A tigris 9789632454573 [PDF]

Zitiervorschau

JOHN VAILLANT

A TIGRIS IGAZ TÖRTÉNET BOSSZÚRÓL ÉS TÚLÉLÉSRŐL

Könyvmolyképző Kiadó, 2012

Írta: John Vaillant A mű eredeti címe: The Tiger: a true story of vengeance and survival Fordította: Pék Zoltán A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta A művet eredetileg kiadta: Alfred A. Knopf, a division of Random House A borítót tervezte: Zsibrita László Copyright © 2010 by John Vaillant ISSN 2062-3100 ISBN 978 963 245 458 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben

Joanna és Ellis Settle emlékének

Tartalom ELŐSZÓ ELSŐ RÉSZ MARKOV 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 MÁSODIK RÉSZ POCSEPNYA 15 16 17 HARMADIK RÉSZ TRUS 18 19 20 21 22 23 EPILÓGUS A FORDÍTÁSRÓL FOTÓK JEGYZETEK

A TAJGÁBAN NINCSENEK TANÚK. V. K. Arszenyev: DERSZU UZALA

E HELYÜTT SENKI EMBERFIA NEM BOLDOGUL KÖNNYEN BEOWULF

Az orosz Távol-Kelet

A Bikin folyó völgye

ELŐSZÓ A holdsarló úgy lóg a fák között, mintha belegabalyodott volna az ágakba. Gyér fénye árnyakat vet a lenti hóra, még inkább homályba borítva az erdőt, melyben ez a férfi legalább annyira keresi útját tapintással, mint látással. Gyalogszerrel van, egyetlen kísérője egy kutya, ami folyton előreszalad, alig várja már, hogy végre hazatérjenek. Körös-körül a tölgy, nyír és nyárfák törzsei feketén nyújtóznak a sötétségbe a száraz gallyak és bozótok fölé, ahol ágaik lyukacsos baldachinná fonódnak össze. A hónál fehérebb, karcsú bükkfák szinte maguk is fényt bocsátanak ki, de mint az állat téli bundája, ez a fény hideg a kéznek, csak önmagáért van. Csend honol ebben a szunnyadó, fagyott világban. Olyan hideg van, hogy a köpés megfagy, mielőtt földet érne; olyan hideg, hogy az a fa, ami törékeny, mint a szalma és képtelen tovább bent tartani saját gyarapodó nedvét, akár spontán felrobbanhat. Ahogy haladnak előre, férfi és kutya egyaránt hőpárát hagy maga után, és leheletük kondenzcsíkja halvány felhőként ül meg csapásuk felett. A széltelen sötétben testszagukat ugyan megőrzik, de léptük hangja tovaszáll, így minden lépéssel tudtára adják az éjszakának a hollétüket. A metsző hideg dacára a férfi olyan gumicsizmát visel, ami jobban illene esős időhöz; ruhája is meglepően könnyű ahhoz képest, hogy egész nap a szabadban kutatott. Fegyvere egyre jobban húzza a vállát, mint ahogy a hátizsákja és töltényöve is. De hát ismeri ezt az utat, mint a tenyerét, és mindjárt megpillantja a kunyhóját. Végre engedélyezheti magának a megkönnyebbülés luxusát. Talán elképzeli, ahogy meggyújtja a lámpást, ahogy megrakja a tüzet; talán elképzeli, hogy nemsokára megszabadul terhétől. A víz a kannában biztosan megfagyott, de a tűzhely fala vékony, nem kell sok idő, és vadul izzik majd a hideg és a sötét ellen, mint ahogy most az ő teste. Hamarosan élvezheti a forró teát

és a cigarettát, amit követ a rizs, a hús és még több cigaretta. Esetleg egy-két pohárka vodka is, ha még maradt. Ízlelgeti ezt a szertartást, melyet kívülről tud. Majd amikor az ismerős alakzat már kibontakozik a tisztás túlsó felén, a kutya nekimegy egy szagnak, mintha fal lenne, és morogva megtorpan. Régi vadásztársak, a férfi tökéletesen érti: valaki van a kunyhónál. A szőr a kutya nyakán és a férfi hátán egyszerre mered fel. Robajt hallanak a sötétből, ami mintha minden irányból jönne.

ELSŐ RÉSZ

MARKOV

1 Sokan nem hiszik, hogy mindez megtörtént. Azt hiszik, a képzeletem szüleménye. Pedig valóság volt. Tények igazolják. JURIS ANATLOJEVICS TRUS 1997. december 5-én délután, nem sokkal sötétedés után, sürgetőn megcsörrent a telefon egy Jurij Trus nevű férfi otthonában Lucsegorszkban, ebben a közepes méretű bányászvárosban Primorje térségben, az orosz Távol-Keleten, nem messze a kínai határtól. Primorje többek között a szibériai tigris utolsó mentsvára, és a telefonáló baljós hírekkel szolgált: egy férfit megtámadtak Szobolonje közelében, ami egy kis fakitermelő közösség mélyen az erdőben, kilencven kilométerre északkeletre Lucsegorszktól. Jurij Trusnak, a hat Tigrisfelügyelet-egység egyik csapatvezetőjének az volt a feladata, hogy az erdei bűncselekményeket kivizsgálja a térségben, főleg azokat, amelyekben tigris szerepelt. Mivel sokszor orvvadászokról volt szó, ezek tigristámadásokat is jelentettek. Így aztán ez az eset – és annak minden vonzata – most Trus gondja lett, aki azonnal készülődni is kezdett a szobolonjei utazásra. Másnap, szombat kora reggel Jurij Trus csapattársaival, Alekszandr Gorborukovval és Szása Lazurenkóval bezsúfolódott egy leselejtezett katonai teherautóba, és elrobogott északnak. A Tigrisek, ahogy néha nevezték őket, vízálló, terepszínű gyakorlóruhájukban, késekkel, pisztolyokkal és félautomata puskákkal felfegyverkezve nem annyira vadőrnek látszottak, mint inkább vadonban működő rohamcsapatnak. A húszéves teherautó a Kung becenévre hallgatott, az amerikai Humvee négytonnás orosz katonai megfelelője volt. A gázmotoros, csörlővel ellátott, négykerék-meghajtásos, széles, derékig érő abroncsú gép népszerű

jármű Primorje hátországában. Nemcsak fegyverállvánnyal és tartalék gázkannatartóval látták el, de rögtönzött priccseket is szereltek bele, és telepakolták annyi élelemmel, amennyi négy embernek egy hétig elég. Fatüzeléses kályhával is rendelkezett, hogy a legénység a gépek teljes csődje esetén is életben maradhasson, akárhol járjanak is éppen a vadonban. Miután áthaladtak a rendőrségi ellenőrzőponton a város szélén, a Tigrisek elmentek egy földútig, ami keletnek vezetett a Bikin, eme széles és kanyargós folyó mentén, mely átszeli Primorje északi részének legelszigeteltebb vidékeit. A jóval fagypont alatti hőmérséklet és a mély hó lassította a nehéz teherautó haladását, így aztán a férfiaknak, akiknek mindegyike tapasztalt vadász és kiszolgált katona volt, jó pár óra állt a rendelkezésükre, hogy átgondolják és megbeszéljék, mi várhat rájuk. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy eddigi tapasztalataik nem készítették fel őket arra, amit ott találnak. Primorje, amit Tengermelléki határterületnek is neveznek, akkora, mint Washington állam az USA-ban, és Oroszország délkeleti sarkában bújik meg a Japán-tengernél. A sűrű erdőkkel borított hegyes vidéken az Appalache erdeinek klausztrofóbiája keveredik a Yukon határvidék keménységével. Itt csak a legelemibb iparról beszélhetünk: a fakitermelés, bányászat, halászat és vadászat eleve küzdelmes létét tovább nehezítik az alacsony bérek, a korrupt hivatalnokok, a viruló feketepiac – valamint a világ legnagyobb nagymacskái. A peresztrojka és az orosz-kínai határ újranyitása számos negatívummal járt; ezek egyike a tigris-orvvadászat fellendülése. Ahogy az 1990-es években szétesett a gazdaság, és elhatalmasodott a munkanélküliség, orvvadászok, üzletemberek és hétköznapi polgárok egyaránt magukénak tekintették az erdő gazdagságát, annak minden formájában. Mivel olyan értékesek és ritkák, a tigrisek különösen kedvelt célpontot jelentettek: szerveik, vérük és

csontjuk igen keresett, a hagyományos kínai gyógyászatban való felhasználásuk révén. Egyesek úgy vélik, a tigrisbajusz golyóállóvá tesz, vagy hogy porrá őrölt csontja csillapítja a fájdalmat. Mások azt hiszik, hogy péniszétől férfiasabbak lesznek, és Tokiótól Moszkváig rengetegen fizetnek dollárezreket a bőréért. 1992 és 1994 között körülbelül száz tigrist, az ország vadpopulációjának durván negyedét leölték. Nagy részük Kínába került. Nemzetközi állatvédő szervezetek segítségével (és nyomására) a terület kormányzata létrehozta a Tigrisfelügyeletet abban a reményben, hogy valamelyest visszaállítja a törvényt és a rendet Primorje erdeiben. A fegyverekkel, kamerákkal és széles körű rendőri hatókörrel felruházott csapatok feladata lett az orvvadászok elfogása, valamint a tigrisek és emberek között egyre szaporodó konfliktusok megoldása. A Tigrisfelügyelet mandátuma sok tekintetben emlékeztet a kábítószeres nyomozókéra, és a kockázat is hasonló: óriási pénzek cserélnek gazdát, a szereplők pedig gyakran elkeseredett és veszélyes egyének. A tigriseket, a drogokhoz hasonlóan, grammra és kilóra árulják, értékük a termék és az eladó kifinomultságával együtt nő. Vannak persze fontos különbségek is: a tigris akár három mázsát is nyomhat; kétmillió éve vadászik nagyprédára, köztük emberre; és van emlékezete. Emiatt a tigris éppoly veszélyes lehet arra, aki meg akarja védeni, mint arra, aki hasznot akar belőle húzni. Jurij Trus Tigrisfelügyelet csoportja az 1990-es évek közepén a Bikin-folyó körül tevékenykedett. Télen teherautóval is rá lehet hajtani a folyóra, de nyáron lomha mocsárrá változik. A völgyében élő munkanélküli emberek számára a folyó és az erdő törvénye sokkal relevánsabb, mint a helyi kormányzaté. Noha a legtöbb itt lakó a puszta életben maradás érdekében kényszerül orvvadászatra, vannak köztük olyanok, akik pénzért csinálják.

1997-ben a Tigrisfelügyelet csupán három éve létezett; az orosz gazdaság akkori helyzetét tekintve tagjai örülhettek, hogy van munkájuk, főleg mert külföldi állatvédő csoportok dollárban fizették őket. Havi négyszáz dollár akkor irigylésre méltó keresetnek számított, igaz, sokat is vártak tőlük cserébe. Akár vadászok papírjait ellenőrizték rutinszerűen az erdőben, akár gyanús kocsikat üldöztek a kínai határ felé, vagy éppen rajtaütést szerveztek, a legtöbb ember, akivel a Tigrisfelügyeletnek dolga akadt, bizony fel volt fegyverezve. Ezekre a találkozásokra sokszor eldugott helyeken került sor, ahol erősítésre egyszerűen nem lehetett számítani, és sosem tudhatták előre, mivel találják szemben magukat. A peresztrojkát követően Oroszországban lényegében minden eladó lett, és a katonai felszerelések is hatalmas mennyiségben tűntek el a helyi fegyverraktárakból. Az erdőt tarkító névtelen vadászkunyhók elleni razziák során Trus az embereivel elkobozott már plasztik robbanóanyagot, TNT-t és páncélozott járműből rabolt 12 mm-es nehézgépfegyvert. Trus el nem tudta képzelni, mit lehet egy ekkora fegyverrel kezdeni az erdőben, de a robbanóanyagra volt magyarázat: tömegével ölték meg vele a halakat a patakokban, vagy medvéket robbantottak ki a barlangjukból. Az ázsiai piacot kevésbé izgatja a medvebőr vagy – tetem épsége, annál inkább a mancsáé vagy a hólyagjáé; az előbbi levesbe kerül, az utóbbi orvosi célra megy. Az 1990-es évek közepén Primorjéban az élet embernek és állatnak egyaránt olcsó volt, a korrupció a kormányzat minden szintjét áthatotta. Ezekben az években Trus rajtaütött magas rangú rendőrtiszteken és parlamenti képviselőkön, akik igencsak veszélyes ellenfelek. Ő viszont erre a munkára termett: ő is tud veszélyes lenni. Trus száznyolcvanhat centi magas, keze-lába hosszú, mellkasa széles. A szeme történetesen olyan színű, mint a tigrisszem féldrágakő, fekete gyűrűkkel az írisz körül, és ez a szem őszinte, megnyerő arcból néz ránk, nagy, lekonyuló szemöldök alól. Habár

gyerekkorában gyenge és beteges volt, később tehetséges atlétává érett, akinek megjelenése tiszteletet parancsoló, hangja mély, és képes nyugodt maradni rendkívüli stresszhelyzetben is. Emellett roppant erős. Fiatal katonaként Kazahsztánban az 1970es években Trus tucatnyi regionális kajakbajnokságot nyert, amikért megkapta a Sportnagymester rangot, s ez a megtiszteltetés lehetővé tette, hogy országos szinten versenyezzen. Komoly vállalkozás volt: nem csak bolgárokkal és keletnémetekkel versenyzett. – Az SZSZKSZ katonaságának becsületét védtem – magyarázta. A negyvenes évei közepén, amikor csatlakozott a Tigrisfelügyelethez, Trus három egymást követő évben területi súlyemelő-bajnokságot nyert. Az általa művelt súlyemelést nem látni az olimpián; inkább úgy fest, mint amit a napóleoni háborúk idején találtak ki unatkozó tüzérek. A lényege, hogy fel kell emelni a kettlebellt – ami lényegében egy füllel ellátott jókora ágyúgolyó – a földről, és a fej fölé nyomni minél többször, előbb az egyik, majd a másik kézzel. A kettlebell orosz találmány, évszázadok óta létezik, és egyértelműen az alacsony, köpcös embereknek kedvez, így aztán meglepő, hogy egy olyan karcsú férfi, mint Trus, az emelő elvét megcáfolva, látható könnyedséggel emeli fel ezt a harmincöt kilós vasgolyót. Trus először az apjától tanult lőni, majd később a hadseregben. Tanult még karatézni, aikidózni és késsel bánni; ezekben nyúlánk testalkata előnyére válik, mert hosszú karja miatt szinte lehetetlen a közelébe férkőzni. Olyan tehetséges a kézitusában, hogy a katonai rendészet felvette oktatónak. Trus testi ereje intenzív, sokszor alig leplezett. Megcsipdes, átölel, vállon vereget, de ezek a játékos – és uraló – kezek egyben alig álcázott fegyverek. Öklei bokszerek, ha kell, téglát tör velük. Ahogy bemutatja a lefogást vagy a képzeletbeli ütést, az ember úgy érzi, teste éhezik a lehetőségre, hogy élesben is kipróbálja. Az egyik rossz útra tért kollégájáról, akit évekig próbált tetten érni, Trus kijelentette: – Nagyon jól tudja, hogy képes vagyok puszta kézzel lefejezni. – Minden cselekedetéből süt a

feszültség, ami a kedves játékos szomszéd, barát, férj és az alfahím, a gondolkodás nélkül lecsapó vadonzsaru között dúl. Trus az utóbbi helyzetben él igazán. Trus és emberei minél mélyebbre hatoltak az erdőbe, az út annál nehezebben járható. Verhnyij Pereval után áthajtanak a havas Jaszenovje falun, a Szobolonjéhoz hasonló nagyságú és múltú fakitermelő közösségen. Itt felvettek egy fiatal rendőrt, Bust, bár az ő jelenléte inkább csak formalitás. A tigristámadás kívül esik a hatáskörén; viszont, ha van holttest, azt látnia kell. Bussal a fedélzeten döcögtek tovább a folyón felfelé. Már délutánra járt, mire elérték Szobolonjét, ezt a festetlen rönkházakból álló elszegényedett falut, ami első látásra szinte kihaltnak tűnt. A kormány mögött ülő Gorborukov itt lehajtott a főútról, már ha az annak nevezhető, be az erdőbe egy csapáson, amin csak egy jármű fért el. A hét elején megint több centi hó hullott. Menet közben Trus az út szélét pásztázta friss nyomok után. Nyolcvan kilométerre járhattak a legközelebbi aszfaltúttól, és csak alig pár kilométernyire hagyták még el Szobolonjét, amikor átvágtak egy széles, valószínűtlen helyen futó, kavicsos országúton. Ezt az utat még a szovjet időkben készítették Primorje egyetlen észak-déli átmenő-útjának alternatívájaként, amely az Usszuri folyót követi északnak Habarovszkba (ugyanazt az útvonalat, amit a transzszibériai vasút). Noha mindenféle járművet lát, közte transzkontinentális teherautókat is, az Usszuri utat alig-alig tartják karban, és nem szélesebb egy városi utcánál; ráadásul még kínai támadásoknak is ki volt téve. Ezt az új országutat viszont, noha biztonságosabb, szélesebb és nyílegyenes lenne, nem fejezték be, így lényegében a semmibe vezet a semmi közepén. Ma egyedül a fakitermelőknek, orvvadászoknak és csempészeknek hasznos, és tulajdonképpen ők az egyetlenek errefelé, akik megengedhetik maguknak, hogy gépjárművet tartsanak. Néha azonban tigrisek is használják az országutat. A téli erdőben minden ösvény, akarva-akaratlan, egy udvarias

gesztus. Sok energiát igényel csapást törni a hóban, főleg amikor fagyott vagy mély, így aki elöl megy, legyen állat, ember vagy gép, értékes szolgálatot tesz az utána jövőknek. Mivel az energia – azaz étel – télen igencsak drága, az efféle munkamegtakarító ajándékot ritkán utasítják vissza. Ha a gyalogösvény, fakitermelő út, befagyott folyó – vagy országút – nagyjából a kívánt irányba tart, más erdei szerzetek is használni fogják, attól függetlenül, ki csinálta. Az utak ekképpen tölcsérhatást gyakorolnak a körülöttük élőkre, ami furcsa találkozásokat eredményezhet. A fakitermelő út utolsó négy-öt kilométere olyan gyötrelmes és vesződséges volt, hogy még egy veterán orosz sofőr is felkiált réshangok és pörgő r-ek özönében: Párizs – Dakar! Camel Trophy! Az út keletnek tartott a hömpölygő erdőkön át, a patakokon átvezető hidakat az útra merőlegesen felstószolt rönkök jelentették. Egy privát favágó tábortól két kilométernyire Gorborukov rákanyarodott egy jelzetlen útra, és északnak fordult. Pár perc elteltével lefékezett egy tisztáson, melynek túloldalán egy kunyhó állt. A kunyhó Vladimír Markov tulajdonát képezte, aki Szobolonjéba való volt, és leginkább a méheiről ismerték. A kezdetleges épület magában állt egy szelíd, déli lejtő tetején, körülötte sűrű bükk, fenyő és égerfa erdő. A magányos, ám szép hely vonzerejét más körülmények között Trus méltányolta volna. Ám most nem volt erre idő; délután háromra járt, a nap már süllyedt délnyugaton, egy vonalba ért a fák tetejével. A kurta nappal derűs óráinak kevéske melege hamar elszáll. A bajt először a varjak jelezték. A vetési varjak úgy követik a tigrist, ahogy a sirályok a halászhajót: a biztos győzteshez csapódva energiát takarítanak meg, és az élelem esélye a „ha” helyett „mikor”-ra nő. Amint Trus és az emberei kiszálltak a Kungból, egyből meghallották a varjak rekedt károgását kicsivel nyugatra a bekötőúttól. Trus látta, ahogy sötét tollfelhő kavarog és villog a fák fölött, és még ha nem is figyelmeztetik előre, ez elárult volna

mindent, amit tudnia kellett: egy nagy testű valami meghalt vagy haldoklik, és őrzik. Markov kunyhója előtt állt egy nehéz teherautó, ami Markov barátjáé és méhésztársáé, Danila Zajcevé volt, egy tartózkodó, szorgalmas férfié, aki a negyvenes évei elején járt. Zajcev ügyes szerelő hírében állt, és a teherautója, egy kiszuperált katonai jármű, a Szobolonjéban még működő kevés jármű közé tartozott. Zajcevvel jött Szása Dvornyik és Andrej Onofrejcsuk, mindkettő harmincas, családos ember, akik gyakran vadásztak-halásztak Markovval. Megviselt ábrázatukból nyilvánvaló volt, hogy nemigen aludtak az éjjel. A nyomok sűrűségéből ítélve nagy élet folyhatott a kunyhó körül. Számos különböző faj képviseltette magát, nyomaik egymást fedték, ezért eleinte nehéz volt megkülönböztetni őket. Trus úgy látott hozzá ehhez az információgubanchoz, akár egy detektív: van itt valahol egy kezdet és egy vég, és valahol van egy indíték, talán több is. A lejtőn lefelé, már közelebb az úthoz két nyompár különösen felkeltette a figyelmét. Az egyik északnak tartott az út mentén sétatempóban, a másik a kunyhótól délnek. Egyenesen egymás felé tartottak, akárha szándékosan találkoztak volna egy megbeszélt randevúra. A délnek tartó nyomok voltak érdekesek, nemcsak mert egy tigristől származtak, hanem mert a nyomok között nagy – jó háromméteres – hézagok tátongtak. Ahol találkoztak, az északi nyomok eltűntek, mintha az, akihez tartoztak, egyszerűen megszűnt volna létezni. Itt az óriási mancsnyomok nyugat felé tértek, keresztben átvágva a bekötőúton. A szabályos térköz járásra utalt; bevezettek az erdőbe, egyenesen a varjak felé. A Trusnál lévő videokamera kínos pontossággal, pironkodás nélkül rögzítette a látványt. Az ember csak visszatekintve döbben meg azon, hogy a férfi keze és hangja milyen biztos, amint lefilmezi a helyszínt, és menet közben mindent hangosan leír: a rozoga kunyhót és a bozótos tisztást, amin áll; a támadópályát és a találkozási pontot, majd a szörnyű bizonyítékok hosszú csapását. A

kamera meg sem rezzenve pásztáz végig a rózsaszín, letaposott havon, egy kutya hátsó lábán, fél pár kesztyűn, majd a véres kabátkézelőn, mielőtt megáll egy csupasz földfoltnál száz méterre az erdőben. Ekkor a mikrofon hirtelen elnyomott öklendezést rögzít. Mintha Grendel sárkány barlangjába lépett volna be. A hőmérséklet már mínusz harminc fokig zuhant és tovább esik, ám a hó itt teljesen elolvadt. A sötét kör közepén, mint egy áldozati felajánlás, egy kar nélküli kéz és egy arc nélküli fej hever. A közelben egy hosszú csont, valószínűleg combcsont, amit vértelen fehérre rágtak. Mögötte a csapás továbbmegy az erdő mélyébe. Trus követi, a kamera keresőjébe hunyorogva, csapata és Markov barátai szorosan mögötte haladnak. Nem hallatszik más hang, csak a Trus csizmája alatt ropogó hó és a kutyája távoli ugatása. A hét férfi döbbenten hallgat. Nincs könny; nincs káromkodás. Trus vadászkutyája, egy kis lajka odább, az ösvényen egyre élesebben, izgatottabban ugat. Orrát csiklandozza a vér szaga és a tigris pézsmaillata, és egyedül ő fejezi ki legmélyebb félelmét: a tigris ott van, valahol elöl. Az emberek levették vállukról a fegyverüket, fedezik filmező főnöküket. Egy másik megolvadt részhez érnek, ez nagy és ovális. Itt, a lehullt gallyak és száraz levelek között van mindaz, ami Vladimír Iljics Markovból maradt. Első pillantásra egy halom mosott ruhának tűnik, amíg meg nem látják a csizmákat, tetejükön a kimeredő törött csont fényes végével, és a széttépett inget, az egyik ujjában még ott lapuló kézzel. Trus még sosem látta egyetlen embertársát sem ennyire alaposan, borzalmasan szétcincálva, és filmezés közben elméje a jelenet szélére szökik, menedéket keresve a félreeső részletekben. Megdöbbentette a férfi szegénysége, az, hogy egy vékony gumicsizmát viselt ilyen zord időben. Eltűnődik a töltényövön – amiből három patron hiányzik –, és azon, hogy hol lehet a puska. Közben a kutyája, Gitta előreszalad meg vissza, szőre feláll a nyakán, és figyelmeztetően ugat. A tigris a közelben jár, az

embereknek láthatatlanul, de a kutyának tapinthatóan, szinte elviselhetetlenül jelen van. A férfiak is éreznek valamit – valamit, ami nagyobb a saját félelmüknél, erre-arra tekingetnek, nem tudják, hová is nézzenek. Annyira sokkolják őket az előttük heverő maradványok, hogy alig tudnak különbséget tenni a jelen iszonyata és a közelgő veszély között. A kutya és a férfiak mozgásától eltekintve az erdő mozdulatlanná dermedt; még a varjak is visszavonultak, várják, hogy a birtokháborítók elkotródjanak. A jelek szerint a tigris is így tett. Ekkor egy hang: rövid, susogó kilégzés, mint amikor egy gyertyát fújunk el. De a kifújt levegő mennyisége valahogy más, és a mögötte rejlő erő is – nagyobb és mélyebb: ez nem emberhang. Ugyanebben a pillanatban talán tíz méterre egy alacsony fenyőág csúcsa magától ledobja hóterhét. A pelyhek leszitálnak az erdő talajára; a férfiakban bennakad a levegő, és ismét minden megdermed. Jóval azelőttről, hogy a Kung motorjának zaja először behatolt az erdőbe, valamiféle beszélgetés zajlik ebben a magányos mélyedésben. Nem oroszul vagy kínaiul, mégis valamilyen nyelven, ami öregebb az erdőnél is. A varjak beszélik, a tigris is beszéli, és a férfiak is – az egyik folyékonyabban, mint a másik. Ez az egyetlen lélegzet a maga ékesszólásában halálos üzenetet tartalmaz. De mihez kezd az ember egy ilyen információval oly messze otthonától? Gitta megfeszíti a pszichikai pórázt, ami a gazdájához köti. Markov barátai, akik már így is lényük mélyéig megrendültek, közelebb húzódnak. A tigris legfrissebb üzenete nemcsak arra szolgál, hogy még jobban megrémíssze az embereket, hanem hogy még jobban elmélyítse a láthatatlan szakadékot köztük, vadorzók és fegyveresek között, mert előbbiek szabadsága és biztonsága most utóbbiakon múlik. Trus ismeri Markov barátait, mert korábban már elkapta őket illegális fegyvertartáson és engedély nélküli vadászaton. Hármuk közül csak Zajcev fegyvere legális, de túl kicsi, hogy megállítson egy tigrist. A többiek az erdőben dugták el a fegyverüket, így még Trus kutyájánál is tehetetlenebbek.

Trus is fegyvertelen. A bekötőútnál volt némi vita, hogy ki kövesse a komor nyomokat, és elhangzottak olyan megjegyzések, hogy neki és embereinek nincs mersze hozzá. A tajgán a félelem nem bűn, a gyávaság viszont az, és Trus megfelelt a kihívásra: – Pasli! – Menjünk! – Markov egyik barátja (Szása Dvornyik, ha jól emlékszik) akkor azt javasolta, Trus csapata intézze a dolgot. Nekik különben sincs fegyverük, érvelt. Trus erre színvallásra kényszerítette, mondván, vegye csak elő az eldugott illegális fegyverét. – Nincs idő fegyvert elkobozni – tette hozzá. – Most az a fontos, hogy megvédjük magunkat. – Dvornyik mégis habozott, és Trus ekkor felajánlotta neki a saját fegyverét. Bátor tett volt több szinten is: nemcsak bizalmat és együttműködést feltételezett, de Trus félautomatája sokkal jobb fegyver volt Dvornyik ütött-kopott huzagolatlan puskájánál. Plusz rövidre zárta a vitát: nem volt mese, Dvornyik nem visszakozhatott hat ember szeme láttára. Zajcev és Onofrejcsuk szintén e miatt a szégyen-, félelem- és hűségkeverék miatt volt kénytelen velük tartani. Ráadásul minél többen vannak, annál nagyobb az esélyük. Dvornyik azonban rég szolgált már a seregben, a férfi fegyverét furcsán nehéznek érezte; Trus viszont éppen fegyvere megnyugtató súlyát hiányolta. A pisztolya még megvolt, de a tokban, és amúgy is szinte hatástalan egy tigris ellen. Csapattársaiban bízott, mivel rendkívül sebezhető helyzetbe hozta magát: elöl ment ugyan, de kameratávolságban. Benne volt a drámában, mégsem részese annak, a rémes, szürreális valóságot a kamera keskeny, küklopszlencséjén keresztül látta. Mivel Zajcevre és Dvornyikra nem lehetett számítani, és Busnak csak pisztolya volt, a Tigrisek maradtak Trus egyedüli megbízható támaszai. Akinél volt fegyver, most elővette, de a sűrű erdőben alig lehetett látni. Ha a tigris támad, a végén még egymást lövik le. Így egyelőre nem tüzeltek, tekintetük a magányos, csupasz ág körül cikázott, várva, honnét jön a következő jel. A kamera mögött Trus nyugodt maradt: – Tisztán látjuk a tigris

nyomait, elvezetnek a maradványoktól – folytatta a monoton, hivatalos kommentárt, miközben Gitta megállás nélkül ugatott, lecövekelve, dülledt szemmel. – …a kutya egyértelműen jelzi, hogy a tigris arra ment. Elöl tisztán látszottak a tigris nyomai a hóban, éles kontrasztot jelentettek a bennük meggyűlő árnyékok. Az állat észak felé tartott, magasabb részre, amit minden macska kedvel. – A tigris nem lehet messze – közölte Trus a jövő nézőivel –, olyan negyven méterre. – A hó nem volt mély, és ilyen körülmények között a tigris négy másodperc alatt meg tudja tenni ezt a távolságot. Ezért választotta ezt a pillanatot Trus, hogy kikapcsolja a kamerát, elkérje fegyverét, és visszatérjen a valós időbe. Csakhogy ezzel nehéz döntés elé került. Hivatásos minőségében, mint a Tigrisfelügyelet vezető nyomozója, Trus a dzsungel törvénye és az állam törvénye közti közvetítő volt; az egyik ösztönös és gyakran spontán, a másik aprólékos és mindig nehézkes. Természeténél fogva a kettő összeegyeztethetetlen. A terepen általában nem tudott kapcsolatba lépni a feletteseivel, sőt senki mással sem; az adó-vevője korlátozott hatósugarú volt (már amikor működött), így csapattársaival csak magukra hagyatkozhattak. Ennélfogva a munkája sok szubjektív ítéletet igényelt, és most is ilyen következett: a tigris vörös könyves faj – Oroszországban védett –, ölési engedélyt Moszkvából kell kérni. Trusnak még nem volt meg az engedélye, és szombat lévén Moszkva akár a Holdon is lehetett volna, nekik pedig itt és most kellett véget vetni ennek. Úgy döntött, utánaerednek. Eredetileg nem ez volt a terv; egy támadás kivizsgálására küldték, nem tigrisvadászatra. Ráadásul a csapata egy ember híján volt, erősen esteledett, és Markov barátai is kockázatot jelentettek, hiszen még mindig sokkos állapotban voltak. Ami azt illeti, Trus maga is. De ebben a pillanatban a kettő között hezitált: a tigris és tettének szörnyű bizonyítéka között. A kettő sosem lesz többé ilyen közel. Intett Lazurenkónak, hogy

kövesse, és elindult a nyomon, tudva, hogy minden lépéssel beljebb kerül a tigris kényelmi zónájába.

2 – Oroszországból jön? – kérdezi tőlem. – Onnan. – Sosem voltam ott. ANTON CSEHOV: SZIBÉRIA Ha Oroszország az, aminek hisszük, akkor nem lehetnének ott tigrisek. Hiszen hogy maradhatna életben egy ennyire nehézkes, megrontott és hideg országban egy olyan lény, amihez a lopakodás, a kecsesség és a melegség képe társul? A legközelebbi dzsungel háromezer kilométerre van. Ezen és még más okból Oroszország sem mint Idea, sem mint Hely nem megfelelő leírásául szolgál a „szibériai tigris” hazájának, ami egyébként is téves elnevezés. Ezt az alfajt helyileg – és hivatalosan – amur tigrisként ismerik, és valójában Szibérián túl él. Oroszország ritkán lakott, alig látogatott és nemigen értett „túloldala” nem annyira határvidék, mint inkább hibahatár. Az emberek, akik osztoznak a helyen az amur tigrissel – akik félik, tisztelik, megtűrik és néha vadásszák –, azt mondanák nekünk, hogy tigrisük a Távol-Keleten él, a tajgában[1 ], ami igaz is, de ettől még nem rajzolódik ki előttünk koherens kép. A biológus talán azt mondaná, ez az állat a Kína, Észak-Korea és Japán-tenger határolta földrajzi területen él. Bár ez bizonyára fedi a valóságot, egy külföldi nemigen érti, mit is jelent ez tulajdonképpen, még ha megnézi is a térképet. Sokáig az oroszok is nehezen értették meg. Amikor 1859 nyarán a vasúti és távírómérnök, Dmitrij Romanov megérkezett Primorje déli partjára az Amerika gőzhajón, megdöbbent a látottakon: A kikötők körüli térséget buja, szubtrópusi erdők borítják, teleszőve liánokkal, ahol a tölgyfák kerülete egy százsén (hat láb). A gigantikus vegetációban vannak még más csodálatos példák.

Láthattuk már őket a trópusi Amerikában. Milyen csodálatos jövője van ennek a helynek a történelem előtti erdőkkel és a világ legcsodásabb kikötőivel…! A legjobb kikötő neve találóan Vlagyivosztok („Urald a Keletet”), mert haditengerészetünk otthona lesz a Csendes-óceánon, egy hatalmas tengeri terület feletti orosz uralom első állomása – lelkesedett egy szentpétervári újságban. A kínaiak susaj, azaz „erdőtenger” néven emlegették a vidéket. Egy hajó fedélzetéről szemlélve talán fenséges lehetett, de a földön súlyos áldozatokat szedett emberektől és állatoktól egyaránt. Ha az ember nem a sarkvidéki hideggel dacolt, vagy tigrisek miatt aggódott, akkor rovarok gyötörték elképzelhetetlen mennyiségben. Sir Henry Evan Murchison James, az angol Királyi Földrajzi Társaság tagja, akinek egyáltalán nem voltak idegenek a dzsungelek és az ízeltlábúak, megdöbbenésének adott hangot: Számosfajta található, az egyik sárga-fekete csíkos, mint egy óriásméh, és olyan gyorsan átszúrja az öszvér kemény bőrét, hogy az felfoghatatlan. A szemem láttára történt, pár pillanat alatt, még a segítségére sem tudtunk sietni, és szerencsétlen állatból már ömlött a vér… Lefekvéskor, a kora reggeli meneteléskor vagy étkezéskor füsttel burkoltuk be magunkat. Ha van olyan időszak, amikor nem éri meg élni, akkor azt mondanám, az a nyár Mandzsúria erdeiben – írta 1887-ben. Nem egy szegény párát kötöztek itt fához, hogy rovarharapások általi gyötrelmes halálra ítéljék. Bizony még Jurij Trus is használta ezt a módszert, hogy engedelmességre tanítsa a makacsabb vadorzókat. A valaha Külső-Mandzsúria részének tekintett Primorje, vagy Primorszkij kraj, Oroszország legdélkeletibb területe; itt található az amur tigris jelenlegi élőhelyének nagy része, ahol kétmillió

ember is él. Az Oroszország tömegéből feltűnően kitüremkedő Primorje beékelődik Kína keleti felébe, akár egy karom vagy agyar, és politikailag a mai napig kényes a helyzete. A közelség és birtoklás közti feszültség megtestesülése maga a főváros, Vlagyivosztok, több mint félmillió ember otthona, csak kétnapi vonatút Pekingtől. Moszkvába ellenben egy hétig tart az út, bő 9000 kilométeren át a transzszibériai vasúton. Nincs még egy nagyváros, amely ilyen messze feküdne az ország fővárosától; még Ausztrália is közelebb van. Nehéz kifejezni, hogy az orosz politikai, kulturális és gazdasági központok számára mennyire a horizonton túl fekszik ez a terület, de a becenév nemcsak egy embert jellemezhet találón, hanem egy helyet is. Sok szibériai úgy emlegeti Oroszország nyugati részét, hogy matyerik („szárazföld”), éppúgy, ahogy az alaszkaiak gondolnak mindarra, ami a 48. szélességi körtől délre van. Azonban Szibéria nagy része több ezer kilométerrel közelebb van a fővároshoz, mint az orosz Távol-Kelet. Ha a puszta távolságot – mind földrajzi, mind kulturális távolságot – vesszük, a Tengermellék inkább olyan, mint az Egyesült Államoknak Hawaii. Így aztán az idelátogató igencsak kirí egy olyan földrajzi csomópontból, ahol Európa és Észak-Amerika vonzereje gyenge, és nincsenek jellegzetes tájékozódási pontok. Primorjéba nem sokan látogatnak el, és itt, Eurázsia csipkés keleti peremén az ember saját idegensége révén inkább érez rokonságot egy észak-koreai „vendégmunkással”, mint egy tévelygő német turistával. Vlagyivosztok, a Tigrisfelügyelet központja, délebbre fekszik a francia Riviéránál, amit nehéz összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy az öblök itt áprilisig be vannak fagyva. Régebben tigrisek járták a kikötő fölötti ék alakú dombokat, és az egyiket még mindig Tigrisdombnak nevezik; odalent található egy Tigris utca is. Kemény teleken névadóik még be-betévednek a külvárosba, kutyára vadászva; 1997-ben egyet le kellett lőni, miután megtámadott több autót a reptér mellett. Ebben és sok másban Primorje küszöböt

képez a civilizáció és a határvidék között. Ez a terület – és általában a Távol-Kelet – a saját külön szférájában létezik, valahol az első és a harmadik világ között. Becsületbeli és büszkeségbeli kérdés, hogy a vonatok tiszták és pontosan járnak, de az állomásra érve elképzelhető, hogy nincs vágány, a kinyitható lépcső megfagyott, az ember kénytelen kihajítani csomagját a sötétségbe, és utánaugrani. Mivel az élet nagy részét itt egyfajta szeszélyes merevség irányítja – a szovjet bürokrácia maradványának és a szabadpiac káoszának keveréke –, a hivatali gépezettel való legkisebb találkozáskor is úgy érzi az ember, mintha őrültek házába került volna. Az orosz Távol-Kelet a mai napig az a hely, ahová nem ért el sem a politikai korrektség, sem az ökológiai tudatosság szókincse; a hazafiság pedig élénk és szenvedélyes. Vlagyivosztoknál távolabb már nem lehetne menni a néhai keleti fronttól úgy, hogy az ember még Oroszországban legyen, de az itteni tereket még mindig az elesett hősöknek állított monstrum emlékművek uralják, olyan örökmécsessel, melynek csak a neve időtlen. Ha az ember át akarja érezni, hogy a második világháború áldozatainak és hősiességének öröksége még mindig mennyire jelen van a közgondolkodásban, csak álljon meg a Szvetlanszkaján, a két bevásárlóutca egyikén, amik közrefogják a kikötőt, ahol a Csendes-óceáni Flotta horgonyoz. Itt, egy huszonegyedik század eleji vasárnapon, több mint hatvan évvel azután, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta Berlint, azon nemzedék két unokája – mindkettő rózsás arcú, családos férfi, akik feleségükkel és kisgyerekükkel ebédelni mennek – oly hevességgel idézi fel a régi idők örökségét, amire kevés nyugati képes. Miután hangsúlyozzák Oroszország elengedhetetlen szerepét a nácik legyőzésében, és félresöprik a szövetségesek segítségének fontosságát, az egyik fiatalember azzal fejezi be: – Ha mellénk állsz, mi az orosz lelkünk egészével melletted leszünk. De ha ellenünk vagy (bök felénk az ujjával), orosz lelkünk összes erejével harcolni fogunk ellened. Méghozzá a végsőkig! A beszélő ekkor társára néz, tekintetük szolidárisan

összekapcsolódik; aztán nevetnek, ölelkeznek, és olyan erővel összekoccantják a fejüket, hogy halljuk a csontok reccsenését. Primorjéban az évszakok ugyanilyen erővel ütköznek össze: a tél hozhat hóvihart és bénító hideget, majd a nyár tájfunnal és monszunesővel áll bosszút; a térség csapadékának háromnegyede nyáron hull. A szélsőségek iránti hajlam valószínűtlen párokhoz vezet, és talán magyarázat arra, miért nincs kielégítő neve a térség sajátos ökoszisztémájának – amely megegyezik a tigrisek pánhemiszférájának északi határaival. Azzal is lehetne érvelni, hogy ez a térség nem is térség, hanem keresztút: az őshonos technológiák közül, amiket alapvetően észak-amerikainak tartanak – tipik, totemoszlopok, íjak és nyilak, bükkfakéreg kenuk, kutyaszánok és kajak stílusú evezők –, sok itt bukkant fel először. Primorje emellett négy határozottan elkülönülő biorégió találkozási pontja. Mint messziről idevetődött embermegfelelőik, a szibériai tajga, a mongóliai sztyeppe, a koreai és mandzsúriai szubtrópus, valamint a messzi észak erdőjének növényei és állatai mind ide konvergálnak, saját növekedési zónáik határait kitolva partvonal, hegyvidék, síkság és erdő közé. Így aztán a botanikusok próbálkozásai a terület besorolására igencsak zengzetes neveket eredményeztek: „A keleti-ázsiai régió Mandzsúria és SzahalinHokkaidó provinciája” az egyik; „Az Északi Félgömb Transzbajkál régiója” egy másik. Egy alternatív javaslat: Északi Dzsungel. Oximoronnak hangzik, pedig magában foglalja ennek a távoli és keskeny peremvidéknek a kevert jellegét, ahol a szubarktikus égövi állatok éltek együtt szubtrópusiakkal már az utolsó jégkorszak előtt is. Szilárd bizonyítékok utalnak arra, hogy ez a térség menedékhely volt. Egyike az utolsó jégkorszakban jégmentesen maradt, Csendesóceán körüli számos térségnek, ami talán segíthet megmagyarázni egy olyan ökoszisztéma jelenlétét, amely sehol máshol nem létezik. Itt a farkasok és rénszarvasok élnek együtt kanalas gémekkel és mérges kígyókkal, és tíz-tizenkét kilós eurázsiai keselyű verseng a

tetemekért a kardcsőrű dzsungelvarjúval. Bükkfa, lucfenyő és erdei fenyő nő egy völgyben vadkivivel, óriáslótusszal és húszméteres akácfával, míg az ehető magot termő fenyőket vadszőlő és magnóliaindák futják be. Utóbbiak táplálékot és menedéket jelentenek a vaddisznócsordáknak, valamint pézsmaszarvasoknak, amelyek tízcentis agyarukkal úgy néznek ki, mint az evolúció egy félbehagyott kísérlete. Sehol máshol nem iszik egy folyóból rozsomák, barnamedve vagy jávorszarvas a leopárddal, egy olyan vízgyűjtőmedencében, ahol paratölgy és bambusz mellett áll egyegy magányos tiszafa, amely régebbi az ortodox egyháznál. Mindeközben egy himalájai feketemedve rozoga fészket épít a törékenynek látszó vadmeggyfán, ópiummák bólogat a napon, és ginzeng őrzi titkát a foltos árnyékban. A terület egy sziget érzetét kelti, és szinte lehetne is így jellemezni, mivel két nagy folyó választja el Ázsiától – az Usszuri és az Amur –, valamint a Hanka-tó, a Távol-Kelet legnagyobb tava. Az Amur, amiről a helyi tigris kapta a nevét, Északkelet-Ázsia anyafolyója; kínai neve Hejlungcsiang, azaz Fekete Sárkány. Két forrásból ered Mongóliában, majdnem négyezer-ötszáz kilométert utazik, mire kijut a Tatár-szorosba a Szahalin-szigettel szemben. Ázsia harmadik leghosszabb folyója, és a leghosszabb gát nélküli folyó a világon. Önmagában is egy ökoszisztéma, több tucat madárfaj és több mint 130 féle halfaj otthona. A folyó fenekén tokhal – némelyik alligátor nagyságú – lakozik gyöngyérlelő, édesvízi osztrigával és taimennel, a lazac óriási rokonával, amit valaha szigonnyal vadásztak bükkfakéreg kenukból. Primorje flórájának és faunájának bizarr egyvelege azt a benyomást kelti az emberben, hogy Noé bárkája nemrég futott partra, és sok utasa ahelyett, hogy megkereste volna kijelölt helyét a planétán, egyszerűen itt maradt, köztük olyanok is, akiknek létezéséről sejtelmünk sem volt. Ezen a víztől övezett földdarabon olyan osztályozatlan fajok élnek, mint a nyestkutya vagy a bizarr trópusi dól, más néven ázsiai vadkutya, ami falkában vadászik, és a

hagyományos prédája mellett állítólag emberre és tigrisre is támadt már. Itt található a vöröslábú íbisz, a berki paradicsom-légyvadász és a papagájszerű nádi szutóra, valamint ötféle sas, kilenc denevérfaj és több mint negyven páfrány. Tavasszal valószínűtlen lepkék és pillangók – mint az Artemis emperor, az Exclusive underwing és a még nem tanulmányozott Pseudopsychic – kelnek ki és verdesnek sziporkázva az utak mentén. Tél közepén fordított színmintájú, óriási katicabogarak másznak a falusi konyhák falán, akár az élő tapéták. Ez az Északi Dzsungel (jobb név híján) páratlan a Földön, és a legnagyobb biodiverzitást vonultatja fel Oroszországban, a világ legnagyobb országában. Az amur tigris efölött a szürreális sereglet fölött uralkodik. A tigrisek fennmaradt hat alfajából az amur az egyetlen, amely sarkvidéki körülmények között él. Nemcsak a koponyája nagyobb, mint a többi alfajé, de több zsírt és vastagabb irhát is hord, s ez olyan ormótlan, primitív külsőt kölcsönöz neki, ami szembeötlőn megkülönbözteti karcsúbb trópusi rokonaitól. A sűrű sörényű fej lehet olyan széles is, mint az ember mellkasa és válla, télen a lábnyomai leírására kalapokat és fedőket használnak mércének. Ahogy a Mammals of the Soviet Union (A Szovjetunió emlősei) lexikon fogalmaz: A tigris általános megjelenése hatalmas testi erőt, csendes magabiztosságot sugall, amihez súlyos kecsesség társul. De az ember ennyi erővel ezt is mondhatná: ezt kapod, ha pároztatod egy macska ruganyosságát és étvágyát egy ipari hűtőláda tömegével. Hogy megfelelően méltányolni tudjunk egy ilyen állatot, az elején kell kezdeni: vegyük egy pitbull groteszkül izmos fejét, majd képzeljük el, hogy nézne ki, ha negyed tonnát nyomna. Adjunk hozzá ujjnyi agyarakat, valamint az ezeket támogató éles fogsort, amely képes átharapni a legkeményebb csontot is. Aztán vegyük a karmokat: a húskampó és a tőr hibridje, aminek külső íve tíz centi hosszú is lehet, ami a Velociraptor karmához mérhető. Na most,

képzeljük el ehhez a testet: orrától a farkáig száznyolcvan centi vagy még több, egy méter magas a lapockájánál. Végül díszítsük ki a vadállatot az ősi kalligráfiával: fekete ecsetvonások a sárgásbarna és krémszín mezőn, majd álmélkodjunk, hogy együtt létezhetünk ezzel a különös teremtménnyel. (A tigris szó szerint tetovált: ha leborotválnánk, a csíkjai akkor is láthatóak lennének, mivel a bőre is csíkos.) Képes kilométereket úszni, nálánál többször nagyobb állatokat megölni, és brutális erejével akár ötszáz kilós tetemet is bevonszolni ötven-száz méterre az erdőbe, mielőtt elfogyasztja. Párját vagy kicsinyét orrának finom dörzsölésével üdvözli, de a prédája először a mancsával ismerkedik meg. A tigris mellső mancsa különbözik a hátsótól: a mellső nagyobb, és öt karom van rajta szinte emberkézszerű elrendezésben, míg a hátsón csak négy. Mellső mancsa a járás, futás és mászás mellett buzogányként is szolgál, amivel agyonüti a prédáját. Emellett viszont olyan szelíd és ügyes, hogy párnás mancsával el tud kapni egy legyet és sértetlenül elengedni. A tigris többnyire hátulról vagy oldalról támad, ami a meglepetés erejével jár, de harcolni szemtől szemben harcol, gyakran hátsó lábára felágaskodva. Ilyenkor, ahogy füle a fejére lapul, a harcoló tigris megdöbbentően emlékeztet egy küzdő emberre, különösen egy nehézsúlyú bokszolóra. Meglepően finom hátsó lába karcsú „csípőbe és derékba” fut, az pedig drámaian kiszélesedő mellkasba, masszív „karokkal”, amelyek ütés és hárítás közben ugyanúgy feszülnek, mint a miénk. A farkas vagy medve karmától eltérően, ami elsősorban tapadásra és ásásra szolgál, a macskakarom vége tűhegyes, és belső fele egy részén éle is van. A kígyófog kivételével ez áll a legközelebb egy sebészi eszközhöz a természetben. A mellső mancs karma kinyomva pengévé válik, mely az áldozatot nem megvágja, hanem szinte megnyúzza. De ez szinte mellékes a mellső mancs fő funkciójához képest, nevezetesen, hogy szinte lerázhatatlanul beleakad a prédaállat húsába. Ha a karmot rendesen belemélyeszti, a tigris szó szerint meglovagolhatja az áldozatát.

A légitámadás utolsó nanoszekundumaiban a tigris farka megmerevedik, s úgy egyensúlyozza és stabilizálja teste hátsó felét, akár a farok a repülőgépet. Közben a két mellső mancs az agyarakkal hárompontos fogóeszközt alkot, mintha a karmok egy pillanatra az állkapocs kiterjedései lennének. Így együtt olyan egy négyzetméteres területet fognak be, egy sokkal nagyobb – édesvízi krokodil vagy Allosaurus nagyságrendű – állat szájának megfelelő harapó-kapacitással. A karmok és az állkapocs összjátéka a feladatnak megfelelően változik, gördülékeny, egymást kiegészítő munkájukat szinte kosárlabdacsapatként tudjuk elképzelni: az állkapocs a center, a sztár, ami körül az akció forog; a mellső mancsok a csatárok, előreküzdik magukat, lökdösődnek, míg a kisebb, hátsó mancsok, melyek előkészítik a támadást, majd szélről asszisztálnak, a védők. A hátsó láb biztosítja az erőt a támadóugráshoz vagy az üldözéshez, de elrugaszkodva stabilizátor lesz, támogatja a fontosabb játékosokat. Ha a préda a földre kerül, a támadófegyverek a legfinomabb szikékké és kampókká alakulnak, amikkel szervről szervre ki lehet belezni egy állatot. Mindezek miatt nincs olyan állat a tajgán, ami a tigrisnek elérhetetlen; tetszése szerint oszthat halált. Az amur tigris megeszik mindent a lazactól és kacsától a felnőtt barnamedvéig. Primorjéban kevés a farkas, nem azért, mert nem megfelelő nekik a környezet, hanem mert a tigrisek őket is felfalják. Az amur tigris, mondhatjuk, sztálinista módon áll hozzá a konkurenciához. Rendkívül sokszínű ragadozó, képes életben maradni mínusz negyven és plusz negyven Celsius-fok között, és szinte minden környezetet előnyére használ. Noha jellegzetesen erdőlakó, vadászhat tengerparton is, ahol a ködöt kihasználva lopakodik, és bekergeti a prédát a vízbe, mielőtt megöli. Megfigyeltek egy fiatal hímet, ami kizárólag kikötői fókákon élt, a tetemüket farönkökként felstószolva jövőbeni fogyasztásra. A legtöbb macskától eltérően a tigris ügyes, sőt lelkes úszó, a Bikin folyón vannak vadászok és halászok, akiknek csónakján

tigriskarmok nyomát látni. Sok találkozás mintha mítoszból vagy regényből származna, még azok is, amiket tudósok figyeltek meg és rögzítettek videóra. Az efféle incidensek és az azt követő beszámolók az évezredek során kitörölhetetlenül az ember tudatába vésték a tigrist. A tigris útitársunk az evolúciós utazáson, ebben az értelemben egyenrangú velünk. Ázsiában nincs az emberi emlékezetnek olyan szeglete, amelyben – valahol – ne ólálkodna tigris. Így aztán ez az állat a helyiek és újonnan érkezettek kollektív képzeletében egyaránt élénken él. Minden főbb ökoszisztémában, amit a természet szült, kifejlesztett egy kivételesen félelmetes ragadozót, hogy uralja azt. Primorjéban ennek a kreatív ösztönnek a legutóbbi, leghalálosabb kifejeződése az amur tigris. Primorje őslakói – udegék, nanájok, orocsok – mindig is értették és elismerték a tigris felsőbbségét, sőt néhány klán a tigrist a közvetlen ősének titulálta, egyrészt, hogy kibékítse, másrészt, hogy osztozzon erejében. Itt nincs rituális tigrisáldozat (mint ahogy van medveáldozat), de számos történet kering arról, hogy tigrisek emberi feleséget – és férjet – vettek maguknak, és hogy megöltek olyan embereket, akik dacolni merészeltek velük. A tigris, mint azt a bennszülöttek tudják, minden hájjal megkent vadász és a tajga vitathatatlan ura, képes tetszés szerint alakot váltani vagy eltűnni. Szentélyeket emeltek a tigriseknek, és néhány ilyen máig megmaradt; a vadászok fegyverüket letéve megbocsátásért imádkoznak, ha egy az útjukba akad. A helyi népesség kicsi és felhígult, ugyanolyan importált betegségek és csapások sújtják, mint észak-amerikai rokonaikat. Ennek ellenére sok veterán orosz vadász udegéktől és nanájoktól tanulta, amit a tajgáról tud, ahogy a híres orosz felfedező és író, Vlagyimir Arszenyev is Derszu Uzalától, a nanáj vadásztól és prémvadásztól, kinek öröksége a mai napig elevenen él. Vlagyimir Arszenyev egy törvényen kívüli korábbi jobbágy gyermeke volt, aki annyit tett Primorjéért, amennyit Lewis, Clark

és James Fenimore Cooper együtt az amerikai vadnyugatért. Arszenyev 1872-ben született Szentpétervárott, önként jelentkezett a cár hadseregébe tizennyolc évesen, majd katonatiszt lett, útonállóvadász és etnográfus. 1900 – amikor Lengyelországból a Távol-Keletre küldték – és halála, 1930 között kilenc fontos expedíciót vezetett, melyek során felderítette és feltérképezte Primorje nagy részét, valamint a Parancsnok-szigeteket és a Kamcsatka-félszigetet. A küldetések valós célja az volt, hogy megbecsülje a térség sebezhetőségét egy esetleges japán támadás esetén. Élete és utazásai során Arszenyev buzgón érdeklődött a helyi kultúrák iránt, gondos feljegyzéseket vezetett flóráról, faunáról és emberekről. Eközben sikerült kialakítani egy irodalmi stílust, amely ötvözte a tudományos leírást és a kalandregényt az árnyalt jellemzéssel és lefegyverző őszinteséggel.[2 ] Hónapokig tartó utazásai során Arszenyev találkozott vadállatokkal, kínai útonállókkal, tájfunokkal, hóviharokkal, éhséggel és falánk rovarok rajaival. Kisszámú kozák katona és szibériai puskás kíséretében szállt szembe velük, különböző helyi vadászok vezetésével. A vezetők révén maradtak életben, és volt köztük egy, akit különösen megszeretett, nem apaként, hanem bölcs és szelíd védelmezőként. Most már semmitől sem féltem – írta halhatatlan klasszikusában, a Derszu Uzalában. – Nem féltem sem a hunghuzoktól, sem a vadállatoktól, sem a mély hótól, sem az áradásoktól. Velem volt Derszu. Derszu Uzala magányos, idős nanáj vadász volt; a családját himlő vitte el, és a világa – folyamatosan gyengülő – szeme láttára esett szét. Derszu és Arszenyev megértette, hogy az ősi dzsungel, amiben kalandoznak, gyors és visszavonhatatlan átalakuláson esik át. A transzszibériai vasút usszuri része éppen elkészült, s olyan mértékű bevándorlást és iparosodást hozott magával, amilyet a térség még sosem látott. Amikor Derszu szeme megromlott, Arszenyev hazavitte a feleségéhez és lányához Habarovszkba, a szomszéd térség fővárosába. De a dobozélet nem illett Derszuhoz: Az a tény,

hogy a városban tilos lövöldözni, kellemetlen meglepetés volt számára – írta Arszenyev. Később letartóztatták, mert kivágott egy fát az egyik helyi parkban. Megértette, hogy a városban nem élhet kedve szerint, hanem úgy kell élnie, ahogy mások akarják, mindenfelől idegenek vették körül és feszélyezték. Nem kellett sok idő hozzá, és Derszu visszatért az erdőbe, nem vitt mást magával, csak az egyre megbízhatatlanabb fegyverét. Arszenyev nem tudta lebeszélni, bár baljós előérzet kerítette hatalmába. Két héttel később hírét vette, hogy Derszut megölték a hóban álmában, zsebét kiürítették, fegyverét elvitték. Arszenyev a helyszínre utazott, és gondoskodott a temetéséről az erdőben. Két magas koreai fenyő állt a közelben, és Arszenyev megjegyezte ezt, de amikor pár évvel később visszatért, hogy meglátogassa régi barátja sírját, a fák mintha sosem lettek volna. Nem ismertem rá a helyre – minden megváltozott… Új utak, töltések, bevágások keletkeztek, és körös-körül minden az új élet nyomait viselte magán. Arszenyevnek volt annyi esze – írta egyik életrajzírója hogy tudja, nem érdemes megöregedni. Amikor ötvenhét évesen meghalt, letartóztatási parancs volt életben ellene, és a távoli birodalmi kolóniából, amit jobban megismert, mint bárki emberfia előtte és utána, rendőrállam lett. Sztálin került hatalomra, és árnyéka elért egész a Csendes-óceánig; Arszenyevet a japánoknak való kémkedéssel vádolták, könyvtárát feldúlták. Meghalt, mielőtt letartóztathatták volna, az utolsó expedíción kapott megfázás szövődményeinek köszönhetően. Helyette özvegyét büntették meg: letartóztatták és kétszer kivallatták; 1937-ben a nagy terrorként ismert tisztogatás tetőpontján kivégezték, szintén a japánok segítésének gyanújával. Amir Hisamugyinov történész szerint a tárgyalás kezdetétől a kivégzésig összesen tizenhat perc telt el. Arszenyevék lánya, akit bűnrészességben találtak bűnösnek, a következő tizenöt évet börtöntáborban töltötte, melynek gyötrelmét sosem heverte ki teljesen.

Derszu prémvadász öröksége valamiképp túlélte ezt a csapást és az eztán következőket is: létezik róla és Arszenyevről minimum egy fénykép, és valahol talán egy viaszfelvétel is, amit Arszenyev készített Derszu hangjáról. Van továbbá egy könyv és egy film, Akira Kuroszava Derszu Uzala (1975) című műve, ami maga is klasszikus lett. A Bikin folyó és a Tigris-hegy nevű csúcs között található egy, a nevét viselő falu. Derszu világában a tigris volt a legerősebb lény, félelem és tisztelet tárgya; fiatalemberként egy őt is megmarta. A tigrist úgy nevezte, amba, amely szó ma is él a nyelvben. Derszu idejében úgy hitték, ha megölsz egy tigrist ok nélkül, téged is megölnek. Ugyanígy, ha egy tigris öl és eszik meg egy embert, a saját fajtája levadássza. Mindkét cselekedet tabunak számított, és ha ezt a láthatatlan határt egyszer átléped, nincs visszaút. Tehát az erdőben létezett egyfajta egyetértés, rend. A következő eseményekből ítélve ez a rend néhány helyen még ma is él, és korántsem megbocsátó.

3 De vagyunk, amik vagyunk, és talán nem felejtjük, hogy ne gyűlöljünk senkit, mert mindenki gonosz. ROBINSON JEFFERS: ORIGINAL SIN (Eredendő bűn) Jurij Trus és Vladimír Markov egy évben született, mindketten Oroszország európai részén, és igen különböző úton vonzotta magához őket ez az egzotikus erdei alvilág. Hogy a lehetőségek spektrumának ellentétes pontjait képviselték, az éppúgy jellemzi a személyiségüket, mint az alkalmazkodóképességüket. Markovhoz hasonlóan Trus is viszonylag későn érkezett a Távol-Keletre. 1950-ben született, egy faluban nevelkedett Nyizsnyij Novgorod mellett, félúton Moszkva és az Urál-hegység között. Anyai nagyapja kitüntetett dandártábornok volt, aki ütközetben esett el a második világháború elején. Apja, Anatollj, hadnagyként szolgált, és túlélte Leningrád ostromát, ami két és fél éven át tartott. Apa és fia együtt vadászott a falut övező erdőkben, és Jurij látott olyan dolgokat, melyek mély nyomot hagytak benne. Az 1960-as évek elején, amikor Trus tizennégy éves volt, elment a helyi kocsmába apjával, voltak ott más vadászok is, apja barátai, és a vaddisznóvadászatról beszélgettek. Egy félig részeg férfi nagy hangon hencegett, hogy idényen kívül lelőtt egy vemhes kocát. Vadászok között általánosan elfogadott szabály, hogy nem lőnek le vemhes állatot, és csend telepedett a helyiségre. Aztán a hangok ismét felcsattantak, az emberek elkapták a hencegő férfit, kicibálták és alaposan helybenhagyták. A húszas évei elején Trus újabb jellemformáló élménnyel gazdagodott, ezúttal Kazahsztán nyugati sztyeppéin. Az ottani

aranybányában véget ért a munkája, rövid időre állástalan lett. Ügyes vadászként a puskájával tartotta el magát. Jelentkezett nagybani szajgavadászatra. Ez egy bizarr kinézetű antilop, áttetsző, csavaros szarvval és tömzsi orral, amitől úgy néz ki, mintha a pleisztocén korból származna. Az 1970-es években a szajga többezres hordákban kóborolt Közép-Ázsia sztyeppéin. A terv úgy szólt, hogy tömegesen ölik le az állatokat, aztán a húsukat és bőrüket eladják az európai piacon, a szarvukat meg Kínában, ahol sokan hitték, hogy növeli a férfipotenciát. Kormányzatilag engedélyezett akció volt, éjjel hajtották végre. Nem sokkal szürkület után tucatnyi fegyveressel megpakolt teherautók indultak el; erős reflektorokat vittek magukkal, és amikor találtak egy hordát, felkapcsolták. Az állatok megdermedtek a fénytől, a férfiak pedig tüzet nyitottak a megszámlálhatatlan izzó szempárra. Több tucat antilopot megöltek ott helyben, de sok elszökött halálos sebbel. – Nappal visszamentünk összeszedni a sebesülteket, de mindet nem is tudtuk – emlékezett Trus. – Éjjel nem láttuk, de nappal egyértelmű volt, mennyit szenvedtek az állatok. Tengernyi volt a vér. – Pár hétig kitartott, majd undorában felmondott. Úgy hiszi, az állatnak esélyt kell adni; legyen kiegyenlített az erőviszony vadász és préda között. – Még mindig előttem van a vérük, a melegük, a szenvedésük – mondta. – Ezért nem csináltam sokáig, túl barbár volt. És ezért vagyok most olyan kíméletlen azokkal a vadászokkal, akik éjjel reflektorral ölnek. Azt nem tekintem vadászatnak, az csak mészárlás. Trus szeretete a föld és az állatok iránt kitartott azalatt az évek alatt, amiket bányaliftek javításával föld alatt töltött Kazahsztánban. Szabad idejében jelentkezett horgászfelügyelőnek, és itt találta meg igazi hivatását. – A vadorzókkal kialakulnak szituációk – magyarázta. – Néha verekedéssé fajul, lövések dördülnek. Menekülés és üldözés is lehet. Szeretem az ilyesmit, szeretem a konfrontációt.

De ebből nem lehetett fizetni a számlákat, így amikor Oroszország lerohanta Afganisztánt, Trus önként jelentkezett a hadseregbe. Amikor 1979 végén elkezdődött az afgán háború, sok orosz férfi nemcsak annak lehetőségét látta benne, hogy a szocializmus ügyét szolgálhatja, hanem hogy elkapják apáik Nagy Honvédő Háborús dicsőségének kabátszárnyát. Noha már hadnagy volt, Trust a kora miatt elutasították. Így még tizenöt évet töltött a bányákban, ahol híres lett a szorgalmáról és önállóságáról, ami főnökei figyelmét is felkeltette. Noha felvették volna, nem állt be a Kommunista Pártba; nem dédelgetett illúziókat az abban tomboló korrupcióról. 1994-ben, mialatt művezetőként dolgozott egy szénbányában Primorjéban, Trust megkereste egy ismerőse, aki környezetvédőként tevékenykedett. Egy új ügynökség volt alakulóban, és az illető úgy gondolta, jó jelölt lenne atlétikussága, harciassága és a vadászat iránti érdeklődése miatt. Trust érdekelte a dolog, és az év márciusában Vlagyivosztokban találta magát, egy alacsony, hordómellkasú férfi előtt állt, aki kedvelte a pipát és a katonai csecsebecséket; Vladimír Ivanovics Setyininnek hívták, a Primorjei Környezetvédelmi Minisztérium alelnöke volt. Setyinin éppen olyasmin munkálkodott, amihez hasonló még nem volt az orosz vadvédelem történetében. A tigris orvvadászata a legláthatóbb jele egy akkora környezeti problémának, mint az egész Egyesült Államok: Szibéria erdői egy fával borított szubkontinenst alkotnak, amely három és fél millió négyzetkilométert tesz ki; összesen a világ faállományának negyede található itt, és a tűlevelű erdők több mint fele. Emellett ezek az erdők a bolygó egyik legnagyobb széndioxid megkötői, segítenek enyhíteni a klímaváltozás egyik fő okát. Mialatt tigriseket loptak az erdőktől, az erdőket is lopták a tigrisektől és az országtól. A kemény valuta iránti kétségbeesett szükség, az engedékeny erdészeti szabályok és az egy határátkelőre fekvő óriási piacok egy olyan

szörnyeteget engedtek szabadon az erdőkben, ami a mai napig pusztít. A Távol-Keleten a legális és feketepiaci (és közte minden árnyalatú) fakitermelés továbbra is veszélyezteti nemcsak a tigrisek és az emberek életterét, de az apróvadakét is, amelyek mindkét fajt eltartják. A Távol-Kelet legértékesebb fája Primorjéban nő, és az embert itt könnyen megölhetik, ha túlságosan érdeklődik az iránt, hogyan rakják meg a délnek tartó tehervagonokat és kamionokat a tökéletesen szimmetrikus rezgőnyár-, tölgyfa-, vörösfenyő- és nyárfahengerekkel, az ázsiai piac igénye szerint. Annak zöme, amit Kína ebből az orosz erdőségből szerez, végül amerikai bolthálózatokba kerül. Az üzletláncok árai – pl. 20 dollár egy tömör tölgyfa vécéülőkéért – azért tűnnek mesebelinek, mert azok is. A lopott autófelni ugyanezért olcsó. A Távol-Keleten védelmi pénzt fizetni a maffiának és megvesztegetni vámosokat olcsóbb, mint a törvényes fakitermelési engedély és az exportvám. Aki éjjel vezet a Bikin-völgy havas erdeiben, annak nem szokatlan a munkába tartó feketepiaci műszak látványa – egy Toyota furgon, megpakolva favágókkal és fűrészekkel, amit platós darus kocsi követ. Mivel Oroszország erdői olyan hatalmasak és olyan sebezhetők, amerikai tudósok aggodalmukat fejezték ki az 1990-es évek elején, amikor rájöttek, hogy a peresztrojka kitárta az ajtót Oroszország természeti forrásainak kizsákmányolói előtt. Maréknyi újságíró tudósított erről, és amikor alaposabban körülnéztek, észrevették a tigriseket, ami meglepetésként ért sok nyugatit, akiknek fogalmuk sem volt, hogy hol él, vagy milyen színű valójában a szibériai tigris. Ebben az időben Vladimír Setyinin, valamint helyi biológusok és vadgazdálkodók rájöttek, hogy más erdei bűncselekmények mellett a megölt és Oroszországból kicsempészett tigrisek száma ijesztő mértékben emelkedik. Akkoriban az állami és helyi kormányzatokban fejetlenség uralkodott, alig-alig nyújtottak támogatást; sőt némely esetben aktívan hozzájárultak a problémához. Eközben az erdővédelemmel megbízott őrök

szánalmas fizetésből tengődtek, így sokan maguk is vadorzók lettek. Setyinin szerint a fordulat csak 1993 nyarán kezdődött, amikor is egy amerikai szabadúszó író, Suzanne Possehl megjelentetett egy kimerítő cikket a The New York Times Környezet rovatában. – A cikke nagyon fontos folyamatot indított el – mondta Setyinin. – Egész életemben hálás leszek neki. Ez és más, ekkortájt kiadott prominens cikkek a nemzetközi környezetvédők figyelmét Primorjéra irányították, ami felvillanyozó hatással járt. Ekkor kezdett alakot ölteni és külföldi tőkét vonzani az elképzelés, miszerint magasan képzett csapat próbálná elkapni a vadorzókat és csempészeket, valamint a helyiekkel együttműködve igyekezne csökkenteni az ember-tigris konfliktusok számát. Noha orosz oldalról Setyininé az érdem nagy része, a Tigrisfelügyelet mögött álló szervezet és módszertan kidolgozása egy Steve Galster nevű amerikai műve. Galster félelmet nem ismerő, legendás bűnügyi nyomozó, aki még személyesen is életnagyságnál nagyobbnak tűnik: igen jóképű, százkilencven centi magas. Az elmúlt huszonöt évben elemzett, feltárt és megzavart ember-, fegyver- és állatkereskedelmet szerte Ázsiában, és több vadvédelmi programot tervezett, amelyek immár bejáratva működnek a kontinensen. 1993-ban, mielőtt Oroszországba utazott, Galster sikeres nyomozást folytatott Kína legnagyobb rinocéroszszarv-csempész szindikátusa ellen. 1994-ben megalapította a Global Survival Networkot (Globális Túlélő Hálózat), amelyből kifejlődött a WildAid, majd később a Wildlife Alliance, ami jelenleg az illegális vadkereskedelem tilalmára fókuszál Délkelet-Ázsiában. Galster a következőkkel felszerelkezve érkezett Oroszországba: kapcsolatainak félelmetes listája; lenyűgöző előadóképessége; a rendfenntartó képzés, a fegyverismeret, a gyors bevetés és a videodokumentáció közti együttműködés fontosságának tudata. Az új ügynökséget Amba Műveletnek nevezte, és Setyinin lett az Amba parancsnok, de Oroszországban a Tigrisfelügyelet név ragadt meg.

