Epikurosz levelei 9789634741961 [PDF]

Zitiervorschau

Table of Contents Title Page © Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018 Töredék Epikurosz egyik leveléből Az olvasóhoz „A BÉKE KIKÖTŐJE” Epikurosz üdvözletét küldi Menoikeusznak EPIKUROSZ FILOZÓFIÁJA EPIKUROSZ ÜDVÖZLETÉ'I' KÜLDI HÉRODOTOSZNAK ALAPELVEK JEGYZETEK Utószó TARTALOM A BORÍTÓT A DIGI-BOOK KIADÓ TERVEZTE

Epikurosz

LEVELEI

fordította: Kövendi Dénes, Sárosi Gyula

BUDAÖRS, 2018 DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ www.digi-book.hu ISBN 978-963-474-195-4 EPUB ISBN 978-963-474-196-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018 első kiadás: 1944 a borító Epikurosz (Kr.e. 341 - Kr.e. 270) fennmaradt mellszobra részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az ekönyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Töredék Epikurosz egyik leveléből Sohasem törekedtem arra, hogy a tömeg előtt tetszést arassak: ami nekik tetszett, ahhoz én nem értettem, amit pedig én tudtam, messze volt az ő látókörüktől.

Az olvasóhoz Epiktétosz kézikönyvecskéje antik hagyomány alapján viselhette ezt a címet. Igaz, hogy nem a sztoikus bölcs maga nevezte így tanításainak összefoglalását, amely ebben a könyves formájában nem tőle származott. Epikurosz magyar kiadóinak maguknak kellett a hagyomány szellemében a címet kiválasztaniuk a legfontosabbhoz, ami a Kert bölcsének műveiből reánk maradt. Nehezebb a felelősséget a kiszemelésért vállalni, mint a címért. A századok, amelyek - keresztény századok lévén - Epikurosszal szemben ellenségesebbek voltak, mint Platónnál, Arisztotelésszel vagy. Epiktétosszal, már rostáltak. Epikurosz magyarul is olyan kiadást érdemelne, mint a Szókratész előtti görög filozófusok; valamennyi töredéket nyújtót. Ez azonban több is lett volna egy „Kézikönyvecskénél”, s nem is közvetíthette volna Epikuroszunkat olyan gyorsan, mint ahogyan megérdemli ez az ellenlábasa s éppen ezért kiegészítője a sztoikusnak. A sietségre való utalás mégsem mentségül, hanem inkább figyelmeztetésül szolgáljon. Amit az olvasó a magyar tolmácsolok kísérő tanulmányaiból kiérezhet, az nem Epikurosz szélcsendes tengerének átlátszó nyugalma - ezt magukból a szövegekből kell merítenie -, hanem a humanistáknak 1944-ben talán érthető izgalma: hogy. legalább azt a lehetőséget nyújtsák a lelkek békéjének, amely a reájuk bízott nagy hagyományokban rejlik. A született sztoikusoknak a Stoa békéjét, az epikureizmusra hajlandóknak azét az Epikuroszét, aki a lét, a puszta lét örömének érdekében tanácsolta: élj kenyéren és vízen. Mert öröm a fájdalomtalanság és nincs olyan bőséges lakoma, amely fölérne a csömör hiányával. Válaszd minden körülmények között azt az álláspontot, amellyel a legkevesebb kín jár. Erre figyelmeztet Epikurosz s erre tolmácsolóinak izgatott hangja: a puszta lét utolsó örömét is elveszíted, ha nem állsz határozottan e mellé az öröm mellé, ha nem hatolsz le hozzá, mint a magadban hordozott boldogság szigetére, ha mentséget találsz kínra és kínokozásra. És akik az arénában, a vadállatok karmai közt találták meg a boldogságukat? Ha megtalálták, igazuk volt s velük nekem is igazam volt - mondaná Epikurosz. Walter Pater Marius The Epicurean-jai, amely a Kert pogány, bölcsességét a

katakombák hangulatával elegyíti, nem méltatlanul tartozik belé az európai epikureizmus történetébe. Egy lehetősége a nemes és bölcs emberségnek. S éppen, mert annyiban és oly sokszorosan csalatkoztunk, nem szabad egyébről sem - erről sem megfeledkeznünk. Ascona (Ticino), 1944 március 3. Kerényi Károly

„A BÉKE KIKÖTŐJE” Az epikureus filozófia történelmi háttere „Üres annak a filozófusnak a tanítása, aki semmilyen emberi szenvedésre nem hoz gyógyulást. Ahogy az orvostudománynak sincs semmi haszna, ha a test betegségeit nem űzi el, ugyanúgy a filozófia is értelmetlen, ha a lelki fájdalmakat nem szünteti meg.” A Mester szavai kétségkívül nem utalnak a filozófia legmagasabb eszményeire, amelyek mindenféle praktikus elvet, így a mental hygiene szempontját is kizárják. Annál mélyebbre mutatnak azonban egy másik problémakörben, amely a filozófiai tanítás és általában minden szellemi alkotás mögött egy lelki drámának a dinamikáját kutatja: azét, amelynek eredményeképpen a mű létrejön. A modern pszichológia rámutatott azokra a mély összefüggésekre, amelyek a látszólag polárisán szembenálló lelki jelenségeket összefűzik: a legmagasabb öröm és a legkínzóbb szomorúság, a létet problematikusnak érző kétely s a vallásalapítókban feltörő legszilárdabb bizonyosság, a szeretet és gyűlölet, rokonszenv és ellenszenv, a hatalmaskodás és a szolgalelkűség, a pusztuló és a sarjadzó élet lelki képei, a nász és halál gondolatai, a külső rendre törekvés és a belső kuszáltság, kitágulás és elzárkózás, vívódás és harmónia, napfényes derű és sötét aggodalom azonos lelki „egység" működésének kétféle fázisát jelentik. Ebben az összefüggésben azután különös jelentést nyer Usenernek, a modern Epikurosz-kutatás megalapozójának gondolata, hogy sokat kellett szenvednie testben és lélekben annak, aki annyira vágyott a test fájdalommentes állapota és a lélek zavartalansága után. Epikurosz életéről nem tudunk túlsókat; azt feljegyezték, hogy testét szaggató kínokkal járó kór gyötörte, s a történelmi világ, amelyben Epikurosz élete (341-270) lefolyt, szintén a szenvedések özönét zúdította rá: ifjúkorában Nagy Sándor háborúi rázták meg a világot, 324-től, Sándor halálától kezdve pedig a világhódítás gondolatának kis megszállottjai tomboltak. Epikurosz mindenből kivette a részét: nélkülözést, üldöztetést és száműzetést szenvedett. Ki csodálhatja, ha a Kert, egy önmagába zárt világ lett filozófiájának a szimbóluma, a Kert őrizte a tanítványai szerint legendás szelídségű ember napfényes világát és megálljt parancsolt a cselekvő világ hullámainak. Jól látta ezt a német gondolkodó, aki mindez ideig a leghatalmasabb erővel rendelkezett ahhoz, hogy a történelmi világ végtelen sok változatát: építészeti alkotásokat és filozófiai

tanításokat, tudományos rendszereket és zeneműveket, tetteket és ábrándokat különböző lélektanilag leírható emberi magatartásokra vezessen vissza, s így végeredményben az eddiginél átfogóbb, nagystílű pszichológia útját is egyengette: „Diese Schule sollte ein Hafen des Friedens sein, in dem man vor den Stürmen des Weltlebens geschützt war und sein unruhiges Getöse nur von Ferne vernahm.” Vannak azonban olyan erők is, amelyektől a Kert sem védheti meg Epikurosz házának békés lakóit; a világnézeti válsággal szemben az anyagi világnak semmilyen építménye nem nyújt, védelmet: gondolatok támadásával szemben csak gondolatok védik meg a lelket. Azok a szilárd, szellemi alapok, az a bizonyosság, amely a görög élet hét évszázadát táplálta, megingott. Mint a Menoikeusz-levélben látjuk, maguknak, az isteneknek a Létezése is problematikussá vált, s így a mítoszok is elvesztették vallásos tartalmukat, a képzelet üres játékaivá váltak. A hatalom és az alkotó szenvedélynek öncélú kultusza dívik, az eszközt és a tartalom nélküli formát tisztelik. Az, hogy ennek a világnak a legmagasabb ideálja a hatalom, nagy veszélyekkel jár: az ember- feletti erőfeszítésben a lélek elégeti önmagát. Epikurosz filozófiája lényegében egy racionalista ábránd: hátha megmenthetné a misztikáját és mítoszát vesztett görög lélek egyensúlyát anélkül, hogy Arisztipposz világot felejtető mámorát, Alexander cselekvő, vagy Zénón tűrő heroizmusát követné. Megteremti a pihenés és a regenerálódás filozófiáját; sokkal inkább elszakad a világtól, mint a Csarnok bölcsei, mert sem aktive, sem passzíve nem. óhajt részt venni benne. Szellemi és anyagi síkon ugyanaz, amit elérni óhajt: ,,Ein Hafen des Friedens”, - a béke kikötője. A halál és az isteni lét problémáinak epikureus megfogalmazását kell áttekintenünk, hogy meglássuk, hogy a szimbólumalkotás nagymestere ezúttal is egészen mélyre hatolt, s az epikureus magatartás lényegéi ragadta, meg. Bármennyire is emlékeztetnek a Menoikeuszhoz intézett levélnek a halállal foglalkozó fejtegetései modern természetfilozófusok írásaira, akik, mivel számukra az élet is könnyű és súlytalan, könnyen mondanak le róla s könnyedén siklanak el a halálproblémának szerintük mitikus fogalmazása felett, mégis kétségtelen, hogy Epikurosz napfényes világában és tudományos világképében is mély és sötét probléma a halál titka. ,,A halál, amitől az emberek legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, mert ameddig mi létezünk, a

halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé.” A Stoa ugyanilyen keményen szállt szembe a halálfélelem némileg leküzdhető, de véglegesen ki nem irtható lelki valóságával. „A halálban nincsen semmi szörnyű - tanította Epiktétosz -, mert ha szörnyű volna, Szókratész is úgy érezte volna.” Epikurosz a tudományos okoskodás erejét, a Csarnok pedig, a szellemi arisztokrácia filozófiája, hősi példaképet állított harcba a halálfélelem leküzdésére. A hellenisztikus világ két uralkodó filozófiai iskolája kétféle módon, de egyforma eréllyel küzd a szerintük jogosulatlan halálfélelem ellen. Ez az erély azonban mutatja, hogy a görög élet e pontján veszélyesebb lett, mint valaha. Hogy ebben a viszonylatban is lehet fokozódásról beszélni, holott a halál valósága a korok változása felett áll, nyilvánvaló lesz, ha a halálfélelem lélektani forrásait vizsgáljuk. A haláltudat modern analízisei Goethe gondolatának fényét erősítik: "Ha életem végéig fáradhatatlanul működöm, akkor a természet köteles számomra a létezésnek más formáját nyújtani, amikor ez a formája szellememet nem képes tovább fenntartani.” A halálfélelem komplexusában, amelyet Epikurosz a modern „lélekgondozó” céltudatosságával igyekszik leküzdeni, ez a motívum is jelentős: a hálál erőszakosan, kívülről útjába áll a szellem önkibontakoztató törekvésének. Ebben a vonatkozásban pedig a halálnak az a formája, amely természetesen érlelődik, korántsem jelent olyan szörnyű fenyegetést életőrző tudatunk számára, mint az a másik halálforma, amely annyira beletartozott a robajló hellenisztikus világba. Egy gigantikus ábránd emelkedett a magasba és omlott össze az ámuló világ szemei előtt; Nagy Sándor műve töredékeire omlott, de a Nagy Sándor-élmény, a hódító akaratnak, a politikai ravaszságnak és a céltudatos kegyetlenségnek csodálatos erejű megtestesítője, mint példakép, évszázadokra rányomja vonásait a görögösödő világ arcára. Hisz ezúttal is, mint legtöbbször, a szellemi erők bősége az, ami egy személyhez láncolja az embereket: a hatalmas akarat, az átfogó, éles intellektus s a tág, mindent befogadni és formálni képes érzelemvilág lenyűgözik, szuggesztív-mágikus hatalmukban tartják a környező világot. Sándor emléke és a világhódítás annyira nem görög ábrándja újra meg újra valósággá szeretett volna épülni az epigonok lelkében. Nem lehet félreértenünk azt az ádáz hatalomszomjat, amellyel a diadochos-ok egymás birodalmának megszerzéséért vagy a mindenáron

való megalapozatlan terjeszkedésért viaskodnak. A görög demokrácia viszonylag tiszta politikai fegyverei is korszerűtlenné válnak. Polysperchon és Kassandros küzdelme, amelynek keménysége még abban a korban is emlékezetes, elsősorban Athén körül folyt le: itt, az európai szellem fellegvárában is sűrűn villan a gyilok, sűrűn kísérnek jajveszékelő tömegeket a vesztőhelyre. Az élet hellenisztikus keménysége felfokozta a halálfélelmet; az ősi halálmitológiák viszont, amelyekben a lélek megnyugodhatott volna a halál fenyegetéseivel szemben, „kihűltek”, elvesztették bizonyosságukat. Az ember magára maradt lelkének sebeivel: a filozófusorvos meg sem kísérli az ősi mitologémák feltámasztását, hanem memento vivere-t kiált a vergődő lélek felé. Aki teljes lélekkel az élet árjába veti magát, akár Alexander és Kassandros, akár Arisztipposz módján, az is elfelejtheti a világnézeti válságot, (s talán éppen ennek a feledésnek a keresése ezeknek a magatartásoknak egyik indítéka), Epikurosz azonban a csöndes, rejtett életet tanítja. Minden vonatkozásban kerüli a harcot. A viaskodó politikai pártok Epikuroszt pártokon felülállónak tekintették. A Kertben valóban tilos volt a politika: „A bölcs ember nem foglalkozik politikával” - tanította. „Szabadítsuk ki magunkat a napi ügyek és a politika börtönéből!” - „Vannak, akik egész életükön át készülnek az élet feladataira, mert nem látják be, hogy születésünk alkalmával mindnyájan megittuk a halál italát.”' „Az igazi filozófiai erósz minden zavaró és szenvedést hozó törekvést kiold belőlünk.” - Érezzük Spengler gondolatának az igazságát: Epikurosz világába kétségkívül beletartozik az az erőfeszítés is, amellyel a világrobajlást igyekszik magától távol tartani. A Kertben az ő szuggesztív ereje, amelynek hatása alatt egyik-másik tanítványa úgy borult le előtte, mint isten előtt, biztosította a harmóniát; a világ odakint, a tömegek halálos világa nem érdekelte; "Sohasem törekedtem arra, hogy a tömeg előtt tetszést arathassak” - írta egy ismeretlen valakinek. Az epikureus magatartásában nincs meg a világformálás platóni álma. Az életlendület, amely itt a szellemnek azt a törekvését jelentené, hogy életet szervezzen a saját eszményi vonásaira, megtört; a sztoikus a felkészülés, az epikureus a pihenés szigetére vonul vissza: a Csarnok bölcsei ápolták magukban azt a gondolatot, hogy egyszer majd megmentik a poliszt, a

Kertben lemondtak a bódult tömegekről. Ez a tény is a pihenés és a felfrissülés igenlése, s a lélek védelme az erőfeszítésektől. Epikurosz filozófiája tehát az „értelmességét”, hitelét vesztett, hagyományos görög világképpel szemben a még hajlékony görög szellemnek azt az erőfeszítését jelenti, hogy az összeomló „világ” alól megmentse legalább a szemlélődő élet szépségét, a halálon inneni világ kívánatosságát, amelyből kiveszett a magasabb világból származó mítosz. Ebben a világban az élet célja és értelme a csöndes gyönyörködés. Ki nem mondott, de annál súlyosabb ítélet ez a hellenisztikus élet porondján viaskodó, szenvedve küzdő, győző vagy elbukó tett-emberek felett, akiket pedig oly fényesen igazol a görög világkép homéroszi fázisa, hogy Nagy Sándor, a hellenisztikus agón példaképe Akhilleuszt választhatta ideáljául. Ezen a ponton igaza van Nietzschének: az epikureusok elfordulnak ettől a vérből és vasból, erőszakból és fondorlatból fogant világtól s a létezésnek könnyedebb, harmonikusabb formáiról álmodoztak, amelyet csak az ember világán túl, a Mindenség életében találnak meg. Olyan éles szemű racionalista pszichológusnak, aminő Epikurosz volt, túlságosan átlátszóak voltak a halál utáni létezés gondolatának lelki forrásai, s különben sem vonzotta a másvilágképzeteknek az a heroikus életre hívó levegője, amely a pythagoreus hatás nyomán alakult ki. Epikurosz világa „emberi, nagyon is emberi” abban az értelemben, hogy elhárítja magától a heroikus erőfeszítéseket s az élet csöndes élvezésére tanít. így látjuk ezt a halál utáni, létezésről szóló mítoszok feladásában, s Ütni fogjuk az istenek létének új felfogásában is. „Ha az istenek valóban a világ dolgaival foglalkoznának. nem látnánk benne annyi szörnyű igazságtalanságot, amely lesújt és felháborít bennünket; őrködnének a jó emberek felett s nem engednék, hogy a legkegyetlenebb bajok, szerencsétlenségek, betegségek, a pusztulás és üldöztetés áldozatai legyenek s. nem tűrnék a hitványak sikerét, amelynek fénye és hosszéi időtartama annyiszor megbotránkoztat bennünket." Egy francia Epikurosz-kutatónak a század elején írt munkájában olvassuk ezeket; a továbbiakban azonban ő is arra a könnyű babérra tör, hogy kimutatja - mint már Ciceró óta a filozófusok annyiszor tették - hogy Epikurosz filozófiai rendszerébe az istenek létezésének fenntartása sehogy sem illeszthető be. Az antik filozófusnál azonban nem annyira a rendszeren,

