Signora da Vinci 9789639633353 [PDF]

Zitiervorschau

Robin Maxwell

Signora da Vinci

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: SIGNORA DA VINCI New American Library, a division of Penguin Group (USA) Inc Copyright © Robin Maxwell 2009 Fordította Stefanovits Peter Szerkesztette Mór Mariann Hungarian translation © Stefanovits Peter, 2010 Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2010

(Tartalomjegyzék)

2

Az alkimista lánya Első fejezet

Hazugság. Újra hazudnom kellett, hogy aznap kiszökhessek a házból. Nevezzük inkább „kifogásnak” − helyesbítettem magamban, és még egy fahasábot hajítottam a kemencébe. A forróság azonnal a rcul csapott. Becsuktam a kis vasajtót, és a helyére tettem a reteszt. A legnagyobb hasábot eme ltem le a farakásról. Minél vaskosabb, annál tovább ég a tűz. Mindent előre kiterveltem. „Nevezd nevén, Caterina!” − korholtam magam némán. „Hazudni fogsz az édesapádnak, hogy megint mezítláb szaladgálhass a dombok között ahelyett, hogy a dolgodat végeznéd. ” Megragadtam a fújtató fogóját, és pumpálni kezdtem a levegőt. Szinte láttam, ahogy forró katlanná változik apám alkímiai olvasztókemencéje. Ledobtam magamról a bőrkötényt, a maszkot, majd sarkon fordultam. Apám épp alkoholt mért ki dolgozóasztalán. A desztillátor a kétágú kifolyócsővel és a felfogó lombikokkal olyan volt, mint egy furcsa tengeri lény. Nem lett volna szabad így tekintenem rá. Apám hetek óta igyekezett megtanítani a használatára, hogy magam is előállíthassam az egyik összetevőt, amely különösen orvosságok elkészítéséhez fontos. Azonban az eszem újabban egészen máshol járt. Mondhatni bárhol, apám alkimistalaboratóriumát, füvészkertjét vagy orvosságos boltját kivéve, ahol rendszerint segítettem neki. A terv részletei lassanként öltöttek formát a fejemben. Visszamentem a kemencéhez, és a biztonság kedvéért újabb fahasábot dobtam a tűzre. Közben vadul imádkoztam, nehogy bűnöm izzó poklával lángba borítsam az egész házat. Dante hét halálos bűneinek egyikét követem el épp? Ezen töprengtem, miközben elindultam a legfelső emeletről a másodikra vezető lépcsősoron. A hálószobámba siettem. A kis helyiségben letakart ágy, szék, asztal és sok faláda állt. Utóbbiakban holmim rejtőzött. A szépen díszített kelengyésládára néztem. Magdaléna néném erőltette rám egy évvel ezelőtt, amikor tizenhárom éves lettem. Vásznat, finom pongyolát és gyermekruhát tett bele − mindenfélét, amire a majdani fiatal menyasszonynak szüksége lehet. A láda látványa keserű gondolatokat ébresztett bennem. Ugyan ki venne el? A legkevésbé sem voltam járatos asszonyi dolgokban. Papa − testvére nógatására ügyet se vetve − kifogást kifogásra halmozott, ha erre terelődött a szó. Túl fiatal vagyok, mondogatta, pedig a korombeli lányok közül már nem egy férjhez ment. Nincs rendes kérő Vinciben, hajtogatta apám, pedig voltak más városok is a közelben, jóval 3

nagyobb települések: Empoli, Pistoia és természetesen Firenze, alig egynapi lovaglásra. Letérdeltem az egyik dísztelen láda elé az ágy lábánál, és kezembe vettem azt, amelynek örök pártámat köszönhettem. Platón Timaioszának megviselt példánya volt, görög eredetiben. Ugyan ki venne nőül olyan lányt, akinek a fejét mindenféle sületlenségekkel tömték tele? Még rosszabb, ha titkolózik. Óvatosan betekertem a könyvet az arany és skarlátvörös színű sálba, amelyet papa adott anyámnak, mielőtt meghalt. Féltve őrzött ereklyém volt. Óvatosan, vastag fűszereszsákba csúsztattam a csomagot. Leosontam a következő lépcsősoron. Jól tudtam, hogy a konyhában vagy a nappaliban találom hőn áhított, egész napos szabadságom egyetlen igazi akadályát. − Egyél valamit, Caterina! − hallottam már, mielőtt megpillantottam Magdaléna nénémet. Épp lehajolt, hogy kivegye a reggeli kenyeret a kemencéből. Tekintélyes hátsó fertályán kívül egyebet nem láttam belőle. Nem is tudott elég gyorsan hátrafordulni, amikor azt feleltem, hogy nem vagyok éhes, és leszaladtam az utolsó lépcsősoron. A nehezén túl voltam. A lépcső falán csomóba kötött zöld növények száradtak. Viráguk lefelé lógott, andalító illatuk a fejembe szállt. Az orvoslás világába csöppentem. Az egész földszintet betöltötték a gyógyítás tudományának kellékei. A lépcső alján kapott helyet a raktár és a szárító. A padlótól a mennyezetig hordók, ládák, hatalmas üvegek és dobozok tornyosultak. Pikáns illatuk és feliratuk egzotikus országokról és misztikus élőlényekről árulkodott. Nem volt vesztegetni való időm. Ördögi tervem a szabadba űzött, Papa füvészkertjébe. Val ójában félig az enyém volt. Nagy hasznomat vették a növények között, hiszen minden fűszálat ismertem. Nagy örömöt is leltem bennük. Aznap reggel azonban mardosó bűntudattal mászkáltam a kertben. El is pusztítottam egy részét… önző szándéktól vezéreltetve. Pedig tavasz volt. Friss, csodálatos, napsütötte reggel. Aznap sajnos épp nem kellett gyógynövényeket gyűjtenem a dombok között. Néhány nem nőtt a kertünkben, vagy kevés volt belőlük a raktárban. Magot, dugványt zsákmányoltunk. Muszáj volt valahogy elszabadulnom aznap. Reggel óta alig fértem a bőrömbe, a tüdőm fájdalmasan vágyott a friss, nedves levegőre, amelyet csak a folyónál lehet érezni. Tudtam, hogy Papának szüksége van rám a boltban. Kenőcsöket kellett kimérnem, magot finom porrá őrölnöm, főzeteket kevernem a szomszédjainknak, akik ugyancsak 4

rá voltak szorulva Ernesto, Vinci megbecsült patikusának szakértelmére. A kis faluban nem volt egyetlen orvos vagy felcser sem. Ernesto a legtehetősebb földbirtokostól a legszegényebb béresig mindenkit ellátott. Azt tartották róla, hogy időnként csodákra képes. Az arany árnyékában jártam, én, a szeretett gyermek, aki úgy hasonlít fájdalmasan eltávozott anyjára. A helyes kis szomszéd, aki mindig kész elszaladni valahová, ha épp kell, meghallgatja az emberek panaszát, viszont a pletykát nem szívleli. A kert egyik végébe siettem, ahol verbéna virágzott. Hamarosan ráleltem, nagy csomóban nőtt a kert fala melletti árnyékos földben. Mielőtt belekezdtem volna ördögi tervembe, körbenéztem. Megragadtam a növényt, és tövestől kitéptem. Viasszal átitatott rongyzacskóba raktam, majd az egészet a fűszerzsákomba tettem. Kisimítottam a szoknyámat, lesepertem a mellényemre tapadt apró földdarabkákat. Ahogy ott tisztogattam magam, a tekintetem a mellemre tévedt. Nemrég kezdtem felfedezni, és ennek sok köze volt újdonsült, zabolátlan szabadságvágyamhoz. A vállamra kaptam a fűszerzsákot, és visszamentem a raktárba. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, hogy kötelességtudó, szófogadó kislány benyomását keltsem, aki mindig is voltam. Papa patikájának hátsó ajtaján át surrantam be. Fűszerekkel teli polcok, kimért levéllel, kéreggel és gyógynövénnyel teli üvegcsék zsúfolódtak össze az egyszerű helyiségben. Nem volt nagy, akárcsak maga a ház. Vinciben a legtöbb háromemeletes ház kicsi volt, és kétszer olyan hosszú, mint széles. Ha a családnak üzlete volt, általában a földszinten kapott helyet, és az utcára nézett, akárcsak Papáé. Aznap nem tudtam könnyedén és kecsesen kisurranni. Signora Grasso érett paradicsomokkal teli kosarat tolt Papa elé a pulton, és hálásan mosolygott. Vajon a gyógyszert köszönte meg, amellyel apám kigyógyította a lányát a vérhasból, vagy azért volt hálás, mert zöldséggel fizethetett? − Caterina, csodaszép gyermekem! − kiáltott oda nekem az asszony, amint meglátott. − Én mondom neked, Ernesto, ez a kislány napról napra egyre szebb lesz. Az arca szakasztott az anyja. − Tetőtől talpig végigmért, mintha lovat készülne venni. − De azt kell mondjam, a te magasságodat örökölte. Bár vannak férfiak, akiknek nem számít, mekkora lányt vesznek el. − Tehetek még valamit érted, Signora? − kérdezte Papa nyugodt, komótos hangján, amelyet az itteniek annyira szerettek. Apám magas, nyúlánk ember volt, sugárzott róla az egészség. A fejét dús, ősz hajkorona borította. Visszafogottan, szerényen öltözködött, ami hűen tükrözte természetét. − Ami azt illeti, rohannom kell, Ernesto. Egyszer elmondom, hová, de még nem árulhatom el! − felelte az asszony bizalmaskodón. 5

Abban a pillanatban megszólalt a csengő a bejárati ajtó felett. Majdnem elállt a szívverésem. Már két vevő vetekszik velem együtt apám figyelméért. − Papa − szólaltam meg −, úgy látom, nincs több verbénánk. Apám összeráncolta a szemöldökét. − Volt egy csomó a déli fal mellett, nem? − De igen − feleltem. − Örültem, hogy igazat mondhatok, mielőtt nagyot füllentenék. − Csakhogy már felhasználtuk mindet. − Felhasználtuk? − Nem emlékszel? Signora D’Arentino kapott belőle sárgaságra, akárcsak Signor Martoni és a fia a szemére. − Elhallgattam, mintha még tucatnyi emberre pazaroltunk volna verbénát, pedig kifogytam a nevekből. Viszont pontosan tudtam, mennyit szokott apám jelentéktelen részleteken töprengeni. A legkevésbé sem lepett meg, amikor így folytatta: − Jól van, Caterina, menj csak, és hozz valamennyit! És kéne egy kis festőfüvet is szedned a folyópartról. − Festőfű − ismételtem szolgálatkészen. Alig fértem a bőrömbe örömömben, hogy sikerült a tervem. El is feledkeztem róla, hogy felhasználtuk a teljes készletünket a növényből, amely kenőccsé alakítva fekélyek kezelésére szolgált. Mindketten jól tudtuk, hogy mostanában virágzik. − Rögtön indulok! − kiáltottam, és egy lábbal már kint is voltam az üzletből. Nem akartam meghallani az utolsó utáni kéréseket, vagy a feddést, hogy végezzem el a dolgomat, mielőtt útnak indulok. Tudtam, hogy az alkímia tüze vidáman ég majd nélkülem is, amíg vissza nem térek délután. »-« Vinci falucska macskaköves utcáin sétálgatva engedetlenségemen töprengtem, és némi szégyent éreztem. A település talán ötven háztartást számlált. A templom és a régi vár volt csak errefelé számottevő méretű épület. Papa annyi mindent adott nekem… és én így hálálom meg. Ernesto egyedül nevelt, mióta az eszemet tudom. Az anyám hetekkel a születésem után halt meg lázban. Papa minden igyekezete ellenére képtelen volt megmenteni. Gyermekkoromban apám a tenyerén hordozott, és leste minden kívánságomat, szinte fürödtem végtelen szeretetében. Soha nem bántott. Mindig a legkönnyebb munkát bízta rám, minden mást Magdaléna végzett el. Legtöbbször a patikapulton üldögéltem, és Papa kuncsaftjait szórakoztattam. Vérbeli utánzó voltam, hűen mímeltem a madarak énekét, a szamárbőgést vagy 6

akármelyik szomszédunk nevetését. Papa hetente többször felvitt magával a dombra. Ott szerezte be azokat a növényeket, amelyek nem nőttek a kertünkben. Szerettem elbújni előle a magas fűben. Pillangókat kergettem, széttárt karral versenyre keltem a széllel. Papa megmutatta nekem a forrásokat, ahová a madarak inni és fürdeni járnak. A kis állatok nagyon boldogok voltak, egymást váltották a sekély szakaszokon. Papával együtt kacagtunk, valahányszor a kecses kismadarak torzonborz lénnyé változtak. Igazság szerint alig vártak el tőlem valamit. Papa már abban örömét lelte, hogy boldog és gondtalan gyermeke lehetek. A nyolcadik születésnapomon azonban minden megváltozott. Apám elvitt egy barlangba, ahol addig még sosem jártam. Az üreg sötét volt, egyetlen fénysugár hatolt csak le a mélyére a sziklás boltozaton keresztül. Csendesen álldogáltunk a fénysugárban. Ragyogtunk, a sötétség pedig körülölelt bennünket. − Nyolc − szólalt meg az apám. Sejtelmes hangja visszhangzott a barlangban. − A nyolcas a legnagyobb szám az összes közül. − De miért, Papa? − A végtelen száma. − A homokba rajzolta a számot és jelet. Megfogta az ujjamat, újra és újra végigvezette a vonalon, mutatva, hogy soha nem ér véget. − A nyolcas a végtelen lehetőségek száma. A titkos világoké. Nyolcéves lettél, Caterina. Most kezdődik az igazi életed. Most kezdődnek a tanulmányaid. Így is lett. Aznap este, miután Magdaléna hazament, Papa fáklyával a kezében felvitt magával a hálószobánk előtti lépcsősoron a harmadik emeletre. Két helyiség volt itt, apám sanctum sanctorumai. Egészen addig szigorúan zárta őket, és tilos volt belépnem. Apám először az utca felé néző ajtót nyitotta ki. Beléptünk. Világos, tágas, dísztelen szobában találtam magam. Tele volt asztalokkal, amelyeken könyvek sorakoztak. Láttam már könyvet. Papa mindig az ágya mellett tartott egyet. Ha álmatlanság gyötört, mindig átmentem hozzá. Volt, hogy a gyertya fényénél az egyik könyökére támaszkodva a nyitott könyv lapjait fürkészte. Amint megpillantott, becsukta a könyvet, az ágyába hívott, melengetett, ringatott és mesélt nekem. A gyógyszeres könyvét a patikában tartotta. A különböző növények gyógyító hatását vette számba. Nem sokat törődtem a könyvekkel, nem tartottam többre őket, mint a Bibliát, amelyből a szerzetesek olvastak fel minden vasárnap a misén. Több tucat kézzel másolt könyv feküdt az asztalokon. Néhány közülük hatalmas 7

volt, és nyitva állt. Papa az egyik fölé tartotta a fáklyát. Nemcsak írást, hanem gyönyörű aranyleveleket és indákat, apró, mindenféle színű és árnyalatú képeket láttam. − Ez a kézirat − szólalt meg apám az áhítat hangján − nem kevesebb, mint ezeréves. Ezeréves? − Honnan szerezted ezt a könyvet, Papa? − kérdeztem. Lassan megkerültem az asztalt, és óvatosan szemügyre vettem a könyveket, amelyeket apám engedélyével kinyithattam. Sok közülük latin nyelven íródott. Sem írni, sem olvasni nem tudtam ezen a nyelven, de felismertem. A többi könyvben furcsa, csipkézett betűk vagy kecsesen ívelő írások volt. − Mondd el, el kell mondanod, honnan van ilyen sok könyved! Apám is szemügyre vette a könyvtárát. Meg-megállt, belekukkantott egy-egy könyvbe. A lámpát a feje fölé tartotta, lepillantott, olvasott, időnként bólintott. Egy idő után beszélni kezdett. Úgy fűzte a történetet, ahogy álmatlan éjszakáimon tette. Ezek a történetek azonban nem sárkányokról és hegyi rejtekükről vagy vízililiomok virágában élő tündérekről szóltak. A történet apám kalandos ifjúkoráról és inaséveiről szólt a híres-hírhedt firenzei történész és tudós, Poggio Bracciolini oldalán, aki nem más, mint Firenze leghatalmasabb férfija, Cosimo de’Medici szolgálatában állt. − A mai napig nagyra tartják visszafogottságát és józan döntéseit, pedig hatalmas vagyonnal rendelkezik − mesélte Papa. − A régi időkben Cosimo úgy tartotta, hogy szeretett városának művelt férfiúinak hozzá kell látniuk az ókori görög és római írók, tekercsek és kódexek olvasásához, amelyek szétszórva hevernek a világban az egyiptomi Alexandria hatalmas könyvtárának hanyatlása óta. Sokat közülük keresztény egyházatyák rejtettek el, mert eretnek írásoknak tartották őket. − Mit jelent, hogy „eretnek”, Papa? − Azt jelenti, hogy hiszünk olyan dolgokban is, amelyeket a papok nem találnak meg a Szentírásban. Veszélyes dolog eretneknek lenni. Magam is eretnek vagyok, édes lányom. Döbbenten nézhettem, mert apám felvett, és megnyugtatásul szorosan magához ölelt. Félretolta a könyveket az egyik asztalon, és felültetett rá. − Akár veszélyes, akár nem, Caterina, olyan igazságok állnak e könyvek lapjain, amelyek nem mehetnek veszendőbe az emberiség számára. Olyan igazságok, amelyeket neked is el kell sajátítanod. 8

− Nekem? − Alig jött ki hang a torkomon. Hatalmába kerített a rettegés. Nem azt mondta Papa az imént, hogy a könyvek eretnek és veszélyes írások? − Hallgass rám! − szólalt meg apám, és letérdelt elém. Az arca egy magasságban volt az enyémmel, az orrunk kis híján összeért. Lágy hangja megtelt szenvedéllyel. Addig soha nem láttam ilyennek. − Lány vagy. A mi társadalmunk alig tart többre egy kupac tehéntrágyánál. Értetlenül meredtem rá. Addig szeretet és gyengédség vett körül. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy bánhatnak másként is a lányokkal. − Hamarosan eljön az idő, és megmutatkozik „egyetlen erényed”: eladósorba kerülsz. Ha rangodnál előkelőbb házasságot kötsz, úgy tartják majd, növelted családod vagyonát, tekintélyét és befolyását. Nem értettem, miről beszél. Vagyon. Tekintély. Befolyás. Ezek a szavak soha nem hangzottak el a házunkban. A családunk híján volt mindegyiknek. Hallottam már idősebb lányokat és asszonyokat kosárfonás közben házasságról beszélgetni a Vincio folyó partján. Egészen addig nagyon vártam, hogy férjhez menjek. − De más helyeken, más korokban, Caterina, ősi, pogány időkben a nőket tisztelték − folytatta apám. − Nagy hatalmú papnők voltak. Hatalmas területek felett uralkodtak. Magasztos istennők voltak, akiket mindenki imádott. − Istennők? − kérdeztem vissza értetlenül. − Mint Szűz Mária? − Nem. − Apám megrázta a fejét, és kurtán felnevetett. Felemelt egy könyvet, amelyben furcsa, szögletes betűk sorakoztak, és az ölembe tette. − íme, a görög nyelv − tette hozzá. − Ebben a könyvben a szerző Íziszről, az élet, a szerelem és a mindenség egyiptomi istennőjéről beszél. − Jézus társa volt? − Nem, Caterina. Ízisz több ezer évvel az előtt uralkodott, hogy Jézus megszületett. Meg fogsz tanulni görögül, latinul és héberül − folytatta apám, és felemelt az asztalról. − A héber a zsidók nyelve. Ha egy asszony méltó arra, hogy istennő váljék belőle, akkor egy kislányból is lehet tudós. − Te fogsz tanítani, Papa? − kérdeztem. − Igen, én. − De még nem mondtad el, honnan szerezted ezeket a könyveket. Azt sem fejezted be, amit Poggióról mondtál. − Milyen igazad van! Úgy kanyarodtak el a gondolataim, mint érintő mentén kirepülő test. 9

− Mi az „érintő”? − kérdeztem. − Mit jelent az, hogy „pogány”? Apám ismét felnevetett. − Látom már, hogy nem akármilyen kis tudóssal állok szemben, hiszen az igazi tudós kérdéseinek száma végtelen. Gyere velem! Akad még itt bőven látnivaló. Még látnivaló? − töprengtem. A gondolatok százai kavarogtak a fejemben. Miféle csodákat mutat vajon még nekem? Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy apám beilleszti a kulcsot a harmadik emeleti szoba ajtajának zárjába, és elfordítja. A helyiség ablakai a füvészkertre néztek. Takaros kis szoba volt, de titokzatos sötétség bujkált benne. A legkevésbé sem hasonlított a földszinti, derűs patikahelyiséghez, vagy a sokablakos, fényes könyvtárszobához. Átható, keserű szagot éreztem. Egészen más volt, mint a patika virágillata. Hirtelen a szemem elé tárultak az asztalok, amelyeken egymásba csúsztatott fiolák, tölcsérek és furcsa alakú edények sora állt. A fal mellett volt a hatalmas olvasztókemence, amelybe két fújtató torkollott. Mellette a kohót tápláló készletek: szén, fa, gyékény és szurok. A kertre néző ablak mellett fiókos íróasztal állt. Nagy, kiterített tekercs feküdt rajta. A fal me lletti polcon tálcák, mérlegek, szűrők, tálak és mérőkanalak sorakoztak. Ezerféle lombik tárult a szemem elé: némelyiknek hosszú nyaka volt, néhányból két cső vezetett ki, az egyik szája pedig úgy tekergett, akár egy kígyó. A figyelmemet mégis két csőrös pohár kötötte le. Az egyik olyan volt, mintha az oldalát korommal színezték volna sötétre. Egy hatalmas tojásra hasonlított. Pánttal rögzített teteje hol felemelkedett, hol visszahullott, ahogy a háromlábú állványon pihent. A másik átlátszó üvegből készült és a padlón állt. Az alja több mint fél méter széles volt, és Papa mellkasáig ért. Vajon honnan kerültek ide ezek a fantasztikus edények? Az orromat ismerős szag csapta meg, de még soha nem éreztem a házunkban. − Papa − szólaltam meg −, lótrágyaszagot érzek. − Jó az orrod, Caterina. Úgy van, ahogy mondod, de a trágya épp erjed. − Egy agyagedényhez vitt. Ahogy közeledtem felé, a szag még erősebb lett. − Lezárt edényben önmagával lép reakcióba, és kiváló hőforrást alkot. Az itteni munkámhoz, a „kísérleteimhez” általában valamilyen formában hőre van szükségem. Gyere közelebb, hadd mutassam meg az olvasztókemencét. Athenornak hívják. Ne félj! − tette hozzá kedvesen. − Hamarosan szoros barátságba kerülsz majd a kis katlannal. − Kézen fogott és közelebb vitt. A kemence csukott ajtaján keresztül is izzó forr óságot 10

árasztott. − Gyermekem, az vagyok, akit alkimistának mondanak, ez a kemence pedig e helyiség szíve-lelke. E szoba nem más, mint alkímiai laboratórium. Úgy tartjuk, hogy a természetet csak a tűz képes megváltoztatni. Az alkimisták valójában a tűz mesterei. Apám leakasztott egy kötényt a kampóról. Belebújt, a háta mögött keresztezte a hosszú, vékony szalagot, majd elöl megkötötte. Azután legnagyobb meglepetésemre és örömömre levett egy másik kötényt is a kampóról − sokkal kisebb volt, pont az én méretem −, és rám adta. − Titkos nyelvet beszélünk, és az igazságot a tudásban, nem pedig a hitben keressük. Az egyház megveti és tiltja, amit művelünk. Mozdulatlanul, némán álltam, ahogy feladta rám a kötényt. Olyan volt, mintha vallási ceremónia részese lettem volna a tűzoltár előtt. Papa mozdulata kimért volt, akárcsak a helyi papé, amint az ostyát a nyelvünkre, vagy a kelyhet az ajkunkhoz helyezte. − Soha nem szabad védőruha nélkül kinyitnod a kemence ajtaját! − figyelmeztetett Papa. Bőrmaszkot tartott az arcom elé, a sajátját is hasonlóval védte. Kitárult a kemence ajtaja. A szemem tágra nyílt a csodálkozástól. A titokzatos szobában, a sok izgalmas látvány és az illat közepette olyanok voltunk, mint két állatbőrbe bújt mitikus figura, akik a pogány és szent alkímiai tüzet imádják. − A lángok soha nem alhatnak ki. A legfontosabb, hogy állandó legyen a hőmérséklet. Apám levett a farakásról egy vastag hasábot, és a kőpadlóra helyezte az athenor előtt. A sűrű szurokkal teli vödörből kiemelte a kefét, és bekente a fahasábot. Alaposan átitatta szurokkal. Nagy, vastag kesztyűt húzott a kezére. Gyengéd mozdulattal a tűzre helyezte a szurkos fadarabot. − Minden este teszek rá lefekvés előtt, és reggel az első dolgom, hogy megnézzem, jól ég-e − mondta. Bezárta a kemence ajtaját, mielőtt a lángok kicsaptak volna. − Néha felriadok az éjszaka közepén, és azt hiszem, hogy kialudt a tűz. Feljövök ide… Állj hátrébb, Caterina! − Többször egymás után lenyomta a fújtató karját. − Hadd tápláljam a tűzokádó sárkányt. Lehetséges, hogy nem vettem észre apám éjszakai jövés-menését? − töprengtem. − Egyszer sem aludt ki azóta, hogy meggyújtottam sok-sok évvel ezelőtt. Az édesanyád is segített nekem, mielőtt eltávozott. − Apám levette a maszkot, és finoman engem is megszabadított tőle. − Mostantól fogva pedig te vagy az alkímiai 11

tűz őrzője. Így is lett. »-« Elsajátítottam az alkimisták titkos nyelvét, és fiatal korom ellenére lelkesen ittam magamba e tudomány egészséges, türelmes és alázatos hitvallását, amelyet apám csepegtetett belém. Megtanított az erjesztés, a lepárlás, a rothasztás és kivonás módszerére. Rafinálás, alvasztás, megfestés és kristályosítás. Apró kezem szén-, sárés homokfürdőt vett. Megtanultam a pelikánedény, az agyagtégely és a kalcináló edény használatát. Hibátlanul mértem ki anyagokat a mérlegen, és avatott kézzel használtam az olvasztókemencét. Az alkimisták különböző irányzatokat követnek − mesélte Papa. Voltak, akik a spirituális átalakulást keresték a filozófiai tanításokban. Mások nagy hangsúlyt fektettek az ásványokra. Mások − akárcsak ő − a növényi világot részesítették előnyben, és a gyógyítás területén keresték a használható alkalmazásokat. A legtöbb alkimista amatőr volt − „eltévelyedetteknek” nevezték őket −, akik a „bölcsek kövét”, vagy valamiféle elixírt kerestek, hogy bármily fémet arannyá változtassanak. Nemcsak kapzsik voltak, mesélte Papa, hanem az egyház előtt komoly bajba sodorták az olyan tudósokat, mint ő. Így az összes alkimistát eretneknek, gonosz varázslónak bélyegezték. Nem számít, hogy Papa a betegek gyógyítása érdekében folytatja a kísérleteit. Ha elkapják, ugyanúgy máglyán végzi majd, mint azok, akiket a hírnév és az arany csillogása tart bűvöletben. Az alkímia mellett komolyan elkezdtem foglalkozni a gyógyítás tudományával is. Hogyan és mikor kell levágni a virágba borult növény levelét, hogy gyógyító esszenciája a legerősebb legyen? Mikor a legérettebbek a magok a begyűjtésre? A gyökereket leginkább ősszel kell kiásni, amikor a növény, amelyet táplált, már haldoklik. Nagy szakértelemmel szárítottam és raktároztam a leveleket télire. A falon függő, száradó virágok alatti muszlinzsákok felfogták a kipotyogó magokat. Megtanultam, hogyan kell kora reggel begyűjteni a virágokat, finoman lerázni róluk a harmatot, hogy az, amit orvosságainkhoz felhasználunk belőle, megtisztuljon a rovaroktól és a kórokozóktól. Papa alaposan kioktatott, hogy egyes növények bizonyos része − mondjuk a virága − gyógyírt tartalmaz, míg gyökere mérgező lehet. A leginkább mégis füvészkertünk gondozását élveztem. Figyeltem, ahogy az elvetett magok kisarjadnak a nedves földből, majd érett növényekké cseperednek. Párlófüvet termesztettünk, amit erősítőszerekhez használtunk, a kamillát pedig nyugtató teához. A muskotályzsálya magjai vízbe áztatva sűrű masszát alkotnak, amelyet szemgyulladás kezelésére használtunk, de a tüskét is kivette az ember 12

kezéből. A pitypang jót tett a vesének, az ázott kaporból készült ital pedig enyhített a felfúvódott csecsemők gondjain. A bodzabokor levelét az alkímiai laboratóriumba vittük. Disznózsírral és marhafaggyúval hevítve, majd finom szitán átszűrve kiválóan hatott égések, fagyások és bizonyos rovarok csípése ellen. A kerti székfű főzete, amelyet szintén a második emeleten kotyvasztottunk, nélkülözhetetlen volt a lázcsillapításban. Tudtam, hogyan kell fekélyt és sebet gyógyító kenőccsé pépesíteni a körömvirágot, és sziruppá főzni a zsályát, hogy a tüdő mélyében kelő köhögést enyhítse. Ami még fontosabb volt, Papa megtanított rá, hogy keveset mutassunk meg magunkból, és óvakodjunk saját szereink magasztalásától, amikor a gyógyulásra vágyókkal beszélgetünk. Tilos volt pletykálni. Az ostoba csacsogás egyébként sem segít a betegnek. A gyógyszerésznek teljes harmóniában kell lennie tudományával. „Tudós és értelmes” − emlékeztetett az apám. Galénosz, a híres görög orvos úgy tartotta, hogy az orvos tudományánál fogva filozófus is. De még ennél is többet tanultam. Sokkal-sokkal többet. Onnantól fogva, hogy bejáratos lettem apám könyvtárába, gyakori látogatójává váltam. Kora reggel és este, miután a patika bezárt, a könyvek és a tekercsek betűit böngésztem. Papa szigorú tanító volt, de mindig kedves velem, hiszen tökéletes diákja voltam: szorgalmas, gyors felfogású, és amit egyszer megtanultam, soha többé nem felejtettem el. Hogy is feledhettem volna, mi állt a könyvekben és kéziratokon? Régi korok nagy bölcsességei. Emberek és istenek fantasztikus történetei. Hogyan különböztessük meg a jót a rossztól. A számok varázslata. Az emberek szívében lakozó gonosz. Hősies kalandok és a romantikus szenvedély kegyelmet nem ismerő fájdalma. Voltak könyvek, amelyeket kétezer évvel azelőtt írtak, hogy a kezembe vettem őket. Arról nem is beszélve, hogy kik. Görögök: Platón, Euripidész, Homérosz, Xenophón, és ókori rómaiak: Ovidius, Vergilius, Livius és Cato. Később megtudtam azt is − Papa kedvenc története volt −, hogyan jutott a Vinciben, az apró toszkánai faluban éldegélő patikus ilyen különleges könyvekhez. Poggio Bracciolini élő legendává vált a házunkban. Cosimo de’Medici megbízásából Poggio számos küldetést teljesített Európa, Perzsia és Afrika távoli vidékeire, ahonnan felbecsülhetetlen értékű kincsekkel tért vissza, és egytől egyig ura kezébe helyezte őket. Nem aranyat, nem ékszereket, hanem könyveket hozott magával. Könyveket, amelyek elvesztek, miután a Római Birodalmat lerohanták a barbárok. Néhány eredetit ki lehetett csalni vagy zsarolni tulajdonosuktól. A többit Poggio 13

saját kezűleg másolta le. Ernesto személyében lelkes segítőre talált. Félelmet nem ismerő tanítványa vele tartott, bárhová is utazott: a fagyos svájci Alpok kietlen tájaira vagy a Szentföld tikkasztó sivatagaiba. Időnként sötét, penészes, föld alatti kamrákban kellett meghúzniuk magukat, ahol csak egy szál gyertya világított munkájuk felett. Volt, hogy handzsárokkal hadonászó dühös muzulmánok űzték ki őket a mecsetből, mert tolvajnak és betolakodónak vélték őket. Apám fáradhatatlanul űzte egyedülálló mesterségét, amelyet végtelen ajándéknak tartott. Éveken át nap nap után másolta, közben pedig megtanulta a latin, görög és héber nyelvet. Olyan serényen és ügyesen dolgozott, hogy még szabad ideje is akadt. Poggio végtelenül hálás volt tanítványának, ezért megengedte, hogy alvás, evés vagy pihenés helyett másolatokat készítsen a könyvekből saját magának is. Az értékes könyvek és kéziratok révén a kalandor Poggio nagyobb gazdagságra tett szert, mint legmerészebb álmában képzelte. Visszavonult Firenzébe, írásnak és romlásnak adta a fejét. Az ő apja is szegény, falusi patikus volt. A fia házat vett neki a nagyvárosban, az aljában üzlettel. Az apám az idősebb Poggio szolgálatában tanulta ki a patikusmesterséget. Ernesto jártában-keltében magába szívta a gyógynövények ismeretét, az orvoslás tudományát, és más egyéb „titkos foglalatoskodásokat”, amelyeket az idős Signor Bracciolini megosztott vele. Firenze azonban nem tartogatott kalandot apám számára. Felbecsülhetetlen értékű könyvei és új hivatása birtokában a nagyvárosból Vinci kis hegyi falucskájába költözött, egynapi lovaglásra Firenzétől az Arno folyó mentén. A faluban szerelmet talált anyám karjában, akinek a nevét én kaptam örökül, és gondos szolgálatával kivívta a helybeliek tiszteletét. Titkos, eretnek tevékenységéről, amelyet háza harmadik emeleti laboratóriumában folytatott, senki sem tudott. Nyolcéves koromtól kezdve lassanként kezdtem megérteni és magamévá tenni a bennünket körüllengő titokzatosságot. Apám talán legnagyobb titka az volt, hogy a szíve és a lelke mélyén pogány volt. Hamarosan megtanultam, mit jelent ez a szó. A természet világát tekintette istenének: az elemeket és a kozmoszt. Úgy vélte, nagyobb erők munkálnak bennük, mint a Jézus nevű zsidó tanítóban és gyógyítóban, vagy a veszélyesen korrupt egyházban, amely a nyomdokain emelkedett. Apám soha nem kényszerítette rám akaratát, egy idő után mégis úgy éreztem, hogy kedves nekem, amit elvár tőlem. Arra különösen odafigyeltünk, hogy Vinci összes lakója szemében a leghívőbb keresztények benyomását keltsük. Misére jártunk, áldoztunk, hitet tettünk a pápa és Róma mellett. Papa pénzt adományozott, hogy freskót fessenek a helyi templom oltárára, és mindig előzékenyen bánt a papokkal. Az alakoskodásról apám mindig azt tartotta, hogy jobb köpönyegforgatónak, mint halott bölcsnek lenni. Úgy tartotta, hogy a hitünk rajtunk kívül senki másra nem tartozik. 14

Amint idősebb lettem, megszokott látvány lett, hogy a vidéket járva gyógynövényt és orvosságot gyűjtök apám patikájába. Nem volt még egy lány a faluban, aki hozzám hasonlóan egyedül csavaroghatott. Gondolom, nem is vágyott rá egyetlen lány sem. A korombeli lányok a tűzhelyet őrizték anyjuk szoknyája mellett, és asszonyi tudományok elsajátításával foglalatoskodtak, amelyeket Magdaléna néném is oly szívesen plántált volna belém. Csak templomba jártak el, vagy gyékénykosarat fonni a helybeli asszonyokkal a folyónál. A gyermekkoruk azzal ért véget, hogy az apjuk házából a férjük − nemegyszer a férjük apjának − házába költöztek. Alig várták, hogy férjhez menjenek. És mind, egytől egyig szüzek voltak. Anélkül, hogy előre megbeszéltük volna, apámmal ösztönösen kerültük a házasság kérdését. Az egyetlen dolog, amiben Magdaléna zsörtölődése egyetértést váltott ki a sógorában, az az volt, hogy más vagyok, mint a falubeli lányok: értékesebb és okosabb. Apámmal nyugodtan éltük a tudósok magányos életét, és örömünket leltük abban, hogy segíthettünk a falucska lakóin. Így aztán meglehetős sokként ért, amikor életem tizennegyedik tavaszán „női bajok” kezdtek gyötörni. Természetesen tudtam már a vérzésről. Ugyancsak hősiesen viseltem Magdaléna évődését a formás keblekké érett bimbóimon, a hónaljamban és a lábam között megjelenő sötét, selymes szőrzeten. Viszont a hívatlan, gyötrő vágyról, a hirtelen hangulatváltozásról, a mély búskomorságról és a lábam között éledő kéjes, bosszantó érzésekről nagynéném soha nem tett említést. Apám számára is teljességgel ismeretlenek voltak. Lelkesen és fáradhatatlanul tápláltam az alkímiai kemencét, gondoztam füvészkertünket, megfontolt és udvarias beszélgetéseket folytattam apám kuncsaftjaival, de közben vadabbnál vadabb vágyak ütötték fel a fejüket bennem. Fogolynak éreztem magam a túlságosan sötét házban, untatott minden, amit apám rám bízott. Képtelen voltam Pitagorasz geometriájára koncentrálni, és alig bírtam elviselni a kénes laboratórium bűzét. Akármi is forrongott bennem, elrejtettem apám elől, mert attól tartottam, nem kedvelné a vadócot, amivé lettem. Otthon szeretett Caterinája, drága kis tudósa és segítője maradtam. Szófogadóbb nem is lehettem volna. A szabadban azonban felkaptam a szoknyámat, úgy rohantam a keskeny ösvényen, akár a fiúk, és üvöltöttem a széllel. Csak így csendesíthettem el a lábam között tomboló démont. »-«

15

− Caterina, gyere, ülj le közénk! Ábrándozásomból riasztott fel a hang. Döbbenten eszméltem, milyen messzire jutottam a falunktól: túl a domboldalon növő olívaligeteken, a legelőkön, ahol a birkák bégetnek, le egészen a folyópartig. A falubeli lányokat és asszonyokat láttam magam előtt, az ölükben kosáráru, körülöttük piros gyapjúszőnyegek. Sajnáltam, hogy megláttak, mert nem akartam zavarni őket, és nem voltam abban a hangulatban sem, hogy ostoba fecsegésbe bocsátkozzam velük. Semmihez sem volt kedvem, kivéve a céltalan bolyongást a Vincio folyó sással borított partja mellett, és hogy megtöltsem zsákomat illatos gyógyfüvekkel és virágokkal. − Az apám küldött − kiáltottam vissza a lehető legbarátságosabb mosollyal, amelyet csak ki tudtam préselni magamból. − Felejtsd el apádat! Gyere, ülj le közénk! − jött a válasz. Signora Palmáé volt mind közül a leghangosabb. − Ha nem szedek egy kis macskagyökérfüvet, Signora Segretti nem kapja meg az idegnyugtatóját, és mindnyájatok életét megkeseríti majd, ha kenyérért mentek a boltjába. Amint meghallottam a kiabálást és a kedélyes szitkozódást, tudtam, hogy nyugodtan távozhatok. A folyóhoz vezető ösvény felé indultam. Ügyet se vetettem a csacsogó nők hangjára. A madarak énekét, a folyó tovasuhanó vizét és a part melletti sás érdes susogását hallgattam. Mindig jókedvre derültem a természet lágy ölén. Papát kivéve semmi sem volt olyan kedves a szívemnek a világon, mint ami élt, lélegzett, növekedett és halt a Vinci körüli dombokon, mezőkön és barlangokban. Megfordult a fejemben, hogy ellátogatok az egyik barlangba, ahol különleges penészgombák nőttek. A segítségükkel meg lehetett akadályozni, hogy a sebek elgennyesedjenek. De mégsem. Napfényben úszó mezőre vágytam a folyó mellett, eléggé távol ahhoz, hogy a városból senki se zavarhassa nyugalmamat. Messziről láttam, hogy az ösvény melletti rét tele van virágzó tüdőfűvel. Mélyrózsaszín viráguk magas, karcsú szárakon lengedezett. A legkisebb fuvallatra az egész mező hullámzani kezdett. Úgy döntöttem, belegázolok a folyóba, ahol sziklák és fák együttesét öleli körül, kis vízesést formál, és dús, zöld növényzet burjánzik mindkét oldalon. A moha vastag szőnyegként borította a talajt. Amikor odaértem, leültem, kinyitottam gyógynövényekkel teli zsákomat, és a vízbe hajítottam a sok verbénát. A zsák mélyén megtaláltam vörösbe, aranyba bújtatott könyvemet. Bejelöltem a helyet, ahol Platón leghíresebb meséjét, az Atlantiszról szóló történetet abbahagytam. Akkoriban nem annyira az atlantiszi tökéletes 16

társadalom taglalása, Athénnal folytatott tragikus háborúja foglalkoztatott, hanem az istenkirály, Poszeidón és földi szeretője, Klietó mindent elsöprő szerelme. Poszeidón leszállt a csillagok közül, feleségül vette Klietót, és ötször ikerfiúkat nemzett neki. A képzeletem a görög monda szerint kilencezer évvel korábbra repített vissza, jóval azelőttre, hogy ő megszületett. Beleborzongtam, amikor rájöttem, milyen régen történt. Semmi sem izgalmasabb, mint isten és földi halandó szerelme. Aznap elolvastam, újra és újra a Timaiosz azon sorait arról, hogyan született a hatalmas szerelem. Izgalomba jöttem, fellángolt bennem a szenvedély. Behunytam a szemem, és elképzeltem, milyen érzés lenne, ha isteni férfi érintené a testemet. Erős, mégis gyengéd lenne. Istenként olvasna a gondolataimban, a lelkemben, tudná, mi okoz örömöt nekem… Caterina! − korholtam magam. Nem szabad erotikus álmokba ringatnod magad! Ha így haladsz, meg fogsz őrülni! Éreztem, hogy a hónom alja megizzadt. A szoknyám hirtelen hihetetlenül nehéznek tűnt, a mellényem túl szűknek. Alsóruhára vetkőztem. Lefeküdtem a sekély vízbe, és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy a hullámok a mellemet és a hasamat nyaldossák, hátha enyhítik az izzó forróságot. − Scuse. A váratlan, suttogó szó hallatára ösztönösen kalimpálni kezdtem magam körül a sekély vízben, és igyekeztem eltakarni kis híján mezítelen testemet. A szoknyám és a mellényem után kaptam, majd a mellemre tettem. A nedves alsóruhában tisztán látszott a mellbimbóm. A férfihang felé fordultam. Feküdtem, a hang gazdája pedig állt, így először csak a csípőjét láttam. Finom, rozsdabarna és szürke ruhába öltözött, magasan álló derék volt. A harisnya formás lábszáron és izmos combon feszült. Ennyit láttam, mielőtt remegő térddel lábra álltam, és hátat fordítottam neki, hogy felöltözzem. − Láttam, hogy itt fekszel − mondta a férfi. − Azt hittem, valami bajod van. − Nincs semmi bajom. Már elég ruha volt rajtam, hogy szembeforduljak vele. Amikor ránéztem, újabb meglepetés ért: az arca kifejezetten szép volt. Dús, szőke, hullámos haja alatt széles arccsont húzódott, amely lejjebb büszke, finom metszésű állba torkollott. A két halvány mogyorószín szem távol ült egymástól. Az orra egyenes és hosszú volt, de nem feltűnően nagy. Finom csúcsban 17

végződött, nem pedig görbe csőrben, amellyel a legtöbb olasz férfit megáldotta az ég. Az ajka vékony, kifejezetten formás volt. Félszegen mosolygott rám. A szám hirtelen kiszáradt, és az ágyékom nedves lett. − Piero vagyok, Antonio fia − szólalt meg az idegen. Ismerős volt a neve. − A nagy ház a várfalon túl? − kérdeztem végül a lehető legostobább hangon. − Igen. A vízkerékkel az oldalán, és a malommal… A hangja erős és dallamos volt. A házukban helyet kapott malomról beszélt, de a szemében egészen más tükröződött. Mintha azt mondta volna: „Gyönyörű vagy. Egy istennő. Nem tudom levenni rólad a szemem.” Nem képzelődtem. A szeme az arcomra szegeződött. A tekintete mélyen belém hatolt, amitől még kellemetlenebbül éreztem magam. − Mennem kell − feleltem, és keresni kezdtem a zsákomat. A földön feküdt, a fiatalember mögött. Esetlenül és kétségbeesetten igyekeztem, hogy ne érjek hozzá. Felkaptam a zsákot a földről, és beledugtam a Timaioszt. − Mit csinálsz errefelé, ráadásul egyedül? − kérdezte a fiú. − Gyógyfüveket gyűjtök. Segítek apámnak a patikában. − Értem. − Tavaly bélcsavarodással kezelte az édesanyádat − tettem hozzá. Emlékeztem az esetre, mert a nőnek elviselhetetlen fájdalmai voltak. Apám szere megkönnyebbülést hozott neki. A falu le gtehetősebb családja csak hat hónappal később fizetett, és még csak köszönetet sem mondott a gyógyszerért. − Hogy engedheti az apád, hogy fiatal lánya egyedül sétálgasson a dombok között? − Nem lány vagyok − feleltem −, hanem fiatal nő. − Attól tartottam, hogy túlságosan dacos a hangom, de a mosoly a férfi arcán meggyőzött, hogy a legkevésbé sem vette rossznéven. − Mit gyűjtöttél eddig? − kérdezte. Láttam rajta is az igyekvést, hogy fenntartsuk a beszélgetést. − Még semmit. − Semmit?! − nevetett. Azonnal beleszerettem a hangjába. − Tudod, egyáltalán nem hiszem, hogy azért vagy itt, mert gyógyfüveket kell gyűjtened patikus édesapádnak − felelte. − Szerintem cigánylány vagy, aki elszakadt a bandájától. − Dehogyis! − kiáltottam. Tudtam, hogy a férfi flörtöl velem, olyan játékot űz, amelyben még soha nem vettem részt, de már hallottam róla. A lányok pletykálták. 18

Vajon mit tegyek? − morfondíroztam magamban. Nem akartam könnyűvérű nőnek látszani a szemében. Álszemérmesen lesütöttem a szememet, és a földet bámultam. − Mi a neved? − A férfi hangja halk volt, és furcsán határozott. Az izgalom újabb hullámát éreztem a lábam között. − Caterina − feleltem. Egy pillanatra megfeledkeztem minden visszafogottságról, és egyenesen a szemébe néztem. − Az apám néha Catónak hív. − Catónak? De hát a Cato férfinév! Tetszett, hogy megleptem. − Nem is akármilyen férfi − folytattam. − Cato híres római volt, aki… − Tudom, ki volt Cato. − A férfi furcsán meredt rám. − Azon csodálkozom, honnan tudsz ilyen dolgokat. Ó, ne! Rosszat tettem. Flörtölni akartam, műveltnek látszani, de közben felfedtem egyik legféltettebb családi titkunkat − a tanulmányaimat. Vállat vontam, mintha buta falusi liba lennék. − Ez minden, amit tudok róla − feleltem. Aznap ez volt a második hazugságom. Apám azért hívott Catónak, mert gyerekként vakmerő és makacs voltam. Játékot, ételt vagy ölelést követeltem, amikor szükségem volt rá. A nagy rómairól Plutarkhosz azt tartotta, gondolkodás nélkül, merészen lecsapott, ha kellett. Állta a sarat. A fiatalember kitűnően szórakozott rajtam. Tudta, hogy füllentek. − Az alapján, amint mondtál, azt is tudod, milyen növényekre van szüksége édesapádnak a patikában − felelte. − Egészen sokat tudsz gyönyörű fiatal lány… bocsánat − helyesbített gyorsan −, fiatal nő létedre. Kimondta! Úgy gondolja, gyönyörű vagyok. − Mit keresel itt? − kérdeztem. Bármit megtettem volna, hogy folytatódjon a társalgásunk. − Csak sétálok. Egy időre hazalátogattam Firenzéből, ahol nemrégiben a jogi pályára léptem. Jegyző vagyok. Sikerült elnyomnom csodálkozásomat. A jegyzők céhe volt mind közül az első, e hivatás pedig a legnemesebb az összes között. Hamar ráébredtem, hogy Piero da Vinci tekintélyes ember. Ráadásul nagyon jóképű. − Azt hiszem, ideje hazaindulnom − mondtam. − Nem fogsz csalódást okozni az édesapádnak? − kérdezte a fiatalember. 19

Meghökkenve meredtem rá. − Nem szedtél gyógyfüvet. Zavarba jöttem és rákvörös lettem. − Majd szedek hazafelé. − Megengeded, hogy elkísérjelek? − Nem látom okát, miért ne. Egy mező felé mentünk, ahol angyalgyökér nőtt. Megálltam, és szedtem néhányat. Éreztem magamon Piero tekintetét. Egy idő után hagytam, hogy testem a pillantásában fürödjön, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Gyönyörűnek éreztem magam. Tudtam, hogy a napfény fényesen ragyog selymes, fekete hajamon, a szellő meglebbenti a szoknyám szélét, és kilátszik alóla formás lábam. − Nagyon hosszú lábad van egy lányhoz képest − jegyezte meg Piero, mintha csak a gondolataimban olvasna. Akárcsak egy istennőnek − gondoltam. Boldog voltam, hogy háttal vagyok neki, és nem látja, hogy elpirulok. − Akár a fiatal csikónak − folytatta. − Nem kellene a lábamról beszélned − feleltem, mintha megfedném, de a hangom aligha volt meggyőző −, mint ahogy a többi testrészemről sem. − Ugyan miért? − Illetlenség. − Megengeded, hogy bókkal illessem szép fekete hajad? − Talán. − Vagy bájos kezed? − A kezem nem bájos. Megnéztem. Korom lapult a körmöm alatt, aznap reggel dupla csövű pelikánt emeltem ki a hamufürdőből. Néhány zöld folt is éktelenkedett mellette a bodzakenőcsből, amelyet még tegnap készítettem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. − Tény, hogy egy kissé piszkosak. A hátam mögé akartam rejteni, de Piero erősen fogta. − Az ujjad hosszú és formás… akárcsak a lábad. − Engedd el! − kiáltottam, noha nagyon élveztem, hogy incselkedik velem. 20

− A bőröd pedig, ahol nem kormos és zöld foltos − a fiatalember felnevetett saját szellemességén − lágy és krémesen fehér. Csókra áhítozik. − Mielőtt észbe kaphattam volna, lehajolt, és meleg ajkát a kezem fejéhez érintette, és ott tartotta. Mintha megállt volna az idő. Hirtelen kéj öntötte el a lábam közét. Elrántottam a kezemet. − Most rögtön hazamegyek! -jelentettem ki, és elindultam a folyó mentén kanyargó ösvény felé. − Visszakísérlek − válaszolta Piero, és utánam indult. − Nem! − kiáltottam. A fiatalember lába gyökeret vert. − Megbántottalak, Caterina? Nem volt szándékomban. − Nem bántottál meg. Csak… − Halkan beszéltem, mintha valaki meghallhatná. − Az asszonyok kosarat fonnak a folyónál. Piero szórakozottan felelt. − Te pedig nem akarod, hogy együtt sétálgatva lássanak bennünket. − Egyedül, gardedám nélkül? Persze, hogy nem. Már így is eleget pletykálnak a faluban. − Ebben teljesen igazad van. Mit javasolsz? − Hogyhogy? − Milyen úton menjünk haza, hogy ne izgassuk fel a pletykafonók fantáziáját? Tetszett nekem a fiatalember. Nemcsak jóképű és elbűvölő volt, hanem értelmes is. Az imént találó, új szót alkotott. − Ismerek egy másik utat hazafelé − feleltem. − De át kell vágnunk a mocsáron és az éles sziklákon. Ha el akarsz kísérni, megálljt kell parancsolnod a kezednek. − Valóban? − Igen, és nincs több… − hirtelen szemérmes lettem. − Megjegyzés a testrészeidre? − Pontosan. − Akkor mutasd hát az utat. Aznap állta a szavát. Kifogástalan úriember módjára viselkedett. Keveset beszélgettünk, de végig szorosan mögöttem jött. Csak akkor ragadta meg a karomat, 21

amikor egyszer süppedős helyre léptem a mocsárban. Amint visszanyertem az egyensúlyomat, elengedett. Távolról már látszott a falu. Megálltunk egymás mellett. − Látnom kell téged újra − szólalt meg Piero. A hangja rekedt volna, türelmetlenség bujkált benne. − Látni fogsz − feleltem, és évődni kezdtem − a templomban. − Caterina! − Fogok még gyógyfüveket gyűjteni. − Mikor? − Sok a dolgom, Piero. − Mikor? − Holnap. − A földet bámultam. − Korán reggel. Majd azt mondom Papának, hogy be kell gyűjtenem a zsályát, mielőtt a harmat megszárad róla. – Hol? − A mezőn, ahol azt mondtad nekem, olyan a lábam, mint a csikóé. − A mezőn, ahol megcsókoltam a kezed. − Ismét megfogta a kezem, de ezúttal kinyitotta az öklömet és a mellkasára tette. -Gyógyírt kell hoznod sajgó szívemre! − szólalt meg. Elengedte a kezemet, hagyta, hogy menjek utamra, és ne lássanak meg bennünket együtt. Amire visszatértem a házunkba, szédültem. Nem tudtam mit felelni Papának, amikor megkérdezte, miért sáros a cipőm, és miért nem hoztam egy szál verbénát és festőfüvet sem. Felmentem a szobámba, és az ágyra vetettem magam. Mi történt velem? − töprengtem. Egy fiatalemberrel beszélgettem. Tréfálkozott velem. Megcsókolta a kezem. Megígértem, hogy újra találkozom vele… titokban. Elhatároztam, hogy holnapig nem fogok rá gondolni. Kikászálódtam az ágyból, felbotorkáltam a második emeletre. Megnéztem a kemencét. Ideje volt újabb hasábot tenni a tűzre. Rettenetes elánnal felsepertem a laboratórium padlóját, majd átmentem a könyvtárba, magam elé tettem a Kabbala egyik oldalát, amelyet addig hiába igyekeztem lefordítani. A feladatra irányítottam a figyelmemet, és hamarosan elmerültem benne. Aznap éjjel, amikor végre álom jött a szememre, jóképű lovassal álmodtam, aki a felhők közül ereszkedett le az útra, és szembejött velem. A szeme világos gesztenyeszínű volt. 22

23

Második fejezet

Attól fogva majd mindennap kifogásokkal traktáltam apámat, hogy elszökhessem és találkozzam Pieróval. Az erdő, a barlangok, a mezők szélének magányát kerestük. Piero takarót hozott magával. Megmutattam neki a titkos vízesést, ahol mirtusz és édes spanyol turbolya nőtt. Levettük a szandálunkat, és a hideg, zubogó vízbe lógattuk a lábunkat. Csevegtünk, mindenen nevettünk. A visszafogottságom hamar elpárolgott, akár a harmat egy meleg nyári reggelen. A Caterina/Cato nevű kétnemű, tudós ifjú lányból hamarosan nővé értem, ahogy azt állítottam az első délutánon is, amikor találkoztunk. Ösztönösen tudtam, hogyan viszonozzam a csókját. Kis híján elolvadtam az ölelésében. Később lefeküdtünk a takaróra, egymás karjába bújtunk. A fejemet hónalja édes, nedves fészkébe fúrtam. Piero a családjáról beszélt. Imádnám az apját, állította, aki nem volt hajlandó követni a családi hagyományt, és nem állt jegyzőnek. Antonio da Vinci ehelyett rafináltan ingatlanba fektette a pénzét − ligetekbe, szőlőkbe és földbe. Piero anyja nagyon szigorú és merev volt, vélte a fia, de idővel majd megkedvel. Piero biztos volt benne. Az öccséről, Francescóról kevés kedves szó jutott az eszébe. − Haszontalan flótás, semmi célja az életben. Ide-oda ténfereg, amerre a szél fújja. − Akkor jobban hasonlít az apádra, te pedig a nagyapádra − jelentettem ki. − Nem − vágta rá Piero. Az arca vöröslött a dühtől. − Tény, hogy apám nem a jogi hivatást választotta, de attól még okos üzletember. Francesco pedig csak a kecskéi nyomában baktat és hozzájuk beszél! Az éles szavak ellenére Piero egy napon bemutatott Francescónak. Meghívta az egyik találkánkra. A gesztus nagy örömmel töltött el. Nyilvánvaló volt, hogy Piero „fel akart vágni” semmirekellő testvére előtt. Úgy gondolta, kedvelni fogjuk egymást. Így is lett. Sok dologban hasonlítottam a finom fiatalemberhez. Végtelenül szerette a természetet, könnyedén, ismerősen mozgott benne. Amíg Piero a nagyváros izgalmas, gazdag forgataga iránt vágyakozott, Francesco szemét nem kerülte el egyetlen virágba borult bokor sem. Az orrát egyenesen a szirmok közé fúrta. Az összes állat szerette: a ló, amelyen ült, a madarak, amelyeket a kezéből etetett. A bárányok nógatás nélkül követték.

24

− Különösen a birkák − jegyezte meg róla egy alkalommal epésen Piero, miután Francesco ellovagolt közös uzsonnánk után a folyóparton. − Hogyhogy? − kérdeztem zavartan. − Megerőszakolja a birkákat, de nemcsak őket. Kedvesem, a testvérem firenzei. − Bocsáss meg, de nem értem. − Caterina, Francesco a férfiakat szereti. Egyre zavartabb lettem. Semmit sem tudtam az ilyen dolgokról. − Miért hívod firenzeinek azokat a férfiakat, akik a saját nemüket szeretik? − Mert hemzsegnek Firenzében! Annyian vannak, hogy a németek a városunk után nevezték el saját deviánsaikat! Nem beszélve egész Európáról! − Piero megenyhült. Elsimított egy rakoncátlan tincset a homlokomról. − Viszont tetszel Francescónak. Ha nem lenne firenzei, biztosan beléd habarodna. − Piero magához húzott. − Akárcsak én. Mosolyogtam magamban, mert addig soha nem mondott ilyet. Nem tudtam nem meghallani, amit mondott, de nem akartam még nyíltan beszélni róla. − Mi újság a nővéreddel? − kérdeztem. − Ha jól tudom, sokkal idősebb férfihoz ment feleségül. Piero bólintott. Az ujjával végigsimította az államat. − Pistoiába költöztek. A férfi új fegyvert talált fel. Olyan kicsi, hogy egy kézben is elfér. Azt hiszem, egy napon nagyon gazdag lesz… − Piero elmosolyodott. − Akárcsak én. − Szerelmes belé? − kérdeztem már-már személyesen. − A testvérem a férjébe? Bólintottam. − Nem. − Nem gondolod, hogy olyan embereknek kellene összeházasodniuk, akik szeretik egymást? − kérdeztem. − Nem − felelte Piero tárgyilagosan −, hacsak nem olyanok, mint te meg én. Felém fordult, és csókot nyomott az ajkamra. A fiatalember szava és csókja úgy hatott a bennem égő vágyra, mint szurkos fahasábok az olvasztókemence tüzére. Magamhoz húztam. Hamarosan izzadtan, 25

ziláltan és lihegve feküdtünk egymás mellett. Piero egyszer csak felült. − Holnap reggel beszélni akarok az apáddal. Elakadt a lélegzetem. Akármelyik rendes lány ragaszkodott volna effajta biztosítékhoz attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi udvarolni kezd neki. Persze egy rendes lány sem maga választ férjet, nem tölt vele minden délutánt kettesben a mezőn hemperegve, egymást csókolva és simogatva, miközben arra áhítozik, hogy neki adja a szüzességét. Rendszerint Piero volt, aki gátat szabott a szenvedélyünknek. A jog embere volt, vallotta büszkén. Rendes feleséget és törvényes gyermeket akart, legfőképpen fiúkat, akik továbbviszik vérvonalát és nemes hivatását. Apja és Francesco hiába hangoztatta számtalanszor, hogy szeretik, amit csinálnak, Piero úgy vélte, hatalmas hibát követtek el. A saját fia soha nem követne el ekkora baklövést. Piero elhatározta, hogy megkéri a kezemet. A lelkem mélyén rettegtem ettől. Természetesen Piero felesége akartam lenni, és vágytam a tekintélyes feleségként betöltött új szerepre. Azonban jól tudtam, hogy apám nem fogja áldását adni a frigyre. Papa nem sokra tartotta Piero családját. A szülei hálátlansága és a gyógyszerszámla késői rendezése csak egy volt a sok ok közül. Piero apjáról az a hír járta, hogy becsapja a munkásait, rossz termés idején lenyesi a béreket, ahelyett, hogy maga viselné a veszteséget, és a legkisebb emberséget sem mutatja, ha munkásai megsérülnek vagy megbetegszenek. Még néhai bérlői özvegyeivel is szűkmarkúan bánik, pedig generációk óta művelik a földet, amelyet a magáénak mondhat. Nem mertem egyszer sem megemlíteni az apám előtt, hogy szerelmes vagyok, hamarosan elhagyom az otthonomat, és a Da Vinci nevű tehetős − apám szerint középszerű − családhoz költözöm. Mi több, Ernesto szerint Piero alkalmatlan férj volt egy olyan lányhoz, akinek a feje ennyi tudással, filozófiával és eretnek gondolattal van tele, mint az enyém. Szerettem Pierót. Újabban gyakran azon kaptam magam, hogy Papát átkozom, amiért kelekótya lánnyá nevelt. Semmi másra nem vágytam, csak normális életre a férjem oldalán. Nem számított, hol élünk majd: Vinciben, Pistoiban, Firenzében vagy a világ másik végén. Az sem, hány gyerekünk lesz, fiú vagy lány, amíg a mieink. Időnként átkoztam magam. A leghálátlanabb lány voltam, akit a föld a hátán hordott. Drága Papa, aki szerető apa és anyám helyett anyám volt, hirtelen ellenséggé 26

vált. Ő mutatott meg nekem olyan világokat, amelyek a legtöbb férfi és kivétel nélkül minden nő számára észrevétlenek maradnak. Nekem pedig elég volt széttárni a lábam, és elégedett lettem életem hátralevő részére, mint akármelyik átlagos nő. Pierónak természetesen igaza volt. Beszélnie kell az apámmal. Felálltunk, megigazgattuk a hajamat és a ruhámat, hideg vizet locsoltunk Piero kulacsából az orcámra, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki egész délután nála tíz évvel idősebb férfival hempergett. Piero szeme hirtelen megtelt könnyel. Csendes boldogság terült szét az arcán, és a kezébe vette az enyémet. − Én kis feleségem − szólalt meg. − Gyermekeim anyja! Elég volt ennyit hallanom. A maradék gátak átszakadtak bennem, és női ösztöneim átvették az irányítást. Megcsókoltam, ahogy addig még soha, egyetlen délutánon sem. Már én is biztos voltam a dolgomban. Aznap egymáséi lettünk a takarón a termésétől roskadozó gesztenyefa hatalmas ága alatt. Piero végtelenül gyengéd volt velem. Az arcomat csókolgatta, rekedten súgta a fülembe, milyen szép hosszú a lábam, és milyen édes a mellem. Mindhiába: az aktus inkább fájdalmas volt, mintsem örömteli. Titokban azért imádkoztam, hogy a szeretkezés több legyen ennél. Később, amikor megláttam szűz véremet a takarón, zokogni kezdtem. Szerelmem édesen vigasztalt. Tervezgettük, milyen lesz, amikor másnap reggel ellátogat hozzánk. Először azonban hazamegy, és beszámol családjának a terveinkről. Alig kaptam levegőt a hazafelé vezető úton. Kéj és félelem kavargott bennem, egész testemben reszkettem. Mit mond majd az apám? Vajon dühös lesz amiatt, hogy elhallgattam előle a fontos titkot? Fiává fogadja-e majd Pierót, még ha nem is tartja nagyra a családját? Ami a legszörnyűbb: vajon apám rájön, ha rám néz, hogy elveszítettem a szüzességemet? Amikor a házunkhoz értem, a patika előtt a kövezett utcán egy csapat pletykáló helybelit pillantottam meg. Sikerült egy „Bon giorno!”-t kipréselnem magamból. Barátságos mosollyal viszonozták a köszönésemet. Magam is csodálkoztam, milyen könnyedén mosolyogtam rájuk. Hamarosan Piero, a feltörekvő jegyző felesége leszek! Az üzletben apám épp csomagot készített egy nőnek, aki nádszálvékony testalkatát tekintve csakis Signora Malatesta lehetett. A csomagban minden bizonnyal a férjének szánt borogatás lapult, aki köszvényben szenvedett. A nő háttal volt nekem, amikor beléptem, de még így is hallottam, mit mond. − Háttal vagyok az ajtónak, Ernesto, de az arcodra van írva, hogy ki az, aki most 27

belépett rajta. Szent igaz. Apám egyetlen lánya felett érzett végtelen öröme köztudott volt az ügyfelek, a páciensek, a pártfogoltak és az állandó vevők között. Szinte az egész falu tudta. Megpillantottam apám szép arcát, visszafogott, csendes mosolyát, és a boldog ráncokat a szeme sarkában. − Bongiorno, Signora Malatesta! − feleltem, és miután futólag megpusziltam apámat, hozzátettem: − Felmegyek. Ez volt a megbeszélt, titkos jel arra, hogy „megnézem az alkímiai tüzet”. Ahogy átvágtam a raktárhelyiségen, hallottam, hogy apám utánam kiált. − Hoztál izsópot? Úgy tettem, mintha nem hallanám, és szándékosan hangosan trappoltam felfelé a lépcsőn. Igazság szerint teljesen megfeledkeztem róla. Az elmúlt néhány hétben csak azért jártam a dombokat, hogy találkozhassam Pieróval. Mindig ügyeltem rá, hogy találkozásunk előtt vagy után megtegyem, amiért elkéretkeztem: gyógynövényt, mohát vagy gombát gyűjteni. Aznap azonban mindent elfelejtettem. Vagy bevallom, hogy nem szedtem izsópot, vagy elmesélem apámnak, miért vagyok oly keveset az üzletben és a füvészkertünkben. Elragadtak az érzelmeim. Részben alig vártam, hogy véget érjen Papa munkája, és megoszthassam vele a csodálatos híreket. Másrészt azon töprengtem, hogy talán bölcsebb lenne hallgatni az elhatározásomról, amíg Piero be nem toppan másnap reggel. Az igazat megvallva az utóbbi felé hajlottam, mert aggódtam. Úgy gondoltam, kisebb az esélye, hogy az apám nemet mondjon a felnőtt férfinak, a befolyásos firenzei jegyzőnek, mint tizennégy éves lányának, akinek elvette az eszét a szerelem. Piero elbűvölő ember. Világossá teszi majd apám előtt, hogy minden tekintetben tisztességesebb, mint a családja, és nem tágít, amíg Ernesto áldását nem adja frigyünkre. Piero és az én vallási, filozófiai nézetem között fennálló különbségeket áthidalja majd a szerelem, a gyerekek és a boldog családi élet. Minél többet morfondíroztam rajta, annál világosabb lett számomra, hogy akkor van a legnagyobb esélyem, ha a meglepetés erejét is latba vetem. Fogalmam sem volt, hogyan leszek képes leplezni az izgatottságomat másnap reggelig. Még el kell végeznem a dolgomat, és végig kell ülnöm a vacsorát apámmal szemben. Abban sem voltam biztos, hogy képes leszek szemhunyásnyit aludni aznap éjjel. A dolog végül fájdalmas véget ért. Akármilyen édes volt, hatalmas kínt okozott. Apámmal oly sok éven át megosztottuk egymással legféltettebb titkainkat, együtt 28

fordultunk el a világtól. Hasztalan igyekeztem más irányba terelni a gondolataimat, a lelkem mélyén tudtam, hogy visszaélek a bizalmával, feláldozom kettőnk meghitt kapcsolatát Pieróért. Semmi sem lesz olyan, mint volt. »-« A nap első sugarával kipattantam az ágyból. Alaposan megfürödtem. A hajamat is megmostam, és hosszan fésültem, amíg selymes, göndör fürtökben nem omlott a vállamra. Hallottam, hogy Magdaléna a házimunkával bíbelődik az első emeleten. Apám léptei hallatszottak lefelé a lépcsőn. Az üzletbe igyekezett. Szeleburdiságomban megfeledkeztem az alkímiai tűzről. Felsiettem a második emeleti laboratóriumba, fát hajítottam a tűzre, majd a fújtatóval hevítettem a katlant. Leszaladtam, és csókot nyomtam Magdaléna homlokára. Ügyet sem vetettem zsörtölődésére, hogy ennem kellene valamit, folytattam utamat lefelé az üzletbe. Piero azt ígérte, hogy nyitás után azonnal megérkezik. Ott akartam lenni a bejelentés, az esetleges győzködés első pillanatától az utolsóig, amíg apám áldását nem adja ránk. Két ügyfél várakozott az utcán, amikor apám kinyitotta az ajtót. Az egyik Signora Malatesta volt. Szégyenkezve közölte, hogy újabb borogatásra van szüksége, mert a kutya elcsente, amit tegnap adott a férjének. A másik fiatalember volt, néhány csúnya kelést mutatott a hátán apámnak. Azon nyomban úrrá lett rajtam a türelmetlenség. Igyekeztem nem fintorogni, amikor apám arra kért, hogy másszak fel a létrára a raktárhelyiségben, és vigyem oda neki a legöregebb csalánt. Üvölteni tudtam volna, miközben porrá zúztam a makrancos leveleket Signora Malatesta borogatásához. Végül mégiscsak felkiáltottam, amikor magamra borítottam a lófaroktinktúrával teli üveget. Visszamentem a szobámba. Rettegtem attól, hogy elmulasztom Piero érkezését. Tiszta mellényt vettem fel, visszarohantam az üzletbe, de szerelmem még mindig nem volt sehol. További kuncsaftok érkeztek, az idő egyre csak telt. Bosszantott, hogy Piero nem állta a szavát, és nem akkor jött, amikor megígérte. Dühös lettem, majd amikor Magdaléna ebédelni hívott bennünket, azt vetettem oda az apámnak, hogy nem vagyok éhes. Döbbenten meredt rám dühkitörésem láttán, majd azt felelte, ha nem eszem, ügyeljek a boltra, amíg távol van. Az egész testem remegett a várakozástól. Hol van Piero? Vala minek történnie kellett vele. Talán megsebesült, beteg lett. Biztos, hogy ez történt, hiszen 29

egyetlenegyszer sem késett a találkáinkról. El kell mennem hozzá! Szüksége van rám. Lehet, hogy apám gyógyszereire is szüksége van. Félig már kint voltam az utcán, amikor rájöttem, hogy nem mehetek el csak úgy, apám engedélye nélkül. Vajon mit mondjak neki? Addigi összes titkos légyottunk előtt jó előre tudattam vele, hogy a dombok közé indulok, mert elfogyott az ökörfarkkóró, vagy egyetlen üveg festőfűbalzsamunk megromlott és pótolni kell. Furcsa lett volna, ha csak úgy kisurranok. Mi van, ha ezzel elmulasztom Piero látogatását? Több út vezetett Vinciben a házuktól a miénkig. Talán megállt az úton, hogy ajándékot vegyen nekünk. Mi van, ha most is a mezőn kószál, hogy szép csokor virágot szedjen? Ó, miért is nem jött akkor, amikor megbeszéltük?! Apám szokásos jó hangulatában tért vissza az ebédből, de egyre gyanúsabb szemmel méregetett. A legkevésbé sem volt rám jellemző az a fajta dühkitörés, amelyet aznap délelőtt produkáltam. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megvárom Piero érkezését, akármikor jön is. Legkésőbb zárásig várok. A délután hátralevő része hihetetlenül lassan telt. Amikor apám az utolsó ügyfél mögött becsukta az ajtót, nem bírtam tovább. − Elmegyek! − Egyenesen kiabáltam. − Elmész? − kérdezte apám szelíden. − Hová? Miért? Nem tudtam előre, mit felelek majd neki. Tanácstalanul toporogtam az ajtóban. − Csak elmegyek, Papa! − Caterina… Becsaptam magam mögött az ajtót, és szaporán a régi várkastély árnyékában álló malom felé vettem az irányt. A Piero család annak idején impozáns házat épített, amely immár az ötödik generációnak adott otthont. Háromemeletes épület volt, nagy részét a terménymalom foglalta el, amelyet az elmésen kialakított vízkerék hajtott. A ház egyik oldalán hosszú, keskeny olívaliget futott lefelé a domboldalon. A nyár derekán a fák csak úgy roskadoztak a zöld bogyóktól. A főépület hátsó falát Vi nci ősi várának bástyája alkotta, de a hatalmas kerteket és a számos melléképületet alacsonyabb, vaskos, később épült kőfalak szegélyezték. A főkapu tekintélyt parancsoló volt. Két, magas faszárnyból állt, vaszsanérok tartották. Mindenki számára jól láthatóan hirdették, hogy az itt élő család befolyásos és vagyonos. 30

A kapu zárva volt. Legszívesebben ököllel vertem volna Piero nevét kiáltozva, de teljes elkeseredettségemben is pontosan tudtam, hogy végzetes hiba lenne. A ház leendő asszonyának méltóságteljesnek kell lennie, nem holmi eszelősen vinnyogó cafkának. Méltóságot színlelve vártam a kapu előtt. Reménykedtem, hogy előbb vagy utóbb a család egyik tagja vagy egy szolga kinyitja a kaput. Jó ideig vártam, de senki sem jött. Ide-oda mászkáltam, a lábam nyomán apró felhők keltek a porban. A nap lassan leáldozott. Nem ácsoroghatok ott a sötétben. Tennem kell valamit! Megkerültem a várfalat, amíg el nem értem az olívaligetet. Kisvártatva megtaláltam, amit kerestem. Hatalmas, öreg fa állt egészen közel a ház falához. Néhány ága átlógott az udvarba. Felhajtottam a szoknyámat, és felmásztam rá. A zöld olívalevelek rejtekéből az udvart kémleltem. Alig történt valami. Néhány csirke kapirgált, az istállófiú lószerszámot vitt a csűrbe. A család egyetlen tagját sem láttam. Csalódottan a fa törzsére csaptam. Felszisszentem a fájdalomra. − Caterina? − hallottam valakit lentről. Elállt a szívverésem. Lenéztem, de legnagyobb csalódásomra nem a Da Vinci család örökösét, hanem az öccsét, Francescót pillantottam meg a fa alatt. − Mit keresel ott fent? − érdeklődött. − Mássz le! A végén még bajod esik. Hagytam, hogy a fiú lesegítsen a fáról. Igyekeztem visszanyerni elvesztett méltóságomat. Szemtől szemben álltunk. A két testvér hasonlított egymásra, de Piero magasabb, Francesco arcvonásai pedig finomabbak, kedvesebbek voltak. − Tudod, hol van Piero? − kérdeztem végül, mintha visszanyertem volna az önuralmamat. − Igen, Caterina. Firenzében. − Firenzében? − A higgadtságom elpárolgott. − Mit keres Firenzében? Úgy volt, hogy eljön apám boltjába ma reggel, és megkéri a kezemet. − Tudom − felelte Francesco. Szóval tudja! Már nem titok. Az egész család tud a tervünkről. − Miért ment vissza úgy, hogy nem is szólt nekem? − erősködtem. − Mikor jön vissza? 31

Francesco levertnek látszott. – Jó ideig nem fog visszatérni. − Francesco elhallgatott. A megfelelő szavakat kereste. − Az apám… Az apánk… nagyon haragszik rá. Veszekedtek. − Miattam veszekedtek − mondtam, és a karom libabőrös lett. Francesco bólintott. − Tegnap éjjel Piero bejelentette, hogy feleségül akar venni téged. Elmosolyodtam, és a szívem megtelt melegséggel, még ha tudtam is, hogy ez az egyetlen jó hír, amelyet Francesco megoszthat velem. − Apám azt mondta Pierónak, álmodik, ha azt képzeli, megengedi neki, hogy feleségül vegyen… − Francesco arca eltorzult − egy olyan lányt, mint te. − Olyan lányt, mint én − ismételtem. − Nem én mondtam, Caterina, és ha nem akarod, hogy folytassam… − Nem! Azt akarom, hogy mondj el nekem mindent! − Megragadtam a karját. − Mindent! Francesco engedelmeskedett. Finom lelke minden együttérzésével számolt be arról, ami történt, de még így is mintha kést forgattak volna bennem minden szívtelen, gonosz megjegyzés hallatán. Ugyan mit gondolt Piero? A családom mit sem ér, apám kiskereskedő, akinek kacsatojással fizetnek. Sokkal jobb feleséget szánnak neki a szegény falusi lánynál. Jövendőbelije gazdag hozománya férje családjának kincsestárát gazdagítja majd. Antonio da Vinci végül megkérdezte, Piero megbecstelenítette-e a patikus lányát. A fia nem tagadta. Az anyja és a nagyanyja viszolyogva szisszent fel. Szüzességem elvesztése pontot tett a vita végére. Francesco hirtelen elhallgatott, mintha titkolna valamit. − Mit mondott az apád? − nógattam. − Azt, hogy semmivel sem vagy jobb egy közönséges ribancnál. Amikor nagyapa megkérdezte, mit tesz Piero, ha teherbe estél, anyám és nagyanyám kimentek a szobából. E szavak hallatán összecsuklott a térdem. Meg sem fordult a fejemben, hogy terhes lehetek. Úgy volt, hogy összeházasodunk. Ha gyermekünk születik, törvényes lesz. Úgy volt, hogy összeházasodunk! − Ugye küzdött értem? − kiáltottam fel. − Legalább egy kicsit? Francesco szánakozva nézett rám.

32

− Elmondtam, miként fogadták a hírt, Caterina. Hogy küzdhetett volna a bátyám érted? − Francesco megrázta a fejét. − Kapzsi, önző család örököse. Tudhatta volna előre! Nem emlékszem, mi történt ez után. Biztosan fényesen világított a hold, ahogy a dombok között bolyongtam botladozva. A térdem felsebződött, a szoknyám elszakadt. Nem érdekelt. Szellemként kísértettem felfelé a folyóparton, zokogva zuhantam a sekély vízbe. Fennhangon szidalmaztam Pierót és nyomorult családját, de a legjobban magamat átkoztam. Hogy lehettem ennyire ostoba? Tizennégy éves csitri voltam. A faluban senki sem tudott apám nemes tetteiről Poggio szolgálatában, aki nem más, mint Cosimo de’Medici bizalmasa volt. Mindenki azt hitte, hogy Ernesto csak szegény vidéki gyógyfű-árus. Az sem jelentene semmit, ha Piero családja tudná, mennyit érnek a könyvek és kéziratok apám könyvtárában. Kizárólag a kövér hozomány és a firenzei társadalmi ranglétra érdekelte őket. Egyiket sem adhattam meg a fiuknak. Így hát ribancnak tartottak. Hanyatt feküdtem, és a csillagokat bámultam. Hűvös, távoli izzásuk mintha rajtam kacagott volna. Mintha azt mondták volna: „Nem törődünk veled, te szegény, értéktelen kis lány. Te akartad irányítani a sorsodat. Nézd csak meg, hová jutottál.” Addig és olyan keservesen sírtam, hogy a végén már csak az üresség lakott bennem. Öntudatlan álomba zuhantam. Hajnalban tértem magamhoz. Egész testem nedves volt, a füvek kusza szövevényének lenyomata látszott az arcomon. Visszabotorkáltam a faluba. Ügyet sem vetettem a szomszédjainkra, nem feleltem derűs köszöntésükre. Otthon apám majdnem eszét vesztette az aggodalomtól. Magdaléna megkönnyebbülése bosszúsággá változott, amint meglátott, és rosszallón locsogott arról, milyen rendetlenül nézek ki. Máris pletykálnak róla − zsörtölődött. Képtelen voltam apám szemébe nézni. Kibontakoztam szoros öleléséből. Csak egy pillanatra engedtem, hogy magához vonjon, mielőtt felmásztam a lépcsőn a szobámba. Csak később tudtam meg vagy jöttem rá, hogy a tűz a szent olvasztókemencében meggyújtása óta először leégett és kialudt.

33

Harmadik fejezat

Aznap,

amikor tudomásomra jutott Piero gaztette, rengeteg fűzfalevél-tinktúrát ittam, nehogy terhes legyek. Hittem a szer és a bennem keringő, szerveimet emésztő méreg erejében. Nincs élet, amelyet el ne tipornának. Az elkövetkező néhány hétben csendesen, magamban dúltam-fúltam. Az okáról nem beszéltem senkinek − még az apámnak sem. A dühöm egyre nőtt, és beteges, szörnyű dologgá érett bennem. Ingerült lettem, nem törődtem magammal. Nem mostam és nem fésültem a hajamat, annyit ettem, amennyi felnőtt férfinak is becsületére vált volna. Egyre kövérebb és slamposabb lettem. Az arcom tele volt pattanásokkal. Éjjelente álmatlanul vergődtem az ágyban, Pieróra és a családjára gondoltam. Megbosszulom, amit tettek. Ha kell, mágikus italt kotyvasztok, hogy megint megnyerjem magamnak a szívét, ha egyszer hazamerészkedik Firenzéből. Nem jártam a dombok közé, hogy gyógynövényt gyűjtsek apámnak, dühös kirohanásokat intéztem ügyfeleihez. Mindenki értetlenül állt a változás előtt, amely hatalmába kerítette Caterinát, Ernesto drága, odaadó kislányát. Annyira zavart és dühös voltam, hogy észre sem vettem az első ciklusom kimaradását. A másodiknál azonban már rájöttem, hogy a fűzfalevél-tinktúra nem bizonyult hatékony fogamzásgátlónak. Terhes voltam. A halvérű Piero da Vinci ivadékát hordtam a méhemben. Erre észhez tértem. Eldöntöttem, hogy nem akarom megtartani. Ha hinni lehet Arisztotelésznek, a magzat ebben a stádiumban még inkább állat, mintsem ember. Elpusztítom, gondoltam. Kimosom a testemből. Így talán örökre kiűzöm Pierót a fejemből. Újra meglelem a gyermeki örömöt, amelyet kislányként éreztem. Megint apám kedvence lehetek, és kibékülök a falubeliekkel, akiket annyiszor megsértettem. Amikor Papa elaludt, fellopakodtam a dolgozószobájába. Galénosz, Avicenna, Dioscorides és Rhazes írásait fürkésztem. Eszelősen szívtam magamba a fogamzásgátlásról és a vetélést okozó szerekről szóló fejezeteket. Sok forrás ugyanazon gyógynövényeket említette a „menses visszaállítására”, de csak kevésről állították, hogy képes „megölni a magzatot és kitaszítani az anyaméhből”. A legtöbb szer azonban már nem létezett, és a legjobb magzatelhajtó − a szuilfium − vagy ezer éve kihalt. Néhányukat nem lehetett beszerezni Itáliában: rostos uborkás magugró ital, vagy végbélkúpként használt elefánttrágya. Mások, mint a mirha vagy a nehézszagú boróka épp hiánycikknek számítottak apám raktárában. A messzi földről érkező újabb szállítmányt Pisa kikötőjébe várta. Az alkímiai szövegek különleges 34

köveket, gyógyfüveket és vetélést okozó csillagokat emlegettek, de módszereik homályosak voltak és a legkevésbé sem megbízhatók. Hiába segítettem annyit apámnak, be kellett látnom, hogy képtelen vagyok megszakítani terhességemet. Sok asszony járt apámhoz, hogy segítsen megelőzni a teherbeesést, miután rájöttek, hogy a régi asszonymese a forró szénen hevített öszvérpatkóról merő sületlenség. A terhesség − a pestis éveit kivéve − mindig áldásnak számított. Korábban csak annyit tudtam a méhemben fejlődő élet kioltásáról, amit az egyik könyvben olvastam. Természetesen sohasem beszélgettem erről apámmal. Maradt tehát, hogy egyedül nyálazom át az ősi orvosi kéziratokat a gyertya táncoló fényénél. El akartam pusztítani a bennem fejlődő magzatot − lehetőleg persze anélkül, hogy magam is kileheljem a lelkem. Később, búskomorságomban rájöttem, hogy a halál sem sokkal rosszabb sors, mint fattyúnak életet adni a kisvárosban. Így aztán alig éreztem félelmet, amikor kikevertem a bűzös főzetet a magzatelhajtó hatásúnak titulált, apám patikájában fellelhető összetevőkből. Kerti ruta, orvosi tisztesfű, csombormenta és borókanedv volt benne. Elkeseredettségemben felhajtottam az egészet, mielőtt még felkelt volna a nap, majd visszabotorkáltam a szobámba, és az ágyamba zuhantam. A gyomrom azonnal felmondta a szolgálatot. Mire Magdaléna néném megérkezett hozzánk, apám pedig kinyitotta boltot, feltartóztathatatlanul öklendeztem, közben teli torokból sikítoztam, amitől csak úgy visszhangzott az egész ház és az üzlethelyiség. Papa és Magdaléna hamar az ágyam mellett termett. Zokogva igyekeztek segíteni rajtam, és könyörögve kérték, mondjam el, mi a bajom. Egészen hatalmába kerített a halálfélelem. Éreztem, hogy közeleg a vég, pedig már egyáltalán nem vágytam rá. Végül kiöklendeztem a félig megemésztett kotyvalékot, de már késő volt. Akkora fájdalom és kábulat uralkodott el rajtam, hogy máig nem tudom, hogyan mentették meg az életemet. Akárhogy is, de sikerült nekik. Egy hétig harmatgyenge voltam. Képtelen voltam bármit magamhoz venni, leszámítva a sós zöldségekből készült híg levest. A magzat ellenállt minden méregkúrának. Miután visszanyertem testi-lelki egyensúlyomat, már egészen másként éreztem a bennem fejlődő életről. Tiszteletet vívtam ki magamnak. Erős és makacs voltam. Hamarosan megéreztem a bennem lüktető életet: puffadást, bizsergést. Jóval azelőtt, hogy a gyermekem az első mocorgás, rúgkapálás és püfölés révén kommunikálni kezdett volna velem − ha egyáltalán kommunikációnak lehet tekinteni az ilyesmit. Meg voltam győződve róla, hogy lány lesz, ezért Leonórának kezdtem hívni apám 35

anyja után. Megvetésem szeretetté szelídült. A szoknyám alatt emelkedő dombocska boldogsággal töltött el. Nem úgy a falubelieket, akik azt se tudták, hová legyenek a döbbenettől. Néhányan helyesen rebesgették, hogy megpróbáltam elvetetni. Az eszelős pletykákat düh fűszerezte. Vétkeztem Isten ellen. Gyilkosságot kíséreltem meg. Apámat és engem meglátogattak a presbiterek. Kitaszítottak engem, és megtiltották, hogy visszatérjünk a gyülekezetbe. Papa titokban örült a rendelkezésnek. Belefáradt, hogy kereszténynek tettesse magát. A gondolat, hogy azon a rettenetes napon el is veszíthetett volna, megszabadította a terhességem miatt érzett összes dühétől. Ugyanúgy haragudott a gerinctelen Pieróra és szégyentelen családjára, mint én. Váltig állította, hogy boldog, mert nagyapa lehet. Boldogan felneveli velem a gyermeket, minden szeretetet megad majd neki, mintha csak az apja lenne. A terhesség hónapjai egészen kellemesen teltek volna, ha a falusiak békén hagynak. Amint az állapotom nyilvánvalóvá vált, mintha a pokol kapui tárultak volna fel a szemükben, én pedig − a Sátán küldönceként − elsőként érkeztem az alvilágból a falujukba. Az enyém volt generációk óta az első törvénytelen gyermek Vinciben. Az összes hajadon lánynak sikerült megőriznie áhítatosságát és tisztaságát, vagy nagyobb szerencsével áldotta meg őket az ég, mint engem. Nem voltam hajlandó elárulni a gyermek apjának nevét. Nem akartam belekeverni Piero családját. Mi értelme lett volna? Még ha megerőszakolt volna, akkor sem változtatna semmit a dolgon. Közkeletű nézet volt, hogy a pórul járt lányok leginkább magukat okolhatják azért, ami történik. Mi több, még ők tesznek kárt a férfi lelkében, aki magáévá tette őket. A legkevésbé sem így történt. Én élesztgettem Piero vágyát, tüzeltem közeledését. Csak gyengesége, nem erőszakossága miatt érheti vád. Akárhogy is, a helybelieket végtelenül dühítette áldatlan állapotom. Pletykák kaptak szárnyra az apa kilétéről. Azt bizonygatták, hogy Ernesto rettenetesen felsült a lánya nevelésében. Az egykor kedves szomszédjaim és a helyi hívők szemében megveszekedett ribanc voltam. Ami még rosszabb, csalfán elhitettem velük, hogy édes és szemérmes kislány vagyok. Senki sem engedte volna, hogy segítsek apámnak gyógyszereik elkészítésében. Az ügyfelek nem állhatták jelenlétemet a patikában. Egy idő után ismét a vidéket jártam, hogy gyógyfüveket gyűjtsek, mire a falubeliek Papának kezdtek panaszkodni, hogy az effajta kirándulások veszélyesek a helybeli fiúk és férfiak számára, mert bűnbe viszem őket. Az anyák elrángatták lányaikat az ablakból, ha közeledni láttak, nehogy a puszta látványom megrontsa őket. 36

Így aztán öt hónapon keresztül kizárólag Magdalénával és az apámmal érintkeztem. Akármilyen furcsán hangzik, a legkevésbé sem bánkódtam száműzetésem miatt. Papa tökkelütöttnek és kegyetlennek nevezte a helyieket, és én hittem neki. Ahogy közeledett az idő, minden porcikámban születendő gyermekem lelkét éreztem. Leonóra. Édes leányom. Csak egyszer inogtam meg: amikor meghallottam, hogy Piero megházasodott. Gazdag jegyző lányát vette feleségül Pistoiából. Az új asszony hatalmas hozománya jó ideig szóbeszéd tárgya volt Vinciben. Az esküvőt Firenzében tartották, Piero vagyona azonban nem volt elég ahhoz, hogy azonnal a városba költözzenek. Ehelyett a Da Vinci-rezidenciához költöztek, a várfal mellé. Piero felesége, Albiera azt tette, amit minden más rendes feleség: otthon ült, varrogatott és más egyéb apró házimunkával foglalatoskodott. Mint korábban, Piero gyakran járt Firenzében. Úgy tartották, hogy kisebb hírnévre tett szert hivatása révén, ami a jövőre nézve nagy gazdagságot ígért. Szerencsém volt, hogy nem botlottam bele egyikükbe sem, amíg terhes voltam, noha biztos voltam benne, hogy kicsapongásom híre eljutott a Da Vinci-birtokra. Soha nem ismerték el − soha nem is vártam −, hogy születendő gyermekemnek bármi köze is lenne a családhoz. Természetesen fájdalmas csapásként ért Piero házasságának híre. Minden reményem szertefoszlott, amit csendesen tápláltam magamban arról, hogy Piero egy napon megembereli magát, fellázad a szülei ellen, és feleségül vesz. Amikor meghallottuk a hírt, apám karjában zokogtam. Hagyta, hogy néhány keserű könnyet ejtsek, majd arra intett, hogy tekintsem őt annak, ami: gyarló család gyenge fia. Egyikünk sem szeretné, hogy az életünk vagy a gyermekem életének részese legyen. Végül eljött a nagy nap. Egészséges és érett voltam, akár a nyári barack. Apám idegesen járkált fel s alá a szobájában, amíg Magdaléna kitárt combom közül igyekezett előcsalogatni az üvöltő csecsemőt, aki végül nem Leonóra, hanem fiú, Leonardo lett. A nagynéném azt mondta, bábáskodása hosszú évei alatt egyetlen újszülöttet sem látott, aki ilyen lelkesen pattant volna ki az anyaméhből. Úgy bújt a karjába, mintha elege lenne már a sötétségből, a némaságból, és sokkal inkább a külvilágra áhítozna. A fájdalom és kimerültség ellenére hallottam, hogy a gyermekem azonnal, hevesen sírni kezdett. Miután Magdaléna megfürdette, olyan vadul dobálta kis, húsos tagjait, hogy nagynéném eltért a jól bevett gyakorlattól, és nem pólyába tette, hanem csak takaróra helyezte a kis testet, és várakozó karomba adta. Csoda történt: beleszerettem a fiamba. Egészen és kitörölhetetlenül. 37

Nem csak áltattam magam annyi hónapon keresztül, hogy egy a lelkünk. Ismertük egymást. Nem látott még, akár az összes újszülött, de abban a pillanatban abbahagyta a sírást, amikor a mellemre tettem. Mélyen befészkelte magát a hónaljamba, a biztos fészekbe. Azonnal elfogadta a bimbómat, anyatejben pedig nem szenvedett hiányt. Olyan lelkesen szopott, hogy az édes, fehér folyadék kicsordult a szája szélén, és lecseppent a mellkasomra. Magdaléna megengedte Papának, hogy lásson. Egyszerre kacagtam hangosan falánk fiamon és zokogtam. Az örömtől. A megkönnyebbüléstől. A legnagyobb áldás ért. Oly sok fájdalom árán lett az enyém. Hálát adtam az életért, amelyet Piero iránti dühömben egykor legszívesebben kitéptem volna magamból. Leonardo gyönyörű kisbaba volt. Már a születése órájában világos rózsaszín lett a bőre. Arcvonásai tiszták, arca pufók, álla éles, orra finom volt. Szerettem volna látni a szemét. Biztos voltam benne, hogy nagy és világos lesz. Papának is feltűnt, hogy újszülött korához képest Leonardo nagyon szép. Büszkeségtől remegve tartotta a karjában. Ismét zokogni kezdtem, ezúttal a színtiszta boldogságtól. Meg sem fordult a fejemben, hogy hibát követtem el, amikor odaadtam magam Pierónak. A gyermeknek meg ke llett születnie, és legyen átkozott az apja, hogy nem volt itt. Azon az áprilisi éjszakán, amelyen az egyház Krisztus feltámadását ünnepelte, együtt aludtam a fiammal. Leonardo függőágyban pihent az ágyamhoz közel. Sokszor felkeltem a sírására, hogy megetessem, és Magdaléna, a drága, álmos szemű asszony mindig ott termett, hogy a mellemre tegye. »-« Reggelre teljesen kimerültem. Olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam a dörömbölést az üzlet ajtaján, és apám dühös kiabálását. Csak akkor riadtam fel, amikor a tülekedés már a szoba ajtaja elől hallatszott. Magdaléna sehol sem volt, de aztán meghallottam felemelt hangját, amelyre férfiak feleltek, köztük az apám. Gyorsan felültem, és óvó karomba vettem Leonardót. A kicsi felébredt. Kivágódott a szobám ajtaja. Papa arca vörös volt, gyilkos pillantással a szemében igyekezett elállni az ajtót a dühös férfiak csoportja elől. Magdaléna hátul állt, tehetetlenül tárta szét a karját, akár az ijedt csirke. Az arcát könnyek áztatták. Szörnyű dolog közeleg, akármi is legyen az − gondoltam. Nem tudtam, mire véljem a tülekedést, amíg meg nem pillantottam a férfiak között Pierót és a testvérét, Francescót. Aztán apámat hallottam, aki azt kiabálta: „Nem a tiéd, hogy csak úgy 38

elvidd!” Elöntött a düh. Papa jól tudta, milyen sors vár a törvénytelen gyermekekre. Oly sok fattyú nőtt fel szeretet nélkül, eltaszítva. Büntetlenül, bűntudat nélkül elvehettek az életét. Özvegyek, ha újra férjhez mentek, legtöbbször arra kényszerültek, hogy lemondjanak csecsemő gyermekeikről, és volt férjük családjának adják őket. Különösen a fiúkat. − A családunk vérvonala a tét! − kiáltozta felháborodottan a legidősebb Da Vinci. − A családfánk és a tisztességünk mindig előbbre való volt az anya akaratánál! A vészjósló tülekedés egyenesen felém tartott, hiába igyekezett Papa a testével útját állni. Szorosan magamhoz öleltem a gyermekemet. Leonardo sírni kezdett. A sírást hallva Piero előrelépett. Az arcán szégyen és apai büszkeség tükröződött. Elsőszülött fiát látta, akár fattyú volt, akár nem. Az íratlan helyi törvények szerint joga volt magához vennie. − Ne, ne vedd el tőlem! − könyörögtem. − Kérlek, kérlek! Piero, ne! Piero az ágyhoz közeledett, és szándékosan nem nézett a szemembe, mintha képtelen lenne megtenni, amire készül, ha a tekintetünk egyszer is találkozna. Amikor a fiunkért nyúlt, Leonardo velőtrázón üvölteni kezdett, amit nem tudtam másnak tulajdonítani, mint az apja jelenlétének. Piero tétovázott. Az arcára döbbenet ült, mintha tudta volna, hogy aljasság, amit tesz, és tönkretenné vele a lányt, akit egykor úgy szeretett. Piero apja odakiáltott neki: − Vedd el a gyermeket, Piero! Gyerünk! A karjába süllyesztettem a körmömet. − Nem teheted meg! − sziszegtem a fogam között oly erővel, amelyet addig soha nem tapasztaltam magamban. Pedig megtette. De nem volt mersze a szemembe nézni. Amikor Leonardóra tette a kezét, nem ellenkeztem. Képtelen lettem volna olyat tenni, ami árt a gyermekemnek. Mintha a napot vitték volna el a világomból azok az emberek, amikor távoztak. Halványan még emlékszem, hogy Papa szitkokat szórt rájuk, Magdaléna pedig zokogott. Csak a csend maradt utánuk, és a karomban tátongó űr. Patakzottak a könnyeim. Tudtam, hogy apám nem fog vigasztalni, ilyenkor nincs vigasztalás. Nem tudtuk magakadályozni a legrosszabbat, és bekövetkezett. 39

Véget vetettek az örömömnek. A fájdalom bugyrában úgy éreztem, rosszabb nem történhet velem, mint hogy elragadják tőlem a fiamat. Leonardóval sem, aki a lehető legkevesebb szeretetet kapja majd a családtól, amely haszontalan fattyúnak tartja. Húsvét vasárnapja volt. Vinciben mindenki a templomba ment. A Leonardo apaságáról keringő hírek futótűzként terjedtek. A falusiak úgy vetették rá magukat a pletykákra, mint éhes kutyafalka a sebzett nyúlra. Piero da Vinci feltörekvő fiatalember volt, aki addig csak hírnevet hozott a kisvárosnak. Szegény új feleségének − „állítólag nagyon gazdag és erkölcsös” − el kell szenvednie a megaláztatást, és házasságuk után nem sokkal törvénytelen gyermeket nevelhet. Ami engem illetett, természetesen a gaz csábító, a gátlástalan prostituált szerepére kárhoztattam, aki léhűtő erkölcseivel Vinci legelőkelőbb, legrangosabb családjának jó hírét sodorta veszélybe. Mindezt Magdaléna árulta el, amikor visszatért a miséről. Apám hiába erősködött, hogy ne tegyen ki még több szenvedésnek. Eltökéltem, hogy az utolsó szóig végighallgatom. Talán így akartam büntetni magam, hiszen saját magamon kívül senki mást sem okolhattam a szörnyűségekért. Később zártkörű szertartás keretében megkeresztelték a fiamat. Engem nem hívtak meg. Cserébe volt némi vigaszom: Leonardónak nevezték el, egészen pontosan Leonardo de Piero da Vincinek. Amikor megtudtam, könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy Piero döntése volt. Az egyetlen nemes cselekedet, amelyet képes volt kipréselni magából, hiszen a családjában soha senkit nem hívtak még Leonardónak. Elképzeltem, ahogy Piero apja és nagyapja a szenteltvíztartó mellett áll, és magában morog a kalapja alatt. Kíváncsi vagyok, mi ütött a fiukba. Lelkiismeret-furdalás? Tisztesség? Vajon mi maradt a lelkében az egykor irántam érzett szerelemből? Mindez azonban sovány vigasz volt. A következő néhány napot is a bánat árnyékában töltöttem. Leginkább aludtam. Kihánytam az ételt, amit magamhoz vettem. A mellem rettenetesen fájt, a tej apró cseppekben szivárgott belőle. A hálóingem és az ágynemű is nedves lett tőle. Magdaléna aggódott értem, folyton kotyogott, sürgetett, hogy keljek ki az ágyból, és kezdjek el végre élni. Papa gyakran meglátogatott. Levertnek és tehetetlennek látszott. Három nap alatt tíz évet öregedett. Volt, hogy csak magatehetetlenül feküdtem az ágyban, és azt kívántam, bárcsak megállna a szívem. Máskor minden részletet gondosan megtervezve azon töprengtem, hogy felöltözöm, a dombok között elsétálok arra a helyre, ahol Leonardo fogant, belegázolok a vízbe, és a folyóba ölöm magam. Önsajnálatomnak se vége, se hossza nem volt. Aztán egy nap Magdaléna sürgető hangjára lettem figyelmes. Épp letargikus 40

álmomból igyekezett felrázni. − Caterina! Kelj fel! Látogatód van. Látogató? Ki akar engem meglátogatni? − Ülj fel! Mosd meg az arcod! Gyorsan! Lavórban vizet és kefét hozott az ágyamhoz. Régen azzal fésülte a hajamat. − Szörnyű szagod van. Ez kevés lesz. − Ki van itt, nénikém? − kérdeztem még mindig vonakodva. − A testvér, a testvér! − A testvér? − visszhangoztam ostobán. Mielőtt megértettem volna, miről beszél, megláttam Francesco da Vincit a hálószobám ajtajában. A sapkáját a kezében szorongatta. Papa a háta mögött topogott zavartan, ami a legkevésbé sem segített megértenem, mi folyik körülöttem. Francesco olyan izgatott volt, akár egy fiatal csődör. Tett néhány lépést felém, majd enyhén meghajolt. Felkászálódtam az ágyban. Magdaléna elvette előlem a lavórt, és a szoba sarkába húzódott, majd finoman megfogta az apám karját, és kivitte magával a helyiségből. Lépteik lefelé haladtak a lépcsőn. Francesco végre hajlandó volt megszólalni. − Caterina… − vágott bele nagy hirtelen, de hamar elhallgatott. Csak meredtem rá, akár egy süketnéma. − Caterina, szörnyen sajnálom, ami történt. − Ugyan miért kellene neked sajnálnod? − Meglepődtem a saját hangom hallatán. A belőle áradó keserűség még jobban meglepett. − Rettenetes volt, hogy elvitték a kisbabádat. De még szörnyűbb... − Francesco elhallgatott, miután kimondta a rettegett szavakat. − Mi lehet még ennél is szörnyűbb, Francesco! Mondd el! − A kicsi nem akar szopni. Nem kell neki a mell. − Ki szoptatja? − kiáltottam ingerülten. Ledobtam magamról a takarót, és letettem a lábamat az ágy mellé. − Angelina Lucchasi. Jó asszony, kitartóan próbálkozik, de a kisfiú… − Leonardo − sziszegtem a fogam között. − A nevén nevezd! Francescót a sírás fojtogatta. A kezét a homlokára tette, és összeszorította a halántékát. 41

− Leonardo szenved. Éhezik. Ha nem eszik… − Mit tesz az apja ellene?! − üvöltöttem. Felálltam, de gyenge lábam nem bírta el a súlyomat. Francesco odaugrott, és visszasegített az ágyra. A kezemmel szorítottam a karját. Francesco arcát könnyek áztatták. Nem bírta tovább. − Piero nem tesz semmit. Azt mondja, Leonardo hamarosan olyan éhes lesz, hogy elfogadja a csecset. Olyan kövér lesz, mint egy süldő. De mi lesz, ha nem? Caterina, tenned kell valamit! Elnémultam a döbbenettől, a megvetéstől és a hatalmas zavarodottságtól. − Mit tehetnék? − kiáltottam, és püfölni kezdtem Francesco mellkasát. Mozdulatlanul tűrte az ütéseket, mintha még ennél is több büntetést érdemelt volna. − Gyere haza velem! Most! Gyere el hozzánk, és legyél te Leonardo szoptatós dajkája! Szokatlan, elképzelhetetlen volt, amit mondott, de tökéletesen ésszerű. Egy pillanatra elképzeltem a jelenetet, ahogy a család színe előtt állok, átéreztem a megaláztatást, és a kétségbeesett, néma könyörgést, hogy fogadják el ajánlatomat. A kép elillant. Nem volt egy perc vesztegetni való időnk sem. − Gyerünk! − válaszoltam Francescónak. − Fel kell öltöznöm. Lent várj! Szólj az apámnak és a nagynénémnek! A férfi elmosolyodott. Emlékszem, akkor fordult meg először a fejemben, hogy van jólelkű ember is az amúgy megvetendő családban. Így hát Francescóval tartottam. A szíve a torkában dobogott, akárcsak nekem. Könnyedén kihajíthatnak az utcára, az ajánlatomat őrült asszony képzelgésének titulálva. De ennek a fiatalembernek továbbra is együtt kell élnie velük és a megvetésükkel. Vajon árulónak gondolják majd? Gyáva féregnek, aki az ellenséggel szövetkezik? Francesco kinyitotta a hátsó kaput. Átvágtunk az udvaron, amelyet először az olajfa ágai közül vettem szemügyre a fal túloldalán. Még kevesebb élet zajlott, mint az egy évvel azelőtti nyári napon. A trágyakupac körül repkedő legyek szokatlanul hangos dongásán kívül csak Leonardo üvöltését hallottam a házból. Legnagyobb ijedségemre a hangja jóval gyengébb volt, mint amire emlékeztem. Mintha levegőért kapkodott volna. A mellényem hirtelen nedves lett, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy elsírjam magam. − Siessünk! − vetettem oda Francescónak. Megragadta a karomat, és 42

megszaporáztuk a lépteinket. Tudtam, hogy nem sírhatok a Da Vinci család férfi tagjai előtt, de nem látszhatok túl erősnek sem. Mindkettőt sértőnek találták volna. Honnan fogom tudni, mit tegyek, mit mondjak? Mindössze tizenöt éves voltam, és csak a fiam iránt érzett szeretet hajtott. Francesco félreállt, én pedig beléptem a Da Vinci család házának bejáratán az ebédlőbe. Védekezőn, karba tett kézzel álltam. Hiába terveztem el előre a jelenetet: éppolyan döbbenten meredtem rájuk, mint ők rám. Piero és a felesége, Albiera egymás mellett állt. A lány velem egyidős lehetett. Hosszú, keskeny arcából kitüremkedett az arccsontja. Piero apja, Antonio a hosszú, fényes asztal egyik végén foglalt helyet, a felesége, Lucia, a másikon. Piero idős nagyapja megvetően mért végig onnan, ahol általában Francesco ülhetett. Mit sem törődve a fenséges látvánnyal fontosabb dolog ragadta meg a figyelmemet. Leonardo sírása közelebbről hallatszott, közvetlenül a felettünk lévő szobából. Tudtam, hogy Pieróhoz és az apjához kell beszélnem, de valahányszor szólásra nyitottam a számat, újabb és újabb gyászos nyöszörgés, elcsukló zokogás szakított félbe. Antonio az állával a felesége és a mostohalánya felé bökött. Az asszonyok szó nélkül, engedelmesen felálltak, és a helyére tolták a széküket. Én viszont azt akartam, hogy lássák, hallják. Asszonyok voltak, akárcsak én. Meg kell érteniük, miért vagyok itt, miért tolakodtam be hívatlanul az otthonukba. Antonio keze egyetlen mozdulatával kitessékelte őket a helyiségből, de elhatároztam, nem hagyom, hogy távozzanak, mielőtt el nem mondom, amit akarok. − Nézzetek rám! − kiáltottam, és szélesre tártam a karomat. A ruhámat eláztatta a tejem. Pieróra bámultam. − Hallgasd csak a fiunkat! A mellette álló Albiera felszisszent, de még nem végeztem. − Leonardo utánam sír. Itt vagyok. Ennie kell. Meg kell engednetek, hogy megszoptassam! Antonio mereven ült, közben a fogát csikorgatta. Piero esedező tekintetére elfordította a fejét. − Vidd ki innen ezt a ribancot, Francesco! − hörögte az idősebb Da Vinci. − Hadd beszéljen, nagyapa! − könyörgött Francesco remegő hangon. − Adjatok egy szobát a padláson! − mondtam. − Akárhol. Nem leszünk senki terhére. Megengeditek, hogy lássam? − Hogy mersz a házunkba lépni és ilyen arcátlanul beszélni? − háborodott fel 43

Antonio. Most már értettem, hogyan volt képes megfélemlíteni a saját fiait. − Szégyent hozol az apámra, rám, a feleségemre, és mit sem törődsz a fiam új feleségével! − Én lecsendesítem − mondtam egyenesen Piero szemébe. Veszélyes játékot űztem, ügyet sem vetettem a család idősebb férfi tagjaira. − Nem ezt akarod? Piero remegett. Gyáva volt kimondani, amit szeretett volna. Végül Antonio és az apja felé fordultam. Az irántuk érzett félelmemet színtiszta igazságérzetem győzte le. − Leonardo Piero vére. A ti véretek. Azt akarjátok, hogy meghaljon az első unokátok? Mert nélkülem meg fog halni. − A szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Mintha igazolni akart volna engem, Leonardo ismét ordítani kezdett. − Én vagyok az anyja. Azért sír…, mert engem akar. − A tenyeremet tejjel áztatott mellényemre szorítottam. − Én így sírok utána! A két feleség a legkisebb együttérzést sem mutatta anyai ösztöneim iránt. Szörnyülködve hallgatták, amit mondtam. De Antonio túlzott gőgje mintha enyhült volna. − Úgy élsz majd, akár a többi szolga! − parancsolta, de közben nem mert a saját apja szemébe nézni. − Nem állhatsz szóba senkivel a családból, hacsak nem szólítottak meg! Láttam, hogy az öregember magában fortyog. Szólni sem tudott a dühtől a fia döntése hallatán. Nagyot nyeltem. Nehezebben ment, mint gondoltam. − Ezenkívül… − Mi van, ha Leonardónak szüksége van valamire, vagy ha… − Süket vagy, fiatalasszony? − dörögte Antonio. Aligha volt hozzászokva, hogy fehérnép ellenszegüljön az akaratának. − Megmondtam, hogy csak akkor beszélsz, ha kérdeznek! A szandálomon keresztül éreztem a föld hűvösséget. Mintha egyfajta erő áramlott volna fel onnan, egészen a gerincemig. Áthatott az erő. Tudtam, hogy hosszú és szörnyű megaláztatásban lesz részem. Most viszont el kell mondanom, amit akarok. − Ha minden rendben lesz a fiammal − kötöttem az ebet a karóhoz −, nem lesz mit mondanom nektek, signors. − Pieróra néztem. − Vagy nektek. − A ház asszonyai felé bólintottam, és folytattam. − De ha megbetegszik, vagy bármilyen módon szüksége van erre a családra, igenis beszélni fogok azzal, akivel nekem tetszik. − Antonióra néztem. − Mostantól kezdve az unokád szoptatós dajkája vagyok, a házad szolgálója. De nem vagyok a rabszolgád! 44

Antonio forrongott, és kész volt akármelyik pillanatban eltiporni az arcátlan csitrit, aki bemerészkedett a háza ebédlőjébe. Mielőtt szóhoz juthatott volna, hozzátettem: − Látni akarom a fiamat. Kérlek. Ezzel minden eldőlt. Felvezettek a szép hálószobába, ahol Signora Lucchasi kipirult arcú, üvöltő csecsemőt ringatott fabölcsőben. A kicsi megviselt és fáradt volt. Nem az a békés, gyönyörű kis újszülött volt, akinek néhány nappal korábban életet adtam. A dajka döbbenten vette tudomásul a jelenlétemet, de hálásan félreállt, és megengedte, hogy kivegyem Leonardót a bölcsőből. Egy pillanat műve volt, hogy a fiam megérezze az érintésemet, az illatomat, meghallja a hangomat, ahogy a nevét becézgetem halkan. A nagy ágyra fektettem, meglazítottam a szoros pólyát, amely nem hagyta mozogni, mire abbamaradt a fulladozó zokogás. Megérintettem az arcát, két ujjammal ziháló mellkasát simogattam, és kis szívet rajzoltam az övé fölé. A karomba vettem, leültem a magas támlás székre, és kioldottam a ruhámat. Magától megtalálta a mellemet. Hiába volt gyenge, hangosan és mohón szopni kezdett, akárcsak néhány nappal azelőtt. Elégedetten szusszantott az orrán keresztül, hosszú percekig így evett. Egy idő után éreztem, hogy apró izmai elernyednek, és elfordítja a fejét a bimbótól. Aztán, mintha csoda történt volna, felém fordította a fejét, és kinyitotta a szemét. Megpillantott. Először látta az anyját. Nem pislogott, csak meredten nézett. Rámosolyogtam, mert azt akartam, hogy a boldogság legyen az első emberi érzelem, amellyel először találkozik. Az éhség azonban hamar visszavitte a mellbimbómhoz. Megkönnyebbülten, boldogan sóhajtottam fel, lehajoltam, megcsókoltam Leonardo feje búbját, és behunytam a szemem. Csak akkor éreztem meg apró kezét az arcomon. Finoman, gyengéden, de határozottan és birtoklón pihent rajtam. Megszakadt a szívem a boldogságtól, amelyet e finom és gyönyörű érintés okozott. Leonardo. Újra az enyém, és én az övé. Abban a pillanatban megesküdtem az összes istenre, amelyik meghallgatott, és a sors minden alakítójának, akit ismertem, hogy soha senki és semmi nem bánthatja a gyermekemet, és soha többé nem állhat semmi közénk.

