipostán küldje el gépét reparáltatni. Egy pillanatig szinte örültem, hogy nincs funkcionáló hangfelvevőgép a hajón, mivel majdnem mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Norris követelte, hogy vigyük ki a partra. A többiek számára teljesen közömbös volt a film ebben a pillanatban. Most, hogy kedvező szél fújt, ki akartunk jutni a nyílt tengerre, messze a zátonyoktól és a mólóktól. A lappangó problémákat elnyomva, tovahajóztunk hát. Norman feldühödött attól, hogy Norris végtelen hosszú, sürgős üzenetek továbbításával bízta meg, melyeket a bahreini rádió közvetítésével kellett leadnia; ezekben Norris alkatrészeket vagy új felszerelést kért sürgősen, légi úton Angliából vagy az Egyesült Államokból Masqatba, amit azután onnét hajóval szállítanának egy megadott helyre az Ománi-öbölben. Én egyetértettem Normannel abban, hogy órákig eltart amíg sikerül közvetíteni az üzeneteket, és nekünk el kell hagynunk az Arab-félszigetet. Őrültség volna a kamera miatt veszélyeztetni az expedíciót. A magas, jókedvű Norris erre szinte összecsuklott, az elvesző partokat bámulta, mintha ki akarna úszni, hogy speciális feladata nálunk oly hirtelen véget ért. Lassan rájöttem, hogy ez bizony súlyos probléma. Norris kétségbeesése óráról órára mélyült. Normannek sikerült közvetítenie az elkeseredett kérést Bahreinon keresztül. Úgy éreztük, hogy a bahreini rádiós, Frank de Souza szinte hozzánk tartozik már. Ő volt az egyetlen ember odakint a nagyvilágban, akinek sikerült vennie a konzorcium átkozott rádióját, és válaszolni is tudott rá. Kezdtem remélni, hogy valami történik Norris érdekében, amíg még Omán közelében tartózkodunk és nem hagytuk el az utolsó fokot. Sikerült kikerülnünk a hajózási útvonalról, most azon kívül hajóztunk, de később a part közelében, Ras al-Hadd felé vettünk irányt és megint belekerültünk. Éjszaka úgy éreztük, mintha a prérin keresztül utaznánk, ahol egy-egy házból elszórt fények világítanak a sötétségbe. Ez az illúzió azonban csak addig tartott, amíg a fények a távolból villantak fel. Gherman és Jurij éjjeli őrsége idején egy tartályhajó oly gyorsan és közel zúgott el mellettünk, hogy Jurij felugrott a toalettről, Gherman meg, mint az őrült, lóbálta hátul a lámpást. Három nappal azután, hogy elhagytuk Masqatot, lelanyhult a kedvező északi szél, és enyhe szellők formájában keletről és délkeletről tért vissza; ez csökkentette sebességünket és Norrisban új, habár gyenge reményeket 265

ébresztett. Mióta kifutottunk az öbölből, a tenger csak kevéssé volt szennyezett, most azonban vastag olajrétegben hajóztunk, egy-egy csomó is úszott benne. Igyekeztünk kikerülni a sűrű forgalmat a hajózási útvonalon, ezért a part mentén haladtunk, és nem is tudtuk, hogy esetleges felbukkanásunkról a Radio Bahrein értesítette az összes hajót az Omániöbölben. Egy nagy luxusgőzös szinte nekünk rontott, mielőtt észrevettük volna, aztán váratlanul irányt változtatott, mintha utasainak közelről akarta volna bemutatni ezt a különös vízi járművet. Ezután egy kis teherhajó állította le hirtelen a motorját, és sodródott a tengeren, mintha el akarta volna vágni az utunkat, az utolsó pillanatban azután nyilvánvalóvá vált, hogy mi nem tudunk úgy megállni, mint ő, így hát beindította a motort. Nemsokára egy másik hajó is megváltoztatta útirányát, egyenesen felénk tartott, mintha belénk akarna hajtani. Kiderült, hogy a Brunette nevű kis norvég teherhajó volt, kétszer körülhajózott bennünket, azután folytatta útját, és háromszoros szirénabúgás után eltűnt. Azután egy nagy orosz hajó jött, az Akademik Szcsetkin, megismételte az előbbi manővert, mintha a karácsonyfát táncolná körül, hangszórón át valaki Jurij Alekszandrovicsot kereste, és megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire. Semmire se volt szükségünk, és a lehető leggyorsabban tovavitorláztunk a part felé, hogy elkerüljük a kitaposott utat. HP horgászbottal és csalival egy nagy halat fogott, állítása szerint oly nagy volt, hogy elszakította a zsinórt, és eltűnt, mielőtt még bárki megvizsgálhatta volna, hogy valóban egy méter hosszú volt-e, ahogyan a horgász állította. Egy óra múlva Asbjörn kötéllel beugrott a vízbe, és kéziszigonyán egy valóban nagy hallal merült fel. Az a nagy delfin volt – dorádónak meg aranymakrélának is nevezik –, amely HP drága csaliját tartotta a szájában, és egy darabka horgászzsinórt húzott maga után. HP nem túlzott. Nemsokára hat láb (2 méter) hosszú cápa jelent meg, körbeúszta hajónkat, azután lecsapott a piros bójára, amit biztonsági okokból mindig magunk után húztunk. Jobbról-balról megböködte, majd elúszott. A negyedik napon hatalmas hegyeket pillantottunk meg a parton, a ködfüggöny mögött; a hajók most mind a nyílt tenger felőli oldalon voltak. Rövid időre kikerültünk a fő közlekedési vonalból. A szél azonban – Norris örömére – egyre keletebbre fordult, és egyre közelebb sodort bennünket a parti hegyekhez. Aznap este hírt kaptunk Franktól – alig mertük elhinni: elkészítették Norris számára az új kamerát, és légi úton el is küldték már Masqatba. Tudunk-e várni – kérdezték. Mi mást tehettünk Norris örömtől 266

ragyogó, borotválatlan arca láttán? És még a szél is az ő pártjára állott. Megfordítottuk a Tigrist, és a parttal párhuzamosan, észak felé fordultunk. A ködpárából felmerülő, visszautasító sziklafalak azonban veszedelmesebbeknek látszottak, mint a hajózási útvonalon időnként feltűnő acéltörzsek; a parti hegyek egyre magasabbak, vadabbak és hatalmasabbak lettek, így hát estefelé annyira jobbra fordítottuk a hajó nádorrát, amennyire keleti szélnél, az Ománba visszafelé tartó utunkon csak lehetett. A következő nappalokat és éjszakákat senki sem fogja elfelejteni. Az ügynökünk által bérelt halászcsónakkal kellett találkoznunk a Ras alHaddtól nyugatra fekvő hegyek között, a parton rejtőző, isten háta mögötti Sur nevű halászvárostól tizenkét mérföldre. A halászcsónak azonban nem talált meg bennünket, a magas sziklák és hegyláncok árnyékában pedig Normannek nem sikerült rádiókapcsolatot találnia más hajókkal vagy a parti állomásokkal. Még a bahreini Frank sem hallhatott bennünket a hegyek mögül. Elhatároztuk, hogy átverekedjük magunkat északnak, Masqat felé, ahol a-modern hajók könnyebben ránk találhatnak. De senkivel sem tudtuk közölni döntésünket. Otthagytuk hát a halászcsónakot: hiába keresett bennünket. Egy helység neve néha téves képzeteket kelt az emberben; ez történt velem Ras Abu Daud esetében, ami jó ó-norvég nyelven annyit jelent: „a halál földomlása”, arabul azonban Rashad szerint „Dávid foka”. Éjszaka pillantottuk meg ezt az elhagyott hegyfokot, a csillagos égbolt alig világította meg, s a tengeri párában igencsak kísértetiesen hatott. Közelebb hajózván, úgy éreztem, semmit sem láttam még, ami szorosabb kapcsolatban volna a halállal, mint ez az élettelen, sötét hegyfok, amely hatalmas sírkőként meredt az ég felé az éjféli ködben. Balra tőle elhagyott, mély völgy tátongott, s a sápadt felhők fátyla mögött tökéletes sötétségbe veszett, akár a sír. Semmi élet. Csak köd lengedezett. A szűk völgy bejáratánál valószínűleg most láthatatlan, rövid partszakasz húzódott; én már arra gondoltam, hogy a csillagok fényénél megkísérelem a kikötést a meredek sziklák közt. Közelebb érvén azonban olyan félelmetesnek tűnt, hogy a navigátorok egyetértettek velem: jobb, ha kellő távolságban maradunk ezektől a hegyektől, míg nem lesz túl késő. A hegyfok már szorongatóan közel volt, kivetettük hát a vászonból készült viharhorgonyt, hogy csökkentsük sebességünket. De olyan lassan sodródtunk a szélben, hogy a horgony nem tudta megvetni magát a vízben, és 267

üres zacskóként lógott hátul. Norman közben új csúcsvitorlát barkácsolt, s bambuszrúdra feszítette. A kísérlet sikerült, nagyobb sebességre tettünk szert, s jobban kormányozhattunk. Helytálltunk a keleti széllel szemben, amely majdnem a sziklákhoz nyomott bennünket. Jobb megoldás híján, újra a forgalmas óceáni útvonalra kormányoztuk hajónkat, pedig el szerettük volna kerülni. Az első hajók láttán megpróbáltunk minél hamarabb áthaladni ezen a forgalmas szakaszon, de elállt a szél, már csak enyhe szellők lengedeztek különböző irányokból, s mi képtelenek voltunk értelmesen kormányozni. A sűrű forgalom kellős közepén álltunk, vitorlával és kormányevezővel küszködtünk, hogy kikerüljünk az óceánjárók és tartályhajók tömkelegéből; durva himbálásuk következtében úgy éreztük, a lábunk alatt a híd kiszakad a nádkötegekből és a kabinokkal meg árboccal együtt kirepül a hajóból. Carlo és Jurij mindenütt biztosították a kötélzetet, a többiek meg azon igyekeztek, hogy lehozzák a Tigrist erről az őrült, tengeri autópályáról, ahol semmi helye nincs egy ódivatú nádhajónak. Éjszaka volt a legrosszabb. Azonnal észrevettük a hajók felvillanó fényeit, de mivel magát a hajót nem láthattuk, nem tudtuk, nekünk ront-e vagy biztonságos távolságban halad el mellettünk. A láthatáron mindenütt fények villogtak. Egyre nagyobbak lettek, míg végül egy kis piros vagy zöld fényt vettünk ki az általános villódzásból a hajón. Ha egyszerre láttuk a piros (jobboldali) meg a zöld (bal oldali) lámpát, akkor a hajó pontosan felénk jött. A Tigris kabinjának két elülső tetődúcán is világított egy piros meg egy zöld lámpa, de ebben a szélben szörnyen bekormozódott az üveg, és a lámpákat gyakran eloltotta a huzat. A nagy hajóknak ritkán volt őrszemük, aki a szerény petróleumlámpát egyáltalán észrevehette volna, a nagy tartályhajók pedig már nem tudtak megállni vagy irányt változtatni, amikor olyan közel kerültek hozzánk, hogy szabad szemmel felismerhettek volna a hídról. Nekünk kellett körülnézni és türelmesen megfigyelni minden fényforrást, amíg olyan közel került hozzánk és elég nagy volt ahhoz, hogy megkülönböztessük a rajta világító különböző lámpákat. A két színes lámpának és egy hátul, magasan álló fehérnek meg egy elülső alacsonyabbnak az elrendezése alapján azután megállapíthattuk, hogy pontosan a hajó útirányában állunk-e vagy pedig balról, esetleg jobbról halad el mellettünk. De akkor már sokszor a hatalmas, sötét törzs körvonalai is előttünk meredeztek az éjszakai égbolt alatt, szélcsendben pedig nem sok időnk maradt kikerülni az útjából. Éppen ezért dupla őrséget állítottunk 268

éjszakára, akik a felvillanás pillanatától gondosan követtek minden fényforrást, hogy megállapítsák, jobbról vagy balról kerüljük-e meg a hajót. Végül már nagy rutinnal végeztük ezt a munkát, de az éjszakák túl hosszúra nyúltak, és türelmetlenül vártuk a napfelkeltét; elfáradtunk az éjszakai figyeléstől a sötétben, a szüntelen veszkődéstől a kötelekkel és vitorlával, karunk megmerevedett az evezőnyelek forgatásától, lábunk kimerült az imbolygástól, amikor a Tigris ide-oda ugráló teknősbékaként himbálódzott a hajósodrok haragos hullámaiban. Reggelre azután eltűntek a fények, de a hajók még itt voltak; most már abban a pillanatban megláttuk őket, ahogy zümmögő szúnyogokként felmerültek a láthatáron, lódarázsként zúgtak, amint közelebb kerültek, s elefántordítással haladtak el mellettünk. Az ötödik nap estéjén megváltozott az időjárás. Súlyos felhők tornyosultak a láthatáron, a távolból mennydörgés hallatszott. Nyugaton még láttuk a parti hegyek körvonalait – egy-egy pillanatra kirajzolódtak a villámfényben. Alig köszöntött be az éjszaka, amikor útvonalunkat lámpások különös kombinációja keresztezte; leginkább karácsonyfára hasonlított. Egészen megzavarodtunk, találgattuk, mi lehet ez, ekkor további, hasonló, furcsa fényeket pillantottunk meg, alacsony és szintén lassú járművön követték az elsőt, és ugyancsak keresztezték utunkat. Mindkét hajó oly rendkívül lassan haladt, hogy elhajózhattunk volna közöttük. Gherman és én éppen ezt a manővert akartuk végrehajtani, amikor Detlef a hídra jött, és megmutattam neki a karácsonyfát. Detlef egy pillanat alatt rájött, hogy mit látunk magunk előtt. Mindkét kormányrudat teljes erővel jobbra húztuk, és éppen hogy sikerült a második hajó alacsony fara mögött elhaladnunk, amelyről kiderült, hogy egy dugig megrakott, legénység nélküli uszály. Detlef, kereskedelmi hajó kapitány lévén, az első hajó sok pótlólagos lámpájáról felismerte, hogy vontatóhajó halad előttünk, s kétszáz yard hosszú kötélen vontat egy teherszállító dereglyét. Bemásztam a nagy kabinba, hogy éjszakai őrségem előtt még aludjak egy kicsit. Már hozzászoktam ahhoz, hogy csukott szemmel, nyugodtan fekszem a matracomon és lazítok, habár sokkal természetesebb lett volna, ha felülök és kinézek, valahányszor hajó közeledik. A fülem felfogta a távoli gépek ütemes dübörgését: lassan felerősödött és azután éppen olyan lassan elhalt, ahogyan a hajók közeledtek és elhaladtak mellettünk. Hirtelen kétségbeesett kiáltás hangzott a hídról, a fejem felett és mögött ezt egy nagy hajó 269

motorjának zúgása követte, veszélyesen közeledett hozzánk, s mikor a közvetlen közelünkbe ért, a zaj úgy felerősödött, hogy valamennyien a fedélzetre rohantunk, akár a felriasztott egerek. Alig dugtam ki a fejemet a bal oldali ajtónyíláson, amikor megláttam, hogy okkerszín vitorlánkat valami nagy és zajos dolog világítja meg a kabin másik oldaláról. Felugrottam, és egyik kezemmel egy árbocmerevítő kötélbe kapaszkodtam. Minden mozgott, én pedig úgy éreztem magam, mintha éjszaka nagyvárosi utcán autóznék, megvakítva egy ház nagyságú, fekete falról ragyogó sok-sok fénytől. Teljesen kivilágított teherhajó nőtt ki a sötétségből olyan szorosan mellettünk, hogy néhány pillanatig minden egybefolyt: a két bambuszkabin és a fekete fal. De csak egy pillanatig, azután elhúzták, mielőtt még pontosan megtudtuk volna, hogy mit is láttunk. Éppen csak arra volt időnk, hogy megkapaszkodjunk, mert minden oldalról tajtékzó vízesés zúdult a hajónkra. Még arra sem volt időnk, hogy kétségbeesetten, azután megkönnyebbülten felkiáltsunk, amikor Jurij hátulról, a hídról újra felüvöltött: – Meg kell őrülni! Megint jön egy! – Jurij hangját elnémította a második acélfal motorjának dübörgése. Ez alkalommal is félrelöktek bennünket a hajósodor hullámai, ránk se hederítve sepertek félre az útból. – Konténerhajó – mondta Detlef szárazon. – Ezek harminc csomóval is haladnak. Mindannyian a fedélzeten maradtunk egy ideig, és a rossz látási viszonyokra panaszkodtunk a hold- és csillagtalan éjszakában. Az időjárás nem sok jót ígért. Elhatároztuk, hogy bevonjuk az új csúcsvitorlát. Szemerkélni kezdett az eső. Torunak és nekem hamarosan át kellett vennünk a kormányzást. A többiek vonakodva kúsztak vissza a két huzatos bambuszkunyhóba, és leengedték a nádfalat szigetelő vitorlavásznat. Közben erősebben kezdett esni, s a hideg zápor hamarosan felhőszakadássá dagadt. Semmit sem láttunk már. Még a saját kötélzetünket sem. Toru meg én viharöltönyt húztunk, hogy megvédjen az eső meg tajték ellen. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a zaj elfojtott minden szót. A hideg zuhany átszivárgott vízhatlan öltözékünkön, és ellepett a fejünk búbjától a lábunk ujjáig, cipőnkben színültig állott a víz, akár a virágcserepekben. Már majdnem komikus volt, de csak majdnem. Alig láttam Toru japán arcvonásait, ha a zseblámpám fényét ráirányítottam, jóllehet kéznyújtásnyira állott tőlem a keskeny híd túlsó végén. Hallottam valamit. A lámpással Toru arcába világítottam, hogy lássam, 270

hogyan reagál. Intett: ő is észlelte azt, amit én. Motorok. A felhőszakadás tombolásán át alig hallottuk a saját hangunkat, de egy közeledő szuperhajó tompa, ritmikus dübörgését nem lehetett mással összetéveszteni. Igen gyorsan közeledett. Carlo a nagy kabinban feküdt, tulajdonképpen aludnia kellett volna, a vékony nád- és vitorlavászon falon át azonban ugyanazt hallotta, amit mi, és valamit átkiáltott nekünk a hídra. Mi éppen olyan rosszul éreztük magunkat, mint ő, de csak mi tehettünk valamit. De mit tegyünk? Kezünkben volt a hajó sorsa: kitérhettünk balra is meg jobbra is. De melyik manőver ment meg a veszélytől? Bármerre kormányozzuk a Tigrist, megeshet, hogy éppen az az oldal lesz, amelyről a hajó közeledik, és az orra alá temet bennünket. A hidegtől és a túlerőltetéstől bénán lógtunk a két nehéz kormányevezőn, hátunkba fújt a szél. A dübörgés elviselhetetlenné nőtt. A szél éppen felénk hozta a hangot, a kabinokban mindenki felébredt. A sűrű sötétségben nem láthattuk a vitorlát, de tudtuk, hogy szél meg eső dagasztja, mivel a vihar pontosan hátulról zúgott. Én még a fejemet sem fordíthattam hátra, mert a szél teljes erejével az arcomba és szemembe csapta az esőt. – Halljátok a gépet? – ordított Carlo kétségbeesetten a nádfalon át. Ezután már nem hallottuk társaink hangját, mert a dübörgés orkánná nőtt, és a hajó elért a mi magasságunkig. Egy pillanat múlva ujjongó öröm töltött el. – Igen – kiáltottam a vékony falon át –, hallom meg szagolom is! – És azután: – Még a hőséget is érzem! Dübörögve robogott el az óriás, olyan közel hozzánk, hogy éreztük a gépház olajos levegőjét, egy pillanatig a hatalmas acélfalból sugárzó hőséget is, amikor a jobb oldali kötegek mentén szinte láthatatlanul, elsuhant mellettünk a zuhogó esőben. Az alázuhanó víz áthatolhatatlan függönye mögött, a sötétben, valamiféle fényeket véltem látni, mintha felettem, az árboc magasságában vonulnának el. Azok ott fent az automata vezérlésű hajón, a radarjukkal kevesebbet láttak belőlünk, mint mi őbelőlük. Detlef saját tapasztalatából közölhette, hogy nagy esőben még a radarral is előfordulhat, hogy semmit sem mutat egy mérföldön belüli távolságban. Ilyen időben sztaniolcsíkjaink sem értek sokat. Az eső egyszerre elállt, újra láttuk a hajó orrát az éjjeli párában, de hirtelen két fényfüzér is feltűnt közvetlenül előttünk. Másik két hajó. Olyanok voltak mint fényes csillagokkal teliszórt tejutak, s egymás után jobbról, majd balról keresztezték útvonalunkat. Bizonyos távolságban – 271

amelyet azonban a pára miatt nem tudtunk pontosan felbecsülni – át akartunk hajózni közöttük. De a következő pillanatban rájöttünk, hogy a hajók már szorongatóan közel vannak hozzánk, s mindkettő hihetetlen gyorsan, szinte egyforma sebességgel és azonos távolságra halad egymástól. Vontatóhajó nem mehet ilyen gyorsan. Torut meg engem pillanatokra összezavart ez az óriási sebesség, azután mindketten egyszerre vetettük magunkat a kormányrúdra, hogy amennyire csak lehet, jobbra húzzuk le a Tigrist. Egy megvilágítatlan hajóoldal merült fel előttünk; összekötötte egymással a két együttesen előrerobogó tejutat, mindhárman összefüggtek: egyetlen hajóról volt szó. Hatalmas, színültig telt szuper tartályhajó suhant el mellettünk, amelyet csak elöl meg hátul világítottak ki. A hihetetlenül hosszú és mélyen fekvő középső rész, legalább százezer tonna olajjal a hasában, alig látszott ki a vízből. Az erős hátszélben a Tigris rögtön reagált: idejében balra fordult, s a fekete tartályhajó elhaladhatott mellettünk. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a hídról az ablakon és az ökörszemablakon át beláthattunk a kabinokba, még a kabinfal apróbb részleteit is megkülönböztettük. Az elektromos lámpák fényében az arcokat is felismertük volna, de szemmel láthatóan senki sem volt ébren. Elegünk volt. Hadd rohangáljanak a tartályhajók Omán partjai mentén, mi kihasználtuk a friss délkeleti szelet és kifelé vitorláztunk, észak-keleti irányba. A tengernek a forgalomtól megkímélt részén újra embereknek éreztük magunkat – csak halak úszkáltak és madarak röpködtek körülöttünk. Nem voltunk többé liliputiak a hús és vér nélküli robotok világában, amelyben a ma-guron hajózó emberek nem lehettek biztonságban – létjogosultságuk is kétséges volt. Reggelig hallottuk a távoli mennydörgést. Akkor megfordult a szél északkelet felé, fel kellett húznunk a vitorlát, és meg kellett változtatni az útirányt. Mindez hiábavaló volt azonban, mivel a heves széllökések mintha csak arra vártak volna, hogy mi szélirányba fordítsuk a vitorlát, azután megfordultak és ellenkező irányból törtek ránk. A széllökések az esőt is visszahozták. Az evezők beszorultak, a bivalybőr és a kenderkötelek, amelyek villáikban tartották őket a fedélzeten és a hídon, megdagadtak és a nyílás beszűkült. Reggel 10 óra felé a sűrű felhők közt elcsíptük egy rövidke pillanatra az elfátyolozott napot, Detlef pedig felbecsülte hozzávetőleges helyzetünket. Északi irányú utunkról visszacsúsztunk 226 foknyit, Masqattól mintegy tizenöt mérföldnyire. A konzorcium rádióadóvevőjén, sajnos, 272

senkivel sem tudtunk kapcsolatot teremteni, sem Masqattal, sem Bahreinnal, sem pedig valamelyik hajóval. Súlyos kockázatok árán sikerült visszakerülnünk a masqati kikötő elé, de erről senki sem tudott. Az ügynök, Norris pótalkatrészeivel, nyilván még a Sur előtti partszakaszon keresett bennünket. Most már mindannyian akartuk ezt az átkozott kamerát, Norman három óra hosszat mászkált fel és le a himbálódzó árbocon, s különböző hosszúságú és fajtájú antennákat akasztott fel rá. Aztán végre jelentkezett a bahreini Frank, és közölhettük véle becsült helyzetünket. Megtudtuk, hogy az öbölbeli hatóságoktól valaki Ras al Daud előtt keresett bennünket motorcsónakon, ahol valóban jártunk is. Frank megkísérli elintézni, hogy Norris küldeményét terepjárón szállítsák vissza Surból Masqatba. Mi pedig igyekezzünk, ameddig csak lehet, ott maradni, ahol most vagyunk. Déli irányból északra fordítottuk a hajó orrát, mivel a parti áramlás lefelé nagyon erős volt. Nem akartunk közelebb kerülni Ománhoz, mert ez azt jelentette volna, hogy újra belépünk a hajózási útvonalba. Délben hirtelen rádiókapcsolatba kerültünk egy a masqati kikötőben álló hajóval, az értesítette a huszonnégy órás őrszolgálatot teljesítő parti állomást. Ügynökünket riasztották; már feladta a harcot, azért, hogy bennünket Sur előtt megtaláljon, a kamera újra Masqatban volt. Fantasztikus ügy. Mindenekelőtt Norris számára, aki már majdnem egy hét óta úgy érezte magát, mint a favágó fejsze nélkül. Az ügynökség vezetője, Leif Thoernwall megígérte, hogy személyesen hozza el nekünk a kamerát, ha egy kicsit közelebb jövünk Masqathoz. Újabb esőzések és uralkodó dél-délkeleti szél mellett tovább lavíroztunk, és egyre közelebb jutottunk a félelmetes hajózási útvonalhoz. Beköszöntött az éjszaka, és mi nem találkoztunk a randevúhajóval. A rádióösszeköttetést sem tudtuk fenntartani Bahreinnal vagy Masqattal, jóllehet Norman váratlanul meghallott egy hangot, amely leszállási utasításokat adott egy Hawaiiba tartó repülőgépnek. Felerősítette vevőkészülékét, és mi mindannyian hallhattuk az amerikai hangot: „… maradjon kétszáz csomónál és tartsa a kapcsolatot!” – Normannel együtt valamennyien harsogva nevettünk ezen a tragikomikus üzeneten. Amikor lefeküdtem aludni, jól láthattuk az éjszakai égbolton tükröződő masqati fényeket. A szél rövid időre elült. Olyan közel jártunk a partokhoz, hogy a hajók ismét szorongatóan közel voltak, megfordultunk hát, és eltávolodtunk a szárazföldtől. Az elmúlt éjszaka eseményei még túl élénken 273

éltek az emlékezetünkben. Ezt az éjszakát enyhe esőben töltöttük el, távol a forgalomtól. Valahol messze felvillant néhány hajó fénye, Irán felett pedig villámlott és mennydörgött. Hálózsákjainkban vagy takaróink alatt kucorogva mindannyian egyetértettünk abban: nagyszerű érzés messze úszni a szuperhajók brutális sodrától. Detlef bevallotta, hogy az utóbbi napokban néhányszor tengeribeteg volt, és még én is – jóllehet azelőtt sohasem éreztem meg a tengert – rosszul voltam, mintha ide-oda hintáztatták volna a gyomromat. Másnap reggel tíz órakor Normannek sikerült kapcsolatot teremtenie Bahreinnal, megtudtuk, hogy előző nap egy vontatóhajó tizennyolc mérföldnyire futott ki Masqattól és minket keresett, de a rossz idő miatt vissza kellett térnie a kikötőbe. Az előrejelzés-szerint rossz idő lesz, ezért ma senki sem jön ki a keresésünkre. Ezen a napon olyan sötét volt, hogy HP csak petróleumlámpa fényénél olvashatott a kabinban. A fonott tetőket, sumer módra, aszfalttal kentük be, de ilyen záporban az eső lecsorgott a falakon. Négy cápa követett bennünket egész délután. A kikötőből nézve a tenger valószínűleg nagyon vadnak hatott, de számunkra valóságos felüdülés volt: hosszú, szabályos hullámok, a sűrű eső pedig lesimította a vad hullámok taraját. A Tigris hangtalanul siklott a vízen, mint a macska árnyéka. A kötelek megdagadtak és szilárdan tartották a fát meg a bambuszt. Az éjszaka megint nyugodt volt, amikor felébredtem, tanúsíthattam HP-nak, hogy Carlo meg Gherman is horkol. Még az evezők kavarta, örvénylő víz bugyborékolását és csobogását is hallottuk. Éjszakai őrségem alatt egy pillanatra felszakadt a felhőtakaró, és azon vettem észre magam, hogy a Dél Keresztje felé kormányzom a hajót. Másnap, a késő reggeli órákban kiderült. Norman megállapíthatta körülbelüli helyzetünket, és sikerült is közölnie Radio Bahreinnal. Frank nemsokára újra jelentkezett; azt mondta, hogy a Muskat nevű kikötői vontató napkeltekor tíz csomós sebességgel kifutott Kábusz szultán kikötőjéből, és megpróbál rádiókapcsolatot teremteni velünk, ha elég messze kint lesz a tengeren. Délután három óra felé majdnem összeütköztünk a Muskattal. Angol kikötőmester állt a kormánynál, az ománi legénység feje felett pedig svéd ügynökünk, Thoernwall integetett. Két, tartalékalkatrészeket tartalmazó ládát és a régi helyett egy újonnan összeállított hangosfilmfelvevő gépet adtak át Norrisnak, aki úgy félt, hogy az egész a vízbe pottyan, hogy alig akart segítséget elfogadni, amikor az értékes szállítmányt az egyik hajóról a 274

másikra adták át. Ügynökünk izgalmában és örömében, hogy végre megtalált minket, kinyitott egy üveg pezsgőt, és egymagában kiitta, miközben a tengerre meg az égboltra koccintott. A Muskat megfordult és visszasietett, hogy még a sötétség beállta előtt elérje a kikötőt. Elfordítottuk a parttól a hajó orrát, felvontuk a csúcsvitorlát a nagyvitorla fölé, és elindultunk a nyílt tenger irányában. Még pezsgőre sem volt szükségünk, hogy együtt örüljünk a jó öreg Norrisszal, aki az elülső kabinban ült a matracán és ápolta új bébijét, amely hamarosan hallatta is jól ismert csuklását, jelezvén, hogy felvesz minden szót, amit kimondunk. Napnyugtakor három és fél-négy csomós, fantasztikus sebességet mértünk, s útirányunk: a nyílt tenger. Magan mögöttünk feküdt. A Tigris ismeretlen cél felé vitorlázott. Ismeretlen, minthogy titkos vágyat éreztem terveink megváltoztatására. Manővereink, amelyekkel Norrist kamerához juttattuk, messzebb északra vittek bennünket, mint amennyire azt télen lehetségesnek tartottam, hiszen ilyenkor az északkeleti monszunnak kellett volna uralkodnia. Norman új csúcsvitorlája nagyobb sebességet és ezzel nagyobb kormányzási szabadságot biztosított a számunkra. Kiderült, hogy oda mehetünk az Indiaióceán partján, ahová csak akarunk. Még mindig rajtunk múlott, hogy elhajózunk-e Pakisztánba vagy az Indus völgyébe. A kísértés elhatalmasodott rajtam, két álló napig tréfálkoztam embereimmel arról, hogy következő célunk a nagy indus-völgyi kultúra partvidéke. A harmadik napon már nem tréfából mondottam. Utasítottam a kormányevezősöket, hogy forduljanak meg: Afrika helyett Pakisztánra vegyenek irányt. Több okom volt rá, mint valaha, hogy megnézzem Ázsiának ezt a részét. Látni akartam Meluhhát. Ezidáig nem volt számomra több egy rejtélyes névnél, amely gyakorta fordult elő a sumer agyagtáblákon. Újra fellapoztam Bibby könyvét. Ott ez állott: „Dilmunt és Magant mindig együtt említették, gyakran egy mondatban és nem egyszer egy harmadik országgal, 28 Meluhhával”. Az ősi Dilmunban és Maganban jártunk már. Vajon hol volt Meluhha? Jóllehet fogalmam sem volt róla, az elnevezés azokra a nevekre emlékeztetett, amelyek maláj területen Malakka-félsziget vagy Molukkaszigetcsoport néven maradtak fenn. De most, hogy meggyőződtem róla: Dilmun és Magan minden kétséget kizáróan azonosítható, úgy tűnt, Meluhha 275

– egyszerű kiküszöbölési eljárás alapján – nem lehet más, mint az Indus völgyének vidéke. Nem volt más jelentős partvidéki kultúra, amely közelebb feküdt volna az ősi Mezopotámiához, és rengeteg bizonyíték támasztja alá, hogy a sumerok idején kapcsolat állott fenn Mezopotámia és az Indus-völgy között. Olyan szoros kapcsolat, hogy nem kerülhették el, hogy említést ne tegyenek ezekről a kereskedelmi partnerekről a sumer agyagtáblákon. Ha „Meluhhát”, ezt a fontos sumer helynevet, mint még tisztázatlant, elejtjük, akkor mi maradna az Indusvölgy sumer megjelölésére? Kellett, hogy legyen egy elnevezés az Indus-völgyre, az egyetlen közel fekvő, egyidejű kultúrára, amelyhez, mint tudjuk, széles körű kapcsolatok fűzték a sumerokat. A sumerokéhoz hasonló sorsra jutottak indus-völgyi kortársaik: kultúrájuk elpusztult, városaikat elhagyták, még a létezésükről sem tudtak a túlélő népek addig, amíg az újkori régészek a felszínre nem hozták romjaikat, művészetüket és kézműves szerszámaikat. A sumerok, pusztulásuk előtt, ékírással helyettesítették eredeti hieroglifáikat, melyeket a modern tudomány megfejtett. Így jutott el hozzánk a „Meluhha” kifejezés, mint egy idegen kereskedelmi partner neve. Az indus-völgyi kultúra hieroglifáit azonban ez idáig nem tudták megfejteni az írástudók, jóllehet azóta jól ismerik és könnyen azonosítják. Így nem ismerjük egyetlen földrajzi elnevezésüket sem, még azt sem, hogy önmagukat hogyan nevezték. Az indusvölgyi írás nem olvasható ujjlenyomatként, de ahol rábukkanunk, ott tudjuk, hogy honnét származik. Az Indus-völgyből származó pecséteket – ennek a völgynek az írásjeleivel és jellegzetes motívumaival – a régészek nemcsak az Indus völgyében, hanem a távoli Mezopotámiában is feltártak. Nagy számban bukkantak rájuk az iraki ásatásoknál, az öböl partján fekvő ősi városokban, Urban, Urukban, Lagasban, Susában, fel egészen Kisig, Tell Aszmarig és Brakig – ez utóbbi a mai Szíriában fekszik. A kapcsolatok nyilván nagyon széles körűek voltak, ha ilyen sok szétágazó nyom maradt fenn egészen napjainkig. A legszebb indusvölgyi pecsétet, amit láttam – egy sor indiai elefánt és orrszarvú díszíti –, az iraki Tell Aszmarban tárták fel a régészek; most a bagdadi múzeumban látható. Néhány régész feltételezte, hogy Meluhha, akárcsak Magan, Afrikában volt. Ezt megint csak azért gondolták így, mert a későbbi asszír királyok, hadjárataikról szárazföldi úton visszatérve, feliratokat hagytak hátra a Földközi-tenger partjain, melyeken az állott, hogy Magan és Meluhha 276

valahol Egyiptomtól délre fekszik. Így Kramer szerint, aki Magant Felső29 Egyiptomba helyezte, Meluhha a mai Etiópia lehetett. Bibby ezzel szemben, ásatásai után, amelyek széles körű kapcsolatokat tártak fel a sumerok és Bahrein között, ezt írta: Az afrikai lokalizálást nagyon nehéz az uri táblák szövegével és a régészet tényeivel összeegyeztetni. Maga a távolság is fontos probléma, és jóllehet a kereskedelmi hajók által elérhető távolság becslésében én sohasem voltam túlságosan óvatos, nem tekinthettem el attól, hogy a Bahrein és Afrika közötti távolság kétszer akkora, mint az India és Bahrein közötti. Meluhha termékei közül az elefántcsont meg az arany ugyan éppen úgy származhatott Afrikából, mint Indiából, de a meluhhai karneolt csakis az 30 indiai Radzsputánából hozhatták be. Bibby, amikor megmutatta nekünk a mai Bahrein területén fekvő, ősi kikötővárost feltáró ásatásait – ez a város fele akkora volt, mint a hatalmas Ur –, említette, hogy közvetlenül a kikötő kapuján belül talált egy az Indusvölgyből származó pecsétet. Indus-völgyi tűzkősúlyt is talált, s ennek alapján szorosabb kereskedelmi kapcsolatokat tételezett fel Bahrein és az Indus-völgy között, mint Bahrein és Mezopotámia között, amely csak egyharmadnyi távolságra feküdt Bahreintól. Még mielőtt láthatta volna erős és úszóképes nádhajónkat Bahrein kikötőjében, Bibby kifejezte bizalmát a Dilmun körül hajózó tengerészek iránt: Ezek a kereskedők, akik tőkét fektettek be és összeállították a rakományt a dilmuni útra, nem bocsátkoztak bizonytalan kereskedelmi vállalkozásokba, és nem a halhatatlanság mitikus országába indultak, amely az ismert világ határán túl fekszik. Ők mindennapi üzleteiket bonyolították; így keresték kenyerüket. Nem szabad azt hinnünk, hogy kereskedelmet kizárólag mezopotámiaiak űztek. Két személyről, akit a Ningál-templomnak szánt tized befizetőinek neveztek, megjegyzik, hogy Dilmunban születtek. Voltak tehát nyilván dilmuni kereskedők, akik Mezopotámiában telepedtek le, és mezopotámiaiak, akik Dilmunban laktak, és mindkét ország hajóit felhasználták teherszállításra. Biztosan lavíroztak az öbölben Dilmun felé más nemzetek ha jól is az i. e. második évezred első két századában, és kikötöttek a városfalak alatti parton. A magani hajók rézzel voltak megrakva, míg az indus-völgyi kultúrvárosokból érkező hajók akkor – éppen úgy, mint ma – farakományt hoztak (és talán, bár erre nincsenek bizonyítékok, gyapotot is), könnyebb súlyú, de értékesebb szállítmányaik – az elefántcsont, a lazurit 277

31

és a karneol – mellett.

