Paul Cézanne levelei [PDF]

Zitiervorschau

Paul Cézanne levelei GYŰJTÖTTE, JEGYZETELTE ÉS ELŐSZÓVAL ELLÁTTA JOHN REWALD

CORVINA KIADÓ 1971

A fordítás a Paul Cézanne, correspondance recueillie, annotée et préfacée par John Rewald (Bernard Grasset Éditeur, Paris. 1937) c. mü alapján készült, a szerző által közzétett új dokumentumokkal kiegészítve A kiadó köszönetét mond John Rewald professzor úrnak a gyűjteményéből származó fényképek szíves átengedéséért A prózai szöveget fordította Illyés Mária A CXXIV., C X X V , C X X X . , CXXXVl. levelet valamint „A provence-i vér" című könyvismertetést Körber Ágnes fordította A verseket fordította Hárs Ernő A fordítást ellenőrizte Kelemen Imre A magyar kiadás bevezetőjét írta Németh Lajos

© La Société des Éditions Grasset Fasquelle, Paris

Felelős kiadó a Corvina kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Kömer Éva. Műszaki vezető: Horváth István Műszaki szerkesztő: Horváth Frigyesné Készült 16 A/5 ív+2,5 ív melléklet terjedelemben, 3150 példányban 70.0241/1. Zrínyi Nyomda. Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre C0716-h-7175

BEVEZETŐ A MAGYAR KIADÁSHOZ

Az élete vége felé már voltak néhányan, akik tudták, hogy Cézanne a legnagyobbak közül való, a halála után pedig művészetének értéke és jelentősége minden ellenvetést elhallgattatott, és több évszázados fejlő­ dést lezáró, ám egyúttal új utat nyitó mestert tisztelt benne a művészet­ történelem. Cézanne kora, a XIX. század utolsó negyede, illetve a századforduló, az európai művészet nagy sorsfordulója volt, érvényüket vesztett eszté­ tikai értékek eltakarításának és új értékek teremtésének a kora. Horderejében a középkor és a reneszánsz korszakváltásához hasonlítható az az átalakulás, amelynek a festészetben az impresszionisták, majd a posztimpresszionisták voltak a mozgatói, és talán Cézanne volt a „primus inter pares”, az „első az egyenlők között”. Ezért szentel a művészettörté­ nelem olyan megkülönböztető figyelmet minden adatnak, amely Cézanne életére vagy művészetére vonatkozik. Annál szükségesebb ez, mert Cézanne nem tartozott a Delacroix vagy Van Gogh típusú művészek közé, akik­ nek életét végigkísérték a naplójegyzetek vagy az annak minősülő levelek, mint például Van Goghnak testvéréhez, Theóhoz írt levélsorozata. Nem érdeklődött úgy az elméleti kérdések iránt, mint Seurat, akinél a quattrocento

problematikusaihoz

hasonlóan

a

festői

tevékenység

összefonódott

a teoretikuséval. Nem írt naplót, nem alakított ki művészetét igazolni akaró esztétikai rendszert, nem polemizált festészete bírálóival. De Octave Maushoz, a brüsszeli „Le Groupe des XX” („Húszak”) modern szellemű művészcsoport szervezőjéhez 1889. november 27-én intézett levele is mutatja, hogy ha nem is foglalta írásba vagy naplójegyzetekbe ars poeticá­ ját, festői gyakorlatát szüntelen meditáció kísérte: „...a nagyon is jogos bírálatoktól való féltemben elhatároztam, visszavonultan, csöndben dol­ gozom addig, míg képes nem leszek elméletileg megvédeni próbálkozásaim eredményét” - írja szerényen. Kialakította tehát ars poeticáját, ez azon­ ban csak töredékekből, reflexiókból rekonstruálható, leveleiből és a fel­

jegyzett baráti beszélgetésekből szűrhető le. Az utóbbiak ugyan több eszté­ tikai gondolatot tartalmaznak, a levelek azonban feltétlenül hitelesebbek. A Cézanne-ra vonatkozó emlékezésekből, illetve a vele folytatott beszél­ getések rekonstrukcióiból három kiadvány emelkedik ki: Émile Bemard (Souvenirs sur Paul Cézanne et lettres inédites. Mercure de Francé, 1er et 15 octobre 1907), Ambroise Vollard (Cézanne, Paris, 1914) és Joachim Gasquet azonban arcát

(Paul Cézanne, Paris, 1921) műve. Szellemesen jegyezte meg velük kapcsolatban René Huyghe: ahhoz, hogy Cézanne igazi

megleljük,

meg

kell

kísérelni

szétrombolni

„Cézanne-Émile

Ber-

nard”, „Cézanne-Joachim Gasquet” és „Cézanne-Vollard-Ubu” alakját. Csakugyan, a festészet elméleti kérdései iránt fogékony Bemard némiképp túlintellektualizálja

Cézanne

nézeteit;

Gasquet

emlékezéseiben

túl

sok

a

lírai, irodalmias elem, amely pedig épp az öregkori Cézanne-ra - akivel pedig Gasquet talákozott - korántsem volt jellemző; Vollard, a rafinált kereskedő viszont nagy ügyfeléről inkább csak kuriózumokat őrzött meg. A levelek magától értetődően megbízhatóbb források, annak ellenére, hogy túlnyomó részük nem annyira Cézanne művészetét, mint inkább életútját segít megismerni. Cézanne nem volt alanyi művész, maga is úgy vélte - mint ahogy a leveleket közreadó John Rewald is idézi bevezetőjében a Gasquet-hez írt 1896. április 30-i keletű levélrészletét-, hogy „úgy is lehet jó festészetet csinálni, ha az ember nem vonja magánéletére a figyelmet. Hiszen igaz, hogy a művész szellemileg egyre magasabbra tör, de az ember maradjon a háttérben. Öröme csupán a munka legyen.” Ha indulásakor romantikus indulatok fűtötték is, csakhamar a megfigyelő objektív attitűdjét követte, és érzelmeit, egyéni vágyait és törekvéseit nem engedte műveiben érvényre jutni. Életkörülményeinek, baráti körének, gondolatvilágának az ismerete azonban mégsem hanyagolható el művészete megértése szempontjából, és életsora rekonstruálásában nagy segítséget nyújtanak az itt közreadott levelek. *

Miután a levelek túlnyomó része Cézanne mindennapjaira vonatkozik, az összefüggések jobb megértése miatt szükséges röviden ismertetni életét, családi körülményeit, baráti körét, festőtársaihoz és a festészeti irányok­ hoz való viszonyát.

1839. január 19-én született Aix-en-Provence-ban, a francia délvidék egyik legjellegzetesebb városában. Apja, aki Cesane (Cézanne) faluból származott,

1825

körül

költözött

Aixbe.

Először

kalapos

volt,

majd

1847-ben átvette a csődbe jutott Barges-bankot, és a következő évben Cabossol nevű társával maga alapított bankot. 1844. január 29-én fele­ ségül vette Anne-Elisabeth-Honorine Aubert-t, akitől ekkor már két gyermeke volt, Paul és a nála két évvel fiatalabb Marie. 1854-ben született harmadik gyermekük, Rose. Miután a két első gyerek még a házasság előtt született, az aixi kispolgári társaságokban a Cézanne családot mindig kicsit rossz szemmel nézték. Cézanne 1852-ben került közül

különösen

Baptiste

a

Bourbon-kollégiumba,

Baille-jal

és

Émile

Zolával

ahol

osztálytársai

került

szorosabb

barátságba. Szenvedélyes kiránduló volt, társaival bebarangolta Aix kör­ nyékét. Jól tanult, különösen a latin és a görög nyelvet szerette. Kedvelt költője ekkor Victor Hugo és Musset. Zenét is tanult, klarinéton játszott, különösen Wagner zenéjéért rajongott. 1856-ban kezdte festészeti tanulmányait, Gibert mester aixi rajziskolá­ jának a kurzusait látogatta. 1858-ban Villevieille nevű barátjával második díjat nyert az iskola rajzpályázatán. 1858-ban barátja, Zola Párizsba került, ettől az évtől datálódik csaknem három évtizedes levelezésük, amelynek csak Zola „L’Œuvre” című könyvének megjelenése vetett véget. Cézanne ugyanis úgy vélte, hogy Zola őt mintázta meg a regény elkallódó festő-hőse alakjában. Ez idő tájt már mindjobban kibontakozott benne a terv: festő szeretne lenni. Párizsba vágyott, hogy ott festői tanulmányokat folytasson, de apja ellenezte tervét. Kívánságára Cézanne az érettségi után beiratkozott az aixi egyetem jogi karára, de a rajzolást nem hagyta abba. A következő évben, 1859-ben apja megvásárolta az Aix mellett levő Jas de BoufTan elnevezésű épületkomplexust, egy XVIII. századi rezidenciát, amely korábban

Provence

kormányzójának

volt

a

székhelye.

Jas

de

Bouffan

Cézanne több remekének vált motívumává. 1861 áprilisában apja végül is beleegyezett abba, hogy Cézanne Párizsba menjen festészetet tanulni. Ezekben az években Aixben Philippe Solari szobrász, Numa Coste újságíró, Marius Roux, Emperaire festő és Valabrègue, a későbbi műkritikus tartozott a baráti köréhez. A festészet­ ben a provence-i kör vezéralakja, a romantikus Loubon hatott rá, és

szorgalmasan

tanulmányozta

az

aixi

múzeumban

található

Caravaggio-

iskolához tartozó műveket. Az első párizsi tartózkodás nem sok sikert hozott, bár ekkor ismert meg néhány olyan festőt, akik később segítették saját útja megtalálásában. Az ún. „Académie Suisse”-t látogatta, és kapcsolatba került Guillauminnal, Pissarróval. Megpróbált bejutni az École des Beaux-Arts-ba is, de felvételi vizsgája nem sikerült. A kudarctól elbátortalanodva visszatért szülővárosába, és az apja bankjában dolgozott, de a festést már nem hagyta abba. A következő év novemberében újból Párizsba ment és egé­ szen 1864 júliusáig élt ott. Tovább látogatta az „Académie Suisse”-t. Mind több festőt ismert meg a későbbi impresszionisták táborából. Guillemet, Bazille, Monet, Sisley és Renoir neve a legfontosabb új ismeretségi köréből. 1863-ban Zolával - akivel egyébként vasárnaponként nagyokat sétált Párizs környékén - meglátogatta a „Sálon des Refusés”-t („Visszautasítottak Szalonja”). Mintaképe ekkor azonban még Delacroix és Courbet, látása, szelleme még a romantikához kötődött. Manet ekkor még idegen volt számára, szegényesnek érezte a koloritját. 1864-ben visszatért Aixbe, de ettől kezdve gyakran utazott Párizsba és nem bátortalanodva el a visszautasításoktól, szorgalmasan küldte be képeit a hivatalos szalonba. 1867 januárjában egy marseille-i kereskedő kirakatában kiállították egyik festményét, amely nagy vihart keltett. Cézanne-t azonban sem ekkor, sem később nem érdekelte a kedvezőtlen visszhang. Egy évtized múlva ezt írta édesanyjának: „Továbbra is dol­ goznom kell, de nem azért, hogy megtanuljam a képet kidolgozni, az ostobák csodálatára. - A dolognak ez a része, amelyet közönségesen annyira értékelnek, csupán szakmunka, minden képet művészietlenné és közönségessé tesz. Én csak azért akarok a részletekkel bíbelődni, mert örömöm telik abban, ha tudatosabbá és igazabbá tehetem a munkám.” 1869-ben Párizsban megismerte Hortense Fiquet-t, aki ekkor 19 éves volt és élettársa lett. 1872. január 4-én fiúk született, Paul. Viszonyát és gyermekét - mint ahogy a közölt levelekből is kiviláglik - sokáig próbálta az apja előtt titkolni. A kapcsolat hamarosan kitudódott, apja azonban akadályozta a házasságot. Cézanne csak 1886-ban vette feleségül Hortense-t, A hatvanas évek végén Cézanne főleg Provence-ban élt, és barokkosán romantikus, gyakran erotikus ihletésű képeket festett. 1870-től kezdve,

elsősorban Pissarro hatására, mind jobban érdekelte a plein-air problé­ mája, és az impresszionizmushoz közeledett. 1873-ban festette impreszszionista korszakának egyik első főművét, a „La Maison du pendu”-t („Az akasztott ember háza”). Ez évben ismerte meg az impresszionista festők öreg barátját, a festék- és műkereskedő Père Tanguy-t. 1874 áprilisában részt vett az impresszionisták első csoportkiállításán, amelyet Nadar fényképész műtermében, a Boulevard des Capucines-en rendeztek „Société anonyme des Artistes peintres, sculpteurs, graveurs” (Festő, Szobrász és Grafikus Művészek részvénytársasága) néven. A nagy botrányt kiváltó kiállításon épp az ő képein, különösen a Manet-persziflázsnak című

minősíthető

festményén

1876-os

kiállításán

„TJne

kacagtak

a

nem

vett

moderne

Olympia”

látogatók. részt,

Az

ekkor

(Modern

Olympia)

impresszionisták

második,

L’Estaque-ban

dolgozott.

Az 1877-es harmadik kiállításon azonban 17 művel szerepelt. 1878-tól kezdett eltávolodni az impresszionizmustól,

jóllehet

Pissarrót,

Monet-t és Renoirt továbbra is nagyra becsülte, és mint levelei mutatják, kapcsolatot is tartott velük. Művészetének belső logikája azonban mind­ inkább elvezette az impresszionizmustól, ekkortól kezdve alakult ki benne az a művészi cél, amelyet egy ízben a következőképp fogalmazott meg: „J’ai voulu faire de l’impressionnisme quelque chose de solide et de durable comme l’art des musées” (az impresszionizmusból valami szilár­ dat, állandót akartam csinálni, a múzeumok művészetéhez hasonlót). 1880 februárjától 1881 májusáig ismét Párizsban tartózkodott - ekkor ismerte meg Huysmans-t -, a nyarat pedig Zola medani rezidenciájában töltötte. 1882-ben egyik képe

kegyes csalással bekerült a

hivatalos szalonba.

Ugyanebben az évben Renoir, majd a következőben ugyanő és Monet látogatta meg provence-i magányában. Ekkor ugyanis már ott töltötte ideje túlnyomó részét, főként az Aixtól néhány kilométerre levő Gardanneban dolgozott sokat. 1886 fontos dátum életében. Ekkor halt meg apja, aki minden pörle­ kedése ellenére eddig is állandóan segítette és 25 ezer frankos örökséget hagyott rá. Ugyanez évben feleségül vette Hortense Fiquet-t és szakított gyermekkori barátjával, Zolával. A következő évben művei szerepeltek a brüsszeli „Húszak” tárlatán. A fiatal generáció kezdte felfedezni. 1891-ben Svájcban járt, de sehol se érezte magát oly jól, mint szeretett

Provence-ában.