Galster és Setyinin furcsa, de hatékony párost alkotott; 1994 elejére teljes felügyelői státust harcoltak ki a csoportjuknak, és szereztek pénzt teherautókra, kamerákra, rádiókra és egyenruhákra a brit Tiger Trusttól és a World Wildlife Fundtól. Ezt még több támogatás követte, és 1997-re fél tucat teljesen felszerelt felügyelőcsapat dolgozott Primorjéban. A véletlen úgy hozta, hogy egy másik orosz-amerikai tigrisprogram is indult szinte ezzel egy időben; 1989-ben, mielőtt még bárki el tudta volna képzelni az orvvadász-válságot az orosz Távol-Keleten, orosz és amerikai nagymacska biológusok csúcstalálkozójára került sor tábortűz mellett Idahóban. Az amerikaiak mérföldkőnek ígérkező kutatást végeztek, melynek során hegyi oroszlánok mozgását követték nyomon rádiós nyakörvvel, és az egyik orosz felvetette, hogy ők is hozzájárulnának a kutatáshoz az amur tigrisek hasonló módon történő tanulmányozásával. 1990 januárjában két kutató az idahói Hornocker Wildlife Institute-ból először látogatott el a SzihoteAliny Zapovednyikbe, ebbe a kétezer négyzetkilométert kitevő bioszféra-rezervátumba a Szihote-Aliny-hegység Csendes-óceán felőli lejtőjén. Az amerikaiakat nagyon megindította, amit láttak, és két évre rá, 1992 februárjában, szinte abban a pillanatban, hogy az amur tigrisek olyan számban kezdtek pusztulni, amit a huszadik század eleje óta nem láttak, beindult a Wildlife Conservation Society Szibériai Tigris Projektje. Dale Miquelle, korábbi jávorszarvaskutató, aki éppen egy egyéves tigrisprojektet fejezett be Nepálban, ott bábáskodott az indulásnál, és aztán maradt is. 1995-ben csatlakozott hozzá John Goodrich, és orosz kollégáikkal együtt azóta is felhajtják, elfogják, rádiós nyakörvvel látják el SzihoteAliny tigriseit, így sokkal teljesebb képet kapunk a viselkedésükről, szokásaikról és hosszú távú szükségleteikről; utóbbiak között fő a jobb védelem: az évek során a csoport felnyakörvezett tigrisei közül sokat megöltek orvvadászok, annak ellenére, hogy a védett

térségben élnek. A Szihote-Aliny Zapovednyik az amur tigris egyik legfontosabb szaporodási helye, és emiatt a Tigrisfelügyelet hat csapatából egy itt székel. Vladimír Setyinin Trust bízta meg a Bikin-egység vezetésével, amelynek területe magában foglalta Primorje északnyugati szegletét, beleértve a Bikin és Usszuri összefolyását. Jó párosításnak bizonyult, mivel Trus már öt éve élt és vadászott a térségben. Feleségével, Ljubovval, ma is Lucsegorszkban élnek, egy húszezres bányászvárosban, ami „négyperces” megálló a transzszibériai vasúton. A város elhelyezkedése ésszerűtlen – az állomás húsz percre van egy hosszú földúton –, de jellemző. Szibéria és a Távol-Kelet nagy részét a Központi Bizottság népesítette be: kiterítettek egy térképet Moszkvában vagy Irkutszkban, és ráböktek egy helyre, általában határozott elképzeléssel az iparról, és hipp-hopp felhúztak egy falut vagy várost – sok esetben kényszermunkásokkal vagy katonákkal (ami Oroszországban szinte ugyanaz). Az építkezés általában sietve történt, nemigen terveztek hosszú távra, és az ilyen települések nyers haszonelvűsége alig álcázott gulágot sejtet. A be- és kivezető főutakat ellenőrzőpontok tarkítják, ahol fegyveres őrök posztolnak. Csak amikor belépsz az acél válaszfalon, ami itt lakásajtót jelent, akkor térhetsz vissza a színek, a melegség és az emberi lépték világába. Egy vendégtudós a szovjet urbánus antiesztétikát „végső modernizmusaként jellemezte, amire klasszikus példa a Jurij Trus otthonaként szolgáló negyvenéves város, ami egy hatalmas külszíni szénbánya peremén gubbaszt. Maga a város ütött-kopott, vizeletfoltos panelházak csoportja, melyek szabálytalan térközökre állnak a kátyús, kavicsos utcákon. Ezek a hórihorgas, szögesdróttal díszes, ötemeletes épületek néha gyepet fognak közre, amelyre sérült játszótéri felszereléseket szórtak, mintha valami természeti katasztrófát vészeltek volna át. Feltűnően kevés a gyermek, és még

kevesebb a kutya, de rengeteg a macska, amik mintha állandóan tüzelnének. Trus háza rövid sétányira állt a főtértől, amit az egykor kötelezőnek számító Lenin-szobor felügyel. Ez a Lenin – egy kéttonnás mellszobor – a város digitális hőmérőjére néz, amely hónapokig fel sem kapaszkodik nulla fok fölé, ami alatt az orosz kommunizmus atyja fényes hósapka alól les ki. Kiemelt helyéről rálát a rozoga, de vidám színekben pompázó óriáskerékre, mely immár mozdulatlanul áll több háztömbnyire. Bal válla felett látszik az erőmű. Lucsegorszk („Fényváros”) a térség legnagyobb széntüzelésű villanyerőművének otthona, füstöt böfögő kéményei hetven kilométerről láthatók. A transzszibériaival Vlagyivosztoktól tízórányira és Habarovszktól négyre fekvő Lucsegorszk olyan hely, ahol csak az áll meg, akinek muszáj, de ez igaz a Távol-Kelet legtöbb közösségére. Vannak sokkal nagyobb városok Primorjéban, ahol az idegennek szegezett első kérdés könnyedén lehet az: Na és mi hozta a világnak ebbe a segglyukába? Jurij Trus azonban fényes pont a tájon; közismert a városban, tartogat egy élénk kézfogást, ölelést vagy hátba veregetést sokaknak, akikkel találkozik. Vladimir Markovot másképp üdvözölte. Trus egyszer már járt Markov kunyhójánál annak halála előtt. Másfél évvel korábban, 1996 nyarán Trus és Alekszandr Gorborukov rutin járőrözés közben talált egy döglött borzot, amit egy közeli patakba dugott fémedényben tartottak hidegen. Markov otthon volt, és Trus kikérdezte. A láthatóan ideges Markov előadott egy átlátszó mesét arról, hogy a borz magától belemászott az edénybe. Kutyák marták meg, mondta. Trus nézte-nézte Markovot, majd elővette a kését, és felnyitotta a borz egyik sebét; kicsit kutatott benne az ujjával, és kihúzott egy sörétet. Markov nem tehetett mást, be kellett ismernie. Mivel nem volt sem vadászengedélye, sem fegyvertartási engedélye, Trus akkor és ott kivonhatta volna a forgalomból. Ehelyett választási lehetőséget kínált Markovnak: vagy odaadja a fegyverét, vagy több váddal

feljelenti. Markov habozott, mire Gorborukov a vadászkése felé intett, ami szintén engedélyt igényelt volna. – A késért is feljelenthetünk – mondta neki Trus. – Vagy odaadod a fegyvert, és a többit elfelejtjük. Markov azt mondta Trusnak, mindjárt jön, és eltűnt az erdőben. Az orvvadászok ilyen helyzetek miatt nem hagynak bizonyítékot tevékenységükről a kunyhójukban. Az illegális halászlándzsát, ami pontosan úgy néz ki, mint a szigonyok, amit a nanájok és udegék használtak száz éve, szétszedik, a nyelet és a vasfejet külön rejtik el. A hálókat és csapdákat elássák, vagy üreges fába dugják. A lőfegyver keményebb dió, mivel érzékenyebb a klímára. Ezeket ritkán tartják bent, mert a hirtelen hőmérsékletváltozástól a fémrészek kondenzálnak és berozsdásodnak. Általában papírba vagy vászonba csavarják, amiben a fegyver tud lélegezni, aztán elrejtik a szabadban valami száraz helyen. Markov egy ilyen rejtekhelyhez indult. Trus, aki megtanulta, hogy az eseményeket a lehető legpontosabban behatárolja térben és időben, megnézte az óráját. Trus és Gorborukov nem először csinálta ezt, így a várakozás idejét azzal töltötték ki, hogy átkutatták a kunyhót. A szó szoros értelmében a szinte ablaktalan fadoboz, amiben Markov lakott, nem is kunyhó volt, csak egy szállítható lakókocsi, az a fajta primitív cigányszekér, amilyet gyakran látni eldugott munkaterületeken Oroszországban és korábbi csatlós államaiban. Ennek levették a kerekeit, és a keleti oldalához egy kezdetleges, nyitott fészert toldottak. A lakókocsit és a fészert azbeszt hullámpala fedte. Trusék nem készítettek hivatalos leltárt, de a fészer tele volt mindenféle holmival, melyek zömének a méhészethez volt köze: fémcsövek és tartályok; kaptárelemek; egy nagy, kézi pörgető, ami elválasztja a mézet a léptől; egy kis szán víz, fa és ellátmány szállítására. A lakókocsiban a deszkaágy és egy hordókályha közé szorított otromba asztalon állt egy kerozinlámpa meg egy befőttesüveg, tele

megőrzött csikkekkel, némelyiket újságpapírból sodorták. Ezen kívül Trus nem talált mást, csak tipikus jeleit annak, amikor valaki egyik napról a másikra él. Egy részletet azonban Trus az átlagos orvvadászhoz nem illőnek talált; azt, ahogyan Markov cigarettázott. – Nagyon finoman és stílusosan – mondta –, menő volt. – Furcsa önhittség volt ez a létezésének rideg valóságát tekintve, de legalább passzolt a gúnynevéhez: Márkiz, a Herceg orosz megfelelője. Barátai szerint Markov amolyan ínyencnek tartotta magát, és többen is megjegyezték, hogy a legalapvetőbb ételeket is fel tudta dobni füvekkel és gombákkal. Ezeken kívül nem sok minden volt: Markov világában az életben maradás alapvető elemei a rizs, tea, burgonya és hús voltak, bár a vodka, cukor, dohány és mogyoró is előkelő helyen szerepelt volna. A könnyen felismerhető felszerelés mellett egy tipikus tajozsnyik (erdőlakó) kunyhójában található két acéltálca, nagyjából akkorák, mint egy serpenyő, amik az eresz alatt lógnak. A durva lyukakkal ellátott tálcák óriási sajtreszelőhöz hasonlítanak, és fenyőtobozhántolásra szolgálnak. A koreai fenyő, amellett, hogy elsőrangú építési anyag, magot is terem, általában három-négyéves ciklusban. Ez a mag, ami a tobozban nő, olyan, mint az óriási gabonamag erős, barna héjban. A földre esve évekig csíraképes és ehető marad. Ez az európai és észak-amerikai fenyőmag durvább, erősebb rokona: nem olyan édes, és több benne a terpentin. Ennek ellenére könnyű rászokni, olyan addiktív lehet, mint a szotyola. Több mint egy évszázada távol-keleti telepesek „szibériai beszélgetősének nevezték, mivel főszerepet játszott a határvidéki társasági összejöveteleken, ahol kevés más finomság (vagy hobbi) létezett. Nevezték „az erdő kenyerének is, mert lisztté lehet őrölni; sőt olajat is lehet belőle sajtolni. A fenyőmag alapvető tápláléka a medvének, szarvasnak, jávorantilopnak és vaddisznónak, nem is szólva az emberekről és számtalan kisebb állatról. Még tigrisek ürülékében is találtak belőle. Ha ezt a térséget time-lapse fényképezéssel figyelnénk meg,

melynek lassan felvett képeit aztán normál sebességgel visszanéznénk, Primorje belsejében szedett-vedett vonulást látnánk a magasabban fekvő vidékeken: koreai fenyőerdők követik a föld vonulatát; szarvasok, vaddisznók és medvék követik a fenyőtobozokat (amelyek ugye lefelé gurulnak); az állatok kutatása-kaparása pedig megtermékenyíti a fenyőmagokat. Leopárdok, tigrisek és farkasok követik a szarvasokat és vaddisznókat, őket pedig a varjak és keselyűk. A sort emberek és rágcsálók zárják. Mindegyikük szerepet játszik a magok minél messzebb juttatásában, segítenek meghatározni és kitolni a határokat – nem csak a koreai fenyőerdőkét, de minden részvevő fajét. Nem túlzás azt állítani, hogy a koreai fenyőmag, akármilyen kicsi és ártatlan, az a tengely, ami körül az élet itt forog. Aki nem a magot eszi, az azt, aki igen. Mégis olyan jól álcázza magát, hogy a látogató végigjárhatja Primorjét széltében-hosszában, és sosem veszi észre. Hiszen ki eszik fenyőtobozt? Egyszerre csodálatos és félelmetes belegondolni, hogy egy ilyen apró és szerény valami híján egy egész ökoszisztéma – tigristől az egérig – összeomlana. Markov is része lett ennek a vénséges vén fogyasztási és terjesztési ciklusnak; egyszerre volt ügynöke és rabja, cinkosa és haszonélvezője. De azon a nyirkos, augusztusi délutánon nem ez járt a fejében. Trus és Gorborukov várt rá, és tizenöt perc múlva visszatért egy lefűrészelt csövű vadászpuskával. A fegyver rossz állapotban volt, és Markov nem azért vágta le, hogy még halálosabb legyen, hanem mert a csőszáj megsérült. Trus nem lehetett benne biztos, hogy ez az egyetlen lőfegyvere, de Markov teljesítette kötelességét, és Trus megelégedett ennyivel. Ő is betartotta az alku rá eső részét, nem jelentette fel. Azért Markov lelkére kötötte, hogy ne keveredjen bajba, aztán Gorborukovval továbbálltak, bár egyiküknek sem voltak illúziói afelől, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásuk. Réges-régi játék a vadászok vadászata. Robin Hood is vadorzóként kezdte, és a Primorje jelenlegi helyzete megdöbbentően hasonlít ahhoz, ami Nyugat-Európa erdeiben

uralkodott ötszáz éve. Az orosz vadászszabályok és a fegyverviselés engedélyezése együtt lényegében újraalkotta a középkori törvényeket, amelyek megtiltották a parasztoknak, hogy fegyvert tartsanak, vagy hogy vadásszanak. Akkor is, ahogy most, a fakitermelés és a vadászat egymást kiegészítő erői súlyos károkat okoztak az európai erdőknek és az azokban élő vadaknak. Így aztán a legtöbb érintetlen erdő egyben vadrezervátum is lett, a vadászó nemesek kivételével mindenki elől elzárt terület. Hasonló helyzet alakult ki a peresztrojka utáni Oroszország egyes részein, ahol a legális vadászat csak a gazdagoknak megengedhető luxus lett. A vadállomány megvédésének érdekében drasztikusan csökkentették a vadászengedélyek számát Primorjéban, melynek egyik eredménye az lett, hogy a megmaradt kevés engedély elkerülhetetlenül a gazdagokhoz és jó kapcsolatokkal rendelkezőkhöz került. Sajnos a gazdagok és a jó kapcsolatokkal rendelkezők gyakran ugyanúgy magukénak tekintik az erdőt és lakóit, mint a középkori rokonaik, csak kevesebb fegyelemmel, ügyességgel vagy ceremóniával. Az orosz újgazdagok közül sokan úgy érzik, hogy a törvény felett állnak, és sokuknál ez igaz is: a Szovjetunió összeomlása óta instant arisztokrácia jött létre: nemesség, amely nem kötelez. – Az ilyeneknek büszkeségi kérdés, hogy tigrisre vagy medvére lőjenek – mondja Trus –, attól függetlenül, eltalálják-e. Nekik mindegy, hogy a tigris megsebesül vagy meghal. Sok ilyen vadász van, akik gondolkodás nélkül lőnek. A természet és a törvény eme hivalkodó semmibevétele meglepő módokon nyilvánulhat meg: Trus egyszer egy tankot állított meg. „Civil” modell volt (ágyútorony nélkül), benne keleti szőnyegek és nagyvállalati vezetők, akik úgy vadásztak vele, mint elefánton ülő modern rádzsák. Mondani sem kell, hogy a jármű illegális volt. Utasai nem örültek sem Trusnak, sem a videokamerájának, és megpróbálták megfélemlíteni. – Lefilmeztem az egészet – mesélte Trus –, és le is adták egy országos műsorban. Amikor meglátták

magukat a tévében, behívtak fejmosásra, én meg bementem. Megkérdezték: Nem félsz találkozni velünk? Azt feleltem, nem félek. Megfenyegettek. Azt mondták: Mit csinálsz? Hát nem érted? Ez nem Amerika vagy Németország, ez Oroszország, itt „elveszhetsz” az erdőben. Aztán elkérték a videokazettát. Azt mondtam nekik: Én csak a munkámat végzem. A szalag Vlagyivosztokban van. Beszéljenek a főnökeimmel! Erre kijelentették, javíthatatlan vagyok, egyszerűbb lenne megölni, mint meggyőzni. Ez nagy dicséret volt, bár veszélyes. Egy nap az erdőben gyalogolva, nem messze Markov kunyhójától, Trus egy nyárfa felé intett, ami gyökerestől-mindenestől kidőlt, nagy üreget hagyva a földben. – Az erdőben így lehet elrejteni egy holttestet – magyarázta. – Beletenni egy ilyen gödörbe, aztán levágni a fa alját, a gyökere fölött. Akkor az alját fel lehet emelni. – Trus felvonta vadászkopó szemöldökét, és fejét csóválva vállat vont. – Soha senki nem jönne rá. Trust sokszor megfenyegették, de ő így áll hozzá: Amelyik kutya ugat, az nem harap. Tudja, miként mennek a dolgok Oroszországban, és ha egy tekintélyes valaki meg akarná öletni, aligha tehetne ellene (a tajgán ugyanaz igaz a tigrisre, ha kinézte áldozatát). A Bikin völgyében járva Trusnak jó szolgálatot tettek képességei és fegyverei: lőttek rá, megtámadták baltával és késsel. Amikor illegális fakitermelők megpróbálták leszorítani az útról teherautóval, habozás nélkül rájuk lőtt. Tétován bevallja, hogy rajtaütések során több muníciót használ el, mint bárki más. Golyóit azonban a gumikra és hűtőrácsokra irányozza, vagy egyszerűen a hatás kedvéért lő. Trus határozottan büszke arra, hogy embert sosem lőtt le. – Pedig – teszi hozzá gyorsan – sokszor jogom lett volna rá. – De éppen ez teszi Trust ilyen szokatlan jelenséggé ebben a brutális miliőben: az az ember, aki élvezi az önkényes keménylegény szerepet, és veszélyes fegyverré képezte magát, amit nagyon is kész bevetni. Ezt a képességét azonban mélységes

könyörület és együttérzés tompítja; a tajgán az élet állatnak és embernek egyaránt nehéz, és Trus érti ezt. Amikor orvvadászok miatt megárvult medvebocsokat talál (eddig nyolcat), a lakásában gondozza őket. Valami módon képes – még a pillanat hevében is – a helyzet mindkét oldalát észben, önmaga mindkét oldalát pedig irányítás alatt tartani. – Elindíthattam volna a bírósági ügyet, és börtönbe csukják – mesélte egy orvvadászról, aki rálőtt, és akit legyűrt, megbilincselt, mialatt az újratöltött. – De megsajnáltam. Olyan fiatal volt, nem akartam tönkretenni az életét. Jelentést írtunk vadászati szabálysértésért, elkoboztuk a fegyverét, de megsajnáltam a szüleit, láttam, milyen körülmények között élnek. A fiú azért ment az erdőbe, hogy étel kerüljön az asztalra, és ez nagy szerepet játszott a döntésemben. Trus nagyon is tisztában van vele, hogy Oroszország kisemmizett polgárai közül soknak a fegyvertartás és az azzal való ételszerzés a függetlenség és önbecsülés utolsó mentsvára. De még ha szereznének is vadászengedélyt, a legtöbb tajozsnyik fegyvere nem menne át egy modern vizsgán, az új puskák pedig orosz mércével megfizethetetlenek. Tovább ront a helyzeten, hogy az engedély megszerzése fárasztó és időigényes procedúra: nemcsak orvosi és pszichológiai vizsgálatokat kérnek, de a kérelmezőnek fizetni kell értük. Ebben nincs benne az útiköltség a megfelelő irodába, ami akár egynapi utazás is lehet, és ami talán nincs is nyitva éppen. A vizsgálatok, engedélyek, fegyver és muníció teljes költsége könnyen elérheti az ezer dollárt, és ez olyan összeg, melyet a Bikin völgyében lakók zöme egy év alatt sem lát. Primorje egyes részeiben a jelenlegi rendszer „vadorzás vagy éhezés” helyzetet teremtett, így nem nehéz megérteni, sokan miért kockáztatják a bírságot vagy az olcsó fegyver elkobzását. Trus munkája mélységesen ironikus, mégpedig amiatt, hogy Oroszországban él, ahol sokak szerint lehetetlen törvényszegés nélkül létezni. A tajgán a szegénység, a munkanélküliség és az igen

veszélyes állatok és emberek együttese tovább rontja azt a helyzetet, ami a legjobb esetben is tarthatatlan. Trus magányos hívő egy hitetlen rendszerben. Feladata – rendet kényszeríteni egy világra, amelyben kétségbeesett lények versengenek és csapnak össze kölcsönös pusztulásukra – éppen annyira nehéz, amennyire nélkülözhetetlen, s a helyzet alig-alig javult az elmúlt évtizedben. Tisztességük és eltökéltségük dacára Trus és társai szerény fizetést kapnak, köszönetet pedig alig, mégis kitartanak bátran, hősiesen. Noha Trus együttérzése és empátiája dicséretes, bizonyos helyzetekben szinte túlságosan megbocsátó. Mintha nem lenne elég baja, két alkalommal majdnem megölték olyan tapasztalatlan rendőrök, akiknek segíteniük kellett volna. 2005-ben egy rajtaütés során Trus három emberrel hajtott egy döcögős úton Toyota furgonjában, és elöl, az anyósülésen egy fiatal rendőr ült, aki AK47-esét az ülésen a lába között fogta. A nemrég kapott katonai és rendőri kiképzésen tanultak dacára ujja a ravaszon volt, miközben átkapcsolta egyes lövésről automatára. Automata funkcióban meghúzta az érzékeny ravaszt, és a géppisztoly lőni kezdett, megtöltötte a kis fülkét füsttel, tűzzel és ricsajjal. A rendőr pánikba esett, és ahelyett, hogy elengedte volna a ravaszt, még jobban húzta, a fegyver pedig egymás után eregette a lyukakat a tetőbe, centikkel a fejük felett. Az AK-47-es felfelé húz lövéskor, és jobbra dobja ki az üres hüvelyt, ami miatt a cső Trus felé lendült, akinek kiáltásait elnyelte a fegyverropogás. Fél kézzel fogva a kormányt, a másikkal eltartotta magától a fegyvert, míg a rendőr végre észbe kapott. Érthető módon Trus tombolt; jobb fülére átmenetileg megsüketült, és hallása soha nem is jött rendbe teljesen. Ám reakciója erre a szinte katasztrofális hibára árulkodó. Minden joga meglett volna, hogy péppé verje az idiótát, akkor és ott véget vessen a karrierjének. Trus azonban, akinek van két felnőtt fia, fedezte a fiatalembert. A rendőrség legtöbb osztályán el kell számolni a golyókkal, és ennek a rendőrnek volt mivel, hiszen majdnem fél

tárat kilőtt. Katonai kapcsolatai révén Trus szerzett neki golyókat, és emlékezetes leszidás után a fiatalember megúszta annyival, hogy meg kellett javítani a kocsi tetejét. Hasonló eset történt egy erdei csapda során, amikor egy fiatal tiszt véletlenül Trus lába mellé lőtt. Neki is adott még egy esélyt. – Ilyen helyzetekben a Biblia jut eszembe. Előbb volt a szó, aztán a tett. Mindig érdemes előbb figyelmeztetni, és ha nem érti meg, akkor cselekedni. Nekem ez az elvem. Persze nem mindenki osztja. Trus gyakorló keresztény egy szinte szekuláris társadalomban, és ebben az értelemben a türelem, együttérzés és megbocsátás forradalmi tett egy olyan rendszer ellen, amely eme tulajdonságokból nemzedékek óta a minimumot mutatja. Noha a fiatalokkal, tapasztalatlanokkal és kétségbeesettekkel engedékeny, vannak dolgok, amiket nem tud megbocsátani. A fiatal, óvatlan rendőrök mellett akad dolga öreg, cinikus rendőrökkel is. Primorjéban és Oroszország sok részében a rendőrségnek rossz a híre, általában korruptnak és veszélyes kötekedőnek tartják őket. Mivel jók a fegyvereik, és oda mehetnek, ahová akarnak, a rendőrök sok orvvadászatban benne vannak. Roppant veszélyesek, ha kompromittáló helyzetben kapják őket, főleg eldugott térségekben. Ennek ellenére egy téli nap, amikor négy rendőr, akiket megállított egy mellékúton, nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, Trus elővett egy flakon könnygázt, és befújta a kocsi légbeszívó nyílásába. A fűtés be volt kapcsolva, a gáz gyorsan megtöltötte az utasteret. Ahogy felidézi az esetet, Trus szélesen mosolyog, és szárnyként széttárja a karját. – És az ajtók kitárultak! – A Tigrisek az ilyen helyzetek miatt sosem dolgoznak egyedül. Tekintve körzete félreeső voltát és azt a könnyedséget, ahogy a tajga elnyel egy testet, Trusnak lenne oka jóval nagyobb óvatosságra is. Azonban ragályos önbizalommal rendelkezik, ami részben kopó nagyságú lajka kutyájának, Gittának köszönhető. Ők ketten elválaszthatatlanok. Gitta minimum kétszer megmentette

Trus életét, és ő viszonozta a szívességet. Gitta a szeme, a füle és a hatodik érzéke az erdőben. Komikus és megható, hogy egy ilyen pici kutya ennyit jelentsen egy ilyen hatalmas embernek, de kapcsolatuk intenzitása és élessége nagyon mély – legjobban a kutyás rendőrök és a vakok értik meg. Az erdőben Gitta őrzi meg Trus szívének erejét, de Ljubov őrzi meg a szívét. Negyven éve házasok. A harminc centivel alacsonyabb asszony a férje érzelmi gerince, és annak acélos. A néhai kajakbajnok Ljubov inas, kedves és szorgalmas teremtés. Nem fukarkodik jóindulattal és jó étellel. Jurij megfuttathatja a látogatót az erdőben, de Ljubov asztalánál lehet hízni. Ötödik emeleti lakásukban Trus szinte alig fér el, az egyszerű bútorok épphogy elbírják, mintha kisebb emberre méretezték volna őket. Ebben a nyugodt és kellemes szentélyben, ahol Ljubov uralkodik, férje munkájára kevés jel utal: a használattól fényes kettlebell a sarokban; a tigriscsíkos pléd a vendégágyon; a folyosón lógó, búzacsírával töltött, rögtönzött bokszzsák. Szekrényekbe és fiókokba dugva árulkodóbb nyomok: egy udege vadászsí; egy tigriskarom; egy Dragunov „Tigris” mesterlövész puska; egy deformált golyó, repedéseiben még egy tigris testének emléke, amit Trus 1996 jeges tavaszán lőtt.

4 Milyen pöröly? Mily vasak? Mily kohóban forrt agyad? WILLIAM BLAKE: A TIGRIS A borzos eset volt az egyetlen, amikor Trus élve látta Markovot, és bizony alábecsülte. Úgy vélte, Markov is csak egy munkanélküli, aki vadászatból próbál megélni, beéri hiúzzal és borzzal is, ha azt hozza a sors. Amikor a törvény betűje és az ember életkörülményeinek ténye közti bizonytalan terepen találja magát, ahogy az gyakran előfordul, újra és újra azt látja, hogy a jó és a rossz között igen csálé a határvonal. De ott az erdőben, a szegény borzzal egy edényben, hogyan sejthette volna, hogy mi történik majd Markovval, ezzel az ismert vadorzóval, aki illegális fegyvert szerzett, és elege lett a szegénységből? És ha már itt tartunk, miként sejthette volna, mi lesz Lev Homenkóval? Lev („Oroszlán”) Homenko harminchat éves vadász és herbalista volt Leszopilnoje faluból az Usszuri és a Bikin összefolyásánál. Vadgazdálkodásból diplomázott, és az Alufcsanszki Állami Erdőgazdálkodási Társaság vadásza volt, ami a térség kereskedelmi célú hús- és szőriparát felügyelte. Csakhogy az 1990-es évek olyan kemények voltak, amilyenre sok orosz nem is emlékezett, és 1996 telén a négygyermekes Homenko munkanélküli lett. Családjával a tajga szélén tengődött, faházuk régi volt, vészesen megdőlt. A falban akkora repedések tátongtak, belefért az ember keze. Trus éppen a szokásos körbejárást végezte egy nap, amikor ráakadt a vadászó Homenkóra; a rutinellenőrzés során látta, hogy a fegyver nem Homenko, hanem az apja nevén van bejegyezve. Trusnak joga lett volna elkobozni a fegyvert, de megesett a szíve a nyilvánvalóan szegény emberen, és mivel a többi papírja imponálóan rendben

volt, elengedte. Nem sokkal később Homenko lestoppolt egy erdész teherautót, hogy vigye feljebb a folyón. Gyapjúszegélyes csizmát viselt, ami inkább illett volna városba, és zöld erdészegyenruhát. Duplacsövű vadászpuskával vadászott, mint sokan a tajgán. Primorje félreeső erdeiben ezek a viszonylag könnyű fegyverek általában öregek – néha özönvíz előttiek –, a minőségük kétes; maximum száz méterig halálosak, és talán ötvenig pontosak, ami nevetséges teljesítmény a modern vadászfegyverekéhez képest. Homenko fegyverének jobb csövében egy nagy golyó volt, a balban egy ólomgolyó; így nagy- és kisvadra is fel volt készülve. Homenko egyedül vágott neki; a földet jó tizenöt centi hó borította, mínusz negyven fok volt. Az ember saját lélegzésétől és lépteitől eltekintve ilyen hőmérsékleten az erdő néma és nyugodt, mint a világűr, és a bajusz és szakáll nélküli Homenko majdnem olyan hidegnek is érezte. Semmi nem mozdult. A bükkfák fehér törzse szinte a hóból nőtt ki. A tölgyfák, nyárfák és kisebb bokrok barnája-szürkéje kontrasztot és tájékozódási pontot nyújtott, de rejtekhelyet is. Dél körül Homenko tigrisnyomra bukkant; úgy döntött, követi a friss csapást. Volt a közelben egy fakitermelő telep, és amikor az őr meglátta a közeledő férfit, odament üdvözölni. Egy ideig beszélgettek, majd amikor Homenko megemlítette a tigriscsapást, az őr azt mondta, előző éjjel hallott valami harcfélét az erdőben. Úgy gondolta, egy tigris mehetett neki annak a hatalmas vaddisznónak, amit többször látott a tábor körül. Az usszuri vaddisznó óriásira megnő, némelyik két és fél mázsát is nyom; általában csordában járnak, de ez furcsamód magányosnak tűnt. Akkora volt, hogy az őr úgy nevezte: GAZ-66, a nagy, szinte megállíthatatlan katonai teherautó után, amit gyakran használnak erdészek. Az agyara erős volt, az őr úgy vélte, a tigris „emberére akadt”. Homenkót érdekelte a dolog, és az őr hiába intette, hogy ne menjen egyedül egy valószínűleg sebesült tigris után, ő eltökéltnek tűnt. Homenko tapasztalt, hivatásos vadász volt, így a kíváncsisága is

érthető. Nem mindennap látni friss tigrisnyomot, sokan úgy élik le életüket a tajgán, hogy sosem látnak élő tigrist. Talán kíváncsi volt, talán nagyon éhes, vagy csak azt hitte, megütötte a főnyereményt. A tigrist errefelé sok néven ismerik, az egyik a Toyota – mert az 1990es években azt lehetett venni egy példány áráért. A kockázat persze nagy. Az állat halálos, levadászni bűncselekmény, de hát sok feketepiaci cikkre ez igaz, és nyugodtan mondható, hogy Homenko kétségbe volt esve. Elég volt egyetlen pillantást vetni rombusszá dőlt házára. Amikor aznap este Homenko nem tért vissza, az őr aggódni kezdett. Másnap reggel ő meg pár munkás felült egy buldózerre – eszük ágában sem volt gyalog bemenni az erdőbe –, és elindultak megkeresni. Fél mérföldnyire találták meg Homenkót a csapáson, a hátán feküdt fura pózban, könnyű hóréteg lepte be. Nem nyúltak hozzá, hívták a rendőrséget, akik másnap érkeztek meg. Azoknak, akik ismerték ezt a nyelvet, az egész történet le volt írva a hóba, és így szólt: A tábortól pár száz méterre Homenko megtalálta a csata helyét, amiről az őr beszélt, csak éppen nem volt semmi jele kóbor vaddisznónak. Csak tigrisek nyomait látta. Minden valószínűség szerint a területért harcoltak. Tanulmányozta a helyszínt; két nyom vezetett el, a véreset követte. Most sem kellett messze mennie. Hogy ezután mi történt, pontosan nem lehet tudni – a tigris árultae el a helyét, vagy Homenko szúrta ki. Mindenesetre Lev Homenko időben meglátta vagy megérezte a tigrist ahhoz, hogy levegye a kesztyűjét, és szépen letegye a hóba. Lövésre készen a tigris rejtekhelye felé fordult, balra-jobbra lépett, mintha keresné, honnét tud akadálytalanul lőni. Mire vállához emelte a puskát, a tigris már támadott. Csak elképzelni lehet a felhevült testekben száguldó vért, Homenko szívének zakatolását, ahogy azok az olvadt, kísérteties szemek álomsebességgel közeledtek. Homenko a jelek szerint megőrizte nyugalmát, mert külön sütötte el a két csövet, nem egyszerre. Mindkettő célt talált, de semmi hatása nem volt; a tigris majd’ négyméteres ugrásokkal

robogott, mancsával arcon vágta a férfit, aki a földre rogyott. Aztán a tigris a szájába vette. Homenko vászon hátizsákot viselt, és a belőle kimeredő balta megrágott nyeléből világos, hogy a tigris ennél fogva emelte fel. A tigris ekkor elkezdte rázni Homenkót, akár a rongybabát, olyan erővel, hogy eltörte a csuklóját és mindkét lábát. Aztán ledobta és elment. Homenko egy ideig eszméletlen lehetett, de magához tért, és a még használható kezével kihúzta a kését. Aztán elkezdett mászni arra, amerről jött. Szépen letett kesztyűjétől pár lépésnyire találták meg, halálra fagyva, lábai furcsa szögben elálltak. A hőmérséklet aznap mínusz negyvenkét fok volt. Amikor Homenko testét finoman feltették a buldózerre, merev volt, mint egy kirakatbáb. Csak később lett világos, miután követték az elvezető nyomot, hogy a tigris nem hagyta el a helyszínt. Dacára a súlyos járműnek és a fél tucat embernek, a közelben maradt és figyelt, épp mint előző nap. Ahogy egy tajgai vadász mondta: – A tigris százszor is lát téged, mire te egyszer látod őt. Az ügy egyik legmegdöbbentőbb vonása, hogy Homenko testén csupán két látható seb volt: egyetlen karomnyom az arcán és zúzódások a törött kezén. A tigrisnek nem kellett Homenko tápláléknak, feltehetőleg megkarmolni sem akarta. Később kiderült, hogy volt egy hibás karma, ami nem húzódott vissza a többivel. Valószínűleg ez sebezte meg Homenko arcát, és Jurij Trus majd ez alapján azonosítja a nyomát, követi és lövi le az állatot egy traktor tetejéről. Trusnak sokkal nehezebb feladat lesz odaballagni ahhoz a csálé házhoz, tele az izgatott arcokkal, és bekopogni. – Le voltam sújtva – mesélte. – A szemem megtelt könnyel. Abban a pillanatban, amikor megláttam, hogyan élnek, az embert sajnáltam, nem a tigrist. Az időzítés volt különösen kegyetlen: január 26-án Trus megállította Homenkót, és komolyan fontolóra vette, hogy elkobozza a fegyverét. Január 29-én a férfi találkozott a tigrissel.

Most, két évvel később, Markov halt meg, és ismét életek múlnak azon, Trus hogyan értelmezi a megérzéseit. Mialatt ő, Lazurenko és Gorborukov az olvadt, letaposott havat tanulmányozta, hogy mind a tigrist, mind az embert felmérjék, Bus rendőrre és Markov barátaira maradt, hogy a halott maradványait arra a pokrócra rakják, amit Zajcev erre a célra hozott. Mind vadászok voltak: látták már állatok áldozatait, és maguk is öltek állatokat. Markov azonban ember – sőt közeli barát – volt, és mintha ez a brutális, érzéketlen élet darabokra robbantotta-szaggatta volna. Az összegyűjtés szinte elviselhetetlen feladat volt, a férfiak lassan, zsibbadtan és gépiesen dolgoztak. – Szedjük össze a csontokat! – motyogta Onofrejcsuk inkább magának. – A lehető legtöbbet tegyük a sírba. Sztoikusan végrehajtani azt, amit el kell végezni – ennek a bölcsességnek ára van. A sorshoz szorosan kapcsolódó túlélési képesség ez, márpedig a sors mindig is fontos erő volt Oroszországban, ahol a lakóknak nemzedékek óta csekély befolyásuk van saját sorsukra. A sors tud kemény lenni, de mint Zajcev, Dvornyik és Onofrejcsuk felfedezte, a tigris is. Eddigre mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szokásos erdei ügy; többről volt szó, mint pech és óvatlanság. Mit művelt Markov, hogy ezt vonta magára? A barátoknak, akik elrejtették a fegyverét, mielőtt a Tigrisfelügyelet megérkezett, volt róla elképzelésük. A vértől merev ruhákat vizsgáló Bus egy üres késtokot húzott elő, és egy kis katonai elsősegélyládát, az egyetlen felszerelést, ami nem volt széttépve és elhagyva. – Hol a kés? – kérdezte Bus. – Valahol az erdőben – vágta rá Onofrejcsuk. – A hóban. Bus fiatal volt, de nem ostoba; a kés és a puska minden valószínűség szerint egy helyen van, akárhol legyen is az. A rendőr ennyiben hagyta, és kinyitotta az elsősegélyládát. Nem volt benne kötszer vagy gyógyszer, csak cigaretta. Amikor összeszedték, amit kellett, Gorborukov és Bus elkísérte Markov barátait vissza a kunyhóhoz a férfi maradványaival, de Trus és Lazurenko maradt. Követték a tigris elvezető nyomát a bokáig érő hóban. Forró nyom

volt, azaz annyira friss, amennyire lehet, anélkül, hogy megpillantanák magát az állatot. A hó minden hangot eltompít, de egy tigris esetében, amelyik nem akarja, hogy észrevegyék, a hatás abszolút. Közben Trus és Lazurenko minden lépésükkel hírt adtak magukról; minden erőfeszítésük ellenére mintha radaron lettek volna. A hátrányuk feltűnő volt; akárha a tigris kivonta volna magát a fizikai következmények ama síkjáról, amelyhez ők kötve voltak. Nem egy állatot követtek, hanem egy ellentmondást, egy csendet, ami egyszerre volt megtestesült és láthatatlan. Csupán a nyomát és szagát nem tudta álcázni. Trus nemegyszer követett már tigrist, és őt is követték, így pontosan tudta, mi folyik: most a tigris uralta a helyzetet, akarata formálta a jövőt. Trust megrázták az előbb látottak, és ez, valamint az egyre gyérülő fény és a lövési parancs hiánya habozásra késztette. Most már nyilvánvaló volt, hogy ez a tigris nem ugyanaz az állat, amelyik megölte Homenkót. A férfi kihágásának pimaszságát tekintve – követte a tigrist és megpróbálta megölni – az az állat bámulatos visszafogottságot tanúsított. Az oroszok az emberevő tigrist kannibálnak nevezik, de Homenko tigrise – egy öreg hím – nem ilyen volt, kétszer megsebesült (előbb a rivális tigris, majd a vadász golyói révén), egyszerűen csak mozgásképtelenné tette a legújabb fenyegetést. Amikor hat héttel később Trus újra találkozott az állattal Verhnyij Pereval faluban, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy megölt egy fiatal lovat, és átcibálta egy száznyolcvan centi magas kerítésen. Az önvédelem és a jószágölés a normális tigrisviselkedésen belül esik, de itt, Szobolonjétől keletre másról volt szó, Markov tigrise teljesen más csoporthoz tartozott. Trus és Lazurenko negyed mérföldön át követte és figyelte óvatosan a nyomokat. Látták, hogy minden negyedik lábnyomot vér pettyez, a forró cseppek lyukat fúrtak a hóba, útban a fagyott föld felé. A jobb mellső mancs. Némelyik lyukat sárgászöld kör övezte, fertőzés jele. Ennek ellenére mindegyik mancs ugyanolyan mély nyomot hagyott, tehát a sebesülés nem volt bénító mértékű. A

tigris óvatosan, egyenletesen haladt, de nem voltak benne biztosak, hol van; akár vissza is osonhatott, és követhette is őket. Trus a tarkóján felálló szőrből érezte, hogy furcsa, rettenetes játékba keveredett. Kötelessége volt belemenni, ezt tudta, de kezdte megérteni, Markov barátai miért félnek annyira: nem gyávaságból. Emiatt, és mert nem akart megkockáztatni egy rajtaütést, lefújta a vadászatot, és visszaindultak a kunyhó felé. Noha akkor józan döntésnek tűnt, később sokat kísérti majd. Ahogy Trus, Lazurenko és Gorborukov visszafelé ment Markov kunyhójához a tigris bejövő csapásán, bizonyítékokat találtak az állat módszerére, amelyek még az eddig látottaknál is hátborzongatóbbak voltak. Egy kaptárból rögtönzött kútnál megtalálták a súlyos alumínium vízmerítőt, amiből Markov ivott; szinte felismerhetetlen volt. Annyira megrágták, mintha céltáblának használták, majd átmentek volna rajta egy teherautóval. Mellette egy zománcos acélserpenyő hevert, szintén csúnyán megkarcolva és meggörbülve. Megtalálták Markov fejszéjét, a nyele szilánkossá rágva. A latrina, a kaptárok – minden, amin rajta lehetett Markov szaga – fel lett derítve és jórészt megsemmisítve. A mosdóállványt leverték a kunyhó külső faláról, az ajtó mellé tigrisvér kenődött. A tigris nyomai ott voltak mindenütt, megkerülték a kunyhót, csak ott szakadtak meg, ahol az állat megállt a kunyhót figyelni, majd még egyszer körbejárta. A kút mellett egy helyen addig feküdt, hogy a hó kissé megolvadt. Amikor végre felállt, a lenyomata ott maradt. Egyértelműen jó ideig tartózkodott itt, talán napokig, elég sokáig ahhoz, hogy kétszer ürítsen, mindkétszer pár lépésnyire a kunyhótól. Mintha a tigris a magáénak nyilvánította volna a kunyhót, és benne mindent. Az állattámadás viszonylag gyakori a tajgán, de az lenne bárhol, ahol van két medvefaj, két nagymacska faj és emberek, akik mind ugyanazért a prédáért harcolnak. Amgiban, egy eldugott faluban a parton, a férfiak ijesztő számán találni harapásnyomot; még Trust

is megtámadta egy medve. Az efféle támadások azonban spontán, ösztönös reakciók közvetlen fenyegetésre, versengésre vagy meglepetésre. Minden, amit Trus itt látott, másra utalt. Minden bizonyíték új színekkel gyarapította megértése spektrumát. A tigrisek lesből rátámadnak vadászokra, és ez – a lopakodás, amihez a meglepetés ereje társul – teszi képessé ezt a magányos ragadozót eónokon át, hogy megöljön gyors, gyakran veszélyes vadakat, a klíma és táj alapvető változásai dacára. Ez a tigris itt most meg sem próbált rejtőzködni. Amikor nem találta, amit keresett a kútnál és a kunyhó körül, lefeküdt a bekötőút mellé, és várt. Ismét. Mindezek a jelek és ez a viselkedés együtt riasztó magabiztosságról és céltudatosságról árulkodott. Ahogy Trus és csoportja összerakta a bizonyítékokat, megértették, hogy ez a tigris nem állatokra vagy akár emberekre vadászott: kifejezetten Markovra vadászott.

5 Töprengve, ámulva, mozdulatlanul állok fejem fölött már esőtől terhes, nehéz, sűrű felhők gomolyognak, és a töprengő szellem néma hódolattal borul le térségeid előtt. NYIKOLAJ GOGOL: HOLT LELKEK Vladimír Markovnak múltja volt a tigrisekkel, e múltat nem egyenes vonallal, hanem egyre szűkülő spirállal lehet ábrázolni. Az első laza kanyarok véletlennek tűnnek, de sok orosz a sors csavarjának nevezné. Ha be akarnánk azonosítani a végzetét formáló legfontosabb hatásokat – maga Markov személye mellett –, Mao Ce-tung és a peresztrojka jönne ki döntetlenre. Ha nem lett volna a kulturális forradalom és a harc a Kínai Kommunista Párt irányításáért, nem valószínű, hogy Markov valaha átmerészkedett volna az Urálon. Ha nincs a peresztrojka, Markov és még sokan mások nem találták volna magukat olyan kétségbeesett helyzetben, hogy pénzért lényegében bármire kaphatók legyenek, még tigrisvadászatra is. Vladimír Markov 1951. február 14-én született Oroszország túlsó végén, egy légnyomást szenvedett birodalom szétforgácsolódott peremén, ahol a szülei nem annyira polgárok voltak, mint inkább túlélők. Kalinyingrádban éltek, a Lengyelország és Litvánia közé beékelt kis tartományban a Balti-tengernél, ami korábban német terület volt. A főváros, Königsberg zöme és a stratégiai szerepű kikötő még romokban volt, miután 1944 nyarán alaposan lebombázták a britek, majd 1945 telén és tavaszán kíméletlenül az oroszok. A háború után Königsberget átnevezték Kalinyingrádnak. A szovjet Balti Flotta bázisa lett, és Vlagyivosztokhoz, csendesóceáni párjához hasonlóan a város kívülállók számára tiltott helynek számított.

Ez akkoriban történt, amikor George Orwell 1984-et ijesztő, új valósággal ismertette meg a nyugati olvasókat, mely jobban illett a fejlődő Kalinyingrádra, mint Orwell hitte volna. Ahogy Königsberg romjaiból és hamvaiból Kalinyingrád talpra állt, azt a városi fejlődés és társadalmi irányítás sztálinista elképzelése szerint tette. Középkori tornyok, mellvédek és vízköpők helyét sivár, hitványan épített lakótelepek vették át, amiket csak Lenin kecskeszakállas szobrai és festményei színesítettek, ott vigyáztak minden mozdulatot és zászlószlogent, ami betört az ember gondolataiba. Ha Lenin képzelte is el, Sztálin művelte mesterfokon: megzavarni, elszakítani egyéneket és nagy közösségeket nemcsak a környezetüktől és közösségi magjuktól, de végül önmaguktól is. Kalinyingrád ezt illusztrálta. Miután földig rombolták, felégették és átnevezték, a várost és a tartományt is benépesítették etnikai oroszokkal. Markov szülei is részt vettek ebben a tömeges geopolitikai revízióban, ami az ő esetükben nem volt véletlenszerű. Ilja Markov hajógépész volt, akinek, noha a háborúban súlyos sebesülést szenvedett, szolgálnia kellett a Balti Flottában. Markov anyja is a háborús törekvést segítendő dolgozott, és csak elképzelni lehet az orwelli lázálmot, amiben most találta magát: felnevelni egy családot Sztálin alatt, gyakran egyedül, egy ellopott, középkori város romjai között, amit katonai zónává alakítottak, aztán elzártak a külvilágtól. A Nagy Honvédő Háború alig ért véget, az SZSZKSZ máris elkezdte az újjáépítést és felszerelkezést a hidegháborúra. Míg a szovjet mérnökök és tudósok az immár mindenütt jelenlevő AK-47est tökéletesítették, és az ország első nukleáris fegyvereit tesztelték, a lakosság még támolygott a háború hat éve és Sztálin végtelen pszichotikus uralmának egyesült, katasztrofális hatásától. A Markov születése előtti két évtizedben a Szovjetunió elvesztette 35 millió lakosát – a lakosság több mint egyötödét – az éhínség, politikai elnyomás, fajirtás és háború miatt. Emellett milliókat bebörtönöztek, száműztek vagy kényszerítettek tömeges

áttelepülésre hatalmas távolságra. Mao Ce-tung Kínája kivételével nehéz elképzelni, hogy egy ország szövetét ennél alaposabban szétcincálják kívül-belül. Amint Sztálin meghalt, a szovjet birodalom fenntarthatatlan természete azonnal nyilvánvalóvá vált a külvilág számára, és nem kellett sok, hogy a szovjetek és kínaiak között 1949 óta létező testvéri szolidaritás is repedezni kezdjen. A feszültség már az 1950es évek végén megmutatkozott, amikor Mao azzal vádolta Sztálin sokkal visszafogottabb követőjét, Nyikita Hruscsovot, hogy elárulja Marx eszméjét. Kína, ami akkor Mao Nagy ugrás programjának kínjait nyögte, Lenin és Sztálin legkatasztrofálisabb politikáját és programjait utánozta, aminek az lett az eredménye, hogy az ország története – sőt talán a világtörténelem – legsúlyosabb éhínségét élte meg. 1958 és 1962 között Kína azzal akarta az ipari fejlődés látszatát kelteni, hogy tonnaszámra gyártotta a használhatatlan, alacsony minőségű acélt, méghozzá az alapélelmiszerek termelésének rovására. Nem volt elég, hogy a hatalmas projekt számtalan munkást vont el a földekről, de még a szerszámaikra is igényt tartott: a reménytelen próbálkozás során, hogy elérjék a kitűzött elérhetetlen termelési kvótákat, akár ásókat és ekéket is beolvasztottak. A látszat megőrzésére és a Nagy ugrás igazi természetének leplezésére Kína továbbra is exportálta a gabonát (többek között Oroszországnak), minek eredményeképp kínai parasztok tízmilliói haltak éhen. Hogy elterelje magáról a felelősséget, Mao Hruscsovot szidta, amiért visszahívja Kína szovjet tanácsadóit, és behajtja a tetemes adósságot, amit Kína a koreai háború alatt halmozott fel. A Kínai Kommunista Pártban durva hatalmi harc folyt, amit Mao nyer majd meg, de ezért az ország tetemes árat fizet. A Kremlben sokan, akik még Sztálin harmincéves uralmát sem heverték ki, ijesztően hasonló helyzetet láttak kialakulni Mao saját személyi kultuszával, és ez volt a számos ok közül az egyik, amiért a szovjetek elhatárolták magukat a kommunista „kisöccsüktől”. A kapcsolatok

romlásával a feszültség a közös határ versengő területein jelentkezett, amely ebben az időben mintegy 7000 kilométert jelentett. A hegek, amiket Mao kapargatott, jó százévesek voltak, de az ő céljának tökéletesen megfeleltek. Ezek a sebek a tizenkilencedik században keletkeztek, amikor a jövendő szuperhatalmak úgy csikorogtak egymáson, mint megannyi tektonikus lemez. A most ismert világ akkor alakult ki, faji, kulturális és földrajzi törésvonalaival egyetemben. A század közepére azonban Kína bajba került: ópiumháborúba keveredett Franciaországgal és Angliával, belülről pedig forradalom bénította meg, amely Mandzsúriát lényegében védtelenül hagyta. Az orosz birodalom már kihasználta ezt a gyengeséget a csendes-óceáni fronton, és 1858-ban annektálta az összes vitatott területet az Amur folyótól északra. Két évre rá II. Sándor cár ennél is továbbment, és a pekingi béke aláírására kényszerítette Kínát, így csatolva Külső-Mandzsúria még egy szeletét – ami ma Primőrje és a Habarovszk határterület déli része – az orosz birodalomhoz. Az 1960-as évek közepén úgy tűnt, Mao ezt akarja visszaszerezni. Mialatt Mao elnök a Nagy ugrást irányította, és a Kommunista Párt vezetéséért küzdött, nyilvánosan kritizálta a pekingi békét, és odáig elment, hogy jóvátételt követelt Oroszországtól. 1968-ra a kínai-orosz viszony történelmi mélypontra süllyedt, melynek egyik mellékterméke egy új frontvonal volt a hidegháborúban. Meglepő helyen nyílt meg: egy kis szigeten az Usszuri folyó közepén, harmincöt kilométerre nyugatra Jurij Trus otthonától. Az oroszok Damanszkij-szigetnek nevezik, a kínaiak Csenpaónak (Kincsessziget); mindenesetre a rendszeresen víz alá kerülő kis erdős-rétes földdarab nem hordoz stratégiai jelentőséget. Viszont kétértelmű helyzete miatt megfelelt Mao kritériumának, miszerint a rég halott imperialista kezétől szenvedett múltbéli megaláztatások emlékeztetője legyen. 1968 telére a sziget és a szomszédos folyópart egyre hevesebb csetepaték – igazából verekedések – helyszínévé vált a kínai és az

orosz határőrök között. Minden szibériai szembekerült kínai határőrök csoportjával, akik hajókampókkal, karókkal és hegyes végű botokkal voltak felfegyverkezve – írta Vitalij Bubenyin altábornagy, aki a Szovjetunió Hőse címet kapta a konfrontációk csúcsán tanúsított bátorságáért. – Akkoriban nem volt páncélunk. Az embereim vastag, téli birkabőr kabátot viseltek. A harcok napi rendszerességgel zajlottak… rájöttünk, hogy ha csak a puszta kezünket használjuk, nem bírjuk sokáig. Szereztünk medvelándzsát és fémfejű buzogányt, mint a mondák hősei… Ezeket a fegyvereket szörnyen megkedvelték a térségben állomásozó határőrök. A távolból nézve a holdfényes havon és levélvesztett fűzfák között zajló, gyors csaták igencsak hasonlíthattak az első összecsapásokhoz a kozákok és a mandzsuk között háromszáz évvel korábban. Ma már széles körben úgy tartják, Mao direkt rájátszott ezekre a történelmi rivalizálásokra, hogy politikailag hasznos, nemzeti lelkesedést csikarjon ki. Csakhogy a világ vezető nukleáris hatalmával szemben próbálta meg: bátor és ijesztő katasztrófapolitika volt. 1969. március 2-án, két héttel azután, hogy Vladimír Markov elérte a sorozási korhatárt, a határőrök szigorú tűztilalmát megsértették a kínaiak egy gondosan megtervezett rajtaütéssel. Az ezt követő tűzharcban, amely az első volt az orosz határon a második világháború óta, harmincegy oroszt lelőttek. Napokon belül több ezer orosz és kínai katona vonult fel a befagyott Usszuri mentén, tüzérséggel megtámogatva. Március 15-én, három nappal azelőtt, hogy az Egyesült Államok megkezdte Kambodzsa négy évig tartó bombázását, nagy csata folyt Damanszkij/Csenpaónál, amiben több száz orosz és kínai katona elesett. A háború lehetőségétől kijózanodva mindkét ország visszavonult a saját oldalára. Mao megparancsolta egy kiterjedt alagúthálózat ásását az Usszuri bal partján, névleg az orosz nukleáris támadás miatt. Moszkva is a legrosszabbra készült, nagy sereget vonultatott fel az Usszuri és Amur folyók mentén. Hétezer-

ötszáz kilométerre, Vladimir Markov megkapta a behívóját. 1969 végére a szovjet hadsereg huszonkilenc hadosztályát (közel félmillió embert) vezényelték ki a határra, köztük Markov közlegényt. Egy tengerész fiának a Balti-tenger mellől aligha lehetett elképzelni távolibb vagy kevésbé vonzó helyet. Szovjet-Oroszország titokzatoskodása és paranoiája legendás, és nem alaptalanul: mindennemű információt olyan szigorúan szabályoztak, hogy a politikailag kényes térségekről az átlag oroszok semmi vagy csak szándékosan téves információt kaptak. A Távol-Keleten számos ilyen kényes zóna akadt, köztük fontos bányák, gulágok és katonai bázisok. Mivel Primorje és Habarovszk déli része lényegében Kína és a tengerpart közé ékelődött (utóbbit sebezhetőnek ítélték japán és amerikai behatolás szempontjából), a biztonság itt különösen erős volt. Ennek okán Markov egyik tiltott zónából a másikba került; olyan hely volt ez, melynek létezéséről ő és sok társa amúgy sosem szerzett volna tudomást. Majdnem két évtizednyi viszonylagos nyitottság után még ma is ez a helyzet, habár más okból. Amikor 2008 júliusában egy fiatal, tanult moszkvait, aki egy tisztes, amerikai zeneiskolába ment, megkérdeztek Primorjéról, azt felelte, nem is hallott róla. – Talán Irán közelében van? – mondta. Az egyértelműbb kérdésre, hogy van-e tigris Oroszországban, azt felelte: – Szerintem csak a cirkuszban. – Sok városi orosznak „Oroszország” véget ér az Uralnál, ha nem előbb. Utána az már Szibéria… egy rossz vicc, és különben is, kit érdekel? A legtöbb orosz fejében a Távol-Kelet az ismert világ határain túl fekszik, és maga is a feledés egy formája. Az európai orosz számára, legyen akár munkás, akár a nomenklatúra[3 ] kivételezett tagja, Markov egyirányú jegye egyenértékű volt a száműzetéssel. Ugyanezt az utat járta meg több százezer száműzött egészen a cárista időktől fogva. Itt álltak az ország leghírhedtebb börtönei és munkatáborai, köztük a rettegett és évekig elhallgatott Szahalin-

sziget, egy fagyos és magányos planéta, ahonnét sokan sosem tértek vissza. Attól függetlenül, mit tudott róla előtte, Markov vonatútja a vasfüggöny sűrűn lakott árnyékvilágából az ázsiai óceánpart hatalmas és üres vadonjába radikális és zavaró lehetett, nem is szólva arról, hogy végtelen. Kalinyingrádból Habarovszkba, a TávolKelet fővárosába az út a világ körüli távolság egynegyede. 1969-ben ez három hetet jelenthetett a transzszibériai vasúton, amely idő alatt a sínek olyan gyötrelmes lassúsággal futnak a jövőbe, mint ahogy az eurázsiai hódítás és összeomlás folyamata történt. Habarovszk az Amur egy stratégiai kanyarulatában áll, alig tizenöt kilométerre attól, ahol a folyó csatlakozik az Usszurihoz és a kínai határhoz. 220 kilométerre délre, Primorje határán túl a Bikin-völgy húzódik, és Szobolonje helye, amely még nem létezett, amikor Markov a térségbe érkezett. Nem szabad lebecsülni, mekkora magnitúdójú változás volt ez egy olyan vidékinek, mint Markov. A nyelven kívül semmi nem volt ugyanaz, sok új ismerőse így vagy úgy számkivetett volt. A TávolKeleten nem volt hagyománya a szolgaságnak, a térség soketnikumú keverékét banditák, dezertőrök, orvvadászok, prémvadászok és üldözött óhitűek (az ortodox kereszténység konzervatív ága) alkották, akik mind az önkéntes száműzetést választották a kedvezőtlen alternatívák széles skálájával szemben, vegyük hozzá a száműzött lakosságot – oroszokat és kínaiakat, valamint a kozák katonákat, akiket a cár küldött, hogy betelepítsék és őrizzék ezt az új határvidéket –, és az eredmény sajátosan sokszínű: inkább gyűjtőedény ez a térség, semmint olvasztótégely. Ma a Bikin-völgyet sok kívülálló ugyanolyan veszélyesnek tartja emberi, mint állati lakosai miatt. Apró, elszigetelt falvak tarkítják, melyek láthatatlanul, törvényen kívül élnek. Markov egyik barátja egyszer megjegyezte két külföldi újságírónak: – Ketten jöttek? Nem félnek? Kívülállók általában csak nagy csapatban jönnek ide. A bizonyítékok arra utalnak, hogy Markov inkább találta a

környezetet felszabadítónak, mint ijesztőnek, márpedig SzovjetOroszországban a szabadság ritka kincsnek számított. Mindenesetre Markov alkalmazkodott, és végül otthona lett a vidék, amit talán a hadseregnek köszönhet. Barátai és szomszédjai szerint felderítő kiképzést kapott, és képességei – túlélés a vadonban, tájékozódás, lopakodás, fegyverkezelés – jó szolgálatot tettek neki nem várt helyzetekben. Gyenyisz Buruhin, egy fiatal prémvadász Szobolonjéből, aki Vova bácsiként (a Vladimír becézett formája) ismerte Markovot, később felidézte, hogy ő tanította meg tájékozódni a Bikin sűrű, járatlan erdeiben. Katonai szolgálata alatt ejtőernyős is lett, talán ereje és jó tájékozódó képessége miatt, talán, mert százhatvanöt centisen volt mit bizonyítania. Ha a sorsnak még egy csavarra lett volna szüksége, Markov és Trus akár együtt ugorhatott volna. Mindketten a seregben szolgáltak 1969-ben, és Trus is ejtőernyős volt. Mivel tizenegy hónappal idősebb volt, őt már egy regimenthez vezényelték Türkmenisztánba, de a Damanszkij-összecsapások után 1969 tavaszán a regimentjét Primorjéba küldték. A bevetést csak az utolsó pillanatban fújták le. Végül Markovnak nem kellett bizonyítani ügyességét harcban, noha Oroszország és Kína a Damanszkij-eset után évekig háború szélén állt.[4 ] A tét elég nagy volt, hogy a kínai és orosz vezetők, Csou En-laj és Alekszej Koszigin, személyesen találkozzanak az egyre fekélyesedő határvita megoldására. Habár a találkozót sikeresnek ítélték, Moszkva az 1970-es évek elejéig folytatta csapatai távol-keleti megerősítését.[5] Mire Markovot 1971-ben leszerelték, apja már meghalt; tíz évre rá nővérét is elvesztette. Sosem tért vissza Kalinyingrádba (talán csak mert messze volt), és felesége, Tamara Boriszova szerint életben maradt családtagjai közül senki nem látogatott el Szobolonjéba. Ha alkalmuk lett volna rá, valószínűleg rá sem ismernek kemény, tajozsnyik fiukra.

6 A tigris így felelt: – A fiad dicsekedett. Ha ő az erősebb, öljön csak meg; ha én vagyok az erősebb, én ölöm meg őt. Mondd meg neki a parancsom! A BÁTOR GILJAK ÉS A KECSES TIGRIS GYŰJTÖTTE: L. Y. STERNBERG 1900 KÖRÜL Andrej Onofrejcsuk, egy alacsony, nikotinos körmű és kályhacső orrú férfi, fedezte fel először Markovot csütörtökön, egy nappal a Tigrisfelügyelet érkezése előtt. Onofrejcsuk rendszeres látogatónak számított a kunyhónál, és úgy egyeztek meg Markovval, hogy elmennek jéghorgászatra. Onofrejcsuk azonban berúgott és késett… egy napot. Miután stoppal elment a lehajtóig, az utolsó kilométert gyalog tette meg, és már dél körül odaért. Az első, amit észrevett, a vér volt a bekötőút mellett. – Először nem is értettem – mesélte. – Talán Markov lőtt valamit, és nem takarított fel? Meglepett. Általában nagyon ügyelt az ilyesmire. Végül is a vadászat nem legális, és sose lehet tudni, mikor jönnek az erdőőrök. Úgyhogy elindultam, és az járt a fejemben: mi a fene ütött bele? Akkor megláttam a kalapját. Olyan érzés volt, mintha bottal vertek volna fejbe. Rosszat sejtettem, de még ekkor sem tudtam, miről van szó. Na aztán megláttam a tigris nyomát. Szóval arra gondoltam, talán csak megsebesült. Talán segíthetek neki. Mentem tovább, láttam még több ruhát. Megláttam a kutya mancsát, kiállt a hóból. Kicsit még továbbmentem, de a tigris nem engedett közelebb. Nem láttam sem őt, sem a tigrist. De hallottam a morgását. Azt se tudtam, melyik irányból jön, de azt már tudtam, hogy elkapta Markizt. Az a kurva dögzabáló ott állt a zabája felett, úgy morgott rám. Egy ideig ott ácsorogtam, aztán lassan megfordultam. Az járt az eszemben, hogy nem szabad futni, mert

akkor utánam szalad és megesz. Onofrejcsuknál nem volt fegyver. Visszatért a kunyhóhoz, tüzet gyújtott a hideg tűzhelyben. Sokkos állapotban volt. – A fejem kiürült. Mint a vákuum. Nehéz volt felfogni: a barátom volt meg minden. Annyi évet éltünk itt kint együtt. Leült Markov kunyhójában, teázott és cigarettázott, egyiket szívta a másik után, jó sokáig. Csak a harmadik próbálkozásra tudta elhagyni a kunyhót, hogy segítséget hívjon. Onofrejcsuk tíz évvel fiatalabb volt Markovnál, amolyan mentort látott benne. Noha szeretett olvasni, nem volt ambiciózus, és hiányzott belőle az ügyesség meg a türelem a méhészethez vagy a prémvadászathoz. Elsősorban húsvadász és halász volt – gyakran Markov felügyelete alatt –, egyik napról a másikra élt. Egy kunyhóban laktak, veszekedtek is, mint a testvérek, de mindig kibékültek. Markov volt a legjobb barátja. Ennek ellenére aznap éjjel közös barátjukra, Danila Zajcevre hárult, hogy elmondja Tamara Boriszovának, mi történt a férjével az erdőben. Markov majd’ egy hónapja nem járt otthon, az asszony már nagyon várta. – A legijesztőbb volt elmondani a feleségének – mesélte Onofrejcsuk. – Magam nem mertem odamenni, megkértem Zajcevet, hogy jöjjön el velem. De aztán nem is bírtam bemenni. Kinn maradtam az utcán. Menj, mondd el neki! – kértem. Elképzeltem, hogy ott hever… mintha valóban láttam volna. Danila Zajcev – ferde orr, árkos halánték, átható tekintet – kemény, állhatatos ember, egyedül ment be Boriszovához. Megpróbált a lehető leggyengédebb lenni, de ki tudja, hogyan lehet ilyesmit elmondani? – Jól meg akartam választani a szavakat – mesélte. – Mondtam neki, hogy egy tigris megtámadta Markovot, és eleinte nem értette. Azt hitte, túlélte. Zajcev újra nekirugaszkodott, Onofrejcsuk meg kint hallgatózott a sötét, fagyos utcán. A sikolyból tudta, mikor fogta fel az asszony. Boriszova ekkor mintha elvesztette volna az eszét: tombolt

gyászában. Követelte, hogy láthassa a férjét, barátai nehezen tudták visszautasítani. Azonban bölcsen nem engedték. Markov maradványait egy öreg ács, Kuzmics otthonában tárolták, aki egyedül élt a falu szélén. Onofrejcsuk és Zajcev szerzett pár koreai fenyődeszkát koporsónak, amit Kuzmics készített el… teljes méretűre. De Markovot nem temethették el azonnal, mert Boriszova rendelt neki egy új öltönyt. Hogy lényegében nem volt mit beletenni, az nem számított. Boriszova világa csúnyán megbillent, szüksége volt valami rendre; szüksége volt rá, hogy a férjét öltönyben temessék el. Barátai belementek, de a kiruccanás Lucsegorszkba, a legközelebbi városba, egy napot vett igénybe. Addig Markov barátai elmentek a falu temetőjébe megásni a sírt. A temető egy erdős dombon terül el, nem egészen egy kilométernyire délre a falutól, és egy hatalmas, kiszáradt koreai fenyő vigyázza. A temető kicsi, de nem azért, mert Szobolonje olyan új, hanem mert akiket a gyár felvesz munkásnak, és a faluban laknak, általában fiatalok. Persze azért jó páran ideköltöztek már az örök nyughelyre, magas a kisgyerekek és a fiatal emberek aránya – néhányan durván hegesztett, ortodox acélkereszt alatt, mások festett fakeresztnél, páran rendes sírkővel. Ha a család megengedheti magának, az elhunytról zománcozott képet tesznek a sírra. Ma már csak a temetőben lehet látni Vladimir Markov képmását. A zömök, megtermett Markovnak magas arccsontja volt, melankolikus szeme és erős álla. Onofrejcsuk és a felesége, Irina, némi „cigányos” jelleget láttak benne. Tamara Boriszova kissé másképp fogalmaz: – Orosz volt, de az arcában volt valami örmény vagy grúz vonás. – Hatást is tett rá: Markov jóképű volt az olajbarna bőrével, sötét, hullámos hajával, kék-zöld szemével. Noha alacsony volt, rendkívül erős: mielőtt Szobolonje diszkója leégett, Markov kisegítőként dolgozott ott, és Boriszova emlékezett, hogy 100 literes söröshordókat cipelt könnyedén. A hadsereg után Markov elment egy fakitermelő

szakközépiskolába, majd onnét délre Primorje erdeiben dolgozott, nem messze az Arszenyevről elnevezett várostól. 1980 körül, amikor Markov a húszas évei végén járt, felköltözött Szobolonjéba, ami jobb kilátásokkal kecsegtetett, valamint azzal, hogy maga mögött tudhatja kudarcra ítélt házasságát. Szobolonjét pár évvel korábban faragta ki az erdőből a Közép-Bikin Nemzeti Erdészeti Vállalkozás, egy állami fakitermelő cég, ami az elöregedett nyárfákat, tölgyeket és fenyőket irtotta a Bikin völgyében. Itt találhatók a legnagyobb és legváltozatosabb fák az Uraltól keletre, és akkoriban Primorje középső és felső része még nagyrészt kiaknázatlan volt. Szobolonje az utolsó település egy olyan út végén, melyen – már amikor nem hó borítja – a fojtogató por egy óra leforgása alatt cuppogó sárrá köpülődik. Virágzása csúcsán a falu olyan 450 embernek adott otthont, akik kis faházakban éltek, melyek a folyó mentén szeszélyes sorokban állnak. A hely hangulata északamerikai bányászvárost idéz 1925-ből, csak kevesebb az egyenes vonal. Nincs járda vagy aszfaltozott út, nincs vízvezeték; a házakat fával fűtik, vizet a közösségi kutakból húznak. A telefon, legyen bármilyen, ritkaságszámba megy. Az áramot – mely a Szovjetunióban a modernség jelképe és a Nyugattal való lépéstartás módja volt – a város szélén álló nagy dízelgenerátor biztosítja. A falu szélén kezdődik a tajga, és minden irányban kilométerekig nyúlik. Bizonyos típusú embereknek Szobolonje olyan életet kínált, amin nemigen lehetett javítani: tisztes lakhatás, kiszámítható munka, halakkal teli folyó, és annak, aki tudta, mit keres, magokkal, bogyókkal, gombákkal, gyökerekkel és vadakkal teli erdő. Nyáron még a dinnye is megtermett. A fakitermelő társaság olyan nagylelkű volt, akár az erdő: biztosított iskolát, orvosi rendelőt, könyvtárat, boltot, szórakoztató központot, sőt még fodrászt is. Markov érkezésekor Szobolonje az optimizmus és újrakezdés helye volt, az itt letelepedett fiatalok szerencsésnek

érezhették magukat. Az ő szemszögükből a kommunizmus működött: itt valóban úgy tűnt, hogy a közös jó érdekében ember, természet és ipar képes együtt létezni. A fiatalok zöme a TávolKelet más vidékeiről jött, köztük a Habarovszk határterületről és a Szahalin-szigetről. Néhányan börtönben voltak messze északon. Kemény, edzett népség volt, sok nő a férfiak mellett dolgozott, vadászott, ivott és néha verekedett is. Markov és Boriszova az erdőben találkozott, amikor a nő gallyazóként dolgozott, a férfi meg a rönköket válogatta. Boriszova is elvált, és el sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséje lehet. – Eleinte olyan érzés volt vele, mintha a mennyben járnék. Lehetek ilyen szerencsés? – kérdezgettem magamtól. Mindenben segített. 1982-ben született egy fiuk, négyre emelve a gyerekek számát a közös háztartásban. Boriszovára nagy hatást tett férje kisgyerekek iránti szeretete. – Feltétel nélkül kedves volt, szinte fájdalmasan az. Ha valaki gyereke megbetegedett, hiúzzsírt melegített, és elvitte neki, még ha az volt az utolsó csepp is. Az ingét is odaadta volna. Mint a kis közösségben élők közül sokan, Markov is sok mindenhez értett. Jó hegesztő volt, az iskolának még egy szovjet sarlókalapácsot is eszkábált. Emellett és az erdei munka mellett a falu generátorát is felügyelte Danila Zajcevvel felváltva, valamint mellékesen a diszkóban is kisegített. Markov képzett fakitermelő, teherautó-sofőr és nehézgépkezelő volt, ám ezek megszokott képesítések a fakitermelésben. A személyisége tette egyedivé: vicces és karizmatikus volt, az emberek szerettek vele lenni. A leghétköznapibb helyzetben is megtalálta a viccet, márpedig ilyen helyzetekből bőven akad egy olyan helyen, mint Szobolonje. Irina és Andrej Onofrejcsuk a következőt mesélte egy téli délutánon egy csésze gyomorkaparó tea mellett. – Egyszer – kezdte Andrej – Márkiz a házunkban töltötte az éjszakát. A legkisebb fiunk, Ivan, nagyon kicsi volt, még járni sem tudott, és Irina behozta a szobába, ahol Márkiz aludt… – Letettem Ivánt a székbe – vette át a szót Irina –, közel az

ágyhoz. Márkiz keze így lógott (tenyérrel felfelé). Adtam Ivánnak egy kis ételt, és mondtam neki, Vigyázz, meleg! Harapott egyet, és beletette Márkiz kezébe. Elég meleg volt ahhoz, hogy felébressze a férfit. Markov a mély álomból egyből viccelve ébredt fel. Rettegett Ivánnal poénkodva azt mondta: Ó, a cár atyuska maga etet engem. – Iván már felnőtt, de mai napig az a beceneve: Cár. Márkiz keresztelte el. Markov hagyományos vicceket is mondott, és ilyenkor kaukázusi kiejtést vett fel, és az azzal gyakran járó nyelvtani nemek összevisszaságát imitálta, ami a legtöbb orosznak ugyanúgy vicces, mint a déli akcentus és a hibás nyelvtan sok amerikainak. Sztálin a Kaukázusból származott, és némely korosztálynak ez a kiejtés dermesztő jelentést hordoz.[6 ] A kor túlélői az ezzel való viccelődéssel eresztik ki a megmaradt méreg egy részét. Markov repertoárjához tartozott egy kitalált, betelefonáló műsor az Örmény Rádióban. Az Örmény Rádió egy képzeletbeli adó, ami az 1950-es években került be az orosz köztudatba, és az egész volt Szovjetunióban ismerik. A Kaukázus déli részéről sugároz, és ingyenesen ad tanácsot a szextől a szocialista doktrínáig minden témában. A szabályok egyszerűek, és sok orosz napi valóságát tükrözik: Kérdezzen tőlünk, amit akar, mi meg válaszolunk, amit akarunk. Egy példa: Itt az Örmény Rádió. Hallgatóink kérdezték tőlünk: – Szabad szexelni a Vörös téren? Válaszunk: – Szabad. De csak akkor, ha sok kéretlen tanácsot akar hallani. A szovjet rezsim népszerű célpont volt.

Itt az Örmény Rádió. Hallgatóink kérdezték: – A kormányunk miért nem siet embert juttatni a Holdra? Válaszunk: – Mi van, ha nem akar majd visszajönni? Markov kedvelte ezt a fajta humort, és a saját kis hallgatósága között amolyan kalózrádióként működött, mint egy egyszemélyes Szobolonje Rádió. Részben humora és jó természete miatt figyelt fel rá a fakitermelő társaság főnöke, akit több száz alkalmazottja Borisz Ivanovicsként ismer.[7 ] Megannyi képessége révén Markov jó társaságnak tűnt a zord vidéken töltött hosszú utakon, Borisz Ivanovics ezért vette fel személyi sofőrjének, s lett Markov azon kevesek egyike, akik tigrisországban valaha limuzint vezettek. A körülményeket tekintve Borisz furcsa járművet választott: egy Volga szedánt. A Volga luxusautónak számít, a szovjet időkben diplomaták és magas rangú pártfunkcionáriusok jártak vele. Mondani sem kell, sokkal megszokottabb látvány Moszkva és Szentpétervár sugárútjain, mint Primorje erdeiben. Olyan képet hív elő, ami egyszerre megható és bizarr: Márkiz, az alacsony, derűs viccmester, fehér ingben és nadrágban, amint jó kapcsolatokkal rendelkező, kommunista főnökét viszi igen stílusosan a Bikinvölgyben, sárban, porban és hóban. A lehetőségeket tekintve nehezebb ennél biztonságosabb állást találni. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyedül Markovot éri az a tragikus megtiszteltetés, hogy az orosz – sőt talán bármilyen – sofőrök közül őt eszi meg egy tigris. Ő is hivatásos vadászként volt bejegyezve az Alufcsanszkinál, mint Lev Homenko. A térség legtöbb vadászához és prémvadászához hasonlóan szintén a cobolyra koncentrált, a menyétcsalád egy nagy tagjára, ami az orosz prémvadászoknak ugyanaz, mint a hód az amerikaiaknak (Szobolonje szó szerint azt jelenti: „Coboly-hely”). Az Alufcsanszki központilag meghatározott

áron felvásárolta a prémet és a vadhúst a helyi vadászoktól és prémvadászoktól, stabil és biztos piacot teremtve, ami lehetővé tette, hogy tisztességesen meg lehessen élni az erdőből. Egész mostanáig a prémipar volt a Távol-Kelet egyik erőssége, a világpiac fontos ellátója. Akárcsak az Egyesült Államokról és Kanadáról szóló korai beszámolók, a Primorjéból való legtöbb népmese, beszámoló, útleírás és életrajz is így vagy úgy a prémkereskedelemmel foglalkozik. Központi szerepe jól illusztrálja Primorje nyersanyagokban gazdag, iparban szegény, kvázi gyarmati státuszát: az itt gyűjtött állatbőröket a mai napig 2000 kilométerre, Irkutszkba viszik feldolgozni, ahogy háromszáz éve tették. Irkutszk a Bajkál-tó közelében fekszik, amely valaha az amur tigris életterének nyugati határát jelentette. Száz évvel ezelőttig a helyi címerben a szájában cobolyt cipelő tigris szerepelt. Amellett, hogy jó énekes és a társaság lelke volt, Markov szeretett olvasni, és Tamara Boriszova több kedvencére is emlékszik, köztük Arszenyev Derszu Uzalájára, de volt egy, amivel nem tudott betelni. Az igaz történeten alapuló könyv A fej nélküli lovas: különös texasi történet címet viselte. Először 1866-ban adta ki a sikeres ír-amerikai szerző, Mayne Reid, újságíró és kalandor, aki harcolt a mexikói-amerikai háborúban. Reid munkáit az angol nyelvű olvasók mára elfeledték, de Oroszországban még a Brezsnyev-korszakban is népszerűségnek örvendtek. Theodore Roosevelt és Vlagyimir Arszenyev is kedvelte, mint ahogy Vladimír Nabokov is, aki gyermekkorában különösen szerette A fej nélküli lovast, és egy részét még tizenkét szótagos alexandrinus versbe is lefordította. Reid prózája mai mércével sűrű, virágos és bő lére eresztett, könyvei orosz nyelven elérik az ötszáz-hatszáz oldalt. Keveredik bennük a viktoriánus románc és a véres akció, olyan címekkel, hogy No Quarter! (Nincs kegyelem!) és Tracked to Death (Követni halálig). Volt még egy, The Tiger-Hunter (A tigrisvadász). Boriszova nem tudta megmagyarázni, miért A fej nélküli lovas

ragadta meg férje képzeletét, de minimum háromszor olvasta. – Nemsokára fejből tudni fogod – hajtogatta. Az 1980-as évek szép időszaka volt Markov életének: volt stabil állása, és mondhatni, kiegyensúlyozott életet élt. Felesége imádta. De amikor elment vadászni a tajgába, az asszony aggódott érte. Néha hetekre is eltűnt. – Hazajött és mesélte, hogy tigrisnyomokat látott – idézte fel Boriszova a konyhában, az omladozó, orosz betontűzhely mellett. – Azt mondtam, Légy óvatosabb, mire ő: Miért féljek tőle? Féljen ő tőlem!

7 Konfucius a Tai-hegy mellett ment el, amikor meglátott egy zokogó nőt egy sírnál. Megtámaszkodott a gyaloghintaja elején lévő farúdon, így hallgatta a jajveszékelést. Aztán odaküldte egyik tanítványát a következő szavakkal: – Nagy szerencsétlenség sújthatott, hogy ilyen keservesen sírsz. – A nő így felelt: – Az bizony! Férjemet és apámat is tigris ölte meg, és most a fiam is áldozatul esett neki. – Konfucius megkérdezte: – Akkor miért maradsz itt? – Az így felelt: – Itt nincsenek érzéketlen törvények. – Konfucius azt mondta: – Emlékezzetek erre, tanítványaim! Az érzéketlen kormányzat még a tigrisnél is falánkabb. SZERTARTÁSOK KÖNYVE Az 1980-as évek közepére a Szovjetunió kezdett szétesni, ahogy a központi tervezés szarvashibái egyre nyilvánvalóbban megmutatkoztak. Az ország azonban túlságosan instabil volt, túlságosan bezárkózott a saját történelmébe ahhoz, hogy megkezdődjön a fokozatos átalakulás a piacgazdaságba vagy a demokráciába, amit egy ilyen átalakulás elvileg magával hoz. Mihail Gorbacsov kísérlete a Szovjetunió megnyitására Pandora szelencéjének kinyitásához hasonlított: nem lehetett apránként csinálni. A résnyire felemelt fedél egyszerűen lerepült. Oroszország esetében a falak is ledőltek. Ahogy a kommunista blokk szétesett, több évtizednyi, nemzedéknyi, egész életnyi frusztráció, elégedetlenség, elfojtott harag és nyers ambíció tört a felszínre, amelyet többé nem lehetett kordában tartani. Az oroszok hatalmas többségét abszolút felkészületlenül érte, hogy egyik pillanatról a másikra szabad lett a vásár. Az Örmény Rádió ellenben lépést tartott a korral:

Hallgatóink kérdezték: – Mi a káosz? Válaszunk: – A gazdaságpolitikához nem szólunk hozzá.

Hallgatónk kérdezték: – Mi az „orosz biznisz”? Válaszunk: – Ellopsz egy rekesz vodkát, eladod, és eliszod az árát. Sok orosz Borisz Jelcint hibáztatja, amiért „mindent összetört”, de rengeteg buzgó segítője akadt. A hetven évvel korábbi bolsevik forradalom bizarr párhuzamaként az ország nagybani kifosztása zajlott, ahogy az inga kilengett a másik véglet felé. Egész iparágakat rekviráltak és privatizáltak, hatalmas térségeket alakítottak át lényegében hűbérbirtokká. Noha tessék-lássék bevonták a publikumot is azzal, hogy ezek az új magántársaságok részvényeket bocsátottak ki, a legtöbb orosznak fogalma sem volt, ezek micsodák, és azonnal eladták őket, gyakran alamizsnáért. Jelcin alatt a sokak tudatlansága párosulva a kevesek ravaszságával lehetővé tette a vagyon és az erőforrások legnagyobb, leggyorsabb és legigazságtalanabb újraelosztását a világtörténelemben. Kleptokapitalizmus volt ez monumentális léptékben, ami nem most először fordult elő. A bolsevikok hasonlót vittek véghez Lenin alatt. Az 1917-es októberi forradalom utáni lopás a maga idejében hasonló nagyságrendet képviselt, de az indokok és módszerek akkor kíméletlenebbek voltak. A forradalmat követő részeg, erőszakos időszakban a privát földeket és tulajdont tömegesen fosztogatták. Mindenki, akinek voltak alkalmazottai vagy feleslege – bármiből –, az „a nép ellensége” lett. Tolvajlás, vandalizmus és gyilkosság, ezeket művelték az importált nehézfiúk, akik Lenin helyett a súlyemelés zömét végezték, felbátorítva olyan öncélú

pártszlogenekkel, mint „Raboljuk ki a kirablókat!”[8] Lenin talán Marxot prédikált, de a módszereit határozottan Machiavellitől vette: Éppen most és csakis most, amikor az éhező régiókban az emberek emberhúst esznek, és az utak mentén százával, ha nem ezrével hevernek a hullák, most tudjuk végrehajtani (s ezért végre is kell hajtanunk) az egyházi értéktárgyak elkobzását a legkíméletlenebb és könyörtelenebb lendülettel… hogy több száz millió aranyrubel értékű tőkére tegyünk szert… És olyan brutalitással kell megtörnünk az ellenállását (a papságét), hogy azt évtizedekig megemlegesse – írta egy szigorúan titkos levélben a Politbürónak egy súlyos éhínség alatt 1922-ben. Lenin és Jelcin alatt a Kremlhez szoros szálakkal kötődő, kisszámú elit irányította ezeket a rekvirálásokat, és nevezte meg a haszonélvezőket. Részben a szovjet idők alatt történt hatalmi visszaélések miatt rettentő nagy a cinizmus a mai orosz vezetésben, amely a kommunizmus első napjainak visszhangjaként zeng. Ma kapitalizmusként jelentkezik, annak legprimitívebb és legkapzsibb fajtájából. A Szovjetunió legértékesebb vagyontárgyainak privatizálását követő káoszban egy ambiciózus és jó kapcsolatokkal rendelkező fiatalember, Roman Abramovics lényegében megszerzett egy egész hatalmas távol-keleti régiót, Csukcsföldet, annak döbbenetesen nyereséges olajmezőivel együtt. Harmincéves korára Abramovics a világ egyik leggazdagabb embere lett, és a mai napig az is maradt (2008-ban lemondott a kormányzóságról). De ő csak egy példa a sok közül. 2008-ban a világ száz leggazdagabb emberéből tizenkilenc orosz volt. Ez annál is érdekesebb, mivel a legtöbb nagy vagyon általában öröklött vagy módszeresen, egy életen keresztül gyarapodik. Az orosz oligarchák viszont egyik napról a másikra lettek multimilliárdosok, legtöbbjük még a harmincas éveiben.

Az 1990-es évek elején az állami társaságok egymás után elfonnyadtak és összeomlottak, mint a leeresztett lufik, köztük az is, amelyik Szobolonje létezésének értelmét adta. Baba Liuda, idős vadásznő és korábbi favágó, így foglalta össze közössége felemelkedését és bukását: – 1979-ben jöttünk, amikor minden szép és új volt, az utak jók, a fakitermelők éjjel-nappal dolgoztak. Az élet jó volt hozzánk. Aztán jött a peresztrojka, és mindent „átszerveztek”. Kinek kell ma Szobolonje? Senkinek. A Közép-Bikin Nemzeti Erdészeti Vállalkozás a többinél lassabban múlt ki, először kivonult Szobolonjéból 1992 körül, majd a testvérfaluból, Jaszenovjéból. 1994-re Verhnyij Pereválba vonult vissza, ahol aztán végleg bezárt, két nyers lehetőséget hagyva Szobolonje lakóinak: vagy elhagyják otthonukat és a társadalmi hálót, hátha találnak valami jobbat máshol (valószínűtlen kilátás az 1990-es évek Oroszországában), vagy maradnak, és élnek a földből, dacolva a törvényekkel, amiket mintha direkt úgy hoztak volna, hogy a szegényeket büntessék. Markov ekkor járt a negyvenes évei elején; felnőtt élete felét Szobolonjéban töltötte, barátságokat kötött, és komolyan elkötelezte magát. Emiatt, és mert az erdő olyan biztonságot kínált neki és szomszédjainak, amihez Oroszországban nem volt fogható, 250 társával úgy döntöttek, maradnak. A következő tizenöt évben amolyan elvadult közösség alakult ki, amely szinte teljesen magára volt hagyatva. Ebben az értelemben Szobolonje a posztindusztriális világból ad ízelítőt. 1997-re az akkor alig huszonöt éves Szobolonje falu már a pusztulás felé tartott. Noha még lakták, kísértetváros érzetét keltette, olyan helyét, ahol a virágzás hamvába holt, az élet elszivárgott, a túlélők kietlen, ember alkotta pokoltornácon tengődtek. Addigra a szórakoztató központ leégett, pár házzal – Markovéval – együtt. A család másik házba költözött, de a tűzben szinte mindenük odalett. A bomlás uralkodó szellemének

megfelelően a dízelgenerátornak otthont adó kétemeletes épület is kezdett összedőlni. A generátor azonban tovább zakatolt bent, akár egy makacs szív a falu haldokló testében. Danila Zajcev és még páran, köztük Markov, felváltva vigyázták, egy lerobbant lakókocsiban aludtak mellette, így dajkálták. Csernobilhoz hasonlóan Szobolonje is egy orosz katasztrófa mellékes emlékműve lett, csak éppen a Bikin völgyén túl senki más nem hallott róla. Noha Nyugaton pozitív fejleményként éltették a peresztrojkát, az ottaniak közül kevesen értették meg, mekkora árat követelt és követel még mindig Oroszországtól. Az oroszok között azóta kiérdemelte a szégyenletes „katasztrojka” gúnynevet. Ennek bizonyítékai hemzsegnek Szobolonjéban, ahol a mi értelmeink szerinti civilizáció lényegében összeomlott. Az itteni kilátástalan helyzetet a helyi postás foglalta össze, aki az eldugott vidéken vezető, vesződséges útját egy állami furgonban járta, amit bojtok, paszományok és egy fordított amerikai zászló díszített. Miután beugrott Szobolonje faluirodájába 2007 egy téli napján, fejét ingatva ment vissza a furgonjához. – Itt nincs kormányzat. Ez kész anarchia! Ha a falu mindennapi életéről akarunk képet kapni, elég megnézni Grigorij Peskovot, a helyi gázkereskedőt, aki gyér bevételét azzal egészíti ki, hogy a combig érő hóban fenyőtobozt gyűjt. A kínaiak, akiknek természetes források iránti farkasétvágya Oroszország eme részén erősen érezhető, nagyra tartják a koreai fenyőt, a magját pedig ínyencségnek. Peskov akár 30 rubelt (egy dollárt) is kaphat fél kiló magért, amit a hó alatt talál. Ha rászánja az időt, és egyenként kiveszi a magokat a tobozból, némi szerencsével 100 rubelt is kaphat. Mondhatnánk, hogy az efféle tevékenység jobban illik egy disznóhoz vagy mókushoz, és talán igazunk lenne, de ahogy egy fiatal nanáj nő az egyik szomszédos faluból megjegyezte: – Szobolonjéban az emberek nem élnek, túlélnek. Néha még ez sem sikerül nekik. Ilyen körülmények között Markov humora felbecsülhetetlen

értéknek számított, és sokaknak, akik ismerték, ritka derűs folt volt az amúgy sivár helyzetben. Az olyan esetleges humor, amire Markov specializálódott, lefordíthatatlan, mivel nem csattanóra épült, hanem helyzeti alkímiára. A túlélés egyik kulcsa ez Oroszországban, ahol a véletlen sértések és ínségek sűrűbben előfordulnak, mint máshol, és ahol ezek összeadódva megtörhetik az embert. Egyszer, egy hosszú buszúton Primorjén át, egy Gyenya nevű fiatalember felmutatta a vodkásüveget, amit hozott, mondván: Ez nem vodka, ez időgép! A humor hasonló szerepet játszik: nemcsak hogy felgyorsítja az utazást, de tompítja az orosz élet ezernyi csapását. Markov rendszeresen képes volt dacolni egy adott pillanat komolyságával, és a törött dolgot vagy megrekedt projektet átalakítani az abszurd menekülés rövid közjátékává. – A nyelve így működött – emlékezett szomszédja, Gyenyisz Buruhin. – Akármi volt a téma, mindig megtalálta benne a viccet. Ezen kívül nem sok más volt; az alapvető fogyasztási cikkeket szállító, ellátó láncok úgy leromlottak, hogy az olyan félreeső falvak, mint Szobolonje, szó szerint elszigetelődtek. Tovább rontotta a dolgot az infláció, ami 1993-ra az 1000%-hoz közelített, a rubel szinte értéktelenné vált. A következő években ez valamennyire normalizálódott, de csak viszonylag, és az 1990-es évek közepén az oroszok évi 200-300%-os áremeléseket láttak. Aztán 1997-ben az orosz rubel szabadesésbe kezdett, mint ahogy a német márka a második világháború után. Egy rubel, ami tíz évvel korábban elég volt egy csomag cigarettára, öt fagyira vagy ebédre egy kávézóban két személynek, most az amerikai cent századrészét érte, egy szög ára sem telt ki belőle. 1998. január 1-jén, egy hónappal Markov halála után, az orosz valutát „revideálták” az úgynevezett új rubel bevezetésével. Ez a radikális lépés stabilizálta a valutát, és visszarántotta a valutaárfolyamot felismerhető szintre, ugyanakkor azonban elvitte a legtöbb ember kevéske megtakarítását is. Ha belegondolunk, hogy ez volt egy évszázadon belül a hetedik ilyen revideálás, akkor érthető, sok orosz miért

olyan fásult és cinikus, miért bízik inkább a burgonyatermésben. Szobolonje és testvérfalva, Jaszenovje lakóinak ezek a változások vajmi keveset jelentettek. Ha volt egyáltalán mibe beletenni, benzint találni egynapos vállalkozás volt; a rá való pénzt megszerezni még több. A pénz része maradt a gazdaságuknak, de nem ez volt a fő eszköz, ami révén az alapvető szükségleteket kielégítették. Ez a kiváltság az erdőé lett – az utolsó mentsvárra szorulók titkos jótevőjéé, amire Markov barátja, Szása Dvornyik és sok más nélkülöző így utal: Tajga Mátyuska, azaz Tajgaanyácska. Amikor az oroszok szülőföldjüket fényezik, gyakran Oroszország Anyát emlegetik, de Oroszország Anya nem a nemzet, és semmiképp nem a vezetőség: ő a föld. Az oroszokat a földhöz – pontosabban a talajhoz – fűző, mély kötelék minden mást felülmúl, kivéve talán a családot. Ugyanígy az erdőnek és teremtményeinek – növényeknek és állatoknak egyaránt – olyan jelentőségük van, amivel mi Nyugaton nemzedékekkel ezelőtt elvesztettük a kapcsolatot. Ez a kapcsolat (vagy inkább függés) éles ellentétben áll az állam akaratos, szeszélyes és ijesztően alapos környezetpusztításával. Ha elérkezik május közepe, az oroszok döntő többsége, attól függetlenül, mivel foglalkozik és hol él, sokkal intenzívebben közeledik a földhöz, sokkal ájtatosabban és több megértéssel, mint a legtöbb nyugati, aki környezettudatosnak tartja magát. Május a burgonyaültetés ideje Oroszországban, és szinte mindenki részt vesz benne. Hagyomány, szertartás, így lehet túlélni a telet egy olyan országban, ahol a tél örökké tart, és a fizetés semmire nem elég, már ha egyáltalán kap az ember. Az Örmény Rádió ezzel a kérdéssel is foglalkozott:

Hallgatóink kérdezték: – Lehetséges csak a fizetésből megélni? Válaszunk:

– Nem tudjuk, sosem próbáltuk. A forradalom előtt a cárt gyakran úgy emlegették, Atyuska (az „Atya” természetesen Isten). A felsőbbrendű ember képe, aki egyesíti, védelmezi és vezeti az országot, Rettegett Ivánig nyúlik vissza, „minden oroszok cárjáig”, egy barbár és szeszélyes hódítóig, aki megalapozta a következő öt évszázad orosz jogrendjének alaphangját. A hagyomány ma is elevenen él: Vlagyimir Putyint is nevezték „jó cárnak” és „Oroszország erős emberének”, mint Sztálint „vasembernek” az 1930-as években. Ez bóknak számít, főleg ha hiszed, hogy a hazád a vezető hatalmak dicsőséges, de alulbecsült mostohagyermeke, akit ellenségek vesznek körül. Ez az egyik fő oka, miért élvez olyan széles népszerűséget Putyin, még Primorje elhanyagolt vidékén is, és miért imádják még mindig milliók Sztálint. Más szóval az orosz állam férfi- és apaközpontú. Amellett azonban, hogy az állam titokzatoskodó, fajgyűlölő és erősen felfegyverzett, ráadásul még esendő, rövidlátó és árulásra is hajlamos. Az elmúlt évszázadban a hitszegés egyenesen nemzeti jellemvonássá lett. Nem véletlen, hogy Oroszországban a legmagasabb a válások aránya a világon, és a (minden értelemben) egyedülálló anyák majdnem annyian vannak, mint a gyerekek. Az apák berúgnak, viszonyuk van, lelépnek, fiatalon meghalnak, vagy egyszerűen feladják, mindenféle okból. Amikor ez megtörténik, és nincs egy nagycsalád, amire támaszkodni lehetne, csak két választás marad az árvaház mellett: kínlódni tovább az anyával, vagy megkockáztatni az utcai életet. A tajga a kettő keresztezése. Miután a fakitermelő társaság bezárt, és az állam cserbenhagyta őket, a Bikin-völgy lakói Tajgaanyácska kérges, de termékeny karjaiba hulltak, csak éppen illegális és gyakran veszélyes módon. A házi vodka és a házi golyó többnyire együtt járt. Az efféle árulás és elhagyás következménye az intenzív, túlfűtött kapcsolat anya és gyermeke között, főleg az anya és egyetlen (életben maradt) fia között (Joszif Sztálin csak egy példa erre). Ugyanez igaz

Tajgaanyácskára és elkeseredett fiaira. 1997-re Szobolonje alapvetően egészségtelen hellyé vált: a falu morálja zuhant, tombolt a kulturális normává vált alkoholizmus. Dolgok törtek és égtek, az emberek kezdtek elhullni, mindenféle módon. Ma Baba Liuda vadász öt gyermeke közül három a falu temetőjében nyugszik. – Már nem nevezhetem életnek – mondta. – Ez csak vegetálás. Ilyen körülmények között az idő, ahogy a legtöbben megtapasztaltuk, összefolyik. Szobolonjéban egy sokkal elnagyoltabb kronológia vette át a helyét, amit fennmaradási időnek nevezhetnénk: ha tönkrementél, elszigetelődtél és az erdőben élsz, az óra és a naptár állhatatossága már nem nehezedik rád akkora súllyal. Ha szerencsés vagy, a sovány nyugdíjcsekk érkezése ad valami alapot a hónapnak, de ha ez a pénz elmegy vodkára, az csak még jobban elkeni az időt. Ennek eredményeként a fennmaradási időben vannak tetszhalott időszakok, amiket megszakítanak a hal, vad, méh és fenyőtoboz ciklusai által meghatározott, évszakokra korlátozott lehetőségek. Ezeket pedig központozza a burgonyaültetés meg az alkalmi vendégszereplés egy favágó vagy útépítő brigádban. Ez az ősi séma szinte felismerhetetlen a legtöbbünknek, noha milliók élnek így a világon. Markov mindent megtett, hogy elkerülje a depressziót és tunyaságot, ami oly sok szomszédját sújtotta, és ennek egyik módja az volt, hogy mind több és több időt töltött a tajgán. – Jó ember volt – emlékezett a szomszédja, Irina Peskova. – Mindent ismert az erdőben, de mindent. Bármilyen gyökeret megtalált. Egyszer még medvebocsokat is megmentett. – Mindig mozgásban volt, valamit csinált – mesélte Gyenyisz Buruhin. – Az erdőben nem lehet lazsálni, kell tüzelő, kell víz. Ellenőrizni a csapdákat és hálókat, húsra vadászni. Állandóan serénykedni kell.

