A Da Vinci-kód feltörése 9637318216 [PDF]

Zitiervorschau

A Da Vinci-kód feltörése Simon Cox Gabo (2005) Címke: Kultúrtörténet, vallás Kultúrtörténetttt vallásttt Dan Brown sikerkönyve, A Da Vinci-kód, világszerte kivételes érdeklődést keltett, és olvasók millióit vezette be egy titokzatos világba, ahol Leonardo da Vinci műveiben titkos utalások rejtőznek; valahol Skóciában különös faragványok díszítenek egy kápolnát; a katolikus egyház és egy ősi titkos társaság évszázadok óta harcol egymással a kincsek kincse, a Szent Grál birtoklásáért. De valójában mi a valóság és mi a fikció vagy regényes túlzás A Da Vinci-kódban? Ez a könyv megpróbálja eloszlatni a zavart. Egyszerű ábécérendben felsorakoztatja a mesénél is hihetetlenebb tényeket az alábbi és a hozzájuk hasonló kérdésekről: Létezik-e valóban a Sion-rend néven ismert titkos társaság? Miért gondolták azt valaha, hogy az aranymetszés csakis Isten műve lehet? Milyen újabb elméletek forognak a Szent Grálról? Milyen rejtett jelentéseket hordoz a regény szereplőinek neve? A Da Vinci-kód megfejtése értékes forrásmunka a regény számos rajongójának és mindazoknak, akiket érdekel a Szent Grál legendája mögött rejtőző különös igazság. Simon Cox a dogmák, tévhitek és féligazságok leleplezésének szentelt Phenomena magazin főszerkesztője. Az alternatív történelem olyan hírességei számára végzett kutatómunkát, mint Robert Bauval, David Rohl és Graham Hancock. Jelenleg egy televíziós dokumentumfilmen dolgozik egy vezető amerikai csatornának, amely A Da Vinci-kód című regény igazolható tényeit tárja fel.

Simon Cox A Da Vinci-kód feltörése

Terribilis est locus iste Kőbe vésett felirat a rennes-le-cháteau-i templom bejáratánál

Köszönetnyilvánítás Minden könyv csapatmunkában készül; bárki állítja az ellenkezőjét, ne higgyenek neki. Ez a könyv nagyszerű csapatmunka eredménye, és én ezúton is szeretnék hálás köszönetet mondani a résztvevőknek. Legelőször és legfőképpen saját istennőim karának. A világ egyik legjobbjának, Jacqueline Harveynek a nagyszerű kutatómunkáért; Robin Crookshank Hiltonnak a külön anyagokért. Nincs szó, amely kifejezhetné a hálámat ragyogó teljesítményükért. Természetesen a fiúk is sokat segítettek. Mark Foster a grafikában és a képkidolgozásban; Mark Oxbrow a Rosslyn és a templomosok témájában; Geoff Petch a telefon-hívásaival és a bátorításával; Andy Gough a listával és a gondolatébresztő beszélgetésekkel; nem utolsósorban Jim Chalmers, akitől az egész ötlet származott. Köszönetet mondok továbbá a barátaimnak és a családomnak – mamának, papának, Marknak és Claire-nek. Gemma Smithnek a noszogatásért és a rugdosásért; Sam-nek, hogy végül megjavult. Lindsay Daviesnek a Michael O’Maránál a megbízásért és a kávéért – legközelebb nem kaphatnék egy kicsit több időt a befejezésre? Robert Kirbynek a PFD-nél, mert ő a világ legtürelmesebb irodalmi ügynöke.

Bevezetés Tekintetbe véve a Szent Grál kontextusát, nincs abban semmi meglepő, hogy a téma hosszú éveken át viták kereszttüzében állt. De még így is szokatlan, hogy egy regény olyan ellentéteket szítson, mint A Da Vinci-kód. Mire ez a könyv nyomdába kerül, Dan Brown misztikus bűnügyi regényének nemzetközi eladási mutatói a hatmillióhoz közelítenek, és a papírkötésű kiadás megjelenésével még ennél is magasabbra fognak szökni. A Da Vinci-kóddal szemben senki sem maradhat közömbös – az emberek vagy szeretik, vagy utálják, ami csak még különlegesebbé teszi a könyvet. Nézzük először a becsmérlőket! Ők is további alcsoportokra oszthatók. Először is ott vannak azok, akik történelmileg hiteltelennek és tudományosan megalapozatlannak tartják Dan Brown művét. Azután azok, akik a keresztény tanítás és ortodoxia elleni támadást látják benne – nem nehéz rájönni, hogy miért: A Da Vinci-kód elolvasása után az a fő következtetés szűrhető le, hogy a keresztény egyház két évezreden át eltitkolt előlünk valamit. Valóban kemény állítás, és épp elég erős ahhoz, hogy fullánkos támadásokat váltson ki a fundamentalistákból, az apologétákból és a keresztény liberálisokból egyaránt. Elég futólag körülnéznünk az interneten, hogy kiderüljön: Brown több keresztény tudós haragját is magára vonta. Egymást érik az oldalak, amelyeket azért hoztak létre, hogy „leleplezzék” a regényt és nemtelen támadását a keresztény hit ellen. Az önjelölt keresztény apologéták némelyike odáig ment, hogy saját könyvet adott ki, amelyben koholmánynak és a világ istenfélő emberei ellen elkövetett bűnös merényletnek nevezi Brown regényét. A vitákat az váltotta ki, hogy Brown újra előáll azzal az ideával, amelyet az alternatív történelem műfajában publikált különböző könyvekből vett: nevezetesen, hogy Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, aki gyermeket fogant tőle, ezért Jézusnak végigvezethető családfája van. Ez a nézet erősen kikezdi Krisztus isteni képét, mivel istenfiú helyett húsvér emberként láttatja. Könyvem Mária Magdolna címszava alatt hosszan tárgyalom a vérvonal kérdését, ezért most csak a fő ellenérvet hozom fel. Azt kell mondanom, hogy ha jól megnézzük a dolgot, az evangéliumokat és az Újtestamentum szövegeit használva kalauzul, az apologétáknak

tökéletesen igazuk van abban, hogy nincs közvetlen bizonyíték Jézus és Magdolna ilyetén kapcsolatára. Ám a Bibliára és az evangéliumokra hivatkozók figyelmen kívül hagyják a feltevés egyik alappillérét: jelesül azt, hogy a korai egyház annyira kártékonynak és romboló hatásúnak ítélte ezt az információt, hogy az Újtestamentum eredeti összeállítói és szerkesztői gyakorlatilag kitörölték a szövegből, és olyan szentesített változatot tettek a helyére, amely inkább kedvére volt az egyház alapító atyáinak. Aki Brown regényének alátámasztását keresi, az ne a Bibliában kutatkodjon – vannak ebből a szempontból jóval érdekesebb könyvek is. Mi a munkánkat a becsmérlők azon első alcsoportja tagjainak szántuk, akiknek tetszett a regény, csak nem tudják biztosan, vajon történelmileg és tényszerűen hiteles-e a történet. A következő oldalakon pontosan erre a kérdésre adom meg a választ. Ahhoz kétség sem fér, hogy Dan Brown csekély számú könyvből vette a fő témákat és a háttéranyagot. Azt az általános elképzelést, hogy Krisztusnak vérvonala van, amely Jézus és Mária Magdolna egyesüléséből keletkezett, azzal az elmélettel együtt, hogy létezik egy Sion-rend elnevezésű titkos társaság, amelynek az ősi misztérium védelmezése a célja, Michael Baigent, Henry Lincoln és Richard Leigh sokat vitatott sikerkönyvéből (Holy Blood, Holy Grail) emelte ki Dan Brown. Az az elgondolás pedig, hogy Leonardo da Vinci elrejtett néhány ilyen titkot és utalást a festményein, Lynn Pick-nett és Clive Prince művéből (The Templar Revelation) származik, míg a Mária Magdolnára és a szent nőiségre vonatkozó anyag forrása Margaret Starbird könyve (The Woman With the Alabaster Jar). Akik olvasták A Da Vinci-kódot, emlékezhetnek rá, hogy mindhárom könyv ott van Leigh Teabing, a regénybeli Grál-kutató polcán a Château Villette-i otthonában. A címek elhangzanak, de a szerzők neve nem. Brown A Da Vincikódban csak a felszínét kaparja meg az említett könyvekben szereplő elméleteknek; hogy tökéletesen megértsük a kutatás irányát és a bizonyítékokat, érdemes elolvasni legalább az egyik könyvet a fentiek közül. Ha Krisztusnak valóban volt családfája, akkor olyasmivel találjuk szemben magunkat, amit többé-kevésbé eretnekségnek nevezhetünk. Egészen pontosan két eretnekségnek: az egyik

kisebb, a másik sokkal nagyobb és lényegesebb. A kis eretnekség egyszerű eset: az egyház 2000 éven keresztül hazudott, különböző okokból eltitkolta az igazságot a keresztények elől. A másik eretnekség főbenjáró: mert ha ez az elmélet igaznak bizonyul, akkor újra kell írni az egész történelmet, és ezzel együtt teljesen más felfogásba kerül az életről, a hitről és a körülöttünk lévő világról alkotott képünk. Nagy tétek forognak tehát kockán. De mitől is olyan népszerű A Da Vinci-kód? Először is a remek sztori miatt. A könyv nagyon olvasmányos, és semmi kétség, hogy kitűnő film lesz belőle Ron Howard rendezésében. De én azt hiszem, valami mélyebb oka is van a sikerének. Dan Brown sok olvasó érzékeny pontjára tapintott rá. Számosan elégedetlenek azzal a gondolkodásmóddal és hittel, amelyben felnőttek; a 21. századba lépve egyre többen szeretnének kitörni a karámból, és mélyebbre hatolni az élet rejtelmeiben. Erre az érzékeny pontra tapintott rá A Da Vinci-kód. A magam részéről erősen kétlem, hogy a könyv keresztények ezreit késztetné az egyház és a hitük elhagyására. Ezzel szemben olyan elméleteket emel át a közgondolkodásba, amelyeket mindeddig alternatívnak és bizonyos mértékig eretneknek tekintettek. És ez mindenképpen üdvözlendő. Könyvünk azért készült, hogy megismertesse az olvasót A Da Vinci-kódban található alapvető tényekkel. Egyszerű A-tól Z-ig formában rendeztük el az anyagot, amelyben reményeim szerint könnyű eligazodni. Igyekeztem a lehető legrövidebbre fogni a szócikkeket, hogy a kötet semmiben se emlékeztessen tudományos értekezésre, legfőképpen pedig ne legyen unalmas. Bízom benne, hogy sikerül ráébresztenem az olvasót: a történelem világa tele van igazi rejtélyekkel és furcsaságokkal. Remélem, lesznek olyanok, akik kedvet kapnak a további olvasáshoz és kutakodáshoz – bizonyos vagyok abban, hogy Leonardo ennek csak örülne. Itt találhatnak további tényeket a regénnyel kapcsolatban: www.crackingdavinci.com

Albigensek elleni keresztes hadjárat Az eretnekellenes keresztes hadjáratok egyike, amelyet a 13. században viselt a keresztény egyház a katharok vagy albigensek ellen (utóbbi elnevezés a franciaországi Languedocban található városra, Albira utal, ahol erős volt a katharok befolyása). A katharok története központi témája A Da Vinci-kódnak. A regény legnagyobb „titka” – az az elmélet, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak – a katharokig megy vissza. Dan Brown sztorija arra épül, hogy az egyház elfojtotta ezeket az eretnek nézeteket. Az albigensek elleni keresztes hadjárat különösen véres és kegyetlen volt, a becslések szerint 1209-es kezdetétől 1255-ig több mint százezer kathart és languedocit mészároltak le. A hadjáratok krónikáját Pierre des Vaux-de-Cernay cisztercita szerzetes írta meg História Albigensis című művében. Languedoc vidékén a katharok hatása és tekintélye komolyan veszélyeztette a katolikus egyházat. III. Ince pápát rendkívüli módon aggasztotta a languedoci nemesek megengedő attitűdje, akik nem léptek fel kellő eréllyel a katharok vallásgyakorlata vagy növekvő befolyása ellen. 1206-ban Toulouse grófja, VI. Raimond megtagadta a csatlakozást ahhoz a lovagi szövetséghez, amelyet Arnaud Amaury abbé, pápai legátus hívott létre a környék megtisztítására a katharoktól. VI. Raimond nem akart háborút indítani saját alattvalóinak, hogy adják ki a köztük élő katharokat, és ezért 1207 májusában Amaury embere, Pierre del Castelnau parancsára kiközösítették az egyházból. 1208 januárjában, amikor VI. Raimondnál járt látogatóban, Castelnau-t meggyilkolta a gróf egyik lovagja. Ez a nyílt támadás a pápai hatalommal szemben annyira felbőszítette III. Incét, hogy keresztes hadjáratot hirdetett Languedoc, azon belül is elsősorban a katharok ellen. A felhíváson kapva kaptak az északi bárók, akiket valószínűleg csábított Languedoc gazdagsága, és a pápa felhatalmazása, hogy büntetlenül rátehetik kezüket a katharok földjeire. Simon de Montfort lovag volt az egyik, aki központi szerepet játszott az albigensek elleni keresztes hadjáratban, és akinek az egész régióban félték és gyűlölték a nevét.

A keresztes háború első nagy vesztese Béziers városa volt, amelyet 1209. július 21-én értek el Montfort csapatai. A keresztesek megparancsolták a katolikus lakosoknak, hogy adják ki a köztük élő katharokat, de városiak nem engedelmeskedtek. A következő rendelkezés az volt, hogy szabadon elhagyhatják a várost, a keresztesek pedig bemennek és elfogják a katharokat; az ellenszegülőket kiközösítéssel fenyegették – ami akkoriban nagyon erős félelmet keltett. A fenyegetések dacára a lakosok nem adták ki a katharokat, sőt esküt tettek, hogy védelmezni fogják egymást. Montfort erői ezután ostrom alá vették a várost, míg Amaury, a jelenlevő pápai követ így biztatta őket: „…rangra, nemre vagy korra való tekintet nélkül ne kegyelmezzetek senkinek. Nem számít, hogy kathar vagy katolikus, öljetek meg mindenkit. Isten majd kiválasztja az övéit.” Az ezt követő mészárlás során mintegy 15 ezer férfit, asszonyt és gyereket mészároltak le, akik közül csak 222-en voltak katharok. A következő város Narbonne volt, amely megadta magát Montfort hadainak, akárcsak 1209 augusztusában Carcassone egy rövid, ám ádáz ostrom után, ahol a szabad elvonulás azt jelentette, hogy a városlakók „csak a bűneiket vihették magukkal”. Az elfoglalt földek Montfort birtokai lettek, majd a sereg nagy részét leszerelték. Montfort távollétében azonban a nemrég legyőzött városok és várak szövetségre léptek VI. Raimond-nal, ám később a visszatérő Montfort és szövetségesei újra megverték őket. Az ismét meghirdetett keresztes hadjáratban számos további vár és város is elesett; 1213-ban már Trencavel minden földje behódolt, de Toulouse még tartotta magát. Abban az időben egyetlen hatalom létezett, amely versenyre kelhetett a keresztesekkel: Péter, Aragónia királya, akinek volt néhány hűbérbirtoka Franciaországban, és szerette volna megtartani, sőt növelni ottani befolyását. 1213 szeptemberében támadást indított Muret ellen Toulouse-ban, de vereséget szenvedett Montfort seregétől, és életét vesztette. 1215-ben Montfort hadjáratot vezetett Dordogne vidékén, kézre kerített több elhagyott kathar várat, köztük Domme-ot és Castelnaudaryt. Majd Lajos spanyol herceg és Montfort egyesítette erőit, hogy megostromolja Toulouse-t.

1215 és 1225 között számos város szövetkezett a keresztesek ellen, köztük Avignon fontos városa, amely Provence grófjának felségterületére esett. 1216-ban Beaucaire helyőrségének sikerült először vereséget mérnie Montfort-ra, de ő újjászervezte a seregét, továbbvonult, bevette Toulouse-t és Bigerre-t, míg Lourdes-nál, az albigens keresztes hadjárat nyugati határvonalánál vereséget szenvedett. 1217 szeptemberében VI. Raimond fia, VII. Raimond aragóniai segítséggel visszafoglalta Toulouse-t. A következő év tavaszán Montfort ostrom alá vette a várost, de 1218. június 25-én megölte őt egy kő, amelyet a parittyavető gépet kezelő asszonyok lőttek ki rá. Montfort halálával más irányt vett a keresztes háború, mivel nem akadt még egy hasonló képességű és elszánt vezető. A vezér nélküli francia sereg Baziège-nél vereséget szenvedett VII. Raimond-tól és Foix grófjától. Ezután Raimond és szövetségesei kezére került Franciaország déli régiójának nagy része. VII. Raimond győzelmei a katharok mozgalmának újjáéledéséhez vezettek, és 1224-ben úgy állt a helyzet, hogy a keresztesek nem sokra jutottak: többé-kevésbé ugyanaz volt a status quo, mint 1209-ben, a hadjárat kezdetén. 1226-ban VIII. Lajos francia király új keresztes hadjáratot hirdetett Languedoc ellen; a városok és a várak többsége harc nélkül megadta magát, ami azt jelezte, hogy a lakosságnak elege lett a háborúskodásból. Ám Avignon három hónapig tartotta magát az 1226. szeptember 12-ei megadásig. Amikor 1226. november 8-án Auvergne-ben meghalt VIII. Lajos király, Humbert de Beaujeu udvarnagy vette át a keresztes hadjárat vezetését, megostromolta Labécède-et, ahol a teljes lakosságot lemészárolta. Az ellenállás utolsó bástyája Toulouse maradt, amely kiállta a kemény ostromot. A keresztes hadjáratnak az vetett véget, hogy megegyeztek: VII. Raimond lánya feleségül megy Blanche de Castille (Kasztíliai Blanka) fiához. 1229. április 12-én VII. Raimond elfogadta a párizsi békeszerződés feltételeit, köztük azt, hogy harcolni fog a kathar eretnekség ellen, lerombolja Toulouse védműveit, aláveti magát az egyháznak, és 20 ezer márka jóvátételt fizet. Ekkor alakult meg Toulouse-ban az inkvizíció, amely 1233-ban már egész Languedocban működött. Hajtóvadászat indult a katharok ellen:

kínvallatás után máglyán égették el őket. Az inkvizíció borzalmas tettei nyugtalanságot keltettek a vidéken, ami Toulouse-ban, Cordesban, Albiban és Narbonne-ban lázadásokhoz vezetett. 1240-ben Trencavel ura, IV. Raimond-Roger utoljára robbantott ki felkelést Carcassonne-ban, de megverték, és seregével együtt távozott francia földről. A katharok üldöztetése miatt sokan menekültek át a megmaradt kathar erősségekbe, amelyek közül Montségur volt a leghíresebb a Pirenneusokban: egy meredek szirt csúcsán álló, jól védhető erődítmény. 1243 novemberében vették ostrom alá, és végül 1244. március 2-án adta meg magát. Március 16-án leterelték a hegyről a Montségurben elejtett 205 kathart, és egy mezőn eretnekekként megégették őket. 1255 augusztusában Quéribus, egy kis kathar erősség bevétele jelentette az albigensek elleni keresztes hadjárat végét. Lásd még: Katharok.

Ankh

Az „élet” jelentésű ókori egyiptomi szimbólum és hieroglifa. Egyiptomi füles keresztnek is nevezik a formája után, amelyet szandálszíjra vagy péniszvédőre vezetnek vissza. Az egyiptológusok többsége az előbbi mellett teszi le a voksát, a szandálviselet fontossága miatt az ókori Egyiptomban (gondoljunk arra, hogy nagyon is életveszélyes volt mezítláb rálépni egy skorpióra!). Ám vannak olyanok is, akik szerint az ankh valójában a női reprodukciós szervet jelképezi; logikusnak tűnik az életet adó szervhez kapcsolni az élet szimbólumát. Ez a nőiséggel vagy az istennővel való kapcsolat az, amiért A Da Vinci-kódban Jacques Saunière, a Louvre kurátora nagyszámú egyiptomi füles keresztet helyezett el a múzeum gyűjteményében. Az ankh életadó sajátsága szorosan kötődik az ókori egyiptomi templomok királyábrázolásaihoz. Különösen hangsúlyos az Amarnakori domborműveken, ahol a napsugarak sokszor végződnek ankh szimbólumokban, mintegy felajánlásként Ehnaton fáraónak és feleségének, Nefertitinek. A királyi orrcimpáknak felkínált áldozatot „az élet leheletének” nevezték. Mivel az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az írott szónak olyan rejtélyes hatalma van, amely életre tudja kelteni a tárgyakat, az egyes írásjeleknek isteni erőt tulajdonítottak. A jelkép sajátossága és hatalma révén az ankh közkeletű varázsikonná vált, amelyet széles körben használtak védelmező amulettként. A színes ankh szimbólum további energiákkal védelmezte viselőjét, Így a vörös ankh az életet és a megújulást jelképezte, a kék a termékenységet, a zöld az egészséget, a fehér a rituális tisztaságot – ezért a rituális ankh tárgyak ezt a színt kapták –, míg a fekete a halálból való feltámadást képviselte. A kopt egyház Egyiptomban máig az ankhot használja keresztként; a szimbólum elnevezése: crux ansata. Lásd még: Kopt egyház.

Arany háromszög Leonardo da Vinci számos műve játszik jelentős szerepet A Da Vinci-kód cselekményében, akár mint a feladványok megoldásának kulcsa (lásd Mona Lisa vagy Sziklás Madonna), akár mint a képben elrejtett eszmék példája (lásd Utolsó vacsora). Sok reneszánsz művészhez hasonlóan Leonardo is alkalmazta az arany háromszöget festményein. Az arany háromszög oldalainak aránya az aranymetszést követi: más szóval, a hosszabbik oldala 1,618-szo-rosa a rövidebbnek. Az aranymetszés és az arany háromszög esztétikailag vonzó formák, és világszerte számos helyen találkozunk velük a művészetben és a kultúrában. Jó példa erre az athéni Parthenón, amelynek homlokzata egy arany háromszögbe foglalható. Az arany háromszög alkalmazására Da Vinci műveiben talán a Vitruvius-tanulmány a legszemléletesebb példa: az emberi test fején van az egyik háromszög, a törzsén egy másik, a lábaknál a harmadik. Mona Lisa arca is belefoglalható egy arany háromszögbe, és az Utolsó vacsora kompozíciója is ugyanezeket az arányokat tükrözi. Lásd még: Fibonacci-sorozat; Aranymetszés; Utolsó vacsora; Sziklás Madonna; Mona Lisa.

Aranymetszés Miközben Sophie Ncveu és Robert Langdon a Louvre-ból menekül, a Saunière holtteste mellett talált számok értelmén vitatkoznak. Azt már tudják, hogy a számok a Fibonacci-sorozatba (lásd ott) tartoznak, és most az aranymetszéssel való kapcsolatukat tárgyalják. A számsorról később kiderül, hogy ez a Zürichi Letéti Bank számlaszáma. Langdon felidézi egyik előadását, amelyet az aranymetszésről tartott a Harvard Egyetemen, ahol tanít.

A görög phi (φ) betűvel jelölt aranymetszés irracionális szám (olyan szám, amelyet nem lehet kifejezni két egész szám arányaként vagy hányadosaként), és több érdekes sajátossága van. Úgy határozhatjuk meg, mint azt a számot, amely eggyel nagyobb, mint saját recipro-ka: φ = 1/φ+ 1, amelynek értékét 1,618033989ben szokták megadni. 1996-ban tízmillió számjegyig adták meg az értéket, és a számjegyek sorozatai soha nem ismétlődtek. A Fibonacci-sorozathoz úgy kapcsolódik, hogy ha elosztjuk egymással a Fibonacci-sorozat két egymást követő számát, az eredmény mindig közelít a φ-hez. Az „isteni aránynak” is nevezett aranymetszés meglepően gyakori a természeti struktúrákban, de a műtárgyakban vagy az építészetben is, ahol a hosszúság és a szélesség megközelítőleg 1,618 értékű aránya vizuálisan kellemes élményt nyújt. Az arányszám különlegessége abban áll, hogy a múltban isteni eredetűnek hitték, és magasabb értelmet tulajdonítottak neki. Az ókori görögök például azt tartották, hogy az arány megértése közelebb visz minket istenhez: hogy Isten „jelen van” ebben a számban. Kétségtelenül igaz az, hogy az összhang számokban kifejezhető, vegyük akár a festészeti vagy az építészeti teret, a zene vagy akár a természet világát. Az arany-metszés harmóniája számos helyen lelhető fel a természetben. Az emberi arc arányai az aranymetszést követik. Ha elosztjuk a DNS-spirál tetőpontját vagy egy puhatestű páncélját az átmérőjével, jó közelítéssel az aranymetszést kapjuk. (Ezek a természetben előforduló arányok természetesen csak közelítései az aranymetszés pontos matematikai számának.) Ha megnézzük a növények leveleinek elrendezését a száron, azt látjuk, hogy minden levél más szögben nő, mint az alatta lévő. Az egymást követő levelek legáltalánosabb szöge az aranymetszéssel határozható meg. A képzőművészetben és az építészetben is nagy hatással alkalmazták a híres aranymetszést. Az egyiptomi Nagy Piramisban az aranymetszésen alapulnak a királyi kamra méretei; Le Corbusier az arányszám köré szervezte modular-rendszerét; Mondrian legtöbb festménye az aranymetszés tudatos alkalmazásáról tanúskodik; Leonardo számos művéről ugyanez mondható el; Claude Debussy

pedig a zeneszerzésben használta fel a sajátságait. Az aranymetszés néhány váratlan helyen is felbukkan: a nagyképernyős televíziók, a képeslapok, a hitelkártyák és egyes fényképek oldalarányai is ehhez alkalmazkodnak. Számos kísérletet végeztek, hogy bebizonyítsák: a csúcsmodellek arcának arányai közelebb állnak az aranymetszéshez, mint a népesség többi tagja esetében, és feltehetően ezért tartjuk őket szépnek. Luca Pacioli, Leonardo da Vinci egyik barátja, akivel a milánói herceg, Lodovico Sforza udvarában találkozott, fontos értekezést írt az aranymetszésről, Divina Propor-tione címen. Pacioli ebben megkísérli logikai, tudományos magyarázatát adni az aranymetszésnek, noha úgy vélte, hogy nehezen megközelíthető minőségében Isten titka rejtőzik. Padoknak ez a műve, de más könyvei is nagy hatással voltak Leonardóra, és olyan szoros barátságba kerültek ők ketten, hogy együtt dolgoztak bizonyos matematikai problémák megoldásán. Leonardo - aki hosszú éveken át foglalkozott a matematikával a művészetben és a természetben – nagy műveiben nyilvánvaló az aranymetszés alkalmazása. Mint előtte már a zseniális Püthagorasz is, Leonardo alaposan tanulmányozta az emberi testet, kimutatva, hogy főbb részeinek aránya hogyan felel meg az aranymetszésnek. Azt tartják, hogy befejezetlen nagy műve, a Szent Jeromos, amely az oroszlánnal a lábánál ábrázolja a szentet, tudatosan úgy készült, hogy a főalak arany háromszögbe (lásd ott) legyen foglalható. Miután Leonardo annyira szerette a „geometriai játékokat”, ez nagyon is ésszerű feltevés. A Leonardót követő olyan művészek, mint Raffaello és Michelangelo, szintén nagy hasznát vették az arany-metszésnek munkáik felépítésében. Michelangelo bámulatos szobra, a Dávid az aranymetszést alkalmazza a köldöknek a testmagassághoz arányított elhelyezésében vagy az ujjpercek távolságában. A középkori és a gótikus templomok és katedrálisok európai építői szintén az aranymetszést követve emelték nagyszerű építményeiket. Ha erre gondolunk, akkor valóban istent fedezzük fel a számokban. Lásd még: Fibonacci-sorozat, Arany háromszög.

Arimatheai József Amikor Sophie Neveu felfedezi, hogy Krisztus és Mária Magdolna feltételezett vérvonala kapcsolatban állhat a saját családja történetével, nagyon sok mindent kell megértenie. A Grál-kutató Teabing elmagyarázza neki azt az elméletet, amely szerint Arimatheai József segített Franciaországba menekíteni Mária Magdolnát a keresztre feszítés után. Arimatheai Józsefről mind a négy evangélium azt írja, hogy ő kapta meg Krisztus testét a megfeszítés után, hogy eltemesse (Máté 27, 59-60; Márk 15, 45-16; Lukács 23, 52-53; János 19, 38-42). Arimatheai József a saját költségén szállította Krisztust a sziklasírba, ahol Nikodémosz, a farizeus pap segítségével kenetekkel és tiszta gyolccsal készítették fel a temetésre. Az evangéliumok csak rövid leírást adnak Arimatheai Józsefről, így csupán annyit tudunk róla, hogy gazdag ember volt, és titokban Jézus tanítványa (János 19, 38; Lukács 23, 50), továbbá hogy „főtanácsbeli” ember (a szanhedrin tagja), ami arra utal, hogy bizonyos hatalommal is rendelkezett. Úgy tűnik, hogy Arimatheai József, akit „jó és igaz férfiúként” jellemeznek (Lukács 23, 50), nem értett egyet Jézus főtanácsbeli elítélésével. Máté (27, 57-60) és Márk (15, 43-45) szerint Arimatheai József személyesen kérte ki Poncius Pilátustól Krisztus holttestét, ami azt jelzi, hogy József kellő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy kihallgatást nyerjen Júdea római kormányzójától. Zsidó szokás szerint a legközelebbi férfi rokon kötelessége volt elrendezni a temetést, ezért úgy vélik, hogy Arimatheai József Jézus fivére volt (lásd Graham Phillips: The Marian Conspiracy című művét), noha a keleti tradíció Szűz Mária nagybátyjának tartja őt. Egyes nem kanonizált szövegek némileg több fényt vetnek Józsefre. Péter evangéliuma megemlíti, hogy valójában Poncius Pilátus belső barátja volt, míg Nikodémosz evangéliuma a temetésről szólva azt állítja, hogy utána a zsidó vének börtönbe vetették Arimatheai Józsefet. Mialatt József a börtönben volt, megjelent neki a sírjából kikelt Jézus, csodát téve hazajuttatta őt, és azt mondta neki, hogy 40 napig maradjon otthon. A zsidó vének megdöbbenve látták, hogy Arimatheai József kiszabadult, miközben a zárak és pecsétek érintetlenek a celláján. Ráébredve, hogy

kiválasztott személlyel van dolguk, bocsánatkérő levelet írtak Józsefnek, és találkozni szerettek volna vele Jeruzsálemben. A találkozón József részletesen elmagyarázta a történteket, és közölte a zsidó vénekkel, hogy Jézussal egy időben mások is feltámadtak. József szövege megerősíti a börtönbe vettetés tényét. A Mária mennybemenetele evangéliumot (a magyar fordítás címe: A boldogságos Szűz Mária mennyekbe való átviteléről) feltehetően maga Arimatheai József írta, aki a keresztre feszítés után Szűz Mária támasza volt. Amilyen keveset mondanak róla az evangéliumok, olyan fontos szerepet játszik Arimatheai József az apokrif szövegekben, a későbbi legendákban és az Arthur-mondakörben. Ezek beszámolnak arról, hogy József bádoggal kereskedett, fiatal korában Angliába vitte Jézust, ő alapította meg a keresztény egyházat Britanniában, és ő volt a Szent Grál őrzője. Hogy az Újtestamentumban mellékszerepet játszó Arimatheai Józsefet Britanniával hozzák kapcsolatba, az némiképp meglepő, de régi hagyomány köti őt Cornwallhoz és Somersethez. Ez a hagyomány úgy tudja, hogy József egy ízben magával vitte a fiatal Jézust egyik kereskedőútjára. Ha József ismerős volt Britanniában, akkor érthető, hogy később miért küldte őt oda Fülöp apostol Galliából. Noha hivatalosan Szent Ágoston alapította meg a keresztény egyházat Britanniában Kr. u. 597-ben, a nem kanonizált források és a későbbi beszámolók azt írják, hogy Arimatheai József valójában Kr. u. 37-ben vagy 63-ban érkezett Britanniába. A történetek azt állítják, hogy József mások társaságában menekült el Júdeából rendszerint Fülöp apostolt, Lázárt, Mária Magdolnát, Mártát, bethaniai Máriát említik név szerint. Lázár és Mária Magdolna Marseille-ben maradt, míg a többiek továbbutaztak Galliába, a mai Franciaország északabbra fekvő vidékére. Fülöp apostol ezután elküldte Arimatheai Józsefet és (szövegtől függően) még 11 vagy 12 személyt Britanniába, hogy prédikáljanak. Tengeri útja a „Nyugati Országba” vitte Józsefet, ahol Arviragus, az ottani király földet adományozott Józsefnek és társainak a Fehér Szigeten. József és társai itt vesszőfonadékból templomot építettek: ez volt a Vetusta Ecclesia, amelyet Szűz Máriának szenteltek. Általánosan elfogadott vélekedés szerint ez a mai Glastonbury területén van (Graham

Phillips ezt Angleseyben jelöli meg), és Glastonbury Benedek-rendi apátsága ennek a templomnak a helyén áll. Ezeknek a részleteknek a többsége olvasható Malmesbury-i Vilmos 12. században írott művében (The Antiquity of the Church of Glastonbury), valamint Glastonburyi János szintén 12. századi munkájában (Chronicle of the Antiquities of the Church of Glastonbury). Ám arról, hogy József vitte el a kereszténységet Britanniába, Tours-i Gergely egy jóval korábbi szövege emlékezik meg, amely a frankok történetét beszéli el. A történet egy másik, Józseffel és Glastonbury korai keresztény közösségével kapcsolatos része egy feltehetően József által ültetett galagonyabokorral foglalkozik. Miközben megállt pihenni Wearyall Hillben, Arimatheai József leszúrta a botját a földbe, és azon a helyen egy galagonyabokor sarjadt. József botja pedig abból a töviskoronából nőtt, amely a megfeszített Krisztus fején volt. A galagonyabokor, amely ma is látható Glaston-buryben, májusban és karácsonykor virágzik, és Szent Tövisként vagy krisztustövisként emlegetik. Az eset legkorábbi feljegyzése egy Arimatheai József életéről írott, 1520-as könyvben található, amelyhez 1677-ben és 1716-ban újabb adalékokat toldottak. Az Arimatheai Józsefet övező legendák közül alighanem az a leghíresebb, amely a Szent Grál őrzőjeként írja le őt. Az erről szóló történetekben a Szent Grál rendszerint azt a kelyhet jelenti, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsorán, és amelybe József felfogta a keresztre feszített Jézus vérének néhány csöppjét. Ennek első (bár töredékes) említése Rabanus Maurus (776-856) Mária Magdolna életrajzában található. Ebben Arimatheai József szorosan kötődik a – Somersetben vélelmezett – legendás Avalon szigetéhez: itt temették el őt az általa alapított templom alatt, és vele temették azokat az ezüstedényeket is, amelyek Krisztus vérét és verítékét tartalmazták. A középkorban számos Grál-szöveg volt forgalomban, köztük Robert de Boron ]oseph d’Arimathie című műve. Robert de Boron ebben elbeszéli, hogyan döftek lándzsát a megfeszített Krisztus oldalába, és hogyan fogta fel József a vért az utolsó vacsorán használt kupába. Elmondja továbbá, hogy Jézussal való kapcsolata miatt a zsidó hatóság börtönbe vetette Józsefet, de csoda történt:

megjelent előtte Jézus, és beavatta őt a „Grál titkaiba”, bár az nem derül ki, hogy mik is ezek a titkok. 42 évi börtön után József kiszabadult, és keresztények egy csoportjával idegen földre utazott, ahol az utolsó vacsora szimbólumaként egy kerek asztalt építettek. Ám egy hely mindig üresen maradt: az, ahol Júdásnak kellett volna ülnie. Ezt követően keresni kezdték a Grálhoz méltó házat, amelyet Avalon völgyében (Glastonbury) találtak meg, ahol erre a célra templomot építettek. Más efféle történetek is népszerűek voltak a középkorban. Az irodalomtörténet a francia Chrétien de Troyes műveit tekinti a Grálmítosz első hírmondóinak, amelyek az 1160 és 1190 között születtek. Ezek közül ebben az összefüggésben a legfontosabb: Perceval ou le Conte du Graal- Perceval vagy mese a Grálról. De ilyenek voltak például a következő művek is: Grand Saint Grail (1200), a Parzival (1207) Wolfram von Eschen-bachtól, a Queste del Saint Graal (1210), a Perlesvaus (1225) és a legjelentősebb mű, Sir Thomas Malorytól a Le Morte d’Arthur (1485; magyarul: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája. Teliér Gy. fordítása, 1970.)· Malory történetében Arimatheai József a Szent Grál igazi őrzője, továbbá Arthur, Lancelot és Galahad őse. Lásd még: Szent Grál; Mária Magdolna; Teabing, Leigh.

