Szőlő és bor 9632860403 [PDF]

Zitiervorschau

RTESZK 1 Prohászka Ferenc / /

>

SZÓLÓ ES BOR

Prohászka Ferenc SZŐLŐ ÉS BOR A Szőlő és bor tizenhatodik kiadása lehetőséget nyújt arra, hogy a hazai szőlészet és borászat szellemi kincstárához tar­ tozó alapművel a szőlőtermesztés, borkészítés iránt érdeklő­ dök a jelenkornak megfelelő ismeretekhez jussanak. A szőlő és a bor fogalma összefonódott. A tudományág fo­ lyamatos fejlődése következtében azonban a szakterület mű­ velői inkább csak az egyes résztelületek kidolgozására töreked­ nek. Éppen ezért örvendetes, hogy az Olvasó olyan könyvet tarthat a kezében, amely a szakma egészét foglalja magába. A könyv az újabb átdolgozás ellenére is megőrizte Prohász­ ka Ferenc szellemiségét, a szőlészet és borászat iránti elfogult rajongását. Ezért nincs ok kételkedni abban, hogy a mű to­ vábbra is megtartja az Olvasók körében eddig oly töretlen népszerűségét. ISBN 963 286 040 3

Ez a kiadvány a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési M inisztérium támogatásával készült

Prohászka Ferenc

SZŐLŐ ÉS BOR T iz e n h a t o d ik , á t d o lg o z o t t é s b ő v ít e t t k ia d á s

Előszó

A szőlőtermesztés és borászat ókorban kialakult eljárásai számos vonatkozásban nap­ jainkig változatlanok maradtak. Ennek ellenére megállapítható, hogy a világ és hazánk szőlészete és borászkodása még az utóbbi évtizedekben is komoly változásokon ment keresztül. A szakma tudományos alapjainak elmélyítése mellett elsősorban a technika és a technológia területén tapasztalható fejlődés. Az állandóság és a változás sajátos egysége a fajtahasználatban is megfigyelhető. A hagyományokat nagy tiszteletben tartó szőlészek évezredek óta ismert fajtákat is termesztenek. Jeles példa erre a Sárga muskotály, melyet már a görög és római gaz­ dasági szakírók is megemlítettek munkáikban. Változó népszerűségűek a nemesítés­ ből, avagy honosításból származó fajtáink. A KSH irányításával 2001-ben végzett ül­ tetvényösszeírásból megállapítható, hogy az 1960-ban nemesített Cserszegi fűszeres az elterjedségi sorrend alapján maga mögé utasított olyan közkedvelt fajtákat, mint a Hárslevelű, a Kövidinka, a Zöld veltelini vagy a Rajnai rizling. A globalizáció szak­ mánkat sem kerülte el, ezért nem véletlen, hogy az újabb telepítésekhez igen gyak­ ran „világfajtát” választanak a termelők. így találjuk a fehérborszőlő-fajták sorában ki­ emelkedő, ha nem is dobogós helyen a Chardonnay-t, a vörösborszőlők között pedig Cabernet sauvignon-t. A könyv legutóbbi kiadása óta több új témakör is az érdeklődés középpontjába ke­ rült. Ilyen például a termésszabályozás, vagy pedig a környezetkímélő termesztés. Az előbbit a bortermelésben jelentkező túltermelés, illetve a minőségi termékek iránti fo­ kozódó kereset, az utóbbit pedig környezetünk egyre nyomasztóbb mértékű szennye­ zése és az egészséges élelmiszerek iránti növekvő igény indokolja. A S zőlő és bor tizenhatodik kiadása lehetőséget nyújt arra, hogy a hazai szőlészet és borászat szellemi kincstárához tartozó alapmű újabb megjelentetésén túl a jelenkornak megfelelő ismeretekhez is juttassa az Olvasót. A szőlő és a bor fogalma eleve feltétele­ zi a vertikumot. A diszciplína folyamatos fejlődése következtében a szakterület műve­ lői újabban inkább csak az egyes részterületek kidolgozására törekednek. Éppen ezért örvendetes, hogy az Olvasó olyan könyvet tarthat a kezében, amely a szakma egészét foglalja magába. Ismereteink bővülésével újra kell gondolnunk szőlészetünk és borászatunk jelenlegi, nem kifejezetten kedvező helyzetét. A kiút keresésekor nem szabad szem elől tévesz­ tenünk, merre tart a világ és Európa, tisztában kell lennünk továbbá azzal, mit ér a bor, ha magyar. A szakmában régóta dolgozók jelentős gyakorlati tudással rendelkeznek, de - tekin­ tettel a kárpótlás és a privatizáció során létrejött, elaprózott birtokszerkezetre - sokan vannak olyanok is, akik korszerű szakmai ismeretekre, tanácsokra várnak. A többszö­ rösen javított és bővített kiadás elsősorban a gyakorlat emberének szól. Ennek ellenére azok sem csalódnak majd benne, akik a jelenségek magyarázatára, a technológia bio­ lógiai alapjaira is kíváncsiak. A Mezőgazda Kiadó jóvoltából most ismét útjára bocsát­

juk Prohászka Ferenc könyvét, mely remélhetőleg hasznos, egyúttal kellemes olvasmá­ nya lesz a szőlőtermesztést főfoglalkozásként végző szakemberek mellett a szaktanácsadás, az oktatás területén dolgozóknak, a kistermelőknek, valamint az üdülő- és a házikertek szerelmeseinek. A Szőlő és bor az újabb átdolgozás ellenére is megőrizte Prohászka Ferenc szellemi­ ségét, a szőlészet-borászat iránti elfogult rajongását. Nincs okom ezért kételkedni ab­ ban, hogy a mű továbbra is megtartja az Olvasók körében eddig oly töretlen népszerű­ ségét. Fót, 2003- július

dr. Z anathy G ábor

I. A SZÓLÓ

A szőlőtőke részei

Mielőtt a könyv részleteinek tanulmányozásához fognánk, meg kell ismernünk a szőlő­ növény részeit és életműködését, mert csak így éltjük meg az egyes munkafolyamatok szükségességét, és tudjuk a tőke fejlődését, életét céljainknak megfelelően befolyásolni, irányítani. Mivel egyes részeinek elnevezése vidékenként eltérő lehet, ismernünk kell a szakszerű elnevezést is, hogy helyesen értelmezzük a könyvben található útmutatásokat. A szőlőtermesztésben egy növényegyedet szőlőtőkének nevezünk. A szőlőtőke a ter­ mesztésben csak új fajták előállításakor fejlődik magból, máskor rendszerint éves veszszőjének dugványozása útján alakítjuk ki. A földbe dugványózott vessző föld alatti ré­ széből járulékos gyökerek, föld feletti részéből pedig a törzs, illetve a hajtásrendszer alakul ki. Oltott szőlő esetén a törzs a nemesből, a gyökérzet az alanyból fejlődik ki.

A gyökérzet A gyökérzet rendeltetése, hogy a tőkét a talajhoz rögzítse, a talajból vizet és abban ol­ dott tápanyagot vegyen fel a növény ellátására és ezeket raktározza. Kialakulásuk és helyzetük szerint ismerünk gyökértörzset, valamint talp- és oldalgyö­ kereket. A gyökértörzs a tőketörzs folytatásaként a talajba függőlegesen lenyúló, évről évre vastagodó része a tőkének, amely az eldugványozott vesszőből alakul ki. A gyö­ kértörzsből oldalirányba fejlődnek ki a táplálékfelvevő talp- és oldalgyökerek. A talpgyökerek a gyökértörzs alsó végéről oldalt és lefelé haladva ágaznak el. A legvas­ tagabb és a legnagyobb terjedelmű gyökerek. Az oldalgyökerek a gyökértörzs oldalaiból kiinduló gyökerek. Ezek hálózzák be a talpgyökerek feletti talajréteget a talajfelszínig. A talp- és az oldalgyökereken kívül a szakszerűtlenül kezelt tőkéken még ún. h a r­ m atgyökereket is találunk, amelyek a talajjal fedett gyökérnyakból, tőkefejből, oltvány­ nál pedig a nemes részből fejlődnek ki. Ide számítjuk még a gyökértörzsből a talajfel­ szín közelében képződött gyökereket is. Minthogy ezek a talajfelszín közelében növe­ kednek, ki vannak téve a téli fagy és a mechanikai sérülések káros hatásának. Amenynyiben az ilyen gyökerek veszik át a szőlőtőke táplálásának fő szerepét, e káros hatá­ sok következtében a tőke teljes egészében elfagyhat vagy kiszáradhat, ezért a harmat­ gyökerek kifejlődését meg kell akadályozni. (Kivétel homoktalajon a tőkefejelhajlás, il­ letve -süllyedés következtében kialakuló harmatgyökérzet, amely nem káros jelenség.)

Felépítése, működése és fejlődése A gyökerek növekedése egyrészt hosszirányú, másrészt vastagságbeli. A gyökerek nö­ vekedésük folyamán első-, m ásod-, harm ad ren d ű stb. gyökerekre ágazódnak. A gyö­ kerek végső elágazódásai a hajszálgyökerek és az azokon levő gyökérszőrök, amelyek egy-egy tőkén összesen több kilométer hosszúságúak.

A szőlő gyökérrendszerének felépítése, működése és fejlődése a gyökérrész funk­ ciója szerint különböző. Az idősebb gyö­ kerek a víz és a benne oldott ásványi anyagok szállítására, a tartalék tápanyag­ ok raktározására, valamint a növény rög­ zítésére szolgálnak. A fiatal gyökerek tenyészcsúcsai által növekedik a gyökér; az ezen fejlődött hajszálgyökerek tömege hatol be a talajba és veszi fel a tápoldatot. A fiatal gyökereken, hajszálgyökere­ ken működésük szempontjából három övezetet különböztetünk meg: legvégén a 2-5 mm hosszúságú növekedési övezet helyezkedik el, utána következik a 10-30 mm hosszúságú felszív ó övezet a gyökérszőrök tömegével, a gyökér többi része a szállító övezel. A növekedés elő­ rehaladtával újabb felszívó övezet kelet­ kezik új gyökérszőrökkel, a korábbi gyö­ kérszőrök fokozatosan elhalnak, és a gyökér szállító övezetté alakul át. A szőlő gyökereinek nincs mélynyugal­ ma, csak kényszernyugalmi állapota. Ez azt jelenti, hogy növekedésük csak átme­ netileg áll le, amikor a talaj hőmérséklete 6 -9 °C alá süllyed.

A törzs és a hajtásrendszer Fás részek A tőketörzs és részei A szőlőtőke föld feletti fás részei a tőke­ törzsből és a törzsön álló egy- és többéves fás részekből, elágazásokból állnak. Tőketörzsnek, tőkealapnak azt a tőke­ részt nevezzük, amelyen a tőke hajtás­ rendszere évenként megújul, ezért idő­ sebb korára megvastagszik. A tőketörzs­ nek többféle alakja lehet. Az alacsony, zö­ mök, hosszúkás vagy gömbszerűen meg­ vastagodott tőketörzset tőkefejnek nevez­ zük. A hosszában megnyúlt és felfelé vé-

konyodó törzset com bn ak hívjuk. Az olyan tőkéket, amelyeknek általában függőleges (esetleg ferde vagy más helyzetű), egyenletes vastagságú, változó hosszúságú, egy vagy több törzse és a törzsnek egy vagy több, rendszerint vízszintes vagy ferde (hosszabb) elágazása van, kordonnak, lugasnak, nevezzük. A tőketörzs kialakított hároméves vagy annál idősebb részei (a tőkenyak, a törzs, az ágak, a karok) együttesen képezik a tőke­ alakot, az ún. tőkeművelésmódot. A bakművelésű tőke hároméves vagy annál idősebb ágait bakn ak, szarunak, a kordon- és a lugasművelésű tőkék ágait pedig karokn ak ne­ vezzük. A tőketörzsből, tőkealapból kiinduló, kétéves elágazás a cser. Az egyéves el­ ágazást - a metszés módjától függően - csapnak, szálvesszőnek stb. nevezzük, az elfásodott hajtásnak vessző a neve. A többéves fás részek színe szürke vagy szürkésbarna, elhalt kérgük foszlányos, hám­ ló. Az éves vesszők színe sárgás- vagy vörösesbarna, esetleg szürke, de kérgük ép és nem hámlik. A tőke földbeni és föld feletti részét a tőkenyak köti össze. A gyökértörzsnek a föld színével érintkező része a gyökérnyak, a gyökérnyakat a tőketörzzsel, a tőkealappal összekötő része pedig a tőkenyak.

Vessző A szőlőtőke lombját lehullatott, elfásodott hajtásait vesszőnek nevezzük. A tőkéről le­ vágott vesszőt, amennyiben szaporításra szedjük, sim a vesszőnek, egyébként venyigé­ nek nevezzük. A vesszőn bizonyos távolságra szárcsom ók (bütykök, nóduszok) vannak. A két szárcsomó közti részt ízközn ek (internódiumnak) nevezzük. Két ízközt a szár­ csomóban kialakult bélrekesz (diafragma) választ el egymástól. Minden szárcsomón van egy rügy. A vessző tövénél több apró rügyet látunk, ezek az ala p i rügyek, közülük a legfelső fejlettebbet sárszem nek, helyesebben sárrügynek nevezzük. A sárszem felett nagyobb rügyeket találunk, amelyeket a zöld hajtásokon áttelelő rügyeknek nevezünk,

a vesszőn azonban már világos rügyeknek (szemeknek) hívjuk. A világos rügyet ketté­ vágva azt látjuk, hogy a rügypikkelyek és a rügygyapot alatt nem egyetlen rügy van, ha­ nem rügycsoport. Középen helyezkedik el a legfejlettebb, a főrü gy és körülötte 3 -6 tar­ talék vagy m ellékrügy. Nagy hidegben a főriigy pusztul el leghamarabb, ezt követik a fejlettebb, majd fejletlenebb mellékrügyek. Fagykár után az egészségesen maradt vala­ melyik mellékrügy hajt ki. Szerkezetének megismerése végett hasítsunk ketté hosszában egy vesszőt. A metsze­ ten jól megkülönböztethető a vesszők külsejét borító különböző színű, legtöbbször vö­ rösesbarna kéreg, alatta az élénk színű, vékony hán cs (élő kéreg), ezen belül a szabad szemmel nem látható kam bium (osztódószövet), ez alatt a zöld fa r é s z és legbelül a barnás színű, szivacsos állomá­ nyú bélszövet. A szárcsomóban látjuk az ízválasztó bél­ rekeszt (diafragmát), ami a kacsos (csumás) bütyökben rendszerint fejlettebb. A fa- és háncsrészeket keresztben bélsuga­ rak szövik át. A fatesten át felfelé jut el a víz és a táp­ anyag a levelekhez, a háncs pedig a ké­ szített szerves anyagokat szállítja a fel­ használási vagy a raktározási helyhez. Az osztódószövetek révén növekedik, illetve vastagodik a növény, és forr össze oltás­ kor az oltás helyén. Nagyjából ugyanilyen a belső szerkeze­ te minden fás résznek, gyökérnek és zöld hajtásnak is.

A hajtás és oldalszervei A rügyből fejlődő zöld leveles szárrészt hajtásnak nevezzük. A hajtás oldalszervei a levelek, a rügyek, a h ón aljhajtások és a kacsok, egy részükön még virágzat, illet­ ve term és is fejlődik. A hajtások tagoltak, szárcsom ókból (bütykökből) és ízközökből, állnak. Az ízközök a tövi és a csúcsi részen rövidek, leghosszabbak a hajtás középső részén. A hajtás hegyét v itorlán ak nevezzük. Amíg a hajtás erősen növekszik, a vitorla visszahajlik, a növekedés gyengülésével azután fokozatosan kiegyenesedik. A tőkén rendeltetésük és helyzetük sze­ rint különböztetjük meg a hajtásokat.

Term őhajtás: fürt van rajta. M eddőhajtás: fürt nincs rajta. Ugarhajtás: az ugarcsap rügyeiből nőtt. Fattyúhajtás (fejhajtás): a tőke idősebb részein levő rejtett rügyekből képződik. Tő- vagy n yakhajtás (csicskura): a tőke- és gyökérnyakból nőtt hajtás. H ónaljhajtás: a hajtások levélhónaljából képződik. A hajtások őszre elfásodnak, beérnek, ekkor már vessző a nevük.

Levél A hajtás minden bütykének oldalán felváltva, ellentétes állásban egy-egy levél van. A levél a szőlőnek a „tüdeje”, „gyomra” és táplálék-előállító szerve. Legfontosabb részei: a zöld színtestecskék, amelyek a szervetlen anyagoknak (szén-dioxidnak, víznek, ásvá­ nyi sóknak) szerves anyagokká (cukorrá stb.) való átalakítását (asszimilálását) végzik, és a levegőnyílások, amelyeken keresztül lebonyolódik a gázcsere és a víz párologtatá­ sa. A levegőnyílások roppant kicsinyek, de egy közepes nagyságú levél felső lapján kb. kétezer, a fonákán pedig kb. kétmillió le­ vegőnyílás van. A levelek alakja fajtánként különböző, ezért a fajtára a levél mindig jellemző. Szé­ lének bemetszése lehet fűrészes, csipkés, fogas és ezek kombinációja, a szélén levő bemélyedéseket öblöknek, az öblök közti részeket karéjokn ak nevezzük. A levélle­ mez felülete lehet sima vagy hullámos, ráncos (redős), fodros és hólyagos, fo n á k a pedig csupasz vagy szőrös. Ősszel a leve­ lek a kék bogyójú fajtákon általában vörös­ re, a többín sárgára színeződnek.

Rügy A rügyek mindig a hajtásokon képződnek. A hajtások kiindulási alapjánál több apró, fejletlen a la p i rügy képződik. Fejlettebb rügyek a hajtások növekedésével párhuzamo­ san a levelek hónaljában keletkeznek. Minden levél hónaljában két rügy képződik: egy nyári vagy hajtórügy és egy áttele­ lő vagy téli rügy. A téli rügy teljesen zárt, megjelenésétől kezdve pikkelylevelekkel bo­ rított, a nyári rügy sohasem zárt, és mindjárt jól látható kis levele van, ami féloldalról a téli rügyre hajlik. A nyári rügyből hónaljhajtás képződik, amely többször fejletlen marad, egyes esetek­ ben azonban erőteljes fejlődésnek indulhat. A szőlő téli vagy áttelelő rügye összetett és vegyes rügy, közepén van a főrü g y és kö­ rülötte három-hat m ellékrügy vagy pótrügy. Az áttelelő vagy téli rügy a tenyészidő vé­ géig állandóan fejlődik, s őszre már három-nyolc (sőt 10-24) ízközzel bíró piciny haj­ tásnak tekinthető, amelyen erős nagyítással (mikroszkópon) megkülönböztethetők a jövő évi levélképződm én yeké s a rügyek egy részében a. fü rtkezdem én yek. A téli rügy csak a következő évben hajt ki. Ha azonban erős növekedésű szőlőben a hajtás csúcsát levágjuk és a fejlődő hónaljhajtást tőből eltávolítjuk, akkor a legfelső téli rügy a hajtásnövekedés biztosítására kihajt.