Talán az objektív rend és fegyelem szükségességének érdekében Markov tartott egy ébresztőórát a kunyhójában. Azonban minél több időt tölt az ember a tajga elemi, önkormányzó világában, annál nehezebb elviselni a házi rutint. Mire Trus belefutott, és elkobozta a fegyverét, Markov egyértelműen inkább vonzódott az erdőhöz, mint a falusi élethez. Egy kurta hazalátogatása során Vaszilij Dunkaj, nanáj vadász, így foglalta össze a tajozsnyik dilemmáját: – A tajga az otthonom. Amikor visszajövök a házamba, vendégnek érzem magam. A legtöbb vadász így van ezzel. Egy hete vagyok itthon, de már elegem van belőle. Az ötvenéves Vaszilij Szolkin filmes, magazinszerkesztő és leopárdszakértő, amúgy tapasztalt vadász és Dunkajbarátja. Hozzá hasonlóan ő is hónapokat tölt egymaga a tajgán. Szolkin eredetileg háborús újságíró és propagandista volt a Csendes-óceáni Flottánál, de az 1980-as évek végén kilépett a pártból, és disszidens folkénekes lett. Hosszú hajú és nagy szakállú, nyughatatlan ember, aki farmerban, mellényben és cowboycsizmában jár dolgozni a Távol-Keleti Földrajzi Intézetbe Vlagyivosztok mellett. Szolkin a tanultsága és tapasztalata révén jobban meg tudta fogalmazni a tajozsnyik lelki világát, és együtt érzett Markovval: – A legrémisztőbb és legfontosabb teszt az abszolút elszigeteltség. Az ember kifejezetten társasági lény, amit tesz, annak kilencven százalékát azért teszi, mert mások nézik. Egyedül, amikor nincs tanú, akkor kezdi megismerni önmagát, azt, hogy kicsoda is ő valójában. Ez néha döbbenetes felfedezésekhez vezethet. Mivel senki nem figyel, könnyen állattá válhatsz: nem muszáj borotválkozni, mosdani vagy tisztán tartani a téli vackod, élhetsz szarban, mert senki nem látja. Lősz vagy nem lősz tigrist. Elfuthatsz ijedtedben, senki nem tudja meg. Kell, hogy legyen benned valami, egy erő, ami engedi és segíti, hogy életben maradj tanúk nélkül is. Markovban megvolt. – Ha a magányteszten átmentél – folytatta Szolkin –, akkor abszolút bízol magadban, és attól kezdve nem törhet meg semmi.

Semmi változás, beleértve a politikait, nem érint már meg annyira, mert tudod, hogy egyedül is menni fog. Karl Marx mondta, hogy A szabadság alapvető szükséglet.[9 ] Ezt az egyetemen tanultam, de nem értettem, mit jelent, amíg nem töltöttem némi időt a tajgán. Ha érted, életben maradsz a tajgán. Ha azt hiszed, hogy a szabadság anarchiát jelent, akkor nem. Olyan lesz, mint a drog, muszáj megszerezned. Furcsa érzés visszajönni a civilizációba, mert a tajgán a legfontosabb a golyó. De amint visszaérsz a főútra, és meglátod a buszt, tudod, hogy azok a golyók semmit nem jelentenek ebben a másik életben. Hirtelen pénzre van szükséged, arra a furcsa papírra, amivel még tüzet sem tudnál rakni, és a golyók fikarcnyit sem segítenek. Ez a váltás nehéz lehet. Szolkin irodájában a polcokon több nagymacskakoponya van, köztük egy tigrisé is. Csak közelről nézve látszanak a golyó ütötte lyukak, és elhelyezkedésükből egyértelmű, hogy a tigrist közelről lőtték le. – Az orvvadászok is lehetnek bátrak – jegyezte meg Szolkin. Primorje természetvédelmi területein kívül a térségben a Bikinvölgy az egyik leginkább érintetlen terület, és Markov jól megismerte. Az előző években a folyón feljebb, Ulmában vadászott és méhészkedett, egy apró településen, ami csak hajóval vagy hómobillal érhető el. A helyi felderítések és az évszakos vándorlások során Markov alaposan megismerte a térséget és elszórt lakóit. Megnyerő természete itt is az előnyére vált, összebarátkozott egy tartózkodó vadásszal, Ivan Dunkajjal (Vaszilij Dunkaj apjával), aki megengedte neki, hogy a területén vadásszon. Markov spirálja ekkor kezdett szűkülni. A tajgán a mai napig vannak kicsi, de fejlett iparok és piacok, amelyek sokféle erdei termékre épülnek a méztől és magoktól a gombáig és a gyógyításban használt gyökerekig. Primorjéban a ginzeng, a laminaria (ehető tengeri hínár) és a trepang (tengeri uborka) gyűjtése, valamint a prémvadászat és aranybányászat

voltak az alapvető iparágak, és a mai napig rentábilisak. Az 1970-es évekig az ópiummákot nyíltan termesztették néhány faluban, és noha még mindig van, az újabb keletű marihuána-ültetvényekhez hasonlóan mindent megtesznek, hogy elrejtsék. Mielőtt Markov szert tett hordozható barakkjára, barátja, Danila Zajcev, abban sajtolt fenyőtűolajat, ezt a népi gyógyszert, mely állítólag a köhögéstől a reumáig mindenre jó. A peresztrojka után a fenyőolaj iránti szűk piac összeomlott, és a projekt abbamaradt. Zajcev segítségével Markov a lakókocsit a napfényes tisztásra vitte, ahol azóta állt, tigrisnyomoktól övezve. Amellett, hogy ez lett új vadászbázisa, Zajcevvel becsületes munkát is végeztek itt, negyven kaptárral méhészkedtek. Emellett medovukszát főztek, a mézsörhöz hasonló mézalapú italt. Markovnak a jelek szerint ehhez is volt tehetsége. – Szerette a méheket – emlékezett a fia, Alekszej, aki örökölte apja termetét, szemét és arccsontját –, és azok is őt. Ing nélkül bement közéjük. Nem félt. – Annyira nem félt, hogy a méhek odagyűltek félmeztelen teste köré, és csak nagy ritkán csípték meg. Markov erről a bázisról kezdte meg az igazi orvvadászatot. A fegyverre természetesen nem volt engedélye, a golyókat maga készítette. Rettenetesen szegény volt. Amikor sikerült levadásznia egy szarvast vagy vaddisznót, a húsát gyakran elcserélte olyan alapvető cikkekre, mint cukor, dohány, lőpor és tea. (Egyébként Derszu Uzala is pontosan így élt, amikor Arszenyev találkozott vele 1906-ban.) A tajga és a benne élő állatok tartották életben őt és a családját. 1997-re azonban a tengődő életmód kezdett rajta meglátszani. Az erős dohányos Markov ötvenhez közeledett egy olyan országban, ahol a férfiak várható átlagéletkora ötvennyolc év volt. Az ő demográfiájának még ennél is kevesebb. Jurij Trus emlékezett rá, hogy amikor előző évben találkozott vele, megdöbbentette beteges szeme: nagyon véreres és sárgás volt. Trus nem tudta, hogy az ivászattól-e, vagy valami komolyabb baja volt, de egyéb problémája is akadt: jó pár éve vadászat közben elesett

sível, és azóta bicegett. Mivel nem tudott már akkora területet bejárni, annyi terhet cipelni, mint korábban, változtatnia kellett volna, de pénz – szobolonjei mércével sok pénz – nélkül nem tudott kievickélni ebből a helyzetből. Sokan elérnek egy pontra, ahol rájönnek, hogy az életük nem olyan irányba tart, amiben egykor reménykedtek. Oroszországban ez egész nemzedékekre igaz. 1989 óta azonban új lehetőségek nyíltak meg, nagyrészt a feketepiacon. Itt megvan a helye az olajnak, fának, embernek és tigrisnek, és a határ politikus és maffiózó, a legitim üzlet és bűncselekmény között szinte a felismerhetetlenségig elmosódott. Ez a vadkelet, az üzlet virágzik. Ott az új oroszok szembeszökő gazdagsága, akik az Aleuckaja és Szvetlanszkaja utcákon parádéznak Vlagyivosztokban: hosszú lábú nők magas sarkú csizmában, alig látszanak ki a vastag, bokáig érő coboly- és menyét-prém kabátból, gondosan kikészített arcukat vastag kámzsa rejti; a férfiak menő európai öltönyben, jobbkormányos Toyota Land Cruiserben, ami most érkezett Japánból hajóval. Markov nem tapasztalta meg első kézből ezt a gazdagságot, de hallott róla és látta a tévében, és azt már tudta, milyen jó kocsit vezetni. Sokan vannak Primorjéban, akik fával fűtenek, és a közösségi kútból húzzák a vizet, és azon törik a fejüket, miként szerezhetnének egy szeletet ebből az új, csodás tortából. Sokan hiszik, hogy a válasz abban rejlik, amit a városiak úgy neveznek: a nagy dobás. Az erdőben egyetlen dolog lehet ez, a tigris. Miután egy Jevgenyij Voropajev nevű vadőrt utasítottak, hogy lőjön le egy agresszív tigrist Vlagyivosztok külvárosában, megkörnyékezte egy orosz bandatag. – Ajánlatot tett – mesélte Voropajev. – Ötvenezer amerikai dollárt ad az egész tigrisért, húsostul-bőröstül. Hagyta, hogy ez a szám megtegye a hatását. – Ötvenezer dollárt, ha elviszem a határra.

Markov is hallotta ezeket a történeteket, és noha részben igazak lehettek, részben mesék, köztudott volt, hogy a kínaiak étvágya furcsa, és vannak köztük pénzesek. Azonkívül odafértek a Bikinhez, ami egyenesen a kínai határhoz folyik. Egy olyan szegény és elszigetelt embernek, mint Markov, ennek a pénznek a töredéke is elképesztő fizetség, de ennek a fizetségnek egyedi következményei és kockázatai vannak – mint eladni egy aktatáskányi, lopott kokaint.

8 Ily dühvel hogyan birkózhatna meg A szépség halk, sziromnyi ereje? SHAKESPEARE: 65. SZONETT Általánosan elfogadott tény, hogy a tigrisként ismert állat velünk van minimum a pleisztocén kor óta (mely 1, 8 millió éve kezdődött és i. e. 10 000 körül ért véget). A legöregebb kétségtelenül azonosított tigrisfosszília durván kétmillió évvel ezelőttről datálódik, Kínában találták; sok tudós szerint a faj innét ered, majd szétszóródott Ázsiában. A tigris történeti élettere hatalmas, felölel 100 hosszúsági és 70 szélességi fokot, magába foglalja lényegében egész Ázsiát, mélyen benyúlva Szibériába és a Közel-Keletre. Ötszáz éve a Volga és a Dnyeper völgyeiből, csak pár napnyira Kijevtől, nagy testű ragadozókat, szinte biztosan tigriseket jelentettek. Tigrisfosszíliákat találtak északabbra és keletebbre is, Japánban és a Bering-tenger orosz oldalán, ami felveti a kérdést: ezek az ügyes és alkalmazkodni tudó állatok miért nem mentek tovább? Az Usszuri völgyének lombos és tűlevelű erdei sokban hasonlítanak a történelmi európai és amerikai erdőkhöz; ijesztő elképzelni egy tigrist ezen a tájon, mert azt jelenti, hogy beszivároghattak volna Európába és az Újvilágba. Idő és lehetőség révén a tigrisek elméletileg uralhattak volna minden erdőt a Boszporusz-szorostól a La Manche-ig, a Yukontól az Amazonasig. Valami okból nem így történt. Hogy miért nem mentek át Amerikába, rejtély: valami volt az északi földhíddal – túl hideg volt? Nem volt elég fedezék a rajtaütéshez? –, ami ezt meggátolta. Talán a barlangi oroszlánok állították meg őket. A magasabb szélességi fokokon az élet mindig is nehéz volt, és

egyes becslések szerint az orosz Távol-Kelet sosem tudott eltartani ezer tigrisnél többet. Köszönhetően a szélsőséges időjárásnak és a prédasűrűségre gyakorolt hatásának, a nagy testű emlősök általában véve szórványosabban élnek a tajgán, mint a trópusokon. Ez azt vonja magával, hogy az amur tigris kénytelen sokkal nagyobb területet elfoglalni, mint más alfajok, hogy préda iránti szükségletét kielégíthesse. Primorjéban ez a terület óriási is lehet. Miután több tigrist követett téli körútján Lev Kaplanov, pionír tigriskutató, arról spekulált az 1940-es évek elején, hogy az amur tigrisek vándorló állatok. A magányos tigris téli élete hosszú utazások sorozata – írta Kaplanov, az amur tigris leghíresebb korai védelmezője. – A tigris született nomád. A tigrist először 1758-ban sorolták be külön a macskák osztályába. A ma koreai, mandzsúriai, szibériai, usszuri, gyapjas vagy amur tigris néven ismert alfajok először a Felis tigris altaica nevet kapták 1844-ben. Azóta a rendszertani állatfát újra és újra átjelölték, s ez az alfaj több alkalommal is új alosztályba került. Az utolsó rendszerező Nyikolaj Bajkov volt, a Mandzsúriai Terület Tanulmányozásáért Társulat örökös, valamint az orosz Tudományos Akadémia tagja. A mandzsúriai tigris című monográfiájában Bajkov azzal kezdi, hogy tisztelettel adózik Vlagyimir Arszenyev kutatónak és Mayne Reid regényírónak. Aztán kimászik egy olyan ágra, amit mindkét bátor romantikus értékelt volna: Bajkov véleménye szerint a Felis tigris mandshurica néven újraosztályozott példány nem közönséges tigris, hanem egy élő kövület – a pliocén kor maradványa, amely méltó a külön faj titulusra. Nagy teste és erős csontozata egy ősibb és idejétmúlt valamire emlékeztet – írta 1952-ben. – A távol-keleti óriásmacska… nagyon közel van mind anatómiai szerkezetében, mind életmódjában a kihalt barlangi tigrishez, a Machairodushoz, a barlangi medve és a gyapjas mamut kortársához. Állítását Bajkov részletes rajzokkal támasztotta alá, összehasonlítva a két állat koponyáját, melyek az ő vázlata alapján

valóban nagyon hasonlítanak. A Machairodus a nagy kardfogú tigris egy alfaja, amely két és fél millió évvel ezelőtt élt, ősember felmenőinkkel egy időben. Példányait megtalálták szerte a világon. Ez a bizsergető, habár téves elképzelés a macskák hiányzó láncszeméről Mandzsúria hegyes vidékein fellelkesítette a kor múzeumait és állatkertjeit, és segítette az élő példányok felkutatását. Bajkov tőle telhetően hirdette véleményét, és bizonyos értelemben erőfeszítése a mai napig is gyümölcsöt hoz (és zűrzavart szül). Még ma is adottnak vesszük, hogy az amur tigris a legnagyobb macskafajta, és az Ázsiából való koponyák mérete alapján ez igaznak is tűnik. Grafikonon szemlélve az amuri koponyák kiugró értéket képviselnek, külön területet foglalnak el. Ebben az összefüggésben könnyebb megérteni, miért akarták külön fajnak tekinteni. Újabb okot szolgáltat az a tény, hogy olyan körülmények között él, amibe a legtöbb tigris belehalna, és a méret és klíma cinkossága itt alátámasztja a jégkorszaki vonalat. Bajkov és mások hangsúlyozták az amur tigris hatalmas termetét, és elképesztő számokkal jöttek: négy egész nyolc méter hossz és négyszázötven kiló is szerepel a tekintélyes kiadványokban. Többet árul el rólunk, mint az állatokról, hogy szeretnénk őket életnagyságnál nagyobbnak tudni, de aki már volt amur tigris közelében, az tudja, hogy ezeknek az állatoknak nincs szükségük színezésre, így is éppen elég nagyok. Az Amerikai Természettudományi Múzeum Biodiverzitás Termében lévő példány majdnem akkora, mint a jegesmedve az Óceán Élővilága Teremben. Amiért a köztudatban az amur tigris ilyen nagyra nőtt, annak az az egyik oka, hogy Bajkovnak és társainak bőven volt miből választaniuk, és a nagy populációban bizonyára akadtak óriási példányok is. De ott az extra hossz, a tigris farka miatt, ami lehet a teljes hossz harmada, és ezt még további tíz százalékkal növeli a friss, nedves irha. 1834-ben a Bengal Sporting Magaziné lejegyezte ezt a technikát egy cikkben, aminek ma az lenne a címe: Hogyan

csináljunk a háromméteres zsákmányból három és fél méterest!? Az efféle gyakorlatok, valamint a trófeavadászó gondolkodás, az egzotikus hely, a megbízható felvevőberendezés hiánya együttesen termékeny talajt jelentett a mítoszteremtéshez. Mindent összevetve a rekorderek, mint a legtöbb történetben, mindig másodkézből származtak. Ennek ellenére voltak komoly törekvések is, hogy a macskákat valós térbe rögzítsék. Ford Barclay, a The Big Game of Asia and North America (Ázsia és Észak-Amerika nagyvadjai) című 1915-ös könyvében, a világ utolsó, minőségi, négykötetes vadászinformációs gyűjteményében egy Vlagyivosztok térségében lelőtt tigrist orrától farkáig négy méter három centinek becsült. Barclay interjút készített a híres brit állatkitömővel és szerzővel, Rowland Warddal, aki biztosította róla, hogy egy tigrisbőr abból a térségből, amit Londonban adtak el, egy háromszázhúsz centis állaté lehetett. Az nagyjából egy autó hossza. Ha ez pontos, akkor az amur tigris lenne a leghosszabb (ha nem a legnehezebb) szárazföldi ragadozó, ami valaha élt. Ward, ez a lelkiismeretes és alapos ember írta a The Sportsman’s Handbook to Practical Collecting and Preserving Trophies (Kézikönyv sportembereknek a praktikus trófeagyűjtéshez és megőrzéshez) című könyvet, amely tucatnyi kiadást megélt 1880 és 1925 között, a nagyvad vadászat hőskorában. Ward hosszú karrierje során több tucat tigrist látott és kitömött, becslését nem lehet könnyelműen venni. Viszont, ha ekkora behemót valaha rótta is a Távol-Kelet sarkvidéki dzsungeljeit, ma már biztosan nem. Bajkov és Barclay, mindketten maguk is vadászok, akkor tették merész kijelentésüket, amikor a tigrisvadászat tornyosuló hullám volt, amely aztán örökre megtört. Meg kell hagyni, a tigrisek súlyos vámot szedtek az emberektől. Indiában voltak legendás emberevők, melyek több tucat embert megöltek és megettek, mire levadászták őket. Néhány ilyen esetet dokumentált a híres tigrisvadász és természetvédő, Jim Corbett.

Lehetetlen pontosan megbecsülni a tigrisek kollektív hatását az emberekre a történelem folyamán, de egy tudós szerint a tigrisek körülbelül egymillió ázsiait öltek meg az utóbbi négyszáz évben. A halálesetek zöme Indiában történt, de súlyos veszteségek érték Kelet-Ázsiát is. Koreában, Mandzsúriában és Délkelet-Kínában a tigrist egyszerre tartják szentnek és csapásnak. 1930-ig a tigrisek olyan kockázatot jelentettek, hogy Észak-Koreában a buddhista szentélyekben a felajánlások zöme az állatok elleni védelemért szólt. Ennek ellenére a tigriseket errefelé nagy becsben tartották, mert úgy hitték, hogy szívesen fogadják az istenek. A tigris esetében ez az áldozat a préda feje volt, ami feltehetőleg a sok lefejezett tigristetemből adódott. Általában az emberek nem akartak bosszút állni a ragadozó tigrisen, mert attól féltek, hogy megsértődik, nem is szólva a bosszúról. Így mindennapi életüket az a próbálkozás alakította – és néha uralta –, hogy egyszerre elkerüljék és kiengeszteljék ezeket a zsákmányoló isteneket. Dale Miquelle, az amerikai tigriskutató szerint az oroszországi támadások viszonylag alacsony száma Koreához képest a múlt század fordulóján, illetve napjainkban a Sundarbans Nemzeti Parkban az állat tanulásának tudható be. Ha az emberek többségének nincs védelmi eszköze (azaz lőfegyvere), a tigris erre rájön, és felveszi őket a potenciális áldozatok listájára – magyarázza. – Viszont, ahol erősen felfegyverzett lakosság van (pl. Oroszországban), a tigris erre is rájön, és ott leveszi az embereket a listáról. Amiből az következik, hogy meg kell tanítani a tigrist arra, hogy az ember veszélyes. Szerintem ez igaz a legtöbb nagyragadozóra. Ez a logika sok helyen érvényes, de Primorjéban az udege és nanáj tapasztalat ellentmond neki. Annak ellenére, hogy ezek a népek a tigrisek által rendszeresen járt vidéken ütöttek tanyát, nincs nyoma – sem szájhagyományban, sem máshogyan – olyan nagyságrendű támadásoknak, mint a kínai vagy koreai

szomszédoknál. Délebbre, a kínai tengerpart mentén a tigristámadások és emberevések gyakoriak voltak, s a veszély és tisztelet keveréke furcsa kulturális ütközésekhez vezetett. 1899-ben Harry Caldwell, tigrisvadász misszionárius átköltözött Tennessee keleti hegyeiből a Fujian tartományba. A metodista Caldwell hamar rájött, hogy a tigrisek nemcsak sokan vannak, de ráadásul megeszik az általa megtérítetteket. Nagy bosszúságára hívei még tisztelték is ezeket az állatokat, mintha szent tehenek lennének. Karabéllyal és a 117. zsoltárral felfegyverkezve Caldwell nekiállt lelőni minden tigrist, ami csak a szeme elé került, és azt kellett látnia, hogy a csíkos nagymacskákat, amiket kulijaival lecipeltek a dombok közül, a helyiek szkeptikusan fogadják. A falu vénei azt állították, nincsenek meg bennük bizonyos tigrisre jellemző vonások, amivel valójában arra utaltak, hogy ha ez a külföldi ördög le tudta lőni őket, akkor nem lehettek igazi tigrisek. Apa első két zsákmányát azonnal elutasították emiatt – írta fia, John memoárjában, a China Coast Familyben (Kína-parti család). – A bölcsek közölték az összegyűlt tömeggel, hogy ezek nem tigrisek, csak valamiféle gonosz lények, amik tigrisnek adják ki magukat. A bölcsek szerint a kínai Wang jel, melynek jelentése úr vagy császár, ott kell legyen a tigris homlokán, ha ez olyan példány, amitől az ördögök és démonok félnek. Apa másik korai zsákmányát, egy pompás hímet, amire nagyon büszke volt (szintén) diszkvalifikálták… Közölték, hogy az állat nem születhetett tigris szülőktől, hanem különös átalakulás eredménye egy másik állatból vagy tengeri halból. Északon mandzsu parasztok hasonlóan rejtélyes és érthetetlen tulajdonságokkal ruházták fel a tigrist, ahogy az udegék és nanájok, akik néha odáig elmentek, hogy elhagytak egy falut, ha tigrisek portyáztak a térségben (ami talán megmagyarázza a támadások ritkaságát). De Koreában, ha Buddha, a szerencse és a sámánok mind kudarcot vallottak, valahová még mindig lehetett fordulni,

mégpedig a Tigrisvadászok Egyesületéhez. Jóval azelőtt, hogy az oroszok tigrisre kezdtek vadászni a Távol-Keleten, a Tigrisvadászok Egyesületének tagjai már nevet szereztek maguknak, mint a legbátrabb vadász harcosok Északkelet-Ázsiában, merész tetteik legendásak lettek. Az úgynevezett egyesület egy katonai szervezet volt, ami a késői Joseon dinasztia (1392-1897) alatt jött létre vadászokból és hivatásos katonákból. Egyéb érdemek mellett nekik tulajdonítják a francia és amerikai erők visszaverését 1866-ban és 1871-ben. A koreaiakat nagyon tisztelték a nyugati vadászok, akik találkoztak velük, főleg mert még mindig kovás puskát és pisztolyt használtak. A tizennegyedik századi tervek alapján készült középkori, kínai fegyverekben kanóc gyújtotta meg a puskaport, ami egyetlen lövést tett csak lehetővé, azt is öngyilkos közelségből. Ahogy egy történész fogalmazott: Akik elvétették… ritkán maradtak életben, hogy megbánják. Amikor nem a királyukat védték, az egyesület tagjai emberevőket és más bajkeverő tigriseket és leopárdokat üldöztek. Szinte szektaszerű elkötelezettséggel dolgoztak, egyik fő céljuk a nagymacska potenciájának és bátorságának megszerzése volt a megölése és elfogyasztása révén. (Igaz, amikor csak tudták, eladták a testrészeket a kínaiaknak.) Jurij Jankovszkij, egy híres orosz tigrisvadász, tanúja volt egy ilyen szertartásnak 1930 körül. Nemsokára riasztó kép fogadott. A Tigrisvadászok Egyesületének kúp alakú, kék filckalapját viselő koreai egy fának támaszkodott, egyik kezében régimódi kovás puska… (Egy másik) a földön térdelt, vért ivott egy tálból, amit a halott tigris torkához tartott. [1 0]

A fogyasztás általi gyarapodás mindkét irányban működött; úgy hitték, a tigris is erősebbé teheti magát egy ember testének és lelkének elfogyasztásával. Az áldozat lelke amolyan foglyul ejtett vezető lesz, segíti a tigrist még több emberi áldozat felkutatásában. Noha ez fennkölt gondolatnak hangzik kétségtelen, hogy az emberevésből származó erő és tudás befolyásolja és fejleszti egy

állat viselkedését. Arányaiban nézve a tigrisek irántunk tanúsított étvágya elhalványul ahhoz képest, amit mi mutatunk irántuk. Az emberek több ezer éve vadásszák a tigrist különféle okokból, de nem olyan rég volt egy furcsa, felfokozott pillanat az ember-tigris tiszteletre méltó kapcsolatában, ami újra meg újra megismétlődik más fajokkal való kapcsolatunkban is. Némileg hasonló ahhoz, amit a farkasok tesznek az akolban: azért mészárolnak, mert megtehetik, és az ember esetében addig, amíg haszna van belőle. A tengeri vidránál ez a pillanat 1790 és 1830 között érkezett el; az amerikai bölénynél 1850 és 1880 között; az amerikai tőkehalnál évszázadokig tartott, és csak 1990-ben ért véget. Ezeknek a tömeges mészárlásoknak van analógiájuk a pénzpiacokon, melyekhez gyakran kötődnek, és minden alkalommal ugyanaz a vége. Eric Miller, kanadai költő, mindenkinél jobban összefoglalta ezt a lelkiállapotot:

Bőségszaru! A gyilkolás öröme anélkül hogy ki kéne vonni a végtelen, ínycsiklandó összegéből! Csakhogy a végtelen emberi találmány, aminek semmi köze a természeti világhoz. A természetben minden véges, főleg a ragadozók. A Carnivora (húsevő emlősök) rendje képviseli az összes emlős tíz százalékát, ami a teljes emlősállomány mindössze két százaléka. Az olyan csúcsragadozók, mint a nagymacskák, csupán parányi töredékét jelentik ennek az eleve kis százaléknak, és 1860 és 1960 között a nagyvadra vadászók ezt a számot még tovább apasztották. 1911 decemberében a frissen megkoronázott V. György király elefántháton ment vadászatra Nepálban, mely során kíséretével tíz nap alatt harminckilenc tigrist ejtett el. De ők még

amatőrök voltak Geoffrey Nightingale ezredeshez képest, aki – hirtelen halála előtt, amikor is egy párducot akart lóhátról lándzsával ledöfni – háromszáznál több tigrist terített le India korábbi Hyderabad államában. Udaipur maharadzsája állítólag „legalább” ezer tigrist ejtett 1959-ig. A George Schaller biológusnak írt levelében pedig Surguja maharadzsája azt írta: „A teljes tigriszsákmányom 1150 (csak ezeregyszázötven). Amikor az oroszok, mint Jankovszkij, tigrisvadászatra indultak a századfordulón, hetekre terveztek, napi tíz-húsz mérföldet tettek meg hegyes vidékeken. Oroszországban a tizenkilencedik századig visszamenőleg minimum négy ember kellett egy tigrisvadász expedícióhoz. Ugyanez állt a tigrisfogásra, egy elmebeteg vállalkozásra, ami az 1990-es évek elején lett kegyvesztett. A tigrisbefogók, akiknek felszerelése többnyire vadászkutyákból, faágakból és kötelekből állt, felkutattak és élve elfogtak amur tigriseket állatkertek és cirkuszok számára. Nyilvánvaló okokból inkább a kölyökállatokra mentek, de felnőtt példányokat is kaptak el így. Mondani sem kell, hogy ezek az emberek többnyire maguktól tanulták meg a fogásokat, és a házi feladatukban nem hibázhattak. Bátorságuk miatt írta egy biológus: Nem, a „bogatyr” (mitikus, orosz hős) nem halt ki Oroszországban. Az utolsó, leghíresebb tigrisfogók közé tartozott Vladimír Kruglov, aki egy óhitűtől, Averjan Cserepanovtól tanulta a szakmát. Cserepanov módszere a tigris egyik legnagyobb gyengeségét használta ki: nem sokáig bírja a gyorsaságot. A tigris napokig tud gyalogolni, de futni csak rövid ideig bír. Ezért a tigrisbefogók mindig télen dolgoznak, lehetőleg mély hóban, ami drasztikusan megrövidíti az üldözést. Amikor a kutyák megérzik a tigris szagát, elengedik őket, hogy addig hajszolják az állatot, amíg az nem bír továbbfutni, és megfordul, hogy harcoljon. A kutyákat akkor megfogva az emberek hosszú, ágas fákkal mennek előre, és valahogy leszorítják az állatot. Majd gyors és gondosan

megkoreografált mozdulatokkal megbénítják a tigris mancsát és fejét, megkötözik és zsákba dugják. Természetesen ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ennek ellenére 1978-ban Kruglov ezzel a primitív módszerrel szó szerint bezsákolt egy jó százötven kilós állatot. Azon kevés emberek egyike a történelemben, aki többször is a fülénél ragadta meg a vad tigriseket, és életben maradt. – Sose hagytam másnak a fület – mondta Dale Miquelle-nek 2001-ben. – A fül a kormánykerék. A fülével a fogát is el lehet terelni. Kruglov egy bizarr balesetben hunyt el 2005-ben. Miután túlélt több mint negyven tigrisbefogást, nem is szólva a temérdek más veszélyről, ami idő előtt elviszi az oroszokat, Kruglov hatvannégy évesen halt meg, amikor rádőlt egy fa. Öröksége tovább él: a 13 ezer hektáros Utyosz Rehabilitációs Központ Vadállatoknak nevű létesítményt 1996-ban alapította Habarovszk határterület déli részén, amit ma fia és lánya vezet. Kevés külföldi próbált vadállatot élve elkapni a Távol-Keleten – jó okkal –, de egy brit felfedező és Kína-barát, Arthur de Carle Sowerby, a következő esetet meséli 1922-es kiadású, ötkötetes The Naturalist in Manchuria (A természettudós Mandzsúriában) című opusában: Amikor elkaptam, dühroham jött rá, vadul kaffogott, megharapta magát és mindent, ami éles fogai közelébe ért – írta minden irónia nélkül. – A vakondokkal csak ilyen tapasztalataim vannak. 1925-ben Nyikolaj Bajkov számítása szerint durván száz tigrist vittek ki tágabb Mandzsúriából évente (beleértve Primorjét és a Koreai-félszigetet), és lényegében mind a kínai piacra tartott. Előfordult olyan eset is (párzási időszakban) – írta –, amikor egy bátor vadász öt-hat tigrisből álló csoporttal találkozott, és egyenként lelőtte őket ott, helyben. Trófeavadászok., tigrisfogók, fegyvercsapdák, gödörcsapdák, tőrök és mérgezett vagy harapásérzékeny bombával ellátott csalik –

az állatokat mindenfelől ostromolták. Már amikor Bajkov monográfiája a nyomdába ment, az ő „mandzsúriai tigrisét” az a veszély fenyegette, hogy csatlakozik a gyapjas mamuthoz és a barlangi medvéhez múlt időben. Az 1930-as évek derekán egy maroknyi ember ezt felismerve elkezdett azon töprengeni, mit is veszítenek. Egyikük Lev Kaplanov volt. 1910-ben született Moszkvában, Arszenyevnél egy nemzedékkel fiatalabb volt, de ugyanabból a fából faragták. Egy közeli barátjának szóló levélben azt írta, Oroszország európai részén felnőve arról álmodozott, hogy egy nap tigrisre fog vadászni, de amikor megtalálta igazi hivatását a Távol-Keleten, rájött, hogy a vértelen üldözés talán kevésbé izgalmas, de több haszonnal kecsegtet a tigrisek és a tudomány számára. Szokatlan gondolkodásmód volt ez az 1930-as években, amikor a tigriskutatás kizárólag abból állt, amit „fegyvercső zoológiának” nevezhetnénk. A pionír vadvilág-fényképész (és korábbi tigrisvadász) Frederick Champion kivételével Kaplanov írt először úgy tigriskövetésről, hogy nem állt szándékában utána megölni az állatot. A maga módján ez igazán radikális cselekedet volt – annál is inkább, mivel egy trauma sújtotta ország távoli zugában történt, aminek csak korlátozott kapcsolata volt a külvilággal. Noha a természetvédelem és a nemzeti parkok gondolata nem számított újnak, az, hogy valaki kifejezetten nem apróvadra, ráadásul egy veszélyes fajra koncentrált, példa nélkül állt. Kaplanov nem jutott volna semmire, ha nem kap tanácsot és támogatást Konsztantyin Abramovtól, Primorje legnagyobb bioszféra rezervátuma, a Szihote-Aliny Zapovednyik („tiltott zóna”) igazgatójától és Jurij Szalmintól, a tehetséges zoológustól és a társalapítótól. Van egy híres mondás, miszerint „Oroszországot nem értheted meg az agyaddal”, és a zapovednyik erre jó példa. Noha a szovjetek általában lenézik a természetet, mégis itt létezik a világon a legszigorúbb környezetvédelem. A zapovednyik menedék vadállatoknak, amelybe csak őrök és tudósok léphetnek, senki más.

Az egyedüli kivételek a vendégek – általában tudóskollégák –, de ők is csak a zapovednyik igazgatójának írásbeli engedélyével. Több tucat ilyen rezervátum van szerte Oroszországban a húszezer négyzetkilométerestől az alig egy tucat négyzetkilométeresig. A Szihote-Aliny Zapovednyiket 1935-ben alapították a cobolypopuláció megmentésére, amit kis híján kiirtottak, amikor a Kreml ki akarta aknázni az akkor virágzó amerikai szőrmepiacot. Azóta a zapovednyikek szerepe megnőtt, nem kereskedelmi célú állatokra és növényekre is kiterjed. Amióta az 1860-as években behozták Nyugatról, a természetvédelem eme holisztikus megközelítése szimultán létezett az orosz tudományos tudatban, sokkal inkább haszonelvű természetszemlélettel. A gyökere egy megtévesztően egyszerű gondolat: ne csak a fajt védjük meg, hanem az egész rendszert, melyben előfordul, mégpedig úgy, hogy elvágjuk az emberi beavatkozástól, és hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Lényegében a nem-irányítás politikája, ami direkt ellentmond annak a kommunista gondolatnak, miszerint a természet elavult gépezet, ami teljes karbantartásra szorul. Paradox módon a gondolat nemcsak fennmaradt, de virágzott a szovjetek idején: az 1970-es évek végére a zapovednyik helyek majdnem 80%-át, melyeket eredetileg az Orosz Földrajzi Társaság állandó megőrzési bizottsága javasolt 1917-ben, védetté nyilvánították (igaz, sok mérete csökkent az évek során). Kaplanov idejében a Szihote-Aliny Zapovednyik olyan tízezer négyzetkilométer[1 1 ] érintetlen mérsékelt égövi erdőt jelentett, Primorje szívét. Hogy egyáltalán élnek ott tigrisek, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az őrök és tudósok észrevették a nyomaikat, miközben a kereskedelmileg sokkal fontosabb coboly- és szarvasállományt próbálták felbecsülni. Abramov, Szalmin és Kaplanov itt találta ki és végezte el az első módszeres tigrisszámolást a világon. Kaplanov, a gyakorlott vadász, és hármuk közül a legfiatalabb és legerősebb, végezte a kulimunkát. 1939 és

1940 telén majd’ 1500 kilométert gyalogolt összevissza a SzihoteAliny-hegységben, mialatt követte a tigriseket hóviharban és dermesztő hidegben, szabadban aludt, tigrisprédákból evett. Az eredmény ijesztő volt: két őr segítségével és a Primorjei vadászok becslései és elmondása alapján Kaplanov arra jutott, hogy alig harminc amur tigris maradt Mandzsúria orosz részén. A Bikin völgyében egyáltalán nem találtak tigrist. Az alig tucat nősténnyel a Panthera tigris altaica néven ismert alfajt csupán maréknyi golyó és pár kemény tél választotta el a kihalástól. Noha a helyiek hozzáállása és az állami ideológia akkor erősen tigrisellenes volt, ezek az emberek megértették, hogy a tigris a tajga szerves része, függetlenül attól, a marxisták látnak-e neki szerepet a társadalom átalakításában. A korhangulatot tekintve ez szinte hazaáruló gondolkodás volt, ami még elképesztőbbé teszi közös munkájukat: amilyen veszélyes volt tigrisnek lenni, olyan veszélyes volt orosznak lenni is. Az 1917-es forradalmat követően a korábbi „távol-keleti köztársaság” esett el utolsóként a bolsevikoknak, méghozzá egy véres polgárháború után, amely 1923-ig húzódott. A konfliktusban eredetileg nemzetek sora játszott szerepet: csehek, ukránok, koreaiak, kozákok, kanadaiak, kínaiak, japánok, franciák, olaszok, angolok és amerikaiak, valamint mindenféle külföldi tanácsadók. Azonban, ahogy a háború sújtotta régió mindinkább egy hatalmas, szabad téri elmegyógyintézetre kezdett hasonlítani, a külföldiek zöme otthagyta az ügyet. 1920-ra három hadsereg maradt: a vörös bolsevikok, a fehér antibolsevikok és a japánok. Az oroszokhoz képest a hírhedten brutális japánok az önmegtartóztatás mintaképei voltak. 1920 tavaszán egy indokolatlan mészárlás után, amiben a bolsevikok lemészároltak több ezer oroszt és több száz japánt, és otthonaikat földig égették, a fehéreknek sikerült elfogni a bolsevikok távol-keleti erőinek katonai parancsnokát. Beledugták egy postazsákba, majd elvitték a transzszibériai vasút egy

állomására, ahol egy Bocskarev nevű, szimpatikus kozáknak adták. Bocskarev odaparancsolt egy mozdonyt, és élve elégette a foglyot a mozdony tűzterében, s vele két magas rangú társát is (utóbbiakat szintén postazsákban hozták, de előbb lelőtték). Még akkor sem lett béke, amikor a bolsevikok elfoglalták a területet, csupán egyre durvább elnyomás. Oroszország leghírhedtebb gulagjai, köztük a Kolima-aranymezők, a TávolKeleten voltak, és az 1920-30-as években lakosságuk folyamatosan nőtt, ahogy a temetőiké is. Az orosz polgárokat, akiket már sújtott az, amit Alec Nova, a szovjet gazdaság szakértője úgy nevezett: „a feljegyzett történelem legmeredekebb életszínvonal-esése békeidőben”, az 1930-as évek végén elkezdték kvótarendszerben letartóztatni és kivégezni. Rettenetes időszak volt: Oroszország volt Csodaország, és Sztálin a Vörös Királynő. 1937-re a tisztogatás országos szinten tetőzött, senki nem volt biztonságban: parasztok, tanítók, tudósok, bennszülöttek, óhitűek, koreaiak, kínaiak, finnek, litvánok, párttagok – nem számított, csak a kvóta legyen meg. Primorjéban jellemzően a Japánnak való kémkedés volt a koholt vád, de bármi lehetett. A kínzás rutin lett. A tisztogatások csúcsán körülbelül napi ezer embert öltek meg. 1939ben Oroszország hadba szállt (több fronton), ami szükségtelenné tette a tisztogatásokat – csak küldjük őket a frontra. Egy becslés szerint a sorozás korú nanáj és udege férfiak 90%-a katonai szolgálat során halt meg. A többieket kolhozokba kényszerítették, és milliónyi más etnikumút a gulagokra száműztek. Sztálin alatt a tudomány is fogoly volt – megkötözte és felpeckelte a száját a marxista ideológia egy különösen merev ága, ami kijelentette: ahhoz, hogy az emberiség felismerje végzetét a mindenség felett uralkodó szuperlényként és az értelem egyedüli uraként, az anyatermészetet térdre kell kényszeríteni, és eközben radikálisan átalakítani. Az 1930-as évek közepére a környezetvédelem legtöbb hívét így vagy úgy elhallgattatták, ötleteiket olyan szlogenekkel cserélték le, mint: A természettől nem

várhatunk jótékonyságot. Úgy kell kitépnünk belőle. 1926-ban Vlagyimir Zazubrin[1 2 ], a Szibériai írók Egyesületének első elnöke előadást tartott, amelyben kijelentette, hogy:

Szibéria törékeny, zöld mellkasát borítsa városok betonpáncélja, fegyverkezzen fel gyárkémények téglacsöveivel, tarkítsák vasutak vaspántjai. Égjen-hulljon a tajga, tapossák le a sztyeppéket… az emberek, az egész emberiség vastestvérisége csak cementben és vasban kovácsolható ki. Egyes keményvonalas marxisták őszintén hitték, hogy az olyan növényeket és állatokat, melyek nem tudják bizonyítani hasznosságukat az emberiségnek, egyszerűen ki kéne irtani. Az ilyen ellenséges dogmákkal szemben a tigrisnek esélye sem volt. Az „ártalmas fauna” kategóriába esve szőrös közellenség lett. A csíkok akár célkeresztek is lehettek volna. Nem volt hivatalos rendelet vagy vérdíj, de szabadon lehetett tigrist lőni (a Primorjéban állomásozó katonák és tengerésztisztek nagyra értékelték ezt), a határon túl pedig várt a piac. Alapul véve ezt, valamint azok halálozási arányát, akik csak sandán néztek a rezsimre, hihetetlen, hogy bárki egyáltalán szót mert emelni a tigrisek érdekében. Ennek ellenére Lev Kaplanov alapvető tanulmánya, A tigris SzihoteAlinyban 1941-ben elkészült, és abban azonnali ötéves moratóriumot javasolt a tigrisvadászatra.[1 3 ]Még abban az évben Kaplanov kollégája, Jurij Szalmin ennél is tovább ment: egy országos magazinban a tigrisvadászat totális tilalmát sürgette az orosz Távol-Keleten. Ez volt az első alkalom a történelemben, hogy bárki bárhol nyilvános megtartóztatásra szólított fel ezen állatok lemészárlásában. A második világháború és az a tény, hogy annyi fegyveres férfit eltávolított az erdőkből, fontos tényező volt az amur tigrisek sorsának javulásában, de a tigrisek bajnokai súlyos árat fizettek

érte. Csak Abramov maradt életben; a tapasztalt apparatcsik képes volt összhangba hozni a halálos feszültséget a progresszív tudomány és a párttagság között. Jurij Szalmint viszont a frontra küldték, ahonnét nem tért vissza. Lev Kaplanovot 1943-ban, harminchárom éves korában orvvadászok ölték meg Primorje déli részén, ahol előtte nevezték ki a kicsi, de fontos Lazovszki Zapovednyik igazgatójává. Testét csak két hét elteltével találták meg, és mert olyan mélyen volt az erdőben, kézben kellett kivinni. Ehhez meggyfaágakból hordágyat eszkábáltak, s mivel május volt, a fák virágba borultak. A férfiak, akik vitték, emlékeznek a virágokra az ágakon a teste körül. Azóta Kaplanov amolyan helyi mártírja az amur tigrisek ügyének. Kaplanov halálakor nyomozást rendeltek el, de bonyodalmak adódtak, amit súlyosbított a nyomozó érdeklődésének hiánya, aki egészen Moszkvából jött idáig. Így aztán, akik még élnek az ügy részleteinek ismerői közül, biztosak benne, hogy mást küldtek börtönbe, és Kaplanov gyilkosa, akit jól ismertek Lazo városban, szabad emberként élte le életét. Bölcsen azért áttelepült egy kis folyóparti városba, tizenhét kilométerrel odább. Egy gerinc mered az ártér fölé, melynek kődudorai kétségtelenül egy tigris állkapcsának alsó részét formázzák. Csak az agyara harminc méter magas. A tigris Szihote-Alinyban a mai napig mérföldkő a tigriskutatásban, az első lépés volt abban a létfontosságú átalakításban, hogy az amur tigrist – és az egész fajt – trófeacélpontból ünnepelt ikonná tegyék. 1947-ben Oroszország volt az első ország a világon, amely védett fajnak nyilvánította a tigrist. Az aktív védelem azonban a legnagyobb jóindulattal is csak szórványos volt, folytatódott az orvvadászat és befogás. Ennek ellenére az amurtigris-populáció az elmúlt hatvan évben visszaállt tartható szintre, ami a tigris semelyik más alfajáról nem mondható el. Dacára az orvvadászat fellendülésének az elmúlt tizenöt évben, az amur tigris egyelőre képes tartani magát.

Ennek akadtak persze rejtett költségei. A populáció zuhanása óta az amur tigrisek nem tudnak olyan nagyra nőni, mint azelőtt. Nem ez lenne az első eset erre az antropogenikus kiválasztásra: ÉszakAmerika keleti részén a jávorszarvas hasonló „trófeamachináción” ment át nagyjából ugyanebben az időben. A sportvadászok nagy állatot akartak nagy aganccsal, a helyi vezetők pedig buzgón segítettek nekik. Így aztán a nagy agancsú példányokat módszeresen eltüntették a génállományból, évről évre csak a kisebb agancsú bikák tudták átörökíteni szerényebb génjeiket. Tudósok szerint hasonló történhetett az amur tigrissel, aminek eredményeképpen a háború után a példányok nem tudnak nagyobbra nőni bengáli társaiknál. Primorjéban ma nehezen találni két és fél mázsánál nehezebb amur tigrist, noha ez még mindig óriásmacska bármilyen kor mércéjével. Azt a tigrist, ami megölte Vladimír Markovot, nem mérték meg, de később Trus segédje, Szása Lazurenko azt mondta: – Amióta itt dolgozom, ekkorát még nem láttam.

9 Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül. OROSZ KÖZMONDÁS Markov maradványainak felfedezését követően a Tigrisfelügyelet sorban kikérdezte azokat, akik utoljára élve látták. Olyan ötenhatan lehettek, s noha jelentős távolságra éltek egymástól – volt, akihez út sem vezetett –, mindegyikük azt állította, hogy pár órával a halála előtt látta. Nem meglepő módon mind férfiak voltak: orosz etnikumú favágók és őshonos vadászok, utóbbiak egyike – a kulcsfontosságú tanú, ami azt illeti – Ivan Dunkaj volt. Dunkaj idős nanáj volt Krasznij Jar faluból, ami húsz kilométerre fekszik a folyóparton Szobolonjétól. Mivel a Bikin bal partján helyezkedik el, csak az 1990-es években vált elérhető közúton, amikor híd épült a folyón. Olyan hatszáz nanáj és udege él a faluban, valamint maroknyi orosz etnikumú[1 4 ] hitves, tisztviselő és más betelepült. Arszenyev és Derszu a jelentések szerint 1908-ban járt erre, és ha ma visszatérnének, nem lepődnének meg. A folyópartot fatörzsből kivájt kenuk és karcsú, pirogszerű omorocskák szegélyezik, a takaros, aszfaltozatlan utcákon lábasjószágok kóborolnak, és minden épület, kerítés és gyalogjáró fából készült. A tűzifa fatörzs alakjában érkezik, amiből szükség szerint vágnak és hasítanak. Az ázsiai arcok túlnyomó többségétől eltekintve Krasznij Jar lehetne a Hegedűs a háztetőn stetlje. A néhány szembeötlő különbség az akkor és a most között a villanylámpák, a maréknyi autó és hómobil, valamint több flancos ház, amiket egy ukrán építész tervezett, s az egyik egy vicsorgó tigrishez hasonlatos. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Ivan Dunkaj korunkbeli Derszu Uzala volt – az utolsó kapocs egy olyan korhoz, amikor a térség

őshonos lakói a tigrist az erdő igazi urának látták. Dunkaj 2006-ban hunyt el. Életében hunyorgó szemű, huncut ember volt, aki egy másik korba illő szelídséget és bölcsességet sugárzott. Tehetséges erdei ember volt, még a régi iskolából, Közép-Bikin-szerte ismerték és tisztelték. Volt egy beceneve, ami „az állatok világában élő”-nek fordítható le. Ivan Dunkaj számára a tajga volt mindenek forrása, amelyben a tigris megkülönböztetett helyet foglalt el. 2004-ben, amikor Dunkaj hetvenöt éves volt, interjút készített vele egy brit dokumentumfilmes, Sasha Snow. – A tigris ravasz, de kegyes állat – mondta neki Dunkaj. – Tudjuk, hogy ott van, de nem láthatjuk. Olyan jól rejtőzködik, hogy az ember azt hiszi, láthatatlan, mint egy isten. Az oroszok azt mondják: „Bízz Istenben, de tartsd nyitva a szemed.” Mi (nanájok) magunkban bízunk, de a tigrishez imádkozunk segítségért. Csodáljuk az erejét. Krasznij Jar rangidős vadászaként hatalmas vadászterület felett rendelkezett, ami lefedte a Panchelaza néven ismert részt. A név a kínai uralom idejéből maradt, válogatott apróvadak életterére utal, ami százötven négyzetkilométert tesz ki. A majdnem doboz alakú Panchelazát három folyó határolja: keletre az Amba, nyugatra a Takhalo és délre a Bikin. Alekszandr Koncsuga udege tudós – az udege nyelven író két szerző egyike – szerint a folyók neve lefordítva: Ördög, Tűz és Öröm. Az első kettő a harmadik mellékfolyója. Jóval Markov érkezése előtt ezt a gyönyörű és veszélyes menedéket, legalábbis nevében, égi határvidéknek tartották, menny és pokol küszöbének. Az Amba szó, amivel Derszu illette a tigrist, egyszerre jelenti az állatot és egy gonosz szellemet (ördögöt), és nem csak azért, mert a tigris pokolian veszélyes. A nanájok, udegék és északi szomszédaik, az orocsok szellemvilága hierarchikus (mint a legtöbb kultúrában), és ebben az Amba az egyik alacsonyabb, durvább réteg lakója. Ha az ember balszerencséjére magára vonja egy Amba figyelmét, az személyes szinten nyilvánul meg, nem közösségi vagy kozmikus szinten. Gyakran tigris formáját ölti fel. Ez a kettő olyan szorosan

összekapcsolódik, hogy Primorjéban ma „Amba” a tigris szinonimája, még azok között is, akiknek fogalmuk sincs a másik jelentéséről.”[1 5] Valami okból, talán érintetlensége miatt, a Panchelaza körüli terület szokatlan tigrissűrűséget mutat. Markov ezen a víz határolta területen, az Amba folyótól kicsit nyugatra állította fel vadászbarakkját Ivan Dunkaj engedélyével. Akkoriban Dunkaj a saját kunyhójában élt hat kilométerre délkeletre, az Amba és a Bikin mocsaras, növényekkel benőtt találkozásánál. Miután második felesége meghalt, Dunkaj otthagyta Krasznij Jar-i otthonát, és szinte teljesen a tajgának szentelte magát, ahogy Derszu is családja halála után. Mivel vadászterülete sokkal nagyobb annál, mint amekkorára egy embernek szüksége van (egy helyi orosz tréfásan Franciaországhoz hasonlította), Dunkaj megosztotta fiaival, akik közül az egyiknek, Mihailnak, az Ambánál volt kunyhója, északkeletre Markovétól. Sem Mihailnak, sem öccsének, Vaszilijnak, aki északabbra vadászott, nem volt problémája azzal, hogy Markov ott van apjuk területén. Ők úgy látták, Markov csak egy tajozsnyik, aki próbál megélni; szerintük normalnyij volt, átlagos fickó, semmi különös. A megállapodás részleteit – már ha a kérésen és biccentésen túl volt bármi ilyesmi – csak Dunkaj és Markov ismerte. Mindketten laza, megnyerő emberek voltak, akik ismerték és szerették a taj-gát, és hasonló dolgokkal foglalkoztak. Barátok is voltak: amikor Markov még csak ismerkedett a Panchelazával, Dunkaj megengedte neki, hogy hetekig nála lakjon. Közeli, de egyszerű barátság volt: ha egyiküknek kellett egy csésze tea, valami felszerelés kölcsönbe vagy egy ideig fedél, a másiktól megkapta. Mint az erdőben szokás, spontán találkoztak, nem kellett előre szólni, és nem is volt rá mód. Ivan Dunkajnak Markov erdei ismerős volt, ahogy a helyi tigrisek: néha összefutott vele, de többnyire csak a nyomait látta, és beillesztette a nagy sémába a fejében. – A tajgát könyvként lehet olvasni – mondta Dunkaj. – Az ág meghajlott. Miért? Állat járt arra? Az ág törött: akkor egy ember járt arra. Érdekes! Ha egy állat

nem figyel rád, talán másik állatot lát. Először is meg kell tudnod, mi okozza ezt a viselkedést. Minket így tanítottak, és én is a fiaimat. Egy téli délutánon a Távol-Keleti Földrajzi Intézetben, Vlagyivosztok mellett DmitrijPikunov tigrisbiológus mesélt egy történetet, ami a Derszu Uzala lapjairól is származhatna. Pikunov pirospozsgás, robusztus ember a hetvenes évei elején, átható kék szemmel és fogyatkozó, ezüstös kefefrizurával. Évtizedeken át tanulmányozta és írt a Bikin-völgy tigriseiről. Először ő jelentette meg Markov esetét 1998-ban Zov Tajgi (A tajga szava) helyi természetbúvár magazinban. Dunkajhoz hasonlóan Pikunov is a régi iskola híve, és a legtöbb korai tigriskedvelőhöz hasonlóan a vadászaton keresztül jutott el a védelemig. Kiváló lövész volt, Sportmester rangot ért el agyaggalamb-lövészetben, meghívták az orosz nemzeti lövészcsapatba is. – Hihetetlen jó vagyok benne – mondja, nem látva értelmét álszerénységnek. Pikunov apja megbecsült kohász volt egy tankgyárban, és fiát arra ösztökélte, lépjen a nyomába. Ha így tesz, garantáltan biztos, nyugodt élet vár rá, de őt a lövészet és vadászat annyira lenyűgözte, inkább jelentkezett az Irkutszk Intézet vadgazdálkodási programjába. Akkoriban ingyenes volt az oktatás, így nagy volt a verseny is, de Pikunov kiemelkedett. Az iskola után felvették a Csendes-óceáni Flotta ötezer tagú vadásztársaságába Primorjéban. Onnét meghívták a Környezetvédelmi Minisztérium Távol-Keleti Osztályához kutatónak. – Akkoriban fél éveket töltöttem a tajgán – mesélte egy kopott, a jég borította Amur-öbölre néző irodában. – Még amikor szabadságon voltam, akkor is puskát fogtam, és szerződéses alapon vadásztam vaddisznóra vagy szarvasra, a húst meg eladtam. Megszállottsága mélységét kifejezendő Pikunov orosz mondást idéz, amit általában a farkasoknak tartogatnak: Akármennyit adsz neki enni, folyton az erdőt nézi. Ennek ellenére tíz év telik el, mire

Pikunov tigrist lát. Egy folyóparton történik, lámpafénynél. – Tüzes szeme volt, zöldesfehér. Hatalmas volt, de cseppet sem agresszív. Csak állt ott, a szemét le nem vette a tűzről. Pikunov egyik feladata az állatok számlálása volt, amit télen a legegyszerűbb végrehajtani, amikor könnyű követni és számolni a nyomokat. Persze ezeket a nyomokat tigrisek és leopárdok is követik, és Pikunov így talált rá élete szerelmére. 1977-től kezdve tigriseket követett a vidéken hosszú időn át, hogy lássa, mennyi prédát ejtenek el; ez fontos információ a rezervátum, vadállatok és vadászok irányításához. – Amikor terepen vagyok, mindig van nálam puska – mesélte. – Így érzem biztonságban magam. De tudat alatt sejtem, hogy ha nem bántom a tigrist, nem lesz agresszív velem. – Egyszer Pikunov hat hétig folyamatosan követett egy példányt, szó szerint a csapásán aludt, ahogy Kaplanov negyven évvel korábban. – Még amikor állandóan tigrisnyomon voltam is, és a prédáikból ettem, egyik tigris sem volt agresszív velem. Pikunov keze ma, egy komoly szívroham után is, meglepően erős, a véleménye hasonlóképp. Kollégái között nem vált ki semleges érzéseket, de dacos viselkedése megenyhül, amikor eszébe jut a férfi, akit „Ványa” Dunkajként ismert. Ugyanolyan szeretettel és tisztelettel beszél róla, mint Arszenyev Derszuról, és ugyanolyan okból. Harminc év alatt a két férfi hónapokat töltött együtt a tajgán, nagyvad nyomában, és Pikunov odafigyelt. A tajozsnyikok a mai napig alapfelszereléssel mennek a téli erdőbe: filctalpú, gyapjúbélésű csizma, gyapjúnadrág, – kabát és – kesztyű. Az apróságokat vászon hátizsákban viszik; ha nehezebb dolgot akarnak vinni, húst például, hajlított juharfa kereten húzzák, udege stílusban. Hócipő helyett a téli utazók itt rövid, széles, hagyományos sítalpat használnak, aminek ohotnyik (vadász) a neve. A legtöbb tajozsnyik (Markov is) maga készíti. 1974 telén Dunkaj és Pikunov a Bikin völgyében követett medvéket, amikor hóvihar támadt. Reggel még alig volt hó a földön,

így sítalpaikat a táborban hagyták. Mire a hóvihar lecsapott, messze jártak, és nem voltak felkészülve az időre. Az erdőben eleve kisebb a látótávolság, és amikor ehhez hó és szél társul, könnyen el lehet tévedni. A percenként mélyülő hóban a két férfi tudta, hogy gyorsan ki kell jutniuk. Pikunov arra készült, hogy visszafutnak saját, gyorsan betemetődő nyomaikon, de Dunkaj megállt, és elővett egy baltát a hátizsákjából. Keresett egy olyan vastag fát, mint a lába, kivágta, sítalp hosszúságúra vágta, majd keskeny deszkákra aprította. – A hó a derekunkig ért – mesélte Pikunov. – Sítalp nélkül nem juthattunk ki, és Ványa minden különösebb szerszám nélkül eszkábált egyet, csak késsel és baltával. Ezermester volt. Amellett, hogy aranykeze volt, Dunkaj rendkívüli összhangban élt a környezetével. Napi rutinja sok tekintetben erős hasonlóságot mutatott a tigrisével: mindkettőé a megfigyelés, a nyomolvasás és a szellemi katalogizálás gyakorlata köré épül gyakran járt utakon. Ahogy mi ismerünk macskákat és kutyákat a szomszédunkban, Dunkaj úgy ismerte szomszédait, a tigriseket. És azok is őt. Több mint hetven évet töltött a tajgán, zömét gyalog vagy sátorban, és ezalatt Dunkajnak sosem volt komoly gondja tigrisekkel. De a „gond” viszonylagos: az évek során elvesztett pár kutyát. A kutyák beindítják a tigris farkasgyilkos ösztönét, és az ízüket is szeretik. Számtalan távol-keleti vadász, földműves vagy dácsatulajdonos kelt már reggel arra, hogy csak egy törött lánc van a kutyája helyén. Amikor egy kutyatulajdonost megkérdeztek, milyen volt a támadás hangja, azt felelte csípősen: „Mint a csend.” De ez az ára a tigris birodalmában való életnek; a tisztelgés egy formája, ősi hagyományokra tekint vissza. Ivan Dunkaj értette ezt: tudta, hogy a kutyaölés a tigris természetéhez tartozik, és tudta, hogy idővel kompenzálva lesz. Udege és nanáj vadászok különösen igyekeztek kiengesztelni a tigrist, mindenekelőtt azzal, hogy kitértek az útjából, de azzal is, hogy hagytak neki a zsákmányukból. Néha ezt a szívességet

visszakapták. Helyiek, oroszok és őslakosok egyaránt meséltek történeteket arról, hogy tigrisek húst hagytak Ványa bácsinak, néha egy egész állatot. Egy kívülálló ilyesmit könnyen írhat a véletlen számlájára, vagy elhessegetheti mint népmesét, de a hagyománytisztelő tajozsnyik szemszögéből logikus, mert a maga módján ő is ezt tette a tigrisért. Dunkaj ezt természetesnek tekintette, hiszen olyan ember volt, akinek a sítalp fán nő. Ha a körülötted lévő teremtmények tartanak életben, az szükségképpen megváltoztatja a kapcsolatotokat; a testi és lelki túlélés ezt követeli. – A tigris segít nekem – mondta egyszer Dunkaj –, mert megkértem rá. Egy egészséges erdőben az adományok és viszonzások szinte apály-dagályszerűen hatnak. Mint ahogy a téli csapástörés akaratlan etikettje, a passzív ételmegosztás is a vadonbeli együttélés szerves része. Ebben az értelemben a ragadozók és dögevők „vadászkultúrája” erős hasonlatosságot mutat Karl Marx kommunista ideájával. Mindenki képessége szerint adjon mindenkinek szüksége szerint. Vagyis ami a buldózer a közösségi úttörésnek, az a tigris az élelemláncnak: a tajgán élő állatok közt nincs hatékonyabb, termékenyebb ellátó. Mivel rendszeresen megöl olyan nagy prédát, mint a jávorantilop, jávorszarvas, vaddisznó és szarvas, a tigris etet számtalan kisebb állatot, madarat, rovart, nem is szólva a talajról. Minden egyes eset újabb vérlöketet küld az erdő testén át. Ezek a véletlenszerű, de ritmusos infúziók az embereket is táplálják, és nem csak a farkasszerű vadászbiológusokat, mint Dmitrij Pikunov. Udege és nanáj vadászok olykor eltisztítják a tigrispréda maradékát, ahogy orosz szomszédaik is. 1969-ben George Schaller, a The Deer and the Tiger (A szarvas és a tigris), a ragadozó-préda kapcsolatáról szóló alapvető tanulmány szerzője, több sétát tett a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkban egy Gordon Lowther nevű antropológussal. Míg az előember legtöbb

kutatója a kövületek vizsgálatával és modern főemlősökkel való összehasonlítás alapján próbálta megérteni őseinket, addig maréknyian, köztük Schaller és Lowther úgy spekulált, hogy az olyan együttműködő ragadozók, mint az oroszlánok, hiénák és vadkutyák, viselkedését tanulmányozva betekintést nyerhetnek abba, miként fejlődtünk közösségi vadászokká-gyűjtögetőkké. A két férfi eredetileg a vadásztechnikákra és ételmegosztásra koncentrált, ezért nem számítottak arra, ami a kulcsfontosságú felfedezésnek bizonyult: miután három héten át követtek egy hím oroszlánt, megjegyezték, hogy nem ölt meg semmit, de hétszer evett, vagy elhullott állatot, vagy más oroszlánokhoz csatlakozva az ő prédájukból. Ekkor figyelmük a dögevő viselkedésre fordult, és azon töprengtek, vajon őseink életben maradhattak-e kizárólag maradékokon. Schaller és Lowther továbbment, de ezúttal ahelyett, hogy a hatalmas zebra-, gnú- és gazellahordákat patás élelemnek tekintették volna, amit az embernek le kell vadásznia, mozgó lakomának tekintették, melynek morzsáiból az apró, fegyvertelen előemberek időnként táplálkozhattak – nem vadászva, hanem gyűjtögetve. Tettek néhány érdekes felfedezést. Ellési szezon volt, így először a borjakra figyeltek. Két óra alatt negyvenkilónyi húst láttak könnyen elkapható fiatal állatok és elhagyott tetemek formájában. Amikor legközelebb kimentek, csak a megölt állatokból való dögevésre koncentráltak, ami – a növendék állatok vadászatától eltérően – egész évben űzhető. Egy hét alatt, mely során huszonnégy órát gyalogoltak (kocsi segítségével jutottak egyik helyről a másikra), majdnem ötszáz kiló ehető állatot találtak (élve és holtan). Figyelembe véve, hogy a) csak ketten voltak, és nem egy nagycsalád vagy klán, és b) a kísérletet olyan térségben végezték, ahol a vadállomány erősen hasonlított a vándorló állatok történelem előtti sűrűségéhez, Schaller és Lowther arra a következtetésre jutott, hogy hasonló körülmények között egy húsevő embercsoport megélhetett dögevésből, valamint beteg (és

fiatal) állatok elejtéséből. Ez ma már nyilvánvalónak tűnik, de az 1960-as évek végén, amikor ezekre az utazásokra sor került, forradalminak számított. Mivel a legtöbb antropológus és archeológus akkor férfi volt, és mert a vadászatot tekintették őseink fő drámájának – kifejezetten férfidrámának –, aránytalanul sok időt, tintát és ábrándozást szenteltek a témának.[1 6 ] A „Vadászelméletként” megismert tétel iránti lelkesedés az 1960-70-es években kapott szárnyra, amikor Robert Ardrey, az antropológiai hátterű színdarab- és forgatókönyvíró megjelentetett több nagy hatású könyvet, melyek az 1976-os The Hunting Hypotesis (A Vadászelmélet) című bestsellerben csúcsosodtak ki. Ardrey ezekben népszerűsítette azt az illékony elméletét, ami majd’ egy évszázada keringett már a társadalomtudósok köreiben: az ember mint gyilkos majom. Ardrey, akit részben saját traumatikus élménye befolyásolt, amikor a Mau Mau felkelésről tudósított Kenyában, így fogalmazott: A főemlőscsalád összes tagja között bármennyire egyedi is az ember, még legnemesebb vágyaink ellenére is meg kell állapítanunk, hogy sok millió év alatt csak mi szorultunk rá a folyamatos gyilkolásra, hogy életben maradjunk. A környezet miatt, amiben fejlődtünk, és a stressz miatt, amivel szembenéztünk, érvelt Ardrey, a vadászat – gyilkolás – aktusa elengedhetetlen volt a túléléshez, az tett minket azzá, amik ma vagyunk. Nézete szerint lényegében minden meghatározó jellemzőnk – az eszközök használatától a nyelvig, a nemek közti munkamegosztástól a háború iránti étvágyig – ebből az ősi tevékenységből gyökerezik. A Vadászelméletet (más néven a Gyilkos majom-elméletet) akkoriban széles körben elfogadták, nem csekély mértékben azért, mert minden támogatója példátlanul erőszakos időszakot élt meg a második világháború alatt; Vietnam is erősen élt a nyugati tudósok tudatában. Ennek eredményeképp sok tudós alapvető kérdésekkel birkózott az emberi természetről, azon tűnődve, a férfiak hogyan váltak ilyen bősz vadásszá-

gyilkossá. Nem csak az antropológusok kutatták ezeket a mélységeket: az 1950-es évek elején, amikor Ardrey első könyvét fogalmazta a témáról, Robinson Jeffers, a hat amerikai költő egyike, akik valaha a Time magazin címlapjára kerültek, így fogalmazott:

Az embert ne hibáztasd: szorongatott Ősei formálták: a többi emberszabású majom biztonságban volt A nagy déli esőerdőkben és alig változott Egy millió év alatt: de az emberfajt sokk és agónia teremtette… …seb nyílt az agyban Amikor az élet túl kemény lett, és sosem gyógyult be. Ott tanulták a reszkető vallást és a véráldozatot, Ott tanulták, hogy állatokat öljenek és embereket mészároljanak, És gyűlöljék a világot. Jeffers ősi „sebét”, bárhonnét is eredt, valószínűleg nem a nagymacskák okozták a paleolit kor alatt. Akármilyen csábító lenne elképzelni lándzsás kőkori embereket, amint elkergetik a kardfogú tigriseket, minden valószínűség szerint mindkét fél túl okos, túl elkülönült és már akkor túl gyakorlatias volt, hogy egymással vesződjön. Mindemellett a ragadozás visszatérő téma a bolygón töltött időnk alatt, és az a szükség, hogy uraljuk ezt a fenyegetést, valamint az éhséget, szomjúságot, klímát, versenytársakat és a szárazföldi utazás veszélyeit, kényszerített bennünket jelen állapotunk felé. A Homininae evolúciós alcsalád tagjai, akiktől származunk, olyan hatmillió éve váltak el a csimpánztól. Kétségtelen, hogy a nagymacskák már kollektív kezdetünk óta esznek bennünket. Az ilyen mitikus találkozásokhoz képest a dögevés, azaz a húsgyűjtés kevésbé érdekes, de a hús és másmilyen gyűjtögetés volt az, ami révén őseink életben maradtak. Amikor egy sikeres

vadászcsapat visszatéréséről írt a Kalahári sivatagban, Lorna Marshall etnográfus így foglalta össze a gyűjtögetés ősi dilemmáját: Hangokat hallottunk a táborban, egyre hangosabban és magasabban, mint az izgatott méhek zümmögése. Néhányan a vadászok felé szaladtak… néhányan táncoltak, gyerekek szaladgáltak visítva… Ki merem jelenteni, hogy a nőket nem köszöntötték így sosem, amikor visszatértek a zöldséggel. Ám akármilyen ellentmondásnak tűnik is, a gyűjtögetés gyakorlata mélyebb betekintést enged a nagymacskákkal való viszonyunkba, mint a vadászat valaha is. A dögevési kísérleteik során Schaller és Lowther megfigyelt egy jelenséget, melynek sokkal nagyobb jelentősége lehetett az előemberek számára, mint a véletlenszerűen talált elhagyott húsnak: mind a hét oroszláncsoport, akikkel találkoztunk, amikor gyalog voltunk, elmenekült, amint 80-300 méterre értünk.[1 7 ] Ha az oroszlánok büszkesége elszáll két fegyvertelen ember láttán, mit csinálnának, ha öt, tíz vagy húsz közeledne kiabálva, botokat lengetve és köveket dobálva? Egy ilyen csoport a tapasztalaton felbátorodva, növekvő agya és fejlődő technikája révén, több százezer évig táplálkozhatott volna a Serengetiben anélkül, hogy lándzsát kellett volna használnia. Menjünk tovább, és képzeljük el az ilyen lények önképét: alig százötven centisek, nincs sem karmuk, sem agyaruk, tökéletesen értik saját zsákmány voltukat, ennek ellenére képesek világuk leghalálosabb teremtményét megijeszteni és lopni tőle. Az előember a tűz megszelídítése előtt paleolit Óz lehetett: az illúzió mestere, aki végül megjátszott felsőbbségét tényre váltotta. Még ha csak nappalra is. Schaller később úgy vélte, ez azért lehetett, mert az oroszlánokat korábban vadászták a maszáj törzsbeliek. Elizabeth Marshall Thomas, a Kismacskák és nagymacskák és a The Old Way (A régi élet) szerzője a kiválasztott kevesek egyike, aki gyakorlatban is kipróbálhatta ezt az elméletet. Thomasnak úgy hozta a szerencséje, hogy hosszabb időt tölthetett a Kalahári

busmanjai között, mielőtt búr és tswana földművesek leigázták őket. 1950-ben, amikor a Marshall család expedíciója megérkezett, a Kalahári középső részének ökoszisztémája érintetlen volt. A busmanokon kívül más ember nem élt arra, ők pedig évezredek óta úgy éltek, ahogy Marshallék találták őket. Elmondható, hogy a kung busmanoknak a Kalahári közepén a paleolit éra csak 1965 körül ért véget. Thomas tizenkilenc éves volt, amikor családjával megérkezett, és míg balerina anyja, Lorna Marshall, élvonalbeli etnográfussá képezte magát, és tizennyolc éves bátyja, John elkezdett dolgozni azon, amiből klasszikus dokumentumfilm lesz, ő megfigyelt és jegyzetelt. A busmanok, akikkel éltek és utaztak, kicsik voltak, könnyű ruhát és fegyvert viseltek, s egész életüket a megbízható ivóhelyek köré szervezték. Étrendjük meglepően változatos volt, dinnyétől a húsig terjedt, az egyik alapját a mongongomag képezte, ami a koreai fenyőmaghoz hasonlóan bőséges és tartós. Többnyire mérgezett nyíllal vadásztak, de mivel ennek a méregnek (amely a világon az egyik leghalálosabb) idő kell, minden vadászat két részből állt: előbb megtalálni az állatot, majd miután meglőtték, megkeresni a tetemét. A folyamat napokig tarthatott, és a csapat néha arra ért oda, hogy az oroszlánok megelőzték őket. Thomast meglepte, miként viszonyultak vadászok ehhez az ijesztő versenytárshoz: nem hagyták ott az elejtett állatot, nem lőttek az oroszlánokra, hanem nyugodtan odamentek, és azt mondták, hogy az állat nem az övék, menjenek el. Ha az oroszlánok visszautasították ezt a határozott, ám kollegiális kérést, pár hantot dobtak feléjük. A vadászoknak, akik néha erősen kisebbségben voltak az oroszlánokhoz képest, csak ennyi kellett prédájuk visszaszerzésére. A modern olvasónak a dráma hiánya talán csalódás, de igencsak más fényt vet a legendás ragadozókkal való történelmi viszonyunkra. Fontos észben tartani, hogy minden szereplő lényegében „örök idők óta” ismerte egymást. Az oroszlánok évezredek óta a

busmanok létezésének tudatában nevelkedtek, a busmanok pedig az oroszlánok ismeretében nőttek fel. Mindkettő a másik tágabb közösségének részét alkotta, és ha létezett is instabilitás, azt jóval azelőtt helyreállították, hogy a piramisok gondolata egyáltalán megfogant. Azaz létezett egy kultúra – amit Thomas úgy ír le: társadalmilag örökített viselkedések hálója és minden részvevő fél beleszokott a szerepébe. A busmanok egyik jellemzője a madárszerű óvatosság volt: mindig hátralestek; éjjel, a sivatagi ragadozó kedvelt napszakában, nem kóboroltak; és egész éjjel táplálták a tüzet. Az állandó éberség – azaz a prédává válás lehetősége – életmód volt. Tehát a busmanok úgy viszonyultak a sivataghoz, mint mi egy veszélyes útszakaszhoz: metaforikusan (és metafizikailag) szólva, tudták, mikor biztonságos átkelni. Az itteniek nem bántják az embert – mondta egy Torna nevű idős vadász Thomasnak. – Ahol nem vadásznak rájuk, ott nem veszélyesek. Mi békében élünk velük. Ha az oroszlánt behelyettesítjük a tigrissel, ezt mondhatta volna Derszu, Ivan Dunkaj, Dmitrij Pikunov vagy akár Szobolonje bármelyik lakója. A busmanok békéje a kalahári oroszlánokkal akármilyen régre nyúlt is vissza, akkor éppen elég feszült volt, és a találkozások gyakran ősi elektromosságtól szikráztak. A tűz mögött észrevettük a csillogó szemeket – írta Thomas egy alkalommal –; olyan magasan voltak a talaj fölött, hogy először azt hittük, szamarakat látunk. A kung szót az oroszlánra (ni) olyan óvatosan használták, mint egy isten nevét, és csak ritkán mondták ki napközben (miért idéznék meg, amikor alszik?). Egyeseknek természetfeletti kapcsolata volt ezekkel az állatokkal, és az általános hiedelem szerint oroszlánemberek járnak a sivatagban: hatalmasat ugranak, és eltakarják a napot a mancsukkal. A busmanok Primorje őslakóihoz hasonlóan az isteneik között éltek. Ha tigrissel találkozott, az afrikai bennszülött Nagy Oroszlán-nak nevezte, ahogy az udegék (és a mandzsuk) a tigrist

Öregnek vagy Öreg Tigrisnek. Kínaiul az öreg tigris laohu, ami ma is a tigris neve. Kétségtelen, hogy ezek a hiedelmek és kapcsolatok ősiek, amit jól alátámasztanak a paleolit barlangrajzok a Chauvet-Pont-d’Arcban, az Ardéche-völgyben, Dél-Franciaországban. Ezek a képek, melyeket faszénnel és okkerfölddel készítettek, több mint harmincezer éve, kétszer olyan idősek, mint híres párjaik Lascauxban. Nem csak megdöbbentő pontosságuk miatt érdekesek, de a nagymacskákra helyezett hangsúly miatt is: Chauvet-ben hetvenhárom oroszlánrajz található, több, mint az összes európai barlangban együtt. A barlangi oroszlánok méretesebbek voltak minden élő nagymacskánál, mégis nyilvánvaló ezekből a rajzokból, hogy a művészek hosszú ideig figyelték őket zavartalanul, egészen közelről. A részletekre fordított figyelem – egészen a bajuszfoltok mintájáig vagy a finom, de határozott oroszlánviselkedés ábrázolásáig – a mai napig hatnak. Ugyanakkor ezek mellett a valós képek mellett lehet látni oroszlánt mancs helyett patával, egy feltehetőleg sámáni ős-Minótauruszt vagy bivalyembert is. Együtt szemlélve ezek a bőségesen illusztrált falak egy olyan változatos elbeszélőformát sejtetnek, amelyben a Beowulf, a Kells könyve és a National Geographic keveredik kavargó, tüzes állatmesévé. Noha természetes, hogy az emberre mély benyomást tesz a modernnek tűnő művészi ügyesség és finom értelmezés, úgy is lehet érvelni, hogy ez egyben leereszkedő hozzáállás. Végül is ezek a művészek/vadászok/mesélők/sámánok szintén Homo sapiensek voltak: közvetlen őseink, ugyanilyen aggyal és ugyanilyen testtel. Csak a tudásbázis és a körülmények különböztek. Ezeknek az úgynevezett barlanglakóknak, akik hasonlóan éltek, mint az úgynevezett busmanok az 1950-es években, ugyanolyan indokaik és lehetőségeik voltak a megfigyelésre, és kétségtelenül hasonló érzelmeik (néhány busmancsoport is készített falrajzokat). Harminc évezred nem olyan nagy idő a paleolit időskálán, és nincs okunk feltételezni, hogy a nagymacskákkal való kapcsolat sokat

változott volna. A bizonyítékok alapján nem túlzás azt állítani, hogy a chauvet-i barlangművészek, a kalahári busmanok és Primorje őslakói mind hasonlóképp látták hatalmas nagymacska szomszédaikat: félelmetes, lenyűgöző és természetfölötti lényeknek, akik az életüket jelentéssel töltötték meg, és ellátták őket hússal. Ragadozó voltuk másodlagos probléma volt. Ám 1997-ben a Bikin-völgyben ez az ősi egyetértés felborult, és a támadás veszélye megnőtt. A helyzet annyira eltért a térség normájától, hogy Trus csapattársa, Szása Lazurenko, a következő kérdést tette fel Markov maradványai fölött: – Miért olyan mérges rá ez a tigris?