Bibby merész, de érdekes elméletet is megkockáztatott. Rámutatott arra, hogy a szanszkritul beszélő árják, akik északról hatoltak be Indiába, és valószínűleg leigázták az eredeti indus-völgyi kultúrát a nem szanszkrit származású jövevényszót, „mlecchát” használták a nem árják megjelölésére, azokéra, akik nem tisztelték az árja isteneket. Feltette a kérdést: „Lehetséges-e vajon, hogy az indus-völgyi nép „mleccha” néven nevezte magát és országát?” Az Indus-völgy, amely nemrégiben még Indiához tartozott, most teljes egészében Pakisztán része. A Tigris fedélzetén senkinek sem volt kifogása az ellen, hogy észak felé fordulva azt az útvonalat válasszuk, amelyet először, amikor áthaladtunk a Hormuzi-szoroson, elvetettünk. Tíz napig hajóztunk északkeleti irányban, kósza cápák, néhány hűséges aranymakréla, valamint pillanatokra felmerülő, játékos, barna delfinek és néhány nagyobb termetű, kíváncsiskodó, előttünk ismeretlen delfin kíséretében. Színpompás, trópusi madarak szálltak le a hajóra pihenni, és tarka halak úsztak hatalmas rajokban, akár a háziállatok, nádkötegeink alatt, nagy árnyékunk vonzásában; ilyesmit azóta sem tapasztaltam, hogy a KonTikin áthajóztam a Csendes-óceánon. HP, Asbjörn és Carlo azzal szórakoztak, hogy a legízletesebb fajták közül naponta kettőt kihorgásztak vagy szigony végre kaptak, és kiegészítették velük a menünket. Az egyik, az aranymakréla zöld, rozsdavörös és arany színben csillogott, amikor teljes pompájában siklott el alattunk, de a fedélzetre érve laposnak és aránytalan alkatúnak bizonyult, ezüstös halfarokhoz kapcsolódó buldogfejjé zsugorodott össze. A másik a tüskésmakrélák közé tartozó szivárványos makréla volt, amelynek karcsú torpedó alakú teste valóban a szivárvány színeiben tündöklött a víz alatt és víz felett. Az íj- és kalauzhalakat, valamint a gályatartó halakat nyugton hagytuk, akárcsak többi kísérőnket. Nyomban visszadobtuk őket a vízbe, ha ráharaptak a horogra, még mielőtt a horgász a csaliját félrehúzhatta volna. Carlo határozottan állította, hogy éjszakai őrsége idején tücsökciripelést hallott. Nem akartuk elhinni, de azután én is találtam egyet az ágyamon; zöldessárga volt és egy ujjnyi hosszú. Éjjeli őrségemen is hallottam egyet ciripelni a hajó farában, az orrából válaszolt neki egy másik. Hamarosan mindannyian hallottuk a szöcskéket. Ott kúsztak és ugráltak a nádon meg a 278

bambuszon, kis ívben a vízen is átrepültek, de mindig visszatértek tengeri szénakazlunkra. Szemmel láthatóan a hajó orrán és farán bokrosodó nádkötegekben érezték magukat a legjobban. A hajónk alsó részén lakozó, rövid farkú rákokkal egyetemben valószínűleg Ománban hajóztak be potyautasként, mivel szülőhelyükön, a kopár arab vidéken sehol nem tapasztaltak ilyen buja vegetációt, mint itt. A szél igen erősen fújt, a nagyvitorla berepedt, és az éjszaka kellős közepén kellett bevonnunk, mert ejtőernyőszerűen felfúvódott, és óriási sebességgel repített bennünket a hullámok felett. Harminckét óra hosszat sodródtunk erős északkeleti szélben, kivetett viharhorgonnyal sebes áramlatban, kormányozni azonban nem tudtunk. Áthaladtunk a 60. keleti hosszúsági fokon, amelyen Ras al-Hadd fekszik. Toru, HP és Asbjörn jelentették, hogy megvarrták a vitorlát, újra fel lehet vonni, azután megint olyan szélsebesen haladtunk, amennyire a pótlólagos csúcsvitorlával lehetett. Megállapítottuk, hogy a tenger körülöttünk újra szennyezett. Először vettük észre, hogy az oldalsó kötegeket nemcsak síkos tengeri fű és puha héjú, hosszú, rózsaszín lamellákkal integető, fehér kacsakagylók borítják, hanem a kacslábú rákok kúp alakú házainak egész tömege is, mégpedig abból a nagyon elterjedt típusból, amely kemény és éles, mint a cápa foga, és csúnyán felsértheti bőrünket, ha nem vigyázunk. Szintén potyautasok voltak, bár más módon: ők még lárva formában kapaszkodtak belénk; volt rá idejük, mert a Rával ellentétben a Tigris napokig vesztegelt a bahreini és masqati kikötőkben. Testet és lelket egyaránt felüdített a sodródás a hullámok hátán, miközben megállapíthattuk, milyen hihetetlenül jól tartják a formájukat a nádkötegek, és milyen magasan fekszenek a vízen. A kötegek közepe éppen hogy a vízszint alatt úszott, amikor a vízre bocsátása utáni hetvenharmadik napon csendesen úszkáltunk a Tigris körül és megvizsgáltuk állagát. Az előrejelzés tíz-húsz csomós északkeleti szelet jósolt erre a napra az Ománi-öbölben és az Arab-tengerben, de teljes szélcsend uralkodott. Norman Radio Bahreinon át közölte Frankkel, hogy előrejelzéseink mindig rosszak. A legfurcsább az volt, hogy a híres monszun egy napig sem dagasztotta vitorláinkat. A szél többnyire Iránból fújt ezekben a napokban, de váltakozó délkeleti és délnyugati szeleket is kaptunk. Akármerről is fújt azonban a szél, mi 60 és 90 fok között, tehát kelet-északkelet felé igyekeztünk tartani az irányt, irányt. 279

Sikerült! Amikor másnap megszűnt a szélcsend, Norman és Detlef a dekkelésnél mérték a napmagasságot, és megállapították, hogy helyzetünk: északi 23 fok 50 perc és keleti 62 fok 05 perc, mintegy hetven mérföldnyire Ázsia Mekráni-hegység néven ismert, hegyekkel borított partjától. A barátságtalan, kopár mekráni part az Ománi-öböl legészakibb részén, Iránban kezdődik, elnyúlik egészen Pakisztánig, s az Indus-völgynél ér véget. Ahogy néztem a térképet, feltűnt, hogy milyen közel esik egymáshoz Mekrán és Magan mind fonetikai, mind pedig földrajzi szempontból. Egy-két betű és a szűk Hormuzi-szoros választja csak el őket. Lehetséges volna, hogy a legendás Magan az Ománi-öböl mindkét oldalára kiterjedt, és a fontos kijáratot a Hormuzi-szorosból ellenőrizte? A rézbányák a déli részén terültek el, északi része pedig közvetlenül határos volt Meluhhával? Ez a nyilvánvaló lehetőség foglalkoztatott, amikor Mekrán vigasztalan partja előtt keletre, az Indus völgye felé vettünk irányt. Másnapra még messzebb jutottunk el keletre, már mindössze ötvenöt mérföldnyire voltunk Pakisztán partjaitól. Csak erős, tartós északkeleti szél akadályozhatott volna meg célunk elérésében, és éppen ennek kellett volna lennie az uralkodó széljárásnak ebben az évszakban. De nem így történt idén. Déli szelek kerültek túlsúlyba, és a probléma nem az volt, hogy elérjük-e a mekráni partot, hanem az: elkerüljük-e, hogy a part közelébe sodródjunk, mielőtt eléggé keletre jutunk ahhoz, hogy biztonságos horgonyzóhelyét találjunk. A mekráni partnak ez a része csupa szikla és áthatolhatatlan mangrovemocsár. Huszonkét mérföldre voltunk a pakisztáni partoktól, és minden percben arra számítottunk, hogy megpillantjuk a földet. Norman utánanézett az 1975ös West Coast of India Pilotunkban, és már az első oldalon azt olvasta, hogy a térképek az egész területre vonatkozóan megbízható útmutatással szolgálnak a parti hajózáshoz, „kivéve a mekráni partot”. „E terület térképei – írták – a múlt században ólomnehezékes mélységmérő kötéllel eszközölt méréseken alapulnak, és ezeken a térképeken olyan vidékek is szerepelnek, ahol váratlanul homokpadok keletkeznek vagy eltolódnak, vagy ahol, mint például Mekrán partjain, a mélységmérések csak kevés adatra támaszkodnak, amelyek a tengerfenék későbbi (1945) eltolódása miatt ma kétes értékűek”… És lejjebb: „1945-ben felfedeztek egy kis vulkanikus szigetet Jazirat Chahardamtól három mérföldnyire délkeletre, de 1947-ben már újra elsüllyedt.” 280

E leírás szerint nagyon izgalmas területre értünk, mely sok meglepetéssel szolgálhat. A tengerben körülöttünk a Szó szoros értelmében nyüzsögtek a halak és a végtelenül sok apró, fehér kukac. Carlo, hivatásos alpinistánk, szenvedélyes mélytengeri halásszá vedlett át, és egymás után hat óriási aranymakrélát húzott ki a vízből, mire sikerült megfékeznem. Jurijnak az az ötlete támadt, hogy néhányat bambuszrudakra aggat száradni, ahogy a tőkehalat szokták. Az aranymakrélából és puliszkából álló, pompás étek fogyasztása közben egy fehér dauvitorlát pillantottunk meg a láthatáron. Jó három csomót tettünk meg abban az irányban, de amikor a dau olyan közel ért hozzánk,”hogy jól látott bennünket, nagy félkörben megkerülte hajónkat és eltűnt. Legalább láttunk egy másik vitorlás hajót is. Ez mindenesetre sokat ígért. Január 24-én kellemetlen előjelek mutatkoztak. Előttünk, Karachi vidékén nehéz felhők tornyosultak, és a változó szél erős széllökésekkel korbácsolta a felkavart tengert. Megpróbáltuk bevonni a csúcsvitorlát, mielőtt még nem késő, de a felhúzókötelek, amelyek tartották, beszorultak, és a vitorla nem jött le. Éjszaka Karachi felett szakadatlanul villámlott. HP kést erősített rövid bambuszrúdra, és amikor a szélből vacsora után vihar kerekedett, más választás nem volt, Norman meg Detlef felmásztak a terpeszárboc csúcsának a magasságába. Kölcsönösen tartották egymást, és átvágták a felhúzóköteleket, így az őrülten csapkodó csúcsvitorla lejött. A gyorsan összetorlódó felhők rövid pillanatokra felszakadtak, ilyenkor kerek hold tekintett le reánk, de nyomban eltűnt, mert ismét ránk tört – meg a láthatatlan mekráni partokra – a zuhogó, csapkodó tombolás. Jókora vihar kellős közepébe hajóztunk. Éjféli őrségem előtt aludtam egy kicsit, azután elővettem a zseblámpámat meg a biztonsági köteleket, és kimásztam Toruhoz, a hídra: csak a meztelen árbocot láttuk; a vitorla eltűnt. Mielőtt Norris és Asbjörn elrohantak volna, hogy ránk hagyományozzák a további problémákat, közölték velünk, hogy a szél minden alkalommal, amikor különösen sötét viharfelhő húz át a hajónk felett, a legkülönbözőbb irányokba fordul. Képtelenek voltak a vitorlarúd beállításához minden esetben elég gyorsan kibogozni és újra megkötni a szarvköteleket meg a vitorlatartó köteleket. Emellett a hajó olyan erősen dülöngélt, hogy attól féltek, eltörik a vitorlarúd ide-oda ingó vége, és rongyokra szaggatja a nagyvitorlát. Norman segített nekik a vitorla biztonságba helyezésénél; sodródtunk, és csak a viharhorgony segítségével 281

tudtuk kitenni a hajó tatját a szélnek. A part nem lehetett messze, és valahol errefelé egy sziget is volt, vigyázni kellett tehát. A West Coast of India Pilot nem hagyott kétséget afelől, hogy meglehetősen kockázatos vállalkozás ilyen alattomos vizekben minden kormányzási lehetőség nélkül sodródni. Gyenge, számunkra kedvező szél támadt a Hormuzi-szoros irányából; fél óra múlva felkeltettem néhány embert, hogy a viharos tengeren felvonhassuk a nagyvitorlát. Három bálna társult hozzánk, nagyokat fújtattak a sötétben; a gyenge fényben két nagy, fehér madarat pillantottunk meg, egészen fent ültek a hajó két végében. A vitorla fent volt, de alighogy megdagadt, a szél északkeletre fordult, abba az irányba, ahonnét tulajdonképpen a monszunnak kellett volna jönnie. Ha ez valóban a monszun, előfordulhat, hogy sohasem érünk pakisztáni partra. Aligha kívántuk valaha is hevesebben, mint most, hogy befussunk Mekrán partjaira. Újra tanulmányozni kezdtük a térképet. Értékelt helyzetünk szerint Pasni halászfalu előtt lehettünk. Közvetlenül a láthatár mögött terült el a szárazföld. Mekrán volt még, nem az Indus völgye. De valaha az indusvölgyi kultúra uralta ezt a partot. A régészek ősi erődítmények romjairabukkantak, amelyeket az indus-völgyi kultúra alapítói emeltek; elzárták a bejárást az erről a partszakaszról a szárazföld belseje felé vezető két völgyhöz. Az egyik Sutkagen Dornál feküdt, az iráni határ közelében, amit azonban már elhagytunk, a másik Sotka-Kohnál, az előttünk fekvő Pasni mellett, a szárazföld belsejébe vezető átjárónál. Az ősi berendezésekről szóló szakvéleményhez fűzött cikkében G. F. Dales régész közölte, hogy ott sok, az indus-völgyi kultúra legkoraibb szakaszából származó cserepet találtak. Dales szerint ezt a speciális kerámiát az Indus-völgy alsó részéről hozták ide, és a régészeti bizonyítékok nem hagynak kétséget afelől, hogy az Indus felső folyásánál fekvő hatalmas városállamok, Mohendzso-daro és Harappa tengerészeti hagyományokkal is büszkélkedhettek; a mekráni partszakasz lehetséges kikötőhelyein pedig azért építették az erődítményeket, hogy a tenger felöl behatolóktól védjék magukat. Az indus-völgyi települések eme tanúbizonyságai a part hosszában megerősítették Dalest abban a véleményében, hogy: „a világ nagy kultúrái közül egyik sem 32 keletkezett, vagy fejlődött kulturális vagy gazdasági vákuumban”. Most mindössze néhány mérföldre Sotka-Kohtól nádkabinom falai között fekve újra átlapoztam a régi jegyzeteket, ezek a szavak többet jelentettek számomra, mint valaha. 282

– Felfedeztem Pakisztánt! – Vissza kell térnem a valóságba. Norman kiáltása egész magasról hangzott. Az árboc csúcsán lógott és ujjongott. Becsuktam könyveimet, elraktam őket a matracom alatti ládába, mielőtt kikúsztam a kabinból, és felmásztam az árboclétrán. Tizenegy nappal ezelőtt hagytuk el Masqatot. Mindannyian a létrán szorongtunk, mindenki látni akarta ezt az új földet. Január 26-án, 5 perccel 9 óra után következett el ez a számomra nagyszerű pillanat. A föld, amit Norman baloldalt, elöl látott, sziget volt, lapos, mint az asztal; először világoskéknek tetszett, azután, amikor elhaladtunk mellette, fényes sárgán ragyogott a reggeli napban. Jurij, aki már megtett egy antarktiszi expedíciót, élményei nyomán lapos jéghegyhez hasonlította, Astola szigete volt. A párában nem láttuk még a mekráni szárazföld partjait. Ezen a szigeten semmi sem csábított partraszállásra. Valószínűleg nincs ott semmi, legfeljebb elhagyott hindu síremlék és mérgeskígyók. Némelyek szerint Astola azonos Carmine vagy Nasola szigetével, amelyet Nearkhosz, Nagy Sándor admirálisa is felkeresett. De a római történetíró, 33 Plinius i. sz. 77-ben a Nap szigetének vagy a nimfák nyoszolyájának nevezte, „amelyen minden állat, kivétel nélkül, ismeretlen okból elpusztul”. A rómaiak talán nem hallottak kígyókról? Történelmi vizeken hajóztunk. Arrianosz, Nagy Sándor életrajzírója olvashatta az admirális hajónaplóit, s arról tudósít, hogy amikor a görögök Perzsia vad és puszta hegyvidékein átvonuló hosszú és fáradságos menetelésük után elérkeztek Indiába, flottát építettek az Indus folyónál, és a perzsa partok mentén hajóztak vissza Mezopotámiába. Ez i. e. 326-325. telén történt, tehát kétezerháromszáz évvel ezelőtt; számunkra mégis modern európai történelemnek tűnt, hiszen mi azoknak a hajóknak a sodrában érkeztünk, melyeknek utasai arra késztették az Indus-völgy uralkodóit, hogy Nagy Sándor előtt húsz évszázaddal, vagy még többel, erődítményeket építsenek ezen a partszakaszon. Kissé kiderült, de újabb, súlyos felhők vonultak fel, és állandóan dörgött az ég. Keleti irányban vitorláztunk Pakisztán vigasztalan partjai mentén, és igyekeztünk nem ott partra szállni, ahol az emberek sem régen, sem most nem tudtak gyökeret ereszteni. Itt nem volt szükség erődítményekre – ahogyan hajózási kézikönyvünk is megjegyezte –, a természet függőleges mészkőfalakat és áthatolhatatlan mangrove-védőbástyákat emelt a betolakodók ellen. Valószínűleg ez Ázsia partjainak legkevésbé ismert 283

szakasza. Ki kellett kötnünk valahol, csak azt nem tudtuk, hogy hol. Fogalmunk sem volt, végül is hol fogunk partra szállni. Mikor a kígyósziget, Astola elmerült mögöttünk a tengerben, a gyorsan vonuló felhők között lemenő nap fényében szárazföldnek a nyomát sem láttuk. Lenyűgöző benyomásokkal és nagy kalandok előérzetével teli éjszaka várt ránk, amikor jó éjszakát kívántunk egymásnak, és bemásztunk kabinjainkba. Mindannyian izgatottak voltunk. Valami lógott a levegőben. Nemcsak az a tudat, hogy balra tőlünk számunkra ismeretlen világ terül el. Egyszerűen fura érzés lett úrrá rajtunk. Sohasem volt még ilyen éjszakánk nyílt tengeren. Egyetlen hullám, egyetlen hang sem verte fel a csendet, kivéve a békés horkolást, a tücsökciripelést és olykor egy-egy vízből kiugráló hal csobbanását. Olyan volt a hangulat, mint egy hegyi tavon. Mintha a bolygó szíve megszűnt volna verni. Talán vihar előtti csend volt. Még a két tengeri madár is mozdulatlanul ült, s kitömött állatokként várakoztak a hajó két végében. Többször is kimentem, idegesen kerestem a szárazföldet, és minden alkalommal Carlóba ütköztem, aki hasonló okból jött ki. Dühített, hogy mindketten egyformán feszültek voltunk. Carlo komolyan megharagudott rám, mert elutasítottam javaslatát, hogy zsinórral mérje meg a víz mélységét. – Nem érdemes, még messze vagyunk a szárazföldtől – mondottam. – Éjfél van, menj vissza az ágyadba. – De nézd csak meg a vizet – replikázott, és fáklyájával az oldalsó köteg fölé hajolt. A nyugodt tenger inkább fehér, mintsem kék színben fénylett. – Valamilyen folyóból származó agyag lehet – mondottam –, nincs olyan hosszú zsinegünk, amely itt feneket érne. – Válaszom valahogyan megsértette Carlót, s szemmel láthatóan aggódva, semmiképpen sem meggyőzve mászott vissza a kabinjába. Én kint maradtam a bal oldali kabinajtó előtt, s leültem a kabin két végéhez rögzített, hosszú, keskeny padra. A földnek ezen az oldalon kellett felmerülnie. Egy ideig erőltettem a szememet, hogy nem látok-e mégis valamit, talán egy távoli part körvonalait. Semmi. Becsült helyzetünk szerint még túlságosan kint voltunk. Azután én is bemásztam az ágyba. Fél kettőkor hangos párbeszédre ébredtem. Norris és Asbjörn beszélgettek a hídon, pont a fejem felett. Földről volt szó; kimásztam az ajtónyílás bal oldalán, és én is megláttam. A sötét éjszakában, a mélyre húzódó, fehér köd felett lebegve, végtelen hegylánc hullámzó kontúrjai rajzolódtak ki feketén a csillagfényes ég előterében. A hold még elég nagy 284

volt. Úgy tűnt, a hegylánc nagyon magasan és messze meredezik. A csúcsok és hágók helyzete nem változott, jóllehet meglehetősen gyorsan haladtunk kelet felé. Déli szél kerekedett, jobbról fogtuk be. Térképeink ennek a területnek csak a leglényegesebb vonásait jegyezték fel, de a kézikönyv rövid leírása alapján egyenlő magasságú szirtekre számítottunk, nem pedig ilyen lenyűgöző partvonalra. Körülöttünk a víz továbbra is tejszerű, fehér volt. Egy ideig még kint maradtam, bámultam Ázsiát, figyeltem az ugráló halakat, azután visszabújtam az ágyba. Két órakor kint voltam, Toruval együtt, őrségen. A távoli partot még mindig látni lehetett; változatlannak tűnt. Nyilván nagyon messze feküdt. Toruval könnyűszerrel tartottuk a 85-90 fokos irányt, bizonyára elhaladunk a 76. fokon fekvő Ras Ormára előtt; ez volt az egyetlen, a tengerből kiugró fok, amely megakadályozhatta volna a Karachiba vezető utunkat. Őrségünk ideje alatt a távoli part körvonalai teljesen megváltoztak. A völgyek és bevágások a csúcsok magasságába emelkedtek, és a hullámos hegygerinc fennsíkká simult. Közben a sötét hegylánc kísérteties szürke fényben ragyogott, és mintha hallótávolságra közeledett volna hozzánk. Visszhang azonban nem volt. Talán még szárazföld sem, mert a kísértetfal részei felfelé lebegtek és felhőkké lényegültek át. A bolondját járatják velünk, hogy a fene enné meg! Carlóra vártam, hogy átvegye tőlem az őrséget, véletlenül Detlef is kijött, sürgős dolgát végezni. A szürkésfehér felhőréteg hidegen hagyta, de a tejszerű víz feltűnt neki. – Valamilyen folyótorkolatból származó agyag – kiáltott fel a hídra. Ez szinte szó szerinti ismétlése volt az én szavaimnak, amelyek annyira elkedvetlenítették Carlót, aki éppen egy feltekert zsineggel mászott ki a kabinból, hogy az őrsége előtt még megmérje a mélységet. Erre visszadobta az ajtón a zsineget, felmászott a hídra, és szó nélkül átvette tőlem a kormányevezőt. – Ne menj 85 fok alá, mert nekimegyünk a hegyfoknak – mondtam, és amikor észrevettem, hogy milyen ingerlékeny ma, belém bújt a kisördög: – Ne félj, csak felhők – mondtam ostobán, és a titokzatos ködfalra mutattam, balra. Ahogy kimondtam, már megbántam az ugratást, mert magam sem voltam biztos benne, távolról sem. Olyan bizonytalannak tűnt, hogy Detleffel leültem a bal oldali padra, és néztem az elmosódott falat; hirtelen bukkant elő, és elzárta a kilátást a távoli hegyekre, amelyeket Norris, Asbjörn meg 285

én még világosan láttunk. Majdnem elaludtam, hátamat a rugalmas nádfalhoz támasztva, amikor valami történt a mélyen fekvő felhőréteggel, amely előtt elhajóztunk. Tejfehér színe sárgásba váltott, egyre világosabban mutatkoztak függőleges barázdák és szakadékok, mintha valami grönlandi jéghegy szaggatóit gerince levetné magáról vékony, éjszakai ködfátylát. A pára felszállt és szétoszlott. A felhők eltűntek. De a holdfényben ott maradtak a pőre, fakó mészkő- vagy megkövesült agyagszirtek, simák voltak, akár a kristályfal, mintegy hatszáz-hétszáz láb (200 méter) magasak, és elhúzódtak a csillagfényes éjszaka látóhatárának a széléig. A köd rejtekében és a tejfehér tenger álcázásában, amelyet még a lepusztult sziklák is színeztek, órák óta Mekrán partjai mentén hajóztunk. Miután elhagytuk Astola szigetét, egy hatalmas északi áramlás elsodort tervezett útvonalunkról. A szirtek azonban lefékezték az eltérést, és a helyes útvonalon tartottak bennünket. A szirtek feltartóztatták és félrefordították azokat az erőket, amelyek a part felé sodortak volna. Eltérítették a tengeri áramlatokat meg a szelet, és a mészkőfal követésére késztették őket, s velük együtt a Tigrist. Kint a tengeren a szél meg a víz szabadok voltak. Itt azonban a sziklák uralkodtak. Ez most a javunkra vált, még a hullámokat is lecsendesítették. Amit Norris az őrségen felfedezett, az a távoli beludzsisztáni hegylánc volt. Háromezer láb (1000 méter) magas csúcsai és gerincei előtűntek a csillagfényben, amikor még oly messze kint voltunk a tengeren, hogy a széles sivatagi területek és az előttük fekvő magas parti sziklák még nem rajzolódtak ki az ég előterében. Közelebb hajózván azonban a fejünk fölé nőtt a tengerrel határos fal, minden ködbe burkolódzott, és elzárta a távolabbi kilátást. Gyorsan be kellett állítani a vitorlákat és eltávolodni a kísérteties szikláktól, így egészen megfeledkeztünk arról, hogy Carlóval mélységet mérjünk. Jóllehet ösztönös aggodalma beigazolódott, sohasem fogjuk megtudni, hogy a víz tejszerű elszíneződése sekély vízre vagy mészkősziklák kinövéseire vezethető-e vissza. Csak annyi bizonyos, hogy Mekrán kőhajításnyira húzódott tőlünk, mi azonban a távoli Beludzsisztán magas csúcsait csodáltuk. Különösebb nehézség nélkül tartani tudtuk magunkat, sőt még növelni is a hosszú sziklafaltól való távolságunkat – visszabújtam az ágyamba. Néhány óra múlva Detlef a lábamat rázva ébresztett fel. – Ras Ormarát látjuk, és nem biztos, hogy elkerüljük a fokot! Hideg 286

borzongás futott végig rajtam. Huszonhetedikére virradó éjszaka volt, napfelkelte előtt. Jó iramban haladtunk a holdfényben fehérlő szirtek mentén, melyek közvetlenül előttünk megszűntek, és nagy öböllé nyíltak. Az öblön túl előhegység tornyosult, amely még-egyszer akkora volt, mint a többi szikla; vad csúcsai és meredek oldalai kinyúltak a tengerre; a kormányosok meggondolandónak tartották, kövessük-e továbbra is a partvonalat. Annál is inkább, mert abban a pillanatban, ahogy eltűntek a szirtek, erős szél kerekedett a part irányában. A szél a szirteket követte. Megint úgy tűnt, mintha a természet venné át a vezetést, azt kívánván, hogy a sziklafal egyik ismeretlen öblébe sodródjunk. Ras Ormára úgy meredezett előttünk, mint a forgalmat irányító rendőr; arra utasított, hogy balra kanyarodjunk. A hajnali pirkadást megelőző ragyogó vörös égbolt előterében Ras Ormára engem a tenger fekete vizébe nyúló norvégiai Északi-fokra emlékeztetett téli napon, déltájt, amikor a nap éppen a láthatár alá bukik, de tengervizet hörpölő ázsiai sárkányra is hasonlított, csipkézett háta a vérvörös égboltra meredt, fogazott farka pedig az öböl belseje felé lejtett. Nyomban döntenünk kellett. Felkeltettem Normant, két ugrással a hídon termett. – Ez nem sikerülhet! – kiáltotta a tájolás után. – Holtbiztosán zátonyra futunk! – Hajózzunk az öbölbe, és ott horgonyozzunk le – kiáltottam vissza. Nem vesztegethettük az időt. Mindannyian a fedélzeten voltunk. Bevontuk a csúcsvitorlát. Beállítottuk a nagyvitorlát. Hátszéllel befordultunk egy óriási öbölbe. Jobboldalt Ras Ormára pompás látványt nyújtott. Hihetetlenül hatásos kép volt, amint a bíborvörös égbolt a sárkány mögött világosabb színekben kezdett játszani, míg a nap az öböl túlsó partján meredő elefántcsontszínű szirteket világította meg, mi pedig még az árnyékban vitorláztunk, és csak a sárkány feje felett tündöklő, ezüstös sugarakat láttuk. Az öböl mélyén három fehér vitorla tűnt fel. Közelebb kerülvén felvontuk a zöld-fehér, holdas, csillagos pakisztáni zászlót, de a vitorlákhoz tartozó halászcsónakok óvatosan és nagy ívben elkerültek bennünket. Nem láttuk, hol végződik az öböl. Toru és Asbjörn gumicsónakba szálltak, hogy filmre vegyék a napfelkeltét, és mélységmérő kötéllel megmérjék a víz mélységét. – Öt öl! – Négy öl! – kiáltották át nekünk. Ez elég sekély volt ahhoz képest, hogy még jó messze, kint vesztegeltünk a tengeren. Itt is tejszerű volt a víz. Norman 287

hívni próbálta Ormarát, Karachit és Bahreint, „az összes adót” hívta; el akart érni valakit, aki segítene megszerezni a kikötési engedélyt. Senki sem hallott bennünket. Előkészítettük a horgonyt, engedély és térkép nélkül hajóztunk az ismeretlen öbölben; előttünk a két ember, akik a mélységet mérték. Az öböl belsejében a nagyvitorlát is bevontuk, és mindkét horgonyt négy öl mélységű vízbe vetettük. Homokos talajon vonszolódtak, és észrevettük, hogy a tenger felől fújó szél felerősödött. Mögöttünk, a tengeren felhőhegyek tornyosultak, az öböl mindkét oldalán sivatagi homok örvénylett a levegőben. A tenger felől vihar kerekedett, és jóllehet az előhegységek részben megvédtek bennünket a széltől, az öbölben magasra csaptak a hullámok, a Tigris táncolt, és továbbra is vonszolta a horgonykötelet. A madarak olyan szelídek voltak, hogy nem féltek leszállni a hajóra. Egy nagy szula a gumicsónakban ülő két fiú felett keringett, és Asbjörnön hagyta a névjegyét, amiért az nem volt hajlandó abbahagyni az evezést, hogy a madár nyugodtan megüljön az evezőn. Szemmel láthatóan senki sem üldözte itt a madarakat, a halak szagát azonban fél mérföldnyi távolságra is megéreztük, amikor a halászcsónakok elhaladtak mellettünk. Dél felé még mindig vonszoltuk a horgonyt. A szél teljes erővel csapott le ránk. Ilyen időben nem kockáztathattuk, hogy bevonjuk a horgonyt, és ismeretlen zátonyok között cirkáljunk, jobb kapaszkodót keresve a horgonynak. Rashadot és Normant felfedező útra küldtem a partra. Keressenek angolul vagy arabul beszélő embereket, akiktől megérdeklődhetnék, hol vagyunk biztonságban vihar esetén. Asbjörn szállította őket; a három úszómellényes emberrel zsúfolásig megtelt csónak eltűnt minden hullám mögött. Órák teltek el. Asbjörn visszajött, és közölte, hogy szörnyű volt a hullámverés, de találtak egy kis védett sarkot, jobbra, a sziklás parton. A másik kettő egy arabul értő emberrel elment a szárazföld belseje felé. Asbjörn visszament, hogy megvárja őket, de még egyik sem jött vissza. Mi nyolcan, akik a hajón maradtunk, tudtuk, hogy semmiképpen sem juthatunk el arra a védett helyre, amelyet a gumicsónakban hajózók felfedeztek. A homok magasan kavargott az öböl mindkét oldalán, a horgonyok a tengerfenéken vonszolódtak, és egy széles lapályt láttunk magunk előtt, homokos földszorosnak tűnt, amely a Ras Ormara-félsziget magas szirtjeit a szárazfölddel kötik össze. Messzebb, jobbra, ahogyan Asbjörn is mondotta, néhány, a homokra kivontatott, fekete kenut láttunk, de 288

gumicsónakot nem. Rátájoltunk egy pár egyedül álló pálmafára a sárkány farka közelében; kiderült, hogy még mindig sodródunk lassan, erre a vászon viharhorgonyt is kidobtuk. Abban reménykedtünk, hogy beássa magát a talajba, mint Failaka előtt. De itt még túl mély volt a víz. A szél tovább sodort bennünket a part felé, és a négy öl alattunk háromra, kettő és félre, végül kettőre zsugorodott össze. Ezután egy öl már túl hosszúnak bizonyult a méréshez, méterekben kezdtünk számolni. Felhúztuk mindkét evezőt a hajópadló magasságáig, ebben az állásban biztosítottuk őket kötelekkel. Nagyon izgalmas, idegfeszítő délutánunk volt. A Tigris továbbra is két feszes kötélen lógott. Életünk valószínűleg nem volt veszélyben, hacsak egy törőhullám le nem seper valakit a hajóról s a sziklákhoz nem vágja, de féltettük fedélzeti kormányunkat, és azért aggódtunk, hogy sohasem jövünk ki innét, ha a Tigris egyszer Mekránnak erre az elhagyott partszakaszára sodródik. A vihar ostorozta öbölből mindenfelől hallottuk a ritmikus hullámverést, a hullámok a nyílt tengerről gördültek befelé. Az egymásra törő hullámok magasságát csak dübörgésükből sejthettük, mert felénk csupán kerek hátukat mutatták. Gondjaink és bizonytalanságaink ellenére is találtunk időt arra, hogy körülnézzünk és megállapítsuk: igazán egzotikus helyre kerültünk, ehhez hasonlót még nem láttunk. Az oldalsó sziklafüggönyök keretezte sima, homokos és az ég felé nyitott színpad teátrálisan és látványosan helyezkedett el a tájban. A színpadon felvonuló előadók közül először egy hosszú tevekaravánt pillantottunk meg, a sárkány farkának sziklás redőzetéből indultak ki, és végigvonultak a négy mérföld (6,5 kilométer) hosszú parton. A turbánba, buggyos nadrágba és tarka ingbe öltözött tevehajcsárok közvetlenül a víz mentén vezették hosszú léptekkel vonuló sivatagi állataikat, ott, ahol a homok nedves és szilárd volt. Alig tűnt el a bal oldali sziklák mögött az egyik karaván, megjelent jobboldalt a másik, tizenkéttizennégy teve egy-egy csoportban, mind jobbról balra vonult végig a színpadon. Az ellenkező irányban egy-két állatot hajtó tevehajcsárok haladtak, mindegyiken valószínűleg tűzifának szánt, hatalmas ág-nyalábok. Kíséretükben asszonyok tűntek fel, akik a fejükön hordták a nagy kötegeket, és tetőtől talpig zöldbe, pirosba vagy egyéb tarka színekbe burkolóztak. Lassan már csak négyszáz yard távolságra vonultak tőlünk, és mivel köztünk és közöttük a hullámverés tombolt, úgy éreztük magunkat, mint valami színház zenekari ülésében, annál is inkább, mivel a parti emberek közül egy 289

sem méltatott bennünket a legcsekélyebb figyelemre. Senki sem állt meg, hogy megbámuljon minket, vagy csak hogy a fejét felénk fordítsa, s egy rövid pillantást vessen a nádhajónkra, mely farral előre horgonyokat vonszolva érkezett hozzájuk egy másik világból. Senki sem nézett felénk, még az állatok sem, amikor olyan közel voltunk már, hogy a hosszú lábúak társaságában futkosó kutyákat és kecskéket is felismertük. Mi a hajón azonban majd elnyeltük szemünkkel ezt az idegen világot, egyszersmind küzdöttünk hajónk és minden vagyonunk megmentéséért. Senki sem kételkedett közülünk abban, hogy ennél megfelelőbb környezetet nem találhattunk volna napjainkban egy nádhajó fogadására. Mintha minden nekünk készült volna; újra éltük a történelmi múltat. A falu valahol jobbra lehetett, a homok mögött, ahova a tűzifát cipelő, kisebb csoportok siettek. A homokbuckáknak az innenső, az öböl felé táruló oldalán csak néhány apró, agyag- és gyékénykunyhó gubbasztott egy-két pálma alatt, a sárkány farkánál. A kenuk is ott feküdtek a parton. A homokbuckák mögött egy kis mecset tornyát láttuk. Péntek volt, és a sivatagi muzulmánok – városi látogatásuk után – úgy látszik, visszatértek a vadonba. A többiek, akik a tűzifát hordták, még napnyugta előtt hazatértek. A legnagyobb meglepetésünkre egy nagy csapat rózsaszínű flamingó körözött ék alakban felettünk, kinyújtott nyakkal és lábakkal, mint a húrról elpattantott nyíl. Azután mennydörögni és esni kezdett. Kint a nyílt tengeren minden valószínűség szerint vihar dúlt, és Ras Ormára szemmel láthatóan védelmet nyújtott számunkra. A gumicsónakban kievezett társaink még mindig nem tértek vissza. A Tigris fedélzetén uralkodó csendet kiemelte a hullámverés ritmikus rohama és a viharfelhők időnkénti dörgése. Toru aranymakrélát és hagymát sütött a nyitott konyhában. HP a víz mélységét mérte a saját mentőköteleivel. Két métert mért. Én ellenpróbát tettem, kettő húsz jött ki. Nyugodt vízben ilyenformán fél méternyire voltunk a tengerfenéktől. A víz azonban távolról sem volt nyugodt. Egy ideig a hullámok magasabbra csaptak, és bennünket is elértek. A nyílt tenger felé eső törőhullámok függőleges falakká nőttek, és nagy erővel vágódtak a sarló alakú hajóhoz. Mivel a horgonyköteleket a hajó orrához kötöttük, a fara nézett a part felé. Most megértettük az elegáns sarló forma célját. A ma-gurt nem folyami hajózásra szánták. Ez a hajó úgy száguldott a viharos tengeren, magasba tartva kinyúló nyakát és farkát, mint hattyú a hullámzó vízen. A 290

Tigris széles melle felemelkedett, kettészelte a hullámokat, és amikor újra lesüllyedt, kétoldalt félreseperte a tajtékot, miközben a fedélzete még annyira sem lett nedves, mint az esőtől. Carlo elővett egy tölgyfa evezőt meg egy fejszét, és Detlef segítségével beleverte a tengerfenékbe, de a homok nem tartotta meg, az evező kilazult és kijött a földből. A nap lemenőben volt. A parton már senkit sem láttunk. Beállt az apály, és lassan kiszívta a vizet az öbölből. Megrémültünk, hogy a part egyre közeledik hozzánk, egyre szélesebb lett, a hajónk alatt a víz meg egyre kevesebb. Még mindig úgy éreztük, hogy úszunk a vízen, s hajónknak a tenger felé forduló, ugráló orra kettészeli a hullámokat. A part felé néző tat viszont a magas hullámok közti intervallumokban feneket ért. A visszavonuló apály kifele irányuló szívóhatása következtében a két kishorgony meg a fenékbe fúródott viharhorgony lerögzítette hajónkat, nevetségesen közel a tevék időközben elmosódott nyomaihoz a parton. Csendben abban reménykedtem, hogy ha majd a hajó fara feneket ér, a horgonyokra ható húzóerő csökkenni fog, és mi egy helyben lebegünk a vízen, míg eláll a vihar, és mélyebb vízbe vonszolódhatunk.