Tavasszal a téli rügynek a főrügye hajt ki. (Erős fejlődésnél kivételesen kihajthat még egy-két mellékrügy is, ilyenkor két-három hajtás képződik egy téli rügyből.) Ha azon­ ban a főrügy elpusztult, akkor valamelyik mellékrügy hajt ki helyette. A rügy néha több évig sem fakad ki, alvó állapotban marad. Ilyenkor rejtett rüggyé alakul. Ezek a tőke idősebb részein helyezkednek el, és csak akkor hajtanak ki, ha a tő­ ke fejlettebb rügyei valamilyen okból elpusztultak (pl. elfagytak), vagy ha a tőkét a met­ széskor nem megfelelően terheltük. Ezek a rügyek fejletlenebbek, gyengébb hajtás fej­ lődik belőlük kevés fürttel. A szőlő rügyei alaktanilag alig különböznek egymástól. Minden rügyből fejlődhet hajtás, de nem minden hajtáson lesz fü rt. A szőlő rügyeinek alakjából nem lehet bizto­ san megállapítani, melyik hoz fürtöt és melyik nem.

K acs A szőlő kapaszkodószerve a kacs. Begörbült csúcsa lassú körmozgással keresi a tá­ masztékot, azt megtalálva rácsavarodik és gyorsan elfásodik. Ha nem talál támasztékra, zöld marad, és később leszárad a hajtásról. A kacs mindig a levél ellentétes oldalán ta­ lálható a szárcsomón, de egyes fajtáknál (pl. Kocsis Irma) néha nem a szárcsomón, ha­ nem ízközben képződik. (Egyes szakírók ezt a tünetet nem fajtatulajdonságnak, hanem vírusos eredetűnek tartják.) Az alsó két-három levéllel szemben nem képződik kacs, de ezután bizonyos szabá­ lyosság szerint végig megtalálható a hajtáson. Egyes fajtákon (pl. Izabella) minden le­ véllel szemben képződik kacs, de a legtöbb fajtán szaggatott a kacsképződés, és min­ den két levél után egy levélnél kimarad.

Virágzat A szőlőnek összetett fü rtv irág zata van. A virágzat a hajtáson és az alsó levelekkel szemben, a kacsok helyén képződik. A legtöbb fajtánál az alsó harmadik-ötödik le­ véllel szemben jelenik meg. Egy hajtáson általában egy-két fürt van, de ha jó erőben van a tőke, három-négy fürtvirágzat is fejlődhet. Amelyik hajtáson először a kacs je­ lenik meg, azon már nem számíthatunk fürtre. Nem számíthatunk több fürtre azon a hajtáson sem, amelyiken a fürt felett kacs jelent meg. A virágzat nagysága a fajták szerint alakul. Egy virágzaton 100-3000 virág képződhet, de ezeknek csak egy része termékenyül meg, a többi lehull. Az ivarszervek (a termő és a porzó) fejlettsége alapján megkülönböztetünk hím nős

virágú, nővirágú és hím virágú fa jtá k a t. Hímnős virágú a legtöbb termesztett faj­ ta. Ezeknek a termője és porzója egyaránt fejlett. Önbeporzók, jól termékenyülnek, s a megtermékenyülés néhány esetben már a pártasapka alatt bekövetkezik. Nővirágú fajta kevés van a termesztés­ ben. Ilyen pl. a Madeleine angevine, a Kéknyelű, a Vörös dinka, a Gohér, a Piros bakator és a Génuai zamatos. A nővirág­ ban a termő fejlett és a porzó csökevényes, emiatt termékenyítésre képtelen. Ha a szél vagy a rovarok útján más fajta

virágpora nem termékenyíti meg a termőt, a tőke elrúgja a virágot, vagy legfeljebb ap­ ró, madárkás bogyók képződhetnek. Hímvirágú a legtöbb alanyfajta, pl. a Riparia portalis, a Berlandieri x Riparia T. 5C stb. A hímvirágban a porzók fejlettek, ellenben a termő csökevényes, termékenyülésre kép­ telen, ezért a virág elvirágzás után lehull. Vannak azonban a termesztésben olyan alfajták is (pl. a Kadarkánál, Furmintnál), amelyek virágzatában a három fő virágtípustól eltérő egyéb rendellenes virágtípusok is előfordulnak, ezek azonban rendszerint rosszul termékenyülnek. A szőlő általában június elején virágzik. Száraz, meleg, derült időben a virágzás négy-öt nap alatt végbemehet, hűvös, esős időben viszont elhúzódik. A meg nem ter­ mékenyült virágok lehullanak. Nagyobb mértékű virághullás esetén azt mondjuk, hogy a szőlő „rúgott”. Nemcsak a rúgásra hajlamos fajtákon fordulhat elő ez, hanem bármilyen más fajtán is. Az elrúgás oka lehet kedvezőtlen időjárás, buja növekedés és elégtelen metszés, túl bő nitrogéntrágyázás, téli fagykár, beteg tőke, túlságosan erős rámetszés stb.

Fürt (term és) A virágzatból alakul ki a fürt, ami a fürtágazatból és a bogyókból áll. Kifejlődve a fürt és a bogyók nagysága, alakja, a bogyók színe és íze fajtánként más és más. A bogyó részei: a héj, a hús és a m agvak. A bogyó felületét vékony viaszréteg borít­ ja, ami védi a párolgás és a fertőzés ellen. Ez a viaszréteg adja a hamvasságát. A héj vas­ tagsága fajtánként különböző. A héjban szín-, illat- és cserzőanyagok vannak. A bogyó húsa, leve színtelen, egyedül a festő szőlőlé piros (Bíbor kadarka, Kármin stb.). A bor­ szőlőfajták húsa lédús, a csemegeszőlőké húsos, ropogós. A hús legértékesebb alkotó­ része a cukor, emellett savakat és ásványi sókat tartalmaz. Egy-négy, néha több mag is lehet egy bogyóban. A terméskötés és a szüret közötti időjárás nagymértékben befolyásolja a termés mennyiségét és minőségét. Kedvező időjáráskor a fürtök és a bogyók nagyobbra nő­ nek, lédúsabbak, cukorban, ízben, zamatban gazdagabbak, kedvezőtlen időjárás esetén ugyanannyi fürtből is kevesebb és gyengébb minőségű termésre számítha­ tunk.

A szőlő táplálkozása és életműködése A növény a hajszálgyökereivel (illetőleg az azon levő gyökérszőrökkel) veszi fel a talaj­ ból a vizet és a vízben oldott szervetlen tápanyagokat (a nitrogént, a foszfort, a káliu­ mot és más kémiai elemeket). Ezek a talp-, oldal- és harmatgyökereken át a tőgyökér­ be kerülnek. A tőgyökér továbbítja azután a felvett vizet és szervetlen tápanyagokat a tőkén, a vesszőn és a hajtáson keresztül a levelekbe. A levél úgy működik, mint egy vegyi gyár. A gyökérből érkező tápelemekhez és víz­ hez légzőnyílásain keresztül szén-dioxidot vesz fel a levegőből, és ezekből a napfény energiájának felhasználásával szerves anyagokat - cukrot, keményítőt stb. - állít elő. A víz és a szervetlen tápanyagok szállítása felfelé a farészben megy végbe, a levélben képződött szerves anyagok szállítópályája pedig a háncs. A tartalékolt szerves anyagok raktározóhelye a farész és a bélsugár. A növény életműködéséhez az energiát a napfény és a szénhidrátok átalakulása szol­ gáltatja. A szervetlen és a szerves tápanyagok csak vízben oldott állapotban kerülhet­ nek a növényben egyik helyről a másikra. A tápanyagok szállítóeszköze a víz. A szer­ vetlen tápanyagok felvételéhez és szállításához nagy mennyiségű vízre van szükség, amely - miután a növény felvette a tápanyagot belőle - feleslegessé válik és a levelek légzőnyílásain keresztül elpárolog. Hogy ez milyen sok, megítélhető abból, hogy 1 ha szőlő a nyár folyamán naponta kb. 21 000 1 vizet vesz fel és párologtat el. Egyetlen me­ leg nyári napon 1 m2 lombfelület 1-3,5 1 vizet párologtat el. A levelek által előállitott szerves anyag nagyobb része a zöld részek növekedésére, a vessző, a rügy és a termés felépítésére, kisebb része a törzs, valamint a gyökerek növe­ kedésére szolgál. A lombozat és a gyökérzet között szoros kapcsolat van. Minél nagyobb a lombozat, annál több tápanyag kerül a gyökérzethez is, hogy annak működését, fejlődését és nö­ vekedését elősegítse. Amikor tehát a tőkét erősíteni, fejlődését elősegíteni akarjuk, hagyjunk nagyobb lombozatot, és szabad növekedését ne gátoljuk (csonkázással stb.), hanem inkább segítsük elő. Nyár végén és ősszel, a tenyészidő befejeztének közeledtével, a szőlő az előállított szerves anyag mind nagyobb részét raktározza el keményítő formájában a vesszőben, a tőketörzsben és a gyökerekben. Tavasszal ezekből az elraktározott tápanyagokból in­ dítja újra életműködését és kezdi meg növekedését. A szőlő életében minden évben a következő életjelenségek ismétlődnek: - a könnyezés, ami tavasszal a nedvkeringés megindulását jelzi, - a riigyfakadás, - a hajtásnövekedés, - a virágzás, - a bogyók növekedése, - a bogyóérés (zsendülés, teljes érés, túlélés), - a hajtásérés, - a levélhullás, - a téli nyugalmi idő (mély- és kényszernyugalmi idő).

A szőlőtermesztés környezeti feltételei

A szőlő életfeltételeit - amelyek közül legfontosabbak a hőmérsékleti viszonyok, a te­ rület fekvése, a talaj összetétele és minősége - a környezet szabja meg.

A hőmérsékleti viszonyok A szőlőnek a tenyészidő alatt meghatározott tartalmú napsütésre és melegmennyiségre van szüksége, hogy életritmusa zavartalan legyen és termése beérjen. A nedvkeringés megindulásához 7 -8 °C-os talajhőmérsékletre van szükség (gyökérmélységben). A rü­ gyek fakadása 10-13 °C-os középhőmérsékletnél indul meg. Jó minőségű bor ott terem, ahol a középhőmérséklet virágzás idején 15 °C, a legmelegebb nyári hónapban 19 °C, bogyóérés idején pedig 16-17 °C körül van. A szőlő valamennyi szerve 25-30 °C közötti melegben fejlődik a legjobban, 35 °C felet­ ti hőmérsékletnél sérülési károk keletkezhetnek a leveleken és a bogyókon, 40 °C felett pedig megáll a növekedése. Leghamarabb a napsugárnak kitett és a föld közelében csün­ gő bogyók perzselődhetnek meg. A szőlő zöld részei igen érzékenyek a hideggel szem­ ben. Tavasszal és ősszel a hajtáscsúcsok már -0 ,5 °C-nál elfagyhatnak. Téli nyugalmi állapotban a beérett vesszők rügyei takaratlanul fagyérzékenyebb faj­ táknál kb. -1 5 °C, ellenállóbbaknál -2 0 °C, az alanyfajtáknál és a direkt termőknél pe­ dig kb. -3 0 °C hideget képesek elviselni rövidebb ideig (24-30 óra), károsodás nélkül. A vessző és a törzs az említetteknél néhány fokkal alacsonyabb hőmérsékletet is eltűr. A hidegnek nemcsak az erőssége, hanem az időtartama is befolyásolja a károsodást. Rövidebb ideig tartó fagyoknál kisebb a kár, mint amikor több napig tart az alacsony hőmérséklet. Hazánkban a dombvidéki szőlőkben igen ritka a téli fagykár. Ellenben sík vidéken, főképpen homoktalajon, 10 közül 3-4 évben -2 0 °C vagy annál nagyobb hidegek is gyakoriak, emiatt a takaratlan szőlőkben elfagyhatnak a rügyek. A szőlő fényigényes növény, de a szóit fényt is jól hasznosítja. Ha köztes vagy közel­ ben levő gyümölcsfák, a szomszédos tőkék vagy a nem kellően kezelt hajtások erősen árnyékolják (önárnyékolás), a hajtások gyengén fejlődnek, nem érnek be, és a rügyek­ ben kevés fürt alakul ki. Az ilyen tőkén a fürtök nem színeződnek megfelelően, és a bo­ gyók cukortartalma kicsi, savtartalma viszont nagy lesz. A szakszerű megvilágítottságot a termőhely, a sor-, a tőtávolság, a művelésmód és a tá­ maszrendszer helyes megválasztásával, a zöldmunkák pontos elvégzésével érhetjük el.

A domborzat és a terület fekvése A terület lejtése, hideg áramlatoktól való védettsége, égtáji fekvése módosíthatja a hőés fényviszonyokat. A talaj megvilágítása és felmelegedése a lejtő égtáji fekvésétől füg­ gően, valamint lejtési foka szerint változik. Azok a fekvések, amelyeket hosszabb időn

át és merőlegesebben érnek a napsugarak, mindig kedvezőbbek, mint azok, amelyek rövidebb ideig kapnak napsugárzást vagy a sugarak ferdébben érik. Szőlőtermesztésre való alkalmasság tekintetében legjobbak a déli lejtők, majd a délke­ leti és délnyugati fekvések, azután a nyugatiak és keletiek. Északkeleti, északnyugati és északi lejtőn is lehet szőlőművelést folytatni, de ott mindig gyengébb a bor minősége. Magas hegyoldalakon, hideg fekvésekben és talajokon korai érésű, rövid tenyészide­ jű szőlőfajtákat kell választani, de meg kell elégednünk gyengébb minőséggel. Sík területeken is kiváló bort termelhetünk, mert sok helyen a több napfényes óra vagy bizonyos talajtulajdonságok következtében a szőlő cukorhozama nem marad el a kedvező domborzati fekvésű szőlőkétől. A sík terület előnye a könnyebb művelhetőség. A domb- és hegyoldal előnye, hogy biz­ tonságosabb rajta a termesztés, mert ritkán éri téli, késő tavaszi vagy kora őszi fagy, ezen­ kívül szellősebb, és így a gombás betegségek ellen eredményesebben lehet védekezni.

A talaj A hazai (eurázsiai) szőlőfajták a mocsaras és a nagyon szikes talajok kivételével minde­ nütt megélnek. Termeszthetők sivár homokon és kavicsos, sziklás talajon is. Az oltvány készítéséhez használt amerikai alanyfajták azonban a talajban csak meghatározott-faj­ tánként változó mennyiségű meszet képesek elviselni. A talajnak a szőlőre gyakorolt hatása többirányú: - a tápanyaggal való ellátottságától függ a szőlő fejlődése és terméshozama; - napsugárelnyelő és -raktározó képességével befolyásolja a mikroklímát; - hatással van a bor minőségére és jellegére. Az éghajlat főleg a bogyók levének cukor- és savtartalmára hat, a talajból pedig a bor minőségét, az íz teltségét és zamatát meghatározó anyagok jutnak a növénybe. A talajtényezők közül a következők a legfontosabbak.

A term őréteg vastagsága Minél mélyebb a termőréteg, a szőlő gyökere annál mélyebben hatolhat le és annál na­ gyobb talajtömegből fedezheti víz- és tápanyagszükségletét.

Term ékenysége Amelyik talajban megfelelő a tápanyagkészlet, és azok összhangban vannak a szőlő igé­ nyével, abban a szőlő jól díszük és jól terem. Túlzott nitrogéntartalom és nagy vízbőség esetén túl erős lesz a lombozat, a vesszők, a rügyek nem érnek be jól, és a bor minősége is romlik. Megfelelő mennyiségű kálium és foszfor viszont elősegíti a vesszők és a fürtök jó beérését, javítja a bor minőségét. A tápanyagokban szegény talajokon is lehet szőlőt termeszteni, de gyengébb lesz a fejlődése, a termése, illetve bőségesebb trágyázást kíván.

Vízellátottsága Kedvező, ha a talajvíz nincs 1,5-3 rn-nél mélyebben. A magasabb, pangó talajvizet a szőlő gyökérzete nem bírja, a mozgó talajvíz ellenben nem árt neki, ezért megél a fo­ lyók árterületén is. Nyirkos, vizes talaj nem alkalmas szőlőtermesztésre, mert vesszője rosszul érik be, emiatt kitett a téli fagykárnak. A gombás betegségek is jobban veszélyeztetik, és a ter­ més érzékenyebb a rothadásra.

Erősen száraz jellegű talajokon lehet ugyan szőlőt telepíteni, de sülevényes, partos, köves részeken - ha nem tudunk öntözni - számolni kell azzal, hogy aszályos években a bogyó nem fejlődik ki, apró marad.

F izikai szerkezete Az egyszerűség végett e könyvben a talajokat két csoportba soroljuk: azokat, amelyek túlnyomó része kvarcszemcsékből áll, homoktalajok néven, a többit kötött talajok cí­ men ismertetjük. A homoktalaj jellemzője, hogy tápanyagtartalma alacsony, a vizet gyorsan elnyeli, és keveset tud megkötni belőle. Felülete - 10-15 cm mélyen - könnyen kiszárad, nyá­ ron nappal forróra felmelegszik, éjjel azonban gyorsan lehűl. Azokat a homoktalajokat, amelyek kvarctartalma 80% feletti, és emiatt a filoxéra nem tud bennük megélni, immú­ nis homoktalajoknak nevezzük. Immúnis homoktalajokon a hazai fajták saját gyökerü­ kön telepíthetők, a többi talajon azonban csak amerikai alanyra oltva telepíthető szőlő. Szín szerint fehér, sárga, vörös, szürke, barna és fekete homokot különböztetünk meg. Legtermékenyebb a fekete és a barna homoktalaj, kevésbé termékeny a fehér szí­ nű. Ha túl kicsi az agyag- és humusztartalma, a szél könnyen tovasodorja a homokszemcséket, ezért az ilyen talajt futóhomoknak nevezzük. Telepítésre legalkalmasabbak a termékeny homoktalajok vagy azok, ahol a homok­ réteg alatt 1-3 m mélységben agyag vagy lösz van és a talajvíz nincs mélyen. Kevésbé jók a kevés humuszt, de sok csillámot tartalmazó futóhomoktalajok és a száraz buckák. Az ilyen területeket azért telepítik be szőlővel, mert más növény termesztésére rendsze­ rint még kevésbé hasznosíthatók. A kötött talajok közül szőlőtermesztésre legjobbak a lösz- és a nyiroktalajok, de ki­ váló minőséget teremhetnek a más növények termesztésére alig alkalmas, kőtörmelé­ kes, kavicsos talajok is. A tömött, levegőtlen agyagtalajok kevésbé alkalmasak a szőlőtermesztésre, mert nehezen munkálhatok és hidegek. A fekvéstől eltekintve legmele­ gebbek a köves talajok és a fekete színű, de nem vizenyős talajok.

