Az antropológia nem extrém sport 9789632798387 [PDF]

Zitiervorschau

Az antropológia nem extrém sport Nigel Barley Typotex (2015) Címkék: Antropológia Antropológiattt

„Az antropológia nem extrém sport." Mindig is gyanítottam, de jó érzés volt, amikor ezt egy jó hírű biztosítótársaság is leírta feketénfehéren. Elvégre, ők már csak tudják. Két hónapos terepmunka idejére kötöttem egészségbiztosítást, és elég meggondolatlan voltam ahhoz, hogy az apró betűs részt is elolvassam. Az 1980-as évek lévén, amikor mint tudjuk, a világ olyan volt, amilyen, sem atomtámadás ellen nem voltam biztosítva, sem egy idegen kormány államosítási kísérlete ellen. Még rémisztőbb volt azonban az, hogy tizenkét hónapig biztosítva voltam arra az esetre, ha elrabolnának. A szabadeséses ejtőernyős ugrás kifejezetten tilos volt „az összes egyéb extrém sporttal együtt". De most már hivatalosan is megállapítást nyert: „Az antropológia nem extrém sport." Nigel Barley, akinek nyugat-afrikai élményeit a nagy sikerű Egy zöldfülű antropológus kalandjaiban megismerhettük, 1985-ben az indonéz Szulavézi szigetére látogatott, hogy a modern civilizációtól még érintetlen népeket keressen fel. A toradzsa kultúrában bőven talált izgalmas vonásokat: fejvadászatot vagy éppen transzvesztita papokat, miközben számos barátra lelt. Nem meglepő tehát, hogy Indonézia a szerző máig tartó szenvedélyévé vált. A történet végkifejlete, mely toradzsa barátainak londoni látogatását örökíti meg, izgalmas új távlatokat ad Barley informatív és szórakoztató könyvének.

Nigel Barley AZ ANTROPOLÓGIA NEM EXTRÉM SPORT

Előszó Az antropológusok hagyományosan tudományos monográfiákban írnak más népekről. E kissé száraz és barátságtalan kötetek szerzői mindentudók, és olimposzi magasságokból tekintenek alá. Nemcsak egy kultúra olyan mély megértésére képesek, ami még a „bennszülöttek” képességeit is felülmúlja, de soha nem hibáznak, és soha nem vezetik félre önmagukat vagy mások őket. Útmutatásaik segítségével az idegen kultúrák útvesztőiben soha nem lehet eltévedni. Nincs érzelmi életük. Sosem izgatottak vagy lehangoltak. Legfőképp sohasem kedvelik, de nem is idegenkednek attól a néptől, amit tanulmányoznak. Ez nem egy ilyen monográfia. Ez a könyv egy „új” néppel – valójában egy teljesen „új” kontinenssel – való megismerkedés első kísérleteiről szól. Tévutakat és nyelvi hiányosságokat, megcáfolt prekoncepciókat és önámítást, illetve mások által elkövetett megtévesztéseket dokumentál. Mindenekelőtt nem általánosításokról, hanem egyénekkel való váratlan találkozásokról szól. Szigorúan vett antropológiai szempontból e találkozások értékét csorbítja az a tény, hogy nem a helyiek nyelvén került rájuk sor, hanem indonézül. Az Indonéz Köztársaságban több száz, ha ugyan nem több ezer helyi nyelvet beszélnek. Az első közeledések éppen ezért mindig nemzeti nyelven történnek, és használata jelzi a szóban forgó kapcsolat kezdeti természetét. Ezek a kapcsolatok – az alatt a két év alatt, amelyről ez a könyv szól – mindazonáltal igazi személyes és érzelmi töltettel bíró kapcsolatokká váltak. A monográfiákat fordítva írják. Hamis rendet erőltetnek a valóságra, amelyben minden a helyén van. Ez a könyv viszont azon tapasztalatokkal párhuzamosan íródott, amelyeket dokumentál. Teljesen más könyv születhetett volna a jelenleg a londoni Museum of Mankind kiállítótermeiben álló nagyszerű toradzsa rizscsűrtől kiindulva, ami bemutatja azt, hogyan nyert a felépítésének terve etnográfiai, pénzügyi és muzeológiai értelmet. De nem így történt.

Sokan segítették azt a vállalkozást, melyről ez a könyv szól. Angliában a British Museum igazgatója és igazgatótanácsa rendelkezett elég képzelőerővel ahhoz, hogy ezt a kockázatos vállalkozást anyagilag támogassa. Jean Rankie és Malcolm McLeod fáradhatatlan és értő támogatása nélkül erre soha nem kerülhetett volna sor. Indonéziában köszönet illeti Ibu Hariyati Soebadiót a Departemen Pendidikan dan Kebudayaantól[1], valamint Bapak Yoop Avét és Luther Barrungot a Departemen Parposteltől[2], akik kézen fogva vezettek végig a hivatali útvesztőkön, melyeken az ő folyamatos jóindulatuk nélkül soha nem igazodtam volna el. Bapak Yakob és Bupati Toradzsaföldről[3], Bapak Patandianan a Sospoltól és Nico Pasaka mindig segítőkész volt. Mamasában Drs Silas Tarrupadangot illeti hálás köszönet nagylelkű vendégszeretetéért és segítségéért. Amikor szükséghelyzetbe kerültem, Ibu Abbas professzor a Hasanuddin Universityről[4] mindent megtett annak érdekében, hogy segítsen. Egy anti-köszönetnyilvánítás megilleti Bapak W. Arlent is az Ujung Pandang-i bevándorlási hivatalban. Szintén hálás vagyok H. E. Bapak Suhartoyónak és Bapak Hidayatnak a londoni indonéz követségen, valamint különös köszönet illeti Bapak W. Miftach-ot is, ugyancsak a londoni indonéz követségről, az egész vállalkozás alatt tanúsított folyamatos támogatásáért és barátságáért. A jakartai Torajan Foundation – különösképpen Bapak J. Parapak és Bapak H. Parinding – a toradzsa kiállítás ötlete iránt annak első megfogalmazódásától kezdve baráti érdeklődést tanúsított, és anyagi támogatóként lépett fel – ahogy a Garuda Indonesia[5] is. Sallehuddin bin Hajji Abdullah Sani optimizmusa, barátsága, támogatása és megértése nélkül ez a terv soha nem fogalmazódhatott volna meg, és nem lehetett volna megvalósítani. Legfőképpen köszönet illet minden egyszerű toradzsa férfit és nőt, akik a szívükbe zártak, és ellenszolgáltatás igénye nélkül, személyes kényelmüket figyelmen kívül hagyva segítettek nekem. Nigel Barley

Új irányok „Az antropológia nem extrém sport.” Mindig is gyanítottam, hogy ez így van, de jó érzés volt, amikor ezt egy jó hírű biztosítótársaság is leírta feketén-fehéren. Elvégre, ők már csak tudják. Ez a megállapítás egy hosszúra nyúló levelezés végeredménye volt, melyet inkább valami nehezen meghatározható aggodalom, mintsem komoly érdeklődés hatására folytattam. Két hónapos terepmunka idejére kötöttem egészségbiztosítást, és elég meggondolatlan voltam ahhoz, hogy az apró betűs részt is elolvassam. Az 1980-as évek lévén, amikor mint tudjuk, a világ olyan volt, amilyen, sem atomtámadás ellen nem voltam biztosítva, sem egy idegen kormány államosítási kísérlete ellen. Még rémisztőbb volt azonban az, hogy tizenkét hónapig biztosítva voltam arra az esetre, ha elrabolnának. A szabadeséses ejtőernyős ugrás kifejezetten tilos volt, „az összes egyéb extrém sporttal együtt”. De most már hivatalosan is megállapítást nyert: „Az antropológia nem extrém sport.” Úgy tűnt, hogy az ágyra kiterített felszerelés ellentmond ennek a megállapításnak. Volt víztisztító tablettám, ellenszerem kétféle malária, lábgombásodás, gennyes fekély és szemhéj-, amőbás vérhas, szénanátha, leégés, tetűés kullancsfertőzés, tengeribetegség és kényszeres hányás ellen. Csak sokkal-sokkal később jöttem rá, hogy otthon felejtettem az aszpirint. Inkább komoly, mintsem könnyű kirándulásnak ígérkezett, egy láthatóan puhány test küzdelmének a kemény tereppel, ahol valószínűleg mindent hegyre fel és szakadékokon át kell majd cipelni. Az utolsó reményteljes próbálkozásnak tűnt, mielőtt beismerném, hogy a városi élet és a kor visszavonhatatlanul elvégezte a maga pusztítását. Az egyik sarokban az új hátizsák irizáló zöld színben csillogott, mint egy trópusi bogár páncélja. Mellette a szintén új bakancsok ragyogtak megnyugtatóan, az erő és a tartósság ígéretét sugározva. A kamerák már megtisztítva és újrakalibrálva. Minden kisebb feladat

elvégezve, pontosan úgy, ahogy a katona megtisztítja és megolajozza a fegyverét, mielőtt harcba indulna. Ekkor, az indulás előtti mélabú állapotában a gondolkodás lelassul, és az érzékek eltompulnak. Ez az a pillanat, amikor az ember ül a poggyászokon, és üres lehangoltságot érez. Sosem értettem igazán, hogy mi az, ami az antropológusokat kihajtja a terepre. Lehetséges, hogy egyszerűen a kíváncsiság győzelme ez a megfontolt óvatosság felett, az emberi emlékezet esendősége, amely elfeledteti, hogy milyen kényelmetlen és fárasztó tud lenni a terepmunka java része. Ahogy az is lehet, hogy a motiváló erő a városi lét unalma, a hétköznapi lét, ami érdektelenné tesz. Az indulást gyakran viszonylag jelentéktelen események váltják ki, amelyek új megvilágításba helyezik a hétköznapi rutint. Egyszer én is találkoztam ezzel az érzéssel, amikor egy dagályos beszámoló került az asztalomra A számítógép alkalmazási módjai az antropológiában címmel, pontosan abban a pillanatban, amikor már negyven percet töltöttem azzal, hogy egy írógépszalagot kézzel tekerjek vissza. Az írógépem ugyanis olyan régi volt, hogy a megfelelő szalagokat már nem lehetett kereskedelmi forgalomban kapni. A lényeg az, hogy a terepmunka gyakran sokkal inkább kísérlet arra, hogy a kutató megoldja az ő saját, nagyon is személyes problémáit, mintsem hogy megértsen más kultúrákat. A szakmán belül gyakran úgy tekintenek rá, mint ami gyógyír minden bajra. Tönkrement házasság? Menj, és foglalkozz egy kis terepmunkával, hogy helyrerakd a gondolataidat. Lehangolt vagy az előléptetés hiánya miatt? A terepmunka majd segít abban, hogy elvonja erről a figyelmedet. De bármi is legyen az ok, az etnográfusok mindannyian ugyanazzal a biztonsággal ismerik fel a vadon hívó szavát, ahogy a muszlimok hirtelen sürgős késztetést éreznek arra, hogy Mekkába zarándokoljanak. Hová kellene menni? Ezúttal nem Nyugat-Afrikába, hanem valami új helyre. A hallgatók gyakran tanácsomat kérik, hogy hova menjenek terepmunkára. Néhányan valamiféle nyughatatlan gonosz szellemtől hajtva pusztán egyetlen témán akarnak dolgozni, mint

amilyen a női körülmetélés vagy a kovácsolás. Nekik könnyű tanácsot adni. Mások egész egyszerűen beleszerettek a világ valamelyik részébe. Ők is könnyű esetek. Az ilyen szerelmi affér legalább olyan jó alap lehet az etnográfiával együtt járó számos megpróbáltatás és csalódás elviseléséhez, mint bármely más komolyabb elméleti megszállottság. Végül a harmadik, a legproblémásabb csoport, amelybe úgy tűnt, én is tartozom – amelyet egy kolléga barátságtalanul az antropológia szociáldemokrata pártjának nevezett –, azoknak a csoportja, akik jobban tudják, hogy mit akarnak elkerülni, mint azt, hogy mit szeretnének elérni. Amikor tanácsot adtam, mindig valami ilyesmit kérdeztem: – Miért nem megy egy olyan helyre, amelynek lakói szépek, barátságosak, ahol szeretné az ételeket, és ahol szép virágok nőnek? – Ezek az emberek gyakran kiváló dolgozatokkal jöttek vissza. Most magamra kellett alkalmaznom ezt a tanácsot. Nyugat-Afrika nyilvánvalóan ki volt zárva, a válasz azonban villámcsapásként hasított belém: Indonézia. Utána kellene járnom. Egy kiváló Indonézia-kutató tanácsát kértem – aki természetesen holland volt, és mint ilyen, angolabb volt az angoloknál tyúklábmintás zakójával, hosszú elegáns magánhangzóival és Sherlock Holmespipájával. A pipa szárával felém intett. – Ön mentális menopauzától szenved – mondta együttérzően pöfékelve. – Levegőváltozásra van szüksége. Az antropológusok mindig elmennek az első terepmunkájuk helyszínére, hogy megtegyék a nagy felfedezést, hogy ott az emberek mások, mint otthon. Ez az ön esetében azt jelenti, hogy a doajók nem olyanok, mint az angolok. Viszont sosem értik meg igazán, hogy nincs két egyforma nép. Évekig mindenkire úgy fog tekinteni, mintha doajó lenne. Szerzett már rá pénzt? – Még nem. De valószínűleg sikerül szereznem némi támogatást. – (A legszomorúbb dolog a tudományos kutatással kapcsolatban az, hogy amikor az ember még fiatal, sok ideje van, azonban senki nem ad neki pénzt. Mire egy kissé feljebb tornázza magát a ranglétrán, már általában képes rábírni valakit, hogy támogassa, soha nincs azonban elég ideje arra, hogy bármi érdemlegeset tudjon tenni.)

– A pályázati pénzek csodálatos dolgok. Gyakran gondoltam arra, hogy írok egy könyvet a pályázati pénzek eredeti célja és a tényleges felhasználásuk közti ellentmondásról. Az autóm – mutogatott az ablakon kifelé – abból a pénzből lett, amit azért kaptam, hogy újragépeltessem a legutóbbi könyvemet. Hat héten át minden éjszaka fenn voltam, és magam gépeltem újra. A kocsi nem valami jó, de a könyv sem volt nagyon jó. Abból a pénzből nősültem, amit az achinéz[6] nyelvtanulmányozására kaptam. Az elsőszülött lányom pályázati pénzéből tudom felkeresni az indonéz kutatóhelyeket Németországban. – Tudósok. A kifinomult szegénység kultúrája. – Nemrégen vált el. Kapott rá pályázati pénzt? – Nem… Azt én fizettem. De megérte. – Szóval, hová menjek? Tovább pöfékelt. – Szulavézire[7] megy. Ha bárki megkérdezi, hogy miért, mondja azt, azért, mert a gyerekeknek hegyes a fülük. – Hegyes a fülük? Mint Mr. Spocknak? – Pontosan. Mint neki. – De miért? Úgy pöfékelt, mint egy indonéz vulkán, közben rejtélyesen mosolygott. – Csak menjen, és majd meglátja. Tudtam, hogy meggyőzött. Szulavézi szigetére, Indonéziába megyek, és megnézem a hegyes fülű gyerekeket. Lehet, hogy van öröm az utazásra való várakozásban. De semmi öröm a közvetlen előkészületekben. Védőoltások. Elhiszi valaki, hogy a himlőt már nyomtalanul „felszámolták”? Szép, tiszta, világos kifejezés, ami végtelenül gyanús volt. Veszettség? Mennyire valószínű, hogy egy veszett kutya harap majd meg? Nos, igen, de az ember elkaphatja akkor is, ha macska karmolja meg vagy egy madár csípi meg. Gamma-globulin? Az amerikaiak esküsznek rá. A britek nem hisznek benne. Végül az ember úgy hoz véletlenszerű döntést, mint a gyerek, aki felmarkol egy marék cukrot. Hány inget vigyen az ember? Hány pár zoknit? Sosincs elég, de cipelni túl sok. Fazekak?

Hálózsákok? Lesznek pillanatok, amikor mindkettő nélkülözhetetlen, de megérik-e azt a szenvedést, amit a Jáván keresztül való cipelésük jelent? A fogak és lábak szemügyre vétele, az ember teste olyan, mint valami problémás áru a rabszolgapiacon. Ez az ideje annak, amikor útikönyveket és korábbi etnográfiai munkákat kell nézegetni. Úgy tűnt, hogy mindegyik másról beszél. Az útvonal megtervezése lehetetlen volt. Képtelenség volt őket egyetlen egységes rendszerként összeegyeztetni. Az egyik szerint az indonéz hajók lebegő poklok, az aljának is a legalja, szutykosak és fertőzőek. Más a béke szigeteként tekintett rájuk. Egy utazó azt állította, hogy makadám utakon utazott, míg mások szerint ezek nem léteztek. Az útikönyvek épp olyan mértékben voltak a fantázia művei, mint a kutatói pályázatok. Valószínűleg a hollandom írta őket. A másik probléma az volt, hogy soha nem voltak egyértelműek az író értékítéletei. Ami az egyik ember számára „kényelmes”, a másiknak „elképesztően drága”. Végül az embernek nem marad más hátra, minthogy megy, és megnézi magának. Van egy szakasz, amikor a térképek elengedhetetlennek tűnnek. Valójában pusztán annak a kétes biztonságérzetét nyújtják, hogy tudod hová mész. A térképkereskedők a könyvkereskedelem különcei – kócos hajú, homlokra tolt szemüvegű emberek. – Térkép Szulavéziről? Charlie, van itt valaki, akinek Szulavézi térképe kellene. – Charlie egy halom térkép fölött áttekintve alaposan végigmért. Úgy tűnik, nem mindennap találkoznak Szulavézi térképe iránt érdeklődőkkel. Charlie az orrhegyre tolt szemüvegű típushoz tartozott. Azzal nem szolgálhatunk. Mi is szeretnénk egyet. Akar esetleg háború előtti holland térképet, amin semmi sincs? Tudja, az indonézeké a szerzői jog. Rettegnek a kémektől. Vagy öné lehet az amerikai légierő topográfiai térképe, de az három íven hat négyzetláb méretű. Csodás kartográfiai darab. Valami kissé kezelhetőbben reménykedtem. Van politikai térképünk Kelet-Malajziáról. Rajta vannak Borneó körvonalai felül és négyhüvelyknyi Dél-Szulavéziből, hogy kiadja a

négyzetet. De gondolom, ha a tartományi székhelytől tíz mérföldnél messzebb akar menni, akkor ennek nem sok hasznát veszi. Tudunk még adni a tartományi székhelyről utcatérképet utcanévjegyzékkel. Rápillantottam. Milyen gyakran tanulmányozta bárki ezeket a kaotikus utcákat és sugárutakat, amelyek a terepen forró, poros kis falvaknak bizonyultak egyetlen igazi úttal? Nem. Nem hinném. Egyébként is, már nem Makassarnak[8] hívják. Ujung Pandang a neve. Makassar városát 1971 és 1999 között Ujung Pandangnak hívták a gyarmati múlttal való szakítás jegyében. Mivel a könyvben leírt események az 1980-as években történtek, ezért a szerző az Ujung Pandang nevet használja. Charlie döbbenten nézett. – Kedves uram. Ez egy 1944-es térkép. – Valóban az volt. Az utcanévjegyzék hollandul volt. Mivel a pénz most is, mint mindig, kevés volt, eljött az idő, hogy körbetelefonáljam a jegypénztárakat egy olcsó repülőjegyért. Senki sem reménykedhetett komolyan abban, hogy talál egyet Szulavézire. Legjobb esetben Szingapúrba, és majd ott kell körülnézni. Óriási papírhalmok vették körbe, és a telefon megszakítás nélkül csöngött. Odaadtam a pénzt, mire elkezdte kiállítani a jegyet. Csörr, csörr. – Halló. Mi? Ki? Jaj, Istenem. Á, igen, értem. Sajnálom. A probléma az, hogy az évnek ebben a szakában az utasok keletre tartanak, tehát probléma lesz a helyszerzéssel. – Ezután öt perc megnyugtatónak szánt magyarázat következett valakinek a vonal másik oldalán, aki nyilvánvalóan nagyon ideges volt. Letette, a körmébe harapott, majd visszatért a jegy kitöltéséhez. A telefon rögvest újra megszólalt. – Halló. Mi? Mikor? Jaj, Istenem. Á, értem. A probléma az, hogy az évnek ebben a szakában az ázsiaiak nyugatra tartanak, ezért nehéz lesz helyet kapni. – Újabb öt percnyi nyugtatgató szöveg. Kétségbeesetten szívott egyet a cigarettájából. Csörr, csörr. – Halló. Mi? Jaj, Istenem. Sajnálom. Ilyen sosem történt még azóta, hogy ebben a szakmában vagyok. Egész biztosan elküldtem önnek a jegyet. – Átválogatott egy halom jegyet, és belerakott egyet egy borítékba, majd elkezdte megcímezni.

A probléma az, hogy az évnek ebben a szakában a postahivatal szabadságon van, tehát lesz késés. A legrosszabb előérzettél raktam zsebre a jegyemet, majd távoztam az irodából. S így érkeztem el az indulás előtti lehangoltsághoz. Miután tettem egy kört a szobában a bogárpáncélszerű hátizsákkal, kipakoltam belőle, és eldobtam a tartalma felét. Nem kellett volna fáradoznom vele. Amikor megérkeztem a repülőtérre, nem volt hely a gépen, és nem volt másik gép sem egy hétig. Felhívtam a nyúzott utazási ügynököt. – Mi? Ki? Értem, ilyen még soha nem történt velem azóta, hogy ebben a szakmában vagyok. A probléma az, hogy az évnek ebben a szakában az extra repülőgépeket feltartja a monszun. De visszatérítem önnek a teljes jegyárat. Borítékba rakom most azonnal. – Amikor a csekk megérkezett jó néhány héttel később, a bank visszadobta. Azt mondják, hogy minden pozitív kifejezésnek szüksége van egy negatív párra, hogy rögzítse a helyét a dolgok tágabban vett rendszerében. Talán ez a szerepe az Aeroflotnak a légitársaságok világában – egyfajta anti-légitársaság. Az Aeroflot járatokon kifinomult légikísérők helyett nagydarab, bajszos női smasszerek voltak. A repülőgépkonyhák túldíszített fagyasztott ételei helyett pedig sült csirke. London és Szingapúr között ötször ettünk sült csirkét, néha forrót, néha hideget, de mindig felismerhetőt. Ahelyett, hogy hazavonszoltam volna a poggyászomat, azon a napon az egyetlen olcsó járat mellett döntöttem – az Aeroflot mellett. Valamilyen furcsa, trópusi növényi olaj illatát adagolták a légtérbe. Különösen átható volt a mosdóban – ami teljes mértékben nélkülözte a papírt –, és ahonnan a szag hatására az emberek vöröslő arccal, fuldokolva bukkantak elő. A gépet még inkább igénybe vevő pillanatokban, mint amilyen a leszállás is, a hideg levegő jól láthatóan áramlott a plafonon lévő szellőzőnyílásokból, ahogy a szárazjég a színházi produkciókban. Ez halálra rémítette a japánokat, akik azt hitték, hogy tűz van, és addig jajgattak, amíg a

fegyőrnő rájuk nem ordított oroszul. Meggyőzve ezután sem lettek, de legalább megfélemlítették őket. Csak a moszkvai átszállás szabadított meg a sült csirkék okozta csömörtől. Késő este, a fokhagyma bűzétől szabadulva, a lépcsőn sorba állítva várakoztattak minket 20 wattos izzók fényénél, mint valami városi bordélyházban. Fegyőrnők szaladgáltak közöttünk, miközben azt kiáltozták, hogy „Lusaka!”. Vagy lehet, hogy „Oszaka!” volt? Japánok és zambiaiak elkezdték tétován lökdösni egymást. A jegyeinket aprólékosan áttanulmányozták. Poggyászainkat átvizsgálták. Egy savanyú ábrázatú fiatalember mozgó ajkakkal soronként olvasva ellenőrizte az útleveleinket. Ragaszkodott hozzá, hogy levegyük a kalapjainkat és a szemüvegeinket. Az én esetemben a magasságomat is megmérte, hogy megbizonyosodjon az útlevélben található adat valódiságáról. Nem hiszem, hogy az adatok stimmeltek. A mögöttem álló lány francia volt, és rendkívül beszédes, aki égett a vágytól, hogy elmondja az élete történetét. Ausztráliába tartott, hogy férjhez menjen. – Úgy vélem, minden jó lesz, ha megérkezem – mondta merészen. Mivel fejlett humorérzéke volt, rendkívül mókásnak találta, hogy megmérik a magasságom. – Önről koporsóméretet vesznek? – szólt vidáman. A savanyú ábrázatú fiatalember nem értékelte a lány tréfálkozását, és a sor végére küldte. Ismét olyan volt, mint régen az iskolában. Valójában az egész tranzitváró a szürke, háború utáni iskolás napokra emlékeztetett. Szigorú hölgyek tologattak krémszínű, lepattogzott zománcú zsúrkocsikat. Elítélő mimikába merevedett, húsos arcok. Biztosan ők voltak azok a nők, akik a zsíros darált húst adagolták az általános iskolámban, miközben a jegyrendszer problémáit vitatták meg. A repülőtér törött vécécsészéi az iskolai udvari vécék emlékeit idézték. Olívazöld egyenruhás, fiatal nők tisztelegtek az őgyelgő, fegyveres katonáknak. A fontos állami megbízatás légköre lengte őket körül. Úgy tűnt, bűntudat és bizonytalanság uralkodott el a nyugatiakon. Oda nem illően frivolnak és komolytalannak éreztük magunkat, mint akik temetésen nevetgélnek. Egy nap talán belőlünk is olyan józan és higgadt állampolgárok válnak, mint ezek az emberek.

Minden üzlet zárva volt, így ez megakadályozott bennünket abban, hogy berontsunk, és egy halom orosz babát, illetve a vietnami kollektivizálásról szóló könyvet vásároljunk. A kalandvágyóbb lelkek fölfedezték az emeleti bárt, ahol szénsavas ásványvizet lehetett vásárolni egy aprópénzzel nem rendelkező, morcos férfitól. Mindenkinek kiosztottak egy négyzet alakú kartonpapírt, amin ez állt: „étkező 9.00”. Volt egy asztalokkal és székekkel teli hely, így itt mindannyian leültünk, miközben egyre inkább úgy néztünk ki, mintha menekültek lennénk. Tíz órakor fejkendőiket a feladathoz igazgatva feltűntek az iskolai konyhás nénik. De minő csalódás! Nem jutott nekünk darált hús. Bőséges és ínycsiklandozó ételeket szolgáltak fel saját maguknak, és irigy pillantásunktól kísérve elégedetten cuppogva fogyasztották el. Úgy tűnt, ez alkalommal csirke nem került terítékre. A hölgyek eltávoztak, és a háttérben hosszas tányércsörgés hallatszott. Röviddel a gépünk indulása előtt diadalmasan özönlöttek ki zománcozott zsúrkocsijaikkal. Egyikük két szelet kenyeret osztott paradicsommal, valamint feketekávét, míg két másik tömött csoportokba terelt minket, és megvizsgálta a jegyünket. Miután már minden reményünk elszállt, hogy valami egyebet is kapjunk, csodálatos porcelánokon felszolgáltak még egyetlen darab kekszet. Alattunk, az indulási kapuk előtti szabad területen élénk jelenet bontakozott ki. Két turista, hangjuk alapján angolok, döngetni kezdte a bevándorlási hivatal üvegajtaját. Megpróbálták benyomni. Megpróbálták kifelé húzni. Nem tudták, hogy tolóajtó. – A gépünk! – kiabálták egy valóban nagy repülőgép felé mutogatva, amely épp az üvegajtó másik oldalán parkolt. Látni lehetett, ahogy az utasok beszállnak. Egy pocakos hivatalnok daróc egyenruhájában átbámult az ablakon, majd hátat fordított, és figyelmen kívül hagyta a zajt, amit csaptak. – Maga telefonált, hogy jöjjünk ki a repülőtérre – kiabálták. – Már egy hete várunk egy gépre. Végül a lárma a hivatalnok idegeire ment, és kelletlenül elhúzta az ajtót egy ujjnyira, hogy megbámulja őket, mint az a háztulajdonos, akit éjnek évadján zörgetnek fel. Igazolásul odalökték neki a

jegyüket. Ez hiba volt. Elvette a jegyeket, nyugodtan becsukta és bezárta az ajtót, majd az asztala végére tette a jegyeket, és zavartalanul folytatta a gép megfigyelését. Egy fegyőrnő jelent meg a repülőgép lépcsőjének tetején, gyorsan körbenézett, vállat vont, majd újra bement. – Hívjon valakit – esedeztek az utazók. – A csomagunk a gépen van. Válaszképpen a hivatalnok ügyesen visszacsúsztatta a jegyeket az ajtó alatt, és újra hátat fordított. A repülőgép ajtaja bezárult, a lépcsők elgurultak. Az utazók megújult kétségbeeséssel kezdtek dörömbölni az ajtón. A hivatalnok rágyújtott. Teljes tíz percig néztük, hogy a motor végül felpörög, és a gép lassan kigördül. Addigra az utazók hangosan zokogtak. Álszenten elfordultunk. Végre a mi gépünket jelezték. Ezt a kis drámát követően senki sem akarta lekésni. A kapuk körül hangoskodtunk, mint a pogány hordák Róma alatt. Időnként egy fegyőrnő tűnt fel, és mi előrenyomultunk. Aztán újra eltűnt, és mi ott álltunk ostobán. A folytatódó repülőút nem szolgált megkönnyebbüléssel, csak még több csirkével. Egy fennhéjázó indiai cirkált föl s alá a gépen, miközben mindenkivel lépten-nyomon közölte, hogy ő a tengerészet admirálisa, és nem fösvénységből, hanem pusztán biztonsági okokból utazik az Aeroflottal. Az egyik sarokban ült egy Tapasztalt Utazónő. Minden csirkeajánlatot megvető legyintéssel utasított el, tekintettel arra, hogy kellő előrelátással ellátta magát sajtok széles választékával és egy szép cipóval. A lábánál egy üveg bor állt, az ölében pedig egy vaskos regény nyugodott. S ami mindennél felháborítóbb, volt szappanja és toalettpapírja. Nem titkolt nehezteléssel tekintettünk rá, mint az idősek a nyugdíjas otthon ablakaiból. Örömünket leltük a látványban, hogy amikor megkezdtük a leszállást Szingapúrban, egy elzöldült arcú ember jött ki a mosdóból, és felrúgta a borát. Szingapúr. Az Oroszlános Város. A jelenlegi szimbóluma – jelenlegi, mivel Szingapúrban mindent az újragondolás és fejlesztés kíméletlen folyamatának rendeltek alá – a merlion, ami az oroszlán és a hal beteges, félénk, Walt Disneyhez méltó keveréke. Lent az

öbölben koszos vízhabot köp azzal az egyetlen céllal, hogy a turisták lefotózzák. Moszkva után Szingapúr eltéveszthetetlenül a szabad világhoz tartozott, de rend és fegyelem jellemezte. A városállam chartája Raffles[9] nevét idézi, amelyet számos helységnévben örökítettek meg szerte a szigeten. Az alapító, a megmentő és a jóindulatú despota, Lee Kuan Yew[10], azonban megemlékezés nélkül marad. Egy köztársaság, amelynek a királya Lee Kuan Yew. A brit neveket mindenhol megtartották. A légi bázist meglátogatni öröm. Nyájas kínai hivatalnokok ülnek „Dunroamin”-nak nevezett bungalók előtt, „The Strand”-nek vagy „Oxford Street”-nek nevezett utcákon. Szingapúr nem érezte szükségét, hogy megsemmisítse gyarmati múltját. Mint mindent, ezt is simán beolvasztották. Ha Lee Kuan Yew neve nincs is jelen mindenütt, személyisége áthatja az állam valamennyi szintjét. Az úton csak a jelzőlámpánál kelhetsz át (bírság 500 $), nem köpködhetsz (bírság 500 $), nem szemetelhetsz (bírság 500 $). Úgy gondolják, minden probléma megoldható még több szabállyal. Moszkvához hasonlóan újfent az iskola az az analógia, amelynek segítségével megérthetünk minden autoriter rendszert. Persze nem az erkölcstelenség, az erőszak és a bűnözés melegágyaként szolgáló modern angol iskolákra, hanem a háború utáni évek sajátosan ártatlan intézményeire kell itt gondolni. A közterek rendezettek és jól karbantartottak, a terület minden kis szelete parkká nemesül. A hatalmas, rémisztő bérházakban minden lift működik és ragyogó tiszta. A szingapúriak rejtélyes módon nem rombolják saját környezetüket. Még a nyilvános telefonok is működnek. Döbbenetes a kontraszt a városi London nyomorúságos önpusztításával. Egy város, amit mindenekelőtt a megélhetés előteremtésének szenteltek. Sokan dicsérték a szingapúriak szorgalmát. De ez egy sajátos típusú ipar, ami úgy tűnik, többnyire kereskedőkből áll, akik bevásárlóközpontokban ülnek Japánban gyártott árukkal körülvéve, amiket többnyire európaiaknak adnak el. Még brit mércével is megdöbbentő a kereskedő gorombasága, Lee Kuan Yew személyes, „Mosolyogj”-kampánya ellenére. (Az ember ismét az iskolára gondol

– az igazgató felemelkedik a gyűlésen, „Szeretnék néhány szót szólni a vidámság általános, az iskolában megfigyelhető hiányáról”.) A beszélt angol rendkívüli. Ebben a soknyelvű, kínai, indiai és maláj keverékben úgy tűnik, hogy néhány ember anyanyelv nélkül maradt. Én egy maláj családdal laktam az egyik magas beton- és acéltömbben, melyek azokat az öreg, barátságos fakunyhókat helyettesítették, amelyekben a malájok valaha irigylésre méltó könnyedséggel éltek. Tudatos politikával keverték össze a rasszokat. Az egyik oldalon az indiaiak, a másikon kínaiak. A folyosókat elárasztja a fűszerek és különféle isteneknek gyújtott tömjénrudak egymást elnyomni igyekvő szaga. A lépcsőházakban különböző nyelvek hápognak és morognak. Bent öt felnőtt és két gyerek élt a három kicsi szobában és egy konyhában. Minden ragyogóan tiszta volt. Hotelben megszállni? Ostobaság. Van itt hely. A családunk része vagy. A maláj vendégszeretet lenyűgöző. Az egyetlen teher az a kötelezettség, hogy háromszor egyél, s annyit, amennyit csak szeretnél. Ez volt az első lehetőségem, hogy kipróbáljam az indonéz nyelvet. Majdnem. A maláj és az indonéz nyelv között hasonló a kapcsolat, mint az angol és az amerikai között. A tévé közvetítette mind a szingapúri, mind a maláj adásokat a két államot elválasztó közúti töltés túloldaláról.[11] A szingapúri adók csupa jó hírt adnak. A rossz hír idegen jelenség volt. Szingapúrt mint fejlődő, harmonikus és soknemzetiségű államot mutatták be. Látod, az új földalatti! Nézzétek csak, még több földterületet hódítottak vissza a tengertől! A maláj csatornán sötétebb bőrű, jóképűbb emberek a muszlim erényeket testesítették meg. A külföldi hírek Mekkáról és új mecsetekről szóltak. – Biztos vagy abban, hogy ezek nem izraeli narancsok? – kérdezte valaki mögöttem. A városon belül a telefonhívások ingyenesek. Tíz percen belül elintézték a repülőjegyem Jakartába, annak az árnak a harmadáért, amit Londonban kellett volna fizetnem. Falusi fajankónak kezdtem érezni magam.

Hátradőltünk, hogy egy maláj melodrámát nézzünk, amely úgy tűnt, botrányosan viselkedő feleségekről szólt, akik megcsalták a távoli udvarban tartózkodó, erényes férjüket. A házasságtörő cselekményt a hálószobaajtó becsukása jelezte. – Hallgasd, hogyan nevet. Már nem szűz. – Nézd. Most meg dohányzik. Nahát! Sajnos egy szót sem értettem a filmből, de az antropológust zsenge korától arra nevelik, hogy egyhangú szemináriumokat, unalmas konferenciákat, érthetetlen prezentációkat üljön végig. A türelmet megjutalmazták. A férjnek okozott sok baj után a feleség bűneit elítélte a rádzsa. Az udvar olyan dialektust beszélt, ami elég közel állt az indonézhez ahhoz, hogy érthető legyen. Végül fény derült arra, milyen óriási a nő bűne. Ellopta a rizst, amelyet a mostohagyerekei számára kapott, majd eladta, hogy parfümöt vegyen. Még ilyet! Szingapúr kereskedelmi központja egyértelműen az a hely, ahová a nyugatiak azért mennek, hogy szabaduljanak Ázsiától. Ez az a hely, ahol el lehet intézni a dolgokat. Kőolajban érdekeltektől, könyvelőktől, jogászoktól és egyéb gyanús szakmák képviselőitől hemzsegő környezet ez, ami a Dallas legrosszabb oldalát utánozza. A bizonyos mértékig puritán kormányzat zavarba ejtő háborút visel a nyugati turisták ízlése ellen. Látszólag képtelenek megérteni, hogy ha eltüntetnek minden koszt, ésszerűtlen gyakorlatot és mindent, ami helyi jellegzetesség, a turista azt fogja érezni, hogy akár otthon is maradhatott volna. A legújabb őrület a Bugis Street volt, aminek nevétől sok öreg brit tengerész beleborzong az izgalomba. Egész egyszerűen a transzvesztita prostituáltjairól volt híres. A transzvesztitizmus egyike a Kelet fő jellegzetességeinek, ami gyakran valóban nagyon komoly dolog, s néha vallási vonatkozásokkal is bír. A Bugis Streeten azonban ez mindössze pihenés és szórakozás volt. A kormány megdöbbent ettől a „fölháborító exhibicionizmustól”, és folyton a külföldön kialakult kép miatt aggódva úgy döntött, hogy felszámolja. Sok szó esett erről az újságokban.

– Hol van? – kérdeztem a család fiait, a húszas éveikben járó fiatal férfiakat. – Jó szórakozás odamenni? – Suttogva tanácskoztak. – Nem tudjuk, hol van. Még sosem voltunk ott. – Van térképetek? – Nincs térképünk. De megkérdezünk egy barátot. Hosszú zsinórjánál fogva behúzták a telefont a hálószobába. Háromszor telefonáltak. Közben el-elpirultak. – Egyik barátom sem tudja. Ők mind muszlimok. – Vannak kínai barátaitok? – Megpróbálom. Tíz perc múlva úton voltunk, kuncogva, mint aki rosszban sántikál. Elmagyaráztuk az apának, hogy az öbölbe megyünk megnézni a fényeket. Amikor végre megtaláltuk, a Bugis Street egy sötét, keskeny, lebontásra szánt épületekkel szegélyezett utcának bizonyult. Keskenysége ellenére asztalok és székek voltak az utcán, és vagy száz étkezdében főzték a legkülönfélébb ételeket, ami csak létezik a csillagos ég alatt. Turisták hatalmas hordái hömpölyögtek fel és alá, a botrány izgalmát keresve, miközben sokan nekiláttak az ételeknek, kétségbeesetten keresve az érzéki élvezeteket. Fizettem hármat a legdrágább italokból, amit valaha ittam. Egy öt-hat éves forma kislány járt asztaltól asztalig, hogy 1 dollárért kihívja a turistákat ötödölőre. Nagyon jól ment neki. Makulátlan egyenruhájú maláj rendőrök járőröztek fel és alá, miközben elítélően húzták össze szemöldöküket. – Miért maláj itt minden rendőr? A fiúk nevettek. – Minden rendőr maláj, kivéve a magas rangú tiszteket. A kínaiak nem szeretnék, ha a malájok tudnák, hogy hogyan kell használni a nehézfegyvereket, ezért amikor nemzeti szolgálatra megyünk, a rendőrséghez helyeznek bennünket. A turisták nyilvánvalóan unatkoztak. Egy angol csoport talált egy kóbor macskát, és annak szentelték az estéjüket, hogy elképesztő áron vásárolt hallal etessék. Egy amerikai hirtelen elkiáltotta magát: – Gyorsan, Miriam. Ott van egy! – Egy magányos transzvesztita forgolódott és fintorgott az asztalok között szűk bőrszoknyában. A jól szituált és eltökélt Miriam, úgy szelte át a tömeget, mintha verseny lenne, és kamerájával tetőtől-talpig megörökítette a „lányt”.

Fényképezőgépek csattogása, kattogása hallatszott, és átkozódások számos európai nyelven, amint épp számításokat végeztek a vaku beállításához. A transzvesztita nagyszerűen alakította a szerepét. Kinyújtotta a nyelvét, kimeresztette a hátsóját, és lassan elvonult magas sarkú cipőjében. Ezután felütötte fejét a kétség. Nyilvánvalóan prostituált volt, de a neme tisztázatlan maradt. – Csak valami öreg prosti – vélte Miriam. Elég szomorú este lett volna, mivel muszlim barátaim lehangolónak találták, hogy a bűn nem feltétlenül élvezetes, de egy igencsak aszott kínai pincér megmentette a helyzetet. – Akarnak még egy italt? – Nem, köszönjük. Ezen az áron nem. – Pszt. Akarnak erkőcstelen képet? – Mit? – Erkőcstelen képet. Akar? – Hirtelenjében felidéződött a birodalmi szolgálat forrósága és pora, amint fiatalos arcú brit katonák elhagyják a gőzhajókat a Kelet csodáiért. Lennének képek hastáncosokról és ezüst ékszerektől roskadozó, kéjes ígéretektől elnehezült, ferde szemű szépségekről. Egy műanyag mappát tett az asztalra, benne számozott tasakokban fényképekkel. A keleti férfiak nem szőrösek, de valahol találtak néhányat majdnem kaukázusi mértékű testszőrrel. Mivel női fürdőruhában voltak, vécékefére hasonlító lábuk jól látható maradt. Sokan tollakat tartottak, és vigyorogtak. Volt valami nagyon szomorú és egy kissé vicces bennük, mint a nagyszüleink aktképeiben. Olyan volt, mintha elkeseredetten romlottak akartak volna lenni, de nem tudták pontosan, hogy hogyan kell azt csinálni. Újabb rendőrjárőrök jöttek arra, gumibotot lóbálva. Erősen nézték a társaimat, a két másik malájt, szemük átsiklott az előttünk lévő könyvön. Megrázták a fejüket, és továbbmentek. A társaim megbüntetve és megszégyenítve néztek. Ismét rossz polgár voltam. Ideje volt menni. Ahogy távoztunk, Miriam áthajolt hozzánk. – Ha végzett azokkal a képekkel, kedves, akkor én is megnézném őket.

Két város története[12] A repülőterek megtévesztő, de kikerülhetetlen forrásai a világ egy másik szegletéről szerzett benyomásainknak. Az utazási prospektusok szándékosan félrevezetőek, és el is várjuk, hogy azok legyenek. Egy könnyed vállrándítással elintézhetők azzal, hogy pusztán csak vonzó képek gyűjteményei. Ezzel szemben a repülőterek valódiak. Az igazi tapasztalat tökéletlenségének érzését keltik. Szingapúr repülőtere funkcionális és hatékony, jól megtervezett és a célnak megfelelő volt. Úgy nézett ki, mint aminek a várható költségeit jó előre kiszámították, és amit időben ki is fizettek. A Heathrow egy káosz, az elbizakodott zűrzavar, lassú és ormótlan – mint egy olyan hajó, amit folyamatosan átépítenek, miközben kint van a tengeren. A személyzet aligha nevezhető udvariasnak, és önelégülten élvezi saját kis hatalmát. Évek múltán még ma is eszembe jut az a jelenet, amint a bevándorlási hivatal vihogó tisztségviselője egy komoly kínai diákot zaklat, mivel az nem értette a middlesexi nyafogását. Jakarta új repülőtere kívülről vonzó épület volt, amit úgy építettek, hogy hasonlítson egy, a világra nyitott, tradicionális indonéz házra. [13]

Összességében azonban leginkább egy gigantizmusban szenvedő Pizza Hut benyomását keltette. Körülötte katonák álldogáltak tétlenül, illetlenül szűk egyenruháikban, ami úgy tűnt, azt eredményezte, hogy nem tudtak mit csinálni a kezükkel. Ha az ember elkapta a tekintetüket, elpirultak, és csizmáikkal bíbelődtek. Két sorba irányítottak minket; az egyikbe a vízummal rendelkezőket, a másikba a vízum nélkülieket. Nekem nem volt. Indonéz nyelven érdeklődtek tőlünk egyesével, hogy miért nincs vízumunk. Szertartásszerű habozást követően mindenkit beengedtek. – Miért nincs vízum? – Mert a londoni nagykövetségen azt mondták, hogy nincs szükségem vízumra. – Életem első indonéz mondata egy

indonéznek címezve. Vajon működni fog? Első ránézésre egy nyelv mindig valószínűtlen fikciónak tűnik. A tisztviselő először megállt, homlokát ráncolta, majd széles mosolyra szaladt a szája. – Nagyon jó – mondta, és atyaian megpaskolta a karom. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden rendben lesz Indonéziában. A korlát másik oldala izzadt, fáradt emberektől volt hangos, amint az alkudozás rituális felháborodásának adtak hangot. Egy hosszú, zsíros hajú, egyik szeme fölött heget viselő, nagyon koszos gúnyájú zömök fickó jött oda hozzám. Nyilvánvalóan kalóz. Valójában rendkívül segítőkész volt. Elkezdtünk alkudozni a taxi viteldíján. Úgy tűnt, megdöbbentette Nyugat-Afrika kemény iskolájában elsajátított technikám ereje. – Hát én nem olyan ember vagyok, mint maga? Az én gyerekeimnek nem kell enni? Miért bánt meg azzal, hogy olyan sokat kér tőlem és így tovább és tovább. – Ó, rendben – adta meg magát. – A szokásos díj tizennégyezer. Egy apró, rozoga furgonhoz vezetett, ami esetlenül álldogált a hosszú limuzinok közt. Egy másik tagbaszakadt, gyanús kinézetű férfi mászott be. Nyugat-Afrikában nagyon nem örültem volna ennek. Kettő egy ellen. A kocsi egy elhagyatott helyen megáll, a sötétben egy kés kerül elő. Most is, mint általában, elbizonytalanodtam, mivel a folyékony nyelvtudás hiánya elbátortalanított. Rendkívül nehéz egyidejűleg határozottnak lenni és összefüggéstelenül beszélni. Túl késő. Már el is indultunk. Társaim egy számomra érthetetlen, mély mássalhangzókból és gurgulázó magánhangzókból álló nyelven társalogtak. Ez bizonyára Jakarta nyelve, a batáviai[14] volt. Mind bemutatkoztunk egymásnak, rendkívül választékos stílusban, miközben szegfűszeg-ízesítésű cigarettát váltottunk. Mosoly az arcokon. Megtanultam a gyufát indonézül. A sofőr hosszú, dühödt tirádába kezdett, amit képtelen voltam követni, így megint némaságba burkolóztam, és helyeslően bólogattam, mint aki ért minden szót. Egy szó állandóan visszatért. A cewek. Úgy tűnt, mindig a balszerencsével társítják. Mi lehet ez? A

kormány, az üzemanyag ára, a muszlim hit metafizikai szakszava? Végül úgy tűnt, hogy valamiféle hozzászólást vártak tőlem. – Mi az a cewek? – hallottam a saját hangom, amint feltettem a kérdést egy olyan bíró remegő hangján, aki a dzsessz meghatározását kéri. Mindketten felém fordultak, és rám bámultak. A cewek? A kezüket a mellkasuk magasságába emelték, mintha csak dinnyét markolnának, és szinuszgörbéket rajzoltak a levegőbe. Á, ez lehet a nő elnevezése a szlengben. Kíváncsi voltam, milyen megállapítással értettem egyet. Őrült tempóban száguldottunk a sötétben. Az út mellett farostlemez diadalívek álltak. A feliratok negyven év szabadságról adtak hírt. Az égbolton derengő fény már a várost jelezte, aminek hírét hozta az emberi ürülék, a fafüst és az alig finomított üzemanyag szagának tömény, édeskés elegye is. Tüzek pislákoltak a sötétben. Vasúti kocsik, kiégett teherautók, szeméthalmok közt turkáló árnyalakok, furcsa, lakatlan kunyhó. Sokszor jártam már Indonéziában? Nem, ez az első utam. Akkor hol tanultam meg a nyelvet? Londonban. Londonban az ember megtanulhatja? Á, az jó. Igen. Az angol nőknek tetszenének az indonéz férfiak? Imádnák őket. De nem túl kicsik? A legjobb dolgok kis csomagolásban vannak. Nahát! Ez igaz. Vigyorogtak. Nos, itt van ez a cewek. Hová menjünk? Nem, nem. Majd holnap. Fáradt voltam. Csak egy hotelt. Ne túl drágát. Nem jöttek zavarba. Még több cigaretta. Általában nem dohányzom, de ez jó módja a kapcsolatépítésnek. Megálltunk egy kis szálló előtt. Hangos szóváltás következett. Telt ház volt. Próbálja a sarkon túl. Ott is telt ház volt. Próbálja azt az új helyet arra fönt. Megálltunk egy meghatározhatatlan jellegű épület előtt, ahol a friss cementet csupasz izzók világították meg. Olcsó volt. Minden üresnek és kopárnak tűnt, de ugyanakkor tisztának. Jó néhány emeletet megmásztunk. A férfiak is jöttek a taxiból. Felmásztunk egy létrán, és kijutottunk a tetőre. Ott egy kis fakunyhó állt, egy kemény ágy és egy ventilátor. Megteszi. Taxis ismerőseim sugárzottak a boldogságtól. Látja, jó helyre hoztuk. Még több cigaretta és kézfogás.

A szállót Manadóból[15] való, kínai külsejű, keresztény diákok vezették, akik szoros, de pontosan meg nem határozott rokoni kapcsolatban álltak a tulajdonossal. Egyeseknek, akárcsak Nyugaton, a „hallgató” szó egy eufemizmus a züllött henyélésre. De nem Pietnek. Alighogy bejutottam az ajtón, máris ott termett. Elkövettem azt a hibát, hogy a portán tanárként jelentkeztem be. – Én hallgató vagyok – mondta nagy büszkeséggel. – Milyen szakon? – Filsafat. – Indonézül a filozófia egy zsíros tantárgy.[16] – Olvastam Arisztotelészt és Sartre-ot és John Stuart Millt. Majd megbeszélem veled a szakdolgozatomat. A címe Az ember dilemmája egy posztegzisztencialista világban. – Hm. Talán előbb ennem kellene. Hová menjek? Egy másik helyre irányítottak, ahol fiatal férfiak tésztát főztek egy átalakított garázsban, miközben egymást váltották az írógépnél. – Meg kell bocsátanod nekünk. Újságíró hallgatók vagyunk, de csak egy írógépünk van. Gépeltek, sütöttek és fecsegtek a rettentő jávai hőségben, miközben a borneói dialektust használták. Ők értettek engem, de én őket nem. Végső megoldásként üzeneteket gépeltek számomra indonéz nyelven. Különös környék volt, Szingapúr után rendkívül meleg és emberi. A középosztálybeliek és a nagyon szegények otthonai egymás mellett sorakoztak. Az út mentén sikátorok nyíltak, ahol nem városi, hanem falusi élet zajlott. A gyerekek könyörtelenül tisztára sikálva, az ételek elkészítve, a megélhetés azonban bizonytalan. Az emberek integettek és mosolyogtak az idegennek, bár az ilyen alakok nem voltak ritkák, s mikor a gyerekeiket azzal riogatták, hogy odaadják őket az idegeneknek, nevettek a riadalmukon. A nap és az éjszaka minden órájában meztelen gyerekek sorát terelgették a városi fürdőbe. Egy felirat hirdette a kétkedő világnak: „Két gyerek

elég.” Ételárusok kószáltak céltalanul, egy bolond nő grimaszokat vágva futott végig az utcákon. A sok szeméttől eldugult, nyitott szennyvízcsatornák az út két oldalán futottak vagy inkább csak voltak. Mikor esett, kiáradtak, de hónapokig nem esett. Gyerekek játszottak bennük vitorlás hajókkal. Egy férfi jött, és békákra vadászott, amiket meg akart enni. A sötétben beleestem egybe. Az újságíró hallgatók elszörnyedtek. Vigasztaló szavakat mormolva szappant nyomtak a kezembe. Amikor majd haza akarsz menni, elkísérünk, különben elkapnak a transzvesztiták. Gazdag amerikaiakra várnak a szálló előtt. Nagyon erősek ám. De a szállónál Piet volt az, aki rám várt. Egy fénymásolt cikket lobogtatott előttem. – Kérlek, gondom van Einsteinnel. – Úgy beszélt, mintha Einstein egy rakoncátlan gyerek lenne. A mondat így hangzik angolul: „Az űr végtelen, de nem határok nélküli.” Ez mit jelenthet? Fél óráig ezzel birkóztunk. Csak akkor árulta el, hogy van szótára, amit a hűtőben tart, a telefont és minden egyéb értékes tárgyat pedig az ágya alatt. Ráadásul az unokatestvérek állandó körforgásban éltek, mint az összedobált pulóverek egy Harrods-kiárusításon. Beszállingóztak. Aludtak. Majd elszállingóztak. Bármely órában megjelenhettek. Kizárólag Piet állandó ébersége akadályozta meg cewekek felhozatalát. – Ha a nagybátyám egyszer nőt találna itt, mindnyájunkat az utcára rakna. Minden gond nélkül. Ő jó ember. – Igen, azt látom. Fönn a tetőn enyhe szellő fújdogált, ami jól jött a döglesztő hőségben. De a szúnyogok már az ablaknál zümmögtek. Itt volt az ideje, hogy becsukjam a tolóablakokat, és aludjak. Hajnali 4.30-kor hirtelen arra ébredtem, hogy valaki a fülembe üvölt. Tűz ütött ki? Nem. Valaki épp bejelentette, hogy nyugatindonéz idő szerint fél öt volt. Úgy tűnt, hangosbemondót használtak. Hunyorogva bámultam ki az ablakon. A mecset minaretje százlábnyira emelkedett. Két hangszóró meredt felém vészjóslóan. Hangos recsegéssel egy másik müezzin szállt be az éter uralmáért folytatott versengésbe, majd egy újabb. Mire az imádkozás ötkor

komolyan elkezdődött, öt felhangosított mecset fókuszába kerültem. Mindegyik az ige más-más részét harsogta felém úgy, mintha kipécéztek volna olyasvalakiként, akinek különösen nagy szüksége van az üdvözülésre. Az egész kunyhó remegett az ájtatosságuktól. Az imák végén a zaj általában elhalkult, de ma péntek volt, és a levegőben a szülők és az ige iránti engedelmességre szólító szigorú üzenetek visszhangzottak. A tetőről az egész negyed látható volt, amint rendíthetetlenül éli mindennapjait, akárcsak a londoniak a légitámadás alatt. Az utca túloldalán egy olyan műhely állt, amelyben éhbérért munkásokkal ingeket gyártattak. A vezetője integetett, és a nyulaira mutogatott – új üzlet. A gyerekek már az utcán voltak, galambokra vadásztak, és fociztak. Egyiküket, aki rettenetes frizurájával maga is egy nyúzott nyúlra hasonlított, tiltakozása ellenére az apja a mecsetbe vonszolta. Rám vigyorgott. – Miért nem jössz te is? – Talán holnap. A férfi, aki satayt[17] árusított, akkora élvezettel élezte a késeket, mintha tömeggyilkos lenne. Egyszerű, a megélhetésért keményen megdolgozó emberek képe tárult elém. Mögöttem udvarias köhécselés hallatszott. Piet volt az, aki a zuhanyozástól még mindig vizesen egy nagy könyvet szorongatott. Természetesen keresztény volt, és nem a mecsetbe készült. – Még órákba telik, mielőtt bármi is kinyit – mondta. – Leülhetünk, és elolvashatjuk együtt a szakdolgozatomat. – Több mint egy óra elteltével úgy éreztem, kellő mértékben tanúsítottam feszült figyelmet a dolgozat iránt. Kiderült, hogy nagy tudásról árulkodó munka, amit agyonnyom a megszállott, skolasztikus osztályozás. Nehéz volt bármit is mondanom. – Nagyon alapos munka. – Piet igen elégedett volt. – Ne aggódj. Rengeteg időnk lesz később újra megvitatni. Ez a változat nem tartalmazza az összes kiegészítést. A lépcső alján új rendszabályokat függesztett ki. Úgy tűnt, ezután már nem megengedett töltött fegyvert vinni a hálószobákba.