10 Lehetséges, hogy mindez igaz? Lehetséges bizony, mert az emberrel minden megtörténhet. NYIKOLAJ GOGOL: HOLT LELKEK Lazurenko kérdésére az első reakció váratlanul érkezett, hat lépés távolságból: – Tudja a fene! Miért kérded? Markov jó barátja, Andrej Onofrejcsuk volt, és hangja élesen csengett. A nyers reakciót lehetett volna a gyenge idegek és a kimerültség számlájára írni, de egy gyanakvó ember mást is kihallana belőle. Például túl gyors volt, inkább hárítás, mint közlés. Minthogy attól jött, aki megtalálta és elrejtette Markov illegális fegyverét, Lazurenko érzékeny pontra tapintott. Nem feszegette, de Trus csapata úgy érezte, Markov barátai titkolnak valamit. A támadás helyén mindenki világosan láthatta az áldozat fegyverének lenyomatát a hóban, de senki nem tudta, hol lehet. Danila Zajcevet és Szása Dvornyikot akkor nem kérdezték ki hivatalosan, ám Onofrejcsukot igen, mégpedig Trus. A férfi vallomása velős volt ugyan, de a maga rövidségében összefüggő és következetes: elmesélte, hogyan fedezte fel a támadást előző délelőtt, találkozását a tigris hangjával, bénultságát Markov kalyibájában, amit a rémült gyaloglás követett a közeli fakitermelő táborba segítségért. A fakitermelő tábor három és fél kilométerre délkeletre feküdt Markov kunyhójától az erdőben. Nagyon hasonlított egy cigánytáborhoz, lényegében fa lakókocsik együttese volt, mint Markové, csak ezeknek még megvoltak a kerekeik. Egy huszadik század eleji, amerikai favágó azonnal ráismert volna, és már az ő mércéjével is primitívnek tartotta volna. A tulajdonos, Pjotr Zsorkin durva, önfejű piás volt, aki nem éri meg a hatvanat. Úgy fizette a munkásait, ahogy éppen kedve szottyant; ebben és más

dolgaiban üzleti stílusa a peresztrojka utáni magánvállalkozások tipikus példája. Fél tucat ember dolgozott a táborban, tizenkét órás műszakokban, húsznaponta öt nap pihenővel. Noha szó szerint több millió rubelt kaptak, a fizetés alig fedezte azt, amit megettek. Markov fiatal barátja, Gyenyisz Buruhin is dolgozott itt, de egy hónap után felmondott, mert rájött, hogy jobban megél egymaga az erdőből. Zsorkinnak dolgozva az 1980-as évek régi, szép időknek tűntek. Az ott dolgozók mind a nemzeti fakitermelő társaság menekültjei voltak; ismerték a tigriseket és ismerték Onofrejcsukot, de még sosem látták olyannak, mint amikor megjelent a táborban december 5-én, pénteken, nem sokkal dél után. Sápadt volt, még mindig sokkos. – Úgy éreztem, álmodom – mondta, ahogy gépiesen segítséget kért. Ugyanakkor furcsán titkolózott is. A munkások éppen ebédeltek a büfékocsiban, amikor megérkezett. – Jött és kihívott – emlékezett egy erős, széles mellkasú favágó, Szergej Luzgan, akinek az amúgy tökéletes orra fura szögben eláll. – Furcsán viselkedett, kijelentette: Ne beszélj róla senkinek! Ha valakit megöl egy tigris, azon mi takargatni való? Nem normális reakció, ezért azt mondtam: Hogy a picsába érted, hogy ne beszéljek róla senkinek? Meghalt egy ember, a picsába! Nem kutya, nem földelheted el csak úgy. Ki kell hívni a rendőrséget. Nem lehet megkerülni. Amikor megértette, hogy nem lehet elhallgatni a dolgot, Onofrejcsuk engedett. Luzgan megkereste Zsorkint, és miután megemésztették az alig hihető történetet, hárman meg egy Jevgenyij Szakirko nevű erdész bezsúfolódott Zsorkin kis, négykerék-meghajtásos Nivájába, és visszamentek Markov kunyhójához. Szakirko is favágó volt, mint Luzgan, alkoholtól piros arcán olyan orr, amit szétszakítottak és összevarrtak, akár egy jutazsákot. Mivel a tábor a vadonban volt, tigrisek és vadállatok között, voltak kéznél fegyvereik, amiket most magukhoz vettek. Markov fegyvere – akárhol volt is – nem lehetett hasznukra, mivel

a hozzá való összes muníció még mindig a testén volt a töltényövben. A kunyhóhoz érve lövésekkel és kiáltásokkal jelezték jöttüket a tigrisnek. Egyikük talált egy fémcsövet, azt ütötte. Belépésük kísértetiesen hasonlított a Péter és a farkas vadásztémájához: Prokofjev helyesen érzett rá az agresszió és a félelem hangegyvelegére. A négy férfi így indult a véres, letaposott résztől beljebb az erdőbe a széles, sekély nyomot követve, amit a földön húzott test hagyott. A férfiak azonban jobban megdöbbentek a szimmetrikus nyomon kétoldalt: a tigris akkora volt, hogy könnyedén tudott úgy járni, hogy egy felnőtt férfit cipelt a lába között. Ezúttal a tigris nem jelezte hollétét. Mivel a fegyvertűz fájdalmasan ismerős volt neki, és mivel felfogta, hogy az esélyek ellene szólnak, nem várt, hanem némán visszavonult az első, sötét körből, ahol már majd’ két napja táplálkozott és pihent. Mindazonáltal figyelte őket, és a férfiaknak sejtelmük sem volt, hol lehet, csak az idegeik zsizsegését hallották, amiket könnyen megzavarhatott az adrenalin. Jevgenyij Szakirko visszaemlékezése szerint talán tíz métert mentek a bekötőúttól, amikor megtalálták Markov kését, amit ő úgy írt le, mint amivel zöldséget vág az ember. Onofrejcsuk csendben eltüntette, ahogy korábban a fegyvert. Az, hogy ilyen közel hevert a támadás helyéhez, zavarta Szakirkót; arra gondolt, Markov utoljára itt próbálhatta védeni magát, mielőtt az állat elhurcolta az erdőbe. Amikor megtalálták a kutyamancsot, Onofrejcsuk azonnal felismerte: Sztrelkáé (Nyílé) volt, Markov legöregebb és legtapasztaltabb vadászkutyájáé. Nem tudták megállapítani, hogy a gazdájával együtt vagy előtte ölték meg, bár ésszerű volt feltételezni, hogy őt védve halt meg. A száraz ágak és a sűrű aljnövényzet miatt csak akkor vették észre a testet, amikor odaértek, és Onofrejcsuk lassú és rettenetes álma újabb fordulatot vett. Most először látta Markizt: a hátán feküdt, fej nélkül, kibelezve, merevre fagyva. Az iszonyat első rohama után

Onofrejcsuk olyan ürességet érzett, mintha a világűr nyílt volna meg a testében. Ha már nem tudott segíteni a barátján, úgy érezte, legalább illik fedeznie… és összeszedni a maradványait. Noha az Orosz Ortodox Egyház nyolcvan éve elnyomás alatt állt, sok hagyománya élt a fontos szertartásokon, például a temetésnél. Az egyház egyik hivatalos követelménye ehhez az ép test. Ez azért fontos, mert a test felajánlás istennek, de még fontosabb a családnak, mivel a halottat pár napig kiterítik temetés előtt, hogy a család és a barátok virraszthassanak és elbúcsúzhassanak. Onofrejcsuk azért akarta elvinni a testet, hogy megóvja a további ártalomtól, de ekkor Zsorkin átvette a parancsnokságot, és kijelentette, hogy ne nyúljanak semmihez. Értesíteni kell a hatóságokat, mondta. Hivatalos nyomozás kell. A jelenlevő egyszerű emberek a kommunizmus alatt nőttek fel, és mivel Zsorkin a főnökük volt, nem vitatkoztak; ő értesítette a falusi írnokot Szobolonjéban, aki még aznap délután kapcsolatba lépett a Tigrisfelügyelettel. (Miután Zsorkin és emberei elmentek, a tigris akkor vitte még mélyebbre Markov testét, oda, ahol majd Trusék másnap megtalálják.) A tigristámadások kezelésére nem volt bevett protokoll, megkönnyebbülés lehetett nekik, hogy valaki tudja, mit kell tenni. Azonban mindegyikük értett a vadászathoz, és észrevette a töltényövet Markov derekán, és a három hiányzó patron helyét. Ismerték a férfit és a fegyverét is: 16 mm-es egycsövű vadászpuska. Közepes fegyver, madarakra, még szarvasra is jó, de egy tigrishez túlságosan kicsi, kivéve, ha a találat nagyon jó. Ha Markov egyáltalán elsütötte, egyetlen esélye lehetett, mert újratölteni nem volt ideje. Csak a barátai tudták, mi történt az utolsó eszeveszett percekben, mert ők látták a fegyvert. December 6-án, szombaton este Trus kikérdezte az erdészeket Zsorkin táborában. Elsőnek egy Viktor Iszajev nevű buldózeressel beszélt, egy nyájas, laza férfival a harmincas évei végén, akit különös módon nem érintett meg a környezete. Noha sok barátja és szomszédja látható heget viselt, és évekkel tűnt öregebbnek a

koránál, Iszajev olyan fitt volt, mintha épp most lépett volna ki egy wellnessfürdőből. Csillogó szem, telt ajak, puha és pirospozsgás arc. Titkát, már ha volt, még saját maga sem ismerte, mert amúgy munkatársaihoz hasonlított: hébe-hóba dolgozó Bikin-völgyi erdész, akinek se terve, se módja nincs elmenni innen. Iszajev a büfékocsiban volt, amikor december 3-án, szerdán, vacsoratájban Markov benézett. A nap már jó pár órája lement, az erdőben szuroksötét lett; körömnyi hold látszott a fekete ujjú fák között. Markov egész délután nyomot követett. Körúton járt, Ivan Dunkaj kunyhójából jött olyan hat kilométerre az Amba mentén. Iszajev emlékezett, hogy Markov valahol kint hagyta a fegyverét, ami egy orvvadásznál megszokott, főleg az évnek ebben a szakában, és feltűnt neki, hogy kés és töltényöv is van nála. Amikor vacsorával kínálták, Markov nem kért, noha órákat töltött kint, mínusz harmincfokos hidegben. – Kicsit ijedtnek láttam – emlékezett Iszajev. – Általában dőlt belőle a szó, de ekkor nem. Nem volt jó kedve. Zsorkin nem volt jelen, de Markov azt mondta Iszajevnek, Luzgannak, Szakirkónak és két másik erdésznek, hogy a kutyáit keresi, nem akar sokáig maradni. Volt legalább három vadászkutyája, de most csak az egyik, egy bozontos, fekete, Jack nevű tartott vele. Sztrelka és Belka (Mókus) elkódorgott. Dunkaj sem látta őket. A kutyák körül volt némi zavar – hány van és melyik melyik –, amit az ember általában ignorál, de nem egy vadász esetében. Nehéz eltúlozni a fontosságukat, főleg, ha a gazdájuk nyomorog. A kutya az orvvadász segédje, kollégája, társa és testőre. Senki nem őriz jobban titkot. Gyakran egymást melegítik éjjel, örökös optimizmusuk miatt van miért felkelni reggel. De ha tigrisről van szó, a kutya meg is öletheti az embert. Szakirko, Luzgan és Iszajev, akiket Trusék külön-külön kérdeztek ki, mind emlékezett arra, hogy Markov izgatott volt a kutyái miatt, nem akart enni, pedig meleg étellel kínálták, és nem akart ott aludni, pedig nagyon hideg volt. Mind úgy emlékeztek, hogy

zaklatott volt és sietett; más szóval nem a megszokott önmaga. Egyedül Szakirko emlékezett arra, hogy Markov aggódott a tigris miatt: Jobb, ha megyek, mert még megöli a kutyákat. Arra is emlékezett, hogy mulattatta az aggodalma. Végül is a Panchelazán sokan láttak tigrist, és ki nem vesztett el egy-két kutyát az évek folyamán? Sőt aznap, korábban Szakirko és Iszajev egy nősténytigris és egy kölyök friss nyomát látta a tábortól nem egészen egy kilométernyire. Zsorkin minden munkása ismerte, mert rendszeres vendég volt, hetente-kéthetente körüljárta a területét tigrisszokás szerint. Ideális célpontot kínált annak, aki orvvadászatra hajlamos. Volt alkalom, indok, a felfedezés minimális esélyével, szinte biztosan ki lehetett vinni a tetemet az erdőből: farönkök közé rejtve. Ők azonban nem bántották. Nem azért, mert annyira tisztelték a törvényt, hanem mert tisztelték a tigrist. Ahogy a legtöbben a Bikin völgyében, ők is a mottó szerint éltek: Ha én nem bántom, ő sem bánt engem. Az ember-tigris viszony olyan stabil volt a Panchelazában, hogy annak az esélye, hogy valakit támadás érjen – pláne, hogy megegyék –, szó szerint nevetséges volt, akár egy meteorbecsapódásé. De az autóhasonlat talán találóbb: mindenki tudja, hogy halálos, és hogy emberek halnak meg miatta, de a legtöbben megbékélnek ezzel, és nap mint nap harmóniában élnek a járművükkel. Valamikor, feltehetően december 7-én vasárnap, Szása Lazurenkót elküldték gyalog, hogy beszéljen a nanáj vadásszal, Ivan Dunkajjal a kunyhójában, az Amba alsó részén. Fontos beszélgetés volt, mert Dunkaj olyasvalakinek számított, akiben Markov megbízhatott. Csakhogy Trus tudta nélkül valami rosszul sült el; ma úgy fest, hogy a beszélgetésre sosem került sor. Trushoz hasonlóan Lazurenko is magas, ösztövér és szorgalmas. Kerek arcát ápolt bajusz vágja félbe; fakó, kék szemét nehéz szemhéj rejti. Az Usszuri mellett született és nevelkedett, egy faluban délre

Lucsegorszktól, vérbeli tajozsnyik, aki ennek megfelelően terepszínt vagy erdőzöldet visel. Pontosan a helyismerete miatt választották ki a Tigrisfelügyelet bikini osztagába. Szása Lazurenko volt Trus jobb keze, aki az életét is rábízta volna. Trus írásos tanúvallomás híján is meg volt győződve róla, hogy Lazurenko találkozott Dunkajjal, ami lehetséges, mert Lazurenko ezt mondta. Ma senki nem tudja. Lazurenkónak súlyos egészségügyi problémái vannak, és emlékezete eme táját részben felhők fedik: néhány részlet élénk, mások viszont teljesen kitörlődtek. Mindenesetre Ivan Dunkaj beszámolója a Markovval történt utolsó találkozásáról fennmaradt. – Eljött hozzám (december 3-án) – mesélte Sasha Snow filmesnek –, és már sötétedett, amikor megérkezett. Azt mondta, tigris jár erre. Megkérdeztem, merre. Mire kijelentette, hogy az állat bujkál. Mikor látogatsz meg? – kérdezte. Gyere most, elmegyünk vadászni! Mire én: Hogyan vadászunk éjjel? Főztem levest, együnk inkább! De ő győzködött, hogy neki azonnal mennie kell. Megkérdeztem, visszajön-e másnap, de azt mondta, sok a dolga. Dunkaj invitálta, hogy töltse ott az éjszakát, de Markov nem fogadta el a meghívást, noha már erősen szürkült. Elindult az erdőben Zsorkin tábora felé. Nem említette, hogy a kutyáit keresné. Dunkajnak úgy tűnt, inkább az állatai keresik Markovot. – Furcsa volt, hogy miután elment, megjött a kutyája. Ez különös, mert a kutya általában a gazdájával marad, és ez ráadásul egy vadászkutya volt. Markov nem szokta megláncolni a kutyáit (részben a tigrisveszély miatt), és nem volt rá oka, hogy elváljon tőlük, hacsak nem történt valami rendkívüli. Ha tekintetbe vesszük a jó vadászkutya éles érzékeit, területismeretét és gazdája iránti hűségét, egyértelmű, mennyire nehéz lenne egy kutyának, nem szólva háromról, ha elveszítenék a gazdájukat, és még egymást is. Panchelazában csak egyetlen dolog okozhatta ezt. Markov kutyái a jelek szerint saját körútjukat végezték, és mint

minden jó nyomkövető, egyre táguló körben járták körbe a helyet, ahol utoljára látták azt, amit kerestek. A szomszédokhoz is benéztek. Markovhoz Zsorkinéknál közelebb csak egy apró, különc, remeteféle ember élt, dohányos krákogással és börtönben szerzett gúnynévvel. Kopcsjonnij (Füstös) ötvenéves lehetett, alig százötven centi magas, haja és bajsza akár Sztáliné. Másfél kilométerre délnyugatra élt Markovtól, félállásban telepőr volt Zsorkinnál; a többi idejében a földből élt meg magányosan, Ivan Dunkajhoz hasonlóan, néha-néha beugrott Szobolonjéba ellátmányért és a gőzfürdőbe. Mivel nem volt miből rendes kalyibát építenie, lényegében egy földbe ásott gödörben élt. Körülvette alacsony falakkal és tetővel, és ha egy moszkvai vagy szentpétervári látná, alig ismerné fel benne a lakhelyet; inkább pincének tűnt. Érintetlen erdő vette körül, csupán egy alig látható, kanyargós ösvény vezetett be; Kopcsjonnij viskója inkább a mesébe illett – mint amiben boszorkány vagy gnóm él. Csak úgy lehetett odatalálni, ha vezeti az embert valaki, aki tudja, hol van. Markov néha teázott nála, és minimum egy kutyája odament keresni. Nem meglepő, hogy a tigris elég rendszeres jelenség Kopcsjonnij világában. – Olykor látok egyet az árnyékszék felé menet, vagy ha horgászni megyek. – Ismerte a favágókat látogató nőstényt. – Gyakran láttam a faluba menet. Egyszer az úton észrevettem valamit előttem. Közelebb mentem, és ott volt, ekkora mancsa volt. – Kezét kétoldalt az arca mellé tette. – Sokáig ott állt, én meg mondtam neki: Jó ideje vársz rám, mi? Messziről kiszúrtál. Ivan Dunkaj is mesélt ilyesmikről: – Van a tigrisben valami hipnotikus. Olyan halkan lép, nincs is hangja, nem is tudod, hogy ott van. De ha nem tetszik neki valami, megáll és a szemedbe néz. Pszichológiai balett: ki bírja tovább a másik tekintetét? Ilyenkor nem szabad hirtelen elfordulni, mert a félelem szaga gyorsan terjed. Lassan-lassan hátrálj, főleg ha a tigris ölt, vagy kölyke van: ő lép egyet, te is egyet, nem szabad elfutni. Csak amikor kiérsz a

területről, amit az övének tekint, akkor futhatsz. A tigriseknél is hasonlót figyeltek meg: közömbösen mennek el az autótól, és amikor azt hiszik, már nem látod, csak akkor iramodnak meg. De Kopcsjonnijnál, akármilyen kicsi és magányos volt, a félelem nem játszott szerepet; kényelmes zugot talált magának Panchelaza ökoszisztémájában. – Sose volt konfliktusom egyikkel sem – mondta a helyi tigrisekről. Kopcsjonnij világa békés volt, részben a Stan és Pan filmekből ismert gyakorlatias, de körkörös logika uralta. Amikor megkérdezték, beszélt-e az esetről Ivan Dunkajjal, azt felelte: – Nem, sose beszéltünk róla, mert tudott róla anélkül, hogy én mondtam volna neki, és én is anélkül, hogy ő mondta volna, akkor meg miről beszéljünk? A halálos tigristámadás ritka Oroszországban, Trusnak csak egyetlen esete volt korábban. A Tigrisfelügyelet legtöbb feladata orvvadászati ügy és azzal rokon törvénysértés, általában nem ennyire bonyolult vagy halálos. A kikérdezések jobbára a közvetlen gyanúsítottakra és maximum a közvetítőre korlátozódnak, esetleg helyi informátorok kerülnek még a képbe. A Homenko-eset volt Trus első olyan esete, amiben valaki meghalt. Akármennyire felkavaró volt, passzolt az állattámadás tipikus profiljához: egyértelmű volt a provokáció, gyorsan lezajlott, harmadik fél nem próbált eltitkolni semmi bizonyítékot. Emberi kifejezésekkel Homenko halála gondatlanságból elkövetett emberölés volt, spontán önvédelmi reakció eredménye, melyben a halál nem volt szándékos. Ezzel szemben a Markov elleni támadás sokkal vészjóslóbb volt, inkább előre megfontolt, aljas indokból, gyilkos szándékkal elkövetett emberölés. Azonban a nyomozás eme korai szakaszában sem Trus, sem senki más nem fogta fel teljesen, mekkora veszélyt jelent ez a tigris a közösségre. Azt remélte, hogy Homenkóhoz hasonlóan Markov is egyedi eset, és most, hogy a tigris törlesztett, visszatér megszokott prédáihoz. Ehhez azonban már késő volt, a tigris átlépte a végső határt.

Trus aznap utoljára Pjotr Zsorkinnal beszélt, és nem kedveltette meg magát vele, amikor elkobozta a golyókat a regisztrálatlan fegyveréhez. Válaszul Zsorkin figyelmeztette, amit Trus szóról szóra leírt: – Egyvalamit mondhatok: ha a tigris úgy dönt, levadászik valakit, nem lehet megállítani. – Zsorkin mindig nagyra tartotta saját véleményét, függetlenül attól, mennyi alapja volt, ám ebben az esetben prófétának bizonyult. Mire Trus visszaért Lucsegorszkba, és begépelte vasárnap délutáni jegyzeteit, a tigris már ismét vadászni indult.

11 A macskák története a hús története. ELIZABETH MARSHALL THOMAS: KISMACSKÁK ÉS NAGYMACSKÁK Markov temetési öltönye december 6-án, szombaton érkezett meg Lucsegorszkból. Aznap délután Zajcev, Dvornyik és Onofrejcsuk gyűjtött egy adag tűzifát, és elhajtottak a temetőbe. A tigris, amelyik sosem tűnt messzire a gondolataiktól, szintén mozgott, de fogalmuk sem volt, merre. Remélték, hogy jó messzire. Egész mostanáig a tigrisek sokkal inkább absztrakcióként, mintsem valóságként szerepeltek a férfiak gondolataiban. Mindig akadtak történetek, nyomok és eltűnt kutyák, de most a ragadozó jelenléte személyes, zsigeri lett – mintha az állat egyfajta kritikus tömeget ért volna el, amitől átkerült egy másik, közvetlenebb dimenzióba. Sosem érezték még tigris jelenlétét úgy, ahogy Markov kunyhójánál, és ez most ott zsibongott a tudatukban, alvás és ébrenlét közben is, ahogy még azelőtt soha. Az erdő még mindig ugyanúgy nézett ki, de ők már nem ugyanazt érezték. Az ember ilyenkor másképp gondol a gyerekeire, és szeretné tudni, hol vannak. Miután letakarították a havat Markov leendő sírhelyéről, a férfiak tüzet raktak, hogy felolvasszák a talajt. A hőmérséklet a Bikin-völgyben nem emelkedett mínusz 10 fok fölé az elmúlt egynéhány hónapban, újabban meg még sokkal hidegebb lett, mínusz negyvenre is leesett. A talaj kemény volt, mint a beton, legalább három láb mélyen befagyott. A tűznek egész éjjel égnie kell. Reggel majd csákányokkal és ásókkal térnek vissza, hogy megássák a sírt. Azon az estén, alkoholos mámorban, a három férfi pár szomszéddal egyetemben fogta azt a keveset, ami a

mókamester Markizból maradt, a koporsójába fektették, és próbálták a ruházatát a lehetőségek szerint a legjobban elrendezni. Aztán a szivarzsebébe csúsztattak egy csomag cigarettát, fehér lepedővel letakarták, és jó erősen leszögezték a fedelet. Másnap (vasárnap) reggel Szobolonje fogyatkozó lakosságának zöme csatlakozott a temetési menethez. Markov koporsóját teherautóval vitték, amit a falusiak gyalogosan követtek. Mínusz harminc fok volt. Nem voltak se dalok, se dudák, se zászlók, mint ahogy az a szovjet idők előtt lehetett. – Senki sem szólt semmit – emlékezett vissza Baba Liuda. – Attól, amit a tigris művelt, mindenkiben bennragadt a szó. Kimentünk; sírtunk; eltemettük. Tamara Boriszova alig tudott állni. Szobolonjéban nincsen templom, és bár volt egy gyakorló sámánnő lejjebb a folyón, Krasznij Jarban, pap nem maradt majd’ száz kilométeres körzetben, egyik irányban sem (erről háromgenerációnyi kommunizmus gondoskodott), ezért a falusiak magukra vállalták, hogy Markovot örök nyugalomra helyezik. Mivel nem akadt átfogó kozmológia, ami vezetné őket, csupán a csökevényes szertartás, mindegyiküknek magában kell eldöntenie, mi lesz majd a barátjuk és szomszédjuk örök sorsa. Valójában Markov már átlényegült: energia lett annak egyik legnyersebb, legrémisztőbb formájában. Miközben barátai és szomszédai azt a felkavaróan könnyű koporsót eresztették le a földbe, Markov húsa és vére éppen egy éhes, sebzett tigrist hajszolt át az erdőn, egyenesen Szobolonje felé. A lesben álló tigris a halálos szakértelem megtestesülésének tűnhet, de a kép csalóka: ahhoz, hogy életben maradjanak, nagyjából egy nagy testű állatot kell megölniük hetente, és átlagosan 30-90% között elvétik a célpontot. Az energiaráfordítás oldaláról nézve ez a relatív eredménytelenség nagyon költséges. Ebből az következik, hogy sérült vagy sem, a tigris számára nincs megállás – nincs téli álom, mint a medvéknél, nincs munkamegosztás, mint az oroszlánoknál, és nincs vándorlás dús

legelők felé, mint számos patásnál. Az idő a tigris (különösen a hím tigris) számára sokkal inkább olyan, mint a cápáknak: a vadászat és emésztés – javarészt – magányos élménye váltakozik, amíg meg nem hal. A tigris életét a párzás élénkíti fel, de csak rövid időre. Az udvarlás és meghittség eme pillanataira jellemzően a tél derekán kerül sor, és az ember számára is felismerhető viselkedést produkálnak. Arthur Strachan, brit tigrisvadász, szerző és művész a következő találkozást írta le két bengáli tigris között egy elejtett prédánál:

…A hím lassan lépdelt, mintha közömbösséggel viseltetne a nőstény jelenléte iránt, míg párja teste, úgy tűnt, fokozatosan a földbe süllyedt lapulás közben, ahogy a macskáé, ha közeledik a zsákmánya. Lángoló szemmel, hátravetett füllel és rángatózó farokkal a nőstény pillanatnyi testtartása minden volt, csak nem egy szerető hitvesé. Addig várt, amíg a hím pár lépésnyire nem ért, aztán feléje ugrott, mintha szeretné megsemmisíteni, felemelte egyik mellső mancsát, és szelíden megpaskolta a hím pofáját. Aztán felemelte a fejét, és láthatóan megcsókolta. A gyengédség eme jelére a hím először meglehetősen közömbösnek bizonyult, de amikor a nőstény a lábához dörgölte magát, és játékosan beleharapott, beleegyezően lefeküdt, és imitált viaskodás kezdődött a két gyönyörű állat között. Ezt teljes csendben vitték végbe, kivéve a fogak találkozásának véletlenszerű, halk „csattogását”, amikor a szélesre tárt állkapcsok érintkeztek egymással. Néha szoros ölelésbe fonódtak, játékosan rugdosták egymást a hátsó lábukkal, máskor finoman bokszoltak a mellső lábaikkal, így hemperegtek ide-oda közel negyedórán keresztül…

Azonban kevés ilyen gyöngéd pillanat adódik, és nagy köztük az időbeli távolság. Amint megszületnek a kölykök, a nőstény tigrisnek egyedül kell tovább vadásznia, csak most kétszer olyan kitartóan, mivel a kölykeit is etetnie kell – és meg kell védenie a kölyök-gyilkos hímektől. A tigris húsevő hajlama talán ösztönös, de abbéli képessége, hogy megszerezze a húst, nem az, ezért a nősténytigrisnek azt is meg kell tanítania a kölykeinek, hogyan vadásszanak. A nősténytigris jellemzően egy-négy kölyköt ellik, akik egy-két évet töltenek anyjukkal, ezalatt az idő alatt pedig meleget, biztonságot és táplálékot kell nekik biztosítania. A többi feladata mellett a nősténynek ragadozó szituációkat is elő kell készítenie, amelyek szemléltetik a becserkészés és gyilkolás manővereit, és aztán megengedni a kölyköknek, hogy biztonságban gyakorolják azokat anélkül, hogy megsebesülnének vagy koplalnának a saját rátermettségük hiánya miatt, és mindeközben ki kell elégítenie saját, óriási étvágyát. A tanulási görbe hosszú és meredek, és a tajgán a kemény telek, vadászbalesetek és ellenséges hímek együttvéve súlyos árat követelnek a kölyköktől, különösen a fiatal hímektől. Mire a nősténytigris és a kölykök szétválnak, azok már majdnem kifejlett méretűek, bár még pár évnyire vannak a nemi érettségtől. Néhány kölyök a közelben marad, de ezek általában a nőstények, akik kisebb területet felügyelnek, és valószínűbb, hogy anyjuk és a terület domináns hímje eltűri őket. Egy két-három éves hím azonban magára marad; a genetika és a versengés az oka, hogy az anya nem akarja a közelben tudni. A hím kölyök száműzetése ahhoz hasonló, amikor egy épp csak serdülőkorba lépő fiút kiraknak az utcára, hogy gondoskodjon magáról. Lehet, hogy képes rá, de számos ok miatt nagy rá az esély, hogy mégsem. Felnyársalhatja egy vadkan; eltörheti az állkapcsát egy jávorantilop; egy nagy medve is megtámadhatja. A domináns hím tigris azon nyomban megölheti vagy elkergetheti, és saját terület hiányában a határokon kell megélnie.

Amatőrként egy ilyen erdőpurgatóriumban nem válogathat az eszközökben, és egy baleset autóval, csapdával vagy vadásszal – hogy a mély hó rejtette veszélyekről és a mínusz negyvenfokos fagyról ne is beszéljünk – végezhet vele. Sajnos a területnélküliség és a tapasztalatlanság gyakran vezet kutyák és haszonállatok megöléséhez: ha a tajga nem teríti le az állatot, majd egy gazda igen. Mindenesetre több évnyi veszélyes küszöblétre van szükség, mire a hím tigris megszerzi a gyakorlatot (és a tetterőt) ahhoz, hogy kijelölje és megvédje a saját területe határait. Ám akármilyen erős és ügyes, a területért folytatott harcban (még ha azt meg is nyeri) súlyosan megsebesülhet. Annyira halálosak ezek az állatok, hogy a köztük zajló harc kézigránát-versenyhez hasonlítható: jóformán kizárt az agyarak, a karmok és a robbanó energia együttesét súlyos sérülés nélkül megúszni. Röviden összefoglalva: hosszú, fáradságos és halálos a megpróbáltatások és beavatások ama vesszőfutása, amit a hím tigriseknek el kell viselniük, és az ezt túlélők valóban félelmetes példányok. December 9-én, kedd reggel a Markov-támadást címoldalon hozták a lapok. A DZSUNGEL TÖRVÉNYE, károgta a főcím a Komszomolszkaja Pravda (Ifjúkommunista Igazság) Primorjei kiadásában, ami egy nagy tiszteletnek örvendő, de ma már ironikus címet viselő propagandaorgánumból lett bulvárlap. Egy tigris arcáról készült szabványfotó mellett ott virított az alcím: A nőstény tigris megbosszulja halott csemetéjét. A Markov-nyomozás alig három napja folyt, de már tényt, szóbeszédet és emberi tévedést szőttek összegubancolódott fonatba, melynek szálait nehéz lenne kibogozni. A Tigrisfelügyelet helyesen próbált cselekedni, csak éppen ellentmondásos információk alapján. Trus és csapata a területen járőrözött, kérdezősködött, használta a bevett helyi informátorokat, és a Markov ténykedéseiről hallott szóbeszédek igaznak tűntek. Volt bennük közös motívum is,

mégpedig az, hogy a támadás előtt problémái akadtak egy tigrissel: valami történt, és az állat nem hagyta békén. Fokozta a zűrzavart az a tény, hogy nem csak egy tigrisről volt szó, és nem is csak egy történet keringett. Az előző év folyamán Markov egyre több és több időt töltött kunyhójában a Panchelazában, ez idő alatt pedig számos tigrissel találkozott. Talán a kutyái vonzották őket, talán valami más, de úgy tűnt, hogy a Panchelaza tigristevékenység csomópontjává vált. A Markovot jól ismerők közül páran, köztük a hosszú ideje jaszenovjei lakos, Szergej Bojko, úgy hitték, hogy Markov nemrégiben megölt egy tigriskölyköt. A hatalmas, szakállas Bojko rönkvágó volt, most a negyvenes évei közepén jár; habár antialkoholista, mégis egy szláv Bacchus tömegével és modorával bír. – A tajgán nem rejthetsz el dolgokat – magyarázta a tanyaudvarán. – A rendőrség talán nem jön rá, de mi mindig. – Bojko Markovval és Onofrejcsukkal is dolgozott, és első kézből ismerte a tajozsnyik-életet. – Egész életemben a tajgán éltem – mondta. – Sok helyzetben voltam már, beleértve az orvvadászatot. Nem hazudok róla. Bojko a szerencsésebbek közé tartozott, mert állandó munkát talált egy karbantartó brigádban az egyik új autópályahídnál, körülbelül kilenc kilométerre nyugatra Markov kunyhójától. Tigrisek ólálkodnak rendszeresen a laza deszkabódék között, az őrkutyák nem bírják ott sokáig. Bojko egyik munkatársa, egy komor külsejű idősebb férfi, aki mintha egy dagerrotípiáról lépett volna elő, őriz egy olyan alumíniumcsajkát, ami egy kíváncsi tigris fogainak ujjnyi lyuknyomait hordozza. Bojko úgy vélte, volt kapcsolat az áldozatot ért támadás és Markov meg más helybeliek (köztük Onofrejcsuk) abbéli kísérlete közt, hogy kiirtsanak egy egész tigriscsaládot még azon a télen. – Együtt voltak ott – mondta Bojko. – Az egyiknek tizenhatos fegyvere volt, egy másiknak egy tizenkettes (ami egy sokkal hatékonyabb vadászpuska). Súlyosan megsebesítették a nőstény tigrist, az meg a folyón felfelé menekült,

de havazott, és nem találták meg. A kölyök hátramaradt, azok meg megölték. A bőrét egy Buránra (szovjet időkbeli hómobilmárka) cserélték. Dmitrij Pikunov tigriskutató, akinek kiterjedt kapcsolatai voltak a Bikin mentén, szintén hallotta ezt a verziót, és hihetőnek találta. Igaz vagy sem, elfogadható történetnek tűnt, amennyire Homenko története is: Markov, az ismert orvvadász, aki nyíltan gyilkolta a tigriseket, megszegve ezzel az állami törvényt, leterít egy kölyköt, majd őt magát megöli a sebzett és bosszúszomjas anyaállat. Ügy lezárva. Az események eme verziója, amit nem a szemtanúk, hanem a forráshoz közelálló emberek szolgáltattak, volt az, ami megihlette a főcímeket, és reményt adott Trusnak a békés megoldásra, amiben a nőstény tigris szimplán eltűnik az erdőben. Volt valami kísérteties adok-kapok, ami áthatotta ezt a változatot, és eszerint, mielőtt a tigris megette Markovot, a férfi ette meg a tigriseket. – Csirkeíze van – jegyezte meg egyszer Gyenyisz Buruhinnak. – Nem tudtam, hogy viccel vagy sem – emlékszik Buruhin. – Márkiznál mindig nehéz volt megmondani. De Jevgenyij Szmirnov vadászfelügyelő, aki Krasznij Jarban lakott, szintén hallotta ezt a szóbeszédet, és egyáltalán nem találta olyan furcsának. Szmirnov szerint a tigris ízletes – nem annyira jó, mint a hiúz, de tisztességes erdei finomság azoknak, akik hajlandóak megenni. Jurij Trusnak még receptje is van hozzá. Amikor ő és pár falubeli megnyúzták a Homenko-tigrist, az volt a megállapodás, hogy megtarthatják a húst, de Trusé a bőr és a csontok. Azonban amikor elfordult, hogy segédkezzen valamiben, valaki meglépett a tigris fejével. Amikor Trus rájött, hogy ki volt az, az otthonában rontott a férfira, és kérdőre vonta, hogy mit művelt. – Kocsonyát akartam csinálni – mondta a férfi zavarában. Sanyarú évek voltak azok Primorjéban, és még most is azok. Sok Bikinen élő ember olyan éhes (és leleményes), hogy azt elképzelni

is nehéz. Ha valaki Markov helyzetében van, teljesen érthető (még talán jogos is), hogy megegye azt, amit megöl, bármi legyen is az. – Megkóstoltam a tigrist – mondta Trus. – Az egész családom megkóstolta. Eléggé szokatlan, kicsit édes. De engem már nem vonz, legalábbis amióta láttam egy tigrist 2000-ben, amint rohadt tehenet eszik. Megette a húst a férgekkel meg mindennel együtt. A bosszúálló nőstény tigris története mellett voltak más, ugyanannyira elfogadható szóbeszédek, amikben Markov és tigrisek jártak-keltek a völgyben, de a nyomozás eme korai szakaszában Trus szándékosan figyelmen kívül hagyta ezeket. Még ha csak rövid időre is, de ennél a pontnál tekintélye, valamint tigris-nyomkövető tapasztalatának hiánya félrevezette. A zavar abból a lényeges ellentmondásból eredt, ami az informátoroktól hallott nyomatékos, de korántsem tévedhetetlen beszámolók, valamint a hó által megőrzött, sokkal szilárdabb nyomok között fennállt. Az igazság a mancsnyomokban rejlett: hamarosan fájdalmasan egyértelmű lesz, hogy a Markov kunyhója körüli nyomok túlságosan nagyok ahhoz, hogy egy nősténytől származzanak. Ennek ellenére a bosszúálló tigris elmélete még inkább elfogadottá vált, amikor egy tigriscsapdát fedeztek fel Markov kunyhójától fél kilométerre keletre. Komoly szerkezet volt, akárki készítette is, pontosan tudta, mit csinál. Egy robusztus, száznyolcvan centi magas, százhúsz centi széles és hat méter hosszú fakarám volt. A lezárt végénél volt egy karó lánccal, és azon csalinak egy élő kutya. A bejárat és a csali közé egy sor farkascsapdát temettek, amikhez még súlyos kábelcsapdákat is szereltek. A tajgán egy ilyen különös szerkezetnek csak egyetlen elképzelhető rendeltetése van, és ennek felismerése igazolta Trus és sokak számára, hogy Markov a létfenntartásért űzött orvvadászatról átnyergelt a nagypályás tigrisvadászat feketepiacára. Amikor Ivan Dunkaj megtudta, mi történt Markovval, elképedt: – Miután nem láttuk négy napig, úgy döntöttem, megkeresem –

magyarázta Dunkaj. – Odaértem (Zsorkin táborába), és azzal fogadtak: Markovot megette egy tigris. Hogy történhetett ez? Képtelenségnek tűnt! Sosem hallottunk még ilyesmiről! Hogy érted, hogy „megette”? Szó szerint megette? Szergej Bojko azonban nem volt annyira meglepődve, talán azért, mert ő tudta, milyen összeütközésbe kerülni egy tigrissel. – Egy másik vadásszal egyszer vettünk egy tigris zsákmányából – kezdte. – Láttuk, ahogy elfut, hát vágtunk egy kis húst magunknak. Nem vettük el mind, mert az nem járja. Ez a tajga egyik törvénye: osztozkodnod kell. De amikor másnap mentünk ellenőrizni, láttuk, hogy a tigris nem nyúlt ahhoz, amit neki hagytunk. Azután nem tudtunk megölni semmit sem: a tigris tönkretette a csapdáinkat, és elijesztette az állatokat a csalinktól. Ha egy állat közel jött, a tigris ordított egyet, mire mindenki elfutott. A saját kárunkon tanultunk. Az a tigris egy egész évig nem engedte, hogy vadásszunk. Meg kell hogy mondjam – tette hozzá Bojko –, a tigris különleges állat: nagyon erős, rém okos és roppant bosszúszomjas. Bojko tapasztalata nem egyedülálló. Az amur tigris territorialitása és a kitartó bosszúra való képessége, jobb szó híján, legendás és tényszerű. Lenyűgöző és rémisztő a tigrisek abbéli képessége, amit csak úgy lehet megfogalmazni, hogy absztrakt gondolkodás. A tigris nagyon gyorsan képes feldolgozni az új információt – bizonyítékot, ha úgy tetszik –, ahhoz forrást és akár indítékot is rendelni, majd annak megfelelően reagálni.[1 8] Szergej Szokolov egykori vadásznyomozó most kutatóként dolgozik a Fenntartható Erőforrás-gazdálkodás Intézetben Primorjéban. – Tudományos megközelítés alapján – magyarázta Szokolov – azt mondhatjuk, hogy minél változatosabb egy állat tápláléka, annál fejlettebb az intelligenciája. Hogy illusztrálja a tigris gondolati folyamatainak kifinomultságát, elmesélte egy vadász esetét az ő területén, a Perevalnaja folyó felsőbb szakaszán, délre a Tigris-hegytől, Primorje középső részén.

– Kevés táplálék volt arra a vaddisznók számára, ezért vaddisznó alig akadt – kezdte Szokolov. – Emellett a vadász területét egy tigris látogatta rendszeresen, és elriasztotta a megmaradt kevés vaddisznót is. Tehát a vadász úgy döntött, hogy felállít egy fegyveres csapdát, és megöli a tigrist. Elsőre a vadászpuska nem volt rendesen beállítva, elsült, de nem ölte meg a tigrist, a golyó épp csak súrolta a bundáját. A vadász újra beállította, és később, a nyomok alapján megállapította, hogy a tigris hozzáért az elsütő dróthoz, hallotta, amint a fegyver mellélő, lassan hátrált, és azonnal a vadász után iramodott. A tigris megértette, ki volt ott, ki szerelte fel a csapdát, és ki akarta őt megölni. Még csak nem is követte pontosan a férfi nyomát; egyenesen a kunyhójához ment, mintha iránytűt használt volna. – A vadász mesélte nekem: A kunyhó közelében voltam, fát vágtam, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam, és megláttam a tigrist körülbelül harminc méterre, a füle hátracsapva, támadásra készen. – Beszaladt a kunyhójába, és három napig ki sem ment, még vizelni sem, inkább a lavórba csinált. A vadász nem volt tanult ember, többnyire még csak levelet sem írt senkinek, de abban a három napban, ahogy ő maga fogalmazott, olyan íróvá vált, mint Lev Tolsztoj, egy egész regényt írtam arról, ami történt. Úgy gondolta, hogy a tigris minden bizonnyal meg fogja ölni, és legalább tudatni akarta az emberekkel, mi történt vele. Három nap után végül kimerészkedett, megvizsgálta a területet, és megtalálta a helyet, ahol a tigris várakozott. A felolvadt hó mennyiségéből arra tippelt, hogy a tigris napokig ott volt, majd elhagyta a területét. Vladimír Setyinin, a Tigrisfelügyelet hajdani főnöke és az amur tigris támadásainak szakértője sok hasonló történetet gyűjtött össze az elmúlt harminc év során. – Legalább nyolc ügy volt, amit a csapatommal kivizsgáltunk – mondta 2007 márciusában –, és mind ugyanarra a következtetésre jutottunk: ha egy vadász tigrisre lő, azt a tigris megkeresi, még ha két vagy három hónapjába telik is.

Nyilvánvaló, hogy kivárják azt a vadászt, aki rájuk lőtt. A lényeg itt az, hogy mind a nyolc ügy a következő feltételeknek tett eleget: a tigris képes volt beazonosítani a támadóját, és lehetőség szerint levadászni, a vérmérsékletétől függően. A Mammals of the Soviet Union (A Szovjetunió emlősei) a tigrisek ember elleni támadásáról annyit jegyez meg, hogy Általában vadászok által meglőtt, megsebzett vagy üldözött állatok támadtak, és csak nagyon ritkán fordult elő támadás provokáció nélkül. Az ilyen reakciók önmagukban is az absztrakt gondolkodást példázzák: a tigrisek úgy fejlődtek, hogy más állatok közvetlen fizikai támadására reagáljanak; nem pedig úgy, hogy olyan közvetett veszélyre reagáljanak, mint a fegyverek. Nem értik ösztönszerűen, hogy mik azok a fegyverek, és miként működnek. Tehát a többlépcsős kapcsolat kiépítése egy vaktában történt durranás, a fájdalom, amit érez, de gyakran nem lát, és egy ember között, aki több tíz méterre is lehet tőle, az lényegében absztrakció. Noha több felsőbbrendű állat képes erre az asszociációra, nagyon kevés reagál rá úgy, mint a tigris. Ha ezt hosszú távú memóriával párosítjuk, az ember komoly problémával állhat szemben. Chris Schneider, Washington államban székelő állatorvos, a saját bőrén tapasztalta meg a tigris haragtartó képességét. Praxisa során Schneider sok cirkuszi állatot is kezelt, köztük tigriseket is, néha nyugtatókat adott nekik fájdalmas injekciók formájában a hátsójukba. Egy év is eltelik, mire ezek az állatok újra a városba érkeznek; azonban abban a pillanatban, amikor Schneider megjelent, a tigrisek tekintete megállapodott rajta. – Különböző kalapokat viseltem; próbáltam álcázni magam – mesélte –, de amikor beléptem a szobába, a macska mégis elkezdett követni, fordult velem, ahogy körbejártam. Hátborzongató volt. – A tigrisek tekintetét úgy írta le, hogy átható. – Egyenesen átláttak rajtad: egy nagyon jól összpontosító ragadozó. Szerintem a legtöbbjük széttépett volna, ha alkalma nyílik rá. John Goodrich és Dale Miquelle amerikai terepbiológusoknak,

akik a Wildlife Conservation Society Szibériai Tigris Projektjét vezetik a Szihote-Aliny Zapovednyikben, eltérő tapasztalataik vannak. Mindkét férfi több mint tizenöt éve él és dolgozik Tyernyejben, Primorje keleti partján, és az évek során több tucat tigrist elkaptak, benyugtatóztak, megvizsgáltak és megjelöltek, többet közülük számos esetben. Annak ellenére, hogy mindkét férfi több évet töltött ezeknek a tigriseknek a területein, nem volt példa a bosszújukra. – Biológusként nehezen hiszem el – jelentette ki Miquelle, amikor az ilyen viselkedésről faggatták –, de mint egyfajta mítoszt és helyi szemléletmódot, érdekfeszítőnek találom. – Ha a tigrisek bosszúszomjasak – mondta Goodrich –, akkor én már halott lennék. Nem ismeretes, hogy a tigrisek képesek-e különbséget tenni azok között az emberek között, akik szándékosan okoznak nekik fájdalmat, vagy sebesítik meg őket, és azok között, akik csapdába ejtik, megvizsgálják, de sértetlenül visszaeresztik őket a saját területükre. Emiatt nincs elfogadható mód arra, hogy összehangoljuk ezeket az eltérő nézeteket, melyek mind átfogó, személyes tapasztalaton alapulnak. Lényegében csupán a környezet és a jellem fontos, mégpedig minden résztvevőé. Ehhez jön még a Miquelle által megfogalmazott tény: – Amit a tigrisek általában tesznek, és amit képesek megtenni, az két különböző dolog. Jobban meg lehet érteni a tigris bosszúszomjas viselkedését, ha terület és tulajdon (azaz préda) összefüggésében nézzük. Ahogy a vadász, úgy a tigris elméjében is nehéz ezeket különválasztani. A tigrisek, különösen a hímek, jól ismertek az erős, ösztönös birtoklási vágyukról; ez a meghatározó tulajdonság hatalmas befolyással van a viselkedésükre, különösen, amikor a territóriumról, párosodásról és táplálékról van szó. A hím és a nőstény is bőszen védi a határokat, ám a hím tigris olyan féltékenyen védi a birtokát, mint bármely modern gengszter vagy középkori uraság. Az amur tigris felsőbbrendűsége és birodalma

feletti dominanciája abszolút: az erdei hierarchiában betöltött pozíciója miatt az egyetlen hatalom, aminek egy hím jellemzően behódol, az egy erősebb tigris vagy nagy ritkán egy hatalmas barnamedve. Semmi más nem előzi meg a tajgán, és ez az oka, hogy fenyegetés vagy támadás esetén megtörtént már, hogy ezek az állatok felmásztak fákra agyoncsapni a helikoptert, vagy egyenesen belerohantak a fegyverek tüzébe. Az állatok közötti harc ritkán halálos kimenetelű, mivel egy erős ellenfelet megölni veszélyes, és hihetetlen mennyiségű energiát emészt fel. A halál pusztán önmagáért egyébként is csak ritkán cél a természetben: a zsákmány megölésének oka nem maga az ölés, hanem hogy elég hosszan tartsák azt mozdulatlanságban ahhoz, hogy el tudják fogyasztani. Ugyanígy a területi harcok esetében sem az a cél, hogy véget vessenek neki, hanem hogy dominanciát hozzanak létre, és meggyőzzék a konkurenciát, menjen máshová. Általában véve az állatok (köztük a tigrisek is) kerülik a konfliktust, amikor csak lehetséges, mert a küzdelem fáj, és a tűréshatárok a vadonban egyszerűen túl keskenyek. A legtöbb ragadozó – például a leopárd vagy a magányos farkas – inkább otthagyja a vitás zsákmányt, mintsem megkockáztasson egy sebesülést. De a tigrisek mások: az alattvalóival az amur tigris lehet dühös, agyafúrt és bosszúálló is. Amellett, hogy más kölykökkel és fiatal hímekkel Heródes-szerűen viselkedik, még a sajátjait is képes megölni. Vadászok és biológusok megfigyelései alapján úgy tűnik, az amur tigris alkalomadtán medvéket is öl, kizárólag olyasmi miatt, amit mi talán elvnek mondanánk. A közösségi állatok néha alaptalan támadásokban vesznek részt, de nehéz elképzelni, hogy bármely más magányos állat is képes lenne a tigris nagyra törő és intelligens kegyetlenségére. Primorjéban a tigrisek viszonylag rendszeresen támadnak és esznek meg fekete és barnamedvéket; ez azért meglepő, mert normál esetben egyetlen épeszű állat sem állna ki megküzdeni egy medvével. Az orosz barnamedve ugyanabba a fajba tartozik, mint az

amerikai grizzly, akár öt mázsát is nyomhat, ráadásul kegyetlensége és ereje legendás. Ennek ellenére tigris láttán köztudottan menekül. 1941 januárjában ráakadtam egy hatalmas barnamedve nyomaira – írta Lev Kaplanov tigrisbiológus. – Ez az állat, amelyik útja során véletlenül egy tigriscsaláddal találkozott, futva hagyta el az ösvényt. Ha gyakorlatiasan nézzük, még egy szerény méretű barnamedve is méltó ellenfele lehetne a tigrisnek. Akkor hát miért száll szembe a tigris egy ilyen veszélyes ellenféllel? És miért viszi a harcot egész addig a pontig (ahogy az néha megesik), amíg szabályosan szétcincálja a medvét, majd szétszórja a testrészeit a harcmezőn? Noha a motivációit sosem érthetjük meg teljesen, az ilyen jelenetek felfedezése és leírása segít megmagyarázni, hogy a térség őshonos lakói, mint Ivan Dunkaj fia, Mihail, miért a tigrisre utalnak úgy – és nem a termetesebb barnamedvére –, hogy az erdő cárja. A kínai aranybányászok és az orosz telepesek megérkezése előtt elenyészőnek tűnt a konfliktus az emberek és a tigrisek közt a mai Primorje területén. Apróvad akadt bőséggel, az emberi népesség viszonylag csekély volt, és jutott kellő mennyiségű tér mindenkinek Mandzsúria hatalmas, mérsékelt övi parti dzsungeljeiben. Azonkívül a mandzsuk, udegék, nanájok és orocsok, akik mind tunguz népek, már hosszú ideje megszokták, hogy tigrisekkel élnek, így tudták a helyüket; animisták voltak, akik a lehető legnagyobb tisztelettel adóztak a tigriseknek, és mindent megtettek, hogy elkerüljék őket. Ám amikor a tizenhetedik században megjelentek az orosz gyarmatosítók, ezek a gondosan betartott egyezségek szép lassan felbomlottak. A Krasznij Jar-i emberek még mindig mesélik azokat a történeteket, amikor a nagyszüleik először láttak oroszokat: hatalmas, vörös hajú teremtmények, szemük kék, a bőrük pedig sápadt, mint a halotté. [1 9 ]

A

jövevényekkel

ortodox

hittérítők

is

érkeztek,

és

bár

fegyvertelenek voltak, merev hitrendszerük nagy áldozatot követelt a bennszülött lakosságtól. A „sámán” tunguz szó, és a TávolKeleten a tizenkilencedik század közepére a sámánizmus roppant fejlett szakaszba lépett. A sámánok és követőik számára – akik valóban hittek az isteneikben, akiket szolgáltak és azok földöntúli hatalmában – lelkileg megsemmisítő hatású volt, hogy a hittérítők megvetették, az idegen kormányok és technológiák pedig jelentéktelenségbe taszították őket. Ez a katasztrofális hatalmi és státusveszteség ahhoz hasonlítható, amit az orosz nemesség tapasztalt meg a bolsevikok hatalomra jutásakor. Primorjéban egészen az 1950-es évekig folytatódott ez a traumás folyamat. Alekszandr Koncsuga, udege szerző, sámánok és sámánnők nemzetségéből származik, a társaságukban nőtt fel. – A helyi hatóságok nem tiltották – mondta. – Úgy álltak hozzá, hogy ha éjszaka dobolsz, az a te dolgod. De a körzeti központok tisztviselői ellenezték, és 1955-ben, amikor még diák voltam, milicisták jöttek az unokatestvérem nagyanyjához. Valakinek eljárhatott a szája, és elmondta, hogy ő egy sámánnő, mert elvették és elégették a dobjait. Ezt a nagyanyja nem bírta elviselni, és felakasztotta magát. – A dob az a membrán, amelyen keresztül a szellemvilággal kommunikál, és oda utazik. Számára a dob egy létfontosságú szerv, az élet elképzelhetetlen nélküle. A spirituális és társadalmi szakadáson kívül a környezetben is drámai változások történtek. Egy 1915 körül gyűjtött nanáj történet úgy kezdődik, hogy Egyszer volt, hol nem volt, mielőtt az oroszok leégették az erdőket… Ebből és számos más szempontból Oroszország terjeszkedése a Távol-Kelet felé hasonlít a nyugat meghódításához Amerikában. Mindkét határvidéken szőrmekereskedők, aranyásók és felfedezők törték az utat szárazon és vízen, majd őket követték a telepesek, katonák, ipari erőforráskitermelők, a hadiflotta és végül a vasút. Azonban Oroszország majdnem kétszer olyan széles, mint az Egyesült Államok, és bár az oroszoknak több mint egy évszázadnyi előnyük volt, a gazdaság, a

politika és a roppant földrajzi kiterjedés lelassította a haladást. Mindazonáltal 1850-re világossá vált, hogy soha semmi nem lesz már ugyanolyan a Csendes-óceán északi részének egyik partján sem. Ha valaki képes lenne kiteríteni a Földet, és egyszerre szemlélni Eurázsia és Amerika legújabb kori történelmét, akkor látná, ahogy az ideológiai, technológiai, vírus- és alkoholenergia robbanásának hullámgyűrűi Európából kifelé haladva átsöpörnek ezeken a vidékeken. Oroszországban a világmegváltoztató erők első közvetítői a kozákok voltak. Ők voltak Eurázsia meghódítói, lovasok, harcosok és felfedezők legendás osztálya, akik a cárokat védték, és rendkívüli nélkülözést is elviseltek, hogy megnyissák Szibériát: először a szőrmekereskedelemnek, később a gyarmatosításnak. Az őshonos népek, akikkel a sarkvidék és a Csendes-óceán partjaiig tartó, nagyszabású utazásaik során találkoztak, ezt irdatlanul megszenvedték. Sok bennszülöttet, beleértve a mandzsukat és a koreaiakat, nyomban megöltek, míg a túlélőket kíméletlenül kizsigerelték, elsősorban a nagy nehezen megszerzett prémeket vették el tőlük, de nem voltak korlátok: amikor a mandzsuk megneszelték a kozák előrenyomulást, azonnal evakuálták az összes nőt. Miután 1856-ban Oroszország elvesztette a krími háborút, birodalmi törekvéseivel csak a Távol-Kelet felé fordulhatott. A kozákok településeket hoztak létre az Amur folyó mentén, megszegve a Kínával kötött kétszáz éves békét. Ezekből az előretolt bázisokból vagy osztrogokból indította meg Oroszország Primorje hivatalos annektálását. A múlt század fordulójára a kozák katonák Észak-Mandzsúria legnagyobb részét elfoglalták. Félig vademberek, a szemük fekete, a szemöldökük kegyetlen, ők a legjobb lovasok a világon, akik vajmi keveset törődnek mások életével, vajmi keveset a sajátjukkal – írta Sir John Foster Fraser, brit tudósító, aki 1901ben kis időt töltött a kozákok közt útban Harbin felé, ami egy oroszok által épített város háromszáz kilométerre Mandzsúria kínai

részén. Frasert meghatotta a katonák vendégszeretete, ahogy nagy hatással volt rá heves buzgalmuk is. – (Lovassági) támadásnál nincs sereg, amely egyenrangú volna velük… És ki tudná elfelejteni, ha hallott egy szláv dalt, amit érzelmesen, szívszaggatóan, furcsán énekelt egy kozák katona a halálosan néma róna közepén éjnek évadján? Néhány kozák vezér, oly messze bármilyen törvénytől vagy következménytől, kalózkodó kényúrrá korcsosult, aki Cortezt vagy Kurtzot is megszégyenítette volna. Hiába jött létre valamiféle törvény Primorjéban, a behajtások, razziák, határokon átnyúló banditizmus és faji indíttatású gyilkosságok folytatódtak a huszadik században is (a peresztrojka óta ezek a problémák mind újra felbukkannak). Az a pár orosz, aki saját akaratából utazik Primorjéba, vagy aki marad, és magáévá teszi, ahogy azt Arszenyev, Trus és Markov tette, általában egy kalandor romantikával határos kíváncsiságával rendelkezik. Környezetükkel mélyen együtt éreznek, és az egyik ok, amiért Primorjéban letelepednek az, hogy Oroszországban nincs még egy ilyen összetett, egzotikus vagy éppen érzékeket izgató természeti környezet. De kétség sem fér hozzá, hogy a sarkvidéki őserdőt csak fokozatosan kedveli meg az ember, az őserdő pedig rendszeresen legyőzi az ott lakókat. Sok korai telepes az életet itt annyira furcsának és nehéznek találta, hogy egyszerűen megfordult és visszament; és ne felejtsük el, hogy egy ilyen hátraarc évekig tarthatott. A leopárdszakértő Vaszilij Szolkin, aki NyugatOroszországban tanult vadászni, átélte az újonnan érkezettek meghökkenését: – Az volt az érzésem, hogy egy füvészkertbe sétáltam be – mondta. – Az erdő nem tűnt se természetesnek, se normálisnak számomra; túl egzotikus volt, benne a sok különböző faj. Úgy

éreztem, mintha gyerek lennék az óvodában, a vadásztudásomnak nem vettem itt semmi hasznát. Azonban az esetek zömében, mihelyst egy orosz elért a partig – gyakran száműzetésből –, itt is maradt; minden, amit előtte tudott, csupán az emlékeiben élt tovább. 1870-ben Vlagyivosztok hétezres lakossága Oroszország és a Csendes-óceán minden tájáról verbuválódott. Azokban a napokban a későbbi főváros egy kisebb, primitívebb San Franciscóra hasonlított: nemcsak hogy gyönyörű helyen feküdt, hanem bőségesen akadt természeti erőforrás, a Csendes-óceán kaput kínált a nagyvilágba, és bátorította a nagyszabású álmokat. Az álmodozók egy csoportja külföldről érkezett. Kína mellett Oroszországnak sikerült Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat megelőzve elhappolni ezt a stratégiai fontosságú, tökéletes adottságú kikötőt, ahol, mondták akkoriban, Európa összes flottáját biztonságban el lehetne rejteni. Kemény, de reményteli időszak volt. És egyben mámorító is. 1878ban az alkoholeladásokból származó adóbevétel a Tengermelléken húszas szorzóval túlszárnyalta az összes többi forrást együtt. Mint minden határvárosban, a nemek aránya Vlagyivosztokban is reménytelenül egyenetlen volt, ezért a létszám feletti agglegények arra kényszerültek, hogy alternatív szórakozást találjanak maguknak. Az egyik ilyen a kiszámolósdi és az orosz rulett keresztezésére hasonlított. 1895 körül a játék egyik idősebb túlélőjét meginterjúvolta egy Dmitrij Shreider nevű orosz kutató és útikönyvíró, akinek a könyvét, a vidék korai ábrázolását A mi üsszurink címmel 1897-ben „jóváhagyták a Cár cenzorai”. A következő szemelvényt olvasva Gogol dokumentaristának tűnik:

– Néhány évvel ezelőtt (1870 körül), az egység és összetartozás terméketlen reményeinek idején, felbukkant itt egy szervezet, a Lanszpupov Klub. – Milyen klub volt ez, és mik voltak a céljai?

– Céljai? Nos, felvenni a harcot a társadalmunkban jelen levő széttöredezéssel és elidegenedéssel, valamint összegyűjteni a tagjait, hogy beszélgessenek és ötleteket cseréljenek. De nem telt sok időbe, mire a Lanszpupov Klub abszurddá fajult, olyasvalamivé, amire szégyenletes visszaemlékezni. Társam egy ideig hallgatott, aztán habozva folytatta: – Például, mit gondol, hogy játszanak egy Tigrisvadászat nevű játékot? – Tigrisvadászat? Nem is tudtam, hogy létezik ilyen nevű játék. – Én sem, de miután itt éltem egy ideje, megtudtam, hogy létezik. Nagyon jól emlékszem arra a játékra, különösen, amikor esik az eső vagy havazik… A beszélő felgyűrte császárkabátja ujját, és megmutatta csupasz karját. Ránéztem, és észrevettem egy nagy seb nyomait a könyöke felett. A sebet nyilvánvalóan lőfegyver okozta, és most először tűnt fel, hogy a beszélgetőtársam nem képes rendesen mozgatni a karját. – Nézze – mondtam neki –, mindez semmit nem magyaráz meg. És mi köze van ehhez a tigriseknek? – Nem érti? Hát persze – motyogta feszélyezetten –, honnét is tudná… ilyen játék nem létezik másfelé. Én voltam a Tigris! – kiáltotta hirtelen, és széles mosoly ragyogta be nyílt arcát. – Maga?! – Igen. Meglepettnek tűnik, pedig nagyon egyszerű: először kijelölünk valakit, mondjuk engem, hogy legyek a Tigris. Aztán kiviszünk minden bútort a szobából, letakarjuk az ablakokat, és kikapcsoljuk a lámpákat. A többi klubtag lesz a Vadász, a szoba közepére ülnek körben (arccal kifelé), revolverekkel felfegyverezve. Imigyen elrendezve abba az irányba lőnek, ahonnan a Tigrist (azaz engem) hallják majd. Természetesen levettem a cipőmet, és kiraktam a zsebeimből mindent, ami csöröghet. A fal mellett futottam zokniban, próbáltam olyan halkan lépni, ahogy csak tudtam… akár egy tigris. De egy alkalommal a szerep túlságosan soknak bizonyult: megbotlottam, és golyót kaptam a karomba. Szerencsés voltam, hogy nem a szívembe. Nem hittem a fülemnek. – Hallja – mondtam –, ez nem játék! Ez

gyilkosság! Letakarni az ablakokat, eloltani a lámpákat, és egy emberi lényre lőni? Meg is ölhették volna. – Nem egészen. Amint látja, még mindig élek. Akárhogy is, mi máshogy láttuk: szórakoztató volt a maga módján. Persze felkapcsolt villanynál valós esély volt a halálra, de a sötétben a Tigris igazi tigrissé válhatott! Azonkívül a szabályok szerint csak lábra lőhettek. – De magát könyökön lőtték. – Baleset volt. Elestem. – Hogy egyezhetett bele, hogy részt vesz – bocsásson meg, hogy ezt mondom – egy ilyen elmebeteg játékban? – Hogyan? Most már persze nem tudok elborzadás nélkül visszagondolni rá. De akkoriban ez semmi sem volt. Akkoriban olcsó volt az élet. – És a többi időtöltése is ilyen… szórakoztató volt? – Nem, azok inkább szokványosak voltak. Akkor, amikor a Lanszpupov Klub embertigrisekre vadászott, a Jankovszkij család az igazit űzte. Mihail Jankovszkij lengyel nemesi leszármazott volt, aki az 1863-as lengyel felkelés rossz oldalán harcolt. Bűneiért nyolc év börtönre ítélték Szibériában, amiből az első tizennyolc hónapot a börtönbe való gyaloglással töltötte. Vasút majd csak negyven év múlva épül ki, az út alig volt járható – az év akármelyik szakában. Elsősorban karavánút volt, csak kevesebb tevével és semmi romantikával. Kimerült, tetves száműzöttek menete kullogott kelet felé, míg kínai teát szállító szekérkaravánok gördültek nyugatnak, a kerekek gyakran a kerékagyig merültek a sárba, lovakat és kocsisokat egyaránt szúnyogok és rovarok ostromolták. Télen olyan hideg volt, hogy a lovak orrlyukait a saját megjegesedett leheletük dugaszolta el, a kocsisoknak rendszeresen meg kellett állniuk, hogy kitisztítsák, nehogy az állatok megfulladjanak. Még így is sorra pusztultak a lovak, és törtek össze a keréktengelyek. Nehéz az utazás, nagyon nehéz – írta Csehov az országot átszelő utazásán 1890 tavaszán –, de még nehezebbé válik,

ha arra gondol az ember, hogy ez a csúnya, rücskös földsáv, ez a fekete himlő csaknem az egyetlen ér, ami Európát összeköti Szibériával! Mihail Jankovszkij korán szabadult, amikor II. Sándor cár amnesztiát hirdetett, de csak azzal a feltétellel, hogy sosem tér vissza Nyugat-Oroszországba. Jankovszkij tiszteletben tartotta ezt a megszorítást, és rendkívüli életbe kezdett a cár legújabb földszerzeményén; először aranybányát vezetett a Japán-tenger egy szigetén, aztán egy dzsunkán leutazott Koreáig, majd visszatért lóháton, és közben felfedezett egy szélfútta (és szúnyogmentes) félszigetet Vlagyivosztoktól délre. Nem sokkal azután, hogy tábort vert ott, bandaháborúba keveredett mandzsúriai banditákkal, ismertebb nevükön a bong buzikkal (rőtszakállúak), akik felgyújtották egy másik, új telepes otthonát, a felesége hulláját egy lámpahorogra akasztották, és elrabolták a fiát. Jankovszkij és a gyászoló szomszéd összeállt a helyi koreai vadászokkal, és a bandát egész a kínai határig követték, ahol lövöldözésbe keveredtek, amiben Jankovszkij megölte a bandafőnököt. Ezután valóságos erődöt épített golyóálló vályogfalakkal, majd lovat és szarvast kezdett tenyészteni.[2 0] A hús mellett a koreaiak nagyra értékelik a fiatal, puha szarvasagancsot (pantui) annak fiatalító tulajdonságai miatt; néhányan odáig mentek, hogy sorban álltak Jankovszkij legelője mellett, mialatt azok élő szarvasokról lefűrészelték az agancsokat, csak hogy egyenesen a lüktető csonkokból szívják ki a vért. A tigris étrendje igen hasonló, így hát a Jankovszkij család még nem élt egy éve új otthonában, amikor elszenvedték első veszteségeiket. 1880 és 1920 között a tigrisek Jankovszkijék rengeteg állatát megölték – a kutyától a marháig mindent. Egyszer egy tigris az egyik napszámosukat is lerántotta a lováról. Az orosz telepesek szemében a tigrisek egyszerűen csak négylábú banditák voltak, és Jankovszkijék is eszerint álltak bosszút.[2 1 ] Az animista udegéktől eltérően, akik őshonosak voltak a területen,

vagy a kínai és koreai buddhistáktól, akik az első telepesekként érkeztek, a keresztény oroszok tulajdonosként viselkedtek, nem pedig lakosként. Csakúgy, mint az oroszlán és ember közötti kapcsolat esetében a Kalaháriban, az összeomlás igazán a háziállatok behozatalával kezdődött. De nem csak az állatokon múlt, a hozzá tartozó viselkedés is számított. Ezek az idegenek jogos hódítókként érkeztek, semmiféle megértéssel vagy érdeklődéssel nem viseltettek a helyi kultúra iránt – legyen az emberi vagy másmilyen. Csakúgy, mint újvilági párjaik a Csendesóceánon túl, ők is elhivatottak voltak: rendelkeztek meghatalmazással, sok esetben magától a cártól, és ortodox, ótestamentumi módon közeledtek tulajdonhoz és ragadozóhoz egyaránt. Ezzel együtt járt az az ostrommentalitás, amit a banditák által jelentett valódi veszély és a ragadozó állatok csak tovább súlyosbítottak. Az állatállomány mellett a farkasok embereket is ölnek Oroszországban, és akik eljutottak a Csendes-óceán partjára, már nem tudták eltűrni sem őket, sem a tigriseket. Túl sok mindenen átmentek már. Hatvan év alatt a Jankovszkij család három generációja vadászott tigrisre Oroszországban, Mandzsúriában és Észak-Koreában, ahová a család egy része menekült az orosz forradalom után. Először önvédelemből kezdték vadászni őket, később már sportból, néha vezetőként más vadászok mellett. Amikor tudták, eladták a tetemet, a vásárlók pedig kivétel nélkül kínaiak voltak. Mihail Jankovszkij unokája, Valerij, részt vett néhány ilyen expedícióban, és 2008-ban, kilencvenhét éves korában még mindig élénken fel tudta idézni őket. Mint a Lanszpupov Klub kiszolgált veteránja, Valerij Jankovszkij is kulcslyuknyi rálátást enged egy már nem létező világra. Az oroszok voltak valószínűleg a legagresszívabb tigrisvadászok ott, de utánunk a koreaiak jöttek – fejtette ki egy, a partvidéken töltött, kezdeti időszakot felidéző, őszinte levelében.

Télen vadásztunk kutyákkal és karabéllyal, sosem csapdákkal vagy méreggel.[22] De a tigrisvadászat inkább volt esetleges, mint szándékos; nem volt állandó kereskedelem. Ha akadt tigrisünk, a kínai gyógyítók megvették tőlünk egészben; főképp a hús, a szív és a csontok érdekelték őket. Persze az a hiedelem járta, hogy a tigris húsának természetfölötti ereje van; különösen a szívről hitte mindenki, hogy bátrabbá teszi az embert. Mi magunk nem ettük meg a szívet, de 1943-ban egyszer megkóstoltam – megfőztem és misóval megsütöttem. Zsíros volt és meglepően finom, egy kicsit olyan, mint a birkahús. Koreában a tigrisek néha embereket öltek az áthatolhatatlan erdőben, és ha ez megtörtént, a vadász családja elhagyta a területet. Én magam láttam ott kunyhókat, amelyek ajtaját tigris törte be, és hallottam olyan fenevadakról, amik friss sírokat túrtak fel, bár ennek sosem voltam szemtanúja. A tigrisnek nagyon agyafúrt, óvatos és vérengző jelleme van; ha a nyomában jársz, mindig érezheted a jelenlétét, a fenyegető veszélyt. Egyszer apámat megtámadta egy sebzett tigris, és a bátyám mentette meg azzal, hogy lelőtte az állatot. Azokban az időkben Vlagyivosztok környékén ők voltak az állatállomány legfontosabb gyilkosai. Akárcsak a nagyapám, apám is háborút hirdetett a tigrisek ellen, és egymaga hetet is leterített közülük. Ők voltak a mi elvetemült ellenségeink. Jankovszkij világnézete borostyánba zárt. Bár a Derszu Uzala és az Ivan Dunkaj közti generációban született, tapasztalata a tigrisekről annyira más, mintha egy másik állatról beszélne. Száz évvel később Ivan Dunkaj fia, Vaszilij leírása a helyi tigrisekhez való viszonyáról erős ellentétben áll egy orosz telepesével: – Tudja, kétfajta vadász van a tajgán: az ember és a tigris – fejtette ki 2007 márciusában. – Profi vadászként tiszteljük egymást: ő kiválasztja az ösvényét és én is az enyémet. Néha az ösvényeink keresztezik egymást, de mi semmilyen módon nem erőszakoljuk rá magunkat a másikra. A tajga az ő otthona; ott ő az úr. Az én otthonomban én is

úr vagyok, de ő állandóan a tajgán él; én nem. Ez a különbség a Jankovszkij és a Dunkaj család között egy lényeges konfliktusig követhető vissza – nemcsak az oroszok és az őshonos népek közt, de a tigrisekkel kapcsolatban is –, ami az emberi lények szerepét illeti a természeti világban. Primorjéban nagyravágyó orosz telepesek adottnak veszik, hogy uralmat kaptak a föld felett – ahogy Isten adta azt Noénak, az első telepesnek:

Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár! A Teremtés könyvének eme sorai azt a meggyőződést sugallják, hogy nincs hely kettőnek az erdei trónon. És mégis, egy másik kontextusban ezek a szavak oly könnyen vonatkozhatnak tigrisekre, akár emberekre. Isten a földet és annak összes teremtményét a rendelkezésükre bocsátja:

Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. 1857-ben, amikor Primorje gyakorlatilag még kínai tartomány volt, Kelet-Szibéria kormányzója (aki a cár és ezáltal az égiek megbízottja volt a Távol-Keleten) majdnem azonos dolgot mondott egy indulásra kész telepescsapatnak: Isten legyen veletek, gyermekeim! Immár szabadok vagytok. Munkáljátok a földet, tegyétek orosszá, és kezdjetek új életet! Jankovszkijék, akárcsak sok más első telepes, megfogadták ezeket a szavakat, és Primorje erdeire alkalmazták. Ez azonban nem volt szerencsés, mert a tigrisek ezeket a javakat már magukénak nyilvánították. Csupán az elmúlt kétszáz évben kezdődött el – a kétmillióból –, hogy az emberek komolyan elkezdték kétségbe vonni a tigris ama igényét,

hogy övé az erdő és minden, ami benne található. Bármilyen alkalmazkodók is a tigrisek, mégsem fejlődtek úgy, hogy alkalmazkodjanak ezekhez a környezetükben zajló, legújabb változásokhoz. A rugalmasság eme hiánya, amihez jönnek még a fegyveres, önhitt emberek meg a háziállataik, a biztos katasztrófa receptje. Talán ez lehetett az, ami veszélybe sodorta Markovot. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ha nem lett volna nála lőfegyver, még mindig élne. Valamint, ha nincs annyira szoros kapcsolata az olyan állatokkal, amelyek kihozzák a tigris farkasszerű, gyilkos ösztöneit, az összecsapás valószínűsége nullára csökkent volna. Ha eltávolítjuk a fegyvereket és a kutyákat az egyenletből, Markov nem lett volna olyan vakmerő, míg a tigris nem érezte volna magát annyira fenyegetettnek. Még ha egy döglött vaddisznó feküdt is volna köztük a hóban, mindkét fél máshogy reagált volna a helyzetre. A tigrisek blöffből rohamoznak, ahogy a medvék, a legtöbb esetben a tigris csak a behódolás jelét akarja látni. Ezen körülmények közt Markov meghajolt volna az erdő cárjának akarata előtt, és mindenki megélte volna a másnapot. Ám a fegyverek és a kutyák a tajozsnyikok identitásának lényegéhez tartoznak; olyasvalakinek, mint Markov, az élet ezek nélkül elképzelhetetlen lenne. Ráadásul az efféle behódolás természetükből fakadóan nem megy az európai oroszoknak. Még ha Markov el is akarta volna kerülni az összetűzést a tigrissel, túl sok lett volna neki, ha a kutyáit megfélemlítve vagy sebesülten látja. Ivan Dunkaj talán feláldozná kutyáit a tigrisnek, de ő nem. 2008 októberében Brit Kolumbia középső részén történt egy szemléletes eset azzal kapcsolatban, hogy meddig képes elmenni egy vadász kutyái megvédése érdekében. Jim West negyvenöt éves vadász és favágó kint járt a 100 Mile House nevű város melletti erdőben két labrador retriever kutyájával, hogy jávorszarvas nyomokat keressen. West kifejtette Carole Rooneynak, a 100 Mile

House Free Press újság munkatársának, hogy fegyvertelen volt, és széllel szemben haladt, amikor: – Egyszerre csak zihálást és dörmögést hallottam jobbról, és amikor arra fordultam, ott állt egy medve hatlábnyira tőlem. – Fekete medve volt két boccsal. A meglepett, körülbelül 130 kilós állat támadásba lendült. – Esélyem se volt lefeküdni a földre, ahogy azt ilyenkor kell, ezért elkezdtem a pofáját rugdosni. Erre felágaskodott, és a fejemhez kapott, felhasította a felső ajkamat. A földre zuhantam, ő meg rám ugrott, felszakította a fejbőrömet, és megharapta a bal karomat. Ennél a pontnál a kutyák csatlakoztak a küzdelemhez, és megpróbálták lerángatni róla a medvét. Az otthagyta Westet, és a kutyák után eredt, de mihelyst West megpróbált feltápászkodni, a medve megfordult és újra rátámadt, ezúttal megharapta a jobb karját. A kutyák ismét közbeléptek, és a medve ismét utánuk eredt. A földön fekve, vérző fejjel és karokkal, West megpróbálta kitalálni, hogy mit is csináljon. A kutyái szolgáltatták a cselekvéshez szükséges ösztönzést és tisztánlátást. – Hallottam, amint az egyik kutyám vakkant – mondta West, egy komoly, inas ember, aki körülbelül százhetven centi magas (alacsonyabb a medvénél, ha az két lábra állt volna). – Azt gondoltam magamban, Nem fogod megölni a kutyámat! Így hát felálltam. Volt egy bot a lábam mellett. Amint felvettem és felnéztem, a medve teljes sebességgel futott felém, én meg kábé azt mondtam, Adok én neked, te dög! Úgyhogy meglendítettem a botot, a koponyáján találtam el, amitől megtorpant. Megrázta a fejét, elkábult, én meg rájöttem, hogy ha nem folytatom, az a medve ismét rám támad, és azt is tudtam, hogy ha harmadszor is a földre kerülök, sosem fogok felállni. Ezért addig csépeltem, amíg a medve földre nem roskadt. Láttam, hogy vér csorog az orrából. Aztán eldobtam a botot, az ingemet a fejem köré csavartam, és odaszóltam a kutyáimnak, hogy Ideje mennünk, srácok! West sokkos állapotba került, hatvan öltéssel varrták össze a fejbőrét, az arcát és a karját.

– Egyikünk sem hallott semmi ilyesmiről – jelentette ki Darcy MacPhee területi felügyelő, aki a nyomozást irányította a Brit Columbiai Ragadozótámadás Csapatnál. – A medve elég robusztus állat, ezért nagyon szkeptikusan fogadtuk a történetet. A rendkívüli körülmények miatt kimerítő boncolást végeztek az állaton, ami alátámasztotta, hogy West csakugyan betörte a medve koponyáját. – Abban a helyzetben csak egy esélyed van – foglalta össze West később. – Életben maradsz vagy meghalsz. Az emberek többsége túlságosan megijed ahhoz, hogy az életére gondoljon. Minden ok megvan azt feltételezni, hogy a pillanat hevében Markov úgy gondolta, hasonlóan nyers döntéssel áll szemben. Köztudomású volt, hogy imádta a kutyáit, és a motiváció, hogy ellentmondást nem tűrően cselekedjen, hasonló lehetett. Ha Jim West lett volna Markov helyében egy töltött puskával, nem kérdés, mit tett volna. – Ha szélsőséges helyzetről van szó, két típusú ember létezik – állapította meg Vaszilij Szolkin leopárdszakértő. – Az egyik először megijed, aztán elkezd gondolkodni; a másik először elkezd gondolkodni, aztán cselekszik, majd megijed. A tajgán csak az utóbbi marad életben. Markov bizonyára az utóbbiakhoz tartozott, de néha ez sem elég. A korai bizonyítékok miatt, amelyek azt az elméletet támasztották alá, miszerint Markov halálát egy nőstény tigris bosszúja okozta, Trus nem sokat elmélkedett azon, hogy ez a támadás a tigris és Markov kutyái közti összetűzésből is kialakulhatott. El is volt foglalva: a helyszínen történt szombati vizsgálat és a Lucsegorszkba való visszatérése után, a december 8át és 9-ét azzal töltötte, hogy megválaszolja a riporterek kérdéseit, és hivatalos közleményt adjon ki a rádióban és a televízióban, amiben figyelmezteti a Bikin-völgyben élő embereket, hogy vigyázzanak, hangsúlyozva, hogy mindenki más maradjon távol. Amint túl volt mindezen, Trus visszament dolgozni, járőrözött, és a körzete más részeiből érkező hívásokra reagált.

Ezalatt az élet gyökeresen megváltozott Szobolonjéban. Amellett, hogy gyászoltak, sok helybéli érthetően halálra rémült: ki lesz a következő? – Elhagyja a nőstény tigris a vidéket, most, hogy bevégezte a bosszúját? – tűnődött egy helyi televízióállomás hírkommentátora. – Vagy, ne adj’ isten, még több bánatot okoz?