45

Negyedik fejezet

A Leonardo szoptatós dajkájaként Piero apjának és nagyapjának házában töltött időszak elmondhatatlanul megviselt. Együtt laktam a férfival, akit egykor szerettem, a feleségével, aki a legalacsonyabb rangú szolgaként bánt velem. Leonardo és én a pajta egyik sarkában kaptunk helyet. Puritán lakosztályunkat itt alakították ki. A tehéntrágya szaga érződött mindenütt. A Da Vinci család egyáltalán nem törődött velünk, megvetően néztek ránk. Ha valamire szükség volt Leonardo egészségéhez, kizárólag annyit beszéltek velem, amennyi feltétlenül szükséges volt. Nagylelkűséget színlelve vasárnaponként kimenőt adtak nekem, de azt már nem hagyták, hogy magammal vigyem Leonardót, amikor látogatóba indultam Papához. Így aztán csak fájdalmasan rövid látogatásokat tehettem nála. Rettenetesen hiányzott nekem, de nem foszthattam meg a fiamat az ételtől. Szerencsére volt elég tejem, amely egészségesen tartotta. Egyik gyermekbetegségnek sem esett áldozatául. Végtelenül kedves, boldog jellemmel áldotta meg a természet. Valójában a le gkevésbé sem volt szükségünk a gonosz családra. A fiammal elválaszthatatlanok voltunk, és hatá rtalan örömünk telt egymás társaságában. Leonardo újra és újra meglepett azzal, mennyire ügyes és okos. Hat hónaposan már járt, noha ezt senki sem hitte el nekem. Tovább tartott, mint rendesen, hogy beszéljen, de amikor megszólalt − majdnem kétéves volt már −, nem lehetett elhallgattatni. Először azt tanulta meg, hogyan kérdezzen. Az ember alig győzött felelni neki. „Mi ez?” „Mi az?” „Miért?” − vég nélkül. Elég volt egyszer válaszolni neki. Növények, madarak, rovarok, bármilyen dolog neve örökre megragadt az emlékezetében. Elnéztem, ahogy az udvar egyik szegletében üldögél, és végtelen hosszú ideig szemléli a fűszálon pihenő szöcskét. Meg mertem volna esküdni rá, hogy tanulmányozza. Olyan volt, mint az apám, amikor a főzőpohár aljára tapadt üledéket vizsgálgatja. Azután jöttek a kétéves Leonardo kérdései és megfigyelései. Ezrével. „Mé' zöld?” „Levélt eszik.” Aztán a hatalmas öröm. „Lábát tisztít!” „Mé' hosszú lába?” Legelőször azon döbbentem meg, hogy Leonardót nem különösebben viseli meg az élőlények halála, noha nagyon szerette őket. Lenyűgözték halott állapotukban is. Nagy érdeklődéssel nézegette és vizsgálgatta őket újra és újra ügyes kis ujjával. Örült, hogy végre nem illannak el előle, vagy nem harapják meg. 46

Úgy látszott, ezt az időszakot nehezebb volt elviselni Pierónak, mint nekem, hiszen ott volt velem Leonardo. Ami a kisfiút illeti, aligha tudatosult benne, hogy Piero az apja. Nem volt szüksége senkire imádott anyján kívül. A család egyetlen élettel teli szikráját Francesco hordozta magában. A legkedvesebb fiatalember volt, akit csak ismertem. Időnként megfordult a fejemben, képtelenség, hogy ugyanazon vér csörgedezzen az ereiben, mint a többieknek, annyira különbözött tőlük. Francesco meglátogatott bennünket a pajtában, finom falatokat csempészett ki nekünk a konyhából. Fából kis játékokat faragott Leonardónak, aki oly elmélyülten csodálta őket, mintha csak az egyik rovara lett volna, amely már nem él, de ettől még nem kevésbé érdekes látvány és szerkezet. Egy kellemes reggelen, úton a legelő és a csorda felé, amelyre vigyázott, Francesco megkérdezte, magával viheti-e a fiamat egész napra. Megígérte, hogy vigyázni fog rá, és gondoskodik róla. Figyeltem, ahogy eltűnnek a hátsó kapun át az olívaliget fái között. Leonardo „Cecco bá” vállán ült, vagy a hóna alatt utazott, kisebb zsák gabona módjára. A kisfiú boldogan kacagott és kiabált bácsikája társaságában. Francesco saját fiaként tekintett Leonardóra, és a maga szerető módján megvetette családja szörnyű bűneit. Számomra Francesco drága testvér volt; oly áldás, amelyben nem volt részem gyermekkoromban. Ritkán jutott csak eszembe, hogy a csinos fiatalember még soha nem közeledett nőhöz, pedig nagyon közel kerültünk egymáshoz. Időnként eszembe jutott, hogy Piero azt mondta róla, firenzei, a férfiakat szereti, de nem volt semmi jelentősége. Barát, testvér, kedves nagybácsi. Csak ez számított. Egy hideg téli estén, miközben Leonardo a függőágyában aludt, Francesco besurrant a pajtába egy ölnyi fával, hogy legyen elég tűzrevaló. Gondterheltnek látszott, ahogy még több meleget csalt a kis szobánkba. Végül rávettem, mondja el, mi bántja. − A bátyám kibírhatatlan le tt, nem lehet vele együtt élni − mondta. − Még mindig rettenetesen vágyik rád. Biztosan tudod magad is. − Nem − feleltem, Francesco pedig folytatta. − A házban mindenkinek szemet szúrt. − Akkor miért tette? − kérdeztem. − Miért ígérte, hogy feleségül vesz, holott tudta, képtelenség? − Apánk rideg, érzéketlen ember. Veri a feleségét. Nem ritkán. Vesszővel. A gyermekeit is az öklével tartja sakkban… még kedvenc Pieróját is. − Francesco maga is meglepődött, hogy kimondta, amit gondolt. − Piero azt hitte, ha elmegy és jegyzőként hírnevet szerez magának, lerázhatja magáról apánk törvényeit. Saját családról álmodott, akikkel boldogan élhet Firenzében, szeretetben és tisztességben. Olyan családról, amely cseppet sem hasonlít a sajátunkhoz. 47

Francesco zavarba jött. A szeméből könnyek hullottak a földön heverő szétszórt szalmára. A csizmájával játszott vele. − Piero azonban nem volt tisztában a saját erejével, a gerincességével... és apánk dühével. „Eddig azt hittem, hogy csak féleszű vagy!” − üvöltötte aznap, amikor Piero hazajött, és bejelentette, hogy feleségül vesz. „Te és a nevetséges álmaid!” − Francesco egyre jobban belelovalta magát dühödt apja szerepébe. − ,,Hogy képzelhetted, hogy előrelépsz a társadalmi ranglétrán, ha hozomány nélküli, üresfejű falusi libát veszel el?! Mi az ördög ütött beléd? Tudnod kellett volna, hogy azon nyomban kitagadnálak a családból!” − Vajon mi járt a fejében? − kérdeztem csendesen. − Piero szeretett téged, Caterina. Teljes szívéből szeretett volna más lenni, mint az apja. Most… − Francesco képtelen volt folytatni. Némán kérleltem a szememmel, hogy folytassa, amit elkezdett. − Mostanra a szerelem, amit irántad érzett, keserűséggé változott. Mi több, gyűlöletté. Felemészti, hogy mindennap látnia kell, még ha nem is mész a közelébe. A felesége is őrjöng, amiért a nő, akit Piero igazán kíván, de nem kaphat meg, a családi csűrben él gyönyörű fiával − férje mindeddig egyetlen gyermekével. Piero azonban semmit sem tesz azért, hogy felesége teherbe essen. Tudtam, hogy amit Francesco mond, szent igaz. Időnként hallottam Piero és Albiera hangját a hálószobából. A férfi unottan nyögött, a nő fájdalmasan nyöszörgött. A mosónő hónapról hónapra tisztítani vitte Albiera véres ágyneműjét. Éreztem, hogy a házban egyre sötétebb hangulat uralkodik. Francesco bosszúsan ingatta a fejét. Testvéri szeretettel öleltem át. Különös módon megkönnyebbültem és megörültem a rossz hírek hallatán. − Mégiscsak jobb, hogy Leonardóval a bűzös istállóban, és nem a gyászos házatokban lakunk − jegyeztem meg végül. Francesco halványan elmosolyodott. − Legalább mi hárman itt vagyunk egymásnak. − Cecco bá! Megfordultunk, és a tekintetünk a kisfiú kíváncsi, csillogó szemével találkozott. Leonardo a függőágy mellől bámult ránk, és mosolygott. A takaróját a földre dobta. – Játsszunk! − követelte, és vidáman felkacagott.

48

Ötödik fejezet

A keserédes éveknek váratlanul szakadt vége egy délutánon. A villába hívattak. A Da Vinci család épp vacsoránál ült, ahol régen, Leonardo születése után alkudoztam velük, hogy adják vissza a fiamat. Ezúttal számítottak rám. Merev háttal ültek, az arcuk olyan kifejezést öltött, mintha mosogatórongyot nyeltek volna. Csak Piero apja lógott ki közülük. Nagyon sovány és törékeny volt. A szeme fényesen szikrázott az elmebajtól, amely Francesco elmondása szerint az utóbbi években egyre inkább a hatalmába kerítette. Piero ezúttal is az apja árnyékába húzódott, akár egy kisfiú. Egy szót sem szólt, csak tehetetlen dühvel méregetett. Szegény Francesco tekintetében néma könyörgés ült: előre megbocsátásért esedezett azért, ami rám vár. − A feleségem azt mondta nekem − szólalt meg Antonio da Vinci −, hogy Piero fiának már rég nincs szüksége szoptatós dajkára. − Még van tej a mellemben − vágtam rá gyorsan −, Leonardo pedig, akármennyire is nem vagy hajlandó a nevén nevezni, még szopik. Sok gyermek anyatejen él, amíg… − Elég volt! − csattant fel Antonio. − Be fogod tartani a szabályokat, amelyeket megszabtam, amikor idejöttél, hogy egy tető alatt élj velünk, az ételünket fogyaszd, a fánkat tüzeld. Csak akkor beszélhetsz, ha kérdeznek! Légy csendes és tisztelettudó! − Olyan erősen szorította össze a fogát, hogy azt hittem, összeroppan az arccsontja. − Tudomásomra jutott, hogy menyem gyermektelensége nem természetes eredetű. Döbbenten hallgattam. Mint mindig, ezúttal is a legrosszabbat vártam ettől a családtól, de ilyen aljas vádra mégsem számítottam. − Végső soron a patikus lánya vagy, járatos vagy a… − Egy szót se többet, Signor da Vinci − szakítottam félbe. − Komoly bűnnel vádolsz. Van rá bizonyítékod? − Persze, hogy van, te kis ribanc! − A nagyapa éles, már-már hisztérikus hangon kiáltott fel. − Albiera szolgálólánya csombormentalevelet talált a borospohara alján − közölte Antonio. − A csombormenta, mint megtudtam, terméketlenséget okoz. − Szerinted hogy tudtam volna Albiera borospoharába csempészni a leveleket? A ház közelébe sem jöhetek. − Az olyan elfajzott és bűnös lélek, mint amilyen te, mindig…

49

− Lehet, hogy elfajzott és bűnös lélek vagyok − feleltem hűvös kimértséggel −, de ostoba a legkevésbé sem. Bárki, aki ismeri a csombormentát, tudja, hogy a hatását semlegesíti a borban lévő alkohol. A legjobb, ha az ember megőrli, és úgy teszi az áldozat levesébe. − Folyton ördögi terveket forgatsz a fejedben ellenem! − visította Albiera. − Minek a gyógynövény, ha te és az apád átokkal sújthattok? − Az egyetlen átok, amitől szenvedsz − feleltem csendesen −, a saját érzéketlen természeted, amitől méhed is terméketlen marad. Gyűlölettel és féltékenységgel mérgezed magad, és azután engem hibáztatsz. Albiera Pieróhoz fordult. − Mondd neki, hogy fogja be a száját! − sziszegte. − Mondd meg neki! Azonnal! Piero ajka rángatózni kezdett, az arca hamuszürke lett. − Piero… − szólalt meg a nagyapja fenyegetőn. − Nem beszélhetsz így a feleségemmel − mondta Piero végül szánalmasan gyenge hangon. Olyan gyengén, hogy csak felbosszantotta vele az apját. − Nincs szükség bocsánatkérésre és vallomásra − közölte Antonio, miután felém fordult −, mert azonnal elhagyod ezt a házat. Ürítsd ki a szobáidat! − A szobáimat? Csak nem a pajtád bűzös, patkányjárta zugára gondolsz, ahová az unokádat száműzted? Antonio elnémult és mozdulatlanná merevedett. Azt hiszem, ha közelebb állok hozzá, megüt. − Ami az unokámat illeti − folytatta −, egy pillanatig se gondold, hogy veled tart, amikor kilépsz a kapun. Ezúttal az én viselkedésem lett fenyegető. A vád okozta meglepetés és a magam védelme hevében elfeledkeztem róla, hogy ez a valódi ok, amiért idehívtak. Megint el akarják venni tőlem Leonardót! − Ha nem távozol egy órán belül, hívom az egyházi hatóságot. Boszorkányság bűnével vádolnak majd, és elátkozzák az egész családodat. Az öregember visszataszítóan elvigyorodott. − Apám − szólt közbe Francesco határozott, nyugodt hangon. − Magad is jól tudod, hogy a vádjaid hamisak. Antonio kisebbik fiára bámult, aki eddig csak bosszúságot okozott neki. Azt 50

pusmogták róla, hogy fajtalankodik és eretnek. − Leonardo vég nélkül vágyik Caterina gondoskodására − folytatta Francesco. Bátrabb volt, mint hittem volna. − Ki fog gondoskodni a fiúról, ha elmegy? − A szakács − szólalt meg Antonio közönyösen. − A szakács?! − szegült ellen Francesco. − A szakácsnak csak a saját dolgára van gondja. Caterina… − Elég! − Antonio az öklével az asztalra csapott. A tálak és a poharak csak úgy csörömpöltek. − Hordd el magad! − kiáltotta Antonio, és egy pillantást sem vesztegetett rám. − Soha többé ne merd idetolni a képedet ebbe a házba! − Azzal a feleségéhez fordult. − Szólj nekik, hogy hozzák a főételt!

51

Hatodik fejezet

Nagyon

rossz hírem volt, amikor eljöttem a Da Vinci-házból. Törvénytelen gyermeket szültem, és szolgaként éltem az apja házának szénapajtájában. Legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből a pillanatot, amikor Francesco karjában hagytam Leonardót. Azóta sem tudtam elfeledni a fájdalmas kifejezést kerubszerű arcán. Nem beszélve a fiamról, aki bácsikája meleg ölelésében is tudta, hogy szokatlan és rettenetes dolog történik. Szívszaggató üvöltésbe kezdett, ami elkísért a főkapun túlra, messze Vinci kövezett utcáin. A régi szobámat foglaltam el a patika felett. A világtól elvonultan éltem, segítettem apámnak a hátsó kertben és a raktárban. Gyógyszereket és kenőcsöket kevertem, de a boltot és az ügyfeleket, akik még mindig „alávaló lánynak” tartottak, apám gondjaira bíztam. Melegség és szeretet fogadott a régi otthonomban és hű Magdaléna néném társaságában, de nem pótolhatták a bennem tátongó űrt. A fiam a falu túlsó végében élt, mégis mintha világok választottak volna el bennünket. Egyetlen férfi vagy nő sem volt a faluban, aki a menyének akart volna. Engem a legkevésbé sem aggasztott a dolog, de miután visszatértem apám házába, a Da Vinci családot egyre jobban bántotta. Megpróbáltak kiházasítani. Üzenetek és levelek jelentek meg a ház bejárati ajtaján, amelyek ismertették az általuk rendkívül bölcsnek vélt tervet. Egy Tonio Buti de Vaca nevű legényember telepedett le a szüleivel, bátyjával, sógornőjével és gyerekeikkel Vinci mellett. A férfi mészégető volt, a család düledező házban, szedett-vedett pajtákkal és fészerekkel teli birtokon élt. Papával ismertük a Buti családot, hallottuk már Tonio hírét. Fiatalkorában accattabriga, „bajkeverő”, „kötekedő” volt a gúnyneve. Ezért nem is ment hozzá senki. A férfi a legjobb, akit fel tudnak hajtani „olyan lánynak, mint Caterina”, írta Piero apja. Papát még jobban dühítette a Da Vincik önteltsége, mint engem. Ügyet sem vetettünk az első, a második és a harmadik levélre. Hirtelen abbamaradt a levelezés, amelynek hamarosan megtudtuk az okát. Tonio Buti, „a kötekedő”, feleségül vett egy Caterina nevű lányt, aki azon melegében várandós is lett tőle. Végre békén hagytak. Leonardo azonban folyton ott járt a fejemben. Szörnyű kín volt távol lenni tőle. Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy elmegyek a Da Vinci-házba, és kikövetelem, hogy láthassam, de tudtam, hogy az égvilágon semmit sem érnék el vele. Mi több, csak rosszmájú pletykákra adnék okot. 52

Egy napon, 1456 tavaszán kiléptem a patika ajtaján, és furcsa alakot pillantottam meg az utca végén. Távolról szokatlanul magas volt. Csakhamar rájöttem, hogy egy férfi, vállán gyerekkel. Felkiáltottam, és szaladni kezdtem feléjük. Francesco és a drága Leonardo volt az, aki már nem csecsemő, hanem kisfiú volt. Amint hozzájuk értem, Leonardo gondolkodás nélkül leugrott a bácsikája válláról egyenesen a karomba. Zokogtam, és szorosan magamhoz öleltem. Göndör haját, arcát és a szemét csókoltam. Leonardo nem sírt, csak azt sugdosta a fülembe, hogy „Mama, mama!”, és halkan kacagott. Francesco, a szíve legyen áldott, amilyen gyakran csak tehette, elhozta Leonardót az apám házába. Elmesélte, hogy a bátyja és terméketlen felesége Firenzébe költöztek. Piero egyre feljebb kapaszkodott a társadalmi ranglétrán, és szép kis hírnevet szerzett magának a köztársaság firenzei jegyzőjeként. A Da Vinci-villában a szép kort megélt nagyapa elhalálozott. Határozott meggyőződése volt, hogy én voltam az a Caterina, aki feleségül ment Tonio Butihoz. Az apjuk és az anyjuk is egyre idősebb és gyengébb lett. Piero távollétében még annál is kevesebbet törődtek az unokáikkal, mint annak előtte. Azt sem vették észre, hogy eljárt otthonról. Francesco gondosan szemmel tartotta az unokaöccsét, és nem hagyta, hogy elfelejtsen engem. Leonardo hónapokig keservesen sírt, miután elküldtek a Da Vinciházból, de Francesco mindig azzal vigasztalta, ha majd elég idős lesz, elviszi hozzám. Azon a tavaszi napon teljesült az ígéret. Bár sokat kellett nélkülöznie, a fiam lelkében mély bizalom alakult ki az anyja és a bácsikája iránt, amely megacélozta a szívét, erőssé tette, és hitt abban, hogy minden lehetséges, akármilyen nehéz is. Az életembe hirtelen boldogság költözött. Leonardo kis bohóc volt, aki akrobatamutatványaival és gyakorlatias tréfáival szórakoztatott engem és Papát. Apró lényeket hozott nekünk, és olyan dolgokat mondott róluk, amelyek addig senkinek sem tűntek fel: hogyan mozgatták a nyúlós izmok a kölyök mezei nyúl térdízületét a bundája alatt, miként tapadt az aszfodélosz narancssárga virágpora a méhecske lábára, bizonyos kövek a folyóból kristályosan csillognak a napfényben. A megfigyelés vágya már kiskorától kezdve hatalmas volt benne, makulátlan jelleme, kedvessége és jó humora pedig mindent túlszárnyalt. »-« A fiam első látogatása Papa házában kisebbfajta zendülést váltott ki a faluban, de a Da Vinci családot nem különösebben érdekelte a dolog, így a pletyka hamarosan elcsendesült. Drága Leonardóm szinte mindennap meglátogatott. 53

Francescóval számtalanszor baktattunk fel a közeli dombokra, hogy gyógynövényeket szedjünk. Kislányként egyedül róttam a tájat, és végtelenül boldog voltam magányomban. De a világ két legfogékonyabb, legkedvesebb lelkének társaságában örömöm határtalan boldogsággá nőtt. Nevetgéltünk, énekeltünk és térdig gázoltunk a folyóban. Takarót terítettünk a földre, a fák á rnyékában henyéltünk, sajtot, kenyeret és Magdaléna csodálatos szőlő- vagy olívakompótját ettük. A legnagyobb örömöt azonban a felfedezőútjaink jelentették. Jártas voltam a növények és az élőlények világában, Francesco pedig szőlőskertekben, földeken, gyümölcsösökben és pásztorként dolgozott éveken át, ezért kiválóan ismerte a természetet, így aztán döbbenten tapasztaltuk, hogy a nyolcéves fiú újat tud tanítani nekünk a természetről majd minden alkalommal, valahányszor kirándulni mentünk. Leonardo megfigyelési képességével tűnt ki közülünk. Nem úgy látta a dolgokat, ahogyan mások. Száz meg száz érdekességet vélt felfedezni abban, amiben Francesco és jómagam mindössze egyet. Például a virágok. Nemcsak a sárga színüket látta a szirmokon, hanem a világosabb és sötétebb árnyalatait is. Ha közelebbről nézte az ember − mindig arra biztatott engem és Francescót, hogy „Nézzétek meg közelebbről!” −, látott egy részt, amely a sárgából rózsaszínűre váltott. Vajon miért lett más a színe? A két szín harcolt egymással, vagy békésen felosztották egymás között a szirmokat? Máskor a napfénybe tartotta a szirmokat, és az erek játékát figyelte. Néha folyókhoz, időnként fához hasonlította őket. Megfigyelte, hogy a szirmok fényesek voltak, amíg éltek, de ha elhaltak és kiszáradtak, elveszítették pompájukat. Mondanom sem kell, hogy tudni akarta a virág minden részéről, mire való, és könyörtelenül ostromolt bennünket a kérdéseivel. A virág porzójának kanyarulatai lenyűgözték. Ez lett legelső rajzának tárgya. Nem is vettem észre, hogy papírt és egy darab faszenet hozott magával Papa házából. Odamentem hozzá. Láttam, hogy a hasán fekszik a takarón, ahogy szokott. Megfigyelése tárgyát az egyik napsütötte foltra helyezte az orra elé. A háta görbébb volt, mint rendesen. Testtartása azt jelezte, hogy még erősebben összpontosít, mint szokott. Amikor megkerültem, láttam, hogy egyetlen, sápadt száras porzóra mered. A szárat a takaró bordó foltjára tette. A liliom virágának többi része, amelyből a modellt készítette, a közelben hevert. A papír, amire rajzolt, nagyapja patikai naptárából származó lap volt. Kíváncsi voltam, Leonardo elkérte-e, vagy Papa tudta nélkül hozta el. A porzó az egész lapot kitöltötte. Meglepetten néztem. Addig soha nem láttam 54

ilyen részletesen a virágnak ezt a részét. A rajz tárgyának egyszerűsége és a tökéletesség láttán, amellyel a fiam keze ábrázolta, elakadt a lélegzetem. A már-már légies szár íve, a sötét fej teltsége és a rátapadt ezernyi virágpor csodálattal töltött el. Csak ültem mellette. Annyira lekötötte, amit csinál, hogy észre sem vett. Árnyékolta a szárat, a teltség és a mélység illúzióját keltette. Honnan tudja, hogy csinálja? − töprengtem. Soha senki nem adott neki faszenet, vagy mutatta meg neki, hogyan rajzoljon. − Ez csodálatos, Leonardo − mondtam végül. Dicséretet és bátorítást akartam adni neki, de nem annyit, amennyit éreztem, mert féltem, hogy elijesztem kedvtelésétől. − Nehéz rajzolni? − kérdeztem. − Nem − felelte gondolataiba merülve. − Nem nehéz. Inkább érdekes. − Fel sem nézett a rajzból. Mosolyogtam magamban. „Inkább érdekes.” Ez lett újabban Leonardo kedvenc szavajárása. Kevés dolog volt, amelyre ne használta volna ez a kifejezést. Hirtelen sötét felleg takarta el a takaróra tűző napsugarat az égen. A dolog a legkevésbé sem zavarta Leonardót, nagy odafigyeléssel még több virágport jelző pontocskát rajzolt a porzó fejére. − Gondolod, hogy tetszene legtárgyilagosabb hangon.

Papának?

−

kérdezte

hirtelen a

lehető

A kérdés villámcsapásként ért. Egy pillanatig mozdulni sem tudtam. Kérdéssel feleltem a kérdésére, noha előre tudtam a választ. − Úgy érted, Ernesto papának? − Nem − felelte Leonardo halkan. − Az apámnak. Ha igazat felelek a kérdésre, megbántom. Piero a legkisebb érdeklődést sem mutatta törvénytelen fia iránt, amióta megszületett. Meglepett, hogy Leonardo egyáltalán tudott róla. Nyilvánvaló volt, hogy nem felejtette el a vér szerinti apját, és mint minden gyermek, a tetszését kereste. − Az apád nagyon elfoglalt Firenzében − feleltem közönyt színlelve. − Ezért nem akar látni soha? − Igen − suttogtam. Miért kell így történnie? − morfondíroztam. Leonardo soha nem kérdezett addig ilyet. Mindig úgy látszott, elégedett azzal, amit kap. Oly sokan voltak körülötte, akik 55

szerették: Francesco, újabban Magdaléna és a nagyapja is rajtam kívül. − Mama, nézd! Gondterhelt töprengésemből Leonardo kiáltása riasztott fel. A fiam előremutatott. A napfény vékony sugara utat tört magának a felhők között, és földöntúli csillogásba vonta az előttünk elterülő legelő egy foltját. A lila levendula és narancsszín mályva napfényben fürdött, és káprázatos árnyalatokban pompázott. A levegőben, amely addig láthatatlannak látszott, porcsillámok tündököltek. A fénysugár közepében apró szúnyogok raja vad táncba kezdett. − Milyen csodálatos! − kiáltottam, és megragadtam Leonardo kezét. Némán figyeltük együtt a ragyogó jelenséget. Alig mertünk levegőt venni. Néhány perccel később a napsugár szélesedni kezdett, eltűnt a mindent átható fényben, és a természeti jelenség, ahogy megjelent, eltűnt. A fiam földöntúli örömmel az arcán tekintett rám, és mosolygott. Egy szót sem szólt. Nem is volt rá szükség. Teljes megelégedettséggel fordult ismét a rajzához, és többet szót sem ejtett az apjáról. »-« Apám háza Leonardo gyermekkorának kincseskamrája volt. Amikor az elméje nyiladozni kezdett, Papa magával vitte a patikába, hogy a növényi orvoslás tudományába bevezesse. Tizenöt évesen, amikor elhagytam az otthonomat, még messze nem fejeztem be a tanulmányaimat, így aztán együtt kezdtem tanulni a fiammal. Együtt, boldogan vetettük bele magunkat apám könyveinek és kéziratainak tanulmányozásába. A Da Vinci család tudta nélkül Leonardo jól megtanult latinul, és görögül is gagyogott valamicskét. Mosolyogtam, valahányszor azt láttam, hogy az apám ugyanazt tanítja neki filozófiából, földrajzból és geometriából, amit nekem ennyi idős koromban. Leonardo bal kézzel kezdett írni, ami miatt − ha mások is tudtak volna róla − eretneknek és sátánimádónak titulálták volna. A Da Vincik csak a legalapvetőbb ismeretekre kívánták megtanítani heti néhány óra alatt. Tanítói kedvéért Leonardo megtanult jobb kézzel is írni, és hamarosan kétkezes lett. Papa, Leonardo és én órákon keresztül ültünk Odüsszeusz egyik kalandja felett. Leonardo egész idő alatt talpon volt, és eljátszotta a cselekményt. A szörnyeket szerette a legjobban. Te rmészetfeletti képzelőerejét felhasználva kiegészítette és életre keltette Homérosz helyszíneit, kreatúráit és fantasztikus jelenségeit. Soha 56

többé nem tudtam beérni a nagy görög költő jóval halványabb és visszafogottabb elbeszéléseivel. Leonardo csodákat művelt Papa füvészkertjében. Fáradhatatlanul gondozta a növényeket, és figyelte, ahogy az évszakok alakítják a kert arculatát. A kedvenc időtöltése az volt, hogy végignézte, amint a mag életre kel. Berohant a házba, és izgatottan számolt be arról, mennyit fejlődött a növény. − Mama, nagyapa, gyertek, nézzétek! − kiáltozott ilyenkor. − A piros gyűszűvirágok egy hüvelyknyit nőttek egyetlen éjszaka alatt! Bárcsak itt maradhatnék éjszakára! Fognék egy gyertyát, és nézném, ahogy nő! Persze mindnyájan tudtuk, soha nem fogják megengedni, hogy Leonardo nálunk töltse az éjszakát. A Da Vinci nagyszülőket a legkevésbé sem érdekelte Leonardo sorsa, de biztosan hatalmas haragra gerjednének, ha megtudnák, milyen nagy hatással vagyunk rá. Varázslatos nap volt, amikor apám megnyitotta az unokája előtt titkos, második emeleti alkímiai laboratóriumát. Leonardo csodálattal hallgatta, hogy annak idején, amikor nagyjából annyi idős voltam, mint ő, nap mint nap én vigyáztam a kemence tüzére. A titokzatosság illett a fiú je lleméhez, így aztán maga is felvette a szokást. Titkos rejtekhelyeket talált magának apám házának minden emeletén, és sejtésem szerint egyet a füvészkertben is. Nagy örömmel bujkált ezeken a helyeken, apró kincseket halmozott fel bennük, amelyekre kalandos útjaink során tett szert: rágcsáló koponyáját, kígyóbőrt, vagy furcsa leleteket a laboratóriumból: cinóberszemeket és ezüstöt. Figyelemre méltó szellemi képességei ellenére a fiam nagy bajkeverő volt. Minél jobban megijesztette Papát vagy engem, annál boldogabb volt. Egyszer, amikor mindhárman a laboratóriumban voltunk, Leonardo élesen felkiáltott. Azonnal megfordultunk, és azt láttuk, hogy forró olajjal teli főzőpohár felett áll egy csésze vörösborral a kezében. Mielőtt azt kiálthattuk volna, hogy „Ne!”, beleöntötte a bort a fortyogó olajba. Színes lángok csaptak fel a mennyezetig, kis híján lángba borították az egész házat. Büntetésképpen egy hónapig nem tehette be a lábát Papa laboratóriumába. Megérte, mondta mosolyát elnyomva, már csak azért is, mert látta a rémületet az arcunkon. Máskor lefekvéshez készülődtem, lehúztam a takarót a párnáról, és felsikítottam, amikor megpillantottam az alatta rejtőző gonosz, tekergőző, izzó piros szemű szörnyeteget. Olyan erővel hőköltem hátra, hogy a földre zuhantam. Miután kissé magamhoz tértem, négykézlábra álltam, és közelebb merészkedtem. Biztos voltam benne, hogy a ,,lényt” szerető és végtelenül rakoncátlan gyermekemnek köszönhetem. 57

Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy denevér-, gyík-, kígyó- és gekkótagokból illesztette össze azt a valamit. A „sárkány” végtagjai nem mozdultak, de a törzse nagyon is élt: átlátszó üveg volt tele különböző tücskökkel, bogarakkal és csótányokkal. Az összes szüntelenül ide-oda ugrabugrált. A fenevad nagy „szemét” hasonlóan összezárt tekergő százlábúak alkották, amelyekre − azt hiszem − kizárólag élénkvörös színük miatt esett a választás. Papa hálóingben rontott a szobába a kiáltozásomra. Kezdeti rémületem elillant, kacagni kezdtem, ő pedig velem. Félig ördög, félig angyal − tény, hogy nincs még egy hozzád hasonló gyermek a világban, Leonardo. A szörny miatt nem járt büntetés, bár ezúttal kicsikartunk egy ígéretet, hogy nincs több csínytevés, amely Leonardo anyjának vagy nagyapjának életébe kerülhet. Időközben Leonardo rajzai, amelyek eleinte meglehetősen kezdetlegesek voltak, egyre mesteribbek és lenyűgözőbbek lettek. Az élőlényeket jobban meg tudta ragadni, mint a lélektelen dolgokat, házakat vagy hidakat. Nagy részletességgel rajzolt rovarokat, elbűvölte anatómiájuk szimmetriája és szokatlansága. A papírra vetett kutyák, macskák és lovak megdöbbentően életszerűek voltak, Leonardo minden élőlény iránti szeretetét tükrözték. Csak akkor ismertük fel a fiú határtalan tehetségét, amikor a nagyapját, engem vagy Francescót modellnek használva az emberi arc tanulmányozásába kezdett. A kérdés természetesen az volt, mihez kezdjünk vele. Francesco azt mondta, valahányszor a bátyja nem akart hazalátogatni Vincibe, új firenzei barátaival kérkedett: néhányan a jegyzők céhének tagjai voltak, mások kereskedők, és egy saját bottegával rendelkező mesterember, aki egyre több megbízást kapott a Medici klán új vezetőjétől: Andrea Verrocchio mester. Keveset, leginkább semmit sem hallottam Pieróról az elmúlt tíz évben. Eleget tudtam apai erőfeszítéseiről ahhoz, hogy megvessem. Köztudott volt, hogy törvénytelen gyermek nem járhatott egyetemre, és a jog semmilyen területén nem tevékenykedhetett. A fiunk tehát semmiképpen sem lehetett a köztársaság jegyzője. Hagyján, hogy Piero úgy tett, mintha nem is az övé lenne a gyermek, de cseppet sem törődött vele, hogy Leonardónak rendes szakmája legyen. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy minél magasabbra kapaszkodjon a firenzei társadalmi ranglétrán, és teherbe ejtse új aráját, akit Albiera halála után vett el. Utóbbi próbálkozásait azonban egyelőre nem koronázta siker. A történtek végtelenül dühítettek. Tudtam, a Da Vincik soha nem engednék, hogy nagyapja gyógyszerészt faragjon belőle. Épphogy szemet hunytak a felett, hogy Leonardo az üzletben tölti az idejét. Arról álmodtam, hogy karddal keresztüldöföm Pierót. Szép arcát a szájából és az orrából kiömlő vér festi pirosra. Izzadságban 58

úszó arccal riadtam fel, az állkapcsom fájt a fogcsikorgatástól. Egy délután, miután Leonardo hazament, apám bejött hozzám és leült mellém. − Caterina, tudom, mennyire aggódsz, és az okát is ismerem. − Akkor azt is jól tudod, hogy nincs megoldás − válaszoltam, és lassacskán elragadtak az érzelmeim. − Van megoldás! De ehhez el kell menned, és beszélned kell Pieróval. Kétségbeesésemben sírva fakadtam. Papa nem mozdult, hogy megöleljen vagy vigasztaljon, csak megvárta, amíg megnyugszom. − Ha szembe akarsz nézni vele, meg kell keményítened a szívedet. Embert próbáló feladat. Jól tudod, hogy Leonardo érdekében teszed. Alaposan gondold át, miért találkozol vele. Fogd vissza minden indulatodat, amely feldühítené, és ne veszekedj vele. Ugyanakkor nem érezheti, hogy feletted áll. Sikerrel kell járnod, Caterina! A fiad jövője múlik rajta. »-« Hat hónap telt el, mire Francesco lélekszakadva közölte velem, hogy Piero hamarosan hazalátogat a családjához. Felkészülten vártam. Túl sok megaláztatást viseltem el a Da Vinci-villában ahhoz, semhogy ott mondjam el neki, amit akarok. Vinci temploma elé mentem az első vasárnap az után, hogy Piero hazatért Firenzéből. A templomból kifelé igyekvő falubeliek úgy bámultak rám, mint a véres rongyra. Kihúztam magam, és azt kell mondjam, boldog voltam, amikor megpillantottam a rémületet Piero arcán. Épp a templom dupla kapuján lépett ki újdonsült feleségével a karján. Elálltam az útját. Mielőtt magához térhetett volna, fennhangon, hogy a pap és a többiek is jól hallják, azt mondtam neki: − Beszélnem kell veled a fiunkról. Piero felesége elsápadt. A férje nem akart jelenetet rendezni, így valamit a fülébe súgott, mire az asszony vonakodva lesietett a lépcsőn. Piero megragadta a könyökömet, és a mellékutca felé indultunk. Körbenézett, hogy meggyőződjön róla, senki nem hall bennünket. − Mit képzelsz, mit művelsz? − dühöngött Piero. Nem vesztegettem az időt, elővettem a hónom alól a Leonardo rajzaival teli mappát. Piero orra elé tartottam, és a gyermekünk csodálatos művészi tehetségének újabb és újabb példáját tártam a szeme elé. 59

Becsületére legyen mondva, Piero dühe hamar elpárolgott. Még ő is megindultan szemlélte Leonardo rajzait. Mégis kész volt megnehezíteni a dolgomat, amennyire csak tőle telik. − Nagyon jó − mondta. − De mit vársz tőlem? Nem kis fáradságomba telt, hogy fékezzem a dühömet, de sikerült. Lágy, barátságos hangon szóltam hozzá. − Francesco említette, hogy baráti kapcsolat fűz egy firenzei mesteremberhez. − Francesco valójában azt mondta, hogy Piero a férfi talpát nyalja, akinek a csillaga minden egyes Medici-megbízással egyre magasabbra emelkedik. − Ha jól emlékszem, a neve Verrocchio. Piero kihúzta magát. − Tény, hogy Maestro Verrocchio nagyra tart engem. Elmosolyodtam. − Lehetséges lenne, hogy Leonardót felvegye a tanítványai közé? Piero szótlanul ízlelgette a dolgot. Szinte hallottam, ahogy jogi agya fogaskerekei odabent kattognak. Pontosan felmérte, mennyi előnye és mennyi kellemetlensége származhat a dologból. A türelmem fogytán volt. − Nem látom, mi károd származhatna abból, ha megmutatod neki a rajzokat − szólaltam meg. − Magad is azt gondolod róluk, hogy jók. Egy idő után Piero fürkészőn a szemembe nézett. − Kész vagy elengedni a fiadat? Sebzett oroszlánként küzdöttél a születése óta, hogy a közeledben legyen. A legnehezebb részhez érkeztünk. Piero kardot forgatott volna a szívemben, akárcsak én az övében. − Igen. Azt hiszem, mennie kell. − A fájdalmas szavak visszhangoztak a fülemben. − Ha nem tanul szakmát, haszontalan szélhámos lesz, amely foltot ejt majd a te és a családod jó hírén. Újabb hosszú szünet következett, amíg Piero ezt is alaposan megfontolta. Aztán szó nélkül kivette a mappát a kezemből. − Meglátom, mit tehet a barátom. Ezúttal én remegtem az érzelmek hatása alatt. − Köszönöm, Piero − feleltem, majd sarkon fordultam. Gyors léptekkel távoztam, 60

nehogy meglássa, hogy sírok. Több mint egy évbe telt, mire Piero nyélbe ütötte a dolgot, végül azonban Leonardo tanulmányainak ügye megoldódott. A fiam művészkarrierje feletti izgatottságom a tetőfokára hágott. Az egyetlen kín, amely gyötört, közelgő távozásunk gondolata volt.

61

Cato Hetedik fejezet

Nem sírtam aznap,

amikor tizenhárom éves, pirospozsgás arcú, nyúlánk fiam felkapaszkodott Piero lovára, és eltűnt a távolban. Úgy gondoltam, egykori nélkülözésünk már felkészített erre. Ráadásul én akartam így. A fiamnak így volt a legjobb. Művészközösségben fog élni, Itália egyik legnagyobb mestere tanítja majd. Végre lendíthet sorsa kerekén, többé már nem megvetett falusi fattyú lesz. Férfivé érhet, és jól megérdemelt hírnévre tehet szert. Mindketten megígértük a másiknak, hogy írni fogunk. Mindez csodálatos volt. Mégis úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet. A távozása utáni napokban és hetekben rettenetesen aggódtam. Alig aludtam, legjobb esetben is csak szunyókáltam, és a legrosszabb rémálmok gyötörtek. Étvágyam se volt. Magdaléna a csillagokat is lehozhatta volna az égről, akkor is ízetlennek találtam a főztjét. Lefogytam, az arcom sápadt és beesett lett. Élettelenül és hanyagul végeztem a munkámat Papa patikájában. Többször figyelmeztetnie kellett, hogy ne felejtsem elkészíteni a szereket, amelyeket kért tőlem. Az alkímiai tűz őrzése, amelyet egykoron titokzatos és izgalmas rituálénak találtam, fárasztó házimunkává silányult. Ó, Mama! Alig tudom szavakba foglalni, milyen az új életem. Azon kívül, hogy hiányzol te, nagypapa, Francesco bácsi és a vidék, úgy érzem magam, akár az Odüsszeusz egyik hajósa, akit a Paradicsom partjára vetett a tenger. Nem Firenze miatt érzek így. Alig van időn kitenni a lábamat a bottegából. Egyfolytában csak dolgozunk. Az összes többi tanítvánnyal jó barátságba kerültem, és imádom Maestro Verrocchiót. Ha találkoznál vele, magad is látnád, mennyire finom ember, kiv áló tanár és méltán nagyra tartott művész. A műhelyben akkora a nyüzsgés, akár a tavaszi méhkasban. A segédek és a futárok szinte egymást tiporják, vagy lehajtott fejjel erősen összpontosítanak. Mindig akad valami tennivaló. Nemrégiben emelkedtem ki a kutyasorból: addig a padlót sepertem, ecseteket készítettem, alapszíneket kevertem ki. Mostanra azonban teljes jogú gyakornok lettem, a maestro felelősségteljes feladatokat bíz rám, pedig nagyon fiatalnak számítok itt. Azt mondja, gyorsan tanulok (a hátam mögött pedig azt suttogja, látja bennem a művészi nagyságot). Már tudom, hogyan helyezzek el alakokat a síkon, hogyan ábrázoljam az ember fejét, megismertem a perspektíva technikáját. Eljutottam az alakrajzolásig − aktokat készítek! 62

Eleinte nem kaptam drága papírt, nehogy elpocsékoljam. Ezüstvesszőkarcokat készítettem festékkel bevont fatáblára. Műszaki rajztudományomat már papíron gyakorlom. Remélem, hamarosan színeket is használhatok. Természetesen agyagszobrászatot is tanulok, kedvenc tárgyam a ló. Több tucat apró lófigurát készítettem már, a maestro szerint egészen lenyűgözőek. Ma első rajzvázlatomat készítettem el. Ez azt jelenti, hogy a maestro megrajzol egy festményt a papíron. A tanítványnak − nekem! − apró lyukakat kell szurkálnia a vonalak mentén. A kilyuggatott lapot vászonnal bevont fatáblára teszik, és szénport hintenek rá, a koromfekete szén pedig áthatol a lyukakon. Amikor elveszik a papírt, a vonalak ott maradnak a táblán. A segédektől elvárják, hogy odaadást tanúsítsanak mesterükkel szemben. Számomra ez nem okoz gondot, hiszen imádom a maestrót. Hatalmas, meleg szíve van, maga is keményen dolgozik. Soha nem ragadtatja magát önteltségre. Folyton van valami a keze ügyében, és tőlünk is ezt várja el. Még mindig segíti a családját. Biztosan dúsgazdag, de a munkájában lel igazi örömet, így aztán a bottega is vidám hely. A legfiatalabb fiúk előtt sem titok, hogy a maestro fattyú, és fiatal korában véletlenül megölt egy kisfiút. Bíróság elé került, majd rövid időre bebörtönözték. Végül elengedték, de a következő évben meghalt az édesapja. Nehezen indult a karrierje. Talán ezért is olyan kedves velem. Apám soha nem látogat meg. Nagyon elfoglalt a sok ügyféllel, akiknek dolgozik. Nem számít. Boldog vagyok az itteni, új családomban, de soha nem feledem, mennyire szeretlek benneteket. Fiad, Leonardo Szégyenkezve vallom be, hogy sírtam, amikor ezt és az összes többi levelet olvastam, amelyeket a fiam csodálatos új életéről írt. Számtalan értékes papírlapot pazaroltam el a válaszokra, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet a levélen, amelyek rácáfoltak volna írásaim örömteli hangvételére. Úgy véltem, az idő majd meggyógyítja a tátongó sebet, amely a lelkemben nyílt Leonardo távozása napján, de tévedtem. A sebet az eltelt hónapok, évek keserűséggel, és ami még rosszabb, önsajnálattal töltötték meg. Egy tavaszi napon, Leonardo távollétének harmadik évében tévedésből a gyógyító körömvirág helyett a nadragulya mérgező levelét kevertem a Signora Carlotti kiütésére készített kenőcsbe. Ha Papa éles szeme nem vette volna észre a bajt, amikor a pulton odatolta az asszony elé a szert, a szegény pára szörnyűséges halált halt volna. Ehelyett apám visszahúzta maga elé tégelyt, és azt mondta, sajnos a kenőcsöt újra el kell készítenie, mert már nem elég frissek az összetevők. 63

Papa később szembesített a hibámmal, mire egész testemben remegni kezdtem, mintha csak az Alpok egyik hegyi patakjában fürödnek. A lábamból elszállt az erő, és ájultan zuhantam a földre. Sírni nem tudtam, az összes könnyem elfogyott már. Papa segített felkászálódni, de eltoltam a kezét, és egyedül indultam felfelé a lépcsőn a szobámba. A nap hátralevő részében úgy feküdtem az ágyamban, akár a hulla. Nyitott szemmel hevertem, és mozdulni sem tudtam az önmagam és az életem iránti megvetés érzésétől. Az álom a hajnal első sugarával érkezett. Ízisz egyiptomi istennő képében jött, akinek szeretett férjét, Oziriszt megölték a csatában. A testét gonosz bátyja ízekre tépette, és szétszórta az egész világban. Az Ozirisz iránti hatalmas szerelemtől és óriási bátorságtól vezéreltetve Ízisz megkereste férje testének minden egyes darabkáját, újra összeillesztette, és életet lehelt belé. Vajon hová tűnt az én bátorságom? Egykoron sok volt belőle. Feltámaszthatom-e újra? Felöltöztem, és a folyó melletti ösvényen a dombok felé indultam. A vízesésnél levettem minden ruhámat, és a jéghideg zuhatag alá álltam. A folyó a hegyekben megolvadt hóból táplálkozott. A hirtelen rám zúduló hideg víz kiszorította a levegőt a tüdőmből. Felkiáltottam. A hang a lelkem legmélyéről tört elő, benne volt az összes fájdalmam és dühöm. Ott álltam, és kiüvöltöttem magamból a mérgemet. Íziszt kértem, hogy látogassa meg az elkeseredett, hitehagyott asszonyt, és adjon neki erőt, hogy képes legyen arra, amit meg kell tennie. Aznap eljött hozzám a világ királynője, élet és szerelem istennője. Eljött, és megadott mindent, amit csak kívántam, és többet, mint amit a legmerészebb álmaimban elképzeltem. Bementem Papához a laboratóriumba, és töviről hegyire elmeséltem neki a tervemet. Leonardo Firenzében volt, Maestro Verrocchio bottegájá-ban és egyetlen rokona rideg szívű apja volt, aki egyáltalán nem szerette a fiát. Tudtam, hogy Piero megveti a fiút, és élete legnagyobb ballépésének kísértő szellemének tartotta. Nem tudott egyik feleségének sem törvényes fiúörököst nemzeni. A fia fattyú volt. Olyan lány szülte, aki nem volt elég jó parti büszke és nagyravágyó családja számára. Ha az apján múlik, Leonardo árva is lehetett volna a nagyvárosban. Pedig családra volt szüksége. Rám volt szüksége. Firenzébe költözöm, és patikát nyitok. Ha eladnám Mama gyűrűit, biztosan lenne elég pénzem, hogy kis helyiséget béreljek, amíg némi vagyont szerzek. Papa leült az athenor melletti kis sámlira, és lehunyta a szemét. Az álla a 64

mellkasán pihent. Jó ideig csak hallgatott. Kibírhatatlannak éreztem a csendet, hiszen legfontosabb tanácsadóm, tanítóm és bölcsem szájából vártam bátorítást vagy kétkedést. Apám keze finoman a térdére fonódott. Az ujja vége foltos volt a gyógynövények esszenciáitól és az égetett ásványoktól. Végül megszólalt. − Valóban megvan a tudásod hozzá, hogy gyógyszerész légy, de nem szívesen engednélek egyedül a városba. Mindig is úgy véltem, hogy Firenze a lehető legrosszabb hely a világon, ha az ember nőnek születik. − Sikerülnie kell − csattantam fel. Csalódást okozott Papa válasza. Ugyanakkor észrevettem, hogy mélyen elgondolkodott. A legtitokzatosabb jelenségeken, a legnehezebb matematikai számításokon szokott így morfondírozni. − Mi lenne, ha… − a szünet hosszú és keserves volt − ...férfinak öltözve mennél Firenzébe? − Férfinak öltözve? − Fiatalembernek. − Apám nem tréfált. − Harmincegy éves vagy. Férfiként alig húsznak látszanál. Szerencsére a férfiak manapság az egész arcukat borotválják. − Beszéd közben alaposan végigmért. − Ráadásul magas vagy, a termeted nem fog elárulni. Persze gyakorolnod kell, hogy mélyebb legyen a hangod. Eleinte tátott szájjal meredtem rá, de aztán egyre izgatottabb lettem, ahogy a lehetőségek egyre határozottabban körvonalazódtak a fejemben. − Húszéves fiatalember túl fiatal képzett patikusnak − töprengtem −, de talán azt mondhatnám, hogy a bácsikám vagy a mesterem számára nyitok boltot… aki hamarosan követ engem. − Hirtelen minden logikusnak látszott. − A bácsikám pedig egy idő után megbetegszik és meghal…, de addigra az ügyfelek már bíznak a szakértelmemben. Láttam, hogy apám meginog, mintha csak most ébredt volna rá, mennyire őrült ötletet eszelt ki. Leültem mellé egy padra, és megfogtam a kezét. − Hogy is egyezhetnék bele? − kérdezte komolyan. − Gondolod, helyes, hogy távol vagyok a gyermekemtől? − kérdeztem. − Gondolod, helyes, hogy a szemed láttára hervad el a tehetségem? Hagynád, hogy itt szenvedjek? − Caterina… − Csak így lehetséges. Nem kérhetlek, hogy hagyd itt Vincit a kedvemért. Igazad van, őrültség új életet kezdeni Firenzében egyedülálló nőként. Apám lehunyta a szemét, mintha azt mérlegelné, mekkora fába vágom a fejszémet. 65

Aztán halkan megszólalt: − Van egy házam Firenzében. − Micsoda? Papa összeráncolta a szemöldökét. − Poggio hagyatéka. Oly sok éve volt, hogy majd elfelejtettem. Amikor a mesterem meghalt, rám hagyta korábban elhunyt apja patikáját Firenzében a felette lévő házzal együtt. Meg se fordult a fejemben, hogy beköltözzem a városba, vagy eladjam. A ház évek óta üresen áll. Ha egyáltalán még áll, biztos, hogy romhalmaz. − Megtennéd, hogy írsz, és megtudakolod az állapotát? − faggattam, és alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Papa nem válaszolt azonnal. Én azonban hajthatatlan voltam. − Papa, kérlek! Ha úgy szeretsz engem, ahogy én Leonardót − zsaroltam −, akkor nem mondhatsz nemet! Természetesen igent mondott. Tervünk azon nyomban formát öltött. »-« Az álruha, amelyet kiválasztottunk, fiatal városi tudós képét mutatta. Körgalléros köpeny, fodorral a vállán. Egyenes szabású, a derekán nem kötöttük meg, a térdem alá ért. Alatta inget és nadrágot viseltem. A lábamra kerek orrú filcszandál került, felső részén pánt futott keresztbe. A mellemet le kellett kötnünk. Étvágytalanságban telt három év után a nőies vonalaim eltűntek. Az arcom beesett volt, csak a végtagjaim maradtak egészségesek és erősek a mindennapi teendőknek köszönhetően. A kis halmokat, amelyek egykor dús keblek voltak, nem volt nehéz elrejteni. Magdaléna néném segíteni akart nekem, de nem hagytam, hiszen meg kell tanulnom egyedül feltenni és levenni a széles vászonkötést. A ciklusomtól, ironikus módon, rég megszabadultam. A menzeszem abbamaradt, mintha egy idő elteltével feleslegesnek érezte volna magát. Furcsa, sőt, rettenetes érzés volt levágatni a hajamat. Az apám segített. Apródfiúra emlékeztető hajam alig érte a vállamat. A tudós ifjak így viselték az udvari sihederek divatját követve. A magas, kerek, lapos tetejű sapka alatt egyébként is mindegy volt, milyen hajat viselek. Csekély ár volt ahhoz képest, hogy véghezvigyem a kieszelt cselt. Az álca kiválóan sikerült. Senki meg nem mondta volna rólam, hogy nem vagyok 66

férfi. Ha barna köpenyt öltök és tonzúrát borotváltatok a fejemre, akárhol vallási aszkétának véltek volna. Minden tökéletes volt. Kivéve, hogy eretnek voltam. »-« Elérkezett az indulás napja. Az utolsó simításokat végeztem a gyertyafénynél. Papa tekintélyes ládát tett a bejárati ajtó elé, azt a ládát, amely egykor anyám kelengyésládája volt. Akkori szokás szerint szépen ki volt festve, madarak és virágok díszítették. Kérdőn néztem rá, mire Papa intett a fejével, hogy nyissam ki. A legértékesebb, kézzel másolt kéziratok rejtőztek benne. Könyvek, amelyekből ő tanult. Belőlük okultam Leonardóval együtt én is. − Ezt nem teheted, Papa − mondtam neki, és a szemem megtelt könnyel. Mindaddig sikerült uralkodnom magamon. − Az összeset olvastam már. Százszor vagy ezerszer, betéve tudom őket. Elég ideig tartogattam magamnak, neked viszont szükséged lesz a könyvekre, Caterina, hogy folytathasd a tanulmányaidat. Ha pedig már beverekedted magad Firenze hatalmas férfijai közé… − Én Firenze hatalmas… − Ha eljön az ideje − kötötte apám az ebet a karóhoz −, akkor ezek a kéziratok lesznek majd a vagyonod. Értékesebbek lesznek minden aranyforintnál. A torkomat sírás fojtogatta, látva, hogy apám mennyire bízik bennem, a sovány, lenyírt hajú, szánni való, lapos sapkás tudós-fiúban. − Ilyet többé soha − mondta Papa szigorúan. − Firenzében csak a gazdag férfiak engedhetik meg maguknak, hogy sírjanak, amikor Cupido nyila átdöfi a szívüket. Azok, akik verseket írnak viszonzatlan szerelmüknek. Te viszont kereskedő vagy. „Cato, a patikus.” Régi becenevemre esett a választásunk a két név hasonlósága, valamint apám az egykori római államférfi és filozófus iránti rajongása miatt. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és a fejembe nyomtam a piros sipkát. Amikor Papa megigazította rajtam, észrevettem, hogy könnycsepp remeg a szemében, de visszatartotta a sírást. Lehajolt, felemelte a könyvekkel és kéziratokkal teli ládát. Kikukucskáltam a bejárati ajtón. Senki sem járt az utcán. Kihalt volt, akár a temető éjfél után. Apám a kocsira rakta 67

a ládát, és búcsút mondott az öszvérének, aki annyi esztendőn át szolgálta. − Indulj, mielőtt még világos lesz! − nógatott. Nem öleltük meg egymást. Elvégre ifjú tudós voltam átutazóban a faluban, aki meglátogatta a helyi patikust. Távoli faluban nagybetegen fekvő nagynéni képével színesített komoly történetet fundáltunk ki arra az esetre, ha a falusiaknak feltűnne hirtelen távozásom Vinciből. Caterina, Ernesto lánya oly sokáig volt kitaszított persona non grata, hogy aligha érdekelt bárkit is a sorsa. − Írok majd − feleltem. Megragadtam a szamár kantárját, még egyszer megfordultam, és emlékezetembe véstem az utolsó képet az apámról. − Szeretlek, lányom! − hallottam, mielőtt a patkók ritmusos csattogása el nem nyomta a hangját. »-« Aznap reggel lopva hagytam el azt a helyet, amelyet addigi életemben otthonomnak mondhattam. Hátrahagytam az apámat, a házat, amelyben születtem, a hegyi falucskát, ahol először éltem át a szerelmet, a kitaszítottságot. Sőt, hátrahagytam nőiességemet is. Kétségtelenül az apám hiányzott a legjobban. A ház csak ház volt. Vinci, mint akármelyik kis falucska, tele volt nőkkel és férfiakkal, akik legalább annyira kedvesek, mint kegyetlenek. Ami a nőiességemet illeti, azon kívül, hogy Leonardót ajándékozta nekem, okozott bármi örömöt? Mégis hálás voltam, hogy a szomorú napon a természet meleggel, alig néhány felhővel és lágy, hűsítő szellővel kényeztetett. Ahogy egyre távolabb jutottam a meredek úton a dombon álló templomtól, az ősi kastélyfaltól és a Vinci falucskát alkotó házaktól, lassanként komoly kétségeim támadtak a saját épelméjűségemmel kapcsolatban. A búskomorság annyira a hatalmába ker ített, hogy ekkora sületlenségre vállalkoztam? Nem. Képtelenség. Papa a karjába vesz, és lebeszél róla, ha így van. A kocsit húzó öreg öszvér viszont biztosan másként gondolná, ha megoszthatná velem a véleményét. A szegény, vén Xenophón nyögve birkózott a nehéz teherrel a rozoga kocsi előtt zablával a szájában. Felkelt a nap, és az állat végre szemügyre vehetett. Mintha furcsán méregetett volna. „Ki ez a furcsa szerzet? A szaga, akár az úrnőmé, de olyan, mint egy férfi.” Biztosan ezt gondolta magában. Férfiálruhámnak köszönhetően kétszeresen kellemetlenül éreztem magam. A szürke gyapjúkabátban mintha összepréseltek volna. Csak az ing nyaka buggyant ki felül a nyakamnál. Ami még rosszabb volt, attól féltem, hogy hiányos az álcám. 68

Valaki egyszer csak rájön, hogy a toszkánai falusi asszony vette a bátorságot, megtagadta a nemét, a nagyvárosban vert tanyát, ráadásul mesterembernek adta ki magát. Ami történt, megtörtént. Nem volt visszaút. Valójában csak akkor döbbentem rá, mekkora fába is vágtam a fejszémet. A Vincitől keletre futó, Firenzébe vezető út a folyó déli partján kanyargott Empolitól La Lastráig. Jobb volt, mint a keskeny északi ösvény. A földművesek nyári terményekkel, a kereskedők nyers gyapjúval és Pisa kikötőjéből érkezett selyemmel megrakott szekerei zötyögtek a divat városába, Firenzébe. Sosem voltam magányos az úton. Némelyik utazó barátságos volt velem, különösen a földművesek. Mindenáron beszélgetni akartak velem, leginkább pletykálni. Arra voltak kíváncsiak, mi hír járja ott, ahonnan jöttem. Izgatott lettem. Nem voltam felkészülve rá, hogy férfiként vessem magam bele a nagyvilágba, ezért visszafogottságot színleltem, beszélgetés helyett csak integettem, mosolyogtam, és gyorsan leszegtem a fejemet, mintha súlyos gondolatok kavarognának benne. Saját számításaim és apám térképe szerint a Firenzébe vezető út háromnegyedénél járhattam, amikor leszállt az éj. Letértem az útról, és egy fa alatt állapodtam meg. Hevenyészett ágyat vetettem magamnak, de nem gyújtottam tüzet. Holtfáradt voltam, mégis alig tudtam aludni. Felkeltem, amint a nap első sugara megérintette az arcomat, és folytattam utamat. Miután a nyögdécselő jószág megkerülte a folyó egyik kanyarulatát, döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Eletemben először pillantottam meg Firenzét hatalmas katedrálisával és három magas tornyával, amelyek négyszög alakban emelkedtek ki az őket körülvevő vörös tetős házak tengeréből. Még az öszvért is megérintette a látvány, a földbe gyökerezett a lába, és nem mozdult. Fáradt szemét az eléje táruló képre szegezte. Nógatni kezdtem Xenophónt, hogy haladjunk. Izgatottságom tovább fokozódott, rettegésem ámulattá alakult. Ahogy továbbmentünk, a hatalmas város egyre több részlete bontakozott ki előttünk. A folyó átszelte a várost. A bal partja jóval zsúfoltabb volt, mint a jobb. Ahol belépett a városba, vörös téglából épült, három méter vastag fal emelkedett vagy tucat őrtoronnyal a védelem teljes hosszán. A szemem elé tárult néhány hatalmas kastély a domboldalon, a folyó déli partján. Északra, Firenze városában a háztetők és templomok látszólag összefüggő szőnyegéből vagy száz óriási épület emelkedett ki, amelyek mellett kétemeletes ház is eltörpült volna. A vagyonos családok, a nemesek, a híres kereskedők, a bankárok és az ügyvédek palazzói voltak, akik igazi istene az üzletben, nem pedig a katolikus 69

egyházban tanyázott. Papa legalábbis így mesélte. Áthaladtam a külső fal alatt, és eljutottam az Arno felett átívelő első hídhoz nyugaton. Most vagy soha. Döntenem kellett. Még visszafordulhatok, és megspórolhatom magamnak a megaláztatást, a börtönbüntetést és az esetleges kínzást, amelyet el kell szenvednem, ha kiderül, hogy nőként férfi módjára élek. Bevallom, megremegett a lábam a Ponte alla Carraia peremén. Lenyűgözve figyeltem az elhaladó forgalmat. Még soha nem láttam olyan széles hidat, amelyen két kocsi elfért egymás mellett. Eljött az idő. Megrántottam a gyeplőt, Xenophón nekilódult, a kocsi pedig utánunk. Csatlakoztunk a kereskedők menetéhez. Ezzel megkezdődött új életünk ,,a városban, amely a világ felett uralkodott”.

70

Nyolcadik fejezet Amint kijutottam a hídon tolongó forgatagból, meglepett, hogy az utcák, akár szélesek, akár keskenyek, szokatlanul csendesek, szinte kihaltak voltak. A régi házak szürke és barna homokkőből épültek, és egymásnak támaszkodtak. A harmadik és negyedik emelet nemegyszer az utcafront és a földszint fölé meredt. A felső ablakokat és loggiákat szinte kivétel nélkül vidám díszítések szegélyezték. Rikító színű lobogók és zászlócskák, kárpitok és családi címerek, hosszú virágfüzérek, sőt ezüst- és aranyszövetből készült fonatok voltak mindenütt. Egyetlen fiatal lányt sem láttam, aki az erkélyről kacérkodott volna az utcán epekedő fiatalemberrel. Apám szerint szokás volt az ilyesmi Firenzében. Az öszvérem patája a Via Borgo Omnisanti kövezetén csattogott. Elhaladtunk a Santa Trinitia templom mellett. Épp a folyó melletti úton baktattunk, amikor furcsa hangra lettem figyelmes. Egyre hangosabban és tisztábban hallatszott. Xenophón lassított, a szívem viszont egyre hevesebben vert. Addig soha életemben nem hallottam ilyen hangot. Kiabáló, csevegő emberek zaja volt, akik hatalmas tömegbe verődtek össze. Száz meg száz ló patája dobogott, mintha mind egyszerre lépett volna. Ahogy közelebb értünk, az öszvérem megtorpant, és félszegen lehuppant a hátsójára. Ami sok, az sok − gondolhatta magában. Közel jártam a piazzához, alig vártam, hogy elém táruljon az izgalmas látvány. De tudtam, hogy Xenophón a világ minden abrakjáért sem fog feltápászkodni. Minden vagyonom a kocsin volt. Vajon magára hagyhatom őrizetlenül az ismeretlen városban, ahol csak úgy nyüzsögnek a tolvajok és a haramiák? Döntöttem. Alig találkoztam élő lélekkel, amióta átkeltem a hídon. Úgy véltem, tolvajoktól és zsebmetszőktől inkább a tömegben kell majd tartanom, ott űzik alantas mesterségüket, nem pedig a kihalt utcákon. A sors akaratára bízom magam, és a jó szerencsére. Egyébként is csak annyi időre hagyom magára a cókmókomat, amíg egy pillantást vetek arra, hogy mi történik a Piazza di Santa Crocén, a város legnagyobb terén. Igyekeztem megnyugtatni Xenophónt: megsimogattam az orrát, a szemébe néztem, majd magára hagytam, és befordultam a következő sarkon. A látvány legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Mintha Firenze összes lakója a téren kavargott volna. Egyesek a tér két oldalán magasodó emelvényen ültek. A hely tele volt emberekkel, úgy összezsúfolódtak, akár a heringek. Csak a tér peremén nem hemzsegtek az itteniek. Mindenki vasárnapi viseletben tolongott. Az egyre hangosabb kiabálás és üvöltözés arra utalt, hogy a pallión részt vevő lovak a híres verseny utolsó köréhez érkeztek. A patájuk csattogása egyre közelebbről hallatszott, amíg 71

végül megpillantottam az állatokat. Eszelős tekintet ült a szemükben, a lovak szája habzott, a lovasok a céhek és a városrészek rikítóan tarka színeit viselték, az állatok nyakára feküdtek, ostorozták és suttogva biztatták őket. Egy másodperccel később a győzelem öröme és a vereség keserűsége fülsüketítő üvöltés formájában nyilvánult meg. A tömeg eszeveszetten kavarogni kezdett, benyomult a versenypályára, és a pallio győztese körül tolongott. Döbbenten, bénultan álltam ott. A szívem a torkomban dobogott. Szívesen maradtam volna, hogy részt vegyek az ünneplésen, de úgy döntöttem, jobb lesz, ha megkeresem új otthonomat. Az átszellemült ünneplők áthatolhatatlan tömegét kikerültem, és nyugat felé indultam. Apám térképe helyesen mutatta az irányt, hiába állította róla, hogy pontatlan, miután oly régen nem járt már Firenzében. Hamarosan a Piazza della Signorián voltam, ahol a néptelen utcával szemben egészen sokan tolongtak. Újabb nagy ünneplés előkészületei zajlottak. A munkások ügyet sem vetettek a szamárral és kocsival elhaladó ámuldozó fiatalemberre. Az asztalosok emelvényt ácsoltak a Palazzo della Signoria, a toszkánai kormányzat székhelyének hosszú loggiája alatt. Mások rikító zászlócskákat aggattak fel mindenfelé, vagy magas zászlórudakat állítottak fel a kövezett tér szélén. Egymással beszélgettek és kiabáltak munka közben. Kedélyes szitkok és szellemes megjegyzések cseréltek gazdát. Apám szerint az ilyesmi gyakori volt Firenzében. Az itteniek büszkék voltak rá, hogy elmések, szellemesek és agyafúrtak. Még a legalacsonyabb rétegekben is az ostobaság számított a legnagyobb bűnnek. Észrevettem egy boglya szénát a piazza peremén. Megszántam Xenophónt és odavezettem. Amint enni kezdett, éreztem, hogy feszít a hólyagom. Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem a férfihoz, aki épp nehéz pallót tett az egyik emelvényre, amelyen épp dolgozott. − Most érkeztem a városba. Könnyítenem kell magamon − szólítottam meg óvatosan. − Pisilni kell? − kérdezett vissza. Bólintottam. − Ott. − A mellékutca falára mutatott. Dühös voltam magamra, mert úgy beszéltem, mint egy nő. A fal legtávolabbi sarkába mentem, hátat fordítottam a férfinak. Meg voltam győződve róla, hogy gyanakvóan figyel engem. Felemeltem a tunikámat, és előhúztam a derekamra kötött tokból az apró, szarv formájú eszközt, amelyet apám készített nekem. A vastagabb végét a húgycsöve mhez tartottam, visszatartottam a 72

lélegzetemet, és könnyítettem magamon. A folyadék hálásan, akadálytalanul ömlött a szerkezet szájától vékonyabb vége felé. A vizelet férfias sugárban lövellt a falra. Az asztalos bizonyára elégedett volt a teljesítményemmel, mert amikor visszamentem a kocsimhoz, ismét munkájával volt elfoglalva. Az öszvérem elégedetten bámult rám. – Jóllaktál, én pedig nyilvánosan könnyítettem magamon − súgtam a fülébe. − Ugye milyen pompásan boldogulunk eddig? Mintha csak helyeselne, mély morgással felelt az öszvér. Elmosolyodtam, íme, a nagy kaland kezdete − gondoltam. Firenzében voltam, és valahol a kavargó tömegben ott bóklászott jövetelem oka. Leonardo. Édes fiam. A katedrális előtti téren a Duomo hatalmas kupoláját néztem, majd szemügyre vettem a Campanilét. Az út túloldalán a híres Keresztelőkápolna állt, pontosan ott, ahol Julius Caesar templomot alapított a római korban. Meg kellett állnom az épületek láttán. Ittam a látványt, és felidéztem emlékezetemben, miről híresek. Ugyanakkor alig vártam, hogy megtaláljam az otthonomat, és végre egyedül legyek. Végigmentem a Via de Servin, és jobbra fordultam a Via Riccardin. Négyemeletes házak hosszú sora előtt találtam magam. Az utca nagyon szűk és tiszta volt. Eddig sehol nem láttam, hogy szenny ömlött volna a csatornába, kutyák vagy disznók túrnák a konyhai szemetet, amelyet a felső ablakokból dobálnak ki. Az összes többi, Firenzében látott házhoz hasonlóan ezek is világosbarna és szürke kőből készültek. Homlokzatuk egyformán dísztelen volt, mintha lakóik nem szívesen adták volna tanújelét, hogy szegények vagy gazdagok-e. Firenze híres volt arról, hogy az itteni emberek balgán leplezik szegénységüket. Ahogy a mondás tartotta: „Inkább toszkánai légy, mint itáliai, de még jobb, ha firenzei vagy, mint toszkánai.” Elérkeztem arra a helyre, amelyet apám megjelölt a térképén. Széles háztömb kellős közepén, jól menő pékség és vastag, vasveretes ajtóval zárt lakóház között valóban ott állt a szürke kőépület. A földszinti üzlethelyiség ajtaját és ki rakatát korhadó deszkákkal szegelték be. Az első emeleti ablakokat is deszkák borították. Az előreugró második és harmadik emeleti loggiák olyanok voltak, mintha akármelyik pillanatban a fejemre eshetnének. Nem fecséreltem az időt. Visszamentem azon az úton, amelyen jöttem. Figyelmesen megszámoltam, hány ház van még a sarokig. Xenophónt a ház mögötti mellékutcába vezettem. − Mindjárt ott vagyunk, barátom! − nyugtatgattam. Kőfalak álltak minden ház mögött, rajtuk hátsó kapu. Kiszámoltam, melyik az enyém, nehogy másik ház udvarába lépjek be. 73

Eljutottam a házam hátsó kapujához. Szerencsére elég nagy volt, hogy behajtsak rajta a kocsival. A köpenyem belsején lógó erszényből előhalásztam a rozsdás kulcsot, amelyet apám adott nekem az átruházó okirattal együtt. Megpróbáltam kinyitni a régi zárat, a kulcs illett bele, de a világért sem akart elfordulni. Minden erőmmel igyekeztem, de nem sikerült. Az volt az első alkalom, hogy azt kívántam magamban, bárcsak egy férfi erejével is rendelkeznék. Az öszvér fájdalmasan felnyögött. Kis híján ezt tettem magam is. Kétségbeesésemben jó nagyot taszítottam a kapun. Legnagyobb meglepetésemre engedett, a kapu kitárult. Nem is volt szükség zárra és kulcsra. Nem vesztegettem az időt, bevezettem Xenophónt az ingóságaimmal megrakott szekérrel a háta mögött az udvarba. Elém tárult a ház és az elvadult kert. Egyenesen a hátsó ajtóhoz mentem. Csizmám egyetlen, erőteljes rúgása ismét elég volt a bejutáshoz. Nem ért teljesen felkészületlenül a patkányok kisebb kolóniája sem. Miután megzavartam békés hétköznapjukat, százával rohantak felém a rágcsálók tipikus, rettenetes visításával. Mások inkább a ház félreeső zugait választották. Az apámnak igaza volt, amikor patkánylyukként írta le a helyet. Egyelőre nem volt mit tenni, meg kellett barátkoznom a jelenlétükkel. A közvetkező egy órában lepakoltam a kocsit. Boldog voltam, hogy összes vagyontárgyam masszív, jól zárható faládában kapott helyet, ahol a kártékony jószágok nem férhetnek hozzá. Még boldogabb voltam, hogy csak lefelé kell húznom a ládákat a kocsiról, végigvonszolni a benőtt, de egykor jól kikövezett kerti úton az üres raktárhelyiségbe. A patkányok leginkább ezt a helyiséget tekintették az otthonuknak. A rengeteg ürülékből azonnal tudtam, hogy nagy számban és régóta tenyésznek itt. Csak azután merészkedtem új otthonomba, hogy mindent behordtam a házba. Az üzlethelyiség ajtaja könnyedén engedett. A bedeszkázott ablakokon keresztül bejutó fényben csak a gazdagon termett pókhálókat tudtam kivenni. Pókból és patkányból máris eleget láttam egész hátralévő életemre − gondoltam. Örültem, hogy a por és a pókok áldatlan tevékenysége ellenére Bracciolini egykori patikája egészen épen megmaradt. Az üzlethelyiség három oldalán erős polcok álltak. A pult az üzlet egész szélességében futott, épp csak annyi hely maradt az egyik végében, hogy egy-egy személy ki-be járhasson rajta. A pult mögött és alatt ajtós szekrények sorakoztak. Miután letöröltem a port és az évek alatt megtapadt piszkot a pultról, láttam, hogy a teteje a legszebb forrásvízi mészkőből készült. Apám számára megengedhetetlen luxusnak számított, azonban Poggiónak úgy látszik, telt rá. 74

Alig vártam, hogy a napfényben is szemügyre vehessem az új boltomat. Megragadtam hát a seprűt, amelyet magammal hoztam, keresztülverekedtem magam a pókhálók sűrű szövevényén, akárcsak a vidéki parasztok, amikor utat vágnak a bozótoson keresztül, hogy addig megműveletlen földdarabot hódítsanak el a természettől. A seprű nyelével lefeszítettem az egyik korhadt deszkát a nagy ablakról. Igazi velencei üveget találtam mögötte, Bracciolini jómódjának újabb ékes bizonyítékát. Napfény öntötte el a patikát. Már az utolsó deszkánál jártam, amikor rémülten hőköltem vissza. Valaki az üveghez préselődött kívülről. Inkább hirtelen megjelenése, mintsem maga az ember keltett bennem félelmet. Fiúcska volt, nem több tizenhárom évesnél. Nyúlánk és izmos, fejét fekete apródfrizura fedte. Hamiskásan mosolygott, mintha szándékosan akart volna megijeszteni az imént. Az ujjával mutogatott, mintha azt mondaná: Engedj be! Miután visszanyertem az önuralmamat, az ajtóhoz léptem, kireteszeltem és megpróbáltam kinyitni. Meg se mozdult. − Állj hátrébb! − hallottam az ajtódeszkák mögül. Így tettem. Az ajtó egyszer csak nagyot reccsent és kitárult. A zsaluk kísértetiesen nyikorogtak. A fiú boldogan állt, láthatóan felvillanyozta a siker. Hálás voltam, hogy az ajtó egyben megúszta előzékenységét. − Benito Russo, szolgálatodra, uram! − szólalt meg a fiú, és udvariasan meghajolt. Férfi módjára viszonoztam a meghajlást, és rendkívül furcsán éreztem magam. − Cato Cattalivoni − mutatkoztam be. Benito hangja, mint azonnal észrevettem, még mutált, így az enyém, nő létemre is férfiasabbnak hatott az övénél. − Mesterem és nagybátyám, Signor Risticante e ház tulajdonosa − folytattam. − Újra megnyitjuk az itteni patikát. − Ragyogó! − felelte Benito. − Itt lakom a szomszédban − és a jobbra álló házra mutatott. − Bár inkább úgy mondanám: itt lakunk a szomszédban. A szüleim, két lánytestvérem és a nagyanyám. − Régóta éltek itt? − kérdeztem. Kíváncsi voltam, vajon ismerték-e az előző tulajdonost, vagy a segédjét, az apámat, Ernestót. − Több generáció óta − felelte Benito közönyösen, és hívatlanul belépett az üzletbe. Csodálkozva méregette a pókhálószövevényt, a pultot és a polcokat. − Szóval patika nyílik mellettünk. Rendkívül ínyére lesz a nagyanyámnak. Folyton beteg és panaszkodik valami miatt. − Megnézte magának a pultot, ahol letakarítottam a port és a piszkot, majd kihúzott egy pókhálót a hajából. − Te magad és a mestered fogtok kitakarítani itt?

75

− Ami azt illeti − kezdtem szövögetni saját, megtévesztésből font hálómat a fiú fejében − a nagybátyám csak néhány hónap múlva érkezik. Magam fogom rendbe tenni a házat és az üzletet. − Egyedül? − kiáltotta Benito. − Teljesen kimerülsz, mire megérkezik. Hadd segítsek neked! Csak novemberben kezdek dolgozni. Inas leszek egy selyemfestőüzletben. Olcsón dolgozom, nem kérek sokat. Első látásra megtetszett nekem a fiú. Örültem, hogy a szomszédban lakik és fiatal, hiszen könnyebb lesz eltitkolni előle valódi kilétemet. Úgy érzem, eddig kifogástalanul színészkedtem. Az úton közlekedő kereskedők és a Signorián dolgozó munkások sem jöttek rá a turpisságra, a legkisebb kételyük sem támadt a férfiasságomat illetően. Úgy látszott, Benito is bekapta a horgot. − Ha segítesz rendbe tenni a házat és a boltot, ingyen és bérmentve élvezheted a családoddal együtt minden gyógyító tudományomat, amíg csak itt élek. Benito szeme elkerekedett. − Signor! − kiáltotta, és még mélyebbre hajolt, mint az imént. − Micsoda ajándék lenne! − A szeme ragyogni kezdett. Kétségtelenül azt latolgatta a fejében, mekkora tiszteletet és megbecsülést vív ki majd a családjában azzal, hogy váratlanul ekkora jótétemény részesévé tette őket. Hozzáláttunk a munkához. Benito nem győzte fitogtatni férfias erejét, egyedül birkózott meg a tekintélyes súlyú ládákkal. Miközben dolgozott, be nem állt a szája. Megtudtam az összes befolyásos család nevét, akik a várost irányítják: a Spinik, a Tornabuonik, a Rucellaik, a Pazzik és a Bencik. Na és persze a Medicik. A fesztivál, amely két nap múlva ér véget, valójában a Medici örökös, Lorenzo házasságának ünnepe volt. − Mindenki szereti − mondta Benito. − Kétségtelen, hogy ő követi majd az apját, ha meghal. Nem hivatalosan, természetesen. Nem egészen értettem, miről beszél. − Nos, Firenze büszke köztársaság. Nincsenek királyaink vagy hercegeink. Lorenzo pedig visszafogott, szerény ember. − Benito szeme felcsillant. − De a vagyonos római lánnyal kötött eljegyzése alkalmából háromnapos fesztivált hirdetett, hogy kellően megünnepeljék a kézfogót. Mi, firenzeiek boldogok vagyunk, valahányszor alkalmunk nyílik egy-egy csiricsáré látványosságra − árulta el bizalmasan. − Márpedig nincs ember, aki jobb mulatságot szervezne Lorenzónál és a testvérénél, Giulianónál. Benito sokat kérdezett a nagybátyámról és mesteremről, akinek sienai hírnevéről álomba illő történetet eszeltem ki, és apám a városról szóló korábbi elbeszéléseinek 76

részleteivel színeztem ki a cselekményt. Soha nem jártam Sienában. Szerencsére Benito sem. Szétnéztem, és azon töprengtem, hol is kezdjük a takarítást. − Van egy javaslatom, ha megengeded, hogy beleszóljak… − szólalt meg Benito. − Mégpedig? − nógattam. − Hagyjunk így mindent, ahogy van, és gyere el velem a fesztiválra! − Helyeslőn mosolyogtam. − Ragyogó! − kiáltott. − Először is át kell öltöznünk. Tele vagyunk porral és pókhálóval. Egy olyan napon, mint a mai, az összes fiatalembernek ragyognia kell. Komolyságot erőltettem magamra. − Ahogy mondod. Negyedóra múlva odakint találkozunk. Alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy felmenjek, és megnézzem a házam emeleti helyiségeit, de tudtam, hogy még várhat a dolog. A Medici család utódjának kézfogója alkalmából rendezett fesztivált nagy hiba lett volna elmulasztani. Ha szerencsém van, talán megpillanthatom Leonardót is a tömegben. »-« Ifjú barátommal, Benitóval csatlakoztunk az ünneplőkhöz. A házakból csak úgy özönlöttek az utcára az emberek, akárcsak a Vinci dombjai között az Arno folyóba futó erek és patakok. A ha ngulat emelkedett és örömteli volt, mindenki legjobb ruhájában jelent meg. A nők arca piroslott az izgalomtól, a mellük magasan emelkedett mélyen kivágott mellényükben, hajukat fedetlenül hagyták, hogy jól látszódjanak a göndör fürtök vagy az ügyesen font kontyok. A férfiak a legfinomabb szövetből készült ruhák sokaságát viselték: rövid kabátot, köpenyt, sapkát, zekét és nadrágot. Kalappal és turbánnal tették teljessé öltözéküket. Egyik-másik riasztó méretet és fantasztikus formát öltött. Vinci komor és savanyú arcú városatyáival szemben még az idős firenzei férfiak is mosolyogtak és nevettek menet közben, nyíltan flörtöltek a nőkkel, fiatal lányokkal és idős asszonyokkal. Benitóval és a tömeggel együtt a Piazza della Signoriára, a látványosság színhelyére érkeztünk. Az embereken fényes jókedv lett úrrá, mintha az ünneplésen kívül az égvilágon semmi más nem érdekelné őket. Mégsem tekintettem közönségesnek vagy züllöttnek a firenzeieket. Egészségesek és boldogok voltak. Soha életemben nem láttam ekkora szín- és hangkavalkádot. Akárcsak reggel, a térre néző összes ablak, loggia és mellvéd ünneplőkkel telt meg, és tele volt lobogókkal, papírszalagokkal, zászlókkal, kárpitokkal, amelyek boldogan lengedeztek a szélben. 77

A téren mindenfelé ünneplők, hevenyészett színpadok és zenészek sorakoztak. Apró várak vonultak fel, csillogtak-villogtak a napfényben. Hirtelen lovas nélküli lovak kisebb csoportja rontott a tömegbe. Benitóhoz fordultam, és odakiabáltam neki: „Mi volt ez?”, de addigra már elnyelte a fiút a tömeg. Egyszer csak fiatal férfit pillantottam meg távol, a piazza túlsó végében. Lehet, hogy Leonardo volt: a haja kócos, a vonásai finomak és gyönyörű szépek. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy megjelent. Mozdulni sem tudtam a rémülettől, amikor arra gondoltam, hogy talán meg sem fogom ismerni a saját fiamat. Három éve nem láttam. A fiúk épp tizenhárom és tizenhat éves koruk között változnak a legtöbbet. Piero magas, széles vállú és jóvágású férfi volt. Leonardo már kicsi korában is rá emlékeztetett. Az arcát megismerem, nyugtattam magam. Ha megpillantanám széles száját, telt ajkát, szép, szabályos fogsorát nevetés közben, hosszú, egyenes orrát, aranycsillogású, távol ülő szürke szemét, azonnal felismerném. Hangos trombitafanfár riasztott fel gondolataimból. Ismét a zsúfolt piazzán találtam magam. A Palazzo della Signoria kőhomlokzata a magas harangtoronnyal alig látszott a sok selyemzászlócskától. A palazzo földszinti loggiája alatt emelvényt állítottak, drága kék, arany, fehér brokáttal borították, és ugyanilyen színű baldachint emeltek fölé. Faragott, trónra emlékeztető magas támlájú székek álltak üresen, két sorban a pódiumon. Igyekeztem kivenni, ki állhat a loggia alatt. Gátlástalanul furakodtam előre a tömegben. Már csak néhány sor választott el az emelvénytől. Egyszer csak valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, és Benitót pillantottam meg magam mellett. − Örülsz, hogy eljöttél velem? − kérdezte. − Nagyon. Bűn lett volna kihagyni − feleltem. − Nézd, Cato! − Benito a Palazzo della Signoria bejáratára mutatott. A kapu kitárult, és több tucat férfiból álló menet hömpölygött ki rajta. Mind kimérten, méltóságteljesen lépkedtek. − Kik ezek? − kérdeztem Benitótól. Figyeltem, ahogy egymás után leülnek, és a kezüket összefonják az ölükben. A fiú felvilágosított, hogy a Signoria tagjait látom. Mindannyian egy-egy céh vezetői. A ruhák gazdagsága vagy épp visszafogottsága elárulta, miként tekint magára a céh elöljárója. A bankárok és jegyzők vastag aranyláncot, értékes drágakövekkel kirakott gyűrűt viseltek minden ujjukon. A selyem− és gyapjúkészítők egyszerűen öltözködtek, de mesterségük büszke darabjait öltötték magukra. Az asztalosok, hentesek és kőművesek zekéje zömökebb, izmosabb alakot takart. Arcvonásaik határozottabbak voltak. Generációk alatt sem tudtak elég pénzt és tekintélyt felhalmozni, hogy Itália leggazdagabb, legősibb családjainak lányait megszerezzék maguknak. 78

Mintha a gondolataim testet öltöttek volna, nemes hölgy jelent meg a Signoria kapujában. Azelőtt soha nem láttam, hogy nőt ilyen ruhával és ékszerekkel díszítsenek. Pazar és szédítően elegáns volt. Még hangosabb fanfar kíséretében érkezett egy sereg kisfuvolás és zászlóvivő a Signoria épülete mögül. Kikiáltók, apródok és talpig felfegyverzett lovas katonák követték őket. Mindannyian színházba illő ruhákat viseltek. − Lorenzo tervezte őket − jegyezte meg Benito. − A fesztivál minden részletére odafigyel. − Ki az a nő? − kérdeztem, de a világért se vettem volna le róla a tekintetemet. − Lucrezia de’Medici − felelte Benito. − Lorenzo és Giuliani anyja. A tömeg ujjongani kezdett, de nem értettem, miért. Az ünneplés az ajtóban megjelent férfinak szólt. Zord, fekete ruhába öltözött. A háta hajlott volt, a felsőteste szinte derékszögben állt. − Piero, a köszvényes − mondta kéretlenül Benito. − Lorenzo apja. A Medicik legnagyobbika. Már nem sok van neki hátra. − Látom. − Nem is túl népszerű − tette hozzá. − Legalábbis nem annyira, mint a papája, Cosimo, akit az Ország Atyjának hívtak. Senki sem vallja be, mennyire várja a napot, hogy Lorenzo uralkodjék a városon. Elkezdődött az igazi műsor. Először tizennyolc lovag érkezett csillogó ezüstpáncélban és sisakban. Mindegyik a hatalmas firenzei családok egyikét jelképezi − tájékoztatott Benito. A páncélt is Lorenzo tervezte. − Hol vannak a papok? − kérdeztem tőle. Vinci ünnepein − ami nevetséges volt ehhez képest − mindig látványosan megjelentek a falu szent emberei. Azonban Firenzében látványosan távol maradtak. − Ez a nap nem a papokról szól, Cato − felelte Benito leplezetlen megvetéssel a hangjában. − Az egyháznak megvannak a maga ünnepei, de nem olyanok, mint ez. Nézd, nézd! Ott van a nap királynője! Elég a szent emberekből − gondoltam, és elmosolyodtam. Valóban megjelent Lorenzo menyasszonya, talán a legbájosabb teremtés, akit valaha láttam. Ha férfi lettem volna, biztosan én is beleszeretek. A haja színe a lenyugvó napot idézte, lágy, göndör fürtökben omlott fehér, gömbölyded vállára. Arcának finom vonásai voltak, az orra csinos kis csúcsban végződött, az állát és az arcát mesterien alkotta meg a Teremtő. A szemében csillogott az öröm. 79

Ki ne lett volna boldog a helyében? Úgy öltöztették és ékesítették, mintha hercegnő lenne: ezer gyönggyel díszített halványkék és fehér selymet viselt. Messziről nem láttam a szeme színét, de biztos voltam benne, hogy tökéletesen illik ahhoz, amit visel. Mozgása előkelő és határozott volt. Királynőnek kijáró aranyozott trónuson foglalt helyet. A tömeg szinte elnémult az ámulattól. Nyolc, egyforma ruhába öltöztetett szolga vitte a hordszéket a vállán, végig a lila szőnyeg mentén a tér közepére, ahol bársonykötelekkel kerítettek el egy kisebb részt. A szolgák letették a hordszéket. Lorenzo menyasszonya a Signoriával szemben foglalt helyet. A loggia alatt ülő méltóságok elégedett bólintásokkal jelezték csodálatukat. A tömeg hirtelen mocorogni és ujjongani kezdett. Az épület mögül egy fiatalember érkezett lóháton. Legfeljebb tizenhat éves lehetett. A legszebb férfi volt, akit életemben láttam. Rövid, szőke, göndör haj szegélyezte a nemes arcot. Az arca és az állának vonala oly mesteri volt, mintha vésővel faragták volna. Uralkodói méltóságot sugárzó habitusát csak a kisfiús mosolya feledtette. Integetett a tömegnek, amely vég nélkül imádta. − Giuliano − suttogta Benito. Nem rejtette véka alá a fiatalember iránti nagyrabecsülését. − Lorenzo öccse. A legjobb barátságban vannak, és együtt uralkodnak majd, ha Piero meghal. Hangos és magasztos kisfuvola- és trombitaszó csendült fel. A fanfarral együtt hatalmas üdvrivalgás kelt. Hangosabb volt, mint amit valaha is hallottam. A téren álló összes ember, az ablakokban, mellvédeken, háztetőkön állók örvendeztek, és egyre hangosabban kiabálták a következőjövevény nevét: „Lorenzo!” A ricsaj lassanként abbamaradt, a tömeg egy emberként skandálta a nevet. „Lorenzo! Lorenzo! Lorenzo!” Végül megjelent a név gazdája. Először csak egy alakot láttam fehér paripán. Selyemköpenye körülötte hullámzott. Fekete, vállig érő haja volt, kalapja hosszú, fehér forgója a válla fölé ívelt. Szinte eggyé vált a lóval, ahogy a lila szőnyegen a „királynő” felé lépkedett. A mént piros-fehér, gyöngyberakásos bársony borította, és nagy, méltóságteljes lépésekkel táncolt lovasa alatt. Lorenzo skarlátvörös bársonyköpenyt és pihekönnyű, gyönyörűen hímzett skarlátvörös rózsákkal díszített sálat viselt. Magasnak és méltóságosnak hatott a nyeregben, azúrkék páncélt viselt rajta liliommal, a közepén kacsatojásnyi gyémánttal. Nem integetett a tömegnek, mint az öccse, de az embereket vizslató szemében oly végtelen szeretet ült, hogy felesleges lett volna minden mozdulata. 80

Egy nő a tömegben azt kiáltotta: ,,Szeretünk, Lorenzo!” A fiatalember olyan fényesen, olyan őszintén mosolyodott el, hogy magam is meghatódtam. Amikor az emberek újra elkezdtek kiabálni örömükben, azon kaptam magam, hogy én is velük éljenzem. Addig soha életemben nem ordítottam ilyen hangosan, soha nem éreztem akkora rajongást halandó ember iránt, mint amikor megpillantottam a fiatalembert. Lorenzo de’Medici idősebb volt Giulianónál, de alig nézett ki huszonötnek. Nem úgy volt szép, ahogyan az öccse. A bőre mély olívaszín, az orra kissé görbe, mintha lógna, az áll és az alsó ajak kissé túl erőteljes. A homlokán húzódó ráncok komoly természetről árulkodtak. Ugyanakkor magas volt, széles vállú és keskeny csípőjű. Láttam a lovaglástól megizmosodott lábát. Lorenzo lova elhaladt előttünk, és a hosszú lila szőnyeg felé, „királynőjéhez” igyekezett. Csak a hátát és a lova farát láttam, ezért megragadtam Benito karját, és átverekedtem magam a tömegen, amíg nem láttuk tisztán a gyönyörű hölgyet, aki rajongó tekintettel figyelte, ahogy Lorenzo leszáll a nyeregből, és fehér kalapját lengetve meghajol előtte. Egy apród jelent meg bársonypárnával a kezében, amelyen korona pihent. Olyan volt, mintha nagy, metszett gyémántokból készült volna az egész. Lorenzo elvette az ékszert a párnáról. A tömeg elnémult, amikor Lorenzo letérdelt leendő felesége elé. Akkor hallottam először Lorenzo de’Medici hangját. Mély volt, mintha morogna, de tanult ember módjára formálta a szavakat. − Te vagy Firenze ékessége, és mindannyiunk szívének királynője. Azzal felemelkedett, és szíve választottjának aranyló hajára helyezte a koronát. A tömeg ismét ujjongott. − Milyen szerencsés nő, hogy ilyen finom férfi lesz a férje! − Ordítanom kellett, hogy Benito meghallja, amit mondani akarok. − Hogy érted ezt? − kiáltott vissza a fiú. − Nem ő Lorenzo menyasszonya. Lucrezia Donatinak hívják, a legszebb és legimádottabb hölgy egész Firenzében! − Akkor hát hol van a leendő felesége? − Egészen összezavarodtam. − Úton Rómából idefelé. Clarice Orsininek hívják. Nagyon nemes családból származik, de a frigy nem túl népszerű a firenzeiek körében. A rómaiak messze földön híresek a kevélységükről és fennhéjázásukról. A szövetség azonban katonákat és hatalmas birtokokat jelent. Hatezer forintos hozomány. Hatezer! Az üvöltözés ismét elült. Lorenzo énekelni kezdett a megkoronázott királynőnek. Mosolyogva énekelt, a hangja a durvaság és a finomság furcsa keveréke volt. A 81

mosoly szemérmetlennek és dühítőnek hatott, hiszen a legkevésbé sem illett ahhoz, amiről énekelt. A tömeget azonban a le gkevésbé sem döbbentette meg vagy bosszantotta fel. Mintha még jobban szerették volna tőle. − Hallani sem akarom! − súgtam oda Benitónak. − Tudom, hogy ő írta a dalt is. − Honnan tudtad? − Létezik olyan, amiben Lorenzo de’Medici nem tesz túl mindenkin? − Ha van is, el nem tudom képzelni, mi lehet. A dal véget ért, a hordárok a vállukra emelték a hordszéket. Lorenzo hátradobta vörös rózsákkal hímzett sálját és a kalapját, majd egyetlen, elegáns mozdulattal lova nyergében termett. Tudtam, ha nem teszek valamit, el fog tűnni a szemem elől. Előrefurakodtam, egészen a lila szőnyeg széléig. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmit teszek. Lorenzo közeledett felém, mögötte a tömeg és a trónuson ülő királynő haladt. Lelkesedésemben túlságosan nagyot taszítottam az egyik köpcös, firenzei fickón, akinek több se kellett, bosszús kifejezéssel az arcán ő is lökött rajtam egyet. A legkevésbé sem voltam hozzászokva a férfiak közötti tusakodáshoz, a taszítástól egyszeriben elveszítettem az egyensúlyomat. A tudóssipkám lerepült a fejemről, én pedig dicstelenül a lila szőnyeg kellős közepére zuhantam, egyenesen Lorenzo paripájának lába elé. Mielőtt felpattanhattam volna, magam felett láttam a Medici örökös arcát. Lefegyverző mosolyt küldött felém, és kinyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Felemeltem a karomat, Lorenzo pedig erős kezével megragadta. Egy szempillantás alatt talpon voltam. Felkaptam a sapkámat, és a fejembe nyomtam. Lorenzo mosolygott, és megigazította rajtam. A tömeg boldogan figyelte a jelenetet. A hatalmas Lorenzo kecsesen és kedélyesen gatyába rázza az esetlen, ifjú tudóst. A fiatalember intett a hordároknak, és a menet újra megindult. Lorenzo a loggia felé lovagolt, ahol az anyja és az apja várta Giuliano társaságában. Végre együtt volt az egész Medici család. Visszaléptem a sorba. Elveszettnek éreztem magam a tömegben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Benito a fülembe kiabál, és a karomat rángatja. − Cato! Felemelt! Megigazította a sapkádat! Elismerését fejezte ki irántad! − A fiú porolni kezdte a kabátomat, mintha csak finom úr szolgálója lenne. Láttam, hogy az emberek tekintete rám szegeződik, mintha az Úr saját kezűleg áldott volna meg. − Jól vagyok, tényleg − mondtam Benitónak, mert kissé bosszantani kezdett a 82

gondoskodása. − Mondd csak, lehet, hogy étel szagát érzem? − Étel? Étel szagát érezted? − A fiú arca felderült. Azonnal eszembe jutott Leonardo és kimeríthetetlen étvágya, amely tizenhárom éves korában kerítette hatalmába. − Elviszlek oda, ahol enni lehet! Benito keresztülvágott a tömegen. A tér széle felé igyekeztünk. − Maradj közel hozzám, nehogy megint elveszítsük egymást! Kibukkantunk a tér peremén, ahol újabb, aznap a sokadik meglepetés ért. Asztalok álltak hosszú sorban, az összes felett színes sátortető. Tele voltak toszkánai finomságokkal, amelyeket mosolygó firenzei asszonyok szolgáltak fel. Két asztal között egy-egy hordó bor állt, a borkereskedők az utcán árulták szőlészetük gyümölcsét. Az olaszok semmire sem olyan büszkék, mint a borukra. Kivéve persze az olívaolajat. Az olaj ott volt minden ételben, gyógyszerben és kenőcsben, még testápolónak is használták. Az apám mindig azt mondogatta: „Vágd fel egy toszkánai ereit, és meglehet, hogy olaj fog folyni belőle vér helyett.” − Megvan az étel − mondtam Benitónak. − Mégis mit vártál? − kérdezte. − Miféle fesztivál az olyan, ahol nem kínálnak ennivalót? Végigsétáltunk az asztalok előtt. Azon tanakodtunk, mit együnk először. − Feltételezem, ezt is mind… − Nézz csak körül, Cato! − vágott a szavamba a fiú színpadias mozdulattal. Tettem, amit mondott. − Mindent, amit ezen a piazzán látsz, hallasz, az orrodban vagy a szádban érzel, Lorenzo álmodott meg, készített el vagy fizetett érte. A tekintetem a Signoria loggiája alatt álló baldachinra tévedt. A Medici család tagjai egymás mellett álltak. Az uralkodó gyenge karját két fia válla köré fonta. Úgy látszott, nagyon büszke rájuk. Lorenzo felemelte az anyja kezét, és szeretetteljes tekintettel megcsókolta. A látványra összeszorult a torkom, hirtelen azonban belém hasított a fájdalom. Az emelvényen megpillantottam Leonardo apját, Piero da Vincit. Épp a jegyzők céhe vezetőjével beszélgetett. Jól tudtam, hogy nem kerülhetem el a vele való találkozást, ha Firenzébe költözöm. Befolyásos ügyvéd volt, „nemes jegyző”, ahogy Leonardo az egyik levelében fogalmazott. 83

Eltökéltem, hogy elkerülöm, amennyire csak lehetséges. Ő volt az, akitől a legjobban kellett tartanom. A legkönnyebben ő fedheti fel valódi kilétemet, noha alig látott az elmúlt tíz évben. A kislány, akit elcsábított, azóta felnőtt nővé érett, és megkeményített a munka. Piero is egyre ritkábban látogatott Vincibe Leonardo születése után. Egyre több időt töltött Firenzében − végül ide is költözött −, ahol becsvágyát leginkább kielégíthette. Elképzelhető, hogy Piero egy alkalommal egyenesen a szemembe néz, de akkor sem ismeri fel egykori ifjú, szeretett kedvesét. A gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy mennem kell. Az egyik fürjtésztát áruló asztalnál találtam rá Benitóra. A szája tele volt süteménnyel, a szeme könnyezett. Biztosan erős paprikával ízesítették. − Hazamegyek − mondtam neki. − Még elő kell készítenem a fekhelyemet is. Nincs hol álomra hajtani a fejem, és még az emeleten sem jártam. − Akarod, hogy segítsek? − kérdezte Benito teli szájjal. Mókás volt így látni, de amit tett, az önfeláldozás kedves gesztusa volt, holott csak néhány órája ismert. − Ne butáskodj! − válaszoltam. − Maradj, és élvezd az ételt! − És a táncot! − kiáltotta utánam, mintha csak incselkedni akarna velem. Kis híján némi szarkazmussal azt feleltem neki: „Gondolom, a táncot is Lorenzo de’Medici alkotta meg.” Később megtudtam, hogy valóban így volt. Felmentem a házam keleti fala mellett futó lépcsőn, amely elég masszív volt. Az első emeleten meglepően ép és kevésbé mocskos nappalira bukkantam. Az ajtóval szemben két nagy ablak nyílt. Ha eltűnnek a deszkák, le lehet majd látni az utcára. A kert felőli hátsó falon tekintélyes méretű kandalló állt. Mellőle figyeltem a szorgalmasan legelésző öszvért, amint hozzáfogott a túlburjánzott kert rendbetételéhez. Elégedetten rágott, és láthatóan teljesen otthon érezte magát új lakhelyének udvarában. A második emeleten az egykori konyhára és hálószobára leltem. Utóbbiban Itália talán legbecsesebb kincse, a fabaldachinos franciaágy állt. Nem volt benne betét, csak a keret. Akkora kosz volt a helyiségben, hogy amikor beléptem, porzott a lábam alatt. Egy emelettel feljebb az utcafronton kisebb helyiséget találtam, amelyet egykor talán hálószobának használtak, de az idősebb Bracciolini dolgozószobává alakította át. Jellegtelen íróasztal -mégis örültem neki − és falnyi polc tátongott üresen a szobába. Régen könyvekkel lehetett tele. Elmosolyodtam, és otthonosabban kezdtem érezni magam, mert a hely apám házára emlékeztetett. Nem minden férfinak volt dolgozószobája. Még kevesebb rendelkezett könyvekkel.