Ugyancsak erélyesen próbálta tiltani a cewekek fölhozatalát is, hacsak nem igazolták a házastársi kapcsolatot. Azonban ennek a bonyolult témának a trükkös angol szóhasználata kifogott rajta. A hirdetmény így szólt: „Nőknek tilos belépni, kivéve a férjen keresztül.” Ez a múzeumlátogatás és a tudományos közösséggel való kapcsolatépítés napja volt. Még aznap éjjel fel akartam szállni a Jáva keleti részén lévő Surabayába[18] tartó éjszakai buszra, hogy elérjem a hajót, ami majd elvisz Szulavézire. Akivel csak találkoztam, mindenki megemlítette az ügyes jakartai zsebmetszőket. Úgy tűnt, az indonézeket szinte már perverz büszkeség töltötte el a tolvajaik ügyességét illetően, hasonlóan ahhoz, ahogy az angolok éreznek futballhuligánjaik vandalizmusával vagy a Nagy Vonatrablók[19] idegzetével kapcsolatban. Az állandó figyelmeztetések eredményeként vásároltam egy bizarr kinézetű övkendőt, amiben a pénzemet és a hivatalos papírjaimat tarthattam. Első alkalommal. A nap eredménytelen utazgatással telt a városban buszon, taxival, gyalog és háromkerekű bajai[20]-on, amit végső megoldásként egy fűnyíró motorja működtetett. Minden hivatalos helyen rendkívüli tisztelettel kezeltek, és kérték, írjak a vendégkönyvbe. Ha viszont egy konkrét személlyel akartam találkozni, úgy tűnt, hogy az illető mindig vagy még nem érkezett meg, vagy már távozott, esetleg épp megbeszélésen volt. Visszatérésük bármely pillanatban várható volt, de nem biztos. Korábban kifejezetten biztattak, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy hölggyel, nála azonban mindig határozottan azt állították, hogy épp akkor távozott az irodájából. Később tudtam meg, hogy akkor már két éve Ausztráliában tartózkodott. Taktikát váltottam, és megpróbáltam az érkezésem előtt telefonálni. Ez volt az a pillanat, amikor irigyeltem a szingapúri telefonokat, amik minden alkalommal kicsengtek és kapcsoltak. Beálltam egy utcai fülke előtt várakozó sorba, amit egy óriási derékbőségű férfi foglalt el. Olyan ráérős csevegésbe merült, ami csak azokra jellemző, akiknek van munkahelyük. A nap forrón tűzött. A forgalom mérgező füstöt ontva zúgott. Egy közeli rendőrőrsről egy rendőr érkezett, és rám

vigyorgott. Én visszavigyorogtam, és komikus túlzással megtöröltem a homlokomat. A rendőr fejével a fülkében álló férfi felé intett, és kezével a beszédet imitálta. Visszabólintottam. Mire ő magához hívott. – Használja a telefonomat – ajánlotta. Több hívást is megejtettem, és felajánlottam, hogy kifizetem, de csak legyintett. – Örültem a szerencsének. Isten hozta Jakartában. Idegen nyelven az első telefonhívás rémisztő kihívás. A megértés törékeny folyamatát minden irányból veszély fenyegeti. Ha az emberek suttognak vagy kiabálnak, ha vicces a kiejtésük vagy hadarnak, ha köhögnek, vagy egy teherautó húz el éppen arra, az egész próbálkozás romba dől. A telefonálásnak különleges illemszabályai vannak. Csaknem mindenütt a világon az emberek „halló”-val kezdik a telefonbeszélgetést vagy valami hasonlóval, amit a saját fonetikus rendszerük lehetővé tesz. Gyakran azonban ez nem üdvözlés, mint az angolban, hanem pusztán egy hívójel, és az embernek azonnal illendő üdvözléssel kell folytatnia, vagy különben gorombának tartják. Mikor a telefon még új, zavarba ejtő dolog volt Angliában, és az etikettje még kialakulóban volt, megoszlottak a vélemények, hogy a beszélgetést „halló”-val vagy „ahoj”-jal kell-e kezdeni. Ma már mindenütt a „halló” használatos. De zavaró, ha az ember a hívás felénél hirtelen rájön, hogy nincs tisztában a hívás végén illendő formaságokkal. Mondja azt az ember, hogy „Viszonthallásra”? Vagy fejezze inkább be egy vidám „viszlát”-tal, amikor valójában még egyszer sem láttuk egymást? Az első telefonbeszélgetéseim véget nem érően elhúzódtak, túl azon a ponton, amikor már rég le kellett volna zárni őket. Végül megtanultam a „da”, „Isten áldja” záró kifejezést. Nehéz eldönteni, hogy hogyan szólítsuk meg az embereket. Annak érdekében, hogy alkalmazkodjanak a hírközlés korához, az indonézek feltaláltak egy új szót a „te” és az „ön” helyett, ami áthidal minden olyan életkori, státuszbeli és tisztelettel kapcsolatos problémát, ami meghatározza a megszólítás módját azokban az esetekben, amikor olyan személyt szólítunk meg, akit ténylegesen

látunk is. Amikor azonban próbáltam, mindenki kinevetett.

a

telefonhívásaimban

használni

Itt volt az ideje, hogy rendbe rakjam a buszjegyeimet. Piet előbányászta két unokatestvérét a halomból, és megbízta őket, hogy segítsenek a közlekedésben. Egy új hirdetmény a szobaárak emelését jelentette be. – Neked nem – mondta Piet. – Te barát vagy. Az indonézek sok jó tulajdonsága közül az egyik az, hogy képtelenek megbirkózni az absztrakt, formális kapcsolatokkal. A legnagyobb szállókat kivéve lényegében mindenütt elkerülhetetlen, hogy a konyhában egyél, miközben a problémáidról mesélsz. Egy héten belül a család tagja vagy, és az ő gondjuk a te gondod is. Egy olyan kultúrában, ahol hagyományosan nincsen családnév, és az utónév a megszólítás módja, elkerülhető általuk a „te” és „én” problematikája. Kínos olyasvalakivel beszélni, akinek az utónevét nem ismerjük, mivel amikor Piettel beszél az ember, hajlamos azt mondani, hogy „Piet ma elfoglalt?”, ahelyett, hogy azt mondaná: „Ma elfoglalt vagy?” A kapcsolatokat gyorsan átitatja az érzelmek meleg áradata. Egy idegen kultúrában az ember gyorsan visszafejlődik a gyermekkor függőségi állapotába. Megszégyenítő dolog, ha az ember képtelen átmenni az utca másik oldalára segítség nélkül. De nekem ez egyszerűen nem ment. A probléma nem abban rejlik – mint általában szokott –, hogy hogyan vált az ember balról jobbra. Az indonézek a bal oldalon vezetnek. Inkább magának az utcán való átkelésnek a technikái különböznek teljesen. Angliában az ember vár, míg egy kis rés keletkezik az autófolyamban, s aztán egyszerűen átmegy a túloldalra. Jakartában nincs szünet az autók áradatában. Az ember lelép a járdáról, és alkudozni kezd az autófolyamban haladó sofőrökkel, akik csak annyira lassítnak le, hogy átfuss a sávjukon, és ezt követően azonnal gyorsítanak. Rá lehet jönni, hogy ki fog lassítani, és ki nem – legalábbis a helyiek tudják. Egy külföldi számára az úton való átkelés fékcsikorgatás, hajszál híján való menekülés és teljes zűrzavar. Engem a két

unokatestvér vezetett át a városon olyan derűs nyugalommal, mintha egyáltalán nem lett volna forgalom, útközben mutogatva az érdekességeket. – Itt vehet fagylaltot, de attól megbetegszik. Ezeket a szobrokat mind Sukarno[21] állíttatta, aki az indonéz függetlenség alapító atyja. Mindegyiknek van trágár elnevezése. Ez itt egy áruház. Beléptünk egy csonka toronyházba, aminek a tetejét vízhatlan ponyvával borították, s így olyan volt, mintha egy olyan óriási gyereknek adták volna ajándékul, akinek félúton elment volna a kedve attól, hogy felbontsa. Szinte kizárólag szép tiszta egyenruhát viselő iskolás gyerekek dolgoztak benne. A polcokon az áruk úgy voltak szétterítve, hogy a lehető legtöbb helyet foglalják el. Az iskolások lelkesen vetették magukat a néhány vásárlóra, és mindent szépen becsomagoltak, még a ceruzákat is. A vásárlás legalább három lépésből állt. Ez emlékeztetett engem valamire. Ó, igen. Oroszországra! Az unokatestvérek megdöbbentek. – Honnan tudta? Az oroszok építették nekünk, amikor még a kommunistákat jó dolognak tartották. Továbbfurakodtunk, és egy ragyogóan tiszta irodában tartózkodó fürge és hatékony nőtől buszjegyet vettünk. Ez közvetlenül egy kanális mellett volt, amit eldugított a szemét és a szenny. Át kellett lépjünk egy döglött macskán, hogy bebocsátást nyerhessünk. Az unokafivérek kézen fogva visszavezettek az úttesteken át. Hogy láttam-e az indonéz áruk kiállítását? Nem. Rémesnek hangzott. Akkor ők majd elvisznek. Átvágtunk a poron és a kipufogófüstön egy óriási parkba. Amint elhaladtunk a telefonfülke melletti rendőrőrs előtt, egy rendőr integetett. Az unokatestvérek elámultak. – Ismer téged? Miért csinál úgy a kezével, mintha beszélne? A kiállítást azzal a céllal rendezték, hogy az emberek lássák, milyen sok jó dolog készül Indonéziában, amiket így nem szükséges importálni. Egy angol számára mindez az ismerős és meglehetősen unalmas „Buy British”[22] szlogent idézte. A pultok a legkülönfélébb

cipőket, rizspárolókat, bútorokat, szegfűszeges cigarettákat kínálták. Egy galéria nagyon ronda, modern faragásokat állított ki Irian Jayából[23], „Hagyományos Indonéz Kultúra” felirattal. Mégis úgy tűnt, az emberek jobban szórakoztak, mint az várható lett volna egy hasonló, jámbor nyugati rendezvényen. Az ételt-italt élvezettel fogyasztották. A popfesztivál teljes erőbedobással dübörgött, amit még élvezetesebbé tett a mikrofonok teljes csődje. Egy traktor vontatott körbe nagy faplatókon ülő, tágra nyílt szemű gyerekeket. Mindenütt műszaki modellek és tervek voltak. Az indonézek nyilvánvalóan nagyon jó modelleket és terveket készítenek. Az indonéz építkezés és fejlesztés egész fantáziavilága bontakozott ki az átlátszó műanyag dobozok alatt. Az utcákon fiatalemberek lilára és zöldre festett tollas, flitteres, kartonpapírból készült Garuda[24]-kalapokat árultak. Én egy egyszerű darabot választottam, a tollak ugyanis túlságosan a Bugis Streetet idézték. A látvány igen meglepő volt, mert két arany és piros szárny nyúlt le a kalap viselőjének homlokáról. Középen pedig egy harcias madár sólyomszerű feje emelkedett. A csőrét szétnyitotta, hogy kígyókat és más nemkívánatos dolgokat pusztítson el. Egy hasonló fejdíszű, tiszteletre méltó indonéz úriember rohant oda hozzám, és imitált kakasviadalra hívott ki. Ez mind igencsak ostoba dolog volt, de nagyszerű móka. Amint arrébb sétáltunk, egy bájos, csaknem angyali tekintetű, elbűvölő barna szemű, borzas hajú gyerek szólított meg bennünket. Kivillant tökéletes fogsora, és a kalapra mutatott. – Ideadod a kalapot? – Nehéz volt visszautasítani. Valójában Pietnek szántam. A gyerek azonban eljátszotta az esélyét. – Adj nekem pénzt. – A szív rögtön megkeményedett. Az unokatestvérek lehurrogták. – Ez az én kalapom – mondtam határozottan. – Egy barátomnak vettem. – Az elbűvölő szemek felizzottak. A gyerek haragos pillantást vetett rám, és tökéletes angol kiejtéssel szólalt meg. – Mister öreg disznó. – Majd elrohant olyan kézmozdulatot téve, amit az unokatestvérek nem voltak hajlandóak tolmácsolni.

Nehéz rosszat gondolni a szépségről, és sok indonéz valóban nagyon szép. Az itteni munkavégzés kezdeti problémája pontosan az ellenkezője az afrikainak. Ott először le kell küzdenünk a nagyobbrészt bosszantó kultúra kezdetben negatív értékelését. Az ember etnográfiai munkáját az alapján ítélik meg, hogy milyen mértékben sikerül túllépnie az ilyen értékítéleteken – „a kulturális előítéleteken”, ahogy hívják őket. Indonézia ez idáig olyan kellemes arcát mutatta, olyan meleg barátságosságot, hogy nehéz volt a felszín mögé tekinteni a hibát keresve, ami minden bizonnyal jelen volt. A nyugat-afrikaiakkal társalogni mindig kínszenvedés. Az ember állandóan tisztában van azzal, hogy a megértésért küzd, a két világ közti hídépítésért, miközben mindent másodlagos értelmezésnek rendel alá. Az indonézek viszont „csak” embereknek tűntek. Ahhoz, hogy megértsem őket, nem volt szükség a részemről tudatos erőfeszítésre, és ennélfogva a nézőpontjuk nem is volt igazán vizsgálható – ami egy antropológus számára veszélyes helyzet. Van néhány zavarba ejtő esemény, ami még évekkel később is az ember eszébe jut a liftben, az utcán, vagy amikor elaludni próbál, s amelytől összerezzen, és talán még hangosan fel is nyög. Jakarta ezek egyikének színhelyévé vált. Arra jutottam, hogy a busz indulása előtt lesz időm elmenni a színházba. Az indonéz tévé nagyon rossz, talán a világon a legrosszabb. Ennek egyik előnye az, hogy a hagyományos színház még mindig virágzik. Jáva sok városában a hagyományos bábjátékok, a zene és a tánc nagy közönséget vonz. Hallottam korábban a wayang orang színtársulatról, amely egy színházforma, és a bábszínházhoz hasonlóan az ősi hindu szövegeken alapul, de a szerepeket színészek játsszák. Piet sürgetett, hogy menjek el. Nagyon érdekes. Különösen a nők jók, de őket mind férfiak játsszák. Sosem vennéd észre. Fogtam a poggyászomat, és elmentem, úgy tervezve, hogy utána egyenesen a buszhoz megyek. Az egyik színész rendkívül barátságos volt, és a színpad mögé hívott, hogy lássam a többieket, hogyan készítik a sminkjeiket. Vidáman üdvözöltek, integettek és nevetgéltek, miközben sápadt arckrémet kentek egymásra. Az egyik sarokban az egyik női szerepeket játszó színész festegette

gondosan az arcát. A wayang orang fizikailag nagyon megterhelő, a színészek a bábok merev stilizált mozgását utánozzák. Néhányan fejen álltak, mások az atlétákhoz hasonló módon gyakoroltak. Egy kissé távolabb egy zenekar próbált. Azon igyekezetemben, hogy udvarias legyek, megdicsértem a nőt utánzó színészt az alakításáért. A férfiöltöző biztonságában megjegyeztem, hogy mennyire meggyőzőek a mellek. Néma csend ült a szobára. A színész dühében elvörösödött. – A feleségem az, akivel beszél – szólalt meg egy férfi csöndesen. Bocsánatkérést rebegtem, és a színpad másik végébe menekültem, miközben megfogadtam, hogy elevenen megnyúzom Pietet, ha legközelebb látom. Rémesen éreztem magam, mint egy ostoba és esetlen nyugati ember a legrosszabb fajtából. Nem tudtam a darabra figyelni, és örültem, amikor végre távozhattam. A buszban légkondicionáló és színezett üveg volt. Az üveg túloldalán az unokatestvérek könnyes szemmel integettek. Kikísértek. Mellettem egy komoly francia ült, az aszketikus fajtából, aki hitt a rációban és az önmegtartóztatás istencsapásában. Azért jött, hogy az indonéz klinikákról írjon cikket. Nagyon unalmas volt. Az üveg megtörte a színek erejét, és az angol tél fáradt, szürke homályává változtatta azokat. A hűvös levegő megerősítette ezt az érzést, így aztán abszurdnak tűnt, hogy az ablakon kinézve banánárus standokat és port lássak, s nem az esős európai autópálya olajfoltoktól nyálkás úttestét. Felszálláskor kaptunk egy ízesített tejet és egy élénk rózsaszín, sárga és zöld színű süteményt tartalmazó kis dobozt. A francia nem fogadta el az övét. – A színek biztosan mérgezőek. Az ülőhelyek ázsiai lábakra voltak méretezve, és két nyugati csak nehézségek árán tudott a rendelkezésre álló helyre beülni. Volt idő, amikor az antropológusok gyakorlatilag mindent, kezdve az orosz forradalomtól a válások gyakoriságáig, a terhességgel kapcsolatos szokások alapján magyaráztak. Természetesen ez az irányzat népszerűbb volt Amerikában, mint Britanniában, ahol ezt

tipikusan szükségtelen, amerikai naivitásként kezelték. Diákként arra bátorítottak, hogy gúnyoljam a pólyázás által kiváltott dühöt vagy azt a bizonytalanságot, amiért a vécéhasználatra szoktatás durva módszereit kárhoztatják. Az ember valahogy úgy érezte, hogy az indonézek elolvasták mindezeket a „naiv” könyveket, és hittek is nekik. A gyerekeket egészen kicsi kortól egy „holland feleség” nevű nehéz, puha, henger alakú párnával vigasztalják. Ha a gyerekek csökönyösek vagy nyűgösek, akkor ezzel körbepárnázzák, és arra biztatják őket, hogy addig öleljék magukhoz, míg el nem alszanak. A fiatalemberektől különösen elvárják, hogy ilyen szűzies hálótárshoz bújjanak a házasságukig. A házastársak ezután, a párnát kiváltandó, feltehetően szorosan összefonódva alszanak. Ennek eredményeképpen azok az indonézek, akiknek nincs mit ölelgetniük, nyugtalanok és figyelmetlenek, mint azok a pipázók, akiknek nincs semmi a szájukban. Az ember látja őket az utcákon beszélgetni, és amíg beszélgetnek, ölelgetik a lámpaoszlopot, a téglafal sarkát, az autók ajtaját, egymást. Megmaradt a határozott igényük az ölelésre. Amint elindult a busz, az utasok összebújtak és elaludtak. Mint egy halom unokatestvér vagy egy kosár kiskutya, egymás köré tekerték a lábaikat, és fejüket a másik mellkasán pihentették. Az egymás számára nyilvánvalóan idegenek kölcsönösen engedélyt kértek az ölelésre, hogy alhassanak. A francia és én megkövülten ültünk egymás mellett, figyelve arra, hogy térdeink nehogy összeérjenek. Különben is nehéz lett volna aludni. A sofőr bosszúszomjas megszállottként indult útnak. Következetesen az út közepén vezetett, miközben beláthatatlan kanyarokban előzött, így kényszerítve le az úttestről a szembejövő forgalmat. Alkalmanként rokon lélekre talált egy-egy szembejövő kamionsofőr személyében, aki hasonló politikát követett. Nyaktörő sebességgel száguldottak egymás irányába, s csak a legutolsó pillanatban ismerték fel egymás iránti szimpátiájukat egy féktelen, szédítő, kitérő manőver közepette. A tévé képernyőjén egy helyi film ment. A nézők imádták, és egy tanúsítvány igazolta, hogy a muszlimok számára is alkalmasnak

minősíttetett. Engem meglehetősen fájdalmasan érintett, mivel nemrégiben történt eseményekre emlékeztetett. Rendkívül komikus történet volt, amely egy olyan háztartás tagjainak sorsával foglalkozott, ahol a tiszteletre méltó családfő számos alantas ösztönnek élő szolgának, egy csapat vonzó ápolónőtanoncnak és – elmaradhatatlanul – egy transzvesztita bokszoló komornának adott otthont. A cselekmény az egyik nőnemű szolgáló nem kívánt terhessége körül forgott, azzal a bonyodalommal tetézve, hogy nyelvikommunikációs zavar miatt a transzvesztita volt az, akiről úgy vélték, hogy várandós. Megálltunk valamit enni. Az utasok kinyújtóztatták a tagjaikat és kiszálltak a buszból. Az étel egyszerű volt, és mérsékelten tápláló, a mosdóra viszont égetően nagy szükség volt. A buszon is volt mosdó, de az utat eltorlaszolták az ülések között felhalmozott bőröndök, fejenként minimum öt darab. Ha valaki be is tudott jutni egyszer, csak hatalmas és közös erőfeszítés árán távozhatott. Egy nyugati számára a nyilvános ürítés bonyolult feladat, jóllehet csak egy egyszerű felszerelés szükségeltetik hozzá, egy lyuk, két oldalán egy-egy deszkával. Akárcsak a Szovjetunióban, itt sincs papír, de ellentétben azzal az országgal, itt a kellő mennyiségű víz biztosított. A megvalósítás, úgy tűnik, nem kíván kedvezni a nadrágot viselőknek. Az indonézek, mint az várható volt, jól elboldogulnak vele, a nyugatiak azonban rendszerint úgy távoznak, mintha egy vízbombákat dobáló tréfamesterrel találkoztak volna. A férfiak számára a nyilvános vizelés hasonlóan bonyolult mutatvány volt, amelynek fontos illem- és tisztasági szabályai vannak. Csak a bal kezet lehet használni, miközben tisztálkodás céljából csak a jobb kezet lehet vízbe mártani. Örömmel láttam, hogy a francia úgy nézett ki utána, mintha vízzel locsolták volna le. Az utasok visszakászálódtak a buszra, és újra összebújtak. A francia és én újra felvettük az őrt álló katona pozícióját. Tökéletes sötétben utaztunk át a világ egyik legcsodálatosabb táján. A szótár szerint a travel szó etimológiailag az ófrancia travail (bánat, nehézség) szóhoz kapcsolódik. Surabayában történt, hogy a nyelv igazolta ennek valóságtartalmát. Az utamat úgy képzeltem,

hogy egyszerűen átszállok a buszról a hajóra, és elvitorlázom a felkelő nap irányába. Nem így történt. A sofőr egy órával később indult, mégis egy órával hamarabb érkezett meg Surabayába. A hajnali szürkületben szálltunk ki a csípős, reggeli levegőre, amely előre sejteni engedte a nap folyamán később tapasztalható, perzselő forróságot. A férfi a buszállomáson szívélyes volt. Túl korai volt még a városba bemenni. Itt hagyhatom a csomagomat. Esetleg zuhanyoznék? Csak később fedeztem fel szívélyességének mélységeit. A városban ugyanis szárazság volt, a víz közműhálózata pedig nem működött. Vizet lajtos kocsis kereskedőktől kellett venni – borsos áron. Ha ezt tudtam volna, kevésbé lettem volna pazarló a tartály tartalmát illetően. Az a szokásos megoldás volt, amikor egy betonszoba tartalmazta a víztartályt, amiből a vizet az ember egyszerűen a fejére öntötte. A rádióból prédikáció szólt, amiben felismertem a „fösvénység” és a „bujaság” szavakat. Még nem tanultam meg a többi főbűnt. Szokás szerint ott volt egy indonéz, aki boldogan magára vette a barna férfi terhét, és gondoskodott rólam. Sovány, aszketikus alkatú férfi volt, aki suttogva beszélt. Mivel nem muszlim vagyok, talán szeretném, hogy elvigyen egy templomba. Akkor talán szeretnék enni? Ezután elhallgatott, és lehetetlen volt egyetlen szót is kiszedni belőle. Néma csöndben étkeztünk, ami egyre nyomasztóbb lett. Visszautasította minden arra irányuló próbálkozásomat, hogy fizessek, és büszkén húzott elő néhány papírt, amit az asztalra terített. Ezek angol műanyag villanykapcsolók reklámanyagai voltak. A forradalom idején majdnem mérnöknek tanult, de akkoriban oly sok volt a politika és oly kevés a pénz. Aztán jött az angol hadsereg, és elpusztította a várost, belőle pedig villanyszerelő lett. A japán villanykapcsolók olcsóbbak, mint az angolok, de az angolok jobbak. A gát átszakadt. Ömlött belőle a szó, a szakember beszélt büszkeséggel és átéléssel a szakmájában eltöltött életútjáról. Elképesztő részletességgel beszélt a helyi elektromos huzalozásról, és cserébe a „központi fűtés” csodájáról akart hallani. Csak nagy nehezen tudtam tőle elszabadulni. Az utcára is követett. Kérem, milyen színűek a vezetékek Angliában? Melyik a jobb, a háromvillás vagy kétvillás hálózati csatlakozó? Beszálltam egy biciklimeghajtású

riksába, amely gyorsan elhajtott velem, miközben a fokozódó nappali forróságban izzadság kezdett csordogálni a lecsatolható pocakom körül. Ő állt az úton, és búcsúzásképpen integetett a reklámanyagaival. Mikor megpróbáltam busszal eljutni a kikötőbe, egy másik, melanéziai kinézetű amboni[25] férfi vett a gondjaiba. Borzas haja és az írekre jellemző, csaknem vaskos orra volt. Rögtön Pak Ambonként kezdtem el rá gondolni.[26] Kezdtem úgy érezni magam, mint a bot a váltófutásban. – A kikötő? Nehéz terep, tolvajok földje. Jobb lesz, ha velem jön. A hajózási iroda állt legközelebb ahhoz, amire az afrikai etnográfiai munkámból emlékeztem. Tele volt gyanús kinézetű emberekkel, akiket a rendőrség terelgetett, de ezek nem olyan rendőrök voltak, mint amilyenekkel eddig találkoztam. Ezek nagy, mogorva kinézetű, hallgatag férfiak voltak, kezükben gumibottal és a katonaság jelvényével ellátott sisakban. Lecsaptak az emberekre, és a papírjaikat követelték. Első alkalommal éreztem azt a félelmet, amelynek nyomasztó érzése körbelengi a kormányhivatalokat Afrikában. Pak Ambon ezeket az eseményeket szenvtelenül, egy legyintéssel intézte el. – Az igazi hadsereg rendben van, de ezek az emberek… Dacára annak, hogy a nyitva tartás jól láthatóan ki volt írva, minden jegyiroda zárva volt. A rendőr őrmester rávágott a gumibotjával a pultra, és magához intett. Meg kellett mondanom a jövetelem célját és meg kellett mutatnom az útlevelemet. Ugyanakkor hirtelen úgy tűnt, nem zaklatni akart, ahogy gondoltam, hanem segíteni. Nagyon zavarba jöttem, míg egy oldalajtón átvezettek valakinek az irodájába, ahol a jegyeket kiadták. Pár perccel később egy érvényes jeggyel kerültem elő szégyenlősen. A rossz hír az volt, hogy négy napig nem indult hajó Szulavézire. A tömeg neheztelés nélkül tekintett rám. Pak Ambon újra megjelent az oldalamon. – Az a megszokott, ha az őrmester kezébe ezer rúpiát csúsztat. Nem keresnek eleget a megélhetéshez. Összehajtogattam egy bankjegyet a kezemben.

– Nagyon köszönöm – mondtam. Egy pillanatra az őrmester szája megrebbent, de a bankjegy a mély víz felé lóduló hal kecsességével és gyorsaságával tűnt el a szem elől. – Szívesen. Pak Ambonhoz fordultam, de őt nem lehetett egykönnyen elküldeni. – Nem hagyhatom magára egyedül, amíg egy megfelelő szállóban nem tudhatom. Maga is keresztény. Mindig megdöbbentő dolog olyan országban lenni, ahol a kereszténységet komoly vallásnak tartják, és nem csupán az istentelenség eufemizmusának. Pak Ambon ekkor fedte fel, hogy fiatalkorában tengerész volt. Tett egy gyors kört a jelen lévő öreg tengeri medvék között. Hotel? Nem túl drága? Hamarosan a város felé tartottunk egy Bambuszodú nevű szállót keresve. Szép, keleti hangzású név. Egy szálló és egy nyelviskola keverékének tűnt. Azok, akik nem tudták a számláikat kifizetni, ledolgozhatták a rendhagyó igék tanításával. Még mindig jobb, mint mosogatni. Ilyen lehet a pokol. Forró, szutykos, telis-tele csótánnyal, amik olyan remekül érezték magukat, hogy a falakon is szaladgáltak, és gúnyosan vigyorogtak az arra elhaladó emberekre. Pak Ambon továbbterelt, és egy csomó szállodánál megálltunk. Mindegyik rettenetesen drága volt. Nem akartam egyik helyen sem megszállni, de tudtam, hogy addig nem maradok magamra, amíg valahol meg nem szállok. Pak Ambon megoldást javasolt. Van egy hely, közel a lakóhelyéhez – ajánlkozott. Valóban kissé messze van a városközponttól, tulajdonképpen a tengerparton, de egyszerű és tiszta. A halászok lennének az egyetlen társaság. Kitűnően hangzott. Felszálltunk egy kamionszerű buszra, és dübörögve elrobogtunk a kék füstfelhőben. A kifinomultabb utasok egytől egyig leszálltak. Halaskosarakat szorongató fogatlan vénasszonyok és félénken kuncogó iskolás gyerekek foglalták el a helyüket. A házakat rizsföldek és a villanásnyi időre fel-feltűnő tengerparti homok váltotta fel. Hirtelen eltűntek az autók, és csak fiatal motoros férfiak maradtak, akik mögött mind egyegy lány utazott a nyereg hátsó részén. Integettek és vigyorogtak,

amint elhaladtak mellettünk. Mint mindig, most is kezdtem elképzelni az általam kívánatosnak tartott, nemes egyszerűségű szállót, amely a tengerparton áll, s egyszerű ételt szolgálnak fel, miközben a hullámok megtörnek a tengerpart aranyló homokján. A szálló egy indonéz Disneyland volt. Óriási, rikító színű építmény, céllövöldékkel, körhintákkal, nagy, szétmálló Mickey egér és Donald kacsa gipszbábukkal. Lehetett fagylaltot és pattogatott kukoricát venni. Az egész közepén helyezkedett el a kínai szálló, egy sor fojtogatóan forró doboz. Nyilvánvalóan alkalmi szex céljára épült. Én lehettem a valaha volt egyetlen ember, aki egész napra bérelt itt szobát. De Pak Ambonnal mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a vállalt felelősségének terhe és a hálám akkora, hogy itt fogom tölteni az éjszakát. Épp kapóra jött, hogy kezdtem belázasodni. Mindenáron ágyba kellett kerülnöm. A viszontlátás bizonytalan ígéretével váltunk el egymástól. A szobában egy ősrégi légkondicionáló csöpögött, és áradt belőle a rossz szájszagra emlékeztető levegő. A helyi hölgyek bájaira vonatkozó megjegyzéseket golyóstollal a matracra írták. Egy-egy kifejezés jelentésén tűnődve merültem álomba. Arra ébredtem, hogy egy tizenkét éves melanéziai lány áll az ágyam mellett, és nevet. Hallucináció? Aligha. – Jó reggelt – üdvözöltem. – Jó estét – javított ki. Aztán Pak Ambon lépett a szobába, aki egy sötét bőrű, aprócska fiút vezetett kézen fogva. Egy összecsukható süteményes állványnak tűnő valamit hozott. – Ételt hoztam. Az unokáim nem hittek nekem, mikor magáról meséltem, így elhoztam őket, hogy lássák. Megnéztek. Megcibálták a karomon a szőrt, csodálták a nagy orromat, és sajnálkoztak saját pisze szaglószervük miatt. Sétáltunk a tengerparti ragadós sárban, és meggondolatlanul megemlítettem, hogy másnap új szállás után nézek. Pak Ambon letörtnek látszott. – Cserbenhagytam. Holnap hányra jöjjek? – Hiába tiltakoztam. – Nem hagyhatom magára. Másnap újra az útikönyvemmel próbálkoztunk. Olyan hotelt javasolt, amit már évekkel ezelőtt lebontottak. Pak Ambon úgy döntött, hogy elérkezett az idő a határozott cselekvésre. Egy bankot őrző katonát kérdezett meg. A katona átkarolta az őrbódéját, és

adott egy címet. Elhatároztam, hogy maradni fogok, akármilyen is. Szerencsére olyan hely volt, amilyet kerestem. Tágas, hűvös és olcsó. Mindenütt mosolygós arcok. Pak Ambon nem engedte, hogy meghívjam ebédre, ahogyan azt se, hogy fizessem a buszjegye árát hazafelé. – Maga ugyanezt megtenné értem, ha én tévednék el Angliában – mondta. Mélyen elszégyelltem magam. Ekkorra már kezdtem felismerni a szállók stílusát. A hall tele volt jó természetű léhűtőkkel. – Nem. Nem itt dolgozom. Egy unokatestvéremet jöttem felkeresni. Az iskolás gyerekek útban az iskolába és onnan hazafelé betértek tévét nézni annyi időre, hogy elszívjanak egy cigarettát. Mindenki dohányzott, még az ötéves is. Hátul egy töpörödött masszőz leselkedett. Elkapta az arra haladókat, és megropogtatta a kézcsontjaikat. – Igen, gondoltam. Szél került az ízületeibe. Nagy szüksége lenne egy masszázsra. – Sosem láttam, hogy dolgozott volna. Vidám, szurtos városrész volt, egy használaton kívüli vasúti sínnel az út közepén. Reggel ott volt a virágpiac, este gyerekruhákat és műanyag vödröket árultak. A naplopók ültek, és pletykáltak. Néha egy óriásplakáton nevetgéltek, amin egy boldog indonéz farmer kapával a vállán egy jobb jövő felé menetelt. A kép alatt a következő szöveg állt: „Áttelepülés. Egy szebb jövő vár téged Irian Jayában.” Mindez gyermekkorom ausztrál bevándorlási reklámjára emlékeztetett, amin egy diák talárban és fürdőnadrágban fogja a diplomáját. Irány Irian Jaya. Vajon a léhűtőket nem csábította? A szemüket forgatták. Ez volt az otthonuk. Voltak barátaik és családjuk. A helyiek megölnék őket. Itt jobb volt. Este a férfiak szárongba öltöztek, ami sokkal lengébb viselet az izzó hőségben. A naplopók erősködtek, hogy vegyek egyet. Úgy éreztem, tartozom nekik azzal, hogy egyszer kinevethessenek. A bolti kínai lányok számára ez volt a legviccesebb dolog, amit hónapok óta hallottak.

– Értem. A puttyman (orang putih) szárongot vásárol. – Putih indonéz nyelven ‘fehér’, így a puttyman egyfajta indonéz és angol keverékszó, alighanem a kínai lányok különösen találónak tartották ebben a pillanatban. Kuncogtak. A léhűtők csillogó szemekkel vártak. Örömükben tapsoltak. A szárong legalább egyórányi hisztérikus nevetést okozott nekünk. Úgy tűnt, hogy mindent rosszul csináltam. Megpróbáltam belelépni ahelyett, hogy felülről húztam volna magamra. Röhejesen rövid volt, s így fedetlenül hagyta a szőrös lábszáraimat és a bakancsot. A léhűtők közös témája lettem. Túl rövid volt egy putty-férfi[27] számára. Becseréltették a kínaiakkal. Egy rikító narancs árnyalatúval tértek vissza. Felkötöttem. Leesett. Megkötötték nekem. Olyan szoros volt, hogy nem tudtam leülni benne. Az idős masszőz is csatlakozott hozzánk egy, a külső szigetekről való másik idős hölggyel, aki épp Mekkába tartott. – Meghalok ezen a zarándokúton. Ismertem Sukarnót. A házam hetvenöt millió rúpiát ér. Mennyit fizetett a szárongért? Mennyit? Magát kirabolták. Ezután televíziót nézett, és kifejezéstelen arccal bételdiót rágott, miközben a képernyőn egy gyakorlatilag meztelen putty-nő forgott és vonaglott a popzenére. Ezen az estén minden ugyanarra a mintára emlékeztetett. A szárongom, a televízió szemcsés képernyője vagy a szállodába besomfordáló foltos macska. Zárásként megpróbáltam a szárongomban fölmenni az emeletre, és orra buktam benne. Nagyon tetszett nekik. Megbízhatatlan útikönyvem szerint Surabayát a múltban méltatlanul elkerülték az utazók, pedig most már olyan hely, ami több figyelmet érdemel. Az útikönyvem ebben tévedett. Ez egy forró, ipari város, olcsó, modern épületekkel. Az óvárost a britek majdnem teljesen elpusztították a háború végén. Kemény munka volt néhány napra elfoglaltságot találni. Szerencsére az egyik léhűtőnek volt megoldása. Az állatkertbe megyünk. Normális esetben óvakodom a harmadik világbeli állatkertektől, az állatok iránt angol módra táplált gyengéd érzelmeim okán. Jártam már olyan afrikai állatkertekben, ahol az oroszlánokat

kis ketrecekbe zsúfolták, és ahol hegyes botokat lehetett kölcsönözni, hogy a szemüket bökdössék, amitől az oroszlán üvöltött. Néha az állatok visszavágtak. Egy másik afrikai állatkertben a hüllők területén a fákat olyan sokáig nem metszették, hogy a kígyók a fákról közvetlenül a látogatókra ereszkedtek le. A Surabaya állatkert semmilyen értelemben nem számított rossznak. Sok remek állat volt, amelyek jó kapcsolatban voltak a gondozóikkal. Épületei a vadállatok furcsa osztályozását sugallták. Az elefántokat muszlimnak tekintették, ezért egyfajta betonmecsetben éltek. A zsiráfok érdekes módon kínaiak voltak, és ravaszul hullámvaslemez pagodákban laktak. A majmokat hinduknak tekintették, és vég nélkül kis sztúpákon mászkáltak föl s alá. A vezetőm rendkívül élvezte mindezt. – Sok ember van itt – jegyeztem meg. – Igen. Ez a prostituáltak helye. Sajnos a kupu-kupu maiam (éjszakai pillangó, molylepke) eufemizmusát használta, így eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a fő attrakció nem a Lepidoptera[28]. Mindközül a legnagyszerűbbek az orangutánok voltak (orang-utan – a szó az indonéz ‘erdei emberek’ kifejezésből ered). Mikor a gondozójuk megérkezett, üdvrivalgással ugrottak a nyakába, átölelték hatalmas karjaikkal. Majdhogynem az indonézekre jellemző igényük volt az ölelésre. Ezután a gondozó elvitte őket motorozni – egyiket a kormányon, a másikat a pótülésen. A piacon keresztül tértünk vissza, ahol az egyik legsikeresebb termék a Lady Diana hintőpor volt, az elmaradhatatlan vadászkutyadíszítéssel a bádogdobozon. – Van egy másik angol is a városban – mondta az egyik henyélő. – Az egyetemen. Angolt tanít. El kell mennie hozzá meglátogatni. – Nos, nem azért jöttem Indonéziába, hogy angolokat lássak. – Az angolok nem szeretik egymást? De fura. – Mi a neve? – Godfrey Butterfield MA[29].

Godfrey Butterfield MA egy emeletes ház egyik lakásában lakott a város enyhén lepukkant, olyan öreg holland házakból álló részén, amelyek rohadtak a nedvességtől. A ház fehér stukkójával és fekete zsalugátereivel némiképp Tudor-utánzatnak tűnt. Bent a homályos izzók és a szizálszőnyeg a takarékosság jelei voltak. A lift nyikorgó fülkéje felvánszorgott az ötödik szintre. Nagy ajtók nyíltak a folyosóra. Némelyik nyitva volt, hogy mozogjon a levegő, de mindnek volt egy börtöncellát idéző, acélrudakból álló külső ajtaja. Egy fiatal kínai jelent meg, kizárólag szárongba öltözve. Ugyanaz a minta volt, mint az enyém. – Haro. Én Márkus. Te bejönni. Te leülni. Godfrey még pihen. Te kérsz ital? Majdhogynem úgy tűnt, mintha vártak volna. Kitöltött egy óriási pohár valamit és tonikot. Nem gint, rizspálinkát. Újabb jele a takarékosságnak. Átsietett a másik szobába, és hangok hallatszottak. Majd újra megjelent, és oly módon intett, mint amikor a konferanszié bejelenti az előadót. Godfrey Butterfield MA is szárongot viselt. Hatvanas férfi volt, ritkás, ősz hajjal. Mellkasáról zsírpárnák hulltak alá, mint a rizsföldek teraszai a domboldalon. A nőies mellek himbálóztak, ahogy járt. Megragadta a valamivel és tonikkal töltött poharat, kiürítette, majd újabb adagért nyújtotta. – Hello – mondta meglepetés nélkül. Dohányos hangja volt, a keze pedig erősen foltos a nikotintól. Konyhaeszközök csörömpölése hallatszott a háttérben. Godfrey az olyan ember mozdulatával huppant le, mint aki egy zsák salakot dob le a szennyvízaknába – majd szerényen megigazította a szárongját. Egyedül a szárongja volt szerény. Végeláthatatlan monológba kezdett saját sokoldalú tehetségéről, az időjárás kedvező hatásairól, aminek meglepően jó fizikai állapotát tulajdonította, valamint a jobboldali politika előnyeiről. Úgy tűnt, semmilyen választ nem vár. A konyhából hallatszó csörömpölés egy újabb, ezúttal nadrágot és szemüveget viselő kínaitól eredt. – Godfley. Úgy vélem, a kukta három percen belül fel fog robbanni. – A kukta bizonyára szintén a takarékosság jele. – Rendben – mondta Godfrey élénken –, szóval, hogy tudd, hogy hol vagy, ő – és Marcusra mutatott – az első feleség. Ő pedig – a

konyhából előkerült fiatalember felé intett – a második feleség. Így mennek a dolgok. – Figyelmesen vizsgálta az arcomat a reakcióm jeleit kutatva, de semmit nem talált. – Üljünk ki a balkonra. Szóval ott voltunk. Godfrey Butterfield MA-t, az angoltanárt, annyi más Oxbridge-ben végzett férfihoz hasonlóan erre a távoli földre vetették az élet ivásban és pederasztiában testet öltő viharai. Godfrey Butterfield MA kényelmesen elhelyezkedett, és belekezdett élete központi eseményeinek elmesélésébe. Fel sem ötlött benne, hogy létezik más beszédtéma is. Láttam rajta, hogy ez egy sok ismétlés által tökéletesített előadás. Miközben beszélt, a látcsövet a szeme elé tartotta, és az út túloldalán lévő magas épületen dolgozó, hiányos öltözetű munkásokat tanulmányozta. Úgy tűnt, Anglia déli részén volt egy ritkán látogatott felesége, akit csak „vén szatyor”-ként emlegetett. Az RAF[30]-fel érkezett ide, Szingapúron keresztül. Akkoriban mindenki meleg volt. Nem ismerek egyet sem, aki nem. Miután a háború után a területet átadták a hollandoknak, valahogy sohasem ment haza. – Ott megy megint az a vörös gatyás férfi. – Valóban, egy nagyon sötét, vörös nadrágos férfi egy cementtel teli tartályt kezdett forgatni. Vigyorgott, és intett Godfreynek. – Remek fickó! Kelletlenül eltette a látcsövét, és rám pillantott. – Maga – mondta – bizonyára tanár. – Ezt nem bóknak szánta. Kiment, hogy megküzdjön a kuktával. Az egyes számú feleség előadásra ment az egyetemre, ahol tanult. A második számú, Nico, pedig abban a kiváltságban részesített, hogy meghallgathattam egy beszámolót arról a sok gazdag és szép emberről, akik ágyba akartak bújni vele, de akiket visszautasított, miközben Godfrey visszatért, és a kukta tartalmával riogatott bennünket. Valami nagyon rosszul sült el a csirkével kapcsolatban. Úgy ettük, mint egy szaftos lekvárt, mialatt Godfrey a szilárd kormányzat szükségességét és a királyi család előnyeit ecsetelte.

– Minél tovább élek távol Angliától – magyarázta –, annál világosabb számomra mindez. A fürdőszobában biztosan volt egy doboz Lady Di hintőpor. Ideje volt kimentenem magamat, és távoznom. Godfrey ragaszkodott hozzá, hogy kocsival visszavigyen. Az épület mögött parkolt egy régi, de kifogástalan állapotú Morris Minor, ami nem illett a Kelet rejtélyei közé. Viaszolt bőr és Surbiton[31]-szaga volt. Amint beültünk, egy fiatalember kanyarodott be a sarkon. Godfrey botrányosan bámult rá és csábítónak szánva rázni kezdte az elefánthoz is méltó méretű hátsóját. A fiatalember nagy kört tett körülöttünk, majd iszonyattal és hitetlenkedéssel vegyes arckifejezéssel nézett vissza. – Ó – szólalt meg Godfrey Butterfield MA –, érdeklődött irántunk. Láthatta!

Tengerész módra Az állami hajózási vállalat hajója meglepetésként hatott. Vadonatúj és kifogástalan volt. Az utazóközönség igencsak vegyes társaság volt. Rögtön fel lehetett figyelni a számos putty-emberre, akik közül a fiatalok harmadosztályon, az idősebbek pedig első osztályon utaztak. Úgy tűnt megfelelőnek, ha köztes területen vetek horgonyt, egy hatszemélyes kabinban. A harmadosztályon utazók hatalmas, műanyaggal bélelt raktárhelyiségekben szállásolták el magukat, ahol testvériesen összebújva aludtak vagy videót néztek. A Pokoli torony volt a nagy kedvenc. Az ételük ugyanaz volt, mint bárki másnak, kivéve, hogy elvihettek és a hajón ott ehettek meg, ahol jól esett nekik, míg ezzel szemben mi a forró, áporodott szagú ebédlőkben főttünk, ahol a pincérek hadat üzentek mindazoknak, akik műanyag szandált viseltek. A mi kultúránkban a nyakkendő a választóvonal az ünnepi és a hétköznapi viselet között. Indonéziában ugyanezt a lábbeli jelenti. Miközben végigültük a számtalan rizs- és halétel első fogását, egy pincér fojtott hangon megszólított bennünket. – Késelés történt. Egy buginézt[32] megöltek. Egyenek gyorsan. Egy cewek vár a fedélzeten. – Mi pedig engedelmesen a tányérunk fölé hajoltunk férfiúi szolidaritásunk jeleként, és tömtük magunkba az ételt. A harmadosztály utasai változékony hangulatú és érzelemdús népség voltak. Többnyire sötét bőrű jávaiak, akik egész életüket kartondobozokban cipelték magukkal, útban Irian Jaya erdői felé, hogy bevándorlóként kezdjenek új életet. Legtöbbjüknek két gyerek nem volt elég. Borús hangulatú csoportokban ültek, és nézték, amint a hazájukat jelentő Jáva, minden, ami ismerős volt, eltűnik a szemük elől. Az öregek sírtak. A fiatalok ijedtnek, de egyben izgatottnak is tűntek, készen az új életre. Nyugati dalokat dúdoltak, és számukra érthetetlen, nyugati szlogenekkel díszített pólókkal kérkedtek. Kíváncsi voltam, hogy hogyan tudnak majd boldogulni a

mezőgazdasági települések unalmában és elszigeteltségében. Egy mosolygós lány pólóján ez állt: „Gyönyörű vagy, ha mérges vagy. Egyébként úgy nézel ki, mint egy disznó.” Megkért, hogy fordítsam le neki. Úgy véltem, jobb lesz, ha a disznóról szóló részt kihagyom. Az ehhez hasonló ruhák divatosak voltak, ebben egyetértettek, de veszélyesek is. Veszélyesek? Igen, volt egy fiatalember, aki rájött, hogy egy Izraelt támogató pólót visel. Még a lélegzetük is elakadt a sokktól. A különféle putty-embereket gyorsan örökbe fogadták az indonézek. Teát adtak nekik, és vég nélkül a térképeket bújták, hogy teljesen pontatlan tanácsokat adjanak nekik. Mindeközben szüntelenül a nyugati életről faggatták őket. A legénység életmentő felszerelésben vihorászva az asztalitenisznek és a hajó körüli versenyeknek szentelte magát. Az utasokat kérték, hogy csatlakozzanak. Este táncot rendeztek. Legtöbbjük óriási erőfeszítést tett, hogy a lehető legjobban nézzen ki. A harmadosztályon utazó utasok kibontották a kartondobozaikat, hogy megdézsmálják a rejtett szépítőszereiket, elővették élénk színű selyemöveiket és piros cipőiket. A felsőbb szintek utasai, az ápolt körmű hivatalnokok, Gucci bőröndjeikben kutattak könnyű öltönyöket és Dior sálakat keresve. Aztán mindannyian a bálterembe mentek, és a kemény székeken egyenesen ülve hallgatták a fiatal férfiakból álló együttest, amint pop-pidgin nyelven[33] énekeltek. Mindenki olyan csendben és komolyan hallgatta, mintha klasszikus hangversenyen ült volna. A gyerekek lemosdatva, ragyogó hajjal, összefont karokkal úgy ültek, mint akik nyársat nyeltek, és úgy viselkedtek, mintha kis angyalok lennének. Az énekes a mikrofonhoz lépett, és elkezdte énekelni egy angol dal zokogós, sóhajtozós változatát. Nyilvánvaló volt, hogy egy szót sem ért abból, amit megtanult. Valójában csak bizonyos angol hangokat tanult meg, amiket szabadon vegyített halandzsával. – Oh, baby! I smug plag pigbum ergle plak. Oh, yeah. A fedélzeten telihold világította meg a klasszikus szépségű tengert. A távolban, a meleg éjszakában pompás kis halászhajók

himbálóztak tükörszerű elszigeteltségben, mint valami giccses, lakkozott tálcán. Repülőhalak ugráltak ki-be a sodorvizünk habjában, megvillantva uszonyaikat a holdvilágnál. Enyhén költői hangulatban dőltem a korlátnak. Mindez egy Noël Coward[34]-féle légyott szentimentális jelenetét idézte, egy fedélzeti románc előjátékát. A válaszfal mögül egy idős putty-férfi bukkant elő, George Burns szivart szívva. Kölcsönös zavarunkban egymásra tekintettünk. A nedves szivarvéggel egy fényes foltra mutatott az égen. – Uránusz – dörmögte a whiskyivók hangján, – vagy talán a Plútó. Én nem biztos. – Erősen olaszos akcentusa volt. Zöld ragyogás bújt meg a horizont alján. – Vénusz? – próbálkoztam. – Vénusz? Igen, lenni lehetséges. – Egy repülőgép zúgása hallatszott. A Vénusz elkezdett villogni, és sietve Jáva felé indult. – Mi merre megyünk? – Északnak hajózunk… vagy talán délkeletnek. Az olasz légierőnél voltam, de elfelejtettem. Kinyílt egy ajtó, és a popénekes hangja betöltötte a hajót. – Oh, Girl. Ee chiliwzdid tagko dud. Oh, yeah. A tengeren korán ébred a világ. A hajó tatjánál egy mecsetet alakítottak ki. Sok hívőnek, egy világvallás kifinomult művelőinek, iránytűvel ellátott imaszőnyege volt. Megbízhatóbbak voltak, mint az olasz légierő. Ezek a varázsszőnyegek egyértelműen megmutatták, hogy kelet felé tartunk. A hitetlenek, mint jómagam, a hajó fedélzetén ragadtunk, mivel nem volt más út vissza, amelyen ne kellett volna a hívőkön keresztülgázolni. A szárazföld közel volt – a valódi etnográfia területe, szemben ezzel a senkiföldjével kelet és nyugat közt. Megjelent az első sziget az egyik oldalon, cölöpökön álló házak csoportosultak a parttól távolabb. A mennyországnak tűnt, de ott lakni maga lehet a pokol. Magas orrú buginéz hajók gyülekeztek, mint molylepkék a láng körül. Kusza összevisszaságban emelődaruk és árbocdaruk ágaskodtak a horizonton. A repülőhalak újra megjelentek a hajóorrnál. Nem, nem

repülőhalak – valami más. Használt kondomok, a bimbódzó indonéz gumiipar elismeréseként – két gyerek elég. Tovább szeltük a hullámokat a kikötő felé. Amint megérkeztünk, egy döglött kutyát sodort felénk a víz, hogy üdvözöljön bennünket, majd megállapodott egy összegyűrődött kondomágyon. Késés, zavarodottság. A katonák az első osztályú kabinok katonatisztjei előtt hajlongtak, miközben üdvözölték azok feleségeit és kocsira pakolták az ingóságaikat. A bevándorlók sötéten leskelődtek a fedélzeten, kartondobozaikból épített erődjeik mögött guggolva. Végül lépcsők csapódtak a hajó oldalának. Elértük Szulavézit. A hajón találtam egy olcsó, színes utazási magazint, amely két etnográfiai vonatkozású cikket tartalmazott. Az egyik Afrika azon részével foglalkozott, ahol korábban terepmunkát folytattam. A helyi embereket egyszerű divatkellékké változtatta, az öndíszítés extrém eseteinek szórakoztató példájává. A másik Szulavézit és a toradzsákat érintette. Egy rettenthetetlen riporternő „felfedezőútjairól” szólt. A nő úgy írta le önmagát, mint aki „beleveti magát” a toradzsa területbe, „átverekszi magát” az országon, és „szembeszáll” a hegyekkel. A leírt útvonalból elég világosan látszott, hogy erőfeszítéseit a makadámutakra korlátozta, és valószínűleg busszal utazott. Ez aggasztott, mivel észrevettem magamon a hajlamot a hasonló gondolkodásra. A Nyugat a Kelet kötelességének tartja, hogy vad, de ugyanakkor rejtélyes legyen. Egy kis brutalitás kellemesen izgalmas lehet, de ne a durva afrikai fajtából, inkább valami kifinomult komplexitású dolog legyen. A riporternő azzal felelt meg ezeknek az elvárásoknak, hogy az elbeszélésébe beillesztett egy amúgy teljesen irreleváns részt a területen lezajlott japán háborús bűncselekményekről. Megtudhattuk, hogy a megszálló csapatok nemcsak brutálisan bántak a lakosokkal, hanem meghonosították a virágkötészetet is. Az egész cikk kissé kétségbeesett próbálkozásnak tűnt. Ujung Pandang városa, mint olyan, egyáltalán nem volt etnográfiai terület. Forró, poros és csak alig hűvösebb, mint Surabaya.