A szőlő szaporításának módjai

A szőlő természetes úton - ivarosán - magról szaporodik. Ily módon azonban nem tart­ ja meg biztosan az anyatőke tulajdonságait, azonkívül később is fordul termőre, ezért a szőlőt csak nemesítésnél, új fajták előállítása céljából szaporítjuk magról. A szőlőt a termesztésben legegyszerűbben rügyével vagy riigyes hajtásával, vesszőjé­ vel szaporítjuk, s így az új egyed megőrzi az anyatőke tulajdonságait is. A szőlő minden vegetatív része (hajtás, levél, vessző, gyökérdarab) képes gyökeret fejleszteni, hajtás azonban csak a rügyből fejlődhet. Sokféle szaporítási módszer ismeretes. A könnyebb eligazodás végett a szaporításmódokat alkalmazási területüknek megfelelően a követ­ kező csoportosításokban ismertetjük: - szaporítóanyag-előállítás (a telepítési anyag termesztése), - tőkepótlási módszerek (termő szőlők kipusztult tőkéinek pótlási lehetőségei), - tőkeátoltási módszerek (nem megfelelő fajták újabbakra való kicserélése).

A szaporítóanyag előállítása A szőlő-szaporítóanyag termelését, forgalmazását és felhasználását rendeletek szabá­ lyozzák. Jelenleg e tevékenységre az 1996. évi CXXXI. Tv., továbbá a 88/1997. FM ren­ delet és a 90/1997. rendelet vonatkozik. (A Földművelésügyi Minisztérium később mindkét rendeletet a 45/1998. FM rendelettel módosította.) A szőlő telepítéséhez kétféle szaporítóanyagot használhatunk: - kötött talajra - de minden egyébre is - a szőlőoltvány alkalmas; - homoktalajon a termő szőlő sima vesszőjét vagy azt gyökereztetve más néven gyö­ keres szőlődugványt lehet használni. Az oltvány két részből áll: az alanyvesszőből, amelyből a gyökérzet képződik, és a rá­ oltott egyáigyes nemes vesszőből, amelyből a termőrész alakul ki. A szaporítóanyag előállításának kiindulási alapja tehát a termő szőlő vesszője (amely általában európai - hazai - fajta), oltványnál még szükséges hozzá az amerikai alany­ fajta vesszője is. A szaporítóanyaggal szembeni általános előírások: - igazolt származású, vagyis az OMMI (Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet) ál­ tal szaporítás céljára elfogadott, ellenőrzött ültetvényből származik, továbbá leg­ alább standard ktegóriájú; - fajtája, kiónja a Nemzeti Fajtajegyzékben szerepel (házikerti szőlőre ezek az előírá­ sok nem vonatkoznak); - fajtaazonos, fajtatiszta; - egészséges, a növény-egészségügyi előírásoknak megfelel; - vesszője érett, fa-bél aránya normális, a fajtára jellemző. Minőséghibásnak számít az a szaporítóanyag, amely elszáradt, jégvert, sérült, meg­ csavarodott, avagy szövetei károsodtak, elbarnultak.

A szaporításhoz szükséges vesszőanyagot törzsültetvényekből vagy a termő szőlőkből szedjük. A vessző - a fajtajelleg mellett - a tőke egyéb jó és rossz tulajdonságait is meg­ tartja, ezért nem mindegy, hogy honnan és hogyan szedünk szaporítóanyagot. Szaporításra mindig jó erőben levő, jól kezelt termő szőlőből szedjünk vesszőt! A fi­ atal, még termőre nem fordult szőlőben a fajtaelkülönítés nem könnyéi, az egyed egyéb jó és rossz tulajdonságai pedig a fiatal, illetve rosszul kezelt szőlőkben nem, vagy alig értékelhetők.

Szelektálás A szaporítóanyag szedésekor ne elégedjünk meg csak a fajtatisztasággal, és rugós vagy rosszul termő tőkék vesszőit se szedjük meg. Éppen ezért azt a szőlőt, ahonnan veszszőt akarunk szedni, előbb szelektáljuk. Ezen azt értjük, hogy az idegen fajták tőkéit, valamint a rugós és rosszul termő egyedeket meg kell jelölni. Ily módon elkülönítjük a szaporításra szánt és arra alkalmas tőkéket. A szelektálást közvetlenül a termésérés előtt célszerű végezni, mert ilyenkor különböztethetők meg legjobban egymástól a faj­ ták, és bírálhatók el a tőke egyedi tulajdonságai. A szaporításra nem alkalmas tőkék karóit színes olajfestékkel jelöljük meg (negatív szelekció), huzalos támasznál vagy lu­ gasnál magára a tőkére kötünk valamilyen jeltáblát. Ha a szőlőben több a nemkívána­ tos fajta, akkor a szaporításra érdemes tőkéket jelöljük meg (pozitív szelekció).

A vessző m egszedése A szaporításra szánt vessző megszedését ősszel, teljes beérése után kezdhetjük el Lombhullás után kell megszedni. Túl korán nem ajánlatos, mert a később szedett vesz sző jobban telel a vermelőben. Legjobb 7. AURA [ volna csak tavasszal, közvetlenül a felhasználás előtt szedni, de télen a vessző rügye, sőt maga a vessző is elfagyhat. Mielőtt a vesszőszedéshez hozzáfog­ nánk, meg kell vizsgálni, hogy jól beérette. mert az éretlen vesszőt nem szabad szaporításra felhasználni, az ilyen ugyanis rosszul ered, és ha életben marad is, nem fejlődik belőle egészséges, hosszú életű tőke. Az érett vessző ism ertetőjelei: kérge elparásodott, többé-kevésbé lehámló, zöl­ des árnyalatú rész nincs rajta. A vessző meghajlítva ropog, továbbhajlítva recscsenve törik. Hosszában kettévágva a bél­ szövet barna színű, a faszövet elfásodott. Az éretlen vessző színe világosabb, zöl­ des árnyalatéi, könnyen hajlítható, nem tö­ rik, szinte gúzsba csavarható. A bél zöldes vagy fehéres, és a farészhez viszonyítva túl Sima európai (hazai) vessző vastag.

s. AURA

A tavasszal szedett vesszőnél meg kell győződnünk róla, hogy télen nem szen­ vedett-e fagykárt. E célból hasítsuk ketté a vesszőt és a rajta levő rügyeket. Ha a rügy belseje és a vessző fás része zöld, akkor nincs károsodás. A fagyott rügy barna vagy fekete. A vesszőn erősebb fagytól először a kéreg alatti zöld háncs barnul meg, a fás rész, sőt a bél is megfeketedik. A leszedett vesszőről a kacsot, az elfásodott hónaljhajtást tisztítsuk le, és a veszszőt az előírt méretre - kb. 50 cm hosszú­ ságúra - daraboljuk fel. Szaporításra leg­ jobb a középvastag, felső részén 5-12 mm átmérőjű vessző. Feldaraboláskor az alsó rügy alatt és a felső rügy felett 3 crn-es csonknak kell maradnia a beszáradás megakadályozására. A dugványvesszőakkor felel meg az előírásoknak, ha: - átmérője a dugvány felső részénél legalább 5 mm; -h o ssz a az alsó szárcsomótól a felső keresztmetszet rügyéig legalább 40 cm; Érett és éretlen vesszőfa-bél aránya - a felső bütyök felett és az alsó bütyök alatt egyaránt 3 cm-es vesszőcsonk van. A vesszőt feldarabolás után 50-200 darabos kötegekbe kötjük és felhasználásig sza­ badban vagy fedett helyen elvermeljük. Kötözésre olyan műanyag kötözőanyagot hasz­ nálunk, amely nagy szakítószilárdságú, de nem sérti meg a vesszőt. Régebben erre a célra fűzfavesszőt alkalmaztak. A kötegeket címkékkel kell ellátni, feltüntetve rajta a szaporítóanyagra vonatkozó adatokat. Az OMMI a minősített szaporítóanyagra olyan színű címkét ad ki, amely annak származási fokozatára is utal. A törzskönyvezett ültet­ vényekből származó „prebázis”, illetve „bázis” szaporítóanyag címkéje fehér színű. Az előbbin átlós lila csík is látható. Az üzemi törzsszőlőkből származó „certifikált” szaporí­ tóanyagot kék, a szaporításra engedélyezett termőültetvényekből származó vesszőkötegeket pedig narancssárga színű címkékkel látják el.

Alanyvessző Alanyfajtáknak nevezzük azokat az amerikai származású szőlőfajtákat, amelyeknek gyökérzete a filoxéra kártételével szemben ellenálló. Ezek a fajták termést nem, vagy alig hoznak; az oltványkészítéshez szükséges vesszőjükért termesztjük őket. Az anyatelepről vagy a szőlők között levő, még be nem oltott alanytőkékről a szapo­ rításra szánt sima vesszőt - mivel a téli faggyal szemben ellenálló - csak tavasszal szed­ jük meg közvetlenül rügyfakadás, illetve felhasználás előtt. Az alanydugvány minőségi követelményei megegyeznek a nemes dugványvesszőével, feldolgozás során azonban elegendő, ha ezeket csak 35 cm-es darabokra vágjuk.

Az európai és az amerikai alanyfajták vesszőit közvetlenül is felhasználhatjuk telepítés­ re. Az ilyen telepítés azonban fokozottabb ápolást kíván, de még így is több-kevesebb elmaradásra számíthatunk. Ajánlatosabb ezért a sima vesszőt előbb iskolában gyökereztetni. Az iskolában sem ered meg minden vessző, mert a szaporításra alkalmatlan nem hajt ki vagy rosszul gyökeresedik. Viszont az iskolában jól fejlődött és gyökeresedett veszszővel végezve a telepítést, kifogástalan eredményt érhetünk el.

A z iskola talaja Lehetőleg olyan helyet válasszunk iskolának, ahol nyáron öntözni lehet a talajt, így szá­ razság esetén is biztosítható a vesszők jó fejlődése. Választási lehetőség esetén a homo­ kos vagy morzsalékos, könnyen munkálható talajon létesítsük az iskolát. Még a jó táp­ erőben levő talajt is ajánlatos előző évben megtrágyázni (istálló- és műtrágyával). Meg­ felelő talajon és öntözéssel egy év alatt ültetésre alkalmas, erőteljes, gyökeres vesszőt nyerünk, sovány, száraz talajon pedig két évig kell a vesszőt iskolában tartani. Az iskola helyét ősszel 40-60 cm mélyen szántassuk vagy forgassuk meg. Ha ez nem lehetséges, úgy is eljárhatunk, hogy magas bakhátra iskolázunk, az árkot egy ásó­ nyommal mélyebbre ássuk, és iskolázás után a sorközöket szintén felássuk egy ásó­ nyomra. Ezzel az eljárással a fejlődő talpgyökér zónájában a talaj megfelelően laza lesz.

A vessző előkészítése iskolázásra Az előkészítés a vessző beáztatásából és az alsó csonk visszavágásából áll. A jó eredés alapvető feltétele, hogy a vessző telített legyen vízzel annyira, hogy ha átvágjuk, a metszlapon víz gyöngyözzön ki. Ezt úgy érjük el, hogy a vermelőbői kiszedett vesszőt 48 óráig annyi vízben áztatjuk, amennyi ellepi. Április végén, május elején végzett iskolázásnál - amikor a rügyek már duzzadnak a vessző alsó 2/3 részét állítjuk csak vízbe. Nem okoz különösebb problémát, ha a veszsző felső rügye fakadásnak indul. Beáztatás előtt (esetleg után) a vessző alsó végén levő csonkot a rügy alatt 3^í mmrel vágjuk vissza, a felső rügy feletti vesszőrészt pedig - ha hosszabb lenne - 3 cm-es csonkot hagyva metsszük le.

Iskolázás A sima vesszőt kora tavasztól májusig iskolázhatjuk. Május eleje-közepe után azon­ ban már nem tanácsos, mert a rövid tenyészidő nem elegendő a gyökeres vessző fej­ lődéséhez. Az iskolázást kétféleképpen végezhetjük: - bakhátra, - bakhát nélkül. B akhátra való iskolázásnál a vesszők beszúrásának mélysége szerint alakul majd a bakhát magassága. Ha év közben öntözni tudunk, magasabb, ha nem, alacsony bakhát­ ra iskolázzunk. Alacsony a bakhát, ha a vesszőből a talajszint felett 5 -6 cm, középma­ gas, ha 10-15 cm, és magas, ha 15 cm-nél több marad ki. A bakhátak közötti legcélsze­ rűbb sortávolság alacsony bakhátnál 100 cm, középmagas és magas bakhátnál legalább 120 cm.

Az iskolázás menete a következő: a ki­ jelölt sorban egy ásónyom széles és a ter­ vezett bakhát magasságától függően egy vagy két ásónyom mély árkot ásunk, amelynek az az oldala, ahová a vessző ke­ rül, függőleges legyen. Ásás közben minden második vagy har­ madik ásónyom földet visszavetjük az árokba, hogy a vesszők beállításához az árok alján puha, fellazított talaj legyen. A vesszőket az árok szélén vagy közepén egy vonalban, egymástól 5 -6 cm-nyire függőlegesen leszúrjuk úgy, hogy legfel­ ső végük a talajszint felett a tervezett ma­ gasságban és egy szintben álljon. Ha az egyforma magasság megtartása nehézség­ be ütközik, végezhetjük a leszúrást meg­ felelő magasságban beállított ültetődesz­ ka mellett is. A vesszők beszurkálása után az árkot félig behúzzuk, és a földet jól a vesszők tövéhez tapossuk, majd az árkot színültig behúzva a földet ismét megtapossuk. La­ za talajon beöntözéssel is a vesszőhöz tö­ möríthető a föld. Rögösebb talajon célsze­ rű a taposást és a beöntözést együtt alkal­ mazni. A következő menetben a vessző két ol­ dalához kapával bakhátat húzunk, majd a vesszősort ismét alaposan beöntözzük, hogy a föld jól a vesszőkhöz iszapolódjon. (A földnek a vesszőhöz való tömörí­ tése iszapolása - a jó eredés egyik alapve­ tő feltétele.) Ezután a sorból kimozdult vesszőket föld hozzányomásával, kézzel helyreigazítjuk. Befejezésül a vessző tete­ je magasságáig felhúzzuk a bakhátat, és a vesszősor tetejére 4-5 cm vastag földtaka­ rót morzsolunk. B akh át nélküli iskolázásnál a vesszők felső végét előbb folyékony paraffinba mártjuk a kiszáradás ellen. Az előkészítés menete: A táblákban kapható paraffint kb. 70 °Con cseppfolyóssá melegítjük. A paraffin elég jól tapad a vesszőhöz, de fokozhatjuk a tapadást 3% gyanta és 3% bitumen hoz-

záadásával. A gyantát és a bitument előbb külön-külön fél óráig főzzük, csak azután lehet belekeverni a forró paraffinba. A vessző bemártásához a paraffint fa­ zékba tesszük, és addig melegítjük, hogy hígfolyós legyen. (Ha túl meleg a paraffin, akkor nagyon vékony, ha nem elég me­ leg, akkor meg túl vastag paraffinréteg képződik.) Most kezünkbe fogunk 5-10 darab vesszőt, felső részüket 15 cm mé­ lyen a paraffinba mártjuk, majd hirtelen kivesszük. Akkor megfelelő a paraffin hő­ mérséklete, ha vékony réteg keletkezik, a vastag réteg könnyen letörhet. A paraffin a vesszőn mindjárt megdermed, és a veszsző azonnal iskolázható. Ugyanúgy iskolázunk, mint a bakhátas művelésmódnál, a különbség annyi, hogy a vessző földből kiálló és paraffinnal bevont részét nem takarjuk be földdel, hanem sza­ badon hagyjuk. A paraffinréteg nem akadályozza a rügy kihajtását. A módszer előnye, hogy az iskolázás könnyebb és egyszerűbb. Hátránya viszont, hogy a késő tavaszi fagy kárt tehet a vesszőkben. Az eredést segíti, ha a sorközöket fekete fóliával vagy Agroszövettel takarjuk. Ahol pajorkárra számíthatunk, ott az iskolázásnál az árokba folyóméterenként 4 -5 g Diazinon 5 G-t, Basudin 5 G-t vagy Galition 5 G-t szórjunk úgy, hogy a szer ne érint­ kezzen a vesszővel.

A gyökereztetőiskola gon dozása Iskolázás után az összetömődött bakhátközöket felássuk vagy mélyen megkapáljuk. Talajmunkával gyommentesen tartjuk. A hajtások a földtakaró alól általában könnyen kibújnak. Keményre száradó talajfelü­ let esetén a hajtások előtörését a bakhát tetejének finom öntözésével vagy a cserepes réteg óvatos (kézzel) felporhanyításával segítsük elő. Távolítsuk el közben a harmat­ gyökereket. Amikor a hajtások 15-20 cm-re nőttek, a bakhát tetején kezdjük fokozato­ san vékonyítani a földréteget. Egy-egy alkalommal a vesszőnek mindig csak a zöldes­ fehér részét takarjuk ki, mert a teljesen fehér részt a napsugár megégeti. Nyár végén a bakhátat talajszintre elegyengetjük. Peronoszpóra ellen az iskolát száraz időjárásban 10 naponként, esős időjárás esetén hetenként vagy még sűrűbben permetezzük meg. A permetezéshez a lombozatot nem perzselő szereket használjuk, ilyen a Dithane M-45 vagy a Ridomil Gold MZ 68 WP. Réz­ tartalmú szert (pl. bordói lé) csak augusztus végén, szeptember elején ajánlatos használ­ ni. Lisztharmat ellen nagyon jó a Rubigan 12 EC, a Systhane 12 E, a Topas 100 EC. Ha nincs elég eső, akkor az iskolát nyáron többször öntözzük meg. Egy öntözéshez annyi vizet használjunk, hogy a talaj a talpgyökér zónájáig jól átnedvesedjen. Öntözés­ re június közepéig rendszerint nincs szükség, viszont augusztus után már nem szabad öntözni, mert az a vessző beérését késleltetné. Szeptemberben vizsgáljuk át az iskolát, és ha idegen fajta került volna közé, azokat húzzuk ki vagy színes fonállal jelöljük meg, hogy felszedésnél különválogathassuk.

A meggyökeresedett vesszőt levélhullás után, általában novemberben szedjük fel. A gyengén fejlődötteket azonban inkább hagyjuk bent még egy évig, mén gyenge veszszővel telepíteni nem érdemes, viszont az iskolában hagyott vesszők a második évben már jól kifejlődött telepítési anyagot adnak. Az ilyen iskolában a vesszők alsó rügyeit télre - fagy elleni védekezésül - földdel takarjuk. Kiszedéskor a vesszősorok egyik oldalán, a vesszőktől 10-15 cm-nyire egy ásónyom széles és olyan mély árkot ásunk, hogy az a talpgyökérszint alá érjen, így azokat az árok felöli részen el is vagdalja. Azután a sor másik oldalán a vesszőtől szintén 10-15 cmnyire ásóval hasonló mélységbe leszúrunk, és az ásó nyelét magunk felé húzva a vesszőket kissé megemeljük, eközben egy másik személy a megemelt vesszőket megfogja és a gyökereket megmarkolva könnyedén próbálja kihúzni. Amennyiben nehezen jön a gyökeres vessző, újra alászúrunk vagy a földben kézzel megfogjuk a gyökereket és úgy húzzuk ki. Fontos követelmény, hogy a kiszedéskor a vesszők ne sérüljenek meg, a gyökerek ne szakadjanak le tőből, és a talpgyökérzet legalább 15 cm hosszúságban a vesszőn maradjon.