12 Csak az a vadállat válhat legendává, amelyik megöli a vadászt, és az, amelyikké a vadász változik. JOSEPH FONTENROSE: ORION: A VADÁSZ ÉS A VADSZNŐ MÍTOSZA Szása Lazurenkónak, Trus társának, az elejétől fogva világos volt, hogy a tigris hím – nem is akármilyen hím, hanem egy különlegesen nagy példány. Engedett felettesének, Trusnak, és a bosszúálló nőstényre utaló közvetett bizonyítékoknak is, merthogy kezdetben a tigris neme nem tűnt annyira fontosnak. A legmegbízhatóbb módja annak, hogy a tigris távollétében megállapítsuk a méretét, ha megnézzük a mancsnyomát. A vadászok és biológusok jellemzően a mellső mancsokat mérik meg, különösen a meglehetősen keskeny „sarkat”, amit oroszul pjatkának hívnak. A mérés jelentősége az állagában rejlik: élettanilag egy nagy párnából áll, ezért nem fog szétterülni vagy összeszorulni lábnyomról lábnyomra úgy, ahogy azt a szélesebb és rugalmasabb lábujjak teszik. Szintén a pjatka viseli az egyes lépések legkoncentráltabb súlyát, így a legmélyebb és legtisztább lenyomatot adja. Egy nagy, nőstény amur tigris pjatka mérete nyolc-tíz centi a sarka hátsó részén, míg a hímeké csak itt kezdődik, és akár tizenhárom centi vagy több is lehet. A tizenöt centis, legalábbis a mai amur tigrisek adatai szerint, hatalmas példányt jelent. Egy ekkora pjatkával bíró tigris csak hím lehet, és két és fél, három és fél mázsa között lehet a súlya – nagyobb bármilyen vadon élő oroszlánnál. A Markov-helyszínen kedvező feltételek mellett mértek; abban az évben nem volt nagy havazás, így minden, ahogy a vadászok mondják, a felszínen volt. A pjatka méret, ami beleégett Lazurenko

emlékeibe, 13, 5 centiméter volt. Trus tizenkét centiméteresre emlékszik. Ez a különbség már lényegtelen lett. Az számított, hogy ez nemcsak a legnagyobb tigris volt a Panchelazában, de még nyolcvan kilométeres körzetben is, és Markov valahogy magára haragította. A tigris nagyjából hatéves volt, röviddel a peresztrojka után született – épp elérte a legjobb párzási időszakát –, és akárhol is akart élni, valószínűleg domináns hím lett. Egy kiadós étkezés után két és fél mázsát is nyomhatott, és még így is megvolt az a kirobbanó ereje, hogy álló helyzetből átugorjon egy három méter magas kerítést vagy keresztben egy lakóházakkal szegélyezett utcát. A tigris nemét, sőt még az identitását is meg lehet határozni, ha egyszerűen megnézzük a pofáját; egy hím feje szemmel láthatóan nagyobb és szélesebb, sörényszerű szőrzet van a nyaka körül, és tömött pofaszakáll fut végig az alsó állkapcsa mentén. Ahogy az emberek közt a férfiaknál tapasztalható, a hím orra is nagyobb és ormótlanabb – néhány tigrisnél szinte ormányszerű. A panchelazai tigrisnek nagy orra volt, és ahogy a férfi atléták vaskos szemöldöke és állkapcsa esetében is, egyértelműen utalt (számos más mellett) az állat teljesen kifejlődött férfiasságára és dominancia iránti természetes hajlamára. A tigris orra mást is jelez: mivel a rajta lévő szőr rövid és vékony, ez egyike azoknak a helyeknek, ahol a csatanyomok meglátszanak, és ennek az állatnak az orra tele volt hegekkel. Más sebeket is viselt, melyek idővel majd kiderülnek. Amennyire fiatal volt, olyannyira volt már veterán, és mint ilyen, jó úton haladt afelé, hogy ő legyen uradalmának cárja az elkövetkező években. Amikor a tigris találkozott Markovval, teljes sarki pompájában tündökölt: vastag szőr borította, ami déli rokonait sosem, tömött, gyapjas alsó szőrzet szigetelte, amit hosszú, pazar védőszőrzet borított. Bizonyos szögből olyan bozontosnak tűnt, mint egy hiúz. Farka emberi kar vastagságú, borzas óriáskígyó. Ilyen volt a téli tigris: nem a hosszú füvek és őserdei tavak karcsú, lusta szerzete,

hanem a hegyek, a hó és a holdfény vastag végtagú fejedelme, tündöklő és hatalmas az ő hűvös, kék magányában. Amikor Trus és az emberei december 6-án elszállították Markov holttestét, a tigris kelet felé bicegett, és rendszeresen megállt, hogy ellássa sérült lábát. Ilyenkor megnyalta és harapdálta a sebet, megtisztogatta a vértől és gennytől, de legfőképp megpróbálta enyhíteni a szűnni nem akaró, perzselő fájdalmat. A tigris nyelve rózsaszínnek és puhának látszik messziről, ám valójában tövisszerű kitüremkedések fedik, amelyek a torka felé hajlanak vissza. Ezek annyira durvák, hogy ki tudják tépni egy állat szőrét és felhorzsolni a bőrét, mint egy reszelő; ugyanilyen hatással van a tigris saját mellső lábára. Az elkövetkező napokban az utazás és gyógyulás eme ciklikussága váltakozik, de ebben a korai szakaszban a tigris sántasága dacára teljesen egészséges volt. Jól táplált volt az erdei vadaktól, és számíthatott a tartalékaira, amit az ősz és a kora tél folyamán felhalmozott, mielőtt a legutolsó összecsapásai nemcsak az étrendjét, hanem az életmódját is megváltoztatták. Az útja egyenesen a kavicsos országúthoz és az útépítő munkások egyik táborához vezetett, ahol az árnyékszékből áradó harsány ürülékbűz szinte tapintható volt a nyugodt, jeges levegőben. A tigrisnek ez felérhetett egy szirénnel. Mivel hétvége volt, az országúti munkára besorozott katonákat teherautóval vitték vissza a habarovszki támaszpontjukra, csak két őrt hagytak hátra, hogy vigyázzanak a bódékra és a felszerelésre. Az árnyékszék tisztán kivehető volt a lakókocsijukból, és megrémültek attól, amit láttak. A tigris emberi nyomot követett, de emellett – szándékosan vagy sem – rekonstruált egy történetet, egyfajta bűncselekményt. Ez az állat most már ismerte a férfi szagának minden árnyalatát, ami ellenállhatatlan keveréke volt vérnek, izzadságnak, beleknek és kutyáknak, s ehhez jött még lőpor, fafüst, vodka és cigaretta szaga. Nagyon is valós értelemben ez a két lény most már szervesen összetartozott. Nemcsak Markov alakult át visszavonhatatlanul, a

maga módján ugyanígy átalakult a tigris is: sosem volt ilyenfajta kapcsolata azelőtt az emberrel, és ennek eredményeképpen már nem volt ugyanaz az állat. A fókusza alapvetően elmozdult. Most már igen érzékeny volt Markov legapróbb nyomára, és azokra is, akik hasonló szagot árasztottak, bármilyen alakban legyenek is. Markov rendszeresen megfordult az útépítő táborban, akárcsak Zsorkinnál. Mindkét bázis állandó brigáddal rendelkezett, és fel voltak szerelve olyan dolgokkal, amikre a férfinak szüksége volt: főző-olaj, rizs, krumpli és cigaretta; talán egy kis vodka. Ami nem jutott el ezekbe a félreeső táborokba, az a friss hús, így amikor Markov valami nagyobb állatot leterített, vitt egy combot, hogy elcserélje a neki szükséges holmikra. Trus kikérdezte az őrszemeket, akik szerint a vadász abban a hónapban betért egy kis vaddisznóhússal. A felügyelő erősen gyanította, hogy Markov ezt egy tigris zsákmányából lopta. Territóriumának őreként a tigris egyik feladata, hogy leltárt vezessen; tudnia kell, hogy ki van a közelben, és ki áll „rendelkezésre”. A helyi tigrisekről Andrej Onofrejcsuk úgy fogalmazott, hogy időszakosan erre járnak, „megszámolni minket”. Ennek egyik leghatékonyabb módja az árnyékszék. Lehet, hogy iszonyatosan bűzlik, de pontosan ez az, ami az információk aranybányájává teszi. A tigrisek különböző módokon jelölik meg a territóriumukat: megkarmolják a fákat, belevájnak a talajba, székletet ürítenek, valamint vizelet és pézsmaszag tartós, bűzlő kombinációját permetezik szét. Utóbbi során gyakran választanak védett területeket – bokrok alját, ferde fákat és megdőlt sziklákat –, hogy a nyomuk a lehető legtovább megmaradjon. A tábori latrina valamiképp egyenértékű az embereknél: közösségi szagminta, és ugyanazt jelenti a tigrisnek, amit egy tömörített személyzeti akta egy vezérigazgatónak. A koncentrált gázkibocsátásból egy ilyen finoman hangolt állat összeszedheti a legfrissebb adatokat arról, hogy hány ember van jelen, kik azok, milyen neműek, milyen a kedélyállapotuk, egészségük és természetesen az étrendjük. Az

útépítő táborban ebből a szaglószervi kakofóniából két szag is kitűnhetett a többi közül: Markové és valamilyen vaddisznóhúsé, konkrétabban a tigris legutóbbi vadászzsákmányából származó húsé. Akármi legyen is ott, az büdös és romlott volt, de a tigris a sajátjának tekintette, és lebontotta az árnyékszéket, hogy hozzáférjen, egyenként döntve ki a recsegő deszkákat. Normális körülmények között egy tigris étrendje néhány helyi zsákmányfajon alapul, de szinte korlátlanul kiterjedhet gyíkokra, kígyókra, teknősökre, békákra, krokodilokra, rákokra, halakra, fókákra, füvekre, bogyókra, fenyőmagokra, haszonállatokra, tojásra, majmokra, tehéntrágyára, csontokra, dögökre, férgekre, termeszekre, sáskákra, madarakra, tarajos sülökre, tobzoskákra, borzokra, cobolyra, mókusokra, macskákra, kutyákra, dólokra, farkasokra, patkányokra, egerekre, nyulakra, medvékre, hiúzokra, leopárdokra és más tigrisekre. Azonban még ilyen kaotikus ízléssel is nehéz megérteni, mi késztet egy tigrist arra, hogy feltépje egy lezárt árnyékszék falát, és felfalja a tartalmát. Ez kétségkívül furcsa egy tigristől. Talán példátlan is. De ha Markov volt az egyik utolsó ember, aki használta, és másokkal együtt ő is evett abból a húsból, amit a tigris a sajátjának tekintett, akkor igenis volt indíték. Trus biztos volt benne, hogy a tigris megérezte Markov vagy a lopott hús szagát. Dmitrij Pikunov tigriskutató szerint az állatot az éhség késztette ilyen szélsőséges viselkedésre, csakhogy mindössze egy napja múlt, hogy Markovból és a kutyáiból lakmározott, ráadásul a kunyhójánál hagyott ürülékben bőven akadt vaddisznószőr. Ez a tigris nem éhezett… legalábbis még nem. Egy beteg vagy sebzett tigris egy-két hétig is meghúzhatja magát élelem nélkül, és amúgy is volt potenciális zsákmány a közelben. Ha ezt észben tartjuk, akkor sokkal valószínűbbé válik az az elképzelés, miszerint a tigris kiszagolt valamit odabent, ami az övé volt, ami feldühítette. – A nyomozás alatt – mondta Trus – mindvégig kíváncsiak voltunk arra, hogy egy tigris miért gyakorolt ilyen

rendkívüli nyomást a férfira, miért követte. Úgy tűnt, hogy rendezni akarta a számlát. – És talán, hogy visszakövetelje azt, amiről úgy gondolta, hogy jog szerint az övé. A tábori őrszemek fegyvertelenül és jármű nélkül nem tehettek mást, minthogy vödörbe vizeltek, és az ablakon kibámulva imádkoztak, hogy a tigris ne tegye azt a lakókocsijukkal, amit a szilárdan megépített illemhellyel művelt harminc méterrel arrébb. A tigris, miután otthagyta Markovot 6-án, szombaton, és megtette a kilenc kilométeres utat keletre, huszonnégy órán át tartotta őket túszként fogva. Az őröknek voltak szomszédaik a közeli hídkarbantartó táborban, de nem volt rá mód, hogy kommunikáljanak velük. Azonban Szergej Bojko azon a hétvégén szolgálatban volt, és miután megneszelte a Markov-támadást, vasárnap benézett hozzájuk. Amikor a tigris meghallotta a járműve közeledtét, visszatért a fák közé, hogy lesben álljon. Az őrök is meghallották a kocsit, résnyire kinyitották az ajtót, és jelezték Bojkónak, hogy ne szálljon ki. – Itt egy tigris! – kiáltották. A férfi nem vett tudomást a figyelmeztetésről, átsétált a táboron, bement hozzájuk, és kért egy csésze teát. Tudta, milyen a tigrisveszély, de neki nem volt problémája ezzel az állattal, így az ő szemszögéből kizárt volt a konfliktus. Sok szomszédja gondolkodott hasonlóan. De vendéglátói, habarovszki városlakóként, nem voltak tisztában ezzel a hallgatólagos megállapodással; így a tudatlanságuk valószínűleg megmentette az életüket. Az előző négy napban a tigris átlépett egy olyan határt, ahonnan nem volt visszatérés. Feltérképezetlen területen vezető, egyirányú utazás volt ez – a tigris és a körülötte élő emberek számára is. Egy új séma alakult ki; bármilyen kapcsolatban állt is eddig ez a tigris az ember szomszédaival és a saját természetével, ez most megszűnt. Immár bármi lehetséges lett. Amikor egy háziállat megvadul – például egy kutya bárányokat öl –, akkor veszettnek

nyilvánítják, de arra nincs elnevezés, mi van akkor, ha egy vadállat indul az ellenkező irányba, és veszélyesen kiismeri a háziasított állatok világát. Minek nevezzük azt, amikor a tigris elkezd embereket és ürüléket enni, és magában is kárt tesz azáltal, hogy ember alkotta dolgokat rombol le? Harag? Tájékozódási zavar? Vagy egyszerűen alkalmazkodás egy új rendhez? Talán van, amit jobb név nélkül hagyni. Mindenesetre ez a tigris most már úgy kapcsolódott az emberek világához, ahogy állatnak sosem szabadna. Anyagcsere értelemben legalábbis – a lövedékekkel és az ellensége vérével bepiszkolva – olyasmivé vált, ami nem létezik Nyugaton, valamivé, amit ha meg kéne nevezni, a vértigris illene rá a leginkább. A jelenleg Krasznij Jarban élő déli udegék mondavilágában van egy különleges Amba, amit egüknek hívnak. Az egyik vén, bizonyos Martina Nedezhda, egy hatalmas, szőrös állatnak írta le, olyan „mint egy tigris”, és embereket eszik. Ma már lehetetlen megmondani, hogy valóban léteztek-e ilyen egyedek a környéken, és volt-e nevük, vagy a kollektív képzelet alkotta őket egy különleges cél érdekében. Mindenesetre legyen elég annyi, hogy a dolgokat okkal nevezik meg és el. Az „Uza és az egule” című udege mesében Uza és a bátyja, mindketten legendás hősök, egyszer a Bikinen vadásztak, amikor egy egule megtámadta őket a folyón; a csónakjuk megsemmisült, és Uzát megette a fenevad. Csodával határos módon Uza túlélte, és képes volt kimenekülni az egule belsejéből. Aztán megölte a vadállatot, a bőréből és a csontjaiból egy sátort készített, és az lett az otthona. Csakhogy Uza hős volt, viszont a Panchelazán az 1990-es években a hősökből kifejezetten hiány volt, így ez a modern egule szabadon kószált. Megrekedt az állatok és emberek világa közt, rögeszmésen és megtébolyodva, és nem volt törvény, ami visszatartson egy ilyen teremtményt, sem ismert szó, ami visszahívná őt. Amikor elhagyta az útépítő munkások táborát december 7-én, vasárnap, átvágott a kavicsos országúton, és

elindult lefelé a Takhalón a Bikin felé. A mellkasában gyerekfej nagyságú szív dübörgött, összemosva a rossz vért a jóval, egyre csak hajtva őt tovább és tovább.

13 Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak! JÓB KÖNYVE 12:7 Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem értenénk őt. LUDWIG WITTGENSTEIN Jóllehet az ember és a magasabb rendű állatok értelmi képességei között óriási a különbség, ez a különbség fokozatban és nem minőségben mérhető. CHARLES DARWIN – Azok is emberek – erősítgette Derszu –, csak az ingük más. Értenek hozzá, hogyan kell becsapni valakit, hogyan kell dühöngeni, haragot tartani, szóval mindenhez értenek, ugyanolyanok, mint az emberek. DERSZU UZALA 1909-ben egy Jákob von Uexküll nevű, észt születésű, báróból lett fiziológus bevezette az umwelt fogalmát a világba. Uexküllt tekintik a viselkedésetológiaként is ismert tudományág egyik atyjának. Ez egy fiatal tudományág, melynek a célja a viselkedés és társadalmi rend biológiai szemszögből történő vizsgálata. Ehhez – írta Uexküll az A Stroll Through the Worlds of Animals and Men (Séta az állatok és emberek világán át) című művében – először is képzeletben fújnunk kell egy szappanbuborékot minden egyes teremtmény köré, ami a saját világát jelképezi, azokkal a megfigyelésekkel együtt, amiket egyedül ő ismer. Amikor mi magunk belépünk az egyik ilyen buborékba, az ismerős… átalakul.

Uexküll ezt a buborékot német szóval umweltnek nevezte el, amit egy adott állat szubjektív vagy „énközpontú” világára alkalmazott. Az egyed umweltje az umgebung mellett létezik – amivel Uexküll az objektív környezetet írta körül, azt a helyet, ami elméletben létezik, de egyikőnk sem ismerhet igazán a saját umweltünk korlátai miatt. Amellett, hogy elbűvölő kimondani ezeket a szavakat, az umwelt és umgebung keretet biztosít ahhoz, hogy felfedezzük és körülírjuk más teremtmények tapasztalását. Például egy nagyváros járdájának umgebungjában egy kutyatulajdonos umweltje nagyban különbözik a kutyájáétól abban, hogy amíg ő élénken tisztában lenne a KIÁRUSÍTÁS táblával egy kirakatban, egy rendőrrel, aki feléje közeledik, vagy egy törött üveggel, ami az útjába kerül, a kutya a főtt hús illatára koncentrálna, ami egy étterem szagelszívójából árad, a tűzcsapon bűzlő vizeletre és a fánkmorzsákra a törött üveg mellett. Tárgyilagosan szemlélve ez a két teremtmény ugyanabban az umgebungban tartózkodik, de egyéni umweltjük révén gyökeresen eltérő tapasztalatra tesznek szert. Ennek ellenére sok közös vonás van ebben a két párhuzamos univerzumban: a kutyának és a gazdájának is óvatosan kell átmennie az utcán, és mindkettő erősen figyel más kutyákra, ha nem is egyazon ok miatt. Egy módja annak, hogy elképzeljük a különbségeket az egymást fedő umweltek között, ha gondolatban színkóddal látjuk el az egyes teremtmények érdeklődésének tárgyait, amint azok a térben mozognak; a grafikus lehetőség végtelen és magával ragadó, és finomra lehet hangolni az adott szín erőssége alapján, ahogy az infravörös kamera jelöli a hőmérsékletbeli különbségeket. Például mindketten észrevennék az étterem szagelszívóját, de a kutya hevesebben reagálna – kivéve, ha a gazdi is éhes lenne. Uexküll erős romantikus hajlammal bírt, de azt a tudomány és a kutatás edzette, és a Hamburgi Egyetem professzoraként 1926-ban létrehozott egy környezetkutató intézetet (Institut für Umweltforschung), amely elsőként alkalmazta ezeket a

módszereket.[2 3 ] Az umweltek, melyeket Uexküll megkísérelt körülírni és megmagyarázni, az élőlények széles spektrumát lefedték az emberektől és csókáktól a kullancsokig és tengeri uborkákig. Az állatok biológiai folyamatairól kapott legújabb információk alapján Uexküll narratív leírásai nemcsak magával ragadó olvasmányok, hanem az empatikus gondolkodás bravúrjai is. A szem nélküli kullancsot bőre általános fényérzékenysége irányítja az őrtornyához – írja. – A közeledő áldozatot a kullancs szaglása fedi fel a vak és süket országúti haramia számára. A vajsav illata, ami az emlősök bőrmirigyeiből árad, jelzésként hat a kullancsra, hogy hagyja el őrtornyát, és száguldjon lefelé. Uexküll tudomány és képzelet révén megpróbálta egy másik teremtmény testébe és tapasztalásába helyezni magát, kicsit úgy, mint amikor Merlin, a varázsló, felhatalmazta a még gyerek Arthur királyt valamire úgy, hogy különböző állatokká változtatta T. H. White az Üdv néked Arthur, nagy király című művében. Uexküll kimerítően részletes leírásai és elemzései még figyelemreméltóbbak, ha az ember tekintetbe veszi a kortársai érdeklődésének és megértésének hiányát más élőlények szubjektív tapasztalása iránt. Ezek a különböző világok – írta Uexküll 1934ben –, amelyek annyira sokfélék, mint az állatok maguk, minden természetkedvelő számára olyan gazdag és gyönyörűséges új területeket nyújtanak, hogy érdemes átsétálni rajtuk, még ha azok nem is a fizikai értelemben vett szemnek, hanem csak a lelki szemnek nyílnak meg. Ezek a gondolatok az 1960-as években lettek elfogadottabbak, amikor a polgárjogi mozgalmak nyomán az állatok egyéni tapasztalásával, sőt még a jogaival is komolyabban kezdtek törődni (ennek egyik eredménye az 1966-os Állatjóléti Törvény). Mindazonáltal megmarad a szakadás a szigorú behaviorista és az etológus között. Előbbi elutasítja az állati öntudat fogalmát, és szentül hiszi, hogy azok pusztán biológiai gépezetek: ösztönök és bázisreakciók halmazai, amelyek öntudatlanok a szó bármilyen

lemérhető formájában. Itt válik legnagyobb hátrányunkká a nyelv, amely vitathatóan a kulcskülönbség köztünk és a velünk élő teremtmények között. Ahogy azt Stephen Budiansky tudományos író írta az If a Lion Could Talk (Ha az oroszlán beszélni tudna) című művében: Nincs eszközünk körülírni azokat a kognitív folyamatokat, amelyekben nem szerepelnek szavak. A probléma az umweltre összpontosul; annyira a szubjektív tapasztalásunk rabjai vagyunk, hogy csak akaraterővel és képzelettel tudunk egyáltalán elszakadni tőle, és eltűnődni egy másik teremtmény – vagy akár egy másik személy – tapasztalásán és lényegén. Valójában az a képesség, hogy belépünk egy másik teremtmény umwelt „buborékjába”, nem is annyira újdonsült készség, mint inkább elveszett művészet. Az eredményes vadászat, mondhatni, az empátia végletes megnyilvánulása: a préda elejtése attól függ, milyen sikeresen illeszti bele magát a vadász az áldozata umweltjébe – akár addig elmenve, hogy a kiszemelt vadnak álcázza magát, és utánozza a magatartását. Őseink gyakorlata volt, hogy nemcsak elemezték és imitálták az adott állat természetét, hanem azonosultak vele, ami képessé tette őket arra, hogy testileg és lelkileg is veszélyes környezetben éljenek. A vadászó társadalmakban, mint amilyen az udege, a kung, a haida vagy a sziú, az állatok nem pusztán élelmet jelentettek, vérrokonnak tekintették őket, szellemi társnak, vadászkísérőnek, valamint a körülvevő világhoz való erő és kapcsolat forrásának. Az emberek és az állatok umweltjei közti határokat szükségszerűen sokkal kevésbé határozták meg mereven. Sok Bikin-völgyi lakos őrzi ezt a képességet és kapcsolatot a mai napig is; vannak olyan vadászok, akik beszélnek a tigrisekkel, és akik pusztán szag alapján azonosítják a vadat. A túlnyomóan orosz Jaszenovje faluban 2007 telén előfordult, hogy emberek álltak körbe, erdőzöldbe és terepszínbe öltözve, középen egy férfi rohangált-futkorászott, jávorantilop agancsot tartva a fejéhez. – Mindegyik fajt úgy alakították az evolúció erői, hogy

megfeleljenek az azonnali szükségleteknek – írta George Page az Inside the Animál Mind (Az állati elme belsejében) című televíziósorozathoz kiadott könyvében. – Minél tudatosabbnak kell lennie egy fajnak, annál tudatosabb. Vagy ez történik, vagy kihal. George Leroynak, aki XV. Lajos természettudósa és vadőre volt Versailles-ban, bőségesen nyílt alkalma megfigyelni a ragadozóáldozat viszonyt, és arra jutott, a farkasok azért annyival okosabbak az őzeknél, mert ha nem így lenne, akkor éhen halnának. Míg az őzek takarmánya mozdulatlan és bőséges, a farkas zsákmánya nemcsak hogy igen mobilis, de ráadásul a lehető legtöbbet megteszi annak érdekében, hogy nehogy felfalják. A siker érdekében a ragadozónak hathatósan – és tudatosan – kell kiagyalnia a sikeres vadászhelyzeteket úgy, hogy alkalmazkodik, és manipulálja a véletlenszerű eseményeket egy folytonosan változó környezetben. Ezt, bármely vadász vagy üzletember a megmondhatója, igen nehéz megvalósítani, mivel a feltételek majdnem mindig az áldozatnak kedveznek. Ivan Dunkaj fia, Vaszilij, aki egész életében vadászott, és egész életében megosztotta területét a tigrisekkel, hasonló következtetésre jutott. Egy metszően hideg napon, 2007 márciusában megpróbálta a tigrist olyan kontextusba helyezni, amit egy kívülálló is megérthet. – A vadász csak magára számíthat – mondta. – Ha bármi történik, nincs senki, aki segítene neki, és akik így élünk, mindannyiunknak nagyon fejlett az előérzetünk. Visszük az őseink tapasztalatait is a fejünkben: így boldogul az ember a tajgán. A tigris egy vadász, ahogy az ember is egy vadász. Egy vadásznak gondolkodnia kell azon, miként kapja el a zsákmányát. Egy vaddisznó vagy szarvas számára ez más: ha levelek vagy tobozok hullanak egy fáról, akkor azt eszik; nincs szükségük rá, hogy gondolkodjanak. A tigrisek gondolkodnak. A UCLA antropológia tanszékének professzora és a ragadozóáldozat dinamika szakértője, Clark Barrett úgy magyarázza a szarvas előnyét, mint a bárhol, csak nem itt elvet: a

zsákmányállatnak csak annyit kell tennie, hogy ott legyen, ahol nincs ragadozó – mindegy, hogy az a távolság egy méter vagy egy félteke –, és megéri a következő napot. A ragadozónak másrészről pontosan ott kell lennie, ahol a préda van, és pontosan ugyanabban a pillanatban, különben éhen hal. Így egy ragadozó számára életbevágó az idő és a tér fölötti hatalom – a terep ismerete és a préda magatartásának alapos megértése mellett. A falkában vadászat persze roppant mértékben növeli az esélyeket, de a farkastól vagy az oroszlántól eltérően a tigris magányos, lopakodó vadász, így sokkal nagyobb erőpróbát jelentő feladata van. Mivel sem szívóssága nincs meg, hogy lefussa a zsákmányát, sem számbeli fölénye, hogy körbevegye és elfárassza, a tigris módszerének a magányos orgyilkoséra kell hasonlítania: muszáj szinte intravénásán belejuttatnia magát a prédája umweltjébe – mégpedig egy olyan umweltbe, amely több millió éven keresztül fejlődött úgy, hogy abszolút érzékeny legyen a macskaféle ragadozók jelenlétére. Tovább nehezíti a dolgot az a tény, hogy a tigris zsákmánya jellegzetesen falkában jár. Több tucat szemmel, füllel és orrlyukkal, valamint több évtizedes, tigriskerülő tapasztalattal az őzek vagy a vaddisznók csapata olyan szemfüles és ideges tud lenni, akár a titkosszolgálat egy osztaga. Hogy ezt aláássa, a tigrisnek egy ellentmondást kell megtestesítenie: ennek a nagy testű, penetráns szagú, kivételesen karizmatikus állatnak a virtuális nemlét állapotát kell elérnie, miközben a zsákmánya igen összehangolt érzékeinek területén belül működik. Bennszülött és orosz szemtanúk is egyetértenek abban, hogy van valami szinte természetfeletti a tigris abbéli képességében, ahogy puszta akaraterővel eltünteti – azaz álcázza – magát. A Bikinvölgyben általánosan elterjedt nézet, hogy ha egy tigris elszánta magát arra, hogy megtámad, azt nem leszel képes észrevenni. A jegesmedve kivételével, ami szintén lopakodva vadászik, nincs még egy nagy testű, szárazföldi emlős, amelynek a túlélése azon múlik, mennyire tud láthatatlanná válni.

Jurij Trus értékelte és tisztelte a tigris eme képességeit. Miközben a Markov-féle támadás helyszínét tanulmányozta, és a jelentését írta azon a hétvégén, komoly erőfeszítést tett arra, hogy megértse ezt az állatot – hogy belehelyezze magát a tigris umweltjébe, és elképzelje a világát, amely áldozatára és a körülötte lévőkre vonatkozott. Ugyanezt tette Markovval, keményen munkálkodva azon, hogy rekonstruálja az umweltjét és az utolsó napjait. Trusnak általában körültekintő és fegyelmezett a gondolkodásmódja, és amikor nem biztos valamiben, vagy csak tippel, akkor nem fél ezt megmondani. Azonban egy bizonyos kérdésben határozott volt: – Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Markov a lakókocsijából, közelről lőtt a tigrisre. Valahogy így nézhetett ki a dolog: december 1-jén vagy 2-án, egykét nappal a halála előtt, Markov vadászni indul a kutyáival. Vagy egyedül, vagy Andrej Onofrejcsukkal, bár az sem kizárt, hogy más is jelen van. A kutyák előrefutnak, szagnyom után kutatva, és valószínűleg követnek is egyet, amikor egy nemrég megölt vaddisznóra akadnak. Markov vadász üzemmódban van, ezért puskával jár, hátizsákkal és talán egy baltával. Amikor odaér a kutyákhoz, meglátja a vaddisznót, és egyértelmű a számára, hogy egy tigris terítette le. Körbenéz, megfigyeli a kutyák viselkedését, és úgy dönt, hogy tiszta a levegő. Nem tudja elvinni az egész tetemet, és több esze is van annál, hogy így tegyen, de elveszi az egyik combot – talán kettőt is, ha képes volt annyit cipelni. Ezután visszasiet a kunyhójába, és szerencsésnek érzi magát: a Panchelazában ez a váratlan szerencse sokkal többet ér, mint a rubel. Hazaérve Markov elraktároz egy adagot a húsból a méhkaptárból készített kútba, ami mellékesen ételrejtekhely, és biztonságos távolságban van a kunyhójától. Aztán összecsomagolja a maradékot, és leviszi az útépítő táborba, hogy elcserélje. Szürkületkor ér haza. Ezalatt a tigris visszatér a tetemhez. Egyértelmű, hogy meg lett

bolygatva, és ezt zokon veszi. Talán eszik és pihen egyet, talán azonnal elindul az illetéktelen versenytársak nyomán. Nincs kétség afelől, hogy kit keres: a kutyák és az ember nyomát könnyű követni. A tigris valamivel napszállta után ér Markovhoz, ami december elején, délután 4:30 körül van. Keletről közeledik, az Amba folyó felől, és az első, amit megérez, az a hús rejtekhelye. Amikor Trus megvizsgálta a rejtekhely-ivókutat a folyóban, Markov kunyhójától keletre, látta, hogy feldöntötték, és valamit kihúztak belőle, valamit, ami akár egy fagyott vaddisznó lábszár is lehetett. Trus nem időzött ott sokáig, csak amíg Lazurenkóval megállapították, hogy a tigris abból az irányból jött, és a kút volt az első, amit megvizsgált. Azt azonban észrevették, hogy ez pihenőhely is volt, ahol az állat különösen hosszú időt töltött el – talán amíg elfogyasztotta a visszaszerzett húst. Ezt követően a tigris továbbmegy a kunyhó felé, röviden elidőz Markov farönkből ácsolt latrinája mellett. Mostanra a kutyák, bárhol legyenek is, már riadót fújtak. Folytatja útját a kunyhó felé, ahol átkutatja a területet, felborítja és megrágja Markov holmijait, ahogy dühödten keresi a férfit, a kutyáit, a hús maradékát vagy mindezt együtt (noha ez a kár akkor is keletkezhetett, amikor a tigris később visszatért a végső lesre). Eközben Markov bent van, valószínűleg a vaddisznóhús egy részét süti (amit a tigris már meg is érezhetett), és talán pontosan érti, miért ólálkodik ott a tigris. Most eszmél rá, hogy komoly problémával kell szembenéznie. Az állat a lakókocsi körül köröz, keresi a módját, hogy bejusson, vagy elkaphassa a kutyákat, amik bent lehetnek, hacsak nem alatta bujkálnak. Markov egyre idegesebb lesz; a lakókocsi gyenge tákolmány, csak deszkalapok fedik, melyek közt a réseket rongyokkal tömte be a szél ellen. Mostanra talán már rájött, hogy rossz tigris elől vette el a húst, és muszáj lesz valamit csinálnia azon kívül, hogy egyik cigit szívja a másik után. Itt felmerül egy kérdés a forgatókönyvben: honnan szedi elő a fegyverét? Kondenzációs gondok miatt az orvvadászok általában

kint tárolják a fegyverüket, hogy stabil hőmérsékletet biztosítsanak neki. Azonban, mivel későre járt, és nem volt valószínű, hogy befut már járőr, Markov a töltényövével együtt talán csak odatámasztotta a falnak, kívül, az ajtó mellett. Ha így történt, akkor van esélye visszaszerezni – már ha a tigris a lakókocsi másik oldalán van. Egy másik eshetőség szerint a puska bent van a földön. Amikor ilyen hideg van – mínusz harminc körül –, ezek a rosszul szigetelt bódék térdmagasság alatt jéghidegek maradnak, mert a hő a kályhából felfelé száll, és nagyon gyorsan szétoszlik. Akárhogy is, most már nála a fegyver. A kutyái nyüszítenek és ugatnak; ideje valami határozott lépést tenni. Azonban, amint ablakmagasságba emeli a puskáját, ott már jelentős a hőmérséklet-változás, és az acél alkatrészeken kicsapódik a pára, ahogy a rézpatronokon is. Ilyen tempóban nem kell sok idő, hogy a puskaport veszélyeztesse, ha meg nem történt máris. Újhold van, ezért rosszak a látási viszonyok, de Markov hallja a tigrist, ami ezen a ponton nem is próbálja titkolni a jelenlétét. Talán már meg is ölte az egyik kutyáját, ami sok tajozsnyiknak elégséges ok, hogy lelőjjön egy tigrist. Minimum az egyik kutyája vadászatra van képezve, „munkaeszköz”, a megélhetése függ tőle. A férfi rémült, dühös és talán egy kicsit részeg. Akármilyen szerény ez a hajlék, az ő vára, és tigris járkál a kapunál. Az ajtón és a pár apró ablakon kívül Markov lakókocsiján voltak olyan nyílások, amelyeket kifejezetten lövésre vágtak ki, ha egy szarvas vagy vaddisznó lőtávolságba tévedne. Ily módon a lakókocsi bennlakó vadászlesként is szolgált. Az egyik ilyen nyílásból Markov megkeresi a megfelelő szöget, kinyomja a puska csövét, és közvetlen közelről lövést ad le a tigris mellkasára vagy fejére. Őrjöngő ordítás, bozótcsapkodások, és a tigris eltűnik. Egyelőre. Markov azonnal újratölt. A szíve majd’ kiugrik. Akit egyszer egy tigris provokál, az nem marad szenvtelen, és nehéz megmondani, hogy ki most az ijedtebb, Markov vagy a kutyái. Amint megállapította, hogy a ragadozó pillanatnyilag elment,

elönti a cigaretta utáni vágy. Ha a kutyái kint vannak, talán behívja őket – ha még nem szöktek el. Dohányzik, simogatja a kutyáit, ha ott vannak, és összeszedi magát, felbecsüli a károkat, és próbálja kitalálni, mitévő legyen. Az állam törvényei szerint épp most követett el egy bűncselekményt, de talán nem az elsőt, és ha a tigris él, akkor az állami törvény lesz a legkisebb gondja; inkább a tigris törvénye miatt kell aggódnia. Elő kell állnia egy stratégiával, hogy megoldja ezt a konfliktust, és nem lesz nyugta, amíg így nem tesz. Noha Trus magabiztos az események értelmezésében, vannak más, hihető verziók is, melyek közül az egyik Ivan Dunkaj fiától, Vaszilijtól származik, aki akkoriban megvitatta az esetet az apjával. – Márkiz nem messze az apám kunyhójától ölt meg egy vaddisznót – emlékszik vissza. – A tigris megtalálta, és enni kezdte. Amikor Márkiz meglátta, rálőtt. Természetesen a tigris elfutott, de megsebesült, és semmit nem tudott zsákmányolni egy hétig. Egy gyalogosan közlekedő vadásznak egy döglött vaddisznó szétbontása napokba telt, ami azt jelenti, hogy miután Markov hazavitte az első adagot, jó száz kiló húsnak még maradnia kellett az erdőben. Ahogy egy ember is kiszolgálná magát egy tigris elejtett és meg nem evett prédájából, úgy talán a tigris is ugyanezt tenné egy ember által elejtett, félig szétbontott vaddal. Nem volt egyértelmű, hogy Markov kutyáinak is közük volt-e ehhez, de a vadászebek egyik hátránya, hogy amikor egy nagy és veszélyes állattal szembekerülnek, hajlamosak visszafutni a gazdájukhoz, közvetlenül bajba sodorva őt. Akár így történt, akár a kutyákat érte támadás, Markov kényszernek érezte, hogy rálőjön a tigrisre. Mindenesetre másodpercei voltak a döntésre. Ez a verzió passzol a helyi vadászfelügyelőéhez, Jevgenyij Szmirnovéhoz, aki a Tajgacsoport nevű kis ügynökséget vezette. Szmirnov ugyan orosz nemzetiségű volt, de mivel Krasznij Jarban élt, és egy tiszteletnek örvendő bennszülött volt a felesége, olyan információkhoz jutott, amelyek könnyen elkerülték a kívülállókat, mint Trust. Napi szinten felbukkant a folyón, és közvetlen

hozzáférése volt a helyi pletykákhoz, így Szmirnov rajta tartotta az ujját a helyi vadász és orvvadász színtér érverésén. Szmirnov a Dunkaj-klánt szomszédjának tekintette, és nem sokkal Markov halála után megkereste Ivan Dunkajt az Amba és a Bikin torkolatánál álló kunyhójában. – Az első dolog, amit tudni akartam – kezdte Szmirnov –, hogy honnan jött a tigris. Ványa bácsi (Dunkaj) megmutatta a vaddisznónyomokat, amik lefelé haladtak a Bikinen. A tigris követte ezeket. Azt mondta: Zsenya, ez nem az én tigrisem. A folyón fentről kellett jönnie. Akkor tudtam, hogy a tigris kimerészkedett a saját territóriumából. Ványa bácsi megijedt, amikor elmeséltem neki, hogy Markov azzal foglalkozik, hogy tigriseket ejt csapdába, és eladja a bőrüket. Nagyon jól tudta, hogy ha megsebezte, vagy bármi más módon megsértette a tigrist, és azután látogatta meg az ő (Dunkaj) kunyhóját, akkor a tigris eljöhet Markovért, és lehet, hogy őt sem kíméli. Úgy tűnik, hogy Jevgenyij Szmirnov az egyetlen személy, aki hivatalosan érdekelt volt az ügyben, és tényleg beszélt Ivan Dunkajjal az eset idején. Figyelembe kell venni, hogy az orosz polgárok, különösen az idősebbek, fájdalmas tapasztalatok révén tanulták meg, hogy az információ fegyver, amit fel tudnak és fel is fognak használni ellenük. Ezért az emberek megvédik a barátaikat és a szomszédaikat, a róluk szóló híreket óvatosan osztják meg, korlátozva vagy megmásítva, attól függően, ki a kérdező. Egy tigris lelövése komoly törvénysértés; ha választani kellene a Tigrisfelügyelet, egy külföldi újságíró és egy ismert és megbízható helyi lakos közt, mint amilyen Szmirnov, aki beházasodott a törzsbe, az utóbbinak voltak a legjobb esélyei arra, hogy valós információkhoz jusson. Ezért kell Szmirnov beszámolóját figyelembe venni, még ha lényegesen különbözik is Trus töredékes beszámolójától, ami erősen függött az ő (gyakran kiváló) következtető képességétől. – Az a helyzet – folytatta Szmirnov –, hogy az pont egy rossz év

volt a tigriseknek, ami a zsákmányt illeti. A vaddisznók nagyon fogékonyak a betegségekre, a populációjuk hanyatlott. Ez volt a fő oka annak, hogy ez a tigris lejött a folyón: rá volt kényszerülve, hogy kiterjessze a területét, mivel nem volt elég élelem, és mialatt vaddisznókat üldözött, másvalaki területén találta magát. Úgy esett, hogy a tigris nagyon közel ölte meg ezt a vaddisznót az úthoz. Ugyanakkor járt arra Markov a kutyáival. A kutyák a tigris felé futottak, a tigris megölt egy kutyát, Markov pedig, vagy mert megijedt, vagy mert nem tudta, mi mást csinálhatna, rálőtt a tigrisre. A baj az volt, hogy az állat emlékezetébe véste a szagát, és elkezdte levadászni. Sok ember volt a környéken – katonák, rönkvágók, méhészek –, de a tigris körbejárta őket, és nem nyúlt egyikhez sem. Egy bizonyos személyt keresett. Amikor Markov rájött, hogy a tigris üldözi, elmenekült. – Félt akkor hazamenni, mert tudta, hogy nem ölte meg a tigrist. Hat kilométert futott Ványa bácsihoz, és ott maradt, remélve, hogy az üldözője elmegy. Ványa bácsi látta Markovon, hogy nem önmaga: állandóan a gondolataiba merült, és riadtnak tűnt, de nem kérdezősködött. Csak pár nappal később mondta el neki Markov, hogy rálőtt egy tigrisre, és megsebesítette. Ványa bácsi ekkor azt javasolta: Figyelj, el kell menned a faluba vagy máshová; el kell hagynod a tajgát! A tigris nem fog életben hagyni. És ekkor elment. – Eközben a tigris megette, ami a vaddisznóból maradt. Aztán rátalált Markov nyomaira, megtalálta a méhest, és ott várt rá. A tigrisek teste nagyon jól tartja a hőt, ezért ha valahol lefekszik éjszakára, testmelege nem olvasztja el teljesen a havat. Nyilvánvaló volt, hogy hosszú ideig várt, mert a hó egész a talajig felolvadt ott, ahol pihent. Hosszú ideig, elég sokat várt. Szmirnov értelmezése szerint Markov abban a reményben állt meg Zsorkin fakitermelő telepénél, hogy valaki visszaviszi a kunyhójába. Azonban mire megérkezett aznap este, már minden teherjárművet elraktak éjjelre, a hűtőiket kiürítették.[2 4 ] Zsorkin

már hazament, és nem akadt más jármű. Valamilyen okból – valószínűleg a kutyái miatt, akik előrefuthattak – Markov nem akart várni. Bármennyire is különböznek egymástól ezek a beszámolók, a kutyák és a hús közös motívuma mindegyiken végigfut – az a két dolog, ami miatt az emberek és a tigrisek leginkább összetűzésbe keveredhetnek az erdőben. Ebben az értelemben az esemény úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és tökéletesen hiteles az összes, benne szereplő teremtmény magatartása. Markov a maga részéről bizonyára jól ismerte a tigriseket és a helyi legendákat, legyen az bennszülött vagy orosz. Mindazonáltal csak két helyi tigristámadásról tudhatott többet, és mindkettő az emberi támadás spontán megtorlása volt. Az 1980-as évek közepén egy jaszenovjei asszonynak szétmarcangolták a karját, miután megpróbált baltával elüldözni egy tigrist a baromfiudvaráról; a férfi, aki a segítségére sietett, szintén megsebesült, mire sikerült leteríteni a tigrist. A Bikin-folyón 1996-ban volt egy másik eset is, amiben egy Jevgenyij Nyekraszov nevű bennszülött férfi a csónakjából egy tigriscsaládra lőtt, mire a nőstény beleugrott a ladikba, és rátámadt. Csak azért élte túl, mert a társa, aki szintén a csónakban ült, rálőtt a nőstény tigrisre, és megölte. Ugyanabban az évben, körülbelül százötven kilométerre keletre, a Szihote-Aliny hegység csendes-óceáni lejtőjén pár napon belül két orvvadászt megölt és megevett egy tigris, amelynek a jobb mellső lábát egy csapda megnyomorította. A Primorjéből származó Jevgenyij Szuvorov újságíró és író szerint, aki alaposan tanulmányozta a témát, az 1990-es évek dereka tigristámadások szempontjából rossz időszak volt. 1996-ban legalább öt embert megöltek, és többet súlyosan megsebesítettek. Néhány támadást kiprovokáltak, de a többit egyértelműen nem. A Zapovednoje Primőrje című könyvében Szuvorov a következő verset idézi egy vadőrtől, akinek ezzel a bizonytalansággal kellett napi szinten szembenéznie:

Azt olvastam, a tigris nem veszélyes, Azt mondják, a tigris nem támad, Csak egy dolog nem világos számomra. Vajon ő is olvasta ezt? Tud róla? Primorjéban 1970 és 1994 között hat olyan feljegyzett tigristámadás történt, amiket „indokolatlannak” osztályoztak; ezek közül négyben a tigris úgy vadászta le az áldozatokat, mintha prédaállatok lettek volna. Azonban azt nehéz megállapítani az adatokból, hogy az állatok előtörténete vagy pillanatnyi kétségbeesése vitte rá őket arra, hogy emberekre vadásszanak. Szuvorov szerint ezalatt az idő alatt a járőröző határőrök elleni támadások teljesen szokványos esetnek számítottak. A korábbi adatok – a század közepéről vagy még korábbról – legjobb esetben is szedett-vedettek, de annyit talán el lehet mondani, hogy egyetlen emberevési esetet sem jegyeztek fel az orosz Távol-Kelet egyetlen részéről sem az 1920-as és az 1950-es évek között. (Valószínűleg azért, mert az amur tigris populációja éppen negatív rekordot döntött.) Mindenesetre a legkorábbi támadásos feljegyzések anekdotaszerű beszámolók, amiket utazók gyűjtöttek, és azon a német lepkekutatón kívül, akinek a maradványait csak a lepkehálója és kabátgombjai alapján tudták beazonosítani, szerepeltek bennük magányos orosz vadászok, koreai és kínai ginzenggyűjtők, valamint vasúti munkások is, akik közül néhányat állítólag a saját ágyukból ragadtak el. Kínai aranybányászok is lehettek az atipikus, elhamarkodott támadások áldozatai közt, amiket a híres orosz felfedező, Nyikolaj „Adj egy csapat katonát és elfoglalom Kínát” Przsevalszkij jelentett, aki szerint 1867-ben huszonegy embert öltek meg, és további hatot sebesítettek meg tigrisek a Skotovka folyón, Primorje déli részén.

Függetlenül attól, hogy Trus, Szmirnov vagy Vaszilij Dunkaj forgatókönyve áll-e közelebb az igazsághoz, Markovnak jó oka volt azt hinni, hogy a tigris üldözi. Nem tudni pontosan, mennyi időre vonult vissza, miután meglőtte a tigrist, de december 3-a reggelén valami felbátorította – vagy arra kényszerítette –, hogy elhagyja a kunyhóját, és kockázatos utat tegyen az Amba folyóhoz, öt kilométernyire. Talán a kutyáit kereste, vagy talán segítségért ment, hogy elintézze a tigrist. Hogy a haszon is motiválta-e, nem ismeretes. Markov azonban nem ment egyből meglátogatni a barátját, Ivan Dunkajt, helyette északkeletnek indult, Dunkaj fiát (és Vaszilij testvérét), Mihailt látogatta meg. Utóbbit egyszer sem kérdezte ki a Tigrisfelügyelet, de 2008 májusában elmesélte, mikor látta utoljára a férfit. Mihail Dunkaj az ötvenes évei elején jár, vadász és prémvadász, mint az apja és a bátyja. Alacsony és köpcös, bozontos, fekete haja csikófrizurában lóg a homlokába, ami az egyetlen egyenes vonal a különben kerek arcon. Sötét szempár dereng át redős szemhéján. Apjához hasonlóan ő is jó kapcsolatot ápolt Markovval, az évek során osztoztak ételen, vodkán és egymás kunyhóján. Markov december 3-án, nem sokkal dél előtt érkezett meg Mihail Amba melletti kunyhójához, és nyilvánvalóan zaklatott volt. – Mérges volt a tigrisre – emlékezett vissza Mihail, a Krasznij Jar egyik főutcájának számító, hótól nemrég megszabadult föld útján állva, amit pocsolya és tehénlepény tarkított. – Szidta, mint a bokrot; azt mondta, hogy meg kéne ölnünk, elpusztítanunk és kiirtanunk a tigriseket. Túl sok van belőlük – mondta. Láttam rajta, hogy nagyon aggódik: nem akart inni vagy enni; még csak nem is teázott. Csak szívta a cigarettákat, egyiket a másik után, és panaszkodott, hogy túl gyengék. – Sodorjunk egy mahorkát![2 5] – javasolta. Fél órán keresztül egyfolytában dohányzott. Számos udege és nanáj, köztük Mihail Dunkaj, ugyanúgy érez a tigrisek iránt, ahogy Pjotr Zsorkin: ha az egyik rád irányította a

figyelmét, akkor nem sok mindent tehetsz, hogy megmásítsd a dolog kimenetelét. – Halálra volt ítélve – jelentette ki egyszerűen Mihail. – Aki a szemébe nézett, megmondhatta. Furcsa és üres volt, amikor beszéltem vele, halott tekintet. Ez a tigris valószínűleg dühödt és bosszúszomjas volt, és Márkiz rossz hangot ütött meg vele. Személy szerint úgy gondolom, hogy megpróbálta lelőni, és az nem bocsátott meg neki. Ha a tigris azt érzi, hogy ez az ő hibája – ha mondjuk, megölt volna egy kutyát, vagy más rosszat tett volna –, akkor egyszerűen elmegy. A bennszülött népekről író antropológusok gyakran feljegyzik, hogy azok hajlamosak antropomorfizálni az őket körülvevő állatokat. Annak ellenére, hogy (számos más mellett) a kung és nanáj vadászok is jó eredménnyel alkalmazták ezt vadászat közben, a felismerhető érzelmek és indítékok állatoknak való tulajdonítása gondot okozott a nyugati tudósoknak. Nem utolsósorban azért, mert szörnyen nehéz volt ezeket laboratóriumban bebizonyítani, vagy disszertációban megvédeni. Ezeket az állításokat hívják a jogászok és filozófusok „dedukciós érveknek”, amik anekdotaszerűek és bizonyíthatatlanok. Ilyen körülmények között a szőrszálhasogatás, szemantikai csűrés-csavarás és az „ellenvetés definíció” lehetősége végtelen, és ugyanígy nem fejezi ki a lényeget: a fajok közti eme érzéseknek és kommunikációnak nem annyira az „emberiesített” állatokhoz vagy az „állatiasított” emberekhez van köze, mint inkább ahhoz, hogy mindegyik fél ráérez a másik jelenlétének és magatartásának finomságaira. Ha az életed legnagyobb részét természeti környezetben töltöd, meghitt kapcsolatban a körülötted lévő állatokkal, sőt tőlük függve, akkor kétségtelenül – szükségszerűen – bizonyos rokonságot érzel velük, még ha ez nem is áll szándékodban. Ennek az önkéntelen szoros kapcsolatnak egy kirívó példája a mai Namíbiában esett meg 1940-ben. Azon év májusában két német geológus, Henno Martin és Hermann Korn, miután

elmenekültek a náci Németországból, úgy döntöttek, inkább eltűnnek a sivatagban, mintsem megkockáztassák, hogy ellenséges külföldiként bebörtönözzék őket a fogadó országukban (DélAfrikában). A két férfi tapasztalt sivatagi utazó volt, és gondos előkészületek után megpakoltak egy teherautót az alapvetően szükséges holmikkal, köztük egy Ottó nevű kutyával, majd leereszkedtek a végtelen és útvesztőszerű Kuiseb-folyó kanyonjába, 180 kilométerre Windhoektól délnyugatra. A lelepleződéstől rettegve, éhségnek és szomjúságnak kitéve, üldözött remeteként vándoroltak, barlangokban és kőből épült menedékekben húzták meg magukat, szigorúan kiporciózott munícióval vadásztak, és a vadászzsákmányaik mellett aludtak, hogy távol tartsák a hiénákat. Két és fél évig képesek voltak életben maradni ebben a száraz pokolban, egy olyan környezetben, ahol egymillió év alatt sem változtak jelentősen a növények vagy az állatok. A Kuiseb-kanyonban maradtak víztartalékok, és amikor a síksági víznyelők kiszáradtak, a leopárdok, sakálok, hiénák, struccok, antilopok és zebrák mind leereszkedtek a kanyon aljára, hogy a kövek között forrást vagy vízgyűjtő gödröt találjanak. Ezen az embermentes helyen Martin és Korn önkéntes száműzetése egyik mellékhatásaként totálisan elmerült az állatvilágban. Képzett tudósok lévén mindkét férfi hathatós tudományos érdeklődéssel viseltetett új körülményei iránt, amit Martin nagy részletességgel beszélt el 1957-es The Sheltering Desert (Oltalmazó sivatag) című memoárjában. Ebben elmeséli, miként kényszerültek rá, hogy az elemi létezéshez alkalmazkodjanak; életük az alapszükségletek szentháromsága körül forgott: biztonság, élelem és víz. De volt benne egy szürreális csavar: egy szélenergiával működtetett generátor révén mindeközben rádiót hallgattak. Ebbe a sivatagi erődbe, ahol a Dél Keresztje határozta meg az éjszakai égboltot, zebranyájak dobogtak tova a sötétben, és a szomjúság elnyomott minden más aggodalmat, az Európában dúló háborúról szóló hírek úgy hatoltak be, mint vészhívások egy másik bolygóról. Szinte szó

szerint két világ között rekedtek. Mint körözött emberek és a huszadik századi fasizmus és háború menekültjei, arra kényszerültek, hogy újra felfedezzék azokat a készségeket és ösztönöket, amelyek a kőkorszak óta szunnyadnak az emberben. A Namíb-sivatag az év legnagyobb szakában meddő, kivéve pár elszórt bokrot és fát, ezért Korn és Martin étrendje erősen húsközpontú volt. Emiatt az állatokra fókuszáltak; azok voltak a mozgó középpontok, körülöttük keringett a két férfi élete. Mivel lövedékeik régiek és gyengék voltak – annyira, hogy néha lepattantak a préda koponyájáról –, Martinnak és Kornnak az íj és nyíl hatókörén belülre kellett kúsznia, hogy elejthessék a vadat. Noha az életük egyre barbárabb és elkeseredettebb lett, képesek voltak hátralépni, és megfigyelni a saját viselkedésüket – mintha kutatók és témák lettek volna egy személybe gyúrva. Ruháink, amik mindig merevek voltak a vértől és izzadságtól, szétszakadtak és kikoptak az éles és forró kavicson való mászástól – írja Martin. – Egy idő után felhagytunk a nadrág és zokni viselésével… Ott ültünk, ágyékkötő gyanánt törülközőt csavarva magunkra, és egy antilop bordáit szakítottuk szét… és úgy marcangoltuk, mint egy vérengző vadállat. De gondolataink szabadabbak voltak, mint valaha, és később, azon az estén, Hermann hegedűje győzedelmesen énekelt bele a körülöttünk levő sötét éjszakába. – Egy ponton Korn meghatottan mondja: – Az én paleolit lelkem itt otthon érzi magát. Ahogy belerázódtak a Namíb-sivatag ősi ár-aszály, vadászatpihenés ritmusába, Martin és Korn megfigyelte a körülöttük lévő állatokat és azok társas kötelékeit, hierarchiáját, és lenyűgözte őket a fajok közti dinamika. Talán elkerülhetetlenül, de mindkét férfi elkezdett azonosulni velük. Olyanok voltak, mint az emberek, akikkel állandóan találkozol az utcán anélkül, hogy tudnád a nevüket – írta Martin –, és nemsokára elkezdtünk szomszédként tekinteni rájuk. Lényegében ez a sivár, de meglepően életteli sziklaés cserjelabirintus egyfajta közösségi umwelt volt, és benne Martin

és Korn mély, empatikus meghittséget érzett a velük együtt élőkkel. Megtanultuk felismerni a hangulatukat és szándékaikat a fejtartásuk vagy a patáik állása alapján. Megértettük őket és a viselkedésüket, ahogy a barátaidat is megérted a beszéd szüksége nélkül… Minél hosszabb ideig éltünk állatokkal, annál világosabbá vált számunkra, hogy az emberi és az állati viselkedés szorosan összefügg. Martint lenyűgözte a kölcsönhatások és a tudatosság bonyolultsága, amit maga körül tapasztalt: rivális zebracsődörök váltották egymást ugyanannál a lyuknál, miközben arrébb kaparták a köveket, hogy vízhez jussanak; egy strucc tojó széttárta a szárnyát, hogy a többi strucc haladását megakassza, miután felfedezett egy távoli veszélyt; egy pávián szétszedett egy távcsövet, gondosan szétcsavarva az összes alkotórészt; egy hiéna a csapáson előreengedett egy leopárdot, és miután a leopárd biztonságos távolságba ért, elkezdett utána visítozni és kiáltozni, mint a gyáva, aki csak messziről sérteget. Megértettem – jegyezte meg Martin –, hogy az emberek „túlságosan emberi” viselkedése valójában „túlságosan állatias”. Azonban Martin legmeglepőbb felfedezései a saját pszichéjében végbemenő változások voltak: amikor először leereszkedtek a kanyonba, megállapította, hogy álmai a hátrahagyott emberekre és helyekre vonatkoznak. Ám ahogy a hónapok évekké sokasodtak, az állatok egyre nagyobb szerepet kaptak benne, és az emberi és állati lények közti különbség elmosódott. Martin tudatalattija – belső umweltje – fokozatosan újrakalibrálta magát, hogy az passzoljon az ő új valóságához, még ha az atavisztikus is. Az a fajta együttélési kísérlet volt, amiről a pszichológusok és antropológusok csak álmodhatnak, és ez talán némi fényt vet arra, hogy Dél-Európa barlangrajzain és a Kalahári falfestményein miért annyira hangsúlyosak az állatok. Talán – spekulált Martin – innen ered a mitológia… amiben az emberi és állati lények keverednek és egymásba olvadnak.[2 6 ]

Figyelembe véve, hogy egy németországi születésű, városi akadémikusnak csak két évébe került, hogy (újra) felfedezze ezt a kapcsolatot egy megkapóan mély szinten (ráadásul egy afrikai kanyonban), az ember csak találgathat, hogy az olyan bennszülött vadász, mint Ivan vagy Mihail Dunkaj, milyen bizalmas viszony és megértés birtokosa lehet, miután egy egész életet hazai földön, a tajgán töltött. Ha valaki ehhez hozzáadja, hogy a Dunkajok a helyi állatokkal való közösségi emlékezet több száz évéből merítenek, akkor az ő ember-tigris dinamikai megfigyelésük különösen sokat nyom a latban. – A tigris erős, hatalmas és igazságos – állította Mihail Dunkaj. – Tisztelned kell! Azt hiszed, nem érti a nyelvet, de ő mindent ért; olvasni tud az emberek gondolataiban. Így, ha azt gondolod, ez egy nyavalyás tigris; nem félek tőle, akkor valami rossz fog történni veled, és ezért csak magadat okolhatod majd. A tigris először figyelmeztet, de ha még mindig nem érted, akkor keményen megbüntet. Mihailnak érdekes véleménye volt a zsákmány megosztásáról az erdőben, és a dolgok talán jobban alakultak volna Markov számára, ha tud erről. – Egyszer egy tigris megölt egy vaddisznót úgy tízméternyire a kunyhómtól – kezdte Mihail. – Reggel megláttam a döglött vaddisznót és a közelben üldögélő tigrist. Így hát elkezdtem beszélni hozzá: A tajga nagy – mondtam –, miért pont itt vadászol? Menj, élvezd ki a tajga többi részét, de ezt ne tedd többé a kunyhóm közelében! A tigris ült, meghallgatott, aztán elment. Ezek után láttam, hogy a vaddisznó egy részét, a combját meghagyta nekem; a többi részét megette, és mindent eltakarított. – De én nem vettem el a húst – folytatta Mihail –, mert ha elveszed, akkor az adósa maradsz, és valamit vissza kell adnod. Ezért azt mondtam: Köszönöm, de most van húsom. Ne sértődj meg, hogy nem veszem el! Rendes volt tőled, hogy megosztottad velem. Ha elveszed a húst a tigristől – magyarázta Mihail –, azt fogod érezni, hogy tartozol neki, aztán pedig félni kezdesz tőle. Mihail Dunkaj szerint húst elfogadni egy tigristől olyan, mintha a

Kommunista Párttól vagy a maffiától fogadnánk el szívességet: ha egyszer leköteleztek, nagyon nehéz kihúzni magunkat. Markov nem foghatta fel teljesen a szerződés jellegét, amibe belement, ha tényleg vett a tigris vadászzsákmányából. Ivan Dunkaj, mivel egy korábbi generációból származott, úgy tűnt, elfogadta ezeket a zord feltételeket, de a fia nyilvánvalóan nem. Az, hogy Dmitrij Pikunov tigriskutató ennyire sikeresen tudott a tigris által elejtett zsákmányon élni, és ilyen veszélytelenül, leginkább talán annak köszönhető, hogy nem ment a préda közelébe, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a tigris már teljesen végzett vele. Mindig a cár eszik elsőnek. Őszinte meglepetést okozott Mihail Dunkajnak, hogy Markov ennyire összeakaszkodott a tigrisével. – Markizt erős, jó embernek ismertem – foglalta össze. – Mindig optimista volt, mindig jókedvű. Őszinte volt. Nehéz megérteni, miként történhetett, de ez az eset letérítette őt az élet ösvényéről. Próbáltam megértetni vele, hogy maradjon éjszakára, hogy nyugodjon meg, ne aggódjon, és gondolja át. Azt mondtam, ha nem tettél semmi rosszat vele, ő sem tesz semmit veled. Csak ne tegyél semmi rosszat vele! Vésd az eszedbe: a tajgán élsz! A tigris megsemmisíthet! De addigra a kocka már el volt vetve, és Markov sorsát jellemének egyik fele megpecsételte. – Ha valamit elkezdett – tette hozzá Mihail –, általában be is fejezte. – Nézzük a tigris szemszögéből – mondta később Trus. – A tigris kihívta Markovot. Az ő szemszögéből vagy elmész, vagy szemtől szemben elrendezitek, és meglátjátok, mi lesz. Markov elfogadta a kihívást. Vologya Markovnak volt esélye arra, hogy elhagyja a tajgát; ha így tett volna, még mindig élne. Megvolt rá a lehetősége. Marad a kérdés: miért tett egy hosszú sétát az erdőben egyedül, ha tudta, hogy van egy feldühödött tigris, amelyik őt keresi? Büszkeségből? Aggódott a kutyáiért? Vagy be akarta fejezni, amit elkezdett? Mihail Dunkaj úgy vélte, egészen másról volt szó. Az volt az érzése, hogy Markov már a tigris szolgája volt, amikor meglátta

azon a reggelen. – A tigris már elvette a lelkét – mondta. – Volt egy kutyám, egy nap ideges lett, dühös, ingerült; megharapott és elfutott. Másnap egy tigris megölte. Az a kutya azért viselkedett így, mert a tigris befolyásolta a gondolatait: nem látta a tigrist, de az vonzotta őt a távolból, mint egy mágnes. Olyan ez, mint a hipnózis, amikor gondolatokat ültetnek valaki fejébe. Az ember vagy a kutya nem érti, mi történik vele, vagy hogy mit miért csinál. Csak megy valamerre anélkül, hogy világosan gondolkodna. Vannak más magyarázatok is, de egyik sem kielégítőbb a tekintetben, hogy Markov miért viselkedett úgy, ahogy: miért tűnt fel mindenkinek, aki látta, hogy „nem önmaga”, miért utasította vissza a felkínált ételt és szállást, miért gyalogolt vissza egyedül a sötétben arra a helyre, amit a tigris jól ismert. De a nyomok a leginkább felkavaróak: ahogy vezetnek kilométereken át az Amba mentén, keresztül a tajgán, egyenesen a tigris szájába. Ez, valamint az a módszer, hogy a tigris nem vadászta le, hanem türelmesen várt a kunyhója előtt, mintha hazavárta volna, mint egy kutya – vagy egy bérgyilkos. Egy emberi lény sem tudott volna előkészíteni ennél kegyetlenebb forgatókönyvet a megtorlásra.

14 Amikor a természetet nézzük, csak a túlélőket látjuk. STEPHEN BUDIANSKY: IF A LION COULD TALK (Ha az oroszlán beszélni tudna) A nagymacska-főemlős viszony megdöbbentően konzisztens a történelemben: nem számít, hogy a főemlős puskás tajozsnyik, kung vadász, beszélni még nem tudó Australopithecus vagy éppen pávián. A ragadozó macskák iránti, velünkszületett félelem tekintetében semmi nem változott ötmillió év alatt azon kívül, miként kezeljük. Emiatt megdöbbentő a hasonlóság Trus Tigrisfelügyelet csoportjának Markov kunyhójánál tanúsított viselkedése és egy páviáncsapaté között az afrikai szavannán: nappal védekező csoportba tömörülve ember és majom nyílt térségen halad, még szembe is száll a ragadozó nagymacskákkal. De amint lemegy a nap, mindkét csoport biztonságos helyre vonul vissza, ahol összebújva kuporog hajnalig. Hogy fogalmunk legyen róla, miként boldogultunk a nagymacskákkal és más ragadozókkal a tűz és a szerszámok használata előtt, néhány paleoantropológus a szavannai páviánok viselkedését tanulmányozta. A legszorgalmasabb és legnagyobb tiszteletnek örvendő kutatók közé tartozik a dél-afrikai Charles K. Brain. Mialatt emberi és állati kövületeket ásott ki a Transvaal régió Sterkfontein-völgyében az 1960-70-es években, Brain egy szomszédos pávián-csapatot is megfigyelt, amely a közeli sziklafalon élt. Különösen hideg éjjeleken a harminc példányból álló csoport visszavonult a szirtek mélyén húzódó barlangokba. Egy éjjel Brain olyasmit tett, amit modern ember még soha. Elrejtőztem a barlangban – írta –, csak akkor fedtem fel magam, amikor a páviánok már letelepedtek aludni. Noha káosz tört ki a

barlangban, nem merték elhagyni a helyet sötétben. Brain nem részletezi a vad éjszakát, talán mert jobb a képzeletre hagyni, milyen lehet sötét, zárt térben rekedni több tucat félelemtől megvadult páviánnal. Viszont értékes információkat szerzett. Megdöbbentette, hogy a sötétség és az, amit rejtett, olyan ijesztő volt a majmoknak, hogy felülírta azt a pánikot, amit egy nagy testű betolakodó keltett. Mit hittek, mi van odakint? A huszadik század közepén, a tudós látogatásakor leopárdok, oroszlánok és hiénák lehettek. Hárommillió évvel korábban azonban még ijesztőbb ragadozók várhattak rájuk – és a mi őseinkre – a barlang száján túl. A nappali és éjjeli vadászok között lehetett többféle farkas és hiéna, némelyik akár oroszlán méretű. Voltak nagymacskák és macskaszerű ragadozók is – kardfogúak és mások –, jóval nagyobb számban és változatban, mint ma. És ha ez még nem lett volna elég, voltak sasok is, amelyek a kisebb páviánokat elragadták, amíg nem lettek három-négy évesek, amikor már túl nehéz lett volna felkapni őket. De megölni azért nem. A másik részlet, amit Brain figyelemre méltónak talált, a szavannai páviánok és a biztonságos alvóhelyek közti összefüggés: ahol nem akadtak szirtek vagy barlangok, ott nem voltak majmok. Ha összehasonlítjuk a majmok biztonságról alkotott képét egy hopi pueblóval, középkori várral vagy bérházzal, a hasonlóság kísérteties. Akárhová megyünk, legyen akármilyen a közeg vagy a terep, a menedékről alkotott képünk lényegében ugyanaz. Magasság híján lyukat ásunk. A barlangot, az iglut, a bunkert és a kiselejtezett, orosz teherautót földrajztól és időtől függetlenül bárhol felismernénk. C. K. Brain munkássága nem csupán a páviánok megfigyelése és kiásott kövületei miatt fontos, hanem mert ezzel megcáfolta a gyilkos majom elméletet is. Alapvető művével, az 1981-es The Hunters or the Hunted? An Introduction to African Cave Taphonomy (A vadász vagy áldozat? Bevezetés az afrikai

barlangtafonómiába)[2 7 ]kihívta Ardreyt és sok kollégáját. Ebben Brain kimerítően leírja a Sterkfontein-völgyben talált kövületeket. A helyet azóta Az emberiség bölcsőjének hívják. A következtetése akkoriban radikálisnak számított: őseink nem voltak sem vadászok, sem indokolatlanul gyilkos hajlamúak; ha harcoltunk, jelentette ki, az életünkért tettük, nálunk sokkal jobban felszerelt ragadozók ellen. A tudósok szemszögéből a Sterkfontein és a szomszédos Swartkrans-völgy igazi aranybánya; paleontológusok már majd’ száz éve végeznek ásatásokat a Johannesburgtól nyugatra fekvő, tikkadt völgyeket pettyező barlangokban és kőfejtőkben. Az évek során több száz pávián- és előemberfosszíliát találtak itt, köztük néhány ép csontvázat is, melyek némelyike több mint hárommillió éves. A térség, amely ma már a világörökség része, a megszelídített tűz legrégibb bizonyítékával is szolgált (egymillió évvel időszámításunk előttről). Braint különösen érdekelte a tény, hogy sok megkövült csont, legyen emberi vagy mástól származó, ragadozók nyomáról tanúskodott. Nagymacskák és hiénák kísértették a barlangokat, ahogy ma is; és értékes utalásokkal szolgálnak a nagy, veszélyes állatokkal való korábbi tapasztalatainkra. Napnál világosabb, hogy az emberőseink lakta világ veszélyes helynek számított talajszinten: mi kisebbek voltunk, minden más viszont nagyobb, mint ma. Húsevő szomszédaink szemében viszonylag apróvadnak számítottunk, felsőbbrendűek voltak nálunk minden fontos dologban. Talán korai fejlődésünk eme hosszú és kényes, a szerszámok és a tűz használata előtti szakaszában szereztük a „sebet”, amire Robinson Jeffers utal versében, ahol felveti a sürgető kérdést:

De honnét jön az emberi faj? Hadd tippeljek! Klímaváltozás leteperte a nagy északi erdőket,

Az emberszerű majmokat lekényszerítve a fákról… Le kellett menniük a földre, ahol még volt zöld És találhattak apró húst. De ott a nagy húsevők, A tigris, a párduc és a rettenetes, tapogató medve és végtelen farkasfalkák tették az életet Halálálommá. Az embernek ezért van ilyen álma, És puszta rémületből öl. Ezeket a sorokat ötven éve írta valaki, aki nem volt tudós; ennek ellenére ez a szekuláris történet, ami az édenből való kiűzetést kombinálja az erdei paradicsomból való zuhanással, egybecseng azzal, amit ma sok paleontológus és paleobotanikus hisz. A Transvaalban, az Olduvai-szurdokban és máshol tett felfedezések alapján igencsak nagyot estünk, és nem volt visszaút. Olyan két és fél millió évvel ezelőttig, amikor az Australopithecus utóda, a Homo habilis elkezdett szerszámokat használni, kevés természetes védelmünk volt azokon kívül, amit a fejünk nyújtott: térlátás, rendes hallás, viszonylag érzékeny orr és a mai agyunk csak harmada. Más szóval nem jártunk annyival a páviánok vagy a csimpánzok előtt. Elképzelhető, hogy nagymacskák több nemzedéke – talán több ezer nemzedéke – tanította kölykeit főemlősökre vadászni. Mint ahogy az oroszlánok, akikkel Elizabeth Marshall Thomas találkozott a Kalaháriban, „asszimilálódtak”, hogy ne egyenek embert, az ellenkezője is lehetséges. Az emberevőnek született ragadozók leghírhedtebb modern esete a mai Tanzánia Njombe kerületében történt 1932 és 1947 között. Ez idő alatt egy tizenöt oroszlánból álló falka körülbelül 1500 embert megölt, mire George Rushby legendás, brit elefántvadászból lett vadőr egyenként kiirtotta a falkát. Egy évébe telt. Ha egy emberevő oroszlán bármennyi ideig is folyamatosan embert öl és eszik – írta a No More Tusker (Nincs több elefánt) című memoárjában –, szinte természetfeletti ravaszságra tesz szert. Ez gyakran hosszú és

nehéz feladattá teszi az ilyen oroszlán levadászását és megölését. Van egy ehhez kapcsolódó jelenség a ragadozók között, legyenek kicsik vagy nagyok, ez pedig a „felesleg gyilkolás”, azaz a spontán, eszeveszett mészárlás. A Njombe oroszlánjainál nem erről volt szó, de akadtak ilyen oroszlánok. Ahogy leopárdok, tigrisek, farkasok, hiénák, jegesmedvék és gyilkos bálnák is. Nem sokkal Njombe emberevőinek kiirtása után Rushby egyik kollégája megfigyelt egy ilyen esetet a Kruger Nemzeti Parkban, a Sterkfontein-völgytől mintegy 370 kilométerre keletre. James Stevenson-Hamilton ezredes vadőrként dolgozott ott, amikor tanúja volt annak, amit páviánmészárlásnak nevezett. A páviáncsapat egy ivóhelyre tartott, és nem vették észre a közelben szundikáló oroszlánfalkát. Azok felébredtek, két nőstény felkelt, és csendben elbújt a csapás mellett. Amikor kiugrottak, a páviánok pánikba estek, és menekülni kezdtek… egyenesen bele a többi oroszlánba. Annyira megrémültek, még az sem jutott eszükbe, hogy felszökjenek a fákra – írta Stevenson-Hamilton –, csak tenyerükbe temették arcukat, az oroszlánok pedig egyszerűen agyoncsapták őket. Az ezredes akár fosztogatóktól megdermedt parasztokról is beszélhetett volna. A legfájdalmasabb részlet a páviánok rezignáltsága: a szökés reménye nélkül utolsó mentsváruk saját tenyerük sötétsége volt. A kép részben azért annyira megindító, mert az a tenyér akár a miénk is lehetne. Talán az efféle katasztrófától tartva nem menekültek ki azok a páviánok a barlangból, amikor Brain úgy rájuk ijesztett: inkább vesszen egykettő, mint az egész csapat. Még több millió év távolából is felkavaró elképzelni egy Australopithecus család sorsát, akikre rárontottak a pusztán, messze a fától, amire fel lehetne mászni. Nem kellett sokszor megtörténnie, hogy mindenki féljen a környéken. A mai napig egész kerületek bénulnak meg a félelemtől egyetlen emberevő ragadozó miatt, sokszor még a létfontosságú gabonát is inkább hagyják ott rohadni a földeken. Szobolonjét hasonló paralízis érte,

pedig a lakosság zömének volt fegyvere. Ilyen fenyegetés hatására a morál katasztrofálisan zuhanhat. Ha azokat az arcra tett tenyereket metaforikus rejtekhelynek vesszük, az álom és a menedék talán ezt jelentette valaha: biztos módját annak, hogy kirekesszük a rémségeket, amik életünket kísértették; gondolatban a nemlét világába száműzni őket, legalább addig, amíg a nap újra fénybe borítja a világot. Kijózanító gondolat. Ha életben maradtunk és szaporodtunk ilyen környezetben, akkor semmi nem állíthatott meg bennünket. Elég idő elteltével egy ilyen lény gyarmatosíthatta a földet, amit meg is tettünk. Ebből a szempontból Dél-Afrika nem az emberiség bölcsője, hanem a tűzpróbája. Ha a szavanna olyan volt, amilyennek Brain és mások hiszik, a végső bizonyítás helye lett az olyan lassú, gyenge, vékony bőrű, de egyre gyorsabb agyú lénynek, mint mi. Az evolucionisták szempontjából az efféle kihívásokkal teli környezet biztosította a fejlődéshez szükséges nyomást, ősi és pompás példája annak, amit Arnold Toynbee úgy nevez, optimális kihívás. Brain ezt alátámasztó fosszíliabizonyítékot talált Transvaal barlangjaiban, és nagyjából be tudja azonosítani a pillanatot, amikor azok a barlangok, amikbe valaha bevonszoltak bennünket, hogy szétmarcangoljanak, immár menedékké váltak, ahonnan elűztük a ragadozókat. Ehhez az erőeltolódáshoz új faj szükségeltetett, és szinte bizonyosan közvetlen elődünk, a Homo habilis kezétől eredt. Olyan változás volt ez, amit egyszerre bizsergető és gyötrelmes lehetett végignézni. A nagyobb agy, a szerszámok és végül a tűz segítsége alapjaiban megváltoztatta a kapcsolatot az előemberek és az őket prédának tekintő állatok között. Lehetünk ragadozók vagy prédák, mindnyájan opportunisták és a szokásaink rabjai vagyunk. Így aztán, ha egy leopárd vagy egy vadászó hiénafalka nem tudott elégszer elkapni bennünket, vagy éppen megszeppent tőlünk, az étkezési preferenciája ennek

megfelelően eltolódott – talán a páviánok felé, és ott is maradt a mai napig. Miután ez az új konfiguráció tartósan beállt, az ilyen „megtért” ragadozó sarja is feltehetően tükrözi ezt a változást. Van okunk feltételezni, hogy mint a kungok az oroszlánok között vagy az udegék a tigrisek között, az előember is aktívan együtt élt ezekkel az állatokkal, és nem lett krónikus ellenségük. Mindenesetre nem sokon múlhatott, valószínűleg sok hajmeresztő eset történt. Érdekes, hogy durván ötmillió év kellett, mire az emberszabásúak – feltehetően a Homo erectus formájában – végre kifejlesztették az agyat, a szerszámokat és a lábakat, hogy élve kijussanak Afrikából. Az út tele volt nagymacskákkal, hiénákkal és farkasokkal, valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy legtöbb emberszabású ősünknek nem sikerült. Az is megdöbbentő, hogy sok más fajtól – például a macskáktól – eltérően, mi vagyunk a családunk (Hominidae) egyetlen ága, aki túlélte az utazást. Ebben az értelemben evolúciós árvák vagyunk – egytagú család, ami révén furcsa társaságba kerülünk: genetikus magányunkat megosztjuk a kacsacsőrű emlőssel, a gangeszi gaviállal és a coelacanth hallal. Őseink szelleme ma is kísért, régi családi vonásokban jelentkezik, amelyek korokon át megmaradtak, és befolyásolják viselkedésünket, hatnak reakcióinkra és a világhoz való hozzáállásunkra. Hogy tesztelje az ösztönös kapcsolatot a modern ember és primitív őseink között, Richard Coss, a Kaliforniai Egyetem pszichológusa felmérést végzett, amiben egy virtuális szavannát teremtett a tipikus tövisfával, sziklával és hasadékkal. Megmutatta ezt az üres, ősi tájképet egy csoport amerikai óvodásnak, majd egy virtuális oroszlánt adott hozzá. Megkérdezte a gyerekeket, hol keresnének menedéket. A legtöbben a fát vagy a hasadékot választották, hatból csak egy a sziklát. A szavanna vagy a ragadozók ismerete nélkül, az oroszlánt csak nagyjából, feltehetően rajzfilmből ismerve, a gyerekek több mint 80%-a megértette a kockázatot, és ennek megfelelően reagált.