Aringarosa, Manuel A Da Vinci-kód egyik főszereplője Aringarosa püspök, az Opus Dei vezetője, aki mindenáron meg akarja akadályozni, hogy kitudódjék a Grál igazi mibenléte. A névről első látásra sokaknak egy 17. századi angol vers – Ring’a Ring’a Rosies – jut az eszükbe, amely a „fekete halálról”, azaz a pestisről szól. Valójában két olasz szó – a „hering” jelentésű „aringa” és a „rózsa” vagy „vörös” jelentésű „rosa” – összetétele. A név értelme tehát „vörös hering” (a „red herring” kifejezés pedig „megtévesztő manővert” jelent). Noha Aringarosa nagy hatalmú figuraként tűnik fel a regényben, kiderül, hogy megtévesztették: elhitették vele, hogy a Grál megtalálása

segítségére lesz az Opus Deinek. A püspök végül elborzadva értesül a gyilkosságokról, amelyeket a keresés során követtek el. Lásd még: Opus Dei.

Aszmódeusz Az a démon, aki a legenda szerint segített Salamonnak a templom megépítésében. Úgy vélik, hogy Aszmódeusz ábrázolása látható a rennes-le-château-i Mária Magdolna-templom kapuján belül; a Sion-rend dokumentumaiban (Dossiers Secrets) „őrződémonként” hivatkoznak rá. A katharok „a világ királyaként” tisztelték. Bár A Da Vinci-kódban nem szerepel a neve, ő az az árnyalak, aki újra meg újra felbukkan azokban a történetekben és legendákban, amelyeket Sophie ad elő a regényben. Lásd még: Katharok; Dossiers Secrets; Sion-rend.

Atbas titkosírás Sophie Neveu-nek, Robert Langdonnak és Leigh Tea-bingnek ennek a héber kódrendszernek az ismeretére van szüksége a regényben, amikor azzal a mondattal találkoznak egy versben, hogy „az atbasban az ősi igazság”. A Kr. e. 500-ra visszamenő titkosírás a héber ábécé betűit alkalmazza egy behelyettesítő rendszerben, amelyben az egyes betűket arra a betűre kell cserélni, amelyik ugyanolyan távolságra van az ábécé ellenkező végétől. Más szavakkal: az első betű helyett az utolsó áll, a második helyett az utolsóelőtti és így tovább. Lásd még: Baphomet; Langdon, Robert; Neveu, Sophie; Teabing, Leigh.

Baphomet Ennek a bálványnak az imádásával vádolták a templomos lovagokat, és részben ez okozta a rend vesztét. Baphomet neve úgy merül fel A Da Vinci-kódban, hogy az atbas titkosírással együtt szerepet játszik a cryptex felnyitásához és a kód megfejtéséhez adott nyomravezetőben.

Egyesek szerint a „Baphomet” a Mahomet – közismertebb néven Mohamed, az iszlám próféta – nevének eltorzult változata. De az is lehet, hogy a „feloldódás a bölcsességben” jelentésű görög szavak összetétele. Bármi legyen is az etimológiája, a templomos lovagok állítólag egy nagy Baphomet bálvány előtt hódoltak. A mai okkultizmusban Baphometnek kecskefeje, patás lába és emberi teste van. Ez azonban meglehetősen új keletű leírásnak tűnik, a fekete mágiához és a sátánista rítusokhoz köthető, amivel visszamenőleg, a 19. században vádolták meg a templomos lovagokat. A regény pontosan bemutatja, hogyan alkalmazzák az atbas kódot a „Baphomet” szón, amelynek eredménye a „Sophia” szó – természetesen héber betűkkel. A hivatkozás nagyon fontos, lévén ez Sophie Neveu, A Da Vinci-kód hősnőjének a neve. Ezt a rejtett értelmet dr. Hugh Schonfeld, a Holt-tengeri tekercsek szakértője (a The Passover Plot című könyv szerzője) hozta először napvilágra. Schonfeld a holt-tengeri tekercsek számos, nehezen értelmezhető szakaszára alkalmazta az atbas kódot – ragyogó eredménnyel. A „Baphomet” szón akkor próbálta ki a kódot, amikor meggyőződött arról, hogy a templomosok szentföldi működésük során megismerték ezt a titkosírást. Az így kapott szó – Sophia -bölcsességet jelent. A történetben azonban van még egy csavar. A „Sophia” szó ugyanis kapcsolatba hozható az Istenanyával vagy a szent nőiséggel, ezért arra a nyugtalanító felismerésre vezet, hogy a templomosok valójában az istennőt imádják ebben a titkos és kódolt formában. Lásd még: Atbas titkosírás; templomos lovagok.

Bernard de Clairvaux (Clairvaux-i Szent Bernát) Szent Bernát (1090-1153) alighanem a templomos lovagok legnagyobb zászlóvivője, az egyházon belül vagy kívül. Élettörténete fontos a mozgalom megértéséhez, ami a Szent Grállal kapcsolatban újra meg újra előkerül A Da Vinci-kódban. Bernát a középkor egyik legjelentősebb spirituális és politikai figurája. 1091-ben született a burgundiai Fekete Madonna kultuszközpontjában, Les Fontaines-ben, francia kisnemesi családból. Apja a burgundiai herceg lovagja és vazallusa volt. Bernát sokat tanult, és már gyerekkorától szorgalmat és elmélkedésre való hajlamot mutatott. 1113-ban, huszonkét éves korában, a citeaux-i apátságban belépett a cisztercita rendbe, ahol szigorú vallásos életet élt. Olyan szenvedélyesen és ékesszólóan tudta ecsetelni ennek az életmódnak az erényeit, hogy hamarosan négy fivére, megözvegyült apja és harminc rokona is bevonult a kolostorba. Akkoriban azt beszélték Bernátról, hogy annyira meggyőző és lelkes hitszónok, hogy „az anyák elbújtatták a fiaikat, az asszonyok a férjüket, a barátok egymást, nehogy késztetést kapjanak a kolostorba vonuláshoz”. A cîteaux-i apátság nagyon szegény volt, spártai élet folyt a falai között – mindez nagyon is kedvére volt Bernátnak, aki az egyszerűségnek és a vallásos elmélkedésnek szentelte az életét. Rendkívül igénytelen volt, csak annyit evett és aludt, hogy megőrizze az erejét. Ám hamarosan híre ment önmegtartóztató és jámbor életének, és 1115-ben egy maroknyi szerzetes élén a champagnei Clairvaux-ba küldték, egy új apátság megalapítására. Néhány év leforgása alatt olyan sikeresnek bizonyult a clairvaux-i apátság, hogy 60 további monostort alapított. Bernát Clairvaux-ban kezdett el írni, és már fiatal abbéként megjelentetett egy kötetnyi szentbeszédet az angyali üdvözletről. Ezekben Szűz Mária erényeit, kivált béketeremtő képességét taglalta. Számos prédikációjában juttatta kifejezésre Mária iránti odaadását, ezt később azzal indokolta meg, hogy gyermekként isteni csodában volt része: három csepp tejet kapott a chatilloni Fekete Madonna-szobor kebléből, és ez az élmény magyarázza a Fekete Madonna kultusza iránti lelkesedését. Szent Bernát csaknem

90 szentbeszédet írt az ótestamentumi Énekek Énekéről, amelynek Menyasszonyát, aki azt mondja magáról: „fekete vagyok, de szép”, a Bethaniai Máriával – Mária Magdolna korabeli (téves) elnevezésével – hozta kapcsolatba. Bernát a templomos lovagokhoz is kötődött, és élharcosa volt a katonai és vallásos rendként való hivatalos elismerésükért indított mozgalomnak. Ám kapcsolatuk szorosabb volt ennél, mivel Szent Bernát oroszlánszerepet játszott a templomos lovagok kötelező esküjének megalkotásában. A Templomosok Regulájának nevezett szövegben ragaszkodott ahhoz, hogy a templomosoknak „engedelmeskedniük kell Bethaniának, Mária és Márta várának”. Elismertségének és számos írásának köszönhetően Szent Bernát befolyása és tekintélye fokozatosan túllépett Clairvaux határain, és 1130-ban őt kérték meg, hogy imáival próbáljon meg véget vetni az egyházszakadásnak, amely akkoriban fenyegette az egyház stabilitását és egységét. II. Honorius pápa halála után két rivális pápát választottak – II. Anacletust és II. Incét. Bernátra várt a feladat, hogy mérlegre tegye mindkét jelölt értékét, és döntsön közöttük. Hosszas megfontolás után II. Incét választotta, aki Franciaországban keresett menedéket. A rá jellemző buzgalommal Bernát meggyőzte Franciaországot, Angliát, Spanyolországot és Németországot, hogy II. Incét fogadják el pápának. Végül a császárt is sikerült meggyőzni, és II. Anacletust elűzték Rómából. Szent Bernát arról is emlékezetes, hogy fontos szerepet játszott Pierre Abélard elítélésében és tönkretételében. Abélard nagy hatású szellemi vezető volt, akinek prédikációit sokszor bélyegezték eretneknek. Szent Bernát még azután is fáradhatatlanul ostorozta Abélard-t, hogy sikerült őket kibékíteni egymással. Ám Abélard megtört ember lett a meghurcoltatás után. Szent Bernát elítélte az eretnekség minden formáját, kitartóan és keményen küzdött az eretnekek, kivált a katharok ellen. III. Jenő nevében Bernát második keresztes hadjáratot hirdetett, sokakat meggyőzve arról, hogy fogjanak fegyvert a hitetlenek ellen. Ám a második keresztes háború szörnyű kudarcot vallott. Mint a hadjárat propagá-torát, Szent Bernátot hibáztatták érte.

Szent Bernát teljes szívvel és lelkesedéssel vetette bele magát mindabba, amit tett. Ezzel kivívta magának, hogy gorombának, erőszakosnak, ármányosnak, militánsnak, alattomosnak és – ami a legfurcsább, tekintve odaadását Szűz Mária iránt – nőgyűlölőnek nevezzék. 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban, és III. Sándor pápa avatta szentté 1174. január 18-án. Élete során 60 apátságot alapított szerte Európában, tíz spirituális értekezést, több mint 300 szentbeszédet és 500 terjedelmes levelet írt. Ő a méhek, a méhészek, a gyertyaöntők, a viaszművesek és Gibraltár védőszentje. Istenfélő embertől szokatlan módon Szent Bernát nagyon világi jelzőkkel illette Istent: „hosszú, széles, magas és mély”. Ezzel arra az elgondolásra célozhat, hogy Isten ott van a számok isteni harmóniájában, például az aranymetszés rejtélyes jellegzetességeiben. Lásd még: Albigens keresztes hadjárat; Fekete Madonnák; Katharok.

Bieil, Sandrine nővér A templomot őrző apáca neve, aki éjnek évadján beengedte Silast a Saint-Sulpice-be, a Sion-rend történetének két valóságos alakjára vezethető vissza. Keresztneve, a Sandrine Gino Sandrira utal, aki Pierre Plantard-nak, a Sion-rend nagymesterének személyi titkára volt. A Bieil pedig Bieil abbéhoz köthető, aki a SaintSulpice szemináriumának igazgatója volt a 19. században. Bérenger Sauniére, a rennes-le-château-i egyházközség papja állítólag felkereste Bieil abbét, miután titkosírásos pergameneket talált a plébániatemplom 1861-es renoválása idején. Lásd még: Plantard, Pierre; Saunière, Jacques; Saint-Sulpicetemplom.

Chartres-i székesegyház Robert Langdon abból a célból utazik Párizsba, hogy előadást tartson a chartres-i székesegyház díszítményei közt elrejtett pogány

szimbólumokról. A chartres-i székesegyház Párizstól délnyugatra, az Eure-et-Loir Département-ban található. Chartres a Kr. u. 6. század óta jelentős keresztény központ. A 9. századtól a Madonna-kultusz székhelye, így nem meglepő, hogy a katedrálist Szűz Máriának, Krisztus anyjának szentelték. A 11. században hagyományos román székesegyházat emeltek a chartres-i templom helyén, amely a 12. század elején csaknem porig égett. Így 1145-ben elkezdődtek egy jóval nagyobb és lenyűgözőbb katedrális építésének munkálatai, melyek nyomán több évtized múltán megszületett a ma is látható gótikus székesegyház. Egy 1194-es újabb tűzvész után újjáépítették, és végül 1225-ben fejezték be a templomot. A chartres-i székesegyház az ebben a korban épült több franciaországi gótikus katedrálisnak lett az előfutára, amelyet jellegzetes tornyok, csúcsok, bordás mennyezetek, hegyes csúcsívek, a tető súlyát tartó külső támívek és támpillérek, valamint gyönyörű, színes ólomüveg ablakok jellemeztek. A gótikus építészet most először alkotott olyan fénnyel teli, bámulatot keltő teret, amely lehetőséget adott a tervezőknek, hogy megtöltsék a kor uralkodó isteni geometriájával és szimbolikájával, amelyet csak a kiválasztott kevesek ismertek. Az új gótikus építészet időben egybeesik a második keresztes hadjáratot követő korszakkal a 12. század derekán, ezért voltak, akik úgy látták, hogy a világ egzotikus tájairól visszatérő keresztesek hoztak új eszméket és elgondolásokat az építészetbe. Mások szerint a templomos lovagok által Jeruzsálemben felfedezett titkos geometria és építészeti eljárások vezettek el a gótikához. Bármi legyen is a forrása, a gótikus építészet fenségét megsokszorozta az a vallásos és e világi ikonográfia és szimbolika, amely számos szoborban, faragványban, festményben és ábrázolásban jelent meg. Az ornamentika és az építészet nyilvánvaló jelentése mögött a díszítmények és jelenetek titkos értelmet és tudást is rejtenek. A Szűz Máriának szentelt katedrális a női princípiumot hangsúlyozza. A szemlélőt befelé vonzó boltíves kapuzatok és a rózsaablakok a női anatómiához kapcsolhatók. Odabent bőséggel találhatók nőket ábrázoló szobrok és képek, bár egy Sába királynőjét mintázó

szobornak szakálla van. A festett üvegablakokon Mária Magdolna legrégebbi ábrázolásai láthatók. A franciaországi életét bemutató jelenetek arra a hagyományra alapoznak, hogy Jézus keresztre feszítése után Magdolna francia földre ment. 1200-ban egy tizenegy körből tervezett négy kvadránsos labirintust fektettek le a padlóban. A középpontjában lévő rózsa a megvilágosodást és a nőiséget jelképezi. A padló-labirintus, amelyet meditatív imákat mondva járnak be a zarándokok, újabb példája a korabeli női anatómiai szimbólumoknak. A székesegyházban egy gematria is található – ezzel az ősi héber titkosírással vallásos szövegeket jegyeztek föl. A gematriában minden betűhöz tartozik egy szám (ahogy az a héber ábécében eredetileg is van), így a szavak megfeleltethetők egy ábrának, és az azonos értékű mondatok sajátos jelentést hordoznak. Ezek a kódolt szövegek mindenfelé láthatók az épületben, és talán a frigyládára utalnak. Lásd még: Istennőkultusz; Mária Magdolna.

Cilicium (vezeklőöv) Ezt az övet viselte Silas, az albínó szerzetes a combja körül a könyvben. A cilicium szögekkel kivert lánc, amelyet naponta két órát viselnek a felsőcombjuk körül az Opus Dei rendes tagjai. Csak kevesen vallják be, hogy ciliciumot hordanak, hiszen ez talán a test sanyargatásának legkeményebb és legriasztóbb módja, amit a tagoknak ki kell állniuk. A cilicium apró lyukakat üt a bőrbe, de ahhoz rettenetesen szorosra kell húzni, hogy olyan sebeket okozzon, mint Silasnak a regényben. Lásd még: Opus Dei.

Collet, Jérôme A rendőrhadnagy Bezu Fache beosztottja A Da Vinci-kódban, és végig az események nyomában lohol a franciaországi helyszíneken. A „collet” franciául gallért vagy hurkot jelent, egy köznyelvi kifejezésben pedig arra utal, hogy valakit nyakon csíp a rendőrség. Lásd még: Fache, Bezu.

Constantinus, Nagy (Nagy Konstantin) A Da Vinci-kódban Langdonnak és Teabingnek tájékoztatnia kell Sophie-t, hogy így segítsenek neki megérteni a nagyapja hitét és tetteit. Elmagyarázzák, hogy a modern egyház számos dogmája és bizonyos evangéliumok kihagyása a Bibliából Nagy Constantinushoz kötődik. Constantinus volt az első „keresztény” császár, noha végig megtartotta pogány hitét, és sokévi széthúzás után az ő érdeme volt a Római Birodalom újraegyesítése. Kr. u. 325-ben ő hívta össze a keresztény egyház első zsinatát Nicaeában, amely egyesítette az egyházat, és itt született meg a Szentháromság dogmája, amely a keresztény hit egyik legfontosabb alappillére. Constantinus 274-ben született a mai Albániában. A római hadsereg katonájaként harcolt Diocletianus 296-os egyiptomi hadjáratában és a perzsa háborúban. Akkoriban két római császár volt, az egyik a birodalom keleti részén székelt, a másik nyugaton. 305-ben Diocletianus és Maximianus is lemondott, őket Galerius követte keleten és Constantinus apja, Constantinus Chlorus nyugaton. Ám Constantinus Chlorus alig egy évvel később meghalt, és fiát jelölte ki utódjául, aki azután Galerius császárral együtt uralkodott. A Római Birodalom politikai problémái és zűrzavarai komoly belső harcokhoz vezettek, és 308-ban már hat császár uralkodott egyidejűleg: hárman keleten (Galerius, Licinius és Maximinus), hárman nyugaton (Constantinus, Maximianus, és fia, Maxentius). 309-ben azonban Maxentius letaszította a trónról apját, Maximianust, aki utóbb öngyilkos lett. Constantinus és Maxentius pedig harcba szállt a Nyugat-Római Birodalomért. 312-ben, a Maxentius ellen vívott, Róma melletti csata előtt Constantinusnak látomása volt: lángoló kereszt tűnt fel az égen ezekkel a szavakkal: „E jegyben győzni fogsz”. Constantinus győzött, Maxentius vízbe fúlt, Constantinus pedig, a látomást követve, keresztény hitre tért. Constantinus immár egyedül uralkodott nyugaton, és miután Galerius 311-ben, Maximinus 313-ban meghalt, Licinius maradt az egyetlen keleti császár. A két császár között létező egyfajta egyezség dacára, amelynek része volt a Római Birodalom keresztényeinek vallási türelmet és szabadságjogokat biztosító

milánói ediktum (313) is, 314-ben Constantinus és Licinius megütközött, és a vesztes Liciniusnak át kellett engednie Illyricumot, Pannoniát és Görögországot Constantinusnak. Constantinus ezután a határok megerősítésén dolgozott, és 323324-ben újra legyőzte, majd kivégeztette Liciniust. Ezután ő lett a Római Birodalom egyedüli császára. Központi székhelyet keresve Bizáncba tette át a birodalom fővárosát, amelyet 330-ban átkeresztelt Konstanti-nápolynak. Constantinus jó uralkodónak bizonyult, visszaszorította a korrupciót és valamennyi vallás háborítatlanul működhetett. Ám 325ben szükségesnek látta egyházi zsinatra összehívni Nicaeába a keresztény püspököket, mert növekvő feszültséget és ellentéteket tapasztalt a keresztény egyházon belül, és ez már annak a birodalomnak a stabilitását fenyegette, amelynek megszerzéséért olyan keményen megküzdött. A zsinaton elmondott beszédében jelezte, hogy legfőbb célja az összhang megteremtése, hogy biztosítani tudja a birodalom békéjét és virágzását. Két fontos kérdésben kellett megegyezni, amelyek megosztottságot szültek: az első az ariánus eretnekség, a második az eltérő napokra eső húsvét. Az ariánus eretnekek tagadták Jézus Krisztus isten voltát, és hosszas viták után a püspökök megalkottak egy krédót – ez volt a nicaeai hitvallás –, amely kinyilatkoztatta, hogy a keresztény hitben Isten az Atya, és Isten a Fiú, és Isten a Szentlélek (később ez utóbbi kérdést még a 381-es első konstantinápolyi zsinat finomította), így támasztva alá Krisztus istenségét. Húsvét napját pedig a tavaszi napforduló első teliholdja utáni vasárnapra tűzték ki (noha a tavaszi napéjegyenlőség dátumát utána még évekig vitatták). A ma Új testamentumként ismert könyv nagy részét feltehetően a nicaeai zsinaton állították össze. Noha Constantinus rokonszenvezett a kereszténységgel, egészen 326-ig nem keresztelték meg. Ez arra utalt, hogy Constantinus azért tette meg a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává, hogy a birodalom hasznára fordítsa a keresztény hit erejét. Bármilyen okok vezették is, Constantinus pártfogása biztosította a kereszténység terjeszkedését, hatalmát és befolyását, és noha a császár a pogány templomok működését is engedélyezte, javaikat szétosztotta a keresztény templomok között.

Constantinus összhang utáni vágya a saját életében sajnos nem valósult meg: 326-ban fiát, Crispust árulásért kivégeztette, akárcsak 327-ben második feleségét, Faustát is. Constantinus 337. május 22én halt meg. Miután egyesítette a birodalmat, három fiának, Constantinusnak, Constantinnak és Constansnak adta tovább a hatalmat, és a Római Birodalom így újra megosztottá vált. Lásd még: Nicaeai (nikaiai) zsinat.

Dossiers Secrets Robert Langdon és Leigh Teabing is úgy jelenik meg A Da Vincikódban, mint akik jól ismerik a Titkos Aktákat. Amikor a rendőrök átkutatják Teabing házát, másolatokat találnak bizonyos dokumentumokról és fotográfiákról, amelyeket bizonyítékként lefoglalnak anélkül, hogy tudnák, mik azok. A Dossiers Secrets az általános vélekedés szerint a Sion-rend titkos archívuma. 1967-ben kelt szövegeket tartalmaz, amelyeket egy bizonyos Henri Lobineau írt és Philippe Toscan du Plantier állított össze. Szerepelnek benne újságkivágások, válogatott levelek, genealógiai táblázatok és egy 1956-ban kelt „tabló”, amely a Sionrend történetét ismerteti, és felsorolja a nagymesterek nevét. A gyűjteményt a francia nemzeti könyvtárban, a Bibliothéque Nationale-ban helyezték el. Azoknak az információknak a részeként került nyilvánosságra, amelyeket 1956-ban kezdett el névtelenül kiszivárogtatni valaki a Sion-rendből. A Dossiers Secrets először Leo Schidlof álneveként azonosította Henri Lobineau-t, aki feltehetően a Rue Lobineau – egy létező utca a Saint-Sulpicetemplom közelében – nyomán választott magának nevet. Ám miután a Holy Blood, Holy Grail szerzői kapcsolatba léptek a néhai Schidlof lányával, aki tagadta, hogy az apjának köze lett volna bármilyen titkos társasághoz, újabb rejtélyes kommünikét adtak ki,

amely szerint Henri Lobineau valójában egy francia arisztokrata, Henri de Lénoncourt álneve. Noha a Dossiers Secrets számtalan nyugtalanító utalást tartalmaz a Sion-rendre, mind a mai napig azt tartják a legizgalmasabb lapjának, amely a Planche No 4 jelzetet viseli: ez foglalja össze a rend történetét és felépítését. Fény derült arra is, hogy a nagymestereken (lásd a külön szócikket) kívül volt még 27 parancsnok és egy „Bethaniának” nevezett főparancsnok, aki feltehetően a parancsnokokat irányította. A főparancsnok székhelye Rennes-le-Château-ban volt, a dél-franciaországi Aude régióban, míg a legjelentősebb parancsnokok Bourges-ban, Gisors-ban, Jarnacban, Mont-Saint-Michelben, Montrcvelben és Párizsban voltak. A Dossiers Secrets továbbá azt is elárulta, hogy a Sion-rend 1093 tagot számlált, ezek hétfokozatú ranglétrán helyezkedtek el úgy, hogy minden fokozatnak háromszor annyi tagja volt, mint a fölötte álló, magasabb fokozatnak. 1. Preux (729 tag) 2. Ecuyers (243 tag) 3. Chevaliers (81 tag) 4. Commandeurs (27 tag) 5. Croisés de Saint-Jean (9 tag) 6. Princes Noachites de Notrc-Dame (3 tag) 7. Nautonnier (1 Nagymester) A Da Vinci-kódban a hatodik és a hetedik fokozaton elhelyezkedő négy legmagasabb rangú tagot – ezek: a három Princes és a Nautonnier – gyilkolják meg. A Dossiers Secrets genealógiai ábrái a „vérvonalba” tartozó családok leszármazási rendjét szemléltetik – ezek azok a családok, amelyekről azt tartják, hogy Jézus és Mária Magdolna feltételezett utódai. Köztük találjuk a Saint-Claireket, a Blanchefort-okat, a Merovingokat és a Plantard-okat. Szerepel még a jeruzsálemi királyok és Bouillon Gottfried – ő alakította meg 1090-ben a Szentföldön a Sion-rendet – családfája is. Lásd még: Nagymesterek a Sion-rendben; Merovingok; Plantard, Pierre; Sion-rend.

Eretnekek Az az elmélet, hogy Krisztusnak leszármazottai voltak, akik ma is köztünk élnek, döntő momentum A Da Vin-ci-kód cselekményében. Ezt az elméletet olyan könyvek fejtették ki, mint a Holy Blood, Holy Grail vagy a The Templar Revelation. A hagyományos keresztény tanítás fényében ez a nézet bízvást tekinthető eretnekségnek. A regényben úgy festik le Sophie előtt az eretnekeket, mint akik Krisztus eredeti történetében hisznek, s így halandó emberként tekintenek rá, nem pedig isteni lényként, akivé a nicaeai zsinaton emelték. A kereszténységben az számít eretneknek, aki az ortodox tanokkal szembenálló nézeteket vall, vagy tagadja az egyház értékeit és dogmáit. Az eretnekséget meg kell különböztetni az aposztáziától (a hitehagyástól vagy a hit tagadásától) és a hitszakadástól, az egyházon belüli vagy az egyháztól való szakadástól, amelyet rendszerint a hierarchiával és a rendtartással kapcsolatos viták és ellentétek idéznek elő, nem pedig hitkérdések. Az eretnekek általában az egyház tagjainak tekintik önmagukat, és bár doktrinális vitában állnak vele, magukat tartják igaz hívőknek. Az ariánusok olyan eretnekséget képviseltek, amely fenyegette a korai egyházat. Arius alexandriai pap volt a 4. században, aki azt tanította, hogy Isten mindenekelőtt egy fiút teremtett; ő volt az első emberi lény, de nem volt örökkévaló és nem volt egyenlő az Atyával. Arius eretnek nézetei szerint Jézus természetfölötti teremtmény volt – se nem egészen ember, sem nem egészen isten. Az eretnekséget rendszerint kiközösítéssel sújtották, különösen egyének és kisebb eretnek csoportok esetében – noha a középkorban az egyház katonai hadjáratokat is vezetett ellenük. Az egyik nevezetes hadjárat a katharok, egy dél-franciaországban elterjedt vallásos szekta ellen indult (1208). Az inkvizíció a középkorban kivételesen erőszakos és ádáz hadjárat volt az eretnekség ellen.

Lásd még: Albigensek elleni keresztes hadjárat; Katharok; Nicaeai (nikaiai) zsinat; Holy Blood, Holy Grail; Neveu, Sophie.

Fache, Bezu A Da Vinci-kód francia rendőrkapitány szereplője vezeti a nyomozást Jacques Saunière, a Louvre múzeumi kurátorának meggyilkolása ügyében. Vezetékneve, a „fache” hasonlít a „faché” szóra, amely mogorvát, haragost jelent franciául, ez jól illik a kapitány nyers és bárdolatlan modorához. Amikor Robert Langdon találkozik Fache-sal, feltűnik neki, hogy a kapitány egy crux gemmatát visel, olyan keresztet, amely Krisztust és a tanítványokat szimbolizálja. Keresztneve, a Bezu, egy dél-franciaországi helységre utal, amely szorosan kötődik a könyvben ismételten előkerülő két szervezethez. A templomos lovagoknak volt egy erődítményük Bezu hegyén, ahol állítólag kincseket rejtegettek. A Bezu-csúcs Rennesle-Château-tól délkeletre található, az itteni faluba érkezett meg 1885-ben egy Bérenger Sauniére nevű pap. A pap ténykedése és az azt övező titokzatosság a Holy Blood, Holy Grail című könyv egyik témája. Teabing – amikor Langdon-nal együtt beavatja Sophie-t a Szent Grál rejtélyébe -úgy jellemzi a könyvet, mint a „legismertebb kötetet” Krisztus vérvonaláról. Lásd még: Holy Blood, Holy Grail; templomos lovagok; Sion-rend.

Fekete Madonnák A Fekete Madonnák Máriát és a kis Jézust ábrázoló vallásos szobrok, amelyek – ahogy az elnevezés is sugallja – fekete bőrűnek mutatják Szűz Máriát. Bár Dan Brown nem utal rájuk közvetlenül A Da Vinci-kódban, mégis szorosan kapcsolódnak a regény több témájához, például az istennőkultuszhoz, Mária Magdolnához és a templomos lovagokhoz. Ezeknek az Európa-szerte föllelhető szobroknak a túlnyomó többsége Franciaországban van, ahol több mint 300 található belőlük. Spanyolországban több mint 50 Fekete Madonna van, Németországban 19, Itáliában 30. Híres Fekete Madonna-szobrok/szentélyek találhatók Loretóban, Zaragozában, Rocamadourban, Montserratban, Guadalupe-ban, a chartres-i székesegyházban („Föld alatti Miasszonyunk”) és Lengyelországban („Częstochowai Miasszonyunk”). A Fekete Madonna-kultusz a középkori Európában virágzott, ekkor készült a legtöbb ábrázolás. Főleg fekete fából (például ébenfából) vagy feketére festett fából faragott szobrok ezek, de vannak köztük kőből készültek és egy ólomból öntött is. Festmények, freskók és ikonok is születtek a Fekete Madonna képével. A Fekete Madonnát nagyon erős csodatévőnek tartják, különösen a termékenység és a gyógyítás területén. A képeknek nagy hatalmat tulajdonítanak, és szoros kapcsolatba hozzák őket a mágiával. Ahol Fekete Madonnát találtak, ott kultusz fejlődött ki körülötte, és a Fekete Madonna-szentélyek mind a mai napig nagyszámú hívőt vonzanak, akik elzarándokolnak hozzájuk és hódolnak előttük. Ezzel szemben az egyház hagyományosan nem lelkesedett a Fekete Madonnákért és kultuszukért. Több elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy miért ábrázolták feketének a Madonnát és a gyermeket, miközben Szűz Máriának tradicionálisan fehér a bőre. Az egyik elmélet szerint a megfeketedés a több évszázados gyertyafüst eredménye. Ám ez figyelmen kívül hagyja azt, hogy sok szobrot eleve fekete ébenfából faragtak, vagy szándékosan festettek feketére. Egy másik elmélet szerint a szobrokat a keresztesek hozták Európába fekete bőrűek lakta vidékekről, de a kutatások azt bizonyították, hogy a szobrok helyben készültek, és nem afrikai vagy közel-keleti műtárgyak másolatai.