1892-től

festette

főműveit,

a

„Fürdőzők”,

„Kártyázok”

és a „Mont Sainte-Victoire” sorozatát. 1894-ben az őszt Givernyben töl­ tötte, Monet-nál, ő megismertette Clémenceau-val, Rodinnal és Gustave Geflroy-val, akiről az egyik főművét festette. 1895-ben rendezte az első kiállítását Vollard-nál. Ez évből származik a „Vörösmellényes fiú” című remeke. A következő évben ismerte meg Joachim Gasquet fiatal költőt. 1898. október 15-én meghalt az édesanyja. Az egyre jobban elfáradó festő, különösen Marie húga hatására, a vallásban keresett támaszt, jól­ lehet fiatalkori antiklerikalizmusából jó adagot még ekkor is megőrzött. 1899-ben három képpel szerepelt a „Függetlenek Szalonjá”-ban, majd részt vett a centenáriumi kiállításon. A berlini galéria megvásárolta egy tájképét, Maurice Denis pedig megfestette az „Hommage à Cézanne” (Hódolat Cézanne-nak) c. kompozícióját. Bár 1886-ban elhidegült Zolá­ tól, annak 1902-ben bekövetkezett halála igen megrázta. Ez évben viszszautasította a Becsületrendet, amelyet Mirbeau szerzett meg neki. 1904ben nagy anyaggal szerepelt az „Őszi Sza!on”-ban, és ugyanott a követ­ kező évben is kiállított. Ekkor már számos fiatal festő vallotta szellemi mesterének, hatása egyformán segítette a Fauves (Vadak) és a kubisták fiataljait. 1906. október 15-én festés közben vihar kapta el, megbetegedett és október 22-én meghalt. Megadatott tehát neki, amiről egyszer írt : csak­ ugyan majdnem festés közben, a „motívum előtt” érte a halál. *

Amit Cézanne barátjáról, Monet-ról jegyzett meg, magára is vonatkoz­ tathatta volna: „Monet csupán egy szem. De micsoda szem!” A „szem forradalma”, a minden akadémikus látáskonvenciónak az elvetése csak­ ugyan az impresszionizmus vívmánya volt. Ám annak felismerése, hogy a látásnak, a „vizualitás nyelvének” önálló törvényei is vannak, az eszté­ tikus Konrad Fiedler mellett elsősorban Cézanne nevéhez fűződik. Cézanne maga mondta Gasquet-nak: „Van egy szín-logika is; a festő csak ennek kell engedelmeskedjen, és soha nem az agy logikájának. Ha elhagyja, elveszett. Mindig a szem logikájának. Ha pontosan érez, pontosan fog gondolkodni. A festészet mindenek előtt látás. A mi művé­ szetünk matériája ott, abban van, amit a szemünk gondol.” Számos művészeti elemzés tárgyalta, hogyan bontakozott ki Cézanne

képein

e

„szín-logika”,

hogyan

váltak

a

szin-nüanszok

önmagukban

megálló „alakzattá” és egyúttal a képstruktúra szükségszerű összetevőivé. Leveleiben Cézanne maga is többször vissza-visszatér e kérdésre, még­ pedig fájdalmasan, mert úgy érezte, még nem érte el a célját. „A termé­ szetből kiindulva kell kiviteleznem elképzeléseimet” - vallotta. A „ter­ mészet révén” akart ismét klasszikussá válni, a természettel azonos, azzal paralel harmóniát teremteni. Úgy érezte azonban, hogy még nem jutott el a céljához. Nem hiába volt egyik legkedvesebb olvasmánya Balzac „Ismeretlen mestermű” című elbeszélése, amelynek hőse, a festő Frenhofer beleroppant a természettel egyenértékűt alkotni akarás sziszifuszi küzdelmébe. Szíve mélyén Frenhofernek érezte magát. És ha néha ki is buggyant belőle a szemérmesen titkolt öntudat: ő saját kora legjelentő­ sebb festője - a természettel való szüntelen birkózásban minduntalan vesztesnek érezte magát. „Réaliser mes sensations!” - tűzte szüntelenül maga elé a feladatot, és sohasem érezte, hogy gyötrő küzdelme sikerrel járt volna. A „sensation”, a „réalisation” és a „modulation” - e három terminus Cézanne művészetének szentháromsága, a leveleiben, a baráti beszélgeté­ sekben vissza-visszatérő kulcsfogalmak. Nehéz meghatározni pontos értelmüket, és különösképp nehéz lefordítani őket magyarra. Cézanne is összetett értelemben használja őket, jelentésüket inkább csak sejteti, sohasem definiálja, bonyolult alkotói folyamatot foglal össze bennük. A szakirodalom is gyakran eltérő módon értelmezi őket. A három terminus elválaszthatatlan egymástól. Az elsőség a „sensation”-t illeti, hiszen mint ahogy Cézanne 1878. november 20-i levelében Zolának írja, a festészet szerinte nem más, mint „moyen d’expression de sensation”, azaz a „sensation” kifejező eszköze. Cézanne első nagy monográfusa, a crocei esztétikától megérintett Lionello Venturi úgy véli, hogy a „sensation”-on a mai szóhasználat szerint tulajdonképpen intuíciót kell érteni, javaslata azonban nem helytálló, mert hisz épp az hiányzik belőle, ami Cézanne művészetének alapja, a természettel való szüntelen kapcsolat. Ugyancsak nem helyes azonosítani a „sensation”-t az „impres­ sion”, tehát a benyomás fogalmával, mert nem puszta véletlen, hogy a szó épp akkor jelenik meg Cézanne leveleiben, mikor festői gyakorlatában is kezdi túlhaladni az impresszionizmust. Nem impressziókról beszél, hanem

„sensation

optique”-ról,

az

ő

„petites

sensations”-jairól

és

a

„sensations colorantes”-ról. Leginkább a „látási érzet”, a „színérzet”, a „színes érzéki ingerek” fordítások közelítik talán meg a cézanne-i gondo­ latot, és nagy küzdelme épp az, hogy a „kusza érzetek” között, „amelye­ ket már születésünkkel örökölünk”, az először káosznak mutatkozó „látási ingerek”-ből a vizuális kontempláció kiszűrje, mintegy desztillálja a struktív elemeket, és az érzetek, ingerek között rendet teremtsen. Festői alkotómunkájában végig követte tehát azt az utat, hogy a tiszta szín-nüanszokban adott látvány hogyan tárgyiasul az alkotó látás révén. E tevékenység pedig nem más, mint a „szenzációk realizálása”, a „réalisa­ tion” már-már misztikussá váló követelménye, amely oly fáradságos és gyötrő volt Cézanne-nak, de amelynek egész életét áldozta. A „réaliser” elsődlegesen a létrehozást, a megvalósítást jelenti, de ahogy Venturi írja, ez Cézanne-nál szinonim a rendet tevéssel, a kusza érzeteket elrendező munkával. A természet e realizálási folyamatban hármas szerepet kap, mint kiindulópont, mint cél és eszköz (Kurt Badt). Eszközként azonban a természet csupán a szín-nüanszokat nyújtja, és ezekből kell felépítenie a látás, illetve a szin-logika belső törvényei szerint a szükségszerűség érze­ tét ébresztő rendet. E viszonylatban kap értelmet a harmadik kifejezés, a „modulation” vagy másképp „modulé”, „modelé”, amely a színek tónusértéke, fény­ telítettsége közötti „pontos” és „helyes” viszonyok megkeresését és rög­ zítését jelenti. Cézanne leveleinek,

művészi

munkájára

vonatkozó

megjegyzéseinek

vibráló feszültségét az adja, hogy ő úgy érezte, még nem tudta megterem­ teni a rendet, nem találta meg a látási érzetek konkrétsága, szenzibilitása és az állandóra törő, rendet teremtő principium törvénykeresése közötti egyensúlyt. Festői gyakorlatában - legalábbis az 1880 utáni érett perió­ dusában - lényegében megteremtette ezt az egyensúlyt, de - mint ahogy Venturi rámutat - 1904-ben is úgy érezte még, hogy a túlságosan élénk, színes érzéki ingereit nem sikerült tökéletes rendbe szerveznie. Pedig ő úgy akart a klasszikusokéhoz méltó kompozíciókat festeni, hogy meg­ őrizze az impresszionizmus valőr-tanának minden forradalmi vívmányát. Ebből fakadt látszólag nyugodt kispolgári életének belső feszültsége, a szüntelen mardosó érzés, hogy célját nem éri el, és beleroppan majd az erejét meghaladó, lehetetlen vállalkozásba, mint a balzaci Frenhofer. Cézanne stílusának a zamatát nehéz fordításban visszaadni. A nyilvá­

nosságtól félrehúzódó festőben fel sem vetődött a gondolat, hogy vala­ mikor kiadják leveleit, ritkán is fogalmazta meg azokat előre, érződik rajtuk a beszélt nyelv pongyolasága. Stílusa gyakran hanyag, kifejezései pontatlanok,

mondatai

nemegyszer

kétértelműek,

sőt

néha

nyelvtanilag

is helytelenek. Ezért a levelek magyar fordítójának meg kellett próbálnia visszaadni a stílus hevenyészettségből adódó zamatát, mert ha gördülé­ kennyé tette volna, világossá ott, ahol zavaros, amilyen a francia olvasónak, meghamisította volna őket.

és

érthetőbbé,

mint

Cézanne provence-i ember volt, művészete ezer szállal kötődött az ottani tájhoz, emberi habitusa, temperamentuma is oda fűzte. Kedvelte Daumier-t, mert az is provence-i volt, ezért vonzódott Émile Loubonhoz is. Leveleiben számtalanszor bukkannak fel a Provence-t dicsőítő sorok: „Most itt vagyok újra Délen, talán sosem kellett volna innen elszakad­ nom...” „Ha nem szeretném annyira szülőföldem tájait, már nem is len­ nék itt...”, „...ha az ember ott lent született, mit sem ér az egész, semmi sem tetszhet többé...” - és folytatni lehetne az idézetek sorát. Talán a francia délvidék szeretete térítette el az impresszionizmus útjá­ ról is, hiszen annak igazi hazája az ezüstös atmoszférájú Szajna-part, Argenteuil és Asniéres környéke volt. Cézanne átvette a plein air gondo­ latát, átvette a valőrt, a színek fénytelítettségének a fokozatát, de őt az a mélyfényűség érdekelte, amely csak a mediterrán verőfényében lehet­ séges. Lehet, hogy a költő Gasquet kicsit átstilizálta Cézanne megjegy­ zését, a lényegen azonban nem változtatott, mikor lejegyezte Cézanne szerelmi vallomását az ő Provence-áról: „A színek, mint gyökerek úsznak fel a mélységből a felszín felé, s ezt a mélységet fejezik ki a felületen. A szint már-már úgy fogom fel, mint megtestesült eszmét, a tiszta ész produktumát. De amikor festek, nem gondolok semmire, csak önmaguktól elrendeződő színeket látok, a fák, a rétek, a házak és minden tárgy színes foltokban jelenik meg előttem. Már csak a szín van, s amit a szín és a benne ragyogó fény kifejez, ez maga a lét. Ez a tisztaság spiritualizálódik a nagy klasszikus országokban, Provence-unkban, Görögországban, Itáliában, ahol a mosolygó táj az erős értelem derűjét sugározza. Atmoszféránk derűje szellemünk derűjének a rokona. A szín agyunk és a világmindenség találkozóhelye.” Németh Lajos

ELŐSZÓ AZ 1937. ÉVI K I A D Á S H O Z

Csak hosszas tétovázás után vállalkoztunk erre a kiadásra, mert hiszen meg kell vallanunk, hogy Paul Cézanne bensőséges gondolatait felfedve szinte szentségtörést követünk el e barátságtalanságig félénk és benső életét annyira titkoló mester ellen. Majdnem bizonyos, hogy maga a festő nem egyezett volna bele levelezésének közzétételébe; ő világosan elválasztotta a művészt, akinek müvei,.oktatás”-t jelentenek, ahogy ő mondotta, a magán­ embertől, aki csak néhány jó baráttal veszi körül magát, épp azokkal, akik­ hez kevés levelét is küldi. Nem ő irta-e Joachim Gasquet-nak: „Azt hittem, úgy is lehet jó festészetet csinálni, ha az ember nem vonja magánéletére a figyelmet. Hiszen igaz, hogy a művész szellemileg egyre magasabbra tör, de az ember maradjon a háttérben.” Az ember azonban túlságosan is a háttérben maradt, és amióta felfigyeltek arra az óriási szerepre, melyet Cézanne a modern művészetben játszott, le is rombolták egyúttal a két annyira más lény közötti különbségtevést, melyet pedig a művész minden erejével igyekezett megteremteni. Az ember is, a művész is belépett a történelembe, a mendemondák szűk hálója vette körül mindkettőt, ezen keresztül nézve pedig megváltozik a festő szava, torzzá lesz gondolata, nevetségessé válnak cselekedetei, természete meg eredetieskedőnek látszik. Cézanne még életében érezte az adomaáradat első hullámait, ezek hamarosan átcsaptak feje fölött. Nem volt alkalmasabb ember nála, hogy szóbeszéd tárgya legyen, és senki sem volt tehetetlenebb becsmérlői előtt. Azt hitte Cézanne, hogy ha művészetét elfogadtatja, ezzel véget is vet az ostoba fecsegésnek, ezért nem is próbált soha szembeszállni vele; épp csak arra törekedett, hogy kikerülje a kellemetlenkedőket, és többet dolgozzék. Ma már

diadalra

jutott

Cézanne

életműve,

és

szükségessé

vált,

hogy

magának a művésznek adjunk szót, hogy saját gondolatai, még ha néha ügyetlen is kifejezési módjuk, lépjenek a pontatlanságok és torzulások helyébe. Ez volt ennek a kiadványnak a célja, és bizonyosak vagyunk afelől,

hogy annak az embernek, akinek annyi gáncsot vetett a szóbeszéd, már nem árthatnak ezek a levelek. Épp ellenkezőleg, emberileg közelebb visznek bennünket hozzá, és életműve előtt érzett megrendülésünk lesz csak mélyebb és hódolóbb általuk. Végtelenül gazdag és egyenlőtlen vérmérsékletének minden szólama megcsendül ebben a levelezésben. Cézanne tudott könnyed és gondtalan lenni fiatalkori leveleiben, de közvetlen baráti és hálás Zolához intézett sok írásában, gyöngéd és tele van megbecsüléssel, amikor Camille Pissarróhoz fordul, tiszteletlen, amikor a Képzőművészeti Főintendánsnak ír, heves Oller-nak küldött leveleiben, szívélyes, amikor Numa Coste-hoz szól, tisztelettudó és határozott szüleivel szemben, teli van önbizalommal, amikor az anyjának ír, a szerénységig udvarias Victor Chocquet-hoz, Roger Marx­ hoz, Egisto Fabbrihoz intézett leveleiben, igen elnéző, kollegiális, amikor Emilé Bernard-hoz, Charles Camoin-hez fordul, félénk, szomorú és keserű Gasquet-hoz írt levelében, apai és gyengéd egyetlen fiához. De levelein - itt kivételek a fiatalkoriak - mindig érződik, mi is foglalkoztatja, s mintha valamennyit azokban a ritka perceiben írta volna, amikor ecsetei pihentek; valamennyi arról vall, milyen fáradhatatlanul, folyamatosan haladt festői felfedezőútján. Cézanne nem attól szenvedett igazán, hogy nem érhette meg azt, hogy megértik - hiszen váltig hitt abban, hogy az elérendő célt lassan meg is köze­ líti-, hanem attól, hogy érzeteinek vászonra vivése, ,,megvalósítása” olyan nagy kínnal járt, s ezzel a „megvalósítással” nem tudott megelégedni. Kétségtelenül hosszú időn át Émile Zola volt az egyetlen, aki megsejtette szenvedését, és megérezte a tehetségekben gazdag, de belső nyugalomban szegény természet tragédiáját, minthogy ő volt az egyetlen, akit oly erős barátság fűzött Cézanne-hoz, és annyira elnéző volt iránta, hogy a festő bizalmát több mint harminc éven át meg tudta tartani. így ennek a kötetnek csaknem a fele a Zolához írt levelekből áll; ez a legméltóbb emlékmű, melyet

