Ne féljünk a farkastól! 9635394829 [PDF]

Zitiervorschau

Mowat Farley NE FÉLJÜNK A FARKASTÓL Farley Mowat: Never Cry Wolf Fordította: Sárközy Elga

2

Első fejezet A közép-keewatini Barren Lands farkasodúja időben is, térben is szörnyen messzire esik Ontariótól, pontosabban nagymamán oakville-i házának fürdőszobájától, és én nem is óhajtom aprólékosan ábrázolni az innen oda vezető utat. Mindazonáltal nincs az a história, amely el ne kezdődnék valahol, márpedig az én farkasok közti tartózkodásom története a nagymamám fürdőszobájában kezdődött. ötödik életévemet is betöltöttem már, de még semmi jelét nem adtam, hogy milyen pályára szándékozom lépni – jóllehet a tehetséges gyermekek zöme ezt rendszerint még korábban kinyilvánítja. Szüleim ekkor, tán mert csalódást éreztek hivatásérzetem hiánya miatt, elvittek Oakville-be, és míg ők nyaralni mentek, nagymamám gondjára bíztak. Az oakville-i ház – „Sövényes”-nek hívták – páratlanul előkelő intézmény volt, ahol én a legkevésbé sem éreztem magam otthon. Nálam néhány esztendővel idősebb unokafivérem, aki a Sövényesben élt, immáron rátalált a szakmájára: a katonai hivatást választotta, és ólomharcosokból gyűjtött, bámulatos hadseregének segítségével célratörően készült, hogy második Wellingtonná váljék. Napóleon szerepében tanúsított tökkelütöttségem oly mértékben felbőszítette, hogy a pusztán hivatalos érintkezéseken kívül megtagadott velem minden kapcsolatot. Nagymamám, a walesi származású, arisztokrata hölgy, aki soha nem bocsátotta meg férjének, hogy az mindössze a vaskiskereskedőségig vitte, elnéző volt irántam, de halába rémített. Nagymama egyébként a legtöbb embert halálra rémítette, beleértve nagypapát is, aki emiatt már réges-rég önkéntes süketségbe menekült. Egy Buddha nyugalmával és szenvtelenségével élte napjait, csak üldögélt hatalmas bőrfoteljában, és látszólag tudomásul sem vette a Sövényes folyosóin süvítő viharokat. Ám én tudom, mégpedig tapasztalatból, hogy a „whisky” szót mindig kifogástalanul meghallotta, ejthették akár suttogva is, és három emelettel lejjebb. Miután a Sövényesben nem találtam egyetlen rokon lelket sem, magányos csatangolásokba kezdtem, és elszántan őrizkedtem attól, hogy energiát fecséreljek bármire is, ami akár csak hozzávetőleg hasznosnak látszik; vagyis – ha lett volna valakinek szeme észrevenni – félreérthetetlenül előrevetítettem jövendő pályafutásom ábrázolatát.

Egy meleg nyári napon a környékbeli patakocska partján lődörögtem, minden különösebb cél nélkül, és eljutottam egy kis megrekedt pocsolyához. 3

A fenekén három törpeharcsa evickélt, már alig-alig lepte el őket a zöldes iszap, és szemlátomást az utolsókat lehelték. Ez felkeltette érdeklődésemet. Egy bottal kipiszkáltam őket a szárazra, és várakozásteljesen lestem, hogy megdögöljenek, de neadjisten, hogy megtették volna. Valahányszor azt hittem, hogy most már végképp kimúltak, eltátották csúf, széles szájukat, és megint szusszantottak néhányat. Csökönyösen vonakodtak beletörődni sorsukba, s ez nekem annyira imponált, hogy némi sár kíséretében egy ott talált konzervdobozba raktam, és hazavittem őket. Valamiféle elvont rokonszenvet kezdtem érezni irántuk, és szerettem volna behatóbban megismerkedni velük. De óriási gondot okozott, hogy hol tároljam őket, míg sikerül elmélyíteni ismeretségünket. A Sövényesben egyetlen szál mosóteknő sem akadt. Fürdőkád volt ugyan, de annak meg a dugója zárt rosszul, úgyhogy csak pár percig állt meg benne a víz. Már eljött a lefekvés ideje is, de sehogyan sem sikerült e kérdésre választ találnom, ráadásul gyanítottam; hogy bárminő vitézek is e halak, a bádogdobozban aligha húznak ki egy teljes éjszakát, miért is kénytelen-kelletlen egy vitathatatlanul kétségbeesett félmegoldáshoz folyamodtam: átmenetileg nagymamám régimódi vécéjében szállásoltam el őket. Hiába, túl ifjú voltam még akkor, semhogy felfoghattam volna, miféle problémákkal jár az öregség. Pedig éppen egy ilyen probléma idézte elő azt a meglepetésszerű, mondhatnám drámai találkozást, amely aznap éjjel, valamivel éjfél után játszódott le nagymamám és a törpeharcsák között. Megrázó élményt jelentett ez nagymamámnak, nemkülönben nekem, sőt, feltehetőleg a törpeharcsáknak is. Nagymamám, amíg csak élt, nem evett többé soha semmiféle halat, éji zarándokútjaira pedig egy rendkívül erős fényű zseblámpát vitt magával a továbbiakban. A törpeharcsákat ért hatásra vonatkozóan semmi bizonyosat nem mondhatok, mert amikor csillapult kissé a haddelhadd, alantas lelkű unokafivérem könyörtelenül lehúzta őket a vécén. Ami engem illet – bennem maradandó vonzalom ébredt az állatvilág lenézett polgárai iránt. Egy szó mint száz, a törpeharcsakalanddal kezdődött pályafutásom: először természetrajongó lettem, később biológus. Mindenesetre ekkor indultam el a farkasodú felé.

Az élő természet tanulmányozása rajongásból hamarosan lángoló szerelemmé fejlődött. Sőt, rájöttem, hogy vonzóak lehetnek még azok az emberi lények is, akikkel tanulmányaim során kapcsolatba kerülök. Első mentorom egy középkorú skót volt, aki, bár kenyerét jégszállítással kereste 4

meg, valójában az emlősállatok rendjének szenvedélyes amatőr kutatója volt. Ez az ember csecsemőkorában rühön, leprán vagy valami gyermekbetegségen eshetett át, aminek következtében végérvényesen kihullt minden szál haja, s alkalmasint ez a tragédia volt az oka, hogy amikor megismertem, immáron tizenötödik éve az amerikai hörcsögöknél fellépő narcisszizmus és a nyári vedlés közötti összefüggés tanulmányozásának szentelte életét. Olyan bizalmas viszonyban állt a hörcsögökkel, hogy valami sziszegő füttyögéssel képes volt addig bűvölni őket, míg előbújtak föld alatti odúikból, és moccanás nélkül tűrték, hogy végigtapogassa hátukon a szőrt. Legalább ilyen érdekesek voltak azok a hivatásos biológusok is, akikkel később kerültem kapcsolatba. Tizennyolc éves koromban egy nyáron át helyszíni kutatómunkát végeztem egy hetvenesztendős, tudományos fokozatok tömegével ékeskedő zoológus mellett, aki a tudósvilágban elfoglalt roppant rangját főként a cickányok mellén előforduló sebhelyek beható tanulmányozása révén érdemelte ki. Ez az úr, az egyik nagy hírű amerikai egyetem tiszteletre méltó professzora, többet tudott a cickányok méhéről, mint a földkerekségen bárki is valaha. Ráadásul valódi lelkesedéssel beszélt e tárgyról. Hamarabb lekaszál a halál, semmint elfeledném azt a vele töltött estét, amikor a törpecickány nőstényeknél tapasztalható szexuális aberrációkat tárgyaló, több órás monológjával maradéktalanul lenyűgözte meglehetősen vegyes hallgatóságát, amely egy prémkereskedőből, egy kri indián vénasszonyból, valamint egy anglikán misszionáriusból verbuválódott. (A kereskedő sajnálatosan félreértette az előadás lényegét, ám a misszionárius, aki az évek hosszú során hozzáedződött a sótlan értekezésekhez, sürgősen helyre tette az eszét.)

Természetkutatói pályafutásom első évei szabadon és izgalmasan teltek, de. miikor beléptem a férfikorba, és rádöbbentem, hogy ami eddig hivatásom volt, nemsokára hivatalom lesz, kezdett körém zárulni a fal. Véget ért a vidám diákélet, amikor az ember még szenvedélyesen érdeklődhet a természettan minden ágazata iránt, és be kellett látnom, hogy akár tetszik, akár nem, ha hivatásos biológusként óhajtok boldogulni, specializálnom kell magam valamire. De bizony, amikor elkezdtem elméleti munkámat az egyetemen, igencsak nehezemre esett válogatni a keskeny ösvények között. Egy darabig azon töprengtem, ne kövessem-e egyik barátom példáját, aki a szkatológiára, vagyis az állatok ürülékével foglalkozó tudományra specializálta magát, s később az Egyesült Államok Biológiai 5

Kutatóintézetének egyik legkiválóbb szkatológusa lett. Bár a területet némileg érdekesnek találtam, olyan lángoló lelkesedésre mégsem gyújtott, hogy feltétlenül erre kívántam volna áldozni egész életemet. Mellesleg túl népes volt a mezőny is. Engem elsősorban a természetes környezetükben élő állatok tanulmányozása érdekelt. Szörnyen földhözragadt gondolkodású fickó lévén, betű szerint értelmeztem a biológia szót – ami az élet tanulmányozását jelenti. Zavarba ejtett az a paradoxon, hogy sok évfolyamtársam szinte riadozott az élőlényektől, mintha bizony azok bántani tudnának, és inkább úgy döntött, hogy bezárkózik a laboratóriumok csírátlanított légkörébe, ahol csak halott – olykor nagyon is halott – állatanyaggal kell foglalkoznia. Bizony, amikor én egyetemre jártam, illetlenségszámba ment, ha valakinek bármi köze volt az állatokhoz, még a döglöttekhez is. Az újdonsült biológusok a statisztikai és analitikai kutatásokra összpontosították figyelmüket, ahol az élő nyersanyag pusztán a számítógépek táplálására szolgáló takarmányt jelent. Az új irányzathoz sehogyan sem tudtam alkalmazkodni, s ez elég károsan hatott pályafutásom kilátásaira. Míg évfolyamtársaim már rég elhelyezkedtek a különféle elméleti szakterületeken (főként olyanokon, amelyeket maguk agyaltak ki maguknak, abból az elvből kiindulva, hogy amiben te vagy az egyetlen specialista, nem kell tartanod a konkurrenciától), addig én változatlanul képtelen voltam az általánosról a részletekre irányítani érdeklődésemet. A diplomaosztás közeledtével mindinkább úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim zömét csupa jobbnál jobb kutatómunka várja, az én számomra pedig, úgy látszik, semmiféle különösebb ajánlat nincs a biológia piacán. Következésképpen nem tehetek mást: állami alkalmazásba kell lépnem.

A végzet egy téli napon sújtott le rám, amikor megkaptam az Állami Természetvédelmi Hivatal értesítését, amelyben tudatták, hogy havi százhúsz dollár, bőkezűen megállapított fizetésért szolgálatukba fogadnak, és „szíveskedjek” haladéktalanul jelentkezni Ottawában. Mindössze rezzenésnyi szelíd berzenkedéssel teljesítettem az ellentmondást nem tűrő parancsot, hiszen egyetemi éveim alatt ha mást nem is, de annyit megtanultam, hogy a tudományos hierarchia nagyfokú engedelmességet, hogy ne mondjam, alázatosságot követel meg templomszolgáitól. Két nap múlva megérkezem Kanada széljárta, szürke lelkű fővárosába, és megkezdtem bolyongásomat a Természetvédelmi Hivatal koszos útvesztőiben. Letisztelegtem a főzoológusnál, akit még a 6

boldogabb időkből ismertem – valaha iskolatársam volt. De azóta, ó mily bánat, valami metamorfózison esett át: telivér tudóssá változott, s úgy beburkolózott hivatali méltóságába hogy csak nagy erőfeszítés árán nem borultam alázatosan a lába elé. Ezután néhány napig a „tájékoztatás” nevezetű procedúrának vetettek alá – amely, már amennyire megítélhettem, kiváltképpen arra szolgált, hogy a reménytelen depresszió tetszőlegesen gyúrható állapotába süllyesszen. Mindenesetre annyi biztos, hogy a dantei bürokraták légiói, akiket végiglátogattam nyomasztó, formalinbűzös odúikban, ahol sivár adatok halmozásával vagy semmitmondó feljegyzések fogalmazásával töltik az órák végeláthatatlan sorát, korántsem ösztönöztek tüzetesebb odaadásra új állásom iránt. Az egyetlen, amit ebben az időszakban megtanultam, hogy az ottawai bürokrata hierarchiához-képest a tudományos hierarchia csak afféle anarchista banda. Sosem feledem azt az emlékezetes napot, amikor végre hivatalosan is megerősítést nyert, miszerint alkalmas vagyok felügyelőnek, s ez alkalomból bevezényeltek a Miniszterhelyettes irodájába, ahol is annyira megfeledkeztem magamról, hogy egyszerűen „uram”-nak tituláltam az illetőt. Alkalmi kísérőm holtsápadt lett, reszketni kezdett, azonmód kipenderített Őméltósága színe elől, és mindenféle kacskaringós utakon elhurcolt a férfivécébe, ott előbb letérdepelt, és az ajtók alatt belesett minden rekeszbe, hogy tökéletesen megbizonyosodjék, valóban teljesen egyedül vagyunk-e, nem hallgat-e ki bennünket valaki, aztán elhaló suttogással tudomásomra hozta, hogy számkivetés terhe mellett, soha; de soha ne merjem másként, mint „Főnök”-nek szólítani a Helyettest, legfeljebb a búr háborúban szerzett rangján „Ezredes”-nek. A katonai rangot ugyanis szentségnek tekintették. A legkisebb feljegyzést is Ezmegez kapitány, vagy Azmegaz hadnagy szignálta, mármint ha alantasabb lépcsőfokokról származott az iromány, mert ha a magasból szállt alá, Ilyenésilyen ezredes, illetve Olyanésolyan tábornok volt az aláíró. A személyzeti állománynak azok a tagjai, akiknek nem állt módjában valamiféle katonai rangra szert tenni, kénytelenek voltak különböző koholt rendfokozatokkal felruházni magukat – az idősebbek parancsnoki, az ifjabbak alárendelt beosztásban. Akadtak azonban, akik nem tanúsítottak kellő komolyságot e téren, például a halászati részleg egyik új tisztviselője azzal szerzett rövid életű hírnevet, hogy a Főnökhöz intézett feljegyzését így írta alá: „J. Smith címzetes őrvezető helyettes.” A hebehurgya ifjonc egy hét múlva már útban volt az Ellesmere-sziget legészakibb csücske felé, hogy 7

egy eszkimókunyhóban a kilenctüskés tanulmányozásával töltse száműzetését.

pikó

természetrajzának

E zordon hivatalokban sehol sem nézték jó szemmel a léháskodást, ahogy ezt tulajdon bőrömön is tapasztalhattam egy megbeszélés során, amelyet éppen az én első megbízatásom ügyében tartottak. Az értekezlet, amelynek asztalát számos mord tekintélyesség ülte körül, a kiküldetéshez beszerzendő felszerelési tárgyak listajavaslatát tárgyalta. Félelmetes dokumentum volt ez, öt példányban – a hivatali előírás szerint –, imponáló főcímmel: A „LUPUS” KUTATÁSI TERVEZET ANYAGSZÜKSÉGLETE A gyülekezet méltóságteljessége már amúgy is teljesen az agyamra ment, de önuralmam maradékát is elveszítettem; amikor a rémületes iromány tizenkettedik pontját kezdték elbírálni: Toalettpapír, állami szabvány: 12 tekercs. A pénzügyminisztérium képviselőjének szigorú indítványa hallatán, miszerint takarékossági szempontból ajánlatos volna a tétel mennyiségét csökkenteni, utasítván a kutatócsoportot (amely belőlem állt), hogy gyakoroljon illő önmegtartóztatást, hisztérikus röhögőgörcs fogott el. Csaknem azonnal fegyelmeztem magam, de hiába, elkéstem. A két legtekintélyesebb úr, két „őrnagy”, felemelkedett, és hűvös biccentéssel, szó nélkül kivonult a helyiségből. Ottawai megpróbáltatásom végéhez közelgett, ám még hátravolt a feketeleves. Egy kora tavaszi reggelen berendeltek a rangidős tiszt, vagyis közvetlen főnököm hivatalába, amolyan utolsó rapportra, mielőtt megkezdem a „helyszíni kiszállás”-t. Főnököm egy irdatlan íróasztal mögött székelt, amelynek poros lapján sárgás tengerimalac-koponyák hevertek szanaszét (főnököm ugyanis hajdanában, azaz 1897-től, amióta csak állami szolgálatba lépett, a tengerimalacok fogszuvasodásának körülményeit tanulmányozta). Háta mögött a falon egy istenben boldogult, nagy szakállú emlősállatkutató dermesztő portréja lógott, s bámult le gyászosan reám. A formalinszag úgy örvénylett körülöttünk, mint egy temetkezési vállalat másodosztályú ravatalozójának áporodott levegője. 8

Főnököm hosszas szünetet tartott, mely alatt nagyképűen rakosgatta ideoda a tengerimalackoponyákat, majd elkezdte kioktatásomat. Mégpedig olyan ünnepélyességgel, amely szerfölött helyénvaló lett volna, ha például egy különleges ügynököt valamely államfő meggyilkolásával bíz meg. – Ön, Mowat hadnagy, bizonnyal tudatában van annak – kezdte főnököm –, hogy a Canis lupus probléma országos jelentőségre tett szert. Csupán az elmúlt év folyamán egyedül ez a minisztérium nem kevesebb, mint harminchét memorandumot kapott az Alsóház tagjaitól, s e beadványok mindegyike a választópolgárok hő vágyát fejezi ki, hogy tegyünk már végre valamit a farkasok ügyében. Tömérdek panasz futott be a köz ügyei iránt érdeklődő elfogulatlan egyesületektől, különféle horgászés vadászkluboktól, az üzletemberek társadalmának tagjai pedig – kiváltképpen néhány közismert lőszergyár tulajdonosa – teljes súlyukkal támogatják a Domínium közvéleményének jogos panaszát, amely azt sérelmezi, hogy a farkasok rendre kipusztítják a rőtvadat, és mind több polgártársunk mind több vadászatról mind üresebb kézzel tér haza. Mint tán értesült róla, elődöm olyan magyarázatot adott a Miniszter Urunknak a helyzetre vonatkozóan, hogy nézete szerint azért kevesebb a rőtvad, mert a vadászok túlzottan elszaporodtak, és számuk ötszörösen felülmúlja a rőtvadakét. Miniszter Urunk jóhiszeműen előadta ezt a valótlan állítást az Alsóházban, mire a képviselők harsány „Hazudik!” meg „Farkasimádó!” kiáltásokkal azonmód lehurrogták. Elődöm három nappal később visszavonult a magánéletbe, Miniszter Urunk pedig sajtónyilatkozatban jelentette ki: „A Bánya- és Energiaügyi Minisztérium elsőrendű feladatának tekinti, hogy saját hatáskörében mindent megtegyen a rőtvadállományban dúló farkashordák vérengzésének megfékezésére. Haladéktalanul, s a Minisztérium minden erőforrásának felhasználásával hozzálátunk az életbe vágó probléma tanulmányozásához. Országunk népe bizonyos lehet abban, hogy a kormány, melyhez tartozni szerencsés vagyok, minden követ megmozgat az áldatlan helyzet megszüntetése érdekében.” Ebben a kritikus pillanatban főnököm felragadott egy különlegesen robusztus tengerimalackoponyát, amelynek fogait ritmikusan csattogtatni kezdte, így adván mintegy különleges hangsúlyt utolsó szavainak. – Mowat hadnagy, önt szemeltük ki e roppant feladatra! Az ön teendője, hogy haladéktalanul szálljon ki a terepre, s Minisztériumunk nagy hagyományainak szellemében végezze el ezt a munkát. Mowat hadnagy, a farkas – az ön személyes problémája! Valahogy sikerült feltápászkodnom, s egy gépies mozdulattal még 9

szabályos tisztelgésre emeltem jobb kezemet, mielőtt elmenekültem a szobából. Elmenekültem Ottawából is... még aznap éjjel, a kanadai légierők egyik teherszállító repülőgépének fedélzetén. Közvetlen úticélom Churchill volt, a Hudson-öböl nyugati partján; de túl ezen, valahol a szubarktikus Barren Lands néptelen, kietlen pusztaságain várt a végcél: maga a farkas.

10

Második fejezet A légierők kétmotoros gépét harminc személy szállítására méretezték, de mire egész „anyagszükséglet”-emet felrakták, jóformán még a legénység meg az én számomra is alig jutott egy talpalatnyi hely. A pilóta, egy szeretetre méltó, szépen kipödörtbajszú repülőhadnagy arcáról szinte ordított a megrökönyödés, miközben ellenőrizte a fedélzetre kerülő rakományt. Rólam mindössze annyit tudott ugyanis, hogy valamiféle kormánymegbízott vagyok, aki a sarkvidékre utazik, különleges kiküldetésben. Arckifejezése egyre rosszallóbb lett, amikor három hatalmas köteg csörömpölő farkascsapdát lódítottunk be a kabinba, azt követően pedig egy összehajtható csónak középső részét, amely leginkább egy se eleje, se vége fürdőkádhoz hasonlított. A csónak orrát és farát ugyanis, a Minisztérium gyakorlatához híven, egy másik biológushoz juttatták el, aki a Saskatchewan-sivatag déli részén a csörgőkígyókat tanulmányozta. Ezután a fegyvertáramat hordták fel a fedélzetre. Volt két vadászpuskám, továbbá egy revolverem tokkal és tölténytartóval, két sörétes puskám, valamint egy láda könnyfakasztó gránátom, hogy legyen mivel meggyőznöm a farkasokat, ha vonakodnának elhagyni odúikat, mikor le akarom lődözni őket. Volt azonkívül még két jókora füstgenerátorom is, feltűnően elhelyezett „VESZÉLYES!!” feliratokkal, arra a célra, hogy jeleket adhassak a repülőgépeknek, ha netán eltévednék, vagy – esetleg – bekerítenének a farkasok. Arzenálomat egy láda „farkaspuffantó” egészítette ki – mely sátáni szerkentyű, nagy adag ciánkálit fecskendez a kíváncsiságból hozzáérő állatok szájába. Következett tudományos felszerelésem, beleértve a két húszliteres kannát, melynek láttán a pilóta szemöldöke egyenesen a sapkája alá szaladt. A kannákon ugyanis ez a felirat állt: 100%-os tiszta szesz emésztőszervek tartósítására. Sátrak, tábori tűzhelyek, hálózsákok, kereken hét darab balta (hogy miért éppen hét, máig sem tudom, hiszen olyan fátlan vidékre készültem, ahol még egy is több a soknál), sílécek, hócsizmák, kutyahámok, egy rádió adó-vevő követték egymást szépen sorjában, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű doboz és csomag, melynek tartalmáról hozzávetőleg annyi sejtelmem volt, mint a pilótának. Mikor végre rendben, biztonságban a helyére került minden, a pilóta, a másodpilóta meg én utat törtünk a holmik tömegében, és beszuszakoltuk magunkat a pilótafülkébe. A pilóta, aki alaposan megszokta már a katonai 11

éberség követelményeit, pórázon tartotta háborgó kíváncsiságát, nem kérdezősködött sajátos felszerelésem jellege és rendeltetése felől, s beérte azzal a borús megjegyzéssel, miszerint kétli, hogy „ez az ócska láda egyáltalán felemelkedik ennyi limlommal a hátán”. Titokban jómagam is tartottam ilyesmitől, de akármilyen vészesen recsegett-ropogott a gép, valahogy mégiscsak felszállt. Hosszú repülőutunk észak felé eseménytelenül telt, mindössze az egyik motorunkat veszítettük el a James-öböl fölött, s ezért csak százötven méter magasan repülhettünk a szokatlanul sűrű ködben. Ez a jelentéktelen baleset átmenetileg elvonta a pilóta érdeklődését arról a problémáról, hogy én vajon ki vagyok, mi vagyok, de mihelyt földet értünk Churchillben, képtelen volt tovább fékezni kíváncsiságát. – Nekem persze semmi közöm az egész nyavalyához – kezdte bocsánatkérően, miközben az egyik hangár felé bandukoltunk –, de a fenébe is, nyögd ki, mi dolgod van itt? – Ó – válaszoltam nyájasan –, annyi az egész, hogy el kell töltenem egykét évet valami farkasfalkával. A pilóta olyan fancsali képet vágott, mint az a kisfiú, akit megdorgálnak, mert szemtelenkedett. – Elnézést – motyogta töredelmesen. – Nem lett volna szabad megkérdeznem. A pilóta nem állt egyedül kíváncsiságával. Churchillben egyezkedni próbáltam egy kereskedelmi vállalattal, hogy terepjáró repülőgépükön szállítsanak tovább, ám amikor ártatlanul elmagyaráztam feladatomat, egyszersmind becsülettel bevallottam, hogy halvány fogalmam sincs, hol, de lehetőleg a legváratlanabb vadonban szeretném ha letennének, részben ellenségesen tamáskodó pillantásokat, részben cinkos kacsintásokat arattam. Pedig hát igazán nem szándékosan adtam kitérő válaszokat, csupán teljesíteni akartam az Ottawában kapott harcparancsot. 3. bek. C. szakasz III. alpont Feladata, hogy mihelyt megérkezik Churchillbe, haladéktalanul béreljen repülőgépet, és folytassa útját alkalmas irányban olyan távolságra, amilyen szükségesnek mutatkozik, majd azonnal létesítsen támaszpontot azon a helyen, ahol biztosítva látja megfelelő mennyiségű farkas jelenlétét, és egyébként is a legjobb feltételeket találja feladatának végrehajtásához.... 12

Jóllehet az utasítás hangneme igencsak szilárd volt, a közelebbi tájékoztatás szempontjából inkább hiányosnak mutatkozott, ezért úgy vélem, igazán természetes, ha Churchill lakosságának egyik fele arra a következtetésre jutott, hogy én valamiféle osztályon felüli aranytolvaj banda tagja vagyok, aki cinkosaival próbál itt kapcsolatot teremteni; másik fele pedig lefogadta volna, hogy aranykutató szakembernek szegődtem egy titkos bányába, amely ott van valahol a Barren Lands roppant pusztaságain. Később azonban mindkét elméletet elvetették egy lényegesen titokzatosabb harmadik kedvéért. Amikor több hónapos távollét után végül újra kapcsolatba léptem Churchill városával, rá kellett döbbennem ugyanis, hogy „valódi” feladatom lényege immár közszájra került: az eltelt hónapok folyamán; mint értesültem, az Északi-sark körül keringtem egy úszó jégtábla tetején, és egy orosz kémcsoport tevékenységét tartottam szemmel, amelyik meg a maga jégtábláján sodródott. A két kanna tiszta szeszt vodkának vélték, amivel rendre megoldottam az oroszok kiszáradt nyelvét, és szépen kifürkésztem legbensőbb titkaikat. A história elterjedése után szinte afféle hőssé avattak; bezzeg, amikor röviddel megérkezésem után csüggedten róttam Churchill hólepte, széles utcáit, s megpróbáltam felhajszolni egy pilótát, aki hajlandó lett volna elszállítani engem rendeltetésem ismeretlen helyére, korántsem vettek még hősi státusba, és a legtöbb ember, akivel beszéltem, nemigen sietett gyámolításomra. Némi idő elteltével felfedeztem egy ásatag Fairchild terepjáró géppel rendelkező pilótát, aki azzal tengette életét, hogy prémvadászokat fuvarozott a Barren Lands isten háta mögötti kunyhóiba. Mikor előrukkoltam problémámmal, ádáz dührohamot kapott. – Hát ide figyeljen, öregem! – ordította. – Csak egy hibbant agyú bérel repülőgépet úgy, hogy gőze sincs, hová akar menni vele; és csak egy hibbant agyú képzeli az embert baleknak, aki bevesz olyan link dumát, hogy valaki egy farkashordával akarjon együtt tanyázni. Menjen és keressen magának másik légihuszárt, érti? Nekem nincs időm magával szórakozni. Csakhogy pillanatnyilag egyáltalán nem volt más légihuszár ezen a gyászos nyomortelepen, pedig nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztem, még három is akadt. Egyikük azonban megkísérelt leszállni a Hudson-öböl úszó jegére, hogy jegesmedvét lőjön, de elszámította magát, s a kísérletet csak a jegesmedve élte túl. A második éppen Winnipegbe utazott, ahol kölcsönt próbált felhajtani, hogy új gépet vehessen magának, mivel előző járművének szárnya egy felszállás alkalmával a földön maradt. A harmadik 13

természetesen az volt, aki nem ért rá szórakozni velem. Minthogy nem állt módomban pontosan követni az eredeti parancsot, azt tettem, amit a legbölcsebbnek véltem: rádiógramban kértem új utasítást Ottawából. A választ gyorsan megkaptam, alig hat nap múlva. NEHÉZSÉGEI ÉRTHETETLENEK STOP UTASÍTÁS TELJESEN VILÁGOS STOP PONTOS BETARTÁS ESETÉN NEM VOLNÁNAK NEHÉZSÉGEI STOP MINT TUDOMÁSÁRA HOZTUK MINISZTÉRIUMHOZ INTÉZETT HIVATALOS RÁDIÓÜZENETEKBEN SZORÍTKOZZÉK LEGFONTOSABB ÜGYEK KÖZLÉSÉRE TOVÁBBÁ ÜZENETEI SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ISMÉTLEM SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETNEK TÍZ SZÓNÁL HOSSZABBAK STOP KÉT HÉT MÚLVA VÁRJUK JELENTÉSÉT ADDIGI EREDMÉNYEIRŐL MELY IDŐ ALATT ELŐZETES TERVEK ÉRTELMÉBEN BERENDEZKEDIK VALAMINT KAPCSOLATOT LÉTESÍT FARKASOKKAL STOP MINISZTÉRIUMI KÖLTSÉGEN FELADOTT RÁDIÓGRAMJAIT KORLÁTOZZA TÍZ SZÓRA ÉS SZORÍTKOZZÉK DÖNTŐ ÜGYEKRE MÉGPEDIG A LEHETŐ LEGRÖVIDEBBEN STOP HOGY ÉRTI AZT HOGY CSAK FÉL CSÓNAKJA VAN STOP RÁDIÓGRAMJÁNAK KÖLTSÉGÉT LEVONJUK JÖVŐ HAVI FIZETÉSÉBŐL STOP A RAGADOZÓELLENŐRZÉSI CSOPORT FŐNÖKE Itt bizony nem volt más megoldás, mint szépen kivárni, vajon visszatér-e a Winnipegben tartózkodó pilóta. Ez alatt az idő alatt a helyi szállodában, illetve az annak kikiáltott rogyadozó istállóban laktam, ahol szelesebb napokon a falak repedésein finom hópelyhek szállongtak be és rakódtak le. Churchillben egyébként nem is voltak, csak szelesebb napok. Mindazonáltal nem henyéltem el az időt. Churchillben akkortájt csak úgy nyüzsögtek a misszionáriusok, prostituáltak, lovasrendőrök, alkoholcsempészek, prémvadászok, szőrmecsempészek, sőt, a becsületes szőrmekereskedők meg más ilyen érdekes egyének, és ezek egytől egyig kiváló farkasszakértőnek bizonyultak. Szép sorjában mindannyiukat kivallattam, és buzgón feljegyeztem magamnak, ami mondanivalójuk csak akadt. Kutatómunkám során számos lenyűgözően izgalmas értesüléshez jutottam bár nagyrészt olyanhoz, amely eladdig nem szerepelt a szakirodalomban. Megtudtam például, hogy a farkasok, jóllehet hír szerint 14

minden évben több száz embert falnak fel a sarkvidéken, soha nem támadnak meg olyan eszkimó nőt, aki áldott állapotban van. (A misszionárius, akitől ezt a figyelemre méltó információt kaptam, szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy a farkasok viszolygása a terhesek húsától okozza az eszkimóknál a magas születési arányt, és ebből következően azt a sajnálatos tényt, hogy az eszkimók a szaporodással kapcsolatos teendőkre több gondot fordítanak, mint a lelkiekre.) Felvilágosítottak továbbá, hogy a farkasok minden negyedik évben sajátos betegségen esnek át; minden szál szőrüket elhullajtják – és abban az időszakban, amikor ilyen pucéran rohangálnak, annyira szemérmesek, hogy karikába gömbölyödnek, ha megközelítik őket. A prémvadászok, akiket kifaggattam, elmondták, hogy a farkasok hamarosan kipusztítják a rénszarvascsordákat; hogy minden egyes farkas évente több ezer rénszarvast öl meg pusztán vérszomjúságból; ugyanakkor azonban nincs a földön prémvadász, akinek eszébe jutna fegyvert fogni rénszarvasra, legislegfeljebb, ha életveszedelembe kerül. A településen dolgozó hölgyek egyikétől szereztem azt a páratlanul érdekes információt, hogy mióta az amerikaiak légi támaszpontot létesítettek itt, hihetetlen mértékben elszaporodtak a farkasok, és ha valamelyik harapni talál, csak egyet tehet az ember: jó alaposan visszaharapja. Még valamikor tudakozódásaim kezdetén egy öreg prémvadász megkérdezte tőlem, hogy ha már annyira rajongok a farkasokért, nem volna-e kedvem egy korty farkasléhez. Nem hinném, mondtam neki, hogy különösebben élvezném az ilyesfajta italt, de hát mivel tudós vagyok, és szívügyem minden, aminek köze van a farkasokhoz, egye penész, megpróbálom. Az öreg ekkor elvezetett Churchill egyetlen csehójába (ahová normális körülmények között sosem jutottam volna el), és összeismertetett a farkaslével, amit úgy állítanak elő, hogy egy bizonyos Jávorszarvas Sör nevezetű micsodával tetszés szerinti arányban hígítják a repülőtámaszpont katonáitól beszerzett fagyásgátló szeszt. Első munkajelentésemet közvetlenül azután küldtem el, hogy átestem a farkaslé-keresztelőn. Kézzel írtam (talán ez volt a szerencsém, mármint minisztériumi pályafutásom szempontjából), és tökéletesen megfejthetetlennek bizonyult. Nem volt ember Ottawában, aki el tudta volna olvasni akárcsak egyeden szavát is; ebből a tényből arra a következtetésre jutottak, hogy tudományos értéke minden bizonnyal rettentően nagy. Tudomásom szerint máig foglalkoztatja a minisztériumot, máig is tanulmányozzák a kormány szakemberei, ha információkat akarnak szerezni a farkasokról. Éppen a múlt hónapban találkoztam egy biológussal, akinek 15

szintén a kezében volt a jelentés, és azt állította, hogy ez az utolsó szó – számos szaktekintély egybehangzó véleménye szerint – a Canis lupust illetően. Churchilli kényszerveszteglésem során azonban nem csupán a farkasokról nyomoztam ki izgalmas adatokat, hanem egy ettől független, sőt, meglehet, még sokkal nagyobb jelentőségű felfedezésre is szert tettem. Rájöttem ugyanis, hogy a leltáromban laboratóriumi alkohol és a Jávorszarvas Sör mértékletes vegyítése a farkaslének egy olyan variánsát eredményezi, amelyben határozottan van valami ambróziaszerű. Következésképpen tizenöt láda Jávorszarvas Sörrel gyarapítottam „anyagszükséglet”-emet. Vásároltam továbbá húsz-harminc liter formaldehidet is – az pedig, bizonyíthatja bármely temetkezési vállalkozó, legalább olyan kiválóan tartósítja a holt állati szöveteket, mint a tiszta szesz.

16

Harmadik fejezet Churchilli kényszerveszteglésem május utolsó hetében ért véget. Valamivel korábban három napig irtózatos hóvihar dühöngött, amelynek harmadik napján, a kavargó hózáportól nullára csökkent látási viszonyok közepette repülőgép szállt el alig hajszálnyira szállodánk tetejétől, majd egy utolsót hördült, és bágyadt döccenéssel lehuppant a közeli tavacska jegére. Ászéi már-már elfújta onnan is, sőt, meg is tette volna, ha nem rohanunk ki néhányan a sörözőből, s nem csimpaszkodunk bele a szárnyába. A döbbenetesen rozoga kétmotorost valamikor 1938 táján gyártották, katonai gyakorlógépnek. Sok éves szolgálat után kiselejtezték, végül egy hórihorgas, beesett szemű, egykori angol repülőtiszthez került, akinek az volt a rögeszméje, hogy önálló légijáratot létesít Észak-Kanadába. A pilóta kimászott csikorgó-nyikorgó gépéből, letekert arcáról egy több méter hosszú, cseresznyepiros selyemsálat, s miközben mi a szárnyakba csimpaszkodtunk, hogy el ne szálljon a gép, bemutatkozott. Yellowknife-ból jött, mint mondta, amely körülbelül hétszáz mérföldre volt északnyugat felé, és The Pasbe igyekezett...”Ez itt már The Pas?” Barátian felvilágosítottuk, hogy The Pas innen még mintegy négyszáz mérföldre van délnyugatra. A hír szemlátomást nem rendítette meg. „Ó, mindegy, viharban a legócskább kikötő is megteszi”, jelentette ki vígan, és mihelyt csatlakozott hozzá lomha szerelője, velünk tartott a sörözőbe. Ugyanitt, bár valamivel később, azon kaptam magam, hogy nagyban panaszkodom neki nehézségeimről. – Nem nagy ügy, haverom – legyintett, miután figyelmesen végighallgatott. – Holnap feltankolom az öreg ládát, elviszlek én akárhová. De a legjobb, ha északnyugatnak repülsz. Más irányban ugyanis nem tudom megbízhatóan kormányozni a gépet. Majd lassan és alacsonyan repülünk. Ahol csőstül látunk farkast, ott kiteszünk, aztán isten hírivel!

A pilóta majdnem állta is a szavát, de a következő három nap kedvezőtlen volt a felszálláshoz egyrészt, mert egyszerűen a földig lógtak a felhők, másrészt, mert a sítalpas repülőgépről kiderült, hogy erősen lesántult, amikor leszállás közben rádöccent az egyik hidraulikus emelőre. Az időjáráson nem tudtunk segíteni, de ami a hidraulikus emelőt illeti, a szerelő felfedezte, hogy ha feltöltik fókazsírral, átmenetileg működőképessé tehető. Igaz, hogy a zsír lassan kiszivárog belőle, de legalább húsz percig talpon 17

áll, s csak aztán dől oldalára, mint egy haldokló kacsa. A negyedik nap reggelén felkészültünk az indulásra. Minthogy a gépet nem lehetett túlságosan megterhelni, kénytelen voltam „anyagszükséglet”-em egy részét, közte a fürdőkádszerű és hasznavehetetlen félkajakot katapultálni. Sikerült viszont becsempésznem öt liter szeszt abba az öt méter hosszú, ponyvába csomagolt, és hibátlan állapotban levő csónakba, amelyet – a pilóta állítása szerint – magunkkal vihettünk a repülőgép hasa alá kötve. E téren azonban meglehetősen aljas módon kijátszottam ezt a szolgálatkész embert. Jávorszarvas Sör készletemet, mint nem döntő fontosságú kelléket, természetesen eltávolítottak a felszerelésből; ám egy szép estén a zseblámpa fényénél felfedeztem, hogy a csónakba mind a tizenöt láda sör gyönyörűen belefér, és ha a csónakot jó szorosan kötik a gép alá, kívülről mi sem árulja el a benne lapuló létfontosságú rakományt. Csodálatosan szép napon indultunk útnak. Alig negyven mérföldes sebességgel fújt a keleti szél, és még csak nem is havazott, amikor áthatoltunk a sűrű ködtengeren, s miután Churchill eltűnt a szeműnk elől, északnyugati irányba fordultunk. Valójában persze nem ment éppenséggel ilyen simán a dolog. Az indulás előtti napon átmeneti olvadás állt be, minek következtében a repülőgép sítalpa mintegy öt centire besüppedt a latyakba, aztán jó szilárdan odafagyott az alatta levő jéghez. Első felszállási kísérletünk teljes. kudarcba fulladt, mert a repülőgép, noha mindkét motorja úgy bőgött, mint egy-egy haldokló bika, egy tapodtat sem tágított a helyéről. Csökönyösködése szemlátomást rejtély elé állította a pilótát és a szerelőt egyaránt, és csupán akkor kezdtük érteni a baj mibenlétét, amikor a sörözőből kirohant néhány úriember, röhögve megálltak; és mutogatni kezdtek a sítalpakra. A jó szándékú cimborák segítségével végül is sikerült megmoccantam a gépet, de annyira gyorsan azért nem, hogy a hibás emelő meg ne ereszkedett volna, további késlekedést okozván, hiszen újabb adag fókazsírt kellett beszerezni. Amikor végre szabadon nekifuthatott a felszállásnak, repülőgépünk újfent zavarba ejtette pilótáját, mivel ismét megátalkodottén vonakodott felemelkedni az égbe. Teljes gázzal cikázott lefelé a kis tavon, de nem szakadt el a jégtől. A pilóta az utolsó pillanatban erőteljesen felnyomta az oldalkormányt, mire a havat alaposan felkavarva megperdültünk, és hajszál híján fejreálltunk, majd kissé zavarodottan visszatértünk kiindulási pontunkra. – Állatian fura – jelentette ki a pilóta. – Elvileg fel kellett volna szállnia, d e igazán fel. Na jó, hát akkor dobjuk ki inkább a tartalék benzines hordókat, könnyítsünk egy kicsit a dolgán. 18

A tartalék benzin arra szolgált, hogy legyen mivel visszatérni Churchillbe, és bár az én véleményem szerint módfelett nagy meggondolatlanságra vallott kirakni, hagytam, tegyen a pilóta belátása szerint, elvégre ő a parancsnok. A benzintartalék nélkül (és miután harmadszor is telepumpáltuk az emelőt) ismét nekiveselkedtünk, és kísérletünk során valóban sikerült is saját elemébe juttatnunk a repülőgépet. De úgy látszott, nem különösebben boldog benne. Rendíthetetlenül ragaszkodott a kilencvenméteres magassághoz, és a motorok fordulatszámlálójának mutatója sem lépte túl az előírás háromnegyedét. – Kár is volna feljebb mászni – ordította a pilóta szívélyesen a fülembe. – Onnan nem látnád a farkasokat. De most aztán golyózzon a szemed... Fejemet a repedt, homályos plexiablakhoz szorítottam, és a szemem úgy golyózott, ahogy csak bírt, de vajmi csekély eredménnyel. Teljesen átlátszatlan, szürke felhő kellős közepén repültünk, és többnyire még a szárny végét sem láttam, nemhogy farkasokat, vagy farkasnak akár csak nyomát is. Csaknem hatom óra hosszat döngicséltünk a levegőben, mialatt mindvégig úgy éreztem, hogy amennyit látunk a lenti világból, attól akár egy lekvárosbödönben is úszkálhatnánk. Aztán a pilóta váratlanul zuhanórepülésbe csapott át, s ugyanakkor a fülembe üvöltötte: – Leszállunk! Már csak annyi a nedű, hogy hazaérek vele. De ez itt príma farkasvidék! Osztályon felüli farkasokkal!