Sokkal logikusabb magyarázat a feketeségre, hogy ezek az ábrázolások ősi istennőkhöz kötődnek, és feltűnő, hogy a legtöbb Fekete Madonna-szentély ősi pogány központok helyén található, ami az istennőkultusz folyamatosságára, más formában történő továbbélésére utal. Az egyiptomi Ízisz, a római Diana és a kisázsiai Kübelé istennőt egy időben szintén feketének ábrázolták. A legérdekesebb párhuzam talán Ízisz és Szűz Mária között vonható: például az ókori egyiptomi szobrok hagyományosan őt is a fiával, Hórusszal az ölében ábrázolják; Ízisz kultusza, amely szintén szorosan kötődött az orvosláshoz és a termékenységhez, nagyon elterjedt a mediterrán régióban, és a keresztény időkben is tovább élt. Még azután is, hogy a keresztény vallás magába olvasztotta az ősi pogány hiedelmeket, az Íziszhez kötődő ikonográfia és képzetvilág nagy részben áttevődött Szűz Máriára. Például mindkettőt nevezik a Tenger Csillagának és a Mennyek Királynőjének, mindkettőt ábrázolják a holdsarlón állva, csillagokkal a feje körül vagy anyaként a gyermekével. A NotreDame-du-Puy Fekete Madonnája eredetileg valójában Ízisz-szobor volt. De Ízisz Mária Magdolnával is kapcsolatba hozható, akinek a kultusza együtt virágzott a Fekete Madonnákéval. A Mediterráneumban 50 olyan Mária Magdolna-kultusz-központ van, ahol Fekete Madonna-szentély is található, mint például Marseilleben, ahol a három Fekete Madonna-szobor egyikét egy Mária Magdolnának szentelt föld alatti kápolna előtt helyezték el. Franciaországban több olyan hegy van, amely a Mont de la Madeleine nevet viseli, és ezen hegyek környékén fordulnak elő a legnagyobb sűrűséggel a Fekete Madonnák. Egy néphagyomány közvetlen kapcsolatot teremt az egyik Fekete Madonna és Mária Magdolna között: e szerint a Madone des Fenétres („Ablakos Madonna”) elnevezésű Fekete Madonna-szobrot maga Mária Magdolna vitte Dél-Franciaországba. Számos Fekete Madonna hordoz titkos vagy rejtett sajátosságot, például a földalattisággal való kapcsolatot. A chartres-i székesegyház Fekete Madonnáját „Föld alatti Miasszonyunk”-nak nevezik, és ahogy már említettük, egy Fekete Madonna-szobor Marseille-ben egy föld alatti kápolna előtt található. Egyes kutatók

szerint ez az isteni feminin sajátosságokhoz való kötődésére utal, amelyben a földalattiság az istennő méhét jelképezi. A templomos lovagok tiszteletben tartották a Fekete Madonnákat. Lásd még: Ízisz; templomos lovagok; Mária Magdolna.

Fibonacci-sorozat A gyilkosság helyszínén, Jacques Sauniére holtteste mellett a nyomozók számokat találnak a padlón. Sauniére unokája, Sophie felismeri a sorozatot, és neki szóló jelzésként értelmezi, bár eltart egy ideig, amíg fény derül az üzenet további jelentőségére. Amikor Sophie hozzájut a banki letét kulcsához, és rájön, hogy szüksége van egy számlaszámra is, hogy hozzáférjen a letéthez, a növekvő sorrendbe állított számok adják a megoldást. Leonardo Fibonacci híres végtelen sorozata a következőképpen kezdődik: 1,1, 2, 3, 5, 8, 13…, amelyben minden szám az előző kettő összege. Tehát: 1 + 1 = 2, 1 + 2 = 3, 2 + 3 = 5, 3 + 5 = 8, 5 + 8 = 13 és így tovább. A sorozat minden háromnál nagyobb száma esetében két, egymást követő szám aránya egyre közelebb kerül 1/1,618-hoz, ami nem más, mint az aranymetszés arányszáma.

A Fibonacci-sorozatra a természetben is találunk példát: a napraforgó tányérján 21 spirál megy az egyik irányba és 34 az ellenkező irányba, amelyek egymást követő Fibonacci-számok. A fenyőtoboz külső felszínén az óramutató járása szerint és azzal ellentétes irányban futnak a spirálok, és e kettő arányszáma megegyezik az egymást követő Fibonacci-számok arányával. A nautilusz elegánsan ívelt csigaházán minden újabb spirál jó közelítéssel az 1/1,618 arányszámmal viszonyul a megelőző fordulat középpontjához. Fibonacci 1170-ben született az itáliai Pisában. Az észak-afrikai Bugiában (a mai Bedzsájában) nőtt fel, itt folytatott tanulmányokat, majd 1200 körül visszatért Pisába. Fibonacci munkásságában határozottan felismerhető az arab matematikusok hatása, akik talán tanították is ott töltött évei során. Fibonacci számos matematikai értekezést írt, és jelentős matematikai felfedezéseket tett, amelyek nagyon népszerűvé avatták őt Itáliában, és felhívták rá az akkori német-római császár, II. Frigyes figyelmét, aki meghívta Fibonaccit pisai udvarába. Fibonacci 1250-ben halt meg. Lásd még: Aranymetszés; Arany háromszög.

Gnómón a Saint-Sulpsce-templomhan A párizsi Saint-Sulpice-templom gnómónja vagy napórája egészen pontosan a részét képező obeliszk lábánál található; itt kereste Silas a zárókő rejtekhelyét a regényben. Feltör egy kőlapot a padlón, ám az alatta lévő üregben nem a remélt térképre bukkan, hanem egy bibliai idézetre jób könyvéből. A Saint-Sulpice plébánosa, Jean-Baptiste Languet de Gergy (1675-1750) szervezett adománygyűjtést a gnómón megépítésére 1737-ben. A plébános a napéjegyenlőség pontos idejét akarta megtudni a szerkezet által, amelyből kiszámíthatta, hogy az év melyik napjára esik húsvét. A húsvét a szó szoros értelmében

mozgó ünnep, amelyet a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon és hétfőn ülnek meg. Tehát alapos teológiai okai voltak annak, hogy felállítsák ezt az asztronómiai eszközt a templomon belül. A napórákat évezredeken át használták az idő mérésére: már az ókori egyiptomiak tudták, hogy ha egy rudat függőlegesen a földbe vernek, a déli nap vetette árnyék hossza az idő függvényében változik. Ez esetben a gnómón egy bronzvonalból áll, amely észak-déli irányban fut végig a templom kereszthajójának padlójába süllyesztve. A vonal egy fehér márvány-obeliszken folytatódik, amelynek a közepén jelzés található (a Bak jegye): ide esik be a napfény a téli napfordulókor, vagyis december 21-én (vagy 22-én). Ahogy múlnak az évszakok, a nap – amely a déli hajó egyik ablakának nyílásán keresztül süt be – továbbhalad a vonal mentén. A nyílás, amelyben valaha egy lencse volt, 25 méterrel van a padló szintje fölött. A déli hajó padlójába süllyesztett márványtáblába vésett jelzés mutatja a nap helyzetét június 21-én (vagy 22-én), a nyári napfordulókor. A március 20-ai (21-ei) és a szeptember 22-ei (23-ai) napéjegyenlőséget egy ovális réztábla jelzi, amely az oltár korlátja mögött található a padlóban. Az obeliszk talapzatának felirata megemlékezik a napóra felállításának céljáról. Mivel a feliraton szerepelt a király és a miniszterek neve, a francia forradalom idején megcsonkították. Az obeliszken ott van még a Vízöntő és a Nyilas jegye is azon a ponton, ahová a nap január 21-én (22-én) és november 21-én (22-én) érkezik. Még egy megfigyelés tehető a Saint-Sulpice-ben végzett mérések alapján. A párizsi obszervatórium csillagászai, élükön Giovanni Cassinival, a Föld forgásának tanulmányozására használták a méréseket. Ahogy a Föld a Nap körüli pályáján kering, forgástengelye lassan elfordul. Cassini eredményeiből a csillagászok kiszámították, hogy a Föld tengelye 100 évenként 45 szögmásodperccel fordul el. Ez nagyon közel áll a ma elfogadott értékhez (46,85 szögmásodperc), amelyet modern precíziós műszerekkel számítottak ki. Lásd még: Bieil, Sandrine; Saint-Sulpice-templom.

Gnosztikusok A gnoszticizmus kifejezés egy eretnek hitrendszerre vonatkozik, amely a Krisztus utáni második században rendelkezett a legnagyobb befolyással, és a korai keresztény egyház erősen támadta. A görög „gnószisz” szóból származik, amely „tudást” jelent, és számos gnosztikus szektában élt az a nézet, hogy titkos tudás birtokában van. A 20. századig a gnosztikus szektákra és vezetőikre vonatkozó legtöbb információ keresztény szerzőktől származott, akik szemben álltak velük, márpedig ez megkérdőjelezi e források hitelességét. Amikor 1945-ben Egyiptomban előkerült néhány gnosztikus szöveg, végre első kézből juthattunk fontos feljegyzésekhez ezekről az ősi hiedelmekről. A szövegek a Nag Ham-madi-iratok néven váltak ismertté az után a falu után, amelynek a közelében megtalálták őket. Közülük Tamás evangéliuma a leghíresebb. A Nag Hammadi-szövegek eredetileg görög nyelven íródtak a Krisztus utáni első vagy második században, és a harmadik-negyedik században kopt nyelvre fordították őket. A Da Vinci-kódban azzal kapcsolatban emlegetik a gnosztikus evangéliumokat, hogy feltehetően Nagy Constantinus római császár választotta ki az evangéliumok „elfogadott” változatait, amelyek végül a ma ismert Biblia részei lettek. Ez a folyamat a nicaeai zsinaton ment végbe, amelyet Kr. u. 325-ben tartottak, és ahol megegyeztek a katolikus egyház dogmáiban is. Amint kitűzték az egyház fő irányvonalát, az alternatív nézetek vallóit eretnekeknek bélyegezték. A gnoszticizmus eredetét máig vitatják a tudósok, mivel egyes vélemények szerint pogány gyökerekre megy vissza platonista elemekkel kiegészülve, míg mások szerint a judaizmusból ered. A gnosztikusok alaptétele szerint létezik a jó, igaz Isten, de ezt a

világot és az anyagot egy kisebb, gonosz isten teremtette, akit demiurgosznak neveztek. Az igazi Istent első aiónként említik, amelyből 30 pár, egyre csökkenő jelentőségű további aión származtatható. Az összekapcsolódó aiónok adják ki a teljes Isten fogalmát, amelyet plérómának neveznek. Érdekes, hogy az utolsó pár aión Krisztus és Sophia. A Da Vinci-kódban Sophie Neveu az a szereplő, aki a nagyapja meggyilkolása ügyében nyomozva információkat fedez fel – más szóval a gnószisz birtokába jut. Amikor Krisztust Jézus emberi alakjában a földre küldték, az volt a feladata, hogy vigye el a gnósziszt az emberiségnek, amelynek révén kiszabadulhatnak a tökéletlen fizikai világból, és visszatérhetnek a plérómá-hoz. A gnosztikusok szerint három embertípus létezik: a hülikusok, akik a gonosz anyaghoz kötődnek, és menthetetlenek; a pszichikusok, akik részlegesen megmenthetők, mivel lelkűk van, és a pneumatikusok, akik a gnószisz birtokában visszatérhetnek a plérómá-hoz. Nevezetes gnosztikus volt – Alexandriai Kelemen és Órigenész mellett – Basziliosz (Vazul) és Valentinosz (Valentius); mindketten számos követőt vonzottak a Kr. u. 2. században. Az egyiptomi Alexandriából való Basziliosz 120 és 145 között működött, fő műve az Exegetica, és azt állította magáról, hogy egy titkos hagyomány birtokosa, amely közvetlenül Szent Pétertől és Szent Mátétól származott rá. Valentinosz Alexandriában tanult, majd 135-től Rómában tanított; őt tartják az egyik Nag Hammadi-szöveg, „az igazság gnosztikus evangéliuma” szerzőjének. Követőiken kívül is számos gnosztikus szekta létezett. A perzsa hagyomány része volt a manicheizmus, amely folytatás nélkül maradt, és a mandeusok hite, amely máig él Irán és Irak egyes izolált területein. Európában, a mai Bulgária területén a 10. és a 13. század között kiterjedt befolyásuk volt a bogumiloknak, de a leghíresebb gnosztikus szekta alighanem a katharoké, vagy más néven albigenseké. Lásd még: Albigensek elleni keresztes hadjárat; katharok; Constantinus, Nagy; Nicaeai (nikaiai) zsinat.

Grál (Szent Grál) Dan Brown regényének fő témája és sarokpontja a Szent Grál jelentésének megértése. A legenda különböző változataiban a Grált kupaként vagy kehelyként, Krisztus vérét tartalmazó ereklyeként, ezüsttálcaként, bőségtálként, a mennyországból származó kőként, edényként, halként, galambként, kardként, lándzsaként, dárdaként, mennyei mannaként, levágott fejként, vakító fehér fényként, asztalként és számos más alakban ábrázolják. A Grál keresése és jelentésének értelmezése már több mint ezer éve tart, és mélyen belevésődött a modern ember pszichéjébe. A középkortól fogva szinte minden lehetséges formában megjelenítették már a Grált, és sok embert ejtett rabul a titka. De mit tudunk az eredetéről? A legáltalánosabb nézet szerint a Grál az a kehely, amely egykor felfogta Krisztus vérét, majd Arimatheai József Britanniába vitte. Úgy vélik, hogy József a délangliai Glastonburyben helyezte el a kelyhet, de hogy innen hová került, az homályba vész. A legenda arról beszél, hogy ugyanezt a kupát használták az utolsó vacsorán, majd ebbe fogták fel a megfeszített Krisztus vérét, bár a különböző elbeszélések ezt a tettet más és más személyeknek tulajdonítják – Arimatheai Józsefnek, Nikodémosznak vagy Mária Magdolnának. A legendák évszázadokon át éltek tovább, virágzásuk a középkorra tehető. A legkorábbi Grál-románcokat a 12. és a 13. században jegyezték le, nagy számuk 1180 és 1240 között íródott, bár a szájhagyomány ennél korábbi lehet. Az évszámok egybeesnek a templomos lovagok fölemelkedésével a középkori Európában. A legendákat főleg a cisztercita- és a Benedek-rend szerzetesei jegyezték le; több mesében és románcban határozottan felismerhető a templomos tematika. Az kezdettől fogva kivehető, hogy nem létezik egyetlen tipikus vagy kitüntetett Grál-történet. A Grál-le-gendák többsége ellentmond egymásnak. Az ismert Grál-történetek egyik legkorábbi változata Chrétien de Troyes műve (Perceval ou le Conte du Graal) 1180 körül íródott. Ebben a mesében találkozunk először Perceval, a gáncs nélküli lovag alakjával és a Grál-őrültek archetípusával. Perceval

először egy nagy ünnepségen véli megpillantani a Grált a Halászkirály kastélyában, egy törött karddal és más különös képekkel és eseményekkel együtt. A Halászkirály furcsa figura, a Grál- és az Arthur-legendákban is szerepel, de titokzatos alakja nehezen értelmezhető. Úgy vélik, hogy Chrétien még az izgalmas történet befejezése előtt meghalt, és művét mások folytatták különböző változatokban. Ezek a verziók feldíszítik és kiszínezik az eredeti történetet, olyan elemeket adva hozzá, amelyek azután toposzokká váltak a későbbi legendákban. Két másik, 1200 körüli Grál-történet szerzője Robert de Boron (Joseph d’Arimathie; Merlin). Ezek már keresztény színezetűek, hiszen a lovagok nem a dicsőségért vagy egy hölgy kegyéért, hanem spirituális indíttatásból keresik a Grált. Ekkor, a 13. század elején figyelhetjük meg azt, hogy Robert de Boron meséi már szoros kapcsolatban állnak az Arthur mondakörrel, amely akkoriban vált népszerűvé, Sir Gawainnel és Sir Galahaddel a hős szerepében. Ebben a korszakban jegyezték le az angol nyelvű irodalom legismertebb történetét is (The Queste). Hőse Sir Galahad, Sir Lancelot fia: ebből a legendából merít Sir Thomas Malory 15. századi nagyszerű epikus műve (Le Morte d’Arthur; magyarul: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája. Teliér Gy. fordítása, 1970.). Ez a mű volt a legnagyobb hatással nemcsak az Arthur-mondák, hanem a Grál-románcok mai befogadására is. Az utóbbi 500 évben Malory könyve jelentősen befolyásolta a gondolkodásunkat. 1204 körül egy bajor költő, Wolfram von Eschenbach megalkotta Parzival című verses regényét. Hőse ugyanúgy keresi a Grált, mint Chrétien de Troyes meséjében, azzal a különbséggel, hogy Wolframnál a Grál kővé változik. De nem akármilyen kővé: ez egy fényt árasztó kő, amely a mennyekből esett le a földre. Ez az első eset, hogy a Grált nem kehelyként mutatják be, mint a többi történetben. Wolfram kövét lovagok őrzik, akiket Templeisennek neveznek, ami bizonyára a templomos lovagoknak felel meg. A versben az ifjú Parzival a Grál-kastélyba érkezik, ahonnan a Megváltó hegyére szólítják; út közben találkozik egy Trevrizent nevű bölcs öreggel, és 15 napig vele marad. Kiderül, hogy az öregember Parzival nagybátyja; elmondja neki, hogy a Grál

legendája egy provence-i Kyot nevű öreg bölcstől származik. Több tudós szerint Kyot valóságos személy volt, Guiot de Provins, ami hiteles alapot ad a történetnek. Trevrizent azt állítja, hogy Kyot a spanyolországi Toledóban olvasott egy különös, mennyei nyelven írott könyvet, és abban találkozott a Grál legendájával. Ez a „mennyei nyelv” minden valószínűség szerint az arab volt, amelyet a Toledóban élő észak-afrikai mórok beszéltek.

A Sziklás Madonna első változatát , amely ma a párizsi Louvre-ban látható, olyan felforgatónak ítélték, hogy Leonardónak másikat kellett festenie, utóbbi (lent) ma a londoni National Gallery tulajdona.

(Fönt) A híres üveg- és acélpiramis a párizsi Louvre bejáratánál.

A párizsi Saint-Sulpice-temp-lom, amelyben a rejtélyes gnómón és a rózsavonal található.

A londoni Temple Church, amely eredetileg a templomos lovagok szentélye volt. A 12. században épült, és mind a mai napig használatban van.

(Fönt) A Rosslyn-kápolna a skóciai Edinburgh mellett különleges faragványairól híres, amelyek még megfejtésre várnak. Λ közhiedelemmel ellentétben nem a templomos lovagok építették.

(Lent) A Pyramide Inversée a párizsi Louvre-ban látszólag a levegőben lebeg a padló kis kőpiramisa fölött.

Wolfram Parzival-története a tisztaságról és az ítéletről szól. Csak a tiszta szívűek és tiszta fejűek érhetik el a Grált, és egyedül Isten ítélheti meg, ki érdemes rá. Parzival végül visszatér a Grálkastélyba, felteszi a Halászkirálynak a helyes kérdést, és ezzel meggyógyítja a haldokló királyt. Parzival ezután maga is Grálkirály lesz, és kezdődik minden elölről. Az az elképzelés, hogy a Grál Krisztus vérvonalának és családfájának metaforája, viszonylag új keletű, noha a tárgyról író számos modern szerző azt sugallja, hogy a történelem során végig volt néhány kiválasztott művész és bölcs, akik ismerték az igazságot, és kódolt formában belefoglalták építészeti és képzőművészeti alkotásaikba. Ennek klasszikus példája a Sion-rend és nagymesterei létezéséről szőtt elmélet. A Szent Grál eredeti értelmezése – a megfeszített Krisztus felfogott vérét tartalmazó kehely – határozottan összekapcsolja Krisztus drága vérét a Grállal, és alkalmas metaforája lehet a keresztény messiás vérvonalának. Az elméletbe beleszövődik az a nézet is, hogy Krisztus a halála előtt állítólag nőül vette Mária

Magdolnát, aki gyermeket fogant. E szerint Krisztus családfája feltehetően máig terjed, és a Grál az a „szőlőtőke”, amelyen keresztül Krisztus családja összefonódik a francia Meroving királyi házzal. A feltevés úgy szól, hogy a keresztre feszítés után Mária Magdolna francia földre utazott a gyermekkel, és Krisztus leszármazottjának a frank törzsekkel való házasságából születtek a Meroving királyok. Ezt a nézetet népszerűsítette Michael Baigent, Henry Lincoln és Richard Leigh a sikerkönyvében, amely több mint 20 évvel ezelőtt jelent meg először, de A Da Vinci-kód – amely innen merítette számos háttérinformációját – népszerűségének köszönhetően ma reneszánszát éli. Lásd még: Holy Blood, Holy Grail; Arimatheai József; templomos lovagok; Mária Magdolna.

Háromkirályok imádása „Mindenki odavan az összeesküvés-elméletekért” – ezzel vezeti be Dan Brown a Leonardo befejezetlen remekművéről, a Háromkirályok imádásáról adott töredékes információit. Brown beleszövi A Da Vinci-kód meséjébe azt a történetet, hogyan fedezte fel egy Maurizio Seraci-ni nevű firenzei műtárgy-diagnosztikus (nevezhetnénk akár modern kori művészeti archeológusnak), hogy a rárakódott szennyeződés és a fölé festett rétegek alatt Leonardónak egy nagyon eltérő kompozíciója rejtőzik; a firenzei Uffizi Képtárat annyira zavarba hozta a felfedezés, hogy egy közeli raktárba „száműzte” a festményt. Brown – a szereplőin keresztül – a New York Times Magazine cikkére („Leonardo eltüntetése”) hivatkozik. A hivatkozott New York Times Magazine-beli cikk valóban létezik; 2002. áprilisban jelentette meg Melinda Henneberger és Maurizio Seracini, a valóban létező firenzei műtárgy-diagnosztikus munkáját ismerteti. Seracini azzal vált híressé, hogy orvosi műszeres vizsgálatokkal tárta fel a régi mesterek titkait. Ezzel a módszerrel dolgozott Botticelli, Caravaggio, Raffaello és más nagy festők művein. Az Uffizi Képtár, amely a Három-királyok imádását őrzi, felkérte Seracinit a festmény vizsgálatára, amellyel egy művészettörténeti vitát reméltek megoldani: restaurálják-e ezt a mesterművet is, ahogy néhány évvel korábban az Utolsó vacsorát? Többen úgy vélték, hogy rossz állapota miatt a képnek ártanának a restaurálási eljárások, míg mások, élükön az Uffizi vezetőivel, azzal az ellenvetéssel éltek, hogy a hosszú évek óta elhanyagolt festménynek nagy szüksége van legalább egy alapos tisztításra. Seracini olyan figyelemre méltó és vitatott következtetésekre jutott a képet illetően, amelyek még mindig nem találtak teljes körű elismerésre és elfogadásra a művészeti világban. Seracini szavait idézve: „Abból a festésből, amelyet ma látunk a Háromkirályok imádásán, semmit nem készített Leonardo. Isten tudja, ki festette, de az biztos, hogy nem Leonardo.” Seracini szerint a ma látható, ügyetlen kézzel felvitt barna és narancsszínű festékréteg jóval később került oda. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az ecsetkezelésben nyoma sincs Leonardo kiváló minőségű, finom kézjegyének, és az emberi testek ábrázolása sem tanúskodik a

művész anatómiai ismereteiről. Seracini arra is bizonyítékot talált, hogy a festék és a szennyeződés rétegei alatt a láthatótól teljesen eltérő jelenet van a képen. E tekintetben A Da Vinci-kód pontos adatokat közöl a Háromkirályok imádásáról; de van itt még más is. Dan Brown tudni véli, hogy az Uffizi Seracini felfedezései után vonta be a mesterművet. De nem így történt. A festményt akkor vitték át egy raktárba, amikor Seracini elkezdte a vizsgálatait, és arra az időre tartották vissza, amíg az Uffizi illetékesei el nem döntik, mi legyen a következő lépés. Az Uffizi 15. termében valóban elhelyeztek egy táblát, miszerint a kép restaurálás alatt áll, de ebben nincsen semmi szokatlan. Seracini eredményei nehéz helyzetbe hozták a képtárat és azokat a művészet-történészeket is, akik évekig Leonardónak tulajdonították a kép festett részeit. Az a felvetés, hogy itt összeesküvést szőttek a festmény igazi „jelentésének” eltitkolására a nagyközönség elől, talán kissé túl messzire megy. Az azonban egyértelmű, hogy Seracini munkálkodása sok mindent feltárt, amit a ráfestés korábban elrejtett. A piszok és a festékréteg alatti képek az infravörös reflektográfia eszközével tehetők láthatóvá. Az így megpillantott jelenet teljesen eltér a festményen ma látható általános témától. Úgy tűnik, Leonardo egy romjaiból újjáépülő világot akart ábrázolni, mindannak visszatükröződését, amit a mester a reneszánsz kezdetén érzett. Ez a téma jelenik meg az eredeti változat figuráin, akik egy lépcsőt építenek. Az eredeti festmény egy másik részén hevesen egymásnak rohanó lovakat látni, ami a legendás da Vinci-kép, Az anghiari csata korai változatává teszi, és egyben megmutatja, hogyan fejlesztette ki Leonardo a későbbi műveit jellemző mozgalmasságot és az intenzív érzelmek kifejezőeszközeit. Seracini jelenleg Az anghiari csata után kutat, amelyet állítólag a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének falára festett a művész. Seracininek meggyőződése, hogy a kép még mindig ott van valahol a nagyterem egyik falán. A Háromkirályok imádására 1481-ben kapott megbízást Leonardo. A nagyméretű – 246 x 243 cm-es – kép tíz, egymáshoz ragasztott fatáblára készült. Zseniális műnek tekintették, és Seracini legújabb felfedezéséig nagy becsben állt a festmény és a felvázolt

figurák kontrasztja miatt. Egy mára már elmosódott jelenetet ábrázol: a háromkirályok felkeresik a kis Jézust és Szűz Máriát. Van néhány izgalmas és valószínűleg szimbolikus eleme ennek a képnek, amelyre A Da Vinci-kód nem tér ki. A központi jelenet hátterében egy szentjánoskenyérfa és emberek csoportja látható. Mint Clive Prince és Lynn Picknett kimutatta a könyvében (The Templar Revelation), a szentjánoskenyérfa Keresztelő Szent Jánost, Leonardo számos festményének főalakját jelképezi. A fa körül egy második embercsoport van a képen, melynek tagjai szemlátomást magának a fának hódolnak. Egyikük úgy emeli föl a bal keze mutatóujját, ahogy azt Prince és Picknett szerint János teszi. A Madonna és a kisded mögötti csoportban is van egy ember, aki fölemeli az ujját: Leonardo gyakran ábrázolta képein ezt a gesztust. Az úgynevezett Jánosgesztus máig az egyik legrejtélyesebb elem Leonardo életművében. Lásd még: Leonardo da Vinci.

Hierosz Gamosz Sophie véletlenül tanúja lett egy erotikus rítusnak, amelyben a beavatottak csoportja figyelte a nagyapját; ez oda vezetett, hogy tíz évre megszakította vele a kapcsolatot. A „Hierosz Gamosz” kifejezés a „szent nász” jelentésű görög szókapcsolatnak felel meg. Gyökerei az ősi termékenységi kultuszokig nyúlnak vissza. A Hierosz Gamosz rituálé magasan fejlett spirituális ágazattá alakult, amely egy felkészült papnővel való rituális szexuális egyesülés révén képessé teszi az embert a „gnószisz” elérésére, azaz az isteni közvetlen megismerésére. Az elmélet azon a filozófián alapszik, hogy az ember alapvetően tökéletlen, és csak a női princípiummal való spirituális és fizikai egyesülés révén — amely a csúcspont pillanatában módosult tudatállapotot idéz elő - érhet fel az isteniig. Ezt az állapotot jelképezi a Hermész isten és Aphrodité istennő egyesüléséből születő Hermaphroditosz is, akiben megtestesül a férfi/nő dualitás. Egyes nézetek szerint az alkímiával (az átváltoztatás mesterségével) foglalkozó középkori szövegekben található kódolt utalások valójában magasabb szintű szexuális rituálékra vonatkoznak. A középkori eretnekek tökélyre fejlesztettek egy szimbolikus nyelvet, amelyen ezeket a dolgokat tárgyalták – például a rózsa a női nemi szervet jelentette.

Baigent, Leigh és Lincoln arra a megállapításra jutnak a könyvükben (Holy Blood, Holy Grail), hogy a Sion-rend Mária Magdolnát tisztelte úgy, ahogy a katolikusok hagyományosan Szűz Máriát. Ez a megállapítás ahhoz az elmélethez vezeti őket, hogy a Sion-rend fő célja a Jézus és Mária Magdolna – akit ők magas rangú papnőnek és saját jogán is királyi vérből származónak tekintenek – szent egyesüléséből leszármazott utódok védelme volt. Margaret Starbird, akinek a művéből (The Woman with the Alabaster Jar) szintén sokat merít A Da Vinci-kód, több mint tízévi kutatás után dolgozta fel a szent nász, azaz a Hierosz Gamosz témáját. A Biblia gondos tanulmányozása és a középkori eretnek szimbolika módszeres elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy nem az a fontos, vajon vannak-e tényleges leszármazottai Jézusnak és Mária Magdolnának, hanem az a felismerés, hogy Magdolnával való szent egyesülésében maga Jézus is felmagasztalta a házasság szentségét. Ironikus, hogy a kánai menyegző talán nem volt más, mint Jézus tényleges esküvője, és valójában a családnak és a hűségnek ugyanazokat az alapelveit erősíti, amelyeket az egyház is igyekszik pártolni a 21. századi életstílus ezek ellen ható erőivel szemben. A Sion-rend nézeteivel erősen összehangzó más kísérletek is történtek egy „gnosztikusabb” vonal képviseletére a katolicizmuson belül, ideértve a nemiség szent rítusainak gyakorlását és a francia monarchia visszaállítását; a szentföldi Karmel-hegyről Carmelegyháznak (nem tévesztendő össze a karmelitákkal) nevezett mozgalmat Eugéne Vintras indította el Francia-országban az 1840es évek elején. Az a nézet, hogy a szexualitást is „szentségnek” kellene tekinteni, a sátánizmus vádját idézte a Carmel-egyház fejére, és Vintras végül csalás hamis vádjával került börtönbe. Kiszabadulása után a rend egy korábbi papja szexuális orgiák pártolásával vádolta meg. 1948-ban a pápa eretneknek nyilvánította a rendet, és minden tagját kiközösítette az egyházból. A Hierosz Gamosz rituálékhoz és a Sion-rendhez még közvetlenebbül kapcsolható az a mozgalom, amelyet 1838-ban alapított három pap, akik testvérek voltak. A Baillard-fivérek jelentős központot hoztak létre egy korábbi pogány kultuszhelyen, a lorraine-i

Sion-Vaudémont-ban, ahol a kora középkor idején, 994ben keresztény Fekete Madonnává formálták át Rosmerta pogány szerelemistennőt. A Sioni Miasszonyunk Barátaiként is ismert modern mozgalomra egy régi lovagrend volt hatással, a Sioni Notre-Dame-rend, amelyet I. Ferri de Vaudémont alapított 1393-ban. Ferri fiának, II. Ferrinek a felesége Yolande de Bar volt, René d’Anjou lánya, ők mindketten szerepelnek a Sion-rend titkos dokumentumaiban mint nagymesterek. A vélekedések szerint e házasság révén a Sion-rend és a Sioni Notre-Dame-rend összeolvadt egymással. Ötszáz évvel később a Baillard-fivérek sajátos katolicizmusa, amely fontos szerepet adott a Szentléleknek és a szent szexualitásnak, hatalmas támogatottságot élvezett, kivált az arisztokrácia köreiben, de 1852-ben visszaszorították, többek között azzal a logikus váddal, hogy a mozgalom fekete miséket celebrál. Ezek után már csak illegálisan történtek a szent szexualitást a katolicizmussal ötvözni kívánó újabb kísérletek; föld alatti mozgalomként hiteles – és kevésbé hiteles – ezoterikus rendek sokasága működött. Ma többen is próbálnak megbizonyosodni arról, hogy Jézus valóban feleségül vette-e Mária Magdolnát. Nem tudni, vajon igazolható lesz-e történelmi tényként Jézus házassága, vagy továbbra is várat magára annak a mély emberi szükségletnek a beteljesítése, hogy a világ egyik legősibb patriarchális vallása visszahelyezze jogaiba a szent nőiséget. Lásd még: Fekete Madonnák; Dossiers Secrets; Sion-rend.

Holy Blood, Holy Grail (Szent vér, Szent Grál) Ez az a nemzetközi sikerkönyv, amely A Da Vinci-kód háttéranyagának jó részét szolgáltatta. Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln munkája 1982-ben jelent meg, és ezt a szeretetteljesen csak HBHG néven emlegetett művet tekintik széles körben a Sion-rend „bibliájának”.