Zola

Cézanne

iránti

barátságának

emelhetünk,

míg

ez

utóbbinak

hosszú és megindító leveleiben őszinte szeretete tükröződik. Zola és mind­ azok, akikhez Cézanne fordult, erkölcsi támaszt jelentettek a magányos festőnek, nekik olyannak mutatja magát, mint amilyen, tele van ellent­ mondással, de soha nem közönséges, nyugtalan, de mindig tele hittel a művészet iránt, közvetlen, heves és meggyötört. Cézanne leveleit csak sok és jóakaratú segítséggel sikerült összegyűjte­

nünk. Másutt lesz helye e kutatások történetének. Mégis, hadd fejezzem ki itt hálámat Paul Cézanne és Émile Zola gyermekeinek. Ifjabb Paul Cézanne úr nemcsak beleegyezett a kiadásba, de kezdettől fogva igen szívesen segí­ tett nekem munkámban. Édesapja levelezésének kiadását így az ő jóindu­ latú és értékes felügyelete mellett készítettük elő. Mme Denise Le BlondZola és Dr. Jaeques-Émile Zola szintén felmérhetetlenül hozzájárultak e kiadás létrehozásához, mivel engedélyt adtak, hogy apjuk iratait korlá­ tozás nélkül felhasználjam. Nekik is, akárcsak a nagy festő minden barát­ jának a legmélyebb hálával tartozom. John R e w a l d

I. FIATALKORI LEVELEK 1858-1870

1839.

január

19-én

született

Paul

Cézanne

Aix-en-Provence-ban;

gazdag

bankár fia volt; 1852-ben az aixi Bourbon-kollégium növendéke lesz, itt hamarosan barátságot köt Émile Zolával. Ez utóbbi egy évvel fiatalabb nála, s bár Aixben nevelkedik, párizsi születésű. Meleg barátság fűzi össze a

két

diákot,

egészen

addig,

míg

1858-ban

Zola

Párizsba

nem

követi

anyját, aki fiatalon maradt özvegye egy olasz mérnöknek. Zola ezután a fővárosban folytatja tanulmányait, de a szünidőket Aixben tölti. Elutazásá­ tól

fogva

közötte,

Cézanne,

valamint

az

„elválaszthatatlan'’’-ok

tagja, Baptiste BaiUe között állandó levelezés indul

harmadik

meg.1

1858 I.

Émile Zolának

Aix, 1858. április 9. Jó reggelt, kedves Zola, tollat s

veszek

szokásomat

kezembe, követve,2

elmondom legelőbb, helybéli eseményként, a nagyerejű szélvészt, 1

2

A három „elválaszthatatlan” fiatalságára vonatkozó irodalom: Paul Alexis: Émile Zola. Notes d’un ami (Egy jó barát feljegyzései), Paris, 1882, Charpentier; É. Zola: Correspondance (1858-1871). (Levelezés), Paris, 1928, Bernouard; D. Le BlondZola: Émile Zola raconté pár sa fiile (E. Z. lánya elbeszélése szerint), Paris, 1931, Fasquelle; G. Mack: Paul Cézanne, London, 1935, Cape; J. Rewald: Cézanne et Zola, Paris, 1936, Sedrowski. Ez a mondat arra utal, hogy az április 9-i levél nem az első, melyet Cézanne Zolá­ nak küldött. De korábbi keltezésű levélről nem tudunk.

mely tomboló esőt zúdított városunkra, s termővé tette újra az Arc-menti mezőt.3 Végigremeg a bércen, a kizöldült vetésen a tavasz mámora, rügyezik a platánfa, s fehérszínű virágba borul a zöld galagonya. Épp most találkoztam Baille-jal4, este (a nagy Baille-ról beszélek), így hát azt írom,

kimegyek

hozzájuk

vidékre

Az idő ködös, borús és esős, s haloványra válva, nem ragyog az ég boltjáról felénk a napsugár rubinja s opálja. Amióta elmentél Aixből, kedves barátom, sötét szomorúság lett úrrá rajtam, nem hazudok, szavamra. Nem ismerek magamra, tunya vagyok, buta, lassú. Tudod-e, hogy Baille azt mondta, hogy úgy két héten belül abban az örömben lesz része, hogy te kiválóságod kezeihez juttat egy papírlapot, melyen elmagyarázza a saját és a magán és egyéni bánatait, keserveit afölött, hogy távol él tőled. - Valóban szeretnélek látni, és remélem, hogy látandunk is, én meg Baille (természetesen) a szünidőben, és akkor véghezvisszük, megcsináljuk a kiagyalt terveinket, ám addig is sóhajtozom távolléted miatt. 3

4

Az Arc kis patak, mely széles völgyben folyik Aix közelében. A három jó barát szívesen fiirdött benne. Cézanne gyakran megfestette ennek a völgynek a látképét a vasúti híddal és a föléje emelkedő Mont Sainte-Victoire-ral. Baptiste Baille (1841-1918) Cézanne és Zola fiatalkori barátja, a Műszaki Egyete­ men lesz tanár, és Párizsban a XI. kerületben elöljáróhelyettes. Két öccse volt, az egyik, Isidore néhányszor elkísérte a három jó barátot kirándulásaikra.

Emilem, Isten áldjon: Siklóm a könnyű áron, s éppoly repesve szántom, ahogyan azelőtt, amikor fürge karral, hüllőszerű alakkal, mértük össze a habbal egymás mellett erőnk. Szép napok, áldjon Isten, borok, melyekre ínyem felbizsereg, sok ízben gazdag horgászatok! Mikor e korszakomban, a frissvizű folyóban a zsinór, mit bedobtam, szörnyűt sose fogott. Emlékszel a fenyőre, amely az Arc partján borzas üstökét a lábai előtt tátongó szakadék fölé nyújtotta? Ez a fenyő védte lombjával testünket a nap heve ellen, ó! bárcsak megóvhatnák az istenek a favágó fejszéjének végzetes érintésétől! Hisszük, hogy eljössz Aixbe a szünidőre, aztán akkor, a kutyamindenét, nekünk áll a világ! Szörnyeteges nagy vadászatokat terveztünk, és épp olyan képteleneket, mint halászataink voltak. Kedves barátom, nemsokára újrakezdjük a halűzést, ha ilyen marad az idő; ma épp gyönyörű, mert csak 13-án folytatom levelemet. Míg Phoebus szekere csillogva fut az égen, megfürdeti egész Aixet fényözönében.

Kiadatlan költemény Egy erdő közepén hangzott fel a csillogó hang, háromszor ismételt felém egy könnyed elragadó dalt, ahogy zeng a fűzfasíp, stb. Előttem egy ifjú lány állt, fújván egy fűzfasípot, míg néztem angyali báját, szívembe vágy hasított egy fűzfasípért, stb. Csodás szépség ül az arcán, viselkedése komoly, csak mámoros, édes ajkán bujkál parányi mosoly. Kicsi fűzfasíp, stb. Úgy láttam, a helyzet érett, megyek a drága fele; s eme gyengéd párbeszédet kezdem tüstént vele: Kicsi fűzfasíp, stb. Te mindennél ragyogóbb lány, ki pottyantott le vajon a felhőkből ide hozzám, betölteni óhajom ? Csoda fűzfasíp, stb.

Ez az istennői termet, e homlok, szem, s ami még E zsenge báj, mi megejtett Remekbe szabott az ég. Csoda fűzfasíp, stb. Lépted, mely könnyű, szökellő, mint pillangó ha röpül, csupán az északi szellő fuvalma múlja fölül. Csoda fűzfasíp, stb. A császárné aranyéke jól állna homlokodon. Lábikrád gömbölyűsége csábító, azt gyanítom. Csoda fűzfasíp, stb. E hízelgésre a drága elájul egyszeriben, s míg megbénul keze, lába, a sípját felderítem. Ó, lágy fűzfasíp, stb. Felvillanyozódva újból élesztgetésem alatt, elképed szörnyen a súlytól, amely testére tapad. Ö, lágy fűzfasíp, stb. Sóhajt, vörös lesz egészen, de szeme vágyakozó, s azt látszik mondani nékem: „Az ügy kedvemre való.” Kicsi fűzfasíp, stb.

A gyönyör végén a szentem sehogyse mondja: „Elég.” Érezve, hogy újrakezdem, azt mondja: „Hatolj be még.” Kicsi fűzfasíp, stb. Ásómat visszaragadtam tucatnyi csapás után de megrázkódva alattam „Mért állsz meg ilyen korán?” szól a fűzfasíp, stb. Aix, április 14. Paul Cézanne

Sül ve, carissime Zola. Ui. - Majd mondd meg, amikor írsz, jó idő van-e ott fönn. A nagyon közeli viszontlátásra. A jövőben nem leszek olyan lusta. Nóta 1. - Bernabo, a bambuszos Léon és Alexandre állítólag kollégium­ ban vannak, a párizsi Ste-Barbe-líceumban (nem tudom, ez mi az ördög). Ami a másik két fent említett személyt illeti, majd érdeklődöm felőlük, és megadom a címüket, valamelyik közeli levelemben. (Ez szórva disznóságokkal.) Ha látod véletlenül Bernabóékat, őket nevemben.

tele van köszöntsd

Nóta 2. - Megkaptam leveledet, melyben ott voltak a kedves fűzfarímek, volt szerencsénk elénekelni őket, Boyer5 is segített basszusával meg Baille vígoperai tenorjával.

5

24

Gustave Boyer, Cézanne és Zola fiatalkori barátja. Lásd Boyer utóiratát a követ­ kező levélhez. Cézanne több portrét festett róla. Később Eyguiéres-ben lett köz­ jegyző.

II.

Émile Zolának 6 Aix, 1858. május 3. Kedves barát, akit Párizs távolba von, egy ködös fejtörő titkát ne hagyd homályban. Jó vajon? Nem tudom, de hitemre, tudom, az a cél vezetett, amikor kitaláltam, hogy jó legyen, s ne rossz. Ha megállapítod, mily fejtörő, amit most postára adok neked, a mindenit, jogos a véleményem, hogy jó, hogy csodajó, s meghallgatni e téren semmi ellenvetést sehogysem akarok. Én alkottam, csupán ebben rejlik az ok. Jól vagy? Én nagyon el vagyok foglalva, a mindenit, nagyon. Ez ad

magyarázatot arra, miért is nem küldöm a kért verset. Nagyon bánom, elhiheted, hogy nem tudok a tiédhez hasonló hévvel, melegséggel és len­ dülettel válaszolni neked. Szeretem azt a vad pofát. (Akarom mondani a leveledét, nehogy félre­ értsd!) Mondd csak, ha kitalálod nagyszerű rejtvényemet, csináld meg úgy, hogy megírod, mit akartam mondani. Te is csinálj nekem néhányat, ha tempus habes. Odaadtam leveledet Baille-nak. Margueryét7 is odaadtam. - Marguery még mindig változatlanul ízetlen, lapos. Hát nem lehűlt hirtelen a levegő! Isten veled, úszás! Úszások,

áldjon

Isten,

a gyorsfolyású vízben víg partok oldalán,

6 A levél rejtvényrajzzal indul, a megoldása: Az embernek kell az asszonyokat szeretni. "7 Marguery, Louis-Pascal-Antoine (1841-1881), Cézanne és Zola fiatalkori barátja, irodalmi pályázatra készült. Több bohózatot tett közzé, amelyek közül az egyik Cézanne-nak és Zolának is tetszett. Később az aixi kamarában bejegyzett ügy­ véd lett.

hol oly habok görögtek a kavicson, minőket álmom festett csupán. Vöröses színű, mocskos dagadó ár sodor most a szürke iszapon tört ágakat, tömérdek növényt, melyet kitépett, vágtatva szilajon. A jégeső zuhog csak, majd csakhamar elolvad, míg elnyelik a roppant, feketéllő vizek. Súlyos

esőcsapások

alkotnak az elázott földön csermelyeket. Reménytelen rímek ezek. Kedves barát, tudod vagy nem tudod, szívem egyszerre csak szerelmi lángban égett, tudod, kinek hálójába jutott, egy bájos nőszemélynek. Az arca napsütött, a kezén síma, halvány kétségkívül8 a bőr, végül, megjósolom, termete isteni látványának alapján, hogy márványkeblei rugalmasak s kerekre gyúrta őket a vágy. A szél tündökletes színekből összeszőtt ruháját megemelve, sejteti gömbölyű lábikrája kecses ívét...

8 Mert kesztyűt viselt (Paul Cézanne jegyzete).

Boyer-val szemben ülök, a második emeleten, otthon. Az ő jelenlétében írok, és megparancsolom neki, hogy tegyen hozzá ő is néhány szót saját kezűleg ehhez a levélhez. Egészséged szilárdan álljon, szerelmed legyen sikeres, nincs szebb annál, mint ha szeretsz, mindössze ezeket kívánom. Figyelmeztetlek, hogy ha visszatértedkor eljössz meglátogatni Cézanne-t, szobája tapétája mellett találsz egy nagy kötet Horatiusból, Hugóból stb.ből való aranymondást. Gustave Boyer9

Kedves barátom, az érettségire készülök. Ó! ha én érett lennék, ha te érett lennél, ha Baille érett lenne, ha mi érettek lennénk! Baille az lesz, de én: elvágott, elmerített, leterített, kővé dermedt, legázolt, megsemmisített, én ez leszek.10 Kedves barátom, ma május 5-e, és zuhog az eső. Megnyíltak az ég csatornái. A felhőt villám vágta széjjel, s messzirrre görrrgeti a mennydörrrgést az éjjel. Két lábnyi víz folyik az utcákon. Az emberi faj bűnei felingerelték az Istent, és most valószínűleg ezzel az új vízözönnel mossa el megszámlál­ hatatlan bűneit. Már két [napja] tart ez a rettenetes idő; a hőmérőm 5 fokot mutat fagypont felett, a barométerem nagy esőt, szélvihart, orkánt jelez mára és az egész környékre. A város összes lakója mély levertségbe merült. Döbbenet olvasható minden arcon. Mindenkinek merev a vonása, riadt a tekintete, rémült az arca, s karját testéhez szorítja, mintha attól

9 10

A vers és a figyelmeztetés Gustave Boyer keze írásával. Cézanne-nak ezek az előérzetei nem voltak teljesen alaptalanok. Valóban meg­ bukott az első vizsgán, és csak néhány hónappal később ment át. Baille ellenben letette a vizsgát, és a marseille-i természettudományi karon kezdte el tanul­ mányait.

félne, hogy összeütközik valakivel a tömegben. Imát mormolva halad ki-ki; minden utca sarkán fiatal szüzek csoportja látható, a zuhogó eső ellenére is, és nem gondolva krinolinjaikkal, teli torokból litániával ostro­ molják

az

eget.

