Miért nem bírjuk az osztrákokat? 9639252611 [PDF]

Zitiervorschau

MIÉRT NEM BÍRJUK AZ OSZTRÁKOKAT? Írta: LOUIS JAMES PANNONICA KIADÓ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Xenophobe's Guide to The Austrians © Oval Books, 2002 335 Kennington Road London SE11 4QE Fordította: POLYÁK BÉLA Minden jog fenntartva A Kiadó engedélye nélkül e kiadvány egyetlen részlete sem adható ki újra, nem tárolható, és nem vihető át sem elektronikus, sem mechanikus, sem egyéb másolási technikával semmiféle rendszerbe. Hungarian translation © Polyák Béla, 2003 Hungarian edition © Pannonica Kiadó, 2003 ISBN 963 9252 61 1 ISSN 1585-6380 Felelős kiadó a Pannonica Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Merényi Ágnes Tördelés: Typo D'Apo Bt. Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József

Tartalom Nemzettudat és identitás Nemzeti karakter Életfelfogás és értékek Viselkedés Illem Humorérzék Mániák Szabad idő és szórakozás Kultúra Kormányzat és bürokrácia Intézményrendszerek Evés-ivás Vásárlás Egészségügy Üzleti élet Bűn és bűnhődés Nyelv Beszélgetés és gesztusok

Nemzettudat és identitás Figyelmeztető előszó Ausztriában az idők során rengeteg tintát ontottak az osztrák identitás meghatározásáért folytatott küzdelemben. Egyáltalán létezik ilyesmi? Léteznie kellene? És vajon gazdagodik, vagy inkább satnyul? Csakis a múltból merítkezik, vagy éppen a jövőben fog felmerülni? A hipochonderek kórságaik miatt aggodalmaskodnak; az osztrákok jobbára identitásuk miatt emésztik magukat. Az osztrák identitás megrekedt valahol a birodalmi történelem és a klerikális lojalitás között. Egy neves angol történész szavait idézve: "más országoktól eltérően, ahol a dinasztiák csupán epizódok a nép történetében, a Habsburg Birodalomban a népek csupán komplikációt jelentenek a dinasztia történetében." Az Osztrák Köztársaság csak 1918-ban alakult meg, miután a Habsburgok uralta Osztrák-Magyar Monarchia egyes államai függetlenné váltak. Miként azt Clemenceau kissé nyersen megfogalmazta, "L'Autriche, c'est ce qui reste", vagyis Ausztria abból lett, ami megmaradt. Milyennek látják őket mások? Egy német történész egy alkalommal némi malíciával arra a megjegyzésre ragadtatta magát, hogy az osztrákok és az emberi faj közötti hiányzó láncszemet a bajorokban fedezhetjük fel. Nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy az osztrákok ősei csakugyan Bajorországból származtak, már ha a közbeeső alemann törzsektől eltekintünk. A németeknek az osztrákokról kialakult nézete az idő múlásával sem

enyhült. Kétségtelen, hogy seregestül vonulnak a szépséges Ausztriába síelni, kirándulni meg szexelni; lám, még a volt kancellár, Helmut Kohl is az osztrák tavaknál tölti nyári szabadságát abban a hiú reményben, hogy itt sikerül lefogynia. Sajnálatos módon mindez csak még inkább erősíti azt a felfogást, miszerint Ausztria olyan hely ahová az ember nem kimondottan komoly szándékkal érkezik, illetve hogy az osztrákok nem éppen komoly emberek. A németek úgy érzik, hogy az osztrákokra – főként a bécsiekre – olykor jellemző a Schlamperei (slamposság, rendetlenség), amit a helyiek nem tartanak komoly hibának. (Egy valamivel toleránsabb angol ezt a fogyatékosságot így írta le: "egyfajta restség, egy könnyed szemlélet, amely hamarost tespedéssé csökevényesedik. Egyaránt jellemzi ez a felsőbb és az alsóbb köröket, minek következtében az előbbiek gyakran veszítenek el ütközeteket, míg utóbbiak gyakorta feledkeznek meg teendőikről.") Az osztrákok tehetetlenségéről kialakult német felfogás vitán felül a történelmi múltban gyökerezik, amikor is a Habsburg seregek monotóniába hajló rendszerességgel veszítették el a poroszokkal vívott ütközeteket. Ezek közül a legkiemelkedőbb katasztrófa a königgrätzi csata volt (Sadowa, 1866), melyben az osztrák katonák az ellenség tüzércinek minden lehetséges segítséget megadva díszes fehér uniformisban parádéztak a harctéren, miközben generálisaik azon értetlenkedtek, hogy az ellenség képtelen következetesen tartani magát ahhoz a csatatervhez, amelynek elegáns manővereit ők odahaza aprólékos türelemmel ötlötték ki. A parancsnokok egyike a vereséget követően panaszosan meg is jegyezte: "De hisz a Schmelz-en minden olyan remekül klappolt" (a Schmelz nem más, mint a bécsi felvonulási tér). A németek teljességgel képtelenek felfogni azt a derültséget, amit az osztrákokban ébreszt ez a rájuk nézve nem éppen hízelgő kis anekdota. Egy porosz szemében a katonai vereséggel kapcsolatos önirónia olyasféle kedvtelés, mely minden valószínűséggel további csatavesztésekhez vezet. A németek egy másik megfigyelése az osztrákok legendás (ám jórészt kitalált) fösvénységével kapcsolatos, és lényege, hogy akad legalább egy olyan náció, amely még a németeknél is jobban fogához veri a garast. Egy anekdota a sokból: egy müncheni szívességből hazafuvaroz egy bécsi lakost. A bécsinek eszében sincs kifizetni a benzint, ráadásul azt is eléri, hogy jelentős kerülőt tegyenek egy útba eső település külvárosába, ahol állítása szerint hivatalos ügyet kell elintéznie. Amikor odaérnek, kiderül, hogy a kocsi csomagtartójába rakott tucatnyi üveget akarja visszaváltani. Ugyanis nemrég az egyik bécsi lap írásából megtudta, hogy egy helyi boltban öt eurócenttel többet fizetnek az üres üvegekért, mint bárhol másutt Bécsben. Német barátja megnyúlt arcát látva az osztrák sietve felajánlja, hogy kifizeti a kerülőúthoz

szükséges benzin árát. Így végül mintegy harminchat eurójába kerül, hogy hatvan centtel többet kapjon az üvegekért. A magyarok az idők során aránylag megkedvelték szomszédaikat, persze főként a diszkont árú számítógépes boltok és a használtautó-telepek tulajdonosait. A budapestiek szinte ugrásra készen várják – vagy legalábbis reménykednek –, hogy az osztrák befektetőktől csőstül érkezik a pénz. A határ menti falvak lakói német nyelvű táblákon hirdetik szolgáltatásaikat: a hajnyírást, a fogászati kezelést és különféle rejtélyes holmikat. Lehet a gazdasági helyzet jó vagy rossz, az osztrák-magyar viszonyok mindig élénkek. A két nép hosszú közös múltjának és közös hátterének köszönhetően jól együtt tud működni. Az az osztrák, aki egy lefojtott hisztéria állapotában élő magyar családba házasodik be, egészen otthon érzi magát, sőt, még annál is jobban. Az osztrák sógorokat látogató magyar pedig azt tapasztalhatja, hogy odaát is lakodalmas mennyiségű nehéz, kalóriában gazdag ételt tálalnak, és ugyanúgy kierőszakolják, hogy a vendég az utolsó morzsát is legyűrje, mint otthon anyuka. Az osztrákokat és a magyarokat nem választja el a közös nyelv, miként az osztrákokat és a németeket vagy az angolokat és az amerikaikat. A magyarok éppen ezért fogják magukat, és megtanulnak németül, ami számukra a pénz és a karrierépítés nyelve majd mindenkit elbűvölnek tetszetős magánhangzóikkal és igazán eredeti magyar kifejezéseikkel. A sógorok közül senkinek nem ment el annyira az esze, hogy megkíséreljen magyarul megtanulni, hiszen mindenki tudja jól, hogy ez teljesen lehetetlen, így aztán a család telefonján nyugodtan tovább fecserészhetnek saját nyelvükön az agyafúrt budapesti üzletfelekkel. Milyennek látnak másokat? Az osztrákok igen ambivalens érzésekkel viseltetnek a németekkel szemben: nem tudják, vajon potenciális megmentőiket, avagy potenciális hódítókat lássanak-e bennük. A gazdaság burjánzó elnémetesedését lehetetlen figyelmen kívül hagyni. (A bulvársajtó vagy ötven százaléka német kézben van, és szinte minden olyan osztrák szerző, aki "komoly babérokra tör", igencsak igyekszik német kiadót találni magának.) Néha azért érdemes ajnározni a németeket, mert megoldást tudnak kínálni egyes problémákra. Példának okáért gyakorta előfordul, hogy az egyetemek egy-egy professzori állást német tudósnak ajánlanak fel, mivel az intézmény belső politikai harcai lehetetlenné teszik, hogy az esélyes helyi jelöltek közül válasszanak. Így esett, hogy a bécsi Modernkori Történelem Tanszék vezetőjének kiválasztását célzó keserves folyamatot csak úgy lehetett végigvinni, hogy a katedrát egy német történésznek kínálták fel. Ám az érintettek legnagyobb bánatára a kiszemelt tudós elutasította a meghívást, mivel kevesellte a fizetést. Az osztrákok

frusztrációjának oka az, hogy egyfelől pszichéjükben ott gyökerezik a meggyőződés, miszerint egy német tudós többet nyom a latban, mint egy osztrák, másfelől viszont szerintük minden német "Piefke" (sértő jelző, ami a katonás poroszok humortalan arroganciájára utal). Az osztrákok szomszédai között megtalálhatók még az olaszok, szlávok, a magyarok és a svájciak. Az olaszokkal még egész jól kijönnének, ha ezek a taljánok az első világháború alatt a szövetségesekkel kötött alávaló egyezség révén nem lopták volna el egész Dél-Tirolt. Ettől azonban hajlandóak eltekinteni azért, mert olasz szomszédaik régóta ellátják őket népszerű cikkekkel, egyebek közt zeneszerzőkkel, építészekkel, színészekkel és fagylalttal. Olaszországból mindemellett tömött buszokkal érkeznek a turisták. A bécsi bolti eladók (akik játszi könnyedséggel sajátítanak el hasznos idegen nyelveket) mesterien értenek ahhoz, hogyan kell az idegen nyelvekben tájékozatlan olasz hölgyeményeket finoman az üzletben kapható legdrágább árucikk kiválasztása felé terelgetni. Ami a másik irányt illeti, a betegeskedő észak- és kelet-tiroliak azóta ingáznak az olasz határon túlra, mióta kiderült, hogy egyes medicinák akár negyven százalékkal is olcsóbbak Dél-Tirolban. Azonban orvosi vizsgálat vagy fogászati kezelés céljából a legbölcsebb Magyarországra átugrani, ahol a határ túloldalán a fehér köpenyes úriemberek és a felülmúlhatatlan modorú hölgyek alig várják, hogy a költségtudatos osztrákokon készségesen gyakorolhassák nyelvi és egyéb tudományukat. Az osztrákok és a szláv nemzetek közötti viszony a fentieknél jóval bonyolultabb. A csehek méltán háborogtak, amikor Ferenc József császár 1867-ben a magyarokkal kiegyezve létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát. Fel nem tudták fogni, ők miért nem esnek ugyanolyan elbírálás alá. (A válasz: aki szlávokkal kezd, soha nem tudhatja, hogy végződik az ügy.) Ugyancsak szláv szomszédok a szlovénok és a szlovákok. Ez utóbbiak (akiket az eseményeket figyelmetlenül követő polgárok némelykor még manapság is összetévesztenek a csehekkel) mindenképpen említésre méltóak, ám az említéssel többnyire le is tudják őket. Az osztrákok és a svájciak közötti szimpátia – avagy ennek hiánya – a csodálat, az irigység és a megvetés sajátos elegye. Természetesen számos más nép is így viszonyul a svájciakhoz, csakhogy az osztrákoknak különösen nehezükre esik leplezni afeletti bosszúságukat, hogy a szomszéd sikeresen elkerüli a konfliktusokat, és közben elviselhetetlenül – még náluk is jobban – gazdagszik. A svájciak tisztában vannak az osztrákok velük kapcsolatos ellenséges érzületeivel, és igyekeznek a lehető legtapintatosabban viselkedni. Az országukban található, hóval fedett, a sízőkért vetekedő hegycsúcsok számát

ugyan nem áll módjukban csökkenteni, ám legalább arról gondoskodtak, hogy Ausztriában az egyik sikeres, svájci kézben lévő étteremlánc a Wienerwald (Bécsi erdő) nevet viselje. Amikor alkalmanként szokásukhoz híven bekebeleznek egy-egy osztrák céget, atyáskodó modort öltenek magukra, s a helyi problémák átfogó ismeretét hangsúlyozva a szakértelmüket az osztrák kollégákkal nagylelkűen megosztó felelősségteljes üzlettársak szerepében tetszelegnek. Mindezzel együtt akadnak, akik csak acsarkodnak a svájciakra. Egy hírszegény hétvégén az osztrák bulvársajtó felkapta azt a sztorit, hogy Zürichben beomlott egy fürdő tetőszerkezete, és sajnos néhány fürdőző életét vesztette. Fültanúk beszámoltak róla, hogy egy bécsi kávéházban üldögélő elegáns úrhölgy a tragédiáról olvasva ezt mormolta maga elé: – Végre ezekkel a svájciakkal is történik valami! Hogyan látják önmagukat? Ausztria kilenc Landból (azaz szövetségi tartományból) áll, melyek mindegyike osztráknak tartja magát, főleg amikor a szövetségi költségvetésből követeli a részét. Máskor viszont dacosan karintiaiak, burgenlandiak vagy stájerországiak (például mikor arra kérik őket, hogy nyújtsanak segítséget a menedékkérők és menekültek elhelyezéséhez). S bár az is igaz, hogy Salzburg lakói egykor túlnyomó többséggel fejezték ki abbéli akaratukat, hogy városuk Németország részévé váljék, és Vorarlberg is megpróbált átcsusszanni Svájcba, mára mindenki megtelepedett ott, ahol van, és úgy határozott, hogy mégiscsak osztrák lesz. Vagy legalábbis nem valami más. "Ausztria – írta egy 1841-ben kiadott pamflet névtelen szerzője – olyan név, mely pusztán a képzelet szülötte." Roman Sandgruber történész ezt megtoldja még azzal, hogy a szó eleve valóságos filológiai selejt, mivel az austr- német szótő jelentése 'kelet', a latin auster szó jelentése pedig 'dél'. Ausztria kimondottan nem rajongana azért, ha keleti tájéknak tekintenék (éppen elég, hogy a csehek sunyi módon Bécsnél nyugatabbra helyezték el Prágát), és még kevésbé tetszenék az osztrákoknak, ha Dél- vagy Délkelet-Európa részének tartanák országukat (így is épp elég közel van a rettegett Balkánhoz, úgyhogy köszönik, ebből nem kérnek). Bármely magára valamit is adó osztrák megmondhatja, hogy ő igenis Közép-Európa lakója; olyan terület polgárainak tekinti magát, mely egykor Közép-Európa szellemi és politikai központja volt. Sajnálatos módon a világon senki nem tudja megmondani, hol is helyezkedik vagy helyezkedett el pontosan ez a bizonyos "Közép-Európa" (bár földrajztudósok váltig állítják, hogy Európa földrajzi középpontja Minszk közelében van, de ez a nézet

minden érintettet roppantul ingerel, kivéve persze Fehéroroszország lakóit). Az ország kinyilatkoztatott elhelyezkedésének kérdése valóságos megszállottsággá fajult az osztrákok esetében, amit Sandgruber azzal magyaráz, hogy "Ausztria nem kis részben a centrum, a középpont, a kompromisszum eszméjéből meríti erejét, és szinte narcisztikus szerelemmel vonzódik a középutassághoz, a végletek lecsiszolásához". Az efféle geográfiai bonyodalmak azonban korántsem érnek fel az egyénként vizsgált osztrákok lélektani komplexitásával. Egy tiroli protestáns még többé-kevésbé azonos történelmi valóságban él egy mélyen vallásos alsó-ausztriai katolikussal, ám az a második generációs bécsi, akinek szláv vér folyik az ereiben, már egyáltalán nem találja a hangot egy olyan karintiai némettel, aki még mindig a Nagy-Németországról álmodozik. Amikor a hírneves kőkorszaki ember (becenevén Ötzi) 1991-ben kibukkant egy tiroli gleccserből, az olaszok egyből maguknak követelték. Egy tudósokból álló bizottság megállapította, hogy Ötzi hajszálnyival ugyan, de legalább egy-két méterrel a határ osztrák oldalán feküdt, mire egy tévériporter gunyorosan azt tudakolta tőlük, vajon "miért nem kérték el inkább az útlevelét?". Az eset tanulsága: a hosszú évekre hidegre tett jégmúmia identitása pont ugyanolyan zavaros, mint az összes többi osztráké.