Leereszkedtünk a felhő alá, alig tíz méterre a földtől, és megállapítottuk, hogy magas, sziklás dombok között repülünk, egy mérföld széles völgyben, éppen valami befagyott tó fölött. A pilóta másodpercnyi tétovázás nélkül landolt, és bármint vélekedtem is korábban navigációs képességeiről, őszinte tiszteletre késztetett páratlan manővere, ahogyan földet ért az egyetlen ép sítalppal. Csak akkor engedte óvatosan ránehezedni a sérült jobb oldali talpra a gépet, amikor az elveszítette már minden lendületét. A motort le sem állította. – Megérkeztünk, haverom – jelentette ki jókedvűen. – Itt kilépsz. De csipkedd ám magad! Még be talál sötétedni, mielőtt visszaérnék Churchillbe. A letargikus szerelőbe egyszerre élet költözött, és egy szempillantás alatt – nekem legalábbis úgy tűnt – málháim hegysége már a jégen tornyosodott, leoldoztuk a csónakot, sőt a futómű emelőjét is függőlegesbe pumpáltuk. 19

A pilóta véletlenül belenézett a csónakba, s megpillantván tartalmát, sötét tekintetet vetett rám. – Átvertél mi, haverom? – kérdezte. – Na jó, gondolom, szükséged is lesz rá. Ne veszítsd el a csüggedésedet. ősszel visszajövök érted, feltéve, ha ez az ócska láda nem esik szét addig. De azért ne tojjál be. Tuti, hogy errefelé csak úgy hemzsegnek az eszkimók. Azok akármikor visszavisznek Churchillbe. – Kösz – mondtam megadóan. – De pusztán csak a rend kedvéért, nem árulnád el, hol vagyok? – Rémesen sajnálom. Halvány gőzöm sincs róla. Mondjuk, úgy háromszáz mérföldre Churchilltől északnyugatra. Hozzávetőleg. Erről a vidékről nincs egy megveszekedett térkép sem... Na, pá. És a pilótafülke ajtaja dörrenve becsapódott. A motorok minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy előírásosan bőgjenek, a repülőgép átbukdácsolt a mély barázdákon, kelletlenül felemelkedett, és eltűnt a felhők fölött. Szerencsésen megérkeztem támaszpontomra.

20

Negyedik fejezet Amikor körülnéztem, és szemügyre vettem a zord, felhőborította hegyeket, az egymásra torlódott tábláktól hepehupás jégsivatagot, s a völgy fölött a tundra kietlen, fátlan pusztaságát, szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy valóban kiváló farkasvidékre keveredtem. Sőt, erős gyanú élt bennem, hogy máris jó néhány farkasszempár figyel tűnődő érdeklődéssel. Éppen ezért kotorni kezdtem felszerelésem hegységében, s amikor megtaláltam a pisztolyt, megpróbáltam felmérni helyzetemet. Nem tűnt túlzottan kecsegtetőnek. Igaz: nyilvánvalóan sikerült behatolnom a keewatini Barren Lands szívébe. Sőt, valamiféle támaszpontot is létesítettem, bár fekvésre – egy tó jegén, jó távol a parttól – talán nem volt éppen tökéletes. Mind ez idáig tehát szigorúan és szó szerint betartottam az utasításokat, ám a hadműveleti parancs következő pontja már bökkenőt okozott. 3. bek. C. szakasz IV. alpont Állandó támaszpont létrehozását követően haladéktalanul induljon el, és csónak igénybevételével vízi úton végezzen széles körű, általános felmérést a környező vidéken, mégpedig statisztikailag értékelhető mértékben és módon, azzal a céllal, hogy meghatározza a Canis lupus-népesség helyi sűrűségét, valamint, hogy kapcsolatot létesítsen a tanulmányozandó példányokkal... A magam részéről a legnagyobb készséggel engedelmeskedtem volna az utasításoknak, de hát az alattam terpeszkedő jégpáncél szilárdsága azt sugallta, hogy a csónakázást ezúttal el kell halasztanom néhány héttel, ha ugyan nem végleg. Igen ám, de mivel más szállítóeszközzel nem rendelkeztem, fogalmam sem volt, miként juttathatnám el egyáltalán málháim hegységét állandó szárazföldi telephelyre. Ami pedig a tanulmányozandó példányokkal létesítendő kapcsolatot illeti – úgy éreztem, hogy ez pillanatnyilag szóba sem jöhet, hacsak maguk a farkasok nem ragadják magukhoz a kezdeményezést. Alapos kutyaszorítóba kerültem, A parancs kidolgozását részletes tanácskozás előzte meg a Meteorológiai Szolgálattal, amely biztosította a Minisztériumot, hogy megérkezésem időpontjában „normális körülmények 21

között” a Barrens középső vidékén a folyók és a tavak jégmentesek. Az ottawai tájékoztatási tanfolyamon megtanultam, hogy egy más hivataltól eredő információban egyszerűen tilos kételkedni; és amennyiben egy ilyen információra épülő kiküldetés kudarcba fullad, az csupán a kiküldött hibájából történhet. Az adott körülmények közt mindössze egyet tehettem. Bármennyire elbátortalanított is az első rádiogramomra kapott válasz, nem volt más választásom: megint új utasításokat kellett kérnem. Fürgén dologhoz láttam, előkurkásztam a hordozható adót, elhelyeztem egy ládahalom tetején. Előzőleg nem érteni rá alaposabban megvizsgálni a készüléket, s ezért a kezelési utasítás olvastán kissé elhűltem, mert a modellt, amellyel felszereltek, voltaképpen erdőkerülők számára gyártották, és rendes körülmények között arra szánták, hogy húsz mérföldes körzetben működjék. Mindenesetre rákötöttem a telepekre, kihúztam az antennát, elforgattam a kapcsolókat, lenyomkodtam a gombokat, pontosan az előírás szerint – és beléptem az éterbe. Kifürkészhetetlen okból, mit egyedül a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium tudhat, ahol az ilyesfajta hordozható adó-vevők engedélyeit kiadják, én a „Daisy Mae” hívójelet kaptam. A következő óra folyamán a sötétülő, sarkvidéki égbolt szünet nélkül Daisy Mae kesergő sirámaitól zengett, de még egy sóhajtásnyi válasz sem érkezett. Már éppen beletörődtem a kezelési utasítás lesújtó állításaiba, és fel akartam adni a reménytelennek látszó kísérletezést, amikor a légköri zavarok fütyülése és sípolása közepette emberi hang halk neszét véltem felismerni a fülhallgatóban. Igyekeztem szaporán behangolni a készüléket, s végre egész szóáradatot sikerült elkapnom, és kisvártatva kiderítettem azt is, hogy – spanyol nyelvű.

Beismerem: amit most elmesélek, alighanem próbára teszi hitelemet jó néhány olvasómnál, de mert a rádiótechnikához nem is konyítok, nem tehetek egyebet, mint hogy előterjesztem azt a magyarázatot, amelyet később egy szakértő adott, s ráadásul leteszem a nagy esküt, hogy nincs a világon biológus, aki képes volna saját kútfejéből meríteni ilyen eseménysorozatot. A szakértői magyarázat szerint a rádiótechnika ezt a rejtélyes jelenséget „hullámszökés” néven ismeri, ami annyit jelent, hogy a légköri viszonyok bizonyos kombinációjánál (és főként északon) olykor nagyon csekély teljesítőképességű adó-vevők is befoghatnak igen jelentékeny távolságokat. Az én készülékem felülmúlta önmagát. Egy perui rádióamatőr adását vettem 22

rajta. A perui körülbelül ugyanolyan jól beszélt angolul, mint én spanyolul, így hát beletelt némi időbe, mire kezdtük érteni egymást, de ő még akkor is szilárdan hitte, hogy én valahonnan a Tűzföld tájékáról jelentkezem. Már éppen végleg kétségbeestem, amikor partnerem végre beleegyezett, hogy felveszi üzenetem lényegét, és továbbítja Főnökömnek Ottawába, mégpedig postán. Emlékezvén a kapott dorgálásra, rádióüzenetemet tíz szóra korlátoztam, bár – mint erről hónappal korábban tudomást szereztem – ezúttal egyre ment, mert ez a tíz szó, amelyet már Peruban sem értettek pontosan, s nyilván eltorzult a kétszeres fordítás során is, bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy kisebbfajta válságot keltsen. Talán mert Dél-Amerikából érkezett, a táviratot nem a saját minisztériumomnak kézbesítették, hanem a Külügynek. A Külügyben nem tudtak vele mit kezdeni, csak annyit állapítottak meg, hogy feltehetőleg a Tűzföldről érkezett, és szemlátomást rejtjeles üzenet. Sürgősen bevonták a vizsgálatba a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy segítsenek megfejteni a kódot, vagy legalább közöljék, hogy van-e tudomásuk kanadai ügynökről a Horn-fok környékén. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán megoldódott a rejtély. Néhány héttel később az egyik külügyi államtitkár, amikor szokás szerint együtt ebédelt az én minisztériumom valamelyik tekintélyességével, elmesélte a históriát, s mellékesen megemlítette, hogy a kibogozhatatlan távirat aláírója bizonyos VARLEY MONFAT. A tekintélyesség dicséretes, vagy inkább meglepő éleslátással megállapította, hogy a távirat feladója valószínűleg én vagyok; ám ez csak újabb, sőt még zavaróbb rejtélyhez vezetett, mert senki nem értette, milyen felhatalmazás alapján merészeltem a Tűzföldre utazni. Ennek következményeképpen Kanada chilei konzuljához egész sorozat sürgető expressz táviratot küldtek részemre, hogy haladéktalanul térjek vissza Ottawába jelentestételre. A táviratok közül egyetlenegy sem jutott el hozzám, sőt, akkor sem kaptam volna meg őket, ha nem ilyen kerülővel küldik, tekintve, hogy a rádió telepét hatórás használatra szánták, s az egyetlen adás, amit sikerült még fognom, mielőtt végképp kimerült volna, a moszkvai rádió könnyűzenei műsora volt. De, hogy folytassam történetemet: Amikor befejeztem alkudozásomat a peruival, már sötétedett, és a környező hegyek mintha összezárultak volna körülöttem. Igaz, farkasnak eddig nyomát sem észleltem, de annál több nyüzsgött a képzeletemben, és 23

amikor valami távoli mozgást pillantottam meg a völgy torkolatánál, még határozottabban éreztem jelenlétüket. Feszülten hallgatóztam, s egyszerre halk, de villámcsapásként ható hang ütötte meg a fülemet – abban a szempillantásban fel is ismertem, mert bár a valóságban még soha, de cowboyfilmekben már jó néhányszor hallottam ilyet. Félreismerhetetlenül egy farkasfalka üvöltött torkaszakadtából, és ugyanilyen félreismerhetetlen volt az is, hogy az üvöltés közeledik felém. Úgy látszott, hogy legalább egy gondom megoldódik. Hamarosan kapcsolatot létesíthetek a tanulmányozandó példányokkal. A megoldás azonban több újabb problémát vetett fel, köztük nem utolsósorban azt, hogy pisztolyomban mindössze hat golyó sorakozott, és ha a fejemet veszik, sem tudtam volna visszaemlékezni, hová dugtam a tartalék töltényeket. Ez a kérdés éppenséggel nem volt elhanyagolható, hiszen a témakörbe vágó olvasmányok sokaságából már értesültem, hogy a farkasfalkák taglétszáma általában és negyven közt váltakozik. Ráadásul a közelgő állatok hangerejéből ítélve úgy véltem, hogy ez a falka mintegy négyszáz tagú lehet. – A sarkvidéki éjszaka már erősen a nyakamon volt, és a farkasokat szintén alig választotta el tőlem valami. Annyira besötétedett, hogy nem is tudtam volna pontosan meghatározni számukat, pláne felmérni feltételezhető viselkedésmódjukat. Ezért úgy döntöttem, hogy visszavonulok a felfordított csónak alá, mert a farkasok ilyesformán nem észlelhetik könnyűszerrel emberi lény jelenlétét, ami egyébként is atipikus viselkedésmódra készteti rendszerint az állatokat. A biológia egyik sarkalatos tétele kétségtelenül az, hogy a kutató figyelme soha nem terelődhet el párol; de becsületbeli kötelességemnek tartom, hogy az adott körülmények között igen csak nehezemre esett megmaradni a kifogástalan tudományos koncentráció állapotában. Kiváltképpen a csónak miatt gyötört az aggodalom. Miután cédruspalánkjait csak lenge ponyva fedte, feltételeztem, hogy durvább bánásmód hatására könnyen megrongálódnék, s ez teljes helyhez kötöttségre kárhoztathat a jövőben. A másik dolog, ami kínosan foglalkoztatott, oly szokatlan jelenség, hogy külön ki kell emelnem, már csak azért is, mert ragyogóan demonstrálja, milyen alapvetően nélkülöz minden következetességet az emberi elme, ha nem irányítja szigorú önfegyelem. Ráeszméltem ugyanis, hogy szenvedélyesen szeretnék viselős eszkimó asszony lenni. Miután szemmel kísérni nem tudtam tovább az eseményeket, maradék érzékszerveimre kellett hagyatkoznom. Fülem információi szerint a farkasfalka teljes sebességgel száguldva megérkezett, egyszer megkerülte felszerelésem tornyait, majd egyenesen a csónakomnak rontott. 24

A rémületes vonító-csaholó-ugató kórus már csaknem megsüketített, s a lárma úgy megzavart, hogy hallucinálni kezdtem, és az általános ricsajból egy már-már emberi hang mély zengésű üvöltését véltem kihallani. Valami ilyesmit ordított: POFABEKUSSTIROHADTDÖGÖK! Ekkor óriási tülekedés kezdődött, kirobbanóan panaszos nyüszítésorkán tört ki, aztán – csodák csodája – halotti csend támadt. Sok éves gyakorlat során tanultam meg szabatos következtetéseket levonni bizonyos természeti jelenségekből, de ezúttal csődöt mondott a tudományom. Hiába, több adatra volt szükségem. Fél szememmel roppant óvatosan kipislogtam a csónak pereme és az alatta levő jég közötti keskeny résen. Először csak farkaslábakat láttam – rengeteget; de aztán két másfajta láb – egyetlen pár – vonzotta magára tekintetemet, amely semmi esetre sem lehetett farkasé. Dedukciós képességem egy csapásra visszatért. Felemeltem a csónak oldalát, kidugtam a fejemet, és felnéztem, egyenesen egy tetőtől talpig rénszarvasbőrbe öltözött fiatalember hüledező és meglehetősen aggodalmas arcába. Körülötte tizennégy hatalmas, gyönyörű eszkimó kutya toporgott, s bámult rám mélységes gyanakvással – a fogata. De rendes, becsületes farkasnak híre-hamva sem volt sehol.

25

Ötödik fejezet Számomra természetesen roppant csalódást jelentett, hogy első találkozásom a farkasokkal a farkasok távolléte folytán elmaradt, de valamelyest azért kárpótolt a sors. A kutyák ifjú gazdája, mint kiderült, részben eszkimó, részben fehér származású prémvadász volt, egyszersmind egy néhány mérföldre fekvő kunyhó tulajdonosa. Ennél eszményibb állandó táborhelyről nem is álmodhattam volna. Körülöttünk mintegy tízezer négyzetmérföldes területen Mike (így hívták a fiatalembert) volt az egyetlen emberi lény, nem számítva azt a kis létszámú eszkimócsoportot, köztük édesanyja családját, amely hetven mérfölddel északabbra élt. Nagyszerű hír volt ez, mert így biztosnak látszott, hogy a farkasok tanulmányozását nem fogja kedvezőtlenül befolyásolni az emberek alkalmatlankodása. Mike eleinte inkább némi tartózkodással, hogy ne mondjam, gyanakvással kezelt. Életének tizennyolc esztendeje alatt soha nem hallott arról, hogy a Barren Landsnek ezen a vidékén valaha is repülőgép szállt volna le, sőt, látni is csak két-három gépet látott eddig mindössze, azok pedig egészen magasan repültek tova. Következésképpen kissé nehezen nyelte le állításomat, miszerint engem felszerelésem egész halmazával egyetemben repülőgép rakott le az ő tavának kellős közepére, ráadásul anélkül, hogy ő ezt látta vagy hallotta volna. Ismeretségünk elején Mike jobbadán arra hajlott, hogy jelenlétemet természetfölötti erőkkel magyarázza, miután atyjától, a fehér kereskedőtől annyi értesülést mindenesetre szerzett a kereszténységről, hogy tartson a sátántól. Nem is tette kockára az üdvösségét. Az első néhány napban egy percre sem eresztette el a kezéből 30-as puskáját, és betartotta a három lépés távolságot is, de mihelyt beavattam a farkaslé rejtelmeibe, félrerakta a puskát, és észrevehetően úgy döntött, hogy amennyiben csakugyan én vagyok a Sátán, csáberőm hatalmának egyszerűen képtelenség ellenállni. Alkalmasint, mert mást nemigen tehetett velem, Mike aznap éjjel elvezetett kunyhójába. Bár fényűző palotának aligha lehetett minősíteni a suhángokból ácsolt, foszladozó rénszarvasbőrökkel fedett kalibát, azonnal megállapítottam, hogy céljaimnak tökéletesen megfelel. Miután a Minisztérium felhatalmazása értelmében jogomban állt bennszülött segéderőt alkalmaznom, amennyiben az erre fordított kiadások nem lépik túl a havi három dollárt, azonmód egyezséget kötöttem Mike-kal; átnyújtottam neki egy hivatalos utalványt tíz dollárról, háromhavi lakbér 26

címén, valamint idegenvezető és általános tótumfaktum minőségében teljesítendő szolgálataiért. Tudtam, hogy ez az összeg igencsak bőkezű ahhoz képest, amennyit a kormányügynökségek, missziók és kereskedelmi társaságok fizetnek általában a sarkvidéki bennszülötteknek, de abban reménykedtem, a Pénzügyminisztérium elnézi majd könnyelműségemet, tekintettel arra, hogy Mike segítsége nélkül az én minisztériumom körülbelül négyezer dollár értékű felszerelést veszítene el, mihelyt a tó jégpáncélja olvadozni kezd. A későbbi események alapján gyanítom, hogy egyezségem Mike-kal meglehetősen egyoldalú volt, és Mike akkor még korántsem fogta fel teljes jelentőségében; mindenesetre felajánlotta kutyafogatát, és segített elszállítani cókmókomat a kunyhóba.

A következő napokban túlságosan lekötött a felszerelés kicsomagolása és a helyszíni, laboratórium berendezése, melynek során kénytelen voltam bitorló módon elfoglalni a pöttöm kaliba legnagyobb részét. Nem szánhattam sok időt Mike-ra, mindamellett észrevettem, hogy láthatólag erősen aggasztja valami. Ám, mert amúgy is hallgatag természetűnek néztem – kivéve a kutyáival kapcsolatban –, ráadásul ildomtalannak is véltem ilyen kurta ismeretség után beavatkozni magánügyeibe, meg sem kíséreltem kideríteni lehangoltságának okát. Mégis iparkodtam néha elszórakoztatni, mégpedig oly módon, hogy bemutattam neki egyik-másik tudományos készülékemet. A bemutatók szemlátomást lenyűgözték, de nem érték el a kívánt hatást, és csüggedtsége nemhogy enyhült volna, hanem, ha lehet, még súlyosbodott. Közvetlenül azután, hogy ismertettem vele a ciánkális „farkaspuffantó”-t, és elmagyaráztam neki, hogy a szerkezet nem csupán azonnali halált okoz, hanem tökéletesen észrevehetetlen is, Mike magatartásában határozottan bizonyos hibbantság jelei kezdtek mutatkozni. Egy hosszú botot cipelt magával mindenhová, és mielőtt leült volna a durván ácsolt asztalhoz, megbökdöste a széket, sőt, fura módon néha még az ételt is a tányéron. Megpiszkálta továbbá reggelenként a lábbelijét meg a ruháját is, mielőtt felvette volna. Más alkalommal bemutattam neki négy jókora egérfogót, amelyekkel kisemlősöket szándékoztam gyűjteni avégett, hogy a farkasok gyomrában lelt állati maradványokat azonosíthassam, majd elmagyaráztam, milyen módon kell kifőzni az egércsontvázat, ha múzeumi példányt kell készítenünk, ám Mike ekkor szó nélkül kifordult a kunyhóból, és ettől kezdve semmi pénzért 27

nem volt hajlandó együtt étkezni velem. Viselkedése nem ok nélkül nyugtalanított, hisz értettem valamelyest a pszichológiához, és felismertem a rögeszme tüneteit. Éppen ezért eltökéltem, hogy megpróbálom megoldani Mike nyelvét. Egyik este ravaszul becsábítottam abba a sarokba, ahol berendeztem hordozható laboratóriumomat, és eldicsekedtem villogó szikékből, csontvágó ollókból, agykanalakból és hasonló bonyolult műszerekből álló gyűjteményemmel, amelyet a farkasokon, rénszarvasokon és egyéb állatokon végrehajtandó boncolásoknál szándékoztam használni. Miután bonyodalmas lett volna megértetni Mike-kal, mit jelent a boncolás, elővettem egy kórbonctani kézikönyvet, felnyitottam az emberi hasüreg kétoldalas, színes bonctani ábrájánál, és éppen a vizuális élmény segítségével akartam folytatni magyarázataimat, amikor észrevettem, hogy elveszítettem hallgatóságomat. Mike lassan hátrált az ajtó felé, fekete szeme növekvő iszonyattal szegeződött rám, és hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen félreértette szavaimat. Felugrottam, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de amint megmozdultam, sarkon fordult, és eszelős gyorsasággal kirohant az ajtón. Színét sem láttam, csak másnap délután, amikor néhány egércsapda kihelyezése után visszaérkeztem. A kunyhóban találtam, ahol éppen, a holmiját csomagolta össze, mintha hosszú utazásra készült volna. Szinte érthetetlenül halkan és hadarva előadta, hogy üzenetet kapott: sürgősen meg kell látogatnia beteg mamáját az eszkimótáborban, és valószínűleg hosszabb ideig ott marad. Azzal már kinn is termett felszerszámozott fogatánál, és anélkül, hogy több szót pazarolt volna rám, őrjöngő vágtában elszáguldott észak felé. Sajnálkozással néztem távozását, mert bár a tudat, hogy most tökéletesen egyedül lehetek a helybeli farkasokkal, tudományos szemszögből elégedettségemre szolgált, valahogy mégiscsak elmélyítette e kietlen, viharjárta vidék „Sátán kutyája”-atmoszféráját körülöttem. Ráadásul még nem is döntöttem el határozottan, hogy melyik módszer a legalkalmasabb a farkasok megközelítésére, és örültem volna, ha Mike végzi el a kezdeményező lépéseket. No persze, egy beteg anyukának elsőbbsége van még az én tudományos szükségleteimmel szemben is – de máig fel nem foghatom, honnan szerzett Mike tudomást arról, hogy a mamája ágynak dőlt. A farkasokkal létesítendő kapcsolat legjobb módszerének súlyos gondja átmenetileg függőben maradt, mert hozzáláttam kutatásaim ütemtervének lefektetéséhez. Ezt a legapróbb részletekig kidolgoztam. Csupán a „szexuális viselkedésformák” tárgykörében ötvenegy olyan alkérdést tudtam felsorolni, 28

amelyeknek mindegyike beható tanulmányozást követelt. A hét végére kifogytam a papírból. Eljött az ideje, hogy kívülebb kerüljek, és körülnézzek.

Miután újonnan jött voltam Barren Landsben, úgy véltem, nem árt, ha megfontoltan, apránként barátkozom meg a vidékkel. Ennélfogva első terepjáró expedícióm alkalmával beértem annyival, hogy körülbelül háromszáz méter sugarú körben bejárjam a kunyhó környékét. Az expedíció nem tárt fel semmi különösebbet, mindössze négy-ötszáz rénszarvascsontvázat; sőt, meglepő módon a kunyhó közvetlen környékén szinte egymást érték a rénszarvascsontok. Miután churchilli értesüléseimből már tudtam, hogy prémvadász soha, de soha nem lő rénszarvast, csupán azt tételezhettem fel, hogy ezeket az állatokat a farkasok mészárolták le. Ez bizony elég kijózanító következtetés volt. Amennyiben tehát a rénszarvasgyilkolás gyakorisága azonos a farkasok lakta vidékeken, az itteni ízelítő alapján a farkasok pusztán Keewatinban átlagosan mintegy húszmillió rénszarvast koncolnak fel évente. E csüggesztő temetőlátogatás után három nap telt el, mire időt tudtam szakítani az újabb kirándulásra. Puskával a vállamon, pisztollyal a markomban mintegy negyedmérföldes utat jártam meg ez alkalommal – de farkasnak színét sem láttam. Ellenben legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a rénszarvasmaradványok előfordulási sűrűsége úgyszólván mértani haladvány arányában csökken, amint a kunyhótól távolodom. Úgy látszott, a farkasok előszeretettel választanak emberi településhez közel eső helyet legszörnyűbb vérengzéseikhez, s e tény olyan tanácstalanságba döntött, hogy elhatároztam, Mike-hoz fordulok felvilágosításért, ha netán újra találkozom vele.

Időközben, mint egy vulkánkitörés, berobbant Barren Landsbe a tavasz. A hó olyan sebesen olvadt, hogy a befagyott folyók nem tudták medrükbe fogadni a tömérdek vizet, s az két méter magasan elborította a jeget. Végül mennydörgő rianással megindult a zajlás, aztán a jég hirtelen feltorlódott valahol, s a folyó, amelynek a partján laktam, belátogatott a kunyhóba, magával hozván a környékről mindazt a hulladékot, amit a hosszú tél folyamán a tizennégy kutya maga után hagyott. Végül felszakadt a torlasz, és a víz lefolyt, de a kunyhó minden báját elveszítette, mert a szemét fél méter vastagon borította a padlót, s ebben 29

határozottan volt valami visszataszító. El is szántam magam, hogy a kunyhó fölött egy kavicsdombon ütök tanyát, és épp ott próbáltam – hasztalanul – elaludni, amikor szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Csak ültem, mint aki nyársat nyelt, és feszülten hallgatóztam. A hang éppen a folyó szemközti partjáról jött, észak felől: vinnyogás, nyüszítés, rövid vonítások különös keveréke. Markom lassan lazulni kezdett a puskán. Ha van egyáltalán valami erénye egy tudósnak, akkor elsősorban az, hogy képes okulni tapasztalataiból, másodszor tehát nem is ugrottam be. A hang nyilvánvalóan egy eszkimó kutyától származott, valószínűleg egy kölyöktől, mégpedig, következtetéseim szerint, Mike egyik kutyájától (falkájához három, még idomítatlan kölyök tartozott, s ezek szabadon futottak a fogat után), amely eltévedt, aztán megtalálta a kunyhó felé vezető utat, s most könyörög, hogy jöjjön már valaki, és szorítsa szívére. Úsztam az elragadtatásban. Ha netán pajtás, jó barát kell e kölyökkutyának, ezen ne múljék, itt vagyok én! Sebtében ruhát kaptam magamra, lerohantam a folyóhoz, eloldoztam a csónakot, és teljes erőmből evezni kezdtem a szemközti part felé. A kölyök egy pillanatig sem hagyta abba a siránkozást, s már éppen oda akartam kiabálni neki valami megnyugtatót, amikor eszembe jutott, hogy egy ismeretlen ember hangjától talán megriad. Elhatároztam, inkább becserkészem, és csak akkor árulom cl jelenlétemet, ha mái-elég közel leszek hozzá, hogy halkan, csillapítóan szólongathassam. A hangerőből úgy ítéltem, hogy a kutya legfeljebb néhány méterre van a túlsó part szélétől, de amint elindultam a bizonytalan félhomályban, átbukdácsoltam a görgelékköveken, a kavicsbuckákon, a szűkölés ereje mit sem változott, s mintha semmivel sem férkőztem volna közelebb hozzá. Bizonyára hátrál a kölyök, gondoltam, talán megijedt. Féltemben, hogy teljesen elriasztom, moccanni sem mertem, mikor egyszerre megszűnt a nyüszítés, én pedig ott maradtam tanácstalanul, és azt sem tudtam, merre induljak el. De észrevettem, hogy előttem egy meredek domb emelkedik, és úgy véltem, a tetejéről lesz majd kilátásom, hogy felfedezhessem az eltévedt jószágot. Amikor a csúcs felé közeledtem, hasra feküdtem (élvén a cserkészkoromban elsajátított haditudománnyal), és az utolsó néhány métert óvatosan, hasmánt kúszva tettem meg. Fejem lassan a gerinc fölé emelkedett – és lám, megvolt az üldözött. A földön hevert, nyilván pihent a panaszos sirámok után, és az orra körülbelül kétméternyire volt az enyémtől. Csöndben egymásra meredtünk. Sejtelmem sincs, mi járhatott busa fejében, de az enyémben csak úgy hemzsegtek a 30

lehető legzaklatottabb gondolatok. Tudniillik egyenesen egy tökéletesen kifejlett, sarkvidéki farkas borostyánszínű szemébe bámultam, amely alkalmasint jócskán magasabb súlycsoporthoz tartozott, mint én, és bizonyára jócskán jártasabb volt a közelharctechnikában, mint amennyire én valaha is leszek. Néhány másodpercig egyikünk sem moccant, és szinte hipnotizáltán meredtünk egymás szemébe. A farkas törte meg előbb a varázst. Egy szökkenéssel, amely méltó lett volna az orosz balett bármelyik táncosához, legalább egy méter magasan pattant fel a levegőbe, és ahogy földet ért, tovaszáguldott A tankönyvek szerint a farkas óránként huszonöt mérföldes sebességgel képes futni, de ez a példány mintha nem is futott, hanem inkább alacsonyan repült volna. Pillanatokon belül eltűnt a szemem elől. Ami az én reakciómat illeti, nem volt ennyire drámai, bár alighanem magam is felállítottam valami terepfutási rekordféleséget. Továbbá olyan lendülettel hajtottam végre az átkelést a folyón, hogy a csónak szinte teljes hosszában felszaladt túloldalt a partra. Majd, miután ráeszméltem, micsoda felelősséggel tartozom tudományos felszerelésemért, bevonultam a kunyhóba, eltorlaszoltam az ajtót, és a kurta éjszaka maradékában anélkül, hogy tekintettel lettem volna a padlót borító mocsok bűzfelhőire, kényelembe helyezkedtem, már amennyire tudtam, az asztal tetején. Nem mondom, kimerítő közjáték volt, mindazonáltal csak gratulálhattam magamnak, hiszen végre valahára – ha mégoly röviden is – kapcsolatot létesítettem a tanulmányozandó állatfajtával.

31

Hatodik fejezet Miért, miért nem, aznap éjjel valahogy nem tudtam elaludni. Az asztal rövid volt meg kemény, a kunyhó levegője sűrű, és iménti találkozásom a farkassal is túlontúl élénken élt emlékezetemben. Megpróbálkoztam a birkaszámolással is, de a birkák egytől egyig farkassá változtak, s ettől éberebb lettem, mint valaha. Végezetül, amikor a küszöb alatt tanyázó vörös hátú egér neszezni kezdett, mégpedig szakasztott úgy, mintha egy farkas szimatolná az ajtót, az alvásnak a gondolatáról is letettem, meggyújtottam Mike petróleumlámpáját, és rezignáltán vártam a hajnalt. Beletörődtem, hogy gondolataim visszakanyarodjanak estéli élményemhez. Elképedten fedeztem fel, hogy ahhoz képest, milyen futó volt ez a találkozás, milyen tömérdek részlete maradt meg bennem. Lelki szemeimmel olyan tisztán láttam a farkast, mintha évek óta ismertem volna őuraságát (avagy őkisasszonyságát). Emlékezetembe kitörölhetetlenül bevésődött masszív feje, széles, fehér nyakszőrzete, rövid, hegyesen felálló füle, sárgásbarna szeme, szürke pofája. Ugyanilyen élesen láttam, amint tovaszáguldott, pontosan emlékeztem a kisebb póniló nagyságú, izmos, inas állat mozgására, világosan megéreztem testének halált osztó erejét. Minél tovább morfondíroztam a dolgon, annál jobban láttam, hogy nem tanúsítottam valami nagy vitézséget. Szerfölött sietősen és vajmi kevés méltósággal vonultam vissza az esemény színhelyéről. De aztán némi vigaszt leltem a gondolatban, hogy a farkas sem ragaszkodott éppenséggel a szabályszerű távozáshoz valamivel jobban éreztem magam; bár lelkiállapotomat talán csak a felkelő nap befolyásolta, mely sápadt, szürkés fényével bevilágította az ablakom előtt elterülő sivár pusztaságot. A világosság növekedtével már azt is gyanítani kezdtem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget ráadásul olyat, amely esetleg soha vissza nem tér. Lassanként ráeszméltem, hogy voltaképpen követnem kellett volna a farkast, bizalmába férkőznöm, vagy legalább meggyőznöm arról, hogy semmiféle rossz szándékot nem táplálok fajtájával szemben. Ekkor munkához láttak a kanadai szajkók, amelyek mindennap eltakarították a hulladékot az előkertből. Én is begyújtottam a kályhába, és reggelit főztem magamnak. Azután elszántan becsomagoltam egy oldalzsákba némi ennivalót, gondoskodtam tartalék puska- és pisztolygolyókról, nyakamba akasztottam a távcsövet, és felkerekedtem, hogy kiköszörüljem a tegnap esti csorbát. Tervem igen egyszerű volt. Úgy gondoltam, hogy nyílegyenesen oda megyek, ahol eltűnt a farkas, ott megkeresem a nyomát, és 32

követem, míg meg nem találom az állatot. Eleinte egyenetlen, sziklás talajon bandukoltam, mégpedig lényegesen hosszabb ideig, mint előző nap a farkas, de aztán végre felérkeztem az alacsony dombra, ahol utoljára láttam őuraságát (avagy őkisasszonyságát). Előttem süppedékes mocsár terpeszkedett, amely a nyomok szempontjából igen kecsegtetőnek látszott; és valóban, szinte rögtön találtam is egy csomót: a csokoládészínű sáron vezettek át egy sávban. Voltaképpen ugrálnom kellett volna örömömben, de valahogy mégsem ugráltam. Az igazság az, hogy a farkasmancsok nyoma így első látásra a felfedezés megrendítő erejével hatott rám, erre nem voltam kellőképpen felkészülve. Más dolog ugyanis tankönyvben olvasni, hogy a sarkvidéki farkas lábnyomának átmérője általában tizenöt centiméter, és tökéletesen más dolog saját szemünkkel látni ugyanezt, egész roppant terjedelmében. Mondhatom, igen lankasztóan hat az ember lelkesedésére. Az előttem kirajzolódó mammutnyomok vagy egyméteres lépésekkel párosultak, és olyasmit engedtek sejteni, hogy az állat, amelyet követni szándékozom, nagyságra megközelíti a szürkemedvét. Meglehetősen hosszasan tanulmányoztam ezeket a nyomokat, és tán még sokkal hosszasabban tanulmányoztam volna őket, ha nem ötlik eszembe, hogy elfelejtettem magammal hozni az iránytűmet. És miután éneikül igazán meggondolatlanság lett volna behatolni a járatlan vadonba, őszinte sajnálkozással úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek érte a kunyhóba. Szerencsésen vissza értem Mike kunyhójába, de az iránytűt nem találtam ott, ahová tettem, őszintén szórva nem is emlékeztem pontosan, hogy tetteme egyáltalán valahová, illetve láttam-e egyszer is, mióta elhagytam Ottawát. Ez bizony nagy baj volt; mindenesetre, hogy ne fecséreljem az időt, elővettem egy alapvető szakmunkát a könyvek közül, amelyekkel a Minisztérium felszerelt, és elmerültem a farkasokat tárgyaló fejezet tanulmányozásában. Ezt a fejezetet természetesen már korábban is többször elolvastam, de néhány sarkalatos tételét alkalmasint nem jegyeztem meg elég alaposan. Most, hogy képzelőerőmet meghatványozta a valóságos farkasnyomok első szemrevételezése, újult érdeklődéssel, nagyobb méltánylással olvastam újra. Mint a szerzőtől értesültem, a Canis lupus fajta számos alfaja közül a sarkvidéki farkas a legnagyobb. Egyes vizsgálati példányok súlya meghaladta a hetvenöt kilót is; akadtak; amelyeknek hossza az orruk hegyétől a farkuk csücskéig két és fél métert tett ki, marmagassága pedig elérte a száztíz centimétert. A kifejlett sarkvidéki farkas egy ültő helyében tizenöt kiló nyers húst képes felfalni (és ezt alkalomadtán feltehetőleg meg is teszi). 33