■j 13-ÁBRA

Kiszedés után a vesszőket átválogatjuk és az ültetésre alkalmasakat télire elver­ meljük, a többit eldobjuk. Az ültetésre alkalmas gyökeres európai dugvány minőségi követelményei: - legalább 40 cm hosszú és 6 mm átmé­ rőjű gyökértörzs (átmérő a törzs leg­ felső ízközének a közepén mérve), - legalább három, jól fejlett, egyenlete­ sen elhelyezkedő gyökér, - legalább 15 cm hosszúságban beérett, sérüléstől mentes éves vessző.

Fás oltványok készítése és gyökereztetése

4 cm

A filoxéra miatt (lásd az Állati kártevők c. résznél) az immúnis homoktalajok kivételé­ vel a hazai szőlőfajtákat mindenütt amerikai alanyra kell oltani. Oltáskor a filoxérának ellenálló amerikai fajtából áll majd a szőlő gyökérzete, ezt nevezzük alanynak, a szőlő hajtásrendszere - vagyis a termőrésze - viszont a kívánt hazai fajtából alakul ki. A gaz­ daságok nagy tömegben úgynevezett előhajtásos eljárással állítanak elő oltványo­ kat. Ez az eljárás elég bonyolult, azonban bárki készíthet oltványt a most leírt, egy­ szerűbb módon is. Az oltást április közepe körül végezzük, amikor a talaj már kezd felmelegedni, és az elkészült oltványok eliskolázhatók. Az oltáshoz vagy vásároljuk, vagy a szőlők között levő, esetleg még be nem oltott alanytőkékről szedjük az alanyveszszőt. Ha saját alanytőkéink vannak, akkor azok vesszőit csak tavasszal, közvetlenül felhasználás előtt szedjük le. Az alany­ vessző ugyanis télen nem fagy el, és fris­ sen felhasználva jobban ered. Az alany­ vesszőt 43 cm-es darabokra vágjuk úgy, hogy az alsó rügy alatt 3 cm-es csonk ma­ radjon. Ha van kimaradt gyökeres alany­ vesszőnk, abba is olthatunk. A hazai fajtáról - ha télen nem fagyott el - szintén frissen szedjünk oltóvesszőt (csapvessző), de használhatunk ősszel megszedettet is. Fontos, hogy a vesszők egészségesek, érettek legyenek, és az alany- és a csapvessző egyaránt vízzel telt állapotban legyen oltáskor, ezért oltás előtt 48 óráig vízben kell áztatni. Az alanyvesszőről oltás előtt az alsó csonkot a rügy alatt 3 ^ mm-re levágjuk úgy, hogy a bélrekesz ne sérüljön meg, és a rügyeit - a vessző megsértése nélkül éles késsel eltávolítjuk (kivakítjuk). Az oltóvesszőt egyrügyes csapokra da­ raboljuk fel, a rügy felett 2 -3 cm-es cson­ kot hagyva. Kezdő oltóknál ajánlatos a csapon a rügy felett hosszabb csonkot hagyni a könnyebb fogás végett, és azt az oltás elkészítése után levágni. Mindig csak egynapi oltáshoz szükséges mennyi­ séget készítsünk elő!

Az oltást angolnyelves párosítással végezzük a következőképpen: bal kezünkbe vesszük az alanyvesszőt, könyökünket oldalunkhoz szorítjuk, és a vesszőn húzóvágás­ sal a vastagsága másfél-kétszeresének megfelelő hosszúságú metszlapot készítünk. Azután az alany vastagságával egyező oltócsapot választunk ki, és azon ugyanolyan metszlapot készítünk. A metszlap vágását az alanyon a rügy helyével ellentétes, az ol­ tócsapon a rüggyel azonos oldalon kezdjük. Ha nem egyeznek, akkor vagy új metszlap vágásával javítunk a metszlap méretén, vagy új oltócsapot keresünk. Következő műve­ letként mindkét metszlapon a közepénél feljebb, a metszlap hosszúságának kétharmad magasságában húzóvágással rövid nyelvecskét készítünk, a metszlap alsó szintjéig ter­ jedő bevágással. A vágás ne haladjon a metszlappal párhuzamosan, hanem kissé befe­ lé tartson, így erősebb lesz. A kést úgy vegyük ki a vágásból, hogy a penge kifelé for­ dító feszítésével a nyelv végét a könnyebb összeillesztés végett kissé elállóvá tegyük. Ezután az oltócsap metszlapját szembefordítva az alany metszlapjával, a nyelvecskéket egymásba akasztva összetoljuk. Az oltvány akkor a legjobb, ha a zöld részek pontosan fedik egymást. Az oltványkészítés látszólagos bonyolultsága ellenére is egyszerű művelet, kis gya­ korlással bárki elsajátíthatja. A metszlap hossza és a nyelvezés módja lehet az ismerte­ tettől eltérő is, a legfontosabb, hogy a metszlapok egyezzenek. Az elkészített oltványok oltási helyét be kell kötözni. Erre a célra a legjobb 1 cm szé­ les, rugalmas gumi- vagy nyúlékony, tehát jól szorító PVC-szalagot használni. Ezeket úgy hajtogassuk az oltási hely köré, hogy azt a levegőtől elzárja, s egyúttal elősegítse az összetétel szilárdságát. A bekötözés helyét ajánlatos paraffinba mártani (erről részlete­ sebb ismertetés a bakhát nélküli iskolázásnál), vagy agyagos péppel bekenni a még jobb szigetelés végett.

Az elkészült oltványokat lehetőleg aznap iskolázzuk el. Ha erre nincs mód, néhány napig vízbe kell állítani vagy hűvös helyen kell tartani őket. Az iskolázást a hazai vesszőnél leírtak szerint végezzük, de gondosabban, mert most nemcsak a gyökereztetés a cél, hanem a forradásnak is itt kell megtörténnie. Oltvány is­ kolázásánál ezért felül szélesebb bakhátat készítsünk, hogy az oltási hely körül a föld ne száradhasson ki, míg a forradás meg nem történik. Az oltványok eredési százalékát fóliasátorban végzett iskolázással növelhetjük. További eltérés az iskola kezelésénél, hogy amikor a hajtások 10-15 cm hosszúak, kibontjuk az oltványokat az oltás aljáig, és a nemes részről fejlődő harmatgyökereket levagdaljuk. Ezután újra visszahúzzuk a haj­ tások fehér részére a földet, a zöld részt azonban takaratlanul hagyjuk. Később a bakhátat a munkálatok folyamán fokozatosan koptatjuk, hogy őszre az ol­ tási hely is napfényre kerüljön. Októberre az oltványok annyira kifejlődnek, hogy felszedhetők. Ha valamilyen okból nem erősödtek volna meg kellően, télire takarjuk be, és hagyjuk még egy évig az isko­ lában. A második évben erős, fejlett, telepítésre alkalmas anyagot kapunk. Az oltványok felszedését a vegetáció befejeződése, a levelek lehullása után kezdjük és úgy végezzük, ahogy azt a gyökeres európai vesszőnél leírtuk. Kiszedés után az oltvá­ nyokat válogassuk át. A gyökeres szőlőoltvány akkor felel meg a követelményeknek, ha: - a gyökértörzse legalább 35 cm hosszú (ebből az alany 33 cm), - legalább három jól fejlett és arányosan elosztott talpgyökere van, melyből kettő egymással szemben helyezkedik el, - az oltás helye körkörösen beforradt, szilárd, hajlításkor legfeljebb 2 mm-es hiány látható, - éves vesszője legalább 15 cm hosszúságig beérett. Az oltványokat osztályozás és válogatás után 50-es vagy 100-as kötegekbe kötjük pu­ ha anyaggal, és így vermeljük.

Egyéb szaporítóanyag-előállítási módszerek A következő módszerekkel nemcsak szaporítóanyagot állítunk elő, hanem egyúttal ter­ mést is nyerünk, ezért csak tápanyagokban eléggé gazdag, nedvességet tartó és trágyá­ zott talajon célszerű alkalmazni. Száraz, buckás helyen nem biztos a jó gyökeresedés.

Porbujtás A porbujtás a szőlő sorában két tőke közé beállított vendégkaróhoz kb. 15-20 cm mé­ lyen lehúzott, sekély bujtás. Egy tőkéről egy vagy két porbujtást húzhatunk le. Laza és kötött talajokon egyaránt készíthető. Homokon nem is szükséges gödröt ásni, elég, ha a tőke és a vendégkaró között beszúrjuk az ásót, és lapja irányában ide-oda moz­ gatva kitágítjuk a mélyedést. A porbujtásra alkalmas hosszúságú vesszőt lehúzáskor a tövén két markunk közé fogva óvatosan megropogtatjuk, hogy ne törjön le, majd be­ lehelyezzük a mélyedésbe, és végét a vendégkaró mellett felhúzzuk. A mélyedést ez­ után egyszerűen betapossuk, a vessző kiálló végét pedig két-három rügyre vissza­ metsszük. A porbujtás egy év alatt meggyökeresedik, ugyanakkor pedig a két-három rügyből fejlődő hajtáson szép fürtöket nevel. Ősszel a tőkéről leválasztva két-három gyökeres csomót hagyunk rajta, azután mint jó gyökeres vesszőt telepítésre vagy pótlásra hasz­ náljuk fel.

Kedvezőtlen viszonyok között a tőkehiány pótlására, valamint kiállítási célra szokás cserepes bujtást készíteni, a következőképpen. A kiválasztott tőke mellett egy vagy két, 30 x 40 cm átmérőjű kosarat, 20 x 30 cm nagyságú cserepet vagy más alkalmas edényt süllyesztünk le, és ezekbe a tőkéről vesz-

kosaras bujtás

cserepes bujtás

Kosaim és cserepes bujtás

szőt bújtunk. A bujtott vessző végét a föld felett egy-két rügyre metsszük, és karót te­ szünk mellé. Az erőteljesebb fejlődés és a gyökeresedés előmozdítására az edény fene­ kén a vesszőt a bütyök alatt dróttal szorosan körülkötjük vagy a háncsot gyűrű alakban lefejtjük róla. Ezután az edényt tápanyagokban gazdag, morzsalékos földdel megtöltjük és megöntözzük. Ha kell, a nyár folyamán többször is öntözzük a növényt, hogy szép fültöket neveljen és jól meggyökeresedjen. A cserepes bujtást ősszel vagy tavasszal levágjuk a tőkéről, és a földlabdával együtt a helyére ültetjük. Kiállításra lombos állapotban, terméssel együtt visszük. Ilyenkor azon­ ban 10-14 nappal a leválasztás előtt a cserép alatt félig levágjuk a vesszőt, hogy ellen­ őrizzük, milyen a cserépben a gyökeresedése, nem fog-e hervadni levágás után.

A szaporítóanyag vermelése felhasználásig Akár vásároljuk, akár magunk állítjuk elő, a sima és a gyökeres anyagot felhasználásig mindig el kell vermelni. A vermelés célja a vessző szikkadásának megakadályozása és annak biztosítása, hogy felhasználásig egészséges maradjon. A vesszőket egy napig sem ajánlatos vermeletlenül hagyni. Megkülönböztetünk ideiglenes és hosszabb időre szóló vermelést. Ideiglenes vermelésnél - akár a szabadban, akár fedett helyen - a vesszők alsó kétharmadát nyirkos föld­ del takarjuk be. Hosszabb időre (főképpen telelésre) a vesszőket gondosabban vermel­ jük el. Jól telel a vessző a szabadban ásott árokban, mert itt télen a nyugalmi idő alacsony hőmérséklete és a kellő nedvesség adott. Vermelhetünk azonban veremben, pincében vagy bármilyen fedett helyen, ahol ezeket a feltételeket biztosítani tudjuk. A sima és a gyökeres vesszőt rövidebb időre kötegben is el lehet vermelni, hosszabb időre azonban mindig bontsuk ki a kötegeket, és rétegezve vermeljük, hogy minden egyes vesszőt körülvegye a föld. Kötegben vermelve ezt nem tudjuk elérni, ezért gyak­ ran előfordul, hogy a köteg közepén penész képződik a vesszőkön. A következőkben ismertetett módon vermelve a vesszők általában egészségesek ma­ radnak a felhasználásig. Ha azonban tökéletesen biztosítani akarjuk a vesszőket a szür­ kepenész kártétele ellen, akkor a sima és a gyökeres vesszőt közvetlenül leszedés, il­ letve felszedés után áztassuk be - teljesen alámerítve - Solvochin Extra védőszer 0,1%os oldatába. Ennek hiányában használjunk 1%-os bárium-poliszulfidot vagy 0,4%-os Folpant. (Ha a vessző sáros volna, előtte mossuk meg.) A kezelés legalább 4 és legfel­ jebb 12 órán át tartson. A kezelt kötegeket az oldatból kiemelve lecsöpögtetés után hagyjuk kissé megszikkadni, azután elvermelhetők. Az így kezelt vesszők fóliazsákba kötve, hűvös helyen, földelés nélkül is eltarthatok.

Vermelés a szabad ban A szabadban olyan helyet válasszunk vermelésre, ahol az eső- vagy hóvíz nem fut össze, és napsütésnek kevésbé kitett, vagy árnyékolni lehet. Vermeléshez legjobb a ho­ mok-, a laza összetételű talaj. Vermeléshez a kiválasztott helyen két ásónyom széles és a vermelendő vessző hoszszúságával egyező mélységű árkot ásunk. Az árok kezdő falát ferdére képezzük ki, és erre fektetjük rá a vesszőket. Azután újabb árkot ásunk, és ásáskor a föld egy részével vékonyan beborítjuk a vesszőréteget, a többi földet pedig félredobjuk. így folytatjuk azután rétegezve a vermelést. Gyökeres anyagnál főképpen a gyökerek tökéletes bete-

19. ABRA

Vemielés a szabadban

ritése a fontos. A fajtákat egymástól valamilyen jellel különítsük el, és ajánlatos papíron is leírni, térképezni a helyüket. Amikor végeztünk, az utolsó árkot betemetjük földdel. Sima vessző esetében vermeléskor a vesszőket teljesen betakarjuk, gyökeres anyagnál csak az új vesszők alsó négy­ öt rügyét takarjuk be, a többi maradjon szabadon. Kötegben a vermelést ugyanígy végezzük, de minden köteg után hagyjunk kis héza­ got, hogy földdel körül tudjuk venni.

Vermelés fed ett helyen Pincében csak akkor vermelünk, ha az jól szellőzött, levegője nem száraz, és a vessző takaratlan része nem penészedik meg. Hasonló klímájú legyen a vermelésre használt verem is. Ilyen helyeken egymás fölé rétegezve is vermelhetünk, és kevesebb homok is elég a vesszők beborítására, mert csak a gyökereket, valamint a vessző alsó kéthar­ mad részét kell takarni. Présházban, féltetős színben s egyéb épületben is lehet vermelni, de ilyen helyeken vastagabb földréteggel kell takarni, egyrészt mert a talaj kiszárad, másrészt gyökeres vessző esetében a fagytól is védeni kell a gyökereket. Fedett helyen a vermeléshez szükséges földet évente cserélni kell. Vermeléshez leg­ jobb a nyirkos homok, de ha az nem volna, laza, morzsalékos földet használjunk.

A szőlő telepítése

A szőlő telepítése egyszerű feladat ugyan, de az ültetvény élettartama és terméshoza­ ma, illetve jövedelmezősége a telepítés gondos előkészítésétől és végrehajtásától függ. A gondosságra azért van szükség, mert a szőlő termésére 3-4 évig kell várni, és a ter­ mőre fordulásig ápolása elég sok munkával, költséggel jár. Ezt a ráfordítást azonban legalább 30-40 éven keresztül termésével bőségesen meghálálja. A telepítéssel kapcsolatban tudnunk kell azt is, hogy az 1500 m2-nél nagyobb terület szőlővel való betelepítése engedélyhez van kötve. A telepítési engedélyt az illetékes hegyközség hegybírója adja ki. Ahol hegyközség nem működik, ott az önkormányzat jegyzője az illetékes. Ugyancsak tőlük kell kérni az ültetvény kivágásához szükséges hozzájárulást is. Kivágási engedély akkor is szükséges, ha az ültetvény felszámolását követően ismét szőlőt kívánunk telepíteni. A szőlőültetvények létesítésével kapcsolatban irányadó: - az 1997. évi CXXI. törvény a szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról (módosítva a 2000. évi XCIX. törvénnyel), - az 1994. évi CII. Hegyközségi törvény, - az OMMI éves jegyzéke az államilag minősített és szaporításra engedélyezett szőlőés gyümölcsfajtákról, - a megyénként ajánlott, engedélyezett és ideiglenesen engedélyezett szőlőfajtákról kiadott éves közlemény. Ezen túl figyelembe kell venni a kiadott országos és tárcaszintű rendeleteket és az érvényben levő állami támogatásra vonatkozó fel­ hívást is. A telepítési kérelmet elutasíthatják, ha: - a telepítés nem felel meg a törvényi előírásoknak, - a szakhatóságok (pl. Növényegészségügyi és Talajvédelmi Állomás, Építésügyi ha­ tóság) kifogást emelnek, - a terület telepítésre nem alkalmas, - a telepítés ellentétes a térség fejlesztési szempontjaival. Az a szőlőterület azonban, amely nem haladja meg az 1500 m2-t, házikerti szőlőnek minősül, és sem telepítéséhez, sem kivágásához nem kell engedélyt kérni. Szőlőt nem szabad az ingatlan határához (belterületen és zártkertben) 50 cm-nél, il­ letve (külterületen) 80 cm-nél közelebb ültetni.

A telepítés előkészítése Az előkészítés első lépéseként határozzuk meg, hogy földünk, kertünk melyik részén kívánunk szőlőt telepíteni. Ezután döntenünk kell arról, hogy csemege- vagy borsző­ lőt akarunk termeszteni. A következő feladat, hogy kiválasszuk a legcélszerűbb mű­ velési formát (fejművelés, lugasművelés stb.), és hogy ezekhez milyen támberen-

dezés szükséges. Ezek figyelembevételével most már kiválaszthatjuk a megfelelő sző­ lőfajtát, valamint azt, hogy milyen szaporítóanyaggal (gyökeres vessző, oltvány stb.) telepítünk. Mikor mindezekről döntöttünk, m ásodik lépésként előkészítjük a talajt, majd követ­ kezhet maga a telepítés.