291

90. Előre az Indiai-óceán felé!

292

91. A Tigris a hömpölygő tengerárban

293

92-93. A vihar után nehezen pótoltuk az eltörött árbocsudárt

294

94-95. Óceánszennyeződés. Se vége se hossza vörösessárga öv húzódik végig az óceán közepén a láthatár egyik szélétől a másikig

295

96. A nap felkelt, a nap lement. Hónapok teltek el, és a Tigris még mindig magasan úszott a vízen

296

97-102. A Tigris az óceánon. Ha átszálltunk a gumicsónakba, hogy lefényképezzük, hajónk sokszor eltűnt az árboc csúcsánál is magasabb hullámok közt, de a nádkötegek mindig újra előtűntek

297

Ebben a kilátástalan helyzetben asztalhoz ültünk, és elfogyasztottuk meleg vacsoránkat. Úgy éreztük magunkat, mint rohanó versenycsónakon ülő utasok, akik a hullámok hátán a semmibe ugranak. Délután 5 óra 40 perckor lement a nap, és HP petróleumlámpát gyújtott. Messze-távol, az öböl végén álló gyékénykunyhók egyikében valaki szintén meggyújtott egy kis lámpát. Az eső elállt. Hat órakor kiáltásokat hallottunk a vízről, válaszul meglóbáltuk lámpáinkat a kabintetőn. A hullámok hátán lovagolva megérkezett Asbjörn, egyedül ült gumicsónakjában a sötétben. Felhúztuk a hajóra. Másik két társunkról nem tudott semmit. Egyedül indult el befelé a partról, elért egy tornyos házhoz, bekukucskált, és néhány odabent imádkozó embertől megtudta, hogy ez egy mecset, s a falu messze, a homokos földszoros túlsó felén fekszik. Asbjörn ezután visszatért a gumicsónakhoz, amit egy kenu mögött rejtett el, a homokba berajzolta a „Tigris” szót, és üzenetet hagyott hátra, hogy eljön értük, ha jelt adnak. De senki sem jelentkezett. Egy pillanatra felvillant egy másik gyenge fény a part másik végében, de az is eltűnt hamarosan, és minden sötétbe burkolózott. Hét óra felé felugrottunk az asztaltól. Messziről kiáltásokat hallottunk a vízen. Azután fényeket is láttunk. Megesküdtem volna, hogy Norman hangját hallom. Válaszoltunk nekik, de hangunkat elnyelte a hullámverés. Azután többféle hang hallatszott meg motor-zúgás. Összes lámpánkkal egyetemben felmásztunk a kabintetőkre és az árboclétrára, integettünk és kiáltoztunk, mert nem akartuk kelepcébe csalni az érkező csónakot. Egy kis lapos dau tűnt fel a lámpák fényében, tele pakisztániakkal, Norman és Rashad is ott állt a hajó orrában. Olyan közel jöttek hozzánk, hogy két barátunk átugorhatott a Tigrisre. Látogatóink csak ekkor vették észre, hogy félig a parton ülünk. A dau meglepett és csuromvizes legénysége ragyogó manővert hajtott végre a tajtékos hullámokon. Mielőtt felborultak vagy megfeneklettek volna, hirtelen megfordultak, és teljes erőből rohantak visszafelé, míg lámpáik fénye és motorjuk zúgása elhalt az éjszakában. Újra tizenegyen vállaltuk magunkra a Tigris sorsát. Norman és Rashad elmondták, hogy több mérföldnyit mentek a sík, homokos földszoroson, míg Ras Ormára túlsó oldalán egy tengerparti faluba érkeztek. Rashad lelkesen mesélte, hogy a kitaposott úton elszórtan álló házak gyékényből épültek, hasonló szerkezetű, boltíves tetejük van, mint a mocsári arabok kunyhóinak. 298

Volt a faluban néhány kőépület is: a tanító és a rendőrség házai. A tengeren valóságos vihar dúlt, és a barátságos falusiak az életünket féltették, mivel Ras Ormára nyugati oldalán voltunk. Végül is elhatározták, hogy mentőcsónakot küldenek ki értük. Az út a fok körül szörnyű volt. Hogy mi lett a mentőcsónakkal, miután visszahozta két társunkat, azt soha meg nem tudjuk; az éjszaka elnyelte, és nem tért vissza. Norman és Rashad azt mondták, hogy a mentőcsónak legénysége, mikor körülhajózták Ras Ormarát, nagyobb veszélyben volt mint mi. S ha újra megkerülik a fokot, minden erejüket bele kell adniok, hogy visszatérjenek védett öblükbe, mielőtt felerősödik a vihar. Végül is életben találtak bennünket. Hatalmas nádkötegeinken lovagoltunk közvetlenül a part közelében; kutya bajunk sem volt. A dau kapitánya még odakiáltott Rashadnak, hogy ez jó horgonyzóhely a mi számunkra, de nekik veszélyes. Lassan mi is úgy éreztük, hogy igaza lehet, bár nem hiszem, hogy bárki épp ilyen horgonyzóhelyét keresett volna magának: magas hullámok között, farral a szárazföld felé. Helyzetünk szemmel láthatóan nem javult, de a vihar sem erősödött. Nem maradt más hátra, mint lazítani egyet abban a vigasztaló tudatban, hogy azért hárman közülünk partra szálltak Pakisztánban. Beosztottuk az éjjeli őrséget, bemásztunk a nádkunyhókba, lefeküdtünk, s a mekráni hullámverés pokoli altatódalának hangjai álomba ráztak bennünket gyékénybölcsőnkben.

299

Az Indus völgyében, Meluhha nyomában Január 30-án, hétfőn Pakisztán felett az ég kéken ragyogott, a tengeren nem voltak tarajos hullámok, amikor a norvég Jason nevű óceánjáró mentőhajó Ras Ormarát megkerülve besiklott a nyugati oldalon elterülő nagy öbölbe. A vihar, amely három nappal ezelőtt dúlt ezeken a partokon, lecsillapodott. A bergeni Hansen kapitány a hídon állott, s távcsővel kereste a hajóroncsokat. De nem látott egyet sem. Elhagyott hajót kutatott a lepusztult sziklák és csalóka homokpadok között a magas hegyek lábánál, de hiába. Az öböl közepén azonban békésen horgonyzott egy holdsarló alakú hajó, a legfurább vízi jármű, amit a kapitány és tizenkét tagú norvég legénysége valaha is látott. Nem volt arab dau. Sem kínai dzsunka. Biztosan nem pakisztáni kenu. Még név sem szerepelt a hajó tatján, mivel nem volt az más, mint egy halom nádköteg. Az ezerkétszáz tonnás mentőhajó lassan elhaladt a kis hajó mellett, és kikötött. Kiderült, hogy legénysége elhagyta a hajót, amit felfedeztek, de a kötelekkel kikötötték a tengerfenékhez. A hajó fedélzetén s a nyitott ajtajú, fonott kunyhók belsejében egy árva lélek sem tartózkodott. Az ajtó előtt álló asztalon azonban tányérok, poharak és üres serpenyők hevertek, a nádfalakon pedig egymás mellett száradtak a cápafarkak meg a fehérneműk. Az árbocrudakon szárított tőkehal, a hajóból hátul kiálló két kicsiny erkélyen pedig vécépapír tekercsek lógtak. A kapitány meg a legénysége tekintetükkel végigpásztázták a hosszú, homokos földnyelvet az öböl végén, és egy csomó összesereglett embert fedeztek fel a part egyik pontján. Zsúfolt körben néztek valamit, miközben egyre többen futottak oda, hogy megnézzék, mit találtak a többiek a homokban. Hansen kapitány lebocsátotta a partraszálló bárkát, és néhány emberével a partra sietett. A norvég Salvator mentőtársaság utasítására jött ebbe az elhagyott öbölbe; a bahreini rádió ugyanis közölte, hogy a norvégiai Tigris hajó hajótörést szenvedett a pakisztáni Ras Ormarától nyugatra. A hajó lapos kikötőbárkája megfeneklett, még mielőtt partot ért volna, a kapitány és első tisztje a táncoló csónakban hagyták a legénységet, hogy vigyázzanak rá, ők pedig sietve partra gázoltak. Szelíd erőszakkal 300

befurakodtak a tömegbe, és egy dobzenét, keleti táncokat meg birkózóversenyt szemlélő nézősereg kellős közepében találták magukat. A tiszteletbeli vendégek a kör közepén helyezkedtek el a homokban; furcsa keverék, különböző etnikai típusú, szakállas férfi volt mindahány; vendégek és vendéglátók olyan jól szórakoztak, hogy alig vették észre a jövevényeket. Jómagam nem voltam ott, a faluban jártam Ghermannal. Gyalog jöttünk vissza a földnyelven át, és siettünk, hogy ne mulasszuk el a táncmulatságot, amit a falu tanítója rendezett a tiszteletünkre a parton. A homokbuckáknál már észrevettük, hogy egy igen fura hajó kötött ki a miénk mellett, ott ahol két napja lehorgonyoztunk, amikor lecsendesedett a vihar. Még sohasem láttam ilyen hajót, de tudtam, hogy nyomban megismerkedem a kapitányával, amikor láttam, hogy Jurij két szőke európaival jön elém. – Beszél ön angolul? – kérdeztem, miután bemutatkoztam. Láttam, hogy Jurij jót mulat magában. – Hansen kapitány – válaszolt az idegen norvég nyelven, és hozzátette, hogy igen, tud angolul, de ha nincs ellene kifogásom, anyanyelvünkön is beszélgethetünk. Cápabőrrel bevont dobok meg pakisztáni dalok hangja töltötte be a teret, birkózók gyömöszölték egymást a homokban a rögtönzött parti mulatságon, miközben magamhoz tértem a meglepetéstől, és megkérdeztem Hansen kapitányt, mit keres norvég mentőhajóval egy ilyen elhagyott helyen, mint ez az Ormara-öböl. Elmondtam neki, hogy a barátságos üdvözlő táncok ellenére a helyi rendőrség bizalmasan közölte velem: idegeneknek tilos a bejárás Ormarába. A falusiak csak egyetlen idegen látogatóra emlékeznek, aki köveket gyűjtött, de az is a szárazföld felől érkezett ide. Hansen kapitány azt felelte, hogy a karachi parti őrség engedélyével érkezett. Norvég mentőhajója a világ minden részén dolgozik. Pillanatnyilag az Indus deltájában működnek: a mangrove ingoványok közötti csatornák labirintusában megfeneklett hajókat húzzák ki a mocsárból. Éppen karachi támaszpontjukra tértek vissza, és a kikötő előtt egy öreg görög hajó mentésén munkálkodtak, amelyen tűz ütött ki, amikor rádióutasítást kaptak az Ormaraöböl nyugati részén veszteglő Tigris mentésére. – Amikor azonban ideértünk, hajójuk lehorgonyozva állt az öbölben, és mindenki a parton táncolt! Megpróbáltuk kitalálni, vajon mi történhetett; mi ugyanis nem küldtünk rádióüzenetet, amikor a hullámverés közepette behajóztunk az Ormara301

öbölbe. Norman éppen a parton volt Rashaddal, és éjszaka, mikor visszatért, hogy velünk együtt dülöngéljen a hullámokon, a lehorgonyzott hajón senkire sem volt szükségünk, és senki sem jöhetett volna elég gyorsan a segítségünkre. Talán éppen a nagy csend miatt – meg hogy tudták: nagy homokvihar söpört végig az Arab-félszigettől egészen Pakisztánig – gondolták, hogy a Tigris hajótörést szenvedett. Ezen az éjszakán ezt írtam az expedíció naplójába: A tenger felől fújó, szörnyű szél süvölt a kötélzetben, és vad csobbanásokkal táncolunk a hullámokon. Tetőtől talpig felöltözve fekszünk ágyunkban, miközben pokoli hullámverés dobál fel-le, villámlik, s a szél meg a víz dübörgésétől alig halljuk a tücsökciripelést a konyhában. A dauhajósok az imént azt mondták, hogy ez a horgonyzóhely biztonságos a mi számunkra, de az ő számukra nem. Visszajönnek holnap, vagy megpróbálnak küldeni mást. Insallah. Nem valami nagy lelkesedéssel fekszünk most le. Viharos szél süvölt. Vajon kitart-e a horgony? Insallah. Másnap nyugodt öbölben, védett helyen ébredtünk; most a part felől fújt a szél. A tengeren fehér tarajos hullámok zubogtak. Éjszaka négy órakor felébredtem a változásra, amit még álmomban is megéreztem. Olyan fura csend honolt ismét, mintha visszatértünk volna az iraki folyókba; megszűnt a hullámverés, a dülöngélés, csak lassú ringást éreztünk, végig a széles öböl mentén, mindkét oldalról. A szárazföld felől vízesés zuhogását hallottam. A keskeny földnyelv másik oldalát nyilván erős hullámverés ostromolta, a vihar teljesen megváltoztatta az irányát: most Ras Ormarától keletre tört rá az öbölre. A dau jobban járt volna, ha a mi oldalunkon marad. A sziklaszirtek, melyek most bennünket védelmeztek, a tengerből kiálló jéghegyként meredeztek az ég felé. A sekély víz tejszerűbb volt, mint valaha, bár az ár megemelte és csak egy keskeny partsávot hagyott szabadon. A hajókonyhában találtam Torut, egy csésze kávéval kínált. Olyan szép volt az egész, hogy nem is lehetett igaz. Visszamásztam az ágyba, de nem tudtam elaludni. A felhők eltűntek, láttam a holdat s meghitt ismerősömet, a Nagymedvét meg a Sarkcsillagot. Az ég tiszta volt, a szél a part felől fújt még, amikor felkelt a nap. Ez alkalommal mind a tizenegyen együtt reggeliztünk. Gherman zabkását és olajjal tartósított friss tojást szolgált fel. Carlo egy csoport urdu nyelven beszélő, barátságos halászt hozott magával; szívesen segítettek nekünk jó 302

horgonyzóhelyét keresni az öbölben. Mivel Rashad és Norman tegnap már látták a falut, őket hagytuk a hajón őrségben, mi pedig partralépési szabadságot vettünk ki. A csónak kettesével szállított bennünket a sekély vízbe, onnét kigázoltunk a szép, széles partra. Sok mérföldnyi fehér homokon – teremtett lelket sem láttunk rajtunk kívül – mezítláb lépegettünk a kagylók és szivacsok közt, apró rákokat kergettünk nedves üregeikbe, a száraz homokba érve aztán felhúztuk cipőnket. Jó volt a hullámok hátán magasan lovagló Tigrist látni, és tudni, hogy Pakisztán földjén vagyunk. Még mindig azon a helyen tartózkodtunk, amit ma mekráni partnak neveznek, de a sumerok számára ez átkelőhely lehetett Magan és Meluhha között, mivel mögöttünk volt az indus-völgyi katonai berendezések legnyugatibb része. A homok, ott ahol a hullámok nem érték, tele volt agyagcseréppel. De ezen az alacsony földnyelven aligha találhattunk nagyon régi maradványokat, mivel a tenger szintje itt is, akárcsak Mezopotámiában, a sumer időkben magasabb volt. A víz valószínűleg teljesen ellepte a homokos partot, Ras Ormára magas szirtjei szigetként emelkedhettek ki belőle. A helyi geológia nagyon érdekesnek tűnt. Asbjörn a mészkőszirtek közt egy csomó puha, krétaszerű, tökéletesen kerek, narancs nagyságú kőgömböt talált. Feltörve őket, szebbnél szebb, különleges, megkövesedett kagylóhéjakra, ehető kagylókra és féregszerű teremtményekre bukkant bennük. A keményre préselt homokkéreg, amelyből az alacsony földnyelv összeállt, egészen más volt, mint a mészkőszirtek: a parttal párhuzamosan boltíves teraszok emelkedtek, s valahányszor visszahúzódott az óceán, egyre újabb partvonalak képződtek. G. F. Dales szerint ez azt bizonyítja, hogy az ősi Sutkagen Dor és Sotka-Koh erődítményeket régebben egyenesen a tengerpartra építették. Amikor a legmagasabb szintre érvén átvágtunk a homokos föld–: nyelven, a felszín tele volt agyagcserepekkel: úgy látszott, a lakosság összetörte köcsögeit, mikor a karachi kereskedők modern fémárukat kínáltak nekik. S íme, az első dolog, ami a szemünkbe ötlött, egy kis asszonycsoport; földig érő ruhában, bádogkannával a fejükön menekültek előlünk a homokon át. A közeli ásott kútból hord ták a vizet a környékbeli nők. Rashad megjegyezte: a házak, amelyek mellett elhaladtunk, annyira hasonlítanak a mocsári arabok jellegzetes nádkunyhóira, hogy nehéz volt magyarázatot találni rá, miért építenek sivatagi és mocsári népek ennyire azonos házakat, hacsak közös örökségre nem gondolunk. A homokbuckák 303

túlsó oldalán álló Ormára faluba érvén azt láttuk, hogy a gyékényfonat falú házak négyszögletesek, tetejük oromzatos vagy lapos, mint az újabb kőházaké. Egyébként a falu* úgy tűnt, egy mélyen gyökerező közösség, amely kevés külső befolyásnak van kitéve: tenger, sziklaszirtek és sivatag veszi körül. Hátországa terméketlen vadon, s a vastag hólerakódásként összetorlódó tiszta, fehér homokbuckák a település széléig húzódnak. Karachival szárazföldi út nem köti össze, csak teveösvények és ellenkező irányban, nyugatra egy teherautónyom vezet az ősi Sotka-Koh erőd és Pasni felé. Míg a pakisztániak többsége a modern Karachi hangzavarának hatása alá került, Ormára és az őt körülvevő sivatag, akárcsak az Indus deltájának mocsarai, természetes akadályt képeztek a kulturális forradalommal szemben. Ormára türelmesen vár a sorára, míg megteheti a nagy ugrást a huszadik századba. Addig az élet itt jobban hasonlít a képzeletemben megformált i. e. harmadik évezred független, civilizált közösségei életformájához, mint bármi, amit eddig láttam, kivéve a csodálatos mocsári arabokat Irakban és az időtlen város lakóit Ománban. Itt újra azt éreztem, amit elszigetelt közösségekben oly sokszor már: mennyire ingatagok napjainkban az egymástól kölcsönösen függő országok olajproblémáikkal és fegyverkezési hajszáikkal, s ha egyszer összeomlanának, mint a sumerok meg az indus-völgyiek birodalma, az ormarai tevekaravánok még mindig ott vonulnának az ösvényeken pálmalevelekkel és náddal megrakodva, hogy az emberek megépítsék házaikat, és halat, datolyát meg gyümölcsöt szállítanának, hogy az embereknek legyen mit enniök. A büszke asszonyok megtalálnák a módját annak, hogy tarka ruhákba öltözzenek, s átvágjanak a homokbuckákon tejért meg vízért; a férfiak bevontatnák hallal telt hálóikat, és megművelnék a földeket, a pálmák között. Ma azonban a kereskedők mindent megtesznek annak érdekében, hogy pénzgazdálkodássá változtassák az ormarai halászok életmódját. Ormára termékeinek van piaca: tengeri kereskedők érkeznek daukon a nem messze fekvő Karachiból meg a távoli Sri Lankaszigeten levő Colombóból. A helyi ipar a cápahalászat, ami több legyet hoz a szegény falusiak konyhájára, mint pénzt. Egyikünk sem látott életében ilyen hihetetlen nagy mennyiségű legyet: először csak félresepertük őket, és élveztük a bájos falut; három kis mecset állott benne meg egy piac, mintha az Ezeregyéjszakából repült volna ide. Jókora gyerekcsapattal a sarkunkban átvágtunk a teve-, szamár-, kutya-, macska- meg csirkesokadalmon. A pakisztáni meg arab arcvonású emberek 304

többnyire turbánt hordtak, de az egyiknek a fején gyönyörű ezüst fez díszelgett. Néhánynak hatalmas, kampós orra volt, másoké laposabbnak tetszett: ugyanaz a különös keverék, amit először Ománban láttunk. Megkérdeztük, beszélnek-e arabul vagy angolul, ők azonban tagadóan rázták a fejüket, csak urdu nyelven értettek. Mindannyian mosolyogva, szívélyesen fogadtak bennünket, kivéve egy bozontos szakállú furcsa szerzetest, aki kihúzta görbe kardját, hegyét a saját gyomrának irányította, majd meglóbálta a fejünk felett. Ezek után eltűnt a tömegben, nem sok érdeklődést keltvén a többiekben, akik igyekeztek megértetni velünk: ez egy vallási fanatikus. Magyarázatul előbb magukra mutattak, majd a mecsetre, s az „Allah! Allah! Allah! Allah!” szavakat ismételték, azután arrafelé mutattak, amerre a vad küllemű ember eltűnt, ideoda himbálták a testüket, szemüket lehunyták, mintegy transzban, s megvetően morogtak: „Alli-allo, alli-allo”. E felvilágosítástól nem lettünk sokkal okosabbak a helyi vallási gyakorlatot illetően. Végigmentünk a bevásárló utcán, mely nádhajónknál nem volt sokkal szélesebb; mintegy féltucat kis fülkéből állott, melyek cölöpökön nyugodtak egy yardnyira a homokos talajtól. Babaház nagyságú üzlet volt valahány, nyitott elülső fallal, törökülésben ült benne az egy főből álló személyzet, lába előtt az áru. Leltárt készítettem a legkisebb üzlet árukészletéről: hét sárgarépa és öt krumpli. A kereskedők előtt zöld, szürke meg fehér gabonaszemekkel s magokkal telt tálkák és kis szilkék sorakoztak, csak egy árult süteményt, arab cigarettát, kis darab durva szappant meg édességet. A hosszú szakállas szabó volt a legelegánsabb, minden öltésnél szinte átbökte tűjével a fonott falakat meg a tetőt. Majdnem belebotlottunk egy, az utcán guggoló emberbe, aki nyitott faszéntűzön forralt teát árusított. Egyetlen asszonyt sem láttunk ebben az egzotikus kavargásban, csak néhány hat-hét évesnél fiatalabb, szép kislányt meg egy öreg banyát, zöld kő csillogott orrgyűrűjén. A legyek mindenütt elképesztő mennyiségben nyüzsögtek, de számuk szerénynek tűnt azzal összehasonlítva, amit a kis falu tengerparti részén láttunk. Néhány udvart meg homokos teret pálmalevélből font, ember magasságú kerítéssel öveztek, de lábujjhegyen állva bekukucskálhattunk a kerítés fölött, s igencsak barbár látvány tárult elénk. Pontosan az orrom alatt egy ember állott térdig a talajba ásott sárlyukban, embernyi halakon taposott, körülötte pedig mindenfelől hatalmas cápafejek tátogtak és 305

bámultak a világba. Egy öregember ácsorgott a fejek között, s vödörből vizet öntött a lyukba, ahol a fiatalabb szorgosan taposta a lefejezett cápákat a sáros vízben. Mikor eléggé megtiporta őket, kihúzta a léből a haltesteket, ledobta a mocskos halszeletekkel, uszonyokkal, cápa- meg óriásrájafejekkel teleszórt földre. Egy másik mezítlábas fiú hosszú gereblyével mesterkedett, kisebb haldarabokat válogatott ki, aztán szép sorjában halomba rakta őket, mintha szénát gereblyézne. Hosszú lábú teve állt a kép közepén, két nagy kosárral a hátán, ezeket lassan dugig töltötte két ember, akik homokkal bevont, száraz haldarabokat válogattak, az egyik szemmel láthatóan eladta, a másik vásárolta az árut. Minden tengeri utamon ettünk időnként cápát. Jó étel, ha a halszeleteket éjszakán át vízbe áztatják, hogy kivonjak az ammóniákot a sejtekből. A cápa mint primitív szervezetű porcos hal, csak úgy tudja a magas sótartalmú tengervíz vízszívó hatásával szemben megőrizni a saját maga víztartalmát, hogy vérében nagy mennyiségű karbamidot tart vissza (ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan mind kiválasztaná a vizeletével). A karbamid viszont az állat halála után elbomolva rengeteg ammóniát ad. Most értettük meg, mit is csináltak ezek az emberek: kinyomták és kimosták az ammóniákot a hatalmas cápaszeletekből, mielőtt megszárították és távoli piacokra exportálták őket. A tevehajcsár csemegének vásárolta a valahol a mekráni sivatagban vagy a környékén élő törzse számára. Két dau horgonyzott a falu partjain túl, szállítmányukra várva. – Colombo – mondták a falusiak, a daukra mutatva. Sok ember osztozott ezeknek a homokkal borított cápaszeleteknek a hasznán, mire az Indiától délre fekvő, Sri Lankán elfogyasztották őket. Ez a kis csónakokon megtett s közvetlenül a távoli Ceylonba vezető tengeri út nyilván ősi hagyományokon nyugodott, és igencsak elgondolkoztatott. Sok cápát láttunk az Ormarába vezető utunkon a hajónk sodrában, de kevés volt köztük olyan nagy, mint ezek. A Ras Ormarán. túl elterülő nyílt óceánban végtelen mennyiségű emberevő szörnyeteg nyüzsöghet a tátott szájú fejek groteszk csatamezejéről ítélve, ahol némelyek halomba rakva, mások meg szanaszét hevertek a kerítésen belül. De nem a lefejezett ragadozók éles fogától döbbentünk meg leginkább, hanem a félrehajítottak „álarcától”, ettől a fényes, kékesfekete gyöngyszemekből álló, sűrű mozaiktól. Sose hittük volna, hogy a házi legyek ilyen mennyiségben és ilyen sűrűn összeragadhatnak, míg Carlo rá nem hajolt kamerájával az egyik nagy fejre, amit egy pillanat alatt csontig lemeztelenítettek, Carlo pedig majdnem 306

hátraesett a zümmögő felhőbe. Ahova néztünk, a kerítéseket, a halrakásokat sűrű légylepel borította, egymás hegyén-hátán mászkáltak s lerágható, üres helyet kerestek. A több nemzedéknyi régi hal bűze mérföldeken át áradt a meleg levegőben, s megbizsergette a legyek szaglószervét, azok meg Mekrán minden szegletéből népvándorlásra keltek Ras Ormára felé. Lehet, hogy ez az erős bűz megbénította szaglószerveimet, és érzéketlenné tett gyengébb szagok iránt, mire a nyílt partra értünk, ahol két halász új deszkakenut épített. A fa fehér volt, de a partra húzott, használatban levő kenuk színe sötétbarna, és valami sűrű, kemény, vízhatlan festékkel vonták be őket. A csónaképítők látták, hogy ezt a fedőréteget vizsgálgatom, és közölték, hogy cápamáj – olajból készítették. Egész közelről megszagoltam a kenut, de semmi szagot nem éreztem. Eszembe jutott, hogy az arab halászok Irakban azt mondották nekem, hogy dauik vízhatlanítására azelőtt cápaolajat használtak, és ezt javasolták nekünk is a Tigris építésénél. Én nem akartam. Tudtam, milyen szörnyen büdös a romlott halolaj meleg időben, és attól féltem, hogy elkergetnek a saját hajónkról, ha bűzleni kezdünk, akár a rothadt hal. Ezeket az ormarai kenukat azonban cápamájolajjal vízhatlanították, és semmi szaguk nem volt. Újra eszembe jutott a Gilgames-eposzban szereplő mezopotámiai király, aki Dilmunba hajózott. Ő aszfalttal kevert olajjal építette nádhajóját. Mi azt tapasztaltuk, hogy a tiszta aszfalt lepattogzik a nádon. Talán szurokkal és olajjal – valószínűleg cápamáj olajjal – kellett volna keverni. Az augusztusban vágott nádunkkal még így is vízen maradhattunk hosszú hónapokig, de ilyen fedőréteggel hajónk egy csepp vizet sem szívott volna magába. Százados tapasztalatokkal rendelkező népektől tanultunk, és feltétlenül jobban csináltuk a dolgunkat, mint első ügyetlen kísérletünk idején a Rán. Több mint ötven kutyát számláltam meg: halzsigerekkel megtöltekezve, mint a dögök nyúltak el az apály képezte széles sáv nedves homokján. A tenger visszahúzódott megint. Jó volt tudni, hogy a Tigris az árapálytól függetlenül úszik az öböl másik oldalán. A viharban olyan erős volt a kötelekre nehezedő nyomás, hogy a horgonynyelek meghajlottak, a horgony azonban megkapaszkodott, talán azért is, mert a hajó tatja megfeneklett. Első látogatásunk után a faluból visszasiettünk a hajóra, hogy megbizonyosodjunk róla, rendben van-e minden. Ahogy átmentünk a földnyelven, legnagyobb meglepetésünkre találkoztunk a pakisztáni parti őrség fiatal hadnagyával, aki embereivel a sárkány farkának a csúcsán táborozott négy sátorban. Már az 307

első percben is udvariasan kérdezett ki, de majd elolvadt a kedvességtől, amikor megtudta, hogy kicsiny „daunk” neve Tigris. A karachi parti parancsnokságról jelentették neki a sátrában levő rádióján, hogy „egy Tigris nevű nagy hajó” cirkál a mekráni vizeken, ne támasszon semmiféle nehézséget, hanem legyen a segítségükre mindenben! Személyében volt felelős karachi feletteseinek a mekráni part pakisztáni szakaszáért. Mi nem is tudtuk, hogy a mekráni partszakasz le volt zárva idegenek előtt, azt sem tudtuk meg, hogy miért, mivel ennél barátságosabb fogadtatásban sehol sem volt részünk. A partőrség hadnagya, a tanító, a rendőr és a helyi halászatot szervező karachi szakemberek beszéltek angolul, s jó barátok lettünk. A csak urdu nyelven értő lakosok is szívélyesen fogadtak, meghívtak bennünket kunyhóikba, s friss homárral kínáltak. Mások tojást meg kecsketejet ajándékoztak nekünk. A „nagy hajónk” kikötése körüli zűrzavar aznap nem tisztázódott az ormarai sátor és a karachi parancsnokság közötti tárgyalások során. A hadnagy tábori adóján közölte, hogy a Tigris itt van, mi pedig a saját öblünkbe tértünk vissza, ahol Norman a kabinjának a sarkában ült, és kétségbeesetten próbált kapcsolatot teremteni a külvilággal. Végül is hallott egy hangot. A csonka szövegű közlemény szerint egy hajó útban van Karachiból Dubai felé, és megáll Ormarában, hogy nyolcszáz gallon vizet adjon át a Tömnek! Norman beleüvöltött a mikrofonba, hogy három hónapra elegendő vizünk van, és nyolcszáz gallon többlettől elsüllyedne a hajónk, de mintha senki sem hallotta volna. Elmondtuk a történetet a Jason kapitányának, Hansennek, ő azonban közölte, hogy semmiféle vizet nem hozott nekünk, és nincs útban Dubai felé. Arra utasították, hogy mentse meg a Tigrist, és vigyen el bennünket Karachiba. Hajlandó is bármikor elvontatni bennünket, ha kívánjuk. Leültünk, hogy megtárgyaljuk, mitévők legyünk. A Szlavszkkal kapcsolatos tapasztalataink alapján jobban féltünk a vontatástól, mint a vihartól. Azt terveztük, hogy az Ormara-öböl nyugati részén horgonyzunk, amíg megállapodik az idő, azután Karachiba hajózunk, majd szárazföldi úton megyünk tovább az ország belseje felé, a mohendzso-darói romokhoz. A légnyomás még nagyon alacsony volt, olyan szélre vártunk, amely nem futtat bennünket zátonyra Ras Ormarán, és az Indiai-óceánon sem hajt túl az ősi indus-völgyi város határán. A Pasniba vivő karavánösvényen is elindulhattunk volna, hogy azután a sotka-kohi régi erődnél az ország belseje 308

felé forduljunk; ebben az esetben azonban hosszú ideig kellene őrizetlenül hagynunk a Tigrist, Hosszabb időt tölthetünk a romoknál, ha elfogadjuk Hansen kapitány javaslatát: a part mentén egy nap alatt elvontat bennünket a karachi kikötőbe. Így azután, amikor a zenészek felszedték a dobokat, és a tömeg hazaindult a faluba, a két hajó az Ormara-öböl nyugati részén felhúzta a horgonyt. A széles és erős Jason átvette a vezetést, a Tigris mint egy madzagon húzott játékszer követte, és amikor megkerültük Ras Ormarát, mindannyiunkat elnyelt a sötétség. Az időtlen Ormara falu színes élete még élénken élt emlékezetünkben, amikor egy héttel később beléptünk az Indus-völgy mélyén fekvő ősi szellemvárosba, Mohendzso-daróba. Egy bójához kötöttük ki a Tigrist karachi modern kikötőjében, ahol a pakisztáni kikötői hatóságok nagyon szívélyesen fogadtak, és a tengerészet parancsnoka felajánlotta, hogy szárazföldi kirándulásunk alatt a Tengerészeti Akadémia előtt őrizteti a hajónkat. Sani, a Nemzeti Múzeum fiatal kísérője minibuszon, jó utakon vitt minket a Karachitól háromszázötven mérföldre fekvő Mohendzso-daro romjaihoz. „Mohendzso-daro” azt jelenti, „Halottak dombja”, és senki sem tudja, mi lehetett a város igazi neve az i. e. 2500-1500-ig terjedő ezer év alatt, amikor tele volt élettel. Az i. sz. harmadik század elején buddhisták érkeztek ide, és egy kicsiny templomot emeltek a romok tetején. A terület homok- és romhalmaz volt még 1922-ben is, amikor az idehívott régészek megkezdték az ásatást. Addig a föld mélyén rejtőző civilizációnak még a létezéséről sem tudtak, a tudósok csak akkoriban kezdték sejteni, hogy az Indus völgye egy nagyon régi civilizációnak adott hajlékot. A munkát az első világháború után kezdték el R. D. Banerji és a Sir John Marshall expedíció tagjai, majd sokan folytatták, míg egy kétszáznegyven acre területű, három mérföld kerületű városi települést tártak fel. Ennek ellenére a valaha nagy jelentőségű metropolis hatalmas területei még a föld mélyén fekszenek. A környező síkságok, amelyek valaha öntözött területek voltak, s datolya, füge, búza, árpa, gyapot, bab, szezám és más növények termettek rajtuk, ma meddő homoksávok, csupán néhány poros tamariszkuszcserje árválkodik rajtuk. A széles Indus folyam valaha a város mellett hömpölygött, azóta visszahúzódott. Még az éghajlat is szárazabb és kedvezőtlenebb lett azóta. Mohendzso-daro – akárcsak Ur és Babilon elhagyott romjai – ma messze 309

fekszik minden víztől. A régi lakások és üzletek maradványai egy mérföldnyire találhatók a kiapadt Industól, mely eredetileg a város főütőere, egyszersmind kiszámíthatatlan fenyegetése volt. Az ásatások feltárták, hogy árvizek után hét ízben építették újjá a várost, amíg azután végül is ismeretlen okból elhagyták. Nem tudjuk ugyanis, miért tűnt el hirtelen az egész lakosság az i. e. tizenötödik században. A romok között talált csontvázak többségén erőszakos halál jelei láthatók. Sir Mortimer Wheeler és más tekintélyes tudósok feltételezik, hogy, jóllehet az éghajlati, gazdasági és politikai helyzet rosszabbodása legyengíthette ezt az eredetileg erős alapokon álló civilizációt, valószínű azonban, hogy végleges megsemmisülése inkább az északról betört árják jól előkészített, nagyarányú pusztításának tudható be. A termékeny síkságokat, melyek ezer éven át ellátták az indus-völgyi civilizációt, meghódították az árják, akik nem a tenger felől, hanem a szárazföld belsejéből, a magas hegyek hágóin át érkeztek. A támadók szanszkritul beszéltek, s a „mleccha”, azaz „nem szanszkrit” jövevényszóval jelölték a nem árjákat. Bibby, mintegy próbaképpen, Meluhhával azonosította ezt a kifejezést, és lehetségesnek tartotta, hogy ez volt az indusvölgyi civilizáció eredeti neve. Akár Mleccha, ahogyan az árják nevezték, akár Meluhha, ahogyan a sumerok, akár a „Halottak dombja”, ahogyan mi ismerjük – ennek a metropolisnak az alapítói olyan emlékeket hagytak hátra, amelyek mély benyomást gyakorolnak minden látogatóra. Az emberiség ősi egységének emlékkövei ezek, melyek tanulsága, hogy nem szabad lebecsülni a tőlünk földrajzilag és időben távol élő népek értelmi képességeit. Tekintsünk el a sok száz nemzedéknyi felgyülemlett örökségtől, és hasonlítsuk össze képességeinket az Indus-civilizáció alapítóéival. Mi, akik az emberiség korát ma évmilliókban számoljuk, kezdünk rájönni arra, hogy az emberi agy i. e. 3000-re már teljesen kifejlődött. Mohendzso-daro lakói és civilizálatlan kortársaik éppoly könnyen megtanulnának autót vezetni, televíziót bekapcsolni vagy nyakkendőt kötni, mint napjainkban bármely európai vagy afrikai. Ami az ítélőképességet és a leleményességet illeti, az emberi faj igen keveset nyert vagy veszített az elmúlt ötezer év folyamán. Mindezek alapján Mohendzso-daro látogatójának az a benyomása támad, hogy ennek a városnak és a benne talált leleteknek az alkotói vagy rekordidő alatt túlszárnyalták leleményesség dolgában az összes többi emberi nemzedéket, vagy pedig a későbbi árjákhoz hasonlóan bevándorlók, akik 310