mint inkább a magatartáson van a hangsúly: az epikureus magatartásban pedig, amelyet a halállal való szembenállásban már vázoltunk., szerves rész az új tanítás az istenekről. Lactantiusnak az Isten haragjáról szóló iratában olvassuk, hogy az isten Epikurosz szerint semmivel sem törődik, nullam igitur habet potestatem. A vallásos világképben ugyanis a hit az istenek hatalmában azt is jelenti, hogy a szellem a világ értelmességébe vetett hitet fenntartani törekszik. A vallásos ember bizonyos mértékben mindig isteni hatások, elvek és tervek megvalósulásának tartja a világ folyását. Az epikureus világkép viszont száműzi az isteneket, elveszi hatalmukat, mert - ha beleavatkoznának a világ folyásába - a világ nem mutatna annyi szörnyű igazságtalanságot. A görög világkép történelmi útján, amelynek egyik keresztmetszetét jelenti az epikureus világkép, oda jutottunk, hogy a hagyományos világkép nem képes többé biztosítani a lelkek békéjét, szilárd kép nélkül pedig a legkitűnőbb lélekorvos sem tudja a lelkeknek azt a tartós nyugalmat biztosítani, amelynek megszerzése Epikurosz fő célja. Az istenek - mint értelmes lények - eltávoztak az értelmetlen világból. Létük a metakozmionokban, a világközökben folyik, ahol örvendeznek és a legteljesebb derűben és békességben élnek, maguknak sincsenek ügyesbajos dolgaik s a mások dolgába sem avatkoznak bele.” A világ zajlásán kívül, a béke kikötőjében élnek: csoda-e, ha létformájuk eszményképe lett az epikureus embernek. Epikurosz tanításai meghallgatása esetére azt ígéri Menoikeusznak, hogy úgy fog élni az emberek között, annyira mentesen a Πράγματα-tól, mint egy isten él valamelyik intermundiumban a „világ fölött”, miközben alatta tombol az értelmetlen élet; Athén utcáin az ellenfelek vívják elkeseredett csatáikat a hatalomért, a filozófus őrzi lelkének napfényes derűjét, benső harmóniáját. ,,A bölcs ember nem foglalkozik politikával és sohasem lesz tyrannus” - fejtette ki egyik könyvében. S ha őt is eléri a szenvedés, akár a legmagasabb fokon is, Epikurosz módjára mindezzel szembeállítja a lelkén elömlő derűt. Az epikureus filozófiának még egy vonását hangsúlyozta Spengler. A fausti lélek morális rendszereiben közös vonás az expanzív törekvés: az eszme kizárólagosságot követel magának, mindenkit fel akar világosítani és hívei közé kíván sorolni. Hogy tehetné ezt Epikurosz, aki elfordult az erőfeszítéstől eltorzult arcú, akarattól fűtött hódítók világától? Tudjuk, hogy megveti azt, aki nem cselekszik úgy, ahogy beszél; a halálról szólva

ostobának mondta a pesszimistát, aki szerint „jobb meg sem születni, s már ha e földre jövünk, legjobb a halálba rohanni”, azért, mert szavaival ellentétben nem távozott még el az életből. Aki elítéli az imperialista életstílust, ha következetes, maga sem lehet imperialista. Epikurosz legfeljebb csak tanácsokat ad s az athéni kertet csak tévesen tekinthették bázisnak, ahol egy hódító morál képezte volna ki okoskodási formulákkal s a filozófiai rábeszélés technikájával a világ meggyőzésére induló híveit. Epikuroszt nem is érdekelte a tömeg: hogy Cicerótól mégis azt halljuk, hogy „a nép vele van”, az annak a következménye, hogy a válságba jutott görög élet e pontján sokan érezték szükségét egy új világképnek, amelyet a fokozódó individualista-racionalizmus sem kezdhet ki, s amely a tettek világának és a szellemi életnek heroikus harcai után az élet csöndes élvezését, a világ fölött váló könnyed lebegést is emberhez méltónak tartja. Epikurosz tételei egy heroikus világkép romjai mögött a puszta életet védik s a hellenisztikus ember számára az eszmék és indulatok káoszában a béke kikötőjét jelentik. Μηδέν άγαν - Semmit se nagyon! - ez az epikureus tétel tömören kifejezi azt, amire tanulmányunkban rá kívántunk mutatni. A kultúrák hajnalát szilárd, dinamikus világkép és az emberfeletti erőfeszítésekre hívó heroikus eszmény jellemzi. A világkép erejét semmi sem igazolhatja jobban, mint az, ha bizonyosságot tud adni a hálál utáni létet illetően és a halálon inneni világ szüntelenül új meg új fordulatait mindig vissza tudja vezetni a maga alapformáira, elsősorban az isteni működésére. Az epikureizmus harmadik negatívuma: a világnézet expanzív igényének a feladása, amely fokozódást mutat a görög kultúra morális rendszereivel szemben is, holott ezek áltálában kevésbé hódító jellegűek, mint a nyugateurópai világnézetek. E három alapelv feladása elveszi az alapját minden heroizmusnak, minden emberfeletti erőfeszítésnek, amelyet a sztoikus mesterek hirdettek. A Stoa az erőfeszítés (τόνος), az epikureizmus az ernyedtség (άνεδις) filozófiája, mint Kleanthész mondta. Hogy mégse álljunk Epikurosz ócsárlóinak népes seregébe, Goethének az a tétele tartson vissza, hogy minden erőfeszítés bizonyos mérvű vaksággal jár együtt és hogy az élet folyama hoz olyan helyzeteket, amelyekben valóban idejétmúlt, merev, életpusztító és vak minden heroizmus, mert csak a fesztelen, ernyedt lebegés adhatja meg a szellemnek azt a frissességet, nyíltságot és fogékonyságot, amely szükséges ahhoz, hogy az istenek ajkáról vagy önmagunk legmélyéből meghallhassuk az újra és mindig eljövő és mindig

ismeretlen új „világ” üzenetét. A Kert isteni nyugalma ilyen átfogó és újszerűségében megragadó kitekintést biztosított az emberi élet játékaira: azért lettek az itt következő levelek monumentális művek, ma is vallott tudományos, filozófiai, politikai és világnézeti rendszerek alapzatává, mert nem a cselekvés lázában, hanem a tiszta látás kikötőjében születtek. Sárosi Gyula

Epikurosz üdvözletét küldi Menoikeusznak Míg fiatal valaki, addig se halogassa a filozofálást, s amikor öregedni kezd, akkor se ernyedjen el a bölcselkedésben. Hiszen senki sem túl fiatal és senki sem túl öreg a lelke egészségének a megszerzésére. Aki azt mondja, hogy. a filozofálásnak még nem kezdődött el vagy már elmúlt az ideje, hasonlít ahhoz, aki azt állítja, hogy a boldogságának az ideje még nem jött el vagy már tova is tűnt. Így hát ifjúnak és öregnek egyaránt kell filozofálni, az egyiknek azért, hogy öreg korában is ifjú maradjon a javakban a múltjára való kellemes visszaemlékezés révén, a másiknak pedig azért, hogy ifjú létére egyszersmind, „öreg” is legyen azáltal, hogy nem fél a jövőtől. Gondolkodnunk kell tehát a boldogságot nyújtó dolgokról, hiszen ha a boldogságunk megvan, mindenünk megvan; ha pedig nincs meg, mindent elkövetünk, hogy. megszerezzük. Amikre téged szüntelenül intettelek, azokat cselekedő és azokon elmélkedjél abban a meggyőződésben, hogy azok a szép életnek az alapelvei. Először is hidd azt, hogy az isten halhatatlan és boldog lény, ahogy az istenről alkotott általános felfogás belénk van vésve és ne tulajdoníts neki sem halhatatlanságának ellentmondó, sem boldogságával összeegyeztethetetlen tulajdonságot. Mindent, ami összeegyeztethető halhatatlansággal párosult boldogságával, elképzelhetsz vele kapcsolatban. Istenek ugyanis vannak, hiszen a róluk való tudásunk kézzelfogható. Amilyen formában azonban őket a tömeg hiszi, nincsenek; mert nem képzelik őket következetesen olyannak, amilyennek hiszik őket. Nem az tehát az istentelen, aki kiküszöböli a tömeg isteneit, hanem az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre. Hiszen nem tapasztaláson alapuló fogalmak,1 hanem hamis feltevések a tömegnek a megállapításai az istenekről. Ezek szerint2 származnak a rosszaknak az istenektől a legnagyobb károk, a jóknak pedig a legnagyobb hasznok. Mert saját erényeikhez minden vonatkozásban hozzászokva, az emberek a hozzájuk hasonlókat szívesen fogadják, mindazt viszont, ami nem hasonlít hozzájuk, idegennek tekintik.3 Szokjál hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál

pedig az érzékelésnek a megszűnése. Az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, a halandó életet azért teszi örvendetessé, mert nem tételez fel a halál után végtelen időt, hanem elveszi a halhatatlanság utáni vágyat. Semmi szörnyű nincs az életben annak, aki helyesen megértette, hogy a nemlétben sem lesz semmi szörnyű. Balga az is, aki azt mondja, hogy nem azért fél a haláltól, mert kínokat okoz, ha elérkezik, hanem azért, mert kínokat okoz, mikor várjuk. Arról, ami elérkezésekor nem okoz kínokat, csak az ostoba tételezheti fel, hogy fájdalmat okoz, amikor várják.4 A halál tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek. A tömeg azonban egyszer úgy menekül a haláltól, mint a legnagyobb bajtól, máskor pedig vágyódik utána, mint az élet szenvedéseinek megszűnése után. A bölcs ellenben az élettől sem menekül s a nemléttől sem fél. Számára ugyanis az élet sem okoz nehézséget, s a nemlétet sem tartja valami rossznak. Miként az ételből is bizonyára nem a nagyobb mennyiséget, hanem a jobbat választja, ugyanúgy életidejét is nem minél hosszabbá, hanem minél kellemesebbé igyekszik tenni. Aki azt tanácsolja az ifjúnak, hogy, éljen vidáman, az öregnek pedig azt, hogy haljon meg szépen,5 az ostoba, nemcsak azért, mert az életben van valami kívánatos, hanem azért is, mert a szép életre való törekvés ugyanaz, mint a szép halálra való törekvés. Sokkal ostobább azonban az, aki azt mondja, hogy jó dolog meg sem születni s Már ha e földre jövénk, legjobb a halálba rohanni.6 Ha ugyanis őszintén mondja ezt, miért nem távozik hát az életből? Hiszen ez nyitva áll számára, ha valóban szilárd volt az elhatározása. Ha pedig tréfál, akkor ostobáskodik olyan emberek között, akik nem fogadják szívesen. Meg kell jegyeznünk, hogy a jövő nincs teljesen a hatalmunkban, viszont nem áll teljességgel hatalmunkon kívül. Így hát ne számítsunk rá, mint mindenképpen bekövetkezőre, de ne essünk kétségbe, mintha egyáltalán nem következhetnék be.7

Meg kell fontolnunk, hogy vágyaink közül egyik természetes, másik hiábavaló, és a természetesek közül is egy részük szükséges, másrészük csak természetes. A szükségesek közül egy részük a boldogsághoz szükséges. másrészük a test működésének zavartalanságához, megint mások pedig magához az élethez.8 A róluk vallott helyes felfogás ugyanis minden választást és elkerülést vissza tud vezetni a test egészségére és a lélek zavartalanságára, minthogy a boldog életnek ez a célja. Annak a kedvéért ugyanis mindent megteszünk, hogy testünk ne szenvedjen és lelkünk nyugalmát ne zavarják. Ha ez egyszer megtörténik velünk, akkor a lélek minden vihara megszűnik, minthogy, az élőlénynek nem kell semmi után járnia, mintha hiányozna valamije és nem kell más dolgot keresnie, amellyel teljessé teheti a léleknek és a testnek a jóérzését. Akkor kívánjuk a gyönyört, amikor a gyönyör hiánya miatt fájdalmat érzünk; amikor nem érzünk fájdalmat, akkor nincs szükségünk gyönyörre sem.9 E miatt a gyönyört a boldog élet kezdetének és végének mondjuk. Ezt ismertük meg úgy, mint az első és velünk született jót, belőle kiindulva, fogunk hozzá minden választáshoz és elkerüléshez és ehhez térünk vissza, amikor érzésünket véve alapul minden jót megítélünk.10 S mivel a gyönyör az első és velünk született jó, éppen ezért nem minden gyönyört veszünk igénybe, hanem megtörténik, hogy sok gyönyört mellőzünk, amikor belőlük nagyobb kellemetlenség következik számunkra. Sok fájdalmat hasznosabbaknak tartunk a gyönyöröknél, minthogy esetleg még nagyobb gyönyört hoz számunkra, ha hosszú ideig kiálljuk a fájdalmakat. Minden gyönyör tehát sajátos természeténél fogva jó, de mégsem kell mindet választanunk. Ugyanúgy minden fájdalom rossz ugyan, mégsem természetes, hogy minden fájdalmat mindig kerüljünk. Valójában az a helyes, hogy az előnyök és hátrányok összemérésével és megvizsgálásával ítéljük meg mindezeket a dolgokat.11 A jót ugyanis bizonyos időben rossznak tekintjük, a rosszat ellenben jónak. Az önelégültséget is nagy jónak tartjuk, nem azért, hogy aztán minden esetben megelégedjünk a csekéllyel, hanem azért, hogyha nincsen sok, a kevéssel is beérjük abban a helyes meggyőződésben, hogy a hőséget a legkellemesebben azok élvezik, akik legkevésbé tartanak rá igényt, és hogy.

a természetes dolgot mindig könnyen meg lehet szerezni, a fölöslegeset azonban nehezen. Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik. Kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki nagy szükségben veszi magához. Az egyszerű és olcsó ételek megszokása tehát az egészségünket teljessé teszi, s az embert az élet szükségszerű követelményeivel szemben csüggedetlenné alakítja; ha pedig nagyobb időközönként drága lakomához jutunk, nagyobb élvezetet nyújt. Végül rettenhetetlenekké tesz bennünket a szerencse változásaival szemben.12 Amikor tehát, azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal nyújt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás,13 amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket. Mindezeknek a kezdete és általában a legfőbb jó az okosság.14 Így hát a filozófiánál is értékesebb az az okosság, amelyből minden más erény származik s amely azt tanítja, hogy nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk. Az erények ugyanis hozzátartoznak a kellemes élethez és a kellemes élet elválaszthatatlan tőlük. Mert kit tartasz te különb embernek annál, aki jámborként vélekedik az istenekről, a halállal minden körülmények között félelem nélkül néz szembe, tisztázta magában a természet értelmét,15 aki megértette, hogy a legfőbb jót16 könnyen be lehet tölteni és könnyen el lehet érni, a legnagyobb baj pedig vagy rövid ideig tart, vagy kevés fájdalommal jár. Az ilyen ember kineveti a végzetet,17 amelyet egyesek úgy tekintenek, mint minden dolog irányítóját. (Azt gondolja, hogy elsősorban mi irányítjuk az eseményeket), amelyek közül egyik azonban kényszerűségből történik, másik véletlenül, ismét másik pedig rajtunk áll;

mivel a kényszerűséget nem lehet felelősségre vonni, a véletlent pedig ingadozónak látja, ami viszont rajtunk áll, az semminek sincs alávetve, ezért csak ezt kísérheti természetszerűleg gáncsolás és az ellenkezője. Jobb ugyanis az istenekről szóló mítoszt követni, mint a természetfilozófusoktól hirdetett végzetnek a rabságába esni, hiszen az előbbi reményt nyújt arra, hogy az isteneket tiszteletnyilvánítással meg lehet lágyítani, az utóbbi azonban a hajlíthatatlan kényszerűséget hirdeti.18 Az okos nem tartja a véletlent istennek, ahogy a tömeg vélekedik, mert az isten semmit sem cselekszik rend nélkül, s nem tartja minden dolog19 bizonytalan okának sem: nem hiszi ugyanis, hogy a véletlenből adódnék az emberek számára a boldog élethez a jó és a rossz, hanem azt tartja, hogy a véletlen nagy jótettekre és gaztettekre nyújt alkalmat. Az a véleménye, hogy jobb ésszerű cselekvésben szerencsétlennek, mint értelmetlennek és szerencsésnek lenni. Jobb ugyanis a cselekvésekben, ha a helyesen megítélt dolog megbukik, mint, ha a rosszul megítélt dolog a véletlen által sikeres lesz. Elmélkedjél hát ezeken és az ezekhez hasonló dolgokon éjjel-nappal magadban s a hozzád hasonlókkal és soha, sem éber állapotodban, sem álmodban nem fog semmi zavarni. Úgy fogsz élni, mint isten az emberek között. Hiszen semmiben sem hasonlít halandó lényhez az az ember, aki halhatatlan javak birtokában él. 1

Lehet az istenekről tapasztalatunk? Vagy a prolépsist velünk született ideának kell felfognunk? Cicero meghatározásából erre is következtethetnénk (De nat. deor. I. 16.) Quae est enim gens aut quod genus hominum, quod non habeat sine doctrina anticipationem quandam deorum? Quam apellat prolépsin Ep., id est anteceptam animo rei quandam informationem, sine qua nec intelligi quidquam, nec quaeri nec disputari potest; Diog; Laert. (X. 35.) viszont mnémé tou pollakis exóthen fanentosnak mondja, tehát szerinte a prolépsis ismétlődő külső benyomások hatása alatt keletkezik a lélekben. E két helyet már Zeller szembeállítja. Figyelembe kell vennünk Lucretius tudósítását (V. 1161. kk.), amely szerint az istenekről is állandóan áramlanak hozzánk finom képecskék. (Az álom- és hallucinációs képzeteket is képecskék okozzák. Ep. ad Her. 41. o.) Ezért „enargés” az istenek létezéséről való tudásunk. Mivel azonban az istenekről leváló képecskék túlságosan finomak, nem az érzékszerveinkkel, hanem az epibolétés dianoias (1. comm, ad Ep. ad Her. 74. o.) révén közvetlenül az elménkkel fogjuk fel őket. 2 Bailey az enthen-t a tömeg megállapításaira vonatkoztatja s így új értelmezést ad a szövegnek. Ez is kissé erőszakoltnak tűnik, épúgy, mint Bignone-nak a levelek olasz fordításában (Bari 1920) és Ernout-nak a Lucr. De rer. nat. bevezetéseképpen írt francia fordításában (Páris 1925) tett ajánlatai, s ezért talán megmaradhatnánk a szöveg kézenfekvőbb felfogása mellett, bár ennek tartalmi nehézsége van. Az azonban, hogy Lucr. idevonatkozó soraiban (V. 1160-1240) e helyhez gondolati párhuzamosságot találunk, Bailey követését ajánlja.