84

A házat a tudományos foglalatoskodás hagyománya járta át. Akárcsak apám szelleme. Meglehet, hogy néhány kötetet, amelyek egykor e polcot ékesítették, Poggio és Papa szerzett meg egyik kalandja során, és másolt le első ízben, amely aztán ajándékként került Poggio apjának, apám mesterének birtokába. A legnagyobb meglepetés azonban csak ezután jött. Ahogy kiléptem a dolgozószobából a kis előtérbe, szemben zárt ajtóra bukkantam. Lelakatolták, de a zárat annyira megette a rozsda, hogy a seprű nyelének egyetlen ütésére leesett. A sarokvasak nemkülönben. Papa elmesélte nekem, hogy új házam egykor titkos laboratóriumnak adott otthont. Az idősebb Bracciolini a gyógyfüvek tudománya mellett alkímiával is foglalkozott. Mindkettőre megtanította Ernestót. Így aztán, amikor az ajtó nyikorogva kitárult, én pedig minden eretnek tudomány fészkében találtam magam, határtalan örömöt éreztem. Kevés maradt meg a laboratórium egykori felszereléséből. Az avatatlan szemlélő aligha sejtette volna, mit zajlott egykor itt. Én azonban tudtam. A legfelső emeleten volt, és a kertre nézett, a ház legeldugottabb szobája volt. Enyhe kénszag terjengett, és a higany maró szaga érződött, amely átjárta a falakat és a padlót. A hosszú asztalok foltosak voltak, és helyenként megégtek, akárcsak apám laboratóriumában. Az ajtóval szembeni falon pedig ott állt az alkímiai kemence. Nem a szokványos kályha vagy szénserpenyő, hogy felfűtse a helyiséget egy-egy csípős éjszakán. Tűzés kénkőből épült kemence volt, amelyet ha egyszer meggyújtottak, folyamatosan táplálták, szent állhatatossággal gondozták… és soha nem hagyták leégni. A nap már lement, így aztán tapogatózva kellett lebotorkálnom a sötétben a földszintre. Lámpát kerestem, meggyújtottam, és a fényénél kisepertem és felsúroltam a hálószobát. Nagy gonddal eltávolítottam az összes pókhálót és patkányürüléket az ágy-keretről, majd némi vonakodás után vékony matracot, lepedőt, takarót, párnát vittem fel, és az ágyfákra terítettem. Abban a pillanatban, hogy elkészült az ágyam, hatalmába kerített a kimerültség. Alig tudtam levetkőzni. Az ágyba zuhantam, és mély álomba merültem.

85

Kilencedik fejezet

Az

elkövetkező néhány hétben újdonsült ifjú barátom, Benito állta a szavát: segített kitakarítani és bebútorozni a házam alsó két szintjét. A többiről mit sem tudott. Titokban az összes könyvemet és alkímiai felszerelésemet felhurcoltam a harmadik emeletre. Úgy döntöttem, a hálószobába sem engedek be senkit. A fiú lelkesen dolgozott. Ilyen természettel áldotta meg az ég. Bizonyára az is közrejátszott a dologban, hogy a munkájáért cserébe felajánlottam szolgálataimat a családjának, ami által tényleg nagyobb tekintélyre tett szert közöttük. Kendőt kötöttünk a szánk és az orrunk elé, majd a legundorítóbb munkával kezdtük a ház rendbetételét. Kitakarítottuk a raktárhelyiségben és a patikában felhalmozódott, évtizedes koszt, kibontottuk a korhadt falakat és padlódeszkákat, megállítottuk az évek óta tartó rothadást. Benito több volt, mint egyszerű asztalos. Az elkorhadt deszkákat az apja jóvoltából újakra cserélte, aki nemrégiben fészert épített a kertben, és volt némi felesleges faanyaga. Rendkívüli örömöm telt a nagy, üvegezett utcai kirakatablakban, amelyet ecettel mostam le, és tükörfényesre takarítottam. Az üzlet polcait, padlóját és falát felcsiszoltuk, és a zöld három különböző árnyalatára festettük. A forrásvízi mészkőből készült pultot bóraxszal súroltuk fel. Ragyogóan fényes lett, a patika fénylő büszkesége. Benito erős ládákat készített a raktárba, hogy a rágcsálók ne férhessenek hozzá a tartalmukhoz. Eleinte aggódtam, hogy a polcok üresnek hatnak majd alig néhány, gyógyszerrel teli üvegemmel. Később azonban az üres helyekre gyógynövények csokrai kerültek, amelyeket apámmal ellentétben a polcon szárítottam, nem pedig a raktárban akasztottam fel. Azzal, hogy beloptam a mezők virágait az üzletbe, sikerült szebb külsőt kölcsönöznöm a patikának, és a helyiség illata is sokat javult. Az első hetekben szomszédok és járókelők kukkantottak be kíváncsian az üzletbe. Örültem, hogy megismerhettem őket. Mint később megtudtam, tipikus firenzeiek voltak: barátságosak, de vonakodók, megvetették az ostobaságot, és imádtak pletykálkodni. Amíg Vinciben megvetettem a pletykálkodást, Firenzében szinte tobzódtam benne. Az információszerzés legjobb módja volt. Mi több, azokat, akikkel kedélyesen elcsevegtem, minden bizonnyal első ügyfeleimként üdvözölhetem majd, miután megnyitottam az üzletemet. Minél többen vannak meggyőződve színlelt kilétemről, annál jobb. Azokban a hetekben mindenki csak Lorenzo de’Medici házasságáról beszélt. Az anyja, Lucrezia titokban Rómába ment, hogy alaposan megnézze magának a fia tizenhat éves jövendőbelijét templomba menet és onnan jövet. Így kívánta eldönteni, 86

alkalmas-e a fiával kötendő házasságra. A Medici matróna Clarice Orsini arcát túlságosan pufóknak, a nyakát pedig túl véznának találta. Átlagos neveltetésben részesült, közel sem olyanban, mint Lucrezia három lánya. Clarice talán szemérmessége és visszafogottsága miatt „lógatta úgy a fejét járás közben, mint egy tyúk”, ahogy az egyik szomszédom fogalmazott. Lucrezia de’Medici ugyan elismerte, hogy a lánynak szép, vöröses haja, hosszú, kecses, fehér keze és formás keble van. Végső soron azonban hozományának nagysága volt a döntő − tette hozzá a szomszédom. Hiába kínálkozott számtalan vevő, még nem álltam készen, hogy megnyissam a patikámat. Cégérre volt szükségem, és azt is tudtam, honnan fogom beszerezni. A gondolatra hevesebben kezdett verni a szívem. Andrea Verrocchio híres bottegájába mentem. A magabiztosság, amelyet az elmúlt hónapban álruhám nyújtott, egyszerre szertefoszlott, mialatt az utcákat róttam, hogy a fiammal találkozzam. Bölcsebbnek találtam, ha Firenzébe érkezésem és férfikülsőm titkát nem fedem fel előtte. Ha másért nem, azért, nehogy a levelei rossz kezekbe kerüljenek. Nem tartottam attól, mit szól majd Leonardo, ha meglát tunikában és sapkában. A balszerencse és a száműzetés, amely Leonardo születése óta végigkísért bennünket, és kedélyes neveltetése, amelyben ugyancsak együtt volt részünk, a lehető legnagyobb egyetértést alakította ki közöttünk. Együtt játszottunk, és tréfát űztünk a másikból. Kevés anya mondhat magáénak ilyen kapcsolatot a gyermekeivel. Azon nyomban fel fog ismerni, és boldogan vesz majd részt a tréfában. Legalább annyira hiányzom neki, mint ő nekem. Ebben biztos voltam. Leginkább azon aggódtam, hogyan fogom átejteni Maestro Verrocchio tudós művészszemét. Biztos, hogy rögtön meg tudja különböztetni a nőt a férfitól. Mégsem volt választásom. Lesz, ami lesz! Ha lelepleznek, nemcsak engem ér megaláztatás és botrány, hanem a fiamat is. Erősnek, vakmerőnek kell lennem. Sikerülnie kell! Ahogy az utcákon sétáltam, megcsodáltam a templomok homlokzatára festett gyönyörű freskókat, a minden sarkon álló szentélyeket, amelyekben a gyertyák táncoló fénye az egyik nagy mester festette Madonnát és a kisdedet világította meg. A látvány elterelte a gondolataimat. Az effajta bőség nem Firenze egyházi művészetét, inkább világhírű művészeit volt hivatott hirdetni. Régi római oszlopok díszítettek egy kisebb teret, amelynek közepén szökőkutas kőszarkofág állt. Lovak álltak körülötte, és ittak, újabban vályúnak használták. Megérkeztem a művésznegyedbe. A keskeny, de szépen kövezett Via Agnolóra 87

irányítottak, amelyen nem házak vagy palazzók, hanem műhelyek sorakoztak. Akárhogy viselkedett addig a fiával, Piero kitett magáért, amikor elintézte, hogy Leonardo Verrocchio mester tanítványa legyen − gondoltam. Elég volt csak végignéznem a Via Agnolón, rögtön feltűnt, hogy az egyik bottega körül sokkal nagyobb a sürgés-forgás, mint a többinél. Lassan közeledtem. Láttam, hogy néhány fiatalember díszesen faragott, festett ágyfejlapot igyekszik lovas kocsira ügyeskedni. Nem volt könnyű dolguk, hiszen labdázó gyermekeket és az utcai szemétben kapirgáló csirkéket kellett kerülgetniük. Végül sikeresen rögzítették a fejlapot a kocsi oldalához, és útnak indították. Verrocchio bottegája elé léptem. A nagy, íves bejárót lestem, amely egy vastag ponyvatetőt leszámítva az üzlet egész szélességében futott. A boltíves mennyezet téglalap alakban nyúlt hátrafelé. Hátul másik ajtó nyílt az udvarba, ahol szintén munka folyt. A műhely néhány alkotása elöl látható volt: aranyozott kosár, gyönyörűen festett kelengyésláda, a sál, amelyet Lorenzo de’Medici viselt a kézfogó ünnepségen, és mellette az öccse, Giuliano páncélja. Verrocchio a város vezető családjainak közkedvelt művésze volt. Az összes firenzei művész közül őt választották ki, hogy elkészítse Cosimo de’Medici síremlékét. A fiatalemberek, akik a kocsira tették a bútort, visszamentek a műhelybe. Nyilvánvaló volt, hogy egytől egyig segédek. Kiegyenesedtem, kihúztam magam, és beléptem a bottegába. Öt centivel magasabb lettem, hála a cipőmben lévő magasítónak. Belépve lépcsőt pillantottam meg, amely az emeletre, valószínűleg a lakóhelyiségekbe vezetett. Mindkét falon a művészmesterség lenyűgöző termékei sorakoztak. Az orromat por, izzadság, lakkok és oldószerek csípős illata csapta meg. A helyiség kopácsolástól, érccsengéstől, a vízbe ért fehéren izzó fém sistergésétől és márványt alakító ezüstvesszőtől volt hangos. Furcsa módon egyetlen emberi hangot sem lehetett hallani. A fiúk, a legkisebbektől a legnagyobbakig, feszült figyelemmel dolgoztak − legalábbis engedelmes csendben. Az egyik tanítvány a padlót seperte fel. Egy másik a munkapad mellett állt, előtte rengeteg tisztításra váró ecset tornyosult. Mellette egy idősebb fiú festéknek való anyagot őrölt hatalmas őrlőkővel. A falakon mindenütt szerszámok, vázlatok, karneváli és halotti maszkok. A forgatható asztalon kis templom modellje állt. Egy fiút figyeltem, aki kivette a tojást az egyik munkaasztal mellett álló tojófészekből, és a másik tanulóhoz vitte, aki világoskék temperát kevert. A tojást edénybe törték, és hozzáadták a festékhez. Nem messze tőle egy másik fiú 88

fapálcikára vaddisznósörtét erősített − ecsetet készített. Mellette újabb fiatal fiúcska vásznat meszelt be. Jól megnéztem magamnak minden arcot, a fiamat kerestem, de sehol se láttam a tanítványok között. A fiúk az üzlet első helyiségében fiatalabbak voltak, mint Leonardo, egyik sem lehetett több tizenhárom évesnél. Ő is pont ekkora volt, amikor Firenzébe érkezett. Mintha láthatatlan osztályokba jártak volna, a néhány évvel idősebb fiúk már bonyolultabb feladatokat kaptak. Az egyik tűzokádó sárkányt festett a ládára, a másik aránylevelet illesztett az áldott arcú Madonna glóriájára. Az egyik kisfiú bronz kerubszobor orcáját fényesítette. Megint másik nagy vászon előtt állt, és alapszíneket vitt fel vázlathoz, amely − már amennyire ki tudtam venni − szenteket és angyalokat ábrázol majd. Leonardót köztük sem találtam. A bottega utolsó harmadában sorakoztak a legszebb műtárgyak. Mindenfelé szobrok hevertek bronzból, márványból és fából. Arany- és kovácsoltvas alkotások. Számomra ismeretlen hölgyek és urak portréi, akik elég vagyonosak voltak, hogy arcmásukat Maestro Verrocchio fesse meg. Egy férfi szövőszék mellett ült, fényes szálakat szőtt csillogó hosszú aranyszövetbe. A másikat tetőtől talpig finom por borította, és vésőjével márványtömböt alakított. Alkotása nem öltött formát, kivehetetlen volt, mit szándékozik készíteni belőle. Mesélték ugyan, hogy a bottegában nemcsak freskók és szobrok készülnek, de álmomban sem képzeltem, hogy a műhely termékei ennyire sokfélék. De hol van Leonardo? És hol van mestere, Verrocchio? A stúdió távoli végébe mentem, ahol valaki lanton zenélt. Szépen játszott, de nem kísérte énekkel. A zeneszó a nyitott hátsó ajtón keresztül áradt a műhelybe. Elindultam a hang irányába. Üres szék és hatalmas, a gyomrában égő katlantól izzó égetőkemence fogadott. A tüzet nem vigyázta senki. Körbenéztem, és elhatalmasodott rajtam a döbbenet. Az udvar közvetlenül a hátsó ajtó mögötti része komoly műhely volt, azonban a másik fele különleges világot alkotott. Mintha csak a Vinci melletti, fákkal borított völgyszorosban találtam volna magam. Öreg gesztenyefa árnyékolta a fallal körülvett kert szebbik részét, amelybe cserjét és kisebb fákat ültettek. A falat sűrű indák takarták. Még kis legelő is volt, tele füvekkel és vadvirágokkal. A sarokban, a két fal találkozásánál sziklás vízesés állt. A kristálytiszta víz kis, kavicsos ágyú patakba ömlött, a partján páfrány és moha tenyészett. A pásztoridill kellős közepén, a vastag törzsű gesztenyefa alatt több fiatal fiú 89

feküdt a földön egy idősebb, tagbaszakadt, padon ülő férfi körül. Mindenkinél vázlatfüzet volt. A másik férfi is a földön feküdt, az egyik könyökére támaszkodott, és a lantot pengette. Mindannyian emelvényt álltak körül, amelyen félelmetes alak hevert: zord arcú, hosszú hajú, szakállas óriás, vagy ügyes hasonmása. Maga Góliát volt. De hol volt Dávid? Az idősebb férfi felkiáltott. − Ez a leghosszabb vizelés Firenze történetében! A többiek kedélyesen nevettek. A gesztenyefa terebélyes törzse mögül előlépett egy gyönyörű ifjú. A testét vékony lepel borította. Kecsesen lehajolt, és felvette a fakardot a földről. Abban a pillanatban, hogy lehullt róla a lepel, és megláttam Góliát feje felett, rögtön tudtam, hogy a gyönyörű ifjú nem lehet más, csakis Leonardo. Döbbenten álltam, mintha csak görög istenség kelt volna életre előttem. A teste megőrizte gyermekkori nyúlánkságát, de az izmok formát öltöttek és megerősödtek, mióta utoljára láttam. Magassága, a lába formája, ágyéka szabályos alakja szakasztott az apjáé volt. Elállt a lélegzetem, amint megpillantottam. Az arca, az állkapcsa és az álla megőrizte lágy vonalát. Az aranybarna, göndör fürtök sokasága angyali keretbe foglalta az arcát. Az én fiam − kiáltottam magamban. Leonardo! Össze kellett szednem magam. Visszamenten a hátsó ajtón keresztül a műhelybe, és mozdulatlanul vártam, akár Maestro Vecchio egyik szobra. Ott maradtam, lehunyt szemmel, magamban a mondókámat ismételgettem, amelyet a kerti csoporthoz intézek, mielőtt gyáván megfutamodom. − Biztosan nem akarsz egész nap itt ácsorogni. A hátam mögött megszólaló hang olyan közeli és váratlan volt, hogy majd kiugrottam a bőrömből ijedtemben. − A mindenit! Bocsáss meg, cimbora! Megfordultam, mire aznap a harmadik csendes döbbenet fogadott. Lorenzo de’Medici állt mögöttem. Sötét, remekbe szabott arcán mosoly bujkált. A tekintete megváltozott, amikor megpillantott. Azonnal tudtam, ki ő, neki azonban beletelt egy időbe, mire rájött, ki vagyok. Láttam rajta, hogy nem tudja. Enyhe, tiszteletteljes meghajlással fogadtam, és Lorenzo is hasonló tisztelettel viszonozta köszönésemet. 90

− Cato vagyok, Sienából érkeztem… − mutatkoztam be félszegen. − Te… a kézfogó ünnepén… Már emlékszem. Te vagy a fiatalember, aki a lovam elé vetette magát. Elmosolyodtam a tréfán, és kedélyesen hozzátettem. − Megigazítottad a sapkámat. − Ráférne az újabb igazítás. − Lorenzo félrebillentette a fejét. Kicsit megigazgattam a sapkát a fejemen. − Csak tréfáltam − mondta, mire én hangosan felnevettem. − Ki vagy, és mit keresel itt? − kérdezte Lorenzo. − Én… én… − a legkevésbé sem számítottam erre a kérdésre, de tudtam, hogy nem elég, ha csak mekegek-makogok. − Látogatásomnak két célja van. Egyrészt azért jöttem, hogy cégért festessek az üzletemnek… a mesterem üzletének − tettem hozzá gyorsan. − Az a modell pedig ott az unokaöcsém. − Félreálltam, hogy Lorenzo kipillanthasson a kertbe. − Nem tudja, hogy Firenzében vagyok. A látogatásom meglepetés. − Leonardo da Vinci nagybátyja vagy? − meredt rám kényelmetlen közelségből Lorenzo de’Medici. − Anyai ágon − vágtam rá gyorsan. − Talán ismered? − Mindenki ismeri − felelte Lorenzo. − A maestro legtehetségesebb tanítványa. − Látta, hogy az arcom felderül. − Nem is tudtál róla? − Tudom, hogy a fiú tehetséges − feleltem. Igyekeztem közönyt színlelni, de nem ment könnyen. − De ugyancsak visszafogottan nyilatkozik róla. − Leonardo? Visszafogott? − Ezúttal Lorenzo kacagott. − Holtbiztos, hogy rég nem találkoztál vele. Zseniális, melegszívű, helyén van az esze és tiszteli a mesterét… − De nem visszafogott − jegyeztem meg. − Nem is alázatos − tette hozzá Lorenzo. A fiamat rajzoló csoport felé fordultam. − Vajon aggasztja e hajlama a maestrót? − kérdeztem. Egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy az egyik leghatalmasabb firenzei férfival társalgók. − Nem annyira, mint az apja hajlamai. Örültem, hogy Lorenzo nem látta az arcomat. Biztosan észrevette volna rajta a megvetés jelét. 91

− Tehát ismered Piero da Vincit? − kérdeztem. − Nem igazán, csak Verrocchio mesélt róla nekem. − Rövid csend következett, majd Lorenzo halkan folytatta. − A fickó a legkevésbé sem tartja nagyra a saját fiát. De ezt már biztosan tudod. − Igen, sajnos így van − feleltem. Kíváncsi lettem volna, tud-e arról, hogy Leonardo törvénytelen gyermek. − Milyen cégért akarsz? − Cégért? − A boltodra. A mestered boltjára. Szembefordultam vele. − Patikacégért − feleltem. − Patikus vagy! Akkor te és a fiad egy napon ugyanannak a céhnek lesztek majd a tagjai. Bólintottam. Így volt. Az orvosok, a patikusok és a művészek ugyanannak a céhnek a tagjai voltak. − Mi járatban vagy ma itt? − kérdeztem, és magam is meglepődtem a merészségemen. − Eljöttem, hogy kirángassam innen Sandro barátomat. Hölgyet készülünk meglátogatni. − Intett és mosolygott. − Csatlakozzunk barátainkhoz és családtagjainkhoz! − Csak utánad − feleltem, és hátraléptem a Medici trónörökös előtt. Kiléptünk a hátsó ajtón, és egyenesen a zöld kert felé haladtunk. A lanton játszó férfi pillantott meg bennünket először. Talpra ugrott, és mosolygott. Az arca hosszúkás és ovális volt, benne mandulaformájú, barna és kifejező szem ült. − Botticelli! − kiáltott fel Lorenzo. Hirtelen rádöbbentem, hogy ő a híres festő, Alessandro Botticelli. A két férfi szívélyesen megölelte egymást. Aztán Lorenzo meghajolt Verrocchio előtt. − Maestro, jól nézel ki. A tagbaszakadt, idős férfi, akinek ajka kissé túl nagynak és érzékinek látszott gondterhelt arcában, lassan felkászálódott. − Ne kelj fel, Andrea! Verrocchio a helyén maradt. Az együttérzés iránti hála tükröződött az arcán. A tanítványai a lábához gyűltek, Leonardo is gyorsan magára terítette a leplet. 92

Mindnyájan tiszteletteljesen borultak le a férfi előtt, akit Firenze hercegeként tiszteltek, még ha nem is létezett effajta cím a köztársaságban. Láttam, hogy a fiam ámuldozva mered rám. A megdöbbenés oly leplezetlenül sugárzott az arcáról, amilyen a teste volt az imént. − Ez Cato − mutatott be Lorenzo. − Új patikus a városban. Megérintett a pillanat finom iróniája. Lorenzo de’Medici vezetett be engem, az álruhás egyszerű asszonyt a fényes társaságába. − Meg sem ismered a nagybátyádat? − kérdezte Lorenzo, és Leonardo felé fordult. − Azt állítja, eltelt némi idő, mióta utoljára láttátok egymást. − Cato bácsi! − szólalt meg Leonardo. Előrelépett, és esetlenül igyekezett megkötni a leplet a derekánál. Megöleltem. Magasabbra nőtt, mint én az évek alatt, amíg nem láttuk egymást. A körém fonódó kar szikár és erős volt. − Meg akartalak lepni − sikerült végre kinyögnöm a lehető legnagyobb színlelt közönnyel. A fiam édes, ismerős illatára majdnem eleredt a könnyem. − Valóban megleptél, bácsikám − felelte Leonardo végtelenül kimérten. Éreztem, hogy a teste vadul remeg, és a kezével szorít. Firenze nemes férfiúinak gyűrűjében a szeretet és megkönnyebbülés csendes, meleg hulláma öntött el bennünket a fiammal. − Hozz egy kis bort a vendégeinknek, Guido! − szólt oda a mester az egyik tanítványának. A fiú azonnal felkelt és elsietett. Verrocchio felém fordult. − Hol van a boltod? − A Via Riccardin − feleltem. − Kellemes környék. Épp felújítom az épületet. A mesterem boldog lesz, ha meglátja. − Kétségtelenül boldog lesz, hogy nem neki kellett felújítania a házat − válaszolta kuncogva Verrocchio. − Szeretném, ha a műhelyed gyönyörű cégért készítene nekem − mondtam, és közben azon aggódtam, nehogy túl komolynak látsszam a rendkívül kedélyes kis csapatban. Verrocchio Leonardóhoz fordult, aki időközben ismét levetette a leplet, hogy a többiek folytathassák a munkát. Megint lenyűgözött a látvány: kecses alakja, mozdulatai, szépsége. − Mit szólnál, ha te festenéd meg nagybátyád patikájának cégérét, Leonardo? 93

A fiam elmosolyodott. – Jó fiú − mondta Verrocchio, majd halkabban hozzátette: − Kész zseni. Látod a kertet? Az ő ötlete volt. Ö tervezte, ő csinálta. Közönyt színlelve bólintottam, de közben a szívem dagadt a büszkeségtől. − Azt mondta, képtelen lenne meglenni szeretett otthoni tája nélkül − folytatta a maestro. − Jó ötlet, hiszen itt mind látástól vakulásig dolgozunk… − Odanézett, ahol Lorenzo állt, majd hangosan folytatta, hogy mindenki hallja −, kivéve a fesztiválokat, amelyek a firenzeiek nagy örömére gyakrabban jönnek el, amióta Lorenzo szerkeszti a naptárat. Lorenzo mosolyogva lócát tolt Verrocchio ülőalkalmatossága mellé, majd nekidőlt a mesternek, aki a jelenlévők között messze a legcsúnyább, majdhogynem sertésre emlékeztető vonásokkal rendelkezett. − Épp új fesztivál terveit szeretném megvitatni veled − jelentette be Lorenzo. − Újabb fesztivál? Milyen témája lesz? Csak nem vallási? Mindenki nevetett, mintha a maestro kiváló tréfát sütött volna el. Lorenzo cinkosan Sandro Botticellire pillantott, és azt felelte: − A négy évszak és a négy elem. Igyekeztem leplezni megdöbbenésemet. Tisztában voltam vele, hogy Firenze volt a legvilágiasabb város egész Európában, de Lorenzo és Botticelli ötlete az eretnekség határát súrolta. − Minden lehetséges − felelte Verrocchio, akinek nyilvánvalóan tetszett az ötlet. Guido megérkezett a borral, és mindenkinek öntött. Botticelli csatlakozott Verrocchióhoz és Lorenzóhoz. Összedugták a fejüket, és kedélyes terveket szőttek legújabb kicsapongásukhoz. Éltem a kínálkozó lehetőséggel, és odamentem Leonardóhoz, aki − mint észrevettem − egyfolytában engem bámult. Bizonyára azon töprengett, hogy az ördögbe képes az anyja fesztelenül csevegni az előkelő férfiakkal. Magam sem tudtam megmagyarázni a dolgot. A kert kicsi volt, a firenzeiek pletykaéhsége pedig hatalmas. Rögtönözve, ugyanakkor rendkívül óvatosan kellett beszélgetnünk. Azonban Leonardót és engem apám beavatott a titkolózás rejtelmeibe. − Hogy van a nővéred? − kérdezte félreérthetetlenül. Mosolyogtam. − Megálltam Vinciben Sienából jövet. Az anyád nagyon jól van, sőt, úszik a boldogságban. Nagy-nagy szeretettel üdvözöl, és azt üzeni, ne feledd el megmosni a 94

füled tövét sem. Leonardo elnyomta mosolyát, mint ahogy én is. − Mama gyakran nógatott miatta. Mesélj a nagyapámról. Megvan még a kertje? − Azt mondja, nélküled nem teljes. Nincs, aki gondozza a növényeket. Leonardo arckifejezése nyugtalan lett. Óvatosan arrébb vont a többiektől, a kert sarkában csörgedező sziklás vízeséshez. − Maestro Verrocchio volt olyan kedves és hagyta, hogy megalkossam ezt a pásztoridillt − mondta Leonardo egészen hangosan. Észrevettük, hogy a hangunkat messzebb viszi a víz, mint szeretnénk. Hangosan méltattam a munkáját, a vízesést és a kis patakocska kialakítását. Még csak színlelnem sem kellett elragadtatottságomat. Minden olyan volt, mintha már az idők kezdete óta ott lenne. Továbbmentünk a kis, virágzó legelő felé, amelyet Leonardo ültetett. Leguggoltunk, és olyan halkan beszélgettünk, hogy senki se hallja. − Képtelen vagyok elhinni, hogy így megjelentél itt − mondta Leonardo leplezetlen örömmel. − Egész életedben vakmerő voltál, Mama, de ezúttal túltettél saját magadon is. − Képtelen voltam létezni nélküled, Leonardo, és korántsem jött még el a végórám. − Ki a „mestered”? A patikus, aki előreküldte a tanítványát? − A neve Umberto… A képzeletem szüleménye. Sajnos, egy év múlva már nem lesz közöttünk, és mindent rám hagy majd. Leonardo nevetett. A mosolya gyönyörű műalkotás volt. Nem csoda, hogy Verrocchio őt használta modellnek. − Mondd meg nekem, fiam − suttogtam −, mondd meg őszintén, gyanakodnak rám ezek a férfiak… a nőiességem miatt? Leonardo nem válaszolt azonnal. Ez aggasztott. − Nem könnyű objektívnek lennem, kissé elfogult vagyok − Leonardo lassan, megfontoltan beszélt. − De azt hiszem, Firenze jelenleg a béke városa, amelyben kevés a férfias harcos. A finom, tanult, tudós embereket becsülik, a fiúk pedig oly szépek, mint a lányok… − Zavarba jött. − ...a férfiak játékszerei. − Az arcomra nézett, a művész érdeklődésével szemlélte. − Azt hiszem, el lehet hinni rólad, hogy fiatal férfi vagy. Ne feledkezz el magadról, és beszélj mindig mély hangon. − Úgy lesz − feleltem. 95

− Hadd alakítsam át a magasítót a cipődben. Jobban el kell rejtened. − Mikor tudsz meglátogatni a házamban? − Ahogy a maestro fogalmazott, mindennap dolgozunk. De te, okos anyám, tökéletes kifogást találtál erre. − Látva értetlen arckifejezésemet, hozzátette: − A patikacégér. Felderültem. − Nem hiszem el, hogy saját házad van Firenzében. − Emlékszel a nagyapád mesterére, Poggióra? Leonardo a fejét rázta. − Elmesélem majd az egész történetet, ha kettesben leszünk. Kisebb tolongás támadt Lorenzo és Botticelli körül. Indulni készültek. − Én is megyek − mondtam a fiamnak. Felálltunk. − Legszívesebben összevissza csókolnálak − szólaltam meg. Az anyai érzelmek teljesen elhatalmasodtak rajtam. − Mama! − könyörgött Leonardo. − Csak veregesd meg lelkesen a hátamat, mintha tényleg a nagybátyám lennél. Úgy tettem, ahogy mondta. Búcsút intettem neki, ő pedig megígérte nekem, hogy megtervezi és elkészíti a cégéremet. Lorenzo de’Medici és Sandro Botticelli mögött távoztam. Barátságos tréfálkozás közepette igyekezték áthámozni magukat a derekukon lógó fegyverekkel a hátsó ajtón. − Csak utánad, Lorenzo − mondta Botticelli. Olyan mélyen és körülményesen hajolt meg, hogy képtelenség lett volna komolyan venni. Lorenzón volt a sor, aki még cikornyásabban felelt. − Nem, nem. Csak utánad, Sandro. Észrevettek. − Ne is törődj velünk − mondta Botticelli. − Egy házban nőttük fel. Bolondos, ifjú testvérek vagyunk. Néha úgy viselkedünk, akár a gyerekek, mintha fel se nőttünk volna. Furcsán hangzott, amit mondott. Botticelli a Palazzo Mediciben nevelkedett volna? Végigsétáltunk a bottega folyosóján. Három szempár vizslatta a művészet eme boszorkánykonyháját. 96

– Andrea előrelátó maestro − jegyezte meg Botticelli. − Az első Firenzében, aki a flamand festők technikájával kísérletezik. A festékeket olajjal, nem pedig vízzel keverik ki. Magam is kipróbáltam. Leonardo előtt fényes jövő áll − tette hozzá. − Feltéve, ha képes lesz egyszerre egy dologra összpontosítani. A gondolatai néha elkalandoznak. − Ilyen a természete − feleltem. − Egyetértek Sandróval − mondta Lorenzo. − Sokra fogja vinni. Büszke leszel majd rá, akárcsak az anyja. − Remélhetem, hogy… − igyekeztem megőrizni a nyugalmamat − titokban tartjátok Firenzébe érkezésem hírét Leonardo apja előtt? Lorenzo és Botticelli összenézett. − Természetesen − szólalt meg végül Botticelli. − Itt senki sem rajong különösebben Piero da Vinciért, Leonardót pedig nagyon szeretik, hiába fattyú. − Talán éppen azért, mert fattyú − tette hozzá Leonardo. − A maestro maga is törvénytelen gyermek. Az olyan emberek, mint Piero, hamis önteltségtől szenvednek. Elfelejtik, hogy Itáliában a legrangosabb nemesek, még a pápa is szereti a gyermekeit és egyengeti az útjukat, akár feleségül vették az anyjukat, akár nem. − Az sem segít, hogy Piero ügyvéd -jegyezte meg Botticelli. − A céh saját törvényei szerint törvénytelen gyermek nem űzheti apja hivatását. − Az isteni Leonardo da Vinci esetében ez álruhába bújtatott áldás − mondta Lorenzo, amikor elértük az utcára vezető boltívet. Kétszeresen is földbe gyökerezett a lábam Lorenzo megjegyzésére. Először az „álruhába bújtatott” kifejezésre, amely találóan írta le a helyzetemet, másodszor pedig a hatalmas bókra, amellyel a Medici utód a fiamat illette. − Köszönöm mindkettőtöknek a figyelmet, amellyel körülveszitek a… unokaöcsémet − Elakadt a lélegzetem. Majdnem azt mondtam, hogy a fiamat. − Örömmel tesszük − felelte Lorenzo. − Remélem, hogy Sandróval ellátogathatunk majd új üzletedbe. Imádom a patikákat. Törött orrom általában nem érez illatokat, de a patikákban néha igen. − Hamarosan el kellene jönnöd, mielőtt még megnyitom. Zavartalanul körbevezethetlek, nem lesznek ügyfelek. Még többet beszélgethetünk egymással. − Csak nem, ennyire szeretsz beszélgetni? − kérdezte Botticelli mosolyogva. − Igen, szeretek beszélgetni − válaszoltam, és éreztem, hogy elpirulok. 97

Lorenzo rám mosolygott. − Akkor a lehető legjobb társaságba kerültél. A lovaglás, a fesztiválok és csodálatos nők élvezete mellett a beszélgetés a legjobb dolog a világon. − Menjünk holnap? − kérdezte Botticelli. − A holnap jó lesz − feleltem. Egyelőre képtelen voltam felfogni, mekkora szerencse ért. Lorenzo és Botticelli végigment az utcán, én pedig elindultam hazafelé. Alig tértem magamhoz, a gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben. Ott kavargott benne minden, amit láttam és hallottam, az emberek, akikkel találkoztam, és mindenekelőtt az érzés, amikor Leonardót a karomban tartottam. A fene egye meg Pierót! − gondoltam hirtelen. Még mindig nem törődik egyetlen fiával. Emlékszem, mennyire hőzöngött, amikor megszervezte, hogy Leonardo Andrea Verrocchióhoz kerüljön. Alig győzte fitogtatni, mennyire jó kapcsolatban van a maestróval. Ugyan! A fiam kizár ólag a saját géniuszának köszönheti, hogy a mester tanítványa lett. Verrocchio maga használta rá ezt a szót. Nem sokat törődtem azonban a rossz emlékekkel. Az apám mindig azt mondta, a máj saját epéjében forr, a belek üszkösödnek, a szív pedig fekete és gyenge lesz tőle. Így hát kivertem Pierót a fejemből. Megnyugvást éreztem, hogy boldognak és sikeresnek láttam Leonardót. Ugyanakkor izgalommal töltött el a közelgő találkozás Lorenzo de’Medicivel és Sandro Botticellivel. Alig ismertem őket, de biztos voltam benne, hogy állják a szavukat, és meglátogatnak. Hazaérve azonnal igyekeztem úrrá lenni a felújításból visszamaradt rendetlenségen, hogy méltón fogadhassam majd őket üzletemben. Aggódtam. Vajon az üzletben kellene lócán és padon helyet foglalnunk, vagy inkább fent, az emeleten, a nappaliban szórakoztassam őket? Nem mondták, mikor érkeznek. Azon töprengtem, rendes ételt készítsek-e nekik, vagy kis különlegességeket. Fiatal férfi voltam, túl szegény ahhoz, hogy bejárónőt vagy szakácsot tartsak. Az étel nem lehet túl bőséges vagy finom, különben gyanúba keverednék. Ugyanakkor nem hozhattam szégyent a saját fejemre, hogy szegényes ennivalóval fogadom a nagy embereket. Végül egyszerű és ízletes étel mellett döntöttem, amelyhez testes Sangiovese borra, a legkrémesebb fehér kecskesajtra, egy vekni jó kenyérre, sült görög olívakompótra, otelló szőlőre, olívaolajra, balzsamecetre és kis kakukkfűre volt szükségem. Még Magdaléna tanította nekem. Apám kedvence volt, és biztos voltam benne, hogy a vendégeimnek is ízleni fog.

98

Felsepertem a padlót, a mennyezet sarkából pedig seprűvel kikergettem a pókokat. Kinyitottam a legillatosabb gyógynövényeket tartalmazó üvegeket. Az illatuk összekeveredik és áthatja majd az üzlethelyiséget, mire a patikakedvelő Medici megérkezik. Remélhetőleg az orra megkönyörül rajta, és némi örömöt lel az illatkavalkádban. Eldöntöttem, hogy a földszinten fogadom majd a vendégeket, és buzgón hozzáláttam az előkészületekhez a boltban és a raktárhelyiségben. Megfürödtem aznap. A hűs víz, amelyet felcipeltem a lépcsőn a kádba, pompás érzéssel töltötte el felhevült testemet. Hátradőltem, a gyertya fényénél szemügyre vettem magam. Még mindig nádszálvékony voltam az alultápláltságtól. A mellem végre kibújhatott az erős szorításból, kiengedett és dúsabb lett a vízben. A karom erős, az ujjam fürge lett a házi és nyári munkák kemény, mégis finom feladataitól. A lábam vékony volt, de megőrizte szép vonalát. Közötte nőiességem sötétellett háromszög alakban a víz tükre alatt. A testem kiválóan szolgált nőként. Itt az idő, hogy férfiként is megállja a helyét. Ha férfiként kell közlekednem Firenzében, úgy is kell éreznem, mint egy férfi. Apám azt mondta, hogy a bikaheréből készített esszencia férfias vonásokat kölcsönöz majd nekem. A mellem még jobban visszahúzódik, a hangom mélyebb lesz, lehet, hogy szőr is nő az arcomon. Sajnos olyan sok kellett volna a szegény állatok golyóiból, hogy erre alig volt esély. Inkább az álcázásra törekedtem, a rejtőzködés eddig ismeretlen képességére tettem szert. Ami férfiak iránti vágyamat illeti, már régesrégen elmúltak. Azt se tudtam már, milyen érzés. Az egész kizárólag Leonardo miatt aggasztott. Amikor ma megláttam, előtörtek belőlem az anyai ösztönök, a lelkem ellágyult. Apró mellem egy pillanatig úgy fájt, mint amikor gyermekemet a mellemre helyeztem. Ha a nőiességembe kerül, hogy ismét a közelemben tudhassam Leonardót, akkor nem fizettem nagy árat érte. Máris megtapasztaltam a férfilét végtelen szabadságát. Oda mehettem, ahová csak akartam. Ahhoz szólhattam, akihez tetszett, és ahogy tetszett. Ezek után képtelen lettem volna visszatérni Caterinaként eltöltött életemhez. Meg kellett halnia. Mély levegőt vettem, bent tartottam a tüdőmben, lejjebb csúsztam a kádban, amíg a víz össze nem zárult a fejem felett. Magam alkotta vad, pogány keresztelési szertartás keretében hagytam, hogy a bőröm minden pórusán keresztül eltávozzon belőlem a nő. A tüdőm majd szétrepedt. A felszínre törtem, és üvöltve kifújtam a levegőt. Ez volt Caterina de Ernesto da Vinci utolsó, és Cato, a patikus első lélegzetvétele. Új életem elkezdődött hát. 99

100

Tizedik fejezet

Másnap reggel tiszta, friss ruhában léptem be az üzletbe. Pompás, ismerős aroma töltötte meg a helyiséget. Boldog voltam, hogy hamarosan az összes ruhám átveszi majd a gyógynövények illatát: a gyógyító szalvia, édesgyökér és levendula aromáját. Balzsam az érzékeknek, a léleknek és a testnek. Levettem a függönyt, amelyet átmenetileg az utcai kirakat elé függesztettem. Az üzletbe beáradt a napfény. Körbenéztem a helyiségben. A patika kellemes hely volt a zöld fallal és a fehér pulttal. A polcokat csokorba kötött, halvány, száradó virágok színesítették. Kicsivel nagyobb volt, mint apám boltja, a mennyezet is magasabb, ami már-már tágas belsőt kölcsönzött a patikának. Kis kosarat vettem elő az egyik dobozból a pult alól, amelyet még Vinciből hoztam magammal. Papa újabb ajándéka volt benne: kis bronzcsengő, amelyet a bejárati ajtó fölé szántam. Nem szerettem volna karba tett kézzel várni a vendégeimet, hiszen csak fokozódott volna amúgy sem csekély szorongásom. Így hát a raktárba mentem, hogy kalapácsot, szeget és padot szerezzek, amire állhatok. Mire visszatértem a boltba, Lorenzo de’Medici már a patika közepén álldogált. Lehunyta a szemét, és mélyen belélegezte az illatot, amely nemrégiben ejtett ámulatba engem is. Egészen egyszerűen öltözött, finom, barna gyapjúkabátot viselt. Nem hordott ékszert. Lapos, fekete sapkája kis híján elveszett hosszú, sötét hajában. Viselete egyáltalán nem lepett meg, hogy Firenze hercegének megjelenése a legkisebb feltűnést sem keltette a szomszédságban. Egyedül érkezett, Sandro Botticellit sehol sem láttam. Lorenzo kinyitotta a szemét, és megpillantott az ajtóban. Épp az ajtónyílásnál szélesebb paddal igyekeztem keresztülverekedni magam. A látvány mulatságos lehetett, mert Lorenzo hangosan felnevetett. Gyönyörű hangja volt. Erős, fehér foga előtűnt barnásolívzöld arcából. − Netalán segítő kézre van szükséged? − kérdezte, és a padra nézett, amelyet a kezemben tartottam. − Nem, ha az eszemet is használom − feleltem könnyedén. Elfordítottam a padot, hogy kiférjen az ajtón. Ügyesen kikászálódtam a pult mögül, letettem a padot és a szerszámokat. Meghajoltam Lorenzo előtt. − Üdvözöllek, uram! Lorenzo is meghajolt. − Szólíts Lorenzónak! Az összes barátom így hív.

101

Merészségre ragadtattam magam, akárcsak első beszélgetésünkkor Verrocchio bottegájában. − Máris a barátaid között tartasz számon? − kérdeztem. − Hiszen alig ismersz. − A legtehetségesebb firenzei művésztanonc nagybátyja vagy, ráadásul képzett patikus, aki a legvonzóbb üzletet tudhatja magáénak... − Félrebillentette a fejét és rám nézett. − Ha még nem vagyunk barátok, akkor itt az ideje, hogy azok legyünk. − Hol van Signor Botticelli? − kérdeztem. Hiábavaló volt leplezni nyilvánvaló örömömet. − Sandro valami titokzatos oknál fogva bezárkózott a lakosztályába. Elnézésedet kéri. − Lorenzo a csengőt nézte a dobozban. − Szeretnéd, ha segítenék feltenni? Döbbenten meredtem a férfira, aki mindenütt könnyedén mozgott. A nála jóval alacsonyabb rangú ember is fontosnak és értékesnek érezte magát a társaságában. Most már tudtam, miért szerették annyira a firenzei emberek. Átnyújtottam neki a csengőt, a kalapácsot, a szegeket, és ismét kézbe vettem a padot. A délelőtt kedélyesen telt. Megvitattuk, hogyan kellene elhelyeznünk a csengőt. Nevetve számolgattuk, hány szeget vesztegettünk el, mire sikerült őket belepüfölni a kemény szemöldökfába. Körbevezettem Lorenzót a patikában és a raktárhelyiségben. Igyekeztem kielégítő válaszokat adni végtelen számú kérdésére a gyógynövények jótékony hatásáról, a köszvény elleni szerekről és kenőcsökről. A nagyapja és nagybátyjai rettenetesen szenvedtek ettől a betegségtől, amely hamarosan az apja halálát is okozza majd. Kihoztam az ételt, amelyet elkészítettem. A pult két oldalán foglaltunk helyet egyegy padon, és enni kezdtünk. Lorenzo kecses élvezettel fogyasztotta a szőlőt és az olívakompótot. Az apámra emlékeztetett, ezért néma fájdalom lett úrrá rajtam. Csodálattal figyeltem, ahogy Lorenzo újabb és újabb dolog iránt érdeklődik, látszólag egy területen mozog, majd hirtelen gondol egyet, és másról kezd kérdezni, amit aztán okosan visszavezet az eredeti kérdésre. Beszélgetés közben kenyérdarabkákat kent meg kecskesajttal, kompótot tett rá, és a katonát a szájába dugta. Amíg evett, arra biztatott, hogy válaszoljak a kérdésére, mondjam el a véleményemet, vagy tiltakozzam, ha nem értenék egyet. Étvágy és szellem furcsa találkozása volt, amelynek korábban soha nem voltam részese. Először az erényekről vitatkoztunk: az igazságról, a türelemről, az erőről, az igazságosságról. Diskurzusa egyre inkább szókratészi lett. Szándékolt, ironikus kérdésekkel bombázott, amelyek megint csak újabb és újabb kérdéseket vetettek fel. A végén akkor is tanultam valamit, ha nem jutottunk kellő végkövetkeztetésre vagy 102

megoldásra. − Melyik egyetemen tanulsz? − kérdezte végül Lorenzo. Az ujját vászonkendőbe törölte, amelyet kettőnk közé tettem. Hazudni akartam, de féltem, hogy rajtakapnak. Így aztán elmondtam az igazat. − Nem volt elég pénzünk a taníttatásomra, így az apám volt a mesterem. Ő tanított, senki más. Lorenzo kiegyenesedett. − Ismernem kellene? − Nem, nem hiszem. − Szerény étkezésünk maradékára bámultam. Azaz csak bámultam volna, ha maradt volna bármi is a tányéron. Még egy darabka sajthéj sem. − Éhes lehettél − váltottam témát. − Van még ebből? − Lorenzo az edényre mutatott, amelyben a kompót volt. Kuncogni kezdtem. − Te aztán falánk vagy! − feleltem. Lorenzo kacagott. Kezdtem megszeretni, ahogy nevet. − Tudom, mi kell nekem − válaszolta. − Megnézem, van-e még az üvegben. − Felálltam és az ajtó felé indultam az edénnyel. − A szomszédom, Signora Serrano készíti. Bárcsak megmutathatnám neked a nappalimat, de még romokban hever − kiáltottam, és elindultam felfelé a lépcsőn. − Ne is törődj vele − hallottam egészen közelről. Megdöbbentem, hogy Lorenzo ott termett mellettem. − Látnod kellene Sandro szobáit. − Mögöttem ballagott felfelé a lépcsőn. − A művészeknek mindent megbocsátanak. Visszafojtott lélegzettel azon töprengtem, vajon mindent rendben hagytam-e a nappaliban. Ámulatba ejtett a fiatalember fesztelensége, amellyel követett a privát helyiségekbe. A férfi, aki nem más volt, mint Lorenzo de’Medici. Az első emeleten egy pillanatra szétnézett, majd a szépen hímzett drapéria elé lépett, amelyet anyai ágon örököltem. − Miért bámulsz így? − kérdezte Lorenzo és felém fordult. − Azt hittem, hozol még egy kicsit Signora Serrano finomságából. − Hogyne, hogyne − feleltem izgatottan, és a második emelet felé indultam. Mire néhány pillanat múlva visszatértem a hírrel, hogy megettük az összes szőlőt 103

és olívát, Lorenzo nekem háttal az utcai ablaknál állt. Előrehajolt, hogy jobban lássa, amit a kezében tartott. Meghallotta, hogy lefelé jövök a lépcsőn. Megfordult. Ámulat ült az arcán. Könyvet tartott a kezében. − Ez itt az Aszklépiosz másolata? Elfehéredtem. − Azt hiszem… Gondolom… − hebegtem. − Hacsak nem te hoztad magaddal A nevetése más volt. Baljósabb, és a legkevésbé sem vidám. − Titkos szöveg − mondta. − Egyesek szerint eretnek − tettem hozzá. − Pedig sok férfi olvassa. − Ők latin fordításban olvassák. Ez itt viszont görög. Te görögül olvasod az Aszklépioszt. − Ezek szerint igen − suttogtam. A könyv az egyik kincs volt a sok kincs közül, amelyet sok évvel ezelőtt Poggio Bracciolini és az apám másolt le. − Az apád nem csekély tudós lehet − mondta Lorenzo. Fürkészőn nézett rám, akár a gyerek a kirakós játékra. Szívem szerint más útra tereltem volna a gondolatait. A jelenlegi túl veszélyes volt rám nézve. Lorenzo végül megszólalt. − Szeretném, ha eljönnél az otthonomba, és helyet foglalnál az apám asztalánál. Az egész család ott lesz. Sandro, és még néhányan. Mához két napra… Mit tátod a szádat? − Tatom? − Méghozzá akkorára, hogy egy béka is beugorhatna rajta. − A Palazzo Medicibe hívtál az imént. Ez akárkit ámulattal töltene el. − Te, Cato, egész délelőtt mindenféle témában folytattál tudós beszélgetést velem. Ráadásul görögül olvasod az Aszklépioszt. Nem hiszem, hogy nem lenne helye olyan embernek, mint te, a vacsoraasztalomnál. − Ám legyen − sikerült végre kinyögnöm. − Ideje indulnom − jelentette be. Sietve megölelt, majd elindult lefelé a lépcsőn. Visszafordult, és rám villantotta csodálatos mosolyát. − Látod, igazam lett − rikkantotta. − Mégiscsak barátok lettünk. 104

»-« Még két nap múltán is hitetlenkedve zártam be üzletem ajtaját és ballagtam le a Via Capponin és Guelfán. Az önfeledt sétálgatás a gyalogos közlekedés új formáját jelentette a számomra. Ráfordultam a kivételesen széles Via Largára, amely magasztosságot és nyugalmat árasztott. A s ugárút minkét oldalán házak voltak, némelyik hatalmas és elegáns. Jobbról a San Marco monostor állt. Erőteljes homlokzata mögül sok ember hangja hallatszott, amint a zsoltárokat éneklik. Mellette több szerény hajlék, cégér nélküli selyemüzlet, mintha azok, akiknek számít, tudnák, hol van. Tudtam, hogy közel járok a Medici Palazzóhoz, amelyről azt hittem, őrök veszik körül. A következő pillanatban, ugyancsak a jobbomon, kirajzolódott előttem a hatalmas épület, azonban egyetlen katonát vagy őrt sem láttam. A nagy, háromemeletes palota túlsó sarkán, a Via Gori elején emberek tolongtak a sarokloggia alatt. Néhányan a falba épített padokon ültek, hangosan beszélgettek, és lelkesen hadonászva védték álláspontjukat. Mások lehajtott fejjel álltak egymás mellett, halkan és izgatottan diskuráltak. Tárgyaltak. Hárman épp a Palazzo Medici sarokloggiája alatt üzleteltek. Láttam, hogy mások is érkeznek és távoznak a Via Largáról nyíló grandiózus bejáraton keresztül. Karnyújtásnyira álltam az épülettől. A földszint úgy épült, akár egy erőd. A köveket csiszola tlanul hányták egymásra, mintha egyenesen a kőfejtőből érkeztek volna ide. Feljebb, az első emelet homlokzatát íves, magas ablaksor díszítette. Ezt a szintet már finomabban megmunkált kőből húzták fel. A harmadik emeleten még több ablak volt. Ez látszott a legszebbnek és a legjobban megmunkáltnak. A szélesre tárt, hatalmas bejárat előtt álltam, és döbbenten figyeltem hatalmas forgalmát. Még nagyobb szemeket meresztettem, amikor a belső udvarra értem. Négyzet alakú tér volt, a szélén körben oszlopsor futott végig. A közepén talapzaton álló férfiszobor hirdette büszkén, az utcáról is jól láthatóan a Mediciek gazdagságát. Senki sem állított meg, vagy kérdezett tőlem bármit. Így aztán beléptem a kapun a tágas udvarra. A háromemeletes palazzo négy szintje meredt rám. Bent, az erőteljes ívek és oszlopok alatt sor ablak, felettük korlátos terasz futott. A bejárattól jobbra, földszinti ajtón keresztül mesteremberek jártak ki-be. Az ajtó felett tábla függött: Banco. Persze, hiszen a Mediciek bankárok − gondoltam. Hol is kaphatott volna méltóbb helyet az itteni fiók, mint a családi erődítményben? 105

A bronzszoborhoz mentem. A fiú, amelyet ábrázolt, nem lehetett idősebb Leonardónál. Akárcsak Verrocchio műhelyében modellt álló fiam, az ő lábánál is Góliát megtépázott, ijesztő feje feküdt. Biztosan másik művész alkotása Dávidról és a lemészárolt Góliátról − gondoltam. Nem sok szobrot láttam életemben, de még az avatatlan szem számára is szembetűnő volt a művész zsenialitása. A kardtól és a parittyába szánt kőtől eltekintve, egyáltalán nem hasonlított arra az alakra, akit az Ótestamentum alapján Dávidnak képzeltem. Karimás kalapja volt, kislányos haja a vállára omlott, egyik kezét csípőre téve hetyke testtartást öltött. Inkább bortól látszott mámorosnak, mintsem a filiszteus óriás legyőzésétől. Szokatlanul finom, nőies külsőt mondhatott magáénak. − A nagy Donatello − ütötte meg a fülemet egy hang a hátam mögött. Felismertem barátom, Lorenzo hangját. − Az ő Dávidja az első szabad szellemű műalkotás, amely az elmúlt ezer évben készült. A legkedveltebb volt az összes művész közül, akiket a nagyapám támogatott. Azt kérték, hogy egymás mellé temessék őket… így is lett. Az agyam lázasan dolgozott. Vajon Lorenzo de’Medici egy napon a fiam patrónusa lesz? Az alkotásai díszítik majd e palazzo falait? − Ez a házam. Gyere fel velem, megmutatom. − Lorenzo a banco ajtajában sorban álló kereskedők felé bólintott. − Hamarosan ők is elmennek vacsorázni, és visszahódítjuk tőlük a földszintet. Egyenes, széles lépcsőn követtem felfelé a barátomat. − Gyűlölöm a banküzletet − mesélte Lorenzo. − Pedig bankárként szereztük a vagyonunkat. Királyoknak, kereskedőknek és pápáknak adtunk kölcsön. Mégsem érdekel a pénz. − Megállt, odafordult hozzám. − Talán furcsának találod. − Nagyon is − feleltem. − Érzékem sincs hozzá. Szerencsére Giuliano a számok nagy rajongója. Egy nap együtt fogunk kormányozni. Megvannak az erényei, akárcsak nekem. Eszembe jutott a hihetetlenül jóképű, tizenhat éves fiú, aki előtte lovagolt a fesztiválon. Giuliano túlságosan fiatal volt még az uralkodáshoz, akárcsak Lorenzo. Alig volt húszéves. Feljutottunk az első emeletre. Rögtön ámulatba ejtett a csendes méltóság, amely körülvett bennünket. Az alattunk lévő szint örvénylő piac volt. Egy emelettel feljebb azonban megérkeztünk oda, amiről Lorenzo beszélt: az otthonába. Persze korántsem akármilyen otthon volt. A falakon, a falfülkékben és a padlón mindenütt műalkotások sorakoztak márványból, aranyozott gipszből és finoman 106

faragott fából. Hatalmas mennyezet magasodott a fejünk felett. Kárpitok, festmények, szobrok, kerek féldomborművek és egzotikus ottomán szőnyegek. Csak kapkodtam a fejemet. Azt sem tudtam, hová nézzek. Lorenzo viszont tudta. A lépcső tetején nyíló első ajtóhoz vezetett, a szalonba, amely számításaim szerint a nyitott, nyilvános loggia felett helyezkedett el a Via Larga és a Via Gori sarkán. − Itt gyűlik össze a családom − magyarázta Lorenzo −, és rossz idő esetén itt szórakozunk. Hatalmas terem volt, azúrkék és arany menyezettel. A végtelen sok ablakon keresztül a késői óra ellenére is elég fény áramlott be, hogy megvilágítsa a helyiséget díszítő értékes alkotásokat. − Hallottál már a Pollaiuolo testvérekről? − kérdezte Lorenzo. A fejemet ráztam. − Gyere, és nézd meg a munkájukat! − A szalon falát díszítő három hatalmas festmény egyikéhez vezetett. − Verrocchio baráti vetélytársai. Az unokaöcsédtől eltekintve a bottegájuk Firenze néhány legnagyobb ifjú tehetségével büszkélkedhet. − Hiszen ez csodálatos! − A meztelen, tökéletes izomzatú férfira meredtem. Oroszlánprém harci fejdísze messze mögötte lobogott. Felemelt kezében furkósbotot tartott, amellyel épp lecsapni készül a sokfejű szörnyeteg egyik fejére, amelynek nyakát a másik kezében szorongatta. − Herkules és a Hidra − mondta Lorenzo. A Pollaiuolo testvérek másik két alkotása is hasonlóan életszerű volt. Az összes festmény és szobor, amelyet addig láttam, keresztény tárgyú volt. Ez a három alkotás azonban mitológiai festmény volt, a görög mondákból táplálkozott, amelyeket apám mesélt nekem elalvás előtt. A lelkemre kötötte, hogy soha senkinek ne adjam tovább. Lorenzóhoz fordultam, hogy megosszam vele felismerésemet, mire azt láttam, hogy elmélyülten szemléli az inas, izmos Herkulest. Egy pillanatra mintha zavarba jött volna. Amikor megérezte, hogy őt nézem, felocsúdott, és gyorsan azt mondta: − Gyere! Rengeteg még itt a látnivaló! Az udvar feletti folyosóra vezetett. Hatalmas, faragott, két-szárnyas ajtó elé értünk. Tömjén szaga szökött ki a helyiségből a réseken keresztül. − Kápolna? − kérdeztem csodálkozva. − Itt, a házban? − A világon az első − felelte Lorenzo. − A pápa külön engedélye kellett hozzá. Kinyitotta az ajtót, és beléptünk. Gyönyörű falfestmény vett körül bennünket három oldalról fel egészen a freskóval díszített mennyezetig. Beleszédültem a 107

színkavalkádba, nem is beszélve a jelenetről, amelyet a művész megörökített. − Mit látok itt? − Gozzoli Háromkirályok vonulása című művét. Lorenzo először a nyugati falhoz vezetett. Jócskán kellett nyújtogatnom a nyakam, ha az összes részletet szemügyre akartam venni egészen a pompás, aranyozott mennyezetig, márpedig nem voltam hajlandó egyetlen részletet sem szem elől téveszteni. A rikítóan fehér hegylánc előtt − nem tudtam, hogy hó, jég borítja-e, vagy márványból van − pompás menet kígyózott. Férfiak lóháton és gyalog, de állatok is voltak a képen − hatalmas, pöttyös macskák. Az egyik nő nyeregben ült egy fiú mellett lóháton. Nagy sólyom állt a földön. − Kik ezek az emberek? − kérdeztem. Igyekeztem teljesen magamba inni az összes aprólékosan kidolgozott arcot, öltözéket, a ruhák fodrait, a drágakövek csiszolt éleit, az ezüstsarkantyú ragyogását. A madarak tollazatának minden részlete, az összes virág minden egyes szirma, az összes gyümölcstől roskadozó fa önmagában zseniális műalkotás volt. Egyes növények levelét mintha tiszta arannyal festették volna meg. − Hogy ők kik − szólalt meg Lorenzo −, az külön történet a történeten belül. Gozzoli valójában a három bölcset festi meg, akik Jézus szülőhelyére igyekeznek. Tíz évvel ezelőtt, amikor a nagyapám és az apám felbérelte, hogy fesse meg a freskót, az a divat járta, hogy a bibliai alakok modelljei olyan férfiak és nők, akiket a mester ismer és imád. − Tehát a patrónusai? − Patrónusok, családtagok és barátok. Mai napig fontos emberek. Akárcsak a festő maga. Gozzoli háromszor szerepel a festményen. Melchior, az egyik bölcs nem más, mint a Szent Római Birodalom uralkodója. − Lorenzo egy idős férfira mutatott, akinek fejdísze koronához hasonlított. − Ö Baltazár, a keleti bölcs. Gozzoli Paleogulus János bizánci uralkodót használta modellként. Mindkét uralkodó megfordult Firenzében 1439-ben. Nem kis látványosság volt. A kettészakadt katolikus egyház között akartak hidat verni. A kísérlet végül kudarcba fulladt… − Konstantinápolyt pedig négy évvel később elfoglalták a törökök − folytattam. − Ahogy mondod. A látogatás valódi eredménye azonban egészen váratlan és elképesztő volt. János kíséretében ott voltak korunk leghatalmasabb görög tudósai, gondolkodói és teológusai. A konklávé alatt megszületett a klasszikus műveltség iránti szenvedélyes rajongás. A firenzeiek é rzelmeit felkorbácsolta a Kelet és a Nyugat legnagyobb tudósai között zajló vita. Innen eredeztethető nagyapám szenvedélye az ősi idők filozófiája és művészete iránt. Miután mindenki hazament, kémeket küldött mindenhová, hogy találják meg az elveszett ókori kéziratokat. 108

Köztük volt Niccolo Niccoli és Poggio Bracciolini is. Kis híján felfedtem apám és Poggio kapcsolatát, de végül mégis hallgattam. − Firenzében örökre megváltozott minden − fejezte be történetét Lorenzo. − Mesélj nekem erről! − kértem, és a keleti falhoz mentem. A három freskó közül ez volt a legzsúfoltabb és a legrészletesebb. Több tucat férfi kísért hat lovast. Lefelé sétáltak a magas, fehér hegyen álló kastélyból. Kutya loholt a szarvast üldöző férfi után. − Nos, itt az én családomat láthatod. − Lorenzo rám mosolygott. − Nem meglepő. Gozzoli patrónusai voltunk. − Ha jól látom, ő az apád. − Széles járomcsontú férfira mutattam. Drága, vörös köpenyt viselt, fehér lovon ügetett. Hirtelen zavarba jöttén saját közvetlenségemtől. − A kézfogó ünnepségen láttam. − Ó, aznap, amikor a lovam lába elé vetetted magad. − Volt valami Lorenzóban, ami mindig megnyugtatott. − De igazad van. Az apám, Piero. Mögötte, pej lovon, köpenyben, olyan egyszerűen, akár egy szerzetes, a nagyapám, Cosimo. − Hol vagy te? − kérdeztem. Lorenzo keserűen mosolygott. − Ami azt illeti, két helyen is megjelenek. − Egészen fiatal fiúra mutatott pompásan felszerszámozott fehér paripán. Az apjával és a nagyapjával ellentétben királyi ruhát öltött, és nagy, ékköves koronát viselt a fején. A fiú vonásai finomak, már-már szépek voltak. − Íme, Lorenzo de’Medici idealizált képmása, ahogyan − feltételezem − a művész látta a nagy köztársaság uralkodóját. − Egy másik figurára mutatott tudósok gyűrűjében. Könnyedén fel lehetett ismerni őket magas, skarlátvörös sapkájukról. − Ez is én vagyok. A valódi tízéves: lefittyenő ajak, szétlapított orr és a többi. − Lorenzo tárgyilagosan írta le a képet. A sértett hiúság szikrája sem érződött rajta. − Gyere, van még valami, amit meg szeretnék mutatni neked vacsora előtt. Lorenzo izgatott lett. Követtem lefelé a lépcsőn a földszinti négyzetes, oszlopos térre. Ahogy jósolta, a bankárok, kereskedők, üzletelők és civakodók mind eltűntek. Néhány szolga seperte némán a márványkövezetet. Az egyik a hatalmas ajtószárnyakat törölgette. Akkorák voltak, hogy kisebb hadseregnek is ellenálltak volna. A Palazzo Medici, amely egy órája még kaotikus bazárhoz hasonlított, fenséges és kellemes hangulatot árasztott. Keresztülvágtunk az udvaron. Egyszárnyas, ormótlan ajtóhoz értünk. Ami mögötte rejlett, kivívta minden csodálatomat. 109

Lenyűgöző könyvtár volt. A magas, faltól falig érő szekrények, ciprus- és gesztenyefa-berakásos polcok a helyiség minden négyzetcentiméterét elfoglalták. Újnak látszottak, az illatuk is friss volt. Több díszes állvány állt a könyvtárban, amelyeken elfértek a nagyobb könyvek is. Lorenzóra néztem. A barátom lá zban égett. Izgatott, fennkölt kifejezés ült az arcán. − Mind ez idáig a gyűjteménynek a San Marco monostor adott otthont. Ezeket a könyveket a nagyapám és az apám gyűjtötte. Néhányat magam is szereztem az utóbbi időben. − Körülnézett, a szeme csak úgy sugárzott. − Hol is kezdjem? A lelkesedése átragadt rám. − A legrégebbivel − javasoltam. − Rendben. A legrégebbi. − Egy pillanatig sem kellett gondolkodnia. Átvágott a termen, és kinyitott egy festett üvegű szekrényajtót. Aztán, mintegy vallásos áhítattal, hátrahúzódott, a kezében tekerccsel. Látszott rajta, hogy nagyon régi. Hatalmas asztalra tette, és intett, hogy üljek le elé. Rendkívül óvatosan tekerte ki. Nem hittem volna, hogy izmos keze ilyen finom mozdulatokra is képes. Némán olvastam a görög feliratot. Elakadt a lélegzetem. − Ez… eredeti? − böktem ki végül. − Igen. Szavakat láttam magam előtt, amelyeket tizenöt évszázaddal korábban vetettek papírra. Az apám soha nem látta, nem fordította le, noha beszámolt nekem a létezéséről. Elolvastam Szophoklész Antigonéjának kezdő sorait. Lorenzo mögöttem állt, csendesen élvezte ámulatomat. Órákig képes lettem volna ott ülni a legendás drámát olvasva. Néhány perccel később mégis lassan és rendkívül óvatosan összetekertem. − Van görög értekezésem a se bészetről − ajánlotta Lorenzo. − Vagy inkább Cicero leveleinek kéziratát szeretnéd megtekinteni? Esetleg Tacituszt? Kettő is van belőle. A teljes klasszikus és kora keresztény irodalom… Megfordultam, és ránéztem. − Visszajöhetek, ha több időm lesz? Lorenzo szélesen mosolygott. − Természetesen! Ez a legcsodálatosabb benne, Cato! Ez a gyűjtemény nyitott mindenki számára. Nincs még egy ilyen Európában. Az összes tudós beléphet ide. 110

Döbbenten álltam. − Ez itt nem más, mint a tudás otthona -jelentette ki Lorenzo színpadiasan. − Ez csodálatos, Lorenzo! − Bárcsak én mondtam volna. De az egyik tanítóm, Angelo Poliziano szavai ezek. − Lorenzo a polchoz lépett, amelyen kötött könyvek sorakoztak. Új stílusban, préssel és mozgatható betűkkel készültek. Szerető gondoskodással végighúzta az ujját a könyvek gerincén. − Ez a ház minden tudás fészke. Itt a szellem új életre kel. − Ezt ki mondta? − kérdeztem halkan. − Én − felelte Lorenzo leplezetlen büszkeséggel a hangjában. − Úgy tekintek magamra, mint költőre, noha mindent meg kell tanulnom. − Hol tehetnéd jobban, mint ezen a helyen? A tudás fészkének kellős közepén. − Egy dologban − mondta lassan Lorenzo, mintha minden egyes szót megfontolna − hasonlítok a nagyapámra. Ha nem kellene a családomért és az államért felelnem, teljes vagyonomat könyvekre költenem. − Inkább, mint a művészetekre − szólalt meg valaki váratlanul az ajtóban. Egyszerre fordultunk meg. Sandro Botticelli állt a bejáratban az ajtófélfának támaszkodva. Fesztelen mosoly ékesítette hosszúkás, kifejező arcát. A jelenléte természetesnek hatott a pompás helyen. Kifejezetten kedélyes volt. Elmosolyodtam, amint megláttam. Kedveltem pimasz természetét. − Tehát Lorenzo számára a politika és a művészet jelentéktelenebb elfoglaltság, mint a könyvgyűjtés? − Ez durva lealacsonyítás − felelte Botticelli. − Megátalkodott könyvgyűjtő, akárcsak Cosimo volt. Gyerekkoromban sokszor megesett, hogy halálra kerestem a barátomat, mert labdázni akartam vele. Végül a San Marco könyvtárának egyik sarkában bukkantam rájuk, ahol kettesben épp Platón Republicáját silabizálták. Az öregember görcsös ujjával az egyik nehéz passzusra mutatott, Lorenzo pedig oly átszellemült örömmel az arcán fordította, hogy az ember azt hitte, épp nővel hódol a szerelem művészetének… eltekintve persze a jelentéktelen apróságtól, hogy csak tízéves volt. Lorenzo kacagott. − Örülök, hogy eljöttél, Cato − folytatta Botticelli. − Tudós elmékből sosincs elég. Minél többen támogatjuk, annál erősebb egy-egy érv. − Örülök, hogy itt lehetek − feleltem −, és be kell vallanom, lenyűgöz, amit itt 111

látok. − Hogy is ne nyűgözne le! − mondta Botticelli. − El tudod képzelni, milyen érzés volt nekem, amikor tizenöt évesen, szegény szülők gyermekeként Cosimo de’Medici, Itália legnagyobb férfija a szárnya alá vett, és fiaként nevelt csodálatos családjában? Mi több, a legnagyszerűbb asszony e földön, Lorenzo anyja, egészen végtelenül nagylelkű patrónusom lett. Ha van mennyország a földön, esküszöm, az életem eddig az volt. Megszólalt háromszor a gong. A hangja fenségesen remegett a palazzo minden szegletében. − Azt jelzi, hogy a vacsora tálalva − magyarázta Lorenzo. − Menjünk! »-« Azzal a három barát egymás mellett kiment az udvarra, és a hátsó bejárat felé indult. − Köszönj szépen Hadrianusnak! − szellemeskedett Botticelli, így méltatva a hírhedt római császár márvány mellszobrát, amely a bejárat feletti kis fülkében kapott helyet. − Sandro kedvenc szadistája − tette hozzá Lorenzo elnéző mosollyal. Kíváncsi lettem volna, mi mindent néznek még el ebben a házban. Magunk mögött hagytuk a palotát, mire teljesen más világba csöppentünk. A város nyüzsgésétől és hideg köveitől távol, a borostyán borította falak között maga a paradicsom, Verrocchio ker tjének százszorosa terült el. Ösvények kanyarogtak a virágzó bokrok, virágoskertek és mezők között. Mesterien metszett fák, másutt a zabolátlan természet alkotta kompozíciók. Peckesen sétáló pávapár, és a hang alapján csapatnyi, lelkesen csivitelő madár népesítette be a kertet. A növényzet között pompás szökőkutak vize csörgedezett. Megpillantottam egy mesteri bronzszobrot, amelyen épp egy nő készül lefejezni a rettegő férfit. Nem éppen kedélyes Madonna − gondoltam. − Erre − szólalt meg Lorenzo. − A loggia alatt vacsorázunk. A kert déli falát három, íves kőboltív uralta, amelyet ókori, görög oszlopok tagoltak. Áthaladtunk az ívek alatt, és magas boltozatul helyiségbe értünk, amelyben hatalmas étkezőasztal állt. A legnagyobb bútordarab, amelyet addig életemben láttam. Könnyedén elfértek volna negyvenen is körülötte, de csak az egyik végén ültek. Nyolc terítéket számoltam. A finoman megmunkált ezüstkandeláberek és a sótartó önmagában elég lett volna arra, hogy új városrészt építsenek Vinciben. A tálalás egyszerűsége azonban meglepett. A terr akotta tányérok és kupák semmivel sem 112

voltak finomabbak, mint apám asztalán. Sorra érkeztek a vacsoravendégek a boltívek felől. Volt köz tük egy fiatal nő, akit Lorenzo feleségének, Clarice Orsininek véltem. A barátomnak, Benitónak igaza volt: a Medici család új tagja szemmel láthatóan dölyfös. Magas volt, bár nem annyira, mint én. Sápadt holdat idéző arca hosszú, vékony nyakon nyugodott. Göndör haja a feje tetején inkább vörös, mint szőke. Nem volt csúnya, de határozottan görbe álla és folyton biggyedt ajka láttán sajnálatot éreztem Lorenzo iránt, amint megpillantottam. Giuliano és Lucrezia de’Medici két oldalról Pieróba karolt. Giuliano először hellyel kínálta az anyját, majd Lorenzóval együtt segítettek leülni apjuknak az asztalfőn. Firenze uralkodójának arca fájdalmas grimaszt öltött, amikor térdének meg kellett hajolnia, hogy leüljön. Giuliano és Lucrezia Piero jobbján és balján foglalt helyet, amíg én a jobb oldalon, Lorenzóval szemben. Sandro Botticelli közvetlenül mellettem ült. Clarice mellett üresen állt a szék. Senki sem említette, miért. − Íme, új barátom, Cato Cattalivoni -jelentette be örömteli hangon Lorenzo. Egymás után bemutatott az anyjának, az apjának, a testvérének és a feleségének. − Elmondod az áldást, Lucrezia? − kérdezte Piero szenvedéstől elgyötört hangon a feleségétől. A szemünket lehunyva hallgattuk, ahogy imádkozik. Lágyan, dallamosan beszélt. Hirtelen fájdalmasan vágyódni kezdtem saját drága édesanyám után, akit sohasem ismertem. Az áldás véget ért. A szolgák fatálakban savanyú narancsmártással ízesített gőzölgő borjúnfilét és illatos sáfránylevesben főtt raviolit szolgáltak fel. Az ánizsos csirke ugyancsak étvágygerjesztő volt. A fűszeres, gombás omlett petrezselyem és majoránna aromáját árasztotta. Kíváncsi lettem volna, mit ünnepelnek, de mint később rájöttem, átlagos vacsora volt. Magdaléna akkor sem szolgálna fel ennyi finomságot az apámnak, ha száz évig élne. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki a nevemet szólítja. Lorenzo a szüleihez beszélt. − Emlékszel a bámulatos nap − és csillagmodellre, amelyet Verrocchio és tanítványai készítettek nekünk harmadik házassági ünnepségünkre? − Az anyja bólintott. − Cato unokaöccse, Leonardo da Vinci tervezte. Cato nemrégiben nyitott pazar patikát a Via Riccardin. − Valójában a mesterem boltja − helyesbítettem. − Hamarosan csatlakozik hozzám. 113

− Ne szerénykedj, Cato! Te magad hoztad rendbe az üzletet és rendezted be olyan szépen. − Akárki üzlete, örömmel látunk az asztalunknál, Cato − mondta Lucrezia, meleg, barátságos mosoly kíséretében. Láttam, hogy két alsó foga elöl kissé keresztbe áll, de ettől még elbűvölő volt. − Nagyon tetszett nekem a nap és a csillagok − kiáltott fel Clarice. Úgy csicsergett, mintha kislány, nem pedig felnőtt nő lenne. − Három fesztivál is volt − mesélte nekem az asztal felett −, egyik nagyszerűbb, mint a másik. A férjem családja hatalmas báltermet létesített a Via Largán kizárólag az alkalom kedvéért. Ötven fogást szolgáltak fel minden ünnepen. − Majd büszkén hozzátette: − A legjobb minőségű aranyból készült tálakon hozták. − Clarice rendkívül különösnek találja, hogy egyszerű ételeket eszünk kőedényből a családi étkezések alkalmával − tette hozzá Lorenzo, és alig tudta elnyomni derültségét. − És amikor az anyja először ellátogatott hozzánk, felháborítónak találta. − Akkor is furcsa, férjem. Kifejezetten bosszantó volt, hogy a vendégek között ültünk az esküvőn, aztán felálltál és fogadtad őket! − Emiatt nem lenne szabad bosszankodnod, Clarice − felelte Lucrezia. − Lorenzónak kiváló érzéke van hozzá, hogy eldöntse, mit illik és mit nem adott körülmények között. Egészen fiatal korától kezdve így van. Gondolod, az apja elküldte volt tizenhat évesen, hogy látogassa meg az új pápát, ha nem… − Tizenhét éves voltam, Mama. − Tizenhat, amikor a család képviseletében elmentél Sforza hercege fiának esküvőjére… − erősködött Lucrezia − az odaúton pedig végiglátogattad a bankjainkat Bolognában, Velencében és Ferrarában. Igazad van, kedvesem. − Lorenzóra mosolygott. − Tizenhét éves voltál, amikor apád Rómába küldött, hogy kiharcold a pápai engedélyt a vatikáni területeken álló timsóbányák kiaknázásához. − A testvéreid láttak el tanáccsal egész idő alatt − felelte Lorenzo az anyjának. Zavarban érezte magát, hogy csak úgy záporoznak rá a dicsérő szavak a jelenlétemben. Lucrezia azonban még nem fejezte be a mondandóját. − Ami azt illeti, a testvéreim nem voltak jelen, amikor meglátogattad azt a visszataszító alakot Nápolyban. − Lucrezia egyenesen hozzám beszélt. − Don Ferrante, az ottani uralkodó rettenetes kegyetlenségéről és erőszakosságáról híres. Eldöntötte, hogy övé lesz egész Itália. A férjem Lorenzót küldte hozzá, hogy kipuhatolja a szándékát. − Nem jártam sikerrel − akadékoskodott Lorenzo. 114

− De elbűvölted. Szórakoztattad. Olyan jó kapcsolatba kerültél vele, hogy Toszkána azóta is kiváló kapcsolatot ápol Nápollyal. − Mama, kérlek! − könyörgött Lorenzo. − Tudom, hogy lehet lakatot tenni a szájára − szólalt meg Giuliano hamiskás mosollyal az arcán. − Ne, fiam! − esedezett az anyja, mintha tudta volna, mi következik. Elpirult. − Az anyánk a legműveltebb asszony, aki ebben az évszázadban élt. − Avatott költőnő − adta alá a lovat Lorenzo, és boldog volt, hogy végre nem róla folyik a társalgás. − Terza rimában, hármas rímben írta meg Keresztelő Szent János történetét, és csodálatos verset költött kedvenc bibliai alakjáról, Juditról. − A megtermett amazon a kertben, aki épp Holofernes fejét készül venni − magyarázta Sandro. Lucrezia komolyan, visszafogottan, lesütött szemmel ült. Jól tudta, hogy képtelenség lecsendesíteni a fiait, végig kell hallgatnia tettei litániáját. − Művészek és tudósok barátja − hencegett Giuliano. − Mi több, tekintélyes üzletasszony. − Piero is bekapcsolódott. − Ne feledkezzünk meg a kénes forrásokról sem, amelyeket megvásárolt a köztársaságtól, és gyümölcsöző gyógyfürdővé fejlesztett! − Elég! Hagyjátok abba! Mindenki! Soha többé nem fogok senkinek hencegni veletek! − jelentette ki Lucrezia tettetett komolysággal. Az asztal körül ülők elégedetten morogtak, mintha unták volna már az előadást. − Bár mint az anyátoknak jogom van hozzá − tette hozzá utolsó szó gyanánt. Mosolyogtam, és magamban teljes szívemből igazat adtam neki. Egy anyának kijár, hogy magasztalja a gyermekeit, elolvadjon a fiai iránt érzett büszkeségtől. Az asztalnál azonban különös dolgot tapasztaltam: a gyerekek az anyjuk erényeit sorolták. Észrevettem, hogy a kedélyes családi perpatvar ellenére Piero lehunyta a szemét. Giuliano is látta. − Papa! − kiáltott fiatalabb fia. Piero hirtelen felnézett. − Miért ültél csukott szemmel? Piero szomorúan a fiára nézett. − Hogy szokjam. Kiáltozás támadt az asztalnál. 115

− Ne, Papa! Ne mondj ilyeneket! Lucrezia megfogta férje göcsörtös öklét, és az ajkába harapott. Fürkészőn rám meredt. − Van valami gyógyszered fájdalom ellen, Cato? A férjem orvosai csak a vállukat vonogatják, ha kérdezem őket. Körülnéztem. Nem voltam biztos benne, illendő-e ilyesmiről beszélgetni az asztalnál, de éreztem, hogy a család minden tagja aggódik a családfő állapotáért: Sandro Botticelli nem kevésbé, mint Lorenzo vagy Giuliano. A pokolba az illemmel − gondoltam. Közelebb hajoltam Pieróhoz. − Vizelési problémái vannak? − kérdeztem, ő pedig bólintott. − Gyakori láz? − Majd mindennap − felelte helyette Lucrezia. Egy ideig csendben töprengtem. Igyekeztem visszaemlékezni a főzetre, amelyet apám készített egy alkalommal Signor Lezinek, akinek az állapota nagyban hasonlított a Medici uralkodóéra. Ugyan nem mulasztotta el a köszvényt, de jelentősen csökkentette a férfi szenvedését és lázát. − Ha a fiaitok − a fiatalemberekre mosolyogtam, köztük Sandróra − eljönnek az üzletembe holnap, küldök velük olyan szert, amely szavamra, segíteni fog rajtad. Lucrezia az ajkába harapott. A hála könnye jelent meg a szemében. − Köszönöm, Cato! − mondta Lorenzo. − Mind köszönjük neked! − Elmosolyodott. − Reggel az lesz az első dolgunk, hogy éhes kutyafalkaként megrohanjuk a boltodat. Mindenki nevetett. Még Piero arca is felderült. − Bocsássátok meg az udvariatlanságomat − hallottam a kertre néző egyik boltív alól. Mindannyian felnéztünk. Alig harmincöt éves, kedves arcú férfit pillantottam meg. Sietve helyet foglalt velem szemben, a Clarice mellett üresen álló széken. Lorenzo felém intett a fejével. − Hadd mutassam be szeretett tanítónkat és régi családi barátunkat, Marsilio Ficinót. Leírhatatlan ámulat kerített a hatalmába. Ficino legendás tudós volt, a világ egyik legnagyobb írója és fordítója. − Silio − folytatta Lorenzo −, ismerd meg új barátunkat, Catót, a patikust. A barátom hangjában büszkeség bujkált. Örömmel tapasztaltam, hogy mindenki készakarva elfogadja új személyiségemet. A rendkívüli este egyre varázslatosabb lett. A Palazzo Mediciben ültem, orvosi tanácsot adtam Firenze uralkodójának, most 116

pedig találkozom Marsilio Ficinóval! Vajon apám elhinné, ha mindezt elmesélném neki? Kíváncsi lettem volna. Eszembe jutott, mit mondott, amikor értékes könyveivel utamra bocsátott: szükségem lesz majd rájuk, ha nagy emberek társaságába keveredem. Vajon honnan sejtette? A gondolataim elkalandoztak. Mire figyelmem visszatért az asztalhoz, a vita a legnagyszerűbb témára terelődött. Azon imádkoztam, nehogy valami is elkerülje a figyelmemet. Lorenzo a legnagyobb tisztelet hangján egy ókori szövegről beszélt, amelyet hat évvel korábban fedeztek fel, és Ficino rendelkezésére bocsátották, hogy fordítsa le. − Emlékszel, a nagyapám milyen buzgón igyekezett befejezni a fordítást? − kérdezte Lorenzo a tanítójától. − A buzgó egészen enyhe kifejezés Cosimo vágyára, hogy befejezze a kéziratot. Megszállott volt − mondta Ficino enyhe mosollyal az arcán. Botticelli, Lorenzo és Lucrezia nevettek, ahogy visszagondoltak rá. Piero komolyabban bólintott. − Elhatározta, hogy elolvassa a teljes Corpus Hermeticumot, mielőtt meghal, te pedig, Silio, valóra váltottad az álmát. Corpus Hermeticum? A címéből rögtön tudtam, hogy eretnek írás. Az apám soha nem mesélt róla. Kíváncsi lettem volna, ismeri-e egyáltalán. − Mennyi időbe telt lefordítani a görög szöveget mai olasz nyelvre? − kérdezte Lorenzo mosolyogva. − Hat hónapig? − Négyig − felelte Ficino, és elkomorodott. − Mindannyian tudtuk, hogy haldoklik. Nem okozhattam csalódást neki. − Bocsásd meg a tudatlanságomat − szólaltam meg −, de mindeddig még nem hallottam a Corpus Hermeticumról. Az összes szem rám szegeződött. Lorenzo fennhangon szólt a csoporthoz. − Cato olvasta az Aszklépioszt… görög eredetiben. Ficino boldogan bólintott felém. A szívem a torkomban dobogott. Remélem, nem kérezkedik majd feljebb, hogy elpiruljak, mint egy kislány. − Még nem adták ki − közölte Silio −, de ha ismered az Aszklépioszt, akkor ismered szerzője, Hermész Triszmegisztosz stílusát. A Corpus ugyanannak az egyiptomi mondának eddig páratlan szövege. Minden bizonnyal döbbenet ült ki az arcomra. 117

− Akárcsak az Aszklépiosz, az egyiptomiak varázslatos vallását írja le − tette hozzá Lorenzo. Oda kellett figyelnem, nehogy tátva maradjon a szám. Ámulattal töltött el, hogy ezek a férfiak ilyen nyíltan beszélnek olyan dolgokról, amelyeket az egyház eretneknek tart. Sandro Botticelli lelkesen kapcsolódott be a beszélgetésbe. − Hermes egészen részletesen taglalja a varázsképek és talizmánok használatát a spirituális fejlődés érdekében. Szobrokról beszél, amelyek megszólalnak általuk. Clarice olyan hangosan köszörülte a torkát, mintha fulladozna, vöröslött a megbotránkozástól. − Igen? − kérdezte Lorenzo. − Mit szeretnél mondani, drága arám? − Nem sok érzelmet véltem felfedezni a hangjában. − Csak azt, hogy… ez a beszélgetés a varázslásról, a csillagászatról és beszélő szobrokról… − kezdte Clarice. Úgy látszott, semmi rendkívüli nincs abban, hogy ilyen témákról beszélgetnek az asztalnál. − ...istenkáromlás! − Lorenzo felesége az anyósára nézett, tőle várt megerősítést. − Vagy nem? − Claricének igaza van − felelte Lucrezia komolyan, de észrevettem, hogy a hangjában bátorítás bujkál. A család anyja híres volt vallásos buzgalmáról, de elsőként és legfőképpen elnéző anya volt. Nem bírta megállni a mosolygást, amikor azt mondta a fiainak: − A kén szaga árad belőletek. Erre mindenki felnevetett. − Mindössze isteni útbaigazításra vágyunk megváltó közvetítése nélkül − folytatta Ficino. − Ez több, mint kisebb eretnekség, nem gondolod, Silio? − szegezte neki a kérdést Lucrezia felháborodottan. − Kozmikus varázslattal a csillagok erejét szoborba oltani, ahogy Ficino mester teszi, legalább ekkora eretnekség − tette hozzá Lorenzo. Tudtam, hogy ifjú feleségét akarja vele bosszantani. Lorenzo folytatta érvelését. − A filozófusok bevett gyakorlata, Mama. Lucrezia elgondolkodott azon, amit a fia mondott. Clarice forrongott dühében. 118

− Hadd emlékeztessem, kedvesem − szólalt meg Marsilio Ficino −, hogy a keresztény Szent Ágoston maga is olvasta Hermest, és komolyan vette. Még ha néhány részletben nem is értett vele egyet, a legkevésbé sem gondolta, hogy a férfi eretnek lenne. − Igaza van − helyeselt Lorenzo. − A bölcseleti hagyomány, amelyről Hermes beszél, egyenesen Platónig vezethető vissza. Márpedig ki tagadná Platón bölcsességét? − Ami azt illeti − Ficino ismét felém fordult − úgy hisszük, hogy Hermes maga Mózes kortársa volt. − Valóban? − Lenyűgözött a feltételezés, és alig vártam, hogy írjak róla apámnak. − Valóban − felelte Lorenzo. − És azon is vitatkoztunk már, hogy Hermes nem maga Mózes-e. − Lefekszem − szólalt meg Piero. Biztosan elég magasröptű gondolatot hallott már aznap. De az is lehet, hogy úrrá lett rajta a fájdalom. Tenyerével az asztalra támaszkodott, és megpróbált felállni. − Várj, Papa! − kiáltotta Botticelli, és felpattant. − Kérlek, valamit mutatnom kell neked! Piero arca ellágyult. A várakozás izgalma bujkált a szája szegletében. Hátradőlt a székében. Sandro felállt. − Ne mozduljon senki − kiáltotta és otthagyta az asztalt −, kivéve te, Giuliano. Gyere, segíts nekem! − Az öcs követte Botticellit. A csukott ajtó felé indultak, amely nyilvánvalóan a palazzót kötötte össze a loggiával. Hamarosan nyikorgás és csikorgás hallatszott a márványpadlón. A két fiatalember kerekes szerkezettel tért vissza. Festékfoltos lepel takarta a téglalap alakú tárgyat, amely két méter magas és négy méter széles volt. A művész szembefordult velünk, és meghajolt. Óvatosan lehúzta a leplet, majd félreállt. A helyiségben mindenkinek leesett az álla, és néma csendben itták a látványt. − Vénusz születésének kereszteltem el − mondta Botticelli. A festmény első látásra lenyűgöző volt. Nyilvánvalóan pogány és erotikus alkotás volt. Magán viselte alkotója megkérdőjelezhetetlen géniuszát. A meztelenségében csodálatos nő kilépni készül a szelíd tenger partján fekvő kagylóhéjból a termékeny anyaföldre. A vonásai finomak és arányosak, mintha maga a Teremtő alkotta volna. A bőre halvány, itt-ott rózsaszín, annyira törékeny, hogy 119

szinte átlátni rajta. Vénusz haja ragyog: vörös és arany. Hosszú, dús és hullámzó, leér egészen a csípőjéig. A végét az egyik kezében tar tja, és szemérmesen takarja vele ágyékát. Egészen elvarázsolt a nőalak. Kizárólag csodás hajának oldalt lobogó fürtjeinek köszönhető, hogy megláttam a többi alakot is a festményen. Balra a levegőben, hulló virágok között két szárnyas isten lebegett − férfi és nő − egymás karjában. Az arcuk pufók, épp lágy szellőbe burkolták a szerelem istennőjét. Vénusz jobbján másik női figura látszott, talán a tavasz. Szép, virágos ruhában állt, és virágmintás köpenyt igyekezett az újszülött istenség vállára teríteni, hogy elfedje mezítelenségét. Nem tudtam levenni a szemem Vénusz alakjáról. Karcsú volt. A melle, amelyet nem takart jobb keze, kicsi. A hasa és a combja dús, kerekded. Csak a karja látszott furcsának: túl hosszú volt, és mintha nem is illeszkedne a vállához. Az égvilágon semmi nem halványíthatta el az arc és az alak szépségét. Az arckifejezése kifejezetten bájos volt. Azt hiszem, Botticelli nem várt ekkora elragadtatást és ámult csendet rögtönzött közönségétől. − Látod, mit tettem, Marsilio? − törte meg a csendet a művész Ficinónak intézett kérdésével. − Ahogy a kép visszatükrözi az ideát? Zöldet használtam Jupiterhez, kéket Vénuszhoz, aranyat a Naphoz. Nem tökéletes talizmán, hogy magára vonja a Vénusz bolygó erejét, a Menny elixírjét, és magába zárja az isteni szerelem ideájának visszhangját… ízét… anyagát? A művész a szívére tette a kezét, és a szeme megtelt könnyel. Az ifjak tanítója képtelen volt bármit is mondani. Az ajka meg-megrándult, mintha hiába igyekezne szóba önteni gondolatait. − Drága fiam − mondta végül Lucrezia − sokkal többet tettél annál, semhogy megfestettél egy varázslatos talizmánt. Örök életű mesterművet alkottál! − Megkockáztatom, ez a legszebb nő, akit valaha festettek − lelkendezett Lorenzo −, valaha a világ történetében. − Milyen varázsigék kellenek, hogy életre keljen? − vetette fel Giuliano suttogva. − Szeretni akarom. Most azonnal. Mindenki nevetett, de a varázslat még így sem ért véget. Kivéve talán, hogy a szemem sarkából láttam, Lorenzo engem bámul. − Gyere ide, Sandro! − mondta Piero a fiatalembernek, akit kicsi korától kezdve apjával nevelt fel. A hangja kemény, szigorú volt. Botticelli az uralkodó lábához 120

térdelt, és a fejét Piero duzzadt térdére hajtotta. Az idős férfi tekintete Ficinóra tévedt. − A te hatásod, Marsilio. Látom, hallom. A tanításaid eredménye a lélekről, az okkult hatalmakról, a csillagok erejét bíró mágusokról… − Pisszenni sem mertünk. Féltünk levegőt venni. Piero Botticelli vásznára tekintett. − Ha meglátom ezt a festményt… − A hangja elcsuklott a megindultságtól. − …élni akarok még egy napot! Lucrezia felzokogott, és megragadta a férje karját. Mindenkin megkönnyebbülés és ünnepi hangulat lett úrrá. Sandro hálásan csókolgatta Piero kezét, mi pedig felálltunk, közelebb mentünk a festményhez, és tökéletességét csodáltuk. Clarice felháborodottan locsogott sógornőjének Vénusz mezítelenségén a kagylóhéj felett. Hallottam, ahogy Ficino és Lorenzo beszélgetnek. − Mindig mondtam neked − szólt a fiú tanítója −, hogy a kép lehet gyógyszer. − Lehet olyan erős, mint a patikusé. − Ahogy mondod − motyogta helyeslően a tanár −, ahogy mondod.

121

Tizenegyedik fejezet − Cato bácsikám! Felnéztem, és megláttam a fiamat az üzletben, a patika ajtaja előtt ugyanazon a helyen, ahol Lorenzo lepett meg jó néhány héttel azelőtt. A harangocska, amelyet felszereltünk, csilingelt, de annyira el voltam foglalva új ügyfeleimmel − Benitóval és a nagyanyjával, Signora Anna Russóval −, hogy meg sem hallottam. Nagyon megörültem, az arcom felderült. Anna kíváncsian fordult hátra, és megpillantotta az „unokaöcsémet”. Reménykedtem, nem vették észre rajtam a méltatlankodást, hogy Leonardo nem az anyjának, hanem a bácsikájának szólított. − Leonardo! − kiáltottam oda kedélyesen. Már olyan természetesen beszéltem nyers férfihangomon, hogy talán álmomból felriadva is így szólaltam volna meg. A patikám hamar közkedvelt lett. Egyrészt a környéknek nagy szüksége volt már gyógyfű-árusra, másrészt a dolog Benito, újdonsült fiatal barátom lelkén szárad, aki pazar pletykákat terjesztett a tudományomról. Alighogy megnyitottam cégér nélküli üzletemet, csak úgy tolongtak a kuncsaftok mindenféle betegséggel: bibircsókoktól kezdve malárián és fertőzéseken át menstruációs rendellenességekig. Az ügyfeleim túlnyomórészt nők voltak, akik elárulták nekem, soha ilyen könnyedén nem osztották meg bizalmas dolgaikat egy férfival. Se perc alatt Firenze különböző részeiből érkező hölgyek és lányok látogatták a patikámat. Néhányan még az Arno túlpartjáról is eljöttek. A sok üzletelésben és társalgásban egyre tökéletesebb lett férfias hangom és viselkedésem. Mindenekelőtt azonban Lorenzo barátsága és családja bizalma győzött meg arról, hogy valóban felkészültem az új életemre. A kapcsolatunkat azonban nem kötöttem a szomszédjaim és a vendégköröm orrára. A szer, amelyet Piero de’Medici köszvényére készítettem, sajnos nem gyógyította meg, de a legkellemetlenebb tüneteket megszüntette. Lucrezia már ezért is végtelenül hálás volt nekem. Attól kezdve naponta különféle gyógyszereket és kozmetikumokat rendeltek tőlem Botticelli festékei mellé. Alig mertem elhinni, hogy a Medici mátriárka a patrónusom lett. Leonardo körbetekintett az üzletben, majd a magas mennyezetre szegezte a tekintetét. − Tetszik a boltod, bácsikám! Benito azonnal Leonardo mellett termett, arcán széles mosollyal. Egyfolytában azzal nyaggatott, hogy látni akarja az unokaöcsémet, aki alig volt idősebb nála. − Valójában nem Cato üzlete − mondta Leonardónak. − Legalábbis ezt állítja az új 122

patikusunk. De ha az öregember megérkezik, nehéz lesz majd elszipkázni a kuncsaftokat az unokabátyádtól. − A nagybácsim, Umberto nem könnyen ül majd le a terített asztalhoz − felelte Leonardo félig komolyan, félig tréfálkozva. − Hatvannyolc éves, és nagyon beteges. Az ég áldja a gyermekemet − gondoltam. Előkészíti a terepet a nagybácsi távozására. Kijöttem a pult mögül, és férfiasan megöleltem Leonardót, majd illendően bemutattam Benitót és Signora Russót. A fiam őket is elbűvölte. Anna odasúgta nekem, hogy a csinos fiú egy napon nagyon boldoggá tesz majd valami szép lányt. − Gyere ki, és nézd meg a cégéredet! − mondta Leonardo. − A cégéremet? − ismételtem ostobán, mintha teljesen elfelejtettem volna, miért jelentem meg váratlanul Verrocchio bottegájában három héttel azelőtt. − Hát persze! A cégérem! Mindannyian kiléptünk az utcára. Leonardo elkezdte kibontani a vastag vászonba csomagolt hosszú, keskeny cégért, amelyen zöld és aranyszín betűkkel egyszerűen az állt, hogy ,,Patika”. A betűk merészek és elegánsak voltak, bordűr futott körülöttük − virágok és növények, amelyeket gyógynövényként és orvosságként használok az üzletemben. A sárga kamillavirág leveleit a zsálya szára futotta körbe, néhány szirma a bazsalikom és a petrezselyem karcsú derekát ölelte és így tovább. Nem volt két egyforma növény rajta. Mélyen megindított Leonardo munkája. Erősnek kellett lennem, nehogy a szemem megteljen könnyel. Leonardo felállított egy létrát, majd Benitóval együtt a kirakat fölé ügyeskedtek a cégért. A szomszédok összegyűltek, kedélyesen beszélgettek és nevettek. A művészt számos dicsérő szó érte, amit Leonardo illedelmesen és nagy örömmel fogadott. Benito mindenkinek elkotyogta, hogy a művész valójában az unokaöcsém. A cégér a helyére került, és csodálatosan mutatott a bolt előtt. A létrát kivettük alóla. Mindenki tapsolt, Leonardo pedig meghajolt. Láttam rajta, hogy nagy öröme telt a művészi alkotásban és a szomszédok zajos tetszésnyilvánításában. Melegség és a teljesség érzése járta át a szívemet. A tömeg oszlani kezdett, én pedig fájó szívvel gondoltam arra, hogy Leonardo is hamarosan elmegy. A fiam látta rajtam, mire gondolok. − Arra gondoltam, hogy a délután hátralevő részét itt töltöm veled, bátyám! − Nem volt már senki körülöttünk, mégis óvatosak voltunk. − Maestro Verrocchio egy nap szabadsággal ajándékozott meg. − Egy egész nappal? − ámuldoztam a mester nagylelkűségén. 123

Az összes szakma mestere arról volt híres, hogy kis híján halálra dolgoztatja segédeit. − Még az estét is − tette hozzá. − Ó, Leonardo… − A szemem megtelt könnyel. − Menjünk be! − sürgetett, és kinyitotta az ajtót. Bent kitettem a „Zárva” feliratú táblácskát az ablakba, és Leonardo felé fordultam. Épp egy asztalt nézegetett, amelyen festékek sorakoztak. − Négy líra egy uncia azúrért. Jó ár. − Menjünk fel! − feleltem. − Nehogy meglássanak. Leonardo még bekukkantott a raktárba, mielőtt követett volna az emeletre. − Siess! − biztattam. Beléptünk az első emeleti szalonba, ahol szorosan megöleltük egymást. Így álltunk jó néhány percig. Zokogtam az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Meg sem tudtam szólalni. Végül egymás könnyes szemébe néztünk, és kacagtunk. − Gyere, ülj le! − mondtam végül. − Nem akarok leülni. Szét akarok nézni, látni, mi mindent csináltál. Ez csodálatos! − Leonardo a könyveket, a kárpitokat és a bútorokat nézegette. Minden ismerős volt neki. − Az üzlet fantasztikus. Az elrendezés, a színek, amelyeket választottál… Rólad nem is beszélve. Nézz csak magadra! Férfi vagy! − Leonardo ismét nevetett. − Hogy csináltad? − Szakmai titok − incselkedtem vele. − De úgyis tudom, hogy kicsalod belőlem. − Soha − ugratott Leonardo is. − Az édesanyámtól soha. − Gyere feljebb! Akad még itt látnivaló. − Felmentünk a következő emeletre. − Hogy van nagyapa? − Nagyon jól… de azt hiszem, nagyon magányosan. Először te mentél el, aztán én is magára hagytam. Magányosan éldegél a faluban, ahol mindig mostohán bántak velünk. Arról beszél, hogy utaznia kellene. − Utazás? Ugyan hová menne? − Keletre. Egészen Indiába. Leonardo hátracsapta a fejét, és hosszan felsóhajtott. − A mesés Kelet… − Úgy gondolja, könnyen találna vevőt a legértékesebb kéziratokra. Csodálatos utazásra telne belőlük. 124

Öröm áradt szét a gyermekem arcán, nem kis irigységgel fűszerezve. − Egy nap szeretném én is beutazni a Keletet. Felmentünk. Egy pillanatra álltam csak meg a második emeleten, hogy bekukkantsak a hálószobába és a konyhába. Mintha a fiam sejtette volna, mit találunk a harmadik emeleten. Megálltunk a bezárt ajtó előtt. − Mama… − fürkészőn, pajkosan méregetett. Kinyitottam a zárat, és kitártam az ajtót. Leonardo mögöttem lépett be a helyiségbe. Hallottam, hogy eláll a lélegzete. Amikor megfordultam, láttam, hogy a szeme csukva van, és jobb keze ujjait a szemöldökéhez szorítja. − Rettenetesen veszélyes. − Ez volt az első szava alkímiai laboratóriumom láttán. − Nem jobban, mint férfinak kiadni magam. − Ebben nem vagyok olyan biztos. − Ne vess meg érte. − Megvetni? Dehogy, dehogy, mama! Le vagyok nyűgözve. Szóhoz sem jutok. A tekintete végigszaladt az asztalokon, amelyeken üvegek, csőrös poharak, lepárlók és pelikánok álltak. Az alkímiai kemence csendesen, dohogva égett az egyik sarokban. − Annyira szeretlek! − szólalt meg Leonardo. Az arca kivörösödött, a szeme megtelt könnyel. − Csak miattam tetted. Mindent kockára tettél, hogy a közelemben lehess. − Megérte, Leonardo − mondtam mosolyogva. − Esküszöm, amilyen eretnekek vagyunk, te meg én, egy nap a máglyán fogjuk végezni − mondta, és sikerült egy kis nevetést kipréselnie magából. − Ugyan miért lennél te eretnek? − kérdeztem. − Mindössze tizenhét éves vagy. Leonardo arca titkolózó lett, és nem válaszolt. − Nos − törtem meg a csendet −, készítek valami ebédet, aztán kitoljuk a kocsit az öszvérrel… − Csak nem az öreg Xenophón? − De bizony! Nagyon boldog lesz, ha meglát. A folyón túli dombok közé megyünk, és szépen elmeséled nekem, miféle bajba készülsz keveredni, hogy aztán jól kihúzhassalak a pácból. − Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy − felelte Leonardo. 125

»-« Végigmentünk a városon, gyalog vezettük az öszvért. Leonardo megállás nélkül beszélt. Fesztelenül társalogtunk, mint mindig. Mintha egy napig sem lettünk volna távol egymástól. Leonardo örült, hogy az öszvér valóban megismerte. A fiam az állat pofáját simogatta, és úgy beszélt hozzá, mint régi barátjához. El is felejtettem, mennyire szereti a lovakat, legyen szó akár oly távoli rokonukról, mint Xenophón. Csodálatos volt látni, milyen aprólékosan vizslatja az állat minden porcikáját, ahogy újra összeismerkedtek. Leonardo az egyik oldalra billentette a fejét, majd a másikra, mintha későbbi munkájához örökre az emlékezetébe szeretné zárni az állat képét. Csak akkor hallgatott el, amikor a forgalmas Palazzo della Signoria északi sarkába értünk. Mindketten tudtuk, hogy ezen az előkelő helyen állt Piero da Vinci háza. Amint magunk mögött hagytuk a teret, feltettem Leonardónak az elkerülhetetlen kérdést. − Gyakran látod az apádat? − Szinte soha − felelte megnyomva az utolsó szót. Ezzel akarta jelezni felém, hogy nem aggasztja a dolog. − Találkoztál a feleségével? − kérdeztem. − Francescával? Nem. De azt hallottam, pont olyan szép és termékeny, mint Albiera volt. − Nehéz lehetett Pierónak − feleltem gondosan megválogatva a szavaimat és az érzelmeimet. − Egy év alatt elveszítette az apját és a feleségét. − Szándékosan nem említettem a Leonardo és apai nagyapja között tátongó szakadékot. Antonio da Vinci soha nem enyhült meg a fiam irányába. − Hogy van a bácsikám? − kérdezte Leonardo komoly érdeklődéssel a hangjában. − Francescót az égvilágon semmi sem aggasztja, amíg a gyümölcsösei, szőlői és bárányai között lehet. A legnagyszerűbb jellem, akit ismerek. − Tud róla, hogy…? − kérdezte Leonardo, és az öltözékemre mutatott. Bólintottam. − Csak ő, Papa és Magdaléna. A Mercato Vecchio csak úgy nyüzsgött. A vásárlók a zöldség - és gyümölcspultok, hal-, hús- és sajtárusok körül tolongtak. A kocsival nehéz volt közlekedni a tömegben, nagyon lassan haladtunk. Leonardo sok fiatalembert és a kereskedők majd felét fennhangon üdvözölte, de nem állt meg beszélgetni senkivel. Alig vártuk, hogy 126

magunk mögött hagyjuk a városi sürgés-forgást, és belevessük magunkat a természetbe. A Ponte Vecchión még így is kis híján kísértésbe estünk. A hídon a város legügyesebb mesterembereinek bódéi sorakoztak. Alig bírtuk megállni, hogy ne időzzünk el a portékák előtt. Sok aranyműves kínálta áruit: gyertyatartót, sószórót, aranyozott tálat és kelyhet. Öröm volt rájuk nézni. A folyótól délre az Oltramo negyed kezdődött. Jóval népszerűtlenebb volt, mint a belváros. Nem sokkal később már az alacsony, zöldellő dombok között találtuk magunkat. Némi bolyongás után leheveredtünk a sekély szurdokban az egyik domb tetején. Mintha két kéjes női kebel között feküdtünk volna. Az öszvér elégedetten majszolta az édes füvet. Lágy szellő simogatta az arcunkat. Ámuldozva néztük a szemünk elé táruló városképet. Onnan, ahol leheveredtünk, a Duomo vörös kupolája nem látszott nagyobbnak fél gesztenyehéjnál, a legmagasabb épületek pedig négyszögletű kis pálcikáknál. Végtelenül boldogok voltunk, hogy végre kettesben lehetünk a természet lágy ölén. Kellemes bizsergés töltött el Leonardo férfiassága és új világába vetett hite láttán. Amikor utoljára találkoztunk, még kétbalkezes serdülő fiúcska volt, aki folyton felbukott a saját lábában, és azon aggódott, hogy nem nő a szakálla, és a hangja időnként az égbe szökik, ahogy mutál. Frissnek és üdének látszott, mint akkor, de tagadhatatlanul férfias lett. A hangja mélyen és erősen csengett. Legszívesebben le sem vettem volna róla a szememet, ittam volna minden szavát. − Mindig különleges voltál, Mama − szólalt meg, és elgondolkodva rágcsálta az illatos rozmaringkenyeret −, de ezúttal lenyűgözöl. Két hónapja sem vagy Firenzében, és máris a Mediciek barátja vagy. − Neked köszönhetem, fiam. Lorenzót a bottegában ismertem meg. − Az ismeretség egy dolog. De meghívott a vacsoraasztalához! − Rendkívüli élmény volt − feleltem, és mosolyogtam, ahogy visszagondoltam. − Sandro Botticelli leleplezte a leggyönyörűbb festményt, amelyet valaha láttam. Még mindig nem tértem magamhoz az ottani beszélgetésből. − Eszembe jutott, hogy mélyebb hangon kellene beszélnem, de tudtam, hogy egy lélek sem hall bennünket. − A leghatalmasabb család Firenzében, talán az egész világon, mégis a lehető legveszélyesebb témákról beszélgetnek. Mindennek lehordták Pius pápát, amiért úgy elbánt Platina kardinálissal. − Leonardo döbbenten meredt rám. − A Vatikán könyvtárosa − magyaráztam. − Bebörtönözték és megkínozták pogány nézetei miatt. 127

Huncut tekintet jelent meg a fiam arcán, majd a bőr hátitáskába nyúlt, amelyet magával hozott. − Mutatni akarok neked valamit − mondta, és puhafedeles könyvet halászott elő, amelynek borítója vastag, fekete szövetből készült, és pergamenoldalakkal volt tele. Erős, formás kezével csipkeverő ügyességével oldotta ki a szalagot, amely összetartotta az íveket, majd elém tette, hogy lássam. Az első oldalt láthatóan a kutyák tanulmányozásának szentelte Leonardo. Tucatnyi volt belőlük, az összes lehetséges pózban. Az egész oldalt megtöltötték, kivéve a kis lyukakat, ahová a fiam megjegyzéseket fűzött. Nem tudtam elolvasni, mit írt, de azonnal felismertem Leonardo balkezes, visszafelé folyó írását. Magában mosolygott, és lapozott egyet. Fiatal nő vörös krétával ábrázolt portréja tárult elém. A Madonna kedves, távoli tekintete ült a szemében, de a mosolya mintha kissé pajkos lett volna. Elérzékenyültem. A képek hűen mutatták, hogy három év alatt Leonardo fantasztikus tehetsége megsokszorozódott. Továbblapozott. Ezt már nehezebb volt kivenni. Egyetlen kép látszott az oldalon, körülötte sok írás. Közelebb hajoltam, de azzal a lendülettel vissza is hőköltem. Felboncolt, kizsigerelt békatetem volt. Nem, tévedtem. Az összes szerv a helyén volt, csak a bőrétől szabadították meg az állatot. Még soha nem láttam ilyet. Az élőlény belsejébe láttam, kivehettem a szerveit. − Mit írtál ide? − kérdeztem, és az olvashatatlan írásra mutattam a béka megnyúzott hasa mellett. A hangomban izgatottság bujkált. Talán félelem. − A szívet írom le: miben különbözik a szövete és a színe a belektől. − Na és ez? − Sűrű szövegre mutattam, amelyből kis nyilak indultak az állat lába felé. Leonardo közelebb hajolt, és elolvasta saját, fordított írását. − Azt a kérdést teszem fel, miért van hártya a béka lábujjai között, és azt, hogy miért sokkal kisebb a hártya az emberi ujj és lábujj között. − Kinek teszed fel ezt a kérdést? − kérdeztem csodálkozva. − Nem tudom. Korábban mindig ott voltál te, Francesco bácsikám, vagy nagyapa, akiket kérdezhettem. Azóta is vannak kérdéseim…, de senki sem ad rájuk választ. − Hirtelen elpirult. − Szeretem Maestro Verrocchiót. Nagyon kedves és elnéző, de nem szívesen bosszantanám ilyen dolgokkal. Megérted, ugye? − faggatott Leonardo esedezőn. − Persze, hogy megértem − nyugtattam meg gyorsan, és intettem, hogy mutassa a következő oldalt. Őszintén és mélyen meghatott Leonardo vallomása, amelynek 128

révén bepillantást nyertem Leonardo firenzei életébe. Zsenialitása és szerencsés sorsa ellenére három év után is vakon hánykolódott az ismeretlen tengeren. Voltak barátai és kedves mestere, de alig néhány ember, akikben egészen megbízhatott. Remélem, nem vette észre, hogy a feltoluló érzelmektől remegni kezdett az ajkam. Biztosan látta, hiszen olyan aprólékosan figyeli meg a világot, mégis a következő képre szegezte a tekintetét, meghagyva nekem érzelmeim meghittségét. − Leonardo − szólaltam meg. Közben a képet néztem, amely ugyanazt a felnyitott békát ábrázolta, csak hátulról. A rajz hihetetlen részletességgel mutatta az izmokat és a csontos gerincoszlopot. − Az efféle rajzok… A kérdések, amelyeket felteszel… − Eretnekek? − Nem is kicsit. Leonardo félrebillentette a fejét, rám nézett, és elmosolyodott. − Azon töprengek, vajon honnan származnak veszélyes hajlamaim. Ráadásul azok, akikkel újabban egy társaságba jársz… − Óvatosnak kell lenned, Leonardo. Te nem vagy Medici. Nem védenek meg azok a dolgok, amik őket. − Az leszek. − A mosoly eltűnt az arcáról. − Nagyon, nagyon óvatos leszek, Mama. Megígérem. Valójában azért hoztam a raj zokat, hogy rejtsd el őket a házadban. Úgy látom, nagyobb érdeklődésre tartok számot a bottegában, mint szeretném. Nincs egy nyugodt percem sem. − A titkaid biztonságban lesznek nálam − feleltem. − A sajátjaimmal együtt elzárom őket a legfelső emeleten. Leonardo a firenzei háztetők sokaságát fürkészte. − A nap, amikor megérkeztél Firenzébe… − Elhallgatott, mintha össze kellene szednie magát, hogy ki tudja mondani, amit gondol. − Életem legboldogabb napja volt.