Nemzeti karakter A sváb, bajor és szláv vérvonalat elegyítő osztrákok esetében nem könnyű valamiféle átfogó elemzést adni. Ami a bécsieket illeti, körükben a keveredés összetettségének mértéke ugyanúgy legendássá vált, mint az ebből fakadó jellembéli ellentmondások. Egyesek szerint a fővárosiak szeretnek mulatni, szívélyesek, és mindegyiküknek "igazi bécsi aranyszíve" van, mások ezzel szemben azt tartják, hogy az itt lakók álnok, morózus, megalkuvó, rossz természetű emberek. A bécsiek valójában mindezek lehetnek egyszerre. A többi tartomány lakói tulajdonságaikra nézvést hasonlóbbaknak tűnnek, minthogy jellemzőiket részben helyzetük és/vagy származásuk határozza meg. A vorarlbergiekben és a tiroliakban például felismerhető a svájciakra jellemző szorgalom, takarékosság, jámborság és makacsság. A déli országrészben lakó forróvérű karindaiakban rendkívül erős a lokálpatriotizmus, sovinizmusuk és a tartományban élő jelentős szlovén kisebbség jelenléte között egyértelmű az összefüggés. Az Ausztria összképét kialakító különböző nyelvek, jellegzetességek, valamint a sokféle Weltanschauung (világnézet) eredményeképpen az osztrákok többféle hagyományt követve élik életüket, és ebből kifolyólag

képesek egyszerre több álláspontra helyezkedni. (Osztrák volt az első Konfliktuskutató Intézet megalapítója, és ugyancsak osztrák volt Richard Coudenhove-Kalergi, aki elsőként fogalmazta meg az erő alkalmazása helyett konszenzuson alapuló Páneurópai Unió sajátos ötletét.) Számos tartományi határtól független, általános osztrák tulajdonság eredete a Metternich-érába (1818-1848) nyúlik vissza, amikor az uniformitást vasszigorral kényszerítették a lakosságra. A diktatúrával szemben az osztrákok kétféle hagyományos túlélési stratégiát alkalmaztak: egyfelől az uniformitás felvállalását, másfelől pedig az úgynevezett belső emigrációt. A belső emigráció A hatóságok kellemetlenkedését mindenki igyekezett elkerülni, és ez azt eredményezte, hogy a látszat, a külsőség előbbre való lett a lényegnél, a tartalomnál. Ilyeténképpen az osztrákoknak két életük van: egy a bürokrácia aktáiban és egy másik a valóságban. Virtuóz ügyességgel lavíroznak a két párhuzamos valóság között. Mindennek egyik következménye az, hogy az osztrák nemzeti karakter felszíne alatt lappang és nőttön-nő a frusztráció és a neheztelés – és éppen ebben gyökerezik az osztrákok kettős viszonya a hatalomhoz, az alázatosságnak és a mélységes megvetésnek az a keveréke, mellyel minden olyan személyt kezelnek, aki szerintük fönn hordja az orrát. Ausztriában a pöffeszkedő hólyagok kipukkasztása már-már nemzeti sport, amit mindenki kedve szerint űzhet, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, mert a pöffeszkedő hólyagok azért vannak, hogy kipukkasszák őket. Az ismert színműíró, Franz Grillparzer – aki több szempontból is maga volt a par excellence osztrák: mogorva géniusz biztos állami állásban – vélekedése szerisit honfitársai "az emberi nagyságot veszélyesnek, a hírnevet pedig üres hiúságnak tartják". Eme felfogás mintha már a monarchia összeomlása előtt erős meggyőződésévé lett volna az osztrákoknak. Amire utal, az pedig egyfelől az abszolutista kormányzási forma idejéből eredő viszony a hatalomhoz, másfelől pedig azok öniróniája, akik tehetségesebbek voltak (avagy tehetségesebbnek hitték magukat) a hatóság képviselőinél, akikre fel kellett nézniük. Mindezek hatására az osztrákokban lenyűgözően keveredik a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság: egyszer kedvesek, másszor rosszindulatúak, olykor egyenesek, máskor csalárdak, némelykor túlteng bennük az önbizalom, más alkalommal pedig nyoma sincs. Ettől lett Ausztria olyan hely, ahol a kocsmai arrogancia egyik pillanatról a másikra semmivé lesz, és majdhogynem vallásos alázatnak adja át a helyét, s ahol a nevetségesség iránti túlfejlett érzék egyaránt fenyegeti a nagyszerű teljesítményeket és a szélhámosságot.

Mindez arra inti a kívülállót, hogy óvakodva irányítsa lépteit ebben a tükörcsarnokban, ahol minden általánosítás igaz, ám mindnek az ellenkezője is. Vagy ahogy az osztrák drámaíró és vígjátékszerző, Johann Nestroy igen találóan fogalmazott: "Néha igazán szeretnék rendesen összekapni saját magammal, csak hogy tudjam, ki lenne az erősebb, én vagy jómagam." Konzervativizmus kontra kreativitás Az osztrákok paradox nemzeti karakterében a mélységes konzervativizmus a találékonyság és az ötletesség iránti fogékonysággal keveredik. Ez a kreatív feszültség rendszerint úgy mutatkozik, hogy a jó ötleteket a hivatalok elgáncsolják, de néha éppen fordítva történik. Például a lakosság rendkívül felháborodott, amikor II. József arra igyezett rávenni őket, hogy térjenek át az újrahasznosítható koporsók alkalmazására, melyeknek lenyitható alsó lapján pottyantották volna ki a holttesteket. (Az uralkodó hiába zsörtölődött népe pazarló szokásai miatt, meghátrálásra kényszerült.) A merev konzervatív magatartást okolják amiatt, amit kedélyesen így neveznek: österreichische Erfinderschicksal – vagyis az a tipikusan osztráknak vélt sors, mely arra kárhoztat minden új találmánnyal előállót, hogy kutyába se vegyék. A mindenkori hatalmasok vagy bürokrata alantasaik a szóbeszéd szerint a háromféle lehetséges elzárkózási formula alkalmazásával szokták elhessegetni a kéretlen innovációkat: "Das hamura noch niegemacht" – azaz "ezt így még sosem csinálta senki" (és nem fogjuk majd pont most elkezdeni); "Das hamma immer schon gemacht" – vagyis "ezt mindig is így csináltuk" (és nem fogunk pont most változtatni rajta); illetve "Da könnt ein jeder kommen" – vagyis hogy "akkor bárki ideállíthatna így" (és kérhetné, hogy alkalmazzuk az ötletét, ami épp olyan silány mint a magáé). Az osztrákokat igencsak győzködni kell ahhoz, hogy a modernizálás vagy a hatékonyság nevében akár csak kicsit is változtassanak hagyományaikon. Hűségesen ragaszkodnak a naptárat teljesen beterítő vallási ünnepekhez, melyek pedig már idejétmúltnak hatnak manapság, amikor a munkavállalók amúgy is bőséges szabadságban részesülnek. Ragaszkodnak a kolbászhoz és a gyengécske sörükhöz is, valamint a fehér újborhoz, melynek íze megdöbbentően hasonlít a vasreszelékére. Az osztrákok az újdonságokkal szemben előnyben részesítik az ismerős, kipróbált, bevett dolgokat. Nyilvánvalóan minden újsütetű találmány csak valami jöttment eszköze arra, hogy jól megszedje magát az ő kárukon. Másrészről viszont ugyanilyen nyitottan képesek fogadni új ötleteket, és épp ilyen türelmetlenek tudnak lenni az ellenérdekek és a közömbösség nevében áradó süket szövegeléssel szemben. Eme Janus-arcúság teszi, hogy a nemzet gyakran mintha hátrafelé

tekintene, miközben előrehalad, vagy fordítva. Alapvető jellemzője, hogy megőrzi józan távolságát mind a múlt örökségétől, mind pedig a jövő követelményeitől. Az efféle szkepticizmus nagyon is sajátja a kutakodó osztrák elmének. Így azután a nemzet egyik fele munkabolond, a másik fele meg pontosan tisztában van vele, mennyire hiábavaló minden emberi igyekezet. Ahogy egy errefelé közismert vicc ezt megfogalmazza: – Hova a csudába rohan ez a rengeteg ember? – Maratonfutó verseny van – szól a válasz. – De miért versenyeznek? – Hát mert aki elsőként célba ér, az kap egy nagy díjat. – Na jó, de akkor a többi minek töri magát?

Életfelfogás és értékek Státus Az osztrákok mániákus törekvése a stabilitásra azon hierarchia utáni nosztalgiában testesül meg, amely egykoron meghatározta az emberek helyét a társadalmi ranglétra magasabb vagy alacsonyabb fokán. A Habsburg-dinasztia 1918-as bukásáig az udvar volt mindenfajta pártfogás végső forrása. A boldoguláshoz mindenkinek protekcióra volt szüksége, vagyis ismernie kellett valakit, aki előléptetését ajánlhatta. Ez az eredete az osztrákok cím- és rangkórságának, amely arra való, hogy alkalmazójuk jobb színben tüntesse föl magát környezete előtt, és persze arra, hogy az érdekeinket (reményeink szerint) képviselő személynek hízelegjünk. A nemesi címek használatát törvény tiltja Ausztriában, a választható szakmai titulusok listája azonban ránézésre végtelennek tűnik. A leginkább megkapóan barokkos címek és rangok az államapparátusban lelhetők fel, például itt még létezik Hofrat (azaz udvari tanácsos; az udvari tanácsot 1498-ban hozták létre). Az 1910-es államigazgatási kézikönyvben szereplő tizenkilenc titulus közül nem kevesebb mint tizenöt még ma is használatos. Az állami feladatokat azonban egyre inkább a magánszektor egyes szereplőire bízzák, s ez fokozatosan erodálja ezeket a hivatali státusokat, ettől még a Hofrat nemzedékeken át része marad az osztrák mentális berendezkedésnek. A név helyett a címmel történő formális megszólítás Ausztriában nemcsak a ranglétrán felfelé, hanem lefelé is bevett szokás. Állítólag a kormány tagjait szállító állami sofőrök elnyerhetik a Fahrmeister (mestervezető) szédítő rangját, feltéve persze, hogy sikerül néhány évet látványosabb balesetek nélkül átvészelniük.

A bürokratákhoz hasonló a helyzet az akadémikusok körében is, akik az előrelépés fokozatait szinte megszállottan szem előtt tartják. Még akik épphogy csak megszereztek egy alapdiplomát, azok is felvésethetik névtáblájukra a cicomásabb Herr vagy Frau Magister Schmidt feliratot, nem beszélve a végzett mérnökökről, akiknek mindjárt a komoly hatást keltő Diplom-Ingenieur (okleveles mérnök) cím jár. A PhD-fokozat (doktori diploma) megszerzése után az áhított Doktor megszólítás dukál (aminek nagy hasznát veszi az ember, amikor olyan étteremben próbál asztalt foglalni, ahol már eleve sorban állnak a vendégek a szabad helyekért). S ha még a Dozent (egyetemi docens) fokozatot is eléri valaki, akkor onnan már rendes tanári állásra is lehet pályázni, ami azonban csak "Extraordinarius" (egyetemi tanári) lesz, hacsak persze nem sikerül egyúttal egy tanszékvezetői státust is begyűjteni mellé. Ez utóbbi személy már olyan kiválóságnak számít, hogy elhaladtakor az előcsarnokokban tanyázó portások (a társadalmi rang legmegbízhatóbb barométerei Ausztriában) az odaadó hízelkedést hullámokban árasztják feléje, és ha netán abban a kegyben részesíti a nemzetet, hogy egy televízió-stúdióból szózatot intéz hozzá, akkor halovány, de jól látható glória lebeg feje fölött. A nőnemű professzor ritka fajta, ezért senkit ne tévesszen meg a Frau Professor (professzor asszony) tiszteletbeli cím, melyhez a társadalmi ozmózis folyamatának révén valójában a professzorfeleségek juthatnak. Ez az ozmózis azonban csupán egyirányú lehet, így az osztrák akadémiai világ hímsoviniszta közegében kizárt, hogy egy Frau Professorin elnyomott társadalmi helyzetű férje felékesítse magát a Herr Professor címmel. A szamárlétrát és ranglétrát is át lehet ugrani azzal, ha valaki üzleti vállalkozásba kezd, és vagyonos lesz. Ha már befutott, ezt azzal demonstrálja, hogy valamelyik felkapott környéken csillagászati összegért építtet egy villát magának (ez lett az egyik alkancellár veszte is, aki hivalkodó villájával elérte, hogy az adóhivatal vizsgálni kezdte jövedelmének forrásait). Amennyiben a ház önmagában nem biztosítana elegendő presztízst, úgy könnyűszerrel be lehet mellé szerezni valamelyik obskúrus afrikai állam tiszteletbeli konzuli címét. A munka megerőltetőnek éppen nem mondható, a képviseleti státus pedig jól mutat a hivatalos levélpapír fejlécében. A gépjármű igen fontos státusszimbólum – legfőképp a Mercedes, az Audi és a BMW. Rendszerint még a szerényebb anyagiakkal rendelkező családok is a pénztárcájuktól telő legmutatósabb autót választják, míg a nagyszámú Gastarbeiter (vendégmunkás) hagyományosan főleg a használt (vagy olykor agyonhasznált), nagyobb Mercedes-modelleket vásárolja, hogy így repesszen ide-oda szülőföldje és Bécs között, megtöltve a kocsit a család aprajával-nagyjával és szinte összes ingóságukkal.

Az osztrákok kivétel nélkül szakértői az autóáraknak, kezdve az olcsóbb olasz típusoktól egészen a gusztustalanul drága kocsikig. Ennélfogva a megfelelő német modell birtoklása az anyagi helyzet olyan kinyilatkoztatásának számít, melyet az olyan alacsonyabb rendű lények is könnyedén megérthetnek, mint a Lada-tulajdonosok és a gyalogosok. Jólét és siker Az átlag osztrák viszonya a pénzhez és a sikerhez még a legóvatosabban fogalmazva is ellentmondásos. Szerepet játszik benne az irigység is, ám egyfajta mélyen gyökerező szkepticizmus is (melynek alapja az a tévképzet, hogy a bécsi villamoson utazó ismeri a rendszer működését). Amint valaki reflektorfénybe kerül, az emberek első kérdése mindig ugyanaz: Vajon ki állhat mögötte? Természetesen előfordulhat, hogy az illető tehetsége vagy kitartó szorgalma révén érte el, amit elért, ettől függetlenül azonban a jól tájékozottak igyekeznek közölni a többiekkel, hogy többtucatnyian lettek volna, akik legalább ugyanúgy, sőt, még inkább megérdemelték volna az állást. Ebben a meggyőződésben persze nem kevés igazság rejlik. Ausztria kis ország, és polgárai nagyáltalánosságban magasan képzettek, így valószínűtlen, hogy valaha is elég vezető állás lenne az összes rátermett ember érvényesülésére. Emiatt a "ki kit ismer" óhatatlanul legalább olyan fontos kérdés, mint hogy "ki mit tud". Így azután a meghiúsult törekvések gondja a lakosság jelentős és nem éppen csendes részének életében krónikus probléma. A lehetőségek viszonylagos hiánya, valamint az állandó készenlét kényszere az elmúlt időkben oda vezetett, hogy a közéletben kialakult a "győztes mindent visz" tendenciája, amitől még inkább megerősödött a közönséges halandók cinizmusa. A jelenség megjelölésére még külön elnevezés is született, az Ämterkumulierung (vagyis álláshalmozás, mely eufemizmus többnyire persze a fizetéshalmozást takarja). Amikor egy politikai leleplezés során kiderült, hogy a Nemzeti Bank kiegészítő szerepként politikai mamelukok mézesbödöneként szolgált, az is napvilágot látott, hogy vezetője akkora fizetést húzott, hogy amellett a New York-i Federal Reserve* elnökének bére aprópénz volt. Nem egy igazgató részesült még hasonlóan busás juttatásokban, holott semmilyen kézzelfogható módon nem járultak hozzá a bank döntéseinek meghozatalához, és amikor a botrány nyomán többeket felkértek, hogy szedjék össze íróasztalukról a holmijukat és távozzanak, az illetők talán már azt sem tudták, voltaképpen hol is az asztaluk. [* Az USA központi bankja (a ford.)]

Talán megbocsátható, ha az a nép jár el modus operandi-jában bizonyos óvatossággal, amelyik két világháborúban is a vesztesek oldalán állt, átvészelt

egy polgárháborút, egy hiperinflációt és jó néhány látványos tőzsdei összeomlást, és mindezt az elmúlt három nemzedék életében. Ez talán azt is megmagyarázza, miért spórolnak az osztrákok a világon mindenki másnál megszállottabban, milliárdokat felhalmozva többnyire szánalmasan alacsony kamatot fizető számláikon. Amíg az európai uniós szabályozás miatt be nem tiltották a rengeteg névtelen Sparbücher-t (takarékkönyvet), a legtöbb osztrák számára ez volt a megtakarítások elhelyezésének legkedveltebb formája, még akkor is, ha így elképesztően rossz üzletet csináltak. Bár a kamat után forrásadót kellett fizetni, és emiatt az adóbevalláson fel nem tüntetett kamatbevétel általában egészen elenyésző volt, a Sparbuch névtelensége (nyitásához csupán egy jelszó kellett) jól jelképezte az átlag osztrák Herr Jakob Gipsch azon képességét, hogy bármikor orrot mutat a hatóságoknak, valamint elszántságát, hogy tartózkodik a kockázatoktól. Bevándorlók Az osztrákok délszláv szomszédaikkal elsősorban Gastarbeiter minőségben találkoznak. E vendégmunkás-népesség főleg Bécsbe tömörül, ahol az építőiparban és a szolgáltató szektorban vállal munkát. Az osztrákok egyötödének otthonát jelentő Bécs lakosságának tizenhat százaléka külföldi. Legnagyobb csoportjuk (mintegy a bevándorlók fele) a volt, illetve a jelenlegi Jugoszlávia területéről érkezett, a második legnagyobb kisebbség a törököké, akiket a lengyelek követnek. Sok bevándorló már hosszú évek óta Ausztriában él és adózik, és az egyik leglelkesebb támogatójuk nem más, mint a Munkáltatók Szövetsége. Akár indokolt, akár nem, a gyanakvás, hogy valójában mit is csinálnak ezek a "külföldiek", csak további olaj a szélsőjobbos politikusok gerjesztette tűzre, akiknek jól jön a maffiával, a drogterjesztéssel és a feketegazdasággal riogató propaganda. Ez utóbbi létezésébe azonban az osztrákok többsége hallgatólagosan bele is törődne, legalábbis ha azzal jár, hogy például féláron csináltathatja meg a betört ablakot. Hangot adnak az osztrákok némi idegenellenes érzületnek a bárokban is, ahol morgolódnak a Tschuschen-ek miatt (e szitokszóval a balkáni népek képviselőit illetik), akiknek Tschuschen-Koffer-es (vagyis nejlonzacskós) jelenléte már megszokott látvány a Südbahnhof (a Déli pályaudvar) környékén. Mindazonáltal az osztrákok elismerik, hogy ezek a szorgos emberek elvégzik azokat a piszkos munkákat, amelyekhez ők maguk már túl urasak. Már a XIX. századi Bécsben is a csehektől érkezett a kőművesek többsége – ezeket Ziegelbehm-eknek, azaz bohémfai vagy bohém palléroknak nevezték.