3

S azt hiszik, hogy az istenek is ilyenek, holott ők nem bajlódnak a világ és az emberek ügyeivel. V. ö. Ep. ad Her. 77. Doctr. princ. I. Ezzel a tömeg isteneit el is intézte. 4 Valószínűleg Epicharmussal (kb. 550-460) száll vitába, aki azt mondta (Diels, fr. 11.): „Meghalni az távol legyen tőlem. Halottnak lenni. - az már engem nem érdekel.” Később Cicero idézi (Tusc. I. 8.): „Emori nolo, sed me esse mortuum nihil aestimo.” Az egész fejezettel v. ö. Lucr. III. 5 Talán Mimnermosnak (Kr. e. 600 körül) a Theognis (Kr. e. 550 körül) neve alatt járó gyűjteményben levő verseire utal, elsősorban az 1007-12., továbbá a 983-88., 1063-68., 1069-70. sorokra, amelyekben a szerző az ifjúság örömeinek élvezésére int. 6 Theognis 425-428. A hagyomány szerint Silenus árulta el ezt a nagy titkot Midas királynak. Bármikor is fogalmazták először, (a tudomány ugyanis vitatja), nyilvánvaló, hogy a görög pesszimizmus nagy hagyományai után kb. e korban, talán Hegesias Peisithanatos-sal érte el csúcspontját, akit Ptolemaios Lagu- nak száműznie kellett Alexandriából, „mert szavainak hallatára sokan öngyilkosok lettek” (Cic. Tusc. I. 85.). Guyau (I. m. 116. kk.) szerint Schopenhauer és az angol utilitarista filozófusok közötti viszony Hegesias és Ep. viszonyára emlékeztet. Az a tény, hogy a „halálra buzdító” Hegesias a kyrénei (Arisztipposz) iskola tanítványa, alátámasztja a bevezetésnek azt a gondolatát (9. o.), hogy Arisztipposz iskolája filozófiai magjában a világnézeti katasztrófából született. V. ö. Doctr. princ, X. Ep., a kyrenaikus iskola életigenlő tanítványa harcol itt az életet tagadó irány ellen. Érdekesen alakulnak tovább Ep. gondolatai a halálról Seneca írásaiban. (L. S. leveleiből Officina ktár. Bp. 1944.) 7 Ismét a kyrenaikusok ellen érvel, akik szerint „csak a jelen a miénk”. (Cl. Aelian. Var. Hist. XIV. 6.) 8 Egy skoliaszta szerint (ad Arist. fh. 1118. b.) pl. szükséges a táplálkozás; természetes, de nem szükséges a nemi érintkezés; egy bizonyos meghatározott fajta étel sem nem szükséges, sem nem természetes. 9 Ep. eltér a kyrenaikusoktól, mert szerinte már a fájdalommentes állapot a jó. Ezért izgatja Ep.-t, mint az alapelvekben látni fogjuk, a gyönyör és a fájdalom határainak kérdése. 10 Az etikában a pátosznak ugyanolyan központi szerepe van, mint az ismeretelméletben az aisthésisnek. - Íme a modern pszichológia nagy egyszerűsítései: minden cselekvésnek alapja valamiféle vágy, törekvés, feszültség, hiányérzet. Ez hajt bennünket a választás, ill. menekülés aktusai felé. 11 E mondat alapján tartják Ep.-t az angol utilitarisztikus filozófia ősének. 12 E fejezet cinikus és sztoikus gondolatokra emlékeztet. 13 Szakít a kyrenaikusokkal s moráljának intellektualisztikus színezetet ad. 14 A hellenisztikus filozófia egyik fontos vonása: a praktikus okosságot, az élet helyes irányításának a tudását a filozófia elméleti, spekulatív iránya fölé helyezni. Így kell értenünk ezt a filozófus szájából meglepően hangzó mondatot. (Inter Sapientiam et Pruden- tiam hoc dicunt interessé Stoici, quod illa sit rerum divinarum et humanarum notitia, ista autem tantum mortalium. Nota de Stoicis, nam Platonici aliter dis- tinguunt et illám in contemplatione, hanc in actione ponunt.) Justus Lipsius. Senecae op. Antwerpen 1652. (571. o.) 15 Tudja azt, hogy természetünk a gyönyört keresi. 16 Szó szerint: ,,a jó dolgoknak a határát”, azaz az aponia-t, a fájdalomtól való mentességet. 17 Démokritosz mechanisztikus világképében az istenek és az emberek egyaránt a végzet hatalmában vannak; Ep. szerint az atomok zuhanásukban eltérnek a függőlegestől, (parenklisis, clinamen), így a lélek is kiszabadul a determinizmus hatalmából és szabad akarata van. 18 Íme a lélekorvos! A determinizmus normális körülmények között nyomasztóan, pusztítóan hat az életvidám lélekre: lelkünk szabadnak akarja tudni magát. Ebből a szempontból még a népvallás, a megvetett „Volksmetaphysik” is üdvösebb. 19 A hangsúly a „minden dolgon” van. A véletlen hatásköre korlátolt. A kozmikus világ nagy törvény- szerűségei a kényszerűség, az erkölcsi cselekvések pedig a szabad akarat hatalmában

vannak. A kettő közötti területen a véletlen az úr.

EPIKUROSZ FILOZÓFIÁJA Nietzsche óta általánossá vált az az előítélet, hogy az epikureizmus az élet elől menekülő emberek filozófiája, akik nem merve kilépni az élet küzdő terére, s a fájdalomtól irtózva, a visszavonultságba menekülnek, s minden gondjuk, hogy magukat az izgalmaktól és fájdalmaktól megóvják. Pedig az ellenkező pólusról is végig kell gondolnunk Epikurosz bölcseletét, az ő álláspontjáról, ha igazságosak akarunk lenni iránta, s nem szellemes kritikára, hanem megértésre törekszünk. Epikurosz alapintuíciója, hogy a Mindenség derű és harmónia: „Napfényes derű lebegi körül a világot és mindnyájunkat boldogságra ébreszt." Ha a Mindenség rendjét átlátjuk, minden nyugtalanság és félelem eltávozik lelkűnkből; „diffugiunt animi terrores", mint kongeniális római énekese: Lucretius mondja. S ha lelki szemeink átjárják a Mindenséget: „apparet divum numen, sedesque quietae”: „feltűnik az istenek intése, s nyugodalmas székhelye, melyet felhőtlen aether takar és mosolyog a bőven elömlő fényben." Íme: az ős görög látás: az istenek ragyogó arca átlátszik a világon! S aki a mester nyomán az isteni Mindenséget szemléli, azt „isteni gyönyör” fogja el, annak élete olyan nyugodt és derűs lesz, mint az isteneké; ez az isteni „intés”, az istenek lényéből áradó örök intelem! Ha van vallásosság: ez az! Nem szabad jutalmakat várni és büntetéseket rettegni az istenektől; a természet rendjével összhangban lenni: hasonló derűre törekedni, ez a morál alapja, nem pedig túlvilági jutalmak vagy büntetések. S éppen, mert harmonikusan és derűsen akarunk élni, ezért élünk erényesen, hiszen belátás, nyugodt bátorság, mértékletesség és igazságosság nélkül nyugodtan és derűsen nem élhetünk. „Természettől fogva össze vannak nőve az erények a gyönyörűséges élettel” - mondja bölcselőnk: tehát a kevéssel megelégedés, a nagy egészre tekintettel lévő igazságosság, s a nyugodt bátorság a Természetből árad- a belátásból, mely a Természet rendjét feltárja s a babonás félelmeket elűzi. Erényesen élni: a Természet szerint, azzal összhangban élni, - de úgyis mondhatnák; az istenek hasonlóságára élni, az ő derűs nyugalmukra törekedni. Mint testünk az isteni alakok halvány mása, úgy igyekezzünk lelkileg is Hozzájuk hasonlók lenni: s mindig ez volt a görög vallás tanítása. Az istenek örök példaképek, akik szépségük és nagyszerűségükkel vonzanak, utánzásra hívnak, - nem pedig jutalmakkal és büntetésekkel dolgozó „hatalmak”. Az

az isteni, ami örök Szépségben és Fenségben v an, s mindent szépségével vonz maga felé. Tehát nem valami rettegő lélek keres itt megnyugvást, nem agyrémek segítségével akar elbújni a fenyegető valóság elől. Ellenkezőleg: Epikurosz az Alétheiá-val, a leplezetlen Valósággal akar szembenézni, s leszámolva halálfélelemmel és másvilági álom-képzetekkel, a legtárgyilagosabb valóság-kutatás alapján állítja, hogy Derű, Harmónia és Nyugalom sugárzik a Mindenségből, az Istenekből. Épp a tudomány szava az igazi vallás, ez tanít meg arra, hogy kicsinyes jutalom-remények és büntetésfélelmek nélkül csupán szépségük és nagyszerűségük miatt tiszteljük az isteneket oly tisztelettel, mely egyedül méltó hozzájuk: nem véres áldozatokkal, hanem azzal, hogy hasonlóak igyekszünk lenni hozzájuk. Mire tanít hát a Mindenség szemlélete? Az ősi parmenidészi tanítás az alap: ami van, az meg nem semmisülhet és a semmiből sem keletkezhetik. Kell tehát valaminek lenni, ami a változások közepette is változatlanul megmarad. Fan: a tapintható, testszerű, és az üres tér. Utóbbira szükség van, mert különben hol volnának a testek és miben mozognának? A látható testek azonban folyton változnak, nőnek, és fogynak, korhadnak, pusztulnak; kell tehát valaminek lenni bennük, ami nem változik. Ezek a nem változó magvak” (σπέρματα) az atomok. Ezek öröktől fogva megvannak, változatlanok. Egymással különféle kombinációkba lépnek; e kombinációk felbomlanak, s az alkotó atomok más kombinációkba lépnek be. Az atomok helyüket teljesen betöltik. Ez különbözteti meg őket a mai fizika atomjaitól, amelyekben az elektronok és protonok között túlnyomó az üres tér, sőt az elektronok és protonok se rögzíthetők helyhez. Epikurosz atomjainak alakjuk, nagyságuk és súlyuk van, más tulajdonságuk nincs. Alakváltozataik száma határolt, véges. Az atomok ugyanis nagyon kicsik, a látás küszöbén alul vannak. Fizikailag ők a legkisebb testek, mert tovább nem oszthatók: nevük is szét nem vághatót, oszthatatlant jelent. De voltaképpen még kisebb részecskék vannak bennük, melyek azonban teljesen tömören sorakoznak egymás mellé, s az atomtól függetlenül nem is fordulnak elő. Ezek ugyanis pontszerű voltuk folytán súlytalanok, s ha önállóan fordulnának elő, súlytalanságuk folytán se nem esnének, sem egymást meg nem löknék, illetve egymásról vissza nem pattannának: tehát a

természet élete megszűnnék, illetve el se kezdődnék. Viszont kell ilyen legkisebb részecskéknek lenniük, mert ha az osztás gondolatban a végtelenségig lenne folytatható, a legkisebb dolog is végtelen sok részből állana, s így kicsi és nagy között semmi különbség nem lenne. Nos, az atomalakok száma azért határolt, mert alakjuk e náluk is kisebb részecskék kombinációjától függ. Végtelen sok kombinációhoz pedig végtelen sok részecske kellene: akkor azonban az atom oly nagy lenne, hogy szabad szemmel is látható volna. A valóságban azonban az atomok igen kicsinyek és ennek megfelelően egy normális atom 3-4 részecskéből áll. így az alakváltozatok száma is véges. Viszont a hasonló atomok száma határtalan. Az atomok súlyuk folytán esnek a térben lefelé. Sebességük egyenlő és olyan, mint a gondolat gyorsasága. Azonban a merev mechanizmust már itt, az őselemekben áttöri a szabadság elve: az atomoknak a függélyestől egy kis elhajlásuk van, ezért találkoznak, ütköznek össze, pattannak vissza, jönnek rezgésbe, s alkotják meg kombinációikat: a testeket, a világot. A testekben is van űr az atomok között, s folytonos egymáshoz ütődésük és visszapattanásuk folytán állandóan rezegnek a testeket alkotó atomok. A világ; a csillagok, az élőlények az atomok véletlen találkozásából keletkeztek; az isteneknek a világ létrejöttében nem volt részük (ez ellenkeznék zavartalan nyugalmukkal). így természetesen torzalakzatok is jöttek létre: ezek azonban életképtelenségük folytán elpusztultak; míg a sikerült kombinációk életben maradtak, s tovább szaporodtak. Vannak lazább és sűrűbb atomkombinációk. Lazábbak pl. a levegő és tűz, sűrűbbek a cseppfolyós és szilárd testek. A szilárdakban az atomok összefonódtak, horgaik segélyével - ez is az alakváltozatok egy faja -; a cseppfolyósaknak csak külső burkuk áll összefonódott atomokból, melyek körülzárják a bent szabadon rezgő gömbölyded, gördülékeny atomokat. A tömörebb atomkombinációkban természetesen jóval kevesebb az üres tér. Mint említettük, az atomok egymáshoz ütődnek, visszapattannak: így mindenféle irányba taszítódnak, felfelé is: ez az, ami a további esésben megakadályozza őket, s így bizonyos atomkombinációk megmaradnak helyükön. Am. az atomkombinációk: a testek belsejében az atomok egymáshoz ütődése és visszapattanása állandóan tart, s e mozgás, rezgés minden irányban egyenlő gyorsasággal megy végbe: a gondolat gyorsaságával! Sőt arra is rájött. Epikurosz, hogy az üres térben minden

test egyenlő gyorsasággal esik. Csupán a levegő ellenállása okozza, hogy benne a nehezebb testek gyorsabban, a könnyebbek lassabban esnek. A testek, belsejében végbemenő folytonos rezgés következménye az érzékelés is. Ugyanis e folytonos rezgés, ütközés folytán egyes atomok kitaszíttatnak. kiáramlanak a testekből és eljutva érzékszerveinkhez, azokat megérintik, rezgésbe hozzák: s így érintés, lökés folytán támad minden érzékelés. A látás érzetét oly atomok okozzák, melyek a testek felszínéről válnak le és képecskéket alkotnak, melyek hű modelljei a testnek, melyről leváltak. Belül, üresek, vékonyak, őket magukat látni sem lehet, oly kicsinyek. Meglétüket és általában ezt az egész elméletet azért kell elfogadnunk, mert másként nem lehetne képünk a külvilág tárgyairól: valaminek azokból belénk kell jutnia, hogy alakjuk és színük híven bevésődhessék lelkűnkbe: s ez sem a levegő segélyével, sem tőlünk kiinduló sugarak által nem volna oly tökéletesen lehetséges, mint, ha oly modellek válnak le s hatolnak belénk a testekről, melyek velük egyszikűek és egyforma alakúak. Áramlásuk folytonos, ezért egy és folytonos tárgy képzetét keltik. Tehát: bár az atomok maguk színtelenek. az atomkombinációk: a fizikai testek színesek; tehát a látott szín nem bennünk keletkező szubjektív fenomén, hanem a testek objektív sajátsága! (Itt is eltér Epikurosz az atomelmélet atyjától, Démokritosztól, aki szerint az alakon, nagyságon és súlyon kívül minden sajátság (tehát a szín, íz, szag stb. csak bennünk keletkező szubjektív tünemény.) A szín tehát az atomok rendjétől és mozgásától függő objektív sajátságuk a testeknek. Bölcselőnk határozottan kimondja, hogy alak, szín, nagyság, súly s általában; az érzékelhető sajátságok se nem önálló létezők (amikből, mint különálló részekből össze lehet rakni a testet), se nem lehet róluk azt állítani, hogy nem léteznek, hanem az egész test természetes lényege mindezekből áll. S itt másik ismeretelméleti alapelvét is leszögezhetjük bölcselőnknek: minden elmélet igaz, ami nem áll ellentétben a tapasztalással, s amivel ésszerűen magyarázhatók a jelenségek. A láthatatlant, az érzékek számára nem világosat (adélon) a látható, érzékelhető analógiájára kell magyarázni: úgy az atomoknak az érzékelés küszöbe alatti mikrokozmoszát, mint a csillagvilág makrokozmoszát, mely távolsága folytán nem világos számunkra. így a képelmélet analógiás bizonyítéka: a fából füst szállhat fel,

az állatok vedlenek: tehát a testek felszínéről elszakadhatnak finom hártyák, vékony képek. S ahogyan a levegőrészecskékből keletkező felhők is adnak képeket: hegyeknek, bárányoknak látszanak, így a tárgyról leváló atomok is. Sőt vannak oly finom, a dolgokról leváló képek, melyek egyenesen a lélekbe hatolnak, s csak a lélek számára láthatók; ilyenek az istenek képei! Íme: bölcselőnk a lélek intuícióit a külső érzékeléssel egyenlő rangúaknak tekinti. Nem merev szenzualizmus és materializmus tehát ez; az igazi görög: nyitott szem az egész világvalóság, tehát az istenek számára is! Epikurosz ismeretelmélete szerint tehát minden ismeret forrása az érzékelés (aisthésis): ez maga mindig igaz, csak a belőle vont következtetésünk lehet téves. Van azonban oly „érzékelés” is, midőn a „képek” egyenesen lelkünkbe hatolnak: így az istenek képei. De igazak a prolépsisek is: a képzetek, mik sok hasonló érzéki benyomás ismétlődése folytán keletkeznek: ilyen a jegenyefa, majd a fa képzete. S igazak az „epibolai tés dianoias”, az ész által megragadott képek is: ilyenek az istenek képei, s a tudományos fogalmak, amiknek az a kritériumuk, hogy az érzéki tapasztalással összhangban legyenek: ilyen az atom fogalma. Bölcselőnk határozottan kimondja, hogy igaz minden, amit szemlélünk, s amit belátásunk (értelmünk) által ragadunk meg. Tehát úgy az érzékelt világ, mint az annak magyarázatául feltett, analógiák útján kikövetkeztetett, gondolatilag szemlélhető világ; igaz. S miként a világ megismerése terén végelemzésben az érzékelés a főkritériumunk - hiszen elméleteinknek is ezzel kell Összhangban lenniük úgy viselkedésünk kritériuma is a belső érzékelés (pathos): a gyönyör és fájdalom érzete. A gyönyör általában: jó, a fájdalom általában: rossz. Terünk nem engedi az érzékelés tanának részletezését: a hang, íz, szag is atomemanációk hatására történik, melyek érzékszerveinket érintik. A szagot okozó atomok a tárgyak belsejéből jönnek: ha alakjuk illik az érzékelő lény szaglószervéhez, kellemes illatot adnak; ha pedig a. szagokozó atomok egymással s az érzékelő szervvel nem illenek össze; kellemetlen szag támad. Az édes ízű anyagok sima és gömbölyű, a keserűek horgas atomokból állnak: az atomok alakjából igyekszik a kvalitásokat magyarázni. De a kvalitások objektíve igazak. Az érzékelést megcáfolni nem lehet. A lélek is testies természetű: atomokból áll. melyek végtelenül finomak. Hasonlóak a lehelet és a hő atomjaihoz, de van még egy harmadik fajta - s

ez az igazi lélekatom, mely az említetteknél is finomabb alkatú. A lélek el van oszolva az egész testben; a test, mint külső burok, óvja meg a szétszóródástól a lélek- atomokat; viszont ezek adják az érzékelést a testnek. Egymás nélkül egyik sem volna érzékelésre képes. Külső érzékeléskor ezek a lélekatomok töködnek, rezdülnek meg, hiszen ők - gömb alakúak, simák és kicsinyek lévén - a legmozgékonyabbak, tehát a legérzékenyebbek. Ók adják át a lökéseket, rezgéseket az élőlény többi atomjainak, s így az egész test rezgésbe jön: gyönyör vagy fájdalomérzete támad. Ha a test felbomlik, a lélekatomok is szétbomlanak, hisz nincs már, ami körülfogja, összetartsa őket. A halállal tehát az egyéni lélek is megszűnik, a lélekatomok majd új kombinációkat alkotnak. A halál tehát „nem tartozik ránk”: minden jő és rossz az érzésben van: ha tehát ép az érzés szűnik meg, az az állapot nem lehet rossz; amíg mi érző lények vagyunk, halál nincs; ha pedig a halál megjelenik, mi nem vagyunk többé, hogy megérezhetnők. így szabadítja meg a valóság meglátása a lelket a halálfélelemtől, s a túlvilági büntetésektől való rettegéstől. Minthogy a Világűr végtelen, s az atomok száma határtalan, így végtelen a világok száma is. Ezeket hártyák választják el egymástól, s az istenek e világok közeiben; az intermundiumokban laknak. Az égitestek éppolyan atomkombinációk, mint a földi testek. Megrendíthetetlen meggyőződése Epikurosznak, hogy a természet törvényei az egész Mindenségien ugyanazok: nincs külön földi és égi fizika! Ép ezért az égi tüneményeket is a földiek analógiájára kell magyarázni. Természetesen nagy távolságuk folytán nem oly világosak az égi jelenségek, ezért magyarázatukra több okot is lehet feltenni: de ez nem zavarhatja lelki nyugalmunkat. Bizonyos, hogy csakis a természet törvényeivel megegyező okuk lehet: az istenek haragja vagy jóindulata nem befolyásolhatja őket; nem ,,jelek” az égi jelenségek, melyekből az istenek intései lennének kiolvashatók. Az istenek lényéhez nem volna méltó, hogy haragot, vagy bárminő indulatot érezzenek, mert ez zavarná tökéletes lelki nyugalmukat: a legboldogabb állapotot. Ugyanezért nem teremthették a világot sem és nem törődhetnek vele: minden fáradozás és gond ellenkezik a zavartalan nyugalom isteni boldogságával. „Az isten semmivel sem törődik. Tehát nem hatalmas; mert aki hatalmas, annak gondjai vannak.” A görög szemlélődő