évszázados kulturális örökséget hoztak magukkal. A tudósok egyöntetű véleménye szerint Mohendzso-daro városát előre elkészített tervek szerint építették tapasztalt városépítők egy szigorúan szervezett társadalomban. Közép- és Nyugat-Ázsiában négyezer éven át tervezték ily módon a városokat, de sehol sem szárnyalták túl az itteni módszert. A kisebb városok, még századunk kezdetén is, ritkán értek el ilyen magas kulturális színvonalat. A szellemváros felé közeledvén, első benyomásunk nem sokban különbözik attól, amit egy sumer város esetében tapasztaltunk: a központi magaslaton templom áll, melyet az alatta fekvő utcák és romok labirintusa vesz körül. Pedig ez a templom eredetileg nem is tartozott ide; a buddhisták, sajnos, tizenöt évszázaddal ezelőtt megváltoztatták az eredeti építmény felső részét: a saját szentélyüket építették a helyére, kerek agyagfal formájában, az alatta fekvő teraszokon pedig néhány szerzetescellát helyeztek el. Eredetileg azonban négyzet alakú volt a felső szentély, és az általános benyomás: a szerzetesek céljainak megfelelően átalakított teraszos piramishalom. A téglafalak között sétálva, melyek közül jónéhány kétemelet magas épület maradványa volt, önkéntelenül is lehalkítottuk hangunkat, mintha szentélyben járnánk. Nem voltak itt nagy templomok, sem látványos helyek, inkább kiegyensúlyozott életmód jeleit tapasztaltuk, jóllehet a legnagyobb házak a középen csoportosultak, a jelenleg buddhista romok uralta, magaslati szentély körüli teraszokon. A város eredeti építőinek pontos elképzelésük volt arról, hogy mit akarnak: a téglalap alakú központi magaslat két oldaláról kiinduló, párhuzamos utcákat építettek. Ezek az észak-déli és kelet-nyugati irányú utcák egyenesek és szélesek voltak, egyikmásik szabályos, harminc láb széles sugárút. Négyszáz yard hosszú és kétvagy háromszáz yard széles négyzettömbökre osztották a várost. A falakat égetett téglából építették tapasztalt kőművesek. A legtöbb ház kapuja és kevés ablaka a szűk mellékutcákra nézett, ahol csak gyalogosok járhattak, mintha ki akarták volna küszöbölni a főútvonalak zaját és porát, ahol, a helyi művészi ábrázolások tanúsága szerint, ökrök és elefántok vontattak építőanyaggal és árukkal megrakott kerekes taligákat. A fejlett egészségügyi rendszer mindenütt jelen levő nyomai gyakorolták ránk a legnagyobb hatást. Jóllehet nem voltak hatalmas paloták vagy egy totalitárius uralkodó nagyzási hóbortjára utaló egyéb építmények, a közönséges polgárokat tökéletes szennyvízcsatorna-rendszerrel látták el: az utcákat téglából épített csatornák 311

szegélyezték, és a csatornákat borító, nagy téglalapokon egymástól bizonyos távolságra búvónyílásokat helyeztek el, ezeken keresztül a csatornatisztító munkások eltávolíthatták a hulladékot. A régészek az ásatásoknál a nyílások mellett felhalmozott hulladékot találtak. Ivóvízvezetékek is voltak a házak közt, meg egy nagy nyilvános fürdő vagy uszoda, amelyet talán szertartásos tisztálkodás céljára építettek. Területe harmincnyolcszor huszonkét láb, mélysége nyolc-lábnyi volt. Vízhatlanságát két sor aszfaltba mártott tégla biztosította meg egy hüvelyk vastag aszfaltréteg a két téglafal között. A jól tervezett medence mellett, amely, ha tele volt vízzel, ellepte az embert, egy oszlopos csarnokot láttunk, nyilván szertartásokat tartottak benne, meg egy másik, különösen vastag falú épületet, árkádos udvarral, melynek rendeltetését nem ismerjük. De a városban talált gazdag leletek lelket öntöttek az üres falakba. Korábbi lakói szerszámokat és dísztárgyakat hagytak hátra, ezek tartós anyagból, bazaltból, agyagból, bronzból, aranyból és drágakőből készültek. A gondos ásatás feltárta mindazt, ami nem pusztult el. A leletek közt szerepelnek különböző fajta feliratos és gyönyörűen díszített pecsétek, amelyek elkerültek az ősi – kereskedelmi partnerekhez is Mezopotámiába, az öbölbeli szigetekre, Failakára és Bahreinba. Ha nem is tudjuk elolvasni a feliratokat, a pecsétekbe vésett istenségeket, ember formájú állatokat és mitológiai jeleneteket ábrázoló miniatűr vésetei azt a benyomást keltik bennünk, hogy művészi stílusuk, az istenekről és a világmindenségről való felfogásuk feltűnően hasonlít a sumerokéhoz, és valamivel kisebb mértékben az ősi egyiptomiakéhoz is. Számos kicsiny agyagfigura és néhány kitűnő bronzszobrocska közönséges emberi lények mindennapi életét ábrázolja. Apró agyagfigurák térdeplő nőket mutatnak, akik lisztet őrölnek a kenyérsütéshez, a bronzfigurák meg elegáns tartású, ékszerrel díszes asszonyokat. Találtak férfiakat mintázó agyagfigurákat, kétkerekű taligát vontató ökörpárral és gyönyörű diadalszekér-miniatúrát bronzból. Egyikmásik szobrocska, mint például a két keréken mozgó, ceremoniális agyagmadár, annyira hasonlít a másik két korabeli nagy civilizáció műtárgyaira, hogy a szakemberek alig tudják megkülönböztetni őket. A hátrahagyott szerszámok és a romok közt talált hulladék alapján könnyű elképzelni a nép életét; ott vannak a paraszt ásószerszámai a füge-, gabonameg gyapotminták; a halász szép bronzhorgai; a, kereskedő finom bronzmérlege, tűzkőből készült pontos súlyokkal, a sokfajta, kecses pecsét; 312

a fazekas kerámiaműremekei: színes mintákkal díszített vázák, meg madár, állat és ember formájú korsók; a festő festékmozsara; az ács vágóeszközei; az ékszerész nyakláncai, karperecei meg egyéb, aranyból mintázott vagy drágakőből készült dísztárgyak; és nem utolsósorban a fémmunkások bámulatra méltó bronztermékei: kis szobrocskák meg kézitükrök, melyeket az igen fejlett viaszveszejtő eljárással készítettek mesteri módon. Még hazárdjátékos is szerepel, kockájával, amit meg sem lehet különböztetni a miénktől, meg játéktáblák, a hozzá való, négyzeteken mozgatható figurákkal. Feltűnő ellentétben mindezzel a katona jelenlétének a város határain belül kevés nyoma maradt, s ez békeszerető kereskedő és földműves társadalomra utal, amely a part mentén, a stratégiailag fontos helyeken álló, előrehelyezett erődök védelmére támaszkodott. A harappai temető csontvázmaradványai nem adnak felvilágosítást az 34 indus civilizáció bizonytalan eredetéről. F. A. Khan azt állítja, hogy négy különböző típust temettek ide. A harappai nép többsége – mondja – „földközi-tengeri típus”: középmagas, hosszú fejű, keskeny és nagy orrú, hosszúkás arcú. De volt egy másik típus is, szintén hosszú fejű, de erőteljesebb testalkatú és magasabb. A harmadik típus rövid fejű volt, a negyedik pedig jellegzetes mongol alkat. Függetlenül attól, hogy hány etnikai csoport egyesülése alkotta az indusvölgyi civilizációt, az a kérdés, hogyan sikerült Mohendzso-daro és Harappa polgárainak ilyen hirtelen és jelentősen megelőzniük az összes korabeli népét. Lehet, hogy ezekre a kérdésekre soha nem adnak választ a mohendzso-darói és harappai ásatások. Lehet, hogy ezeket a városokat már civilizált telepesek alapították, akik Amriból vagy Kot Dijiből érkeztek, a másik két, ókori törmelékkel tele dombról, amelyek ugyanannak az Indusvölgynek a parthoz közelebb fekvő lapályai felett meredeznek. Ellátogattunk mindkét helyre, de sűrű tömeg vályogon, edénycserépen, hulladékon, csontokon és datálható faszénen kívül nem sok maradt meg. E szerény maradványok alapján nyert sovány adatok birtokában a tudósok abban reménykednek, hogy ezek a halmok fontos utalásokat szolgáltatnak az indus civilizáció eredetére vonatkozóan. Nagyarányú ásatások egy hasonló jelentőségű, régebbi kultúra szétszórt maradványait hozták felszínre, amelyet durván i. e. 3000-től vagy valamivel korábbi időponttól i. e. 2500-ig lehet időzíteni, arra az időre tehát, amikor Mohendzso-darót alapították. Ha ez merő véletlen, akkor nagyon figyelemreméltó. Igen fontos dátum volna, és 313

azt jelentené, hogy az indus-völgyi civilizáció egybeesett a sumer meg az egyiptomi dinasztiák alapításával. Nem meglepő, hogy az egyszerű emberek a legvadabb elméleteket költik, miszerint a civilizációk ebben az időben az űrből pottyantak bolygónkra. Amikor kísérőnk, Sani, Mohendzso-daro ősi falai közé vezetett bennünket, a széles utcák üresek voltak, a tetőtlen romok meztelenül és komoran tátogtak az ég felé. Képzeletben azonban az emlékezetünkben még élénken élő jelenetekkel töltöttük meg az utakat és utcákat. Ha egyáltalán volt élet Mohendzso-daróban, akkor az még sokkal tarkább, vonzóbb és kulturáltabb lehetett mint Ormarában. Könnyű volt elképzelni a főutakon nyüzsgő tömeget, meg másokat, akik az árnyékos mellékutcákban ücsörögtek dologtalanul, bóbiskoltak, csevegtek vagy játszottak. Szinte hallani lehetett a zebuk hangját, érezni a szagukat, meg a széna és a fűszerek illatát, amelyek déltájt betöltötték a levegőt a napégette falak között; napbarnított férfiak és nők siettek barmaikkal és csomagjaikkal; zsúpfedések való pálmalevelekkel vagy szövésre előkészített gyapottal meg piacra szállítandó élelmiszerrel teli szekerek zötyögtek; halászok kosarat vittek a fejükön; pékek meleg kenyeret; asszonyok tojást, süteményt és trópusi gyümölcsöt, csecsemők sírtak, madarak énekeltek; a kovácsműhelyben kopácsoltak; bégető barmok és kiáltozó gyerekek rohangásztak a mellékutcákban, míg mások a házaikban ültek és papoktól tanulták az írást, amelyet eddig még nem sikerült megfejtenünk. A százszorosára kellett felnagyítanunk ormarai benyomásainkat, hogy felelevenítsük Mohendzso-daro életét, a maga tágabb dimenzióival, szélesebb útjaival és magasabb színvonalával. Ormatát sohasem tervezték. Minden kicsiny kunyhót oda épített a halász a családjának, ahol az eszébe jutott. Mint a legtöbb falu, természetesen, növekedett századokon át, minden újítás nélkül. Nem létezett szennyvíz levezető rendszer. Az alsó városból sétáltunk a lépcsőkön felfelé, a középső torony körül csoportosuló épületek között. Az ötven éve folyó ásatások során feltárt leletekből tudtuk, hogy ez egy olyan közösség üres váza, amelyet félistennek tekintett papkirály uralt, akárcsak Mezopotámiát és Egyiptomot. A pontosan a nap felé tájolt utcákban bölcs emberek – magas rangú papok, írnokok, csillagászok, építészek és feltalálók – sétáltak az egyszerű nép között. E társadalom elitje, a folyó partján, ötszáz mérfölddel feljebb fekvő, hasonló nagyságú és nem kevésbé fontos Harappa város vezetőivel együtt közös birodalmat alapítottak, 314

melynek romjai és emlékművei megtalálhatók szerte az egész Indusvölgyben. Területe rohamosan növekedett, észak-dél irányban ezer mérföldre terjedt a folyó mentén és kétszer akkora távolságra az óceán partján, valahol a mekráni szirtektől egészen a dél-indiai dzsungelekig. Lehet, hogy ez az egész ország volt a sumerok Meluhhája. Mi indus-völgyi vagy Harappa-civilizáció néven ismerjük, mivel a ma ezt a nevet viselő területen találták a korábbi létükre utaló legelső és ez idáig legfontosabb lelőhelyeket. Az ásatások jelentős azonosságokat és változatlan kultúrát tártak fel Harappában és Mohendzso-daróban, e két egyidejű város alapításától kezdve egészen az ezer évvel későbbi pusztulásukig. Fejlődés helyett határozott visszafejlődés tapasztalható az építkezés részleteiben, amit néhány tudós a pusztító árvizeket követő gyors újjáépítésnek tulajdonít. Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében mint inkább felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumerhoz hasonlóan, ennek a harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi gyökerei még Amriban és Kot Dijiben is; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új otthonául valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága. Mezopotámiában is telepesekkel kezdődött a civilizáció, akik tudták 308 hogyan kell bronzot önteni az importált rézből és ónból, és akik négykerekű taliga elé fogott, felkantározott ökörtrojkát temettek a királyi sírokba; ezek a sírok tele voltak egy olyan civilizációs színvonal egyéb tanúbizonyságaival, amelyet a későbbi babilóniaiak és asszírok sem haladtak túl. Ha azoknak a feltalálóknak a hazáját keressük, akiknek az írást meg a kereket köszönhetjük, rájövünk, hogy az indus-völgyi civilizáció nemcsak feltűnően hasonlít a mezopotámiaira meg az egyiptomira, hanem egyszersmind gyanúsan egyidejű velük. A körülbelül egy évszázadnyi különbség az emberiség fejlődésének ilyen fontos mérföldkövei esetében elhanyagolható, ha tekintetbe vesszük, hogy a korábbi megállapításokat felül kell vizsgálnunk és az emberi teljesítményt egy több mint kétmillió éves mércén kell mérnünk. Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó feltételezésekben. Túlságosan keveset tudunk. Az új felfedezések pedig állandóan megváltoztatják a még nem egészen világos képet is. Biztosan tudjuk azonban azt, hogy az egyiptomi és sumer dinasztiák éppen akkor 315

kezdték hátrahagyni folyóik partján a nyomaikat – és ábrázolni őseik nagy nádhajóit –, amikor az Indus-völgyben egy harmadik civilizáció telepedett le. Mindhárom abban a három nagy folyóvölgyben rendezkedett be, amelynek a középpontjában az Arab-félsziget fekszik. Az indus-völgyi ásatások, akárcsak a mezopotámiaiak meg az egyiptomiak, távolról sem merítették ki az azokra váró meglepetéseket, akik, úgy látszik, még mindig azt hiszik, hogy a történelem Kolumbusszal vagy az ókori görögökkel és rómaiakkal kezdődött. Jóllehet figyelmüket, természetesen, először az ország belseje felé fordították, ahol elsőnek Mohendzso-darót és Harappát találták, lassanként kiderül, az indus-völgyi 35 civilizáció vonzódott a vízhez. L. R. Raikes, amerikai geológus rekonstruálta a tengerszint és a nagyobb folyók magasságát az ősi indusvölgyi kultúra idején, és rájött, hogy e civilizáció összes lelőhelye lényegében tenger vagy folyó partján terül el. A tudósok újabban egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a tengerparti lelőhelyek iránt, mióta nyilvánvaló lett a hajózás meg a tengeri kereskedelem fontossága a korai 36 indus-völgyi nép körében. E tekintetben úttörő munkát végzett S. R. Rao, neves indiai régész, aki számos indus-völgyi települést tárt fel, és fokozatosan közeledett a tengerpart felé. Ő azt mondja: A legújabb időkig azt hitték, hogy az indus civilizáció kontinentális volt… Az újabb ásatások azonban számos harappai kikötőt hoztak felszínre, ami az indus civilizáció parti elhelyezését és az indus nép meg a sumerok között élénk tengeri kereskedelmet tételez fel az i. e. harmadik évezred késői és a második korai szakaszán… így Kus, Kathiawar és Dél-Gujarat egész partvonala, egy ezernégyszáz kilométer hosszú terület, harappai típusú kikötőkkel volt teleszórva az i. e. második évezredben. Egyeseket már a harmadik ezredben alapították… A Harappa kultúra belföldi állomásai közül a legrégibb Lothal… A harappaiak által készített legnagyobb égetett tégla épület Lothalban, a község keleti határán feltárt, hajók kikötésére és rakomány tárolására szolgáló dokk. Ez az ősi kikötő, hatalmas tégladokkjával, talán az indus-völgyi civilizáció leggondolatébresztőbb lelete. I. e. 2300 körül épült s egy hatalmas kikotort medencéből áll, amelyet vastag, égetett tégla partfal vesz körül. Az égetett téglafal jó állapotban levő maradványa még tíz láb magasan áll és hátulról egy negyvenháromszor hatvanhat láb széles vályogtégladokk támasztja meg. A medence mintegy hétszázkilenc láb 316

hosszú, százhuszonkét láb széles és ötvenkilenchatvanöt láb hosszú; tizenháromtól majdnem húsz láb széles hajókat fogadhatott, melyek túlszárnyalják a Tigris méreteit. Rao azt állítja hogy egyszerre két hajó haladhatott át a partfal negyven láb széles bejárati nyílásán és ezt a következtetést vonta le: A lothaliak magas fokú mérnöki tudása kitűnik abból is, hogy milyen leleményes módon szabályozták a vízfolyást a dokkokba ár, illetőleg apály esetén. Ha betoltak az árasztó-csatorna oldalfalának függőleges vágatába egy ajtót, akkor alacsony vízállás esetén is biztosíthatták a hajók úszását a medencében. Magas vízállás esetén a felesleges vizet úgy eresztették le, hogy nyitva tartották az árasztócsatornát. A korai vagy késői bronzkor egyetlen más kikötőjében sem találtak vízelzáró berendezéssel ellátott, mesterséges dokkot. Ezt a vízügyi gépészeti színvonalat még Indiában sem szárnyalták túl a Harappa utáni időkben. Mi volt még az indus birodalombeli Lothalban? Rao beszámol egy gazdag rizs-, gyapot- és gabonatermesztő hátországgal rendelkező áruraktárról. A kikötő fontos elefántcsont feldolgozó központ is volt. Vörös kalcedont az ország belsejéből hoztak, de elefántagyar és – csont leletek azt mutatják, hogy elefántot a helyszínen tenyésztettek. Lothal legfontosabb exportcikke, Rao szerint, az elefántcsont, kalcedon- és zsírkőgyöngyök, kagylóberakások és talán gyapot meg gyapotáru volt. Legnagyobb kikötőjével, Lothallal az indus civilizáció, akárcsak Meluhha, világosan jelzi, honnét kerültek az ősi Mezopotámiába egyenesen vagy Bahreinen át a vörös kalcedon gyöngyök, az elefántcsont és a zsírkő. Rao feltárt egy sumer jellegű, szakállas férfit ábrázoló terrakotta fejet, ami szerinte nyugati kapcsolatokra utal és a lothali bazár-utcában levő kereskedőházban kiásott „nyolc aranyfülbevalót, melyek nagyon hasonlítanak az uri királyi temető leleteihez”. Mindez aláhúzza – mondja – az Urban talált tizennyolc indiai eredetű pecsét jelentőségét, ezenkívül a Susában, Kisben, Asmarban, Hamában, Lagasban és Tepe Gavrában feltártakét. Lothalban még egy kerek zsírkőpecsétet is talált, mely sem teljesen indiai, sem teljesen sumer kidolgozású, inkább azokkal azonosítható, amelyeket a dánok ástak ki Bahreinon, a dilmuni szinten. Rao külön tanulmányban foglalkozott ezekkel a 37 „perzsa-öbölbeli” pecsétekkel és ezt írja: Indus-völgyi pecsétek és egyéb dísztárgyak nem juthattak volna el Urba, 317

Kisbe, Lagasba, Tell Asmarba, Brakba, Diyalába és még messzebbre, virágzó kereskedelem nélkül, amelyben indiai meg a Perzsa-öböl partján élő kereskedők tevékeny részt vettek. A különböző vidékeken használt speciális pecsétek alkalmazása alapján arra következtethetünk, hogy közvetítő kereskedők is voltak, akik számlákat vezettek, szerződéseket kötöttek és árut szállítottak lepecsételt csomagokban. Legfontosabb központjaik: DélMezopotámia, a Perzsa-öböl, és India nyugati partja egészen az Indus völgyéig egyik irányban és a Combay-öbölig a másikban. Néhány hajómodellt is feltártak Lothalnál, égetett agyagból durván faragott, részben lapos fenekű, részben gerinces típusokat, valószínűleg fogadalmi felajánlás, vagy szerencsét hozó talizmán mindahány, akárcsak a mezopotámiai ásatásoknál oly gyakran talált égetett agyag-, aszfalt- és ezüsthajók. Mivel rendszerint durván faragottak és szimbolikus jellegűek, ezeken a kicsiny agyagcsónakokon semmi sem utal egy valódi tengerjáró kereskedelmi hajó méreteire és részleteire. Az igazi hajókat nem agyagból, hanem romlandó, úszóképes anyagból építették, így hát csak a nagyszerű kikötői berendezések és a távoli szigetek jellegzetes pecsétleletei alapján következtethetünk arra, hogy a lothali kereskedő tengerészek hosszú járatú vízijárművekkel rendelkeztek. Mivel mi magunk is egy sumer típusú berdihajón érkeztünk arra a területre, ahol valaha az indus nép élt és útközben Dilmunban és Maganban is találtunk a régi időkből fennmaradt nádhajókat, természetes, hogy minden előttünk itt járt látogatónál jobban érdekelt bennünket, vajon milyen tengerjáró ha jól voltak az indus népnek. Mintha csak nyomra akarta volna vezetni az utókort, egy mohendzso-darói polgár hátrahagyott egy másfajta pecsétet, rajta egy kicsiny hajót, véletlenül épp olyat, amilyenre szükségünk volt. Bár kicsiny volt, hatalmas rést tömött be abban a rejtvényben, amelyet a Tigris-kísérlettel próbáltunk megfejteni. Ázsia, Amerika és Európa nagyobb múzeumaiban láttam az indus-völgyi civilizáció számos feltárt leletét, de a mohendzso-darói romok lábánál berendezett kis szabadtéri kiállításon várt reám a legnagyobb meglepetés. – Nini, egy hajó! – kiáltott fel Toru, és a kabátom ujjánál fogva ráncigált, miközben én egy kagylóberakásos szemű kőábrát csodáltam – épp olyan volt, mint a mezopotámiaiak. Elcipelt a szomszédos tárlóhoz, ott le kellett hajolnunk és az üveghez szorítani az orrunkat, hogy jól lássuk a kicsiny, 318

sárgás színű négyszögletű zsírkő-pecsétet, ami nem nagyobb, mint a hüvelykujjam. A címkén csak ennyi állott: „Lakóhajót ábrázoló pecsét.” A kis követ kettétörte az, aki rátalált, majd gondosan összeillesztette. Az eredeti tulajdonos jelképe hajó volt, tengerjáró ma-gur, jellegzetes sarló formájú vízijármű, amelyet úgy terveztek, hogy meg tudja lovagolni a tenger hullámait. Világosan láthatók rajta a nádhajóra jellemző keresztkötelek, hátul dupla kormányevező és egy fedélzeti kabin a két árboc között. Mindkettő kétlábú terpeszárbocnak tűnt, és az egyiken pontosan láthatók a létra hágcsói, ugyanaz a fajta, amit egyiptomi ábrákról másolva alkalmaztunk a Rán és a Tigrisen. Valószínűleg ritkán gyakoroltak ilyen nagy hatást egy kis kődarabra vésett ügyetlen karcolások tengerészekre, mint ez a régi tengerésztől vagy kereskedőtől hátrahagyott ereklye, amely több ezer éven át hevert a mohendzso-darói hulladékok közt. Régi tulajdonosa nem sejthette, milyen nagy figyelemmel és izgalommal vizsgálnak majd minden kicsiny barázdát, amit ebbe a zsírkődarabkába vésett. De nem mi ismertük fel elsőként ennek a leletnek a jelentőségét. E felfedezésről írott közleményében Ernest J. H. Mackay kiemelte: Az ezen a pecséten ábrázolt hajót erőteljesen, de durván vésték, valószínűleg háromszögletű vésővel, és szemmel láthatóan nem tapasztalt pecsétvésnök munkája; de éppen ezért érdekes: tapasztalatlansága következtében ugyanis nem sztereotip motívumot ábrázolt. A hajó orra és tatja élesen felfelé hajlik, ez a jellegzetesség majdnem minden archaikus hajóképen fellelhető; például ugyanez a hajótípus jelenik meg a korai minoszi pecséteken, Egyiptomban a dinasztiák előtti kor fazekasmunkáin és a sumerok hengeralakú pecsétjein. Az utóbb említett országban ezt a 38 hajótípust egészen az asszír időkig használták. Mackay felismerte, hogy a párhuzamos vonalkázás hajóköteleket jelez, „e hajókat nádból építették, akár az egyiptomi primitív hajókat és a DélBabilónia mocsaraiban használt vízijárműveket”. Szerinte ez a pecsét az ősi Mohendzso-daróban használt hajótípusra utal, és felveti a kérdést, nem lehetett-e tulajdonosa kapcsolatban a hajózással, oly nagy figyelemmel ábrázolta a részleteket. Mackay felfedezését nem méltatták valami nagy figyelemre, ő maga ezenkívül is csak egyetlen, sokkal durvábban vésett hajót talált egy 319

agyagcserépen, a hajótest erősen ívelt volt, dupla árboccal, egy pár keresztrúddal, a tatján pedig kormányrudas kormányevezővel. A felfedezéssel foglalkozó tudósok véleménye megegyezik abban, hogy: „A 39 pecséten ábrázolt hajó kétségkívül papiruszhajó”, és „… ez egy gyönyörű 40 pecsét… a történelem előtti Egyiptom visszhangja…” Vajon hozzáfért-e egyáltalán az indus-völgyi nép a papiruszhoz? A papirusz afrikai növény. Az ősi egyiptomi hajók valóban papiruszból készültek. Abban az időben a papirusz bőségesen termett, végig a Nílus mentén és Afrika szomszédos területein. Átterjedt Kisázsia földközi-tengeri partjaira is, ahol egy-két helyen egészen a modern időkig fennmaradt a papirusznövény; Izraelben nádhajókat véstek az ősi barlangok falaira és Gaziantepben a hettita pecsétekre, Ézsaiás próféta (18. 2.) pedig egyiptomi követekkel érkező nádhajókról tett említést. Korfun is ismerniök kellett valamikor a papiruszt, itt a halászok sáshajókat készítettek egészen a legújabb időkig és papyrellának nevezték őket. A papirusz az ókor óta maradt fenn Szicília szigetén, míg a szomszédos Szardínián nádhajókat (nem papiruszt) használnak mind a mai napig. Az ősi hajósok elvitték a papiruszt a Gibraltáron túlra, és elültették a Kanári-szigeteken, ahol a rómaiak, 41 legnagyobb meglepetésükre azt látták, hogy papirusz terem a folyókban. Nem tudjuk, ki vitte ennek az érzékeny, édesvízi növénynek a gyökértörzseit a távoli atlanti szigetekre, de az biztos, hogy föníciaiak jártak ott. Gibraltáron túl, a spanyol parton, a régi cádizi kikötő előtt a tenger fenekén újabban gyönyörű föníciai vázákat találtak, az egyiken nádhajó– de nem papirusz– ábrák vannak. A régi föníciai kikötő, Lixus közelében, Marokkó atlanti-óceáni partján a berberek a legutóbbi időkig nádhajókat építettek alacsonyabb értékű nádból, mivel papiruszt nem találtak a helyszínen. A Kanári-szigetekről azóta már rég eltűnt a papirusz, és amikor a középkori portugálok, néhány ezer évvel a föníciaiak után újra felfedezték a szigeteket, a szigetlakók, a szőke guancsok nem értettek a hajóépítéshez, de deszkakoporsót készítettek múmiáik számára, értettek a koponyalékeléshez és egyéb műveletekhez, amiből világosan kitűnik, hogy régebben kapcsolatban állottak a Földközi-tenger távoli sarkából érkező hajósokkal. A föníciai eredetű, háromlábú vázatöredékekkel együtt a régészek égetett agyagpecséteket is találtak, amelyek típus és díszítés szempontjából semmiben sem különböznek a speciális mezopotámiai pecsétektől; a Gran 320

Canaria Múzeumban vannak kiállítva, egy sereg tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat. A papirusz, persze, nagyon fontos folyami növény volt az ősi mélytengeri hajósok számára és valószínűleg változó sikerrel kísérelték meg gumóit átültetni azokon a területeken is, ahol ma nem nő papirusz. A legrégibb mexikói piramis, a Mexikói-öböl partján fekvő La Venta környékén, a mocsarakat nagy területen borítja el egy növény, amelynek a virágja és szára a laikus szemében minden szempontból azonosnak tűnik a papirusszal. A botanikusok most beltenyésztéssel termesztik ezt a növényt, mert azt gyanítják, hogy a papirusz egyik leszármazottja: Cyperus papyrus. Ezt a fontos kérdést vetette fel egy etnobotanikai szemináriumon a nemrégiben Donald B. Lawrence professzor, a minnesotai egyetem botanikai tanszékéről. Ezt írta: Az óriássás (Cyperus giganteus) „újrafelfedezése” a mexikói Tabasco államban, az öböl partján, a híres olmék kultúra, „Amerika első civilizációja” lelőhelyén, és a papiruszhoz való hasonlósága alapján jelen sorok írója lehetségesnek tartja, hogy az óriássás a papirusznak, ennek az óvilági növénynek a leszármazottja, lehetségesnek tartja, hogy ember hozta be az Újvilágba az ősi időkben (háromezer évvel ezelőtt vagy még régebben), és lehetségesnek tartja, hogy fontos szerepet játszott az olmék 42 kultúra kialakulása és fejlődése szempontjából. Úgy látszik, hogy nincs semmi feljegyzés vagy nyom a papiruszról Mezopotámiában. Az első nád ma-gurt ezért nyilván berdiből kötözték össze, akárcsak mi. És mivel egészen Pakisztánig fennmaradtunk a vízen, bebizonyosodott, hogy a berdi alkalmas tengerbíró vízijárművek építésére. A Mohendzso-darót körülvevő, kietlen vidéktől nem messze terült el a zöld övezet, ahol az Indus kanyarog hosszú útján a mangrove mocsarak és a tenger felé. Nem vesztegettünk sok időt, míg a romok mellett álló kis múzeumtól a folyó partjára értünk, amely azelőtt a város falai alatt kanyargott. – Nád! Hű, ez berdi! – Norman ért először a mocsarakhoz és letört egy növényt. Valóban berdi volt! A tipikus ovális keresztmetszetet, mely az egymás melletti ágak félhold formájú száraiból állt össze, a nagysejtű, viaszos falú, szivacsos belsőt nem lehetett mással összetéveszteni. Ebből a növényből építettük a Tigrist. Hogy ember hozta-e be vagy természetes úton 321

került ide, az tisztára botanikai probléma. Nagy területeken termett, és akármerre jártunk az Indusvölgy síkságain, ahol szabad, nedves helyet láttunk, ott vadon növő berdit is találtunk. Ez volt tehát, és nem a papirusz az a nád, amiből az indus-völgyi nép a mezopotámiaiakkal és az egyiptomiakkal azonos típusú hajóit építette. Az Ur és az Indus között közlekedő kereskedőknek a történelem előtti időkben bőséges alkalmuk nyílott, hogy megjavítsák, sőt megújítsák hajóikat, ha látogatásaik a nád úszóképességénél hosszabb ideig elnyúltak. Útközben, a karachi kikötőben horgonyzó Tigris felé, időt szakítottunk arra is, hogy körülnézzünk újra egy olyan világban, ahol egymás mellett élnek az egymástól ötezer évnyi távolságra levő emberek, és ez a keveredés mély hatást gyakorolt ránk. Míg a Karachihoz hasonló városokban beköszöntött a lökhajtásos gépek korszaka, s pénzért minden kapható gombnyomásra és komputerrel elszámolva, a mellékutakon az utazó nyomon követheti néhány nagy ugrás fokozatait az indus-völgyi bronzkorszaktól napjainkig. Nem kétséges, hogy az árja támadók kezdetben nem nyomták el és nem semmisítették meg egészen az indus-völgyi civilizációt, az tartós, jótékony hatást gyakorolt az egész területre, amelyet uralt. Találkoztunk a beludzsisztáni hegyvidékről származó törzsekkel – ezt a vidéket láttuk először az égbolt előterében, amikor a tenger felől közeledtünk Mekrán felé. Ezek a törzsek leköltöztek a hegyekből, és a folyó közelében telepedtek le. Szekereik, amelyeket két ökör húzott a közös kocsirúd két oldalán, a legkisebb részletekig azonosak voltak a mohendzso-darói cserépmodellekkel. Mivel ez a hegyi nép sohasem járt múzeumban, szekereik nyilván olyan hagyományt követtek, amit az árják nem pusztítottak el. A romlandó fakerekek egyikén-másikán gyönyörű, vésett dombormű díszítést láttunk, beillettek volna csillárként bármely modern lakásba. Házaik, akárcsak Ormarában, az iraki arabok házaira emlékeztettek, akik szintén a sumer pecsétábrákról jól ismert ősi házformák hagyományait őrizték meg. Ezekben a házakban asszonyok ültek a földön és kőből készült kézimalmokon lisztet őröltek, épp úgy, mint a Mohendzso-daróban és Urban talált cserépmodelleken. Az agyagedények helyére pénzért vásárolt fémáru került; ettől eltekintve Mohendzso-daro tükröződött mindenben, amit a magukénak mondhattak. Háziállataikat az indus-völgyi civilizáció alapítói háziasítottak, gyapotruháik abból a növényből készültek, amit azok termesztettek először, és olyan szövőszéken szőtték, amit ők találtak fel. Még 322

a gabonát is, amelyből kenyerüket készítik, azok az úttörő jótevők vetették el először, akiknek aligha hallották hírét. Elégedettek voltak ezzel az örökséggel, és négy évezreden át semmit sem adtak hozzá, egészen napjainkig, amikor lassan magukévá teszik a huszadik századi életformát. Egy ember ült fűháza előtt, és patás állatainak trágyájából egyforma nagyságú darabokat gyúrt, azután kitette a napra száradni – ez lesz a tüzelője. Megkérdeztem tőle, miért festi ő, meg törzsének sok más férfi tagja haját meg torzonborz szakállát vörösre. Csak annyit válaszolt, hogy ez a szokás náluk. Berdi és khasszabb nőtt minden patak és árok szélén, és láttuk, hogy mindkét növényt learatják, majd nádkunyhókat építenek belőlük vagy vályogházak fedésére használják. A legtöbb falusi ház és minden város napon szárított vályogtéglából épült. Az összes régi, lakott város ősalakja nyilvánvalóan Mohendzso-daro volt, egészen a téglával fedett, jellegzetes vízvezetékekig. A vályogkészítés mestersége olyan régi, mint az indus-völgyi, a mezopotámiai és az egyiptomi civilizáció. Ahol nem e kultúrák alapítói vezették be, ott később az arabok terjesztették el. Megálltunk és végignéztük, hogyan készítik az indus-völgyi emberek a vályogtéglákat. Ugyanolyan nagyméretű fakeretekben állítják elő, mint amilyent már Irakban és Mexikóban is láttam. Amikor a speciális földből, szalmából és vízből álló keverék száradni kezd, kiveszik a keretből és a napon szárítják. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján, Egyiptomtól Marokkóig elterülő sivatagi országokban, de meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglából építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m? területen fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglából építkeztek. 323

Az indus-völgyi gyapotot piacra szállító szamarak és tevék láttán, megint az ősi Mexikóra és Perura kellett gondolnom. A tudomány mai állása szerint először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, melyből fonásra alkalmas szálat lehetett kitermelni, a növény innét került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet megkülönböztetni az evilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszövött anyagból olykor az Atlantióceán mindkét partján azonos ruhákat készítettek. És ez még nem minden. Az utóbbi években a botanikusok is hozzászóltak a kérdéshez. Egy újabbkeletű kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta; nem ugyanaz mint amely vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól: a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak, mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta; ez az egyetlen fajta, amelyben mindkét típus kromoszómái kombinálódtak. A botanikusok most felteszik a kérdést az emberi kultúra tanulmányozóinak: hogyan került az óvilági, fonható gyapot, az, amelyiknek a kromoszómái azonosak az indus nép által először termesztett fajtáéval, a mexikói és perui kultúraalapítókhoz? Ha a magokat a szél vagy madarak hozták, akkor egy amerikai indiánnak fel kellett ismernie, hogy mire valók és el kellett ültetnie, még mielőtt vadon megteremhetett volna, mindezt pedig abban a reményben tette volna, hogy amennyiben ennek a növénynek a szála hosszabb lesz, mint a vadon termő gyapoté, akkor feltalálja a rokkát, hogy fonalat fonjon belőle, majd a szövőszéket, hogy a fonalból szövetet szőjön.

324

103. A nagykabinban osztom be az éjjeli őrséget. Carlo a jeleket rátűzi az őrizetére bízott deszkára 104. Születésnapi vacsora Jurij kaviárjával, a hajóasztal körül. A világítást a filmoperatőr lámpái szolgáltatják

325

105. Norman Baker navigátor, USA; 106. Jurij Szenkevics orvos, Szovjetunió; 107. Carlo Mauri alpinista, Olaszország; mindhárom veterán, a két Ra-expedíció resztvevői; 108. Hans Peter Böhm (alias HP) diák, Norvégia; 109. A szerző; 110. Asbjörn Damhus diák, Dánia

326

111, Toru Szuzuki búvár, Japán; 112. A Tigris; 113. Rashad Nazir Salim diák, Irak; 114. Detlef Soitzek tengerészkapitány, NSZK; 115. Gherman Carasco üzletember, Mexikó; 116. Norris Brock filmoperatőr, USA

327

117-122. Nincs hiány tengeri élelemben. Széles fenekű, csendes nádhajónk vonzza a vízi élőlényeket. Detlef kipróbálja a tintahal tintáját; Jurij halat szárít; Asbjörn egy kosárra való csemegével; a repülőhalakat a fedélzetről szedtük össze, a teknősbékát a tengerből fogtuk, a vörös fűrészes sügért egy arra haladó halászhajó legénységétől kaptuk ajándékba

328

123-124. A vitorla biztosította a sebességet és a kormányzást. Norman a fővitorla szárnyvitorlafáján; a legénység az elülső kabinra és a fedélzeti asztalra húzza-vonja a vitorlát

329

125. Az evezés növeli a hajó sebességét és a legénység erejét; ebben az esetben Detlefét meg a szerzőét 126. Hatalmas gályatartó bojtorjánhal tapadt a hajó fenekéhez

330

127. A tiltott partok felé sodródó áramlatban veszedelmes szélcsend tartotta fogva a Tigrist

331

128. Szélre várva. Csendélet a kabinban 129. Norman és Jurij a rádiónál

332

Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbeesett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Azaz európaiak, akik kétezer évvel a föníciaiak után jutottak el a Kanári-szigetekig, míg ez utóbbiak, Kisázsiából kiindulva, egymást követő felfedező és gyarmatosító utak során érkeztek oda. Van abban valami vallásos fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi barbárokat fel nem fedezték a civilizált, keresztény úttörők. Próbáljunk elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk. A fejünkben nyüzsgő történelmi adatokkal és új benyomásokkal, a leglátványosabb arab erődítmények halomnyi fényképeivel és Sanival az oldalunkon, aki fáradhatatlanul igyekezett még több mecsetet és muzulmán csodát bemutatni nekünk, hirtelen egy újabb történelmi szentélyben tolongó tömkeleg kellős közepén találtuk magunkat mezítláb és teljesen kimerülten. Sani hangos dobolás és tömjénillat közepette tört utat a könyökével nekünk, hogy egy pillantást vethessünk a szent koporsóra; ez a savani Sabaz Qulanda tizenharmadik századi sírja volt, aki elterjesztette az iszlámot ezen a területen. Egy feltűnően hosszú karú ember állott ott a magasban és papírvirágokat szedett össze az emberektől, akik nem fértek a koporsó közelébe. Felkeltette a kíváncsiságomat, amikor, mintha gólyalábakon járna, elindult a tömegben; mögéje tolakodtam hát, hogy lássam, hogyan lépked, de legnagyobb meglepetésemre, a nadrágja a földig ért. Furcsa tréfa egy sírhelyen – gondoltam magamban –: egy ember egy másiknak a vállán lovagol, s mindkettőt köpeny borítja. De azután megpillantottam a legnagyobb emberi lábat, amit valaha is láttam és a legnagyobb kezet; még a feje is rendkívül nagy volt, hatalmas szemekkel és ajkakkal. A sírhely félhomályában úgy tűnt, mintha egy mesebeli óriás menetelne lassan a menet élén; három kört tettem meg a nyomában, míg összeszedtem a bátorságomat, és megkértem, jöjjön ki velem a napfényre. Amikor kezet fogtunk, úgy éreztem, hogy egy sonkát markolok. Lehajolt, hogy kiléphessen a templom kapuján, mi pedig körülvettük őt és megmértük: két méter negyven centi magas volt mezítláb. Sok rendkívül magas embert láttunk az Indus-völgyben, de ilyen magasat nem. 333

Ahhoz képest, hogy csak villámlátogatást tettünk Pakisztánban, elég sokat láttunk, gondoltam, mikor visszaérkeztünk a karachi Nemzeti Múzeumba, és a múzeum igazgatója, Tasvir Hamidi megkérdezte tőlem, láttam-e Hasszán Vahant. Még csak nem is hallottunk erről a helyről. Hasszán Vahan egy az Indus folyóhoz kapcsolódó tó partján elhelyezkedő falu, Mohendzso-daro közelében. Lakói mohendzso-darói jellegű kerámiát készítenek, és életmódjuk nagyon hasonlít az ősi városéhoz. Számos fahajó is volt a tavon, amelyen egy ősi nép leszármazottai éltek. A csónakok tulajdonosai halászok. A hajóikon élnek, családjukkal meg minden ingóságukkal együtt, és sohasem hagyják el úszó otthonukat. A múzeum igazgatója beszélt egy több mint százéves emberrel, aki még nem volt a parton. Boldogan elmentem volna Hasszán Vahanba, de a Tigris egy hihetetlenül szennyezett kikötőben várt ránk, és az óceán volt a mi elemünk, nem egy tó; így hát vissza kellett mennünk a hajóra, felvonni a vitorlát és elhagyni Ázsiát. De a barátságos pakisztáni régész mondott még valamit, ami még a folyólakók emlékét is elhomályosította. Teljes mértékben egyetértett velem abban, hogy az indus nép kapcsolatban állott Mezopotámiával; mutatott a múzeumában néhány tárgyat, ami minden kétséget kizárt. Többek között egy indusvölgyi pecséten szereplő ábrát, amit ő „Gilgames motívumnak” nevezett; ezen a bozontos hajú mezopotámiai hős két oroszlán között áll. Gilgames! A legendás uruki király, aki azért hajózott Dilmunba, hogy meglátogassa legrégibb ősei földjét. A Gilgames mítosz híre elterjedt Bahreinon túl s eljutott az Indusig. Számomra nem volt többé kétséges. Egyetértettem azokkal a tudósokkal, akik az Indus vidékét Meluhhával azonosították. Meluhha nem lehetett más. Dilmun, Magan és Meluhha összetartoztak. Magurunkkal ellátogattunk mindhárom helyre. És új kalandokra készültünk fel.