Területkiválasztás Hazánk éghajlata - a magasabb hegytetők kivételével - mindenütt megfelel a szőlő ter­ mesztésére, e tekintetben tehát nem okoz gondot a terület kiválasztása. A szőlő jól al­ kalmazkodik a különféle összetételű talajokhoz, ezért telepíthető a köves, kavicsos ta­ lajoktól a futóhomokig mindenféle talajon. Száraz talaj ugyancsak nem akadály, de a vi­ zenyős talajokat a szőlő már nem szereti. Ha választhatunk a szőlőtelepítési területek között, napsütéses, tápanyagban gazdag terület kiválasztására törekedjünk. Ilyen helyen díszük legjobban a szőlő, és termése is itt lesz a legtöbb és a legszebb. Ha azonban területünkön belül ezeket a legkedvezőbb körülményeket nem mindig tudjuk biztosítani, ez ne riasszon el bennünket a telepítés­ től, mert a szőlő fejlődése és terméshozama nem annyira a területkiválasztástól, inkább a további gondozástól függ. A sovány, tápanyagban szegény talajt is gazdaggá tehetjük trágyázással, és a száraz talaj kis vízkészletét öntözéssel egészíthetjük ki. A bor minősége elsősorban nem a területtől, hanem főképp a telepített fajtától függ. A minőségi borfajta bora mindenütt finomabb lesz, mint a tömegborfajtáké. Olyan kü­ lönleges minőségű bor azonban, amilyen a tokaji, a badacsonyi stb., csak a klíma- és talajadottságok szerencsés találkozása helyén terem. Saját gyökerén az európai fajtákat csak immúnis homoktalajon ültethetjük, mert ilyen talajban a homok fizikai szerkezete miatt a filoxéra nem képes a szőlő gyökérzetét meg­ támadni és kipusztítani. Immúnisnak az olyan homoktalajt nevezzük, amelynek kvarc­ tartalma 80%-on felüli, és mésztartalma kicsi. 10%-os mésztartalmon felül a homoktalaj - jóval nagyobb kvarctartalom esetén is - már fokozottan veszít immunitásából. A homok immunitására a kivágott öreg szőlő vagy a szomszédos szőlők megfigyelé­ se útján következtethetünk. Ha a kiválasztott terület mellett saját gyökerén jól díszük a szőlő, és a két talaj között nem látszik nagyobb különbség, akkor mi is telepíthetünk saját gyökerű vesszővel. Megközelítőleg a következőképpen győződhetünk meg vala­ mely homoktalaj immunitásáról. A homokból kevés vízzel gyúrjunk ujjnyi vastag, 10-15 cm hosszú hengereket. Ha ezek a hengerek nyirkos állapotban egyik végükön felemel­ ve elszakadnak, kiszáradva pedig ujjunk között szétporlanak, akkor feltehető, hogy a homok immúnis. Ha ellenben a homokban annyi agyagos vagy humuszos részecske van, hogy a gyúrt henger összeáll, a homok nem immúnis. Előfordul, hogy a telepítésre kijelölt terület egy része nem immúnis homok. Az ilyen részre feltétlenül oltványt ültessünk. A nem immúnis homok-, valamint minden egyéb és kötött talajon a filoxéra miatt csak oltványokat szabad telepíteni. Még olyan talajon is, ahol soha nem volt szőlő, egy idő múlva megtámadhatja és kipusztíthatja a szőlőt a filoxéra. Ilyen talajokon saját gyö­ kerén csak a filoxérának ellenálló amerikai alanyfajták telepíthetők. Az európai fajták a talaj összetételével szemben közömbösek, az oltvány alanyául szolgáló amerikai fajták azonban érzékenyek a talaj mésztartalmára. Ha több a mész a talajban, mint amennyit képesek elviselni, akkor előbb sárgulnak, majd elpusztulnak.

Hazánkban az oltványok alanyául többnyire Berlandieri x Riparia T. K. 5 BB. és T. 5C alanyfajtákat használnak, amelyek maximum 40-50 magyar mészfokot viselnek el. Ezért szükséges oltványszőlő telepítése esetén a talaj mésztartalmának vizsgálata. A talaj mésztaitalmáról a következő egyszerű módon is tájékozódhatunk: kevés sósa­ vat vagy ecetet cseppentsünk a területről vett talajmintára. A talajra cseppentett sav a mésztartalomtól függően erősen, közepesen vagy gyengén pezseg.

Talajvizsgálat Amennyiben az elmondottak alapján bizonytalan, hogy milyen a talaj immunitása, illet­ ve mésztartalma, vagy olyan területen telepítünk, ahol még nem volt szőlő, akkor vé­ geztessünk alkalmassági talajvizsgálatot. Mintát laboratóriumi vizsgálatra annyi helyről kell venni, ahányféle talaj van a kijelölt területen. Még küllemre egyforma talaj esetén is külön mintát kell venni a domb aljáról, közepéről és tetejéről. A mintavételhez 1 m mély gödröt ásunk, falát simára faragjuk, és megvizsgáljuk, hogy vannak-e benne elkülönülő rétegek. Ezután felülről lefelé haladva, minden el­ különülő rétegből egy csíkban kikaparva 1-1 kg talajmintát veszünk. Látszólag egy­ nemű talaj esetén két mintát vegyünk, egyet a 0-30 cm, és egyet a 30 -6 0 cm-es ré­ tegből. A mintákat műanyag zacskóba tesszük (köves talajon a mintába eső köveket is bele kell tenni), ráírjuk a mintavétel 21. AURA helyét, számát, hogy milyen mélységből való a minta, és elküldjük a Növény­ egészségügyi és Talajvédelmi Állomás talajvizsgáló laboratóriumába. (Az inté­ zetek címét hátul, a táblázatok között ta­ láljuk meg.) A minta mellé vázlatot készítünk a terü­ letről, amibe bejelöljük a mintavétel he­ lyét, mélységét és jelzésszámát. A vázlat elkülönülő másolatát tartsuk magunknál. réteg Ha a vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy a homoktalaj immúnis, akkor a sző­ lőt saját gyökerén ültetjük, ellenkező eset­ ben oltvánnyal telepítsük. Az oltvány ala­ nyául pedig olyan fajtát választunk ki, *•’ •t*' l j * 1 ; amely a megállapított mésztartalmat vagy még annál is többet bír el, és az adott ta­ l»H l 11 1J lajra egyéb tulajdonságainál fogva is al­ Talajszelvény form ája kalmas.

■' -íft &'• V

A művelési és ültetési formák meghatározása Telepítés előtt egyik legnagyobb gondunk, hogy milyen művelési formát válasszunk. Hazánk szőlői nagy átlagban négy csoportba sorolhatók: 1. lugasművelés; 2. magasművelés, széles sortávolság; 3. középmagas művelés, közepes sortávolság; 4. alacsonyművelés, keskeny sortávolság.

Lugasművelés Jellemzői a különféle helyhez és alakhoz igazodó változatos formák, ezért a háziker­ tek legcélszerűbb művelésmódja. Lugassal lehet a területet legjobban kihasználni és sokat termelni. E művelésmód kívánja általában a legnagyobb befektetést és a legtöbb munkát. Ha több sort telepítünk egymás mellé, a sortávolság 3 m, a tőtávolság 0,8-1,2 m; 2 méter magas vagy magasabb huzalos támasz kell hozzá. (A lugasművelésről részlete­ sebb tájékoztatást a Házikerti lugasművelés c. fejezetben találunk.)

M agasművelés Jellemzői: 2,3-3,5 m sor- és 1-1,5 m tőketávolság, 2 m magas huzalos támasz, kb. 1904-4000 tőke/ha. Elsősorban a nagyüzemek művelésmódja, mivel a legjobban gépesíthető, a legkeve­ sebb kézi munkát igényli és nagy termésekre képes. A domb- és hegyvidékeken tele­ pítik így a szőlőt, ahol télen takarás nélkül sem fagy el. Sőt a fagyállóbb fajtákat ma már a fagyveszélyes alföldi homoktalajon is így telepítik. Ide sorolható a Moser kordon, a Sylvoz kordon, az egyesfüggöny- és az ernyőművelés. Ez a művelési forma ajánlható kisüzemben is, mert gépesítés nélkül is sok előnye van (pl. a talajmunka a gyomirtó szerek használatával helyettesíthető).

K özépm agas művelés Jellemzői: 1,5-2 m sor- és 1-1,2 m tőketávolság, kb. 1,5 m magas huzalos támasz, 4000-6000 db tőke/ha. A kisüzemek intenzív művelésmódjai tartoznak ide: hegy- és dombvidéken egy- vagy kétszintes kordon- és Guyot-, sík vidéken a télre betakarható szálvesszős fejművelés. E művelésmódok is nagy terméshozamra képesek, munkáik kisgépekkel könnyen el­ végezhetők.

A lacsonym űvelés Jellemzői: 1-1,2 m sor- és 0,8-1 m tőketávolság, karótámasz, kb. 10 000 db tőke/ha. Korábban a szőlők nagy részét így telepítették. Domb- és hegyvidéken bakművelést, sík területen a télre jól betakarható fejművelést alkalmazták. A nagy tőkeszám kis ter­ helés mellett is jó termést biztosított. Bár jó és egyszerű művelési forma, ma már in­ kább csak meredek hegyoldalakon és gyenge termőképességű homoktalajokon alkal­ mazzák. Szólnunk kell még az alacsonyművelés két olyan külterjes formájáról is, amely a ma­ ga idejében célszerű volt és a homok megkötését segítette elő. Ez a gyalogművelés és a kétszintes termesztés. Ezek még fellelhetők az Alföldön.

Gyalogművelés Jellemzői: 0,8-1,2 m sor- és 0 ,5-0,8 m tőketávolság, támaszték nincs, kb. 15 000 db tőke/ha. Olyan borszőlőfajtákat (Kadarka, Kövidinka, Piros szlanka) telepítenek, amelyeknek hajtása merev, és 80-100 cm magasságban csonkázva támaszték nélkül is megáll. Az al­ földi termesztés olcsó telepítési és művelési formája. Tőkénkénti terhelése csak kicsi le­ het, de a sok tőke megfelelően kezelve jó termésre képes.

[

I

1,50 m

i

|

2,00 m

22. ÁBRA

0,80 m

|

|

1,20 m

|

egyszintes kordon

gyalogművelés

kétszintes művelés

Művelési fonn ák

Kétszintes term esztés Ebben a telepítési formában a szőlő közé ritkásan gyümölcsfát ültetnek. Amíg kicsik a gyümölcsfák, addig árnyékoló hatásuk alig van, később pedig a gyümölcsfák hozama kárpótol az árnyékolás hatásaként jelentkező szőlőtermés-csökkenésért. A fák jelenlé­ te csökkenti a fagyveszélyt. A kétszintes termesztésnél megoszlik a termesztés kockázata, ezért a háztáji ter­ mesztés egyik legjövedelmezőbb művelési formája lenne, de sok kézi munkát igé­ nyel, ezért jelentősége csökken. Kétszintes termesztés esetén a szőlők sorába az egyébként szokásos ültetési távolság kétszeresére ültessük a gyümölcsfákat, így a fák koronájának a kifejlődése után is marad napfényes szőlősáv, és a fakorona szélei alá eső tőkék is több fényhez jutnak, mint sűrű ültetésnél. Köztes gyümölcsfának legal­ kalmasabbak a viszonylag kevés ápolást igénylő és ritka koronájú fák, pl. a kajsziba­ rack, a meggy. A művelési forma kiválasztásakor figyelembe kell venni a talajt, a terület fekvését (hegy-, domb-, sík vidék), a telepítés és a támberendezés költségét, az intenzív trágyá­ zás lehetőségét, a kézimunka-szükségletet, a gépek alkalmazását, valamint más speci­ ális szempontokat is. Mindezeket mérlegelve, azt válasszuk, ami az adott körülmények között számunkra a leggazdaságosabb.

A szőlőfajta kiválasztása A szőlőfajták ismertetésekor részletesebben foglalkozunk a bevált és elterjedt fajták tu­ lajdonságaival, amelyek ismeretében a céljainknak megfelelőt kiválaszthatjuk. Ezenkí­ vül a könyv végén táblázatban közöljük más fajták jellemző adatait is. A fajták megválasztásakor legelőször a termelési célt (csemegeszőlő, fehér- vagy vö­ rösbor, illetve minőségi vagy tömegbor), azután a választott művelési módot, továbbá a telepítési hely klíma-, fekvés- és talajviszonyait vegyük figyelembe. Az olyan művelési formáknál, ahol a tőkék nem takarhatok be télire (pl. magas kor­ don, lugas) és a terület olyan helyen fekszik, hogy télen a szőlő takaratlanul elfagyhat, fagynak ellenállóbb fajtákat telepítsünk. (A fajták fagyállóságáról a 15. táblázat tájékoz­ tat.) Gyalogművelésre feltétlenül olyan fajtákat válasszunk, amelyeknek hajtásai tá­ maszték nélkül is megállnak. Kis területen elsősorban saját szükségletre telepítünk szőlőt, nagyobb területen már az értékesítés lesz a fő cél, ez határozza meg telepítési irányunkat is. Értékesítésre csemegeszőlőt ott telepítsünk, ahol jó piaca van, vörösborszőlő-fajtát szintén csak ott ültessünk, ahol a vörösbor jól értékesíthető. Fehérborszőlő-fajtát vi­ szont bárhol telepíthetünk, mert az mindenütt kelendő. A csemegeszőlő termesztése egyszerű, mert gyümölcsként értékesítve nem kell fel­ szerelést venni a szőlő feldolgozásához és a bor tárolásához. Házikertben - elsősorban a család szükségletére - csemegeszőlőt termeljünk, és ha ezen felül is van területünk, csak akkor termeljünk borszőlőt. Bőséges csemegeszőlő­ termés esetén egy részét el tudjuk tenni télire, a felesleget pedig vagy értékesítjük, vagy bort készítünk belőle. Csemegeszőlőből saját szükségletre több fajtát ültessünk, egyrészt a fajtaváltozatos­ ság, másrészt az érési időpontok miatt. Telepítsünk kisebb és nagyobb bogyójú fajtát is! Legyen közöttük muskotályos ízű, továbbá piros, sárga, kék és zöld bogyójú. A fajtákat

érési idő szerint úgy válasszuk ki, hogy július végétől október végéig mindig legyen érett szőlőnk, sőt télre elállót is telepítsünk. Az említett követelményeknek már 4-5 fajtával is eleget tudunk tenni, de a csemege­ szőlő-fajták nagy száma következtében módunk van a választék bővítésére is. Amikor azonban a csemegeszőlőnél - nagyobb terület telepítése esetén - az értékesítés a fő cél, akkor már vegyük figyelembe a piacra való szállítást is, és kevesebb vagy csak egyet­ len fajtát ültessünk. B o rsz ő lő termesztése esetén elsősorban az azon a vidéken bevált fajták közül vá­ lasszunk. Elegendő lehet már egyetlen fajta ültetése is. Ha azonban több fajtát ültetünk, azok érési ideje azonos legyen, hogy a szüretet egyszerre lehessen lebonyolítani, ne kelljen több részletben szüretelni. Nem mindig a fajtiszta bor a legjobb, például az Ezerjó sa­ vasságát igen jól mérsékli a Rizlingszilváni lágyabb bora. A Kadarka színét erősíthetjük Kékoportóval, Kékfrankossal, Bíbor kadarka, Túrán vagy Kármin festő szőlővel. Minő­ ségi borfajtával javíthatjuk a tömegborfajta borát. A vörösborkészítés több felszerelést és nagyobb szakértelmet kíván, mint a fehérbor készítése, mert a színanyag kinyerése végett a mustját törkölyön kell erjeszteni. Döntenünk kell arról is, hogy minőségi vagy asztali bort akarunk-e termelni. A minőségi fajták ugyanis kevesebbet teremnek, mint az úgynevezett tömegborfajták, viszont az áruk magasabb. Vegyük számításba, hogy intenzív művelés és nagy termések mellett a szőlő érése ki­ tolódik, és a termés minősége - főképpen a tömegborfajtáknál - valamelyest romlik. Legbiztosabban a szeptember végéig érő fajták érnek be. Az október közepéig és az utána érő fajták már nem minden helyen és évben érnek be tökéletesen.

A szaporítóanyag megválasztása A szőlő telepítéséhez a szaporítóanyagról előre gondoskodni kell. A szaporítóanyagot vagy magunk állítjuk elő, vagy vásároljuk. Szaporítóanyagot csak megbízható helyről szabad venni, még ha az drágább is. Sok embert ért már keserű csalódás, amikor a rossz szaporítóanyag miatt nem sikerült a telepítés, vagy más fajtát kapott, mint amit válasz­ tott. Mindig kérjünk tételes, aláírással, pecséttel ellátott számlát! Im m únis hom oktalajon a telepítést egy- vagy kétéves gyökeres vesszővel, sima veszszővel, vagy előgyökereztetett sima vesszővel végezzük. Száraz, sülevényes talajon hosszabb, nedvesebb talajon rövidebb szaporítóanyagot ültessünk. A sima vesszővel való telepítés olcsóbb, de az első években több a tőkepusztulás. A gyökeres vesszőből kevesebb a pusztulás, ezért hamarabb lesz belőle egyöntetű tőkéjű, jól beállott szőlő. (Végeredményben tehát érdemesebb gyökeres vesszővel telepíteni.) Az előgyökereztetés nagymértékben javítja a sima vesszővel való telepítés eredményességét. Kötött talajon, vagyis általában nem immúnis talajon a szőlőtelepítést filoxérának el­ lenálló alanyokon végezzük. Az ilyen telepítést oltványszőlőnek nevezzük. Az oltványszőlő telepítését végezhetjük egy- vagy kétéves gyökeres oltvánnyal, fris­ sen előhajtatott (ládás) oltvánnyal és gyökeres vagy sima alanyvesszővel. A gyökeres oltvánnyal való telepítés a legbiztosabb, mert kevesebb az elmaradás (meg nem eredt oltvány). Némely vidéken gyökeres - ritkábban sima - alanyvesszővel is szoktak telepíteni. Az alanytőkét megerősödése után egy vagy két év múlva ékoltással, sima párosítással vagy zöldoltással beoltják.

A jó szaporítóanyag minőségi feltételeit A szaporítóanyag előállítása c. fejezetben részletesen ismertettük, megszedés, illetve beszerzés előtt ajánlatos ezt a fejezetet átta­ nulmányozni.

A talaj előkészítése telepítésre A talaj előkészítésén elsősorban annak megforgatását értjük, azonkívül minden olyan előmunkálatot, amellyel alkalmasabbá válik a szőlő telepítésére. A legfontosabb előké­ szítő munkákat a következőkben ismertetjük.

A talaj gyomtalanítása A legtöbb gyomnövény a talaj forgatásakor mélyre kerülve elpusztul. Vannak azonban olyanok is - mint pl. a tarackbúza, a csillagpázsit amelyek gyöktörzseikből is meg­ újulnak, forgatással nem pusztíthatok el. Ezeket telepítés előtt feltétlenül ki kell irtani, mert a szőlő fejlődését később nagyon akadályozzák. A gyöktörzses gyomnövényeket legbiztosabban úgy irthatjuk ki, hogy kézi forgatás­ kor minden gyöktörzset összegyűjtünk és elégetünk. Ez azonban hosszadalmas és rendkívül fáradságos munka. Irtásának más módja, hogy a telepítés előtti évben a terü­ letet minden héten megkapáljuk, így a gyöktörzs nem tud levelet nevelni, és tartalék tápanyagai kimerülnek. Kissé drágább, de könnyebb Finálé 14 SL gyomirtóval végezni a telepítés előtti gyom­ talanítást. Tavasszal, amikor a gyomnövények már 10-15 cm-re megnőttek, 1000 nr-re 4 -6 dl Finálét permetezzünk. A gyomnövények újrakihajtásakor a permetezést ismétel­ jük meg. Három permetezés évente rendszerint elegendő. A magról kelő és évelő egy­ szikű gyomnövények ellen jól bevált a Fusilade Forte (0,8-2,8 dl/1000 m2). A mélyen gyökerező egyszikúeket kitűnően irtja a Glialka 480 (2-6,7 dl/1000 m2).