élet bölcs derűje - szemben az őrült hatalomvággyal - tán sehol se nyert ilyen megkapó fogalmazást. Erkölcstanát fejtegetéseink elején érintettük, s a Menoikeuszhoz írott levél, valamint az „Alapelvek” önmagukért beszélnek. Látjuk, mily igaztalanul vádolták Epikuroszt élvezethajhászással. A bölcs célja: a lelki nyugalom. S a természeti szükségletek „határoltak” (minden természetes: határolt; s a jó, tökéletes is mindig: határolt a görög számára); a bölcs jól tudja, hogy "nagy gazdagság a természet törvényéhez alkalmazkodó szegénység.” Zeusszal versenyezhetünk boldogságban, ha kény erünk és vizünk van." Itt is a természettel harmonikus optimizmus uralkodik; természetes ösztönének megfelelően mindenki a gyönyörűségre törekszik, ám a gyönyörűségek „határa”, maximuma: a nélkülözés okozta fájdalom kiküszöbölése, ez pedig egyszerű eszközökkel is elérhető. A lelki gyönyörűség határa pedig a Természet törvényeinek megismerése és szemlélete, s ezzel minden félelmet okozó babona kiküszöbölése. Tehát a józan meggondolás, a belátás az igazi gyönyörűség forrása és maximuma. Alapjában a szókratészi tanításnál vagyunk: „az erény; tudás, belátás”, és a görög etika alapeszméjénél: a belátó, a bölcs boldog. S ez megint nem azt jelenti, hogy boldogságra sóvárgó lelkek építettek volna itt maguknak gondolatból mentsvárat, hanem a görög eudaimonisztikus etika alapja a szilárd meggyőződés, hogy aki belátása révén a világrenddel harmóniában van, az harmonikus, egészséges lelkű, tehát boldog. Boldog, mert elérte a Kozmosz, az Istenek ataraxiáját: rendíthetetlen nyugalmát. A Kozmosz részeiben lehet múló zavaró momentum, de az egész: mindig harmonikus. Ilyen a bölcs lelke is; „A bölcs boldog, még a kínpadon is, s ha ott sóhajtozik is." Ösztön és ész itt is összhangban van, mint minden igazi görögnél: a természetes ösztön a gyönyört keresi s a fájdalmat kerüli, s ép a legmagasabb belátás adja a legnagyobb gyönyört: az ataraxia gyönyörét. S a belátáshoz vezető út maga is gyönyörűséges: „a filozofálásnál az öröm a megismerés kísérője; az élvezet nem a tanulás után következik, hanem maga a tanulás (a megismerés): élvezet." „Különb dolog jó belátással szerencsétlenül járni, mini belátás nélkül szerencsésnek lenni." Igazságosságra vonatkozó kijelentéseiből sem a rideg utilitáristát halljuk, hanem az optimistát, ki meg van győződve, hogy az igazságosság a

legnagyobb nyugalmat, tehát a legnagyobb gyönyört nyújtaná a halandóknak; tehát még önző szempontból is jobb igazságosnak lenni. S vájjon hamis és hiábavaló intelem-e ez? S önző haszonleső volt-e az, aki ezt mondta: „Barátaink iránti részvétünket ne panaszkodással, hanem gondoskodással bizonyítsuk be!" ,,Nagyobb gyönyörűség jót tenni, mint jótéteményt elfogadni!” S megrovandó önzés-e, ha valaki a. szélsőséges pártok kölcsönös irtóhadjárata közepette barátai körébe vonul, s nem a szűkkeblű önzés, de a Kozmosz szemléletébe merül és a természetes józan ész szavát meri felemelni; „Élj elrejtőzve!” - vannak korok, mikor ez a legemberibb magatartás. Igazad van, derűs bölcselő: az atomok találkozása olykor szörnyszülötteket produkál, de az Élet, a Kozmosz mégis, mindezek ellenére: egészséges, harmonikus; s az Alétheiánál, a természet leplezetlen Valóságánál nincs nagyobb erő: a Tavasz újra eljő, kivirulnak a rétek, s újra napfénytől izzanak az alpesi havasok: „Napfényes derű lebegi körül a Világot”; az Élet, az Istenek élnek, él a Szépség és Harmónia a Kozmoszban és tükrében: az igaz emberek lelkében. Kövendi Dénes

EPIKUROSZ ÜDVÖZLETÉ'I' KÜLDI HÉRODOTOSZNAK Prooemium Azok részére, Hérodotosz, akik mindazt részletesen áttanulmányozni, amit a természetről írtunk és írásaink közül a terjedelmesebb köteteket átnézni nem tudják, az egész, rendszeremből készítettem egy kivonatot,1 hogy a legfontosabb tanításaimat emlékezetükben kielégítő módon megtarthassák s így minden alkalommal a legfontosabb kérdésekben, amilyen mértékben foglalkoznak a természet tanulmányozásával, módjukban legyen segíteni magukon. Azoknak is, akik eléggé előrehaladtak az egésznek a szemléletében, szükséges, hogy tudatában legyenek az egész filozófiám elemeire visszavezetett vázának. Az egész áttekintésére ugyanis gyakran van szükségünk, a részletes tanulmányozásra ritkábban. El kell tehát indulnunk ennek a vizsgálatára és állandóan az emlékezetünkben kell tartanunk annyit, hogy a dolgok legáltalánosabb szemlélete lehetséges legyen. Így azután a részletekre vonatkozó kutatás útját is teljesen megleltük, ha a legáltalánosabb szempontokat jól megértettük és emlékezetünkbe véstük. Hiszen a teljesen beavatottaknál is az a legfontosabb a pontosságra törekvővizsgálódásban, hogy szemléletének anyagát éles ésszel tudja felhasználni. Ez pedig akkor történhetik meg, ha mindent a legegyszerűbb elemekbe és tételekbe foglal össze. Lehetetlen ugyanis az egész rendszerre vonatkozó egységes tanulmányozást összesűríteni, ha nem vagyunk képesek elménkben rövid tételek segítségével mindazt egybefoglalni, amit a részletekbe menő kutatással kiderítettünk. Mivel az ilyen módszer ismerete mindenkinek hasznos, aki a természet kutatásával szokott foglalkozni, én, aki inteni szoktam másokat, hogy állandóan foglalkozzanak a természet vizsgálatával, s magam is elsősorban az ilyen életmódban találtam meg nyugalmamat, készítettem számodra ilyesféle kivonatot, egész tanításom elemeinek összefoglalását. I. Canonica Először is azt kell tehát megállapítanunk, kedves Hérodotosz, mik vannak a szavak mögött, hogy a vélemények közötti különbségeket, problémáinkat és kétségeinket azokra visszavezetve tudjuk eldönteni, s ne maradjon számunkra minden eldöntetlen azáltal, hogy a végtelenbe vész okoskodásunk és ne dolgozzunk üres szavakkal. Ezért szükséges, hogy

minden szónak az első lelki képét vegyük tekintetbe,2 mely nem szorul magyarázatra, feltéve, ha valóban akarunk kiindulási alapot szerezni, amelyre kutatásainkat, kétségeinket és vélekedéseinket visszavezetjük. Ezenkívül mindent az érzékelés alapján kell megvizsgálnunk és általában értelmünk vagy ítélőképességünk bármelyik eszközének közvetlen felfogására,3 s hasonlóképpen a bennünk keletkező érzésekre támaszkodva, hogy ilyen módon egyrészt az érzékelhető és megvilágításra szoruló, másrészt pedig az érzékelhetetlen dolgot bizonyos ismertetőjelek alapján meg tudjuk magyarázni. II. De rebus quae extra sensus sunt positae, nihil de nihilo gigni-nihil ad nihilum interne, eandem semper universi natúr am esse Ha megtettük ezt a megkülönböztetést, most már szemügyre kell vennünk az érzékszerveinkkel fel nem fogható dolgok kérdését.4 Először is semmi sem keletkezik abból, ami nem létezik. Különben minden keletkezhetnék mindenből a nélkül, hogy magra egyáltalán szükség volna.5 Ha viszont az, ami eltűnik, nemlétezővé válnék, már minden dolog elpusztult volna, mert nem volna, amikbe feloldódjék. így hát a mindenség mindig olyan volt, amilyen most és mindig olyan is lesz. Nincs ugyanis semmi, amivé átváltozhatna. A mindenségen kívül ugyanis semmi sincsen, ami a mindenségbe hatolva az átváltozást okozhatná. Corpora et inane esse naturam rerum-corpora cur sint, inane cur sittertiam naturam nullam esse rerum Egyébként a mindenség a testekből és a térből áll. Hogy ugyanis testek vannak, mindenben bizonyítja maga az érzékelés, aminek alapján - mint fentebb mondtuk - a felfoghatatlan dolgot okoskodással ki kell következtetnünk. Ha pedig nem volna az, amit mi űrnek, helynek és érinthetetlen létezőnek nevezünk, nem volna, ahol a testek legyenek és amin keresztül mozogjanak, ahogy mozogni látszanak. Ezen a kettőn kívül semmit sem tudunk kigondolni sem felfogás révén, sem a felfogható dolgok analógiájára, amit minden szempontból létezőnek fogadhatunk el6 és amiről nem mondhatjuk, hogy a fentieknek az esetleges járuléka vagy tulajdonsága. A testek között azután vannak összetett testek és vannak, amikből az összetett testek alakulnak. Ez utóbbiak oszthatatlanok és átváltoztathatatlanok. (Feltéve, ha nem fog minden nem létezővé pusztulni,

hanem valami állandó marad vissza az összetett testek feloldódása után.) Ezek tömör természetűek és nincs semmi, amivé vagy amilyen módon feloldódhatnának. így tehát a világ elemeinek oszthatatlan testi létezőknek kell lenniük. Universum esse infinitum et corporum multitudine et spatii magnitudine Azután meg a mindenség végtelen. A határolt dolognak ugyanis van végső pontja, a végső pontot pedig más valamihez viszonyítva látjuk. Aminek tehát nincs végső pontja, annak nincs határa; aminek nincs határa, végtelennek kell lennie és nem határoltnak. Azután meg a testek tömege és az űr nagysága miatt is végtelen a mindenség. Ha ugyanis az űr végtelen volna, a testek pedig véges számúak, sehol sem maradnának meg a testek, hanem a végtelen űrben szétszórva rohannának, és nem volna, ami alátámasztaná és beleütközés révén helyben tartaná őket. Ha pedig az űr volna határolt, a végtelenül sok testnek nem volna tere, amelyben helyet foglalhatna. De figuris atomorum (Meg kell még mondanunk), hogy az ősz Ihatatlan és tömör őstestek, amelyekből az összetett testek keletkeznek és amelyekké feloldódnak, alakjuk különbségeit illetően átfoghatatlanok. Lehetetlen ugyanis, hogy annyiféle különbség ugyanazokból a véges számú alakokból keletkeznék. Minden alakban az egymáshoz hasonló atomok száma feltétlenül végtelenül sok; maguknak a különbségeknek a száma azonban nem teljesen végtelen, hanem csak megfoghatatlan. De motu atomorum Az atomok örök időn át szüntelenül mozognak: (egy részük függőlegesen, másrészük a függőlegestől elhajolva zuhan alá, a többi pedig az ezekkel való összeütközés folytán ide-oda pattan. Az utóbbiak közül)7 bizonyos atomok nagy távolságra vannak egymástól, más atomok viszont, mivel a többivel való összekapcsolódás akadályozza, vagy pedig más összekapcsolódott atomok beburkolják őket, állandó belső rezgésben vannak. Az űrnek a természete, amely az egyes atom okai elválasztja egymástól, okozza ezt, mivel nem támaszthatja alá őket. Az atomokban levő keménység viszont az összeütközés esetében elpattanást okoz, amennyire csak engedi az egybefonódás az összeütközés után az

eltávolodást. Mindennek nincs sem kezdete, sem vége, mivel oka az atomok és az űr természetében rejlik. II. De rebus sensui subiectis et de sensibus, mundos esse numero infinitos Ez a rövidke előadás, ha mindezt jól megjegyezzük, kielégítő alapot nyújt a létezők természetének megértésére. Fontos tudni, hogy végtelen számú világ van, s közülük némelyek hasonlóak ehhez a mi világunkhoz, mások nem hasonlóak. Az atomok ugyanis, mivel mint fentebb kimutattuk, végtelenül sok van belőlük, a legnagyobb távolságba is elrepülnek. Az olyan természetű atomok ugyanis, amelyekből világ keletkezhetett, vagy amelyek világot alkothattak, nem használódtak el sem egy bizonyos világra, sem véges számú világokra, sem olyanokra, amelyek ugyanolyanok, mint ez az egy, sem olyanokra, amelyek ezektől különböznek. Így hát semmi sem cáfolja, hogy a világok száma végtelen. De simulacris Vannak azután olyan alakzatok is, amelyek a szilárd testekhez hasonló szerkezetűek, de finomságban messze felülmúlják a tárgyakat. Az sem lehetetlen ugyanis, hogy a test közelében ugyanolyan alakok kiáramlása jön létre, mint a test alakja, s az sem, hogy bizonyos alkalmatosságok vannak a mélységek és a simaságok ábrázolására és ezek a kiáramlások megőrzik azt a helyzetet és sorrendet, amelyben a szilárd testeken is voltak: ezeket az alakokat képecskéknek nevezzük. De tenuitate, celeritate, ortu simulacrorum Továbbá, hogy a képecskék felülmúlhatatlanul finomak, semmilyen érzéki jelenség nem cáfolja. Így azután a gyorsaságuk is felülmúlhatatlan, mert minden atomnak a mozgása egyenlő, és semmi vagy csak nagyon kevés dolog akadályozza meg a finom képecskék áramlását összeütődés révén, viszont a sok vagy végtelen sok atomból álló testeket azonnal megakadályozza valami. Azonkívül az ellen sem szól semmilyen jelenség, hogy a képecskék keletkezése olyan gyors, mint a gondolat. Az atomok áramlása ugyanis a testek felületéről állandóan tart, de ezt a test csökkenéséről nem lehet felismerni, mivel újra feltöltődik, ami elveszett. A képecskék áradása az atomoknak a szilárd testen való helyzetét és sorrendjét hosszú ideig megőrzi, habár esetleg összekeveredik.

Összekeveredett képek gyorsan keletkeznek a testek környezetében, mivel nem szükséges, hogy belsejük mélységben is feltöltődjék. Az ilyen természetű létezők más módon is létrejöhetnek.8 A fentiek közül semmit sem cáfol meg az érzékelés, ha valaki vizsgálja, hogy az érzékelés milyen módon juttatja el hozzánk a tárgyakról a tiszta képeket és milyen módon hozza létre a külső dolgok minőségével és mozgásával való együttérzésünket.9 De visu Azt is fel kell tételeznünk, hogy amikor az alakokat látjuk és szellemileg felfogjuk, valami árad hozzánk a külvilág tárgyairól. Különben aligha vésnék belénk a külvilág tárgyai alakjuknak és színüknek a természetét a köztük és köztünk levő levegőn keresztül akár sugarak, akár pedig valaminő tőlünk a tárgyak felé haladó áramlás révén.10 (Ez csak úgy lehet), hogy a dolgokról bizonyos alakok áramlanak felénk, nagyságuk szerint a látásunkhoz vagy az elménkhez,11 amelyek a tárggyal egyező színűek, s hasonló alakúak. Ezek gyorsan repülnek és ezért egyetlen összefüggő tárgynak a képzetét keltik, és fenntartják az alapul szolgáló tárggyal való kapcsolatunkat, megfelelően a tárgyból kiinduló minden irányban egyforma áramlásnak, amely az atomoknak a szilárd test belsejében való rezgésének az eredménye. Errorem non in visu messe, sed in opinione Az a képzet, amelyet eszünkkel közvetlenül megragadunk, vagy pedig érzékszerveinkkel felfogunk, akár egy alakról, akár egy tulajdonságról, a szilárd testnek az alakja, amely a képecske állandó szabályos ismétlődéséből, vagy pedig a benyomások maradékából keletkezik. A csalódás és a tévedés oka mindig a hozzágondoltban van12 az olyan dolognál, amely megerősítésre vagy legalábbis arra vár, hogy ne cáfolják meg, s amelyet azután sem meg nem erősítenek, sem meg nem cáfolnak. Az olyan fantáziaképek, aminőt az ábrázolásokon látunk, vagy álmainkban vagy pedig elménk közvetlen megragadása, esetleg ítéletünk más eszköze révén nyerünk, aligha hasonlítanának azokhoz a dolgokhoz, amelyeket előbb valóban létezőknek mondottunk, ha nem áradnának hozzánk valami ilyenféle dolgok is. Másrészt tévedés sem volna, ha valami másféle mozgást (a vélekedést) is nem vennénk magunkba, amely képzelő működésünkkel