A

város

visszhangzik

leírhatatlan

zsivajuktól.

Egészen

beleszédültem. Mást se hallok, mint óra pro nobist mindenfelől. Én is csatlakoztam a szemérmetlen sípokhoz meg a rettenetes hozsannákhoz néhány ájtatos páter nosterxéi, sőt még mea culpa, mea culpával, három­ szoros, négyszeres, ötszörös mea culpával, arra gondolva, hogy egy sze­ rencsés fordulattal minden eddigi istentelenségünket elfelejtetem a fensé­ ges Trióval, aki ott a magasban uralkodik. De most veszem észre, hogy egy véglegesen őszinte változás csillapítja az istenek haragját. A felhők szétfoszlanak. Sugárzó szivárvány ragyog az égboltozaton. Isten veled, isten veled. P. C É Z A N N E III.

Émile Zolának

Aix, 1858. . . . 2 9 . Kedves barátom, Nemcsak örömet szerzett

leveled,

a

jóérzésnél

sokkal

több

fogott

el,

amikor megkaptam. Valami belső szomorúság tart hatalmában, és igaz Istenemre másról sem ábrándozok, mint arról a nőről, akiről már beszél­ tem neked. Nem tudom, kicsoda, micsoda, néha látom az utcán, amikor abba a sose más kollégiumba megyek. Már ott tartok, a fene egye, hogy sóhajtozok, de olyan sóhajokat, melyeket kívülről nem lehet észrevenni, mert ezek a sóhajok mentálisak vagy momentálisak, nem is tudom. Az a vers, amit küldtél, nagyon felvidított, örültem, hogy visszaemlé­ keztél a fenyőre, amelyik ott veti árnyékát Palette11 határán. Mennyire szeretném - piszok a sors, hogy így elválaszt bennünket ha már jönnél! Ha nem uralkodnék magamon, szitkokat szórnék az egekre, hogy „az istenit”, „az angyalát”, „a szentségit” stb., de mire jó mérgelődni, semmi­ vel se vinne előbbre, így hát, belenyugszom. - Igen, ahogy mondod abban a másik nem kevésbé költői részben (bár én jobban szeretem az úszásról írottat), te boldog vagy, igen, te boldog vagy, de én, boldogtalan, némán 11 Paiette kis falu az Arc partján, a nizzai úthoz fekszik közel, Aix és Tbolonet köz­ ség között, a három jó barát gyakran érintette kirándulásain.

emésztődöm, szerelmem (mert szerelem az, amit érzek) nem nyilvánít­ hatom ki. - Egyfajta kedvetlenség kísér mindenhova, és csak néhány pillanatra felejtem el bánatom: amikor iszom egyet. így hát ha szerettem a bort, most még jobban szeretem. Leittam magam, s még jobban leiszom, hacsak valami remélhetetlen szerencse folytán - az kéne! mégis elérek valamit, verje meg az Isten! De nem, kétségbe vagyok esve, kétségbe vagyok esve, és egészen félállattá leszek. Kedves barátom, szemed elé tárok egy képet, mely itt ábrázolja: Cicerót, ahogy Catilinára lesújt, miután felfedezte e becsületét vesztett polgár összeesküvését.12 Csodáld, kedves barát, hogy a nyelvben mi súly volt, amellyel Cicero e gaz személyre sújtott, csodáld meg Cicerót, kinek égő szeme oly pillantást lövell, mely méreggel tele, fellöki Statiust, az ármányok szövőjét, s aljas cinkosain vak iszonyatot önt szét. Szemléld, kedves barát, lásd meg Catilinát, ki a földre zuhan, s „Ah! Ah!” - eképp kiált. A gyilkos tőrt tekintsd, amelyet oldalán hord, vértől iszamosan, e gyújtogató álnok. Látod a megriadt szemlélők csapatát, közel érezve már magához a halált? Látod a lobogót, melynek bíbor uszálya egykor afrikai Karthágót leigázta? Bár e mesteri kép festője én vagyok, ily szép látvány előtt egész testem vacog. Minden szó hallatán (testem vacogva borzong), vérem forrásba jön, ha Cicero a szónok, s látom előre, már [tudom] bizonyosan, e kép döbbenete benned is megfogan. Másképp ez nem lehet! Nagyszerűbb esemény nem, sosem fordult elő Róma történetében.

12

Lásd a vershez csatolt rajzot; 2. kép.

Látod a vértesek sisakdíszét, amint a szél fuvalmai közt jobbra-balra ing? Nézd csak, nézd csak, barát, e rengeteg pikát itt, a szerzőt védve, míg zengi filippikáit. S a látvány, azt hiszem, újszerű amiatt, hogy elibéd tűnik egyben a felirat: „Senatus, Curia”. Igen szellemes ötlet, melyre a kitűnő Cézanne mint úttörő lelt! Ó, fenséges remek, amely meglep előbb, azután végtelen csodálkozásba dönt. De elég ennyi, hogy felhívja a figyelmedet e csodálatos akvarell páratlan szépségére. Az idő tisztul, nem tudom, így megy-e tovább is. Csak az bizonyos, hogy már égek a vágytól, hogy mehessek: és mint rettenthetetlen búvár, az Arc-ba vessem magam, s az áttetsző közegben elcsípjem a halat, mely köröttem suhan. Ámen! Ámen! E versek butaságok, ízlésnek nincs bennük nyoma, hanem butaságok, és értékük semekkora. Isten veled, Zola. Látom, hogy az ecsetem után a toliam semmi jóra sem képes, és ma hiába is próbálnék meg egy erdei nimfáról zengeni, mert hangom ehhez nem elég deli, s a fütty, amellyel a falusi szépek fizetnek dalomért, nem látszik túl szerénynek.

Végül is befejezem, mert már butaságra ostobaságot halmozok. így látható, hogyan száll a végtelen ég felé egy sor képtelen hülyeség. Nos, elég. P. C É Z A N N E IV.

Émile Zolának

[ A i x ] , 1858. július 9. Carissime Zola, Salve. Accepi íuam litteram, inqua milis dicebas te cupere ut tibi rimas mitterem ad bout-rimas faciendas, gaude; ecce enim pulcherrimas rimas. Lege igitur, lege, et miraberis/13 forradalom sokadalom

Zola mazsola

metafora amfora

barna barma

mezo

Bacchus bak-hús

ökre örökre

vak szavak

felfedező

kémia blaszfémia

egyesült lesült

daru szaru

A fönt írt rímeket szabad először is többesbe tenned; ha fenséges uraságod így ítéli jónak; másodszor olyan sorrendbe teheted őket, ahogy tetszik; harmadszor viszont alexandrinusokat kérek tőled, és végül negyedszer azt akarom - nem, nem akarom de arra kérlek, tedd az egészet versbe, még azt is, hogy Zola. Itt küldöm néhány apróbb versemet,

melyeket csodálatosnak találok,

mert tőlem valók - abból az igaz okból, hogy én vagyok a szerzőjük.

13

(Köszöntelek, Kedves Zola, Megkaptam leveledet, melyben azt mondtad, hogy ezerfelé vágatod magad, hogy rímeket küldjék neked, melyek bökrímeknek valók, örvendj; ugyanis a legremekebb rímeket kapod. Olvasd tehát, olvasd, és csodálkozni fogsz!)

I. A művész apja újságolvasás közben. 1866

2. Cicero leteríti Catilinát. Akvarellrajz Cézanne Zolához írott 1858..................... 29-i leveléből

Az isteni palacknak hódoljon énekünk, a földön nem akadhat, mi jobbat tesz nekünk. És erre a dallamra kell énekelni: A

szeretett

hódoljon stb... Kedves barátom, leveledben,

meghiszem,

hogy

anyának

énekünk,

beleizzadsz,

amikor

azt

mondod

a

hogy homlokod meleg verítékkel teli, minthogy a tudomány gőze keretezi, amit az iszonyú mértan kipárologtat! (Ne vedd ezt a kemény szidalmat túl komolynak) Ha e durva szókat vélem rá mondhatónak, csak azért van, mivel vizzé old teljesen a vele folytatott hasztalan küzdelem. Ked vés barátom, ha majd elküldted bökversed, mert csodálnivaló tollad a bökrímekben, s utói nem érhető az összes többiekben, majd újabb, gazdagabb és képtelenebb rímeket hajtok föl; előkészítem, kidolgozom, lepárolom őket agyam lombikjában. Új rímek lesznek ezek - hm -, olyanok, amilyen kevés van, a mindenét, s végül is tökéletesek. Kedves barátom, mivelhogy ezt a levelet július 9-én kezdtem el, ideje, hogy legalábbis ma, 14-én befejezzem, de sajnos sivár elmém a legkisebb gondolatra sem képes, pedig mennyi megbeszélnivalóm lenne veled, a vadászat, a halászat, az úszás, lám mennyi változatos téma, meg a szere­ lem. (Ne érintsük e kimondhatatlan züllesztő témát!)

Hótisztaságú lelkünk, míg félve lépegettünk, eddig nem ütközött a szurdék peremébe, hol könnyen hull a mélybe a romlott kor erénye. E szűz ajak előtt nem ismert még a serleg, mely rejti a gyönyört, s mellyel színig betelnek az egymást szeretők. Ez aztán a misztikus tiráda, hm, mondd csak, szinte látlak (pedig egy kicsit messze vagy), ahogy ezeket a halálosan unalmas sorokat olvasva a fejedet csóválod, és így szólsz: „hát nem veti éppen szét a költészet...”15 15-én este befejezett levél. Dal a Te tiszteletedre

(Úgy dalolok itt, mintha együtt hódoltunk volna az emberi élet összes gyönyöreinek, úgynevezett elégia ez, könnyűszövésű, meg fogod látni.) Este, ahogy ültem a hegy tövében, tekintetem körbejárt a vidéken: azt mondtam, hej, ha itt teremne nékem egy szerető, ki a rámzúduló rengeteg bajtól félig megkímélne! Nagy istenek, mily könnyű lenne véle, mint pásztorlányé, nyájas lenne képe, a bája vonzó, álla friss, kerek, a karja telt s a lába műremek, a krinolin pompázna rajta, csodás lenne alakja, 15

Lásd még Zola Cézanne-hoz írt levelét az utóbbi költeményeiről. Párizsból, 1860. augusztus 1-ről.

bíborban égne az ajka, hej, diri, dim, dóm, diri, diridom, ó, ó, a szép liliom. Végül is befejezem, mert látom, hogy nincs ihletem, sajnos! Múzsák, zokogjatok, mert édes fiatok még egy egész rövid dalt sem alkothatott. Ó, érettségi, rettenetes álom! Ó, én sok iszonyú arcú egzaminálóm! Kimondhatatlan üdv, hogyha megállóm. Magasságos Istenek, nem tudom, mit is teszek. Isten veled, kedves Zolám, mindig csak félrebeszélek. Paul Cézanne

Egy ötfelvonásos dráma ötlete fogant meg bennem, melynek ezt a címet adjuk (te meg én): „Angliai VIII. Henrik”. Együtt csináljuk meg majd a szünidőben. V.

Émile Zolának

[Aix], 1858. július 26. Merne liebe [sic] Freund! Cézanne ír, Baille diktál. Múzsák! szánjatok alá a Hélionról kebelünkbe, hogy ünnepeljük érettségi sikeremet! (Ezt Baille mondja, én csak a jövő héten kerülök sorra.)16 Furcsa különcség ez, ránk vall. - Épp egy csomó talányt akartunk neked feladni:

de

a

végzet

másképp

határozott.

Eljöttem

poétikus,

fantasztikus,

bacchikus, erotikus, antik, fizikus, geometrikus barátunkhoz; már fel is írta az ¡858. július 26-ot, s ötletre várt. - Én adtam neki egyet; s már írtam is fel a megszólítást németül: ö nekifog, hogy az én tollbamondásomat írja, és bőven hintse szó- és gondolatképeit az én geometriám virágaival egyszerre (engedd meg nekem ezt az áttételt. - Még azt hihetnéd, hogy háromszögeket 16

A következő bekezdés Baille keze írásával.

és ehhez hasonló dolgokat akartunk neked küldeni). De kedves barátom, a szerelem, mely Trója vesztét okozta, még mindig sok bajt csinál: Alapos sejtelmeim vannak, hogy azt higgyem, hogy szerelmes. (Nem akarja beval­ lani.) Kedves barátom, Baille rótta (ó léha lélek!) merész kézzel e gálád soro­ kat, szellemét sohasem használta másra. Jól ismered, tudod, milyen hóbortos volt, mielőtt még átesett volna a rettenetes vizsgán, milyen is lehetne most? Miféle torz, formátlan gondolatok nem születnének meg gonoszul csúfolódó lelkületében. Tudod, hogy Baille-nak természettudo­ mányi érettségije van, és hogy jövő hó 14-én megy humán érettségire is. - Én augusztus 4-én megyek; adnák a mindenható istenek, hogy sajnos közeli

bukásomban

legalább

nyakam

ne

törjem.

Magolok,

istenek, szörnyű munkával gyötröm az agyam. Megremegek, mikor látom, ahogy a mértan, földrajz, történelem, görög, latin karéjban vesztemre esküszik: megfenyegetnek e vizsgálóbiztosok, kiknek szúrós szeme szörnyű zavart okoz a szívem rejtekében, minden új pillanat növeli rettegésem! És azt mondom: Uram, verd szét ez ellenem szövetséget kötött sok ádáz ellenem, mely szemérmetlenül a végemet akarja. Igaz, hogy ez nem a legméltóbb imafajta. Halld meg mégis, Uram, kegyelmedből, hiszen oltáraid előtt térdet hajtok hiven... Tömjénnel tisztelem képeidet naponta. Ó, sújts le, Istenem, e gonosz alakokra! Nem látod, seregük miként gyülekezik, kezét dörzsölve, hogy mindünket elveszít? Nem látod, Istenem, tekintetük garázda örömét, ahogyan a zsákmányt veszi számba? Íróasztalukon, figyeld, figyeld, Uram, a vészes jegyeket mint gyűjtik gondosan! Vétlen áldozatot, ne engedd, Uramisten,

magasságos

hogy növekvő dühük csapása leterítsen! Küldd el megszentelő Szentséges Lelkedet! Terjessze ki hamar szegény szolgád felett a benne rejtező tudás mennyei fényét. S ha meghallgatsz, Uram, fennen zengem feléd még a végórában is oremusaimat, mely meghat titeket, Szent Nők és Férfiak. Légy kegyes, ó, Uram, meghallgatni imámat, s intézkedj, légy szíves, hogy túlsókat ne várjak (üdvöd esetleges késedelme miatt), ha fohászomra ad egyáltalán a menny: In saecula saeculorum ámen! Ez aztán a furcsa kitérő! Mit szólsz hozzá? nem képtelen? ó ha időm lenne,

jócskán

nyelhetnéd

a

hasonlókat.

később elküldöm bökverseidet. Intézz (Altissimóhoz) azért, hogy a fakultás

Erről

jut

eszembe,

valamivel

néhány imát a Magasságoshoz kitüntessen az annyira vágyott

címmel.17 Rajtam18 a sor, hogy folytassam: én nem akarok verseket tukmálni rád: jóformán nincs is mit mondjak, hacsak azt nem, hogy mindnyájan várunk; Cézanne és én, én és Cézanne. Magolunk várva is. Gyere hát: csakhogy én nem megyek veletek vadászni: értsünk szót: vadászni nem fogok, de el­ kísérlek benneteket. - Végül is mit! Még csinálhatunk egy pár jó kirán­ dulást: majd én viszem az üveget: noha az a legnehezebb! Már untatunk levelünkkel: úgy is irtuk: de nem azt akarom mondani, hogy evvel a szán­ dékkal írtuk. Add át tiszteletünket

édesanyádnak

(többesben

mondom,

mert

hát:

a

Szentháromság egyetlen személy). Kézszorításunkat küldjük: ezt a levelet két különc írta. 5océzan//é Ez a levél két különc műve. Kedves

barátom,

ha

eljössz,

megnövesztem

szakállam

és

17 Franciaországban az érettségi bizonyítványt az egyetem adja ki. (A ford.) 18 Baille keze írásával.

bajszom:

ad hoc várlak. Mondd csak, neked van szakállad és bajszod? Isten veled barátom, nem is tudom, hogyan lehetek ilyen ostoba... [1858. november 12-én Cézanne végül is sikeresen letette a humán érett­ ségit, „elég jó” minősítéssel. Az a november 14-i levél, melyben ezt Zolának bejelenti, úgy látszik, elveszett.]