A talajfáradtság megszüntetése Ha a kivágott öreg szőlő helyére mindjárt szőlőt telepítünk, az új telepítés rendszerint nem sikerül jól, amit talajfáradtságnak, talajuntságnak tulajdonítanak. A talajuntság megszüntetésének legjobb módja a talaj pihentetése. Ezen azt értjük, hogy két-három évig más növényt termesztünk benne, és csak azután telepítjük be újra szőlővel. Pihentetés nélküli telepítéskor viszont a talajfáradtságot tápanyagfeltöltő trágyázással és fertőtlenítéssel kell megszüntetni. Nagyon eredményesen alkalmazzák az 1000 nm­ enként 40-100 kg Basamid G granulátumot, amely a pajorokat és a talajuntságot rész­ ben okozó nematódákat pusztítja el.

A talaj alap- vagy készlettrágyázása A szőlő megered ugyan sovány, tápanyagokban szegény talajokon is, de sokkal jobban fejlődik és hamarabb fordul termőre, ha tápanyaggal bőven el van látva. A talaj táp­ anyagkészletének feltöltését, feldúsítását legcélszerűbb talajvizsgálat alapján elvégezni. (A talajvizsgálat - talajelemzés - módjáról és a tápanyagfeltöltésről részletesebb ismer­ tetést a trágyázással foglalkozó fejezetben és a 4., 5., 6. táblázatban találunk.)

23. ABRA

Teraszok képzése meredek lejtőn

Ha nincs lehetőség talajvizsgálatra, anélkül is elvégezhető a tápanyagfeltöltés, amely­ nek egyik módja a zöldtrágyázás. A területen a telepítés előtti évben talajgazdagító nö­ vényeket termesztünk, ilyen pl. meszes talajon a somkóró, a szöszös bükköny, savanyú talajon a csillagfürt. Kifejlődésük után ezeket a zöldtrágya növényeket leszántjuk, majd aláforgatjuk.

A szokásosnál nagyobb adagú istálló­ trágyázással - négyzetméterenként 8-10 kg - is elérhető a talaj megfelelő táp­ anyagdúsítása. Igen kedvező a Szuperkomposzt, a Cofuna használata. Mindkét esetben ajánlatos a talajt hoszszú időre ellátni foszfor- és káliumműtrá­ gyával is. A foszforműtrágya ugyanis mindjárt a talajszemcsékhez kötődik (kö­ tött talajon a kálium is), s a csapadékvíz nem viszi lefelé és nem mossa ki. Forga­ táskor viszont módunkban van a talpgyö­ kerek közelébe helyezni a műtrágyát. E célból a talaj termékenységétől füg­ gően négyzetméterenként 2 0 -5 0 dkg foszfor- (18%-os) és 8-25 dkg káliummű­ trágyát (40% -os) szórunk forgatáskor egyenletes elosztásban az árok aljára és oldalára. Nitrogént ilyen mélyre és ilyen mennyiségben egyszerre nem adunk, abból négyzetméterenként 2-3 dkg karbamid elegendő. Nagyobb adag kálisót még ősszel be kell dolgozni a talajba, hogy belőle tavaszra ki­ mosódhasson a klór, ugyanis a klór - nagyobb mennyiségben - gátolhatja a gyökeresedést. Ezért, ha van rá lehetőségünk, a káliumklorid helyett káliumszulfátot használjunk.

A talaj mélyforgatása A szőlőt lehet ugyan megásott gödrökbe is ültetni, de ha összefüggő területen telepí­ tünk, még kis felület esetén is ajánlatos az egész területet mélyen megforgatni. A forgatással meglazítjuk a talajt, és így megkönnyítjük a gyökérzet terjeszkedését, egyben összekeverjük a különböző talajrétegeket, és a talpgyökerek mélységébe juttat­ juk a termékeny feltalajt.

Általában 60 cm mélyen forgassunk. Ha előtte vagy egyidejűleg a talaj tápanyagkész­ letét is feltöltjük, akkor nem is szabad mélyebbre forgatni, mert a tápanyaggal teltöltött rész mélyebbre kerülne, mint ahol a szőlő fő gyökértömege kialakul majd. Ha 60 cin­ nél mégis mélyebbre forgatnánk, akkor a tápanyagfeltöltést úgy irányítsuk, hogy az 30-60 cm-nél mélyebbre ne kerüljön le. A forgatás legmegfelelőbb ideje a kora ősz. Az ősszel forgatott talaj a tél folyamán át­ fagy, kellően átnedvesedik és megülepedik. Ha ősszel egyéb munkák miatt nem végez­ hető el a forgatás, egész télen át is forgathatunk. Ilyen esetben vigyázzunk arra, hogy nagy, fagyott földhantok ne kerüljenek az árok fenekére, mert lassabban engednek fel a mélyben, és késleltetik az elültetett szőlő gyökérfejlődését. Nagyon fagyott, erősen sá­ ros, kenődő talajt ne forgassunk. Forgatáskor a talajban előforduló kisebb-nagyobb köveket, gyökereket, taracko­ kat, kártékony rovarlárvákat, pajorokat stb. szedjük ki. Ha több volna a cserebogár­ pajor a területen, akkor az Állati kártevők c. fejezetben leírt módon védekezzünk el­ lenük. A kézi forgatás költséges művelet, ezért ha lehetőség van rá, géppel forgassunk. Az előhántolóval felszerelt eke a felső talajréteget a barázda fenekére fordítja, és elvégzi a többi talajréteg lazítását, keverését is. A gép forgására szolgáló területet kézi erővel kell megforgatni. Kézi erővel való forgatáskor a forgatásra szánt táblát 5-15 m széles szalagokra oszt­ juk be, azután a szomszédos szalagokat egymással ellentétes irányba forgatjuk. így az egyik földszalag végén fennmaradó árkot a szomszédos földszalag kimaradó földjével tölthetjük meg. A forgatás ilyen elrendezése mellett az utolsó árok megtöltésére nem kell messziről hordani a földet. Telepítés előtt a forgatott földet egy-két hónapig feltétlenül hagyjuk ülepedni.

A telepítés A szőlő késő ősszel és tavasszal egyaránt ültethető. Az ültetés legkedvezőbb idő­ pontja április, amikor a talaj már kissé felmelegedett, de végezhetjük egészen május közepéig. A szaporítóanyag rügye ilyenkorra már megindul, de ez semmiféle hát­ rányt nem jelent. Gyakorlati tapasztalatok szerint kedvezőbb a korábbi, mint a ké­ sőbbi ültetés.

A sorok és a tőkehelyek kijelölése Forgatás után a talaj felületét simára egyengetjük; telepítés előtt kitűzzük a választott művelési formának megfelelő távolságra a sorokat és a sorokban a tőkék helyét. Először is meghatározzuk a sorok irányát, majd a terület két végén kimérjük a so­ rokat, és karóval megjelöljük. (Hegyoldalon a lejtőre merőlegesen vezessük a soro­ kat, hogy megakadályozzuk a talajeróziót.) A tőkehely-kijelöléshez célszerű ültetőzsinórt vagy -huzalt használni, amelyen előre megjelöljük a tőkék helyét. A so­ rokat jelző karók között kifeszítjük a zsinórt, és a jelzések mellé venyigéből, nádból stb. készült pálcikát szúrunk. Ezek lesznek a tőkehelyek. Mellé ültetjük majd a dug­ ványt. Ha fúróval ültetünk, akkor a kihúzott zsinór mellett végezhetjük magát az ül­ tetést is.

A szaporítóanyag előkészítése telepítésre Telepítés utáni jó eredést csak kifogástalan, egészséges szaporítóanyagtól remélhetünk, ezért a vermelőbői kiszedett szaporítóanyagot ültetés előtt ismét alaposan vizsgáljuk át. Ültetésre akkor alkalmas, ha keresztülvágva azt látjuk, hogy a vessző belseje élénkzöld, gyökeres vesszőn a gyökerek a friss vágás vagy kaparás helyén fehérek, továbbá ha át­ vágáskor a metszlap felületén nedvesség jelenik meg. Nem megfelelő a víztartalma a vesszőnek, ha a metszlapon nem fénylik a nedv. Ilyen esetben ültetés előtt egy-két na­ pig áztassuk vízbe, hogy ültetésre vízzel telt állapotba kerüljön. Helytelen vermelés vagy szállítás esetén a gyökerek fonnyadtak, szárazak, a vessző belseje fehér, az elfagyott vagy más okból elpusztult gyökér a vágás vagy kaparás he­ lyén barna, illetve fekete. A kissé szikkadt szaporítóanyagot megfelelő áztatással még többnyire sikerül rendbehozni, az életképtelen vesszőt azonban nem szabad ültetésre felhasználni. A gyökeres és a sima vesszővel való telepítéskor is a gyökereket és a veszszőket mindig közvetlenül az ültetés vagy áztatás előtt vágjuk vissza.

G yökeres vessző és oltvány előkészítése Az előkészítés során először tövig vagy néhány milliméteres csonkot hagyva levágjuk az oldalgyökereket. A talpgyökerek közül tőből eltávolítjuk a sérülteket vagy zúzotta­ kat. A többi gyökeret aszerint vágjuk vissza, hogy fúróval vagy gödörbe ültetéssel tele­ pítünk. Fúróval való ültetés esetén a talpgyökereket 1-2 cm hosszúságúra vágjuk viszsza. Gödörbe való telepítés esetén 5-10 cm hosszú gyökereket hagyjunk.

A gyökeres vesszőn vagy oltványon az előző évben fejlődött vesszők közül a legerő­ sebbet egy-két világos rügyre metsszük, a többi vesszőt tőből el kell távolítani. Az oltvány nemes része, ha egy kis föld kerül rá, igyekszik mindjárt harmatgyökeret ereszteni. Ezt úgy akadályozhatjuk meg, hogy vékony műanyag fóliacsíkkal bekötjük a nemes részt. Immúnis homokon, ha a gyökértörzs a szükségesnél rövidebb volna, a rajta nőtt vesszőt hosszabbra hagyva a dugványt a kívánt méretre meg tudjuk hosszabbítani.

Sima vessző előkészítése

A sima vessző előkészítésekor a legalsó rügy alatti 2-3 cm-es csonkot 3 mm-re vissza­ vágjuk. A legfelső rügy feletti csonkot is többnyire vissza szokták vágni 2 cm-re, de a visszavágás el is maradhat. A vesszők bemártása agyagos pépbe. Gödörben vagy edényben két rész agyagot és egy rész szarvasmarhatrágyát megfelelő mennyiségű vízzel úgy keverünk össze, hogy pépszerű anyagot kapjunk. A pép sűrűsége olyan legyen, hogy jól tapadjon a gyö­ kerekhez. Közvetlenül telepítés előtt a dugvány alsó részét bemártjuk a pépbe. Ennek az az előnye, hogy a gyökerek, illetve a gyökérhozó alsó rész jobban megőrzi nedves­ ségét, s a föld is jobban tapad hozzá. Mindezek együttesen megkönnyítik a dugványok nedvkeringésének megindulását, illetve gyökeresedését. A bemártásnak azonban nincs túl nagy jelentősége, anélkül is jó lehet az eredés.

Az ültetés mélysége A tőkefej magassága attól függ majd, hogy ültetéskor a vessző legfelső rügyét a talajtól milyen magasságra állítjuk be. Ez a magasság általában 3 -5 cm legyen. Arra ügyelni kell, hogy oltványnál a nemes rész ne kerüljön a föld alá, nehogy gyökeret verjen és el­ rúgja az alanyt. Eróziónak (talajlehordásnak) kitett lejtőn alacsonyabbra, a feltöltődésnek kitett talajon viszont magasabbra hagyjuk a felső rügyet. Erősen felmelegedő, égető futőhomokon a leg­ felső rügyet a talaj szintjével azonos magasságban vagy 2 cm-re a talajszint alatt hagyjuk, mert a fiatal tőkenyak a homokfelszín erős felmelegedése következtében elpusztulhat.

Az ültetés módjai Az ültetést különféle módszerekkel végezhetjük. Bárhogyan is telepítünk, igen fontos, hogy a következő előírásokat pontosan betartsuk. Nagyobb területen való telepítéskor homoktalajon a sima és a gyökeres vesszőt egy­ aránt fúróval célszerű ültetni. Kevésbé kötött talajon ugyancsak fúróval ültetünk, itt azonban a beszorítást inkább iszapolással végezzük, mert a kötött talajt fúróval nem le­ het megfelelően a dugványhoz tömöríteni. Kisebb területen feltétlenül érdemes gödör­ be ültetni. Gödörbe ültetünk akkor is, ha a talaj megtömődött, nagyon kötött vagy kö­ ves, továbbá ha az ültetéshez a dugvány mellé trágyát akarunk tenni.

Fúróval lyukba ültetés A szőlő ültetésére különféle - vasból vagy fából készült - ültetőfúrókat használhatunk, amelyek lehetnek hengeresek, négyszögletesek vagy laposak. Legkönnyebb a munka vasfuróval, mert az könnyen hatol a talajba. A beszorításhoz lapos ültetővasat használunk.

Az ültetést másképp végezzük homok-, és másképpen kötött talajon. H om oktalajon a munka menete a következő: a kijelölt tőke helyén vagy az ültetőhuzal jelzése mellett lábunkkal kissé félresimítjuk a száraz talajt, nehogy a lyukba befolyjon a homok, és a fúrót függőlegesen olyan mélyre szúrjuk a talajba, amilyen hosszúságú vesszőt akarunk ültetni. Gyökeres vessző ültetésekor a fúró ide-oda moz­ gatásával még ki is tágíthatjuk a lyukat. Utána a lyukba beállítjuk a vesszőt úgy, hogy a felső rügy a szükséges magasságban álljon, azután a dugványt a lyukba szórt földdel rögzítjük. A lapos ültetővassal a lyuktól 10 cm-re a dugvány hosszúságának megfelelő mélységben leszúrunk, és fogantyúját magunk felé húzva a vessző alsó részéhez, majd a fúrót magunktól eltolva a vessző felső részéhez szorítjuk a földet. Gyökeres vessző ültetésekor a lyukba helyezett vesszőt először valamivel mélyebbre dugjuk a kívánatosnál, és azután húzzuk vissza a megfelelő magasságig, hogy a gyökér-

29. AURA

végződések szabályos, lefelé irányuló ál­ lásban rögződjenek. A szorítás nyomán támadt lyukat a fúró egy-kétszeri sekélyebb beszúrásával betöltjük. Akkor jó a beszorítás, ha az alsó szorításkor a vessző kissé megemelkedik, és a beszorítások elvégzése után a vessző olyan erősen áll a földben, hogy két ujjal nem lehet kihúzni. N agyon la z a h om oktalajon a fúró ki­ húzása után a lyuk könnyen beomlik, ezért a sima vessző telepítését célszerű kecskeláb fúróval végezni. A kecskeláb fúró fogantyúval ellátott, 90 cm hosszú és kb. 18 mm átmérőjű gömbvas fúró, amelynek alsó vége kecskeköröm ala­ kúra van meggörbítve és behasítva. Az A legfelső rügy állása futóhom oktalajon elültetendő vesszőt úgy illesztjük bele a kecskeláb hasítékába, hogy az alsó bü­ työk a hasíték alá kerüljön. A fúrót ezután a vesszővel együtt egyenletes nyomással a kívánatos mélységig nyomjuk le a homokba, miközben a másik kezünkkel könynyedén a résbe feszítjük a vesszőt. Ezután a talajszinttel egyenlő mélységig került felső csonkra rálépünk, és elfordítjuk a kecskeláb fúrót, majd kihúzzuk a dugvány mellől.

A vékony kecskeláb fúró után rendszerint olyan kis rés marad, hogy azt nem is kell külön beszorítani, sem beiszapolni, mert a csirkézésnél feltöltődik. K ötöttebb talajon a föld keménysége miatt a fúróval való beszorítás nem lenne töké­ letes, ezért a vessző beszorzását ne fúróval, hanem inkább iszapolással vagy tömítőfával végezzük. Ezt a módszert homoktalajon is alkalmazhatjuk. Iszapolással úgy tömítünk, hogy a lyukat a vessző mellett félig beszórjuk laza, porhanyós földdel, majd teleöntjük vízzel. Ekkor a vessző fel-le, továbbá körben való moz­ gatásával a dugvány alsó része köré iszapot kavarunk, majd miután a föld beitta a vizet, a lyukat - felülről néhány cm-es üreget hagyva - újra beszórjuk porhanyós földdel, és ismét beöntözzük. Az ilyen módon való beiszapoláshoz viszonylag kevés, tövenként 1-2 1 vízre van szükség. Töm ítőfával a következőképpen szorítjuk be a vesszőt: a vessző mellé a lyukba rész­ letekben porhanyós földet szóaink, és megfelelő hosszúságú tömítőfával közben jól megtömködjük. Ezt a folyamatot addig ismételjük, amíg a lyuk megtelik talajjal. Közben azonban ügyeljünk arra, hogy a vesszőt ne sértsük meg! Ezt a módszert ott használjuk, ahol a víz­ zel való beiszapolás nehézségekbe ütközne.

Á sóval göd örbe ültetés Gödörbe úgy ültetünk, hogy a kijelölt tőke helyén a vessző hosszúságának megfelelő mélységű, de csak olyan széles és hosszú gödröt ásunk, hogy a taposáshoz a lábunk beleférjen. A gödröt legcélszerűbb háromszög alakúra ásni, amelynek egyik csúcsa ép­ pen a kijelölt tőke helyére esik. A gödör aljára egy kis halmot húzunk, erre rátesszük a gyökeres vessző talpát, gyökereit körben elrendezzük, majd porhanyós, laza földet hú­ zunk rá és jól betapossuk. A gödröt részletekben behúzzuk, de minden részletet jól meg kell taposni. Gödrös ültetéskor, ha nem végeztünk alaptrágyázást, a gödör aljára tegyünk érett is­ tállótrágyát, de úgy, hogy a dugvánnyal közvetlenül ne érintkezzen. Itt is lehet iszapolással tömöríteni a földet, de a kellő iszapoláshoz ez esetben sok víz­ re van szükség. Az újabban kapható tenyészedényes (konténeres) szőlőt is gödörbe ültetjük. A fólia­ zacskót óvatosan távolítsuk el, nehogy a földlabda szétessen. A tenyészedényes szőlő ültetését olyan gonddal és körültekintéssel végezzük, mintha zöldségpalántát ültet­ nénk. A cserebogárpajor irtásáról, illetve távol tartásáról a telepítéssel egyidejűleg vagy már előbb gondoskodni kell. A pajor különösen a gyökértörzset támadja meg, aminek kö­ vetkeztében a dugvány elpusztul. Az ellene való védekezés módszerét a cserebogárpa­ jor ismertetésénél találjuk.

Felkupacolás Ültetés után a szaporítóanyag földből kiálló részét nem szabad fedetlenül hagyni, ha­ nem kis földréteggel be kell takarni. Ezt a műveletet felkupacolásnak, csirkézésnek ne­ vezzük. A vessző fölé 4-5 cm vastag földréteget kell húzni. A védőhalom egyrészt arra szolgál, hogy megakadályozza a vessző vagy az oltvány kiszáradását, illetve a felső rü­ gyeket nedvesen tartva, elősegítse azok kihajtását, másrészt védelmül szolgáljon a ké­ ső tavaszi fagyok, a homoktalajon pedig a szélverés ellen. Előfordul, hogy nagyobb szél elfújja a kis védőkupacot. Ilyenkor újra csirkézni kell.