A helyieknek e vendégmunkásokról alkotott véleménye tükröződik az olyan szavakban, mint például a tschechern, ami azt jelenti, hogy italozni (persze alkoholt, és tekintélyes mennyiségben), vagy a Tschecherl, ami ócska kifőzdét jelent – holott az osztrákok éppen a cseheknek köszönhetik legnépszerűbb fogásukat: a knédlit. A teljesen ártalmatlan, Prágába áttelepített Ferdinánd császár szájából beszámolók szerint csakugyan elhangzott az a kijelentés, melynek nyomán elterjedt a tévhit, hogy nincs ki a négy kereke: "Én vagyok a császár, úgyhogy knédlit eszem!" Bár egyik-másik iskolában gondot okoz a bevándorlók gyermekeinek serege, Bécs sok évszázados beolvasztó mechanizmusa azért még jól működik: az osztrák oktatásban részesülő szláv gyerekek kétnyelvűek lesznek, és ezek után semmiben nem különböznek történelmi elődeiktől, akik ugyanilyen sorsnak lettek részesei – s akiknek nevével tele van a bécsi telefonkönyv (Már 1787-ben napvilágot látott az a vélekedés, miszerint egyetlen bécsi család sem "találhatja meg helyben lakásának nyomát három nemzedéknél régebbre visszatekintve".) Ezt az asszimilációs folyamatot Hugo Wiener kabaréművész egy olyan kis jelenettel illusztrálta, melynek helyszíne a Bevándorlási Hivatal egyik irodája, ahol két hivatalnok faggat egy törököt, aki tartózkodási engedélyének meghosszabbítását kérelmezi. A bürokraták bősz mutogatással és tört németséggel egy sor kérdésre próbálnak választ kapni: Házas? Van állása? Hol lakik? A várakozók közül egy jóérzésű polgár közbe akarna lépni, hogy előmozdítsa a párbeszéd folyamatát, ám az egyik ügyintéző rászól, hogy törődjön a maga dolgával. Teljesen egyértelmű, hogy a török csak nagy nehézségek árán érti meg a gyakran igen félrevezető pantomimet és a tört németséggel feltett kérdéseket. Végül belép egy újabb hivatalnok, és mivel nincs tisztában a helyzettel, ugyanazokat a kérdéseket szegezi a töröknek, mégpedig hadaró bécsi dialektusban. A másik két ügyintéző legnagyobb megdöbbenésére a török ugyanolyan pergő nyelven válaszol, hibátlan német nyelven ömlik belőle a szó. – Atyavilág! – kiált fel egyikük. – Mi meg itt azzal próbáltuk megkönnyíteni a dolgát, hogy mindent törökül magyaráztunk. Vallás Más katolikus országokhoz hasonlóan a jámborság Ausztriában is a jómóddal karöltve jár – úgy, hogy a lehető legkisebb mértékben ártsanak egymás imázsának. A híveket az egyházi adó emlékezteti egyházuk iránti kötelességükre; az adót azon az elven vetik ki, hogy ha valaki nem veszi a (nem kis) fáradságot a fizetés letiltására, akkor automatikusan le lehet vonni. Amikor az Adófizetők

Szövetsége egy idő után megkérdőjelezte ennek a rendszernek az üdvösségét, sőt, még az etikusságát is, akkor az egyház élemedettebb korú harcfiainak sorában valóságos pánik tört ki. A püspökök sorban tűntek fel a tévé képernyőjén, hogy rávilágítsanak, mennyi jót cselekszik az egyház a jótékonysági ellátás és a műemlékvédelem terén. Tiltakozásuk ugyan teljes mértékben jogos volt, ám még ez sem leplezheti, hogy a probléma valójában abban gyökerezik, hogy egyre népszerűtlenebb maga az intézmény, mely semmibe veszi félmillió híve törekvését, akik beleszólást kérnek a püspökök jelölésébe, valamint szeretnék elérni a papnők felszentelését, a kötelező cölibátus eltörlését és a szexualitás "pozitívabb megítélését" az egyház részéről. Feltétlen és korlátlan engedelmességüket a hívek évszázadokon keresztül megosztották az egyház és az uralkodóház között. Amikor pedig lelkiismeretük szavára hallgatva elutasították a hivatalos felfogást, azokban az ügyekben a "belső emigráció" taktikájához folyamodtak – az ideológiai konfliktus veszélyétől imigyen megszabadulva boldogan élhettek a magánélet egy csendes zugába visszavonulva. Mostanság viszont új szelek fújnak az "áldottak szigetén" – egykoron hivalkodóan így nevezték Ausztriát. Az a stratégia, hogy az egyház felső vezetésébe vaskalapos püspököket ültettek, kifejezetten visszafelé sült el. Számos liberális katolikus számára az utolsó csepp volt a pohárban az a botrány, amelyben nem kisebb személyiség érintettsége is kiderült, mint magáé a bécsi bíboros érseké. Amikor megvádolták azzal, hogy korábban az ő pásztori irányítása alá tartozó kisfiúkat szexuálisan zaklatott, az ősrégi egyházi elvet "Was nicht sein darf, nicht sein kann" (Ami nem történhet meg, az nem is történt meg) követve előbb vehemensen tagadott. Ám miután riasztóan megugrott a vádlók száma, a szóban forgó egyházfőt kicsempészték egy németországi kolostorba. A helyére állított új bíboros érsek nekifogott a kármentésnek, ám a megbékélés érdekében tett minden gesztusának értékét legott aláássa valamelyik keményvonalas püspök. Nem elég, hogy az egyház sorban elhullajtja liberális hajtásait, ráadásul egyik-másik "áldott" mintha szét akarná robbantani a "szigetet".

Viselkedés A családi idill A családi élet az osztrákok számára egyet jelent a Gemütlichkeit (kedélyesség) szüntelen hajhászásával. Ezt ügy próbálják elérni, hogy felhalmoznak egy

rakás csecsebecsét, melyek esztétikai besorolása a szemre tetszetőstől egészen az észbontóan giccsesig terjed. A rumlit gyakran túlvilági homály borítja, melyet a tulajdonosok persze megnyugtatónak és emelkedettnek találnak, ám a vendégek számára megnehezíti a házigazda fellelését, vagy éppen annak megállapítását, hogy mit is esznek. Ezzel az ódivatú, nagypolgári életmóddal szemben a modern lakások már inkább a másik végletet képviselik: ezekre a törékeny vidámság atmoszférája jellemző, melyet pasztellszínekkel és az IKEA fenyőbútoraival igyekeznek fokozni. Az átlagos osztrák háziasszony a megszállottságig büszke otthonára. Belépéskor papucsot bocsátanak a látogató rendelkezésére, nehogy összepiszkolja a szőnyeget, melyet gondos kezek a feltétel nélküli megadás állapotába porszívóztak. A por hiánya valósággal ordító, a mellékhelyiség és a fürdőszoba hivalkodóan ragyog, mint valami tisztítószerreklámban. A gyerekek szobájában megengedett bizonyos fokú rendetlenség, de egyébként mindenütt a rend az úr: a fazekaknak, tepsiknek, poharaknak, evőeszközöknek, könyveknek és egyebeknek megvan a maguk elsődleges funkciója, mégpedig az, hogy a helyükön legyenek, és ez igen gyakran mintha háttérbe is szorítaná másodlagos funkciójukat, nevezetesen hogy elővegyék és használják őket. Ideális esetben tökéletes harmónia alakul ki az Ordnung (rend) és a Gemütlichkeit között; ebben a dimenzióban senki nem hamuzik a szőnyegre és sosem fogy ki a vécépapír. Herr Osztrák és becses neje, Frau Osztrák pedig boldogan gubbasztanak ebben a piszok által megszentségteleníthetetlen fészekben, s a takarítás és tisztogatás után fennmaradó idejükben házaséletet élnek és nevelik fiókáikat. Gyerekek Az osztrákoknak egyebek közt a gyerekekhez fűződő viszonyuk is ellentmondásosnak tűnik. Ha hihetünk Erwin Ringel osztrák pszichiáternek, sok gyermekben okoz tartós pszichés károkat az autoriter magatartás, a nemi ügyekben megnyilvánuló prüdéria és még több más, a szülők által elindított tudattorzulás. Akinek már van közvetlen tapasztalata arról, milyen egy osztrák család és követelőző csemetéje, az nemigen fogja elhinni ezt, mivel a parancsuralmi nevelés mára jórészt átadta helyét a liberális elveknek. Ami azt illeti, az éves fejenkénti és gyermekenkénti játékvásárlási mutatók arról árulkodnak, hogy az osztrák szülők minden más európai nemzetbéli szülőknél többet költenek utódaik ajándékaira. Minthogy eleddig senki még csak fel sem tételezte, hogy ezek a játékok valójában a szülőket célozzák, kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy kizárásos alapon csakis a gyermekek lehetnek a

haszonélvezők. Idősek Az időskorú osztrák honpolgárok tudnak vasvillaszemeket meregetni a villamoson vagy a buszon renitenskedő gyerekekre, de emellett arra is képesek, hogy a csecsemőket olyan áhítattal kezeljék, ami még magától a Szent Szűztől is túlzás lenne. (Persze lehet, hogy az idősebb generáció tagjai az unmündig gyerekeket jobban kedvelik a mündig lurkóknál – vagyis a szájaskodók helyett inkább a mulyákat szeretik.) Nem tudni, hogy ez vajon a játékáradat későbbi háládatos viszonzása; avagy mélyen bevésődött társadalmi beidegzés, mindenesetre az osztrákok szívesen gondoskodnak az öregekről, és az angolszász kultúráktól eltérően nem szokásuk idősotthonba suvasztani őket. Ám a családi otthonban óhatatlanul súrlódásokhoz vezet, ha van egy házi Besserwisser (nagyokos), aki gyakran és hosszasan értekezik a gyermeknevelés helyes és helytelen módozatairól. S mivel az osztrák férfiak nem mernek nyíltan szembeszegülni édesanyjukkal, rendszerint a nőkre vár az a feladat, hogy az akaratok viadalában megütközzenek. A társadalmi tabuk általában nem engedik, hogy a család tagjai odahaza egymáson kitöltsék haragjukat, de aki a közéletben él vissza mások türelmével, az nem élvezheti ezt az immunitást: az ilyenkor használatos gyakoribb inzultusok az alter Trottel (vén trotli) vagy a kellemes hangzású Grufti (kriptaszökevény). Állatok Aki nem tart odahaza nagymamát, annak többnyire kutyája vagy macskája van Ausztriában. A kutyák száma Bécsben már olyan méreteket öltött, hogy havonta tizenöt tonnányi kutyagumi marad utánuk szerte az utcákon. A probléma leküzdésére egy párizsi céget invitáltak Bécsbe, hogy narancssárga gúnyába öltözött rohamosztaguk működés közben demonstrálja motorizált kakakollektori tudományát. Maga a főpolgármester is velük tartott, miközben a városban cikázva porszívózták a produktumot. Azonban hamar érzékelhetővé vált, hogy a jó bécsi polgárok nem szívelhetik, ha a Fúj, Fido! ügynökei kisebb tornádókkal terrorizálják őket a járdán. A kutyakakakérdés kellően demokratikus megoldása még várat magára. Az osztrákok szívében külön hely van a lovaknak; persze nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy lovat tartsanak, de régóta úgy tartják, hogy ez az állat különleges méltóságot kölcsönöz az embernek, főleg a császároknak és generálisoknak. A legismertebb osztrák lovak természetesen a lipicaiak, melyek a bécsi Burg Spanyol Lovasiskolájában sajátítják el a hagyományos balettszerű díszlépéseket. Ezeknek a gyönyörűséges fehér állatoknak mindabban a kényeztetésben részük van, ami az osztrák állami

alkalmazottakat megilleti, például bőségesen van szabadságuk, s pályájuk végén a jómódban élvezett alkonyi évek, azaz a békés és nyugodalmas nyugdíjaskor vár rájuk. (Ugyanakkor a magánosítás árjának hullámai már a lipicai-istállók küszöbét is nyaldossák, úgyhogy nemsokára talán fel is számolják ezeket az előjogokat.) Az ország egyik legjövedelmezőbb valutaforrásának számító négylábúakkal csak a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Fiúkórus szállhat versenybe. Úgy tűnik, a lipicaiaknak sikerült megvalósítani a mindenki által dédelgetett álmot: kimagasló társadalmi presztízsükhöz biztos állás társul. Nem csoda, hogy Bécs egyik korábbi polgármestere azzal dicsekedett, hogy sok osztrák gyerekember "ifjú korában a Bécsi Fiúkórus tagja szeretne lenni, majd később lipicai csődör". Sorban állás A sorállás képességnek birtoklása vagy hiánya az, ami megkülönbözteti egymástól az "európai", illetve a "balkáni" mentalitást. Az osztrák sorállást megfigyelve megállapítható a balkáni hatás közelsége; már majdhogynem elsajátították ezt a művészeti ágat, de még van mit tanulniuk. Európai oldalát demonstrálva az átlag osztrák rendesen beáll a sorba, de aztán előszeretettel araszol előre, egészen addig, amíg már szinte fej fej mellett helyezkedik el az előtte várakozóval. Olyan benyomást kelt, mintha a következő pillanatban furakodva előrevetné magát, de sosem tesz ilyet. Attól eltekintve, hogy az elöl állóban ideges feszélyezettséget kelt, maga a manőver viszonylag ártalmatlan – kivéve a bankokban. A pénzintézetekben a pénztárosok rákényszerültek, hogy az ügyfélpulttól néhány méterre két sárga lábnyomot festessenek, és kitegyenek egy táblát, mely felszólítja az ügyfeleket, hogy a bizalmas tranzakciók védelme érdekében senki nem lépheti át a lábnyomokat, amíg sorra nem kerül. Minthogy az osztrákok a megszállottsággal határos buzgósággal védelmezik magánszférájukat, ezt a szabályt még a megrögzött tolakodók is készek betartani. Autóvezetés Az autóvezetés olyan terület, amelyen mára eluralkodtak a balkáni szokások. Az átlagos osztrák sofőr gátlástalan agresszivitása részben talán e kis ország idegesítően rossz útjainak tulajdonítható, részben viszont mintha alapvető jellemvonás is lenne. Ha valaki betartja a sebességhatárokat, annak rövid időn belül egy lila fejű Opeles vadkan acsarog és villog be a hátsó ablakán. Ha egy körgyűrű felhajtóján indexelünk, hogy besoroljunk, szinte biztosra vehető, hogy egy mercedeses briganti felgyorsít, és megakadályozza, hogy elé felhajtsunk.

A bécsi autós fenegyerek alapvető taktikai húzásai közé tartozik, hogy harsányan dudál, amint a lámpa zöldre vált, boldog-boldogtalanra villog a fénykürttel, és mikor bevág valaki elé, úgy tesz, mintha éppen a másik nem követte volna rendesen a sávját. Bármikor előfordulhat, hogy szíve hölgyétől egy perce szívélyesen, negédes udvariassággal elköszönő úriember pár pillanattal később kocsijából már fel sem ismeri a sötét utcán átkelő nőt, és nyugodt szívvel hajt felé teljes gázzal, miközben mocsokáradatot zúdít rá az ablakból. Az osztrák férfi amint beül a volán mögé, kisegérből szörnyeteggé változik. A higgadt üzletember, a jámbor, udvarias kispolgár, sőt, még a hízelkedően sima modorú pincér is egyszeriben négykerekű ősemberré vedlik át ilyenkor. Az országúton az osztrákok feljogosítva érzik magukat, hogy kieresszék a gőzt, és megmutassák a világnak, hogy ugyan megalázhatják őket és packázhatnak velük munkahelyükön, és tarthatják őket papucs alatt otthon, lelkük legmélyén mindegyikükben ott lakozik egy újabb Arnold Schwarzenegger.