129

Tizenkettedik fejezet

Túlságosan hideg volt a délután, hogy kint játsszunk. A hó kis halmokat alkotott a földön. Vasárnap volt, és a templomok kiürültek. A fiatalemberek ilyenkor gyűltek össze egy kisjátékra. Minél durvább, annál jobb. Amint a plébánia elé értem, két alacsony dombocska között a város északi fala közelében két csapat nemes ifjat pillantottam meg, akik egymás ellen játszottak, huszonöt-huszonöten. Az összecsapás hevében az arcokra komolyság, időnként grimasz ült ki. Egyetlen labdáért marakodtak egymás között. Gyors játék volt. Lábak repkedtek, kezek nyúltak ki, ütöttek és löktek. Morgás, győztes kiáltások, ügyetlenkedés miatti düh és hitetlenkedés hallatszott a tömegből, amely felett az izzadság forró felhője úszott. Nem volt nehéz felismerni Lorenzót a tömegben. Övé volt a legsötétebb külső, a haja színe és az öltözéke alapján is. Játék közben elnéztem erős, izmos testét. Ő látszott a legelszántabb játékosnak. Giuliano még kisfiúnak számított a bátyja mellett. Ami erőben hiányzott neki, kirobbanó energiával pótolta. Sandro Botticelli is ott volt, de Leonardót sehol sem láttam. Az elégedettség és a vereség ösztönös üvöltésével a játék véget ért. A férfiak szétváltak, de nem két csapatra, hanem ötven jó kedélyű barátra oszlottak. Nevetgéltek, lökdösődtek, és egymás vállát veregették. Lorenzo azonnal meglátott, ahogy abbahagyták a játékot. Kivált a tömegből, és elindult felém. Ismét a lefegyverző mosoly − gondoltam. − Örülök, hogy eljöttél, Cato − mondta −, bár elmulasztottad a legjobb calciót, amelyet gyerekkorom óta játszottam. A palazzóban elköltött első vacsora óta rendszeres meghívásokat kaptam, hogy élvezzem Lorenzo társaságát: az ünnepi misétől a katedrálisban a nyilvános fesztiválokig, amelyeken a Medici család kíséretében ballaghattam. Előbbit kedvesen visszautasítottam, utóbbinak azonban felettébb örültem. − Nem látszol túlságosan viharvertnek -jegyeztem meg. Eltekintve egy karcolástól a homlokán, a sárfoltoktól az állán és tunikája elülső részén egészen illendőnek látszott. − Esetleg beszaladhatnánk a patikába tisztító kenőcsért − felelte Lorenzo kedvesen. − Legközelebb gyere hamarabb, és játszhatsz te is − szólalt meg Giuliano, aki a 130

vállával közénk furakodott. Mint mindig, azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe. − Attól félek, soha többé nem fogok már calciót játszani. Egyszer kiestem a pajta ablakán, és megsérült a combcsontom felső része. Alig tudok lovagolni vele. − A bátyám szerelembe esett a lovával -jelentette ki Giuliano. Hálás voltam neki, hogy megkímélt néhány kellemetlen perctől. − Mesélj még erről! − feleltem, és a szemem sarkából Lorenzóra néztem. − Folyton együtt vannak − mondta Giuliano. − Lorenzo ragaszkodik hozzá, hogy személyesen etesse Morellót, aki topogni, nyihogni és táncolni kezd, ha csak meglátja a gazdáját. – Jó ízlése van − oktatta Lorenzo az öccsét. − Ha egy napnál tovább van távol, és nem tud istállófiút játszani, Morello azonnal megbetegszik. − Komoly arccal Lorenzóhoz fordult. − Mialatt Nápolyban voltál, kis híján feldobta a patáját. Lassanként jó néhány fiatalember csatlakozott hozzánk. Együtt haladtunk a város felé, miközben behemótok módjára vonszolták magukat és lökdösték egymást. Azt hiszem, Lorenzo kezdett el énekelni, és hamarosan mindenki bekapcsolódott. Trágár dal volt egy szőrös lányról, aki szőrössége ellenére is nagyszerű szerető volt. Mindenki kívülről fújta az egész nótát. A végén a hónaljukra csaptak, és halálra kacagták magukat. Elértük a város utcáit. Kinéztünk magunknak egy-egy rossz hírű házat vagy gazdag palazzót, és hangosan énekeltünk az ablak alatt, amíg a lány ki nem dugta az orrát, hogy biztasson bennünket, vagy a ház úrnője, hogy megfeddjen. Sandro Botticelli köztem és Lorenzo között ballagott. Egymásba karoltunk. − Van új versed ma éjszakára? − faggatta Botticelli fogadott testvérét. − Akad egy-két sor − felelte Lorenzo. − Ez nagyjából eposzt jelent − ugratta Sandro. Felém fordult. − Tudod, híres a szonettjeiről. − Valóban? − érdeklődtem. − Koraérett ifjúként egész fészekaljnyit termett − folytatta Botticelli. − Szerelmes költeményeket Firenze leggyönyörűbb asszonyának. Kibírhatatlanul érzelgősek voltak. − Szégyellhetnéd magad! − kacagott Lorenzo, és oldalba bökte Sandrót. − Álljunk meg itt! − parancsolta hirtelen. A csapat megtorpant, mintha csak katonáknak kiáltott 131

volna megálljt parancsnoka. Lorenzo remegő hangon, több szenvedéllyel, mint érzékkel énekelni kezdett a csukott második emeleti ablak alatt. Milyen szép a fiatalság, De oly hamar véget ér s elillan… A többiek kórusként visszhangozták a sorokat. Mire véget ért a dal, az ablak kinyílt, és gyönyörű lány lépett ki a loggiára. A hideg ellenére csak hálóinget viselt, amely csípőben szűk volt. A kivágásban hamvas mellei halványan izzottak a hold fényében. − Ki ad nekem szerenádot? − kérdezte a lány a marcona csapattól, amelyen hirtelen süket csend lett úrrá. − Hadd halljam, kik vagytok! Nem látom az arcotokat, de mintha az egyik Medici rekedtes hangját hallottam volna. Hirtelen hógolyó hasított a levegőbe, és lágy puffanással a lány dekoltázsára hullott. A hölgy felsikoltott, mire a nemes ifjak vég nélküli nevetésben törtek ki. Giuliano döbbent kiáltását hallottam. − Lorenzo, te megőrültél! Szóhoz sem jutottam. Nem hittem volna, hogy olyan finom úriember, mint Lorenzo, ilyesmire képes. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, mi következik. Szitkok. A lány gyorsan eltűnik a loggiáról. Dühös szülők az ajtóban. Nem mertem felnézni. A következő pillanatban hógolyó pukkant Sandro Botticelli feje tetején. Most a férfiakon volt a sor: dühöt színleltek és kiabáltak. Egymást taposva keresték a hókupacokat, hogy megdobhassák a lányt, amíg ő egyszerűen csak a fejükre lökdöste a loggia korlátját borító havat. Derűsen kacagott rajtunk, majd hirtelen elhallgatott. Lenézett ránk, az arca és a melle tisztán látszott lentről. − Szörnyűek vagytok! − Azzal eltűnt. − Ó nem, semmi, Mama − Giuliano az ifjú hölgy hangját mímelte. − Csak kis éjszakai levegőt szívok. Mindenki nevetett. Befordultunk a következő sarkon. Giuliano és Sandro egymás mellett ment előttünk. Az oldalamon Lorenzo sétált. − Nemrégiben házasodtál meg, vagy rosszul tudom? − faggattam. Őszintén érdekelt a dolog, de azt is tudtam, hogy veszélyes terepre érkeztem. − Így kell viselkednie az új férjnek? − Az ilyesmi megengedett − felelte Lorenzo elgondolkodva. − Több, mint 132

megengedett. Elvárják. Biztosan tudod, mit jelent az udvari szerelem. Mellette ott van a plátói. − Miután kimondta ezeket a szavakat, mintha kényelmetlenül érezte volna magát. Igyekezett megértetni velem, amit mondani akar. − Jobban szeretem az öcsémet, mint a feleségemet. Jobban szeretem Angelo Polizianót és Sandro Botticellit, mint a feleségemet. Így lesz, amíg világ a világ. Mintha erőt gyűjtött volna ahhoz, amit mondani akar. − Claricét politikai és katonai okokból adták hozzám. A gyermekeim anyja lesz, ezért örökké hálás leszek neki, és természetesen szeretni fogom a fiaimat és a lányaimat. De a feleségem nem osztja intellektusomat − Lorenzo zavarba jött − és spirituális szenvedélyemet sem. Többet reméltem tőle ezen a téren. − Szélesen elmosolyodott. − De nem számít. A legszerencsésebb ember vagyok széles e világon. Soha többé nem fogok panaszkodni előtted a házasságomról. Kettes oszlopban érkeztünk a Mercato Vecchióra. A piactéren férfiak, nők és gyerekek tolongtak. Várakozásteljesen beszélgettek, a karjukat csapkodták a hidegben. Paták csattogtak a kövezeten. Ideiglenes karámot állítottak fel valahol a téren. A hangból ítélve tucat ló lehetett benne. Lorenzóval utat törtünk magunknak a tömegben. Egyszer csak hangos durranásra lettünk figyelmesek. Az ég felderült, mintha ezer csillag robbant volna felettünk: tűzijáték kezdődött. Az emberek az összes tarkabarka fényár után hangosan hüledeztek. Lorenzóval eljutottunk a tér közepén álló karámhoz. A lovak szemében vad tűz égett, szinte megbokrosodtak a körülöttük forgolódó tömegtől és a kirobbanó fényektől az égen. Aztán valaki kinyitotta a karám kapuját, és behajtott rajta egy újabb lovat. Kanca volt. Azok, akik bent vártak rá, mind csődörök. A tömeg ficánkolni kezdett, a figyelmük a tűzijátékról a földi látványosságra terelődött. A kanca szaga azonnal feltüzelte a csődöröket. Nyihogva, fújtatva lökdösni kezdték egymást, hogy a kanca közelébe verekedjék magukat. Fény ragyogta be az eget. Láttam a rémületet a nőstény szemében. A legerősebb csődör meghágta, mire a firenzeiek ujjongani kezdtek. A csődör előredöfött. Képtelen voltam levenni a szemem a habzó hátú lovak vonagló tömegéről, a nyers, állati öröm és fájdalom egyvelegéről. Aztán megláttam Lorenzót az embertömeg szélén. Az egyik palazzói szolga mellett állt. Nem hallottam, mit mondott, de Lorenzo tátott szájából és fájdalomtól üveges tekintetéből arra következtettem, hogy tragédia érte a Medici családot. Keresztülverekedtem magamat a bámészkodók hadán, és a barátom mellé siettem.

133

− Keresd meg Giulianót és Sandrót! − kérte. − Apánkról van szó. − Elgondolkodva félrenézett. − Mennem kell. Azonnal. – Megtalálom őket − feleltem. − Lorenzo… − Megfordult, döbbenten meredt rám, akár egy fejbe kólintott hal. Megöleltem és magamhoz húztam. − Sajnálom. − Papa… − suttogta, és eltűnt a tömegben. A testvérei keresésére indultam.

134

Tizenharmadik fejezet

San Lorenzo barlangszerű kápolnája, mint az összes többi templom visszhangozva erősített fel minden hangot, amely hatalmas fala alatt kelt. Aznap azonban fülsüketítő kakofónia zengett benne. A dominikánus szerzetesek és papok megszokott zsoltárai és imái helyett kőművesektől, fafaragóktól és fémművesektől volt hangos a templom, akik fáradhatatlanul fúrtak-faragtak, kalapáltak és fűrészeltek. Boldog voltam, amikor sok-sok ismerős arcot fedeztem fel. Egytől egyig Verrocchio bottegájának mesterei és tanulói voltak. Lorenzo a maestróval diskurált. Örültem, amikor megpillantottam Leonardót is, amint belép a hátsó ajtón. A vállán hosszú, vékony, összetekert vashuzalokat hozott. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik padban, és a szokatlan eseményeket figyeltem. Leszámítva a Palazzo Medici kis kápolnáját, évek óta nem jártam templomban. A San Lorenzo építészeti szépsége és meseszerű díszei sem győztek meg a hely állítólagos szentségéről. Képtelen voltam elfogadni Róma egyházát, vagy bármit, amit jelképezett. Kíváncsi voltam, hogy érzi magát Leonardo, a megrögzött pogány ebben a környezetben. Láttam, hogy Lorenzo Verrocchio vállára csap, majd kimenekül a lármából a hátsó ajtón. Utánamentem az oldalhajón keresztül. Csendesen és óvatosan lépkedtem, nehogy a művészek vagy Leonardo észrevegyen. Lesz még idő később, hogy lássam a fiamat. Kint a csendes monostori kertben találtam magam. Megpillantottam Lorenzót, a központi szökőkút közelében álló kőpadon foglalt helyet. Leültem mellé. Felém fordult és elmosolyodott. Kedves gesztus volt, de hiányzott belőle a szikra, amely annyira jellemző volt rá. − Hiányoztál − szólalt meg. − Mama azt mondja, jól vagy. Az üzleted virágzik. − Ezt neki is köszönhetem − válaszoltam. Milyen komor − gondoltam. Mintha az elmúlt tíz hónapban, amíg nem láttam, tíz évet öregedett volna. Biztosan én is bús hangulatban lennék, ha az apám egy hosszú és keserves betegség után meghalt volna. Aznap Lorenzo de’Medici Piero síremlékének ügyében járt itt. A megbízást Verrocchio műhelye kapta. A legidősebb fiúnak kell méltó síremléket állítania a férfinak, aki jól szolgálta Firenzét, még ha nem is hosszú ideig. Lorenzo vállát azonban nemcsak ez nyomta, ebben biztos voltam, írt nekem, kérte, hogy találkozzunk a templomban. Megjegyezte, hogy szeretett unokaöcsémmel is találkozhatom, ha eljövök. 135

Nem kellett sokáig nógatnia. Lorenzo sóhajtott. − Min töprengsz? − kérdeztem szelíden. Nevetett, de nem volt öröm a hangjában. − Azokra az emberekre gondolok, akik meghaltak Volterrában. A nőket megerőszakolták, a gyerekeket árván hagyták. A haláluk és a nyomorúságuk is nyomasztja a lelkemet. Erre gondoltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Egész Firenze hallott Volterra, a szomszédos falu esetéről, amelyet feldúlt a zsoldoshadsereg. − Miért nyomja a válladat? − kérdeztem. Attól féltem, hogy közönyösnek vagy tájékozatlannak tart majd. Nem hallottam semmit a helyi pletykákból, miszerint Lorenzo de’Medici is részt vett a mészárlásban. − Amikor a Signoria delegációja eljött hozzám apám halála után, azt mondták, hatszáz firenzei polgár megbízásából jöttek, akik azt kérik tőlem… azért könyörögnek…, hogy fogadjam el Piero palástját és kormányozzam Firenzét. Ismertem a történetet. Miután megtörtént, a kedves pletyka már-már legenda lett. − Mondtam nekik, hogy nem vagyok rá alkalmas. Túl fiatal vagyok, huszonegy éves. Nincs elég tapasztalatom. − Lorenzo elhallgatott, majd folytatta. − Nem voltak hajlandók elfogadni a nemleges választ. Először Giulianóra gondoltam. Együtt kormányozunk majd. Még csak tizenhét éves, de… − Összeszorította az ajkát, és mereven előrenézett. − A két testvér együtt kormányoz. Mindig így volt a családban. Firenzében. A dédapám, Cosimo a testvérével, Lorenzóval. Az apám Giovannival. Ki vagyok én, hogy hátat fordítsak a becsben tartott, elvárt szokásnak? Hogyan is tudnám a dühömmel, a türelmetlenségemmel, a bosszúvágyammal, a kicsapongásaimmal − az öcsém pedig még a fenekén a tojáshéjjal − fenntartani a békét Itáliában? − A tenyerébe hajtotta a homlokát. − Végignéztem a követeken, és tudtam, hogy lehetetlent kérnek. − Miért lenne lehetetlen? − kérdeztem. − Mert Firenze köztársaság, nem pedig királyság, Cato. Engem pedig arra kértek, hogy a királyuk legyek. Koronázatlan király. Kincstár nélküli király. Hadsereg nélküli király. Nekem, a huszonegy éves ifjúnak kellene vezetnem Firenzét, a többi itáliai herceggel és a pápával együtt uralkodnom Itáliában. Európa leghatalmasabb uralkodóival tárgyalnom. Az Ottomán Birodalom szultánjával… Mindezt egyszerű firenzei polgárként! Csendben ültem, Lorenzo szavain morfondíroztam. Addig soha nem láttam be, mit jelent, ha ő kormányozza Firenzét. 136

− Néhány hónappal később pedig bekövetkezett Volterra. − Olívaszín arca hamuszürke lett. − Hatalmas hibát követtem el, hogy a timsóbánya tulajdonosainak oldalára álltam… nem pedig a falu lakosai mellé. Miután dacoltak akaratommal, engedélyeztem az egyik erőszakos conditornak, hogy zsoldoshadsereget állomásoztasson a falu határában. − Nem te adtál parancsot a támadásra, Lorenzo. Mindenki tudja. − Először is nem lett volna szabad hadsereget állomásoztatni ott! Ez viszont az én hibám. Az ifjúságom, a tapasztalatlanságom hibája. − Megrázta a fejét. − Mindenekelőtt pedig a büszkeségemé. − Akkor mondj le a rangodról − feleltem. − Nem − vágta rá Lorenzo. − Ezt nem kérheted. − Dehogy kérem. Vezérnek születtél, Lorenzo. A könyökével a térdére támaszkodott, az álla a tenyerében nyugodott. Őszinte, leplezetlen aggodalom áradt belőle. Még jobban megkedveltem. − Én vagyok Firenze cappa della bottegája. − mondta Lorenzo. -Az üzletvezető. Jónak kell lennem abban, amit csinálok, és megmaradnom abban a szerepben, amelyet rám szabott a gondviselés. A firenzei hadsereg gyenge, ezért más utat kell választanunk, ha fenn akarunk maradni: a pénzügyi hatalmat, kereskedelmi erőnket. − Nem hiszem, hogy meghaladná a képességeidet − válaszoltam. − Zseniális érzéked van a diplomáciához. Lorenzo elgondolkodott. − Még ha így is van, valahogy kárpótolnom kell az embereket Volterrában. − Építs árvaházat a faluban! − ajánlottam. − Küldj támogatást az özvegyeknek! − De mit tegyek a megbecstelenített lányokkal? Engem is megbecstelenítettek a falumban annak idején − gondoltam. − Küldj hozzájuk tanítókat − feleltem. − Tanítókat? − Lorenzo szeme tágra nyílt. − Hadd tanuljanak, ha már elveszítették a jó hírüket. Lorenzo mosolygott. − Úgy beszélsz, mint az igazi tudósok. Aznap először láttam a szemében az öröm szikráját. Elgondolkodott az ötleten. 137

− Platónnak tetszene az ötlet. Ügy gondolta, hogy a tehetséges athéniak fele tehetsége kárba vész, mert nem alkalmaznak nőket a kormányzásban és a hadseregben. − Tovább töprengett. − Felvirágoztattam és elegendő adománnyal láttam el Pisa egyetemét. Nehéz időket él. Felkérhetném az ottani tanítókat, akárcsak az itteni, firenzei egyetemről. Volterrába küldöm őket. − Elismerően nézett rám. − Szeretem, ahogy gondolkodsz, Cato. − Nincs ennél nagyobb bók számomra. Az apám számára − feleltem. Elvörösödtem. Lorenzo tárgyilagosan beszélt, és kizárólag tanácsért fordult hozzám akkor, de egyetlen beszélgetés elég volt, hogy a furcsa szikra ismét fellángoljon közöttünk. Hangzavar támadt a templom hátsó ajtajánál, amely elterelte kellemetlen gondolatainkat. Verrocchio munkásai voltak, mindnyájuk kezében egy-egy ebéddel teli kis zsák. Leonardo biztosan észrevett bent, mert egyenesen felénk indult. „Uram”, motyogta, és finom, nemes ifjú eleganciájával hajolt meg Lorenzo felé, aki keze illendő mozdulatával fogadta az üdvözlést. Amikor felálltam, hogy megöleljem a fiamat, a teste furcsán megfeszült. A kellemetlen csendben, ami ez után következett, lassanként rájöttem, hogy Leonardo teljesen lebénult Lorenzo de’Medici társaságában. Képtelen volt elhinni, hogy egykor szégyenbe esett anyja férfiak öltözve Firenze uralkodójának barátságára tarthat számot. Azt kívántam, bárcsak Leonardo is fesztelenül tudna viselkedni Lorenzo társaságában. − Mi van a zsákodban? − kérdeztem. − A maestro szakácsa kenyeret, sajtot és bort küldött nekünk. Ha szerencsénk van, egy kis ragut is kapunk. − Kinyitotta a zsákot, és kivette a fél vekni kenyeret és a nagy, halványsárga sajtot. Tétovázás nélkül három darabra törte, és mindenkinek adott belőle. Belekukkantott a zsákba, kivette a kőből készült edényt és kanalat. − Külön kérnem kellett, hogy az enyémbe ne tegyen húst − szólalt meg Leonardo. Lorenzo felé nyújtotta az edényt és a kanalat, aki hálásan fogadta, és belemártotta a kenyerét a raguba. − Nincs benne hús? − érdeklődött Lorenzo. − Nem eszem húst, se halat, se szárnyast. Semmit, aminek arca van. − Ilyesmit még soha nem hallottam − felelte Lorenzo, és elém tolta az edényt. Ettem egy kanállal, majd azt mondtam: − Az egyházatyák szerint pogány szokás is. 138

Lorenzo felsóhajtott. – Az egyházatyák… − Ennyit mondott, aztán elhallgatott. Ügy véltem, jobb lesz, ha témát váltok. − Lorenzónak van egy Morello nevű lova. Legalább annyira odavan a gazdájáért, mint a gazdája érte − meséltem a fiamnak. Leonardo arca azon nyomban felderült. − Mesélj róla! − kérte Lorenzót, és minden idegszálával a válaszra összpontosított. − Gyönyörű jószág, gesztenyebarna, a lába fehér, és fehér csillag díszíti a homlokát. A farkát büszke ívben tartja, a lába mintha acélból lenne. A legjobban Morello csodálatos fejét szeretem: hosszú és elegáns feketén csillogó szemével… Lorenzót elragadták az érzelmek. Lehunyta a szemét, és elképzelte a lovát. Leonardo mosolygott. − Szeretek minden élőlényt, de a legjobban mégis a lovakat. Olyan fenségesek. Erősek és kedvesek egyszerre. Igazi társra lelhetünk bennük. Lorenzo bólintott, megérezve, hogy Leonardo őszintén beszél. Úgy éreztem, abban a pillanatban megértettem valamit a fiamból. − Van saját lovad? − kérdezte Lorenzo. − Nem, nincs rá időm, hogy foglalkozzam vele. Pénzem sem, hogy ellássam. Csak akkor lovagolok, ha valaki ad nekem jószágot. − Rám mosolygott. − Viszont igen jó kapcsolatot ápolok az unokabátyám öszvérével. Régi barátok vagyunk. − Van egy egész istállóm tele csodálatos lovakkal, Leonardo − közölte Lorenzo mindenfajta kárörvendés vagy hivalkodás nélkül. − Megülheted őket, amikor csak kedved tartja. − Kivéve Morellót − tette hozzá Leonardo pajkos mosollyal. − Kivéve Morellót − egyezett bele Lorenzo nevetve. Boldog voltam, hogy a találkozás ennyire jól sikerült. − Mi ez a kupaktanács? − kérdezte Verrocchio egyik tanítványa, majd folytatta: − Velünk jössz tivornyázni ma éjjel, Leonardo? Meglátogatjuk az örömlányokat. − Eszelősen elmosolyodott. − Lányok vagy fiúk, akit csak szeretnél. A fiam elpirult zavarában. Nekem sem volt könnyű megőriznem a hidegvéremet. − Persze − felelte Leonardo. Mintha visszanyerte volna az önuralmát. − De ne túl 139

korán. A maestro dühös lesz ránk, ha nem fejezzük be a munkát. A fiú továbbment, hogy másokat is meginvitáljon az éjszakai kalandra. − Akkor hát − szólalt meg Lorenzo, miközben felállt −, nézzük meg, hogy halad a síremlék. Most legalább nem tolonganak körülötte. − Ciao, Leonardo − mondtam, és én is felálltam. − Bátyám… − felelte, majd búcsút intett. − Érezd jól magad ma éjjel − tanácsolta Lorenzo cinkos mosoly kíséretében. Amikor a barátom tekintete az enyémmel találkozott, gyorsan elkapta a szemét. − Megteszem, ami tőlem telik − kiáltotta utánunk Leonardo, miközben a kápolna ajtaja felé igyekeztünk. − Ne felejtsd el meglátogatni a lovakat − kiáltott még oda Lorenzo.

140

Tizennegyedik fejezet

Korábban még soha nem láttam ennyire idegesnek Leonardót. A bottega fiatalabb segédeit irányította. Ide-oda szaladgáltak a San Spirito templom üres, hamuszürke, felállványozott főhajójában. Az utolsó simításokat végezték az esti A szentlélek leszáll az apostolokhoz című sacre rappresentazionéhoz. A munkálatokat Giuliano de’Medici felügyelte. Az előadás a milánói királyi család látogatásának látványos betetőzése lesz. Immár négy hete tartott a fejvesztett mulatozás. Galeazzo Maria Sforza herceg, Itália zsarnoka közismert volt embertelen kegyetlenségéről. Ezer és ezer történet kapott szárnyra róla az elmúlt néhány hétben a helyi tavernákban és az egymást érő porták kerítései felett. Az egyik az orvvadászról szólt. Galeazzo úgy végeztette ki, hogy megetette vele a nyulat, amelyet a grófi birtokon ejtett el. De nem akárhogy: szőröstül-bőröstül, a bundájával, a fogával és a lábával együtt. Megerőszakolta udvaroncai feleségét is, és felettébb élvezte, ha puszta kézzel téphette darabokra férfiak testét. Ugyan miért keresi Lorenzo ilyen alávaló ember barátságát − töprengtek hangosan a firenzei polgárok patikám pultja felett, de még a legostobább firenzei is tisztában volt a szövetségek fontosságával. − A felesége, Bona, a francia király leánya − közölte az egyik vásárlóm. − Szúrja is a pápa szemét − felelte egy másik. − Sixtus maga is meggyőződhet róla, hogy baráti viszonyunk Milánóval töretlen. Ennél jobban nem is fitogtathatnánk az erőnket. − Hogy néz ki, Cato bátyám? − kérdezte Leonardo, és mögém lépett. Az élethűen megfestett, fából készült hegyeket néztem, amelyek az oltár előtt magasodtak. − Várj még! Egy pillanat! − mondta Leonardo, és intett a díszlet mellett álló tizenhárom éves fiúnak. A segéd eltűnt, majd hamarosan fogaskerekek kattogását hallottam. Legnagyobb csodálatomra a hegyek mozogni kezdtek: először balra dőltek, aztán jobbra. − Ma éjjel − ecsetelte Leonardo szikrázó szemmel − a fények oly világosak lesznek, mint a villámok, olyan istentelen hangzavar támad, amilyet még soha nem hallottál, és pont olyan lesz, mintha földrengés támadna a zúgó viharban. Ámuldozva ingattam a fejemet a fiam legújabb zseniális alkotása láttán. − A legcsodálatosabb szerkezet, amelyet eddig készítettél − mondtam őszintén. − 141

Ez mindennél többet mond, Leonardo. A fiam boldogan mosolygott. A nagy, ártatlan szemű gyermek hamar felnőtt. Verrocchio pár tfogásában öt év alatt ecsetet tisztító gyerekből tehetséges tanonccá, majd első segéddé lépett elő. A mester soha nem gátolta saját becsvágyával a tehetség kibontakozását. Leonardo első nagyobb megbízása a Krisztus megkeresztelése című kép kapcsán született. A Krisztus köpenyét tartó kis angyal volt. A maestro maga festette meg Jézus szenvedő arcát és Keresztelő Jánost a Jordán folyó vizében, majd szabad kezet adott tanítványának, hogy befejezze az olajfestményt, amelynek technikáját nemrégen sajátította el. Az eredmény a fejét a válla felett hátravető, aranyfürtös égi gyermek lett, akinek bőre rózsa-és mézszín árnyalatokban pompázik. Első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy apró mesterműről van szó. Verrocchio annyira meghatódott Leonardo angyala láttán, hogy beismerte saját alsóbbrendűségét, majd ország-világ előtt kijelentette, felhagy az olajfestményekkel, és a műfaj igazi mestereire bízza a dolgot. Megelégszik szerelmével, az aranyművességgel és bottegájának vezetésével. Leonardo apró angyala döbbenetes eredetiséget és mély érzelmeket sugárzott. A fiú egyszer és mindenkorra megalapozta és bebetonozta helyét Firenze művészeinek világában. A Firenzében vendégeskedő milánói királyi udvar már egy hónapja a városban volt. Ezalatt alig láttam Lorenzót. Minden idejét lekötötte, hogy méltó szövetségesnek bizonyuljon az északi város számára. Leonardo és Giuliano azonban sülve-főve együtt voltak, hiszen a Mediciek felügyeltek és finanszíroztak minden látványosságot és ünnepséget, amellyel Sforzát szórakoztatták. Giuliano ezúttal is a vendégek előtt érkezett, akik hamarosan megtöltik a templomot. Hátul álltam, ahol belépett. Végigment a hosszú főhajón, egyenesen Leonardo felé tartott, aki azonnal elkezdte ecsetelni mecénásának, hogyan néz majd ki az esti műsor. Ahogy összedugták a fejüket, megfigyelhettem Giuliano arcát. Csodálatos férfivá érett, de kisfiús bája mégis megmaradt. Örömteli nevetésük verte fel a templom csendjét, és végigdörgött a vastag oszlopok között, a hatalmas ívek alatt. A szívem beleremegett. A segédek ezernyi gyertyát gyújtottak. Hamarosan aranyszínű fény vetődött Leonardóra és Giulianóra. Nem is kívánhattam volna előkelőbb barátot a fiam számára. Nem sokkal később dörögve kitárult a San Spirito templom kapuja. A firenzeiek és milánóiak hordái beözönlöttek a szent helyre. Gyalogszerrel, lovon és hintón érkeztek a Palazzo Mediciből a Ponte Santa Trinitán keresztül az Arno túlpartján álló templomba. Lorenzo a barlangszerű templom közepe felé tartott a milánói nemesek élén. Észrevett, odajött hozzám egy kisfiúval, aki nem lehetett több tizenöt évesnél. 142

Alacsony volt, bársonyzekéje izmos testére feszült. Fiatal volt, finom öltözékben. Mégis az arca hívta fel magára leginkább a figyelmet. Sötét olívaszínű, már-már barna volt. − Cato, engedd meg, hogy bemutassam Ludovico Sforzát. Vico Galeazzo herceg legifjabb öccse. Rövid, udvari meghajlással feleltem. Furcsa előérzetem támadt, mintha nem először és utoljára találkoznék a fiúval. − Mit gondolsz, Cato? − kérdezte Lorenzo játékosan, és oldalba bökte a fiút. − Vico még nálam is füstösebb képű, nem? − Olyan, mint aki vég nélkül csak a napfényt élvezi − feleltem. Zavarban voltam, mert nem tudtam, mennyire lehetek közvetlen. − Szeretek a napon sütkérezni − szólalt meg a fiatalember. Egy cseppet sem érezte bántónak, amit az imént mondtam. − Olívaolajat kenek a bőrömre, attól lesz ilyen színű. − Vico Il Moro − tréfálkozott Lorenzo. − A mór − szajkózta Ludovico. − Tetszik nekem, és illik is rám. Egyre többen érkeztek. Lorenzo belekarolt a feleségébe és az édesanyjába, majd intett nekem, hogy csatlakozzam kíséretéhez az oltárhoz közel. Követtem őket, de egy csapat zabolátlan fiatalember miatt, akik a legjobb helyekért vívtak, távol kerültem tőlük. Vagy fél tucat sorral hátrébb sikerült helyet foglalnom, mint a barátaim. Örökkévalóságnak tűnt, mire a hatalmas tömeg elhelyezkedett. Felhangzott az orgona és a lant légies hangja. Ahogy Leonardo ígérte, a hegyek hirtelen mozogni és rengeni kezdtek, az eget angyalok seregei töltötték meg. Férfiak és gyerek repültek a levegőben alig látható kötelek és csigasor segítségével. Dörgés robaja rázta meg a templom belsejét, erős fény villant, majd eltűnt, mintha tényleg villámlott volna. A körülöttem ülő nők sikítottak félelmükben és ámulatukban. Biztosra vettem, hogy jó néhány férfi lába is remegett a csizmájában. A szentlélek magas, komor lényként jelent meg. Lobogó köpenyben és aranytüskékkel övezett glóriával ereszkedett alá. Földre szállásának története a tizenkét, remegő apostol közé fából készült, festett felhők és a hegyek mögül felszálló füst díszlete előtt zajlott. A hatás, még az olyan hitetlen léleknek is, mint én, megindító és félelmetes volt. Senki sem vette észre, hogy a füst igazi volt. Tűz ütött ki a díszlet mögött. Leonardo festett díszlete hirtelen lángolni kezdett. Az emberek üvöltöttek 143

félelmükben, és a kijárat felé rohantak. Megláttam Lorenzót és Giulianót. A tekintetük találkozott, egymás arcát fürkészték. A törté ntek ellenére nyugodtak és józanok maradtak, mintha hasonló katasztrófák olyan gyakoriak lennének, mint a calcio. A kezükkel és a fejükkel néhány gesztust váltottak, azután a tettek mezejére léptek. Giuliano az egyre sűrűsödő füstben előreszaladt, megragadta az anyját és a sógornőjét, Claricét, és az oldalhajó felé tolta őket maga előtt. Lorenzo sarkon fordult, és dühödt pásztorként elkapta a kijárat felé menekülők tömegéből Bonát, Galeazzót és Ludovico Sforzát, majd ugyanarra terelte őket, mint Giuliano a Medici asszonyokat. Elhatároztam, hogy követem őket. Jobbra indultam, de abban a pillanatba a földre teremtett egy nálam kétszer nagyobb fickó. A márványpadlón találtam magam, üvöltő, menekülő férfiak és nők lába alatt. A levegő megtelt fanyar füsttel. Megpróbáltam feltápászkodni, de ismét a földre löktek. A szemem égett, fulladozni kezdtem. A lángok magasra csaptak körülöttem, a tűz teljesen felemésztette a fahegyeket. A lángoló monstrumok kísérteties lassúsággal elkezdtek rám dőlni. Egyszer csak erős kéz ragadta meg durván a hónaljamat, és hátrarántott. − Mama! − Leonardo csak ennyit üvölthetett, mielőtt az egész díszlet, úgy, ahogy volt, összedőlt. A fa alkatrészek lángoló sisakforgóként égtek, és hamu szállt mindenütt. Egymásba kapaszkodtunk, a lehulló törmeléktől a karunkkal védtük a fejünket. Leonardo zihálva, a rémülettől vakon cipelt egy ajtóhoz a templom oldalában. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később friss levegő tódult a tüdőnkbe. Fájdalmasan dörzsöltem égő szemem. Miután megnyugodtam, hogy biztonságban vagyunk, azonnal Lorenzo jutott az eszembe. Remegve aggódtam az életéért. Nem sokkal később megláttam. Az arca tiszta korom volt, de épségben volt. – Jól vagytok? − kérdezte nyugodt hangon. A szemében ugyanazt a rettegést láttam, amely engem kerített a hatalmába, amíg meg nem jelent. − Gyertek vissza később a házba − kérte, majd távozott. Az összes barátom ép bőrrel úszta meg az esetet. A tűz, amely a San Spirito templom nagy részét elemésztette, nem követelt egyetlen emberéletet sem. Soha életemben nem feledem azt az éjszakát.

144

Éjjeli társaság Tizenötödik fejezet

Az

idő meleg és kellemes lett. Kényelmes életet éltem, noha soha nem volt egészen nyugodt. Hogy is lehet nyugodt egy nő élete férfiként? Aznap kölcsönkértem Benito családjának lovát. Xenophón túlságosan makacs volt a feladatra. Csattogva elhagytuk Firenze utolsó kőházát is, majd északnyugatra tartottunk a Via Faenzán a természetbe. Kis birtokok mellett haladtam el, amelyeken szerény kunyhók álltak. Földbirtokosok laktak benne családjukkal. Imitt-amott találkoztam a legújabb divattal is: Firenze leggazdagabb családjainak hatalmas birtokaival. Tetszetős villáikat gyümölcsösök, szőlők, hatalmas csűrök és haszonállatok csordái vették körül, amelyeket béresek hada gondozott. A parasztok és az arisztokraták életformájáról saját életem kettőssége jutott eszembe. Természetesen Leonardo volt a legkedvesebb a számomra. Korábban a sors egymás után mért könyörtelenebbnél könyörtelenebb csapásokat Caterinára, újabban azonban előzékenyen mosolyog és kedveli Catót, a firenzei patikust. Az előjogokon töprengtem, amelyeket férfiként magaménak tudhattam. Nem kellett többé sztoikusokat olvasnom, hogy megacélozzam a szívem az aljassággal és a pletykákkal szemben, amelyek megesett asszonyként a kisvárosban értek. Szabadon mozoghattam a város utcáin és piacain, akár egyedül, ha úgy tartotta kedvem. Beszélhettem, amikor akartam, ahogy akartam, és tanulhattam, amit csak akarok. A véleményemet meghallgatták, és tisztelettel fogadták. Mindenféle diskurzusban vettem részt: az orvostudománytól kezdve az állattenyésztésen át a politikáig. Senki sem nevezett boszorkánynak, felvágott nyelvű fehérnépnek vagy torzszülöttnek. Minek kellene történnie, hogy a paradicsomból a Hádészba zuhanjak? − töprengtem. Ha levenném a mellkötésemet, vagy összehúznám a fűzőmet a derekamnál? Ha leengedném a hajam, és a régi hangomon szólalnék meg? Elképzelhetetlennek tartottam, hogy effajta meggondolatlan cselekedetek minden szabadságomtól megfosszanak, miután ekkora befolyásra és rangra tettem szert a világban. Lucrecia Tornabuoni de’Medici, Európa leggazdagabb és legfelvilágosodottabb családjának anyja kivétel volt. Legalább annyira tisztelték eszéért, mint anyaságáért. Azonban a legtöbb nő − hiába voltak boldogok gyengéd, szerető, gondoskodó férjük oldalán a sok, egészséges gyerekkel − az alávetettség és a megaláztatás igájában senyvedett. A keresztényi áhítaton és háziasszonyi erényeiken kívül az égvilágon 145

senkit nem érdekelt, mire képesek. A kegyetlen, nemtörődöm, iszákos apák vagy férjek mellett élő nők pedig úgy éltek, akár a rabszolgák. A rituális fürdő, amelyben elmerültem Lorenzo a boltomban tett első látogatását megelőző éjszakán, valóban új élet kapuját tárta fel előttem. Friss énem úgy született meg, akárcsak Leonardo, amikor kicsusszant a ménemből egyenesen Magdaléna karjába. Születés. Tudatom legeldugottabb zugaiban forgattam a szót. Újjászületés. Rinascimento. Hány embert ér a szerencse, hogy újrakezdheti, ahogyan én tettem? Hányan gondolják egyáltalán lehetségesnek? Aztán arra gondoltam, hová igyekszem. Újabb áldás volt a számomra. Lorenzo meghívott, hogy töltsem a rövid családi pihenést vidéki villájában, Careggiben. Alig vártam, hogy találkozzam az anyjával, Lucreziával, aki még mindig a férjét gyászolja, és a jóképű, megnyerő Giulianóval. Clarice biztosan ott lesz az anyósával, Lorenzo csecsemő fiával, Pieróval, és lányával, Maddalenával. Ki tudja, talán Sandro Botticelli is elszakad vásznaitól, hogy csatlakozzon hozzánk. Mosolyogtam, amikor eszembe jutott, mennyire vágyom az egyszerű ételekre, amelyeket a Medicik asztalánál fogok élvezni. A vidék csendes gyönyöre vár rám, amelyet annyira hiányolok a város hangos zsibongásában. Lorenzo kézzel rajzolt, kommentált térképe végül egy kereszteződéshez vitt. Kőoszlop magasodott ott, amelybe a közismert „hat labdát” vésték bele, a Medici család jelét. A körök tablettákat szimbolizáltak, hiszen a család ősei orvosok voltak. Az alatta látható nyíl keskeny, fákkal szegélyezett ösvény felé mutatott. Az ágak között átszűrődő napfény varázslatos mintákat rajzolt a karomra, az ölembe és a lovam hátára. Közel jártam már a szép, hosszú, fehér kőházhoz. Az épület a második emelet teljes hosszúságában végigfutó loggiától eltekintve egyszerű volt. Balra olívaliget és marhalegelő feküdt, jobbra pedig hatalmas szőlőskert és tengernyi virággal teli kert látszott. Utóbbi inkább hasonlított dús, hegyi legelőhöz, mint gazdag ház franciakertjére. Zseniális − gondoltam. Az egyszerűség a fényűző gazdagság mellett. A legcsodálatosabb látvány azonban maga Lorenzo volt. A ház bejáratában állt, szélesen mosolygott, a karját üdvözlésre tárta. A szívem hevesebben vert, amint megláttam. Amit mások csúfságnak véltek, én szépnek láttam. A sötét arcot egzotikusan vonzónak láttam. A harcias áll erőt sugárzott. Ha nő lettem volna, mindent megtettem volna, hogy az enyém legyen. − Látom, könnyedén idetaláltál − mondta Lorenzo. − Méghozzá micsoda helyre! − feleltem, és széles mozdulattal a vad kertre, a 146

gyümölcsösre és a szőlőre mutattam. − Ez a kedvenc helyem a világon − mondta Lorenzo komolyan. − Ahogy költőként tapasztalom, a természet a legnagyobb múzsa. − Nagyobb, mint a szerelem? − kétkedtem. Lorenzo elkezdte kifogni a lovat a kocsimból. − Egyelőre igen. Ami azt illeti, még nem találtam meg az igazi szerelmemet. − A karámhoz vezette a lovat, amelyben marhák legeltek. Kinyitotta a kaput, és beengedte az állatot. − A szonettjeimben szereplő nő soha nem volt az enyém − vallotta be. − A képzeletem szülötte. Idea… Gyere, Cato, fogd a csomagodat! Megmutatom a szobádat. Levettem a táskámat a kocsiról, és követtem Lorenzót a Medici-villába. Két nagy márványlépcső ívelt fel szimmetrikusan az első emeletre. A bútorzat egyszerű és kényelmes volt. A városi palazzo egyszerű étkészletére emlékeztetett. Meglepett, hogy egyetlen szolgát sem látok, az egész ház üresnek tűnt. A jobb oldali lépcsőn mentünk fel. Tucatnyi falfülke mellett haladtunk el, amelyekben antik művek rejtőztek: női fejet ábrázoló római mozaik, kecses márványkéz. Ki tudja, talán ennyi maradt meg az ősi szoborból. Lorenzo az egyik fülke felé intett a fejével. Dundi, meztelen, szárnyas fiúcska ölelt majdnem akkora delfint, mint önmaga. − Verrocchio bottegájából való − mondta. − Engem Leonardóra emlékeztet. A szívem megtelt büszkeséggel. A fiam ezer szállal kötődik immár a nemes családhoz. Felmentünk még egy lépcsősoron a második emeletre. Lorenzo megmutatta a hálószobámat. Ügyet se vetettem a bútorokra. A figyelmemet azonnal a homlokzati loggiára nyíló kétszárnyas ajtó kötötte le. Odaléptem, szélesre tártam, és kiléptem a fedett erkélyre. A zöldellő tájat fürkés ztem, messzire el lehetett látni. A város viszont nem jelent meg előttem. Merő illúzió, gondoltam. Olyan közel van… mégis oly távol. Ez lesz a szobám az elkövetkező néhány napban. Micsoda kegy! − Köszönöm, Lorenzo! Ez csodálatos. − Sejtettem, hogy elnyeri a tetszésedet. Folyton a város kövei és márványa között élünk. Lehet akármilyen remekbe szabott, egy idő után elege lesz az embernek. Ráadásul vidéken nőttél fel. Legszívesebben megöleltem volna, hogy megköszönjem a kedvességét, de inkább a nagy, egyszerű takaróval fedett ágyra hajítottam a táskámat, és elkezdtem kipakolni. 147

− Van itt elég hely a dolgaidnak − mondta Lorenzo, és egy festett ládára mutatott. A tetején korsó és tál volt. − Lemoshatod magadról az út porát is. − Az arcán sejtelmes mosoly bujkált. − Itt van az édesanyád? − kérdeztem. − Giuliano? A feleséged? − Nem − felelte Lorenzo. A mosolya egyre titokzatosabb lett. − Ezen a hétvégén a másik családommal találkozol. − Miféle családoddal? − kérdeztem. − Gyere le a kertbe, ha felfrissítetted magad. Ott találsz bennünket − Lorenzo már kint volt a folyosón, úgy kiáltott hátra. Az arcomat hűvös vízzel paskoltam. Átéreztem az alkalom magasztosságát. Ott voltam, egyedül álltam a Medici palazzo szobájában a csodálatos, meghitt loggiára nyíló erkéllyel, víztől csepegő arccal, finom, fehér törölközővel az ujjam között. A sors bőkezűségét kifogyhatatlan bőségszarunak éreztem. Megtöröltem az arcomat, becsuktam az erkélyre vezető ajtót, és tiszta alsóneműt vettem fel. Megfésültem a hajamat és elrendeztem. Úgy döntöttem, nem veszem fel tudóssipkámat. Túlságosan modorosan hatott volna azon a helyen. Friss felsőruhát is öltöttem, és kinyitottam a hálószoba ajtaját. Amikor kiléptem a második emeleti folyosóra, csendes és üres volt. A Villa Careggi mögötti kert más volt, mint amelyik az épület előtt húzódott. Szabályos, mértani elrendezésű díszkert volt. Az ilyesmi nemrégiben jött divatba Itáliában. Szimmetrikus volt, pontos formára nyírt sövénnyel, bokrokkal és pompázó virágágyakkal. A tökéletesen kialakított kert mögött azonban volt két dolog, amely egyszerre látszott rendkívülinek és természetesnek abban a környezetben. Az egyik ősöreg, óriási fa volt. Vastag törzséből tekintélyes ágak nyúltak ki. Hatalmas koronája mintha bársonyból lett volna. Olyan nagy és ragyogóan zöld volt, hogy inkább élő szörnyetegnek, mintsem mozdulatlan fának látszott. Ha tudott volna beszélni, a hangjára megremegett volna a föld. A másik földöntúli szépségű, emberkéz alkotta épület volt. Kerek templom ókori görög stílusban, pompás fehér márványoszlopokkal és tökéletes félgömb alakú kupolával. A fa magához vonzott, meg persze a hangok és a nevetés, amelyet alóla hallottam. Kavicsok zörögtek a talpam alatt, amint a szimmetrikus kert egyik sétányán lépkedtem. Megálltam a behemót faóriás előtt, csodáltam korát és fenségét, majd férfiak csoportját vettem észre az árnyékot adó lombkorona alatt. Ültek vagy kényelmesen elterülve feküdtek az egzotikus színű török szőnyegen, 148

amelyen itt-ott borosüvegek, szőlővel telt kerámiaedények, egész sajtok és kenyerek, mártogatáshoz pedig mélyzöld, olívaolajjal teli tálak sorakoztak. Amikor a férfiak észrevettek, csend lett, az ágak zörgése hallatszott csak a szélben. Távolabb, a legelőn kecskegida panaszos mekegése hallatszott, de elnémult, amint meglelte az anyja tőgyét. − Íme, a barátom, Cato − mutatott be Lorenzo. − Néhányan már ismeritek. A többiek a nap végén boldogok lesznek, hogy megismerhették. Meglepő bemutatás volt, amelyet − önbizalom ide vagy oda − aligha érdemeltem ki. A társ aságban a zseniális fordító, pap és orvos Marsilio Ficino, a tiszteletre méltó költő, Angelo Poliziano, akiről az a hír járta, hogy szerelmes Lorenzóba, valamint Vespasiano da Bisticci, Firenze első számú könyvkereskedője ült. Lorenzo előrelépett, a vállamra tette a karját. Illendően és egyszerűen bemutatott azoknak, akiket ismertem. Aztán a többiek következtek. León Battista Alberti volt a legidősebb a társaságban. Lorenzo a legnagyobb tisztelettel és udvariassággal mutatta be. Amint meghallottam a nevét, földbe gyökerezett a lábam. A tudomány és a kultúra orákulumának számított Firenzében: a megtestesült illem és tudás hercege volt. Meghatározó könyveket írt az építészetről, a festészetről, a szobrászatról és magáról az élet művészetéről. „A művészi tökéletesség − tartotta − három dologból táplálkozik: városbéli séta, lovaglás és beszélgetés.” A fény természetéről és az optikáról is írt. Az égvilágon semmi sem kerülte el a figyelmét, hiába esett távol a hétköznapi tudományoktól. Ellentmondásos személyiség és kiváló atléta volt. Állítólag egy alkalommal állóhelyből átugrott egy embert. Firenze legnagyobbjai közül Leonardo őt tartotta a legtöbbre. − Mélyen megtisztelve érzem magam, signor − szólaltam meg, mire kedves mosoly volt a válasz. − Hadd mutassalak be „Gigi” Pulcinak − mondta Lorenzo egy pirospozsgás, korpulens úr előtt. − Ö kedvenc feslett poétánk. − Szórakoztató és gúnyos − helyesbített Pulci barátságos mosollyal. − A többiről nem is beszélve − zárta le a beszélgetést kedélyesen Lorenzo. − Ö pedig Antonio Pollaiuolo. A festészet legnagyobb mestere Firenzében. − Mindig is nagyra tartottam a Herkules sorozatot a Medici-szalonban − méltattam a művészt. − Az unokaöcsém, Leonardo da Vinci el van ragadtatva attól, ahogy az emberi testet ábrázolod. Pollaiuolo kedélyesen bólintott. Éppoly tagbaszakadt ember volt, mint megfestett alakjai. 149

− Cristoforo Landino… − mutatott be Lorenzo egy magas, vékony fiatalembernek, akinek jó néhány foga hiányzott. − Gondolom, már ismered. A retorika professzora, Dantét fordította toszkánai nyelvre. Ö pedig itt… − megkerültük a fa törzsét, és barna köpenyes, kopaszodó, a sok tanulástól görbe hátú tudós előtt állapodtunk meg − Pico della Mirandola gróf. A grófot ismertem. Az apám elragadtatással beszélt a férfiról, aki zseniálisan fordította le a zsidó misztériumok könyvét, a Kabbalát. − Végtelen megtiszteltetés ez nekem − szólaltam meg végül. Lenyűgözött a rendkívüli társaság. Kíváncsivá tett, mi az oka a különféle tudós bölcsek együttlétének. − Gyere, ülj le közénk! − válaszolta Lorenzo, és hellyel kínált a nyersselyem szőnyegen Alberti lába előtt. A férfi bőre ráncos volt, de zöld szeme finom intelligenciáról árulkodott. − Az ősi Athénról beszélgettünk, Szókratész és Platón Athénjáról, illetve arról, miben hasonlít a modern Firenzéhez. − Miben hasonlít, és miben különbözik tőle − helyesbített Gigi Pulci. − Firenze úgy vonzza és patronálja a nyugat legnagyobb filozófusait, művészeit, tudósait és íróit, mint annak idején a nagyvonalú Athén − szólalt meg Cristoforo Landino határozottan. − Hasonlít hozzá kulturális vívmányokban, az új és eredeti ötletek iránti nyitottságban is − tette hozzá Ficino. − Athén ugyanakkor lemészárolta Kione és Melos teljes férfilakosságát, asszonyaikat pedig eladták rabszolgának − vetette közbe Lorenzo gúnyosan. A földre nézett. − Bezzeg kiváló vezéretek, aki hagyta, hogy megtámadják és kifosszák Volterrát! − Nem ez volt a szándékod − felelte gyorsan Angelo Poliziano. − Baklövés volt, de igyekszel jóvátenni. − A görögöknek volt nyilvános színházuk, amely nekünk nincs − vetette fel Bisticci, a könyvkereskedő. − Amíg becstelenségekre ragadtatták magukat a mészárlásban, ott volt nekik Euripidész, aki kiváló darabot írt róla Trójai nők címmel. − Firenzében erőszakos az egyház, eretneküldözéseket és inkvizíciót szervez − mondta Pico. − Igaz − válaszolta Pollaiuolo. − Mégis itt vagyunk − gondolkodók, írók, építészek, művészek −, akik új utakat keresnek. Azt fürkésszük, vannak-e rejtett 150

szimbólumok a festményeinkben és katedrálisaink szoborral borított falán, vagy zenénk matematikájában, amelyek a nekünk annyira kedves üzeneteket és misztikumot hordozzák. Sandro Botticelli Vénusz születése című festményére és a pogány, mitológiai titkokra gondoltam, amelyek a nő és a természet szépségében jelennek meg. Sandro nem volt ott aznap, noha tudtam, hogy a „család” szeretett tagja. − Ne veszítsük el a jókedvünket − nógatta Ficino társait −, hiszen ez a filozófus legfőbb erénye. − Ha folyton azt a nótát fújod, hogy a vidámság és az öröm a legnagyobb jó és a tudás forrása, valóban jókedvűek leszünk -vágott vissza Gigi Pulci. Olyan panaszosan nyomta meg az utolsó előtti szót, hogy mindenkiből kitört a nevetés. − Gyertek! − mondta Ficino, és felállt. − Ideje, hogy elkezdjük találkozónkat. A többiek is felálltak. Leporolták zekéjüket, nyújtóztatták tagjaikat. Találkozó? − gondoltam. Eddig mit csináltunk? A válasz hamarosan nyilvánvalóvá vált. A fé rfiak elindultak a kavicsos ösvényen a görög kerti pavilon felé. Lorenzót figyeltem, a karja Poliziano vállán nyugodott. Intett a fejével, hogy kövessem őket. A barátságos csevegés elnémult, elértük az épületet. A laza menetből egysoros, méltóságos oszlop lett. Lorenzo kitárta a magas duplaajtót. Az illusztris firenzei férfiak egymás után tűntek el mögötte. Lorenzo megvárt, a menet végéhez csatlakozott. Titokzatosan mosolygott. − Üdvözöllek a gondolat birodalmában − mondta. − Az igazság templomában. Döbbenten meredtem rá. − Csak saját felelősségre léphetsz be − tette hozzá őszinte komolysággal. − A legveszélyesebb terem egész Európában. Átléptem a küszöböt. Lorenzo követett, és becsukta az ajtószárnyakat, amelyek dörögve zárultak be mögöttünk. A szemem elé táruló kép felülmúlta legmerészebb álmaimat is. A körkörös építmény bordázott oszlopai és az őket összekötő oszlopok a legfinomabb csiszolt fehér márványból voltak, amelyet valaha láttam. Erő és időtlenség áradt az épületből, ugyanakkor végtelen könnyedség is. A templomot a mennyezeten elhelyezett tetőablak világította meg. A kupola belülről ugyanolyan aranyosan csillogott, mint kívülről. A padló közepén kristálytiszta vízzel teli medence állt. A közepében fáklya égett az örökkévalóság lángjával. A férfiak továbbra is libasorban haladtak. Lassan, a legnagyobb áhítattal 151

elfoglalták helyüket a templom fala mentén körbefutó márványpadon. Pico della Mirandola mögött álltam. Távolabb a fal mentén görög stílusú szobrot pillantottam meg a falfülkében. Mielőtt megláttam volna a nevét a talapzaton, tudtam, hogy Platón. A finoman metszett márványszobrot friss babérfüzér koroná zta. Hallottam, hogy Pico csendes áhítattal imádkozik a rég halott filozófus előtt. A menet továbbhaladt. Hamarosan újabb falfülkéhez értem. Magasztos, idős bölcshöz érkeztem. Hosszú, göndör szakálla volt. A felirat alatta: Hermész Triszmegisztosz. Elállt a lélegzetem, éreztem, hogy a bőröm bizseregni kezd. Ezek a férfiak a hatalmas Hermest imádták! Pico elhaladt a szobor előtt, és leült a mögötte álló padra. Lorenzo mögöttem haladt. A tekintetem az utolsó szoborra tévedt. Azt gondoltam, hogy a döbbenet, amelyet az előző két ikon okozott, felülmúlhatatlan. Nagyot tévedtem. A keresztény világ közepén álló pogány templomban Ízisz egész alakos szobra tárult elém. A varázslat, a gyógyítás, az anyaság, a szüzesség és a szexualitás egyiptomi istennőjének falfülkéje oldalt és lent tele volt friss virágokkal és illatos füvekkel. Valaki bazsarózsafüzért akasztott a nyakába. Bénultan, zavartan álltam. Arra lettem figyelmes, hogy Lorenzo mögém áll, és a fülembe súgja, hogy üljek le. Végül nagy nehezen otthagytam a szobrot, és helyet foglaltam. Lorenzo a lehető legalázatosabban köszöntötte Íziszt, majd több méterrel távolabb tőlem leült a padra. Mindenki a helyén volt. A szemek tágra nyíltak, és a medencében álló fáklya lángjára meredtek. Senki sem beszélt. Senki sem mozdult. Csak a zekék emelkedtek és süllyedtek minden lélegzetvétellel, időnként valaki pislogott. A töprengő csend hosszúra nyúlt. Más körülmények között elviselhetetlen lett volna. Ott viszont egyre kellemesebb, már-már meghitt lett. Anélkül, hogy valaki szólt volna, mintegy varázsütésre a csend hirtelen megtört. A férfiak testtartása ellazult, halk nevetés hallatszott, csendes beszélgetés kezdődött. Marsilio Ficino felállt, körbetekintett a templomban, és mindenkire kedvesen mosolygott. Meglepetten és boldogan vettem észre, mennyire kellemesen érzem magam az elmondhatatlan nagyság templomában. − Üdvözlet mindenkinek − köszöntött bennünket Ficino − Platón firenzei akadémiájában, és a Háromkirályok Testvériségben. Platón akadémiája! − hasított belém a felismerés. Keringtek ugyan pletykák a városban mindenféle titkos vallási körökről − „éjszakai társaságok” −, de azt, ahol 152

állítólag a „görögök tökéletes férfijának” oltáránál imádkoztak, a lehető legnagyobb titokzatosság vette körül. Az effajta tevékenységek a legnagyobb eretnekséget és elfajzottságot jelentették az egyház szemében. − Itt van ma körünkben, vendégként Cato Cattalivoni, tudós és patikus − folytatta Ficino. − Lorenzo de’Medici ajánlására érkezett közénk. Ha végeztünk vele − Ficino mosolygott, mire kedélyes nevetés hangzott mindenütt −, és maga is úgy kívánja, a nemes Cato testvérünkként keresheti velünk az egyetlen igazságot. − Igen, igen − kiáltották többen. Ficino leült. Lorenzo beszélt, de nem állt fel a helyéről. A fennkölt alkalom ellenére a hangja természetes és barátságos volt, mintha csak kettesben beszélgettünk volna. − A nagyapám, Cosimo, alapította az akadémiát 1438-ban, ezernyolcszázhatvanhat évvel Platón születése után. Az ősök könyvei és kéziratai akkoriban kezdtek visszaszivárogni keletről. A művelt és kíváncsi férfiak − sokan közülük humanisták, sokan egyháziak voltak − alig várták, hogy megismerhessék az antikvitás gondolatait. Európa sötét, kegyetlen, pestis sújtotta, babonás évszázadokat élt át. Az egyház keze mindenhová elért. A pokol tüze és az elkárhozás rémével ijesztgette a férfiakat, az asszonyokat, de még a gyerekeket is. A bűnük pusztán annyi volt, hogy megszülettek. Nagyapám később találkozott Silióval − folytatta Lorenzo, és lelkesen Ficinóra nézett −, és megbízta Platón összes munkájának fordításával. Poggio Bracciolini, Cristoforo és Pico is kitartóan szállította a fordításokat. − Lorenzo Bisticci felé mosolygott. − Vespasiano pedig, hála neki, nemes foglalkozássá tette a könyvkereskedést. Ma már Silio Corpus Hermeticum fordítása vezéreli gondolatainkat. − Mesélj Catónak az igazi Akadémiáról! − kérte Gigi Pulci. − Miért nem mondod el te, Gigi? − dőlt hátra Lorenzo a padon. − Krisztus születése előtt háromszáznyolcvanhárom évvel a negyvenéves Platón Itáliába látogatott -jelentette be Pulci a lehető legnagyobb büszkeséggel. − Nem sokat tudunk arról, mit látott és tanulmányozott, de azt igen, hogy amikor visszaért otthonába, saját iskolát alapított tudósoknak, tanároknak és diákoknak… − Itália még Platónt is megihlette − kiáltotta Poliziano, amire mindenki helyeselt. − Az iskolának egyetlen célja volt − folytatta Pulci −, mégpedig az, hogy mindenféle szellemi tudás tárháza legyen: filozófia, matematika, csillagászat, természettudomány, orvostudomány. Nagyra becsüljük a görögöket, de rájöttünk, hogy az ő példaképeik az egyiptomiak voltak. 153

Landino vette át a szót. − Platón természetesen elsősorban filozófus volt. Legkorábbi nézetei és dialógusai szeretett tanára, Szókratész emlékét védték a becsmérlőktől. − Akárcsak a gyilkosoktól − tette hozzá szenvedélyesen Leon Battista Alberti. − Képzeld csak el, az állam perbe fogta és kivégeztette pusztán azért, mert arra tanította az ifjú athéniakat, hogy gondolkodjanak, és mondják ki az igazságot. A legironikusabb a dologban, hogy az ifjak atyái fogadták fel Szókratészt, tanítsa őket. − Tehát az athéniak, akiket oly nagyra tartunk, mégsem ideális államban éltek? − kérdeztem. Először szólaltam meg azóta, hogy beléptem a templomba. Többen válaszoltak győzedelmeskedett.

egyszerre.

Antonio

Pollaiuolo

dallamos

hangja

− A demokrácia kísérlet volt, de végül elvetették az olyan bölcs emberek, mint Platón. A kormányzás más formái − az oligarchia és a plutokrácia − még nagyobb csapást jelentettek. − Lorenzo mégis Platón tökéletes államának ábrándját kergeti a köztársaságban − jegyezte meg Poliziano. − Firenzét annak mintájára kívánja berendezni. − Szent igaz − helyeselt Lorenzo. − De látjátok, ismét elkanyarodtunk. Ahelyett, hogy az akadémiánkat mutatnánk be Catónak, megint politikáról beszélgetünk, pedig valójában a filozófia hozott össze bennünket. − Így igaz − csatlakozott Ficino. Felállt, lassan sétálni kezdett a szökőkút körül. Nagy méltósággal beszélt. − Úgy hisszük, a filozófia a férfi legszentebb elhivatottsága. A kiválasztottak misztikus és ezoterikus indíttatása. Platón hagyományain a tudományos vita új formáját fejlesztettük ki. Nagyra értékeljük a tudás és a valóság megfontolt vizsgálatát. Arra törekszünk, hogy nyitottak maradjunk az új irányok felé, és mindenkor készek vagyunk felülvizsgálni az álláspontunkat. Ficino pont előttem állt meg. Döbbenten láttam, hogy nem más, mint Lorenzo de’Medici tanítója okít engem is. Ficino hangja szigorú lett. − Mi, az akadémia tagjai felismerjük ellenségeinket, amelyek nem mások, mint az esztelenség és a halhatatlanság. Az ostoba gondolatok és a viselkedés. − Ficino mélyen a szemembe nézett. − Az olyan élet, amely soha nem kérdőjelezi meg az igazságot és az erkölcsöt, Cato, méltatlan élet. Néhányan közülünk, elsőként és leginkább Pico − Ficino Mirandola felé intett a fejével − igyekeznek összebékíteni a pogány és okkult tanításokat az egyház doktrínáival és a szentírással. Ugyanakkor mindnyájan átadtuk magunkat az eretnek gondolatnak, hogy az ember nem nyomorúságos lény, nem az eredendő bűn hordozója, és nem Isten kegyelmétől függ a 154

megváltása. Ügy hisszük, hogy az ember isteni alkotás a tökéletlen világban. Az eretnekség felemeli az emberi lelket, amelyet az egyház a sárba tapos. Ekként zajlott hát beavatásom a különös testvériségbe, amely ezer szállal kapcsolódott az antikvitáshoz, és az intellektus univerzumának legfényesebb csillagait vonultatta fel. Sok mindenre emlékszem abból, ami azon a délutánon történt, de a legjobban arra, mennyire hálás voltam az apámnak. Személyisége és szigorú tanítása nélkül soha nem lehettem volna az illusztris társaság tagja, képtelen lettem volna vitatkozni, véleményemmel és tiltakozásommal segíteni a közösség munkáját. Aznap estem szerelembe Lorenzo de’Medicivel, ahogy két lélek szerelembe esik egymással. Kétségtelenül hálás voltam neki, amiért hitt bennem, és megengedte, hogy belépjek a világába. Imádtam mindazt, ami férfivá tette, olyan vezetővé, aki a legigazabb elvek szerint kívánt kormányozni. Kedves, érző szívű költő volt, olyan ember, aki mindennél nagyobbra tartotta a természetet és a titkait. A hála mellett azonban ott volt a szerelem. Nem számított, hasonlóan érez-e. Bevallottan, kimondottan vagy sem, az érzés olyan tiszta, világos és egyértelmű volt, akárcsak az igazság templomának fehér márványfala. Onnantól fogva az én Lorenzóm volt, és olyan mélyen foglalt helyet a szívemben, mint Leonardo. »-« Órákig beszélgettünk. Észrevettem, hogy a nap már nem süt be a kupola tetőablakán. A hűvös márványon ülve már fáztam. A férfiak is mozgolódni kezdtek, gyorsan, már-már hevenyészve áldást küldtek Platón, Hermes és Ízisz felé, majd egyesével kimentek a kora esti fénybe. Nevetés, barátságos beszélgetés hallatszott, mialatt a kavicsos sétányon lépdeltünk a franciakerten keresztül a sötétbe burkolózó villa felé. Többen az ösvény mellé álltak, hogy könnyítsenek magukon. Éreztem, hogy nekem is kell. Találtam egy megfelelő bokrot, és a „szarvamat” is segítségül hívtam. − Ritka élvezet, ugye? Annyira megdöbbentem a közeli hang hallatán, hogy kicsúszott a kezemből az eszköz. Gyorsan megragadtam, de a sugár addig mindenfelé elfolyt. − Hű, bocsánat! − nevetett Lorenzo, és könnyíteni kezdett magán mellettem. − Remélem, nem a kis közösségünk tett ilyen feszültté. − Nem a közösség, hanem egyik hímtagja, aki mögém settenkedett, és… − Rögtön megbántam, hogy ilyen szavakat használtam. Lorenzo udvariasan elengedte a füle 155

mellett a szójátékot. Elhallgatott, hamar elvégezte a dolgát, és barátságosan vállon veregetett, mielőtt továbbállt. Kis híján lebuktam. Elrejtettem a szarvacskát, megigazítottam a ruhámat, és csatlakoztam a többiekhez, akik a villa hátsó bejáratán keresztül mentek az épületbe. Lorenzo a félhomályos villába kalauzolt bennünket. Nem a szalonon vagy az ebédlőn, hanem meglepő módon a konyhán keresztüljutottunk be. Nem voltak szakácsok és szolgálók, így mindenki maga látott munkához, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Gigi Pulci meggyújtotta a fáklyákat a falon, és tüzet rakott a széles konyhai tűzhelyben. Jó néhány megkopasztott csirke és megnyúzott nyúl volt a konyhában. Lorenzo a konyhapult előtt állt, feltűrte ingujját, és puszta kézzel nekilátott beolajozni az állatokat. Amikor végzett, hosszú rudakra húzta őket, átadta Polizianónak, aki a tűz fölé helyezte a nyársakat. Landino és Mirandola némán paradicsomot szeletelt és borsót fejtett. Pollaiuolo lelkesen káposztát vágott. Bisticci könyékig matatott tengeri herkentyűkben: egy halom szívkagylót, folyami rákot, gébet, márnát, pert, csukát és nagy rombuszhalat tisztított meg, majd erős vasrácsra tette azokat. Még az idős Alberti is raviolit készített nagy levél nyers tésztából és krémes, fehér sajtból. − Cato! − kiáltotta Lorenzo. − Ne csak állj ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába! Készíts nekünk finom kompótot! Biztosan menni fog. A jégszekrényben találsz szőlőt és olívát. − Az üvegekkel teli polcra mutatott. − Ott az olaj, az ecet és az összes fűszer, amire szükséged van. Az edény pedig… − Lorenzo letérdelt a tűzhely mellett, ahol edények és serpenyők sorakoztak. Némi csörömpölés után méretes cserépedényt tolt elém. − Szép nagy edény − jegyeztem meg, és igyekeztem nem mosolyogni. − Ígérem, hogy az este végére ugyanilyen üres lesz. − Lorenzo felállt és lopva rám mosolygott. − Hogy tetszik az első találkozó a gondolkodók között? Azt se tudtam, mit mondjak. − Nem is tudom, mit gondoljak − böktem ki végül. Lorenzo nevetett. − Gyerünk dolgozni! − utasított, majd a hatalmas diókupac elé ült, hogy feltörje. − A következő téma a halál − jelentette be minden átmenet nélkül Silio Ficino, mintha még mindig az örök láng körül üldögélnénk, nem pedig osztrigát hámoznánk és raviolit készítenénk. − Ez igen nagy téma, nem gondolod? − kérdezte Gigi Pulci répahámozás közben. 156

− Tegyük személyesebbé − vetette fel Ficino. − Beszéljünk a saját halálunkról. Például úgy akarok meghalni… − egy pillanatra elhallgatott, összeszedte a gondolatait −, hogy a szívem mélyén és az írásaimban hiszek saját jóságomban és isteni természetemben. Hirtelen csend lett, csak az aprítás és az edények fémes csengése hallatszott. A filozófus szakácsok töprengtek és elmélkedtek. Cristoforo Landino szólalt meg először. − Úgy akarok meghalni, hogy tudom, a testem elporlik, de az elporladásban átalakulok. − Bravó, bravó! − kiáltotta valaki. – Jól mondtad! − lelkendezett valaki más. − Úgy akarok meghalni, hogy elmondhatom, befejeztem a munkámat − mondta Lorenzo halk méltósággal −, és szeretett Firenzém jövője biztonságban van. Mindenfelé helyeslő moraj hallatszott. − A szerelmem karjában szeretnék meghalni − szólalt meg Poliziano. A tekintete akaratlanul is Lorenzo felé kalandozott. − A kedvenc kurtizánomban szeretnék meghalni − jelentette ki Gigi Pulci. Nagyon szívott egy szőlőszemen, amivel sikerül megnevettetnie a többieket. − Én… − szólalt meg Vespasiano Bisticci, majd megvárta, amíg a hahotázás alábbhagy − úgy akarok meghalni, hogy a lehető legtöbb könyv van a birtokomban. Színlelt megvetés hangzott fel. Lorenzo felkiáltott: − Mindenkit meghallgatunk ebben a körben! − Ha egyszer meghalok − szólalt meg Alberti komolyan, mire csend támadt a konyhában −, azt szeretném, ha nagy emberek társaságában lennék, mint Platón, Hermes és Mózes. Csendes töprengés következett. Antonio Pollaiuolo egyszer csak megszólalt: − Fájdalom és félelem nélkül szeretnék meghalni. Mindenki helyeslően motyogott. Rajtam volt a sor. − Boldogan szeretnék meghalni − böktem ki végül. Néma csend támadt. Rájöttem, hogy a kijelentésemben nem volt magasztos gondolat vagy fennkölt jelentés. Valaki finoman megérintette a vállamat. Megfordultam, és Ficinót, a platóni akadémia atyját láttam a hátam mögött. Melegen 157

mosolygott rám. − Kedvemre való fickó vagy − mondta. A szemem sarkából láttam, hogy Lorenzo tekintete büszkeségtől ragyog. Életem legszebb pillanata volt. − Miután oly előzékenyen meghívtatok a sanctum sanctorumba − szólaltam meg, és eszembe jutott a pillanat, amikor Papa mutatta meg nekem saját alkímiai laboratóriumát −, szeretném felhívni a figyelmeteket a házam harmadik emeletén található szobára. Mindenki felhagyott kulináris tevékenységével és rám nézett. Lorenzo ámuldozott a legjobban, hiszen ő már a második emeletig eljutott. − Miféle szoba, patikus? − kérdezte Bisticci gyanakvást színlelve. − Ami azt illeti, mostanáig titkos helyiség volt. − Alig bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. − Olyan szoba, amelyet maga Hermes is kedvére valónak találna? − kérdezte Ficino reménykedve. − Több mint kedvére valónak − feleltem teljesen belefeledkezve a munkámba. − Már-már lenyűgözőnek.

158

Tizenhatodik fejezet

Andrea

Verrocchio felénk tartott, amikor Leonardóval épp egy épülethez közeledtünk, amely nagy és csodaszépen megfestett cégére szerint a Firenzei Festők Társaságának adott helyet. − Kész vagy csatlakozni a művészek céhéhez? − kérdeztem tőle zengő bariton hangomon, amely még mindig szórakoztatta. − Nem könnyű elhinni. Olyan, mintha csak tegnap érkeztem volna sovány kisfiúként Firenzébe. − Még mindig sovány vagy − feleltem halkan. Képtelen voltam visszafogni magam. − Nem eszel eleget. − Mama − korholt suttogva Leonardo, nehogy valaki meghalljon bennünket. − Nem szólok többet. − Nézd! − kiáltott fel Leonardo, amikor a mester csatlakozott hozzánk. − Ott jön az öreg Filippo Lippi. − Mögötte pedig Domenico Ghirlandaio − tette hozzá Verrocchio. A szívem hevesebben kezdett verni. A firenzei művészvilág legendás alakjait láttuk. Ghirlandaio Sandro mestere volt, mielőtt Verrocchio a szárnya alá vette. − Gyertek! − biztatott bennünket Andrea, és a bejáraton keresztül a viaszos fapadlójú előcsarnokba vezetett bennünket. − Nézzük meg, ki van még itt! Reméltük, hogy a nagyok társaságát élvezhetjük majd, és nem is csalódtunk. Az üresen kongó teremben néhány férfi őgyelgett. A művésztársaság lajstromozója sápadt fiatalember volt tágra nyílt szemmel, amely még jobban elkerekedett, amikor meglátta, kik közelednek felé. Az előtte heverő nyitott könyvre mutatott, mire Sandro Botticelli beírta a nevét. Mögötte, a sorára várva Antonio Pollaiuolo és a testvére, Piero állt, majd Lippi és Ghirlandaio következett. Valaki borral teli kancsót és formás, törékeny velencei talpas poharakat tett az egyik padra. A poharak a Palazzo Mediciből valók − állapítottam meg. Elfoglaltuk helyünket a sorban a Pollaiuolo testvérek mögött. A művészek boldogan ölelgették egymást. Bemutattak azoknak, akiket nem ismertem. A testvéri társaság tagjai közé iratkoztak, noha egyébként is testvérek voltak − töprengtem. Antonio Pollaiuolo előrelépett. Aláírt, majd letett harminckét soldit, ennyi volt a tagság díja. − Látod, ez jár annak − mondta a lajstromozónak, és a háta mögötti művésztömeg 159

felé intett a fejével −, aki három évig nem nyitja ki a könyvét. − Ó, Maestro, végtelenül megtisztel bennünket a jelenléted… − felelte a fejét rázva a fiatalember −, mindnyájatok jelenléte. − Ne hagyd, hogy aláírjon − szólalt meg Botticelli Leonardo karját öklözve −, még kisgyerek. − Lehet, hogy kisgyerek vagyok − vágott vissza Leonardo, és ütést mímelt Lorenzo felé −, de tudok egy-két dolgot a perspektíváról. A többi művész boldogan kacagott, hiszen minden szórakozás közül a szópárbaj volt a legérdekesebb. − Láttátok a fákat, amelyeket Vénusz születésére festett? − folytatta Leonardo. − Laposak, mint a tetű. Botticelli eszelősen mosolygott. − Da Vinci pufók angyala Az angyal és Tóbiás című képen olyan közel áll az örökkévalósághoz, hogy szinte átlátni rajta. − Gyenge riposzt! Gyerünk, jobbat is tudsz ennél − hallatszott mindenfelől. − Az égi hírnök az Angyali üdvözlet című képeden olyan, mintha ki akarná kergetni Nagyasszonyunkat a szobából. Az meg csak arra készül, hogy kivesse magát az ablakon! − kiáltotta Leonardo nem kevés igazsággal a szavaiban. − Hátrébb az agyarakkal, palánta! − szólt köze Filippo Lippi. − Épp a tanítványomat becsméreled. − Ami azt illeti, már az enyém − vágta rá Verrocchio. Átkarolta Botticelli vállát, és magához húzta. Mindenki nevetett. Leonardo következett, hogy aláírja a lajstromot. Lehajolt, rám mosolygott. A derekamon lógó erszényből kivettem harminckét soldit, és átnyújtottam a lajstromozónak. − Bárcsak mindenkinek ilyen nagybátyja lenne, Cato − mondta komolyan Antonio Pollaiuolo. Helyeslő moraj hallatszott. − Az apjának is itt kellene lennie. Szégyellhetne magát − szólalt meg Verrocchio. − Semmi baj, Andrea − felelte Leonardo. − Egyébként sem szeretném, hogy savanyú arája tönkretegye az ünnepi alkalmat. Az arca olyan boldogan ragyogott, hogy kis híján elhittem neki, amit mond. Mire a 160

fájdalom makacs szikrája a szemében? − töprengtem. Talán mert Piero da Vinci mélyen megbántotta Leonardo anyját, vagy valaki mást? − Mindenről lemaradtam? Mindenki megfordult. Giuliano de’Medici száguldott be az ajtón mosolyogva. Egyenesen a pad felé indult. − Miért nem iszunk már? − és már töltötte is a bort mindenkinek. − Rád vártunk − felelte Botticelli. A művészek Giuliano köré gyűltek, és elvettek tőle egy-egy borral teli poharat. Giuliano játékos pajkossággal méregette Leonardót. – Jó kis pletykát hallottam rólad − szólalt meg. − Hadd halljuk! − türelmetlenkedett Verrocchio. Mindig is tudtam, hogy a férfiak nagy pletykafészkek, csak a nőket vádolják miatta. − Hívjátok ide Leonardót, hadd hallja ő is, hiszen róla szól − mondta Giuliano. − Így van − tette hozzá, mintha csak magában beszélne. Leonardo tartása megváltozott. Olyan lett, akár egy teknős, aki alig várja, hogy visszahúzódhasson a páncéljába. Mégis hagyta, hogy barátai közelebb tuszkolják Giulianóhoz. − Ismered a fiatal Ginevra Benci portréját? − kérdezte ravaszkodva Giuliano. − Nem olyan fiatal − jegyezte meg Botticelli. − Már elmúlt tizenöt éves. Leonardo tekintete kegyelemért könyörgött. − Gyönyörű festmény − szólalt meg Antonio Pollaiuolo. − Azt hiszem, Leonardo eddigi legjobb műve. − Nem csoda − válaszolta Giuliano, aki nem engedett fiam néma, kétségbeesett esedezésének. − Hiszen egészen közelről ismeri. A művészek tettetett felháborodással és döbbenettel feleltek. − Veszélyes vizekre eveztél, Leonardo − mondta Filippo Lippi. − A férje dúsgazdag. Leonardo arca rákvörös lett. − Mi több, szeretőt is tart − tette hozzá Botticelli −, aki nem más, mint Silio Ficino barátja, Bertrando Bembi. − Ginevra és Bembi szerelme plátói − bökte ki váratlanul Leonardo, majd gyorsan 161

elhallgatott. Mindenki számára világossá vált, hogy beismerte bűnét. Szólni se tudtam. Büszke voltam rá, hogy a fiam nővel hált. Kétségtelenül nem a legjobb választás: a férje rendkívül előkelő, és hírhedt szerelmi viszonyt tart fenn Bembivel. Leonardo szeretője mégsem prostituált volt… és nem is fiatalember. − Mondjátok meg nekem mindannyian − szólalt meg Leonardo nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elterelje magáról a figyelmet −, nem felháborítóbb az, hogy Giuliano szeretőt tart… − elhallgatott a hatás kedvéért −, és teherbe ejti? Kiáltások és füttyszó hallatszott. Giuliano grimaszt vágott Leonardo felé. Túltettek rajta, de a legkevésbé se bánta. − A boldog apára − kiáltotta Botticelli, és Giulianóra emelte a poharát. Leonardo mosollyal könyvelte el apró győzelmét. Sandro azután felé intett. − Leonardóra, akinek biztonságáért két felszarvazott férfi miatt aggódhatunk! Mindenki nevetett és felemelte a poharát. − Salut! − kiáltották egy emberként. − Leonardóra!

162

Tizenhetedik fejezet − Ezüstvíz − mondta Lorenzo. − Istenvíz − ellenkezett Silio Ficino. − A higanyt − vetette közbe Pico della Mirandola tanító komolyságával − eleinte holdvíznek nevezték. − A fekete tehén teje − mondta Lorenzo. − Erről soha nem hallottam − felelte Vespasiano Bisticci. A faszénégőhöz lépett, és meggyújtotta a hengeres kerotakis üveg alatt. − Várjatok! − kiáltottam, amikor épp egy ezerévesnél is régebbi kéziratot böngésztem. Az alkímiai laboratórium asztalán álló szerkezethez mentem, és némi vasport helyeztem az üveglapra a tetején. Éjfél körül járt az idő. Kettős életű férfiak titkos találkozója zajlott. Intettem Picónak, hogy azonnal takarja le a felső nyílást a vastag, hermetikus fedővel. − A sárkány magja − javasolta Lorenzo. − Messze a legköltőibb. − A sárkányepe jobban leírja a higanyt − ellenkezett Pico. − A sárkánytól függ − szellemeskedett Bisticci. Mindenki nevetett. A könyvkereskedő meggyújtotta a faszénégetőt. Mindnyájan a kerotakis körül tülekedtünk, és feszülten figyeltünk. Öt szempár meredt ámuldozva az üveghengerre. A higany lassacskán a zárt edény aljára gyűlt. Ahogy egyre melegebb lett, bugyborékolni kezdett. Ficino láthatóan remegett. Mintha mindenkinek elállt volna a lélegzete a padlásszobában. Halálos csendben álltunk. Az ezüstös anyag egyszer csak elpárolgott, semmi sem maradt belőle a henger alján. Nem emelhettük fel a lezárt fedőt, de tudtuk − legalábbis reméltük −, hogy a pára reakcióba lépett a vasporral. − Türelmesnek kell lennünk − figyelmeztettem a többieket. − Meddig? − kérdezte Ficino. − Nem tudom. A szöveg nem említi, mennyi idő múlva következik be a melanosis. − Nagy szerencse, hogy végre saját laboratóriumunk van a kísérleteink elvégzéséhez − szólalt meg Silio Ficino, és rám mosolygott.

163

− Mintha kételkednél benne, Pico − mondta Lorenzo a barátjának. − Nem sokra tartom a gyakorlati alkímiát − felelte Pico. − Mi értelme annak, hogy az ásványok változtatják a színüket? Azt hittem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az igazi alkímia a lélek átalakítása, nem pedig valamilyen fémé arannyá. − Valóban így van − helyeselt Bisticci. − De van annál csodálatosabb, mint látni, ahogy az anyag pusztán hevítés vagy másik anyag hozzáadása révén feketéről fehérre változik, vagy a pávatoll szivárványszínét ölti: sárga, majd lila és vörös lesz? − Vagy Arisztotelész elméletének vizsgálata, amely szerint a négy elem egymásba alakulhat? − tette hozzá Lorenzo. − A filozófia a tudományok királya, de a kísérletezés csodálatos dolog. Gyerünk, lásd be te is! Legalább annyira kíváncsi vagy, mint a többiek. − Lorenzo hozzám fordult. − Te melyik oldalt képviseled a vitában, Cato? Végső soron a te laboratóriumodban vagyunk. Nemrégiben „vesztettem el” mesteremet és nagyvonalúan rám hagyta patikáját.

bácsikámat, Umbertót, aki

A tekintetem a kis, gyönyörű festményre tévedt, amelyet az olvasztókemence mellett helyeztem el a falon. Leonardo ajándékozott meg vele nemrég. Szép, idős nőt ábrázolt hullámzó, vörös ruhában. A haja kontyba tornyosult a feje tetején. A fejemmel felé intettem. − Ő a tűzhely kínai istennője − magyaráztam a barátaimnak. − A főzésért és a gyógyszerek elkészítéséért felelős istenség. − Nem beszélve az alkímiáról − tette hozzá Bisticci. − Az alkímia istennője is. Az egyik keleti könyvem kéziratában van kép róla. − Hol ér véget az egyik tudomány, és kezdődik a másik? − töprengett Lorenzo. − Egyesek a növényi alkímiát Kis Művészetnek, az ásványit pedig Nagy Művészetnek nevezik. − Nem, nem − ellenkezett Bisticci. − A Nagy Művészet valami egészen más. A lényege, hogy megtalálják az elixírt, amellyel az ember az örökkévalóságig élhet. − Mindnyájan tévedtek − szólalt meg Lorenzo. − A Nagy Művészet szexuális jelenség. Nem más, mint a férfi és a női lélek misztikus és extázisos fizikai eggyé válása. − Gyógyíthatatlanul romantikus vagy − kiáltotta Ficino. − Meglehet − ismerte el Lorenzo −, de ismerjük Nicholas Flamel és szeretett felesége, Perenelle beszámolóit. Eljutottak az extázis állapotba 1382. január tizenhetedikén. 164

Az agglegény Pico a szemét forgatta. − Az ég szerelmére, hol találunk hozzáértő férfi és női alkimistát, akikkel… összeolvadhatunk? − Igen jó felvetés − helyeselt Lorenzo. − De a remény hal meg utoljára. − Nézzétek! − kiáltott fel Bisticci. Mindannyian a kerotakis felé fordultunk. Sötét folyadék haladt lefelé cseppekben az üveghenger oldalán. Silio Ficino óvatosan eltávolította a kis gömbfedelet a tetején, és megfordította. Belenéztünk. A félgömb alakú edény falát jól látható, fekete anyag fedte. − Megtörtént a melanosis − jelentette ki Bisticci lelkesen. − A higany először légneművé vált, majd a pára meloninná változtatta a vasport. Íme, az első lépés az arannyá változtatás folyamatában. Senki nem jutott szóhoz. Döbbenten álltunk, még a szarkasztikus Pico is csendben maradt. − A mai napon tagjai lettünk − szólalt meg Silio Ficino − a rendkívüli, több ezer éves közösségnek. − Lehunyta a szemét. -Táruljanak hát fel előttünk az univerzum titkai! − Fogta az íves edényt, az ablak melletti falikarban álló fáklyához vitte, és alaposan megnézte. − Mi a következő lépés, Cato? − kérdezte. Visszatértem a kézirathoz, és végigböngésztem a szöveget. − Kalcinálás − feleltem, és felnéztem. − A következő szín, amelyet elő kell állítanunk, a fehér. Lorenzo arca felragyogott. Ösztönösen visszamosolyogtam rá, a tekintetünk egymásba forrt. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy öröme több, mint a sikerült kísérlet feletti lelkesedés vagy a tudásom iránti rajongás. Izgatott lettem, és elfordultam. Bisticcit figyeltem, ahogy Ficino vállát veregeti, és megöleli Picót. Azt a pillanatot azonban sosem felejtem el. Megrémített és izgalomba hozott egyszerre. Volt valami Lorenzo de’Medici és Cato, a patikus között. Valami komikus. Tragikus. Csodálatos. Képtelen. Érzett valamit irántam, akárcsak én iránta. A világon semmit, semmit sem lehetett tenni ellene. – Jól van − feleltem, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. − Valaki hozza ide a duplanyakú csőrös poharat.

165

Tizennyolcadik fejezet

Soha nem ültem lovon, még csak oldalt sem, ahogy a hölgyek szoktak. Soha nem voltam hölgy, férfiként pedig fogyatékosnak tettettem magam. Lorenzo azonban a fejébe vette, hogy együtt kell lovagolnunk. Addig nem tágított, amíg meg nem találta a módját, hogy „betegeskedő törött combcsontom” ellenére lóra ültessen. Fáradságot nem kímélve konzultált az orvossal és a nyeregkészítővel. Egy délután, meglehetős meglepetésemre és csalódásomra megajándékozott a mélyen párnázott különös szerkezettel. Magas támlája, rövid kengyele volt. A spanyol gineta stílusban készült, amely az orvos szerint fájdalommentes szögben tartja majd sérült csípőmet. Lorenzo mindössze annyit kért tőlem, hogy próbáljam ki. Ha fájdalmaim lesznek, soha többé nem fog a lovaglással zaklatni. Ismét hétvégi vendég voltam a Villa Careggiben. Ezúttal Lorenzo vér szerinti családja tartózkodott a villában, a platóni akadémia tagjai nem voltak jelen. Leonardo is velem tartott, ami még boldogabbá tett. A fiam ragyogóan érezte magát Giuliano társaságában. Az ifjú Medici nemkülönben. Hajnalban hangos dörömbölés vert fel álmomból. Megint a loggiára néző szobát kaptam. Hálóingben, mezítláb az ajtóhoz vonszoltam magam, és kinyitottam. Lorenzo és Giuliano kicsattanó örömmel várt. − Lovagláshoz öltözz! − rikkantotta Lorenzo. − Vagy segítsünk, esetleg? − Azt hiszem, egyedül is menni fog − feleltem dühöt színlelve, és becsaptam az orruk előtt az ajtót. Nevetés hallatszott kintről. Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy mégsem kell előttük öltözködnöm. Szorosabban lekötöttem a mellemet, majd egészen a csípőmig bebugyoláltam magam. Fogalmam sem volt, mit művel majd a lovaglás a kiegészítőimmel. Nadrágot, robusztus csizmát és széles karimájú kalapot vettem, amelyet Lorenzótól kaptam. Amikor elkészültem, úgy éreztem, egészen más vagyok, mint a tunikába és piros tudóssipkába öltözött fiatalember, aki egyébként voltam. Sajnos nem volt tükör a szobában, hogy kellemes benyomásomat igazolhassa. A nap épphogy a keleti dombok fölé emelkedett, amikor az istállóhoz értünk. Legnagyobb örömömre Leonardo fogadott bennünket. Épp a hevedert húzta meg a csodálkozó pej csődör hasán. Ő is lovagláshoz öltözött. Az istállófiú két lovat vezetett elő. Azonnal felismertem őket. Az egyik Morello volt, a másik Giuliano kedvence, Simonetta. Első szerelme után nevezte el. Már nem lovagol a hölgyön − mondogatta −, névrokona nyergében élvezi inkább az emlékeket. Nem sokkal később idősebb istállószolga vezette elő az öreglányt, amely a nekem készült speciális nyerget viselte. 166

− Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára lovagoltál, bátyám − szólalt meg Leonardo. − Tudod még egyáltalán, hogyan kell? Rettegni kezdtem. Erőt vettem magamon, hogy képes legyek kimondani az elkerülhetetlen hazugságokat, és széttárjam a lábam a széles, mozgó fenevad felett. − Remélem, mind megbocsátjátok, ha lassan megyünk majd − mondtam. − Nagyon lassan. − Persze, Cato − nyugtatgatott Lorenzo együtt érző hangon. − Úgy teszünk majd, mintha most lovagolnál először. − Intett az idősebb istállószolgának, aki fellépőt hozott. − A bal vagy a jobb lábad rossz? − kérdezte Lorenzo. − A bal. – Jól van. Akkor a jobbat minden gond nélkül át tudod majd lendíteni a ló háta felett. Próbáld csak meg! − fellépett velem a magasítóra, a bal lábamat a kengyelbe tette, megfogta a csípőmet, és átemelt a nyergen. A hatás és az együttérzés kedvéért hangosan felnyögtem. – Jól vagy? − érdeklődött Lorenzo. − Igen, igen. Csak kis nyilallás volt. − Jól ültem a különleges nyeregben. A magas, párnázott háttámla rendkívül kényelmes volt. Széttett lábbal pihentem a lovon. Szokatlan testhelyzet volt nő létemre, ugyanakkor egészen természetes, szinte kényelmes. Az istállófiú megigazította a jobb lábamat a kengyelben, és elvitte a fellépőt. Lenéztem a nyeregből, és három örömtől sugárzó arcot láttam. Lorenzo és Giuliano ujjongott. Leonardo arckifejezése bámulatos volt. Nem tudtam eldönteni, a nevetés vagy a sírás határán van-e. Jobbra-balra ingatta a fejét, és azt motyogta: „Bátyám, bátyám…” − Akkor hát induljunk! − kiáltott fel Lorenzo, és elegáns mozdulattal Morello nyergében termett. Leonardo és Giuliano is nyeregbe ült. Eszelősen vigyorogtak, és azonnal versenyezni kezdtek. Egymás mellett vágtattak el, és sűrű porfelhőt hagytak maguk után. − Néha még mindig úgy viselkedik, mint egy kisfiú − jegyezte meg Lorenzo, és a kezembe adta a kantárt −, de igazi öröm számomra, hogy velem együtt kormányoz. Lorenzo előreügetett, és intett, hogy kövessem. A ló megmozdult alattam, a háta ütemesen ringatózott. Alig éreztem félelmet, olyan volt, mint amikor kocsi bakján ültem. Tudtam, hogy Lorenzo olyan lovat választott nekem, amelyen nem eshet 167

bántódásom. Igyekeztem úgy tenni, mintha újra tanulnék lovagolni, nem pedig először ülnék nyeregben. Az idős hölgy Morello mellé ért. − Giuliano varázslatosan bánik a számokkal − mesélte Lorenzo. − Ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Boldogan átengedtem neki a banki ügyletek döntő részét. Az ünnepek és látványosságok tervezését és megszervezését szintén ráhagyom. Úgy látom, végtelenül élvezi. Te is úgy találod, hogy Firenze üdvöskéje? − Mindenki szereti. Szerintem tökéletesen kiegészítitek egymást. − Így igaz. Ahol az én gyengém, ott az ő erőssége. Ami engem nem érdekel, vagy nincs rá időm, őt lenyűgözi és minden apró részletében örömöt lel. Morello megszaporázta a lépteit, a lovam követte. Büszke állhatatosságomra és testtartásomra életem első lovas élménye során.

voltam

− Az egészben a legjobb − folytatta Lorenzo −, hogy az öcsém végtelenül megbízik bennem. Megingathatatlan a lojalitása. Nyugodtan hajtom álomra a fejemet, ha tudom, hogy Giulianót magam mellett tudhatom. Az öcsém a legjobb altató. Fel kellene használnod a gyógyszereidhez. Vagyont kereshetnél vele. − Ha már a gyógyszereknél tartunk − feleltem −, apám küldött nekem egy ládával Kelet mesés kincseiből. Kisilabizálhatatlan könyvek. Gyógynövények. Fűszerek. Szárított gomba. Apró bálványok és textíliák. Még mumifikált macska is van Egyiptomból. − Szívesen megismerném az apádat. Rendkívüli ember lehet. Mosolyogtam magamban, hiszen igaza volt. − Még csodálatosabb, mint az ajándékok, amiket küld, és a levelek, amiket ír − válaszoltam. − Sok bölcs emberrel és tudóssal beszélgetett. Olyanokkal, akik rengeteg régi tudást hordoznak a fejükben. Rengeteg titkot. Nagy tisztelettel beszélnek egy bájitalról − a neve soma −, amely extatikus látomásokat ébreszt az emberben. E hallucinációkon alapszik a hindu vallás. Ha megitták, a szegények gazdagnak és szabadnak érezték magukat. Az élet pezsegni kezdett, végtelen lett. A növény, amelyből nyerték, elveszett. Már csak emlék. − A görögök eleusziszi misztériumaira emlékeztet. Kétezer éven át végezték a beavatási szertartást Athén mellett álló templomukban. Ismeretlen italokat ittak, amelyek hasonlítottak a te somádra, és a lehető legmélyebb vallási, misztikus érzéseket váltotta ki belőlük. Egyfajta transzba estek. Sajnos semmi biztosat nem tudunk, hiszen halott ember, aki beszél vagy ír róla… Az ital receptje, amelyet magukhoz vettek, ugyancsak elveszett. − Lorenzo felém fordult, és mosolygott. − Itt állunk, se sománk, se eleusziszi elixírünk, hogy extázisba essünk. Csupán szédítő 168

emlékük maradt. − Sajnos igen − feleltem. − Hogy tetszik a lovaglás? − Semmim se fáj, a nyereg fantasztikus. Elhaladtunk egy darabon a villától északra. Áthaladtunk a városfalban nyíló kapun, ahol az ösvény úttá szélesedett. Leonardo és Giuliano − a két legszebb és legenergikusabb ifjú, akiket valaha láttam − vágtatva száguldott felénk. Együtt haladtunk tovább, négy lovas egymás mellett. − Nagyon furcsát álmodtam tegnap − meséltem nekik. − Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha rágondolok. Nő voltam. − Valóban nagyon furcsa − felelte Giuliano. Lorenzo döbbenten meredt rám. − Szültem − folytattam −, de nem gyereket. Egy démont, amely elkezdett felfalni, egyik testrészemet a másik után. − Micsoda szörnyűség! − kiáltott fel Leonardo. − Várj! Még nem fejeztem be − folytattam. − Már majdnem megevett. Mielőtt a fejemet is bekapta volna, hirtelen erő és hit támadt bennem. Hatalmasra tátottam a számat − azt hittem, kiakad az állkapcsom −, és egyben lenyeltem a démont. Erre felkeltem… és úgy éreztem, azonnal könnyítenem kell magamon. Hatalmasat nevettek rajtam, majd mindenki elcsendesedett. − Mi az, Giuliano? − kérdezte Lorenzo. − Furcsán nézel. − Nekem is volt egy álmom tegnap éjjel. − Megfontoltan és visszafogottan kezdett hozzá, mintha rendkívüli jelentősége lenne. Az ilyesmi szokatlan volt tőle. − A Po nte della Grazién haladtam keresztül. Hatalmas vihar tombolt. Az álom valóságos volt, az arcomon és a karomon éreztem az esőt. Villámok hasították darabokra az eget, és nappali világosságot hoztak. Homokfelhő, faág és levél kavargott a folyó felett. Az egészből szörnyű forgószél lett, tele homokkal és kaviccsal. Rettentő magasra emelkedett, a teteje hatalmas gomba módjára kiszélesedett. Felkapta a palota tetejét és eltűnt vele. − Giuliano tekintete izzott. Magával ragadta az érzelmek vihara. − Halálra rémültem a természet erőinek tombolása láttán. Meggondolatlanul úgy döntöttem, hogy lenézek a híd korlátjáról. A látvány rémülettel töltött el. Az Arno… − Giuliano elhallgatott, kereste a szavakat. − Az Arno forrongott, teljes hosszában kavargott. Arra gondoltam: „Menj! Fuss! Fuss el innen!” Próbáltam, de földbe gyökerezett a lábam. Aztán hirtelen… Alig kaptam levegőt. Képtelen voltam levenni a szememet a rémálmát mesélő 169

fiúról. − …a híd kettéhasadt a talpam alatt. A következő pillanatban elnyelt a folyó. Nem, nem nyelt el teljesen, mert hol a víz alatt voltam, hol félig felette. A folyó ide-oda hányt, hol itt dobott ki, hol ott. Az áramlás vadabb volt, mint legmerészebb álmaimban. − Giuliano elhallgatott. Egy idő után suttogva hozzátette: − Meghaltam álmomban. − Lehetetlen − mondta Lorenzo. − Almában soha nem hal meg az ember/ − Tudom − felelte Giuliano nagyon halkan. − Tudom. Mégis meghaltam. Megfulladtam az özönvízben. Mielőtt felébredtem − felkeltett a rémület −, minden elsötétült körülöttem, és a lelkem mélyén tudtam, hogy halott ember vagyok. Leonardo döbbenten nézett. Odahajolt, és gyengéden a barátja karjára tette a kezét. Könny csillogott Lorenzo szemében. Szörnyű pillanat volt. Arra gondoltam, tennem kell valamit. − Csak azt ne mondd − szólaltam meg nemtörődömséget erőltetve magamra −, hogy felkeltél, és úgy érezted, rettenetesen kell vizelned. Mindenki megkönnyebbülten hahotázott. A két fiatal ismét nekiiramodott. Talán azért, hogy elhessegessék Giuliano rémálmát. Lorenzóval testvériesen haladtunk egymás mellett. A lovak kényelmesen sétáltak. Sokáig hallgattunk. − Mindig is a nőket szerettem − közölte minden átmenet nélkül Lorenzo. − Persze sok férfit is ,,szerettem” korábban… Fordítsd el a fejed! Ne nézz a szemébe! − kiáltotta egy hang a lelkemben. Hiába, a barátom volt, aki épp nehéz és elkeseredett vallomást készült tenni. Felé fordítottam a fejem, és egyenesen a szemébe néztem. Rájöttem, mennyire igaz a mondás, hogy a szem a lélek tükre. Eggyé váltam a férfival, ő pedig velem. − De még soha nem estem szerelembe férfival… előtted, Cato. Az idő megállt. Minden hang ezerszeresére nőtt: a lovak patájának kopogása, a rovarok zümmögése, a fejem mellett süvítő szellő. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, felelnem kell neki. Az összes néma, szívből jövő üzenet igaz volt. Éreztem, de eddig nem mertem bevallani magamnak. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy ugyanazt érzem iránta, amit ő. De hogy tehetném? − Azt akarom, hogy tudd… − feleltem. Igyekeztem megőrizni magabiztosságomat, pedig a szívem lágy volt, akár a vaj. − Tudom, mit jelent megérteni, mit akarsz valójában, és rájönni, mégsem érheted el, bármilyen elkeseredetten akarod is. Leírhatatlan, mégis mérhetetlen fájdalom, olyan, mint elveszíteni valakit. 170

Lorenzo nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy világosan értette a szavaimat. Hallotta és elhitte. – Szeretlek, Lorenzo. Tudod, hogy nagyon szeretlek… − mondtam. Rám mosolygott. Melegség áradt szét a testemben. Imádtam, amikor így néz rám. − Azért egyelőre még a hölgyeket részesíteném előnyben − szólalt meg végül végtelen könnyedséggel és szellemességgel. Reméltem, hogy megkönnyebbült sóhajom nem volt hangos vagy tolakodó. − Azt hiszem, az lesz a legjobb − feleltem. Ki nem állhattam, hogy ezt kell mondanom. Az egész beszélgetés alatt egy pillanatra sem vettük le a szemünket a másikról. A beszélgetés azonban véget ért. Lorenzo előrenézett. − Mit szólnál, ha gyorsabban lovagolnánk? Próbáljunk ügetni? − Szívesen megpróbálom − feleltem. − Remélem, egy napon olyan gyorsan vágtatok majd, mint te. − Rámosolyogtam. − Remélem, legyőzlek. − Mit sem szeretnék jobban. Mit sem szeretnék jobban, mint hogy férfias karodba omoljak − gondoltam. A kezembe venném kedves arcodat, megcsókolnám a szemed, az állad, a szemhéjad. Dús, vastag szádat. Beletúrnék sűrű, fekete hajadba. − Van valami, amit tudnom kell az ügetésről? − kérdeztem, igyekeztem vidám dolgokról beszélni. − Nyomd le a lábad a kengyelben, a súlyt helyezd át előre, emelkedj fel kissé a nyeregben, nehogy megüssön. − Kitartó volt, hiába tiltakoztam. Még jobban szerettem érte. − Megmagyarázhatatlan ritmusa van, de hamar megtanulod. Igen természetes. A térdedet told előrébb! Tartsd erősen a kantárt. Odahajolt, szétfeszítette az öklömet, kiegyenesítette a tenyeremet az ujjával. Óvatosan beletette a gyeplőt, egyszer körbetekerte az öklömön, majd behajtotta az ujjaimat. − A ló a tartásodból és a lábad mozgásából tudja, mit akarsz tőle: megszorítod, elengeded, a sarkadat a tomporához érinted. Az állatnak szüksége van rá, hogy parancsolj neki. − Ha ügetek, beéred mára ennyi lovaglással? − kérdeztem, és Lorenzo szemébe néztem.