Noha a Sion-rend mai kutatói azóta is vitatják a könyvben szereplő történelmi anyag igazságtartalmát, az általánosan elfogadott vélekedés szerint a Holy Blood, Holy Grail olyan forradalmian új vallási és történelmi elméleteket fogalmazott meg, amelyeket soha korábban nem taglaltak nyilvánosan. Ráadásul a HBHG az egyetlen angol nyelvű könyv a Sion-rend számottevő mennyiségű irodalmában, amelyet olyan szerzők írtak, akik közvetlen kapcsolatban álltak a titkos társaság egyik feltételezett nagymesterével. Vitatottsága ellenére a HBHG felbecsülhetetlen értékű laikus bevezetés az ezoterikus, gnosztikus és lovagi gondolkodásmód mögött álló, szövevényes történelmi fejleményekbe. Miután felkeltették az olvasó érdeklődését a dél-franciaországi Rennes-leChâteau titokzatos kincsének meséjével, Baigent, Leigh és Lincoln rátérnek a kereszténység egy korai eretnek változata, a kathar mozgalom romantikus vizsgálatára, majd a templomos lovagok történetére. Mivel a rend titkos iratai – a Dossiers Secrets – azt állítják, hogy a Sion-rend volt a templomos lovagok mögött álló titkos hatalom, a Holy Blood, Holy Grail hosszan tárgyalja Pierre Plantard nagymester verzióját a rend fejlődéséről a templomosokkal történt szakítás után, színes képet festve arról, hogyan haladt át az emberiség az utóbbi ezer éven az egyes királyok és olyan világhírű tudósok, gondolkodók és művészek gyöngéd kalauzolásával, mint Leonardo da Vinci, Sir Isaac Newton, Victor Hugo, Claude Debussy vagy Jean Cocteau. Ám a Sion-rend történetének feltárásában mégis az a legizgalmasabb, hogy a szerzők személyes kapcsolatban vannak az enigmatikus nagymesterrel, Pierre Plantard-ral. Ő vezeti végig az ábrándkergető szerzőket a homályos értelmű dokumentumok és helyszínek során szerte Franciaországban, hogy igazoljanak valami apró, néha tökéletesen jelentéktelen részletet, azzal a végső céllal, hogy kiderítsék, vajon a Sion-rend hiteles, létező társaság, vagy csak egy bonyolult, zseniális félrevezetés terméke. Ahogy Baigent, Leigh és Lincoln küszködik a rengeteg ezoterikus és történelmi kóddal, kutatásuk átalakul egy sokdimenziós, pszichológiai sakkjátszmává, és a keresésnek

pontosan ez a sajátsága az, ami mind a mai napig oly sikeresen csalja lépre a Sion-rend valamennyi kutatóját. Amikor Baigent, Leigh és Lincoln végül megkísérlik összerakni a rejtjeles és történelmi adatok sokaságát, rászánják magukat arra a nagy ugrásra, amelynek köszönhetően a túlfűtött viták kereszttüzébe került Holy Blood, Holy Grail bestsellerré vált – nevezetesen arra az állításra, hogy Jézusnak és Mária Magdolnának leszármazottai voltak. A magot Pierre Plantard vetette el a szerzőkkel való első találkozón. A beszélgetésen Plantard határozottan állította, hogy a Sion-rend birtokában volt a jeruzsálemi templom elveszett kincse, amelyet – ha eljön az ideje -visszavisznek majd Izraelbe. De azután hangsúlyozta, hogy a kincs történelmi, pénzbeli, sőt politikai értéke mellékes, a lényeg a „spirituális” jelentősége, és a kincs spirituális vonatkozásának részét képezi egy titok, amelynek kipattanása nagy társadalmi változáshoz vezetne a nyugati világban. Ezzel a kis, ám annál nyugtalanítóbb sejtetéssel megtetézve Plantard megszállott családfakutató szenvedélyével és azzal az állítással, hogy ő a Merovingok leszármazottja – vágott neki Baigent, Leigh és Lincoln a könyv utolsó harmadának. Ebben kifejtenek egy elméletet, amely szerint a Sion-rend igazi, titkos célja a Jézus és Mária Magdolna szent vérvonalából származott utódok védelmezése volt. Ez a logikai levezetés olyannyira alapos és meggyőző, hogy a legtöbb olvasó automatikusan tényként kezeli, ám Pierre Plantard valójában soha nem erősítette meg ezt a hipotézist, amelyet teljes egészében a HBHG szerzői állítottak fel intenzív nyomozó munkájuk eredményeképp. A talány iróniája Baigent, Leigh és Lincoln következő könyvében (The Messianic Legacy) bontakozik ki, amelyben a három szerző folytatja a Sion-rendről szerzett személyes tapasztalatai elbeszélését. Többek között azt, hogyan várták lélegzet-visszafojtva Plantard reakcióját a Holy Blood, Holy Grail francia fordítására, amelyet hálájuk jeléül átnyújtottak neki. Plantard válasza a vérvonalelméletre csalódást keltően kétértelmű volt; egyfelől semmire nem kötelezően megjegyezte, hogy nincs hitelt érdemlő bizonyíték a Merovingok Jézustól való leszármazására, másfelől viszont elismerte, hogy a Merovingok valóban Dávid király

családfájához tartoznak. Feltűnő volt továbbá, hogy Plantard nem fűzött megjegyzést Mária Magdolnának a vérvonalban játszott szerepéhez. Ám annak ellenére, hogy Plantard vonakodott érdemben reagálni arra az elméletre, hogy mi köze van a Sion-rendnek Jézus és Mária Magdolna vérvonalához, Baigent, Leigh és Lincoln kutatása olyannyira csábító, hogy az utóbbi húsz év során a Holy Blood, Holy Grail számos könyvet inspirált, köztük A Da Vinci-kódot, amelyek az ezoterikus rejtélyek, titkos társaságok és lovagrendek – ezek kivétel nélkül Jézus és Mária Magdolna leszármazottaitól eredeztetik magukat – végeérhetetlen sorának alternatív történetét tették vizsgálat tárgyává. Dan Brown sajátosan tiszteleg a Holy Blood, Holy Grail előtt; az egyik szereplő, Leigh Teabing (akinek a neve Richard Leigh és Michael Baigent névbetűiből van összerakva) cím szerint hivatkozik a könyvre, amikor a Sion-rendről magyaráz Sophie-nak a Château Villette-ben: „[Ez a könyv] elég nagy port vert az ezerkilencszáznyolcvanas években. Az én ízlésem szerint a szerzők kétes engedményeket tesznek a hitnek az elemzésük során, de a kiindulásuk kellőképp megalapozott, és mindenképpen a javukra írandó, hogy végre tudatosították a közvéleményben Krisztus származásának jelentőségét.” Ám a Sion-rend tapasztalt kutatói tisztában vannak azzal, hogy a Holy Blood, Holy Grail valójában nem az első könyv, amely ötvözi Plantard rendtörténetét a szent nőiséggel és Jézus/Mária Magdolna leszármazot-taival. Jó két évvel a HBHG megjelenése előtt Liz Green, a neves asztrológus kiadott egy regényt Nostradamusról (The Dreamer of the Vine), amely Nostradamus életrajzába szövi bele a rend történetének ma már jól ismert elemeit. Visszatekintve Greene munkája elképesztő jövőbelátással sorakoztatja fel ugyanazokat az elemeket, amelyek annyi vitát váltottak ki, amikor 1982-ben berobbant a Holy Blood, Holy Grail. De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, máris kiderül, hogy Liz Greene nem más, mint Richard Leigh nővére és Michael Baigent akkori barátnője, ami bizony messzemenő következtetésekhez vezethet…

Vajon Jézus és Mária Magdolna vérvonalának elmélete valóban csak akkor pattant ki a szerzők fejéből, amikor Pierre Plantard-ral beszélgettek, vagy eleve ennek megírása volt a könyv rendeltetése? Ha az utóbbiról van szó, lehetséges, hogy Baigent és Leigh már akkor birtokában volt bizonyos rég eltitkolt belső információknak, mielőtt a Holy Blood, Holy Grail első szavait papírra vetette volna? És ha ez igaz, vajon ki kalauzolt kit… és vajon jó nyomon vagyunk egyáltalán?

Isteni geometria Az isteni tudás továbbadása a szimbólumként használt geometriai alakzatok révén. Az isteni geometria műformái évszázadok során fejlődtek ki, már-már a beavatottak és a tudás birtokában lévők saját nyelveként. Az isteni geometriáról azt tartották, hogy közönséges halandó számára megérthetetlen, mint ami hidat alkot a szent és a profán között. Évezredeken át élt ez a titkos nyelv, különösen a görög filozófusok és matematikusok, például Platón és Püthagorasz kedvelték. Platón egyik dialógusát, a Timaioszt, nagyrészt az isteni geometriának szentelte, és az Atlantisz mitikus szigetéről adott leírás mintha csak annak az isteni geometriának és szimbolizmusnak volna az alkalmazása, amely a történetben megjelenik. Az ókori görögök ténylegesen értékeket és jellegzetességeket tulajdonítottak az úgynevezett platóni szilárd testeknek (téridomoknak), jelentéssel ruházták fel őket, ezen belül meghatározva kapcsolatukat az istenihez és a túlvilághoz. Az isteni geometria alkalmazásának klasszikus példája a Kabbala, az a vallási és filozófiai rendszer, amely állítólag betekintést ad az istenibe. A héber kabbala (kabbálá) szó eredeti jelentése: elfogadott (szóbeli hagyomány), amelyet csak a kiválasztott kevesek tettek magukévá. Az isteni geometria eszméje újra meg újra felbukkan A Da Vincikódban: például amikor Langdon Salamon templomáról beszél

Sophie-nak, amely az isteni geometria ismeretének felhasználásával épült, vagy amikor a haldokló Jacques Sauniére egy pentagrammába, az ősi szent szimbólumba foglalja saját testét. Langdon szimbológusként természetesen szakértője a témának. Lásd még: Fibonacci-sorozat, Aranymetszés; Arany háromszög; Pentagramma.

Istennőkultusz A Da Vinci-kód két szereplője, Jacques Sauniére és Robert Langdon az istennőkultuszok és szimbolikájuk szakértője. A regény beszámol arról, hogy Saunière számos istennő figurával gazdagította a Louvre gyűjteményét, Langdon pedig egy új könyv kéziratán dolgozik, amely Az elveszett szent nőiség szimbólumai munkacímet viseli. A Da Vinci-kódban az is olvasható, hogy Mária Magdolna alakja az eredeti istennőt és későbbi kultuszát szimbolizálja. Az istennőkultusz legalább Kr. e. 35 ezer évre megy visz-sza, s ennek fényében kijelenthetjük, hogy ez a legősibb vallás a világon, amelynek története és hagyománya az idő ködébe vész. A crômagnoni előember megjelenésével (Kr. e. 35 000) egy időben tűnnek fel az istennő alakot ábrázoló képek és műtárgyak. Marija Gimbutas könyve (The Language of the Goddess) jó bevezetést nyújt a témába. Az eredetileg minden dolgok anyjának tekintett istennő alakok éppúgy felfedezhetők a Közel-Keleten, mint Európában, sőt Indiában is, ahol magasabb spirituális szintre emelték az istennőimádatot. A bibliai időkben az egész Szentföldön elterjedtek voltak az istennőkultuszok; különösen tisztelték Asera (Asirat) istennőt, és egyes közösségekben Jahve párjának, vagy magának Istennek tekintették. Asera istennőt szimbolizáltak a számos helyen fellelt úgynevezett Asera-kövek: az egyenes kőszálak talán nemcsak az istennőt, hanem egyszersmind a phalloszt is képviselték. Ebben az időszakban, egy patriarchálisabb társadalom megjelenésekor, összehangolt erőfeszítések történtek az istennőkultuszok visszaszorítására; az isten, a király, a pap és az apa figurája váltotta fel az istennőt, a királynőt, a papnőt és az anyát. Tény, hogy a keresztény egyház csak újabban engedélyezi a női papokat, ami arról árulkodik, milyen erős volt a nő alávetettsége a zsidó-keresztény kultúrkörben. Az iszlámban a nőnek ugyanez az elnyomása figyelhető meg; egyes kutatók Allát istennőre – aki a mekkai Kába premuszlim szentélyéhez köthető, amelyet maga Mohamed bitorolt el a muzulmán hit számára – vezetik vissza a legfőbb iszlám istenség, Allah eredetét.

Egyiptomban Íziszt tekintették a nőiség legfelsőbb rendű megtestesülésének, de istennők egész sora tartozott a jelentős istenségek közé – Egyiptomban az istennő volt a méh, amelyből az isten világra jött, a gyermek Hórusz esetében Hathor istennő nevének szó szerinti jelentése: „Hórusz háza”. Az epheszoszi zsinaton, amely Kr. u. 431-ben ülésezett, a keresztény püspökök kinyilvánították, hogy Szűz Máriát Theotokosznak, azaz „Isten anyjának” kell tekinteni, ezzel az istennő szerepébe helyezték őt, bár arra vigyáztak, hogy ne tulajdonítsanak neki az istennő figuráknál megszokott termékenységi jegyeket. A Fekete Madonnák későbbi kultusza szerte Európában Szűz Máriának mint saját jogú istennőnek az elismerése lehet -noha a római katolikus egyház Máriája alázatos anya, és engedékeny alakja az istennőhöz általánosan kötődő számos tulajdonság tagadása. A középkori Európában több ezer nőt égettek meg máglyán boszorkányságért. Ez a nők elleni keresztes hadjárat ismételten elfojtotta a női függetlenség és hatalom kibontakozását, és visszaszorította az erőre kapó istennőimádatot. Az istennőkultuszok valamelyest újjáéledtek a 19. században, amikor Észak-Európában megjelent a Wicca vallás. A „fehér boszorkányságként” is ismert Wicca nagy becsben tartja az istennőt, miközben egyfajta dualitásként hisz az isten és az istennő egyensúlyában. Több modern feminista mozgalom szintén új magasságokba emelte az istennőt, és napjainkban újra reneszánszát éli az istennők tisztelete. Az istennőt már ősidőktől fogva a holddal hozták kapcsolatba. Ezt a kapcsolatot erősen megalapozza a női ciklusok és a holdciklusok összefüggése, ahogyan az is, hogy a holdnak három fázisa van – telő hold, telihold és fogyó hold amelyek az istennő három fázisával állnak párhuzamban – leány, anya és öregasszony. Minden egyes istennőfázisnak megvan a maga külön célja és értéke. A leány a fiatalkori szexualitást és virgoncságot képviseli; az anya az asszonyi erő, a termékenység és a gondoskodás megtestesülése; az öregasszony a tapasztalatot, az együttérzést és mindenekfelett a bölcsességet jelképezi. Ma újra előtérbe került az istennői energia és spiritualitás tisztelete és elismerése. A modern emberi létezés ezredfordulóján

az istennő alakja mindenütt jelenvalóvá vált. Úgy sejtem, amíg ember él e földön, ez így is marad. Az istennő joggal formálhat igényt az eredeti és legősibb istenség címére. Lásd még: Fekete Madonnák; Ízisz; Mária Magdolna.

Ízisz Jacques Sauniére, a párizsi Louvre kurátora úgy jelenik meg a regényben, mint az istennőkultuszok szakértője. Működése alatt több szoborral gyarapította a múzeum gyűjteményét, amelyek Iziszt ábrázolják fiával, Hórusszal. Teabing házának leírásakor Dan Brown említést tesz a kandallón álló Ízisz-szoborról. Ízisz a leghatalmasabb egyiptomi – sőt egyetemes -istennő. Hórusz isten anyjaként ő a király szimbolikus anyja, Ozirisznak, az alvilág istenének felesége és nővére. „Nagy varázslónőnek” is nevezik, s gyógyító és megtermékenyítő erőt tulajdonítanak neki. Magas rangját és a király anyjaként játszott szerepét fejezi ki a nevét jelölő trón hieroglifa, ezért gyakorta ábrázolják trónnal a fején. Számos szerepe miatt Ízisz a legkülönbözőbb alakokban jelenik meg; anyaként néha mint „Héliupolisz nagy tehene” vagy mint Ízisztehén, Memphisz szent bikájának, Ápisznak az anyja. Hathorként, amelynek jelentése (az Ízisz méhére utaló) „Hórusz háza”, napkoronával a fején ábrázolják, amely két nagy tehénszarv között nyugszik. Ízisz szimbóluma a tjet, vagy Ízisz-csomó, amely az ankh jelére emlékeztet, de ezen a kereszt szárai nem vízszintesen állnak, hanem lefelé fordulnak. A tjet egyesek szerint a menstruáció alatt használt betétet jelöli, és a Halottak könyvének egyik ráolvasásából valóban az derül ki, hogy a tjet amulettek vörös jáspisból (egyfajta kvarc) készültek. Ízisz eredete homályba vész. Első említése a 4. és az 5. dinasztia korabeli (Kr. e. 2492-2181) piramisszövegekben történik, az egyiptomi vallásos, halotti és mágikus irodalom legrégebbi írásos gyűjteményében. Ám e szövegek szájhagyományról árulkodó jellege és archaikus nyelve sokkal korábbi keletkezésükre utal, lehetséges, hogy még a 3. dinasztia (Kr. e. 2890-2613) korából származnak. Az egyiptomi mitológiában Ízisz Geb és Nut lánya, Ozirisz, Széth, Nebethut (a görögöknél Neph-tüsz) és Thot nővére. A hagyomány szerint Széth féltékeny volt bátyjára, Egyiptom királyára, és Egyiptom északi részén, a Nílus partján meggyilkolta

Oziriszt. Amikor Ízisz felfedezte szeretett testvére halálát, vigasztalan volt, és egész Egyiptomot átkutatta a holtteste után. Végül sikerült megtalálnia, és varázsló-gyógyító tudományával annyi életet lehelnie bele, hogy közösülhessenek: így fogant meg a fiuk, Hórusz. Ízisz vele akarta megbosszultatni Ozirisz megölését. Ízisz legfőbb célja megvédelmezni a fiát, hogy az születése jogán elfoglalhassa Egyiptom trónját, amelyet Széth elbitorolt. Ízisz törvényes úton érte el a célját, amikor az istenek bírósága elé vitte fia ügyét Geb nagy csarnokában, ahol „ékes nyelvvel” könyörgött a fiúért. Hogy Széth maga is megnyilatkozzon Hórusz érdekében, Ízisz cselhez folyamodott a fivérével szemben. Gyönyörű idegennek öltözve találkozott Széthtel, és elmesélte neki, hogyan gyilkolták meg a férjét, lopták el földjét és nyáját, hogyan veszítette el a fia az apját, az otthonát, a megélhetését. Ízisz arra kérte Széthet, hogy segítsen visszaszerezni fia jogos örökségét. Széth felháborodott, hogy milyen jogtalanul bántak a fiúval, és amikor Ízisz leleplezte magát, Széth megszégyenült az istenek előtt. Több hasonló találkozás után az istenek végül Széth ellen döntenek, és így Hóruszt teszik meg az élők urává, míg Ozirisz a holtak felett uralkodik. Ízisz tehát közbenjárásával elérte, hogy Hórusz Egyiptom törvényes uralkodója legyen, és ebben a szerepében Ízisz mint a királyság védelmezője jelenik meg, hiszen valamennyi fáraót élő Hórusznak neveztek. Ízisz Hórusz oltalmazójaként vált a gyermekeket védelmező istennővé. Ezért vélték úgy, hogy nevének erős gyógyító és mágikus ereje van, amely varázsigékbe és ráolvasásokba foglalva meggyógyítja és megóvja a gyermekeket az égési sérülésektől, a skorpióktól vagy a kígyómarástól. Izisz híres volt bölcsességéről és ravaszságáról, azt tartották róla, hogy „eszesebb, mint millió isten”. Hatalmával és agyafúrtságával ki tudta szedni Ré istenből a titkos nevét, és még ahhoz is elnyerte Ré engedélyét, hogy átadja ezt a tudást Hórusznak, azaz a mindenkori fáraónak. Az ókori egyiptomiak számára óriási erőt képviselt valaki titkos nevének az ismerete, mivel ez azt jelentette, hogy varázshatalmuk van az illető fölött. Megtudni egy isten titkos nevét, kimondhatatlan hatalmat. biztosított.

Számos történet szól Íziszről, amely gyógyító, megtermékenyítő erejét, bölcsességét és oltalmazását dicséri, és ha mindehhez még hozzátesszük, hogy szoros kapcsolatban állt az egyiptomi királysággal, nem csodálkozhatunk azon, hogy egész Egyiptomban vannak kultuszközpontjai és templomai. A leghíresebb Ízisz-szentély a dél-egyiptomi Philae szigetén található, és a görög-római korszakig (Kr. e. 380-Kr. u. 30) vezethető vissza. Kleopátra uralkodása idején (Kr. e. 51-30) az Ízisz-kultusz Egyiptom hivatalos vallásává vált. Az istennő egyetemes vonzereje megmagyarázza, hogy kultusza túllépett Egyiptom határain, kiterjedt a Földközi-tenger térségére, sőt azon is túl. Olyan távoli helyeken voltak Ízisz-templomok, mint Athén, Pompeji, Párizs, London (vagy Szombathely). Kultusza, amely Egyiptomon kívül némileg megváltozott, olyannyira népszerűvé vált Rómában, hogy a szenátus – a tömegek felkelésétől tartva – elrendelte Ízisz és Szarapisz vagy Szerapisz (kinek nevében Ozirisz és Ápisz istenek egyesültek, eredetileg Oszarapisznak hívták) templomának lerombolását, ámbár a határozatot soha nem hajtották végre. Noha Julius Caesar betiltotta, az Ízisz-kultusz továbbra is virágzott. A későbbi üldöztetések és kitiltások ellenére misztériumvallás szerveződött Ízisz köré, amely az egész hellenisztikus világban és a Római Birodalomban elterjedt. Ízisz annak köszönheti népszerűségét, hogy mint anya, feleség, gyógyító, oltalmazó és megmentő egyetemes értékeket képviselt. Vonzáskörzete annyira kiterjedt, hogy a későbbi korszakokban még a kereszténység dominanciáját is fenyegette. Kr. u. 140 körül Apuleius megörökítette az Ízisz-kultusz beavatási szertartását a Metamorphoses című műve egyik könyvében, Az aranyszamár című regényben. Örökkévaló megváltóként jellemezte Íziszt, ez pedig a keresztény kifejezésre emlékeztet. Voltaképpen a korai kereszténység számos vonása eredeztethető Ízisz kultuszából, elég, ha csak a Madonna a gyermekkel ikonográfiájára vagy Szűz Mária bizonyos tulajdonságaira és megnevezéseire gondolunk: a bűnök megbocsátására a megbánás révén, a vízzel való keresztelésre, az isteni kegyelemre és megváltásra, a túlvilági örök életre. Lásd még: Istennőkultusz; Louvre; Ozirisz; Saunière, Jacques.

Katharok A Da Vinci-kódban többször említik azt a tényt, hogy a keresztény egyház üldözte és erőszakkal elfojtotta az úgynevezett eretnek szektákat és mozgalmakat. Az egyik ilyen szekta a katharoké volt, akik központi szerepet játszanak A Da Vinci-kód történetének alapját adó könyv (Holy Blood, Holy Grail) elméleteiben. A katharok és véres kiirtásuk története az egyik legfontosabb eleme A Da Vinci-kód hátterében meghúzódó rejtélynek, hiszen a katharoktól származik az a vesztüket is okozó vélekedés, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak. A katharok vagy más néven albigensek keresztény szektája a 12. és a 13. században volt a legnépszerűbb Franciaország Languedoc régiójában és Észak-Itáliában. A Balkánon bogumiloknak nevezték ugyanezt az eretnek közösséget, amely már a 10. század derekától létezett. 1179-ben, a III. lateráni zsinaton a pápa nyilvánosan ítélte el a kathar egyházat. A „kathar” elnevezés a görög, „tiszták/megtisztul-tak” jelentésű katharoi szóból ered. Noha a katolikus egyház eretneknek tekintette őket, a katharok igaz keresztényeknek tartották, és keresztényeknek vagy „jó embereknek” nevezték magukat. A katharok legfőbb erőssége Languedocban volt, ez ma Franciaország része, de akkoriban gazdag, független államként létezett. A languedoci nemesség többsége vagy maga is kathar volt, vagy a kathar hit rokonszenvező támogatója. Békepártiakként a katharok nem jelentettek fenyegetést a földesurakra, és az egyszerű, tiszta, békés életre való törekvésük sokakat vonzott hozzájuk. Végül csúnya véget értek, mert nem voltak hajlandók elfogadni maguk fölött a pápa fennhatóságát; a kereszt a kínzás és a halál gonosz szimbóluma volt a szemükben, és elítélték az ereklyékkel űzött kereskedelmet, amely akkoriban jövedelmező tevékenysége volt a katolikus egyháznak. Az egyház még hittérítőket is küldött Languedoc vidékére – köztük clairvaux-i Szent Bernátot (lásd

ott) –, hogy vezessék vissza a katharokat az anya-szentegyház kebelére, de a térítők nem jártak sikerrel. Az írásos feljegyzések java részének megsemmisítése miatt csak kevés információval rendelkezünk a katharok történetéről, hiedelmeiről és a mozgalom fejlődéséről; a létező dokumentumokat szinte teljes egészükben az inkvizíció által és számára készített iratok alkotják -ezek persze távolról sem tekinthetők elfogulatlan forrásoknak. Annyit azonban tudunk, hogy a kathar vallás központi magva a dualizmus volt: más szóval, hittek az Isten és az Ördög, a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség ellentétes és egyenlő erejű hatalmának létezésében. A spirituális mennyei birodalmat tisztának és erényesnek, míg a fizikai, anyagi világot romlottnak és bűnösnek tartották. Ebből következően úgy látták, hogy a ro-molhatatlan, tiszta lélek, amely isteni eredetű, be van zárva a romlott, gonosz testbe, amely fölött az ördög az úr. A tiszta lélek csak úgy szabadulhat meg, ha elszakad az anyagi világtól, és megtér Istenhez. Ez tökéletesen tiszta életvezetéssel, a test és az anyagi világ bűneitől való tartózkodással érhető el. A katharok számára ebből az következett, hogy ha a test rossz és az ördög műve, akkor Krisztus nem születhetett Szűz Máriától, aki érintetlensége ellenére is húsvér asszony volt. A szeplőtelen fogantatás tehát nem több, mint szimbolikus nemzés, hiszen Krisztus tiszta, nem fizikai szellemlény, aki Szűz Máriába „vetült”. A katharok tagadták Krisztus keresztre feszítését és feltámadását is, mivel fizikai test nélkül egyik sem lehetséges. Ugyanígy nem fogadták el a kenyér és a bor átváltozását Krisztus testévé és vérévé; a purgatórium létezését; az imák és a szentképek hatásosságát. Nem hittek a Szentháromságban (Atya, Fiú, Szentlélek), hanem azt tartották, hogy Keresztelő Szent János az ördög eszköze volt, akit azért küldtek a földre, hogy elbitorolja Krisztus megváltó küldetését, Mária Magdolna pedig Krisztus felesége volt – Krisztus ugyan tiszta szellem, de egy romlott testben lakozott, és így felesége is lehetett. A katharok elutasították a katolikus szentségeket (a keresztséget, az oltári szentséget, a bérmálást, a papi rendeket, a penitenciát, az utolsó kenetet és a házasságot), s helyettük a consolamentumot, vagy consolatiót fogadták el, amely (az evangéliumok majd a perfekt

kezének a jelölt fejére helyezésével) megtisztította a lelket a bűntől, visszaállítva annak tökéletes állapotát. Azokat, akik megkapták a consolamentumot, perfekteknek nevezték; a tökéletesek elitet alkottak, és attól a pillanattól fogva tisztának kellett maradniuk, megtartóztatni magukat a test bűneitől: nem ehettek többé húst, baromfit, tojást, nem házasodhattak és cölibátusban kellett élniük. A perfektek kemény aszkéta életet éltek, amelyet az egyszerű hívők nem tudtak követni; nekik nem kellett szigorú étrendet betartaniuk, házasodhattak, gyerekeik lehettek. A tökéletesek a tisztaságnak szentelték magukat, puritán, szerzetesi életet éltek, mindenhová párosával jártak, prédikáltak és gyógyítottak. A haláluk előtt a hívok is részesültek a consolamentumból, és ettől fogva mindent megtagadtak maguktól, vízen kívül semmi nem érintette az ajkukat. Mivel már a kegyelem állapotában voltak, többé nem érinthette őket asszony. A nőket különösen fertőzöttnek tartották, mivel részesei voltak az eredendő bűnnek, és az ördög úgy térítette el a lelkeket a mennyországtól, hogy egy szép nővel kísértette meg őket. Ennek ellenére a nők is lehettek perfektek, és egyenlőként tekintettek rájuk. Viszont a tökéletesek nem érinthettek meg állapotos nőt, mivel a közösülést bűnnek, a magzatot pedig az ördög teremtményének tartották. Azoknak a lelke, akik a consolamentum feloldozása nélkül haltak meg, újra meg újra reinkarnálódott, állati vagy emberi alakban, amíg bele nem költözött egy Jó Ember testébe, ahol elérhette a tökéletességet. A mártíromsággal el lehetett kerülni a reinkarnációt, és ez – párosulva az üldözőknek való megbocsátással – magyarázattal szolgálhat arra, miért voltak készek emberek ezrei feláldozni az életüket a hitükért. A katharok nem fogadták el az utolsó ítéletet – helyette azt tartották, hogy a fizikai világ megszűnik létezni, amint valamennyi lélek megszabadult belőle. A dualizmus mellett a katharok hittek a személyes megváltásban, az egyszerű embereket is arra biztatták, hogy olvassák a Bibliát, különösen János evangéliumát az Új testamentumból, mivel Jánosnak az evangéliumban megfogalmazott nézetei nagy hatással voltak a katharok hitvilágára. A katharok általunk ismert egyetlen szent szövege János könyve, ami azonos János evangéliumával, dualista kinyilatkoztatásokkal kiegészítve. A kathar egyház

egyházmegyékbe szerveződött, püspökökkel, presbiterekkel és a perfektekkel. Az istentiszteletek nem voltak hivatalosak, és a szabadban, barlangokban vagy házaknál tartották őket. 1209-ben III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett a katharok ellen. Ez a katharok másik (Albi városára utaló) elnevezése nyomán albigensek elleni keresztes hadjáratként is ismeretes. A háború hírhedten véres és kegyetlen volt, több ezer kathar és keresztény áldozatot követelt. Az idő tájt a katharok számos várat erősítettek meg, köztük az eredetileg vallásos elmélkedésre használt Montségurt Dél-Franciaországban. A keresztes hadjárat idején azonban menedékké vált Montségur. 1243-ban megostromolták a keresztesek, de a hegyes terep megnehezítette a dolgukat. Tíz hónapos ostrom után – amelynek során állítólag számos katona tért meg és állt át a katharokhoz 1244. március 2-án végül megadták magukat a várbeliek. A megadás feltétele volt, hogy a katharok 15 napot kapjanak arra, hogy fölkészülhessenek a sorsukra. A kitűzött nap előtti éjszakán négyen megszöktek a hegy legmeredekebb oldalán, magukkal menekítve a katharok kincseit. Sosem derült ki, miből állt ez a kincs, amelyről azóta is viták folynak a szakirodalomban. Azt is feltételezték, hogy ez a kincs a Szent Grál volt, a templomosok Baphometként (lásd ott) is ismert „beszélő feje”, jelentős rituális tárgyak, szent szövegek, vagy – mint azt Lynn Picknett és Clive Prince sugallja a könyvében (The Templar Revelalion), maga a négy megmenekült kathar volt a kincs. A megadás napján 205 éneklő kathart vezettek ki Montségur hegyéről a síkságra, ahol máglyán elégették őket. Az albigens keresztes hadjárat még 11 éven át folytatódott, 1255ig. A továbbiakban az inkvizícióra bízták, hogy tisztítsa meg a környéket a katharoktól, akik elszórt kis csoportokban még léteztek a Pireneusokban. A korabeli információk elsősorban egy kis faluból, Montaillou-ból származnak, amelynek lakosait kihallgatta az inkvizíció. 1320-ra a katharok legtöbb vezetőjét eretnekként megégették, és a kathar mozgalom nem tudott többé erőre kapni. Lásd még: Albigensek elleni keresztes hadjárat; Baphomet; Bemard de Clairvaux (Clairvaux-i Szent Bernát); Holy Blood, Holy Grail.

V. Kelemen pápa

V. Kelemen pápát a templomos lovagok 1307-es tragédiájával kapcsolatban említi A Da Vinci-kód. A katonai rend akkor veszítette el a hitelét, amikor a szentföldi Outremer keresztes királysága olyanoknak a kezére került, akiket a katolikus egyház hitetleneknek tekintett. Robert Langdon és Leigh Teabing beszélgetéseiből Sophie Neveu megtudja, hogyan ítélte el a pápa a templomos lovagok azon gyakorlatát, hogy egy bálványnak tekintett Baphomet-fejet imádnak. Bertrand de Got, akit V. Kelemenként koronáztak pápává, 1264ben született a franciaországi Gascogne-ban. Bordeaux-i érsekként lett VIII. Bonifác pápa káplánja, aki konfliktusban állt IV. Fülöp francia királlyal. A király kivonta magát Bonifác pápai bullájának (Unam Sanctam) hatálya alól, amely mindenek felett állónak nyilvánította a pápai hatalmat. Fülöp egyik embere három napig fogságban tartotta Bonifácot, ami a vélekedések szerint: siettette a pápa halálát. Ezért nem meglepő, hogy amikor Kelement 1305-ben pápává választották, együttműködésre törekedett a koronázásán is résztvevő francia királlyal. Lényegében visszavonta az Unam Sanctamot, amely kivívta Fülöp haragját, és egy tárgyalásba is beleegyezett, amelyen elődjét, Bonifácot eretnekséggel vádolták. Kelemen bátran hangot adott személyes vélekedésének, miszerint Bonifác ártatlan volt, és két évig elhúzta a pert, ami elég hosszú idő volt ahhoz, hogy Fülöp elejtse a vádat. IV. Fülöp a templomos lovagokkal is szembekerült, akiknek rendjét dúsgazdaggá tette pénzügyi tevékenységük. A lovagokat eretnekséggel, erkölcstelenséggel és kapzsisággal vádolták, Kelemen pápa pedig segítséget nyújtott a rend megregulázásához. Ez vezetett el 1307. október 13-ához, amikor valamennyi templomost letartóztatták Franciaországban, köztük Jacques de Molayt, a rend nagymesterét is. Kínvallatást alkalmaztak, hogy kicsikarják az eretnekség beismerését, és 1312-ben Kelemen a Vox in Excelso elnevezésű pápai bullában betiltotta a templomos lovagok rendjét. A rend vagyona egy másik katonai szektára, a kórházas lovagokra szállt át, de Franciaországban a királynak haláláig sikerült a maga tulajdonában tartania a templomosok birtokait. Jacques de Molay a kínvallatás alatt eretneknek vallotta magát, de ezt utóbb visszavonta,

és 1314-ben máglyán elégették. Állítólag a haldokló Molay megjósolta, hogy egy éven belül mind IV. Fülöp, mint V. Kelemen követni fogja őt a halálba, ami így is történt. A pápai trón, amely korábban mindig Rómában volt, 1309-ben átkerült a franciaországi Avignonba, és ez az avignoni pápaságként ismeretes korszak csaknem 70 évig tartott. Már Kelemen idején olyan rosszra fordult a politikai helyzet Itáliában, ahol rivális pártok csaptak össze egymással, hogy a pápai csapatok megütköztek Velence városával. Amikor V. Kelemen 1314 áprilisában meghalt, gyenge kezű, engedelmes pápaként vonult be az emlékezetbe, aki IV. Fülöp bábja volt. Lásd még: Baphomet; templomos lovagok.