Illem Köszönés és megszólítás Az osztrákok szeretik pedánsan betartani a hivatalos modor követelményeit. A kézfogás már nemzeti sporttá vált, így a bizottsági ülésekre késve érkezők mindaddig megakasztják az ügyek intézését, míg minden jelenlévő marok meg nem szoríttatott; jaj annak, aki megfeledkezik a kézrázásról, legyen szó akár bolti nézelődésről, akár egy szimpla postabélyeg vásárlásáról. A leggyakoribb osztrák köszöntési forma a "Grüss Gott!" (Isten hozta!), ám a liberálisabb hajlamúak, akik ódzkodnak attól, hogy az Urat belekeverjék ebbe, a "Jó napot!" köszönést használják. Akadnak ezeken kívül hízelgő üdvözlési formulák is, melyeket mind ironikusan, mind pedig őszinte udvariasságot kifejezve lehet alkalmazni. Az egyre mélyebbre görnyedő tisztelgés verbális lépcsőfokai lehetnek a "Tiszteletem", majd a "Legmélyebb tiszteletem", s végül a "Hódolatom". Alkalmanként az ember olyan leveleket kap, melyek a "becses nejének" átadandó üdvözlettel érnek véget, és az aláíró olyasféle szóvirággal búcsúzik, mint például az "odaadó híved". E fordulatok a XIX. század elején született illemkönyvekből származnak, és használatuk az Osztrák-Magyar Monarchia idején érvényes társadalmi hierarchia finomságaiban gyökereznek. Akadnak még olyan idős hölgyek, akiknek születésekor még jó néhány éve hátra volt a monarchiának, és akik leveleiken mind a mai napig odabiggyesztik a Wohlgeboren (tekintetes

asszony; szó szerint: előkelő születésű) címet nevük elé. Egyre maradibbnak hat, de időről időre még hallani, hogy egyesek a lovagias "Küss die Hand" (kisztihand, azaz kezét csókolom) szavakkal üdvözlik a nőket, ám az nem feltétlenül vezet jóra, ha az illető ezek után fogja magát, és szavának is áll. A férfiúi fejének apró mozdulata pár centivel a szóban forgó kacsó fölött bőségesen elegendőnek találtatik, és így elkerülhető az a megalázó mozzanat, hogy a hölgy közvetlenül a cuppanás előtt elrántja a kezét. Mára a köszönési formák több más idejétmúlt változata is az irónia eszközévé vált, főként mivel a kabarészerzők régóta kíméletlen gúnnyal alkalmazzák ezeket írásaikban, és mert a bécsi pincérekből is ezek formájában árad a megjátszott tiszteletadás, például "Gnädiger Herr" (uraságod, nagyságos úr), "Habedieehre" (számomra a megtiszteltetés) vagy "Gschamsterdiener" (alászolgája, avagy legalázatosabb szolgája). A "Gnädige Frau" – nagyságos (kis)asszony megszólítás a kontextus függvényében lehet komoly és ironikus is, úgyhogy csak óvatosan! A fiatalok és ez egymással bizalmas viszonyban lévők mellőzik a formális üdvözléseket és elköszönő formákat, és beérik egyszerűbb szavakkal, mint például a "Servus", a "Grüss dich" (üdv) vagy – Bécsben – a "Papa" (pápá). Az ilyesféle könnyedség azonban senkit ne tévesszen meg; a köszönés gesztusának jelentősége semmiképpen nem csökkent. Ha valaki nem köszön, az komoly személyes sértéssel ér fel, és az osztrákok szerint aligha lehetne ennél nagyobb neveletlenséget elkövetni. Amikor Karl Kraus 1914-ben megírta ellenséges hangú nekrológját a merényletben meggyilkolt Ferenc Ferdinándról, akkor az első világháborút akaratlanul kirobbantó főherceg ellen felhozott legsúlyosabb vádja az volt, hogy "Er war kein Grüsser..." (nem szokott köszönni). Vacsorameghívás Ausztriában a vacsora leggyakoribb előzménye egy gyümölcsből erjesztett Schnaps, melyet egy mozdulattal kell ledönteni a torkunkon. Minthogy ezt éhgyomorra gurítjuk le, a hatása durván egyenértékű azzal, mint ha valaki kerozint locsol a nappali kandallójának tüzére. Az osztrákok ezt tartják a legmegfelelőbb módszernek az esti mulatság felspécizésére. Ők maguk persze hozzá vannak szokva az efféle indításhoz, így a hatásról szemük némileg kajánabb csillogásán kívül más nem is árulkodik. Az ivászat etikettjének egy másik pontjára az asztalnál helyet foglalva derül fény Senkinek nem szabad egy kortyot sem innia mindaddig, amíg a házigazda fel nem emeli a poharát, és nem köszönti az egybegyűlteket: "Prosit, zum Wohl" (proszit, egészségünkre). Ha valaki eme rituálét semmibe véve egyből hörpinteni kezdi borát, az hitetlenkedő pillantások kereszttüzébe

kerül, még abban az esetben is, amikor a házigazdát annyira leköti szónoklata, hogy elfeledkezik a startlövésről. A magáról megfeledkezett vendég egyetlen figyelmetlen kortyintással kiválthatja a halk kritikát: Nocsak, ma este angol módi szerint iszunk? Ez emlékezteti ugyan a házigazdát kötelességére, de egyszersmind komoly sebet is ejt a bűnös önérzetén. Az evés megkezdéséhez a szabad utat hasonló vezényszó elhangzása adja meg: "Guten Appetit" (Jó étvágyat!) vagy "Mahlzeit" (Váljék egészségünkre!). Ettől kezdve azonban mindenki magára van utalva, ezt a külföldiek a szó szoros értelmében megtapasztalják, mivel az osztrákok hozzá vannak szokva a nehéz ételekhez, amelyekből meghökkentő mennyiséget képesek igencsak fürgén magukba tömni, ami egészében véve a kényszer hatása alatt is megőrzött elegancia képzetét kelti. Az osztrákok modora a nagyobb társaságban való evés-ivás körein kívül is visszafogott és tisztes. Általában tartják a távolságot, és az áttérést a bensőségesebb kapcsolatra, vagyis a magázó Sie megszólításról a tegező du-ra a két fél közül csak az idősebb kezdeményezheti. (Amikor ez a varázslatos pillanat elérkezik, az illető ránk emeli poharát, és kinyilatkoztatja keresztnevét; ezt viszonozni szokás, és ettől fogva nincs mitől tartanunk, akár az adótrükkjeinket is nyugodt szívvel előadhatjuk a társaságában.) A nők könnyebben és hamarabb jelentik ki: – Egyszerűbb, ha tegeződünk (férfiakkal szemben ez az ő előjoguk). Ami pedig a fiatalabb generáció tagjait illeti, esetükben a tegezés lappangási periódusa jócskán lerövidült, néhány találkozás után, vagy akár pár óra elteltével is megfertőzheti a feleket. Bizonyos közegekben, melyek afféle szabadkőműves-páholynak tekinthetők (mint például az egyetemi menza), általános tendencia a magázás teljes kizárása. Ugyanakkor akadnak olyan kollégák, akik fél életüket egymással szomszédos íróasztalok mögött töltötték munkahelyükön, mégis szembeszökően ragaszkodnak a magázáshoz – főként ha nem állhatják egymást.

Humorérzék Az osztrákok humorának alappillére önmaguk lebecsülése. Állhatatosan ragaszkodnak meggyőződésükhöz, hogy a dolgok akkor is balul ütnek ki, amikor pedig igenis jól mennek. Mindez az osztrák módra továbbfejlesztett változata a közismert olasz nézetnek, mely szerint "Sokkal jobb dolgunk volt, amikor még rosszul ment a sorunk". Ausztria történelmének talaján szökkent szárba ez a kármentésből és tisztes meghátrálásból táplálkozó humorérzék, amely a kicsiny és nagy kudarcok

sebeire egyaránt az öngúny balzsamát csepegteti. Ezt a hozzáállást bámulatos tömörséggel foglalta össze egy osztrák tábornok az újabb katasztrofális katonai vereség küszöbén: – A helyzet reménytelen, de nem komoly. Az osztrákok a szóvicceknél jobban kedvelik az elmésséget és az iróniát. Elmésségük csodás beszélő neveket alkot; ezt a készséget Nestroy nevű vígjátékszerzőjük és színműírójuk mesterfokra fejlesztette. Darabjaiban rendre felbukkannak olyan figurák, mint például Lumpazivagabundus, kinek neve a lump és a vagabund ötvözete. A bécsi nyelv különösen gazdag az olyan beszédes összetételekben, mint mondjuk a Grabennymphen (a Graben nimfái), ami a prostituáltak egyik elnevezése, és abból az időből származik, amikor az utcalányok még nyüzsögtek a Grabenen, mely ma már Bécs egyik legelegánsabb utcája. (Egy anekdotából tudható, hogy miniszterelnöksége ideje alatt Taaffe gróf egy alkalommal éppen erre vette útját ebéd utáni egészségügyi sétája során, és meglepve figyelt fel arra, hogy sehol egy Nymph. Kísérője, egy városi hivatalnok készségesen elmagyarázta, hogy a távolabbi mellékutcákba száműzték őket, mert annyian voltak, hogy "már nem tudtuk megkülönböztetni a tisztességes nőket a szajháktól. – Önnek és a csendőröknek talán nehézséget okoz ez – felelte Taaffe szárazon –, ámde mindenki más könnyedén képes rá".) A bécsi humor többféle adalékból forrott ki: érződik benne a csehek csúfondáros szürrealizmusa, a magyarok akasztófahumora és közmondásos pesszimizmusa, valamint a hagyományos olasz bohóckodás és majmolás. A zsidó származású írók és kabarészerzők is hozzájárultak a nemzet humorához, mégpedig jellegzetes, maró gúnnyal megfogalmazott ítéleteikkel, ami mindig is az elnyomottak bevett taktikai fegyvere volt az agresszió ellenében. Az önvédelmi elménckedés régóta alapeleme az osztrákok gyászos világképének, illetve a világban betöltött egyre zsugorodó helyüknek. Az irónia odamondogat a hírességeknek, s egyszersmind áthatja az átlag osztrákok önmagukról alkotott képét, ami jószerivel megegyezik a Weltanschauung fiukkal. "Az osztrákok hajlamosak a köldöknézésre – fejtette ki nézetét korunk egyik politikusa –, amivel azt akarom mondani, hogy az egész világot meglátják magukban." Az osztrákok magukról kialakított nézete, miszerint csupán önmagukkal elfoglalt epizodisták az élet nagy színpadán, végső soron a nemzet humorbéli önképének egyik vezérmotívuma. Szemléletük Nestroy híres kijelentésében ("A sikeren semmi nem múlik") ugyanúgy tetten érhető, mint egy modernkori falfirkában, amelyet egy bécsi villamos falára festékszórózott a szerző: "A tudás hatalom, de én lemondok minden hatalomról." Ugyanakkor az osztrákok önbecsmérlésének van egy nyersebb és keserűbb

oldala is. Amikor a kívülálló éppen ráébred, hogy ez a csúfolódás talán valami sötét titkot rejt, azt is felfedezi, hogy az osztrákok már rég tudják ezt. "Mindenkitől csak a legrosszabbra számítok, magamat is beleértve – mondotta Nestroy –, és ritkán ér csalódás."

Mániák A gépjárművekkel kapcsolatos viszonylag újsütetű megszállottságtól eltekintve (mert azt azért ne feledjük, hogy Ausztria legnevesebb fiai között ott található Ferdinand Porsche és Niki Lauda) az osztrákokat két dolog érdekli mániákusan: a gyűjtőszenvedély és a halál. Gyűjtőszenvedély A hobbi eme válfajának eredete egészen a Habsburgok koráig nyúlik vissza, akik ugyanolyan lelkesen halmozták fel az új területeket, titulusokat és kincseket, mint az egyszerű ember a postabélyegeket. Kevés osztrák engedheti meg magának a gyűjtést ilyen mértékben, de azért a mai kor egyik gyűjtője, Rudolf Leopold szemorvos akkora gyűjteményt szedett össze felbecsülhetetlen értékű Klimt- és Schiele-festményekből és más jelentős osztrák festők műveiből, hogy egy új múzeumkomplexumban egész szárnyat szenteltek a kollekciónak, maga Leopold pedig élethosszig tartó igazgatói státust kapott. (Róla terjedt el az a történet, mely szerint egy alkalommal családja hosszasan könyörgött neki, hogy egyik képét kínálja fel a londoni Sotheby's cégnek, mert nagyon nagy szükségük volt a pénzre. Leopold végül belement, Londonba utazott, és el is adta a képet. Azután fogta magát, és az árából vett egy másikat.) Az osztrák kisemberek szerencséjére akad persze számos megfizethető gyűjtenivaló is. A konyhák falát szinte teljesen befedik a környező országokból származó népi kerámiatálak, a nappalikat pedig a külföldi nyaralások során lankadatlan szorgalommal begyűjtött szuvenírek töltik meg: üveggondolácskán álló gondolás, kolomp-készlet három különböző méretű darabbal, vagy bólogató fejű csacsi. Van, aki egész lakásából kiállítótermet csinál, mint például az a Férfiú, akinek nappalijában a padlótól a mennyezetig sorakozó polcokon ötszáznál is több kávéskanna kapott helyet. Az úriember a mai napig minden szombaton kilátogat a bolhapiacra és körülnéz, hátha ismét talál olcsón egy-egy újabb – pont ugyanolyan – kannát. Az osztrákok gyűjtőmániájának netovábbját a haszontalan találmányoknak szentelt múzeum jelenti, mely fölött a Mellőzött Ötletek Kiaknázását Kutatók Társasága elnököl. A kiállítócsarnok neve Nonseum (kb.: Nemzeum). Bár a

sokadik alternatív fűnyíró, diétás étkészlet, fűthető kerti törpe és hordozható gyalogátkelőhely után a látottak humora némileg kifullad, a gyűjtemény eszméjéből érezhető a vonzódás az emberi igyekezet vadhajtásaihoz, s ez egyértelműen az osztrákok általánosan elterjedt szemléletét tükrözi. A gyűjtőszenvedély a komoly tekintélyeket sem kerülte el. Sigmund Freud itáliai és görög útjain lankadatlanul gyűjtögette az "antikvitásokat", melyeket később, mikor menekülnie kellett Bécsből, Londonba szállíttatott. Az ártatlan csecsebecsékből összeállított kiállítást felkeresők kezébe nyomnak egy katalógust, melyben megtalálhatják az antik tárgyak és Freud tanai közötti kapcsolat magasröptű magyarázatát. Természetesen a világon szinte bárminek lehet valamiféle kellően freudi értelmezését adni, ám ahogy maga a nagy ember mondotta: "Néha egy szivar nem több, csupán egy szivar." Az osztrákokat a kicsiny, elbűvölő és haszontalan mütyürök iránti vonzalmuk tanította ki arra, hogy az osztrák nemzeti és kulturális örökség mely részeit lehet legsikeresebben piacra dobni. A szuveníripar számos különféle csatornán árasztja a külföldi turistákra hajmeresztően giccses portékáit, például a Ferenc József szobrocskákat (ennek neve Kaiser-kitsch, azaz császárgiccs), a Mozartkugeln (Mozart-golyó) nevezetű csokoládét; vagy Klimt és Schiele műveivel nyomott pólókat. Így azután az osztrák múlt és jelen eme Disney-változata az osztrákokat gazdaggá, a külföldi látogatókat pedig boldoggá teszi. A halál Az osztrákokat sajátosan lenyűgözi a halál, ami nem kis részben szintén az arisztokrata múlt döntő hatásának tulajdonítható, nevezetesen azoknak a dísztemetéseknek, amelyek miatt egy-egy uralkodó halálát várva várta a köznép. A gyászszertartások látványos elemei – melyet a bécsiek így hívnak: schöne Leiche (szép halott) – kiemelkedően fontos szerepet játszanak kultúrájukban. Ez arra vezethető vissza, hogy az osztrákok szerint a halál része az életnek, s nem csupán a vége. "Aki érteni kívánja egy bécsi életét – írja Hermann Bahr –, tudnia kell, hogyan temetik el: mert léte szorosan kötődik nemlétéhez, melyről szüntelen keserédes dalokat fúj." A halállal kapcsolatos rítusok palettáján a festőitől egészen a hátborzongatóig mindent megtalálunk. Az előbbi kategóriába sorolható az a szokás, hogy a Burgtheater vezető színészeinek temetésén a színésztársak az elhunytat utolsó útjára kísérve lerónak egy tiszteletkört a színház épülete körül, s csak eztán indul a temetőbe a koporsó. A borzongatóbb szokások egyike a régi korok Habsburgjainak hajmeresztő halottkultusza. Évszázadokon át hagyomány volt az eltávozott uralkodó feltrancsírozása és kiporciózása a főváros különböző részeibe: a szívet emide, a belső szerveket amoda, ami