A szőlő támberendezése A szőlő különböző művelési formái meghatározott támasztékot igényelnek. A fej- és a bakművelés támasztéka a karó, a Guyot-, a szálvesszős és a kordonművelésé a huzalos támasz. Speciális támberendezést igényel a Moser-féle magaskordon-művelés, és a leg­ változatosabbak a lugasművelés támberendezései. Csak egyes merev szárú (hajtású) fajtákat lehet alacsonyan csonkázva, támaszték nélkül nevelni.

Karótámasz A legelterjedtebb szőlőtámasz a karó, mellette a hajtások körben helyezkednek el, így a tőke minden oldalát érheti a napfény. Jó talajon, erős fejlődésű szőlőben a talaj felszí­ ne felett kb. 180 cm magas, gyengébb fejlődés esetén elegendő lehet a 120-160 cm-es karó is. A karót mindig a sor irányában - lejtőn a tőke fölött a tőkétől 10 cm-re helyezzük el. A talajba 25-30 cm-re kell beverni, hogy szilárdan álljon. Legtaitósabbak a vastagabb rönkökből hasított akác- és tölgyfa karók, amelyeknek élettartama elérheti a 30-40 évet is. Megfelelőek a fűrészelt karók is, de könnyebben törnek és rövidebb élettartamúak. Más fából és egyéb módon készített karók is felhasz­ nálhatók, de tartósságuk még impregnálva is jóval rövidebb, csupán 5-10 év. Karózáskor a szálkás éleket le kell faragni, hogy a kötözőanyagot ne vágják el. A nyers fából készült, hasított karókat felhasználás előtt egy évig kalickába rakva kell szá­ rítani, mert ha a tőke mellé kerülnek, száradás közben meggörbülhetnek. A karó élettartamát tartósítási (impregnálási) eljárásokkal több évvel meghosszabbít­ hatjuk. Leghamarabb a karónak a földdel érintkező része indul korhadásnak, ezért ele­ gendő csak az alsó végét, kb. 40 cm hosszúságban impregnálni. A kereskedelem a ka­ rókat általában impregnálva hozza forgalomba, de ezt ellenőrizzük! A házilag elvégezhető tartósítási eljárások a következők: - 4-6%-os rézgálicoldatban való áztatás (nyers karót 10-14 napig, száraz karót 20-25 napig); - áztatás Xylamonban (4, majd 2 órán át, közben 24 óráig szárad); - karbolineumban vagy kátrányban való főzés (forralás) 4 óráig, illetve 2-3 óráig. A fából készült karókon kívül felhasználhatók még fém- (pl. hullámosított betonvas, idomvas) és műanyag karók is. Utóbbiak teherbíró képessége azonban kisebb.

Huzalos támasz A kordon- és egyéb egysíkú művelésmódok esetében, illetve szélesebb sortávolságra telepített szőlőkben a hajtások és a termés kedvezőbb elhelyezése végett huzalos tá­ maszt használnak. A huzalos támasz tartóoszlopokból és a rájuk kifeszített huzalokból áll. Többféle méretű támaszt használunk. Soványabb homoktalajon, ahol a szőlő vegetá­ ciója gyengébb, alacsonyabb, kb. 1,2 m magas támasz is megfelel, jobb minőségű kö­ tött talajon vagy erősebben növekedő fajtáknál a támasz magassága kb. 150 cm. Ez nem jelenti egyúttal a hajtások magasságát is, mert a legfelső huzal felett kb. 30 cm-rel lehet a hajtásokat csonkázni, így a hajtás teljes hossza 150-180 cm között lehet. Ez tökélete­ sen elegendő a szükséges asszimilációs felület biztosításához. A magaskordon-támasz

alacsony

Guyot-művelés

középmagas

fejművelés kétszintű szálvesszővel

egyszintű kordon

magas

40 cm

Támaszformák

kétszintű kordon

magassága 3 m. A huzalos támasz magassága azonban ne legyen nagyobb a sortávol­ ságnál, mert akkor beárnyékolja a másik sort. A huzal tartására fából, betonból, mű­ anyagból vagy fémből készült oszlopot használhatunk. Betonoszlopot lehet házilag is készíteni, ez azonban nem olyan tartós, vagy pedig túl sok anyagot kell készítéséhez felhasználni, hogy kellő szilárdságú legyen. Legjobbak az ipar által gyártott, korszerű, előfeszített betonvassal készült betonoszlopok. Ezek vi­ szonylag nem nehezek, mégis kellő szilárdságúak. Olcsóbbak és könnyen kezelhetők a faoszlopok, amelyek mérete a betonoszlopokéval azonos. A sorok végoszlopaihoz erősebbeket, közbülső oszlopoknak gyengébbeket hasz­ nálhatunk. Az oszlopokat kb. 60-100 cm mélyen kell a földbe süllyeszteni, hogy szi­ lárdan álljanak. A végoszlopokat meg kell támasztani vagy ki kell kötni, különben a huzalok kifeszítése vagy a lombozat tömege alatt befelé hajlanak. Végoszloprögzítő lehet helyben öntött betontömb, betontuskó, fém- vagy műanyag csiga, vagy akár egy nagy kődarab is. Az oszlopok egymástól való távolsága a sorokban maximum 8 -1 0 m. A legalsó huzalt a föld színétől kb. 50 cm magasságban feszítsük ki, hogy a nagy für­ tű fajták termése se érjen le a földre. Az e fölötti huzalsorok egymástól való távolsága 35-40 cm. A legalsó huzal egysoros és vastagsága 2 mm. A többi huzalsornak elegen­ dő a 2,5 mm vastagság, de mindig párosán legyenek kifeszítve. Páros huzal esetén alig kell kötözni, elegendő a hajtásokat a huzalpárok közé igazítani. Legjobb a műanyaggal bevont és a horganyzott huzal. A vashuzal rossz, mert hamar rozsdásodik, tönkremegy és megsérti a hajtásokat. A huzalok rozsdásodása ellen úgy védekezhetünk, hogy azokat két-három évenként rozsdagátló festékkel bekenjük. Jól bevált a Bonobit, de hasonló eredményt érhetünk el benzinben oldott bitumennel is. A huzalok kifeszítésére, utánfeszítésére az oszlopok között különböző kulcsos feszí­ tők, a végoszlop előtt orsók vagy láncok, a végoszlop külső oldalán pedig „L” vasak helyezhetők el.

Új telepítésű szőlők gondozása Futóhomoktalajon a szélerózió veszélyezteti a fiatal hajtásokat. Egyrészt a szél elhord­ hatja a földet, másrészt a homokverés tönkreteheti a hajtásokat. Ilyen helyen a lombo­ zat megerősödéséig - három-négy év - terítsünk el minden évben 1,0—1,4 t/ha szalmát a talajon, és tompa végű ásóval veregessük bele. Úgy is védekezhetünk, hogy ősszel rozsot vetünk a sorközökbe, és azt tavasszal, má­ ju s első hetében nagyjából bedolgozzuk a talajba. A kiálló rozsszárak is akadályozzák a homok mozgását.

A z első év m unkái A fiatal ültetvény első évi kezelése nem sok munkát ad, de ezeket a legnagyobb gon­ dossággal kell ellátni, mert a gyenge növény ilyenkor könnyen elpusztulhat. Ha csirkézéssel (kupacolással) nem raktunk túl sok földet a vesszőre, vagy az nem szárad túl keményre, akkor a fejlődő hajtások könnyen előtörnek a föld alól. Erősen cserepesedő talajon azonban szükség lehet a kupacok felületének porhanyítására, bogy a hajtások kibúvását elősegítsük. A porhanyítást legkönnyebb eső után végezni.

32. ARRA

rozsvetéssel

szalmázással

Védekezés szélhordás ellen

Ahol nyúlkártétellel kell számolni, ott a hajtásokat sűrű fonású kerítésdróttal vagy nej­ lon műanyag hálóval vegyük körül. Száraz időjárásban igen előnyösen hat a szőlő fejlődésére, ha meg tudjuk öntözni. A tőkétől kb. 15 cm távolságban kapával körbe kis árkot húzunk, és egy-két vödör víz­ zel átitatjuk a talajt. Az öntözést június-július folyamán többször is megismételhetjük. Fiatal szőlőben az első egy-két évben legtöbbször elegendő a peronoszpóra elleni rendszeres védekezés. Más kártevő ellen akkor védekezzünk, ha a fellépését észleljük. A peronoszpóra ellen a hajtásokat kéthetenként, esős időben hetenként vagy sűrűbben is permetezzük meg Ridomil vagy más, nem perzselő gombaölő szerrel. Réztartalmú szerrel csak erősebb fertőzés esetén per­ metezzünk, mert perzselést okozhat, amely visszaveti a fejlődést. A permetezést ajánlatos augusztus végéig, szeptember közepéig folytatni. Amikor a hajtások elérték a 10-15 cmes hosszúságot, a kupacot több részlet­ ben, fokozatosan bontsuk le, és a harmat­ gyökeret vágjuk le. A hajtásokat mindig csak a fehér részig szabad kitakarni, és csak a zöld vagy zöldesfehér rész marad­ hat ki a földtakaró alól. Ősszel a kis tőkék vesszőit öt-hat rügy magasságáig betakarva ismét felcsirkézzük, hogy a téli fagytól védve legyenek. A tőkéket ajánlatos már az első évben támasszal ellátni. Támaszhoz kötve a haj­ tások gyorsabban nőnek. Az első 3 -4 év­ ben lehetőleg ne csonkázzunk, hagyjuk a hajtásokat minél hosszabbra növekedni, így jobban beérik a vessző és erősebb tő­ két kapunk.

A m ásodik év m unkái A második év tavaszán a tőkéket nem kell külön művelettel kinyitni, hanem a metszés­ sel egy munkafolyamatban, óvatosan, kézzel vagy fakéssel bontjuk ki. A metszést - az előző év fejlődésétől függően - egy vagy két egyrügyes, vagy csak sárszemes csonkra végezzük. Igen erős fejlődésnél hagyhatunk hosszabb csapot is. Közepes erősségű tő­ kén is metszhetünk hosszabbra, de a törzsrészen csak egy-két hajtást neveljünk, a für­ töket a tőke (a hajtásnövekedés) erősségétől függően távolítsuk el. A metszéssel egyidejűleg harmatgyökerezni is kell a szőlőt. Különösen az oltványtő­ kéken kell alaposan megnézni, hogy a nemes részen fejlődtek-e harmatgyökerek. Ter­ mészetesen nemcsak a nemes részen fejlődött harmatgyökereket, hanem az alanyról a talaj felszínéhez közel - képződött gyökereket is el kell távolítani. A második év legfontosabb munkája a hiányzó tőkék pótlása. Erre a célra válogatott, erős gyökeres vesszőket vagy oltványokat használunk. A talaj- és növényvédelmi munkák ugyanazok, mint az első évben. Ha tavasszal egy tőkén túl sok hajtás fakadna, válogassuk meg, a tőke erősségétől és a kialakítandó tőkeművelésmódtól függően kettő-négy darabot hagyjunk. Ősszel - lombhullás után újra be kell takarni a tőkéket öt-hat rügy magasságig.

A termő szőlő munkái

A termesztett szőlőfajták a vadon élő szőlőktől származnak ugyan, de tőlük ma már igen sokban különböznek. Ősi helyén a vadon élő, gondozatlan szőlő szabadon növe­ kedő hajtásai a fára kapaszkodnak fel vagy a földön kúsznak, fürtjei kicsinyek, bogyói aprók, levük savanyú. A szőlő sajátos tulajdonsága, hogy mindig az éves vessző felső, illetve legmagasabb részén levő rügyei hajtanak ki, ezért gondozatlanul nagy területe­ ket képes beborítani, szárrészei azonban hamar felkopaszodnak. Az ember már sok ezer évvel ezelőtt rájött arra, hogy ha a szőlőt nem hagyja szaba­ don növekedni, hanem mesterségesen szabályozza, akkor termése több, bogyója na­ gyobb, lédúsabb, leve pedig cukrosabb lesz. így az apró, silány, kevés cukrot és sok sa­ vat tartalmazó bogyójú termésből az ember kitartó munkájával hosszú évezredek alatt nagy fürtű, nagy bogyójú, cukorban gazdag és kiváló zamatú, amellett tetszetős külse­ jű termés alakult ki. Később, amikor az ember a szőlőt őshazájától eltérő éghajlati viszonyok közé vitte és termeszteni akarta, ezt csak a szőlő fejlődésének irányításával, törzsének célszerű ala­ kításával tudta úgy elérni, hogy az ott hasznot hajtóan termeszthető legyen. így, a kör­ nyezet hatására alakultak ki a szőlő különböző művelésmódjai. A szőlő törzsének a talajszint feletti magassága az éghajlat szerint módosult, művelésés metszésmódjai pedig már a fajtától, a talajtól, a termelési céltól és egyéb tényezőktől függően alakultak ki. A szőlőtörzs talajszint feletti magassága tehát mindenütt az éghaj­ lattól függ, amin változtatni nem tudunk. Művelés- és metszésmódját azonban általában céljainknak megfelelően alakíthatjuk vagy módosíthatjuk.

A metszés és irányelvei A szőlő munkái közül a legkényesebb a metszés, aminek helyes végzéséhez elen­ gedhetetlen bizonyos minimális szaktudás. A kezdő szőlészkedő - joggal - e mun­ kától fél a legjobban, ezért a következőkben ismertetjük a legfontosabb tudnivaló­ kat. Aki figyelmesen elolvassa e részt és tanulmányozza az ábrákat, rájön arra, hogy a metszés nem is olyan bonyolult munka, ezért egy kis figyelemmel bárki helyesen végezheti. A legtöbb gondosságot a fiatal tőke kialakítása kívánja, a termőre fordult szőlő met­ szése már egyszerűbb feladat. A metszés célja egyrészt a művelésmódnak megfelelő tőkeforma kialakítása és ebben a formában való további nevelése, illetve megtartása, másrészt az évi rendszeres, ki­ egyenlített terméshozam biztosítása. Ezt úgy érjük el, hogy a tőke növekedési erélyét ésszerűen osztjuk meg a fürthozam és a hajtások kinevelése között. A tőke metszésével kapcsolatban művelés- és metszésmódról beszélünk. Mit értünk pontosabban művelés- és metszésmódon?

M űvelésm ódnak nevezzük azt a tőkealakot - tőkeformát amilyenre a tőke törzsét alakítjuk és abban tovább megtartjuk, s amelyen a tőke hajtásait, vesszőit neveljük. A szőlő törzsét metszéssel alakítjuk ki céljainknak megfelelő alakúra, s az így kialakított termőalapon végezzük az évi rendszeres metszést. M etszésm ódnak nevezzük a tőketörzsön, a tőkealakon mint termőalapon nőtt veszszők évenként ismétlődő, rendszeres kurtítását, metszését. Aszerint, hogy rövidebbre vagy hosszabbra hagyjuk a vesszőket, megkülönböztetünk rövidcsapos, hosszűcsapos, szálvesszős stb. metszést. A tőkeművelésmód, illetve -forma tehát a tőke idősebb részeinek alakítása s ezen va­ ló megtartása, a metszésmód pedig a tőke egyéves vesszőinek kezelése. A művelés- és a metszésmódok helyes megválasztásával tervszerűen tudjuk irányíta­ ni a szőlő fejlődését, terméshozamát, és céljainknak megfelelően használjuk ki a szőlő nagy alkalmazkodóképességét. Új ültetéséi fiatal szőlőben első feladat a választott művelésmódnak megfelelő tőkealak kialakítása, ezért metsszük a fiatal tőkét. Termőre fordult szőlőben már a termőre met­ szés a fő cél, de ugyanakkor mindig alakító metszést is végzünk, hogy a tőke továbbra is megmaradjon a választott művelésmódnak - tőkeformának - megfelelő alakban.

A rügyek, a csapok elnevezése és szerepe Metszéskor a tőkén találjuk a tőketörzset, azon a többéves fás részeket és az egyéves vesszőket. A szőlő rügyei az éves vesszőkön és a tőke idősebb részein foglalnak helyet. Metszéskor mindig csak a világos és a sárrüggyel számolunk, mert a tőkén elsősor­ ban ezek fakadnak ki, a többi rügy általában nem hajt ki. (Az alapi, a rejtett és a mel­ lékrügyek tartalékként szerepelnek, hogy ha az előbbiek elpusztulnak, azokat helyet­ tesítsék, vagy akkor fakadnak ki, ha a tőkének valamilyen okból szüksége van rájuk.) Könyvünkben a rügy vagy a szem elnevezésen mindig világos rügyet értünk. Ha nem világos rügyről van szó, hozzátesszük a meghatározását: sár-, rejtett, alvó stb. rügy vagy szem. A metszéskor visszavágott egyéves vesszőt egy-öt rügyig csapnak, hat-nyolc rügyig félszálvesszőn ek, az ennél hoszszabbakat szálvesszőn ek nevezzük. (A szálvesszőt a kikötés módjától függően karikának vagy vont vesszőnek is hívjuk.) Az előző évi vesszőt csernek is nevez­ zük, ha ez csap volt, akkor csercsap, ha szálvessző volt, akkor cservessző a neve. A cseren elhelyezkedő csap a cseres csap (cseren ülő csap), a szálvessző esetén cse­ res szálvessző (cseren ülő szálvessző). Amikor a vessző a tőke idősebb részeiből, a rejtett vagy az alvó rügyekből nőtt ki, akkor az fattyúvessző, és az ilyen vissza­ vágott vessző a sim a csap nevet kapja.

A csap elnevezés gyűjtőnév, mert ezen belül rendeltetésük szerint megkülönböztet­ hetünk termőcsapot, ugarcsapot és biztosítócsapot. A termőcsap lehet rövidcsap (egy­ két rügyig) és hosszúcsap (három-öt rügyig). Az ugarcsap leginkább kétrügyes, de le­ het egyrügyes, és a fejművelésű tőkén 3-4 ríigyes is, a biztosítócsap pedig általában egyrügyes, de lehet kétrügyes is. A félszálvesszőt és a szálvesszőt gyűjtőnéven termő­ vesszőnek nevezzük. Azokat a csapokat és vesszőket, amelyeknek fő feladata az idei terméshozás, term ő­ csapnak, term ővesszőnek nevezzük, és hacsak lehet, kétéves vesszőrészen, a cseren hagyjuk. A következő évben a termőcsapokon, termővesszőkön rendszerint nem hagyunk új­ ra termőcsapokat, mert akkor azok a részek hamar felmagasodnának. Ahhoz, hogy a tőketörzs és a termőalap alakját állandósíthassuk, a termőcsapok alatt vagy mellett két-

rügyes csapokat kell hagynunk, a fejművelésű tőkén és a cseralapos váltómetszés sza­ bályai szerint metszett tőke karján rendszerint fattyúvesszőből. Az ilyen célra hagyott csapot ugarcsapnak, a belőle fejlődött hajtást ugarhajtásnak, a vesszőt ugarvesszőnek nevezzük, tekintet nélkül arra, hogy van-e rajta termés vagy nincs. A következő met­ széskor az előző évi termőcsapokat és a termővesszőket tőből, illetve a hozzájuk tarto­ zó előző évi cserrészekkel együtt eltávolítjuk, és az ugarcsap vesszőiből hagyunk ter­ mőcsapot. A metszést azután így folytatjuk évről évre. A tőkén már túlságosan felmagasodott bak vagy termőalap alján vagy közelében, ha képződött fattyúvessző, abból metszünk 1-2 rügyes csapot, úgynevezett hiztosttócsapot. A következő évben a felmagasodott részt a biztosítócsap fölött vagy tóból levágjuk, és a biztosítócsap vesszőjéből pótoljuk. A felkopaszodott, legyengült, pusztuló kordon­ vagy lugaskart - ha a tőkén van újranevelésére alkalmas vessző - levágjuk, és elkezd­ jük újranevelni. A termő-, az ugar- és a biztosítócsap szerepét ismerni kell, és meg kell tudni külön­ böztetni őket, meri enélkül nem lehet szakszerűen metszeni. A különbséget rendelteté­ sük határozza meg, nem pedig az, hogy van-e rajtuk termés vagy nincs.