kapcsolatban van, de valamennyire különbözik tőle. Eszerint az a tévedés, ha nem erősítünk meg, vagy pedig megcáfolunk valamit, s az az igaz, ha megerősítjük vagy nem cáfoljuk meg. Ezt a felfogást nagyon meg kell szívlelnünk, hogy a tiszta látáson nyugvó ítéleti alapokat ne veszítsük el, a tévedés ne zavarjon össze mindent azáltal, hogy az igazsághoz hasonlóan megerősítjük. De auditu A hallás is úgy keletkezik, hogy bizonyos áramlás indul ki a beszélőből, a zúgó vagy más zörejt adó tárgyból vagy bármiből, ami valamiképpen hallási benyomást kelt. Ez az áramlás hasonló részekből álló testecskékké szóródik szét, amelyek egymáshoz való kapcsolatukat állandóan megtartják s elküldőjükkel is különleges összefüggést tartanak. Ez az összefüggés okozza legtöbbször a befogadóban a hangfelfogást vagy ha nem, legalább nyilvánvalóvá teszi egy tárgy jelenlétét. A nélkül ugyanis, hogy bizonyos fajta egybehangzás jutna el a tárgyról hozzánk, aligha keletkezne az olyasfajta (hang-) felfogás. Nem szabad tehát azt hinnünk, hogy a kibocsátott hang vagy. valami azonos fajta jelenség ad formát a levegőnek (ez nagyon nehezen történhetne). Azt kell inkább hinnünk, hogy a bennünk keletkező ütés, mikor hangot adunk, bizonyos testecskéknek olyanfajta kiszorítását idézi elő, amely leheletszerű áramlást okoz. Ez kelti bennünk a hallás érzetét. De olfactu A szagról is azt kell elfogadnunk, hogy mint a hang, aligha keltene valaha is érzetet, ha nem volnának bizonyos testecskék, amelyek a tárgytól elindulva megfelelő nagyságban az érzékszerv irányában mozognak. Egy részük összezavarva érkezik és idegenül (kellemetlenül), más részük rendezetten ér oda és megfelelően (kellemes szagként) hat. III. De atomis-corpusculorum esse figurám, pondus, magnitudinem, sed non esse qualitatem-mutationem fieri translatione atomorum El kell azt is fogadnunk, hogy az atomok a tárgyi jelenségeknek semmilyen tulajdonságával nem rendelkeznek, kivéve az alakot, a súlyt, a nagyságot és azokat a tulajdonságokat, amelyek az alakkal szükségszerűen együtt: járnak.13 Minden tulajdonság ugyanis változásnak van alávetve; az atomok viszont nem változnak, minthogy kell valami szilárdnak és

feloldhatatlannak maradnia az (összetett testek feloldódása után. Ez nem engedi, hogy a dolgok nemlétezővé változzanak, vagy nemlétezőből kialakuljanak, hanem az atomok áthelyeződése, néhány atom hozzáadódása vagy eltávolodása révén történik a változás. Ennélfogva szükségszerű, hogy az áthelyezhető elemek elpusztíthatatlanok legyenek és a változó dolog természetével ne rendelkezzenek, hanem (az atomoknak is) saját részecskéik és alakzataik legyenek. Szükségszerű, hogy ez szolgáljon maradandó alapul a változásoknak. Hiszen azokban az átalakulásokban is, amelyek a nagyság csökkenése miatt a szemünk előtt mennek végbe, az alakot, mint állandóan meglévő sajátságot, kell elfogadnunk14) a tulajdonságok azonban nem maradnak meg a változó testben, ahogy az alak megmarad, hanem az egész testből eltűnnek. Azok a visszamaradó részecskék elegendők arra, hogy az összetett testek különbségeit megalapozzák, mivel szükséges, hogy valami visszamaradjon és ne pusztuljon nemlétezővé. De magnitudine atomorum Hogy a jelenségek meg ne cáfolják, nem szabad azt hinnünk, hogy az atomok minden nagyságban előfordulnak; azt azonban, el kell fogadnunk, hogy a nagyságukban vannak változatok. Ennek elfogadásával ugyanis jobban meg tudjuk magyarázni az érzéseinkkel és érzékelésünkkel kapcsolatos dolgokat. Az a feltevés ugyanis, hogy az atom mindenféle nagyságban előfordul, a minőségek különbségeinek magyarázatához sem kívánatos, viszont a feltevés szerint látható atomoknak szemünk elé is kellene jutni. Ennek a megtörténését azonban nem észleljük és nem is tudjuk elképzelni, hogy az atom hogyan lehetne látható. De partibus atomorum - de similitudine minimi visibilis15 Ezenkívül azt sem szabad elhinnünk, hogy egy határolt, testben végtelen sok vagy bármilyen kicsiny részecskék lehetnek. Így hát nemcsak azt kell elvetnünk, hogy valamit a végtelenségig mindig kisebbre és kisebbre oszthatunk, (különben minden dolgot erőtlenné teszünk és az atomösszetételekről alkotott felfogásúul; révén arra kényszerülünk, hogy. a létezőt, miközben mindinkább szétmorzsoljuk, nemlétezővé aprózzuk el), hanem azt sem szabad hinnünk, hogy az elhatárolt testekben gondolatban a végtelenségig haladhatnánk min- dig kisebb részek felé. Nem tudjuk

ugyanis elképzelni: ha valaki azt mondja, hogy valamiben végtelenül sok vagy tetszésszerinti nagyságú részecskék vannak, hogyan lehetne az még véges nagyságú. (Világos ugyanis, hogy a végtelenül sok részecske bizonyos nagyságú: márpedig bármilyen kicsinyek legyenek is az egyes részecskék, a testnek végtelenül nagynak kellene lennie.) Azután meg, mivel a határolt testnek van végső (kicsiny) pontja, amely, csak önmagában nem látható, de megkülönböztethető, nem tudjuk elképzelni sem azt, hogy a hozzá sorban következő ne legyen éppen olyan, sem azt, hogy ha sorban az egyik ponttól a másikig megyünk, gondolatban minden pontot érintve a végtelenségig haladhatnánk. Meg kell jegyeznünk, hogy a legkisebb észrevehető dolog sem nem olyan, hogy benne egyik részről a másikra haladhatnánk, de teljesen, minden tekintetben'nem is különbözik tőle, hanem bizonyos rokonságban van azokkal, melyekben ily átmenet (egyik részről a másikra) lehetséges (mert van kiterjedése), csakhogy nem lehet részekre osztani. Így hát, mikor e közös vonásuk (kiterjedt voltuk) analógiája alapján úgy véljük, hogy részeket különböztethetünk meg benne, egyiket erre, másikat arra (pl. egyiket jobbra, másikat balra), akkor voltaképpen egy másik, az előbbivel egyenlő pontnak (egy másik „végső pont”-nak) kell szemünkbe ötlenie. És az elsőtől kiindulva sorban szemléljük ezeket (a „végső pontokat”) és nem ugyanazon a ponton belül és nem is úgy, hogy az egyik a maga részeivel a másik részeit érintené, hanem úgy, hogy sajátos jellegük révén (t. i., hogy van kiterjedésük, ám megkülönböztethető részeik már nincsenek: tehát igazi egységek!) mérik a testek nagyságát: több pont nagyobb testet, kevesebb pont kisebb testet határoz meg. Azt kell feltennünk, hogy ugyanig}' aránylik (viszonylik) az atomban lévő legkisebb részecske is az egész atomhoz; mert, noha kicsinységben nyilván különbözik attól a végső ponttól, amit érzékileg szemlélhetünk, viszonya az egész atomhoz ugyanaz. Hiszen, hogy az atomnak is van nagysága, ezt már az érzékelhető testekhez való viszonya alapján megállapítottuk, csakhogy kicsinységben jóval az érzékelhető dolgok alá helyeztük. Továbbá e legkisebb, vegyi tétlen (egyszerű, oszthatatlan) részecskéket határoknak kell tekintenünk, amelyek önmagukban, mint első (elemi) egységekben a kiterjedés mértékét szolgáltatják úgy a nagyobb, mint a kisebb atomok számára, midőn értelmünk által a láthatatlan dolgokat szemléljük. Ugyanis

az a rokonság, amely az atom részecskéi és az érzékelhető dolgok változhatatlan részei („végső pontjai”) között fennáll, elégséges ahhoz, hogy tökéletesen keresztülvihetővé tegye eddigi következtetésünket; ámde, hogy ezek (az atom részecskéi), mint mozgással rendelkező testek, összegyűljenek (s így alkossák meg az atomot), ez már aztán teljesen lehetetlen.16 (E részecskék csak az atomban léteznek, tőle külön, önálló fizikai létük nincs.) Non esse in spatio infinito summum aut infimum A Végtelenben nem lehet fentről vagy lentről szólani úgy, mintha a Végtelennek legfelső vagy legalsó pontjához viszonyítnók ezeket: hiszen, habár lehetséges a fejünk fölötti irányban - bárhol is álljunk meg - a végtelenségig előrehaladnunk, mégsem fog ez (az abszolút legmagasabb pont) soha feltűnni előttünk. De azt sem szabad állítani, hogy az, ami a gondolatban felvett pont alatt halad a Végtelenbe, ugyanazon ponthoz képest egyszerre fenn és lenn is volna: mert ezt lehetetlen elgondolni. Tehát igenis lehet egy oly mozgást venni, melyet a végtelenbe felfelé irányulónak fogunk fel és egy olyat, amelyet lefelé irányulónak, még akkor is, ha a tőlünk a fejünk fölötti régiókba irányuló mozgás számtalanszor a fölöttünk élő lények lábaihoz érkezik is el és viszont a tőlünk lefelé irányuló mozgás az alattunk élők fejéhez jut el.17 Mert egészben véve e két mozgás mégis csak úgy fogható fel, hogy egymással ellentétes irányban halad a végtelenbe. Atomos aequali esse celeritate non minus singulas, quam iunctas et concretas Szükségszerű, hogy az atomok egyforma gyorsaságúak legyenek, amikor az űrön át úgy repülnek, hogy semmi sem ütközik beléjük. A súlyosak sem mozognak gyorsabban, mint a kis és könnyű atomok, ha semmi sem találkozik szembe velük. A kis atomok sem mozognak gyorsabban, mint a nagyok, mivel egész pályájuk egyforma, amikor beléjük sem ütközik semmi. Sem a felfelé, sem az oldalt irányuló mozgás, amely összeütközés révén keletkezik, sem a saját súlyuk folytán lefelé irányuló mozgás nem gyorsabb. Amennyi ideig ugyanis valamelyik mozgás érvényesül, addig az atom a gondolat gyorsaságával repül, míg csak valami szembe nem száll akár kívülről, akár az atom saját súlya folytán - a lökés erejével. Az űrön át

a repülés, ha semmiféle ellenállásba nem ütközik, minden felfogható távolságot észrevehetetlenül rövid idő alatt tesz meg. A lassúságnak és a gyorsaságnak a látszatát ugyanis az összeütközés megléte vagy hiánya okozza. Sőt az összetett testekben is az egyik atomot gyorsabbnak mondhatjuk esetleg18 a másiknál - bár a valóságban egyforma gyorsaságúak -, még pedig azzal a megokolással, hogy az atomösszetételekben lévő atomok a legkisebb összefüggő idő alatt is egy bizonyos hely felé mozognak (de csak, mint aggregátum!), ámbár egyenként nem teszik ezt a csak gondolatban szemlélhető időpontokban, hanem állandóan összeütköznek és ezáltal (fokozatosan lassítják a belőlük álló test mozgását), míg csak e mozgás folytonossága érzékelésünk körébe nem jut. Ugyanis a láthatatlanról alkotott hozzávetés. mely szerint a csupán gondolatban szemlélhető időpontok is tartalmazhatnak folytonos mozgást, ily esetekben nem igaz: minthogy általában csak az az igaz, amit érzékeinkkel szemlélünk, vagy elménkkel intuitíve megragadunk. És bizonyára semmi esetre sem szabad azt képzelnünk, hogy a csak gondolatban szemlélhető időpontokban az egész mozgó test is eljut azokra a különböző helyekre, amelyekre'az őt alkotó atomok eljutnak;19 ez ugyanis elgondolhatatlan és ez esetben érzékelhető idő alatt a Végtelennek bármely pontjából érkeznék meg atomjaival együtt; nem'pedig arról a helyről elindulva, ahonnan a mozgást észleltük. Hiszen az egész test mozgása a belső összeütközések külső'kifejeződése lesz, még akkor is, ha feltesszük, hogy a repülés gyorsasága egészen addig20 összeütközések' által nincs akadályozva. Ezt az alapelvet is hasznos dolog emlékezetünkbe vésnünk. De anima Ezek után mindig az érzékelésekre és az érzésekre vezetve vissza okoskodásunkat. (így lesz ugyanis legszilárdabb a hitünk) azt is be kell látnunk, hogy a lélek az egész atomtömegben szétszórt finom részecskékből álló test.21 Leginkább az olyan lehelethez hasonlíthatjuk, amelyekhez valami meleg vegyült: bizonyos tekintetben az elsőhöz, más szempontból pedig a másodikhoz hasonlít. A lélek harmadik része finom részecskéivel a fenti kettőt is sokkal felülmúlja, s ennélfogva az atomtömeg többi részével még inkább képes együtt érezni. Ezt az egészet a lélek erői igazolják, az érzések, a gyorsan fellépő indulatok, a gondolatok és az, amitől megfosztva

meghalunk. Azt is le kell szögezni, hogy az érzékelésnek a legfőbb oka a lélek; aligha fogna fel azonban érzéki benyomást, ha az atomtömeg többi része nem fedné el valamiképpen. Az atomtömeg többi része, amely a léleknek az érzékelés ezen okát adja, ezért tőle részt kap ebből a járulékos tulajdonságából is, de semmi esetre sem mindből, amelyekkel a lélek rendelkezik: ezért van, hogy a lélek távozása után az atomtömeg többi része képtelen az érzékelésre. Az atomtömeg többi részének ugyanis önmagában nem volt ilyen képessége, hanem egy másik, vele együtt létrejött valami nyújtotta azt neki. Ez a létező az önmagában teljessé tett erejével az (atomok) mozgása révén az érzékelés képességét önmaga számára önmagában létrehozta s azután az érintkezés és az együttérzés folytán a többi résznek is átadja, ahogy már mondtam. Ezért a lélek, amíg az emberben van, akkor sem lesz érzéketlen, ha valamelyik más testrész22 elvész; sőt, ha belőle (a leiekből) is együtt vész valami akkor, amikor a lelket beborító valami egészen tönkremegy, vagy egy része elpusztul, ha a lélek egyáltalán megmarad, megtartja érzékelő képességét. Az atomtömeg többi része viszont, ha egészben vagy részben meg is marad, nem rendelkezik az érzékelés képességével, ha az az atommennyiség elveszett, amely a lélek lényegéhez szükséges. Sőt ha az egész atomtömeg feloszlik, a lélek is szétszóródik és nem tartja meg többé ugyanazokat az erőket és nem mozog, úgyhogy érzékelni sem tud. Nem lehet ugyanis elképzelni, hogy a lélek továbbra is érzékeljen, ha nincs a testi szervezetben és hogy továbbra is ugyanazokat a mozgásokat hajtsa végre, amikor a lelket beborító és körülvevő valami nem olyasfajta, mint amilyenben most van és ezeket a mozgásokat végrehajtja. Hanem hát ehhez még azt is meg kell gondolnunk, hogy az általános szóhasználatban testetlennek azt mondják, amit önmagában létezőnek gondolnak. 1 Semmilyen testetlent nem gondolhatunk önmagában létezőnek, kivéve az űri. Az űr viszont nem képes sem hatni, sem hatást elszenvedni, hanem csak önmagán át mozgási lehetőséget nyújt a testeknek. Azok tehát, akik azt mondják, hogy a lélek nem testi valami, esztelenül beszélnek. Hiszen sem cselekedni, sem felfogni nem tudna, ha olyan fajta volna. Valójában pedig világosan megkülönböztethetjük a lélekkel kapcsolatban ezt a két járulékot. Ha valaki a lélekre vonatkozó mindezen fejtegetéseinket az érzésekre és érzékelésekre visszavezeti, jól megjegyezve azt, amit fentebb mondottunk,

be fogja látni, hogy tételeinkben mindezt eléggé összefoglaltuk ahhoz, hogy ezekből kiindulva szilárd alapokkal a részletkérdések alapos kutatására induljon. V. De eis quae corporibus accidant coniuncta corpori, esse figuram colorem magnitudinem pondus talia Tudnunk kell továbbá, hogy az alakok, színek, a nagyság- és súlyviszonyok és mindazok, amiket a testről állíthatunk, jóllehet állandó tulajdonságai minden testnek, vagy pedig csak a látható és ép e tulajdonságok érzékelése révén felfogható testeknek, nem tekinthetők önálló létezőknek.23 (Ezt ugyanis lehetetlen elképzelnünk.) Azt sem szabad feltételeznünk, hogy egyáltalán nem léteznek, sem azt, hogy bizonyos fajta testtel összefüggő testnélküli létezők, vagy hogy anyagi részei a testnek, hanem azt kell tartanunk, hogy az egész test a maga teljességében a saját állandó természetét az ő összességükből meríti. Nem abban az értelemben, mintha azok összekapcsolódásának az eredménye volna, (mint amikor egy nagyobb szerkezet alakul ki a részecskékből, akár a legkisebb elemekből, akár pedig más, az egész testnél kisebb részecskékből), hanem csak úgy, ahogy mondom: azok összességéből meríti a saját állandó létezését. Minden állandó tulajdonságnak megvan a saját eszköze, hogy észrevehessék és megkülönböztethessék, úgy azonban, hogy mindig követi az egésznek a képe, s attól semmiképpen sem lehet elválasztani, hanem éppen a miatt mondunk valamit testnek, mert mindazokról a tulajdonságokról együtt veszünk tudomást. Esse porro eventa covpori velut motum quietem affectum Azonkívül a testeket gyakran érik és nem követik állandóan (ideiglenes járulékok, amelyekről nem szabad azt hinnünk, hogy egyáltalán nem léteznek, vagy pedig az egész test tulajdonságával rendelkeznek), sem azt, hogy a láthatatlan dolgok közé tartoznak vagy testetlenek. Ha a megnevezést a leggyakoribb jelentésében használjuk, akkor nyilvánvaló lesz, hogy az ideiglenes járulékok az egésznek a természetével sem rendelkeznek, amelyet mi teljességében felfogva testnek nevezünk, sem az állandó tulajdonságok természetével, amelyek nélkül testet nem lehet elképzelni. Bizonyos felfogó műveletek eredményeképpen, miközben az egész test is ott van, adhatjuk ezt a megnevezést, de csak abban az esetben,

ha mindegyik éppen a szemünkbe tűnik, mivel az ideiglenes járulékok nem maradandóak. Nem szabad kizárnunk az ideiglenes járulék közvetlen belátását a létezők világából azért, mert nem rendelkezik annak az egésznek a természetével, amelyen előfordul, s az állandóan megmaradó tulajdonságok természetével sem. Azt sem szabad azonban hinnünk, hogy önálló létezők (ezt sem az ideiglenes járulékokról, sem az állandó tulajdonságokról nem lehet elképzelni), hanem ahogy érzékelésünknek is megmutatkozik, azt kell gondolnunk, hogy mindezek a testeken fordulnak elő, mint járulékok, és nem maradnak meg állandóan, s önmagukban véve nincs helyük az anyagi létezők sorában, hanem azon a módon látjuk őket, ahogy az érzékelésünk jellegzetességüket mutatja. Tempus in quo genere rerum sit A fentiekhez még a következőket is jól meg kell jegyezni: az időt nem szabad úgy kutatnunk, mint a többi dolgot, amelyet egy alapul szolgáló tárgyon olyanformán vizsgálunk, hogy visszavezetjük az általános fogalmakra, amelyeket saját elménkben kialakítottunk, hanem magát a közvetlen intuíciót, amelynek alapján hosszú vagy rövid időről beszélünk, kell vizsgálnunk, úgy alkalmazva intuíciónkat az időre, mint más dolgokra szoktuk. Más megjelöléseket sem szabad, mint jobbakat, az időre alkalmazni, hanem a szokásos kifejezéseket kell használnunk vele kapcsolatban. Más egyebet sem szabad róla állítani, mintha az lényegében azonos volna ezzel a különleges létezővel (mert néhányan ezt teszik), hanem mindenekelőtt csak gondolatban kell megjelenítenünk azt, amivel egybekapcsoljuk azt a sajátságot és amivel mérjük. Ehhez ugyanis nem bizonyításra, hanem annak meggondolására van szükség, hogy az időről a nappalokkal és éjszakákkal és azok részeivel kapcsolatban beszélünk, hasonlóképpen érzésekkel és érzésektől mentes állapotokkal, mozgásokkal és nyugalmi helyzetekkel összefüggésben: ezekkel kapcsolatban ismét valamilyen sajátságos fajtájú járuléknak fogjuk fel azt, amire az idő megjelölést alkalmazzuk.24 VI. De mundis A fentebb mondottakon kívül azt is el kell hinnünk, hogy a világok és minden határolt összetett test, amely állandóan a látott dolgokhoz hasonló benyomást kelt, a végtelenből keletkezett és hogy. minden olyan dolog, a