334

Ázsiából Afrikába – Meluhhából Puntba Indulás Ázsiából. Hideg, északi szél fújt a nádfal résein át. Kora hajnalban felébredtem és megállapítottam, hogy az éjszaka folyamán mindenki feljött a fedélzetre. Ez a szél jó volt. A fiúk visszatértek már a valószínűleg hosszú ideig utolsó szárazföldi szabadságról. Senki sem tudta, mikor lépünk újra partra. A karachi kikötőben sohasem volt nyugalom. Mindenütt hajók vesztegeltek és kis csónakok közlekedtek közöttük egész éjszaka. Hajnalban pakisztáni halászok hajóztak el mellettünk kicsiny dauikban és széles mosollyal köszöntöttek. Bámulták hajónkat. Nemsokára a kikötői hatóságok is feljöttek a fedélzetre, hivatalos papírjaikkal. – A következő kikötő? – Ismeretlen. – Fel kell tüntetnünk. – Akkor írják be, hogy Bombay. A sah Iránjából emigrált család, a Cowasjee & Sons hajózási ügynökség tulajdonosai, barátaikkal eljöttek hozzánk kis jachtjukon, és átdobtak egy kötelet. Felajánlották, hogy kivontatnak a kikötőből. Amikor elindultunk, záptojásbűz áramlott fel a hajófenék két nyitott vájatán át, ugyanúgy, mint amikor Masqatból eveztünk ki. A modern kikötők hihetetlenül szennyezettek. Féltünk, hogy a kötelek és a nád is megkárosodott. Talán néhány külső berdi is rothadásnak indult. A masqati kihajózásunk tapasztalatai alapján azonban tudtuk, hogy ez a szörnyű bűz szerencsére elillan, mihelyt a sós óceáni hullámok lemossák a nádat. Harmincnyolc hajót számláltunk meg a kikötő bejáratánál, a Jason is közöttük volt. Hansen kapitány állt a hídján. Hangszórón jó utat kívánt nekünk, és elmondta, hogy tegnap érkezett vissza az Indus deltájának mocsaras mangrove labirintusából. Egy, az iszapban megfeneklett görög hajó megmentésére küldték ki, de azt a kalózok már teljesen megkopasztották, mire a Jason odaérkezett. Elhagyván a horgonyzóhelyét, felvontuk a vitorlákat. Segítőkész társaink kiszedték a vontatókötelet, és visszatértek a kikötőbe. A szakállas kapitány utoljára még átkiáltott nekünk, hogy használat után szívesen megvenné a Tigrist. Bármikor és bárhol ér véget utazásunk, ha táviratozunk neki, elküld 335

a Tigrisért egy hajót, amely majd kiállításra viszi. Vastag szmog burkolta a várost a horgonyzóhely mögött. Az utóbbi években Karachi lakossága hétszázezer főről több mint öt millióra növekedett. Még messze, kint a tengeren is fényes olajréteg úszott a víz felszínén. Két teknősbéka bukott fel alóla. Kisegér jött elő cincogva a nádkötegek közül, aztán visszaszaladt búvóhelyére. Meglehet, hogy még az édenkertből hoztuk magunkkal. Még láttuk a horgonyzó hajók árbocait, elsüllyedt erdőként meredeztek mögöttünk a láthatár szélén, amikor teljes szélcsend állt be. Nehéz volt kormányozni. Aztán gyenge lökések formájában visszatért a szél, de dél felől. A hajó orra visszafordult, Karachi irányába. Eveznünk kellett. Mostanra legalább megtanultuk, hogyan tartsuk magunkat a szél ellen. Esteledett már, de messze nyugatra láttuk még a Karachi előtt horgonyzó, távoli árbocerdőt. Az árapályáramlat kelet felé sodort, az Indus deltája irányába. Éjszaka még feltündököltek a horgonyzó hajók és mögöttük a város fényei. Kivetettük a viharhorgonyt, bár nem volt sok értelme. Megállapítottuk, hogy a hajó orra meg a tatja enyhén megereszkedett, míg Pakisztánban időztünk. Carlo megfeszítette az árbocmerevítőket meg a kabintartó köteleket, s a rugalmas nádhajó nyomban visszanyerte tökéletes alakját. Mindenki jókedvű volt, bár lehettünk volna jobb egészségi állapotban is. Két fedélzeti ülőkénk állandóan foglalt volt. Asbjörn és Norris szénája állt a legrosszabbul. Engem váratlan vesefájdalmak vettek elő, Normanre pedig újra rátörtek titokzatos lázrohamai; Jurij maláriára gyanakodott, bár Norman állandóan szedett pirulákat. Olyan önuralmat tanúsított ismétlődő lázas állapotaiban, hogy senki sem tudhatta biztosan, mi baja lehet, csak az utazás végén, laboratóriumi vizsgálatok derítették ki, hogy valóban maláriában szenvedett. A hangulat továbbra is vidám és derűs volt, az ormarai és mohendzso-darói kirándulások serkentőleg hatottak mindannyiunkra, és ismeretlen kalandokra csábítottak. Alig vártuk már, hogy a nyílt óceánon hajózzunk, távol a szárazföldtől, pillanatnyi nehézségeink okozójától. Sohasem jutott volna az eszembe, hogy a szúnyogok egészen az óceánig elkísérnek bennünket, ha nem találtam volna egyet – virágként bepréselve – naplóm negyedik kötetében, azon az oldalon, ahol Ázsiából való távozásunkról írtam. Éjszaka visszatért a kedvező északi szél. Eltűntek mögöttünk a parti fények, még a hajókról sugárzók is. Hatalmas hullámok erős áramlásról 336

árulkodtak. Hamarosan zöld lombok illata szállt az óceán felett, mintha dzsungelben járnánk. Feltűnt a láthatáron az Indus deltájának rovarok nyomorította vadona, de végül is sikerült elhagyni bal oldalról ezt a veszélyekkel terhes területet is, amely munkát adott a Jason mentőhajónak. Igyekeztünk mindinkább eltávolodni tőle, de a delta olyan nagy volt, hogy jó néhány napig eltartott, míg megszabadultunk hatásától. Sürgősen irányt vettünk a nyílt óceánra. Nem nagyon bíztunk az északkeleti monszunban. Tudtuk, hogy már két éve kimaradt. A karachi kikötői hatóságok azt mondották, ezeken a vizeken az év legviharosabb és legkiszámíthatatlanabb időszaka január és február első fele. Hamarosan tapasztaltuk, hogy igazat beszéltek. Február 7-én szedtük fel a horgonyt. Második tengeri napunkon felerősödött az északi szél, sistergő hullámok hátán hajóztunk el Kelet-Pakisztánból és India északnyugati partjairól. Másnap bevontuk a csúcsvitorlát, mivel a szél majdnem viharrá dagadt. A fővitorla elrepedt, két evezőt kötöttünk a kormányevezőhöz, hogy tarthassuk a menetirányt. Cápák eredtek a nyomunkba. Február 10. Vihar előtti csend. Gyenge keleti szél kerekedett. Megreparáltuk a fő vitorlát, és felmerült a kérdés: merre tovább. Attól aligha kell tartanunk, hogy ez a szél partra vet bennünket Indiában. Mindannyian megnyugtató híreket akartunk küldeni a családunknak, de Normannek nem sikerült a konzorcium rádióadó-vevőjével kapcsolatot teremtenie. Saját készülékének adását azonban hamarosan vette egy német és egy amerikai rádióamatőr. Legnagyobb meglepetésünkre mindkettő közölte, azt hallották, hogy Karachiból kelet felé hajózunk, majd a Csendes-óceánon át Dél-Amerikába. Őrültség! Nevetséges! Ez körülbelül az egyetlen dolog, amit nem tehettünk. Eljuthatunk esetleg a Távol-Keletig, de sohasem szelhetjük át a Csendes-óceánt a Kon-Tiki útjával ellentétes irányban. Mindenki csődöt mondott, aki ezt megkísérelte, de aki a Kon-Tiki nyomában 43 haladt, az mind elérte célját, volt aki még Ausztráliába is eljutott. Mindig is igyekeztem hangsúlyozni: jóllehet bizonyos primitív vízi járművek teherbírók, még egy nádhajó sem képes végrehajtani azt, ami a régi spanyol karavelláknak nem sikerült: az egyenlítő mentén kelet felé, a trópusi Amerikába hajózni. A Csendes-óceán bolygónk felületének a felét borítja. Ezen a minden védelmet nélkülöző féltekén az óceáni áramlatokat és a passzátszeleket a Föld forgása hajtja kérlelhetetlenül. A trópusi övezetben 337

a tenger és a levegő szüntelen mozgásban van Perutól és Mexikótól Indonézia és a Kínai-tenger felé. Ez a mozgás olyan erős, hogy az ősi tengerészek semmiképpen sem szállhattak szembe vele, nem juthattak Amerikába a Csendes-óceánon át, legfeljebb a szubarktikus övezetben; a Csendes-óceán középső részén csak az amerikai oldalról indulhattak el. Az Indus-völgyből kelet felé tartó utazók végső határa Kína. Feltétlenül belebuktunk volna, ha megkíséreljük, hogy primitív nádhajónkkal Ázsiából a közép-csendes-óceáni szigetvilágon áthajózzunk, ahogyan a kínai dzsunkák, a spanyol és portugál karavellák és később az ősi dzsunkák másolatai is csődöt mondtak, amelyek a modern korban Kínától kelet felé vettek irányt. Egy ideig mindenki dühöngött a hajón az állítólagos útirányunkról keringő álhírek miatt, miközben dél felé tartottunk, váltakozó keleti szélben. Nem ez volt az első eset, hogy a hírközlő szervek kacsákat terjesztettek utazásunkról. Talán azért, mert a Londonban székelő televízió konzorciumnak, amelynek kizárólagos joga volt történeteink terjesztéséhez, ritkán sikerült venni az ő adó-vevőjükön leadott híreinket, Normannek pedig megtiltották, hogy bármit is közöljön a rádióamatőrökkel, akik viszont hallották őt. Amikor mi vidáman gázoltunk partra Ormaránál, a hírközlő szervek hajótörésünkről tudósítottak. Német újságok rémhíreket terjesztettek arról, hogy a Tigris legénységének japán tagját felfalta egy cápa, és az expedíció vezetője ezért kénytelen volt abbahagyni a kísérletet. Hogy véget vessen a szárazföldi zűrzavarnak és lecsillapítsa az expedíció tizenegy dühös emberét, a konzorcium békekövetet küldött hozzánk. A kedves Peter Clark, akit senki sem vádolt a zavaros helyzet miatt, Londonból Karachiba repült, hogy tisztázza a félreértéseket. Mikor utoljára láttuk, alig volt ideje felszállni a hajónkra és üdvözölni bennünket, mert éppen az iraki folyami kikötőn, Basrán hajóztunk át; most meg akkor érkezett Karachiba, amikor mi már indulásra készen álltunk. Megbízták, hogy nyugtasson meg bennünket: mostantól csak a valóságnak megfelelő híreket terjesztenek az utazásunkról. Csodálkozott, hogy a Tigris éppoly tökéletes és ép, mint amikor a folyón áthajózva látta, aztán búcsút intett, és egyenest Londonba repült a megnyugtató hírekkel, amiket saját tapasztalatai alapján közölhetett. Három nappal azután, hogy a Kon-Tikiéval ellentétes irányú utazásunkról szóló kacsákat vettük, ugyanennek a londoni konzorciumnak egy másik irodája kétségbeesett kérdést tett fel: „Miért tört el a Tigris gerince?” 338

Mindannyian arra kértük Normant, hogy kapcsolja ki a rádióját. Mert csak tréfának foghattuk fel az egészet. Ha szárazföldi kapcsolataink képtelenek egy folyosón keresztül érintkezni egymással, hogyan sikerülhetne ez nekünk óceánokon át? Ezen a napon pontosan három hónapja úszott a Tigris. A szivar formájú kettős nádkötegek a víz alatt meg a víz fölött íveltek, és magasabban feküdtek a vízen, mint a Ra II három hét után. Egyikünk sem félt attól, hogy a Tigris egyhamar elveszti úszóképességét. A legénység tagjai közül egy sem akarta abbahagyni a kísérletet Pakisztánban, jóllehet onnét hazarepülhettek volna, és mi ismeretlen céllal hagytuk el Ázsiát. Mindannyian tudtuk, igen valószínű, hogy viharba kerülünk, és előfordulhat, hogy ciklonba is. Senki sem félt attól, hogy a nádkötegtestet szétszaggathatja a szél vagy a víz. Legfeljebb acél hajótörzs vagy zátony tehetné tönkre a rugalmas, hajlékony kötegeket. Az idő ködösre fordult. Napközben felhőszakadás záporozott reánk és újabb sűrű felhők tornyosultak körülöttünk. Nyomasztóan meleg volt. Ezen a napon ezt írtam a naplómba: Délben újra egy órával visszaállítottuk az órát. Matracomon fekve egyszerre látom a hajó két oldalán táncoló tengert a két ajtónyíláson át. Amikor így dülöngélünk, az egyik oldalon az ajtó és a kabin fölé tornyosuló hullámokat látom, a másik oldalon meg eltűnnek a hajó alatt és fordítva. Nem emlékszem, hogy ennyit dülöngéltünk volna a két Rán, de akkor az elemek hátán és nem velük szemben hajóztunk. Ezen a mostani úton mindig határozott cél felé haladtunk vagy megpróbáltuk elkerülni a veszélyes partokat meg a hajózási útvonalakat. Merre hajózzunk most? Senki sem tudja. Madagaszkár, a Vörös-tenger vagy bármely afrikai partszakasz tűnik a legvalószínűbbnek és a legcsábítóbbnak. A fedélzeti asztal körül kezdtük megvitatni jövendő útvonalunkat. Norman éppen most olvasott ki egy könyvet egy hajósról, aki nem győzte sorolni a Vörös-tenger szörnyűségeit, és a leghatározottabban azt javasolta, hajózzunk a Seychelles-szigetekre, az valóságos modern paradicsom, a leírás szerint. Jurij leghőbb vágya ezzel szemben egy kenyai túra volt: látni akarta a nagy állatrezervátumokat. Carlo a Vörös-tenger felé vette volna az útját; a régi egyiptomiak vizei kapcsolatban kellett hogy álljanak az indusvölgyiek meg a 339

mezopotámiaiak folyóival, ha ezek a népek valóban tudtak egymásról az ősi időkben. Mindannyian láttuk a bagdadi múzeum egyik termét, amely tele volt gyönyörű egyiptomi elefántcsont műremekekkel, ezeket iraki lelőhelyeken tárták fel. Gherman beszámolója a Vörös-tenger mesés állatvilágáról is nagy hatást keltett. Több egyéni javaslat nem merült fel; a nádhajó utasai előszót élvezték szabadon az életet a hajón, és boldogan vitorláztak a végtelen kékségben. Nekem kellett dönteni. Az expedíció némileg más formát öltött, mint amit terveztem. A kísérlet fő célja kezdetben a megfelelő időben vágott berdiből épült sumer ma-gur úszóképességének a vizsgálata volt. Úgy képzeltem, hogy előre meghatározott cél nélkül hajózunk addig, amíg a berdi a víz felszínén marad. Ha nem süllyed el, áthajózhatunk az Indiai-óceánon, a monszunnal a hátunkban, és ha még mindig úszik, lehajózhatnánk Afrika partjai mentén, és talán újra átszelhetjük az Atlanti-óceánt, egészen a trópusi Amerikáig. Ez az utolsó, Dél-Afrikából kiinduló útszakasz lenne a legkönnyebb, mert végig az úton a szelek meg az áramlatok sodrában haladnánk, akárcsak a két Ran. Ehelyett mi a sumer kalmárok kereskedelmi útvonalait követtük. Annyi időt töltöttünk Bahreinon, Ománban és Pakisztánban, az ősi nyomok felkeresésével, hogy pénzem erősen megfogyatkozott. Emellett messzemenően bebizonyosodott, hogy a Tigris úszóképes hosszú távon. Most már jobban izgatott bennünket egy adott cél felé navigálás próbája, mint valami hosszú távolság megtétele, mivel ennek lehetőségét már az előző expedíciók bebizonyították. Eddig a sumer kereskedő tengerészek legendás Dilmunja, Maganja és Meluhhája között hajóztunk. Az Indiai-óceán túlsó felén fekszik Afrika szarva, Szomália, a tudósok szerint ez az egyiptomi utazók legendás Puntja. Ha elérjük ezt a partot – bezárult a kör. Akkor – közös hajójukon vitorlázva – összekapcsoltuk a három nagy ókori civilizációt. Afrikát már összekötöttük az Újvilággal, hasonló hajón utazva, és az is bizonyossá vált, hogy az Újvilágból el lehet jutni a Csendes-óceán középső részébe, ahol a Húsvét-sziget a legközelebbi szárazföld, kőszobraival és eddig még megfejthetetlen írásával, amely néhány tudós szerint erősen hasonlít az indus-völgyi íráshoz. A fedélzeti asztal mellett folyó beszélgetésünket távoli villámlások szakították félbe; hirtelen villantak fel az égbolton, vad csattogással repesztve a fekete felhőket az árboc felett. A szél keletről délre fordult és felerősödött. Hajózási útvonalaktól távol hajóztunk, egész nap csak egyetlen 340

indiai daut láttunk. Aki éppen nem kormányzott közülünk, az mind bebújt a kabinba, és lehúzta a vitorlavászon-függönyt. A nehéz felhőkből úgy ömlött a víz, akár a villám tépte kecskebőr tömlőkből. Jóízű ivóvíz zuhogott a Tigrisre, s újra elnyelt bennünket a teljes sötétség. Jó volt tudni, hogy egyedül vagyunk ezeken a vizeken. A kabinban minden szót hallottunk, amit a két kormányos kiáltott egymásnak, de a hídon álló két társunkat annyira megsiketítette az óceán meg a szél üvöltése, hogy egy szót sem hallottak abból, amit mi odabentről kiáltottunk nekik. Így kezdődött az éjszaka, amelyről ennek a könyvnek az első oldalain írtam, amikor feltettem magamnak a kérdést, vajon nekiveselkedtem volna ennek a kalandnak, ha tudom, hogy ilyen perceket kell majd átélnünk. Az Indiai-óceánon végigsöprő, üvöltő orkán kezdete volt ez, mely az öböl keleti partját elérve vad homokviharokat kavart Dubaiban és Abu Dhabiban. Kicsiny hajónk hegységnyi hullámok között hánykolódott fel-le, akár valami játékcsónak, mikor az alvókat ismerős kiáltás ébresztette: „Mindenki a fedélzetre!” Norman hangja kétségbeesetten tört át a kinti zűrzavaron. Az ide-oda himbálódzó petróleumlámpák gyenge fényében az egymásnak ütköző hullámtarajok tajtékot és habot füstölgő tűzhányókként emelkedtek körülöttünk. Eltört a vastag árbocsudár és a fővitorla fele – nehéz volt, mint egy kisebb fajta bálna – s vízzel telt ejtőernyőként ereszkedett a tengerbe; a legrosszabbtól féltünk: hogy elveszítjük a kötélzetet és sodródnunk kell majd a csak evezőkkel kormányozható nehézkes tutaj-hajón. A terpeszárboc esetleg kilazul kötelékeiből, amelyekkel a kötegekhez van erősítve, de azt most már tudtuk, hogy nádhajónk olyan széles és masszív, hogy nem fordulhat fel. Mind a két fele túl nehéz ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjék és túl könnyű ahhoz, hogy teljesen a víz alá merüljön; a felborulás veszélye tehát nem fenyegetett. Mindenki ott állt helyt, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Közös erővel kiürítettük a vitorlát és behúztuk a hajóba. Neptunus semmit sem kapott a mi hajónkról. A vihar egész éjszaka tombolt. Az üres kötélzetben és a vitorlavászonnal fedett kabinokban üvöltött és fütyült a szél. Fedél alatt vártuk a vihar lecsendesedését, akárcsak Noé. A kormányevezőket lekötöttük, de nem használtuk. Várakoztunk; nem tehettünk egyebet. Hihetetlenül megnyugtatott mindannyiunkat, hogy szilárd nádhajón, nem pedig törékeny deszkahajón tartózkodunk. A mi hajónk nem kap léket; itt sohasem kell meregetni a vizet. De vitorla nélkül semmire sem használhattuk elegáns ívelésű tatunkat: a 341

kormányozhatatlan jármű oldalra fordult, a szél irányába, s tíztonnányi törőhullámok söpörtek végig a padokon, mindenen. A következő pillanatban azonban eltűnt a kabinok körül tajtékzó víz: egyszerűen lefolyt a szitaszerű hajófenéken át, a nádhajó pedig felmerült a tengerből, akár egy a felszínre bukkanó tengeralattjáró. Ragyogott a víztől a lámpafényben, csillogott a rajta maradt foszforeszkáló plankton. Nem csoda, hogy a primitív hajóépítők neki mertek vágni a tengernek ilyen egyszerű, vízáteresztő vízi járműveken, melyek a bonyolultabb és igényesebb tengeri építészet útját egyengették. Reggelre elállt a vihar. A szél kelet-délkeletre fordult. Szórványos zivatarok még előfordultak, és a meleg keleti szél újra dzsungelszagot hozott. Trópusi őserdő fűszeres, növényi illata áradt felénk; messze, a láthatáron túl fekvő Indiából érkezett. S még furcsább: a szél rovaresőt hozott a tengeren át. Egy csomó bogár, hangya nagy éjjeli lepkék, szitakötők és néhány jókora pók szállt le az égből és csatlakozott régi barátainkhoz, a szöcskékhez, akiket egy időre elhallgattatott a vihar. Hét cápa is követett bennünket a viharban, és semmi jel nem mutatott arra, hogy el akarnának hagyni. Vitorla nélkül szörnyen dülöngéltünk a vihar után. Mértem az időt: két és fél másodpercként követték egymást a durva lökések, úgy éreztük minden alkalommal, mintha valami vad erő mély árokba hajítana bennünket. Az üres árbocok közt terpeszkedő létra meztelen csontvázként meredt a hajnali szürkületben. Nehezen sikerült egyensúlyoznunk a reggelizőasztal körül. Örültünk az egérnek, mivel az asztalról lehulló ételmorzsákat aligha tudtuk volna kipiszkálni az ezernyi berdi-szál közül. A potyautas rákok is gyarapodtak terjedelemben meg számban, fogvájóként működvén a nád között, ők is segítettek tisztán tartani a hajót. Úgy látszik, nem sikerült még teljesen megszabadulnunk a szárazföldi baktériumoktól. Tengervízben áztunk, szélben meg viharban dideregtünk, s legénységünk közül négyen megfáztak, Jurij szobafogságra ítélte őket, azt mondta, lázuk van. A törött árbocsudár lábára felvontuk a fővitorlát, és nagyjából sikerült tartanunk a déli irányt, bár az északkeleti monszunnak híre-hamva, sem volt. A szél kelet-délkelet és délnyugat között váltakozott, időnként szél alá kellett esnünk és meg kellett fordulnunk, hogy a vitorlát az ellenkező oldalról telítsük, majd folytattuk a megszakított útirányt. Mi határoztuk meg, merre és hogyan haladunk. Több evezőlapáttal vagy a vízbe eresztett úszólappal talán többre mentünk volna, de azért nem sodródtunk csupán. Ellenszélben is 342

helytálltunk, és még néhány fokkal szél ellen is sikerült vitorlázni. Norman megfigyelése szerint a legjobb eredményünk 80 fok volt szél ellen. Kísérletképpen széles deszkalapokat és evezőlapátokat kötöztünk az oldalsó kötegekhez uszonylapokként, és kipróbáltuk azt is, hogy hasonló lapokat uszonyként vagy guaraként a két nádköteg közti nyílásba süllyesztettünk elöl és hátul. Az ilyesfajta kiegészítések, amelyek erősítették a nagy kormánylapátok és a két köteg között, a hajó hosszában végigfutó vágat víz alatti tőkesúlyhatását, csökkentették a sodródást. Az elülső és a hátulsó guarák összjátéka közvetlenül hatott a menetirányra. De jóllehet ez kimagasló jelentőségű a dél-amerikai balsafa tutaj ok és talán a délamerikai nádhajók kormányzásánál is, a mi hajónk esetében elegendőnek bizonyultak a nagy kormányevezők, az uszonylapok pedig ugyanazt a tőkesúlyhatást fejtették ki, akár a kötegek közé, akár a kötegek külső oldalára erősítettük őket. Norman és HP az ide-oda lengő terpeszárboc csúcsához kötözve töltötték a vihar utáni négy napot. Nem könnyű dolog odafent lógva kivésni a terpeszárboc két szárát összekötő fatömb mélyébe illeszkedő árbocsudár eltört alsó részét. A comb vastagságú keményfa terpeszárboc keresztben eltörött és hosszában elhasadt, egyetlen darabját sem lehetett használni. Carlo tanácsára Asbjörn ügyesen kifaragta az egyik nagy kőrisfaevezőt és új árbocsudárként beékelte; így nagyobb sebességre tettünk szert dél felé vezető utunkon, állandó harcban a váltakozó szelekkel. A betegek hamarosan felépültek, hangulatunk jobb volt, mint valaha. A vihar utáni második napon az ég kék, a tenger csendes volt. Ebéd után Norris, aki egy fejjel magaslott mindannyiunk fölé, felkiáltott meglepetésében: – Nézzétek csak! Mi lehet az ott? – Jobbra elöl valami vérszerű dolog úszott az apró hullámok tetején, egészen a kék láthatár széléig. Felmásztunk az árbocra. Ameddig a szem ellátott, keskeny öv futott át az óceánon, mint valami festett folyó. Asbjörn és HP felfújták a gumicsónakot, és előrementek, hogy megállapítsák; mi az, ami felé nádhajónkon vitorlázunk. A két felderítő visszajött, és közölte, hogy a színes folyadék sűrű, akár a festék, és nem tűnik vegyszernek. Egy ideig mellette hajóztunk, azután megkockáztattuk az áthaladást rajta. Furcsa halszag áradt belőle, még a kabinban is éreztük. Az öv szélessége nemigen haladta meg az egy-két ölt, de hosszában a láthatár egyik végétől a másikig nyúlt el észak-északnyugat 343

dél-délkelet irányban. Többször is áthajóztunk ide-oda a narancsvörös övön, de nem sikerült kideríteni, mi lehet. Hasonló „vörös folyást” láttam Róma partjai közelében; azt a szennyeződést algák okozták. De itt nem volt semmiféle part. Hogyan maradhatott fenn ez a környezetétől ilyen határozottan elütő öv keskeny ösvénye, mely mint valami vörös szőnyeg soksok mérföldön át nyúlt el a nyílt óceánon? Egész délután mellette hajóztunk, és nem láttuk sem az elejét, sem a végét. Helyenként kicsiny vörös foltok tűntek fel a szalag két oldalán, de rendszerint élesen elhatárolt, arany vörös folyóként szelte át a kék tengert. Pohárba öntve sűrű narancslének tartotta volna bárki, ha eltekint a halszagtól. Alaposabb megfigyelés után megállapítottuk, hogy a színes övet meg a tengert két oldalán, olyan mélységben, ameddig csak ellátunk, milliárdnyi apró, foszló gyapotra emlékeztető, alig észlelhető rost és pamacs szennyezte. Aszfaltszerű olajrögöket is láttunk, de nem tűntek sűrűbbnek, mint a mindenfelé úszkálok; kicsik voltak, nem olyan nagy kátránylabdacsok, mint amilyeneket az Atlanti-óceánon halásztunk ki. A vörös lében rengeteg piciny, vékony, zöldesszürke halikrafonadék úszkált, meg néhány madártoll! és sok kis döglött tömlős állat; ilyeneket láttunk a Rán is az olajjal vastagon szennyezett területeken. Úgy tűnt, hogy ez a vörös szalag nemcsak a természet műve. Észak-Peru előtt a tenger néhány évenként vörös színt ölt; ezt az ijesztő jelenséget „a festő”-nek nevezik; hatalmas mennyiségű hal és madár hirtelen halála okozza, hullájuk festi meg a vizet. Ez a tengeri katasztrófa olyankor esik meg, amikor a panamai Nirio-áramlat egyenlítői vize rendkívül messze, délre jut el, olyan területre, melynek biotípusa a dél-sarki, hideg Humboldtáramlathoz alkalmazkodott. De ennek a vörös övnek a hőmérséklete itt, az Indiai-óceánban mindkét oldalt azonos volt. Este eltávolodtunk a festett ösvénytől, és többé nem láttuk. Utoljára hatalmas pörölycápával találkoztunk ezen a vidéken, kétszer akkora volt, mint bármelyikünk a hajón, ijesztő sebességgel üldözőbe vette a Tigrist, azután, akár egy rakéta, rávetette magát a hajó farához kötött bójára, változatlan sebességgel körözött körülöttünk, majd elpucolt a festett öv mentén, uszonya kilátszott a vízből. Viharfelhők és villámok cikáztak a láthatáron továbbra is még néhány napig, különösen India felett, de február második felében eltűntek mind a viharfelhők, ahogyan azt a pakisztáni kikötői hatóságok megjósolták. 344

Monszun azonban nem kerekedett. Folyamatos távolléte katasztrofális hatású lehet az esős évszakban Ázsiában és Afrikában. Kék világban hajóztunk, csupa ég meg csupa víz, egy bolygón, ahol a szárazföld a víz mélyére rejtőzött. Sehol egy hajó, sehol egy repülőgép. Hosszú napokig, sőt hetekig mi voltunk az egyedüli emberi lények, de távolról sem az egyedüli élőlények. Egyetlen halászcsónakot sem láttunk ebben az óceánban. Állítólag semmit sem lehetett itt fogni, némely oceanográfusok tengeri sivatagnak is nevezték. Lehet, hogy ez az elnevezés megfelelt a valóságnak. De, ha ez sivatag, akkor a mi nádhajónk úszó oázis. Bármi is kószált ebben az ürességben körülöttünk, látnia kellett az árnyékunkat, ahogy csendesen sodródtunk a napfényes kékségen, akár a felhő. Napról napra gyarapodott a körülöttünk úszkáló társaság. Egyik tengeri lény a másik után merült fel, sokasodtak, és az élettelen tenger élettel telt meg, a végén már úgy éreztük magunkat, mint valami haltenyészetben. A dél felé tartó utunkon hozzánk csatlakozó úszó lények előtt, de a saját szemünkben is, amikor lemerültünk a hajó mellett és felfelé néztünk, a Tigris kicsiny, úszó szigetnek vagy a feje tetején álló zöld rétnek tetszett, széles, derűs, hajócsavar nélküli, barátságos völggyel, s ott, ahol a többi hajó éles uszonylapja helyezkedett el, halványzöld vízinövények lebegtek; döcögtünk növény ha jónkon a legálmosabb tengeri lények számára is csábító sebességgel. Kicsiny rákok minden nehézség nélkül megkapaszkodhattak a nádban, otthonosan érezték magukat a hosszú tengeri fű között, akár a bolhák Neptunus szakállában. Nincs olyan fű, amely zöldebb, puhább és a szemnek tetszőbb volna, mint a Tigris fenekéből fejjel lefelé növekvő, nyíratlan tengeri pázsit; úgy szaporodtak benne a kacsakagylók, akár a gomba, minirákok meg aprócska halak ugráltak körülöttünk, mint bogarak és szöcskék a réten. Miért is ne csábítaná magához a kékségben egyedül úszó kert mind a hazátlan kóbor lényeket? Sohasem untuk meg az oldalsó kötegek mellett fejjel lefelé lógva vagy a hajó mellett kötélen sodródva figyelni a váltakozó világot a sárga nádon. Az Ománban még kicsiny fehér kacsakagylók mostanra lapos galambtojás nagyságúra növekedtek, mindegyik hosszú, fekete lábon állt, és ritmikusan pelyhes koszorút bocsátott ki magából, majd sárga szárnyakat lengetve söpörte be a törött tojásba az oxigént meg az eledelt. Haladásunk állandó színielőadásra késztette őket: hosszú menetben lengő zászlók, piciny, 345

lábatlan, közönséges kacslábú rákok körében, amelyek minisátorként rejtőztek a zöldben. Körömnyi rákok cirkáltak közöttük, akár a felfegyverzett tankok, de mihelyt meglátták az égből alászálló óriási fejünket, nyomban visszavonultak nádfedezékükbe. Itt-ott mintha gombolyagba tekeredett aranyfonalon csillogott volna a napfény; kiderült, hogy tengeri gyűrűsférgek, sohasem tekerődztek le, s lassú növekedésükön kívül látható mozgást nem végeztek. A legkülönösebbek azonban a tengeri nyulak voltak. Előző tutajutazásainkon sohasem csatlakoztak hozzánk; most két típus mászkált lassan a hajón, s tengeri füvünkből táplálkozott. A kisebb banánsárga volt és hüvelyknyi; a másik valamivel nagyobb, kövérebb, színe pedig zöldesbarna. A fejükön levő két hosszú kinövéstől eltekintve, amely a nyúl hosszú fülére emlékeztet, ezek a tengeri puhatestűek nem érdemlik meg a nevüket: túlságosan esetlenek, lassúak és csúnyák. Szerintünk inkább minivízilovak. Lusta mozgásuk, esetlen orruk, varacskos bőrük idomtalan testükön olyan volt, mint a zsebvízilovaké, ahogy föl-le mászkáltak a vízvonal alatt és fölött, s lassan ingatták a fejüket, hogy eldöntsék, merre induljanak. Ha felriasztották őket, elvesztették formájukat és személyiségüket, belemásztak a saját bőrükbe, először zsákban mozgó macskára, azután élettelen fügére emlékeztettek. Tenger alatti utasaink közül csak a rákok merészkedtek a nád nedves része fölé. Meglehet, a repülőhalak csábították ezeket a kis rákokat a fedélzetre. Reggel néha nem leltük az éjszaka folyamán a hajónkon kikötő összes repülőhalat, a rákok azonban megtalálták a nádkötegek meg a rakomány között is. A kicsiny kétkarú és nyolclábú gézengúzok nagy vidáman helyet foglaltak a hatalmas adag tengeri lakoma tetején, lepikkelyeztek egy jókora darabot, és mohón falatoztak két „kezükkel”. Kicsiny konyhakertünk nemcsak a szemet gyönyörködtette. Detlef fedezte fel, hogyha összeszed egy fazéknyi kacsakagylót és fokhagymával, iraki fűszerekkel meg szárított zöldséggel főzi meg, a világ legjobb hallevesét tálalhatja fel, kiváltképp, ha néhány falásnyi repülőhalat is beledob. A repülőhal áldás minden meleg vizekben hajózó tutajos számára, ízletesebb reggelire minden heringnél, és csaliként többet ér a drága mesterséges szerkentyűknél. Az a faj, amellyel az Indiai-óceánon találkoztunk, nem a legnagyobbak közül való, mintegy hét hüvelyknyi, és ha mindössze két-három hal szállt le hajónkra, nem volt elegendő reggelire 346

tizenegy embernek. De ha csak egyet akasztottunk horogra, nyomban felhúzhattunk a hajóra egy három láb hosszú aranymakrélát, amiből mindannyian jóllaktunk. Amikor pedig elárulták a legbuzgóbb halászok a repülőhal hajóra csalogatásának ősi titkát; Asbjörn, a hajó lámpáinak felügyelője, meggyújtotta összes petróleumlámpánkat, és a külső kabinfalra helyezte őket éjszakára. Erre aztán hullottak ránk a repülőhalak, akár a lövedékek. Ahogy haladtunk dél felé, reggeli aratásunk napról napra gyarapodott. Ha lámpafénynél falatoztunk, olykor repülőhalak csaptak le az asztalra, jobbról és balról egy-egy nyaklevest sóztak a társaságra, ficánkoltak a fazekakban meg a lábosokban, a halpikkelyek mutatták az összeütközés helyét, amit aztán lekeféltünk a vászonról meg a kabinfalakról. Gyakran előfordult, hogy hajnalban hideg hal szállt az ágyunkra, s hosszú melluszonyával küszködött, de nem sikerült felhajtania az indulási sebességet, amit a vízben a farkával produkál. Nemegyszer ébredtem arra, hogy valami nedves lény ficánkolt a nyakam körül, amikor meztelenül feküdtem hálózsákomban, közvetlenül az ajtó mellett; egy este pedig Carlo, ágyszomszédom, felült és jót mulatott rajtam, hogy. nem lelem a látogatót, amely az imént még az ágyamon táncolt. Másnap reggel döglötten találta a saját hálózsákjában. Volt olyan nap, hogy a reggeli szakács mindenkinek feltálalhatott három repülőhalat. Idővel negyvenre emelkedett a reggeli aratás, aztán már abbahagytuk a számlálást, közönséges napi adománynak tekintettünk mindent, ami a hajónkra repült, német társunk, Detlef pedig Münchhausen báró történetére utalva azt mondta, hogy a Schlaraffentengerben (az élvezetek tengerében) hajózunk. Az első hal, amely a friss repülőhal csalira harapott, aranymakréla volt, a meleg tengerek felszíni vadásza és tutajkísérője. A sokszínű aranymakrélát (Coryphaena hippuris) – amely dorado és mahimahi, de dolfin néven is ismeretes – nem szabad összetéveszteni az emlősök Delphinidae családjába tartozó kistermetű fogascetekkel. Aranymakrélák azelőtt is követtek bennünket, főleg a Csendes-óceánon. Amikor elhagytuk Pakisztánt, csak kettő-három jött velünk; sohasem haraptak a csalira, csak Asbjörnnek meg Detlefnek sikerült szigonyvégre kapni őket. De attól kezdve, hogy repülőhalat akasztottunk a horogra, aranymakrélát ehettünk vacsorára, ahányszor csak megéheztünk rá, és bármennyit halásztunk ki a tengerből, másnapra növekedett a körülöttünk úszkáló aranymakrélák száma. Február 16-án feljegyeztem, hogy még sohasem láttam ennyi halat a 347

tengerben. 18-án Gherman meg Toru lemerültek a Tigris alá, hogy lefilmezzék a hozzánk csatlakozó sokféle halat; húsz aranymakréla volt közöttük, pedig sok akadt horogvégre. Következő éjszakára! számuk harmincra emelkedett. Zseblámpánk fényénél könnyen megkülönböztettük őket a társaságunkban levő többi haltól. Folytattuk a horgászást, és időnként beírtam a naplómba, hogy eddig egyetlen tengerben sem úszott utánunk ennyi hal, mint itt. 26-án éjfélkor álmosan másztam ki a kabinból kormányőrségemre, és igencsak megijedtem a kísérteties tenger látványától. Toru volt kint előttem, végigpásztázta fáklyájával a víz felszínét, és a fénykéve nem a megszokott fekete óceánra világított. Közvetlenül a felszín alatt kísérteties, élettelen testek sorakoztak egymás mellett, pontosan a mi sebességünket és a mi útirányunkat követték, de mozdulatlanul, mintha a fedélzeten levő tárgyak tükörképei lennének. Aranymakrélák voltak. De sohasem láttuk őket ilyen nagy számban, és most nem köröztek körülöttünk vidáman, mint szoktak, hanem fehér síelő hadseregként kísértek bennünket mozdulatlanul, minden erőfeszítés nélkül, mintha fekete hóhegyről siklanának lefelé. Rendszerint együtt úszkáltunk a barátságos aranymakrélákkal, de ez a csendes, hívatlan kíséret olyan szorosan követte hajónkat, és olyan nyomasztó számban, hogy utáltam volna a vízbe esni. Reggelre az aranymakrélák szétszéledtek a környező vizekben. De mihelyt lement a nap, visszatértek. A harmadik éjszakán számuk háromszáz fölé emelkedett. Nappal szép tarka színűek voltak, éjszaka azonban sápadt kísértetekké változtak. Profilban szélesek, a hátuk azonban karcsú; egymástól egyenlő távolságban sorakoztak fel – kiterjesztett melluszonyaik éppen csak elfértek – mindig a hajó bal oldalán, nem messze a hajó orrától, úgy, hogy az valamivel megelőzte az ő első sorukat, mintegy biztosítván számunkra a vezetést. Bármilyen sebességgel haladtunk, ők követtek bennünket. Nappal élénkek voltak, fürgék és játékosak. Viharos vízben azzal szórakoztak, hogy a farkukat csóválva a legnagyobb sebességgel robbantak fel a hullámtaréj csúcsára, majd hullámlovasokként siklottak le meredek oldaláról. ' A hónap végén ezt írtam a naplómba: Részeivé váltunk a tengeri környezetnek, s szinte háziállatainknak tekintettük az aranymakrélák népes raját; valahányszor irányt vagy sebességet változtattunk, ők idomultak hozzánk, s követtek bennünket. A 348