Kopt egyház Az 1945-ben Egyiptomban talált Nag Hammadi-szövegek, amelyeket az „elveszett evangéliumoknak” is szoktak nevezni, kopt nyelven íródtak: azon az ősi nyelven, amelyet mind a mai napig használnak a kopt keresztények Egyiptomban. A Da Vinci-kód is említi ezeket az úgynevezett elveszett evangéliumokat, azt állítva, hogy gnosztikus tartalmuk miatt szándékosan hagyták ki őket a Biblia Újtestamentumából. A szövegek minden kétséget kizáróan a korai kopt egyház művei. Kopt egyháznak hívjuk az egyiptomi keresztény egyházat. A kopt egyház Szent Márk tanításain alapul, aki az első század elején vitte cl a kereszténységet Egyiptomba. Azóta a kopt egyháznak megvan a saját pápája, aki jelenleg III. Shenouda, Alexandria 117. pátriárkája Szent Márk óta. Az alexandriai szentszék, amelyet rögtön Róma után a másodiknak tekintenek, elidegeníthetetlen szerepet játszik a keresztény teológiában. Ám 451-ben, a kalcedóniai zsinatot követően szakadás történt a kopt és a többi keresztény egyház között, amelynek eredményeképpen a kopt egyház Dioszkurosz pápát követve ortodoxnak nyilvánította magát (530-ban). Történtek lépések a két egyház újraegyesítésére, de csak az 1443-as firenzei zsinaton írták alá az egyesülést (jóllehet az egyezség azóta sem lépett életbe). 1582-ben és 1814-ben újabb egyesítési kísérletek kezdődtek – és hiúsultak meg. A kopt egyházat sok üldöztetés érte a múltban, különösen Diocletianus római császár alatt. A halott hívekre emlékezve a kopt egyház 284. augusztus 29-én bevezette a mártírok kalendáriumát. Az arab uralom idején a koptok szabadon gyakorolhatták vallásukat, de ennek fejében különleges adót (gezya) tartoztak fizetni, amelyet végül 1855-ben eltöröltek. Noha a kopt egyház egész Egyiptomban megtalálható, követői csak kis részét teszik ki az egyiptomi lakosságnak. Ám a kopt egyház nem korlátozódik Egyiptomra, hiszen világszerte számos közössége működik. A katolikusokhoz hasonlóan a kopt egyház is hét szentséget (keresztség, szentáldozás, bérmálás, gyónás, papi rendek, házasság és utolsó kenet) ismer el. A koptoknál tilos a szentek

imádása, bár az imádságban szabad közbenjárásukat kérni. A leginkább tisztelt szentjük Szűz Mária. A kopt egyháznak hét nagy ünnepe (Gyümölcsoltó Boldogasszony, karácsony, Krisztus megkeresztelése, mártírok napja, húsvét, áldozócsütörtök és pünkösd) és hét kisebb ünnepe van (Krisztus körülmetélése, Krisztus bevezetése a templomba, a Szent Család menekülése Egyiptomba, a kánai menyegző, Krisztus átváltozása, nagycsütörtök és Tamás csütörtök). Ezek mellett vannak még havi és heti ünnepek, a szentek napjai, amelyeken rendszerint a mártírokra emlékeznek. Az ünnepek mellett a böjt is fontos szerepet játszik a kopt egyházban, hiszen az év 210 napját érinti. Ezeken a napokon tilos állati eredetű élelmiszert fogyasztani, illetve napfelkelte és naplemente között semmit sem szabad enni. A kopt egyház élén a pápa áll, alatta pedig hatvan püspök sorakozik. A pápának és a püspököknek szerzeteseknek kell lenniük. A kopt pápát nem tekintik csalhatatlannak, a hitbeli és más kérdéseket a kopt ortodox Szent Szinódusban vitatják meg a püspökök és a pápa. A kopt papok intézik a gyülekezetek ügyeit, és a katolikus egyháztól eltérően kívánatos, hogy a kopt papok megházasodjanak. A koptok Szent Antal-, Szent Katalin- és Szent Sámuel-apátsága a három legrégebbi alapítású rendház a keresztény világban. Lásd még: Constantinus, Nagy; Nicaeai (nikaiai) zsinat.

Langdon, Robert Robert Langdon, A Da Vinci-kód főhőse szerepel Dan Brown egy másik könyvében, az Angyalok és démonokban is. Langdon a regény szerint a vallásos szimbológia professzora a Harvard Egyetemen, és több mint egy tucat tudományos munka szerzője. A regényhősnek regényes titulusa van – a „szimbológia” a „szimbolizmus” és a „kriptológia” szó ötvözete, a Harvard Egyetemen pedig nem létezik olyan poszt, hogy a vallásos szimbológia

professzora. Ám Robert Langdon munkássága összecseng két létező Harvard-professzoréval. Nicholas P. Constas az ikonok és az ikonográfia teológiai kutatója; Kimberley C. Patton pedig álomelemzéssel, az áldozat ikonográfiájával és a halotti kultuszokkal foglalkozik. A regénybeli Robert Langdonnak saját weboldala van: www.robertlangdon.com.

Leicester-kódex A Leicester-kódex egy jegyzetfüzet, amelyet Leonardo da Vinci állított össze Milánóban 1506 és 1510 között. A kétoldalas, lazán összefűzött 18 papírlap, amelyre szépiatintával írtak, úgy van összehajtva, hogy összesen 72 oldalt tesz ki. Leonardo a szöveg több pontján is megszólítja az olvasót. A Leicester-kódex arról híres, hogy ragyogó tudományos megfigyelések és levezetések találhatók benne; Leonardo tükörírással jegyzett bele, és Jacques Sauniére ezt a módszert utánozta A Da Vinci-kódban, hogy álcázza az első számú cryptex megfejtését célzó verset. A szöveget számos vázlat kíséri, és a legszélesebb körű megállapításokat öleli fel, az asztronómiai elméletektől a kőzetek, a víz, a kövületek, a levegő és az égi fény sok tulajdonságáig. A Leicester-kódex arról az angol családról kapta a nevét, amely 1717-ben megvásárolta; ma Bill Gatesnek, a Microsoft társalapítójának, a világ leggazdagabb emberének a tulajdona. Jelenleg a seattle-i Szépművészeti Múzeumban látható. Lásd még: Leonardo da Vinci.

Leonardo da Vinci Leonardo da Vinci végig úgy van jelen a regényben, mint aki felmérhetetlen befolyást gyakorolt Jacques Saunière-re, akinek a meggyilkolása elindítja a történetet. A mester több képe szolgál nyomra vezetőül Saunière unokája, Sophie Neveu számára, a cryptexről, erről a háromdimenziós kirakós játékról pedig megtudjuk, hogy da Vinci tervei alapján készült. Leonardo 1452-ben született egy kis toszkán hegyi falu, Vinci mellett. Igazi reneszánsz ember volt. Elismert festő, szobrász, építész, zenész, mérnök és tudós. Kivételes lángelme és tehetség, akinek a rajzai repülő szerkezeteket, anatómiai tanulmányokat ábrázolnak lenyűgöző tudományos pontossággal és műgonddal. Egy firenzei jegyző és egy parasztlány törvénytelen fia volt, s feltehető, hogy gyermekkora nagy részét az apja családjánál töltötte Vinciben. Valószínűleg itt ébredt fel benne az életre szóló érdeklődés és csodálat a természet iránt. Már korai éveiben nagy művészi tehetséget árult el, állítólag koraérett és elbűvölő gyermek volt. Leonardo 1469-ben Firenzébe költözött, és belépett Verrocchio, a firenzei szobrász és festő (valódi nevén Andrea di Michele di Francesco di Cioni) műhelyébe. Verrocchio vezető szerepet vitt a korai reneszánszban, műhelye mágnesként vonzotta a feltörekvő fiatal művészeket Firenzébe. Leonardo itt olyan mesterekkel került kapcsolatba, mint Ghirlandaio vagy Botticelli. Az előbbi kiváló technikai képességekkel rendelkező művész volt, számos firenzei hírességet örökített meg vallásos tárgyú festményein, míg az utóbbi Firenze legnagyobb koloristájává vált, és a Medici-család egyik legkedveltebb festőjévé; IV. Sixtus pápasága idején ő is megbízást kapott a Sixtus-kápolna díszítésére. Leonardóra mindkét nagyszerű festő kétségtelen hatással volt abban az időben, amíg a műhelyben inaskodott. 1472-ben Leonardót fölvették a festők céhébe, és 1480ban megbízást kapott a scopetói San Donato szerzeteseitől a Háromkirályok imádása című kép megfestésére, amely ma az Uffiziban látható. Ezen a csodálatos, bár befejezetlen mesterművön már megjelennek a későbbi munkáit jellemző érett stílusjegyek. 1482-ben Leonardo Milánóba költözött Lodovico Sforza udvarába, ahol 16 évet töltött. Sötét arcbőre miatt Sforza herceget a Lodovico il Moro (a mór) névvel illették. Feleségével fényűző udvart

tartott fenn, és rengeteg pénzt áldozott művészetpártolásra. Ebben a légkörben fejlődött ki Leonardo lángelméje. Az 1484-1485-ös súlyos pestisjárvány idején kezdett el érdeklődni a várostervezés iránt; ez az érdeklődése a francia földön töltött utolsó éveiben támadt fel újra. Milánóban került kapcsolatba Donato Bramantéval, a híres építésszel, akinek munkái ösztönzőleg hatottak Leonardo kupolás templomokról és különféle épületekről készített terveire és rajzaira. 1490-ben Leonardót tanácsadó mérnökként alkalmazták a paviai székesegyház újjáépítésénél. 1483-ban Leonardo akkori tanítványával, Ambrogio de Predisszel megbízást kapott a nevezetes Sziklás Madonna megfestésére. A megbízás a Szeplőtelen Fogantatás Testvérisége elnevezésű szervezettől érkezett, amely eredetileg egyetlen képet akart: egy triptichon középső tábláját temploma, a milánói San Francesco Grande-templom kápolnájának oltárára. Ám a festmény első változata, amely ma a párizsi Louvre-ban látható, helyére egy második, 1503 körül készült változat került, amely ma a londoni National Gallery tulajdona. 1495-ben Leonardo hozzákezdett egyik leghíresebb művéhez, az Utolsó vacsora című freskóhoz. Ez a képe korán pusztulásnak indult, mert Leonardo új falfestési technikákkal kísérletezett, de 1999-ben végül sikerült szinte régi pompájában helyreállítani (bár vannak, akik erősen vitatják ezt a restaurálást). Sforza bukása után Leonardo elhagyta Milánót, rövid ideig Mantovában és Velencében működött, majd 1500-ban visszatért Firenzébe. Itt matematikai tanulmányokkal és anatómia elmélettel foglalkozott a Santa Maria Nuova Kórházban. 1502-ben hadmérnökként Cesare Borgia szolgálatába lépett; ez idő tájt találkozott és kötött barátságot az olasz íróval és államférfival, Machiavellivel. 1503 táján Leonardo elvállalta azóta ünnepelt s talán leghíresebb képe, a Mona Lisa megfestését, amely ma a párizsi Louvre-ban látható. 1506-ban visszament Milánóba, ahol XII. Lajos francia király megbízottja, Charles d’Amboise szolgálatába állt mint építész és mérnök. Ekkoriban támadt fel érdeklődése a botanika, a mechanika, a hidraulika és a geológia iránt. Leonardónak ez idő tájt számos tanítványa volt, termékeny korszakát élte festőként és szobrászként:

ekkor készült a Szent Anna harmadmagával, amely most a Louvre tulajdona. 1513-ban Leonardo Rómába utazott támogatója, a frissen megválasztott Medici-pápa, X. Leó meghívására. Ekkor már 61 éves, korosodó ember volt, és azt kellett látnia, hogy két új, fiatal mesterrel osztozik a hírnévben: Michelangelóval és Raffaellóval, akik vezető szerepet játszottak a művészeti életben. Római tartózkodása alatt Leonardo különféle mérnöki és építészeti terveket vállalt a Vatikánban, továbbá több festményre is kapott megbízást. Erre az időszakra tehető rejtélyes képe, a Keresztelő Szent János, amely ma szintén a Louvre-ban található. 1515-ben Giuliano de’ Medici, a pápa fivére elhagyta Rómát, és a feltételezések szerint Leonardo is vele tartott. 1517-ben elfogadta I. Ferenc francia király meghívását, és utolsó éveit Cloux-ban, Amboise közelében töltötte, ahol 1519-ben bekövetkezett haláláig folytatta filozófiai és természettudományi tanulmányait. Számos egyéb vállalkozása mellett a Dossiers Secrets tanúsága szerint Leonardo volt a Sion-rend egyik nagymestere. Festményeinek és nagyobb műveinek kétségtelen szimbolikája nagyobb figyelmet és további kutatásokat igényel. Leonardo – egyes kutatók szerint – kiemelt érdeklődést tanúsított az alkímia iránt; különösen az az alkimista elképzelés-foglalkoztatta, hogy a férfi és a nő egyesülése hozza létre a tökéletes állapotot. Ez nagyon is egybecseng azzal, hogy Leonardo számos képén ábrázolt androgün figurákat: jó példa erre a Keresztelő Szent Jánosról készült festménye, amelyen János furcsán hermafrodita jellegű. 1965-ben két elveszettnek hitt, értékes Leonardo-jegyzetfüzet került elő a madridi Nemzeti Könyvtárban. Ezek részben a mester naplóját, részben nagy mennyiségű technikai alapelvet tartalmaznak. 1974-ben Madridi kódexek néven meg is jelentették őket. Lásd még; Nagymesterek a Sion-rendben; Utolsó vacsora; Sziklás Madonna; Mona Lisa; Vitruvius-tanulmány.

Louvre A Da Vihci-kód kezdő fejezeteiben a párizsi Louvre a cselekmény kitüntetett helyszíne. Itt gyilkolják meg Jacques Sauniére-t, itt találkozik egymással Róbert Langdon és Sophie Neveu és – Bezu Fache gyanúsításainak köszönhetően – innen indul el az a hajsza, amely egészen Londonig, majd Skóciáig vezet. Noha a Musée du Louvre ma a világ leghíresebb műtárgyainak ad otthont, eredetileg erődítménynek épült; nyugat felől védelmezte Párizst. Fülöp Ágost, aki 1180 és 1223 között uralkodott, az erőd minden sarkában tornyot emeltetett, amely már a városfalakon kívül esett. A királyi palota ebben az időben az Île-de-la-Citén állt, és ma már nehéz elképzelni, hogy akkoriban a Louvre területe a város határain kívül volt. Az 1190-re visszamenő eredeti épületnek már csak az alapjai vannak meg, amelyeket 1985-ben tártak fel a Cour Carrée renoválási munkálatai során. Idővel az épület kibővült, V. Károly például két új szárnyat is adott hozzá és számos művészt bízott meg a Louvre modernizálásával. Párizs városfalai egyre kijjebb kerültek, ennek következtében a Louvre elvesztette hadászati jelentőségét, és a továbbiakban királyi rezidenciaként, börtönként és arzenálként működött. 1415-ben a Franciaország tekintélyes részét elfoglaló angolok kirabolták a Louvre-t, és az eredeti kincseit széthordták. Az elhanyagolt épület romlásnak indult, mígnem I. Ferenc 1528-ban elrendelte a maradványok lerombolását. 1546-ban Pierre Lescot irányítása alatt palotát kezdtek építeni a helyén, amely a királyi udvar gazdagságát és kultúráját volt hivatva tükrözni; itt helyezték el azt a műgyűjteményt, amely a Mona Lisa megvásárlásával is gyarapodott. I. Ferenc halála után fia, II. Henrik lelkesen folytatta a munkát, és az őt követő uralkodók is hozzátették a maguk részét. A Tuileriáknál Medici Katalin palotát építtetett, amelyet az 1606ban, IV. Henrik uralkodása alatt befejezett Grand Galerie kötött össze a Louvre-ral. A műgyűjteményt tovább gyarapította Richelieu bíboros, míg az épület munkálatait XIII. Lajos és XIV. Lajos folytatta. Ám Párizs mint királyi rezidencia elveszítette vonzerejét, 1678-ban az udvar Versailles-ba költözött, és így a Louvre nem volt többé a politikai élet központja.

A gazdag műgyűjteményt és más kincseket, amelyek száma 1715-ben, XIV. Lajos halálakor 2500 darabra rúgott, csak az udvar tagjai élvezhették. Néhány műtárgyat 1750-ben kiállítottak a Luxembourg-palotában, de a nagy francia forradalom felfordulása kellett ahhoz, hogy a Louvre belépjen történelmének új szakaszába. 1793-ban a Louvre nyilvános múzeum lett, és a Nagy Galériát megnyitották a közönség előtt, hogy mindenki élvezhesse a műgyűjteményt. Bonaparte Napóleon európai hódító hadjáratai tovább gyarapították a kollekciót, noha a Waterlooi vereség után sok tárgyat vissza kellett szolgáltatni. A császár egyik utódja, III. Napóleon, aki sokat változtatott Párizs építészeti képén, a Louvre-on is otthagyta a kézjegyét, amikor 1852 és 1857 között megépíttette a Richelieu-szárnyat. Ma a múzeum tulajdonában van Leonardo da Vinci, Rembrandt, Tiziano és Rubens számos képe, olyan szobrok, mint a Milói Vénusz. Külön részlege van a görög-római művészetnek, akárcsak az egyiptominak, amelyet 1826-ban alakítottak ki Jean-Frangois Champollion irányítása alatt, ugyanabban az évtizedben, amikor megfejtette a hieroglifákat. 1832-ben bekövetkezett halálakor a gyűjtemény kilencezer műtárggyal rendelkezett, és vásárlások, illetve adományozások révén folyamatosan gyarapodott. A 20. században Mitterrand elnök vágott bele a múzeum bővítésének nagyszabású tervébe, amelynek során modernizálták az infrastruktúrát, és új tereket adtak át a közönségnek. A Grand Louvre kiépítésének első szakasza 1989-ben fejeződött be: ekkor készült a híres üvegpiramis bejárat és ekkor vitték le a föld alá a közönséget kiszolgáló egységeket. Az 1993-ban zárult második szakaszban kiköltöztették a Pénzügyminisztériumot a Richelieuszárnyból, és itt is kiállítóhelyet alakítottak ki. Elkészült a Carrousel du Louvre, s a föld alá vitt komplexumot a boltjaival és vendéglátó egységeivel ma a Pyramidc Inversée, egy tetőablakként funkcionáló üvegszerkezet világítja meg. Ebben az épületegységben zárul A Da Vinci-kód. A közgyűjtemény megnyitásának 200. évfordulójára a Louvre modern építészeti együttessé vált, amely több mint 300 ezer műtárgyból álló csodálatos gyűjteménnyel rendelkezik.

Lásd még: Leonardo da Vinci; Pyramide Inversée; Sauniére, Jacques.

Mária Magdolna A Szent Grál mibenlétének központi regény témájával összefonódik Mária Magdolna szerepe. Dan Brown a sokat emlegetett Holy Blood, Holy Grail című könyvből veszi át Mária Magdolna szerepének értékelését. Ebben a könyvben olvasható az az elmélet, hogy Mária Magdolna Krisztus felesége és leszármazottjának – nevezetesen egy Sára nevű leánygyermeknek, aki továbbvitte Dávid király dinasztiáját – az anyja volt. Ez a dinasztia nem más, mint a francia Merovingok királyi családja, amelynek végül illegalitásba kellett vonulnia egy Sion-rend néven ismert titkos társaság védelme alatt. Így szól az elmélet, de milyen tényeket ismerünk Mária Magdolnáról, aki az Újtestamentumban is feltűnik? A „Magdolna” névről úgy vélik, hogy Magdala városára utal, ahonnan Mária származik. Az Újtestamentumban meglepően keveset szerepel, említése négyféle kontextusban történik: egy utazás kapcsán, a keresztre feszítésnél, Krisztus temetésénél és feltámadásakor. Egy dolgot bizton állíthatunk: az a régi hiedelem, hogy Mária Magdolna megvetendő prostituált volt, nem állja meg a helyét. Az a nézet, hogy prostituált volt, egy tévedésnek tudható be. A VI. században Gergely pápa kiadott egy nyilatkozatot, hogy Mária Magdolna bűnös nő, megvetendő prostituált volt, de összekeverhette három másik asszonnyal, valamint félreértelmezhette Lukácsot (7,37-50 és 8, 2). Az egyház persze nem sietett orvosolni ezt a helyzetet, a Vatikán csak 1969-ben fújt halk visszavonulót, még mindig ragaszkodva ahhoz, hogy Mária bukott nő volt. Az evangéliumokból kitetszik, hogy Mária Magdolna inkább egyfajta tanítványt szerepet játszott. Három kitüntetett pillanatban

tűnik fel Jézus mellett: jelen van a megfeszítésénél, segédkezik az eltemetésben és ő az első, aki a feltámadott Krisztussal találkozik. Ezek a tények már önmagukban – ha máshogy nem is, szimbolikusan – jelentőssé teszik a személyét, és magyarázattal szolgálhatnak arra, miért volt vele ellenséges Péter. De van-e arra bizonyíték, hogy Magdolna és Jézus szorosabb kapcsolatban állt volna? Az Újtestamentum sajnálatos tudatlanságban hagy minket ebben a kérdésben. Az evangéliumok szó szerinti olvasata nem ad betekintést kettejük lehetséges kapcsolatába: már-már feltűnően hallgat róla. De miközben ezt kijelentjük, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a ma ismert Újtestamentum számos változtatáson – szerkesztésen és szövegpótláson – esett át. Ha még a különböző fordításokat is tekintetbe vesszük, akkor jutunk el a mai állapotához. De mi a helyzet a Biblián kívüli forrásokkal? Az egyik úgynevezett egyházatya, Hippolytus, az Énekek énekéhez fűzött kommentárjában mintha Mária Magdolnát említené, ámbár körülírva: Nehogy a női apostolok kételkedjenek az angyalokban, Krisztus maga ment el hozzájuk, hogy legyenek Krisztus apostolai és engedelmességükkel jóvá-tehessék Éva eredendő bűnét. A szöveg azzal folytatódik, hogyan mutatta meg magát Krisztus a férfi apostoloknak, mondván: „Én vagyok az, aki megjelentem ama asszonyoknak, és én akartam hozzátok küldeni őket mint apostolokat.” Fülöp evangéliumában (63, 33-36), az úgynevezett gnosztikus evangéliumok egyikében, amelyek az egyiptomi Nag Hammadi lelőhelyről kerültek elő, még homályosabban esik szó az esetleges szorosabb kapcsolatról Jézus és Mária Magdolna között. Ebben a szövegben az áll, hogy Jézus „jobban szerette őt, mint a többi tanítványát”, és „gyakorta szájon csókolta”; a férfi tanítványokat különösen sértette ez a viselkedés. Noha nincs közvetlen célzás házasságra vagy ágyastársi kapcsolatra, a kopt nyelvű szövegek a koinonosz szót használják Máriára, amit Susan Haskins (Mary Magdalene: Myth and Metaphor című 1993-as könyvében) „ágyasnak” vagy „társnak” fordít.

A Nag Hammadi-szövegek egyike a Mária evangéliuma elnevezést kapta. Ebben utalás történik arra a tényre, hogy a férfi apostolok nem kis bosszúságára Mária kinyilatkoztatást kapott. Az evangélium 17, 10-18 szakasza szerint András kételkedett abban, hogy Mária Magdolna valóban látta a feltámadott Krisztust, mire Péter ezt kérdi: „Tényleg beszélt egy asszonnyal a mi tudomásunk nélkül, titokban?” Majd ezt mondja: „Jobban kedveli őt nálunk?” A későbbiekben Levi megrója Pétert, mondván: „De ha a Megváltó értékesnek tartja ezt az asszonyt, ki vagy te, hogy elutasítsd? A Megváltó mégiscsak jobban ismeri őt. És ezért szereti jobban, mint bennünket.” Ezek a szövegek elárulják, hogy Jézus női követői talán fontosabb szerepet játszottak, mint azt elhitették velünk, de nem adnak választ arra a központi kérdésre, hogy férj és feleség volt-e Mária Magdolna és Jézus. Inkább csak nyugtalanító lehetőségeket villantanak fel előttünk, miközben számos találgatásra és feltevésre adnak okot. És ne felejtsük el, hogy itt csak néhányat idéztünk a korszakra vonatkozó sok száz szövegből. Gondolatébresztő elmélettel állnak elő a Holy Blood, Holy Grail szerzői is: szerintük a Bibliában szereplő kánai menyegző története, ahol Jézus, borrá változtatva a vizet, csodát tesz, valójában talán Jézus saját menyegzőjét beszéli el torzított formában. E feltevés mellett sok minden szól, és ez lehet a legfőbb iránymutatás a vitatott kérdés megoldásában. Ez, továbbá az a tény, hogy Jézus zsidó volt, akitől akkoriban elvárták, hogy házasember legyen, zavarba ejtő lehetőségeket vet föl. Az ebből adódó következtetések: – Mária Magdolna alakja az Újtestamentumban talán szorosabb kapcsolatban volt Jézussal, mint korábban gondoltuk. – Mária Magdolna Jézus mellett volt a történet kulcspontjain, nevezetesen a halálakor, a temetésén és Krisztus feltámadásakor. – Nincs olyan közvetlen bizonyíték a jelenleg ismert szövegekben és evangéliumokban, amely kizárná azt a lehetőséget, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak. – Még a Nag Hammadiban (1945-ben) talált evangéliumok sem bizonyítják (vagy tagadják) ezt a lehetőséget, eltekintve Fülöp célzásától egy esetleges társra.

Mi történt Mária Magdolnával Krisztus halála után? A katolikus tradíció szerint Mária Magdolna Epheszoszban halt meg, ahol Máriával, Jézus anyjával és Jánossal, a negyedik evangélium feltételezett szerzőjével lakott. Bár ennek a hagyománynak ellentmond egy Tours-i Gergely által említett 6. századi legenda, amely egy még korábbi szövegre hivatkozva azt állítja, hogy Mária Magdolna a franciaországi Aix-en-Provence-ba utazott Szent Maximinus kíséretében. Ez a történet indíthatta el a modern idők Sang Raal (királyi vér vagy Krisztus királyi vérvonala) elméleteit. Mária Magdolna a gnosztikus körökben „kedvelt” néven is ismert, és ez az elnevezés ismét csak felveti a Jézushoz fűződő kapcsolatát. Ezekről az elgondolásokról érdemes elolvasni Margaret Starbird könyvét (The Woman with the Alabaster Jar). Egy 1993-as művében (The Goddess in the Gospels: Reclaiming the Sacred Feminine) ugyanez a szerző állítja azt, hogy a gematria (vagy számmisztika) ősi héber rendszerében a Mária Magdolna név és a hozzá tartozó szám – 153 – arra mutat, hogy ebben a szövegösszefüggésben Mária Magdolna „istennő” volt. Starbird szerint sok időt töltött Alexandria virágzó kozmopolita és gnosztikus városában. Ez fényt vethet a személyét övező mítoszokra és legendákra, amelyek a Krisztus utáni első századokban a Földközi-tenger vidékén elterjedt Magdolna-kultuszokra vezethetők vissza. Mindebből úgy tűnhet, hogy Jézus leszármazottjainak elmélete nem új keletű, de az már a modern időkre tehető, hogy Mária Magdolnát tartják gyermeke anyjának (lásd erről a Holy Blood, Holy Grail szócikket). A modern korban egész iparág települt Mária Magdolna mint a szent nőiség megtestesítője köré, aki valamiképpen az Anyaság istennőjének szellemét hordozza. Ez tökéletesen különböző megközelítése a vérvonal elméletének, amennyiben inkább metaforán és szimbólumokon alapul, mintsem a realitáson. Logikusnak tűnhet, hogy Mária Magdolna vagy Jézus társa lett légyen, vagy a szent nőiség megszemélyesítője. Mária Magdolna története mítoszba, legendába és szimbolikába burkolózik. Ő vált a képviselőjévé vagy megfelelőjévé az ősi istennő szellemének, akit egy évezreddel ezelőtt imádtak a Közel-Keleten és Európában. De a történelem mai állása szerint egyszerűen nem

bizonyítható, hogy Jézus felesége és gyermekének anyja volt-e. Ezek a történetek mitikus ködbe vesznek, de elképzelhető, hogy idővel – a női princípium elnyomásának két évezrede után – közelebb jutunk hozzájuk. Lásd még: Gnosztikusok; Istennőkultusz; Holy blood, Holy Grail.

Merovingok A Da Vinci-kódban Sophie Neveu felfedezi, hogy a családjának köze van a Sion-rend elnevezésű szervezethez, amely állítólag Jézus és Mária Magdolna leszármazotta-it védelmezi. Elmondják neki, hogy a feltételezett vérvonal a francia Meroving-házon át vezet, és neki erről eszébe jut Dagobert király története az iskolából, akinek kiszúrták a szemét. A Merovingok királysága a mai Franciaország és Németország határa körüli területen feküdt Kr. u. 447 és 750 között. A dinasztia Merovech (latinosán Meroveus) király után kapta a nevét, aki egy germán törzs, a frankok feje volt – a törzs a Római Birodalom idején foglalta el azt a területet. 481-ben I. Klodvig mint a Meroving-dinasztia első királya lépett a trónra, Észak-Galliában legyőzte az utolsó római helytartót, és elfoglalta a Loire folyótól északra eső terület nagyobbik részét. A vizigótokat legyőzve Aquitánia jó részét is hozzácsatolta a birodalmához. Klodvig egy burgundiai hercegnőt vett feleségül, Klotildot, aki római katolikus volt; a király is áttért erre a vallásra, feltehetőleg a felesége és Saint Remy, a gyóntatója hatására. Érdekes adalék, hogy A Da Vinci-kódban Remynek hívják Leigh Teabing inasát. A katolikus hitre való áttérés sorsdöntő lépés volt, mivel a frankok más törzsekkel, köztük a gotokkal és a vizigótokkal együtt az ariánus hitet vallották. A 4. századi alexandriai püspökről, Ariusról elnevezett vallás ugyan elismerte Jézust Isten fiának, de két különálló lénynek tekintette Jézust és Istent. Mivel Jézus teremtmény volt, nem lehetett örökkévaló, mint az Atya és a Szentlélek, így az ariánusok tagadták

Jézus egylényegűségét az Atyával, tagadták a Szentháromságot. Az ariánus „eretnekséget” a nicaeai zsinat ítélte el, és Nagy Constantinus római császár meg akarta semmisíteni az ariánus iratokat. I. Klodvig arról is nevezetes, hogy ő tette meg Párizst kiterjesztett királysága fővárosává, így szerezve magának kitüntetett helyet a francia történelemben. Halála után a királyság Klodvig négy fia között oszlott meg, és a rá következő 150 évben a Merovingdinasztia uralkodott akár központosítva, akár regionálisan a család különböző ágain keresztül. Ez idő alatt a királyok mindinkább helytartókra bízták a kormányzást, akik őrgrófi címet viseltek. A 676-ban trónra lépő II. Dagobert volt az a szerencsétlen uralkodó, aki úgy halt meg, hogy kiszúrták a szemét, saját őrgrófja, Kövér Pipin parancsára (nem tévesztendő össze Kis Pipinnel!). Egy vizigót hercegnővel kötött második házasságából Dagobertnek volt egy fia, Sigebert (Sigisbert), aki a Holy Blood, Holy Grail szerzői szerint megmenekült, és így továbbvitte a vérvonalat. Az utolsó Meroving uralkodót, III. Childericet 751-ben fosztották meg trónjától; hosszú haját levágták, és neki egy monostorba kellett vonulnia. A Meroving-királyok hosszú hajának jelentősége nem egészen világos, de a kortársak „hosszú hajú királyokként” emlegették őket. Lásd még: Constantinus, Nagy; Nicaeai (nikaiai) zsinat; Holy Blood, Holy Grail.

Mithrász Hogy megértse a nicaeai (nikaiai) zsinat tétjét és a modern keresztény egyház eredetét, Sophie Neveu-nek meg kell ismernie Mithrászt, a kereszténység előtti istenséget. Mithrász eredetileg Perzsia és India ősi istene volt, ahol Mátrának nevezték; a Kr. e. 6. században Zoroaszter (Zarathustra) vallási

rendszerében kisebb istennek számított. Csak az Ahamenidadinasztia felemelkedése után tett szert nagyobb jelentőségre, amikor a Kr. e. 5. században Perzsia főisteneként tűnt fel újra; a fény és a bölcsesség isteneként szorosan kötődött a Naphoz. A Közel-Keleten és Dél-Európában elterjedt Mithrász-kultusz hamarosan az egyik legnagyobb és legfontosabb vallássá vált a Római Birodalomban. Az Kr. u. 2. században a Mithrász-kultusz nagyobb és népszerűbb volt, mint a még csak szárnyait bontogató keresztény szekta. Mithrász a római légionáriusok istene lett, mivel a kultusz hívei nagy harcosként és bajtársként tekintettek rá. A Mithrász-hit alaptétele a dualisztikus harc volt a fény és a sötétség, a jó és a rossz erői között. Mithrász történetének középponti eleme, hogyan ejt el és áldoz föl az isten egy szent bikát, amelynek megszentelt teteméből sarjad ki a föld minden jótéteménye. A kultusz számos tekintetben hasonlított azokra a misztériumvallásokra, amelyek azokban a forrongó években születtek; a keresztelés és az áldozati felajánlások erősen emlékeztetnek a többi kultuszra, és számos ágon a kereszténységgel is összefonódnak: például Mithrász születésének ünnepe december 25-ére esik. Lásd még: Nicacai (nikaiai) zsinat.