A városban a legjobb hely nyilvánvalóan a vízpart volt, ahol az emberek összegyűltek, hogy a kikötő falára üljenek, és nézzék a naplementét, miközben mások ételárus standokat állítottak fel a part felé eső oldalon. Kisgyerekek jöttek, hogy a koszos vízben fürödjenek, negyed mérföldet gázolva a tengerben, mielőtt a meder meredeken mélyülni kezdett. Az egyik drága turistahotel belsejében az ételárus standok higiénikus változatát állították fel tízszeres árakkal. Külföldieket lehetett látni, amint irigykedve bámulják a gyerekeket, akiken látszott, hogy nagyon jól érzik magukat. Sikoltoztak az örömtől, amint leugráltak a hotelt a víz fölött tartó cölöpökről. Kedvenc szórakozásuk az volt, hogy a pocakos biztonsági őrt gúnyolták, majd amikor kirohant utánuk az oszlopokhoz, nevetve belevetették magukat a tengerbe, otthagyva őt rémülten imbolyogva, anélkül, hogy vissza tudna fordulni. – Néha – mondta egy férfi mellettem – vannak cápák. Tudja, a hajók miatt. A szemét vonzza őket. – Véres kabarét remélve letelepedett, és belekezdett az általam már várt kérdések hosszú sorába. Hová valósi vagyok? Meddig maradok? Valóban igaz az, hogy az angol nők hidegek, de bárkivel együttalszanak? A saját listámmal vágtam vissza. Mi a munkája? Hová valósi? – Én – jelentette ki büszkén – buginéz vagyok. Nézze az orromat. – Oldalt fordította a fejét, hogy jól lássam a profilját. – Nekünk buginézeknek olyan finom vonalú, hosszú orrunk van, mint az európaiaknak. – Majd felemelkedett. – Á, úgy hiszem, cápát látok… Nem, az csak egy árnyék. – Kár. Nem lesz bemutató. – Eszik kókuszt? – kérdezte felvidulva. Szakszerűen füttyentett, és jelzett az ujjaival. Tompa dobogó zaj hallatszott, és egy kicsi fiú került elő a sötétből kókuszdiókkal, amiket a háncsuknál fogva markolt meg, mintha trófeaként levágott fejek lettek volna. Letette őket két kanállal és egy hasítóbárddal együtt, majd újból eltűnt. A társam szakértő határozottsággal néhány ütést mért a kókuszdiókra, olyan volt, mint egy japán megszálló, aki nem virágkötészettel foglalkozik. A kókusztej friss volt, és enyhén kesernyés, de hamarosan ragacsos, nedves anyaggá állt össze. Hosszú orrú barátom a bárddal sima, csúszós, nyers halhoz hasonló forgácsokat vágott ki a húsból. – Holnap – mondta – menjen ki oda a szigetre. Az

egy jó hely. – S bólintott a büszke orrával. Amikor végeztünk a kókuszdiókkal, visszavittem a bárdot az elárusítóhoz. A kókuszdiók már korábban ki lettek fizetve, de úgy tűnt, hogy illendő száz rúpiát adni az árusnak a bárd használatáért. Minden porcikájából sugárzott az öröm. Remek, ha valaki képes másnak a napját hét pennyért széppé varázsolni. Az antropológusok motivációi, hasonlóan másokéhoz, nem tűrik az alapos vizsgálatot. A terepmunka sok örömet ígér az etnográfusnak. Ezek egyike az, hogy megszűnik a népesség elszegényedett részéhez tartozni, és relatív értelemben jómódú emberré változik, olyanná, aki elszórhat hét pennyt pusztán altruizmusból. Nagy örömet okoz, ha az ember képes örömet varázsolni mások arcára, különösen, ha ezt mások pénzével teszi, és méghozzá nagyon olcsón. Az összes protestáns erény egyszerre teljesült. Baloldali antropológusok különösen hajlamosak engedni a kísértésnek, hogy úgy viselkedhetnek, mint a helyi dzsentri, és adományokat osztogathatnak. Ez azt az azonnali és teljesen mértékben hamis érzést nyújtja, mintha közel kerülnél az emberekhez. – Most – szólt a barátom – elmegyünk a házamba, ahol egy összejövetel van, és gyakoroljuk a nyelvét. Ön pedig előadást tart majd nekünk „Első benyomásaim Indonéziában” címmel. Próbálja meg egy órába beleszorítani. – Egy órába? – Igen. Megalapítottunk egy csoportot, aminek Angol Klub a neve. Többnyire egy órára találkozunk. Találkozhat majd a barátaimmal is. Találkoztam a barátaival, az unokatestvéreivel és az anyjával. Találkoztam egy egész osztálynyi muszlim fejfedőt viselő kisfiúval, akiket azért szakítottak el a Korántól, hogy angolul beszéljenek velem. Válaszoltam a királyi családot, a közlekedési lámpákat és a spárgaevés etikettjét érintő kérdésekre, és adtam egy gyors elemzést a hajógyártás iparágáról. Az este végén visszamenekültem a szállóba. – Holnap is eljön? – Majd meglátom. Lehet, hogy holnap Toradzsába megyek.

A következő nap kapcsolatfelvétellel és általános készülődéssel telt, mielőtt „belevetettem” volna magam a vadonba. Sajnos nemzeti ünnep volt, az indonéz függetlenségi nyilatkozat negyvenedik évfordulója. Majd minden zárva volt. Az utcák tele voltak takaros gyerekek krokodilra emlékeztető hosszú soraival, amint hazafias eseményekre siettek. Kis öklüket a levegőbe emelték, arcuk komor volt a nacionalista szenvedélytől, és azt kiáltották: „Merdeka.” „Szabadság.” Aztán fékezhetetlen nevetésben törtek ki. Megdorgálta őket egy tanár, aki maga is alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Férfiak mászkáltak a városban, és meglehetősen tétován zászlókat helyeztek ki, úgy ragadva meg az alumíniumrudakat, mint az irányt tévesztett gerelyhajítók. A fénypont egy biciklis felvonulás volt, amit egy ezüst fóliával a szabadság fáklyájává változtatott bicikli uralt. Sajnos a tenger felől erős oldalszél fújt, így átimbolygott az úton, és nekiütközött egy óriási aranyhalnak, amit nyolc kislány vitt azért, hogy a halat, mint proteinforrást népszerűsítsék. Egy férfi a mezőgazdasági minisztériumból teherautón járta a várost, és vizet spriccelt a nézők arcára, miközben rizsszálaknak öltözött iskolás fiúk táncukkal a rovarölő szerek hatására történő erőteljes növekedésüket illusztrálták. Egy renegát bemutatót is láttunk, melyben egy óriási türelemmel csigává változtatott motorkerékpár szerepelt. Miközben az üzenete távolról sem volt világos, hirtelen és nagy sebességgel mindig a legváratlanabb irányokból jelent meg, aztán átmanőverezett a többi kocsi között, majd felborult. Az egész rendkívül életvidám volt, és rámutatott arra az irigylésre méltó indonéz képességre, hogy örömet találnak a legvalószerűtlenebb szituációkban is. Hogy a forróságtól és a portól elszabaduljak, úgy gondoltam, hogy akár hajókirándulásra is mehetnénk egy szigetre, amit egy barátom javasolt. Szörnyen tartottam tőle, hogy összetalálkozom az Angol Klubbal. Ami leginkább megrázott, az volt, hogy a szálloda recepciósa felfedte, hogy ő is tag. Minden mozdulatomat szemmel tartották. Beszálltam egy biciklimeghajtású riksába, hogy lemenjek a kikötőbe. A kuli bőbeszédű volt. – Toradzsa? – kérdezte. – Én nem mennék oda. Tudja, ott emberhúst esznek.

– Honnan tudja? – Ezt mindenki tudja. – Az antropológiában az az állítás áll legközelebb egy univerzális tételhez, hogy „mindenki utálja a szomszédját”. Ez annyiban furcsa, hogy ez a tudományág mindig is hajlamos volt feltételezni, hogy a társas interakció erősíti a szolidaritást az emberek között. A riksát fölszerelték elektronikus harangokkal, amik a We wish you a merry Christmas-t játszották. A bring us a figgy pudding dallamára vágtunk át a főtéren és az and a happy new year-re érkeztünk meg a rakpartra. A móló végén árulták a jegyeket, s ünnepnap lévén az árak megkétszereződtek. Egy kis hajóval indultunk útnak, aminek a motorja nem produkálta a várt zajt, csupán meglehetősen szerény robbanások sorozatát hallatta, mint egy inkontinenciával küzdő idős ember. Egy kisgyerek figyelt csodálkozással vegyes érdeklődéssel, majd hirtelen lendülettel és túlzott vonzalommal átkarolta a térdeimet. – Magas! – mondta. Az anyja és az apja nevettek. A vízen túlról tompa moraj hallatszott, mintha a motor hangja visszhangzott volna. Furcsán ismerős volt a hangzása, de nehéz volt mihez kötni. A csónak oldalra húzódott, hogy megközelítsen egy mólót, és ahogy a motor elhalt, a hang hirtelen hullámokban tört rám. – Oh baby. Erg fuddle fin fat swug. Oh yeah. – Ó, Istenem, a popegyüttes volt a hajóról. A hajón elszigeteltek és korlátok közé szorítottak voltak. Itt viszont szabadon engedhették és kitombolhatták magukat. A rekedt hangszórók a sziget legtávolabbi sarkaiba is továbbították örömódájukat. Nem mintha azok a távoli sarkok olyan nagyon távol lettek volna. A sziget egy kis átmeneti bódékkal tarkított homokhalom volt. A bódékban napszemüvegeket, szénsavas üdítőket és felfújható játékokat árultak. Egy csapat kínai gyerek használt kondomokat halászott ki, és aztán kiterítették őket a nyálkás víz mellett a parton. Egy cápatámadás miatt csupa vér gyerek emelkedett ki a vízből. De nem, mégsem cápatámadás volt. Az keltette ezt a hatást, hogy egy túlzottan aggódó szülő a felületi sérüléseket mercurochrome[35]-mal kente be. A parton egy tábla arra figyelmeztetett, hogy „Vigyázat, sok ócskavas!” A sziget körül tett

gyors kört követően, miközben a popegyüttes tagjai baráti üdvözletként integettek, és hangosabban játszottak, visszatértem a mólóra, hogy megvárjam a következő csónakot. Egy mezítlábas férfi rákokra halászott, türelmesen bogozgatva ki őket a hínárból. Átestünk a szokásos kérdéseken. – Találkoznia kellene a húgommal – mondta. Afrikában pontosan tudtam volna, hogy mire gondol, de ezek a büszke emberek buzgó muszlim hitükről voltak ismertek. Talán ez az ember az Angol Klub tagja. – Miért? – érdeklődtem idegesen, s vártam, hogy rám bámul, ahogyan az emberek a bolondokra és az idegenekre szoktak. – Ő egy konyharuhahölgy. – Konyharuhák. Úgy érti, konyharuhákat árul? Batik?[36] – Nevetett. – Nem, nem. Ő egy fanatikus. Nagyon vallásos. Most egy konyharuhát hord a fején, és nem akar egyetemre menni. Férj nélkül fog meghalni. De te érdekesnek találnád. Kitűnően beszél angolul. – Ujung Pandangból való? Mögötte egy buginéz halászhajó haladt el, hatalmas csúcsos orrésze a hajó többi része fölé magasodott. – Várjon – mondtam –, maga buginéz. Látom a finom vonalú, hosszú orráról. – Az antropológia megtanítja az embert arra, hogy megtalálja az ilyen kapcsolódási pontokat. Interpretációnak hívják őket. El volt ragadtatva. – Eltalálta! Azon kaptam magam, hogy tűnődöm, vajon a buginézek a hajóik előrészére utalnak „orrként”, vagy fordítva. Volt valahol egy cikk a buginéz hajók szimbolizmusáról. Meg kell keresnem. De a barátomnak újabb megosztandó ismeretei voltak. Itt az emberek azt hiszik, hogy a nagy orr azt jelenti, hogy az embernek nagy szerszáma van. Ezért szeretik őket a nők. – Elpirult, és betakarta az orrát, ami a zavar jele volt, már láttam korábban is. Egy sokkal tömzsibb orrú hajó érkezett és elbúcsúztunk. Egy csomó fiatal apával szálltam hajóra, akiknek dagadt a mellük az utódaik miatt érzett büszkeségtől. Apák és gyerekek elragadtatva

ölelgették egymást. Már pusztán az utódaik látványától majd kicsattantak a boldogságtól. A parton két Bálin kiszőkült és leégett, szőrös térdű és mezítlábas ausztrál volt. Bár még korán volt, ők már nagyon részegek voltak, pont mintha a kulturális sztereotípiák szatírájából léptek volna elő. A szerepüket beteljesítendő, még üvegeket is lóbáltak. Az indonéz apák jobban magukhoz szorították gyerekeiket, és figyelmeztető szavakat sziszegtek, ami szükségtelen volt, mert a turisták azzal az élvezettel társalogtak a beleikről, mint ahogy a teázó anyukák a saját vizeletürítésükről. – Átkozott szar, haver – üvöltött az egyik –, az a fajta, ami csak ül ott, és néz fel rád. Az első, ami kijött jó néhány átkozott hét óta. – Azon kezdtek vitatkozni, hogy vajon melyik a nagyobb élvezet, a közösülés vagy a székletürítés. Nyilvánvalóan már régóta külföldön voltak, és megszokták azt a merészséget, ami abból következik, hogy a világnak ezen a részén általában nem értik őket. Behúztam a nyakam, és trágár elfoglaltságukat kihasználva próbáltam ellopódzni. De másképp kellett történnie. A hajós rájuk mutatott, majd rám, és hangosan elkiáltotta magát: – Nézze, barát! – Valószínűleg ez volt az összes angoltudása, de ez elég volt ahhoz, hogy biztos legyen benne, hogy észrevettek engem. Bólintott, és abban a biztos tudatban vigyorgott, hogy jót tett velem. Az ausztrálok is vigyorogtak, s meglódultak az apák irányába, akik izzó szemmel terelgették a gyerekeiket. A turisták azonnal a saját fajtájukként azonosítottak, aki sörivással és ivócimborákkal akarja eltölteni az idejét, hogy kimerítően megtárgyalja, mi a baj az indonézekkel, és csípős megjegyzéseket tegyen a mólón álló emberekre. Csaknem egy órámba telt, mire el tudtam szabadulni, hátrahagyva őket, amint a fejüket csóválják a csakis az angol gazemberekre jellemző ridegségem miatt. A kisfiúk sikítoztak az örömtől, amint az ausztrálok az üres üvegeiket a kikötőbe dobálták. A turista minden embernek a rosszabbik oldala. A legrosszabb emberből lesz-e turista, vagy a turistalét hozza ki az emberből a legrosszabbat? Ott a bosszantó kétség, hogy pont olyan vagy, mint a többiek, vagy legalábbis a helyiek ugyanolyannak látnak. A turizmus

az embereket színpadi kellékekké változtatja, amelyek lefényképezhetőek és gyűjthetőek. Ismerek antropológusokat, akik a vizsgálati „alanyaikat” alig tartják többre laboratóriumi állatoknál, saját arrogáns céljaik számára fontos tárgyaknak tekintik őket, amiket el lehet dobni, vagy vissza lehet tenni a ketrecbe, amikor már unalmasakká vagy épp túlságosan terhessé válnak. Én viszont valahogy úgy éreztem, hogy nekem voltak valós emberi kapcsolataim. Az emberek őszintén szívélyesek és segítőkészek voltak, akkor is kiálltak értem, amikor nem volt szükségük rá, sőt egy kissé jobbá is tettek engem, mint ahogy azt vártam volna. Nem rossz érzés ezzel a gondolattal távozni arra a területre, ahol a valódi etnográfia kezdődik. Valahogy úgy éreztem, Ujung Pandang túl forró a számomra.

Az etnográfiai határvidék – Túrísz! – A gyerek kivette az ujját az orrából, ahol szorgosan bányászott, majd rám mutatott. Aztán kihasználva a kinyújtott keze által teremtett lehetőséget, kinyitotta a tenyerét, és azt mondta: – Kérek édességre. Adj pénzt! – Ez volt az első alkalom, hogy hallottam a turista-édesség-pénz fogalmainak feloldhatatlan egységét, amit Toradzsaföldön minden gyerek a putty-emberek felé kiabál. Nem mintha már elértem volna a szó szoros értelmében vett Toradzsaföldet. Pare-Pare[37] városának tengerpartján voltam, és a „nagy ugrásra” készülődtem. Az első európaiaknak négyszáz évbe került a tengerpartról bejutni a hegyek közé. Ma busszal csak órákig tart, mégis hosszú időnek tűnik. Hazug útikönyvem a város bájait magasztalta, ami miatt azonban mégis leszálltam a buszról, az egy „Múzeum” feliratú épület volt. A település a szokásos, poros út mellé épült szürke város volt. Kínai kereskedők árultak japán árucikkeket magas áron. Egy kissé távolabb, elkülönülten állt a közigazgatási negyed, ahol a köztisztviselők őrködtek a köztársaság integritása felett. Egyik oldalon egy kis kikötő volt, ahol japán hajókba rakodták a rizst. A kisvárosokban szokott az ember ráébredni, hogy milyen nagy a gyerekek aránya az indonézek körében. Rengeteget áldoznak az iskolákra. Olyan, mintha minden harmadik épület valamiféle iskola lenne. Egyes iskolákban mindennap három műszak van, így aztán úgy tűnik, hogy a főutakon napi három hullámban szinte szünet nélkül oda-vissza áramlik a kifogástalan egyenruhában feszítő gyereksereg. „Hello, Miss”, kiáltották vidáman. Egy kis fogadóban szállásoltak el, ami kint épült a vízen, és kis kartonpapír hálófülkékből állt. Amellett, hogy mindenki hallhatta, mi történik a többiek szobájában, a hevenyészett épület azt is jelentette, hogy a bejárati hallban éjszakánként lármásan zajló kártyajátékot is követni lehetett. Nem tűnt helyénvalónak panaszkodni, hiszen mindig a lehető legbarátságosabban invitáltak, hogy csatlakozzam a kártyajátékhoz.

A legjobb szórakozásnak a városban a szomszéd teniszklub tűnt, ahol a bürokraták játszottak ádáz eltökéltséggel és hihetetlenül magas színvonalon az utcagyerekek és bírák serege előtt, akik mindannyian győzelmi vagy éppen dühödt kiáltásokat hallattak. Hajnaltól szürkületig küzdöttek a háló fölött kitágult orrlyukakkal, vicsorogva és hahotázva. Az egyetlen, ami a figyelmüket elterelte, az egy nagydarab német turista érkezése volt, aki hosszú körszakállával megijesztette a szálloda vezetését. Valahányszor leült egy székre vagy ágyra, az összerogyott alatta. Érdekes módon a tulaj ezt nagyon viccesnek tartotta. – Látja – mondta két székdarabot tartva a kezében –, megint ezt csinálta. Egy másik érdekesség a fürdőszoba volt. Ahogy DélkeletÁzsiában az megszokott, a víz forrása egy cementtartály volt, amiből a vizet lelkesen a testre locsolják. A gyűjtőtartályon osztozott a szomszédos fürdőszoba is, aminek a fala mint egy függöny ért le a vízbe. Mindemellett a tartály egy nagy, fekete, flegma aranyhalnak is az otthonául szolgált. Amikor észrevette, hogy valaki bent van az egyik oldalon, a tekintetét elfordítva átúszott a másik oldalra. Ha mindkét oldalon tartózkodtak, ijedt körözésre kényszerült. A tulajdonosnak nagyon tetszett, hogy a szőrös német, tekintettel a halra, nem volt hajlandó a fürdőszobát használni, csak ha mindkét oldal üres volt. Úgy tűnt, azt gondolta, hogy az európaiak vallási okból utálják a halat, akárcsak a muzulmánok a disznót. A múzeumlátogatás nehezebb dolognak bizonyult, mint ahogy az előre látható volt. Beszálltam egy biciklimeghajtású riksába, és elindultam egy igen idős kulival. Az ilyen helyzet mindig kényes és ambivalens. Az emberek bámulnak. De vajon azt gondolják-e, hogy „Nézd! Ott van az a lusta fehér ember, aki annak a szegény öregnek a hátán utazik, aki az apja lehetne”, vagy azt kérdezik inkább, hogy „Nézd! Milyen jó, hogy azt az öreget bérelte fel, és nem valami fiatalt, aki gyorsabb lenne”?

A riksakuli úgy beszélt, mint aki tönkre fog menni. A kormány meg akarta szüntetni a városban a riksákat, hogy taxikra cserélje őket. De miért? Ki tudja, hogy miért tesz a kormány bizonyos dolgokat? Neki mennie kell, és a fia költségén kell majd élnie, akinek elég kicsi a földje már így is. Évekig spórolt, hogy megvásárolhassa a riksát, s ne kelljen a bevételen egy tulajdonossal osztoznia. Most pedig hogyan tudná eladni? Szét kell szednie, hogy külön-külön értékesítse a kerekeket. Ez elképesztően nyomasztó kép volt – az öregember először eladja az elülső kerekeket, majd a nyerget, aztán a csengőt, egyre kisebb haszonnal. Lassan déli irányban pedálozott a makadámúton, miközben az egész szerkezet ide-oda billegett a lábmozgás miatt. A motorizált forgalom ingerülten dudálva zúgott el mellettünk. Az idős kuli pedálozó társai csöngettek, jelezvén közös igyekezetüket. Az út két oldalán a beton kereskedelmi épületek átadták helyüket a cölöpökön álló szép faházaknak, melyeket pálmafák árnyékoltak be. Tágasak, szilárdak és egyszerűek voltak, valahogy férfias jellegük volt, mintha megvetnék a forgalmat. Az emberek mellmagasságig érő beton vagy fonott kerítésű kertekben álltak, és locsolták a vizet magukra, vagy a balkon fölé hajoltak, és a világot cigarettafüst ködén át szemlélve elmélkedtek. A múzeum zárva volt, és egy bolond fiút leszámítva elhagyatott. A természet örökérvényű szabályának tűnik, hogy a múzeumok személyzetét mindig bolond fiatalok adják, mint ahogy a tanszéki titkárságokon is mindig őrült nők találhatók. A riksakuli helyettem gurult dühbe, és követelte, hogy tájékoztassák a gondnok hollétéről. Kierőszakolt egy új szerződést, hogy engem odavigyen, és általános kirohanást intézett az egész világ ellen. Egy épülethez vonultunk, amit a köztársaság zászlói borítottak. Bemutattak egy rendkívül udvarias úriemberekből álló csoportnak, és arra kértek bennünket, hogy írjunk az elmaradhatatlan vendégkönyvbe. Csak ekkor vált világossá, hogy az ember a kulccsal visszatért a múzeumba, és most ott található. Barátságos és választékos búcsúzkodás után visszatértünk a riksához. Amint beszálltam, rögtön éreztem az alsófelem körül fújó hűvös szelet. A

riksa napernyőjével az elejétől a végéig felhasítottam a nadrágomat, így most bárki láthatta a fenekemet. Úgy megtekinteni egy múzeumot, hogy az ember mindig háttal álljon a falnak, Wales jövendő hercegének való feladat. Rendkívül nehéz dolog. A múzeumot a város uralkodóházának szentelték, és bemutatták, hogy elég gazdagok ahhoz, hogy a Kelet és a Nyugat legsilányabb termékeit importálják. Olcsó kínai tányérok zsúfolódtak össze holland vázákkal és a tengerentúlról, Borneó szigetéről származó elképesztően pocsék faragásokkal. A gyűjteményben, kiállítási tárgyak között élt a kurátor és a felesége. A férfi nagyon szelíd és halk szavú ember volt. A feleség megdöbbentően hasonlított a Bette Davis késői szerepeiben megformált papucsos, whiskyhangú, ápolatlan nőre. A kurátornak kedve támadt csodás történeteket mesélni. Egy ágyúról beszélt, ami töltés nélkül is elsült, hogy jelezze, ha meghalt az uralkodóház egyik tagja. Megpróbálta a múzeumhoz szállítani, de az minden segítség nélkül visszatért a domb tetejére. Hallott sikítozó köveket, és látott régi ruhákba öltözött kísérteteket. Azok az átlagos kinézetű kések abban a konyhaszekrényben mágikusak. Ha egyszer kihúzták a tokból, addig nem lehet őket visszatenni, amíg nem ízleltek vért. Bette csöndes egyetértéseként bólogatott, vagy közbeszólt, hogy kiegészítse a mesét. Adományt kértek és kaptak. Bette vég nélkül cigarettázott, miközben életunt cinizmussal gesztikulált, és elnyűtt papucsában ide-oda csoszogott. Meghajoltam, és hátrálva távoztam, ahogy ahhoz illik, aki uralkodóktól szakadt nadrágban távozik. Az út másik oldalán egy „A tengerparthoz” feliratú tábla állt. Egy kis kövesút futott pálmafák, valamint facölöpökön álló házak és élénk színű, száradó szárongokkal feldíszített balkonok között. Végre itt volt a trópusi szigetekről alkotott elképzeléseimből ismerős tengerpart. Kókuszpálmák és a tengeren ringatózó, lehorgonyzott fa halászhajók ölelték körbe. A tenger nyugodt és kék volt, hullámverés helyett csak a homokkal játszadozott. Egy gyerek jelent meg. Ásított. – Adj nekem pénzt. – Én egy kis szentbeszédet tartottam neki a szégyen természetéről, amit fagyosan hallgatott. A

víz mellett egy férfi kuporgott, minden kétséget kizáróan valami régi tengerészmesterségbe merülve. Közelebb mentem. Köszönni akartam. Hirtelen ráébredve egy idegen jelenlétére, megpördült, és rémült arckifejezéssel, a szó szoros értelmében a gatyáját felkötve szélsebesen elfutott a langyos vízben tocsogva. Azonnal egyértelmű volt számomra, hogy mit csinált. Ekkor tudtam meg, mit értenek errefelé a vécé fogalmán. Én a másik irányban menekültem, és a fák közt észrevettem, amint egy másik férfi bújócskázik. Nem akarván elkövetni kétszer ugyanazt a hibát, komoly tekintettel a másik irányba néztem. Rajta volt a sor, hogy a frászt hozza rám. – Jó napot – üvöltötte. – Jó napot. – Kétszáz rúpiát kérek. – Miért? – Idegenforgalmi adó. – A háta mögül előrántott egy hegyes sapkát, és felém nyújtott egy nyugtát, miközben félénken vigyorgott, ahogyan az udvarló, aki virágot akar átnyújtani. – Ott ne fürödj. Ott tengeri sünök vannak. – Nem értettem a szót, így bonyolult pantomimbe kezdett egy olyan emberről, aki megszúrta a lábát. – Jó itt a víz? – Nagyon jó. Amiatt meleg. – S egy kő hullámtörőre mutatott. A gyerekek, mint a teknőcök, nagy, fekete úszógumikban úszkáltak, miközben etnikai sértéseket vágtak egymás fejéhez. – A kínaiaknak nincs orruk. – A buginézek kecskearcúak. Semmiféle megjegyzés nem hangzott el a putty-emberekről. Próbaképpen felgyűrt nadrágszárakkal mászkáltam a vízben. Csomóra kötött zsebkendőt kellene a fejemen viselnem, de ők azt nem ismerik. A víz kellemesen meleg volt, mint valamiféle erősítő lábfürdő. A part felé fordulva megláttam, hogy miért. A hullámtörőben nagy vascső haladt. A városi szennyvízelvezető volt és én a meleg szennyvízben tapostam. De még az ennyire nyilvánvalóan haszontalan helyen is voltak arra utaló jelek, hogy Indonézia az etnográfiai kutatások termékeny

talaja. Bementem egy ráklevest reklámozó kis boltba. – Nincs rákleves. Nincs rák – mondta a pincér. – Miért nincs rák? – A parton nyüzsögtek a halászok, a csónakok és a puhatestűek házai. – Nem tudom. Mi úgy tartjuk, a telihold miatt. Nem tudom, miért. Ha meg akarja kérdezni a halászt, kint van a konyhában. Valóban, ott kávézgatott egy kis aszott férfi. A bőre úgy lógott rajta, mintha valakitől kölcsönvette volna, aki nála jóval nagyobb volt. Megkérdeztem a rákokról és a teliholdról. – Így van – válaszolta. – Teliholdkor nincs rák. Mind menstruál. – Marhaság – mondta a szakács röhögve. – A rákok mind hímek, nem menstruálnak. – A fény az oka – szólalt meg az egyik pincér. – A rákok nem szeretik a fényt. A mély vízben rejtőznek, így aztán nem lehet kifogni őket. – Nem úgy van – vágott közbe egy másik szakács, majd leült. – Az úgy van, hogy a hold vonzza a tengert, és az okozza a hullámokat. A rákok nem szeretik a viharos tengert, és a sziklák alá bújnak. – Ekkorra az egész étterem leállt. Üdítő változatosság volt ez a legutóbbi afrikai embereimhez képest, akik konzervatívak voltak, és ellenálltak minden, az ősök bölcsességét firtató spekulációnak. A halász a fejét rázta tanácstalanságában. – Á – mondta. – Ezt jelenti az, ha valaki tanult, ha olvasott könyveket. Látod, én csak egy egyszerű halász vagyok. Minderről semmit sem tudunk. Még csak halászni sem mehetünk, ha telihold van, mert az összes asszony menstruál. – Úgy tűnt, ez volt az a pont, ahol bejöttem. Visszaérve a szállóba, hirtelen türelmetlen lettem a késlekedés miatt, és elhatároztam, hogy azonnal útnak indulok a hegyekbe, ahol a toradzsák találhatók. A kifejezés, úgy tűnik, nem jelent mást, mint ‘hegylakó’, és a buginéz nyelvből származik. Ez minden kétséget kizáróan etnikai gúnynév, és a jelenlegi bizonytalanság a tekintetben, hogy ki a toradzsa, és ki nem, valószínűleg abból a tényből ered, hogy hagyományosan nincs ilyen szavuk önmaguk

azonosítására. Mamasa[38] városával kezdeném. A buszállomásra mentem. – Mamasa? – Polmas. – Hm… igen, de Mamasa? – Polmas… Menni fel buszra. – Hiába kerestem Polmast a térképen. – Hol van Polmas? – A nyavalygó hang a nyilvánvalót kérdezi. Semmi válasz. – Polmas Mamasa közelében van? Vállat vont. – Igen, közel. – Milyen közel? Egy nap alatt eljutok Polmasból Mamasába? – Ó, igen. Beszállni buszba. – Biztos? – Igen. Most beszállni buszba. – Egy szót sem hittem el ebből, de mit tehet az ember? Barátságos népek voltak. Volt nálam helyi készpénz, tehát nem fogok éhezni. Miután a felajánlott első ülést nem fogadtam el (drágább, és könnyebben rosszul lesz rajta az ember), a nyitott hátsó részbe mentem. Elindultunk. Csak bizonyos értelemben indultunk el. Valójában inkább barangoltunk a városban, olyanokat keresve, akikről úgy tűnt, hogy esetleg Polmasba tartanak, akármi is legyen az. Bágyadtan föl-le cirkáltunk a főúton, csalogatva azokat, akik esetleg még kétségek közt őrlődtek az utazást illetően. Dudáltunk a cewekekre, és vigyorogva hajoltunk ki az ablakon. Megszólítottunk mindenkit, aki nehéz csomagot cipelt, és kitárt karral jeleztük, hogy mennyi hely van még a buszon. – Látod! Van még hely! Rengeteg! Gyere velünk Polmasba. A „mi” szót használom, mert nem volt különbség a személyzet és az utasok között. Elfogadott volt, hogy mindannyian érdekeltek voltunk a közös vállalkozásban, hogy sorsunk kibogozhatatlanul összefonódott. Az utasok fürgén leugráltak, s az újonnan érkezők csomagjait felsegítették. Helyet csináltunk nekik. Osztoztunk a cigarettán. Hirtelen hamarjában testvérek lettünk. Felpakolták a rizseszsákokat, a gyerekek csapatokban kerültek elő, és az

ingóságok közé csomagolták őket, mint a porcelánt. Jó hangulatban indultunk a hegyek felé, majd visszatértünk a buszállomásra újabb utasokért. Körbekocsikáztunk valakinek a bátyját keresve, majd felvettük, és visszatértünk a házához a poggyászáért. Végül, amikor már minden remény elszállt, hogy még aznap elindulunk, hátat fordítottunk a tengerpartnak, és zötyögve megkezdtük utunkat az egyre sötétedő hegyek irányába. Valahol az út során van egy láthatatlan határ. Ez először az út felületén látszik meg. A makadámút véget ér. Poros út váltja fel. Majd puszta sziklákból álló úttestnek adja át a helyét, amin a busz zötykölődik és billeg. Egyes pontokon nagy sárga gépek, japán írásjelekkel ellátott hűtőrácsok morognak, szorgosan őrölve a köveket, és az út másik oldalára hányva azokat. Hamarosan azonban átadják a helyüket a nyers vadonnak, ahol az út már többé nem a kommunikáció eszköze, hanem annak akadálya. Két dolog terjeszti a nyugati kultúra ketchupját szerte a világon. Az egyik a kommunikáció. A másik annak legerőteljesebb metaforája, a pénz. De itt egészen hirtelen egy teljesen más világban találtuk magunkat, egy olyanban, amely befelé fordult, és nem kifelé, ahol az anyagi kényelem nem magától értetődő, de ahol ott volt az izgalmas lehetősége annak, hogy megpillantsunk a valóságnak egy idegen vízióját. Bárki számára, akit magával ragad az etnográfiai kutatás, ez a lehető legnagyobb izgalom. Feltettem egy kérdést a mellettem ülő férfinak. Azt, amelyik helyzetünk lakmuszpapírja volt. – Mikor fogunk megérezni? Vállat vont. – Honnan tudhatnám? Igazam volt. Átmentünk a határon. A sarokülésbe kuporodott, karjával minden további ismerkedés nélkül átkarolt, és elaludt, miközben elégedetten szuszogott a nyakamba. Ez egy más világ volt. Átkaroltam, és én is hamarosan elaludtam. – Túrísz! – Sötét volt. Metsző hideg hasított belénk. – Túrísz! – Egy női hang szólt. A motor leállt, és az utasok másnapos ábrázattal kezdtek kikászálódni a furgonból. Úgy gondoltam, hogy megéri az energiát, hogy mérgesen nézzek a nőre. Visszamosolygott, miközben megpaskolt egy kisfiút, aki odaszaladt, és aki szintén vigyorgott.

– A fiának – magyarázta az egyik utas – Turis a neve. Akkor szülte, amikor egy idegen haladt át a falun, és megtetszett neki a szó. Turis rám nézett, de nem kért pénzt, sem édességet. Középkori jelenet volt, málhás lovak alkotta karaván jött a busz elé. Válluk köré tekert köpenybe öltözött férfiak kezdték lepakolni a ládákat a fáklyák fényénél. Kardokat húztak elő, hogy elvágják a köteleket. – Jöjjön, és igyon kávét – szólt egy nő. – Meg kell gyújtanom a lámpákat. Az áramot tízkor lekapcsolják. Kinyújtóztunk és ásítottunk, viccesen vacogást mímeltünk, és átcsoszogtunk a hegytetőn szilárdan álló csupasz betonépülethez, amit tiszta csillagfény világított meg. A sofőr már bent volt, és az olajlámpát pumpálta. Mások megálltak a fal mellett vizelni. Amint átmentünk az ajtón, elment az áram, és a szoba sarkai beleolvadtak a meghitt homályba. A konyhában valamiféle árnyjáték kávét készített. – Cukor nélkül kérem. – Cukor nélkül!? – Az egész konyha összegyűlt, hogy lássa ezt a csodát. – Cukor nélkül issza a kávét? – Az indonézek öt-hat kanálnyit tettek minden csészébe. Figyelték, amint ittam, mintha azt várták volna, hogy az utolsó pillanatban előkerül valamiféle pótszer. – A hollandok igazán furcsák. – Nem holland vagyok. Angol vagyok. – Nem minden putty-ember egyforma? Mi mindet hollandoknak hívjuk. – A buginézek és a toradzsák is ugyanazok? – Ezt már megértették. Hirtelen rádöbbentem, hogy töksötét van és még mindig nem tudtam, hogy hova is megyek. A sofőrnek volt térképe. – Ennek a helynek mi a neve? – Nincs neve. Csak egy ház. – S hol van? – Polmasban. – Hová megy ezután? – Tovább, Polmasba.

– De… – Akkor leesett a tantusz. Az út két végén álló település, Polewali és Mamasa nevét összevonták, és ezt használták az egész régióra. Így Polmasban voltam és Polmasba tartottam. Polmasban ültünk, és a Turis édesanyja által hozott kis sütiket ettük. Aztán újfent a szokásos kérdések. Elővettem kis indonéz tudásomat, és úgy parádéztam, mint az elkényeztetett gyerek a látogatók előtt. Az utasok közül többen tanárok voltak. A harmadik világban ők mindig utaznak. Tudtak tolmácsolni az indonéz és a toradzsa nyelv között, amely egy teljesen különálló nyelv, és volt némi holland nyelvismeretük is, amivel viszont nem mentünk semmire. Azokra a gyerekekre gondoltam, akiket valaha Kamerunban ismertem, és akik norvégul tanultak abban a reményben, hogy az majd a kommunikáció új világát fogja előttük megnyitni. Legalább nem kellett magyaráznom a foglalkozásomat. Úgy tűnt, hogy jártak már erre más antropológusok is. – Fönt északon van a francia hölgy. Valamikor szép volt, de úgy gondolom, hogy most már idős. Nyugaton az amerikai van. Ő nagyon jól beszéli a nyelvünket. Aztán ott van az amerikai lány, de úgy hiszem, hogy ő csak angolul beszél, habár közel áll Istenhez. Aztán ott vannak még a hollandok. Nekik vannak gyerekeik. – Saját gyerekeik? – Nem. Toradzsa gyerekek. A mi gyerekeink nagyon szépek. Ezért aztán örökbe fogadjuk egymás gyerekeit. Engem is örökbe fogadtak, mikor kicsi voltam. Lehet, hogy majd itt maradsz, elveszel egy toradzsa lányt, és gyerekeket fogadsz majd örökbe. Nekem hét van, vihetsz közülük. – Viszem mind a hetet. Csinálhatsz még többet. – Mindannyian nevettünk. Turis füleire néztem. Egyáltalán nem voltak hegyesek. Engem félrevezettek. Újra elindultunk, döcögve, zötykölődve. A sofőr kihasználta a pihenőt, hogy megjavítsa a magnót. Ugyanazt a hat dalt játszotta újra meg újra. Az út mentén óriási páfrányok integettek felénk a leveleikkel. Már rég elmúlt éjfél, amikor Mamasába érkeztünk, és megálltunk az egyetlen hotel mellett, ami egy fakalyiba volt. Az ajtók jól be

voltak reteszelve. Tehetetlenül álltam kint. Megsajnáltak. – Van itt valaki? – kiáltott a sofőr, és kopogtatott a holdvilág által megvilágított ajtón. Láncreakció indult be, a kutyák ugatásától visszhangzottak a hegyek. Újra kopogtatott. Egy kis pislákoló fény jelent meg a ház egyik sarkában, és közelebb imbolygott. A sofőr határozottan kezet rázott velem. – Valaki jön. Most már rendben lesz. Aludjon jól. Fölpörgette a motort, és csikorogva útnak eredt. Én maradtam az egyetlen ember, akit hibáztathattak a hangzavarért. Kinyílt egy csomó zár, és egy álmos arc bámult rám. – Sajnálom… – kezdtem. – Holnap – mondta. A beszéd túl nagy erőfeszítés volt. Megpillantottam egy sor palackot és fatörzsből készült támla nélküli széket, majd egy függőleges létrán felvezettek egy fenyőbútoros kis szobába. Megvárta, míg meggyújtom a gyertyát, majd csöndben elsétált. A kutyák még mindig azon veszekedtek, hogy melyik ugasson utoljára.

Lókupecek Mamasát az útikönyv tirolinak írja le. Hegyek veszik körül, de nem az ausztriai sportos alpesi fajta. Ezek sötét, fenyegetően meredező, fás lejtők voltak, puszta, vörös földfoltokkal. Mégis, a jelzőt igazolja a két fehér, hegyes tornyú fatemplom annak a völgynek a bejáratánál, amelyben a házak egy csörgedező ér mellett sorakoznak. Tiszta, vidéki, hűvös táj. De volt valami, amit nem említett az útikönyv. Ebben a távoli völgyben volt a templomi ifjúsági kórusok konferenciája. A kereszténység sokarcú vallás. Lehet áporodottan ceremoniális, zavarba ejtően érzelmes, fagyosan aszketikus. Minden kultúra azt veszi át ebből a vallásból, ami neki tetszik. A nyugatról érkező, lejárt szavatosságú vallások exportjában a toradzsákat egy dolog mindig elbűvölte a kereszténységgel kapcsolatban – a kórusok alakításának lehetősége. Hagyományos vallásuk nagymértékben alkalmazza a kóruséneklést a legkülönfélébb alkalmakra szóló dalok széleskörű repertoárjával. A templomi éneklés és a gitár megjelenésével lehetővé vált, hogy ez az ősi szokás felvirágozzon. Esténként a toradzsa városok visszhangoznak a pengetős hangszerektől és a vidám énekektől. Vasárnaponként pedig beleremegnek a megfeszült hangszálak erejébe. Mindig a reggel az a napszak, amikor az ember kulturális relativizmusa súlyos megpróbáltatásokat él át. Ebben az órában mindannyian xenofóbok vagyunk. Ez a masszív előítéletek és a rendkívüli érzékenység ideje. Azt a látványt, hogy mások nagy mennyiségű rizst és fokhagymát lapátolnak be reggelire, mindig nehéz elviselni. A vidám nagylelkűség, amivel felajánlják, hogy megosztják a külföldi utazóval, bármikor máskor megnyerő lenne. Reggel azonban ez rosszkedvűvé és barátságtalanná tesz. A fogadó tele volt fiatalokkal, akik mind szépek, mosolygósak és barátságosak voltak, akárcsak a kölyökkutyák. Megkínáltak fokhagymával. Miközben sürgősen kávéra lett volna szükségem, fülsiketítő hangerővel és lelkesen vigyorogva elénekeltek – csak nekem – egy

himnuszt. Az ifjú hölgyek bemutatták milyen tökéletesen tudnak trillázni. A fiatalemberek zengő basszus hangjukkal és tökéletes fogaikkal kérkedtek. Öregnek, kellemetlennek, másnaposnak éreztem magam az utazástól – s mindenekelőtt, becsapottnak. Hiszen nem azért jöttem ilyen messzire, hogy keresztényekkel találkozzam, hogy olyan embereket lássak, akik makacsul nem voltak hajlandóak azt a festői oldalukat mutatni, amit vártam tőlük. Hol voltak a furcsa szokásaik és különös rítusaik? Az egyetlen furcsa dolog az volt bennük, hogy hogyan sikerült annyira tökéletesen barátságosnak és jelentéktelennek lenniük. Amott a túloldalon két másfajta férfi ült a kávéja fölé hajolva, mintha a zene sértette volna a fülüket, ahogy az enyémet is. Csöndes együttérzéssel grimaszoltunk egymásnak. Az egyik invitálóan felém nyújtotta a kezét, és a fatörzsből készült székre mutatott. Csatlakoztam hozzájuk. – Tetszik a zene? – kérdezte az egyik. – Kissé hangos. – Keresztények. Maga is keresztény, gondolom. – Bizonyos mértékig. – Indonéziában csak annak nincs vallási hovatartozása, aki nem beszámítható. Mik ezek a férfiak? Talán a régi pogány vallás követői. Felderültem. – Mi – mondta a másik –, muszlimok vagyunk. – Toradzsák? – Kezüket szörnyülködve emelték fel. – Nem. Buginézek vagyunk a tengerpartról. Tanárok vagyunk. – Ezt a szót, úgy dobták be a beszélgetésbe, mint egy kézigránátot. Arra számítottak, hogy tiszteletet ébreszt, és nem pedig egy Godfrey Butterfield MA-féle reakciót. Társaik dala hallatán egy másik kórus jelent meg az ajtóban. A keresztény testvériség szellemének jele volt, hogy azonnal abbahagyták a saját himnuszukat, és csatlakoztak az első csoporthoz. Ekkorra már rekedten, üvöltve társalogtunk. – Nem nehéz egy keresztény városban élniük? – kérdeztem. – Nem. Már egy nép vagyunk. A Pancasila – a nemzeti ideológia öt alapelve – pont az, amit az ember elvárhat egy tanártól.

– Csak alkalmanként adódik gond. – Előrehajolt, és hangja bizalmas kiabálássá halkult. – Legutóbb akkor történt ilyen, amikor a vándormozi azt a keresztényellenes filmet vetítette. – Melyik filmet? A fejét vakargatta, mintha pókhálót szedne le a hajáról. – Az, amelyik Krisztust piszkos, drogmániás hippiként ábrázolja. – Hippi. Ismerték a szót. – Mi is volt a címe? – kérdezte a barátját. – Jézus Krisztus Filmsztár. – Szupersztár? – Igen, az. Verekedés volt. Az mondták, biztosan a muszlimok csinálták. – Nem hiszem, hogy igaz lehet. – A másik eset az volt, mikor azt mondtam a gyerekeknek, hogy a muszlim szentek teste nem rothad szét. – De mi ugyanezt állítjuk a keresztény szentekről. – Tudom, de az azért van, mert Isten meg akarja őrizni gonoszságuk példáját a hívők okulására. Elmenekültem a világvallások elől, és egy faluközpont-szerűség felé sétáltam, ahol egy futballpályán kecskék legelésztek. Az út rizsföldeken vezetett tovább a völgy mélyén kanyarogva, ahol magas fű nőtt a homokos talajon, akárcsak egy, az angol vidékről készült tizenkilencedik századi vízfestményen. A mezőkön lovak álldogáltak rosszkedvűen – csüdjükig a vízben –, mintha büntetésben lennének. Csodálatosan meleg nap volt, amit enyhe hűvös szellő tett kellemessé. Mindenütt zuhogó vízesések. Fenn a hegyen kis bambusz szélmalmok kattogtak és zúgtak. Lovas közeledett egy alatta ficánkoló, engedetlenkedő parányi paripán. Egymásra nevettünk, és cigarettával kínáltam. Megigazította a kardját, és előkeresett egy ősrégi, tűzköves öngyújtót. – Honnan jött? Hüvelykujjával a hegyek felé mutatott. – A piacra jöttem, hogy eladjam a feleségem szövetét. – A rajta lévő kifakult narancsszínű köpenyre mutatott. – Ott fenn még mindig szőnek?

– Ó, persze. Majd látni fogja a piacon holnap, ha eljön. A malmok felé mutattam. – Azok mire jók? Kelletlenül a hegyek felé tekintett. – Ó, csak játék. Gyerekeknek. Elváltak útjaink, és én átsétáltam egy tetővel ellátott fahídon, aminek két oldalába templomi padokhoz hasonló ülőhelyek voltak süllyesztve. Két kislány jött oda, és meglehetősen megdöbbentő bizalmuk jeleként megfogták mindkét kezem, ahogy az a Jézust szenvedő kisgyerekekkel ábrázoló képeken látható. Tiszta, ártatlan mandulaszemek néztek rám. – Adjál nekem cukrot! Pénzt akarok. – Az édességtől tönkremennek a fogaid. Egy kertben dolgozó idős nő helyeslően kuncogott. – Így van. Szégyelljék magukat. – Nem tűnt úgy, mintha szégyellték volna magukat, hanem kacagva és a nyelvüket nyújtogatva elfutottak. – Jó napot, öreganyám. – Jó napot. Hol szállt meg? – Elmondtam, aztán sorra vettük a szokásos kérdéseket. – Hová vezet ez az út, öreganyám? – A hegyekbe. Bittuangba, ha akarja. Van innen két kilométerre egy remek ház. Oda kéne mennie. Hirtelen ötlettől vezérelve a szélmalmok felé mutattam, és megkérdeztem: – Azok mire valók? Mahagóniszínű fogait megvillantva negédesen rám mosolygott. – Azok csinálják a szelet a rizs tisztításához. Továbbmentem, és közben egyre inkább úgy éreztem, mintha utazó lennék egy tündérmesében. Az út már nem áltatta tovább az utast azzal, mintha angol, vidéki dűlőút lenne. Macskaköves felületre váltott, ami furcsán ellensúlyozta a két oldalon található banánligeteket. A fák fölött elővillant egy ház teteje, egy falapokból álló tömör ívelt szerkezet. A toradzsa házak méltán híresek. Facölöpökön álló óriási faszerkezetek, melyeket rafinált módon illesztettek és szegecseltek össze, s az egész felületüket pazarul faragott és aprólékosan festett motívumok, bivalyfejek, madarak és falevelek borítják. Akár több száz évesek is lehetnek, s ezek azok a szilárd pontok, amik alapján az emberek személyes kapcsolataikat alakítják. A házak észak felé néznek, abba az irányba, amelyet az ősökkel asszociálnak. Sok ház

előtt egy a tetőgerincig érő oszlop áll, amire a fesztiválok idején leölt bivalyok szarvait tűzik fel. Egyenesen a ház felé néznek a házhoz tartozó rizscsűrök, amelyek ugyanannak a szerkezetnek a kisebb változatai. A fő tárolóterület alatti emelvényen szoktak az emberek ülni, és itt zajlanak a társas élet kicsi, de létfontosságú eseményei. Itt mindenki pletykálhat, és barátokat fogadhat, a nők textilt szőnek, a férfiak szerszámokat javítanak, a vendégek alszanak. Egy csoport férfi keresztbe tett lábbal ült, és figyelte, ahogy közeledem. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, és hellyel kínáltak. Újfent elátkoztam a fűzős cipőmet, amit nehézkesen kell kibogozni, ha az ember valakinek a magánterületére lép. Miután cigarettával kínáltuk egymást, és megállapítottuk, hogy én egy keresztény, angol férfi vagyok, továbbléptünk ama megdöbbentő tény felé, hogy az én országomban nem terem rizs, következésképpen nincs rizscsűrünk se, amin ücsöröghetünk. Szeretném-e megnézni a házat? A földtől úgy húsz láb magasságban egy riadt arc észrevette, hogy közeledünk, és könnyű léptekkel eliramodott. Ügyetlenül küzdöttem magam föl a létrán és át egy ajtón, amin egy bivaly faragott feje volt látható. A házat több kis szobára osztották, amiknek a küszöbét éppúgy megemelték, mint a hajók vízhatlan fülkéinek küszöbeit. Kétoldalt futott egy nyílt galéria – megint csak úgy, mint egy hajó fedélzete. Nem csoda, hogy a korai utazók azt vetették fel a toradzsáknak, hogy a házaik valamely korai vándorlásuk során használt hajóik mintájára készültek – egy feltevés, amit mára már maguk is elhisznek; elvégre az antropológusok jobban kell, hogy tudják. A redőnyök kissé nyitva voltak, hogy némi fényt engedjenek be, ami úgy áramlott be, ahogyan a templomba beszűrődő fény megvilágítja a porszemeket. A régi falakat magazinokból kitépett nyugati filmcsillagok fotóival és esküvői jelenetek kézzel színezett fotóival díszítették. Az arcok formátlanná és felismerhetetlenné váltak, mintha csak leírás alapján festették volna őket. Körbevezettek. Az egyik szobában egy macska szundított elégedetten a meleg hamuban. Egy másikban egy botszerű emberi kar lógott ki az ágyat takaró szúnyoghálón. – Az apám – magyarázta a férfi.

– Üdvözölni akarja, de beteg. Megfogtam az érdes, papírvékony bőrű, forró és száraz kezet. A sötétben a szemei vörösen izzottak. A vékony fehér ajkak udvariasságokat mormoltak. Visszatértünk az első szobába, és leültünk a kékre festett nádszékekre. Az ilyen házakat nem bebútorozásra készítették, és a bútorok beerőszakolásától zsúfolttá és esetlenné válnak. Kávét hoztak – elképesztően édeset –, s az émelygést nem enyhítette a piros pálmacukros sütemény, amit Toradzsaföld-szerte a vendégszeretet jeleként szolgálnak fel. Jó volt megszabadulni a turisták látogatta részektől, és ezekkel az egyszerű emberekkel találkozni. Aztán újból a családi állapotom került szóba. Indonéziában a házasság teljes elkerülhetetlensége az egyedülálló vagy elvált állapotot felfoghatatlanná tette. Ha a gyerekek nem hajlandóak az ilyen dolgokat maguk között elintézni, a szülők beavatkoznak. Ismertem Európában olyan indonézeket, akik még egy rövid látogatásra is féltek hazamenni, mert attól tartottak, hogy elrabolják őket, és másnapra már házasan találják magukat. Az antropológusi hivatás egyik leghasznosabb kelléke a pénztárcában tartott fotó, amin egy szőke nagy mellű nő látható, akinek a ruházata illendő, ugyanakkor sejtetni engedi óriási bájait is. Ez felbecsülhetetlen erejű bizonyíték, aminek segítségével mindenféle nehéz helyzetből ki lehet szabadulni, vagy amivel vitát lehet kezdeményezni a házassági gyakorlatról. Lehet úgy magyarázni, hogy az ember feleségét vagy lánytestvérét, sőt akár a lányát ábrázolja, tekintve, hogy más kultúrák képviselői nem képesek pontosan megbecsülni a nyugatiak korát. Az egyetlen gond az ilyen megtévesztéssel az, hogy az ember hamar elveszíti a fonalat, hogy mely esetekben házas, és mely esetekben nem. Továbbá az adatközlőknek is megvan az a szerencsétlen szokásuk, hogy beszélgetnek egymással. Pusztán ebből az okból ezek a trükkök csak véletlen találkozások esetén használhatók jól, de hasznosak lehetnek a téma rövidre zárása érdekében, ha az ember nem kívánja újra végigtárgyalni az európai házassági gyakorlatot. Mindazonáltal ez jó kis alkalom volt némi óvatos etnográfiára. A hazámban, jelentettem ki, mi nem fizetünk a feleségeinkért. Igen, ez ugyanígy van Toradzsa más részein is – habár itt nem, ahol

tisztelik a nőket –, s ez az az ok, amiért a buginézek szeretnek más területekről származó toradzsa nőket elvenni. Az én hazámban a válásért fizetünk. Ugyanez a helyzet itt is. Az én hazámban ugyanakkor, ha egy szegény ember elvesz egy gazdag nőt, kérhet a nőtől pénzt. Sajnálkozva néztek. Hogy engedhetjük meg azt, hogy valaki az egyik társadalmi osztályból egy másikba tartozóval házasodjon össze? Természetes, hogy nem fog működni. Mindenesetre egy nő soha ne menjen rangon alul férjhez, a gyermekei miatt, mivel az ő státusa határozza meg a gyerekeiét. Alaposan elmélyedtünk az osztály- és házassági rendszerek elemzésében, s miután az adatközlőm egyre inkább összezavarodott, és következetlen lett, ez legalább olyan nehéz munka volt, mint egy halból a szálkát kiimádkozni. Eljött a pillanat, hogy megálljunk. De nem akarta. – Várjon – mondta –, ellenőrzöm. Átsurrant a másik szobába. Gondoltam azért, hogy megkérdezze az apját, s kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy a szegény öregembert zavarja. Nemsokára újra előkerült egy nagy kék kötésű könyvre mutogatva. – Itt van, ni. Minden benne van. A házassági rendszerről írt szakdolgozata volt, amit az Ujung Pandang-i egyetem megvizsgált és jóváhagyott. Antropológus volt. Távozásomkor elővett egy vendégkönyvet, s megkért, hogy írjam be a nevem, a házról alkotott véleményemet, és finom célzásként, a fenntartásához való hozzájárulásom mértékét. Bánatomra észrevettem, hogy egy hónappal korábban egy harmincfős amerikai antropológushallgatókból álló csoport járt erre. Toradzsaföld kezdett nagyon zsúfoltnak tűnni. Kényszert éreztem, hogy visszavágjak a valóra nem vált elvárásaimért. A hegyeken lévő szélmalmok felé mutattam. – Azok mire valók? – kérdeztem lazán. A homlokát ráncolta. – Furcsa, hogy ezt kérdezi. Észrevettem, hogy valahányszor erről kérdezi az idős embereket, mindig más választ kap. Én úgy hiszem, hogy egyszerűen az időt jelzik az aratás idején, és részei egy tágabb egésznek, amihez a bot-harc és a búgócsigák használata is hozzátartozik, de az sem lehetetlen, hogy materiális funkciójuk a

madarak elriasztása. – Teljesen megsemmisülve, visszavonulót fújtam. Mire visszatértem a fogadóba, a fiatal keresztények úgy elpárologtak, mint a reggeli harmat. Csak a bútorzat összevisszasága és a hányás kissé maró szaga jelezte az ifjonti áhítat túlkapásait. A tulajdonos családja mellett én voltam az egyetlen lakó egy betévedt süketnémával és egy japán építőmunkással együtt, aki nem beszélt indonézül. A japán könnyek közt mutatott képeket a családjáról, akiket elhagyott, hogy idejöjjön, és az úton dolgozzon. Kísértést éreztem, hogy kikeveredjek a szőke szépségről szóló mesémből, de mégsem tettem. A háztulajdonos fia ékesszólóan gesztikulálva vitatkozott a süketnémával a repülés veszélyeiről, miközben én a fiú angol-házifeladatát készítettem. Másnap visszahozta alaposan kijavítva. Telis-tele volt felfoghatatlan kérdésekkel, mint például: „A hold hét óránál vagy az ajtó mögött van?” Mindeközben a házigazda bogaras lánya egész este az ősz hajszálakat húzogatta ki a japán fejéből. A túlzott smink, a nyilvánvalóan félig európai gyerek, akivel Baliról visszatért, dacára annak, hogy nem volt férjnél, a helybéliek fölfogása szerint elég határozottan a „rossz nők” kategóriájába sorolta. Egész este feltűnően engem figyelt, de én nem vettem róla tudomást. Egyszer csak megszólalt: – Van egy barátom, aki jól ismeri magát. Udvarias érdeklődést színleltem. – Indonéziában? – Igen. Indonéziában is. Jól ismerik magát. – A személyes névmás nem fedte fel a kérdéses személy nemét. – A barátja nő vagy férfi? Sokat sejtetően mosolygott. – Kicsit ez is, az is. – Az építőmunkás fejét a kezében ringatta. Talán egy transzvesztita? Csak nem a jakartai színház színésznője? – De a barátom szeretné jobban megismerni, és üzenetet küldött velem – s egy újabb ősz hajszálat tépett ki a japán hajkoronájából. Belefáradtam a társalgásnak ebbe a rejtélyes módjába, szó szerint a japán feje fölött. – Nézze – kérdeztem –, ki a maga barátja, és mi az üzenet?