hajóperem bal oldalán egészen közel úsztak mellettünk, farkuszonyaikkal felcsaptak a víz felszínére, és ha fáklyával rájuk világítottunk, aprólékosan megfigyelhettük őket. Nappal általában nyitott fehér szájjal úszkáltak, hogy összegyűjtsék a planktont; ilyenkor rózsaszínű nyelvüket is láttuk. Lepkeszárnyszerűen széttárt melluszonyaik élénk világoskék színben tündököltek, mintha megvilágították volna őket, rendszerint hamarabb láttuk meg az uszonyokat, mint a halakat. Éjszaka és döglötten sápadt ezüstszínű, nappal azonban papagáj tarka ez a tengeri kaméleon: a háta majdnem barna, a feje fűzöld, farkuszonya sárgászöld, testének többi része a zöld különböző árnyalataiban játszik a nap és az árnyék változása szerint. Olyan szép, hogy senki sem vonhatja ki magát hatása alól, nem untunk meg gyönyörködni benne, pedig nap mint nap láthattuk. Úgy éreztük: hűséges és barátságos tengeri nyáj követ bennünket, ahogyan a kutyák meg a birkák követik a szárazföldön pásztorukat. Időnként egy-egy planktonban gazdag mellékáramlat sodrában hajóztunk. Éjszaka a tenger mikroszkopikus lényektől foszforeszkált, ezek a parányok halvány fénnyel világítottak meg halat, nádat, mindent, amivel érintkezésbe kerültek; néhány kisebb számú, de nagyobb terjedelmű plankton tömeg egyedi szikraként villódzott. Olykor nem lehetett megkülönböztetni az eget a tengertől. Ilyenkor az aranymakrélák fáklyafény nélkül a szurokfekete égbolton sodródó sápatag, hosszú felhőknek tűntek, s a foszforeszkáló mikroplanktonok hatására minden egyes hal gyenge fényt bocsátott ki, még a nyomdokvizük is csillogott, ami meghosszította a farkukat, mintha óriási fénylő ebihalak volnának. Aprószemű hálóval fogtuk be a körülöttünk táncoló, csillagszerű szikrákat, s kiderült, hogy piciny testű, nagy, fekete szemű, ugráló evezőslábú rákok. A szél felerősödött, gyorsabban hajóztunk. Az aranymakrélák is növelték a sebességüket, foszforeszkáló nyomdokvizük éjszaka meghosszabbodott, már nem annyira ebihalat formáztak, mint inkább villamos angolnát. Olykor éjjeli őrségünk után még sokáig ott ültünk a bal oldali padon, és néztük ezt a felejthetetlen éjszakai színjátékot. Valahányszor egy-egy hal helyet változtatott a menetben, tűztánc tárult elénk, hosszú, hullámzó üstökösfarkuk gyönyörű mintákban kereszteződött és fonódott egybe. A felkelő nap első sugara feloszlatta a menetet, néhányan körülöttünk és alattunk köröztek, mint akik éjszakai álmukból ébredtek. A többiek kissé 349

távolabb, kettesével vagy hármasával ugráltak ki a vízből a szikrázó repülőhalak nyomában. Az utolsó napokat néhány hosszú röptű szula társaságában töltöttük; gyakran megfigyeltük, ahogy mélyen alászálltak egyegy vadászó aranymakréla után, s lecsaptak a levegőben sikló repülőhalra; a megzavarodott aranymakréla hiába bukott alá rohanvást a vízbe, a repülőhal nem tért vissza a levegőből. Vajon miért térnek vissza hozzánk ezek a szétszóródott vadászok éjszaka, s sorakoznak fel ebben az alvajáró menetben? – tettük fel magunknak a kérdést. Carlo szerint azért, mert felfedezték a Tigrisre éjszaka záporozó repülőhalesőt. Azért úsznak a bal oldalunkon olyan szorosan összepréselődve, mert ha kinyitják a szájukat, az egyik feltétlenül elkapja azt a halat, amelynek nem sikerült leszállnia a hajóra. De vajon miért gyülekeztek mindig a bal oldalunkon? A hold a bal oldalon kelt fel, és erről az oldalról világította meg az aranyhajót alkonyatkor, mielőtt a menet elaludt. Találgattuk ezt is, azt is. Tény, hogy az aranymakrélák összeterelődtek, akár a juhok, mintegy az éjszakai biztonságuk okából. Talán valami hatalmas, barátságos védelmezőnek tekintették a Tigrist, s mindegyik abban reménykedett, hogy a nyáj egy másik tagja lesz a zsákmány, amely váratlan támadás esetén felriasztja az alvajáró társaságot. Voltak ellenségeik ebben a Schlaraffen-tengerben, amelyek teljes hosszukban lenyelték őket, éppen úgy, ahogyan ők is bekaptak vagy fél tucat repülőhalat egy harapásra. Egyik éjszakán, amint szikrázó szellemvendégeink társaságában hajóztunk, a kormányrúddal a kezemben félálomban a hajóhíd korlátjára hajoltam. Mellettem, a tengerben hirtelen kavarodás támadt, s ettől nyomban egészen felébredtem. A foszforeszkáló aranymakrélák összevissza rohangáltak, mintha torpedó csapott volna közéjük. Meg is érkezett a fénylő torpedó. A menekülő halak rettentő sebessége meghosszabbította foszforeszkáló nyomdokukat, végül tekergő tengeri kígyónak látszottak, de a torpedó szélesebb és hosszabb volt mindegyiknél; közéjük csapott, és szétrobbantotta a szép fénymintát. A tenger újra fekete lett, az aranymakrélákkal együtt eltűntek a pislákoló fények, s elúszott a torpedó, a tíz láb hosszú pörölycápa is, uszonya kiállt a vízből, nyugtalannak tűnt, mintha még nem lakott volna jól azzal, amit lenyelt. Egy perccel azután, hogy az óriás ragadozó eliszkolt, az arany-makrélák visszatértek hozzánk, és folytatták felvonulásukat, ha lehet, még szorosabban összepréselődtek, mint eddig. 350

A pörölycápák iszonyú vadászok. Rendszerint éjszaka jelentek meg, amikor váratlanul támadhattak az aranymakrélákra, de nappal sem maradtak veszteg. Egy ízben tucatnyi menekülő aranymakrélát láttunk, úgy siklottak a levegőben, mint a repülőhalak. A sorban az utolsót egy széles ferde pofájú pörölycápa függőlegesen hajított fel a levegőbe, hogy azután az magatehetetlenül pottyanjon a reá váró szörny iszonyú állkapcsai kellős közepébe. A pörölycápa volt a leghűtlenebb az összes cápa közt, amelyekkel találkoztunk. A többi cápával ellentétben, a pörölycápa sohasem kísért bennünket hosszabb ideig. Hirtelen feltűnt, ide-oda cirkált mellettünk, azután eliramodott. Egy szép reggelen békésen üldögéltem a hajón hátulról kiálló levegős, bal oldali ülőkén, a nádfüggöny diszkréten eltakart, amikor valaki a hídról felkiáltott: – Egy hatalmas cápa hátul! – Lenéztem. Egy rettentő nagy pörölycápa széles, ocsmány feje siklott el pontosan alattam. Sohasem figyelhettem meg jobban ennek az esetlen fajtának a kegyetlen arckifejezését. Szemének elhelyezése groteszkebb minden más teremtményénél. Vastagodó, pöröly alakú feje hihetetlenül széles elöl, kétoldalt szinte pofaszerűen húzódik ki, széles bajuszt formáz, kivéve a kicsi szemeket a két végén meg a mellettük elhelyezkedő orrlikakat. A messze hátul és alul levő hatalmas szájával jóízűen elnyelte a papíromat, félrecsúszott szemeivel felfelé bámult, mint aki reám, a főfogásra vár. Még a lábamat sem mertem mozdítani, nehogy felhívjam a figyelmét magamra. A tíz-lábnyi vagy annál is hosszabb szürke bőrbe húzott hústömeg nagyon lassan siklott el alattam, megérinthettem volna hát- és farkuszonyát, amint elvonult a fedélzeten túl kinyúló zárkám alatt, de amíg a magas farkuszony el nem viharzott a toalett mögött, még a nadrágomat sem mertem felhúzni. A következő alkalommal a bestia mögöttünk játszadozott a nagy gumi mentőbójával; a társaság egy nagy horgot készített, s rövid lánccal az erős vontatókötélhez kötötték. Carlo kicsi cápát tűzött a kötélre csalinak, és mindannyiunk meglepetésére a nagy pörölycápa ráharapott. Hosszú küzdelem következett, végül is a kötél végét a hátsó logzsinórhoz kötöztük, mire a hal 20 foknyira eltérített bennünket az útirányunktól. A foglyul ejtett cápa felkavarta a vizet, azután mélyen leúszott, és amikor hajónk alá ért, a kötél beleakadt a hátsó guarába, az pedig billegni kezdett a fedélzet felett. Felhúztuk a guarát. Az óriás egy ideig a hajó fenekét döngette: nyomdokvizünkben sok-sok apró náddarabka úszott. Végül minden 351

elcsendesedett alattunk, de egyesült erővel sem sikerült behúznunk a kötelet. HP egy kis búvárkosarat készített bambuszból meg kötelekből a Kon-Tikin felfedezett modell alapján. Úszónadrágomban bátrabbnak érezvén magamat, bemásztam a kosárba, amit azután kivetettek a vízbe. Mindenki bánatára, de az én megkönnyebbülésemre, üresen találtam a nagy horgot, mélyen beverve hajónk nádfenekébe. Csak a szokásos kíséretünk úszott körülöttem, kisebb cápák is akadtak közöttük, egy bizonyos fehér uszonyos fajta, amelytől nem féltünk. A pörölyös szörny eliszkolt; mintha csak tréfát űzött volna a nevéből: hatalmas pörölycsapással oly mélyre beverte a horgot a Tigris fenekébe, hogy alig tudtuk kihúzni. Erőfeszítései jutalmául lenyelte a nagy csalit. Mióta a Kon-Tiki tutaj körül és rajta is mindennap együtt éltem a cápákkal, nem kétséges számomra, hogy a cápák éppoly barátságosak és éppoly vérengzőek lehetnek, mint az emberek egyenruhában vagy anélkül. Még egy és ugyanannak a cápának is megváltozhat a hangulata egyik percről a másikra. A Tigris körül kimondottan bájos cápák úszkáltak. Ez azt jelenti, hogy jóllehet ugyanahhoz a gyűlölt ragadozó fajtához tartoztak, magatartásukban és külsejükben egyaránt különböztek a pörölycápától, és mi határozottan kedveltük őket. Cápák jöttek és mentek egész utazásunk alatt, de csak Karachi után lett a kapcsolatunk igazán szoros. Számuk napról napra változott, lényegében nőtt. Azon a napon, amikor a pörölycápával küszködtünk, tizenhetet számláltunk össze magunk körül. Méretük három lábnyitól ember nagyságúig, sőt még annál is nagyobbig változott; eleinte mi voltunk a ragadozók és ők az áldozatok. Túl könnyűszerrel fogtuk őket, egyáltalán nem volt sportszerű küzdelem, annyit sem harcoltak az életükért, mint az aranymakrélák. Húsuk pedig távolról sem volt olyan ízletes, még akkor sem, ha előzőleg beáztattuk, hogy kivonjuk belőle az ammóniákot. Hamarosan a legügyesebb halászok is bocsánatot kértek, ha tévedésből kis cápát fogtak. Cápáinkat maradék halfejjel meg halcsonttal etettük, akár a kutyákat. Egy napon ellenszél támadt, és haladási sebességünktől nyugodtan úszkálhattunk. Gherman egyedül volt a vízben, mielőtt mi is beugrottunk, nyugodtan sodródott a hátán, nem kevesebb mint tíz barátságos cápa társaságában, egyik sem tűnt rosszindulatúnak. Ettől kezdve a legénység nagy része már nem tartott mindennapi cápáinktól. Ez a teljes tiszteletlenség már-már túlzásnak is volt tekinthető, különösen a legfiatalabbak részéről, 352

akik állítólag csak a kékcápák, pörölycápák és tigriscápák láttán másznának ki a tengerből. Egy napon a Tigris mögött sodródtam a kis csónakon, fejem a víz alatt volt, hogy megfigyeljem a két hosszú, csukaszerű barrakudát – nem nagyon megbízhatók, esetleg emberevők –, amelyek pár napja velünk úsztak, s előrenyúló alsó állkapcsukból kilátszó brutális fogaikkal vigyorogtak ránk. Egymás mellett úsztak mélyen alattunk, Levettem a védőszemüvegemet, mert expedíciós szakállam miatt nem feküdt fel jól, és éppen teleszívtam tüdőmet, majd fejjel lefelé újra megkerestem a barrakudákat, amikor úgy éreztem, hogy valami a hajamba kap. Odanéztem, egyenest egy pofába, melynek kifejezése éppoly meglepetést tükrözött, mint a magamé. Láttam már azelőtt is egy-egy cápa széles, lapos fejét, de farkasszemet még nem néztem eggyel sem, és sohasem tapasztaltam, hogy a halaknak arckifejezésük is lehet. Ennek a cápának azonban határozottan volt, akárcsak nekem, sugárzott belőle a barátságos kíváncsiság és enyhe meglepetés. Mivel inkább kutyákhoz szoktam, meglehet, megtévesztett csóváló farka a teste túlsó felén, meg lefelé konyuló szája; mintha megzavarodott volna az eléje táruló látványtól. Én cápát láttam, a cápa azonban a csónak fenekét nagy, kerek teknősbékának vélhette, szakállas emberi fejjel a végében. Ettől a perctől a halakat eszes lényekké léptettem elő, amelyek nem is állnak olyan messze a meleg-vérűektől, mint ahogyan eddig gondoltam. Békés együttélésünk a szelíd cápákkal olykor a katasztrófa szélére sodort bennünket. Carlo jóval a hajó fara mögött ült, s a keskeny evezőlapáton egyensúlyozva mosta régi sebét egyik kezével, a másikkal meg egy kötélbe kapaszkodott. Bebeszélte magának, ha Jurijnak nem is sikerült, hogy ez a napi sósvízkezelés jót tesz a sebének. Pár perccel azelőtt Gherman a másik evezőn lógott egy szappanos mosakodás után, most pedig hátul állt és szárítkozott, amikor hirtelen felkiáltott: – Cápa! – Carlo már régóta játszadozott az egyik barátságos kicsi cápával, az ide-oda siklott a lábai között a vízben, és nyugodtan válaszolt: – Tudom. – Cápa, cápa! Kifelé, gyorsan! – kiáltott Gherman újra. Egy tíz láb hosszú emberevőt látott, hátuszonyával a víz felett nagy sebességgel úszott egyenest Carlo felé, aki nyugodtan mosta a sebét. Azután a bestia szerencsére elkezdett furcsán viselkedni, csóválta a farkát, végigkorbácsolta a vizet, mint amikor támadásra készül. Carlo odanézett, és meglátta a nagy ragadozót, amint éppen nekiveselkedik a lábának. Igazi hegymászóhoz méltó 353

nagy testi erejével egyik kezével felhúzta magát, a másikkal pedig megragadta az oldalsó nádköteget, s fellendült a kormánylapátról a hajóra. A hátul állók szerint egy cápahossz, azaz egy pillanat híján oda lett volna a lába. Már majdnem Afrika partjainál jártunk, amikor Gherman tudtomon kívül megbocsáthatatlan kockázatot vállalt. Mialatt – a kormányosokat kivéve – mindannyian a kabin árnyékában szunyókáltunk egy finom aranymakrélavacsora után, ő bebújt gumiruhájába, és hosszú kötélen leereszkedett a hajó tatjánál, hogy lefilmezze a sodrunkban úszkáló tarka társaságot. Ott lógott védőszemüvegével, s fogadta a kamerája előtt elvonuló fehér uszonyú cápák meg egyéb halak felvonuló társaságát. Egyik-másik faj mostanra már annyira megszelídült, hogy Toru apróra vágott haldarabokkal teli csomaggal úszott ki hozzájuk, és a kezéből etette őket. Egyedül lógva, elég messze hátul, Gherman észrevett egy valóban nagy emberevőt, mélyen maga alatt. Az is észrevette már őt, és lassan körözve úszott felfelé. Gherman már filmezett cápákat otthon, a Karib-tengerben, és bolygónk egyéb, cápáktól nyüzsgő vizeiben, így hát tudta, mikor közeledik a bestia rossz szándékkal. A lehető legnyugodtabban igyekezett felhúzódzkodni a hajóra. Mi többiek, nem láthattuk őt, sokan szundikáltunk is, HP és Rashad pedig a kormányhídon szórakoztak és nevetgéltek, így hát fogalmuk sem volt, mi történik a hátuk mögött, a tengerben. A cápa, lassan körözve egyre feljebb szállt, Gherman pedig lassan fogódzkodva egyre közelebb siklott a Tigrishez. Senki sem volt ott, hogy felhúzza a hajóra. Egy rossz fogás, egy ingerlő hang vagy mozdulat, és a cápa támad. Ott volt, közvetlenül alatta, mikor megragadta a jobb oldali kormányevezőt és felhúzódzkodott a hajóra. Sápadt volt, néma, zavaros, dühös önmagára, és pár napig mindenkivel hadilábon állt a megbocsáthatatlan kaland után. A Tigris alatti nyílt akvárium lakói között ott voltak a szivárványos makrélák és az íjhalak is; ezzel a két hallal előző tutajútjainkon, más tengereken még nem találkoztunk. A szivárványos makréla (Elegatis bipinnulatis), a tüskésmakrélák (Carangidae) családjába tartozó szép formájú és szép színű hal, karcsú és gyors, mint a lövedék. Nevét a teste hosszában kétoldalt végigfutó két kék és két sárga csíknak köszönheti, ezek választják el ezüstös hasát sötétkék hátától, farka színarany. Rendszerint másfél láb hosszú és nagyon jó ízű, olyan mint a bonitó meg a makrahal keveréke; a szivárványos makrélák olykor oly nagy számban követtek 354

bennünket, hogy megkértük Asbjörnt, hagyja már abba, amikor néhány perc alatt tucatnyit fogott. Többször láttunk szivárványos makrélát cápák társaságában; előfordult, hogy egy ember nagyságú cápa úszott el a Tigris mellett, egy-egy szivárványos makrélával a két oldalán. Ezek annyira rátapadtak, mintha a három halat egymáshoz rögzítették volna. Az íjhal viszont a tenger komédiása. Esetlen, nevetséges, mintha üvegtálban érezné igazán otthon magát. A biológusok szerint ez a faj sekélyvízi hal, és zátonyok között él. De az íjhalak nem igazolták ezt a megállapítást, mivel a nyílt tengeren, és tízezer lábbal az óceán felett követtek bennünket. Az elsőből, amellyel találkoztunk, csak a tenger felszínén céltalanul sodródó fura buborék látszott, aztán kiderült, hogy ez nem más, mint egy zömök és pettyes kicsi hal kerek, fehér szája. Rövid, de magas, s kissé komikusan úszik: függönyszerű hát- és melluszonyait jobbrabalra lengeti, de mindig egyszerre és mindig ugyanazon az oldalon, mint valami rossz helyre került szárnyakat. Ez a fura teremtmény nehezen követett bennünket, ha gyorsan haladtunk jó szélben, és néha elvágódott, mint a részeg ember, abbéli igyekezetében, hogy szem elől ne tévessze a Tigrist. Az íjhalaknak vagy harminc faját ismerjük, némelyek mérgesek, így hát nem ízleltük meg azt a kettőt, amelyik most csatlakozott hozzánk. Mire Afrikába értünk, rengeteg képviselőjük követett minket. Fel-le úszkáltak körülöttünk, és a tengeri nyulakkal versengve legelték gyepünket. Viharban néha előfordult, hogy a széllökés feldobta őket, miközben még a szájukban volt a fű, amit nem szívesen hagytak volna ott, azután visszaestek a hátukra, majd a másik oldalon jöttek fel ismét újabb jó falatért. A leghosszabb tizenkét és fél hüvelyknyi volt, a legtöbb nyitott kéz nagyságú. Ha elfogtuk őket, megváltoztatták színüket, kerek kék pettyek keletkeztek rajtuk, melyek egyébként alig látszottak. Vastag bőrükkel ellentétben hátuszonyuk puha, előtte két, néha három hosszú tüske áll. Az elülső a leghosszabb, ki lehet húzni és függőleges helyzetben rögzíteni úgy, hogy a hal erősen tarthatja magát a védelmező hasadékokban. Teljes erőnkből sem tudtuk ujjunkkal behajlítani vagy kioldani ezt a tövist. De ha megérintettük a második, rövidebb tüske tövénél elhelyezkedő támasztékot, az rögtön kipattant, és a hosszú első tüske behúzódott. Ezt a zseniális mechanizmust a hal belülről is tudja működtetni. Az íjhalak nyugodtan keveredtek a cápákkal, mert azok igencsak undorodtak tőlük. 355

Néhány zebracsíkos kalauzhal is úszott a hajó orra előtt vagy alattunk, de a Csendes-óceánban látott sokaságukhoz képest kevesen voltak; talán azért, mert ritkán húztunk a fedélzetre nagyobb cápákat, amilyeneket ők szoktak kísérni. Egy ötlábnyi cápa orra előtt hat kalauzhal úszott, de mikor felhúztuk a fedélzetre, meglepetve láttuk, hogy mintegy húsz darab nyüzsög a farka körül, és igyekszik követni a gazdát. Carlo a vízbe lógatta a döglött cápa farkát, és mi ámulva figyeltük két kalauzhal rendkívül gyönyörű táncát a farkuszony mellett. A két táncos egyenlő nagyságú volt, az egyik zöldessárga, világosbarna csíkokkal, a másik világoskék, sötétbarna csíkokkal. Sohasem távolodtak el egy hüvelyknyinél messzebbre egymástól, azonos ritmusban úsztak és lengedeztek, mintha az egyik a másiknak az árnyéka volna. Nem csekélység, ha az ember olyan hangos orrfúvásra ébred, hogy az még azokat sem hagyja aludni, akik a legzajosabb horkolásnak is fittyet hánynak. Ha ilyenkor felültünk és kinéztünk a nyitott ajtón át a vízre, azt láttuk, hogy a hold valami hatalmas dologra ragyog, mely kisuvickolt cipőként csillog mellettünk, csakhogy nagy ziháló orrnyílása van, s ez nem hagy kétséget afelől, hogy élő cet úszik az ágyunk mellett. Nem érdekes, hogy hány bálnát vagy delfint láttunk már valamely tengerparti országban, mert egészen más dolog az, ha az embert a maga szabad környezetében úszkáló delfin ébreszti fel álmából. A rendőrségi hajókkal ellentétben, melyek ajtóstul rohantak a házba, és megrázkódtatták a hajót meg a kötélzetét, a rettenetes testi erejű cetek sohasem érintették a nádat, sohasem ütköztek össze velünk, még sötétben sem. De gyakran tűntek fel mellettünk, szinte érintésnyi távolságban, s úsztak el nádkötegeink alatt. A látogatók többsége barna delfin volt, kerek hátán hátuszonnyal, de akadtak köztük egyenes hátúak és hosszabbak is. Nappal is felmerültek a delfinek, gyors pillantást vetettek ránk, mi meg a fedélzeten álltunk, és belebámultunk orrlyukaikba. Úgy fújtattak, mint a tengeri tűzoltóbrigádok, egyik-másik – köztük néhány kardszárnyú delfin – egész testével és farkával függőlegesen ugrott ki a vízből; hátuk szép fekete, fehér mintázattal, hátuszonyuk magas. Láttunk barna delfint és kardszárnyú delfint együtt vadászni kicsiny ezüstös halakra, némelyek olyan magas és éles uszonnyal szelték a vizet, hogy csak vadászó kardorrú halak lehettek. Egyik születésnapot a másik után ünnepeltük a hajón. Nem láttam még tutajon ennyi kiváló és találékony szakácsot. Sohasem hittem volna, hogy a 356

nyers halat ilyen sok és ízletes módon lehet feltálalni, mint Toru japán konyháján, igaz, hogy ő „civilben” egy kis halvendéglő tulajdonosa volt. Detlef hallevese, Norman palacsintája, Carlo rizskülönlegességei, Jurij napon szárított szivárványos makrélái és Gherman csilivel fűszerezett szárított húsai felejthetetlenek; és kinek jutott volna az eszébe, hogy két fiatal skandináv diák ennyi nagyszerű süteményt meg pudingot tud készíteni arab babból, borsóból, lisztből és olaj bevonattal frissen tartott tojásból. De a legnagyobb dicséret Rashadot, a pácolt repülőhal á la Tigris feltalálóját illeti. Egyik reggel belopakodtam a hajókonyhába, és leírtam a receptet: Végy két repülőhalat, tisztítsd meg és vágd kis kockákra, tégy hozzá 3/4 nagykanál ecetet, 1/4 kanál tengervizet, csipetnyi olívaolajat, egy gerezd fokhagymát, jó sok metélt hagymát, 1 1/2 kanál cukrot, 2 teáskanál sót, 1/2 teáskanál borsot és csipetnyit valamely arab fűszerből. Jurij születésnapját ezzel a fenséges étvágygerjesztővel kezdtük, majd sült, főtt, nyers és még fél tucatnyi módon készült aranymakrélával folytattuk, ezután következett HP és Asbjörn különleges spagetti pudingja. A két csibész titokban lyukat fúrt faasztalunkba, és a csónak felfújásához használt gumitömlőt belehelyezték a pudingba. Amikor éppen ki akartuk merni az első adagot, HP ünnepélyesen kijelentette, hogy Jurij különleges születésnapi pudingjához kellene néhány csepp vodka, hogy megkeljen, mert nem volt élesztőjük. Öntött rá, míg Asbjörn titokban a lábával pumpálta a levegőt, és mindannyiunk ámulatára a puding dagadni kezdett. Egyetlen tengeri csoda sem hökkentett meg annyira bennünket, mint ez a minden irányban dagadó puding, melyből azután valami ujjszerű tünemény bújt ki, és egyre nőtt, növekedett, mígnem hosszú léggömbbé nyúlt el, s oldalából dőlt a puding. Alig ocsúdtunk fel a meglepetéstől, a hangos nevetéstől, s kezdtük énekelni a „Boldog születésnapot!”, amikor váratlan látogatók érkeztek: fekete delfinek merültek fel a mélyből, és felénk hömpölyögtek. Hármat láttunk csak egymás mellett, de valószínűleg többen voltak, mert egy ideig itt is, ott is felbukott egy-egy hatalmas emlős. Hetek óta először előbújt egy kis egér is a nád mélyén rejlő kémlelőlyukából, mintha pillanatnyilag jobban kedvelte volna az éneklő emberek meg a tücskök társaságát. Valószínűleg a hatalmas tengeri emlősökhöz fűződő szoros kapcsolatunknak köszönhető, hogy megismerkedtünk a legnagyobb gályatartó hallal. Feketék, ernyedtek és csúfak ezek a halak, ovális szívókorong van a 357

fejük tetején, s elég okosak ahhoz, hogy a saját farkukkal ne ússzanak többet, mint amennyi az egyik szállítóeszközről a másikra való átszálláshoz feltétlenül szükséges. Pikkely nélküli kemény bőrű utasokon – cápákon, bálnákon és teknősbékákon – autóstoppolnak. A fejük tetején levő, ravasz szerkentyűn lógva, szájuk szabadon vedelheti vendéglátóik maradékát. A mi nádkötegeinken elhelyezkedő gályatartó halak többsége ujjnyi volt, néhány azonban nyilván cetről költözött át hozzánk, mert a hajónk fenekén függeszkedők közt kinyújtott kar nagyságúak is akadtak. Legnagyobb meglepetésünkre Asbjörn egyszer szabad kézzel emelt be az óceánból a hajóra egy tengeri teknőst, amelyik úgy tűnt, mindenképpen meg akart bennünket látogatni. Egy ideig ott hagytuk a fedélzeten és teknősbékalevesről meg borjúsültről ábrándoztunk, de aztán egyhangúan arra szavaztunk, hadd ússzon tova boldogan. Az ősi hajósok számára ezen az óceánon a tengeri teknősök nyilván szívesen látott változatosságul szolgáltak a halakból és szárított ételekből álló étlap mellett. Mára már majdnem kipusztultak, jóllehet mi még láttunk néhány periszkópszerű fejet. Asbjörn diadala után három nappal Rashad úszkált a nyugodt tengerben, és valahogy sikerült megragadnia egy teknősbéka nagy teknőjét. A teknősbéka meg a fiú egyformán jó úszóknak bizonyultak, a néző nem tudta eldönteni, vajon a teknősbéka vagy Rashad tolja az együttest, amikor – inkább a víz alatt, mint felette – közeledtek a Tigrishez. Végül is az arab fiatalember győzött, és a víz fölé emelte a küszködő csúszómászó elülső uszonyait. Mindkét teknősünkön jó néhány gályatartó hal csüggeszkedett, és kicsiny zöld rákok tapiskoltak teknőjükben, akárcsak a Tigrisen. Ez a második fogoly annyira begerjedt veresége miatt, hogy miszlikre tépte a bambuszt meg a nádat a hajón, így hát gyorsan visszadobtuk lételemébe. Alig úszott a teknősbéka néhány száz yardot, mikor Jurij felkiáltott a kabin tetejéről: – Egy nagy cápa bekapta! – Valóban, mi is észrevettük, hogy a felkavart vízben uszonyok meg úszólábak örvénylenek. Aztán már semmit sem láttunk a víz felszínén, és valaki megjegyezte a bajusza alatt, hogy ezért a pénzért mi is elfogyaszthattuk volna. A következő alkalommal Asbjörn próbált megkaparintani valamit puszta kézzel, ilyesmit még soha azelőtt nem láttunk, de a fiúnak nem volt szerencséje. A tenger csendesen hullámzott, egy helyen valami felfodrozta a felszínt, leginkább emberi kéz ujjára hasonlított. Asbjörn a kis csónakon evezve üldözőbe vette, hamarosan el is érte. – Elkaptam! – kiáltotta 358

diadalmasan, föléje hajolt, és majdnem kiesett a csónakból, amikor meglátta, mit fogott. – Jujj! – ordított fel fájdalmában, s felemelve kezét, megpróbálta lerázni a rajta csimpaszkodó piros valamit. Egy nagy rák! Körülnézve láttuk, hogy öklömnyi vörösbarna rákok rohangásznak mindenfelé a felszínen, azután lemerülnek és eltűnnek. Még sohasem találkoztunk ezekkel az indiai-óceáni úszó rákokkal; a tengerbiológusok Neptunusnak nevezik őket. A rákok véresre csípték Asbjörn ujját. A fiú visszajött, és elkérte Carlo spagettiszűrőjét. Ezzel aztán, Detlef segítségével tucatnyi rákot fogott, amelyek dühükben egymás lábát és ollóját csipdesték a közös tálban. A csónakban evező fiúknak hamarosan versenytársaik akadtak. A mellettük úszkáló aranymakrélák is ráhajtottak a nagy rákokra, közvetlenül a csónak előtt magasra felszökve kapták ki őket a vízből. Egy öt láb hosszú cápát is megfigyeltünk, amint egy rák után vetette magát, az meg teljes sebességgel evezve menekült előle; de a cápa ügyes fordulattal felugrott a vízből és elkapta. Soha azelőtt nem láttunk még vízből kiugráló cápát. A tengeristen nevét viselő kicsiny gézengúzok nyugodtan megültek a tenger felszínén, s mindkét ollójukkal tömték a szájukba a planktont, amíg meg nem zavarták őket. Ezek az emberi vonásokat viselő miniatűr robotgépek talán a legfurcsább tengeri lények. Ha ide-oda forgó fekete szemükkel meglátták a spagettiszűrővel közeledő ellenséget, nyomban védekező birkózóállásba helyezkedtek, karjukat behajlították, és ollójukat kinyitották. Felmérve azonban a szűrő nagyságát, rögvest rájöttek: okosabb, ha gyorsan tovaeveznek. A kis rákok hihetetlen sebesen siklottak oldalra öt pár, ragyogóan együttműködő lábukkal. Két elülső lábuk, a két nagy ollóval balra fordult, jobb karjukat könyökben behajlították, hogy csökkentsék a súrlódást, bal karjukat kormányevezőként hátul kinyújtották. A hátsó pár két utolsó ízülete laposra formálódott, akár az evezőlapátok, hogy minél gyorsabban evezhessenek a maximális hatást biztosító csuklóízületek bonyolult rendszerével, a másik három pár karcsú végtag együtt mozgott velük. E kemény héjú robot egyes részei – a meghajtó antennákkal meg a vezérművel – valóságos mérnöki mesterműként forogtak és működtek. De ez csak apróság az óceánban, ahol a delfinek modern radarokhoz hasonló mélységmérők alapján merülnek a tengerbe, a polipok testébe pedig lökhajtásos szerkezet van beépítve, s egy rakéta sebességével lövellnek a vízen át a saját füstfüggönyük mögött, vagy siklanak a hullámok hátán, majd 359

bemásznak a kövek közé. Városban az ember mindenek felett állónak érezheti magát. De egyedül a végtelen mindenségben, az ember megjelenését megelőző teremtmények között, amelyekből az emberi faj kialakult, még a legbuzgóbb ateista is felteszi magának a kérdést: ha Darwin meg is találta a látható utat, vajon megismerte-e a láthatatlan mechanizmust? Két napig a vöröses csigáspolipok, a Nautilusok között hajóztunk, nyugodt tengerben; azután felerősödött a szél, a mi sebességünk is megnőtt, s tengeri nyájunkkal a nyomunkban egy másik területre hajóztunk, melyet gyönyörű, égszínkék csigahéjak uraltak. Élő puhatestű állatok laktak bennük, és fejjel lefelé lebegtek, felül pedig kamrácskákra osztott, plasztikszerű felcsavarodott ház védte testüket; ide-oda vitorláztak a tengeren, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy észre ne vegye őket egy íjhal, mely addig fickándozott előre a vízben, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott, míg be nem kapta a víz színén hányódó kék, gyöngyszerű állatkákat házastul, vitorlástul. Számos régi civilizáció filozófusa úgy gondolta, hogy az emberi faj a tengeranya és a mennyboltatya leszármazottja. A modern tudomány is valami ehhez hasonló végeredményre jutott. Ugyan miféle más helyről származhatott az első élőlény? Éjszaka mintha a csillagok is közelebb kerültek volna az óceán vizéhez, és újra az ember világának részeivé váltak, mint akkor, amikor az emberek először adtak nevet nekik, és tájékozódási pontként használták őket szabad térségben utazván. Megint erőt vett rajtunk az az érzés, amely csak a vadonban lesz úrrá az emberen: elenyészik az idő, múlt és jelen egybeolvad. Az idő nem korszakokra oszlott, hanem nappalra és éjszakára. Ha éjjeli őrségen álltunk a kormányhídon, vagy a kabintetőn feküdtünk és néztük az egyre ismerősebb csillagképek között lengedező árbocsudárt, otthon éreztük magunkat abban a rendszerben, melyet az asztronómusokon és asztronautákon kívül már mindenki elfeledett. A csillagokat már nem a tengeri planktonhoz hasonló szikrázó káosznak láttuk. Megismertük őket és pályájuk idejét meg ívét, ahogyan a hajó orra meg vitorlája felett keringtek minden egyes éjszaka azonos rendben, azonos sebességgel. Nem csoda, hogy Mezopotámia és Egyiptom széles, nyílt térségeken élő népei az asztronómia mestereivé fejlődtek: ismerték az összes fontosabb égitest keringési szakaszait, ennek alapján navigáltak, és világos naptárrendszerrel ajándékozták meg őseinket. 360