Mona Lisa A világ leghíresebb festménye, Leonardo Mona Lisája a párizsi Louvre-ban látható, és főszerepet játszik A Da Vinci-kódban, hiszen ehhez a képhez irányítja Jacques Sauniére Sophie-t és Langdont, ahol aztán újabb nyomravezető várja őket a festményt védő plexiüvegen. A Mona Lisa valószínűleg 1503 és 1506 között készült (némi kiegészítéssel 1510-ben), és alighanem a világ leghíresebb arcmása. Ennek ellenére nem tudjuk biztosan, ki volt a modellje. Egy firenzei selyemkereskedő, Francesco dél Giocondo rendelte meg, és

a legtöbb művészettörténész azt feltételezi, hogy Lisa Gherar-dinit, Giocondo feleségét ábrázolja; a férj második fia 1502. decemberi születését megünneplendő rendelte meg a festményt. De az azóta eltelt 500 év alatt sem csitultak el a viták arról, hogy valójában ki van a képen. A „Mona” szó többszörös rövidüléssel jön létre a „hölgyem” vagy „asszonyom” jelentésű Mia Donna, Madonna, Monna kifejezésből. Lehetséges, hogy a festmény Mona Lisa elnevezését egy régi elírásnak köszönhetjük. Az olaszok La Gioconáa, a franciák La joconde címen emlegetik a képet, ez szó szerint „víg nőt” jelent, ugyanakkor a feltételezett modell asszonynevére is utal. A festmény a sfumato néven ismert technika briliáns alkalmazásával készült, amely a különböző tónusok keverését vagy összemosását jelenti. A Mona Lisa igazolja, milyen mesterien sajátította el Leonardo a technikát; olyan pontossággal festette meg a szemzugokat és a szájat, hogy már-már álomszerű szépséget teremtett. A kép egyik anomáliája, hogy a nőalaknak nincsen szemöldöke. Ezt betudhatjuk a remekmű túlbuzgó tisztogatásának valamikor a múltban, vagy egyszerűen csak a modell tüntette el a saját szemöldökét a kor divatja szerint. Egyes alternatív kutatók azt állítják, hogy a festmény valójában Leonardo önarcképe, női vagy egyenesen hermafrodita alakban. Való igaz, ha eltávolítjuk a figura haját, furcsán aszexuális arcvonásokkal rendelkező portrét kapunk. Ezt az elméletet támasztotta alá, amikor két független kutató, Lillian Schwartz a Bell Labstől és dr. Digby Quested a Maudsley Hospital of Londonból egyaránt bizonyították, hogy a Mona Lisa akár Leonardo önarcképeként is értelmezhető lenne, amikor a festő híres öregkori portréjának vonásait modern számítógépes technikák alkalmazásával „átváltoztatták” Mona Lisa vonásaivá. Az eredmény megdöbbentő. Úgy tűnik, mintha Mona Lisa női arca Leonardo arcának tükörképe lenne: valamennyi jellegzetes vonásuk megegyezik, beleértve az orrhegyet, az ajkat, a szemet. 1911-ben egy olasz munkás, Vincenzo Peruggia ellopta a Mona Lisát a Louvre-ból. Peruggia a munkásruhája alá dugva a képet egyszerűen kisétált vele a Salon Carréból, ahol a festményt

kiállították. A kép csak 1913-ban került meg; Peruggia addig egy dupla fenekű bőröndben tartotta a világ leghíresebb festményét. Állítólag azt hitte, hogy a Louvre itáliai mesterműveinek jó részét Napóleon lopta el az olaszoktól, és vissza akarta juttatni a Mona Lisát olaszországi szülőföldjére. Lásd még: Leonardo da Vinci; Louvre

Nagymesterek a Sion-rendben Jacques Saunière-t, a párizsi Louvre kurátorát A Da Vinci-kód kezdetén meggyilkolják, de sikerül nyomravezetőket hátrahagynia Sophie Neveu-nek, az unokájának. Miközben Sophie Robert Langdon segítségével feltárja a nagyapja halálának körülményeit, felmerül, hogy Jacques Saunicre lehetett a Sion-rend nagymestere. A rend Dossiers Secrets néven ismert dokumentumai szerint az alábbiak töltötték be a Sion-rend nagymesteri posztját: Jean de Gisors Marié de Saint-Clair Guillaume de Gisors Edouard de Bar Jeanne de Bar Jean de Saint-Clair Blanche d’Evreux Nicolas Fiaméi René d’Anjou Yolande de Bar Sandro Filipcpi Leonardo da Vinci Connétable de Bourbon Ferdinand de Gonzague Louis de Nevers Róbert Fludd J. Valentin Andrea Róbert Boyle Isaac Newton Charles Radclyffe Charles de Lorraine Maximilian de Lorrain Charles Nodier

(1188-1220) (1220-1266) (1266-1307) (1307-1336) (1336-1351) (1351-1366) (1366-1398) (1398-1418) (1418-1480) (1480-1483) (1483-1510) (1510-1519) (1519-1527) (1527-1575) (1575-1595) (1595-1637) (1637-1654) (1654-1691) (1691-1727) (1727-1746) (1746-1780) (1780-1781) (1801-1844)

Victor Hugó (1844-1885) Claude Devussy (1885-1918) Jean Cocteau (1918-1963) Lásd még: Dossiers Secrets; Langdon, Róbert; Neveti, Sophie; Newton, Sir Isaac; Sion-rend; Sauniére, jacques.

Neveu, Sophie Sophie A Da Vinci-kód egyik főszereplője; a nagyapja, Jacques Saunière cselekedetei késztetik arra, hogy egy olyan nyomozásba kezdjen, amely megváltoztatja az életét. Külön jelentősége van a nevének – Sofia –, amely „bölcsesség” jelentéssel szerepel az Új testamentumban: ez a név a megoldása az egyik feladványnak. Sophie-t Sauniére nevelte föl Párizsban, és Princesse Sophie-nak becézte. Az elnevezés két kezdőbetűje, a P. S. egyben a Sion-rend (Prieuré de Sión) rövidítése is, azé a szervezeté, amelynek Sauniére a nagymester volt. A rend hisz abban, hogy Jézus házasságot kötött Mária Magdolnával, és leszármazottaik vannak. Ebből a szempontból érdekes, hogy Sophie családneve, a Neveu, franciául „leszármazottat” (is) jelent. Mintha mindazt, amit a regény történetének előrehaladtával megtud a családjáról és a Sion-rend tevékenységéről, már előre jelezné a neve. Lásd még: Mária Magdolna; Sion-rend; Sauniére, jacques.

Newton, Sir Isaac Róbert Langdon és Sophie Neveu az egyik cryptex felnyitásának megoldását keresve Londonban köt ki. A nyomok a Westminsterapátságba vezetik őket, Sir Isaac Newton – az első lovaggá ütött természettudós -sírjához. Isaac Newton az angliai Woolsthorpe-ban született 1642. december 25-én (az akkori Julianus-naptár szerint; a Gergely-naptár szerint pedig 1643. január 4-én). Az apja még Isaac születése előtt meghalt, így élete első három évében egyedül nevelte őt az anyja. Amikor Hannah Newton 1646-ban férjhez ment Barnabas Smithhez, elköltözött otthonról, és a gyerek a nagyszüleihez került. Ez az állapot addig tartott, amíg Hannah közel nyolc év házasság után újra

meg nem özvegyült, és haza nem tért három újabb gyermekével, Isaac féltestvéreivel. Röviddel e hazatérés után az akkor 12 éves Isaac megint elszakadt anyjától, mert beíratták a King’s Schoolba a lincolnshire-i Granthamban. Az iskola túl messze volt ahhoz, hogy naponta odautazhasson, ezért a helyi patikuséknál, Mr. Clarknál szállásolták el. Newton akkori füzetei azt tanúsítják, hogy élénken érdeklődött a patikus munkája iránt, s ez az érdeklődése a gyógyszerek és gyógymódok’ iránt élete végéig megmaradt. Henry Stokes iskolamester már korán felfigyelt Newton tehetségére, annak ellenére, hogy kezdetben Isaac nem volt kitűnő tanuló, és rosszul fogadta, hogy Hannah 16 éves korában kivette a fiát az iskolából. Isaac tehát hazatért, de nem felelt meg neki a tanyai élet. Stokes és Hannah fivére, William Ayscough hatására, aki Cambridge-ben végzett, a család úgy döntött, hogy Isaac menjen vissza az iskolába, ahol felkészülhet egyetemi tanulmányaira a cambridge-i Trinity College-ban. 1661-ben megkezdte hosszú pályafutását a Cambridge-i Egyetemen, eleinte persze a legalsó szinten. Tanulmányi ösztöndíjat kapott, ami azt jelentette, hogy tanulmányai során a saját munkájából kellett fenntartania magát. Úgy tűnik, hogy Newton anyja, noha gazdag özvegyasszony volt, nem óhajtotta megkönnyíteni fiának, hogy a tudományos érdeklődésnek szentelhesse magát. Hátrányos helyzete dacára Newton 1665-ben elnyerte a bachelor-fokozatot; ezután hazatért Woolsthorpe-ba, és a rá következő 18 hónapot javarészt a családjánál töltötte. Az egyetemtől való hosszú távolmaradás oka a pestis-járvány kitörése volt, amely rengeteg áldozatot szedett. Annak ellenére, hogy elhagyta a Trinity College-t, Newton folytatta matematikai munkásságát, és ezt a két évet – 1665-öt és 1666-ot – úgy emlegetik, mint anni mirabilest (csodálatos éveket) Newton életművében. A görbék érintőinek kiszámítására alkalmas módszer – a kalkulus, azaz a differenciál- és integrálszámítás -kidolgozása megfelelő alapot teremtett a bolygók pályamozgásának tanulmányozására. Newton erőkkel kapcsolatos kutatásai pedig a bolygókra alkalmazva elvezettek a gravitáció elméletéhez.

Az embereket menekülésre késztető pestisjárvány alábbhagyott, és 1667-ben újra megnyílt az egyetem. Newtont tanársegédnek (fellow) nevezték ki a Trinity College-ba, és megszerezte a master-fokozatot is. Immár megvolt a képesítése ahhoz, hogy életre szóló állást kapjon az egyetemen, és 1669-ben el is foglalta a matematikai professzori posztot. Innentől kezdve már gyorsan haladt előre az egyetemi ranglétrán. A köz- és a tudományos életnek az anglikán egyház volt az a központi pillére, amelyhez Newtonnak hivatalosan igazodnia kellett. Saját hite szerint puritán volt, és a kutatásainak szentelve minden energiáját ellenállt a kísértéseknek, amelyek félrevihették volna. 1674-ben egy barátjának kellett közbeavatkoznia, aki a király káplánja volt, hogy ne lépjen be a papi rendbe. Newton egyik legfőbb kutatási területe a fény vizsgálata volt; felvetette, hogy a fehér fény nem homogén, miként azt Arisztotelész óta vélték, hanem színekből tevődik össze. Prizmákkal kísérletezett, és bemutatta a Royal Societynak (a brit tudományos akadémiának) találmányát, a tükrös távcsövet; ezután a társaság 1672-ben felvette őt tagjai sorába. Newton továbbfejlesztette a mozgástörvények és a körpályán mozgó tárgyra ható centrifugális erő értelmezését. Levezette az inverz négyzetes törvényt, és kalkulusa alkalmazásával igazolta, hogy a bolygókra a Nap vonzóerőt fejt ki. Principiájában (Philosophicie Naturális Principia Mathematica) sikerült magyarázatot adnia a Hold pályájának variációira, az árapályra és a Föld tengelyének precessziójára. E művét 1687-ben jelentette meg, és a munkát minden idők legnagyobb tudományos kiadványának tartják. Ahhoz képest, hogy több tudományos eredménye mind a mai napig érvényben van, Newton egy meglepő érdeklődési körrel is rendelkezett: ez nem más, mint az alkímia, a fémek arannyá változtatásának rejtelmes mestersége. Ideje jó részét ennek szentelte, és több jegyzetfüzetet is hátrahagyott a témában, de alkímiai tanulmányait soha nem hozta nyilvánosságra. Az alkímia alapvető hittétele Arisztotelésznek a négy elemről adott leírásából ered, megfejelve azzal az elképzeléssel, hogy megfelelő körülmények között az egyik anyag átalakulhat egy

másikká, amennyiben kellő arányban szerepelnek benne a szükséges alkotóelemek. Miután az arabok a 4. századtól továbbfejlesztették a régi ismereteket, a fémeket kénből és higanyból összetett anyagnak tekintették. Ennek következtében egy fémet -mondjuk az ólmot – úgy változtathatunk át egy másikká – nevezetesen arannyá –, hogy megváltoztatjuk benne a kén és a higany egyensúlyát. A Corpus Hermeticum, egy második vagy harmadik századi kézirat, amely állítólag Hermész Triszmegisztosz műve, nagyon felkeltette az alkimisták érdeklődését Európában. Newton első kísérletei azt célozták, hogy előállítsa a bölcsek kövét, amelyről az alkimisták azt tartották, hogy ez a fémek föntebb leírt átalakulásának katalizátora. Sikerült előállítania az antimon egy formáját, amelyet fémszemcse-csillagnak nevezett el, és egy 1672ben kelt levelében azt írta róla, hogy felhasználásának egyik módja a távcsövekhez való tükörkészítés. Ez bizonyítja a kapcsolatot Newton ortodox kutatásai (a fény természete, gravitáció, matematika) és azon terület között, amelyet cambridge-i ideje alatt végig tanulmányozott. A Cambridge-ben töltött 35 év után Isaac Newton 1696-ban elhagyta Londont, elvállalva egy hivatali posztot, a kormány kezében lévő pénzverde felügyeletét. Ez a változás nem akadályozta meg tudományos pályája folytatásában, és 1703-ban a Royal Society elnökévé választották. Másik fő műve, az Optika 1704-ben jelent meg, és nem sokkal ezután Anna királynő lovaggá ütötte a fizikust. Amikor Sir Isaac Newton 1727-ben meghalt, állami temetést kapott és a Westminster-apátságban helyezték örök nyugalomra. Koporsóját a főkancellár, két herceg és három gróf vitte. Síremlékkel adóztak kivételes nagysága előtt. Newton alkímiával kapcsolatos iratait 1936-ban a közgazdász John Maynard Keynes vásárolta meg, aki Newton születésének 300. évfordulóján ezt mondotta a beszédében: „A világegyetemet kriptogrammának tekintette, amelyet a Mindenható írt.” Lásd még: Newton síremléke; Popé, Alexander.

Newton síremléke Sir Isaac Newton 1731-ben elkészült síremléke a Westminsterapátságban áll; William Kent tervezte, a szobor pedig Michael Rysbrack műve. Robert és Sophie egy feladványt megoldva jut el erre a helyre, azt remélve, hogy itt újabb nyomravezetőre akadnak. Newton a szarkofágon a legnagyobb műveire támaszkodik a könyökével, a könyvek felirata: Divinity, Chronology, Optics és Philo. Prin. Math. Az utóbbi nem más, mint nagybecsű munkája, a Philosophiae Naturalis Principia Mathernatica, amelyet általában csak Principia címen emlegetnek. Két szárnyas fiú tart egy tekercset, rajta matematikai ábra, a háttérben pedig egy piramis a zodiákus jegyeit viselő égitesttel. A szarkofágon egy tábla Newton munkaeszközeit ábrázolja, köztük egy távcsövet és egy prizmát. A latin nyelvű felirat szövege (fordításban): Itt nyugszik Isaac Newton, a lovag, aki már-már isteni eszével és a saját matematikai módszereivel feltárta a bolygók pályáját és jellemzőit, az üstökösök útját, a tengeri árapályt, a fénysugarak eltéréseit, és amiről nem is álmodtak a korábbi tudósok, az így létrejövő színek sajátságait. Szorgos, bölcs és hűséges kutatójaként a természetnek, a régmúltnak és a Szentírásnak, a magasságos Isten mindenhatóságát és jóságát igazolta filozófiájával, és a maga módján kifejezésre juttatta az evangélium egyszerűségét. Örvendezzetek, halandók, hogy létezett ilyen nagyság, aki díszére vált az emberi nemnek! 1642. december 25-én született és 1727. március 20-án halt meg. Lásd még: Newton, Sir Isaac.

Nicaeai (nikaiai) zsinat Ez a zsinat számos döntést hozott, amely lényeges szerepet játszik A Da Vinci-kódban. A regénybeli Teabing azt állítja, hogy a nicaeai zsinaton döntötték el, mely evangéliumok legyenek benne az Új testamentumban és melyek maradjanak ki. Nem tudjuk, hogy ez történelmileg hiteles-e, az azonban igaz, hogy itt dőlt el az a kulcskérdés, amely körül a regényben megoldandó rejtély forog – nevezetesen az, hogy halandó ember volt-e Jézus Krisztus (és ennélfogva megházasodhatott és lehettek gyermekei). Azt a nézetet, hogy Krisztus halandó ember volt, ariánus eretnekségnek nevezik. A

nicaeai zsinat azonban kinyilvánította, hogy Krisztus isteni, ennélfogva nem házasodhatott meg. Az első ökumenikus zsinatot Constantinus császár hívta össze 325-ben, elsősorban azért, hogy véget vessen az ariánus eretnekség keltette viszálynak és megosztottságnak az egyházon belül. Másik célja húsvét napjának pontos kitűzése volt. Megvitatva és nyugvópontra juttatva az ariánus eretnekség kérdését, a nicaeai zsinat megalkotta a keresztény hit egyik legjelentősebb dogmáját: nevezetesen az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságát. Ezen kérdések megoldásának fontosságát jelzi, hogy Constantinus ragaszkodott valamennyi püspök jelenlétéhez. Hogy biztosan megérkezzenek, szabadon használhatták a birodalom közlekedési rendszerét, ez azt jelentette, hogy ingyen és a római hadsereg védelme alatt utazhattak. Eredetileg Ancyrába tervezték a zsinatot, de Constantinus áttette a helyszínt Nicaeába (Nikaiába, mely a mai Iznik közelében, Törökországban lévő görög város volt), ez nyugatabbra esett, így az itáliai és európai püspökök könnyebben elérhették, miközben ő maga is részt vehetett a tanácskozáson, és felügyelhetett rá. A zsinat 325. június 19-én ült össze, és két hónapig ülésezett; a különböző feljegyzések 250 és 320 közé teszik a megjelent püspökök számát. Constantinus császár július elején érkezett, és beszédet intézett a gyülekezethez az összhang fontosságáról. A zsinatról három dokumentum maradt fenn: a nicaeai hitvallás, a kánonok és egy levél az egyiptomi egyházhoz. Az ariánus eretnekség a kereszténység minden szintjét átjárta a Római Birodalomban. Constantinus osztatlan, harmonikus egyházat akart a béke és a jólét érdekében, és aggasztotta őt az ariánusok okozta belső viszály, amely a birodalom stabilitását fenyegette. Az arianizmus az egyiptomi Alexandriából származó, nem ortodox nézeteket valló, Arius nevű keresztény tanításából, született. Arius úgy vélekedett, hogy Krisztus nem isten volt, hanem „Isten első és legnagyobb teremtménye”. Isten voltának tagadása azt jelentette, hogy Krisztus is ki volt téve a bűnnek és a változásnak. Arius azt

állította, hogy Krisztusnak – szemben Istennel, aki „kezdet nélkül való” - volt kezdete, és „megteremtése előtt nem létezett”. Úgy vélik, maga Constantinus is az ariánus nézetek -és egyes ariánus püspökök – befolyása alatt állt. De így csak annál hitelesebb a császárnak az az elszánt akarata, hogy megakadályozza az egyre fenyegetőbb egyházszakadást, amelynek érdekében kész volt támogatni az ariánusokat elítélő zsinati határozatot és a közösen megalkotott egyházi doktrínát. A püspökök által megszövegezett krédó hangsúlyozta Krisztus isteni voltát, Isten, Krisztus és a Szentlélek kapcsolatát. így szólt a nicaeai hitvallás: Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. És egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből született egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság, igaz Istenből való igaz Isten: született, nem teremtetett, egylényű az Atyával; aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak; aki érettünk az emberekért és a mi idvességünkért alászállott és testet öltött, és emberré lett, szenvedett és harmadnapon feltámadott és felméne a mennyekbe és eljövend ítélni élőket és holtakat. És a Szentlélekben. A krédóban a püspökök megerősítették, hogy Krisztust nem az Isten Atya teremtette, de egylényegű vele („az Atya lényéből született”); az Isten Atya és Krisztus egyaránt Isten („Istenből való Isten, világosságból való világosság, igaz Istenből való igaz Isten”); Krisztus isteni természetű és az Atyából vétetett, azaz egylényegű vele („egylényű az Atyával”). Az „egylényű” (konszubsztanciális) kifejezés (mint jelző, görögül homousziosz, mint főnév: homouszion) sok vita tárgya volt az évek során, és lehetséges, hogy maga Constantinus választotta. A hitvalláshoz csatolt záradék azt eredményezte, hogy a katolikus és apostoli egyház mindenkit elítélt, aki rokonszenvezett az ariánus tanokkal. A zsinaton résztvevő valamennyi püspök aláírta, Ptolemaioszi Secundus és Marmaricai Theonasz kivételével, akiket Constantinus Ariusszal együtt egyszerűen kizárt a zsinatból. Megjegyzendő, hogy nem ez volt az utolsó döntés a Szentháromság kérdésében; a rá következő években még folytak viták a tárgyról. A

hitvallást tovább finomította a 381-es első konstantinápolyi zsinat, és ezt a változatot ismerjük ma nicaeai hitvallás néven. A másik fő kérdést, a húsvét időpontját szintén elrendezte a zsinat: eldöntötték, hogy a tavaszi napéjegyenlőség első teliholdja utáni vasárnapra essen (noha a tavaszi napéjegyenlőség időpontja még évekig vitatott maradt). A 20 kánon célja az egyetemes egyház megalapítása volt, amelyben azonosak a szertartások és a vallásgyakorlatok. Ennek megfelelően osztották fel a jogköröket és a fennhatóságot Róma, Alexandria, Antiokhea (latinosan Antiochia) és Jeruzsálem között, és rendeztek el más, kisebb jelentőségű ügyeket is. Többek között azt, hogy nem engedélyezik a kasztrálást azoknak, akik papok kívánnak lenni, és megtiltják, hogy az egyik egyházból kiközösített személy csatlakozhasson egy másik egyházmegyéhez. A zsinat azt is kinyilvánította, hogy azt az egyházi személyt, aki kamatra kölcsönöz pénzt, meg kell fosztani papi méltóságától. Megvitatták továbbá, hogy ki szolgáltathatja ki a szentségeket, és ki részesülhet bennük. Lásd még: Constantinus, Nagy .

Opus Dei A Da Vinci-kód két szereplője is tagja ennek a szervezetnek: Manuel Aringarosa és Silas. Ezt a katolikus szervezetet Josemaría Escrivá de Balaguer y Albás alapította Spanyolországban 1928. október 2-án; megfogalmazott célja, hogy „az egész társadalomban tudatosítsa a szent életre szóló egyetemes elhívást és küldetést, amelyet kinekkinek a maga munkája révén kell szabadon és személyes felelősséggel érvényesítenie” (Encyclopaedia of Associations). A laikusokból és papokból álló Opus Dei fennállása óta sokszor került viták kereszttüzébe. Laikus tagjai a mindennapi életben dolgoznak, de mindenkor szigorú spirituális útmutatást követve munkálkodnak azon, amit ők „élettervnek” neveznek; ennek részét képezik a napi lelki gyakorlatok, olvasmányok és imádságok, valamint bizonyos Opus Dei-szabályok betartása és egyes esetekben a test sanyargatása. Az Opus Dei latin kifejezés, jelentése „Isten munkája” vagy „Isten műve”. A szervezet több mint 80 ezer tagot mondhat magáénak a világ 60 országából. Rómában van a székhelye, és 1982-ben II. János Pál pápa személyes prelátusává (követévé) tette meg a szervezetet, ami jelentős pozíciót és pápai támogatást jelent. Josemaría Escrivát, az alapítót ugyanez a pápa avatta szentté 2002. október 6-án. Escrivá írt egy könyvet „Az Út” címmel, amelyben kijelenti: „Áldottak, akik szenvednek. A szenvedés megszentel. Szenvedni dicsőség…” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések megerősítették azt a nézetet, hogy a szervezet gyakorlatához hozzátartozik a test szigorú sanyargatása. Escriváról elterjedt, hogy olyan keményen ostorozta a hátát, hogy telefröcskölte vérrel a szobája falát. Az Opus Dei katolicizmusa, noha hittételeiben nem különbözik a „normális” katolicizmustól, kétségtelenül komolyabban ragaszkodik a Biblia és az evangéliumok szó szerinti követéséhez a tagok életvezetésében. Az Opus Dei-tagságnak igen sajátos fokozatai vannak: RENDES TAGOK („létszámon belüliek”): ezek a tagok általában az Opus Dei rendházaiban laknak és cölibátusban élnek. A két nem szigorúan elkülönül; a tagok jövedelmük jó részét, ha nem az

egészet, az Opus Deinek adományozzák. Ezek a tagok állítólag a test sanyargatásának gyakorlatát is űzik (lásd Cilicium). A regény beli Silas az Opus Dei rendes tagja. LÉTSZÁM FÖLÖTTIEK: ezek az alacsonyabb rendű tagok általában a nagyobb közösségen belül élnek; egyesek megházasodnak és gyerekeik is vannak, ennek ellenére a rendes tagoknak kötelező „élettervet” követik. Szintén az Opus Deinek adományozzák jövedelmük jelentős részét. LÉTSZÁMON BELÜLI PAPOK: ők általában a rend laikus tagjai, akiket az Opus Dei vezetői papnak szemelnek ki. Több ilyen pap magas posztra emelkedik az Opus Dei hierarchiáján belül, sőt bizonyos esetekben még a Vatikánon belül is. TÁRSULT TAGOK: számos társult tag szintén cölibátusban él, de nem az Opus Dei rendházaiban. RENDES TAG KISEGÍTŐI: ők általában nők, akik az Opus Dei rendházaiban végeznek takarítói, házvezetői, gondozói munkát. A legtöbbjük cölibátusban él. EGYÜTTMŰKÖDŐK: az együttműködőket nem tekintik tagoknak, de ők pénzzel vagy más rendelkezésükre álló eszközzel támogatják az Opus Deit. Ez az egyetlen olyan csoport, amelyben nem kötelező a katolikus hit. Ahogy az A Da Vinci-kódhan is olvasható, az Opus Deinek pompás székháza van New Yorkban, a Lexington sugárút 243 alatt. A 17 emeletes épületen semmi nem jelzi, hogy kik laknak benne. A házban két kápolna, könyvtár, konferenciatermek, lakások és ebédlők találhatók. A Vatikán évkönyve szerint az Opus Deinek 3000 tagja van Amerikában, akiknek országszerte 60 ház áll rendelkezésükre. Az Opus Dei szervezet széles körű figyelmet keltett hatalmas gazdagságával. Sok jómódú ember és család együttműködő tagja a szervezetnek, ami azt jelenti, hogy tekintélyes összegeket adományoznak neki. Közülük jó néhányan nem is katolikus hitűek, de olyan szervezetnek tekintik az Opus Deit, amely kész megvédeni az egyházat és az egyetemes kereszténységet mindazokkal szemben, akik ellene szegülnek. Lásd még: Aringarosa, Mauel; Cilicium (vezekloöv); Silas.

Ozirisz

Sophie Neveu akkor hall Oziriszról, amikor Robert Langdon és Leigh Teabing felvilágosító előadást tart neki. Langdon és Teabing elmagyarázza, hogy amit ma kereszténységnek tekintünk, annak nagy részét a korábbi Ozirisz-kultuszból vették át. A kereszténység történetének ez az alternatív elképzelése végighúzódik a regényen. Ozirisz az alvilág (Dat vagy Ducit) istene az ókori Egyiptomban, a halál, a termékenység és az újjászületés kapcsolódik hozzá. Hieroglifákkal írott nevének -egy trón és egy szem – wsr (uszir) a fordítása, jelentése pedig „A Hatalmas”. Ozirisz további állandó jelzői: Wennefer („Örökös Isten”), Khentimentiu („Legelső a nyugatiak között”; a „nyugatiakon” a holtakat kell érteni, ez Ozirisznak a halállal való kapcsolatára utal). „Ő, aki az Orionban lakozik, egyszer az égen, egyszer a földön időzve”; ez az Orion csillagképpel való kapcsolatát jelzi, és az elhunyt király átváltozását égi istenné). Ozirisz képi ábrázolása álló vagy ülő múmia, amelynek pólyából kinyúló keze a királyi jelvényeket, a légycsapót és a pásztorbotot tartja. A bekötetlen fejű Ozirisz atef koronát visel – a magas, kúpos, fehér koronát két oldalt egy-egy napkorona nyúlvánnyal, néha kosszarvakkal a korona elején. Mint a legtöbb egyiptomi istennek, Ozirisznak is homályos az eredete, de a jelek szerint a legősibb istenek közé tartozik, aki eredetileg a gabonához és az aratáshoz kötődő termékenységisten lehetett. Ahogy az Ozirisz-kultusz fejlődött és kiterjedt Egyiptom más központjaira is, Ozirisz fokozatosan magába olvasztotta azoknak a helyi isteneknek a tulajdonságait, akiknek a helyére lépett. így vette át a Delta-vidéki Busziriszból származó Anedzsti, az abüdoszi ősi sakálistenség (Henti-Imentiu) vagy Szokarisz uralkodói jelvényeit. így vált Ozirisz a halottat, a temetést védelmező istenné. A 4. és az 5. dinasztia idején (Kr. e. 2492-2181) keletkezett piramisszövegek – az egyiptomi irodalom legősibb vallásos, temetési és varázslást szövegei — szerint Ozirisz a Nílus középső Deltavidékén született Geb és Nut isten fiaként, testvérei Ízisz, Széth, Nephthüsz és Thot. Az Óbirodalomtól (Kr. e. 2686-2181) Ozirisz szorosan kötődik a fáraóhoz: a halott fáraó Ozirisszé, az alvilág királyává válik.

Az Ozirisszal kapcsolatos mítoszok a körül forognak, hogyan ölte meg őt álnok fivére, Széth; ezután Ízisz, a nővére megkereste a holttestét, varázserejével életre keltette és megfogant tőle. Egy korábbi mítosz szerint a fivére, Thot és a fia, Hórusz mumifikálta a holttestét, és ettől fogva vált Ozirisz az alvilág istenévé. Az Ozirisz halálát övező mítoszok a későbbiekben továbbfejlődtek, elbeszélték, hogy Széth feldarabolta a holttestet és a Nílusba dobta, Ízisz pedig összegyűjtötte a tagjait ( a számuk 12 és 42 között változik), és Ozirisz-múmiaként újra összerakta. Csak a falloszt nem találta meg, mert azt megette egy nílusi ponty, ezért Ízisz azt egy mesterséges pénisszel pótolta, és varázslat segítségével gyermeket fogant. Ozirisz testrészeinek valamennyi feltalálási helyén templom épült a tiszteletére, nevezetesen Szebbenütoszban, Hérakleopoliszban, Athribiszben, Abüdoszban, Edfuban, és Biga szigetén. Mivel a péniszét megette a ponty, piramisszövegekben megcsonkítva szerepel a hal jele, vagy egy félbevágott, avagy farkától, uszonyától, fejétől megfosztott hal képében. Ez azzal magyarázható, hogy az egyiptomiak szerint minden ábrázolás és hieroglifa önálló élettel rendelkezik, és egy potenciálisan veszélyes állat vagy tárgy kárt okozhat az elhunytnak. Az évente megrendezett abüdoszi Ozirisz-ünnepen előadták a legendát és az isten „misztériumait”. Az isten érkezését Upuaut sakálisten adta hírül, akit az Ozirisz-szentély felvonulása követett egy bárka fedélzetén, amely az isten szimbolikus sírjáig haladt. Eljátszották a harcot, amelyben Ozirisz elpusztítja az ellenségeit (noha Hérodotosz megjegyzi, hogy az eljátszott csatának gyakran voltak sebesültjei). Az ünnepi bárka a szentéllyel azután visszatért az abüdoszi templomhoz, ahol megtisztulási szertartásokra került sor. A Közép- és az Újbirodalomban Ozirisz kizárólagos kötődése a halott királyhoz már kiterjedt valamennyi „szent halottra”, és a magán temetési szertartásokon is Ozirisznak nevezték a halottat. De Ozirisz föld alatti birodalmába csak az arra érdemesek léphettek be, ezért Ozirisz ítéletet mondott minden elhunyt fölött. A piramisszövegekben néha „Maat urának” nevezték Oziriszt, mivel Maat volt az igazság istennője.

A dzsedoszlop Ozirisz szimbóluma, és a Halottak könyve azt írja, hogy az isten – stabilitást képviselő -gerincét jelképezi. Oszlopot formáz, és legalább három keresztrúd van a fölső részén. Noha ez Oziriszhoz kapcsolódik, valójában sokkal korábbi időkre megy vissza, és valószínűleg a cséphadaró jelképe. Ozirisz újjászülető istenség, akinek a fia szerves része a mítosznak – mindez közvetlen párhuzamba vonható a kereszténységgel. Az egyiptomi halottakra bíróság várt, amelyen Ozirisz elnökölt, és tetteiket mérlegre téve döntött örökös sorsuk felett. Lásd még: ízisz; Langdon, Robert; Neveti, Sophie; Teabing, Leigh.

Pentagramma A Da Vinci-kódban úgy találnak rá a Louvre kurátorára, Jacques Sauniére-re, hogy Leonardo rajzának, a Vitruvius-tanulmánynak megfelelő pózban – azaz egy pentagrammát alkotva – fekszik a padlón. A pentagramma lényegében (két egymásba kapcsolt háromszögből létrejött, egyetlen vonallal rajzolt) ötágú csillag. Idővel sok keresztény szemében a sötét vagy a fekete mágia jelképévé vált, pedig eredetileg talizmánt vagy szent geometriai jelet képviselt, amely legalább az ókori görög időkre nyúlik vissza. A „pentagramma” szó is görög eredetű, jelentése „öt vonal”, bár a szimbólumot már jóval korábban is használták. A görög szó maga is az ókori Mezopotámiából származhat (Kr. e. 3000 körül), ahol a feltételezések szerint „égitestet” vagy „csillagot” jelölt. Az egyiptomi mitológiában és szimbolikában a körben elhelyezett ötágú csillag a Dat vagy Ducit, vagyis az alvilág megfelelője volt.

A keresztény hagyományban a pentagrammát egykor Krisztus öt sebének, a stigmatának a jelölésére használták. Püthagorasz követői számára az ötágú csillag az öt elemet jelentette: a tüzet, a földet, a levegőt, a vizet és az ideát, avagy az isteni eszmét. A püthagoreusok a matematikai tökéletességet is ott látták a pentagrammában, de a testi-lelki harmónia szent szimbólumát is benne látták (így lett az egészség jelképe), és többek között rájöttek arra, hogy az ötszögben megvan az aranymetszés 1,618-as arányszáma. A fekete mágiában vagy a sátánista szimbolikában megfordítják az ötszöget: a csúcsa lefelé áll, és ebben a formájában állítólag Baphomet fejét jelképezi a felfelé mutató két csúccsal szimbolizált szarvakkal. A héber tradícióban az ötágú csillag Mózes öt könyvét jelölte, amely az Ótestamantum első öt, állítólag Mózes által írt könyve. A pentagrammát Salamon csillagának vagy Salamon pecsétjének is nevezik egyes források, és az arab mágikus tradíciók ugyanúgy alkalmazzák, mint a zsidó rituálék. A pentagramma első angol nyelvű említése egy 1380-ból származó Arthur-legenda (Sir Gawain and the Green Knight), amelyben Gawain pajzsát egy pentagramma díszíti. Lásd még: Baphomet; Aranymetszés; Vitruvius-tanulmány.

Plantard, Pierre Pierre Plantard de Saint-Clair néven is emlegetik. 1981. január 17-én választották meg a Sion-rend nagymesterének, és a nyolcvanas évek elején bízták meg a közönségkapcsolatokkal, amikor Baigent, Leigh és Lincoln kutatómunkába kezdett könyve (a Holy Blood, Holy Grail) megírásához. A Da Vinci-kódban egyre nyilvánvalóbbá válik Sophie Neveu és családja kapcsolata a Sionrenddel. Sophie értesül Plantard-ról, és nyomozása végén megtudja a nagyanyjától, hogy rokoni szálak fűzik mind a Plantard, mint a Saint-Clair családhoz.