megmaradt, azt meg a kapucinusok kriptájába. A halálhoz kötődő látnivalók közé tartozik Bécsben az óriási Központi Temető, valamint a Temetkezési Múzeum; utóbbiban a legnépszerűbb látványosság egy csengőzsinórral és csengővel ellátott koporsó, melyből az esetleg élve eltemetett áldozat figyelmeztethette az arra járókat a malőrre. A nagy kiterjedésű Központi Temető tervét először a liberális szellemű városi tanács vetette fel a XIX. században, mivel az akkoriban használatos temetők már dugig voltak. A tanácsi paláverek nyomán születő határozatokban is megmutatkozott az a rendkívüli alaposság, mellyel az osztrákok a halállal és a temetésekkel kapcsolatos összes kérdést fontolóra veszik. Minthogy a temető tervezett helye távol volt a városközponttól, és a szegények holttesteinek hűtése hagyott némi kívánnivalót ínaga után, egy bizonyos Franz Felbinger előállt a "pneumatische Leichenbeförderung" (pneumatikus hullaszállítás – persze csak a temetőig, nem pedig a túlvilágra...) módszerének javaslatával. Elképzelése hasonló volt a légnyomással működő csőposta működési elvéhez, melynek segítségével a nagyobb áruházakban iratokat továbbítottak egyik szintről a másikra – egy ilyen rendszert Felbingernek később sikerült is eladnia a bécsi postahivatalnak. A holttesteket tervei szerint egy belvárosi halottasházban leeresztették volna egy csőalagútba, majd roppant szellemesen és hatékonyan sitty-sutty postázták volna a temetőbe. Sajnálatos módon eme projekt végül nem kapott a megvalósításhoz elegendő hátszelet, ugyanis a technikai nehézségektől tartók aggódtak amiatt, hogy a tetemek esetleg félúton elakadnak, és bomlásnak indulnak, mielőtt szorult helyzetükből kimenthetnék őket. A Központi Temető valódi zarándokhely, különösen Mindenszentek napján, amikor a bécsiek java része a novemberi ködben is megteszi ide az utat, hogy elhelyezzen egy koszorút a családtagjai sírjára, vagy egy-egy szívének kedves néhai színész vagy közszereplő Ehrengrab-jára (díszsírhelyére). A temető olyan hatalmas, hogy az önkormányzat minibuszokkal fuvarozza ide-oda az időseket csendes útjain, sőt még egy vadászt is alkalmaz, aki hajnalonként indul lesre, hogy lepuffantsa a koszorúk zamatos leveleit reggeli ürügyén megdézsmáló mezei nyulakat. Öngyilkosság Az osztrák értelmiségiek feltűnően nagy száma határoz úgy, hogy elébe vág a Mindenható akaratának. Egyesek (például Adalbert Stiften Ferdinand von Saar és Ludwig Hevesi írók) öngyilkossága egyértelműen racionálisnak tűnik, ha tekintetbe vesszük az illető hosszan tartó, súlyos és halálos betegségét; mások kapcsán viszont világos, hogy tévedés történt, mint például Ferdinand Raimund színműíró esetében, aki egy kutyaharapást követően azt hitte, hogy

veszettséget kapott, de tévedett. Egészen más kategóriába sorolható Otto Weininger filozófus és önjelölt zseni esete, aki azért követett el öngyilkosságot ugyanabban a házban, ahol Beethoven is meghalt, hogy felhívja magára a figyelmet; a valóban zseniális fizikus, Ludwig Boltzmann pedig depressziója és a túlzásba vitt munka miatt vetett véget életének. Ringel professzornak az osztrák szülőkről alkotott ítéletét alátámasztja a híres emberek leszármazottai és testvérei által elkövetett öngyilkosságok hosszú listája. Szerepel ezen az osztrák filozófus Wittgenstein két fivére, a fizikus Ernst Mach, valamint Hugo von Hofmannstahl író egy-egy fia, Arthur Schnitzler lánya és Gustav Mahler fivére. S akkor még nem beszéltünk Eduard van der Nüll építészről, aki élete végéig tartó búskomorságba esett, miután a császár lekicsinylő megjegyzéssel illette operaházát. Ugyancsak önkezével próbált meg életének véget vetni egy másik művész, Alfred Kubin, és két zeneszerző, Alban Berg és Hugo Wolf is. Ám a Habsburg-dinasztia gondoskodott arról, nehogy valaki felülmúlja őket: a legnevezetesebb öngyilkosságot Rudolf koronaherceg produkálta Mayerlingben. Előbb végzett szeretőjével, Marie Vetserával, majd saját magát is főbe lőtte. Rudolf – aki memento moriként egy koponyát tartott az asztalán – csupán egyike annak a rengeteg osztráknak, aki inkább levágta a nagykanyart az élet rögös útján (bár azzal, hogy a szeretőjét is agyonlőtte, némileg eltért a hagyománytól). A XIX. században olyan gyakorta fordult elő, hogy egyik vagy másik dunai hídról valaki a folyóba ölte magát, hogy Bécs is felsorakozott azon kevés város mellé, ahol létezik szinte kizárólag az öngyilkosok nyughelyéül szolgáló temető. (Friedhof der Namenlosen, azaz a Névtelenek temetője.) Az osztrákok számára a finálé jutalma az, hogy a távozásukat gyakorta olyan lelkesedés és elismerés követi, melyben életük során nem lehetett részük. Az elhalálozás előfeltétele a halhatatlanságnak, legalábbis gyakran hallani ezt a véleményt, aminek "legszörnyűbb példájaként" Mozartot vonultatják fel. Mahler is ránk hagyott egy frappáns aforizmát a mítosz igazolására: "Muss man denn in Österreich erst tot sein damit sie einen leben lassen?" (Hát Ausztriában csakugyan halottnak kell lenni ahhoz, hogy az embert nyugodtan élni hagyják?)

Szabad idő és szórakozás Veteményeskertek A Schrebergärten (Schreber-kertek), melyek a kiskertmozgalom XIX. századi német alapítójáról, Daniel Gottlob Schreberről kapták nevüket, voltaképpen

nem felelnek meg az alapító eredeti koncepciójának. Ő játszóteres parkok kialakítását tervezte ifjak számára. Ezzel szemben az első világháború után azért támogatták a mozgalmakat, hogy az emberek az ínséges időkben termeljék meg maguknak a szükséges zöldségeket. Később ezek a kertek a nyirkos bérházak szerény bevételből gazdálkodó lakóinak nyári menedékeivé váltak (melyeket jellemzően osztrák modorban nemcsak zöld növényekkel ültettek körbe, hanem egy sor tilalomfával is). A mai Schrebergarten a Gemütlichkeit megtestesülése: mindben megtalálható egy csoport odaadó szeretettel gondozott gyümölcsfa és virág, egy zsebkendőnyi gyep, valamint egy nyári lak. Korunk ifjabb generációjának már több pénze van, mint az idősebbeknek annak idején, és több szabad idejük jut az olyan divatos sportokra, mint amilyen például a tenisz, így a Schrebergarten-ek lakói jellemzően középkorúak vagy idősek. A legtöbb kertben kerti törpék arzenálja található, melyek bizonyos megvilágításban a megtévesztésig hasonlítanak tulajdonosukra. Kirándulás és túrázás a hegyekben Az alpesi túrázás és a kirándulás a bécsi erdőbe régóta kedvelt kikapcsolódása a megfáradt bécsi munkásoknak, és valódi pihenést jelent a polgárok számára. A vidék örömeit élvező munkások és polgárok tevékenységeit régebben szigorúan meghatározták egy visszafogottabb Kulturkampf (kultúrharc) célkitűzései, melyek az egyén osztálykötöttségei alapján szabták meg a szabad idő élvezetének módját. A túrázást az osztrákok gyakran olyan odaadással és méltósággal végzik, hogy arról óhatatlanul F. W. Möller és E. Möller 1954-es világsikere, a "Vidám kirándulók" című dal jut az ember eszébe, elsősorban is ezek a halhatatlan sorok: "Emelem kalapom, ha jönnek velünk szembe, és ők is köszönnek kalapot emelve" – amit azután a refrén visszafogott eksztázisa követ: "Ollári, ollara, ollara-laralla, ra-ha-ha-hara!" Ami a bécsieket illeti, a homályos és borongós Wienerwaldba tett remek kis egynapos kiruccanásnál jobbat az orvos sem ajánlhatna, és ezt még egy kis gombászással is meg lehet toldani. A nap tetőpontját a késő délután elfogyasztott Jause jelenti, azaz eufemisztikusan egy pár "falat", ami az osztrákokon kívül minden más nációbelinek teljes főfogás lenne. A mindeme tevékenységek során régebben viselt uniformis – jelesül a Lederhosen (bőrnadrág) és hozzá a sötét filckalap, szalagjába tűzve valami borotvapamacsra hajazó holmi – az osztrák módon eltöltött szabad idő jelképévé lett. Nem kellett alpinistának lenni ahhoz, hogy valaki így öltözzön. Egészen a legutóbbi időkig bármikor belebotolhattunk egy-egy teljes alpesi felszerelésbe öltözött úriemberbe mondjuk Bécs tizenötödik kerületében, és a

céltudatosan haladó úr korántsem a hegyekbe igyekezett, hanem csupán Schrebergarten-jébe ruccant ki egy pompás vidéki délutánra. Sport A legnépszerűbb és a nézőket leginkább vonzó sportok természetesen azok, amelyekben az osztrák versenyzők kimagasló teljesítményt nyújtanak: a téli sportok és az autóverseny Az előbbi nem meglepetés, ám az utóbbi némi fejtörésre adhat okot. Igaz ugyan, hogy a XIX. században egy osztrák az elsők között fejlesztette ki a belsőégésű motort, de több más osztrák feltalálóhoz hasonlóan kevés elismerésben és még annál is kevesebb méltatásban részesült ennek nyomán. Niki Lauda azonban ettől függetlenül olyan személyiség, aki a Forma-1-versenyzők egész nemzedékének mutatott példát. Ausztria téli sportokat űző sportolói – különösen a sízők – külön kasztot alkotnak. Az országba csak nemrég érkezett látogató azt hihetné, hogy az osztrák sportkommentátorok merő sovinizmusból sorolják a végtelenségig honfitársaik nevét, ám nemsokára ráébred, hogy a legtöbb versenyen az első tíz hely többségét osztrák versenyzők szerzik meg. Amint valamelyik helybéli idolnak sikerül lecsippenteni egy nyúlfarknyit a lesiklás rekordjából vagy túlélni egy halálmegvető bátorsággal végrehajtott ugrást, legott mikrofont dugnak az orra alá, hogy ossza meg élményét a nézőkkel. Mivel erre általában kivehetetlen tiroli dialektusban/tájszólásban kerül sor, még a német anyanyelvű nézők sem lesznek semmivel okosabbak. Az elhangzottak többsége megfejtés után nagyjából a következőképpen hangzik: "Nem nagyon hittem, hegy menni fog, de aztán ugrottam, és megcsináltam!" Tekintettel arra, hogy a legmenőbb síelők pályafutása meglehetősen rövid, nekik igen fontos, hogy a lehető legtöbb első helyet begyűjtsék, és minél több tévés interjút adjanak, mielőtt visszavonulva hotelt nyitnak vagy mosóport kezdenek reklámozni. Szex Az esetek többségében az osztrákok kulturált és józan hozzáállást tanúsítanak a szívbéli ügyek fizikai oldalához. A többség szép csendben fittyet hány a katolikus egyház fogamzásgátlásról és abortuszról kialakított nézetére (Ausztriában a terhesség első három hónapjában a törvény megengedi a terhesség megszakítását). Az osztrákok jellemvonásai közül alapvetően hiányzik a prüdéria, az ártatlanságról pedig azt tartják, hogy csakis azoknak való, akik ragaszkodnak hozzá. Az osztrákok az ítélkezésre inkább hajlamos északi népeknél toleránsabbak a rendhagyó kapcsolatok terén. Az érintett feleket megnevező eufemizmusok híján vannak az angol puritánok által annyira kedvelt élvetegségnek. A férjes

asszonyt elcsábító udvarló Hausfreund (házibarát) néven ismeretes, és hasonlóan burkolt célzás rejlik több más szóban is, mint például a Freundin (barátné, vagyis egy férfi nőnemű "barátja"). A tartós kapcsolatban együtt élő, de nem házasfelek elnevezése pedig Lebensgefährten vagy Lebensgefährtinnen, azaz élettársak (férfi és nő) – mely címke az élet kanyargós útját együtt bejáró kebelbarátok gyönyörködtető képzetét kelti. Az osztrákok viszonyát a szabályszerűtől eltérő szexuális nexusokhoz legjobban egy anekdotával szemléltethetnénk. Két férfi megismerkedik egy partin. Beszélgetés közben egyikük így szól a másikhoz: – Látja azt a két nőt, akik ott cseverésznek a sarokban? A barna a feleségem, az a csinos szőke meg a szeretőm. – Érdekes – feleli a másik. – Én is majdnem ugyanezt akartam mondani... csak épp fordítva.

Kultúra Nem meglepő, hogy az osztrák kultúra kifinomult rétege hagyományosan ott összpontosul, ahol el lehet nyerni a támogatók kegyeit (azaz a Habsburgok bécsi udvarában vagy a salzburgi hercegérsekek udvarában). Az egyház fontos szerepet játszott a kultúrában, nem utolsósorban azzal, hogy zenészeket képeztetett és alkalmazott (például Brucknert a felső-ausztriai Szent Flórián-kolostorban vagy Haydnt a bécsi Szent István-dóm fiúkórusában). Mióta a XX. században Max Reinhardt létrehozta a modern Salzburgi fesztivált, amelyet Herbert von Karajan a felső tízezer kötelező fényképezkedési eseményévé formált át, egész évben egymást követő rendezvényeikkel Salzburg és Bécs kettőse uralja a kulturális események porondját. Persze szerte az országban sokféle kulturális attrakció akad, a keleti országrészben, a Neusiedler Seen (a Fertő-tavon) található aprócska Mörbisch am Seeben (Fertőmeggyesen) szúnyoginvázióval egybekötött szabadtéri operaelőadástól kezdve a szintén délen található Graz városában rendezett avantgárd fesztiválokon át egészen a nyaranta a nyugaton lévő Bregenzben látogatható rendezvényig, ahol mind kortárs, mind klasszikus drámákat, mind pedig operákat láthatnak az érdeklődők. Persze ha úgy általában gondolunk az osztrákok kulturális teljesítményére, akkor először is Bécs jut az eszünkbe, hiszen ez a neves komponisták városa – Haydn, Mozart, Schubert, Bruckner, Mahler, Schönberg és Johann Strauss mindannyian osztrákok voltak, de felidézhetünk német zeneszerzőket is, mint például Beethovent vagy Brahmst, akik pályájuk jelentős részét itt futották be, és itt is haltak meg. Sorolhatnánk a

képzőművészeket is – mint Klimt és a bécsi szecesszió sok alkotója –, vagy a regényírókat – Raimund, Grillparzer, Nestroy, Kraus –, ugyanúgy mint a drámaszerzőket – von Hofmannstahlt és Schnitzlert –, és persze nem lehet említés nélkül hagyni Sigmund Freudot, vagy az itt született Friedrich von Hayek, Karl Popper és Ernst Gombrich nevét. A felsoroltak között számos egyetemes géniusz akad, akikről nem mondható el, hogy felfedezhető lenne bennük valami sajátosan vagy kizárólagosan osztrák vonás. Kiemelkedő teljesítményük és munkásságuk azonban mégis azt sejteti, hogy ha mást nem is, legalább olyan környezetet biztosított számukra Bécs, melyben kivirágozhatott kreativitásuk. Miként azt Kraus csípős gúnnyal megjegyezte: "Más városok utcáit aszfalt borítja, Bécs utcái viszont kultúrával vannak kikövezve." Micsoda produkció! Az osztrák kultúraszenvedélynek van egy olyan jellemzője, mely Bécsben egészen fenyegető méreteket ölt, ám kisebb mértékben Ausztria-szerte megjelenik: a harcos villongás. A művészeti ügyekben folytatott viszálykodás az osztrákok számára olyannyira természetes, mint a levegővétel. Elképesztően heves szenvedéllyel ágálnak egy-egy újonnan bemutatott opera dramaturgiája ellen vagy mellett, illetve ugyanígy vesznek védelmükbe vagy támadnak egy kortárs darabot, melyet szerzője újabb kíméletlen rúgásnak szánt a nemzet ágyékába. Ez a vonás korántsem újdonság; a zenerajongók már a XIX. században is két pártra oszlottak: wagneriánus frakciójuk Bruckner lelkes híve volt, míg a hagyományosabb szárny Brahms mögé állt. Utóbbi zenéje egy ítészének nézete szerint "kiválóan megfelel a bécsi ízlésnek: se hideg, se meleg" – mintha csak egy langyos fürdőről lenne szó. Túl azon, hogy a kultúra vitán felül kiváló ürügyet jelent a torzsalkodásra – mely Ausztriában önálló, magas szinten, kifinomultan művelt művészeti ágnak tekinthető –, az osztrákok valóban mély vonzalmat éreznek a zene, a képzőművészetek és a színház iránt. A gyakran elmérgesedő viták egyik tárgyé az 1842-ben alapított Bécsi Filharmonikus Zenekar. A zenekar régebben olyan kiválasztott kasztot jelentett, amelybe nők bebocsátása szigorúan tilos volt. Azonban egyre átlátszóbbak az olyasfajta érvek, hogy a nők "felsőkarjának izomzata nem elégséges egy kiemelt vibrato megszólaltatásához", így a Filharmonikusok lassanként rákényszerülnek felvételi szabályaik módosítására. A zenekarnak korábban ugyan már volt egy női hárfása (minthogy akkoriban nem találtak megfelelően képzett férfi muzsikust), ám a hölgy azóta visszavonult, és ezzel a Filharmonikusok mutogatnivaló hölgytag nélkül maradtak. A tagok (többségük a mai napig bécsi születésű) mesés összegű állami

fizetést kapnak, melyet tetéz még a szépen fogyó CD-felvételek szüntelen csurranó-cseppenő jogdíja is. A Filharmonikusok vasárnap reggelenként adott koncertjeire szóló bérletek (melyek mellett jegyhez jutni gyakorlatilag lehetetlen) a családokban egyik generációról a másikra öröklődnek, s a koncerteken való megjelenés egyszerre társadalmi és zenei rituálé. A színházról is úgy vélekednek, hogy nála fontosabb "szükséglet az osztrákok életében csakis az evésivás lehet". Csakugyan, gyakran nehéz eldönteni, hol is ér véget a színi élet és hol kezdődik a valóságos. A színház és az opera a barokk kor óta virágzik Bécsben, mivel a nagyérdemű étvágya a megalátványosságok terén egyrészt szinte kielégíthetetlen, másrészt pedig nem mindig nevezhető kifinomultnak. Mária Terézia dekrétumban rendelte el, hogy "legyenek látványos események", amelyek szórakoztatják a tömegeket, Adolf Hitler pedig a Heldenplatzon telt ház előtt adta elő egyórás, dagályos monológját 1938-ban. (Sok más osztrákhoz hasonlóan Hitler is sikertelen művész volt, akiben Bécs kulturális dicsfénye csodálattal vegyes gyűlöletet és irigységet ébresztett.) Grillparzer is szavakba öntötte a sikertelen művész életérzését, mely nagyon sok osztrákban ott munkál közvetlenül a felszín alatt, és sokféle kifejezési formát ölthet a barkácsolástól kezdve egészen a virtuóz hegedűtudásig: "Az itt élők léte félig-meddig költészet, s ez magát a művészetet veszélyezteti. Maguk pedig poéták, bár rímről vagy versszakról még csak nem is hallottak." Otthoni kikapcsolódás A fotelban tespedés kultúrája Ausztriában még nem uralkodott el olyan vészesen, mint másutt. Ennek oka az lehet, hogy az osztrák televízió adásainak magas színvonala erős taszító hatást gyakorol a nézők széles rétegeire, noha a fiatalabb nézők képernyő elé csábításának reményében már kezdik beszivárogtatni a programba a kukkolós műsorokat (valóságshow-k), és a Legyen Ön is milliomos! szintén megérkezett. Aki pedig előfizet valamelyik kábeles szolgáltató csomagjára, az péntek éhjelente úgyis letelepedhet a szokásos szoft pornófilm elé. A rádió még kevésbé fertőzött; műsora számos komoly vitából és jelentős mennyiségű zenéből tevődik össze, bár ez utóbbi kapcsán többen felpanaszolják, hogy a sugárzottaknak túl nagy része "modern" (ezen azt kell érteni, hogy nem Wiener Klassik, Strauss vagy hasonló). Mindez talán meglepi az Ausztriába látogatókat, akikre erős hatás teszt, hogy lépten-nyomon belebotlanak Mozart örökségébe, még a tárcsázott hivatalok üzenetrögzítője is Mozartot játszik (noha eléggé sercegve). Azonban az elégedetlen hallgatók vigasztalódhatnak az egyház által támogatott Radio

Stephansdommal, melynek zenei kínálata megnyugtatóan hagyománytisztelő. Az osztrákok szeretnek erre ébredni, szeretik, ha ez szól ebédszünetben, és ezt tartják messze a legkiválóbb altatónak – vonzódnak a vonósokhoz, és mi se okoz több örömet nekik, mint egy mise.