Fogsora „erőteljes alkatú, és őrlés és tépés műveletére egyaránt alkalmas, miáltal tulajdonosát képessé teszi részint arra, hogy a legnagyobb emlősöket is könnyűszerrel darabokra szaggassa, részint pedig, hogy a legerősebb csontokat is szétmorzsolja”. A fejezet a következő velős megjegyzéssel zárult: „A farkas ádáz; roppant erejű gyilkos. Alig akad állat, amelytől az ember jobban rettegne, amelyet jobban gyűlölne, és erre meg is van minden oka.” Az okot a szerző nem jelölte meg közelebbről, de erre nem is volt szükség. Aznap többször is elméláztam, és voltak perceim, amikor már-már azon tűnődtem, hogy a farkasok bizalmának elnyeréséhez fűzött reményeim nem bizonyulnak-e túlontúl derűlátónak. Ami pedig őszinte jó szándékaim bizonyítását illeti – úgy éreztem, ez nem lenne különösebben nehéz, de sokra aligha mennék vele, hacsak a farkasok nem viszonoznák igyekezetemet. Másnap reggel hozzáláttam a kunyhót elborító alvilági szutyok kitakarításához, s ezenközben megtaláltam az iránytűt. Az ablakpárkányra tettem, mert folytatni akartam a munkát, de a napfény rátapadt rézfedelére, és olyan vádlóan csillantotta felém, hogy megtörtén rászántam magam: újabb erőfeszítést teszek, és megkísérlem helyreállítani a megszakadt kapcsolatot a farkasokkal. Ezen a második szafárin még lassabban jutottam előre, minthogy magammal vittem a golyós puskát, a sörétes puskát, a pisztolyt, a tölténytárakat, egy kisebb fejszét, a vadászkésemet, valamint egy palack farkaslét, arra az esetre, ha be találnék pottyanni valamelyik jeges vizű patakba. Meleg nap köszöntött rám, és a sarkvidéken tavasszal olykor csaknem olyan hőség van, mint a trópusokon. Már az első moszkitók is megérkeztek, jelezvén eget borító rajaik közeledtét, amelyek nemsokára valóságos pokoljárássá tesznek minden közlekedést a Barren Landsben. Megtaláltam a farkasnyomokat, és eltökélten követni kezdtem őket. A nyomok néhány mérföldön át a mocsárban vezettek, de ahol a farkas lába csak nyolc-tíz centiméter mélyen süppedt a sárba, az enyém bezzeg addig, míg le nem ért a felszín alatt harminc centiméter mélységben húzódó szilárd jégre. Jókora megkönnyebbülést jelentett, amikor végre megint egy kavicsos buckára kapaszkodhattam fel, ahol véglegesen elveszítettem a farkas nyomát. Őszintén szólva, elég felületesen keresgéltem csak. Amint szemügyre vettem a körülöttem elterülő, sárral hullámzó, fagyhasogatta kövekkel borított, zordon pusztaságot, amely egyhangúan húzódott az inkább tengerhez 34

illően távoli láthatárig, magányosabbnak éreztem magam, mint életemben valaha is. Az üres égbolt csendjét nem törte meg repülőgépek baráti zümmögése. Lábam alatt a föld nem reszketett a forgalom távoli morajától. Csupán egy láthatatlan bíbic testetlen kiáltozása jelezte, hogy azért van valahol élet ezen a holdbéli tájon, ahol még fák sem nőttek. A zuzmólepte sziklák közt találtam egy bemélyedést, némi erőszak árán belegyömöszöltem magam, és megebédeltem. Aztán szememhez szorítottam a távcsövet, és valami életjelet iparkodtam felfedezni a pusztaságban. Pontosan velem szemközt egy jókora tó jégfödte öble feküdt, és az öböl túlsó partján megláttam valamit, ami egy kissé elütött az ingovány komor egyszínűségétől. Sárga, homokos ösvényszerűség vezetett ott körülbelül tizenöt méter magasra, óriáskígyóhoz hasonlóan tekergőzött-kanyargott a messzeségben. A tundra ilyen ösvényféléi voltaképpen azoknak a rég eltűnt folyóknak lecsupaszodott medrei, amelyek valaha, tízezer évvel ezelőtt a keewatini pusztaságot jó néhány száz méter vastagon borító jégmezőkön folytak keresztül. Amikor aztán a jég leolvadt, a homokos folyómedrek szárazra kerültek, s manapság szinte ezek jelentik az egyetlen enyhülést a szemnek a tundravidék sivár egyhangúságában. Én is gyengéd érzelmekkel szemléltem, tüzetesen meg is vizsgáltam, és miközben végigpásztáztam távcsövemmel, végre észrevettem, hogy valami mozog benne. A távolság igen nagy volt, de úgy láttam, mintha valaki a karját lóbálná a feje fölött éppen a holtmeder túlsó végében. Roppant izgalmamban még a tulajdon lábamba is belebotlottam, amint leügettem a dombocskáról a tövében elterülő öbölig. Itt legfeljebb háromszáz méterre voltam a holtmedertől, s amikor ismét lélegzethez jutottam, újra belenéztem a távcsőbe. Az imént észlelt micsodát itt is lehetett látni, de innen inkább fehér tollboához hasonlított, amelyet egy – vagy több – láthatatlan valaki lobogtat hevesen. A jelenségre egyszerűen nem találtam magyarázatot, természetrajzi tanulmányaim során még csak nem is hallottam soha semmiről, ami emlékeztetett volna rá. Miközben hüledezve bámészkodtam, az első boához egy másik, ugyanolyan hevesen lengedező boa csatlakozott, majd lassan mindkettő haladni kezdett a holtmederrel párhuzamosan. s Kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam, végtére is egy olyan tüneménnyel találkoztam, aminek nem ismertem tudományos magyarázatát. Valójában már-már ott tartottam, hogy felfüggesztem érdeklődésemet a látvány iránt, míg ide nem vetődik valami pszichiáter, amikor a két boa minden előzetes figyelmeztetés nélkül – felém fordult, egyre feljebb és feljebb lobogott a 35

holtmeder kaptatóján, s végezetül két ott bandukoló farkas farkának bizonyult. A holtmederből remek kilátás nyílt az öböl partjára, ahol éppen tartózkodtam, s ahol olyan pucérnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint az a bizonyos hölgy a híres melltartóreklámon. Lekuporodtam, hogy lehetőleg minél kisebbnek látsszam, hétrét görnyedve beosontam a sziklák közé, és tőlem telhetőén iparkodtam nem alkalmatlankodni a farkasoknak. Fölöslegesen aggódtam. Fütyültek rám, ha ugyan észrevettek egyáltalán. Túlságosan elfoglalta őket a maguk dolga, s ez, mint lassan és hitetlenkedve megállapítottam, pillanatnyilag a legszabályosabb fogócskajáték volt. Alig akartam hinni a szememnek. Hiszen úgy hancúroztak, mint két egyhónapos kölyökkutya. A kezdeményező fél a kisebbik farkas volt (amely rögtön konkrét bizonyítékát adta nőstény mivoltának). Fejét mellső mancsaira fektette, hátsó felét módfölött illetlen módon megemelte, majd hirtelen rárontott a nála sokkal nagyobb hímre, amelyben felismertem minap szerzett ismerősömet. A hím megpróbált kitérni, de megbotlott és elterült. A nőstény abban a szempillantásban rajta termett, és fürgén megharapdálta a farka tövét; aztán leszökkent róla, és vadul keringeni kezdett körülötte. A hím nagy nehezen feltápászkodott, és üldözőbe vette, de csak a legfárasztóbb erőfeszítés árán sikerült megcsippentenie a nőstény hátulját. Ezt követően a szerepek ismét felcserélődtek!, és a nőstény kezdte kergetni a hímet, amely zabolátlanul rohant előle fel-le, ide-oda, keresztül-kasul a holtmederben míg végül mindketten megcsúsztak a meredek lejtőn, és kibogozhatatlanul egymásba gubancolódva szánkáztak lefelé. Amikor leértek a lejtő aljába, szétváltak, kirázták bundájukból a homokot, zihálva megálltak, s az orruk szinte összeért. Ekkor a nőstény felágaskodott, két mellső lábával a szó szoros értelmében átkarolta a hím nyakát, s közben teljesen elárasztotta hosszú nyelvének csókjaival. A hím szemlátomást inkább csak tűrte, semmint élvezte a túláradó érzelemnyilvánítást. Fejét megpróbálta elfordítani, de igyekezete nem sok sikerrel járt. Akaratlanul is rokonszenv támadt bennem iránta, mert őszintén megvallom, engem is émelyített kissé ez a szertelen szenvedély. Mégis összeszedte minden erejét, és sztoikusán tűrte a dolgot, míg a nőstény bele nem fáradt. A nőstény ekkor elfordult tőle, felbaktatott a holtmeder közepéig, és – eltűnt. Mintha elpárolgott volna a föld színéről, mégpedig teljesen nyomtalanul. De aztán a távcsővel felfedeztem egy fekete árnyékot a holtmeder egyik kanyarulatában, közel ahhoz a helyhez, ahol utoljára láttam, és értettem 36

mindent. A sötét árnyék egy barlang vagy odú nyílása lehetett, s a nőstény bizonyára oda ment be. Olyan örömmámorba estem, amikor rádöbbentem, hogy nem csupán egy farkaspárt fedeztem fel, hanem valami hihetetlen, váratlan szerencse folytán minden valószínűség szerint a lakóhelyüket is, hogy megfeledkeztem minden óvatosságról, és felrohantam egy közeli dombocskára, hogy jobban láthassam az odú nyílását. A hím, amely a holtmeder tövénél őgyelgett hitvese távozása után, nyomban észrevett. Háromnégy szökkenéssel fenn termett a holtmeder meredekén, ahol feszült, sőt, fenyegető éberséggel szembe fordult velem. Ahogy így felnéztem rá, felvillanyozottságom rohamosan megcsappant. Már korántsem látszott játékos kölyökállatnak, hanem a pusztítás pompás eszközévé változott, és olyan mély benyomást tett rám, hogy a fogam határozottan kocogott a flaskám nyakán. Úgy döntöttem, okosabb, ha aznap már nem háborgatom tovább a farkascsaládot, hiszen attól féltem, felizgatom, vagy tán el is kergetem őket. Így hát takarodót fújtam. De a visszavonulás sem volt éppenséggel könnyű, sőt, úgy vélem, a világ egyik legnehezebb dolga háromnegyed mérföldet hátrálni kőtörmelékes kaptátokon, a tudomány vigéceinek teljes vasárukészlete alatt roskadozva. A dombtetőről, ahonnan megláttam a farkasokat, egy utolsó gyors pillantást vetettem a távcsőbe. A nősténynek még mindig nem volt se híre, se hamva, s a hím is engedett már az éberségből: leheveredett a holtmeder domborulatán. Láttam, amint kutyaszokás szerint némi forgolódás után kényelembe helyezkedik, orrát farka alá dugja, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szundit egyet. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megállapítottam, hogy már nem érdeklődik irántam, végtére is valóságos tragédia lett volna, ha véletlen betolakodásom túlságosan megzavarja a farkasokat, és tönkreteszi tanulmányozásuk egyedülálló és ígéretes lehetőségét, amiért olyan messziről utaztam ide.

37

Hetedik fejezet A nagy farkashímet szemlátomást nem ösztönöztem tartósabb érdeklődésre, s ettől úgy nekibátorodtam, hogy engedtem a kísértésnek, és másnap reggel ismét ellátogattam az odúhoz; de ezúttal sörétes puska és fejsze helyett (a vadászfegyverhez, pisztolyhoz és vadászkéshez egyelőre ragaszkodtam) egy nagy teljesítményű periszkópos távcsövet meg a hozzá tartozó állványt cipeltem magammal. Kellemes, napos reggel volt, épp annyi szellővel, amennyi visszaszorította a moszkitók előhadait. Megérkezvén az öbölbe, ahonnan a holtmeder nyílt, körülbelül négyszáz méterre az odútól kiválasztottam egy kiugró kőbuckát, amely mögött felállíthattam a távcsövet, mégpedig úgy, hogy a tárgylencse a csúcsa fölé kerüljön, de engem ne lehessen látni. A magas hadművészet szabályai szerint közelítettem meg a kiszemelt megfigyelőállást, oly módon, hogy a farkasok ne vehessenek észre, és mivel a szél is felőlük fújt, bizonyos voltam abban, hogy nem gyanítják jelenlétemet. Amikor mindez rendben megtörtént, beállítottam a távcsövet, de legnagyobb mérgemre egy fia farkast sem láttam. A készülék olyan kiválóan nagyított, hogy akár egyenként megszámlálhattam volna a holtmeder minden homokszemcséjét, de hiába fürkésztem végig egy mérföldes körzetben centiméterenként az odú környékét, semmi jelét nem találtam, hogy farkasok tartózkodnának, vagy tartózkodtak volna valaha is a közelben. Déltájt már egészen rosszul voltam, annyira erőltettem a szemem, még rosszabbul bizonyos görcsöktől, és lassan kezdtem belátni, hogy tegnapi feltevésem sajnálatos tévedés lehetett, az „odú” nem egyéb, csak gödör a homokban. Ez meglehetősen elcsüggesztett, mert már derengett bennem, hogy bonyolult kutatási ütemterveimet és előirányzataimat, amelyeket papírra vetettem, aligha ültethetem át a gyakorlatba a farkasok jelentős mérvű közreműködése nélkül. Ilyen nyílt és roppant nagyságú területen, a lehető legszerencsésebb véletlen kivételével (amelyből az engem megillető fejadagnál jóval többhöz jutottam) jószerint alig van kilátás arra, hogy farkas vetődjék a szemem elé. Rádöbbentem, hogy ha az, amit találtam, nem farkasodú, akkor itt, az ismeretlen vadonban hozzávetőleg annyi eséllyel bukkanhatok rá a valódi helyére, mint egy gyémántbányára.

Meglehetősen savanyú hangulatban tértem vissza a távcsőhöz, hogy 38

folytassam meddő megfigyeléseimet. A holtmeder továbbra is kihalt maradt. A forró homok hőhullámokat eregetett, s emiatt még jobban meg kellett erőltetnem a szememet. Két óra nulla-nulla perckor felhagytam minden reménnyel. Úgy látszott, nincs értelme tovább rejtőzködni, így hát nagy nehezen felkászálódtam, és megtettem az előkészületeket, hogy megszabaduljak a görcsöktől. Mármost: tény, hogy a férfiembernek, legyen bár lélekegyedül egy kis csónakban az óceán kellős közepén, vagy magára hagyatva úttalan erdő sűrűjében, a kigombolkozás gyötrelmei folytán az a sajátos érzése támad, hogy valaki esetleg figyeli. Ebben a kényes helyzetben, lett légyen még oly bizonyos is egyedülléte felől, a legöntudatosabb férfi sem képes megállni, hogy egy lopott pillantással meg ne győződjék erről. Szépíteném a tényeket, ha azt állítanám, bosszankodtam, amikor rájöttem, ho gy nem vagyok egyedül; tudniillik közvetlenül mögöttem, alig húsz méterre tőlem ott ültek az elveszett farkasok. Teljesen nyugodtnak látszottak, és oly kényelmesen hevertek, mintha már órák óta ott feküdtek volna a hátam mögött. A kan egy kissé unottnak tűnt, de a nőstény egyenesen rám szegezte szemét, mégpedig olyan kifejezéssel, amelyből véleményem szerint csak úgy sugárzott a szemérmetlen, sőt, buja kíváncsiság. Az ember lelkivilága igazán bámulatos egy valami. Normális körülmények között feltétlenül holtra rémülök, és gondolom, ezért senki nem tenne szemrehányást. Csakhogy én nem voltam éppen normális körülmények között, és hallatlanul felháborított a helyzet. Sértődötten hátat fordítottam a szemlélődő farkasoknak, s dühtől remegő ujjakkal sietősen begombolkoztam. Amikor ha méltóságomat nem is, de illendő megjelenésemet helyreállítottam, olyan ádázul támadtam rájuk, hogy magam is elképedtem. – Mars innen! – ordítottam. – Mi a frászt kerestek itt, ti... ti... nyavalyás leskelődők! Takarodjatok a fenébe! A farkasok megütődtek. Felugrottak, mélyen megbántva összenéztek, aztán fej-fej mellett elügettek, és eltűntek a holtmeder irányában. Még csak vissza sem néztek rám. Távozásukra már egészen másként reagáltam. A felismerés, hogy a farkasok isten tudja, mióta üldögéltek egy ugrásra védtelen hátamtól, lelkem mélyéig felkavart, és már eszembe sem jutott folytatni, amit abba kellett hagynom, amikor felfedeztem jelenlétüket. Erősen megsínylettem a kettős, vagyis szellemi és fizikai megerőltetést, ezért sürgősen szedtem a sátorfámat, és iparkodtam hazafelé. 39

Aznap este igencsak zaklatott voltam. Igaz, imáim meghallgatásra találtak, s a farkasok megjelenésükkel valóban biztosították az együttműködést; másfelől azonban apró, de gyötrelmes kétség mardosott, hogy igazság szerint ki kit figyelt meg ezúttal. Nézetem szerint az elsőség engem illetett, márcsak a homo sapiens faj tagjára jellemző felsőbbrendűségem, valamint mélyreható szakmai képzettségem folytán is. De erősen nyugtalanított a titkos gyanú, hogy elsőségemet nem ismerik el, és végeredményben én vagyok az, akit megfigyeltek. Hogy tekintélyemet egyszer s mindenkorra megalapozzam, úgy döntöttem, hogy rögtön másnap reggel ellátogatok a farkasokhoz, és tüzetes vizsgálatot végzek a holtmederben a vélt odúnál. Azt is elhatároztam, hogy csónakkal megyek, mert a folyók már letisztultak, és az erős északi szél beljebb sodorta a tópartról az úszó jégtáblákat. Kellemes, kényelmes utam volt a Farkastanya-öbölig, ahogy a helyet elkereszteltem. A rénszarvasok már elindultak szokásos tavaszi vándorlásukra észak felé, Manitoba erdőségeiből a messzi Dubawnt-tó környékén elterülő tundrás síkságok felé, és csónakomból jól láthattam, amint a csordák megszámlálhatatlan tömege ide-oda vonul a mocsaras lapályon meg a dombvidéken a szélrózsa minden irányában. Amikor megközelítettem a holtmedret, farkasnak nyoma sem volt, feltételezésem szerint éppen rénszarvast vadásztak tízóraira. Partra húztam a csónakot, majd szinte rogyadozva a fényképezőgépek, puskák, távcsövek és egyéb rémületes szerkezetek súlya alatt, nagy üggyelbajjal felkapaszkodtam a holtmedret borító laza homokban a sötétlő pontig, ahol a nőstényfarkas eltűnt. Útközben félreismerhetetlen bizonyítékokat találtam arra, hogy ez a holtmeder, ha nem is az otthona, de mindenesetre egyik kedvenc sétánya a farkasoknak. Bőségesen megszórták ugyanis ürülékkel, ráadásul teli volt farkasnyomokkal, amelyek sok helyütt jól kivehető ösvényt alkottak. Az odú a holtmeder egyik kis-aszójában helyezkedett el, és úgy el volt rejtve, hogy elmentem volna mellette, ha nem kelti fel figyelmemet valami apró vinnyogás. Megtorpantam, körülnéztem, és lám, alig öt méterre tőlem négy pici, szürke állatka rendezett éppen pankrációs mérkőzést. Először nem is fogtam fel, hogy voltaképpen micsodák. A pufók, ravasz, hegyes fülű pofácskák, vajpuha gombóctestecskék, a kurta, görbe lábak, meg a pöttöm, égnek meredő pálcafarkincák oly távol álltak a farkasokról 40

alkotott elképzelésemtől, hogy agyam egyszerűen vonakodott megállapítani a logikus összefüggést. Az egyik kölyök hirtelen megérezte a szagomat. Félbeszakította arra irányuló kísérleteit, hogy leharapja egyik öcsikéje farkát, és felém fordította párás, kék szemét. A látvány nyilvánvalóan felkeltette kíváncsiságát. Kiszabadította magát a csetepatéból, és imbolyogva-döcögve felém gurult, de mielőtt messzebb jutott volna, váratlanul megcsípte egy bolha, és le kellett csücsülnie, hogy megvakarhassa magát. Ebben a másodpercben alig ötven méterre tőlem egy kifejlett farkas üvöltött fel teli torokból, hangjában csak úgy vibrált az intelem és a figyelmeztetés. Az idillikus jelenetet fékevesztett haddelhadd követte. A kölykök szürke csíkokká változtak, és eltűntek az odú szájának ásító sötétjében. Én nagy gyorsan a felnőtt farkas felé fordultam, közben megtántorodtam, és a lejtő laza homokján csúszni kezdtem az odú felé. Megpróbáltam visszanyerni egyensúlyomat, s ezért a puska csövét olyan mélyen nyomtam a homokba, hogy alaposán beleragadt, s csak a vállszíjnál fogva sikerült kirántanom, amint sebesen tovaszánkáztam. Miközben az állandóan növekvő homokgörgeteg kíséretében elszáguldottam az odú nyílásának felső pereme mellett, s onnan le a lejtős holtmeder végéig, vadul kotorásztam revolverem után, de a magamra aggatott különféle felvevőgépek meg egyéb felszerelési tárgyak miatt sehogyan sem tudtam előkeríteni. Csodák csodájára sikerült egész idő alatt talpon maradnom, de csupán emberfeletti vonaglások árán, vagyis hol előregörnyedtem, mint a síelő ugrás közben, hol hátra hajoltam, mégpedig olyan éles szögben, hogy már azt hittem, kettétörik a gerincem. Meglehetősen látványos mutatvány lehetett. Amikor végre kiegyenesedtem, és visszapillantottam a holtmeder meredélyére, már három kifejlett farkas sorakozott egymás mellett, akár a nézők a királyi páholyban, és mindhárom engem bámult hitetlenkedő gyönyörűséggel. Mérhetetlen dühbe gurultam. Tudóssal ritkán esik meg ilyesmi, de mi tagadás, velem megesett. Az elmúlt napokban túlságosan is megrendült a méltóságom, és tudományos elfogulatlanságom sem bírta tovább a megterhelést. Bősz fogvicsorgatással előkaptam a puskát, de szerencsére a cső úgy megtelt homokkal, hogy hiába nyomkodtam a ravaszt, nem történt semmi. A farkasokat láthatólag egy csöppet sem rémítettem meg, pedig tehetetlen dühömben a használhatatlan fegyvert rázva vad táncba kezdtem előttük, 41

végül szidalmakat ordibáltam hegyes füleikbe; erre kifejezetten csúfondárosan összenéztek, majd némán eltűntek a szemem elől. Távoztam én is, miután szellemi állapotom nem volt alkalmas arra, hogy folytassam a rendkívül igényes tudományos feladatot. Az igazat megvallva, szellemi állapotom az égvilágon semmire sem volt alkalmas, legfeljebb, hogy hazasiessek Mike kunyhójába, és egy korsó farkaslé fenekén keressek gyógyírt megtépázott idegeimnek s sértett hiúságomnak. Aznap éjszaka hosszú és üdvös értekezést folytattam az említett nedűvel, s amikor áldásos hatására lelki sebeim sajgó fájdalma végre megenyhült, összefoglalóan áttekintettem az elmúlt napok eseményeit. Kellően előkészített agyamban óhatatlanul formát öltött a felismerés, hogy az emberek évszázados, világszerte elfogadott elképzelése a farkasok jelleméről egyszerűen tévedés. Nem egészen egy hét leforgása alatt három, egymástól független alkalommal voltam kényre-kedvre kiszolgáltatva e „féktelen gyilkosok”-nak; de ahelyett, hogy darabokra marcangoltak volna, szinte sértő közönyt tanúsítottak irántam, még akkor is, amikor betolakodtam otthonukba, és látszólag veszélyeztettem kölykeiket. Mindez tökéletesen nyilvánvaló volt, és én fura módon mégis vonakodtam szemétre hajítani a mítoszt. Vonakodásom oka egyrészt kétségtelenül az a gondolat volt hogy ha megtagadom az általánosan elfogadott elképzelést a farkasok természetéről, hitszegést követek el a tudomány ellen; másrészt a tudat, hogy az igazság elfogadása megfosztja küldetésemet a veszély és a „nagy kaland” előkelő dicsfényétől; továbbá és nem utolsósorban húzódoztam valószínűleg azért is, mert nem valami szívesen láttam be, hogy tökkelütött hülyének mutatkoztam mégpedig nem is embertársaim, hanem úgyszólván oktalan állatok előtt. De helytálltam. Másnap reggel, amikor lezártam a farkaslével folytatott tanácskozást, testileg némelyest megviselt voltam ugyan, ám annál tisztább, annál felszabadultabb lelkileg. Megvívtam tusámat az ördöggel, és győzedelmeskedtem. Eltökéltem, hogy ettől a perctől kezdve előítéletek nélkül lépek a farkasok világiba, hogy né aszerint lássam és nézzem őket, amit feltételeznek róluk, hanem úgy, amilyenek a valóságban.

42

Nyolcadik fejezet A következő hetek folyamán a rám világéletemben jellemző lelkiismeretességgel ültettem át elhatározásomat a gyakorlatba. Odaköltöztem a farkasokhoz. Mindenekelőtt saját odút rendeztem be magamnak olyan közel hozzájuk, amennyire csak tehettem anélkül, hogy túlságosan zavartam volna életük normális menetét. Végeredményben én voltam itt az idegen, ráadásul nem különösebben farkasszabású, s ezért nem akartam elsőre túlságosan sokat markolni. Otthagytam tehát Mike kunyhóját (határozott megkönnyebbüléssel, mert ahogy melegedett az idő, úgy fokozódott a bűz), és az öböl partján, pontosan szemközt a holtmederrel vertem fel kis sátramat. Tábori felszerelésemet a legszűkebb minimumra korlátoztam – fő kellékei egy kis petróleumfőző, egy fazék, egy teáskanna meg egy hálózsák voltak. Semmiféle fegyvert. nem vittem magammal, bár jött idő, amikor – még ha csak futólag is – bántam mulasztásomat. A sátornyílásban egy jókora távcsövet állítottam fel, úgyhogy éjjel-nappal megfigyelés alatt tarthattam az odút, és még a hálózsákból sem kellett kibújnom. Együttélésünk első napjaiban állandóan a sátor mélyén tartózkodtam, kivéve néhány röpke percet, amelyet feltétlenül kinn kellett töltenem, de erre mindig csak olyankor vállalkoztam, ha farkasnak színét sem lehetett látni. Rejtőzködésemmel azt kívántam elérni, hogy az állatok szokják meg a sátrat, mintha csak holmi bucka volna az amúgy is dimbes-dombos talajon. Később, amikor felvirradt a moszkitónemzetség virágkora, hacsak nem fújt éppen erős szél, gyakorlatilag ki sem mozdultam a sátorból, mert a sarkvidék legvérszomjasabb vadállatai korántsem a farkasok, hanem a telhetetlen moszkitók. Aggodalmam, hogy netán idegesíteni találom a farkasokat, fölöslegesnek bizonyult. Nekem egy hétbe telt, mire rájöttem, hányadán állunk, ugyanezt ők nyilván már az első találkozásnál eldöntötték; s noha nyílt lenézést nem tapasztaltam ítéletükben, enyhén szólva elképesztő következetességgel vették semmibe jelenlétemet, sőt, egész létemet.

Sátram merő véletlenségből mintegy tíz méterre állt az egyik legfontosabb ösvénytől, amelyen a farkasok jöttek-mentek nyugati vadászterületük felé, vagy onnan vissza; s alig pár órával azután, hogy elfoglaltam székhelyemet, egyikük kirándulásáról visszatérőben fel is fedezte a sátrat, meg engem. 43

Éppen befejezte a nehéz éjjeli műszakot, szemlátomást fáradt volt, és buzgón iparkodott haza az ágyba, ötven méterre tőlem ballagott egy kis kaptatón, lógó fejjel, félig hunyt szemmel, szórakozott ábrázattal. Halványan sem emlékeztetett a mesebeli természetfelettien éber és gyanakvó vadállatra, sőt, annyira magába mélyedt, hogy csak jött egyenesen felém, már alig volt tizenöt méterre tőlem, és alkalmasint el is haladt volna a sátor mellett anélkül, hogy észrevette volna, ha én nagy csörömpöléssel le nem verem könyökömmel a teáskannát. A farkas felkapta fejét, szeme tágra nyílt, de nem állt meg, még csak nem is ment lassabban. Mindössze egy kurta, sanda pillantásra méltatott, és kocogott tovább. Igaz ugyan, hogy nem óhajtottam különösebb feltűnést aratni, de azért kellemetlenül érintett, hogy ennyire levegőnek néznek. Ráadásul a következő két hét folyamán szinte minden éjszaka végigsétált néhány farkas a sátram mellett vezető ösvényen – és soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsították irántam, egyetlen emlékezetes alkalmat kivéve. Amikor ez történt, már sok mindent megtudtam farkas szomszédaimról, többek közt kiderült az is, hogy nem nomád csavargók, mint általában hiszik róluk, hanem állandó lakással rendelkező vadak, és nagy kiterjedésű, pontosan körülhatárolt hitbizomány tulajdonosai. Az én farkascsaládom uradalma több mint száz négyzetmérföldet ölelt fel, egyik oldalról a folyó szegélyezte, de másutt nem volt természetes határa. Mindazonáltal igenis voltak világosan, mármint farkasszempontból világosan megszabott határai. Bárki, aki látott már kutyát, amint szomszédolás közben otthagyja személyes ismertetőjegyét minden alkalmatos helyen, sejtheti, hogyan jelzik a farkasok a maguk birtokát. Hetente legalább egyszer felkerekedett az egész csapat, körbejárta a családi birtokot, és felújította a határokat – vagyis farkas módra leverte a mezsgyeköveket. A birtokjog gondos megóvását talán az tette szükségessé, hogy a miénkkel két másik farkasfamília területe is érintkezett, bár a magam részéről soha nem tapasztaltam, hogy civódásra vagy ellentétekre került volna sor a szomszédok között. Következésképpen az a gyanúm, hogy a művelet inkább rituális jellegű. Mindenesetre amikor rájöttem, milyen erős érzékük van a farkasoknak a tulajdonjog iránt, elhatároztam, hogy élek ismereteimmel, és végre tudomásul vétetem velük létezésemet. Egyik este, amikor kivonultak rendes éjszakai vadászatukra, én is kiigényeltem magamnak körülbelül két hold területet, amelynek középpontja a sátor volt, és beleesett a farkasok ösvényének körülbelül százméteres szakasza is. Kiderült azonban, hogy a birtokfoglalás sokkal nehezebb dolog, mintsem 44

gondoltam volna. Miután biztosítani kívántam birtokigényeim tudomásulvételét, kénytelen voltam ötméterenként egy-egy követ, zsombékot, bokrot saját jelemmel ellátni a magam lakóterülete körül. Ez pedig csaknem hajnalig eltartott, s közben sűrűn be kellett térnem a sátorba, ahol iszonyú mennyiségű teát fogyasztottam el; de mielőtt a hajnal hazahozta volna a vadászokat, sikeresen befejeztem a munkát, és visszavonultam, bár némelyest pilledten –, hogy megfigyeljem az eredményt. Nem kellett sokáig várakoznom. Naplóm adatai szerint pontosan 8 óra 14 perckor megjelent a mögöttem levő domb tetején a vezérkan, és szokásos szórakozott ábrázatával hazafelé poroszkált. Mint máskor, a sátrat egy pillantásra sem méltatta, hanem amikor odaért a ponthoz, ahol birtokom határvonala keresztezte az ösvényt, megtorpant, mégpedig oly hirtelen, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Legföljebb ötven méterre volt tőlem, s a távcsövei világosan láttam arckifejezését. Nyomtalanul eltűnt róla a fáradtság, s helyét a tökéletes elképedés foglalta el. Óvatosan kinyújtotta orrát, és megszimatolta az egyik bokrot, amelyet megjelöltem. Szemlátomást fogalma sem volt, hogy mire vélje a dolgot, sem arról, hogy mi a teendője ebben az esetben. Egy percig tétován habozott, majd hátrált néhány métert, és leült. Ezután végre egyenesen a sátorra és rám szegezte a szemét. Hosszan, töprengve, figyelmesen nézett. Bár célomat – hogy legalább egy farkas tudomást vegyen létezésemről – megvalósítottam, morfondírozni kezdtem, hogy nem sértettem-e meg tudatlanságomban valamelyik nagy fontosságú, ismeretlen farkastörvényt, s nem fogok-e lakolni vakmerőségemért. Azon kaptam magam, hogy minél hosszabb, minél töprengőbb, minél figyelmesebb ez a rám szegeződő tekintet, annál jobban bánom, hogy nincs nálam fegyver. Határozottan ideges lettem, mert farkasszemet nézni egyébként is utálok, ráadásul ezúttal valóságos bajnokra akadtam: sárga szeme láthatólag annál vészjóslóbban villogott, minél szúrósabban próbáltam belenézni. A helyzet hovatovább elviselhetetlenné vált. Szerettem volna kimászni valahogy a csávából, ezért nagy erőfeszítés árán, hangosan megköszörültem a torkom, és hátat fordítottam (egy tizedmásodpercre!) a farkasnak, hogy lehetőleg világosan tudtára adjam: tartós szemlélődését udvariatlannak, ha nem éppen sértőnek találom. Úgy látszott, megérti a burkolt célzást. Felállt, ismét megszimatolta jelzésemet, és szemlátomást elhatározásra jutott. Elfordította rólam szemét, és fürgén, eltökélten, módszeresen körüljárta a kisajátított területet. Minden határjelzésemet megszaglászta egyszer-kétszer, majd gondosan elhelyezte a 45

saját jelét valamennyi fűcsomó vagy kő külső oldalára. Amint figyeltem, ráeszméltem, mekkorát botlottam tapasztalatlanságomban. A farkas ugyanis olyan gazdaságosan végezte a mezsgyézést, hogy be tudta fejezni körútját minden újratöltés nélkül, vagy hogy más hasonlattal éljek, egy tankból győzte az egészet. Miután elkészült munkájával – neki nem tartott tizenöt percnél tovább –, visszakanyarodott az ösvényre, pontosan ott, ahol birtokom véget ért, és továbbügetett hazafelé – miután bőven hagyott min elmélkednem.

46

Kilencedik fejezet A farkasok felségterületébe ékelődő kicsiny birodalmamat tehát a szabályoknak megfelelően teremtettem meg, státusjogát a farkasok is elismerték, és nem érte semmiféle támadás. Egyetlen farkas sem követett el soha határsértést. Arra jártukban alkalomadtán meg-megálltak, tatarozták egyik-másik jelzést a maguk oldalán, mire én – nehogy lepipáljanak a szertartások terén – szintén igyekeztem követni példájukat, amennyire csak erőmből telt. Személyes biztonságomat illetően megszűnt minden gondom, s egész figyelmemet szabadon az állatok tanulmányozására fordíthattam. Nagyon hamar felfedeztem, hogy szabályozott és rendezett életet élnek, amellett nem ragaszkodnak szolgai módon valamiféle szigorúan rögzített időbeosztáshoz. A hímek általában késő délután indultak munkára. Megesett, hogy már négykor felkerekedtek, megesett, hogy csak hatkor vagy hétkor, de előbb vagy utóbb mindenképpen kivonultak éjszakai vadászatra. A vadászat során igen nagy távolságokat jártak be, ámde – amennyire megállapíthattam – mindig csak a családi birtok határain belül. Normális körülmények közt becslésem szerint körülbelül harminc-negyven mérföldet tettek meg hajnalig. Rossz esetben valószínűleg többet is, mert előfordult néhányszor, hogy csak délután vetődtek haza. Nappal rendszerint aludtak – de a maguk jellegzetes farkas módján, vagyis összegömbölyödve, rövid ideig, legfeljebb öt-tíz percig szundikáltak, és valahányszor felébredtek, gyorsan körülnéztek, forgolódtak egy kicsit, úgy bóbiskoltak tovább. A nőstény és a kölykök jobbára nappali életmódot folytattak. Este, amikor a kanok kivonultak, a nőstény többnyire behúzódott az odúba, és ott is maradt, csak néha bukkant elő egy kicsit levegőzni, inni, meg azért, hogy beugorjon egy falatért a titkos húsraktárba. Ez a raktár külön említést érdemel. Az odú közelében ugyanis soha nem tároltak vagy hagytak élelmet, mindig csak annyit vittek oda, amennyit egy alkalommal és azonnal el tudtak fogyasztani. A zsákmány minden fölöslegét elhurcolták az odútól körülbelül fél mérföldre eső görgetegkupacban berendezett raktárba, ott betömködték a hasadékokba, elsősorban a szoptatós nőstény részére, hiszen az magától értetődően nem csatlakozhatott a hosszú vadászutakra járó kanokhoz. A raktárt alattomban egy rókapár is dézsmálta, amelynek odúja éppen a szomszédságban volt. A farkasok feltehetőleg ismerték a rókatanya helyét, és alighanem nagyon jól tudták azt is, hogy a rókák bizonyos mennyiséget elcsennek a raktárukból, de fülük botját sem mozgatták emiatt, jóllehet nem 47

sokba került volna nekik kikotorni és elpusztítani a rókakölyköket. Ami a rókákat illeti, szemlátomást egy csöppet sem féltek a farkasoktól, és nemegyszer láttam árnyként elsuhanni őket a holtmederben, alig egypár méterre a farkasoktól, amelyek oda sem hederítettek rájuk. Később arra a következtetésre jutottam, hogy Barren Lands területén csaknem minden farkasodú elhagyott rókalyuk, amelyet a farkasok birtokba vettek és kitágítottak. A rókák bántatlanságukat talán annak köszönhetik, hogy igen hasznos előzetes exkavátorok; de sokkal valószínűbb, hogy a farkasok türelme egyszerűen jellegzetesen barátságos mivoltukból fakad. Napközben, míg a hímek henyéltek, a nőstény, ahogy járja, a háztartásban tevékenykedett. A kölykök; miután nagy zsibongva előbújtak a szűk odúból, szintén tevékenykedni kezdtek – a végkimerülésig. Ilyesformán tehát a teljes huszonnégy órás periódus minden percében történt, vagy legalábbis történhetett valami, minek következtében szinte ódaragadtam a távcsőhöz.

Amikor már két napot és két éjszakát töltöttem jóformán szakadatlan megfigyeléssel, teljesítőképességem végső határára értem. A helyzet módfölött elkeserített. Aludni nem hagyott a félsz, hogy elmulasztok valami fontosat. Másrészt viszont olyan álmos voltam, hogy mindent duplán láttam, sőt, hébe-hóba triplán is; ámbár nem lehetetlen, hogy ez rejtetten összefüggött az ébren maradásom érdekében fogyasztott farkaslé mennyiségével. Éreztem, hogy tennem kell valamit, különben egész kutatási programom kudarcba fullad. Még végig sem tudtam gondolni kellőképpen a dolgot, amikor az odúval szomszédos buckán kényelmesen szunyókáló hím láttán rádöbbentem a megoldásra. Nagyon egyszerű a dolog. Mindössze meg kell tanulnom farkas módra aludni. Nem mondom, beletelt némi időbe, mire elsajátítottam a fortélyát. Eleinte azzal kísérleteztem, hogy becsuktam a szemem, és megpróbáltam öt perccel később kinyitni, de ez nemigen sikerült. A szunyókálásokból csak jó néhány óra múlva ébredtem fel. Én voltam a hibás, tudniillik nem utánoztam mindenben a bóbiskoló farkas viselkedésmódját, és mint csakhamar felfedeztem, az eredményhez nélkülözhetetlen az alvásszakaszok előtt az összegömbölyödés, utánuk pedig a forgolódás művelete. Hogy ez miért van így, arról sejtelmem sincs. Talán a vérkeringést serkenti a helyzetváltoztatás. Azt ellenben tudom, hogy egy sorozat szabályosan végrehajtott farkas-szunyókálás összehasonlíthatatlanul üdítőbb, mint az a hét-nyolc órás eszméletlenség, amellyel az emberek 48

elégítik ki pihenésszükségletüket. De sajnos, hogy a farkas-alvást mégsem lehet csak amúgy átmenet nélkül bevezetni társadalmunkba, arra a civilizációba visszatérvén rögtön rádöbbentem, amikor egy ifjú hölgy, akibe akkortájt éppen szerelmes voltam, faképnél hagyott. Inkább egy angolkóros sáskával tölti egész életét, jelentette ki szenvedélyesen, mintsem még egy éjszakát mellettem az ágyban.

Minél jobban beleilleszkedtem a farkasok családi életének napi menetébe, annál nehezebben tudtam megőrizni a személytelen elfogulatlanságot irántuk. Bármennyire igyekeztem is tudományos objektivitással szemlélni őket, képtelen voltam ellenállni egyéniségük hatásának. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a családfőt, miután ellenállhatatlanul emlékeztet egy felséges úriemberre, akit a háború idején közlegényi minőségben szolgáltam, George néven emlegetem, jóllehet jegyzeteimben pusztán a rideg „A”-farkas megjelöléssel szerepel. George erőteljes, határozottan királyi állat volt, ezüstfehér bundával. Jó fejjel magasabb volt életpárjánál, de különleges méretére aligha volt szüksége ahhoz, hogy hangsúlyozza ellentmondást nem tűrő magabiztosságát. George fellépése igazán ragyogó volt. Roppant méltóságteljesen viselkedett, de korántsem mondhatnám zárkózottnak. Szinte túlzott lelkiismeretessége, gondoskodása, józan gyengédsége révén pontosan az az apa volt, akinek idealizált képét lépten-nyomon felfedezhetjük a nosztalgikus önéletrajzi írásokban. Asszonya sem maradt el mögötte. A karcsú, csaknem hófehér farkas, sűrű nyakszőrzetével, egymástól távol álló, kissé ferde metszésű szemével dévaj leányra emlékeztetett. Olyan gyönyörű, életvidám, olyan hihetetlenül szenvedélyes, sőt, ha rájött a bolondja, olyan démoni volt, hogy nemigen látszott az anyaság mintaképének, pedig nála jobb anyát keresve sem lehetett volna találni. Azon vettem észre magam, hogy Angeline-nak hívom, bár sosem lennék képes tudattalanom sötét mélységeiből kibányászni e név eredetét. George-ot hallatlanul tiszteltem és kedveltem, de Angeline iránt mély gyengédséget éreztem. Ritkán látni Angeline-hoz és George-hoz hasonlóan szerető házaspárt, legjobb tudomásom szerint soha nem civakodtak, és az az öröm, amellyel üdvözölték egymást, még a legkurtább távollét után is, kétségtelenül őszinte volt. Végtelen gyengédséget tanúsítottak egymás iránt, de sajna, jegyzetfüzetemnek abban a reményben tartalékolt lapjai, hogy a farkasok 49

szexuális életéről és szokásairól készített részletes feljegyzésekkel tölthetem meg őket, makacsul üresen maradtak, már ami George-ot és Angeline-t illeti. Bármily csüggesztő volt is ez reményeim szempontjából, meg kellett állapítanom, hogy a farkasházaspárok mindössze két-három hétig, és csupán kora tavasszal, rendszerint márciusban élnek fizikailag is szerelmi életet. A szüzek (márpedig kétéves koráig az minden farkashajadon) ilyenkor mennek férjhez; de eltérően a kutyáktól, amelyek az idők során sikeresen elsajátították embergazdáik számos jellemvonását, a nőstény farkas csak egyetlenegyszer választ párt magának, akkor viszont egész életre. Míg az emberiség nagy része élvezettel csúfot űz a házassági eskünek ebből a mondatából: „És hogy őt el nem hagyom mindhalálig”, a farkasoknál ez köznapi valóság. A farkasok ezenfelül szigorúan monogámok is, habár én ezt nem tekintem okvetlenül bámulatra méltó jellemvonásnak. Nem állapíthattam meg egészen pontosan, hogy George és Angeline mióta házasok, de Mike-tól később értesültem, hogy már legalább öt éve élnek együtt – ami emberi viszonylatban harminc esztendőnek felel meg. Mike és az eszkimók a környékbeli farkasok mindegyikét jól ismerték, sőt, az eszkimók (de nem Mike) olyan tisztelettel viseltettek irántuk, hogy eszükbe sem jutott megölni, vagy akár csak megbántani őket. És nem csupán Georgeot, Angeline-t meg a többi családtagot ismerték, hanem az odú helyét is, mégpedig immár negyven-ötven éve, s azóta ki tudja, hány farkasnemzedék alapított családot benne.