A Dossiers Secrets genealógiai táblái alátámasztják Plantard-nak azt az állítását, hogy ő II. Dagobert Meroving király egyenes ági leszármazottja. Ennélfogva, amikor Plantard azt sejteti, hogy a Sionrend egyik célja a Merovingok visszahelyezése a francia trónra, akkor valójában arról beszél, hogy jog szerint őt illetné a korona. Noha a tradicionális történelmi források azt állítják, hogy a 679-ben orgyilkosság áldozatává lett II. Dago-bert örökös nélkül halt meg, Plantard szerint a Sion-rend iratai megerősítik, hogy Dagobertnek volt egy fia egy titkos házasságából, IV. Sigebert (Sigisbert), és a szent merovingi vérvonal töretlenül folytatódott évszázadokon át, egészen magáig Plantard-ig. A Sion-rendről ma hozzáférhető információk többsége a jelek szerint így vagy úgy, de Pierre Plantard-ra vezethető vissza: saját kiadású hírlevelekből, titkosírásos szövegekből szivárgott ki, vagy összeeszkábált családfákból, amelyeket letétbe helyeztek a párizsi Bibliothèque Nationale-ban, más esetben megbízható szóvivők mondták el interjúban. A rend által gyártott irodalomra sok esetben jellemző az ezoterikus és kétértelmű tartalom, a belterjes utalások, amelyek sok Grál-őrült kíváncsiságát ébresztették fel, akik évtizedek óta próbálják megfejteni a Sion-rend rejtélyes dokumentumait. Úgy tűnik, hogy Plantard abból a célból szivárogtatta ki az információkat, hogy elhintse: ő a francia trón jogos örököse, nem pedig azért, hogy Krisztus állítólagos vérvonalának védelmezőjeként mutassa meg a Sion-rendet, hiszen ilyet ő soha nem mondott. Noha könyvek sokaságát írták már a Sion-rendről Franciaországban, mind Plantard, mind a társaság csak akkor került a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor 1982-ben megjelent a Holy Blood, Holy Grail. Úgy tűnik, hogy a siker elkerülhetetlenül belső vitákhoz vezetett a renden belül, és nyomában gombamód szaporodtak az állítólagos lovagrendek és titkos társaságok, amelyek mind felsőbbrendűnek tartják magukat a birtokukban lévő „titkos” dokumentumokra, családi archívumokra és genealógiai táblázatokra hivatkozva. Ahogy egyre bonyolultabbá vált a helyzet, Pierre Plantard 1984. július 11-én lemondott a Sion-rend nagymesteri tisztéről, az egészségi állapotát és a rend bizonyos amerikai tagjaival való

összekülönbözését jelölve meg okként, sejtelmesen célozgatva egy „amerikai kontingensre”, amelyről semmi közelebbi nem derült ki. Plantard 2000. február 3-án halt meg. Holttestét elhamvasztották, de végső nyughelye ismeretlen. Lásd még: Dossiers Secrets; Merovingok; Neveu, Sophie; Sionrend.

Popé, Alexander A második cryptex vagy feladvány, amelyet Robert Langdonnak és Sophie-nak meg kell fejtenie, a következő nyomravezetőt tartalmazza: „In London lies a knight a Popé interred…” (Londonban egy lovag, Pápa tette sírba…) Egy adatbázisban végzett keresés után rájönnek, hogy a Popé nem valamelyik pápára utal, hanem Alexander Popé (1688-1744) angol költőre és szatirikusra. A kérdéses lovag Sir Isaac Newton, akinek sírjánál Alexander Popé mondott megrendítő gyászbeszédet. Nature and nature’s laws Lay hid in night; God said, let Newton be! And all was light. {1} Popé azért magasztalta Newtont, mert neki köszönhetjük, hogy jobban megértjük a bolygók mozgását és a fény természetét. Newton feltalált egy távcsövet, amelyet bemutatott a londoni Royal Societynak. A lovagra való hivatkozás a nyomravezetőben a Westminsterapátságba vezérli a szereplőket, ahol Newtont eltemették. Alexander Pope Londonban született egy rőföskereskedő fiaként. Római katolikus hite miatt ki volt zárva az oktatási rendszerből, nem járhatott egyetemre, és nem viselhetett közhivatalt. Ennek dacára folyékonyan tudott latinul és görögül, és utóbb tekintélyes summát – kétezer fontot – keresett azzal, hogy angolra fordította Homérosz Iliászát és Odüsszeiáját. Gyerekkorában sokat betegeskedett, és

feltehetően a Pott-kórnak nevezett gerincbetegsége miatt csak 137 centi magasra nőtt; egész életében gerincmerevítőt kellett viselnie. Pope első fontos műve (An Essay on Criticism) 1711-ben jelent meg, mindössze 23 éves korában. Ebben volt az azóta elhíresült idézet: „keveset tanulni veszedelmes dolog”. Szintén jelentős műve a Fürtrablás, amely szatírával tette nevetségessé az előkelő körök divatos világát. A maga korában Pope hírhedt volt ádáz irodalmi vitáiról. Az eredetileg 1728-ban írott, majd 1742-ben átigazított Dunciad maró szatíra a kritikusokról és a rossz írókról, míg Pope egy másik munkájában (Imitations of Horace) egy régi barátját, Lady Mary Wortley Mon-tagut támadta meg. Vitatkozó híre dacára Alexander Pope-nak számos barátja volt, köztük Jonathan Swift, Robert Harley (Oxford első grófja) és Martha Blount, akit 1744-ben bekövetkezett halála előtt örökösévé tett meg. És nagy csodálója volt Sir Isaac Newtonnak, ahogy az tisztelgéséből is kitetszik. Lásd még: Newton, Sir Isaac; Newton síremléke.

Pyramide Inversée (fordított piramis) „Különleges antistruktúra… a technológia szimbolikus alkalmazása… szobrászati alkotás. Műtárgynak szánták, de olyan tárgy lett, amely vezeti a fényt.” Ezeket írta az 1995-ös Benedictusdíj zsűrije a döntőbe került Pyramide Inversée-ről, azaz a fordított piramisról. A Pei, Cobb, Freed és Társai cég tervezte, ugyanazok, akik a Louvre nagy, bejárati üvegpiramisát. A Pyramide Inversée valóban különleges üvegmű a Louvre-ba vezető metró bejáratánál. A Da Vinci-kódban a Pyramide Inversée alatti kis piramis adja meg a végső választ a könyvben szereplő talányra. A Pyramide Inversée fordított piramis alakú, 30 tonnás acél- és üvegkeszon, amelynek a csúcsa lefelé, a föld alatti terembe mutat. Talajszintről láthatatlan, mivel a Louvre területén átvezető főút

körkörös kereszteződésének füvesített része rejti. Éjszaka viszont, amikor gyönyörűen megvilágítják fényekkel és tükrökkel, monumentális kandeláberként működik. Lásd még: Louvre.

Rosslyn-kápolna Kutatóútjának utolsó állomásán Sophie Neveu megtudja az igazat a családjáról, amelyre Jacques Sauniére verséből derül fény: „Vár rátok a Szent Grál az ősi Roslin-ban…” Sophie és Langdon Skóciába megy, ahol Sophie csodás felfedezésre jut. A közvélekedéssel szemben a Rosslyn-kápolnát nem a templomos lovagok építették. A Rosslyn-kápolnának valójában semmi köze Salamon templomának szegény-lovagjaihoz. Alapítója és építtetője Sir William St Clair, Rosslyn és Orkney earlje volt a 15. században. A templomosok rendjét már több mint 100 éve megsemmisítették, mire a Rosslyn-kápolna alapkövét lerakták. Az egyedüli kapocs a Rosslyn és a templomosok között, hogy a lovagrend skóciai székhelye mindössze néhány mérföldre volt Rosslyn várától, és a St Clair család tanúskodott a templomos lovagok ellen, amikor a katonai rend tagjait 1309-ben bíróság elé állították az edinburgh-i Holyroodban. A Rosslyn-kápolna néhány mérfölddel délre fekszik Edinburgh-tól, egy Roslin nevű kis faluban. Roslin úgy került a hírekbe, mint Dolly, a klónozott bárány szülőhelye, mivel a kísérlet a Roslin Intézetben történt. A kápolna világhírű műemlék, olyan művészeket és írókat ihletett meg, mint Robert Burns, Sir Walter Scott és William Wordsworth. Máig használatban lévő templom saját gyülekezettel és heti istentiszteletekkel. A ma látható kápolna egy eredetileg tervezett székes-egyház töredéke. A kápolna pontos elnevezése – Collegiate College of St Matthew – arra utal, hogy az alapító St Clair család nagyszabású oktatási központot képzelt el ide. Rosslyn vára egy középkori scriptoriumnak adott otthont, ahol lemásolták és lefordították az európai kontinensről érkezett könyveket. A kápolna faragványai sok tekintetben a középkori zsoltároskönyvek és bestiáriumok különös illuminációit utánozzák. Mesebeli lények váltakoznak szentekkel, lovagokkal, királyokkal, királynőkkel, középkori muzsikusokkal és bibliai figurákkal. A „Roslin” nem a Rosslyn eredeti írásmódja, és nem a „rózsavonal” (Rose Line) szóból származik, ahogy azt A Da Vincikód állítja. Valójában skót szavak – a „hegy” jelentésű „ross” és a „víz” jelentésű „lynn” – egyszerű összetétele, tehát a Rosslyn betű

szerint azt jelenti: víz melletti hegy. Az elnevezés tökéletesen illik a helyre, hiszen az Esk folyó egy nagy hegy körül kanyarog, amelyen Rosslyn vára áll. Az utóbbi években egy sor alternatív történelmi könyv látott napvilágot, amelyek fantasztikusnál fantasztikusabb elméleteket adnak elő Rosslynról. Olyasmit állítanak, hogy valahol a kápolna alatt rejtőzik az elveszett frigyláda, a Szent Grál, Krisztus titkos evangéliuma, a templomos lovagok kincse és Jézus bebalzsamozott feje. Egyes szerzők szerint a kápolnán belül rejtjelezett formában ott vannak a templomosok titkos tanításai, és ide vezethető vissza a szabadkőművesség eredete. A helybeliek erre csak annyit mondanak, hogy már várják, mikor jelenti be valaki, hogy a Loch Ness-i szörny és a roswelli ufó szintúgy a kápolna alatt lapul. Van egy helyi legenda arról, hogy Rosslynban nagy kincset rejtettek el, de ez nem a kápolnához kötődik, hanem a várhoz. A kincs állítólag sok millió dollárt ér, és egy fekete lovag meg egy légies fehér hölgy őrzi. Csakhogy a Rosslyn-kápolna alatt van egy rejtett terem. Ez a kripta a St Clair család temetkezési helye. Skót lovagok nemzedékei nyugszanak itt teljes végezetben. A kripta bejárata pontosan ismert: a padló kőlapjai alatt van, a kápolna északi oldalhajójában. A kripta kibontását nem engedélyezték, mivel a Rosslyn-kápolna működő templom, és az épület már így is súlyos károkat szenvedett az évszázadok során. A Rosslyn alatt rejtőző „titkos kincsekre” nincsenek meggyőző bizonyítékok. Az ásatásokkal csak azt érnék el, hogy kárt tesznek a kápolnában. Létezik-c az a mágikus vonal, amely A Da Vinci-kód. szerint Rosslyn és Glastonbury között húzódik? Hogy egyenes vonalat húzzunk két pont között, ahhoz elég egy vonalzó. A fő műtárgy a kérdéses vonalon az M5-ös és az M6-os autósztráda. A kápolnában nincsen dávidcsillag formájú, kikoptatott ösvény a padlón; ez teljességgel kitalált elem a regényben. A kápolnán belüli „isteni geometria” nem Salamon templomán vagy a „templomos szabadkőművességen” alapul, hanem a glasgow-i katedrális keleti kórusán: ezt követi a Rosslyn építészeti szerkezete. Hiába keresnénk a „Boaz” és a „Jachin” oszloppárját is. Van viszont három fő oszlop, amelyek közül az egyik a híres Tanítvány Oszlopa.

A legenda szerint ezt egy fiatal tanonc faragta egy álmában látott csodás oszlop nyomán. A kőművesmesterben, aki Rómában tanult, olyan haragot és irigységet ébresztett vele, hogy az agyonütötte a tanítványát. A kápolnában több száz különös kőkocka található telis-tele furcsa faragványokkal, de a kriptográfusok még csak néhány éve fedezték fel őket. A „kód” talán utal valamire, talán nem, de megfejtése semmi esetre sem fogja elárulni a Rosslyn-kápolna alatti üreg bejáratát, hiszen az már régóta ismert. Az egyik elmélet szerint a kőkockák faragványai egy középkori dal hangjegyeit szimbolizálják, mivel valamennyi tömb végén egy kőangyal van, aki valamilyen 15. századi hangszeren játszik. A Sion-rend irataiban (Dossiers Secrets) feltűnő Saint-Clair nevet csak a Holy Blood, Holy Grail megjelenése után hozták kapcsolatba a rosslyni St Clairekkel. „Marie” de Saint-Clair kitalált személy, a rend alapító irataiban szereplő álnév. A történelmi feljegyzésekben nincs nyoma. A Rosslyn-kápolna varázslatos hely. A középkori képzelet kincsesháza, amely egyedülálló bepillantást enged a középkori tudósok, nagyurak, művészek és mesteremberek gondolkodásába. A rosslyni St Clairek skót nemesurak voltak, akik William Wallace és Robert Bruce király oldalán harcoltak. Gazdag, befolyásos családdá váltak a skót királyi udvarban, amelynek nagykövetei lettek Franciaországban. A Rosslyn-kápolnát hatalmuk tetőpontján építették Isten házául, tele túláradó csodákkal, amelyek jelentése az idők homályába veszett. Lásd még: Dossiers Secrets; Templomos lovagok; Sion-rend.

Rózsavonal A délkör misztikus elnevezése – a hivatalosan elfogadott tudományos terminus a kezdő meridián vagy hosszúsági fok. Ugyanezt a kifejezést alkalmazzák Jézus és Mária Magdolna

állítólagos vérvonalára. Mindezt Robert Langdon és Leigh Teabing magyarázza el Sophie Neveu-nek a Château Villette-ben. A regényben szereplő helyszínek két különböző rózsavonalra esnek: az egyik Nagy-Britanniában van, a másik Franciaországban. A párizsi rózsavonal keresztülmegy a Louvre-on és a Saint-Sulpicetemplom gnómónján. Amikor Robert Langdon és Sophie elmegy a Rosslyn-kápolnába, azt hiszik, hogy újabb rózsavonalat érintenek, és hogy a kápolna neve a rózsavonal elnevezésére utal. A Sion-rend kódjai azt a képzetet keltik, hogy a föld a középpont, amelyet a 12 zodiákus jegy vesz körül, ugyanúgy, ahogy a zodiákus házak körbefogják a föld pályáját a világűrben. Utasítások vagy rejtjelek bonyolult sorozata után végül kiderül, hogy a rózsavonalnak nevezett észak-déli vonal rögzített kiindulópont mind a navigációs térképen, mind pedig a naptárban. Ez az a híres délkör, vagy a gnómón a Saint-Sulpicetemplomban, ahová Silast küldik, hogy ott keresse a zárókövet. A Saint-Sulpice-ben egy lencse a déli kereszthajó ablakában befogja a délben betűző nap sugarát, és a fénynek a Föld Nap körüli mozgásával az év során változó – táblákkal jelölt – útja végigvezet egy bronzvonalon a templom padlóján, amíg a téli napforduló időpontjában el nem éri a márványobeliszket az északi hajóban (lásd még Saint-Sulpice-templom). A szélrózsa (kompasz rózsa) elgondolását navigációs segédeszköznek fejlesztették ki; a rózsa fő szirmai jelölték a kardinális északi, déli, keleti és nyugati irányt, a kisebb szirmok a közéjük esőket. A szélrózsa északi állását hagyományosan a liliom szimbólum jelölte, ez ugyanakkor a királyi rang heraldikus jelképe is volt. A középkorban Septentrione nevet is viselt az északi irány, a Sarkcsillaghoz iránymutatóul szolgáló Nagy-medve (Ursa Major) hét csillaga után. Ennélfogva a medveszimbólum mind az Arthur-Grálmondakör-ben, mind a Sion-rend kódjaiban „őrző” jelkép, és a Sarkcsillag egyik neve (Stella Maris vagy Tenger Csillaga) a Miasszonyunk (Notre-Dame) egyik jelölője lett. Így talán nem véletlen, hogy az északon Dunkirktől induló, délen pedig a spanyolországi Barcelonáig tartó és Franciaországban Amiens-en, a párizsi Saint-Sulpice-en, Bourgcs-on mint epicentrumon, azután Carcassone-on áthaladó rózsavonalat

zavarba ejtő számban kísérik Miasszony-székesegyházak és templomok. Ugyanezek az elképzelések testesülnek meg a Sion-rend egy rejtjeles versében, a „vörös kígyóban” (Le Ser-pent Rouge), amely arra nézve tartalmaz kódolt utalásokat, hogyan foglalták bele a délkört a párizsi Saint-Sulpice-templomba. A 17. század végén felfedezett új tudományos eszközök és módszerek segítségével a csillagászok már pontosabban ki tudták számítani a fő hosszúsági fokot, és az ősi, „organikus” módszerek feledésbe merültek. E célból készült el 1672-ben a párizsi obszervatórium, a Párizson áthaladó új nulla meridián helyén, ez aztán fölöslegessé tette a Saint-Sulpice gnómónját. Végül ‘1884-ben a világhatalmak megegyeztek, hogy átteszik a kezdő hosszúsági fokot az angliai Green-wichbe, de a rózsavonal tovább él az ezoterikus furcsaságok rajongóinak szívében. Lásd még: Gnómón a Saint-Sulpice-tcmplomban; Sion-rend; Saint-Sulpice-templom.

Saint-Sulpice-templom Ebbe a híres párizsi templomba irányítják Silast a Sion-rend vezetői a haláluk előtt – ez egyszerre félrevezető manőver és előre megbeszélt vészjeladás –, mondván, hogy itt találja meg a zárókövet az obeliszk lábánál, a rózsavonal alatt. A Saint-Sulpice-templom eredetileg a Merovingok korában épült a Saint-Germain-des-Prés apátság falain belül, mint plébániatemplom a Párizs bal parti területein élő parasztok számára. Szent Sulpiciusnak, Bourgcs 6. századi érsekének szentelték, akinek január 17-én van az ünnepe. A Sion-rend dokumentumai azt állítják, hogy a templom egy korábbi pogány Izisz-szentély romjaira épült, és valójában egy Izisz-szobrot imádtak Szűz Máriaként SaintGermainben, amíg az 1514-ben meg nem semmisült.

A Saint-Germain egyházközség a Saint-Germain des-Prés apátság templomaként tett szert jelentőségre, amelyben az igazi kereszt egy darabját és Szent Vince tunikáját őrizték. A SaintSulpice-templomot folyamatosan átépítették és kibővítették, hogy szolgálni tudja a gyarapodó helyi lakosságot, amely vagyonát tekintve is gazdagodott. A Saint-Sulpice szemináriumának kiszolgálására és a mind méretben, mind jelentőségben Notre-Dame versenytársának szánt jelenlegi templomot 1646-ban kezdték el építeni, de hamarosan pénzügyi nehézségekbe ütköztek. 134 éven át hat építész próbálta meg tető alá hozni a vállalkozást. A Saint-Sulpice világhíres a gnómónjáról, arról a napóraszerkezetről, amely egy elfogott napsugarat végigvezet a padló bronzcsíkján, ahol be van jelölve a napfordulók és napéjegyenlőségek helye. A napsugár a déli kereszthajó ablakába vágott nyíláson érkezik be, és a napév során végighalad a templomon, majd fel az északi hajó obeliszkjén. A rend dokumentumaiban a délkört jelölő bronzcsíkot nevezik rózsavonalnak, ugyanakkor Szent Roseline-re is utal, aki január 17én halt meg, vagy a vörös kígyóra (Le Serpent Rouge). Előzetes kérésre a jelenlegi templom kriptájában megtekinthetők a Saint-Sulpice eredeti alapjai, de a gnómón sajnos most nem működik, noha a bronzcsík és az obeliszk látható. Baudelaire-t és Sade márkit is a Saint-Sulpice-templomban keresztelték, Victor Hugónak pedig itt volt az esküvője. Lásd még: Dossiers Secrets; Gnómón a Saint-Sulpice-templomban; Plantard, Pierre; Sion-rend; Rózsavonal; Saunière, Jacques.

Salamon temploma Langdon azt mondja Sophie-nak a regényben, hogy a Rosslynkápolna Salamon templomának másolata. A zsidó-keresztény hagyomány és tanítás szerint Salamon király Dávid király és Betsabé fia volt. Legendás templom építésébe fogott a jeruzsálemi Mórija hegyén. Dávid király utódjaként Salamon kb. Kr. e. 970 és 930 között uralkodott Izrael földjén. Uralkodása arról híres, hogy számos szövetséget kötött – és feltehetően erősített meg –, többek között az egyiptomiakkal és a föníciaiakkal, ugyanakkor hatalmassá tette az izraeli nemzetet, kiterjesztve országa területét és határait. Bibliai források arról számolnak be, hogy uralma alatt

békétlenségek voltak Izrael északi részén, és felkelés is kitört, amelynek Jerobeám állt az élén. Salamont nagyrészt a bibliai Sámuel második könyvéből, a Királyok első és második könyvéből ismerjük, valamint néhány nem bibliai forrásból, de ami a legkülönösebb, hogy szinte lehetetlen összhangba hozni ezeket a történeteket a kortárs archeológiái bizonyítékokkal. Salamon híres volt bölcsességéről, és a hagyomány azt tartja, hogy az Ótestamentum több könyve is tőle származik, nevezetesen a Salamon énekeként is ismert Énekek éneke. A Koránban Salamon Szulejmán néven szerepel, és az iszlám nagy prófétájaként tisztelik. A bibliai hagyomány szerint halála előtt Dávid király adta Salamonnak a templom építéséhez szükséges anyagokat, Salamon pedig később újabb anyagokkal és tervekkel egészítette ki ezt. A Királyok első könyve a Bibliában elmeséli a templomépítés előkészületeinek történetét: hatalmas falat emeltek a Mórija hegyén keresztül, ahol jelentős terepkiegyenlítő munkálatokat végeztek. Salamon nagy ciszternákat és csatornákat is építtetett a templomhoz, hogy a vizet felvezesse a hegyre. A Biblia részletesen leírja a templom kiterjedését és szerkezetét; évszázadokon át sok vita folyt ennek a szövegnek az értelmezéséről és az épület valódi méreteiről. A templomban kapott helyet a „szentek szentje”, a zsidó tradíció legfontosabb kegytárgya: a legendás frigyláda, amelyben nem volt más, mint Isten és a zsidók közötti szövetség bizonyítéka, Mózes két kőtáblája a Tízparancsolattal. A frigyláda aranylapokkal volt borítva és négy kerub képe díszítette; a két oldalára erősített két rúdnál fogva mozgatták. A frigyláda volt az izraeliek hatalmának forrása, és azóta is történetek sora szól róla. A templom bejárata előtt két bronzoszlop állt, a Jachin és a Boaz. Ez a két oszlop is számos spekulációnak és elméletnek adott tápot az évszázadok során. Jelentős szerepet játszanak a modernkori szabadkőművesek hagyományában, akik azt tartják, hogy ősi mesterségük és szervezetük a jeruzsálemi templom építéséig vezethető vissza. A szabadkőművesek előtt nagy tiszteletben áll Hiram Abiff, aki valójában alighanem I. Híram, Türosz királya – történelmi szövetséget kötött Salamon királlyal, és a szabadkőművesek szerint segítséget nyújtott a templom építéséhez.

Salamon uralkodására és építkezéseire olyan csekély bizonyítékok vannak a mai Izraelben, hogy egyes kommentátorok még Salamon létezését is kétségbe vonják. Bizonyos kutatók rámutatnak arra, hogy a neve mintha a „sol” (nap) és az „amon” (Amon, az egyiptomi napisten) szavak összetétele volna, és így szimbolikus utalásként és szójátékként értelmezhető”. Salamon templomát a hagyománytisztelők tényleges, fizikai épületnek tekintik, amely az ókori Jeruzsálem szívében, Mórija hegyén emelkedett. Ám mivel a régészeti és tárgyi bizonyítékok hiánya nem támasztja alá ezt az elgondolást, több modern kutató és szerző nagyon eltérő következtetésre jutott Salamonról, élete történetéről és templomáról. Lehet, hogy a templom valami másnak a szimbóluma? Isten kapujának metaforája? Azt feltételezték, hogy az ókori világban számos Salamon-templom létezett, míg a Bibliában megadott méretek és dimenziók utalások egy ezoterikus, isteni geometriára. Egy skóciai kutató, David Alan Ritchie úgy véli, hogy felfedezett egy hatalmas Salamon-templomot, amely nagyszabású táj-geometriával a Rosslyn-kápolna területén épült. Egyes elméletek szerint maga a Rosslyn-kápolna is Salamon templomának terveit követi stílusában, díszítő faragványaiban és lenyűgöző oszlopaiban. Bármi is az igazság, az tény, hogy Salamon templomának eszméje és mindaz, amit képvisel, számos nagy elme figyelmét ragadta meg az évszázadok során. Lásd még: Templomos lovagok; Rosslyn-kápolna; Isteni geometria.

Saunière, Jacques A Louvrc kurátora és a Sion-rend titkos nagymestere, akinek meggyilkolása izgalmas nyomozásba bonyolítja Robert Langdont és Sophie Neveu-t, hogy megfejtve a hátrahagyott talányokat és az Opus Deit megelőzve eljussanak a Sion-rend titkához. Saunière nevét a Sion-rend titkaival összefüggésbe hozott rejtélyes pap, Bérenger Saunière neve ihlette, aki 1885. júniusban foglalta el posztját egy aprócska falu, Rennes-le-Château Mária Magdolnának szentelt templomában. Szolgálata első hat évében a fiatal, jóképű Sauniére egyszerű életet élt eldugott kis egyházközségében, vadászott, horgászott és helytörténeti kutatásokkal foglalkozott, amelyekbe Henri Boudet abbé, a közeli Rennesles-Bains falu papja vezette be. Ekkoriban vett fel Sauniére házvezetőnőnek egy fiatal parasztlányt, Marié Derarnaud-t, aki hamarosan elszánt híve lett, és a pap halála után vagyonának és titkainak örököse. 1891-ben a Boudet-től hallott romantikus helyi legendák ösztönzésére Sauniére alapítványt tett a templom szerény felújítására, amely 1059-ben épült egy 6. századi vizigót építmény romjain. Állítólag az oltár felújítása során Sauniére négy ősi pergament talált az oltárkövet tartó vizigót oszlopokban elrejtve. Valójában senki sem látta ezeket a titokzatos pergameneket, de kettőről azt beszélték, hogy 1244 és 1644 közötti családfákat tartalmazott, míg a másik kettő Antoine Bigou abbénak – aki Sauniére elődjeként szolgált a Szent Mária Magdolna-templomban – az ezerhétszáznyolcvanas években titkosírással készült dokumentumait. Miután megfejtették az iratokat, további rejtjelezett üzeneteket találtak bennük. A feltételezések szerint Sauniére, azt gyanítva, hogy valami jelentős felfedezésre bukkant, kikérte a carcassonne-i püspök tanácsát, aki azonnal elrendelte, hogy a fiatal abbé vigye el a pergameneket Bieil abbéhoz és Emilé Hoffet-hoz a párizsi SaintSulpice szemináriumába vizsgálat és elemzés végett. Párizsi tartózkodása idején Sauniére állítólag felkereste a Louvre-t és reprodukciókat vásárolt Teniers és Poussin festményeiről – a megfejtett üzenetekben a sejtések szerint utalások voltak erre a két festőre.

A Rennes-le-Château-ba visszatérő Sauniére egyre különösebben kezdett el viselkedni. Először is folytatta a templom renoválását, melynek során kőtömböket ásott ki a földből, és feliratokat tüntetett el a sírkövekről. Ezután pedig, Marie Derarnaud kíséretében, hosszú sétákat tett a vidéken, és tetemes gyűjteményt halmozott fel látszólag értéktelen kövekből. Nem sokkal később kimerítő levelezésbe kezdett Európa-szerte, és bankszámlákat nyitott Dél-Franciaország stratégiai pontjain. Azután 1896-ban Sauniére hatalmas költekezésbe fogott: elindította a Szent Mária Magdolna-templom teljes körű felújítását és rejtjeles szimbólumokkal való újradíszítését, új utat és víztározót épített a falunak, magának pedig egy udvarházat, amelyet Villa Bethanaiá-nak nevezett el, és amelyben sohasem lakott. A villának gyönyörűen megtervezett parkja volt, egy Tour MagdaIának elkeresztelt oromdíszes toronnyal, amely a hegyoldalban épült, és pompás kilátást nyújtott a völgyre. Becslések alapján ennek az úgymond elszegényedett egyházközségnek a papja több millió dollárnak megfelelő összeget költött el az 1917-ben bekövetkezett halála előtti 20 év során. Mint az várható volt, Saunière extravagáns költekezése magára vonta a helyi egyházi hatóságok figyelmét, akik magyarázatot kértek tőle a hatalmas vagyon eredetéről. Amikor Sauniére nem volt hajlandó számot adni a vagyonáról, a püspök azzal vádolta, hogy törvénysértően pénzért misézett, és felfüggesztette hivatalából. Sauniére közvetlenül a Vatikánhoz fordult jogorvoslatért, ahol felülbírálták az ítéletet, és visszahelyezték őt állásába. 1917. január 17-én Saunière-t súlyos szélütés érte, és ebből nem tudott többé felépülni. A szélütés napja arról nevezetes a Sion-rend mitológiájában, hogy ez Szent Sulpicius ünnepnapja, és érdekes módon ugyanez a dátum állt a temető egyik sírkövén, amelyet Saunière megcsonkított. Állítólag a pap, aki felkereste Sauniére-t, hogy meghallgassa utolsó gyónását, megtagadta tőle az utolsó kenet feladását, és Saunière feloldozás nélkül halt meg január 22-én. A Villa Bethaniát a Dossiers Secrets is megemlíti mint „őshelyet” vagy anyaházat abból a 27 rendházból, amelyet a Sion-rend Franciaország-szerte birtokol. Továbbá Pierre Plantard, a Sion-rend

nagymestere célzott arra, hogy Rennes-le-Château a rend titkos archívumának rejtekhelye, és ezt a híresztelést csak alátámasztotta azzal, amikor birtokot vásárolt magának a környéken. Száz év elteltével sem szűntek meg a találgatások arról, mi tette gazdaggá Bérenger Saunière-t, és a mai napig kincsvadászok kutatnak azon a vidéken. De nem találtak soha semmi érdemlegeset, így a rejtély nem oldódott meg. Lásd még: Plantard, Pierre; Sion-rend; Saint-Sulpice-templom.

Sekina Sekináról Robert Langdon beszél a regényben egy egyetemi előadásán, amely a szexualitás szerepéről szól az Istenhez vezető úton. Langdon segít Sophie-nak feldolgozni, hogy résztvevőként látta a nagyapját egy ilyen rítusban. A Targumban – a Biblia arámi nyelvű fordításában -ez a kifejezés Istennek arra az alakjára utal, amelyben az emberek között megjelenik. Úgy tűnik azonban, hogy a középkori zsidó tudósok és filozófusok – hogy elkerüljék a zavart, illetve ennek a fogalomnak az antropomorf értelmezését, amelyre a szó bizonyos alkalmazásai adhatnak okot a Talmudban és a midrásokban, ahol nyilvánvalóan kiderül, hogy a fogalom nem lehet azonos Istennel – bevezettek egy külön női identitást a Sekina számára, noha neki csak jelentéktelen szerepe volt. Ez az elkülönült identitás vezetett aztán ahhoz, hogy egyes kabbalista művekben és rendszerekben „Isten társaként” jelenítették meg, és ebből következően sokkal fontosabb szerepet tulajdonítottak neki. Kabbalisztikus értelmezésben a Sekina csak valamennyi isteni parancsolat teljesülése révén egyesülhet újra Istennel – tehát ez az új messiás korát jelzi. Lásd még: Langdon, Robert; Neveu, Sophie.

Silas A regénynek ez a szereplője az Opus Dei tagja, és őszintén hiszi, hogy Isten munkáját végzi ámokfutása során. A test sanyargatásának gyakorlatát űzi, amikor ciliciumot visel a combján, és korbácsolja magát. A nevének nincsen semmilyen rejtett értelme; egyszerűen Szent Szilaszra utal, Szent Pál egyik társára, akiről (Barnabással együtt) ez áll az Apostolok cselekedeteiben (15, 22): „az atyafiak között főemberek valának”. Lásd még: Cilicium (vezeklőöv); Opus Dei.