Kormányzat és bürokrácia Pártpolitika Az osztrák politikai színpadot három nagy párt uralja: az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPO), vagyis a vörösök, az Osztrák Néppárt (a konzervatív OVP), akiket feketéknek neveznek, és a jobboldali Osztrák Szabadság Párt, melynek színe igazából a kék, de szélsőségesebb követőit (nem éppen hízelgő szándékkal) barnáknak hívják. Van még rajtuk kívül egy Zöld párt is, mely lassan terelődik a zöld vörös szövetség irányába, miközben napjainkban éppen a fekete-kék koalíció igyekszik gyökeret verni. A kékek kormányra kerülése 2000-ben tengernyi változást idézett elő az osztrák politikában és közéletben. Erre azután került sor, hogy éveken át csupán felszínes változások történtek, és ez idő alatt – ahogy azt a feketék egyik minisztere gúnyosan megfogalmazta – "az osztrákok támogatták a reformokat, de csak azzal a feltétellel, hogy minden maradjon a régiben". Tekintettel arra, hogy a kockázatkerülés az osztrákok lelkialkatának alapvető vonása, a megelőző időszakban a konfliktuskerülés került a fennmaradás nemzeti (és sokaknak egyben egyéni) stratégiájának középpontjába. Eme törekvés figyelemre méltóan kifinomult eleme volt a "szociális partnerség"; e nem hivatalos egyezség segítségével lehetett megőrizni 1957-es kialakítása óta a politikai stabilitást (avagy más megközelítésben: a pangást). A bérekkel és árakkal kapcsolatos legfontosabb döntéseket egy olyan bizottság hagyta jóvá, amely semmiféle törvényes felhatalmazással nem rendelkezett, majd minden döntést szentesíttettek a konzervatív oldal érdekeinek képviselőivel (a Kereskedelmi és a Mezőgazdasági Kamarával), illetve a szocialista elkötelezettségű másik oldallal (a Munkaügyi Kamarával és az ágazati szakszervezetekkel). Az elért eredmények igen figyelemreméltóak voltak: évek hosszú során át tartó egyenletes növekedés, alacsony munkanélküliség, és az évente sztrájkokra elvesztegetett idő híresen rövid – másodpercekben mérhető – tartama. Mindamellett ez a rendszer abban a tekintetben is jellemzően osztrák volt, hogy minden előnyét egyben hátránynak is fel lehetett fogni, és fordítva. Például a vörös és fekete gárda hosszú távú koalíciója által teremtett politikai stabilitás eredményeképpen a bennfentesek a maguk rengeteg "kölkét" zsíros

(de munka szempontjából valójában nem is létező) állásokhoz juttatták, melyekért többszörös fizetésben és még sok egyéb juttatásban részesültek, s erre a kékek akkori vezetője, Jörg Haider nem habozott felhívni az osztrák szavazók figyelmét. Az ausztriai egyházhoz hasonlóan a szociáldemokrácia intézményét is az a veszély fenyegeti, hogy elsüllyed saját sötét múltjának terhe alatt (vagy ahogy Nestroy mondotta: "Mindenki soká akar élni; öreg viszont senki nem lenne szívesen"). A globalizáció rideg, új világában már nem vezet eredményre a "tálalás és etetés", és ebben a helyzetben tanácstalanul állnak azok a prelátusok és politikusok, akik ezeket a múltban mindennapos és hatékony eszközöket a kezükben tartották. Bürokrácia Az osztrákok hozzászoktak, hogy életüket ezernyi kisebb-nagyobb szabály szorítja korlátok közé, és minden magára valamit is adó polgár egyik legfőbb foglalatossága az, hogy módot találjon a neki nem tetsző regulák megkerülésére. A bürokratikus akadályokon a Hintertürln (kiskapuk, illetve szó szerint hátsó ajtók) segítségével lehet áthágni, s ezek kihasználása valóságos művészeti ággá fejlődött. Ráadásul olykor maguk a szabályok és rendelkezések betartásáért felelők is rugalmasan alkalmazzák a regulákat; ez olyan kiszámíthatatlan tényezőktől is függhet, mint például a rendőri közeg emésztési állapota, vagy hogy fúj-e a rettegett Föhn (főn, déli szél). A hivatalnokelme kettősségének kényes egyensúlyát találóan vázolja Jörge Mauthe kultúrkritikus közíró egyik cikkében, melyben egy jellegzetes, rengeteg hosszú folyosóval átszőtt minisztériumi épületet ír le. Az egyik folyosó végén egy állandóan zárva tartott ajtó található, melyen a következő felirat olvasható: "Belépni szigorúan tilos!" "Minthogy jellegüknél fogva az ajtók éppen a belépés eszméjét testesítik meg – írja Mauthe –, mi több, egyenesen felkínálják a belépés lehetőségét, enyhén szólva furcsa, hogy egy ajtón ilyen feliratot találunk. Ám a fenti átfogó tiltás még ennél is furcsább az alatta olvasható másik figyelmeztetéssel együtt: »Vigyázat, lépcső!«" Az osztrák bürokrácia valódi műalkotás, és a bürokratikus eljárással csakis önnön könyörtelen belső logikájukat követik, egészen a némelykor szürreális végkifejletig. Aligha meglepő mindezek után, hogy Ausztriában egyes magasabb beosztású bürokraták egyben esztéták vagy írók is voltak, mint például Stifter vagy Grillparzer – tevékenységükben a feltétlen kötelességtudat keveredett korlátozott művészeti szembenállással. Sokukról feljegyezték, hogy dicséretesen és pártatlanul végezték hivatali munkájukat a Habsburgok alatt, amikor a bürokrácia és a hadsereg jelentette a különféle nációkból és hagyományokból összeálló ország eresztékeit rögzítő enyvet.

Ennek dacára az osztrákok szeretettel vegyes gyűlöletet éreznek a bürokrácia iránt (bár a német Hassliebe szóban az utálat áll elöl). Énjük egyik fele nagyon is utálja, hogy a bürokrácia makacsul betolakszik még a legapróbb ügyeikbe is, míg énjük másik fele azt kívánja, bár mindenüvé elérne a Verwaltung (az államirányítás, közigazgatás) áldott keze, s teremtene olyan aranykort, melyben az embert nem rúghatják ki, ha egyszer pragmatisiert lett (állandó állományba került), és amelyben az aktatologatással kitöltött biztos állás elnyeri jutalmát: a zsíros nyugdíjat, amely az efféle stresszes státushoz dukál. A XIX században a bürokraták a napsütéses Grazba vonultak vissza, így a város a nem éppen tiszteletteljes Pensionopolis ("nyugdíjasfalva") gúnynevet kapta. Manapság a nyugdíjba vonult hivatalnokot napbarnított bőréről lehet felismerni, melyre az évente több alkalommal élvezett társasutazások révén tesz szert. Egyes Beamten (hivatalnokok) lehetnek szorgalmasak, elbűvölően kedvesek, udvariasak, és még az önirónia sajátosan osztrák képességével is rendelkezhetnek. Egy mogorva hivatalnok viszont vészesen próbára teheti bárki ép eszét és emberségét. Csekély vigaszt jelent annak felismerése, hogy az aktakukac korlátoltsága egyszerűen csak valamilyen taktikai húzás az ügyosztályok közötti örökös csatározásban. Jó példa erre az az eset, amikor hat hónappal azután, hogy magyar igazgatót neveztek ki a Modern Művészetek Múzeumának élére, a direktor legnagyobb megdöbbenésére kapott egy felszólítást az Idegenrendészeti Hivataltól, melyben utasították, hogy "haladéktalanul" hagyja el az országot. Noha a Szaktudományi Minisztérium pecsétjével ellátott törvényes kinevezéssel rendelkezett, a jelöltet ellenző kincstári hivatalnokoknak sikerült annyi időre elfektetni szerződését, hogy jogi értelemben engedély nélkül az országban tartózkodó személlyé vált. Esendő hétköznapi halandók a Volksanwalt (nép ügyvédje) révén kérhetnek és kaphatnak jóvátételt a bürokratikus baklövésekért. A népügyvédi intézmény működése azt jelzi, hogy a végrehajtó hatalommal való visszaélés korlátozását Ausztriában sokkal komolyabban veszik, mint másutt. E korlátok jelentőségét a Jogásztársaság elnökének panaszos kijelentése is alátámasztja, mely szerint Ausztriát már az "agyonszabályozás" veszélye fenyegeti, olyan mértékben árasztják el nap mint nap a lakosságot a törvények, a módosítások és ezek kiegészítései. Természetesen mindezért nem lehet a hivatalnokokat felelőssé tenni, ám a kialakuló helyzetben ijesztő mértékű hatalom hullik az ölükbe. A nemzeti himnusz egyik sora így szól: "vielgeprüftes Österreich" (sokat próbált Ausztria). A prüfen szó másik jelentése: (meg) vizsgálni, ellenőrizni, s ezt

felhasználva humoristák átírták az utolsó két sort: "Sokat vizsgált Ausztria (vizsgálja az APEH ja), Sokat vizsgált Ausztria (Számvevőszék zaklatja)." Az ember azt hihetné, hogy megúszhat valami apróságot, de mindig akad valahol egy bürokrata, aki "Belépni tilos!" feliratú ajtaja mögött, jelentéktelen kis irodájában, jelentős méretű Sitzfleisch-én (hátsó) ülve, az aktákból mindent kinyomoz rólunk...

Intézményrendszerek A birodalom 1918-ben bekövetkezett széthullása, majd az ezt követő megszállás és a totális háború következtében Ausztria ismét visszakerült a tervezőasztalra. A Marshall-terv, illetve a semleges és szuverén államnak az 1955-ös államszerződést követő megalapítása nyomán különféle forrásokból bőségesen telt újjáépítésre és modernizálásra. Az osztrákoknak volt tehetségük, kaptak hozzá pénzt, az eredmény pedig a modern Ausztria lett. A megoldás azt is tükrözi, milyen zseniálisan képesek az osztrákok elegyíteni a régit az újjal, illetve milyen kiváló érzékük van a technológia esztétizálásához. A technikától persze elvárják, hogy hibátlanul működjék, és ez rendszerint így is van, ám emellett meg kell felelnie a Gemütlichkeit éppoly fontos nemzeti követelményének is. A legmodernebb számítógépeket olyan ízlésesen helyezik el a helyreállított palotákban, mintha csak a korabeli építész is oda képzelte volna a masinákat; az ultramodern U-Bahn (metró) utasai pedig szeszélyes díszítésű szecessziós pavilonon keresztül léphetnek ki az utcára. A tradíciók és a modernitás frigye figyelemre méltóan sikeres lett: a Bécs ősi belvárosa alatt suhanó makulátlan és zajtalan metró román kori maradványokkal és középkori pincékkel osztozik a titokzatos föld alatti világon. A villamoskocsik (melyeket az osztrákokénál kevésbé megfontolt nációk már rég a történelem ócskavastelepére száműztek volna) óránként átlagosan tíz kilométeres sebességgel róják Bécs és Graz utcáit, ám még ez a tempó is villámgyorsnak számít a Londonra, Párizsra vagy Rómára jellemző mindennapos dugókhoz képest. Mint minden máshoz, az osztrákok a modern korhoz is ellentmondásosan viszonyulnak, és kifejezetten élvezik, ha legalább verbálisan lerombolhatják az építészek megalománnak tartott munkáit. A kritikusok nagy örömére sosincs hiány az olyan projektekben, melyek a látványos külsőségeket látványos hasznavehetetlenséggel párosítják. "A csökött agyú tervekre és marhaságokra – fogalmazott egy kritikus – mindig akad egy csomó pénz Ausztriában. Elvégre milyen presztízse lehet egy olyan projektnek, mely pusztán ésszerű?"

Mindeközben az infrastruktúrát a közművekbe ölt hatalmas befektetésekkel működtetik. Ennek egyedüli hátulütője az, hogy szinte minden intézmény, múzeum, autópálya és egyéb mintha többé-kevésbé folyamatosan Umbau (átépítés, felújítás) alatt állna. Az alacsonyabb szintű hivatalnokokkal, jegypénztárossal és az előcsarnokokban kuksoló portásokkal folytatott beszélgetéseket mintha mind egy-egy aszfaltfúrót túlkiabálva kellene lebonyolítani. A gombamód szaporodó táblákon figyelmeztető feliratok olvashatók, mint például: "Építkezés miatt lezárva. Megértését köszönjük"; vagy: "Felújítási munkálatok miatt átköltöztünk az XY utca 14. szám alá"; avagy a még vészjóslóbb kiírás: "Ideiglenesen zárva." Oktatás Az osztrákok mély hódolattal viseltetnek a Bildung iránt – ez a szó egyszerre foglalja magában a műveltség birtoklását és a puszta tudást. A XX. század legkiválóbb elméi közül nem egyet a bécsi Gymnasien (középiskolák) melegházi viszonyai közepette érleltek. Ausztriában kilenc évig kötelező iskolába járni, és bár az egyházi iskolákban néhol még akadnak nemek szerint elkülönített osztályok, az állami iskolákban mindenütt koedukált tanítás folyik. Tízéves korukban a kisdiákok két csoportra oszlanak; az egyik szakmai tanulmányokba kezd, míg a másik az érettségit (Matura) adó középiskolai pályára lép. A Matura birtokában a tanulók egyszersmind elnyerik az egyetemi felvétel jogát is, feltéve, hogy ki tudják fizetni a nemrégiben bevezetett tandíjat – ennek célja a túlzsúfoltság visszaszorítása, az első évben tanulmányaikat félbehagyók arányának csökkentése, az "örök diák" néven ismert életmód lehetőségének megszüntetése, valamint a piacot elárasztó túlképzett diplomások számának csökkentése. Ezek a tényezők korábban mind erőteljesen aláaknázták Ausztriának a felsőoktatás terén kivívott jó hírnevét. Ausztriában a felsőfokú tanulmányok átlagos időtartama hét esztendő, míg az európai átlag csupán négy és fél. Az orvosegyetem tanulmányi malmai például olyannyira lassan őrölnek, hogy a hallgatóknak általában tíz évébe kerül a diploma megszerzése; ráadásul amint célba érnek, megtudják, hogy a nagy hatalmú Orvosi Kamara álláskartellt működtet, amellyel ellenőrzése alatt tartja a praktizálni engedett orvosok számát. Természetesen a kamara azzal védekezik, hogy ennek célja csakis a köz érdekeinek védelme. Éppily természetes, hogy a köz, melynek érdekeit ilyen ügybuzgón védelmezik (és melynek betegei jól emlékeznek az orvosi várókban ülve eltöltött hosszú órákra), egy szavukat sem hiszi. Az ifjú osztrákoktól a haza megköveteli, hogy egy ideig szolgálják a nemzetet vagy töltsenek ki ezzel egyenértékű polgári szolgálatot. Minthogy

egyre többen választják a polgári szolgálat lehetőségét, a hatóságok kétségbeesve igyekeznek valamiképpen "vonzóbbá" tenni a katonai szolgálatot. (A katonai fegyelem fokozottabban gemütlich megközelítése elbűvölően osztrák ötlet, de nem nagyon valószínű, hogy a hivatásos állomány lelkesedne érte.) Környezetvédelem Az európai normákat tekintve Ausztria a környezetvédelem zászlóvivője. Valóban abszurd helyzet alakult ki: az EU azt akarja elérni, hogy Ausztria enyhítsen a normákon, és fogadja be a kevésbé szigorú európai uniós szabályokat követő országokban székelő cégeket. Ausztriában nem fogadták éppen kedvezően ezt az elképzelést. Az emberek remek érdekérvényesítő képessége korábban már rákényszerítette a kormányt egy atomerőmű csillagászati áron történő felszámolására, valamint egy dunai vízi erőmű építését célzó terv sutba dobására. Belpolitikai téren a kormány fokozatosan egyre zöldebb lett: előbb betiltotta az ólmozott benzin használatát, az újrahasznosítás céljából rendeleteket alkotott a hulladék szelektív gyűjtéséről, és még a méltatlankodó boltosokat is rászorította a kiégett neoncsövek visszavételére.