Volt azonban a család szervezetének egy olyan tényezője, amely eleinte nagyon zavarba ejtett. Mikor először látogattam el az odúhoz, három felnőtt farkassal találkoztam, s a megfigyelés első napjaiban szintén többször megpillantottam ezt a létszám feletti példányt. Valósággal rejtély elé állított, mert noha az összetartozó hím, nőstény és kölyökcsapat alkotta boldog családi kör gondolatával lassan megbarátkoztam már, oly mélyre nem hatoltam még a farkasok világának ismeretében, hogy magyarázni, vagy akár csak elfogadni tudjam egy örök háromszög nyilvánvaló fennállását. De bárki lett légyen is ez a harmadik farkas, el kellett ismerni: egyéniség. Kisebb volt, mint George, kevésbé ruganyos és erőteljes, másként fehérlett szürkésen árnyalt bundája is. Később, amikor először láttam meg őt a kölykökkel, „Albert bátyó”-nak neveztem el. őrszolgálatom hatodik reggelén ragyogó napsütésre virradtunk, és Angeline meg a kölykök ki is használták a jó időt. Alig kelt fel a nap (hajnali három órakor), de már valamennyien 50

kibújtak az odúból, és átvonultak a közeli homokdombocskára. Ott a kölykök olyan lelkesedéssel rontottak anyjukra, hogy nincs az az embermama, aki ne kapott volna ettől hisztériás rohamot. Éhesek voltak, ráadásul beléjük bújt az ördög is. Ketten minden erejükből azon iparkodtak, hogy leharapják Angeline farkát, s úgy cibálták, marcangolták, hogy már szinte látni véltem, amint Angeline szőre szétrepül, mint a tajték; ezalatt a másik kettő, amennyire csak telt tőle, a fülét igyekezett letépni. Angeline nemes szenvtelenséggel tűrt körülbelül egy óra hosszat, de akkorra már olyan siralmasan zilált állapotba került, hogy megkísérelt védekezni: farkát maga alá csapta, s elgyötört fejét két mancsa közé rejtette. Hasztalan próbálkozott. A kölykök nekiestek a lábainak, mindegyikre jutott egy, én pedig annak a nem mindennapi látványnak lehettem szemtanúja, hogy a vadon gyilkos démona kétségbeesetten igyekszik fedezni mancsait, farkát, fejét, és mindezt lehetőleg egyszerre. Végül is feladta a harcot. A végsőkig elgyötörtén faképnél hagyta porontyait, és felszáguldott az odú fölötti magas homokbucka tetejére. A négy kölyök nagy vidáman utána döcögött, de mielőtt beérték volna, Angeline torkából igen sajátos üvöltés szakadt ki. Az idő múlásával egyre jobban izgatott a farkasok egymás közötti kommunikációjának kérdése, de mindeddig abban a tévhitben éltem, hogy – az emberektől eltérően – az állatok nem ismerik a komplex közlésrendszert. Szabatosan nem tudtam volna meghatározni Angeline átható, könyörgő, sírós kiáltását. De világosan kiéreztem belőle a panaszt, ami nyomban felkeltette iránta részvétemét. Ezzel nem álltam egyedül. Alig néhány másodperccel szívszakasztó sikolya után, még mielőtt a kölykök hada elérte volna, megjelent a felszabadító. A harmadik farkas. Eddig homokba vájt ágyában szundikált a holtmeder déli végén, ahol a lejtő eltűnik az öböl vizében. Nem is tudtam, hogy ott van, míg fel nem kapta a fejét. Feltápászkodott, megrázta magát, nyílegyenesen az odú felé ügetett – és elcsípte a kölyköket, amikor épp az utolsó kaptató megmászására készülődtek, s már majdnem elérték anyjukat. Szinte megigézve bámultam, amint válla egy mozdulatával hátára hengerítette a kölykök vezérét, és leszánkáztatta az enyhe lankán az odúig. Miután ily módon feltartóztatta a rohamot, könnyedén megharapdálta egy másik kölyök gömbölyűbbik felét, majd az egész kis bandát hátraterelte arra a helyre, amely, mint később rájöttem, szokott játszóterük. Nem szívesen adok emberi szavakat egy farkas szájába, de-ami ezután 51

következett, az kristálytisztán egyértelmű volt: „Nos, ha a csemetéid egy kis edzésre vágynak”, mondhatta volna, „bennem farkasukra találnak!” És találtak. A következő óra folyamán olyan energiával hancúrozott a kölykökkel, mintha még maga is közülük való lett volna. Sokféle játékot játszottak, nem egyet világosan felismertem. Utoljára fogócskáztak, és mindig Albert volt a „cica”. De miközben ott ugrált, gurult, pörgött a kölykök között, egy másodpercre sem hagyta el az óvoda területét, jóllehet úgy meghajszolta a kicsiket, hogy azok végül is feladták a harcot. Albert ekkor egy pillanatig szemügyre vette őket, majd gyors tekintetet vetett a dombra, ahol Angeline heverészett békésen elernyedve, aztán hanyatt vágta magát, és egy kis birkózásra invitálta a fáradt kölyköket. Azok még erre is kaphatók voltak. Sorban életre keltek, és harcba indultak. De valóban alaposan nekibuzdultak, és semmilyen fogást nem tekintettek tilosnak – legalábbis ők nem. Egypáran azon igyekeztek, hogy belefojtsák Albertba a szuszt, bár apró fogacskáik, akármilyen élesek voltak is, sosem hatolhattak át sűrű bundáján. Az egyik kölyök gyerekes szadizmusának rohamában hátat fordított neki, és valóságos homokzáport kavart a képébe. A többiek meg ugrálni kezdtek, olyan magasra, ahogyan görbe kis lábuk csak engedte, és elégedetten zuttyantak vissza Albert érzékeny horpaszára. Ugrálás közben pedig ott próbálták agyonharapni, ahol érték – lehetőleg a legsebezhetőbb pontokon. Azon tűnődtem, vajon meddig bírja. És bizony jő sokáig bírta, mert csak amikor a kölykök tökéletesen elcsigázva, teljes álomkórban roskadtak össze, akkor tápászkodott fel, és vonult féke óvatosan, nehogy rátiporjon az elterült testecskékre. Még ekkor sem tért vissza kényelmes ágyába (pedig kétségtelenül kiérdemelte a kemény vadászattal töltött éjszaka után), hanem feltelepedett az óvodadomb tetejére, ahol csak amúgy farkas módra szunyókált, s minden pár percben oda-odasandított a kölykökre, hogy megbizonyosodjék, ott vannak-e biztonságosan a mancsa ügyében. A család többi tagjához fűződő viszonya változatlanul bizonytalan maradt, de ami engem illet, számomra ettől kezdve és mindvégig a „jó öreg Albert bátyó” volt.

52

Tizedik fejezet Több hetes kutatómunka után sem kerültem azonban akár csak egy lépéssel is közelebb a központi kérdés megoldásához, hogy voltaképpen miből élnek a farkasok. Pedig hát ez volt a fő probléma, hisz egész expedíciómnak az adott értelmet, hogy megtaláljam a megbízóimat kielégítő választ.

A sarkvidéki Barren Lands területén nem él jelentősebb számban nagy testű növényevő állat, csak a rénszarvasok. S noha hajdan annyian voltak, mint a síkságon a bölények, a kiküldetésemet megelőző három-négy évtized folyamán katasztrofális mértékben megfogyatkoztak. A különféle állami kirendeltségek a vadászoktól, prémvadászoktól és prémkereskedőktől olyan értesüléseket nyertek, amelyek azt bizonyították, hogy a rénszarvasokat elsősorban a farkasok vérengzése sodorja a kipusztulás felé. Következésképpen az engem megbízó politikus-tudós társaság biztosra vehette, hogy a farkasok és rénszarvasok viszonyának kutatása a Barren Landsben cáfolhatatlan tanúságokat fog feltárni, melyeknek birtokában nyugodtan szidhatják majd a farkasokat, ahogyan szájukon kifér, s több mint elégséges ürügyük lesz általános irtóhadjáratot indítani ellenük. Igazán iparkodtam eleget tenni kötelességemnek, de bármily szorgosan kutattam olyan bizonyítékokat, amelyek elnyerték volna feletteseim tetszését, neadjisten, hogy találtam; volna egyet is. Sőt, még reményem se volt ilyesmire. Június vége felé már az utolsó rénszarvascsordák is elhagyták a Farkastanya-öböl környékét, s tovább folytatták két-háromszáz mérföldes vándorútjukat a Barren Lands északi vidékére, ahol a nyarat szándékozták eltölteni. Bármivel táplálkozzanak is farkasaim ezekben a hosszú hónapokban, bármivel etessék is éhes kölykeiket, rénszarvassal holtbiztos, hogy nem, mivel a rénszarvasok egy szálig eltűntek innen. De hát ha rénszarvassal nem, akkor mégis mivel? Tüzetesen meghánytam-vetettem minden elgondolható lehetőséget, de úgy látszott, nincs egyetlen elérhető élelemforrás sem, amely megfelelően kielégíthetné három kifejlett plusz négy kölyökfarkas étvágyát. Eltekintve jómagamtól (ez a gondolat többször is megfordult a fejemben) nemigen maradt állat a környéken, amelyet egy farkas alkalmatos zsákmánynak 53

ítélhetett volna. Akadt ugyan néhány sarkvidéki vadnyúl, de igen gyér számban, ráadásul ezek olyan fürge lábúak, hogy farkas aligha reménykedhet abban, hogy elcsíp egyet is közülük, hacsak nincs kivételes szerencséje. Igaz, hófajdok és más madarak elég nagy számban élnek itt, de hát ezek tudnak repülni, a farkasok meg nem annyira. A folyókban, tavakban is hemzseg a tavi pisztráng, a sarkvidéki pér, a törpe maréna, csakhogy a farkas nem vidra. Múltak a napok, s a rejtély nőttön nőtt. S hogy még kifürkészhetetlenebbé tegyék, a farkasok szemlátomást meglehetősen jó bőrben voltak; ráadásul, amivel szinte már az őrület szélére sodortak, a két kan minden áldott éjszaka elment vadászni, de reggel, amikor megérkeztek, úgy látszott, mintha semmit sem hoztak volna haza. Amennyire meg tudtam állapítani, az egész társaság levegő – víz diétán élt. Mind jobban gyötört értük az aggodalom, s ezért elbaktattam egyszer a kunyhóba, sütöttem nekik öt cipót, elcipeltem a Farkastanya-öbölbe, s leraktam egyik vadászösvényük mellé. Ajándékomat visszautasították. Sőt, leizélték. Bár meglehet, hogy felfedezőjük, Albert bátyó egyszerűen úgy vélte, hogy újfajta mezsgyeköveket helyeztem el, amelyeket szintén az egyezményhez híven kell kezelni.

Ekkortájt kezdett meggyűlni a bajom az egerekkel. A roppant kiterjedésű, puhára ázott, lapos talaj eszményi környezetét jelentett a kis rágcsálók számos fajtájának, amelyek most szívük szerint túrhattak, vackolódhattak el a szinte rendelésre készült tőzeg derékaljban. De ott alkalmasint más egyebet is műveltek, mégpedig nyilvánvalóan rettentő gyakorisággal, mert mire átléptünk júliusba, a környéken már csak úgy hemzsegtek a kis rágcsálók. Legnagyobb számban a lemmingek fajtája képviseltette magát, amely állítólagos öngyilkossági hajlamával szerzett az irodalomban hírnevet, pedig sokkal helytállóbb lenne, ha inkább hihetetlen szaporodási képességeit dicsőítenék. Mike kunyhóját olyan tömegben özönlöttek el a vörös hátú és mezei egerek; hogy már úgy látszott, hamarosan éhen veszek, hacsak nem sikerül megmentenem készleteimet étvágyuktól, ők bezzeg nem fitymálták a kenyeremet. Nem fitymálták le az ágyamat sem, sőt; amikor egy szép reggelen arra ébredtem, hogy egy mezei egér hálózsákom párnáján hozta világra tizenegy csupasz ivadékát, kapiskálni kezdtem, mint érezhette magát a Fáraó, amikor nézeteltérése támadt Izrael Istenével. Azt hiszem, pusztán azért tartott ilyen sokáig, míg magyarázatát leltem a farkasok ragyogó egészségi állapotának – hiszen közel-távol nem akadt 54

hírnevükhöz, testi ügyességükhöz méltó vad a környéken –, mert túlságosan beleragadtam tulajdon, döbbenetesen pontatlan farkaselképzeléseimbe. Az a gondolat, hogy a farkasok egeret is ehetnek, s mi több, családjukat szintén egéren tartják és hizlalják, homlokegyenest ellentmondott a mitikus farkasjellemnek, meg aztán túl nevetséges volt, semhogy elfogadható legyen. Márpedig ez adott választ a kérdésre, hogy mivel töltik meg farkasaim a spájzukat. Angeline vezetett rá. Egy késő délután, mialatt a kanok még békés pihenéssel készülődtek az éjjeli vadászatra, Angeline előbukkant az odúból, s addig bökdöste orrával Albert bátyót, míg az ásítozva nyújtózott egyet? és nagy nehezen feltápászkodott. Angeline ezután elkocogott az odú környékéről, egyenesen felém tartott a széles, füves zsombékoson át, Albertra bízván, hogy szórakoztassa a kölyköket, ahogy tudja. Ez még nem jelentett különösebb újdonságot. Többször láttam marj hogy rásózza Albertra (sőt, nagy ritkán George-ra is) az óvónéni szerepét, míg ő leszalad egy kortyra az öbölhöz, vagy – mint tévesen gondoltam – egy kis séta erejéig megmozgatja a lábát. Ilyenkor rendszerint az öbölnek arra a pontjára bandukolt, amely legtávolabb esett sátramtól, s ahol egy jókora kavicsdomb el is takarta szemem elől; ám ezúttal befordult az én utcámba, teljes életnagyságban, én meg lázasan igazgattam a távcsövet, hogy végre szemügyre vegyem. Egyenesen a köves partszegélyre ment, marjig betapicskolt a jeges vízbe, és hosszan ivott. Eközben az öböl nyelve körül egy kis csapat kerceréce röpködött, és alig száz méterre Angeline-tól ereszkedett a vízre. Angeline felemelte fejét, s egy percig tűnődve nézte őket, majd kievickélt a partra, ahol olyasmit művelt, mintha hirtelenjében elment volna a jó dolga. Csaholva, mint egy kölyökkutya, kergetni kezdte tulajdon farkát; pergettforgott a kövek között, hátára hemperedett, vadul kapálózott mind a négy lábával, egyszóval úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. Gyorsan visszairányítottam a távcsövet oda, ahol Albert üldögélt a hancúrozó kölykök között, mert tudni akartam, figyeli-e ő is a megkergült némbert, és ha igen, mit szól hozzá. Hát látni nagyon jól látta, sőt, eleven érdeklődéssel, ám a riadalom legcsekélyebb jele nélkül figyelte. Angeline eközben szinte őrjöngeni látszott, vadul szökellt a levegőbe, kapkodott a semmi után, és metsző hangon sivított. Félelmetesen bámulatos látványt nyújtott, s észrevettem, hogy nem csupán Albert meg én meredünk rá lenyűgözve. A récéket szinte hipnotizálta a kíváncsiság. Annyira izgatta 55

őket ez a fura jelenség a parton, hogy egy kicsit közelebb úsztak szemügyre venni. Egyre közelebb és közelebb kerültek, kinyújtott nyakkal, hitetlenkedő fecserészés közepette. És minél közelebb értek, annál eszelősebben viselkedett Angeline. Amikor a vezérruca már csak alig öt méterre volt a parttól, Angeline hatalmas lendülettel feléje vetődött. Iszonyú csobbanás hallatszott, pánik hajtotta szárnyak csapkodása, a récék egytől egyig fel-, és tovarebbentek. Angeline mindössze néhány centiméterrel hibázta el vacsoráját. Az esemény végre felnyitotta szememet, hiszen olyan találékonyságról árulkodott az élelem megszerzése terén, amilyet nemhogy egy közönséges farkasról, még emberről is nehezen tételeztem volna fel. Amellett Angeline csakhamar bebizonyította, hogy a rucabűvölés csak afféle mellékfoglalkozása. Miután néhány erőteljes rázkodással megszárítkozott, amitől hirtelen vízcseppek kék fátyla burkolta be, visszaporoszkált a füves völgyteknőbe. De ezúttal teljesen másként mozgott, mint amikor az öböl felé menőben keresztülballagott rajta. Amúgy is nyúlánk alkatú volt, de most annyira kihúzta magát, hogy a szó szoros értelmében szinte lábujjhegyen tipegett, a nyakát kinyújtotta, mint egy teve, s ettől centimétereket nőtt. Végtelenül lassan lopakodott a völgy szélárnyékában, az volt a benyomásom, hogy figyelő fülét a leggyengébb nesz sem kerüli el, és jól láttam: orrát összeráncolja, mintha a röpkénél röpkébb szél hordta szagokat is fel akarná fogni. Hirtelen előrevetődött. Hátsó lábával kirúgott, mint a ló, ha le akarja dobni lovasát, majd erőteljesen visszazökkent, s két mellső lábát feszesen előre nyújtotta. Fejét gyorsan leszegte, valamit bekapott, lenyelte, aztán folytatta sajátos, pipiskedő balettjét a völgyön át. Tíz perc leforgása alatt hatszor ismételte meg ezt a nyújtott lábú vetődést, hatszor kapott be valamit – anélkül, hogy láthattam volna, mi az, amit lenyel. Hetedszerre elhibázta a célt, megperdült, és dühödten odakapott fogával egy fűgubanchoz. Ezúttal, amikor felemelte fejét, világosan láttam szájában egy rúgkapáló egér farkát és hátsó fertályát. Egy harapás, és az is eltűnt. Jóllehet roppantul mulattatott a látvány, hogy a földrész egyik legfélelmetesebb ragadozója egerekre vadászik, valójában nem tudtam igazán komolyan venni. Azt hittem, Angeline csak szórakozik, hogy úgy mondjam „nassol”. De amikor már vagy huszonhárom egeret befalt, elgondolkodtam. Az egér kicsike ugyan, de huszonhárom darab már egészen tisztes lakoma, még egy farkasnak is. Mindazonáltal csak jóval később esett le végre a húszfilléres, s voltam 56

képes rávenni magam, hogy beletörődjem a nyilvánvalóba. A Farkastanyaöböl farkasai, sőt végső soron a Barren Lands területén minden farkas, amely a rénszarvasok nyári legelőitől távol neveli családját, nagyrészt, ha ugyan nem egészében – egéren él.

Csupán egyetlen pont maradt továbbra is homályos, mégpedig, hogy hogyan szállítják el az egérzsákmányt (amely egy teljes éjszaka folyamán feltehetőleg bámulatos példányszámra rúg) az odúkba, a kölykökhöz. Ezt a problémát nem is sikerült megoldanom, míg össze nem ismerkedtem Mike rokonaival. Egyikük, egy Utek nevű, nagyon kedves fiú, akivel később szoros barátságot kötöttem (s aki elsőrangú, bár nem szakképzett természettudós volt), adott magyarázatot a rejtélyre. Minthogy a farkasok külső úton nem képesek hazafuvarozni az egereket, a legkézenfekvőbb megoldást választják: a hasukban szállítják őket. Igaz, észrevettem már, hogy mihelyt hazatérnek a vadászatból, George is, Albert is, nyílegyenesen az odúhoz tartanak, és bebújnak. De akkor még nem is gyanítottam, hogy odabenn kiokádják a napi fejadagot, immár részben megemésztett állapotban. Később, a nyár folyamán, amikor a kölykök elhagyták már a holtmederbeli odút, többször is láttam, amint a felnőtt farkasok elébük okádják az ennivalót. De ha nem tudtam volna, mit művelnek, valószínűleg tévesen értelmezem cselekedetüket, és máig is azon kotlanék, hogyan szállítják haza zsákmányukat. Felfedezésem, miszerint a farkasok étrendjében fő fogás az egér, érdeklődést ébresztett bennem maguk az egerek iránt. Azonmód hozzáláttam az egérkutatáshoz. Előkészítő műveletként kihelyeztem vagy százötven egérfogót a közeli zsombékosba, azzal a rendeltetéssel, hogy jellemző statisztikai adatokat nyerjek az egérnépesség nemét, korát, számát és fajtáját illetően. A sátramhoz közel eső zsombékos területet azon meggondolás alapján választottam ki, hogy egyrészt tipikus farkas-vadászterület, másrészt, mivel kéznél van, gyakran ellenőrizhetem a csapdákat. A választás elhibázottnak bizonyult. Csapdahálózatom elhelyezésének második napján George arra tévedt. Láttam, hogy jön, de nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Miután eddig aggályosán tiszteletben tartottak egyezményes határjelzéseinket, most sem kívánkoztam kilépni tartományomból, hogy megpróbáljam eltéríteni útjából. Másrészt viszont sejtelmem sem volt, hogyan fog reagálni, ha észreveszi, 57

hogy vadorzó lettem birtokán. Amikor a zsombékos szélére ért, egy ideig szimatolt, aztán gyanakvó pillantást vetett felém. Nyilvánvalóan rájött, hogy határsértést követtem el, de még nem értette, miért. Mintha nem is szándékozott volna vadászni, sétálni kezdett a sűrű fűben a zsombékos szélén, és legnagyobb rémületemre észrevettem, hogy egyenesen egy tíz darabból álló csapdacsoport felé tart, amelyet egy lemmingkolónia vackának szomszédságában helyeztem el. Hirtelen támadó előérzetemben szinte tudtam, mi fog történni, ezért gondolkozás nélkül talpra ugrottam, és torkom szakadtából felordítottam. George! Az Istenért, ÁLLJ MEG! Már késő volt. Üvöltésem megriasztotta, és futni kezdett. Tíz lépést tett meg vízszintesen, aztán egy láthatatlan létrán mászni kezdett az ég felé. Amikor – valamivel később – kimerészkedtem helyszíni ellenőrzésre, megállapítottam, hogy a tíz csapdából hatot törölt. Komolyan nem sérthették meg persze, de hogy minden lábát egyszerre harapja valami ismeretlen ellenség, feltétlenül jókora megrázkódtatást és gyötrelmet okozott neki. Mióta csak ismertem, most történt meg először, hogy George elveszítette méltóságát. Nyüszítve, mint a kutya, amelynek odacsípte farkát az ajtó, száguldott hazafelé, s mentében, akár a konfettit, szórta az egérfogókat. Módfölött bántott az incidens. Könnyen okozhatott volna komoly törést kapcsolatunkban. De hogy mégsem így történt, pusztán annak tulajdoníthatom, hogy George a maga roppant jól fejlett humorérzékével úgy fogta fel, mint afféle otrombán nyers tréfát – már amilyet egy embertől várni lehet.

58

Tizenegyedik fejezet A felismeréssel, miszerint a farkasok nyári kosztja elsősorban egerekből áll, még korántsem fejeződtek be az élelmezéstudomány terén végzett kutatásaim. Tudtam, hogy az egér-farkas viszonylat nyilvánosságra hozása valósággal forradalom lesz a tudomány szempontjából, és minden bizonnyal gyanakvás, vagy éppenséggel gúnyolódás fogadja majd, hacsak olyan alaposan alá nem támasztom közlésemet, hogy a kétség árnyéka se férhessen érvényességéhez. Két főbenjáró dolgot mindenesetre sikerült már megállapítanom: 1. A farkasok egeret fognak és esznek. 2. A kisrágcsálók létszáma elegendő a farkastömegek eltartásához. Állításom bizonyításához azonban még egy harmadik fontos kérdést is tisztáznom kellett. Ez pedig az egerek tápértékére vonatkozott. Feltétlenül ki kellett mutatnom, hogy a kisrágcsálókon alapuló táplálkozás kielégítő lehet egy nagyragadozó jó kondíciójának megőrzésére. De rájöttem arra is, hogy a bizonyítás nem lesz játszi feladat. Hiszen csak ellenőrzött kísérlet jöhetett számításba, s miután a farkasokon nemigen állt módomban elvégezni a szükséges vizsgálatokat, fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha Mike ott lett volna még a közelemben, egyszerűen kölcsönveszem két eszkimó kutyáját, az egyiket csak egéren a másikat rénszarvashúson tartom (már amennyiben hozzájutok ilyesmihez), s a két kutyán későbbi időpontban elvégzett, azonos vizsgálatok alapján megszerezhetem az egérfarkas koncepció helytállósága mellett, illetve ellen szóló bizonyítékokat. Csakhogy Mike odébbállt, én pedig nem tudtam, mikor jön vissza. Napokig rágódtam a dolgon, aztán egy reggel, mialatt éppen néhány lemminget és mezei egeret preparáltam, megszállt az ihlet. Ámbár az ember nem kizárólagosan húsevő, nem láttam józan okát, hogy miért ne használhatnám fel tulajdon magamat kísérleti alanynak. Igaz ugyan, hogy egy szál egyedül vagyok, de az ebből eredő nehézségek elháríthatok, ha a kísérleteket két menetben végzem el: az egyik időszakban egérdiétán élek, a másik, azonos tartamú szakaszban pedig konzervhúst meg friss halat eszem. A periódusok befejeztével egy sorozat fiziológiai vizsgálatot hajtok végre magamon, végezetül összevetem az így nyert eredményeket. S habár a farkasokat illetően nem vonhatok le abszolút értékű következtetéseket, mégis nyilvánvaló: ha az én anyagcsere-működésemet nem károsítja az egérfogyasztás, az legalábbis jelzi, hogy a farkasok szintén normálisan megélhetnek ugyanezen a táplálékon. 59

Minthogy nem volt sok ráérő időm, hogy azonmód megkezdem a kísérletet. Megtisztogattam a vödörre való apró testet, amely még a reggeli nyúzásból maradt, aztán fazékba raktam, és feltettem a petróleumfőzőre. Amikor a víz felforrt, a fazékból módfelett finom és orrcsiklandó illatok kezdtek terjengem, úgy, hogy mire a gulyás elkészült, farkasétvágyam támadt. A kisemlősök elfogyasztása – apró csontjaik miatt – eleinte néminemű problémát okozott, de aztán felfedeztem, hogy ezeket meg lehet rágni, és utána már minden nehézség nélkül lenyelhetők. Az egérhús íze – bár ez merőben szubjektív tényező, s a kísérlet szempontjából a legkevésbé sem lényeges – kellemes volt, de kissé jellegtelen. A kísérlet előrehaladtával ez a jellegtelenség az unalmasságig fokozódott, következésképpen étvágycsökkenéshez vezetett, ezért kénytelen voltam változatosabbá tenni az elkészítés módozatait. Számos saját ihletésű receptem között is a legkiemelkedőbben ízletes a „Mártott egér” volt, s ha netán valamelyik érdeklődő olvasóm személyesen óhajtaná kiaknázni ezt a kiváló, de mind ez idáig sajnálatosan mellőzött állatifehérje-forrást, itt közlöm a leírást teljes egészében. Souris à la Créme Hozzávalók: egy tucat hízott egér, só, bors, egy pohár liszt, fokhagyma, egy darab sózott szárított disznóhús (meg kell tán jegyeznem, hogy szárított disznóhúst rendes körülmények között csak a sarkvidéken lehet beszerezni, de egy darab közönséges sózott karajjal is pótolható), etilalkohol. Nyúzzuk meg, és belezzük ki az egereket, de fejüket ne távolítsuk el; mossuk meg, helyezzük egy fazékba, és ontsuk le annyi alkohollal, hogy ellepje. Hagyjuk ebben a pácban körülbelül két óra hosszat. A szárított disznó-húst ezalatt vágjuk apró kockákra, és lassú tűzön süssük addig, míg zsírjának nagy része ki nem olvad. Ekkor vegyük ki a pácból az egereket, forgassuk meg sóval és borssal kevert lisztben, tegyük a serpenyőbe, és süssük körülbelül öt percig (vigyázzunk, hogy a serpenyő ne forrósodjék át túlságosan, mert különben a gyenge hús kiszárad, kemény és rágós lesz). Most tegyünk a zsírhoz egy pohár alkoholt és hat-nyolc fokhagymagerezdet. Fedjük be a serpenyőt, és lassú tűzön körülbelül tizenöt percig pároljuk a húst. A mártást bármilyen szabványrecept szerint megcsinálhatjuk. Ha elkészült, ontsuk rá a húsra, fedjük be az edényt, tíz percig tartsuk melegen, 60

majd tálaljuk.

Az egérdiéta első hetében úgy éreztem, hogy erőm teljében vagyok, és nem mutatkozik rajtam semmilyen kellemetlen tünet. De lassanként borzasztóan ráéheztem a zsírféleségekre. Ez ébresztett rá, hogy kísérletem eddigi része jóformán érvénytelennek tekinthető egy figyelmetlenség miatt ráadásul olyan figyelmetlenség miatt, amely egy csöppet sem válik tudományos képzettségem dicsőségére. A farkasok ugyanis – és erre emlékeznem illett volna – mindenestül megeszik az egeret; a boncolások során pedig bebizonyult, hogy a kisrágcsálók zsírjának legnagyobb része nem annyira a hámréteg alatt vagy az izomszövetekben halmozódik fel, mint inkább a bélfodrokra tapadva a hasüregben. Megbocsáthatatlan tévedést követtem el – siettem is azonnal helyrehozni. Ettől kezdve a kísérleti periódus végéig én is egészben ettem meg az egereket, kivéve természetesen a szőrüket, és megállapítottam, hogy zsiradékhiányom jelentékenyen csökkent.

Egérdiétám befejező szakaszában történt, hogy Mike visszatért kunyhójába. Magával hozta unokatestvérét is, egy Utek nevű fiatal eszkimót, akivel később szoros barátságot kötöttem, s aki felbecsülhetetlen segítségnek bizonyult kutatómunkámban. Első találkozásunk alkalmával azonban legalább olyan tartózkodónak és nehezen megközelíthetőnek találtam, amilyen annak idején Mike volt és maradt lényegében azóta is. Éppen a kunyhó felé tartottam némi készletpótlásért, és amint észrevettem, hogy a kéményből füst száll fel, igencsak felderültem, mert őszintén bevallom, megesett olykor, hogy örültem volna egy kis emberi társaságnak. Amikor beléptem a kunyhóba, Mike szarvashúst sütött, teli serpenyővel, Utek meg nézte. Olyan szerencséjük volt, hogy hatvan mérföldre észak felé sikerült elejteniök egy elbitangolt állatot. Néhány percig feszélyezetten hallgattunk, miközben Mike iparkodott úgy tenni, mintha észre sem venné jelenlétemet, én azonban elhatároztam, hogy megtöröm a jeget, és bemutatkoztam Uteknak, aki válaszul átoldalgott az asztal túlsó végére, és a lehető legtávolabbra húzódott tőlem. Aztán leültek ebédelni, s Mike végül engem is megkínált egy tányér sült hússal. Meg is ettem volna szíves örömest, de hát kísérletem még folyamatban volt, s így, miután megmagyaráztam az okát Mike-nak, vissza kellett 61

utasítanom. Mentegetőzésemet eszkimó őseinek kifürkészhetetlen némaságával fogadta, de magyarázkodásomat nyilvánvalóan tolmácsolta Uteknak, aki bármit gondolt is a dologról, meg rólam, jellegzetesen eszkimó módon reagált. Késő este, amikor visszaindultam megfigyelősátramhoz, Utek a kunyhó előtt utamat állta. Félénk, de kedves mosollyal átnyújtott egy szarvasbőrbe göngyölt kis csomagot. Kegyeskedtem kibontani az inakból készített madzagot, és megtekintettem a csomag tartalmát, öt picike kék tojás volt benne, amelyek kétségtelenül valamelyik rigófajtától származtak, bár határozottan azonosítani nem tudtam őket. Hálásan megköszöntem az ajándékot, de mivel sejtelmem sem volt az értelméről, visszamentem a kunyhóba, hogy Mike-tól megérdeklődjem. – Eszkimók gondolják, ha ember eszik egeret, tagjai kicsik lesznek, mint egér – magyarázta Mike kelletlenül. – De ha ember eszik tojást, minden rendben van. Utek fél magáért. Mivel a magam részéről – megfelelő bizonyítékok hiányában – nem tudhattam, hogy az állítás merőben babonaság-e vagy sem, úgy véltem, egy kis óvatosság semmiképpen sem árthat. Azzal a meggondolással, hogy a tojások (amelyek együttesen sem nyomtak három dekánál többet) nem befolyásolhatják egérkísérletem érvényességét, nyomban serpenyőbe is ütöttem mindet, és rántottat készítettem belőle. Ekkortájt már jócskán benne jártunk a költési időszakban, s ennek megfelelő állapotban voltak a tojások is, én azonban megettem az egész rántottát, s mivel Utek élénken figyelt, megjátszottam, hogy rendkívül ízletes. Az eszkimó széles és most már mosolygós arcáról csak úgy sugárzott a gyönyörűség meg a megkönnyebbülés – bizonyára szentül meg volt győződve, hogy száz halálnál is szörnyűbb sorstól sikerült engem megmentenie.

Mike-kal soha nem tudtam megértetni tudományos munkám fontosságát és lényegét, Uteknál azonban ez nem ütközött nehézségekbe. Vagy inkább tán úgy fogalmaznám meg, hogy bár a lényegét nem egészen értette, fontosságát illetően első pillanattól kezdve osztotta meggyőződésemet. Jóval később értesültem, hogy Utek a maga törzsében afféle alsámán, vagyis varázslónövendék; ő pedig a Mike-tól hallottak, valamint a saját szemével látottak alapján úgy vélte, hogy én alighanem szintén sámán vagyok; bár valamelyest szokatlan változatban. Az ő szempontjából ez az elképzelés kielégítő magyarázatot jelentett egyébként teljesen megmagyarázhatatlan cselekedeteim nagy részére, sőt az is lehetséges – ámbár haboznék ilyen 62

önző indítékokat tulajdonítani Uteknak –, hogy azt remélte, ha társul velem, gyarapíthatja tudását hivatásának titkos gyakorlatában. Utek mindenesetre elhatározta, hogy csatlakozik hozzám, és már másnap meg is jelent a farkasfigyelő sátorban, sőt, hálóneműjét is magával hozta, mint aki hosszabb látogatásra készül. Félelmem, hogy jelenléte csak nyűg és teher lesz, nagyon hamar elpárolgott. Utek már Mike-tól megtanult néhány – szót angolul, és felfogóképessége olyan kitűnő volt, hogy szinte azonnal sikerült megteremtenünk bizonyos alapfokú érintkezési formát. Egy csöppet sem látszott meglepettnek, amikor megértette, hogy időmet a farkasok tanulmányozásának szentelem. Sőt, tudtomra adta, hogy farkasügyben jómaga is erősen érdekelt, márcsak azért is, mert személyes toteme, illetőleg jó szelleme éppen Amarok, a Farkasisten. Utek iszonyúan jó segítőtársnak bizonyult. Nyoma sem volt benne azoknak a téves elképzeléseknek a farkasokról, amelyeknek tömege alkotja a mi társadalmunkban elfogadott szabálygyűjteményt. Olyan közel állt az állatokhoz, hogy valósággal rokonainak tekintette őket. Később, amikor már elsajátítottam valamicskét nyelvéből, ő pedig bővítette tudását az enyémben, elmesélte nekem, hogy körülbelül ötéves korában édesapja, a nagy tekintélyű sámán elvitte egy farkasodúhoz, huszonnégy órára otthagyta, ő pedig ezalatt összebarátkozott a farkaskölykökkel, úgy játszott velük, mintha közülük való lett volna, s a felnőtt farkasok, jóllehet megszaglászták, a legcsekélyebb mértékben sem bántották. Nem lett volna tudóshoz méltó, ha kiegészítő bizonyítékok nélkül elfogadom mindazt, amit Utek a farkasokról mesélt, de meg kell állapítanom, hogy valahányszor hozzájuthattam ilyen bizonyítékokhoz, mindig őt igazolták.

63

Tizenkettedik fejezet Az a tény, hogy Utek kedvezően fogadott, jó irányban befolyásolta Mike magatartását is. Habár továbbra is élt benne a mélyen gyökerező gyanú, miszerint nincs minden rendben nálam, s ha nem ügyelnek rám eléggé, közveszélyesnek bizonyulhatok, mégis feloldódott, már amennyire hallgatag természete engedte, s igyekezett együttműködni velünk. Nagy jótétemény volt ez számomra, mert igénybe vehettem mint tolmácsot Utek és közöttem. Utek nagymértékben gyarapította ismereteimet a farkasok táplálkozási szokásainak terén. Részben megerősítette, amit már felfedeztem, vagyis, hogy milyen szerepet töltenek be az egerek a farkasok étrendjében, részben elmondta, hogy a farkasok tömérdek ürgét is esznek, sőt, ezeket néha mintha a rénszarvasokkal szemben is előnyben részesítenék. Ürgék igen nagy számban élnek szinte az egész sarkvidéken, bár az is igaz, hogy a Farkastanya-öböl valamivel délebbre esik területeiktől. Szoros rokonságban állnak a nyugati síkságon honos pockokkal, de azoktól eltérően vajmi csekély az önfenntartási ösztönük. Következésképpen könnyű prédát jelentenek a farkasoknak és a rókáknak. Nyáron, amikor jóltápláltak, egy kilónál is súlyosabbra híznak, s ilyenkor egy farkas nemegyszer egész lakomára valót ejthet el úgy, hogy csak töredékét használja fel annak az energiamennyiségnek, amibe a rénszarvasvadászat kerül. Én azt hittem, hogy a halak aligha jutnak számottevő szerephez a farkasok asztalán, de Utek közölte, hogy ebben is tévedek. Elmondta, hogy nemegyszer figyelte meg, amint a farkasok jeges-tengeri csukára halásztak. A tavaszi ívás idején ezek a hatalmas halak, amelyek olykor húsz kilónál is többet nyomnak, beözönlenek a tóparti ingoványok keskeny csatornáiba. A farkas, amikor elszánja magát üldözésükre, kiválaszt egyet a szélesebb csatornák közül, beleugrik, és elindul ár ellenében, közben erőteljesen pacskolja a vizet, s ily módon mind keskenyebb, mind sekélyebb kanálisokba hajszolja a csukát. A hal végül ráeszmél a veszélyre, és megfordul, hogy átvetődjék a nyílt vízbe, csakhogy a farkas elállja az utat, és hatalmas állkapcsának egyetlen villámgyors csattintása elegendő, hogy a legvaskosabb csuka gerincét is szétroppantsa. Utek elmondta, hogy egyszer megfigyelt egy farkast, amelyik nem egészen egy óra leforgása alatt hét jókora csukát kapott el. Elmondta Utek azt is, hogy a farkasok nyúlhalat is fognak, mikor ezek a lomha jószágok ívási vándorútjukat végzik a tundra folyóiban; de ezekkel szemben más technikát alkalmaznak – a folyó sekély szakaszán egy sziklára 64

kuporodnak, és hirtelen kiragadják a vízből a tovahaladó nyúlhalat –, ami rendkívül emlékeztet a lazacra halászó medve módszeréré. A farkasok másik, bár jelentéktelenebb élelemforrása a sarkvidéki pókhal: ez az aprócska fajta a sekély vízben a kövek alatt szokott meglapulni. A farkasok úgy csípik el őket, hogy a víz szélén végighaladva mancsukkal vagy orrukkal megforgatják a köveket, és bekapják a napvilágra kerülő pókhalakat, mielőtt azok elmenekülhetnének. Később, a nyár folyamán lehetőségem nyílt ellenőrizni Utek állítását a pókhalfogást illetően, amikor megfigyeltem Albert bátyót, amint épp ezzel töltötte a délután egy részét. Balszerencsémre soha nem sikerült csukát halászó farkast látnom; de miután Utektól értesültem, hogyan csinálják, magam is megpróbálkoztam a dologgal, mégpedig elég eredményesen. Egyszerűen leutánoztam az ismertetett eljárást, minden részletében, mindössze annyi eltéréssel, hogy fogaim helyett egy rövid szigonnyal adtam meg a kegyelemdöfést. A farkasok jellemének már ez a néhány apróbb részlete is lenyűgözött engem, de Utek akkor nyitotta fel amúgy istenigazából a szememet, amikor szóba került közöttünk a rénszarvas szerepe a farkas életében. A farkas és a rénszarvas olyan szoros kapcsolatban áll egymással, jelentette ki ugyanis, hogy a kettő voltaképpen egyetlen egység. Kijelentésének értelmét egy történettel illusztrálta, amely kissé úgy hangzott, mintha az (testamentumból eredne; de Mike állítása szerint azoknak a belvidéki eszkimóknak félig-meddig vallási néphagyományához tartozik, akik – jaj halhatatlan lelkűknek – máig is boldog pogányságban élnek. Íme Utek meséje, szavakba öntve.