Felnevetett, majd kiengedte a kezéből a japán fejét, így szegény ember majdnem a padlóra zuhant. Majd áttáncolt a szobán, és egy papírlapot tett elém. – Ez az üzenet – szólt szinte sugárzó arccal. – Az én barátom Jézus. – Vallási röpirat volt. Mivel vásárnap volt, a kecskéket nagy nehezen meggyőzték, hogy adják át a futballpályát a környező vidékről származó termékek halmainak. Furcsa, rákos kinövésekhez hasonlító, göcsörtös zöldségeket és szeletelt agyra emlékeztető jackfruitszeleteket halmoztak fel nedvesen csillogó kupacokba. A fabódék összecsukható ajtóit elhúzták, és kipakolták olcsó kínai és japán áruikat. Makrélakonzervet, illatos szappant, gyufákat, kulcstartókat, melyek olyan lányokat ábrázoltak, akiknek a melltartója lehullott, ha fejjel lefele tartották őket. A tömeg kellős közepéről, túlkiabálva a sípoló hangszórókat, egy pattogó hang csábította a hiszékenyeket egy akadálypálya kipróbálására. Ha az ember átbújt a kötelek alatt és átmászott a kábelek felett, átugrotta a paradicsomhalmokat és átcsúszkált a szennyes pocsolyákon, a nyugodt központi részre érkezett. Ott egy vásári kuruzsló volt, aki porokat árult, amelyek mindent gyógyítottak a vérhastól kezdve a terméketlenségig. Egy bizonyos ponton aztán a hölgyeket elküldték, hogy a „férfierő” érzékeny problémáját megvitathassák. A figyelem központjában egy látványos műanyag torzó állt, aminek a szerveit ki lehetett szedni a kérdéses baj illusztrálására. A népi ízléssel összhangban ez egy szőke nő alakjában öltött testet, óriási felcsatolható mellekkel, valamint csomókban kitéphető hajjal, hogy a haj korpásodásának megvitatását is segítse. Ettől eltekintve a kiállított anyagi kultúra meglehetősen kiábrándító volt. Csak néhány lehangoló textíliát árultak, amelyeknél kizárólag vegyi festést alkalmaztak. A műselyemből készült darabok voltak a legdrágábbak. Amint épp lesújtottan átnéztem egy textilhalmot, éreztem, hogy valaki a kezét az ingem alá csúsztatta, és csiklandozni kezdett. Villámgyorsan megfordultam, és a tegnapi lovas vigyorgó arcát láttam velem szemben. Erről Flynnhez méltó

módon a nyaka köré tekerte köpenyét, ami így a hátán csüngött, majd a keblére ölelt. – Ha szövetet akar – súgta –, jöjjön velem. Hamarosan egy fából épült kávézóban voltunk, amit sűrű, szegfűszeges cigarettafüst lepett el. A vendégek hegylakók voltak, alacsonyak, szívósak, sűrű hajúak és ráncosak. A férfiak a köpenyüket egészen a fülükig felhúzva hordták. Úgy néztek ki, mint a denevérek. A szöveteket az asztal alól madzaggal átkötött kötegekben húzták elő. Élénkvörös és narancsszínűek voltak, sávokban geometrikus mintázattal. A színek természetesek voltak, és idővel enyhén halványultak. – Növényi alapúak – mondta a vezetőm, miközben ujjai hegyével megérintette a színeket. Alkudozni kezdtünk. Udvariasan zajló üzletkötés volt. Újfent megdöbbentett, hogy ellentétben az afrikai alkudozással, itt hiányzott az agresszivitás és a dühös pózolás. Különösen érdektelen stílusban mozgattuk le és föl az árakat, kissé úgy, mint amikor a borkóstolók az óbort ízlelgetik a szájpadlásukon. Hamarosan megállapodtunk, és lett egy kitűnő új köpenyem. A véletlen találkozás azonban egy másik ötletet is szült. Lovat bérelek, és felmegyek a hegyekbe. Létezik egy olyan hagyomány az antropológiában, miszerint a kutató testi szenvedéseinek mennyisége alapján mérhető le az általa gyűjtött adatok értéke. Mint annyi más előfeltevés, ez is tartósnak bizonyul, az azt cáfoló megbízható bizonyítékok ellenére. A másik ehhez hasonló gondolat az, hogy a bonyolult felszín alatt, ahol a hagyományos és a modern találkozik, ott található az igazi etnográfia rétege, a tiszta, romlatlan Indonézia. Ha kellően messze tud az ember kerülni a városoktól, minden bizonnyal megtalálja. Ebből a szemszögből jó ötletnek tűnt kilovagolni az erdőbe. Sosem kedveltem a lovakat. Kevés és szörnyű tapasztalatom volt a lovaglással kapcsolatban. A lovak ösztönösen érzik, ha az ember fél tőlük. A következő néhány napban rengeteg időt beszélgettem az emberekkel a városban. Ahogy roppant mód megnehezíti az alkudozást az, ha az embernek fogalma sincs arról, hogy mi az elfogadható ár, ugyanúgy rendkívül nehéz kiválasztani az útra a

legjobb lovakat, mikor az embernek alig van fogalma arról, hogy hogyan is néz ki egy jó ló, vagy hogy egyáltalán mi az úti cél. Az emberek beszéltek nekem a hegyek közt olyan falvakról, ahol ősrégi házak vannak, ahol vannak még pogányok, ahol a kovácsoknak furcsa szokásaik vannak. Úgy tűnt, mindössze annyi dolgom van, hogy északnak induljak. Még több időt töltöttem a lovak tanulmányozásával. Feltételeztem, hogy kerülendők a rendkívül vézna hátaslovak, és azok, amik hátán nagy, gennyes sebek vannak. A megérzés azt sugallta, hogy a patáikat nézzem meg, így aztán azt tettem, anélkül, hogy tudtam volna, mit keresek. A tulajdonosok azonban határozottan ezt várták. A közmondás arra tanított, hogy mindenáron tekintsem meg a fogaikat, így aztán azokat is megnéztem. Mindez nagyrészt úgy történt, mint a régi időkben. Hozzáértést tettettem azon használtautó-tulajdonosok előtt, akiknek az autóját esetleg meg akartam venni. Azt azonban nem tudták, hogy már régen feladtam minden reményt a lovak mustrálgatása kapcsán. A tulajdonosok voltak azok, akikről ítéletet alkottam. Létezik valamiféle mély rokoni kapcsolat a lókupecek és a használtautó-kereskedők között. Úgy tűnik, mindkét szakmában aránytalanul sok a nagy pénzkötegekkel kitömött, rendkívül gyanús kinézetű alak. Az árak meghatározása sosem tűnt egyszerűnek. Mindig egy bizonyos összeg azonnali kifizetéséről volt szó, ilyenolyan engedményekkel. Gondos kalkulációra volt szükség. Úgy tűnt, az aritmetika valami teljesen új területre tévedt. Nehezen értettem, hogy miért kell az embernek minimum három ló. Csak a legutolsó pillanatban jöttem rá, hogy az egyik kereskedő fel akarta számolni nekem a nyereg használatát is. Mikor aziránt érdeklődtem, hogy ki a felelős a ló takarmányáért, kifejezéstelen arccal bámultak rám. – A lovak füvet esznek – magyarázta az egyik tapintatosan. – S mi van az én élelmemmel, a vezetőm élelmével, a takarókkal és a cigarettával? – Az az én dolgom. Ami őket illeti, ők semmit sem visznek, és semmit nem várnak. Rám bízzák magukat. Végül megtaláltam a megfelelő embert a munkára, egy olyan ember személyében, akinek a neve is remek volt: Dariusnak hívták. Nem lehetett félreértelmezni nyitott, őszinte arcát, egyenes

tekintetét, élénk intelligenciáját – ilyen a jó indonéz. Leguggoltunk a lovak patái mellett, amiket épp megvizsgáltam, és elszívtunk közösen egy cigarettát. Bólintott, hogy ért. A hegyekben érdekes emberek és remek házak is vannak. Minden rendben lesz, ha vele tartok. Megértette, hogy még új voltam az országában, és segítségre szorulok. A lovak jók voltak. Ezen fogok lovagolni – nézze, milyen kövér. Holnap indulhatunk. Találkozó reggel 5:30-kor a hídnál.

Ez a város nem elég nagy kettőnknek[39] Nem ért nagy meglepetésként, hogy 6:30-kor még mindig a híd alatt üldögéltem. A gumi idő az élet velejárója, még az indonézek is tréfálkoznak róla. Gyakran félreérthető, hogy az 5:30-at fél hatnak is mondjuk, és a találkozók tele vannak nehézségekkel. Azért voltam a híd alatt, mert szakadt az eső. Nagy, kövér cseppek hullottak, ami azt jelezte, hogy lyukas a híd teteje. Távolról lószerszámok csilingelése hallatszott, és én reménykedve tekintettem föl. De nem Darius volt. Lenéztem az alul hömpölygő barna vízre, ahogy mögöttem a lovak megcsúsztak és meginogtak a pallókon, majd a fejüket lóbálva és párát lehelve megálltak. Megfordultam, és egy kevéssé jóindulatú, mélyzöld, vízhatlan műanyagba tekert kerti törpét láttam. Telt az idő. Köhögött. Köszöntéssel próbálkoztam, és észrevettem, hogy amint azt vártam, egy szót sem tud indonézül, továbbá nincsenek fogai. Újra a lovakra néztem, miközben a törpe gyanúsnak tűnt. Talán azt akarta, hogy nézzem meg a patáikat. A vezető ló úgy nézett ki, mint általában a toradzsa lovak, alacsony, bozontos és barátságtalan volt. Bírálóan méregetett, és felhúzta a fölső ajkát. A másik ló csaknem láthatatlan volt egy halom marmonkanna alatt. A harmadik ismerős volt. Egész biztos, hogy ez volt az a pufók állat, amit a hátaslovamnak választottam? – Hol van Darius? A törpe izgett-mozgott, majd kiszabadította a karját, és felmutatott a hegyekre. Magára mutatott, majd rám és ugyanabba az irányba. – Előrement? – A törpe helyeslően nevetgélt. Ez volt az a pillanat, amitől féltem. Lóra kellett szállnom. A körözés a bestia körül nem segített a lóra szállás kézenfekvő módjának kiderítésében. Várjunk egy percet, valami nincs rendben. Nem volt kengyel. Előrementem, hogy megigazítsam a gyeplőt. Az sem volt. – Hogyan szállok fel rá? – Az érthetetlen magánhangzókból álló morgást az indonéz „ugorj” szó követte. Én ugrottam, és

keresztülhasaltam a ló hátán. A lovak ösztönösen megérzik, ha egy idióta van a hátukon. Az enyém ezt a pillanatot használta ki, hogy elinduljon, és nekirontson az előtte álló lónak, ami megfordult, és beleharapott. A nyereg mindenhez hasonlított, csak ahhoz nem, amivel korábban dolgom volt. Úgy tűnt, egy köteg szélesre vágott tűzifából készült, hogy a lábak szétálljanak, és zsákszövettel borították be. Lazán volt rögzítve, körbefordult alattam, és visszatett a földre. Szerencsére a toradzsa lovak még fele akkorák sincsenek, mint a nyugati lovak, így nem lehet róluk nagyot esni. Szerencsétlen módon a másik állat előttünk hátrálni kezdett. Így rögtön lecsapott rám, és mint egy skót táncos, a fejem mellett trappolt. Kihagyva a lehetőséget, hogy megszemléljem a patáit, nyöszörögve elgurultam az útjából, miközben a törpe egy halom kannával birkózott, és szitkozódott. Egyértelműen ez volt a megfelelő pillanat, hogy átvegyem az irányítást, és meghatározzam, hogy a kapcsolatunk milyen mederben folyjék tovább. Az ilyen alkalmakkor a nyelvi nehézségek nem számítanak. Felálltam, és elmagyaráztam, hogy még soha nem lovagoltam, és szükségem van útmutatásra. A törpe morgott valamit. Ekkorra már egy kisebb hálás közönség verődött össze, az a fajta, amelyet egy jelentéktelen baleset verbuvál össze. Szerencsére a toradzsa gyerekek nem félénkek, és az egyik előállt, hogy elmondja az alapvető tudnivalókat. A gyerek tízéves lehetett, arcátlanul kecsesen felpattant a nyeregbe, és megmutatta, hogy a térdekkel kell szorítani. A kézzel pedig a tűzifa nyereg elejét kell megragadni. Ha nehézség adódik, például, ha folyókat kell átúszni (fogok én folyókat átúszni?), a legjobb az, ha az ember egyszerűen a sörénybe markol. A ló ismerte a „bal” és a „jobb” szavakat indonéz nyelven. – Köszönöm. Most mondd el, hogyan kell elindítani. Nem, először azt, hogy hogyan állítom meg. Előrenyúlt és megragadta a ló üstökén a sörényt és hátrarántotta a fejét, miközben „Állj!”-t kiáltott. Úgy tűnt, ez valószínű, hogy működni fog. A ló teljes mértékben engedelmeskedett. Ruganyosan leszállt. Megpróbáltam átvenni a fiú helyét. Ez azokra a üdülőtáborokban látható szánalmas jelenetekre hasonlított, ahol az idős nagyikat rábírják, hogy a táncoló fiatal

lányok mozdulatait utánozzák. A gyerek sóhajtott, majd az út szélére ment, elővett egy tőrt, és egy hatalmas botot vágott. – Hogy elinduljon, ezzel üss rá a lóra, és kiáltsd, hogy „gyí”! – Néhány gyengéd, botütés nélküli „Gyí!” kiáltással próbálkoztam. – Nem, nem úgy! „Gyííí!” – üvöltötte, és jókorát vágott a ló farára. Egy nyaktörő rántással nekiiramodtunk, s én kapaszkodót kerestem a lábammal, a térdemmel vagy bármivel. A tömeg gúnyos élvezettel kiabált. A mozgás rendkívül kényelmetlen volt. Úgy tűnt, az állat ellenkező oldalai egyidejűleg emelkednek, így aztán nem volt nyugodt hely a tűzifa tutajon. A törpe és a kannákat cipelő ló hátul felgyorsított és megelőzött. Úgy tűnt, már el is indultunk. A zöld műanyag kapucni alól egy hatalmas, önelégült vigyor villant elő. Aznap tizenkét órát lovagoltunk megállás nélkül. Az út eléggé nyomasztóan, mint valami élénkvörös heg terült el előttünk mérföldeken keresztül a tájban. Először enyhe, egyáltalán nem kellemetlen esőben követtük a völgy finom körvonalait. Hamarosan azonban nekivágtunk a hegynek felfelé. A mezők ritkultak, majd eltűntek. Félórás, kitartó mászás után erdőben találtuk magunkat. Ez nem az Afrikából ismerős hűvös, árnyékos esőerdő volt. Ez nedves és párás volt. Úgy tűnt, minden növénynek éles vagy hegyes levele van, hogy elérje és felhasítsa az ember húsát. Meglepő volt találkozni azokkal a szobanövényekkel, amiket Angliában csak gondos ápolással lehet nagy nehezen növekedésre bírni. Itt felháborítóan termékenyek voltak, vastag zöld levelekkel. Az embernek olyan érzése volt, hogyha megállna, a növények körbefonnák. Egy forgalmasabb útvonalon lettek volna hidak. Ehelyett minden második mérföld után vízzuhatag, majd lassú ereszkedés következett, s a lovak a nedves sziklákon ugráltak és csúszkáltak le magába a folyóba. Az évnek ebben a részében a hegyi patakok vízállása alacsony volt, így a lovak csak szügyükig merültek a vízbe, és lábuk elérte a köves medret. Az alacsonyan fekvő részeken mindig szúnyogok vagy az ember izzadságára telepedő, azt ivó lepkék sűrű felhőjével találkoztunk. A ló körmönfont próbáknak vetett alá. Gyorsan megtanulta, hogy ha a „Gyí!” kiáltásra nem gyorsított, én furcsa módon vonakodtam a

vesszőt használni. Lelassított és csak andalgott. Remélve, hogy fegyverszünetet kötünk, a neve után érdeklődtem. A törpe morgott valamit, ami úgy hangzott, mint a „cseszd meg”. A ló reagált rá, és ügetésre váltott. A technika kis trükkjei kezdtek összeállni. Rájöttem, hogy könnyebb hátrahajolni, amikor lejtőn lefelé haladunk, és előre, amikor fölfelé. Lassan bizonyára magasabbra másztunk, mivel egyre hűvösebb lett. Az eső egyre jobban esett. A lovak háta gőzölögni kezdett. Hálás voltam a melegért, ami „Cseszd meg”-ből átszűrődött. A törpe megállt, hogy a kannákat megigazítsa, én pedig vizelni mentem. Együtt elszívtunk egy cigarettát. – Darius hol van? – érdeklődtem. – Darius? – Hátraintett az útra, amelyen az imént jöttünk, ujjaival jelezve a köztünk lévő távolságot, ami elválasztott. – Dárius beteg. – Jön Darius? Morgott egyet. – Darius nem jön? Ugyanaz a hang. Egyedül voltam az erdőben élelem nélkül, egy olyan emberrel, aki nem tud beszélni velem, és fogalmam sem volt, hova megyünk. De legalább úgy tűnt, hogy céltudatos, és megszállottan haladni akar. Láthatóan elégedetlen volt a tempónkkal, és siettetett. Új trükköt eszelt ki. Hátulról követett, és miközben lovagoltunk, hirtelen rácsapott „Cseszd meg”-re. Az eredmény ugyanaz volt, mint korábban. „Cseszd meg” őrült vágtába kezdett, kockáztatva, hogy vagy engem dob le a nyeregből, vagy a borotvaéles levelek felvágják az arcom. Ordítottam, és végül sikerült a törpe lovát úgy megböknöm, hogy legnagyobb megelégedésemre felágaskodjon. Ezek után már pusztán csak suttogott „Cseszd meg”nek, de olyan ördögi hangon, hogy az éppolyan hatásos volt. Az egyik óra telt a másik után. A törpe olyan alattomosan suttogott az erdőben, mint aki nem kap levegőt. Az eső egyre jobban esett. Piócák nyúltak utánunk a fákról, és úgy tekeredtek a nyakunkra és a csuklónkra, mint a csavart ékszer. Vér kezdett csöpögni a harapásuk helyén. Az útikönyvek szerint cigarettával meg lehet őket ölni. Kiválóan el lehet rajtuk nyomni a cigarettát, de nem pusztulnak el

tőle. A fákon át alkalmanként megművelt földeket pillantottunk meg, de ebben a magasságban nem rizs, hanem manióka termett a majdnem függőleges hegyoldalakon. A vörös talajon víz csörgedezett, csillogó és iszapos. Eszembe jutottak hazug útikönyvem megnyugtató fejezetei, ahol az utazónak azt javasolják, hogy kellemes hátizsákos sétát tegyen az ilyen területeken. Elképzeltem magam, amint egyre kétségbeesettebben és kimerültebben esek-kelek ezeken a veszélyes, köves-omladékos területeken. Egy faluhoz értünk, de abbéli reményem, hogy menedékre lelek, elillant. Régóta elhagyatott hely volt, pókoktól nyüzsgő, szőrös kúszónövények fojtogatták. Végiglovagoltunk a főutcán, amit valaha nagy kőtömbökkel burkoltak, s amit az elburjánzó növényzet felszaggatott és felforgatott. Óriási, két láb magas lépcsőfokokból álló lépcsőn folytattuk utunkat. Összezúzott kőmozsarak borították a talajt, mintha csak valami óriási családi perpatvar zajlott volna itt. Jó lett volna enni valamit, de a törpe egészen másképpen gondolta. Úgy tűnt, még vizet sem ivott, így próbáltam nem gondolni a szomjúságomra a szakadó esőben, és hamarosan lüktető fejfájás keveredett a lovak patáinak dobogásával. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott, hogy minden gyógyszer közül, amit elhoztam, pont az aszpirin maradt otthon. Késő délutánra feljutottunk a hegygerincre, amit minden irányban megszakítás nélküli, a távoli messzeségbe nyújtózó erdő borított. Mamasa valahol ott volt mögöttünk, de teljesen kivehetetlen volt. A hegytetőn, mint egy úszómedence egy szálloda tetején, úgy terült el egy magányos, de csodálatos rizsföld, olyan zöld levelekkel, amilyen csak a rizsnek van. Egyik oldalon egy remekbe szabott, robusztus ház állt, s a mögötte felszálló füst pörkölődő kávé illatát hozta. A verandáról gyerekek integettek lelkesen. Jó lenne újfent kiegyenesedve állni. A törpe kiáltott valamit, és előrelovagolt, hogy átvegye a vezetést. Hihetetlen, de figyelmen kívül hagytuk a házat, és ellovagolva mellette ismét bevetettük magunkat az erdőbe. Egy szót lehetett csak érteni – terlambat, – „túl késő”. Megbüntetett, amiért túl lassan lovagoltam. Kezdtem gyűlölni a törpét.

Az utolsó óra a nap során tapasztalt szenvedéseket a kétségbeesés gyötrelmévé fokozta. Az eső keserűen zizegett a körülöttünk lévő leveleken, és már sötét volt, amikor megérkeztünk egy nyomorúságos, út menti kalyibához. Még sohasem találkoztam két olyan vadidegennel az est leszálltakor, akik mindketten csupa sár és vér voltak, és azt feltételezték, hogy elfogyaszthatják az élelmemet, és megszállhatnak nálam. Remélem, soha nem is fogok. Attól tartok, hogy a házigazdámnál kevésbé vendégszeretőnek kell bemutatnom magam. Ő a forró tengerpartról való fiatal farmer volt a családjával, aki annak reményében érkezett ide, hogy majd magukénak mondhassanak egy darabka földet. Modern deszkaház volt sok-sok réssel, ami lehetővé tette, hogy a szél szabadon átjárja. Habár az erdőben voltunk, senki nem pazarolta a fát másra, mint főzésre, így aztán a kemény padlóra ültünk átázott ruháinkban, és vacogtunk. Eljött a pillanat, hogy elővegyem új Mamasa-köpenyemet. Jóllehet átázott, legalább a huzattól védett. Belebújtam a nyirkos redőkbe. A farmer indonézül beszélt. Három éve lakott ott, miután a kormányzat biztatására ideköltözött. De az élet kemény volt. Már nem kaptak támogatást a hatóságoktól, és a legfőbb prioritás természetesen az volt, hogy a mecsetet felépítsék. Itt a fenti hideg éghajlaton évente csak egyszer lehet aratni a rizst, bármit is tesz az ember. Hogy hallottam-e a másik turistacsoportról a hegyekben? Négy francia járt arra lóháton. Leszállt az este, de nem volt pénz az olajlámpára. Sötétben ültünk, arcunkat csak a cigaretta fénye világította meg néha. A gyerekek is odamásztak, vékony ruhákba burkolózva. Már nem először éreztem iszonyúan oda nem illőnek magam. Azt kívántam, bárcsak tudnék furulyázni vagy az általuk suttogott nyelven vicceket mesélni. Behozták az ételt. Csirke volt, ami valóban fényűzés egy ilyen földműves számára. Most én is hálás lettem volna érte – nem úgy, mint az Aeroflot-járaton. Ízletesnek ígérkezett, de hirtelen túlzottan fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy egyek. Amikor mégis megpróbáltam, a fogaim egyszerűen nem bírtak beleharapni. Eldugtam a köpenyembe, hogy másnap megszabaduljak tőle. A

farmer és a törpe egy nagy adag rizzsel pusztította el a többit. Eszembe jutott az Ujung Pandang-i étterem, ahol „egyszemélyes adagként” egy hatalmas kondér rizst tettek elém. Egy kisgyerek jött be, és szó nélkül az ölembe ült. Odaadtam a csirkémet, és a sötétben cinkos hallgatás közepette elrágogatta. A következő dolog, amire emlékszem, hogy reggel van. Mint vendég, bűnös voltam abban, hogy szótlan és étvágytalan voltam. Ehhez hozzájárult még, hogy az étkezés kellős közepén elnyomott az álom. Úgy tűnt, hogy minden végtagom rettenetes görcsbe merevedett, és a számban azt a kellemetlen, száraz ízt éreztem, mint mikor éjszaka átkeltünk a Csatornán. A fejfájás elmúlt, de volt egy új probléma. Megvakultam. Meg tudtam különböztetni a világosat a sötéttől, de a tárgyakat csak nagyon halványan, elmosódott körvonalakként láttam. A szemeim forrók és duzzadtak voltak, miközben valaki forró tűket szurkált mindkét szemem szivárványhártyájába. A légzésemmel is valami baj volt. Az orromból ömlött a váladék, és tüsszögési rohamot kaptam, ami úgy tűnt, soha nem fog véget érni. Elgyöngültem és ziháltam. Ez biztosan tüdőgyulladás. Amint ott feküdtem gyámoltalanul és rémülten, egy alak jelent meg előttem. A hangjából ítélve a földműves volt. Nevetett, tényleg a szenvedéseimen nevetett. Abban a pillanatban tudtam, hogy megmérgezett. A düh és az önsajnálat küzdött bennem, és az önsajnálat győzött. A köpenyemért nyúlt. Még a halálomat sem volt képes megvárni, hogy kifosszon! Túl gyönge voltam, hogy ellenálljak. Megint kuncogott. – Chili – mondta. – Micsoda? – Chili. Chilit használnak a ruhafestéshez. Sose viseljen mamasai anyagot, mielőtt legalább háromszor ki nem mosta, vagy inkább olyan ruhát vegyen, amihez nem növényi festéket használtak. Van egy új selymes fajta. – Tudtam, hogy a műselyemre gondol. Elvette tőlem az anyagot, és egy jóízűt nevetett. Egy óra múlva megmosdottam, és ettem egy kis sült maniókát. Újra láttam és lélegeztem, és azt az örömteli megkönnyebbülést éreztem, amit egy betegség leküzdése után mindig érzünk. Csak a törpe tűnt elégedetlennek. Ő metaforikusan, a lovak pedig szó szerint a kantárt

rágták türelmetlenségükben. A továbbiakban képtelen voltam fölugrani „Cseszd meg”-re, de felhúztam magam a tűzifa nyeregbe. Hálából és megkönnyebbülésem örömére valószínűleg túl sok pénzt adtam a földművesnek. Búcsúzóul, ráhúzott egyet a lovamra. Az meg, mint az őrült, nekilódult. Egy újabb nap állt előttünk. A következő négy nap összemosódik. Egy különálló, kísérteties valóságot alkotnak, melyet a lovak patáinak dobogása határoz meg mind a fejemben, mind azon kívül. Néha esett, és én nagyon átáztam. Néha sütött a nap, és nagyon melegem volt. A lovak is egyre ingerlékenyebbek lettek, és veszekedések robbantak ki köztük, ami aztán komoly kényelmetlenséggé vált. A törpe nem volt hajlandó bárhol is megállni, mivel valamilyen komor és bizonytalan cél megszállottja volt. Nem találkoztam nemes etnográfiai egyszerűségben élő toradzsával. Ahogy egyre mélyebbre jutottunk az erdőben, az egyre sűrűbb lett, és egyre kevésbé hagyott rajta nyomot az emberi tevékenység, míg végül már egyáltalán nem találkoztunk emberrel. Csak ritkán találkoztunk magányos favágókkal, akik jó eséllyel nyomorult, szivárgó tetejű, út menti menedékekben kuporogtak, vagy éppen kézzel farönköket fűrészeltek deszkákká. Kevés szomorúbb munka lehet az életben, mint a kétszemélyes fűrész alsó felének használata egy erdőben, az esőben. Az összes fűrészpor az ember arcába száll. De nem tudtam beszélni ezekkel az emberekkel. Úgy gondolom, hogy a törpe sem. Bizonyára átléptünk valamiféle láthatatlan nyelvi határt. Így teljes csöndbe burkolóztunk, kivéve „Cseszd meg”-et, akinek a törpe továbbra is fenyegetéseket suttogott. Egy alkalommal az éjszakát az egyik ilyen menedékben töltöttük fűrészpor, füst és szúnyogok miazmájában. Az alvást rapszodikussá tette a bádogdobozok zörgése, melyeket egy gondosan kidolgozott kártevőriasztó eszközzé szereltek össze. Ezt a helyben lakó favágó nagylábujjához kötött zsineg működtette. Rizsből és chiliből álló étrenden éltünk. Én csaknem felhagytam az evéssel. Az utolsó napon, éreztem, hogy valami van a levegőben. Magányunkat megszakította egy, a másik irányból érkező lovas karaván. Az ösvényünk valamiféle nagyobb útvonal mellékútjának bizonyult. Lovasok nemzedékei vágtak mély barázdát az ösvény

közepén. Az állandó forgalom a fejmagasságban lévő összes ágat letörte. Sajnos a méretem mindkét irányban kiterjedtebb volt, mint a helybélieké, így állandóan emelgetnem kellett a lábam, hogy ne akadjon fenn az ösvény szélében, miközben a fejemet is be kellett húznom, hogy kikerüljem az ágakat. Ez, valamint a lovak közti küzdelmek miatti állandó félelem keservessé tette az utazást. Az indonézek a bal oldalon vezetnek. Ez azt jelentette, hogy ahogy az óramutató járásával megegyezően felfele mentünk a hegyre, mi voltunk kívül, és nem voltunk megfelelően felkészülve a lefele ereszkedő karavánnal való találkozásra. A paraffinos kannákkal megrakodott lovaik olyan szélesek voltak, hogy a mieinknek ütődtek, s ez azzal a veszéllyel járt, hogy lelöknek bennünket az útról. Sok volt az izgalom, az izgatottság és kiabálás, ahogy a lovak a laza köveken csúszkáltak. Úgy éreztem, hogy a gyávaság találkozik a józan ésszel, így leszálltam a lovamról, és gyalog kapaszkodtam fölfelé. A csúcson egy élénk színű köpenyt viselő középkorú férfi állt, aki mikor engem meglátott, azonnal nevetgélni kezdett, és föl-le ugrált jókedvében. – Belanda – Holland! – kiáltotta rám mutatva. – Toradzsa! – mondtam én, és rámutattam. Ez volt a legmókásabb dolog, amit valaha hallott és örömében megismételte a kis táncát. A néma csöndben töltött napok után a társalgás mámorító dolog volt. – Azt hittem, maga egyike a francia csoportnak, akik átlovagolnak a hegyeken – nyolc francia lóháton. De maga egyedül van. Vagy a többiek meghaltak? – Ez is mókásan hangzott. – Honnan jött? – kérdeztem, megelőzve őt. A válla mögé mutatott. – Északról. – Mi van északon? – Két kilométerre fönn van egy remek ház, aztán meg a város. Addig csevegtünk, amíg a törpe föl nem ért, maga előtt hajtva a lovakat. Újdonsült barátom a homlokát ráncolta. – Valamit nem értek. – A lovakra mutatott. – Miért utaznak két csődörrel és egy tüzelő kancával? Nem nehezíti ez meg a dolgokat? – Nyilvánvalóan nem csak a patáikat kellett volna megnéznem. A tapasztalat megtanított, hogy ne vegyem szó szerint a becsült távolságot. Csodás lenne látni, hogy milyenek ezen a vidéken a

faragott házak. Bármit is mond a törpe, ragaszkodni fogok hozzá, hogy megálljunk. Elővettem a fényképezőgépemet. Csaknem pontosan két kilométerrel később azonban kijutottunk az erdőből. A törpe megállította a lovait, kinyújtotta a kezeit valamiféle „tessék, itt van” gesztussal, és kimondta az első indonéz szót napok óta. – Megérkeztünk – jelentette be egy lakáj udvariasságával. Egy hibátlan golfpálya közepén álltunk, amelynek a finom felülete úgy nézett ki, mintha egy barátságtalan szó is felhorzsolhatná. Egy csapat japán bámult ránk kissé rémülten, kifogástalan öltözékben, amit szabadidős viseletnek mondhatnánk. Sortban, kockás ingben integettek ergonomikus golfütőikkel, hogy lovagoljunk körbe, ahelyett, hogy átvágunk a golfpályájukon. Úgy tűnt, egyáltalán nincsenek meglepődve a feltűnésünktől, és ahogy körbekerültünk a fű szélén a fák alatt, visszatértek az elfoglaltságukhoz. A csúcsos amerikai baseballsapkák céltudatosan a megcélzott labdák felé irányultak. A várakozásom ellenére a remek ház nem egy régi faragott lak, hanem egy amerikai stílusú bungaló volt, fényes alumíniumtetővel és műanyag padlólapokkal. Annak azonban, akit megfosztottak ételtől és italtól, a legfontosabb dolog az volt, hogy ez nyilvánvalóan valamiféle klubház vagy legalábbis bár volt. Egy rövid, képtelen gondolat erejéig attól féltem, hogy nem engednek majd be nyakkendő nélkül. Mindig van némi öröm abban, ha az életben újrajátszhatjuk a mozifilmek kliséit. Elgémberedett tagjainkkal leszálltunk a lóról, leporoltuk magunkat, ahogyan Roy Rogers szokta tenni, és a lovainkat az épület előtti korláthoz kötöttük. Merev lábunkkal John Wayne módra besétáltunk az épületbe, és odamentünk a bárpulthoz. A fényképezőgépem mintegy vádlón lógott a nyakamban. Nem vártam, hogy megértenek, de mégis ki kellett mondanom: – Ide egy pofa sört. – A csapos szélesen elvigyorodott. – Azonnal, főnök. Japánt vagy hazait? – Hazait. Jól beszél angolul. – Igen. Három évig fenn dolgoztam északon a nikkelbányákban a kanadaiakkal. Én beszél jól. Maga a franciák csoportjával lóháton – tizenketten három vezetővel?

– Nem. Mi ez a hely? – Ez kávéültetvény. Az összes japán menedzser idejön a külső állomásokról. Itt kávé fő. Honnan jönni? Elég fura akcentusa van. – Mamasából. Lóval jöttünk a hegyeken át. – Maga bolond. Miért nem teherautóval, mint mindenki más? – Teherautóval? – Ebben a pillanatban hallani lehetett, amint egy épp tolat odakint. – Ó. – A törpe sört vedelt, s közben kérdő mozdulatokkal érdeklődött a folytatás iránt. Úgy éreztem, dühös kellene legyek, ha egyáltalán izgatna a dolog. – Mindenki japán, aki idejön? – Van néhány fickó, akik fent, a rádióállomáson dolgoznak. Ők minden idejüket azzal töltik, hogy thaiföldi pornófilmeket nézegetnek a műholdon keresztül, így aztán nem nagyon jönnek ide. A feje fölötti falon gondosan rajzolt, angol betűs felirat állt, amely meghatározta a Klub Szabályzatát. „A golfpályától nyugatra eső pálmafák természeti kockázatot jelentenek, mint az állatok elejtése.” – Van hol megszállni? – Persze. Van egy csapszék lenn a főutcán. Levezettem „Cseszd meg”-et a határvidék-hangulatot árasztó, összetákolt házakkal övezett úton. Senki sem tűnt úgy, mintha állatokat ejtene el. A „csapszéket” könnyen fel lehetett ismerni a sörösüveghalomról és a kerítésen lógó lepedőkről. A törpe és én felbontottuk az egyezségünket a pénz átadásával. Amikor kivettem a nagy, összetekert pénzcsomót a zsebemből, a közepén egy pióca fészkelt az uzsora jelképeként. A műintézményt egy depressziós kinézetű kínai vezette, akinek szaporodó családja gyakorlatilag minden szobát elfoglalt, egyidejűleg növelve ezáltal a kiadásait és csökkentve a jövedelmét. A legújabb családtag egy csontos fiú volt, aki most tért vissza, miután építészetet tanult. A balkonon élt, és felhőkarcolókat rajzolt, melyeket sosem építenek meg. Volt egy nagyon hangos magnója, amin popzenét és keresztény miséket hallgatott egyforma élvezettel.

Nem sok hely maradt számomra, így annak érdekében, hogy a legkisebb mértékben zavarjam a háziakat, abban a szobában kaptam helyet a padlón, ahol egyébként a háziak vihogó kamaszlányai laktak. A mennyezetes ágyuk körül kifeszített függöny védte őket pimasz tekintetemtől. Az állandó ki-be járkálás miatt sosem tudtam, hogy hányan vannak benn, mivel a függönyök minden mögöttük zajló női tevékenységre meglibbentek. Mindez semmiség volt az óra minden egészkor felcsendülő elektronikus harangjátékához képest, ami csak a brit csatahajók hangjához volt hasonlítható. Mikor a tulajdonosnak ezt megemlítettem, megtelt büszkeséggel. – A fiam csinálta – mondta. – Korábban csönd volt. Az alvásról lemondva elindultam megkeresni a törpét. Már megtöltötte a marmonkannákat paraffinnal, és azonnal visszaindult Mamasába. Ami engem illet, úgy gondoltam, akár az autóúton is továbbmehetek Rontepaóba[40].

Rizs és emberek[41] Az első, amit megpillantottam, mikor a teherautó beért Rantepaóba, egy élénkzöldre festett mecset volt, aminek a tetejét alumíniumborítású kupola díszítette. Ez a böjti hónap[42] volt, és alkonyatig a muszlimok se nem ettek, se nem ittak. Ájtatos motyogás hallatszott bentről. A második pedig egy görnyedt férfi volt, aki a mecset oldalánál hányt egy kiadósat. Nyilvánvalóan részeg volt, és fogadkozott az istenének, akármelyiket is imádta, hogy jó útra tér. Utastársaim kritikusan ciccegtek. Az illető nem toradzsa, biztosítottak róla. A műszerfalon egy címke volt, amin ez állt: „Krisztus a bűneidért halt meg.” Két hiányosan öltözött kínai lány és egy barna sört ivó férfi mellékelt képe jelezte, hogy milyen bűnökről lehet szó. A Mamasából való lovaglás után kozmikusan ingerlékenynek éreztem magam, s ezzel egy időben fáztam, éhes voltam, fáradt voltam és unatkoztam, miközben semmi ötletem nem volt, hogy mi állíthatná vissza a jó közérzetemet. A piac mellett volt egy kis szálló. Kicsi, tiszta és olcsó. Úgy tűnt, hogy talán enyhülést nyújthat a lelki borzalmakra. A kert közepén egy toradzsa rizscsűr állt. Ezeket a gyönyörű építményeket mindenhol látni lehet a hegyoldalakon. Mintegy huszonöt láb magasak, nagy csőszerű lábakon állnak, gazdagon faragottak és festettek. Az egészet a kecses, bambuszlapokból álló, homorú ívű tető koronázza meg, ami úgy csúcsosodik ki előre és hátra, mint egy admirális kalapja. Alatta egy emelvény, ami a toradzsa falu legfontosabb társas helye. A csűr alatt mindig hűvös van. S mindig van valami, aminek az ember neki is dőlhet. Ledobtam a cipőmet, és hátradőltem, hogy szunyókáljak. Sosem tudjuk, hogy mit tartogat számunkra a sors, s mely pillanatban lép életünkbe a vakszerencse oly módon, hogy azt később saját szándékaink és terveink részeként állítjuk be. Amint ott ültem Indonézia közepén, egy rizscsűr emelvényén, pszichológiailag és fizikailag meggyötörten, a sors úgy döntött, hogy valami olyasmit

küld a számomra, amit még csak nem is kerestem – egy terepmunka-asszisztenst. Nem füstfelhőben toppant be, hanem egy pincér egyenruhájában. – Hello, főnök. – Kelletlenül kinyitottam a szememet, és egy alacsony, sötét alakot láttam, aki fülig érő szájjal vigyorgott, és egy tálcát dobált a levegőbe, hogy aztán egyik kezének széttárt ujjaival elkapja. Csörömpölés közepette elejtette. – Hozok magának sör? – Igen, rendben. – Elballagott, miközben egy érzelgős popslágert fütyörészett és a tálcát rugdosta maga előtt. Egy sörrel tért vissza, amiről a kupakot egy erőteljes csuklómozdulattal úgy távolította el, hogy a kupak a levegőbe repüljön, és aztán fürgén elkapja. Az üveget a földre rakta, és a rizscsűrhöz csúsztatta. – Van cigije, főnök? – Elővettem egy cigarettát. – Hová valósi? Engem Johannisnak hívnak. – A szokásos kérdések és válaszok litániája következett. Előkerült egy másik ásítozó és vakarózó pincér is, aki mintha tízéves álomból ébredt volna fel, és leült a csűr alatt. Hamarosan a szakács is csatlakozott. – A főnök ma nincs itt – közölték, és a sört nézték. Rövidesen már mindannyian kártyáztunk – egy játékot, ami inkább a dominóhoz hasonlított –, és osztoztunk a sörön. Egy gyerek érkezett rozoga biciklin. Hamarosan leszedték róla, és egyikük ölébe telepedett. – Az unokatestvérem – magyarázta a szakács. Egy kövér férfi – a szomszéd – csoszogott be, hogy elolvassa az újságot. Egy nagyon gazdag, keresztény hölgy sofőrje volt, aki a Szentföldre való zarándoklatokat divatba hozta. Bőséges spekulációval szolgált a nő magánéletét illetően. – Igyunk egy kis pálmabort – szólalt meg egy alak hátul. A főnök fia volt, aki nyilvánvalóan egy követ fújt a semmirekellőkkel. Hamarosan habzó bambuszcsövek álltak körben, bennük a szóban forgó lével. Johannis fontoskodóan ragaszkodott hozzá, hogy a tartalmat zománcos teáskannába öntsük, mielőtt a poharakba töltjük. Egy rögtönzött bevezetőt kaptam a különböző borfajtákról. Kipróbáltuk a felföldi és a mélyföldi fajtákat, a vörös fakérgűt, a frisset és az egynaposat. Kiváló habos nedű volt. A legerősebb érv, amit eddig felhoztak egy jóindulatú istenség létezése mellett talán az

volt, hogy egy késsel az ember bemetszhet egy pálmafát, és begyűjtheti fanedv alakjában a tápláló és mámorító nedűt, a pálmabort. A nedv cukortartalmát természetes élesztővel erjesztik. Minél idősebb a bor, annál kevesebb benne a cukor és annál több az alkohol. Hacsak nem pancsolják, rendkívüli tisztaságú, miután a fatörzs teljes hosszában átszűrődött. Egyetlen hátránya az erős hashajtó hatása. – Ízlik? – Ízlett, és ezt hátba veregetéssel és öleléssel jutalmazták. A beszélgetés filozofikusabb fordulatot vett. Az indonéz televízió Britanniát sok olcsó másolat forrásának tartja, ezért az emberek hajlamosak ez alapján véleményt alkotni az országról. Hosszasan megvitattuk Mrs. Thatchert. Jónak találták, mert erős. Az erő az indonéz politikában önmagában jó, függetlenül attól, hogy mire használják. Továbbá szép is volt. Érdekes módon, a brit királyi család még itt is a figyelem középpontjában állt. András herceg közelmúltbeli házasságát nagyra értékelték, bár a lelkesedés túlszárnyalta az esemény megértését. Sokan azt hitték, hogy az érintett férfi szereplő Károly herceg volt, aki másodjára nősült, és ennek okán áttért az iszlámra. De most úgy tűnt, hogy az ördög mindannyiunkat nyakon ragadott. – Gyerünk kakasviadalt nézni. A putty-emberek szeretik a kakasviadalt? – Valamikor régen – magyarázta Johannis – ez több volt, mint szórakozás. Ha az embernek valakivel gondja volt, és a vitát el kellett dönteni, akkor harci kakast használhatott. Egy udvaron keresztül néhány ház mögé vezettek bennünket. Úgy tűnt, a szakácsnak nehezére esett a járás. A kiteregetett ruhák alatt bujkálva egy nagy tisztásra érkeztünk, ahol körülbelül ötven férfi és fiú volt, akik mind úgy néztek ki, mint akik rosszban sántikálnak. Egyikük-másikuk odajött, és tiltakozott Johannisnál. – Nem örülnek a turistának. Ez törvénytelen. De elmagyaráztam, hogy te barát vagy. Különben is, az az ember rendőr. Az emberek kis csoportokba verődtek, és a társalgás hevesebbé vált. Pénzt lobogtattak. Valaki kiáltozni kezdett, és a készpénzt egy szalmakalapba gyűjtötte. Két óriási, fényes tollú kakast rántottak elő a szárongok alól, majd vég nélkül csinosítgatták őket. Kegyetlen

acélsarkantyúkat erősítettek a hátsó ujjukhoz, és a tulajdonosaik lökdösték és böködték a madarakat egymás felé, hogy harcra ingereljék őket. Ezek azonban különösen békés állatoknak tűntek, sokkal kevésbé agresszívnak, mint a toradzsa lovak. Kotkodácsoltak, és kedvesen egymáshoz dörzsölték a nyakukat. Nem kell sok antropológiai vagy akár átlagos freudi érzék ahhoz, hogy lássuk a kapcsolatot a kakas férfiassága és a tulajdonos férfiassága között. A toradzsák egyértelműen ugyanezt a következtetést vonták le. Kitört a röhögés, és a tulajdonosok elkezdtek vörösödni, majd arcuk egyre sötétebb barnára váltott. Johannis átkarolta a vállamat, és kuncogott, miközben a kisujját sokat sejtetően ernyedten lefelé konyulva tartotta. Az egyik tulajdonos erőteljesen izzadni kezdett, és pofozni kezdte a fekete madarat. Az hirtelen vijjogásba fogott, és fölrepült. Egy rövid ideig a tollak röpködtek a levegőben, mintha mindkét madár megpróbált volna elrepülni, de túl súlyosak voltak. Vér szivárgott át az ellenfél madár melltollain, majd összerogyott. A fekete madár a legyőzött rivális tetemén topogott diadalittasan. Az élettelenül és összetörten feküdt, mint egy köteg rongy. A büszkeség tárgya azonban kínos üggyé vált. A férfiak közt civakodás tört ki, kiabáltak, és az öklüket rázták. A szalmakalapos férfi visszatette a kalapját a fejére a pénzzel és mindennel együtt. Úgy állt, mint egy szikla, bőszen, a karjait a mellkasán összefonva. – Vissza akarják kapni a pénzüket – magyarázta Johannis. – De miért? – Az a férfi tört chilit dugott a madara hátsójába. – Á, értem. A tömegből előlépett a rendőr, és nyugtatóan pantomimbe kezdett, remegő ujjait esdeklően felemelve, mintha csak lángokat próbálna eloltani. – Most ő akarja a pénzt – mondta Johannis. – El tud képzelni bárkit is, aki pénzt bíz egy rendőrre? A győztes levette a szárítókötélről a mosást, és drámaian gesztikulálni kezdett az asztalterítővel. – Az elpusztult baromfi combját akarja. Ehhez joga van.

A legyőzött állat tulajdonosa a lábánál fogva megragadta a csirkét, és az ellenfele képébe vágta. – Ő pedig azt akarja, hogy fizessék ki neki az ő csirkéjét. Ekkor egy nő került elő, aki mindenkinél hangosabban kiabált. – Ő mit akar? Talán fogadott? – Nem. Az az ő asztalterítője. Rantepao keveset nyújt azoknak, akik éjszakai életre vágynak. Nyolckor a legtöbb házat már bezárják és szilárdan beredőnyözik. A piac a szokatlan késői mulatozó számára szappant és főzőolajat kínál. Alkalmanként a mozi olyan szórakozást nyújt, mint például a Wallowing in mud, ami az éjszakai pillangók egy igencsak mérsékelten erotikus története. Ettől eltekintve itt csak az útkereszteződések említhetőek az éjszakai élet központjaiként. Az emberek idejönnek, leülnek, és az üres utcákat bámulják kifejezéstelen arccal, a köpönyegeikbe burkolózva. A riksakulik az üléseiken szunyókálnak vagy egymást ugratják. Az est leszálltával, körülbelül hat órára, az összes busz beszünteti a rekedt hangú utastoborzást. Egy-két utcai lámpa pislákol és világítja meg a napi kereskedés után megmaradt zöldséghulladékot. Kutyák turkálnak bennük elszánt optimizmussal. Iskolás gyerekek csoportjai, mint molylepkék nyüzsögnek a lámpák alatt – nem, nem mint molylepkék – a fiúk az egyik csoportban, a lányok a másikban, izgatottan figyelve a másikat, ami a kölcsönös tudatlanságból ered. Amint később aznap este elhaladtam mellettük, egy magányos alak a középiskolások laza ingjében kivált a csoportból, és üdvözölt engem. – Hé, főnök. Hová menni? – Johannis! Miért vagy iskolai egyenruhában? – Mindig nehéz volt megállapítani az indonézek korát. Nem túl idős már ahhoz, hogy még mindig iskolába járjon? Egy könyvet lóbált felém. Bevezetés a biológiába. – Otthon nincs áram, és panaszkodnak, ha a paraffint csak olvasásra használom, így ide kell jönnünk, és az utcai lámpák alatt kell tanulnunk. – A posztimperialista bűntudat hulláma csapott meg. A saját olvasólámpás, ösztöndíjas és könyvtári világomra gondoltam.

– Még mindig iskolába jársz? Felsóhajtott. – Már nősnek kéne lennem, de igen, még mindig iskolába járok. Állandóan meg kell szakítanom a tanulmányaimat, és vissza kell mennem a rizsföldekre dolgozni. Vagy szállodákban dolgozom, hogy előteremtsem a tandíjat. Ez sokáig tart. Még egy év, és akkor végzek. Aztán kereshetek állást. – Miféle állást? – Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Bármilyen állást. A szüleim már túl idősek lesznek, hogy a földeken dolgozzanak. Nekünk, fiúknak muszáj segíteni. – Holnap dolgozol? – Nem. Holnap temetésre megyek. – Szemmel láthatóan úgy tűnt, hogy ez a perspektíva felderítette. – Hé, miért nem jössz te is? – Temetésre? Nem bánnák az emberek? Nevetett. – Nem. Minél több a vendég, annál nagyobb a tisztesség. Majd együtt megyünk. Én nem akarok a szállóba menni. Esetleg még összefutok a főnökkel. Te gyere ide holnap nyolckor. Majd együtt szerzünk egy teherautót. Úgy illik, hogy valami feketét viseljen az ember. Kakasok hangja ébresztett. A bűneim visszaszálltak a fejemre. Fojtott kiabálás és ajtócsapkodás jelezte a főnök visszajöttét, és azt, hogy az előző napi mulatozásunk nem maradt észrevétlen. A nyomasztó bűn, a tojáshéjon táncolás légköre lengte be a létesítményt. Reggeli nélkül surrantam ki. Johannis „Győztesnek születtem” feliratú fekete pólót és egy Bing Crosby címkéjű farmert viselt. Az egyetlen fekete ingem a thai családtervező programból maradt meg, melyen a három bölcs majom testtartásában ábrázolt kondomok voltak láthatóak. Johannis biztosított róla, hogy az megfelel. A kormány erőltette a családtervezést. Így azt fogják majd gondolni, hogy egy a minisztériumból való nagy Bapak vagyok. A toradzsa temetések alapvetően vidám alkalmak, legalábbis a későbbi fázisaiban, mert akkorra a gyász már rég elmúlt. A testet akár évekig is tárolhatják, míg a pénz összegyűlik, és az embereket külföldről hazarendelik. Már jó ideje a kivándorlás a válasz a hegyi élet nehézségeire. De a toradzsák mindig visszajönnek – különösen az ilyen fesztiválokra.