Evés-ivás Noha manapság már az étkezési szokások is változóban vannak, Ausztriában igen hosszú ideig inkább a mennyiség volt az uralkodó, mintsem a minőség. Több hagyományos éteknek már a neve is felidézi a szájban koleszterinbombaként robbanó omlós falatokat. A Bauernschmaus (disznótoros) például szó szerint parasztlakomát jelent, és ennek megfelelően a Grossglocknernél* alig valamivel kisebb rakás húsból és kolbászból áll, amelyet knédlivel és káposztával körítenek. Az igazán macsó asztalhuszárok tűrőképességüket a Beuschel (pejsli, vagyis szalontüdő – darabolt belsőség szószban) vagy a Blunzn (véres hurka) révén tehetik próbára. [* Ausztria legmagasabb hegye.]

Egyes középkorú osztrákok óhatatlanul a megtévesztésig hasonlóvá válnak a nemzet étlapjának legnépszerűbb tételeihez, például a Fleischknödeln-hez (hússal töltött knédli) vagy a Grammelknödeln-hez (szintén knédli, csak éppen töpörtyűvel). A főtt marhahús is a kedvelt fogások közé tartozik (ezt a puristák négy órán át főzik), de persze ismertsége nyomába sem érhet a másik osztrák különlegesség, a Wiener Schnitzel (bécsi szelet) általános népszerűségének.

Az ínyencek szerint egy tisztességes Wiener Schnitzel legalább akkora, mint a vécékagyló fedele (abortdeckelgross), és a vécékagylóhoz hasonlóan, ezen sem szokás osztozni. A helyesen elkészített, tojásba és zsemlemorzsába mártott, vajban aranybarnása sütött, majd citrommal dekorált snicli önmagában kifizetődővé teszi a bécsi látogatást. Sütik, sültek és megsemmisültek Bécs és Salzburg (valamint igazából minden említésre méltó osztrák város) közös vonása a Konditorei (cukrászda) hagyományainak oly magas fokú őrzése, hogy az legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja. Ausztria-szerte a hölgyek egy bizonyos koron – és derékbőségen – túl délutánonként ellenállhatatlanul sodródni kezdenek a legközelebbi cukrászda felé. A rájuk váró választék elképesztő – torták szédítő serege sorakozik előttük, nevük az őket kreáló cukrász vagy gyakran fogyasztó arisztokrata családot idézi (Sacher, Eszterházy, Malakoff, Dobos). Találhatunk itt szederrel, áfonyával, málnával vagy eperrel borított piskótaszeletet, nem is beszélve a linzerről, a csokoládébombáról és az epres pitéről. A Konditorei elsősorban női vadászterület, olyan terep, ahol a túlsúly ellen vívott csatában elszenvedett vereségbe már beletörődött középkorú hölgyek megadóan, mint testes hajók merülnek a közelítő öregkor hullámai alá. A pékségek kínálata a többnyire köménnyel is ízesített búza- és rozskenyerek megdöbbentő ármádiáját vonultatja fel. A köménymag erőteljes szélhajtó hatással bír, ami magyarázatul szolgálhat az osztrák kenyér fogyasztását követően szinte menetrendszerűen feltámadó, gyakran viharos erősségű (bél)szélre. A pékségekben kapható a kenyéren kívül sokféle briós, croissant, töltött fánk és számos egyéb sütemény Akik szerzeményüket egy csésze kávé kíséretében helyben legott be is falnák, azok többnyire találnak egy pultot a hátsó falnál. Eme vendéglátó-ipari egységeket előszeretettel látogatják a mindenütt megtalálható bécsi Plaudertaschen (pletykás vénasszonyok – illetve szó szerint szatyrok), akik a Plundertaschen (szilvás táskák) belakmározása közben beszélik ki a legújabb skandalumokat. Az osztrák városlakóknak mintha még a legrövidebb sétákhoz, a postára vagy az újságosbódéhoz baktatáshoz is gasztronómiai megerősítésre lenne szükségük – máskülönben mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy az embert lépten-nyomon bűnre csábítja egy cukrászda, pékség, fánkárus, szendvicsbár, külön étkezőpulttal megtoldott hentesbolt vagy egy Würstelstand (utcasarki pecsenyeárus) nyálcsordító illata? Ez utóbbiakat a nagyobb közlekedési csomópontok stratégiai közelségében helyezik el, és egy sor különböző forrón kínált kolbászfélével töltik fel, mint amilyen a zsírtól csurgó Debreziner (debreceni páros) és a Burenwurst,

valamint kapható még Käsekrainer – ez egy kolbászféle, amit az eitrige (gennyel töltött) jelzővel szoktak illetni, mert amikor beleharap az ember, kicsordul belőle az olvadt sajt. A finomságok mellé járó uborka, mustár és zsemle voltaképp hiábavaló próbálkozás, melynek célja az étel zsírtartalmának lebontása vagy felszívása. A Würstelstand kínálatának legkevésbé csábító eleme a Leberkdse, vagyis a vagdaltgombóc, melynek halvány, felkavaróan rózsaszínű árnyalata fokozatosan szürkébe hajlik a végelgyengülés közeledtével. A vagdalt élete során csak ül a pulton elhelyezett üvegfedelű sütőben, enyhén verejtékezik, és közben orrfacsaró szagot áraszt magából, mintha provokálná az arra járót, hogy egye meg, ha meri. Az igen csábító, ám roppant drága gasztronómiai lehetőségekben dúskáló városokban az olcsó ételek csábereje meglehetősen nyilvánvaló; s még ha az ár mellékes lenne, akkor is kétséges, hogy vajon egy vérbeli osztrák nagyevőre komolyabb benyomást tehetne az olyan étel, melynek köszönhetően élete hosszabb, nadrágszíja pedig rövidebb lehet. Az itteni nagyétkűek inkább – csodálatra méltó sztoicizmussal – elmorfondíroznak a "Selbstmord mit Messen und Gabel" (azaz a késsel-villával elkövetett öngyilkosság) nem is olyan taszító perspektíváján. A Kaffeehaus A számos Kaffeehaus mindig különleges szerepet töltött be Bécs kulturális életében, olyannyira, hogy az egyetemi városokban provinciális utánzatokat is nyitottak. A kávéházról írták, hogy "olyan embereknek való, akik egyedül akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük". Egy kávéház kiválasztása az ítélőképesség remek próbája. Vannak sivár, füstös helyek, ahol gyanús külsejű alakok biliárdoznak, aztán akadnak kissé már megkopott, úrias kávézók, ahol szószátyár nyugdíjasok bridzselnek. Egy harmadikban a vendégek talán mind Beamten (hivatalnokok), akik gondosan összeadogatják a számlán szereplő tételeket, ahelyett, hogy egyszerűen csak kifizetnék az összeget; s az értelmiségieknek is megvan a kedvenc helyük, ahol naphosszat olvasgathatják az ingyenes újságokat. A kávéház igen hasznos, mivel itt eltölthetők azok az időszakok napközben, amikor az embernek nincsen semmi sürgős dolga. Értelemszerűen minél idősebb valaki, annál terjedelmesebbek ezek a periódusok. Egy idős párról kereng egy jellemző történet: "Tíz éven át nap mint nap órákat elüldögéltek kettesben egy kávéházban. Ilyen egy jó házasság – mondanák legtöbben. Pedig nem; ilyen egy jó kávéház!" Italozás Az osztrákok igen elfogultak gyengécske sörük iránt, de ez az érzés eltörpül

habzó újboruk szenvedélyes szeretete mellett. A szőlőtermő vidékeken a helyi fogadók neve Heurige. Ez az elnevezés a heuer szóból ered, melynek jelentése "idén", és azt jelzi, hogy csak a legutóbbi szüretből – és egyetlen pincészetből származó újbort kínálnak. A Heurige intézményét hangulata és hagyományai teszik különlegessé, s e vonás éppoly fontos, mint a sokak által gespritzt (fröccsként) ivott – többnyire fehér – bor minősége. Az italozáshoz legszorosabban kapcsolódó hangulat a Gemütlichkeit, ami ebben az esetben egyszerre felszabadultság, vidámság és víg kedély Az osztrákok lelki világának szeszélyeiben nem jártas vendégek igencsak meghökkennek, amikor a derűs mulatozás azután rendszerint más irányt vesz, minthogy a poharazgatók gondolatai ilyenkor hamar a búskomorság és az elmúlás felé fordulnak. A bécsi dialektusban énekelt Heurigen-nóták is ezt tükrözik: Szólni nem tudsz, hisz túl nagy a zaj, S mit mondhatnál, minek a beszéd? Ha kiégtél és kínoz e baj, A társaság lelket ver beléd. A bor szülte melankólia hulláma tovább duzzasztja a szabadon áradó érzelgősséget, és ettől már kissé hátborzongatóvá válik a Heurige-ben folyó italozás, mintha egy csepp vizelet is kerülne csészényi nektárunkba. A modernkori osztrák trubadúr, Roland Neuwirth Genuine Viennese Song (Echte bécsi dal) című dalában úgy szatirizálta eme hajlamot, hogy a halál tizenöt metaforáját zsúfolta bele szövegébe, egyebek mellett a következőket: sírba száll, beadja a kulcsot, leteszi a kanalat, alulról bámulja már a krumplit, fapizsamát húz.

Vásárlás Ausztriában a vásárlás tevékenységét olyan íratlan szabályok uralják, melyeket a vásárló csak saját felelősségére hagyhat figyelmen kívül. A szupermarketekben a példás magaviseletű bevásárló azzal jelzi vásárlási szándékát, hogy a bejáratnál magához vesz egy drótkosarat vagy bevásárlókocsit. Ezt minden osztrák kötelességtudóan meg is teszi, nehogy az a vád érje, hogy egyet s mást a zsebébe csúsztat, miközben körbejár. A pénztárakhoz közelítő vásárlók nagyméretű figyelmeztető táblákkal találják szemben magukat, melyek feliratából értesülhetnek, hogy saját bevásárló szatyrukat "a félreértések elkerülése végett" átvizsgálás céljából be kell

mutatniuk. A nagy üzleteknél sokkalta rokonszenvesebb az ausztriai kiskereskedelem és az ő kisemberei: az utcai bódék árusai, a lottózók eladói, a Tabak- (trafik-) tulajdonosok, akik busz- és villamosjegyet ugyanúgy árulnak, mint újságot és dohányárut, és végül, de nem utolsósorban a Greißler. Ez utóbbi nem más, mint egy sajátos bécsi jelenség tulajdonos-eladója, a sarki kisboltos. E szatócsboltok állítólag folyton a csőd szélén állnak a szupermarketekkel folytatott verseny miatt (de a verseny már vagy harminc éve folyik). A Greißer-nél a közvélekedés szerint beszerezhető "az égvilágon minden, a csemegeuborkától kezdve egészen a házilag érlelt filozófiáig". Ebből az utóbbiból gyakran túlkínálat mutatkozik ezeken a helyeken, mert általában dugig vannak nyugdíjasokkal, akik úgy csivitelnek, mint a seregélyek. A furfangos tulajok persze a mindennapi témák heves vitái közepette is megőrzik kiszámított semlegességüket, nehogy a későbbiekben kiessenek vevőik kegyeiből. A Tabakoknak és a lottózóknak is megvannak a maguk törzsvevői, akik szívesen elidőznek egy cigaretta erejéig, hogy figyelmes közönségüknek előadják provinciális elméncségeik és bölcsességük aznapi ámító elegyét. Ha kitör valamilyen szaftos botrány, amivel tele vannak az újságok, alig lehet ide bejutni a véleményt nyilvánítók tömegétől. A konzervatív osztrák felfogás jegyében régebben a boltok nyitvatartási ideje inkább a boltosok kényelméhez igazodott, mint a vásárlókéhoz. Hosszas huzakodás után aztán a nyitva tartás idejét jóval rugalmasabban szabályozták, ám az illetékes minisztérium még mindig állóháborút vív a boltosoknak hétfő hajnali nulla óra és szombat délután öt óra között teljes nyitvatartási szabadságot biztosító előterjesztést ellenzőkkel. Az ember azt hihetné, nem vitatható az a jog, hogy egy boltos nagyjából a neki tetsző időben nyissa és zárja üzletét, csakhogy aki tényleg így gondolja, az egyáltalán nem érti az itteniek mentalitását – legalábbis a hagyománytisztelő osztrák boltosok észjárását. Ha itt valaki nem akar kinyitni egy bizonyos időpontban, akkor az magától értetődően azt szeretné, hogy törvény tiltsa meg ugyanezt mindenki másnak is. Mindazonáltal a szupermarketek igen széleskörű elterjedése előtt még létezett a boltok között valami szolidaritás az afféle ügyekben, mint a nyitva tartás és az üzletek számának korlátozása (például a mai napig érvényben vannak olyan szabályok, melyek, tiltják a gyógyszerészek közötti nyílt versenyt). A postafiókok és a külvárosi bankok még mindig bezárnak egy-két órára ebédidőben. Noha a legtöbb dolgozó ember éppen ebben az időszakban szeretne igénybe venni ilyen szolgáltatásokat, az osztrákok megértően viszonyulnak ehhez, elvégre az ebéd komoly dolog, és megengedhetetlen,

hogy a pénzkeresés felülkerekedjen az emésztés folyamatán.

Egészségügy Az osztrákok elsősorban tudományos – vagy legalábbis áltudományos – alapon érdeklődnek az egészségügy iránt. Az egészségükről folytatott beszélgetéseiket komoly szakkifejezésekkel színezik, és a baráti kapcsolatok megkövetelik, hogy az ember végighallgassa a legapróbb részletekre is kiterjedő beszámolót barátja tüneteiről, majd éppoly kimerítően viszonozza mindezt – saját magáról. A diagnózis felállítása passzol az osztrák páciens lelki alkatához – a Bécsi Orvosképző rendkívüli és megérdemelt hírneve egyenesen ezen alapszik. Voltak olyan orvosok is még a XIX. században, akik egészen a végletekig vitték ezt, aminek eredményeképpen ilyen megállapítások születtek: "Diagnózisom az, hogy Önnek további diagnózisra van szüksége." Egy német látogató 1847-ben gúnyversben írta le, hogy a tudós bécsi professzorok miként jegyzetelnek, miközben a beteg állapota a szemük láttára rohamosan romlik, majd végül beáll az exitus. A páciens halála természetesen lehetőséget ad a boncolásra, melyet további diagnosztikai eszmecserék követhetnek. Egészségügyi központok Ausztriában az úgynevezett Betegbiztosítási Alapok által irányított kötelező biztosítási rendszer révén juthatnak orvosi kezeléshez az emberek. Ezek székházai kacsalábon forgó üveg- és márványpaloták, és vezetői testületeikben csak úgy nyüzsögnek a politikai pártfogoltak. A felső vezetés tagjai az efféle húsosfazekaknál Ausztriában szokásos hatalmas fizetést húzzák, az alapok deficitét pedig az állam fedezi. A rendszer igazából egészen jól működik, méghozzá valószínűleg azért, mert a legtöbb támogatást közvetlenül biztosítja. Csak akkor van gond, amikor valamilyen hibát követnek el vagy botrány tör ki; ilyenkor a bevált forgatókönyv szerint kezdődik a felelősséget áthárító egymásra mutogatás az egészségbiztosítás tortájából kisebb-nagyobb szelettel részesülő sokféle testület között – ilyen egyebek között a Kórházfelügyelet, a tartományi kormányzatok, a Szövetségi Egészségügyi, Szaktudományi és Kulturális Minisztérium. Mindezek csodálkozással vegyes undorral sorban kivizsgálják a kérdéses ügyet, majd kijelentik, hogy nem tartozik a hatáskörükbe, és szépen továbbpöccintik. Egészséges táplálkozás

Az ifjabb generációba tartozó osztrák férfiak már jobban odafigyelnek állapotukra és testsúlyukra, mint elődeik, emiatt kevésbé valószínű, hogy két tuskólábon járó rizikófaktorrá csökevényesednének. Már kihalófélben van a totyogó, pocakos Wurstfresser (kolbászfaló) és a nyomorúságos Biertippler is, aki a mások által a korsókban hagyott maradék sörön él, bár ezek az emberek mindig tovább élnek annál, amit saját maguk jósoltak vagy amit az orvos becsült. Azt viszont még homály fedi, hogy vajon a vegetáriánus hajlandóságú, ásványvízfogyasztó új osztrák embertípus negyvenen túl nem változtat-e életmódján és étrendjén.