„Kezdetben volt az Asszony és a Férfi, és kívülük senki és semmi sem járkált, úszkált, röpködött a világon, mígnem egy napon az Asszony mély vermet ásott a földbe, és halászni kezdett bernié. Sorban egymás után kihúzogatta az összes állatokat, és a legutolsó, amit kihúzott a veremből, a rénszarvas volt. Ekkor Kaila, az Ég Istene elmondta az Asszonynak, hogy a legislegnagyobb ajándék mindenek között a rénszarvas, mert a rénszarvas lesz az ember tápláléka. Ekkor az Asszony szabadon bocsátotta a rénszarvast, és megparancsolta neki, hogy menjen ki a földekre és sokasodjék, és a rénszarvas engedelmeskedett az Asszony szavának, és nemsokára telistele volt a föld rénszarvassal, így azután az Asszony fiai szerencsével vadásztak, volt mit enniök, volt mibe öltözniök, volt jó bőrsátruk, amiben lakhattak, és mindez a 65

rénszarvasból. Ámde az Asszony fiai csupán a nagy, kövér rénszarvasokra vadásztak, a gyengéjét, az apraját, a betegjét nem szerették elejteni, mert azok ennivalónak nem voltak jók, meg a bőrük sem volt elég alkalmatos. És így, idő múltával az történt, hogy több gyenge és beteg rénszarvas volt, mint ahány erős és kövér, és amikor a fiúk látták ezt, megrémültek, és elpanaszolták az Asszonynak. Ekkor az Asszony varázslatba fogott, Kailához fordult, és azt mondotta neki: »Nem jó a te munkád, mert lám, a rénszarvasok gyengék lettek, meg betegek, és ha mi eszünk belőlük, bizony mi is gyengék, meg betegek leszünk.« Kaila hallotta ezt, és így szólt az Asszonyhoz: »Az én munkám jó munka. Szólok majd Amaroknak (a Farkasistennek), ő pedig szól gyermekeinek, hogy egyék meg a beteg, a gyenge, az apró rénszarvasokat, és akkor a föld megmarad a kövér meg erős rénszarvasoknak.« És így is történt, és emiatt egy a farkas meg a rénszarvas – mert a rénszarvas táplálja a farkast, de a farkas tartja meg jó erőben a rénszarvasokat.”

Kissé elképedtem a történet hallatán, utóvégre igazán nem készültem fel arra, hogy egy műveletlen, képzetlen eszkimó adjon nekem leckét, sőt, hogy példabeszéddel illusztrálja a legrátermettebbek fennmaradásának, vagyis a természetes kiválasztódás következményének elméletét. Mindazonáltal maradt bennem némi kétely a farkasok és rénszarvasok felhőtlen kapcsolatát illetően, amelynek fennállását Utek eleve természetesnek tekintette. Hisz bármennyire megingott már a hitem a farkasokra vonatkozó tudományosan alátámasztott megállapítások egész seregében, azt azért mégiscsak nehezen tudtam elhinni, hogy ezek a korlátlan hatalmú, intelligens állatok a rénszarvascsordák sérült és gyenge példányainak elejtésére szorítkoznának, mikor minden bizonnyal kiválaszthatnák a legzamatosabbakat, a legzsírosabbakat is. Ráadásul volt egy fegyverem, amellyel – mint képzeltem összezúzhatom Utek tézisét. – Kérdezd csak meg tőle – mondtam Mike-nak –, hogy lehet az, hogy annyi hatalmas és szemlátomást egészséges rénszarvas csontváza hevert a kunyhó körül, meg a tundrán mérföldekre észak felé. – Nem kell tőle kérdezni – válaszolt Mike megejtő őszinteséggel. – Azokat én lőttem meg. Nekem tizennégy kutyát kell etetni, ahhoz hetente 66

kéthárom rénszarvasra is szükség van. Meg nekem is kell enni. Így hát egész csomó szarvast kell lőni szerteszét a vadászterületemen. Aztán minden ilyen szarvas közelében kihelyezek három-négy csapdát, és mind tele lesz rókával, mikor rá akarnak menni a húsra. Mert én nem lövök ám nyiszlett rénszarvasokat. Én csak a jó nagy kövérekre pályázom. Döbbenten meredtem rá. – És mit gondolsz, hozzávetőleg hányat lősz meg évente? – kérdeztem. Mike öntelten vigyorgott. – Hát, fene biztos kezem van. Úgy két-háromszázat, talán még többet is. Amikor félig-meddig magamhoz tértem, megkérdeztem tőle, hogy vajon ez általános gyakorlat-e trapper körökben. – A trappernak ez a dolga – jelentette ki Mike. – Végig az úton le, dél felé, ahová a rénszarvas telelni megy, minden trappernak, akár indián, akár fehér, egész csomó szarvast kell meglőni, különben üresek maradnak a csapdák. Persze, nincs mindig olyan szerencse, hogy elég rénszarvast szerezzenek, akkor a kutyákat hallal etetik. De a kutyák nem tudnak jól dolgozni, ha csak halat esznek – gyengék lesznek meg betegek, és rosszul húznak. A rénszarvas jobb. Miután Ottawában áttanulmányoztam az irattárat, tudtam, hogy a keewatini rénszarvascsordák téli legelői Saskatchewan, Manitoba és Dél-Keewatin bizonyos részét foglalják magukba, s ezen a területen mintegy ezernyolcszáz trapper él. Azt is tudtam, hogy a trapperek körében Ottawa átfogó közvéleménykutatást végeztetett a szőrmekereskedelmi társaságok ügynökei révén, akik olyan információkat igyekeztek gyűjteni, amelyeknek segítségével magyarázatot lehetne találni a keewatini rénszarvascsordák létszámának zuhanásszerű csökkenésére. Olvastam a közvéleménykutatás eredményeit is. A prémvadászok és a prémkereskedők egy emberként tagadták, hogy egy, de legfeljebb két rénszarvasnál többet ejtenének el évenként, továbbá egy emberként állították, hogy a farkasok ezrével mészárolják a szarvasokat. Noha a matematika soha nem volt erős oldalam, megpróbáltam valamiféle számvetést készíteni a frissen kapott adatok alapján. Minthogy természettől fogva konzervatív fickó vagyok, megfeleztem a trapperek számát, és megfeleztem Mike évi rénszarvaszsákmányának összegét is, mielőtt a kettőt összeszoroztam volna. De szorozhattam oda-vissza, ki tudja, hányszor, ugyanaz a fantasztikus szám jött ki végeredményként: ezen a területen a prémvadászok minden áldott esztendőben 112 000 állatot pusztítanak el. Rögtön ráeszméltem azonban arra is, hogy ezt a végeredményt nemigen használhatom fel jelentésemben – hacsak nem kívánom, hogy kiküldjenek a 67

Galápagos-szigetekre, ahol tíz évig tanulmányozhatom a teknősbékák páncéljának rajzolatát. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy amit Mike és Utek elmondtak nekem, főként csak másodkézből vett értesülés, afféle mendemonda volt, engem pedig nem azért alkalmaztak, hogy ilyesmit gyűjtsek, így hát ezeket a zavaró kinyilatkoztatásokat elszántan kivertem a fejemből, és visszatértem az igazság keresésének göröngyösebb útjaira.

68

Tizenharmadik fejezet Mint természettudós, Utek tömérdek páratlan erénnyel rendelkezett, nem utolsósorban azzal, hogy szemlátomást kiválóan értette a farkasok nyelvét. Még mielőtt Utekkal találkoztam volna, észrevettem, hogy George, Angeline és Albert bátyó hangjelzései mennyiségben és változatosságban toronymagasan felülmúlják az általam ismert állatok bármelyikének hasonló, képességeit, kivéve persze az emberét. Jegyzetfüzetemben a következő hangkategóriákat soroltam fel: üvöltés, vonítás, nyüszítés, vinnyogás, morgás, hörrenés, csaholás, ugatás. Felismertem, hogy minden egyes kategórián belül számtalan a variáció, de ezeket képtelen voltam megfelelően leírni. Azt is tudtam, hogy a kutyafélék általában meghallanak, sőt, feltehetőleg képezni tudnak az ember regiszterének terjedelménél mélyebb és magasabb hangokat is, példa erre az üzletekben kapható, úgynevezett „hangtalan” kutyasíp. Tudtam továbbá azt is, hogy farkascsaládom minden egyes tagja nyilvánvalóan értelmes módon reagál más farkasok különböző hangjaira – csakhogy nem volt semmi konkrét bizonyítékom, hogy ezek a hangok bármivel is többet jelentenének egyszerű jeladásoknál. Igazi oktatásban a farkaslingvisztika terén csak Utek érkezése után néhány nappal kezdtem részesülni. Több órán át figyeltük kettesben a farkasodút anélkül, hogy valami érdemlegeset láttunk volna. Szellő se rezdült, következésképpen a legyek dúlása valóságos dögvész arányait öltötte, mely elől Angeline meg a kölykök bemenekültek az odúba, míg a két hím a délelőttbe nyúló vadászattól elcsigázva a közelben szundikált. Jómagam is elpilledtem és elálmosodtam, amikor Utek hirtelen füléhez kapta kezét, és feszülten hallgatózni kezdett. Én bizony egy mukkot sem hallottam, és el sem tudtam képzelni, mi keltette fel a figyelmét, míg meg nem szólalt. – Figyelj, beszélgetnek a farkasok! – és a tőlünk öt mérföldre északra fekvő domblánc felé mutatott. (Ismeretségünk két esztendeje alatt Utek angol tudása tekintélyes mértékben megnőtt, és magam is egész jól megtanultam eszkimóul, így minden nehézség nélkül társalogtunk. Ezért első beszélgetéseinket, amelyek még meglehetősen bonyolultak voltak, ezúttal valamivel érthetőbb formában tolmácsolom az olvasónak.) Füleltem, füleltem, de ha valóban farkas rendezett azokról a dombokról rádióadást, nem az én hullámhosszomon. Nem hallottam én az égvilágon semmit, kivéve a moszkitók baljós zümmögését, de a holtmeder gerincén 69

békésen szunyókáló George egyszerre felült, fülét előrecsapta, és hosszú orrát észak felé fordította. Egy-két perc múlva hátravetette fejét és felüvöltött, hosszú, trillázó üvöltéssel, amely egészen mélyen kezdődött, s az én fülemmel még érzékelhető legmagasabb hangokon fejeződött be. Utek a karomba markolt, és végtelen gyönyörrel elvigyorodott. – Rénszarvasok jönnek, a farkasok mondják! A lényegét megértettem a dolognak, de annál többet már nemigen, s így az ügy egészéről csak akkor szereztem tudomást, amikor visszatértünk a kunyhóba, és megint igénybe vehettem Mike tolmácsszolgálatát. Utek elbeszélése szerint az északról szomszédos vadászterületen élő farkas nem csupán arról informálta a mi farkasainkat, hogy a régóta várt rénszarvasok elindultak dél felé, hanem még azt is megjelölte, hol tartózkodnak pillanatnyilag. És hogy a történet még valószínűtlenebb legyen, ez a farkas még csak nem is látta tulajdon szemével a rénszarvasokat, hanem egyszerűen továbbította a még távolabb lakó farkastól kapott jelentést. George pedig vette, megértette, s a maga részéről szintén továbbadta a jó hírt. Minthogy természetemből és neveltetésemből eredően hitetlen ember vagyok, csöppet sem titkoltam, mennyire mulattat Utek naivsága, aki megpróbált imponálni nekem ezzel a fantasztikus mesével. De ha én hitetlen voltam is, Mike bezzeg nem. Minden teketória nélkül készülődni kezdett a vadászatra. Nem lepett meg túlzottan, hogy ilyen türelmetlenül vágyik már elejteni egy szarvast, hiszen eddigre megtanultam egy igazságot: Mike – és a Barren Lands területén minden emberi lény – húsevő, aki csaknem kizárólagosan rénszarvason él, mármint, ha hozzájuthat; de őszintén megrökönyödtem, hogy hajlandó két-három napra nekivágni a tundrának egy olyan képtelen állítás alapján, amilyen Uteké. Meg is mondtam neki jól a magamét, de Mike csak hallgatott, és elment, anélkül hogy egy árva szót vesztegetett volna rám. Három nappal később, amikor viszontláttam, egy darab szarvascombot meg egy fazékra való nyelvet nyújtott át nekem. Elmondta azt is, hogy a rénszarvasokat pontosan azon a helyen találta meg, amelyet Utek megjelölt, amikor lefordította a farkashíradást – a kunyhótól mintegy negyven mérföldre északra eső Kooiak nevű tó partján. Tudtam persze, hogy ez csak az események véletlen találkozása lehet. De minthogy kíváncsi voltam, meddig megy el Mike a heccben, belátást színleltem, és megkértem, áruljon el többet is Utek rejtélyes képességeiről. Mike kötélnek állt. Kifejtette, hogy a farkasok nem csupán nagy távolságokról képesek érintkezésbe lépni egymással, hanem, bizonykodott, 70

legalább olyan jól tudnak „beszélgetni”, mint mi, emberek. Beismerte, hogy ő maga nem hallja minden hangjelzésüket, sőt, annak, amit hall, legtöbbjét nem is érti, de kijelentette, hogy némelyik eszkimó, kiváltképpen pedig Utek olyan kitűnően hallja és érti amit mondanak, hogy a szó szoros értelmében beszélni tud a farkasokkal. Miután egy darabig elmorfondírozgattam ezen az értesülésen, úgy döntöttem, hogy a jövőben mindent, amit ez a két ember mond nekem, csak nagyon erősen megkérdőjelezve jegyzek fel magamnak. Mindazonáltal halványan motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy esetleg mégiscsak van valami a dologban, s ezért megkértem Mike-ot, mondja meg Uteknak, figyelje a továbbiakban, miről csevegnek farkasaink, és Mike révén tudassa majd mindig velem is.

Másnap reggel, amikor kimentünk az odúhoz, a hímeknek nyomuk sem volt. Angeline meg a kölykök már fenn voltak, de Angeline szemlátomást idegeskedett. Újra meg újra felszaladt az odú fölötti dombtetőre, ahol néhány percig figyelmesen hallgatózott, mielőtt visszatért volna a kölykökhöz. Múlton múlt az idő, George-nak és Albert bátyónak már régesrég itthon kellett volna lennie. Amikor Angeline már vagy ötödször futott fel a dombra, szemlátomást meghallott valamit. Utek úgyszintén. A maga színpadias módján mindkét kezét a füléhez tartotta. Miután egy pillanatig hallgatózott, megpróbálta megmagyarázni, mi történt. De sajna ekkor még nem álltunk a kölcsönös megértés tetőfokán, s ezúttal mondanivalójának lényegét sem sikerült kihámoznom. Visszatértem tehát a rutin megfigyelésekhez, Utek pedig bebújt a sátorba szundikálói. Naplómban feljegyeztem, hogy George és Albert bátyó együtt tértek vissza az odúhoz 12 óra 17 perckor, láthatólag kimerültén. Körülbelül 2 órakor Utek felébredt, és kötelességmulasztását pótolva főzött nekem egy kanna teát. Amikor legközelebb találkoztunk Mike-kal, emlékeztettem ígéretére, ő pedig kikérdezte Uteket. – Tegnap – tudatta velem végül – Utek azt mondta, hogy a farkas, akit te George-nak hívsz, hírt adott a feleségének. Utek jól hallotta. Azt mondta a feleségének, hogy a vadászat piszok rossz, és ő tovább marad el. Lehet, nem is megy haza, csak a nap közepén. Eszembe jutott, hogy Utek nem tudhatta, mikor értek haza a hímek, minthogy javában aludt benn a sátorban. Márpedig 12 óra 17 perckor, 71

akárhogy nézzük, igen közel esik a nap közepéhez. Szkepticizmusom azonban még a második napon sem hagyott el – egészen délutánig, amikor George ismét megjelent a dombtetőn, és hegyezni kezdte fülét észak felé. De bármit hallott is – ha ugyan hallott valamit egyáltalán –, ezúttal szemlátomást vajmi kevéssé érdekelte, mert nem zendített rá, hanem az odúhoz ment Angeline orrát szaglászni. Utek viszont a maga részéről annál hevesebb érdeklődést tanúsított. Arcára izgalom ült. Hadart is nekem becsülettel, de bármilyen szenvedélyesen próbálta megértetni magát, csak annyit fogtam fel, hogy többször is ismétli az „innuit” (eszkimók) és a „kiyai” (jönnek) szavakat. Minthogy én továbbra is csak bambán bámultam, kétségbeesett pillantást vetett rám, s egy árva istenhozzád nélkül nekivágott a tundrának, mégpedig a Mike kunyhójától északnyugatra vezető irányban. Kicsit bosszantott hetyke távozása, de aztán rögtön meg is feledkeztem róla, hiszen már késő délutánra járt, és a farkasok mind nyugtalanabbak lettek, amint közeledett a hímek estéli vadászatának ideje. Az előkészületeknek megvolt a szertartásos rendje. George rendszerint úgy kezdte a dolgot, hogy látogatást tett az odúnál. Ha Angeline meg a kölykök benn tartózkodtak, jöttére előbújtak. Ha már kinn voltak Angeline viselkedése egészen megváltozott: a családias unalom heves izgalomba csapott át. Pajkoskodni kezdett, nekiugrott George-nak, lökdöste a vállával, és két elülső mancsával át- meg átölelte. George ezekben a játékos pillanatokban rendkívül barátságosnak látszott, és néha úgy válaszolt, hogy színlelt harcba bocsátkozott párjával. Megfigyelőhelyemről ezek a csatározások meglehetősen bősznek látszottak, de miután a két farkas szüntelenül csóválta a farkát, nyilvánvaló volt, hogy nincs bennük rosszindulat. A játék zajára felriadt Albert bátyó is megjelent a színen, és csatlakozott a csoporthoz. Napközben gyakran az odútól távolabb eső helyet választott alváshoz talán, mert csökkenteni akarta a lehetőséget, hogy túl sűrűn sózzák rá az óvónéni szerepét. Megérkeztével a három felnőtt farkas körbeállt, megszaglászták egymás orrát, hevesen csóválták a farkukat, és hangokat adtak. A „hangokat adtak” meghatározás nem túlzottan kifejező, de jobbal sajnos nem szolgálhatok. Olyan messze voltam tőlük, hogy csak a legharsányabb hangokat hallottam, azok pedig a leginkább még afféle morranásokhoz hasonlítottak. Értelmük számomra homályos maradt, de bizonyos, hogy összefüggtek a farkasok általános jó közérzetével, várakozó hangulatával, jókedvével. A húsz perctől egy óráig tartó vidám társas élet után (amelyben a kölykök 72

is részt vettek, ott mászkáltak a felnőttek lába alatt, és válogatás nélkül harapdálták annak a farkát, amelyikét éppen elérték) a három farkas felkaptatott az odú fölötti dombtetőre, rendszerint Angeline-nal az élen. Ott ismét körbeálltak s aztán fejüket magasra vetve néhány percig „énekeltek”. Ez volt napjuk csúcspontja, de nem vitás, hogy az enyémnek is. Az első időkben a három farkas énekétől ősidőktől berögződött félelmemben égnek állt minden hajam szála, és nem állíthatnám, hogy istenigazából gyönyörködtem kardalukban. De bizonyos idő elmúltával nemcsak gyönyörűségem telt benne, hanem sóvárogva vártam. Leírni azonban máig sem tudom, mert a rendelkezésemre álló szókincs csak az emberi zenére vonatkozik, s ezért alkalmatlan, ha nem éppen félrevezető. Legjobban talán még úgy fejezhetném ki, hogy ez a teli torokból, teli szívből zengő kórus úgy megrendített, mint ahogy nagy ritkán megrendít egy pompás orgona lelket remegtető zúgása és mennydörgése, ha olyan ember játszik rajta, aki túllépett a maga puszta ember voltán. A szenvedély dala soha nem volt számomra elég hosszú. Három-négy perc után véget ért, s a kör szétoszlott, ismét csak heves farkcsóválás, orrszaglászás, valamint a nyilvánvaló jókedv és elégedettség jelei közepette. Aztán Angeline kelletlenül elindult vissza az odú felé, sűrűn vissza-visszanézve a vadászösvényen tovaügető George-ra és Albertre. Lesírt róla, hogy kétségbeesetten szeretne csatlakozni hozzájuk, de végül is mindig visszatért a kölykökhöz, s engedelmesen szolgálta túláradó étel-, és játékigényeiket. Ezen a rendkívüli estén azonban a hímfarkasok felhagytak napi szokásaikkal. Ahelyett, hogy elindultak volna az egyik észak vagy északnyugat felé vezető ösvényen, keletre fordultak, a Mike kunyhójával és velem ellentétes irányba. Nem is nagyon töprengtem a változáson, csak valamivel később, amikor váratlanul emberi hangokat hallottam a hátam mögül. Utek jött vissza, de nem egyedül. Három barátja követte szégyenlősen, mindhárman mosolyogtak, és mindhárman féltek némelyest az első találkozástól ezzel a fura kablunakkal, akit éppen a farkasok érdekelnek. Minthogy ilyen szépen összegyülekeztünk, aznap este már meddő dolog lett volna folytatni a megfigyeléseket, így hát csatlakoztam a négy eszkimóhoz, és elbandukoltunk Mike kunyhójához. Mike otthon volt, és régi barátként üdvözölte a vendégeket. Végül sikerült néhány kérdéssel hozzáfordulnom. Igen, mondta Mike, Utek valóban tudta, hogy ezek az emberek útban 73

vannak és hamarosan meg is érkeznek. Honnan tudta? Buta kérdés. Tudta, mert hallotta, amikor az Ötmérföld-dombokon élő farkas jelentette, hogy eszkimók haladnak át a vadászterületén. Megpróbálta nekem is megmondani, de mikor látta, hogy az atyaúristennek sem értem meg, kénytelen volt faképnél hagyni, hiszen fogadnia és üdvözölnie kellett barátait. Hát így van ez.

74

Tizennegyedik fejezet Június harmadik hetében Angeline növekvő nyugtalanság jeleit kezdte mutatni. Félreérthetetlenül látszott rajta, hogy halálosan unja már ezt a túlságosan otthonülő életet. Esténként, amikor George és Albert vadászni indultak, elkísérte őket egy darabon. Eleinte nem távolodott el száz méternél messzebb az odútól, de aztán egy alkalommal már csak negyed mérföldes út után ballagott lassan haza. George nyilvánvaló elragadtatással fogadta Angeline hangulatának megváltozását. Hiszen már hetek óta iparkodott meggyőzni őt, hogy tartson vele éjjeli barangolásaiban a tundrán. Sőt, egy ízben több mint egy óráig halogatta az indulást – Albert türelmetlenségében már rég ott is hagyta –, és állhatatosán próbálta magával csalogatni párját. Ez alatt az egy óra alatt nyolcszor ment le a kilátódombról az óvodabuckára, ahol Angeline heverészett a kölykök között. Mind a nyolcszor gyengéden megszaglászta, rettentő farkcsóválás közepette, majd reményteljesen nekilódult a vadászösvénynek. S miután Angeline nem követte, mind a nyolcszor visszakocogott a kilátódombra, ahol néhány percig vigasztalanul üldögélt, majd újrakezdte a próbálkozást. Mikor aztán végre elment egyedül, megfesthették volna róla a csalódottság meg az elkeseredettség képét: fejét-farkát szinte földig lógatva oldalgott tova. Nyilvánvalóan egyformán vágytak együtt kiruccanni egy éjszaka, de Angeline mindenekfölött a kölykök javát tartotta szem előtt, még ha a kölykök elég nagynak látszottak is ahhoz, hogy minden felügyelet nélkül ellehessenek.

Június 23-án este egyedül voltam a sátornál – Utek néhány napra elment a maga ügyeit intézni –, amikor a farkasok összegyülekeztek a vadászatot megelőző, rituális karénekre. Angeline ezúttal felülmúlta önmagát, s hangjában olyan zabolátlanul zengett a vágyakozás, hogy azt kívántam, bárcsak vállalhatnám valami úton-módon a csemeték őrzését, mialatt ő együtt barangolna George-dzsal. Fölöslegesen bánkódtam. Albert bátyó szintén felfogta, miről szól a dal, bár meglehet, neki közvetlenebbül is értésére adták, mert amikor véget ért a kórus, Angeline meg George nagy derűsen elügettek, Albert pedig morcosán leténfergett az odúhoz, és berendezkedett az éjszakai gyerekügyeletre. Néhány órával később eleredt az eső, és kénytelen voltam abbahagyni a 75

megfigyelést. Másnap reggel, amikor az eső elállt, felszállt a köd, és folytathattam a nézelődést, farkasnak nyomát sem láttam, de valamivel kilenc óra előtt George és Albert bátyó megjelent a holtmeder tetején. Mindketten idegesnek, vagy legalábbis aggodalmasnak látszottak. Miután egy jó darabig nyugtalanul járkáltak, szimatoltak, s közben-közben rövid időre mozdulatlanná dermedve behatóan tanulmányozták a környéket, szétváltak. George felment a holtmeder legmagasabb pontjára, ahol jól láthatóan letelepedett, és figyelni kezdett kelet és dél felé, Albert bátyó észak felé ügetett el a dombon, s egy sziklás csúcsra heveredve a nyugat felé eső síkságot vette szemügyre. Angeline-nak nyoma sem volt, s ez a tény, párosulva a kanok szokatlan viselkedésével, engem is nyugtalanítani kezdett. Meglepő fájdalmat okozott a gondolat, hogy Angeline-nak esetleg valami baja történhetett. Eddig észre sem vettem, mennyire kedvelem, de most, hogy úgy véltem, eltűnt, komolyan aggódtam érte. Már éppen ott tartottam, hogy kibújok a sátorból és felmászom a dombra, mert magam is körül akartam nézni, amikor Angeline megjelent. Amint az utolsó gyors pillantást vetettem a távcsőbe, megláttam, hogy előbukkan az odúból, valamivel a szájában, és szaporán átvág a holtmedren. Egy pillanatig nem tudtam megállapítani, mit cipel, de aztán nagy meglepetésemre felismertem, hogy az egyik kölykét viszi. Derekasan haladt, pedig rakománya legalább öt-hat kilót nyomott. Átlósan átügetett a holtmeder lejtőjén, majd eltűnt egy kis lucfenyőcsoportban. Tizenöt perccel később visszatért az odúba egy másik kölyökért, és tíz órára már az utolsót is elszállította. Amikor utoljára tűnt el, a hímek abbahagyták az őrködést – hiszen nyilvánvalóan a költözködésre felügyeltek –, és követték Angeline-t; én meg ottmaradtam, és ütődötten bámultam az üres tájat. Teljesen fel voltam dúlva. Ezt a tömeges elvándorlást nem magyarázhattam mással, mint hogy a farkasokat én zavartam meg valamivel, olyan komolyan, hogy úgy érzik, el kell hagyniok otthonukat. Márpedig ha ez valóban így van, csak rontok a dolgon, ha megpróbálok a nyomukba szegődni. Minthogy el sem tudtam képzelni, mit tegyek, elrohantam a kunyhóba tanácsot kérni Utektól. Az eszkimó rögtön eloszlatta félelmeimet. Elmagyarázta, hogy a kölykök elszállítása teljesen normális esemény minden rendes farkascsaládnál az évnek ebben a szakaszában. Az eljárásnak, mint mondta, több oka is van. Először is a kölyköket most már elválasztották, és mert az odú közelében nincs megfelelő mennyiségű ivóvíz, olyan helyre kell vinni őket, ahol nem 76

csupán az anyjuk emlőjén csillapíthatják szomjúságukat. Másodszor: a kölykök megnőttek, és az odú most már igencsak szűk a családnak. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: itt az ideje, hogy a kölykök kilépjenek a csecsemőkorból, és megkezdődjék valódi nevelésük. – Ahhoz már öregek, hogy egy veremben éljenek, de ahhoz még fiatalok, hogy kövessék a szüleiket – fordította Mike Utek magyarázatát. – Ezért az öreg farkasok olyan új helyre viszik a kölyköket, ahol van elég terük mozogni, megismerkedni a világgal, de ahol mégis biztonságban vannak. Mint kiderült, Mike is, Utek is tudták az új „nyári odú” helyét, és másnap el is szállítottuk a megfigyelősátrat egy olyan pontra, ahonnan tűrhető kilátásom nyílt. A kölykök új otthona, a régitől mintegy félmérföldre eső keskeny, csonka szurdok, teli volt hatalmas sziklatömbökkel, amelyeket a fagy repesztett le a szirtfalakról. Közöttük keskeny folyócska rohant tova. Volt benne egy zsombékos terület is, ahol hemzsegtek a mezei egerek – ideális terep a kölyköknek, hogy elsajátíthassák a vadászat első szabályait. A szurdok beés kijáratát meredély zárta le, amely még magas volt a kölyköknek, nyugodtan magukra lehetett tehát hagyni őket új otthonukban, nemigen fenyegetett a veszély, hogy elbitangolnak, s így mindaddig, míg elég nagyok nem lesznek, hogy megállják a helyüket az itt élő, nagyobb ragadozókkal – a rókákkal és sólymokkal szemben, nem kell félteni őket. Úgy határoztam, hagyok némi időt a farkasoknak, hadd rendezkedjenek be nyári szállásukon, mielőtt folytatnám behatóbb megfigyeléseimet, s ezért a következő éjszakát a kunyhóban töltöttem, ahol kiegészítettem jegyzeteimet. Ezen az estén Utek egy sereg új adattal gyarapította ismereteim tárházát. Számos más érdekesség mellett elmondta, hogy a farkas hosszabb életű, mint a kutya. Személyesen is ismert több farkast, amelyek legalább tizenhat esztendősek voltak, sőt, egy farkaspátriárka, amelyik a Kazan-folyó közelében élt, s melyet még Utek apja is jól ismert, húsz évnél is többet ért meg. Elmondta Utek azt is, hogy a farkasok ugyanolyan egyetemes vigyázattal veszik körül a kölyköket, mint az eszkimók a maguk gyermekeit, magyarán, hogy a valóságos szülői viszony nem sokat jelent számukra, és nem ismerik az árvaságot úgy, ahogyan mi értelmezzük. Néhány esztendővel ezelőtt egy fehér ember, aki csónakon haladt át a környéken, meglőtt és meg is ölt egy farkasszukát, amely attól a táborhelytől, ahol Utek akkortájt élt, alig egy-két mérföldre nevelte családját. Uteket, aki felfogása szerint mágikus kapcsolatban állt minden farkassal, nagyon 77

feldúlta az eset. Az eszkimótáborban éppen akadt egy nemrég kölykezett eszkimókutya, s ezért Utek elhatározta, hogy kiszedi az odúból a farkaskölyköket és berakja őket a szukához. Apja azonban meggátolta ebben, mondván, hogy ilyesmire nincs szükség – mert a farkasok úgyis megoldják a kérdést a maguk módján. Bár Utek édesapja hatalmas sámán volt, és bízni lehetett abban, hogy igazat mond, Utek mégsem volt tökéletesen meggyőzve, így hát személyesen kezdett őrködni az odú fölött. Alig töltött el néhány órát rejtekhelyén, mesélte, amikor egy idegen kant látott felbukkanni az elözvegyült apaállat társaságában, és mindketten bebújtak az odúba. Amikor kijöttek, mindkettő egy-egy kölyköt tartott a szájában. Utek néhány mérföldön át követte őket, míg végül rájött, hogy egy másik farkasodú felé tartanak, amelynek helyét szintén ismerte. Rohanni kezdett egy rövidebb úton, s megelőzte a farkasokat, így jelen volt, amikor megérkeztek az odúhoz. Mihelyt eltűntek, az odút birtokló nőstényfarkas, amelynek szintén voltak kölykei, kijött az odú nyílásához, előbb az egyik, aztán a másik kölyköt kapta fel a tarkójánál és vitte be az odúba. Azután a két kan ismét felkerekedett újabb két kölyökért. A költöztetés végén tíz, nagyjából egykorú és azonos nagyságú kölyök szorongott a második odúban és – legalábbis Utek legjobb tudomása szerint – a felnőtt farkasok, köztük immár a gyászoló özvegy is, egyforma gondosan, egyforma gyengéden bántak valamennyivel. Ez bizony igen megható történet, de attól félek, nem tekintettem kellőképpen hitelt érdemlőnek, csak néhány évvel később, amikor egy szinte teljesen hasonló esetet hallottam elanyátlanodott farkaskölykök adoptálásáról. Informátorom ez alkalommal egy olyan hírneves fehér természettudós volt, hogy aligha kételkedhettem szavában – ámbár ha meggondoljuk, nemigen tudnám megmagyarázni, miért lenne az ő szavának nagyobb súlya, mint Utekénak, aki szellemileg voltaképpen maga is farkasnak számított. Megragadtam ezt az alkalmat, és megkérdeztem Uteket, hallott-e valaha is arról az ősrégi hiedelemről, hogy farkasok néha örökbe fogadnak embergyereket. Utek csak mosolygott a kérdésen, amelyet nyilvánvalóan humorérzékemnek tulajdonított, és válaszának értelme az volt, hogy ez meglehetősen bájos ötlet, de sajnos, túllépi a illendőség határait. Kissé megrökönyödtem ugyan, hogy ilyen vállveregetően utasítja el a farkasfiú valószerűségét, de akkor döbbentem csak meg igazán, amikor folytatta magyarázatát. 78

A farkasodúba kitett embercsecsemő hamar elpusztulna, mondta, de nem azért, mert a farkasok megölik, hanem egészen egyszerűen azért, mert eredendő gyámoltalanságából következően képtelen volna farkas módon élni. Másfelől viszont semmi akadálya nincs annak, hogy emberasszony kölyökállatot neveljen, akár felnőtt koráig, sőt, ez néha meg is történik az eszkimótáborokban, ha egy-egy nőstény eszkimókutya elpusztul. De ez még semmi, mert Utek legalább két olyan esetről is tudott, amikor egy asszony, aki elveszítette gyermekét, és túlságosan feszítette mellét a tej, farkaskölyköt szoptatott – nem lévén egyetlen elérhető kutyakölyök sem a környéken.

79

Tizenötödik fejezet Az új nyári odú helye a farkasok szempontjából eszményi volt, az enyémből nem annyira, mert a görgetegkőhalmazok miatt jószerint alig lehetett látni, mi történik náluk. Ráadásul a rénszarvasok is éppen ekkor kezdtek visszaszivárogni északról erre a vidékre, és a vadászat gyönyörűsége szirénszavú csábdalokat zengett a három felnőtt farkas fülébe. A nappal legnagyobb részét továbbra is a nyári odú közelében töltötték, de éjszakai kiruccanásaikon rendszerint úgy kimerültek, hogy jóformán mást sem csináltak, mint aludtak. Hovatovább oda jutottam, hogy már nem tudtam mivel agyoncsapni az időt, de végül Albert bátyó kimentett az unalom karmaiból, mégpedig oly módon, hogy szerelembe esett. Amikor nem sokkal megérkezésem után Mike elmenekült kunyhójából, magával vitte kutyáit is, bár nem azért, amire gyanakodtam, mármint, hogy fél otthagyni őket szikéim közelében, hanem mert rénszarvasok hiányában egyszerűen nem lehetett etetni őket. A falka júniusban az eszkimó törzsnél élt, amelynek táborhelye a rénszarvasok nyári körzetébe esett; most azonban, hogy a szarvasok visszatértek délre, az eszkimók is visszahozták Mike-nak a náluk hagyott kutyákat. Mike kutyái fajtatiszta, pompás állatok voltak. Egy máig is közkeletű mítosz ellenére az eszkimó kutyák korántsem félig domesztikált farkasok, bár valószínű, hogy a két fajta azonos ősöktől származik. A valódi eszkimó kutya termetre kisebb, de erőteljesebb alkatú, mint a farkas, mellkasa széles, nyaka kissé kurta, s bozontos farka úgy kunkorodik fara fölött, mint a tollbokréta. Más tekintetben is különbözik a farkastól. Vad rokonaitól eltérően az eszkimó szuka az év bármely napján képes tüzelni, és vígan fütyül az évszakokra. Amikor Mike visszaérkezett falkájával a kunyhóba, az egyik szuka éppen tüzelni kezdett. Ez a természetéből eredően forró vérű, és hajlamai szerint szerelemre vágyó szuka rövidesen fejtetőre állította az egész falkát, és töméntelen bajt okozott Mike-nak. Mike egyik este el is panaszolta nekem bánatát, engem pedig váratlanul megszállt az ihlet. Tanulmányaim során mind az idáig semmit sem sikerült felderítenem a farkasok szexuális életéről, éppen önmegtartóztató életmódjuk miatt, és hacsak, mint készültem, a nyomukba nem szegődöm a rövid márciusi nászidőszakra, amikor ők is vándorútra kelnek a rénszarvascsordákkal, semmi esélyem nem lett volna kitölteni ismereteim eme tátongó hézagát. 80

A Mike-tól és Utektól nyert információk alapján azonban tudtam immár, hogy a farkasok korántsem idegenkednek a vegyes házasságtól. Sőt, voltaképpen igen szívesen párosodnak kutyákkal, és viszont, mármint ha erre van valami lehetőség. Többnyire persze nincs, mert a kutyákat úgyszólván állandóan láncon tartják, kivéve, amikor dolgoznak; de olykor azért adódik. Előterjesztettem javaslatomat Mike-nak, ő pedig, legnagyobb örömömre, elfogadta. Sőt egyenesen tetszett is neki, mert mint kiderült, már régóta szerette volna megtudni, milyen fogatoskutyák származhatnak egy farkaseszkimó kutya kereszteződésből. A következő probléma abban állt: miként szervezzük meg a kísérletet úgy, hogy maximális hatásfokon segítse elő kutatásaimat. Úgy döntöttem, hogy szakaszosan végzem el a műveletet. Első szakasz: fogom a szukát, amelyet egyébként Kuának hívtak, és körülsétálok vele új megfigyelőállomásom környékén avégett, hogy a farkasok tudomására hozzam létét és állapotát. Kua a készségesnél is készségesebben jött. Sőt, amikor kereszteztük a farkasok egyik csapását, olyan hihetetlen lelkesedés fogta el, hogy csak a súlyos lánc segítségével sikerült úgy-ahogy féken tartanom szenvedélyét. Engem is magával rángatva követte a nyomot, és minden egyes jelzést gátlástalan várakozással szimatolt végig. Roppant nehézségek árán sikerült csak visszavonszolnom a kunyhóhoz, ahol jó erősen kikötöttem, s ahol egész álló éjszaka vonított csalódottságában. Bár talán nem is a csalódás késztette dalra, ugyanis másnap reggel, amikor felkeltem, Utek közölte, hogy látogatónk volt. És valóban, a kutyák szállásától alig száz méterre a folyópart nedves homokján világosan kirajzolódtak egy jókora farkas lábnyomai. Valószínűleg csak a féltékeny eszkimó kanok jelenléte gátolta meg, hogy a romantikus szerelem már ezen a szent éjszakán beteljesüljön. Ilyen gyors eredményekre jómagam sem készültem fel, bár előre láthattam volna, hogy George vagy Albert még aznap este feltétlenül megtalálja Kua csábosán illatozó szerelmes levélkéinek egyikét. Most következett tervem második szakaszának végrehajtása. Utekkal elvonultunk a megfigyelősátorhoz, és attól körülbelül száz méterre a nyári odú felé kifeszítettünk egy erős drótkötelet két, egymástól mintegy tizenöt méter távolságban álló szikla közé. Másnap reggel a helyszínre vezettük Kuát (helyesebben Kua minket). Meg akarván gátolni elszánt próbálkozásait, hogy kiszabaduljon, s a saját szakállára keressen farkast magának, pórázát ráhurkoltuk a drótkötélre, így jócskán maradt mozgásszabadsága, mi pedig a sátorból uraltuk a helyzetet, s 81

egy puskagolyóval bármikor segítségére siethettünk, ha történetesen balul üt ki a dolog. Legnagyobb elképedésemre azonban Kua rögtön leheveredett, s a délután java részét átaludta. A nyári odú közelében nem mutatkozott egyik felnőtt farkas sem, de olykor megpillantottuk a kölyköket, amint a kis zsombékoson csatangoltak, és óriási ugrándozással egérre vadásztak. Este 8 óra 30 perckor a farkasok hirtelen rázendítettek vadászat előtti dalukra, de látni nem láttuk őket, mert az odútól délre eső sziklás domb mögött tartózkodtak. Alig hallottam meg az első hangokat, Kua máris talpra ugrott, és csatlakozott a kórushoz. És hogyan! Noha legjobb tudomásom szerint ereimben egyetlen csepp farkas-, vagy kutyavér sem csörgedezik, Kua sziréndalának csábereje elegendő volt, hogy hosszas elmélkedésre indítson hajdanvolt időkről, hajdanvolt örömökről. Hogy a farkasok pontosan felfogták panaszának rejtett értelmét, afelől nem maradtam sokáig kétségben. A kardal a kellős közepén félbeszakadt, és néhány másodperccel később mindhárom farkas rohanvást megjelent a jól látható domb tetején, ők is jól látták Kuát; bár negyed mérföldre volt tőlük. Alig egy másodperc habozás után George is, Albert bátyó is elindult feléje, mégpedig futólépésben. George nem jutott túlságosan messzire. Még ötven métert sem tett meg, amikor Angeline utolérte, és ha megesküdni nem is mernék rá, de határozottan az volt a benyomásom, hogy valahogy elgáncsolta. Mindenesetre George elterült a mocsaras földön, és mire feltápászkodott, láthatólag elpárolgott minden érdeklődése Kua iránt. Az igazság kedvéért meg kell hagynom, nemigen hiszem, hogy érdeklődése szexuális jellegű lett volna – feltehetőleg pusztán azért kerekedett fel, hogy kivizsgálja, miféle idegen tolakodott be a birtokára. Bármint legyen is, ő meg Angeline visszavonult a nyári odúhoz, ahol mindketten leheveredtek a szurdok peremén, és csak figyelték az eseményeket, Albert bátyóra bízván, hogy intézze a dolgot belátása szerint. Nem tudom, mennyi ideig élt Albert szűzies agglegényéletet, de alighanem túlságosan soká. Mire odaért, ahová Kuát kikötöttük, már úgy száguldott, hogy túlfutott a célon. Egy feszült pillanatig azt hittem, hogy mi kettőnket vetélytársainak tekint, és most nyílegyenesen a sátorba igyekszik, hogy elbánjon velünk; ám valahogy sikerült megfordulnia, és vad rohanását is lelassította. Majd amikor már csak alig három méterre volt Kuától, aki mámorosán várta jöttét, Albert viselkedése hirtelen megváltozott. Egyszerre 82

szinte gyökeret vert a lába, nagy fejét leeresztette, aztán nekiállt idétlenkedni. Mondhatom, meghökkentő látványt nyújtott. Fülét annyira hátracsapta, hogy az szinte belesimult széles koponyájába, fickándozott, mint egy kölyök, közben a száját valami rémületes fintorba gyűrte, amelynek rendeltetése szerint valószínűleg rajongó hódolatot kellett volna kifejeznie, de szerintem leginkább csak az aggkori elmegyengeség biztos tünetének látszott. Sőt, mindehhez még nyüszített is, mégpedig olyan mézesmázos falsettóban, amely semmivel sem volt kevésbé undorító egy pincsikutya sivalkodásánál. Kuát szemlátomást tökéletesen megdöbbentette ez a rendhagyó viselkedésforma. Ilyen meglepő módon eddig még nyilván nem vallottak neki szerelmet, s most azt sem tudta, mihez kezdjen. Amolyan félvicsorral hátrált Albert elől, már amennyire engedte a póráz. Ettől viszont Albert a megalázkodás őrületébe esett. Hasmánt csúszottmászott Kua felé, s közben eltorzult ábrázatáról csak úgy sugárzott a színtiszta agylágyulás. Lassan osztani kezdtem Kua aggodalmát: én is azt hittem, hogy a farkas végképp megtébolyodott, s már éppen a fegyvert akartam felkapni, hogy Kua segítségére siessek, de Utek visszatartott. Arcán vigyor ült; oly nyíltan szemérmetlen vigyor, hogy sikerült megértetnie velem tévedésemet: szerinte ugyanis farkas szempontból minden a legnagyobb rendben ment. Ebben a pillanatban Albert elképesztő gyorsasággal kicserélődött. Talpra állt, és egy csapásra dölyfös kanná változott. Felborzolt nyakszőrzete mint roppant ezüst dicsfény keretezte ábrázatát. Feszülő teste, mintha fehérlő acélból lett volna. Farkát olyan magasra emelte, és legalább olyan gyönyörűen kunkorgatta, mint a vérbeli eszkimó kutyák. Aztán kényesen, peckes-daliás léptekkel közeledni kezdett. Kuát immár nem gyötörte a kétség. Ez végre olyasmi volt, amit ő is megértett. Nagy szemérmetesen hátat fordított Albertnak, s amikor az kinyújtotta hosszú orrát, hogy rálehelje első csókját, feléje hajolt, és szégyenlősen megharapdálta a lapockáját.