Helyi mércével mérve ez csak egy kis esemény volt. Vannak temetések, amelyek több ezer dollárba kerülnek, és nagykövetek és kabinetminiszterek a vendégek. Ez most egy helyi esemény volt. Családtagokkal, barátokkal, szomszédokkal. A teherautó a makadámút végén rakott le bennünket. Több mérföldes gyaloglás várt ránk föl a csúszós ösvényen, aminek sárdagonyára emlékeztető felülete az esemény népszerűségének bizonyítéka volt. Nehezen haladtam, és csúszkáltam a cipőmben. Johannis vigyorgott, és ledobva a papucsait görbe és kérges lábujjaival kapaszkodott a földbe. Egy csoporthoz csatlakoztunk fölfelé a hegyen. Olyan terheket cipeltek, amivel tudtam, sosem birkóznék meg. Hosszú bambuszcsövekben pálmabort vittek, aminek a habja kissé túlcsordult, két férfi disznókat cipelt a hóna alatt rattanhurkokból tákolt szatyrokban. Hat férfi egy óriási koca súlyával kínlódott, aminek a hasa a földön csúszott, így aztán az visított és kapálózott. Mindannyian nevettek és kiabáltak. – Húst fognak enni – magyarázta Johannis. – Toradzsaföldön ritkán esznek húst. Gyakran meg kell elégedni a rizzsel és a chilivel. – Azokra a gyászos étkezésekre gondoltam Mamasából idefelé. A távolból egy gong hangja és váratlan, oda nem illő éljenzés hallatszott. A kanyar után elláttunk a fesztivál helyszínéig, át a völgyön. Hirtelen az egész konvoj megállt. Egy nagy, kétszintes csűr állt ott, úgy nézett ki, mint egy film díszlete. Nem hagyta érvényesülni a hagyományos házakat, és modern, fényes festék csillogott rajta a napfényben. A póznákról hosszú szövetek lobogtak a tömeg feje felett, amely a házak cölöpjei körül kavargott és örvénylett. Az égő fa nehéz füstje ülte meg a levegőt. A házakkal szemben álltak a rizscsűrök, a rengeteg vendég súlya alatt nyögve. – Húha! – Johannis izgatottan mutogatott. – Bikaviadal. Ez nem az volt, amit mi bikaviadal alatt értünk, amikor egy alaposan felfegyverzett férfi áll ki egy háziasított szarvasmarha ellen. Itt óriási méretű vízibivalyokat uszítottak egymás ellen, amelyek fújtatva ütköztek egymásnak, mint a szumóbirkózók. A tulajdonosok az orrhoz rögzített pórázon vezették termetes jószágaikat. A szarvaik piros zászlócskákkal voltak díszítve. Csakúgy, mint a

kakasok esetében, a titok az volt, hogy addig kellett őket lökdösni és böködni, amíg el nem veszítették a türelmüket, egymásba nem akasztották a szarvukat, és küzdeni nem kezdtek. A tulajdonosoknak úgy kellett félreugraniuk az útból, hogy nem tudhatták sikerülni fog-e. Hatalmas csattanás hallatszott, amikor a koponyák egymásnak ütődtek, szarv a szarvnak és csont a csontnak. A tömeg őrjöngött. A szarvak egymásnak feszültek és meghajoltak. A kettő közül a nagyobbiknak letört a szarva, mire hirtelen menekülőre fogta, akárcsak egy csüggedt matróna, és mint a pelyvát, úgy ugrasztotta szét maga előtt a kisfiúk egy csapatát. A tulajdonos, nagy derültségükre, teljes díszbe öltözötten orra esett a sárban. A bivalyt egy kölyök térítette el úgy, hogy göröngyöket dobált rá. A férfi feltápászkodott, és szemrehányóan az állat szemébe nézett. – Látod – mondta Johannis, miközben kidüllesztette a mellkasát –, az egyik nagy, de a kicsi bátor és kemény. Épp úgy, mint te meg én! – Hátba veregetett, és nevetett. Jókor érkeztünk. Erősen festett, másnapos arcok hunyorogtak ránk minden ajtóból. Az építmények között gyerekek bolyongtak kétségbeesetten, ennivalót cipelve. Torokköszörülés és orrfújás zaja hallatszott mindenhonnan. A gyerekek integettek és kiabáltak – Hello, mister! Johannis útbaigazítást kért, és az egyik ház felé irányítottak bennünket. A házból fentről érkező hosszas kérdezősködés után egy ráncos apró öregember jött le a meredek létrán. Elsőbálozónak való feladatnak tűnik elegánsan lejönni hosszú szoknyában. Ez a férfi igazi mestere volt a mutatványnak. Fekete szárongját egy kézzel felemelve és arccal előre jött lefele, miközben valahogy a sarkával kapaszkodott a létrába. Elővettem egy doboz cigarettát a táskámból, ami azonnal eltűnt a ruhája redőiben. – Tizenötös szám! – mondta. Minden ház számozva volt. A tizenötös szám lakói, egy vidám társaság, Johannis távoli rokonai voltak. Már nekiálltak pálmabort inni, a szövött falak elnyelték a szegfűszeges cigaretták kellemes szagát és a korábbi tivornya jeleit. Hosszú társalgásba merültek, aminek a során Johannis egyre csendesebb lett, és kezdett elpirulni. Ahogy egyre csendesebb lett, úgy nevettek a többiek egyre többet. Az idősebb

hölgyek egy csoportja a sarokban motyogott, és eltakarták az orrukat. Johannis nem volt hajlandó elmondani, hogy miről szólt a társalgás. Barátai azonban lelkesen fordítottak, és fokozták a zavarát. – Ez egy bambusz dolog – magyarázták, és közben oldalba bökték egymást. – Bambusz? – Igen. Tudod, az ilyen fesztiválokon, amelyek több napon át tartanak, alkalmunk van lányokkal is találkozni sötétedés után – messziről jött emberekkel. Néha, ha hajlandóak, külön is találkoznak velünk. Legutóbb Johannis találkozott egy lánnyal a sűrű bambuszosban. De, tudod, a bambusztól viszketni fogsz. Vakaróznod kell. A lány anyja megtalálta a jeleket a lány hátán, és elverte. – A fiú tapsolt. – Csodás volt! Ahogy az sírt! De okos volt. Nem mondta el Johannis nevét. Mindössze annyit mondott, hogy a virágokat ment megszagolni. – A virágokat szagolni? – Igen – mondta Johannis szomorúan. – A családom neve Bunga, azaz ‘virág’. Virágot szagolni, Bungát csókolni – ugyanazt jelenti a nyelvünkön. – Johannis reménytelenül szerelmesnek tűnt, és hirtelen nagyon kicsi lett. Egy kisgyerek jelent meg a létra alján, és ránk vigyorgott. Johannis mérgesnek tűnt, és felé csapott. A kölyök kezében az előző nap leölt bika nemi szervei voltak. Ha a megfelelő pontokon dugta bele az ujjait, képes volt hirtelen rémisztő erekciót produkálni, hogy aztán a vendégek arcába lóbálja. – Gyere – mondta Johannis határozottan. – Menjünk, és nézzük meg a holttestet. Úgy tűnt, hogy az elhalálozott egy nő volt, és csaknem négy éven át őrizték a házban. A bomlás levét több réteg anyag fogta fel. A holttestet tartalmazó nagy kötegből mindenesetre nem áradt kellemetlen szag. – Manapság – szólt Johannis – a kórházból szerzett formalinnal csalnak. A holttestet a ház elülső szobájában tartották, a falakat gazdagon borították drága ruhák és patchwork paplanok. A holttestet kívülről

élénkpiros anyaggal borították, aminek ugyanolyan árnyalata volt, mint a gyerek mellette lévő triciklijének. Johannis nem törődött a hullával. – Ez remek tricikli – mondta. – Idenézz. – Megnyomott egy kapcsolót, ekkor rendőrségi sziréna hangja hallatszott, miközben piros és kék fény villogott. – Ez igen! Egy férfi támaszkodott a holttestre, és dohányzott. Időről időre felállt, és ráütött a gongra. Ez volt az a hang, amit a völgyben hallottunk. – Tudja, ezt nem engedik meg akárkinek – mondta egy parkolóőr öntudatával. Nehéz megmondani, hogy mi a teendő akkor, ha az embernek egy holttestet mutatnak. A csodálat nem tűnik helyénvalónak. Tehet az ember megjegyzést a méretére? Úgy tűnt, jobb, ha olyan semmitmondó kérdésekre szorítkozom, mint amilyeneket a királyi család tesz fel, ha ipari csodaféleséget mutatnak nekik. Mennyi ideig? Egészen pontosan hogyan? Mi volt az elhunyt vallása? Az udvarias, enyhén megilletődött érdeklődés tűnt a megfelelő viselkedésnek. Egy fiatalember jött be, és a holttest mögé nyúlt. Addig nyújtózkodott, hogy előrehúzzon egy ott tárolt kazettatartót, amíg már majdnem rajta feküdt. A holttestre tette, és újból nekilátott keresgélni, ezúttal egy nagy, fekete kazettás magnót keresett. Beletett egy Michael Jackson-szalagot és a fenekét a szaxofon hangjára rázva eltáncolt. A kazetták ott maradtak szétszórva a holttesten, mint valami színes áldozati ajándékok. Látványosan hiányzott az áhítat és a kegyelet a halál jelenlétében. Folyamatos kalapálás zaja hallatszott a tetőről. Felnéztem. Galvanizált vasból volt, és esett rá az eső. Régen bambuszlapokon kopogott volna lágyan. – Igen – mondta Johannis. – Ezek itt gazdag emberek. A legjobb az egészben, hogy ha nincs hagyományos tetőd, akkor nem kell azt a sok pénzt ceremóniákra költened – disznóölésre és hasonlókra. Megmarad a pénz a gyerekek oktatására. – Nyilvánvalóan e téma körül forgott az élete. Kintről lárma, ugatás hallatszott. A hajóablakszerű ablakok kitárultak, és lent láthatóvá vált egy pocakos kínai alak, kifogástalan

sortban, aki egy hordozható hangosbeszélőbe kiabált. A legimpozánsabb az óriási pocakja volt, ami inkább valami tetszőlegesen felszerelhető tartozéknak tűnt, mintsem a személy szerves részének. Csak fokozatosan vált egyértelművé, hogy franciául üvölt és mögötte körülbelül húsz putty-ember cammogott, akik mind hangosan panaszkodtak. Hátul három-négy indonéz ment, akiknek úgy tűnt, idegrángása van. – Ó! – szólt Johannis örömmel. – Turisták! Úgy özönlöttek a faluba, mint egy hódító sereg, miközben a fényképezőgépeiket a lakosok képébe nyomták, s meghívás nélkül, cipőstül ültek fel a rizscsűrökre. Semmit nem adtak, de hangosan kinyilvánították, hogy nem szórakoznak jól és unatkoznak. A toradzsák megrökönyödéssel néztek egymásra, és megegyeztek, hogy megkínálják őket kávéval. Legtöbbjük elutasította. Ekkor rizst ajánlottak. – Mi nem eszünk rizst – üvöltötte egy vörös képű asszony. Egy másik megpróbálta az egyik szövetet megvenni, s megragadta a ház előtt lévő textíliákat. A tolmács segítségével megmagyarázták, hogy az kölcsönzött családi ereklye, és nem eladó. Keserűen vette tudomásul, és felfuvalkodottan elment. Johannis és én visszavonultunk a tizenötös számú házba, és elbújtunk a félhomályban, de az idegenvezetők megtaláltak. Az egyik odajött, és dühösen Johannisra meresztette a szemét. – Magának nincs engedélye. Miért dolgozik idegenvezetőként? – Toradzsa vagyok – vágott vissza Johannis. – Maga hová való, Balira? – A helyzet az – szóltam közbe –, hogy ez az ember nem az idegenvezetőm, hanem a barátom. – Döbbent csend lett. Nevetséges dolognak éreztem ezt kimondani – abszurd szókimondás –, hiszen ez valami olyan, amit gesztusok kell, hogy kifejezzenek, vagy meg kellene hagyni magától értetődőnek. Mégis, amint kimondtam, tudtam, hogy igaz. Egyszer tizennyolc hónapig egy afrikai faluban laktam, mégsem találkoztam senkivel, akit barátomnak szólíthattam volna. Itt azonban elkerülhetetlennek tűnt, hogy barátokat szerezzen az ember. Ez valamiféle tudatalatti előítélet volt Afrikával szemben? Valószínűtlennek tűnt. Vagy

egyszerűen arról volt szó, hogy Afrikának azon a részén nem létezett a barátságnak az a fogalma, ami megfelelt volna a miénknek? Ott a férfiak barátai szükségszerűen azok közül kerültek ki, akikkel együtt metélték körül őket. Az ő kultúrájuk nem volt felkészülve arra, hogy olyan emberekkel találkozzanak, akikkel nincsenek rokoni viszonyban, akik iránt csak kölcsönös rokonszenvet és szimpátiát éreznek. Toradzsaföldön a családi kötelékek erősek voltak, valóban elszakíthatatlanok, merthogy a síron is túlnyúlnak. Ennek ellenére, volt hely a barátságok számára is. Esetleg egyszerűen arról volt szó, hogy Afrikának azon a részén az emberek hajlamosak voltak vagy zavarba ejtő szervilitással, vagy arrogáns ellenségeskedéssel közeledni az emberhez, míg a toradzsa földműves egyenesen az ember szemébe nézett, és egyenlő félként beszélt hozzá? Talán a fehér arc okozta különböző kulturális elvárások voltak ezek – a gyarmatosítás másféle története. Bármi is volt, nagyon is valósnak tűnt. Fülsiketítő gongütések hallatszottak. Egy francia gyerek jutott be a házba, és néhány rövid perc alatt évekkel öregbítette a régi hangszert. Az eső újra sűrű, nagy cseppekkel kezdett esni, de a vendégek még mindig szállingóztak, s jöttek hivatalos delegációk is. Ez utóbbiak a falun kívül gyülekeztek, és hosszas előzetes készülődés után szarvakkal díszített sisakokat viselő, lándzsát lóbáló harcosoknak öltözött férfiak szólították meg őket. Jódlizó kurjantásokkal és rövid kiáltásokkal álltak a látogatók elé, és kérték őket, hogy tegyék meg felajánlásaikat és foglalják el a helyüket. A modernebb látogatók már egyforma pólót vásároltak, aminek az elejére a saját kis falujuk neve volt nyomva. A disznókat, a rituális kötelezettségek aprópénzét durván és fürgén vonszolták be, miközben a bivalyokat nagyon ünnepélyesen vonultatták fel. Elegáns hölgyek suhantak kezükben bételdióval és kávéval. Egy férfi érkezett egy iskolai jegyzettömbbel, és feljegyezte az ajándékokat. Helyeslően bólogatott. – Amikor az ő falujukban lesz fesztivál, ezeket a dolgokat visszaadjuk – magyarázta nekem. – Csak más falvakból valók adakoznak?

– Nem. Mindenki ad. Barátok adnak. Gyerekek adnak. Muszáj bivalyt adni, ha rizsföldet akarnak örökölni. Ha nincs bivaly, nincs rizsföld. – A te faludból mit adtak, Johannis? – Ó, hát mi nem vagyunk olyan közeliek. Különben is, nekünk nem maradt bivalyunk. A bátyám most végzett az Ujung Pandang-i egyetemen. Ez tizenöt bivalyba került. Ha nem lenne a kávétermés, egyáltalán nem járhatnék iskolába. Mögöttünk az egyik házból a dobolás rezgő hangja szűrődött ki. – Á, ezt látnia kell. – Odavezetett. Nők gyülekeztek egy üres rizsmozsárként szolgáló óriási kivájt fatörzs körül. Fekete ruhájuk lebegett, ahogy doboltak. Egy komor nő utasítására gyors ritmust játszottak a fán a nehéz mozsártörőkkel. A toradzsa fesztiválokat szigorúan a kelet és az élet, valamint az nyugat és a halál csoportjába sorolják. A rizst az élettel társítják, és így a közeli rokonoknak a rizsről le kell mondaniuk, amikor gyászolnak. Az üres rizsmozsár ezt az önmegtagadást jelezte a világ felé. Ironikus módon, ez valamiféle ebédre hívó gongként is funkcionált. A nők kezdték behordani a húst és a rizst a menedékekbe, vagy vödrök alatt egyensúlyoztak, melyek tele voltak szirupos kávéval. Az alkalom tiszteletére a rizst csillogó, vörös kupacba halmozták fel a padló közepén. – Vérben lett megfőzve – jelentette be franciául az idegenvezető a szomszédban lévő turistáknak. Az undor gall kiáltásai voltak hallhatóak. Lefordítottam Johannisnak. – Téved. Csak piros fajta. – Disznók és bivalyok vére, néha kutyáké – folytatta a hang határozottan. Annak a néhány franciának az öklendezését lehetett hallani, aki megkóstolta a rizst… – Egész éjjel hagyják, hogy besűrűsödjön, mielőtt gombócokban kimerik és megsütik. – Egy női hangot lehetett hallani, amint elgyengülten azt mondja, „ne”. – Elvágják az állatok torkát, és forrón, hosszú bambuszcsövekben összegyűjtik… Egy férfihang franciául szólalt meg: – Nézegetem ezt a pálmabort. Kissé rózsaszínűnek tűnik. Nem gondolja…?

Johannis egy bivalyhúsból és disznózsírból álló ételt kínált. Nagyon rágós volt. Végül a tál egyik végén lévő főtt tojásnál maradtam. Egy hosszú fekete hajú, hibátlan, aranyló bőrű, elragadóan szép lány jött az edényeket eltakarítani. Johannis alig tudta levenni róla a szemét. – Segítek neki. A következő másfél órában nem láttam, de udvariasan értem jött, hogy levigyen a mezőre, ahol a kő-monolitok álltak, mint valamiféle miniatűr henge[43]-ek. – Gyere. Bivalyt fognak vágni. Egy hosszú hajú férfi, akinek a haját fejpánt fogta össze, vezette be a bivalyt, miközben táncolt, és a bivaly fejét lökdöste. Hosszú, megmagyarázhatatlan várakozás következett, olyan, ami a világvégeszerű pillanatokat előzi meg. A franciák hadonászva és panaszkodva újból előkerültek. Rám mutattak. – Látod. Ő volt itt először. Ó, ezek az idegenvezetők. A jegyzettömbös férfi érkezett, és mint egy könyvelő, megvizsgálta a bivalyt. Ellenőrizte a jegyzettömböt, és elkezdte hosszasan kifaggatni a férfit, aki az állatot hozta. Végül elvezették az állatot. „Zut alors. Merde.”[44] Végtelennek tűnő szünet után két kisebb bivalyt hoztak vissza, és lábuknál fogva cölöpökhöz kötözték azokat. A könyvelő körülöttük tüsténkedett és jegyzetelt. Rosszcsontkinézetű gyerekek jöttek oda, és a hegyes bambuszcsöveknek támaszkodtak. Az erektáló bikaszervet hurcoló gyerek természetes büszkeséggel mutatta be a mutatványát a francia nőknek. – Fúj. Undorító. Úgy néz ki, mint te, Jean. Egy, az évek súlya alatt meggörnyedt, koros úriember közeledett, és nagyon hosszú és nagyon lassú szónoklatba kezdett. – Egy to minaa, a régi vallás egyik főpapja… – magyarázta az idegenvezető. Johannis felhorkant. – Ő csak a ház feje. A franciák az exponálással és a beállításokkal vacakoltak. – Egy több ezer év óta változatlan ének… – mondta az idegenvezető.

– Azt magyarázza, hogy ő keresztény, így nem fogyaszt ebből a húsból – helyesbített Johannis. – …a régi idők legendáiról mesél… – folytatta az idegenvezető. – …és a Boldogságos Szűz Mária – fejezte be az öregember. A fejpántos férfi egy borotvaéles machetét húzott elő a tokjából. Miközben a bivalyt tartó kötelet fogta, szinte gyengéden húzta végig az állat torkán. Néma csend következett. Az állat nyakán piros csík jelent meg. Majd zihálni kezdett, és a szemeit forgatta, amint a vér szökőkútként spriccelt. A kisfiúk ugrásra készen álltak, az állatot megölő férfi kitárt karjával tartotta őket vissza, mivel a bivaly tántorgott és botladozott. Végül hörgött, és térdre rogyott. A gyerekek nevetve ugráltak be a szökőkútként lüktetve spriccelő vér alá, és a hegyes bambuszcsöveket a tátongó sebbe nyomták, hogy a forró vért begyűjtsék. Folyt a vér a kezükről és az arcukról. Befogta a hajukat, és belement a szemükbe. Arrébb tántorogtak a kiloccsanó csövekkel, miközben összeütköztek az idősebb társaikkal, akik a még mindig rángatózó tetemről húzták le a bőrt, és a még gőzölgő beleket a fűre húzták. A második bivaly próbált menekülni, de a fejpántos férfi egyenesen odament, és keresztülvágta a torkát. Mint az előbb, most is ömlött a vér, és a kisfiúkat is távol kellett tartani. De ez alkalommal az állat nem esett össze. Ehelyett elszabadult, és elrohant a hegy irányába, a fesztivál felé, miközben a kardokat lóbáló férfiak üldözték. Fent a tömeg sikítozott és szertefutott előtte – a férfiak az életüket féltették, a nők pedig a ruhájukat. Végül bekerítették és lenyugtatták az állatot. A mészáros újból lesújtott. Még egyszer elszabadult, és vért spiccelt minden irányba. Még kétszer próbálták leölni. Először csak a lábai kezdtek remegni, majd az egész teste, és aztán eldőlt. Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak a tömegből. Johannis kuncogott. – Varázslat. Valaki megpróbálja tönkretenni a fesztivált. – Lebiggyesztette az ajkát, és bölcsen bólogatott. A kisfiúk bosszúsnak tűntek. Egy csepp vér sem maradt szegény párában. A franciák lázasan fényképeztek. „Rémes, szörnyű!” Mindeközben a vezetőjük ontotta a vég nélküli magyarázatokat. – Most már elég – mondta Johannis. – Visszamegyünk a városba.

Egy vállalkozó ad hoc buszszolgáltatást indított vissza Rantepaóba. Nevetett, amikor beszálltam. – Vigyázat. Egy óriás száll fel. – Elkezdte összeszedni a viteldíjat, ujjai közt a piros százrúpiás bankjegyek legyezőként terültek el. – Várjon – kiáltott egy matrónakorú hölgy, mikor az enyémet vette épp el. – Miért számol fel neki többet? A sofőr azonnal toradzsa nyelvre váltott, Johannis pedig élvezettel fordított: „Azért kérek tőle többet, mert nagyobb.” „Igen, de nincs csomagja. Különben is, majd az ölébe ülök.” „Azt én mondom meg, hogy mennyit kérek.” „Igen, de ennek a busznak a bérleti díja tizenötezer. Ha többet számol neki fel, akkor én majd kevesebbet fizetek.” A sofőr visszajött, és a kezembe nyomta a pénzt. Vigyorgott. – Putty-embernek járó engedmény. Johannis kuncogott, majd karját a feje mögé téve azoknak az ördögi, derékroppantó csavaroknak az egyikét produkálta, amiről az indonézek úgy gondolják, hogy jót tesz a hátuknak. – Holnap – mondta álmodozva – visszamegyek a falumba, Baruppu-ba. Miért nem jössz velem? – Miért is ne? Köszönöm, Johannis. A buszállomáson jött el az a kínos pillanat, amikor a kapcsolatok örökre meghatározódnak. A zsebembe nyúltam. – Öm… Johannis… Eltávolodott. – Nézd, te gazdag ember vagy. Én nagyon szegény vagyok. Szóval, amikor elmész, adj majd nekem valamit. Talán a cipődet. – Rápillantott rendkívül nagy, igencsak gyalázatosan kinéző cipőimre. – Nos, talán ne a cipődet, hanem valami ahhoz hasonlót. De ne adj nekem pénzt. Megbántanál. – Akkor tehát barát. – Holnap találkozunk. Most megyek, és eszem a nagybátyáméknál. Aztán talán visszamegyek a fesztiválra. – Megnézni a bambuszt? Vigyorgott. – Igen, talán megnézem a bambuszt. A faluban van néhány nagyszerű bambusz. A szálló tulaja csupa mosoly volt. Vagy a tegnapi dorbézolásban játszott szerepem nem tudódott ki, vagy megbocsátást nyert azon az alapon, hogy egy vendégtől megszokták a mindenféle antiszociális

viselkedést. De nem néztünk békés éjszaka elé. Valaki idegesen rángatta az ingujjamat, és megfordulva egy kis menyétszerű, ideges, szúrós tekintetű embert láttam. – Hello, főnök. Hitler vagyok. Talán hallott már rólam. – Nem volt könnyű erre mit mondani. Talán rosszul hallottam. – Hitlert mondott? – Igen, Pak, az apám a rádióban hallotta ezt a nevet, még mielőtt megszülettem, és tetszett neki. Az ajtóhoz húzott, és az izzó halvány fényénél egy polaroid képet tolt az orrom elé. Egy újabb szőrös lábú transzvesztita? Nem. Ez egy fa sírfigura volt, az a fajta, amit a toradzsák a síremlékeik elé helyeznek, elég szép darab. – Megveszi, Pak? Hallom, maga múzeumból. – Nem. Tudja, nem szabad régi dolgokat vásárolnom. Nem akarok bajba kerülni. – Eljuttatom magának Baliba. Baliból akárhová viheti. Mindenki így csinálja. Van egy barátom. – Megemlítette egy londoni kereskedő nevét. – Nem. Taktikát változtatott. – Ez nem egy régi sírfigura. Csak egy nagyon jó darab. Jó áron adom. – Időbe telt, mire gorombaság nélkül elszabadultam, de végül sikerült, és már kezdtem álomba merülni. Határozott kopogtatás hallatszott az ajtón. Egy másik ember jött. Dühösnek tűnt. – A testvérem itt volt magánál. – A testvére? – Hitler. – Ó, Istenem. – Miért nem akart tőle vásárolni? Jobb ajánlata van? – Nem. Csak aludni akarok. – Próbáltam becsukni az ajtót. Az ember visszanyomta. – Egy koporsó, egy régi, faragott koporsó. Megvesz? – Nem. – Végül az ajtó becsukódott, de csak perceknek tűnt, mielőtt újra kopogás hallatszott. Napfény szűrődött át az ablakon. Kinyitottam az ajtót. Egy dagadt kéz tolt vissza a szobába.

– Ismer engem? – sziszegte a hang. A rendőr volt a kakasviadalról. – Igen, ismerem. – Jó. Van kint egy ember. A neve Hitler. Lopott áruval kereskedik. Megpróbál magának eladni egy sírról származó figurát. Akármilyen árat kér, maga megveszi. Segíteni fog az Indonéz Köztársaságnak. Le akarom tartóztatni. – Nos, figyeljen. Ne olyan gyorsan… – Valakit itt most nyilvánvalóan tőrbe csalnak, de honnan tudjam, hogy nem én vagyok az? Egy gazdag turista. Valaki, aki egy múzeumnak dolgozik. Meglehetősen gyanús lettem a saját szememben is. – Csak egyezzen bele mindenbe – sziszegte a rendőr. Miért suttogott? – Nem szeretném azt gondolni, hogy maga nem az Indonéz Köztársaság barátja. A maga neve nem kerül említésre. Mielőtt választ várt volna, kinyitotta az ajtót, és berángatta Hitlert. Hitler magasztalta a figura erényeit, a korát, vonalainak egyszerűségét. A rendőr időről időre a bordáimba bökött, és lelkesen bólogatott felém. Elszántam magam, hogy semmiképpen sem veszem meg. Ugyanakkor a levegő vészjósló volt. Mi akadályozná meg őket abban, hogy kifőzzenek maguk közt egy történetet? Nyilvánvalóan nem utasíthatom el őket csak úgy. – Meg fogják érteni – kezdtem mondandómat –, hogy nagyon körültekintőnek kell lennem. Ez egy nagyon szép sírfigura. – A rendőr mosolygott. – De lehet, hogy a megvásárlását a törvény nem engedi meg a számomra. – Oldalba bökött, és összeráncolta a homlokát. – Látnom kell a figurát. Nem vehetek meg valamit anélkül, hogy látnám. – Mindketten aggódva néztek. – Talán máskor és másutt találkozhatnánk. – A két jómadár egymásra nézett. – Talán – szólt Hitler – ma este idehozhatnám? – Remek ötlet! – Ma estére már Johannis falujában leszek. A rendőr megint oldalba bökött. – Biztos vagyok benne, hogy most is meg tudja venni. – Nem. Mindenképen látnom kell, mielőtt megveszem. – Az arca felvidult. – Megveszi? Remek. Ma este visszajövünk. Visszaballagtak a motorbiciklijükhöz. Amint eltávoztak, a rendőr rettentő kacsintást

küldött felém. A buszok tulajdonosai nem kockáztatták a legújabb szerzeményeiket a Baruppu’-ba vezető úton. A mi buszunk elképesztően sérült és rozsdamarta volt. Láthatóan voltak időszakok, amikor kozmetikai felújításokon esett át, de azok az idők már rég elmúltak. A busz elhanyagolt és lerobbant volt, és a gazdája ennek tudatában is volt. Johannis az utasokat szemrevételezte. – Túl sok a cewek. Nincs elég férfi. Furcsa megjegyzés volt ez tőle. – Ha elakadunk – magyarázta –, a nők és a disznók fent maradnak. Csak a férfiak szállnak ki tolni. – Disznók? Benéztem a buszba. Ott feküdtek, bambuszhoz kötözött lábakkal. Johannis húst, tojást, fokhagymát és chilit vásárolt. Úgy tűnt, Baruppu’-ban éhínség tombol. Többször körbeautóztunk a városban a helyi divat szerint, amihez már hozzászoktam. A sofőr megállt, és evett. Egy férfi csodálatos módon a villamos művek pénztárából vett ki pénzt. A lábaink alá kókuszdiókat toltak. A jármű rugói egyre alacsonyabban álltak. Beszállt egy veszélyesen előrehaladott állapotú, terhes nő is. Egy biciklit szétszereltek, és berakták hátra. A gyerekek a felnőttek ölébe ültek, a csomagokat kevésbé kényelmes helyekre tolták. Mindenki dohányzott, és az ablakokat szorosan becsukták, bár a legkevésbé sem volt hideg nap. A kisbusz műszerei a folyamatos vészhelyzet valószínűtlen állapotát jelezték minden rendszeren. A féklámpa és az olajszintjelző is jelzett. Nem volt sem üzemanyagunk, sem vizünk. Az akkumulátorról folyamatosan azt mutatták, hogy lemerül. A sofőr minden vízforrásnál megállt, s több gallon vizet öntött az anyósülésre, illetve mellé. Ez nem a radiátor, hanem a kuplung helye volt, ami annyira felforrósodott, hogy az első ülésen utazó utas műanyag szandálja olvadni kezdett. A viteldíjakat összeszedték. Ezt azzal magyarázták, hogy a sofőrnek elég pénze kellett, hogy legyen üzemanyag vásárlására. Végül megálltunk egy benzinkútnál. A benzinkutas rám mutatott. – Túrísz! – mondta vigyorral az arcán. A busztársaságnak nyilvánvalóan volt valamilyen kapcsolata az intézménnyel, mert a benzinkutas ledobta a csúcsos sapkáját, mint a

szolgaság jelét, beugrott a sofőrülésére, felpörgette a motort, és jódlizó kiáltással nekiindult. Csak én tűntem meglepődöttnek. – Húha! – kiáltott Johannis őszinte élvezettel, amitől én öregnek és elcsigázottnak éreztem magam. A többi férfi kezével a combját csapkodta túláradó lelkesedésében, és belekezdett abba az üvöltésbe, amit később toradzsa harci kiáltásként ismertem meg.

Hegyi barangolások A kora reggeli köd még mindig a völgy fölött lebegett, megbújva a fák és az aljnövényzet között. Bár alig világosodott, az iskolás gyerekek egyik nagy hulláma már úton volt. A sűrű bozótosból tűntek elő az út két oldalán, úgy ölelve magukhoz a tankönyveiket, mint akik házassági kötelezettségeikre készülve gyakorolják az ölelkezést. A kövek között botorkáltak, amelyek egyre inkább felváltották a makadámutat. A busz egy kanyargós ösvényen zötykölődött és erőlködött fölfelé, mikor hirtelen átfutottunk a felhőn, és alattunk gomolygó gőzben terült el Rantepao forró katlana. Ameddig a szem ellátott, és a fantázia elért, hegycsúcsok sora övezte. A csúcsok megmegvillantak a nap első párás sugaraiban. „Húha!”, mintha a mennyből kiáltott volna valaki. „Csodálatos.” Nagy nehezen kinyújtottam a nyakam az ablakon, és először vettem észre, hogy a tetőn is vannak. Két boldogságtól sugárzó gyerek kucorgott fenn, azzal az élvezettel, amit a halálos veszély nyújt az igazán fiataloknak. Miután körülbelül egyórányit nyomorítottuk az alfelünket, megálltunk. A sofőr megfordult a sofőrülésen, és gonoszul rám vigyorgott. – Nyonya Bambang – mondta. Nehéz volt kitalálni, ez mit jelenthet. Hanglejtéséből ítélve, azt jelenthette, hogy ez jó lesz. A Nyonya a tiszteletre méltó férjes asszony elnevezése, míg a Bambang a férfi neve. A válasz hamarosan egyértelmű lett. Egy közeli házból egy már bántóan tiszta férfi közelgett. Határozottan ragyogott. Újra visszakerültem az iskolába. Ez volt a tanár kedvence. Mielőtt felült a sofőr melletti ülésre, amelyről úgy gondolta, hogy előjoga van hozzá, egy patyolattiszta zsebkendővel leporolta. Úgy szólított meg, mintha én lennék az egyedüli ember, aki érdemes a figyelmére. – Nevem Bambang. Jakartai építész vagyok. – Úgy nyújtotta a kezét, mintha az egy döglött hal lenne. Visszautasította a felajánlott

cigarettámat. Valójában ragaszkodott ahhoz, hogy az ablakok nyitva legyenek, hogy a füst szétoszolhasson. Átadta a névjegykártyáját, és úgy tűnt, zavarba hozta, hogy nincs sajátom, amit cserébe adhatnék. Átestünk a szokásos kérdéseken a szakmai és családi hátteret illetően. Rokonoknál látogatóban járt itt, magyarázta, és azért, hogy Toradzsaföld hagyományos építészetét tanulmányozza. Élete tragédiája az volt, hogy szerette az egészen kicsi gyerekeket, de ki nem állhatta a nagyobbakat. Ennek logikus következménye az volt, hogy tizenkét gyermeke elüldözte otthonról addig, amíg kísértést nem érzett, hogy még egyet nemzzen, ami egy-két évnyi vigaszt nyújtott a számára, de végső soron csak fokozta a bosszúságát. Ez a rokoni látogatás egyike volt a tüneményes utódai elől való szökéseinek. Az út hirtelen rosszabb lett, vagy inkább úgy tűnt, hogy a sofőr hajlamos megcélozni a kátyúkat, ahelyett, hogy kikerülné azokat. Bambang arcszíne zöldre váltott, és öklendezni kezdett, s egy öreg matrónához hasonlóan törölgette a száját. A sofőr elképesztően elégedettnek tűnt, és sűrű füstfelhőket eregetett. A legjava Bambang arcába szállt. Johannis csöndben ült, nézett ki az ablakon, és szorosan fogta az élelmiszereit, hogy megvédje a sérüléstől. – Hogy vannak a tojások? – érdeklődtem nála udvariasan. Mindenki dőlt a nevetéstől. Akaratlanul is elsütöttem az első piszkos viccemet. Elmagyarázták, hogy tyúktojást kell mondanom, különben úgy értenék, hogy azt kérdezem, hogy hogyan vannak a férfi utastárs heréi. Egy idő múlva megálltunk egy hevenyészett kunyhónál, és kávét ittunk, amíg a sofőr lepakolta a kókuszdiókat. Hosszú vita kerekedett arról, hogy a megfelelő kókuszokat rakták-e le. – Tudja – érvelt a tulajdonos –, golyóstollal ráírtam a nevemet. A város határában lévő londai barlangra[45] gondoltam, ahol a holttestek koponyáit így azonosították, hogy ráírták a nevüket. A kókuszkereskedelem furcsa volt. Az egyik hegynek föl szállítja, míg a másik hegynek le. Valószínűleg ugyanazok a kókuszok jöttek mentek le s föl ebben a furcsa régiségkereskedelemre hasonlító üzletelésben.

Egy durva fapadon ültünk, és nézelődtünk. Johannis gondterheltnek tűnt. – A sofőr megpróbálja lebetegíteni Bambangot. De tudod, Bambang akkor is folytatja az utazást, ha szenved tőle. Bambang ostoba, de nem gyáva. A sofőr az ostoba – magyarázta Johannis. A világ igazságtalanságáról szóló gondolatokat félbeszakította egy nagy, parázsló fadarab, ami nem sokkal a fejünk fölött szállt el, és amit tébolyodott vihogás követett. Egy csontvázszerű, fogatlan, csapzott hajú vénasszony tántorgott a képbe. Szakadt, koszos ruhát viselt, amit valamikor sűrű virágminta díszített. Arcát, karját vastag koszréteg borította, kezében pedig egy másik fadarabot lóbált vészjóslóan. Johannis és én összenéztünk. – Őrült? – kérdeztem. – Igen, őrült – válaszolta. Miután szavak nélkül is egyre gondoltunk, menekülőre fogtuk a dolgot, és a kunyhó belsejéből figyeltük a drótháló-borítású ablakon keresztül. A nő kint állt, és japán dalokat énekelt, az utasok pedig tapsoltak. Aztán egy dalocska következett, ami úgy tűnt, hogy a Sukarnokorszak amerikai külpolitikájáról szólt. Úgy éreztem, hogy politikatörténetből kaptam leckét. Ezt követte az Indonézia jelenlegi vezetőinek szexuális erkölcseiről szóló dal, amit kuncogások és tiltakozó morgások kísértek a férfiak részéről, a nők pedig eltakarták az orrukat szemérmes felháborodásukban. Ami engem illet, a dal rámutatott szókincsem hiányosságaira. A sofőr elzavarta a nőt, aki azzal vigasztalódott, hogy goromba szavakat írt a jármű mindkét poros oldalára, és aprópénzt kunyerált, amit idegesen össze is adtak. A sofőr hátradőlt, és úgy suttogott, mintha valami nagy titkot osztana meg velünk. – Tanárnő, aki a tanulás miatt bolondult meg. – Majd szünetet tartott, és megkérdezte: – Maga tanár? – Godfrey Butterfield MA-ra gondoltam. Egyetértett volna. – Valami olyasféle. Újra útnak indultunk a szitáló esőben, ami susogott a fák közt. Toradzsaföld azon ritka helyek egyike, ahol a banánfák a hegyi

fenyők mellett élnek. Az út újra a felhőbe vezetett. Nagyon hideg volt. Váratlanul megálltunk egy gyászos kinézetű, csenevész fűvel benőtt fennsíkon. Egy füvet rágcsáló kecske szenvtelenül bámult ránk. A motor leállt, és a világ elcsöndesedett, eltekintve a vízcsobogástól és a kecske rágcsálásától. Egy fiatalember mászott elő a buszból, és egy távoli ház felé indult, ami nem egy nemes, faragott építmény volt, hanem egy kalyiba, melyet úgy tűnt, hogy hirtelenjében tákoltak össze. Keservesen jajveszékelő nők jöttek elő, akik a sírástól levegő után kapkodtak. Hirtelen a fiatalember elkezdett zokogni, fejét a mellkasára ejtette, és a nagy könnycseppek patakokban folytak az arcán. Más férfiak is előbújtak, és egymást átölelve zokogtak a ködben. – Azért sír, mert a barátja meghalt – magyarázta a sofőr. Úgy tűnt, hogy felborult egy komp Malajzia és Szumátra közt. A matrózok között sok volt a toradzsa, mert errefelé olyan nehéz megélhetést találni, hogy ez egyike annak a néhány belső hegyvidéki területnek, ahonnan sokan tengerésznek állnak. Sokan vízbe fulladtak. A sofőr és Bambang is kiszállt, és egymásba kapaszkodtak, a többiekkel ázva az esőben. Zavaromban leszálltam, és az egyik oldalra álltam, hogy ne alkalmatlankodjak bánatukban. Bámultam az eső áztatta tájat, mintha lekötne a kecskéről való elmélkedésem. Egy kar utánam nyúlt, vakon tapogatózott a vállamnál, majd a könyökömnél fogva behúzott engem is a bajtársi világukba. Én is sírni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy meddig zokoghattunk az esőben. Talán tíz percig, de lehetséges, hogy sokkal tovább. Mire visszatértünk a buszhoz, valamennyien valahogy megtisztultunk és megszelídültünk. Ahhoz hasonlóak voltunk, amilyennek a testvéreknek kellene lennie, bár sosem igazán olyanok. A sofőr most kikerülte a kátyúkat, és nem fújta többé a cigarettafüstöt Bambang szemébe. A társalgás a hajósok nehéz életére terelődött, hogyan térnek vissza a hosszú tengeri útról, és hogyan fosztják meg őket keresetüktől a telhetetlen rokonok. Lassan elkezdtünk újra nevetgélni. Egy hegy tetejére feljutva megpillantottuk az alattunk elterülő Pangala’ városát. A lejtőn újabb félórányi kacskaringózás után értünk le. Ez ismét egy fakalyibákból álló város volt, tele iskolás gyerekkel.

– Amikor lejöttem a hegyről, hogy itt járjak iskolába – mondta Johannis –, mindig egy zsák rizst cipeltem magammal tizenkét kilométeren át, hogy legyen mit ennem. Akkor erős voltam. A sok városban töltött év után gyenge vagyok. Leszálltunk, és bementünk egy újabb kávézóba, mivel újabb zápor zúdult ránk. Az emberek ismét előjöttek a konyhából, hogy lássák ezt a különös embert – no, nem azért különös, mert fehér, hanem mert a kávét cukor nélkül kéri. A falon egy üvegvitrinben, mint valami trófea, egy kondom volt kiállítva – a családtervezési program részeként. Megtudtuk ugyanakkor, hogy szerencsénk van. Egy cementet szállító teherautó vitt fel építőanyagokat az új iskola számára a Johannis falujába vezető úton. Némi fizetség ellenében elvitethetnénk magunkat. Bambang elkóborolt, de sok más utas átszállt a teherkocsira, ideértve a kókuszokat is. A kocsi végének teljes hosszában köteleket feszítettek ki, és mi közéjük bújtunk, vagy betakaróztunk velük egy olcsó garniszállóhoz illő módon. – Az út egy kissé nehéz – vallotta be Johannis. Valóban különböző viteldíjat számítottak az úton fölfelé menet és lefelé jövet. Látszott, hogy évek óta nem történtek rajta javítások, és a legkellemetlenebb helyeken vártak mély pocsolyák. A fő nehézséget a kocsi abroncsai jelentették, amelyek olyan simák voltak, hogy egyáltalán nem tapadtak az úthoz. Ahol egy normál teherautó vígan átvágott volna a sáron, a miénk megállt, és reménytelenül csúszkált. Ahol egy normál teherautó vígan pöfögött volna fölfelé az emelkedőn, a miénk egyszerűen nagy lyukakat mart az útba, miközben égett gumiszag terjengett. Amikor csak elakadtunk, mindig ugyanaz történt. Először szorosan ültünk, és úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a nehézséget. – Turun! Dorong! – kiáltott ekkor a sofőr. „Szálljanak le és tolják meg!” Lekászálódtunk, és ott tébláboltunk. Néhányan csak nézték, ahogy mások tolják. Aztán amikor már elegen tolták ahhoz, hogy elinduljon, akkor a többi is csatlakozott – amely ponton azok álltak meg, akik eredetileg tolták. Mindenkinek van saját elképzelése arról, hogyan lehet egy teherautót kitolni a sárból.

– Palló kell – kiáltott egy férfi határozottan. – Pallóra van szükségünk. – De nem gondolja, hogyha az abroncsok…? – Nem. Palló kell. Voltak, akik szilárdan hitték, a teendő az, hogy ki kell lapátolni a sarat a teherautó elől, és a hátsó kerekek mögé kell hajítani. A sár legnagyobb része így a kocsit tolókra zúdult. Mások füvet és leveleket tömtek a kerekek alá, ahonnan a más véleményen lévők szorgalmasan kiszedegették azokat. Megint mások a kövekbe helyezték bizalmukat. Csak a kő lehet a megoldás, így kiszedték az útból, és a forgó kerekek alá helyezték a puszta lábukkal, ami iszonyúan veszélyes volt. Egy öregember aprólékos gondossággal kioldotta a köteleket, és magányos, hősi gesztusként elölről húzni kezdte. Johannis leült, és rágyújtott, mialatt a lányokkal tréfálkozott. Amikor már úgy tűnt, minden remény odaveszett, egy férfi sétált arra egy óriási bivallyal, amit egy kisfiú vezetett. A kisfiú nyugodtan a kocsi elejéhez kötötte, és a bivaly játszi könnyedséggel kihúzta a teherautót a sárból. Hátulról egy hang hallatszott. – Könnyebb lett volna a pallókkal. – Úgy tudtam, a toradzsák nem használják a bivalyt fizikai munkára – mondtam Johannisnak. – Ez egy dolgozóbivaly. Nézd a színét – válaszolta. Az antropológusok a nuerekről, egy szudáni népcsoportról szóló könyveken nevelkedtek, akik úgy tűnik, hogy a szarvasmarhák és a szarvasmarhák szépségének megszállottjai. Gazdag szókincset fejlesztettek ki az állatok színének és mintázatának a kifejezésére. Ez volt az első ilyen élményem egy ehhez hasonló toradzsa rögeszmével kapcsolatban. Látszólag végeérhetetlen szókincs áll rendelkezésre a bivaly méretének, színének, mintázatának és szarva formájának leírására. Később ugyanez volt a helyzet, amikor fafaragókkal dolgoztam – a számomra egyformának tűnő mintáknak számtalan megkülönböztetése létezik. Miután belefáradt az absztrakt lexikográfiába, Johannis egy sokkal aktuálisabb témára váltott. Nem kellene a sofőrtől engedményt kapnunk a nagy távolság miatt, amit gyalogosan tettünk meg, miközben állítólag az autón utaztunk? Nem neki kellene fizetnie

nekünk, mivel a mi erőfeszítésünk révén lett csak képes egyáltalán leszállítani a cementet? Becsületére legyen mondva, a sofőr látta Johannis érvelésének helyességét. A sofőr olyan mértékben tartotta veszélyesnek Johannis érvelését a megélhetésére, hogy hamarosan azon kaptam magam, hogy kihajítottak a teherautóból, és arra ítéltettem, hogy Johannisszal gyalog menjek a falujáig. – Ez az ember a családom ellensége. Rabszolga-leszármazott – jelentette ki Johannis. – Azt hittem, csak a déli királyságokban van mindenféle társadalmi osztály, arany osztály, bronz osztály, vas osztály stb. – Talán – mondta Johannis rosszkedvűen –, de mi akkor is tudjuk, ki a rabszolga, ha nem is használhatjuk többé magát az elnevezést. Bárhogy is legyen, ez volt az első alkalom, hogy már azelőtt ellenségeket szereztem, mielőtt még megérkeztem volna a terepmunka helyszínére. Azon kezdtem tűnődni, hogy Johannis közel sem volt elég ravasz ahhoz, hogy az asszisztensem legyen a terepen – hirtelen rájöttem ugyanis, hogy tulajdonképpen már az asszisztensemmé vált. Johannis háza modern épület volt, a tengerparti buginéz bungalók mintájára. Mivel lábakra épült, hogy enyhítse az azokon a területeken tapasztalható perzselő forróságot, nyilvánvaló volt, hogy éjjel rendkívül hidegnek bizonyul majd. Megálltunk, hogy megugasson bennünket egy kutya, levettük a cipőnket, és felmásztunk a létrán a bejárati ajtóhoz, ahol a bámészkodók nem kis derültségére bevertem a fejem a szemöldökfába. Egy nyugati számára Indonéziában az élet számos, a fejet ért ütésből áll. Az egész ország arra a feltételezésre épül, hogy az ember nem magasabb öt láb hat hüvelyknél. Az egyetlen alkalom, amikor igazán utáltam az indonézeket, egy olyan eset után volt, amikor különösen erősen bevertem a fejem. Amint a fájdalom köde eloszlik, és az ember kinyitja a szemét, azt látja, hogy egy csomó eksztatikusan boldog, barna arc vigyorog a képébe. S valaki rendszerint elmagyarázza, hogy azért verted be a fejed, mert túl magas vagy. Johannis anyja fiatalkorában kétségkívül gyönyörű asszony volt, finom vonásokkal és természetes kecsességgel, ami átütött a

szakadt ruháján és elcsigázott arcán. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mélyen vallásos nő. A ház vallási jelképek különös keverékével volt díszítve. Az egyik falon az elnök és helyettese kötelező fényképe volt kitéve. Mellette az űrsikló képe és Az utolsó vacsoráé, ami kétségkívül egy Leonardo után készült változat volt, de az összes tanítványt olyan hatalmas, meredt, kék szemekkel ábrázolták, mintha őrültek lettek volna. Aztán volt ott egy többékevésbé bibliai indíttatású kép bárányokkal és gyerekekkel. Az előző évi naptáron mecsetek és szent szövegek előtt álló, bő ruhába bugyolált muzulmán nők képei voltak láthatóak. Az ez évi naptáron félmeztelen kínaiak képei voltak, akiknek bájait javarészt eltakarta egy, a cenzúra szándékával eléjük helyezett tükör. Csak később jutott valakinek az eszébe, hogy Johannis apját bemutassa, aki egy fáradt, összetöpörödött férfi volt, azzal a keserű kifejezéssel az arcán, mint aki már megszokta, hogy nyíltan átnéznek rajta, mint akinek nincs jelentősége. Johannis és az anyja hosszú litániába kezdett Johannis dolgairól, arról, hogy mit mulasztott el, és a kötelezettségeiről. Úgy tűnt, hogy ivott, henyélt, és nem járt templomba. Egy pillantást váltottunk a néma együttérzés jeleként. A konyhából csörömpölés hallatszott, és égő fa illata szállt. Számos görnyedt rokon jött-ment ki-be a vendég előtti tisztelet jeleként hajlongva. Poharakban émelyítően édes kávét szolgáltak fel, miközben az anya indonéz nyelvre váltott, hogy előadja számos bánatát – szegénységét, fájó lábát, semmirekellő férjét, tehetetlen fiát és a falubéli hagymahiányt. Az iskolázatlan toradzsáknak nehéz kiejteni a „ch” hangot és az indonéz nyelv egyes mássalhangzócsoportjait, így aztán a kecil, ‘kicsi’ ketil-nek hangzik, a pergí, ‘megy’ pedig piggi-nek. Ez a beszédüknek egyfajta különös, Shirley Temple-féle selypítős, szégyenlős hangzást kölcsönöz. – Megöregedtünk. Semmi reményünk. A fiúk mind elmentek a városba. Jó halálért imádkozunk, ha a Jóisten szólít – mondta összegzésképpen. Eléggé lehangoló üdvözlés volt, és Johannis már kezdett ingerlékennyé válni, ahogyan minden ambiciózus fiatal, ha szégyelli a szüleit.

Különböző emberek vetődtek be – egy unokatestvér és egy féltestvér. A férfiak chilis rizst kaptak, és eléggé abszurd módon a szoba közepén szétnyitott matracokon kellett pihennünk, miközben a nők körülöttünk végezték a házimunkát. Fokozatosan egyértelművé vált, hogy a napot befejezettnek tekintették, annak dacára, hogy még csak késő délután volt. Alkonyatkor átjött egy szúrós szemű szomszéd, hogy meggyújtsa az olajlámpát, ami egy olyan bonyolult és nyomás alatt lévő dolog volt, aminek használatát a házból senki nem tudta elsajátítani. Ő is csatlakozott hozzánk az ágyban, és egyre több takarót terítettek ránk a bekúszó hideg ellen. Valami furcsa penésztől a takarók világítottak a sötétben. Végül a gyékényszőnyeget is felvették a padlóról, és azt is ránk terítették. Büszke voltam, amikor elővettem a forró vizes palackomat. Az embernek öreg rókának kell ahhoz lennie, hogy ilyesmit vigyen magával a trópusokra. Azonnali sikert arattam. A lábak hozzá nem értő módon tapogatóztak. Még Johannist is elbűvölte. – Remélem, amikor hazamész, ezt majd itt hagyod. Leszállt az éj, és mi ébren feküdtünk, és történeteket meséltünk, mint az élénk szemű és izgatott kisgyerekek a táborozáson. Valaki megemlített egy buginéz varázslót, akit Ujung Pandangban látott. – Felállított egy lándzsát, és a tetejére tett egy dinnyét. Leesett és kettéhasadt. Aztán fogta ezt az öt-hat éves kisfiút, akit a köldökénél fogva egyensúlyozott a lándzsán, és körbeforgatta. Mindannyian eltakartuk az arcunkat, mert vért vártunk. De sértetlen maradt. – Még ilyet! – Ez semmi, mondta Johannis. Ismerek két kínai lányt, testvérek. Az ember felír bármit egy darab lapra, széttépi, és beteszi egy gyufásskatulyába. Így tartják a hónuk alatt (karját a testéhez szorította), és meg tudják mondani, mi volt ráírva. – Nahát! Tekintetük néma kérdésként fordult felém. Itt volt egy egzotikus külföldi, aki látta a világ csodáit. Ki tudta, mit fogok én mondani? – Egyszer találkoztam egy afrikaival, aki szabályozni tudta az esőt – kezdtem a történetemet.

– Á! – Ásítottak. – Azt mi is ismerjük. – Úgy hangzott, mintha unatkoznának. – Egyszer olyanokkal éltem együtt, akik emberi fejeket vágtak le, és gyűjtötték azokat. – Ó, valamikor mi is csináltuk ezt. Na és? – Egyszer pusztán egyetlen lándzsával mentem oroszlánra vadászni. – Úgy vélem, ez olyan, mint amit az erdőben élő törpe bivallyal csinálunk, kivéve, hogy a bivaly még veszélyesebb. Már fordultak is az oldalukra, hogy elaludjanak. Itt volt az ideje a nagy dobásnak. Zsebembe nyúltam, és elővettem egy műanyag bankkártyát. – Ez itt olyan, mint a pénz – kezdtem. Felültek, és megvizsgálták a pislákoló fényben, a rajta lévő hologramra irányítva a fénynyalábot. Ünnepélyesen adták tovább egymásnak. – A hazámban, a városokban gépek vannak a falakban. Az ember beteszi ezeket, beüt egy számot, és a gép kiadja a pénzt. – Nahát! Még ilyet! Ez igen! Óvatosan visszajuttatták nekem, és mindannyian elaludtunk. Lándzsákról álmodtam, és kínai varázslókról. Nem tudom, ők miről álmodtak. Valószínűleg egy antropológus az elképzelhető legrosszabb vendég. Nekem nem kellene otthon. Kéretlenül jön, hívás nélkül betelepszik, és az őrület határáig ostoba kérdésekkel gyötri a vendéglátóit. Kezdetben alig van fogalma arról, hogy mit is keres. Végül is, hogyan ragadja meg az ember egy idegen életmód lényegét? Az antropológusok még abban sem értenek egyet maguk között, hogy milyen zsákmányra vadásznak – vajon arra, ami az emberek fejében, vagy ami a külső valóság konkrét tényeiben található, esetleg mindkettőben, avagy egyikben sem. Mások az antropológiai „tudás” nagy részét fikciónak tartják, ami valahol a megfigyelő és a megfigyelt között jön létre, és függ a kettejük közti egyenlőtlen erőviszonyoktól. A csaknem szükségszerű válasz az, hogy haladni kell a munkával, és pontosan elemezni azt, amit az ember később csinált.