VI.

Émile Zolának

[Aix], 1858. november 17., szerda Dolgozz, kedves barátom, mm labor improbus omnia vincit.19 Bocsáss meg, barátom, bocsáss meg! Igen, bűnös vagyok. De irgalom jár minden bűnnek. Leveleink valószínűleg keresztezték egymást, majd megmondod, ha újra írsz - ezért nem kell külön zavartatnod magad hogy nem kaptál-e egy levelet a szobámból keltezve: november tizennegye­ dikével rímelőt? Várom a hónap végét, hogy új levelet küldve nekem, megadd a címét annak az igen hosszú versnek, melyet csinálni akarok, és amelyről a november 14-i levelemben beszélek neked; majd meglátod, ha megkap­ tad, ha nem, nem is tudom, hogyan értelmezzem hozzád való meg nem érkezését, de mivel semmi sem lehetetlen, sietve írtam neked. Sikerült az érettségim, ezt tudnod kell éppé 14-i levélből, feltéve, ha megérkezett. Azt a szent mindenit, 600 000-nyi bomba! Nem megy a rímelés. - Síromba, mely iramba, 600 000-et dörög 600 000-nyi bomba. Túlsók sziporka ez egy pillanat alatt. Jól tudom (kétszer), hamar takar a sír, mert ennyi szellemet megtartani ki bír? Nem vagyok akkora, hogy bennem ennyi szellem helyet kapjon, ezért ifjan kell sírba mennem.

19

„hiszen a túlhajtott munka mindent legyőz”

írtam Baille-nak,20 hogy tudassam vele és visszavonhatatlanul és vég­ legesen bejelentsem neki, hogy leérettségiztem. Hejh! Hm! Barátom, barátom, micsoda öröm, mely e frissen kivívott cím hatására tölt élj nem küszködöm tovább a latinnal s göröggel! Szerencsés, drága nap, szerencsés drága nap, melyben ez a dicső titulus rámszakadt; érett egyén vagyok, igen, csodák csodája, mert annak, aki az érettségit megállta, mesés nagy a latin s a görög tudománya! Latin verstéma, melyet retorikából adtak, s melyet magas költői szemé­ lyünk fordított franciára. Hannibál álma Annibalis somnium

Egy lakoma után, Karthágó hős vezére, hol rumos, konyakos üvegek fenekére nézett alaposan, ingott, botladozott. Igen, Cannae dicső győztese lecsúszott már az asztal alá: nincs csodásabb dolog, mint mikor egy étkezés romhalmaza leomlik! Mert öklétől, ahogy az abroszra ütött nagyot a hős, a bor hullámokban ömölt. Tányérok, tálak és könnyű saláta-szilkék görögtek, merre a puncs patakjai vitték, még egész melegen, ó, mily pokoli kár! Pazarolta, urak, netalán Hannibál Szörnyűség, Szörnyűség, a haza drága rumját, vén francia bakák dédelgetett szirupját? Elkövetett, Zola, ily vétket netalán, s nem akadt tette fenn Jupiter bosszúján? 20 Baille ez időben Marseille-ben végezte egyetemi tanulmányait.

Lehet, hogy Hannibál esze így összeroppant, hogy elfeledkezett teljességgel terólad, ó, rum? - De hagyjuk el a borús képeket! Ő, puncs, ennél különb sírt kíván érdemed! Mért nem adott neked ez a marcona győztes rendes útlevelet, hogy szájába ömölhess, s gyomrába nyeljen el az örök alkonyat! Inkább elfolyatott a padlón, ó, Konyak! De akkor négy lakáj, ó, mily otromba szégyen, Saguntum győztesét karjába vette szépen, s egy ágyra tette le. Morpheus és a mák elnehezült szeme közé csendet szitált; baloldalára dől, ásít, karját kinyújtja, s a tivornya után elalszik, mint a bunda, mikor álmainak rettentő serege a párnának esik, melyen nyugszik feje. Nos, Hannibál aludt. - A had legöregebbje Hamilkár termetét s vonásait viselte. Borzas hajkorona, előkelő sasorr, bajusz, melynél sűrűbb nem létezik sehol; adjatok ehhez egy vágást befejezésül, melytől ábrázata formátlanná sötétül, s megkapjátok, urak, Hamilkár kicsoda. Négy fehér paripát fogtak a kocsiba, melyen jött: Hannibált fülénél megragadta, s megrázta hevesen: Hannibál indulatra lobbanva ébred... Ám rögtön lecsillapul, Hamilkárt látva, kit elsápaszt cudarul a visszagyűrt harag: „Elfajzott gyermekem, te, látod, mit tett veled a szőlő tiszta nedve! Az áldóját, pirulj, egészen a szemed fehérjéig, pirulj. Hadviselés helyett dőzsölő életet folytatsz itt, mily gyalázat! Ahelyett, hogy kemény karral óvnád hazádat, s az ádáz rómait visszaszorítanád,

Tessin, Trasimenus s Cannae után csatát készítenél elő, az utolsót, amelyben a Városnak, amely a Hamilkárok ellen a legacsarkodóbb módon hadakozott, összes polgárait törvényünkre fogod, elfajzott gyermekem, te itt ülöd a nászod! Sajnos, az új zekéd a mártástól elázott, s rum és Madeira-bor tócsái fürdetik! Szörnyű! Eredj, kövesd inkább az őseid. A konyakot s buja nőket messzire kergesd, mert igába törik a gyarló férfi-leiket! Tagadd meg a likőrt. Veszedelmes dolog. Vizet igyál csupán, s jól fog menni sorod.” E szókra Hannibál, feltámasztva fejét az ágyon, elaludt, mélyebben, mint elébb. Lelhető valaha csodásabb stílus ennél? Ha méltatlankodol, nem vagy józan eszednél. P. C É Z A N N E

[Az érettségi után Cézanne-t arra kényszeritette apja, hogy az aixi Jogi Kar előadásaira járjon, még ebben az évben be is iratkozott.]

VII.

Émjlk Zolának

Aix, 1858. december 7. Kedves Barátom, nem mondtad, hogy a betegséged súlyos volt, nagyon súlyos. - Meg kellett volna mondanod; Leclerc úr tudatta velem helyetted, de mivel jól vagy, éljen! Miután egy ideig tétováztam - mert meg kell vallanom, hogy ez a legényke semmiképp sem volt ínyemre először - végül is elhatároztam, hogy a lehető legkevésbé siralmasan oldom meg. így hát munkához láttam, de szavamra, nem ismerem a mitológiát; de azért úgy csinálom, hogy

megismerjem

hőstettekké

mester

alakítsam

Hercules

azokat,

jeles

amennyire

cselekedeteit, csak

lehet.

s

afféle

Bejelentem,

legény hogy

művemet - ha ugyan megérdemli a mű nevet, s nemcsak férc - hosszú időn keresztül át- meg átdolgozom, csiszolom, tökéletesítem, mert csak kevés időt tudok áldozni a herculesi kalandos legénynek. Sajnos, a JOG rögös útvesztőjére léptem, - léptem, nem helyes a szó, kényszer mozgatott! Behálózott a JOG, a hazugszavú JOG, s rettentővé teszi három fiatal évem! Pindosz, Helikon és Parnasszosz múzsanépe, adjatok enyhülést a kegyvesztett sebére, könyörüljetek a bús szerencsétlenen, ki oltárotokat elhagyni kénytelen. A Matematikus,21 kinek agya kiszáradt, homloka tele van redővel, s ajka sápadt, mint kísérteteken a sápadt szemfedél, oly látvány, mit szemed, kilenc szűz, elítél! De aki a JOG-ot választja hivatásul, az előtt szívetek s Apollóé bezárul. Láttomra arcotok ne legyen megvető, mert kevésbé vagyok bűnös, mint szenvedő. Halljátok szavamat, segítsetek a bajban, s áldalak titeket érette szakadatlan. Nem mondod-e vajon, miközben hallod, azaz olvasod ezeket az ízet­ len sorokat, hogy a költészet múzsája örökre elhagyott? Hja, látod, mit tesz ez a nyomorult Jog. Ó, JOG, ki szült, minő formátlan agyvelőtől ered a képtelen Digesta, mely felőröl? S hazánkban ez a torz mű mért nem várhatott, hogy ismertté legyen, még egy évszázadot? Mily furcsa düh, minő ostobaság, mily öntelt téboly zavarta meg reszkető agyvelődet, 21

Utalás Baille-ra.

gyarló Jusztinián, Pandekta-alkotó, s kitől a nemtelen Corpus Juris való? Nem volt Horatius nekünk Vergiliusszal, Lucanus, Tacitus, bonyolult stílusukkal, nyolc hosszú éven át elég iszonyú sors, anélkül, hogy te is e kínhoz csatlakozz! Ha létezik pokol, s akad még benne egy hely, a Digesta Urát, Istenem, ott helyezd el! Érdeklődd

meg

az

akadémiai

pályázatot,

mert

kitartok

szándékom

mellett, melyet együtt határoztunk el, hogy megpályázom, bármi (egyen is az ára, föltéve persze, ha semmibe se kerül.22 Egy árokból, tudod, Boileau összetört lapockája a múlt évben napfényre jött, s hogy tovább ástak a kőművesek, kiszedték az összes csontjait, majd Párizsba vitették. S e nagy állatkirály egy múzeumban ott a vén orrszarvúak rendjébe osztatott. S mit csontváza alá vésettek, imigyen szól: „Itt nyugszik Boileau, a parnasszoszi rektor.” E történet, amely igazsággal teli, szemlélteti veled, mily sors jutott neki, hogy Tizennegyedik Lajost, aki butább volt, mint bármely más király, úgy dicsérte az álnok. Száz frankot adtak ott jutalmul a serény munkásoknak, akik e pompás lelet óta medaljont hordanak, melyen ez áll beróva: „Meglelték Boileau-t egy árok fenekén.”

22

Valószínű, hogy Cézanne úgy tervezte, jelentkezik a Képzőművészeti Akadémia egyik pályázatára.

Herkules egy napon, mély álomban feküdt egy erdőben, mivel jó hűs volt ahelyütt, mivel ha nem ilyen nyájas bozótba téved, de kiteszi magát a déli nap dühének, mely dárdákat hajít tüzesen lefele, lehet, hogy végül is belefájdul feje; mélyen aludt tehát. Egy ifjú nimfa lépett hozzá egész közel... De látom, hogy valami butaság akart kicsúszni a számon, így hát hallgatok. Engedd meg, hogy ugyanolyan ostobán fejezzem be ezt a levelet, mint ahogy kezdtem. Ezer és egy szerencsét, örömet, gyönyört kívánok; isten veled, bará­ tom, üdvözletem Aubert úrnak23, szüleidnek, isten veled, üdvözlettel Barátod P. C É Z A N N E Ui. - Épp most kaptam meg a leveled, nagyon örülök neki; de kérlek, hogy máskor írj vékonyabb papírra, mert érvágást követtél el bukszá­ mon, s kárt okoztál vele. Magasságos istenek, ezek a postai adminiszt­ rátor szörnyek nyolc sou-t fizettettek velem. Ezen két másik levelet küld­ hettem volna. így hát finomabb papírra írj. Isten veled, barátom. VII. bis.

[Cézanne versét, mely egy kelet nélküli fiatalkori rajzának a hátlapján van, a bázeli múzeumban őrzik.] Költemény

Máriám, kicsi szentem, azt kérem, szép szerelmem, őrizd meg mind, amit írnak barátaid.

23 Zola nagyapja.

Szép ajkad közt a bonbon jól csúszik majd nagyon, átmegy sokféle dolgon, s nem ront a kárminon. S míg rózsaszínű lágyan fel és alá forog a rózsaszínű szájban, boldog, hogy bejutott.

1859 VIII.

Émile Zolának

[A levél elején egy rajz látható: „A Halál itt az úr”. A következő pár­ beszéd erre a rajzra vonatkozik.]

Aix, 1859. január 17. Dante: Mondd nékem, kedvesem, mit rágcsálnak ezek ? Vergilius: Fejet, a mindenit! Dante: Ó, Istenem, be rémes! De mért nyúlnak a holt undok agy velejéhez? Vergilius: Figyelj, s mindent megért eszed. Az apa: Egyétek szaporán e kegyetlen dögöt, ki minket annyiszor éhezésbe lökött. A legidősebb fiú: Együk! A fiatalabb fiú: Éhes vagyok, add a fülét a számba! A harmadik fiú: Orrát nekem! Az unoka: A legidősebb fiú:

Nekem szemét!

Az apa: Ha mindegyiketek ily étvággyal zabálja, holnapra, gyerekek, mi lesz a lakománk ?

Nekem fogát!