A kis százalék, akik a sziklát választották, nem menekültek volna meg az oroszlántól; a természetes kiválasztódás több millió éve dacára ma is van az emberiségnek egy kis százaléka, akik végzetes döntéseket hoznak. A UCLA antropológusa, Clark Barrett máshonnét közelítette meg a kérdést, de Cosshoz hasonlóan ő is gyerekek válaszát várta. Megfigyelték, hogy már egy kilenc hónapos csecsemő is felfogja az üldözés lényegét, és különbséget tud tenni üldöző és üldözött között. De Barrett azt akarta kideríteni, hogy a gyerekek mely korban, milyen motivációt tulajdonítanak a különböző állatoknak olyan helyzetben, ami személyesen nem érinti őket, akárcsak Coss oroszlánkísérlete. Azaz arra volt kíváncsi, mely korban fejlődik ki az „állati elme teória”, vagyis az, aminek a segítségével a kung és az udege vadászok megjósolják a vadak viselkedését, és kerülik a ragadozókat. A lehető legnagyobb objektivitás érdekében Barrett két csoportot állított össze háromtól ötéves korú gyerekekből; az egyik csoportba német óvodások kerültek, a másikba shuarok, egy vadász-földművelő törzs tagjai az Amazonas medencéjéből. Mondani sem kell, a két csoport kulturális referenciapontjai és állatokkal való tapasztalatai radikálisan különböztek. A kísérlet egyszerű és elegáns volt. Egy játék oroszlánt és zebrát használva Barrett megkérdezte a gyerekeket: Amikor az oroszlán meglátja a zebrát, mit akar csinálni? Az eredmény meglepő volt: a hároméves gyerekek 75%-a mindkét csoportban olyasmit felelt, hogy az oroszlán üldözni/megharapni/ megenni akarja a zebrát. (Ne feledjük, hogy ezek a gyerekek épphogy megtanultak beszélni, és döbbenetesen más szinten érte őket a média és a külső világból érkező információ.) Amikor Barrett ugyanezt a kérdést tette fel a négy- és ötéveseknek, minden egyes gyerek az oroszlán ragadozó szándékaira tippelt. A kutató akkor egy lépéssel továbbment, és megkérdezte: Amikor az oroszlán elkapja a zebrát, mi történik? Ebben az esetben a shuar gyerekek kivétel nélkül olyasmit feleltek,

hogy az oroszlán megsebesíti/megöli/megeszi a zebrát. A védettebb és médiaismerő, hároméves német gyerekek csupán kétharmada adta ezt a választ, de a négy- és ötévesek mind megértették, hogy a zebra komoly bajban van. A kísérlet azért fontos, mert megmutatja, hogy a nagyon fiatal gyerekek kultúrától, iskolázottságtól és életkörülményektől függetlenül ismerik a ragadozó viselkedés alapvető szabályait, még ha soha nem is láttak élő oroszlánt vagy zebrát, és semmit nem tudnak a szubszaharai, afrikai életről. Barrett úgy véli, az ősi viszonyokról való velünkszületett tudás a kemény tapasztalatok több millió éves genetikai öröksége, ezért nyűgözik le a gyerekeket a dinoszauruszok és más rettenetes lények. Ezt nevezi Jurassic Park-szindrómának, aminek az a lényege, hogy annak idején az efféle információ iránti érdeklődés elengedhetetlen volt annak, aki meg akarta érni az ivarérett kort. Ahogy növünk, motivációfelismerő készségünk egyre finomodik, és több felmérés is kimutatta, hogy képesek vagyunk megállapítani az állat viselkedését és szándékát akkor is, ha csak végtagjainak egyes részeit látjuk. Ez a képesség elengedhetetlen, hogy megkülönböztessük a barátot az ellenségtől olyankor, amikor csak töredék információ áll a rendelkezésünkre, ahogy az gyakran megesik magas fűben, sűrű erdőben vagy éjjel. Ma ugyanez a látásélesség teszi lehetővé a pilótáknak, hogy a másodperc törtrésze alatt különbséget tegyenek szövetséges és ellenséges repülőgép között, és ez segít nekünk a csúcsforgalomban. De az ősi képességek skáláját leginkább egy zsúfolt bárban méltányoljuk, amikor felmérjük a potenciális partnereket, attól függetlenül, mit viselnek. A Kaliforniai Egyetem Evolúciós Pszichológiai Központjának kutatói finomítani akarták az ötletet, és megvizsgálták, vajon az ember preferál-e bizonyos dolgokat másokkal szemben, például mások elébe helyezi-e az állatokat. Egyetemistáknak kettesével mutattak fényképeket, ahol a második kép mindig kissé más volt,

és egy specifikus eltérést tartalmazott. A diákoktól csak azt kérték, jelezzék, ha észreveszik a változást, és hogy mi az. Voltak élő és élettelen kategóriák, így a második képen lehetett egy plusz galamb, autó vagy fa. Hamar egyértelmű lett, hogy a diákok jobban észreveszik az állatokat, méghozzá 90%-ban. Ha egy talicskát vagy akár egy nagy silót tettek a képre, csak a diákok kétharmada vette észre. Az arány akkor érte el a csúcsát, ha a változás embert vagy elefántot érintett; ezeket mindenki észrevette. Ez az arány még akkor is maradt, amikor egy távoli, jól álcázott elefántot adtak a képhez, vagy egy égővörös kisfurgont az afrikai szavannába: a résztvevők háromnegyede nem vette észre a furgont. Joshua New és kollégái publikálták az eredményeket a Proceedings of the National Academy of Sciencesben (Országos Tudományos Akadémiai Közlöny), levonva a következtetést, miszerint az eredmények olyan vizuális megfigyelőrendszerre utalnak, ami öröklött, állatspecifikus kiválasztási alapon működik. Azaz belénk van kódolva, hogy kiszúrjuk az állatokat. Az emberekben fóbia fejlődik ki pókok, kígyók és olyan dolgok iránt, amelyek egykor fenyegetést jelentettek – nyilatkozta egy újságírónak dr. New 2007-ben. – Igen ritka, hogy valaki autótól vagy konnektortól féljen, noha azok statisztikailag sokkal nagyobb veszélyt jelentenek egy tigrisnél. Ezért érdekes kérdés, hogy a tigris még mindig miért ragadja meg a figyelmünket. A bizonyítékok alapján a tigris és fajtája azért kelti fel a figyelmünket, mert ez bizonyult a leghatásosabb módszernek arra, hogy ne kapjanak el bennünket. Talán ezért lehetetlen nem eltűnődni azon, mit látott és érzett utolsó pillanataiban Markov és Homenko – ez olyan bizarr és idegen, ugyanakkor furcsán, mélységesen ismerős élmény nekünk: énünk egy része még mindig tudni akarja. Az eredetünk és természetünk körüli folyamatos vita egyik kérdése, hogy miért csak bizonyos szörnyek nyűgöznek le bennünket. Ez a könyv is ezt támasztja alá. Senki nem olvasná, ha

egy disznóról vagy jávorszarvasról (vagy akár emberről) szólna, aki munkanélküli favágókra támadt. A tigris azonban megragadja a figyelmünket. Mély, rezonáns akkordot szólaltat meg bennünk, aminek egyik oka, hogy akármennyire felkavaró, az emberevés a tigris természetének elfogadható paraméterein belül esik, ami pedig a mi természetünket formálta. Ha disznó vagy jávorszarvas tenné, csak förtelmes és bizarr lenne, nem reagálnánk így. Csak legyen húsevő és/vagy emberszerű, a szörny alakja amúgy nem számít. Lehet Tyrannosaurus rex, kardfogú tigris, grizzly medve, farkasember, mumus, vámpír, Wendigo, Rangda, Grendel, Moby Dick, Joszif Sztálin, az ördög, vagy a szörnyeteg más megjelenése, mind-mind sötét fantáziák tárgyai, főként mert képesek tudatosan, szándékosan elpusztítani bennünket. Ami egyesíti ezeket a lényeket – legyenek ősiek vagy maiak, valósak vagy kitaláltak, szépek vagy taszítóak, állatok, emberek vagy istenek –, az az emberfeletti erejük, gonosz ravaszságuk és mindenekfelett szeszélyes, gyakran bosszúszomjas étvágyuk ránk. Sőt, ezt el is várjuk tőlük, ez amolyan szerződés közöttünk. Ebben az értelemben a ragadozók kimeríthetetlen ereje, hogy lenyűgözzenek – lekössék a figyelmünket –, a morbid izgalmon túli szükségletet elégíti ki. Hiszen ez a szavannai pávián napi valósága, és a miénk is volt valaha. Tanzánia déli részén, a bangladesi Sundarbansában és sok más, háborús zónában a Földön ma is az. Idővel ezek a lények, pontosabban az általuk jelképezett veszélyek, utat találtak a tudatalattinkba, ahol tábort vertek. Cserébe mi hűséget esküdtünk nekik – egész odáig elmenve, hogy újra meg újrateremtjük őket minden médiumon, minden korban és kultúrában, hangoljuk és adaptáljuk őket a változó időkhöz és szükségletekhez. Elengedhetetlen hozzávalók ahhoz a ragasztóhoz, ami önmagunkhoz és egymáshoz köt bennünket. A társadalmi háló és a technológia törékeny páncélja nélkül Homenko és Markov sorsára juthatnánk. És sem a pszichénk, sem a történeteink nem engedik ezt elfelednünk.

MÁSODIK RÉSZ

POCSEPNYA

15 A népmesékben a dolgok rendjéhez tartozik…, hogy a szülő azzal vásárolja meg saját biztonságát, hogy feláldozza a fiát egy vérengző állatnak vagy természetfölötti ellenségnek. C. F. COXWELL: SIBERIAN AND OTHER FOLKTALES (Szibériai és más népmesék) Szobolonjéban nem volt ismeretlen a családi tragédia, de az általában vagy véletlenül, vagy saját kéztől történt, amiben az alkohol is gyakran szerepet játszott. Ezeknek az ismétlődő csapásoknak egyik mellékhatása a gúnyos fekete humor volt, ami még Markovot sem kímélte. A faluban néhányan biztosra vették, hogy kiprovokálta a halálát azzal, hogy elrabolta a tigristől a zsákmányát. – Amolyan vicc lett abból – mesélte az egyik helybéli –, hogy a saját temetési torára hozta a húst. Akár igaz volt, akár nem, ezzel a feltételezéssel az efféle sorsot is el tudták hárítani maguktól, mert abból a hiedelemből eredt, hogy a tigris sosem támad provokáció nélkül. E nélkül a pszichikai pajzs nélkül hogyan lehetne megélni a tajgán? Ennek ellenére a Markov halálát követő héten ott bujkált az emberekben a gondolat, hogy esetleg lehet kivétel a szabály alól. Addigra híre ment völgyszerte, hogy a tigris mit művelt az útmunkások táborában, és nemigen volt kétség afelől, hogy ez ugyanaz a tigris, amelyik megölte Markovot. A tigrisek iránti más érzéseiktől függetlenül Szobolonje lakói nagy tisztelettel adóztak az állatok intelligenciája és vadászügyessége előtt, és rémisztő volt a gondolat, hogy ezek az erők most netán rájuk irányulnak. A tigris jelenléte árnyékot vetett a falura, és nemcsak önmaga miatt, hanem amit jelentett: Szobolonje létezésének egyetlen értelme az erdő volt, a falusiak számára Tajgaanyácska állt a legközelebb egy istenséghez. Amikor minden

cserbenhagyta őket – és ez gyakran megesett –, egyedül ő állt mellettük. Ha a tajga is ellenük fordul, hová mehetnek? A temetést követő napokban nem sok változott Gyenyisz Burhin és legjobb barátja, Andrej Pocsepnya életében, kivéve a Márkiz „bácsi” halála hagyta ürességet. Mindketten ismerték és szerették a férfit. Gyenyisz és Andrej is húszéves volt, épp csak kikerültek a hadseregből; szinte egész életükben Szobolonjéban éltek. Gyenyisz alacsony és köpcös volt, Andrej magas és szőke hajú; csendes, szinte félénk fiatalember, de Gyenyiszhez hasonlóan ügyes tajozsnyik. Kölyök-koruk óta vadásztak együtt; kimondatlanul is bíztak egymásban, és a prémvadászok között a bizalom olyan, mint az aranybányászok között: ritka és értékes. Sorsuk sok tekintetben összekapcsolódott: még a hadseregbe is egy napon vonultak be. Gyenyisz, a jobb lövész húzta a rövidebbet, Csecsenföldre küldték, a családja akkor hallott róla utoljára. Pár hónap múlva édesanyja, Lida (alacsony, sötét hajú és zömök, mint a fia) már halottnak hitte. – Nem kaptunk levelet – mondta. – Semmit. Már nem vártuk vissza. És akkor visszajött. – De nem volt ugyanaz az ember. – Távolságtartó lett, más ember. Biztos amiatt, hogy sokakat látott meghalni. Közben Andrej az egész katonai szolgálatát Habarovszkban töltötte, a félmilliós kemény, történelmi városban az Amur folyó bal partján, úgy kétszáz kilométerre északra Szobolonjétól. Az orosz hadsereg azonban még ilyen messze a frontvonaltól is brutális környezet. Az újoncok csicskázása bevett, módszeres és gyakran barbár eljárás, a morál pedig szörnyű: a tábor kerítése mentén katonák pénzt kunyeráltak az arra járó idegenektől. Egy eldugott faluból való tinédzsernek durva ébredés lehetett, és a két év leteltével mindketten nehezen szoktak vissza a falusi életbe. Egyrészt végre szabadok voltak; másrészt zátonyra futottak ezen a lepusztult, elszigetelt helyen minden kilátás nélkül. Otthon is voltak feszültségek, amit súlyosbított a munka és a pénz hiánya. Andrej apjának, aki korábban rönkölő és piaci vadász

volt, sikerült állást szerezni éjjeliőrként az általános iskolában, de éhbérért, és most Andrej, az ötből a harmadik gyerek és legidősebb fiú csak egy újabb száj lett, akit etetni kell. Az sem segített, hogy Andrej nem tudott mihez kezdeni magával, és börtönben érezte magát a zsúfolt házban. A közösség lassú összeomlása, mely évek óta zajlott, a Pocsepnya ház mikrokozmoszában, kicsiben ismétlődött. Andrej apja teljesen elcsüggedt; az anyja mélabús volt, hepciás, sok szomszéddal összeveszett. A negatív hangulat szinte tapintható volt, és Andrej annyi időt töltött távol, amennyit csak tudott. Mivel rengeteg ráérő idejük volt, Gyenyisz és Andrej visszatért ahhoz, amihez a legjobban értettek: a vadászathoz és prémvadászathoz. Párhuzamosan raktak ki csapdákat a Takhalo két oldalán, nem messze attól, ahol belefolyt a Bikinbe. Oda-vissza majd’ negyven kilométeres út volt a falutól, amit a fiúk együtt jártak meg. Ha nem tudtak erdész teherkocsit stoppolni, lóháton mentek. Pocsepnyáéknak volt egy méhesük a Takhalo mellett egy jól megépített kunyhóval, és a fiúk sokszor napokat töltöttek ott. Markov halála előtt ez sima kirándulásnak számított, de most minden megváltozott; mindenki ideges volt, és nem csak biztonsági okokból. A fakitermelésen és a viszonylag kicsi mák- és marihuánaiparon kívül a ginzenggyűjtés, a méhészet, a prémvadászat és a fenyőmaggyűjtés volt a leghasznosabb tevékenység az erdőben. Az utolsó kettő a hús- és tigrisvadászattal együtt végezhető télen is, így minden olyan nap, amikor egy falusi nem mehet ki az erdőbe, pénzt vesz ki a zsebéből és ételt az asztalról. A napról napra való élet olyanoknak, akiknek van idejük és hajlandóságuk ilyen könyvet olvasni, mint ez, csupán különös és érdekes kifejezés. De a Bikinvölgyben sokaknak a napi valóság tényszerű leírása. Gyenyisz Buruhin keserűen így foglalta össze: – Szobolonjéban egy hétre bemész a tajgába, visszajössz, eszed, amit szereztél, majd visszamész a tajgába. Miféle élet ez? Ez nem élet.

Száz éve sok orosz élt így a Távol-Keleten, és a legtöbb őshonos is. Akkor nem volt alternatíva, ám aztán az utóbbi húsz évben az élet milyensége radikálisan megváltozott. A kommunizmus alatt volt tere (még ha szigorúan szabályozott is) a vágyaknak, és az állam garantálta az alapbiztonságot az oktatásban, munkavállalásban, lakhatásban és ellátásban. Ez a biztonsági háló aztán a peresztrojka után szétszakadt. Jött helyette – a bűnözés, alkoholizmus és csüggedés mellett – a műholdas tévé sok csatornával, hogy lásd, mennyire elmaradott is vagy. Manapság a világ több részében – nem csak Szobolonjéban – elképzelhető, hogy éhezel, miközben tévét nézel. Sem Gyenyisz, sem Andrej nem látta jövőjét a faluban, de egyelőre ez jutott nekik, hát arra koncentráltak, ami fölött volt némi hatalmuk, nevezetesen a csapdákra. Az események dacára a fiúk hittek a tajozsnyik mondásban: Ha én nem bántom őt, ő sem bánt engem. Nem sokkal Markov temetése után visszamentek a Takhalóhoz lovon, arra gondolván, ha ott is a tigris, a lovak megérzik és figyelmeztetik őket, és hogy együtt meg tudják oldani a helyzetet. Azon a héten nemcsak ők kalandoztak ki az erdőbe, és bizony a hősieskedés is szerepet játszhatott benne. Végül is fiatal katonák voltak, tudtak bánni a fegyverekkel, és tombolt bennük az adrenalin; ismerték az erdőt, mint a tenyerüket, és Gyenyisz túlélte Csecsenföldet is, nem igaz? Ahogy haladtak az erdőben szinte óriásokként borzas, gőzölgő hátasukon, erőt merítve a lábuk között szorongatott állati hőből és energiából, ez a két barát olyasmiket mondhatott egymásnak, mint Markov ideges feleségének: Miért féljek tőle? Féljen ő tőlem! Mindketten örültek volna a lehetőségnek, hogy bosszút álljanak a tigrisen, ami megölte a barátjukat és szomszédjukat. Szüleik azonban másként gondolkodtak. Miután a fiúk rendben hazaértek este, Gyenyisznek a szülei megtiltották, hogy megint bemenjen a tajgára. – Menni akart – mondta Baba Liuda vadásznő –, de lebeszéltük róla. Azt mondtuk: Gyenyisz, nem haltál meg

Csecsenföldön. Anyád éjjel-nappal sírva várt rád. Szomszédjuk, Leonyid Lopatyin, ugyanígy volt vele. Lopatyin a kevés zsidó közé tartozott a szlávok és helyiek között a Bikin mentén. A körültekintő és gyakorlott vadász teherautó-sofőr volt egy erdészcégnél, amíg az be nem zárt. Nehéz körülményei ellenére azon képessége révén, hogy pszichológiai és emberi nüanszokat képes megfogalmazni, kiemelkedett őszinte, egyenes szomszédai közül. Nyugaton ma már természetes bizonyos szintű pszichológiai ismeret – és a vele járó nyelvezet –, ám Oroszországban egyes urbánus, tanult körök kivételével ez nem létezik. A sztoicizmus nem erény, inkább túlélési képesség. Egy rég kivándorolt mondta Primorje lakóiról: Azok ott keményebbek, mint a szög, megedzette őket a sok rémség. Egy orosz-amerikai szerző egyszer megjegyezte, hogy az oroszoknak a peresztrojka után nem gazdasági segítségre van szükségük, hanem egy repülőnyi szociális gondozóra, ami fájdalmasan igaznak tetszik. Az emberek azért tudják nehezen elmondani, mit éreznek, mert sosem kérdezték meg tőlük. Az alap az, hogy az élet nehéz, és főként a férfiaktól elvárás, hogy befogják és kibírják. Ha szükséged van tanácsadóra, gyóntatóra vagy menekülésre: ott a vodka. Lopatyin maga főzi magának, tízliteres tejeskannában tartja a konyhaasztal mellett. – Ilyen vodkát még sosem ittál – bizonygatja látogatóinak. – Gondoskodik a jobb emlékekről. Lopatyin fia, Vaszilij, Andrejjel és Gyenyisszel volt egykorú, ő is akkor tért vissza a hadseregből. A fiatalember szintén lelkes vadász és prémvadász volt, de apja nem lacafacázott: – Amint hallottam Markovról – mondta Lopatyin a konyhában Jaszenovjéban, ahol most fémhulladék-kereskedő –, azt mondtam a fiamnak: Vászja! Többet nincs keresnivalónk a tajgán. Nem számít, mennyire vigyázol, ez az állat egy szempillantás alatt meglep. Egy lépést sem tehetsz a tajgán. Erre azt mondta: De már kitettük a csapdákat, ez az évad legjobb része. Azt mondtam neki: Hadd legyen! Az élet fontosabb.

Andrej Pocsepnya házában bonyolultabb volt a helyzet. Lopatyinék a szomszédban laktak, jól ismerték őket. – Tudom, mivel fogadta az apja Andrejt, amikor visszajött a seregből – mesélte Lopatyin. – Azt mondta: Etettelek, felneveltelek. Most te gondoskodj rólam, te etess engem! Szeretett inni, az az igazság. Kemény időszak volt, és Andrej még fiatal fiú volt, aki kikerült a seregből, és nem tudta, hogyan élje az életét. Beszélt az egyik erdészbrigád felügyelőjével, aki állást ígért neki, de még nem volt biztos dolog, és a szülei mindketten nyaggatták. Andrej szorult helyzetben volt: apja-anyja nem akarta, hogy az életét kockáztassa az erdőben, ugyanakkor ő volt a legidősebb fiú, és számítottak rá. Ekkor még senki nem vadászott a tigrisre, és senki nem is tudta, merre jár, mik a szándékai, vagy hogy meddig tart ez a dermedtség. Andrejnek ez a bizonytalanság az otthoni helyzettel együtt elviselhetetlennek tűnt. A tajga legalább csendes volt, a maga ura lehet, és ha szerencsés, és elkap egy menyétet vagy vidramenyétet, legalább lesz mit felmutatnia. December 12-én pénteken Tamara Boriszova a kilencedik napi virrasztást tartotta a férjéért. A virrasztás még az egyházi időkből maradt: kilenc nappal a halál után a lélek még vándorol, keresi a helyét; ekkor a barátok és a család összegyűl enni, inni és az elhunytra emlékezni. A negyvenedik napon újabb virrasztást tartanak, mert addigra a lélek megállapodik. – Markov fia eljött, és felébresztett – emlékezett Gyenyisz. – Azt mondta: Menjünk, gyülekeznek az emberek. Mondtam neki: Megyek Andrejért, és ott leszünk. Átmentem hozzájuk, de a szülei azt mondták, elment az erdőbe. Aznap nem terveztük, hogy megyünk, éppen Markov kilencednapi virrasztása miatt. Nem tudom, mi történt, szerintem Andrej összevitatkozott a szüleivel, vagy hasonló. Azt mondták, elment munkát keresni. – Megmondom én, mi történt – mondta Gyenyisz anyja, Lida. –

Andrej előző éjjel beugrott. Azt mondta: A tigris még nem érezte a golyóim szagát, nem fog bántani engem. Gyenyisz is menni akart, de nem engedtük. Aztán Andrej összeveszett a szüleivel, és reggel felkerekedett egyedül. Leonyid Lopatyin látta Andrejt, ahogy kifelé tartott 12-én délelőtt. – A fiammal beszélgettünk a konyhaasztalnál – emlékezett –, és az ablakon át láttuk Andrejt kijönni a házukból. – A kép megmaradt Lopatyin fejében. – Magas legény volt. Jó ember lett volna belőle… Szóval kis hátizsák volt rajta, a tajga felé tartott. A fiammal osztálytársak voltak, hát megkérdezte tőle: Hová mész? Mire Andrej azt felelte: Van pár csapdám, ellenőrzöm őket. A fiammal mondtuk neki: A kannibál tigris kint van. Ne menj! Erre azt felelte: Ne aggódjatok, annyira büdös vagyok, úgyse nyúlna hozzám. – Tudtam, hogy csak egy pocsék puskája van – folytatta Lopatyin –, egy vén Moszin-karabély,[2 8] rozsdás, háború előtti darab. Használtam én is, nem puska volt az, hanem bot. Oda akartam neki adni az enyémet, és ha egy pillanatra megáll, oda is adom, de megállíthatatlan volt, mint egy torpedó. Délelőtt tíz-tizenegy körül ment el, és amint eltűnt, Szergej Bojko jött arra kocsival, ő vitte el a méhesig. Gyenyisz Buruhint meglepte barátja hirtelen távozása, de eleinte nem aggódott nagyon, végül is a tigris messze járt. – A szülei azt mondták, felment az Első patakhoz, ami teljesen másfelé van – mondta –, és hogy estére hazajön. Gondoltam, minek keressem? Nemsokára jön. Úgyhogy elmentem a virrasztásra, aztán ide-oda. Másnap elmentem hozzájuk, és a szüleitől megtudtam, hogy még nem tért vissza. Mit csináljak? Gondoltam, a kunyhóban maradt éjjelre, estére csak hazaér. Aztán másnap megint elmentem hozzájuk, és még mindig nem jött meg. Buruhin még hitt a dzsungel törvényében, talán mert nem látta Markov maradványait vagy a kunyhója állapotát. Így aztán a

tigrisveszély még mindig elvont dolog volt a számára, inkább szülői félelem, mint valós veszély. – A tigris jól rejtőzik. Az összes állatot láttam már, de tigrist soha, egyet sem. – Ennek ellenére minden egyes nappal nyugtalanabb lett. – Akkor ment ki először egyedül – mondta barátja távozásáról. – Mindig együtt mentünk ki. Mindig. A tigris Markovot három nap alatt ette meg, de az már egy hete volt, az állatot újra mardosta az éhség. A rutinja is felborult, már nem a szokásos területét járta be. Most egyenesen ment, lefelé a folyón, és közben más tigrisek területén vadászhatott lopva. Noha ereje teljében lévő, nagydarab állat volt, most komoly sebet kapott, és ki volt téve más domináns hímek támadásának. Folyamatosan vadászott, ahogy a völgyben Szobolonje felé tartott, és minden lépés fájdalommal járt. A bal mellső mancsán friss, mély seb éktelenkedett, valószínűleg akkor szerezte, amikor tönkretette az árnyékszéket. Ennél sokkal rosszabb volt azonban a másik lábán lévő seb. Kisebb maréknyi, borsó méretű sörét érte a mancsát és a lábát, elvágva az alkarcsonti ízületet (a mi könyökünk megfelelője). A sörét szóródása csak attól lehetett ilyen koncentrált, mert nagyon közelről érte. Egy gyári patron ebből a távolságból eltörte volna a lábát, végzetesen megrokkantva az állatot, de Markov házi patronja, amit feltehetően kikezdett a nyirkosság, nem ütött ekkorát. Annyit ért el, hogy még veszélyesebbé tette a tigrist. Ráadásul a sebek kezdtek elfertőződni, ami viszont csak kényelmetlenség volt a sokkal komolyabb problémához képest: az ízületkárosodás gátolta a vadászképességét. Újra meg újra szagot fogott, becserkészte áldozatát, és olyan csapdát állított, ami egy héttel korábban még eredményt produkált volna. Most a vaddisznók és szarvasok elszöktek. A tigris sebessége, ügyessége és ugrótávolsága csökkent – nem sokkal, de a tajgán eleve szűk a tűréshatár; az elvétett préda esetében egy centi akár egy kilométer is lehetne. Ez a tigris nem volt természeténél fogva emberevő – Markov

egyedi eset volt –, de ahogy hajtotta a prédát, őt is hajtotta saját éhsége és a kíméletlen hideg. A tigris ezt ösztönösen értette, és elkeseredése minden áldott nappal nőtt. Nehéz megmondani, hogy mi változtatta meg a viselkedését – sebesülés, éhség vagy ősi harag –, de amióta Markov meglőtte, azóta kiszámított vakmerőség jellemezte, ami amúgy nem jellemző ezekre az állatokra. Mindenesetre alig érkezett meg a Takhalo folyóhoz, furcsa dolgok történtek. Andrej Pocsepnya dél körül ért a méhes kalyibához, és mielőtt elindult megnézni a csapdáit, tüzet rakott, teázott és kenyeret evett. Azt hitte, egyedül van, pedig nem. Noha a tigris jó egy kilométerre volt tőle, megérezte a jelenlétét. Lehetetlen megmondani, mi késztette arra az állatot, hogy már a folyónál megtorpanjon – a kunyhó ajtajának csapódása, a tűz füstje vagy valami más –, de megtorpant, irányt váltott és az új információ birtokában olyan céltudatosan lopakodott, hogy látni is dermesztő lehetett. Andrej kalyibájától másfél kilométernyire, a jobb parton állt egy ágakból készített udege menedék, amin a jelenkor egyetlen jele az volt, hogy fakéreg helyett kátránypapír fedte. A tigris átment a folyón a jégen, és betört ebbe a viskóba, amiben egy Cepalev nevű férfi matracát és tábori felszereléseit találta. Miután megevett pár avas csalit, ami egy műanyag üvegben volt, a tigris kivitte Cepalev matracát, és jó nyolcvan méteren keresztül cipelte, át a befagyott folyón. A túlsó parton leterítette egy tiszteletet parancsoló lucfenyő alá, majd lefeküdt rá, és várt. A folyónak ez a szakasza nyílt térség volt, remek kilátás nyílt mindkét irányba, bárki láthatta volna. Amikor Pocsepnya megérkezett, ahogy a tigris arra számított is, délután kettő körüljárhatott az idő. A vadászok kényszerből éberek, és egy matracon szfinxszerűen trónoló tigrist eleve nehéz elvéteni. Pocsepnya mégsem vette észre, amíg az rá nem vetette magát olyan tizenöt méterről. A fiú a bal vállán vihette a puskát, ravasszal felfelé. Ez lehetővé teszi, hogy a vadász (vagy katona) bal kézzel elkapja a csövet, és

egyetlen mozdulattal a jobb vállához rántsa a fegyvert. Pocsepnya, aki éppen kikerült a seregből, és egész életében vadászott, alaposan begyakorolta, hogy ez a másodperc töredéke alatt menjen… és ment is. Csakhogy amikor meghúzta a ravaszt, semmi nem történt. Létezik elszórva Ázsia hátországában és – egyre inkább – máshol is egy kis közösség, akiket tigris támadott meg, és túlélték. Mindenkinél különböző módon történt: mohóság, elkeseredés, kíváncsiság, rossz időzítés és maréknyi esetben elképesztő hülyeség vagy őrültség. Nincs őket támogató társaság, ahogy van sok más sértett csoportnak, és nincs olyan újság, ami az ügyeiket taglalja, vagy híreket közöl a javukra. Többnyire otthon maradnak, gyakran viskókban vagy kunyhókban, messze az aszfaltozott utaktól. Ha kimennek, általában nehezen és néha nagy fájdalmak közepette. Igen ritkán van olyan a közvetlen közelükben, aki teljes egészében tudja, mi történt velük, így a tigristámadást túlélők élete a visszavonult űrhajósokéra vagy operadívákéra emlékeztet: a maguk módján mind belenéztek a szakadékba. Szergej Szokolov vadászból lett nagymacskakutató esetében évekbe telt, mire összeszedte magát. A negyvenes évei elején járt, amikor megtámadta egy tigris 2002 márciusában. Erőteljes testalkatú, bikanyakú és rövid hajú férfi, olyan feszültség árad belőle, mint egy katonából, akit egyedül dobnak le ellenséges vonalak mögé, és valahogy vissza kell térnie élve. Szokolov szigorú elvek szerint él, nagyon összeszedetten, amit tigrisekkel és leopárdokkal való tapasztalatai csak erősítettek. Máig több mint húsz évet töltött munkával és vadászattal a tajgán. A vadőrként és vadászfelügyelőként eltelt tizenhárom év alatt két vadászismerősét is megölték a tigrisek, és személyesen részt vett egy emberevő levadászásában (lerobbant hím volt, aminek szemfoga teljesen elkopott). Mint az ebben dolgozók közül sokakat, Szokolovot is a hallott történetek vonzották a Távol-Keletre, a bennük rejlő vadság és egzotikum ígérete. Manapság sugárzik belőle a sietség, az érzés, hogy az idő véges és értékes, aminek talán köze van ahhoz, hogy

olyan közel került a halálhoz. Ennek ellenére órákba telt, mire elmesélte az egészet, ami, mint a legtöbb hasonló eset, ordítással kezdődött. – Elmondom, én hogy látom a dolgokat – kezdte Szokolov egy este a konyhaasztalnál, szerény lakásában, Vlagyivosztokban. – Mindenkinek megvan a sorsa és végzete. Nehéz megkerülni: ha az a végzeted, hogy még idén meghalj, nem számít, kimész-e a tajgára vagy sem. Sosem hittem, hogy a tajgán történhet velem bármi, mivel ott mindig otthon éreztem magam. Azon a hideg tavaszi napon Primőrje déli részének hegyeiben amur leopárdok ürülékmintáit gyűjtötte DNS-elemzés céljára; ez az egyik módja annak, hogy a tudósok meghatározzák ennek a különösen veszélyeztetett fajnak a számát. Volt egy társa is – egy újonc –, aki arrébb ment; mindketten fegyvertelenek voltak, mivel ennél a kutatásnál ez előírás. Kora délután volt, valamivel fagypont alatt, amikor Szokolov tigrisnyomokat talált, és nekiállt megmérni őket: frissek voltak, láthatóan egy nőstényé. Úgy döntött, követi őket, de óvatosságból visszafelé. Elvesztette a nyomot, és keresgélve egy kört írt le, átkelt egy gerincen, ahol megállt, hogy kifújja magát. Akkor hallotta meg. – Azt a hangot nem lehet mással összetéveszteni – mesélte. – Adja isten, hogy sose hallja! A társam jó száz méterre volt, és azt mondta, amikor meghallotta, megdermedt, alig tudott uralkodni magán, hogy ne eredjen futásnak. Szokolov elhallgatott, kereste a szavakat, hogy leírja a lényegéből fakadóan leírhatatlan élményt. Elizabeth Marshall Thomas segíthetett volna neki: az afrikai szavannán, írja a Kismacskák és nagymacskákban, amikor mennydörög, az oroszlán válaszul üvölt. Az oroszlán, a tigris és a bálna mellett milyen állat tud még válaszolni a teremtésnek a saját nyelvén? – Hasonlatot fogok használni – folytatta Szokolov, igyekezvén, hogy a legjobban ki tudja fejezni, amit hallott és érzett azon a gerincen.

– Minden dallam ugyanazon a hét hangon alapul, de az egyik boldoggá tesz, a másik elszomorít, és olyan is van, ami megrémít. Ettől az üvöltéstől meghűl a vér az ereidben, a hajad égnek áll. Nevezhetjük „a halál előérzetének”. Amikor meghallottam, azt gondoltam, ez a tigris meg fog ölni valakit, de a szél fújt, háttal álltam, először nem is esett le, hogy én leszek az. Szokolovnak az sem esett le, hogy nem is egy tigrisről van szó. A nőstény tigris, amit követett, tüzelt, és egy nagy hím járt utána; a nőstény nyomait visszafelé követve Szokolov a hímbe futott bele. Amikor a nőstény tigris párzásra kész, feromontól tüzelt őrület követi, akármerre jár, és ennek a hímnek már eszét vette a vágy. Valószínűleg megküzdött a pozíciójáért, és volt mire várnia: ha a nőstény tigris felmérte és elfogadta a kérőt, pár naponta hússzor párzik egy héten át. Az egyes érintkezés rövid, hangos, és amint vége, a nőstény megpördül, és durván megüti a párját. Emberi szemszögből nehéz megmondani, hogy ez a bosszúság vagy a szeretet jele. Amikor a tigris meglátta Szokolovot, talán versenytársnak, fenyegetésnek vagy csak akadálynak látta, de mire a férfi rájött a tévedésére, már késő volt. – A tigris megint üvöltött. Olyan hatvan méterre lehetett, és láttam, hogy felém rohan. A „félelem” szó nem írja le, amit éreztem. Inkább állati iszonyat volt, genetikailag bennem rejlő rettegés. Valami történt velem akkor: elkábultam, megbénultam, és csak arra tudtam gondolni, hogy most mindjárt meghalok. Nagyon világosan tudtam, hogy meghalok. A tigris pillanatok alatt odaért, és a lebénult tudatállapotban lévő Szokolov nem is látta az utolsó ugrást. – Hátraléptem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Az idegeim miatt. Azt mondják, amikor valaki ilyen helyzetben van, az egész élete lepereg a szeme előtt. Hát velem nem ez történt. Eszembe jutott Szergej Gyenyiszov (egy vadászismerőse, akit tigris ölt és evett meg), és csak az járt a fejemben, hogy öljön meg azonnal, ne szenvedjek. – A tigris ledöntött, a bal lábam meghajolt; beleharapott a

térdembe. Egy pillanatig farkasszemet néztünk; a szeme izzott, füle lecsapva; láttam a fogait és a meglepetést a szemében, mintha olyasmit látna, amire nem számított. Megharapott egyszer, kétszer. A csontjaim recsegtek, törtek; minden ropogott. Úgy fogta a lábam a szájával, mint egy kutya, rázta a fejét, és repedő hangot hallottam. Iszonyúan fájt. Szabályosan evett engem, és nem tudtam megállítani. Abban a pillanatban Szokolov más üzemmódba kapcsolt; mintha a félelem felhője szétvált volna, hogy utat engedjen egy más érzelemnek, mint Jim Westnél, amikor hallotta, hogy a medve megtámadja a kutyáját. – Egyszerűen düh fogott el – mesélte Szokolov. – Ösztönösen a tigris képébe öklöztem, egyenesen a szeme közé. Felüvöltött és elugrott. Akkor jött segítségemre a társam. Miközben magához tért, és megcsapolta az önfenntartás mély és ősi erét, amely bennünk lüktet, Szokolov a tigrist is észhez térítette. Az állatnak nem volt személyes ügye a férfival, csak rossz helyen volt a rossz időben. Ám Szokolovnak ez csak a kezdet volt. – Amint a tigris elment, rájöttem, hogy a csontjaim eltörtek, az ínszalagok elszakadtak. Ennek ellenére inkább a szívében érzett fájdalmat, mint a lábában. – Annyi időt töltöttem a tajgán! Imádom a tajgát, az otthonomnak tartom, szinte élőlényként kezelem. Sosem szegtem meg a törvényét, sosem öltem meg olyasmit, amit nem kellett, sosem vágtam ki fát, csak ha muszáj volt. Úgyhogy amikor láttam a felém vágtató tigrist, úgy éreztem, a saját anyám árult el. Andrej Pocsepnya is ezt érezhette. Szokolov súlyos helyzetben volt: halálos sebbel feküdt a mély hóban, kilométerekre a legközelebbi úttól, és csak egy tapasztalatlan társra számíthatott. Nem volt rádiójuk, a gyaloglás pedig szóba sem jöhetett. Sérült térde miatt úgy nézett ki, mint egy szöcske, és erősen vérzett. Társának sikerült a lába felső részét

elszorítani egy kötéssel, majd belesegítette a hálózsákba. – Mondtam neki: Vladimír, kérlek, vágj fenyőágakat, rakj nekem tüzet és fuss segítségért! Odaadta, ami volt nála, a hátizsákját, a pulóverét, egy kis csokoládét, és elment. Volt cigaretta is, egy egész csomag. Mind elszívtam fél óra alatt. Addigra délután három körül járt. Szeles idő volt, a hőmérséklet zuhant, a latyakos hó kezdett jéggé fagyni. A nap lement, leszállt a sötétség. Szokolov ott feküdt, teltek az órák, a tűz egyre zsugorodott, és nem jött senki. A legközelebbi út négy és fél kilométerre volt, a kutatóbázis azon túl még jó tizenöttel. Az érszorító dacára folyt a vére, s ezáltal esett a testhőmérséklete. Valahogy sikerült tudatánál maradnia; talán a fájdalom nem engedte, hogy elaléljon. Az egész éjszakát így töltötte, a vérveszteség, az egyre elhatalmasodó kihűlés és az elképzelhetetlen fájdalom pokoltornácán. Ráadásul nem volt rá garancia, hogy a tigris nem jön vissza. – El akartam ájulni, hogy ne érezzem a fájdalmat – mesélte. – Hajnali háromra megértettem, hogy nem jön senki. Ez csak a második köre volt Szokolov poklának, még maradt legalább hét. Akárhogy próbálta, pár percnél tovább nem tudott elszunnyadni, és a sötétben, sokkosan, gondolatai ijesztő helyekre barangoltak. El nem tudta képzelni, hol lehet a társa, és úgy gondolta, biztos őt is baleset érte; elképzelte, hogy Vladimír egy szirt alján fekszik sebesülten, és egyre jobban elcsüggedt. – Nem tartom magam vallásos embernek, de akkor azt gondoltam: Istenem, kérlek, vegyél magadhoz, hagyd abba ezt a kínzást! Az éjszaka folyamán hol élni akartam, hol meghalni. Úgy döntöttem, másnap délig kihúzom; ha addigra sem jön senki, fogom a késem, és felvágom az ereim. Ilyen gondolatok forogtak a fejemben. Közben Szokolov társának is komoly gondjai akadtak. Rendben kijutott az útra, de amikor megállt az első falunál, senki nem akart neki segíteni, ezért kénytelen volt egészen a bázisig menni. Odaérve reggel öt lett, mire szerzett embereket, egy lánctalpas traktort meg

egy szénásszekeret. Így indultak vissza lassan. Arra a gerincre még a lánctalpas sem tudott felmenni, hát az utolsó kilométereket gyalog tették meg, hordágyat cipelve. Reggel kilencre értek Szokolovhoz. Addigra tizennyolc órája volt egyedül, már élet és halál peremén ingadozott. – Abban a tetszhalott, bizonytalan állapotban a testem értette, az életért kell küzdenie, és ébernek kell maradnom. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, csak magamra. De amint megláttam az ismerős arcokat, cserbenhagyott az erőm. Nagyon gyengének éreztem magam, és nagyon szomjasnak. Elsírtam magam. – Mondtam nekik, hogy traktorral nem tudnak elvinni a kórházba. Kértem, hogy azonnal hívjanak helikoptert, mert különben meghalok. Így is majdnem meghaltam a traktorig. Hat órába telt, mire levittek, olyan meredek volt a lejtő. Az olvadó hó csúszott, fák dőltek a patakra, a vízeséseket jég borította. Csak négyen voltak a mentőcsapatban, nagyon kimerültek. A mentőcsapatnál volt rádió, és hívtak helikoptert, de mivel több előző mentés számláját még nem fizették ki, a repülési vállalat nem szállt fel. A terület kormányzójához irányították őket. Felhívták az irodáját, ahol azt a választ kapták, hogy a kormányzó gondolkodik rajta. Teltek az órák, Szokolov állapota romlott. További hívásokat intéztek: egy jó kapcsolatokkal rendelkező orosz tigriskutatóhoz, majd annak volt feleségéhez, akin keresztül végül elérték Dale Miquelle-t, az amerikai tigrisbiológust Tyernyejben. Miquelle biztosítékot adott a repülőcégnek, és a helikopter felszállt. Eddigre késő délután volt, és a hordágyvivők még nem érték el a traktort. Szokolov hol magánál volt, hol nem. Amikor a helikopter megérkezett, nem tudott leszállni, a sebesültet úgy kellett csörlővel felhúzni egy kosárban. Mire Szokolov végre megérkezett a kórházba, az orvos csak pár órát adott neki. A lába másodlagos gond lett, a prioritás most élete megmentése volt. Mikor aztán stabilizálták, és újra magához tért, azzal fogadták, hogy a lábát amputálni kell. Több mint huszonnégy

óra eltelt a támadás óta, a seb elfertőződött. Még a csontot is elérte a csontvelőgyulladás (osteomyelitis). Még az egészséges tigris szája is mocskos, és Szokolovnak sok antibiotikum kellett. A kulcscsontja alá beültettek egy kanült (intravénás eszközt), hónapokig így parkolt a kórházban egy intravénás állványhoz kötve. Ez idő alatt közeli barátai találtak egy orvost, aki hajlandó volt megmenteni a lábát, ami végül több műtét, lemezek és csavarok segítségével sikerült. Hogy képes lesz-e újra járni is, az más lapra tartozott. Szokolovot utána hónapokig rozsdamentes acélszerkezet, az Ilizarov-készülék tartotta össze, ami kísérteties megjelenést kölcsönzött neki, mintha csak most szerelnék össze. A Tigrisfelügyelet egyik csoportja közvetlen a támadás után megvizsgálta a helyszínt, és arra jutott, hogy szerencsétlen baleset történt, amit az emberi mulasztás számlájára írtak; a tigrist meg sem próbálták üldözni. Amikor Szokolovhoz elment a főnöke a kórházba, és elmondta neki, valójában mi történt – hogy egy párzó tigrisbe botlott –, oldalba bökte: – Mázlista vagy, hogy a tigris nem téged dugott meg a nőstény helyett! – Illett volna, hogy legalább felajánlja – replikázott a férfi. – Megengedtem volna neki, csak hogy ne harapjon. A tigristől rejtélyesen megfertőzött Szokolovban erős ösztönök kezdtek kavarogni, melyeket nem is próbált zabolázni. Amint bicegni tudott, erős szexuális vágy fogta el. – Másfél évig kellett mankót használnom. Utána jött a bot. Talán a tigristől kaptam erőt, talán megértettem, hogy tényleg élek, mindenesetre nem győztem dugni. Ennek a potenciának a megszerzése, csak kevésbé nagy áron, hajtja a tigrisből készült kiegészítők iránti illegális kereskedelmet. A Viagra terméknév a szanszkrit vyaaghra szóból ered, ami tigrist jelent. – A sors művének tartom az esetet – vonta le a következtetést Szokolov. – Ha a tajgára mész, készülj fel rá, hogy találkozol egy

tigrissel, mert ott élnek. Hogy mit érzek iránta? Csak hálát. Megmondom, miért: ha valaki kemény megpróbáltatáson esik át, vagy megtörik, vagy erősebb lesz. Az én esetemben az utóbbi történt. Megerősödtem, persze nem testileg, hanem szellemileg. Talán furán hangzik, de a tigris erejének egy része belém költözött. Szergej Szokolov rehabilitációja mindent összevetve három évig tartott. Ez idő alatt ismerte meg a feleségét, Szvetlánát, akivel családot alapított. Vlagyivosztoki lakásuk kényelmes, boldog otthon, és nyilvánvaló, hogy fontos szerepet játszott bámulatos felépülésében. – Megesküdtem az egyik barátomnak: Járni fogok, és visszatérek a tajgára – emlékezett Szokolov. – Még ha mankót kell is használnom, vagy falábat, de visszatérek. Ezt eldöntöttem. Ma a lába alig hajlik, és szörnyű ránézni, de tud járni és dolgozni. Nem csoda ez, inkább csökönyös eltökéltségének és feltehetően a szeretetnek a műve. Manapság kétszer annyi idejébe kerül, és fájdalommal fizet érte, de sikerült visszatérnie Tajga Mátyuskához.

16 Amba, a tigris, azt mondta az apának: – Öregember, hagyd nálam a fiadat, ne vidd magaddal! Ha magaddal viszed, megkereslek, és mindkettőtöket megöllek. NINA VASZILIJEVNA MUNINA: A FIÚ MEG A TIGRIS December 14-én, vasárnap Leonyid Lopatyin már nem bírta tovább. – Eltelt egy, kettő, három nap. Andrej nem jött vissza, és senki nem csinált semmit. Azt mondtam a fiamnak: Menjünk el a méheshez! Volt kocsim, úgyhogy indultunk is. Vaszilij benézett a kunyhóba, majd visszajött az autóhoz, és kijelentette: Valami nem stimmel. Gyere, nézd meg! A konyhában láttam egy edényt, belefagyott a víz; a kenyér a polcon, majdnem megették az egerek, és láttam egérrágta spagettidarabokat is. Minden arra utalt: baj van. Visszahajtottunk a faluba, és elmentem Andrej anyjához. Megkérdeztem: Mennyi étel volt a fiánál? Meddig akart az erdőben maradni? Azt felelte: Csak egy vekni kenyér meg egy csomag makaróni. Csak egy napra ment. Megkérdeztem: Nem aggódsz? Négy napja elment, és a tajgán tigris jár. Hol az apja? Mire ő: Az iskolában dolgozik, éjjeles. Mondtam neki: Keressen meg, amint végez. Beszélnem kell vele. – Másnap reggel a műszakja után Alekszandr Pocsepnya eljött hozzám. És amikor eljött, beszéltem vele, mint férfi a férfival: A saját fiadról van szó, mi a fenét csinálsz? Nincs kutyája. Odakint van négy napja, és nem is aggódsz érte? Én már repülnék oda. Azt felelte: Dehogynem aggódok. Valami legbelül azt súgja, baj van. De nem mehetek oda magam. Menjünk együtt! Össze volt zavarodva, felkavarodva; nem tudta, mit tegyen, hát azt mondtam neki: Te vagy az apja, szedj össze vadászokat, és indulj! Megkérte

Danila Zajcevet, Gyenyisz Buruhint, a fiamat és engem. Lopatyin elhallgatott, és megdörgölte a szemét. – Sajnálom, rossz a látásom, és fáj a szemem, ezért könnyezik. Hétfőn, 15-én Danila Zajcev, Gyenyisz Buruhin, Andrej Pocsepnya apja, Alekszandr, Leonyid Lopatyin és annak fia, Vaszilij a fegyverükkel bepréselődtek Lopatyin Toyota szedánjába. Andrej öccse is menni akart, de nem engedték, mert ahogy Buruhin mondta: – Tudtuk, hová megyünk. Tudtuk, mit fogunk találni. – Leonyid Lopatyin majdnem hatvanéves volt – idős ahhoz a vidékhez –, így miután elvitte őket a méheshez, elment az ügyeit intézni, hagyta, a fiatalok hadd járjanak utána maguk. Mindenkinél volt fegyver, kivéve Alekszandr Pocsepnyát, akinek egyetlen puskája volt, amit Andrej magával vitt. Így de facto Zajcev lett a csapat vezére. Erős, kétcsövű vadászpuskája akármilyen félelmetesnek tűnt is, legyintett volna rá bárki, akinek van tapasztalata a nagymacskalövésben. Neki azonban csak ez volt, és engedélye is volt rá. Markov barátja, Andrej Onofrejcsuk szerint Zajcev elképedt a fiatalok közönyös hozzáállásán. – Vállukra vetett fegyverrel mentek az ösvényen, mintha nem is lenne szükségük rá. Zajcev megkérdezte: Megbolondultatok? A fegyver legyen készenlétben! De azok csak megvonták a vállukat, Lesz, ami lesz. – Ilyenek a fiatalok – tette hozzá Onofrejcsuk. – Még nem ismerik a veszélyt. Noha szomszédok voltak, Zajcev nem ismerte különösebben Alekszandr Pocsepnyát. Maga is apa volt, és nem hűségből kísérte el Pocsepnyát erre a rettenetes útra, hanem mert megkérték, és talán mert érezte, hogy a férfi a szakadék szélén táncol. Zajcev Kína nyugati részén született, ahol sok óhitű keresett menedéket a forradalom idején. Nem sokkal Sztálin halála után Zajcev családja Kazahsztánba költözött, ahonnét később ő a Távol-Keletre ment – előbb Csukotkába, aztán Primorje déli részére, Truséhoz hasonló

utat bejárva. Zajcev ritkaságszámba ment Szobolonjéban, mivel józan maradt, és húsz évig megtartotta állását, mint a falu dízelgenerátorának karbantartója. Ha volt is hibája, Zajcev nyugodt, szilárd jellem volt, kinek puszta jelenléte is védőgátat jelentett a kor és a pillanat hullámaival szemben. És Alekszandr Pocsepnyának mindennél jobban szüksége volt most erre. Kristálytiszta, rideg és maróan fagyos nap jutott nekik. A tajga a legjobb téli önmagát adta, mintha csak a szemnek teremtették volna: a napfény úgy tűzött, a hó olyan szűz volt és az ég olyan végtelen, az erdő nyugalma olyan mélységes, hogy minden mozgás vagy beszéd beavatkozásnak tűnt. Még a leghalkabb hang is visszhangot vert, és a keresőcsapat, melynek jelenlétét világgá kürtölte a négy pár csizma csikorgása, nagyon kirítt – sértést jelentett az őket körülvevő, magasztos csenddel szemben. Sötét aggodalmaik súlyával idegenek voltak itt. Nem alakzatban mentek, nem is terv szerint, de mindnyájan tudták, hogyan olvassák a tél jeleit, vagy ahogy az orosz vadászok mondják, hogyan olvassák a Fehér Könyvet. A befagyott folyó szélsöpörte tabula rasa volt, amin éppannyi hó maradt, hogy a nyom megmaradjon benne. A jobb parton meredek lejtő szökött a magasba, vezette a folyót, és a férfiakat előbb a jégre terelte, majd át a túloldalra – Buruhin oldalára, ahol csak az ő csapdái álltak. Ott, az alacsonyabb részre több hó jutott, de ezt elcsúfították a fűcsomók, bokrok és kidőlt fák, melyeket hamarosan igazi erdő váltott fel. Még levél híján is lehetetlen volt megtalálni azt, ami nem akarta, hogy megtalálják. A hó azonban semmit nem titkolt el: ez az aprólékos jegyzetelő megjegyezte és megtartotta a történetet. Andrej Pocsepnya tévelygő története egy sorból állt: egyetlen csizmanyom vezetett be, és nem jött vissza. A kis fák tövében és lelógó gyökerek alatt elhelyezett csapdái üresen, zavartalanul álltak. A méhestől másfél kilométerrel lejjebb, a folyónak ezen az oldalán csupasz szárak és csemeték között állt Cepalev

kátránypapír viskója. Ahogy mellé értek, látták, hogy az alacsony küszöbről indulva egy másik nyom csatlakozik az elsőhöz. Normális körülmények között a tulajdonosé lett volna, a prémvadászé és költőé, akit a férfiak ismertek. Csakhogy ez nem embernyom volt. Nem sokkal múlt dél, és egy héttel a napéjegyenlőség előtt a nap alacsonyan lógott a horizonton, meleget nem adva sütött. Olyan hideg és száraz volt, mintha a nedvesség minden molekuláját kiszippantották volna a levegőből. Nem fújt a szél, a hó olyan heves élénkséggel szikrázott, hogy szinte minden pelyhet meg lehetett különböztetni. Az ujjongó ragyogás közepette a rettegés bizonysággá érett. Fegyverüket fogva követték a nyomokat – át a folyón, fel a bal parton, egy masszív lucfenyőig, ami jó harminc méter magas lehetett. A tövénél a költő szétszaggatott ágyával egyetemben nagyon hasonló történetet találtak, mint Markov kunyhójánál: a tigrisét, aki meg sem próbál rejtőzni, aki megtámadott egy éber, fegyveres embert, szemből, tíz lépésről – mintha ellenség lenne, nem pedig préda. Kezdett a védjegye lenni. Nem értették: hogyhogy Pocsepnya ilyen közel volt egy megtermett és színes tigrishez, ami a havon – sőt egy matracon – feküdt, és mégsem látta? A támadás helyét egyértelműen mutatta a letaposott hó, de furcsán kevés volt a vér, és Pocsepnya testét sehol nem látták. Csak a puskája maradt ott, ahol elejtette. Gyenyisz Buruhin felvette, első dolga volt visszahúzni a závárt, és belenézni: töltve volt. Kivette a golyót, hogy jobban szemügyre vegye. A golyó rézfejének közepén volt egy mélyedés, ahol az ütőszeg érte. A fegyver csődöt mondott. Andrej utolsó gondolata az lehetett, hogy apja fegyvere cserbenhagyta. Buruhin kirázta a havat a csőből, visszatöltötte a golyót, és meghúzta a ravaszt. Ezúttal tökéletesen működött. Pocsepnya apja mellette állt, és nem lehet tudni, mi zajlott a fejében vagy a szívében, ahogy a fülsiketítő dörrenés végigzengett az erdőn. De

aztán elvette a fegyvert Buruhintól, arrébb ment, és egy nyitott részen bevágta a Takhalóba, ahol a víz mély és sebes volt. Aztán elindult megkeresni legidősebb fiát. Amit Alekszandr Pocsepnya talált, arra egy szülő sem lehet felkészülve. Hetven-nyolcvan méterre az erdőben vértől fekete ruhák hevertek egy kör alakban megolvadt részen. Inkább tűnt öngyulladásnak, mint állattámadásnak. Nem maradt más, csak a széttépett ruhák és az üres csizmák. A közelben egy ép óra és egy kereszt feküdt a földön. Pocsepnyából olyan kevés és olyan kicsi maradt, hogy belefért volna egy ing zsebébe. Tigrisnél normális, hogy meghagyja a végtagokat, ahogy Markovval tette, de Pocsepnya eltűnt, és ez – mint az árnyékszék feldúlása – példa nélküli volt. Elég elképzelni, hogy udege vadászok fedeznek fel ilyet kétszáz éve – elképedésüket és szörnyülködésüket a véres nyomok és üres ruhák láttán –, és megértjük, hogy az olyan emberevő Amba, mint az egule, miként kerülhet be a közösség tudatába. A férfiak óvatosan keresgéltek az erdőben, és megtalálták a tigris nyomát, friss volt, talán alig pár órás. A két nyom alapján úgy vélték, Andrej 12-én, érkezése után pár órával meghalt, és a tigris vele maradt három napon át; amikor nem evett, akkor a matractrónján pihent a lucfenyő ágai alatt. Most, hogy nem maradt, ami itt tartsa, a tigris továbbindult, egyelőre kielégített étvággyal. Andrej Pocsepnya egy katonai varrózsákot vitt magával arra az esetre, ha a csapdáiban bármit találna; ebbe gyűjtötték össze maradványait. Aztán a négy férfi ment, hogy találkozzanak Lopatyinnal. Gyenyisz Buruhinon kívül, aki látott már hasonlót Csecsenföldön, a jelenlevők közül csak Danila Zajcev volt szemtanúja ilyesminek. Ugyanolyan sztoikusan viselte, mint tíz nappal korábban, és ügyelt rá, hogy Alekszandr Pocsepnya mellett maradjon. Az apa nem sírt, alig szólt, de abban a veretes csendben elkezdődött az önvádak ostroma, ami idővel egyre csak erősödik. – Visszaértem a méheshez – mesélte Lopatyin –, és ott ültek a tornácon. Hol van Andrej? – kérdeztem. Az apja felemelt egy kis

zsákot a földről. Itt van – mondta.

17 Minden tény arra engedett következtetni, hogy semmiképp sem a véletlen irányította tetteit; két (külön) támadást intézett… és irányuk szerint mindkettő a lehető legtöbb kárt volt hivatott okozni nekünk.. – . Iszonyú volt a megjelenése, haragot és dühöt jelzett. OWEN CHASE: A NANTUCKETI ILLETŐSÉGŰ ESSEX BÁLNAVADÁSZHAJÓ KIVÉTELES ÉS DÖBBENETES HAJÓTÖRÉSÉNEK ELBESZÉLÉSE Szobolonjéban nincsenek utcalámpák, a nap pedig téli rend szerint járt, így délután öt körül szuroksötét állt be. Az emberek ki sem dugták az orrukat a házukból. Ha mégis kimentek, csak fegyverrel, még az árnyékszékre is. Bent a masszív, orosz kályha mellett figyelték a kutyák ugatását, hangszínük – vagy éppen hirtelen hallgatásuk – minden jóslatát. A falusiak életének mikéntjét és menetrendjét most napfény, tűz, fegyverek és vadállatok határozták meg. Mintha az órát visszaállították volna száz évvel… vagy egymillióval. Andrej Pocsepnya halála nagy hatást tett a körülötte élőkre, és a tigrisről való elképzelésük ismeretlen területre tévedt. A Bikin élő emlékezetében még sosem áradt az erdőből ilyen veszély. Markov halála tragikus volt, de lehetett benne találni némi logikát, akár igazságszolgáltatást is: mondhatni, hogy megbocsáttattak a vétkei, ahogy ő is megbocsátott az ellene vétkezőknek. Megítélte a tigrist, és az is őt. De mit tett a fiatal Andrej? A tigris akkor falta fel, amikor a menyétcsapdáit ellenőrizte. Az anyja összeroppant, elvette eszét a gyász, apja öngyilkos depresszióba süllyedt. – Szomszédok voltunk – mondta Leonyid Lopatyin –, de a mondás azt tartja: Más családja sötét erdő. – Most Pocsepnyáék

privát erdejének sötétsége zavaró módon nyilvánult meg. Kínjaikat tetézte, hogy valamennyi szomszédnak sikerült biztonságban otthon marasztalni a gyerekét, ami éket vert közéjük. A túloldalon Pocsepnyáék újra meg újra lejátszották az előző hetet, és a kozmoszt kérlelték, hogy visszaforgathassák az időt. Bánatuk és elégedetlenségük mindenkit megérintett, nem utolsósorban azért, mert a sajátjukra rímelt. A szomszédok a fejüket rázták, cöccögtek, de az életüket is féltették. – Az emberek nem mentek a tajgára – emlékezett Lopatyin a december 15-ei hétre. – A folyón feljebb járó vadászok hazatértek, az erdészek féltek dolgozni. Nagy hatása volt az emberekre. Régesrég talán történt már ilyesmi, de arra már senki sem emlékezett. Az emberek és a tigris közötti viszony megváltozott. – Sokan láttak már tigrist, vagy beléjük botlottak, de sosem volt semmi konfliktus – hajtogatta Andrej Onofrejcsuk. – Megtörténhetett, hogy a tigris ellopott egy kutyát az ember orra elől, de emberre sosem vadászott. Mondhatjuk, hogy megvolt a maga mércéje. Megint megkérték Kuzmicsot, hogy csináljon koporsót, noha nem nagyon maradt mit beletenni, és megint tüzet kellett rakni a temetőben, hogy kiolvasszák a fagyot földet. Ezúttal Leonyid Lopatyin hozta a fát a Buranján, hátra-hátralesve, fegyverét átvetette a vállán. A túlélők a jelképekbe és a gesztusokba kapaszkodtak, mivel nemigen maradt más, csak a düh és a hibáztatás. Utóbbiból nem volt hiány, és a céltábla Jurij Trus és a Tigrisfelügyelet lett. – Azonnal le kellett volna lőniük a tigrist! – jelentette ki Onofrejcsuk, még egy évtized múltán is keserűen. – Elkaphatták volna aznap, de mert elengedték, meghalt még egy ember. Csak akkor mozdultak meg! – Az emberek nem örültek neki – mondta Danila Zajcev. – Azonnal fel kellett volna kutatniuk. Megölt egy embert, és sebesült is volt. Azonnal végezhettek volna vele.

– Valakitől hallottam, hogy Indiában addig nem ölnek meg egy tigrist, amíg nem evett meg négy embert – mondta Szása Dvornyik Sasha Snow filmesnek 2004-ben. – Addig nem tekintik emberevőnek. Hát, én javaslom, hogy adják oda a saját gyereküket a tigrisnek. A hatóságok felelősek Andrej Pocsepnya haláláért. Egyértelmű volt, hogy a tigris emberevő, azonnal meg kellett volna ölniük. Miután Andrej meghalt, arra gondoltam, el kéne kapnunk azokat a nyomozókat, és a szart is kiverni belőlük. Amikor Pocsepnya halálhíre eljutott Jurij Trushoz Lucsegorszkba, 15-én délután, mélységesen felkavarta. Ha felidézi, még ma is minden erejét össze kell szednie, hogy uralja érzéseit. Trus szemében Andrej Pocsepnya „ártatlan” volt, annyi idős, mint a saját fia. Ahogy Andrej maga mondta, neki nem volt vitája a tigrissel. Homenko halálát persze lehetetlen volt előre látni, sőt még Markovét is. De Andrejé megelőzhető lett volna, és ez a tény savként marta a kollektív sebet. Trus újra meg újra átélte a pillanatot, amikor Lazurenkóval ott jártak a forró nyomon Markov kunyhójánál. – A helyzet nagyon nehéz és feszült volt. Amit ott láttunk, nagy benyomást tett ránk: mint egy horrorfilm, mind sokkos állapotban voltunk. De ha abban a pillanatban látom a tigrist, nem remegett volna a kezem. Biztos voltam benne, hogy azt az állatot meg kell ölni. Végül azonban Trus úgy döntött, hogy nem veszik üldözőbe. Kemény döntés volt, és most az a hálátlan feladat várt rá, hogy közvetítő legyen a Tigrisfelügyelet és Szobolonje megdöbbent lakói között. Trus még az erősítés megérkezése után is ütközőpont volt, mindenki ismerte az arcát és a nevét. Bonyolította a dolgot, hogy ő és emberei sok helybelit megbüntettek orvvadászatért és engedély nélküli fegyvertartásért. Abba a lehetetlen helyzetbe hozta magát, hogy egyszerre volt ellenség és megváltó; egyeseknek pedig bűnbak. Markov felesége néhány falusival együtt személyesen Trust tartotta felelősnek Szobolonje nyomorúságáért. – Úgy

szidott, mintha a tigris az enyém lenne; azt mondta, az én hibám, hogy ez történt – emlékezett Trus az első találkozásukra. – Azt állította, hogy Markov nem lőtt az állatra, hogy a tigris csak megtámadta. Úgy kiabált, el se tudtam neki magyarázni a helyzetet. Azt hittem, idegösszeomlást kapott a férje halála miatt, és minket okol érte. Trus nem járt messze az igazságtól, de ez még nem volt minden. Mintegy végszóra, egy újságcikk jelent meg A tigris eszik, miközben a „Tigrisek” isznak címmel, amit majd még több követ. Elterjedt a hír. A helyzet már nemcsak biztonsági kérdés volt, a Tigrisfelügyelet hitele és vezetőjének reputációja forgott kockán. A tigris meg fog halni, még ha ez lesz Trus utolsó cselekedete is. Pocsepnya testének felfedezése óta huszonnégy óra sem telt el, amikor két Kung és egy fegyveresekkel teli furgon találkozott Szobolonjéban. Ellenőrzőpontokat állítottak fel a faluba vezető utakon, hogy figyelmeztessék az utazókat. Tigristámadás még nem okozott ekkora erőfelvonulást; az arra tévedő megbocsáthatóan azt gondolhatta, hogy terroristasejtre bukkant Szobolonjéban. A reakció nemcsak világosan jelezte, a hatóságok milyen komolyan veszik a további veszteségek megelőzését, de az ellenség iránti tiszteletüket is kifejezte. Most már senki nem becsülte alá az állat képességeit, nem olvasta félre a szándékait. Ez a fenevad tetszés szerint eltűnt és megjelent, nyilvánvalóan azért, hogy tapasztalt vadászokat megtámadjon és felfaljon. Sebesülései dacára képes volt éjjel-nappal sarkvidéki hidegben barangolni. Ha ez máskor történik az ember-tigris történelemben, természetfeletti erőt tulajdonítottak volna neki. Az erősítés egészen Vlagyivosztokból érkezett, egynapi autóútról észak felől. Más Tigrisfelügyelet-egységek tagjaival együtt eljött maga a nagyfőnök is, Vladimír Setyinin, akit barátai és ellenségei egyaránt úgy ismertek: Tábornok. Becenevét onnét kapta, hogy kedvelte a katonai kellékeket és tiszti kalapokat, melyektől sokkal

magasabbnak tűnt. A Tigrisfelügyelet főnökeként ő volt az egyetlen Primorjéban, aki elrendelhette egy amur tigris megölését. Setyinin Ivan Dunkaj és Dmitrij Pikunov nemzedékéhez tartozik, és kisebb csoda, hogy túlélte Sztálin tisztogatásait. Trusnál egy fejjel alacsonyabb, hosszú, ónszürke szakálla és hullámos haja van, amitől ortodox papnak tűnik, ám ez a benyomás azonnal elpárolog, amint kinyitja a száját. Két teazacskót tesz két deci vízbe, és nem kényeskedik; amikor két brit újságíró megkérdezte, szerinte mi mentheti meg a tigriseket, azt mondta: az AIDS. Jól meglepte őket. – De hát maga nem törődik az emberekkel? – kérdezte egyikük. – Nem igazán. Főleg nem a kínaiakkal. Kína erős jelenléte és közelsége kényes kérdés Primorjéban, ahol sok lakó érez így. Mielőtt a kínai határt újra megnyitották (azt követően, hogy Gorbacsov kibékült Pekinggel 1989-ben), a tigris kereskedelmi célú orvvadászata szinte ismeretlen volt Oroszországban. Azóta Primorje természeti forrásainak exportja – a törvényesség minden formájában és árnyalatában – robbanásszerűen nő, míg a helyieket terjesen legyűrik a kínaiak: a buzgalmuk, az üzleti érzékük és kielégíthetetlen étvágyuk mindenre kiterjed, a ginzengtől a tengeri uborkán át az amur tigrisig és a szláv prostituáltakig. Az 1970-es években, a damanszkij-szigeti összecsapások után egy vicc járta: Az optimista angolul tanul, a pesszimista kínaiul, a realista pedig megtanulja használni a Kalasnyikovot. Ma az Oroszország és Kína közti kiegyensúlyozatlanság szinte a tökéletes ellentéte annak, ami egy évszázada volt, amikor Kínát úgy emlegették, „a Távol-Kelet Beteg Embere”. Most ugyanezt mondják az oroszokról, és most ők tartanak az elnyomástól. A természeti források kivéreztetése a kikötőkön és a határátkelőknél az egyik ok, amiért Primorje még mindig gyarmatnak tűnik – amit gazdagsága és ökológiai fontossága dacára a távoli főváros kurtán elintéz. Ázsiában ma a vadkereskedelem multimilliárd dolláros üzlet, és az összes vad durván háromnegyede Kínába kerül, ami fekete lyukat

jelent számos veszélyeztetett faj számára. Ahogy Primorje pótolhatatlan öröksége – a fa, kaviár és állatok java – kiáramlik, lakói boldogan fogadják cserébe a másodrangú árut: a használt japán kocsikat, a dél-koreai flottában leselejtezett buszokat, Kína pedig olcsó poliészter ruhákat és féregirtóval meg nehézfémekkel szennyezett, friss gyümölcsöt küld. Az importszabályok értelmében az oroszokra hárul a megalázó öszvérszerep az áruk behozására. Miközben az oroszok száma a Távol-Keleten fokozatosan csökken a magas halandóság és az áttelepülés miatt, a rozoga kínai városok, amelyek tíz-húszezer embernek adtak otthont a peresztrojka előtt, csillogó kereskedelmi központokká nőttek, korábbi népességük megtízszereződött. A gondosan beidomított és őrzött orosz vásárlók – sörreggelivel felturbózva – csoportokban átugranak egy napra ezekbe a fejlődő városokba, hogy megvegyék mindazt, amit a korábbi Szovjetunió nemzeti ipara és elosztórendszere nem tud biztosítani. Közben a ranglétra alján álló Észak-Korea folyamatosan küldi a rabszolgákat, zömüket a fakitermelésbe. Mi siklott félre az orosz Távol-Keleten? – tűnődött John Stephan a térség történelméről írt átfogó munkájában. – Miért nem fejlődött úgy, mint Brit Kolumbia vagy Hokkaido? Hogy lehet, hogy egy ilyen gazdag föld és tengerpart, amit ilyen tehetséges és dolgos emberek laknak, és ami ilyen fejlődő gazdaságokkal szomszédos, harmadik világbeli képet nyújt? A kérdésre nincs egyszerű válasz, de a jelen helyzet fájdalmas sok orosznak, akiben még él az édes-bús nemzeti büszkeség és – az 1970 előtt születetteknél – az a hit, miszerint valaha egy nagyszerű, nemes vállalkozás előőrse voltak. Vladimír Setyinin számára, akinek az államhoz való viszonya, enyhén szólva, sokszínű, a státus és a rend eme eróziója úgy éget, mint egy fekély a szívben és lélekben, nem utolsósorban azért, mert a tajga hatalmas árat fizet érte. Ma minden eddiginél jobban aggasztja – talán unokái kivételével – az amur tigris és sokkal ritkább rokona, az amur leopárd sorsa. Ennek a tigrisnek és a körülötte élő embereknek a

sorsát négy, egymásnak feszülő tényező határozza meg: Setyinin tigrisszeretete, Moszkva tigrisölési szabályai, saját, mélyen átérzett felelőssége embereiért, valamint a közvélemény megnyugtatásának kényszere. A Tigrisfelügyelet főnökeként Setyinin a rendelkezésére álló valamennyi eszközzel fel akarta szerelni az embereit. Ezért volt, hogy amint hallott a Markov elleni támadásról 5-én, pénteken Trustól, rögtön küldött egy faxot Moszkvába, hogy engedélyt kérjen egy amur tigris lelövésére. Noha akkor vajmi kevés információval rendelkezett, Setyinin elég jól ismerte a bürokráciát, hogy tudja, a válaszra gyakran két hetet is várni kell, és azt akarta, hogy fedezve legyen. Még a Setyinint kritizálók is meglepődtek, amikor alig négy napra rá, december 9-én, kedden táviratot kapott Vladimir Iljasenkótól, a biológiai erőforrások állami adminisztrátorától. Rövid, lényegre törő volt: Engedélyezem az emberevő tigris lelövését Szobolevka (Szobolonje másik neve) falu térségében. A hivatalos engedélyt a lövési jelentés beérkezésekor bocsátjuk ki. Néha még a rendszer is működik. Ugyanaznap egy hivatalosabb dokumentum is érkezett faxon; ezen megvolt az összes pecsét és aláírás, de érthetetlen módon későbbre dátumozták, egyértelműen az állt rajta, hogy a vadászat egy hét múlva, december 16-án kezdődhet. Hogy ez elírás volt, vagy szándékosan beépítettek egy egyhetes megnyugvási időszakot, ami alatt a természet a maga módján intézkedhet, ez akkor sem volt világos, és ma sem az. Noha a helyiek biztonsága veszélyben forgott, nem siettek levadászni a tigrist a faxvonal egyik végén sem. Végül Setyininé volt a döntés, és hivatalos mandátuma arra szólt, hogy védje a környezetet, főként a tigriseket. Semmiképp nem akart feleslegesen lelőni egy tigrist, főleg nem akkor, amikor a megmaradt populáció növelésére rááldozott több évtizednyi, kemény munka a szeme előtt vált semmivé. A logisztikai rémálom és annak költsége mellett, hogy megtaláljanak egy vándor tigrist a Szobolonje körül élő fél tucat

példány között, lehetett még egy oka Setyinin habozásának, ami az államhoz való személyes viszonyából fakadhatott. Empátiája a tigrisek iránt – mondhatni, az, ahogy azonosul velük – túlmegy a legtöbb kormányalkalmazottén, mégpedig azért, mert évekig maga is a megsemmisítés árnyékában élt. Setyinin kozák, ősei a kozák hadsereg amuri hadosztályában szolgáltak, amely fontos szerepet játszott Primőrje annektálásában. Szolgálatukért és a cárhoz való hűségükért cserébe a kozákok speciális státust élveztek az oroszok között, földet és nagy autonómiát kaptak, majd a kommunizmus alatt minden megváltozott. A forradalom után függetlenségüket, harcképességüket és törzsi szolidaritásukat a szovjet állam veszélyesnek látta, és Sztálin felírta őket ellenségei hosszú listájára. 1934-ben Setyinin apai nagyapját besorozták titkos alagutat ásni az Amur folyó alatt, és a család sosem látta többé. Utána Setyinin apja következett: 1938-ban, a nagy terror csúcsán, felmentették a falu postamesteri tisztsége alól, és megvádolták „kései postai kézbesítéshez kapcsolódó ártalmas tevékenységgel”, amiért agyonlőtték. A család többi tagját koncentrációs táborba vitték a Zsidó Autonóm Területre, Sztálin egyik kevésbé ismert kreálmányába, amely paradox módon a szovjet Jeruzsálem szerepét volt hivatott betölteni az orosz zsidóság számára. Ma is létezik, az Amur folyó mentén, Kína és Habarovszk határterületén; elképzelni is nehéz a Szentföldtől távolabb eső helyet. A helyi zászlón nemcsak a Dávid-csillag látható, hanem egy furcsán ismerős szivárvány is sima fehér háttér előtt; a helyi címerben egy tigris szerepel. A csúcsponton tizenhétezer zsidó élt itt, és a tisztogatások alatt ide száműztek mindenféle nemkívánatos elemet, köztük kozákokat. A gyermek Setyinin „az állam ellenségének fia” bélyeget kapta, ami meghatározta egész életét. Életben maradt nagyapjától zord tanácsot kapott: Sose mondd meg senkinek, hogy kazak vagy! A szót is felejtsd el! – Hatéves korom körül jöttem rá, hogy száműzöttek vagyunk –

magyarázta Setyinin zsúfolt lakásában, a vlagyivosztoki kikötő szomszédságában. – Volt a közelben egy koncentrációs tábor, ahol a legtöbb rab tanár volt. A mi tanítónk tizenöt évig volt börtönben, és azért engedték el, mert hiány volt a tanítókból. Amikor a tizedik osztályt befejeztem, egyenként behívott minket magához. Azt mondta: Mondd el a bűneidet! Tiszteltem őt, hát bevallottam, hogy kozák vagyok, az állam ellenségének fia. Azt mondta: Csak mezőgazdaságot tanulhatsz. Felejts el minden mást! Setyinin megfogadta a tanácsot, és elment mezőgazdaságot tanulni a közeli Blagovescsenszk (Örömhír) városába, és ez önmagában durva irónia volt: Blagovescsenszk az egyik hírhedt hely, ahol a kozákok kínai civileket mészároltak le. Mialatt ott tanult, az apját „rehabilitálták”, így lehetett egy szovjet polgárt felmenteni a bűnei alól, és visszaadni neki a társadalmi státusát… élve vagy holtan. Apja megölésének kompenzálásaként Setyinin kapott havonta 92 rubelt (nagyjából 3 dollárt), valamint lakhatási támogatást. Nem meglepő, hogy nem lépett be a Kommunista Pártba. A földművelés sem volt neki való (kevés kozáknak volt az). A fogság gondolata máig elborzasztja. – Nem bírom elviselni az állatokat ketrecben. Sosem voltam cirkuszban vagy állatkertben. Helyette a csordában élő vadállatok tanulmányozása felé fordult, és 1964-ben az első terepökológus lett egy akkor alapított nemzeti parkban, Blagovescsenszk közelében. Onnét Vlagyivosztokba költözött, átnyergelt az állatvédelemre, és az 1970-es évek végén felfedezte a tigriseket. Setyinin legfőbb célja eme állatok védelme volt, de Pocsepnya halála után nem maradt benne kétség, hogy ezzel a példánnyal mit kell tenni.