Az esemény további részére vonatkozóan kimerítően részletes jegyzeteket készítettem, ám félek, talán túlságosan is technikai jellegűek, és oly mértékben hemzsegnek bennük a tudományos szakkifejezések, hogy nem érdemes helyet szorítani számukra ebben a könyvben. Következésképpen beérem annyival, hogy megfigyeléseimet úgy összegezem, miszerint Albert kétségtelenül értett a szerelemhez. 83

Az én tudományos érdeklődésem kielégült, nem úgy Albert szenvedélye, minek következtében keserves percek vártak ránk. Jóllehet igazán összeszedtük minden türelmünket, és két teljes óra hosszat várakoztunk, Albert azonban halvány jelét sem adta, hogy valaha is ott szándékozná hagyni végre fellelt kedvesét. Utek meg én már szerettünk volna visszamenni Kuával a kunyhóhoz, hiszen mégsem rostokolhattunk ott az idők végeztéig. Kétségbeesésünkben végül is megrohamoztuk a szerelmespárt. Albert azonban állta a sarat, illetőleg ránk sem hederített. Láthatólag Utek is bizonytalankodott, mitévők legyünk, amikor már csak négy-öt méterre voltunk a szerelmesektől, és Albertnek még mindig esze ágában sem volt felszedni a sátorfáját. A kutyaszorítóból csak úgy tudtunk kikeveredni, hogy kénytelen-kelletlen egy golyót eresztettem a földbe, nem messze Alberttől. A lövés szerencsére kizökkentette a révületből. Akkorát ugrott, hogy vagy tizenkét méterrel odébb ért földet, de hamar visszanyerte, testi-lelki egyensúlyát, és elkezdett felénk somfordálni. Mi ezalatt kioldottuk a láncot, és míg Utek hazafelé ráncigálta a durcásan tiltakozó Kuát, én mint utóvéd, fegyverrel fedeztem a menetet. Albert azonban rendíthetetlenül velünk tartott. Hol mögöttünk jött úgy tizenöt-húsz méter távolságban, hol oldalvást, hol előttünk, de semmi pénzért nem tágított. Amikor visszaérkeztünk a kunyhóhoz, ismét megpróbáltuk lehűteni hevét, és sortüzet eresztettünk a levegőbe, ám ennek mindössze annyi hatása volt, hogy néhány méterrel hátrább húzódott. Nyilvánvalóan nem volt más megoldás, mint bevinni Kuát éjszakára a kunyhóba; ha kiláncoljuk az ólba, a többi mellé, iszonyú haddelhadd tört volna ki a kan kutyák és Albert között. Észveszejtő egy éjszakánk volt. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Albert szívszaggató panaszdalra fakadt. És kesergett, jajongott, siránkozott órák hosszat, szünet nélkül. A kutyák fültépő sértések és ellenpanaszok kakofóniájával válaszoltak. Kua is csatlakozott hozzájuk: soha nem múló szerelmét bizonygatta sikolyaival. Egyszerűen kibírhatatlan volt a helyzet. Reggel Mike már azzal fenyegetőzött, hogy mindjárt megereszt néhány golyót, de ezúttal véresen komolyan. Utek mentette meg a helyzetet, sőt, meglehet, Albert életét is. Sikerült ugyanis meggyőzni Mike-ot, hogy ha elengedi Kuát, minden rendbe jön. Kua nem fog megszökni, magyarázta Utek, hanem a farkassal együtt a tábor közelében maradt. Később, ha már nem tüzel, haza fog térni, a farkas pedig 84

visszamegy az övéihez. Maradéktalanul igaza lett, mint-mindig. A következő hét folyamán olykor megpillantottuk a szerelmespárt, amint váll váll mellett sétálgattak egy távolabbi dombon. Sem a holtmederben fekvő odúhoz, sem a kunyhóhoz nem közelítettek soha. Saját, külön világukban éltek, megfeledkeztek mindenről, csak egymással foglalkoztak. Velünk egyáltalán nem törődtek, én bezzeg nagyon is törődtem velük, sőt aggódtam miattuk, és boldog voltam, amikor egy reggel végre ott találtuk Kuát régi helyén, amint a többi kutya közt heverészett, fáradtan, de kielégülten. Aznap este Albert bátyó újfent csatlakozott a farkasodú mellettfelzendülő rituális alkonyi karénekhez. Mindazonáltal hangjának ezúttal olyan bársonyos, önelégült csengése volt, amilyennek addig nem hallottam, én meg csak a fogam vicsorgattam tőle. Ki nem állhattam a hetvenkedést soha életemben – még farkasoktól sem.

85

Tizenhatodik fejezet Mióta a kölyköket elköltöztették a szurdokba, nagyon eltűntek a szemem elől; ezért egy reggel, még mielőtt Angeline meg a két hím visszatértek volna az éjszakai vadászatról, felmásztam egy kiálló sziklára, amelyet néhány csenevész törpefenyő koronázott, s ahonnan beláthattam a nem egészen harminc méterre fekvő szurdokot. Csak egészen gyenge szél fújt, ráadásul északkeletről, így a farkasok az odú mellett, vagy ahhoz közeledve nemigen érezhették meg a szagomat. Letelepedtem a törpefenyők között, és szemügyre vettem a szurdok mélyét. Az egész területet (hosszában körülbelül harminc, szettében tíz méter lehetett) csapások borították, keresztül-kasul. Miközben leskelődtem, a szurdok egyik falának tövében heverő sziklatörmelék közül két kölyök bukkant elő, és végigfutottak az egyik csapáson, amely a csöpp folyócskához vezetett. A parton szépen egymás mellé álltak, buta kis pofácskájukat bedugták a vízbe, s közben ide-oda csóválták kurta farkincájukat. Jócskán megnőttek az elmúlt hetek alatt, körülbelül akkorák és nagyjából olyan alakúak lettek, mint egy kifejlett amerikai marmota. Annyira dundik voltak, hogy a lábuk szinte csököttnek látszott, és bolyhos, szürke kölyökbundájuk még a valóságosnál is gömbölyűbbnek mutatta őket. Szüleik ruganyos, pompás testalkatának még az ígéretét sem fedeztem fel bennük. Valamivel lejjebb a vízmosásban felbukkant a harmadik kölyök is, amely egy rénszarvas jól lerágott lapockacsontját vonszolta. Ügy morgott rá, mint egy élő, szörnyen veszedelmes rénszarvasra, s amint a parton álldogáló kölykök meghallották ezt, felkapták víztől csöpögő pofácskájukat, és feléje iramodtak. Valóságos pankrációs mérkőzés bontakozott ki közöttük, a levegő megtelt kölyökmorgással és méltatlankodó, fültépő csaholással, valahányszor valamelyik kis vadállatnak sikerült testvére lábszárába mélyeszteni tűhegyes fogacskáit. Megjelent a negyedik kölyök is, és mámoros gyönyörvisítással vetette be magát a csihi-puhiba. Négy-öt perces gyilkos testvérháború után egy holló repült át alacsonyan a vízmosás fölött, árnyéka elsuhant a kölykök mellett, mire azok otthagyták a csontot, és szaporán eliszkoltak. Ámde ez is csak a játékhoz tartozott, mert csakhamar ismét előkerültek, és nem úgy látszott, mintha komolyan megrémültek volna. Míg kettőjük visszatért a csonthoz és tovább hadakozott érte, a másik kettő a zsombékos földdarabkára poroszkált, és egér után szimatolt. 86

Ha maradt még egyáltalán egér ezen a parányi területen, az csak nagyon dörzsölt lehetett. Néhány percig tartó felületes szaglálás, valamint egy-két sárturkálási kísérlet után a kölykök fel is hagytak a vadászpróbálkozással, és egymással kezdtek játszani. Ebben a pillanatban érkezett haza Angeline. Olyan elmerülten figyeltem a kölyköket, hogy észre sem vettem jelenlétét, csak amikor mély mordulást hallottam közvetlenül a közelemből. A kölykök is meghallották, és mindnyájan egyszerre kaptuk föl a fejünket; lám, ott állt Angeline a szurdok bejáratánál. A kölykök azonmód abbahagyták a verekedést, izgalmukban metsző sivalkodást csaptak, sőt, egyikük dundi hátsó lábára állt, és elülső praclijával a levegőt paskolta örömteli várakozásában. Angeline egy-két másodpercig nyugodtan és gyengéden nézte őket, aztán átszökkent a fal peremére, onnan le a völgy mélyébe, ahol a kölykök szabályszerűen megostromolták. Angeline végigszimatolta minden egyes porontyát, eközben egyiket-másikat hátára hemperítette, aztán felpúpozta hátát, és öklendezni kezdett. Bár igazán tudhattam volna, mi következik, valahogy mégis készületlenül ért, és egy szörnyűséges pillanatig attól rettegtem, hogy mérget evett. De szó sem volt semmi ilyesmiről. Néhány görcsös vonaglás után kiokádott legalább öt kiló félig megemésztett húsnak látszó micsodát, aztán félrevonult, leheveredett, és úgy szemlélte, amint a kölykök rávetették magukat. Engem émelyített ugyan kissé a reggeli felszolgálása, a kölyköket azonban a legkevésbé sem zavarta. Leplezetlen falánksággal láttak hozzá a falatozáshoz, Angeline pedig elnézően figyelte, és meg sem próbálta megpirongatni őket visszataszító neveletlenségükért. Miután befejezték a reggelit – ebédre egy falatot sem hagytak –, a kölykök egyszerűen feldőltek, ahol éppen álltak, a hasuk majd kipukkadt, és szemlátomást egyelőre képtelenek voltak minden további csintalankodásra. A meleg nyári reggel valamennyiünket elálmosított. Nemsokára egyedül én voltam ébren, ami nem kis fáradságomba került. Iszonyúan szerettem volna kicsit könnyíteni helyzetemen és nyújtózni egyet, de hát moccannom sem volt szabad, mert olyan közel voltam a farkasokhoz és olyan tökéletes csend uralkodott, hogy meghallották volna, ha bármily csekély zajt csapok. Meglehet, rossz fényt vet rám, ha megemlítem, de engem születésemkor a gyomrom tájékán valami hangerősítőféleséggel szereltek fel. Ha éhes vagyok, sőt, olykor ha nem is vagyok éhes, testemnek ez a része egyszerűen függetleníti magát, és olyan hajmeresztőén változatos, borzadályos 87

terjedelmű és illetlen erejű hangokat kezd produkálni, hogy az szinte hihetetlen. Segíteni ezen semmilyen módon nem tudok, bár az évek során legalább annyit megtanultam, hogy esetleg enyhíthetem a következményeket, amennyiben némi ügyességgel úgy teszek, mintha ártatlan lennék a dologban, és a hallott morajlások nem is tőlem erednének. Gyomortájam démoni dobosa éppen ezt a pillanatot választotta ki, hogy rázendítsen, s az ebből következő hangorkán úgy harsant a reggeli csendbe, mint holmi távoli mennydörgés. Angeline nyomban felriadt álmából. Felemelte fejét, és figyelmesen hallgatózott, bár némileg hökkent arckifejezéssel. Amikor a hangok folytatódtak (noha minden tőlem telhetőt megtettem elfojtásukra), lassan felállt, s miután egy pillantást vetett a kölykökre, hogy megbizonyosodjék: nem ők a felelősek, tűnődve feltekintett a felhőtlen égboltra. Ott sem talált a rejtélyre magyarázatot. Ekkor aztán végképp felébredt, és megpróbálta kinyomozni a hangok eredetét. Ez pedig nem volt könnyű feladat, hiszen a gyomortáji zörejek általában, az enyémek pedig kiváltképpen, úgy hatnak, mint a hasbeszélés. Angeline kétszer is végigsétált a szurdokban oda-vissza, ám láthatólag egyáltalán nem sikerült kielégítenie növekvő kíváncsiságát. Azon tétováztam, próbáljak-e meg visszavonulni, vagy tartsak ki őrhelyemen abban a reményben, hogy házi zenekarom előbb-utóbb majd csak kimerül; ám a zenekar épp ekkor tanúsította viruló élet- és tetterejének teljét. Egy szempillantással később Angeline feje megjelent a szurdok peremén, alig három méterre tőlem. Hosszú másodpercekig némán meredtünk egymásra. Legalábbis ő néma volt, én pedig roppant keményen igyekeztem az lenni, de csak mérsékelt sikerrel. Elmondhatatlanul zavarba jöttem: minél többször találkoztam Angeline-nal, annál jobban tiszteltem; sokra becsültem jó véleményét, és nagyon nem szerettem volna hülyének látszani előtte. Hogy milyennek látszottam, nem tudom, érezni mindenesetre iszonyúan hülyének éreztem magam. Váratlan megjelenése ugyanis még tündöklőbb erőfeszítésekre serkentette kamarazenészeimet, s mielőtt kieszelhettem volna bármi ésszerű mentegetőzést, Angeline elhúzta a száját, hűvös megvetésének jeléül kivillantotta felséges, hófehér fogsorát, és eltűnt. Villámgyorsan felpattantam leshelyemről, s hanyatt-homlok rohantam utána a szurdok bejáratához, de hiába, elkéstem a magyarázkodással. Nem láttam már belőle egyebet, csak szépséges farkának lenéző pöccintését, amint maga előtt terelve kölykeit eltűnt a szurdok túlsó végén 88

nyíló hasadékban.

89

Tizenhetedik fejezet Noha egész júliusban ott kornyadoztam őrhelyemen a megfigyelősátorban, a farkasokat illetően nemigen gyarapítottam ismereteimet. Minthogy a kölykök roppant gyorsan nőttek, mind nagyobb és nagyobb mennyiségű táplálékra volt szükségük, ezért George, Angeline és Albert arra kényszerültek, hogy idejük és energiájuk java részét távoli vadászatokra fordítsák. Az odú közelében töltött rövid időszakokat többnyire átaludtak, hiszen a kölykök élelmezése hovatovább meglehetősen kimerítő tevékenységgé vált. Mindazonáltal hellyel-közzel még ekkor is tudtak meglepetésekkel szolgálni.

Egyik nap a farkasoknak sikerült egy rénszarvast elejteniök otthonuk közelében, s ez a kényelmes beszerzési forrás lehetővé tette, hogy szabadnapot vegyenek ki. Nem is mentek el vadászni éjszaka, ott maradtak az odú közelében és pihentek. Másnap kellemes, meleg reggelre virradtunk, s mintha mindhárom farkast valami általános, kellemes fáradtság szállta volna meg. Angeline a sziklák tetején heverészett, ahonnan beláthatta a nyári odút, George és Albert viszont lenn maradt a holtmeder homokján. Az egész hosszú délelőtt folyamán nem is nagyon adtak életjelt, legfeljebb néha helyzetet változtattak, és tunyán szétpillantottak a vidéken. Déltájt Albert összeszedte magát, és lebandukolt az öbölbe inni egyet. Aztán egy-két óra hosszat pókhalra vadászott, de meglehetősen ötletszerűen, majd visszaindult fekhelyére. Félúton megállt könnyíteni magán – mely erőfeszítés szemlátomást oly rettentően elcsigázta, hogy már nem is próbált visszabaktatni a holtmeder kaptatójára, hanem azonmód, ott helyben elterült. Feje egyre lejjebb konyult, és egy csapásra elaludt. Ám mindvégig megfigyelés alatt állt. George, miközben fejét elülső mancsára hajtva heverészett, hébe-korba odapillantott rá, és figyelte, hogy megy barátjának a halászat. Amikor Albertet fejbe kólintotta az álom, George felállt. Nyújtózott egyet, hatalmasat ásított, és lomhán, színlelt nemtörődömséggel mendegélni kezdett arrafelé, ahol Albert feküdt. Látszólag céltalanul lődörgött, meg-megállt, megszimatolt egy-egy bokrot, egérlyukat, sőt, kétszer leült vakarózni is. Mindazonáltal egy pillanatra sem tévesztette szem elől Albertet s amikor körülbelül tizenöt méterre megközelítette az alvó farkast, viselkedése drámai módon megváltozott. 90

Szinte macskásan földhöz lapulva, és szemlátomást véresen komoly szándékokkal lassan Albert felé osont. A feszültség nőttön-nőtt, s azon kaptam magam, hogy miközben a végkifejletre várok, teljes erővel markolászom a távcsövet. Törtem a fejem, mi okozhatta George hirtelen színeváltozását. Mégiscsak megbomlott volna végül a család tökéletes harmóniája? Avagy netán Albert szegte meg valamiképpen a farkastörvényeket, s most vérével kell majd lakolnia vétkéért? Nagyon úgy látszott. George végtelen óvatossággal mind közelebb és közelebb somfordált a gyanútlan alvóhoz. Amikor már csak három méterre volt Alberttől – aki még most is mélyen aludt –, ég felé nyomta hátsó fertályát, majd miután az utolsó csöppig kiélvezte a pillanat egész gyönyörét, rémisztő ugrásra lendült, s ugyanakkor hátborzongató üvöltést hallatott. A legalább hetvenöt kilós, nagy lendülettel rázuhanó farkas alighanem borzasztóan megrémítette Albertet; de az csak szusszantott néhányat – bár eközben egy vadonatúj hangzattal gyarapította a farkasok nyelvéről vezetett jegyzékemet. A hang igen magas fekvésű, megdöbbenést és megsértődöttséget kifejező hörrenés volt – és nem mondhatnám, hogy sokban különbözött attól, amilyet egy dühös nő hallatott, amikor a zsúfolt földalattiban a fenekébe csíptek. George továbbszökkent, mégpedig rohanvást, mert mögötte már talpra ugrott Albert. A most következő hajsza halálosan komolynak tűnt. George úgy iszkolt felfelé a boltmeder kaptatóján, mintha a pokol kutyái szegődtek volna a nyomába, Albert pedig bőszen, dühödött elszántsággal követte. Erejüket a végsőkig megfeszítve cseleztek, dribliztek előre-hátra, oda-vissza. Amikor elrohantak a nyári odú mellett, Angeline is felpattant, röpke pillantást vetett rájuk, és lelkesen, csatlakozott a hajtóvadászathoz. George esélyei romlottak, ketten támadtak már ellene, így hát nem tudott tovább cselezni, haladéktalanul kénytelen volt meneküléshez folyamodni, lefelé a holtmederben, át a lenti mocsaras síkon, végig az öböl partján. A parton az öböl csúcsának közelében volt egy hatalmas, kettéhasadt szikla, amelynek szűk repedésén George sebesen átszáguldott, és la végén olyan hirtelen kanyart vett, hogy lába alól csak úgy repült a kő meg a homok, majd a szikla mögött élesen elfordult, épp jókor, hogy Angeline-t még oldalba kapja. Egy másodpercnyi tétovázás nélkül, eltökélten nekiment, felhemperítette, és egy jókora taszítással odébb csúsztatta vagy két méterrel. Így egyik üldözője átmenetileg cselekvésképtelenné vált, George azonban mégis elvesztette az előnyt. Mielőtt továbbinalhatott volna, Albert rávetette 91

magát, s mindketten a földre zuhantak, szörnyű párviadalba bonyolódva. Időközben Angeline is feltápászkodott, és bekapcsolódott a küzdelembe. A csihi-puhi éppoly váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött, a farkasok szétváltak, megráztak magukat, összedugták az orrukat, derekas farkcsóválás közepette, aztán mindhárman ügetni kezdtek az odú felé, és csak a vak nem látta rajtuk, milyen elégedettek a remek szórakozással. Az ilyesfajta otromba tréfára ritkán került sor a farkasok között, bár azt többször láttam, hogy Angeline csapdát állít George-nak, ha elég messziről vette észre, amint hazatér a vadászatról. Ilyenkor rendszerint elrejtőzött, s amikor George már csaknem melléje ért, kiugrott búvóhelyéről, és rávetette magát. George minden esetben meglepettnek látszott; ám ez alighanem csak színlelt érzelem volt, hiszen szaglása többnyire figyelmeztethette Angeline közellétére. A meglepetés elmúltával Angeline odadörgölte orrát párjához, átölelte elülső mancsával, hátsó felét magasra emelve eléje vetette magát, vagy mellette futott tovább, miközben gyengéden lökdöste váltóval. Jellegében az egész dolog afféle kis magántermészetű, rituális istenhozottnak látszott.

Történt azonban még valami a júliusi uborkaszezon folyamán, amin aztán jócskán eltöprenghettem. Noha Angeline ekkortájt gyakran eljárt vadászni a hímekkel, többször is előfordult, hogy éjszaka otthon maradt, s az egyik ilyen éjszakán vendégei érkeztek. Már jóval elmúlt éjfél, én pedig sátramban szunyókáltam, amikor valahonnan délről, és nem is túlságosan messziről, farkasüvöltést hallottam. Szokatlan hang volt, tompított, minden tremoló nélkül. Álmosan kaptam fel tábori látcsövemet, és megpróbáltam megállapítani a hangforrást. Végül észrevettem két vadidegen farkast, amelyek az öböl félém eső partján üldögéltek, pontosan szemközt a holtmederrel. Ez a felfedezés végképp kiverte szememből az álmot, eddig ugyanis abban a hitben éltem, hogy minden egyes farkascsalád birtoka szent és sérthetetlen a többi farkas számára. Tudtam azt is, hogy Angeline odahaza van, mert nem sokkal előbb láttam bemenni a szurdokba, és mélységesen kíváncsi voltam, vajon hogyan reagál erre a betolakodásra. Amikor a szurdokra irányítottam látcsövemet (az éjszakai félhomályban a közönséges látcső sokkal jobb megfigyelőeszköz volt a teleszkópnál), Angeline már felbukkant, és csak állt, arrafelé fordulva, ahol az idegenek tartózkodtak. Teljes készenlétben volt, fejét előretartotta, erősen hegyezte a 92

fülét, s a farkát úgy hátranyújtotta, mint akármelyik szetter. Hosszú percekig egyik farkas sem moccant meg, és nem adtak semmiféle hangot sem; aztán az egyik idegen ismét megpróbálkozott azzal a kifejezetten puhatolózó üvöltéssel, amelyet az imént is hallottam. Angeline azonnal reagált rá. Lassan csóválni kezdte a farkát, és feszült tartásán szemmel láthatóan lazított. Aztán elindult a szurdok pereme felé, és közben élesen ugatott. Nos, tudomásom van arról, hogy a szakkönyvek szerint a farkasok (és az eszkimó kutyák) állítólag nem ugatnak; ámde Angeline ugatása bizony szabályos ugatás volt, nem egyéb, és mihelyt az idegen farkasok meghallották, rögvest fel is álltak, és elindultak körbe az öböl partján. Angeline az odútól mintegy negyedmérföldnyire találkozott velük. Lecövekelt, úgy várta a közeledőket, és azok is megtorpantak, amikor már csak öt-tíz méterre voltak tőle. Hallani nem hallottam semmit, viszont láttam, hogy mindhárom farkas farka lassan ingani kezd oda-vissza, majd körülbelül egy perces, kölcsönös jóindulat-nyilvánítás után Angeline óvatosan előrelépett, és megszimatolta a vendégek orrát. Bárki lett légyen is a két jövevény, nyilvánvalóan szívesen látták őket. Amikor az üdvözlés ceremóniája befejeződött, a három farkas elindult a nyári odú felé. A szurdok peremén az egyik idegen hancúrozni kezdett Angeline-nal, és percekig játszadoztak, bár lényegesen szelídebben, mint ahogy Angeline szokott játszani George-dzsal, vagy George Alberttel. Mialatt ők ketten egymással pajkoskodtak, a másik farkas nyugodtan leballagott a szurdok mélyébe, ahol a négy kölyök lakott. Balszerencsémre nem láthattam, mi történt odabenn a szurdokban, de bizonyosan semmi olyasmi, ami zavarta volna Angeline-t, mert amikor megelégelte a játszadozást pajtásával, jómaga is a szurdok peremére sétált, ahonnan lenézett, és közben erőteljesebben csóválta a farkát, mint valaha. Az idegenek nem maradtak sokáig. Húsz perc múlva megjelent az a farkas, amelyik lement a szurdokba, majd újabb orrszimatolás következett hármuk között, aztán a jövevények sarkon fordultak, és visszafelé indultak. Angeline egy szakaszon elkísérte őket, s közben hol az egyikkel, hol a másikkal incselkedett. Csak akkor indult el hazafelé, amikor a vendégek elkanyarodtak a parttól, és nyugatnak fordultak. Amikor elmeséltem Uteknak, mit láttam, egyáltalán nem lepődött meg, sőt, úgy látszott, inkább az én meglepődésemet tartja módfelett érthetetlennek. Utóvégre az emberek is meglátogatják egymást, jelentette ki; ugyan mi fura van abban, ha a farkasok is meglátogatnak más farkasokat? Telibe talált. 93

Ekkor Mike is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és azt kérte, írjam le az idegen farkasokat. Megtettem, tőlem telhetőleg, mire Mike biccentett. – Szerintem a rejtek-völgybeli falkából jöttek – mondta. – Úgy háromnégy mérföldre lehet innen délnek. Sokszor láttam mar őket. Két szuka, egy kan, néhány kölyök. Szerintem az egyik annak a szukának az anyja, akit te Angeline-nak hívsz; a másik alkalmasint Angeline húga. Ősszel mind összeállnak, és együtt mennek délnek. Néhány percig csendben elmélkedtem a felvilágosításon, aztán megkérdeztem: – Ha a két szuka közül csak az egyiknek van párja, akkor a másik nyilván hajadon – vajon melyikük lehet az, mit gondoltok? Mike hosszú, tűnődő tekintetet vetett rám. – Ide figyelj – mondta –, mikor szándékozol elvonulni erről a vidékről, és hazamenni végre, mi? Szerintem, már fene régen rostokolsz itt.

94

Tizennyolcadik fejezet Július közepe táján úgy döntöttem, hogy ideje már felhagyni a helyben veszteglő megfigyeléssel, és elkezdeni a farkasok vadásztevékenységének komolyabb tanulmányozását. Döntésemet kétségkívül siettette az is, hogy egy nagy rakás koszos zokni alatt, amely az elmúlt hetek folyamán gyűlt össze, merő véletlenségből megtaláltam régóta elhanyagolt hadműveleti parancsomat. A magam részéről úgyszólván teljesen megfeledkeztem a parancsról, sőt egész Ottawáról is; de most, hogy újra átlapoztam az aprólékosan részletezett rendelkezések jegyzékét, rádöbbentem: súlyos kötelességmulasztást követtem el. A parancs félreérthetetlenül leszögezte, hogy első és legfőbb feladatom a farkasok között végrehajtott népszámlálás és általános felmérés legyen, különös tekintettel a „farkas-rénszarvas, illetőleg zsákmányoló-zsákmány viszony”-ra. A farkasok természetének és szociális viselkedésének tanulmányozása határozottan meghaladta feladatköröm kereteit, ezért egy szép reggelen felszedtem aprócska sátramat, elcsomagoltam a teleszkópot, és bezártam megfigyelőállásomat. Másnap reggel Utekkal felpakoltunk a csónakra egy teljes kempingfelszerelést, és hosszabb körutazásra indultunk a tundra síkságain észak felé. A következő hetekben jó néhány száz mérföldet bejártunk, és tömérdek információt szereztünk a farkasnépességre, valamint a farkas-rénszarvas, zsákmányoló-zsákmány viszonyra vonatkozóan; amellett szert tettünk egy egész sereg olyan idevágó ismeretre is, amelyeket, jóllehet nem függtek össze a Minisztérium célkitűzéseivel, mégsem hagyhattunk teljesen figyelmen kívül. A Keewatin területén élő farkasnépesség félhivatalos felmérését már korábban elvégezték az illetékes szaktekintélyek, mégpedig a megszokott vadász-kereskedő forrásokból származó felvilágosítások alapján, harmincezer főben állapítván meg a létszámot. Még a magam igencsak hiányos matematikai felkészültségével is képes voltam kiszámítani, hogy ez hat négyzetmérföldenként egy darab farkast jelent átlagosan. Ha most tekintetbe vesszük a tényt, hogy a tundrasíkságok területének egyharmadát víz lepi, másik harmada pedig kopár, sziklás dombokból és hegyekből áll, ahol sem rénszarvas, sem farkas, sem semmiféle egyéb állat nem tud megélni, a sűrűség úgy alakul, hogy hozzávetőleg minden két négyzetmérföldre esik egy farkas. Ez bizony elég soknak tűnt. Ha pedig valóban igaz is lett volna, Utek meg 95

én alighanem csak nagy üggyel-bajjal vergődhettünk megfelelően előre a roppant tolongásban. Ámde az elméleti szakemberek balszerencséjére mi úgy találtuk, hogy a farkasok sokkalta nagyobb távolságokra élnek egymástól, a szokott családcsoportokban – és az egyes családok száz-háromszáz négyzetmérföldes területeket birtokolnak, bár ez a szétszórtság semmiképpen sem volt feltétlenül kötelező. Feltérképeztünk például egy helyet, ahol két család tanyázott körülbelül fél mérföldre egymástól; Utek pedig elmesélte nekem, hogy egy ízben a Kazan-folyótól nem messze egy holtmederben három nőstényre bukkant, amelyek – mindhárman egy-egy alomra való kölyökkel – egymástól alig néhány méterre laktak. Másrészt megtörtént, hogy három napig kóboroltunk a Thlewiaza-folyó mentén, amolyan istenigazából farkaslakta vidéknek látszó területen, és sehol egy árva farkasnyomot, ürülékei, de még csak szőrszálat sem találtunk. Beláttam ugyan, hogy ezzel nemigen fogom megbízóim szívébe lopni magam, mégis – minden ódzkodásom ellenére is – kénytelen voltam megállapítani, hogy a feltételezett létszám helytelen mert legfeljebb ha háromezer példányra tehető, sőt, talán még ennyivel is a durva túlzás vétkébe esem. A lehető legkülönbözőbb nagyságú családokkal találkoztunk, akadt közöttük két felnőttből álló pár három kölyökkel, de volt hét felnőttet és tíz kölyköt számláló csoport is. Minthogy egyetlen kivétellel minden csoportban élt egy-egy különálló, kifejlett farkas, s minthogy a földkerekségen semmit sem sikerült kiderítenem a családban elfoglalt státusukról, hacsak le nem mészárolom őket (ami mindössze arra nyújtott volna módot nekem, hogy megállapítsam nemüket és korukat), újfent Utekhoz fordultam magyarázatért. A nőstény farkas kétéves, a hím hároméves koráig nem léphet házasságra, magyarázta Utek. A serdülő farkasok zöme szüleivel együtt él ivarérettségéig; de gyakran előfordul, hogy még ebben a korban is meggátolja őket a családalapításban a birtokhiány. Egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő vadászterület, hogy elláthassanak minden nőstényt, amely kölyköket hoz a világra. Miután a farkasoknak a környék teherbírását meghaladó elszaporodása maga után vonná a zsákmányállatok számának rohamos csökkenését – következésképpen a farkasok éhínségét –, kénytelenek valamiféle születéskorlátozást bevezetni, és önmegtartóztató életet élni. Számos kifejlett farkas olykor évekig senyved cölibátusban, míg felszabadul végre egy vadászterület. Mindamellett, mert a heveny szerelmi vágy időszaka elég rövid – évenként mindössze ha három hétig tart –, ezeket az aggszüzeket és agglegényeket valószínűleg nem gyötri túlzottan a 96

szexuális hiányérzet. Azonfelül az a tény, hogy vágyakoznak az otthon után és ragaszkodnak más kifejlett farkasok, sőt, kölykök társaságához, szemlátomást kitűnően megfelel a családcsoport közösségi természetének. Utek azt állította, hogy némelyik farkas éppenséggel azért becsüli többre a „nagybácsi”, illetve „nagynéni” státusát, mert így részesülhet a családi élet és a gyereknevelés minden örömében anélkül, hogy viselnie kellene a szülők teljes felelősségét. Az öreg farkasok, kiváltképpen, amelyek elveszítették párjukat, szintén hajlamosak az ilyen magányos életmódra. Utek mesélt nekem egy farkasról, amellyel tizenhat esztendeig évenként találkozott, mégpedig az első hat évben mindig egy-egy alom apjaként. A hetedik télen eltűnt a farkas párja, valószínűleg megmérgezték valahol lenn délen az államilag támogatott vadászok. A következő tavasszal a hím visszatért régi odújába. De bár abban az évben is felneveltek ott egy almot, az már másik farkaspártól származott; Utek szerint feltehetőleg az özvegy fiától és menyétől. Mindenesetre az öreg farkas élete végéig ott maradt közöttük mint létszám feletti egyén, és továbbra is részt vett a kölykök ellátásának munkájában. Függetlenül attól, hogy a farkasoknak valóban csak meghatározott mennyiségű terület áll rendelkezésére, úgy látszik, szaporodásukat valami beépített születésszabályozó mechanizmus is bizonyos keretek közé szorítja, így aztán amikor bőségesen van zsákmányállat (illetve, ha kevés a farkas), a nőstények igen nagy létszámú almokat hoznak világra, olykor még nyolc kölyköt is. De ha túlságosan sok a farkas vagy szűkös az élelem, megesik, hogy a kölykök száma almonként legfeljebb egy vagy kettő. Érvényes ez egyébként más sarki állatfajtákra is, például a gatyás ölyvekre. Olyan években, amikor elszaporodnak a kisemlősök, az ölyvek öt, sőt hat tojást is keltenek; de ha kevés az egér és a lemming, megtörténhet, hogy csak egy tojást, sőt, hogy egyetlenegyet sem raknak. Ha a szabályozó tényezők történetesen eredménytelenek, akkor elsősorban a járványos betegségek biztosítják, hogy a farkasok száma ne növekedhessek meg túlzottan a létfenntartásukhoz szükséges zsákmányállatok mennyiségéhez képest. Azokban a ritka esetekben, amikor az általános egyensúly felborul (főként az ember beavatkozásának következtében), és túlságosan elszaporodnak a farkasok, a táplálék megfogyatkozásával fizikai állapotuk igen hamar romlani kezd, s alultápláltságuk egyenesen az éhhalálig fokozódik. Az ilyen időszakokban pusztító járványok, veszettség, szopornyica, rüh tör ki, s a farkasok száma igen hamar úgy lecsökken, hogy a megmaradók csak puszta fennmaradásukhoz elegendők. 97

1946-ban a lemmingek (a kanadai sarkvidéken élő, ciklikusan szaporodó fajta, amelynek termékenysége minden negyedik évben éri el csúcspontját, hogy a következő évben szinte nullára zuhanjon) éppen ciklusuk mélypontján voltak. Véletlen egybeesés folytán a keewatini, rendkívül megfogyatkozott rénszarvascsordák éppen ebben az esztendőben változtatták meg ősrégi vándorlási szokásaikat, s a legtöbbjük teljesen elkerülte a déli középvidéket. (A kanadai rénszarvasállomány száma az 1930-as mintegy 4000000-ról 1963-ra 170000 alá süllyedt.) Irtózatos évszak köszöntött eszkimókra, rókákra, farkasokra egyaránt. Szörnyű éhínség nehezedett a vidékre. A veszettség lappangó vírusa fellobbant az éhező rókák között, s a farkasoknál is terjedni kezdett a járvány.

A veszettség fertőzte állatok rendszerint nem „őrjöngenek” a szó szokott értelmében. A betegség az idegrendszerüket támadja meg, kapkodóvá, kiszámíthatatlanná várnak, és elveszítik azt a segítséget, amit félelemérzetük ad. Veszett farkasok olykor száguldó autók vagy vonatok elé szédelegnek; megesett az is, hogy betámolyogtak egy egész csapat eszkimó kutya közé, amelyek természetesen darabokra szaggatták őket; sőt, nemegyszer előfordul, hogy falusi utcákra tévednek, és emberlakta sátrakba, házakba húzódnak be. Ezek a holtbeteg farkasok végtelenül szánalomra méltók, de az emberek reakciója velük szemben többnyire a zabolátlan rémület – nem is a betegségtől, amelyben csak ritkán ismerik fel a veszettséget, hanem magától a farkastól. Történnek néha egészen groteszk dolgok is, amelyek segítenek ébren tartani a farkasok veszedelmességéről és vérszomjúságáról terjesztett közkeletű mítoszt.