nagyobbak és a kisebbek egyaránt, az anyag sajátságos összesűrűsödéséből vált ki; és mind újból felbomlik,; egy részük gyorsabban, másrészük lassabban, egyik részük ilyen, többi részük másfajta okok hatása alatt. Azt nem kell hinnünk, hogy a világok szükségszerűen egyfajta alakúak, (sem azt, hogy minden lehetséges alakot felvehetnek. Hinnünk kell továbbá, hogy minden világban vannak élőlények, növények és más dolgok, amelyeket mi ebben a világban látunk). Senki sem tudná ugyanis kimutatni, hogy bizonyosfajta világban olyanfajta magok (atomok), amelyekből élőlények, növények és a többi szemlélt dolgok valamennyien össze vannak téve, nem léteznek, vagy hogy másfajta világban viszont ez nem is volna lehetséges.25 De artium initiis et loquellae origine Azt is el kell továbbá fogadnunk, hogy. az emberi természetet sok mindenféle dologban maguk az élet- körülmények tanították és kényszerítőleg irányították, a gondolkodás pedig a természet által nyújtott dolgokat pontosan kidolgozza és további dolgokat talál fel, bizonyos körülmények között gyorsabban, más körülmények között lassabban, bizonyos periódusokban és időkben (nagy előrehaladást tesz), más korokban kisebbet. Így hát a neveket is kezdetben nem meggondolás alapján adták, hanem az emberek természete a különböző népeknél különböző módon sajátságos érzéseket fogadott be és sajátságos benyomásokat fogott fel; az egyes érzések és benyomások alapján megformált levegőt sajátságos módon annak a különbségnek megfelelően bocsátotta ki, amely alkalmasint az egyes népek lakóhelyei között van. Később minden népnél közös meggondolás alapján is adtak sajátságos neveket, hogy a jelentéseik egymás számára kevésbé legyenek kétértelműek és rövidebben meg lehessen őket fogalmazni. Azok, akik addig nem látott dolgok fogalmait vitték he, mivel megismerték azokat, amikor továbbadták, bizonyos hangokat a természetes kényszer alapján ejtettek ki, .másokat a legáltalánosabb képzési mód szerint meggondolás útján választottak, s így tették jelentésüket világossá. De rebus caelestibus-corpora caelestia neque deo operante moveri, neque ipsa deos esse

Azután meg nem szabad azt hinnünk, hogy az égitestek mozgása, megfordulása, (a nap és a hold) fogyatkozása, felkelése és leszállása, és a fentiekhez hasonló dolgok úgy történnek, hogy valaki irányítja, elrendezi, illetve valaha elrendezte és ugyanakkor ez a lény a halhatatlansággal együtt teljes boldogságot is élvez. Az ügyes-bajos dolgok, a gondok, a düh és a szeretet kitörései ugyanis nem férnek össze az istenek boldogságával, hanem mindez a gyengeséggel, a félelemmel és a környezettől való függéssel tartozik egybe. Az sem lehet, hogy a boldogsággal rendelkező lények egyszersmind összecsomósodott tűz is legyenek s akaratuk szerint vegyék fel saját pályájukat. Meg kell őriznünk teljesen az istenek magasztosságát minden megjelölésben, amelyek ilyenfajta fogalmakhoz vezetnek, hogy, ezekből az istenek fenségével ellentétben álló vélekedések ne keletkezzenek. Ellenkező esetben ez az ellentét a lelkekben a legnagyobb zavart idézi elő. Azt kell tartanunk tehát, hogy a körforgások törvényszerűsége annak folytán jött létre, hogy az anyag a világ keletkezésekor eredetileg ezekbe a gömbszerű tömegekbe záródott be. Haec quae de rebus gravissimis percipiantur certa, sed quae in caelo observantur incerta esse Azt kell hinnünk továbbá, hogy a legfontosabb jelenségek okának kutatása a természetfilozófia feladata és hogy az égi jelenségekről való tudásunkban a boldogság ebben és annak az ismeretében rejlik, hogy milyen természetű létezőket látunk az égi jelenségek között, továbbá abban, ami rokon a boldogságunkhoz szükséges pontos tudással, nemkülönben annak felismerésében, hogy semmi, ami többféleképpen és valahogy máskép is lehetséges, nem tartozik ezek közé, hanem egyszerűen: az elpusztíthatatlan és boldog lényben egyáltalán semmi sincs, ami kétséget vagy bárminő zavart okozna. Hogy ez feltétlenül így van, értelmünkkel is beláthatjuk. Az azonban, ha valaki az égitestek lenyugvásának, felkelésének, megfordulásának, elsötétedésének és az ezekhez hasonló jelenségek részletes kutatásával foglalkozik, semmit sem jelent ahhoz a boldogsághoz, amelyet a tudás nyújt, hanem az ilyesmik ismeretében is éppúgy retteghetnek, mintha nem ismerték volna őket, ha nem tudják, hogy milyen a jelenségeknek a természete és a végső oka. Sőt, még nagyobb is lehet a félelmük, ha a részletek megismerése folytán felébredt csodálkozásuk nem képes megoldást találni és megérteni az alapjelenségek

törvényszerűségét. Ezért, ha az égitestek fordulatainak, lenyugvásainak, felkeléseinek, elsötétedéseinek és az efféléknek több okát is találjuk, ahogy a részletekre irányuló kutatásnál is történt, nem szabad azt hinnünk, hogy azokra a dolgokra irányuló kutatásunk nem volt elég alapos lelkünk zavartalanságának és boldogságának a gyarapítására. Ilyenformán azt is meg kell vizsgálnunk, hányféle módon megy végbe nálunk (a földön) a hasonló jelenség, ha az égi jelenségek és minden, érzékszerveink számára megfoghatatlan jelenség okát kutatjuk. Azokat az embereket pedig meg kell vetnünk, akik nem tudják, mi az, ami csak egyféleképpen létezik vagy jött létre s mi az, ami többféleképpen juthat elénk (az olyan dolgok esetében, amelyek csak bizonyos távolságról nyújtanak magukról képet), s még csak azt sem tisztázták magukban, hogy milyen dologban nem lehetséges nyugvópontra jutni. Ha azt tartjuk, hogy egy jelenség így is végbemehet és oly körülmények között is, melyek mellett a lelki nyugalom hasonlóképpen lehetséges, akkor éppen azért, mert tudjuk, hogy a jelenség különböző módon is végbe mehet, éppolyan lelki nyugalmat élvezünk, mintha tudnánk, hogy éppen úgy és nem másképp történik. Vitae perturbationes nasci ex prava de dis perce ptione Mindehhez még azt is tisztán kell látnunk, hogy az emberi lélekben a legnagyobb zavart az okozza, hogy az égitesteket boldog és halhatatlan lényeknek gondolják és ugyanakkor ezekkel ellentétben álló szándékokat, cselekedeteket és indítóokokat tulajdonítanak nekik: a zavar másik oka, hogy mindig örökké tartó nyomorúságot várnak és képzelnek el a mítoszoknak megfelelően, vagy pedig rettegnek a halálban való érzéktelenségtől, mintha az egyáltalán érdekelné őket; a zavar harmadik fő oka, hogy ez nem ésszerű meggyőződés alapján történik velük, hanem valami értelmetlen előítélet révén s ezért, mivel nem ismerik a szenvedés határait, ugyanolyan vagy még nagyobb zavart szenvednek, mintha ugyanezt a hiedelmet ésszerű meggyőződés alapján nyerték volna. A lelki nyugalom azonban abban van, hogy mindettől megszabadulunk és állandóan emlékezetünkben tartjuk a leglényegesebb általános tételeket. Sensibus esse utendum Ezért az aktuális érzésekre és észrevételekre kell figyelnünk, éspedig a közösen észlelt jelenségekre együtt, az egyedül észleltekre pedig külön, valamennyi ítéleti alap figyelembevételével, minden közvetlen intuícióra.

Ha ugyanis ezekre tekintettel vagyunk, helyesen ítéljük meg a zavarnak és a félelemnek az okát és megtanulva az égi tüneményeknek és a többi újra meg újra elénk kerülő jelenségeknek magyarázatát, megszabadulunk azoktól, amik a többi embernek szörnyű félelmet okoznak. Epilógus Ez a legfontosabb tanításaim összefoglalása, kedves Hérodotosz, a mindenség lényegéről. Talán alkalmas lesz ez az előadás arra, hogy pontosan megértsék. Azt hiszem, ha valaki nem is lesz képes, hogy a tanítás minden részletének alapos kutatásához hozzákezdjen, a többi emberrel szemben mégis összehasonlíthatatlan erőt fog nyerni. Hiszen önmagától is sok részletkérdést fog világossá tenni az egész rendszerünkkel való kapcsolat alapján és ha ezeket az alapelveket emlékezetébe vési, állandóan segíteni fogják. Ez az összefoglalás ugyanis olyan, hogy azok is, akik a részletkérdéseket kielégítő módon vagy teljesen áttanulmányozták, a mindenség természetéről való kutatásaik nagy részét ilyenfajta belátásokra vezethetik vissza. Azok közül pedig, akik nem tartoznak minden tekintetben a tökéletes (kutatók) közé, ebből az összefoglalásból egyesek szóbeli előadás nélkül is gyorsan szerezhetnek áttekintést az alapigazságokról, hogy így lelkük nyugalmát biztosíthassák. 1

A kezdők részére írt "Nagy kivonat”-ra utal. Ez a levél azonban, mint „Kis kivonat”, a haladókhoz szól, ezért sokkal több benne a terminus, mint pl. a kívülállókhoz is szóló első levélben. Kivonatjellege abban is mutatkozik, hogy sok helyen csak utal elveszett könyveinek fejtegetéseire, s így egy-egy tételhez hosszú magyarázatokat kell fűznünk. 2 Más filozófiai iskolák jóval messzebb mentek a filozófiai műszavak alkotásában. Ezekkel szemben int mérsékletre. 3 A „tiszta szenzualizmus” már a következő fejezetekben megtörik. Az ismeret alapja ugyan az érzékelés, az erkölcs területén pedig az érzés az irányadó, de vannak ismeretek, amelyeket nem az érzékszerveken keresztül szerzünk. - Az epibolé tés dianoias (elménk közvetlen felfogó művelete) két esetben szerez ismereteket: 1.) Ez hajtja végre bizonyos olyan képecskéknek az elme ráirányulása folytán történő közvetlen felfogását, amelyek, mint pl. az istenekről áradó képecskék, túlságosan finomak ahhoz, hogy érzékszerveinkkel felfoghassuk őket, 2.) továbbá a tudományos gondolkodás világos, magától értetődő fogalmainak vagy más fogalmaknak közvetlen (intuitív) felfogását. Kritérion alatt, amely különben az aisthésis, a pathos, a prolépsis, és az epibolé tés dianoias gyűjtőfogalma, itt az érzékszerveinket, mint a mérlegelés és az ítélés eszközeit kell értenünk, amelyek a dolgokról aktive is szereznek epimartyrésist, megerősítő bizonyosságot. Ez a szenzualizmus nem merev, inkább csak kritikát jelent az akadémikusok, a peripatetikusok, s főképp bizonyos sztoikus mesterek túlzott spekulációival szemben. Ep. szerint mindig a tapasztalati valóságból kell kiindulnunk a megismerésben. (Gomperz: „Es ist der erste Entwurf einer induktiven Logik.”)

4

Az adélon háromfélét jelent: 1.) Az olyan finom dolgokat (pl. istenek), amelyeket érzékszerveinkkel nem tapasztalhatunk, 2.) az atomok és az űr fogalmát és az ehhez hasonló fogalmakat, 3.) a felfoghatatlanul távollevő égitesteket. 5 Ez az érv különösen hangzik. Arra a tapasztalatra utal, hogy minden teremtménynek magra van szüksége; ha semmiből is keletkezhetnék valami, akkor a teremtmények is létrejöhetnének mag nélkül. Ezt azonban nem tapasztalhatjuk. L. Lucr. I. - Ez a fejezet egyébként az anyag megmaradásának és e tétel logikai megfelelőjének, a, kauzalitás elvének felvetése. Nyilván a platóni ideákra céloz, azoknak a létezését tagadja. 6 V. ö. Lucr. IV. 129. kk. és 724. kk. A kentaurok és más efféle fantáziaképek létrejövésére utal, amelyek a valóságban nem léteznek. 7 A kiadók itt lacunát jeleznek, s a szöveget kb. így egészítik ki. Az elhajlás jelentőségét az Ep. filozófiája c. értekezésben láttuk. Itt a háromféle halmaz- állapot magyarázata következik: egymástól nagy távolságra a légnemű testek atomjai vannak, összekapcsolódásuk a szilárd testek atomjait fogja össze, más összekapcsolódott atomok pedig az edényben lévő folyékony testet. A sympatheia tulajdonképpen együttérzést jelent, a külvilág jelenségeire való rezonálást; a minőségek és a mozgások, (változások) egymásutánjának a megfelelő felfogására utal. Lefordítása mind itt, mind a következő, mind a De auditu c. fejezetben nagyon nehéz s csak több szóban lehetséges. 8 Demokritos, majd Empedokles, Parmenides és Platón látás-elméletének a cáfolata. D. szerint a testről kiinduló áramlás előbb apotyposis-okat alkot a levegőben és ezek jutnak el mind a látás, mind a hallás esetében az érzékszervekhez. Emp., Parm. és Pl. szerint viszont, kik a megismerés aktív jellegét hangsúlyozták, a szemből kiinduló sugarak is résztvesznek a folyamatban. I,. Theait. 153. e. Tim. 45. c., és főképpen Arist. De sensu et sensili, elsősorban c. II. (amelyben egyébként Förster A. egy ötletes javítást ajánl. Hermes, 1939. 102. kk.) 9 A kiadók itt lacunát jeleznek, s a szöveget kb. így egészítik ki. Az elhajlás jelentőségét az Ep. filozófiája c. értekezésben láttuk. Itt a háromféle halmaz- állapot magyarázata következik: egymástól nagy. távolságra a légnemű testek atomjai vannak, összekapcsolódásuk a szilárd testek atomjait fogja össze, más összekapcsolódott atomok pedig az edényben lévő folyékony testet. 10 Demokritos, majd Empedokles, Parmenides és Platón látás-elméletének a cáfolata. D. szerint a testről kiinduló áramlás előbb apotyposis-okat alkot a levegőben és ezek jutnak el mind a látás, mind a hallás esetében az érzékszervekhez. Emp., Parm. és Pl. szerint viszont, kik a megismerés aktív jellegét hangsúlyozták, a szemből kiinduló sugarak is részt vesznek a folyamatban. I,. Theait. 153. e. Tim. 45. c., és főképpen Arist. De sensu et sensili, elsősorban c. II. (amelyben egyébként Förster A. egy ötletes javítást ajánl. Hermes, 1939. 102. kk.) 11 A nagyobb, durvább képek u. i. a szemünkhöz, a kisebbek, finomabbak, pl. az istenek képei, közvetlenül az elménkhez jutnak. 12 A közvetlen felfogás mindig igaz, a további következtetéseket azonban felül kell vizsgálni. Vö. Doctr. princ. XXIV. 13 Ep. szerint az alakkal szükségszerűen együtt jár az „antitypia”, a más atomokkal való összeütközés képessége, és az elválaszthatatlan részekkel (perasl való rendelkezés. 14 vagyis: az alak változik, de valamilyen alakjuk mindig van a testeknek. 15 A levél egyik leghomályosabb fejezete. Mivel Ep. számára legfőbb ismeretelméleti érv az érzékelés, tételét, hogy a test nem osztható a végtelenségig, mindig kisebb darabokra, előbb általában a határolt testben igazolja, s csak azután lép át az atomok világába. A vázlatos szöveg megértéséhez, előbb le kell szögeznünk a következőket: a) A tome eis apeiron epi toúlat-on a testek tényleges darabolására, b) a metabasis eis apeiron epi toúlatton a gondolatban mindig kisebb rész felé való haladás eleáta tételére utal. A "végtelenül sok” a tényleges darabolásra, a „tetszés szerinti nagyságú” pedig a gondolati műveletre vonatkozik. Mindkét műveletnek ki kell mutatnia a lehetetlenségét, mert