HARMADIK RÉSZ

TRUS

18 De azért lesz, aki vadászik rá. Nem mindig az az átkozott dolog vonz leginkább, amit legjobb lenne békén hagyni? Olyan, mint a mágnes. Mennyi ideje láttad utoljára? Merrefelé tartott? MELVILLE: MOBY DICK A tigrisvadászat a Takhalón, a Tűzfolyón kezdődött. Kedd volt, december 16-a, újabb verőfényes, de hideg nap. Az útnak induló vadászcsapat félelmetes volt. Hat férfi ereszkedett le a folyóparton a méhesnél, és indult el a jégen. Mindegyiküknél volt fegyver. Trus és Lazurenko mellett volt még három helyi vadásznyomozó, akit segítségnek hoztak, valamint Nyikolaj Gorunov, Krasznij Jar belorusz rendőrfőnöke. Ezúttal nem jöttek kétkedő helyiek és zöldfülű zsaruk, csak harcedzett profik. Trushoz hasonlóan Gorunov is született alfahím, jóképű, tűzfújó sárkány, aki ijesztő lelkesedéssel dohányzik: cigarettát szorít szemfogával ott, ahol szűrő és dohány összeér, a beszívás annyira része a belélegzésének és a beszédének, hogy nincs szünet, csak füst, ami mintha a hangjának lenne a mellékterméke, mely még csendes konyhájában is dörögve zeng. Elképesztően hasonlít a sólyomszemű, bajszos tigrisvadászra, Jurij Jankovszkijra, és a temperamentuma is hasonló: a vadidegent könnyedén kiviszi az ajtón, csak mert balszerencse küszöbön kezet rázni; ha végez a térképpel, az tele van lyukakkal a tollától. Noha senki nem kételkedett benne, hogy Markov és Pocsepnya tigrise egy és ugyanaz, ezt bizonyítani kellett, ez volt ennek az utazásnak a célja. Emellett lehetőséget nyújtott az újonnan érkezetteknek, hogy felmérjék a tigrist, és lássák, merre tart. A csapatban mindenki egész életében vadászott, ez pedig vadászatra való nap volt; lelkesen vágtak neki. Ahogy laza alakzatban haladtak

a folyón, az embernek olyan érzése volt, hogy ezek a férfiak, akiket a sors Oroszország minden zugából összehozott, azt csinálják, amire születtek. Mind munkásemberek voltak a tajga iránti mély szeretettel, és volt valami üdítő öröm – mint a szánba fogott kutyákban – a feladatban, ami nemcsak méltó hozzájuk, de meg is mutatja, milyen fából faragták őket. Arszenyev és Jankovszkij területén jártak, és eleve efféle kihívások ígérete csábította sokuk szüleit a Távol-Keletre. Látva, hogy Trus filmez, egymást ugratták: – Bassza meg, nem tettem fel az aranypaszományt! – Hogy felejthetted el, te barom? Ilyen esélyt kihagyni! A kamera mögött lévő Jurij Trusra nehezedett legjobban a teher – nemcsak mert ő volt a küldetés ostromolt parancsnoka, de mert Szása Lazurenko kivételével ő volt az egyetlen, aki valóban, zsigereiben értette, mit művelhet a tigris egy emberrel. A többiek is hamar megértik, és amikor odaértek, a hangulatuk egykettőre elkomorult. Nem lehetett félreérteni a jégen figyelmeztetésként hagyott fakó ürüléket. A bicegő nyomok félreérthetetlenül mutatták, hogy ez ugyanaz a tigris. A nyomozók feszülten vizsgálták, mintha gyilkossági helyszín lenne, és Trus mindenkit arra intett, legyenek nagyon óvatosak a bizonyítékokkal. A hat férfi együtt kétszáz évnyi vadásztapasztalatot testesített meg – zömét tigrislakta vidéken –, de még egyikük sem látott hasonlót. Óvatosan lépkedve, halkan beszélgetve követték az állat nyomát Cepalev széttépett matracáig, ami tele volt fröcskölve vérrel, és tigrisszőr tapadt rá. Ahogy a Fehér Könyvet böngészték, Andrej Pocsepnya utolsó pillanatai olyan világosak lettek, mintha ember és tigris egyaránt jegyzetelt volna: a tigris keletről közeledett – az útmunkások táborának irányából –, aztán megállt, mert megérezte vagy meghallotta Pocsepnyát. Megsejtve, hogy áldozata a folyón lefelé tart – talán megérezte a csalit a csapdáiban –, a tigris délnek fordult, Pocsepnyával párhuzamosan ment, épp annyira messze a

folyótól, hogy a fiú ne vegye észre a nyomait. Aztán a tigris hurkot írt le az erdőben, minden nyomát eltüntette, és megszokott manőverrel hátulról közeledett. Itt meglátta Cepalev viskóját; miután felderítette, és kiélte magát benne, ahogy Markov kunyhójával és az útmunkások ámyékszékével is tette, talált egy kényelmes, bár igencsak belátható helyet, és letelepedett várni az elkerülhetetlent. A tigris ágya mellett állva, a nagy lucfenyő alatt könnyű volt megérteni, Mihail Dunkaj miért hiszi, hogy a tigris olvas az ember gondolataiban, és befolyásolja azokat. Csak meg kellett figyelni Pocsepnya nyomait: mintha a tigris egyszerűen magához vonzotta volna, akár a horgász. Az elméről szinte kizárólag emberi interakciók és kapcsolatok összefüggésében beszélnek, pedig a tigrisnek is van. Nem olyan kifinomult, mint a miénk, de olyan kifinomult, amilyennek lennie kell, és képessé teszi a tigrist olyan helyzet megteremtésére, amiben Andrej Pocsepnya, egy nála sokkal intelligensebb lény, szó szerint besétált a szájába. Gorunov rendőrfőnök körberajzolta a támadó tigris nyomait. Egy ekkora állathoz képest szörnyen közel voltak egymáshoz; ami szerinte legyengültség vagy a sérülés biztos jele. Egy egészséges tigris ekkora távolságot egyetlen ugrással megtenne. Kétségtelen volt, hogy a ragadozó sérült, ugyanakkor tapasztalatból tudhatta, hogy nincs miért rohannia. Nehéz elmondani, Pocsepnya mekkora túlerővel nézett szembe, a tigris milyen könnyen legyőzhetett egy emberi lényt. Az állkapcsa ezer font nyomást képes kifejteni négyzethüvelykenként, de egy légcső elroppantásához száz sem kell, és öt elegendő egy verőér elzárásához, ami szinte azonnal eszméletvesztést okoz. Más szóval a tigris fogának bele sem kell mélyednie az áldozatba ahhoz, hogy tehetetlenné tegye, nem is kell vért serkentenie. Habár a tigris szemfoga a tövénél majdnem két és fél centi széles, meglepően gyakran eltörik, és nem nő vissza; ez bénító hátrány

lehet számára, és ez az egyik ok, amiért a vadon élő tigrisek jószágés emberevésre fanyalodnak. Akármilyen veszedelmesnek tűnik is, a tigris foga valójában kényes műszer, szó szerint idegek és vércsatornák halmaza, csontszerű fogtokban, zománccal bevonva, a végén kissé lekerekítve. Ezzel a négy sebészi érzékelővel a tigris képes precízen feldolgozni az áldozatát; megkülönböztetni a csontokat és szöveteket, hogy megtalálja a rést két csigolya között, ahol elmetszheti a gerincoszlopot, vagy megkeresni a légcsövet a levegő utánpótlásának elvágására – mindezt támadási sebességgel. Ebben az értelemben a szemfog érzékeny fegyver, megragad és átszúr, de az állati test anatómiájának Braille-írását is képes elolvasni. Noha mi már eltávolodtunk saját, vad eredetünktől, a mi fogunk is érzékeny, aminek naponta hasznát is vesszük, amikor csontot rágunk, szerelmesen harapdálunk, vagy egy alma rohadt részét keressük kizárólag a súrlódás alapján. Nem volt egyértelmű, hogy a tigris megragadta Pocsepnyát és elvitte, vagy előbb agyonütötte. A tigris ütésének erejét még sosem mérték, de mivel kétszer-háromszor annyit nyom, mint egy ökölvívó, és annyival erősebb, még gyorsabb reflexekkel, sejteni lehet, milyen pusztító erejű mancsának egyetlen ütése. Megfigyeltek bengáli tigriseket, amelyek mancsukkal törték el bivalyok nyakát és fejét. Reginald Burton, brit vadász, szerző és tapasztalt India-ismerő saját szemével látta, amikor egy tigris olyan erősen ütött meg egy hajtót, hogy karma átment a férfi hátán lógó súlyos rézedényen. 1960 telén, történetesen az Amba folyón, egy Vladimír Trojnyin nevű vadőr és természettudós hősies küzdelemnek volt tanúja egy fiatal, amur tigris és egy felnőtt usszuri vaddisznó között. A tigris csak feleakkora volt, mégis sikerült többször a földre küldenie a vaddisznót, úgy, hogy felugrott a hátára, és buzogányszerű mancsával a fejét ütötte. Az éles agyar mellett a vaddisznónak ott a tankhoz hasonlító felépítése: az erős sörte alatti vastag bőre porcos páncélként védi a nyakat és a lapockát. A harc élet-halálra szólt, és

az esélyek dacára a tigris győzött, amit a jelek szerint csak a düh hajtott. Amikor Trojnyin utána megvizsgálta a helyet, elképesztő látvány fogadta: az otthagyott vaddisznó ki volt belezve, a torka feltépve, orrát pedig „mintha borotvával” nyesték volna le. Trojnyint külön meglepték a hegek a vaddisznó fején, amik majd’ két centi mélyek voltak. Aznap a Takhalón nyilvánvaló volt, hogy akármennyire sebesült, a Panchelaza tigrisének még van bőven erőtartaléka. Ráadásul a legtöbbet kihozta Pocsepnyából, a fiatalember legalább időt nyert neki. Amikor Gorunov rendőrfőnök megvizsgálta Cepalev feldúlt viskóját, topográfiai térképeket is talált, csak éppen a tigris ebben is megelőzte. Gorunov látta, hogy a fogával széttépte a tájat – talán jelezte, mi következik. Volt egy notesz is Cepalev verseivel, ami azóta eltűnt, ahogy a szerzőjük is. Gorunov akkor visszament a folyóhoz, csatlakozott a többiekhez a vonszolt csapás végénél, ahol Pocsepnya ruháit válogatták. Danila Zajcev és Andrej apja előző nap összeszedte a fiú szerény maradványait, de amikor Gorunov átkutatta a zsebeit, talált egy ép csomag olcsó, szűrő nélküli cigarettát. Ha elepedne egy cigiért, ezt akkor sem szívta volna el. A rendőrségnek mindig jelen kell lenni, ha holttest van, hogy eldöntse, szükséges-e bűnügyi nyomozás, de itt nem volt holttest. Gorunov szerepe kimerült abban, hogy hivatalosan tudomásul vette Pocsepnya hiányát. Az üres ruhák látványára egyikük sem készült fel teljesen. Egy dolog szörnyűsége általában a jelenlétéből fakad, akármilyen torz vagy töredékes is, de a Takhalo melletti bozótosban és hóban csak egy törött képkeret volt, amiből hiányzott a kép. Ha nincsenek nyomok, azt is lehetett volna hinni, hogy ezek csak itt maradtak – hogy egy-két éve egy vadász lement úszni a folyóhoz, itt hagyta a holmiját egy kupacban, aztán nem tért vissza. Az évszakok folyamán az állatok, az időjárás és a rothadás pont úgy szétszaggatta és összepiszkította volna őket, mint ahogy találták. De ezek a ruhák csak pár naposak voltak, és tulajdonosuk

megszűnt létezni. Egy ember életének véget vetni az egy dolog; kiradírozni a föld színéről meg egy másik. Utóbbi sokkal nehezebb, a tigrisnek mégis sikerült, a fiatalembert a halálon túli testi feledésbe juttatta. Világos volt ezen a napon, hogy a tajgán egy ember testének szent edénye nem rendelkezik több értékkel vagy jelentéssel, mint egy vaddisznóé vagy jávorszarvasé, nincs nagyobb célja a potenciális prédalétnél. Egy tigris szájában egy test lényegében súlytalan, és Andrej Pocsepnya esetében mintha anyaga sem lett volna. Ez felvet egy elvont metafizikai kérdést: ha a test egy állat zsigerein keresztül utazik – ha anyaga és esszenciája állattá lesz –, mi történik a lélekkel? Hurrikánok, lavinák és vulkánok elnyelnek embereket, de az érzéketlen erőszak ilyen véletlenszerű eseményeit isteni cselekedetnek szokás tekinteni; nem választják ki áldozataikat, és nem emésztik meg őket. Ritka, hogy az ember szembesül saját változékonyságának bizonyítékával egy érző természeti erővel szemben, mint ezek az emberek. Ekképp a tigris és kvázi tudatos rokonai feltérképezetlen területet foglalnak el valahol az emberek és a természeti katasztrófák között. Bizonyos körülmények között a tigris olyan megsemmisítő hatást tud kifejteni, mint egy hosszú pillantás az éjszakai égre. Ahogy a férfiak Andrej számos ruharétegének kézelőit és gallérjait tanulmányozták, világos volt, hogy miután a fegyvere nem sült el, a fiú a bal kezével próbálta távol tartani a tigrist. Csakhogy ezeknek az állatoknak a ruganyossága döbbenetes, és a tigris követhetetlen, gördülékeny mozdulattal elkapta a csuklóját, oldalt rántotta, majd rávetette magát prédájára. A széttépett gallér elmondta a többit: nem volt további ellenállás. A maradék úgy nézett ki, mint a mentősök munkája egy baleset helyszínén, és a videokamera mindent felvett, diszkréten, mint a gyóntató: – A tigris az összes ruhát letépte az egyénről – mormolja Trus. – Szépen levetkőztette. – Az immár széttépett csizma házi készítésű: az ősi filctalpú, sarkvidéki lábbeli, melynek szövete és némasága a

tigris mancsát utánozza. De a lopakodás nem véd a vadásszal szemben, aki azt tökélyre fejlesztette. Mire Andrej egy vonalba ért Cepalev viskójával, a tigris egyetlen sugárrá sűrítette tudatát, és a figyelem feszültsége, mely lézerként hatolt áldozatába, szinte tapintható volt, megzavarhatatlan: egy külön valóság. A vadászat – mint a szeretkezés – egy olyan időtlen zónában történik, ahol átmenetileg megszűnik minden külső mérce. Az összpontosítás szertartása ez, ami minden résztvevőnek élet-halált jelent. Noha a halál egyre közelebb szuszogott, Andrej másra figyelt. Ahogy a rés a tigris és közte másodpercekre csökkent, talán megsejtette, hogy valami nem stimmel; talán egy madár riasztotta; talán körülnézett, de a nyomai nem árultak el bizonytalanságot. Közben a tigris összeszedte magát, a legtisztább várakozást mutatta: szemét nem vette le prédájáról, ahogy megfeszítette mancsát, hogy korrigálja a talaj egyenetlenségét; csípőjét kissé felemelve célozta be magát, közben a kötélszerű farok rángott, akár a szakadt áramvezeték. Volt egy pillanat, amikor ösztön és préda egy vonalba került a ragadozó elméjében, aztán tigrisüvöltés töltötte meg az erdőt olyan erővel, akár egy dühös isten. A meglepett Andrej, kinek élete véget ért, noha szíve még vert, kissé balra pördült. Biztosan megdöbbent, hogy ilyen közel látja a végzet hírnökét. Még döbbenetesebb a fiatalember lélekjelenléte és izomemlékezete: bal válla ledobja a puska szíját, ahogy a bal kéz előre és felfelé kapja a fegyvert; a jobb mutatóujj visszarántja a závárt, miközben mindkét kéz a jobb vállhoz vezeti a fegyvert. A célpont a legnehezebb fajta: szemből és levegőben közeledik: tűz és jég elmosódott íve, fekete és okker színfolt a csillogó hó előtt. Andrej ujja húzza a ravaszt, egyre húzza – Jopt! A gyomorszorító rádöbbenés, hogy a mágia kudarcot vallott. Polnij pizdec. Most már nincs más, csak a tigris, betölti a látóterét, mint egy csúnya baleset, mint a világvége: két izzó, sárga lámpa egy templomajtó felett, amit elefántcsont oszlopok kereteznek.

Történelmünk nagy részében kódtöréssel voltunk elfoglalva – megfejteni az időjárás, a víz, a föld és a csillagok sémáit, elemezni barátok és ellenségek, ragadozók és prédák viselkedését. Felfedezéseinket aztán muszáj történetek formájában megosztanunk. Nagy hűhót csapunk akörül, hogy ezt csak a mi fajtánk csinálja, hogy beszédben és hangban először fogalmaztuk meg annak lényegét, kinek-minek képzeljük magunkat: szájtól a fülön át az emlékezetig. Ez így is van, de mielőtt megtanultuk elmesélni a történeteket, megtanultuk olvasni őket. Azaz megtanultunk nyomot olvasni. Az első feljegyzett történet első szavának első betűjét nem mi, hanem egy állat írta, „nyomtatta”. A sárban, homokban, leveleken és havon hagyott jelek és jelképek ősábécét alkotnak. Az időjárás, a múló idő és más állatok által gyakran elkent, kiradírozott és összezavart kriptogrammok élethalál gyakorlatok voltak absztrakt gondolkodásból. Ez a képesség, a nyomolvasás élelemszerzés vagy veszélyes állat jelenlétének azonosítására, talán a „legrégebbi szakma”. Mint a mi szövegeink, ezek a „korai művek” is lineárisak és folyamatosak, saját központozással és nyelvtannal. Ezekből a tartós feljegyzésekből meghatározható a cselekmény, igeidő, nem, kor, egészség, kapcsolat és érzelmi állapot. Ebben az értelemben A dzsungel könyve a mi történetünk is, ahogy Mauglit felnevelték a vadállatok, úgy sok szempontból minket is. Talán ellentmond a józan észnek, hogy állatok tanítottak bennünket olvasni, de egy tapasztalt vadász tigrisnyomelemzése nem nagyon különbözik egy bölcsész novellaelemzésétől. Mindketten a részleteket böngészik egyes elemek elhelyezéséig és ragjaiig, hogy meghatározzák az indokot, a másodlagos jelentést és az elbeszélés ívét. Minden nyomnak megvan a maga hangsúlya vagy hangsúlyjele, ami megkülönbözteti egy láb vagy akár egyetlen lépés szándékát a többitől. Egy aktív nyomon, mint Tolsztoj regényeiben, több szál és szereplő olvad össze finoman, pátoszban vagy hajmeresztő

drámában. Ezeket a papiruszokat nehezebb kibogozni, mint a viktoriánus kor áthúzott betűit,[2 9 ] és nehezebb követni, mint a legkísérletibb regényt. Azonban gyakorlattal, ahogy Henno Martin írta a The Sheltering Desertben (Az oltalmazó sivatag), megtanuljuk olvasni a pata, karom és mancs írását. Sőt hamarosan már szinte tudat alatt olvassuk az üzeneteket. Trus és emberei a közepén ütötték fel a Fehér Könyvet, és most bele kellett helyezkedniük a történetbe. A tajgán ezt nem lehet félvállról venni: az olvasónak szereplővé kell válnia, pedig nem tudhatja, miként végződik a sztori. Ott, azon a homályos téli délutánon a Takhalónál elkezdődött a küzdelem az elbeszélés irányításáért. Ez minimum egyszer már megtörtént, két hete, amikor Markovot belevonták a történetbe; noha sikerült neki megváltoztatni az elbeszélés irányát, uralni nem tudta – a tigris erről gondoskodott. Most újra a tigris volt felül, amihez már hozzászokott. A nyomolvasásban is vannak hagyományok, ahogy minden irodalmi formában, és a tigris másfélét alkalmaz, mint a szarvas, vaddisznó vagy az ember. Noha ezek alapján nagyjából meg lehet jósolni, milyen cselekmény fog következni, ez a tigris annyira dacolt a formulával, hogy szinte saját műfajt teremtett. Először is a tajgán általában világos, ki vadászik kire, de ebben a történetben még ez is kérdéses volt. Miközben olvasták a nyomait, akár a közelben is lehetett, és olvashatott őbelőlük, kitalálhatta, hogyan vagy mikor vonja be őket a történetbe. A tigris természetesen profi játékos, ugyanolyan módszereket használ, mint az ember: kiválasztja a potenciális prédát szag, látás vagy a szokásai alapján; követi, hogy megérezze, hová tart; majd előreolvas, és várja, hogy az megérkezzen oda. Vége. A tigris szemszögéből Pocsepnya csupán egy epizód volt – mint az a szereplő a krimiben, akit bemutatnak, majd eltesznek láb alól csak azért, hogy a történet előrehaladjon. Az, hogy ki következik, fontos volt a tigrisnek, de még fontosabb Trusnak és Setyininnek,

akik nem hagyhatták, hogy megszülessen a válasz. Egyetlen módon lehetett megakadályozni. – Egy hétig gondolkodtam rajta – emlékezett Setyinin a vadászat első szakaszára. – Próbáltam úgy gondolkodni, mint egy sebesült tigris, elképzelni, mit tenne egy ilyen állat. A gyilkossági nyomozó hasonlóképp dolgozik, csak ő összefüggő társadalmi kódrendszerben, ahol csak a legőrültebbek nem értik, hogy tettüknek lesznek következményei. A tigris világa viszont nemcsak amorális, de sajátosan következménymentes is, és ez – az atavisztikus bizonyság, hogy nincs nála halálosabb – a ragadozó legnagyobb gyengéje. A prérifarkas tehetséges vadász, de tisztában van vele, hogy ha nem elővigyázatos, maga is könnyen prédává válik. Még a leopárd, ez a vitathatóan legfélelmetesebb nagymacska a Földön, is érti, hogy egy nagy egész része. A tigris viszont némi provokációra akár egy mozgó kocsit is megtámad. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz óvatos bizonyos fenyegetésekkel szemben, de ezeknek inkább a versenytársakhoz, mint más ragadozókhoz van közük. Trusnak és embereinek ezt a veleszületett magabiztosságot kellett kihasználni, noha így elkerülhetetlenné válik a konfliktus: ha a tigris megérti, hogy vadásszák, nem menekül még mélyebbre a tajgába, hanem szembeszáll, és likvidálja üldözőit. A tigrisnyom egyetlen bizonyossága az, hogy ha elég sokáig követed, végül egy tigrishez érsz – hacsak ő nem ér előbb hozzád. 2002 februárjában a Tigrisfelügyelet egy korábbi tagja, Anatollj Hobitnov rábukkant egy tigriscsapás végére nem messze Lucsegorszktól. Az ezt követő találkozás azon kevesek egyikévé tette a Földön, aki szó szerint szemtől szemben találta magát egy vad tigrissel, és túlélte. Hobitnov falujába, Tyernyejbe, ebbe a szép halászfaluba a Szihote-Aliny Zapovednyik szélén, keskeny szerpentinút vezet, és vannak pillanatok a bükkel, tölggyel és fenyővel borított zöld gerincek között, amikor az ember megesküdne, hogy New Englandben jár, valahol Berkshire és a Fehér-hegyek között. Ez az érzés azonnal eloszlik, amint átkelünk a

gerincen a Tigris-pataknál, vagy átvágunk olyan nevű falvakon, mint Átalakulás, Tengeri Kiskő. Ezeken a csendes mellékutakon – az egyedüli utakon – haladva nehéz megmondani, melyik korban járunk. A völgyekben zömök falvak gubbasztanak; az autóktól és egy-egy műholdtányértól eltekintve nem sokat változtak azóta, hogy Arszenyev erre járt. A házak szegélye még csiricsáré, a falak palakék, mustársárga vagy rézrozsda színben virítanak. Nyáron a körülcövekelt udvart ma is küszöbig megrakják burgonyával, télen pedig ablakpárkányig ér a hó. Lakóik újságpapírba sodort cigarettát szívnak, a fiatalok és kiábrándultak zöme elvándorolt. Hobitnov szerencsés, mert többszörös szúrt sebei és törött csontjai dacára képes viszonylag normális életet élni, noha a jelenig vezető útja minden volt, csak nem normális. A néhai moszkvai, aki 2008-ban töltötte be a hatvanat, fél életét a Távol-Keleten töltötte, a hal- és vadgazdaságban dolgozott, valamint Dale Miquelle-lel és John Goodrichcsel a Szibériai Tigris Projekten. Ezalatt több tucatszor találkozott tigrissel, először nem sokkal ideérkezése után, 1974 tavaszán. – Három napja lehettem itt – emlékezett vissza –, sok hó esett, és az egyik szomszéd lehívott az óceánhoz. Lementünk, és tigrist láttunk! – A híres állatot látni az ismert világ peremén nagy örömet okozott Hobitnovnak. – A tigris Primorje jelképe. Alacsony, parthoz közeli házának udvara árulkodik először arról, hogy itt egy érdekes ember él. Tele van csiszolt, parti kavicsokkal, közöttük egy uszadék fa fakó teteme áll. Ágait medvekoponyák díszítik. Egy felfordított rönkön gondosan válogatott kövek lógnak, mindegyiket aprólékosan madzagba bugyolálták, amik különféle mintákat adnak ki. Nehéz megmondani, hogy sámáneszközök vagy hevederkísérletek, mindenesetre Hobitnov tehetséges, összetett személyiség, mindkettőhöz ért. Csaknem ugyanannyi idős, mint Jurij Trus, akivel barátok, egy ideig egyszerre szolgáltak a Tigrisfelügyeletben Vladimír Setyinin vezetése alatt, aki iránt Hobitnov a legnagyobb tisztelettel

viseltetik. Trushoz hasonlóan ő is az apjával vadászva szerette meg az erdőt, és egy kis ideig ő is dolgozott antilopvadászként Kazahsztán sztyeppéin. Fiatal emberként Hobitnov talált egy farkaskölyköt Moszkva híres Zavidovszkij vadászrezervátumában (ma park), s a lakásában nevelte fel, nem messze a városközponttól. Miután lediplomázott a Dekorációs és Alkalmazott Művészetek Intézetében (ma Moszkvai Állami Művészeti és Ipari Egyetem), felvette egy moszkvai pénzverde, ahol gravírozóként fém- és papírpénzeket, kormánydokumentumokat tervezett. Az arca olyan, mintha azt is ott tervezték volna: őszülő szakálla és bajsza felett a szarkalábak és ráncok olyan mélyek, hogy az nem lehet az idő, inkább valami szerszám műve. Nehéz összeegyeztetni a gravírozótól elvárt pontosságot és részletességet Hobitnov lapátkezével, amibe kosárlabda is beleférne, pedig ügyessége bizonyítékával tele az otthona. Szabadidejében vadászkéseket készít, az acélt, csontot és agancsot olyan műalkotássá formálja és vési, ami inkább galériába való, mint valakinek az övére. Egy kézen meg lehetne számolni, hány orosz festette le a Japán-tengert pusztán a szépségéért, de Hobitnov ezt is megcsinálta. Munkáira – főleg tájképek és tengerábrázolások – a részletesség és a mimatúra felé hajlás a jellemző. „Itt nagy kereslet van művészetre – írta Csehov a Távol-Keleten tett útján 1890-ben –, de Isten nem gondoskodott a művészekről? Az embernek az az érzése, hogy Anatollj Hobitnov egymaga kielégíti a szükségletet minden médiumon. Orvvadászokat és tigriseket vadászni teljesen más képességeket igényel, mint a művészet, ennek ellenére Hobitnov egyszer meglőtt egy ugró tigrist a szeme között jó harminc méterről; ami inkább meghökkentő, mint imponáló, ha nem tudjuk, hogy a tigris súlyosan megsérült, és hetek óta terrorizált egy falut, és hogy Hobitnov is sebesült volt. Úgy lőtt, hogy a puskát törött bal keze gipszéhez szalagozta, amit egy nőstény tigris mart meg három héttel korábban.

Az a tigris a hóban aludt, amikor társaival belebotlottak egy havas délutánon. Az előző pihenőhelyein látott folyadékfoltokból úgy gondolták, anyatigrist követnek, és azt remélték, elvezeti őket az odújához. Csak később jöttek rá, hogy a folyadék, amit látnak, a tigris rühös bőrének váladéka. Rossz ötlet meglepni egy szunyókáló tigrist, még ha az a halál küszöbén van is, de mire rájöttek tévedésükre, csak tizenöt lépésnyire voltak. A tigris felébredt, elbődült, és a vadász társára ugrott. Hobitnov ugyanúgy meglepődött, mint a tigris, és azzal az állati ösztönnel cselekedett, amire büszke lehet az ember: önfeláldozón fegyvertelen társa elé ugrott. Hobitnovnál volt fegyver, de mivel nem jutott ideje célozni, csak a puskatust nyomta a tigris képébe. Az ütés eltörte a tigris egyik agyarát, mire az mancsa egy ütésével a földre küldte Hobitnovot. A puska elrepült. Ami eztán következett, új értelmet adott annak a klisének, hogy „szembenézni a halállal”. A tigris Hobitnov mellkasára ugrott, akinek így része lehetett abban az élményben, hogy belenézzen egy tigris szájába: a horizonton csak fogak és nyelv és egy ásító fekete lyuk – nagyjából, ahogy az őskeresztények elképzelték a poklot. Amire Hobitnov a legélénkebben emlékszik, az nem a félelem vagy a fájdalom, hanem a hőmérséklet, az állat forró, roppant forró lehelete. A lefegyverzett, kétségbeesett Hobitnov meglendítette jobb öklét, de a tigris egyszerűen elkapta, mint kutya a legyet, és összeroppantotta. Hogy halogassa az elkerülhetetlent, bal kezét a tigris szájába nyomta, sérült jobbjával pedig megpróbálta elérni az övét. A tigris a bal kezét is összenyomta, összetörve a csontot. Ekkor Hobitnov társa könnygázt fújt az állatra, mire az leugrott Hobitnovról, és elmenekült az erdőbe. Az egész találkozás öt másodpercig sem tartott. Amikor később csapdába ejtették, kiderült, hogy az állat nemcsak vén és beteg, de a foga rohadt, és hiányzik több lábujja. Azért ölt lábasjószágot, mert mást nem tudott. Noha nem vészelte volna át a telet, ez a szerencsétlen lény még így is méltó ellenfele volt két

tapasztalt vadásznak. Halálos injekcióval elaltatták. Közben az öltések, csavarok és gipsz mellé Hobitnov gangrénát is kapott. A balfogásból adódó lecke az, amit az ismert tigriskutató, John Seidensticker nagyon igyekszik a terepen dolgozó diákjai fejébe verni: A tigrisnél nem lehet feltételezni semmit. Mindenki, aki ezekkel az állatokkal dolgozik, kiemeli, hogy minden tigrist egyedi alapon kell kezelni. A viselkedését befolyásolja a kora, az egészsége, a történelme, a stressz-szintje és a helyi ranglétrán elfoglalt helye, meg még számos egyéb tény, és hozzánk hasonlóan igen meghökkentő viselkedésre képes. Általában véve minél intelligensebb egy állat, annál inkább van „egyénisége”. 2001 decemberében John Goodrich, a Wildlife Conservation Society Szibériai Tigris Projektjének terepkoordinátora, találkozott egy „extrém, őrült nőstény tigrissel” egy fakitermelő táborban, Pilana falu közelében. – Motorfűrészeket rágott meg – emlékezett –, ellopott egy benzinkannát és összerágta, beborítva magát benzinnel. Aztán rátámadt egy favágóra. – Mivel az erdei élet olyan nehéz, és annyi mindenre kell figyelni, az ilyen cselekedeteket nehéz mással indokolni, mint dühvel, elkeseredéssel vagy őrülettel – ezek mindegyike a tigris érzelmi spektrumán belül esik. Azonnal a helyszínre hívták a Tigrisfelügyeletet, és az állat őket is megtámadta. Miután megsebesítették, a nyomozók utánaeredtek, és kiderült, hogy visszafordult, és rajtaütést tervezett. Ott találtak rá, támadásra készülve, vékony hóréteggel fedve. Rájuk várva múlt ki. Trus attól félt, hogy a Panchelaza tigrise is rájuk vár. Az állat immár személyesen ismerte őt és pár emberét, a csoport pedig fegyvertől, dohánytól és kutyától szaglott, ahogy Markov és Pocsepnya is. Ráadásul mintha az állat sebei is gyógyultak volna; Trus kevesebb vért látott a nyomokon, mint Markovnál. A jobb mellső mancsát viszont még mindig húzta: a vérzés talán elállt, de a seb megmaradt. Előző nap – 15-én – valamivel dél előtt a tigris átkelt a Takhalo folyón Cepajev viskójánál, és felkapaszkodott egy

meredek, hó- és jégfedte sziklán. Voltak könnyebb utak, de a tigris nem azokat választotta. Egy embernek ez kemény mászás lett volna. Az év legrövidebb napjáig alig egy hét volt hátra, korán beesteledett, és miután több száz méteren át követték a nyomot, a férfiak visszafordultak. Megszerezték az információt, amit akartak. Friss nyomot a friss hóban könnyű követni, és Trusnak volt engedélye, emberei és indoka. Már nem a „ha”, hanem csak a „mikor” volt kérdéses.

19 A hegyek szépségesek napnyugtakor bíborlanak De vége, mert sötét jő, feketeség meg csöndesség. Vigyázz most: tigrisek vadásznak, kinn a mezőn ne kószálj! JUN SZONDO (1587-1671): NAPNYUGTA A sötétben összeterelve, mint a bölények, a lángoló tűzhelyű két Kung egy másik korból való szállítóeszköznek tűnt. A falu ott volt az út végén, nyugalmát csak a kémények füstje és a kutyák izgatott járkálása zavarta. A zárt ajtók mögött a tulajdonosok élete megállt, elméjükben felkavaró gondolatok zakatoltak. Közben lent, a folyóban a halak mozdulatlanul lebegtek a sötétben, árral szemben, kétlábnyi jég alatt, a sűrű és egyenletes ellenállásban tökéletes egyensúlyt találva. De akadtak ott még más finom zavarok is, kacskaringós útjukon a hegyekből kifelé: Takhalótól Bikinig, Usszuritól Amurig, és tovább a Tatár-szoros jég fojtotta torkolatáig, el Szahalin mellett a nyílt tengerre. Andrej Pocsepnya puskája mellett ott volt a fodros emléke annak a tigrisnek, amit Szása Dvornyik egyszer meg akart zavarni és vízbe fullasztani a motorcsónakjával. A folyó orvvadásza gyakran alkalmazta ezt a bevett manővert; őznél megy is, mint a karikacsapás. De az őz nem ugrik ki a mély vízből, mint a delfin, márpedig a jelek szerint a tigris igen. Fent a keményre fagyott világ várakozott. Benne haladt a tigris, kiguvadt szemmel, vadászva. Óvatosan lépkedett a jégen, átvágott a hótorlaszokon; volt valami kíméletlen és gépies a haladásában: orrlyukából gőzfelhőket lövellt ki, mint a mozdony, áttetsző bajszát

saját lélegzetének dere vonta be. Trus teherautójában az emberek szorosan egymás mellett ültek a priccseken, a puskák megtisztítva, készenlétben vártak az állványon, az ajtó melletti tűzhelyen kanna gőzölgött. A Kung lényegében Markov és az erdészek lakókocsijának önmeghajtó változata, amit a Tigrisfelügyelet átalakított járőrautónak, személyszállítónak, hálóhelynek, ebédlőnek, fegyverraktárnak és tanácsteremnek. 16-án éjjel Trus járműve utóbbi szerepet töltötte be. – Setyinin összetrombitált bennünket, és lelkünkre kötötte, hogy találjuk meg és pusztítsuk el a tigrist – mesélte Vladimír Sibnyev, az egyik helyi vadásznyomozó, akit segítségül hívtak. – Vitatkoztam vele. Van fogalmad róla, mit jelent tigrisnyomot követni decemberben? A tigris nem coboly, ami megy pár mérföldet, és kikészül. Ez az állat már nyolcvan kilométerre is járhat, vagy akár kétszázra. Sibnyev Jevgenyij Szmirnovval dolgozott a Tajgacsoportban, elkötelezett vadásznyomozók kis csapatában, akik gyakorlott vadászok és nyomkövetők voltak, ráadásul itt, a Bikin folyónál táboroztak. Alaposan ismerték a térséget, szinte a sajátjuknak tekintették személyesen és szakmailag is. Sibnyev orosz volt, de a folyó mellett nevelkedett az udegék és nanájok szomszédságában. Sibnyev apja és nagybátyja is a Távol-Keleten szolgált katonaként, és annyira megfogta őket a vidék – és Arszenyev leírása –, hogy 1939-ben meggyőzték a családjukat, költözzenek erre a buja határvidékre, Szibérián túl. Sibnyev apja prémeket és erdei termékeket vásárolt, nagybátyja elismert természettudós és író lett, aki a Bikin ökoszisztémájára szakosodott. Sibnyev anyja iskolában tanított egy nanáj kolhozban. Így aztán Sibnyev, az okos és jóképű férfi, akiből nyugodt vitalitás sugárzik, elképesztően ért a környékhez és lakóihoz. Ötvenévesen ő volt a vadászcsapat legidősebb tagja, emlékezett a völgyre még a favágók érkezése előttről, amikor lényegében nem voltak utak, vadak viszont annál inkább. – Az itt született gyerekek olyanok, akár a farkaskölykök –

mondta. – A szüleink elmentek dolgozni, mi meg a folyó mellett csatangoltunk. Akkoriban mindenki csónakon közlekedett. Azokban az időkben ritkán láttak tigrist, de Sibnyev szinte ozmózis révén megismerte a nanájok hitét. – A tigrist védelmezőnek tartották, igazságos állatnak. Ha egyet megsebesítesz vagy megölsz, bosszút áll rajtad és a családodon. Meséltek egy férfiról, aki megölt egy tigrist, és aztán az egész családja meghalt. Úgy vélték, az állat szelleme állt bosszút a családon. – Sibnyev maga csak az 1960-as évek végén látott tigrist, amikor az első, nagy, fakitermelő út elkészült a Bikin völgyében. – Egyszerre töltött el öröm és lelkesedés. Nem annyira félelem, mint tisztelet vagy áhítat. Úgy gondoltam, ez az állatok cárja. Sibnyev gyerekkorától erdőkerülő akart lenni, de szülei lebeszélték, és csak 1992-ben teljesült az álma. Ebben a minőségben futott össze először Markovval. – Orvvadász volt, de szimpatikus. Értelmes ember. Később, amikor nagyjából végleg a tajgára költözött, akkor hallottam, hogy tigrisre vadászik. Megmagyarázhatatlan okból a Tajgacsoportot értesítették a Markov-nyomozásról december 6-án, aznap, hogy a Tigrisfelügyelet megérkezett, de hivatalosan nem vonták be őket. – Riasztottak bennünket – mesélte a Tajgacsoport vezetője, Jevgenyij Szmirnov –, és egész nap a hátizsákunkon ültünk (várva, hogy értünk jöjjenek), de végül egy rendőrt vittek magukkal. Olyanok dolgoztak az ügyön, akik életükben nem láttak tigrist. Pisztollyal sétafikáltak az erdőben, mintha bűnözőre vadásznának. Ha azonnal hozzám jönnek, egyből nyilvánvaló lett volna, hogy az a tigris nem egy nőstény (ahogy Trus eredetileg vélte), hanem egy hím. A Tajgacsoport egy emberként kívülállónak látta a Tigrisfelügyeletet, tulajdonképpen orvvadászoknak a saját területükön. A Tigrisfelügyelet egyik legnagyobb hátránya a hatáskörük nagysága volt. Trus Bikin-csoportja volt felelős Primorje egész északnyugati részéért, amibe beletartozott százötven kilométernyi kínai határ az Usszuri mentén. Általában

ismerték a régiót, viszont nem minden térséget ismertek teljes mélységében. A Bikin középső részén feladatuk egybeesett a Tajgacsoportéval. Ez olyan feszültséget szült, mint a helyi és állami rendőrök közötti: a Tajgacsoport kis ügynökség volt korlátozott hatalommal, a Tigrisfelügyelet nagyobb léptékben dolgozott, több forrással és szélesebb keresztmetszettel. Ezek a különbségek, valamint a különféle személyi nézeteltérések szültek némi neheztelést, de Pocsepnya halála után nem volt helye harcnak vagy irigységnek; Vladimír Setyininnek szüksége volt a legjobb emberekre, márpedig azok a Tajgacsoportban voltak. Hívta hát Szergej Szmirnovot. Szmirnov moszkvai, aki száműzte magát Krasznij Jarba; olyan erő, akivel számolni kell. Miután a seregben homályos körülmények között lehúzott valamennyi időt, éjjeli rendőrjárőr lett Moszkvában. Nagyon veszélyes állás volt, amiben az erőszakos összetűzések mindennaposnak számítottak, és Szmirnov (ösztövér, izmos alkat, sápadt, nyers arc, amit átható kék szem tölt meg élettel) állta a sarat. Azonban ez és a seregben töltött idő megtette a magáét. – Az élet sarokba szorított – mesélte tágas és makulátlan rönkháza nappalijában, ami a Bikinre néz. – A katonai kiképzés egyre kísértett, és az idegeim felmondták a szolgálatot; volt, hogy emberek jöttek mögöttem, és mire észbe kaptam, már a földön voltak. Rájöttem, hogy annál jobb mindenkinek, minél távolabb vagyok az emberektől. így találtam meg a vadgazdálkodást. Krasznij Jarról a Lenin Könyvtárban olvastam Moszkvában. Szmirnov egy udege nőt vett el, együtt élnek és dolgoznak a folyón 1979 óta. Sokszor találkozott tigrissel, de a hozzáállása ezekhez gyökeresen eltér a szomszédaiétól. Amikor kérdőívet küldtek körbe, megkérdezve helyi vadászokat, mi a teendő, ha az ember tigrisbe botlik, Szmirnov rá se hederített a gondosan fogalmazott kérdésekre, hanem a hátoldalára odafirkálta: NE MUTASD, HOGY FÉLSZ! Ugyanúgy viszonyul a tigrisekhez, mint a huligánokhoz Moszkva sikátoraiban. – Az állat az állat – mondta. –

A ragadozó kiszagolja a félelmet. Ha félelmet mutatsz, véged. – Most négy tigris van a vadászterületemen – teszi hozzá példa gyanánt. – Ismerem őket, és ők is engem. Amikor tavaly (2006) a fiatalabb nőstény azt hitte, útjában vagyok, ki akart készíteni idegileg. Elkezdett mindenhová követni, morgott közben, megpróbálta elkapni a kutyámat. Kora ősszel elmentem halászni; a bokrokon még voltak levelek, és a kutyám előrement. Egy kanyarhoz közeledtem, amikor a kutyám visszafutott. Felnéztem, és a tigris a levegőben repült olyan tizenöt lábnyira. A kutyámat akarta, én meg nekirontottam, káromkodtam, és a horgászbotommal ütöttem. A levegőben irányt váltott, és máshol ért földet. Megint meg akartam ütni az orrát, de elvétettem. Elfutott, és azóta nemcsak hogy nem jön a kunyhómhoz, de tartja a távolságot. Megpróbált elűzni, de amikor szembekerültünk, és látta, hogy nem félek tőle, elkezdett kerülni. – Idővel rájöttem, hogy ha több harag van benned, mint benne, a tigris félni fog tőled. Szó szerint értem. Amikor egy tigris rád támad, a kifejezéséből látod, mit akar tőled. A szeméből és füléből. A medvékben nem lehet így olvasni. Szóval a tigris feléd tart: ha a füle lelapul, az nem jó jel. Akkor a szemébe kell nézni minden haraggal, amit csak össze tudsz szedni, és a tigris megáll és elmegy. Ne kiabálj vagy sikoltozz, csak nézz a szemébe, de olyan gyűlölettel, hogy elkotródjon. Egy, két, három alkalom után békén hagy. Szmirnov akár V. Henriket is idézhette volna:

De ha háború viharja Fülünkbe zúg, utánozzuk a tigrist: Az ín feszüljön, szökjön föl a vér, Szép természetünket kemény haraggal Álcázzuk, szörnyű tekintet szemünkben. Noha a stratégia merésznek tűnhet, nem a hősieskedés, hanem a

gyakorlat indokolja. Mint bármelyikünk, Szmirnov a rendelkezésére álló eszközöket használja, amibe beletartozik az állati vadság. Emiatt maradt életben a hadseregben és Moszkva sikátoraiban. Szmirnov az erdő védelmezője és a tigrisek tisztelője, de meg kellett találnia a módját, hogy a birodalmukban élni tudjon. Megható költői kérdéssel foglalja össze a dilemmát: – Az a tigris ki akart ebrudalni a tajgáról. De hát hová mehetnék? Markov, Ivan Dunkaj és remete szomszédjuk ugyanebben a helyzetben volt – ahogy Szobolonjéban mindenki –, és mindegyiküknek a maga módján kellett boldogulnia a tigrisekkel. Szmirnov nem kételkedett benne, hogy Markov megoldásába beletartozott, hogy megöli őket. – Tudtam, hogy tigriskölyköket fogdos. A húst megeszi, a prémet eladja. Én is vadásztam őrá. Ha nincs a tigris, előbb-utóbb magam kapom el. A tigris megelőzött. Ez a nagymacska az étvágyával, konfrontációs támadásával és az emberek világának egyre jobb kiismerésével az emberi és állati ragadozók tulajdonságait egyesítette. De Szmirnov is. A maga módján mindketten traumát szenvedett menekültek voltak, akik megakadtak az emberi és az állati világ között. Ez a pokoltornác most halálzóna lett, és a férfi talán a csapat minden tagjánál jobban tudott tájékozódni benne. Vladimír Sibnyev mellett Szmirnov Jurij Pionkával is dolgozott. Pionka udege volt Krasznij Jarból, tapasztalt vadász, hajóépítő, síkészítő, aki ismerte a Bikint és mindenkit a környéken. Ő volt az egyetlen őslakos a csapatban, és szerepét bonyolította valami, amit apja rágott a szájába gyerekként: A tigris a te istened. Mostanáig ez nem jelentett problémát. – Sosem volt összetűzésem velük – mesélte Pionka. – Az udegék jól meggondolják, mielőtt ártanának egy tigrisnek. De amikor Setyinin hívta a Tajgacsoportot, Pionka apja éppen cobolyfogáson volt, és nem tudott tanácsot adni a fiának. Nyomozóként Pionka felelősséggel tartozott a csapatnak és a

közösségnek, és ezt összhangba kellett hoznia az apja és a népe hite iránti felelősséggel. Szerencsére a tigrisekkel volt egy kitétel: isten vagy sem, megvolt a határ, hogy alattvalói mit viseljenek el. Egyértelmű volt, hogy ez a tigris egy Amba, annak legpusztítóbb megjelenési formájában, és amikor ilyen lény kezdi ölni az embereket, a vérbosszú igenis megfelelő reakció. Ugyanez állt az emberi gyilkosokra. Ezt az igazságosztást legalább 1930-ig gyakorolták az udegék. A helyzettől függően ilyenkor beavatkozhatott egy hős, sámán vagy más klántag, de az efféle esetek rendkívül ritkák voltak, csak a folklórban akadtak rá példák. 1997-ben egyetlen sámánnő élt már csak Krasznij Jarban, és noha volt sámándobja, kígyóöve kúp alakú csengőkkel és még tigrisképmása is, rendkívül öreg volt, a helyzet meghaladta szellemi képességeit. Ráadásul Krasznij Jarban úgy érezték, hogy ez nem udege probléma. – Ha a tigrisek szeretnének embert enni, mindnyájunkat megennének – mondta Pionka Vaszilij Dunkaj szomszédnak, aki maga is sámánjelölt. – Ez a tigris tudta, ki sebesítette meg. Roppant ügyes ragadozó, nagyon nagy agya van; meg tudja különböztetni a sötétebb bőrű embert a világosabbtól, plusz mindenkinek sajátos szaga van. Ezért nem ette meg apámat vagy a bátyámat. Azokat ette meg, akik bántották: az oroszokat. Vaszilij Dunkajnak igaza volt: noha sok udege és nanáj élt a Bikin völgyében, a tigris eddig csak oroszokat vett célba. Ez újabb gondot jelentett Jurij Pionkának: ha belép ebbe a konfliktusba, veszélyes ellenséget haragít magára és a családjára. Uza és az egule története kínált egy lehetséges megoldást, de élő ember nem tudott úgy bánni egy ilyen lénnyel, ahogy Uza. Ugyanakkor Uza kora óta egy új és hatalmas mágia vált elérhetővé, ami jobban megváltoztatta az emberek és tigrisek kapcsolatát az orosz Távol-Keleten, mint bármi, kivéve az emberek hozzáállását, akik bevezették. Pionkának is volt ebből a mágiából egy SKS félautomata puska formájában, amit ugyan emberölésre terveztek, de ami a tigrisek ellen is működött,

és ami példátlan – mondhatni, hősies – önbizalmat adott hordozójának. A legtöbb helyen, beleértve Oroszországot, fordított arányosság áll fenn a tűzfegyverek gyarapodása és a hagyományos hiedelmek megcsappanása között. A tűzfegyverek, főként az olyanok, mint az SKS, feleslegessé teszik a sámáni közbeavatkozást, mivel úgy működnek, ahogy a sámánok – azaz megzaboláznak egy természeti erőt, természetfeletti formába tömörítik, amit aztán egy ember keze közvetít. Nem véletlen, hogy a puska kombinálja a sámán elemi erejét a hős emberfeletti erejével. Vadászok és harcosok mindig is erről álmodtak, és ebben az értelemben az SKS egy valóra vált álom. Miután bemutatkozott az orosz hadseregben a második világháború végén, felváltotta az egyszerűbb és sokoldalúbb AK-47es. Az SKS-t aztán a hadsereg leselejtezte, megszerezhetővé vált, és idővel kedvelt fegyvere lett a komoly orosz vadászoknak és vadőröknek; a Tajgacsoportban mindenkinek volt, akárcsak a Tigrisfelügyeletnél. Ilyen fegyverrel bárki lehet Uza. December 16-án éjjel nyolc fegyveres kucorgott Trus Kungjának hátuljában. Setyinin, Trus, Lazurenko és Gorborukov mellett ott volt Vitalij Tyimcsenko, egy nyomozó Vlagyivosztokból, Andrej Kopajev, a szomszéd Kirovszkij Tigrisfelügyelet vezetője, valamint Sibnyev és Pionka a Tajgacsoportból. Szmirnov és Gorunov már hazament, ahogy Gyenyisz Buruhin is. Lazurenko vacsorát főzött a tűzhelyen. A Pocsepnya-helyszínen látottak jártak a fejükben és szavaikban, és a támadást tervezgették. – Valamennyien izgatottak voltunk – emlékezett Trus. – Mindenkit felkavart a dolog. Egyetértettünk abban, hogy a tigrist meg kell ölni, és a beszélgetés arról folyt, mi lenne a leggyorsabb és leghatékonyabb módja. Setyininnek és embereinek először azt kellett eldönteni, hogy a levegőből helikopterrel vadásszák, csapdákat állítsanak vagy

maradjanak a hagyományos nyomkövetésnél. A Kung intim kabinjában létezett demokrácia. Minden résztvevőnek alkalma nyílt kifejezni véleményét, és közösen megvitatták az előnyöket és hátrányokat. Ennek ellenére a megbeszélés nem tartott sokáig. A helikopteres vadászatot gyorsan elvetették, de nem azért, mert drága, hanem mert a Bikin-völgyet sűrű erdő borítja. Kevés esélye volt, hogy a levegőből kiszúrják a tigrist, ráadásul a megfelelő tigrist, amit még a földön száz méterről sem könnyű eldönteni. Az acélcsapdák sem feleltek meg a helyzetnek; a rendelkezésükre álltak, de napokba telt volna teherautóval a völgybe hozni és felállítani. Az ilyen csapdáknak megvan az a veszélye, hogy nem a megfelelő tigris esik bele és megsérül, ezáltal újabb veszélyes tigrist szabadítanak a lakosságra. Lazurenko emlékezett egy csapdás esetre, amikor a nőstény tigris annyira küzdött, hogy eltörte szemfogát a rácson. A vélemények folyamatosan szűkültek: a terület túl meredek volt, a talaj túl benőtt a sítalphoz vagy hómobilhoz, mindkettő jobb a folyón vagy a környező mocsarakon. Valaki felvetette a buldózert, de nem vezetett sehová. Súlyosan nehezedett a lelkükre az a tény, hogy minden egyes nappal exponenciálisan nő egy újabb támadás esélye, és hamar megegyeztek, hogy a leggyorsabb és legbiztosabb módszer a tigris megtalálására, ha úgy vadásszák le, ahogy Jankovszkij több mint száz évvel korában – gyalog, kutyákkal. A tigris és a területének természete miatt hiába volt lehetőségük légi és földi támogatásra, halálos fegyverekre, rádiókra, térképekre és száz év összegyűlt vadásztapasztalatára, kénytelenek voltak a nagymacska feltételei szerint eljárni. Ez nem a vadászok hibája volt; a hatékony ragadozók remekül teremtenek olyan helyzeteket, amikor az esélyek erősen a javukra szólnak, és ez a tigris is ezt csinálta, noha sebesült volt, és feltehetőleg a terepet sem ismerte. Aznap este eldöntötték, hogy két négyfős csapatban vadásznak. A stratégia egyszerű volt, amolyan átkaroló hadmozdulat: az egyik csapat lépésről lépésre követi a tigrist, nyomást fejtve ki rá hátulról,

a másik a környező erdészutakon megy, keresi a nyomait, és az emberekét, akik esetleg veszélyben lehetnek. Sibnyevnek igaza volt abban, hogy a tigris hatalmas területet képes megjárni rövid idő alatt, amikor kell, de ez ritka; a nagy vándorlást általában természeti katasztrófák okozzák, tűz vagy járvány. A háború is okozhatja, és a koncentrált vadászat is, de december 16-án a tigris a közelben járt és vadászott. A szobolonjei megpróbáltatás furcsa jellemzője volt, hogy noha a falut sok vadász lakta, köztük több hivatásos, csak egy segített önként a Tigrisfelügyeletnek. Ez több okból is megdöbbentő, először is, mert ők és a szomszédaik vesztettek a legtöbbet az állat miatt, és nekik maradt még vesztenivalójuk. Egy másik, ironikusabb ok, hogy a vonakodó vadászok között volt, aki sokkal több vadásztapasztalattal rendelkezett, mint bárki a Tigrisfelügyeletben. Szása Dvornyik elismerte, hogy egyszer régen lelőtt egy tigrist, de ha Trus információja helyes volt, mások is, például Zajcev. Andrej Onofrejcsuktól eltérően Zajcevnek megvolt az ügyessége, indoka és fegyelme hozzá, valamint az eszköze is ahhoz, hogy egy kilőtt tigrist ki tudjon hozni az erdőből. Éppen Jurij Trus miatt nem lépett elő, aki egyszer elkapta elég komikus körülmények között: párzó jávorszarvas bőgését utánozva kicsalta Zajcevet a rejtekhelyéről, majd elkobozta a fegyverét és a munícióját. Amikor megkérdezték, miért nem vettek részt a vadászatban, vagy indítottak egyet maguk, Zajcev, Lopatyin és mások olyasmit feleltek: nem kérték fel őket; nem volt megfelelő fegyverük; ami volt, az illegális, és elkobozták volna; nem vadászhattak tigrisre, mert védett. Mindegyikben volt némi igazság, de mögöttük a kollektív morál hiánya húzódott, a hatóságok iránti bizalmatlanság és a passzivitás, ami a szovjet idők öröksége. De nem tekinthetünk el a falusiak megalapozott félelmétől és józan eszétől sem. Ez a tigris nem kivénhedt jószágzabáló volt, hanem motivált emberevő, ami három ember súlyával felért, és éppen olyan vadászok

megölésére szakosodott, mint ők maguk. Végül az egyetlen vadász, aki előlépett, és felajánlotta szolgálatait, Andrej Pocsepnya legjobb barátja, Gyenyisz Buruhin volt. Buruhin fegyvere illegális volt, mint mindenkié, de ez nem állította meg, és Trus bölcsen szemet hunyt felette, nem utolsósorban, mert együtt érzett Buruhinnal, hogy bosszút akar állni a barátjáért. A csoportépítés szempontjából a fiatalember erős társ volt: nemcsak háborús veterán több éles helyzetű lövésztapasztalattal, mint a legtöbb idősebb vadász, de kívülről ismerte a folyónak ezt a szakaszát. Ráadásul, mint mindkét áldozat barátja, igencsak motiválva volt, hogy elkapja a tigrist. Miután az ellenőrzőpontok felálltak, a Tigrisfelügyelet népszámlálást végzett, hogy megtudják, a faluból ki lehet még a tajgán. Ez igencsak sürgős volt, mert a ragadozó ugyanezt tette. A tigris nyilván értette – talán mindig is értette – az emberek és kunyhóik közti kapcsolatot, de ez most új jelentőséget kapott, új helyet az állat umweltjében. Két héttel ezelőttig az emberi települések, melyek messziről hirdették magukat az árnyékszékekkel, tűzhelyekkel, járművekkel, ugató kutyákkal, kerülendő helyeknek számítottak. Most, dacára az élethossznyi gyakorlatnak és az örök ösztönöknek, a tigris kifejezetten kereste ezeket. Háromból kétszer sikert könyvelhetett el, amikor a kunyhó közelében várakozott – mint a macska az egérlyuknál, csak nagyobb és baljósabb léptékben. Rettenetes türelme kifizetődött: három kísérletből két ölés, tigrisszinten fenomenális siker. Ez a fenevad, ami megsérült a tél közepén, ebben a hagyományos prédái szempontjából eleve rossz évben, a halállal nézett farkasszemet. Az adott körülmények között nem volt más választása, mint hogy alkalmazkodik. Noha apróvadra tanult vadászni, és azóta ezeket a módszereket és prédákat használta táplálkozásra, amióta otthagyta az anyját, a tigris napok alatt áttért teljesen más vadászstratégiára és öléstechnikára, ami jobban illett ahhoz az élelemforráshoz,

amivel nem volt korábbi tapasztalata. Ezek szerint a szükség a tigrisnél is törvényt bont. Az éhséget és a bosszút az ember ritkán érzi egyszerre, de ennek a tigrisnek az elméjében-testében ezek az ősi motivációk úgy összekeveredtek, hogy az egyik szinte beleolvadt a másikba. Markov megölése és felfalása talán véletlenül két ösztönt elégített ki: semlegesített egy fenyegetést és egy versenytársat, valamint könnyű ebédet hozott. De a tigris gyorsan tanul, és tulajdonképpen analizál: kétségtelen, hogy feldolgoz fontos adatokat, emlékszik rájuk, tanul a tapasztalatból, akár véletlen az, akár nem. Ha sikerrel jár, újra akarja teremteni azokat a körülményeket, amilyen hűen csak lehet. Ez a tigris felfedezte (vagy talán mindig is tudta), hogy az embert ugyanolyan könnyű megtalálni és megölni, mint a kutyát. Ha a szél rossz, és nem érzi a szagát, akkor is hallja, és ez a hang csábító, új üzenetet közvetít. Az ember, aki kilép a házból, hogy bevigyen pár tűzifát, akár ebédre szólító harang is lehetne. Ahogy egyik lakhelyről a másikra ment, a tigris lényegében embereknek állított csapdát.

20 Ha (a tigris) y állapotban van n időpontban, akkor annak valószínűsége, hogy x állapotba jut n+1 időpontban, csak a jelenlegi állapottól függ. ANDREJ MARKOV: MARKOV LÁNC Ha félsz a farkastól, ne menj az erdőbe! OROSZ KÖZMONDÁS A férfiak a Kungban töltötték az éjszakát, a Takhalo és a Bikin találkozása feletti úton, a vastag hálózsákokban, amik a Nagy Honvédő Háború idején számíthattak modernnek. Miután a tűz kialudt a kis tűzhelyben, a Kung nem sok védelmet nyújtott a mindent átható hideg ellen. Azon a héten stabil, magas nyomású légköri réteg húzódott Primorje felett, az idő jobbára tiszta és száraz volt; éjjel a hőmérséklet mínusz negyvenig lement. Amikor ilyen hideg van, az adottnak vett dolgok kezdenek furcsán viselkedni: a szemhéj lefagy, a teherautó öntöttvas sebességváltó háza összetörhet, akár a porcelán. Ilyenkor a meleg az oxigénhez hasonló fontosságot nyer, az élet alapvető hozzávalója, amit gondosan figyelni és tartalékolni kell. Ez is csak kiemelte az állat rendkívüli kitartását. Ha a tigris egyáltalán aludt, egyedül tette, faágak menedékén kívül nem keresett más búvóhelyet. Napok telnek el az étkezések között, víz egyszerűen nem létezik; folyadék az áldozat vére és húsa révén kerül a szervezetébe, vagy hóevéssel. Ilyen hőmérsékleten egy állat szőre és zsírja az űrruha fontosságát és tulajdonságait veszi fel; a jegesmedvéhez hasonlóan ez a tigris magányos, önellátó lény volt, mely arra született, hogy dacoljon az elemekkel egy fagyott világ félreeső zugában. Ilyen összefüggésben könnyen belátható, hogy a rendkívüli szépség, teljes önállóság és

látszólagos érzéketlenség minden iránt, istenszerű piedesztálra emeli az állatot. A magasság és a közeledő téli napéjegyenlőség miatt a nap csak reggel nyolc körül kelt fel, ami nyolc világos órát hagyott a nyomolvasásra. Ebben a helyzetben a nappal is fontos összetevő lett, ha nem is a lét, de a biztonság miatt. Ezek a férfiak akármilyen bátrak voltak, és akármennyire akarták a megoldást, eszükbe nem jutott sötétedés után tigrisre vadászni; az esélyek túlságosan az állat javára szóltak. De hát ez mindig is így volt, és Trus az embereivel a Kung menedékében időzött, amíg a nap ismét biztonságban elő nem csalta őket. Amikor végre megtörtént, december 17-én reggel, Andrej Pocsepnya legjobb barátja és vadásztársa bukkant fel lóháton, duplacsövű puskával és egy kisebb falka kutyával. Távolból nézve, szemcsés, fekete-fehér fényképen lehetett volna akár 1910 is, a képen kívül valahol Jurij Jankovszkijjal. – Gyenyisz ellenséges hangulatban volt – mesélte Szása Lazurenko. – Bosszúra szomjazott. Andrej temetését másnapra tervezték. Gyenyisz Buruhin világa megváltozott, és vele ő maga is. – Valahogy már nem féltem többé a tigristől – emlékezett később. – Követtem a nyomait, és nem éreztem félelmet. Buruhin szerepe a vadászatban egyre inkább egy helyi közvetítőéhez hasonlított, és nem csak elszántsága, útismerete és vadászkutyái miatt volt értékes. – A helyiek közül egyedül ő tartott velünk – mondta Lazurenko –, mert senki nem akarta megmutatni a kunyhója helyét. Az érdekek ezek körül a rejtett vadászbázisok körül ütköztek össze. Trus tudta, hogy lehetnek még az erdőben vadászok, prémvadászok és tobozszedők, de úgy látszott, sok helyi inkább megkockáztatja a támadást, mintsem elárulja a szomszédját. A felügyelőnek ismernie kellett a kunyhók helyét, mert a tigris is

tudta, és Trus el akarta kerülni az újabb tragédiát. De csak Buruhin volt hajlandó megszegni a szomszédaival kötött kimondatlan egyezséget, és az indoka nyilvánvaló volt. – Dühös volt – emlékezett Jurij Pionka –, „találkozni” akart a tigrissel. Az út Pocsepnya méhesébe a folyó és Szobolonje között vezetett, és Trus tisztában volt vele, hogy valahol a tigrisnek is át kell kelni rajta. – Menet közben kértem a srácokat, alaposan nézzenek szét, és meg is találtuk a nyomát, ahol átment. Átment, és nem jött vissza. A nyomok szinte egyenesen nyugatnak tartottak Cepalev kátránypapír menedékétől, és amikor délután megvizsgálták, a peremük már megkeményedett és kissé lekerekedett, ami hónyomok természetes öregedésére utalt. Jurij Pionka majdnem kétnaposnak vélte őket, azaz a tigris szinte azonnal átment, miután Pocsepnyát otthagyta 15-én. Innét Szobolonje négy és fél kilométerre volt légvonalban, földön kétszer olyan messze. Már odaérhetett, és tovább is állhatott, de eddig nem volt jele a falu körül. Mindenesetre csapattagokat állítottak őrségbe, köztük Jevgenyij Szmirnovot a Tajgacsoportból. A terület Szobolonjéig meredek és tekervényes volt, patakokkal erezett, meg-megszakítva sziklás kaptatókkal. Tökéletes élettér az amur tigrisnek, de nagyon kemény az embereknek. A két nyomkövető csapat itt tölti a napokat, amíg az eset így vagy úgy meg nem oldódik. Ha az autós csapat frissebb nyomokat talált, rádión odaszól a másiknak. Noha japán gyártmányú, jó minőségű rádiójuk volt, csak látótávolságban működött. Ha egyik csapat völgyben vagy domb túloldalán van, nem tudnak kommunikálni egymással. Az első nyomkövetést Gyenyisz Buruhin vállalta, alacsony, zömök lova idegesen fújtatott a hidegben; vele tartott Trus, Sibnyev, Pionka és Gorborukov. Ő ment elöl, törte az utat, a kutyák meg, Trus Gittája is, előreszaladtak. A szag már elszállt, így nekik csak egy kirándulás volt az erdőbe; azért ismerték a vadászokat,

tudták, hogy valami történik. A tajgán a tél az ölés évszaka, a kutyák éberek voltak. A térdig érő hó, a kidőlt fák és a meredek talaj megnehezítette a haladást embernek és lónak egyaránt. – A tajgán nem lehet úgy menni, mint a filmeken: szétszóródva, akár az ellenállókra vadászó németek – magyarázta Sibnyev. – Ha úgy megyünk, két óra alatt haladunk egy kilométert. Libasorban mentek. Ez hatékonyabb volt, ugyanakkor gondot jelentene, ha a tigris támadna. A Markov-helyszínen is ez volt a baj: a nyomon sorban haladva kockáztatták, hogy a tigris helyett egymást lövik le. Ezen a terepen viszont nem volt más lehetőség, hát libasorban mentek, két testhossznyira egymástól, a kutyák ugatva előrerohantak, majd visszakerültek, megnézni, minden rendben-e. Ha a tigris nem pihen valahol – vagy vár rájuk –, aznap úgysem érik utol. A hőmérsékletet tekintve meglepően vékonyan öltöztek, és olyan hideg és száraz idő volt, hogy nem kellett gumi- vagy nejlonruha. Volt, aki terepszínű ruhát vett fel, de Trus hagyományosabb öltözetet választott: saját készítésű nadrágot és a szuknó nevű szürke gyapjútakaróból készült kabátot. A vadászok szeretik ezt az anyagot, mert csendes a bokorban, és amikor hideg van, könnyen ledobja a havat. Hagyományos csizmát húzott, Pionka viszont bőrmokaszint, mint Andrej Pocsepnya. A puskájukon, késükön és maréknyi töltényen kívül alig vittek mást. Egy hátizsákban volt némi rágcsálnivaló, egy-két termosz tea, rádió és iránytű. Térképet nem hoztak. Buruhin volt a térképük, a tigris a vezetőjük. Egész nap gyalogoltak, csak rövid időre álltak meg pihenni. Félóránként egyikük alaposan szemügyre vette a tigris nyomát, hogy tényleg olyan régi-e, amilyennek gondolják. Trusék arra tippeltek, az állat magasabb részre tart, és miután átmegy az úton, délnek indul Szobolonje felé. A tigrisnek azonban más tervei voltak. Északnyugatnak tartott, egy meredek, szűk vízmosást követett a sűrű erdőkkel borított hegyvidék felé. Ott sok koreai fenyő volt, ami igen valószínűvé tette a vaddisznók jelenlétét, de

vadászkunyhók is akadtak arrafelé. A tigris nem egyenesen ment, és nem is úgy választott utat, ahogy ember vagy ló, így üldözői kénytelenek voltak erre-arra kanyarogni az erdőben, keresztül aljnövényzeten, száraz ágakon és sziklákon. Buruhin lovának gyakran más utakat kellett keresnie. A kimerítő első nap végére egyértelmű lett, hogy ezen a vadászaton nincs helye lónak. A nap erősen lefelé hanyatlott, mire az öt férfi a Harmadik-patak nevű kis csermely forrásához ért. Itt, Szobolonjétól négy és fél kilométerre északnyugatra, a tigris nyomai délnek kanyarodtak, a falu felé. A szitáló hóban a vadászok megjegyezték a helyet, még egyszer ellenőrizték a nyomokat, majd elindultak arra, amerről jöttek. Alacsony, fás hegyek vették körül őket olyan hétszáznyolcszáz méter magasan. Jobbra, az erdőn át látni lehetett a hegyek hátulról megvilágított körvonalát; a fák úgy meredtek a gerinceken, akár borosta a fejbőrön. Ahogy a nap lebukott a fák csúcsa mögé, a felső ágak mintha elnehezedtek volna, erősen kiemelkedtek, akár az ólom az üvegablakban. Az ezüstös részek pár pillanatra cinóbervörös és lila templomüvegszerű árnyalatot kaptak, ami gyorsan indigóra és feketére váltott. A nyomkövető csapat sötétedés után ért vissza a Kunghoz; összesen tizenöt kilométert járhattak be. Ennek ellenére kimerültek. – Egy napig követtük a nyomait, és kezdtük kiismerni – mesélte Trus. – Nem volt nehéz rájönni, mit akar. Éhes volt, és mandzsúriai szarvasra meg őzre vadászott. A nyomok megmutatták, hol ugrott rájuk, de nem tudta elkapni őket. – Nem állítanám, hogy gyenge volt – folytatta Pionka. – Nem sebesült meg súlyosan. Nehezen tudta emelni a lábát, de nem kapott halálos sebet. Nem kereste a könnyebb utat, nem feküdt le túl gyakran. Ennek ellenére bő két héttel a meglövése után sem tudott rendesen vadászni. Más élelemforrást kellett keresnie, ami jószágot, kutyát vagy embert jelentett. Errefelé nem volt jószág, vagyis maradt a másik kettő, hacsak nem tudja elcsenni más tigris

zsákmányát. Aznap este Buruhin egyedül lovagolt haza a havas úton, kutyái mögötte futottak, immár sokkal nyugodtabban. Odafent a csillagok kacsingattak és hunyorogtak, mint különösen hideg, téli éjjeleken. A faluban a füst olyan egyenesen szállt fel a fémlemezes kéményekből, akár a ceruza. Lejjebb az úton, a temetőben, Markov sírjától pár hellyel arrébb, koporsó alakú zsarátnokhalom izzott a hófedte kövek között, akár egy seb. Pocsepnya kis házában a koporsó túl nagy volt ahhoz, ami belekerült, de nem elég nagy a velejáró gyászhoz. Megtöltötte a helyet, és Andrej apja lassanként összeroppant láthatatlan tömege alatt. A falu gyászolt, a veszély valóságos volt, ennek ellenére néhányan továbbra is fittyet hánytak Trus, és családjuk figyelmeztetésének. A felügyelő látta azok nyomát, akik a sorsot kísértve kikerülték az úttorlaszokat. Egyrészről megértette. – Nem szabad elfelejteni, hogy nehéz idők jártak. Az emberek kétségbeestek. A fizetésüket nem kapták meg, a pénz pedig ott hevert az úton, csak le kellett hajolni, összeszedni a tobozokat, és eladni a kínaiaknak. Azonnal fizettek érte. Másrészről viszont frusztrálta és mélységesen bántotta. – Ilyen helyzetben hogy lehet hibáztatni a Tigrisfelügyeletet? Miért vádolnak azzal, hogy nem tettünk semmit? Miként tarthatnánk vissza a helyi lakosokat? És ott volt a sok szenzációhajhász cikk arról, hogy nem csinálunk semmit. Hol ebben a logika? Amikor rákérdeztek, ezek a kemény emberek mind a tajozsnyik mantrával jöttek: Ha én nem bántom… – Figyelmeztettem őket, hogy tévednek – magyarázta Trus. – A tigrist nem érdekli, hogy csak fenyőtobozt szedtek. Volt, aki hallgatott, más azt mondta: Isten majd megkönyörül rajtunk. És csinálták tovább. A talizmánerejű imákkal felvértezett falusiak túlélő stratégiája

sokban hasonlított a száz évvel korábbi koreai parasztokéra. Amikor Setyinin találkozott egy Andrej Okszimenko nevű fegyveres férfival a szomszédos Jaszenovje faluból, ott helyben elkobozta a fegyverét, megígérve, hogy visszaadja, amint a tigrist megölték. Aztán azt javasolta a férfinak, hogy menjen haza, és maradjon is ott. Ám az nem fogadta meg a tanácsot. Trusnak és Setyininnek ilyen fejfájásra nem volt szüksége. Minden újabb ember az erdőben újabb, kiszámíthatatlan faktor volt, még veszélyesebbé téve a már így is elmérgesedett helyzetet. Azt a kérdést is felvetette, a Tigrisfelügyelet miként tartalékolja a forrásait: igyekezzen megóvni azokat, akik együttműködnek velük, vagy koncentráljanak a tigrisre? Aznap este Trus, Setyinin és a többiek végigvették mindezt a Kungban. A következő nyomkövető csapat Lazurenkóé lesz, Buruhin aznapra kimenőt kap Andrej temetése miatt. 18-án reggel Lazurenko csapata elindul a hegyekbe Szobolonje mögött. Közben két héten belül a második halottas menet tart a temető felé. A nagy hidegben a levegő szinte törékeny; még a fák is kristályosra fagynak, a hang másképp terjed, élesebb, kopogósabb. A temetőben, amit erdő vesz körül, Szobolonje lakói szorosan körbeállják a kemény, fekete lyukat. Barátok és családtagok szertartásosan egy marék földet dobnak bele, ami, a szinte üres doboz tetején, dobolásként visszhangzik az erdőben. Szobolonje térdre kényszerült. Tovább rontott a dolgon, hogy még egy ember eltűnt. Kosztya Novikov kora reggel elment a Szipcij-patak felé, és nem tért vissza. A Szipcij a Harmadik-patak után következett, ahol Trus csapata első nap megtalálta a tigris nyomát. Amilyen közel volt, az állat könnyedén visszakerülhetett volna, ha meghallja a hangot, vagy megérzi valaki szagát. Talán ezért nem ment egyenest a faluba. Bonyolította a helyzetet, hogy egy csapat vadász Szobolonjéból felkerekedett megkeresni az eltűnt embert. Markov barátja, Szása Dvornyik is köztük volt. – Mind elindultunk keresni – mesélte Sasha Snownak 2004-ben. – Mivel

második napja volt kint, azt hittük, a tigris megette. Trus azon a véleményen volt, hogy a nagymacska nem ment vissza a saját nyomán, és erősködött, hogy a csapat koncentráljon Szobolonjéra és a tigrisre. Setyinin azonban nem akart kockáztatni, és utasította Trus csapatát, hogy menjenek vissza a Szipcijpatakhoz, és keressék meg Novikovot. Másnap reggel, december 19én, mialatt Lazurenko csapata megtalálta a tigris nyomát, Trusék Setyininnel együtt elhajtottak a patakhoz. – Volt ott egy régi erdészút – emlékezett a felügyelő –, láttunk egy teherautót három emberrel. Kiderült, hogy a férfi csak eltévedt az erdőben, és kint töltötte az éjszakát. – Úgy ment, mint aki megsebesült – idézte fel Dvornyik –, százméterenként összerogyott. Nem maradt semmi ereje. Nem volt világos, hogy Novikov elveszett, berúgott vagy mindkettő, de az igen, hogy pokoli szerencsés, és miután barátai visszavitték, többet nem hagyta el a falut. Trus továbbhaladt Setyininnel, tettek egy nagy kört az erdészutakon Szobolonje körül. Biztosak akartak lenni benne, hogy az állat még a környéken van, és hogy nem csatlakoztak hozzá más tigrisek. – Nagy területet jártunk be, olyan százötven kilométert, és kiderítettük, hogy öt tigris van abban a körben. De amelyiket kerestük, az volt középen. Ez némileg összezavarta a dolgokat. Azt senki nem gondolta, hogy a tigris egyedül lesz, de nem számoltak ennyivel. Egyiknek sem volt akkora mancsa, mint ennek. Habár nem lehettek benne biztosak, Trus úgy vélte, hogy ez a térség lehet a tigris otthona, és a szomszéd kölykök és nőstények az ő kegyétől függnek. 19-20-án folytatódott a keresés, és a nyomkövetők néha elvesztették az emberevő nyomát, és megtalálták egy másikét. – A nyomkövetés pokoli sok időt vett el – mesélte Trus. – A hó mély volt. A sebe lassította, jobb mancsának nyoma egyre nagyobb és mélyebb lett. A tigris elfáradt, és mi is. Erre ment ki az egész. – Egyre csak ment – emlékezett Buruhin, aki 19-én újra

csatlakozott a csapathoz. – Ment és ment, de nem járt normálisan. Állandóan kicsiket ugrott. Sose feküdt le. – Buruhin nem volt benne biztos, vajon tudja-e, hogy vadásznak rá. – Fogalmam sincs. Nem mondhatta el, mit tud és mit nem. Pionka úgy vélte, a tigris túlságosan előttük járt, nem sejthette, hogy vadásszák, de Trus nem volt ebben biztos. – Naponta tizenötször-hússzor ellenőriztük a nyomokat – mondta –, és a nap folyamán csökkent köztünk a távolság. Nem kétlem, hogy néha hallott minket, de nem hiszem, hogy félt tőlünk. Amióta elhagyták a Pocsepnya-helyszínt 15-én, a tigris magas területen maradt, a falu mögött vadászott. Talán próbált visszatérni a régi vadászmódszeréhez és prédáihoz, talán Szobolonje közelében akart maradni, hátha talál egy elkódorgott vadászt. Akármilyen tekervényes út volt is, minden egyes nap közelebb jutott Szobolonjéhoz. 20-án este Lazurenko csapata jelentette, hogy átkelt az Első-patakon, ami a falutól közvetlen északra folyt. Egy kis vaddisznócsorda jeleit látták, rájuk vadászott, ismét sikertelenül. Egy másik tigris is portyázott a környéken, aminek azonban sikerült elkapni egy fiatalabb példányt. Lazurenkóék megtalálták a fiatal vaddisznó maradványait a sebesült tigris nyomaival a másik nyomain. Talán elkergette a kisebb állatot. Mindenesetre megette a maradékot, de az közel sem volt elég neki. És Szobolonje alig fél kilométerre feküdt. Tovább követték a nyomokat, amelyek egyenesen a faluhoz vezettek. Trus ettől a pillanattól kezdve rettegett. A csapatok hozták a Kungokat, és értesítették a lakókat, de erre nem volt szükség: a kutyák már riadót fújtak. – Láttuk Szobolonjét – mesélte Trus. – Hallottuk a kutyák ugatását, éreztük a kémények füstjét. Nagyon közel voltunk, három-négyszáz méterre. A tigris megállt, fülelt, szimatolt, egyenesen a falut kémlelte. – És akkor, érthetetlen módon, elfordult. – Talán miattunk. Talán hallotta, hogy jövünk, és emiatt vonult vissza. A nyomok nyugatnak tartottak, megkerülve a falut, de már túl

sötét volt követni őket. Minden okuk megvolt feltételezni, hogy a tigris felderítést végez, a legjobb behatolási pontot keresi. – Nem lehettünk benne biztosak, hogy visszajön. Gondoltuk, kutyákra fog vadászni, mivel jó ideje éhezhetett. A tigris tél közepén érkezett, a következők lesznek az év leghosszabb éjszakái. A hold fogyatkozott, utolsó negyedében járt, gyér fénye cakkos, szórt árnyakat vetett. Ezeknek ugyanolyan hatásuk volt a kertekre és pajtaudvarokra, mint a csíkoknak a tigrisen: mindent szétziláltak, nem maradt együtt semmi, csak a házak kocka alakja. Ilyen körülmények között a tigris szellemként járhatott volna, csak a nyomait hagyva maga után. A faluban emberi tevékenységnek semmi jele nem volt. – Amint besötétedett, mindenki bement – mondta később Dvornyik. – Víz, tüzelő, minden nappalra maradt. Senki nem mozdult ki. A félelem bizonysággá keményedett: a tigris köztük jár, ablakaik alatt vadászik. Válaszul Szobolonje lakói bedeszkázták magukat, mint Heorotnál a dánok a szörnyeteg Grendel utolsó támadása előtt. Éjfélkor a generátort lekapcsolták, nem maradt más hang, csak a kutyáké: éles, sürgető hívások és válaszok, amik a házak közt pattogtak, mindegyik mögött halovány visszhang, akár a hangárnyék. Ezek az őrszemek együtt ragadozójelző-rendszert alkottak: amikor egyikük bizonyos hangmagasságot elért, vagy abbahagyta az „adást”, kutyák és emberek egyaránt tudták, ha csak egy pillanatra is, hol jár a tigris. Ám ez az ősi és kipróbált riasztórendszer itt ki is merült; nem jelentett védelmet a tigris ellen. Az éjszaka az övé volt. A kutyák ugathattak és voníthattak, de ők is tehetetlenek voltak ezzel a lénnyel szemben, akit éreztek, de nem láttak. És ettől a hosszú éjszaka még hosszabbnak tűnt. A falu körül fával benőtt gerincek emelkedtek a még mélyebb sötétség előtt, és a hullámzó peremen csillagok mozogtak észrevétlenül a fák tetején, körözve emberek és állatok körül. Az ágak kosarat szőttek az ég elé, és valahol ebben a kosárban ott vadászott a tigris.

21 Az, aki eltűrte, hogy fölékerekedj: jól ismer… A dühös tigris bölcsebb, mint a betanított ló. WILLIAM BLAKE: MENNY ÉS POKOL HÁZASSÁGA A tigris támadását várni olyan, mint a bomba robbanását. Senki nem aludt. Trus tűkön ült, de nem tehettek semmit, amíg fel nem virrad az év legrövidebb napja. Amikor végül feljött a nap, olyan hideg volt, hogy csak a teherautók beindítása egy órába telt. Utána behajtottak a faluba, ahol megtudták, hogy nem hiányzik se kutya, se jószág. Az óvatosan előbukkanó falusiak a kutyák ugatásán kívül nem hallottak-láttak semmi rendkívülit. Közben Lazurenko csapata újra a tigris nyomára bukkant ott, ahol előző nap alkonyatkor elhagyták. Nyilvánvaló volt, hogy a tigris megkerülte a falut. – Nem tudom megmondani, miért, de nem ment be – mondta Trus. Valami okból, a könnyű préda dacára, a tigris békén hagyta a falut; döntése az adott körülmények között elképesztő önuralmat vagy óvatosságot igényelt. Talán megérezte a Kungokat és a rá vadászó embereket. Talán a falu túlságosan zsúfolt volt emberekkel és fegyverekkel. Talán könnyű, magányos prédára vágyott. Nyugatnak indult, vissza a hegyek közé, az Első-patak kanyarulatát követve. Buruhin Lazurenkóval tartott, és amikor meglátta, merre tartanak a nyomok, milyen egyenes vonalban haladnak, ijesztő dolgot értett meg: öt kilométerre nyugatnak, egy alacsony gerinc mögött egy másik patak, a Szvetlij forrásánál állt egy Grisa Cibenko nevű ember kunyhója. A Bikin völgyében az emberek ritkán zárták a kunyhóikat; a vendégszeretet ama kevés dolgok egyike, amiből sok van, s barátok és utazók állandóan váltják egymást. Buruhin úgy vélte, lehetnek ott emberek. Sőt, Andrej Okszimenko, az, akit Setyinin három nappal korábban

lefegyverzett, arra szokott vadászni, és őt sem találták. Eddigre a tigris egy hete nem pihent vagy evett rendesen. Más évszakban ez nem jelentett volna akkora gondot, de a hőmérséklet mínusz harminc-negyven fok között járt. Egy ekkora állatnak elképesztő mennyiségű hús kell, hogy jó hetven fokkal melegebben tartsa a környezeténél: legalább napi húsz kiló. A tigris minden oldalról nyomás alatt állt: a sebei, a csontig hatoló hideg, a bensőjét rágó éhség, a vadászok kitartó üldözése. Ebben a leromlott állapotban azt is kockáztatta, hogy egy másik tigris párbajra hívja, és vagy megöli, vagy elűzi. Ebben a pillanatban, ahogy Lazurenko Buruhinnal tanácskozott, és a tigris valószínű célját rádión közölte Trussal, az állatnak elsősorban a húson járhatott az esze. A tél épp csak beköszöntött a tajgán, és jelentősebb préda nélkül a tigris hőháztartása komoly veszélyben forgott. Előfordulhat, hogy megfagy, mielőtt éhen halna. Bizonyos értelemben Markovnak sikerült a saját szintjére lerángatni a tigrist: immár a tigris is orvvadász lett. Ha enni akar, ismét meg kell szegnie a saját törvényét. Buruhinnak igaza volt: a tigris egyenesen Cibenko kunyhója felé tartott. Amikor odaért, valamikor december 21-én sötétedés után, körülnézett, talál-e kutyát, húst, tulajdonost. Amikor egyiket sem találta, elkezdett leverni dolgokat a külső falról. A nagy tobozhámozó tálat szétrágta. Markov kunyhójánál, az útmunkások táboránál és Cepalev menedékénél sok mindent megtudott az emberek világáról, amit itt kamatoztatott. Amikor a kunyhó külseje adta lehetőségeket kimerítette, keresett egy ablakot, és betört a kunyhóba. Az, hogy a tigris „kinti” állat, igencsak eufemizmus, amit akkor lehet értékelni, amikor az állat betéved valahová. A kunyhók szükségszerűen kicsik, a tigris ezt úgy megtölti, ahogy macska a gömbakváriumot. Nagy bosszúságára Grisa Cibenko nem tartózkodott otthon. Hús után kutatva lerombolta a helyet. A matracot, amin ott volt Cibenko szaga, széttépte, majd leheveredett a romjaira. Talán véletlenül, talán az embervadászat során nemrég

szerzett tapasztalataiból a tigris hatékonyabb módszerre bukkant: a kunyhók megfigyelése és a matracokkal aratott sikerei alapján úgy kombinálta a kettőt, hogy közben melegedett is. A prédára bent lesni egy jobb egércsapda tigrismegfelelője volt. Már csak várnia kellett. Nem lehet tudni, mennyit várt Cibenko megjelenésére, de apró kegy – egy kegyekben nem túl bőkezű helyen –, hogy a férfi nem jött meg. A kép, hogy arra tér haza, tigris fekszik az ágyában, népmesébe illő, és vannak is udege és nanáj történetek, amikben előfordul. Mindenesetre a reggel folyamán valamikor felkelt és távozott. Talán türelmetlen lett, talán megérezte, hogy Andrej Okszimenko közeledik a Szvetlij-patak menti úton. Vladimír Sibnyev közelről ismerte az utat, mivel segített megépíteni, még amikor a fakitermelő társaságnak dolgozott. Zsákutcában végződő nyúlvány volt, ami majd’ öt kilométeren követte a Szvetlij-patakot, végül kiszenvedett egy meredek, fás völgyben. Ha az ember nem mászta meg a dombot Szobolonje mögött, csak úgy lehetett odajutni, ha a faluból elhajtott délre Jaszenovjéba, majd nyugatnak fordult a főútra, vissza a civilizációba. Onnét még pár kilométer a Szvetlij-patak lehajtója. Az út északnak követte a patakot, majdnem Cibenko kunyhójáig, ami diszkréten állt az erdőben. Mialatt Lazurenko, Buruhin, Szmirnov és Kopajev gyalog követte a tigris nyomait, Trus, Sibnyev, Gorborukov és Pionka a Kunggal elment a Szvetlij-patakhoz, hogy elvágja a tigris útját. A kör kezdett zárulni. – Volt egy olyan érzésünk – mondta Buruhin –, ha átérünk a gerincen, ott lesz. Csak tizenöt kilométeres út volt, de egy s más miatt Trusék csak nem sokkal dél előtt értek oda. A Kung hátuljában volt egy fegyverállvány, ahol a puskákat tartották. Ez az állvány most kiürült. Aznap reggel mindenki maga mellett tartotta a fegyverét. Mivel 1997-et írtak, és a káosz lett a normális Oroszországban, mindenféle leselejtezett katonai felszereléshez hozzáfértek

diszkontáron. Így Sibnyev és Pionka fegyverében olyan golyó volt, amivel páncélozott járműben ülő katonákat is meg lehet ölni. Ezek a BZ névre hallgató golyók, majd’ két centi vastag acéllemezt áttörnek, aztán felrobbannak. Trus, akinek volt muníciópénze, hagyományos vadászgolyót, dumdumot használt. Az acél helyett ólomból készült lövedék szétnyílik a testben, és mindent széttép. Noha vannak olyan golyók, amik megállítanak egy rohamozó embert, se a BZ, se a dumdum nem állít meg egy rohamozó tigrist. A támadó tigris becsapódásának ereje akkora, mintha egy zongora esne az emberre a másodikról. Ráadásul a zongorával ellentétben a tigris erre született, és a becsapódás csak a kezdet. Lazurenko csapata még az Első-patak mentén haladt, amikor Gorborukov befordult a Kunggal a Szvetlij-patak menti útra. Addigra a nagymacska kiért az erdő túlsó végére, és délnek tartott, egyenesen feléjük. A tigris és a Kung között helyezkedett el Andrej Okszimenko. Gyalog volt, északnak tartott, ütközőpályán a fenevaddal. Ha volt fegyvere, azért fordulhatott elő, mert talált másikat ahelyett, amit Setyinin elkobzott – nem mintha ezt a példányt elrettentette volna bármiféle fegyver. Trusék nem voltak tudatában Okszimenko jelenlétének, hát lassan haladtak, a Kung kerekei térdig érő hóban törtettek, hátul a kályhából füst gomolygott. Sibnyev és Pionka is hátul utazott, a keskeny oldalsó ablakon át nem sok mindent láttak. Trus ült az anyósülésen a magas, kétszemélyes fülkében Gittával, s az út szélét pásztázta tigrisnyom után. Hamarosan kiszúrt párat. Kiugrott a fegyverével, hogy megvizsgálja; mire Sibnyev és Pionka is kiszállt. Azonnal látták, hogy egy másik tigrisé. Mostanra úgy ismerték az állat nyomát, akár a tenyerüket. Visszaszálltak, továbbmentek északnak. Az időjárás kitartott: ragyogott a nap, mínusz húsz volt, a hó finom, akár a cukor. Az út mentén itt-ott bükkfákat hajtott földig a nehéz hó, villás ágaik úgy buktak lefelé, akár levegőben megfagyott villámok. Megint nyomra bukkantak, Trus ismét kiugrott, Sibnyev és Pionka is. Ezek régebbieknek

bizonyultak, és megint nem az ő tigrisüké; talán azé, amelyikét már látták. Eddigre jó két kilométert tettek meg ebben az óvatos tempóban. Trusék már egy hete csinálták ezt, fáradtak voltak, mosdatlanok, végezni akartak. Ennek ellenére ez a feszültséggel teli nap, ez az üres, semmibe vezető út megannyi lehetőséget rejtett. A minden eddiginél éhesebb tigris kihasználta a jó időt, ahogy Okszikmenko is. Mindkettő jó tempóban haladt saját végzete felé. A Kung azonban újabb csavart adott a történetnek: ahogy küszködött felfelé a meredélyen, a tökéletes csendben ember és állat is meghallotta a motorját, és ez a két edzett tajozsnyik ugyanúgy reagált rá: letért az útról, és elbújt. A sors jóvoltából mindketten jobbra fordultak, így az út ellentétes oldalára kerülve hallgatták és figyelték a Kungot. Nem volt közöttük ötszáz méter sem. Ha a Kung nem zavarja meg őket, két percen belül találkoznak. Okszimenko feltűnő volt. Hogy a tigris mit tudhatott, azt Gyenyisz Buruhin fogalmazta meg: Nem mondhatta el, mit tud és mit nem. Az is ilyen bizonytalannak tűnt, ki marad életben és ki nem. Trus az út menti szűz havat pásztázva azonnal kiszúrta Okszimenko kivezető lépteit. Megint megálltak. Egyértelműen friss nyomok voltak, Trus nem értette, miként kerülnek oda. – Mindenkit figyelmeztettünk – mesélte még évek múltán is csüggedten. – Tudták, hogy két holttest van, és mégis bemerészkedtek az erdőbe. – Nem lehetett biztos benne, hogy ki az, de azonnal döntenie kellett, üldözze-e ezt az idiótát, vagy a tigris után eredjen. Setyinin nem volt ott, így maga döntött. Elege lett az orvvadászokból és az engedetlen helyiekből, és volt egy olyan gyanúja, hogy a tigris közel van, hát intett sofőrjének, hogy menjenek tovább. Alig egy perc múlva Trus kiszúrta a tigris nyomait tőlük balra. Újra megálltak. Mostanra annyiszor kiszálltbeszállt, hogy ezúttal a fülkében hagyta a fegyverét. Sibnyev és Pionka is kiszállt, és Sibnyev emlékszik rá, hogy az járt a fejében: Mi van már megint? Ők is a járműben hagyták a fegyverüket.