Ügy döntöttem, hogy a szíved megrémitem, hadd keljen benne nagy, kegyetlen félelem, ahogy ez iszonyú dráma elébe nyílik, mely akármily kemény lelkeket is megindít. Úgy gondoltam, hogy a szíved lelkesedik majd e rémségeken: mily csodás kép ez itt! Úgy gondoltam, hogy a kebledből vészkiáltás szakad ki, látva azt, habár csak kitalálás a pokolról, ahol, ki élt büntetlenül, bűnéért örökös kínokban részesül. De látom, kedvesem, közöttünk két hete megcsappant kicsit a szokott levélcsere; talán az unalom kerített birtokába, vagy az agyadra ment valami csúnya nátha, mely, bár nem akarod, ágynak dönt, vagy kiráz a köhögés talán? Mindez rossz, nem vitás, de így is többet ér a másfajta bajoknál. Talán a szerelem, ami lappangva rongál? Igen ? Nem ? Nem tudok semmit, szavam adom, de ha a szerelem, egyetértek nagyon. Mivel a szerelem, hiszek ebben, nem ölt meg senkit se még, noha egy kicsit meggyötörhet időnként s bánatot okozhat egy kicsit, de olyan, hogy ma jön, s holnap tovatűnik. S ha oly gyászos dolog, mondom, oly gyászos, esnek, hogy szaggat valami rettenetes betegség; mégsem hinném, hogy a rosszakaró egek rád valami fene fogfájást mérjenek, vagy valami egyéb ostoba gyötrelemben szenvedsz, például a fejed sajog veszetten, hogy míg a lábadig nyilallnak a kinok, az égre keserű átkodat zúditod. Szamárság lenne ez; a betegség mogorva dolog végtelenül, akármily baj okozza; mert étvágyunk oda, s az ember nem eszik;

vonzó és ízletes tálak ezrét teszik hasztalanul elénk; gyomrunk elutasítja a legízletesebb falatot, valamint a legjobb mártást: a jó bort - minthogy szeretem bár Baille-nál kótyagos lett tőle a fejem, de megkegyelmezek; nincs jobb dolog a bornál, sokféle földi baj gyógyítására szolgál. Igyál, barát, igyál, mert nagyon jó a bor, bajodra gyógyulást szerez akármikor. Mert nagyon jó a bor: kétszer, háromszor. Teletömted magad bonbonnal netalán újév napján? Miért ne? Hisz túlzott adagja azzal járhat, hogy a bélnyílást zárva tartja, emésztési zavart vonván maga után. De, hitemre, elég, hogy ily ostobaságnak éljünk, mert az idő fogai egyre rágnak bennünket. Napjaink hajlóban. A falánk gödör tátong felénk, mit jól semmi se laktat Elbukottaknak és szüzeknek egyaránt, mikor eljön a nap, rosszaknak s igazaknak, le kell rónunk adónk, az elháríthatatlant.

Nos, néhány napja már, hogy ezt írtam neked, ami itt fönn olvasható; így szóltam magamban, nem tudok semmi szépet írni neki, így hát várni kell, hogy elküldjem a levelem, de lám-lám, rosszulesik, hogy egyáltalán nem kapok tőled hírt. Szavamra, a mindenit, sok mindent feltételeztem, még a legbárgyúbb dolgokat is, ami a hallgatásodat illeti. Talán arról van szó, gondoltam, hogy valami hatalmasságos művön dolgozik, talán nagy kínnal óriási költeményt ír, talán nekem talál ki valami megfejt­ hetetlen rejtvényt, talán valami hitvány újságnak lett a szerkesztője; de mindez a sok feltételezés nem visz közelebb a valósághoz, quod agis, quod vivis, quod cantas, quomode te ipsum portás stb.; még tovább is untathatnálak és te felkiálthatnál mérgedben, mint Cicero:

Quousque tandem, Cézasine, abuteris pátién tia nostra? Amire én azt válaszolnám, hogy ahhoz, hogy ne untassalak tovább, hamarabb kell írnod, hacsak valami komoly dolog meg nem akadályoz. Salut omnibus parentibus tuis, salut tibi quoque, salve, salve, PAULUS CÉZA.SINUS

IX.

Émile Zolának

[Aix, 1859.] június 20. Kedves barátom, Igen

barátom,

igaz,

amit

mondtam

régebbi

levelemben.

Megpróbáltam

félrevezetni magamat, de a pápára és összes bíborosaira esküszöm, őrjí­ tően beleszerettem egy bizonyos Justine-be, aki igazán very fine; de mivel nekem nincs szerencsém of a great beautifulnak [sic] lenni, ő mindig elfordította

a

fejét.

Amikor

felé irányoztam

szembogaracskáimat, pilláit

lebocsátotta, és elpirult. Most meg azt vettem észre, hogy amikor ugyan­ abba az utcába kerültünk, szinte sarkonfordult és elillant, hátra sem nézve. Quanto á della donna, nem örvendek, pedig előfordulhat, hogy naponta háromszor, négyszer is összetalálkozom vele. Mi több: egy szép napon megszólít egy fiatalember, első éves hallgató, akár én, és Seymard a neve, te is ismered. „Kedves barátom”, mondja, megfogva a kezem, majd belecsimpaszkodik a karomba, és csak megy előre a rue d’Italie-n: „Mutatok neked - folytatja - egy kedves kislányt, akit szeretek, és aki viszontszeret.” Meg kell vallanom, hogy abban a percben mintha ködbe borult volna minden, előre éreztem, hogy ellenem fordul a sors, és nem is tévedtem, mert épp delet harangoztak, így hát Justine jött ki a varrodá­ ból, és amilyen messziről megpillanthattam, Seymard feléje intett, „ő az” mondta. Erre elsötétült előttem minden, forgott velem a világ, de Sey­ mard magával vonszolt, és súroltam a kislány ruháját... Azóta majdnem mindennap láttam, és Seymard gyakran a nyomában volt... Ó! micsoda ábrándokat szőttem, a legesztelenebbeket, de látod, így van ez: magamban azt gondoltam, ha nem utálna, Párizsba men­ nénk együtt, belőlem művész lenne, együtt lehetnénk. Azt gondoltam, boldogok lennénk, képekről álmodoztam, egy műteremről a negyedik emeleten, te velem, akkor lenne csak jó igazán. Nem akarnék gazdag

3. Rajz Cézanne Zolához írott 1859. június 20-i leveléből

4. (fent) A festő egyik barátjának ( valószínűleg A. F. Marionnak) arcképe. Rajz 1866 körül

5. (lent balra) Paul Cézanne. Fénykép, 1861

6. (lent jobbra) Önarckép. 1861

7. (fent) „Tannhauser-nyitány”. (A zongoránál Marié, Cézanne húga, a háttérben édesanyja.) 1866 körül

8. (lent) Émile Zola befejezetlen arcképe. Részlet. 1862 körül

9. Egy oldal Cézanne Zolához írott 1866. június 30-i leveléből

lenni, tudod, milyen vagyok én, néhány száz frankkal, azt gondoltam, elégedetten élnénk, de szavamra, nagy ábránd volt ez, és most én, aki annyira lusta vagyok, csak akkor vagyok jól, ha beittam; lassanként mindenre képtelen vagyok, egy lomha test, erőmből semmire sem telik. Szavamra, öregem, kiválóak a szivarjaid, írás közben is belőlük szí­ vok, olyan az ízük, mint a karamellé, az árpacukoré. Ah! de nézd csak, nézd, itt van, ő az, hogy suhan, hogy reppen, igen, az én kicsikém, hogy gúnyolódik velem, repdes a kavargó füstben, nézd csak, nézd, fölszáll, s alámerül, bolondozik, forgolódik, csak nevet rajtam. Ó, Justine, legalább azt mondd, hogy nem gyűlölsz; de ő csak nevet. Kegyetlen, azt éhezed, hogy kínzol. Justine, hallgass meg, megint csak elsiklik, s egyre csak száll, száll, száll, no most végleg el is tűnt. Kiesik a szivar a számból, s elalszom: egy pillanatig azt hittem, megbolondulok, a te szivarod az oka, de már kezd helyreállni az eszem, még tíz nap, és már nem is gondolok rá. vagy csak a múlt láthatárán pillantom meg, mint valami árnyképet, mely csak álmomban élt. Ah! igen, kimondhatatlan boldogsággal szorítanék veled kezet. Látod, a mamád azt mondta, hogy július végén jössz majd Aixbe. Látod, hajó ugró lettem [volna], a plafont is elértem volna, akkorát ugrottam. Való­ ban, egy percig azt hittem, megbolondulok, de nem volt komoly, érted. Csakhogy sokat ittam, így szellemeket láttam a szemem előtt, az orrom hegyénél repdestek, táncoltak és nevettek, és eszeveszetten ugrándoztak. isten veled, barátom, isten veled. P. C É Z A N N E [Az utolsó lap hátoldalán egy Fürdőzés rajza található, lásd a 3-as számú képet.]

Émile Zolának Keltezés nélkül [Aix, 1859 július eleje]

Kedves Zolám, azt mondhatod talán: Jaj, én szegény Cézanne-om, mily női hatalom lett úrrá koponyádon ? Rajtad, ki józanul haladtál utadon, nem téve semmi jót, de rosszat se nagyon ? Minő különleges, bonyolult, kusza álom ködében tévelyegsz, mint roppant óceánon? Egy polkát táncoló operabalerina igézett meg talán, mint kecses, ifjú nimfa? Tán az asztal alatt végigterülve írtad leveled, hogy magad, mint a papzsák leittad, vagy fejed rokokó vágyakkal volt tele, hogy így beléjeszállt a vermut ereje? - Eszemre nem hatott sem szerelem, sem ürmös, s azt sem hittem soha, hogy csak a víz az üdvös; mindez okoskodás meggyőzhet, kedvesem: ha ábrándozom is, tisztán lát még szemem. Nem láttál oha még merengő perceidben ködös alakoskat, míg táncuk tovalibben, vagy bájos képeket, melyek az álmodót éjjel elbűvölik, s nappal nem láthatók ? Mint reggel tündököl a párák koszorúja, mikor a nap ezer csóvája lángra gyújtja a zöld dombhátakat, ahol zúgnak a fák, s a visszfénylő azúr szikrázó folyamát; majd szellő támad, és játékosan forogva, a rövidéletű ködöt tovasodorja, tekintetem előtt eképp keringenek angyali hangú és vonású szellemek az éjszaka során. Azt mondaná az ember,

színekre vágyik a ragyogó, tiszta reggel, mosolyognak reám, kezet nyújtok nekik, de ha közeledem, elröppen mindegyik, az ég felé lebeg a zefír könnyű szárnyán, s rámtekint nyájasan, a búcsúnál megáldván: Isten veled! Felé még pár lépést teszek, de hiábavaló minden igyekezet ujjal tapintanom, nincs többé - teste rajzát az áttetsző ködök pásztái nem mutatják. Az álom eltűnik, s a való váltja fel, mely engem fekve és bánattól sújtva lel, s látok egy fantomot, mely dagadva közelget, rettentőt, iszonyút, s melyet JOG-nak neveznek. Azt hiszem, nemcsak álmodoztam, de el is aludtam, s nyilván egészen megdermedtél a laposságomtól, de azt álmodtam, hogy karjaimban tartottam

kis

kurtizánomat,

grizettemet,

kedvesemet,

huncutomat,

és

hogy ráverek a fenekére és még sok mást is... Ó, líceumi sár! Ti leggazabb silányok,24 kik mindig a szokott úton belül kacsáztok, s kik megvetitek azt, kinek csepp hő elég, hogy fennkölt lendület ragadja el szivét; mily buta téboly ez, hogy bírálgatni mertek olyat, kit ily csekély bán tás csak megnevettet! Líceumi hülyék, kiknek csodálnotok kell, mit ránk a lapos Vergilius hagyott: disznók hada, melyet ostoba csörtetéssel egy rothadtvelejű vaskalapos vezérel, ki arra kényszerít, hogy szépnek higyjetek csak mivel ő hiszi - nem érett verseket; ha feltör közietek egy költő, mint a láva, kit nem tart vissza fék, s ki béklyóit lerázta,

24

Ezek a jelzők Zola kollégiumi barátaira vonatkoznak, akik úgy látszik, nem élvez­ ték eléggé az író verseit.

ahogy a sas körül ezerszám hallható a korcs madár, amely csak szétűzni való, ó, kufár cselszövők, apostolok a gáncsban, hogy beköpitek őt nyálatokkal galádan! Hallak már titeket, békák kara, amint fújjátok dühötök hamis dallamait, nem láttak soha még, uraim, oly varangyot, amely, mint önök, ily ostoba módra vartyog. De ha betölti is zajotok a leget, barátom versei örökre győztesek! Aljas szándékotok róluk mind visszapattan, mert a lángész jegyét őrzik vitathatatlan. Baille azt mondta, hogy a gimnazisták, a te kollégáid elég furcsáknak látszottak, szavamra, hogy meg akarták bírálni a darabodat, az Impératrice-nak. Ez felforralta az epémet, és igaz, hogy egy kicsit későn, de komolyan lehordom őket, s nem illettem túl gyönge kifejezésekkel ezeket az irodalmi pingvineket, ezeket az elvetélt vázlatokat, a te őszinte rímeid­ nek asztmás kigúnyolóit. Ha jónak látod, add át nekik bókjaimat, és tedd hozzá azt is, ha van valami mondanivalójuk, itt várom valamenynyiüket, ha ugyan felkészültek rá, mert kiütöm az elsőt, aki öklöm ügyébe kerül. Ma reggel, július 9-én reggel 8 órakor. Láttam Leclerc urat, aki azt mondta, hogy a legfiatalabb M. lány, aki azelőtt a szebbik volt, tetőtől talpig tele van fekéllyel, és hogy már annyira van, hogy kiadja a lelkét a kórházi ágyon. Az anyja, aki szintén sokat hentergette a farát, legutóbbi bűneit nyögi, végül is a két lány közül az idősebbik pedig, vagyis az, aki azelőtt a csúnyábbik volt, és aki most méginkább az, mivel sokszor kötélnek állt, most kötözheti magát. Barátod, Paul Cézanne, aki vermutot iszik az egészségedre. Üdvözle­ tem minden rokonodnak és Houchard-nak is.

52

XI.

Émile Zolának

Keltezés nélkül [Aix, 1859 július vége felé] Baille nem ir levelet, attól fél, hogy soha nem nyílsz meg szelleme előtt, kedves Zola. Aggódva afölött, hogy szándékát nem érted, szabadon engedett, hogy én írjak tenéked, ezért hát itt irom, szobája asztalán e verseket, miket fiadzott koponyám. Nem hiszem, kedvesem, hogy valaha jogot tart reájuk valaki, hisz rendkívül kopottak. Mégis közzé teszem e sorokat alább, miket kettőnk közös buzgalma fabrikált. „A faggyú” - e nemes címet viseli ódánk, mely gőgösen tagad minden költői formát. Óda

Ó, faggyú, akinek igaz jótéteménye érdemes arra, hogy illő tisztelet érje, légy áldott, ki a vak éjből ragyogsz felém, te fény. Nem, nem, semmi se szebb, mint egy szép gyertya lángja, s egy szép gyertyát, ha ég, semmi le nem pipálja, versben szálljon feléd mindenkor s mindenütt az üdv. Ezért vállalkozom szent tűztől hevitetten, hogy a gyertya örök nagyságát ünnepeljem. Megörökíteni, látom, mégis fakó a szó.

53

A híred csillogó, s még csillogóbb a jóság, mellyel azoknak égsz, kik combjukat zsírozzák. Neked köszönhetők a fenséges, remek rímek. De legfőképpen az osztrák hadnak a dolga, hogy szót kérjen s a te dicséreted dalolja. [Itt egy vázlat következik.] Gyere! gyere! barátom,25 Cézanne volt olyan pimasz, hogy elment - [olvashatatlan szó] -, egy hétig akar olt maradni. Az asztalomon hagyta ezt a levelet, és én küldöm el neked. - Gyere! gyere! monstruózusak a kirándulások; fogalmad se lehet róla. Isten veled, a mielőbbi mikor indulsz és érkezel26

viszontlátásra.