171

− Hogyne. Természetesen. − Akkor megadom a jelet. Ha leesek mögötted… − Azonnal ott leszek melletted − felelte Lorenzo, és a szemembe nézett. − Nem hagynám, hogy bajod essen.

172

Tizenkilencedik fejezet − Hadd hozzak egy kis sfogliatellát, Mama! Leonardo nagyon körültekintően ejtette ki az utolsó szót, bár aligha hallhatta bárki a körülöttünk dúló hangzavarban a Piazza Santa Crocén. A Pazzik, a firenzei bankárok befolyásos családja, a Mediciek nagy riválisa, látványos külsőségek közepette ünnepelte Carlo Pazzi és Bianca, Lorenzo és Giuliano lánytestvérének kézfogóját. Háromnapos parádésorozat, tűzijáték, szabadtéri ünneplés és táncmulatság vette kezdetét. A faterfamilia, Jacopo Pazzi megelégelte, hogy a Mediciek folyton túltesznek rajta, így aztán az utolsó fillérig mindent költséget ő állt. − Ha még egy falatot eszem, kidurranok − közöltem a fiammal. − A tésztákkal teli asztal itt van nem messze − erősködött Leonardo. − Hozok kettőt, legfeljebb hazavisszük. Leonardo a tészták felé indult. Boldogan néztem, milyen kedves férfi vált belőle. Pont olyan kedves és figyelmes volt, mint gyerekkorában, és éppen úgy szereti az anyját, mint akkor. Alig tudtam megállni, hogy meg ne ragadjam, össze ne csókoljam, akárcsak régen. Kisfiúkora óta örömet akar szerezni nekem. A zsebkendőjébe csavart édességgel tért vissza. Kihajtotta, és megmutatta nekem a kétrétegű ropogós tésztát. Az alakja rákfarokhoz hasonlított, a krémes, fehér töltelék kitüremkedett az oldalán. Megkóstoltam az egyiket, még meleg volt. − Elkényeztetsz, Leonardo. A fiam fölém tornyosult, már rég magasabb volt, mint én. Lehajolt, és csendesen azt felelte: – Az összes jó fiúnak ezt kellene tennie. De érted rajongani valódi öröm. Fülsiketítő trombitaszó intette csendre a tömeget. Akárcsak aznap, amikor először a városba érkeztem, a menyasszony és a vőlegény családjának − Medici és Pazzi − felvonulása következett. A pompás, fenséges piros és kék színnel díszített sátor alá igyekeztek, amelyre a két család címerét hímezték. Megpillantottam Lorenzót, Giulianót és Lucreziát. Csodálatosan néztek ki, rendkívül elegánsan öltöztek az alkalom kedvéért. Legnagyobb szerencsétlenségére Bianca nem anyja lágy vonásait, hanem apja sötét arcbőrét és görbe orrát örökölte. A Pazzik mind hétköznapiak és egyformák voltak: sem csúnyák, sem szépek. Ugyanaz a rátarti kifejezés ült az arcukon, mintha az összegyűlt tömegnek az lenne a legfőbb dolga, hogy a csizmájuk talpát nyalja. Az emberek viszont azért jöttek, hogy jóllakjanak, szórakozzanak, és szemügyre vegyék a két család pompás gazdagságát. 173

Lorenzo és Giuliano két oldalról a testvérük mellé állt, megcsókolták az arcát, és látványosan átadták a Pazzi vőlegénynek. Erre a tömeg vad éljenzésbe kezdett. Leonardót és engem annyira magával ragadott az ünnepi alkalom, hogy meg se hallottuk következő szónokot, aki csendre akarta inteni a közönséget. Aztán rájöttem, ki beszél, és görcsbe rándult a gyomrom. Tudtam, hogy Leonardo is hasonlóan érez. Az apja, Piero volt. A két firenzei család között állt a ponyvatető alatt. Fényűzően festett nemesi öltözékében. Vastag aranyláncot viselt, az ügyvédek megkülönböztető jelét. Biztosan a Pazzik kegyének köszönhette, hogy ilyen magasra jutott − gondoltam −, hiszen Lorenzo következetesen mellőzte szolgálatait az érdekünkben. Piero kirobbanó hangulatban volt, hiszen a figyelem középpontjában állhatott Firenzében: a leghatalmasabb családok tagjai a háta mögött, az ünneplő tömeg pedig előtte. Mindenki itta a szavát. − Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy megjelenhettem színetek előtt a mai napon − kezdte. A szívem hevesen vert. Nem győztem átkozni kicsapongása és megbízhatatlansága miatt. Éreztem, hogy Leonardo megfogja a kezem. Enyhén megszorítottam, hogy elűzzem az összes kellemetlen érzést, amely a lelkét mardosta. Piero váratlanul hátrafordult, és a sátortető egyik sarka felé biccentett. Csodálatos fiatal hölgy jelent meg az oldalán, fonott haját gyöngyök díszítették. Fényűző öltözéke nem maradt el Pieróé mögött. Jól láthatóan várandós volt. Végigszaladt a hideg a hátamon. Úgy éreztem, egy út közepén állok a fiammal, négylovas hintó száguld felénk, de a lábam földbe gyökerezik, és képtelen vagyok megmozdulni. − Piero da Vinci vagyok. Ö a feleségem, Margherita, és íme, az első gyermekünk. − Elragadtatott mosoly jelent meg Piero arcán. A tömegnek nagyon tetszett, amit lát, és dobolni kezdett a lábával. Láttam Lorenzo megvető tekintetét. Tudta, hogy ott vagyunk a tömegben. − A családommal… − Piero büszkén a feleségére tekintett − azt kívánjuk, hogy minden földi jóval áldassék meg e frigy. Firenze Köztársaság jegyzőjeként ezennel kihirdetem Carlo della Pazzi és Bianca de’Medici eljegyzését, amelyet később az egyház áld meg és szentesít. Éreztem, hogy Leonardo teste megfeszül, amikor apja a családjáról beszélt. Gátlástalanul és nyilvánosan nem vett tudomást egyszülött, vérbeli fiáról, aki azóta a firenzei társadalom elismert tagjává lépett elő. Kegyetlen gesztus volt. 174

Miután bemutatta, Piero már-már udvariatlanul, az állával intett Margheritának, hogy lépjen le az emelvényről. A lány engedelmeskedett. Piero kinyújtotta mindkét karját, mire Carlo és Bianca előrelépett, és megfogták a kezét. A firenzei köztársaság jegyzője a lehető legnagyobb komolysággal egymásra tette a kezüket. − E köztársaság törvényei értelmében mától jegyesek vagytok. Firenze polgárai éljeneztek. Éreztem, hogy Leonardo keze kicsúszik az enyémből. Nem akartam elveszíteni a tömegben, így követtem a tér széléig. A megfogyatkozó nézők között felismertem siető alakját. Utána szaladtam. Magas termete megtört, a válla beesett volt, a feje lelógott, mint a megostorozott öszvérnek. − Hazamegyünk − mondtam neki, és belékaroltam. Nem beszélt, nem ellenkezett. Jött velem, mintha minden akaratától megfosztották volna. Kinyitottam a patika ajtaját. Leonardo lépett be előttem. Kettesével szedte a lépcsőket a második emeletig. Mire felértem, már az ablak melletti lócán ült és az utcát bámulta. Nem hiszem, hogy látott valamit a kétségbeesés sötét szakadékán kívül. − Édes fiam… − Csak azért, mert nem találta eléggé vonzónak, hogy elvegyen… − Becsületére legyen mondva, Leonardo, az apád össze akart házasodni velem. Mindegy, mi történt azután, szerelemben és szenvedéllyel fogantál. Piero nem volt eléggé gerinces, hogy küzdjön értem. Vagy értünk. − Mint a kígyó − felelte Leonardo. Addig soha nem láttam annyira elkeseredettnek. Lehunyta a szemét. − Ma meg tudtam volna ölni. A legszívesebben kiszorítottam volna belőle az életet. − Minden okod megvan rá, hogy gyűlöld − feleltem −, de ne feledd: aki megfogja a kígyó farkát, azt megmarja. Az apád magunkra hagyott bennünket, nincs szüksége ránk. Fényes jövő áll előtte. Azt hiszem, bölcsen tesszük, ha nem keresztezzük az útját. Ha akadályt gördítesz elé vagy feldühíted, attól félek, lecsap rád. Hatalmában áll nagyobb fájdalmat is okozni neked annál, hogy nem vesz tudomást rólad. Leonardo kíváncsian meredt rám. − És te, Mama? Te, a legnőiesebb, legcsodálatosabb anya miatta élsz már jó ideje férfiként. Rájöttem, addig alig töprengtem ezen. Ezúttal sem akartam ezen gondolkodni. − Szinte minden tekintetben csodálatos adomány − feleltem. − Még soha nem voltam olyan szabad, mint az elmúlt néhány évben. 175

− Na és nem félsz, hogy lelepleznek? − faggatott Leonardo, és hitetlenkedve fogadta közönyömet. − Nem. Azt hiszem, jobb színész vagyok, mint azt valaha hittem. Időnként… − Elhallgattam, és azon töprengtem, hogyan mondjam el, amit gondolok. − …férfinak érzem magam. A fiamat nem könnyű meglepni. Most azonban döbbenten hallgatott. Minden pénzt megért az ámulat kifejezése az arcán. Elmondtam, amit akartam. − Megesszük a sfogliatellát? − váltottam témát. Leonardo elővette a zsebkendőt, és az asztalra tette a süteményt. − Szerzek egy kis bort − mondtam, és felmentem a konyhába. Amikor visszatértem, azt láttam, hogy Leonardo félretette a süteményt, és rajzolni kezdett az asztalon. Közelebb akartam menni, hogy megnézzem, miben mesterkedik, de feltartotta a kezét, és intett, hogy maradjak ott, ahol vagyok. − Ezek… mások, Mama. Nem akarom, hogy aggódj. − Aggódjak? Ugyan mi aggaszthatna? Leonardo ellépett az asztaltól. Odamentem és csak egy pillanatig tartott, mire rájöttem, mit látok. Leesett az állam. A szám tátva maradt, a kezemet az arcom elé kaptam. Leonardo nagy lépést tett az anatómiai ábrázolás terén. Hatalmas lépést. Ezúttal nem apró állatok szerveibe engedett betekintést. A kék papíron ezüstvesszőkarcban emberi lények, testrészek rajza látszott − teljesen felboncolva. Minden hústól megfosztott koponya, lenyúzott emberi láb. Látszott az izmok barázdája és tapadási pontja. Az volt a benyomásom, hogy bármelyik pillanatban életre kelnek és megmozdulnak. Az anatómia azonban csak a papír egyik részét töltötte meg. A rajzok mellett Leonardo fordított írása látszott. Azonnal tudtam, hogy magyarázat ahhoz, amit megfigyelt és lerajzolt. − Leonardo… − Nem kell mondanod, Mama. Tudom, hogy veszélyes. − Azzal is tisztában vagy, mennyire veszélyes? Sixtus pápa egy Torquemada nevű kegyetlen kínvallatót bízott meg a bűnösök és az eretnekek perbe fogásával. Az inkvizíció már betört Spanyolföldre, a zsidókat vette célba, akik alig győznek menekülni. Lorenzo azt tervezi, hogy megnyitja Firenze kapuit előttük, bár ezzel még gyanúsabbá tenné a várost és lakóit Róma szemében. − Tudtam, hogy hatásosnak kell 176

lennem. − Nagyon vigyáznod kell, Leonardo. Kérlek! Kedves, elnéző mosoly jelent meg az arcán. − Nem mondhatok le olyan értékes vizsgálódásról, mint a boncolás. Arról, hogy így lássam az emberi testet − széles mozdulattal a rajzokra mutatott. − A természet felbecsülhetetlen ajándéka ez. Az élet mechanikájába nyerek bepillantást, Mama! Beleláttam az agyba. Követtem az ideget, amely a szemgolyó mögött ered és az agyban ér véget. Finoman megérintette a tarkómat, a tekintete ellágyult. − Még soha nem éreztem magam annyira tetterősnek… mint amikor a halottakat vizsgálom. Szörnyen hangzik, tudom… − Nem, nem szörnyen. Furcsán. Dühítően. De csodálatosan is. − Az anatómiai rajzokra néztem. − Csodálatosak! Leonardo rám mosolygott. Megfogta a vállamat, és megcsókolta a homlokomat. − Óvatos leszek. Mindenre odafigyelek. Duplán óvatos leszek. Triplán! − Bolondozol velem. Leonardo elkomolyodott, és a szemembe nézett. − Nem, nem bolondozom veled. A legkevésbé sem. Tudom, mekkora áldozatot hoztál azért, hogy most itt lehess Firenzében, a világ legnagyobb férfijai társaságában. Nem fogom veszélybe sodorni magam, és nem foglak veszélybe sodorni téged sem. Megígérem. Mama… − Zavarba jött, furcsán nézett. − Mi van közted és Lorenzo között? − Valami nagyon bonyolult − feleltem. − Bonyolult? Hátravetettem a fejem, és a mennyezetet bámultam. Leonardo volt az egyetlen ember a világon, akiben megbízhattam, aki ismert engem nőként, férfiként, anyaként, nagybátyként, patrónusként és barátként egyaránt. − Lorenzo belém szeretett − feleltem. − Catóba. Ezúttal Leonardo kapta a szája elé a kezét. − Nem nevetsz ki, ugye? − kérdeztem. − Nem, nem nevetek, csak elképedt arckifejezésemet takargatom. Félrebillentette a fejét, mintha rajzát nézné.

177

− Te is szerelmes vagy belé? − Persze, Leonardo. Ki ne lenne? − Tudja? A fejemet ráztam. A fiam nagyot sóhajtott. Pontosan értette, mitől egyszerre szövevényes, nehéz, lehetetlen, fájdalmas és nevetséges a helyzet. − Így viszont a legkevésbé sem csodálatos az álca. Éreztem, hogy forró könny gördül végig az arcomon. Leonardo észrevette, és a kezét az enyémre tette. − Megbízhatsz Lorenzóban. Nagy ember. − Épp ezért nem bízhatok benne. Hatalmas veszélybe kerülhetünk, ha lehull rólam a lepel. Lorenzo egész Toszkána kormányzásának terhét cipeli a vállán. Mi lenne, ha az egyik barátjáról kiderülne, hogy… hogy… − Kétségbeesetten néztem a fiamra. − Már azt sem tudom, ki vagyok. − Hermafrodita − felelte, és jót derült a válaszon. − Igen − helyeseltem. − Jelenleg ez a legjobb szó rá. Mindketten mosolyogtunk. Mintha nagy súly, nehéz gyapjúkabát hullott volna le a vállamról. Megosztottam különleges, örömteli és elviselhetetlen titkomat szeretett gyermekemmel. − Van ebből még több? − kérdeztem a rajzokra mutatva. − Több? − Leonardo felvette a táskáját, és vadul vigyorgott. − Ó, Mama, még a felét sem láttad.

178

Huszadik fejezet − Cato, gyere gyorsan! Közelgett az este, amikor a lángoló szemű Benito berontott üzletem ajtaján. A csengő vadul csörömpölt. Felnéztem az őrlőmozsárból. − Leonardóról van szó. Letartóztatták! -Benito arckifejezése egyre rémültebb lett. − Az Éj Hivatala tartja fogva. A karom lehanyatlott, de igyekeztem összeszedni magam. A szervezet egyházi hivatal volt, a „Halandóság Vigyázói”. Ha Leonardót letartóztatták, az csak egy dolgot jelenthetett. Benito el akart kísérni, de könyörögtem neki, hogy maradjon, zárja be az üzletet, és ne szóljon senkinek arról, amit hallott. Tudtam, hogy erre hiába kérem. Az effajta hírek hamar szárnyra kaptak a városban. A lehető leggyorsabban átvágtam a városon. Nem hagytam, hogy elragadjanak a gondolataim. Túl sötétek, túl kegyetlenek voltak. Mire a hivatal elé értem, már kisebb tömeg tolongott előtte. Keresztülvágtam magam az embereken, és beléptem a hivatalba. Két reverendás papot láttam az íróasztal mögött. Az egyik mogorva és szikár, a másik pufók, pirospozsgás arcú volt. Az asztal előtt négy csoport vitatkozott durván egymással. Biztos, hogy a többi letartóztatott családja, akiket Leonardóval együtt elfogtak. Az egyik férfi felnézett, csak akkor láttam, hogy Lorenzo az. Azonnal odajött hozzám. Képtelen volt elrejteni az aggódását, és alig tudtam megőrizni előtte férfiúi mivoltomat. Leonardo anyja voltam. A fiam kétségbeejtő körülmények között volt. Amióta férfiálruhában Firenzébe érkeztem, soha nem éreztem magam annyira nőnek, mint abban a pillanatban. Mégsem adtam ki magam, Cato hangján szólaltam meg. − Szodómia? − Igen. − Miért vagy itt? − Az unokaöcsém, Lindo Tornabuoni is a vádlottak között van. A másik a bácsikám, Bernardo Rucellai törvénytelen fia. Ismertem Rucellait. Mindenki ismerte. Firenze egyik gazdag családjának sarja volt. Vagyonuk szinte akkora volt − ha nem nagyobb −, mint a Medicieké. Kétségbeesetten megráztam a fejemet, csak ennyit tehettem. − Három másik férfit is perbe fogtak: két aranyművesinast és egy ékszerkészítőt. A 179

fiatalember, akit állítólag megbecstelenítettek, szintén aranyműves, és tehetős családból származik. − Lépjenek előre, akik a vádlottak érdekében szólni kívánnak − mondta a mogorva pap. Mindenki az asztal körül tolongott. Izzadságcseppek gördültek végig a dagadt pap arcán, miközben felolvasta a kezében tartott írást. − Bartolomo di Pasquinót, Arturo Baccinót, Lindo Tornabuonit, Tommaso di Masinit és Leonardo da Vincit a szodómia buja és megalázó bűntettével vádolják, amelyet Jacopo Saltarelli ellen követtek el, aki még nincs tizenhét éves. Tettüket névtelenül jelentette be Firenze erkölcsös polgára… − Névtelenül? − kiáltott fel felháborodottan az egyik családtag. − Akkor honnan tudjátok, hogy erkölcsös? − Csendet! − rendelte el hűvös kimértséggel a dagadt pap, majd folytatta, mintha mi se történt volna. − …bedobva levelét a tamburába., „az igazság szájába”, a Via Motolán. − A tamburák dobformájú urnák voltak a város különböző pontjain. A polgárok írásban megvádolhatták a szomszédjaikat világi és vallási ügyekben egyaránt. Éreztem, hogy a körülöttem álló családtagok majd felforrnak a dühtől. Csak Lorenzo állt némán és rendületlenül az oldalamon. A másik pap következett. − A meghallgatás holnap délben lesz. Amint visszajöttök, láthatjátok… − Most akarjuk látni őket − közölte Lorenzo lefegyverző egyszerűséggel. Előrelépett, szemtől szemben állt a papokkal. A csuhásokban láthatóan abban a pillanatban tudatosult, hogy Firenze ura is ott van a családtagok között. A két pap a fejét összedugva tanácskozott. A sápadt, lóarcú férfi kétségbeesetten igyekezett úgy tenni, mintha nem remegne. − Az őr odavisz benneteket hozzájuk. − Légy erős, Cato! − súgta oda nekem Lorenzo. Faajtón léptünk be, elhaladtunk több hivatali irodának látszó helyiség mellett. Másik ajtó következett. Vastagabb volt, mint az első, legalább annyi vas volt benne, mint fa. Kívülről hangosan becsapták mögöttünk. Az Éj Hivatalának félelmetes börtönfolyosóján félhomály volt. Zord, rácsos cellák sorakoztak mindkét oldalon. Az első cellákban nők voltak, feltehetően prostituáltak. Hátrébb hat fiatalember, párosával egy cellában. Leonardo egy másik fiatalember társaságában ült. Mindketten fekete ruhát viseltek, 180

a durva priccsen ültek, rácsok mögött. Az őr kinyitotta az ajtót. Lorenzóval együtt a cellába léptünk. A fekete frakkos férfi, Tommaso di Masini felállt és megölelte Lorenzót. − Hála istennek. Leonardo jóformán fel sem nézett. Megrémültem, hiszen a fiam életében először úgy nézett ki, akár egy kivert kutya. − Öcsém! − szólítottam meg. A fiam nem mozdult. Leültem mellé Tommaso helyére. − Leonardo − szólongattam kedvesen, akárcsak a nagy fájdalmat átélő beteget. − Megsebesültél? Beteg vagy? − Nem − felelte kísérteties hangon, és körülnézett a cellában. − De itt vagyok, ezen a szörnyű helyen… Legnagyobb megkönnyebbülésemre Lorenzo megszólalt helyettem. − Nem sokáig leszel már itt, Leonardo. Egyikőtök sem. − Már most veletek mehetünk? − izzott fel a remény Leonardo szemében. Elhűlve figyeltem Lorenzo magabiztosságát. − Csak holnap, a meghallgatás után. Délben. Akkor szabadok lesztek. Ígérem. Leonardo a fejét ingatta. − Nem maradhatok itt éjszakára. − A rémület elhatalmasodott rajta. Könyörögve tekintett Lorenzóra. − Hiszen tömlöcben vagyunk. − Tudom, de nem vagy egyedül. A barátod itt van veled. Lelket fogtok önteni egymásba. − Tommasóra nézett. − Ugye így lesz? Tommaso bólintott. Leonardo teljesen magába zuhant. A szívem majd megszakadt a fiamért. Férfiasan megöleltem. Alig tudtam leplezni valódi érzelmeimet. − Bíznod kell Lorenzóban! − súgtam a fülébe. A börtönőr megjelent a cellaajtóban. Indulnunk kellett. Lorenzo gyorsan váltott néhány szót másik unokaöccsével a szomszédos cellában, majd elmentünk. Csendben ballagtunk egymás mellett egy ideig. A fejemben cikáztak a gondolatok, félelem és kétségbeesés kerített hatalmába. Tudtam, hogy Leonardo ugyanezt éli át. Lorenzo viszont már-már dühítőén nyugodt és magabiztos maradt. 181

− Rossz előérzetem van − szólalt meg egyszer csak Lorenzo. − A négy letartóztatott fiúból kettő házasság útján lett a Medici család tagja. Fogadok, hogy politikai okból fogták el őket. A többi, mint Leonardo, járulékos veszteség. − Rám nézett. − Cato, te remegsz! − Valóban? Megállt, megragadta a vállamat, és szembefordított magával. − Nagyon szereted ezt a fiút, ugye? A hangom elcsuklott, alig tudtam felelni neki. − Megígértem a nővéremnek, hogy mindenáron megvédem. Alig győztem férfias álcám mögé rejteni előtörő nőiességemet. − Tudtad, hogy Sandro Botticellit is megvádolták már hasonlóval? − Megráztam a fejemet. − Az ügyvédeink másnap kiszabadították. A fiúkkal is így lesz, a szavamat adom. Holnap este Leonardo megint Andrea bottegájában lesz. Magabiztos arckifejezést erőltettem magamra. Lorenzo elengedte a vállamat, és továbbindultunk. − Megőrjít a képmutatás − csattant fel Lorenzo. − Platón ideája a férfiak közötti szerelemről éppoly elfogadott ma Firenzében, mint az ókori Athénban. A legnagyobb uralkodók és királyok között is előfordult, és előfordul a mai napig. Néhány befolyásos férfi úgy véli, büszkeségre ad okot. Ez történik, amikor idióta papok megvetést tanúsítanak iránta a szószéken. − Az ironikus az egészben − feleltem, miután végre megjött a hangom −, hogy Leonardo nővel esett szerelembe… legalábbis nőket kíván. − Magam is így hallottam. De mint megtudtam, Ginevra Benci nemrégiben összetörte a szívét. − Mi lesz a botránnyal, Lorenzo? Leonardo jó hírével? − Az emberek csámcsognak majd rajta egy ideig. Az effajta események a legjobb alapot adják a pletykára. Idővel elmúlik. Nézd csak meg Sandrót. Van mit a tejbe aprítania. A sarokhoz értünk, ahol elváltak útjaink. A legszívesebben meghívtam volna magamhoz Lorenzót. A legkedvesebb barátommal szerettem volna tölteni az éjszakát. Erőt meríteni a magabiztosságából. − Bárcsak veled tarthatnék az otthonodba − olvasott Lorenzo a gondolataimban −, de el kell intéznem néhány dolgot. 182

− Hogyne − feleltem. − Menj haza! Próbálj meg aludni. Délben pedig legyél az Éj Hivatalánál. Szorosan megöleltük egymást. Lorenzo karnyújtásnyira eltolt magától. − Tudod, mindent megteszek, hogy megvédjem. − Köszönöm, Lorenzo. Hátat fordított és elindult. − Akkor holnap! − szólt vissza. − Holnap − kiáltottam utána. Lorenzo ígérete ellenére a meghallgatás leginkább Dante poklára emlékeztetett. A vádlottak és szodómiájuk állítólagos áldozata, Jacopo Saltarelli, felsorakoztak a tárgyalóteremben. Savonarola barát, az ügyész vég nélkül „természet ellen való erőszaktevést” emlegetett a három, díszes asztal mögött helyet foglaló ökumenikus bíró színe előtt. A tárgyalóterem tömve volt rokonokkal és kíváncsi bámészkodókkal. A szerzetes alacsony volt, egészen sötét bőrű. Az orra nagy és görbe, a szája húsos. Dús szemöldöke a homloka jó részét eltakarta. A szemében bosszúszomjas düh izzott. − Ördögi teremtmények ezek! − kiáltotta, és egyenként a vádlottak felé bökött az ujjával. − Eretnekek elvetemült gyülekezete. Olyan mocskosak és perverzek, mintha egybekeltek volna a Sátánnal. Szodomiták, szodomiták egytől egyig, kivétel nélkül! − vonyította az ügyész. − Nézzétek ezt a férfit − ha egyáltalán férfinak lehet nevezni. − A szerzetes Tommaso de Masinire mut atott, aki ízléses fekete tunikát és divatos, magas gallért viselt, amely eltakarta arca alsó felét. A haját hátrafésülte és arab mézgával rögzítette. − Most is feketét, az ördög színét viseli magán! Jó oka van rá. Ez a férfi, a Rucellai család fattya… − az ügyész kivárt, hogy mocskos megjegyzése biztosan eljusson az utolsó emberig is a hallgatóságban − az okkultizmus önjelölt mestere. Varázsló… Döbbent sugdolózás hallatszott mögöttem. − …, akit Zoroastre néven emlegetnek! − Az ügyész alaposan belelovalta magát a szerepébe. Végigjáratta a tekintetét a hallgatóságon. − Tudjátok, ki Zoroastre, jóemberek? Pogány isten! A törökök istene! Egy nő felzokogott. Kíváncsi voltam, vajon Tommaso de Masini szerencsétlen anyja-e. Magam is közeljártam a síráshoz. − Ez a fiú pedig − Savonarola barát Jacopo Saltarelli felé bökött − alig tizenhat éves, de már férfiakkal fajtalankodik, és ő is fekete ruhát visel. Tucatnyi 183

törzsvendéget szolgált már ki alávaló hivatásában. − Nem vagyok prostituált! − kiáltott vissza Saltarelli rákvörös arccal. − Aranyművestanonc vagyok! − Csendet! − sziszegte Savonarola, majd legnagyobb rémületemre Leonardo felé fordult. − Ez a fiatal piperkőc pedig… − kezdte az ügyész a pocskondiázást. − Tiltakozom, kegyelmes uram! Magas, vékony, előkelő, középkorú férfi állt fel a hallgatóságból. Mély, tárgyilagos hangon beszélt a három paphoz, akik marcona arccal, néma csendben hallgatták. Rájöttem, hogy az ügyvéd az, akit Lorenzo bérelt fel. Feltehetően a Medicik régi barátja és támogatója. − Talán feltűnt önöknek − kezdte az ügyvéd, és halvány mosolyt engedett meg magának −, hogy én is fekete színű ruhát viselek, de nem vagyok se varázsló, se prostituált. Tisztelettel ajánlom, hogy az ügyész úr tekintse át újra Arisztotelész írását a helyes következtetések logikájáról. Savonarola barát forrongott a dühtől. − Nincs szükségem a görög eretnekek írásaira, akik maguk is mind fajtalanok voltak! Isten és ember minden törvénye, amit tudnunk kell, megtalálható az áldott Szentírásban. − Azonban minden törvényes bíróságon, akár isteni, akár emberi, bizonyítani kell az elkövetett bűnt. Vagy talán nem? − Az ügyvéd egyenesen a bírók szemébe nézett, majd kecsesen hátrafordult és végignézett a tömegen. Megjegyzésére mindenfelé helyeslő morgás támadt. − De igen. A bizonyítékot be kell mutatni − folytatta az ügyvéd. − Többre van szükség annál, mint hogy ismeretlen férfi vagy nő bedobta vádló írását a tamburába. Az ismeretlen embernek… − a pillanatnyi szünet kétséget ébresztett az arc és név nélkül feljelentő iránt − ...talán nézeteltérése támadt az itt megjelent fiatalemberek egyikével… vagy a családjával, aminek semmi köze az említett vádhoz. Arra kérem hát az ügyész urat, mielőtt még több gyalázó szóval illetné ügyfeleimet, hogy mutassa be a tiszteletre méltó hivatalnak a szemtanúk aláírt vallomását, amelyek alátámasztják az állítólagos bűnt. Az ügyész ajka eszelősen remegett a felháborodástól. − A birtokában vannak az aláírt vallomások, ugye, Savonarola barát? − kérdezte az ezüsthajú ügyvéd. A bírók fészkelődni kezdtek a székükben, az egyikük megszólalt. 184

− A bizonyítékot, pap! Mutasd a bizonyítékot! Az ügyész forrongott a dühtől. − Ezeket a fiatal szodomitákat − kis híján kiköpött, amikor kiejtette a szót − csak tegnap tartóztatták le. Nem volt elég időm, hogy összegyűjtsem a szemtanúk és a bűnözők saját, írásos vallomásait. Vallomás? Az agyam lázasan dolgozott. Leonardót akár meg is kínozhatják a vallomásért. A tárgyalóterem hirtelen forogni kezdett velem. − Nem lesz kihallgatás − felelte a vádlottak ügyvédje megrengethetetlen magabiztossággal. − A bűnüket bizonyító írásos vallomás vagy egyéb bizonyíték hiányában ezek a firenzei fiatalurak még ma kisétálnak velem erről a meghallgatásról. A középső bíró összezavarodott. Az ügyész fafejűsége és a Medici-ügyvéd megtámadhatatlan védőbeszéde elbizonytalanította. Mégsem volt hajlandó nyilvános megaláztatás nélkül kiengedni a kezéből a hat állítólagos eretneket. − A vádlottak elleni vádat ezennel elejtem… − szólalt meg a bíró. Megkönnyebbülés lett úrrá a termen. − …azzal a feltétellel... − folytatta a egyházi bíró. A hangja dagályos és fontoskodó volt −, hogy két hónappal később az ügyet újratárgyalják. − Gazság! − kiáltotta az egyik rokon mögöttem. − Két hónap purgatóriumra ítélitek őket! A bírák felálltak. Maguk előtt terelve leforrázott ügyészüket, eltűntek az oldalajtó mögött, amelyet hangosan becsaptak maguk mögött. A családok zajosan ünnepelni kezdték fiaik szabadulását, mit sem törődve azzal, hogy szabadságuk csak két hónapra szól, és hamarosan újabb nyilvános megaláztatásban lesz részük. Az emberek összeölelkeztek. Leonardo mellém lépett. Szörnyen megviseltnek látszott, még csak nem is mosolygott. − Mehetünk, Cato bátyám? − Igen, persze. Előtte azonban köszönetet kell mondanom Lorenzónak és az ügyvédnek, aki az érdekünkben beszélt. Úgy látom, ott… − Kérlek, hadd menjek ki! Nem kapok levegőt. Leonardo szorongása nyilvánvaló volt. Átverekedtem magunkat jóakaróink tömegén. Nem álltam le beszélgetni senkivel, amíg el nem értünk az ajtóig. 185

A legkedvesebb, legörömtelibb látvány fogadott bennünket odakint. Verrocchio és tucatnyi tanonc várta mosolyogva elkóborolt testvérét. Magukhoz szorították a fiamat, háton veregették, barátságosan oldalba bökték. Leonardo talán még halványan el is mosolyodott, ahogy magukkal vitték. Mielőtt befordultak a sarkon, Leonardo hátrafordult, és rám nézett. Fájdalommal teli szemében ott izzott a nagyrabecsülés és a hála fénye. Búcsúra emeltem a kezem, de a fiam már nem látta. »-« A második meghallgatás sem hozott semmi eredményt. Savonarola ügyész nem talált újabb bizonyítékot. Az összes fiatalembert Saltarellivel együtt felmentették a fajtalankodás vádja alól. A két hónap azonban mély lelki sebeket okozott Leonardónak. A barátaival felállt ugyan a vádlottak padjáról, de elbűvölő kedélyessége mintha örökre ott ragadt volna. Mosolyát szakáll és bajusz szegélyezte. A szőrzet eltakarta álla finom vonalát és ajka érzéki ívét. Tudtam, hogy rejtőzködni akar. Álca, maszk, bármi, ami elrejti szégyenét. A szégyent, hogy az egyházatyák alaptalan meghurcolásának emléke soha többé nem fog elmúlni. Leonardo szemében a hírneve végérvényesen kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett. Az ajtók kitárultak, a családok és a barátok kiléptek a napsütötte utcára. Lorenzóval néhány lépésre Leonardo mögött haladtunk. A fiam egyedül ment. Az utóbbi időben állandóan magányosan járt. Andrea Verrocchio felé tartott, aki eltántoríthatatlan barátja maradt a megpróbáltatások alatt. Egyszer csak valaki elállta a fiam útját. Az alak dühös istenség módjára jelent meg előtte. Az apja volt. Nem láttam Leonardo arcát. Elindultam felé, de Lorenzo visszatartott. − Nem gondolod, hogy ezt a harcot Leonardónak kellene megvívnia? Nagyot sóhajtottam, és Lorenzóval együtt félreálltam. Piero nem látott bennünket, de minden szavukat hallottuk. − Hogy tehetted ezt, Leonardo? Mit ártottam én neked, hogy így bemocskold a családod jó hírét? Hogy járjak ezek után emelt fővel az emberek előtt? − Piero megigazította elegáns zekéjét, majd megvetéssel mérte végig Leonardót. − Ha a nagyszüleid még élnének, belehalnának a megaláztatásba. Ami engem illet, meg sem lepődöm. Úgy cselekszel, ahogy születtél: ribanc anya fattyú fia voltál mindig is, aki… ! 186

Piero kiáltására odanéztem. Leonardo nagy keze az apja nyakára fonódott. Piero nem tudta lefejteni magáról a satuként szoruló ujjakat. − Ha még egyszer így beszélsz az anyámról… − suttogta Leonardo. Minden erejét össze kellett szednie, hogy mást ne tegyen. Végül elengedte Piero nyakát. Az emberek köréjük gyűltek, többen látták a jelenetet. Verrocchio Leonardo mögé állt. Lorenzo is feléjük tartott, akárcsak én. A maestro egyenesen Piero szemébe nézett. Egyértelmű volt, kinek szánja megvető arckifejezését. − A fiad csak neked köszönheti, Piero da Vinci, hogy törvénytelen, nem pedig saját magának… Piero döbbenten nézett Verrocchio szavára. A kezét a művész felé nyújtotta. − Andrea… − Ne merj a keresztnevemen szólítani! Nem vagy a barátom. Miért is lennél? Fattyú vagyok magam is, nem tudtad? Piero észrevette Lorenzót és engem. Azonnal rájött, hogy Firenze uralkodója szemtanúja volt, ahogy szeretett Verrocchiója nyilvánosan megalázza őt. Hosszan rám meredt, de nem ismert fel. Piero Leonardóra nézett. Igyekezett megőrizni valamit a méltóságából. Végső döfésre készült. − A feleségem fiút szült nekem. Törvényes fiút. Istennek legyen hála. Azzal sarkon fordult, keresztülverekedte magát a tömegen, és eltűnt a szemünk elől. Még akkor sem láttam Leonardo arcát. A háta egyszer csak kiegyenesedett, mintha megfeszítették volna, majd némán elindult. A bámészkodók szétváltak előtte, akárcsak a Vörös-tenger Mózes intésére. Egy szempillantás alatt elveszett a tömegben. − Fel nem foghatom, miért bánnak a szülők kegyetlenül a gyermekeikkel -jegyezte meg Lorenzo. − Kiváltképp ilyen szép lelkű emberrel, mint Leonardo. Arra ballagtam, amerre a fiam eltűnt az emberek között. Lorenzo mellettem haladt, átkarolta a vállamat. − Azt hiszem, egyedül szeretne lenni. − Attól félek, mától kezdve örökre magára maradt.

187

− Ott vagy neki te, Cato − felelte Lorenzo vigasztaló mosollyal −, és az összes Medici. Leonardo olyan ember, aki tudja, hogyan kell a felszínen maradnia. Jól tudod te is. − Tudom. De néha nem árt emlékeztetni rá.

188

Huszonnegyedik fejezet

Lorenzóval igazunk volt Leonardóval kapcsolatban. Túlélte a megpróbáltatásokat, de egyre magányosabb emberré vált. Kevésbé nők vagy férfiak, mint inkább művészete, találmányai és kísérletei iránti szerelem emésztette. Rendhagyó ötleteivel nevet szerzett magának Firenzében. Elnézték gyengéit, sőt, nagyra tartották őket. Az áldott Lorenzo pedig, Giulianóval és Lucreziával egyetemben csendes, titkos pártfogásába vette a művész Leonardót, jóllehet addig csak kevesen figyeltek fel rá. Keveset láttam a fiamat a per utáni hónapokban. Hiányzott a társasága. Vasárnap délelőtt aztán ellátogattam Verrocchio bottegájába, ahol azt mondták, az unokaöcsémet a Santa Maria Novella kórházban találom. Az ápoló nővérek mind ismerték már a nevét. A lépcsőhöz kalauzoltak. Öreg, kopott fokai a kórház pincéjébe vezettek. A nedves és félhomályos alagsor mintha a föld belseje lett volna. Nem szívesen töltöttem volna itt az időmet. Leonardo azonban ott volt, én pedig eltökéltem, hogy meglátogatom. A hosszú folyosó végén megláttam az ajtót, amelyet kerestem. Kinyitottam. Hűvös levegő csapta meg az arcomat. A következő pillanatban megcsapta az orromat a rothadás és halál bűze. Hogyan bírja elviselni ez Leonardo? − töprengtem. Ő, aki annyira szerette a tavaszi legelők között tovaszaladó folyó illatát! Pedig ott volt, háttal nekem. Hosszú asztal közepén állt és fölé hajolt. Kétoldalt túlnyúlt rajta a vászonnal letakart test. Nyilvánvalóan halott feje és lába volt. Távolabb a lábfej és a lábszár nem volt letakarva, és a kecses tesztrészekből ítélve nő lehetett. Leonardótól balra két kisebb asztal állt. Az egyiken nyitott füzete feküdt, rajta néhány piros és fekete kréta. A másikon sorban fémből készült kések, fogók és fűrészek. Fejkendő keskeny pántja futott keresztbe a fiam dús, hullámos haján. A maszk bizonyára az orrát és a száját fedte. Annyira elmerült a munkában, hogy meg se hallotta, amikor a nehéz ajtó nagy nyikorogva kitárult. − Fiam − szólaltam meg. Leonardo azonnal megfordult. Elnézett felettem, a folyosót fürkészte. − Mama! − kiáltotta, és félszegen elmosolyodott. − Szívesen mondanám, hogy kerülj beljebb, de mint látod… − Az előtte heverő testre mutatott. − Be kellene 189

csuknod az ajtót. − Szörnyű lehet itt − feleltem, és bezártam az ajtót. − Nem az − válaszolta Leonardo. − Valójában… lenyűgöző. Kutatni kezdett a táskájában, egy másik maszkot vett elő kis üvegcsével együtt. A maszkra cseppentett a folyadékból. A ruhán keresztül is éreztem a levendulaolaj szagát. Odanyújtotta nekem, én pedig az arcom elé helyeztem. Életmentő − gondoltam. Csak így lehet ezt a munkát végezni. A halott lába felé intett. Fel voltam készülve, hogy szörnyűséget fogok látni, de terhes nő látványára nem számítottam. A hasa felmetszve, a méhe kitárva, a magzat pedig ott feküdt benne halálosan békés testhelyzetben. Alig kaptam levegőt. Almomban sem gondoltam volna, hogy így néz ki. Nekem se kellett sok, gyorsan magamhoz tértem, és számtalan kérdéssel halmoztam el Leonardót. Hogyan halt meg? Milyen idős a magzat? Hol van a méhlepény? Melyik a köldök? Fiú vagy lány? Leonardo türelmesen magyarázni kezdett. Rezzenéstelen ujjal érintette meg az apró végtagokat, végtelenül óvatosan mozgatta őket, ahogy megmutatta a belső szerveket. − Nagy cazzo a méretéhez képest − tréfálkozott halkan, hogy kissé felderítsen. − Látod a körmét? Milyen apró. − A hangja csodálkozással volt tele. Hirtelen a füzetéhez fordult, és piros krétával megrajzolta a hiányzó részleteket a magzatot ábrázoló vázlatokon. Közelebbről szemügyre vettem. Láttam a magzat fejéhez tapadó selymes hajtincseket. Könnyek szöktek a szemembe. Elfordultam, levettem a maszkot. − Sajnálom, mama! − mondta Leonardo gyengéden. Mellém állt, és visszatette a maszkot a számra. − Miért sírok? − kérdeztem. − A szép gyerekek mindig megríkatnak. − Tényleg így van, Leonardo. − A tekintetem ismét az anya és a gyermek élettelen testére tévedt. − Mondanod sem kell. Tudom, hogy őrültség. − Ráadásul elővigyázatlan vagy. − Éreztem, hogy a hangom hűvös lesz. − Elég volt csak megkérdeznem a fiúkat a bottegában, máris ide irányítottak. Egyszer már kicsúsztál az Éj Hivatalának karmai közül. Ha megint letartóztatnak halottgyalázásért…− Megráztam a fejem. − A legjobb Medici-ügyvéd sem tud majd 190

kihúzni a pácból. − De hogy tanulhatnék másként? Hol tanulmányozhatnám az ember testfelépítését? − kérdezte Leonardo gyermeki őszinteséggel. − Azt, hogyan dolgoznak az izmok a végtagokban? Mi mozgatja az arcot? Az a néhány ember, aki anatómiát tanít, nem hajlandó elismerni, amit a saját szemével látott. Helyette szóról szóra azt hajtogatják, amit már a görögök és a rómaiak is tudtak és tanítottak. Miért bajlódnának boncolással? − Egyre jobban belelovalta magát. − Pedig minden a tapasztalás! − Drága fiam − szakítottam félbe, de Leonardót már elragadta a szenvedély. Meg se hallotta, amit mondok. − A másik tetemben elágazó idegpályákat találtam, olyanokat, mint a fa ágai. Az agyból, a tarkóból indulnak ki, végig a gerincoszlopban, a karban és a lábban. Nem elégedtem meg azzal, hogy lássam a szerkezetét, meg akartam érteni, hogy működik. Fonalakkal és drótokkal helyettesítettem az izmokat. Amikor meghúztam őket, mozgatták az ujjakat. Nem szóltam, de az arcomról biztosan sütött az aggodalom. − Mama, kérlek, büszkének kellene lenned rám! Tudom, hogy mindez nagyon furcsa, ugyanakkor végtelenül csodálatos! − Boldog vagyok, Leonardo − feleltem aligha meggyőzően. − De mondd csak, minden idődet itt töltöd, a halottak között? Mi a helyzet a barátaiddal? Van szeretőd? Leonardo nem nézett rám, úgy beszélt. Metsző szavait remegő hangja tompította. − A szerelem pokol, a dőrék mennyországa. Édes méreg, élőként tetszelgő halál. Tudtam, hogy Pertrarcától idéz. Hagytam, hadd mondja. − A vágy? A szellem szárnyalását nehezíti, csak csalódást és fájdalmat szül. − A hangja remegett. − Akik nem fogják vissza vágyukat… olyanok, mint a behemótok. − Leonardo… − Könyörgőre fogtam a dolgot. − Az egyház mély sebet ejtett rajtad… − A pokolba az egyházzal! − kiáltotta Leonardo. Megperdült a sarkán és felém fordult. A szájára tapasztottam a kezem. Némán kérleltem, hogy hallgasson. A kezét az enyémre tette, ökölbe szorította, megcsókolta, majd a szívére helyezte. – Jól vagyok, Mama. Megértettem. Tényleg megértettem. Óvatos leszek. − Mindig ezt mondod. Leonardo elmosolyodott. 191

− A legjobb lesz, ha most elmész. Nem maradt már sok időm, mielőtt… − A felboncolt tetemre nézett. − Értem − szakítottam félbe, és az ajtó felé indultam. Visszafordultam, mielőtt kinyitottam volna. − Látogass meg, jó? Leonardo felvette a maszkot, az anya és a magzat felé fordult. − Csak ha zöldségragut készítesz − felelte.

192

Huszonkettedik fejezet

Nem voltam többé idegen a Medici testvérek pazar hálószobájában. Jó néhány estét töltöttünk együtt: a család barátai, vagy az akadémia tagjai. A baldachinos ágyon hemperegtünk, ládákon ücsörögtünk, vagy párnák között henyéltünk a szőnyeggel borított padlón. Bort kortyolgattunk, hangszereken játszottunk, énekeltünk. Meghallgattuk Lorenzo, Poliziano vagy Gigi Pulci legújabb költeményét, majd kedélyes szitkokkal és kövér bókokkal halmoztuk el a poétákat. Volt, hogy csak beszélgettünk, ahogy férfiak között szokás, egészen hajnalig. Ezúttal azonban más volt. A mennybemenetel napja előtti vasárnap volt. Templomba készültünk, Giuliano szobájában várakoztunk. Lorenzo öccse az ágyat nyomta. A lába még nem gyógyult meg. A sebet akkor szerezte, amikor kiesett Simonetta nyergéből, ugyanis az állat megijedt egy kígyótól az úton, és felágaskodott. A gyógyszer, amelyet adtam, megtette a hatását a mély, tátongó sebben, de az egyik megrepedt borda átszúrta a tüdejét, amitől a légzése fájdalmas és szakadozott lett. Mégis nagyon szeretett volna testvéréhez és barátaihoz csatlakozni a Duomóban. − Pihenned kell, Giuliano! − utasította Lorenzo lankadtan. Már vagy ezerszer emlékeztette rá. − Nem akarok többet pihenni. Így is elmulasztottam Raffaelle bankettjét, most pedig megfosztanátok a gyönyörű hölgyek látványától templomi viseletükben. Silio, add ide a kék zekémet! − Nem − felelte Ficino minden kertelés nélkül. − Ágyban maradsz! Az anyád aggódik érted. Giuliano duzzogott. − Mondd csak, miért mi álljuk a tizenhét éves fiatal csikó látványos ünneplését? − Mert a fiatal csikó legkedvesebb Szentatyánk legszeretettebb unokaöccse, akit épp most avattak kardinálissá. Angelo − kérte Lorenzo Polizianót −, miért nem mész, és nézed meg, hogy halad? A pápa unokaöccse, Raffaele Sansoni még mindig a Medici-szalonban volt. Azon tanakodott, milyen ruhában jelenjen meg a katedrálisban első nyilvános szereplésén. Poliziano kioldalgott Giuliano szobájából, de előtte mindenki számára jól hallhatóan még megjegyezte: − Kivételesen egyetértek Giulianóval. Lorenzo elgondolkodott. Dühös volt a miatt, ahogy Sixtus pápa elbánt a 193

családjával. Ugyanis a Szentatya a Curia pénzügyi irányítását nemrégiben átadta a rivális Pazzi családnak. Mindez Róma nagyszabású tervének része volt, hogy rövidebb pórázra fogja a túlontúl szabados Firenzét. − Megváltoztak a dolgok Sforza meggyilkolása óta − szólalt meg, mintha csak magának beszélne. Lorenzo Galeazzóra, Milánó alávaló, gonosz hercegére gondolt, akit Lorenzo nem annyira a barátjának, mint Firenze legerősebb északi szövetségesének tartott. − Sixtus úgy hiszi, hogy a nyolcéves herceggel és az őt irányító anyakirálynővel az élén Milánó teljes káoszba süllyed majd, Firenze pedig meggyengül. − Gondolod, a pápa kémei nem tudják, hogy mindkét oldalt támogatod Milánóban? − Mit? Hogy támogatom Bonát és kisfiát, miközben barátságot ajánlok a fiú unokabácsikájának? − nevetett Lorenzo keserűen. − A vatikáni kémek mindenről tudnak. Soha nem foglalkoztam politikával, de tudtam, hogy Lorenzo az utóbbi időben elővigyázatosságból látogatást tett Róma, Milánó és Nápoly udvarában is. Firenze virágzása vagy bukása volt a tét… akárcsak Itália önállósága. Nyíltan tárgyalt barátaival az ügyről. A fiú nagybátyja, akit Lorenzo említett, nem más volt, mint Ludovico Sforza, Galeazzo öt ambiciózus testvére közül a legambiciózusabb. Ludovicót újabban Il Moro, Mórként emlegették. Az özvegy Bona száműzte, mert attól félt, hogy hatalom utáni vad vágya nagyobb, mint összes testvérének együttvéve, és minden további nélkül kiragadná a hatalmat ifjú unokaöccse kezéből. Ha Lorenzo választhatna, Il Moro lenne Milánó következő uralkodója. Barátok voltak, ráadásul Ludovico legalább olyan erős szövetséges lenne, mint Galeazzo volt. − Lorenzo becsületére legyen mondva − szólalt meg Sandro Botticelli −, tud egykét dolgot a diplomáciáról. Ha jó ötletnek tartja, hogy szórakoztassuk a pápa unokaöccsét − mellesleg csodaszép ifjú… Giuliano Botticelli karjába bokszolt, mire a festő úgy meglökte barátját, hogy fájdalmában felnyögött. − ...azt mondom, tegyünk meg mindent, hogy jól érezze magát! − tette hozzá Botticelli. Az ajtón Ficino lépett be. − Elkészült. Botticelli előrelépett és kéjsóváran vigyorgott. 194

− Szeretem a vörös ruhás férfiakat. Mindenki nevetett. Elindultak az ajtó felé, én Giuliano ágyánál maradtam. − Lecserélem a kötést, ha visszaértünk − mondtam. − Jól van, Cato − felelte Giuliano és mosolygott. Csatlakoztam a többiekhez. »-« Raffaele Sansoni kétségkívül bájos fiatalember volt. A tudósok komoly arckifejezését viselte, ugyanis nem sokkal azelőttig a tudomány titkait fürkészte. Lorenzo újonnan alapított pisai egyetemén tanult. Túlságosan fiatalnak látszott a bíborosok vörös köpenyéhez és pileólusához. Körülötte tolongtunk az alig ötperces, tempós séta alatt a Palazzo Mediciből a Duomóba. Kedélyesen beszélgettünk, hiszen a vak is láthatta, hogy a fiú nagyon izgul első hivatalos nagymiséje előtt a firenzei katedrálisban. Rengeteg hívő csatlakozott hozzánk minden oldalról. Épp a hatalmas faajtó felé tartottunk, amikor a természet hívó szava mindennél erősebben szólított. Szó nélkül otthagytam a csoportot, és a Duomo oldalán lévő mellékutcába siettem. A szarvacska segítségével elvégeztem a dolgomat, aztán a falnak támaszkodtam. Még nem sikerült leküzdenem az émelygést, amely elfogott a templomban. Megfordult a fejemben, hogy észrevétlenül távol maradok a misétől, később pedig elnézést kérek Lorenzótól. Néhány percig még ott maradtam, és azon töprengtem, hogy az egyház intézményével szembeni megvetésem vagy Lorenzo iránti érzelmeim erősebbek. Mindennél jobban szerette, ha a barátai ott vannak körülötte a nyilvános eseményeken. Nagyot sóhajtottam, és végül úgy döntöttem, hogy velük tartok. Kiléptem a sikátorból a főutcára. Egy nevető férfihangra lettem figyelmes. A Via Largáról jött, onnan, ahol néhány perccel korábban a templomba igyekeztünk. Döbbenten ismertem fel Giulianót, aki két férfi között bicegett. Az egyikük Francesco Pazzi volt. A másikat még soha nem láttam. Barátilag vették körül Giulianót. Pazzi mintha csiklandozta volna. Volt valami rendkívül nyugtalanító a jelenetben. Giulianónak ágyban kellene lennie − gondoltam. Francesco Pazzi pedig túlságosan barátságosan viselkedik vele ahhoz képest, hogy csak házasság útján lettek rokonok. Megpróbáltam elnyomni magamban a belső hangot. Anyai ösztöneim elragadtak − hessegettem el a dolgot. Erőt vettem magamon, megfordultam, és a magas, míves ajtón keresztül beléptem a katedrálisba. A mise már elkezdődött. Végignéztem a hívők hatalmas tömegén előttem. Szorosan egymás mellett álltak. 195

Az ifjú Sansoni bíborosnak is sikerült megtalálnia a helyét a magas oltár előtt. Lorenzo barátaival a fedett körfolyosó közelében foglalt helyet, a kórus északi szegletében. Csendesen szemlélték a fényűző rituálét. Megfordultam. Azt reméltem, megpillanthatom Giulianót, amint belép. Megkönnyebbülten láttam, hogy egyedül jött, és a kórus déli részén foglalt helyet. A helyi papot érte az a megtiszteltetés, hogy átadhatta a kardinálisnak az ostyát. Amikor Raffaele felemelte a karját, és azt mondta, „Hoc est enim corpus meum”, a sekrestyések csengettyűi megszólaltak. A férfiak lekapták sapkájukat. Mindenfelé mocorgás és ruhasuhogás hallatszott. A hívők teljes gyülekezete letérdelt. Valami ismét lázongani kezdett bennem a hely szentsége ellen. Egy pillanatig hezitáltam, letérdeljek-e vagy sem. Abban a pillanatban a szemem sarkából apró villanást láttam. Megfordultam, és megpillantottam Giulianót. Jól láthattam, hiszen még állt. Az arca rettenetesen eltorzult. Egy másodperccel később rájöttem, mi volt az iménti villanás: Francesco Pazzi kardja csillant meg a napfényben, ahogy lecsapott Giuliano de’Medici fejére. Két férfi is felállt, és kiéhezett farkasok módjára vetették rá magukat Lorenzo testvérére. Döfték, ahol érték. − Ne! − kiáltottam, de a hangomat elnyelte a fájdalmas, őrjöngő kiáltás, amely a kórus elejéből, a főoltár mellől hallatszott. Lorenzo! Átverekedtem magam a tolongó tömegen. Rettenetes látvány tárult a szemem elé. Lorenzo nyaka véres volt, a köpenyét a karjára csavarta, és épp a barna köpenyes pap döféseit igyekezett kivédeni. Angelo Poliziano hirtelen ott termett, és hátulról leszúrta a papot. Lorenzo kardot rántott. Botticelli, Ficino és a többi barátja is odaért, és élő pajzsként vették körül. Nagyon szerettem volna segíteni neki, de a pánikba esett tömeg a katedrális ajtaja felé sodort. Láttam, hogy Francesco Pazzi feléje rohan. El akarja vágni az útját. Firenze uralkodója azonban fiatal szarvasként ugrotta át a kórus festett korlátját, és az oltár mögötti sekrestye felé szaladt. A barátai vadul vetették rá magukat a merénylőkre. Az ádáz csata egy szempillantás alatt véget ért, amikor látták, hogy Lorenzo biztonságban van. Barátai utána vetették magukat. Jó néhány támadót hagytak maguk mögött a földön heverve. Francesco Pazzi ruháját vérfoltok borították. Magányosan, csalódottan álldogált a katedrális közepén. A szívem a torkomban dobogott. Láttam, hogy Lorenzo és a többiek becsapják maguk mögött a sekrestye ajtaját. A hang a Duomo barlangszerű boltívei alatt visszhangzott. Pazzi elszáguldott mellettem, kirontott a templomból a kapun át. Egyedül maradtam. 196

A templom hideg padlóján ott feküdt vérbe fagyva Giuliano. Odamentem hozzá, de tudtam, hogy már nincs mit tenni. Letérdeltem mellé. Láttam, hogy a koponyáját kis híján kettéhasították. Kék zekéje tépett volt, kitüremkedett alóla a szétszabdalt hús. Elfordítottam a fejemet, mire egy férfit pillantottam meg az orgonakarzatról lelógó létrán. Sandro Botticelli volt. Döbbenten meredt szeretett testvére, Giuliano holttestére. Egymásra néztünk, de nem tudtam megszólalni. Esdekelve széttártam a karomat, de magam sem tudtam, miért könyörgök. Botticelli lemászott a lépcsőn, és eltűnt a hátsó sekrestyében. Levettem a sapkámat, és elesett barátomra tettem. Fegyvertelen voltam, mégis őrt álltam a teste felett, nehogy valaki megbecstelenítse. Egy perccel később csapat férfi rohant ki a nyitott templomajtón. Angelo Polizianót láttam a menet végén. Rémülten tekingetett hátra, amíg a csapat el nem tűnt a szemem elől. Ott maradtam egyedül. Csak vártam és vártam hosszú időn át. Igyekeztem értelmet találni az értelmetlen gyilkosságban. Zokogtam és szitkokat szórtam a bosszúálló Isten házában. Órákig álltam őrt Giuliano felett a Duomóban. Végül eljöttem, és a San Gallo nővéreire bíztam, hogy óvatosan vigyék el a testet. Teljesen letörten érkeztem meg a Palazzo Medicibe. Ügyet sem vetettem a körülöttem zajló tömegre. Amikor kissé magamhoz tértem, láttam, hogy csak férfiak vannak, a legidősebbtől a legfiatalabbig. Talpig fegyverben álltak, készen arra, hogy akár az életük árán is megvédjék uralkodójuk otthonát. A morgás üdvrivalgássá nőtt, amikor Lorenzo kilépett az erkélyre. Vörös brokáttal díszített zekéjén sötét folt éktelenkedett a bal vállán, a nyaka körül véráztatta kötés. Lorenzo felemelte a karját, mire az üvöltés még hangosabb lett. A többiekkel együtt én is kiabálni kezdtem: − Lorenzo! Lorenzo! Hála istennek, életben volt. Az arcán tükröződő fájdalom azonban leírhatatlan volt. A tartása egyenes, büszke, de a törékeny porhüvelyben a lélek aszott és dermedt volt. Lorenzo elveszítette a testvérét, „jobbik felét”, ahogy mondogatta nekünk. Nem tudta lecsendesíteni a tömeget. Aligha lett volna rá képes bárki. A szavai végül mégiscsak eljutottak hozzánk. − Firenze polgárai − kezdte. A hangja erős és határozott volt. − Nagy veszteség ért ma bennünket. A testvérem… 197

Akkora távolságból is jól láttam, hogy az arca eltorzul. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon önmagán. A tömeg panaszos hangot hallatott, majd dühösen morgott, sejtve, hogy mi következik. − …Giuliano halott. A düh és a fájdalom üvöltése zengett, a forrongó tömeg mozgolódni kezdett. Az emberek elindultak a Medici-palota erkélye alól, hogy elégtételt vegyenek. − Ne! Várjatok! − kiáltotta Lorenzo. − Jó emberek, meg kell hallgatnotok! − Megvárta, míg a tömeg elcsendesedik. − Könyörgök nektek, az isten szerelmére, gondoljátok meg, mit tesztek! − A Pazzik lelkén szárad, ami történt! − kiáltotta valaki válaszul a tömegből. − Talán nem ezt állítod te is? − Nem állítom, hogy nem így van. De azt is tudom, hogy a magisztrátusok máris elfogták a bátyám néhány… − Lorenzo alig tudta kimondani a rettenetes szót. − … gyilkosát. A többit most is keresik. Igazságot teszünk! − Így van! − kiáltott egy fiatalember, és kardját a magasba emelte. − Méghozzá mi teszünk igazságot! Fülsüketítő üdvrivalgás hallatszott. − Vigyázzatok! − Lorenzo hangja elcsuklott az aggodalomtól. − Nem szabad felindultságunkban ártatlanokat büntetnünk! − Giuliano is ártatlan volt! − dühöngött a mellettem álló öregember. − Most mégis összeszabdalva hever a hideg márványtáblán! − Kérlek, kérlek benneteket! Lorenzo szavai azonban már nem jutottak el az emberekhez. A tömeg oszladozni kezdett, de egy irányba indultak. A legtöbben kardjukat, szablyájukat és botjukat magasra emelve dél felé, a Pazzi Palazzo felé tartottak. Angelo Poliziano jelent meg az erkélyen. A kezét gyengéden Lorenzo vállára tette, és bevezette a szobába. A tömeg távozott. A palotát még így is nagyszámú, önjelölt őrség vette körül. Igyekeztem bejutni a palotába, hogy ellássam barátom sebesült nyakát. Sajgó, összetört lelkéért azonban nem tehettem semmit. A palazzóban minden a feje tetejére állt. Az alsó szinten családtagok, Medicipártfogók, a Signoria tagjai és egyháziak tolongtak. Felmentem a széles lépcsőn az első emeletre. A nagy szalon ajtaja tárva-nyitva volt. Beléptem. 198

A megtestesült kétségbeesés látványa fogadott. Férfi barátok és rokonok kiáltoztak, zokogtak, vagy csoportokban állva idegesen tekingettek ki az ablakon az utcát fürkészve. Nagyobb társaság vette körül Lorenzót és Lucreziát. Végtelenül ironikusnak találtam, hogy Pollaiuolo erőszakos, gyilkos Herkulest ábrázoló képe alatt gyűltek össze. Megfordult a fejemben, hogy Lorenzo hatalmas békeszeretete ellenére nem a brutalitás és az erőszak-e az egyetlen megoldás hasonló helyzetben. Nem mertem Lucreziára nézni. Csak anya képes megérteni a kimondhatatlan fájdalmat, amelyet szeretett gyermeke elvesztése okoz. Mintha kitépték volna a szívét a mellkasából. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és ránéztem. Az arca ijesztően sápadt volt, kisírt szeme mély, sötét üregben ült, a szája keskeny vonallá szűkült, ahogy az ajkát mereven összeszorította. Néhány óra alatt rengeteget öregedett. Lorenzo szorosan tartotta a kezét. Nagy szenvedéllyel beszélt az előtte állókhoz, akik egyszeriben consiglieresei lettek. Ficino, Landino, Poliziano és Bisticci vette körül. Sandro Botticelli mögöttük állt tehetetlenül. A vonásait eltorzító fájdalom rettenetes látvány volt. Odamentem és megálltam mellette. − Hogy van Lorenzo sebe? − Csak ezt tudtam kérdezni. − Megtisztították. Nem mély. − Botticelli mindig izzó tekintete üres és halott volt. − Az ifjú Ridolphi ragaszkodott hozzá, hogy kiszívják. Attól tartott, hogy méreg volt a pengén. − Sandro lesütötte a szemét. A hangja rekedt és elgyötört volt. − Ó, Cato… Lorenzo nem is tudott Giuliano meggyilkolásáról, amíg ide nem hoztuk. Senki sem merte megmondani neki a katedrálisban. Azt hitte… Azt hitte, Giuliano az ágyában van, biztonságban. Amikor megmenekült, azt mondta, kerítsem elő az öccsét. − Botticelli az arcát a kezébe temette, a hangja elcsuklott. − Nekem kellett elmondani neki, hogy Giuliano halott. Hangosan zokogni kezdett, a válla remegett. Átkaroltam, majd az egyik sarokba vittem, és hagytam, hogy kisírja magát, akár a kisfiú anyja ölében. − Ó istenem! − zokogta. Lorenzo erre felnézett. A szörnyűség óta először találkozott a tekintetünk. Csak nézett és nézett, amíg a többiek körülötte stratégiáról és bosszúról beszéltek. Végül tanácsadói sürgető hangjára újra rájuk figyelt. Később megengedték, hogy ellássam Lorenzo összeöltött, szablya ejtette sebét. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, Lorenzo egyenesen előremeredt, a szeme izzott. Az ég tudja, milyen kínokat élt át… vagy látott lelki szeme előtt. Amikor befejeztem a sebet, a kezem még egy ideig Lorenzo tarkóján hagytam. Mielőtt elvehettem volna, megragadta, és megszorította. Abban a bensőséges 199

pillanatban együtt gyászoltuk Giulianót, és Lorenzo hálát adott segítségemért. Tudtam, hogy nem hozhattam számára igazi megnyugvást. Senki sem lett volna rá képes. Aznap és egész éjjel a többiekkel a szalonban tébláboltam. Mák- és macskagyökérfőzetet ajánlottam Lorenzónak és az anyjának, hogy megnyugodjanak. Lucrezia hálásan elfogadta, Lorenzo azonban nem kért belőle. Tisztán kell gondolkodnia, és szüksége van minden dühre, ami az ereiben kavarog. Ebben a felfokozott állapotban csaphat csak le úgy ellenségeire, akár az íjból kilőtt nyílvessző: gyorsan és halálosan. »-« A következő hetekben és hónapokban az összeesküvés minden szálát felgöngyölítették. Firenze hangulata örökre megváltozott. Voltak családi viszályok, amelyek megosztották a város lakóit, és szép számmal akadtak gyilkosságok is. Azonban még soha nem halt ilyen korai, erőszakos halált egy olyan ember, akit annyira szerettek, mint Giulianót. Az összeesküvők a köztiszteletben álló Pazzi család tagjai és alattvalói voltak. A merénylet kitervelője egy Salviati nevű firenzei érsek volt. Giuliano halála után még hetekkel is lázongó tömeg özönlötte el a város utcáit. Minden másnap nyakon csíptek valakit, akinek köze volt a merénylethez, és a Signoriába hurcolták. Kegyetlen büntetésükön derült, ujjongott, néha nevetett a tömeg. Sokan azonban csak sírtak, ahogy ifjú uralkodójuk elvesztésének sebe újra és újra felszakadt. Tudomásunkra jutott, hogy maga a szentatya is részt vett a merénylet kiötlésében. A firenzeiek dühe Isten legfőbb helytartója iránt mérhetetlen volt. Addig nyolcvan embert büntettek halállal egyetlen megöléséért. Nem ez volt az utolsó csapás. Sixtus őrjöngött, amikor megtudta, hogy az összeesküvés kudarcba fulladt, és képtelen volt uralma alá hajtani a várost. A pápa ördögi tettre szánta el magát: kiátkozta Lorenzót és Firenze polgárait, amiért felakasztottak olyan magas egyházi méltóságot, mint Salviati érsek. A firenzeieket „veszett, őrjöngő kutyafalkának” nevezte, majd egyszer és mindenkorra kitagadta az egyházból. Megtiltotta a misézést. Nem ismerték el a keresztelést és a végtisztességet. Keresztelő Szent János napját, a legszentebb és legnépszerűbb firenzei vallási ünnepet betiltották. Úgy látszott, Róma kegyetlensége vég nélküli. »-« Hónapokon át alig láttam Lorenzót. Tiszta álma Firenzéről, az „új Athénról” szertefoszlott Giuliano halálával és Róma erőszakos törekvésével, hogy aláássa 200

Toszkána függetlenségét. A kegyetlen szentatya ragaszkodott hozzá, hogy Firenze „vezekeljen bűneiért”. Lorenzót a Szent Városba rendelték. Firenze szembeszállt az összes rendelettel. Don Ferrante, Nápoly ura megbízhatatlan szövetségesnek bizonyult: kész volt szövetkezni Sixtus pápával Firenze ellen. Nápolyi katonákat is küldött segítségül Róma csapatainak, hogy nyílt csatában győzzék le a város seregét. Lorenzo erre olyan diplomáciai kihívással válaszolt, amely leghűségesebb támogatóit is meglepte. Egyik éjszaka kilopózott Firenzéből, Nápolyba ment, majd fejét és lelki üdvét felajánlotta az ottani zsarnoknak. − Ez a háború a testvérem véréből vétetett − írta a Signoriának, mielőtt útra kelt −, legyen hát az én vérem, amely véget vet neki. A barátai egytől egyig aggódtak érte. Biztosra vették, hogy a kegyetlen Don Ferrante bebörtönzi vagy megöli. Lorenzo azonban visszatért, épen és boldogan, egy csodálatos paripa nyergében, amelyet Don Ferrante ajándékozott neki. A kezében a Nápollyal kötött, kincset érő békeszerződést lobogtatta. Firenze teljes lakossága kiözönlött az utcára, és hálásan fogadták hősüket. Lorenzo megmentette őket a háborútól. Az örömujjongás és a trombiták szava fülsüketítő volt. Ismeretlenek ölelkeztek egymással az utcákon. Mintha minden szeretet, amellyel a firenzeiek a két testvért övezték, odaadás és büszkeség formájában hullana arra az egyre, aki túlélte a viszályt. Attól kezdve, hogy a város nyugati kapuján át belépett Firenzébe, a barátomat Lorenzo Il Magnifico néven tisztelték. Nem viselt koronát, mégis olyan férfinak tekintette a világ, akivel számolni kell.

201

Huszonharmadik fejezet

Későre járt az idő, de rengeteg gyógyszert kellett készítenem a szomszédságon végigseprő tüdőláz ellen. A tünetei szerencsére nem hasonlítottak a pestishez, mégis úgy rettegtek tőle, mint a fekete haláltól. Az első néhány beteg, akit őszi margitvirágból és fehér mályvából készült főzetemmel kezeltem, csodálatos módon meggyógyult. Néhány nappal korábban ellátogattam a Via Salvián álló gyógynövénykereskedésbe. Megvettem az összes szárított alapanyagot, és mindet megőröltem. A csuklóm sajgott, a szemem szúrt. A laboratóriumban finom porrá kalcináltam őket. Épp papírborítékba porcióztam néhány grammnyit, és viasszal zártam le. Holnap a patikát megrohanják majd az orvosságot követelő kliensek. Idegölő munka volt. A gondolataim, mint oly sokszor, ezúttal is Leonardóhoz kalandoztak. Nehéz lett volna nem aggódni érte, hiszen nemrégiben reppent ki Verrocchio óvó szárnya alól, hogy a saját lábára álljon. Beköltözött a Via Bardin álló házak egyikének alsó két emeletére. A hely kevés volt, a fény a festéshez még kevesebb. Már a kezdetén összeütközésbe keveredett a főbérlővel, mert engedély nélkül kibontotta a földszinten az utcára néző falat, hogy több fény jusson a házba. Aztán magához vette munkatársként Tommaso di Masinit, Lucrezia testvérének törvénytelen fiát. A Saltarelli-affér óta csak Zoroastreként emlegették. Rokon lelkek voltak Leonardóval. Zoroastre kizárólag vászonból készült ruhát hordott, mert nem volt hajlandó „halott dolgot” viselni, ahogyan ő fogalmazott. A fajtalankodási perben elszenvedett nyilvános megaláztatás ellenére sem tett le fekete öltözékéről. Sokan emiatt azt tartották róla, hogy okkult varázsló. Leonardónak nem volt pénze, hogy fizessen a fiatalembernek a festékőrlésért vagy kiváló fémműves tehetségéért. Tommasót egyébként is kevésbé érdekelte a bér, mint a barátság a hozzá hasonló, kicsapongó fiatalemberrel, aki megjárta Firenze sötét bugyrait. Leonardo magába fordult. Nem fogadott el honoráriumot néhány kisebb megbízásért, amellyel Lorenzo bízta meg. A végtelenségig ragaszkodott hozzá, hogy ajándék. Ugyanakkor elfogadott egyet, amelyet az apja szerzett neki. Nagy festményt kellett készítenie Háromkirályok imádása címmel a város egyik kolostora számára. A fizetés nem pénzben történt. Az egész vállalkozás csak úgy bűzlött Piero idősebb fia iránt érzett megvetésétől. Mégis, úgy véltem, ha Leonardo újra dolgozhat, csodálatos festményt alkot majd. Alaposan meglepődtem, amikor hat hónappal a szerződés megkötése után meglátogattam a San Donatóban. A fiam épp egy nagy farakás mellől szemlélte hanyagul a festményt, és kenyérhéjat rágcsált. 202

A festmény olyan volt, mint egy színes vázlat. A faszénnel elnagyolt figurák − vagy hatvanan voltak − között nemcsak a Szent Szűz és a kis Jézus szerepelt középen, de a Háromkirályok is. Sovány, csontvázszerű alakjuk olyan idősnek látszott, mintha kísértetek lettek volna. A befejeze tlen Madonna és a gyermek lába előtt csúsztakmásztak, csontos ujjaikkal tapogatták őket. Leonardo meglátott a kápolnában, de még csak fel se állt. Alig köszönt, épp csak az udvariasság kedvéért. Ez és a csekély elvégzett munka jobban aggasztott, mint dühített. Mindkettő jól mutatta lehangolt kedélyállapotát. − Minek ide ennyi fa? − kérdeztem. − Fizetség − felelte Leonardo közönyös hangon, és nagyot szívott az orrán. − Megfestettem a monostor óráját. Ezzel fizették meg. Ez volt beszélgetésünk fénypontja. Nagyon aggódtam a fiamért. Hiába könnyítettek Cato, a patikus gyógyszerei páciensei szenvedésén, Leonardo bajára nem lelt orvosságot. Vagy a századik borítékot pecsételtem le a láz elleni gyógyszerrel, amikor valaki kopogtatott a patika kirakatán. Felnéztem, Lorenzo volt az. Rendkívül furcsa kifejezés ült az arcán, először alig ismertem meg. Megkerültem a pultot, és kinyitottam az ajtót. Bejött, de zavarban volt. Giuliano megölése óta akárcsak Leonardo, ő is mély depresszióba esett. Firenze ura azonban fegyelmezett volt, akár egy katona, és elnyomta kellemetlen érzését. Előttem mégis felfedte fájdalmas, gyötrődő lelkét. − Gyere velem az emeletre − hívtam kedvesen. A nappaliban összehúztam a függönyt. Amikor megfordultam, Lorenzo ott állt közvetlenül mögöttem, alig néhány centire. Nem mozdult, alig vett levegőt. Amikor fölém hajolt, megéreztem az illatát. Pézsma és rózsavíz keveredett benne finoman a teste édes szagával. Megrészegített. − Cato − súgta rekedten. Összeszedtem minden bátorságomat, és egyenesen a szemébe néztem. Nem mozdultam, némán néztük egymást. Lorenzónak elég volt ennyi. Az arca megrándult, könny szökött a szemébe. Megragadott és magához szorított. − Bocsáss meg − mondta. − Képtelen vagyok, képtelen vagyok… A karomat a csípője köré fontam. − Lorenzo… − Még soha nem voltam egyetlen férfival sem − súgta halkan a fülembe. − Úgy 203

hiszem, te sem. − Barátom… − szólaltam meg. − A barátod vagyok, Cato, de az érzéseim áthágják a barátság minden határát, a szeretet minden formáját. Megpróbáltalak elfelejteni, miután visszautasítottál aznap a mezőn. A gyermeke imet halmoztam el helyetted a szeretetemmel. Végtelenül kedves és előzékeny voltam a feleségemmel és az anyámmal. Minden szenvedélyemet a Firenzei Köztársaság ügyeibe fektettem. − Keserűen felnevetett. − Szinte eszemet vesztettem, de semmi sem űzhet ki a gondolataimból. A testem és a lelkem beleremegett Lorenzo döbbenetes vallomásába. − Velem kell jönnöd, Lorenzo − feleltem végül. Kibontakoztam az öleléséből. Lorenzo csodálkozva nézett rám. − Csak gyere velem − mondtam, és megfogtam a kezét. Felmentünk a következő emeletre. Szemtől szemben álltunk a hálószobámban. Szerelem, félelem és természetellenes vágyak keltek közöttünk, akárcsak gőz a lombikban. Lorenzo felemelte a kezét, hogy megérintsen, de megráztam a fejem. – Ne. Levettem a kabátomat, és félredobtam. Az ingem következett. Láttam, hogy vászonnal átkötött mellkasomra mered. Némán kioldottam a kötést. Lorenzo szája elkerekedett. Végre meglátta, mit rejtegettem alatta. A kötés a földre hullott. Lorenzo arcán a fájdalmat felváltotta az öröm és a boldogság érzése. Hosszú szenvedéstől megszabadított mellem puhán és dúsan hullámzott. Lorenzo kinyújtotta a kezét és csodálkozva megérintette. Rájött, hogy igazi. − A nevem Caterina − mondtam. − Leonardo a fiam, téged pedig, Lorenzo… azóta szeretlek, hogy megláttalak. Hosszú csend támadt közöttünk. Lorenzo az arcomat fürkészte, mintha akkor látta volna először. Aztán rájött. Hátravetette a fejét, és hatalmasat kacagott. A szívemen ülő kő, amely hosszú évek titkolózásától és hazugságaitól volt nehéz, legördült. A mardosó kétely elszállt, akár a kéményből kibukkanó fekete füst, amely lassan eloszlik a magasban. Kinyújtottam a karomat, és elkezdtem kigombolni Lorenzo zekéjét. − Ne félj hát, Il Magnifico, nem vagyunk szodomiták − bátorítottam elnyomva saját mosolyomat. Lorenzo ismét kacagott. Aztán az arca megváltozott. Komoly lett. A kezébe vette 204

az arcomat, közelebb húzódott, és forró ajkát az enyémre tapasztotta. Azt hiszem, egész életemben arra a csókra vártam. Végtelenül gyengéd és ünnepélyes volt, majd fékezhetetlen vágyba csapott át. Mindenütt magamon éreztem Lorenzo kezét: ölelt, simogatott. A ruhánk a földre hullott, a bőrünk egymáshoz ért. Kitapogattuk az ágyat, és együtt huppantunk bele. − Caterina − ízlelgette a nevem hangzását halkan Lorenzo. Forró lehelete a torkomat melegítette. A nyelvével simogatta a mellbimbómat. − Ó, Lorenzo, Lorenzo, olyan édes… − Felemeltem az arcát és a szemébe néztem. A fájdalom és a veszteség okozta mély ráncok mintha kisimultak volna. − Te vagy igaz szerelmem! − vallottam be. Lorenzo gyönyörűen elmosolyodott. − Te pedig az enyém − felelte. − Az enyém vagy.

205

Őrültek és szent ereklyék Huszonnegyedik fejezet

Az életem tele volt titkokkal. A legtöbb körmönfont, fájdalmas, ártó titok volt. Azonban annak ravasz elkendőzése, hogy Lorenzo de’Medici a szeretőm, a legörömtelibb volt az összes közül. A tavasz a zsigereimben zümmögött. Az ügyfeleim nem győztek érdeklődni, mért dudorászom olyan vidáman. Leonardo is szembeötlően vidámnak találta az édesanyját. A Saltarelli-per óta a lelki meghasonlottság nehéz teherként nyomta a vállát. Mégis felemelkedett annyira a levertség sötét bugyraiból, hogy ezt közölje velem. Természetesen csak ő tudta az igazat, és végtelenül örült neki. Magam is meglepődtem rajta. Egyre több jegyzetfüzet és könyvvé fűzött ív gyűlt össze házam rejtekében. Leonardo megengedte, hogy áttanulmányozzam őket. Miután beszámoltam neki szerelmi viszonyomról Lorenzóval, egyre jobban kezdte érdekelni a szexualitás különleges oldala, mindenekelőtt a hermafroditák. Egész oldalakat töltöttek meg róluk szóló tanulmányai. Biztosan így lát engem − gondoltam. − Félig férfi, félig nő. Az okkultizmus kedvenc témája. Hermészről, a férfias istenről, és Aphroditéról, a nőiesség lefegyverző istenségéről kapta a nevét. Eggyé váltak, az új lény pedig tökélyre fejlesztette magában a férfi- és a női természetet. Az egyik vázlatot Öröm és fájdalom névre keresztelte, bár én másként láttam. A meztelen altest minden tekintetben férfias volt, de a lény felső része kettévált: az egyik idős és ráncos, a másik fiatal és üde. Leonardo balkezes, fordított írásában mindkettőt férfinak írta le, noha a fiatal csinos lány volt, az idősebb férfit pedig kerekded, nőies mellel ábrázolta. Egy másik rajzon álló coitus keresztmetszete látszott. A lágy vonalú nőalaknak hosszú, hátközépig érő göndör haja volt. Merev péniszét a partnerébe dugta, akinek nagy, gömbszerű melle volt, és mintha neki is lett volna hímvesszője. A Boszorkány és a varázstükör egyenesen gusztustalan volt: férfiarc nézett előre a tükör felé, hátra pedig női fizimiska. Felkavaróbbak voltak a női nemi szervekről készült rajzok, amelyek anatómiailag pontatlanok, egyenesen groteszkek voltak. Az ilyesmi nem volt jellemző Leonardóra. Az ajaktalan vagina fekete volt, a lágyék izmai erősek és fenyegetők. Régóta nem volt szégyenkeznivalónk egymás előtt, így egyszer megkérdeztem erről. Leonardo végtelenül közönyösen felelt. 206

− A nő épp az ellenkezőjére vágyik, mint amire a férfi. Azt szeretné, hogy a cazzo a lehető legnagyobb legyen, amíg a férfi szűk nemi szervre vágyik. Nem gondolod, mama − folytatta Leonardo a lehető legkomolyabban −, hogy a nemi szervek borzalmasan rondák? Nevetnem kellett. − Soha nem gondoltam rájuk így − vallottam be. − Ha a résztvevőknek − folytatta a fiam − nem lenne arca és nemi jegyük, amelyek fenntartják az impulzust… − A szerelemről beszélsz? − kérdeztem. − Szerelem. Vágy. Amit csak akarsz. Ha nem léteznének, és nem létezne a szép arc, az emberi faj rég kihalt volna. − Leonardo! − Te kérdezted. − Igazad van − ismertem el. Soha többé nem kérdeztem. Ugyanakkor a legkevésbé sem találtam visszataszítónak Lorenzo testrészeit, vagy sekélyesnek a szeretkezéseinket. Egészen felélénkültem Lorenzo karjában. Erős, formás teste volt. A lába és a feneke különösen tetszett nekem. Az izmok kidomborodtak, tökéletes formájuk volt, és napbarnított bőr feszült rajtuk. A mellizma kemény volt, fekete szőrzet fedte. A mellbimbója kicsi, és hamar összerándult lelkes harapdálásomra. Leonardo biztosan szórakoztatónak találta volna, hogy Lorenzo szerszámát szívós és csodálatos testrésznek véltem. Firenze ura alig értett a festészethez, a szobrászathoz, nem készített mesterműveket aranyból, de tökélyre fejlesztette a szerelem művészetét. Az ágyban a szerelem volt a szenvedélye, az örömszerzés összes elképzelhető formája. Piero fájdalmat okozott nekem, Lorenzo viszont soha. Hetekig tartott, amíg felfedeztük egymás testét. A végén nem volt egyetlen rés, felület vagy kéjes pont, amelyet ne érintettünk és élveztünk volna. Voltak francia és keleti módszerek, egzotikus kenőcsök, amelyeket Lorenzo szerzett be, és gyógynövényekből készült szerek, amelyeket életemben először alkalmaztam. Legalább annyit nevettünk, mint amennyit eksztázisban nyögtünk. Az ágyban ettünk és olvastunk. Minden titkunkat, félelmünket és vad vágyunkat megosztottuk egymással, amiről csak álmodoztunk. Férfiálcám felizgatta Lorenzót. „Cato” nyilvános megjelenésekor erekcióját lepleznie kellett. Meztelen testemre gondolt a tunika és nadrág alatt. Alig várta, hogy a hálószobámban legyünk, lehámozza rólam a kötést, elnézze, ahogy a mellem 207

kiszabadul és hullámzik. Alig várta, hogy áldozhasson sokáig titkolt nőiességem oltárán. Voltak más elfoglaltságaink is. A laboratóriumom volt a játszóterünk. A Corpus Hermeticum szövegeit böngésztük. Kiválasztottuk a legizgalmasabb alkímiai kísérleteket. Lelkesen szereztük be a szükséges anyagokat. Az egyikünk felolvasta a tennivalókat, amíg a másik végrehajtotta a kísérletet a lombikok, a kerotakis, az égők és a decenzorok segítségével. Időnként az egyes lépésekhez nem volt elég két kéz. Ilyenkor a felolvasó a kézirat és a munkapad között szaladgált, elfelejtett egy szót vagy mondatot. Néha előfordultak kisebb robbanások, hibák és nem várt felfedezések is. Lorenzo még jobban belopta magát a szívembe, amikor határtalan lelkesedést mutatott az alkímiai kemencében égő állandó tűz iránt. Nem győzött ámuldozni, hogy egyedül képes voltam folyamatosan táplálni azóta, hogy Firenzébe jöttem. Tetszett neki, amikor elmeséltem, hogyan őriztem a lángot Papa kemencéjében. Sírva meséltem neki a szörnyű éjszakáról Vinciben, amikor hagytam kialudni a tüzet. Az athenor rabszolgája lesz, ígérte Lorenzo, valahányszor meglátogatott. Bármit megtett volna, hogy segítsen nekem, mert végtelenül inspirálóan hatottam rá. Én, mint Lorenzo de’Medici múzsája − töprengtem szórakozottan. Nem semmi. Aztán eszembe jutott, hogy négyszeresen is megáldott az ég. Il Magnifico szeretője vagyok. Leonardo, a zseni anyja. Kedves és nagylelkű apa szeretett gyermeke. Firenze, és talán az egész világ legnagyobb koponyáinak „testvére”. Fájdalmasan lehangoló kezdés után az élet összes áldása csak úgy záporozik rám. Királynőnek éreztem magam, akinek kincset helyeznek a lába elé. Az i-re a pontot Lorenzo tette fel. Egy este boldogan szöszmötöltem a laboratóriumomban. Lorenzo sámlin ült, a lábát kinyújtotta. Finom vászoninge olívaszín bőréhez simult. Egyszer csak végtelen gyengédséggel mondta ki a nevemet. − Caterina. Emlékszel arra az éjszakára, amikor itt voltunk együtt Silióval, Picóval, Vespasianóval, és higannyal kísérleteztünk? − Igen. − A Nagy Művészetről beszéltünk. − Igen, de nem értettünk egyet abban, mi a Nagy Művészet, Ha jól emlékszem. − Találtam néhány könyvet a könyvtáramban − mondta Lorenzo lassan −, Pico és Silio írásai. Leállítottam a lepárlást, és szembefordultam Lorenzóval. Lassan beszélt, alaposan megválogatta a szavait. 208

− Mindketten hasonló következtetésre jutnak. Az igazi alkímia az emberi szervezet belsejében zajlik. A szerelem aktusa a kapocs a mennyország és a föld között. A leghatalmasabb szentség. Kizárólag a szexuális aktuson keresztül érhető el a felvilágosodás. − Azt hiszem, a legtöbben felháborító kijelentésnek tartanák. − Így van. A legtöbben azonban nem olvasták Egyiptom erotikus papiruszát sem. − Vagy nincs elég bátorságuk hozzá − mosolyogtam. − Mit mondott neked a felháborítóan eretnek szöveg? − Hogy a szent, ősi Egyiptomban a rítusok szexuális jellegűek voltak. Dante is − ugyan ki kérdőjelezné meg közülünk − azt mondja Fidel d’Amore című művében, hogy az intellektuális és lelki harmónia a testi szerelmen keresztül érhető el. − Azaz? − Azaz nagyra becsült Marsilio Ficinónk is „más állapotról” ír, minden érzék csúcsáról, amelynek során a lélek egyesül az istenséggel! Odamentem Lorenzóhoz, és leültem kinyújtott lába közé. Magához vont. − Van másolatom az Ábrahám és a zsidóról − mondta Lorenzo nem kis büszkeséggel a hangjában. − Ábrahám és a zsidó? − kérdeztem pajkos mosollyal. Előrehajoltam, és a fogam közé vettem a fülcimpáját. − Nicholas Flamel és Perenelle használta aznap, amikor megalkották a Nagy Művészetet. − Értem. − Megkerestem Lorenzo mellbimbóját a vékony, fehér ing alatt. Felnyögött. − Nyilván azt szeretnéd, hogy mi is eljussunk oda − tettem hozzá. − Istenség mátkája leszel, én pedig istennő imádója. − Felemelte a tunikámat, és letolta a nadrágomat a csípőmön. − Teljes egyesülés szeretett másik felünkkel − suttogta kéjesen, és rám borult. − Holnap. − Holnap. − Lorenzo mélyen és elégedetten sóhajtott. − Holnap jó lesz.

209

Huszonötödik fejezet

A Medici-apród

a palotába szóló meghívót hozott. Meghagyták neki, addig ne tágítson, amíg el nem fogadom. Szóba se jöhetett, hogy nem megyek el. A központi udvarba léptem a megbeszélt órában. Meglepetésemre azt láttam, hogy a platóni akadémia összes tagja derűs csoportokban várja a vacsorára hívó jelet. Nem sokkal később megjelentek a családtagok a lefelé vezető lépcsőn. Lucrezia Lorenzóba karolt. Clarice és legidősebb lánya, Maddalena − tizenkét éves kora ellenére sem kifejezetten szépség −, Piero, aki dölyfösen és lekicsinylőn rótta egyedül a lépcsőket, és a kövérkés, tizenhárom éves Giovanni. A vacsora kellemes hangulatban telt. Miután az utolsó fogást is elfogyasztottuk, Lorenzo hirtelen felállt, és megkérte filozófus barátait, hogy vonuljanak vissza az emeleti nagy szalonba. Elhelyezkedtünk a kényelmes ülőalkalmatosságokon, és beszélgetni kezdtünk egymás között. Az ajtó kitárult, és mindenki meglepetésére Lorenzo saját anyját kísérte maga előtt. Sandro Botticelli azonnal felpattant, és átadta a helyét Lucreziának. Észrevettem, hogy Pico Mirandola különösen örül az ház úrnőjének. Lorenzo nemrégiben bemutatta kiadatlan művét, amely A boszorkány címet viseli. A történet istennő köré szerveződő itáliai kultuszt állít a középpontjába, és a nőiesség erejéről szól. Látszólag Silio Ficino is örömmel vette, hogy női taggal bővült az addig kizárólag férfi tagokat számláló akadémia. Arra gondoltam, nincs semmi különös a dologban, hiszen a platonisták Íziszt imádták, Lucrezia de’Medici pedig a firenzei társadalom legelismertebb nőtagja volt: egy személyben tudós, költőnő, patrónus és Il Magnifico anyja. Miért ne lenne ott a helye közöttünk? Lorenzo felállt és felénk fordult. Mindenki tiszteletteljesen üdvözölte. − Ma éjjel félreteszünk minden rituálét és formalitást − kezdte meg. − Vész közeleg, barátaim, készülnünk kell rá. Természetesen a lehető legmélyebben gyászoljuk szeretett pápánk, Sixtus halálát... − Lorenzo kis szünetet tartott, hogy mindenkiben tudatosuljon iménti, ironikus megjegyzése. − Az új pontifikátus, VIII. Ince megválasztására sajnos nem lehettünk befolyással. Róma nem üzletelt velünk az elmúlt néhány évben. Nem tudni, hogyan szándékozik uralkodni Ince, de azt hiszem, korántsem jelent majd akkora veszélyt ránk, mint Sixtus. Lorenzo pergamenre írt levelet hajtott szét, és belenézett, mintha fel akarná frissíteni az emlékezetét. − Levelet kaptam Roderigo Borgia kardinálistól, a szentatya újdonsült tanácsadójától. − Lorenzo elmosolyodott. − Roderigo „nyúlfinak” becézi az új pápát. Nem túl határozott ember, ezért könnyű irányítani. Borgia bíboros ugyanakkor arra is 210

figyelmeztet bennünket, hogy legyünk résen. − Firenze uralkodójának hangja elkomorodott. − Ince támogatta a Malleus Maleficarum, a Boszorkányok pörölye című könyv kiadását. Lorenzo átadta a levelet az anyjának, aki összehajtotta és az ölébe tette. − Róma támogatása szörnyű hír a számunkra. A könyv máris boszorkányégetések sorát indította el Európa-szerte. Mérges csápja hamarosan délnek fordul, eléri az itáliai félszigetet, és még jobban feltüzeli majd Izabella spanyol királynő inkvizíciós törekvéseit. − Mit tehetünk? − kérdezte Pico. − A firenzeiek a legtürelmesebb emberek egész Európában − felelte Poliziano. − Milánó és Pisa is tiltakozni fog az esztelen öldöklés ellen. Ezenkívül vannak saját nyomdáink és könyvárusaink. − Vespasiano felé intett a fejével. − Az írott szó erejével és az egyetemeken elejét vesszük az őrületnek. Helyeslő morgás töltötte meg a helyiséget. Lorenzóra néztem. Mintha valami aggasztotta volna. − Hallotta valaki közületek az ifjú dominikánus szerzetes prédikációját, aki nemrégiben kezdett szónokolni a városunkban? A neve Savonarola. Hitetlenkedve meredtem Lorenzóra. Ugyanaz a férfi lenne, aki fajtalankodással vádolta Leonardót? − Hallottam róla − válaszolta Landino. − Visszataszító kis gnóm nagy orral, nagy szájjal. Tüzes szónok, be kell látni, de nevetséges, amit hirdet. Azt akarja, hogy a firenzei emberek mondjanak le a fényűzésről: finom ruhákról, borról, parfümről, a hölgyek a púderről, a festményekről. A karneválok, a lóversenyek, a szerencsejáték és a kártya beszüntetése mellett kardoskodik. Semmit sem fog elérni. − Van még valami − szólalt meg Lucrezia. Mindenki rá figyelt. A fia halála óta nem láttam ennyire határozottnak. − A férfi úgy véli, isteni indíttatásra cselekszik. Hangoztatja, hogy isten szól a néphez általa, mert tudatni akarja velük, az érzéki örömök tönkreteszik a lelküket. Az összes buja műalkotás megsemmisítését követeli. El akar tüntetni a föld színéről mindent, amely nem vallási, pogány vagy klasszikus témájú. Majd az összes mesterművet, amelyet emberi kéz alkotott. − Megsemmisíteni? − kiáltotta hitetlenkedve Botticelli. − Megsemmisíteni?! − Teljesen megőrült − mondta Ficino megvetőn. − A prostituáltakat úgy nevezi: „fertelmes hús, amelynek szeme van” − folytatta Lucrezia. − Meg akarja égetni élve az összes szodomitát. 211

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. − A firenzei polgároknak új alkotmányt kell lefektetniük, harsogja a prédikátor. A várost ne emberek, hanem kizárólag Isten törvényei irányítsák − magyarázta Lucrezia. − Ha a firenzeiek nem hallgatnak rá, szörnyű kínokban lesz részük a pokol és a kárhozat tüzében. Kizárólag az mentheti meg őket, ha visszatérnek a korai keresztény egyház puritanizmusához. − Nem hiszem, hogy a firenzeieket meggyőzheti az effajta holdkóros beszéd − szólalt meg Pico. − Magam sem − helyeselt Ficino. − Valamit nem szabad elfelejtenünk − válaszolta Lucrezia szinte parancsoló hangon. Mindenki a legnagyobb tisztelettel csüngött a szavain. − Az emberek, még a legracionálisabbak is, ingatag lények. A legkisebb fuvallat eltántoríthatja őket. A tömeget leginkább a félelmei vezérelik. Egy napon ez a pap felszítja a kárhozattól való félelmük tüzét, amely hatalmas lánggal fog égni. − Egyelőre a legnagyobb fenyegetés ránk nézve Ince pápa − szólalt meg Lorenzo. − Feleségemmel és anyámmal hosszan beszélgettünk erről. Arra jutottunk, hogy némi áldozatot kell hoznunk, ha vissza akarjuk állítani a hatalmi egyensúlyt Rómával. − Miről beszélsz? − kérdezte Sandro Botticelli. A hangjában rettegés bujkált. − Talán nem á ldozta már fel a családunk Giulianót egy eszement pápa szeszélyei miatt? − Nem helyrehozhatatlan veszteségekről beszélek, Sandro. Legalább annyi előnyük lesz belőle, mint hátrányuk. − Mi a terved? − kérdezte Ficino Lorenzót. − Menyegző. A lányom, Maddalena és a pápa egyik fia között. Giovannit pedig magas egyházi tisztségre jelölöm. − Csak tizenhárom éves − vetette fel Pico Mirandola. − Milyen magas pozíciót kínálhatna neki Róma? − Bíboros − felelte minden kertelés nélkül Lorenzo. A jelenlévők hitetlenkedve mordultak fel. − Hallgassatok rám − folytatta Lorenzo. Nyugodt határozottsága mindenkit csendre intett. − Roderigo Borgia a barátomnak számít. Ö is rendelkezik közeli szövetségessel a pápa irodájában, aki nem más, mint Ludovico Sforza testvére, szintén bíboros. Segíteni fog leküzdeni a Giovanni kinevezése körüli nehézségeket. Halk és hangos beszélgetés kezdődött. 212

− Kérlek benneteket, figyeljetek Lorenzóra − könyörgött Lucrezia. − A sors kegyes összjátéka a mi malmunkra hajtja a vizet − mondta Lorenzo. − Nemrégiben meghívást kaptam, hogy utazzam Rómába, és találkozzam a pontifexszel, valamint Európa uralkodóival. − Nem eshet bajod? − érdeklődött Landino. − Borgia bíboros kezeskedett érte. Ince azt szeretné, ha megtekintenénk néhány szent ereklyét, amelyek nemrégiben kerültek a birtokába. Természetesen mindenekelőtt azt akarja, hogy a keresztény világ uralkodói hódolatukat fejezzék ki előtte, és teljes pompájában lássák a pápai államot. − Nem tetszik ez nekem − szólalt meg Poliziano. − Egyikünknek se tetszik − vágott vissza Ficino, és aggódva nézett Lorenzóra. − Ugyanakkor végtelenül nagyra tartjuk Lorenzót. Bízunk benne, hogy azt teszi, ami a legjobb Firenzének. Azt, ami helyes. − Végignézett a platóni testvéreken. − Vagy nem? − De igen! − kiáltottuk egy emberként, persze a leghangosabb én voltam. − Rokonság a pápai családdal és Medici bíboros − ízlelgette Lorenzo mosolyogva. − Vegyétek úgy, hogy el van intézve.