A saját esetemben könnyű volt eldönteni, hogy hol kezdjem. Johannis bejelentette, hogy azon a reggelen elmegyünk a ma’nene’ fesztiválra. A nagyapja is elkísér majd az öt-hat kilométeres úton. Valóban a konyhában ült egy adag főtt maniókát rágó nyugodt, idős úr, akinél egy lándzsa volt, aminek a hegyére tokot húztak. A puszta látványomra barátságosan nevetett, és megkínált a maniókájával, amit aztán a zsebébe csúsztatott, hogy később befejezze. Úgy tűnt, az egész falu felbolydult. A házakból gyerekek hajoltak ki, hogy megbámuljanak. Nem tudták kiejteni a Belanda ‘holland ember’ szót, így Bandalát ‘dobozt’ mondtak. A házakból özönlöttek az emberek, akik többnyire a halál színét, azaz feketét viseltek. A toradzsa fesztiválok két osztálya itt is el volt különítve; a nyugatiakra, a „leszálló füst”, a holtak fesztiváljaira és a keletiekre, a „felszálló füst”, az élet fesztiváljaira. A toradzsa rituálék teljes mértékben féloldalasak. Inkább a halált hangsúlyozzák, mintsem az életet. Ez azonban lehet, hogy a hittérítők hatásának tudható be, akik a termékenység viszonylag féktelen rítusait elfojtották, s ezzel a halál rítusai épp annyira oda nem illőek lettek, mint a partra vetett bálna. A kereszténység különböző formái különböző kompromisszumokat kötöttek a régi szokásokkal. Vannak egyházak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy a híveik maradjanak távol a halálhoz kapcsolódó ünnepek bizonyos részeitől, és ne egyenek az áldozati bivalyhúsból. Mások megkövetelik a hívektől, hogy bivalyt ajánljanak fel az egyháznak. Megint mások a sírképekre összpontosítanak, azaz tiltják, hogy egy kereszténynek legyen ilyen. Mások megengedőek, ha a képet pusztán emlékként kezelik. Mindenütt egymást üdvözölték az emberek, és jó sok kuncogás hallatszott. Johannis nagyapja zárkózott maradt, arcán egy főkomornyik komolyságával egy orgia közepette. – Nem beszélek jól indonézül, de szeretném, ha tudná, ebben a faluban én vagyok a régi vallás. Ezek az emberek már keresztények, de még mindig figyelniük kell arra, amit mondok. Bejelentettem a ma’nene’-t, aminek a végéig most nem lehet földet művelni, sem házat építeni. Még a keresztények is betartják. Johannishoz fordultam. – Te is keresztény vagy?

– Igen, hozzád hasonlóan protestáns vagyok, de nekünk, fiataloknak, ez kevésbé fontos. Nekünk – Johannis kereste a megfelelő szavakat – szélesebb a látókörünk, mint Nenek nemzedékének. Nenek felhorkant. – Fiatalkoromban én is így gondolkodtam. Amikor el akartam kezdeni a vallásnak, a régi költészetnek a tanulását, mindenki könyörgött, hogy ne tegyem. Azt mondták, szegény maradok. Igazuk lett, de vannak fontosabb dolgok. Ő is tanulni fog. Nem ostoba gyerek. A hegytetőn állt egy fehérre meszelt templom, hegyes toronysüveggel, tiroli stílusban. Mögötte borongós lila hegyek nyújtóztak az emberi jelenlét legcsekélyebb jelét sem mutatva. A felhők közt mintha csak az ószövetségi égbolt vetett volna fénysugarat a templomtetőre. A világ legmagányosabb templomának nézett ki. Ahogy tovább sétáltunk, egy sportkommentátor könnyedségével áradtak a megfigyelések és az értelmezések az öregemberből – történelem, mítoszok, személyes emlékek. Számos kultúra képzett bölcset, saját bennszülött antropológust alkalmaz. Ők alkalmanként fontos szerepet játszanak az adott téma irodalmában, nevüket diákok nemzedékei ismerik. Én korábban soha nem találkoztam eggyel sem, de Nenek nyilvánvalóan közülük való volt. Volt már egy asszisztensem. A specialista adatközlőm pedig most jelent meg. Még ha csak nevetségesen kevés ideje is voltam itt, lehetetlen volt nem elkezdeni dolgozni. Egy nyöszörgésre hasonlító hang kíséretében előhúztam egy jegyzetfüzetet, és elkezdtem mindent leírni. Meglehetősen nagy tömeg verődött össze egy függőleges szikla lábánál, aminek a felszínét négyzet alakú nyílások tarkították. Ezek voltak a sírok, amelyekben a halottak csontjait tárolták. Toradzsaföld más részeivel szemben, itt nem voltak fafigurák a halottak ábrázolására. Egyszerűen minden sírt egy bivalyfejfaragással ellátott falap zárt le. Johannis állította, hogy a múltban voltak ilyen képek, de mostanra mind eltűnt. A jelenlegi fesztiválon az újonnan elhunytak csontjait friss textíliákba csavarták, és visszahelyezték őket a sírba. Egy ember csak azért ment le a városba, hogy megvegye a

textíliákat. Meglepő módon, ezek rikító színűek voltak, és Mickey egér, illetve Donald kacsa díszítették őket. Reméltem, hogy be tudok csusszanni észrevétlenül, hogy csöndben egy sarokba lopózzak, és felvegyem a leselkedő etnográfus pózát. De nem így kellett, hogy történjen. Nenek volt az előadó. Ez volt számára a nagy esemény, és ebből mindent ki akart hozni. Sűrű bozótosban közeledtünk, láthatatlanul a tömeg számára. A résztvevők körén kívül egy szikla mögé osonva, Nenek susogások és morgások sorát hallatta, és ingerlékenyen Johannist hívta segítségül. Néhány perc múlva átalakulva, piros csíkos rövidnadrágban és ingujjban jelent meg. Az egyik gyakorlatra emlékeztetett az indonéz nyelvbe bevezető nyelvkönyvemben. „A hernyó lepkévé alakult át.” Nenek a nyakláncának kapcsolójával vergődött. Az egész dolog egy nehéz, aranyozott toalettpapírgurigafüzérnek nézett ki. Felül Johannis egy vaddisznóagyar láncot takart be, ami előbukkant, hogy Nenek fülét böködje. Az öregember a karkötőit kígyóformába rendezte, amint a karján fölfelé kúsznak, majd körbenézve izgatottan kereste a lándzsáját. Végül karon ragadva engem, mint egy újabb kelléket, a körben álló döbbent falusiak elé lépett, és hosszú szónoklatba kezdett, miközben időről időre a lándzsájával engem böködött, hogy illusztrálja a mondanivalója lényegét. Johannis egyik kezét biztatásképpen a vállamon nyugtatta, és úgy tűnt, nem volt biztos abban, hogy büszkének kell-e lennie idős rokonára, vagy inkább szégyellnie kellene. – Azt magyarázza, hogy te ki vagy, hogy egy híres holland turista vagy, aki azért tartózkodik itt, hogy minket és a hagyományainkat megtisztelje. – Nenek időről időre felemelte a hangját, és mondandóját olyan ütemesen adta elő, hogy még egy kívülálló számára is költészetnek tűnt. – Ez a to minaa beszéd – suttogta Johannis –, a régi nyelv. Nem tudom lefordítani, de – hú, milyen gyönyörű! Végül befejeződött, és Nenek letelepedett egy sziklára a nyílt terep közepén, mutogatva, dorgálva, irányítva mások fáradozásait, miközben a lándzsáját tartotta mogorván a kezében.

A sír megközelítéséhez fogazott bambuszpóznákon kell felmászni a talajtól körülbelül hatvan-hetven láb magasra, miközben a holttestet kézzel kell a keskeny sírkamranyílásba helyezni. Úgy tűnt, ez a buszon utazó matrózok feladata volt, akik régi barátként integettek nekem. Szeretnék oda felmászni? Nem? Akkor talán enni szeretnék. Nekik, mivel keresztények, nem szabad olyan bivalyt fogyasztaniuk, amit a sírhelyeknél áldoztak fel, de… Egy nagy fa árnyékában ültünk le falatozni. – Nincs rizs – magyarázták –, a halál miatt. Csak maniókát eszünk – és bivalyt. – A bivalyhús rágós volt és inas, vastag zsír- és bőrréteggel. Minden szelet úgy nézett ki, mint valami főtt meztelencsiga. A nap fent járt az égen, és kellemetlenül tűzött. Égő fa kellemes illata, bivalyzsír és meleg emberiesség lebegett a sírhelyek fölött a vérből lakmározó szúnyogok álmosító zümmögése mellett. Johannis, akit azzal bíztak meg, hogy a készen álló testet beemelje a sírhelyre, a napon állt, vigyorgott, és sűrű fekete hajába túrt, hogy hűtse magát. Nenek újra kiabálni kezdett. Egy fej jelent meg a sírhely nyílásánál, és egy kötelet engedett le, hogy a holttestet arra kössék. Az egész esemény illetlenül élvezetes volt. A kötelet a szövetbe csomagolt csontok felé lóbálták, miközben nyersen viccelődtek. Amint a levegőbe emelkedett, Johannis úgy ugrott oldalra, mint egy lovakat betörő csikós, és kurjantgatott, amit a többi fiatalember utánzott addig, amíg Nenek már remegett a dühtől és a tiltakozástól. Alant a férfiak körbe álltak, és egymás kezét fogva, az óramutató járásával ellentétesen egykedvűen forogva belekezdtek a gyászdalba. Hívták a gyerekeket, hogy csatlakozzanak. Az apák és a fivérek finoman vezették a lépéseiket az ősi ritmusra. Nenek jelére a nők beálltak a körbe, és a férfiak és a nők oda-vissza, egymásnak felelgetve énekelték a halál dalát. Egy olyan dalt, amiben a nők nem voltak restek felfedni gyönyörű profiljukat és kivillantani tökéletes fogaikat. Nenek helyeslően bólintott, s kezével jelezte a felejthetetlen dallam ütemét. Nem olyan társadalomnak tűnt, amit a vallási változások kettészakítottak. Az egyik matróz azt tanácsolta, hogy udvarias dolog lenne, ha felkeresném a fesztivál szervezőjét. Odavezettek egy gőzölgő vizes üst körül álldogáló csoporthoz.

– Ez itt a főnök – mondta, miközben egy férfi vállára ütött. Az illető megfordult. Hitler volt. – Ó – szólalt meg Hitler. – Már ismerem ezt az urat. Gyorsan próbáltam kifogásokat és magyarázatokat kitalálni, de úgy tűnt, nem volt rá szükség. Valójában ő kezdett el mentegetőzni. – Volt némi nehézség, ami azt a dolgot illeti – suttogta. – Már nincs meg. Eltulajdonította a rendőrség. De remélem, hamarosan lesz másik, és akkor majd újra megkeresem. Biztosítottam róla, hogy lélegzetvisszafojtva fogom várni a látogatását, és visszatértem a helyemre, miközben rettentően izzadtam. Egy meglehetősen testes hölgy tűnt még figyelemre méltónak, aki a nagy hőség dacára vastag szőrmebundát viselt, és úgy integetett felém, mintha régi barátok lennénk. – Ki az? – kérdeztem a matrózokat. Kuncogtak. – Az a holland nagynéni. Leidenben lakik, és onnan jött ide a fesztiválra. Azért viseli a kutyaszőr bundáját, hogy megmutassa milyen gazdag lett az önök országában. Miután észrevette, hogy róla beszélünk, odajött hozzánk, és holland nyelven üdvözölt. – Bocsánat – válaszoltam indonézül –, én valójában nem holland vagyok, hanem angol. – Sose törődjön vele – válaszolta. – Maga nyugati, mint én. Tudja, most ott élek. Nézze, milyen sápadt lett a bőröm. Annyira szenvedek, amikor Toradzsaföldre jövök. A hőség és a kosz! Hollandiában mindenhová taxival megyünk. Johannis rosszindulatúan a hölgy háta mögé ment, hogy hallja a hencegéseit. – Ó, emlékszem önre. Valamikor régen volt egy tésztakifőzdéje a piac mellett. – Majd megköszörülte a torkát, és köpött egyet. Ha pillantással ölni lehetne! Johannis ott helyben összerogyott volna. A holland nagynéni összevonta a szőrmebundáját az izzadságtól gyöngyöző vállai körül, és méltóságteljesen távozott. Ez meggondolatlan lépés volt, mivel magas sarkú cipőt viselt, ami nem a laza sziklákon való járáshoz volt kitalálva, és távoztában mindenképpen szeretett volna még egy mézesmázos mosolyt

küldeni felém a válla fölött integetve. Az egyik pillanatban még ott volt a szánalmas rajongás középpontjában, ami valami miatt szégyenérzettel töltött el engem. A másik pillanatban viszont már sehol sem volt – lezuhant a szikla pereméről a táncosokra. Szerencsére senki nem sérült meg. Később láttam, amint egy fa alatt ült, miközben egy gyerek banánlevéllel legyezte. Még mindig rajta volt a szőrmebundája, és kérdezgette a dolgok neveit, mivel, mint mondta, olyan sokat beszél hollandul, hogy már csaknem minden toradzsa szót elfelejtett. A nap során számos holttestet csomagoltak össze és helyeztek el újra a megfelelő sírhelyekben. Másnap Nenek majd leöl egy csirkét, és kihirdeti a fesztivál végét. Akkor az emberek visszamehetnek a földekre, és folytathatják a házak építését – az élettel kapcsolatos tevékenységeket. Most már csaknem sötét volt, és itt volt az ideje, hogy visszatérjünk a faluba. A holland nagynéni összegyűjtötte a rokonait, és elindult az egyik irányban. Én, Nenek, Johannis és a szomszédok egy csoportja a másik irányban indultunk el. Egy fiát kézen fogva vezető fiatalember kiváló, csaknem arisztokratikus indonéz nyelven hívott, hogy keressem fel a közelben álló házát. Remek régi épület volt, a helyi stílusnak megfelelően gazdagon faragva és díszítve. – Ez a házam – mondta nyilvánvaló büszkeséggel. – Nemzedékről nemzedékre szállt az őseimtől. Azok a földjeim. Nagyapám művelte, mikor kisfiú voltam. Ma én művelem. Nenek nyűgös volt. Még sötétedés előtt haza akart érni abba a végébe a falunak, ahol ő lakott, de az Andareusként bemutatkozó férfi udvariasan marasztalt. Bent, éppen úgy, mint bármelyik hagyományos házban, amelyiket felkerestem, sajátos kompromisszum köttetett a modern világgal. Egy nagy rádiós magnó állt fenyegetően az egyik sarokban, egy hagyományos toradzsa mintákkal faragott, de fényes festékkel lefestett, ocsmány tálaló mellett. Ez mégis ősi ház volt, ahol a nagylelkűség hagyományos mintái fennmaradtak. Andareus kimutatott az ablakon. – Anyám szeretné, ha modern fürdőszobát tetetnék be, és feltöltetném a ház alját cementtel, de én azt mondom, hogy jobb a

patakban fürdeni, és tisztelnünk kell egy öreg házat. Máskülönben olyan, mint egy bártáncosnő ruhájába öltözött öregasszony. Kávét ittunk és a különleges, pálmacukros süteményt ettük, ami a toradzsa vendégszeretet jele. Apa és fia fekete szárongot viselt, nem pedig sortot, ami ma csaknem mindenütt látható. Jó volt találkozni egy olyan emberrel, aki úgy tűnt, ellenállt a modern világ legtöbb rossz hatásának, egy olyan férfival, aki csupa intelligencia és kellem volt, s aki elégedettnek tűnt azzal, hogy ebben a távoli kis faluban élt, és művelte a földjét. De ezek inkább az én kategóriáim voltak, mintsem az övéi. – Hol tanulta meg ilyen gyönyörűen beszélni az indonéz nyelvet? – kérdeztem. – Talán tanár? Mosolygott, és lazán köznapi amerikai nyelvre váltott. – Azt hiszem, javarészt a Massachusetts Institute of Technologyn tanultam meg – vallotta be bizalmasan –, amikor műholdas távközlés témakörében szereztem a mester fokozatomat. Mielőtt angolul tanulhattam, a saját nemzeti nyelvemet kellett intenzív nyelvtanfolyamon tanulnom. Mosolygott, és gyengéden oldalba bökte a fiát. – Ez itt anyanyelvként használja az angolt és az indonézt, de amikor idejövünk, nem tud a nagyanyjával beszélni. Nagyon elunja magát. Kalimantanban, ahol dolgozom, van uszodánk és videónk. Hiányzik neki. Csak a fesztiválra jöttünk ide – hogy újra betakarjuk apám testét. Ő úgy véli, hogy ez sok hűhó egy hulla miatt. A csalódottságom bizonyára látható volt. A nyugatiak hajlamosak arra, hogy arra használják a világ többi részét, hogy a saját problémájukkal foglalkozzanak. Andareus nem egy „nemes vadember” volt, aki rámutatott világunk hiányosságaira. Ő modernebb ember volt, mint én magam – folyékonyan használta a számítógépes és elektronikai zsargont. Az értékei valószínűleg ugyanazok voltak, mint az enyémek. Ragaszkodása a hagyományos világhoz éppen annyira egy kívülállóé volt, mint az enyém. A légkondicionált, modern kalimantani bungaló kényelméből nézve talán csak egyfajta romanticizmus volt. Könyörtelen öntudatosságával sót dörzsölt a sebeimre. – Tudja, úgy tanultam csak meg értékelni a hagyományt, hogy külföldre mentem. Ha a falumban maradtam volna, akkor Amerikára

ma úgy gondolnék, mint a mennyországra. Így visszatérek a fesztiválra. Már évekkel ezelőtt itt hagytuk a hegyeket, hogy megélhetést találjunk, de mindig visszajövünk, hogy itt a fesztiválokon költsük el a pénzt. Ez itt – s a fiára mutatott – már más. Ő keveset tud a régi szokásokról. Külföldön nőtt fel. Nem toradzsa. Ő már a modern Indonézia. Modern Indonézia egykedvűen nézett ránk, miközben egy szúnyogcsípést vakargatott. A falu felé indultunk a ránk telepedő homályban. Finom volt a por a lábunk alatt, mint a trópusi tengerpartok homokja. Nenek olyan iramban haladt, hogy Johannis és én alig bírtunk vele lépést tartani. Az egyik kanyarban, ami egy látványos szurdokra nézett, egy mindössze öt láb magas, de csodálatosan dús bajszú férfi állt kék takaróba burkolózva. Vidáman mosolygott, és a kezét nyújtotta. Nem igazán tudtam, hogy mutassam ki a barátságomat, dicsértem a bivalyt, amit őrzött, azon az elven, hogy ha összebarátkozol valakinek a kutyájával, akkor a gazdájával is össze fogsz. – Azzal töltöm az időmet, hogy a bivalyról gondoskodom – mondta. – Sok bivalya van? – Csak egy. – Hogyan lehetséges, hogy azzal tölti az egész napját, hogy csak egy bivalyról gondoskodik? Nenekből kitört a nevetés, és egy olyan gesztussal, amit idővel jól megismertem, a csukott kezével rám mutatott (ez az udvarias módja annak, hogy valakire rámutasson az ember). Csak úgy dőlt a nevetéstől. – A számnak semmi köze hozzá. Ez olyan, mint a fiatal férfi, akinek sok a haja. Csak végigszántja a kezével és már jól is néz ki. Amint öregszik, fogy a haja, így egyre tovább tart elrendezni. Így van ez a bivallyal is. A bivalytulajdonos is nevetett. Valójában persze neki is, és Neneknek is, mint a legtöbb toradzsának, szégyentelenül dús haja volt. – Ha több bivalyom lenne – mondta a férfi –, akkor úri macska lennék.

– Mi az az úri macska? – Az egy különleges fajtájú macska, ami otthon ül, és soha nem jön ki a házból. Soha nem lép a földre. Félne. – Hogy néz ki? – Úgy néz ki, mint más macska, kivéve, hogy sosem jön ki a házból – hacsak a gazdája ki nem viszi a rizscsűrökhöz, hogy fogja meg az egereket. Egészen addig beszélgettünk erről az állatról, amíg el nem értünk a hídig. Sok toradzsa hídhoz hasonlóan, ennek is volt teteje, és ülőhelyeket is beépítettek. A hidak ideális helyek esős napokon a pletykálkodásra. A bivalyos embertől megtanultam, hogy az úri macskáktól azt várják el, hogy őrizzék a családi ereklyéket, amit a nemes házak tetőgerendáiban és a szemközti csűrökben tartanak. Csak más úri macskákkal párosodhatnak, akit a gazdájuk hoz a házhoz eme célzattal. A toradzsák újra a saját osztályrendszerükről beszélgettek az állatok révén. A macskákat a családi örökséggel és a korlátozott párosodási lehetőségekkel a nemesi családokról, a nemesi családok számára mintázták. Elváltunk, hogy a saját, külön házunkba vánszorogjunk, de az eső elért bennünket az alatt a viszonylag rövid táv alatt. Átázva és vacogva érkeztünk meg. Jó alkalomnak tűnt a táskámban rejtegetett King Adam whisky felbontására. A ‘whisky’ szó a rosszul használt udvariasság vagy extrém irónia kifejeződése volt ebben az esetben. A tartalma karamellel színezett rizspálinka volt. Nenek kétkedve szemlélte. – Ez jó, amikor ennyire fázik az ember, mint most – magyaráztam –, olyan mint a gyógyszer. – Gyógyszer? – Nenek erre a szóra koncentrált. Hamarosan elismerően kortyolgatta, de csak a konyhából szerzett teáskanállal. Johannis apja jött be köhögve, reményteli pillantást vetve az üvegre, és úgy volt, hogy elfogad egy kicsit, amíg a feleség meg nem jelent, és szemrehányóan rá nem nézett az ajtóból. Csalódottan visszatette a poharat az asztalra. – Nem iszom alkoholt – jelentette ki bizonytalanul. – Ettől erős leszek – mondta Nenek. – Jöjjön holnap a házamba, akkor beszélgethetünk. Majd Johannis elhozza.

– Hánykor? Sajnálkozva nézett rám. – Nekem nincs órám. Csak jöjjön. Összeszedte a kellékeit, és áthajolt a balkonon, hogy ügyesen kifújja a váladékot az egyik orrlyukából. Megállt az ajtónál, hogy felvegye a műanyag szandálját, majd megfordult, és csintalanul elmosolyodott. – Azt a gyógyszert – mondta előkelő modorban –, a maradékot, magammal vihetném? Tényleg úgy tűnik, hogy használ nekem. – Majd elcsoszogott az alkonyatban. Ez volt a megfelelő pillanat, hogy szóba hozzak egy kényes témát. – Hol van olyan hely, ahol vizelni lehet? – kérdeztem. Johannis tétován gesztikulált. – Kis víznek ott lenn a banánfát használjuk. A nagy víz egy kissé nehézkes itt. El kell menni, és az egyik patakba kell állni. – Hol mosdanak? – Van egy hely a híd közelében. Túl hideg van a mosakodáshoz. – Megmutatnád, hogy hol van? Jóindulatúan morgott, de végül felsóhajtott. – – Veled megyek. Szárongot kell felvenned. Loptam egy kis csomag szappant a szállóból. A toradzsa fürdőszoba egy csodálatos dolog. Egy egyszerű kővel elkerített rész, ahová bambuszcsövön keresztül víz folyik. Az illem kedvéért egy botot rögzítenek a bejárat fölé, és száronggal takarják le. Ez a körülbelül öt láb magas emberek számára megfelelő. Bárkinek, aki ennél magasabb, mindene kilátszik. Mivel azonban este volt, ez nem volt gond. Johannis a kezembe nyomott egy darab szappant. Felváltva álltunk a mennydörgő vízesés alatt. Igaza volt. Túl hideg volt, de frissítő. Azonban úgy tűnt, mindkettőnknek ugyanaz volt a problémája a szappannal. Sehogy sem habzott. Bizonyára a víz nagyon kemény. Csak amikor visszaértünk a házba, a paraffinlámpa fényénél jöttünk rá, hogy miért. Nem szappan volt, amit ellopott, hanem kis tábla csokik. Azzal kentük be magunkat tetőtől talpig. A reggel olyan drámai intenzitással érkezik az indonéz faluba, hogy az már majdhogynem vicces.

A kakasokkal kezdődik, amelyek peckesen járkálnak körbe-körbe, miközben fárasztó kihívásokat intéznek a világhoz, és karmaikkal a hullámvaslemez tetőt karcolják. Majd a kutyák csatlakoznak, aztán a szamarak, a macskák, a disznók, és a gyerekek visítoznak és bömbölnek. Mindent áthat a lárma, ami kihajít az ágyból. Aztán a rizs zúzása következik, a könyörtelen tompa ütések a mozsárban, amitől az egész ház remegni kezd, amíg az ember gyomra fel nem fordul. A csúcs a magnó, ami hat popszámot játszik újra meg újra, miközben azok, akik nem a rizs zúzásával vannak elfoglalva, a sűrű váladékot krákogják fel, és kényelmesen orrot fújnak. Aztán az a hosszantartó állapot következik, amikor az emberek a fizikai kín különböző fokozataiban támolyognak, kétségbeesetten keresik az első cigarettát, hideg vízzel öntik le magukat, miközben úgy kapkodnak levegő után, mint a fuldokló, vagy zavarodott arccal bolyonganak a házban, minduntalan a szárongjukat igazgatják, és a fogaik közt szívják be a levegőt, miközben magukat ölelgetik, és dideregnek. Szerte a faluban, a sarkokon szomorkásan kuporogva mindenki a hidegről beszél. Parázsló tűz köré gyűlnek, aminek az újjáélesztése bosszantja az állandóan ott alvó macskát. A kesergés vég nélküli, egészen addig, amíg végül a nap áthatol a hidegen, és újra életre kelti a falut. Hasonlóan az angol nyárhoz, úgy tűnik, a reggeli hideg mindig meghökkenti az embereket, és semmilyen próbálkozás nem történik, hogy felkészüljenek rá. Az én mamasai takaróm ámulatba ejtette őket, jóllehet, a faluban senki nem bajlódott azzal, hogy beszerezzen egyet magának, és már senki sem szőtt arrafelé. Reggelente sokat beszéltek a holland házról, ami valaha a faluban állt, és volt benne kályha. Amikor igazán nagy hideg volt, az emberek ott találtak menedéket. De sajna, egy földcsuszamlás során elpusztult. A felmelegített maradék és édes kávé elfogyasztása után elindultunk. Ekkor a nap már magasan járt, és Johannis biztos volt benne, hogy Nenek combjáig a sárban gázolva szántja majd a rizsföldjét. Egy kicsit nézelődtünk, miközben az erdőhöz és a magasabb csúcsokhoz vezető, robbantott utcakövekből álló úton

kapaszkodtunk felfelé. Johannis egy sziklatömbre mutatott, ami függőlegesen emelkedett ki a völgyből. – Az – magyarázta – Pong Tiku erődje. – Hallottam róla, hogy toradzsa vezetőként a hollandok ellen harcolt, amikor azok 1906-ban elfoglalták a területet. Hosszú ostrom után győzték le. – Mi történt vele? – A hollandok Rantepaóba vitték, és agyonlőtték. – Düh suhant át Johannis arcán. – Ma hős, de Baruppu’ népe harcolt ellene. Ő égette le a falut, és mindenki Makkiba menekült csodát várva. Épp amikor vissza akartunk térni, hogy elpusztítsuk, érkeztek a hollandok. Ezért nincs igazán régi ház itt. Továbbmentünk az elegáns bambuszerdők közt, amik a hihetetlenül szép látványt keretezték. A hegyeket itt-ott rohanó patakok szakították meg, amelyeken csak síkos, zöld bambuszcölöpökből álló hidakon lehetett átkelni. Johannis élvezte, amint átsegít, akár egy öregembert. Egy újabb hegytetőn álló pici faluhoz érkeztünk. Egészen eddig lenyűgöztek a csinos és rendezett toradzsa falvak. Még virágokat is ültettek, és osztoztak velünk a legangolabb találmányon, a pázsiton is. Ez a falu más volt. Itt káosz volt. Sehol máshol nem láttam malacokat szabadon engedve szaladgálni és kedvükre turkálni. Ingoványossá túrták a házak közti területet. Az emberek mind koszosak voltak és züllötten néztek ki. Mindenütt nyafogó gyerekek rohangáltak, egy maréknyi, valamilyen ragacsos kotyvalékot a szájuk elé tartva. Mindnek taknyos volt az orra. Úgy tűnt, mintha valaki bizonyítékokat gyűjtene annak igazolására, hogy Isten az embert nem a maga képére teremtette. Hirtelen az egyik házból egy meglepően gondozott külsejű férfi jött elő. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha Bambang, az építész lett volna, de csak hasonlított rá. Patyolattiszta ing és nadrág, ragyogóan fényes cipő és egy nagy aranyóra volt rajta. A haja elegánsan volt fésülve, és mintha vonalzóval választották volna szét. Választékos nyelvezettel invitált be bennünket. Egy temetésre váró, becsomagolt holttest feküdt a sarokban. Időről időre valaki felállt és gongatott. A pedáns férfi erőteljesen szidni kezdte a falusiakat. Biztosított róla, hogy írt az elnöknek a falusiak elmaradottságáról, furcsa

módon azonban nem kapott választ. De akkortájt az elnök nagyon elfoglalt volt. Imádkozott Istenhez, hogy sújtson le rájuk, de nyilvánvalóan Isten is elfoglalt volt. Mégis, egyikre-másikra azért lesújtott. Hasonló stílusban folytatta sok fejrázogatás közepette, amikor hirtelen megállt, és éles, magas hangon rögtönzött prédikációt tartott. Nehéz volt eldönteni, milyen vallásról volt szó, mivel a toradzsa keresztények is Allahként hivatkoznak Istenre. De ez nyilvánvalóan haragvó isten volt, és lenyűgözően fejezte ki magát. A többi falusi körben ült, nevetgélt és sugdolózott. Johannis önelégülten figyelt engem. Aztán leesett a tantusz. – Ő talán iskolai tanár? – suttogtam. Mindannyian nevettek és bólogattak. – Tán a tanulástól őrült meg? – Nevettek és bólogattak. Az őrült folytatta a prédikálást. Ekkor a villámlásról beszélt. – Nem veszélyes – magyarázta Johannis –, s a családja vigyáz rá. De nagyon unalmas. – Igen, azt látom. – Az élet könnyebb lett, mióta megkapta a biciklit. – A biciklit? – Igen, most ahelyett, hogy nekik szónokolna, lebiciklizik a piacra, és ott prédikál mindenkinek. Folytattuk utunkat hegynek föl, az erdő felé. Egy kis idő múlva egy csodálatos, hagyományos házakból álló faluba értünk, ahol a legmagasabb épületek vártak, amiket addig láttam. Meglehetősen újak voltak, és volt néhány szokatlan vonásuk. Az egyiken a hagyományosan magasan, az oromzat alatt elhelyezett ablakokat két női aktfotó borította, a modern ízlésnek megfelelően. A faragások mélyebbek és a motívumok nagyobbak voltak lent, mint a völgyben látottak. A falu legvégén egy düledező szerkezet állt, amit könnyen meghitt, családi otthonná lehetne alakítani, de amin nyilvánvalóan folyamatos átalakítást végeztek. A bejárathoz tervezett veranda még mindig kezdetleges állapotban állt, a pallókat rögzítés nélkül egyszerűen a gerendákra fektették, s így azok az óvatlan látogató képébe csapódhattak. A bejárati lépcső korlátja eltörött, és spárgával kötötték össze. A tető össze nem illő falécekből és hullámvaslemezből állt, ami pusztán ideiglenes megoldás volt. A gerendákat zsákok és famegmunkáló szerszámok díszítették. A ház

egy építőmesteré volt, aki túl elfoglalt volt a mások házának rendbetételével ahhoz, hogy a sajátjára is jusson ideje. Itt ült Nenek, egy nagy gerendát faragva. Nemcsak egy régi vallás papja, hanem fafaragó is volt. Szóltam Johannisnak, hogy álljunk meg, és kicsit nézelődtünk. Nenek teljesen belemerült a munkájába. Orrán egy ugyanolyan rozoga szemüveg ült, mint amilyen a ház maga. A kéz, ami olyan gyenge és száraz volt, mint egy bot, most erősen és határozottan vezette a kést a sima, finom faragásban. Most derült ki, hogy Nenek kezeinek jellemzője, azaz a hüvelykujjak hosszú görbülete, a véső hosszú évekig történő használatának eredménye. Kezei egy korcsolyázó eleganciájával siklottak a gerenda fekete felszínén, s az ujjai alól faforgácsok tekeredtek, amint a finom spirálok és hurkok előbukkantak a fából. Ez volt a leggyógyítóbb pillanat, amit valaha átéltem. Béke uralkodott a kis falu fölött, az egyszerű derű érzése. Nenek előrehajolt, köpött egyet, és én elszörnyedve vettem észre, hogy a köpet élénkvörös. Egy súlyos beteg, haldokló, tüdőbajos művész ezekben a nyirkos hegyekben? Aztán láttam, hogy csámcsog, s mellette a gerendán bételdió van. Sok öreg toradzsához hasonlóan a keserű diót lime-mal együtt rágta, így a fogai mahagóniszínűek lettek a vörös létől. Szomorú, hogy mindez teljes elszigeteltségben történik. Szükségét éreztem, hogy a pillanatot megosszam valakivel, hogy emlékezetembe véssem ezt a boldogságot. Johannis nagyot ásított. De miért ne láthatnák ezt mások is? Remek kiállítás lehetne. Elvihetném Neneket Londonba, hogy építsen egy faragott házat vagy egy rizscsűrt. A kiállítást nem csak a kész épület adná, hanem az építés egész folyamata. Abban a pillanatban, hogy ezt kitaláltam, el is vetettem. Csak képzeljük el a sok gondot a vízumokkal, a fával, a finanszírozással. Nenek esetleg lebetegedne. Talán erkölcstelen ötlet, hogy embereket cirkuszi mutatványos állatokká tegyük. Különben is, kivitelezhetetlen. Nenek felnézett, észrevett, és hangosan felnevetett. A nap többi részét azzal töltöttük, hogy figyeltük, amint dolgozik. Beszélt a mintákról, azok elnevezéseiről és jelentéseiről és a házépítéssel kapcsolatos történetekről. Aznap korán kelt, hogy

befejezze a ma’nene’ időszakot, s hogy elkezdődhessenek az alkotói tevékenységek. Jó érzés volt, hogy újra kés volt a kezében. De sajnos, holnap megint abba kell hagynia, mivel foglalkoznia kell a testtel az őrült tanár falujában. A halott férfi a régi vallás hívője volt, így Nenekre hárult a feladat. Mikor távoztunk a faluból, egy férfi odahívta Johannist, és hosszú ideig sugdolóztak. Végül hozzám fordult, és mosolygott. – Makan angin? – érdeklődött. „Megeszi a szelet?”, a kifejezés céltalanul mászkálni jelentéssel bír. – Igen – értettem egyet azzal az együgyű humorral, ami a terepmunka szükséges kelléke, „Makan angin.” Johannis nevetett. – Nem – mondta. – Nem anginszél, hanem anjing-kutya. Szerencsénk van. Egy kutya veszett lett a faluban, és megölték, így megehetjük. Nem fog ma este fázni. A kutya nagyon forró! A másnapi ceremónia némiképp rusztikus és nyers verziója volt annak, amit a faluban láttam. Habár Nenek ura volt a helyzetnek, és méltóságteljes, a munka javát egy matrózsapkában lévő férfi végezte. Most annyi húst, leölt disznót és bivalyt halmoztak fel, hogy még sok is volt. Árverés kezdődött. A darabok meglehetősen magasnak tűnő áron keltek el. Itt nem voltak turisták. Örültem, hogy nem estem ebbe a nem éppen hízelgő kategóriába. Itt vendég voltam, s nem azért, mert akartak tőlem valamit. – Még egyszer köszönöm a gyógyszert, amit nekem adott – mondta Nenek. Gyógyszer? Ó, igen, a whisky. – De nem jó gyógyszert inni hús nélkül. Talán szeretne venni nekem egy darab disznóhúst, amit árulnak. Úgy döntöttem, megpróbálkozom egy kis szarkazmussal. – Úgy hallom, van eladó kutyahús is. Talán azt jobban kedveli. – Nem. A kutyától erős leszel az asszonyokkal. Én idős vagyok. Nem lenne illendő. Elhatároztam, hogy megpróbálok témát váltani. – Hány éves, Nenek? – Több mint száz. – Hetven – szólalt meg Johannis. Egymásra bámultak. – Akkoriban nem számoltuk – foglalta össze Nenek. – Abban az évben születtem, amikor sok volt az egér. Egy öregembernek

disznóhúst kell enni. Sóhajtottam, és megvettem neki a disznót. A kiállítás ötlete csak nem ment ki a fejemből. De hogyan tudnék egy hegyi embert rábírni, hogy megértsen egy tőle ennyire idegen elképzelést? Ezt óvatosan kell kezelni. Nem akartam megijeszteni Neneket azzal, hogy hirtelen előállok vele. – Nenek, tételezzük fel, hogy szeretnék építeni Londonban egy ilyen rizscsűrt. Megoldható lenne? – Persze. Megyek, és megcsinálom, ha akarja. Induljunk ma? Három segédre lesz szükségem. Johannis, aztán Tanduk, az ott, és egy szakember, ha bambusztetőt akar. Adhatok egy listát az összes faanyagról, amire szükségünk lesz. Nem fogunk összeveszni az áron. Egy igazán jó bivaly a szokásos munkadíjam. Habár a többieknek is kell adnia valamit. Angliában néhány kulira is szükség lesz. – Kulira? – Igen, aki segít az emeléssel. – Nem aggódik amiatt, hogy egy idegen országba menjen? – Miért kellene? A fafaragók hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a falujuktól távol dolgoznak, ha van munkájuk. Különben is – s megszorította a kezem –, tudom, hogy maga törődik majd velünk, és megvéd minket, ha lesz ellenségünk. – Sok időbe telik majd a tervezés, Nenek. Nem ígérhetek semmit. Rá kell bírnom az angolokat és aztán az indonézeket, hogy megengedjék. Nagyon nehéz lesz. – Van fa Angliában? – Az nem a megfelelő fa. Mindent innen kell majd vinni. – Az nem gond. Majd kiválaszthatjuk a fát. Van ennivaló bételdió Angliában? – Nincs bételdió. – Az probléma lehet. No, mindegy. Együtt majd megcsináljuk. Amikor Jakartában akartak egy toradzsa házat kiállítani, Kesuból vittek embert. Soha nem hagyta abba a dicsekvést. Ettől majd abbahagyja. – A távolba meredt, s szemében látnoki fény villant. Én pedig valamiért csak arra tudtam gondolni, hogyan fogok számlát küldeni a könyvelőirodának egy első osztályú vízibivalyról.

Házassági rítusok Modern toradzsaként Johannis időnként különös prüdériáról tett bizonyságot. A dolog először a „belső ruházattal”, azaz az alsóneművel kapcsolatban jelentkezett. Az indonéz férfiak a vastag, klasszikus alsóneműt kedvelik, ami tartós és bő. Az én „belső ruházatomat” eléggé megviselte az ott-tartózkodásom, így konzultáltam Johannisszal egy új készlet beszerzésének lehetőségeiről. A dolog végtelenül nehéznek és kényesnek tűnt. Többnyire nők árulták a piacon. Így aztán szó sem lehetett arról, hogy én ott vásároljak. Nevetgélnének, kérdéseket tennének fel a méretre vonatkozóan, és eltakarnák az orrukat. Johannis nem kérheti meg egy nő rokonát sem, hogy vásároljon nekem, mert akkor olyan nem illendő részletekről kellene tájékoztatnom, hogy mennyire „belső” ruházatról lenne szó. Szerencsére volt egy férfi barátja, aki esetleg segíthet. A sötétség leple alatt eljutottunk egy kis külvárosi üzletbe. Némi suttogás után megengedték, hogy megnézzek és megvegyek jó párat, amiket aztán gyorsan összehajtogattak, hogy ne lehessen az alakját látni, és több réteg újságpapírba csomagolták. Titokban, futólépésben siettünk haza, mint egy drogkereskedő, aki épp rosszban sántikál. Olyan nagy volt a nekem tett szívesség, hogy nem is mertem az árról alkudozni. A dolog újra előkerült a faluban. Egyik reggel a nagyon zaklatott Johannis ébresztett, aki a „belső ruházatomat” lóbálta felháborodva. A bűnös tárgyat előző nap kimostam, és kiteregettem a ház előtti szárítókötélre. A ház mögé kellett volna teregetnem, ahol csak a családtagok láthatják. De még ennél is rosszabb következett. Johannis unokatestvérét, egy egyszerű, de jó természetű férfit, aki a szomszédban lakott, tönkretett a belső ruházat és a bambusz. A fesztivál utáni napon a szomszédból hallatszódó, dühödt ordítozásra figyeltünk fel. Elsősorban egy nő beszélt, illetve ebben az esetben inkább kiabált. Johannis rögtön a konyhába ment, hogy

jobban hallja, és egyik fülét a vékony válaszfalnak támasztotta, vigyorogott, bólogatott, és bosszantó módon nem volt hajlandó semmit lefordítani. Végül nagy vidáman beleegyezett. Úgy tűnt, hogy az unokatestvért rajtakapták, amint jó sok pálmabor elfogyasztása után egy másik falubéli nővel a bambusz felé tartott. A nő rosszhírű volt. Az anyja jóban volt a japán katonákkal a háború alatt. Azt híresztelték róla, hogy japán az apja. Az unokatestvér rövid, sunyi válaszokat morgott, hangja a rajtakapott férfi hangja volt. Ahelyett, hogy csillapította volna a felesége haragját, úgy tűnt, a viselkedése csak olaj volt a tűzre. Hosszú ideig sikoltozás hallatszott, amit az ütés félreérthetetlen hangja követett, majd váratlan csend. A következő nap az unokatestvér velünk ebédelt. A feleség visszament a szüleihez. Elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi magának főzzön. Senkinek nem volt kétsége afelől, hogy mi fog történni. A férfinak a felesége után kell mennie, és egyszerű pitét kell ennie, amíg vagy hajlandó a nő visszajönni, vagy a családja kényszeríti majd erre. Így nem volt meglepő, amikor a rokon eltűnt néhány napra. A várakozásokkal ellentétben azonban egyedül és nagyon rossz hangulatban tért vissza. Senki nem merte a felesége felől kérdezni. Alkalmanként megpróbálta felkelteni az érdeklődésemet egy expedíció iránt a hegyeken át Makkiba, ahol még mindig készítettek szőttest. Ez nehéz terep, és az erdőben kellene aludni. Rengeteg pióca volt. A mamasai lovaglásra gondoltam, és kifogásokat kerestem. Hirtelen azonban a feleség visszatért. Most ő volt rossz hangulatban, amíg a férj önelégülten vigyorgott, és peckesen mászkált a faluban fel és alá, mint egy kérkedő harci kakas. Végül is ő kerekedett felül. A nőt visszaküldte a családja. A nyilvános mosóhely mellett volt egy kis kávézó, amolyan kiindulópont útban a külvilág felé. A férfiak gyakran itt gyűltek össze, hogy kártyázzanak, kávézzanak vagy kézjelekkel társalogjanak a háziak süketnéma fiával. Úgy tűnt, hogy Toradzsaföldön minden falunak volt egy süketnémája. Látszólag senki nem tanított nekik jelbeszédet. A rokon megrögzött kártyajátékos volt, és itt gyakran meg lehetett találni.

A tisztességes és kötelességtudó házastárs egyik feladata volt a mosás, beleértve a férj „belső ruházatát” is. Így aztán nem volt meglepetés, hogy a megbántott asszony megjelent a mosnivalókkal, míg a léha rokon a kávézóban múlatta a napot. A süketnéma zihált és jelzett. A rokon önelégülten vigyorgott a barátaira, és a szokottnál még magabiztosabban kártyázott. A feleség elkezdett mosni, és a kövekre terítette a férj alsóneműit. A férfi még mindig vigyorgott. A nő feltűzte a haját, és felnézett a férjre. Aztán megragadott egy nagy követ, és egyesével elkezdte az alsónadrágokat püfölni a szárak elágazásánál. A haverokból kirobbant a gúnyos nevetés. A süketnéma lelkesen bugyborékolt. A nő visszatért a feleség kötelességeihez, de mégis elérte, hogy az övé legyen az utolsó szó. A rokon szenvedései azonban nem értek itt véget. Johannis ekkor kiszemelte magának, mint aki megérett arra, hogy a vicceinek a céltáblája legyen. Annyi más keresztényhez hasonlóan, Johannis különösen vonzódott az okkult erők bizarrabb megjelenési formáihoz. A kereszténység toradzsa értelmezése semmiképpen nem állt ellentétben a természet szellemeiben, a kísértetekben és a rejtett erőkben való hittel. Johannis ilyetén ismeretei pontatlanok és hozzávetőlegesek voltak, és meglehetősen gyakran zsákutcába vittek engem. Néha nem az ő hibája volt. Az antropológia tele van hamis nyomokkal. Egy alkalommal érdeklődni kezdtem a papok egy különös típusa iránt, akit to burake tambolangnak neveztek. Ezt az alakot a kelettel és a termékenységgel asszociálják, és furcsa szexuális státusza van, lévén hermafrodita, biszexuális vagy transzvesztita – a toradzsáknak nem volt világos a különbség. Baruppu’-ban az ilyen alakokat egzotikumnak tekintették, habár magára Nenekre mint indo alukként, a „hagyomány anyjaként” hivatkoztak és ő képtelen volt magyarázatot adni erre a női elnevezésre. Nenek ugyanakkor egyértelműen fogalmazott a tambolang témájával kapcsolatban. – Ezek férfiak, de nem lehet gyerekük, mert a hímtagjuk nagyon kicsi. Magas hangjuk van. A tambolang az egyetlen férfi, aki beléphet a rizscsűrbe. – Ez különösen érdekes volt, mivel én aznap beléptem egybe. Nenek csak legyintett. – Ó, maga nem számít.

Maga putty-férfi, következésképpen furcsa. Különben is, ez csak régen volt. Manapság a nők elfutnak, semmire se jók. Ha egy férfi nem akar éhezni, fel kell oda mennie, és élelmet kell szereznie. A szakirodalom szerint az ilyen figurák már nem léteztek. Következésképpen különösen érdekelt, amikor Johannis ragaszkodott ahhoz, hogy ismer egyet Rantepaóban, és elvisz hozzá. A kérdéses férfi nagyon sovány és idős volt. Házában kutyák és gyerekek nyüzsögtek. Nagyon tapintatosan közelítettem meg a témát. Érdekelt a régi szokás, és nekem azt mondták, a családja ismeri ezeket a dolgokat. Helyeselt. Talán tud valamit a to burake tambolangról? Csönd lett. Zavarban volt. – Ki mesélt magának erről? – választ követelt, és Johannisra meredt. – Az az apám volt. Semmit nem tudok róla. – Láthatóan megsértődött. – Nem akarok erről beszélni. Egyáltalán nem örököltem semmit ebből az apámtól – egy dolgot kivéve. – Mi az? – Hogy szeretem a csokoládét. Mindenesetre örültem. Ha az apja tambolang volt, akkor az tisztázta a férfiasságának a kérdését. Johannis azonban készen állt, hogy megtorpedózza a bizonyosságomat. – Ne felejtsd el, hogy nagyon sok toradzsa örökbefogadott gyerek. Mi mindig örökbe fogadjuk egymás gyerekeit. – Így aztán semmi újat nem tudtam meg. Johannis elvezetett egy olyan férfihoz is Baruppu’-ban, aki, mint állította, elő tudott hozni a házából olyan bivalyszarvakat, amelyek úgy harcoltak egymással, mint ahogyan élő tulajdonosaik tették. Megkérdeztem erről az illetőt. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, és nyájasan elmagyarázta, hogy ha egy bivaly elpusztult, akkor az elpusztult. A halál része, hogy nem mozog többé. Úgy bámult, mintha attól tartana, hogy esetleg veszélyes lehetek. – Félénk volt – nyilvánított véleményt Johannis szégyentelenül. – Különben is, csak azt hiszi majd, hogy egy iskolai tanár vagy, akinek a sok tanulás az agyára ment. Ezen incidensek egyike sem hiteltelenítette Johannist. Egy másik dolog tette meg.

Egyik nap vigyorogva jelent meg. – Boldog leszel, ha ezt meghallod – mondta. Gyanakodva néztem rá. – Különleges ceremónia zajlik a szomszédban ma este. – Miféle ceremónia? – Szégyenlősen nézett, és a lábaira bámult, miközben a lábujjait hajlítgatta. – Valami, amit elintéztem. – Ekkor már tényleg gyanakodtam. – Valami a régi időkből. Tudod, amikor egy férfit sok balszerencse ér, gyakran elmegy egy szakértőhöz, aki azt mondja neki, hogy tegyen áldozati felajánlást a háza központi pillérének. Meggyőztem a szomszédban lakó rokonomat, öljön le egy csirkét az oszlop számára, és én segédkezem a ceremónia során. – Te fogsz segíteni? Nem Neneknek kellene ezt csinálnia? – Nenek nem akarja. De elmondta, hogy hogyan kell. Csak arra gondoltam, hogy tudni akarod. Csak a szomszédban lesz. – Köszönöm. – Valami szent lelkesedést éreztem. Úgy tűnt, a hagyományok iránti érdeklődésem megmozdított valamit ennek az ifjú pogánynak a szívében. – Ó. Még valami. Szeretnék írni róla valamit. Kaphatok egy tollat, esetleg a piros vízállóak közül? – Johannis már régóta csodálta ezeket a tollakat. Kihívás a pedagógiai érzékem számára. – Természetesen. A felső zsebébe csúsztatta a tollat, és dudorászva távozott. Aznap este mindannyian összegyűltünk a rozoga kis házban. Sokan voltak fiatalok, Johannis barátai, nekem hátul kellett helyet szorítanom magamnak. Johannis rendezte el a terepet. Az unokatestvére ott állt háttal egy nagy oszlopnak, és feszültnek látszott. Johannis és néhány másik falubeli suhanc körben ültek körülötte. Az öregek közül senki nem jelent meg. Egy olajlámpást nagyon kis lángra állítottak, úgy, hogy az emberek arcát alulról világítsa meg, ezáltal azok furcsának és nem eviláginak tűntek. Pusmogás hallatszott. Az unokatestvér előtt egy kis tűz égett, rajta kerek fenekű agyagedénnyel. Egy kés és néhány darab fonnyadt gyökér volt előkészítve. Úgy tűnt, Johannis nagyapjának minden tekintélyével rendelkezett. A padlón kopogott, hogy csend legyen, majd elkezdett egy vallási éneket, amihez a többiek csatlakoztak lábukat keresztezve és felsőtestüket előre-hátra mozgatva. Némi

illetlen nevetgélés hallatszott. Johannis tekintetére meghunyászkodtak. Az éneklés eltartott egy darabig. Johannis jelzésére egy kisfiú behozott egy pici fehér csirkét, odaadta, és elrohant. Johannis magasra tartotta, meglóbálta, majd elnyisszantotta a nyakát. A vért az unokatestvér homlokára, az oszlopra és az edénybe csorgatta. A hozzávalókat egyesével keverte a kotyvalékba. Áporodott bélgázhoz hasonló, kellemetlen szag járta át a szobát. Johannis úgy kántált, mint egy to minaa. Vajon Nenek tanította meg neki? Mozgatni kezdte a kezét a gőzben, miközben finoman végigfuttatta az ujját az edényen, majd az arcán, és belélegezte a gőzt. A rokont arra buzdította, hogy ő is lélegezze be, simogassa az edényt, annak erejét dörzsölje a bőrébe, és ismételje a szavakat. Hirtelen vonyító röhögés hallatszott, és felkapcsolták a lámpát. Az összes fiatal suhanc üvöltött, és döngette a padlót. Az unokatestvér és én csak bámultuk egymást ámulatunkban. Aztán megpillantottam azt, amit a rokon nem látott. Johannis a tollamból való piros tintával bekente az edény belsejét. Összekeverte korommal és szerencsétlen áldozata az arcára kente. Vegytinta volt. Két napig tartott, amíg leszedte. Bosszankodnom kellett volna, mert az integritásomat támadta, de a legfőbb reakcióm a megkönnyebbülés volt, hogy nem engem szemelt ki áldozatnak. Akármennyire is a faluban akartam maradni, ideje volt visszatérnem a tartományi székhelyre. A vízumom nemsoká lejárt, és meg kellett hosszabbíttatnom. A bevándorlási hivatalban biztosítottak róla, hogy meglehetősen gyorsan el lehet intézni. Nenek nélkül a legnagyobb titokban kellett távozni, aki vágyott a városba való kiruccanásra. Az volt a terv, hogy majd lesétálunk a hegyről, de balszerencsénkre összetalálkoztunk a teherautóval, ami ugyanabba az irányba ment. A korábbi bűneinket már megbocsátották, és sürgettek, hogy szálljunk föl. Vonakodva bár, de megtettük. Még a tiszteletbeli helyet is felajánlották. Amint elértünk a sáros kereszteződéshez, az autó megint alaposan elakadt. Legalább egy

óráig ugyanazon a tortúrán estünk át, ástunk, toltuk, köveket kerestünk. Végül Johannis oldalba bökött. – Gyalogoljunk – mondta. Mindenki megállt, és nézte, hogy árulóként távozunk. Johannis fütyült. Én lehorgasztottam a fejem. Csodálatosan tiszta és ragyogó nap volt. Láttunk egy embert, aki úgy adagolta a hosszú kákacsomókat a bivalyának, mint ahogy a fát szokás a körfűrésznek. Együtt gyalogoltunk egy ideig, és arról vitatkoztunk, hogy milyen rituálékra használható egy vásárolt bivaly szemben egy otthon nevelt bivallyal. Tizenkét kilométerrel arrébb elértük a főutat, ahol remélhettük, hogy jön egy városba tartó busz. A kávézónál ültünk és vártunk. Játszottunk a gyerekekkel. Kávét ittunk. Könnyítettünk magunkon. Még több kávét ittunk. A tulajdonos puhatolózni kezdett, hogy maradnánk-e éjszakára. Egy busz sem jött. Megjelent a zavarodott elméjű tanár, és elkezdte fejtegetni iparfejlesztési terveit. Hirtelen busz hangját hallottuk. Johannisszal talpra ugrottunk, nehogy megállás nélkül továbbhajtson. A kanyarban az a teherautó tűnt föl, amit oly hűtlenül magára hagytunk. Nem ez volt a legmegfelelőbb időpont a hamis önérzeteskedésre. Johannis leintette, és elképesztően őszintétlen örömujjongásban tört ki a jó szerencséjüket illetően. A sofőr dühödten méregetett bennünket. Végül megegyeztünk, hogy felszállhatunk. De nem kaptuk vissza az ülőhelyünket a kocsi elején, és fizetnünk kellett.