Éjszakánként a hídon úgy éreztem, a Tigris égi rakéta. A nádkötegek kék színben villództak, szikrát szórtak, mindkét kormányevező mögött hosszú, ragyogó fénycsóva követett bennünket, mint az autó fényszórója; mivel azonban elfordultunk, inkább szikrázó, égő kipufogóra emlékeztettek, miközben mi az ellenkező irányban haladtunk fekete vitorlánkkal a csillagok közt. Március 1-én ezt írtam a naplómba: „Novemberben indultunk útnak, és még márciusban is hajón vagyunk. Szinte lehetetlen, de tegnap és ma baloldalt a tenger halszagú! Lehetséges volna, hogy ezek a közvetlenül a felszín alatt nyüzsgő élőlények, melyeknek szaga áthatol a felszínen, ilyen bűzt árasztanak, ha elég sokan vannak?” Néhány nap múlva hirtelen elszakadtunk a halak és az ősi emberek világától. Normannek sikerült jó rádióösszeköttetést teremtenie a még távoli modern világgal. Tisztán hallottuk Frankét, és a rádióüzenetek lehangoló rendszerességgel érkeztek. A Tigris hirtelen összeütközésbe került a politikai eseményekkel. Négy hónap telt el azóta, hogy Irakban vízre bocsátottuk nádhajónkat, és négy hét, hogy elindultunk Pakisztánból, amikor komoly kormányzási problémák merültek fel. Nem mintha a Tigris nem engedelmeskedett volna a kormányevezőknek, hanem mert az előttünk elterülő hatalmas térségek tilos területekké váltak. Meluhhából Puntba, a mai Szomáliába szerettünk volna hajózni, mivel az egyiptomi feljegyzések szerint hajósaik és kereskedőik felkeresték Afrikának ezt a termékeny partját. Partraszállási engedélyt kértünk, és Radio Bahreinon át megkaptuk az első figyelmeztetést Londonból: „Egyetlen szomáliai telefon sem válaszol tegnap óta, mivel Etiópia elfoglalta a nagyobb városokat. A leghatározottabban kérjük, ne próbáljon partra szállni ezen a területen.” Szomália háborúba keveredett. A szomáliai vizekre tévedt jachtokat elfogták és legénységüket letartóztatták. Ez azt jelentette, hogy Afrika partjainak az Adeni-öböltől délre húzódó, ezerötszáz mérföld hosszú szakaszát elzárták előlünk. Ki kellett kerülnünk Afrika szarvát a Vörös-tengerbe vezető utunkon. Kicsit észak felé kellett kormányozni a hajót, hogy távol tartsuk magunkat az Adeni-öböl afrikai oldalától. Azaz az arab oldalhoz kellett közelítenünk. Ezután megérkezett a figyelmeztetés Londonból, hogy az Adeni-öböl arab 361

oldala, a Demokratikus Jemen partvonala is tiltott terület. Nagyon óvatosan kell majd navigálnunk, meg kell kísérelnünk elérni és azután tartani az Adeni-öböl kilencszáz mérföld hosszú középvonalát, anélkül hogy érintenők a két oldalon húzódó tiltott területeket. Szándékunk újabb aggodalmat keltett a biztonságunkat féltő londoni konzorcium tagjai közt: Valóban az Adeni-öbölben akarnak hajózni és onnét a Vörös-tengerbe? Nem tudjuk, képesek lesznek-e ezen az útvonalon haladni és navigálni. Kérem, vegyék tekintetbe az előzőleg közölt politikai helyzetet ezen a területen. Nincs kapcsolatunk sem a Demokratikus Jemen, sem pedig Szomália kormányával. Stop. Biztosak voltunk benne, hogy sikerül megfelelően navigálnunk. A keskeny Bab-el-Mandeb szoros felé tartottunk, amely a kritikus Adeni-öböl túlsó végéből a Vörös-tengerbe vezet. Aztán leállt a szél. Teljesen. Egyik oldalról sem támadt egyetlen széllökés. Kényre-kedvre ki voltunk szolgáltatva a láthatatlan tengeri áramlatoknak, és ezernégyszáz mérföldnyire voltunk a szorostól. A tenger lecsendesedett, ilyen nyugodt óceánt életemben nem láttam. Egyetlen vízfodor sem látszott, kivéve azt, amit mi kavartunk fel. A vitorla úgy lógott, mint valami falikárpit, a vajszínű piramis meg a vörös nap csodálatosan tükröződött a tengerben. Amikor lemerültünk a vízbe, majd felszálltunk ennek a tengeri tükörnek a felszínére, egyik irányban sem láttuk a láthatár szélét; szinte elszédültünk ebben a kékségben lebegve, mint az űrutasok; a Tigris vitorlája és emblémája megduplázódott, akár a kártyalap figurái. Gyönyörű volt. De a két navigátor rátájolt a napra meg a csillagokra, és megállapították, hogy Socotra felé sodródunk. Socotra nagy sziget Afrika szarvával szemben, egyenlő távolságban Szomáliától és a Demokratikus Jementől. A Demokratikus Jemenhez tartozik. Óvatosságból gyorsan engedélyt kértünk a socotrai partraszálláshoz. A válasz nemleges volt: A Demokratikus Jemen londoni követségéhez fordultunk, hogy engedélyezze a Tigris partraszállását Socotrán, ha szükséges. Stop. Tudják, hogy a Tigris közel van Socotrához, de figyelmeztettek, hogy ne próbáljon kikötni a szigeten írásbeli engedély nélkül. Stop. Közelebb sodródtunk. London figyelmeztetett: „Könnyen letartóztathatják önöket, ha engedély nélkül kikötnek Socotrán. Stop.” „Ne menjenek most 362

Socotrára. Stop.” A Demokratikus Jemen továbbra is csak annyit válaszolt, hogy a szigetről kapott írásbeli engedély nélkül nem közeledhetünk partjaihoz. Szél híján azonban magatehetetlenül sodródtunk egyre közelebb, a jóindulatú figyelmeztetések pedig egyre szaporodtak. Meglehet, hogy lőni fognak ránk! Hadbíróság elé állíthatnak! Március 12-én, messze, délnyugati irányban a látóterünkbe került Socotra hatalmas hegyeinek világoskék sziluettje; éppen arra sodródtunk. Carlo fedezte fel halvány körvonalait, amikor a vörös nap nyugat felé leszállt, mi pedig örömmel vegyes aggodalommal kiáltottuk: – Hurrá! Látjuk Socotrát! Eljutottunk Afrikába! Óriási! Átszeltük az Indiai-óceánt. A tenger enyhén fodrozódott, de a szél még nem volt elég ahhoz, hogy mozgásba hozza a vitorlát. És nem kerülhetünk a sziget közelébe! Vitorlákkal és evezőkkel küszködtünk, hogy eltávolodjunk tőle. Lement a nap, és mi semmit sem láttunk. Újabb rádióüzeneteket sugároztunk: akaratunk ellenére közeledünk a tilos szigethez. Március 13-án a nap halvány ködben kelt fel, enyhe szellő lengedezett, de a kormányzáshoz még mindig nem elegendő. Dél felé a köd felszállt, s baloldalt messze, fényes, napsütötte, bizonytalan alakzatot pillantottam meg. Leginkább ülő jegesmedve formájú jéghegyre emlékeztetett. Valami nagy tárgy sötétebb körvonalú részének tűnt. Biztos, hogy közelebb sodródtunk a szigethez, de a ködben nem tudtuk megállapítani, hogy mit láttunk. Sirály szállt le a hajónkra. A fiúk lebegő algacsomókat halásztak ki a vízből. Norman leadta a hírt szerencsétlen helyzetünkről, és azt válaszolták, hogy a Tigrisen képviselt összes nemzet londoni követsége a Demokratikus Jemenhez fordult, de tagadó választ kaptak. A nap lement. Március 14. Nem sokkal éjfél előtt erős szél kerekedett, és mi hozzáláttunk a kormányzáshoz. Mihelyt a két vitorla dagadozni kezdett, a szél nyugatról délnyugatra fordult, azután hirtelen vissza az ellenkező irányba. Rohangásztunk ide-oda, fordítottuk a vitorlát, eveztünk egész éjszaka, de csak akkor sikerült a megfelelő útvonalra vinni a Tigrist, amikor a szél hátulról dagasztotta a vitorlákat. Végül is mindannyian kimerültünk az ide-oda meg körbe-körbe evezéstől, én meg a sötétben a homlokomat beleütöttem egy vastag bambuszszarufába, kezem, szakállam csupa vér lett. Napkeltekor, nem sokkal hat után újra kimásztam az ágyamból, és váratlanul 363

elém tárult Socotra egész csipkézett partvonala. Az ülő jegesmedve is ott volt; hatalmas fehér homokdűnének bizonyult, a sziget közepe felé vezető előfokot képezve, hegynek felfelé futott. A tájolásból kiderült, hogy Socotra egyik végétől a másikig hetven mérföld hosszú északi partját látjuk, és napfelkeltekor mindössze húsz mérföldnyire voltunk tőle. Napnyugtára tizennégyre csökkent a távolság. Közben egész nap megállás nélkül igyekeztünk távolabb kerülni, vagy legalábbis tartani a távolságot a parttól. A hajó orra céltalanul fordult ideoda, s az aranymakrélák zavarodottan úszkáltak körülöttünk. A sziget csúcsai és ormai magasabbaknak és vadabbaknak tűntek, mint az utazásunkon látott többi hegyé. Norman állandóan a rádió mellett ült, megtudta, hogy felhívást intéztek a mi nevünkben a Demokratikus Jemen ENSZ-követségéhez, sajnos eredménytelenül. Csak a sziget maga adhat engedélyt. Norman amatőrkészülékén befutott egy Valerij nevű orosz rádióamatőr válaszhívása; megkértem Jurijt, üzenjen a moszkvaiaknak is, hogy akaratunk ellenére sodródunk Socotra felé. Nemsokára megkaptuk a választ Valerijon át, mely szerint a szovjet külügyminisztérium táviratot küldött a Demokratikus Jemen moszkvai követségére és egy másikat az adeni szovjet követségre. Eljött az este, a szigetet már nem láttuk, Detlef a hídról közölte: úgy látszik, tartjuk a távolságot a szárazföldtől, mivel legalább egy csomóval nyugati irányba hajózunk a sziget mentén, az áramlással szemben. Ezen az éjszakán különböző irányú, enyhe széllökések olykor virágillatot hoztak, egyszer meg pörkölt kávé szagát éreztük. A part irányában egy ízben erős fényt kapcsoltak be néhány pillanatra, azután az éjszaka újra sűrű és sötét volt, mint annak előtte. Március 15-én éjfélkor teljesen elállt a szél, és mi ismét ki voltunk szolgáltatva az áramlatoknak. Hiába kerestünk fényeket hajókon vagy a parton. Mikor a fekete égbolt először világoszöldre váltott keleten, majd pedig vörösre, végigpásztáztuk a láthatárt: földet kerestünk. Itt volt újra, csupán nyolc mérföldnyire tőlünk. Visszafelé sodródtunk, sodra a szigetnek azon része előtt álltunk, amelyet tegnap éjszaka elhagytunk, csak sokkal közelebb a parthoz. A jegesmedve most hatalmasan terpeszkedett az orrunk előtt; csak azon csodálkoztam, hogyan került fel a homok a magas hegy tetejére. A homokhegy a sziget legnagyobb kikötőjének keleti fokát határolta; a főváros, Hadibu is ott terül el. Először pillantottunk meg magas fákat és néhány házat az öböl nyugati oldalán. Életnek semmi jele. Semmi füst. 364

Furcsa: a nagy sziget elhagyatottnak tűnt. Újfajta halak úsztak ki hozzánk, és legalább száz íjhal vette körül hajónkat. Újra rengeteg Neptunus rák nyüzsgött körülöttünk. Madarakat is láttunk. Embert azonban nem. Közel s távolban a tenger foltokban apró, ezüstös halaktól forrongott. Aranymakréláink elmentek vadászni. Sok barna delfin is felbukkant. A sziget foka előtt három nagy delfin fújtatott. De egyetlen csónak sem jött elénk a nagy kikötőből, és senki sem lőtt ránk. Nagyon lassan elhajóztunk a sziget közeléből, gyenge szélben, másfél csomónyi sebességgel, továbbra is ár ellen. A tenger felszíne mérföldeken át szennyezett volt, mintha szappanhab borítaná. Naplómban ez áll: Délután és este növekedett a szennyeződés; hullámokban jött, mint valami „vörös ár”, a láthatár egyik végétől a másikig húzódott, helyenként összetorlódott, akár a hóréteg. Közelebbről megtekintve kiderült, hogy apró, barna, szét-mállott olajcsomók, mint amilyenekkel az Atlanti-óceánon találkoztunk. Még napokig láttuk az olajcsomókat, szappanhab nélkül. Szappanhabbal kevert olaj réteggel is találkoztunk, párhuzamos rostokban futottak, akár az iszap. Borzasztó! A rákok ebben a piszokban nyüzsögnek, a tátott szájú aranymakrélák is itt üldözik a milliónyi apró halat. Egész délután ide-oda navigáltunk, hogy elkerüljünk a szigetről, megpróbáltunk megfordulni és a keleti fok körül hajózni, de mindhiába. Most, délután hat órakor a magas nyugati fok felé hajózunk, akárcsak tegnap éjjel; helyzetünk azonban sokkal rosszabb, mivel a három mérföldes határon belül vagyunk. Szorongatóan közel van a sziget. A fokon néhány katonai sátor áll, ott ahol az ösvény felfelé fut, és mintha egy teherautót is látnánk mellettük. Közben már hatalmas, modern betonépületeket is láttunk, s köztük néhány öreg arab házat. Három a vízparton sorakozik egymás mellett, ablak nélküli lakóházakra emlékeztetnek, vagy ultramodern gyárakra, éles ellentétben a környező vadonnal. Meseszép hegyek. Sose láttam szebb szigetet. Normannel egyetértünk abban, hogy Tahitira hasonlít, ahol először találkoztunk, s amelynek a közepén a Diadame csúcsa böködi az eget. Carlónak eszébe jutott, hogy próbáljunk közvetlen rádiókapcsolatot keresni a Demokratikus Jemennel vagy Socotrával. Megpróbáltuk, de nem sikerült. A víz partján álló hatalmas épületek egyre közelednek. Semmi élet. Semmi mozgás. Semmi szél. Kétségbeejtő helyzet. Nagy a veszély, hogy megfeneklünk a sziklákon.

365

Éjszaka közvetlenül a part mellé kerültünk. Meglepve láttuk, hogy több helyen erős villanyfényt gyújtottak a modern háztömbökben, és másutt is felvillant néhány elszórt fényforrás. A következő szavakkal fejeztem be a bejegyzést: „Szorongatóan közel vagyunk, valóban. Utasítást kaptam, hogy külön petróleumlámpákat égessünk, fordítsuk őket a part felé, hogy láthassák, hol vagyunk, és közbeléphessenek, ha túl közel sodródunk a veszélyes parthoz.” Március 16-án az izgalmas sziget még teljes szépségében állt előttünk. Újra közvetlenül a főváros, Hadibu öble előtt sodródtunk. Jócskán a hárommérföldes határon belül voltunk, két bálna fujtatott közvetlenül mellettünk. Arra kértem a fiúkat, hogy tegyék el a kameráikat. Ha valaki kijönne, elmondjuk neki nehézségeinket. Ha nem, elég közel vagyunk ahhoz, hogy kis csónakunkkal odaevezzünk és elnézést kérjünk. Reggeli idején egy kis motoros dau tűnt fel a láthatár túlsó felén, a Demokratikus Jemenből érkezett, és a sziget felé tartott. Aztán irányt változtatott és egyenest felénk jött. Néhány száz yardnyi távolságban leállították a motort; a négy fekete emberből álló legénység megállt és bámulta a Tigrist. Nyitott csónakjuk dugig tele volt pörölycápákkal. Átküldtem hozzájuk Rashadot meg HP-t, hogy érdeklődjenek e titokzatos sziget felől. Visszatérve Rashad elmondotta, hogy a négy halász nagyon barátságos volt, arab dialektusban beszéltek. Melegen ajánlották, hogy hajózzunk az öbölbe, mert csak itt található jó kikötőhely. Semmi probléma nincs ezen a szigeten. Lakói rendkívül szívélyesek, biztosítottak a halászok, és még hozzáfűzték: „oroszok meg kínaiak” is vannak a parton. Ezen a valószínűtlen kombináción jól elszórakoztunk. A halászok folytatták útjukat, s nagy ívben eltűntek a sziget távoli, keleti foka mögött. Könnyed magatartásuktól felbátorodva én is partra akartam szállni, mivel már amúgy is régóta tilos vizekben jártunk. Fontos tanácskozásra hívtam össze a legénységet. Emlékeztettem őket: megígértem nekik, hogy ezen az úton a fontosabb határozatok előtt meghallgatom minden egyes résztvevő véleményét, ha az idő megengedi. Az én határozatom döntő lehet, ha még egy ember támogatja, ami azt bizonyítja, hogy nem csavarodtam be egészen. Most azt akartam, hogy szavazzunk a socotrai partraszállást javasló tervemről. Senki sem lőtt a Tigrisre, így nyilván senki sem fog egy árva kis csónakra támadni, ha nyíltan közeledünk az Egyesült Nemzetek zászlajával, és feltárjuk nehéz helyzetünket. Vagy befogadnak bennünket, vagy ki kell 366

vontatniok. Nem részleteztem javaslatomat, mivel meg voltam győződve róla, hogy pillanatnyi helyzetünkben ez az egyetlen értelmes cselekedet, és mindenki egyetért vele, hiszen eddig is ez történt minden esetben. Végül is ez a sziget hihetetlenül szép; bizonyára szerezhetünk itt friss gyümölcsöt, kókuszdiót, baromfit, húst, tejet és ivóvizet. S bevallom, sohasem láttam még kutatásra serkentőbb helyet. Az őskori hajósok bizonyára hagytak nyomokat egy ilyen helyen fekvő nagy szigeten. Mindezt azonban nem mondtam el. Röviden vázoltam csupán tervemet, és hozzáfűztem: félórája kedvező szelünk van, amely egyenest az öbölbe sodor bennünket, ahol partra szállhatunk vagy lehorgonyozhatunk. Norman volt az első hozzászóló. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szónok, s ilyen lelkesen és meggyőzően tud beszélni. Meglepetésemre kijelentette, hogy ezt az enyhe szelet jobb oldalról is vehetjük, így végighajózhatunk a sziget mentén, és talán sikerül megkerülni a távoli keleti fokot, akkor pedig győztünk: megszakítás nélküli, nonstop utat tettünk meg. Feltétlenül érdemes megpróbálni, mondta. Ne szakítsuk meg az Indiai-óceánon át egy huzamban megtett hosszú utunkat, hacsak nem feltétlenül szükséges. Itt a lehetőség, hogy túlszárnyaljuk összes eddigi nádhajózási rekordunkat. Van elegendő élelmünk, vizünk, és semmire sincs szükségünk. Ha behajózunk ebbe az öbölbe, újra ki kell vontatni a hajót, vagy néhány embert kell felbérelnünk, hogy segítsenek kievezni. Emellett a parton valaki mindig megbetegszik közülünk. Az expedíció vezetőjének és a többieknek nyilvánvaló érdeke, hogy ne szakítsuk meg az utunkat itt. Carlo figyelmesen hallgatta. Az imént még sugárzó szemmel csodálta a magas csúcsok ragyogó láncát a szigeten, most meg egyáltalán nem érdekelte a hegymászás. Oly régóta vagyunk már a tengeren. Jobb, ha megkíséreljük megkerülni a nyugati fokot, és egyenesen nekivágunk a Vörös-tengernek, ahol befejezhetjük az expedíciót. Jurij biztos volt benne, hogy nem lenne semmi probléma, ha partra szaunánk, de ha Norman azt mondja, hogy a jelenlegi széljárásnál meg tudjuk kerülni a nyugati fokot, akkor ő is a nonstop útra szavaz. Norris hallgatott, de bébije sűrűn csuklott, tehát filmre és hangszalagra vett minden elhangzott szót. Nem foglalt állást, amikor a sok nemzetiségű legénység az expedíció legfontosabb kérdésében szavazott. Azután ő is a partraszállás ellen szólt. – Nem lehet valami érdekes hely – mondta, 367

különben Thor már az elejétől fogva tervbe vette volna a partraszállást. Az emberek egymás után szavaztak a javaslatom ellen: USA, Szovjetunió, Olaszország, Nyugat-Németország, Irak, Japán, Mexikó, Dánia. Egyik sem állt mellém. Csak hazámfia, HP értett egyet velem abban, hogy sohasem találunk ennél érdekesebb helyet, meg kellene hát próbálni a partraszállást. Csodálkoztam. Legyőzettem. Talán embereim elkényeztettek azzal, hogy mindig elfogadták a javaslataimat, kivéve egy esetet: amikor meg akartam szakítani az első Rác tett utat, ők meg folytatni akarták. Akkor egyedül döntöttem. Semmi értelme nem volt annak, hogy felesleges kockázatot vállaljunk egy tudományos kísérletben, különösen, mert akkorra már mindenképpen megkaptuk a választ. Emellett építhettünk egy másik kísérleti tutajt. Most legalább megvolt az egy szavazatnyi szükséges támaszom. És semmi értelmét nem láttam a hosszú távú rekordjavításnak. Ráadásul körülbelül ötvenszázalékos valószínűsége volt annak, hogy megfeneklünk a sziklákon, mielőtt sikerülne megkerülni Socotra nyugati fokát. Az Indiaióceán hajózási kézikönyvében szereplő rövid leírás szerint Socotra nyugati fokánál csalóka a tenger, vad áramlatok, viharos hullámok, ádáz szélrohamok dúlnak ott. Az utóbbi négy nap tapasztalatai is azt mutatták, hogy a szél bármikor felerősödhet vagy lelanyhulhat, és akkor végünk van. Nyugatra nem volt más part vagy öböl, ahová egy nádhajó biztonsággal behajózhat, csak sziklák meredeztek mindenfelé meg korallszirtek által lezárt, horgonyzásra alkalmatlan helyek. Kilátástalan helyzetbe kerültünk. Szerintem teljesen értelmetlen volt kockáztatni életünket egy esetleges tenger felől fújó szélben, mely ezekhez a hatalmas sziklákhoz vágna bennünket, ha egyenest behajózhatunk ebbe a vonzó öbölbe, lehorgonyozhatnánk ott, találkozhatnánk emberi lényekkel, akiknek megmagyarázhatjuk helyzetünket. Minthogy azonban embereim nem támogattak, a külvilágból pedig óva intettek a kikötéstől, kompromisszumra szántam el magam. A tenger felől fúvó szél annyira felerősödött, hogy néhány fehér tarajos hullámot is lehetett már látni. Azt mondtam, hajlandó vagyok megtenni egy kétórás próbahajózást, miközben a nyugati fokot a hídról pontosan betájolják. Amennyiben a tájolás két óra múlva bebizonyítja, hogy a fokot megkerülve, sodródás nélkül tartani tudjuk irányvonalunkat, akkor folytatjuk utunkat. Ha nem, még mindig megtehetjük, hogy az ellenkező irányból fogjuk be a szelet, és visszahajózunk Hadibu kikötőjébe. 368

Mindenki boldog volt, jómagam azonban cseppet sem örültem. Szerintem ez túlságosan kockázatos vállalkozás. Két óra hosszat hajóztunk nyugati irányban, a barátságtalan, fekete szirtek mentén, a sziklák előtt a hullámokon már fehér tajték mutatkozott, mivel a szél továbbra is a tenger felől fújt. Ez valóban veszélyes helyzet volt. Két óra múlva Norman két új rádióüzenettel mászott ki a kabinból, Detlef pedig a betájolás eredményével ugrott le a hídról. Hátul, a kormányrúdnál álló Gherman kivételével mindannyian az asztal körül ültünk, amikor Norman hangosan felolvasta: „A Demokratikus Jemen ENSZ követsége érintkezésbe lépett kormányával, hogy megmagyarázza a Tigris helyzetét. Stop. Reméljük, megkapják az engedélyt. Stop.” A másik üzenet így szólt: „A londoni norvég követség közli, a Demokratikus Jemen engedélyezi a kikötést Socotrán.” Néhányan hurrát kiáltottak, és azt javasolták, hogy nyomban forduljunk vissza, a Hadibu-öböl felé. Én Detlef tájolása iránt érdeklődtem. Azt mondta: két csomóval haladunk az áramlás ellen, és a sodródást is beleszámítva, tartani tudjuk a 278 fokot, ami a még nagyon messze fekvő nyugati foktól 18 foknyi távolságot jelent. Detlef volt az első, aki vissza akart rohanni a hídra, és irányt venni Hadibura. – Most már biztos, hogy nem lőnek ránk – ragyogott az örömtől. De most én kötöttem az ebet a karóhoz. – Nem – mondottam. – Egyhangúan döntöttünk amellett, hogy végrehajtjuk ezt a kétórás kísérletet, azért, hogy lássuk, meg tudjuk-e kerülni a fokot. Most megkaptuk a választ. Pozitív. Így hát továbbhajózunk, különben a kockázatos kísérlet hiábavaló lett volna. Normán egyetértett velem. Menjünk tovább, mivel sem a sumerok, sem az egyiptomiak nem kötöttek volna ki ezen a szigeten, mert korábbi látogatásaik alapján tudták, hogy itt nincs arany, sem egyéb érték. A többiek közben már sajnálták, hogy Hadibuban annyi kaland és megoldatlan titkok megfejtését szalasztották el. Bámulták az előttünk elvonuló völgyeket, lélekben mindannyian ott másztunk felfelé a hegyekben, kutattuk a hegyi völgyeket a vad csúcsok közt. Carlo és Gherman előszedtek egy-két üveg vörösbort, melyet különleges alkalmakra tartogattunk, és amikor a nap alábukott néhány fantasztikus felhőformációban, melyeket egy ideig mindannyian újabb szigeteknek véltünk, a hajó orrát a lemenő nap aranyfényében kiemelkedő sziget fokától jobbra fordítottuk. Socotra s szirtjei mindvégig mellettünk vonultak, de az utolsó fok még jó messze volt. Megpillantottunk néhány primitív kőházból 369

álló települést a sziklák tetején, de hamarosan már csak egymás szakállas arcát láttuk a petróleumlámpa körül, semmi egyebet. A tücskök még ciripeltek a nádban, és apró rákok mászkáltak mezítelen lábunk alatt. Végül is mind a tizenegyen nagyszerű napokat töltöttünk ezen a sumer ma-guron. Én már lassan megbocsátottam embereimnek, hogy nem támogattak a reggeli tanácskozáson. Hiszen utazásunk célja ennek a hajónak a kipróbálása volt, és ennél jobb bizonyítványt nem állíthattunk volna ki róla. Ez az ősi vízi jármű, amelyet csak Mezopotámia folyóin tartottak biztonságosnak, a Bahreini-öböltől Ománig vitt el bennünket, Omántól Pakisztánig, Pakisztánból ehhez az afrikai szigethez, és még mindig olyan tengerbíró volt, hogy a legénység a megállás nélküli továbbhajózásra szavazott, pedig tudták, hogy mielőtt kiköthetnénk, újabb ezer mérföldet kell legyűrnünk, vesszőt futva az öböl két hosszú tilos partvonala közt.

370

Öt hónap alatt öt évezred Az újhold mintha utazásunk új szakaszát jelezte volna, mikor elhajóztunk Socotrától, az első afrikai szigettől. Éjjel viharos volt a tenger és váltakozó szelek fújtak, egy ízben Norman meg én a magas nyugati fok fekete körvonalait véltük látni a karcsú ezüsthold halovány fényében. Isten veled, Socotra! Egy ideig még mindannyian láttuk messze-távol az erős fényszórókat abban az irányban, amerről jöttünk. Napkeltekor már mögöttünk meredezett a sziget magas nyugati partja, és délelőtt újra egyedül voltunk a tengeren, korábbi vízi társaink körében. Két nap múlva jó sebességgel elhaladtunk Kai Farun, a lakatlan madársziget mentén; magasan kiemelkedett a vízből, alakja cápafogra emlékeztetett s ragyogott a guanótól. Megállapítottuk, hogy Kai Farun meg Jazirat Subuniya térképét tévedésből felcserélték a tengerészeti 44 útmutatóban – nyilván kevés hajó merészkedik el idáig –, mivel ugyanez a könyv e sziklák közt erős és ellentétes irányokban változó árapály áramlatokra figyelmeztet. Abban a pillanatban, amikor a nap és az égbolt alkonyi vörösre váltott, utolért bennünket a két mögöttünk haladó,.s egymás felé is közeledő hajó. Az egyik kétségtelenül Socotra felől érkezett. Mindkét hajó irányt változtatott, majd egymás mellett haladva, egyenest felénk tartottak, és minthogy nyilvánvaló volt, hogy jobbról és balról mellettünk hajóznak el, felhúztuk az ENSZ lobogót. A két hajó válaszképpen nyomban felvonta a szovjet zászlót, és most már a nevüket is el tudtuk olvasni: Anapszkij és Acsujevszkij. Orosz halászhajók voltak és a hiányos festés arra utalt, hogy már régóta vannak vízen. Jurij felmászott a kabin tetejére, örömében táncolt, és lengette a sapkáját. Madársereglet körözött felettünk, újra meg újra lemerültek halért. A hajók lassítottak és mögöttünk kétoldalt szorosan követtek bennünket. Az egyik megszólaltatta a hajókürtöt. Asbjörn gyorsan felfújta a gumicsónakot, Jurijjal együtt beleugrottak a fekete vízen táncoló dingibe és áteveztek az Acsujevszkijhez. Jurij felmászott a hajóra. Félóra múlva egy hatalmas, mélyhűtött, vörös fűrészes sügérrel, egy húszfontos csomag lefejezett, gondosan csomagolt és mélyhűtött garnéla rákkal, egy zsák krumplival és az előttünk fekvő öbölről rajzolt régi orosz térképekből álló tekerccsel tért vissza. Két napig finom fűrészes sügért ettünk, nagyobb 371

mennyiségben, mint ahogyan különben mertük volna, attól féltünk ugyanis, hogy megromlik a melegben. A két halászhajó elindult Aden felé. Újra egyedül maradtunk és utoljára engedhettük meg magunknak, hogy nyugalomban kifeküdjünk a tetőre és ábrándozzunk arról az időről, amikor az ember szabadon kereskedhetett és szabadon terjeszthette a civilizáció kezdeteit ezeken a vizeken. Az idősebb Plinius, a történész i. sz. az első 45 században feljegyezte, milyen nagyarányú kereskedelmet folytattak az ő idejében hajón Egyiptom és Ceylon között és távolabbra: Ceylon és „a kínaiak országa” között. Világosan kifejtette, hogy a korai rómaiak a helyi hajózási útvonal irányát az ősi egyiptomiaktól tanulták, akik pontosan tudták, merre lehet hajózni és melyik évszakban kell felhúzni a vitorlát. Hála Pliniusnak és informátorának, Eratoszthenésznek, az egyiptomi könyvtárosnak és geográfusnak, tudjuk, hogy nem a Tigris az első nádhajó, amely megtette ezt az utat. Plinius feljegyezte, hogy régebben az egyiptomiak „nádból készített és a Níluson használthoz hasonló kötélzetű hajókkal” nemcsak Ceylonba, hanem az indiai szárazföldre is elhajóztak, s a Gangesz folyó partján élő párszikkal kereskedtek. Leírja az egész hajózási útvonalat, amelyet Eratoszthenész az egyiptomi kereskedő tengerészektől tanult, és megállapítja, hogy a vörös-tengeri kikötőkből nyár közepén indultak útnak a hajók, amikor felmenőben van a Sirius csillag. Azután „az utazók Indiából az egyiptomi tibisz hónap elején, azaz a mi decemberünkben indultak hazafelé, vagy mindenesetre az egyiptomi mechir hónap hatodik napja előtt, ami január 13. előtti idő a mai naptárunkban…” A Tigrissel csak február 7-én indultunk el az Indus-völgyből; tudtuk, hogy ez túl késő, és meg is fizettünk érte egy törött árboc-sudárral. De még így is eljutottunk az afrikai vizekre. Nehézségeinket nem annyira a késői évszak, hanem a késői történelmi idő okozta. Néhány évszázaddal később szeltük át a tengert, ezért nem köthettünk ki Punt országában. Veszedelmesen közel haladunk el a tilos parthoz és a legnagyobb óvatossággal kell manővereznünk, hogy ne kerüljünk a Guardafui-fok, Afrika szarva hegyének a látótávolságába, ahol a keleti part élesen nyugat-délnyugati irányba fordul az Adeni-öböl felé. – Azt hiszem, az Adeni-öböl közepétől délre kellene haladnunk – mondta Norman –, és a legfontosabb, hogy nagyon pontosan navigáljunk… Mindössze tizenöt mérföldes rés van az ázsiai és afrikai földrész között, és el kell találnunk a nyílást. 372

Megtörtént az első politikai áttörés. Dzsibuti, egy kicsiny, új afrikai köztársaság az Adeni-öböl legbensőbb sarkában, közvetlenül a Vörös-tenger bejárata előtt, engedélyezte partraszállásunkat. Ez a kis ország, nem nagyobb egy keskeny sivatagi sávval körülvett jó kikötőnél, semleges maradt. Punt foka mellett hajóztunk el, messze a látótávolságon túl. Odabent, a láthatár mögött civilizációnk legfejlettebb nemzetei működésbe helyezték az embermészárlás legújabb vívmányait. Hatsep-szut királynő egyiptomi flottája három és fél ezer évvel ezelőtt élő mirtuszfákért jött ide, hogy Thébában ültesse el őket. A földrészek közt vitorlázó nádhajón az embernek sok ideje marad a meditálásra. Az emberi jellemtől eltekintve, földrészeinken sok minden változott az elmúlt ötezer év alatt. Napjainkban felgyorsulnak a környezeti változások. Az előttünk álló út éppoly ismeretlen, mint a mögöttünk álló nagy része, és minél többet tudunk meg múltunkról, annál pontosabban jósolhatjuk meg jövőnket. Családfánk a legutóbbi kutatások tanúsága szerint kétmillió évre nyúlik vissza, így hát még sok tanulsággal szolgálhatnak az eljövendő ásatások. Az újabb idők legnagyobb felfedezése az, hogy milyen hihetetlenül keveset tudunk az emberiség múltjáról, a kezdetekről. A Darin felfedezését követő első és az ismeretlen sumer civilizáció felfedezése utáni évtizedekben azt hittük, már mindenre tudjuk a választ: az ember a dzsungelben született, a két nagy civilizáció – Egyiptom és Mezopotámia – pedig a nagy, termékeny folyóvölgyekben. Ez nagyon értelmesnek tűnt. Senki sem lepődött meg azon, hogy a két bámulatos közép-keleti civilizáció hirtelen egymás mellett merült fel i. e. 3000 körül. Itt volt az édenkert, Ádám meg Éva csak néhány évezreddel korábban születtek. Ezután következtek az indus-völgyi felfedezések. Először a jó karban levő két város, Mohendzso-daro és Harappa. Azután a helyszínen dolgozó régészek megtalálták itt az első civilizált városok romjait is, amelyek nagyjából szintén i. e. 3000-ből származtak. Ez az Arab-félszigetet körülvevő, három nagy civilizáció hihetetlenül magasan fejlett, jól szervezett dinasztiákként bukkantak fel és nagyon hasonlítottak egymásra. Az embernek óhatatlanul az a benyomása, mintha rokon papkirályok érkeztek volna ebben az időben kíséretükkel más területről, és primitívebb vagy legalábbis kulturálisan sokkal fejletlenebb törzsek területein telepedtek le. Mivel magyarázható ez a lenyűgöző és szemmel látható hirtelen felvirágzás három helyen egyszerre, ha nem volt valami kapcsolat közöttük? 373

Ha ez a kérdés helyénvaló volt régebben, akkor még inkább az most, hogy tudjuk: az i. e. 3000 év nem valami határkő az emberiség fejlődésében és elterjedésében; a mezopotámiaiaknak, az egyiptomiaknak és az emberiség többi képviselőinek legalább kétmillió év állott a rendelkezésükre, amely alatt egymástól függetlenül fejlődhettek a paleolitikus barbárságból a bronzkori civilizációba. Hogyan tételezhetjük fel ennek tudatában, hogy három nádhajóépítő nép ugyanabban az időben kerekedett fel cint és rezet keresni, azt a két fémet, amelynek a keverékéből bronzot önthettek viasszal töltött formáikba? Éppúgy nincs természetes kapcsolat á bronzöntés és mondjuk az írás feltalálása vagy a kerekes kocsik használata közt; de ez a három civilizáció hirtelen egyszerre részesült az emberiség legnagyobb találmányaiban és hiedelmeiben, mintha kölcsönösen hatottak volna egymásra vagy közös forrásból merítettek volna. Szilárd történelmi talajon állunk, ha azt állítjuk, hogy Egyiptom és Sumer széles gabonaföldjeiről terjedt el az ókori civilizáció először KözépKeleten, azután Krétán, Görögországban, Rómában és végül Európa többi részén. Tudjuk, hogy az indus-völgyi civilizáció hatása – partjain a fejlett kikötőkkel – fellelhető India távoli részein. Már Plinius is megírta, hogy Ceylon Kínával kereskedett az ősi időkben, így hát semmi sem állhatott a civilizált harappaiak útjában, hogy ugyanezt tegyék és befolyást gyakoroljanak a nem sokkal ezután virágzó nagy kínai civilizáció fejlődésére. Ormarában láttuk, hogy a kicsiny, primitív dauk rendszeresen szállítanak cápahúst Ceylonba. A tenger volt a természetes útvonaluk, nem az indiai dzsungel. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy az indiai civilizáció ne ismerte volna az Ázsia partján fekvő nagyobb országokat abban az időben, amikor kezdték bejárni hajóikkal a tengereket; feltehető, hogy keleten Ceylon volt a közbülső állomás, nyugaton pedig Bahrein. Az összes eddig ismert nagy ókori civilizáció közvetlenül az i. e. 3000 utáni évszázadokban tűnt fel sorjában, egymás után. Valamennyi a három, Arábia körüli folyóvölgyi kultúra felbukkanását követte. De bármilyen fontos ez a felbukkanás, nem jelenti az emberi civilizáció nulla óráját, az igazi kezdetet. Az elfogadott nézetek megdőltek, amikor ellenőrizték és radiokarbon időmeghatározással helyesbítették őket; kiderült, hogy a civilizált ember – mielőtt szétrajzott, hogy megalapítsa az első dinasztiákat a három nagy folyóvölgyben – feltűnt néhány szigeten, amelyekre senki sem gondolt volna. A Nagy-Britannia körüli szigeteken, Máltán és Bahreinon 374

jelentős kőépítményeket emeltek, még mielőtt másutt építkeztek volna. A civilizáció kezdeteire vonatkozó régi nézetek ma már tarthatatlanoknak bizonyultak. A tudomány maga forrongásban van. Nem volt idő még átírni a tankönyveket, s a régi szövegeket nem lehet újakkal felváltani, amiig a tudósok többsége nem ért egyet a helyesbítés tárgyában. Pillanatnyilag sokan azt állítják, hogy a civilizáció egyszerűen egymástól függetlenül kezdődött különböző szigeteken, ezer évvel azelőtt vagy még régebben, hogy felvirágzott a szárazföldi folyami völgyekben. A fejlődését eszerint talán inkább az elszigetelődés biztosította, a béke és biztonság, a tömegek szervezése, és a bőséges gabonatermelés ösztönözte, nem annyira a kapcsolatok által történt sugalmazások. Mások szerint ez az elmélet ellentmond az etnológia alapelveinek. A termőföldben és nyersanyagban szegény kicsiny szigeteken nincsenek meg a civilizáció kifejlődésének alapvető feltételei. Emellett a civilizáció nem egyik napról a másikra születik; ha a Britannia körüli szigeteken i. e. 4000-ben már létezett, akkor vagy éppen abban az időben érkeztek oda civilizált népek, vagy pedig a barbárok már sokkal korábban telepedtek le ott, hogy addigra civilizált emberekké fejlődhessenek?