213

Huszonhatodik fejezet

Nagyon meglepődtem és megörültem, amikor Lorenzo arra kért, hogy kísérjem el Rómába. Orvosának és tanácsadójának titulált. Az orvos igaz volt. A köszvény első tüneteivel kezeltem, amelyek máris jelentkeztek nála. A hüvelykujja és nagylábujja ízületei fájtak. Úgy érezte, mintha üvegszilánkkal lenne tele -panaszkodott nekem. Kiválóan megtanultam lovagolni. Határozottan élveztem párnázott nyergemet. Időnként már a magam örömére vágtáztam, ha épp nem keltem versenyre Lorenzóval. Leginkább azonban az tetszett, hogy rövid időre kiszabadulhattam Firenze szűk utcái és csiszolt kőépületei közül. Csodálatos nyári utazás volt délre legkedvesebb társammal, a zöld, dimbes-dombos itáliai vidéken át. Ketten voltunk, sehol a barátok és Lorenzo tanácsadói. Mindössze néhány conditores kísért bennünket őrségképpen. Ami a Nagy Művészetet illeti, Lorenzóval megkíséreltük a spirituális egyesülést, de igazán sohasem jártunk sikerrel. Túlságosan lekötötte a figyelmünket, hogy örömet szerezzünk a másiknak, így aztán nem maradt energiánk a Szent Indíttatás, az Alkímiai Menyegző felfedezésére. Lorenzo hónapokon át hordta a könyveket hozzám a könyvtárából. A keleti kéziratoknak pacsuli- és tömjénszaga volt. Az egyik a Kama Sutra címet viselte. Indiai nők és férfiak voltak benne mindenféle szerelmi pózban. Némelyik alkalmazása során elveszítettük az egyensúlyunkat, jobbra-balra dőltünk, és nagyokat nevettünk. Az először görögre, majd latinra fordított Egyiptom erotikus papiruszát, mint megállapítottuk, prűd szerzetes másolhatta, hiszen a legizgalmasabb részeket üresen hagyta, vagy egyszerűen eltüntette a szöveget. Így aztán a lelkes olvasó hiába kereste a fáraók és az istenek praktikáit, amelynek révén a kozmikus istenséggel egyesültek. A tudományok és a testi extázis ötvözésének egyetlen dicsőséges eredményét a rózsabimbó felfedezése szolgáltatta. Számos középkori templomban és katedrálisban megtaláltuk a jelet. A szent épületbe vezető boltíves kapualj legtetejére − a bejárat leginkább női nemi szervre hasonlított − rózsát véstek. A finom metszésű rózsa tökéletesen megfelelt a vaginanyílás feletti kis, húsos rügynek. A szexuális öröm apró szerve volt az egyetlen testrész a nő és a férfi szervezetében, amelynek egyedüli funkciója a kéjszerzés. A dolog maga volt a rejtély. Az egyház azt tanította, hogy a nők eredendő bűnük révén csak szennyet és szégyent hoznak a világba. Lehet, hogy mindvégig a női gyönyör alapjain állt? A test, a szellem és a lélek egyesítése azonban kielégítetlen vágyunk maradt. Lorenzo magával hozta a római útra az Ábrahám és a zsidó egyik példányát. Nem 214

annyira a beteljesülés, mint inkább a vidámság forrása lett. Esténként, amikor megálltunk pihenni, az írás Lorenzo utazóládájában pihent, amíg mi egymás karjában a legnagyobb testi − ha nem is szellemi − beteljesülést éltünk át. Leszámítva egynapos utamat Vinciből Firenzébe addig soha nem utaztam. Lorenzo nagy örömöt szerzett nekem, amikor megmutatta a legszebb látványosságokat. Az egyik San Gimignano városka volt száz magas tornyával. Lorenzo elmesélte, hogy Firenzében sokkal több megmaradt a régi erődökből, de kiirtották őket, hogy utat engedjenek a fejlődésnek. Sienától délre gulya legelt az alacsony dombok között, ittott érdes vulkáni kövek csipkézték a tájat. A legtöbb éjszakát bolhákkal teli fogadókban vagy az őrök által emelt, jóval kényelmesebb sátorban töltöttük. Egyéjszakás tartózkodásunk Monte Oliveto Maggiore apátságában már-már luxusnak számított. Végül Róma északi vidékére értünk, a Via Flammián közeledtünk a város felé. A conditori nyugtalanok lettek, hiszen a hely köztudottan banditák közkedvelt zsákmányszerző része volt. Előszeretettel támadták meg az arra járó utazókat és zarándokokat. Azonban szerencsénk volt, békésen és akadálytalanul jutottunk át a campagnán. Lorenzo apránként felkészített az Úr városában elénk táruló látványról. Azt mondta, csupán a tizede annak, amekkora a római birodalom idején volt. Csak az egykori pogány erődítmény romja maradt belőle. A nagy Augustus óta nehéz időket élt át, később az ismert világ közepének fogadták el. A katolikus egyház nemrégiben költözött vissza Rómába az avignoni fogság évei után. A döbbenet, amelyet éreztem, még így is leírhatatlan volt. Keletről közelítettük meg a várost, a híres hét dombon át a Tiberis felé haladtunk. Az út mellett itt-ott állt csak egy-egy elhagyott udvarház. Az utcák korántsem emlékeztettek a széles sugárutakra, amelyeket a római szerzők említenek. Leginkább sikátorokra hasonlítottak, tele szennyel. A tereken halmokban állt a szemét; emberi ürülék és rothadó ételmaradék bűze terjengett mindenfelé, akár a pöcegödörben. Apró házak sorakoztak romos templomok körül. A nagyobb házak is düledező falakkal, bezárt, hűvös kapukkal álltak. Loggiák és lépcsők nyúltak ki az utcára, alig lehetett közlekedni közöttük. A legtöbb ember rongyokban járt. Az összes nő, akit láttunk, prostituált volt. Messze előttünk szőlőskertet pillantottunk meg. Csodálatos látvány volt. Amikor ellovagoltunk mellette, láttam, hogy helyenként falak merednek ki a zöld indák közül. − A Palatinus − motyogta Lorenzo. − Legalábbis ami megmaradt belőle. 215

Tudtam, hogy a birodalom idején csodaszép paloták álltak arrafelé. Az egyik Néróé volt, amelyet állítólag arany borított. − Látod a legelő nyájat? − kérdezte Lorenzo, és állával dús legelő felé bökött, amelyen juhok legeltek. Néhol magas ívek, falak és romos oszlopok magasodtak. − A Forum − magyarázta Lorenzo. − A régi római kormány székhelye. Szerencsére Hadrianus Panteonját megkímélte az idő. Az istenek templomát hétszáz évvel ezelőtt keresztény szent hellyé nyilvánították. Kerek kupolája nagyobb volt, mint a Brunelleschi katedrálisáé Firenzében. A Colosseum nem úszta meg ilyen könnyen. A dicsőséges stadion még romos an is hatalmas volt, átláthatatlan. A boltívek alatt parasztok, hentesek és halászok kínálták portékáikat. Ennél is szörnyűbb volt a kőművesek látványa, akik gondtalanul vésték és kalapálták a márványfalakat. Koszos szolgáik kocsikra rakták a kődarabokat és elszállították. − Íme, a város, amiért Clarice lenéz bennünket − állapítottam meg. − Innen származik gőgje és megvetése. − Nehéz elhinni − felelte Lorenzo. − Poggio csak vad ugarként emlegeti Rómát. − Lorenzo felsóhajtott. − Valahányszor erre járok, a szívem belesajdul, milyen dicsőséges volt e város egykoron. Képzeld csak el, hogy éreznének a nemes férfiak, akiknek írásait olvassuk, ha látnák, mi lett szeretett otthonukból! Közeledtünk a Tiberis hídja felé. Magas mocsári fű nőtt a folyóparton, döglött hal bűze terjengett. Előttünk végeláthatatlan számú kocsi tolongott, mind az ősi romokból származó köveket vitte. − Hová viszik? − kérdeztem. − Ki az antikvitás tolvaja? − Kedves vendéglátónk, ki más? Ince az építkezés megszállottja. Elhatározta, ott kezdi, ahol elődje, Miklós pápa abbahagyta. Vissza akarja állítani Róma és az egyház régi dicsőségét. Biztos vagyok benne, hogy vég nélkül erről fog szónokolni. Viszont egy szót sem szól majd arról, hogy Szent Péter bazilikáját − Róma legszentebb épületét − Caligula vesztőhelyén, temetőjén és több ezer lemészárolt keresztény nyugvóhelyén építteti fel. A mai napig lejárnak a farkasok a dombok közül, hogy kiássák a csontjaikat. − Rendkívül fennkölt − jegyeztem meg. Lorenzo mosolygott. Az utcák minden szennye szempillantás alatt eltűnt, amint átkeltünk a folyón, és megérkeztünk a Vatikán területére. Mindenfelé porfelhő szállt az építkezéseken, szinte az összes ház előtt állványzat magasodott. A lopott márvány nagy halmokban állt, hogy a kőművesek hada beépítse valahová. 216

A pápai palota hatalmas kapuja kitárult. Papok és püspökök sorakoztak a fényes márványteremben Il Magnifico tiszteletére a föld legszentebb házában. Legszívesebben visszafordultam volna a bejáratnál, de Lorenzo ragaszkodott hozzá, hogy vele maradjak. Vörös ruhás bíborosok jöttek elénk háromszögletű birétummal a fejükön, hogy üdvözöljenek. A szemem sarkából láttam, hogy Lorenzo elismerően mosolyog. Köszöntésünk természetesen illendő és émelyítően szertartásszerű volt. A két kardinális végigkalauzolt bennünket az előcsarnokon, fel a hatalmas fehér márványlépcsőn. Oldalt hatalmas falikárpitok lógtak. A bemutatkozás Roderigo Borgia és bíboros testvére, Ascanio Sforza előtt nem is lehetett volna barátibb és közvetlenebb. Mintha csak négy férfi találkozott volna egy tavernában, hogy borozgatással és nőkkel múlassák az időt. − Látod azokat a fiatalokat? − kérdezte Roderigo, és két fiúra mutatott, akik egymás mellett mentek az első emeleti folyosón. Gazdag bársonytunikát és hetyke sapkát viseltek. − Ince két pártfogoltja. Sok szentatyát láttunk már „szentségtelen” körülmények között, de még egyik sem vállalta fel ilyen nyíltan a gyermekeit a Vatikánban. − Sok mindent elmond az emberről − jegyezte meg óvatosan Lorenzo. − Hallom, örökbe fogadod Giuliano törvénytelen gyermekét, akit a szeretője szült neki − mondta Ascanio mosolyogva. − Medici-vér − Lorenzónak elég volt ennyit mondania, mindenki értette. Gyönyörű szép, faragott, aranyozott ajtóhoz vezettek bennünket. Roderigo kinyitotta, és bevezetett minket. Királyi lakosztály volt, két külön hálószobával, amelyeket díszes szalon kötött össze. − Küldök kádat és szolgákat a fürdőhöz − ajánlotta Ascanio Sforza. − Gondolom, lemosnátok magatokról az út porát. A fényűző lakosztály kényelme hirtelen fenyegető árnnyá változott a szememben. − Végtelenül hálás vagyok neked, Sforza bíboros − feleltem, és reméltem, hogy a hangom közönyös marad −, de a mosdótál tökéletes lesz. A bőröm beteg, nem tesz jót neki, ha víz éri. Ellenben Lorenzo… − Az ég szerelmére, küldjétek már azt a kádat − fejezte be helyettem −, de szolgák nélkül. Az orvosom majd gondomat viseli. − Ahogy kívánod − Roderigo az ajtó felé indult, Ascanio követte. − Küldünk valakit értetek a vacsorához. Savoya és Milánó hercege már megérkezett. A hírnökünk szerint Miksa kísérete is bármelyik pillanatban itt lehet. A francia király 217

levélben jelezte távolmaradását, akárcsak Edward angol király. − Lajos túl idős ekkora utazáshoz -jegyezte meg Ascanio. − Az angliai Edward pedig túl kövér − szellemeskedett Roderigo. − A sok dőzsölés és bujálkodás. Azzal elmentek. Lorenzo becsukta a nehéz ajtót mögöttük, és azonnal magához ölelt. − Mondd csak, orvos, mit tegyek a lábam közötti kinövéssel, amely egyre keményebb lesz az angol király bujaságának említése óta? − Nem tudom biztosan − feleltem elmélázva. − A legjobb lesz, ha megvizsgálom. »-« Apród jött Lorenzóért és értem. A nap leáldozott a Vatikán dombja mögött. Nem tudtam betelni szerelmem látványával. A menyegzője óta nem láttam olyan fényűző ruhában, mint akkor. Fekete bársonyt viselt, hermelinnel szegélyezett zekét buggyos, vágott ruhaujjal, alatta szürke selyemfodrokkal. Ruházatát gyémántok ékesítették: öklömnyi mindkét vállpántján, kisebbek az ujján viselt gyűrűkön, és könnycsepp alakúak fekete bársonysapkája karimáján. Évek óta ismertem Lorenzót. Mindig visszafogottságot mutatott viselkedésben és öltözködésben egyaránt. Aznap azonban másképp jelent meg: vakmerő volt és magabiztos. Kevély, mint a páva. Muszáj − gondoltam magamban. Muszáj fitogtatnia hatalmát és gazdagságát az új pápa előtt. Engem is arra biztatott, hogy ne öltözködjek olyan mereven az út során, mint a tudósok. Több csinos zekét készíttetett nekem, örömét lelte abban, hogy öltöztet. Amikor bevallottam neki, furcsán érzem magam, mert életemben először viselek harisnyát a lábamon, megnyugtatott, hogy minden tekintetben finom úriember benyomását keltem. Az ebédlőbe vezettek bennünket. A terem olyan hatalmas és fényűzően díszes volt, hogy a Medicik kerti loggiája parasztkonyhának látszott mellette. Nőket és gyerekeket sehol sem láttam. A világot kormányzó férfiak találkozója zajlott. Miksa magas és nyúlánk volt. A Habsburgok különös, harcias állát tudhatta magáénak. Birodalma keresztülívelt az egész európai kontinensen. Könnyed eleganciával járt-kelt, ami jól tükrözte nemesi származását. Előkelő vérvonala olyan mélyre nyúlt vissza az évszázadok homályába, hogy képtelenség lett volna feltárni forrását. 218

Jakab savoyai herceg hosszú, ovális arccal, dús, göndör hajfürtökkel és szemöldökkel büszkélkedhetett. Utóbbi tekintélyes boltívet formázott, amitől olyan volt, mintha folyton csodálkozna. A Savoyai is régi, befolyásos nemesi család volt, amely a Franciaországot és Itáliát összekötő Alpokat tartotta szorosan a markában. Roderigo és Ascanio, a két bíboros felállva köszöntöttek bennünket. Amikor visszaültek, örömmel láttam, hogy Ludovico Il Moro Sforza is helyet foglalt az asztalnál. Komoly fiatalemberré érett, mióta utoljára láttam. Il Moro itteni jelenléte nyilvánvalóvá tette, hogy sógornője, Bona hatalma véget ért Milánó hercege felett. − Vico! − kiáltotta Lorenzo őszinte örömmel. Megölelték egymást. Ludovico emlékezett rá, hogy találkozott velem Firenzében, de élénkebb emléke volt Leonardo fantasztikus sacre rappresentazinéjáról a San Spirito templomban, amelynek lángjai közül mindnyájan ép bőrrel menekültünk meg. − Őszentsége! − jelentette be az apród. Ince magas volt, és felettébb jóképű. Sugárzott róla a szelídség, amit Roderigo nyusziságnak nevezett. Pazar ruhája és ékszerei megfeleltek az elvárásoknak. Ugyanakkor bosszantó volt, ahogy a kezét mozgatta. Mintha minden mozdulatával bágyadt áldást osztott volna. Egymás után fejeztük ki hódolatunkat az új egyházfő előtt. Saját álszentségemtől kis híján felkavarodott a gyomrom, mégis megfogtam a lágy, finom ujjat, és megcsókoltam a pápai gyűrűt. Lorenzo is így tett. Kíváncsi lettem volna, érez-e megvetést az elkerülhetetlen gesztus iránt. Vajon szövetségest, vagy gyilkos ellenséget lát az új pápában, mint Sixtusban. A pápa intett, hogy foglaljunk helyet. Kétszer összeütötte a tenyerét, mire a szolgák sürögni-forogni kezdtek, és feltálalták a vélhetően jó néhány fogás körül az elsőt: sült galamb, szerecsendióval készült aszaltszilva-mártással. Roderigo és Ascanio olajozottan mozgatta a pápa befolyásolásának mechanizmusát. A beszé lgetés gördülékenyen folyt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Ince pápa sokat ad a bíborosok véleményére. Minden hatalma ellenére alig döntött egyedül. Együtt azonban rendkívül ravaszak és rátermettek voltak. A legkevésbé sem látszottak leereszkedőnek vagy önteltnek. Minden alkalmat megragadtak, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket Lorenzo és szeretett Firenzéje iránt. Méltatták Milánóval fennálló kifogástalan szövetségi kapcsolatait is. A pápa sokszor célozgatott arra, hogy Lorenzo küldje el hozzá városunk néhány „kiváló művészét”, hiszen rengeteg építkezés zajlik Rómában. Lorenzo mindannyiszor ügyesen kitért a pápa kérése elől, amíg el nem érte jövetelének célját. − Izabella királyné inkvizíciója elől ezrével menekülnek zsidók Spanyolországból, 219

ami igencsak aggasztó − mondta Lorenzo. Keményen Ince szemébe nézett. − Nem kevésbé a boszorkányégetések, amelyek a Malleus Malificarum kiadása óta egyre gyakrabban fordulnak elő. Mindezt közelgő katasztrófa előjelének vélem Európában, szentatyám. Ince zavarában és idegességében azt sem tudta, mit mondjon. Álmában sem gondolta, hogy valaki már a vendégeskedés első estéjén nyílt támadásba lendül. − Biztos vagyok benne, hogy Lorenzo nem akarta megbántani felségedet, szentatya − mondta gyorsan Sforza kardinális. Borgia bíboros is kész volt hűsítő balzsammal kenegetni Ince sértett lelkét. − Azt hiszem, barátunk, Lorenzo valójában azt mondja, nem szeretné, ha uralkodásod és jó híred csorbát szenvedne olyan vészterhes események miatt, amelyekről említést tett. Láttam, hogy a pontifikátus vonásai megenyhülnek. − Nem akarom, hogy gyilkosként vagy inkvizítorként emlékezzenek rám − helyeselt a pápa. − Természetesen, felség − mondta Lorenzo. A hangja barátságosabb lett. − Azt szeretnéd, hogy olyan pápaként emlékezzenek rád, aki békét és igazságot hozott a világba. A pápa, aki visszaáll ította Róma régi dicsőségét. Így is lesz… − Szélesen elmosolyodott. − Firenze legnagyobb művészei és építészei készségesen segítenek neked ebben. Örömmel küldöm el őket hozzád. Ince is derűsen mosolygott. Rémisztő látvány volt, hiszen az összes foga fekete és rothadt volt. Lorenzo elérte, amit akart. Biztos támogatókra lelt a két bíborosban, akik a pápát irányították. Biztosan lesznek még akadályok, de az első este sikerrel zárult. »-« Másnap reggel a pontifikátus végtelenül izgatott volt. Nem győzött sürgetni bennünket az étkezés és a kötelező vatikáni séta alatt. Először megnéztük az előző pápa kápolnáját, amelyet Sixtus saját maga után Sistine névre keresztelt. Az épületet szögletesnek és unalmasnak találtam. Incének valóban nagy szüksége volt a firenzei művészek tehetségére, hogy dicsőséget hozzanak neki. Azután a hatalmas bazilikába vittek bennünket. Kereszt alaprajzú volt. Ince át akarta építtetni. Akkori állapotában egyszerű, ezeréves templom volt, belül barlangszerű, hatalmas térrel, öt oszlopos folyosóval, tele kápolnával, imazsámolyokkal és szentélyekkel. Freskók és mozaikok, drágakövekkel kirakott, fakó ezüst- és aranytárgyak sorakoztak mindenfelé. Mártírok szobrai és kriptái álltak a falakon belül. 220

Mindez hidegen hagyott. Ugyan mikor melengette a lelkemet valaha is egy templom? Ince azonban vég nélkül áradozott grandiózus terveiről. − Miklós pápa − zengte fennhangon, és gyűrűvel teli ujjával szélesen körbemutatott a katedrálisban − újjá akarta építeni Szent Péter bazilikáját. Olyan dicső és gyönyörű templomot akart, amely inkább isteni, mintsem emberi alkotásnak látszik. Sajnos meghalt, mielőtt teljesült volna a vágya. Én viszem tovább a tervét. Körben futó, mellkasig érő falhoz vezetett a templom főhajójában. Keresztbe tette a kezét testén. − Itt − kiáltott fel −, itt fekszenek szeretett Simon Péterünk földi maradványai, akinek csontjain e templomot alapították. Reméltem, hogy a mosolyom elég fennköltnek látszott, amikor a szentatya végignézett rajtunk. Végtelenül cinikus gesztus volt a részemről. Ince leginkább szent ereklyéivel akart büszkélkedni előttünk, akár a kisgyerek, amikor új játékot kap. Összeterelt bennünket, és intett, hogy kövessük a föld alatti terembe vezető kőlépcsőkön. − Nézzétek! − kiáltott, és a karjával végigmutatott a kis, alacsony mennyezetű helyiségben, amelyet fali fáklyák pislákoló fénye világított meg. Három kis kripta tárult a szemünk elé: kettő hosszú és keskeny, az egyik szögletes és kicsi. Fedőköveiket félrebillentették, hogy könnyedén szemügyre lehessen venni a tartalmukat. − Szent Móric királyi jelvényei! − mondta a szentatya. Az első, hosszú, lakkozott cédrusból készült kriptaszerű ládához ment, amelyet vastag, lila bársonylepel borított. Benne átlagos lándzsának látszó tárgy hevert. Nagyon régi volt. Fémből készült hegye csipkésre rozsdásodott, a fanyél összeszáradt és kiszálkásodott. A fegyver, amely annyira felizgatta a szentatyát, hidegen hagyott. Nem mertem mondani, de fogalmam sem volt, ki az a Szent Móric, és milyen szerepet töltött be a keresztény vallás történetében. Lorenzo Miksa és Savoya hercege mellett állt, és a másik láda tartalmát fürkészte. Melléjük léptem. − Mi az, Lorenzo? − kérdeztem. − A „Sors lándzsája”. Ince pápa mögénk lépett, és a legalázatosabb hangon szólalt meg. − Ez, fiam, az a lándzsa, amelyet a kereszten függő Krisztus oldalába döftek. 221

Sírnom kell, valahányszor ránézek. − A pápa hangosan szipogott, és az arcát törölgette, bár én teljesen száraznak láttam. − Nem érzed urunk szenvedésének fájdalmát? Az acélhegy, ez a penge Krisztus húsába mart! Halálát és feltámadását siettette, akárcsak megváltásunkat. De jöjjetek, van még itt látnivaló! Elindultunk a második kápolna felé az alagsori folyosón. Borgia kardinális mellénk szegődött. A szentatya láthatóan megkönnyebbült, amikor megpillantotta jobbkezét. A második kápolnában egyetlen láda állt. Kis, megsárgult ruhadarab volt benne. A rajta lévő vörösesbarna foltok emberi arcot mintáztak. Ince pápa azonnal letérdelt az ereklye előtt, majd négykézlábra ereszkedett, nagy hasát a földhöz érintette, és arcra borult. − Veronika kendője − mondta Roderigo Borgia cinikusan, mire a szentatya mögött állók hitetlenkedve tekingettek egymásra. − íme, a rongy, amellyel a Veronika nevű jóasszony − folytatta a bíboros − megtörölte urunk arcát, amikor megfáradt a nehéz kereszt súlya alatt a Golgota-domb felé vezető úton. Látjátok arca lenyomatát? − A bíboros két ujjal intett nekünk, hogy kövessük az arcra boruló pápa példáját. Nem tehettünk mást, leborultunk. Tudtam, hogy Lorenzo legalább annyira nevetségesen érzi magát, mint én. Igyekeztünk komoly arcot vágni, mialatt a pápa földön fekve áldást mormolt. A tárlatvezetés után a pontifikátus meghívott bennünket, hogy sétáljunk vele magánkertjében. Lorenzóval boldogan csatlakoztunk. Ámuldozva nézegettük a ritka, egzotikus virágokat és fákat, amelyek az ismert világ minden részéből érkeztek Ince pápa örömére. Épp lehajoltunk, hogy megszagoljuk a ritka afrikai csíkos fukszia virágát, amikor Savoya hercege mögénk sündörgött. Halkan beszélt. − Megérintett benneteket Veronika kendőjének látványa? Lorenzóval megfordultunk. Hárman körbeálltunk, hogy senki ne hallja, miről beszélgetünk. − Őszintén? − kérdezett vissza Lorenzo. − Hogy máshogy, uram? − Nem elég, hogy hamisítvány, de ráadásul beteges is. Lehet, hogy a firenzei művészek elkényeztetnek, de tudom, hogy sokan közülük különb másolatot készítettek volna. Roderigo Borgia elindult felénk. 222

Savoya hercege félreállt, hogy beengedje a kardinálist diszkrét körünkbe. − A lirey-i lepel vagy száz éve a családunk birtokában van − mondta. − Lepel? − kérdeztem. − Miféle lepel? A herceg suttogni kezdett. – Jézus egész alakos halotti leple, rajta isteni arcmásával. Senki sem felelt. Némán sürgettük a herceget, hogy folytassa. − Az eredetisége nem lehet kétséges. Zarándokok ezrei és egyházi méltóságok látták több száz kiállítás alkalmával, és soha nem kételkedtek a valódiságában. − Több száz kiállítás? -jegyezte meg Borgia kardinális. − Szép kis summára tehetett szert a Savoyai család az egyetlen szent ereklyéjükkel. A herceg zokon vette a megjegyzést. − A lirey-i lepel húsz éve nem került a nyilvánosság szeme elé. A hangja élesen csengett. − Miért nem? − kérdezte Lorenzo. Savoya hercege zavarba jött. Láthatóan zavarta a sok kérdezősködés. − Nem mondhatom meg. Egyébként pedig családunk elég vagyonos ahhoz, hogy ne kelljen hasznot húznunk a szent ereklyéből. − A herceg Borgia bíborosra nézett. − Úgy vélem, Roderigo, át kéne gondolnod keresztény hitedet. Mintha mostanában kizárólag a cinizmus vezérelne. − Azzal udvariasan bólintott, majd egy pillangókkal teli bokor felé indult. − Egész alakos lepel. Érdekes − jegyezte meg Lorenzo. − Huszonöt éve nem látta senki. Még érdekesebb − tette hozzá Roderigo. − Egészen véletlenül a fülembe jutott, hogy a Savoyai család pénztelenségben szenved. Érdeklődve méregettem Borgia kardinálist. Figyelemre méltó volt Lorenzo iránti bizalma. De vajon őszinte? Aznap este a vacsoraasztalnál választ kaptam a kérdésemre. Ismét összegyűltünk. Ahogy ott ültünk, olyan érzésem támadt, mintha minden pillanatban lesújthatna valami vész. Miksa császár felállt és felemelte a poharát. Hálás, büszke hangon beszélt. − Örömmel jelentem be saját menyegzőmet Savoyai Bianca Sforzával. Savoya hercege minden bizonnyal számított a bejelentésre, mert felállt, és szintén 223

felemelte a poharát. − Az unokahúgomra − kiáltotta Ludovico Il Moro mosolyogva, és csatlakozott a többiekhez. Lorenzóval követtük a példájukat, akárcsak Sforza és Borgia kardinális. A pápa fontoskodó önteltséggel ülve maradt, de bólintással jelezte helyeslését, majd Miksa és Savoya hercege felé emelte kezét, és hosszú latin imát mondott. Kétségtelenül a tarsolyában volt egy-egy áldás minden alkalomra. Miután mindenki helyet foglalt, Savoya hercege összecsapta a kezét, mire szolga jelent meg Bianca bekeretezett portréjával. − Bianca még nagyon fiatal, nem áll készen a házasságra − mondta a herceg, és körbeadta a festményt −, de ha az lesz, örökre megpecsételi a szövetséget a nagy Savoyai- és Habsburg-ház között. Miksára pillantottam, aki hiába igyekezett palástolni rosszalló tekintetét, amiért egy lapon emlegették a két családot. A Habsburg család hatalmas birodalom felett uralkodott, ehhez kétség sem fért. A Savoyaiak mindössze egyetlen vidéki hercegséggel bírtak. Bianca portréja elért hozzánk, a kezemben tartottam. Lorenzo a csinos, fiatal arcra nézett. A lánynak kecses keze volt. Döbbenten meredtem a képre. Lorenzo figyelmét is megragadta, amit láttam. Ahogy a portrékon szokás, a Sforza lány virágot tartott a kezében. A csuklója felett jelet hímeztek inge ujjába, de a szimbólum a legkevésbé sem illett keresztény hercegnő ruhájára. Lorenzo elvette tőlem a festményt, átadta Ascanio Sforzának, majd felemelkedett. Mindig ravasz és taktikus volt. Kíváncsi lettem, miért most jelenti be, amit akar. Biztosan elhalványítja majd Miksa és Savoyai Bianca menyegzőjét, de talán épp ez a szándéka. Firenze erejének újabb, ékes bizonyítéka. − Szeretnék még egy házasságot bejelenteni − mondta Lorenzo, majd az asztalnál ülőkre nézett. A tekintete Incén állapodott meg. A pápa hátradőlt székében, és várakozásteljesen figyelt. − Legidősebb lányom, Maddalena kezét ajánlom neked, szentatyám, a fiad, Cibo számára. Ince meghökkent. A pápa törvénytelen fia olyan illusztris család tagja lehet, mint a Medici. A pontifikátus jobb és bal kezével intett két bíborosának. A kardinálisok közel hajoltak hozzá, majd egy idő után elhúzódtak tőle. Ince egy darabig csendben ült, de 224

nem bírta tovább, végül kibökte: − Elfogadom! Szuvas mosolyát ránk villantotta. Az asztaltársaság egy emberként felemelte a poharát, és mindenki − ki őszintén, ki kevésbé − hangosan azt kiáltotta: Salut! Roderigo Borgia felállt. Acélos tekintete és vékony, mosolyra görbülő ajka tiszteletet parancsoló volt. − Mi, az egyház mélyen hálásak vagyunk a Medici családdal fenntartott hosszú és őszinte barátságért. Ideje, hogy megajándékozzuk őket szolgálataikért. Izgatott mocorgás kezdődött körülöttem. Nem mertem senki szemébe nézni. – Ezennel bíborosnak jelölöm Giovanni de Lorenzo de’Medicit. A termen másodpercekig döbbent csend ült. Azután kiáltások hallatszottak innenonnan. − Még csak tizenhárom éves! − kiáltotta Miksa. − Túl fiatal − tette hozzá Savoya hercege, aki alig tudta leplezni dühét. − Támogatom a kinevezést. Minden tekintet Ascanio Sforza bíborosra szegeződött. A kardinális arca szigorú és szenvtelen maradt. Ince pápa hol egyik, hol másik tanácsadójára nézett. A jelölés nevetséges volt. Mégis… − Köszönöm őszentségének, hogy bizalommal viseltetik szorgalmas és szemérmes fiam iránt − mondta Lorenzo. − Egészen kicsi korától kezdve csak arra vágyik, hogy az egyházat szolgálja. Még a végén kiderül, hogy az én Lorenzóm, a tökéletes szerető, valójában a nyers erő embere és minden hájjal megkent politikus − gondoltam. Kész feláldozni a családtagjait és másokat megtéveszteni távlati céljai érdekében. A pápa fészkelődni kezdett a székében. − Giovanni még túl fiatal, hogy a bíborosi kalapot viselje − tiltakozott az egyházfő minden különösebb meggyőződés nélkül. Helyeslő morgás hallatszott Miksa és Savoya hercegének szájából. Ludovico Sforza néma maradt, tekintete nem árult el semmit. A pápa ugyan előrenézett, de a szeme sarkából kétoldalt helyet foglaló bíborosai arcát fürkészte. 225

− Ugyanakkor, ha kész egyházjogot tanulni Pisa egyetemén − folytatta Ince −, három év múlva szeretettel látjuk Rómában, és helyet biztosítunk neki Krisztus testvérei között. A pápa összetette a kezét, és leszegte a fejét. Az asztalnál jelen lévő összes férfi meggyőződésétől függetlenül meghajolt a szentatya szava és akarata előtt. Elrendeltetett. Giovanni de’Medici három év múlva a katolikus egyház történetének legfiatalabb kardinálisa lesz. − Lorenzo − szólaltam meg, amikor együtt bújtunk ki a ruháinkból a hálószobában. − Igen, szerelmem? − Mielőtt az apám hazaindult, egy kincsesládával lepett meg. − Nem árultam el többet, csendben fűztem ki hátul Lorenzo zekéjét. − Feltételezem, elmondod, mi volt benne. − A szokásos dolgok mellett kis fadoboz, tele körömnyi, fekete, ragadós golyócskákkal. – Mák? − A levelében azt írta, hogy a cannabis nevű növény gyantája. Vadkender. Keleten kötelet készítenek a szárából. Ebben a formában hasisnak hívják. − Mire való a hasis? − kérdezte Lorenzo. Ingben és harisnyában feküdt a baldachinos ágyon a selyemtakarók és tollal bélelt párnák között. − Mirhával és borral keverve érzéstelenítésre használják. − Gondolod, segítene a köszvényemen? − Meglehet − feleltem. − De valójában… ajzószer. − Ajzószer? − kelt fel érdeklődve Lorenzo, és a hátát az aranyozott fejtámlának támasztotta. − Az Indiában élő vándorszerzetesek rendszeresen használják. Azt állítják, hallucinációkat okoz. A jövőlátás végtelen erejét kölcsönzi nekik. A szkíták vörösen izzó kövek körül gyűltek össze a sátorban, és kendermagot szórtak rájuk. Hérodotosz szerint a pára a boldogság tetőfokára repítette őket. Lorenzo mosolygott. − Remélem, magaddal hoztad a ragadós kis golyócskákat. − Sajnos nem − feleltem. Lorenzo lelkesedése lelohadt, aztán elfordult. − Az apám azt mondta, süssem meg a gyantát, mézzel elkeverve készítsek édességet belőle, mert 226

egyébként rettenetesen keserű az íze. Lorenzo felé fordultam. Pajzán mosoly ült az arcomon, és kis, sötét süteményt tartottam a kezében. − Caterina, te ördögfajzat! − Megragadta a kezemet, és az ágyra rántott. Kettétörtem a süteményt, és odaadtam neki az egyik darabot. − Úgy vegyük el, mint az oltáriszentséget − mondtam elkomolyodva. − Imádkozzunk is? − Nem ártana. − De kihez? − kérdezte Lorenzo gyermeki ártatlansággal a hangjában. Elgondolkodtam egy pillanatra. − A természet összes istenéhez − feleltem. Lorenzo nevetett. − Pogány gesztus a kereszténység legszentebb fellegvárában. − Az apám azt mondta, hogy Indiában sokan úgy tartják, Jézus náluk élt egy ideig − suttogtam, pedig tudtam, hogy senki sem hallhat meg bennünket. − Egyesek szerint ott nyugszik egy sírban. Az apám látta. A szabadelvű Lorenzo meghökkenve nézett, majd nagyot sóhajtott. − A természet összes istenére, a filozófiára, és mindenre, ami isteni a férfiban − szelíden rám mosolygott − és a nőben. A szánkba vettük a süteményt. − Lassan fejti ki a hatását, ha szájon át kerül a szervezetbe − magyaráztam. − Van időnk szeretkezni, mielőtt megjelennek a látomások? − kérdezte Lorenzo. − Nem tudom − feleltem. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam. − Lehet, hogy a víziók akkor jönnek, amikor szeretkezünk. − Mit szólna az apád ehhez? − kérdezte Lorenzo, és a mellemre tette a kezét. − Azt, hogy bárcsak megoszthatta volna a hasissüteményt az anyámmal. Megcsókolt. Legédesebb, legzavartalanabb szeretkezésünk kezdődött. Minden érintés lágy és gyengéd volt. A kezünk, az ujjunk érzése habkönnyű, szikrázó. A testünk úgy siklott egymásra, mintha olajjal kenték volna be. A vágy furcsán, lassan kelt bennünk. A világ minden ideje a miénk volt. A könnyed csókok hosszúra nyúltak, apró harapások és nyelvünk játéka színesítette. A szánk épp csak összeért. Csak az orrcimpánk mozgott. A levegő meleg, egyenletes fuvallatként simogatta az 227

ajkunkat. Megállt az idő. Semmi sem létezett rajtunk kívül. Később könnyedén, buján hatolt belém. Érzékeinken elhatalmasodott az öröm, teljesen elfeledkeztünk a szerről, amelyet bevettünk. Lorenzót figyeltem. A kezét a tarkómhoz emelte. A legegyszerűbb mozdulatán is látszott, hogy a világ megváltozott. A mozdulat íve teljesen lelassult. Az ujja színét és alakját mintha nagyítóval láttam volna. A megszállottjává váltam. Megfogtam a kezét, és a szemem elé tartottam. Lorenzo kézfeje kész táj volt: milliónyi hasadék, csontos hegyhát; finom, fekete erdő fedte. Az erek folyóvölgyként szelték át, kékes folyadék futott bennük a bőr alatt. Lorenzo arcára néztem. Ámulat ült rajta. Szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja, mit lát, de nem jött ki hang az ajkán. A hús börtöne lassanként leomlott rólunk, testünk feloldódott a határtalan létezésben. Lassan szétváltunk. A hátunkra feküdtünk, és a szoba mennyezetét bámultuk. Festett kerubokat láttunk a felhők között: kék, rózsaszín, lila és zöld. A színkavalkád semmi sem volt ahhoz képest, amit addig láttunk: izzottak, csillogtak, akár a napfényben fürdő zafírok, ametisztek, smaragdok és rubintok. A kerubok pedig mozogtak! Meg mertem volna esküdni rá, hogy a kacajukat hallottam, amíg a felhők között bújócskáztak. Lorenzo felé fordultam, és láttam, hogy meztelenül felkel az ágyból, mozdulatlanul áll, és a falon álló fáklyát bámulja. Nehezemre esett a mozgás: tagjaim mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek a parancsaimnak. Minden lépés hatalmas erőfeszítésbe került a szőnyegen. Melléálltam, és megláttam, mit néz. A láng nem csupán táncoló gömböcske volt, hanem folyékony arany, mozgása hullámzó, vad rituálé. Tehetetlenül sodródtunk ide-oda a sugárzó fénytengerben, a láng összes színében. Képtöredékek záporoztak ránk, majd eltűntek. Hangáradat öntött el bennünket, mintha angyalok énekeltek volna a távolból. Képtelenek voltunk megszólalni. Elharapott szavak, nyögések és sóhajok jöttek csak ki a szánkból. Lassan átöleltük egymást. Összeforrtunk egymással, mint a hívő ima közben Istennel. Kén és higany eggyé olvadása. Alkímiai érosz. A lélegzetünk olvadó érc szusszanása volt, a szívünk egy ritmusra vert. A csúcson a testünk akár a kirobbanó vulkán. Egymásnak ütköző hullámok. A menny vakítóan szétrobbanó csillagai. Hajnalban arra ébredtünk, hogy az ágyban fekszünk. Bágyadt testünk napfényben fürdött. Szemhunyásnyit sem aludtunk, mégis olyan érzésem volt, mintha Lorenzo minden ereje belém áramlott volna, az enyém pedig belé. Elfordítottam a fejem, és 228

megpillantottam. Engem nézett. Határtalan boldogság ült a szemében. − Azt hiszem, erre gondoltak − mondtam. Lorenzo tökéletesen kielégülten bólintott. − Magam is azt hiszem. Valóban erre gondolhattak. »-« A látogatás hátralévő része határozottan kellemetlen volt. Boldog állapotunk ott kísértett bennünk. Tudtuk, hogy felháborítóan pogány szertartásunkkal megszentségtelenítettük Krisztus legszentebb fellegvárát. Lorenzóval kellő távolságot tartottunk, és alig mertünk egymás szemébe nézni. Római utunk számos gyümölcsöt termett. Roderigo Borgia és Ascanio Sforza fáradhatatlanul képviselték Lorenzo érdekeit, ami nem maradt eredmény nélkül. Ince ugyan nem volt hajlandó visszavonni a Malleus Malificarum kihirdetését, de kész volt enyhíteni az egyház boszorkányokkal szembeni bánásmódján. Sőt, a bíborosok kitartó suttogásának köszönhetően a szentatyában olyan bizalom ébredt Lorenzo iránt, hogy bejelentette, attól fogva a Kúria összes pénzügyletét a Medici Bank bonyolítja majd. A távozásunk napján Roderigo Borgia búcsúztatott bennünket. Lorenzóval szívélyesen megölelték egymást, majd lóra ültünk. − Viszlát, barátom! − mondta Lorenzo. − Nagy szívességet tettél nekem. A kardinális mosolygott. − Mint hallottam, a folyosókon azt suttogják, hogy a pápa dicsőséges Lorenzót látott álmában. Lorenzo a nyeregbe pattant, és úgy válaszolt Roderigónak: − Minden oka megvan a bizakodásra. Egymás mellett lovagoltunk. Lorenzo felém fordult és megszólalt. − Ince azt látta, amit én látok magam előtt. − Az más világ lesz − feleltem.

229

Huszonhetedik fejezet

Az élet rövid ideig a megszokott mederben folyt Firenzében. Lorenzo vég nélkül azon aggódott, mikor és hogyan tudassa a platóni akadémia tagjaival a Vatikánban átélt döbbenetes élményt. Voltak közöttük, akik arra törekedtek, hogy ezoterikus hiedelmeinket összeegyeztessék a szentírással. Kevesen voltak − ha akadtak egyáltalán −, akik nyíltan megtagadták a katolikus egyházat. − Vajon nem azt a megvilágosodást keresik a platonisták, amelyet megtapasztaltunk Rómában? − tette fel a költői kérdést Lorenzo újra és újra. − Isteni természetünk cáfolhatatlan bizonyítékát? − De igen, Lorenzo. Kétség nem férhet hozzá. Mégis, te jobban megérted őket, mint én. Csak te tudod, békére lelhetnek-e, ha megtudják az igazat. − Hogyan határoznád meg az igazságot? − faggatott inkvizítori szigorral. − Sem az ima, sem a tudomány, sem a meditáció nem tud bennünket olyan közel repíteni az istenhez, mint a ragadós fekete, indiai gyanta. − Á! − kiáltott Lorenzo, és a falba ütött az öklével. Amíg Lorenzo saját magával vitatkozott, kis süteményeket sütöttem hasisból, és meghívtam Leonardót, hogy költsön el velem egy csendes vacsorát. Kettesben. Meséltem neki az anyagról, amelyből zseniális nagyapja küldött nekem. Megkértem, hogy fogyasszon a süteményből, noha ezúttal én nem vettem belőle. Mindennél nagyobb öröm volt látnom az arcát. Tátott szájjal sóhajtott a csodálkozástól és a boldogságtól, pillanatnyi ijedség látszott rajta, majd egyszer csak énekelni és nevetni kezdett. Könnyek szöktek a szemébe, amikor rájött, hogy végre kendőzetlenül tárul a szeme elé a természet misztikuma. Leonardo később azt állította, hogy az élet mellett a cannabis sütemény a legnagyobb ajándék, amellyel megajándékoztam. Könyörgött az összesért, amit csak oda tudtam adni neki. Az első élménye óta szünet nélkül látomások és álmok éltek benne. Ötletek, formák, színek, alakok és perspektívák megállíthatatlanul kavarognak a fejében − mondta. − Még jobban, mint régen? − kérdeztem hitetlenkedve. − Ha egyáltalán lehetséges − válaszolta Leonardo nevetve. − Remélem, hogy a nagyapád egy napon visszatér útjáról, és elmondhatod neki, milyen hasznos volt az ajándék, amit adott. Papa időközben megházasodott. Boldog levelei ritkán örvendeztettek meg 230

bennünket. India félreeső vidékeiről érkeztek. − Talán meg kellene látogatnunk -javasoltam incselkedve. − Mikor indulunk? − kérdezett vissza Leonardo. Piaci nap volt. Szükségem volt néhány dologra a konyhában, így aztán a Via Largán a Mercato Vecchio felé tartottam. Szerettem elmenni a Palazzo Medici mellett, akár vendégként, akár idegenként közelítettem felé. A San Marco monostor elé értem, és földbe gyökerezett a lábam. Szerda volt, így meglepődve láttam a kápolna bejáratán kiözönlő tömeget. Mi történhet odabenn ilyenkor? − töprengtem. Bementem. Soha nem láttam annyi ember ott, síri csendben. Egyetlen hang töltötte meg a monostort: egy férfi hangja. A kárhozat hangja volt. Hátulról alig láttam, csak sötét alak volt a szememben. A férfi időnként a karjával a levegőbe döfött. Éles hangja ismerősen csengett a fülemben. Hangosan, érthetően beszélt. A prédikátor nem más volt, mint Savonarola barát. − Ti asszonyok, ékszerekkel, hajkoronával, finom kézzel, azt mondom nektek, hogy egytől egyig rútak vagytok! Az ősi írások és művészet, amelyeket humanista férjetek oly nagyra tart, mind eretnek alkotás! Alkotóik idegenek Krisztus és a keresztény erkölcsök számára. Művészetük nem szól másról, mint pogány istenek imádatáról. Meztelen férfiak és nők szégyentelen ábrázolása! A jobb kezemben tartom az Úr kardját! − kiáltotta. − Firenze polgárai, elmondom nektek, újra és újra el fogom mondani, hogy alantas életetekkel a mindenható isten haragjának fekete keresztjét vonjátok magatokra! Megráztam a fejemet, és otthagytam. Hitetlenkedve néztem, ahogy az emberek tömegével hallgatják az eszement, fiatal szerzetes ostobaságait. Lucrezia előre figyelmeztetett, mekkora veszélyt jelent. Látszólag túlzott. Római látogatásunk óta lezajlott Maddalena és Cibo kézfogója, Giovanni pedig elkezdte tanulmányait Pisában, amely három év múltán bíborosi süveget hoz majd neki. A Mediciek vatikáni kötelékei erősek voltak, akár a vas. Mire hazaértem, már meg is feledkeztem Savonaroláról. Platóni barátaimmal gyakran találkoztam harmadik emeleti laboratóriumomban egy-egy beszélgetés vagy alkímiai kísérlet kedvéért. Egyelőre nem osztottuk meg velük a gyantasüteménnyel kapcsolatos tapasztalatainkat. Azóta mi sem merészkedtünk az isteni kozmosz mélységeibe. Otthonom rejtekében köszvény231

gyógyszert igyekeztünk kikísérletezni szerelmem számára. Az állapota minden igyekezetem ellenére rosszabbodott. Addig soha nem láttam, hogy férfi annyi méltósággal és jókedvvel viselte volna fájdalmát. Még jobban szerettem. A kor lassan belém vájta vasfogát. A mellem elveszítette gömbölyded formáját, lassan megereszkedett. Ráncok jelentek meg a szám és a szemem sarkában. Az arc, amely a tükörből visszanézett rám, nem az enyém volt − valaki másé. Il Magnifico időközben diplomáciai hatalmának csúcsára ért. Európai uralkodók kérték ki tanácsát. Török pártfogoltjai gazdag ajándékokkal halmozták el. Roderigo Borgia állta a szavát: biztosította, hogy a Medici Bank képviselje a Kúria tekintélyes pénzügyi érdekeit. Barátai és ellenségei egyaránt az „itáliai iránytű fokának” nevezték Lorenzo de’Medicit. Vallották, hogy cs upán gyakori közbenjárásának volt köszönhető a félsziget békéje. Még Firenze is visszanyerte régi jókedvét Giuliano meggyilkolása után. Az élet csodálatos volt barátaink és családunk körében. A napjaimat anyai örömök és a hálás szomszédoknak juttatott gyógyszerek elkészítése színesítette. Az éjszakáim Lorenzóval, tanulással, kísérletezéssel, vagy gyengéd érintésekkel teltek szerelmem karjában. A platóni akadémia mennyei hétvégéket töltött Careggiben, a Gondolat Templomában, akárcsak saját laboratóri umomban, ahol megállás nélkül vitatkoztunk és kísérleteztünk, hogy megtaláljuk az isteni megvilágosodáshoz vezető utat. Lassanként ismét úgy éreztük, mintha minden rendben lenne a világban.

232

Huszonnyolcadik fejezet

Savonarola

barát folytatta a pokolról és kárhozatnál szóló prédikációit. Nyilvánvalóan eszelős tévelygése volt, amibe a szeszélyes polgárság előbb-utóbb beleun. Ugyanakkor alaptalan, már-már hihetetlen pletykák terjengtek fehér köpenyes fiúk csoportjairól, akik angyaloknak nevezik magukat, végigjárják Firenze előkelő negyedeit, mindenhová bekopogtatnak, és megfosztják a lakókat luxuscikkeiktől: könyvektől, kárpitoktól, bortól, profán festményektől és szobroktól. Mindez csak oktalan szóbeszéd volt. Kora délután meglátogattam Leonardót a műhelyében. Ízletes zöldségpástétomot is vittem, valamint számos gyógyfüvet, amely festékek elkészítéséhez szükséges: bodzalevelet a zöldhöz, rezedát a sárgához, és festőfüvet a kékhez. Legújabb megbízásához kérte, a Rucellai családot kellett felöltöztetnie az az évi karneválra. Görög istenek és istennők panteonjaként kívántak pompázni, teleaggatva fantasztikus színekkel teli köpenyekkel, maszkokkal, cipőkkel, páncélokkal, arany- és ezüstkoronákkal, jogarokkal. Megérkeztem a bottegába. Napfény ömlött a helyiségbe az ablakon keresztül, amelyet Leonardo vágott a falba. Zoroastre is vele volt. Mint kiderült, a Rucellai családhoz fűződő kapcsolatának köszönhették a megbízást. Együtt azonban épp kevésbé frivol és fényűző ruhán dolgoztak. − Mi ez? − kérdeztem Leonardótól, és a diszkrét, szürke ruhaujjra mutattam, amelyet épp varrt. − Hová lettek az istenek? − Azt hiszem, visszaszöktek az Olimposzra − felelte Leonardo vidáman. − Az apám meggondolta magát − magyarázta Zoroastre viszolygó tekintettel. − Keresztényibb témát választott a karneválra: Mózes, Rebeka és az ostoba elsőszülöttek. Nagyon kedveltem Zoroastrét. A fiam szerint természetes báj és a sötét titokzatosság ritka keveréke volt. Soha nem finnyáskodott vagy panaszkodott, akármilyen cudar körülmények között éltek. Éreztem, hogy a fiatalember érdeklődést táplál az alkímia iránt, de elég okos volt, hogy tudja: az effajta érdeklődést el kell rejteni a nyilvánosság fürkésző szeme elől. − A barátunk, Savonarola prédikációja egyre több és több lelkiismeretet mardos − mondta. − Hogyhogy? − Hallottál az Arno néhány héttel ezelőtti áradásáról? 233

− Igen, szörnyű tragédia − feleltem, és eszembe jutottak a történetek, amelyeket hallottam. − Hirtelen kiöntött a város felett. Tucatnyi gyerek és néhány apáca lelte halálát. Leonardo a szavába vágott. − Isten büntetése volt Firenze bűnös kicsapongásáért. Az, hogy gyerekeket, árvákat és Jézus menyasszonyait ragadta el, biztos jele az Ő rettenetes haragjának, hiszen ártatlanokat ölt a vízbe. − „A város bűnös lelkei csak magukat hibáztathatják a történtekért” − folytatta Zoroastre. − Az apám ezt hallotta a pap szájából a vasárnapi misén. − Felháborító! − kiáltottam. − Rosszabb − felelte Leonardo. − Az árvaházat a Mediciek tartották fenn, így természetesen Lorenzo okolható elsőként a tragédiáért. − Azt mondanád, a firenzeiek túl okosak ahhoz, hogy elhiggyék az effajta zagyvaságot − szólalt meg keserű hangon Zoroastre. − A saját apám! De nem. − Felemelte az alaktalan, szürke ruhát, amelyet öltögetett. − Jupiterből Jozafát! Megráztam a fejem. Nem akartam több szót vesztegetni ekkora sületlenségre. Sétálni kezdtem a műhelyben, amely Verrocchio bottegájának kicsinyített mása volt, bár rendezettebb. Szemügyre vettem a különböző stádiumokban lévő munkákat: faragott angyalokkal díszített sírkő, aranyozott, szépen festett ágykeret, amelyre már csak a csipkézett kék bársony baldachinja kellett, márványtalapzaton álló két kis bronzszatír. − Nézd, mit készítek Lorenzo könyvtárába! − szólt oda Leonardo. − Ott van mögötted. Megfordultam, és kis vásznat pillantottam meg. Antik jelenetet festettek rá. Görög oszlopok, párkányzat és ciprusfák között fehér köpenyes férfi ült, a lábánál fiatal gyermek. Rögtön tudtam, hogy Platón és szeretett tanítója, Szókratész. Az arcuk akkori szokás szerint a mecénást mintázta. Cosimo de’Medici volt Szókratész, Lorenzo pedig Platón. − Nagyon fog tetszeni neki, Leonardo. − Tényleg így gondolod? − kérdezte szinte esedezve. Csodálkoztam, miért van ilyen zseniális embernek szüksége annyi önigazolásra. − Biztos vagyok benne. Micsoda megtiszteltetés, hogy a könyvtárba kerül! A legbecsesebb hely az egész palotában. A tekintetem a vászon mögötti falra tévedt, ahol vázlatok látszottak. Nem voltak 234

ismeretlenek a számomra, mégis megdöbbentőnek találtam őket. Felboncolt emberi testrészek voltak. Végtagok, lenyúzott arcok, csontos gerincek, férfi nemi szervek. Itt idősebb ember, ott fiatal lány. − Öcsém − szólítottam meg Leonardót, és magamhoz intettem. − Bölcs dolog ez? A stúdiód nyilvános hely. − Halkan hozzátettem. − Hadd vigyem haza, és tegyem oda, ahol a többi van. Leonardo különösen, bosszúsan nézett rám. − Belefáradtam abba, hogy tovább rejtegessem, ki vagyok. Ide jutottam, amíg a természetet tanulmányoztam. − A Lorenzónak készült kis festményre meredt. − Szókratész az igazat tanította a természetről. Olyan gyűlölt példakép lenne? − Dehogy, dehogy − feleltem. Szándékosan nem tettem hozzá, hiszen mindketten tudtuk, milyen büntetést kellett elszenvednie Szókratésznek igazmondásáért. Suttogva folytattam. − Eleget bosszantott anyád. Miért nem vacsorázunk inkább? Az utcák csendesek voltak, amikor hazafelé sétáltam. Leonardón töprengtem. Világiasabb és eretnekebb volt az akadémia összes tagjánál. A fiam megtestesítette mindazt, amitől az egyház a legjobban rettegett. Nem a divatos ruhák és ékszerek jelentették a legnagyobb veszélyt a számára. Leonardo legtitkosabb gondolatai és furcsa viselkedése tépázta meg leginkább a tekintélyét. Nyilvánosan nem volt hajlandó misére járni és áldozatot fogadni. Embereket boncolt, szerette a férfiakat és a nőket, és nem volt hajlandó elfogyasztani az állatok húsát. Nagypéntekenként rendszeresen azt hajtogatta, hogy „az egész világ gyászol ma, csak mert egyvalaki meghalt keleten”. Inkább filozófusnak, mintsem kereszténynek tartotta magát. Megszállott volt, fennhangon és nyíltan beszélt a szellem szabadságáról, a zsarnokság és az elnyomás alóli felszabadulásról, a menekülés szabad jogáról. Nemrégiben arról híresült el, hogy a Mercato Vecchio bódéi között kajtat, amíg kalitkában madarakat áruló kereskedőt nem talál. Megkérdezi, mennyibe kerül az összes. Akármennyi is, megveszi a madarakat. Egyesével a melléhez emeli a kis faketreceket, és kinyitja az ajtót. Apró, szárnyas ágyúgolyók röppennek ki a kalitkából, és másodpercek alatt eltűntek. A többi mereven, halottan fekszik a ketrec alján. Leonardo sírt, amikor róluk beszélt. Nem voltak betegek − kiáltotta. A lelkük nem bírta a fogság kínját, ezért szállt el testükből az élet. Láttam Leonardo szemében a fájdalmat, a szörnyű emlék nyomát, hogy kis híján ő is elveszítette szabad szárnyalását. Rosszabb lett volna a halálnál. Hangokat hallottam, amelyek felráztak gondolataimból. Előttem messze fehér 235

köpeny lebbent, majd eltűnt a sarki ház mögött. Átkoztam magam, amiért ilyen figyelmetlen voltam. Mindenfélét pletykáltak arról a környékről. Ki tudta, igaz-e vagy sem. Körülnéztem, és észrevettem, hogy több ablakzsalut zártak be, és kevesebben vannak az utcán, mint általában. Még a végén elkerülhetetlenül belekeveredem valamibe. Befordultam a sarkon. Előkelő ház kapuja előtt tucatnyi mezítlábas fiút láttam. Fehér köpenyt viseltek, derékban kötéllel húzták össze. Tucatjával hordták ki a bejáraton a selyemből készült női ruhákat, egy szép festményt, piperével teli dobozt. Közben mindvégig hozsannáztak. Földbe gyökerezett a lábam, alig hittem el, amit látok. Aztán megjelent a vezér az ajtóban, pattanásos, tizenhat éves fiú volt. A ház urát és feleségét vezette elő hálóingben. A fiúk vad őrjöngése közepette ezüstkeretes kézitükör esett ki a ládából, és összetört az utcakövön. Az egyik angyal követ ragadott, és dühödten újra és újra lecsapott vele az üvegre. Feleslegesen tette, hiszen a tükör már akkor ezer darabra tört, amikor leesett. Nem értettem a férfi és a nő arckifejezését az ajtóban. A legkisebb düh nélkül, lemondóan nézték, ahogy az életük a szemük láttára porrá lesz. Odaadásuk jeléül bólogattak. Legnagyobb megrökönyödésemre a nő énekelni kezdett, zsoltárt zengett együtt a fiúkkal! A vandálok elmentek, és a férfi még utánuk kiáltott: − Isten áldjon benneteket! A bandavezér visszaszólt: – Jó keresztények vagytok! Megmenekültetek a pokol tüzétől! Döbbenten figyeltem, ahogy az ördögi csapat a hosszú utcán eltűnik a szemem elől. Rá sem tudtam nézni a házaspárra, akik őszinte, üdvözült mosollyal az arcukon visszamentek a házba, és becsukták maguk mögött az ajtót. Hirtelen egy nő sikolyát hallottam. Földbe gyökerezett a lábam. A sikítás szívszaggató jajveszékeléssé, majd szánni való zokogássá szelídült. Nem vesztegettem az időt. A lelkem mélyén tudtam, hogy szörnyű jövő vár rám a zokogó asszony miatt. A vég azonban elkerülhetetlen, szembe kell néznünk vele. Nincs hová elrejtőzni előle. Befordultam a sarkon, és szörnyű dolgot láttam. Savonarola fehér köpenyes bandája ütötte-verte és rugdosta a földön fekvő alakot. Férfi volt, az utcakövön feküdt és nem mozdult. A többiek a nőt tartották. Az asszony az egyik kezét a férfi felé nyújtotta, a segítségére akart sietni. A másik karjával fedetlen mellét takarta. Az egyik fiú aranyfonatú fejdíszt viselt. Visszaélve glóriájával csipkés melldíszt lóbált a nő előtt. A ruhájáról hiányzott, nemrégen téphették le róla.

236

Közelebb siettem. Meghallottam a fiúk énekét. − Szajha, mocskos szajha! − kántálták. Az asszony könyörgött. − Hadd segítsek a férjemnek! Rémültem vettem észre az egyre növekvő vértócsát a férfi feje alatt. A koponyája akkor sérülhetett meg, amikor a földre lökték. Az elvetemült banda olyan vad volt, hogy észre sem vették, hogy feléjük tartok. A férfi feje mellett térdeltem, mire észrevettek. A földön fekvő áldozat halántékán szörnyű seb tátongott. − Mi ez? − üvöltött rám az egyik fiú. − Mit képzelsz, hol vagy? − Segítek ennek a férfinak − feleltem, és igyekeztem nyugodt maradni. Éreztem a fenyegető testek közelségét, az izzadt fiatal húst, és a fehér köpenyek érintését az arcomon. − Mi dolgod van az utcán ilyen istentelen órán? − ordította felém az egyik fiú. A vér a fejembe tódult. Félelem nélkül, féktelen dühvel válaszoltam. − Minden jogom megvan hozzá, hogy akkor sétáljak az utcán Firenzében, amikor csak akarok. Ti mocskos ördögfajzatok vagytok, akiknek nem volt joga megtámadni ezt a férfit és zaklatni magatehetetlen asszonyát! − Óvatosan megfordítottam a szerencsétlen áldozat fejét. Addig természetellenes szögben lógott. − Most pedig táguljatok innen. Ha van valakiben egy csepp tisztesség, akkor segít nekem az üzletembe vinni ezt a férfit. Csak ott segíthetek rajta. A fiúk elhallgattak. Csak a rémült asszony zokogása hallatszott. Az egyik fölém tornyosuló fiú bizonytalanul megszólalt: − Hol van az üzleted? − A Via Rinaldin. Patikus vagyok. − Patikus! − kiáltotta az egyik angyal. Hirtelen szúró fájdalmat éreztem a tarkómon. Dühösen megfordultam, és felnéztem. A pattanásos arcú vezér volt. Ökölcsapás ért, a bütykei az arcomba csaptak. Hátraestem, de nem veszítettem el az eszméletemet. − Átkozott varázsló vagy − ordította, majd lendületet vett és oldalba rúgott. Hallottam, hogy az asszony kétségbeesetten felsír. – Ezt magunkkal visszük! − jelentette ki a kis vadállat. Kiragadta a csipkeszegélyt a kisebb fiú kezéből, az eszméletlen férfi vérébe mártotta, majd bekente vele a nő arcát és csupasz mellét. 237

− Isten bocsássa meg a bűneidet − sziszegte a nő felé, majd intett a cimboráinak, hogy emeljenek fel és kövessék. Legelöl ment, és a Te Deumot énekelte, amíg a pokol angyalai bizonytalan végzetem felé cibáltak. Rettegtem és küzdöttem, mindhiába. A sors morbid iróniája, hogy ott börtönöztek be, ahol Leonardót szodómiával vádolták. Az Éj Hivatalát új, sokkal elvetemültebb társaság vezette: Savonarola barát és kegyeltjei. Régen a bűnösök fogadótermében két pap ült egy-egy asztal mögött, akik legalább a méltóság látszatát keltették. Most szikár padsorok voltak benne, tele meghökkent, véres „bűnösökkel”. A fal mellett sok-sok aljas angyal vigyázta minden mozdulatunkat. A levegőben szinte vágni lehetett a félelmet és a kétségbeesést. A fogvatartóim a padra löktek, és megparancsolták, hogy maradjak csendben. Fájdalmas sikítást hallottam az ajtó mögül, ahol a börtöncellák sorakoztak. Kínozzák az embereket − gondoltam. A legrosszabb volt, amit csak el tudtam képzelni. Nem csak arról szól a dolog, hogy összegyűjtik a luxuscikkeket és elégetik, hogy jobban átadhassák magukat Jézusnak. Az inkvizíció, amelyről azt hittem, hogy csak Spanyolországban létezik, megjelent Firenzében is. A Savonaroláról szóló pletykák, amelyeket valótlannak hittünk, igazak. Milyen vakok és bolondok lettünk! Nem csupán arról volt szó, hogy megfeledkeztünk a papról, de végzetesen alábecsültük. A földbe dugtuk a fejünket, a csillagokért nyújtóztunk, közben pedig észre sem vettük, hogy a lábunk alatt Firenze rothadni kezdett. Utolsónak érkeztem a vádlottakkal teli terembe. Reménykedtem, hogy lesz időm átgondolni, mit fogok felhozni mentségemre, de hamarosan durva hang hasított a csendbe: − Hozzátok a patikust! Felállítottak és az ajtó felé taszigáltak. Beléptem, végigmentünk a folyosón, át a második vasajtón a börtönterembe. Belöktek a cellába. Három másik férfival és egy nővel kerültem egy helyre. Amikor utoljára ott jártam, prostituáltakat láttam a tömlöcben. A nő finom hölgy volt elegáns bársonyköpenyben, az egyik úriember a férje lehetett. A nő a priccsen ült, és üveges szemmel bámult maga elé. A fé rfi vigasztalásul felesége kezét simogatta közönyösen. Látszott rajta, hogy vele is durván elbántak. A két másik fogoly üres tekintettel meredt a cella padlójára. Leültem az összevert férfi mellé, aki minden átmenet nélkül megszólalt. 238

− Annyi a bűnünk, hogy tiltakoztunk, amikor el akartak vinni egy mesterművet a házunkból. A fiúk, az aljas sihederek erre letépték a kárpitot a falról, majd összetörték a velencei üveget. A két másik férfi nem szólt egy szót sem. A kínzások hangja pillanatra sem maradt abba. Volt, hogy elhalkult, de aztán újult erővel tört fel egy-egy fájdalmas kiáltás. Akárhogy igyekeztem, képtelen voltam rendezni a gondolataimat. Csak azt tudtam, hogy akármi történjék is, nem fogom Lorenzót magammal rántani a szörnyűségbe. Minden erejére és kitartására szükség lesz, hogy az elkövetkező években összetartsa Firenzét. Gyakran eszembe jutott, mi lesz vele, ha rájönnek, hogy álruhába öltözött nő vagyok. A legtöbbször elhessegettem magamtól a képzetet, szörnyű volt még csak rágondolni is. A börtönőr kivágta a cella ajtaját és odakiáltott: − Patikus! Felálltam. Úgy álltam sorsom előtt, mint a bolond fiú első átmulatott éjszakája előestéjén. Végigvezettek a folyosón, és egy kis, ablaktalan kamrába vittek, amelyet egyetlen fáklya világított meg. A mellkasomnál erősen a bejáratnak háttal álló székhez kötöztek. A kezemet a cs ípőmhöz szorították, lábszáramat a szék lábához. Megőriztem a hidegvéremet. Leonardo jutott az eszembe. Végre megértettem, miért ragaszkodik annyira a szabadsághoz. Találnom kellett val amit, amiben megkapaszkodhatok. Eszembe jutott, hogy bármi történjék velem, Lorenzo nem hagyja majd, hogy a fiamnak hasonló szörnyűséget kelljen átélnie. Talán ez a gondolat adott nekem erőt. Hallottam, hogy az ajtó kinyílik mögöttem. Végre szemtől szemben állhatok kínzómmal − gondoltam. A firenzei polgár vagy dominikánus szerzetes szemébe nézek, aki az egyházi hatalmasságok elvetemült parancsainak engedelmeskedve visszataszító dolgokat művel majd velem és a többi ártatlan fogollyal. Szemtanúja leszek, ahogy elveszíti a lelkét és minden emberségét. Kínzóm megjelent előttem. Legnagyobb ámulatomra maga Savonarola barát volt. Egészen közelről undorító volt. Nem tudtam volna megmondani, mely vonása váltott ki bennem viszolygást: az ormótlan, májszín ajak, a hatalmas, formátlan orr, a gyűlölettől izzó zöld szem vagy a bozontos, fekete, egybeolvadó szemöldök. Éreztem bűzös leheletét, amikor közel hajolt hozzám, és gyűlölködő prédikációba kezdett arról, miként bünteti Isten azokat, akik meggyalázzák. Amikor véget nem érő, bosszúszomjas monológja közben megállt, hogy levegőt 239

vegyen, megszólaltam. − Mi a bűnöm? Savonarola zavarba jött. Hátralépett, és a hátam mögött álló alakhoz hajolt. A szerzetesi köpenyt viselő férfi a fülébe súgott valamit. − Kétségbe vontad angyalaim szent seregének hatalmát − felelte. − Az angyalaid eszméletlenre vertek egy férfit. Lehet, hogy meghalt − feleltem minden bátorságomat összeszedve. − A felesége ruhájáról letépték a csipkeszegélyt, szemérmetlenül kilátszott a melle. Nem olyan volt, mint Isten munkája, amelyről olyan magasztosan beszélsz, Savonarola barát. A pap ismét összedugta a fejét a szerzetessel. Az arckifejezéséből nehéz lett volna megítélni, hogy az angyalok Firenze utcáin a prédikátor akarata szerint vagy ellen cselekszenek. A suttogás abbamaradt. − Szóval patikus vagy? − vádaskodott tovább Savonarola. − Ez a hivatásom. Nem tudtam, hogy a betegek gyógyítása bűnös dolog lenne. Talán nem ezért szeretjük annyira Jézust? Ha jól tudom, hitt abban, hogy az emberek könnyíthetik egymás szenvedéseit. Savonarola ajka megvetően remegni kezdett. − Hogy mered egy lapon említeni magad Urunkkal és Megváltónkkal? − Szeretem felebarátaimat, ahogy istenemet. − Istenkáromlás! − kiáltotta. A nyála az arcomra fröccsent. − Az emberiség csak szemét Jézus lábánál. Méltatlan a szeretetére! Kis híján azt feleltem, Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta, de mégsem szóltam. Hiábavaló lett volna gyomlálni az elvetemült elmét. Értelmetlen vita lenne. Fontosabb volt, hogy éljek. Lassan, megfontoltan folytattam. Akárhogy is, de a megtévesztés mestere vagyok. Aztán eszembe jutott Papa mondása: inkább légy élő képmutató, mint halott igazmondó. − Azt hiszem, felnyitottad a szemem, Savonarola barát. Megmutattad, hogy másként kell gondolkodnom. A prédikátor arca felderült, és láttam, hogy mosolyra húzza a száját. – Mostantól fogva tehát Jézus Krisztusra bízod majd az emberek gyógyítását? − kérdezte.

240

Rögtön átláttam a szitán, és a válaszon törtem a fejem. − Akkor hát bezárod a patikádat? − folytatta Savonarola. Inkább parancs volt, mint kérdés. A szemébe néztem, és megláttam a mögötte ólálkodó démont. Csepp épelméjűség sem volt benne. − Igen − feleltem. A torkom elszorult, a mellem égett. Savonarola intett a segédjének. − Megmutatod e jó papnak ördögi kuckódat. Angyalaim még ebben a hónapban ellátogatnak oda, és ajánlom, hogy addigra kipakold. Pincétől a padlásig. − Igen. − A sok mérget, amelyeket gyógyszernek nevezel, a Piazza della Signoriára hordjuk, és máglya martaléka lesz. Kis híján megtörtem, majdnem elsírtam magam. Csak bólintottam. − Mondd utánam! − követelőzött Savonarola, és egészen közel hajolt hozzám. − Máglya martaléka lesz − suttogtam. − Inkább, mint ez a test − mondta, és megveregette a mellkasomat a kötés felett. Furcsán méregetett. Megfagyott az ereimben a vér. Attól tartottam, hogy valamit megérzett a nőiességemből. Igyekeztem nyugodt maradni, nehogy a legkisebb gyanút is felkeltsem benne. − Tartasz angol beléndeket a boltodban? − kérdezte, amitől nagyon megkönnyebbültem. − Egy keveset − feleltem. − Küldd el nekem! Úgy tudom, ébren tartja az embert, miközben… ,,meggyőzik” eretnek bűneiről. − Savonarola az ajtó felé indult. − Még egyszer meg ne lássalak itt − mondta mögöttem. − Legközelebb nem úszod meg ennyivel.

241

Huszonkilencedik fejezet

Megkértem Lorenzót, hogy hívja

össze a platóni akadémia rendkívüli ülését a Palazzo Mediciben. Lucrezia időközben rendszeres tag lett. Az első emeleti szalonban mindenki tűkön ült. Sápadtan és megviselten elmeséltem, mi történt velem. − Mi történik itt, barátaim? − kiáltott fel Vespasiano Bisticci, miután befejeztem. − Mi történik szeretett városunkkal? Felháborodott morgás töltötte be a termet. − Ez még nem minden. − Pico della Mirandola remegő hangja csendre intett mindenkit. − A tegnapi prédikációban a San Marcóban Savonarola a legélesebb kritikával illette a Mediciket… és bennünket. Döbbent csend támadt. − Lorenzót zsarnokként emlegette. Azt követelte, hogy pogányimádó kegyencei fordítsanak hátat Arisztotelésznek és Platónnak, akik maguk is a pokolban rothadnak. Lorenzónak bűnbánást kell tanúsítania, különben szörnyű büntetésben lesz része. − Anyám figyelmeztetett bennünket − szólalt meg Lorenzo józanul. − Mielőtt Rómába mentünk, a félelem erejéről beszélt nekünk. Nem értem, hogy képesek épeszű emberek ilyen készségesen félretenni józanságukat, megvetni a szellemet és a nyitottságot, és egyetlen ember kárhozatról szóló fenyegetéseivel pótolni. − Mennyire hatalmasodott el rajtuk az ostobaság? − kérdezte Gigi Pulci. − Amit a mai napig pusztán pletykának tartottunk, arról tudjuk, hogy egytől egyig igaz − válaszolta Antonio Pollaiuolo. -Valószínű, hogy az egész várost a hatalmába kerítette. − Pico beszámolója a tegnapi prédikációról mindannyiunk számára fenyegetést jelent − tette hozzá Poliziano. Senki sem jutott szóhoz. Szörnyen hangzott, amit Ficino az imént mondott. − A platóni akadémia üléseit fel kell függesztenünk egy időre − közölte. A hangja fájdalmas volt, mintha barátja halálát jelentette volna be. Mégis határozottan folytatta, ügyet sem vetett barátai szomorú sóhajára. − Mindezek ellenére mestereink tanítása soha nem fog teljesen elveszni. A szívünkben és tudatunk rejtett zugaiban tovább él majd, akárcsak az utánunk jövő gondolkodó férfiak és nők új nemzedékében. − Ennél többet kell tennünk − szólalt meg Vespasiano Bisticci. − Ha meg akarjuk menteni az életünket, a könyveinket, a művészetünket és a műtárgyainkat, akkor 242

biztos helyre kell rejtenünk őket. − Helyeslő morgás hallatszott. − Ugyanakkor… − A barátunk elhallgatott. Nehezére esett kimondani, amit meg akart osztani velünk. − …Savonarola, hadserege és a prédikátor szavait isteni törvénynek vélő firenzeiek előtt úgy kell viselkednünk, mintha velük együtt bennünket is áthatna az átkozott vallási fanatizmus. Felháborodott, dühös kiáltások hangzottak fel. − Nyilvánosan tagadjuk meg Platónt? − hitetlenkedett Gigi Pulci. − Nagy, antik tanáraink tanításait? − Ha túl akarjuk élni ezt az őrületet, akkor igen − felelte közönyösen Ficino. Ismét csend támadt. Mesterünk javaslatát ízlelgettük, mintha rágós hús lenne. − Van egy ötletem − mondta kimérten Sandro Botticelli. − Látványosan világias festményt készítek, majd nagy nyilvánosság előtt feláldozom. Mindannyiunknak ezt kell tennie, akármilyen nehéz is. Ezalatt Lorenzo és Vespasiano tegyen előkészületeket arra, hogy megmentse, ami a legkedvesebb a számunkra − könyveket, antik műtárgyakat − a démonok seregétől. − Mi sem természetesebb − felelte Lorenzo. Bisticci bólogatott. − Meglehet, hogy még ez sem lesz elég − fejtegette Pico. − Filozófusok vagyunk. Savonarola nem elégszik majd meg a materiális kincsek eltüntetésével. − Szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene. − Az írásaim, különösen azok, amelyek a Kabbaláról és a héber varázslásról szólnak, a leggyűlöltebbek közé tartoznak a szemükben. Ez Rómára is igaz. Ince bizottsága maga elé idézett, hogy feleljek az eretnekséggel kapcsolatos vádakra. Apológiám kis híján az inkvizíció püspökeinek karma közé vetett. − Legyünk őszinték − mondta Ficino a hőn áhított értelem hangján −, az Apológia nem más, mint okkult elméleteid briliáns bizonyítása. Megszületésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik majd Rómának. − Akárhogy is − válaszolta Pico −, visszavonom és megtagadom hitemet a varázslásban… − Pico, ne! − könyörgött Gigi Pulci. − …szerzetesi ruhát öltök, és visszavonulok a világi élettől − fejezte be Mirandola. Lucrezia szemében könny csillogott, Lorenzo pedig mereven bámult a semmibe, majd egy idő után rám nézett. − Cato − mondta szelíden. − A szomszédjaid éveken át látták a laboratóriumodból 243

felszálló füstöt a háztetőn álló kéményből. A leghidegebb télben, a legmelegebb nyárban egyaránt. Látták, hogy ott szorgoskodunk a patikádban éjjel-nappal. Néhányan biztosan rájöttek már, mi zajlik a házadban. Mégsem szóltak róla, elfogadták. De most minden megváltozott. Elég, ha egyetlen ember feljelent. Alkimista vagy, de jobban teszed, ha ennek leghalványabb gyanúját is elkerülöd az elkövetkező néhány évben. A hideg futkosott a hátamon, a bensőm remegni kezdett. Reméltem, senki sem látja. − Fel kell számolnom a laboratóriumot − mondtam. − Ezt kell tenned, ha élni akarsz, és meg akarod érni, hogy az unokaöcséd férfivá érjen − helyeselt Lorenzo. A társaság tagjai könnyek között intettek búcsút egymásnak az oszlopos udvaron. Megígértük, minden titkos eszközt megragadunk, hogy tájékoztassuk egymást hogylétünkről. Botticelli és Pollaiuolo összedugta a fejét. Lorenzo a könyvtárba vitt. Körülnéztem, és keserűen arra gondoltam, látom-e még valaha az emberi szellem e nagyszerű csoportját. − Életedben sokat tettél azért, hogy megvédd Leonardót − mondta Lorenzo. − De attól félek, Firenze többé már nem biztonságos hely a számára. A hétköznapi társadalom peremére merészkedett. A fiad köztudottan ateista. A korlátolt fanatikusok szemében a legveszélyesebb elme az övé. − Mit javasolsz, Lorenzo? Mit tegyen? − Még írnom kell neki, de azt hiszem, Il Moro boldogan fogadja Leonardót milánói udvarában. − Milánó! − A szívem megszakadt, amikor arra gondoltam, milyen messze lesz tőlem. − Caterina − suttogta Lorenzo sietve −, ha itt marad, máglyán égetik meg. Kinézett a könyvtár ajtaján. Mindenki elment. Beljebb vitt, majd megcsókolt. Eltolt magától, de visszabújtam a karjába. − Hogy történhetett ez? − kérdeztem. Lorenzo terve megmenti Leonardo életét, de mi lesz velem nélküle? Miatta jöttem Firenzébe. Hiába álltam több lábon, azóta is belőle táplálkoztam. − Határtalan a félelem, amelyet az elme elviselni képes − fejtegette Lorenzo. − Olyan kevesen értik, hogy az ember jó. Az egyház arra tanította őket, hogy gonoszak és vezekelniük kell bűneikért. A prédikátor bűntudatuk és rettegésük mélyére hatol. A legsötétebb időket éljük, szerelmem. Egy időre fel kell adnunk ideáinkat, hogy túlélhessük. 244

Lorenzót végtelenül dühítette, ahogyan Savonarola bánt velem, mégis úgy vélte, a jelen helyzetben minden ellenállás hasztalan. Azt a látszatot kell keltenem, mintha megtérésem teljes és őszinte lenne. Firenze ura seregnyi szolgát küldött, hogy segítsenek kiüríteni a laboratóriumot és a patikát. Végig kellett néznem, ahogy üvegcséről üvegcsére, polcról polcra széthordják, amit évek alatt felépítettem. Legértékesebb fűszer-, gyógynövényeimet és eszközeimet óvatosan ládába csomagoltuk, és Vincibe szállítottuk. Minden bizonnyal az összes Medici-palazzót és vidéki kúriát górcső alá veszik majd. Rengeteg gyógyszer és kenőcs halmozódott fel a patika bejárata előtt, hogy a máglyára vessék. Mennyi baráton és szomszédon segíthettek volna! Óvatosan összepakoltam Leonardo féltve őrzött összes jegyzetét és könyvét. Egy pillanatra sem veszítettem szem elől a ládát. Az első és második emeleti helyiségek − a konyha, a nappali és a hálószoba − bútorai és berendezése kocsikra került, és a Via Tornabuonin álló kellemes házba vittük, amelyet Lorenzo vásárolt nekem. A helyet Castella Lucreziának neveztük el. Kis épület volt, sajnos kert nélkül. Nem volt benne patika és alkímiai laboratórium, élni azonban elég volt. Amikor a Via Rinaldin álló ház teljesen kiürült, és Lorenzo szolgálói elmentek, szörnyű fájdalmat éreztem. Mégsem sírtam. Szerettem az üzletemet, a látványát, az illatát, a barátok és a vásárlók sürgés-forgását. Az ártalmatlan pletykát, az újonnan feltalált gyógyszert, a sikeres kezelést. Az adott tanácsot és bölcsességet, amelyet gyakran megfogadtak. Leginkább azonban azért szerettem, mert hűen tükrözte, aki voltam: Cato, a patikus. Mivé leszek nélküle? Nem volt idő a kesergésre. Lorenzo írt Ludovico Il Moronak Milánóba, és helyet biztosított Leonardónak az ottani hercegi udvarban. Fiam felszámolta bottegáját, segédeit más műhelyekben helyezte el. Felkészült az utazásra, ahová természetesen Zoroastre is vele tartott. Benito segített új otthonomba kipakolni. Együtt csomagoltuk ki az edényeimet. Óvatosan, egyesével nyújtotta át nekem. Megmostam, megszárítottam őket, majd a polcra tettem. − Tudod, Benito, jó lenne, ha nagyanyáddal nem beszélnétek erről senkinek. − Különben? − kérdezett vissza a fiú. − Savonarola kivágja a nyelvemet? Kis ember, még kisebb cazzóval. Ezért kötekedik annyit. − Viszont veszélyes. 245

− Ezért fogok nemet mondani, ha be akarnak sorozni az új hadseregébe. − Kissé idős vagy, hogy „angyal” légy. − Ráadásul nem elég ostoba. − Mondtál nekik valamit? − kérdeztem ijedten, de próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem beszéltem Benitónak arról, mit éltem át Savonarola hivatalának tömlöcében. Lehet, hogy a fiú nem volt tisztában azzal, mit jelent visszautasítani a csuhás parancsát. − Azt, hogy nem fogom szolgálni − felelte Benito. − A családomat kell eltartanom. − Nem ártana óvatosabbnak lenned a dominikánussal. − Mit mondasz, mit tegyek? − kérdezte. − Legyek inkább az egyik majma? − Dehogy, a világért sem. De próbálj a kedvében járni. Még Il Magnifico sem szívesen ócsárolja nyilvánosan. − Ott kellett hagynod miatta az otthonodat, a boltodat − mondta Benito. A jókedve elpárolgott. − Elveszítettük a legjobb szomszédunkat. Gyűlölöm. Legszívesebben végignézném, ahogy elég az egyik máglyáján! »-« Néhány nappal később Leonardo, Lorenzo és az akadémia tagjai, akik többékevésbé rendszeres vendégek voltak nálam, összegyűltek házam harmadik emeletén. A legnagyobb titokban érkeztek. A függönyöket körültekintően összehúztuk, nehogy összejövetelünk legkisebb tanújelét adjuk. A csőrös poharak, lombikok, antik könyvek és tanulmányok, higany-, kén- és cinóberkészletem réges-régen eltűnt az asztalokról. Az alkímiai kemencén kívül az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy a helyiség egykor laboratórium volt. Az athenor fényes, örök lángja világított. Makacs elszántsággal vizslattuk ott a természet titkait, amelyeket alázatos imádóinak fürkészni engedett. Mindannyiunk szíve nehéz volt, a lelkünk hasogatott, miközben egyenként a tűzre dobtuk a kertemben szedett maroknyi nedves földet. A lángok vad élet-halál harcba kezdtek, miként a haldokló küzd az élet utolsó leheletéért. Némán álltunk. Szó nélkül figyeltük az elképzelhetetlent: megfojtottuk a drága gyermeket, amelyet teremtettünk és tápláltunk Firenze termékeny méhében. Mindnyájunkban meghalt valami, amikor a föld és a víz végül legyőzte a levegőt és a tüzet. A kemence kihűlt, a varázslat elillant. Szó nélkül, egy-egy gyertyával a kezünkben lementünk a lépcsőn, kiléptünk a házból, dühös kalapácsütésekkel bedeszkáztuk a széles patikakirakatot és a bejárati 246

ajtót. Fojtogató keserűséggel a lelkében mindenki útjára indult. Lorenzóval elbúcsúztattuk Leonardót milánói útja előtt. Előtte megálltunk ürességtől kongó bottegájában. A fiam belém karolt. − Ne sírj, mama − suttogta −, kérlek, ne sírj! − Széles válla megemelkedett, szorosan magához ölelt, és maga is sírni kezdett. − Látod, vigyáztál rám! Megvédtél! − A hangja elcsuklott. − Annyi éven át. Most pedig Lorenzo. Micsoda barátok vagytok! Annyira szeretlek… − Drága fiam − motyogtam. Nagyon igyekeztem bátornak mutatkozni. − El sem tudom mondani, mi minden jót kívánok neked a jövőben. Talán Hermész fogalmazta meg a legjobban. − Lehunytam a szemem. A bölcs szavai megjelentek előttem, mintha csak az ősi szöveget olvastam volna. − „Elmélkedj a világról, és lásd meg szépségét. Vedd észre a minden dolgot átható fényt. Lásd a földet, a nagy anyát, amely minden földi lényt táplál. Parancsold lelkednek, hogy szelje át az óceánt Indiába. Szempillantás alatt ott terem. Parancsold neki, hogy szálljon fel a mennybe. Nincs szüksége szárnyakra. Ha át kívánsz hágni az univerzum szakadékán, hogy azon elmélkedj, mi van azon túl, megteheted. Hidd, hogy semmi sem lehetetlen. Gondold, hogy halhatatlan vagy, és mindent megértesz: a művészetet, a tudományt, minden élőlény természetét. Merészkedj magasabbra a legmagasabb csúcsnál. Merülj mélyebbre a legmélyebb mélységnél. Képzeld, hogy mindenütt létezel: földön, tengeren és égen. Képzeld, hogy nem születtél meg, az anyagi világban gyermek, idős, halott és túlvilági vagy. Ha tudatodba fogadsz minden dolgot − időt, helyet, anyagot, formát, mennyiséget −, megértheted Istent. A szellem a gondolkodásban, Isten a teremtésben válik láthatóvá.” − Mama… − mondta Leonardo, miközben könny csillogott a szemében. Tudtam, hogy az idézet minden szava lelke mélyébe hatolt. Láttam gyönyörű szemében, hogy elhatalmasodik rajta az irántam érzett szeretet és a búcsú fájdalma. Végül elengedte a kezemet, és végtelen gyengédséggel nézett rám. − Biztonságban leszel? Lehet, hogy neked is Milánóba kellene jönnöd. − Nem hagyhatom magára Lorenzót − feleltem. − A betegsége egyre jobban gyötri. Leonardo elmosolyodott. − Úgy érted, a szerelmetek egyre mélyebb? Bólintottam. A szemem csillogott, a szívem majd meghasadt a gondolatra. Együtt léptünk ki az utcára. Lorenzo a lovak mellett állt. Kocsit ajándékozott Leonardónak. Zoroastre megfeszítette a ponyvát a platón domborodó rakomány felett, és a bakra ült. 247

Láttam, ahogy Lorenzo és Leonardo megöleli egymást, és váltanak néhány szót. Nem hallottam, miről beszélnek. Annyi érzelem, olyan szomorúság tükröződött az arcukon, hogy el kellett fordulnom, különben zokogni kezdtem volna a férfias búcsú láttán. Leonardo a csodálatos pej csődör nyergében termett. Giulianónak nevezte el. Elindultak a Via da Barin. Zoroastre mögött a kocsin zötykölődtek fiam firenzei életének földi maradványai. Leonardo nem nézett vissza. Lorenzo mellém lépett. − Hidd el, hamar magára talál majd Il Moro udvarában, Caterina. Gyümölcsöt terem. Nem volt könnyű Leonardónak egy városban az istenverte apjával. Milánóban végre kitárulkozhat. − Az őrült pap igájában senyvedett − mondtam. − Nem lehetett könnyű. Kell, hogy legyen valami, amit tehetünk. Valami, ami ledönti a szörnyeteget ördögi szószékéről. − Olyan, mintha Firenze tulajdon testem lenne − válaszolta Lorenzo. − A város nagyon beteg. Még betegebb és gyengébb lesz, mielőtt lábadozni kezd. Van gyógyír a bajára, és mi meg fogjuk találni. Ígérem. Hajlandó vagyok a végsőkig harcolni, utolsó leheletemig, hogy megmentsem a várost. Az értelem szikrája az undorító csuhás máglyáján pattan majd. Egy ötlet. Megtörjük hatalmát, szerelmem. Sárba tiporjuk.

248

Harmincadik fejezet

Lorenzo ígérete üresen csengett a fülemben aznap, amikor patikaáruimat a Piazza della Signoriára hordtam. Nagy tömeg gyűlt össze a téren. Furcsa, rettenetes látvány volt. A firenzei eket úgy ismertem meg, mint akik addig boldogan gyűltek össze legszebb, legszínesebb selyem-, taft- és brokátruháikban a fesztiválokon, az ünnepeken, de még nagymisén is. A férfiak hosszú, hegyes orrú cipőben feszítettek, szivárványszínű turbánnal fedett fejüket felszegték. A nők ruhaderekát ötletes hímzés díszítette, a hajukat finom, göndör fürtökben viselték, vagy gyöngyökkel, csipkével fonták be. Aznap a tömeg sokkal egyszerűbb volt. Igazi temetői menet volt, csupa fekete, szürke és barna ruhával. Szemernyi vörös, zöld vagy pávakék szín sem látszott. Se arany. Sehol hasított ingujj vagy rikító narancsságra harisnya. Senki sem mosolygott, csak mogorva, halk suttogás hallatszott. Valóban temetés volt. Savonarola barát halotti tüze, a hiúságok máglyája. Az emberek a legnagyobb halom körül gyülekeztek. Hét méter magas volt, önként felajánlott luxuscikkek alkották. Amint közelebb értem a kocsimmal, nagy halom kincset pillantottam meg: finom török szőnyeget, antik kárpitot, gyönyörű, faragott széket és gyöngyház asztalt. Könyvet − százával. Festményt, szobrot. Saját, gyógynövényekkel és kenőcsökkel teli edényeimet a máglyára tettem. Rengeteg arany dísztárgyat, selyemsálat, spanyol csipke mantillát és drágakövekkel díszített nyakláncot láttam. Tükrök tucatjai, nagyok és kicsik hevertek szanaszét, mintha a prédikátor szemében nemcsak az ékszerek, de az őket láttató tárgyaknak is a tűz martalékává kellene válniuk. A San Marco felől éneklő angyalok csoportja közeledett. Fehér köpenyük lobogott. Mögöttük két sorban tonzúrás szerzetesek lépkedtek. Mindegyik egyszerű fakeresztet vitt. A menet végén Savonarola haladt, kezében sötét, olajos lánggal égő fáklyát tartott. A tömeg még jobban elcsendesedett, amikor az emberek megpillantották a prédikátort. Alázatos, már-már szégyenkező arcok látszottak mindenfelé. Iszonyatosan éreztem magam a néhai, büszke firenzei polgárok láttán, ahogy fülüketfarkukat behúzva hallgatnak. Jobban felbosszantott, mint az, hogy a természet gyógyító erejét tartalmazó üvegcséket a szörnyű oltárra kellett helyeznem. Firenze újdonsült hercege egészen közel haladt el mellettem a máglya felé. Nemrégiben még a bűnös patikust látta bennem, és megparancsolta, hogy zárjam be az üzletemet. Savonarola zöld szemét rám villantotta. Nem ismert meg. Kinyújtotta fáklyát tartó kezét, és a tömegbe bámult. 249

− Gyalázat, gyalázat, gyalázat! − zengett hangja a fejünk felett. − Íme, itt vannak előttetek halott lelketek szimbólumai. Démonok, apró démonok, akik felkúsznak ingujjatok ezüstszálán, selyemköpenyetek ráncai között rejtőző icubi. Az ördög hűbéresei, akik a tükör mögül leselkednek rátok, és hasztalan hiúságotokon derülnek. Vezekelnetek kell bűnös életetekért, Firenze polgárai! A sátán csatlósai győzedelmeskednek rajtatok, ha nem hallgattok az Úr szavára. Halljátok? Azért vagyok itt, hogy meghalljátok az Úr hangját, mert beszél hozzám. Igen, a fülembe suttog, és azt mondja, hogy „Vezekeljetek!”. Azzal a máglyára hajította a fáklyát. Szurok és olaj szaga terjengett. A máglyát előzőleg leöntötték. Mégis meglepődtem, milyen gyorsan és vadul csaptak fel a lángok a hatalmas rakásból. − Nézzétek, hogy ég! − üvöltötte Savonarola. − Lássátok saját szemetekkel a lángoló démonokat! Bűnösök, vezekeljetek! Vezekeljetek, vagy pusztuljatok, akár a sátán csatlósai a lángok között! Körülöttem bizonytalan kiáltások hangzottak fel. A kiabálás egyre hangosabb és egységesebb lett. A tömeg kisvártatva egy emberként skandálta: ,,Vezekeljetek! Vezekeljetek! Vezekeljetek!” Csinos fiatal nő lépett ki a tömegből, a szemében rettegés ült. Előrenyújtott kezében vastag, ékkövekkel díszített arany nyaklánc lógott, amelyet úgy tartott, mintha mérges kígyó lenne. − Istenem, vétkeztem! − kiáltotta, és a máglyára hajította az ékszert, majd zokogva térdre zuhant. Egyre több és több férfi, nő, gyermek lépett előre és áldozott a hiúságok máglyáján. Képtelen voltam levenni a szememet a prédikátorról. A háta mögött vöröslő, hullámzó lángfal emelkedett. Visszataszító ajka átszellemült mosolyra görbült. Tülekedés támadt. A tömeg szétnyílt mögöttem. Valaki közeledett. Közismert személyiség, gondoltam, hiszen a bámészkodók tengere sietve kettévált előtte. Amikor elérte a pokoli máglyát, felismertem. Sandro Botticelli volt. A többiekhez hasonlóan egyszerű ruhában érkezett, szürke és fekete tunikát viselt. A kabátja hosszú volt, eltakarta formás lábát, amelyet addig szívesen villogtatott a szivárvány minden színében pompázó harisnyában. A hóna alatt aranykeretes festményt tartott. Legelöl szembefordult a tömeggel, határozott mozdulattal a feje fölé emelte és körbeforgatta a festményt, hogy mindenki jól lássa. Egyeseknek elállt a lélegzete, mások nyögtek, felszisszentek. A kép a pogány Botticelli legcsodálatosabb munkája volt: kéjsóvár szatír elől rémülten menekülő meztelen görög istennőt ábrázolt. − Isten bocsássa meg nekem istentelen, bűnös művészetemet! − kiáltotta oda a 250

döbbent tömegnek. − Vétkeztem, de többé már nem akarok vétkezni! − Hallottam, amit mond, láttam mozgó száját, de a szeme elárulta nekem, hogy nem őszinte. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki észrevette volna. Bátor vagy gyáva: szükség volt a megtévesztésre, hogy megkíméljék Sandro életét, és lerázza magáról az inkvizíció béklyóját az elkövetkező néhány évre. Savonarola öröme határtalan volt. A dominikánus pap Botticellihez lépett, aki letérdelt előtte, és lehajtotta a fejét, hogy a prédikátor megáldja. A házfőnök az égre emelte a kezét. − A legelvetemültebb ember is képes belátni a hibáját − kiáltotta. − Istenem, hallgasd meg a bűnös esdeklését! A tömeg helyeslőn felüvöltött. Az emberek zokogni kezdtek körülöttem. − Megmenekült! − kiáltotta a mögöttem álló férfi. − Bárcsak én is megváltatnék! − Vannak azonban néhányan − harsogta Savonarola a hangzavar felett −, akik számára nincs megváltás. Olyanok, akik nem hajolnak meg az Úr előtt. Akik gyalázzák nevét, leköpik keresztjét! A tömeg vészjóslón morogni kezdett. Elhatalmasodott rajtam a rémület. Rettenetes dolog volt készülőben. Zsoltárt éneklő fiatal, ártatlan hangok jelezték az angyalok térre érkező menetét. A fehér köpenyes sihederek másokat fogtak közre. Fél tucat férfi volt, a kezüket és a lábukat összeláncolták. Az arcuk tele volt horzsolásokkal és alvadt vérrel, szemükben rettegés ült. A máglyához közele dve az angyalok gyűrűje szétvált, közrefogták a szerencsétleneket. Benito is közöttük volt. A térdem elgyengült, és hang nem jött ki a torkomon. Mintha rémálomban lettem volna. − Nézzétek csak a torzszülötteket! − becsmérelte őket Savonarola. − Egykor férfiak voltak, de a sötétség elhatalmasodott rajtuk! A lelküket hatalmába kerítette az ördög! A szívük és az agyuk fekete, mint a szén, és férgek nyüzsögnek benne! Remegve figyeltem, ahogy hat, X-re emlékeztető fakeresztet vittek Savonarola áldozatai elé. A tákolmányok enyhén hátrafelé dőltek. A szerencsétleneket arccal előre bokánál és csuklónál a kereszthez kötözték. Hat csuklyás hóhér jelent meg szöges korbáccsal. A férfiak mögé álltak, és derékig letépték róluk az inget. Láttam meztelen hátukat, amelyet hamarosan véres húscafatok borítanak majd. Átkoztam magam, amiért nem voltam erélyesebb Benitóval. El kellett volna mesélnem neki letartóztatásom történetét. 251

− Mentsétek meg a bűnösöket! − kiáltotta Savonarola. − Mentsétek meg őket! − Ne! − kiáltottam fel dacosan az első hatalmas korbácscsapásnál. Oda akartam rohanni, de alig tettem meg egy métert, amikor valaki olyan erővel rántott vissza, hogy a földre zuhantam. Kéz tapadt a számra, kiáltásom elhalt. Sandro Botticelli teste nehezedett az enyémre. A szája a fülemnél volt. − Cato − suttogta kétségbeesetten −, ne légy bolond! Csak rosszabb lesz neki! Azzal Botticelli felrántott, és keresztülvont engem a jámbor bárányok gyülekezetén. Rohantunk az utcán, és imádkoztunk, hogy elérjük öntudatlan célunkat, mielőtt kirobban belőlünk a düh. Felsejlett előttünk a Palazzo Medici. Biztonság − jutott eszembe. Lorenzo. Értelem. Szerelem. Sandróval befordultunk a bejáraton, a nagy udvaron álltunk. Donatello csodálatos, finom metszésű, pogány Dávidja tárult a szemünk elé. A család, a szeretett Medicik tüske Savonarola szemében. Nem vagyunk biztonságban − gondoltam. Sehol.

252

Egy jó kis összeesküvés Harmincegyedik fejezet

Az élet időnként kegyes… Minden megtörténhet, a hajnal új kalanddal kecsegtet. Ezt éreztem akkor is, amikor Firenzébe érkeztem. Máskor csak túlélünk, tesszük a dolgunkat és várjuk, hogy megnyíljon az ajtó, amelyen át kiszámíthatatlan sorsunk felé rohanunk. Leonardo távozása után szédületes gyorsasággal teltek az évek. Nagy örömömre fiam tehetsége virágzott Milánó divatos városában. Elismerésben, nem pedig megaláztatásban volt része Il Moro és mások jóvoltából. Udvari festővé, ceremóniamesterré és mérnökké nevezték ki. Nem emlékeztette semmi apjára, aki jobb szerette volna, ha fattyú fia meg sem látja a napvilágot. Elfogultan Leonardo társaságára áhítoztam, látni akartam szép arcát, a vad szikrát a szemében, amikor újabb őrült ötlete támadt. Firenzében dúlt a háború. A harc nem az utcán vagy a piazzán, hanem a lelkekben zajlott. Nem két hadsereg, hanem két ember állt egymással szemben: Savonarola és Il Magnifico. Nem voltak városi mulatságok, csak szerény vallási körmenetek. A szomszédok egymást árulták be, a gyerekek a szüleik ellen fordultak. A szépség, a kultúra és a tudás eltűnt a társadalomból. Az öröm, amelyet a firenzeiek egykor éreztek, elszállt. Az örök kárhozattól való félelem lépett a helyébe. Csendesen éldegéltem a Castella Lucreziában, noha anyagi helyzetem közelében sem járt korábbi életemnek, amikor tiszteletre méltó polgár és hasznos szomszéd voltam a világ legnagyobb városában. A sugárutak bosszantóan csendesek voltak. A Palazzo Medici felé tartottam. A néhány ember, akivel találkoztam, nem köszönt, még csak nem is nézett rám. Aznap nem a palotába tartottam, hanem a közvetlenül mellette álló épületbe. Lorenzo építtette Clarice hirtelen, váratlan halála után. Lorenzo gyermekei anyját, a kötelességtudó itáliai feleséget gyászolta benne, nem szenvedélyes és szerelmes társát. Kitártam a Medici-kert nehéz kapuszárnyát. A hely földi paradicsoma tárult elém. A buja növényzetet itt-ott kő szökőkutak és a család antik műtárgyai tarkították. Ígéretes művészek számára iskola működött benne. Festmények és klasszikus szobrok vártak felújításra. Néhány műtárgy kizárólag tanítási célokat szolgált vagy ihletet adott. A fájdalommal teli, komor város szívében szerelmem a szépség és az alkotás szentélyét emelte. A kert fala mellett fedett kabinok sorakoztak. Ifjú művészpalánták dolgoztak 253

agyaggal és kővel. A maestro odalépett minden diákhoz, és hozzászólt a készülő alkotásokhoz. Láttam, hogy Lorenzo már megérkezett. Legidősebb fiával, Pieróval Herkules hatalmas, márványból készült szobra árnyékában álldogált. A fiú huszonnégy éves volt, és nem kis fejtörést okozott Lorenzónak. A lányait már férjhez adta, a másik fia bíboros lett. Piero engedékeny anyjától örökölt gőgössége, arroganciája és könnyelműsége aggasztotta Lorenzót. Egy nap ő lesz Firenze ura. Csalódottság jelent meg Lorenzo arcán, amikor Piero elgondolkodva tépkedte a rózsabokor élő levelét, és a lába elé dobta. − Meglehet, hogy igazad van, és a leghatalmasabb család vagyunk Firenzében, de nem vagyunk királyok − magyarázta ingerülten Lorenzo. − Mi is polgárok vagyunk, Piero, mint akárki más a köztársaságban. − Azt akarod mondani, hogy nem vagyunk jobbak, mint a cserzővargák vagy a selyemkészítők? − Pontosan ezt kell megértened mélyen a szívedben. Száz évvel ezelőtt az őseink szénégetők voltak. Jól megy a sorunk a városban, de ha elveszítjük alázatosságunkat, nem vagyunk semmivel sem jobbak, mint a zsarnok, amiknek Savonarola tart bennünket. Lorenzo a San Marco Medici-kerttel közös ablakára nézett. A sors furcsa fintoraként tartotta számon, hogy épp a monostor mellett épített iskolát. Így az újonnan kinevezett házfőnök − nem más, mint Savonarola − egész nap az „ördög játszóterét” figyelhette első emeleti szobájából. − Nézd, hova juttattak bennünket köztársasági ideáid − felelte Piero olyan arcátlanul, hogy engem is felbosszantott. Odaléptem hozzájuk. − Hogy lehetsz ilyen tiszteletlen az apáddal? − dörgöltem az orra alá. Magam is meglepődtem azon, amit mondtam. − Vele, aki öt rivális itáliai államot termékeny, tartós békében őrzött meg. Idegen uralkodók versengenek a kegyéért. Még Ince pápa kezét is megkötötte, és ellenőrzése alatt tartja. Apád a világ legravaszabb diplomatája, mégis úgy véled, hogy nincs szükséged a tanácsára? − Legszívesebben most elmennék mulatni a barátaimmal − felelte Piero gúnyosan −, de Firenzében nincs hol szórakozni. Hacsak nem misére jár az ember. − Mesterkélten meghajolt Lorenzo előtt, engem búcsúra sem méltatott, majd kilépett a kertből és becsapta maga mögött a nehéz kaput. Lorenzo felháborodásában alig mosolygott rám. 254

− Katasztrófa a fiú − mondta csendesen. − Gyenge. Nem a teste, mint nekem, hanem a lelke. Lorenzo igazat mondott saját egészségéről. Lassan leépült. Egyik gyógyszerem sem tudott megálljt parancsolni az ízületek könyörtelen pusztulásának, az elviselhetetlen fájdalomnak. Ásványi forrásokhoz utaztunk, amikor csak időnk engedte. A fürdő enyhítette a fájdalmat, de a kötelesség újra és újra visszaszólította Firenzébe, Lorenzo pedig soha nem mondott nemet. − Levelet kaptam az apámtól − újságoltam. − Meghalt indiai felesége. − Nagyon sajnálom. − Erős ember, de úgy érzem a szavaiból, hogy hazavágyik. Rossz rágondolni is, hogy idegen országban, magányosan, kirekesztetten kelljen meghalnia. − Szerinted vissza fog jönni? − Mindig azt mondogatta, hogy Vinci nem jelent számára semmit. Remélem, ha visszatér, idejön. Lakhatna velem. − Gyere, hadd mutassak valami vidámat! − mondta Lorenzo. Az egyik kabinhoz mentünk, ahol egy lapos orrú, alacsony fiatalember kitartóan összpontosítva igazgatta vésővel az előtte álló kis márványfaun szépen metszett arcát. A Buonarroti fiú volt, Lorenzo legújabb felfedezettje. Tudtam, hogy a szobrász többet jelent neki pusztán a Mediciek újabb műkincsforrásánál. Talán hálátlan utódjára volt gyógyír, hogy befogadta a fiút, szobát adott neki a városi palazzóban, fizetést és helyet biztosított neki asztalánál. − Michelangelo, mutasd meg Catónak, amit készítettél! A fiú leplezetlen csodálattal és szeretettel mosolygott patrónusára. − Nos − felelte a fiú −, amikor Lorenzo először meglátta, hogy a faunon dolgozom, gúnyt űzött belőle, mert nyelve volt, a szája tele foggal. Azt kérdezte: „Nem tudtad, hogy az öregembereknek nincs meg az összes foga?” − Michelangelo arrébb lépett, mi pedig a faun arcára meredtünk. Az egyik első foga láthatóan hiányzott. − Kiütötte, amint hátat fordítottam neki − mondta Lorenzo, és elnyomta mosolyát. − Egy dolog, ha az embernek nagylelkű patrónusa van − felelte Michelangelo lesütött tekintettel −, és más, ha bölcs is. − Így van − helyeseltem. Sétára indultunk a pazar kertben. Lopva felpillantottam Savonarola ablakára, mintha valaki épp akkor tűnt volna el mögüle. Lorenzo is látta. 255

− Állítólag dührohamai vannak miattuk − mondta, és a klasszikus szobrok felé intett a fejével. − A sok fiatal, meztelen görög. − Nem jó jel, ha dührohama van − feleltem. Képtelen voltam leplezni keserűségemet. Lorenzo tekintete elkalandozott. − A jelen helyzetben még egy okos koponyára van szükségünk. − Fogadok, hogy már tudod is, kinek a nyakán pihen. − Valóban. Azt hiszem, neked is tetszeni fog a választásom. »-« − Tényleg el akarja küldeni a genovai tengerészt, hogy új utat keressen Indiába? − kérdezte kétkedve Lorenzo. Roderigo Borgia gyógyfürdőt vett velünk Chainciano Terme ősi romja között. Alámerült a forró kénes forrás vizébe, majd kiemelkedett, úgy felelt. Hatvanévesen is vonzó férfi volt. Határozottan jobban nézett ki bíborosi ruhája nélkül. Hosszú fekete haja a fejére simult, vékony lenvászon inge a melléhez tapadt. Beleegyezett, hogy a sienai gyógyfürdőben találkozzon velünk, távol Róma fürkésző tekintetétől. − Izabella döntött. Ferdinánd még bizonytalankodik. Már csak idő kérdése, hogy Kolumbusz Kristóf vitorlát bontson és útnak induljon. Izabella mostanság természetesen rendkívül elfoglalt. − Tényleg kiűzi az összes zsidót Spanyolországból? − kérdezte komoran Lorenzo. − Honfitársnőm hite megrengethetetlen − felelte Roderigo. − Ha az inkvizíciója nem tudja megszabadítani a zsidó „disznóktól”, akkor más módot eszel majd ki. − Csak tehetsz valamit ellene, Roderigo. − Talán ha pápa leszek. − Hamarosan így lesz, nem? − kérdeztem. Kénes szaga ellenére végtelenül élveztem a forrás vizét. A fürdő régi volt, még a rómaiak emeltek oszlopokat köré, hogy őseiket, az etruszkokat tiszteljék. − Úgy hallom, Ince rohamai egyre gyakoribbak. − Erős, mint a bivaly − felelte Roderigo. − Mindnyájunkat túl fog élni. − Engem biztosan − tréfálkozott Lorenzo. Volt igazság abban, amit mondott. Egyre több időt töltöttünk távol Firenzétől, kétségbeesetten kerestünk gyógyírt tüneteire és szenvedésére: ásványi forrásokat és sárpakolást, barlangokat, ahol a föld mélyéről áradó meleg levegőt lélegezhette be. Rossz szagú vizet ivott, hogy epéjét serkentse. 256

Sant’Elena fürdőjét látogatta a veséje miatt. Megtiltottam Lorenzónak, hogy vörösbort igyon. Engedelmeskedett, bár mindennek elmondott. Húst sem ehetett volna, de makacsul ellenállt a kérésemnek. Amikor a fájdalom és a gyulladás elviselhetetlenné vált, szegény szerelmem képtelen volt bármit magához venni. Mellette ültem, és rávettem, hogy igyon egy kis citromlével kevert vizet. Áztatott, szilfakéreggel sűrített borókalevél-kenőcsöt tettem ízületeire, ami némi enyhülést hozott, akárcsak a gyógyvizek, amíg jótékony hatásukat élvezhettük. Savonarola őrülete egészen megmérgezte a firenzei polgárok lelkét. Lorenzo távollétében Pieróra bízta Firenze irányításának ügyes-bajos dolgait. A fiú üzenetet küldött, amelyben tudatja, hogy San Marco házfőnöke legutóbb néhány szodomitát és egy női prostituáltat is a hiúságok máglyájára vettetett, ami ellen az égvilágon senki sem emelt szót a városban. Lorenzo addigra már üzent Roderigo Borgiának, és találkozót kért tőle. A kardinális örömmel fogadta a meghívást. Tombolt a nyár, rekkenő hőség volt. Az utcák bűze és Ince számtalan építkezésének pora elviselhetetlenné tette az életet a pápai városban. A hűs toszkánai dombok hívó szavára Borgia örömmel otthagyta Rómát. Boldog volt, hogy találkozhatott Lorenzóval. Ascanio Sforza beleegyezett, hogy Roderigo szeme és füle lesz a Vatikánban a pápaság kritikus időszakában. Ince valóban haldoklott. A pápaválasztó tizenhat bíboros közül csak néhányan látták volna szívesen a Borgia családból származó szentatyát. Pletykálták ugyan róla, hogy pogány, de harmincöt éves szolgálata alatta a Kúria fejeként bizonyította, hogy kiváló bürokrata, igazságos, és népszerű az emberek körében. Ha bármi jelentős történik Roderigo távolléte alatt, Ascanio lóhalálában futárt meneszt hozzá. − Mit kezdjünk hát a városodban garázdálkodó tébolyulttal? − kérdezte a kardinális, és felemelte poharát a medence csempézett pereméről. − Meg kell állítani − feleltem. − Hozd vissza az értelmet Firenzébe! − Az évek alatt Lorenzo oldalán ráleltem saját hangomra, és határozottan beszéltem mindenkivel, akivel kellett, legyen az akár a férfi, aki egy éven belül pápai tiarát visel. − Ha őrült hatalma túljut Toszkána határán, Európának és uralkodóinak hasonló csapással kell szembenézniük, mint Lorenzónak. − Mi a házfőnök gyengéje? − kérdezte Roderigo. − Hol a rés a pajzsán? Ott lesz a megoldás. Némán töprengtünk a felszálló gőzben. − Becstelen − szólalt meg Lorenzo megtörve a hosszú csendet. − Kétségbeesetten 257

igyekszik úgy feltüntetni magát, mintha isteni áldás ülne rajta. Arra kényszeríti papjait, hogy mondják el neki a gyónási titkaikat. A szószéken állva aztán a hívők fejére olvassa bűneiket, és úgy tesz, mintha isteni kinyilatkoztatás révén értesült volna róluk. − Megszegi a gyónási titoktartást, és nyilvánosságra hozza? -motyogta hitetlenkedve Roderigo. − Azt hiszem, elmebaja odáig fajult, hogy azt képzeli, ő maga az Isten − tettem hozzá. − A San Marco egyik papja Lorenzo hűséges alattvalója. Látta Savonarolát a feszület előtt térdelni, amint azt mondta a fa Jézusnak: ,,Ha hazudsz, én is hazudok.” − Újabban az apokalipszisről prédikál − folytatta Lorenzo. − Valóban? − Roderigót kíváncsivá tette a dolog. − Azt állítja magáról, hogy próféta? − Úgy hallottam, a végítélet prófétájának nevezi magát − feleltem. Az arcomra kiült az undor, és hozzátettem: − Megjósolta Lorenzo halálát, és ugyanarra az évre tette Ince végét is: 1492. A bíboros elgondolkodva bólintott. − Az egyháznak van törvénye a hamis próféták ellen − magyarázta. − Van egy ember, aki tévedhetetlennek képzeli magát, csaló, szigorú egyházi törvényt szeg. Azt hiszem, jó úton járunk − tette hozzá Borgia ravasz mosollyal a szája szegletében. »-« Kibéreltük az egész, hatalmas Solana villát. Saját szolgáinkat kivéve egyedül lehettünk a környéken, és nyíltan beszélhettünk a vacsoraasztalnál. Istennek hála, Lorenzónak nem voltak fájdalmai a kellemes ásványi fürdő után. Még soha nem láttam ennyire agyafúrtnak és eltökéltnek. − Tehát csapdát állítunk Savonarolának, bebizonyítjuk, hogy hamis próféta − fejtegette Lorenzo. − Amint megszegi az egyházjogot, megbüntetjük, és megtiltjuk neki, hogy további jövendölést tegyen. − Amilyen arrogáns, az egyház ellen fordul − fűzte tovább Roderigo a gondolatot −, az pedig válaszul minden erejével lecsap rá. − Mik a próféciák? − kérdeztem. − Hogyan ültetjük őket Savonarola fejébe? Lorenzo mintha csak a jövőbe meredt volna. − Tudom, hogyan plántáljuk belé őket. Nevezzük meg mi az elsőt. A többi magától jön. 258

Csendben üldögéltünk a hosszú asztalnál. Eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor hármasban együtt vacsoráztunk. A Vatikánban volt. Aznap éjjel nevezték ki Giovannit a bíborosok közé, és két házasságot is bejelentettek: Cibóét Maddalenával, és Miksáét a Savoyai Bianca Sforzával. Lassanként összeállt a kép a fejemben. Felidéztem az este emlékeit. Együtt ültünk a pápa asztalánál. Hirtelen apró részlet jutott eszembe. − Lorenzo! − szólaltam meg. − Emlékszel Bianca Sforza lánykori portréjára? Szerelmem elgondolkodott, majd a szemembe nézett és elhallgatott. Visszarepült az időben. Egymás mellett ültünk Ince roskadozó vacsoraasztalánál. Bianca portréját szemléltük együtt. − Igen − felelte. − Az ingujja. − Mi van vele? − érdeklődött türelmetlenül Roderigo. Lorenzo a kezével összeszorította a homlokát. − Zavaros a dolog, nem áll össze a fejemben. Mondj valamit, Cato! Tudod, mire gondolok. Mosolyogtam magamban. Valóban ennyire ismerném a kivételes elme gondolatait? − Mi az? − türelmetlenkedett a bíboros. − Mag, Roderigo. Apró magocska. Van két ember Milánóban, akik a barátaink. Boldogan segítenek megvalósítani a tervünket. Tehetségükkel… és együttműködésükkel kiirthatjuk a Firenze testében tenyésző élősködőt. Roderigo eszelősen mosolygott, és újabb pohár bort töltött. − Gyertek közelebb, barátaim, és mondjátok el nekem, mi jár a fejetekben. Nincs pompásabb szórakozás egy jó kis összeesküvésnél.