-

írd

meg

nekünk,

átmentél-e, B/ULLe

XII.

Émile Zolának

Aix, 1859. november 30: I.

Barátom, ha vonakodom rímben írni beszámolóm - om-os rímben - végső fokon mint sikerült dolgozatom, mely annyit volt búra okom,27

25 26

27

Baillc keze írásával. Valószínűleg az érettségi vizsgára való célzás, Zola 1859-ben indult neki, sikerült az írásbelije, de a szóbelin megbukott, németből, történelemből és irodalomból. Az aixi szünidőben Zola újra felkészül, hogy Marseille-ben tegye le a vizsgái, de itt már az írásbelin megbukik. Egy jogi vizsgáról van szó.

az az eset, hogy (nem fűt az ihlet) péntekről áttették a vizsgámat hétfő, 28-ára, s mégis átmentem. Hihető szépszerével, két pirossal s egy feketével. Ügy döntöttem, legott megszabadítalak kétségedtől, amely gyötört sorsom miatt. II. A „Provence” csakhamar hasábjaiba zárja a lapos Marguery sótlan írásművét: te megremegsz, Provence, e balhír hallatára, s eredben a halál fagyasztja meg a vért.

ni. Szereplők: Gaut ihlető szellemei; Gaut maga, amint a fenséges „MémoriaF’-t szerkeszti.28 Egyik szellem: Nagy Mester, a regényt olvasta-e vajon, mit A „Provence” közölt a tárcaoldalon?29 Gaut: A legcsapnivalóbb. Másik szellem: Jól mondja, soha nem tett közzé még A „Provence” ennél ízetlenebbet, mióta létezik.

28 Gaut, Jean-Baptiste (1819-1891) provence-i költő és publicista, a Mémoria! d'Aix című hetilap szerkesztője, a Méjanes könyvtár könyvtárosa. 29 Valószínűleg célzás Louis Marguery egyik kiadványára, a Ludoncóra.

Gaut: E pimasz ki lehet, ki feltolja magát, vitatni híremet, utánam, ki vagyok a Sajtó fáklyalángja, ily jelentéktelen alkotással kiállva? Egyik szellem: Neve, mely e napig ködgomolyagban élt, ki akar törni most... Másik szellem: Mily különbség, nagy ég! Gaut: S mit akar tenni hát, csak nem merészkedik tán követni idelenn a nyomomat a hitvány, s azt állítani, hogy övé is az orom, hol a gyarlók felett büszkén uralkodom? Egyik szellem: Nem, Mester, soha nem, mert súly nélküli tolla nem ért ahhoz, hogy a regényt egészbe fonja, s hogy olvasóinak némi összekuszált cselszövénnyel miképp okozhat izzadást. Másik szellem: Legfőképp a nehéz művészetet nem érti, azt a művészetet, amelyben ön a férfi, azt a művészetet, mely.kincs is, teher is, azt a művészetet, mit az Úr önre bíz, azt a művészetet, mit szerte üdvözölnek, s mit kifejezni nincs elég szava a földnek. Gaut: A Verbológia ez, az a nyelvi nézet, mely a görög-latint vallja eredetének.

Valóban, az ezerfényü azúr alatt melyik günogenus az a merész alak, ki dicsekedni mer, hogy oly nevet talált ki, mely szebb annál, melyet a prózámban találni. Magasabb rangú sok carminám, mint amit francia nyelven a rímelők hada írt. S főképp regényeim, sikereim porondja! S ahogy a felkelő nap fénysugárba vonja viridi ligetek excelsi lombjait, sokszínű szellemem mindenkit elvakít. Egyik szellem: Felséges domine, példa nélküli szellem, dicséret zengje az ily megbecsülhetetlen erényt. Szellemek kara: Nagy Gaut, hős újitó, te vagy, te vagy csupán, ki fenséggel lebegsz az égbolt magasán. A siderák dicsője szemedtől meghajtja híredtől

elbűvölve, homlokát, megzavarva,

győzelmét nem akarja, s megbénult karral áld, fejét ingatja gyáván Lodovico, megállván, s „Nem írok!” - így kiált! Dicsőség teneked, nagy Gaut, philonovostyl, mérkőznie veled nehéz annak, ki most ír. A gaut-i nyelv értelmező szótára. Verbológia: Gaut által feltalált fenséges művészet; e művészet abban áll, hogy új szavakat képez görögből és latinból.

Günogenus: a görög Güné-bői (asszony) és a latin gignere-ből (szülni). A günogenus tehát az, akit asszony szült, azaz: az ember. Carminák: a latin carmen-ből (dal). Viridi: a latin viridus-ból (zöld). Excelsi:

excelsus-ból (magas).

Domine: dominus (úr). Siderák: sidus-ból (csillag). Philonovostyl: philos-ból (barát), novus-ból (új) és stylus-ból (stílus): (az új stílus barátja). Kedves barátom, most, hogy agyonuntattalak, engedd meg, hogy befe­ jezzem ostoba epistolámat, isten veled, carissime Zola, salve. Üdvözletem szüleidnek, mindenkinek, barátodtól P. CÉZANNE-TÓL

Ha történik valami új, megírom. Mostanáig egyforma és megszokott nyugalom veszi körül mogorva szárnyaival unalmas városunkat. Ludovico még mindig tűzzel és képzelettel teli író. Isten veled, barátom, isten veled.

XIII.

Émile Zolának

Keltezés nélkül [Aix, 1859. december 29. ] Barátom, jóbarát, mikor verset csinálunk, szükséges, hogy a sor végén rímet találjunk; ha e levélbe hát, hogy kitöltse sorom, belopott volna pár rossz szót az alkalom, kérlek, ne háborodj fel egy pipogya rímen, mert csak azért van ott, hogy versemen segítsen; megmondtam, s bak hava liuszonkilencedik napján beszámolót írok neked emígy. De bámulom magam, barátom, csodamódon, mert bármit akarok, könnyűszerrel kimondom;

mégsem kell túl korán örvendezni ezen, cserbenhagyhat a rím, bárhogy igyekezem. Ma Baille látogatott meg, mindkettőnk barátja, sietve hozom e hírt néked tudomásra. De tán túl alacsony hangú e versezet; Pindosz ormaira kormányzom léptemet; mert, érzem, áthevít egy titkos, égi áram; kibontom nosza hát a prófétai szárnyam, s míg röptöm tüzesen a magasba emel, csakhamar az egek boltjáig érek el. De hogy fénylő szavam elméd le ne igázza, édesfa gyökerét veszem inkább a számba, s míg eltorlaszolom a hang útját eképp, nem bódít senkit el túl-kínai beszéd. Rettenetes történet

Éjjel történt velem. - Az éj, ezt tudhatod, akkor fekete, ha egy csillag sem ragyog. Éjszaka volt nagyon, fekete éjszaka, hogy megesett ez a gyászos história. Nem ismert dráma ez, hallatlan szörnyűség, miről senki fia nem hallott soha még. Persze, szerepel a Sátán is az egészben, hihetetlen dolog, de a saját beszédem, melyre mindenki ad, kölcsönzi a hitelt a tényeknek, miket most elmondok neked. Hallgass ide tehát: Éjfélt ütött, az órát, mikor a párok a szerelmet gyakorolják, gyertya nélkül, de nem hő híján. Rekkenő nyári éjszaka volt; mint fehér szemfedő, északról dél felé, fergeteget jelezve, roppant felhő terült az égi mennyezetre. A hold, melytől a gyolcs időnként felszakadt,

fénnyel hintette be magányos utamat Pár csöpp eső hagyott rövid időközökkel nyomot a talajon. Mint szokásos előjel a nagy vészek előtt, hirtelen széllöket nyargalt északra dél irányából jövet; Afrika számuma, mely borzalmat okozva, városokat temet a hullámos homokba, a hős fáknak, melyek águkat ég iránt nyujtóztatták, porig alázta homlokát. A csöndre a vihar hangja következett. A szél füttye, amit visszhangzott a berek, szivembe hasított. Iszonyt görgetve tört a villámlás utat az éj fátylai közt. Míg rám vetült a fény, a fakó, halotti színben koboldot, gnómokat láttam, Isten segítsen, vihogva szállani a zajgó fák felett. A Sátán járt elől; láttam őt, megmeredt tőle egész valóm; tűzvörös szemgolyója perzselve ragyogott; szikra pattant le róla időnként, rémitő visszfényt lobbantva rám; démonraj röpködött mind a két oldalán... Elvágódtam; egész testem, félholtra fagyva, borzadozott, hogy az ellenség kézre kapja. Elöntött teljesen a hideg veríték, felkelni s futni nem lévén erőm elég, megláttam a Gonosz ördögi társaságát, amint közeledett és járta cifra táncát, a sok vámpír s kobold, az ocsmány s rettegett, bukfencet hányva ért hozzám mind közelebb, fenyegető szemét az égboltnak emelte, egymás fintorait lefőzni igyekezve... „Temess magadba, föld! Morzsolj ízekre, kő!” jajdultam volna fel: „Fogadd be, temető, testem elevenen!” De a pokoli horda iszonyatos körét mind szorosabbra vonta:

a falánk démonok fenték már fogukat, előjátékaként a szörnyű lagzinak. Mohón fénylett szemük, mint ki gyönyörre készül. Végem volt... amikor, boldog meglepetésül, a távolból sebes iramban vágtató paripák hangja lett egyszercsak hallható. Futásuk robaja, mely előbb gyenge volt, felém közeledett; ostort pattogtatott fáradhatatlanul, s bíztatta hanggal is az erdőn át a gyors fogatot a kocsis. A felsült szörnycsapat a robaj hallatán szétszállt, mint fellegek az esti szél nyomán. Én, mint aki halott inkább, mint eleven, szólítom a kocsist, ki azon a helyen nyomban lecövekelt. A hintóból e percben hang muzsikált felém, mely friss volt, csupa kellem: „Szálljon fel”, bíztatott, „Szálljon.” Egy szökkenés, reámcsapódik az ajtó, s én egy mesés nővel szemközt ülök... Odaadom az üdvöm, ha valaha szemem megakadt gyönyörűbbön. Szöghaja s babonás, tüzes tekintete szívem egy pillanat alatt nyűgözte le. Lábához borulok, mely oly parányi, édes, s melynek szára kerek; majd felbuzdulva, vétkes ajkamat lüktető keblére szorítom. De a halál fagya jár át tagjaimon, a nő, a szédület rózsaszín bőrű nője, eltűnik, s halovány csontváz válik belőle, melynek szögletesek a körvonalai, lyuk van szeme helyén, s vacognak csontjai... Karjába ragadott, ó, mily iszonyú!... Durva lökésre ébredek, a kocsi összezúzva... ...s, hogy kocsim odalett, bolyongok céltalan, s nagy az esélye, hogy kitöröm a nyakam.

SzÓTAGREJTVÉNY

Első tagom ravasz s nézésében csalóka, a rágcsálófajok rettegett pusztítója, fortéllyal van teli, az ínyenc falatok javát orozza el, mint kivetett adót. A második, mikor kollégiumban éltünk, a hurkával vegyest sokszor elűzte éhünk. A harmadik a jó emésztésre való szorulás esetén. Az angol náció estebédek után ezzel kedveskedik; keresztényi erény, ha együtt mindegyik.30 Barátod, aki bonam valetudinem kíván neked. Paul Cézanne

Kedves barátom, nem tudtam se én, se Baille kitalálni rejtvényedet, amelyik igazán az maradt, a következő levélben megírod a megfejtést. Ami pedig az én szórejtvényemet illeti, azt hiszem, nekem nem kell majd ilyesmivel fáradoznom. Üdvözlet szüleidnek. P. CÉZANNE

1860 [Azok a levelek, amelyeket Cézanne az 1859-es év végéről 1862-ig kül­ dött Zolának, úgy látszik, elvesztek. Zola Cézanne-hoz és Baüle-hoz írt leveleinek részleteiben említi vagy idézi barátjának sorait, s egyedül ezek adnak képet e három év cézanne-i levelezéséről. A következő idézeteket Zola levelezéséből vettük, kizárólag Cézanne írásaira v o n a t k o z n a k ]

30 Megfejtés: chat (macska) - riz (rizs) - thé (tea) - charité (irgalom). 31 Bővebb felvilágosítást ad Correspondance d’Émile Zola (1858-1871). Émile Zola műveinek teljes kiadása, Maurice Le Blond jegyzeteivel és magyarázataival, Paris, 1928, Bernouard.

Részletek Émile Zola

leveleiből

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1859. december 30. ...Most, hogy lefordítottad Vergilius második eklogáját, miért nem kül­ död el? Hála Istennek, nem vagyok kislány, nem botránkozom meg. Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. január 5. Megkaptam

leveledet...

Azt

mondod,

beszéljek

a

szeretőimről,

csak

Villevieille-jel;32

álmomban szeretek... Még nem találkoztam az első alka­ lommal átadom a passe-partout-ra vonatkozó üzenetet. ... Olvastad, azt mondod, folytatásos regényemet. Félek, ezt sem értették meg jobban, mint a „Bolondosom”-«/. Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. március 3. Két évig harcoltál, hogy oda juss, ahol most vagy;33 azt hiszem, ennyi fáradság után is szükség van még néhány csatára, hogy teljes legyen a győzelem. Furcsát kérdezel tőlem. Persze, hogy lehet itt dolgozni, úgy mint bárhol másutt, ha akar az ember. Párizsnak ezenkívül óriási előnye is van más helyekkel szemben: a múzeumok... Ami pedig a pénzkérdést illeti, való igaz, hogy havi 125 frankból nem tudsz fényűzően élni. Zola Baille-nak

Párizs, 1860. március 17. ...Nemrégen kaptam meg Cézanne levelét, amelyben a húga betegségéről ír, meg arról, hogy csak a következő hónap első napjaira tervezi Párizsba érkezését. 32 Villevieille, Joseph-Franfois (1829-1915) aixi festő, F. M. Gauet tanítványa, Paul Cézanne fiatalkori barátja. 33 Arról a küzdelemről van szó, melyet Cézanne az apai engedélyért vívott, hogy abbahagyhassa jogi tanulmányait, Párizsba mehessen, és a festészetnek szentel­ hesse magát.

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. március 25. Gyakran beszélünk leveleinkben költészetről, de a szobrászat és a festé­ szet szó csak ritkán, hogy ne mondjam, sohasem fordul elő. Ez veszélyes feledékeny ség... Engedned kell apádnak abban, hogy a jogot a lehető legszorgalmasabban végezd. De rajzolnod is épp olyan keményen és kitartóan kell... Az

„Álarcosbál”

folytatását

kéred.

Nem

tudok

kívánságodnak

eleget

tenni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a folytatás még nincs meg... Ami pedig bocsánatkérésedet illeti, azt kell mondanom, végtelenül ízlés­ telen, akár a metszetek küldésére vonatkozik, akár az állítólagos unalomra, amelyet leveleid keltenek. Magad se hiheted, amit beszélsz... Arról is írsz, mennyire szomorú vagy: csak azt tudom válaszolni, én is nagyon, nagyon szomorú vagyok. A század levegője nyomja fejünket... Mondod azt is: noha én megértettelek, te nem érted magad.