másképpen el kell fogadnia, hogy a testet végtelenségig lehet osztani ' s nincs továbboszthatatlan alsó határ. Ep. így érvel: ha valamely, testet mindig kisebb és kisebb részekre vághatnánk, megfosztanék fizikai erejétől, hiszen ha a darabolásban mindig tovább haladhatnánk, akkor sohasem jutnánk el valami állandó és szilárd alaphoz, ami a világ állandóságát biztosítja. V. ö. Lucr. I. 399-654. A további érvelésben reductio ad absurdum-mal dolgozik. Azt sem tudja belátni, hogyan lehetne végtelen sok részecske, bármilyen kicsinyek is legyenek azok a részecskék, határolt ' testben, ill. ha végtelen sok részecske van valamiben, hogyan lehetne az még véges. A részeknek u. i. mégis csak van valamilyen nagyságuk, s ha végtelen sok van belőlük, a testnek is végtelen nagynak kell lennie. (A mai tudomány ezekről a dolgokról természetesen egészen más-kép gondolkodik.) - Ezután a gondolatban mindig kisebb rész felé való haladás lehetőségét cáfolja meg. Valaki azt hozhatja fel, hogy mindig egyenlő részekre átlépve nem lehet ugyan egy test felületén végtelenségig haladni, de mindig kisebb részekre átlépve lehet, s így igazolható, hogy végtelen sok részecske van a testben és gondolatban végtelenségig osztható a test. Ámde ha mindig kisebb rész felé haladunk (a test felére, negyedére nyolcadára, s í. t.), végül is eljutunk egy olyan kis részhez, amely csak megkülönböztethető, de önmagában már nem látható. Ezen az extremum cacumen-en belül ilyenformán már lehetetlen még kisebb részre átmennünk, s ha mégis azt hinnők, hogy egy még kisebb részre mentünk át, már egy szomszédos ugyanolyan extremum cacumen-re léptünk. így belátjuk, hogy a mindig kisebb részre való haladás a végtelenségig nem lehetséges; a mindig egyenlő részre való haladásra vonatkozólag pedig már feltételezett ellenfelünk is elfogadta, hogy azzal nem lehet egy határolt test felületén végtelenségig haladni. „Bebizonyítottuk” tehát, hogy a határolt testben nem lehetnek végtelen kis részek, vagy végtelen sok rész, hanem a részecskék nagyságának van alsó határa, amelyen túl a testet sem valóságban, sem gondolatban nem lehet tovább osztani, s így végtelen sok rész sem lehet a testben. Az atomnak és a részeinek az összefüggésére vonatkozó analógia ezután már világos. V. ö. Lucr. I. 596-684. Arist. Phys. III. De sens. c. 6. és Heath: Greek mathém. I. 271. kk., ahol az eleatia felfogást tárgyalja. Ep. tévedését mentse az, hogy Ep. még igazán nem tudhatta, hogy az ½ + ¼ + 1/8 végtelen geometriai sor összege nem végtelen nagy, hanem éppen: 1. 16 Az atomok legkisebb részecskéinek nincs önálló létük, lehetetlen tehát, hogy az atomból kiválva új összetételekbe lépjenek. 17 Arra utal, hogy alattunk is, felettünk is végtelen sok világ van, s így a „lent” és „fent” relatív fogalmiak. 18 Miután kifejtette, hogy. az önállóan repülő atomok minden felfogható távolságot észrevehetetlenül rövid idő alatt tesznek meg, s mind egyforma gyorsa- ságúak, áttér az összetett testek közt lehetséges sebességkülönbségeknek a magyarázására. (E nehéz helyet szinte valamennyi Ep.-magyarázó félreértette; megvilágítását Giussani-nak és Bailey-nek köszönhetjük.) Azt mondhatja valaki, hogy az összetett testek belsejében az egyik a/tom gyorsabban mozog, mint a másik, arra hivatkozva, hogy. az atomtömegekben lévő atomok a legkisebb összefüggő idő alatt is egy bizonyos sebességüktől függő helyre jutnak el, (bár csak gondolatban felfogható idő alatt nem jutnak el egy bizonyos ponthoz, hanem gyakran összeütköznek). Ebből az érzéki jelenségből azután hamis következtetéssel azt állítják, hogy mivel az összetett testek tapasztalatuk szerint különböző gyorsaságúak, ez- az atomjaikra is igaz. A kérdés megvilágítása érdekében tegyük fel, hogy két összetett test, A és B, ugyanabban az irányban mozog, és A kétszer olyan gyorsan mozog, mint B. Ha megfigyelésünket a legkisebb összefüggő idő esetében hajtjuk végre, A akkor is kétszer olyan hosszú távolságot tesz meg, mint B. Ebből tévesen az következtetik, hogy az A-t alkotó atomok kétszer olyan gyorsan haladnak, mint a B-t alkotó atomok. Tételezzünk azonban fel olyan rövid időt, amelyet csak gondolatban lehet elképzelni, (Lógó theóréton khronon) amelyet folyamatos időnek már egyáltalán nem nevezhetünk. A következtetés alapján ismét arra a gondolatra juthatnánk, hogy A atomjai kétszer akkora távolságot tesznek meg, mint B atomjai. Ha azonban a szabad atomoknak áz űrben való mozgásáról tett megállapításainkat figyelembe vesszük, akkor belátjuk, hogy következtetésünk téves volt. Az atomok u. i. nem mozdulatlanok a test belsejében sem, hanem miként az űrben, itt is

mozognak, de állandóan összeütköznek egymással. Az alatt a csak elgondolható idő alatt minden atom mindkét test belsejében egyenlő utat tesz meg, de egy pillanat múlva máris összeütköznek és új, rövid pályájukon egyenlő sebességgel folytatják további útjukat. Az atomok tehát az összetett test belsejében is egyforma gyorsasággal haladnak, mert összeütközéseik közben is mind egyforma távolságot tesznek meg az alatt a csak gondolatban elképzelhető legrövidebb idő alatt. Mi okozza tehát azt, hogy A test gyorsabban halad, mint B? Az, hogy A testben több atom mozog az egész testtel egyező irányban, mint B testben. B-ben több az antikopé, több atom akadályozza a főirányban való mozgást, s így az egész test lassabban halad. Ha az antikopé nem volna, az egész test is a gondolat gyorsaságával repülne; csak az állandó belső összeütközések okozzák, hogy a mozgás folytonossága érzékszervünk elé kerül, hiszen az atomok önmagukban olyan gyorsan repülnek, hogy nem is láthatnánk őket még abban az esetben sem, ha maguk az atomok láthatóak volnának. Maga a szöveg olyan formában utal ezekre a fejtegetésekre, hogy már az ellenvető elismeri („bár…”) azt, aminek alapján a levél haladó olvasójától jól ismert Periphűseós őt megcáfolja. 19 Egy újabb felmerülő ellenvetést hárít el: az összetett test mozgása a testet alkotó atomok mozgásának az összegeződése, az atomoknak a test belsejében való mozgása pedig minden irányban megtett apró pályácskák sorozata; ennek alapján most már azt gondolhatná valaki, hogy bár nem látjuk, az összetett test is megteszi azt a sokféle pályát és úgy érkezik útjának végéhez. Ez azonban elképzelhetetlen és teljesen ellentmondana az érzékelés tanúságainak: ebben az esetben u. i. minden test bármely lehetséges helyről, bármelyirányból érkezhetnék, amely irányból valamelyik atomja érkezett és nemcsak onnan érkezhetnék, ahonnan mi megfigyeltük az indulását. Ebben az esetben azonban illúziónak kellene tartanunk az összetett test tőlünk is érzékelt mozgását és azokat az elképzelt felfoghatatlanul apró pályákat kellene valóságnak tartanunk. Ez azonban téves, az összetett testnek, az érzékelhető mozgása is valóság: az összetett testet alkotó atomok a gondolat gyorsaságával repülnek különböző irányú rövidke pályájukon, az egész test azonban egy új egység, mely valóban az érzékszervünkkel megfigyelt pályát futja be. 20 „egész addig” = egészen a megfigyelhető idő kezdetéig. A csak gondolatban megragadható idő alatt ugyanis a mozgás az individuális atomoknak gondolatgyorsaságú mozgása, ezalatt nincs antikopé, de mihelyt a megfigyelhető időbe lépünk át, akkor a mozgás már az összetett test mozgása s ez pedig a belső összeütközések külső kifejeződése. 21 „Az epikureus pszichológia vázlata” (Heinze), amelynek részletesebb kifejezését Lucr. III.-ban olvashatjuk. L. Heinze kiadása. A vázlat három részből áll: A lélek „anyaga”, 2. az érzékelés lélektana, 3. ennek tanulságai a léleknek és az atomtömeg többi részének viszonyára vonatkozólag. Ep. először azt szögezi le, hogy a lélek testi, anyagi létező. Valószínűleg kora peripatetikus mestereivel kell itt vitáznia, akik Arist, entelecheia-fogalmát valószínűleg a pythagoreus harmónia-fogalom irányába módosították, s tagadták, hogy a lélek önmagában létezik. Érdekes jelenség, hogy míg a nyugat-európai kultúrában, ha szabad ezúttal egész durva általánosításokat használnunk, főleg a „materialista” irányú lélektani iskolák tagadják a lélek önálló létezését, a "spiritualisták” viszont állítják, a görög kultúrában viszont a „materialista” Ep. szögezi le a lélek más értelemben vett önálló létezését, a spiritualista pythagoreizmus tanítványaival szemben. A léleklétezésének modern problematikája - s az egész nyugat-európai lélektan - termékeny ösztönzést, magasabb, de nem feltétlenül relativizmusra vezető szempontot kaphatna a kérdéskomplexus antik megfogalmazásának a tanulmányozásából; ehhez azonban az antik lélektannak a modern követelményeknek megfelelő ábrázolására volna szükség. - A modern fordítók (Bailey is) ebben a fejezetben a stílus nehézkessé- gének elkerülése érdekében következetlenül járnak el: mivel kijelentették, hogy a lélek is testi valami, az embernek azt a részét, ami nem lélek, nem nevezhetjük testnek, hanem minden esetben az „atomtömeg többi részé”-nek kellene fordítanunk. 22 A magyarázók nagy része, úgy látszik a kitűnő angol kommentátor sem veszi észre, hogy a „valamelyik más testrész” kifejezést Lucretius e soraival (III. 94-98.) kell összefüggésbe hoznunk, (amelyek különben teljesen egybeesnek bizonyos modern pszichológusok felfogásával). „Primum animum dico, ... - esse hominis partem nilo minus ac manus ac pesatque oculi partes animantis totius

exstant.” Bailey, mikor „míg a lélek az emberben van” helyett azt mondja, hogy „so long as the soul in the body”, nyilván a testlélek ellentétpár fogalomkörében maradt. V. ö. Bailey jegyzetét a Doctr. princ. IV.-hez. 23 Platón ideatanát cáfolja azzal, hogy ezeket a tulajdonságokat a testtől függetlenül nem tudjuk elképzelni. Utána Aristoteles, majd a Csarnok felfogásának cáfolata következik. 24 A tér (az üres tér, az űr) szerinte önálló létező, az idő viszont csak sajátságos fajtájú járulék. V. ö. Lucr. I. 459-63. Arist, időmeghatározása után erőtlennek tűnik ez a fejtegetés, de gondoljunk csak arra. hogy Husserl már-már klasszikusnak tűnő meghatározása után is mennyire megoldatlannak érezte a problémát saját tanítványa. 25 Ennek és a következő fejezetnek a tárgyát Lucr. tovább viszi a V. könyvben, amely számos ponton Darwin írásaira emlékeztet. Még a struggle for the life gondolatát is keresztülviszi. Látjuk tehát, hogy Guyau joggal mutatta ki az újkori angol gondolkodásban az epikureus jelleget.

ALAPELVEK I. A boldog és romolhatatlan lény sem maga nem bajlódik, sem másnak nem okoz vesződséget, úgyhogy sem harag, sem kegy nem tartozik lényéhez: hiszen minden ilyesmi csak erőtlen lényben található. II. A halál egyáltalán nem tartozik ránk; mert ami feloszlott, az már érzéketlen. -- az érzéketlen pedig egyáltalán nem tartozik ránk. III. A gyönyörök nagyságának határa: minden fájdalom kiküszöbölése. Ahol a gyönyörűség jelen van, ameddig csak jelen van, ott nincs sem testi, sem lelki fájdalom, sem mindkettő együttvéve.1 IV. A fájdalom nem időzik szakadatlanul a húsban.2 hanem az éles fájdalom csak igen rövid ideig van jelen, - az pedig, amely éppen csak felülmúlja a gyönyörűséget a húsban, szintén nem tart napokon át. A tartós gyengélkedéssel pedig a húsban több gyönyörűség, mint fájdalom jár együtt. V. Nem lehet gyönyörűségesen élni anélkül, hogy értelmesen, szépen és igazságosan ne élne az ember: de értelmesen, szépen és igazságosan sem lehet élni úgy, hogy gyönyörűségesen ne élne az ember. Akiben ez (a gyönyörűség) nincs meg, az bizonyára nem él értelmesen, szépen és igazságosan; akiben pedig ez (az erény) nincs meg. lehetetlenség, hogy gyönyörűségesen éljen. VI. Minden dolog: természet szerint való jó, aminek segélyével egyáltalán képesek vagyunk elérni azt, hogy bátorságban lehessünk az emberek felől. VII. Híresek és ünnepeltek akartak némelyek lenni, abban a hiszemben, hogy így megszerzik az emberek felől való biztonságot. Úgyhogy, ha tényleg biztonságos az ilyenek élete, akkor elnyerték a természetes jót: ha ellenben nem biztonságos, akkor nincsenek birtokában annak, amire kezdettől fogva a Természet benső lényegének megfelelően törekedtek.3 VIII. Semmiféle gyönyör sem rossz önmagában; azonban bizonyos gyönyöröket oly úton lehet megszerezni, amely a gyönyöröknél sokszorosan nagyobb nyugtalanságot okoz. IX. Ha minden gyönyör időben is tartóssá volna tehető és az egész szervezetnek, vagy legalább is természetünk legfontosabb részeinek

osztályrészévé lenne, - egyáltalán nem különböznének a gyönyörök egymástól. X. Ha azok a dolgok, melyek a ledér emberek gyönyöreit előidézik, elűznék az elme félelmeit az égi tüneményekre, a halálra és a fájdalmakra vonatkozólag, továbbá megtanítanának arra, hogy mi a vágyak és a fájdalmak határa,4 - akkor nem találhatnánk kivetni valót bennük, hiszen mindenünnen gyönyörrel telnének meg és sehonnan sem szereznének sem testi, sémi lelki fájdalmat, - már pedig ez az igazi rossz! XI. Ha mit sem gyötörnének bennünket az égi jelenségekre s a halálra vonatkozó aggodalmak, hogy talán mégis némileg ránk tartozik a halál, továbbá nem zavarna az, hogy nem ismerjük fel a fájdalmak és a vágyak határait, - akkor nem volnánk rászorulva a természettudományra. XII. Nem lehet a legfontosabb dolgokat illetőleg a félelmet elűzni, ha az ember nem látja be: milyen a Mindenség természete, hanem csak gyanít valamit azokból, amik a mítoszok világába tartoznak. Úgyhogy természettudomány nélkül nem lehet a gyönyöröket tisztán elnyerni. XIII. Semmi haszna sincs annak, ha az emberekkel szemben való biztonságot megszerezzük, ha az égi tüneményekre, a föld alatti s egyáltalán a végtelenségben lévő dolgokra vonatkozó aggályaink továbbra is fennállnak. XIV. Az emberektől való biztonságnak - mely bizonyos fokig némi elhárító képességből származik legtisztább forrása az a biztonság, mely a nyugalomból és a tömegtől való visszavonulásból ered. XV. A természet szerint való gazdagságnak megvan a határa és könnyen megszerezhető; ellenben a hiú képzelődés szerint való gazdagság a végtelenbe nyúlik XVI. Csupán kis dolgokban állhat útjában a bölcsnek a szerencse, ellenben a legnagyobb és legfontosabb dolgokat a meggondolás kormányozta és kormányozza életének egész idején át szakadatlanul és fogja is kormányozni. XVII. Az igazságos ember minden zavartól a lehető legmentesebb, az igazságtalan pedig a legtöbb zavarral teli.

XVIII. A hús gyönyöre nem növekszik, ha egyszer a nélkülözés okozta fájdalmat kiküszöböltük, hanem csupán változatossá tehető; a lelki gyönyörűség határát viszont azoknak a kérdéseknek s a velük rokon problémáknak a megoldása adja, melyek az elme számára a legnagyobb félelmeket szokták okozni. XIX. A határtalan és a határolt idő egyenlően foglalja magában a gyönyörűséget, ha az ember megfontolással mérlegeli a gyönyörűség határait. XX. A hús a gyönyörűség határait végtelennek érzi, és végtelen idő volna szükséges ezt megszerezni. Az elme azonban, a hús legfőbb javának és határának5 értelmes belátását érvén el és elűzvén az örök életre vonatkozó félelmeket, a tökéletes életet szerzi meg számunkra, s így egyáltalán nem szorulunk többé az idő végtelenségére; - de nem is tér ki a gyönyör elől, s midőn a körülmények az életből való kilépést hozzák magukkal, nem úgy fogadja a nagy fordulatot, mint aki elmulasztott valamit a legjobb életből. XXI. Aki felismerte az élet határait,6 tudja, hogy könnyen elérhetjük azt, hogy a hiány okozta fájdalmat kiküszöböljük és egész életünket tökéletessé tegyük: úgyhogy egyáltalán nem szorul küzdelmet jelentő dolgokra. XXII. Szem előtt kell tartanunk a szilárdan álló célt7 és az érzékelés nyújtotta teljes világosságot, amelyre véleményeinket visszavezetjük; különben minden dolgunk határozatlansággal és zavarral lesz teljes. XXIII. Ha az összes érzékelések ellen harcra kelsz, nem lesz alapod, amihez viszonyítva megítéld ép azokat az érzékeléseket, amikről azt állítod, hogy hamisak. XXIV. Ha valamely érzékelést egyszerűen elvetsz, és nem különbözteted meg egymástól a véleményedet,8 mely még megerősítésre vár és azt, ami a külső vagy belső érzékelésedben vagy lelked minden intuitív képzetében már jelen van, - megzavarod többi érzékelésedet is könnyelmű véleményeddel, úgyhogy az igazság minden megítélési alapját elveted magadtól.