A rügyek termékenysége A tőkén aszerint hagyunk rövidebb vagy hosszabb termőcsapokat, illetőleg termőveszszőket, hogy egyrészt milyen a fajta termőrügyeinek elhelyezkedése és termőképessé­ ge, másrészt mekkora a tenyészterülete, milyen a művelés módja stb. Minden rügyből fejlődhet hajtás, de nem minden hajtás hoz fürtöt. A rügyek termé­ kenysége, ftirtökbeni gazdagsága függ a fajtától, a talaj tápanyag-ellátottságától, a mű­ velési és a kezelési módtól és még sok egyéb tényezőtől. E tekintetben elsősorban a he­ lyi megfigyelésekre kell támaszkodni. 37. ABRA Irányelvként néhány általános megállapí­ tásra hívom fel a figyelmet. Az alapi, a rejtett és a mellékrügyekből fejlődött hajtások a legtöbb fajtánál a ha­ gyományos művelésmódokon általában nem hoznak termést. A fattyúvesszők alsó rügyei a hagyományos művelésmódokon kevésbé termékenyek - bár felsőbb rü­ gyeik termékenysége megközelítheti a cseres vesszők rügyeinek termékenysé­ gét - , ezért ezeket inkább ugarcsapoknak célszerű metszeni. Ez alól azonban kivé­ az alsó rügyek telek is vannak: így pl. magaskordon- és egyes fajtáknál nem hoznak lugastőkéken kedvező körülmények kö­ termést zön termést hozhatnak a rejtett rügyek és a fattyúvesszők hajtásai is. Azonkívül van­ nak olyan, igen termékeny fajták, ame­ lyek az alapi és a rejtett rügyekből, vala­ mint a fattyúvesszőkön is képesek ter­ mést hozni. Ilyen pl. az Izsáki sárfehér és A különféle helyzetű rügyek termékenysége a Kövidinka.

Metszéskor - a terméshozam szempontjából - kizárólag a világos rügyeket vesszük figyelembe. A világos rügyek termékenysége is különböző lehet. A legtermékenyebbek a kétéves farészen, az úgynevezett cseren nőtt vesszők világos rügyei, de ezek sem egy­ formán. Vannak fajták (pl. az Afuz Ali), amelyeknél az alsó 1-3 világos rügyben nincs termés. Más fajtáknál (pl. az Ezerjónál és a Kadarkánál) termékenyek lehetnek az alsó világos rügyek, sőt a sárszem is. A fürtkezdemények száma általában a vessző középső rügyeiben a legnagyobb, az al­ só és a felsőbb rügyekben kisebb. A rügyek helyzeti termékenysége elsősorban fajtatulajdonság, ez azonban művelés­ móddal befolyásolható. Kordon- és lugaskarok, illetve idősebb tőkerészek vesszői ter­ mőrügyeinek fejlődésére kedvezőbbek az élettani körülmények, ezért ezeknél majd­ nem minden cseren ülő vessző alsó világos rügyeiben van termés, még a kevésbé ter­ mékeny fajtáknál is. Sőt gyakran még a fattyúvesszők világos rügyei is termékenyek le­ hetnek.

A fiatal tőke alakító metszése A tőkék kialakítása az egyes művelési módok szerint különböző lehet, alapelvei azon­ ban általában egyformák. A következőkben azokat az általános alapelveket, szabályo­ kat írjuk le, amelyek figyelembevételével kialakíthatjuk a fiatal tőkék művelésmódját, és amelyek érthetőbbé teszik az ott leírt eljárások szükségességét. Az új telepítésű szőlő az ültetést követő években kifejleszti gyökérzetét, törzsét. Ter­ mőképessége csak azután tud megfelelően kibontakozni, ha már kellően megerősö­ dött. Az első évben nem terem, a második évtől már számíthatunk a termés megjelené­ sére, de jelentősebb termést a fej- és a bakművelésű tőkéken csak a negyedik-ötödik évtől kezdve várhatunk. A fiatal tőke helyes nevelésével, alakításával nagymértékben befolyásolhatjuk a tőke termőre fordulásának idejét, termőképességét és élettartamát, ezért az új telepítésű szőlő legfontosabb és legtöbb hozzáértést kívánó munkája a vá­ lasztott művelési módnak megfelelő tőkeforma kialakítása. Jó ültetési anyaggal, megfelelő termőerőben levő talajon, helyesen ültetett szőlő­ ben hamarabb lehet kialakítani a tervezett tőkeformát, mert a tőke több és erősebb vesszőt nevel. A rosszul előkészített vagy sovány talajon gondatlan ültetés esetén ke­ vés és gyenge vessző fejlődik, amely meghosszabbíthatja a tőkeforma kialakításának idejét. A választott művelési módnak megfelelő tőkealak, tőkeforma kialakításában tartsuk még szem előtt a következőket. 1. A világos rügyekből nőtt vesszők mellett, ha szükséges, a sárszemekből és a rejtett (alvó) rügyekből nőtt fattyúvesszőket is használjuk fel. 2. A fiatal tőke növekedési erősségétől függ, hogy metszéskor egy tőkén hány rügyet hagyhatunk meg. Ha a vesszők fejlettek, több, ha vékonyak, satnyák, kevesebb rügyet hagyhatunk meg, de mindig csak annyit, amennyinek a hajtását a tőke kellő erősségű­ re ki tudja nevelni. 3. Minél erősebb a hajtás, annál dúsabb a fiatal tőke lombozata, annál erőteljesebb a gyökérképződés és a termőalap erősödése (tehát a tőke gyorsabban fordul termőre). A lombozatot azonban elsősorban a hajtások hosszabbra nevelésével növeljük, csak má­ sodsorban a hajtások számának szaporításával.

4. Fej- és bakművelés esetén a fiatal tőke alakításakor a rügyeket kifelé álló rügyre metsszük, így hamarabb alakul ki a megfelelő tőketörzs, illetve tőkealap. Egysíkú mű­ velésmódok kialakításakor a sor irán yában álljon a csap felső rügye. 5. Jobban irányíthatjuk a tőke fejlődését és alakját, ha a metszés kiegészítéseképpen a hajtásokat májusban (amikor az arasznyi hosszúságot elérték) átválogatjuk, és a feles­ legeseket kitörjük. A fiatal tőkén az első évben általában kettő-három, a második évben három-négy, a harmadik évben öt-nyolc hajtást hagyhatunk. 6. Az első két évben ne törekedjünk termésre, hanem a tőkeforma kialakítása és a mi­ nél fejlettebb hajtások nevelése legyen a cél. A harmadik-negyedik évtől kezdve asze­ rint növeljük a termőre metszést, hogy a növény milyen erősségű vesszőket fejlesztett. A túlzott megterheléstől még óvakodjunk, mert az a tőke visszaesését okozza. 7. Leghelyesebb, ha mindig olyan művelési módnak megfelelő tőkealakot nevelünk, amely azon a vidéken telepített fajtákon és szokásos sortávolság mellett bevált, illetve célkitűzésünknek megfelel. A következőkben csak a legjobban bevált művelési formák ismertetésére szorítko­ zunk. Külön fejezetben, részletesebben ismertetjük majd a lugasművelést és annak sok speciális vonatkozását.

Alacsonyművelés Alacsony tőkeművelésmódra alakítjuk ki a 0,8-1,2 m sortávolságú szőlőket.

Fejm űvelés A fejművelés lényege, hogy a tőkefejen nem nevelünk elágazásokat, hanem magán a tőkefejen végezzük az évi rendszeres metszést. Az állandó visszametszések következ­ tében a tőkefej szabálytalan gömb vagy más tömzsi alakban vastagodik meg, és a leg­ több vidéken aljával kissé benne ül a földben. Fejművelésű tőkén kopasz-, rövid- és hosszúcsapos, valamint szálvesszős metszést egyaránt folytathatunk. Fejművelésre alakítjuk ki a tőkét elsősorban minden olyan sík területen, ahol télen fe­ dés nélkül a rügyek elpusztulnának, mivel ez a művelési mód teszi lehetővé, hogy tél­ re a szükséges vesszőket könnyen betakarhassuk. A tőkét a következőképpen alakítjuk ki. A z ültetés évében a vesszőn egy világos rü­ gyet hagyunk. A z első évben, ha sima vesszővel telepítünk, rendszerint egy, gyökeres vessző telepítése esetén két vessző fejlődik, amelyet a második év tavaszán a kis tőke erősségétől függően egy-egy világos rügyre vagy csak a sárszemekre metszünk vissza. A m ásodik évben válogatáskor három-négy hajtást hagyunk a kis tőkén, és a harm ad ik év tavaszán ezeket egy-egy rügyre vagy sárszemre vágjuk vissza. A negyedik év tava­ szán azután négy vesszőt vágunk vissza újra sárszemre vagy egy-két rügyes csapra, a többi vesszőt pedig eltávolítjuk. Az ötödik évtől kezdve a választott metszésmódnak megfelelően metszünk. Az előző évi termőcsapokat, csercsapokat mindig tőben vágjuk le. így végezve a metszést, a tőke a további években gömb vagy szabálytalan fejformá­ ra alakul ki. Ha a tőkét mindig kopaszra metsszük, a fejművelést kopasz fejm űvelésnek, ha csapot hagyunk rajta, akkor csapos fejm űvelésnek, ha pedig szálvesszőzzük, akkor szálvesszős fejm ű velésn ek nevezzük.

Fejművelésű tőke kialakítása

Gyalogművelés Az olyan szőlőket, amelyeket eredetileg úgy telepítettek, hogy támasz nélkül nevelhes­ sék, gyalogszőlőnek nevezzük. Ezeket általában fejművelésre alakították ki, és a tőké­ ket ennek megfelelően metszették, illetve metszik azokban az öreg szőlőkben, ahol még itt-ott ez a művelésmód megmaradt. Fenntartása sok kézi munkaerőt igényel, ezért ilyen művelésű szőlőt már nem telepítenek.

Bakm űvelés A bakművelésű tőke rövid törzsén három-öt elágazást alakítunk ki, és ezeken az el­ ágazásokon - úgynevezett sarkokon, bakokon - neveljük a termővesszőket s végez­ zük az évenkénti metszést. Bakművelésű tőkén is képződik kisebb tőkefejszerű megvastagodás, ez azonban csak arra szolgál, hogy az elágazásokat tartsa. Ezekből a sarokelágazásokból lesznek később a bakok vagy szarvak. Elnevezése onnan szár-

mazik, hogy a termővesszők e három- vagy több éves farészen, az Cin. bakon neve­ lődnek ki. A bakművelésű tőke az évenkénti metszés következtében fokozatosan kehely ala­ kúvá formálódik, és a tőkén a hajtások kör alakban állnak. így a tőke belseje üres, szellős. Előnye, hogy a bakok végein mindig jól fejlett rügyekre tudunk metszeni, és később, ha helyesen terheljük a tőkéket, fattyúhajtás-képződés jóformán nincs is. A bakművelés a hegyi szőlők régi művelési módja. Bakművelésre ott alakíthatjuk ki a tőkéket, ahol a szőlő takaratlan rügyeiben télen ritkán keletkezik fagykár, s ha van is, az sem komoly mértékű, mert az elágazások tetején a termőrügyeket csak addig lehet télire betakarni, amíg a szőlő egészen fiatal. Fagyveszélyesebb helyeken inkább csak fagyállóbb fajtákat (amilyen pl. az Olasz rizling, a Szürkebarát) ajánlatos bakművelésre alakítani.

Mélyebb fekvésű, nyirkosabb talajon szintén jó a bakművelésmód, mert a hajtá­ sok a föld felett magasabban vannak, a tő­ két jobban átjárhatja a szél, ezért kisebb a fürtperonoszpóra veszélye. A tőke kialakításának menete a követ­ kező. A telepítés évében a vesszőn egy vi­ lágos rügyet hagyunk. A belőle kifejlődött vesszőt a m ásodik év tavaszán kétrügyes csapra metsszük, amelyből őszre két erős vesszőt kapunk. Ezeket a h arm ad ik év ta­ vaszán kétrügyes csapokra metsszük, és őszre rendszerint megkapjuk a négy sa­ rok kineveléséhez szükséges alapot. A negyedik év tavaszán a négy vesszőt két-két rügyre metsszük, amelyekből nyolc vessző fejlődik. A z ötödik évre tehát kialakult a tőke jellegzetes, négysarkos alakja, amelyen megkezdhetjük a termőre metszést. A további metszés már igen egyszerű, el sem lehet téveszteni. A sarkokon nőtt két vessző közül a fel­ sőket a cserrel együtt mindig eltávolítjuk, és az alsó vesszőket kétrügyes csapokra metsszük. Mivel minden évben mindig négy darab kétrügyes csapot hagyunk, minden évben nyolc erőteljes vesszőnk fejlődik, nem kell mást tennünk, mint ugyanezt a metszést ismételni évről évre. így a bakművelésű tőke szabályos formá­ ja megmarad. Ha a tőke jobban terhelhető, a sarkokon hagyhatunk hosszabb csapot, esetleg ter­ mővesszőt is. Mivel azonban a kétrügyesnél hosszabb csapok alsó rügyei alva ma­ radnak, a nagyobb terhelést nem adhatjuk meg egyszerűen a négy csap hosszabbra hagyásával, mert akkor az elágazások né­ hány év alatt gyorsan felmagasodnának és a tőke elvesztené formáját. Ilyenkor úgy változtatunk a metszésen, hogy a sarkokon levő két vessző közül a felsőből hagyjuk meg a hosszúcsapot, az alsóból pedig kétrügyes ugar­ csapot metszünk. A további években metszéskor az előző évi hosszúcsapot a cserrel együtt levágjuk, és az ugarcsapon nőtt két vessző közül a felsőből mindig hosszúcsapot, az alsóból kétrügyes ugarcsapot hagyunk. így - a rövidcsapos metszéshez hasonlóan formájában tartható a tőke, nem alaktalanodik el. A bakművelésű tőkén rövid-, hosszú­ vagy vegyescsapos metszést folytatunk, de végezhető rajta szálvesszős metszés is.

K arikás művelés Ritkábban előforduló művelésmód. Karós szőlőben alkalmazható. Erdélyben és a po­ zsonyi borvidéken általánosan alkalmazták. Alapelveiben megegyezik a Guyotműveléssel, a különbség annyi, hogy a szálvesszőt nem vízszintesen, hanem karikára kötjük ki. Kétféle karikás művelés ismeretes: az erdélyi és a ménesi. Az erdélyi karikással 50 cm magas combot nevelünk és arról lefelé kerekítünk le két vesszőt karikára, a ménesi ka­ rikással pedig alacsony combról felfelé karikára kerekítünk egy-két vesszőt.

Középmagas művelés \ 42. ábra [■

Középmagas szintben az 1,5-2 m sortá­ volságú szőlők művelésmódjait alakítjuk.

Guyot- (e.: güjó-) művelés Elsősorban huzalos támasz mellett, széle­ sebb sor- és tőtávolságú szőlőben célsze­ rű művelési mód. Vendégkaróval karós szőlőben is alkalmazható, és 1,4-1,6 m sortávolságig kihasználható vele a tenyészterület. A tőke kialakítása és metszése rendkí­ vül egyszerű. Lényege, hogy két-három év alatt alacsony vagy magasabb törzset

E o

(combot) nevelünk, annak a tetején mindig egy szálvesszőt, egyetlen kétrügyes ugar­ csapot hagyunk, és a szálvesszőt vízszintesen kikötjük. (Az első években a szálvessző természetesen rövidebb, s ahogy erősödik a tőke, úgy hagyhatunk mindig hosszabbat.) A szálvesszőt a következő évben levágjuk, az ugarcsap felső vesszőjéből új szálvesszőt, alsó vesszőjéből pedig ismét kétrügyes ugarcsapot hagyunk. A metszést így folytatjuk évről évre. Előfordulhat, hogy az ugarcsapon nőtt vessző nem fejlődik ki jól, ilyenkor a szálvessző legalsó, fejlett vesszőjét hagyjuk meg ismét szálvesszőnek. Jó erőben levő szőlő esetén lehet kétsarkosra nevelni és két szálvessző­ re metszeni.

Szálvesszős fejm űvelés Homoktalajon alkalmazzuk azért, hogy a tőkéket télre be tudjuk takarni. Huzalos tá­ masz mellett 2,4 m sortávolságig két vagy több szálvesszővel a tenyészterület megfele­ lően kihasználható. Kialakítása lényegében úgy történik, mint a fejművelésű tőkénél, gépi művelésnél azonban a csapokat és a szálvesszőket nem kör alakban, hanem a sor irányában, egy síkban hagyjuk meg.

Huzalos támasz mellett és ott alkalmazható, ahol a szőlőket télire nem kell betakarni. 1.4-1,8 m sortávolságig egyszintes, 1,8-2,4 m között kétszintes kordon kialakítása aján­ latos. Ezt úgy végezzük, hogy a tőkét két-három év alatt kétsarkúra neveljük, és a sar­ kokról a harmadik-negyedik évben egy-egy vesszőt 40-50 cm magasságig felvezetve, egymással ellenkező irányban vízszintesen kikötünk. Ezekből a vesszőkből alakítjuk ki a karokat, illetve a kordonokat. Ha kétszintesre akarjuk nevelni ugyanazt a tőkét, akkor az egyik évben egy vesszőt felvezetünk 1 m magasságig és lehajlítjuk karnak. A következő évben azután a másik oldalon is kialakítjuk a kordonkart. A kétszintes kordont legjobb váltott karúra nevelni, mert így lombozata nem lesz olyan zsúfolt. Ez esetben a harmadik vagy negyedik évben egyszerre alakíthatjuk ki mindkét szintet a következőképpen: egy vesszőt lehajlítunk 50 cm magasságban alsó karnak, egy másikat pedig 1 m magasságban a felső szinten ellenkező irányban kötünk ki.

■n —r— *r—

M

i /

f

P

...... -... __

)\ i—r* ~-r~-r~r

o t t TTO r

( ív \ l"[1 f]V// ip ^! _

t t t t

i: U

L___ ernyőművelés

Sylvoz-kordon

A korszerű művelésiform ák típusai

lM

4 4 \A -

\

\

I I

44-

/ \

u

s L n L uiiimullmiiinitti 1. év

2. év

5. év

Kétkarít kordonművelésű tőke kialakítása 46. ABRA i- T f i f v r n u mi i ii u / i i t í ;i ii

/| i \\ // !Í ! Hl /
10