259

Harminckettedik fejezet

A

szívem úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről súgtam oda Lorenzónak, amikor áthaladtunk Milánó déli kapuján. Az idő kétségtelenül eljárt felettem, de a gondolat, hogy egy évtized után viszontlátom Leonardót, fiatalos frissességgel töltött el megint. Együtt utaztunk a kényelmesen kialakított, zárt hintóban, amelyet Lorenzo hosszabb utakra használt. Három napig tartott az út Chiancianóból. Szerelmem fáradt és kimerült volt a zötykölődéstől a kátyús utakon. Kikukucskáltam a függöny mögül, és azt láttam, hogy a városban csak úgy pezseg az élet, virágzik a gazdaság. Különös volt, hiszen a város közelében nincs tavi vagy folyami közlekedés, ráadásul síkságra épült, nem dombra vagy hegyre, ami biztonságosabb fekvést kínálna neki. A keskeny, piszkos utcák kialakítása véletlenszerűnek hatott, nem úgy, mint Firenzében, ahol hosszú és egyenes utak futottak az épületek között. A házak szürke kőből és homokszínű téglából épültek, egynémelyik több száz éves volt. Voltak szép, új homlokzattal büszkélkedő épületek is, amelyek között pompásan kialakított kertek húzódtak. Időnként a keskeny kanálison átívelő hídon döcögtünk át. − Nézz jobbra, Caterina! Szép, modern épület tárult a szemem elé. A kifüggesztett táblán ez állt: Banco Medici. − Szólsz a kocsisnak, hogy ne álljon meg itt? − Engedelmeskedtem. Milánói látogatásunkról csak kevesen tudtak. Több utcával arrébb tágas térre jutottunk. − Készülj fel − mondta Lorenzo. − A Duomo lefegyverző látvány lesz. Amikor megláttam a hatalmas márványépületet, tátva maradt a szám. Nemcsak rózsaszín-fehér színe, hanem finom kialakítása is lenyűgözött. A magas tornyokat és pilléreket díszes oromzat segélyezte, mintha francia csipkéből készültek volna. Jobban nem is különbözhetett volna a firenzei templomok zord külsejétől. Olyan volt, mintha hasis ihlette álmot láttam volna. − Gótikus hatás − mondta halkan Lorenzo, a hangja gyenge volt. − Megérkeztünk, szerelmem. − Leonardo háza a Kardinális tér déli sarkában áll. Nem sokkal később kis hintónk vizesárok felett robogott át, majd a falba vájt kapun nagy, kövezett udvarra ért. Körben oszlopos folyosó futott a hosszú, régi ház teljes hosszában. Magas kőtorony árnyéka vetődött ránk. Minden úgy volt, ahogy 260

Leonardo levélben leírta: a régi hercegi palotában lakott, amelyet Il Moro otthagyott, és fiam rendelkezésére bocsátott. Roskadozó állapota és a nemes udvar pezsgő forgatagának hiánya ellenére is hatalmasnak és fenségesnek hatott oszlopos udvara. Leonardo bottegája − gondoltam. A herceg házában! − Mama? − hallottam a hangját a hintó mellől. Kivágtam az ajtót. A következő pillanatban erős ölelést, és rózsavíz tiszta illatát éreztem. Amikor eltolt magától, végignéztem rajta. Kedves, bánatos szem, dús, formás ajak, csontos arc és előkelő, keskeny orr. Haja hosszú, hullámzó fürtökben terült a vállára. Mint mindig, most is ellenálltam a kísértésnek, hogy megjegyzést tegyek egész arcát elfedő körszakállára. Úgy látszott, ragaszkodik hozzá. A sok szőr elrejti szép arcát − gondoltam. De milyen elegáns és divatos volt! Magas, széles vállú férfivá érett. Pompásan szabott zekéje sötétsárga szaténból készült, formás lábikrájára egy árnyalattal világosabb harisnya feszült. Életemben először láttam rajta aranygyűrűt, mindkét kezén egyetegyet. – Jól nézel ki, Cato bácsikám! − szólalt meg fennhangon Leonardo, amikor Zoroastre odalépett hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket. A fiam barátja azóta sem mondott le a fekete viseletről. Zoroastre lesegítette Lorenzót a hintóról. A kocsisoknak meghagyta, hogy rakodják le poggyászunkat, és lássák el a lovakat. Leonardo és Lorenzo megölelte egymást. A fiam arca eltorzult, amikor átérezte szerelmem nyilvánvaló szenvedését. Amikor azonban elváltak, fiam arcán ragyogó mosoly ült. Tudta, hogy Lorenzo a legkisebb önsajnálatot sem engedi meg magának. − Gyertek, megmutatom a házat! − ajánlotta Leonardo, és Zoroastréval az oldalán a nagy főbejárathoz vezetett bennünket. A hercegi rezidencia hatalmas épület volt, magas mennyezettel, a központi épületből nyíló számos épületszárnnyal. − Egy ideig Gian hercege és Izabella lakott az északi szárnyban Il Moro vendégeként − mesélte Leonardo. − Különös lakótársak voltak. Azt hiszem, okkal voltak mérgesek rá, amiért száműzte őket a királyi udvarból, és az udvari festővel kellett egy házban nyomorogniuk. − Gian herceg mellesleg Milánó törvényes uralkodója − tette hozzá Lorenzo. − Most hol vannak? − érdeklődtem. − Még messzebb küldték őket: Paviába. − A patrónusod kegyetlen ember, Leonardo − mondta Lorenzo. − Hálás lehetsz, hogy Il Moro ennyire szeret. Egy sor kis szoba szolgált Leonardo különféle tevékenységeinek studiolijaként. 261

Néhányban festéket és lakkot készítettek. Egy másikban kör alakú üveglapokat vágtak, és lencsévé csiszolták őket. A következőben mindenféle szerkezet kapott helyet: az emelőtől kezdve kötélzetén, csavarokon és szegecseken át csörlőkig. A következő helyiség, amely mellett elhaladtunk, leplezetlen alkímiai laboratórium volt. Zoroastre megpillantotta az egyik fiatal segédet, aki hanyagul bánt az athenorhoz csatlakoztatott fújtatóval. − Könyökből járjon a kezed, Marco! − kiáltotta, és odament a fiúhoz, aki elszégyellte magát − Akad még látnivaló − szólalt meg Leonardo. − Rengeteg látnivaló. Továbbmentünk a folyosón. A fiam kinyitott egy ajtót, amely mögött hatalmas ruhatár volt, tele színes, varázslatos kosztümökkel: férfi-, női ruhák, állatjelmezek, csőrös, tollas maszkok. Groteszk és csodálatos látvány volt egyszerre. Beljebb mentem a jelmezekkel teli helyiségben. Leonardo követett. − Mint tudod, Il Moro ceremóniamestere vagyok − mondta. − Ó igen, az udvari mulatságok atyja. − Akárcsak a lakodalmaké. Manapság csak lakodalmak zajlanak. Ludovico és Beatrice d’Este, Gian és Isabella kézfogója. Már Bianca Sforza házassági ünnepségét tervezzük. − Feltételezem, rendkívüli látványosság lesz − szólalt meg Lorenzo. Csatlakozott hozzánk a jelmezteremben. − A Szent Római Birodalom uralkodója nem mindennap házasodik. Gyakran találkozol mostanában Miksával? − Csak a fizetés érkezik rendszeresen Bianca házassági portréjáért. Leonardo kivezetett bennünket a jelmezek forgatagából. A folyosón át, boltíves ajtón keresztül a legnagyobb terembe értünk, amelyet valaha láttam. − Az egykori bálterem − mutatta be Leonardo. Oszlopok emelkedtek mind a négy falon, magas, boltíves mennyezet tornyosult felettünk. A királyi szórakozóhely azonban teljesen megváltozott. Műhely lett, a művészi alkotás olvasztótégelye. A falhoz léptem, ahol minden négyzetcentimétert vázlatok borítottak − szökőkutak, hidraulikus rendszerek, katedrálisok kupolái, kétszintes város terve. Háznagyságú íjpuska portréja, és rettenetes háborús masina kerekeken, négy forgó pengével. Az asztalokon daruk, emelők és csatornahálózat fából készült modelljei sorakoztak. Az egyik sarokban nyolc, nagy, négyzet alakú tükörből álló szerkezet állt, amelyeket tökéletes nyolcszöggé illesztettek össze. Rengeteg segéd sürgött-forgott körülöttünk. Tíz-tizennyolc éves fiúk végezték 262

határtalan szorgalommal munkájukat. A legfiatalabbak a padlót seperték, a kicsit idősebbek vásznat feszítettek és szegeltek fűzfa keretre. A legidősebb, láthatóan mesterlegény az első színt vitte fel a rajzvázlatra, amely később minden bizonnyal festménnyé érik majd. A terem felét állványzat foglalta el, amely hatalmas szobrot vett körül. Nagy, ágaskodó ló volt. Leonardót bízták meg azzal, hogy készítse el a híres lovas emlékművet, amellyel Il Moro apja előtt tisztelegne. − Különös − mondta Lorenzo, mintha csak a gondolataimban olvasott volna −, hogy szobrászként dolgozol, ugyanakkor nem lep meg, hogy ezt a témát választottad az emlékműhöz. A hatalmas ló valóban lenyűgöző volt. Felállványozva, a pallókon szaladgáló, különböző részleteken dolgozó segédekkel együtt is látszott az állat izomzatának szépsége és ereje. A hátas hosszú arcán és kifejező szemében büszkeség ült. − Ha elkészül az agyagszobor, bronzba öntöm − mondta Leonardo. − Rengeteget kell vesződnöm vele, amíg kitalálom, hogy készüljön el. − Cipője sarkát a földbe vágta. − Egy darabban akarom kiönteni. Akkora, hogy nagy lyukat kell a földbe ásnom. Beleteszem a mintát a földbe, így, fejjel lefelé. Négy kemencét építtetek köré, majd a megolvadt fém csöveken keresztül fog az állat hasába ömleni, és kiszorítja a levegőt a lábán keresztül. Láttam a fej kiöntésére szolgáló vasszerkezet vázlatát a falon. A másik hatalmas faszerkezet minden bizonnyal a kész szobor elszállítására szolgál majd. − Mi a probléma? − kérdezte Lorenzo. − A talajvíz − felelte Lorenzo. − A fej veszélyesen közel kerül majd Milánó talajvízszintjéhez. Ha túl sok a nedvesség, az egész építmény összedőlhet. − Leonardo elmosolyodott. − De nem fog. Nem dőlhet össze. Nem azért vesződtem ennyit Il Moro lovával, hogy aztán csak úgy összedőljön. Vékony visítás hasított a levegőbe. Mindannyian megfordultunk, hogy lássuk, honnan jön. Tízéves, szép fiúcska üvöltött. Lágy, dús, szőke hajfürtjei voltak. Skarlátvörös selymet viselt, nem úgy, mint a többi segéd. A ló állványzatáról ugrált lefelé, egy idősebb fiú üldözte. A kisfiú a boltíves ajtó felé száguldott, a sarkában a naggyal, aki azt üvöltötte: − Add vissza, te kis ördögfajzat! A következő pillanatban eltűntek a szemünk elől. Leonardo felé fordultunk. − Ki volt az? − kérdeztem. 263

A fiam arcán különös kifejezés jelent meg, amelyet addig még soha nem láttam: öröm, düh és szeretet furcsa keveréke volt. Megrázta a fejét. − Salai. − Salai? − kérdezett vissza Lorenzo. − Arabul nem azt jelenti, hogy „ördögfióka”? − Találó névvel illették − felelte Leonardo közönyösen. Némi magyarázatra vártam. − Nemrégiben vettem magamhoz segédnek. − Igencsak jólöltözött a munkájához képest − jegyeztem meg. − Majd később beszélek róla. Annyi minden van még, amit meg szeretnék mutatni. − Ez mi? − kérdezte Lorenzo. A terem túlsó végébe ment, ahol egy nagy vászonlepel magas, széles dolgot takart. Leonardo odament, és egyetlen mozdulattal lerántotta a leplet. A legfurcsább szerkezet tárult a szemünk elé, amit addig láttunk. Lorenzo szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Szélességét két pár vékony, szárnyszerű lapát adta, amelyek úgy keresztezték egymást, mint a szitakötő szárnyai. A szerkezet közepén három méter magas, nyitott kabin magasodott. Az alján pedálok, a tetején nagy hengerek voltak. A mozgató szerkezetek körül rengeteg kötél és csigasor látszott. Leonardo szó nélkül beült a szerkezetbe, a lábát a pedálokra helyezte, a karját a hevederekbe bújtatta, a fejét pedig egy hurokba. Pumpálni kezdett a lábával, a kezét pedig le-fel mozgatta. A szárnyak lassan mozgásba lendültek, és egyre gyorsabban verdestek. − Repülni akar − súgtam oda Lorenzónak. − Ez lenne a repülő gépe? − kérdezte szerelmem még halkabban. A görgők Leonardo feje felett szédítő sebességgel forogtak, a szárnyak szelet kavartak körülöttünk. − Nézd, Lorenzo! − kiáltottam, és a szerkezet aljára mutattam. A masina csodába illő módon, alig egy hüvelyknyire elemelkedett a talajtól. Néhány másodpercig lebegett, de Leonardo fáradni kezdett. A szárnyak mozgása lelassult, és a kabin hangos reccsenéssel visszazuhant a földre. Leonardo kikászálódott a szerkezetből, az arca vörös volt, a melle zihált. Mellé léptem. 264

− Mindig meglepsz valamivel. Lorenzo csatlakozott hozzánk. − Felemelkedett a földről! − kiáltotta, és képtelen volt leplezni hitetlenkedését. − Valóban felemelkedik − mondta Leonardo −, de biztos vagyok benne, hogy soha nem fog repülni. Túl nehéz. Vannak más terveim is, azok jobban hasonlítanak a madarakra. Ez az első, amelyet meg is építettem. − Festesz valamit? − kérdezte Lorenzo, miközben Leonardo intett két segédjének, hogy takarják le a repülő masinát. − Hogyne. Főleg portrékat. Megfestettem Beatricét, és Il Moro gyönyörű szeretőjét, Ceciliát. Tőle volt várandós. − Leonardo intett, hogy kövessük a bálterem boltíves bejáratán át felfelé a lépcsőn. Lorenzo lassan haladt, majd Leonardo megragadta a karját. − Már csak néhány lépés − mondta. Megmutatták a szobáinkat. A hercegi palota fénykorában biztosan Galeazzo herceg és Bona lakosztálya volt. Ütött-kopott állapotában is felvehette volna a versenyt néhai vatikáni szállásunkkal. Leonardo mosolygott. − Csodálatos szakácsunk van, teljesíti az összes szeszélyes kívánságomat. Júlia isteni minestronét készít. Együtt étkezünk ma este, ha … elég jól vagy. − Aggódva nézett Lorenzóra. − Nem lesz baj, ha pihenhetek egy kicsit − felelte Firenze ura, és szeretetteljesen rám nézett −, és édesanyád ráteszi gyógyító kezét köszvényes, öreg térdemre. Megöleltem Leonardót, ő pedig megcsókolta a fejem búbját. − El se hiszem, hogy itt vagytok. Mindketten. Nélkületek nem vagyok teljes. Azzal otthagyott bennünket, és becsukta maga mögött az ajtót. − Köszönöm, szerelmem − fordultam Lorenzóhoz. − Köszönöm, hogy elhoztál. »-« Este lejöttünk a szobánkból. Az étkezőasztal olyan hosszú volt, hogy Leonardo az összes segédjével elfért mellette. Mindössze négy hely volt az asztalfőn. Fehér abrosszal terítettek. Egyszerű tányérok és evőeszközök sorakoztak az asztalon. A vázákban friss vágott virág pompázott a szivárvány összes színében. A fiam az asztalfőt Lorenzónak ajánlotta fel, amit szerelmem nem fogadott el. 265

− Ez a te otthonod, Leonardo, te vagy a ház ura. − Körülnézett és mosolygott. − Saját palazzód királya vagy. Neked kell az asztalfőn ülnöd. Láttam, hogy Leonardót elönti a büszkeség, mennyire sokra vitte. − Ki ül még itt? − Salai. − Az ördögfajzat? A zavart arckifejezés ismét megjelent Leonardo arcán. − El kell mondanom valamit róla, mielőtt az asztalhoz ül velünk. − Elhallgatott. Jó idő elteltével szólalt csak meg. − Salai a fiam. Döbbenten ültem, nem találtam szavakat. A helyzet alaposan megváltozott. Leonardónak gyereke van. Nagymama lettem. − Hogy történt, Leonardo? − kérdezte Lorenzo. − Eddig még soha nem beszéltél róla. − Az idén tudtam csak meg, hogy van. − Leonardo összeszedte a gondolatait, úgy folytatta. − Amikor Milánóba érkeztem, Il Moro nagyon kedves volt velem. − Lorenzo felé fordult. − Hálával tartozom neked ezért. A herceg egyik kedves gesztusa az volt, hogy felajánlotta, látogassam meg az egyik kurtizánját. − Leonardo ritkán jött zavarba. − Hosszú ideje nem voltam senkivel, se férfival, se nővel. A lány − Celestének hívták − gyönyörű volt. A természete hasonlított a tiédhez, mama. − Mosolyogva emlékezett vissza. − Modellt állt nekem Madonnáimhoz. − A fiam lesütötte a szemét, a tányérját bámulta. − Belém szeretett. Nem volt hajlandó másokat fogadni, amíg festettem, még Il Morot is visszautasította. − Leonardo mosolygott. − Azt hiszem, a herceg hamarabb a kegyébe fogadott volna, ha Celeste nem tagadja meg tőle bájait. Végül elkészült a Madonna. Igazság szerint nem voltam szerelmes belé − a zavart, őszinte tekintet ismét felsejlett −, Zoroastre pedig őrülten féltékeny volt. Celeste nem sokkal később elhagyta Milánót, így az élet ment tovább. Leonardo hátradőlt a székben, és nagyon sóhajtott. − Tavaly alacsony, köpcös ember jelent meg itt, és azt mondta, beszélni akar velem. Addig soha nem láttam. Azt hittem, azért jött, hogy megbízást adjon nekem. − Leonardo bánatosan mosolygott. − Valóban megbízást hozott: olyat, amilyenről nem is álmodtam. Azt mondta, hogy a felesége, Celeste nem sokkal azelőtt meghalt. Fénykorában lenyűgöző szépség volt. Olyan gyönyörű, hogy kurtizánmúltja és gyermeke ellenére − Giacomónak nevezte el − a férfi szerencsésnek érezhette magát, hogy elfogadta az udvarlását. Eleinte boldogan éltek, ő pedig nem firtatta, ki a fiú apja. Celeste soha nem beszélt róla, ő pedig úgy gondolta, hogy korábbi hivatását 266

tekintve maga se tudja. Leonardo a mennyezetre bámult, szórakozott grimasz futott át az arcán. − Házasságuk békéjének vége szakadt, amint Giacomo járni kezdett. Szörnyszülött volt. Olyan szép, mint az anyja, de teljességgel kezelhetetlen. Celeste mindent elnézett neki, és nem hagyta, hogy a férfi megbüntesse. Egyre akaratosabb és akaratosabb lett. Halálosan elkényeztették. Egyfolytában veszekedett miatta. A férj akármennyire igyekezett, nem tudta megszeretni a fiút. Celeste egyszer csak megbetegedett, mellrákja lett. A halálos ágyán elárulta, hogy én vagyok a fiú apja. Addigra persze közismert személyiség lettem Milánóban. Így aztán a férj eljött hozzám, és elmesélte a történetet. Tudtam, hogy nem hazudik. Leonardo legmelegebb mosolyát villantotta rám. − A fiam volt. − A szeme megtelt könnyel, és megrázta a fejét. − Örökbe fogadtam. Fizettem a férfinak érte. − Leonardo kurtán felnevetett. − Giacomo rosszabb volt, mint ahogy leírta. Még soha nem láttam ilyen rongy kölköt. Ha ránéz az ember, alig tud betelni vele. Ebben nagyon hasonlít az anyjához. De hazudik. Lop. Eddig úgy látom, se tehetsége, se türelme a művészetekhez. Rettenetesen hangos… és végtelenül közönséges. – Melyek a jó tulajdonságai? − kérdezte Lorenzo szelíden. − Még a legelvetemültebb gyereknek is van egy-kettő. − Azon kívül, hogy szép… − Leonardo elgondolkodott. − Megbocsátja a hibát, és jól tud titkot tartani. A maga módján pedig − összeszorította az ajkát, mintha vissza akarná tartani az érzéseit − szeret engem. Elismer apjának. Megérintettem a kezét, és mosolyogtam. − Mikor láthatom az unokámat? − Mostantól kezdve természetesen a „kisebbik unokaöcséd”. − Szipogott párat, felkapta a csengőt, és megrázta. Kinyílt az ajtó, és testes, pirospozsgás nő lépett be rajta. − Júlia, bemutatom neked a nagybátyámat, Cato bácsit, és Lorenzo de’Medicit. − Megtiszteltetés, hogy találkozhatom veletek − felelte a nő közönyösen. − Felszolgálhatom a vacsorát, Maestro? − Szólnál előbb Salainak? Júlia az égre pillantott. − Utoljára az udvaron láttam nyakig trágyában. 267

− Kérlek, szólj neki, hogy tisztálkodjon, és jöjjön be − mondta kedves rezignáltsággal Leonardo. Mint később megtudtam, így reagált a fia minden viselt dolgára. − Azt hiszem, mi hárman hozzáláthatunk a leveshez. Mire Salai megérkezett az asztalhoz, már félig elfogyasztottuk az antipastót. Pajkosan berontott az étkezőbe, az unalom és a rajongás furcsa keverékével csókot nyomott Leonardo arcára, majd leült. Szemben ültem vele, jól láttam a fiú arcát. A ruhája tiszta volt, de a homlokán maradt még maszat. Az ajka teltebb és csúnyább volt, mint az apjáé, de a hosszú, egyenes orrot és a szép, távol ülő, mogyoróbarna szemet az apjától örökölte. A kósza világos fürtökből álló szénaboglya a feje tetején Leonardóra emlékeztetett. Haja a korához és az évszakhoz képest rövid volt. Salai mélyen a szemembe nézett. − A nagybátyád, Cato − mutatott be neki Leonardo. − Mellette pedig nagyon fontos ember ül Firenzéből, Lorenzo de’Medici. A fiú lefitymáló pillantást vetett rám, majd Lorenzóra nézett. − Nagyon gazdag vagy? − kérdezte. Lorenzo igyekezett uralkodni a mosolyán. − Talán a leggazdagabb ember Itáliában. − Azt mondják, Il Moro kincstára tele van aranytól, gyémánttól, gyöngyöktől és rubinitól roskadozó ládákkal, az ezüst pedig olyan magas halomban áll, hogy szarvasbika sem tudná átugrani. − Salai… − feddte meg Leonardo. − De tudni akarom, ki a gazdagabb! − ellenkezett a fiú. − Mit számít? − kérdeztem. − Mert − felelte és felém fordította a fejét − tudnom kell, hogy ki lesz a patrónusom, ha felnövök. − De hiszen a maestro azt állítja, hogy nem érdeklődsz a művészetek iránt − kételkedtem. − Nem baj − csiripelte Salai. − Máshoz több tehetségem van. − Talán az udvari bolondsághoz? − vetette fel Lorenzo. Salai tátott szájjal meredt az apjára. − Lehetnék udvari bolond! − Tény, hogy fantasztikus bolond lennél, Salai − felelte Leonardo komoran. 268

− Tudtad − mesélt tovább Lorenzo a fiúnak −, hogy az udvari bolond az egyetlen a király udvarában, aki bármiről azt mondhat, amit akar, és amíg humorosan teszi, nem büntetik meg érte? Salainak több se kellett, hangos kiáltással felugrott a székéből, és vad tarantellát táncolt az asztal körül. A dal, amellyel az előadást kísérte, meglehetőse trágár volt a korához képest. Akkora lármát csapott, hogy Júlia bedugta a fejét az ajtón, onnan figyelte az előadást. Salai nagy pörgés-forgással, és látványos bukfenccel fejezte be a műsort. Lorenzo lába előtt ért földet, és felfelé vigyorgott rá. − Fel vagy véve! Lelkesen kiáltottunk fel − kivéve Júliát. A szakácsnő a fejét rázta, és rosszallóan motyogta: − Kár bátorítani. Azzal eltűnt az ajtórésből, visszament a konyhába. − Ülj le, és edd meg a vacsorádat! − mondta a fiának Leonardo. A fiú evett néhány falatot az insalatából, majd hosszan és mereven rám nézett. Az akarta, hogy én pislantsak előbb. Grimaszt vágott, kancsított, összenyomta az arcát, és halszájat csinált magának. Nem mosolyodtam el. Végül Salai feladta, de azért még megjegyezte: − Savanyúpofa. Leonardóra néztem. − Igazad volt. Udvariatlan. Salai szellentés hangját utánozta a szájával. Leonardo lehunyta a szemét. − Vidd a vacsorádat a szobádba! − utasította a fiát. − Egyébként is végeztem − felelte Salai és felpattant a székről. Felkapta az asztalon heverő kenyérvéget, mesterkélten a földig hajolt Lorenzo előtt, halszájat mutatott felém, futólag megpuszilta Leonardo homlokát, és kiviharzott a helyiségből. Mozdulatlanul, némán ültünk. − Emlékszel a sárkányra a takaróm alatt? − kérdeztem végül. − Lehet, hogy jobban hasonlít rád, mint sejtenéd. − Ilyen rossz voltam? − Volt idő… Júlia bejött a gőzölgő gombaraviolival, amelyet nagy élvezettel fogyasztottunk el. 269

Leonardo örömére és bosszúságára fiam ifjúkori kicsapongásaival szórakoztattam Lorenzót. Az est végére megállapította, hogy mindent egybevéve az alma nem esett olyan messze a fájától. »-« Másnap felfedeztem magamnak a Corte Vecchio keleti szárnyát. Tele volt kis, egymásba nyíló szobákkal. Mindegyikben egy vagy két túlméretezett ablak volt. Nem győztem gyönyörködni bennük. Hímzett kárpitok függtek mindenütt, amelyek egykor minden bizonnyal királyi falakon lógtak. Mindenfelé Leonardo barátainak, Firenze mestereinek festményei és szobrai voltak. Néhány közülük Leonardo saját munkája volt. Az egyik helyiségben négy vázlata függött egymás mellett. Mindegyik katasztrofális áradást ábrázolt, amelyről Giuliano de’Medici számolt be a sok évvel azelőtti kirándulásunkon. Hurrikánerejű szelek, szörnyű, fenyegető hullámok ostromolták a hegytetőn álló várat és az alatta fekvő várost. Volt ott egy tábla is, krétával matematikai diagramokat és egyenleteket írtak rá. Ámuldozva silabizáltam. A földön, ahol valaha egyetlen török szőnyeg feküdt, Leonardo hármat helyezett el. A középső része mindháromnak átlátszott. Mindenfelé kincsekkel találkozott az ember: cinóbernyaklánc lógott megcsonkított klasszikus görög szobor kezén, Ízisz istennő faszobra állt méltóságteljesen egy falfülkében apró orchideákból készített virágfüzérrel a nyakában. A zeneteremben számos húros és fúvós hangszer sorakozott. Az egyik hegedűt felismertem: Leonardo tervezte. A lófejre emlékeztető hangszertest csillogó ezüstből készült. Közvetlenül a milánói udvarba érkezése után egyedülálló hangszerével zenei verseny kellős közepén találta magát, amelyet meg is nyert. Ennek köszönhetően Leonardót különös módon egy ideig tehetséges zenészként, nem pedig festőként tartották számon. Kézzel írt zeneművek, táblázatok hevertek szanaszét. Az avatatlan szemnek alig árultak el valamit. A „zene hullámainak” vázlatai függtek a falon, ahogy a levegőben tökéletesen megrajzolt emberi fülbe, onnan a hallgató fejébe igyekeznek. Végül megérkeztem a főfolyosóra, és beléptem a báltermi stúdióba. Leonardo azonnal észrevett, és elindult felém. – Jó reggelt, Cato bácsi! − kiáltotta oda derűsen. − Maradj ott, ne is gyere beljebb. Hadd mutassak meg mindent szép sorjában. − Odaért hozzám, és kedvesen visszatuszkolt a bejárati boltív alá. Négy segéd állta körül egymástól egyenlő távolságra Leonardo repülőalkalmatosságát. Fürgén dolgozni kezdtek, csigák, súlyok, kötelek és súlyos láncok szövevényével babráltak. A repülő masina alatt a padló négyzetes darabja nagy recsegve és kattogva felemelkedett. A kötelek és a láncok segítségével a 270

dobogó egyre magasabbra jutott, közben új padlórész került lassan az eggyel lejjebb lévő szintről az előző helyére. Az új rész hangos kattanással a helyére pattant. Tökéletesen illeszkedett annak a helyén, amely magasan a fejünk felett lebegett. Az új dobogón öt, lepellel letakart festőállvány volt. Miután befejezték a műveletet, a segédek folytatták munkájukat, mintha az égvilágon semmi rendkívüli nem történt volna. − Az isten szerelmére, mi volt ez? − kérdeztem és a hatalmas gépezetre mutattam. − Arra gondoltam, hogy a munkával ne a mester szaladgáljon le-fel. Így estére eltüntethetem a festményeimet, és biztonságosan elzárva tartom őket. A festőállványokhoz léptem, kíváncsian emelgettem a lepleket, hogy megnézzem, mit ábrázolnak. Az egyik meglepőbb volt, mint a másik. Nő profilja, akit Leonardo Beatrice d’Este néven mutatott be. Vad jelmezben feszítő Ludovico, aki leginkább elhízott fanimfára hasonlított. Mértékletesen öltözött orvos, vázát fogó Madonna, törékeny virágot tartó Jézus. Az összes Leonardo kivételes géniuszáról tett tanúbizonyságot. − Azt szeretném, ha modellt ülnél nekem egyszer − szólalt meg halkan. − Férfiálruha és kötés nélkül. − Miért akarsz idős nőket festeni? − kérdeztem szórakozottan. − Valahányszor rád nézek, olyannak látlak, mint amilyen gyerekkoromban voltál. − Leonardo keresztülnézett a termen, és Salaira pillantott. A fiú mozsárban kék rézgálicot tört össze olyan vehemensen, hogy a kisebb darabok felpattantak, beszennyezték az arcát és a zekéjét. Leonardo boldogan rám nézett. − Madonna Mia − mondta. − Talán, majd egyszer − feleltem. Furcsamód zavarba jöttem, és szégyelltem magam. − Úgyis annyi tennivalónk van még itt! − Lorenzo nagyon beteg, ugye? − Igen, de erős, mint a bivaly. Kimeríthetetlen erő lakozik benne. Ha kell, örökké él, de megmenti Firenzét. Kisvártatva Salai szaladt felénk. A lábát és az arcát kék szilánkok és por fedte. − Elmegyek a barátaimmal − jelentette be. − Még nem fejezted be a kék szín őrlését. Leonardo kijelentését arcátlan fintor fogadta. − Alessio majd befejezi. 271

A maestro és segédje egymás szemébe néztek. Salai alig várta, hogy megint rossz fát tegyen a tűzre. − A munka megvár. Befejezed, ha visszajöttél − utasította Leonardo. Igyekezett szigorúnak hatni. Salai nemtörődömsége dühítő volt. A mester bólintott, a fiú visszavonulhatott. Salai sarkon fordult, hogy induljon. − Salai! − Leonardo hangja acélosan csengett. A szemével felém intett. A fiú visszafordult, és közönyös csókot nyomott az arcomra, majd felkapta tollas fejfedőjét, megigazította begombolt zekéjét, és elviharzott. − Kis szörnyeteg − mondta Leonardo, és levette a leplet a befejezetlen Madonnáról a gyermekkel. − Mert hagyod, hogy az legyen − feleltem, de nem volt bántó él a hangomban. − Vöröset! − kiáltotta Leonardo, mire szempillantás alatt megjelent a segéd, Alessio, kezében paletta a vörös mindenféle árnyalatával. A maestro elvette a palettát, és megdicsérte a fiút, mielőtt elbocsátotta. − Csak nem baj, mama, hogy mindent meg akarunk adni a gyermekünknek? − suttogta. − Az összes ember közül miért pont tőlem kérdezed ezt? Hiszek abban, hogy minden gyerek megérdemel legalább egy végtelenül elnéző szülőt. Leonardo komoran nevetett. − Az ördögfajzat. Remélem, nem miatta fogok pokolra kerülni. »-« Lorenzo, Leonardo és én meglátogattuk Ludovicót és Beatricét. Nem volt vesztegetni való időnk, de tisztában voltunk vele, hogy a meghívásnak eleget kell tenni. Különös lett volna, ha a Medicik Milánóba utaznak, és úgy távoznak, hogy nem látogatják meg fontos szövetségesüket, Il Morót. A Castella Sforza bevehetetlen erődítmény volt. Falát alvadtvér-színű téglából rakták. Belül pazar luxus uralkodott. Il Moro és bájos fiatal felesége szeretettel fogadott minket. Ludovicót Rómában láttam utoljára. Az évek alatt erős férfivá érett. Széles, húsos arca, súlyos, petyhüdt álla volt. Beatrice, Ferrante − Lorenzo régi, veszélyes nápolyi barátja − legkisebb lánya végtelenül derűs, boldog és túláradó volt. Gazdagon öltözött, gyöngyökkel kirakott köpenyt viselt. A pár meglehetősen otthonosan mozgott „Milánó ura és úrnője” szerepében, holott valójában Ludovico unokaöccse, Gian volt a hercegi szék törvényes örököse. Giannak és feleségének, Isabellának színét se láttuk az udvarnál. Beatrice megsúgta 272

nekem, hogy Isabellát rettenetesen dühíti a jelen helyzet. Dühös volt gyenge, elpuhult férjére, aki már attól is összerezzent, ha Il Moro ránézett. Gian zokszó nélkül engedte át neki az irányítást. A feleségét titokban otthagyta, és egy falusi fiúval folytat nyílt szerelmi viszonyt. Lorenzo nógatására csendes, bensőséges estét töltöttünk a castellában. Az étel pompás volt, gyönyörű muzsika szólt halkan a sarokban. Leonardo számos dicsérő szót kapott tehetsége miatt, és biztosítottak bennünket, hogy az udvar legbelsőbb köreibe is bejáratos. Amíg Lorenzo és Ludovico négyszemközt beszélt, Beatrice terveit ecsetelte, amellyel az udvari építészt, Leonardót szándékozik megbízni: nyári lakot építene a kertben, és fel szeretné díszíteni egyébként is fényűző lakosztályát. Arra kérte, hogy készítsen rappresentazionét a közelgő fesztiválra. − Égi dolgot − ecsetelte lelkesen −, keringő bolygókkal, az állatövvel, és fényesen ragyogó csillagokkal, akárcsak odafenn! Szívemben meleg érzések keltek Leonardo őszinte, nyílt megbecsülése láttán. A fiam ellenben nem győzött arra panaszkodni, hogy a dúsgazdag Il Moro rettenetesen lassan fizet. »-« Már azon a napon vidékre utaztunk. Lorenzo elárulta, hogy magánbeszélgetése Il Moroval igen gyümölcsöző volt, noha Ludovico már nem emlékezett rá, mennyit segített neki Lorenzo. Láttam, hogy az információ, amelyet kicsalt belőle, mélyen aggasztotta. A herceg Milánó és szövetségesei irányításával kapcsolatos tervei messze túlmutatnak birodalma határán. Később is megvitathattuk volna a részleteket, de mindkettőnket nyomasztott, ami történt. A hintó csinos vidéki villa előtt tett le bennünket, amelyet ősi olívaligetek vettek körül. Lófejű szolga nyitott ajtót. − Erre gyertek! − mondta, és a fogadóterembe kalauzolt bennünket. Leültünk. Alig váltottunk néhány szót, mialatt arra az emberre vártunk, akinek vállát leginkább nyomta összeesküvésünk terhe. − Bianca Maria de Galeazza Sforza, Savoya hercegnője – jelentette be a szolga túlvilági hangon. A tizenhat éves nemes hölgy belépett a helyiségbe. Csendes méltósággal közeledett felénk, visszafogott öltözéke is ezt tükrözte. Nem is különbözhetett volna jobban nagybátyja feleségétől, Beatricétől. Meghökkenve vettem észre, hogy feszületet hordott fémszürke ruhája magas gallérján. Szerényen üdvözölt bennünket. Hagyta, hogy Leonardo és én kezet csókoljunk neki. Lorenzo szája az arcát érintette. Firenze ura megkülönböztetett figyelmet kapott. 273

− Végtelenül megtisztel látogatásod, uram. A bácsikám szólt nekem hosszú évek óta virágzó barátságotokról. − Bianca a fiam felé intett a fejével. − Leonardo azt mondja, egykor a patrónusa voltál. − Olyan szelíden mosolygott rám, hogy szinte bárgyúnak hatott. − Igazán büszke lehetsz az unokaöcsédre. − Az vagyok − feleltem. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mintha nem a megfelelő helyre érkeztünk volna. − Bernardo − szólalt meg Beatrice, és az ajtónál álló szolgához fordult. − Sétálok egyet a vendégeimmel a birtokon. − Örömmel elkísérlek benneteket − egyezett bele a szolga. Úgy véltem, óvni akarja úrnőjét. − Nem lesz rá szükség. Jó barátaim. A szolga visszavonult, és becsukta maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban, hogy egyedül maradtunk, a ház úrnője ámulatba ejtő átváltozáson ment keresztül. Az arca mosolyra görbült, megölelte Leonardót, majd letérdelt, Lorenzo kezét az ajkához szorította, és csókokkal halmozta el duzzadt bütykeit. − Kövessetek! − mondta, miután felállt. Az ajtón keresztül a kertbe léptünk. A villa közelében Beatrice halkan beszélt, de amikor eltávolodtunk az épülettől, felemelte a hangját, és lelkesen ömlött belőle a szó. − Olyan boldog vagyok, hogy eljöttetek! − mondta. − Szörnyű hírek érkeznek Firenzéből! − Tehát megértetted, miről írtam a levelemben? − kérdezte Lorenzo, de inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. − Ó, igen! Amit a kód nem leplezett, görögül írtad. Az egyetlen ember, aki ebben a házban rajtam kívül tud ezen a nyelven, a tanítóm. Érte is hálás vagyok. − Leonardóhoz és hozzám fordult. − Ha a Medicik nem lettek volna jó kapcsolatban a Sforzákkal, és nem adják át nekik a klasszikus kultúrák iránti szeretetet, soha nem lett volna görög tanítóm… Elharapta a szavakat. Öreg fák között megbújó kis épülethez értünk. Bianca szoknyája ráncából kulcsot vett elő, és kinyitotta a nehéz ajtót. Az árnyékos helyiségbe terelt bennünket, és visszhangos csattanással bezárta mögöttünk az ajtót. − ...és soha nem hallottam volna Platónról − fejezte be mondandóját a hercegnő. A hangja kísértetiesen csengett a falak között. Bianca gyakorlott mozdulattal leemelte a falról az egyik fáklyát, és a kőtálhoz lépett, amelyben egyetlen gyertyabél úszott olajban. A fáklya lángját a kanóchoz 274

érintette, mire a kanóc tüzet fogott. Fény áradt szét a helyiségben. Szétnéztünk. Nem volt semmi a teremben, csak a török szőnyeg a földön. − Maestro − szólalt meg Bianca −, felhajtanád itt a szőnyeget? Leonardo megtette, amit kértek tőle. A kőpadlón rejtekajtó körvonala rajzolódott ki, amely tökéletesen illeszkedett a padlószintbe. Vaskarika volt rajta, azzal lehetett kinyitni. Bianca kissé felemelte a szoknyáját, és lement a rozoga lépcsőn. Közben meggyújtotta a falon álló fáklyákat. A sötétből előbukkanó üreg egy fokkal hívogatóbb lett. − Hamarosan összeházasodom Miksával − szólalt meg Bianca, és még több fáklyát gyújtott meg. − A Szent Római Birodalom császárnője leszek. − A lépcső aljára értünk. A lány komoly arccal felénk fordult. − Ha nem írod nekem annak idején, hogy jöjjek Milánóba, nem tudtam volna a segítségedre lenni. Fogalmam sincs, mit szól majd a férjem. − Nehéz megmondani − felelte Lorenzo. − Ünnepelt elme, tudósok barátja és támogatója, de Rómához fűződő kapcsolatát képtelenség túlértékelni. A szövetségek olyan gyorsan változnak, mint az Alpok időjárása. Végső soron az uralkodók fogják eldönteni vállalkozásunk sikerét: kit koronáznak meg, kit választanak pápává, ki hal meg és mikor, ki háborúzik kivel. Ha a sors is úgy akarja, sikerrel járunk. Az igazság mindenképpen a mi oldalunkon áll. Bianca reménykedve bólintott. A fáklyák meleg fényében nagyon szépnek láttam. Eltöprengtem, vajon milyen élet vár rá Ausztria és Burgundia földjén. Hiányoznak – e majd neki az idilli olasz patakocskák, az olívaligetek szürkés zöldje, családja és földijei. Görög tanítója. Ez volt a kulcs, ezért csatlakozott hozzánk. Bianca Sforza ismerte és szerette a platonistákat… és Hermes Trismegistost. Ügyesen ruhája ingujjába hímezte és láttatta a tanulás jelét a portrén, amelyet Lorenzóval a Vatikánban láttunk. A jel nem más volt, mint az egyiptomi kereszt. Az ankh. Ízisz szimbóluma. Merész, ragyogó irányfényként hirdeti mindenki számára, aki észreveszi, és tudja, mit jelent, hogy a képen látható kislány rokon lélek és filozófus. Az alagsori üreg tele volt nagy ládákkal. Azt hittem, hogy némelyik, akárcsak Il Moro kincstárában, ékszerrel, arannyal és ezüsttel van tele. Bianca letérdelt az egyik lezárt láda elé. Ruhája ráncából újabb kulcsot varázsolt elő. Aranyból készült. Háttal volt nekünk, amikor megszólalt.

275

− Mindig azt kívántam, bárcsak férfinak születtem volna, de nem akármilyen férfinak, és nem akárhol. Azt kívántam, bárcsak olyan férfi lennék, aki Firenzében nőtt fel a Medici-aranykorban − Cosimo, Piero… − megfordult, a válla felett hátranézett. Könny csillant a szemében. − …Il Magnifico idején. Bárcsak Ficinóval, Albertivel és Mirandolával tanulhattam volna együtt! Lorenzo a vállára tette a kezét. − Bianca, édes lányom. Tudnod kell, hogy örökre az adósaid vagyunk. A tetteid révén ma eggyé váltál velünk. Átszellemült öröm sugárzott a lány arcáról. Néhány könnyet ejtett, majd ismét a láda felé fordult. Néztük, ahogy letérdel, belenyúl, és kivesz valamit. A keze tele volt, ezért Leonardóval felsegítettük. Követtük az egyik fáklya alá, ahol feltárult Bianca kincse. Karmazsinvörös zsákból faládikát vett elő, amelyet ezüsttűk díszítettek. Az aranykulcs nyitotta. Vörös selyembe burkolt csomag került elő. Kihajtogatta. Megsárgult, sokszor összehajtott vászondarab volt. Nem volt rajta semmi különös. Bianca segítségével óvatosan széthajtogattuk az anyagot. Hosszú volt, keresztben alig szélesebb fél méternél. Teljes hosszában férfitest sötétvörös lenyomata látszott rajta elölről és hátulról. Krisztus teste volt: kéz, láb, csípő, fej. Jézus halotti leplét tartottuk a kezünkben. A vak is látta, hogy nem igazi. Hamisítvány, méghozzá nem is a legjobb fajtából. Ez volt a Savoyai család értékes, szent ereklyéje − a leirey-i lepel. − A bácsikád, Jacque, azt mondta Rómában, hogy sok éve nem tárták a nyilvánosság elé − mondta Lorenzo. − Már látom, miért − felelte Leonardo, aki képtelen volt leplezni undorát. − Meg lehet csinálni? − kérdeztem. A fiam csendben a hosszú, vékony vászonra meredt. Láttam már hasonló kifejezést az arcán, amikor ide-oda ingatja a fejét. Emlékszem, nyolcéves volt, aznap a virág porzóját és a virágport fürkészte így a piros szőnyegen, a Vinci melletti napfényes legelőn. − Igen − szólalt meg végül. A szája mosolyra görbült. − A legjobb munkám lesz. Ha nem a legjobb, akkor is végtelenül fogom élvezni. »-« Éjszaka volt már, mire visszaértünk a Corte Vecchióba. Amikor begördültünk az udvarra, másik hintót pillantottam meg. Felismertem, Medici-kocsi volt, a család legszebb járműve, amelyet csak Lucrezia és lányai használtak hosszabb utakra, Rómába vagy Nápolyba, ha nagy pompával jelentek meg. 276

A látványától zavarba jöttem. Ki jött Firenzéből Milánóba? Zoroastre jött elénk, üdvözölt bennünket, és kinyitotta a hintó ajtaját. Amikor kiléptem, magas alakot pillantottam meg a palazzo árnyas bejáratában. Épp lehajolt, és Salainak magyarázott valamit. Aztán mindketten a jövevények felé fordultak. − Papa? − suttogtam, és Lorenzóra néztem. Szerelmem szélesen mosolygott. − Kinek az ötlete volt? − kérdeztem, és egész testemben remegtem. − Amikor visszatért Indiából, Firenzébe jött − mondta Lorenzo. − Verrocchióhoz ment, de nem talált ott bennünket. Az anyám írt, és elmondta. Én hozattam ide. Leonardo megismerte Ernestót. − Nagyapa! − kiáltotta. A bejárathoz szaladt, és erősen megölelte az öregembert. Visszaszaladt hozzánk, és megölelte Lorenzót is. Alig tudtam megállni, hogy el ne sírjam magam az örömtől és a meghatottságtól, ahogy apámmal egymás felé közeledtünk. Aggódtam, hogy a sok év és utazás megöregítette, legyengítette, de épp az ellenkezője történt. A karjába vett és megölelt. Az ölelése soha nem volt ilyen erős, és amikor eltolt magától, az arca élénkebb volt, mint bármikor. Az egész testét áthatotta az elpusztíthatatlan életösztön. Szemhunyásnyit sem aludtunk aznap éjjel. Leonardo, Papa, Salai, Lorenzo és én összegyűltünk a hercegi hálóban. Felváltva tápláltuk a tüzet. Ültünk, vagy elterültünk a hatalmas ágyon. Sajtot és kenyeret majszoltunk, szőlő- és olívakompótot eszegettünk. Megtanítottam Júliának, hogyan készítse el. Az éjszaka legnagyobb részében apám szórakoztatott bennünket számos kalandjával, amelyet Keleten élt át. Mezítlábas, festett szent emberek vándorolnak keresztül-kasul az országban, és nem viselnek mást, csak ágyékkötőt, és különböző testhelyzeteket erőltetnek magukra. Mandulaszemű, sötét bőrű nők selyemfátylat, aranykarkötőt és orrkarikát viselnek. A kezüket és a lábukat lenyűgöző, festett minták ékesítik. Az ősi templomok falára a legpajzánabb szerelmi pózokat bemutató nőket és férfiakat véstek. Elefántokat látott hatalmas, kígyószerű ormánnyal. Fanyeregben lovagolt is a hátukon. Utazásai alatt alig jutott el valami hozzá a keresztény világból. Az indiaiakat, mint mondta, annyira lefoglalja a saját, a miénknél több ezer évvel idősebb kultúrájuk, hogy Európa nem is létezik a számukra. Sok történetet hallott a júdeai szent emberről, akit Issának neveztek, és hosszú éveken keresztül Indiában vándorolt tanítóként, majd amint visszatért hazájába, elítélték és kivégezték. Végül, tartja a legenda, Issa visszatért Indiába, magas kort élt meg, és ott halt meg. Lorenzo tágra nyílt szemmel hallgatta a történetet. Sok platonista testvéréhez 277

hasonlóan ő is igyekezett összebékíteni a régi vallást az újjal. Soha nem mondta ki, de sejtettem, nem szívesen gondol arra, hogy Jézus nem halt meg a kereszten, hanem Indiába utazott, és ott halt meg. Miután Salai elaludt a dédapja ölében, Ernesto a bölcs férfiakról kezdett mesélni, akikkel Keleten találkozott. Az indiai szentről, akit hónapokig keresett a hegyek között. A barlang, amel yben élt, alig volt nagyobb egy patikaraktárnál. A férfi harminc éve lakott ott szinte töretlen boldogságban. Papa történeteit hallgattuk a keleti istenekről, filozófusokról és önkívületi szerekről. Lorenzóval elmeséltük utunkat a csodálatos Vatikánba. Papa maga is fogyasztott hasist a pasa virágokkal teli kertjében. Extázisos állapotában azt képzelte, hogy mennyei paradicsomba jutott. Pávát látott, amint széttárja hatalmas, kékeszöld farktollait rengeteg szemével, mire úgy gondolta, hatalmas, mindent látó istennel találkozott, és zokogni kezdett, amikor a madár összecsukta legyezőszerű farkát, és arrébb ment. − Egyszer − mondta Leonardo azon a hangon, ahogy legfelháborítóbb élményeit szokta ecsetelni − mohó voltam, és túl sokat ettem Mama süteményéből. Felrepültem az égbe, túl a kékségen, a csillagokkal és bolygókkal teli feketeségbe. Leszálltam az egyiken. Menny és pokol lakott rajta. Az egész nagy gépezet volt kerekekkel, fogaskerekekkel, áttételekkel, létrákkal és hatalmas csavarokkal. Szörnyek és démonok rohangáltak le-fel. Szárnyas lények repkedtek mindenfelé. Repültem. Napok robbantak fel. − Elhallgatott, visszaemlékezett. − Amikor visszatértem a mi világunkba, észrevettem, hogy bepisiltem. Utána egy egész napig nem keltem fel. Először kétségbeestem. Kárt tettem az agyamban? De nem. Rengeteg képet láttam itt bent − a homlokára mutatott −, azóta is a fejemben vannak. Elkezdtem lerajzolni őket. Furcsa szerkezetek. Víz alatti sétára szolgáló eszközök, rettenetes hadigépek. Arcok. Mennyi arc! Gonosz őrültek, félelmetes sárkányok, férfiak és nők. Emberek állati vonásokkal, sárkányok emberi arccal. Emlékeztessetek rá, hogy mutassam meg nektek egyszer! − Mindezt az apró barna süteménytől? − kérdezte Papa szórakozottan. − Bárcsak többet hoztam volna haza. Mindnyájan hangosan felnevettünk, és cukkoltuk hanyagsága miatt. Papa is nevetett, mint még soha. − Mesélj nekünk a feleségedről, Papa! − kértem. Apám arca hirtelen elkomorult. Ajka remegni kezdett, könny jelent meg a szemében. − Talán majd máskor − suttogta, majd Lorenzóhoz fordult. – Amióta idejöttem, egy 278

kis történetet szeretnék elmondani fiatal éveimből. Egy utazásról, amelyet nagyapád megbízásából tettem barátja, Poggio Bracciolini társaságában egy svájci kolostorba. Lorenzo arca felragyogott. − Csak nem arról szól, hogy ősi kéziratot fedeztetek fel a romos pincében, amelyet egy szál gyertya fényénél fejtettetek meg és fordítottatok le? Később pedig könyvként kerültek Cosimo könyvtárába? − Meglehet… − felelte Ernesto ravasz mosollyal. − Leonardo − mondtam a fiamnak. − Tehetnél még fát a tűzre. Ha jól sejtem, hosszú éjszakánk lesz.

279

Harmincharmadik fejezet

Éreztük, hogy rohan az idő. Leginkább Lorenzo betegségén látszott, egyre kevésbé tudta leplezni fájdalmát. Milánó nedves és hűvösebb időjárása sokat rontott az állapotán. Az összes ízülete megmerevedett. Alig tudott járni, felmenni a lépcsőn, leülni vagy felállni a székből, az ágyból. De felállt, nap nap után, hogy a Savonarola elleni hatalmas összeesküvés minden szálát maga mozgassa. Késő délután volt. A hatalmas bálteremben álltunk. − Rendkívüli és komoly alkalom ez. Lorenzo, Zoroastre, az apám és én némán hallgattuk Leonardo szavait. Fennkölt pillanat volt. Porkristályok csillogtak a levegőben, akárcsak harminc évvel azelőtt Vinci legelőjén. − Arra esküdtünk fel, hogy legyőzzük a pusztítás önjelölt urát, aki − ha nem állítjuk meg − tönkretesz mindent, amit szeretünk Firenzében. Amit tettünk, jórészt hétköznapi dolog − akaratlanul elmosolyodott −, a lehető leghétköznapibb a számunkra. Nem is lehet másként. A tétlensé gnek hatalmas ára van. Segítenem kell, minden eszközzel, hogy célhoz érjünk azon az úton, amelyen elindultunk. − Örökre az adósaid vagyunk, Leonardo − mondta Lorenzo. − Az álmaiddal és elképzeléseiddel valóra váltod reményünket. »-« A repülő masinát kocsira rakták és elszállították. Leonardo kis, szögletes dobozkára hívta fel a figyelmünket az asztalon. A ládika mellett női gipsz mellszobor állt. A nap az arcára tűzött az a blakon át. A szobrot élénk színekkel festették meg − a haja sárga, az arcbőre és nyaka vörös, a ruhaválla égszínkék volt. Leonardo mellettünk téblábolt, és közelebb tuszkolta Lorenzót, Papát és engem. Intett, hogy ne lépjünk a dobozkát megvilágító fénysugár útjába. Titokzatos mosoly bujkált az arcán. Hirtelen tudatosult bennem, hogy a fiam újabb csodára készül, még nagyobbra, mint eddig valaha. − Értem, hogyan működik, de még nem tudom elmondani − magyarázta −, ezért meg kell bocsátanotok, ha nem tudom megfelelően szavakba foglalni. − Anélkül, hogy megérintette volna, a doboz tetejére mutatott − Ez a camera obscura. Nem az én találmányom. Alberti használta, amikor a napfogyatkozást nézte. Óvatosan gyertek ide! − irányított bennünket, majd egy kis lyukra mutatott a doboz oldalán, a mellszoborral szemben. A lyukas oldal fémből készült. − Látjátok a reteszt, itt? − kérdezte Leonardo, és a nagyon vékony vaslemezbe fúrt 280

lyukra mutatott. A hatás kedvéért elhallgatott. − Behatóan tanulmányoztam az emberi szemet. A camera obscura megmutatja, hogyan látunk mi, emberek. A szemünk közepén van egy lyuk, amely nagyon hasonlít ehhez a reteszhez. – A kis lyukra mutatott a vaslemezen, és elgondolkodott. − Ha fény éri a tárgyat − a napfényben úszó mellszoborra mutatott −, a képe áthatol a kis kerek lyukon az egészen sötét üregbe − a dobozra mutatott, amely minden bizonnyal az üreg volt −, és a kép felfogható fehér papíron vagy ruhán, amelyet a dobozba helyezünk, nem túl messze a lyuktól. Nehéz volt elképzelni, amit Leonardo mondott. Kérdően, hitetlenkedve néztünk rá. − Bocsássatok meg − esedezett Leonardo, és szavak után kapkodott. − Amikor azt mondom, a képet „felfogjuk”, azt jelenti, látni fogjátok a megvilágított tárgyat a papíron vagy a ruhán eredeti színben és alakban… de kisebb lesz, és fejjel lefelé áll. Szóhoz sem jutottunk. A legegyszerűbb kérdést is képtelenek voltunk megfogalmazni. Nem sokkal később Leonardo felébresztett bennünket édes álmunkból, és a varázslatos felismerés világába vitt. Felnyitotta a doboz tetejét, és a tűhegyi réssel szembeni falára mutatott. A kis fehér vásznon a festett mellszobor pontos mása látszott! A haja sárga, a bőre piros, a ruhája kék. Ahogy Leonardo mondta, fejjel lefelé állt. Zoroastre jelent meg. Leonardo bólintott, mire barátja kikapta a falemezre feszített vásznat a doboz belsejéből, és elviharzott. − Mit művel? − kiáltottam fel. Leonardo mosolygott. − Továbbfejleszti Alberti camera obscuráját. Gyertek! Követtük a műteremből kivezető ajtón, és megálltunk Zoroastre alkímiai laboratóriumának ajtajában. A fiatalember sorban álló gyertyák fölé hajolt, és a négyzet alakú fehér vásznat tartotta a camera obscurából. − Mielőtt a dobozba csúsztattuk a vásznat, bekentük tojásfehérjével − mondta Leonardo. − A kis lyukon átszűrődő napfény átszűrődött a reteszen, és reakcióba lépett a tojásfehérjével. Közelebb mentem Zoroastréhoz és a gyertyákhoz. − Az anyag megperzselődött! − figyeltem meg. − Igen, de csak ott, ahol a tojásfehérje és a napfény nem lépett reakcióba egymással. A tojás oldhatatlanná tette a vásznat. Láttam, hogy a mellszobor képe a perzselés nyomán lassan megjelenik a vászondarabon. Lorenzo néma maradt, Papa pedig azt motyogta: 281

− Igen, igen, látom. Egy pillanattal később Zoroastre vízzel teli tálba mártotta a vásznat, és összedörzsölte. Riasztó volt, hogy annyira durván bánik a finom és értékes lenyomattal. A fiamra néztem, aki szórakozottan mosolygott. − Várd ki a végét! − mondta. Zoroastre büszkén felénk fordult, és feltartotta a vászondarabot. A női mellszobor képe volt rajta. Nem volt színes, csak a perzselődés vöröses színe játszott rajta, mégis világosan kivehetők voltak a vonásai, a haja, a válla vonala… Döbbenten álltunk. − Pittura de sole – jelentette be Leonardo büszkén. − A nap festménye − motyogta Lorenzo hitetlenkedve. − Még kísérletezünk vele − szólalt meg Leonardo izgatottan. − Úgy hiszem, ha tükrökkel megnöveljük a tárgyra eső fényt, és lencsét helyezünk a camera obscurába, hogy jobb legyen a kép, élesebb és életszerűbb lesz. − Én pedig azt hiszem, vannak jobb rögzítőszerek, mint a tojásfehérje − tette hozzá Zoroastre. − Kipróbáltam a gumiarábikumot, a zselatint, de valami még hiányzik. − A fiatalember lesütötte a szemét. − Hiába, nem vagyok más, csak alkimistasegéd. Leonardo Papára és rám nézett. − Íme, Itália két legjobb alkimistája. − Mire gondolsz? − kérdezte Lorenzo. − Nem festeni fogod a hamis lirey-i leplet, hanem pitttura de soleként hozod létre? − Azt hiszem, lehetséges − felelte Leonardo. − De Zoroastre-nak szüksége lesz szakértők segítségére. Természetesen a dolgot a legnagyobb titokban kell tartani, ezért nem dolgozhatunk itt. − Tudsz jobb helyet? − kérdezte Lorenzo. − A legjobbat: Pavia. Húsz mérföldre délre innen. Il Moro többször küldött oda dolgozni. Lóháton tettem meg az utat. Van ott egy üres villa. Egészen eldugott, sok kis szobával és nagy teremmel. Tökéletes stúdió. − És a tulaj? − kérdezte Lorenzo. − Fiatal, nemes ifjú tetemes szerencsejáték-adóssággal. − Tudj meg mindent róla! − utasította Lorenzo. − Olyan ajánlatot teszek neki, 282

amelyet nem utasíthat vissza. − Felém fordult, és mosolygott. − Ó, Cato, milyen csodálatos férfit nemzett a nővéred! »-« Lorenzo megvette a paviai házat. Zoroastre előrement, hogy megtegye a megfelelő előkészületeket. Az épület bottegaként és alkímiai laboratóriumként szolgál majd. Lorenzo nagyvonalúsága szempillantás alatt mindent lehetővé tett. Időközben Leonardo – mindannyiunk számára titokban − „szentségtelen” tervet szőtt, amely elkerülhetetlen volt agyafúrt összeesküvésünk sikere szempontjából. Aznap hajnalban, amikor Paviába kellett indulnunk, Lorenzo sírása ébresztett. Azonnal talpra ugrottam. A hálóingében ült, a lába lelógott az ágyról. Eszelősen püfölte a combját az öklével. − Nem érzem a lábamat! Nem tudom mozgatni! − megfordult, és kétségbeesetten rám nézett. Megkerültem az ágyat, letérdeltem előtte, a kezembe vettem meztelen lábfejét, és szaporán dörzsölgetni kezdtem, majd feljebb haladtam a lábszárán. Áttértem a másik lábára is. A bőre ijesztő színűvé vált. Néhol kék, lila és barna volt, mintha megütötte volna, másutt halálsápadt. A térde annyira megdagadt, hogy nem mertem megérinteni. Erőt vettem magamon, nem zokogtam. Erős és nyugodt maradtam, de a lelkem mélyén rettegtem. Sikerült mosolyt kipréselnem magamból. Furcsa kifejezés ült Lorenzo arcán, mintha távoli hangot hallgatna. − Folytasd, Caterina! Ahogy csinálod… mintha éreznék valamit, valamit a jobb lábfejemben. − Még erősebben dörzsöltem. Lorenzo bólintott, és halványan elmosolyodott. − Igen. Fáj. – Keserűen felnevetett. − Még soha nem örültem ennyire a fájdalomnak! Megdolgoztam a lábát, amíg vissza nem tért belé az élet. Szerelmem lábujja, bokája, térde hamarosan megmozdult. Igyekeztünk nem tudomást venni bőre baljós színéről, amely azonban nem múlt el. − Azt hiszem, pihenned kellene, Lorenzo. Feküdj vissza az ágyba! − Nem. Járnom kell − erősködött. − Kérlek, kedvesem! − Tudnom kell, hogy képes vagyok-e járni, Caterina. A karját a vállamra tettem, és felhúztam. Csodálatos módon tudott menni, noha eleinte csak lassan. Egy idő után intett, hogy engedjem el. Nem szívesen tettem, és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha ne lenne távol tőlem. Mégis hagytam, hogy egyedül járjon. Lorenzo felegyenesedett, és nagy 283

erőfeszítések árán tett egy lépést. Aztán még egyet, és még egyet. − Lorenzo − mondtam csendesen, mire megfordult. − Nem akarsz leülni? Bebizonyítottad, hogy tudsz járni. Nehogy kimerülj! Lorenzo a reggelizőasztalhoz csoszogott, majd fájdalmasan a székre ereszkedett. A térde sajgott. Egy ideig némán ült, gondolkodott, tervezgetett. Jól ismertem ezt a tekintetet. − Caterina − szólalt meg végül. − Mondd meg a szolgáknak, hogy csomagoljanak. − Hogy érted ezt, Lorenzo? Nem utazhatsz ma Paviába. Ilyen állapotban nem. − Nem Paviába megyek. Hazamegyek, szerelmem. Firenzébe. − Firenzébe? Ismét elhallgatott, a gondolatai rendezgette. Az enyémek kavarogtak, majd szétrobbant tőlük a fejem. − Vissza kell mennem Firenzébe, hogy véghezvigyem a tervemet. Tudod, mit kell tennem. Nemet intettem. Nem akartam hallani. Lorenzo azonban más véleményen volt. − Az a sorsom, hogy meghaljak, Caterina. − Nem − kiáltottam, és zokogni kezdtem. Képtelen voltam odamenni hozzá, megbénultam, akárcsak ő az imént. − Ha nem mondom el a halálos ágyamon Savonarolának, amit el kell mondanom, az egész összeesküvés semmit sem ér. Azt hittem, megérted. − De hiszen nem haldokolsz! − kiáltottam. − Nem halhatsz meg! − Gyere ide! − mondta Lorenzo kedvesen. Odamentem, a lábához ültem. Elsimította a könnyes hajtincseket az arcomból, és a fejemet cirógatta. Hálás voltam, hogy nem látja az arcomat. − A testem megtört − szólalt meg Lorenzo. − Az ízületeim és a tagjaim már nem bírják sokáig. Magamban érzem a sorvadást. Tudod, hogy így van. − Miért nem segített semmi, ami tettem? − sírtam. − A véremben van. Nemcsak az apám és a nagyapám szenvedett a kórságtól a Medicik közül. A testvéreik is ebben haltak meg. Ha Giuliano elég ideig élt volna, őt is köszvény döntötte volna le a lábáról. − A hangja elcsuklott. − Csak imádkozhatok, hogy a fiaimnak más sors jusson.

284

− Ma kell menned? Nem maradhatnál még? − Felnéztem. Lorenzo arcát is könnyek borították, akárcsak az enyémet. − Nem maradhatok. Isten látja lelkem, nem akarlak elhagyni. Tiéd a szívem, Caterina. Egy a lelkünk. De ha nem megyek… Firenze elveszett − mondta, miközben az arcomat simogatta. – ígéretet teszek neked. Tudod, hogy mindig megtartom. − Tudom. − Még találkozni fogunk, ebben az életben. Ha eljön az idő, küldök érted, te pedig olyan gyorsan vágtatsz majd hozzám, ahogy csak tudsz. Ne kocsival gyere, az túl lassú. − Félrenézett. − Szükségem lesz rád, ha közeleg a vég. − Elég időt hagysz majd nekem? − Ezt ígértem meg. − Lorenzo, szerelmem… hogy tudok majd nélküled élni? – kérdeztem, és közben a könnyeimet törölgettem. − Az emlékem ott lesz veled, Caterina − suttogta. − Húsz év bőség. Több, mint ami a legtöbb szerelmesnek kijár. − Mosolygott, mintha eszébe jutottak volna a szép idők. − Mondd el! − kértem. − Az első hétvégéd a Careggiben, az akadémián. Bólintottam. − Te nyitottál nekem ajtót… az egész univerzumra. − Te mire gondoltál? − Az arcodra, amikor Cato mellkötése lehullott − vágtam rá rögtön a választ. Lorenzo felnevetett. A szemében őszinte derű kacagott. − Túl fogjátok élni, Caterina. Tudnom kell, hogy túlélitek. Te, Leonardo és az apád. Így kell lennie. Nem tudni, meddig tart még. A házfőnök ravasz, de nem tudja helyesen felmérni, mennyire. Ahogy Roderigo fogalmazott, van rés a pajzsán. A fájdalom és a szomorúság ideje véget ért. Felálltam. − Szólok Leonardónak. Megfordultam, de Lorenzo megragadta a kezemet, és az arcához szorította. − Nosztalgia − mondta, majd elengedte a kezemet. Becsuktam magam mögött az ajtót. Erős és határozott hangja bevésődött az emlékezetembe. Lorenzo. A sors 285

áldása. Hamarosan az emlékével kell majd beérnem.

286

Harmincnegyedik fejezet

Az elkövetkező

hónapokban Lorenzo kitartása adott erőt, hogy ne maradjak le mögötte nemes cselekedetekben. Firenze léte forgott kockán. Soha nem feledkeztem meg erről, hiszen rettenetesen erősnek kellett lennem. Összeesküvésünkben nem volt helye sem az érzelgősségnek, sem a kényeskedésnek. Egy hét telt el azóta, hogy az összeesküvők kis társasága Paviába költözött. Leonardo aznap éjjel fiatal férfi holttestével tért haza. A halott a kocsijában feküdt. Nagyon magas volt, keze, lába, ujja szokatlanul hosszú. Alpesi jég vette körül, amelyet nagyvonalúan Lorenzo állt. Senkinek nem volt szíve a szegény pára kiléte felől érdeklődni. Leonardo kizárólagos boncolási joga a milánói kórházban effajta előnyökhöz juttatta. Zoroastre, Leonardo, Papa és én együtt vittük a testet a stúdióba. A hosszú asztalra fektettük, amelyet korábban előkészítettünk. A catnera obscura nagy dobozát a tekintélyes, délre néző ablakkal szemben állítottuk fel. Annyi jeget tömtünk a férfi alá, amennyit csak tudtunk az éjszaka homályában. A vásznon alkalmazandó rögzítő anyag kérdését még nem oldottuk meg. Az alkímiai kemence fényénél Papa, Zoroastre és én hetekig kísérleteztünk mindenféle anyaggal a bitumentől kezdve a krómsókig. A sók látszottak a legígéretesebbnek. Amikor ferrokrómot szódával és mésszel hevítettünk, krómsó keletkezett. Ugyanezt az ércet kálium-karbonáttal és mésszel hevítve káliumsót kaptunk. Ha a visszamaradt anyagot savval kevertük, a vásznon világosabb és élesebb vonásokat produkált. Heves vita zajlott közöttünk arról, melyik sav lenne a legalkalmasabb, vagy milyen arányban keverjük a tojásfehérjéhez az egyes anyagokat. Az első estén Leonardo minden órában a laboratóriumba jött, kíváncsi volt, hogy haladunk. Az egyik füzetébe mindent feljegyzett. A késő esti vacsora alatt eleredt az eső. Az idő előrehaladtával Leonardo egyre jobban aggódni kezdett. Nyolc óra napfény kell az expozícióhoz − magyarázta. Az étkezés alatt némán maga elé bámult, az ételhez egy ujjal se nyúlt. Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, és a múlt szép emlékeivel igyekeztem elhessegetni szörnyű gondolataimat. Végül mákból és macskagyökérből altatót kotyvasztottam magamnak, hogy másnap erős és kipihent legyek. A szer kiválóan sikerül, nagyon mélyen aludtam éjszaka, mint akit fejbe kólintottak. Papa ébresztett hajnalban. Boldogan láttuk, hogy az eső alábbhagyott, és előbújt a nap. Együtt mentünk le Leonardo stúdiójába. A magas hulla arccal lefelé feküdt az asztalon, karja a hasa alá szorult. A hátát szörnyen felhasogatták − tudni sem akartam, mivel és hogyan. Mintha önostorozó lett volna. A sebek sötétpirosak és 287

vértelenek voltak. Magamban hálát adtam a gyógynövényeknek, amelyek révén békésen alhatok, bármit kell kiállnom nappal. − Cato bácsi, gyere ide, és segíts nekem! − mondta Leonardo, amint megpillantott a stúdió ajtajában. Erőt vettem magamon, és odamentem hozzá. Nagy pamutlabdacsot adott a kezembe, nála is volt egy. − Ma a lepel egyik felét készítjük el, méghozzá a hátát. Be kell púdereznünk a testet ezzel − mondta Leonardo, majd fehér porral teli edényt nyújtott felém. − A tárgynak fehérnek kell lennie, hogy fekete legyen a vásznon. Leonardo reményteljesen rám mosolygott. Együtt láttunk hozzá. A nagy mű, amelyet megosztok a fiammal, és amellyel nem vallhatunk kudarcot, hiszen rengeteg forog kockán. Bepúdereztem a halott felhasított hátát. Leonardo közben nyolc, magas, zsaluval egymáshoz erősített tükröt állított fel az asztal körül. Gondoltam, megkérdezem, mit célja vele, de Leonardo egyszer csak intett segédjének, hogy kísérjen engem és Papát az alkímiai laboratóriumba. − Gyorsan kell dolgoznunk − közölte Zoroastre. Szaporán összekevertük a szükséges tojásfehérjét annyi rögzítő anyaggal, amennyi szerintünk a legjobb hatást produkálta. Ferrokrómmal itattuk át a vásznat, majd kifeszítettük, hogy megszáradjon. Mielőtt aludni mentünk, felfedeztük, hogy a vizelet lesz a legjobb reagens perzselésnél. Mind a négyen kellettünk hozzá, hogy a keretre rögzített vásznat a helyére csúsztassuk. Leonardo és Zoroastre az ablak és a holttest közé helyezte a nyolcoldalú tükröt. A fiam a reteszhez lépett, és finoman csiszolt lencsét helyezett el benne, amelyet kifejezetten erre a célra készíttetett. A nap hamarosan besütött az ablakon. Leonardo erősen koncentrált, olyan buzgalommal figyelte a szerkezetet, hogy azt hittem, eggyé válik vele. A napfény beömlött az ablakon, és a tükörre vetődött. Leonardo megigazította őket − csak ő látta, mi a hiba benne. A tükrök láthatóan felerősítették a napfényt, azonban az erős fénysugár és a keletkező hő meggyorsította a test oszlását is. Leonardo megkönnyebbülten sóhajtott, majd kitessékelt bennünket a stúdióból. − Csak annyit tehetünk, hogy várunk − mondta. − A legjobb lesz, ha mindent itt hagyunk. Örökkévalóságnak tűnik majd, ha itt várjuk ki a nyolc órát. 288

Így is tettünk: ételt, takarót és párnát vittünk magunkkal az al fesco ebédhez. Csodálatos helyet találtunk a napsütötte dombtetőn. A fa áldott árnyékot adott. Leonardo magával hozta a füzetét, vadul jegyzetelt, emlékezetből megrajtolta a camera, a tetem és a nyolcoldalú tükör helyzetét. Zoroastre fel-alá járkált, láthatóan hiányzott neki az állandó munka a bottegában. Leonardót kis híján az őrületbe kergette. − Nem tudnál nyugton maradni? − kérte segédjét. Végül Papa mentette meg a helyzetet. − Mutass nekem őszi növényeket − mondta Zoroastrénak −, amelyek felgyorsítják a bomlás folyamatát! Késő délutánra mindnyájunk számára elviselhetetlenné vált a várakozás. Alig szóltunk egymáshoz a hazafelé vezető úton. Lélegzet-visszafojtva vizslattuk munkánk eredményét. Nagy megkönnyebbülésünkre és meglepetésünkre sötét, kísérteties lenyomat keletkezett a leplen. Látszott a fej és a nyak hátsó része, akárcsak a váll és a hát vonala. Az ostorozás nyomai sötétebb színnel emelkedtek ki. A fenék, a comb és a lábszár is látszott, a bal halványabban, mint a jobb. Leonardo extázisos állapotba került. A kísérlet jobban sikerült, mint remélte. Mindnyájunkat megölelt örömében. Miután kiakasztottuk a leplet száradni, a konyhába terelt bennünket, hideg vacsorát tálalt fel nekünk, és odakiáltott Zoroastrénak, hogy bontson bort a jeles alkalomra. Azt mondta, csodát tettünk aznap. A varázslat ünnepe volt. Alberti, ha látna bennünket, koccintana az egészségünkre, a természet pedig áldaná isteni gyermekeit. »-« Másnap reggel a testet háton fekve találtam az asztalon. A kezével a nemi szervét takarta. A testét elölről is sebek borították. A csuklója és a lábfeje olyan volt, mintha odaszögezték volna valamihez. Az oldalán tátongó hasadék az állítólagos római centurio által ejtett seb volt. A hüvelykujját cérnával összekötötték, hogy a karja ne csússzon oldalra. Két hosszú lába párhuzamosan feküdt egymás mellett, amelyet enyhén behajlítottak, hogy elférjen az asztalon. Leonardo alulról felhasogatta, nehogy visszacsússzon. Reméltem, hogy az volt a legutolsó visszataszító művelet, amelyet érző szívű fiamnak el kellett végeznie. Sajnos a nap túl erősen tűzött a többnapos tetemre. Mire a tükrök a helyükre kerültek, szegény Jézusunk igencsak bűzlött már. Zoroastre arról érdeklődött, sikerülhet-e a dolog tükrök nélkül, de Leonardo aggódott amiatt, hogy a második 289

lenyomat halványabb lenne az elsőnél. Ezúttal a villában virrasztottunk. Minden órában valaki felállt az ebédlőasztal mellől, és megnézte, hogy áll a test. Ingerülten beszélgettünk egymással, a vacsoránál alig vettünk magunkhoz valamit. Amikor Leonardo visszatért a hírrel, hogy minden a legnagyobb rendben halad, Papa − érezve mély kétségbeesésünket − mesélni kezdett. − A leggyönyörűbb indiai nőt vettem feleségül. − Az arcára érzelmek ültek ki, a szája mosolyra görbült. − Idősebb özvegy volt, nem olyan öreg, mint én, de már nem is lány. Évek óta utazgattam, mire eljutottam a faluba, ahol élt. Minának hívták. − Lesütötte a szemét. A tekintete a kézfejére tévedt. Ügy nézte, mintha néhai feleségét rejtő medalion lenne. − Számkivetett volt, amikor találkoztunk. Nem az „érinthetetlenek” soraiból származott, nem erről van szó. A brahman kasztba született, előkelő családban. Tizenegy évesen feleségül adták a rangban hozzá méltó férjéhez. A férfi kegyetlen volt, kíméletlenül verte, minden lehetséges módon megalázta, és azzal fenyegette, ha nem engedelmeskedik neki, szól az anyjának, aki felgyújtatja. A szemem tágra nyílt, amit Papa észre is vett. − Bevett szokás arrafelé a feleségégetés. Ha az anyós nincs megelégedve a fia választottjával, gyakran olajjal locsolja le a szerencsétlen lányt, és felgyújtja. Apám története kiváltotta a kívánt hatást. Döbbenten hallgattuk az Indiában honos szörnyűségeket. Teljesen elfeledkeztünk a stúdióban heverő holttestről a camera obscura előtt. − Megfizet az anyós a tettéért? − kérdeztem. − Nem. Tilos megbüntetni. Mint látod, a nők igencsak haszontalan portékának számítanak Indiában. A fiú pedig a történtek után engedelmesebb feleséget kereshet magának. − A nyilvánvaló gyilkos megússza szárazon! − kiáltottam. − De csak ha nőt öl − helyesbített apám. − A hinduk hite szerint a nők lélek nélkül születnek, csak a házasság révén tesznek rá szert. − Micsoda arcátlanság! − szólalt meg Leonardo. − Azt hittem, az indiai istenek között vannak istennők is. − Valóban vannak. − Papa a fejét rázta. − Sok különös dolog zajlik az indiai kontinensen. Némelyiket soha nem leszek képes megérteni. − Miért volt a feleséged számkivetett? − kérdeztem. 290

− Attól félek, nem fog tetszeni, ha elmondom. − Elmosolyodott. Mintha büszkeség bujkált volna a tekintetében. − Mina férje maláriában halt meg. Miután ápolta, maga is elkapta, kis híján belehalt. Amikor eljött az idő, hogy elégessék a férje testét − Indiában így temetkeznek −, a férfi családja ragaszkodott hozzá, hogy sutit kövessen el. Senki sem tette fel a nyilvánvaló kérdést. Tudtuk, hogy Ernesto hamarosan elmeséli majd. − A jó feleség, mialatt férje holtteste a máglyán ég, a lángok közé veti magát. − Papa szélesen mosolygott. − Mina nem volt a hagyomány ellenzője. Boldogan kész lett volna újjászületni, ha a férje abban az életében nem lett volna akkora barom. Mindnyájan harsányan kacagtunk a gyászasztalnál. − Azzal, hogy nem volt hajlandó a lángok közé vetni magát, kivívta néhai férje és saját családja haragját. Mindnyájukra szégyent hozott. Amikor találkoztunk, Mina egyedül tengette életét a város peremén, és alig volt mit ennie. Kecsketejet árult asszonyoknak, akik titokban együtt éreztek vele. − Hagyta, hogy elvidd a szörnyű helyről? − érdeklődött Zoroastre. Papa bólintott. − Utazótársam lett, vezetőm, majd tolmácsom is, miután megtanítottam olaszul. Én alig gagyogtam hindiül. Rendkívül értelmes volt, tüzes és akaratos. − Papa Zoroastréra mosolygott. – A saját édeslányomra emlékeztetett − Leonardo anyjára. A feleségemmel keresztül-kasul bejártuk Indiát − folytatta Papa. − Soha nem volt olyan igazi barátom, mint ő. Apám álla remegni kezdett. − Mina fiatalabb volt nálam. Eszembe sem jutott… − Elhallgatott, közben ismét a kezére meredt. − …, hogy előttem megy el. Papa nem nézett rám, de éreztem, hogy ereje és szeretete együtt érzőn áramlik megtört szívembe. Apám Leonardóra mosolygott. − Bárcsak lefesthetted volna. Keleten ritkán festenek képeket halandó férfiakról és nőkről. Csak az isteneiket örökítik meg: nyolc karral, elefántormánnyal, emberi koponyákon taposó lábbal. − Kuncogott. − Szerintem tetszene neked India, Leonardo. Hirtelen fojtogatni kezdett a sírás. Felálltam, hogy megnézzem, mi a helyzet a stúdióban. A látvány rettenetes volt. A test megőrizte pozícióját, de az arc oszlásnak indult. A férfi ajka visszahúzódott, mintha bőszen vicsorogna valamire, az orrcsont körül a hús rothadni kezdett. Nem kellett hozzá nagy tudomány, hogy belássam, túl sokáig hevert a test a tűző napfényben a siker érdekében. 291

Visszatértem az ebédlőbe, és beszámoltam arról, amit láttam. − Kiveszem a vásznat − mondta Zoroastre, és felállt. − Ne! − kiáltotta határozottan Leonardo. A kudarc baljós árnya felkavarta a lelkét. Kirohant az ebédlőből, mi a sarkában loholtunk. Felmászott a camera obscura tetejére, és nagyon óvatosan belenézett. − Nem hiszem, hogy bármiféle kémiai reakció történt volna a vásznon. Zoroastre, hozz nekem egy darab ruhát, fél méterszer félmétereset! Gyorsan! − Mit művelsz? − érdeklődtem. − A test mellső részét fogjuk használni, kivéve az arcot. Szörnyű látomások kísértettek. Egy dolog felszúrni és megostorozni a halottat, viszont a lefejezés valami egészen más. − Fiam − suttogtam a fülébe izgatottan, amint lekászálódott a létráról. − Ne aggódj, Mama. Hullarabló vagyok, nem szörnyeteg. A ruhát a vászonra tette, ahol a fejnek kell megjelennie. Akárcsak előző éjjel, a test mellső oldalának képe is tökéletes lett. A mellkast és a kart tépett sebek csúfították, a torzó, az íves combok és lábikrák titokzatos árnyékot vetettek a lepelre. Az arc helyén fehérség éktelenkedett. Leonardónak igaza volt, az oldat még nem lépett kölcsönhatásba a napfénnyel. Teljesen kimosódott a forró vízben. Alig vártuk, hogy Leonardo elmondja, hogyan tervezi hozzáadni a fejet a kis híján tökéletes halotti lepelhez. − Én leszek a modell – jelentette be. Értetlenkedve, némán bámultunk rá. − A halotti lepel már csak Jézus arcára vár. Kié hasonlít legjobban az övére? − Lehet valami ennél szentségtörőbb? − kérdeztem. − Tökéletes istenkáromlás − tette hozzá Papa. – Jobb tréfa, mint a bűzbomba – jegyezte meg Zoroastre. − Ha rájönnek, hűvösre kerülsz − mondtam véget vetve a szellemeskedésnek. − Aztán máglyán végzed majd. − Nem ismernek fel − hitegetett. − Nézzétek meg, amit eddig készítettünk. − A falhoz vezetett, ahol a lepel száradt. − A kiemelkedő részek a legsötétebbek, amelyek elvileg hozzáértek a vászonhoz. A lepel előtt elhaladó zarándokok csak az orrom vonalát, a homokomat a töviskorona véres nyomával, a bajuszomat, a szakállamat és az arccsontomat látják majd. Úgy vélem, a teljes szemgödröm fehér 292

lesz. Anélkül, hogy arcomnak ezt a részét látnák, képtelenség azonosítani engem. Addig kell kísérleteznünk, amíg nem sikerül. Nem kockáztathatjuk, hogy bármi tönkretegye eddigi munkánkat. Nem mondhatnám, hogy Leonardo meggyőzött. Anyaként túlságosan aggódtam ahhoz, hogy meghalljam az értelem szavát. Mégsem volt mit tenni, neki kellett fognunk. Másnap bepúdereztük Leonardót, és az asztalra fektettük. A kezelt ruhadarab is a helyére került a camerában. Mielőtt Zoroastre megigazította volna a tükröt, Leonardo megjegyezte: − Az lesz legnehezebb, hogy nyolc órán keresztül mozdulatlanul feküdjek. Igaza volt. Két órával az első kísérlet után a fehér por az orrába ment. Akkorát tüsszentett, hogy majd leesett az asztalról. A következő napfényes napon óvatosabban bántunk a púderrel. Papa csendesen mesélt Leonardónak a nagy indiai varázslókról, akik annyira le tudják lassítani a légzésüket, hogy halottnak hiszik őket. Órákon keresztül ott ült egészen közel az unokájához, és lélegzetvételről lélegzetvételre lelassította szervezete működését. Hat óráig jutottunk, amíg a villába lopózó kóbor macska egyenesen Leonardo hasára nem ugrott. A hirtelen ébredés a transz közeli állapotból megrázó volt. Leonardo velőtrázóan visított fel. Hamarosan azonban a hasunkat fogva kacagtunk az eseten. Kétségbeesésünk mégsem lett kisebb. Életemben először láttam Leonardót kétségbeesettnek. Ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett a napos órák száma, és egyre többször lett szürke az ég és eredt el az eső. Figyeltem, ahogy lavór felett lemossa az arcáról és a hajáról a fehér port. A tükörképére meredt, és nagyot sóhajtott. A csalódottság világosan kivehető volt az arcán. Nem szokott a kudarchoz. Mindig van megoldás, újabb lehetőség. Végül lehajolt, és vizet fröcskölt az arcára. Hirtelen megmerevedett abban a testhelyzetben, és nem mozdult. Csak néztem. Hosszú percek teltek el így. Leonardo lassan felegyenesedett, és a tükörképére nézett. Az arca még mindig fehér volt a portól. A víz vékony erekben csorgott le az arcáról és a szakálláról. − Hozd a port! − suttogta nekem. − Zoroastre, odavinnéd Leonardónak a porral teli tálat? − kiáltottam. A segéd elszaladt, majd nem sokkal később visszatért a tállal, letette a fiam lába elé. 293

Leonardo lenézett, vizet locsolt az arcára, az orrára és a homlokára, a kézét a porba mártotta, és az arcára szórta. Odaszorította, amíg össze nem állt, akár a tészta. Csendesen felszisszentem, rájöttem, mi jár a fejében. Az isteni elme − gondoltam. − Halotti maszk − mondta csendesen. − Élő férfi halotti maszkja. Megfordult, és rám mosolygott. A megszilárdult vastag, nedves por levált az arcáról. − Az arcom fehér gipszlenyomata! − kiáltotta oda elégedetten Papának és Zoroastrénak. − Nem fogok mozogni. Nem fogok lélegezni. Bezárjuk az összes ajtót, nehogy a kóbor macskák bejöjjenek! − Boldogan felnevetett, és mindenkit megölelt. − Hogy nem jöttem rá előbb? Gyorsan kell dolgoznunk! Nem sokáig lesz már napfény. − Zoroastre felé fordult. − Hajts azonnal Paviába, Bellmonte bottegájába! Hozz nekünk egy hordó gipszet! A fiatalember azonnal útnak eredt. − Ha működik, meglesz a hamisítvány. A tökéletes szent ereklye. A lirey-i lepel Urunk arcával… − Kajánul ránk vigyorgott. − …aki nem más, mint Leonardo da Vinci. »-« A lepel tökéletes lett. 1491 novemberének utolsó, napsütéses napján a camera obscura új rögzítő vegyületünk segítségével megörökítette a fiam arcáról készült halotti maszkot, amelyet tökéletesen összedolgoztunk a milánói halott testével. Éles, sötét vágás választotta el a két részt, egyébként makulátlan volt az egyezés. Több furcsaság is jelentkezett azonban: a homlok szokatlanul alacsony lett, a szem kissé magasan ült. A következő verőfényes napon Leonardo a rögzítő anyagba mártott ecsettel hosszú hajat festett az alaknak. Saját véréből és vöröses pigmentből készült festékkel láthatóvá tette a töviskorona, a centurio lándzsája, a csuklón és a lábon a szegek nyomát, majd helyenként kevéske vért cseppentett. Tökéletes anatómiai ismeretei révén pontosan tudta, hová mit kell festenie. A lirey-i lepel tökéletes lett.

294

Harmincötödik fejezet

Alig volt időnk ünnepelni.

Levél érkezett Lorenzótól, amelyben azt kéri, hogy térjek haza. Szerelmem legelszántabb conditorát küldte, nehogy bajom essen a Firenzébe vezető út során. Nem sok mindenre emlékszem a fékevesztett vágtáról. Hálás voltam az álruhámért. Az évek alatt ügyes lovas vált belőlem. Ha nőként, hintóban ücsörögve tettem volna meg az utat, két hétbe telt volna egy helyett. Rettegést és örömöt éreztem, amikor megpillantottam Firenze tornyait. A városfalon belül, az utcákat járva balsejtelem költözött belém. Köztudott volt, hogy Lorenzo haldoklik. A legtöbb firenzei látszólag engedelmeskedett Savonarola zord szabályainak és életvitelének, de csak kevesen hitték, hogy megkímélheti őket a pokol kénköves tüzétől. Kihallgattam két férfit, amint arról beszéltek, hogy a Via de Leone két oroszlánja, amelyek addig végtelenül békések voltak, előző éjjel egymásnak estek, és halálra marták egymást. Egy nappal korábban egy nő eszét vesztette a Santa Maria Novellában tartott szentmisén. Lángszarvú, dühöngő bikáról kezdett vizionálni, amely ledönti az egyház falát. Éjjelente farkasszukák vonyítanak. Mindez baljós előjelnek számított. Az utcákon sötét cselszövés zajlott. A San Marco monostorból szerzetesek véget nem érő sora kígyózott a Medici-palazzo nyitott kapuin keresztül a palota udvarára. Őröket sehol se láttam. A szívem megszakadt, amikor megláttam, hogy karjukon könyvekkel távoznak. Az egyik Lorenzo hőn szeretett kilencedik századi Szophoklész tragédiái volt. Aznap mutatta büszkén nekem, amikor először jártam az otthonában. Zavartalanul léphettem a palotába. A felső emeletre vezető lépcső és a kert bejárata előtt őrök kis csapata vigyázott. Az oszlopos udvaron csak úgy hemzsegtek a barna köpenyes papok. Donatello Dávidját letakarták. Minden bizonnyal Savonarola műve. Nem szerette volna, ha alattvalói az érzékiség visszataszító látványával szembesülnek. Vajon attól fél, hogy felizgatja puritán csa tlósait? A banco bejáratát bezárták, Lorenzo ragyogó könyvtárát kiürítették. Odamentem a lépcső alján álló, rezzenéstelen arcú őrhöz, akit felismertem. − Hol a család? − kérdeztem. − Careggibe mentek. − A férfi hangja olyan élettelen volt, akárcsak a tekintete. − Ki irányítja a várost? − faggattam tovább. − Piero. − A katona arca eltorzult a fájdalomtól. − Il Magnifico… imádkozom 295

érte, de ezek a férgek… − suttogta, és a San Marco szerzeteseire mutatott − megszentségtelenítik az otthonát, pedig még csak meg sem halt. Éreztem, hogy azonnal el kell jönnöm onnan. A vidéki birtokot szigorúan őrizték. A földszinten nagy volt a sürgés -forgás. A szalonban Piero szedett-vedett főparancsnokságot rendezett be. Felmentem a lépcsőn, ahol heves vita zaja ütötte meg a fülemet. A conditores, ifjú consiglieres gyűrűjében megpillantottam Lorenzo örökösét. A Signoria több, idősebb tagja is köztük volt. Kiabáltak, hadonásztak, figyelmet követeltek maguknak. Rettenetes káosz uralkodott ott, ahol egykor rend honolt. Nappal és éjszaka − gondoltam. Mennyország és pokol. Careggi hátsó kertje jutott eszembe, az Igazság Temploma, az ős, öreg fa, amelynek ágai alatt az akadémia tagjai az emberi értelem határát keresték és hívták ki. Hatalmas összeesküvésünk Savonarola saját Pandora szelencéje − töprengtem. Kinyílik, amint a férfi, akit szeretek, meghal. Felmentem az első emeletre. Fent másfajta káosz uralkodott. Orvosok szaladgáltak ki-be Lorenzo szobájából. Köztük volt a család legfőbb orvosa, aki képtelen volt felfogni, hogy Lorenzo halálos beteg. Váltig bizonygatta, hogy minden rendbe jön, ha a ház ura nem eszik több szőlőmagot és körtét, valamint melegen és szárazon tartja a lábát. Lucrezia zokogva ült a folyosó egyik padján, lánya mellette ült és vigasztalta. A zaklatott Pico Mirandola épp boldogtalan apródjának készült nyakát szegni, amiért a szerencsétlen nem tudta megmagyarázni, hogyan léphettek be Savonarola szerzetesei a Medici-palazzóba. − A könyvtár oda! − kiáltotta Pico. − Így van − mondtam. Kimentettem a tehetetlen fiút Pico karma közül, és elküldtem. − Reméljük, San Marco házfőnökének van annyi esze, hogy nem égeti el őket. Egyebet nem tehetünk. Megöleltük egymást. − Silio elbarikádozta magát a szobájában, az állítja, hogy hátborzongató óriások küzdenek és bömbölnek a kertjében. Angelo ott van bent − mondta Pico, és a hálószoba ajtaja felé intett −, a Paviából érkezett specialistával vitatkozik, aki ragaszkodik hozzá, hogy Lorenzo igya meg őrölt gyémántból és gyöngyből készült főzetét. − Hitetlenkedve megrázta a fejét. A szívem szakadt meg Angelo Polizianóért, aki az összes jelen lévő férfi közül a legjobban szerette Lorenzót. − Nagy fájdalmai vannak? − kérdeztem. − Elképzelhetetlen. A bőre átvérzik a kezén és a karján. A velejébe hasít a 296

fájdalom. Szörnyen szenved, nem lel megnyugvást, mégis… − Pico keserűen felnevetett − … mégis fontosabb neki, hogy megnyugtassa az orvosokat, mint hogy enyhüljön saját szenvedése. − Látni szeretném − mondtam a barátomnak. − Menj be! − felelte Pico. − Te talán meg tudod menteni az eszement paviaitól és őrölt gyöngyitalától. Amennyire csak tudtam, összeszedtem magam. Ha nem is mosolyt, de kedélyes kifejezést erőltettem az arcomra, noha emésztő fájdalom töltötte el a lelkemet. Még a haldokló Lorenzo látványa is olyan örömteli volt a számomra, hogy legszívesebben rohantam volna a karjába. Az egyik sarokban Angelo Poliziano állt, és terjengős szónoklatot intézett a fekete ruhás, dölyfös férfihoz, aki minden bizonnyal a paviai orvos volt. Lorenzo azonnal megismert. Arcát eltorzította a fájdalom, mégis úgy ragyogott fel, amikor meglátott, mint a felhő mögül előbújó nap. − Angelo − szólalt meg −, kikísérnéd egy időre a jó doktort? − Örömmel − felelte Poliziano. Tiszteletteljesen bólintott felém, majd az ajtó felé terelte a férfit, és becsukta maguk mögött. − Zárd be az ajtót, Caterina! − mondta Lorenzo, majd folytatta. − Feküdj ide mellém! Engedelmeskedtem. Meglepett, mennyire biztonságban érzem magam haldokló szerelmem közelében. − Mesélj a pittura di soléról! Azt sem tudtam hirtelen, hol kezdjem. − Soha nem hittem a varázslatban, Lorenzo. Fiamhoz hasonlóan nagyra tartom a természet végtelen lehetőségeit. Amit azonban Leonardo természetes anyagok és alkímiai folyamatok segítségével alkotott, még kritikus szememben is valóságos csoda. − Megfelel majd a céljainknak, ahogy vártuk? − Tökéletesen. Lorenzo hosszan, elégedetten sóhajtott. − Akkor elégedetten hagyhatom magam mögött e világot – mondta. − Milyen csodálatos lenne, ha mindenki azt érezné, hogy halálával nagy tettet visz véghez.

297

Felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet ennyire bizakodó a saját halálával szemben. − Piero… − szólaltam meg. − Piero csapnivaló vezető lesz − fejezte be Lorenzo helyettem. − Egyáltalán nem alkalmas arra, hogy megtörje a házfőnök befolyását. A dolgok sokkal rosszabbra fordulnak Firenzében, mielőtt minden újra rendbejön. Azt akarom, hogy menj vissza Milánóba, és élj Leonardóval. Beleegyezőn bólintottam. Minden perccel egyre nehezebb volt fájdalom és sajnálat nélkül beszélnem. − Közelebb jönnél? − suttogta rekedten. Hangjába belopózott a fájdalom. − A tested melege enyhíti kínjaimat. Közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam, és átöleltem a mellkasát. Az ajkát a fejem búbján éreztem. − Van valami, amit el kell mondanom neked. Il Morótól tudtam meg, amikor legutóbb nála jártunk. Roderigóval együtt tervezik. Roderigo − motyogta nem kis áhítattal − az első Borgia pápa lesz. Ha megkapja a papi süveget, el kell menned Rómába, és látogasd meg! Tőle tudod meg az utolsó információt, amely sikerre fogja vinni összeesküvésünket. Lorenzo felnyögött. Felemeltem a karomat. Tudtam, hogy melengető érintésem fájdalmat is okoz neki. Egymás mellett feküdtünk, a baldachinos ágy kupoláját bámultuk. − Ha Ince tényleg haldoklik − mondtam −, Savonarola tényleg pontosan jósolta meg a halálotokat. − Valóban. Ironikus módon ez teszi majd hihetővé, amit a barátunknak mondok. Caterina, hozz tollat és papírt! Vonakodva felálltam, és az íróasztalhoz mentem. A könyökére támaszkodva Lorenzo görcsös ujjával körmölt valamit. − Hadd írjam én − kérleltem. − Nem. A meghívást saját kezemmel kell írnom. Amikor elkészült, vörös viaszt cseppentettem az összehajtott levélre, és lezártam a Medici-pecséttel. Lorenzo fáradtan hátradőlt. − Mit gondolsz, mennyi idő alatt ölnek meg a porrá őrölt drágakövek? − kérdezte váratlanul. 298

Megfordultam, és az ágyához siettem. − Lorenzo, ne! Borzalmas fájdalommal jár majd. − Nem lehet rosszabb annál, amit már így is el kell szenvednem, Caterina − felelte, és megragadta a kezem. − Tudnom kell, mikor vegyem be. A jelenlétében akarok meghalni. Gondold csak el, mekkora hatással lesz rá! Lefeküdtem mellé és megöleltem. Ezúttal nem tudtam elrejteni a kétségbeesésemet, és visszatartani a könnyeimet. Lorenzo megölelt, és az arcomat csókolgatta. − Indulj, szerelmem! − szólalt meg végül. Reszkető térddel felemelkedtem. Azt sem tudtam, hogyan tegyem egymás elé a lábamat, de valahogy az ajtóhoz botorkáltam. − Köszönetet kell mondanod Leonardónak a nevemben − szólt utánam. − Az egész világ hálás lesz neked, drága Caterina… és Leonardónak is. Megfordultam, hogy még egyszer utoljára lássam a férfit, akinek szerelmével megáldott az ég. − Mosolyogj, Lorenzo! − kértem. − Így szeretnék emlékezni rád. »-« Firenzébe vágtattam, a Via Largára tartottam. Összeszedtem minden bátorságomat, és beléptem a San Marco monostor kapuján. Egy üde arcú szerzetesnek mondtam, mi járatban vagyok: − Levelet hoztam Lorenzo de’Medicitől, amelyet személyesen kell átadnom a házfőnöknek. A szerzetes elsietett. A büszkeség majd szétvetette, amiért őt érte az égi szerencse, hogy a szörnyen fontos hírt közölheti Savonarolával. Másik dominikánus érkezett, idősebb és fanyarabb. Nem hittem, hogy valaha mosolygott életében. Úgy méregette a lepecsételt levelet a kezemben, mintha maga a sátán írta volna. − Kövess! − utasított, és sarkon fordult. Felmentünk az első emeleti folyosóra. A hely vizelettől bűzlött, mintha a szerzetesek nem jöttek volna ki a celláikból, hogy elvégezzék dolgukat. Az összes tonzúrás férfi úgy bámult rám, mintha meg akartak volna rémíteni gonosz tekintetükkel.

299

Az egyik ajtó mögött kis, puritán cella nyílt. Savonarola házfőnök egyszerű asztal mögött ült támlátlan széken, a Medici-szoborkertre néző, boltíves ablakon bámult kifelé. Anélkül, hogy felnézett volna, intett a marcona ábrázatú szerzetesnek, hogy hagyjon magunkra bennünket. Kettesben maradtunk. A házfőnök megfordult. Újra elszörnyedtem az undorító látványtól: az ajka, az orra, a barna táskákkal szegélyezett közel ülő, beteges, forrongó dühtől izzó szem viszolygást ébresztett bennem. − Miért kellene elhinnem, hogy a Medici zsarnoktól érkezett a levél? − kérdezte Savonarola, és kis híján felnyársalt eszelős tekintetével. − Azért, atyám − feleltem a tőlem telhető legalázatosabb hangon −, mert rajta van a Medicik pecsétje. − Átnyújtottam neki az összehajtott levelet. − Tudom, szörnyen megbűnhődnék, ha hamis írást hoznék. Savonarola kikapta az írást a kezemből, és az ablakhoz ment vele. Egészen közelről vizslatta a pecsétet, mielőtt felnyitotta. Háttal állt nekem, úgy olvasta Lorenzo sorait. Láttam, hogy görnyedt háta kissé kiegyenesedik. − Bizonyára tudod, hogy tucatnyi meghívását utasítottam már el − szólalt meg a házfőnök. Ostobán megráztam a fejem. − Tudod, mi áll a levélben? − kérdezte Savonarola. Felém fordult, és az arcomat fürkészte, amíg válaszoltam. − Tudom, atyám. Lorenzo… − A Medici zsarnok − helyesbített. − A Medici zsarnok − folytattam engedelmesen − halála közeledtével rájött, mennyi bűnt követett el, és meg szeretne gyónni neked. − Careggiben van? − Igen. − Vajon nem állít csapdát nekem az út mentén? − Dehogy, atyám! A vég közeledtével hirtelen feltárult előtte bűnös élete tátongó szakadéka, és megbocsátásért esedezik. – Térdre ereszkedtem Savonarola előtt. − Kérlek, légy kegyelmes! Gyanakodva fürkészni kezdte az arcomat.