Hadd hívjalak… Pongnak[46] Az Ujung Pandang-i bevándorlási hivatal egy forró és poros betonépületben volt lent, a kikötő mellett. Emberek hosszú sora ült és várakozott. Végtelenül levertnek tűntek, akik már régóta várakoznak, és nem táplálnak reményeket a gyors szabadulás tekintetében. Senki nem ült az íróasztal mögött. A várakozók a hajózási akadémiáról érkező matrózok voltak. Azonnal barátságosak voltak. Nevettem az útlevélképeiken. Ők meg az enyémen. Felpróbáltam a sapkáikat. Mind túl kicsi volt. Körülbelül egy óra elteltével hat egyenruhás hivatalnok támolygott be egy óriási, falra akasztható grafikon súlya alatt. A következő negyven percet azzal töltötték, hogy megpróbálták a falra szerelni. A fal azonban tömör betonnak bizonyult, és ellenállt minden erőfeszítésnek. Végül feladták, és a képet az egyik sarokban a falnak támasztották. Csak akkor láttuk, hogy mi is az. Egy hibátlanul megrajzolt grafikon volt, amelynek meredeken emelkedő görbéje „A Hivatal Hatékonysági Mutatója”-t ábrázolta. Nyomtatványok kitöltésével kezdtük. A matrózok segítettek. Barátságosan elmagyarázták, hogy még mielőtt belekezdenék, egy dossziét kell vásárolnom az üzletben a sarkon túl, különben senki nem fogja feldolgozni a kérvényemet. – Az üzlet – súgták – az íróasztal mögött ülő férfi bátyjáé. – Az üzletet időbe telt megtalálni. Mikorra visszaértem a dossziémmal, a hivatal bezárni készült. – De még csak tizenkét óra van. – A férfi vállat vont. – Holnap reggel nyolckor nyitunk. De ne felejtse, hogy holnap péntek lesz. Korán zárunk, hogy mindenki el tudjon menni a mecsetbe. A következő hétig nem volt semmi jelentős előrehaladás. A férfi, aki a kérvényemmel foglalkozott, nem volt túl segítőkész. – Angol? – kérdezte önelégült mosollyal az arcán. – Amikor én mentem Angliába, a bevándorlásiak úgy bántak velem, mint egy kutyával. Igen, jó, hogy egy angol kérvény került a kezembe. Háromszor küldött körbe a városban, újabb papírok után vadászva. A legnehezebb rész az volt, hogy megkapjam az iratokat

a munkaügyi minisztérium vezetőjétől, aki azt állította, hogy nekem nincs szükségem tőlük iratokra. A matrózoknak hasonló problémáik voltak. Méregdrágán vetetett velük hazafias matricákat. A hét végére a dossziéik ezzel voltak teleragasztva. Sporttevékenységekre, családtervezésre és környezetvédelemre buzdítottak. Az egyik hosszú szünetben, amíg épp „feldogozták” a dossziémat, felkerestem a város szélén épült óriási új egyetemet, hogy találkozzak valakivel, akit Angliában ismertem meg. Sosem találtam rá, de pusztán a jó szerencsének köszönhetően egy rendkívül elegáns hölgy irodájába jutottam, aki angolt tanított. A társalgás során megemlítettem a bevándorlási hivatalban tapasztalt nehézségeimet. – Mi az illető neve? – Arlen. Ő egy szumátrai batak[47]. – Nem hiszem, hogy ismerem. Ma este fogadás lesz a szállóban – mondta. – El kell jönnie. Ujung Pandangban sok a szálloda, de csak egy törekszik bármiféle luxusra. Kint áll a tengerparton, körülötte hajladozó pálmafák és a halkan hullámzó tenger. Az előcsarnokban lévő kiírás arról tájékoztatott, hogy egy amerikai vendégprofesszor búcsúztatására érkeztem. Amint beléptem, rögtön kezet rázott velem. – Nagyon örültem, hogy az elmúlt két évben önnel dolgozhattam – szólt mély őszinteséggel. Háziasszonyomról, Ibu Husseinról kiderült, hogy a dékán felesége. Bemutattak a dékánnak, egy mosolygós, kövér férfinak, aki telepakolta a tányéromat ennivalóval. A fogadás egyáltalán nem olyan volt, amilyen az angol megfelelője lett volna. Számos beszéd hangzott el, többnyire angolul. Egy őrült tekintetű férfi szűk, kék öltönyben hosszan beszélt a saját amerikai tartózkodásáról, ahol megtanult busszal utazni anélkül, hogy fizetne, és több doboz Coca Colát szerezni az italautomatából, mindössze egyetlen tízcentesért. Egy másik férfi emelkedett szólásra, és mély szomorúsággal bejelentette, hogy a saját amerikai búcsúbuliján fizetnie kellett a saját fogyasztásáért. Felállt a dékán, és elmesélte, hogy egyszer Manilában tanult, de ott a buszsofőrök csapják be az utasokat, és

nem fordítva. Akkoriban olyan szegény volt, hogy az egyetlen módja annak, hogy eleget egyen, az volt, hogy az új indonéz diákok tiszteletére adott fogadásokra minden héten elment. Ez azt jelentette, hogy pusztán azért kellett kibuszoznia a repülőtérre, hogy az új turnussal újfent bebuszozzon. Soha senki nem ismerte fel. Amerikában észrevette, hogy a tanév végén a diákok ellopták az összes órát. Néhány tisztára sikált és borzasztóan félénk diák angolul szavalt verseket, amelyek meglehetősen érthetetlenek voltak. Egy fiatalember felállt, és a távozó professzorra mutatott. – Ez az ember az apám. Nagyon szeretem őt. – Majd sírva fakadt. Egy dölyfös kóbor macska sétált végig végtelen nyugalommal a tetőgerendákon, miközben a dékán különböző nyelveken énekelni kezdte az Auld Lang Syne-t. Japánul volt a legmeggyőzőbb. Johannis a város toradzsa részén lakott, elragadó helyen, egy veteményeskertekkel körbevett nagy tó közelében. Az egyetlen hátránya a temérdek szúnyog volt. Az egyetemi fogadás utáni jókedvemben úgy döntöttem, hogy meglátogatom, és néhány más toradzsával együtt elmentünk pálmabort inni. Egy nagy kertben durva fapadokon ültünk, miközben a falhoz támasztott bambuszcsövekből morajlással fehér hab tört fel. Egy idő múlva egy alacsony, kövér férfi száguldott be színpadiasan motoron, egyenesen az udvarra. Mindenki elhallgatott. – Rendőrség – motyogta Johannis. A férfi a motorkerékpárján ült, meggyújtott egy cigarettát, és körbenézett. – Ki az a holland? – üvöltötte. Johannis kelletlenül fordult meg. – Egy turista, Pak. Toradzsába megy. – Hozd ide. Tetőtől talpig végigmért. Hogy hívnak? Hol lakom? Miért vagyok ezekkel az emberekkel? Nem tudtam, hogy ezen a helyen tilos alkoholt fogyasztani? Ezek rossz emberek. Bajba keverem magam. Vendég vagyok az országában. Elvisz máshová inni. Épp tiltakozni akartam, de láttam, hogy Johannis jelentőségteljesen pillant rám, és rázza a fejét. Felültem a motorkerékpárra és már ott sem voltunk. Úti célunk egy másik illegális ivóhely volt. Három sörömbe és egy órámba került, hogy meghallgassam, hogy mennyit szenvedett a

Balin lévő falujában, a rendőrségnél, a felesége miatt. – Még italt – követelte. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy egy nagy hazugsággal próbálkozzak. – Sajnálom. Vissza kell mennem. Holnap reggel a kormányzóval kell találkoznom. – Rám nézett. Lehet, hogy igaz? Kételkedett, de nem lehetett biztos benne, és felállt a padról. – Visszaviszem a szállodába – mondta alig érthetően. – Vendég ebben az országban. – Összevissza kanyarogtunk visszafele arra a forró, lehangoló helyre, ahol megszálltam. Búcsúzóul megköszöntem, hogy „gondomat viselte”. – Várjon – mondta. – Van itt valami. Úgy tűnik, elfogyott a benzinem. Lenne magánál ezer rúpia? – Nem volt értelme, hogy a gyáva, megalkuvó politikámon változtassak. Fizettem. – Hogy hívják? – kérdeztem, miközben próbáltam ugyanolyan hanglejtéssel beszélni, mint amikor az ember egy angol rendőr azonosítója felől érdeklődik. – Vénusz – válaszolta. – Vénusz a nevem. Mindennap visszatértem a bevándorlási hivatalba. Néha ott volt Arlen, és újabb elvégzendő feladatokat adott. Máskor egyáltalán nem volt ott, és csak vártam. Aztán egy rendkívüli napon a hivatal vezetőjének ajtaja szélesre tárult. Többször próbáltam találkozni ezzel az emberrel, és mindig Arlenhez irányítottak. Tisztelettejesen közelített felém, hajlongva és lábujjhegyen. – Remélem – mondta –, hogy megfelelően bánnak önnel. Van talán valami, amit tehetek önért? – Nem is tudtam, hol kezdjem. Megnyerően mosolygott, miközben belekezdtem a nehézségeim felsorolásába. Öt perccel később már a tartózkodási engedélyem háromhetes meghosszabbításával távoztam a hivatalból. Tizenkét napomba került. A hivatal vezetője nyitotta ki nekem az ajtót távoztomban. – Kérem – mondta –, adja át üdvözletemet Ibu Husseinnek. Felhívtam az egyetemet, és kapcsolták a dékánt. – Ó – sóhajtott –, nem kellett volna semmit sem mondania. A feleségem ma reggel a bevándorlási hivatal felé járt. Tudja, a hivatal vezetője történetesen az egyetem diákja. Az előléptetéshez le kell tennie egy vizsgát. Jelenleg nagyon nehéznek találja. Talán, ha a

vízumok feldolgozása kevesebb időbe kerülne, több ideje lenne a tanulmányaira, és nem lenne annyira nehéz a szóban forgó tantárgy. – Értem. Hogyan köszönhetném meg önnek? – Semmi szükség rá. Sokan voltak hozzám kedvesek Angliában, így én is kedves vagyok önhöz. Talán a jövőben ön is kedves tud majd lenni egy indonézhez. Mikor visszatértem a szállodába, a szobám ajtaját félig nyitva találtam. Bentről hangok hallatszottak. A szívem elszorult. Nyilvánvalóan az Angol Klub tagjai voltak, akik lenyomoztak, és rendhagyó igéikkel tönkreteszik az életem. Mégis, barátságosnak kellett lennem egy indonézzel. Arcomon merev mosollyal kinyitottam az ajtót. A matrózok voltak a bevándorlási hivatalból. – A nyomtatványról szereztük meg a címét – közölték velem –, és itt azt mondtuk az embereknek, hogy mi mind a rokonai vagyunk. Eljöttünk meglátogatni, hátha magányos és szomorú. Elmeséltem nekik a vízumom körüli rendkívüli eseményeket. Mosolyogtak, majd megöleltek. Ennyire szeretetre méltó lennék? – Akkor jöhet velünk megnézni a pillangókat. – Jó ég! Eszembe jutott az állatkert Surabayában. Arra voltam ítélve, hogy keresztülvánszorogjak az óváros húspiacain. – A feleségemnek nem tetszene. – Inkább az tetszene neki, ha itt ülnél szomorúan, ahelyett, hogy eljönnél velünk, és gyönyörű lepkéket néznél? Az nem lehet. – A részvételem talán csak egy kukkoló szerepére korlátozódna. – Még csak délelőtt tíz óra van. Nem lesznek még fenn. Komolyan bólogattak. – Nagyon korán kelnek. Ez a legjobb idő, mielőtt még melegük lesz, és elfáradnak. Amellett, kölcsönvettünk csak magának egy teherautót. – Ez igaz volt. Kint parkolt egy, az indonéz haditengerészet egyenruhájának kék színében pompázó teherautó. Nem volt más választásom. Tartoztam egy indonéznek egy szívességgel. Tehát mentem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor egy pillangók számára kialakított, védett terület előtt álltunk meg. Egy gyönyörű napot töltöttünk meleg narancslé kortyolgatásával és csodás Lepidopterák nézegetésével. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy angol tengerészekkel töltött szabadnap. Napnyugtakor értünk vissza.

– Látogass meg minket a kekszgyár melletti házunkban. – Heten közülük egy amerikai popénekes képeivel díszített kis kunyhóban laktak. – Azért kedveljük, mert szűz. Arról énekel – magyarázták. – De hogy alszotok itt mind? Nem tudtok mind lefeküdni? – Felváltva. Van, aki hajnali kettőig alszik, akkor ki kell mennie, s mások fekhetnek le. Bruno is napközben alszik, de hát ő Irian Jayából való. – Bruno arcán egy óriási fekete ember mosolya terült el. Miközben a nap lenyugodott, és meleg por szállt a lábunk körül, a szomszédos gyárból olcsón vásárolt, törött kekszeket majszoltunk. Soha azelőtt, s azóta sem éreztem olyan meleg barátságot. Minél többet gondoltam a Makkiba vezető erdei útra, amit Johannis peches unokatestvére javasolt, annál kevésbé éreztem hajlandóságot, hogy vállaljam. Mégis ez volt az a hely, ahol hagyományos takácsokkal lehetett találkozni. Szerencsére volt másik alternatíva. Egy jól ismert toradzsa takács nemrégen költözött Kalumpangból Mamuju[48] városába. Egy kis szerencsével, ha hajnalban indulnék, valószínűleg egy nap alatt odaérnék busszal. Visszatekintve, az utazás valószerűtlen és rémálomszerű volt. Az indonézek remek sofőrök. Muszáj annak lenniük, hogy azt tehessék, amit tesznek, és túléljék. Két alkalommal hajszálon múlott, hogy majdnem baleset történt. Egyszer, amikor egy ló előugrott egy mellékútról, és egy másik alkalommal, amikor egy bivaly beleszaladt a pici, zsúfolt furgonunkba, ami a keskeny makadámúton robogott. Aztán volt egy harmadik incidens, amikor egy siket nő lépett le előttünk az úttestre. Az ilyen pillanatokban az idő lelassul. Valahogy számtalan alkalmunk volt arra, hogy sikítsunk, és felhívjuk a figyelmet az előttünk csak pár hüvelyknyire lévő nőre, ahogy arra is volt idő, hogy a sofőr elkapja a kormányt, és egy mély szennyvízcsatornába hajtson, majd onnan kiugratva szétriasszon egy csoport iskolás gyereket, akiknek elszörnyedt arca, mint a falevelek, úgy sodródtak a szélvédő felé. Csodával határos módon, senki nem sérült meg, de a kuplung kiszakadt a jármű alól. Indonéziában ez azonban nem jelentett két hétig tartó javítást a szervizben. A sofőr nyugodtan leült, tüzet gyújtott, és a sérült

részeket összeforrasztotta, úgyhogy két órával később már folytattuk az utunkat. Az út két oldalán elterülő buja rizsföldek kétévente ötször adnak termést. Gazdagságot jelző házak épültek mindenfelé. A csillogó, új mecsetek egyértelműen mutatták, hogy buginéz területen járunk, a rámenős muszlim hajósok közt, akik megvetették a lábukat a szigetvilág számos parti területén. Az utakon kicsi kocsik sokasága volt látható, amit kis pufók lovak húztak. A mecsetektől eltekintve, úgy nézett ki, mint ahogy a jó és egyszerű életet Amerikában elképzelik. Hamarosan az út a part mentén kezdett haladni. Nem értettem, hogy a területet miért nem említi egy útikönyv sem. Arany homok övezte az áttetsző, kék tengert. Egyszerű, balkonos faházak emelkedtek a hullámok fölé, míg a halászok a hálóikat javították, és a nők szőttek. Pucér, barna gyerekek nevetgéltek és játszottak a tavacskákban. A drámai sziklaszirtek támpillérekként magasodtak a felhőtlen égbolt felé. Növekvő izgalommal kezdtem elképzelni Mamujut. A szálló egy nagy, fehér verandás faépület lesz, ahonnan a trópusi naplemente ragyogásában gyönyörködhetek. A menü a tenger gyümölcseinek orgiája lesz. Mindez egy szárazföldi patkány fantáziálása. Ezután a dolgok kezdtek igen hamar rosszra fordulni. Amint mélyebbre jutottunk a buginéz területen, úgy tűnt, a sofőrt elfogta a muszlimok kutyák iránti utálata. Nagy ívben hajtott az út mellett ártatlanul ülő jószágoknak, és végül sikerült is egy halálos ütést mérnie egy kiskutyára. Az utasokra vigyorgott, akik közül többen nem tetszően morogtak rá. – A kutyák nem tiszták – mondta. Talán több mint véletlen, hogy a nyelvi gördülékenység hiánya és a teológiai megalapozatlanság együtt azt eredményezi, hogy az ember szava úgy hangzik, mint a Biblia. – Még a tisztátalan állatok is Isten teremtményei, és bolond az, aki elpusztítja azokat. – Tényleg ezt mondtam? A sofőr felhúzta az orrát, és duzzogott. Valószínűleg emiatt jelentette ki, hogy nem hajlandó minket a következő városnál tovább vinni újabb fizetség híján – jóllehet, az ok, amire hivatkozott, az volt, hogy már késő van, és az út állapota megjósolhatatlan.

Nem voltam hajlandó az éjszakát a Majene nevű városban tölteni. A maga módján kétségtelenül jó hely, de Mamuju általam képzelt örömeivel nem volt összehasonlítható. Miután egy ideig a piac körül bolyongtam, találtam egy embert, aki Mamujuba tartott aznap éjjel. Sajnos, neki csak egy kisteherautója volt, és a kocsi belseje már foglalt volt, szerény fizetség ellenében azonban a platón utazhattam. Csodálatos, lágy napsütéses este volt. Mamuju mindössze száz kilométerre volt. Remek lesz. Legnagyobb zavaromra, nem engedték meg, hogy hátul egyszerűen csak összekuporodjak. Egy nádszéket tettek fel, és azt akarták, hogy azon üljek egyenesen, mint egy gyarmati kormányzó a hivatalához illően. A sofőr ünnepélyes precizitással vezetett, ráérősen lassítva minden kereszteződésben, mintha csak azt akarná, hogy a lehető legtöbb ember lásson. Bizonyos mértékig az sem volt szerencsés, hogy ez azon a napon történt, amikor a mekkai zarándokok hazatértek zarándokújukról, és a hádzsi[49] státusukat jelölő fehér turbánban díszelegve vonultak végig az utcákon. Az utakat a várakozó csoportosulások szegélyezték, akik a nyakukat nyújtogatva figyelték türelmetlenül a szeretteik érkezését, akiket az áhítatosság új magaslataira emelt a nagy megpróbáltatást jelentő utazásuk. Olyan nap volt, amikor a személyes átváltozások megtörténhettek. Amikor a bűnösök szentekként térhettek vissza, amikor a közeli hozzátartozók csaknem felismerhetetlenné váltak a szenttel való érintkezésük révén. A teherautó ünnepélyes sebessége azt eredményezte, hogy ilyen felvonulással hozták összefüggésbe. Ahogy előrehaladtunk, áhítatos morajlás hallatszott, amit hisztérikus nevetés szakított meg abban a pillanatban, amint láthatóvá váltam a magas széken ülve. Várakozásainak ilyen abszurd módon történt szertefoszlása eredményeképp egy férfi döbbenetében leesett a verandájáról, egy másik pedig a teáskannát ejtette ki a kezéből, mintha épp akkor égette volna meg ujjait annak forrósága. Amikor megálltunk a kereszteződésekben, éljenző, nevető emberek rohantak hozzánk barátságosan. Gyengéden megszorították a karomat, és azt mondták angolul, amit tudtak. – Igen – suttogták. – Igen.

E császárhoz méltó vonulás sötétedésig tartott. Közeledtünk Mamuju városához. Az emberek visszatértek a házaikba, hogy elrejtőzzenek a szúnyogok hada elől, amely úgy tűnt, hogy az égből ereszkedik alá. Az utat elhomályosította a sűrű füst, mivel kókuszhéj halmokat égettek a házak alatt, hogy elzavarják a rovarokat. Azt gondolhatnánk, hogy a szúnyogoknak nehéz olyan embert üldözni, aki egy teherautó platóján utazik, de sikerült nekik. Addig szurkáltak és csipkedtek, amíg én is kénytelen voltam rágyújtani, hogy így csökkentsem az érdeklődésüket. Mamujut nem lehet másképp leírni, mint a tengerpart többi részének szépsége elleni szándékos támadásként. Látva a várost, kezdtem azt kívánni, hogy bárcsak lettem volna olyan bátor, hogy a piócás erdőt választom. A város egy csomó silány betonépületből állt, amiket egy poros lapály körül tákoltak össze. A városközpont pedig egy óriási halom rothadó hulladék, amire veszélyes módon élelmiszerpiacokat emeltek. Valamikor biztos szép tengerpartja lehetett, de jelenleg betontömbök borították, amire még több hulladékot szórtak, hogy a kecskék ott legeljenek. Sok évvel korábban egy földrengés megrongálta a vízvezetékeket, és a város nagy területein még mindig nem volt rendszeres vízszolgáltatás. A lepukkant szállodában elképesztően nagy volt a forróság, és egyáltalán nem volt víz. A vékony kartonpapír válaszfalakba lyukakat fúrtak, hogy a szomszédok engedély nélkül bekukucskálhassanak egymáshoz. A városban az egyetlen elérhető étel egy halfejekből főzött zsíros étel volt. A moszkitó-háló alatt a szúnyogok ismételt támadása közepette álmatlanul forgolódtam egész éjszaka az ágyamban, s amint kivilágosodott, a város toradzsa részébe menekültem. Az ilyen területeken az etnikai identitás nagyrészt vallási alapú. Ha az ember muszlim, akkor buginéz, ha keresztény, akkor toradzsa. Azt a toradzsát, aki áttér a muszlim hitre, többé nem tekintik toradzsának. Nyomasztó vallási szembenállás hatja át a légkört. A toradzsa házak a templomaik körül csoportosultak, és itt találtam meg Anekát, azt a nőt, aki miatt idejöttem. Bemutatkozásképpen hoztam magammal egy levelet, amit egy baruppu’-i asszonytól, Aneka lányától kaptam. Aneka egy negyvenes

éveinek közepén járó, fáradt és hallgatag asszony volt. Elolvasta a levelet, és kérte, hogy maradjak. – Együtt olvashatjuk a Bibliát – ajánlotta. Johannis anyjához hasonlóan, ő is áttért a kereszténységre, ami ezt követően kiemelt helyet töltött be az életében. Ez nekem megfelelt. A legtöbb nyelv, amit valaha is tanultam, a megfelelő bibliafordítással kezdődött. Gyakran a Biblia volt az egyetlen nyomtatott könyv az adott nyelven. A nő és a férje egy különös, vallásos pidgint sajátított el, így a bejelentés mindig úgy kezdődött, hogy „Isten akarata az, hogy…”, ha pedig a bejelentés valami jóra vonatkozott, akkor úgy kezdődött, hogy „Isten lehetővé tette, azért hogy…”. Az ember gyorsan átveszi az ilyen fordulatok használatát. Amikor a harmadik napon a férj megkérdezte, hogy kimegyek-e vizelni, a viccelődés minden szándéka nélkül azt válaszoltam, „ha Isten lehetővé teszi”. Vallási hitehagyása dacára, Aneka kezdetben teljesen hagyományos szövőnőnek tűnt, egy olyan hosszadalmas folyamat mesterének, amelynek során a gyapotbokrairól begyűjtött fehér bolyhok gyönyörű kék és piros textíliákká alakultak át. A hosszú bibliaolvasási rohamok között lelkesen mutatta be, hogyan készülnek el növényekből a ruhafestékek. Megfigyeltem, hogy csaknem kétliternyi chilit használt, hogy egy kis darab szövetet befessen – ez magyarázta a takaró iránti reakciómat a mamasai úton. A sarita és seko mandi néven ismert szövetek nagyon fontosak a fesztiválokon, szerte Toradzsaföldön. Emberek és épületek díszítésére használják. Különleges – tűzoltásra, események megjósolására képes – erőt tulajdonítanak az egyes szöveteknek, és azok rövid időn belül családi kincsekké válnak. Viszonylag egyszerű folyamat során készülnek, amikor is a láncfonalakat egy keretre feszítik, és bizonyos részeit egy műanyag szalaggal lefedik. Aztán a ruhafestékkel az egészet lefestik. Amikor megszárad, a védőszalagot eltávolítják, és a folyamatot más színekkel megismétlik. A fonalakat szétválasztják, és két szövetté szövik, amit aztán két azonos részből álló, egyetlen textíliává varrnak össze. A végtermék egy élénk színekkel gazdagon díszített, vastag, puha anyag, ami az évek során enyhén megfakul. Különleges érdeklődésre tartott számot az a tény, hogy a

faragásokban használt motívumok az anyagokon szintén megjelennek. Aneka ugyanazokat a neveket adta nekik, mint Nenek, de amíg ő azt állította, hogy a faragások mintáit a textilekről másolták, addig Nenek ennek pont az ellenkezőjét tartotta. Nenek számára a faragások mintái közvetlenül az égből készen pottyantak le. Aneka szerint azokat olyan nők találták ki, mint ő. Talán ez ösztönözte őt az utóbbi időben arra, hogy újítson. Ezekről a témákról szóló viták során a kutatók hajlamosak egyiket vagy másikat tekinteni az eredeti forrásnak, miközben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy van legalább egy harmadik elem is a kapcsolatrendszerben, a tetoválások mintái, melyek manapság rohamosan tűnnek el. Aneka elkezdett kereszteket, birkákat és más keresztény szimbólumokat is alkalmazni a kísérleti anyagain, amiket ez idáig még túl félénk volt megmutatni a világnak. A birka különösen izgatta, mert nem volt biztos abban, hogy valaha látott-e hiteles példát. Meglepő, hogy milyen gyakran említik azokat a Bibliában. Csaknem egy hétbe telt, míg végigkísértem a teljes textilkészítési folyamatot. A felszabadulás határozott érzésével szálltam fel a buszra, ami visszavitt Toradzsaföldre, s Aneka textíliáival teli nagy csomagomat a lábaim alá pakoltam. Hamarosan azonban kókuszok kerültek a helyére, és a csomagom egy kis tüskés hajú gyerek ülőhelye lett, aki csodálkozó szemekkel bámult rám. Egy köpcös férfit ültettek a sofőr mögé a tisztelet jeleként. Többször is Bapaknak szólították. Nyilvánvalóan magasabb rangú személy volt az illető. Neheztelve láttuk, hogy az ő helyét gondosan óvták, míg egyre több utast zsúfoltak a mi térfelünkre. Végül a sofőr megjelent oldalt az ablaknál, és bár tiszteletteljesen, de jelezte, hogy húzódjon arrébb, hogy más is felférjen. Bapak bosszúsan fújtatott és csettintet a nyelvével. Mi pedig önelégülten mosolyogtunk. A bástyáján rést ütöttek. Az ajtó kinyílt, és a leggyönyörűbb lány szállt fel mellé, akit valaha láttam. A férfi hátrafordult, és sokatmondóan ránk kacsintott. A busz nekilódult, és a kókuszok gurultak a lábaink alatt. A fiú még mindig csodálattal bámult rám, miközben az anyja több maréknyi rizst tömött a szájába.

Az első város előtt egy fegyveres rendőr intett le bennünket. Néma csend telepedett a buszra, mintha takargatnivalónk lett volna. A rendőr nem sietett. Elől-hátul szemrevételezte a buszt. Körbesétálta. Levette a napszemüvegét. A fegyverével leintette a sofőrt, hüvelykujját az övébe dugta, és hosszú beszédbe kezdett. Az ablakon keresztül behallatszottak a szavak. „Veszély az utasokra… törvénytisztelet… a köztársaság egysége.” A sofőr lehorgasztotta a fejét. Mind feszülten figyeltünk. – Kettővel több az utas – szólalt meg Bapak. – Alapvető elvekről beszél. Ez drága lesz. A szónoklat még további percekig tartott. A rendőr alaposan megvizsgálta a járművet – lámpákat, abroncsokat –, és elkért egy halom iratot. Aztán hátravezette a sofőrt. – Ez jó jel – szólt Bapak bólogatva. Lehetett hallani, amint a sofőr a következőket mondja: – Igen, Pak. De úgy hiszem, talán csak ez egyszer el lehetne nézni. Öntelten vigyorogva jött vissza, és beindította a motort. – Mennyi? – kérdezte Bapak. – Kétezer, de még azt se vette észre, hogy a jogosítvány, amit odaadtam, nem is az enyém. – Nevetett, és sebességre kapcsolt. A sarkon túl két újabb utas intette le a buszt és szállt fel. Minden újra a szokásos mederben folyt. Az utazás java része alatt szundítottam. Később aznap este rövid időre felébredtem, és egy a holdfényben ragyogó hegyet pillantottam meg. Azonnal felismertem. A mellettem ülő fiatal toradzsa ébren volt. – Az nem az a hegy – kérdeztem –, ahol a létra állt, ami az eget és a földet összekötötte az ősök idején? Ránézett, és közömbösen vállat vont. – Lehet. De mi pornóhegynek hívjuk. Ha megnézi a sziklákat, ott van a férfi és ott a nő…! Az érkezés Rantepaóba olyan volt, mint amikor az ember hazaér. Ott volt a barátságos, ronda város. Ott voltak a vidám, nyugis emberek. A szállodában Johannis és egy nagyon magas, sovány ember egy székben egymásra borulva, tátott szájjal aludt. Jól esett látni őket.

Johannis barátját Bismarcknak hívták. Nagyon szerettem volna bemutatni Hitlernek, de azt hiszem, ők nem látták volna benne a poént. Saját elbeszélése szerint Bismarcknak kalandos élete volt. A toradzsa nemesség tagja volt, avagy ahogy ő fogalmazott, az „arany osztályé”. Ez látszott a viselkedésén. Amikor nem toradzsával beszélt, könnyed volt és lezser. Amikor toradzsa szólt hozzá, azonnal merev lett, és harmadik személyben utalt rájuk, vagy teljesen figyelmen kívül hagyta őket. Valamikor illegális anyagokat árult Jakartában, majd pornográf dolgokat importált külföldi barátai révén, de aztán egyszer elege lett, és visszatért Toradzsaföldre, ahol a lehető legtöbb időt az erdőben töltötte. Most „lopott” régiségek kereskedője volt, de úgy tűnt, mint aki őszintén, mély erkölcsi megfontolásokkal űzi a hivatását. – Ez úgy van – magyarázta –, hogy azok, akik idejönnek, hajlandóak egy millió rúpiát fizetni egy sírból származó szoborért. Képzelje, milyen sokat jelent ez egy egyszerű földművesnek. A gyerekei iskolába mehetnek, és jövőjük lehet. Biztonságban lesz. Valószínűleg keresztény, és a sírból származó szobrokat rossz dolognak tartja. Ha pogány, eladhatja a régi szobrot, vehet újat, és még pénze is marad. Még az ősök is egyetértenek ezzel. Azokat mindig megkérdezik. Mindenki boldog. De a kormány tiltja, mert attól tartanak, hogy ha a szobrokat eladják, akkor majd nem jönnek a turisták. Így a családok elintézik, hogy a szobrokat „ellopják”, és aztán Balin vagy Londonban eladják. Hozzám fordulnak, mert nekem vannak kapcsolataim. Nem én keresem meg őket. Ismerik a családomat, és bíznak bennem. Százalékot kapok, és vigyázok, hogy ne csapják be őket. Mindig ragaszkodom hozzá, hogy várjanak egy hónapot, miután az eladásról döntöttek, arra az esetre, ha mégis meggondolnák magukat. Gyakran múzeumoknak értékesítem. Lehet, hogy az ön múzeuma nem venné meg, de az amerikaiak igen. Sok barátom van az amerikai múzeumokban. Különben is, úgy gondolom, valószínűleg önök sem mások. El akarják vinni a gyönyörű dolgokat, dobozba tenni, és elküldeni. Nos, ha el akar jönni a házamba, mutatok néhány remek dolgot. – Szeretném látni őket, de mint tudja, nem vásárolhatok. Bármi, ami ötven évnél régebbi, engedélyköteles. Ez a törvény.

– Igen, ez a törvény, de jöjjön, és nézze meg. Szeretem megmutatni azoknak, akik értékelik. A háza a régi és különös dolgok, szövőszékek, ajtók, kalapok, cipők kincsestára volt. Óriási büszkeséggel mutatta meg mindet. Felpróbálta egy herceg kalapját, és méltóságteljesen leült, megfogott egy lándzsát, és harcossá változott, majd elővett egy bételdiótartót, és úgy rágott, mint egy öreg falusi. Előadásának kellős közepén pici lánya jelent meg rózsaszínű, habos ruhácskában, arany papírkoronával a fején. Egymásra néztek, és nevettek. – Ó, igen. Születésnapi buliba megy. – Bismarck a térdére ültette, és szeme sugárzott a szeretettől. – Egy nap – mondta nekem – ön és én sétálunk egyet a hegyekben. Olyan helyekre viszem majd el, amikről senki nem tud. Érzem a tagjaimban. Ezekben a dolgokban nem tévedek. Láttam az Erdők Urát. – Az Erdők Urát? – Igen. Nem fogja megtalálni egyik antropológiai könyvében sem, ami a toradzsák vallásáról íródott, de a falvakban mindnyájan tudunk róla. Én pedig, aki keresztényként nőttem fel, találkoztam is vele. Ez az egyik ok, amiért visszatértem a hagyományos élethez. – Hogyan történt? – Nos, elmondom. Csak látni akartam, hogy vajon valóban létezike. Három éjszakát töltöttem az erdőben meztelenül ülve és várakozva. Az első éjjel ittam, és semmi nem történt. A második éjjel a szokásos módon táplálkoztam. A harmadik éjjel böjtöltem. S hirtelen megjelent. – Milyen volt? – Nagyon öreg ember volt. Nem volt alsóteste. Lebegett a párás ködben, és beszélt hozzám. „Mit akarsz?”, kérdezte. „Semmit. Csak azt akartam látni, hogy igazi vagy-e?”, válaszoltam. Képzelje. – Homlokára ütött. – Ma gazdag ember lehetnék, ha a megfelelő dolgot mondtam volna, de csak tudni akartam. „Ne aggódj”, válaszolt. „Mindig vigyázok rád az erdőmben.” Akkor eltűnt. Aztán hirtelen megijedtem. – Bismarck nevetett. – Olyan iramban futottam ki az erdőből, amilyen gyorsan csak tudtam, és a félelemtől

reszketve elbújtam egy házban. De most már, látja, erős vagyok, mert most már biztosan tudom. Ekkor valami furcsa kaparászás hallatszott kint. Bismarck lerakta a lányát, és odament az ajtóhoz, majd halk beszédet lehetett hallani. Nevetve jött vissza. – Itt van egy öregember, magát keresi. „Pong Bali”-t keresi – A pong az olyan, mint a puang. Ez a szavunk az ‘úr’-ra. Úgyhogy van nevünk magára – Pong Bali. Ne aggódjon. Ez nem az Erdő Ura. Kimentem. Nenek volt. Nem volt hajlandó bejönni. Nem lenne illendő. Ez egy nemes háza volt, és hirtelen félénk lett. Harmincvalahány kilométert gyalogolt a városba, hogy bételdiót vásároljon, de nem volt pénze. Talán adnék neki? A gondolat egyszerűsége visszautasíthatatlanná tette. De valami más is aggasztotta. – Nem tudtam aludni. Árként egy bivalyt ígértem magának. De valaki a faluban azt mondta, hogy az még az Angliába szóló jegy árára se lesz elég. – Nenek, egy bivaly a magáé lesz. Majd mi vesszük meg a jegyét, és ott pedig gondoskodunk mindenről. Megkönnyebbülés látszott az arcán. Mikor megyünk Angliába? Ha most rögtön, akkor sok bételdiót kellene vennie. – Ez – mondta Bismarck határozottan, amint a távozó Nenek után nézett – egy nagyon jó öregember. – Vele dolgozik? Meséltem neki a kiállításról. – Remek. Végre egyszer azok kapnak pénzt, akik készítenek valamit, s nem a csalók és a kereskedők, mint én. Nagy házam van, és sok földem. Ha szüksége van segítségre, vagy valamit raktározni akar, majd segítek. Ingyen. Nehezen tudtam Bismarckra, mint csalóra gondolni. Jobban meggondolva, nem sok köze volt Hitlerhez. Johannis és én visszatértünk Baruppu’-ba, és megtudtuk, hogy nemcsak Nenek tért már vissza, hanem a lánya is. Látható volt rajta egy jóravaló keresztény toradzsa nő minden ismertetőjegye, melyeket megtanultam felismerni. Nenek és én némiképp régi vágású módon magára hagytuk, hogy a régi dolgokról beszéljünk. Esténként egyfajta társasjátékot játszottunk, ahol ő és a szomszédjai

előszedték a régi családi kincseiket vagy éppen a régi hétköznapi tárgyaikat, és meséltek azokról. Nenek különösen büszke volt a lábas rizstáljára, ami körülbelül három láb magas volt, és kifehérített bivalycsont lábakon állt, ami a to minaa kiváltsága volt. Egy másik férfinak gyönyörű zöldségestáljai voltak, amikre bivalyfejek voltak faragva. Másoknak régi kardjai és szövetei voltak. – Ezek nem játékok – magyarázta Nenek. – Pénzt hoznak a házhoz. Szükségesek a fesztiválokon. – Elmesélt egy tanulságos történetet egy régi textíliáról, amit eladtak, és balszerencsét hozott mindenkire, amíg vissza nem került, ahová tartozott. Elővett egy négyzet alakú, nagyon lágy, nagyon vastag szőrmét, amin zsinór lógott. – Ez mi? Körbeforgattam minden irányba. Johannis kíváncsian tapogatta. Majd elvigyorodott. – Én tudom. – Óvatosan a fejére tette, mint egy parókát, és a zsinórt megkötötte. Nenek és a barátai a padlón dobogtak jókedvükben. Nenek egyetlen könnyed mozdulattal lekapta a fejéről, a feneke alá rakta, és leült. – Régen a toradzsák csak sziklákon tudtak ülni. Így ezeket használtuk. – Egy másik furcsa dolgot húzott elő: hosszú volt, hegyes, és egyik végén gömbölyded kiszélesedések látszottak. Csontból vagy nagyon kemény fából készült. Úgy nézett ki, mint azok a gombaszerű tárgyak, amiket valamikor a nők használtak a zoknik stoppolására. A fejemet ráztam. Megint Johannis lépett közbe. – Lyukas zoknik stoppolására használják. – Nenek és én csak nevettünk az ilyen naiv ötleten. – Ez volt a toradzsák titkos fegyvere a buginéz férfiakkal szemben – kezdte halkan magyarázni Nenek. Johannis és én bambán néztünk egymásra, miközben Neneket rendkívül szórakoztatta a zavarunk. Kuncogva magyarázta, hogy ez egy péniszrúd, amit haránt helyeztek a hímtagba, és ez a toradzsa nőknek vad gyönyört okozott. Ez volt a magyarázata, hogy azok a toradzsa nők, akik valaha helyi férfiakkal aludtak, sosem néztek buginéz férfira, még a hosszú orrúakra sem. Johannis elcsöndesedett, és gondolkodóba esett.

Meglepődve hallottam, hogy Neneknek volt felesége a falu másik részén. – Már nem élünk együtt – mondta Nenek. Keresztény lett. Minden gyerekem keresztény lett. Én maradtam egyedül. De nem hagynak békét nekem. Azt mondom, én ebben a vallásban születtem és ebben is halok meg. Úgy tűnt, Nenekben meglepő tolerancia működik. – Az iskolából hozzák ezt a vallást – jelentette ki. – Ha nem lenne az iskola, senki nem változtatna, de ez is jó. Iskola nélkül mindannyian olyan tudatlanok lennénk, mint régen. Szomorú volt elgondolni, hogy ha meghal, a régi vallás vele hal majd ki Baruppu’-ban is. Nem maradt senki, aki hajlandó lenne venni a fáradtságot, és memorizálni azt a több ezer verssort, ami egy pap tudását képezi. Nehéz volt Neneket nem a hagyomány ostromlott bástyájának szerepében látni. Mégis ő volt az, aki elkötelezte magát a modern világ mellett. Egy időben kávékereskedő volt. A japán megszállás alatt a faluban kínai indonézeket bújtatott. Úgy tanult meg indonézül beszélni és írni, hogy az unokáit iskolába küldte, és minden egyes nap végén elmondatta velük, hogy mit tanultak. Megkapta a modern világból azt, amit akart, s a többit hagyta. De Toradzsaföld olyan hely volt, ahol a hagyományos és a modern közti nyilvánvaló szembenállást nehéz volt fenntartani. A modern turizmusból származó jövedelem és az Indonéz állam állásai fokozták a hagyományok elértéktelenedését. Ez a folyamat általánosnak tűnt a környéken. Azok az emberek, akik régen nem engedhették volna meg a fényűző temetést, most ebbe fektettek pénzt, készpénzüket társadalmi státuszra váltva – ahogyan a tizenkilencedik századi angol nagyiparosok vagyonokat költöttek romos vidéki birtokok vásárlására. Még a keresztény temetéseken is szükséges volt a to minaa jelenléte, akinek hagyományos bölcsességét a hangosbeszélőn keresztül kántálták. Mégis, amikor a falu vezetőjének beszéltem arról a tervemről, hogy Neneket Londonba vigyem, megdöbbent. – Ezt nem teheti – mondta. – Ez nem fair. Még csak iskolába sem járt. Én igen. Én ismerem csaknem minden vasútállomás nevét Hollandiában.

Legközelebb, amikor találkoztunk, megkérdeztem. – Nenek, mi történne, ha elmenne Angliába? Senki nem tudná megállapítani, mikor megfelelő az időpont a temetési szertartásra. Senki nem tudná megmondani, mikor lehet újra házépítésbe fogni. Nevetett. – Ez nem gond. Régen a csillagok alapján állapítottuk meg, és nem a naptár szerint. Én vagyok az egyetlen, aki eldönti, hogy mikor állnak jól a csillagok. Akkor csinálom, amikor nekem tetszik. Csak menjünk. A testem öreg, de a lelkem fiatal. Szeretem az új dolgokat. Ideje volt távoznom. Egyszer sikerült meghosszabbíttatnom a vízumomat. Még egyszer nem tudom megtenni. Nenek és Johannis a völgy végéig kísért. A toradzsák gátlástalanul zokogó népség voltak, és egyikünk sem szerette az elválást. – Ha Nenek jön, Johannis, neked is muszáj jönnöd. Johannis vigyorgott. – Ha Isten lehetővé teszi. Azzal a szentimentalizmussal, amit csak egy istenség vagy Hollywood tud lehetővé tenni, csodás szivárvány jelent meg a völgy fölött. – Ez jó szerencsét jelent – szólalt meg Nenek. Kíváncsi voltam, vajon látom-e még őket újra.

A visszavágó Most az egyszer a pesszimizmusom nem igazolódott be. Mindössze két évre és öt látogatásra volt szükség Szulavézin ahhoz, hogy a rizscsűr építéséhez szükséges anyagokból az utolsó ág és gally is eljusson Londonba. A szállítmány tartalmazott festékké őrölhető köveket, tetőnek való rattant és a legnagyobb halom bambuszt, amit valaha láttam. Csak mindezek után lehetett elhozni a négy fafaragót, hogy a Museum of Mankind kiállítótermében felépítsék a rizscsűrt. Meglepően nehéz volt biztosítani, hogy ne szakadjon be alatta a padló (az emberek általában nem mérik le a rizscsűröket), és fölfelé se nyúljon túl a mennyezeten. Volt néhány igen kritikus helyzet az építés során. Amikor először tértem vissza az izgalmas hírrel, miszerint a projekt beindult, Nenek egyáltalán nem ismert meg. Gondolatban gyakran elképzeltem ezt a jelenetet. Ő persze sírva fog fakadni. Valószínűleg én is. De egy év telt el azóta, hogy találkoztunk, és minden putty-ember egyformán néz ki. – Nem tudok magával menni Londonba. Tavaly volt itt egy különös holland. Megígértem, hogy vele fogok menni. Egy másik nehéz pillanat az volt, amikor a teherautóvezető, akinek a faluból Rantepaóba kellett szállítania az anyagokat, útközben megpróbálta újratárgyalni a szerződést, majd végül az út mellé borította az egész rakományt. Iszonyúan sürgőssé vált az elszállításuk, még mielőtt az első esőzések elkezdődnek. Akkorára a nehézségek odáig fajultak, hogy amikor két hatalmas teherautónyi fával megérkeztem Ujung Pandangba, azokat nem volt hol tárolni, a hajónak másnap ki kellett futnia, és nem volt pénz arra, hogy bárkit is kifizessek. Még mielőtt az anyagot berakodhattuk, háromszor kellett ellenőrizni és dokumentálni. Végül ott álltunk az esőben este tízkor, az egész rakománnyal szanaszét az úton, és próbáltunk a sötétben fényképet készíteni róla. Egy kisbusz állt meg, és Nenek pattant ki belőle olyan fürgén, amilyennel hetvenvalahány évesen csak tudott.

– Jöttem, hogy segítsek lerakodni a fát – jelentette be. – Most indulunk Angliába? Az egyetlen dolog, ami győzedelmeskedett ezeken a nehézségeken, az egyszerű toradzsa emberek megdöbbentő segítőkészsége volt. Nem azért segítettek, mert pénzt kaptak, vagy mert ez volt a munkájuk, hanem mert látták, hogy segítségre volt szükségem. Az utolsó csapás az indonéz valuta leértékelése volt a művelet kellős közepén, amely bár távolról sem ért váratlan fejleményként, csaknem zátonyra futtatta az egészet, mivel egy bank sem volt hajlandó valutát beváltani körülbelül két hétig. Jellemző volt a toradzsa szállodatulajdonosra, hogy amikor elmagyaráztam neki, hogy semmi pénzem nincs, és hogy fizetés nélkül kell távoznom, egyszerűen csak vállat vont. – Tudom, hogy el fogja küldeni nekem a pénzt, mihelyst lehetséges. A személyes iratok okozták a fő nehézséget. Nagyon nehéz olyasvalakinek utazási papírokat szerezni, aki azt sem tudja, hogy hány éves. Azok a nyomtatványok, amiket ki kellett tölteni, természetellenesen alkalmatlannak tűntek a fent, Indonézia hegyeiben élő fafaragók számára. Telefonszám? Bizonyítványok? Jövedelem pénzben kifejezve? A fiatalabb férfiaknak még az is gondot okozott, hogy az összes gyerekük nevére és korára emlékezzenek. Végül kiszámították, hogy az egyiknek nyolc gyereke van, míg a másiknak hét, de nem tudták a korukat és még a viszonylagos születési sorrendet sem. Ez az a fajta dolog volt, amit csak a nők tudnak. Nenek még tovább nehezítette a helyzetet, azáltal, hogy félúton meggondolta magát, hogy ki kísérje el, így aztán amikor visszatértem Baruppu’-ba, a falu hadban álló csoportokra szakadt. Mindegyik úgy vélte, hogy igazságtalanul bántak velük, és azt várták, hogy majd én teszek igazságot. Aztán voltak előre megjósolható akadályok. Mindig kínos dolog lándzsákat és kardokat repülőgépen szállítani, mégis ezek voltak Nenek papi felszerelései, és ezektől nem vált volna meg. Kevésbé előrelátható problémák vártak Jáván, ahol a Nenek szót csak idős nők esetében lehet használni, és a bevándorlási hivatal nem volt felkészülve arra, hogy egy férfit hívjanak így.

Mindazonáltal meglehetős hirtelenséggel már itt is voltak az angol „forró évszakban”, kint süvítő széllel és szakadó esővel. Úgy tűnt helyénvalónak, hogy mivel Toradzsaföldön én náluk laktam, Angliában ők velem lakjanak. A fafaragók olyanok voltak, mint Toradzsaföld történelme kicsiben. A hetvenes éveiben járó Nenek a régi vallás főpapja volt, és mindent ő irányított. A negyvenes éveinek elején járó nagydarab, barátságos, keresztény fickó, Tanduk végezte a nehéz famunka javát. A harmincas éveinek közepén járó, lobbanékony Karre készítette a faragások java részét és a tetőt. Nem teljesen indokolatlanul „a bivaly”-nak hívták. A modern pogány és az angol nyelv tanulója, Johannis volt a kommunikációs csatorna és az általános összekötő személy. Kezdettől fogva csodálatosan alkalmazkodtak. Mint fafaragók, hozzá voltak szokva, hogy az otthonuktól és a családjaiktól távol dolgozzanak. Johannis volt az egyetlen, aki már élt nagyvárosban, de Nenek egyszer már megtapasztalta a repülést, és imádta. A technológiai játékok nem jelentettek csodát a számukra. Igaz, elbűvölte őket, hogy az angol telefonokon lehetett indonézül beszélni, és sosem unták meg a használatát. Imádták a központi fűtést, mint ahogy én is. Jövetelük előkészületeként szereltettem be. Az azonban mindig igaz, hogy azok az elektronikus szerkezetek, amiket az átlagember nem érthet meg, csupán egyszerűen el kell fogadnia, kevesebb okoskodásra adnak alkalmat, mint az emberi tényezők. Őket, akik azért jöttek, hogy fafaragó tudományukkal elkápráztassák az angolokat, az építkezéseken dolgozó kőművesek bűvölték el – a gyakorlott munkások tempója, a mozdulatok gazdaságossága. Mindig nehéz volt Neneket elmozdítani az éppen épülő épületek mellől. Ott téblábolt az épülő falak között, és kérdezgette a kőműveseket. „Ez mi?” „Azt miért csinálják?” „Mibe kerül egy daru?” Az újdonságokkal kapcsolatos probléma éppen abban állt, hogy azok valamilyen általuk már ismert indonéz dologba olvadtak bele. Amíg egy indonéz fürdőszobában állva normális dolog az, hogy az ember egyszerűen magára önti a vizet, egy angol fürdőszobában ennek a következményei katasztrofálisak lehetnek. Amíg az nem

okozott gondot, hogy kinyissák a vízcsapot, az sosem jutott eszükbe, hogy elzárják, mivel Toradzsaföldön a víz állandóan folyik a bambuszcsőből. Sosem hitték el nekem teljesen, amikor mondtam, hogy biztonságos a csapvizet forralás nélkül inni, titokban továbbra is elővigyázatosak voltak. Be kell, hogy valljam, bizonyos elégedettséggel láttam, hogy épp olyan lehetetlennek találták, hogy egy angliai úttesten átmenjenek, mint én egy indonéziai úttesten, de hamarosan azt vettem észre, hogy kialakul bennem a szülői paranoia. Azon kaptam magam, hogy útvonalakat tervezek, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen úttesten átkelniük, és figyelem a mozgó járdalapokat, hogy Neneket figyelmeztetni tudjam rájuk. A legkisebb út is rémálommá vált az elképzelt veszélyek és az elővigyázatlan lábuknak csapdát jelentő dolgok miatt. Néha úgy tűnt, mintha kizárólag azért jöttek volna, hogy engem úgy kínozzanak, ahogy én kínoztam gyerekként a szüleimet. – Gyertek enni – hívtam őket. – Igen – válaszolták. Tizenöt perccel később még mindig ültek és faragtak. – Tíz perc múlva mennünk kell – figyelmeztettem őket. De amikor indulni próbáltunk, még mindig szárongban tévéztek. Az évszázad első éveiben az amerikai antropológus, Boas[50] néhány kwakiutl indiánt[51] New Yorkba vitt. Látszólag hidegen hagyták őket a magas épületek és az autók. Egyedül a Times Squaren levő szakállas nők és a vendégfogadókban a lépcsőkorlátok végén lévő gombok lepték meg őket. Lehetetlen megjósolni, hogy más kultúrákból való emberek mit találnak figyelemre méltónak. Számukra az első sokkot az jelentette, hogy nem minden brit fehér. A nyugat-indiaiak úgy tűntek számukra, mint Irian Jaya lakói, Új-Guinea indonéz fele, így aztán hajlamosak voltak azt várni tőlük, hogy tudnak indonézül. A kínai negyed nem lepte meg őket. – A kínaiak jó üzletemberek. Mindenhová eljutnak. – Az indiaiakat araboknak feltételezték. A legnyomasztóbb élmény annak felfedezése volt, hogy nincs „indonéz” címszó az angol népkategóriákban, és így őket kínaiaknak tekintik.

A második sokkot az jelentette, hogy az európaiak nem mind gazdagok. Igaz, hogy láttak fiatal putty-embereket Toradzsaföldön, akik szegénynek tettették magukat, de mindenki tudta, hogy nagyobb összeg van náluk, mint amit egy toradzsa földműves egész életében lát. Miért nincsenek nekem szolgáim, autóm és sofőröm? Lehangolták őket a részegek, akik London utcáin kószáltak, mivel nem voltak hozzászokva olyan helyzetekhez, amikor úgy teszel, mintha azok, akik rád kiabálnak, nem lennének ott. Aztán akárcsak a jobboldali torykat, őket is meghökkentette, hogy az embereknek nem kell, hogy legyen munkájuk, és mégis pénzt kapnak a kormánytól. Biztosan nem értették félre? Ezek nem nyugdíjasok? Nem voltak valamikor a hadseregben, és a sebesüléseikért kapnak pénzt? Aktív politikai időszakban érkeztek, alig pár nappal az általános választások előtt, és csodálkoztak a politikusok iránti tisztelet hiányán. – Mi ezért börtönbe kerülnénk! – ez volt az állandó sirámuk. Mégsem kell azt gondolni, hogy irigyelték tőlünk a szabadságunkat. Számukra ez a rend hiányának, kaotikus és elítélendően rossz vezetésnek tűnt. Johannis ezt röviden így összegezte: – Úgy látom, hogy Anglia olyan hely, ahol senki nem tiszteli a másikat. A királynő helyzete is gondolkodóba ejtette őket. Sok külföldihez hasonlóan nehezen tudtak elképzelni egy női miniszterelnök és egy női uralkodó közti kapcsolatot, és ebből azt az elkerülhetetlen következtetést vonták le, hogy ebben a furcsa országban csak nők kerülhetnek hatalmi pozíciókba. – Ez olyan, mint a minang[52] nép Sumaterán – vélték, helyes etnográfiai példával élve. – Ott a nők azok, akik mindent birtokolnak, és a szegény férfiakat külföldre küldik, hogy értük dolgozzanak. Maguk pont olyanok, mint ők. Sajnáljuk magukat. Az uralkodó és a miniszterelnök hivatalát összekeverték. Állandóan azt kérdezgették, hogy a királynő miért nem vállal politikai szerepet. Az is aggasztotta őket, hogy nálam miért nincs az arcképe a falamon úgy, ahogy Indonéziában az elnöké. Bizonyos engedmények történtek a toradzsa életvitel irányában. Könnyebb volt számomra, ha változtatok, mintha őket kérem erre.