Sion-rend Több évszázados titkos társaság, amelynek láthatatlan léte végig ott kísért A Da Vinci-kód cselekményében. Sophie Neveu nagyapjának, Jacques Saunière-nek – akiről később kiderül, hogy a Sion-rend nagymestere -meggyilkolása indítja be Sophie és Róbert Langdon nyomozását a rend nagy titka után, amelyet minél előbb fel kell fedniük, nehogy a rend ősellensége, az Opus Dei kezére kerüljön. A Sion-rend saját archívumában, a Dossiers Secrets-ben lefektetett „hivatalos” története szerint a rendet 1090-ben alapította a Szentföldön a francia Bouillon Gottfried, aki 1099-ben bevette Jeruzsálemet. Miután a város a keresztesek uralma alá került, Bouillon Gottfried elrendelte a Sion-hegyi Miasszonyunkapátság megépítését egy ősi bizánci templom romjain, amely Jeruzsálem városfalain kívül, a Sion-kaputól délre állt. Ez az apátság adott otthont az ágostai kanonokoknak, akik Gottfried tanácsadói voltak, és akik a Sion-rend dokumentumai szerint titokban részt vettek a rend katonai és közigazgatási szerveként működő templomos lovagok 1118-as megszervezésében. 1152-ben a Sion-hegyi Miasszonyunk-apátságból egy kisebb csapat kíséretéül szegődött a második keresztes hadjárat után Franciaországba visszatérő VII. Lajos királynak, akik az orléans-i

Saint-Samsonban nyertek elhelyezést. A csapat még szőkébb elitje a „Sion-hegyi kis apátságba” került Orléans külterületén, Saint-Jeanle-Blanc mellett. A rend dokumentumai szerint itt fogant meg annak a titkos társaságnak a gondolata, amely Sion-rend néven vált ismertté. A Sion-rend és a templomos lovagok összehangoltan működtek, mígnem egy döntő vitát követően 1188-ban bekövetkezett a „szilfa kettéhasítása” néven emlegetett hivatalos szakítás a normandiai Gisors-ban. A Dossiers Secrets szerint a két rend szétválása után a templomosok továbbra is nyilvánosan működtek saját, független nagymestereik irányítása alatt, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szerint, amíg 1307-bcn fel nem oszlatták a rendet. Ám a Sion-rend állítólag a szakítás után illegalitásba vonult, felvette a rózsakeresztesek Veritas-rendje alternatív nevet, továbbá a rejtjeles Ormus nevet is. A sejtetések alapján ez volt az eredete annak az ezoterikus mozgalomnak, amely később rózsakeresztesek néven bukkant fel az európai történelemben. A föld alatti Sion-rend nagymestereit hagyományosan „nautonniers” vagyis „navigátorok” néven ismerték. Az első hivatalos navigátor Jean de Gisors, aki jelen volt Gisors-ban „a szilfa kettéhasításakor”, és aki II. Jean néven 1188-tól 1220-as haláláig töltötte be a posztot. Úgy tűnik, hogy a Sion-rend navigátorai egy sajátos családi leszármazás szerint adták tovább a vezetést, de később az európai történelem néhány nagy hatású művésze, tudósa és kreatív figurája nyerte el a címet, ahogyan azt a Dossiers Secrets 1956-os keltezésű nagymesteri listája mutatja (lásd könyvünk külön címszavát: Nagymesterek a Sion-rend-ben). Több kiváló ember viselte a nagymesterí címet, köztük Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugó és Jean Cocteau, aki állítólag 1918 és 1984 között regnált. Nem egészen világos, ki lett a navigátor Jean Cocteau 1963-ban bekövetkezett halála után, de a cím végül Pierre Plantard-ra szállt, aki 1984-es lemondásáig a társaság közönségkapcsolataiért is felelt. Navigátori ideje alatt Plantard volt a legfőbb információforrása a Holy Blood, Holy Grail című nemzetközi sikerkönyvnek, amelynek szerzői közvetlen kapcsolatban álltak vele munkájuk során. 1982ben ez a könyv hívta fel az angol nyelvű világ figyelmét a Sion-rend

történetére. Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, a mű társszerzői éveket töltöttek nyomozással, genealógiák, rejtjelek és titkos társaságok történetének bogarászásával, amelyeket titkos dokumentumok jól időzített közreadása és négyszemközti interjúk révén adagoltak nekik, és ennek során végighajszolták őket az európai történelem és a politikai intrikák utolsó ezer évén. A szerzőknek végül is nem sikerült felfedniük a Sion-rend valódi célját. A Merovingok visszahelyezése Franciaország trónjára elsőséget élvezett Plantard listáján, de emellett az Európai Egyesült Államok gazdasági és politikai megteremtése is fontos volt számára, amely az Európai Unió létrejöttével és a helyi fizetőeszközöket fölváltó euró bevezetésével nagyrészt meg is valósult. Egyértelmű szándéknyilatkozat hiányában Baigent, Leigh és Lincoln kénytelen volt maga kidolgozni egy forradalmi elméletet arról, hogy a Meroving-vérvonal Jézus és Mária Magdolna (aki feltételezésük szerint francia földön keresett menedéket a keresztre feszítés után) leszármazottjainak családfáját viszi tovább, és így a Sion-rend célja nem más, mint az isteni utódok védel-mezese. Annak ellenére, hogy Pierre Plantard valójában soha nem erősítette meg, de nem is tagadta ezt az elméletet, több tucat könyv jelent meg az elmúlt 20 évben azt a lehetőséget taglalva, hogy Jézus és Mária Magdolna vérvonala talán még mindig létezik Európa arisztokrata családjaiban. Miután Plantard 1984-ben lemondott navigátor! posztjáról, a Sionrend újra illegalitásba vonult, miközben egymást érik a híresztelések, hogy milyen fedőszerv alatt működik. Ugyanezek a híresztelések szolgáltattak hátszelet számos fiktív lovagrend elterjedésének, amelyek azt állítják magukról, hogy ők az „igazi” Sion-rend. 2002. december 27-én a rend PoS jelzésű levélpapírján megjelent egy kommüniké, amely bejelenti, hogy a társaság ismét kilép a nyilvánosság elé; Pierre Plantard korábbi magántitkára, Gino Sandri írta alá főtitkárnak címezve magát, navigátorként pedig egy titokzatos, névtelen nő. Ám sok bennfentes mindezt csak reklámfogásnak tekintette. így a Sion-rend léte továbbra is megfejteden rejtély marad. Lásd még: Dossiers Secrets; Nagymesterek a Sion-rendben; Plantard, Pierre.

Sub Rosa Jacques Saunière egy jellel adta tudtára Sophie-nak, hogy most ne zavarja: egy rózsát tűzött a dolgozószobája ajtajára, amikor bizalmas telefonbeszélgetést folytatott vagy egyedül akart maradni. A latin „sub rosa” kifejezés jelentése „titkos”, „bizalmas”, „személyes” – szó szerinti fordítása: „a rózsa alatt” – egy ősi legenda nyomán, amelyben a rózsa a titokkal áll kapcsolatban. A legenda maga is egy klasszikus mítoszra megy vissza, amelyben Cupido egy rózsát ad a hallgatás istenének, Harpokratésznek, hogy rávegye, ne árulja el Venus titkait. A római tanácstermekben gyakran festettek rózsákat a mennyezetre, hogy figyelmeztessék a vendégeket: bármi hangzik is el az asztalnál, azt sub rosa vegyék.

Sziklás Madonna Nagyapja, Jacques Sauniére egy rejtélyes nyomravezetőt hagy unokájának a Mona Lisát védő üvegre írva: „So dark the con of man” („Minő sötét az emberi ármány”). Ez valójában egy anagramma, amelynek a megoldása a Sziklás Madonna hoz vezeti el Sophie-t. A festmény mögött egy kulcsot talál, amelyről később kiderül, hogy egy letéti széfet nyit, amelyben fontos tárgyat rejtettek el. A Sziklás Madonna címet Leonardo da Vinci két vallásos tárgyú képe is viseli, amelyek Szűz Máriát ábrázolják a gyermek Jézussal, Keresztelő Szent Jánossal és egy angyallal, akit Uriel arkangyalnak vélnek. A kompozíció háromszög elrendezésű, a csúcson Mária foglal helyet. A korábbi és zavarba ejtőbb verziót 1483. április 25-én rendelték meg a milánói San Frencesco Grande-templom számára. Ívelt

fatáblára olajjal festett képről van szó, a mérete 199 x 122 cm. A Szeplőtelen Fogantatáskápolna középső oltárképének szánták. A megrendelés annak a keresztény legendának az ábrázolására szólt, amely szerint a Heródes elől Egyiptomba menekülő Szent Család egy sivatagi barlangban talált menedéket, és itt találkoztak a gyermek Keresztelő Szent Jánossal és a védelmére rendelt arkangyallal. Noha a Bibliában nem szerepel, a jelenet része az ortodox keresztény legendáriumnak. A festmény sziklás barlangot ábrázol, középen az ülő Szűz Máriával. Mellette ül a két gyermek – Jézus és Keresztelő Szent János –, míg az angyal a balján térdel, kissé hátrább a gyermekeknél. A Szűz Mária jobbján ülő – Keresztelő Szent Jánosnak vélt – gyermek fél térdre ereszkedve imára kulcsolja a kezét, Szűz Mária pedig átöleli a vállát a jobb kezével. Másik oldalán, kissé távolabb, keresztbe tett lábbal ül a Jézusnak vélt másik gyermek. A kis Jézus áldó gesztussal emeli jobb kezét a másik gyermek felé. Szűz Mária lefelé fordított tenyere Jézus feje és az angyal kinyújtott ujja fölött van; az angyal Jézus mögött ül, de a Szűz Mária jobbján ülő, másik gyermekre mutat. Miután Leonardo da Vinci egyik gyermeket sem nevezte meg, nehéz eldönteni, hogy melyikük Jézus és melyikük Keresztelő Szent János. Széles körben elfogadott feltételezés, hogy az áldást osztó gyermek Jézus, míg az alárendelt szerepet játszó gyermek Keresztelő Szent János. Ezt a vélekedést támasztja alá a festmény második változata is, amelyen a Mária jobbján lévő, hosszú, vörös keresztet tartó gyermek Keresztelő Szent János. Csakhogy ezt a keresztet később adhatta hozzá a képhez egy másik festő, és talán nincs összhangban Leonardo szándékával. Elfogulatlanul nézve a képet valószínűbbnek tűnik, hogy az imádkozó gyermek Jézus, nem pedig Keresztelő Szent János, mivel az előbbi közelebb ül Máriához, aki dédelgeti és védelmezi. Ez esetben a Szűz Máriától távolabb ülő gyermek volna Keresztelő Szent János, akit a társaságában lévő arkangyal védelmez. Ezt az elméletet fejti ki könyvében (The Templar Revelation) Clive Prince és Lynn Picknett – többek között ezt a könyvet látja Sophie Leigh Teabing polcán.

Sokan persze nem fogadják el ezt a feltételezést, mivel ez azt jelenti, hogy Keresztelő Szent János játssza a fontosabb szerepet. Ám ez a változat mélyebb szimbolikát rejthet, mint az első olvasatra tűnik. Például a két gyermek ábrázolása azt a templomos hagyományt tükrözheti, amely nagyobb tiszteletben tartja Keresztelő Szent Jánost, mint Jézust. Furcsa az angyal kinyújtott mutatóujja és Szűz Mária bal kezének tartása is. Prince és Pick-nett azt sugallja, hogy Mária keze mintha egy láthatatlan fejet markolna, míg az arkangyal ujja mintha ennek a láthatatlan fejnek a nyakát vágná el. Ez arra utal, hogy Leonardo da Vinci határozottan azonosítja a gyermek Keresztelő Szent Jánost, akit a Biblia szerint később lefejeztek. Úgy tűnik, hogy a festményt megrendelő testvériség a keresztény hivatkozásokat hiányolta a képről – például József ábrázolását. A festmény végül XII. Lajos francia király tulajdonába került, és ma a Louvre őrzi. A második változatot, egy 190 x 120 cm-es fatáblára festett olajképet, 1503-ban rendelték meg az előző helyett, és ma a londoni National Galleryben látható. Ezen a változaton valamivel nagyobbak az alakok, és glória van a fejük felett. Az arkangyal nem mutat a Szűz Mária jobbján ülő gyermekre, aki itt – mint említettük – Keresztelő Szent János keresztjét tartja. Ennek alapján úgy tűnik, hogy erről a képről eltávolították vagy kiirtották a szimbólumokat, hogy megfeleljen az egyházi vezetők elvárásainak. Miután Leonardo állítólag a Sion-rend egyik nagymestere volt, természetes, hogy mélyebb jelentést keresünk a képein. Ha Leonardo valóban titkos szimbólumokat rejtett el a műveiben, akkor a Sziklás Madonna első változata nyilván jó eséllyel pályázhat e feltevés bizonyítására. Lásd még: Leonardo da Vinci; Neveu, Sophie; Saunière, Jacques.

Teabing, Leigh Te ab ing, A Da Vinci-kód egyik főszereplője a Cháteau Viliette nevű pazar kastélyban él, Versailles mellett. A Leigh Teabing név részben anagramma, részben direkt utalás a Holy Blood, Holy Grail két szerzőjére, Michael Baigent-re és Richard Leigh-re. A Teabing a Baigent anagrammája. Lásd még: Holy Blood, Holy Grail.

Temple Church A Da Vinci-kód egyik talányának megfejtése ebbe a templomba vezeti el Langdont, Sophie-t és Teabinget, noha a nyom utóbb hamisnak bizonyul. A Fleet Street és a Temze között található londoni Temple Church a 12. században épült. Máig használatban van: vasárnaponként istentiszteletet tartanak benne, és szerdától vasárnapig látogatható. A templomos lovagok építették, akik a templom elkészülte előtt a londoni High Holbornban találkoztak még Hughes de Payens, a rend első nagymestere és az eredeti kilenc lovag egyikének irányítása alatt. Miután a rend kinőtte ezt a helyet, eldöntötték, hogy megveszik azt a területet, ahol ma a templom áll, és egy sokkal nagyobb épületet emelnek maguknak. Az eredeti területen nemcsak a mai templom állt, hanem házak a lovagoknak, „rekreációs” és katonai gyakorlóterek és létesítmények is. A rend fiatal tagjai, a novíciusok nem léphettek be London városába a Temple kormányzójának engedélye nélkül. Az épület két külön részből áll: az egyiket kerek templomnak nevezik, míg a hozzá csatlakozó négyszögletes szárnyat szentélynek. A szentélyt mintegy ötven évvel később építették hozzá a kerek templomhoz. A kerek templom a jeruzsálemi Szent Sír-templom mintájára készült, a templomos rend hagyományait követve. Itt találjuk a világ legelső, szabadon álló szürkemárvány oszlopait, amelyek körülfogják a 16 méteres átmérőjű hajót. A falakat eredetileg élénk színű festés díszítette. A kerek templomot 1185. február 10-én szentelte föl Heraclius jeruzsálemi pátriárka. Egyesek feltételezik, hogy II. Henrik angol király is jelen volt a ceremónián. A kerek templomnak van néhány izgalmas építészeti jellegzetessége. Ahogyan az A Da Vinci-kódban olvasható, kilenc lovag márvány koporsója található itt, a terem közepén elrendezve. A regény főszereplői köztük keresik azt a

lovagot, akit egy pápa tett sírba… – legalábbis ez áll abban a feladványban, amely reményeik szerint elvezeti őket a Szent Grálhoz. A lovagok leghíresebbike William Marshal, aki azt akarta, hogy templomos lovagként temessék el, ezért a halála előtt felvétette magát a rendbe. Marshalt 1167-ben ütötték lovaggá, és nagyszerű küzdő volt: országszerte fellépett a lovagi tornákon és vagy 500 párviadalban győzött – egyetlenegyszer sem maradt alul. Marshal közvetítő szerepet vállalt a rebellis bárók megfékezésében is, akik 1215-ben Runnymede-ben rákényszerítették János királyt a Magna Charta (a király hatalmát korlátozó szerződés) aláírására; a Temple Church kitüntetett helyszíne volt az előzetes tárgyalásoknak. János király fiának, III. Henriknek – aki szintén kifejezésre juttatta azt a vágyát, hogy halála után ebben a templomban akar nyugodni – az uralkodása idején Marshal töltötte be a régensi tisztet. Mivel Henrik a templomban kívánt temetkezni, úgy döntöttek, hogy lebontják az eredeti kórust, és a mai szentéllyel kibővítik az épületet; ezt a szárnyat 1240-ben, áldozócsütörtökön szentelték föl. Ám mindez feleslegesnek bizonyult, mivel III. Henrik megváltoztatta a végakaratát, és inkább a Westminster-apátságban kívánt nyugodni, de egyik korán elhalt fiát a Temple Churchben temették el. A Temple kormányzója, ahogy az egy nagy hatalmú rendnek dukál, Primus Báróként – a birodalom első bárójaként – ott ült a Parlamentben. A Temple negyedben szállásolták el a pápai legátusokat, az Európa minden részéből érkező királyokat és méltóságokat, és itt működött az egyik első letéti bank is: itt helyezték el a birodalom nemeseinek és lovagjainak vagyonát, akik a rendet bízták meg értékeik megőrzésével. 1307. után, amikor szétverték a templomos lovagok rendjét, II. Edward koronabirtokká tette a templomot. Később a kórházas lovagok rendjéé lett, akik két jogászkollégiumnak adták bérbe a negyedet (közös, máig használt elnevezésük: Inns of the Court, az általuk bérelt terület alapján: Inner, illetve Middle Temple). A templomot közösen használták, mígnem 1608-ban I. Jakab állandó használatba adta nekik. Ez a rendelet ma is érvényben van. A Temple Church számos történelmi eseménynek volt tanúja: a Magna Charta megszületéséhez vezető tárgyalásoktól a templomos lovagok bukásán át az 1580-as évek hitvitájáig, amely a kálvinista és

az anglikán egyház között zajlott; Sir Christopher Wren átépítési munkálataitól – akinek az első orgonáját köszönheti a templom —az 1941-es német bombatámadásig, amikor kigyulladt a kerek templom tetőzete, megsemmisült az orgona és a viktoriánus díszítmények jó része. Ugyanez a bombázás helyrehozhatatlan károkat okozott a hajó szürkemárvány oszlopaiban, amelyek megrepedeztek a forróságban, és utóbb ki kellett cserélni őket. Érdekes adalék, hogy az eredeti márványoszlopok kissé kifelé hajoltak, és az új oszlopokat is ugyanúgy állították be. A templomot 1958 novemberében szentelték fel újra. William Shakespeare a IV. Henrik első részében leírja a két rózsa leszakítását a Temple kertjében, ami a Rózsák háborújának kezdetét fémjelezte. A jelenet emlékére 2002-ben fehér és piros rózsákat ültettek el itt. Lásd még: Templomos lovagok.

Templomos lovagok A templomos lovagrendet, a legelső harcoló szerzetesrendet 1118-ban alapították, amikor egy champagne-i lovag, Hugues de Payns és nyolc társa hűségesküt fogadott Jeruzsálem ura, a pátriárka előtt. Kezdetben alamizsnából éltek, és Krisztus Szegény Lovagjai volt a nevük. A templomos lovagok újra meg újra szóba kerülnek A Da Vincikódban, vagy a Szent Grállal, vagy a jeruzsálemi templom állítólagos kincsével kapcsolatban. A lovagok hamarosan hordani kezdték a híres fehér ruhát, amelyet a cisztercitáktól vettek át, és vörös keresztet adtak hozzá. Kezdetben arra esküdtek fel, hogy védelmezik a Szentföldre vezető utakat, amelyeken az első keresztes hadjárat után zarándokok áramlottak Európából Jeruzsálembe. Ám a lovagok rövid idő alatt önálló hatalomra tettek szert; a látszólag szigorú szerzetesi életmód ellenére sokan csatlakoztak a rendhez. Az egyház akkoriban erősen pártolta a templomosokat. Javaik után nem fizettek adót, elhalmozták őket kegyekkel, a törvények felett álltak, és még dézsmát sem kellett fizetniük, pedig ez mindenkire nézve kötelező volt. Kivételezett helyzetük egyre nagyobb ellenszenvet keltett a világi papság bizonyos köreiben. Hatalmukat tükrözték és erősítették azok az impozáns várak, amelyeket a Szentföldön építettek; ezek egyszerre voltak katonai erősségek és szent helyek, ahová a harcoló szerzetesek visszavonulhattak. A templomos lovagok elnevezés arra utalhat, hogy történelmi főhadiszállásuk a Sziklatemplom volt a jeruzsálemi Templomok hegyén, amelynek ők a Templum Domini nevet adták. Sokak szerint a Salamon építette legendás jeruzsálemi templomnak – és állítólagos kincsének – a helye. A templomosoknak a későbbiekben épített kápolnái és erődítményei az itteni mintát követték, köztük a londoni Temple Church is. A templomos lovagok élvezték Szent Bernátnak, a cisztercitarend alapítójának támogatását, aki az egyházon belül szószólója volt az ügyüknek. Ennek eredményeképpen számos pápai bullához jutottak, amely felhatalmazta őket arra, hogy adót és tizedet

szedjenek az általuk ellenőrzött területeken. Ez egyszersmind hatalmat és tekintélyt is adott nekik. A rend szervezte meg az első nemzetközi bankrendszerek egyikét; a gazdag lovagok és földbirtokosok gyakran helyezték biztonságba vagyonuk egy részét a rendnél – jutalék fejében, természetesen. A templomosok végül hatalmas birtokokra tettek szert mind Európában, mind a Közel-Keleten. Egy spanyol hadjáratuk után még ahhoz is közel kerültek, hogy megszerezzék az Aragóniai Királyságot. A rendről idővel elterjedt, hogy titkai és különös szertartásai vannak; hírhedtsége és roppant anyagi, katonai ereje együttesen okozhatta 1307-es bukását. 1307. október 13-án, pénteken (innen ered az a hiedelem, hogy péntek 13-a szerencsétlen nap) Franciaországban számos templomos lovagot fogott el Szép Fülöp. Sokukat megkínozták és kivégezték, másokat arra kényszerítettek, hogy vallják be eretnek cselekedeteiket, köztük a bálványimádást, amelynek a kecskefejű Baphomet előtt hódolnak. V. Kelemen pápa bullát adott ki, amelyben feloszlatta a rendet; ezzel a templomos lovagrend hivatalosan megszűnt létezni. Ám a jelek szerint a maradványai tovább éltek, elsősorban Skóciában, ahol az egyházból már kiközösített Robert Bruce örömmel fogadta be a rendet. Egyesekben az is felmerült, hogy a templomos lovagok egy csapata is harcolt a skótok oldalán az 1314-es bannockburni csatában, amelyben Bruce tízezres seregének sikerült megfutamítania az angolok huszonötezres haderejét. A rend feloszlatása óta folynak a találgatások arról, hogy a templomosok valami nagy kincs birtokába jutottak a Templomok hegyén. Történetek keringenek könyvekkel és iratokkal megtöltött ládákról, amelyeket bukásuk előestéjén kimenekítettek Franciaországból – a számos gyanúba vett angliai és skóciai helyszín valamelyikére. Elméletek sokasága szól arról, hogy nemcsak nagy kincset találtak a Templomok hegye alatt, hanem a Frigyládát és magát a Szent Grált is – olyan információkat, amelyek kárt okoznának az egyháznak. Szóbeszédek és legendák kötik a templomosokat a Rosslyn-kápolnához és a dél-franciaországi Rennes-le-Château-hoz, amely központi szerepet játszik a Sion-rend történetében.

A templomosok végül saját sikereik áldozataivá váltak. Hatalmuk és pozíciójuk rendkívül népszerűtlenné tette őket az egyház bizonyos köreiben, és ez vezetett bukásukhoz. Pusztulásukat végképp elkerülhetetlenné tette, hogy Szép Fülöp francia király rá akarta tenni a kezét a templomos rend bankrendszerére és hálózatára. A templomosok védelmezték volna a Szent Grál titkát? De egyáltalán mi volt az? Valószínűleg nem így van, de erre csak akkor kapnánk választ, ha megtalálnák a kincset. Lásd még: Baphomet; Bemard de Clairvaux (Clairvaux-i Szent Bernát); Szent Grál; Sion-rend.

Utolsó vacsora Számos tudós és művészettörténész szemében Leonardo Utolsó vacsorája a világ legnagyobb festménye. A Da Vinci-kódban Dan Brown kitér a kép néhány részletének lehetséges szimbolikus értelmezésére, amikor Leigh Teabing házában bevezetik Sophie-t abba az elgondolásba, hogy Leonardo egy nagy titkot rejtett el ebben a remekművében. Az Utolsó vacsora freskó, amelyet a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának falára festett a mester. Már Leonardo korában is a leghíresebb és legjobb művének tekintették. 1495 és 1497 között festette, de a kortársi feljegyzések szerint már húsz év múlva romlani kezdett az állaga. A freskó mérete 460 x .880 cm, és a száraz vakolatra vastag rétegben felvitt tojástemperával készült. A festés főrétege alatt nagyjából fölvázolt kom-pozíciós szerkezet vöröses színű, és az előkészítő eszközként használt kartonokat előlegezi Leonardo művészetében. Úgy vélik, hogy nem a Santa Maria delle Grazie-kolostor, hanem Lodovico Sforza, Milánó hercege rendelte meg a képet, akinek udvarában Leonardo hírnévre tett szert.

A kép témája az a pillanat, amikor Jézus bejelenti, hogy az egyik tanítványa el fogja őt árulni. Ezt Padok munkájából tudjuk, aki könyvének (Divina Propor-tione) harmadik fejezetében ír erről. Leonardo pontosan azt a momentumot örökítette meg, amelyben az asztal körül ülő apostolok különböző reakciókat adnak a bejelentésre. Hogy élethűen adhassa vissza az érzelmeket, Leonardo számos kortársának pózait, arckifejezéseit és fiziognómiáját tanulmányozta, és vázlatait később beledolgozta a freskóba. Az egyes apostolok kiléte sokat vitatott kérdés, de a festmény luganói másolatán látható feliratok alapján a következők vannak a képen, balról jobbra: Bertalan, az ifjabb Jakab, András, Júdás, Péter, János, Tamás, az idősebb Jakab, Fülöp, Máté, Tádé és Simon, a zelóta. Számos művészettörténész szerint a kompozíciót úgy kell tekinteni, mint az úrvacsora ikonografikus értelmezését, mivel Jézus két kezével az asztalon lévő kenyérre és borra mutat. Mások szerint a kép csak az árulás bejelentését ábrázolja. Abban viszont a legtöbb művészet-történész egyetért, hogy mi a festmény ideális nézőpontja: 4-4,5 méterrel a padló szintje fölött és 8-10 méter távolságból. Egyesek azt állították, hogy a kompozíció és a perspektíva rendszere az összhangzattan zenei kánonján alapul, noha ezt újabban vitatják. Az ugyanezt a jelenetet ábrázoló képek között az Utolsó vacsora abban egyedülálló, hogy az apostolok milyen megdöbbentően eltérő érzelmekkel és reakciókkal fogadják a hírt, hogy egyikük el fogja árulni Jézust. Ezekben a részletekben és kompozíciójukban egyetlen Utolsó vacsora sem közelíti meg Leonardo művét. De miféle állítólagos titkokat rejtett el a mester ebben a remekében? Clive Prince és Lynn Picknett azt írják a könyvükben (The Templar Revelation), hogy a mű számos strukturális eleme árulkodik kódolt szimbólumokról. Először is úgy vélik, hogy a Jézus jobbján (a mi nézőpontunkból balra) ülő alak valójában nem János, hanem egy nő. Ruházata ellentétes színű, mint Jézusé, és ellenkező irányba hajol, mint Jézus központi figurája, így V alakú tér keletkezik köztük, míg a testük M alakot formáz.

Másodszor, Péter mellett van a képen egy kést markoló kéz, amelyhez látszólag nem tartozik test. Prince és Picknett azt állítja, hogy ez a kéz nem lehet a kép egyik figurájáé sem. Harmadszor, közvetlenül Jézus balján (nekünk jobbján) Tamás felemelt ujjal – vagy, ahogyan a szerzők nevezik, a János-gesztussal – fordul szembe Jézussal. Végezetül azt is állítják, hogy a Jézusnak hátat fordító Tádé alakja valójában Leonardo önarcképe. Vegyük sorra ezeket az állításokat! Közelebbről megvizsgálva a festményt kiderül, hogy a Jézus jobbján (nekünk balra) ülő alaknak valóban vannak női vagy nőies vonásai. Prince és Picknett odáig megy, hogy a köntös ráncai egy női mell körvonalait rejtik. Való igaz, Leo-nardótól nem volt idegen, hogy feminin tulajdonságokat és vonásokat adjon számos férfialakjának portréjához. Például ha jobban megnézzük a Keresztelő Szent Jánosról festett híres képét, már-már hermafrodita vonásokat találunk a sápadt, szőrtelen testen. De mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy az Utolsó vacsorán Jézus és János (vagy a nőalak) ellenkező irányba hajló teste V alakú teret hoz létre kettejük között, míg a testük körvonalai együttesen M-et formáznak? Van ennek szimbolikus értelme? Prince és Picknett amellett érvel, hogy a figuráknak ez a szokatlan beállítása, párosulva „János” feminin vonásaival, elárulja nekünk, hogy ez valójában Mária Magdolna portréja, mivel a V a szent nőiség jelképe, az M pedig Mária Magdolnát akarja jelenteni. Akár egyetért valaki ezzel a hipotézissel, akár nem, kétségtelenül eredeti és izgalmas értelmezés. És most térjünk rá a híres test nélküli kézre! Kinek a keze látható az asztal bal felén, Péter alakja mellett? Miért markol tőrt vagy kést ilyen fenyegető gesztussal? Újabb különös sajátság, hogy Péter olyan fenyegető mozdulatot tesz, mintha a bal kezével el akarná vágni a nőies figura nyakát. Mit akart ezzel kifejezni Leonardo? Tüzetesebb vizsgálat és a kép részleteinek alapos megfigyelése után nyilvánvalónak tűnik, hogy a kérdéses kéz a késsel valójában Péteré, aki – kétségtelenül sután és természetellenesen — kicsavarja az oldala mellett nyugvó jobb kezét. Ami Péter bal kezét illeti, amellyel a János/Mária figura nyakát elvágó mozdulatot tesz, erre magyarázat lehet, hogy Péter egyszerűen csak a szomszédja

vállára teszi a bal kezét. De úgy tűnik, ez a vita még nem jutott nyugvópontra. Ami a Jézustól közvetlenül balra (nekünk jobbra) ülő Tamást illeti, ő valóban fölemeli a bal mutatóujját, látszólag fenyegetően. Ez a János-gesztus, ahogyan Prince és Picknett nevezi, Leonardo számos művén megjelenik, ahogy más kortársak képein is. Röviden összefoglalva ez a gesztus állítólag a föld alatti tudás és bölcsesség áramlatát fejezi ki, amelynek hiedelemstruktúrája azon a nézeten alapul, hogy Keresztelő Szent János sokkal jelentősebb szerepet játszott annál, mint amilyet a Szentírás tulajdonít neki. Akik kíváncsiak a teljes magyarázatra, olvassák el Prince és Picknett könyvét. Tádé alakja valóban emlékeztet Leonardóra, ahogyan híres önarcképén ábrázolta magát. Leonardo több festményén, amelyen szerepel Jézus vagy a Szent Család, visszatérő téma, hogy legalább egy figura hátat fordít a központi alaknak – lásd például a Háromkirályok imádását. Az Utolsó vacsora nemrégiben befejezett és sokat vitatott restaurálása számos új és izgalmas vonását hozta napvilágra ennek a lenyűgöző műremeknek. Tényleg úgy tűnhet, hogy elrejtett üzenetek és elfeledett szimbólumok találhatók rajta és sok más Leonardo-képen, noha az értelmezésük nem világos, és ez vezetett a rengeteg feltevéshez és elmélethez. Ezen a téren még sok tennivaló vár ránk a jövőben, ha valamennyire is meg akarjuk közelíteni ennek a kivételes elmének a gondolkodását. Lásd még: Háromkirályok imádása; Leonardo da Vinci.

Vitruvius Vitruvius, az építész azt írta egy munkájában, hogy a természet a következőképpen szabta meg az emberi test arányait: 4 ujj annyi, mint egy tenyér; 4 tenyér annyi, mint 1 láb; 6 tenyér annyi, mint 1 könyök; 4 könyök pedig egyenlő az ember magasságával. 4 könyök, azaz egy lépés és 24 tenyér tesz ki egy embert. Vitruvius ezeket a mértékeket használta épületeiben. Ha akkora terpeszbe állunk, hogy a magasságunk 1/14 részével csökkenjen, és fölemeljük a kezünket, amíg a középső ujjunk egy szintbe nem kerül a fejtetőnkkel, akkor a kinyújtott végtagok középpontja a köldök lesz, míg a lábak közötti tér egyenlőszárú háromszöget alkot. Az ember

kinyújtott karjainak hossza megegyezik a magasságával. A hajtőtől az áll aljáig annyi, mint az ember magasságának tizedrésze; az áll aljától a fejtetőig a magasság nyolcadrésze; a mell legfelső pontjától a fejtetőig a magasság hatodrésze. A melltől a hajtőig annyi, mint az egész ember hetedrésze. A mellbimbótól a fejtetőig az ember negyedrésze. A vállak közötti legnagyobb távolság az ember negyedét teszi ki. A könyöktől az ujjhegyekig az ötödrészét; a könyöktől a hónaljig a nyolcadrészét. A teljes kéz az ember tizedének felel meg; a nemi szervek kezdeténél van az ember középpontja. A láb az emberi test hetedrésze. A talptól a térd aljáig az ember negyedrésze. A térd aljától a nemi szervekig szintén negyedrészt kapunk. Az áll aljától az orrig és a hajtőtől a szemöldökig megegyező a távolság, a fül pedig az arc egyharmada. A fönti szakasz Leonardo da Vinci szövege, amelyet a Vitruviustanulmányhoz mellékelt. Valójában Vitruvius szövegének fordítása, ahogyan eredetileg Leonardo rajza is egy Vitruvius munkáiról szóló könyv illusztrációja volt. A Vitruvius-tanulmány – más címen Az emberi test arányai Vitruvius nyomán – Leonardo egyik leghíresebb és legemlékezetesebb műve. A Da Vinci-kód szerint ez Sophie Neveu legkedvesebb Leonardo képe, és a nagyapja, Jacques Saunière a rajzon ábrázolt pózt veszi fel a halála előtt. A széttárt karú és lábú ember képét reprodukáló poszter jó néhány nemzedék falát díszítette már. Vitruvius római mérnök, író és építész volt; a Kr. e. I. század végétől a Kr. u. I. század elejéig élt. Egyetlen terjedelmes könyve, a De Architectura, tíz hatalmas enciklopédiafejezetből áll, amelyekben a római várostervezés, a mérnöki munka és az építészet kérdéseit taglalja – de az emberi test arányainak is szentel egy szakaszt. Újrafelfedezése és jelentősége a reneszánsz korban hozzájárult a klasszicizmus térhódításához, amely az ezt követő korszakokban is éreztette hatását. A Vitruvius-tanulmány felépítése, ahogyan azt Leonardo rajza is szemlélteti, teljes egészében a fönt idézett Vitruvius-szöveget veszi alapul; az emberi test itt megadott arányai, amelyek nagyjából pontosnak bizonyultak, a geometriai ésszerűségre helyezik a hangsúlyt, kis egész számok alkalmazásával építve fel a kompozíciót.

Lásd még: Leonardo da Vinci; Neveu, Sophie; Sauniére, Jacqucs.

Köszönjük Piróth Attilának a természettudományos részek fordításához nyújtott szakmai segítségét.

{1}

Nyersfordításban: A természet és törvényei / Az éjben rejtőzve nyugszanak; /

(De) szólott Isten: legyen Newton! / És lón mindenütt világosság.