Ha viszont szilárdan állítod mindazt, ami vélemény szülte képzeteid között még megerősítő tanúbizonyságra vár és azt is, ami erre nem szorul, - nem kerülheted ki a tévedést, minthogy meg fogod őrizni a teljes bizonytalanságot a helyes és helytelenre vonatkozó minden ítéletedben. XXV. Ha minden alkalommal minden tettedet nem a Természet beteljesüléséhez9 viszonyítod, hanem előbb megfordulsz és akár törekvésedet, akár menekvésedet valami más szempont szerint intézed, tetteid nem lesznek elveiddel összhangban. XXVI. A vágyak közül mindazok, melyek nem idéznek elő fájdalmat, ha nem elégülhetnek ki, - nem szükségesek, hanem feszültségük könnyen feloldható, ha a vágy tárgya nehezen szerezhető meg, vagy úgy látszik, hogy kielégítésük kárt okozna. XXVII. Mindazon javak közül, melyeket a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása. XXVIII. Ugyanaz a felismerés, mely bátorságot adott nekünk afelől, hogy semmiféle félelmetes dolog nem tart örökké, sőt sokáig sem, - látta be azt is, hogy az élet határok közé szorított bajai közepette is a legtökéletesebb biztosíték: a barátság. XXIX. A vágyak közül némelyek természetesek és szükségesek; mások pedig természetesek ugyan, de nem szükségesek; végül vannak olyanok, melyek se nem természetesek, se nem szükségesek, hanem üres képzelődés folytán támadnak. XXX. Mindazok a természetes vágyak, melyek ki elégi tétlenségük esetén sem idéznek elő fájdalmat, s mégis feszülten megvan bennük a törekvés, hiú képzelődés folytán támadnak és nem saját természetük folytán nem oldódik meg feszültségük, hanem az embereknek hiú képzelődésre való hajlandósága folytán.10 XXXI. A Természet Igazságossága: az összetartásra és közjóra vonatkozó szerződés avégből, hogy se ne ártsunk egymásnak, se ártalmat ne szenvedjünk. XXXII. Mindazon élőlények számára, melyek nem voltak képesek szerződést kötni egymással arra nézve, hogy ne ártsanak egymásnak és ártalmat se szenvedjenek, - egyáltalán nincs igazságos és igazságtalan;de

éppígy nincs mindazon népek számára sem, amelyek vagy nem tudtak, vagy nem akartak szerződést kötni azt illetőleg, hogy kölcsönösen ne ártsanak egymásnak. XXXIII. Az igazságosság nem' önmagában való dolog, hanem az emberek egymással való érintkezése közben bármikor, akármilyen nagyságú területre vonatkozólag létrejött szerződés azt illetőleg, hogy kölcsönösen ne ártsanak egymásnak. XXXIV. Az igazságtalanság nem önmagában való rossz, hanem a gyanakvó rettegés folytán, vájjon titokban fog-e maradni az erre felügyelő büntető hatóságok előtt. XXXV. Aki titokban elkövet valamit azon vétkek közül, amelyeket illetőleg az emberek megállapodást kötöttek egymással, hogy kölcsönösen nem ártanak egymásnak, - annak nem lehet bíznia abban, hogy titokban fog maradni, még ha pillanatnyilag ezerszer is titokban marad. Mert haláláig bizonytalan, hogy titokban fog-e mindvégig maradni. XXXVI. Általánosságban az, igazságos mindenki számára ugyanaz; valami, ami kölcsönösen előnyös az egymással való közösségi érintkezésben; azonban a vidéknek és mindenféle egyéb körülményeknek sajátos voltára tekintettel nem bizonyul ugyanaz a dolog mindenki számára igazságosnak. XXXVII. Azok közül a dolgok közül, melyek igazságosnak vannak elismerve, az, amiről bebizonyul, hogy előnyös az egymással való közösség szükségleteiben, magában foglalja az Igazságosság biztosítékát, akár ugyanaz, akár nem ugyanaz mindenki számára. Ha azonban törvényt hoz valaki és az nem üt ki az egymással való közösség javára, ez többé nem foglalja magában az Igazságosság természetes lényegét. S ha az Igazságossággal együtt járó közjó meg is változik, de bizonyos ideig az Igazságosság fogalmával összhangban van,11 azalatt az idő alatt semmivel sem volt kevésbé igazságos azok számára, kik nem üres szavakkal zavarják meg önmagukat, hanem a tényekre vannak tekintettel. XXXVIII. Ha valahol, noha nem változtak meg a körülmények, az igazságosnak elismert dolgok a gyakorlatban nem mutatkoztak az Igazságosság fogalmával összhangban lévőnek, - ezek a dolgok nem is voltak valóban igazságosak. Ahol viszont a körülmények megváltozása

folytán nem járulnak többé hozzá a közjóhoz ugyanazok az igazságosnak megállapított dolgok, ott is ezek akkor még igazságosak voltak, midőn a polgártársak egymással való közösségéhez üdvösen hozzájárultak; később azonban, midőn ehhez nem járultak hozzá, többé már nem voltak igazságosak. XXXIX. Aki a külső körülményekből eredő nyugtalanító elemet a maga számára a legjobban elrendezte, az mindazt, amit lehet, megnyeri a maga számára; amit pedig nem lehet, legalább nem teszi magától idegenné; végül amikkel szemben ez sem lehetséges, azokkal nem elegyedik össze és kiűzi életéből mindazokat a dolgokat, amelyekkel szemben ez az eljárás az előnyös. XL. Akiknek megvan a képességük arra, hogy a lehető legnagyobb biztonságot szerezzék meg szomszédjaik részéről, azok a legkellemesebben is élnek egymással, mert a legszilárdabb biztosítékkal: a bizalommal rendelkeznek, és bár így a legteljesebb lelki rokonságot érték el, mégsem siránkoznak halott barátjuk őelőttük való elköltözésén, mintha ez valami szánni való dolog lenne. 1

E tanítás egyrészt a kyrénei hédonikusok ellen irányul, akik szerint a fájdalom-mentesség még nem gyönyörűség, hanem csak semleges állapot, míg a gyönyör valami pozitív mozgalmasság, megrezdülés. - Másrészt Platón ellen, aki szerint fájdalommal vegyített gyönyörök is vannak. (Bár az igazi gyönyör Platón szerint is tiszta, vegyítetlen.) S a fájdalom-mentesség a gyönyör maximuma, mert ennél nagyobb gyönyört elérni nem lehet, legfeljebb variálható a gyönyörűség: különböző ételekkel űzhetem el az éhséget. 2 Minthogy a test (σϖμα) Epikurosznál a szintén atomokból álló lelket is magába zárja, ezért beszél a húsról, valahányszor tisztán testies dolgokról szól. 3 A természet lényegének megfelelő törekvés: a zavartalan nyugalomra, vagyis: az igazi gyönyörűségre törekvés. 4 A vágyak határa: a fájdalom-mentesség. A fájdalmak határára nézve 1. a IV. alapelvet. 5 T. i. a fájdalom-mentességnek. 6 A fájdalom-mentességet és a halálfélelem s az istenektől való félelem kiküszöbölése folytán keletkező lelki nyugalmat (ataraxiát). 7 A fájdalom-mentességet s a lelki nyugalmat. 8 Meg kell különböztetnünk az érzékelést magát s a belőle önkéntelenül levont következtetést. Ha egy torony messziről keréknek látszik, ez, mint érzékelés, igaz: de ha valóban kereknek tartjuk, ez már a mi következtetésünk, ami még a közelebbről való megtekintés megerősítő tanúbizonyságára szorul. 9 A valódi gyönyörűséghez: a fájdalom-mentes nyugalomhoz. 10 E vágyak tipikus példája a szerelem. 11 Vagyis a közösségi életben mindenkinek javára szolgál.

JEGYZETEK EPIKUROSZ ÉLETE ÉS MŰVEI (Kr. e. 341-270) Azt a keveset, amit életéről tudunk, elsősorban Diogenes Laértiosnak és Suidasnak köszönhetjük. Egy Samos szigetére költözött athéni gyarmatos gyermeke. Apja Neoklés, tanító volt. Korán, kb. 12-14 éves korában kezdett filozófiával foglalkozni. Démokritosz tanítványa, Nausiphanés volt rá legnagyobb hatással, de más mesterektől is tanult. 32 éves korában kezdett tanítani Mytileneben, Lampsacusban és Kolophonban, 306-ban pedig a görög szellemi élet központjában, Athénben nyitott iskolát. Egy kertes házat vásárolt (Le Jardin d’Epicure) s szabad ég alatt folytatta filozófiai tárgyú beszélgetéseit. Néhány rövid tartamú ioniai látogatástól eltekintve, élete további részét Athénben töltötte, az elkeseredett politikai harcokban azonban nem vett részt. Életét szörnyű kínok között fejezte be, azonban e közben is a természet rendjéről beszélgetett s mint írja (Diog. Laért. x. 22), nyugodt és vidám volt. Kant megállapítása az antik filozófusok következetességéről Epikurosz esetében is igaz: úgy élt. ahogy tanított. Igen sokat írt, Diog. Laert. szerint (x 26) munkáinak számával minden más filozófust felülmúlt. A munkáira vonatkozó szétszórt tudósításokat Usener gyűjtötte össze. Kevés maradt ránk műveiből: a legfontosabb összefüggő állapotban fennmaradt írásait, a Herodotos- hoz és a Ménoikeushoz intézett leveleit, amelyeket kiadványunk közölt, Diogenes Laertios munkájának (Peri bión, dogmatón kai anophetegmaton, tón en philosophia eudokimésantón.) X. könyvében találjuk meg. Ugyanebben a könyvben olvassuk az „Alapelveket”, amelyet Epiktétosz sztoikus breviáriumával szoktak egybevetni és az Idomeneuszhoz intézett levelet is. A SZÖVEG ÁLLAPOTA IRODALMI TÁJÉKOZTATÁS A szöveg editio princepsét Hieronymus Frobenius adta ki Baselben 1523ban. A XVI. században kiváló humanisták még három jelentős kiadást adtak közre: Johannes Sambucus munkája 1566-ban, Henricus Stephanusé 1570-ben, Thomas Aldobrandinusé pedig 1594-ben jelent meg. A XVII. század kiadványai közül Gassendi 1649-ben megjelent munkája a legjelentősebb, bár a nagy gondolkodónak - mint századok után is világosan

látjuk - nagyobbak voltak filozófiai és fizikai ismeretei, mint görög nyelvtudása. A század többi kiadói (Menagius, 1664, Meibom, 1692) és a XIX. század tudósai (Schneider, 1813; Huebner, 1Ő28; Cobet, 1862) többkevesebb sikerrel folytatják a szöveg megértésére tett erőfeszítéseket. Az epikureizmus tanulmányozásában korszakalkotó jelentőségű Usener munkája: Epicurea. Lipsiae 1887. A mű kimerítő bírálatot ad a különböző kéziratokról és kiadásokról, összegyűjti az epikureizmusra vonatkozó klasszikus irodalmat és fontos, értékes szövegjavításokat ajánl. Ez a könyv, ahogy Bailey, mondja, „is the foundation of all modern study of Epicurus ’. A munka megjelenése nagy lendületet adott az Epikurosz-szöveg tanulmányozásának: Arndt, Kochalsky, Bignone, Giussani, von del' Muehl, Hicks, Diels, Philippson és más kiváló tudósok készítették elő azt a mintaszerű kiadást, amelyet Bailey-nek köszönhetünk (Epicurus. The extant remains. With short critical apparatus translation and notes by Cyril Bailey. Oxford 1926). A szövegproblémákat és a fordítás problémáit azonban korántsem sikerült véglegesen megoldani s a kritika sok esetben Usener szövegéhez tér vissza, vagy pedig további javításokat ajánl. A kutatás anyagát a papyrusleletek feldolgozása s szoros szövegkritikai munka révén (Vogliano, Jensen, Untersteiner, Merlan, Philippson stb.) azóta is jelentős újabb mozzanatokkal gyarapították. Munkájuk nyomán az Epikuroszkutatás új szintézis előtt áll, mind szövegkritikai, mind filozófiatörténeti vonatkozásban. Munkánkban Bailey könyvét tekintettük irányadónak, azonban mind a szövegben, mind pedig a felfogásában több helyütt eltérünk tőle. A Pythokleshez intézett levelet elhagytuk, mert a levél autentikus voltát az ókorban és napjainkban egyformán teljes joggal kétségbe vonták, s a modern ember számára korántsem olyan jelentős, mint a Plerodotoshoz intézett levél, amelyben a modern fizikai világkép, s a Menoikeushoz intézett levél, amelyben az utilitarisztikus filozófia találta meg ősét. Guyau 19 éves korában írt sok kiadást megért könyve (La morale d’Epicure et ses rapports avec les doctrines contemporaines. Septiéme édition. Paris 1927) vázolja Epikurosz eszméinek történeti útját az európai kultúrában. Az újabb filológiai szakiroda- lomba Johannes Haussleiter ad némi betekintést: Bericht tiber die Litteratur zu den nacharistotelischen Philosophen. A Bursian évk. 255. száma. Lpz. 1957. A filozófiai szempontú irodalomról az

Ueberweg-Práchter filozófiatörténet I. kötete tájékoztat. Magyar nyelven újabban Halasy-Nagy József adott kimerítő képet Epikurosz filozófiájáról „Az antik filozófia” c. könyvében. (Budapest. 1954.) A MENOIKEUSZHOZ INTÉZETT LEVÉL Diogenes Laértios X. könyvében sorrendben az utolsó (122-136), belső szépségben azonban első a Menoikeuszhoz intézett levél. Epikurosz a filozófus és a vallásalapító típusa között lebegett s így az erkölcsi világnézet megalapozására abból a két problémából indul ki, amelyek a vallásos elmélyülés középpontjában állanak: az isten (125-124) és a halál (124-127) problémájából. Miután helyes képet adott az istenek természetéről és legyőzte a haláltól való rettegésünket, kimutatja, hogy az élet célja a gyönyör. Egy külön fejezetben (123) hangsúlyozza - jól látta, hogy évezredes félreértések kútfejénél áll -, hogy nem az élvezet- hajhászásban, hanem a józan gondolkodásban és szerény életmódban rejlő gyönyörökről beszél. A befejező részben (133-136) az epikureus bölcs sorsszemléletét és világhelyzetét mutatja be, akit végül is az istenek közé emel. Mély bepillantást nyerünk a sztoikus és az epikureus filozófia közötti összefüggésbe, ha c levél 123- 124-ig terjedő részét Epiktétosz kézikönyvecskéjének 31. pontjával, a 124-127 fejezetet a kézikönyvecske 5, 7, 11, 14, 21, 26, 53. pontjával s. i. t. egybevetjük. Látni fogjuk, hogy azonos világhelyzetről és problémakörről van szó, amelyben kétfajta reakciót figyelhetünk meg. Ez a kétféleség azonban korántsem jelent olyan teljes szembenállást, aminőt a szkématizálásra törekvő filozófiatörténészek munkáiban látunk. EPIKUROSZ FILOZÓFIÁJA Forrásaink voltak: a Hérodotoszhoz, Pythokléshez és Ménoikeuszhoz írott levelek Cyrill Bailey nagyszerű kiadásában, (Oxford 1 926.) Bailey-nek külön tanulmánynyal felérő világos és mélységes kommentárjával: ennek ismerete nélkül ma nem lehet Epikuroszhoz hozzászólni. Ezen kívül hasznát vettük W. Nestle: Die Nachsokrati- ker c. művének, ki német fordításban bő szemelvényeket ad bölcselőnk tanításaiból (I. kötet 167. 1.tól fogva). Itt oly mondásokat is megtalálunk, melyek Bailey kiadásából hiányoznak. Ezeken kívül természetesen állandóan kezünkben volt Lucretius: De rerum natura-ja, az epikureizmus legszebb, hű emlékműve:

Diels kétnyelvű kiadásában (Berlin, Weidmann, 1924, Einstein "Geleitwort”-j ával). HÉRODOTOSZHOZ INTÉZETT LEVÉL Diog. Laért. könyvében az első levél. (X. 35-84.) Epikurosz fizikai világképét írja le. A mű céljának megjelölése (35-37) után módszerét ismerteti (38-39), majd a mindenségiből és összetevőiről ír. (39-46). A következő fejezetben (46-'54) a világ megismerésének módját, az érzékszervek működését magyarázza. Ennek alapján fejti ki atomelméletét (54-63). A lélek is finom atomokból áll (63-69). A testetlen létezők magyarázata után (69-74) már eleget tudtunk, hogy a világok életét is megismerjük (74-75) s a kultúra fejlődését (75-77) lássuk. A kozmoszhoz való viszonyunk ismertetése (77-83) és rövid ajánlás zárja le a szerkezetében kevéssé egységes, nehéz stílusú levelet, amely a fordítót páratlanul nehéz feladat elé állítja. A megértés megkönnyítésére Usener nyomán az eredeti szöveget is tagoltuk és fejezetcímekkel láttuk el. Ugyanezt a célt szolgálta a levelek sorrendjének a megváltoztatása is: a Menoikeus-levél bevezeti az olvasót Epikurosz filozófiájába s könnyebben megérti a Hérodotosz-levél sok helyen nehézkes fogalmazását. AZ „ALAPELVEK” Diog. Laert. művében a X. 159-154. AZ IDOMENEUSHOZ INTÉZETT LEVÉL Diog. Laert. X. 22. Egyáltalán nem lehet Ep.-t az önzés filozófusának nevezni. Halálos ágyán íme előtte elhalt kedves tanítványának és barátjának, a lampszakoszi Metrodorosnak (331/30-278/77) az árváit a lampszakoszi Idomeneusnak (szül. 325. - V. ö. Seneca leveleiből. 21.) gondjaiba ajánlja. - Cicero a hasonló tartalmi! levelet a mytilenei Hermarchóshoz címezi, aki Ep. iskolájának az irányítója lett. A görög és a latin szöveg között az eltérés lényegtelen. A görög szöveg címe: „Már haldokolva írja Idomeneushez ezt a levelet.” A levél egyébként későbbi betoldás Diog. szövegébe. A latin szövegnek magyar fordítását, Némethy Géza, a kiváló filológus iránti kegyeletből, az ő fordításában közöljük: EPICURUS HERMARCITUSNAK ÜDVÖZLETÉT

Midőn életemnek legboldogabb s egyszersmind utolsó napját éltem, írtam neked ezeket. Oly szörnyű vesebaj gyötört, hogy nagyobb fájdalom már nem képzelhető. Mégis legyőzte ezt lelkem öröme, melyet bennem tanításaim és felfedezéseim emléke keltett. Te pedig, amint az méltó irántam és a philosophia iránt kora ifjúságodtól fogva tanúsított hajlandóságodhoz, gondoskodjál Metrodorus gyermekeiről.

Utószó Epikuroszunk már 1944-ben készen volt, az akkori viszonyok késleltették kiadását. Mint eddigi klasszikus kiadványainkat, ezt is kétnyelvű kiadásban óhajtottuk a magyar közönségnek adni: de a görög szedés Budapest ostromának esett áldozatul. Ugyanaz a gyűlölet és embertelenség, mely annyi anyagi kár mellett ezt is okozta, hurcolta el íróasztala mellől és pusztította el a magyar tudomány sokat ígérő reménységét, kedves munkatársunkat: Sárosi Gyulát, Kerényi Károly kitűnő tanítványát, aki e kötetünkben a „Béke kikötőjé"-ről írt átfogó perspektívájú, megrázóan örök-aktuális tanulmányt. Szegény barátunk már nem jutott el e földön a Béke Kikötőjébe, gyáva gonosztevők áldozata lett. Vállalatunkban Epiktétosz kézikönyvecskéje, Plutarkhosz: Caesar élete és Seneca leveleiből való szemelvényeink őrzik munkássága emlékét. A magyar nemzetnek, Eötvös József, Deák Ferenc, Széchenyi István szellemi magyar nemzetének értékes tagja volt, aki jól tudta, hogy elsőrangúan fontos szolgálatot tesz a magyar szellemiségnek, amikor a klasszikusok örökérvényű gondolatait magyar nyelven szólaltatja meg, s teszi őket hatóerővé az erre annyira rászoruló magyar életben. Az örök erkölcsi értékek, a humanitás kultusza, a szellemi szabadság, a minden zsarnokságot megvető lelki függetlenség, a szellemi értékeknek szentelt élet: vájjon fölösleges-e ezeknek örök mintaképeit a Ma embere elé tárni akár Magyarországon, akár bárhol ezen a világon? Az a szent meggyőződés, hogy az antikvitás örök értékeit és szépségeit a magyar lélek számára hozzáférhetővé tenni: elsőrangú, életbevágó kötelesség, vezeti a kiadót és a munkatársakat e sorozat közrebocsátásában. Elhunyt barátunk a Menoikeuszhoz és Hérodotoszhoz írott leveleket fordította és látta el jegyzetekkel, valamint Epikurosz élete és műveiről, s a szöveg állapotáról és a vonatkozó irodalomról adott tájékoztatót. ,,Epikurosz filozófiájá'"-ról a kötet másik munkatársa írt, s ő fordította, s kísérte jegyzetekkel az ,,Alapelvek’’-et. Kövendi Dénes

TARTALOM Töredék Epikurosz egyik leveléből Az olvasóhoz "A Béke kikötője" Epikurosz üdvözletét küldi Menoikeusznak Epikurosz filozófiája Epikurosz üdvözletét küldi Hérodotosznak Alapelvek Jegyzetek Utószó

A BORÍTÓT A DIGI-BOOK KIADÓ TERVEZTE

A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN. E-MAIL: [email protected] ISBN 978-963-474-195-4 EPUB ISBN 978-963-474-196-1 MOBI