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. április 16. Köszönöm az írást: „A drágalátos anyós”-?, [Muscadel-től]... Megkaptam

leveledet.

-

Jól

teszed,

hogy

nem

panaszkodsz

a

sorsra:

hiszen amint mondod: ha két olyan szenvedély osztozik a szíven, mint a szépség és a szerelem, nincs panaszra ok. Itt vannak ezek a versek is, tele sötét szomorúsággal... Azt is írod, hogy néha még az íráshoz sincs kedved. Ne légy önző: örö­ meid és bánataid az enyémek is. Egy másik mondat a leveledből szintén fájdalmasan érintett. Mikor azt mondod: „szeretem a festészetet, ha nincs is sikerem vele stb. stb.”

Zola Cézanne-nak

[Párizs], 1860. április 26. Épp

most

kaptam

meg

leveledet.

-

Édes

reményt

ébresztett

bennem.

Apád lám, enyhül; légy kemény, de ne tiszteletlen! Gondolj arra, a jövőd forog kockán, boldogságod függ ettől. - Amit a festészetről mondasz, feles­ legessé válik, mihelyt magad is elismered X* * * hibáit.

10. Cézanne: Marion és Valabrégue úton a ,,motívum" felé. 1866

11. Cézanne: Paul Alexis egy kéziratból olvas fel Zolának. 1869 körül

12. Paul Cézanne úton a „motívum” felé Auvers-sur-Oise mellett. Fénykép, 1873

LE SALOra r a r STOCK

13. Stock karikatúrája Cezanne-ról, melyet Justin Gahet-hoz írott, 1870. június 7-i levelé­ ben említ

Zola Baille-nak

Párizs, 1860. május 2. Cézanne rólad ír. Beismeri hibáját, és ígéri, megváltozik. Ha már szóba hozta a dolgot, elhatároztam, mindenképp megmondom neki véleményemet viselkedéséről.34 Kezdeményezni én nem kezdeményeztem volna, de azt hiszem, most már fölösleges próbáljuk a kibékítésteket.

lenne

megvárni

az

augusztust,

hogy

meg­

Zola Cézanne-nak

Baille-ról

beszélsz

legutóbbi

két

leveledben.

Már

Párizs, 1860. május 5. jó ideje szeretnék

magam is szólni neked erről a derék fiúról. Utóbbi két leveledben a találkozásnak nagyon is távoli reményét kelted. „Ha befejeztem a jogot, mondod, talán akkor szabadon tehetem, ami tet­ szik ; talán még utánad is mehetek.” Adja isten, hogy ne csak pillanatnyi le­ gyen ez az öröm, bár kinyílna apád szeme, s meglátná, mi az igazi érdeked... Homályosan beszélsz arról a bizonyos kalandról, amelynek olyan rossz vége lett Leclerc és De Julienne között. Zola Baille-nak

Párizs, 1860. május 14. Ahogy mondtam, megkérdeztem Cézanne-t, miért fogadott olyan hidegen. Legjobb lesz, ha ideírom pontosan, szó szerint azt a néhány sort, amit evvel kapcsolatban válaszolt; tehát: „Amint legutóbbi leveledből látom, attól félsz, meglazul a barátság köztem és Baille közt. Dehogy! jó fiú ő, én ne tudnám; de hisz ismered a természetem, sokszor magam se tudom, mit teszek, így hát ha megbán­ tottam volna valamivel, ne haragudjék; tudod, hogy különben milyen jól megvagyunk, helyeslem is, amit mondasz, hiszen igazad van. Tehát barátságunkon nem esett csorba.” Szeretném majd neked augusztusban megmutatni, hány levelet írt Cézanne és hányat te, hogy pirulj, majd ha összehasonlítjuk.

34

Baille Marseille-ben tanult, és panaszkodott, hogy Cézanne nagyon hidegen fo­ gadta, amikor meglátogatta őt Jas de BoufFanban, Cézanne bankár 1859-ben szerzett nyaralójában.

Zola Baille-nak

Párizs, 1860. június 2. Öreg Cézanne-unk minden levelében üdvözletét küldi neked. Kéri a címed is, gyakran akar írni neked. Csodálom, hogy nem tudja, és ez nemcsak arra vall, hogy ő nem írt, de arra is, hogy te magad éppígy hallgattál. Mindez baráti érzését mutatja, hát eleget teszek neki. így hát legendává lett ez a harag. ...Addig is, szerezz jó órákat - ahogy Cézanne mondja - magadnak...

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. június 13. Nem írsz többé a jogról. Mi lesz ezzel ? Még mindig rosszban vagy vele ?... írod, hogy néha újra olvasod régi leveleimet. Ezt az örömet én is gyakran megengedem magamnak.

Z o l a Cézanne-nak

Párizs, 1860. június 25. Azt

látom

legutóbbi

leveledből,

kishitű

vagy;

nincs

más

mondandód,

mint hogy plafonra vágod az ecsetet. Siránkozol, mekkora körötted a magány, fásult vagy. - De nem valamennyiünk betegsége, nem a század nyavalyája-e ez a rettenetes fásultság, és ez a csüggedtség nem a torkunk fojtogató spleenből ered-e ? - Jól mondod, ha veled lennék, megpróbálnálak vigasztalni, bátorítani. A tegnapi napot Chaillannal töltöttem. Ahogy mondtad, a fiúnak van hajlama a költészetre; csak a kellő irányítás hiányzik neki. Tudom, mennyire gyűlölöd a tömeget, ne beszélj így hát csak magadról; és főleg ne félj attól, hogy untatsz.

66

Zola Cézanne-nak

[Párizs], 1860 július .. .Leveleid hol reményt keltenek bennem, hol még azt a meglevő keveset is elveszik; a legutóbbi épp ilyen, mintha istenhozzádot akarnál mondani álmaidnak, pedig milyen könnyen valósággá válthatnád őket. Mondod még ebben a levélben azt is, amit hasztalan próbáltam megérteni: „Beszélek, beszélek, hogy semmit se mondjak, mert hisz a viselkedésem rácáfol a szavaimra.” ...A leveled egy másik részlete elszomorított. Azt mondod, falhoz vágod az ecseted, mert nem tudod formába önteni az elképzelésedet... Zola Baille-nak

Párizs, 1860. július 25. A múltkori levelemben... több mindenről is kérdeztelek. Hogy mi újság Aixben, erről Cézanne makacsul hallgat...

Zola Baille-nak

[Párizs ], 1860 július Remek megfogalmazást vagyok dajkaságban.”

találtam

Cézanne

levelében:

„Az

ábrándoknál

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1860. augusztus 1. Újra olvasva tavalyi leveleidet, rábukkantam a „Herkules” címűkis versre a bűnről és az erényről. Ma reggel kaptam meg leveledet... En is azt hiszem, akárcsak te, a művésznek nem szabad átalakítania művét... Teljesen a te véleményeden vagyok: lelkiismeretesen kell dolgozni, a legjobb tudásunk szerint, azután még néhány csiszolás, hogy a részletek jobban összeilljenek, és tökéletesebb legyen az egész, és akkor jó vagy rossz sorsára kell bízni a művet... A művészről én is csak általánosságban beszélek. Baille, azt mondod, szinte papi hivatásnak tekinti a művészetet: költő gondolkodik így...

Zola Baílle-nak

Párizs, 1860. szeptember 21. Mondd meg öreg Cézanne-unknak, nagyon szomorú vagyok, nem is tudok válaszolni legutóbbi epistolájára... Majdnem felesleges addig írnia, amíg az utazása kérdésében nincsen döntés. Zola Cézanne-nak és Baille-nak

Párizs, 1860. október 24. Ma reggel levelet kaptam Paultól.

1861 [ 1861 április vége felé Cézanne apja végül is beleegyezett Paul utazá­ sába, aki így Zola után Párizsba indult, és véglegesen a festészetnek szen­ telte magát.] XIV.

JOSEPH HüOT-NAK35

Párizs, 1861. június 4. Kedves Huot, Jaj! Derék Joseph, úgy éljek, elfeledlek! téged és a baráti bandát is, de még a bastidont36 is, meg a bátyádat, meg azt a jó provence-i bort; tud­ hatod, hogy az itteni milyen pocsék! Nem akarok panaszkodni ebben a néhány sorban, pedig be kell vallanom, nem vagyok valami vidám. Nap­ ról napra tengetem kis életem; a Suisse37 foglal le reggel hattól tizenegyig. 15 frankért megfelelő ebédet kapok; nem sokat; de mit tehetünk? Éhen azért nem halok.

35 J. Huot (1840-1898) Cézanne fiatalkori pajtása, 1864-ben a párizsi Képzőművé­ szeti Főiskolára jár, 1887-től Marseille főépítésze. Cézanne beszél róla a Zolához írt, 1878. szeptember 14-i levelében. Bővebbet: M. Raimbault: „Une lettre de Cézanne á Joseph Huot” (Cézanne egy levele Joseph Huot-hoz) Provincia Bull. de la Soc. de statist. et d’Archéol. de Marseille, 1913, 2e fasc. 36 Itt találkoztak J. Huot testvérei és barátai. (Bastidon-majorság. A ford.) 37 Az „Académie Suisse” szabadiskola volt, ahol a művészek szerény összegért modellt kaphattak, és ahol munkájukat senki sem ellenőrizte vagy javította. Itt barátkozott össze Cézanne Guillauminnel, Pissarróval, Oller-val és másokkal.

Azt hittem, hogy Aixben hagyom a rosszkedvemet, de csak követ ide is, csupán helyet változtattam, de a kedvetlenség utánam jött. Megváltam a szüleimtől, barátaimtól, néhány szokásomtól, ennyi az egész. Pedig majdnem egész nap csak járok. Láttam, bár gyermeteg dolog ilyesmiről beszélni, a Louvre-t, a Luxembourg-t és Versailles-t. Tudod, micsoda vacakokat tartogatnak ezekben a csodálatos építményekben, hogy úgy mondjam,

bámulatos,

elképesztő,

mellbevágó.

Ne

hidd,

hogy

párizsivá

leszek... Láttam még a Szalont38 is. A fiataloknak, a művészetre születetteknek, ez a legjobb, azoknak, akik kimondják gondolatukat, mert itt találkozik s ütközik össze mindenfajta művészet. Csodálatos leírást adhatnék, ha el akarnálak altatni. Légy hálás, hogy megkíméllek ettől. Láttam Yvontól a bősz csataképet; Pils-t, ki tablóin egy megható eseménynek ad ügyesen kezelt grafittal alakot, s azok képét, akik pórázukon ciháinak, nagy, kicsi, közepes, rövid, szép s rút pofákat. Kies patak emitt, perzselő nap amott, Phoebus felkelte és Luna lenyugovása; szikrázó nappal és az alkony mély homálya, Oroszország fagya vagy Afrika ege; itt egy szilaj török állatias alakja, ott gyermeki mosoly villan szembe vele: bíbor vánkosokon egy bájos lány mutatja keble opálosan ragyogó halmait. A térben ámorok szállnak vidám körökben * szép arcát nézi a kacérság a tükörben. Géröme mellett Hamon, Glaise mellett Cabanel, Müller, Courbet, Gubin, egymással osztozik a diadalban... 38 A Szalon az Akadémia hivatalos kiállítási intézménye volt. Kezdetben csak az Akadémia tagjai állíthattak ki, a nagy francia forradalom után e kötöttség meg­ szűnt, de a hivatalos zsűri a konzervatív irányokat támogatta, az igazán haladó törekvéseket többnyire elutasították. Az első Szalont 1667-ben rendezték, először kétévenként, majd minden év áprilisában.

(Itt kifogytam a rímből, így hát jobban is tenném, ha elhallgatnék, hisz amúgyis merész vállalkozás lenne tőlem, hogy megpróbáljam akár a leghalványabb képet is kelteni benned a kiállítás csodálatosságáról.) Gyönyörű

Meissonier-k

is

vannak.

Majdnem

mindent

láttam,

de

még

vissza akarok menni. Erre nem sajnálom a pénzt. Mivel a bánkódás hiábavaló, nem is mondom, mennyire bánom, hogy nem vagy velem, és nem együtt látjuk mindezt, de akárhogy is! ez az igazság. Viliévieille, akihez naponta járok dolgozni, minden jót kíván neked, Bourck barátunk is, néha-néha összetalálkozom vele. Chaillan39 szívélyes üdvözletét küldi. Én pedig köszöntőm Solarit, Félicient, Rambert-t, Leiét, Fortis-t. Ezer üdvözlet mindegyiknek. Sose érnék a végére, ha mindenkit föl akarnék sorolni; írd meg, ha tudod, milyen eredménnyel végződött a katonaállítás a barátaink számára. Szüléidét tiszteltetem, neked pedig kitartás, jó vermutok, kevés bosszúság és a viszontlátásra. Isten veled, kedves Huot, barátod Paul Cézanne

P. S. - Combes-bal vacsoráztam együtt, üdvözletét küldi. Villevieille most készítette el egy monstruózus méretű képnek a vázlatát, 14 láb magas az egész, az alakok kétméteresek vagy még nagyobbak. Van a Szalonban a nagy G. Dórénak egy csodálatos képe. Isten veled még egyszer; a mielőbbi koccintásra egy jó üveg borral. P. CÉZANNE

d’Enfer utca 39.

39 Chaillan, Jean-Baptiste-Mathieu, állítólag tehetségtelen festő volt, akivel Cézanne 1858-ban ismerkedett meg az aixi Rajziskolában. Párizsban - egy ideig - tagja a Zola körül kialakult csoportnak. Ez utóbbi több fiatalkori levelében említi.

1862 [Első párizsi útja40 után, 1861 őszén igen csalódottan tért vissza Cézanne Aixbe; apja bankjában kezdett el dolgozni, de csak rövid próbaidőt töltött itt. Sokára indult meg a két jó barát között a levelezés. Cézanne törte meg a hallgatást, levelére Zola 1862. január 20-án válaszolt.]

Zola Cézanne-nak

Párizs, 1862. január 20. Hosszú ideje már, hogy nem írtam, nem is igen tudom, miért. Párizs nem használt a barátságunknak... Nem számít, én még mindig barátomnak tar­ talak. .. de most nem magyarázkodni akarok. Barátként szeretnék válaszol­ ni leveledre... Azt tanácsolod, dolgozzam, s ezt olyan hévvel leszed, hogy szinte azt lehetne hinni, húzódozom a munkától... Baille igazat mondott, amikor azt állította, hogy nemsokára az Hachette kiadóban leszek tisztviselő.41 ...ha márciusban valóban jössz, ahogy ígéred, s ha nekem lesz állásom, s ha a szerencse ránk mosolyog, akkor talán egy kicsit kedvünkre használ­ hatjuk az időt.;. Zola Cézanne-nak

Párizs, 1862. szeptember 29. ... Teljesen egyetértek azzal a gondolatoddal, hogy Párizsba jössz dol­ gozni, és majd csak azután vonulsz vissza Provence-ba.

4