Az 1946-os járvány idején Churchillben egy ilyen beteg, haldokló farkas bukkant fel. Először a kanadai hadsereg egyik tizedesével találkozott, aki éppen hazafelé tartott a laktanyába a churchilli sörözőben rendezett ülésszakról. A tizedes beszámolója szerint nyilvánvalóan gyilkos szándékkal egy óriási farkas rontott rá, és csak úgy sikerült megmentenie életét, hogy egy mérföldet rohant az őrházig. Szörnyű megpróbáltatásának semmiféle fizikai nyomát nem tudta felmutatni, de a lelki sérülései bizonyára igen mélyek voltak. Riasztásától az egész katonai tábor szinte hisztérikus méretű pánikba esett. Mind az amerikai, mind a kanadai seregeket mozgósították, és hamarosan puskákkal, karabélyokkal, reflektorokkal felfegyverzett, ádáz arculatú férfiak csapatai fésülték át a környező vidéket, 98

hogy leszámoljanak a fenyegető veszedelemmel, amely alig néhány óra leforgása alatt több kiéhezett farkashordává növekedett. Az ebből eredő roppant izgalomban tizenegy eszkimó kutya, egy amerikai őrvezető, valamint egy késő éjjel hazafelé baktató csipevé indián esett áldozatul – nem a farkasnak, hanem az őrjáratnak. A gyermekek és nők két teljes napig zárt ajtók mögött éltek. A katonai táborból jószerivel eltűnt a gyalogság, s azok a férfiak, akiknek távol eső épületekben volt dolguk, vagy dzsipen, talpig fegyveresen közlekedtek, vagy ki sem tették a lábukat. A második napon egy amerikai vadászrepülőgépről, amely csatlakozott a vadászathoz, farkast észleltek, s a lovas rendőrök rettenthetetlen különítménye nyomban kivonult leszámolni vele. A farkasról kiderült, hogy nem más, mint a Hudson-öböl Társaság igazgatójának cocker-spánielje. Három teljes napig tombolt a pánik. A harmadik nap késő délutánján egy hattonnás katonai teherautó vezetője, aki éppen a repülőtérről tért vissza a táborba, hirtelen egy szőrkupacot látott maga előtt az úton. Erősen belelépett a fékbe, de már nem tudott idejében megállni, s a farkast – amely olyan beteg volt, hogy már odébb sem tudta vonszolni magát – irgalmasan átsegítette a másvilágra. Az esemény utóhatása is módfelett érdekes. Elég a legkisebbjei, és Churchill lakosai (valamint a kontinensen azóta szétszóródott katonák népes tömege) mind a mai napig szívesen elmesélik boldog-boldogtalannak az 1946-os farkasinvázió történetét. Mesélnek kétségbeesett egyéni összecsapásokról; szétmarcangolt nőkről és gyermekekről; miszlikbe tépett kutyafalkákról; és arról, hogy egy egész emberi közösség hosszú ideig ostromállapotban élt. Mindössze a drámai befejezés hiányzik: északamerikai változata a behavazott síkságon menekülő orosz trojkának, amelyet végül is óhatatlanul elözönknek a farkashordák, és a sarki éjszaka csak úgy visszhangzik a reccsenésektől, amint a farkasfogak az emberi csontokat ropogtatják.

99

Tizenkilencedik fejezet Hetekig tartó barangolásunk a tundra síkságain idillikusán telt el. Az idő általában kedvezett, és a végtelen földek adta szabadságérzet legalább olyan éltetőén hatott ránk, mint csavargó életmódunk. Valahányszor egy-egy újabb farkascsalád területére kerültünk, tábort vertünk, és annyi időt fordítottunk a környék felderítésére, amennyi kellett, hogy megismerkedjünk a csoporttal. Bár a roppant kiterjedésű táj néptelen volt, soha nem maradtunk egyedül, mert mindenütt és mindig velünk tartottak a rénszarvasok, ők, meg a nyomukban járó ezüstsirály-, és hollórajok valamiféle elevenséget kölcsönöztek a tájnak, amely nélkülük bizony meglehetősen kietlen lett volna. Ez a vidék a rőtvadak, a farkasok, a madarak meg a kisebb állatok birodalma volt. Mi ketten csak alkalmi, jelentéktelen betolakodónak számítottunk itt. Ezt a pusztaságot még soha nem sikerült leigázni. Alkalmazkodtak hozzá még az eszkimók is, akik valaha e terület birtokosai voltak. Ezek a belvidéki eszkimó törzsek ma már szinte teljesen elenyésztek. Az a negyven lelket számláló kis csoport, amelyhez Utek tartozott, a belvidéki népesség végső maradványa volt, s őket is jóformán elnyelte már a végtelen vadon. Emberi lényekkel csak egyetlen alkalommal találkoztunk. Egy reggel, még valamikor utazásunk elején egy folyókanyarban Utek hirtelen magasra emelte evezőjét, és nagyot kiáltott. Előttünk a part szélén zömök bőrsátor állt. Utek rikkantására két férfi, egy asszony meg három kamasz fiú bújt ki belőle, s rohant a víz szélére, hogy közelebbről szemügyre vegyen minket. Kikötöttünk, és Utek összeismertetett törzsének egyik családjával. Egész délután ott üldögéltünk náluk, teázgattunk, tereferéltünk, jókat nevettünk, énekeltünk, és egész hegységre való főtt rénszarvashúst ettünk meg. Este, amikor nyugovóra tértünk, Utek elmondta, hogy a család férfi tagjai azért táboroztak le ezen a helyen mert itt útját állhatják a rénszarvasoknak, amelyek néhány mérfölddel lejjebb a folyó egyik szűkületén szoktak átkelni. A férfiak azt remélik, hogy a kereszteződésnél egyszemélyes kajakjaikból, kurta dárdáikkal sikerül majd elejteniök annyi kövér állatot, amennyiből megélhetnek a tél folyamán. Utek borzasztóan szeretett volna csatlakozni a vadászokhoz, és azt remélte, hogy talán hajlandó leszek itt maradni néhány napig, mert akkor segíthetne barátainak. Semmi kifogásom nem volt a dolog ellen, így hát a három eszkimó 100

másnap reggel útra kelt, engem meg otthagytak, hadd sütkérezzem a ragyogó augusztusi napfényben. A legyek időszaka már véget ért. Jó meleg volt, és szellő sem rezdült. Elhatároztam, hogy kihasználom a jó időt, úszom egyet, és süttetem egy kicsit sápadt bőrömet, ezért aztán elballagtam néhány száz méterre az eszkimók táborától (a szemérmetesség az utolsó civilizációs fogyatékosság, amit az ember elveszít a vadonban), levetkőztem, úszkáltam, aztán feltápászkodtam egy közeli dombocskára, és lefeküdtem napfürdőzni. Időnként amúgy farkas módra felemeltem a fejemet és körülnéztem, és dél tájban egyszerre csak megpillantottam egy csapat farkast, amint a szomszédos dombtetőn ügettek észak felé. Hárman voltak, egyikük fehér, a másik kettő inkább fekete – ritka színárnyalat. Mindhárman kifejlett állatok voltak, de az egyik fekete, amely kisebb és könnyedebb volt a többieknél, valószínűleg nőstény lehetett. Ott ültem a legnagyobb pácban. Ruháim valamivel távolabb, a parton hevertek, a dombra csak a látcsövet meg a tornacipőmet vittem fel. Ha visszamegyek a holmimért, esetleg bottal üthetem már a farkasok nyomát. Az ám, gondoltam, de hát kinek kell ruha egy ilyen napon? A farkasok már csaknem eltűntek a dombtető mögött, így hát sebesen felkaptam látcsövemet, és utánuk eredtem. A környéket alacsony dombok útvesztője borította, s a dombokat elválasztó völgyecskék fűlepte mélyedéseiben kis rénszarvascsoportok legelésztek dél felé haladtukban. Ideális terep volt ez számomra, mert a dombok tetejéről szemmel tarthattam a farkasokat, amint sorjában átvágtak a völgyeken. Ha eltűntek a szemem elől valamelyik emelkedőn túl, bátran száguldhattam utánuk, nem fenyegetett a veszély, hogy észrevesznek, míg följutok egy másik magaslatra, ahonnan megfigyelhetem őket, amint áthaladnak a következő völgyön. Az izgalomtól s az erőfeszítéstől izzadva kapaszkodtam fel az első dombra észak felé, és arra számítottam, hogy bizonyára vérfagyasztó cselekmény szemtanúja leszek, amikor a három farkas váratlanul betoppan a gyanútlan rénszarvasok közé odalenn. Aztán csak hüledeztem, mert tökéletesen békés jelenet tárult a szemem elé. Körülbelül ötven bika legelészett ott elmélyülten, háromtól tíz tagú csoportokban. A farkasok úgy sétafikáltak át a völgyön, mintha a szarvasok éppoly kevéssé érdekelnék őket, akárcsak a sziklák. A rénszarvasok pedig a maguk részéről szemlátomást semmiféle veszélyről nem tudtak. Ha három ismerős kutya sétál át egy farm legelőjén, erőteljesebb reakciót vált ki a szarvasmarhacsordából, mint ez a három farkas a rénszarvasokból. 101

Teljesen valószerűtlen volt a jelenet. Valódi farkashorda menetelt egy sereg rénszarvas között, s bár mindkét fajta tökéletesen. tudatában volt a másik jelenlétének, láthatólag egyik sem zavartatta magát, sőt, még csak érdeklődést sem tanúsított. Hitetlenkedve bámultam, amint a három farkas alig ötven méter távolságban elporoszkált két fiatal bika mellett, amelyek a füvön heverészve kérődztek. A bikák arra fordították fejüket, amerre a farkasok ügettek, de nem álltak fel, sőt, még állkapcsuk is vígan dolgozott tovább. Lenézésük a farkasok iránt már szinte monumentálisnak hatott. A három farkas áthaladt két legelésző szarvascsoport között is anélkül, hogy odahederített volna, vagy azok rájuk. Elképedésem csak növekedett, amikor felpattantam, hogy kövessem a szomszédos domb mögött eltűnő farkasokat, és a két bika, amely oly szemtelenül tűrte a farkasok jelenlétét, erre talpra ugrott és döbbenten rám meredt. Amikor elvágtáztam mellettük, előrenyújtották fejüket, kétkedve horkantottak, majd sarkon fordultak, és úgy elrohantak, mintha ördögök kergették volna őket. Roppant igazságtalannak éreztem, hogy tőlem ennyire megrémülnek, holott a farkasokat olyan blazírtan szemlélték. De aztán azzal vigasztaltam magam, hogy ijedtségüket alkalmasint csak a szokatlan látvány okozta, hiszen valóban ritkán láthattak fehér férfit, aki anyaszült pucéran, jobban mondva csak tornacipőbe és látcsőbe öltözve rohangál ide-oda, mint a tébolyodott. A következő domb tetején hajszál híján belerohantam a farkasokba. Kis csoportba gyűltek ugyanis a lejtő szélén, és társadalmi életet éltek, tömérdek orrszimatolással és farkcsóválással. Hasra vetettem magam a sziklák mögött, és várakoztam. Néhány másodperc múlva a fehér farkas ismét felkerekedett, nyomában a többiekkel. Egyáltalán nem volt sietős a dolguk, és nagy megfontoltsággal baktattak le a völgy mélyébe, ahol szarvascsoportok legelésztek. Egyik-másik farkas olykor megállt, megszaglászott valami zsombékot, vagy került egyet, hogy saját szakállára felderítsen valamit. Mire leértek a völgybe, széles rajvonalba fejlődtek, egymástól mintegy harminc méterre, ebben az alakzatban fordultak meg és ügettek végig a völgy fenekén. Csak azok a szarvasok reagáltak valamelyest, amelyek közvetlenül szembe kerültek egy-egy farkassal. Ha a farkas ötven-hatvan méter közelségbe ért, a szarvas horkantott egyet, felágaskodott, és félreugrott a közeledő útjából. Volt, amelyik néhány méteres galopp után hátrafordult, és mérsékelt érdeklődéssel szemlélte a tovahaladó farkast, de legtöbbjük 102

folytatta a legelést anélkül, hogy még csak egy pillantásra is méltatta volna. Egy óra leforgása alatt a farkasok – velem együtt – három-négy mérföldet tettek meg, és körülbelül négyszáz rénszarvas közvetlen közelében haladtak el. Amíg a farkasok ésszerű távolságban maradtak, a szarvasok reakciója minden esetben a színlelt érdektelenség volt; ha túlságosan közel jöttek, hanyag érdeklődés; a kitérés taktikáját csak akkor alkalmazták, ha összeütközés fenyegetett. De fejvesztett menekülésről, pánikról szó sem volt. Mindeddig főként szarvasbikákkal találkoztunk, de ettől kezdve mind több tehénnel és borjúval kerültünk szembe, és a farkasok viselkedése érezhetően megváltozott. Egyikük egy füzesben rejtőzve észrevett egy magányos borjút, A borjú alig hat méterre tűnt fel a farkas előtt, amely egy pillanatra megtorpant, ránézett, majd üldözőbe vette. A szívem csak úgy zakatolt az izgatott várakozástól, hogy most végre tanúja leszek a zsákmány elejtésének. Hát nem lettem. A farkas legfeljebb ötven métert futott a borjú után, a távolság alig fogyott köztük; aztán hirtelen abbahagyta az üldözést, visszaporoszkált, és csatlakozott társaihoz. Nem akartam hinni a szememnek. A borjúnak igazság szerint gyászos véget kellett érnie, és bizonyára ért is volna, ha a farkasok csak tizedrészt rászolgálnak hírnevükre a valóságban; ámde a következő óra folyamán a három farkas legalább tizenkét, egymástól független rohamot indított magányos borjak, borjas tehenek, sőt, tehenek és borjak csoportjai ellen, és a hajsza jószerint minden esetben véget ért, még mielőtt istenigazából elkezdődött volna. Lassan lelkem legmélyéig elkeseredtem. Végtére is nem azért loholtam hat mérföldet árkon-bokron át, nem azért törtem magam halálra, hogy meglessem egy farkashorda hülyéskedését. Amikor a farkasok elhagyták a következő völgyet és felballagtak a túlsó dombtetőre, vérben forgó szemekkel vetettem magam utánuk. Nem is tudom biztosan, milyen szándékkal – talán magam akartam megkergetni és elejteni egy rénszarvasborjút, csak hogy megmutassam ezeknek a tehetségtelen bestiáknak, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Mindenesetre tehát felszáguldottam a dombtetőre, homlokegyenest a farkasok közé. Valószínűleg azért álltak meg, hogy kicsit kiszuszogják magukat, én meg úgy vágódtam közibük, mint a bomba. A csoport felrobbant. A farkasok hátracsapott füllel, hosszan kinyújtott farokkal, és iszonyatos sebességgel iszkoltak a szélrózsa minden irányába. Őszinte riadalommal futottak, s amint átvágtak a szétszórt rénszarvascsordák között, azok most végre reagáltak is: 103

a rémült állatok fejvesztett menekülése, amire egész délután epedve vártam, többé-kevésbé bekövetkezett. Csakhogy, és ezt keserűen meg kellett állapítanom – nem a farkasok, hanem énmiattam. Feladtam a vesződést, és elindultam hazafelé. Mikor már csak néhány mérföldre voltam a tábortól, észrevettem, hogy többen rohannak felém, majd felismertem az eszkimó asszonyt és három fiát. Láthatólag borzalmasan, felzaklatta őket valami. Valamennyien kiabáltak, az asszony egy félméteres hókéssel hadonászott, három csemetéje pedig szarvasölő dárdákat, valamint nyúzókéseket lóbált. Kissé hökkenten megtorpantam. Ekkor kényelmetlenül tudatára ébredtem állapotomnak. Nemcsak fegyvertelen, de talpig pucér is voltam. Semmiképpen sem állt módomban kivédeni egy támadást – márpedig az fenyegetett, habár halvány sejtelmem sem volt, hogy mi sarkallta az eszkimókat ilyen eszelős cselekedetre. Szégyen a futás, de hasznos, így hát megfeszítettem elcsigázott izmaimat, és uzsgyi neki, vesd el magad, igyekeztem kitérni az eszkimók elől. Ez sikerült, de ők is formában voltak, és tovább üldöztek egészen a táborig, ahol végre beleugrottam nadrágomba, felkaptam puskámat, és felkészültem arra, hogy drágán adom az életemet. Szerencsére Utek és a férfiak éppen akkor érkeztek haza, amikor az asszony és fúria ivadékai rám akarták vetni magukat, így hát a csata elmaradt. Valamivel később, amikor már minden elcsitult, Utek elmagyarázta a helyzetet. Az egyik gyerek éppen bogyót szedett, amikor megpillantott engem, amint pőrén loholok a dombokon át a farkasok után. A csodálkozástól elkerekült szemmel futott haza, hogy beszámoljon anyjának a ritka tüneményről. Az asszony, a jó lélek, azt hitte, hogy megkergültem (az eszkimók véleménye szerint a fehér embereknek általában amúgy sem hiányzik ehhez túlságosan sok); és most megpróbálok csupasz kézzel, sőt, egyebütt is csupaszon megostromolni egy farkashordát. Gyorsan odahívta többi magzatát is, s miután felragadták a kezük ügyébe eső fegyverféleségeket, teljes sebességgel elindultak megmentésemre. Ottlétünk hátralevő részében a gyengéd gondoskodásnak s a gyanakvásnak valami olyan óvatos keverékével kezelt engem ez a derék asszony, hogy módfelett megkönnyebbültem, amikor végre búcsút mondhattam neki. Még Utek kommentárján sem mulattam valami jól, miközben lefelé csorogtunk a folyón, s lassan eltűnt szemünk elől a kis tábor. – Az a baj – jegyezte meg ugyanis ünnepélyesen –, hogy levetted a nadrágodat. Azt hiszem, nadrágban jobban tetszettél neki.

104

Huszadik fejezet Megkérdeztem Uteket, mi a véleménye az eszkimótábornál feltűnt farkasfalka látszólag megmagyarázhatatlan viselkedéséről, s ő a maga türelmes és szívélyes módján újra csak megpróbálta helyre tenni az eszemet. Először is, mondta, egy egészséges, kifejlett rénszarvas könnyűszerrel lehagyja futásban a farkast, még a háromhetes szarvasborjút is csak a leggyorsabb farkas éri utol. A rénszarvas ezzel tökéletesen tisztában van, következésképpen tudja, hogy normális körülmények között vajmi csekély oka van félni a farkastól. A farkas a maga részéről úgyszintén tisztában van a dologgal, és minthogy rendkívül intelligens, igencsak ritkán próbál üldözőbe venni egészséges rénszarvast – hiszen tudván tudja, milyen hiábavaló erőfeszítés lenne. A farkasok ehelyett – legalábbis Utek szerint –, azzal a technikával élnek, hogy módszeresen ellenőrzik a rénszarvasok általános egészségi állapotát, s így iparkodnak kiválogatni közülük a gyengébbeket. Ha sok a rénszarvas, akkor a vizsgálat úgy zajlik le, hogy rárontanak egyes csoportokra, és megkergetik őket, de éppen csak addig, míg kiderül, van-e köztük beteg, sebesült, esetleg más okból csökkent értékű példány, vagy nincs. Ha találnak ilyet, körülfogják, és megpróbálják elejteni. Ha nem akad egy sem a csordában, nyomban abbahagyják üldözését, és másik csoportot tesznek próbára. Ha kevés a rénszarvas, különféle eljárásokat alkalmaznak. Például egyegy kisebb rénszarvascsoportot több, együttműködő farkas csapdába hajt, ahol már más farkasok várnak rájuk; vagy pedig, ha végképp nagyon gyéren vannak a rénszarvasok, a farkasok a váltófutás módszerét használják, amikor is egyik farkas a rénszarvast a másik, valamivel távolabb elhelyezkedő farkasig hajszolja, amely aztán folytatja az üldözést. Az ilyesfajta technika természetesen csökkenti a rénszarvasok természet adta előnyét, de rendszerint még így is csak a leggyatrább vagy legalábbis legügyetlenebb rénszarvasok esnek áldozatul az üldözőknek. – Úgy van ez, ahogy már mondtam neked – magyarázta Utek. – A rénszarvas táplálja a farkast, de a farkas tartja jó erőben a rénszarvast. Mi pedig tudjuk, hogy ha nem volna farkas, hamarosan rénszarvas sem lenne, mert úgy elgyengülnének, hogy mind elpusztulna. Utek nyomatékosan hangsúlyozta azt is, hogy a farkas, ha sikerült zsákmányt ejtenie, nem indul addig újabb vadászatra, amíg élelmiszerkészlete el nem fogy, s az éhség ismét munkára nem kényszeríti. 105

Ez bizony vadonatúj elképzelés olyasvalakinek, akit abban a hitben neveltek, hogy a farkas nemcsak képes elfogni jószerint bármely üldözőbe vett élőlényt, hanem kielégíthetetlen vérszomjúsága folytán le is mészárol mindent, ami a szeme elé kerül. A vadászatok, amelyeket később végignéztem, nagyrészt az először látott mintára zajlottak. Megfigyeléseim szerint a vadászok – hol egy, hol több, sőt megesett, hogy nyolc farkas – minden sietség nélkül ügettek át a szétszórt rénszarvascsoportok között, amelyek legtöbbször jóformán közönyösen vették tudomásul „halálos ellenségeik” jelenlétét. Hébe-hóba egy-egy farkas, esetleg kettő-három letért a menetirányból, és támadást intézett valamelyik közeli rénszarvas ellen, amely mindig bevárta, hogy a támadó körülbelül száz méterre megközelítse, aztán felvetette fejét, és lekicsinylőén odébb galoppozott. A farkasok ilyenkor megálltak, és figyelték a szarvas járását. Hajói futott és szemlátomást jó erőben volt, elfordultak tőle, és mentek tovább. Az ellenőrzést korántsem vaktában végezték, lassan kezdtek kibontakozni előttem a válogatás elvei. Valóban nagyon ritkán fordult elő, hogy a farkasok vizsgálódással nyaggassanak kifejlett bikákból álló csoportokat, amelyek ekkortájt éppen a lehető legjobb állapotban voltak, hiszen egész nyáron át mást csináltak, csak ettek és aludtak. Persze, ezek a bikák korántsem voltak veszedelmes ellenfelek (hatalmas, szétálló agancsuk nem használható fegyvernek), nem, a farkasoknak egyszerűen még esélyük sem volt, hogy megfogják őket, és ezt nagyon is jól tudták. A tehenekből és borjakból álló vegyes csordák iránt már sokkal inkább érdeklődtek, hiszen a sérült, rosszul sikerült, gyenge egyedek százalékaránya természetszerűleg magasabb a borjak között, amelyeket hosszabb időszakon át még nem rostált meg a szigorú természetes kiválasztódás. Az öreg és meddő tehenek csoportjai szintén kedvelt célpontjai voltak a próbatételnek. Olykor egy-egy ilyen kivénült, legyengült állat viruló, életerős jószágok csordájának kellős közepén bujkált, hanem a farkasok, amelyek alighanem éppolyan behatóan ismerték a rénszarvasokat, mint saját magukat, tévedhetetlenül kiválasztották őket az én szememben reménytelenül egészséges és tetterős csoportból. A borjakat gyakran sokkal alaposabban tették próbára, mint a kifejlett állatokat, esetleg kétháromszáz méterre is megkergették őket; de a hajsza rendszerint félbeszakadt, hacsak a fiatal állat ezen a távolságon belül nem adta jelét gyengeségnek vagy kimerültségnek. A farkasok vezérelve nyilvánvalóan az erők gazdaságos beosztása – márpedig ez ugyancsak észszerű elv, hiszen a tájékozódás sokszor hosszú 106

órákig tart, míg a farkasok elejtésre megérett, megfelelően hitvány rénszarvasra akadnak. Amennyiben a próbák során sikerül felfedezni ilyen állatot, a vadászat menetében fordulat áll be. A támadó farkas megfontolás nélkül beveti a hosszú kutatás folyamán féltve őrzött energiáit, és olyan káprázatos sebességgel és erővel rohamozza meg zsákmányát, hogy ha szerencséje van, utoléri a menekülő rénszarvast. A rémült szarvas végül eszelős cikcakkban kezd futni – ami nézetem szerint nagy ostobaság, mert lehetővé teszi a farkasnak, hogy átvágja az utat, és hamarabb fogja el. A farkasmítosz egy másik hittételével ellentétben soha nem láttam, hogy a farkas megpróbálta volna átharapni a szarvas térdinát. A farkas minden erejét megfeszítve a rénszarvas mellett igyekszik haladni, majd ráveti magát. Rendszerint már a taszítás is elegendő ahhoz, hogy megtántorítsa a szarvast, s mielőtt visszanyerhetné egyensúlyát, a farkas megragadja hátul a nyakán, és leteríti, közben vigyázva igyekszik elkerülni a vadul rugdalózó patákat, amelyeknek bármelyik lökése oly könnyen szakítaná be a bordáit, mintha cukorból volnának. Az állat megölése igen gyorsan, és rendszerint nagyon tisztán zajlik le, s erősen kétlem, hogy a szarvas valamivel is többet szenvedne, mint az emberi fogyasztás céljára levágott disznók. A farkas soha nem öl szórakozásból, s valószínűleg ez az egyik legfőbb különbség közte és az ember között. A farkas számára igen kemény munka egy jókora vad üldözése és elejtése. Olykor egész éjszaka tart a vadászat, s a farkas ötven-hatvan mérföld távolságot is megtesz, míg eredményt ér el – ha ugyan eredményt ér el egyáltalán. Ez a foglalkozása, a munkája, és ha már megszerzett annyi húst, amennyi elegendő a maga és családja szükségleteire, a maradék idejét szívesen tölti pihenéssel, társas élettel vagy játékkal. Egy másik téves elképzeléssel ellentétben semmilyen kézzelfogható bizonyítékról nem tudok, ami igazolná, hogy a farkasok több zsákmányt ejtenek el, mint amennyit felhasználnak, még abban a ritka esetben sem, ha erre lehetőségük nyílik. Az odúhoz kötöttség időszakában elejtett zsákmányt újra meg újra felkeresik mindaddig, míg az utolsó falatka húst isié nem rágták róla. Gyakran megtörténik – ha nagyon elszaporodnak a sirályok, hollók, rókák és más dögevők –, hogy a farkasok szétdarabolják a tetemet, és egyes részeit elássák, mégpedig meglehetősen távol a zsákmány elejtésének színhelyétől, mert így akarják megőrizni a maguk számára. Később, amikor az egyesült család már szabadon barangol a területén, rendszerint az elejtett vad közelében táboroznak addig, míg el nem 107

fogyasztják. Hatvanhét farkas elejtette rénszarvast vizsgáltam meg, miután a farkasok végeztek velük, és mondhatom, nemigen maradt belőlük egyéb, mint csontok, ínszalagok, szőr és belek. Legtöbbször a szárcsontokat is szétroppantották a bennük található velőért, sőt, néhány esetben a koponyát is kiharapdálták – ami iszonyú vesződség még egy farkasnak is. Roppant érdekes továbbá, hogy az a kevés, ami a dögök többségéből megmaradt, egyértelműen az elejtett állatok betegségéről, illetve kóros gyengeségéről tanúskodott. Általános tünet volt a csontok deformációja, kiváltképpen a koponya csontüszkösödése; és nem egy koponyánál a fogsor elhasználtsága bizonyította, hogy öreg, legyengült állaté volt. Frissen elejtett zsákmányhoz, amelynek hulláját teljes egészében megvizsgálhattam volna, nemigen tudtam hozzáférni; de nem egy alkalommal sikerült odaérnem valamivel az elejtés után, s ilyenkor megbocsáthatatlan pimaszsággal egyszerűen elriogattam a farkasokat. El is kotródtak, elég félénken, de nagyon boldogtalanul. Ezek közül a rénszarvasok közül igen sokat annyira elárasztottak a külső és belső paraziták, hogy leginkább holmi négy lábon járó állatseregletre emlékeztettek, és hamarosan amúgy is gyászosan elpusztultak volna.

Minél közelebb hozták a múló hetek a nyár végét, Utek tézise annál nyilvánvalóbban igazolódott. Egyszerűen kétségtelennek találtam, hogy a farkasok döntő jelentősége éppen a rénszarvasállomány fenntartásában, nem pedig elpusztításában rejlik, bár afelől már korántsem voltam olyan sziklaszilárd, hogy megbízóim is ebben a fényben látják-e majd a dolgot. Meggyőzésükhöz elsöprő bizonyítékokra volt szükségem, mégpedig megbízható, tárgyi bizonyítékokra. E célból gyűjteni kezdtem a farkas elejtette rénszarvasokon talált élősködőket. Mint mindig, Utek is élénken érdeklődött munkásságom újabb ágazata iránt, ám érdeklődése ezúttal nem volt hosszú életű. Népe emberemlékezet óta rénszarvashúson élt, ráadásul, tüzelőanyag szűkében, főként nyers, vagy csak részben főtt húson. Az elválasztás után Uteket magát is előre megrágott rénszarvashússal etette az édesanyja, s azóta is ez volt a legfőbb tápláléka. Következésképpen a húst tökéletesen rendben valónak e, és soha eszébe nem jutott, hogy elemezze mindennapi betevő falatját. Amikor látta, hogy a rénszarvasok testének különféle részeiből metszeteket készítek, és ezernyi sajátos férget meg hólyagot termelek ki belőlük, rettentően meg is lepődött. 108

Egyik reggel komor igézetben figyelte egy különlegesen megfertőzött vén bika boncolását. Mindig megpróbáltam megmagyarázni neki, mit csinálok, hogy értse kutatásaim jellegét, ez a tevékenység pedig, nézetem szerint, minden egyébnél jobban eligazította a parazitológia tárgyában. Miközben a rénszarvas májából kiszedtem egy körülbelül golflabda nagyságú hólyagot, elmagyaráztam neki, hogy ez a galandféreg inaktív formája, és ha ezt egy húsevő lény megeszi, idővel több szelvénye is kifejlődik, egyenként tíz méter hosszúságban, takarosan összetekeredve új gazdájának bélrendszerében. Utek forgó gyomorral nézett rám. – Úgy érted ugye, ha egy farkas eszi meg? – kérdezte reménykedve. – Nahk – feleltem, hogy felhasználjam gyarapodó eszkimó szókincsemet. – Akár róka, akár farkas, sőt, akár ember is. Mindegyikükben megnövekszik, bár az emberben talán nem annyira. Utek megborzongott, és vakargatni kezdte a hasát, mintha valami viszketést erezne azon a tájon. – Még szerencse, hogy én utálom a májat – mondta végül, roppantul megkönnyebbülve, hogy ez eszébe jutott. – Ó, ezek a férgek bárhol megtelepedhetnek a rénszarvas testében – magyaráztam a tudós lelkesedésével, aki szakértő felvilágosítást ad egy laikusnak. – Nézz csak ide. Látod ezeket a pöttyöket itt a fartőben? A fehér emberek ezt „borsókás” húsnak hívják. Ez egy másikfajta féreg nyugalmi formája. Erről nem tudom biztosan, hogy emberben kifejlődik-e. Hanem ezek itt – és a felboncolt tüdőből gyakorlott kézzel kiemeltem néhány, egyenként huszonöt centiméteres vagy még hosszabb fonálférget –, ezeket már emberekben is megtalálták: és bizony ha elég sok van belőlük, nagyon rövid idő alatt megfojtják az embert. Uteket görcsös köhögés fogta el, és mahagónisötét arca újra hamuszínűre sápadt. – Ebből elég – jelentette ki, mikor visszanyerte lélegzetét. – Erről többet ne beszélj! Most visszamegyek a táborba, és ott erősen egy csomó dologra gondolok, és azt el fogom felejteni, amit elmondtál. Nincs neked szíved. Ha mindez igaz, akkor én ezentúl vagy csak halat eszem, mint a vidra, vagy éhen veszek. De talán csak tréfáltál, ugye, ahogy a fehér emberek szokták? A kérdésből olyan szívfacsaróan csengett ki a reménykedés, hogy sikeresen felrázott professzori révületemből, ha későn is, de észrevettem, mit követtem el. Nevetni kezdtem, bár nem egészen őszintén. 109

– Eema, Ootek. Csak tréfáltam veled. Csak tréfáltam. Menj vissza a táborba, és főzd meg a vacsoránkat egy jókora darab húsból. De aztán – és bármennyire haragudtam magamra, nem tudtam lenyelni a figyelmeztetést – fenemód ügyelj ám, hogy alaposan megfőzd!

110

Huszonegyedik fejezet Szeptember közepén a tundra a rozsdasárga s az égetett vörös tompán ragyogó árnyalataiban izzott mindenütt, ahol a korai fagyok megérintették az alacsony bozóttal lepett földet. A Farkastanya-öböl körüli zsombékos legelőkön új országutakat tiportak a dél felé vonuló rénszarvascsordák, s a farkasok életmódja ismét megváltozott. A kölykök elhagyták a nyári odút, és bár hosszabb vadászatokra még nem kísérhették el Angeline-t meg a két hímet, de rövidebb kiruccanásokban már részt tudtak venni, és részt is vettek. Most kezdték felfedezni világukat, s ezek az őszi hónapok alighanem életük legszebb időszakai közé tartoztak. Amikor Utek meg én a központi síkságok bekóborlása után visszaérkeztünk a Farkastanya-öbölbe, farkascsaládunk már széltébenhosszában járta birtokát, és ott töltötték idejüket, ahová a vadászat során éppen elvetődtek. Amennyire a testi ügyességem, s emberi szükségleteim szabta határok engedték, megpróbáltam részt venni ebben a csavargó életben, és magam is végtelenül élveztem. A szúnyogok az utolsó szemig eltűntek. És bár éjszaka néha fagyott, napközben rendszerint melegen sütött a tiszta napfény.

Egyik ilyen meleg, napsütéses napon elindultam a holtmedertől észak felé, egy dombláncolat gerincén, ahonnan kilátás nyílt egy dús fű borította jókora völgyre, mely a rénszarvasoknak is sűrűn igénybe vett főútvonala volt dél felé. A völgy fölött a sápadt égbolton fekete pöttyök koromfoltja lebegett – a rénszarvascsordákat követő hollóseregek. Egész hófajdcsaládok kodácsoltak előttem az alacsony bozótban. Indián récék rajai cikáztak a tundra tavacskáin, már messzi útra készen. Alattam a völgyben rénszarvasok renyhe folyama hömpölygött, csorda csorda után vonult legelészve dél felé, öntudatlanul is egy olyan tudás egyenes parancsára, amely már akkor ősrégi volt, amikor mi még nem is tudtuk, mi a tudás. A holtmedertől néhány mérföldre, egy magas szirt csúcsán találtam valami kis bemélyedést, ahonnan jól beláttam a völgyet, ott kényelembe helyezkedtem, hátamat a naptól meleg sziklának vetettem, államat felhúzott térdemre támasztottam, és távcsövemet az alattam hömpölygő élő folyamra szegeztem. 111

Reméltem, hogy megpillantom a farkasokat is, és valóban, nem okoztak csalódást. Nem sokkal dél előtt megjelent közülük kettő a valamivel északabbra fekvő, átellenes domb tetején. Néhány perccel később felbukkant két másik felnőtt és a négy kölyök. Némi kergetőzés, tömérdek orrszimatolás és farkcsóválás következett, aztán a farkasok zöme leheveredett, lustálkodott, közben a többiek tétlenül üldögélve figyelték a tőlük alig száz méterre vonuló rénszarvasokat. Aageline-t és George-ot könnyűszerrel felismertem. A másik két kifejlett állat közül az egyik Albert bátyóhoz hasonlított; hanem a negyedik, egy nyúlánk, sötétszürke állat, teljesen ismeretlen volt előttem. Soha nem is sikerült megtudnom, hogy ki ő és merre van hazája, de a hátralevő időben-, amit még a környéken töltöttem, mindvégig tagja maradt a csoportnak. A farkasok, sőt, voltaképpen minden ott látható állat közül, beleértve a rénszarvasokat és jómagámat is, egyedül George-ban csillant fel némi tevékenységi vágy. Míg mi, többiek boldogan terpeszkedtünk a napon, vagy közönyösen legelésztünk a zuzmók között, George nyugtalanul járkált fel-alá a dombtetőn. Egyszer-kétszer megállt Angeline előtt, ám a hölgy mindössze annyi figyelemre méltatta, hogy néhányszor lustán megbillegette a farka végét. Álmatagon bámultam egy rénszarvastehenet, amely legelészés közben mind feljebb haladt a farkasok elfoglalta domb oldalán. Alighanem valami dús zuzmófoltot talált, és bár feltétlenül látnia kellett a farkasokat, nyugalmasan tovább legelt, pedig már húsz méter sem választotta el az egyik kölyöktől. A kölyök félénken pislogott rá, aztán legnagyobb gyönyörűségemre felállt, nyugtalanul hátranézett a válla fölött, hogy mit csinál a család többi tagja, aztán megfordult, és feléjük ódalgott, szabályszerűen a lába közé csapott farokkal. George most, hogy megérezte a szagot, feltartott orral lassan a tehén felé tartott, de az nem zökkent ki egykedvűségéből mindaddig, míg a hatalmas kan farkas gyorsan feléje nem szökkent – talán, mert ez a közöny méltóságában bántotta meg. Erre a tehén is felkapta a fejét, megpördült otromba lábán, és peckesen visszaügetett a lejtőn, szemlátomást inkább méltatlankodva, semmint ijedten. Telt-múlt az idő, a rénszarvasok folyama tovább hömpölygött, én pedig már nem számítottam rá, hogy a farkasok és a rénszarvastehén között lezajlott kurta közjátékon kívül érdekesebb dolgot is megfigyelhetek, mert úgy véltem, hogy a farkasok már jóllaktak, és most csak szokásos, ebéd utáni sziesztájukat tartják. Tévedtem, mert George forgatott valamit a fejében. Harmadszor is odajárult a most éppen az oldalán heverésző Angeline elé, 112

s ezúttal már nem tűrte, hogy nemet mondjanak neki. Halvány segédfogalmam sincs, mit súghatott a párjának, de mindenképpen valami fontosat, mert Angeline végül is felcihelődött, megrázta magát, és nyájasan talpalt utána, miközben George odadugta orrát a szundikáló Albert bátyóhoz, meg az Idegenhez, ők is tudomásul vették a közlést, és feltápászkodtak. A kölykök, soha nem lévén restek, ha valami újdonsághoz csatlakozhattak, szintén talpraugrottak, és felkaptattak szüleikhez. A farkasok ekkor szabálytalan kört alkottak, égnek emelték orrukat, és üvölteni kezdtek, pontosan úgy, ahogyan a holtmederben szoktak, mielőtt elindultak volna vadászni. Roppantul meglepődtem, hogy ilyen korán készülődnek vadászatra, de méginkább meglepődtem, hogy milyen csekély hatást tett a farkasok karéneke a rénszarvasokra. Bár sokan meghallották, alig néhány kapta fel közülük a fejét, s az a pár is beérte annyival, hogy egy kurta, közönyös pillantást vetett a domb felé, mielőtt folytatta volna a higgadt legelészést. Nem volt sok időm rágódni a dolgon, mert ekkor Angeline, Albert meg az Idegen felkerekedtek, és faképnél hagyták a kölyköket, amelyek sorban és búbánatosan üldögéltek a dombtetőn, szemben George-dzsal. Valahányszor valamelyik csemete megpróbált a három felnőtt nyomába eredni, George csak feléje fordult, s a kölyök rémülten húzódott vissza testvérei közé. Az egészen enyhe szellő dél felől fújdogált, a három farkas pedig ellenszéllel haladt, szorosan felzárkózott kis csapatban. Amikor leértek a tundra síkságára, ügetésbe csaptak át, és libasorban, csöppet sem sietősen, de könnyedén poroszkáltak a rénszarvascsoportok között. Mint egyébkor, a rénszarvasok most sem riadtak meg, és egyikük sem igyekezett kitérni, kivéve, ha a farkasok véletlenül keresztezték az útjukat. A három farkas egyáltalán nem törődött a rénszarvasokkal, pedig több kisebb borjúcsorda mellett is elhaladtak. Még próbafuttatást sem rendeztek ezekkel a csoportokkal, hanem céltudatosan folytatták útjukat, míg körülbelül addig a mélyedésig nem értek, ahol én üldögéltem. Itt Angeline megtorpant, leült és a másik kettő is csatlakozott hozzá. Többrendbeli orrszimatolgatás következett, majd Angeline felállt, és a domb felé fordult, ahol George és a kölykök foglaltak helyet. Legalább kétszáz rénszarvas volt a két farkascsoport között, s a szemközti domb keleti lejtőjén állandóan újabbak és újabbak bukkantak fel. Angeline tekintete mintha valamennyit felmérte volna, mielőtt társaival felkerekedett. Rajvonalba szóródtak szét, egymástól kétszáz méternyire úgy, hogy az egész völgyet befogták székében, aztán futni kezdtek észak felé. 113

Nem mondhatnám, hogy eszeveszettül futottak, de mozgásukból világosan kiérződött valami újfajta eltökéltség, amelyet láthatólag a rénszarvasok is felismertek; ámbár talán csak a farkasok alakzata nehezítette meg a rénszarvasoknak, hogy a szokott módon egyszerűen oldalt húzódjanak. Mindenesetre egyik csorda a másik után fordult meg, és kezdett észak felé haladni, míg végül a völgyben tartózkodó rénszarvasok zöme kénytelenkelletlen visszafelé tartott, amerről jött. A rénszarvasok határozottan berzenkedtek a hajkurászás ellen, több csorda elszánt kísérleteket is tett, hogy kitörjön a sorból; de a két legközelebb haladó farkas minden alkalommal közelíteni kezdett egymáshoz, aztán együtt a makrancoskodó rénszarvasokhoz, és tovább kényszerítették őket észak felé. No persze, a három farkas még így sem tudta eltorlaszolni a völgyet teljes szélességében, s a szarvasok csakhamar felfedezték, hogy a nyitott szárnyak irányában kitérhetnek, és folytathatják útjukat dél felé. Mindazonáltal, mire a farkasok visszaérkeztek a maguk dombja közelébe, még mindig legalább száz szarvast hajtottak maguk előtt. A szarvasok ekkor kezdték csak a valódi idegesség jeleit tanúsítani. Ez abban nyilvánult meg, hogy a száz, vagy még több állat eddig jobbadán tömör tömege ismét szétbomlott alkotóelemeire, vagyis kisebb csoportokra, amelyek külön-külön futottak szét, amerre a szemük látott. Egyik csoport a másik után kanyarodott félre, de a farkasok most már nem iparkodtak megakadályozni ezt. Amint tovavágtattak a kicsi csordák mellett, a rénszarvasok megtorpantak, s egy pillanatig hátranéztek, mielőtt folytatták volna félbeszakított vándorlásukat dél felé. Lassan megértettem a farkasok szándékát. Most már minden erejüket csak a tizenkét tehénből és hét borjúból álló csordára összpontosították, és akár jobbra, akár balra próbált fordulni a kis csoport, minden kísérletüket azonmód leszerelték. A szarvasok kis idő múlva fel is adták a kitörés gondolatát, és egyenes irányban száguldva iparkodtak lerázni üldözőiket. Ez már-már sikerült is nekik, csakhogy amint a domb végén álló fűzfacsoporthoz értek, valóságos farkashadsereg kapta oldalba őket. Sajnos, a távolság miatt nem tudtam úgy nyomon követni az eseményeket, ahogyan szerettem volna, de láttam, hogy George egy tehén felé rohan, amelyet két borjú kísért. Aztán éppen, amikor elérte, elkanyarodott. Mint két szürke golyóbis, két kölyök vágódott el mellette. Rárontottak a két borjú közül a közelebbire, de az fürgén és haladéktalanul kitért előlük. Az egyik kölyök túlságosan cseles kanyarral próbálkozott, elvétette a lépést, felbukfencezett, de egy szempillantás alatt felugrott, és rohant tovább. A többi kölyök elvegyült a maradék rénszarvasok közé, és nem láttam, mit 114

művelnek; de amikor a csorda heves vágtában megugrott, a végén felbukkantak a teljes erővel rohanó, de mindjobban elmaradó kölykök. Még a magányos borjú is kezdte megelőzni üldözőit. A négy kölyök azonban változatlanul teljes sebességgel száguldott, bár semmi esélyük nem volt már, hogy utolérhetnék akár csak az egyik szarvast is. És a felnőtt farkasok vajon mit csináltak ezalatt? Amikor visszafordítottam rájuk a távcsövet, George még pontosan azon a helyen állt, ahol utoljára láttam, és farkát lassan csóválva figyelte a hajsza fejleményeit. A másik három farkas már visszatért a dombtetőre. Albert meg az Idegen leheveredtek, kipihenni a rövid kiruccanást, de Angeline még álldogált egy darabig, és nézte a sebesen visszaözönlő rénszarvasokat. A kölykök félóra múlva érkeztek meg. Olyan fáradtak voltak, hogy alig tudtak felmászni a dombra szüleikhez, akik ekkor már ernyedten heverésztek. A kölykök is csatlakoztak a csoporthoz, és lihegve-szuszogva elnyúltak a földön; a felnőttek azonban többé ügyet sem vetettek rájuk. Aznapra befejeződött a tanítás.