300

− Nem ismerlek valahonnan? − De igen, atyám. − Lesütöttem a szemem. − Néhány évvel ezelőtt az angyalaid az Éj Hivatalába vittek, mert megsértettem Isten törvényét. Hamar beláttam tévelygésemet, és abban a szerencsében volt részem, hogy igazságos, gyógyító kezeddel magad tereltél vissza a helyes útra. − Mégis a Medicik bizalmasa lettél! − vádaskodott Savonarola. − Csak átmenetileg, atyám. Csak azóta, hogy megpróbálom visszavezetni Isten útjára. Kérlek… − Megragadtam a házfőnök kezét, és leküzdve undoromat megcsókoltam. − Kérlek, hallgasd meg gyónását. Ne engedd, hogy feloldozás nélkül haljon meg! − Milyen közel jár a halálhoz? − Órák kérdése csupán. Az orvosok azt mondják, reggelre meghal. − Hagyj magamra! − utasított Savonarola közönyösen. − Ugye elmész hozzá, atyám? − erősködtem. − Hidd el, megéri megmenteni a lelkét. Képzeld el, hány embernek segítene, ha tudná, hogy Lorenzo de’Medici a segítségeddel lépett az árnyékból a fényre! Lopva felnéztem. Savonarola beleegyezése jeléül némán bólintott. Azonnal lesütöttem a szemem. − Emelkedj fel! − parancsolta. − Ellátogatok a megveszekedett ördög katlanjába. A kegyelmes Isten erejével elmegyek hozzá, visszatántorítom a tátongó szakadék pereméről, és elviszem neki a megváltást. − Köszönöm, köszönöm! − kiáltottam a kezét csókolgatva. Felemelkedtem, de az undortól képtelen voltam a házfőnök szemébe nézni. Kiléptem a cellából, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a monostort. A szabadban, a Via Largán, ahol már senki sem látott, kiköptem Savonarola mocskát a kövezetre. A Palazzo Medici felé indultam. A boltíves bejárat alól visszanéztem a San Marcóra. Nem sokkal később angyalok serege özönlött ki az utcára. Kocsi gördült a kövezetre. Hamarosan a házfőnök is megjelent dominikánusok gyűrűjében, akik besegítették a hintóba, és Savonarola elrobogott. A Via Larga hamarosan megtelt firenzeiekkel. A hír gyorsan terjedt, az angyalok vitték szerteszét. Il Magnifico magához hívatta Savonarolát, hogy meggyónjon neki! Mindezt látva, és tudva, hogy néhány órának el kell telnie következő sikeres akciónkig, besurrantam a palazzóba. Az udvar néhány őrtől eltekintve üres volt. Lorenzo könyvtárának ajtaja tárva-nyitva állt, a polcok fájdalmasan üresen tátongtak. 301

Becsuktam az ajtót, és a nagy lépcsőt őrző katonához mentem. − Találkoztál vele? − kérdezte. − Férfihoz illőn viseli − feleltem. − Szép halála lesz. A férfi sírni kezdett, majd félreállt, hagyta, hogy felmenjek. Még egyszer, utoljára felkaptattam a lépcsősoron az első emeletre. Teljesen kihalt volt. Egykor dicsőség lakott itt − gondoltam −, talán soha nem látott dicsőség, de egyszeriben minden eltűnt, és soha nem tér vissza. Mindenütt a szépség uralkodott: magas oszlopsorok, szobrok, festmények és kertek. Volt valami, ami azonban még ennél is nagyobb volt a Mediciházban. Családszeretet. Gondoskodás, szenvedély és büszkeség. Az ősök tisztelete. A fiatalság reménysége. Hűség. Fenség. Kellem. Mind távozik Lorenzóval. A nagyság kora leáldozott. Éreztem, amikor végigmentem az ürességtől kongó folyosón. Beléptem a nagyszalonba. Gozzoli freskókkal teli kápolnájára néztem. A keleti falhoz mentem, ahol Lorenzo megmutatta nekem a két néhai Medici uralkodó képét: az idilli, jóképű fiatalembert szőke fürtökkel büszke paripa nyergében, és a vörös sipkás tudóst, lapos orral és napbarnított bőrrel, aki könnyedén beleolvad az emberek tömegébe. Lorenzo valóban e kettőt testesítette meg. Hercegek és filozófusok barátja egyaránt. Feslett. Tartózkodó. Játékos. Félelmet nem ismerő. Közönséges. Fenséges. Alázatos. Nagylelkű. Kedves. Il Magnifico. Kiérdemelte e címet. Megtisztelő volt, hogy szerethettem. Lorenzo de’Medici haldokolva feküdt. Gyöngyök és gyémántok keringtek az ereiben. Utolsó leheletével titkot súg majd az ördög fülébe, a hazugság vékony pengéjét mártja a testébe, amely áthatol az önjelölt igazságok csillogó páncéljának hajszálrepedésén. Lorenzo. Firenze. Örökre eggyé forrtak bennem. Egyedül ültem a nagyszalonban. Hallottam a tömeg ujjongását lent a Via Largán. Egyre többen várták Savonarola visszatérését. Közönybe ringattam magam, nem akartam érezni semmit. Arra jutottam, ha kicsit is átengedném magam az érzéseimnek, minden kapcsolatom megszűnne a világgal. Silio Ficino módjára óriások harcát látnám az égen, vagy olyan lennék, mint a szegény asszony a 302

templomban a dühöngő bika víziójával. Mindnyájunk, a város és Lorenzo emléke érdekében meg kell őriznem józan eszemet. Gyászolni ráérek később is. Elég időm lesz rá. Ordítás hangzott fel a tömegből. Tudtam, hogy a házfőnök visszatért. Lementem a lépcsőn, kiléptem a palazzóból. Az utca tele volt emberekkel, mindnyájan a katedrális bejárata felé igyekeztek. Eszelősen átverekedtem magam a csőcseléken egészen a templom lépcsőjéig. Ott állt dicsőségesen, szemérmetlen vallási szenvedélytől égve Savonarola. − Gyermekeim! − kiáltotta, mire mindenki elhallgatott. – Jó hírrel jöttem hozzátok! A Medici zsarnok halott! Emlékezzetek rá, mit prédikáltam! Emlékezzetek rá, hogy megjósoltam a halálát ebben az évben! A tömeg morogni kezdett. Éreztem, hogy a térdem elgyengül. Nyugalmat erőltettem magamra. Tudtam, hogy rosszabb is jön még. − Amint megérkeztem az ördög vackába Careggiben, tüzes fények izzottak fent az égen! Megrettentem a látványtól, mert tudtam, hogy isteni fény, amely a bűnös megváltásában vezérel. Fényűző ágyában vergődött és szenvedett a hatalmas fájdalomtól, de nem a teste, hanem a lelke kiáltott segítségért gyalázatos élete miatt. Könyörgött nekem, hogy oldozzam fel bűnei alól, mert szörnyen fél attól, hogy gyónás nélkül haljon meg, és örök időkig a pokol tüzén égjen. Kővé meredten hallgattam a szavait. Reméltem, hogy jelet kapok, amiből megtudom, hogy Lorenzo véghezvitte, amit akart. Savonarola az égre emelte a karját. − A tüzes csillag Careggi felett halványodni kezdett, ahogy az élet elhagyta a bűnös testet. Abban a pillanatban közel húzott magához, és a fülembe suttogta gyónását, amelynek minden szava igaz volt. − Behunyta a szemét, mintha földönkívüli állapotban beszélne. − Megtörtént a csoda! Más hangja szólt hozzám a bűnös szájából… − A tömeg némán, várakozva figyelt. A csend félelmetes volt. − Isten hangja volt! Döbbent morgás hallatszott. Az egyik asszony zokogni kezdett félelmében. Lorenzo neve és „Isten, irgalmazz!” kiáltás ütötte meg a fülemet. − Mit mondott az Úr? − kiáltott valaki az utcáról. − A jóslatot idővel megosztom veletek − kiáltotta Savonarola kísérteties titokzatossággal. Éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Lorenzo élete utolsó percének halk szavai halálpontos nyílvesszők módjára találtak utat a szentségtörő szörnyeteg szívébe. Savonarola kiszemezgette a gyülekezet tagjainak legtitkosabb gyónásából 303

mindazt, ami álnok prófétává tette. Ezúttal azonban mohón húzza majd mind szorosabbra összeesküvésünk szálát, és közben azt hiszi, hogy saját, gátlástalan céljait szolgálja. Soha nem fog rájönni: mi szőttük a hálót, amelyben vesztét leli. Idővel − ahogy mondta. A várakozás elviselhetetlen lesz, de a gyümölcse mézédes.

304

Harminchatodik fejezet

1492.

a halál és a kezdet éve volt. Ince pápa Lorenzo halálhírét hallva így kiáltott fel: „Oda hát Itália békéje!”, majd egy utolsó roham végzett vele. A pápai trónus Roderigo Borgiára szállt, amelynek sokan örültek. Sándor pogány uralkodó nevét vette fel a szodomita macedón király emlékére, aki meghódította a világot. Pontifikátusként első dolga az volt, hogy levélben támogatásáról biztosította Pico Mirandolát, és megbocsátotta neki a kabbalista tudományok tanulmányozása során elkövetett eretnek bűneit. Azokat a zsidókat, akiket a kegyetlen inkvizíció nem ölt meg, Izabella királyné en masse száműzte Spanyolországból. Közben tengerésze, Kolumbusz Kristóf nyugatra hajózott az Óperenciás tengeren át, és új világot fedezett fel, amelynek aranyát és pogány lelkeit a kereszténységnek ajánlotta fel. Lajos francia király is meghalt. Trónját és Európa első számú hadseregét az ambiciózus, huszonkét éves Károlyra hagyta, aki szeme alatt éktelenkedő nagy anyajeggyel, félelmetes arcrángással és mindkét lábán hat lábujjai rendelkezett. Jobb esetben ijesztően műveltnek, rosszabb esetben ijesztő torzszülöttnek vélték. Firenzében maradtam, és egyedül éltem kis házamban. Lorenzo gondoskodott róla, hogy ne kelljen dolgoznom. A patika hiányában nem volt mivel gyógyítanom a szomszédokat, hiába keresték fel az egyik „varázslót”, akit San Marco házfőnöke mindennek elmondott a szószékről. A Szentírás kivételével az összes könyv gyanút keltett. Ha megtalálták, gazdájával együtt temették el. Senki sem maradt a Palazzo Mediciben, aki ismert volna. Lucrezia hónapokkal később követte szeretett fiát a sírba. Lorenzo halála után Piero és családja kivert kutya módjára tért vissza Careggiből Firenzébe. Látszólag apja helyett uralkodott, de valójában se hatalom, se tisztelet nem övezte. Az akadémiai barátaim közül, akik nem meghúzódva tengették életüket Firenze szomorú városában, ki Rómában, ki Velencében keresett menedéket. Nem volt ünnepség, lóverseny, szerencsejáték, táncmulatság vagy vasárnapi calcio mérkőzés. Csak a rideg misék és prédikációk maradtak, amelyek egyre baljósabbak lettek. A város lakóit örök kárhozattól való félelmük lomha engedelmességbe taszította. Eljártam Savonarola miséire, mert tudtam, csak a Duomóban kaphatok jelet arról, hogy összeesküvésünk életre kelt. − Ó, bűnös gyermekeim − kántálta a zsúfolásig telt katedrálisban egy vasárnap 1493 elején. − Ma a jóslatról kell beszélnem nektek. A szent ereklyéről, amelyet nemsokára a saját szemünkkel láthatunk. 305

A gyülekezet feszülten figyelt, minden szót hallani akart, hiszen a keresztények számára nem létezett szentebb dolog az ereklyéknél. A kezemmel eltakartam a mosolyomat. Eszembe jutott, mi történt annak idején a Corte Vecchiában és a paviai házban. Élete utolsó leheletével Lorenzo mesélt Savonarolának a lepelről, nem pedig az Isten. A házfőnök persze nem hitt volna a megátalkodott bűnösnek. Tudtuk, hogy álnok. A papjainak tett gyónásból szerzett tudást is úgy állította be, mintha a mindentudó Istentől származna. Azt reméltük, hogy Firenze önjelölt prófétája képtelen lesz ellenállni az izgalmas jövendölés lehetőségének. Lorenzo megvesztegette saját lelki üdvéért cserébe San Marco házfőnökét. Kíváncsi lettem volna, mit gondol magában Savonarola. Lorenzo és Ince 1492-ben bekövetkező halálának jóslata ügyes számításának volt köszönhető. Mindenki tudta, hogy mindketten halálos betegek. Azonban a soron következő jövendölés egyértelmű tanúbizonyságot tenne tévedhetetlenségéről. A hír viszont nem mástól, mint legnagyobb ellenségétől, Lorenzótól származott. Firenze lakóit megrázta a házfőnök bejelentése. Attól a naptól kezdve izgatottan és türelmetlenül várták az ereklye nyilvános bemutatását. Rengeteg munka várt még rám, ezért el kellett hagynom a várost. »-« Azonnal Rómába indultam, ezúttal hintóval. Két bíboros jött elém, hogy üdvözöljön: Ascanio Sforza, a pápa újdonsült jobbkeze, és Lorenzo fia, Giovanni, akit születése óta ismertem. Csak tizenhat éves volt, de olyan komolyan viselkedett, mintha már rajta lenne a bíbor reverenda és a sapka. Ascanio az unokaöcsém, Leonardo felől, és Lorenzo haláláról érdeklődött. Halála előtt Firenze egykori ura hosszú levelet írt Giovanninak − mondta a fia. Lorenzo tudta, hogy Giovanni hamarosan bíborosi rangba lép Rómában, és meg akarta osztani vele tudása és bölcsessége legjavát, mielőtt elfoglalja helyét a hatalmasok között. Giovanni tudta, hogy apja kedves barátom volt, ezért felajánlotta, hogy távozásom előtt, ha kívánom, elolvashatom Lorenzo utolsó levelét. Azzal a Medici örökös távozott, Ascanio pedig végigkalauzolt a Vatikánon, majd a szentatya magánlakosztályába vezetett. Nagy építkezés folyt ott, az állványzatot épp akkor távolították el az újonnan festett freskók alól a pápa személyes szentélyének négy helyiségéből. Roderigo Borgia a legtöbb olasz férfihoz hasonlóan lefogyott öregségére. Vonzó külseje nyomokban megmaradt, de az orra kihegyesedett, és tokája petyhüdt bőrlebernyegként lógott le az álláról. 306

Illendően térdre ereszkedtem, hogy üdvözöljem a legszentebb keresztény embert, de Roderigo fittyet hányva minden formaságra felemelt. A Szentek Termében Ascanióval együtt hármasban foglaltunk helyet a legnagyobb kandalló előtt, amelyet életemben láttam. Vastag aranyoszlopok tartották a zöld kandallópárkányt. Percekig bámultam a felette pompázó festményt. − Pinturicchio csodálatos dolgot művelt a lakosztályommal, nem gondolod, Cato? − kérdezte a pápa, amikor észrevette, hogy mereven nézem a festményt. − Az összes új freskót ő készítette? − kérdeztem. − A fickó huszonöt éve díszíti a Vatikánt. − Roderigo mosolygott, és a fejét rázta. − Nem olyan, mint Leonardo, de egy napon talán az unokaöcséd is Rómába látogat. − Bocsásson meg felséged − mondtam, és az állammal a kandalló feletti festmény felé intettem −, de a nőalak ott a trónuson nem Ízisz? − De igen. − Úgy vélem − folytattam −, a jobbján ülő férfi Mózes. Viszont ha így van, a balján helyet foglaló alak nem lehet más, csak Hermész Triszmegisztosz. – Jó szemed van az eretnekekhez, barátom! Nem győztem ámuldozni. Ismertem Roderigo Borgia ízlését, de soha nem gondoltam volna, hogy pápaként ilyen nyíltan hangoztatja majd eretnek hajlamát. Az abszolút hatalom természete tehát ilyen − gondoltam. Magas rangban az ember támadhatatlannak, érinthetetlennek képzeli magát. Hálát adtam a sorsnak, hogy e kritikus pillanatban a kereszténység feje rokon lélek, és teljes mellszélességgel támogatja a küldetésemet. − Igen − mondta a pápa könnyedén. Ujja egyetlen intésére a selyembe öltözött apród újabb kancsó bort hozott. − Később megmutatom neked a többi freskót is. Hermész a Szibillák Termében is szerepel, és a hátad mögötti csodálatos jelenetben is látható, csak még nem leplezték le. − Roderigo a vászonnal takart falra mutatott. − A bika a Borgia család jelképe, akárcsak az egyiptomi bika, Ápisz. − Ápiszt Oziriszként, napistenként imádták, ha nem tévedek − feleltem. Roderigo bólintott. − A freskókon egyiptomiak imádják a szent keresztet, a piramist és a bikát. − Végső soron mind téged imádnak, Roderigo − summázta Ascanio Sforza. − Így van rendjén − helyeselt a szentatya, miközben ravaszul mosolygott. − Most pedig, Cato, mesélj nekünk Firenzéről és San Marco házfőnökéről. Kissé félve, de elmeséltem Leonardo lepelhamisítási módszerét. Azt hiszem, a 307

pápa és a kardinális a legszívesebben felugrott volna a székéből, annyit fészkelődtek, amíg az oszló hulla okozta nehézségekről, alkímiai kalandjainkról és a varázslatos camera obscuráról meséltem. − Mikor állítják ki a mesterművet? − kérdezte Roderigo. − Húsvét vasárnapján Vercelliben. A Szent Római Birodalom legkeresztényibb császárnője, Bianca Sforza negyvenöt év után először mutatja be a zarándokoknak a Savoyai család által őrzött lirey-i leplet. − Amely, úgy vélem, jobb, mint az eredeti − tette hozzá Roderigo ironikus mosollyal. − Össze sem lehet hasonlítani − feleltem. − Úgy gondoltam, eddigi munkánk Savonarola szent megszállottságával együtt garantálja összeesküvésünk első gyümölcsét. − Ha így állunk − szólalt meg a pontifikátus, és előredőlt székében −, feltárhatom előtted összeesküvésünk második fejezetét. Amíg az első inkább tudományos jellegű volt, a második politikai és stratégiai kihívásokat tartogat. Politika? − gondoltam. Az összes civilizált művészet közül a politikához értettem legkevésbé, hiába volt Lorenzo nagy erőssége ez a terület. − A testvérem, Ludovico Il Moro − vette át a szót Ascanio – kapzsiságtól és bosszúvágytól vezéreltetve az események olyan láncolatát indította el, amely egész Itáliára hatással lesz. Nem tehetjük ugyan semmissé, de szerencsére előnyt tudtunk kovácsolni belőle. Ezúttal is szükségünk lesz Leonardo művészi képességeire. − Valamint Savonarola nagyzás iránti szenvedélyére − tette hozzá Roderigo. − Úgy vélem, mindkettőből van elég − feleltem. Roderigo hátradőlt, az ujjával dobolni kezdett széke karmot idéző aranyozott karfáján. − Ismered a francia királyt, Károlyt? − Csak kapzsi és kéjsóvár természetéről hallottam. Roderigo és Ascanio lopva egymásra nézett. − Valójában sokkal rosszabb a helyzet − mondta a kardinális derűsen mosolyogva, majd folytatta. − Képzeld el a helyzetet, amelyben Il Moro, Franciaország királya, és maga Savonarola okozza saját tudta nélkül szeretett házfőnökünk tragikus megsemmisülését. − Nem hiszem, hogy el tudnék képzelni ennél kellemesebb dolgot − mondta Roderigo. 308

− Akkor már csak közölnünk kell az unokaöcsémmel a részleteket, ha mozgásba akarjuk hozni a gépezetet − mondtam. − Hozd ide Il Moro levelét! − mondta Roderigo Ascaniónak. − Hadd lássa Cato a tervünket.

309

Harminchetedik fejezet

Milánóban kellett segédkeznem a lirey-i lepel bemutatásánál. Alig vártam, hogy újra északra utazhassam. Firenze inkább sötét, mintsem boldog emlékek otthona volt a számomra. Legszívesebben Milánóban lettem volna apám, fiam és unokám mellett. Aznap, amikor megérkeztem, segédek hada állított fel négy kemencét a nagy gödör sarkában, amelyet a bronz lószobor kiöntéséhez ástak. Az agyagmodellt szó szerint elnyelte a föld. Leonardo magán kívül volt az izgatottságtól, ugyanakkor tökéletesen uralkodott önmagán. Világos utasításokkal tudatta a tagbaszakadt kovácsokkal, hová helyezzék a kohót. Az egyik sarokban, nem messze a gödörtől nagy kupac fémhulladékot halmoztak fel. − Eszelősen gyűjtötte a fémet − panaszolta Zoroastre, amikor mellém lépett. − Ez még csak a kezdet − mondta Leonardo. − Felfoghatatlanul sok fém kell a szoborhoz. De Il Moro rengeteget ígért belőle. − Azt is megígérte, hogy fizet neked Beatrice lakosztályának festményeiért − zsörtölődött Zoroastre. − Ludovico nem fizet ki? − kérdeztem Leonardót. − Fogalmazzunk inkább úgy, hogy lassan fizet. Bianca és Miksa házassága alkalmából leleplezte a lovas emlékművet − az agyagszobrot − a Castellában. − Mindenki csodájára járt − tette hozzá Zoroastre, majd hozzám fordult. − Arcátlanság, hogy Leonardónak kell leveleket írogatnia neki, és a pénzéért könyörögnie. − Inkább hallgatok, nehogy Ludovico egy napon kihajítson bennünket a palotából, amelyet nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátott. − Mi ez? − kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetésünket. Hatalmas, lepellel borított tárgyra mutattam a bálterem távoli sarkában. Csúcs és könyök nyújtózott a mennyezet felé a lepel alatt. A vászonnal borított szerkezethez mentem. A mögötte álló falon rengeteg, rögeszmét idéző vázlat látszott madár-, denevér-, rovar- és angyalszárnyról. Szárnyak minden szögben és mennyiségben, különös tekintettel a mozgatóízületekre. Leonardo mögém lépett, csendesen álldogált egy ideig, és úgy szemlélte a rajzokat, mintha akkor látná őket először. − Meg sem kell kérdeznem, mi van a lepel alatt − mondtam. 310

− Akarod látni? − Leonardo tekintete hirtelen felderült. Bólintottam. A következő pillanatban lekerült a lepel a masináról. Bár láttam Leonardo első, kezdetleges repülő masináját − akárcsak a vázlatokat a falon −, a látvány mégis megdöbbentett. Két hosszú, fenyőbordákra feszített olajos bőrből készült denevérszárnyat vettem ki a megfelelő, rugókból, drótokból és karokból álló mozgatószerkezettel. A szárnyak keskeny, kecses fülkéhez kapcsolódtak. Az alján lábszíjas pedálok álltak. Szövevényes vászonhámok lógtak benne, amelyek bent tartották a fülkében ülő embert a szerkezetben, és a szárnyat a karjához rögzítették. − Hát nem gyönyörű? − kérdezte Leonardo. − Inkább szörnyen ijesztő. − Ez már repülni fog − felelte, mit sem törődve az aggodalmammal. − Biztos vagyok benne. Könnyű, az aránya tökéletes. Jó széllel… − Leonardo… − Zoroastre jelent meg mögöttünk. − Miért nem mutatod meg Catónak a szobáját? Biztosan elfáradt a hosszú úttól. − Köszönöm, barátom! − mondta a fiam Zoroastrénak, majd hozzám fordult. − Annyira belefeledkezem a dolgaimba, hogy időnként emlékeztetni kell. Leonardóval együtt mentünk fel a széles lépcsőn. Elhaladtunk a hercegi lakosztály ajtaja mellett, ahol az utolsó néhány meghitt éjszakát töltöttem Lorenzóval. − Elhoztam az összes jegyzetedet és könyvedet, amelyet otthon őriztem neked − mondtam. − Miért épp most? − kérdezte Leonardo. − Mert érzem, hogy itt biztonságban vagy. Itt az otthonod. A holmi a tiéd. − Ez pedig a tiéd − mondta Leonardo, és a boltíves ajtón át betuszkolt az egyik hálószobába. Mintha szultán háremébe léptem volna. Cinóbervörös selyem függött a plafonról. A mennyezet nagy sátorbelsőhöz hasonlított. Tarka színekben pompázó brokátpárnák feküdtek egymáson körben a fal mellett. A padlón sejtelmes mintákkal díszített török szőnyeg volt. Keresztbetett handzsárok függtek az egyik falon, egzotikus, teknőspáncél-berakásos húros hangszer a másikon. A csipkés ablakon beszűrődő fény mintát rajzolt az alacsony, szaténnal borított ágyra. Mellette vízipipa állt, hosszú szipkája lefelé lógott, mintha csak arra várna, hogy pöfékeljenek vele. − Ez csodálatos, Leonardo. − Magam díszítettem fel, bár a dekoráció legtöbb darabja nagyapa gyűjteményéből 311

származik. Megfordultam, és megöleltem. − Nincs nálad kedvesebb gyerek a világon. − Gyere, nézd meg! − felelte Leonardo. Kézen fogott, és a szépen festett kínai ruhásszekrényhez vezetett. Meglepett, amikor belenéztem a szekrénybe. Tele volt női ruhával. Egyszerű viseletek, ünnepi ruhaköltemények, szoknyák, fűzők és ingujjak. A szekrény alján selyempapucsot láttam. − Mama! − mondta a fiam gyengéden. − Mostantól kezdve nem kell álruhát viselned. Azért vetted fel, hogy megvédj engem. Végre olyan helyzetben vagyok, hogy én védhetlek meg téged. Azzal megfordult, kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyszer csak elöntöttek az érzelmek. Megkönnyebbülést éreztem, hálát, szerelmet, hiányt. A férfiasság, amelyet huszonöt éven keresztül mímeltem, harci pajzsom, mindent rejtő köpenyem volt. Leonardo jól tudta, mit rejt a férfiruha és a tudósköpeny. Lorenzo csak titokban láthatta nőiességemet. Leonardónak igaza lenne? Tényleg nincs már szükség az álruhára? Felhagyhatok a csalfa látszattal, és ismét nőként járhatok a világban? Egyszer csak úgy éreztem, szűk ruhám szinte fojtogat. Lerúgtam a bőr utazócipőt, kigomboltam a zekémet, kioldottam a szegélyéhez rögzített nadrágot, és levettem. Kibogoztam néhány zsinórt, kiszabadultam a zekéből. Vékony ingemet az ablakon besurranó fuvallat lebegtette. Levettem kerek karimájú kalapomat, mire őszülő hajam a vállamra omlott. Megszabadultam az ingtől is, és a földre ejtettem. Lefejtettem magamról a hosszú vászonkötést, amely összeszorította a mellkasomat. Meztelenül álltam a hűsítő szélben. A mellbimbóm megkeményedett. Elmosolyodtam, különös örömöt éreztem. Benyúltam a kínai szekrénybe, és kihúztam az egyik ruhát, amely a kedvenc színemben pompázott. »-« Egészen furcsa érzés volt mély olívaszín köpenyben mászkálnom a hercegi palotában. Mély ingvállamat aranyszállal szőtt finom hímzés ékesítette. Különálló ujja puha és barna színű volt. Világosabb olívaszín körgallért is találtam, amelyet hanyagul a vállamra dobtam. Amikor az ebédlőhöz értem, ismerős hangokat hallottam. Megálltam az ajtó előtt. Hirtelen azt sem tudtam, milyen arcot vágjak a nagy visszatéréshez. Végül halvány, 312

méltóságteljes mosoly mellett döntöttem, és beléptem. Az asztalnál mindenki azonnal talpra ugrott. Papa szemében könny csillogott, Lorenzo tekintete sugárzott az örömtől. Júlia a konyha bejáratában állt és a feje felett tapsolt. Zoroastre hátratolta a székét, elém jött, és gyengéden megölelt. − Évekig a bolondját járattad velem, Signora. Gyere, ülj le közénk! Kihúzta a széket nekem, és helyet foglaltam Leonardo jobbján. Szemben Salai ült, és mélyen ülő apró szemével meghökkenve méregetett. − Csodálatosan nézel ki ebben a ruhában! Szeretném megfesteni a portrédat benne − mondta Leonardo. − A művész szemével vizsgált. − Szép nő vagy. − Idős nő − helyesbítettem. − Így van − helyeselt Salai. − Öreg. Jobban tetszett férfiként. − Nekem pedig jobban tetszenél, ha betömnénk a szádat valamivel − feleltem, és szalvétát löktem elé az asztalon. Mindenki nevetett. Leonardo felemelte a borospoharát, kis családom férfi tagjai pedig követték példáját… még undok unokám is. − La Caterinal − kiáltott Leonardo. A tósztot mindenki megismételte. A nevem egybeolvadt a velencei kelyhek csengésével. Muzsika volt fülemnek. »-« A Milánóból Vercellibe vezető utat szinte teljesen eltorlaszolta a zarándokok lassan hömpölygő áradata. Több ezren voltak Itália minden részéből, sőt, beszédjükből ítélve még az Alpokon túlról, Franciaországból is érkeztek. Rendjüktől, rangjuktól függetlenül fehér köpenyt és kagylónyakláncot viseltek, keresztet és koldulóedényt tartottak a kezükben. A legtöbben gyalog, néhányan mezítláb indultak útnak. A betegeket taligán vagy hordszéken szállították. Komoly menet volt, mindenki lesütötte a szemét, és szívből jövő imádságokat mormolt. Itt-ott önostorozók csoportja tűnt fel, akik derékig lemeztelenítették és véresre korbácsolták magukat. Néhány nappal korábban Zoroastrét a Firenzéből északra induló út mellé vezényeltük. A jele ntése szívderítő volt. Végeláthatatlan sorban indultak útnak a zarándokok a városból. Zoroastre maga is zarándoknak öltözött, együtt vándorolt a hívekkel, és csendes beszélgetésbe elegyedett velük. Igen, azért indultak útnak, hogy lássák a szent ereklyét, amely Jézus testét borította a sírban. Igen, hallottak San Marco házfőnökétől a csodálatos ajándékról. Azt 313

prédikálta a szószékről, hogy a kétszáz éve a Savoyai család birtokában lévő, de negyvenöt éve nem látott leplet a család leszármazottja, Bianca, Miksa felesége, a Szent Római Birodalom császárnője a hívek elé tárja. Úgy tudják, szeretett Savonarolájuk mögöttük halad a Vercellibe vezető úton, hogy saját szemével lássa a legszentebb keresztény ereklyét. Zoroastre továbbra is délnek tartott, amíg megtalálta a San Marco dominikánus társaságot, és megpillantotta a gnómot. Sötét arca élesen elütött fehér köpenyétől. A vezeklő mártír szerepében tetszelegve időnként nagy fakeresztet vett a vállára, és fájdalmas szenvedést mímelt a teher alatt. Zoroastre beszámolt arról, hogy kileste, amikor egyik este levették a házfőnök válláról a keresztet, és az alvó szerzetesek mellé helyezték. Lelkes összeesküvőnk a sötétben a kereszthez lopózott és megemelte. Pihekönnyű volt. Agyafúrt módon parafából készítették. Zoroastre lovat bérelt, és lóhalálában Vercellibe vágtatott. Kis csapatunk a falucska templománál gyülekezett. Az ereklye bemutatását készítettük elő. Csodálatos volt látni Biancát, akinek elárultuk valódi kilétemet. Legjobban ő örülhetett egykori férfiálcámnak, hiszen általa lettem tagja a platóni akadémiának, és avattattam be a legbelsőbb eretnek körökbe. − Mennyire irigyellek! − mondta egy nappal azelőtt, hogy Savonarola megérkezett. A villában ültünk a kandalló előtt, amelyet nekünk bérelt Vercelliben. − Hogy volt bátorságod hozzá? Papára néztem, aki Leonardóval épp Milánó térképe fölé hajolt. A fiam készítette. A rajzon olyan volt a város, mintha felülről nézné az ember. A fiam „madártávlatnak” nevezte el. − Ott – mondtam Biancának, miközben az apámra és a fiamra mutattam. − Ott az én bátorságom. Sok oka lehet. A félelem nemegyszer a legjobb sarkantyú. A leginkább attól rettegtem, hogy örökre elveszítem Leonardót. A másik két okot Papa szolgáltatta, amelyek nélkül nem léphettem volna a rögös útra, akármennyire is féltem. Először is hitt bennem. Másrészt kitanított. − Megfogtam Bianca kezét. − Nézz csak magadra! − Magamra? Előkelő életre, elmondhatatlan gazdagságba születtem − felelte, és hátradőlt a székben. − Mindent aranytálcán nyújtottak át nekem, még a klasszikus műveltséget is. Ugyan mi merészség volt ebben? Mereven néztem a tüzet, úgy válaszoltam. − Minden nő, aki erre a világra születik, rangjától függetlenül bátor, amíg lelke egy darabkáját épen és titokban tudja tartani. Kívülről elnyomott feleségnek vagy lánynak látszik, szidhatja, ütlegelheti az apja vagy a férje, elszenvedheti a gyermekáldás fájdalmát. A pokol tüzéről és kárhozatról prédikálhat neki papja, a 314

testét meggyalázhatják közönyös, nőgyűlölő orvosok. De amíg az önbecsülés legkisebb szikrája él benne… − Az isteni szikra − mondta Bianca, és megfogta a kezem. Könny szökött a szemébe. − Igen, gyermekem, az isteni szikra. Amíg pislákol, és nem huny ki, minden lehetséges. Csak férfinak öltözve élhettem teljes életet. Magadban megtagadhatod befolyásos családodat, és a történelem legnagyobb botrányának elindítója lehetsz! Bianca magához ölelt. − Isten áldjon! − suttogta. − Áldott vagyok − feleltem kedvesen, majd megérintettem − a pápa, a szent római császárnő, Ízisz és a Természet által. Ugyan mire vágyhatnék még? »-« Eljött a másnap. Az összeesküvők fehér köpenyben, zarándokoknak öltözve sorakoztak fel Vercelli kis kápolnájában. Zoroastre és én a bejárat két oldalán álltunk, és belépőt szedtünk az emberektől, hogy láthassák a szent ereklyét. Alig két nap elmúltával több ezren vonultak el a lepel előtt, és meredtek átszellemülten a nyurga férfitest lenyomatára. Sokan térdre borultak, a legtöbben alázatosan a hideg kőpadlóra hasaltak. A legbátrabbak egészen közel merészkedtek, a vásznat fürkészték, mintha valami szokatlant látnának. Talán a legidősebbek voltak, akik annak idején még látták az eredeti lirey-i leplet. Talán rájöttek, hogy valami megváltozott. A zarándokok egésze azonban jámbor baromként követte az egyház felhívását. Bőszen hitték, hogy akkor nevezhetik magukat jó keresztényeknek, ha mérföldeken keresztül bűnbánón vánszorognak, és pénzt adnak azért, hogy láthassák a keresztény történelem egyik darabját. Szent Péter aszott ujja vagy Barabás keresztjének szilánkja közelében mintha az isten kegyelme szállna meg őket, és egy lépéssel közelebb kerülnének a megváltáshoz. Az emberek mindent elhisznek. Ez nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Az ajtóból zarándokok nagyobb csoportját vettem észre a rendezetten álló, sorukra váró hívek között. Megláttam a balsafa kereszt tetejét a hajlott hátú, fekete hajú ember vállán. Savonarola megérkezett. Bólintottam Zoroastrénak, és a templom elé siettem. Addig egyesével engedtük be a zarándokokat a kápolna jobb fala mentén. A festett üvegablak és a hosszú, letakart oltár között terítettük ki a leplet. Az ablak felett velencei üveg volt, amelyet 315

nemrégiben Bianca adományozott a templomnak. Nem sokkal azelőtt építették be. A napfény az üvegen keresztül egyenesen a lepelre sütött. Az egyesével érkező zarándokok megnézték a leplet és imádkoztak előtte, majd az oltár mögötti ajtón távoztak. Savonarola közeledtére bezártuk a hátsó ajtót, és a híveket az ereklye megtekintése után a templom belsejébe tereltük vissza. Leonardo és Papa megsúgta nekik, hogy kiválasztattak, és jelen lehetnek, amikor a híres prédikátor, Savonarola megtekinti a szent ereklyét. A szerencsétlen hívek azt sem tudták, hova legyenek örömükben. A házfőnök a kereszt terhétől meggyötörten belépett az ajtón, és lassan követte a sort. Bentről figyeltem, ahogy elégedetten végigméri az összegyűlt tömeget − közönségét −, amely a templomban ácsorgott. Eljött az idő. Kezdődik a mutatvány. A házfőnököt személyesen üdvözölte a Szent Római Birodalom császárnéja, majd elhaladt mellettem. Egyenesen rám nézett, de nem jött rá, ki vagyok. Csak egy asszony voltam a sok közül. Savonarola a lepelhez ment, és pontosan szembe állt vele. Hátralépett egészen az oltárig, majd ismét közel állt hozzá − közelebb, mint addig bárki. Jobbról elindulva végigsétált a lepel aljától az elejéig, majd vissza. A zarándokok néma csendben figyelték, amint az állítólagos szeg nyomán kelt sötét foltot figyeli a holttest lábán. A lábikra és a comb árnyékát szemlélte, a sötét homlokot, a hosszú, csontos kart és az ágyékon keresztbe tett kezet. Láttam, hogy az orra megrándul az undortól. Eszembe jutottak Lorenzo szavai: Savonarola megveti a testiséget. Titokban viszolygott attól, hogy Isten lealacsonyította magát, és magját a mocskos emberi testbe helyezte. Emlékeim szerint Jézust valóban ritkán említette a pap a prédikációiban. Csak az Úristen érhetett fel hozzá. Sokáig és csendesen szemlélte a leplet, a hívők pedig már kezdték kellemetlenül érezni magukat. Valami szöget ütött Savonarola fejébe − gondolták. A Mindenható szavát hallja. Bárcsak megszólalna, és megosztaná velük Isten szavát! Végül a házfőnök lassan hátat fordított a lepelnek, és a hívők közönsége felé fordult. − Gyermekeim! − szólalt meg. A hangja végigdübörgött a kápolnán. − Ősi ereklye áll előttünk, amely a nemes Savoyai család tulajdona. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy a torkomban éreztem. Savonarola következő néhány szava összeesküvésünk sikerét vagy bukását okozhatja. 316

− Lehet, hogy számotokra úgy látszik, mintha Krisztus teste ejtette volna a vérfoltokat e vásznon, de elmondom nektek, hogy Isten beszélt hozzám, és elmondta nekem az igazat a lirey-i lepelről. Az ereklye hamis! Nagy tülekedés támadt a templomban. Savonarola hagyta, hogy a zarándokok egy ideig szabadon tobzódjanak, majd elhallgattatta fennhangon megszólaló szavával. − Gyalázatos! Tudom, ti bűnösök, mennyire áhítjátok Krisztus igazi arcát. Nem nehéz kivenni megostorozott hátát vagy a sötét árnyékot, ahol a centurio lándzsája belehatolt. De hol a szeme? − Karjával a lepel felé intett. − Csak üres szemgödröt látok. Az ereklye nemcsak hamis, de szánalmas is! Megfordult és Biancára meredt, aki a magasságos Istent megsértő, rettegő asszony szerepét játszotta. − Szégyelld magad, az egész Savoyai– házzal együtt! − fröcsögte a házfőnök. − Férjednek, a Szent Római Birodalom császárának jól meg kellene büntetnie ostobaságodért és kapzsiságodért. Pénzt fogadsz el a szegény, gyanútlan zarándokoktól, akik a megváltás reményében több száz mérföldet utaznak! − A zarándokok felé fordulva folytatta. − Íme, az átok, amellyel Róma, a romlottság szentségtelen pöcegödre időről időre sújt bennünket! – Jó emberek − szólalt meg valaki kedvesen, alázatosan a templom ajtajában. Mindenki meglepődött, amikor meglátta a bíborost skarlátvörös köpenyben és fejfedővel. − Ascanio Sforza vagyok, Rómából érkeztem − folytatta a kardinális, és az oltár felé tartott. Hagyta, hogy a hívek megcsókolják a kezét. − Nem állítom, hogy a szent városban soha nem létezett romlottság, de Sándor pápa felszentelése óta Róma a méltóság és a tolerancia otthona lett. A szentatya elítél minden kivégzést, és sokkal nagyobb hitelt ad a hívek szabad beszédhez és szabad cselekedetekhez való jogának. Rómában szeretik érte. − Ascanio a szívére tette a kezét. − Én is szeretem. Elérte az oltárt, megkerülte, majd Savonarola mellé lépett. − Lássuk hát a „hamisítványt”! A kardinális magával vonta a házfőnököt, és a lepel jobb széléhez mentek. Abban a pillanatban Leonardo, aki az oltár mellett állt, lerántotta a leplet, amely az asztalnak támasztott nyolcoldalú tükröt fedte. A szerkezet teljes szélességében a lepelre nézett. Papa Leonardo mozdulatával egy időben lerántotta a másik leplet a lepel mögül, amitől a vászon áttetszővé vált. A napfény beáramlott a ragyogóan tiszta üvegen, és a tökéletes szögben elhelyezett tükörre esett. A napfény elölről és hátulról is megvilágította a leplet. Az anyag döbbenetes látványt nyújtott. Az alkímia, a művészet és a természet csodája révén „Jézus” portréja jelent meg a vásznon. Az anyagon keresztülszűrődő fény láthatóvá 317

tette, ami addig láthatatlan volt. A hosszú, keskeny arc élettől duzzadt. A halálban lehunyt szem tisztán látszott. A szakáll, a bajusz és a haj valódinak és emberinak hatott. Látszott a Krisztus sebeiből kifolyó vér is. Az emberek tülekedve igyekeztek közelebb jutni, hogy jobban lássanak. Mindenki jól láthatta, hogy a keresztre feszített ember portréja mered rá, mintha csak előttük feküdne. − Ez ő! − kiáltotta valaki. Az egész gyülekezet térdre hullott, keresztet vetett, és kétségbeesetten imádkozni kezdett. Savonarola petyhüdt, barna ajka hitetlenkedve lefittyedt. Láttam, hogy képtelen megszólalni. Nem úgy, mint Ascanio Sforza. – Jó emberek − szólalt meg szelíden −, a kegyelmes Isten hívő gyermekei, látjátok a saját szemetekkel, amit én? Ez nem hamisítvány. A legnagyobb csoda, amelynek életemben tanúja voltam! Visszatérek Rómába, és elmondom a szentatyának, hogy láttam Jézus arcát! A zarándokok zokogtak örömükben. Ascanio előrenyújtotta a karját, és megáldotta a tömeget. − Ecce, imago nostrae salvator. In nomine Patrís, et Filius et Spiritus Sancte… − Ámen − felelte a tömeg egy emberként. Ascanio megfordult, és San Marco házfőnökére nézett. − Ami pedig téged illet, Girolamo Savonarola, hamis próféta vagy! A férfi mondani akart valamit. A kardinális az ujját rászegezte, mire elhallgatott. − Hát nem tudod egyházjogi tanulmányaidból, hogy az egyház megveti a hamis prófétákat? A házfőnök ostobán hebegett-habogott egy pillanatig, de Ascanio tovább folytatta: − Ezennel megfeddlek a Római Egyház nevében, és a szentatya, Sándor pápa nevében megtiltom, hogy Firenze városában prédikálj, hogy ne hangozhasson el több hamis jövendölés szószékedről! − Tiltakozom! − kiáltotta Savonarola. − Nincs jogod tiltakozni! − felelte a kardinális, és egészen közel hajolt a házfőnökhöz. − Szent Péter egyházának odaadó papja vagy, és be kell tartanod törvényeit. Most pedig állj arrébb, hadd lássák az áldott zarándokok a saját szemükkel Krisztus képmását!

318

Savonarola és dominikánus csőcseléke elsietett a lepel előtt, majd kiviharzott a bejáraton. Zoroastre, Papa és én a hívek között tüsténkedtünk, ismét egysoros oszlopba állítottuk őket, hogy teljes pompájában megcsodálhassák az új lirey-i leplet. Hullott az áldás aznap. Egyik sem lehetett nagyobb, mint amely kis körünket érte Lorenzo Il Magnifico de’Medici jóvoltából.

319

Harmincnyolcadik fejezet

Először érkeztem Firenzébe nőként, idős apámmal. Beköltöztünk a házba, amelyet Lorenzo vett nekem, és meghúztuk magunkat. Korábban nem érintkeztem senkivel, így aztán senki sem kételkedett az új szomszédok kilétében. Ideje volt, hogy összeesküvésünk második szakaszába lépjen. Ha kudarcot vallunk, mindaz, ami eddig történt, hiábavaló erőfeszítés volt. Papával csendesen, rendületlenül dolgoztunk, hogy sikerrel járjunk. Savonarola megaláztatása után kíváncsiak voltunk, eljut-e a lepel híre Firenzébe. Nyitva tartottuk a fülünket. Aznap a templomban jelen lévő zarándokok egy része firenzei volt. Az emberek, akár zarándokok, akár nem, pletykálnak. A Mercato Vecchióra jártam minden vásárnap, és úgy csicseregtem a kereskedőkkel, mint akármelyik feleség, aki hallal, tojással és paradicsommal tölti meg a kosarát. Látta valaki a szent leplet Vercelliben? Hívő keresztényeket kérdeztem, akik ott voltak a zarándoklaton. Tudtam, hogy a San Marco szeretett házfőnöke elment és megnézte. Mit gondolt róla? Megérte a hónapos gyaloglás? Valakinek eszébe jutott, hogy Savonarola a szent ereklye felbukkanásáról prédikált. A többiek halványan emlékeztek rá, hogy északra utazott és a saját szemével látta, mások pedig még nem látták, de el akarnak menni. Egészében véve az emberek keveset beszéltek a lirey-i lepelről. Papa a tavernákat járta. Nehéz időszak köszöntött rájuk, hiszen az ivás, a szerencsejáték, a versengés és a fajtalankodás tiltott dolog volt. Kevés szórakozás akadt hát a pletykaszövögetésen és a fröccsiváson kívül. Azonban ott sem beszéltek semmit, még csak titokban sem arról, hogy Sforza kardinális templomnyi hívő előtt menesztette a házfőnököt. Ami még különösebb volt, senki sem hallott a lepel csodálatos látványáról. Forró nyári este Papával az Arno partján sétáltunk, amikor kisebb csoportosulásra lettünk figyelmesek. Részeg férfi kiáltozása hallatszott. A többiek kétségbeesetten igyekeztek csendre inteni és megnyugtatni. Közelebb mentünk. Az idős, részeg férfi a sáros folyóparton ült, a lába a vízbe lógott, borosüveget szorongatott a kezében. Két férfi el akarta venni tőle, és fel akarták húzni a folyópartról. − Én mondom nektek, igazi volt, mintha az Úr feküdt volna ott a sírjában! − Gyere már, nagyapa! − nógatta a fiatalabb férfi. − Nem fogok elmenni innen! − makacsolta meg magát az öreg. − Azt akarom, hogy megkereszteljenek a folyóban, mint Keresztelő János Jézust.

320

− Már megkereszteltek! − mondta a másik kedvesen, aki hiába rángatta az öreg ingujját. − Láttam Jézust, én mondom nektek! A megveszekedett prédikátor is látta! − bömbölte az öreg. − Látta, és hamisnak nevezte, az ördög művének! Hogy is kételkedhetett benne bárki! − Apám, kérlek, le fognak tartóztatni. Mindnyájunkat le fognak tartóztatni miattad. Végül az öreg hagyta, hogy talpra állítsák. Papa és én kéz a kézben folytattuk sétánkat. Összedugtuk a fejünket, amikor elhaladtunk mellettük, mintha nem érdekelt volna bennünket, amit láttunk. − A pápa emberének nem volt kétsége felőle − motyogta a részeg. − A római bíboros is látta, amit én. Azt mondta a mocskos papnak, hogy tartsa csukva a száját. Nem hiszem, hogy a kardinális romlottabb lett volna, mint San Marco házfőnöke! Tovább kellett mennünk, nem hallottuk már őket. Ennél többre volt szükség. Néhány firenzei ott volt Vercelliben, és látta, hogy Ascanio Sforza ellátja Savonarola baját. Látta a lirey-i leplet teljes megvilágításban. A házfőnök azonban minden hájjal megkent gonosztevő volt. Savonarola és csatlósai biztosan ott álltak a templom ajtajában, és megkérdeztek mindenkit, aki utána jött ki. Ha firenzeieket találtak közöttük, megfenyegették őket a szörnyű, kénköves kárhozattál, ha bárkinek szólni mernek az ördögi tervről és a romlott római kardinálisról. A firenzeiek hiába tudtak a lepelről vagy Savonarola felsüléséről. A dolgok állásán mit sem változtatott. Az viszont, hogy Róma megintette Savonarolát hamis próféciái miatt, jóval többet nyomott a latba. Minden bizonnyal így lesz eztán is. Mégis kellett még egy üzenet, egy olyan hír, amelyről a házfőnök „Isten hangján” beszélhet a pulpitusról. Olyan váratlan és ijesztő üzenet, amely örökre újkori Mózessé avatja. A próféták prófétájává. Valóságos szentté. Tudtuk is, mi lesz az, és azt is, hogy Savonarola ellenállhatatlannak találja majd. Leonardo hamis levele − kivéve a kezet, amely alkotta − igaz volt. Az írás megszületett Il Moro tollából, és eljutott az új, francia királyhoz. Önteltségében és riválisa, Nápoly elleni bosszúvágyában Ludovico Sforza képtelen lépésre szánta el magát. Rávette a francia Károlyt, hogy keljen át az Alpokon, és támadja meg Itáliát. Emberei − ígérte Il Moro − nem tanúsítanak majd ellenállást a hódító hadsereggel szemben, amíg békén hagyják Milánót, majd fürgén végigsepernek a félszigeten, és lerohanják Nápolyt. A Borgia pápa és a pápai állam biztosította Ludovicót semlegességéről. Firenze pedig, Piero de’Medici gyenge uralma alatt a legkisebb 321

veszélyt sem jelenti a francia király vállalkozására. Károly a támadás után magának követelheti Don Ferrante hercegségét. A franciák régóta úgy gondolták, hogy örökösödés útján egyébként is őket illeti a terület. Dolga végeztével boldog emberként hagyhatja el Itáliát, maga mögött a legerősebb itáliai szövetségessel: személyesen Ludovico Il Moro Sforzával. Ezt az információt juttatta el hozzám és a fiamhoz Roderigo. Leonardo egyedülálló képessége és Il Moro számtalan kézzel írott levele birtokában − rengeteg levelet írt neki a lovas szobor mikéntjéről − a legkisebb probléma nélkül képes volt utánozni Ludovico írását. A Castello Sforzában az egyik szoba mennyezetét szerteágazó, görcsös faágakkal díszítették. Akkor a hű udvari festő belopakodott a milánói főminiszter irodájába, és hercegi pecséttel látta el az okmányt. A hamisítvány tökéletes lett. A levél ravasz „elfogása” azonban Savonarola hű alattvalója által kemény diónak bizonyult. Mindenáron kerülni kellett a gyanú leghalványabb árnyékát is. Leonardo és Zoroastre titokban keresgélt Milánóban, hátha találnak valakit, akit szoros kapcsolat fűz Savonarolához. A sors néha furcsa játékot űz velünk. Salai tizennégy évesen összebarátkozott a csinos kórusfiúval a tér túloldalán álló rózsaszín katedrálisban. Rendszerint együtt enyelegtek a Duomóban, és egészen véletlenül kihallgatták két pap beszélgetését, amint épp Milánó erkölcsi hanyatlását taglalták. A kórusfiú végtelenül izga lmasnak találta, hogy az egyházi ruhákat tároló szekrény mögött kuporogva, négy méterre a szemérmetlen milánóiakon felháborodott paptól boldogan fajtalankodhat barátjával. Salai azonban csendre intette a fiút, hogy jobban halljon. Az egyik pap, Odotto, Savonarola elkötelezettje volt, és nem hiába kérlelte feljebbvalóit, hogy csatlakozhasson a firenzei San Marcóban működő dominikánus rendhez. Salai boldogan osztotta meg legfrissebb értesüléseit velünk, és annyi buja részlettel fűszerezte, amennyivel csak tudta. Most az egyszer azonban dicséretet érdemelt ördögi viselkedése miatt, amiért tömött erszénnyel jutalmaztuk. A többi már csak finom álcajáték volt, amelyet az udvari ceremóniamester írt és vezényelt le Odotto barát részvételével. Néhány dukát Salai barátja zsebébe elég volt, hogy kórusjelmezt szerezzünk az unokámnak. Salai Leonardo hamis írásával egészen véletlenül Odotto útjába került. Mint mondta, „végtelenül zavarban van, és nem tudja, mit csináljon”. Aznap a 322

Duomóba igyekezve a Castello Sforza bejárata mellett lelt rá a földön heverő írásra. Minden bizonnyal a hírnök nyeregtáskájából esett ki. Salai nem tudta, mit talált, de a pecsét nagyon hivatalosnak látszott. Mi lehet benne? − gondolta Odotto. A pap tudni akarta. Salai úgy tett, mintha halálra vált volna zavarában. Nála van, árulta el, a tunikája alatt. Bevallotta azt is, hogy képtelen volt ellenállni a kísértésnek, feltörte a pecsétet és elolvasta. A pap azon nyomban halálra rémült, de amikor Salai hátat fordított neki, és indulni készült, mondván, vissza kell vinnie a levelet és férfiként elszenvednie méltó büntetését. Odotto a gallérjánál fogva megragadta a fiút, és magányos cellájába rángatta. A levelet már felnyitották − töprengett a pap. Lehet, hogy neki is el kellene olvasnia. Salai képtelen volt elszalasztani a jutalommal kecsegtető alkalmat, és megvesztegette a papot. Odottónak nem volt más tulajdona, mint a kis ékkövekkel díszített kereszt, amelyet apjától kapott, amikor papnak állt. Az effajta luxus egyébként is szükségtelen és megvetendő volt a San Marcóban, ahová Odotto reményei szerint tartott. Salai távozott a csecsebecsével a kezében, majd átvágott a téren, bement a Corte Vecchióba, és beszámolt a történtekről. Már biztos volt, hogy „Il Moro levele a francia királynak” eléri tervezett úti célját, hiszen Leonardo külön apró, de feltűnő utalást rejtett el benne Savonarolára. „Lorenzo fia nem Il Magnifico, Felség − írta Leonardo Ludovico nevében. − Piero de’Medicinek nincs elég ereje, hogy szembeszálljon seregeddel, és azt hiszem, barátra lelsz majd San Marco házfőnökében.” Leonardo titokzatos hadi gépezetek rajzával is megspékelte a levelet, amelyet Milánóba érkezésének első évében készített. A legimpozánsabb a hatalmas, négy pengesoros masina volt. Attól kezdve, hogy Odotto barát elhagyta Milánót és Firenzébe ment, Papával Savonarola összes miséjére ellátogattunk. A vercelli fiaskó után tovább prédikált ugyan, de bizonyos fokú önmérsékletet tanúsított a jövendölések terén. Kizárólag olyan próféciákra utalt, amelyeket korábban tett. Ugyanakkor egyre ádázabban ostorozta Piero de’Medicit. Piero messze esett a fájától, gyengekezű, felelőtlen uralkodó volt. Mindennél jobban szerettem volna, ha tervünk sikerrel jár, ugyanakkor reszkettem a Medici család életéért. Igaz, hogy Giovanni biztonságban volt a távoli Rómában Roderigo óvó szárnya alatt. Lorenzo lányai már férjhez mentek. De mi lesz Giuliano fiával? Hol fog majd menedékre lelni, ha kezdetét veszi a nagy csinnadratta? Végül egy vasárnap Savonarola felkaptatott a szószékre a nagy katedrálisban. 323

Papa és én láttuk izzó szemét. Úgy szaladt végig a latin nyelvű liturgián, mintha égő házból menekülne. Eljött a prédikáció ideje. Hosszú csend következett. Savonarola úgy meredt a gyülekezetre, mintha mindenkit fel akarna nyársalni a tekintetével. − Eljött hát! − szólalt meg halk, zengő hangon. − Eljött hát! A kard lesújtott! A korbács lecsapott! Vezekelj, ó, Firenze, amíg van rá idő! − folytatta dagályos beszédét. − Öltsd testedre a tisztaság fehér öltözékét! Ne várj hát tovább, mert később nem lesz már idő a megbánásra! A tömeg hozzá volt szokva Savonarola fenyegető szavához, de megérezték, hogy ezúttal újabb szörnyűség közeleg. − Volt egy látomásom! − kiáltotta. − A látomást maga az Isten küldte! Ha nem fordultok az aranykereszt felé, katasztrófa lesz a sorsotok. Nem a pestisről beszélek, gyermekeim − őrjöngött, és a karját a magasba emelte. − A háború apokalipsziséről! Rémült zúgolódás és kiáltások hallatszottak a tömegből, amely életében még nem élt át háborút. A házfőnök folytatta. − Az Úr őrzőként állított ide engem, Itália kellős közepébe, hogy halljátok szavam és megtudjátok az igazságot! − Ismét elhallgatott, és megvárta, amíg a halálra vált hallgatóság elcsendesedik. − Ellenséges hadsereg tör át hamarosan az Alpokon. Meglehet, hogy keletről vártátok a támadást, a törököktől, de nem! A nagy király tör ránk északról, barbár katonák hordáit szabadítja ránk, hatalmas pengékkel felfegyverezve! A mellettem ülő nő a férje karjába ájult. Megszorítottam Papa kezét. A prior elolvasta hát a hamis levelet, és beleesett a csapdánkba. Az Alpokon átkelő északi király a hordáival minden bizonnyal Károly volt, a „hatalmas pengék” pedig csakis Leonardo hadi gépezetére utalhatott. A mise végén a tömeg a bejárat felé özönlött. Finoman összeütköztem egy magas, elegánsan öltözött, idősebb férfival. Piero da Vinci volt. Az arca olyan volt, mint Leonardo karneváli álarca: a félelem maszkja. Piero megöregedett, fiatalkorának szépsége tovaszállt. Nem mintha szép lenne az ember a mi korunkban, vagy sokat számítana az ilyesmi. Mégis megviseltnek látszott, a hosszú évek kapzsisága és szeretethiánya megtette a hatását. Mindezt még a rettegés rútsága is tetézte. Sok firenzeihez hasonlóan áldozatul esett Savonarola tüzes kárhozatról szóló víziójának. Ráadásul küszöbön állt a háború.

324

Harminckilencedik fejezet

Károly király és harmincezer fős serege átkelt az Alpokon, és ostrom alá vette Milánót. Velünk, összeesküvőkkel ellentétben Il Moro alattvalói meglepve konstatálták, hogy uruk tárt karokkal és kincstárral várja őket. A francia hordák nem használták ugyan Leonardo hatalmas pengéit, mégis sok szenvedést és nagy pusztítást okoztak ágyúikkal, amelyek nem a megszokott kőlövedéket lőtték ki, hanem vasgolyókat. A Taro folyó partján több mint kétezer velenceit öltek meg egyetlen csata során. Savonarola házfőnök természetesen magánkívül volt a boldogságtól. − A jóslatom beigazolódott! − kiáltotta a szószékről, amikor hírét vették, hogy az „északi király” átkelt csapataival az Alpokon. Engem is hasonló boldogság öntött el, hiszen a dominikánus prior besétált a csapdánkba. Ugyanakkor szörnyű volt látni Firenze végső elestét és Piero de’Medici beteges kapkodását. Lorenzo akaratos fia úgy döntött, az ellenség elé megy, és békét köt vele. Miután Franciaország királya szóba sem állt vele, és beleegyezett Károly összes felháborító feltételébe, visszatért Firenzébe, hogy bejelentse vereségét. A Signoria kapuját becsapták az orra előtt, és a csalódott polgárok kőzáporral árasztották el a családjával együtt. Megkövezték! A városatyák nem sokkal később örökre száműzték a Medicieket Firenzéből. Tolvajként, az éjszaka leple alatt menekültek el a városból. De ez még nem volt minden. A firenzei csőcselék betört az üresen álló Palazzo Medicibe, és kifosztotta. Erőt vettem magamon, és végignéztem, ahogy megszentségtelenítik a szépség, a kényelem és a tudás szentélyét. Boldog voltam, hogy szerelmem nem élte meg azt a napot. Két nappal később Károly és hatalmas serege bevonult a félelemtől reszkető Firenzébe. Minden összeomlott, és Lorenzo sem volt velem. Némi vigaszt találtam abban, hogy előzetes megbeszélésünk szerint levélben tájékoztattam Roderigót a fejleményekről. A hírnöknek jó marék aranyat adtam, hogy minél gyorsabban célhoz érjen. Szentatyám, Azért írok, hogy beszámoljak, a végtelen önteltségben és önigazolásban tobzódó Savonarola leborult a francia hódító előtt, és az isteni akarat eszközeként üdvözölte. „ Végre, ó, király, eljöttél hozzánk!” − kiáltotta térden állva Károly előtt. „Az isten küldött téged!” 325

A francia király rendkívül kegyes volt Firenze polgáraival. A helyiek nem vártak mást. Mindnyájan tudtuk, hogy Nápoly, nem pedig Firenze volt Károly hőn áhított trófeája. Csak néhány ember halt meg a hódítás heteiben, nem több, mint amennyi egyébként is halálát lelte volna a városban. Az egyetlen igazi halott Firenze lelke volt. Kegyetlenül ostorozták és gyalázták, büszkesége romokban hever, a köztársaságnak vége. Minden reményünket a Te kezedbe helyezzük, hogy megmentsd a várost a kárhozattól. Újjászületés. Rinascimento. Talán látjuk még egyszer felébredni a Medi cik csodálatos vívmányait. Alázatos szolgád, Cato Szentatyám, A francia megszállás óta eltelt hónapokban San Marco házfőnöke Szent Városnak, „Új Jeruzsálemnek” nyilvánította Firenzét, amelynek Krisztus a királya. A Signoria beleegyezésével egyházi uralmat alakított ki. Savonarola parancsba adta, hogy azonnal végezzék ki a Medicik összes támogatóját. A máglyák hetente lángolnak fel a városban. A prior állandó böjtölést követel az emberektől. A legtöbben engedelmeskednek és hálásak neki, hogy „nagy prófétájuk”, Savonarola előre figyelmeztetett a francia király megszálló seregére, majd elérte, hogy a francia király megkímélje az életüket. Ugyanakkor némi ellenállás ütötte fel a fejét. A magukat „veszett kutyáknak” nevező csoport egészen merészen űz gúnyt a házfőnök legelszántabb követőiből. „imamalomnak” és „álszenteskedőnek” nevezik őket, verik a dobot a templomban, hogy a tömeg ne hallja Savonarola prédikációját. Kevesen vannak, de úgy hírlik, egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A jövőben is hűen tájékoztatlak minden fejleményről. Maradok alázatos szolgád, Cato Cato, Mint bizonyára tudod, Károly serege rendbontás nélkül vonult át Rómán. Miután továbbment, és elérte célját − Nápolyt −, megtettem, amiről látogatásod alkalmával beszéltünk. Hidd el nekem − ha nem is minden vérontás nélkül −, boldog vége lesz a vésznek, amely mostanában Itáliát sújtja! Testvéred Krisztusban, Roderigo 326

Szentatyám, Boldog vagyok, hogy minden a tervek szerint alakul. A „Szent Liga”, amelyet azért hoztál létre, hogy kiverje a franciákat Itáliából, zseniális ötletnek bizonyult. Természetesen az összes itáliai uralkodónak helyén van az esze, és csatlakozik. Milyen jó, hogy előre láttad, Savonarola nem hallgat majd a józan észre, és Firenze nem lesz a liga tagja. Rómába kéretted a priort, hogy feleljen, miért támogatja a megszállókat. Gondolod, hogy el fog menni? Alázatos szolgád, Cato Cato, Nem lep meg, hogy közös „barátunk” nem tett eleget hívó szavamnak. Nem jelent meg Rómában, és nem felelt meg a vádra, miért állt össze Itália ellenségével, miért nevezi Károlyt „Isten kiválasztottjának”, és szórja továbbra is hamis próféciáit. Savonarola azt írta, azért nem jött a Vatikánba, mert Firenze nem nélkülözheti a jelenlétét, és „Isten nem akarja, hogy menjen”. Nem kis gyönyörűségemre megdorgált: úgy véli, nem ártana odafigyelnem saját lelki üdvömre. Az utóbbi időben leveleket kezdett írni a francia királynak, amelyekben azt javasolja, fosszanak meg pápai rangomtól. „Hitetlennek és eretneknek” nevez, és lássuk be, nem jár messze az igazságtól. Válaszul megtiltottam számára minden prédikációt, de a leveled alapján úgy látom, továbbra is nap mint nap fellép a szószékre. Nincs más választásom. A futár, amely e levelet viszi neked, kiátkozó bullát visz a priornak. A firenzei Signoriát ugyancsak felszólítottuk, hogy tartsa távol a romlott papot a szószéktől, vagy küldjék Rómába. Úgy vélem, érzik rosszallásomat. Ha az egyház nem hallgat rám ebben a komoly dologban, egész Firenze szenvedni fog a pápai megtorlástól. Testvéred a Krisztusban, Roderigo Szentatyám, Savonarola fél éve nem prédikál. Egész idő alatt attól tartottam, hogy vállalkozásuk füstbe meg. San Marco házfőnöke azonban végre kimutatta a foga fehérjét. Karácsony napján nyíltan szembeszállt veled, a nagymisét a Duomóban ünnepelte több ezer fős gyülekezet előtt. A szószékről a sátán intézményének titulálta a római anyaszentegyházat, amelyet áthat a fajtalankodás és a bűn. Nem hiszem, hogy bármi egyebet kell mondanom. Alázatos szolgád, Cato 327

Drága Leonardo, Azonnal Firenzébe kell jönnöd. Savonarolát letartóztatták. Szerető édesanyád

328

Negyvenedik fejezet

Tudtam,

amikor ajtót nyitottam, hogy Leonardo áll majd az ajtóban. Mégis határtalan öröm lett úrrá rajtam, amikor megláttam. Utoljára akkor éreztem így, amikor tizenhat évesen a bibliai Dávid pózában állt modellt Verrocchio bottegájának kertjében. Életünk búcsúk és találkozások véget nem érő egymásutánja volt. Nem volt két hasonló, kivéve, hogy mindig vigaszra leltünk egymás karjában. Papa is lejött, hogy üdvözölje. Néztem, ahogy összeölelkeznek. Leonardo férfiassága teljében volt, apám törékeny öregember, akit megviselt az idő. − Aggódtam, hogy felismernek a városban − mondta Leonardo, és levette csuklyás köpenyét −, de végül én nem ismertem fel Firenzét. Micsoda szomorú, sötét hely lett. − Körülnézett a szegényesen bútorozott földszinten. Néhány lóca és a kamra foglalta el. − Furcsa, hogy nem látom a patikát, ahol ti ketten… − Még kertünk sincs − mondta Papa, és elindult felfelé az első emeletre. Leonardóval követtük a szalonba. Meglehetősen kényelmes helyiség volt, párnázott székek álltak az asztal körül. A könyvek, amelyek végigkísérték egész életünket, nem voltak sehol. Nem kellett mentegetőznünk, miért. Asztalhoz ültünk. Az egyszerű vacsora, amelyet főztem, készen várt bennünket. Papa bort töltött. − Örülök, hogy te és nagyapa együtt vészeltétek át a szörnyű időket − mondta Leonardo. Papa kezéért nyúltam, és megszorítottam. − Áldott életünk volt. Szegény Pico. Aznap reggel halt meg, amikor a franciák bevonultak és megszállták a várost. Biztos vagyok benne, hogy az egyik tragédia okozta a másikat. − Hála istennek senki sem esett áldozatul a megszállásnak a házamban, kivéve a bronzlovat − felelte Leonardo. − Az összes fémet, amelyet összegyűjtögettem, beolvasztották, és ágyúgolyót öntöttek belőle. Nagy csalódás volt. Olyan sokat dolgoztam rajta. Szomorú volt így látni… Fanyar mosoly jelent meg az arcán. – De Ludovico megszánt. − Az utolsó vacsora képe a refektórium falán? − kérdeztem. Emlékeztem, hogy említette az egyik levelében. Leonardo sóhajtott. − Belefáradtam a keresztény műalkotásokba, amelyeket folyton követelnek tőlem, 329

de úgy vélem, csak így tudok megélni. − Papa felé fordult. − Sajnálattal közlöm, hogy meg kellett ölnöm a lányodat. A szomszédok és a kereskedők folyton azt kérdezgették, miért nem látják soha Caterinát, mire azt mondtam nekik, hogy beteg vagy. Signora Riccit alig lehetett lebeszélni róla, hogy meglátogassa és orvosságot hozzon neki. − Savanyú arccal méregetett. − Szóval meghaltál. Könnyek között három font viaszból készítettem gyertyát a temetésedre, és nyolc soldit fizettem a ravatalért. Közzétettem a temetés időpontját, de az ünnepség olyan gyorsan lezajlott − én pedig annyira elfoglalt voltam −, hogy eltemettek, mielőtt bárki tudomást szerzett volna róla. Ha ezután visszatérsz Milánóba, másik nő álcáját kell majd viselned. Lehetnél a bejárónőm − tréfálkozott. − Mi lett a repülő masináddal? − kérdeztem. − Az első kísérletben a Corte Vecchio tetejéről akartam felemelkedni. Kudarc volt, bár lehetett volna kevésbé megalázó. Kis híján megfojtottam Salait. Miután a katedrális előtti piazzán a földbe csapódtam… Hangosan felszisszentem. Leonardo azonban élvezte, hogy halálra rémít a történetével. − …drága fiam az összesereglett milánói tömeg élén odarohant hozzám, majd amikor látta, hogy egyben és ép bőrrel megúsztam az ütközést, rettenetes hahotába kezdett, kétrét görnyedt és a földre rogyott. A jókedv persze mindenkire átragadt… kivéve engem. − Tudom, hogy nem veszed a szívedre − mondta Papa. − A szándékod, hogy repülj, nem komoly. Ugyanakkor mielőtt valami komoly baj történne veled, gondolj szegény anyádra! A fiam bűnbánóan nézett, de amikor megfordult, látta, hogy alig tudom leplezni szórakozottságomat. − Kinevetsz engem, Mama? Az öklömet a számhoz tettem. − Sajnálom. Csak eszembe jutott… − Az apámra néztem. – Amikor kislány voltam… − Vad teremtés voltál − mondta Papa. − Semmi másban nem leltem örömömet, mint hogy a dombok és a legelők között szaladgáljak. A karomat szélesre tártam, és úgy tettem, mintha sólyom lennék, kecsesen és szabadon siklanék a felhők között. − Együtt érzőn Leonardóra néztem. − A szabadság, nem igaz? Bólintott, és a szemében hirtelen könnyek jelentek meg. Az apámra néztünk. 330

Ernesto üres tekintettel a tányérját bámulta. − Se bolt, se kert, se ügyfelek − mondta lemondón. Addig soha nem hallottam így beszélni, − Nem sokkal ezelőtt még teveháton utaztam a Selyemúton. Most pedig érzem, hogy az öregség elevenen felfal. − Akkor űzd el magadtól, Papa! − mondtam. − Új nap hajnala köszöntött Firenzére. Nem kifogás, hogy öreg vagy. Apám összeszedte magát, kiegyenesedett a székben. − Picóra! Lorenzóra! Firenzére! − kiáltotta Leonardo. − Az értelem újjászületésére! Komolyan, méltóságosan összeérintettük a poharunkat, és hálásan kortyoltuk a bort. Alig mertem elhinni, de eljött a várva várt nap. Sokat tettünk azért, hogy így legyen.

331

Negyvennegyedik fejezet

Égő

emberi hús édeskés, émelyítő szaga facsarta az orromat, mégsem tudtam levenni a szemem a Pizza della Signoria közepén felállított emelvényről. Két lángoló alakot láttam, a felismerhetetlenségig összeégtek. A húsukba égett barna köpeny néhol még kivehető volt. Megszorítottam Papa és Leonardo kezét, hogy könnyebben viseljem a látványt. Reménykedtem, hogy a két férfi már az akasztás során meghalt, mielőtt megégették volna őket. Volt néhány bámészkodó a tömegben − minden bizonnyal a Veszett Kutyák tagjai, akik túláradó elégedettséggel szemlélték a férfiakat felemésztő máglyát. A legtöbb firenzei azonban fájdalmas, rémült arccal figyelte az eseményt. A Signoria előtt mozgolódás támadt. A városatyák csapata jelent meg hosszú, fekete, tiszteletet parancsoló tunikában. A Signoria két őre lépkedett mögöttük, foglyot hoztak a karjánál fogva. A férfi dominikánusok durva, barna köpenyét viselte. A másik, nagyobb máglya felé tartottak, amelyet még nem gyújtottak meg. Hatalmas tűzrakás volt, tele szurokba mártott fahasábokkal és ágakkal. A fogoly haját alvadt vér és piszok borította. Arcán zúzódások lila duzzanata látszott, amely bizonyára az elmúlt hetek kitartó kínzásának eredménye. Alig lehetett felismerni Savonarolát. Láthatóan eszméleténél volt, de úgy csüngött az őrök karján, mintha nem lenne benne csont. A karja élettelenül lógott az oldalán, mezítelen lábfejét ernyedten húzta maga mögött a piazza kövezetén. − Leonardo? − Ismerős hangot hallottam a hátam mögött, de nem fordultam meg. Leonardo azonban igen. − Sandro? − kérdezte csendesen. − Te vagy az? − suttogta Botticelli hitetlenkedve. − Igen. Halk beszélgetés kezdődött közöttük. Leonardo megragadta Papa karját és a könyökömet. Megfordultunk. − Ö az anyám, Caterina − Cato nővére − és a nagyapám, Ernesto. Vinciből költöztek Firenzébe, azóta itt élnek. − Értem − mondta Botticelli az apámnak. − Cato apja egyben a tanítója volt. − Így van − felelte Papa szerényen. − Cato lenyűgöző műveltségű tudós. Még Ficinót is elbűvölte a fiad tudása. Papa arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Botticelli felém fordult, megfogta a kezemet, és megcsókolta. 332

− Cato sohasem mondta, hogy van ikertestvére. A hasonlóság döbbenetes. − Ezek szerint a bátyám többet mesélt rólad, mint rólam − feleltem. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a hangom nőiesnek hasson. A fogoly felnyögött. − Strappado − motyogta Botticelli, és Savonarola felé intett. − Arra mondják, amikor a magasból dobnak le valakit. A karját a feje felett összekötik. A sípcsontja és a vállcsontja darabokra törik. − Botticelli nem leplezte elégedett mosolyát. − Hogy van Cato? − kérdezte. − Nem láttuk azóta, hogy Lorenzo… − A hangja elcsuklott. – Jól van − felelte Leonardo. − Keleten utazgat. − Már hiányoltuk. – Kik? Botticelli közelebb jött. − Néhányan ismét találkozgatni kezdtünk, a legnagyobb titokban. − Papa felé fordult. − Lehet, hogy magad is szívesen csatlakoznál kis körünkhöz, Ernesto. Fény csillant Papa szemében. − A legnagyobb örömmel! Savonarola üvöltött, és a Megváltó után kiáltozott. A tekintetem az emelvényre tévedt. A foglyot felvitték, törött, béna lába a lépcsőfokokat verte, majd a máglyához kötözték. A férfi mellett álló jól kivehető alak maga is pap volt. Azért jött, hogy meggyóntassa. A csuklyás hóhér nem hagyta, hogy áldozata éljen az utolsó szó jogával. Közönyösen hurkot tett a San Marco priorjának nyakába. − Hát nem megkapó, hogy így végzi? − kérdezte Botticelli. − Kétségtelen, hogy a pokol tüzén fog égni, amelyről olyan ékesszólón szónokolt − felelte Leonardo keserűen. A csavarófa egyre szorosabbra húzta a kötelet az áldozat nyakán. Savonarola mélyen ülő, apró szeme kidülledt. Elfordultam, majd Leonardo és Papa is így tett. Egyikünk sem élvezte embertársunk szenvedését. − Máris elmentek? − kérdezte Botticelli. − Meg sem várjátok, amíg megégetik? − Elég, ha tudjuk, hogy megég − felelte Leonardo, és vállon veregette Botticellit. – Jó, hogy újra látlak, barátom − mondta Sandro, és Papa felé bólintott. − Ernesto. − Meghajolt felém is. − Signora da Vinci. 333

Hármasban keresztülverekedtük magunkat a firenzeiek tömegén, akik hátborzongatóan ujjongtak, vagy a gyászukban a mellüket verték. Aztán egyre közelebb nyomakodtak, hogy jól lássák a pap haláltusájának minden pillanatát. Néhány fiú még mindig Savonarola angyalainak rövidre nyírt frizuráját viselte, de már a korukbeli fiúkhoz hasonlóan öltözött. Lábujjhegyen álltak a taligán, a tömeg fölé magasodva figyelték a látványosságot. − A rúd tetejére húzzák a testét! − kiáltotta az egyik. − Nemsokára meggyújtják a máglyát! − Gyertek! − szólalt meg a harmadik. − Nem akarok lemaradni róla! Leugrottak a kakasülőről, és a hullámzó tömegbe vetették magukat. Biztos, hogy az első sorból nézik majd, amikor a fáklyát a szurokkal leöntött máglyához érintik. A lángok között égő férfit nemrégiben még „isten ajkának” nevezték. Amint a tér peremére jutottunk, hatalmas üdvrivalgás hallatszott a tömegből. A hátunkon éreztük a hatalmas máglya melegét. Savonarola hamuvá vált. A gyomrom felfordult, amikor elképzeltem, mi történik vele. Éreztem, hogy két kar fonódik a könyökömre, és finoman vezetnek. Várva várt, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Egyre jobb lett a hangulatunk, ahogy távolabb kerültünk a tértől. Észrevettem, hogy az emberek kijöttek a házakból, az utcán ácsorogtak, szótlanul a térről felszálló füstre meredtek. Nem tudni, mit éreztek. Fojtogató rémületet, mert meghalt a férfi, akire rábízták halandó lelkük üdvét? Vagy megnyugvást, mintha hosszú rémálomból ébredtek volna? Leonardóval egymásra pillantottunk, és megálltunk, mire Papa is megtorpant. − Mi az? − kérdezte. − Valami baj van? − Nem, Papa. − Miért álltatok meg? − A Via Riccardin vagyunk. Megfordult, és a bedeszkázott üzletre nézett, amely előtt ácsorogtunk. − Ez lenne a házam? Leonardóval nem vesztegettük az időt. Megkerültük a háztömböt, és a hátsó sikátorba vezettük Papát. Amikor kinyitottam a kaput, vadul burjánzó kert látványa fogadott bennünket. Két kocsi magasodott vászonnal letakarva. Leonardo lehántotta az indát a zöld-arany patikacégérről, amelyet annak idején a 334

hátsó falnak támasztottam. Alig hittünk a szemünknek. Olyan szép volt, mint aznap, amikor Leonardo megfestette. − Mit tettél, Caterina? − kérdezte Papa, és le sem vette a szemét a kocsikról. − Kérdezd csak az unokádat! Ö volt az, aki megállt Vinciben, mielőtt idejött volna. − Találkoztam Francesco bácsikámmal, amíg ott voltam – mondta Leonardo. − Ő segített mindent összepakolni. − Papa felé fordult. − Legmelegebb üdvözletét küldi. Kinyitottam az ajtót, és beléptem, az apám és a fiam követett. Papa arcán gyermeki csodálkozás ült. Bevallom, magam is meghatódtam. Az évek ezúttal messze nem viselték meg annyira a házat. Néhány rágcsáló visszaköltözött a ládákba, a pókok is felütötték tanyájukat a sarkokban, de amikor kinyitottam a bolt ajtaját, döbbenten tapasztaltam, hogy az enyhe áporodottság mellett a gyógynövények illata még mindig érződött halványan a levegőben. Papa belépett a patikába, de túl sötét volt, hogy bármit is lásson. Leonardo visszament a bejárathoz, és kinyitotta. Felszegelt deszkák állták útját, de a csizmája sarkával kirugdosta őket. Rettenetes zajt csapott, de még ez sem tudta megzavarni áhítatomat. Csak a szemöldökfán függő harangocska csilingelését hallottam. Visszagondoltam Lorenzo alakjára, ahogy először állt ott, és az újonnan berendezett patika látványában, illatában gyönyörködött. Mosolyogtam, amikor eszembe jutott, mennyit nevettünk, amíg a harangocska a helyére került. Első, közös kalandunk volt a sok közül. Hirtelen napfény árasztotta el a helyiséget. Leonardo a nagy kirakat deszkáit is eltávolította. Hallottam apám örömteli kiáltását. Körbe-körbe forgott, jól megnézte magának a magas mennyezetet, a zöld falat, a polcot, és a poros, de még mindig ragyogóan fehér márványpultot. − Mi ez a zaj? − kiáltotta valaki, és benézett a kirakaton. Benito volt, aki mostanra felnőtt férfivá érett. Karján kisgyermeket tartott. Fiatal nő és tizenkétéves-forma gyerek állt mellette. Leonardo és Benito megölelték egymást. Papa kérdő tekintettel fürkészett. − A szomszédjaink. Kedves szomszédok. Menjünk, hadd mutasson be bennünket Leonardo egymásnak. »-« Benito segített lepakolni a kocsikról, és a házba cipelni a rakományt. Áldott jó 335

felesége, Emma a szomszédba szaladt vödörért és rongyokért, majd tisztogatni kezdte a polcokat és a pultot. Az alkonyat közeledtével Papa és Marcello − Benito igencsak érdeklődő, derűs fia − segítségével a helyére tettünk néhány edényt és üveget. Leonardo értékes könyvekkel teli ládáinkat hordta fel az első emeleti nappaliba. Benitóék megígérték, amikor csak tudnak, átjönnek segíteni. Aznap, amikor Leonardo az anyjaként mutatott be Benitónak a bolt előtt, furcsa tekintetet láttam régi barátom szemében. Mintha azt sugallta volna, hogy tudja az igazat. Az összes férfi és nő közül, aki látott férfiruhában, talán ő volt az egyetlen, aki mindvégig tudta. Mégsem mondott semmit, csak ravasz, cinkos mosolyt villantott felém. Csendesen, elegánsan tudomásul vette, hogy Cato soha többé nem tér vissza, és Caterina, Leonardo da Vinci mamája egyszer csak úgy döntött, beköltözik az édesapjával a szomszédba. Marcello még nem talált magának munkát, így aztán Benito felvetette, hogy nálunk dogozhatna inasként, ha Ernestónak netán segítségre lenne szüksége. Szomszédjaink fáklyákkal a kézben indultak haza. Csendes elhatározással baktattunk felfelé a lépcsőn. Elhagytuk az első emeleti nappalit, a hálószobámat, és felmentünk a harmadik emeletre vezető lépcsőn. A három családtag megállt a laboratórium ajtaja előtt. − Nem lesz semmi baj, Mama − mondta Leonardo. − Ismét büntetlenül gondolkodhatunk, vizsgálódhatunk és kísérletezgethetünk. Elértük célunkat. Nagyot sóhajtottam, és kinyitottam az ajtót. Félelemmel, sietséggel teli távozás látványa tárult elénk. A pad felborult, a csőrös pohár összetörve hevert a padlón, az alkímiai kemence fala poros és hideg volt. Hirtelen látomások kezdtek gyötörni. Harminc évvel azelőtt nyitottam ki először az ajtót. A laboratórium juttatott bátor és tiszteletre méltó férfiak társaságába. Az idős férfi, aki mellettem állt, lányát felvilágosodott tanokra merte oktatni, hogy végül a titkos társaság tagja legyen. A fiam nélkül nem voltam hajlandó élni, az iránta érzett szeretet vonzott a városba, a házba, a laboratóriumba. Még régebbi emlékek záporoztak rám: az éjjel Vinciben, amikor az elvesztett szerelem fájdalma gyötört, és Papa azt hitte, elveszít. Hagytuk, hogy kialudjon az athenor tüze. Vespasiano Bisticci jelent meg lelki szemem előtt, ahogy egy több ezer éves kézirat fölé görnyedve olvassa fennhangon a sejtelmes sorokat, mialatt Ficino, Landino és Pulci a higany mibenlétéről vitatkozik. Láttam Lorenzo barna arcát: laza fehér ingét hanyagul a támlátlan székre dobta, és kitárt karral hívott ölébe. Mosolygott, mint mindig. − Segíts nekem! − hallottam Leonardo hangját. Több korhadt faládát hozott fel az 336

üzlethelyiségből. Azt mondta Papának, törje össze, majd elkezdte bedobálni a kemencébe. Láttam, hogy fűzött íveket vesz elő a táskájából, több lapot letép, összegyűri és bedugja őket a fadarabok alá. A szívem hevesen vert, ahogy a fiam tüsténkedését figyeltem. Rájöttem, miben mesterkednek. Papára néztem. A szeme izzott. Összegyűltünk a kemence körül. Leonardo tüzet csiszolt a kovakővel, mi pedig halkan az áldást suttogtuk. − A nagy mesterekért… − Az örök bölcsességért… − A szerető szívért… Apró lángocska gyúlt az összegyűrt papír sarkában. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy megerősödik, és végeláthatatlannak látszó pillanatig kék lánggal táncol. Egyszer csak vidáman, sárgásfehéren ficánkolni kezdett, és lángra lobbantotta a száraz pálcikákat. Hamarosan forróság öntötte el az arcunkat és a mellkasunkat. Az apám a vállamra tette a kezét, és magához húzott. Leonardót a másik karjával ölelte. Apám újra olyan erős volt, mint amikor visszatért Indiából. Az athenorban lobogó tűz minden roppanásával megfiatalodott. − Nincs szó, amely kifejezné a hálámat − mondta. − Magunk között ez is megteszi − feleltem. Az egyik deszka görcse hangosan felrobbant. Először megijedtünk, aztán jót nevettünk rajta. Leonardo mintha álomból ébredt volna, a farakáshoz ugrott, és jól megrakta a tüzet. Tűz volt, nem is kicsi, kitartóan és határozottan égett. Olyan sokáig halott volt, de most új életre kelt, az örökkévalóság ígéretével. Leonardo talán a főnixet látta maga előtt, amely a hűlt hamuból felemelkedve az ég felé tör, mint ahogyan ő szeretne egyszer. Egy nap sikerülni fog neki. Leonardo a levegőbe emelkedik. A gondolatra összeszorult a szívem. A lágy ívű, olajos bőrszárnyak, hosszú haja mögötte lobog, a szél egyre magasabbra és magasabbra repíti a felhők közé… − Rengeteg könyvet kell még kipakolnunk! − szólalt meg Papa derűsen. − Mutasd meg, melyeket szeretnéd felhozni ide, nagyapa − felelte Leonardo −, és melyek maradjanak a nappaliban. − Néhányat az ágy mellett akar majd tartani − figyelmeztettem Leonardót −, hogy 337

gyertyafénynél olvasgathassa őket. − Gyere, mutasd meg! − mondta Leonardo, és elindult lefelé, Papa pedig követte. Nagy darab fát tettem a tűzre, és azon töprengtem, honnan szerezzek még több tűzrevalót. A bolt leszerelt deszkázata ma éjjel biztosan kitart − gondoltam. Holnap azonban nagyobb készletről kell gondoskodnunk. Az ifjú Marcello elsőként ebben lesz Papa segítségére. Nagyon lassan becsuktam a kemence ajtaját, nem szívesen vettem le a szemem az új kezdet jeléről. A zár a helyére kattant. Noha nem láttam az alkímiai tüzet, tudtam, hogy megállíthatatlanul égni fog, melegíti és alakítja majd azok lelkét, akik letérdelnek előtte és táplálják. Boldogan felsóhajtottam. Eszembe jutott a Medici család: Lorenzo, az apja, a nagyapja. Reméltem, látják onnan, ahol épp vannak, hogy az értelem lángja ismét fellobbant Firenzében. Legbelül éreztem, igen.

338

Negyvenkettedik fejezet

Papa ragaszkodott hozzá, hogy új otthonában töltse az első éjszakát. Leonardóval azonban visszamentünk a Castella Lucreziába. A zajló események közepette alaposan elfáradtunk, és egyhuzamban aludtunk másnap reggelig. Lejöttem a nappaliba, és megláttam, hogy Leonardo festőállványt állított fel az utcai ablak előtt. Vékony keretes vászon állt rajta. A fiam épp ecseteit és a maga készítette festéket rendezgette. − Ugye nem bánod, ha ma modellt állsz nekem? − kérdezte mosolyogva. − Hogy is mondhatnék nemet neked? Csodálatos nap a mai, Leonardo! Azt hiszem, hosszú idő után végre fellélegezhetek. Elhelyezett néhány párnát a széken, amelyet előzőleg á megfelelő helyre állított. Közben eltöprengtem: sorsom összeforrott ezzel az emberrel, évekig együtt gyarapodtunk, és olyan elválaszthatatlanok lettünk, mintha a testünk sohasem vált volna szét. Odamentem, és megnéztem a képet. Felismertem. Akkor készült rólam, amikor másodszor jártam Milánóban. Egészen kis kép volt, kétoldalt festett oszlop keretezte. A háttér rendkívül sötét volt, már-már baljós: kanyargós utat ábrázolt, amely alul sziklás hasadékba torkollott. Körülötte mindenütt csipkés, félelmet keltő csúcsok és szakadékok. A háttér szöges ellentétben állt a női alakkal, aki szelíden és tökéletesen visszafogottan üldögélt a kép előterében. Ismerősnek, mégis felismerhetetlennek találtam. Biztos, hogy én voltam. Vajon honnan tudom? Az elmúlt években alig néztem tükörbe. A nő a hosszú fűzős olívaszín ruhát viselte, amellyel Leonardo ajándékozott meg, amikor visszanyertem női külsőmet. A halványzöld prémgallér a bal vállamon lógott. A hosszú, homokszín ruhaujj felcsúszott a karján, lágy redőkben fodrozódott, és szabadon hagyta a keresztbe tett kart a csukló felett. A képen ülő nő vagy harminc évvel fiatalabb volt nálam, és zavarba ejtően szép. Széles arca és dacos tekintete inkább férfias vonás volt, mindezt azonban ellensúlyozták, ha nem elnyomták nőies vonásai és a benyomás, hogy a nő − ha nem is Madonna − anya, aki ismeri a nőiesség minden örömét és fájdalmát. Leonardo művészete nemcsak a külsejét adta vissza − a középen elválasztott, formás keblekre omló göndör fürtöket, a fekete szempilla finom ívét, a rózsaszín orrcimpái, a lüktető kék vénát a nyakgödörben. Az asszony arcán a tudás és a mély szenvedély kifejezése ült. Leonardo mellém lépett. 339

− Mondd meg őszintén, mikor néztem ki így? − kérdeztem. Hosszan nézte a képet, majd megszólalt: − Sokkal szebb voltál. Az állad inkább kerekded volt, nem ennyire szögletes. A szemed azonban a régi, és bájos, határozott arccsontod is megmaradt. − Befejezed valaha? − tréfáltam. − Az egész életem kevés lesz rá, hogy elég jó legyen. A székhez vezetett, a derekam mögé és a karom alá tuszkolt néhány párnát, hogy kényelmesen üljek. A hajamat elrendezte a vállamon, és leheletfinom, fekete fátyollal takarta le. A karomon felhúzta a ruha ujját. − Bárcsak Lorenzo megélhette volna ez a napot! − mondtam. − Tudta, hogy eljön − felelte Leonardo, és oldalra lépett, hogy más szögből lássa a vásznat. − Il Magnifico annyi mindent elért, mielőtt meghalt. Akadémiát alapított. Könyvtárat. Részt vett az összeesküvésben. − Leonardo arca hirtelen szerény kifejezést öltött. − Ti ketten együtt… Lesütöttem a szememet, és a kezemre meredtem. − A Nagy Művészet. − Mindet megörökítettem a portrédon. Az összeset. A sötétséget, a fényt, a nőt, a férfit, a varázsodat, az emlékeidet. Sóhajtottam. Arisztotelész helyesen mondta, hogy az emlék a lélek íróvesszeje. Aiszkhülosz minden bölcsesség anyjának vélte. A legigazabban azonban a nagy bölcs, Periklész szólt az életről, amikor azt mondta, nem azt hagyjuk hátra, amit az emlékköveinkbe, hanem amit az emberek szívébe véstünk. − Megannyi emlék − szólaltam meg halkan, és lassan felemeltem a fejemet. Magam előtt láttam őket. − Ébredj fel, Mama − mondta Leonardo kedvesen −, mielőtt még teljesen elveszel a múltban. Mosolyogj, kérlek!

340

Epilógus Kedves Leonardo, Legszívesebben azt írnám, remélem, levelem jó egészségben talál, de nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán megtalál. Az Izabella nevű portugál gálya fedélzetéről írok neked, Fernao Cabral flottájának zászlóshajójáról. Lassan úticélunkhoz érkezünk. Nehezen lélegzem. Nem tudom, hogy közelgő partraszállásunk izgalma vagy a forró és nedves levegő miatt, amely olyan, mintha levest szívna be az ember. Nem ez az első izgalom, amelyet átélek a hat hónapos hajóút során. Jó ideig csak nyugatnak hajóztunk az Újvilág felé, hogy elkerüljük a Guíneai-öböl kedvezőtlen szelét. Kis híján szörnyethaltam a rémülettől az Afrika csúcsánál támadt hatalmas viharban. A flotta tizenkét hajójából négy teljes legénységével odaveszett. Lehet, hogy csak a képzelet játszik velem, mert még sehol sem látom a nyugati parti, alacsonyan fekvő kis várost, amely felé tartunk. A település híres fűszerkereskedelméről. Nem lepne meg, ha így lenne, mert egy ideje koriander és kömény szagát érzem a levegőben. Néhány csónak jött elénk, hogy üdvözöljön bennünket. Látom a sötét bőrű, dús szakállú halászokat, hosszú fátyolszövet ingben és fehér turbánban. Integetnek, mintha vártak volna már bennünket. Nem is tudom, mit várok az utazástól. Semmit? Mindent? Lehet, hogy Papához hasonlóan ismét szerelembe esem. Talán felmegyek az északi hegységbe, amely mellett apám elmondása szerint eltörpülnek az Alpok. Erotikus templomokat látogatok majd. Megnézem Jézus sírját. Kitárom a szívemet és a lelkemet minden új előtt. Remélem, barátságos és békés helynek látom majd Indiát, ahol egy helyen, egy napon az ősöreg fa hosszú ága alatt filozófusok csoportja ül majd, a Kelet bölcsei, akik derűsen elbeszélgetnek a deres hajú, idős firenzei úrral. Kelt az 1500. év szeptemberének 16. napján Calicutban Szerető édesanyád, Caterina »-« Trónushoz hasonlatos székben ült a hálóteremben, és nagyot sóhajtott. A szeme csukva volt. Nem fáradtság, unalom gyötörte. Bianca, a Szent Római Birodalom császárnője aznap, akárcsak az összes többi napon sem szentnek, sem rómainak, sem 341

birodalminak nem érezte magát. Nem sokkal azelőtt bocsátotta el udvarhölgyeit és kiállhatatlan, vallási tanítóját, akit Miksa küldött hozzá. A Shabbatot kivéve mindennap idegölő leckékkel traktálta a szentírásról. Bianca férje megszabadult felesége legnagyobbra tartott szellemi társától − idős és szeretett görög mesterétől −, és a gyűlölt katolikus pappal helyettesítette. Miksa megparancsolta neki, hogy hímzéssel és lantjátékkal múlassa az idejét, ugyanakkor nem engedte meg, hogy énekeljen, mert úgy vélte, a hangja vinnyogó, akár a macskáé. Bianca tudta, a mostoha bánásmódot annak köszönheti, hogy nem ajándékozta meg örökösökkel Miksát. „Mi hasznom meddő feleségemből?” − hajtogatta férje rendíthetetlen kegyetlenséggel. „Hiába főhercegnő, ha meddő!” Bianca lassan maga is elhitte, hogy férjének igaza van. Miért kellett egyáltalán férjhez mennie! Felállt, az ékszerekkel borított ruhát átkozta, amelyet magas rangja miatt a nap minden órájában viselnie kellett. Az ablakhoz ment, és a sivár bécsi télbe bámult. Az udvar újabban Innsbruck helyett itt tartózkodott. Nem is tudta, melyik helyet gyűlöli jobban. Nem a palotát, hanem a benne lakó embereket. Miksa minden gondolatát fegyver, ellenség és szövetséges kötötte le. Bianca hiába próbált másról beszélgetni vele, férje felcsattant és elhallgattatta. „A politika, nem a filozófia irányítja a világot” − mondogatta. „Háború, nem hápogás alakítja a sorsunkat.” A szíve olyan jeges volt, mint a palota fagyos udvarán a föld. Végre egyedül lehet. Férje rajongott első házasságából származó két gyermekéért: Fülöpért, akit Habsburg létére olyan bájjal áldott meg az ég, hogy egyenesen „szépnek” nevezték, és Margitért, aki mindenki legnagyobb csalódására csúnya volt, mint a bűn, de lélekben olyan szívós, akár a medvecsapda. Miksa megkímélte Biancát a teljes megaláztatástól, és nem tartott szeretőket. A császárné azonban időnként bántóbbnak érezte a vég nélküli szóvirágokkal teli költeményeket, amelyeket férje néhai első felesége, Mária lánykéréséről és házasságukról írt. Kopogás riasztotta fel a lelkére telepedő önsajnálatból. − Mi az, Marta? − szólt ki a szobalányának. Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Olyan arcot vágott, amelyet Bianca még addig soha nem látott, pedig évek óta szolgálta. − Érkezett egy… láda a számodra, asszonyom. Igen nehéz. − Nekem? Ki küldte? 342

− Nem tudom − felelte Marta. A szeme elkerekedett az izgalomtól. − Furcsa illata van. Mintha fűszer lenne benne. Bianca intett, hogy hozzák be a ládát. Négy szolga tartotta a pirosra festett, vas keresztpántokkal lezárt ládát. Nehézkesen letették a császárnő szobájának padlóját borító török szőnyegre. − Kinyissuk neked? − kérdezte az egyik szolga. Bianca unottan a dobozra nézett, de a látszat csalt, egyre izgatottabb lett. − Vegyétek le a pántokat, és lazítsátok meg a fedelet! − parancsolta. − Aztán hagyjatok magamra! − Asszonyom − könyörgött Marta − legalább hadd maradjak én melletted, amikor kinyitod. Nem tudni… − Túl kicsi ahhoz, hogy egy merénylő elférjen benne − szakította félbe Bianca. − Vállalom a kockázatot. Miután mindenki távozott, körüljárta a piros ládát, és egyesével lefejtette róla a keresztpántokat. Némi erőfeszítés árán felfeszítette a fedelet, mire az oldalfalak nagy puffanással lenyíltak. Középen hagyományos itáliai kelengyésládára emlékeztető láda állt. A menyasszony, akié volt, nem lehetett túlságosan gazdag. A madarak és a virágok nyilvánvalóan középszerű művész alkotásai voltak, nem használtak aranyat és drágaköveket a díszítéshez. Miért küldene nekem bárki kelengyésládát? − töprengett Bianca. Visszaült trónszékébe, és az ajándékra meredt. Szörnyen kíváncsi volt, de el akarta odázni a meglepetést. Olyan kevés meglepetésben volt része akkoriban. Ki akarta élvezni a pillanatot. Minden lehetőséget számba vett. Vajon miféle kincset rejt a láda? Kitől érkezett? Sokáig morfondírozott, de nem lett okosabb. Senki sem jutott eszébe, aki figyelmességből csomagot küldene neki. Bianca felugrott és a ládához ment. A teteje könnyen kinyílt. Fűszerek átható illatát érezte, láthatatlan aromafelhő szállt fel a ládából. A császárnő szája tátva maradt a csodálkozástól. A ládában könyvek voltak. Rengeteg könyv. Néhány bőrkötéses, mintha csak Gutenberg híres nyomdájából származna. Volt köztük összetekert pergamen is. A többi aranylevelekkel díszített ősi kézirat. Bianca szíve a torkában dobogott. Felemelte az egyik pergamenkötetet, és kihajtotta a borítót. Lorenzo de'Medici szonettjei. Félretette, és másikat vett fel. Görögül íródott, Platón Timaiosza volt. A szíve összeszorult az örömtől, hogy viszontláthatja kedvenc nyelvét. 343

Legalul vastag kötet bújt meg. Bianca az olvasópolchoz ment, amelyen a Biblia feküdt kinyitva. A földre helyezte a Szentírást. Odavitte a vastag, nehéz könyvet, és találomra felnyitotta. Latinul íródott, de láthatóan eretnek dolgok álltak benne. Vajon alkímiai folyamatok leírásai? − töprengett. Bianca muszlinzsákot húzott ki a ládából. Egzotikus illata volt. Meglazította a szalagot a száján, és belenézett. Kisebb muszlinzsákokat rejtett. Mindegyikben bizonyára más-más fűszer. Az illatuk alapján kétségtelenül Keletről származtak. Még több könyv következett. Néhány héberül íródott. Bianca soha nem találkozott ezzel a nyelvvel. Bőrtokban tekercset talált. Rettenetesen öreg volt. A lehető legóvatosabban hajtotta szét. Az Antigoné volt! Bianca nem volt biztos benne, de… Lehetséges lenne, hogy a nagy dráma eredeti példánya? Egyre lassabban kutatott a láda rejtett kincsei között, hogy minél később érjen a végére. A le galján valami más volt: nagy, lapos jegyzetkönyv. A borítója nem árult el semmit arról, mit rejt. Bianca az ágyhoz vitte, és óvatosan a hermelintakaróra helyezte. Kinyitotta és ámuldozva meredt az első oldalra. Dobozszerű eszköz képe látszott rajta, amelyből vonalak indultak ki. A lap többi részét olvashatatlan kézírás tarkította. Bianca közelebbről megvizsgálta, és látta, hogy visszafelé íródott, jobbról balra. Lapozott. Nyolc egymáshoz rögzített téglalap tárult a szeme elé. Az ablakon át beérkező napsugarak rájuk vetődtek, majd irányt változtattak. A másik oldalon ismét dobozszerű szerkezet tűnt fel, de ezúttal csodálatosan megrajzolt meztelen ember feküdt a közeli asztalon. A karját keresztbe tette az ágyékán. Édes Jézus! − gondolta Bianca. Áldott Ízisz! Először nem tudta, végig merje-e lapozni a könyvet vagy sem. Végül egészen kellemesen érezte magát közben. Néhány oldallal később elé tárult Leonardo halotti leple. A nagy összeesküvés gyümölcse, amelynek Bianca maga is részese volt. Vajon a mester küldte neki a kincsekkel teli ládát? Visszasietett a kelengyésládához. A benne lapuló könyvek tetején összehajtott, vörös viasszal lepecsételt pergamenlevelet talált. Bianca felemelte és a szívéhez szorította. Lassan az ablakhoz ment, akár menyasszony az oltárhoz. Feltörte a pecsétet, és a hideg téli fény mellett olvasni kezdte. Bianca, Drága Leányom, Hogy tetszik a kincsesládád? Melyik lesz a kedvenc könyved? Sokat szerettem közülük. A Timaiosz volt a kedvencem lánykoromban. Remélem, jó néhány 344

hónapig, talán évig elszórakoztatnak majd, amíg olvasod és fordítod őket. Ha jól emlékszem, nem tanultál meg héberül, így ezt a nyelvet még el kell sajátítanod. Gondjaidra bízom Leonardo jegyzeteit is a szentségtörő lepel elkészítésének munkálatairól. Értesüléseim szerint Torinóban állították ki és imádják. Ha el szeretnéd olvasni a jegyzeteket, tarts tükröt föléjük. Két ok miatt küldtem el neked a könyvet: egyrészt biztos vagyok benne, hogy a legjobb kézbe került, és örökre megőrzöd titkunkat. A másik ok még fontosabb. Emlékeztessen téged, Bianca, arra, ki vagy: melegszívű, bátor igazságkereső. Tudom, hogy a sors sem szerető férjjel, sem saját gyermekekkel nem áldott meg. Finom lélek vagy, nem vesznek körül barátok, gondolom, időnként nagyon magányosnak érzed magad. ilyenkor könnyen elfeledkezünk arról, milyen értékesek vagyunk, és hajlamosabbak vagyunk kevesebbre tartani magunkat, mint akik valójában vagyunk. Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor a korhadt lépcsőkön levittél bennünket a családod kincseit rejtő föld alatti üregbe, és az aranykulccsal kinyitottad a kis ládikát. Hatalmas kockázatot vállaltál. Ha valaki rájön, számodra a véget jelentette volna. Emlékezz, olyan ereklye volt, amely természetes állapotában értéktelen rongy csupán, de akaratod és bölcsességed révén fegyver lett, amely végül keresztüldöfte a Firenzét fojtogató romlott szörnyeteg szívét. Az utolsó ajándékomat kis fémdobozban találod anyám kelengyésládájának alján. Az édes sütemény receptje, és nélkülözhetetlen összetevője, a keserű gyantagolyócskák. Edd meg a süteményt, és hűvös szobád égi fényben fürdik majd, fantasztikus világok hangját hallod majd magadban és magad körül. Ígérem, beszámolok még utazásaimról, amíg öreg ujjam tartani tudja a tollszárat. Barátnőd és társad az örök igazság keresésében, Caterina

345

Kiadta a Tericum Kiadó Kft. 1277 Budapest, Pf. 39 Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója Layout és borító: Pavlov Anna és Karikás Márk Nyomdai előkészítés: Koffein Stúdió Korrektor: Nácsai Katalin Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelős nyomdavezető: Kovács János ügyvezető igazgató ISBN 978 963 9633 67 4

346

Tartalomjegyzék Az alkimista lánya Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezat Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Cato Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Éjjeli társaság Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Őrültek és szent ereklyék Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet Harmincadik fejezet 347

Egy jó kis összeesküvés Harmincegyedik fejezet Harminckettedik fejezet Harmincharmadik fejezet Harmincnegyedik fejezet Harmincötödik fejezet Harminchatodik fejezet Harminchetedik fejezet Harmincnyolcadik fejezet Harminckilencedik fejezet Negyvenedik fejezet Negyvennegyedik fejezet Negyvenkettedik fejezet Epilógus

348