Üzleti élet Az osztrákoknak az üzleti életben tanúsított monopolista és korporatív szemlélete mindig is nyilvánvaló volt, bár ma már egyre gyakrabban éri támadás az efféle magatartást. Az igazi fordulópontot talán az jelentette a szabadpiac működésében, amikor a hivatali csűrés-csavarással sem sikerült megakadályozni, hogy Niki Lauda létrehozza saját légitársaságát. Miután egy versenybalesetben kis híján halálos sérüléseket szerzett, Lauda sikeresen felgyógyult, és még lábra állásánál is sokkalta nagyobb győzelmet aratott azzal, hogy áttört a vaskalapos osztrák bürokrácián és megalapította a Lauda Airt. Az 1990-es évek túlzott terjeszkedéséig a cég anyagi szempontból sikeresebbnek bizonyult, mint a bürokraták által védelmezett állami osztrák légitársaság, az Austrian Airlines. A piaci verseny egyre inkább fokozódik; például az Optikusok Egyesületének erőteljes (ám végül sikertelen) utóvédharca ellenére ma már az egyik műszaki bolthálózatban is kaphatók szemüvegek, méghozzá a hivatalos kereskedők által javasolt árnak akár a harmadáért is, amivel persze tévéreklámjában el is dicsekszik a vetélytárs. A korlátozó szabályozás ellenére – vagy talán éppen annak köszönhetően – Ausztria a második világháborút követő korszak egyik gazdasági csodáját produkálta. A növekedést sikerült figyelemre méltóan tartóssá tenni, és Ausztria csodával határos módon sokáig mintha immúnis lett volna a más országokat sújtó recesszióval szemben. Mindezek miatt a nemzetgazdaság visszaesése az 1990-es években szokatlan élmény volt az osztrákoknak. S ami ennél is fontosabb: a fejlemények rávilágítottak egyes állami tulajdonú ipari konglomerátumok ingatag helyzetére, és így ezek az iparágak a többéves hanyag irányítás és (néhány esetben) a korrupció elburjánzásának következtében összeomlottak. Ausztriában az üzlet és a politika nem mindig alakít ki egészséges szimbiózist. Az állami konzorciumokat részekre osztják

és privatizálják, az osztrákok pedig mindeközben abban reménykednek, hogy az efféle összefonódások a jövőben már ritkábbak lesznek. A leglátványosabb magánosítási akció eddig az Austria Telekom eladása volt; a cégmonopólium felszámolásának eredményeképpen a távközlési tarifák egyes területeken nem kevesebb mint harminc százalékkal csökkentek. Az Osztrák Posta ezek után biztosra akar menni. A cég igyekszik maga mellé állítani a lakosságot; ennek jegyében a helyi fiókok spontán jópofi-kampányokat folytatnak. Az ügyfelek nagy megdöbbenésére a pultosok már nem vakkantják oda nekik ukázaikat, és nem nézik undorral a feladásra szánt csomagokat. Ugyancsak a kampány részeként a postaládákon egyik napról a másikra vidám kis köszöntések és üzenetek jelentek meg. Csakis egy kőszívű gazember lenne képes arra, hogy érzéketlenül úgy sétáljon el egy "Ich fühle mich so leer!" (Olyan üres a gyomrom!) feliratú matricával ékesített postaláda mellett, hogy semmit nem pottyant bele. A hidegháború időszakában Ausztriának sikerült előnyös üzleteket kötni a keleti blokk országaival, így a vasfüggöny lebontásakor sok osztrák üzletember több volt szocialista országban is rendelkezett kiváló kapcsolatokkal, és kezdték ügyesen kihasználni az adódó lehetőségeket. Az mindenképpen jó hír, hogy a Kelet-Európával bonyolított kereskedelem azóta is növekszik. A kevésbé jó hír az, hogy a volt szocialista országok cégei számos területen olcsóbban tudnak dolgozni az osztrák vállalatoknál, mivel jelentős mennyiségű olcsó, de jól képzett munkaerővel rendelkeznek. Az osztrák cégeknek azonban ebből is sikerült profitálniuk, mégpedig úgy, hogy a termelést áthelyezték valamelyik szomszédos országba, komoly befektetéseket eszközöltek olyan közös vállalkozásokba és üzletágakba, mint például a magyar sörgyárak, és több bankfiókot is létrehoztak. Persze az egyszerű osztrákokban meglehetősen erős az üzletemberek szándékaival kapcsolatos kétely. Ez a vállalatvezetők nagy titkolózás közepette folytatott tevékenységét tekintve aligha meglepő. Üzleti titokra hivatkozva az egyik nagyobb szupermarket-hálózat még 2000-ben is mereven elzárkózott eredményeinek nyilvánosságra hozatalától. A felügyelő bizottságok olykor csak a sötétben tapogatóznak, elképzelésük sincsen az igazgatótanács terveiről – de ez éppenséggel fordítva is így lehet. Amikor napvilágot látott az a hír, hogy a két legnagyobb osztrák bank egyesülésre készül, az egyik pénzintézet megrökönyödött vezérigazgatója riportereknek elpanaszolta, hogy a közeli összeolvadásról elsőként a sajtóból szerzett tudomást.

Bűn és bűnhődés

Schmäh A komoly bűncselekmények ritkák Ausztriában, és emiatt aztán amikor elkövetnek egyet, azzal kiadósan foglalkoznak a lapok. Nemrégiben egy látszólag megjavult gyilkoson (aki korábban szerepelt a televízióban is, és magabiztosan, szabatosan nyilatkozott a büntetőjogi reformról) váratlanul ismét erőt vett a hajlam, és újból eltett valakit láb alól. Ez persze szenzáció volt a lapok számára. A képernyőn igazán annyira elbűvölő és olyan elegáns volt hibátlan fehér ruhájában, s igazán szilárdnak és. elvhűnek látszott. Az osztrákokat lenyűgözik és félig-meddig szerelmetes érzésekkel töltik el azok, akiknek valamiféle szélhámossággal sikerül bolondot csinálni a rendőrségből, a pszichiáterekből, a politikusokból, vagy igazából bármely hivatalos hatósági személyből. A kifejezetten elegáns csalafintaság közkeletű neve Schmäh (nagyjából a svihákság, az umbulda sajátosan osztrák megfelelője), és elkövetőjének fegyvertényeit a bulvársajtó vigyori kajánsággal teszi közzé. Hiszen ki tudna ellenállni olyan kalandos olvasmánynak, hogy miként lépett meg Ausztriából kopott bőröndjében több millió schillinggel "Hermine néni", a korrupt építési vállalkozók küldönce, vagy hogy egy bizonyos pontosan meg nem jelölt korú hölgy, aki hirdetésben háztartási kisegítőt kereső, élemedett korú bácsikáknak írt vissza, hogyan futott be hosszú és sikeres karriert az öregurakkal kötött házasságok sorával, majd meggyilkolásukkal és örökségük begyűjtésével. Nem szabad persze megfeledkeznünk az elhíresült élelmiszer-ipari csalás kapcsán előtérbe került neves cégekről sem. Eme svindli olyan döbbenetesen egyszerű, hogy az ember nem is érti, hogyhogy korábban nem jutott eszébe senkinek. Mindössze annyi történt, hogy a lejárt szavatosságú előcsomagolt hústermékeket szépen begyűjtötték a boltok polcairól, minden egyes csomagot gondosan újrapecsételtek egy későbbi dátummal, majd az árut visszajuttatták, ahonnan jött. A Schmäh vitán felül legnagyobb alakja egy bizonyos Udo Proksch nevezetű bűnöző volt, aki annak idején az egyik híres bécsi kávéház, a tulajdonában lévő Demel különtermében különféle színezetű (elsősorban mégis szocialista) politikusokat látott vendégül. E kapcsolatai azután jól is jöttek neki, amikor első számú gyanúsított lett egy olyan biztosítási csalás ügyében, amelynek során egy elsüllyesztett teherszállító hajón néhányan életüket vesztették. Proksch pár szökésben töltött év után kezdett honvágyat érezni, hiányzott neki a fényűző bécsi életmód, ezért megpróbált álöltözetben visszaszökni Ausztriába. Több magas rangú személyiséget is kínosan érintett, hogy a brit hatóságok Heathrow repterén dolgozó alkalmazottai igen tapintatlanul értesítették osztrák kollégáit, akiknek ezek után nem volt más

választásuk, kénytelenek voltak letartóztatni a határon belépő szökevényt. Így ért véget ez az elképesztő csigalassúsággal, mondhatni lassított felvételben folytatott nyomozás, mely egy üldözéses rémálomra emlékeztetett, amelyben a megszokottól eltérően nem az üldözött, hanem az üldöző lábai nem akarnak engedelmeskedni. Botrányok A Proksch-ügy a szocialistákhoz kötődő botrányok csúcspontját jelentette. Akadt ezen kívül egy sor másik ügylet, kezdve a költségelszámolással való visszaélés miatt kitört skandalummal (a költségtérítés valódi jövedelemforrás Ausztriában), az adócsaláson át egészen a törvénytelen fegyverüzletig. Az új bécsi Népkórház épületében eluralkodott rendkívüli korrupcióval kapcsolatos kolosszális botránysorozat több mint egy évtizedig elhúzódott, és az infrastrukturális projektekre pályázó építési vállalkozók kartellje kapcsán kirobbant jelenlegi botrány is várhatóan legalább ilyen sokáig terítéken lesz. Az ilyen és ehhez hasonló gyanús ügyletekkel kapcsolatba hozott politikai nagykutyák Houdinit megszégyenítő ügyességgel képesek kiszabadulni a legszorultabb helyzetből is. A végül mégis elítélt néhány fejes rendszerint megússza bírsággal meg némi szigorú feddéssel, majd a sértett ártatlanság arckifejezésével távoznak a bíróságról, mintha az egész ügy csak valami szörnyű félreértés lett volna.

Nyelv A közmondásossá vált szállóigék az osztrákok ellentmondásos viszonyát tükrözik a történelemhez és a nemzeti karakterhez. A köznyelvbe átkerült híresebb mondások jellemzően egy-egy nagyobb baklövést vagy malőrt örökítenek meg, persze főleg a hatóságok részéről. Mind közül a leghíresebb így hangzik: "Alles gerettet, Majestät" (Mindenkit kimenekítettünk, fenség) – ezt jelentette mindenképp megfelelni igyekvő rendőrfőnöke Ferenc Józsefnek, amikor 1881-ben leégett a Ringtheater. (Az igazság ezzel szemben az volt, hogy háromszáznyolcvanhatan bennégtek.) Számos kifejezés idézi az osztrákok idegenkedését az olyan betolakodókkal szemben, akik rájuk akarják erőszakolni idegen szokásaikat. Az olyan szólások, mint a "spanyol pofát vágni" vagy a "nekem ez spanyolul van" (aminek jelentése: nekem ez kínaiul van) még abból az időből származnak, amikor a Habsburgok rideg és barátságtalan spanyol udvari kíséretet hoztak maguknak, amelynek tagjai mereven ragaszkodtak a szigorú etiketthez. Rengeteg olyan szó és szófordulat van, melynek használatával el lehet érni,

hogy a hiú vagy túlbuzgó egyén kissé visszafogja magát. Ilyen például az Adabei, ami olyan személyt jelent, aki úgy érzi, mindenütt dabei (jelen) kell lennie, hogy lássák, semmiből nem marad ki. Hasonló a jelentése a Gschaftlhuber szónak – ezt mondják arra, aki egy személyben az önkéntes tűzoltóbrigád parancsnoka, a Tekeklub elnöke, a helyi énekkar pénztárosa, és ráadásul még hadnagy az Üdvhadseregben. A buzgómócsingokat pécézi ki a következő ízes kifejezés is: "Schnittling auf allen Suppen" (minden levesben snidling, azaz minden lében kanál). Még a Bearntensprache (a hivatali bikkfanyelv) is rabul ejtheti a rácsodálkozót, hiszen ki tudna ellenállni egy olyan csábító kifejezésnek, mint a das lebende Inventar (élőállomány), amely az iskolákban .dolgozó tanárok gyűjtőneve. Vagy ott van az önironikus Löschmeister (oltómester), ami valójában tűzoltóparancsnokot jelent. Vannak aztán olyan szavak is, melyek zenei vagy hangutánzó jellegüknek köszönhetik tetszetős hangzásukat. Aligha lep meg bárkit is, hogy a Schnorrer és a Schrnarotzer szavak egyaránt azt jelentik: "ingyenélő, élősdi". A Kerzlschlucker (szentfazék; illetve szó szerint gyertyasóvár) pedig egy olyan kibírhatatlanul jámbor személy aki soha egyetlen misét sem mulaszt el. A sörhas osztrák megfelelője pedig nem más, mint a Backhendlfriedhof (sültcsirke-temető). A feltörekvők menőnek számító idegen nyelve az angol, mely már nem kis mértékben beszivárgott a divat, az üzleti élet és a politika nyelvezetébe. A "super", "fit", "clever" szavak rengeteg társukkal egyetemben beépültek a köznyelvbe, akárcsak a "sorry" (bár ez az osztrák nyelvhasználatban általában ironikus töltetű, és azt sugallja, hogy a bocsánatot kérő egyáltalán nem sajnálja, amit tett), vagy az "ex cathedra" nyilatkozó akadémikusok kedvenc közhelyének számító "last but not least" (végül, de nem utolsósorban). Az egyik rádióállomás meg is próbált ebből a trendből tőkét kovácsolni magának, és hirdetéseiben olyan halandzsa német szlogeneket alkalmazott, amelyekből nyelvészeti érdeklődésű ifjú hallgatói kihámozhatták a bennük megbúvó popslágerek sorait – íme néhánypélda: "Olju niedis Laf" vagy "eiwill sörweif" azaz eredetiben: "All you need is love" és "I will survive"). Az osztrákok a megkopott, szürke frázisokba is bármikor képesek olyan új színt vagy egy árnyalatnyi finom hangsúlyváltást vinni, hogy attól a látszólag ártatlan klisé halálos fullánkká váljék, illetve a halálos döfés ártatlanná szelídüljön. Az igazi mesterek szüntelenül új keretek közé illesztik a nyelvet, és így folyvást új kifejezéseket tudnak létrehozni. De nem tagadják meg magukat, tehát egyáltalán nem várják, hogy ezen a téren – vagy bármely más téren – mutatott zsenialitásukat érdemei szerint elismerjék. Az átlag osztrák Grillparzerhez hasonlóan még semmibevételéből is aforizmát alkot: "A világnak ezen a táján aztán várhat az ember az elismerésre. Ausztriában nem

nagykeresztet aggatnak a zsenire, hanem inkább a zsenit aggatják egy nagy keresztre..."

Beszélgetés és gesztusok Az osztrákok a finoman sértő verbális inzultusok oly gazdag fegyvertárával rendelkeznek, hogy mondandójuk világossá tételéhez nincs is szükségük gesztikulálásra. Való igaz, hogy a külső szemlélő számára meglehetősen flegmatikus népségnek tűnnek. Korántsem ritka eset, hogy egy vendég szótlanul gondolataiba merülve végigül egy egész estés összejövetelt; kétség nem férhet hozzá, hogy azon a gondolatébresztő wittgensteini tételen morfondírozik, miszerint "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". Az osztrákok a végtelenségig képesek közömbösek maradni mindenféle szóbeli ráhatással vagy öntömjénezéssel szemben; a látványosságok viszont leveszik őket a lábukról. Gyakran hallani azt a lekicsinylő megjegyzést, hogy "Er macht sich wichtig" (vagyis hogy valaki csak játssza az eszét), és a tudálékosok által előadott Wichtigtuerei (fontoskodás) jutalma mindenkor egy jó adag lefitymálás. Amikor az arrogancia vagy a fondorlatosság pellengérre állítása van napirenden, akkor bizton számíthatunk az előítéletek kiütközésére. Különösen a vidéki tartományokban élők meglehetősen epés véleménnyel vannak a bécsiek jelleméről, és ezt a városnévből formált különféle kifejezésekben szavakba is öntik. Ilyen például a "Du wienerst mich an" (rosszul vagyok tőled); a "wiendiger Typ" (sötét alak); vagy az a nézet, mely szerint "Wer nichts wird, wird Wiener" – azazhogy aki egy nagy senki akar lenni, annak elég, ha bécsivé lesz. A bécsiek minderre hasonmód riposztoznak, mégpedig olyan kitételekkel, mint a "tiroli zsírgombóc" vagy a "keletre szakadt fríz" – ez utóbbi halálos sértés a Burgenlandban élők számára, akiket ez a megjelölés a Németország északi részében élő szerencsétlen frízeknek tulajdonított mérhetetlen ostobasággal fémjelzett szellemi kategóriába utal. A morgolódás és a panaszkodás elengedhetetlen kellékei az osztrákok – főként a bécsiek – beszélgetéseinek. "Ha egy osztrák nem kritizálhat, az olyan, mintha kiherélnék" – állítja Gerti Senger, a közismert szextanácsadó. Az előbbi azonban kiegészül némi egyéni bájjal és szívélyességgel, úgyhogy végső soron a kívülálló hajlamos azt hinni, hogy az egész nem más, mint az alázatosság köntösébe öltöztetett agresszió. Az elégedetlenség kifinomultabb formái már-már pesszimizmusfilozófiává alakulnak – az osztrákok ezen a téren különösen a jóslatok készítésében jeleskednek. Megkapó példáját adja a hivatásos borúlátásnak a futurológus

Millendorfer professzor, aki egyszer kifejtette, hogy Ausztriának jók a kilátásai az elkövetkező mintegy húsz-ötven évre, feltéve persze, ha valamiképpen sikerül öt évnél tovább fennmaradnia. Ám egy napon a tudós professzor – önmagához képest – szokatlanul vidám hangulatban volt. Amikor megkérdezték tőle, mi ennek az oka, így felelt: – Javult a helyzetünk. – Örömmel hallom – válaszolta beszélgetőtársa. – Csak nem esett vissza az öngyilkosságok száma? – Nem – mondta Millendorfer professzor –, a számok meghökkentően állandóak. A világ többi országában viszont jelentősen nőtt az arány.