375

130. Szélcsendben a Socotra előtti tiltott vizeken, a kormányzáshoz szükséges sebesség hiányában 131. A távolban Hadibu kikötője

376

132. Születésnapi fénykép, önkioldóval. A kabintetőn a négy veterán: Norman, Thor, Jurij és Carlo, az árboclétrán Norris, Toru, Detlef, Gherman, Rashad, Asbjörn és HP

377

133-137. Katonai repülőgépek, helikopterek és hadihajók a dzsibuti partok előtt

378

138. Felvont zászlókkal Djibouti, az utolsó kikötő felé 139. Francia hadihajók üdvözölnek bennünket

379

140. Afrikában elhagyjuk a hajót; Rashad, a legénység legfiatalabb tagja partra száll Djiboutiban 141. A Vörös-tenger bejáratánál emelkedő afrikai hegyek előterében büszke halálra készítjük fel a Tigrist

380

142. Isten veled, Tigris! Jó hajó voltál, és mi nem hagyjuk, hogy itt elrothadjál. Égő fáklyaként fejezted be életed, felszólítván minden ipari országot, vessen véget a zabolátlan fegyverszállításnak a földnek azon részére, amelynek civilizációnkat köszönhetjük

381

143. A Tigrist halálra ítéltük, de kérdéseinkre megkaptuk a választ. Nádhajónk öt hónap után is magasan úszott a vízen, tizenegy férfit és felszereléseiket szállította Mezopotámiából (Irak) a sumerok Dilmunján (Bahrein), Maganján (Oman) és Meluhháján (Indus-völgy) át az Indiai-óceánon keresztül az egyiptomiak Püntja (Szomália) mentén a Vörös-tenger bejáratánál fekvő Dzsibutiba

382

Akárhogyan is hangzik a helyes válasz, mi visszatértünk a kezdeteket jelző hajóhoz. Egész családok – civilizáltak vagy primitívek) – utaztak együtt a tengereken át. Ezt bizonyítják a szaharai falfestmények és a vöröstengeri sziklafaragások: a hajóépítés már régi mesterség volt akkor, amikor piramisokat kezdtek emelni. A folyók és óceánok nyitottak voltak akkor, amikor a dzsungelek zártak, j Szembeötlő rés tátong a tulajdon múltunkról való tudásunkban: az afrikai hordalékos talajban talált legrégibb emberszabású csontok kétmillió évesek, míg a Gibraltáron belüli és kívüli tengerészeti tevékenység tanúbizonyságai mindössze hat-hétezer évesek. Azután egy másik, rövidebb hézag következik, s i. e. 3000 körül a mezopotámiai folyók torkolatában és a Nílus meg az Indus partjain hirtelen megjelennek a hatalmas, istenített királyok, szakképzett kézművesekből, fémmunkásokból, építészekből, asztronómusokból és írástudókból álló kíséretükkel. Ezek csupán mérföldkövek, semmi más. Az emberiség múltjának legnagyobb része teljes ismeretlenségbe merült. Eltemettetett vagy homályba borult. Az emberi tevékenység kétmillió éve alatt a jég megfagyott és felolvadt. A szárazföld a felszínre tört és elmerült. Erdei televényföld, sivatagi homok, folyami lerakódás, tűzhányók kitörése takarja el előlünk a föld korábbi felületének nagy részét. A tengerszint is megváltozott, bolygónk hetven százalékát víz borítja, és a vízalatti régészet még csak első lépéseit teszi a parti szakaszokon. Gyakorta bukkanunk elsüllyedt hajókra ősi amforákkal és egyéb rakománnyal a tenger alatt, de más tengerfenéki emberi nyomok feltárásának a gondolata csak a sci-fi írók fejében fordul meg. Vontatóhálóval halászó halászok kovakő nyílhegyeket találtak az Északi-tenger fenekén, ami arra utal, hogy kőkorszaki emberek gyalogosan vadásztak ezen a területen, melyet megváltozott vízszintje elrejt a régészek elől vagy legalábbis megnehezíti feltárását. A legújabb időkig mindenki kinevette Wegener elméletét a kontinensek lassú eltolódásáról; de mára bebizonyosodott, hogy Wegenernek igaza volt, és elméletét éppen akkor fogadták el a geológusok, amikor a paleontológusok felfedezték, hogy legalább egy nullát kell hozzátenni az ember eddig feltételezett korához. Vajon mélyebb volt-e az Atlanti-óceán medencéje az ember megjelenése előtt, mint ma? Még mindig nem tudjuk, mikor merült le az Atlanti-óceán 383

közepén levő utolsó hegyhát; ez a dátum éppoly éles határok közt ingadozik, mint az ősember kora. Annyit azonban tudunk legalább, hogy volt egy nagy geológiai katasztrófa az Atlanti-óceánban, olyan késői időben, amely egybeeshetett az összes, ismert korai civilizáció forrongásával. Hatása a Britannia körüli szigeti kultúrák alapítóit érinthette a legsúlyosabban, mivel egy máig is fennálló hasadékot alakított ki az Atlanti-óceán talaján, mely Izland szigetének zöldellő területén is áthúzódik. Egy fa beleesett a hasadékba, beleágyazódott a felbuggyanó lávába; radiokarbon kormeghatározás szerint ez i. e. 3000 körül történt. Ha tekintetbe vesszük a radiokarbon időmeghatározás hibahatárait – plusz-mínusz száz évet –, ez az i. e. 3000 körül lejátszódott geológiai katasztrófa az Atlanti-óceánban egybeesik a három fent említett folyamvölgyi civilizáció hirtelen felvirágzásával. De nemcsak ezekkel. A régészek feltárták, hogy i. e. 3000 körül Ciprus szigetén is új korszak kezdődött; a korábbi neolitikus települések megszűntek; feltételezik, hogy 46 ennek oka egy eddig ismeretlen természeti katasztrófa lehet. Hasonlóképpen i. e. 3000-ben jelölik meg a régészek a neolitikus korszak 47 végét és egy új korszak kezdetét Máltán. Még Kréta területén is széles körű változások és megrázkódtatások nyomait fedezték fel a régészek i. e. 3000 körül, melynek következtében az emberek barlangokba, magas 48 hegyekbe menekültek, és ott telepedtek le. Katasztrofális áradások a következő korszakokban is többször sújtották a civilizált közösségeket. Az utóbbi években sokat foglalkoznak a vad tengerárakkal, amelyek i. e. 2000-1400 körül pusztítottak a földközi-tengeri szigeteken és a szárazföld partjain; ekkor tört ki a Szantorin-szigeten levő tűzhányó, és elborította a sziget felszínét, az emberekkel és épületekkel együtt. Ezen a Kréta és Görögország között fekvő szigeten egy elfeledett szigeti civilizációt találtak a vulkanikus hamu alatt, s ennek alapján számos tudós felélesztette a már régóta hitelét vesztett Atlantisz-történetet. Az ember már csak azért is elcsodálkozhat az állítólagos egyiptomi hagyomány sokat vitatott görög verziójának újraéledésén, mivel Szantorin szigete sohasem süllyedt el, és nem az Atlanti-óceánban fekszik – pedig éppen ez a két sarkalatos pontja az Atlantisz-mítosznak. Az elveszett Atlantisz azonban rabul ejti mindannyiunk képzeletét csak azért, mert egy híres görög írt róla kétezernégyszáz évvel ezelőtt. Biztos, hogy a „kezdetekre” vonatkozó 384

gondolatokat és eszméket tükröz, amelyeket az írott történelem e korai szakaszában jegyeztek le a múlttal foglalkozó emberek. Ami engem illet, sok buta tréfát sütöttem el az Atlantisz újrafelfedezésének lehetőségéről, amikor az Egyiptomban épült Ra papiruszhajót igyekeztük a felszínen tartani éppen azon a vidéken, ahol állítólag elsüllyedt az egyiptomiak Atlantisza. Szerencsére – mondottuk –, mi azt akarjuk tanulmányozni, hogy meddig terjedhetett el az ősi földközitengeri civilizáció és nem azt, hogy hol kezdődött az egyiptomiak szerint. A Ra-kísérletek után most azért hajózunk a Tigrisen, hogy a sumer írások alapján nyomozzuk ki a történelem kezdeteit. Így kerültünk Dilmunba, ahol a sumerok szerint ősapáik telepedtek le egy világkatasztrófa után, amelynek folyamán az emberiség többsége vízbe fúlt. Ha meghallgatjuk az ősi embereknek a kezdeteinkről szóló véleményét, a vízözön története sehol sem marad el. Sok-sok idővel azelőtt, hogy a kereszténység elterjedt Hellaszban, a görögök három különféle verzióját ismerték ennek a pusztító özönvíznek: volt egy saját, eredeti vízözönmítoszuk, mely szerint főistenük, Zeusz büntette vele az emberiséget; azután, közvetlenül a kereszténység előtti időkben, hellenisztikus zsidóktól értesültek a héber variánsról; és az előző kettőtől függetlenül az egyiptomi verzió is a tudomásukra jutott, mivel szoros kapcsolatban álltak a Nílus-parti országgal. Ha egyáltalán érdekel bennünket annak az ősi népnek a véleménye, amelynek kulturális kezdeteit kutatjuk, foglalkoznunk kell vízözöntörténeteikkel. Ez alól az egyiptomiak sem képeznek kivételt, ha hihetünk Platón tekintélyének. Időszámításunk előtt mintegy négy századdal írta a filozófus Platón a Timaiosz s folytatása, a befejezetlenül maradt Kritiasz című dialógusát, amelyben az ő nevében Kritiasz elmondja Szókratésznek Szolón beszélgetését a Nílus deltájában fekvő egyiptomi város, Szaisz, tudós papjaival. Állítólag ez egy furcsa történet, „de Szolón, a hét bölcs közül a legbölcsebbik, kezeskedik igazságáért”. Szolón beszélni kezdett az egyiptomiaknak a történelem kezdetéről, úgy ahogyan az a görögök emlékezetében él, arról, hogy hogyan élte túl Deukalión és Pürrha a vízözönt, és megkísérelte felsorolni utódaikat, hogy kiszámítsa, mikor volt a vízözön. Ekkor egy nagyon öreg egyiptomi pap félbeszakította, s azt mondotta, hogy a görögök olyanok, akár a gyerekek, nincs ősi civilizációjuk és nem emlékeznek a legutóbbi vízözön előtti időkre. A földközi-tengeri zónát nem is egy vízözön sújtotta, s elpusztította az összes fejlődő 385

civilizációt, Görögország és a környező területek írástudóit és tudósait mind a tengerbe söpörte. Csak a hegyekben lakó írástudatlan és kulturálatlan marhapásztorok és juhászok élték túl a katasztrófát. Így az „írások meg a civilizáció többi kellékei” elpusztultak, és a görögöknek meg szomszédaiknak „elölről kellett kezdeniök, mint a gyerekeknek”, semmit sem tudván saját múltjukról és eredményeikről. Egyiptomot azonban nem sújtotta ugyanolyan módon a pusztító áradat. Így hát az öreg pap szerint a legrégebbi időkből származó feljegyzéseket megőrizték templomaikban. A legrégibb írások a pap szerint azokat a fontos eseményeket tartalmazzák, amelyek Szolón egyiptomi látogatása előtt kilencezer évvel történtek: Feljegyzéseink arról tudósítanak, hogyan állította meg a ti várostok azt a dölyfös nagyhatalmat, amely az atlanti-óceáni telephelyéről elindulva Európa és Ázsia városaira támadt. Abban az időben ugyanis az Atlantióceán hajózható volt. Volt egy sziget azzal a szorossal szemben, amelyet ti (ahogy mondjátok) Héraklész oszlopainak neveztek, ez a sziget nagyobb mint Lybia és Ázsia együttesen; innét kiindulva az utazók abban az időben eljuthattak a többi szigetre, azokról pedig a szemben fekvő kontinensre, amely körülveszi azt, amit valóban óceánnak nevezhetünk. Mert az imént említett szoroson belüli tenger olyan, mint egy szűk bejáratú tó; a külső óceán az igazi óceán, és az őt körülvevő szárazföld, az igazi kontinens. Ezen az Atlantisz-szigeten hatalmas és jelentős királyok dinasztiája uralkodott, amely kiterjesztette hatalmát sok más szigetre és a kontinens egy részére is; ezenkívül a szoroson belül Lybiát is uralta, egészen Egyiptom határáig és Európát Tyrrheniáig. Az ebben a történetben említett atlantiszi városok, templomok és csatornák igencsak hasonlítanak a fáraók legnagyobb építményeire, a légkör tisztára egyiptomi, de a kikötőről szóló feljegyzés nagyon érdekes: „… a csatorna és a nagy kikötő tele volt számos, mindenfelől érkező kereskedelmi hajóval, éjjel-nappal állandó fültépő lárma, kiáltozás és zaj hallatszott innen.” Az atlanti-óceáni sziget aprólékos leírása, kultúrájának és hatalmának nagysága érdekelte elsősorban az egyiptomi papokat meg a görög narrátort, míg elmerülésének drámai részleteit csak mellékesen említették: „Később rendkívül erős földrengések és áradások következtében egyetlen rettenetes napon és éjszakán összes harcosaitokat elnyelte a föld, Atlantisz szigetét meg a tenger; eltűnt. Ezért nem hajózható még napjainkban sem ez a terület, 386

a közvetlenül a felszín alatti iszap – az elmerült sziget maradványai – 49 akadályozzák.” Az Atlanti-óceán másik oldalán az azték és maja papoknak is voltak hieroglifákban írott feljegyzéseik, melyek nagy részét elégették a spanyolok; annyi azonban megmaradt, amennyiből kiderül, hogy ezek a mexikói őslakók tudtak egy nagy vízözönről és egy, az Atlanti-óceánban elsüllyedt szigetről. Az aztékok a maguk nemzeti elnevezését erről a szigetről eredeztették, amely az ő nyelvükön „azlán”-nak hangzott, s azt mondták, hogy ez volt a korábbi hazájuk. Vallásos hiedelmeik alapján királyi családjaik fehér bőrű, szakállas és a spanyolokhoz hasonló férfiaktól származnak, akik ebből az elsüllyedt országból érkeztek, vad őseiket a napkultusz rítusaira és a civilizáció mesterségeire – írásra, gyapottermesztésre, naptárkészítésre, építészetre –, ezen belül városok és piramisok építésére – oktatták. A csodálatosan pontos maja naptárban, mely ötezer évenként egy fél nappal precízebb, mint a miénk, a nulla év 4 Ahau 2 Cumhu, amely a mi naptárrendszerünk szerint i. e. 3113. augusztus 12. A maja asztronómiai óra pontosabb, mint a mi, bizonyos hibahatárok közt mozgó, radiokarbon kormeghatározásunk. Az emberiség kétmillió éves múltja tudatában újra elcsodálkozhatunk azon, hogy időben milyen szorosan egybeesett ez azzal a katasztrófával, amely kettészelte Izlandot, és a krétai, ciprusi, máltai, egyiptomi, mezopotámiai és indusvölgyi új kultúrák kezdetével. Eddig még nem találtak meggyőző magyarázatot arra, miért választották a maják az i. e. 3113. augusztus 12.-t időszámításuk kezdetének. Az összes többi naptárrendszerben a nulla év a vallásalapító személyiség életének egy eseményéhez fűződött: így volt ez a buddhistáknál, zsidóknál, keresztényeknél és muzulmánoknál. A maja vallást Kukulcan alapította, a szent pap, aki az Atlanti-óceánon át érkezett, és azt 50 állította, hogy a naptól származik. Lehetséges volna, gondoltam, hogy ezeket a napimádókat i. e. 3113. augusztus 12-én egy általunk eddig nem ismert természeti katasztrófa űzte el korábbi, ismeretlen tartózkodási helyükről? – Nézzétek a holdat! – kiáltott fel Gherman a kormányhídról. Letettem könyveimet, félreraktam jegyzeteimet, és kimásztam, hogy megnézzem, mit tartott Gherman olyan különösnek. HP egy ugrással ott termett, és előszedte Norman asztronómiai almanachját. Az ég tiszta volt, de a hold elhalványult; már nem látszott lapos, fénylő lemeznek: holdszerűvé vált, és sápadttá, mint egy elvesző léggömb. Azután lassan eltűnt. Félelmetes látvány. – 1978. 387

március 24. teljes holdfogyatkozás Ázsia egy része és az Indiai-óceán felett – közölte HP. Ez a klasszikus látvány az őskori égboltmegfigyelők szerint rossz előjel. Mi egyáltalán nem voltunk babonásak, de ezen az éjszakán ugyanolyan szorongató érzés lett úrrá rajtunk, mint a régi embereken, amint elhajóztunk Punt partjai mentén jó sebességgel, de a legnagyobb óvatossággal, hogy ne kerüljünk háborús területre. Három nappal később egy gyönyörű madár, amely fenséges toll-taréjt terjeszthetett ki a fején, érkezett Afrikából és leszállt mellső árbocmerevítőnkre. Upupa, azaz búbos banka volt, az ősi vikingek szerint „hadi madár” (Hoerfugl), a háború előjelének tekintették. Carlo is ismerte, az upupát Olaszországban a római hadiisten, Mars után „Mars kakasának” (gallo-di-Marte) nevezték. Az ősi hajósok számára ez túl sok rossz előjel lett volna, és mi könnyen elképzelhettük, hogyan hatott volna rájuk, ha hamarosan rájönnek arra, amit mi már tudtunk, hogy tudniillik a láthatáron túl valóban háború dúl. Ugyanezen az éjszakán Toru lekiáltott a hídról: – Hallottátok ezt? – Hallottuk. A kabinban is hallottuk a távoli ágyúdörgést bal felől. És újra hallottuk. Másnap éjszaka még repülőgép berregés is csatlakozott hozzá. – A mindenit! Egyenest ránk jön! – kiáltott fel Detlef a hídról. Mindannyian kirohantunk az Adeni-öböl tűző napsütésébe, s valóban: egy kétmotoros katonai repülőgép majdhogynem az árboccsúcsunkon levő evezőre bukott le, olyan alacsonyan szállt, hogy szélnyomása következtében vitorlánk csapkodni kezdett. Detleft, aki az egyik lábát már átvetette a hídkorláton, hogy leugorjon a hajóról, az utolsó pillanatban állítottam meg. Felvontuk az ENSZ zászlót. A gép megfordult és nagyon alacsonyan repülve, visszajött. – Nézzétek, újra itt van! – üvöltöttem, amikor megláttam, hogy visszafordul. Rashad azt kiáltotta, hogy nyilván vámellenőrök, azt hiszik csempészeket szállítunk, ezért fognak lebombázni. Asbjörn úgy vélte, hogy gyakorlatozási célpontnak használnak bennünket. – Hurrá! Amerikai tengerészek! – ujjongott Norman, táncolt és integetett a kabin tetejéről, amikor újra a fejünk felett zúgtak el. Valaki odafent visszaintett a pilótafülkéből. Mindannyian megkönnyebbültünk. Norris lefilmezte és magnóra vette az epizódot, és amikor pár perc múlva visszajátszotta a kabintetőn, mindenki újra kirohant, hallván 388

üvöltésemet: „Nézzétek, újra itt van!”. Nevettünk, de nem sokáig. Norris magnófelvétele még nem ért véget, amikor visszatért a zúgás, hangosabban, mint valaha és másfajta volt. Felfelé néztünk, és úgy láttuk, hogy egy katonai helikopter egyenest a Tigrisre tör. Norman felordított – Ez nem amerikai! Mindannyian ugrásra készen álltunk, amikor a hatalmas gépmadár olyan közel körözött az árbocunk felett, hogy láttuk odabent az egyenruhás embereket: szalutáltak és a zászlójukra mutattak: franciák voltak! Alighogy eltűntek a kékségben, két másik helikopter tűnt fel a látóhatár két végén. Ezek is felénk jöttek. Elég rosszul állt a szénánk. Felettünk találkoztak, mi pedig megmenekültünk, mivel az egyik amerikai volt, a másik francia. Barátságos pilóták fényképeztek bennünket a levegőből. Barátságosak irányunkban, de nem mindenkivel szemben körülöttünk. Az öböl felső végéhez érkeztünk. Baloldalt volt Szomália csücske és a frontvonal, jobboldalt terült el a Demokratikus Jemen, ahol szintén határvillongások voltak, és Aden régi, híres kikötője is le volt zárva. Norman mindenáron ki akarta használni jelenlegi kedvező helyzetünket s egyenest a keskeny Bab el-Mandeb-szoroson át, a Vörös-tenger felé tartott volna. Mivel azonban a szoroson belül, a Vörös-tenger partján fekvő két ország egyike sem válaszolt kikötési kérelmünkre, egyhangúan megegyeztünk abban, hogy irányt változtatunk, és Dzsibuti felé tartunk; ez a szoros afrikai oldalán fekvő kis ország szívesen látott bennünket és engedélyezte a kikötésünket. Március 28-án megpillantottuk Afrika kék hegyeit, és éjszaka a parti fényekre vettünk irányt. Jóval napfelkelte előtt elhaladtunk Djibouti kikötő világítótornyai előtt és lehorgonyoztunk. Hajnalhasadtán valami óriási hadihajó mellett találtuk magunkat. Mire felkelt a nap, egy kis jacht jött ki a kikötőből és teljes sebességgel elvezetett bennünket az indiai-óceáni francia flotta parancsnoki hajója meg más egységei előtt. Az öreg kikötő dugig tele volt hadihajókkal, azért jöttek, hogy megvédjék a semleges Dzsibutit a körülötte harcoló nemzetek behatolásától. Ez a miniköztársaság éppen most nyerte el függetlenségét. A körülöttünk levő hajók legénysége felsorakozott a békés Tigris üdvözlésére, amikor elkiáltottam magam: „Vitorlákat le!”, és elfordítottam a kormányrudat a lehorgonyzáshoz. Norman felmászott az árbocrúdra és mesteri előadást rögtönzött: a szárnyvitorlafát egyedül hozta le a fedélzetre, míg mi, többiek az evezőlapátokkal, csónaktaszító rudakkal és horgonyokkal bajlódtunk. 389

Fogadásunkra és filmjeink hazaszállítására Djiboutiba jött Bruce Norman és Roy Davies, a BBC munkatársai. Azt a hírt hozták Londonból, hogy semmiképpen sem köthetünk ki Etiópiában, a Vörös-tenger afrikai oldalán. Massawában – ahol hajóra raktam a tana-tavi papiruszt a Ra I és Ra II számára, és további ötnapi hajózás után éppen ott akartam befejezni a Tigris útját – ostromállapot volt. Roy azonban boldogan átnyújtott nekem két levelet az észak-jemeni hatóságoktól. Az egyiket Mohamed Abdulla AlIriani, a jemeni arab köztársaság londoni követe írta; a másikat Mohamed Al-Makhadi, meghatalmazott miniszter. Az első arról biztosított, hogy Észak-Jemen nagy érdeklődést tanúsít expedíciónk iránt, s hőn óhajtja sikerünket. A miniszter ezt írta: „Biztosíthatom Önöket mindenkori teljes együttműködésünkről, mivel dr. T. Heyerdahl expedíciója nagyon jelentős és dicséretre méltó. Őszinte nagyrabecsüléssel…” Minden okunk megvolt az ünneplésre. Most néhány napig pihenhetünk, azután folytatjuk utunkat a szoroson át, és partra szállunk Észak-Jemenben. Éppen szemben fekszik Massawával, de ez már nem jelent semmit. Partra ugrottunk a barátságos fekete afrikaiak közt és bejelentkeztünk a Siesta Hotelba. Sohasem fogom elfelejteni a nagy darab, ízletes borsos szeletet, amit az orrom elé tálaltak éppen akkor, amikor megszólalt a telefon. Korábbi rendelkezések visszavonása Londonból! Észak-Jemen „biztonsági okokból” megtagadta a nemzeti vizeire való behajózási engedélyt. Mivel egy árva pisztoly sem volt a hajón, senki nem félhetett tőlünk. A barátságos figyelmeztetés arra utalt, hogy a mi biztonságunk miatt aggódnak. Ez a lassan haladó sumer ma-gur, a tatjára kitűzött ENSZ zászlóval, keletről meg nyugatról érkezett férfiakkal a fedélzetén, csábító zsákmány lehet a modern emberrablók számára. Huszadik századi bolygónk forró pontja volt ez. Akkor még senki sem tudta, de talán a szorongás a levegőben volt: a következő évben ugyanis mindkét Jemen elnökét, egymást követő napokon, meggyilkolták. Egyszerre kiderült, hogy semerre sem hajózhatunk. Tudományos szempontból egyáltalán nem volt érdekes, hogy nem engedélyezték az utolsó öt napot ehhez az öt hónapja tartó kísérlethez. Inkább az szomorított el mindannyiunkat, hogy visszatérve saját világunkba, kortársainkhoz, újra szemben találtuk magunkat annak a húsz századnyi fejlődésnek az eredményével, amely Krisztus, e békeszerető moralista születése, időszámításunk nullpontja óta telt el. És itt, körülöttünk, szakembereink egymás öldöklésére tanítják ezeket a nagyszerű embereket, az 390

ötezer éves ismert történelem során kitalált legfejlettebb módszerekkel. Ünneplő társaimmal nem közöltem a rossz hírt. Kisompolyogtam, és egész éjszaka a Tigrisen feküdtem, a hátamon, bámultam a nádtetőt meg a barátságos kabinokat, és azon gondolkoztam, hogy most mit tegyünk. Itt kell elhagynunk a hajót és befejezni az expedíciót – ez nem kétséges. Eddig még nem gondolkoztunk el azon, hogy mi legyen a Tigrissé.; nagy merészen megfogadtuk, hogy addig maradunk a hajón, amíg úszik a vízen. És most még mindig magasan fekszik a tengeren, a fedélzet távolsága a víztől akkora, mint a Ra I-é és a Ra II-é induláskor volt. A külső gyékényfonatok már szakadozni kezdtek és elszennyeződtek, de a mocsári arabok készítette negyvennégy belső nádköteg jobb állapotban van, mint valaha, akárcsak a pálmaszárral megreparált hajóorr. A Kon-Tikit meg a Ra II-t, az expedíciók befejezése után, Oslóba vitték és felvont vitorlákkal a Kon-Tiki Múzeumban állították ki. Miután a Ra II új terembe került, további bővítésre nincs lehetőség. Ha Djibouti szennyezett kikötőjében hagyjuk a Tigrist, a kötelek hamarosan elrothadnak, a gyönyörű nádhajó néhány hónap alatt szétesik és szétmállik. Több üzletember hajlandó lett volna megvásárolni a Tigrist, utoljára az az ember ajánlkozott, aki kivontatott bennünket Karachiból. De nagyon ódzkodtam attól a gondolattól, hogy büszke hajónkat valami spekuláns átépíti és úgy furikázgat vele a tengeren. Ráadásul felháborított a háború elképesztő lidércnyomása és a menekültek szenvedése. Biztos, hogy a világ többi részén éppúgy nem volt tudomásuk az embereknek az itteni eseményekről, mint nekünk azelőtt; számukra, akárcsak a mi számunkra, a küszöbünktől messze, a távoli földrészeken dúló háború csupán a napi hírek egy része. Súlyos döntésre szántam el magam. Ahelyett, hogy hagynám elrothadni a Tigrist, büszke véget kívántam neki: legyen fáklya, amely az értelmes embereket a béke megvédésére emlékezteti a világnak abban a csücskében, ahol kezdetét vette a civilizáció. Felgyújtjuk a nádkötegeket, égő tiltakozásul a fegyverkezési hajsza és az Afrikában meg Ázsiában dúló háborúk ellen. A többiek másnap szereztek tudomást elhatározásomról. Először megdöbbentek, aztán mindenki teljes szívvel támogatta a tervet. Ezen a napon a Djibouti Palace-ban fogadott Hasszan Gouled Aptidon elnök, az ifjú nemzet idős vezetője, a fekete Afrika bölcs és emberséges képviselője. Megkértem, engedélyezze, hogy hazájában oszlassuk fel az expedíciót és itt hagyjuk el a hajót. – Önök boldogok – felelte csendesen 391

mosolyogva. – Hajójuk elmenekülhetett a háborúból. Az én kis nemzetemnek azonban itt kell maradnia, a háború kellős közepén, állandó félelemben. – Hozzátette, hogy szívesen lát bennünket és hajónkat, de tudnunk kell, hogy országa tele van menekültekkel, a külvilágba vezető utakat lezárták, az egyetlen, Addis Abebába vezető vasútvonalat felrobbantották. Repülőgépen szállítanak némi húst Nairobiból, de minden más élelem Párizsból érkezik, légi úton és magas áron. Népe éhezik, mert a kikötőn kívül semmi bevételi forrása nincs a Dzsibuti Köztársaságnak. A város körüli szűk terület sivatag. Ezután rendkívül szívélyes fogadtatásban részesített Darrieus francia ellentengernagy, majd Walter Clarke ügyvivő, akinek nem volt még ideje megnyitni az amerikai követséget, oly fiatal volt a köztársaság. Tervünkről csak egy ember tudhatott: a ki kötő kapitány. Különben a kikötő tűzoltóbrigádja és a tengerészet helikopterei abban a pillanatban, hogy felfedeznék a vélt balesetet, kivonulnának. Mi viszont egyedül akartunk lenni a végső búcsúnál. A Tigrist kivontattuk a kikötőből, és a világítótornyon túl levő Musha szigetnél, a kikötőn kívül fekvő kis korállszigetnél, felvont vitorlákkal lehorgonyoztuk. Mielőtt bevontuk volna az Egyesült Nemzetek zászlaját, táviratot küldtem annak az embernek, aki engedélyezte, hogy a Tigris jelképesen e zászló alatt hajózzon. Kurt Waldheim főtitkárnak Egyesült Nemzetek Szervezete A Tigris nádhajó soknemzetiségű legénysége a mai napon befejezte kísérleti útját. Hálásan köszönjük főtitkár úr hozzájárulását az Egyesült Nemzetek Szervezetének zászlaja alatt való hajózásunkhoz, és büszkén jelentjük: az expedíció kettős feladatát, teljes megelégedésünkre, végrehajtottuk. Utunk a múltba vezetett, hogy tanulmányozzuk az ősi sumer elvek alapján épült hajó tulajdonságait. Utunk emellett a jövőbe is vezetett, hogy bebizonyítsuk, nincs olyan szűk hely, ahol a közös túlélésünkön fáradozó emberek ne élhetnének békésen egymás mellett. Tizenegyen vagyunk, s különböző politikai rendszerű országokból érkeztünk. Együtt hajóztunk egy hajlékony nádból és kötelekből álló kicsiny tutajhajón, s több mint hatezer kilométernyi utat tettünk meg az Iraki Köztársaságból a Bahreini Sejkségen, az Ománi Szultánságon és a Pakisztáni Köztársaságon át az afrikai Dzsibutiig. Közölhetjük, hogy különböző 392

politikai nézeteink ellenére nyugodt és viharos időkben egyaránt – az Egyesült Nemzetek eszméi szellemében – teljes egyetértésben és barátságban éltünk együtt szűk szálláshelyünkön, és vállvetve küzdöttünk fennmaradásunkért. Amikor tavaly novemberben a Tigris nevű nádhajóra szálltunk, tudtuk, hogy együtt merülünk el vagy maradunk fenn, és ez a tudat megerősítette barátságunkat. S most, amikor áprilisban szétválunk és mindenki visszatér a hazájába, őszintén tiszteljük és becsüljük egymás szülőföldjét, közös üzenetünket nem egyetlen nemzethez intézzük, hanem a modern emberhez, bárhol éljen is. Bebizonyítottuk, hogy az ősi mezopotámiai, indus-völgyi és egyiptomi népek az ötezer évvel ezelőtt rendelkezésükre álló primitív hajók közvetítette kapcsolatok segítségével alapíthatták meg az emberiség legkorábbi civilizációit. A kultúra a gondolatok és termékek értelmes és hasznos cseréje által fejlődött. A mai napon, tiltakozásul az 1978-as világ embertelensége ellen, elégetjük büszke hajónkat, amely vitorláival és kötélzetével együtt még mindig a legjobb állapotban van. Kénytelenek voltunk megállni a Vörös-tenger bejáratánál. A legcivilizáltabb és legfejlettebb országok katonai repülőgépei és hadihajói közepette baráti kormányok biztonsági okokból megtagadták partraszállási kérelmünket – kivéve a kicsiny és semleges Dzsibuti Köztársaságot –, mivel körülöttünk mindenütt testvérek és szomszédok gyilkolják egymást olyan fegyverekkel, amelyeket azok adtak a kezükbe, akik közös utunkon a harmadik évezredbe vezetik az emberiséget. Felhívásunkkal tudatosítani kívánjuk napjaink őrült valóságát, mely mindannyiunk számára csupán kellemetlen hangzású főcímek sokasága a hírekben. Mindannyian felelőtlenek vagyunk, ha nem követeljük a felelős döntéshozóktól: ne lássák el modern fegyverekkel azokat, akiknek a csatabárdját és kardját őseink elátkozták. Bolygónk nagyobb, mint azok a nádkötegek, amelyek átvittek bennünket a tengereken, de elég kicsi ahhoz, hogy ugyanazok a veszélyek fenyegessék, ha nem vesszük tudomásul, milyen sürgetően szükséges az értelmes együttműködés, hogy megmentsük magunkat és közös civilizációnkat a süllyedő hajó sorsától. 51 Dzsibuti Köztársaság, 1978. április 3.

393

Mindenki aláírta. Thor, Norman, Jurij, Carlo, Toru, Detlef, Gherman, Asbjörn, Rashad, HP, Norris. Mind a tizenegyen. Azután elfogyasztottuk utolsó étkezésünket a két kabin közötti deszkaasztalon: Jurij szárított szivárványos halait, Rashad pácolt repülő halait, süteményt. Nagyszerű emlékeink voltak erről az asztalról. Norman megjegyezte, hogy hétezerhétszázhetvennyolc kilométert, négyezer-kétszáz mérföldet hajóztunk együtt. A Tigris száznegyvenhárom napja van vízen, azaz húsz hét és három nap óta, ez jó öt hónap. Norris az órájára nézett és a kamerájára mutatott. A nap hanyatlóban volt. Hamarosan lebukik Afrika kék hegyei mögé, amelyek a Vörös-tenger bejáratánál fekvő tompa partfokba lejtenek. HP, Asbjörn és jómagam kivételével mindenkit az alacsony korállpartra szállítottunk a dingin. Egy kis jachtot béreltünk, hogy visszaszállítson bennünket. HP tartalékos őrmester volt a norvég hadseregben; az egyik djibouti fotóüzletben ártalmatlan kronométert vásárolt. A Tigris ideje lejárt. Asbjörn volt a petróleumlámpák felelőse a hajón, ő tudta, hol az üzemanyag. HP kiöntötte. Én az üres asztalra pillantottam, amikor a többiek után a dingibe ugrottam. Ma este senki sem takarította le az asztalt. A tizenegy ember számára egy további hónapra elegendő élelmet, takarókat és egyéb használható holmit partra szállítottunk, és a menekülteknek adományoztuk. Felsorakoztunk a parton, egyikünk sem tudott sokat mondani. – Vegyétek le a kalapotokat – mondtam végül is, mikor a lángok nyaldosni kezdték a nagykabin ajtaját. A hasadó bambusz puskaropogásszerű hangjai és a nád sistersége közepette a vitorlák tüzet fogtak a szikraesőben. Mindenki hallgatott, jómagam alig hallhatóan morogtam: – Jó hajó volt.

394

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Athenaeum Nyomda (82.2809), Budapest, 1962 Íves offsetnyomás. A szöveg monophoto eljárással készült Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Felelős szerkesztő: Halász Katalin Műszaki vezető: Gonda Pál Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné

Megjelent 70000 példányban, 24 (A/5) ív + 64 oldal színes melléklet terjedelemben, azMSZ 5601–59 és 56o2-55 szabvány szerint

395

Jegyzetek [←1 ] Amiet, P., La Glyptique Mesopotamienne Archaique, Paris, 1961.

[←2 ] Salonen, A., „Die Wasserfahrzeuge in Babylonien”, Ed. K. Tallqvist, Studia Orientalia edidit Societas Orientalis Fennica, 8. köt. 4, 70. 1939.

[←3 ] Szent Biblia (Károly Gáspár ford.), Mózes I. könyve 15. 18.

[←4 ] Tallqvist, K., Gilgames-eposet, p. 92, Stockholm, 1977.

[←5 ] Szent Biblia (Károly Gáspár ford.), Mózes I. könyve 6. 14.

[←6 ] Tallqvist, id. mű, 125.

[←7 ] Glob, P. V., Al-Bahrain, 214., Copenhagen, 1968.

[←8 ] Bibby, G., Loonking for Dilmun, p. 253., New York, 1969.

[←9 ] Kramer, S. N., Sumerian Mythology. A study of spiritual and literary achievements in the third millennium BC, 37-38., 60. Philadelphia, 1944.

[←10 ] Oppenheim, A. L., 'The Seafaring Merchants of Ur', Journ. Amer. Oriental Soc, 74. köt. No. 1, 6-17, 1954.

[←11 ] Gordon, E. I., 'The Sumerian Proverb Collections: A Preliminary Report', Journ. Amer. Oriental Soc. 74. köt. No. 1, 82-85., 1954.

[←12 ] Salonen, A., id. mű, 12-14., 49., 66., 70.

[←13 ] Woolley, C. L., The Sumerians, 7-8., 192-194., New York, 1965. By permission of Oxford University Press. 396

[←14 ] Kramer, S. N., id. mű, 60.

[←15 ] Woolley, C. L., id. mű, 35-45.

[←16 ] Bibby, G., id. mű, 80.

[←17 ] Uo.

[←18 ] Dán régészek ásatásokat végeztek ennél a dilmuni kikötőnél, nem sokkal azután, hogy a Tigris elhagyta Bahreint. Egy nagy és mély támfalas medencét fedeztek fel ott a városfalakon belül. Dagálykor sekély merülésű hajók egyenest a védett dokkba hajózhattak be, amelyet a városfal felszín alatti kőzetéből vágtak ki a tenger felől, és amely védőgát gyanánt is szolgált a tengerrel szemben. (Bibby, G., „Gensyn med Bahrain”, Sfinx, No. 4., 99103.)

[←19 ] Bibby, G., id. mű, 186-189.

[←20 ] Heyerdahl, T., Aku-Aku. A Húsvét-sziget titka. Gondolat, 1960.

[←21 ] Mallowan, M. E. L., Nimrud and its remains, I, 78-81., 323., New York, 1966.

[←22 ] Bibby, G., id. mű, 69-77., 160-161.

[←23 ] Journal of Oman Studies, 1976.

[←24 ] Bibby, G., id. mű, 191., 219-220.

[←25 ] Woolley, C. L., id. mű, 45-46.

[←26 ] Bibby, G., id. mű, 220.

[←27 ] 397

Plinius Gaius Secundus (AD 77), Historia Naturalis, VI. könyv 98, The Loeb Classical Library.

[←28 ] Bibby, G., id. mű, 219.

[←29 ] Kramer, S. N., id. mű, 112.

[←30 ] Bibby, G., id. mű, 221-222.

[←31 ] Bibby, G., id. mű, 192.

[←32 ] Dales, G. F., ’Harappan Outposts on the Makran Coast’, Antiquity 36. köt., No. 142. 86-92., (1962).

[←33 ] Plinius, id. mű, VI. könyv, 97-98.

[←34 ] Khan, F. A., 'Indus Valley Civilization', Cultural Heritage of Pakistan, u., Karachi, 1966.

[←35 ] Raikes, L. R., 'The End of the Ancient Gues of the Indus', American Anthropologist, 66. köt. No. 2., 291., 1964.

[←36 ] Rao, S. R., 'Shipping and Maritime Trade of the Indus People', Expedition, 7. köt. No. 3. 30-37., University of Penn, Philadelphia, 1965.

[←37 ] Rao, S. R., 'A „Persian Gulf Seal from Lothal', Antiquity, 37. köt. No. 146., 96-99., 1963.

[←38 ] Mackay, E. J. H., Further. Excavations at Mohenjo-Daro, New Delhi Government Press, 1938., I. köt. 340-54V

[←39 ] Le Baron Bowen, R. Jr., 'Boats of the Indus Civilization', The Mariner's Mirror, 41-42.. 279-290., 1956.

[←40 ] 398

Fairservis, W. A., The Roots of Ancient India, 277-278., George Allen and Unwin, London, 1971.

[←41 ] Plinius, id. mű, VI. könyv, 205.

[←42 ] MS. 1977. febr. 26.

[←43 ] Heyerdahl, T., Early Man and the Ocean, Ch. I térképpel, George Allen and Unwin, London, 1978.

[←44 ] Red Sea and Gulf of Aden Pilot, 557-559., London, 1967.

[←45 ] Plinius, id. mű, VI. könyv 398-421.

[←46 ] Karageorgis, V., The Ancient Civilisation of Cyprus, 57., New York, 1969.

[←47 ] Evans, J. D., The Prehistoric Antiquities of the Maltese Islands, 212-214., London, 1971.

[←48 ] Hood. S., The Minoans: Crete in the Bromre Age, 29., London, 1971.

[←49 ] Platón (i. e. kb. 427-547), Timaeus and Critias (Timaiosz és Kritiasz), Penguin Classics, 33-38., 141., London, 1965.

[←50 ] Ezt a témát és az Európa előtti időkre vonatkozó, az Atlanti-óceánon áthaladó kapcsolatokra vonatkozó érveket részletesen tárgyalja Heyerdahl T., Early Man and the Ocean, London, 1978 c. műve.

[←51 ] A főtitkár hosszú és nagyon pozitív választ küldött. Melegen gratulált a sikeres kísérlethez és biztosította, hogy ez a felhívás nem talál süket fülekre az Egyesült Nemzeteknél. – George Allen & Unwin Kiadó, London jegyzete

399