115

Huszonkettedik fejezet Amikor szeptember átúszott októberbe, amikor a fehér éjszakák megdermesztették a zsombékost, s jéggel vonták be a tavakat, boldog lettem volna, ha minden időmet a tundrán tölthetem, és kedvemre élhetem majdnemfarkas életemet. Csakhogy én nem voltam szabad lény, mint a farkasok. Irdatlan elmaradásom volt mindenféle tudományos aprómunkából, s ez a sátorhoz szögezett, és magának követelte minden figyelmemet. Miután abból a felfogásból (amely természetesen sajátom, és nem megbízóimé volt) indultam ki, hogy időmet a farkasok életének megfigyelésére kell fordítanom, eltökélten mellőztem azt a tömérdek periferikus kutatási feladatot, amit Ottawában rám sóztak. Most, hogy szorított az idő, úgy éreztem, legalább egy gesztussal igazolnom kell a felsőbbségek előtt szolgálatkészségemet. A nyakamba varrt másodállások egyike a vegetáció tanulmányozása volt. Ezt három részre tagolták: először is gyűjteményt kellett összeállítanom a területen található növények minden egyes fajtájából; aztán kutatást kellett végeznem a „fedésarány” terén, meghatározván az egyes növények mennyiségi viszonyát; végezetül azt kívánták, hogy állapítsam meg a növényzet tápértékét is a rénszarvasok szempontjából. Arra már nem jutott idő, hogy maradéktalanul végrehajtsam az egészet, ezért némi megalkuvással úgy döntöttem: csak a „fedésarány”-nyal kapcsolatos munkába vágok bele. A feladattal együtt járt a Raunkiaer-féle gyűrű, eme poklok fenekén kiötölt segédeszköz használata. Ez a micsoda amúgy szemre egészen egyszerű és ártalmatlan, hiszen nem egyéb, csak egy jókora fémkarika, de valójában a Sátán szerkentyűje, és épeszű emberek megőrjítésére szolgál. Úgy kell használni, hogy az ember elhelyezkedik egy zsombékos területen, behunyja a szemét, megpördül néhányszor maga körül, mint egy szélkakas, aztán amilyen messzire csak tudja, elhajítja a karikát. A bonyolult eljárást azért agyalták ki, hogy a dobás csakugyan „vaktában” essék, ám a gyakorlatban csak azt eredményezte, hogy a gyűrű rendszerint menthetetlenül és mindenestül eltűnt a szemem elől, én meg keresgélhettem a végtelenségig. De akkor szakadtak csak rám amúgy istenigazából a gyötrelmek, amikor sikerült végre megtalálni. Megbízatásom értelmében ugyanis össze kellett szednem a bűvös körön belül nőtt minden növényt, lett légyen az mégoly picike; aztán meg kellett határozni és megszámolni a különféle fajtákat, végül megállapítani, hogy egy-egy fajta hány példánnyal szerepel. 116

Könnyűnek hangzik? Nem az. A Barren Lands növényei általában igen kicsinyek, nem egy közülük szinte mikroszkopikus méretű. Első kísérletemet a karikával majd egy teljes napom bánta, amikor is vakulásig erőltettem a szememet, és szörnyű derékfájást szereztem annak eredményeként, hogy hosszú órákon át kuporogtam a körben, mint egy ütődött házinyúl, és különféle növényeket huzigáltam ki egy kis csipesszel. Uteket lebeszéltem arról, hogy elkísérjen a Raunkiaer-expedíciókra, mert egyszerűen nem éreztem elég erősnek magam, hogy megmagyarázzam neki, miről van szó. Ő azonban kínlódásom harmadik napján váratlanul feltűnt egy közeli domb tetején, és boldogan lecsapott rám. Kissé fanyarul üdvözöltem, mert ereimben nem éppen az emberszeretet teje csörgedezett. Kínkeservesen kiegyenesedve felmarkoltam a karikát, és elhajítottam, Utek élénk érdeklődése közepette. A karika nem röpült túl messzire, mert a fáradtság és a csüggedés minden erőmtől megfosztott. – Svinak! Elég pocsék – véleményezte a dobást Utek becsmérlően. – A fene beléd! – ordítottam rá dühösen. – Csináld te, ha olyan jól tudod! Azt hiszem, ezt a kihívást csak az őrangyalom sugallhatta. Utek nagyképűen vigyorgott, odafutott a karikához, felkapta, karját akár a diszkoszvető hátralendítette, és dobott. A karika szállt, szállt, mint a fogolymadár, röppályája csúcspontján tündöklőén felcsillant a napfényben, kecsesen elvitorlázott a közeli tavacska fölé, halk csobbanással a vízre csapódott, és mindörökre elmerült. Uteket gyötörte a lelkifurdalás. Arcáról lerítt a balsejtelem, és csak várta kitörő haragomat. Gondolom, míg él, nem érti meg, mért ölelgettem meg, mért kényszerítettem, hogy vidám indiántáncot lejtsen velem, mielőtt visszahurcolom a kunyhóba, ahol megosztom vele az utolsó üveg, féltve őrzött farkaslevet. De nem vitás, hogy ez az eset is csak megszilárdította abbéli meggyőződését, miszerint a fehér emberek útjai valóban kifürkészhetetlenek.

Miután a növénykutatás ily szerencsés véget ért, újabb undorító kötelesség várt rám – ürülékkutatói munkám befejezése. Minthogy Ottawában módfölött nagy jelentőséget tulajdonítanak a szkatológiának, utasítottak, hogy időm egy részét áldozzam a farkasok ürülékének gyűjtésére és elemzésére. Nem mondhatnám, hogy különösebben el voltam ragadtatva a feladattól, de miközben Barren Landsben csatangoltam, ürülék szempontjából is nyitva tartottam a szememet. A 117

hosszú nyelű csipesszel felszedegetett anyagot, apró vászonzacskóba helyeztem, és mindegyiket címkével láttam el, amelyen feltüntettem a lelet hozzávetőleges korát, valamint a gyűjtés helyét és időpontját. A kis zacskókat a kunyhóban az ágyam alatt tartottam, de gyűjteményem szeptember végére olyan félelmetes méreteket öltött, hogy már nem fért el, és kezdett kiáradni a padlóra, a lábunk alá. Különféle okokból, nem utolsósorban, mert elképzeltem Mike és Utek arckifejezését, amikor rádöbbennek, mit művelek, nem nagyon repestem a vágytól, hogy hozzáfogjak a leletek analizálásához. Székletgyűjtői tevékenységemet iparkodtam titokban tartani, és Mike meg Utek, noha bizonyára nagyon érdekelte őket kis zacskóim tartalma, sokkal udvariasabbak voltak (vagy sokkal jobban féltek az esetleges magyarázattól), semhogy firtatták volna a dolgot, bár az idők során mindketten meglehetősen türelmesek lettek a hivatásommal és kötelességeimmel járó hóbortok iránt, mégsem akartam túlságosan próbára tenni őket, s ezért egyre halogattam az elemzés munkáját, mígnem egy szép októberi reggelen együtt ruccantak ki rénszarvasvadászatra, s így az egész tábor korlátlanul rendelkezésemre állt. Minthogy magányom háborítatlansága felől nem voltak kétségeim, felkészültem, hogy végére járok kellemetlen feladatomnak. A hosszas tárolásból eredő elöregedés folytán az ürülékek halmazállapota sziklával vetekedett, így hát feldolgozás előtt meg kellett puhítani az egészet. E célból lefuvaroztam a rakományt a folyópartra, ahol beáztattam két vízzel telt, ónozott vödörbe. Miközben megindulta puhulás folyamata, kirámoltam szerszámaimat, jegyzetfüzeteimet; egyéb felszerelésemet egy széles, lapos-sziklára, amely kinn állt a napon, és egyenletes, enyhe szellő lengte körül. Valahogy úgy éreztem, hogy az előttem álló feladat azok közé tartozik, amelyeket nemigen kellemes zárt környezetben elvégezni. A következő lépés a gázálarc felöltése volt. Ezt igazán nem azért említem, mintha a humoromat szándékoznám csillogtatni. Felszerelésemhez ugyanis gázálarc, valamint egy láda könnygázgránát is hozzátartozott, azzal a rendeltetéssel, hogy legyen mivel kiűznöm odújukból a farkasokat, és ily módon könnyűszerrel lelődözhessem a boncolásra szánt példányokat. Ennyire természetesen soha sem lettem volna képes lealacsonyodni, még akkor sem, mielőtt megtanultam barátaimat tisztelni a farkasokban. A bombákat már réges-rég behajigáltam a közeli tóba, de a gázálarcot megőriztem, lévén az leltári tárgy, amivel el kellett számolnom. Ráadásul 118

most még hasznát is vehettem, mert a farkasürülék gyakran tartalmaz különösen ártalmas parazitapetéket, amelyek belélegzés útján az ember szervezetébe kerülve percek alatt kikelnek, a férgek az agyvelőbe furakodnak, ahol betokosodnak, nemegyszer végzetes eredménnyel mind önmaguk, mind szállásadójuk szempontjából. Miután meggyőződtem, hogy az első tétel hajlítható állapotba került, felvettem a gázálarcot, elhelyeztem a székletet a kunyhóból kikölcsönzött fehér zománctányéron, majd különféle csipeszekkel és szikékkel boncolni kezdtem. Miután nagyító segítségével azonosítottam az összetevőit, a nyert adatokat bevezettem jegyzetfüzetembe. Vesződséges babra munka volt, de korántsem érdektelen. Mi tagadás, kisvártatva úgy belemerültem, hogy már tudomást sem vettem a külvilágról. Következésképpen egy-két óra múlva, amikor felálltam, hogy kicsit kinyújtóztassam izmaimat, és véletlenül a kunyhó felé fordultam, mélységesen meglepődtem, mert vagy egy tucat ismeretlen eszkimó félkörével találtam szemközt magam, akik a hitetlenség és viszolygás vegyülékével meredtek rám. Meglehetősen zavarba ejtő volt a pillanat. Úgy elképedtem, hogy egészen megfeledkeztem az elefántormányos, güzüszemű gázálarcról is, s amikor megpróbáltam üdvözölni az idegeneket, hangom, amelyet öt centiméter vastag szénréteg és harminc centiméter hosszú gumieső szűrt át, oly tompán és gyászosan huhogott, mint a sírhant alól feltörő sóhaj – hallatára az eszkimókat végképp elfogta a döbbenet. Sürgősen helyre akartam hozni a hibát, ezért lekaptam a gázálarcot, és fürgén előreléptem, mire az eszkimók egy revüszínház tánckarának egyöntetűségével ugyanolyan fürgén hátraléptek, és változatlanul ádáz gyanakvással sandítottak felém. Kétségbeesett iparkodásomban, hogy barátságos szándékaimat bizonyítsam, a tőlem telhető legszélesebb mosolyt sugároztam rájuk, csakhogy kivicsorodó fogaim bizonyára sátáni vigyor hatását keltették. Vendégeim ezt úgy viszonozták, hogy további két-három métert hátráltak, sőt, némelyikük aggodalmasan bámult a villogó bonckésre, amelyet jobb kezemben szorongattam. Láthatólag kereket akartak oldani, végül azonban sikerült megmentenem a helyzetből, ami még egyáltalán menthető volt: előrukkoltam töredékes eszkimó nyelvtudásommal, és eldadogtam egy többé-kevésbé szabályszerű istenhozottat. Hosszú szünet után valamelyikük megkockáztatott egy félénk választ, sőt, lassanként azzal is felhagytak, hogy úgy meredjenek rám, mint csirkék csapata a csörgőkígyóra. 119

Noha bensőséges kapcsolat nem jött létre köztünk, a kialakuló kissé mesterkélt társalgás során kiderült, hogy vendégeim Utek törzséhez tartoznak, s a nyarat messze keleten töltötték, és csak a minap érkeztek vissza a honi mezőkre, ahol értesültek arról, hogy Mike kunyhójában egy fehér ember tartózkodik. Nyomban elhatározták, hogy elmennek, és megnézik maguknak a ritka tüneményt, de arra a látványra, amely a szemük elé tárult, amikor betoppantak, egy szóval sem készítette fel őket senki. Csevegés közben észrevettem, hogy néhány gyerek, de egyik-másik felnőtt is oda-odapillant alattomban az áztatóvödrökre, meg a zománctányérra, amelyen szőrcsomók és egércsontok összevisszasága díszelgett. Ezek a pillantások minden más népnél pusztán egyszerű kíváncsiságot jelentettek volna, ám én már épp elég időt töltöttem eszkimók társaságában, hogy kiismerjem csavaros észjárásukat. Érdeklődésüket úgy értelmeztem, mint finom utalást arra, hogy a hosszú utazásban megéheztek, megszomjaztak, és ugyancsak méltányolnák, ha némi teához meg harapnivalóhoz juthatnának. Minthogy Mike távollétében én voltam a házigazda, továbbá, mert Északon a legfőbb erény a vendégszeretet, meghívtam az eszkimókat, jöjjenek el hozzám a kunyhóba este vacsorára. Szemlátomást megértették, el is fogadták ajánlatomat, és elvonultak a szomszéd dombra, hogy felüssék átmeneti táborukat, otthagyván engem, hadd fejezzem be a pepecselést az utolsó darabokon. Az analízis eredménye hallatlanul érdekes volt. Az ürülékek negyvennyolc százalékában rágcsálók maradványait, túlnyomórészt metszőfogakat és szőrt tartalmaztak. Ezenkívül találtam még az azonosítható táplálékmaradványokban rénszarvascsont-, és rénszarvasszőr-töredékeket, néhány madártollat és legnagyobb meglepetésemre egy rézgombot, amely az emésztőnedvek működése során erősen oxidálódott ugyan, de még felismerhető volt rajta a kereskedelmi tengerészetnél használatos láncos horgony motívum. Elképzelni sem tudom, miképpen végezhette ez a gomb végül is ott, ahol végezte, jelenlétét azonban mégsem tekinthetjük kézzelfogható bizonyítéknak arra vonatkozóan, hogy az illető farkas felfalt volna egy kóbor tengerészt. (Nincs meghízható jelentés arról, hogy Kanada északi vidékén farkas valaha is embert ölt volna, habár kétségtelenül jócskán akadt alkalom, amikor szinte ellenállhatatlan volt a kísértés.) Ezután két ünnepélyes eszkimó kisfiú figyelmes tekintetétől kísérve kimostam, és friss vízzel töltöttem meg a vödröket, hogy legyen miből megfőzni azt a jó néhány liter teát, amit gondoltam, elvárnak tőlem. Miközben visszakutyagoltam a kunyhóhoz, észrevettem, hogy a két kis 120

krapek csak úgy iszkol fel a dombra, mintha minél előbb közölni akarnák szüleikkel a jó híreket, és megmosolyogtam lelkesedésüket. Jókedvem nem volt hosszú életű. Három órával később elkészült a vacsora (halgombócot főztem, polinéziai módra, saját ihletésű savanykásédes mártással), de a vendégek sehol. Már besötétedett, és lassan aggódni kezdtem, hogy talán félreértették a vacsora időpontját. Végül belebújtam viharkabátomba, fogtam a zseblámpát, és elindultam megkeresni az eszkimókat. Nem találtam meg őket. Sőt, nem is láttam őket többé életemben. Táborhelyük üresen állt, ők maguk pedig oly tökéletesen eltűntek, mintha a roppant síkság szívta volna fel valamennyiüket. Borzasztóan tanácstalan voltam, kicsit meg is bántódtam. Másnap, amikor Utek visszatért, elmeséltem neki a históriát, és magyarázatot kértem tőle. De ő egyre csak holmi vödrök meg ürülékek meg egyebek felől faggatott – csupa olyan kérdés, ami nézetem szerint egyáltalán nem tartozott a tárgyra. Végül pedig csalódást okozott – barátságunk alatt először. Csökönyösen kitartott ugyanis amellett, hogy nem tudja megmagyarázni, miért utasították vissza ilyen durván vendégszeretetemet – és később sem magyarázta meg, soha.

121

Huszonharmadik fejezet Nyomasztóan közeledett az idő, amikor el kellett hagynom a Farkastanyaöblöt – nem annyira saját kívánságomra, hanem mert lassan már a farkasok is útra keltek téli vadászmezőik felé. Október vége táján, amikor a tél megkezdi acsargó támadását a zord pusztaságok ellen, a rénszarvasok hátat fordítanak a tundrának, megindulnak lefelé, az erdők idegen, de védett világába. És bárhová mennek, a farkasok kénytelenek követni őket; mert télen, a fagyos síkságokon nem marad számukra semmi ennivaló. November elejétől áprilisig a farkasok s a rénszarvasok együtt barangolnak a tajgán, csenevész lucfenyők és cirbolyafenyők közt, a felső erdőhatár alatt húzódó ritkás szegélyen. Azokban az esztendőkben, amikor bőségesen van nyúl, a farkasok ugyan derekas pusztítást végeznek közöttük, de mindig és mindenkor a rénszarvasok közelében tartózkodnak – hiszen éhínség esetén csak a rénszarvasok jelentenek számukra menekvést. Az egyes farkascsaládok csoportban vándorolnak, de az sem szokatlan, ha két-három kisebb csoport társul falkába. E téren, úgy látszik, nincsenek szigorú szabályok, s az ilyen falka bármikor elemeire bomolhat. A falka létszámának felső határa azonban igenis korlátozott. A téli vadászat sikeréhez elengedhetetlenül szükséges több farkas igen szoros együttműködése, ám ha a farkasok túlságosan sokan lennének, nem jutna mindnyájuknak elegendő élelem az adott zsákmányból. Az öt-tíz tagú falka látszik ideális méretűnek. Úgy tűnik, hogy a farkasoknak télen nincs állandó saját területük. Minden falka tetszése szerinti helyen vadászik, és ha két idegen falka összeakad, mint megfigyelték, csak üdvözlik egymást, aztán mennek tovább a maguk útján. Ritkán esik meg, hogy egyazon területen több falka kerüljön össze. Hogy miként tudnak ilyen szétszórtan maradni, s ezáltal elkerülni a túl sok farkastúl kevés élelem veszélyét, nem ismeretes; de a csipevé indiánok állítása szerint vizelet-hírközléssel intézik a dolgot oly módon, hogy üzenetet hagynak minden fontosabb helyen, a tavak körül, a gyakrabban használt ösvények mentén álló sziklákon és fák tövében. Mindenesetre tény, hogy hacsak hirtelen éhínség nem söpör végig a vidéken. Jelen nomád életet élő farkashordák, amelyek híven követik a hasonlóan nomád rénszarvascsordák minden vargabetűjét, valamiképpen el tudják rendezni, hogy ne tapossanak egymás tyúkszemére. 122

A Barren Lands farkasai számára a tél a halál ideje. Mihelyt beteszik lábukat az erdőségekbe, kiszolgáltatják magukat az emberek összpontosított, roppant hozzáértő, nekidühödött támadásainak. A prémvadászok nem szenvedhetik őket, hiszen a farkasok nemcsak a rénszarvasvadászatban versenytársaik, hanem képesek egész sor csapdát is letarolni és tönkretenni, mert a rókafogáshoz használt könnyű tőröket le tudják csappantani anélkül, hogy maguk foglyul esnének. Ráadásul a legtöbb fehér vadász retteg a farkasoktól – sőt, némelyik halálosan retteg –, és nincs semmi, ami jobban belehajszolná az embert a pusztítás dühébe, mint éppen a félelem korbácsa. A farkasellenes háború a fehérizzásig hevült a különféle tartományi és szövetségi hatóságoknál; alig akad, amely ne tűzött volna ki tíztől harminc dollárig terjedő jutalmat egy-egy farkas elejtéséért; és olyankor, amikor csökken a rókaprém meg az egyéb szőrmék értéke, ez a jutalom remek keresetkiegészitést jelent prémvadászoknak, kereskedőknek egyaránt. Tömérdeket beszéltek és írtak már arról, hogy hány meg hány rénszarvast mészárolnak le állítólag a farkasok. De igencsak keveset beszélnek arról, hogy hány meg hány farkast mészárolnak le valójában az emberek. Az első esetben egy közkeletű hazugságot terjesztenek széltében-hosszában és hivatalosan; a másiknál pedig letagadják az igazságot. Márpedig kutatásaim első évének telén például egy prémvadász, aki a Manitoba és Keewatin közti határvidéken működött, száztizennyolc farkasért szedte be a jutalmat, és ezek közül százhét példány az előző tavaszon született fiatal állat volt. A törvény értelmében ezeket a farkasokat csapdával vagy golyóval kellett volna elejtenie. A valóságban egészen mást művelt – és művelnek mind a mai napig a messzi Északon a kormány hallgatólagos engedelmével: egy óriási területen sztrichnint szórt szét, mégpedig nyakló nélkül, összevissza, úgyhogy ott jóformán minden róka, borz és más kisebb húsevő állat kipusztult. De ez a kutyát sem érdekelte, hiszen abban az esztendőben a róka egy garast sem ért. A farkasok bezzeg darabonként húsz dollár jutalmat jövedelmeztek. A legközönségesebb farkasölő eszköz a méreg és a csapda; de vannak más, széleskörűen használatos módszerek is. Az egyik például a repülőgép, a közéleti érdeklődésű sportemberek kedvence, akik úgy szolgálják a társadalmat, hogy idejüket és pénzüket a toportyánférgek irtására áldozzák. A magasan szálló gépből a legénység kifigyeli a nyílt terepen, lehetőleg a tavak jegén tartózkodó farkasokat. Ha találnak egyet, föléje ereszkednek, és 123

olyan hevesen, olyan hosszú ideig üldözik, hogy az állat gyakran összeroskad és kimúlik, még mielőtt eltalálná a robbanógolyó. Tudok azonban egy esetről, amikor ez a módszer célját tévesztette. Egy nagy városból két úriember szállt fel saját könnyűrepülőgépén, hogy segítsen megszabadítani a világot az ordasoktól. Vadászataik során már korábban is számos farkast ejtettek el, és a pilóta valóságos szakértője lett a dolognak: olyan alacsonyan szállva üldözte az állatokat, hogy a gép sítalpa szinte a hátukat súrolta. Egyszer azonban túlságosan alacsonyra ereszkedett. Az elgyötört farkas megfordult, felugrott a levegőbe, és rávetette magát a sítalpra. Az összeütközésbe természetesen belepusztult, de belehalt a két úriember is. Egy nagy példányszámú sportújságban cikk jelent meg a balesetről, amelyet részben mint a farkasok veszedelmes és alattomos természetének, részben mint az ellenük küzdő ember rettenthetetlen bátorságának iskolapéldáját méltattak. Ez természetesen klasszikus húzás. Valahol és valahányszor az ember értelmetlen mészárlásba bocsátkozik az állatok ellen (és embertársai ellen is), rendszerint úgy igyekszik igazolni cselekedeteit, hogy a lehető legveszedelmesebb, legfelháborítóbb jellemvonásokat tulajdonítja azoknak, akiket el akar pusztítani; és minél csekélyebb oka van a pusztításnak, annál hatalmasabb méretekben folytatja a gyalázkodást.

Brochet-ban (Manitoba északi részén, téli kutatóbázisomon) roppant erős és kegyetlen farkasellenesség uralkodott, amikor megérkeztem a Farkastanya-öbölből. A helyi vadfelügyelő bosszúsan ismertette a helyzetet: az itteni lakosság még alig húsz évvel ezelőtt minden télen 50 000 rénszarvast ejthetett el, most azonban boldogok, ha a zsákmány eléri a kétezret, A rénszarvasok úgy megfogyatkoztak, hogy már-már ritkaságszámba mennek, és kivétel nélkül mindenki a farkasokat vádolja ezért. Jámbor ellenvetésem, miszerint a farkasok több tízezer évvel a fehér ember megjelenése előtt is zsákmányoltak Brochet területén rénszarvasokat anélkül, hogy megtizedelték volna a csordákat, süket fülekre talált, vagy „fanatizmusával” dühbe gurította hallgatóimat. Tél elején egyik nap egy szőrmekereskedő tört be nagy izgatottan kunyhómba. – Ide figyeljen – mondta kihívóan –, maga folyvást bizonyítékokért ordibál, hogy a farkasok mészárolják a rénszarvasokat. Na, hát most fogja be a kutyáit, és menjen ki a Fishduck-tóra. Ott aztán megkaphatja a 124

bizonyítékait! Az egyik prémvadászom egy órája jött meg onnan, és elmesélte, hogy ötven döglött szarvas hever a jégen, egytől egyig mindet a farkasok ölték meg – és jóformán még csak egy falat húst sem vittek el! Engedelmeskedtem a felszólításnak, és kri indián kísérőmmel késő délután kiérkeztünk a Fishduck-tóhoz. Iszonyú mészárlás undorító látványa fogadott bennünket. A jégen szerteszét huszonhárom rénszarvas teteme hevert, s annyi vér folyt el, hogy a hó nagy foltokon vörös latyakká változott. A prémvadász igazat mondott, amikor azt állította, hogy a tetemekhez jórészt hozzá sem nyúltak. Eltekintve a rókák, hollók, szajkók jelentéktelen turkálásától, három állat kivételével valamennyi érintetlen volt. Az említett három közül kettő bika volt – éppen csak a fejük hiányzott, a harmadiknak, egy fiatal, vemhes tehénnek két hátsó combját vitték el. A „bizonyíték”-nak csak az volt a baja, hogy ezek közül a szarvasok közül egyetlenegy sem farkasnak esett áldozatul. Farkasnyomot ugyanis sehol sem találtunk az egész tavon. Annál inkább más nyomokat: egy repülőgép sítalpainak és farokcsúszótalpának félreismerhetetlen hármas sávját, egy repülőgépét, amely ide-oda siklott az egész területen, s a hó felszínét csigavonalak kusza hálójával rótta tele. Ezeket a rénszarvasokat nem farkasok öldösték le, ezeket meglőtték – olyikat többször is. Egyikük például haslövést kapott, és vagy száz métert futott, kilógó beleit a jégen vonszolva maga után. Soknak két vagy több végtagját törte el a golyó. A történtek valóságos magyarázatáért nem kellett messzire menni. Két évvel korábban a tartományi kormányzat hatáskörében működő turistairoda úgy döntött, hogy a Barren Lands rénszarvasállománya ellenállhatatlan csalétek, amely egész sereg gazdag trófeavadászt csábít majd ide az Egyesült Államokból. (1963-ban az új-fundlandi kormány ugyanezzel a fogással élt.) Ennek megfelelően tervezetet dolgoztak ki, és előkészítették a tökéletesen szervezett „szafárikat”, amelyeknek során sportemberek csoportjait szándékoztak repülőgépen, sőt, olykor állami tulajdonban levő repülőgépen a sarkvidékre szállítani, ahol darabonként ezer dollárért első osztályú rénszarvasagancsokat garantáltak. A rénszarvasok az erdőhatár menti téli tartózkodásuk idején szürkületkor rendszerint a fák közt legelésznek, a nappali órákat pedig a nyílt tavak jegén töltik. A szafári-repülőgép pilótájának éppen ezért nincs is más dolga, csak kiválasztani egy tavat, lehetőleg minél több rénszarvassal, s egy ideig alacsonyan körözni fölötte, míg az állatok a félelemtől félőrülten, szorosan össze nem bújnak. Ekkor a repülőgép leszáll, de nem áll meg, hanem körbe125

körbe siklik a rettegő csorda körül, nehogy kitörhessenek. A gép nyitott ablakaiból és ajtajából pedig a vadászok egyfolytában tüzelhetnek mindaddig, míg kellő mennyiségű jó trófeával rendelkező példányt nem lőttek, amelyek közül aztán kiválogathatják a legkitűnőbbeket. Alighanem az a véleményük, hogy mivel a kiruccanás szép kis pénzükbe került, joguk van biztosítani maguknak az eredményt is; és az is feltehető, hogy az illetékes hatóságok szintén egyetértenek velük. Mikor a lövöldözésnek vége, megvizsgálják a tetemeket, és minden vadász leszedi a neki legjobban tetsző koponyát, elvégre vadászengedélye értelmében mindössze egy rénszarvas „birtoklására jogosult”. Amennyiben a vadászok a vadhúst is kedvelik, lenyesnek egy pár kilót, és feldobják a repülőgépre, amely mindezek után elszáll dél felé. Két nappal később a sportférfiak már haza is érnek, teljes diadallal. Kri indián kísérőm az előző télen figyelte meg az események menetét, amikor idegenvezetőként dolgozott. Nemigen tetszett neki, de hát éppen eléggé ismerte az indiánok helyzetét a fehér emberek világában, és jól tudta: okosabb, ha nemtetszését megtartja magának. Ami engem illet, sokkal naivabb voltam. Másnap rádiójelentésben számoltam be az eseményről a megfelelő hatóságnak. Válasz nem érkezett – hacsak válasznak nem tekinthető, hogy a tartományi kormány néhány héttel később megemelte a farkasok vérdíját.

126

Huszonnegyedik fejezet Gondom, hogy hogyan jussak el a Farkastanya-öböltől délre fekvő Brochet-ba, magától megoldódott: Utek egyik reggel azzal a hírrel rontott be a kunyhóba, hogy repülőgépet látott. És valóban, tőlünk nyugatra egy úszótalpas Norseman-gép körözött lustán a tundra fölött. Már réges-rég feladtam a reményt, hogy a pilóta, aki ideszállított a Farkastanya-öbölbe, valaha is visszatér, így hát a repülőgép láttán izgalmamban majd kibújtam a bőrömből. Eszembe jutottak a felszerelésemhez tartozó füstgenerátorok, és hanyatt-homlok rohantam értük. Legnagyobb elképedésemre működtek. Erős, fekete, olajos füstgomoly szárnyalt fel a magas égbe, és a Norseman (amely már eltűnt nyugaton) újra felbukkant jelzőoszlopom hívására. Az öböl vizén szállt le, én meg csónakba ültem, hogy üdvözöljem a pilótát, egy keskeny arcú, nem valami megnyerő külsejű fiatalembert, aki megállás nélkül kérőzött rágógumiján. Sok mondanivalója volt számomra. Ahogy teltek-múltak a hónapok, s egy szó értesítés nem jött tőlem, a Minisztériumban nőttön-nött a nyugtalanság. Nemcsak hogy a farkasokról nem kaptak jelentést, de a négyezer dollár értékű állami felszerelésnek is nyoma veszett a tundra pusztaságában. Ez pedig már komoly dolog, mert még utóbb egy fürkész ellenzéki képviselő kiszagolhatja a dolgot, és interpellálhat az Alsóházban. És a lehetőség, hogy a közvagyon hűtlen kezelésével vádolják meg, olyan mumus, amelytől berezel minden jóravaló minisztérium. Éppen ezért felkérték a Kanadai Királyi Lovasrendőrséget, hogy kutassanak fel, csakhogy nem volt nyom, amin elindulhattak volna. A pilóta, aki elszállított a Barren Landsbe, egy repülőút alkalmával eltűnt a Mackenzie-körzet fölött, és a rendőrség még az ő nyomait sem találta; az egyetlen emberét, aki valami felvilágosítást adhatott volna, hogy mi történt velem. A rendőrségen hosszadalmas kopómunka után véletlenül értesültek a Churchillben keringő mendemondáról, miszerint én valójában a Titkosszolgálat ügynöke vagyok, akit azért küldtek ide, hogy kémlelje ki a sarkvidéken úszkáló orosz bázist, s ezt tüstént jelentették is Ottawának, hozzáfűzvén, hogy nem szeretik ha bolondot csinálnak belőlük, és amennyiben a jövőben a Minisztérium fel akar kutattatni valakit, játsszon becsületes játékot. A pilótát, aki leszállt felderíteni a füstjelzést; nem az én keresésemre küldték ki, hanem terepkutatást végzett, és merő véletlenségből bukkant rám. 127

Mindamellett elvállalta, hogy támaszpontjára visszatérve tájékoztatja a Minisztériumot a felszerelés hollétéről, sőt, azt is javasolni fogja, hogy küldjenek értem haladéktalanul repülőgépet, még mielőtt beáll a fagy. A pilóta Mike segítségével kihasználta a leszállást arra, hogy feltöltse a tankokat a törzsben elhelyezett tartályokból. Én ezalatt elmentem a holtmederbe, hogy elintézzek néhány befejezetlen dolgot a farkasodúnál. A farkasok családi életével foglalkozó kutatásaim kiegészítéseképpen meg kellett tudnom, hogy voltaképpen milyen is az odú belülről – hány méter, mély, mekkora a járat átmérője, van-e a végében vacok vagy sem, meg más efféle adatokat. Érthető okokból ezt a felderítést nem végezhettem el, míg az odú foglalt volt, azóta pedig annyi egyéb dolgom akadt, hogy nem volt hozzá érkezésem. Most, hogy szorított az idő, azt sem tudtam, mihez nyúljak. Csak loholtam árkon-bokron át az odú felé, s körülbelül fél mérföldre voltam tőle, amikor mögöttem dörgő robaj hallatszott. Olyan erővel és olyan váratlanul jött, hogy önkéntelenül hasra vetettem magam a zsombékoson. Körülbelül tizenöt méterrel fölöttem a Norseman viharzott el. Amikor tovadübörgött, szárnyaival mókás üdvözletet intett, aztán hirtelen rebbenéssel a holtmeder kaptatója mentén emelkedett fel, miközben a légcsavar sodrától egész homokörvények kavarogtak a lejtőn lefelé. Nagy keservesen feltápászkodtam, iparkodtam lecsillapítani zakatoló szívemet, és meglehetősen sötét kívánságokat küldtem a most már sebesen tovatűnő gépben ülő humorista után. Az odúhoz vezető dombon, mint vártam (és mint a Norseman egyébként is biztosította) nem voltak farkasok. Az odú bejárata előtt levettem vastag nadrágomat, zubbonyomat, pulóveremet, előkotortam hátizsákomból a zseblámpát (félig-meddig döglött elemeivel) meg a mérőszalagot, és nekiláttam nehéz munkámnak, vagyis igyekeztem átszuszakolni magam a bevezető alagúton. A gyenge zseblámpa csak egészen gyatra, narancssárga fényt adott – még arra is alig futotta, hogy leolvassam a mérőszalag számait. Mintegy két métert vergődtem előre, negyvenöt fokos lejtőn. Szemem-szám tele volt már homokkal, és kezdett kitörni rajtam a klausztrofóbia, hiszen az alagút olyan szűk volt, hogy éppen csak átfértem rajta. A kétméteres jelzésnél a járat élesen emelkedni kezdett felfelé, és balra ívelt. A zseblámpát az új iránynak szegeztem, és megnyomtam a kapcsolót. Az előttem tátongó sötétségből négy zöld fénypont verte vissza a nyamvadt lámpavilágot. Ebben az esetben a zöld nem jelzett számomra szabad utat. Lecövekeltem 128

ott, ahol voltam, s közben hökkent agyam megkísérelte feldolgozni az információt, miszerint legalább két farkas tartózkodik velem az odúban. Hiába voltam szoros és meghitt viszonyban a farkascsaláddal, ez bizony, olyan helyzet volt, amikor az oktalan, de mélységesen begyökerezett előítéletek teljesen fölébe kerekednek észnek és tapasztalatnak, őszintén szólva úgy megrémültem, hogy egészen megbénultam. Semmilyen fegyver nem volt nálam, de kényelmetlen pozíciómban még fél kezemet sem igen tudtam volna szabaddá tenni, hogy elhárítsam a támadást. Pedig elkerülhetetlennek látszott, hogy a farkasok megtámadjanak, hiszen még az ürge is szenvedélyesen védekezik, ha sarokba szorítják vackában. A farkasok még csak nem is mocorogtak. Eltekintve a két tompán izzó szempártól, mintha ott sem lettek volna. A bénultság felengedett, és bár nagyon hideg volt aznap, tetőtől talpig kivert a veríték. Az eszelős vakmerőség rohamában előrenyújtottam a zseblámpát, amennyire csak a karom engedte. Épp annyi fényt adott, hogy felismertem Angeline-t és az egyik kölyköt. Egészen odasimultak az odú hátfalához, és halálos mozdulatlanságba dermedtek. A megrázkódtatás ekkor már tűnőben volt, s az önfenntartás ösztöne ismét szóhoz jutott. Amilyen gyorsan csak telt tőlem, visszatekergőztem a rézsútos járaton, miközben minden pillanatban feszülten vártam a farkasok támadását. De lassan elértem a bejárathoz, ügyesen ki is másztam rajta, és a farkasok még mindig nem moccantak. Lerogytam egy kőre, reszketegen rágyújtottam egy cigarettára, és rádöbbentem, hogy már nem is félek. Ehelyett valami veszekedett düh kerített hatalmába. Ha puska lett volna nálam, azt hiszem, eszelős haragomban megpróbálom megölni a két farkast. A cigaretta leégett, s a komor északi égbolt felől szél kerekedett. Újra reszketni kezdtem, de ezúttal nem mérgemben, hanem a hidegtől. A düh elpárolgott, csak a fáradtság maradt a nyomában. Már tudtam, az én dühöm szülőanyja a félelem volt, a sértődöttség: megsértődtem az állatokra, amelyek felkeltették bennem a meztelen rémületet, s ezzel elviselhetetlenül megszégyenítettek emberi mivoltomban. Ijedten döbbentem rá, milyen könnyedén felejtettem el, milyen készségesen tagadtam meg mindazt, amit a farkasokkal töltött nyár folyamán megtanultam róluk – és önmagámról. Eszembe jutott Angeline meg a kölyök, amint ott kuporogtak az odú legmélyén, ahová bemenekültek a mennydörgő repülőgép elől, és szégyelltem magam. 129

Valahonnan keletről farkasüvöltés szállt fel, kérdő árnyalattal. Ismertem ezt a hangot, sokszor hallottam már. George faggatta a pusztaságot, s várta családja hiányzó tagjainak feleletét. De az én számomra ez a hang egy elveszett világról beszélt, amely valaha, mielőtt az ellenség szerepét választottuk volna, a miénk volt; arról a világról, amelybe sikerült bepillantanom, s már szinte be is lépnem, hogy aztán újra bezáruljon előttem, voltaképpen egyedül az én hibámból.

130

TARTALOM Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet

131