Hármasban odamentek az út szélére. Már messziről nyilvánvaló volt, hogy ez az ő tigrisük. A nyomok egy tisztásra vezettek, ami hetven méter széles és feleolyan hosszú volt. A láthatóságot semmi nem gátolta, de az állatnak jelét sem látták. Kezdett úgy tűnni, sosem érnek a közelébe. Pionka kicsit beljebb ment a tisztásra, és lehajolt megvizsgálni az egyik nyom peremét: omlott, mint a por. Elég csendes ember lévén, mindenki meglepődött, amikor felkiáltott: – A kurva anyját, ez meleg! Egy emberként rohantak vissza a Kunghoz a fegyverekért. Gitta felborzolódott szőrrel rohangált körülöttük. Tudták, hogy ez az. Előttük feküdt a tisztás, ami kissé felfelé és nyugatnak dőlt. Korábban farönköket rakodtak itt fel, ezért a növényzetet kiirtották, és a földet elegyengették. Most semmi más nem volt rajta, csak szűz hó. Itt-ott a nyár maradványai kukucskáltak ki belőle: üröm és boglárka csupasz szárai, kósza málnavesszők, magas, aranyszín fűszálak. A tigris nyomai délnyugatnak vezettek ezen a lényegében üres vásznon, be az erdőbe, ami cédrus, fenyő, rezgőnyárfa és szilfa kaotikus keveréke volt, gubancos aljnövényzet nehezítette benne a járást. Gitta elindult a nyomon, visszarohant, vadul ugatott, és a férfiak kibiztosították a fegyvereket. Trus kikapcsolta kése tokját is, de puskáját valamiért a vállán vitte, mint meneteléskor. Sibnyev a bal vállán vitte az övét, Pionka pedig úgy fogta, mintha egy bunkert készülne megrohamozni. Közben Gorborukov, a csapat sofőrje, bezárta a Kungot, mint mindig, amikor otthagyták egy időre. Más körülmények között vicces lett volna, de most más érzetet keltett, amikor azt mondta: – Menjetek csak, majd utolérlek! Nem vártak rá, hanem elindultak a bicegő tigris csapásán; jobb mancsa már hozzá sem ért a hóhoz. Noha nyílt részen voltak, annyira megszokták a libasort, hogy most is így haladtak. Trus törte az utat, mögötte szorosan Sibnyev és Pionka. Gitta mániákus ugatása hatott rájuk – és bosszantotta őket –, szemük ide-oda cikázott a tisztáson, egész el az erdő pereméig, amely sötét falként

magaslott előttük. A nap fényesen ragyogott a havon; csak ők maguk vetettek árnyékot, még délben is hosszan. Gitta továbbra is előrerohant, majd vissza Trushoz, megállás nélkül csaholt, de nem jelezte egyértelműen a tigris hollétét. Nem tudta, hol van. Menet közben a férfiak a tisztást pásztázták, ami egy nyulat is nehezen tudott volna elrejteni, aztán az erdőre figyeltek, ami egyre inkább hatalmas csapdának tűnt. A kutya kivételével minden nyugodtnak és szinte mozdulatlannak tűnt. Mögöttük a Kung kéményéből lustán szállt a füst, és északnak sodródott. Gorborukov még mindig a hátsó ajtónál állt, úgy fogta a puskát, akár a seprűt. A tisztáson a karcsú növények és a fűszálak megnyugtatóan bólogattak, mintha minden terv szerint alakulna. Harminc métert ha mehettek, amikor Sibnyev megmagyarázhatatlan sugallatra nyugodtan megjegyezte: – Szerintem szóródjunk szét! A következő pillanatban a világ felrobbant. A támadás első sokkját nem maga a tigris, hanem az ordítása okozta, ami nemcsak hangos volt, akár egy repülő, de bizarr módon teljesen betöltötte a teret, nem is tudták, hol keressék a forrását. Közelről megsemmisítően hatott, elválasztotta az embert önmagától, megzavarta az idegeket, amelyeknek ilyenkor éppen az lenne a szerepük, hogy megmentsék az embert. Akik már átéltek komoly pillanatokat ezzel az állattal – tudósok és vadászok –, az ordítását nem hangnak, inkább egész testre kiható élménynek írják le. Józan, fegyelmezett tudósok esküdtek rá, hogy megmozdult a föld. Egy orosz vadász, akit meglepett az állat, arra gondolt, valahol átszakadt egy gát. Vagyis a tigris ordítása ugyanabba a hangtartományba tartozik, mint egy természeti katasztrófa; olyan hang, ami jelentést és tartalmat ad az istenfélelem kifejezésnek. Az udege Jurij Pionka a tisztáson felbődülő hangot lélekszaggatónak nevezte. – Hallottam már tigrist erdőben – emlékezett –, de ilyesmit még sosem. Rémisztő volt, rettenetes. A továbbiak alig három másodperc alatt zajlottak le. Először sehol sem látták a tigrist, aztán a levegőben repült. Amit az agyara

tesz a hússal, azt teszi a szeme a pszichével, és ennek a tigrisnek a szeme Trusra szegeződött: ő volt a célpont, és a fenevad szempontjából már halott. Az állat tíz méterről ugrott, repült, bődülése lavinaként zúgott Trus mellkasában és fejében. Ennek ellenére a férfinak sikerült vállához kapnia a fegyverét, és egyszerre eltűnt előtte a tisztás meg az erdő. Tudatában csak a puskacső fekete varázspálcája maradt, melynek végén sárga szemek izzottak és fogak csillogtak, minden nanoszekundummal egyre növekedve. Trus meghúzta a ravaszt, ami hiábavaló mozdulatnak tűnt ilyen vad szándékkal, a halálos sújtásra emelt manccsal szemben. A helyzet az előzőekkel azonos volt: a nyílt rét; az éber fegyveres ember; a tigris, ami csak akkor látszik, ha ő akarja, hirtelen kirobban a földből – a semmiből –, nem hagyva időt és lehetőséget a menekülésre. Trus pontosan úgy fog meghalni, ahogy Markov és Pocsepnya. Ez nem népmese volt, mégis csak egy hősies, sámáni, mágikus valami tudta megváltoztatni a kimenetelét. A férfi tigrisölő golyókkal töltött félautomatája nem lesz elég. Trus hívő ember volt, és most csak Isten menthette meg. Csakhogy a tisztáson egyedül Jurij Pionka és Vladimír Sibnyev tartózkodott. Ha isteni közbeavatkozás történt, annak Sibnyev volt az eszköze; őt érte a hirtelen sugallat, hogy másképp álljanak fel, ami révén ő és Pionka a tigrishez képest oldalvást került, azaz egymás tűzvonalából elhúzódtak. Mivel nem volt idő gondolkodni, Sibnyev és Pionka reakciója főleg ösztönön és izomemlékezeten alapult. Valahogy mégis megtalálták a módját a gondolkodásnak; úgy lopták ki a téridőből, ahogy tehetséges atléták az alkalmat centikből és másodpercek törtrészeiből. Még a repülő tigris és a halálra szánt férfi láttán is – amit a legtöbb ember döbbenten bámult volna, ahogy Gorborukov a kocsi mellett –, Sibnyev és Pionka is megértette, hogy nem lőhet majd, amikor a tigris Trusra támad, mert akkor a halálos golyók őt is megölik. A levegőben kell lelőniük a tigrist. Abban a pillanatban azok a pokoli golyók lettek Trus isteni ajándékai.

Sibnyev és Pionka ugyanolyan reflexből emelte vállához a fegyvert, mint Trus tette, akárcsak előtte Markov és Pocsepnya. – Lőttem, lőttem és lőttem – emlékezett Sibnyev. – Láttam, ahogy repül a levegőben, jobb mancsát kinyújtva. Abban az időrésben, miután megérezték a tigris jelenlétét, és mielőtt nekicsapódott Trusnak, Sibnyev és Pionka tizenegyszer lőtt; Trus kétszer. A sortűz dacára a tigris teljes sebességgel csapódott Trusnak, kinyújtott karommal és tátott szájjal. Az ütés a férfi jobb vállát érte, fegyvere kirepült a kezéből. A lefegyverzett Trus két kézzel elkapta támadóját, megmarkolta a bundáját, és arcát az állat mellkasába temette. Minden érzéke túl volt terhelve: az állat ellenállhatatlan ereje; Pionka és Sibnyev lövései; a tigris bundájának hihetetlen puhasága, alatta a kábelfeszes izmokkal. Ember és állat így rogyott le, összekapaszkodva, akár a birkózók.

22 E fára nem repül madár, A tigris tőle visszaretten Ha orkán tör feléje – már Fut is, hogy pusztítson veszetten. PUSKIN A tigris ordításának visszhangja elhalt, ahogy a fegyverek ropogása is. A déli szél elvitte a fegyverfüstöt, a boglárka és az üröm úgy bólogatott magában, mintha minden rendben lenne. A Szvetlijpatak tovább csordogált, némán és láthatatlanul a jégpáncél alatt, és Alekszandr Gorborukov tett egy lépést előre. Később majd úgy fogalmaz: olyan volt, mint a lassított felvétel egy filmben, amibe nem tud beleavatkozni. Sibnyev és Pionka egyetértett abban, hogy a döntő pillanatban valóban élénk volt, akár egy film, csak éppen nem volt benne semmi lassú. Egy teljes perc sem telt el attól kezdve, hogy beléptek a tisztásra, addig, hogy abbahagyták a lövöldözést. Az első, amire Trus emlékszik, hogy valaki azt kérdezi: – Jurka! Élsz? Barátai segítségével a halott ember felállt. Többször egymás után annyit mondott: – Ó! – Kerekre tágult a szeme, és pillanatnyilag azt sem tudta, hogy a földi világot látja, vagy a túlvilágot. Miután összeütközött Trussal, a tigris a lendülettől átbukfencezett rajta, és most a hóban hevert, haláltusájában vakon kapart mancsával. Pionka adta meg neki a kegyelemlövést. A tigris kimúlt, talán többszörösen is, és Trus életben volt, testét tapogatva sebeket és létezésének bizonyítékát kereste. Nem tudni, hogy a sokk szimptómája volt, vagy rendkívüli lélekjelenlétét példázta, de

miután felállt, és leltárt készített magáról, Trus első gondolata az volt, hogy filmezzék le a jelenetet. – Azt mondtam: Srácok, maradjatok ott!, és elszaladtam a Kunghoz a videokamerámért. Lefilmeztem a tigrist, mellette Jurij Pionkát; lefilmeztem a rejtekhelyét, ahonnét rám ugrott. Lefilmeztem mindent. A felvétel izgatott, zilált munka, a hangsáv pedig mintha gyorstalpaló nyelvlecke lenne matból (a baszd meg az anyád orosz rövidítése), ebből az orosz káromkodásból, ami a gulág és a bűnöző szleng fattya. A tigris halála és Trus feltámadása után öt-tíz percig ömlött a férfiak szájából ez az ösztönös, erőszakos és anatómiailag szókimondó beszéd, ahogy körberohangáltak a tisztáson, újra lejátszva a halálosztó, életmentő másodperceket. Az egészből feltűnően hiányzott Trus fegyvere. – Egyfolytában azon járt az eszem – kommentálta –, hogy a tigris miért nem ragadta meg a nyakam. Nem értettem. Amikor aztán odamentem hozzá, azt láttam: Trus fegyvere lement a tigris torkán, egész a tusáig. A tus megrepedt, és fognyomok tarkították, a cső tetején futó gázcső elroppant. Ezért kapta Trus a tigris súlyát a jobb vállára, és talán ezért van ma életben. Élete vagy halála szó szerint millimétereken és a másodperc töredékén múlt, Sibnyev kísérteties – mondhatni, „állatias” – megérzésén, valamint az ő és Pionka ösztönös és precíz reakcióján. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az adott körülmények között csak a fegyverek emberfeletti ereje, valamint Sibnyev és Pionka hősies ügyessége és lélekjelenléte hozhatott ilyen eredményt. Odüsszeusz és Ahab emelte volna a kalapját. De hát a ragadozó rendszeresen ilyen tűréshatárok között él, a mezsgye pedig mindig halálosan keskeny. Trus rádión szólni akart a másik csapatnak, de azok még mindig a gerinc túloldalán voltak, nem érte el őket. Megköszönte az embereinek, majd lefényképezte őket a halott ragadozóval, és a fejéről-fogáról is készített közelit. Gorborukov feljegyezte az időpontot: 12:35. Noha igencsak lefogyott, a tigris imponáló

példány volt hatalmas mancsával és pompás agyarával. A feje óriási, Szása Dvornyik szavaival: mint egy mosdótál. Bundája rozsdabarna volt, széles fekete csíkokkal; hasa aljától a bozontos fehér rész felfutott a mellkasáig. Szeme egy tigrishez képest is furcsán ferde volt; majdnem negyvenöt fokos szögben állt, amit még jobban hangsúlyozott szeme sarkában a szemfestékszerű csík. Trusnak sikerült elérni rádión Setyinint, aki azt mondta neki, hozza a tigrist a faluba. Főnöke azt akarta, hogy az emberek lássák, tudják, hogy a fenevad halott, és ne féljenek. Négyen tudták csak a lefogyott tigrist bebirkózni a Kung hátuljába. Sibnyev és Pionka ült be melléje, de szinte elfoglalta a padlót. Trus elöl ült Gorborukovval, és bár nem dohányzott, kért a sofőrtől egy szálat. – Amikor odaadta, azt kérdezte: Végre leesett?, mire azt mondtam, Le. És akkor látta, hogy remeg a kezem. Azt, hogy vérzik, csak később vette észre. Hosszú alsójában és a nehéz szuknóban a vér java elszivárgott, de Gorborukovnak végül feltűnt a szakadás Trus ruháján, amit a tigris ejtett, és ami mélyebb volt, mint amilyennek látszott. A férfi hátán, karján és combján karomnyomok éktelenkedtek; utóbbi mély volt, össze kellett varrni, de az elsősegélyládájukban nem volt cérna. Szobolonjéba érve ideiglenesen bekötözték, ahogy az afgán háborúban volt szokás; ez betekintést enged abba, milyen szörnyű körülmények között szolgáltak ott az orosz katonák. Trust „heringekkel” rakták össze, ami a konzervdobozokról kapta nevét, melyekből ezeket a rögtönzött kapcsokat csinálták. A módszer egyszerű, ha nem is teljesen higiénikus: késsel vágjunk keskeny csíkot egy konzervdobozból, hajtsuk félbe, helyezzük a seb két szélére, és nyomjuk bele. Trust sosem látta orvos. A sebet vodkával sterilizálták. Egy hétig bennhagyta a heringeket, majd maga szedte ki. Miután Trus beszélt Setyininnel, aki utána behívta Lazurenko csapatát is, Gorborukov elvezette a Kungot egy havas

kereszteződéshez a falu kútja mellett, ahol leparkolt. A hátsó ajtó kinyitása után a hír gyorsan terjedt, és hamarosan falusiak gyűrűje vette körül őket. Baba Liuda is ott volt Gyenisz Buruhin anyjával, Lidával; Zajcev és Dvornyik is. A csupasz fákkal és rozoga házakkal a háttérben a jelenet furcsán időtlennek hatott: mintha az emberek egy halott bűnözőt vagy boszorkányt megtekinteni jöttek volna. Ahogy Setyinin pipázva elmesélte a falusiaknak a részleteket, Trus a Kung mellett állt megrágott fegyverével, és az embereket terelte a járműnél. Voltak, akik megköszönték, és gratuláltak, mások csak meredtek rá. Pionka és Sibnyev a Kungban a priccsen ült, a nagymacska a lábuknál hevert és vérzett. Még meleg volt; mancsa mellett a férfiak csizmája kicsinek tűnt. A tigrisnek többnyire erős szaga van, ez a példány avas, pézsmaillatú, posztkoitális bűzt eregetett. Régi, be nem gyógyult sebei, a friss vér és a mosdatlan férfiak szaga szinte tapintható légkört alkotott a szűk Kungban. Érdekes és feltehetően sokatmondó lett volna összevetni a tigrist néző oroszokat a Lenin sírjánál sorakozó honfitársaikkal. Lenint nem szabad megérinteni, de a tigrisre nem volt ilyen előírás. Az emberek sorban megpaskolták, belerúgtak, szidták, leköpték. Volt, aki csak közömbösen benézett. A legtöbben sosem láttak ilyen közelről tigrist, és megdöbbentek, hogy mekkora. – Olyan nagy és szép volt – meséli Irina Peskova, a gázkereskedő felesége. – Ahogy elnéztem ott, nem sajnáltam azt a kettőt (akiket megölt), az állatot sajnáltam. Szerintem az emberek miatt kezdett gyilkolni. Lida Buruhina másképp reagált. Aznapi érzéseire így emlékszik: – Azt akartam, hogy újra megöljék. Közben Trus, aki olyan közel került a halálhoz, amennyire ember csak kerülhet, és aki több mint két hete tartotta magát, és embereiben a lelket rendkívül nehéz körülmények között, most elérte a holtpontot. A tigris meghalt, a főnöke és a falusiak látták, az elmúlt két hét feszültsége és iszonyata rázuhant. – Andrej Pocsepnya anyja és nővére is eljött, és az a találkozás nagyon

mélyen megérintette a szívemet, a lelkemet. Amikor meglátták a tigrist, sírva fakadtak, és nem tudtam parancsolni magamnak. Nagyon sajnáltam azt az embert, Andrejt. Amikor a falusiak eleget láttak, és Trus és Setyinin elmesélte a történetüket azoknak, akik hallani akarták, Setyinin a Kunghoz hívta embereit. – Mit csinálnak vele? – kérdezte tőle egy nő. – Gombócot főzünk belőle – felelte fapofával egy helyi férfi mellette. Setyinin félrevonta Trust, és azt mondta neki, hogy vigye ki a tigrist a faluból, és nyúzza meg. Döcögtek pár kilométert Pocsepnya méhesének irányába, majd Trus jelezte Gorborukovnak, hogy húzódjon le. Mögöttük jött Lazurenko és Setyinin, és itt, egy erdészút mellett kivették a tigrist. Nyaka körül vékony kötél volt, mint egy póráz; ezt, két lábát és a farkát fogva elhúzták a havon olyan harminc méterre a járművektől. Szása Lazurenko szerint éppen bele akartak vágni, amikor Gyenyisz Buruhin azzal ment oda Setyininhez: – Vladimír Ivanovics – mondta tiszteletteljesen –, belerúghatok a barátomért? Setyinin megengedte, Buruhin nekikészült, és belerúgott a tigrisbe Andrej Pocsepnyáért. Kis tüzet raktak, és nekiláttak megnyúzni a tigrist, a mancsától haladva a közepe felé. Noha Setyinin az évek folyamán több tucat tigrisbőrt elégetett, hogy ne kerüljenek a feketepiacra, ezt „szőnyegstílusban” akarta levetetni és kikészíttetni. A nap már lesüllyedt a fák közé, dermesztő hideg lett, de a legtöbben csupasz kézzel dolgoztak, míg Setyinin pipázva állt, és nézte. Mind tapasztalt nyúzók voltak, ám munka közben mégis kommentálták a szagot, és hogy milyen kemény a tigris bőre. Amikor a mellkasát felnyitották, a szíve gőzölgött. Trus, Pionka és Sibnyev végezte a munka zömét, és közben volt lehetőségük alaposan megszemlélni a tigris sebeit. A bal mellső mancsán lévő mély seben kívül kétszer meglőtték a jobb lábán is

söréttel. Az egyik adag csak a bőrt érte, de a másik behatolt az ízületbe, és sok sörét még benne volt. Trus csak egyszer találta el, Pionka és Sibnyev legtöbb golyója pedig átment rajta. Ám ahogy a bőrét vadászkésükkel lefejtve centiről centire végigmentek a testen, azt látták, hogy elképesztő sokszor meglőtték az állatot – nem csak ők és Markov; ez az állat úgy elnyelte a golyókat, ahogy Moby Dick a szigonyokat. Megtalálták egy másik puska acélgolyóját és több sörétet. A tigris farkának a vége is hiányzott, már jó ideje – lelőtték vagy lefagyott. Nem akartak hivatalos boncolást végezni, de nyilvánvaló volt, hogy a peresztrojka traumatikus utóhatása alatt élt rövid élete során a tigrist szó szerint több tucat golyóval, lövedékkel és madársöréttel meglőtték. Markov talán nem is az első volt, hanem az utolsó csepp. Gyenyisz Buruhin azt mondta: – Talán amikor valaki beleeresztette azt a madársörétet, akkor lett mérges az egész világra. – Emberek voltak felelősek az állat agressziójáért – állapította meg Trus –, Markov esete csak összefoglalta az összes többit. A megnyúzott tigris felkavaró látványt nyújtott. A csupasz fej – fehér izmok és agyarak – rémisztően hatott: egy megtestesült egule. Kinyújtott lába olyan hosszú volt, mint az emberé. Gyomra üres. A bőr úgy hevert, ahogy lejött, kifordítva. Milyen furcsa lehetett ott látni – nemrég még életben volt elképzelhetetlen dühvel, most meg élettelen, mint egy lepel; előbb összehajtották a gerinc mentén, majd negyedbe, nyolcadba, tizenhatodba, mint a szőnyeget, amivé lett. Szétszedett részeit, kirakva a lemenő napon a véres út mentén, olyan nehéz volt egy tigrishez kapcsolni, mint egy lezuhant repülő roncsait a repüléshez.

23 Az 1997. december 16-31. időszakra kapott engedély értelmében egy amur tigrist megöltek J. A. Trus felügyelete alatt. Az eset a 731. sz. engedély szerint történt, amit 1997. december 8-án bocsátott ki az Oroszországi Állami Ökológiai Bizottság. JURIJ TRUS, ZÁRÓJELENTÉS Karácsony és újév jött és ment csendesen. A komor időszakot még komorabbá tette az új rubel bevezetése, a nemzeti valuta megsemmisítő, bár hatásos újra kibocsátása. Szobolonje eleve tönkrement lakosait ez alig érintette, ugyanúgy bicegtek tovább, ahogy előtte. Ha másképp nem is, a fenyőmagszedésben jó év volt, és most végre újra nyugodtan folytathatták. De nem mindenkinek volt biztonságos; Alekszandr Pocsepnya szívében és lelkében a tigris még élt és vadászott. Egy januári éjjelen utol is érte. Alighogy visszatért éjjeliőrnek a falu iskolájába, saját kezével vetett véget életének. Az apát fia mellé temették, jeltelen sírba. Ma Szobolonje olyan, mint egy időkapszula, amely megőrizte a peresztrojka legpusztítóbb hatásait. A legkísértetiesebb, hogy ez az időkapszula embereket is tartalmaz, akik arcából és szegénységéből nyilvánvaló, hogy megrekedtek 1995-ben, ami az Appalachehegységben 1935-nek felelne meg, amikor is az élet a helyi forrásokra szoruló hegyvidéken különösen kétségbeesett és reménytelen volt. A közbeeső években Pjotr Zsorkin meghalt, és Borisz Ivanovics is, a Közép-Bikin Nemzeti Erdészeti Vállalkozás főnöke. Őket követte Ivan Dunkaj. Szása Dvornyik a felesége halála után elköltözött, Leonyid Lopatyin ugyanígy. Mivel Szobolonjéban nem volt jövő, Gyenyisz Buruhin átköltözött Lucsegorszkba, ahol egy barátja állást szerzett neki az erőműben. A prémvadász-költő Cepalev is elment, mondván, ha marad, halálra issza magát. Andrej

Onofrejcsuk maradt Szobolonjéban; állástalanul, az alkoholtól legyengülve felakasztotta magát 2007 őszén. Azon a télen leégett a faluiroda épülete. Baba Liuda, Irina Peskova, Lida Buruhina, a Pocsepnya és az Onofrejcsuk család maradt, a tehetetlenség és a megszokás miatt. Egyedül Danila Zajcev maradt saját akaratából. A feszültség alatti közöny mintaképeként továbbra is működteti a falu generátorát, mellette nehézgépkezelőként dolgozik egy magánfakitermelő cégnek, ahol munkatársai körében nagy tiszteletnek örvend. Vladimír Markov felesége, Tamara Boriszova is maradt, bár teljesen sosem tért magához a szörnyű hírből, amit Zajcev vitt neki egy este oly sok évvel ezelőtt. Fiai mellette maradtak, gondoskodnak róla, de az arca gyászmaszk, vesztesége mintha naponta újra lejátszódna a fejében. A Bikinen horgászik, legyen bármilyen idő, gyakran egyedül. Férje lakókocsija már nincs meg, a méhei sem, de fiai építettek saját kunyhót száz méterre, nyugatra. A törvény szemében orvvadászok, de nincs erre más lehetőség, és a Panchelazában már az orvvadászat sem az, ami volt. – Az erdő nagy részét kivágták – mondta Markov fia, Alekszej. – Az ökológia leromlott. A Bikin régen mély folyó volt, de ma gyalog át lehet rajta gázolni. Utakat építettek a tajgán, sokan járnak ide (vadászni és halászni). Alekszej olyan csizmát visel, amilyenben az apja meghalt, ugyanolyan típusú és színű motoron dolgozik, amilyen neki volt. Legboldogabb emlékei azok, amikor az apjával dolgozott a méhesben, és noha harminc felé közelít, látni szemében a szomorú űrt, amit annak a férfinak a hiánya okoz, akitől a tajga szeretetét megtanulta. Alekszej azóta ültetett egy koreai fenyőt oda, ahol apja maradványait megtalálták, és körberakta kövekkel. Van ott egy bögre, a sír mellett, hogy a látogatók megemlékezhessenek róla egy pohár vodkával. – Amikor a temetőben járunk – mondta Markov szomszédja, Irina Peskova –, mindig meglátogatjuk a sírját.

Viszünk virágot, édességet és egy pohár vodkát. Nem tudjuk, ki issza meg, de otthagyjuk. Tamara Boriszova a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy férje ártatlan volt, ahogy legközelebbi barátai is. Andrej Onofrejcsuk és Szása Dvornyik a végsőkig kitartott amellett, hogy semmit nem tett a tigrissel. Bizonyítékként Markov muníciójára hivatkoztak. – Sose lőtt patronnal,[3 0] mert kutyával vadászott. Csak golyót használt. – Évekig vadásztam Markovval – mesélte Dvornyik Sasha Snow filmesnek –, és sose használt őzsörétet. Mindenki megmondhatja: madársörétet vagy golyót használt. Danila Zajcev biztos volt benne, hogy a tigrist megsebesítették, mielőtt Markovval találkozott. Gyenyisz Buruhin, aki nem ismerte annyira Markovot, azt mondta: – Isten tudja, honnét vannak azok a golyók. Amikor a tigrist megnyúzták, hat golyót vettek ki a mellső lábából, és küldtek laborba Usszurijszkbe, Primorje kínai határátkelőjének közelében. Elemezték és összehasonlították a Markov övében talált házi készítésű sörétekkel. Trus szerint az ólom összetétele azonos volt, és a hivatalos ballisztikai elemzés szerint a sörét Markovtól származott. – Nyilván azt hitte, elég erős, hogy megölje a tigrist, és elfogadta a tigris kihívását – vélte Trus. Vaszilij Szolkin, leopárdszakértő, ugyanígy értelmezte. – Markov nem mehetett vissza a faluba. Kénytelen volt maradni, és megoldani a helyzetet. Próbáljuk megérteni! Markov tajozsnyik volt, a tajga embere, ha elfut, soha nem jöhet vissza. Egy tajozsnyiknak nem volt választása: be kellett fejeznie a harcot. Különben egész életében minden fától félhet. A tajga soha többé nem fogadja be. A Bikinen töltött hetvenöt éve alapján Ivan Dunkaj így értelmezte a tragédiát: – Itt sosem esett meg olyan, hogy egy tigris emberre támadt, és megette. A múltban, ha ez történt, csak azért, mert az ember agresszív volt vele: ki akarna megsebesülni, golyót

kapni? Csak ilyesmi történt. Markov végzete az volt, hogy megegye egy tigris. Ha akkor éjjel nálam marad, másképp alakult volna. Trus fejében ott mocorgott a kérdés, hogy pontosan mi történhetett Markov halálának éjjelén; akkor is rálőtt a tigrisre? Nem sokat tudott azon kívül, hogy a fegyvert eltüntették, valószínűleg Onofrejcsuk. 2007 márciusában a férfi azt állította, hogy amikor odaért, Markov fegyvere a hóban hevert, megtörve. – A csőben volt egy üres patron. Nyilván lőtt egyet, megtörte a puskát, hogy újratöltsön, de a tigris ráugrott. Szása Dvornyik emlékezetében is élénken élt a jelenet. – Markov fegyvere megtörve hevert a hóban a teste lenyomata mellett – emlékezett 2004-ben. – Két patron volt a hóban, az egyik üres, a másik tele. Sikerült egyet kivennie az övéből, de újratölteni már nem. Markov töltényövében húsz patron volt, és amikor Trus megtalálta, három hiányzott. A lakókocsijában egyet sem találtak. Lehetséges, hogy az elsőt december 1-jén vagy 2-án lőtte ki, a másodikat december 3-án éjjel, és pár pillanat múlva leejtette a harmadikat. Ahogy Pocsepnyának és Trusnak, úgy Markovnak is két-három másodperce lehetett aközött, hogy meghallotta a tigris üvöltését, és hogy az rátámadott. Puskája töltve lehetett, és jó okunk van azt feltételezni, hogy megpróbált védekezni. Nem világos, hová mentek a lövések, de a Tigrisfelügyelet boncolása alapján úgy tűnik, Markovnak sikerült kétszer jobb mellső lábon találni a tigrist – egyszer a kunyhójából (vagy az erdőben), és másodszor közvetlenül a halála előtt. Az, hogy a támadás közben próbált újratölteni, kétségbeesést sugall, ugyanakkor elképesztő lélekjelenlétet is: Markov meghalt, miközben egy apró, csúszós patront próbált a keskeny csőbe csúsztatni, sötétben, mínusz harminc fokban; mialatt egy tigris rontott rá kilenc méterről. Mára csak a tigris maradt meg. Amikor Vladimír Setyinin

visszatért Vlagyivosztokba a vadászat után, a tigris bőrét elvitte az Arszenyev Múzeumnak, amely egy történelmi épületben székel a belvárosban, az Aleuckaján. Ott a tigrist kitömték és kiállították. Üveg mögött rekedt örökre, saját közegéből kiemelve, mindenkinek láthatóan. Jurij Trus remélte, hogy a történtek minimum óva intik az elővigyázatlan vadászokat és leendő orvvadászokat; ahol a törvény és figyelmeztetés nem használ, okoskodott, ott a képek talán megteszik a magukét. – A nyomozás alatt videofelvételeket küldtem Homenkóról, Markovról és Pocsepnyáról a helyi tévének. Leadták, és sok negatív visszajelzést kaptak. Az emberek betelefonáltak: Miért adnak ilyen szörnyűségeket? Azt hitték, valami montázs, nem fogták fel, hogy valódi. Véleményem szerint, aki vadászik, akinek fegyvere van, annak látnia kell azokat a képeket. Gondolni kell ilyesmire. Nem is kérdés, hogy Primorjéban az ember-tigris viszony új érába lépett, amiben a Markov-féle helyzet valószínűsége egyre nő. Vaszilij Szolkin ezt négy tényezőnek tulajdonítja: az erős vadászpuskáknak, a japán négykerék-meghajtásos járműveknek és az erdészutak növekvő számának, amikhez társul a hagyományos vadászértékek romlása. – A tigrisre manapság a legnagyobb veszélyt az új oroszok jelentik – mondta Szolkin –, akik jó optikai eszközökkel ellátott, külföldi fegyvert vesznek, lábbal tiporják a vadászati szabályokat, legyen az akár írott, akár hagyományos, és a dzsipjüket el sem hagyva vadásznak, lőnek mindenféle állatra, meg sem nézve, hogy megölték vagy sem. Ezek ártanak a legtöbbet a tigrisnek. A mai helyzet gyökeresen eltér a tíz évvel ezelőttitől, mert ha ma találkozom egy nagymacskával a tajgán, többnyire sebesült tigrissel találkozom. Galina Szalkina tigriskutató szerint, aki a Lazovszki Zapovednyikben tevékenykedik, és az amur tigriskutatás tesztoszterontól telített világában dolgozó két női kutató egyike, az

általa boncolt tigrisek 80%-át életében valamikor meglőtték, sokukat többször is. Néha a helyzetek hasonlóképp végződnek: 2004 májusának végén három orvvadász tankszerű GTS-ben bejutott egy tiltott határzónába. Mivel éjjel vadásztak reflektorral, a vadászok csak a szemre mentek, nem érdekelte őket, mire is lőnek. Egyiküknek sikerült eltalálni egy tigrist, ami aztán üldözőbe vette a hatalmas járművet, felugrott rá, és halálosan megmarta az egyik vadászt, mire társainak sikerült lelőniük. A bűntényt felfedezték, a határvidékért felelős parancsnok azonban nem volt hajlandó beengedni a nyomozókat. Olyankor, amikor a tigris életben marad, emlékezetébe vési az esetet, és a következő járművön vagy emberen áll bosszút, aki illik az érzékei alkotta profilhoz. 1997 óta nem jelentettek ember elleni támadást a Bikin-völgyből, de kétségbevonhatatlan bizonyítékok igazolják, hogy tigrisekre orvvadásznak ott, oroszok és helyiek egyaránt. Ennek ellenére a tigris viszonylag gyakori látvány, és a köztük valamint a velük a tajgán osztozó oroszok közti feszültség marad, sőt tovább rontja a fogyatkozó vadállomány és a fakitermelés miatt csökkenő élettér. A hozzáállás személyes élmények alapján változik: Szergej Bojko, aki tiszteli a helyi tigriseket, elvesztette a türelmét irántuk. A hídfenntartó táborban, ahol dolgozik, a hat kutyából ötöt megöltek a tigrisek 2007-2008 telén. – Elegem van már belőlük – panaszkodott keserűen. – Nem hagynak békén. Már lebeszéltem, hogy idehoznak egy lovat, de aztán meggondoltam magam: nem hozhatok lovat, mert csak megeszik. A szomszédom lovat vitt a méhesébe, és egy tigris leterítette. Szása Dvornyikot, aki maga sosem volt tigrisrajongó, komolyan sokkolta Markov esete. – Talán túl érzékeny vagyok – nyilatkozta Sasha Snownak –, de még mindig rémálmaim vannak, amiben Markov darabjait szedem össze. Ha tudtam volna, mit látok ott, nem mentem volna ki a kunyhójához. Nem hagyhatok életben egy tigrist sem. Irtom őket, amerre járok.

Baba Liuda vadász érzései filozofikusabbak. – Ha a környéken akarnak járni, járjanak! Ha üvölteni akarnak, a fenébe hát, üvöltsenek! Már az utólagos papírmunka is rég befejeződött, ám Jurij Trust a mai napig kísérti az eset. Életben maradt ugyan, de többféle sebet is kapott. – A helyiek azt mondják, megjelölt a tigris. Van, aki nem is engedi, hogy a fedele alatt aludjak. A gondolatot, hogy Trus immár láthatatlan jelet visel, amit csak tigrisek érzékelnek, Vladimír Kruglov, tigrisfogó tesztelte le a vadrezervátumában 2004-ben. Trus Sasha Snow-val ment oda, hogy lefilmezzenek egy példányt erdei környezetben. Kruglov egyik megmentett tigrise, egy különösen imponáló hím, a Ljuty nevet kapta, ami a vad, gonosz, hidegvérű és bátor jelentést egyesíti. Rettegett Ivánt jól jellemzi, de fura név egy tigrisnek, ami a kerítésnek támaszkodva hagyta, hogy vakargassa a nyakát Kruglov, aki kölyökkora óta nevelte. Kruglov akkor odébbment valami miatt, Trus, Snow és pár látogató maradt a kerítés mentén, bámészkodtak-fényképeztek. Ljuty megszokta a figyelmet, elégedettnek és nyugodtnak tűnt, míg észre nem vette Trust. Viselkedése ekkor gyökeresen megváltozott. Ljuty rámeredt Trusra, majd minden figyelmeztetés vagy ok nélkül morogni kezdett, futásnak eredt, és úgy ugrott a kerítésnek, mintha át akarna repülni felette. Az túl magas volt, a két és fél mázsás tigris olyan erővel nekicsapódott, hogy a kerítés vészjóslóan kilengett közvetlen Trus előtt. A férfi hátrahőkölt, és hanyatt esett, mintha pusztán a tigris energiája fellökte volna. Snow a közelben állt, és felsegítette. – Hamuszürke volt az arca – emlékezett. Az esetre utalva Trus megérintette mellkasát. – Itt hidegséget éreztem. Nem volt rá magyarázat, hogy ez a jól táplált, szocializált tigris miért tett ilyet, miért éppen Trust szúrta ki a csoportból. – Talán

létezik valamiféle biomező – vélte utána a férfi. – Talán a tigrisek a kozmoszon vagy egy közös nyelven keresztül kapcsolatban állnak. Nem tudom megmagyarázni. A Dunkaj vagy a Pionka klánban senkit nem lepett volna meg egy efféle elmélet, és ez az egyik fő oka annak, hogy a hagyományok szerint élők miért kerülik a tigriseket. Lubovna Passzar, ötvenéves nanáj pszichológus, aki a sámánista eszközök és a nyugati pszichológia keverékével gyógyítja a kábítószerés alkoholfüggőket, úgy nevezi: a génekben tárolt több évszázados tabu. Jurij Pionkát is aggasztotta ez a post mortem sugárzás. Amikor megnyúzták a tigrist, elvágott egy eret, amiből ráfröccsent a tigris vére. Úgy reagált, mintha forró zsarátnok érte volna, a késével azonnal lekaparta a vért. – Egy dolgot mondhatok a tigrisről: nagyon okos állat. Értelmes, az után ered, aki bántotta. Apám hazajött újévre, és amikor megtudta, hogy tigrisvadászatban voltam, azt mondta: Dobd el a ruhát, amit viseltél, dobd el a kést, amivel megnyúztad! Az, hogy a tigris már meghalt, nem számított. Az idősebb Pionka szerint a tigris egy Amba volt, vagyis a halandó testen túl is létezik. Hogy volt-e még más követelménye a megtisztulásnak, azt Pionka nem volt hajlandó elárulni. Később súlyos betegségtől szenvedett évekig, de úgy néz ki, felépült. Trus olyan ember, akinek a törvény és a rend nemcsak munkaköri leírás, hanem személyes illemkódex. Háttérországi rendőrként a tények és a logika – a megfigyelhető és a bizonyítható – alkotja gondolkodása medrét. Azonban személyes tapasztalatai, valamint a helybeliek hite kinyitotta elméjét a tigris természetfeletti képességei iránt. – Gyakran hallom vadászoktól és falusiaktól, hogy különös dolgok történnek egy tigris jelenlétében. Mint amikor a kígyó hipnotizálja a nyulat: megmagyarázhatatlan hatása van tárgyakra és emberekre, és mágikus dolgok történhetnek a jelenlétében.

Trus emiatt még rendkívülibbnek látja megmenekülését, és 1997. december 21-ét második születésnapjának tekinti. Osztagának tagjai utána évekig felhívták ezen a napon, hogy megünnepeljék a túlélését és újjászületését. – A történtek után valamikor – mesélte Trus találkoztam Andrej Okszimenkóval (aki aznap majdnem belesétált a tigrisbe), és megemlítettem neki, hogy szerencsés csillagzat alatt született. Elismerte, és azt mondta: Igen, meghallottam a teherautótokat, és lementem az útról. Kösz, jókor jöttetek! Azt feleltem: Neked is lehet őrangyalod, mint nekem. – Utána volt egy időszak, amikor kellemetlen érzés fogott el, valahányszor egyedül jártam egy erdőben, vagy tigrisnyomot láttam – tette hozzá Trus. – És most, amikor tigrisnyomot látok, még mindig félek és óvatos vagyok. Nem hiszek senkinek, aki azt mondja, „nem félek a tigrisektől”. Az embernek legyen félelemérzete, az normális. Azóta már találkoztam tigrisekkel az erdőben, de sosem vesztettem el az önuralmam. Talán még vár rám egy ilyen találkozás, bár inkább ne adja isten. 2000-ben Vladimír Setyinint, a Tigrisfelügyelet alapítóját és főnökét nyugdíjba küldték, és vele ment több személyesen válogatott embere is, köztük Trus. Nem sokkal később Trus osztagtársa, Alekszandr Gorborukov öngyilkosságot követett el. A kormányzat minden szintjének „átszervezése” a személyzet és a támogatás megnyirbálásához vezetett, az egész ügynökség jövője kérdésessé vált. 2008-ban Szása Lazurenko volt a csoportból az egyetlen, akinek még köze volt a Tigrisfelügyelethez, de a 2000-es átszervezés óta folyamatosan csökkent a testület ereje, hogy érvényesítse a törvényt az erdőben, amit aláástak az új főnök elleni korrupciós vádak (2009-ben leváltották). A fizetés és a morál ennek megfelelően csökkent. A dolgok jelenlegi állása azonnal nyilvánvaló, ahogy az ember ellátogat az irodába. Amikor a Tigrisfelügyelet indult, Vlagyivosztok belvárosában székelt az Ökológiai Állami Bizottsággal egy épületben; 2000 után egy

eldugott lakótelep második emeletére lettek száműzve, ami egyórányi buszozás, több átszállással. – Ezért hagytam ott – mondta Trus. – Ezért jöttem dolgozni egy állami nemzeti parkba. Itt az állami nyomozó teljes státusát bírom, van hatásköröm jelentést írni, és követni a dolgot. Ha elkapok valakit, van felhatalmazásom végigvinni az ügyet. A Tigrisfelügyelet régi tagjaival beszélni olyan, mint egy sikeres rockzenekarral vagy sportcsapattal nosztalgiázni, ami felbomlott, és nehéz időket élt meg. Az 1994 és 2000 közti időszak volt az aranykor. Jó kiképzést kaptak, tisztességes fizetést, erős médiaérdeklődést és valós hatalmat. Volt felszerelésük – egyenruha, jármű, fegyver, kamera és üzemanyag –, hogy rendesen végezzék a munkájukat, a közvélemény tisztelte őket, még az orvvadászok is. Volt közösségi programjuk is, aminek keretében iskolákba látogattak el, hogy beszéljenek a munkájukról és az egészséges, ép környezet fontosságáról (Trus továbbra is csinálja). Egy olyan időszakban, amikor a cinizmus és a korrupció napirenden volt Primorjéban, a Tigrisfelügyelet alternatívát ajánlott, és tagjai büszkék voltak, hogy részt vesznek valamiben, aminek tapintható, pozitív hatása van a térségre. Közülük sokaknak a Tigrisfelügyeletnél végzett munka volt életük legjobb, legteljesebb pillanata. Trus édes-búsan gondol rá és a kimúlására, a mai napig heves érzéseket vált ki belőle. De világos, hogy korábbi kollégáival nem egyszerűen az állást gyászolják, hanem a fiatalságukat. – Egyedül azt bánom, hogy nem kezdtem bele a védelembe tíz-tizenöt évvel korábban – jelentette ki. Trus most bepótolja, amit elmulasztott. 2007-ben még két állami park jött létre Primorjéban, a Zov Tigra (A tigris szava) és az Udegejszkaja Legenda (Udege legenda). Furcsa, de találó, hogy Trus az Udege Legenda aligazgatója 2008 óta. A címhez jelenleg nem jár fizetés, így Trus a Főnix Alapra hagyatkozik, egy vlagyivosztoki székhelyű természetvédelmi csoportra, ami a washingtoni Wildlife Alliance-szal áll kapcsolatban, amely több

nyomozócsoportot is finanszíroz Primorjéban. A park közepes nagyságú, majdnem nyolcszáz négyzetkilométer;[3 1 ] Trus fő feladata jelenleg a környezetvédelem, amit imád. Védett státusa ellenére egy befolyásos fakitermelő cég bejutott a Zov Tigra parkba és kifosztotta; megpróbálták az Udegével is, de Trus közbeavatkozott. – Azt hitték, ha elkapjuk őket, majd lefizetnek és kész. De a média felkapta a hírt. Bevallom, nagyon örültem neki. Mivel egy nemzeti parkban vágtak ki fákat, a szokásosnál ötször nagyobb bírságot kaptak. Trus szinte könyörtelenül pozitív személyiség, és lelkesíti ez az új kihívás. – Szó szerint nulláról kezdjük. Nincs itt most semmi, se épületek, se semmi, és rengeteg a törvénytelenség. Be kell tartatnunk a rendet, hogy a hely alkalmas legyen pihenésre, és a kijelölt részeken civilizált horgászatra és vadászatra. Az infrastruktúrát is meg kell teremtenünk; össze kell állítanunk egy csapatot olyanokból, akiket őszintén érdekel a munka. Megszervezni a turizmust, kialakítani egy ökológiai nyomrendszert, kitalálni ökológiai oktatóprogramokat és a többi. Meg fogjuk csinálni. Ennek ellenére a finanszírozás komoly gond, és a tigriseket továbbra is ölik. Változtak dolgok Primorjéban, de egyvalami nem, és az az orvvadászokkal való munka veszélyes mivolta. 2008-ban Trus rajtaütésen járt az új parkban, amikor csapatával szembeszállt egy csoport nanáj orvvadásszal, akik közül egy háromszor rálőtt Trus társára. Elvétette, mire a férfi utánaeredt. Elkapta, lefegyverezte, de tusakodás közben késszúrás érte a karját. Végül sikerült megbilincselnie a férfit, akiről kiderült, hogy részeg. Nem sokkal később Trus szívrohamot kapott; 2009 augusztusában hármas bypass-műtétje volt. Már majdnem hatvan, és ez a fajta stresszes, megerőltető terepmunka fiatal embereknek való. A környezet talán még veszélyesebb, mint valaha, de a műtét után öt héttel Trus már a tajgán járőrözött. – A természet úgy döntött, legyen itt tigris – mondta. Hivatásának tartja, hogy gondoskodjon

erről. Orosz közmondást idézve hozzátette: – Utoljára a remény hal meg.

EPILÓGUS 2008 óta négyszázötvenre becsülik a Primorjéban, a Habarovszk határterület déli részén és a szomszédos határvidéken élő tigrisek számát, ami az 1980-as évek végén még ötszázon tetőzött. (Összehasonlításképp: Texasban, ahol a tigrisnek nincs történelme, több mint kétezer példány él különféle rabságban.) Ez talán soknak hangzik, de semmi a száz évvel ezelőtti vadállományhoz képest. A múlt évszázad elején a becslések szerint több mint 75 000 tigris élt Ázsiában. Ma ez már hihetetlennek tűnik; egyetlen nemzedéknyi emberi emlékezet törékeny íve alatt 95%-ukat megölték: sportból, a szépségükért, orvosságért, pénzért, területért és bosszúból. Az akkori és a mostani tigriseloszlási térkép olyan, mint az európai zsidóságé a második világháború előtt és után: az ember egyszerűen nem hisz a szemének. Elképzelni is nehéz, hogy ilyesmi megtörténhet, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a tigris végigkísérte az embert egész történelme során az ázsiai kontinensen, aki tisztelte fizikai, esztétikai és ikonikus erejéért. Szépsége, karizmája és mitikus rezonanciája miatt a tigris amolyan totemállat lett világszerte. Nincs még egy állat, amely egyszerre a természetvédelem posztergyermeke, mellette pedig az erő, a szexualitás és a veszély jelképe. Az ökölhöz vagy a kereszthez hasonlóan a tigris olyan jelkép, amit mindnyájan értünk. A nyolc elismert tigris alfaj közül három – a bali, a jávai és a kaszpi – az elmúlt két nemzedék alatt kihalt, és egy negyediket, a dél-kínai tigrist sem látták vadon 1990 óta. A két Koreából 1991 óta nem jelentettek megbízható tigrisészlelést. Ma ez az állat elszigetelt ereklyepopulációként létezik, szétszóródva egy hatalmas területen, ahol valaha szabadon kóborolt. Jelen becslések mintegy 3200 fős vadpopulációt sejtetnek, ami egyre csökken. Még felkavaróbbá teszi a helyzetet, legalábbis a környezetvédők számára, az a tény, miszerint ezt a trendet akár holnap a visszájára

lehetne fordítani. Ha békén hagyják, elég területtel és prédával, a tigris két dolgot tud nagyon jól: alkalmazkodni és szaporodni. A természetben a sokoldalúság egyenlő az életképességgel, és a tigris ebben riválisa az embernek. 1940-ig szinte bárhol fellelhető volt az ázsiai kontinensen, Hongkongtól Iránig, Balitól a Szahalin-szigetig – és bármely magasságon: láttak tigrist Nepálban 3900 méteren, és viszonylag elég gyakran előfordul Sundarbans mangrove mocsárerdőiben. Nem is olyan szörnyen válogatós: a tigris onnét veszi a proteint, ahol és ahogy találja, csak legyen elég belőle. És pontosan ez okozza a feszültséget: a Panthera tigris és a Homo sapiens nagyon is hasonlít egymáshoz, sok hasonló dolog vonz bennünket, még ha kissé más okból is. Mindketten nagy területet igénylünk; mindkettőnknek hatalmas étvágya van a húsra; mindketten uralni akarjuk környezetünket, és készek vagyunk megvédeni; és mindketten abszolút úgy érezzük, jogunk van a körülöttünk lévő erőforrásokra. Ha az egyik tigris egy másik területén vadászhat, fog is, ahogy persze mi is. A lényeges különbség, hogy a tigris csak azt veszi el, amire szüksége van. Ezért sok orosz vadász, ha választhatna, inkább látna szívesen maga körül tigrist, mint farkast. Előbbi sokkal kevésbé hajlamos a felesleges ölésre. Ami most történik a tigrisekkel, hasonló ahhoz, ami a Neandervölgyiekkel történt huszonötezer éve, amikor az a kemény faj nem tudott ellenállni a Homo sapiens erejének és terjeszkedésének, és Európa délnyugati sarkába szorult. Lehetett egy pont, amikor számuk láthatóan zsugorodni kezdett, majd végül nullára ért. Kellett, hogy legyen egy utolsó. Azóta sok embertörzs jutott hasonló sorsra, és még többön van a sor. Ma ezt a folyamatot nem annyira a kihalás okozza, mint a felhígulás: áttelepülés, vallási és gazdasági átalakulás, valamint házasság révén a képességek, történetek és nyelvek lassan elfakulnak. Mondani sem kell, miután kapott fedelet, ült autóban, evett konzervdobozból, kevés ember tér vissza önként ahhoz, hogy földön aludjon, gyalog járja a pusztát,

kézzel készített eszközök révén lássa el magát. Ugyanez igaz a tigrisekre: miután alkalmazkodtak az állatkerti körülményekhez, nincs visszaút. A mai napig nem tudtak sikeresen fogoly tigrist visszajuttatni a vadonba. A fogság zsákutca. Ebben van irónia, mivel előbb-utóbb mind a tigris helyzetébe kerülünk. A legtöbbünk azért él úgy és ott, mert valamikor kitettek a korábbi lakhelyünkről agresszívebb, ha nem jobban alkalmazkodó emberek. Érdemes feltenni a kérdést: hová vezet végül ez a trend? Van jobb módja tisztelegni az előtt, hogy életben maradtunk? A távolból a vadtigrisek megmentése tetszetős ötlet, de sokaknak, akik mellettük élnek, ezek az állatok akár ellenséges törzs tagjai is lehetnének. Az erős, ijesztő és kiszámíthatatlan ragadozó gyakran versenytárs az alapvető szükségletek megszerzésében, legyen az fa, apróvad, föld vagy nyugalom. Mit mondjon az ember a mobiltelefont lengető, Toyotát vezető dácsatulajdonos hölgynek, amikor arra panaszkodik, hogy tigrisek – tigrisek! – megették az összes kutyáját, és most fél bemenni az erdőbe, ahol a nagyanyjával gombászni szokott? Mit mondjon a földművesnek, akinek a tehenét megölték, vagy a vadásznak, aki hiszi, hogy tigris ijeszti el az összes vadat? Az emberek ilyenekről beszélgetnek Primorjéban a peresztrojka utáni korban – amellett, hogy a helyi masszőr komolyan esélyes Vlagyivosztok polgármester-jelöltjének, amikor az elődjét elkapják, és börtönbe dugják; hogy a kenyér miért kerül kétszer annyiba, mint tavaly; és hogy miért csak a kínaiak hajlandók manapság a földművelésre. Az amur tigrisek jövőjéért aggódók ilyen környezetben kénytelenek dolgozni. Közben a határ túloldalán, Harbinban, Mandzsúria második legnagyobb városában – alig néhány hónappal a 2008-as nyári olimpia előtt – akadtak olyan tibeti utcai árusok, akik nyíltan tigrismancsot és – péniszt árultak. A központi állomás mellől, ahol kuporogtak, fél óra busszal a Harbin Tigrispark. Egy katonai bázis, egy lakótelep és egy vasút közé ékelődve ez a „szaporító és

rehabilitációs központ” a tucatnyi magán nagyüzemi gazdaság egyike, amit vidámparknak álcáznak, de ahol a tigrist úgy tartják és szaporítják, akár a jószágot. A Harbin Tigrispark célja ezeket az állatokat a szabadba visszaengedni, de csak látni kell a macskák ügyetlenségét, amikor élő marhát küldenek közéjük, hogy megértsük, ez lehetetlen. Kétség sem lehet afelől, hogy az állatok végül a sokféle népi gyógyszer valamelyikében végzik, amiket a kínai gyógyszerészek még mindig árulnak. Hogy szabad-e a tigrisszaporítást törvényesíteni erre a célra, az heves vita tárgya. A természetvédők és az ipart ismerők általános véleménye, hogy ha legitimálják, azzal a tigrisölést is legitimálják, és a „vad” (orvvadászott) tigrisből készült termékek ára még jobban emelkedik. Ráadásul a tenyésztett és vad tigrisek között lehetetlen lesz különbséget tenni. A tigris alapú termékek kereskedelme 1993 óta hivatalosan tiltott Kínában, de ezt tessék-lássék tartják be, s ennek szembeötlő bizonyítékai köszöntik a Harbin Tigrisparkba látogatót: a jegyárusító csarnok közepén egy hatalmas üvegedény áll tele „tigrisborral”. Az áttetsző folyadékban, akár egy provokatív modern műalkotás, egy teljes tigriscsontváz van; a csontról még húscafatok lógnak. A lába körül más tigrisek csontjai hevernek. A látogató vehet is a morbid elixírből, literjét 1000 jüanért (úgy 140 dollár). Az ilyen dolgok láttán értékeli jobban az ember a távol-keleti oroszok izgatottságát és zavarát – az érzést, hogy egy idegen világ peremén egyensúlyoznak. Noha könnyű és csábító gonosznak feltüntetni a tigris alapú termékek kereskedelmét, hosszú, tisztes hagyományra tekint vissza Ázsiában. Ahogy az amerikai indiánok állítólag a bölény minden részét felhasználták, úgy Ázsiában ez a helyzet a tigrissel. Még az ürülékével is gyógyítottak emésztési zavarokat, a koreai mandarinok pedig nagyra értékelték a meg nem született kölykök bőréből készült köntöst. Ez visszataszítónak tűnhet, de a gazdagok – és egyre inkább a középosztály is – minden kultúrában keresi az

egzotikus, értékes és ritka termékeket, gyakran a környezet rovására. Alligátorbőr táskák, trópusi fabútorok, vízparti ház, kaviár, gyémánt; ez csak pár példa. A természetre és ránk gyakorolt hatás tekintetében az olaj iránti vágyunk sokkal rombolóbb, mint a tigris iránti. Falánkságunk sikerének nem várt következménye, hogy felelősek lettünk a tigris sorsáért. Ekkora terhet senki nem választana önként, de már a miénk. Egy fajnak rendkívüli hatalom ez a másik felett, és afféle vizsga is. Az eredmény pedig hamarosan meglesz. Addig is a tigris nem marad fenn, csak mint lelkiismeretünkön lógó dísz. Hogy ennek az állatnak a fontosságát, igazi értékét becsülni tudja, az embernek viszonyítási pontokra van szüksége, amik nem ütköznek az önérdekével. Ezek közül talán a leglenyűgözőbb – a vadonban élő tigris képén túl – az a tény, hogy az általa lakott környezet eredendően egészséges. Ha van elég föld, búvóhely, víz és vad, hogy eltartson egy ilyen fontos fajt, az arra utal, hogy az alatta elhelyezkedő fajok is megvannak, az ökoszisztéma érintetlen. Ebben az értelemben a tigris egy irdatlan kanári a biológiai szénbányában. Az olyan környezet, ahonnét a tigris eltűnik, általában más módon is sérül: az apróvadak eltűnnek és sok esetben az erdők is. Hogy mi marad, ha a tigris eltűnik, arra szemléletes példa az orosz határvidék és a Peking közötti vonatút. Ha az utas elfordítja figyelmét az ülés háttámláján játszott videótól, ami azt mutatja be, miként készíthet mobiltelefon-nyakbaakasztót a saját hajából, olyan tájat lát, amelyen a természet marxista víziója beteljesült. Egy erdős rész kivételével a kínai-orosz határon a néhai susajt – Mandzsúria faóceánját – szinte teljesen eltüntették. A művelhető föld minden négyzetméterét kíméletlenül használhatóvá tették: lekaparták, felszántották, így vagy úgy megváltoztatták. Állati vagy akár csak madáréletnek nem maradt hely. A szarka már eseményszámba megy. A patkánynál nagyobb vadakat mind megették vagy megmérgezték. A lepusztult síkság fölött a szirteken,

rozsdabarna hullámokban, még nőnek csökött tölgyfák, de lent, ameddig a szem ellát, csak emberkéz műveit látni. A vonat ablakán túl ez az ember alkotta tájkép folytatódik szinte egészen Pekingig. A főváros előtt egyórányira elkezdődnek a gyárak, és az ember Turner-féle „miazma barna” területre ér: részben szennyezés, részben a Góbi sivatag pora. Kína a tigris vélelmezett szülőhelye, és a kommunizmus eljövetele előtt Mandzsúria – a hatalmas térség Pekingtől északra és keletre – igazi díszpéldányok élettere volt. Ma az orosz határon áttévedő pár példány kivételével olyan kihalt, mint a Góbi sivatag. Az ott épülő autópályákból ítélve a tigris egyhamar nem is tér vissza. Egy konfuciusi útjelző tábla új felállást hirdet: A közúti balesetek falánkabbak a tigriseknél. De nem annyira, mint a környezetszennyezés: 2005 novemberében Csilinvárosban, Harbintól 180 kilométerre délre, egy felrobbant vegyszergyárból benzol ömlött a Szungari folyóba, és szinte az egész élővilágát megölte. A Szungari az Amur fontos mellékfolyója, a katasztrófa hatásait még ma is érezni egészen a Japán-tengerig. Ez csak egy a sok katasztrófa közül, melyek hatása messze túlnyúlik az ország határain. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha II. Sándor cár nem annektálja Mandzsúriát másfél évszázada, ma nem lenne ott vadon élő tigris, és Primorje olyan jellegtelen lenne, mint Kína szomszédos tartományai. Ha Jurij Jankovszkij, Vlagyimir Arszenyev vagy Roy Chapman Andrews ma visszatérne Mandzsúriába, teljesen meg lennének zavarodva. Ahogy egy tigris is. Ma Primorje és határvidéke a tigrisvilág utolsó menedéke Északkelet-Ázsiában. A többi alfajtól elvágott amur tigris legközelebbi vadon élő rokona Kambodzsában található, háromezer-ötszáz kilométerre. Ebből a szemszögből nézve az orosz állatvédelmi próbálkozások zajos sikert arattak. Lehetséges, hogy a tigrisek jelenléte és életképessége a történelem véletleneként indult az orosz TávolKeleten, de az emberi szándék tartotta fenn, gyakran nagy árat követelve bizonyos egyénektől. És most még többet követel: 2009

októberében a nemzetközi Szibériai Tigrisfigyelő Program a tigrisészlelés súlyos csökkenését jelentette a mintavételi térségekből. A csökkenést – olyan negyven százalékkal kevesebb az előző évtized átlagához képest – több faktornak tulajdonítják, amik közt legfőbb az orvvadászat. Noha Oroszországban súlyos bírság jár egy tigris megöléséért – nagyjából 20 000 dollár –, az orosz jogrendszer csűrcsavarjai miatt szinte lehetetlen elítélni a tigrisre vadászókat. A sikeres ítélethez produkálni kell egy döglött tigrist, egy gyanúsítottat és két szemtanút – az erdőben ezt együtt elég nehéz összeszedni. Noha a részletek eltérnek, de az amur tigrisre gyakorolt hatás tekintetében mintha újra a ‘90-es évek elejét írnánk. Miközben az elmúlt évtizedben a Tigrisfelügyeletet és testvérszervezeteit „átszervezték”, hatalmuktól megfosztották, és anyagilag kiéheztették, a vadvilág védelmének felelőssége Primorjéban az állami kormányról a térségre hárult. A területi kormányzat a maga részéről lepasszolta a feladatot a Vadgazdálkodási Bizottságnak, aminek hatvanezer regisztrált vadásza van. Az eredmény a privatizációhoz hasonló: az objektív felügyeletet igénylő munka egy ellentétes érdekű intézményhez került. A vadgazdálkodók alapból nem kedvelik ezeket az állatokat, mert egyetlen tigris több tucat szarvast, vaddisznót vagy jávorantilopot megöl évente, megfosztva a vadászokat attól a vadtól, amiről úgy érzik, őket illeti. Vegyük hozzá ehhez, hogy 2000 óta Primorjéban a vadőrök számát újra meg újra megnyirbálták, míg egy vadőr már több ezer négyzetkilométernyi erdőért felelős, és noha az új adatok nem meggyőzőek, kezd belőlük kibontakozni valami. Jelen könyv írásának idején (2009 decembere) már nincs négyszáz tigris sem az orosz Távol-Keleten. Ázsia többi részén is tovább apad a populáció. Ha engedjük kihalni a vadonban, a legnagyobb ragadozó tűnik el azóta, hogy az amerikai oroszlán (Panthera leo atrox) kihalt a pleisztocén kor végén, nagyjából

tízezer éve. Az amerikai oroszlán kihalása egybeesett jelen éránk hajnalával, amit néhány tudós elkezdett antropocén kornak hívni. Jellemzője az egyre sűrűbben élő emberek állandó lakhelyen való letelepedése egy olyan tájon, amelyet fokozatosan megváltoztattak és kizsákmányoltak, hogy eltartsa a folyamatosan növekvő népességet. A különbség a pleisztocén kor végén történt és a ma tömegesen történő fajkihalások között a tudatosság: ma akármilyen passzívan történnek is, szándékos cselekményekről van szó. Egyszerűen fogalmazva: lehetne több eszünk. Ez nem vélemény, és nem erkölcsi ítélet: tény. Ám ahogy a tigris nem fejlődött úgy, hogy megértse, a modern emberrel és tulajdonával való kapcsolat általában halálos, mi sem fogtuk még fel, hogy nem viselkedhetünk már úgy, mint egy csoportnyi nomád, akik egyszerűen áttelepülnek a szomszéd völgybe – vagy olajmezőre, vagy külföldi piacra –, miután ezt kimerítettük. Ebben az összefüggésben – az azonnali szükséglet kontra hosszú távú önfenntartás – mutatkoznak meg legélesebben a tigris- és az embertermészet született hasonlóságai és korlátai. A tigris esetében ez kevésbé meglepő. Ha őszinték akarunk lenni, tízezer év elképesztően rövid idő ahhoz, hogy egy faj alapvetően átalakítsa kapcsolatát azokkal a rendszerekkel, amelyek életben tartják. De az ember igenis elképesztő teremtmény, és mi pontosan ezt tettük: az étel, az energia, az anyagi javak és önmagunk tömeges termelésével megpróbáltunk elszakadni a természet rendjétől, sőt felülmúlni azt. Most, hogy a kísérlet igazi ára fájdalmasan nyilvánvaló lesz, ismét át kell alakítanunk ezt a kapcsolatot. Ebben a tigris felbujtó szerepet játszik, az ezernyi hasonlóan sebezhető faj egyike, melyek egyszerre sikerünk áldozatai és kudarcunk jelképei. A jelen pillanat bizonyíték arra, hogy próbálunk elavult félelmeinken és hozzáállásunkon túlfejlődni (talán az „érni” jobb szó), és szembenézni azzal, hogy a természet nem az ellenségünk, és nem a

rabszolgánk. Hogy lehet átalakítani a kapcsolatunkat az orosz Távol-Keleten… egy tigrissel? Kezdhetjük azzal, hogy visszaállítjuk a felügyeletet olyan kiképzett, támogatott ügynökségek formájában, mint Setyinin Tigrisfelügyelete volt. A tigrisek és leopárdok mellett a prédaállományt is védenék, nemcsak a nagymacskák, de a vadászok számára is. Aztán javasolhatnánk közösen vezetett, vadvilági rezervátumok létrehozását az orosz-kínai határon. Ha ezt elfogadnák, összeszedhetnénk egy nemzetközi csoportot, amely felbecsülné az erdőségeket a határtérségben, hogy elégséges préda esetén el tudnának-e tartani egy életképes tigrispopulációt. Ha erre igen lenne a válasz, jöhetne a következő lépés, és egy program keretében el kellene távolítani a több ezer csapdát, amik taposóaknaként szövik át Mandzsúria megmaradt erdőit. Védett folyosórendszert hoznánk létre, amin át a ragadozók és prédák természetesen és biztonságban vándorolhatnak át a határon, ahogy mindig is tették, közben pedig fokozott nyomást fejtenénk ki a határon átnyúló tigriskereskedelemre. Ha Kína is aktívan részt venne abban, hogy legtiszteltebb és leghatásosabb jelképei egyikét felélesszék, lehetőség nyílna elmozdulni a védekező állásból, amit ez az ország olyan gyakran felvesz külföldi kezdeményezésekkel szemben, és elkezdődhetne annak a tudástárnak a megosztása, amit oroszok, indiaiak és amerikaiak és sokan mások halmoztak fel a tigrisekkel és a vadállatok védelmével kapcsolatosan. Az új korszak beköszöntét nemzetközi tigriskonferencia hirdetné, amit egy távol-keleti határvárosban tartanának, az amur tigrisre összpontosítva, és megünnepelve a megújult együttműködést eme két óriási és néha tigrisszerű ország között. Kis szerencsével ez egybeesne a kínaiak Tigris évével, amire tizenkét évente kerül sor. Noha vágyálomnak tűnnek, ezek mindegyike nemrég megtörtént vagy éppen folyamatban van. 2002-ben létrejött a majd’ hatszáz

négyzetkilométeres Huncsun Természetvédelmi Rezervátum a kínai Csilin tartományában, mely Észak-Koreával és Oroszországgal határos. 2002 és 2007 között kínai önkéntesek több ezer csapdát eltávolítottak a Huncsun Rezervátumból. Ezzel egy időben a tigrisészlelések száma durván 2000 százalékkal megnőtt – évi ötről majdnem évi százra. 2004-ben határon keresztüli vándor útvonalat fedeztek fel az Usszuri folyó mentén, és kutatók arra jutottak, hogy még egy tucat tigris él abban a térségben. Egy másik életképes kapcsolat létezik Szihote-Aliny és a kínai Wandashanhegység között Heilongcsiang tartományban, ahol egy természetvédelmi park lehetőségét is fontolgatják. 2008-ban Tatjána Arámileva, a térség egyik leghozzáértőbb törvényhozója, aki természetvédelmi kérdésekben is jártas, lett a Primorjei Vadgazdálkodási Bizottság vezetője. Kinevezése hatalmas lehetőséget jelent a vadvilág védelmére a térségben. 2009 júniusában a Global Tiger Initiative, egy nemzetközi szövetség, melynek tagja többek között a Smithsonian Intézet, a Világbank és a Természetvédelmi Világalap, bejelentette egy új program létrehozását, melynek célja a tigriskereskedők elfogására kiképzett vadőrök képzése. 2009-ben Kína – történelmében először – civil szervezetek tanácsát és véleményét kérte ki a tigrisvédelem és tigriscsont-kereskedelem ügyében, valamint amiatt, hogy az ország központi szerepet játszik a tigrispopuláció gyors hanyatlásában Ázsia-szerte. 2009 októberében a katmandui Global Tiger Workshopon Oroszország bejelentette, hogy nemzetközi konferenciát rendez a tigrisvédelemről 2010 őszén Vlagyivosztokban. Mivel 2010 Kínában a Tigris éve, a védelmi közösség átvette szlogennek, hogy felhívja a figyelmet a világ vadon élő tigriseinek kritikus állapotára. A felvállalandó kötelezettségek és a végrehajtandó feladatok valószínűleg eldöntik, életképes marad-e a tigris a vadonban. Az ügynökségek és az őket támogató civilek milliói lényegében azt szeretnék megtalálni, amit Dale Miquelle az együttélés

receptjének nevez, egy felvilágosult és sokoldalú módszert az emberek és a tigrisek bonyolult és néha szembenálló szükségleteinek összeegyeztetésére. Ez a recept rejtélyes, drága, és sok időbe telik, míg elkészül, de egy dolog világos: a fontos hozzávaló nem a gyász vagy a bűntudat, hanem az elképzelés és a vágy. John Goodrich, a Szibériai Tigris Projekt régi terepkoordinátora fogalmazta meg a legtalálóbban: Ahhoz, hogy a tigris létezzen, akarnunk kell, hogy létezzen. Most kell csak akarnunk igazán.

A FORDÍTÁSRÓL Ez a könyv az oroszokról és a tigriseikről szól, így az információk zöme orosz forrásokból származik, beleértve sok interjút is. Én nem beszélek oroszul, ezért az interjúkat pár kivétellel Josh Stenberg készítette, és én rögzítettem 2007 márciusa és 2008 májusa között. Igor Levit és Asta Mott fordította le, mindketten hivatásos fordítók, akik ügyessége és meglátása révén még jobban megbecsültem az anyagot. Néhány közös szótól eltekintve az orosz abszolút eltér az angoltól, a szó szerinti fordítás nyelvtani és szintaktikai káosznak érződik. Így aztán a könyvben szereplő összes orosz idézet át lett alakítva úgy, hogy közben igyekeztem megőrizni a beszélő hangulatát valamint karakterét, és ahol lehetett, a szlengjét és egyedi szóhasználatát. Az orosz azonban gazdag, színes és árnyalt nyelv, a fordítás szükségképpen elmarad az eredetitől. Több interjút, főként Szása Dvornyikkal, a néhai Ivan Dunkajjal és a néhai Vladimír Kruglowal, Sasha Snow és Dale Miquelle osztott meg velem. Nagyban gazdagították ezt a könyvet. Köszönöm még Misha Jonesnak, hogy fontos orosz szövegeket lefordított. Monica Hong és Si Nae Park jelentős segítséget nyújtott a koreai fordításoknál és forrásoknál.

FOTÓK

JEGYZETEK

[1] Szibéria kevert (lombos és tűlevelű) erdeit általában tajga néven emlegetik. Noha Primorje erdői jelentősen különböznek ettől, azok is ezen a néven ismertek. [2] Arszenyev beszámolója a Derszu Uzalával történt kalandjairól számos orosz író ama hajlamát mutatja, hogy a tényeket ne merev információegységekként kezeljék, hanem alakítható elemekként, amit a szerző a tetszése szerint rendezgethet, részletezhet vagy akár bővíthet. Ennek bizonyítékát meglelni az ország tényirodalmában és zsurnalisztikájában. Gyakorlati szinten a tények ellenőrzését és a források dokumentációját sokkal kevésbé veszik mereven Oroszországban, mint sok nyugati országban. Van azonban egy komolyabb probléma, mégpedig hogy az „igazság” és a „tény” fogalmát olyan erővel nyomták el a cári idők óta, hogy az hatást gyakorolt az ország kollektív pszichéjére, beleértve az írókat, akik, ha elmondták az igazat, tetemes kockázatot vállaltak. Ennek eredményeképp sok „tényszerű” orosz elbeszélést inkább memoárként kéne kezelni: események szubjektív értelmezéseként, amelyek talán nem egészen úgy történtek, ahogy leírták őket. Ez semmiképp nem csak Oroszországra jellemző, de a beszámolóhoz való szabad hozzáállásnak a legégbekiáltóbb példája az Állam önreprezentációja; ez a tendencia felülemelkedik rezsimeken és politikai filozófián. [3] A nomenklatúra szó szerint „névsor”, a kommunista társadalom uralkodó elitjére utal, akik kulcsszerepet töltöttek be a szovjet törekvés minden szférájában. Privilégiumaik és arányuk a népesség számához képest erősen emlékeztet a cárok alatti nemességére. [4] R. Craig Nation szerint a távol-keleti hadszíntér ekkortájt (1970-80-as évek) „a szovjet katonai eszközök nem kevesebb mint harmadát lekötötte”. [5] A Damanszkij/Csenpao-szigetről hivatalosan Borisz Jelcin mondott le Kína javára 1991-ben. [6] Sztálin politikai foglyainak aktáját tanulmányozva Roy Medvedev történész arra a következtetésre jutott, hogy 200 000 embert börtönöztek be viccelődésért. [7] Idősebb vagy tisztelt ember megszólításakor Oroszországban hagyományos a vezetéknév nélküli megszólítás, pl. „Borisz Ivanovics”, ami szó szerint azt jelenti, „Borisz, Ivan fia”. [8] 1918 novemberében, a fosztogatás csúcsán az Arszenyev család hat tagját, köztük Vlagyimir Arszenyev apját megölték a vagyonukért a helyi parasztok. [9] Ez az idézet, melyet Marxnak tulajdonítanak, valójában Engels Hegel-parafrázisa: „A szabadság a felismert szükségszerűség.” [10] Ez a jelek szerint kortalan vágy: az USA Nemzeti Archívumában van egy fénykép M. L. Larkins tengerészőrmesterről, aki egy éppen megölt indokínai tigris szívét nyújtja át

felettesének, W. C. Drumwright alezredesnek 1970. május 25-én. [11] 1997 óta a zapovednyik területe erősen lecsökkent, olyan kétezer-háromszáz négyzetkilométerre. [12] Zazubrint letartóztatták és lelőtték valamikor 1937-38 körül. 50 évvel később, 1988ban a Kreml főideológusa, Vadim. A. Medvegyev elismerte. [13] A tanulmányt csak 1948-ban publikálták Kaplanov forradalmi jelentőségű kötetében, melynek címe: Tigr, izjubr, losz (Tigris, vörös szarvas, jávorszarvas). [14] Az „orosz etnikumú” az ország szláv többségére vonatkozik, amely a népesség 80%-át teszi ki, és jobbára Oroszország nyugati, „európai” felén él. [15] Az „Amba” egy tunguz szó, egy olyan nyelvcsaládból, amibe beletartozik a mandzsu, az udege és a nanáj is. Eredeti jelentése: „nagy”. A mandzsuk 1644-ben lerohanták Pekinget, és a Csing-dinasztia alatt uralták Kínát 1911-ig. Egyes esetben az „Amba” vezetői rangot is jelöl. [16] Pár kivételtől eltekintve, mint az inuitok vagy Lamalera bálnavadászai Indonéziában, a friss hús inkább kiegészítő, mint fő táplálék. [17] Schaller később úgy vélte, ez azért lehetett, mert az oroszlánokat korábban vadászták a maszáj törzsbeliek. [18] Példának okáért a tigrisek ügyesen különbséget tudnak tenni a repülő és a helikopter motorhangja között; az előbbi nem jelent veszélyt számukra, és nem vesznek róla tudomást, míg az utóbbit nyomkövetésre is használják, ezért a hangjára elmenekülnek vagy agresszív cselekedettel felelnek. [19] A tigris mellett a medve tiszteletteljes helyet foglal el Primorje őslakosainak panteonjában. A nivhek (vagy giljakok) – ez a part menti törzs, akiknek a történelmi területei határosak az udege és nanáj földekkel – mentek ezzel a tisztelettel a legmesszebbre. Egy kifinomult medvekultuszt hoztak létre, amiben a medvét élve elfogják, ketrecben tartják és etetik (néha évekig), aztán szertartásosan megölik és megeszik. Nincs feljegyzés arról, hogy bármilyen bennszülött nép ugyanezt művelte volna egy tigrissel. [20] Mihail Ivanovics Jankovszkij (Jankowski) amatőr természetbúvár is volt, aki számos távol-keleti madár-, bogár- és lepkefajt fedezett fel, melyek közül néhány a mai napig viseli a nevét, és még több azok száma, amiket európai múzeumoknak és gyűjtőknek adott el. A fia, Jurij, tigrisvadászként szerzett hírnevet magának, és két emlékiratot adott ki, beleértve az Otvenévnyi tigrisvadászat címűt (oroszul 1944-ben). [21] Hatvanöt tigrisről tudni, amiket a (Vlagyivosztok) körzetben öltek meg az érkezésem előtt – írta a brit hittérítő és utazó, Henry Landsdell 1879-ben. [22] Ahogy néhány ázsiai vadász tette akkor, és teszi ma is. [23] 1960-ban bezárták. 2004-ben az intézmény anyagaiból létrehoztak egy archívumot az egyetemen. [24] Eldugott vidékeken, mint a Bikin, nehéz fagyállóhoz jutni, ezért éjszaka a teherjárművek hűtőfolyadékát egyszerűen egy vödörbe csapolják. Másnap reggel, pirkadat előtt egy munkás tüzet rak, felolvasztja a vizet, és újratölti a hűtőket aznapra.

[25] Szleng kifejezés az erős, laza dohányra. [26] 1942 szeptemberében Henno Martin és Hermann Korn kénytelen volt visszatérni a civilizációba, amikor Korn súlyos beriberi betegséget kapott (amit a B-vitamin hiánya okoz). Bár többrendbeli vádat emeltek ellenük, a bírót lenyűgözte a történetük, és nem vették őrizetbe őket. Ehelyett a hatóságok munkára fogták őket, kihasználva közvetlen ismereteiket a vidékről, hogy vízlelőhelyeket derítsenek fel a farmereknek. Korn autóbalesetben halt meg 1946-ban, de Martin 1998-ig élt, ez idő alatt úttörő munkát végzett a geológia területén, beleértve a lemeztektonikát, tanított egyetemi professzorként, sok más könyvet és monográfiát kiadott, és számos nemzetközi kitüntetésben részesült. Azóta út épült a Kuiseb-kanyonon keresztül, amely most a Namíb-Naukluft Nemzeti Park része. [27] A tafonómia egy organizmus bomlásának és az ahhoz kapcsolódó folyamatoknak a tanulmányozása, beleértve a fosszilizálódását. [28] Belsőtáras gyalogsági fegyver, ami alig változott azóta, hogy 1891-ben rendszeresítették a cári orosz hadseregben. [29] A papír- és postaköltség csökkentese erdekeben a tizenkilencedik szazadban a levelezők, miután teleírtak egy lapot, elfordították kilencven fokkal, és úgy írtak tovább, egyik szöveget keresztben a másikra. [30]< Ezek vadaszpuskapatronok, amikről Onofrejcsuk azt állította, hogy veszélyes a kutyákra a sörétek szóródása miatt. [31] 2009-ben a park nagyságát drasztikusan csökkentették.