Az ágyak kellemetlenül puhák voltak. Jobban szerették a matracot a padlón. Ahelyett, hogy egyesével különvonultak volna a házban, mindnyájan egyetlen szobában aludtak. „Ha rémálmunk lenne, és egyedül aludnánk, ki vigasztalna?” Nenek bételdió-rágási szokásához lényeges volt a köpőcsésze. Londonban nagyon nehéz köpőcsészét vásárolni. Az első néhány napban két dolog mindennél jobban aggasztotta őket – az a nem evilági csend, amiben az angolok élnek és a toalettpapír. Hol van a magnók zaja, az autóduda, az utcai vándorárusok, a visítozó gyerekek? Éjjel nem tudtak aludni. Az egyetlen zaj a baglyoké volt, ami mindig rémisztő, a boszorkánysághoz kapcsolódik. A toradzsáknál egy jó házat, egy sikeres családot a nyüzsgés, a gyerekek és a látogatók folytonos áradata jellemez, ami egy nyugati embert az őrületbe kergetne. Végül hangos popzenét hallgattak, míg el nem aludtak. Ami a toalettpapírt illeti, az volt a legvisszataszítóbb dolog, amiről valaha is hallottak. Mélyen megdöbbentette őket a higiénia hiánya Európában. – Az angol nők nagyon vonzóak – mondta Tanduk –, de a kedvemet szegi, ha a toalettpapírra és arra gondolok, hogy milyen piszkosak. Mindezek közepette a szerepeink egyszer csak abszurd módon a visszájára fordultak. Én lettem az ő adatközlőjük, aki megpróbáltam nekik a kultúrámra vonatkozó kérdésáradatukra válaszokat adni. Nem volt meglepő, hogy gyakran elégtelennek találták a magyarázataimat. A kiállítás egyik eleme egy toradzsa vízműködtetésű madárriasztó volt. Amint a víz az egyik rizsteraszról a másikra folyik, egy ügyes forgómechanizmust működtet, ami nagy zajt kelt. Ez elegendő ahhoz, hogy a madarakat és más ragadozókat elijessze. A mi változatunk alján egy vízmedence volt. Az emberek mindennap pénzt dobáltak bele. Neneket ez kíváncsivá tette. Miért csinálják ezt? Azt gondolják, hogy a föld szelleme lakik a medencében? Képtelen voltam felvilágosítani. „A szerencse miatt teszik” vagy „ilyen a szokásunk”, de egyik sem elégítette ki. Mindennap körbesétált a kiállítótermen, hogy lássa, és csodálkozásának hangot adva érdeklődjön az egyes érmék értékét illetően. – Ha megöregszem – mondta ősz hajfürtjeit rázva –, majd

ideköltözöm, és medencéket ások, hogy az emberek beledobhassák a pénzüket. Minden reggel metróval mentük a múzeumba. Tetszett nekik, és hamar el is sajátították a használatát. Néha a többi utas rémülten nézte, hogy fadarabokat szorongatva szálltak föl, amelyeket előző este mindenképpen otthon akartak kifaragni. Kezdetben Neneknek nehézségei voltak a mozgólépcsővel. Bár Toradzsaföldön át tudott futni egy csúszós gerenda-hídon, ahol nekem négykézlábra ereszkedve kellett másznom, itt nehezen boldogult a mozgólépcsőkkel, és hiányoztak a motorikus képességei a mozgó vonaton menetközben való felálláshoz. Csak idő kérdése volt, hogy a probléma forrását megtaláljuk. A cipő volt az ok. A cipő viselete Indonéziában az ünnepi viselet része, a nyakkendő viseletének megfelelője. A falusiasság jele, ha az ember egyáltalán nem viseli, vagy csak szandált vesz fel. Azoknak az embereknek, akik egész életükben sokat voltak mezítláb, széles lábfejük van, és fájdalmasnak találják, ha cipőbe kell szorítaniuk a lábukat. Miután rávettük, hogy ne viseljen cipőt, sokkal jobban tudott menni, és többé nem ingadozott veszélyesen a mozgólépcsőn. Noha mindannyian képesek voltak kíséret nélkül munkába járni, Johannis volt az, akire hallgatólagosan a külvilággal való kapcsolattartó szerepét bízták. Tőle várták, hogy elsajátítsa a metrótérkép és a nyilvános telefonok használatát, s hogy miként ne hívják fel magukra a részegek figyelmét. A második este elvesztettük a tömegben a Piccadillyn. Hiába próbáltuk kétségbeesetten megtalálni. Mire hazaértünk, ő már otthon volt, segítség nélkül, metróval. Teljesen elbűvölt. Alapvető rugalmasságuk dacára, úgy tűnt, egy dologban hajthatatlanok. Naponta háromszor rizst akartak enni. Az összes próbálkozás kudarcba fulladt, hogy más ételekre szoktassam őket, kezdve a spagettitől a galuskáig. Minden egyéb alternatívát mély undorral próbáltak ki, sosem panaszkodtak, de nem is ették meg. Hamarosan feladtam a próbálkozást, hogy változatossá tegyem az étrendjüket. A krumpli és hasonlók elfogadhatóak voltak, de csak a rizs mellé, s sosem helyette. Ez azt jelentette, hogy a nap reggel hatkor rizsfőzéssel kezdődött. A háromhavi itt-tartózkodásukat

rizsfelhőn keresztül látom. A nyugatiak háza furcsa módon alkalmatlan a rizs számára. Néhány hét múlva eltömődtek tőle a lefolyók, a csövek, és beleragadt a padlóba. A toradzsák számára a csirke a legfőbb luxusétel, és abból nekik sosem volt elég. A „tésztában sült csirke” volt a legkevésbé visszataszító angol étel a számukra. Ez az étel angol specialitás, még a többi európai nyelvben is nehéz rá megfelelő szót találni. Johannis „csirke süti”nek nevezte el. A kiállítás megnyitása előtt fontos volt, hogy a rizscsűr legalább valamennyire hasonlítson egy épülőfélben lévő szerkezethez, és ne csak egy halom fadarabhoz. A fafaragók elszántan munkához láttak. Az anyagokat nagy gerendák és a tető számára bambuszlapok formájában hozták el. Nagy a sznobizmus a lapokat illetően a toradzsák között. A Baruppu’-i építők gúnyolódtak a völgyben dolgozó építőkön, akik fűrésszel vágják a lapokat, ahelyett, hogy férfias módon szeletelnék a machete erőteljes suhintásával. Azt állítják, hogy a fűrésszel vágott lapok gyorsan szétrothadnak. A csűr középső dobozának építésével kezdték a munkát, azzal a résszel, ami lábakon áll, és amire a tető kerül. Csodás dolog látni, ahogy a toradzsa ács megjelöl a fatörzsön egy vonalat, majd a machete egy suhintásával széthasítja. A toradzsák figyelték az erőgépek alkalmazását munka közben, és a legtöbb esetben úgy döntöttek, hogy a saját technikáik gyorsabbak. Mikor a doboz elkészült, szétszedték, feketére festették, kifaragták, színezték és újra összeszerelték a lábak tetején a végső formájában. Egészen eddig a pillanatig remek öltözőfülkeként szolgált, mivel mezítláb kellett dolgozniuk. A faragáshoz a lábak legalább annyira lényegesek, mint a kezek. Az éppen megmunkált fa kitámasztására használják. A kiállítótermet rövid időn belül igazi építési területté alakították, térdig érő faforgáccsal, teáskannákkal és csészékkel. Az utóbbi évek során számos kísérlet történt, hogy életet leheljünk a múzeumainkba, hogy a művészeti világ rideg banképületeiből élvezetes és informatív helyekké alakuljanak át. Az ilyen törekvések nagy ellensége a kiállítási üvegszekrény. Jóllehet, a maga módján nélkülözhetetlen, eltávolítja és elszigeteli a tárgyakat, de azok így

élettelenné válnak. Minden múzeumi kurátor tudja, hogy az a kiállítás, ahová mindenki be akar jutni, az az a helyszín, ahonnan mindenkit pontosan azért akar távol tartani, mert még folyamatban van az építése. Épp úgy, ahogy a főpróbák általában sokkal érdekesebbek, mint az előadások, a készülő kiállítás is több szórakozást tartogat, mint a hibátlan késztermék. A britek számára az építési terület önmagában érdekes: számos építési területen látogatói teraszokat biztosítanak, hogy a közönség élvezhesse a látványt. Ha valaki mindezt összerakja, a toradzsa kiállítás kikerülhetetlennek tűnik. A toradzsák gyorsan hozzászoktak, hogy munka közben nézik őket, és meglehetősen gyorsan nyilvánvaló lett, hogy kik a „törzslátogatók”, akik hetente többször is megjelentek, hogy lássák a munkafolyamat előrehaladtát. Nenek ezt kezdettől fogva imádta. A saját kultúrájában ő sztár, előadó, és tudatában van pozíciója fontosságának. Mégis, már az elején problémák jelentkeztek. A többi fafaragó mind Nenek rokona volt. A pontos rokonsági rendszer ezen a ponton összeomlott és egyszerűsödött. A szétválasztásukra irányuló bármilyen próbálkozásra a felelet a következő volt: „Mi egy család vagyunk.” Kora és papi státusa folytán ugyanakkor nagy tiszteletet várt el. Tanduk és Karre az ő tanítványai voltak. Manapság már független építőmesterekként dolgoztak, de ennek a kiállításnak a kedvéért összeálltak. Nenek tanítványaiként tekintett rájuk, akik a felügyelete alá jöttek dolgozni. Ők azonban másképp látták a helyzetet. Akárcsak a színházban, az első probléma a tájékoztató táblák kapcsán jött elő. A rizscsűr helyszínén számos tábla mutatta be a vállalkozás történetét és a nyersanyagok gyűjtésének korai szakaszait Indonéziában. Karre kiszámolta, hogy Nenek gyakrabban jelent meg, mint ő. Nenek ráadásul a nagy háttérképen főpapi ruházatában jelent meg. Még Tanduk is látható ott egy a piacról készült felvételen. Ő miért lett kihagyva? Csak kissé lágyult meg, amikor rámutattam, hogy a gyerekei milyen gyakran jelentek meg. Úgy tűnt, a faluban a legtöbb gyerek Karréé. A későbbi szakaszokban Nenek ragaszkodott ahhoz, hogy demonstrálja hatalmát, s újra kifaragott egy darabot, amin Karre már

egyszer dolgozott. A vita arról folyt, hogy a „szarv” – a csűr kiágazása – egyenes vagy ívelt legyen. Az ilyen problémák ellenségeskedést szültek. Kitört a hidegháború. Úgy tűnt, hogy Karre és Nenek többé nem szól egymáshoz, s barátságtalan lesz a légkör a kiállítóteremben. Szerencsére a harmadik világbéli emberek reménytelenül romanticizáltak a mi kultúránkban. Egy múzeumi látogató megjegyzést tett együttműködésük csodálatos szellemére, ami lehetővé tette, hogy ezek az emberek szavak nélkül is együtt tudjanak dolgozni, és kifejezte azon reményét, hogy egyszer ez lehetséges lesz a brit munkahelyeken is. A brit munkavégzést nehéz volt megérteniük. Toradzsaföldön a munkások hajnaltól az est beálltáig dolgoznak, amíg a munka el nem készül. Az anyagok pontos kalkulációjára sosincs szükség. Mindig nő fa fenn a hegyen. Normál esetben az építőmesterek az éppen épülő csűr alatt alszanak a köpenyeikbe burkolózva. Nem értették, hogy miért nem lehetséges ez Angliában. Lehetetlen volt leállítani őket délután ötkor. Akkor Angliában még világos van. Valóban, ellentétben Indonéziával, ahol évszaktól függetlenül körülbelül hatkor sötétedik, itt sokkal tovább marad világos. Akkor miért kellene letenniük a szerszámokat? A vasárnapi szünnapot meg tudták érteni. Ez arra való, hogy a keresztények templomba menjenek – vagy ami még jobb, ahogy Angliában, a tévében kövessék a templomi istentiszteleteket. De szombaton nem dolgozni gyalázatos. Amint kivilágosodott, ők természetesen felkeltek, s azt várták, hogy az összes angol már a munkahelyen lesz, ahogy ők lennének, ha otthon lennének. Apránként épült a csűr, majd egyre nagyobb léptekben, amikor az előkészített részeket összeillesztették. Karre fáradhatatlan fafaragó gépezetnek bizonyult, amint az egyik geometriai formákkal borított fatáblát faragta a másik után. Bosszúságára azonban csak Nenek tudta a főgerendák igazán bonyolult, nemes ívű, aszimmetrikus mintáit elkészíteni. Nenek fokozta a rossz közérzetét azzal, hogy megszállottan rágta a bételdiót, annak tudatában, hogy Karre dohányos volt, és a kiállítóteremben nem volt szabad dohányozni. A látogatók is egyértelműen szimpatikusabb fafaragónak találták Neneket, mint Karrét. Mivel őt kevéssé aggasztotta az idő, hajlandó

volt mosolyogni, és tolmácsolni hívta Johannist, hogy így beszélgetni tudjon az emberekkel. Johannis is nagyon élvezte, hogy a látogatókat elbűvölte az angol nyelvtudásával, és a fiatal hölgyeket festeni tanította. Amikor este hazatértek, a fafaragók megfürödtek, ettek, csevegtek és tévéztek. Nagyra értékelték a sört – amit Baruppu’-ban nehéz beszerezni. Nenek bevette a napi „kanalas orvosságát”, amit oly nagyon megkedvelt. Gyorsan meggyőzte az összes múzeumi őrt, hogy az „orvosság” megfelelő ajándék, és elkezdte lerakni egy borospince alapjait. De hamarosan újra visszatértek a faragáshoz. Nenek felállított egy bambuszasztalt kint a kertben. Amikor az idő jó volt, ott faragott. Furcsa, Robinson Crusoe-benyomást keltett az asztalra állított, napellenzőként szolgáló esernyővel. Johannis lekicsinylően szólt a kertről. – Az összes virágot egyenes sorokban kellene elültetnie, különben úgy néz ki, mint az őserdő. Nenek nem értett egyet. – Ez jó kert. Ültettem némi kávét. Biztosan ki fog itt kelni. Majd témát váltott. – Mennyibe kerül egy ilyen ház? – Megmondtam. – Az biztosan nem lehet annyi. – Újraszámoltunk. Annyi volt. Nenek döbbenten bámult. – Annyi pénze van? – Elmagyaráztam a harmincöt évi jelzálogot és kamatot. Felnevetett. – És akkor jönnek a hollandok, és azt mondják nekünk, hogy bolondok vagyunk, hogy annyit költünk a leölésre szánt bivalyokra. Maguk ugyanolyanok a házaikkal. Nekünk is fontosak a házaink, de sosem költenénk rá olyan sok pénzt. Szerezzen nekem fát, és sokkal kevesebbért építek magának egyet. – Itt másként van, Nenek – magyarázta Johannis a maga anyagias bölcsességével. – Itt nem kell nekik tandíjat fizetni. – Megint a régi rögeszméje. Nenek egy férfit mutatott, aki az utcában két-három házzal arrébb lévő házán dolgozott. – Ki az a férfi? – Nem tudom, Nenek. Csak itt lakik.

– Nem tudja a nevét? – Nem. – Nem családtag? – Nem. Letette a kését, és néma ámulattal nézett rám. – Komolyan, maga bizonyára nagyon erős ember, hogy ennyire egyedül él. A többiek elfoglalták a konyhát, faragtak, festettek, kést éleztek. Mi pedig rizst főztünk kisipari mennyiségben. Sok mindent felhasználtak, amit mi hulladéknak tekintettünk volna. A vízvezeték-szerelés után megmaradt műanyag vízcsövekből új késnyeleket készítettek. A tetőről származó palatáblákból hamarosan kiváló köszörűkövek lettek. Nenek talált egy üres pezsgősüveget valahol egy konténerben, és kultúránk szomorú pazarlásának jeleként az agyag összeaprítására használta, a földszín kikeveréséhez. A repülőről származó műanyag ételtálcák egyértelműen túl értékesek voltak ahhoz, hogy kidobják őket, s ezért titokban magával vitte azokat. Most festéktartóként szolgáltak. Nagyon szerette a gyerekeket. Gyakran faragott kis bivalyokat ábrázoló fatáblákat, és odaadta azoknak a gyerekeknek, akik eljöttek őt megnézni. A szülőket és a tanárokat gyakran annyira meghatotta ez a váratlan gesztus, hogy könnyezve távoztak. A toradzsák megőrizték azon hírnevüket, hogy könnyeket csalnak az emberek szemébe. Az indonéz „pillangók” problémája nem ért véget Surabayában és Ujung Pandangban. Indonéziában a legnépszerűbb túlnyomásos olajlámpa is „pillangó”. Ha az ember bemegy a vaskereskedő üzletébe, és a pult mögött álló kínai lánytól egy „pillangót” kér, nincs félreértés. Egyszerűen azt kérdezi majd, hogy „Asli atau biasa?”. „Eredetit akar, vagy a normált?” Ez egy olyan kérdés, ami meglepetésként éri az embert. Indonéziában a szerzői jogok kezdetlegesek. A legtöbb dolgot rendszerint lemásolják egészen a védjegyig. A hamisítványok gyakran pont olyan jók, mint az eredetiek, de rendszerint olcsóbbak. A fafaragók által épített rizscsűrről is fel lehet tenni ezt a kérdést. Baruppu’-ban, a szülőfalujukban a rizscsűrök teteje általában nem bambuszból készül. A tető rendszerint falapokból van, vagy egy

bizonyos pálmafa belső kérgéből, ami olyan, mint egy dörzsszivacs. Ha az ember megkérdezi, miért van ez így, a baruppu’-iak elmagyarázzák, hogy körülbelül harminc évvel ezelőtt szörnyű tűzvész pusztított, és elpusztult az összes tetőnek való bambusz. Ha bambusztetőt alkalmaznának, akkor nagyon drágán kellene a völgyből hozatni. Csak a gazdag embernek lehet ilyen ötlete. Ha a falu körüli bambuszerdőre utalsz, ami Johannis unokatestvérének a veszte volt, azt válaszolják, hogy nem biztosak benne, de minden valószínűség szerint nem alkalmas tetőfedésre. Mivel a bambusztetőknek ötven évig ki kell bírniuk, és a tűz harminc évvel ezelőtt volt, a számtan nem igazán jön ki. Úgy tűnik, a helyzet az, hogy bár mindenki tisztában van azzal, hogy ideális esetben a csűrnek bambuszteteje kell, hogy legyen, senki nem tud vagy nem akar erre pénzt áldozni. Amikor szóba került a múzeumi rizscsűr, a toradzsák elszörnyedtek annak hallatán, hogy egy múzeumi csűrnek ne bambuszteteje legyen. Nevetve magyarázták, hogy az durva, helytelen dolog lenne. Szégyellnék magukat. Ha látogatók jönnének Indonéziából, nevetségessé válnának. Így a múzeumi csűrnek kitűnő bambuszteteje kellett, hogy legyen. Abból a fajtából, ami gyerekkoruk óta a fejükben volt, de amit csak ritkán készítettek. Nem vagyok benne biztos, hogy ettől többé vagy kevésbé lett-e eredeti. Úgy tűnt, ez volt az ok, amiért Karre kiválasztásra került. Ő volt az az ember Baruppu’-ban, aki már készített bambusztetőt. Azonban a tapasztalat némi hiánya megmutatkozott a szükséges idő és anyag becslésekor. Egyik nap azt állította, hogy két hónap szükséges a tető elkészítéséhez, és csak feleannyi alapanyag áll rendelkezésre, mint amennyi szükséges. A következő nap csak három hét kellett hozzá, és rengeteg bambusz marad majd ki. Igazán rossz napokon a fafaragók hosszasan vitáztak a tetőről, majd becsődültek az irodámba, hogy megnézzék egy rizscsűr fényképét, miközben rosszkedvűen forgatták azt. Az egész nagyon nyugtalanító volt, mivel Angliában lehetetlen volt több bambuszt biztosítani ebben a kései szakaszban. Miközben a látogatók élvezték a rizscsűr látványát, remek alkalom nyílt a teljes építési folyamat dokumentálására és az adatgyűjtésére,

ami a terepen nagyon nehéz lenne. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy milyen nagy a rizscsűr kulturális jelentősége. Formáját tekintve olyan, mint egy toradzsa lakóház, kivéve, hogy az rendszerint dél felé néz, és nem észak felé. Sokkal több annál, minthogy csak az élelem tárolására szolgáljon. Fontos a szellemeknek is, akik a rizs hozamát szabályozzák. Az antropológiában a toradzsákat úgy ismerik, mint a „komplementáris bináris oppozíció” alapvető példáit. Ez a bonyolult név egy nagyon egyszerű elvet takar. Az egész világot ellentétekre bontja, mint például világos/sötét, jobb/bal, nő/férfi, élet/halál, amelyek a megfelelő viselkedést szabályozzák. Elméletben aztán ezen ellentétek alapján bármely toradzsa ünnepség lényeges elemeit egyszerűen meg lehet állapítani. Ha valaki egy életfesztiválon vesz részt, akkor az reggel lesz, az emberek kelet felé fognak nézni, és világos ruha lesz rajtuk, stb. Ha egy halálfesztiválról van szó, akkor az délután lesz, az emberek nyugatra fognak nézni, és feketébe lesznek öltözve, stb., stb. Az ilyen osztályozások jelen vannak a kisebb és látszólag irracionális cselekedetek legtöbbjében is – rejtett struktúrák egy másik kultúra látszólagos káosza mögött. Sajnos, úgy tűnik, ez sosem működik igazán. Mint mondtuk, a rizscsűr olyan, mint egy ház, de az irányok fordítottak. Ez különösen akkor nyilvánvaló, amikor a fontos vendégektől azt várják, hogy a csűr emelvényén foglaljanak helyet. Ahelyett, hogy az északkeleti részen ülnének le, a normál esetben kedvező oldalon, a délnyugati oldalon ülnek, amit rendszerint a halálhoz kapcsolnak. Ily módon a rizscsűrön belül a szokásos térbeli minták a visszájukra fordulnak. Az, hogy ez így van, furcsának tűnhet, de meg lehet magyarázni az inverzió és a mediáció tágabb jelenségének részeként. Ennek megfelelően a mediátorok – azok a dolgok, amelyek egyik határozott kategóriához sem tartoznak – gyakran invertáltak. Erre a mi kultúránkban az alapvető példa az a pont, ahol a régi kapcsolódik az újhoz. Az újévi ünnepségeket a katonáikra váró katonatisztek, vagy a legkülönfélébb abszurd öltözködési és viselkedési szokások jellemzik.

A toradzsa rítusok szigorúan elkülönítik és egymással szembeállítják a kelet és a nyugat, az élet és a halál ünnepeit. Az egyetlen pont, ahol ezek találkoznak – amikor mediálják őket –, a rizscsűr. Ez az a hely, ahol a következő év termésének vetőmagját tartják. Ez az a hely is, ahol az emberi koponyákat tárolták az általános termékenység és a jólét fokozása érdekében azokban az időkben, amikor a toradzsák még fejvadászok voltak. Az a pont tehát, ahol az élet és a halál találkozik, és egymásba átalakul. Sok helyen az a pillanat jelzi a halál hivatalos kezdetét, amikor a holttestet a rizscsűrben elhelyezik. Egészen addig az elhunytról úgy beszélnek (nekünk), mint akinek „fáj a feje”. Baruppu’-ban ezt nem így teszik, hanem további finomítás tapasztalható. A rizscsűr neve alang. A taligát, amin a holttestet a sírhoz szállítják, rizscsűr formájúra készítik, de eldobható anyagokból – papírból vagy lemezekből. Ezt hívják alang-alangnak. Ekkor a rizscsűr az az eszköz, ami az embert az egyik rituális állapotból a másikba áttolja. Az irányok megfordítása találó. Mégis, ez a magyarázat is elégtelennek tűnik. Nenek sok adattal szolgált az ünnepekről és a rizscsűröktől, mialatt a múzeumban dolgozott, de érdekes volt, hogy amíg a kérdéses földrajzi irányok mindig „helyesek” voltak, ő állandóan változtatgatta annak okait, hogy miért vannak úgy, ahogy. Miért ült a fontos vendég a rizscsűr baljóslatú délnyugati részén? Azért, mert a csűr délre néz, és nem északra, így az irányok megváltoztak. Ez azért volt, mert az élet papja a nyugati oldalon ült? Nem, azért ült ott, hogy kelet felé, a kedvező irányba nézzen. Minél inkább próbálta az ember összekapcsolni az absztrakt kategorizálást azzal, amit az emberek ténylegesen tettek, annál világosabb lett, hogy a rendszer érthetetlen. Mindig lehetett az emberek tetteinek igazolására okot találni, még akkor is, ha az az ok ellentmondott egy korábban felhozottnak. Így az osztályozás nem kőbe vésett szabály volt, aminek egy kívülálló számára tűnt. Ez pusztán olyasvalami volt, ami iránt illett tisztelettel viseltetni. A faragás a csűrön ugyanolyan, mint a faragás a házon. Minden egyes motívumnak van neve, és a csűrön elfoglalt helye a szabályok által meghatározott. Például a napsugarakon álló kakas

motívumának magasan az eresz alá kell kerülnie. Egyszerre sok jelentést hordoz, csakúgy, mint a többi motívum. Egész könyveket írtak már a toradzsa faragások mintáinak témaköréről. Az építési folyamat során azonban egy újabb dolog merült fel. Felmásztam a csűrre, hogy fotókat készítsek arról, ahogyan a tetőlapokat rögzítik, és tréfálkoztam a fafaragókkal. Hirtelen alulról Nenek dühösen felkiáltott. – Hagyja abba! – ordította. – Soha nem viccelődhet egy rizscsűrön. – Mire gondolhatott? – A ház az anya – magyarázta –, a rizscsűr az apa. – Újfent bináris ellentét. – Az ember pletykálhat és játszadozhat, ha házat épít, az nem számít. De a rizscsűr férfidolog, tehát komoly dolog. Az egerek játékos állatok. Ha az ember viccelődik a rizscsűr építése során, akkor azok megszállják az építményt, és felfalják a rizst. A toradzsa vallásban sokszor alkalmazzák az állatok leölését. Nenek ragaszkodott hozzá, hogy a rizscsűrt a megfelelő szertartással kell befejezni. Toradzsaföldön ez általában egy disznó leölésével történne, miközben Nenek áldást oszt. Számos – jogi, erkölcsi, egészségügyi – oka volt, amiért erre egy múzeum alkalmatlan. Nenek megértő volt, de sajnálta. – Ez nem jó. Nem – a szó erejét egy etnográfiai múzeumban tanulta meg – „hagyományos”. Felmerült annak lehetősége, hogy veszünk egy darab sertéshúst. Nenek elvetette. – A rizscsűrnek vér kell – bizonygatta drámai hangon. Ezt kellett szerezni. Fent voltam a tetőn, s beszélgettem, de nem viccelődtem a faragókkal. – Add ide nekem azt a machetét – szólt Tanduk –, amelyik abban a bambuszgerendában van. Kinyúltam, és megragadtam a bambuszt, miközben nem vettem észre, hogy a penge kifelé áll a másik oldalon. A toradzsák a vágószerszámaikat borotvaélesre fenik. Valóban, a fafaragók a faragókéseikkel szoktak borotválkozni. A machete mélyen átvágta az ujjam, eltalálva az artériát. Vér fröcskölt a tetőgerincre. Miközben

elsősegélyért futottam, egy halk, diadalittas hang hallatszott, amint utánam szólt: – Nem kell már disznót ölnünk. Az összes fafaragó közül Nenek volt messze a leginkább kalandvágyó. Az indonézeknek kész válaszuk van minden kérdésre, ha hirtelen egy élet szokásait változtatják meg, és valami teljesen újat kezdenek csinálni. Minden ilyen tettüket a cari pengalamannal magyarázzák, azaz „tapasztalatot keresnek”, amit kétségtelenül jónak tartanak. Neneket űzte a vágy, hogy felfedezzen. Ha egy magas épület vagy egy domb volt a környéken, Nenek meg akarta azt mászni. Ha volt valami új enni- vagy innivaló, Nenek volt az első, aki kipróbálta. – Túl öreg. Hagyja őt otthon – intett Johannis a fiatalok szívtelenségével. De Nenek nem hagyta, hogy otthon hagyják. Reggelente, amikor még hunyorogva sompolyogtam le, Nenek már ott ült a konyhában, és elégedetten faragott, amíg elkészítettem neki egy csésze teát. (Csak később tudtam meg, hogy egy toradzsa papnak tilos kávét fogyasztania.) A második reggel meglepett. – Mercowe – mondta. Nem értettem. Úgy hangzott, mint egy tengeri szörny a Beowulfból. Bizonyára toradzsa nyelven van. Majd meg kell kérdeznem Johannist. – Mercowe – mondta újra, s rám nézett. – Nem értem, Nenek. – Megragadott és a bejárati ajtóhoz vitt. A „welcome” lábtörlő fejjel lefele állt, hátai a bejáratnak. Visszafelé olvasva „mercowe”. Elkezdett angolul tanulni. Imádott különös állatokat nézni. A „különös” szó sok indonéz állatot is magába foglalt, amit soha azelőtt nem látott. Kétségkívül a legnagyobb siker az állatkert volt. A toradzsák örömükben le s föl ugráltak az orangután láttán. Kellőképpen visszariadtak a kígyóktól, azzal a kellemesen izgató borzongással, amit mi a horrorfilmektől kapunk. A hüllőházban Neneket egy rossz gyerek gumikígyóval rémisztette meg. Mikor rájött a tévedésére, napokig nevetett rajta. – Tetszik, ha az emberek megtréfálják egymást. – Nenek imádta a gorillát. – Hú! Biztos benne, hogy nem ér el idáig? – A zsiráf annyira különös volt a számára, hogy sokáig nem is hitte el, hogy valódi.

– Ilyennek született? Megeszi az embert? – Mint általában, nem azok az állatok érdekelték a legjobban, amiket az ember várt volna. A bivaly és a bölény, dacára, hogy a toradzsa élet központi elemei, nem érdekelték. Sokkal érdekesebbek voltak a lovak – egy angol ló kétszer, háromszor akkora, mint egy toradzsa ló – és mindenekelőtt a kutyák. A toradzsák viszonylag barátságosan állnak a kutyákhoz. Megeszik őket, de simogatják is őket és beszélnek hozzájuk. A legtöbb toradzsa kutya a Délkelet-Ázsia szerte szokásos törpe, hegyes fülű lény, de holland hatásra vannak abszurdan bolyhos példányok is, amiket nagyon kedvelnek. Az angol kutyák puszta választéka, az, ahogyan engedik, hogy szabadon szaladgáljanak, meglepte őket. A legrendkívülibb egy dán doggal való találkozásuk volt. – Ez kutya? – Valóban, majdnem akkora volt, mint egy toradzsa ló. Kezdetben féltek tőle, de az állat jó természete gyorsan megnyerte őket magának. Perceken belül Nenek már simogatta, de olyan módon, hogy az embernek az az érzése volt, azt latolgatja, hogy melyik ízületnél lenne a legjobb felszeletelni. Mégis, nem ezen ütköztek meg a leginkább. Egy napon nagyon vidáman jöttek haza. – A park tele van őrültekkel. – Ó, istenem. – Mit csináltak? Nevettek. – Sétáltak körbe… kutyákkal…, amelyek egy madzag végén voltak. – Megint dőltek a nevetéstől. – De hiszen maguk ugyanezt teszik a bivalyokkal. Viszik úszni. Láttam, amint az emberek olajozzák a patáikat és kefélik a szempillájukat. Természetesen sértődötten igazat adtak. De az más. Egy kutyával ezt tenni olyan, mint egy egérrel. Őrültség! Itt-tartózkodásuk második hónapja során az időjárás elég ideig jó volt ahhoz, hogy felkereshették a város néhány látnivalóját. A régi kőépületek hidegen hagyták őket. Még a keresztények sem tulajdonítottak nagy jelentőséget a Westminster Abbey és más templomok régi mivoltának. A londoni Towert és Greenwichet

őszintén unalmasnak találták. A legsikeresebb műemlék a Tower Bridge volt. Megkérdeztem Johannist, hogy miért. – Indonéziában naptárokon szokott lenni – magyarázta. Egy másik váratlan kedvenc a Foreign and Commonwealth Office volt. Ahogy csak úgy céltalanul barangoltam velük London központjában, történetesen észrevették az ajtófaragást. Egyszerű geometriai minta volt, de nagyon hasonló a toradzsa épületeken alkalmazott faberakáshoz. Hogyan került az oda? Ellopták a toradzsáktól? Majdnem rögtön felrohantak, hogy megkérdezzék a minisztert. Elmentünk egy egynapos útra Oxfordba, ami rendkívül barátságtalan hely egy látogató számára. A legtöbb érdeklődésre számot tartó hely zárva volt előlük. Szokás szerint nehéz volt az eső elől bebocsátást nyerni egy pubba, s a vendéglátóiparban mindenki megdöbbent azon, hogy emberek vasárnap enni akarnak. A kirándulást egyetlen esemény hozta csak helyre. A fafaragók nem voltak ahhoz szokva, hogy szabályozniuk kellene, mikor ürítik a hólyagjukat. Végül is, Toradzsaföldön mindenki ott vizel, ahol gondolja. Állandóan meg kellett állnunk vészhelyzet miatt. Az egyik ilyen eset hazafelé, a korábbi iskolám háta mögött történt. Elgondolkodtató, mennyi véletlen egybeesésnek és valószínűtlen eseménynek kellett megtörténnie ahhoz, hogy ilyen körülmények között kereshessem fel egy csoport indonéz, hegyi törzsi emberrel. A japán turistákhoz hasonlóan, ha valami lenyűgözőt találtak, nemcsak lefényképezték azt, hanem csoportkép is kellett róla, amint épp előtte állnak, és csaknem teljesen el is takarják azt. Időről időre fülig érő mosollyal összekapaszkodtak a híres helyek előtt. Még Nenek és Karre is testvériesen mosolyogtak a kamera kedvéért, amíg a fotó elkészült, hogy aztán újra savanyú képet vágjanak. – Ez olyan mintha a macskát fényképeznénk az egérrel – mondta Johannis elragadtatással. Körülbelül két hónappal később a rizscsűr már egyre meggyőzőbben nézett ki. A fafaragók széthúzták, hogy pontosan beférjen a kiállítóterembe, ami fokozta a nyugtalanságomat az építőanyagok utánpótlását illetően. Amint a tető összeszerelése előrehaladt, az építkezés légi bemutatóvá vált. Egy nagy faállványzat készült a csűr köré, és ezen hintáztak és

egyensúlyoztak, miközben a tetőlapokat rattanszálakra fűzték és rétegről rétegre lefektették. A tető jellegzetes ívét a központi gerenda és a fő padlógerenda közé húzott erős kötéllel érték el, majd egyszerűen egy botot csavartak át rajta, amíg a kellő nyomást el nem érték, hogy megfelelő alakú legyen. Habár Johannist elsősorban a kapcsolattartás miatt hoztuk, egyre tevékenyebb lett az építési folyamat során. Jóllehet fafaragó családból származott, ő maga sosem használta ezeket a képességeit, miután a modern modellt választotta, miszerint egy férfi a világban az iskola és az egyetem révén halad előre. Következésképpen a Nenekhez való viszonya ambivalens volt. Nenek Johannist falusi származására emlékeztette, így szégyellte. De ugyanakkor gyorsan megértette, hogy Neneknek, ha mást nem, de Angliában nagyobb tiszteletet adtak, mint Toradzsaföldön. Meglepte az érdeklődés és a csodálat, amit faragásban való jártassága és személyiségének nyilvánvaló varázsa iránt tanúsítottak. Ő és Nenek éjszakánként suttogva beszélgetni kezdtek. Egy napon aztán szégyenlősen mosolyogva kezébe vett egy darab fát, és elkezdte faragni. A többi fiatalember rögtön kinevette, de Johannis mosolygott, és csendben kitartott a munkája mellett. Természetes tehetsége rögtön nyilvánvalóvá vált. Ez több volt, mint egy hagyományos motívum hozzáértő ábrázolása. Dagadt a melle a büszkeségtől, és azonnal el is adta egy indonéz étteremnek, ahol a napközbeni táplálékukat vásárolta. Onnantól kezdve már nem nézett hátra. Képes volt pillanatok alatt geometriai terveket készíteni. Kezdett újítani. – Ez egy hagyományos forma, de ezeket a vonalakat tranzisztorokká alakítottam, mint amilyenek a bátyám kapcsolási rajzain vannak. – Pár nap múlva mások faragásainak festése helyett már a saját jogán faragta a csűrt. Esténként a konyha még zsúfoltabb volt. Volt még egy fafaragó a házban. Amikor nem faragtak, megszállottan nézték a tévét, s Johannist zaklatták, hogy fordítson, míg elege nem lett. A háború rendkívül népszerű volt, s a második helyen a szex állt. A szerelmi jeleneteknek nem kellett nagyon forrónak lenni ahhoz, hogy már pornográfnak tartsák, mivel Indonéziában a cenzúra e téren igen szigorú. Az volt a biztos jele annak, hogy egy műsor tetszett nekik,

hogy hallani lehetett, amint rosszallásuk jeleként csettintettek a nyelvükkel. Természetesen mind közül a legnépszerűbbek a hirdetések voltak, amelyeket már nem vetítenek az indonéz tévében. Hallottam, amint a fürdőszobában dúdolták a dallamokat a hazájukban divatos hazafias dalocskákkal vegyesen. Néha hazafias szöveget énekeltek a rágógumit és a toalettpapírt reklámozó rímekhez. Kritikájuk ugyanakkor igen kemény volt. Az Open University[53] műsoraiban véleményük szerint „túl sok a történet, kevés a nő, és senkit nem lőttek le”. Úgy látszott, egyedül Nenek élvezte az intellektuális műsorokat. Egy egész kurzust hallgatott végig látható élvezettel a kvantumfizika témakörében, és alaposan belekóstolt az idős Ernest Hemingway életrajzába, majd megjegyezte: – Jó látni hozzám hasonló idős embereket. Úton a sohói étterembe Johannis felfedezte a londoni élet árnyoldalát. Bizonyára megosztotta ismereteit Karréval, mert Karre érdeklődni kezdett a „hontesek” (hoszteszekre gondolván) tevékenységei iránt. Azonban elborzadt, amikor a valószínű árakról értesült. – Egy bivalyt tudok azért szerezni, egy meglehetősen jó bivalyt. Akkoriban az AIDS-et szűkszavúan, de olyan széles körben ismertették a televízióban, hogy az egyik fafaragónak meggyőződése lett, hogy rejtélyes módon elkapta a kórt. Szerencsére, mint kiderült, csak korpa volt. Minden szülő előtt ismerős az az érzés, mikor hirtelen rájön, hogy túl csöndes a ház. A gyerekek valamiben sántikálnak – valami rosszban. Ez mutatja, hogy akaratlanul is mennyire átvettem a szülői szerepet, mert egy este pontosan ezt éreztem. Az ajtóhoz osontam. A nappaliból nyelvcsettintés és kuncogás hallatszott. Találékonyságukért a toradzsák megérdemlik a hírnevet, kereskedni kezdtek az indonéz étterem pincéreivel – faragásokért videókat, művészetért pornót vásároltak. A Nenek és Karre közti kapcsolat továbbra is jeges volt. Tanduk néha békéltetőként lépett fel, néha Karrét támogatta. Johannis kivívta a tiszteletemet azért, ahogyan a konfliktust tompította.

Vitastílusukat gyorsan adaptálták az angol ház lehetőségeihez. Karre fedezte fel először a lépcsőház drámai lehetőségeit. Ideális volt arra, hogy dühében kimérten elvonuljon, miközben még valami sértőt eleresztett a válla fölött. Nenek ellenben az ajtócsapkodást fedezte fel. A toradzsa ajtók kicsik, és általában nincs rajtuk gomb, ami lehetővé tenné a csapkodást anélkül, hogy az ember odacsukná az ujjait. Sajnos számos, a házamban lévő ajtó bizonyult alkalmatlannak a csapkodásra, mert a szőnyeg útban volt. Az egyetlen jól csapkodható ajtó a fürdőszobáé volt, de akkor bent kellett duzzogni, amíg az unalom ki nem űzte onnan az embert. Bár Johannis volt a békéltető erő a toradzsa ügyekben, attól még élvezte, ha engem ugrat. Elejtett néhány szót arról, hogy Karre már bajba került egy másik ember bántalmazásáért a faluban. – De az a bivaly és a nők miatt volt. Bárkivel megesik – mondta bájosan. Karre újabb támadást indított Nenek ellen azzal, hogy beleavatkozott a dolgaiba. Elkezdte magyarázni és értelmezni az általa faragott mintákat. Míg Nenek „magyarázatként” motívumneveket és olyan általános fogalmakat használt, mint amilyen a „gazdagság” vagy a „szerencse”, addig Karre közmondásokat használt. Amikor azt a mintát rajzolta meg faragás előtt, amit hagyományosan ebihalaknak neveztek, Nenek füle hallatára kifejtette: – Ezt azért helyezzük a csűrre, hogy jelezzük, sok embernek kell együtt élni, és mindenkinek tisztelni kell a másikat, ahogyan az ebihalak is a rizsföldeken. Senki nem próbál meg főnök lenni. Még egy további fricskát is hozzáfűzött az ereszre faragott kakasok értelmezése kapcsán: – Ezeket azért tesszük ide, hogy megmutassuk, hogyan nem szabad viselkedni – hasonlóan az állatokhoz, amelyek magukat mások elé helyezik. A maga módján Karre arra mutatott rá, hogy a toradzsa élet hagyományos motívumait az új moralitás követelményeihez lehet igazítani. Hasonlóan a toradzsa osztályozás látszólag merev bináris ellentéteihez, végtelenül rugalmas módon lehet azokat használni. Mint kiderült, nem volt hiány a rizscsűr tetejének építéséhez szükséges anyagokban. Kellő időben befejeződtek a szerkezet

munkálatai, és meg tudtuk rendezni a hivatalos befejezési ünnepséget, amelyen Karre legnagyobb bosszúságára Nenek mondta az áldást, de disznót nem öltünk. Kapcsolatuk tovább romlott, amikor a csűr elkészültekor Nenek nagy betűkkel az ajtóra faragta a saját nevét. Karre különösen korán felkelt, és eltávolította a nevet. Nenek nagyon nyugodt volt. – Ő egy kultúra nélküli ember – jelentette ki fennkölten, elégedetten, gyanítom, mert ez a cselekedet igazolta egykori tanítványáról alkotott ítéletének helyességét. Félrevont. – Várja meg, amíg hazamegyünk, és majd fesse vissza a nevemet. Eljött a pillanat, amitől a legjobban tartottam – a fizetésé. Az eredeti szerződés szerint bivalyban állapodtunk meg, de létezik egy elismert átváltási árfolyam a bivaly pénzre történő átszámításához. A fiatal fafaragók úgy döntöttek, hogy pénzt akarnak, és Nenek is emellett maradt. Ez meglepő volt. A készpénzzel az a probléma, hogy elvehetik a pénzéhes rokonok, és vég nélkül elaprózhatják, míg a bivaly oszthatatlan. A probléma most az volt, vajon mindenki ugyanannyit kapjon, vagy Nenek, a főnök kapjon többet. A fiatalabb fafaragók ragaszkodtak hozzá, hogy ugyanannyit kapjanak. A művelet közben félúton hirtelen úgy láttam magam, ahogy valószínűleg ők látnak engem. Egy kis öregembert láttam egy bambuszemelvényen a temetés végén. Húst osztott, neveket szólított és levágott bivalyrészeket hajigált. Ez az a pillanat, amikor az ember pozíciója és rangja évekre rögzül, az erős érzelmek és kényesen érzékeny pillanatok ideje, mikor a harag felszínre tör, és veszekedések kezdődnek. Nenek már dühös volt, készen arra, hogy talpra pattanjon. Karre a karját hevesen keresztbe fonta. Még a jóindulatú Tanduk is barátságtalanul nézett. Csak Johannis élvezte a többiek bosszúságát. Ez egyértelműen az a helyzet volt, amikor egy kezdő csak ártani tud magának. Voltak kellemetlen pillanatok, mielőtt a kielégítő megoldást sikerült találni, amikor is mindenki látszólag ugyanazt a fizetséget kapta, de Nenek kapott egy további ajándékot. Még fontosabb volt, hogy a többiek tudják, hogy Nenek kapott pluszpénzt, de ne tudják, hogy mennyit. – Mihez kezd ezzel a pénzzel, Nenek?

Szemei felcsillantak. – Megspórolom. Félreteszem majd öreg koromra. Egy ilyen kérdésben megállapodni a saját kultúránktól nagyon eltérő kultúrához tartozó emberekkel erkölcsi problémákkal terhes dolog volt. Ez valóban az erkölcsi problémák világa, amiből eleve nincs kiút. Nem számít új jelenségnek az olyan néprajzi kiállítás, amelyen emberek is szerepelnek. A tizenkilencedik században az ilyesmik szokványosak voltak. Az egyik ilyen kiállítás fő látványossága egy vad filippínó volt, amint kutyát evett. A résztvevőknek alig volt arról tudomásuk, hogy mi vár rájuk, és úgy kezelték őket, mint a vadállatokat az állatkertben. A kiállítás végén gyakran kihajították őket az utcára, hogy gondoskodjanak magukról. Azóta a világ megváltozott, de a hatalmi viszonyok még mindig nagyon egyenlőtlenek. Nehéz megvédeni az embereket egy olyan világban, amit nem értenek, anélkül, hogy ne érné az embert a paternalizmus vádja, vagy hogy hagyjunk nekik mozgásteret a kezdeményezésre, anélkül, hogy a nemtörődömség vádja érne. Ha angolokként bánunk velük, akkor az kulturális imperializmus, ha ragaszkodunk a tőlünk való különbségeikhez, az rasszizmust sejtet. Lealacsonyító dolog, ha az ember más kultúrák tagjait „szereplésre” kéri, míg a saját művészeinket erre kérni nem az. Világos volt ugyanakkor, hogy a toradzsák nem lealacsonyítva, hanem megtisztelve érezték magukat. Nem öltöttek törzsi ruházatot azért, hogy valamit pusztán a turisták kedvéért tegyenek. Ami a fafaragókat illeti, ez egy újabb rizscsűrre szóló szerződés volt. Magasabb státusúként és gazdagabban tértek vissza a saját kultúrájukba. Johannis szülei határozottak voltak. – Nem engednénk el, ha nem ismernénk önt, és nem bíznánk önben. Johannis menni akar. Jó lesz a számára. Jó dolog, ha az ember olyan kiállítást tud szervezni, ami nem egyszerűen elvesz egy harmadik világbeli országtól, hanem egy veszélyeztetett szakismeretet támogat. Bizonyos értelemben a legnagyobb elismerés az volt, hogy Johannis, egy minden ízében modern toradzsa elkezdett faragni. Valahogy úgy tűnt, hogy a

londoni úttal vált igazán toradzsává. Nekem azonban vegyes érzelmeim voltak azt hallgatva, ahogy elmagyarázta, hogy most már van elég pénze az egyetemre, és szakdolgozatot kell majd írnia. Úgy döntött, látva engem munka közben, hogy a nagyapjáról fog írni. Jó úton haladt afelé, hogy meghúzza a választóvonalat a hagyományos és modern élet között, amely az előbbit „szokásként” jellemzi. A hagyomány egyfajta kalappá, ebben az esetben egyetemi kalappá válik, amit könnyedén fel lehet tenni és le lehet venni, ahogy az ember akarja. Mit gondoltak rólunk? Erre talán könnyebb választ találni, mint gondolnánk. A toradzsák üdítően őszinték. Például egyszer adtam Johannisnak egy inget, amit megköszönt. Azonban amikor megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, azt válaszolta, hogy nem, egészen őszintén, nem. A toradzsák, úgy tűnik, gyakran őszinték olyan esetekben, amikor mi ártatlan hazugságokat mondunk, hogy udvariasak legyünk. Mikor eljött a hazautazás ideje, ketten honvágyat éreztek, s ketten nem. Johannis azt mondta, hogy jól érezte magát itt, de már várja a hazatérést. Tanduk kétségbeesetten menni akart, és művelni a földjét. Mint mondta, hét gyereke van, és ezért akart hazamenni. Karrénak ellenben nyolc, s ezért akart maradni. Nincs itt még más is, aki rizscsűrt szeretne? Boldogan építene egyet. Meglepő módon, Nenek volt az, aki leginkább maradni akart. – Itt jó az étel. Az angolok barátságosak. Miért kellene hazamennem? Kávét ültettem a kertjében. Le akarom majd aratni. Egy kritikus megjegyezte, hogy az rendben van, hogy idehozunk ilyen embereket, és barátságosan bánunk velük, de ezáltal boldogtalanná tesszük őket, amikor visszamennek. Ez érvelés amellett, hogy sose legyünk barátságosak senkihez. Csak egyetlen eset támasztott kétségeket afelől, hogy az utazás milyen hatást gyakorolt a toradzsákra. Az antropológia többnyire figyelmen kívül hagyja az egyént, hogy általánosításokat tegyen. Az általánosítások kissé mindig hazudnak a nagyobb igazság szolgálatában. Mégis, egyre inkább tudatosult bennem, hogy elhoztam négy toradzsát, de négy egyént küldök vissza. Többé már nem egy bizonyos kultúra egyszerű hordozói

voltak, hanem hús-vér emberek. Indonéz módra vettem nekik ajándékot, mielőtt távoztak, valamit, ami rám emlékezeti őket. A legtöbbjük esetében egyértelmű volt, hogy mit kapnak. Olyan dolgok voltak, amiket láttak, és tetszett nekik. De Karre problémás volt. – Nincs valami, amit szeretne, de amit Baruppu’-ban nem kaphat meg? – De igen – válaszolta. Most, hogy van ennyi pénze, szeretne egy erős lakatot az ajtajára, hogy mások ne lophassák el a pénzét. A repülőterek nem megfelelő helyek a búcsúzásra. A fafaragókat Jakartában várni fogják, és néhány toradzsa társuk majd a gondjukat viseli, de amint a csomagjaikat halomba rakták, ők pedig cipőt húztak, úgy néztek ki, mint a menekültek. Mint várható volt, mind őszinte zokogásban tört ki. Eszembe jutott az a szélfútta fennsík, amikor a toradzsák megajándékoztak egy közös emberi gesztussal, azzal a lehetőséggel, hogy velük együtt sírhattam. Most sem utasítottam vissza. – Írjon nekem levelet – kérte Nenek. – Johannis fel tudja nekem olvasni. Négy zsebkendőm tűnt el velük a korláton túl. Amikor már úgy volt, hogy eltűnnek, hirtelen fülsiketítő riasztó szólalt meg, és a biztonságiak trappolása hallatszott. Korábban már emlékeztettem őket, hogy nem vihetnek magukkal kést és kardot a kézipoggyászukban. Nem vettem észre, hogy zsebre rakták azokat, és az övük körül viselték. Johannis zavarban volt, és nevetett, a többiek aggódva néztek. Engem nem engedtek át a korláton. Semmit sem tudtam tenni. Már úton voltak vissza a saját világukba. Az egyenruhás férfiak a fejüket rázták komolyan, és az állukat dörzsölték. Végül a „fegyvereket” visszatartották, és elvezették őket a repülőhöz. Johannis visszafordult, és még egyszer rám nevetett. Nenek túl alacsony volt, hogy átlásson a korláton, de hallottam a hangját: – Ne felejtse el learatni a kávét.

JEGYZETEK [1] Oktatási és Kulturális Minisztérium (A lábjegyzetek a fordító megjegyzései). [2] Idegenforgalmi, Posta és Távközlési Minisztérium. [3] Tana Toraja (Toradzsaföld) Indonéziában Szulavézi szigetén (régi nevén Celebesz), Dél-Szulavézi tartomány egyik kormányzósága. A tartományi székhelytől, Makassartól kb. 300 km-re északra, a sziget hegyes, középső részén található. [4] A Hasanuddin University Makassarban található, és Indonézia egyik legnagyobb egyeteme. [5] Indonézia nemzeti légitársasága. [6] Egy északnyugat-szumátrai nyelv. Aceh tartományba elsősorban. [7] Celebesz szigetének indonéz neve [8] Makassar városát 1971 és 1999 között Ujung Pandangnak hívták a gyarmati múlttal való szakítás jegyében. Mivel a könyvben leírt események az 1980-as években történtek, ezért a szerző az Ujung Pandang nevet használja. [9] Sir Thomas Stamford Raffles alapította Szingapúr városát 1819. február 6-án a Brit Kelet-indiai Társaság kereskedelmi állomásaként. [10] Lee Kuan Yew (1923-2015) szingapúri államférfi, a független Szingapúr első miniszterelnöke. [11] A szerző utazása idején a Szingapúrt és Malajziát elválasztó Johor-szoroson szárazföldi közlekedési eszközzel egy helyen, a Johor-Singapore Causeway nevű közúti töltésen lehetett átkelni. 1998-ban készült el a Malaysia-Singapore Second Link elnevezésű híd, amely az említett közúti töltés tehermentesítése céljából épült. [12] Utalás Charles Dickens Két város regénye című művére [13] A szerző itt a Soekarno-Hatta nemzetközi repülőtérre utal, amely 1985-ben nyitotta meg kapuit. [14] A batáviai (batawi) egy elsősorban maláj alapú kreol nyelv, amit Jakartában és környékén beszélnek. Miután a Holland Kelet-indiai Társaság meghódította a mai Jakarta területét a 17. század elején, a település elődjének a nevét Batáviára változtatták. Innen ered a nyelv mai neve. [15] Manado Szulavézi szigetének második legnagyobb települése Makassar után, és egyben Észak-Szulavézi tartomány tartományi székhelye. [16] Angol szójáték. Az indonéz „filsafat” szó vége hasonlóan hangzik az angol „fat”, azaz zsír szóhoz. [17] Nyárson grillezett, szósszal tálalt maláj és indonéz húsétel, tofuból is készülhet. [18] Surabaya Indonézia második legnagyobb városa és egyben Kelet-Jáva tartomány székhelye.

[19] Egy híres angliai bűncselekmény elkövetői. 1963-ban a Glasgow és London között közlekedő postavonatot fosztotta ki a tizenöt fős rablóbanda. Akkori értékén 2, 6 millió angol fontot zsákmányoltak [20] Motorizált háromkerekű riksa. Nevét az indiai Bajaj Autó vállalatról kapta, amely kétés háromkerekű motorizált járműveket gyárt. [21] Sukarno (1901-1970) volt Indonézia első elnöke. [22] „Végy brit árut!” [23] Irian Jaya az Új-Guinea nyugati részén elterülő Pápua tartomány indonéz neve. [24] A Garuda madár egy, a hindu, illetve a buddhista mitológiában szereplő mitikus madár. Indonézia nemzeti jelképe. [25] Az amboniak a Szulavézi és Új-Guinea között fekvő Maluku-szigetekhez tartozó Ambon-sziget maláj és pápua eredetű lakói. [26] Pak vagy Bapak, az idősebb vagy a magasabb rangú ember udvarias megszólítása Indonéziában. Az Ambon a szigetre utal, ahonnan a szóban forgó személy származik. [27] A következőkben az egyszerűség kedvéért a puttyman kifejezésnek, illetve változatainak magyarosított verzióját használom. [28] Lepidatora a lepkék rendjének latin neve [29] Master of Arts [30] Royal Air Force [31] Surbiton London egyik dél-nyugati kertvárosi része [32] A buginézek alkotják Délnyugat-Szulavézi egyik legnépesebb etnikumát. Régebben tengeri nomádok voltak, és most Indonézia számos szigetén megtalálhatók. [33] A pidgin nyelvek soknyelvű térségekben két vagy több nyelv egyszerűsödött, keverék verziói, amik az eltérő nyelvet beszélők kommunikációját segítendően alakultak ki. [34] Sir Noël (Pierce) Coward (1899-1973), angol drámaíró, színész és zeneszerző. [35] Kisebb sérüléseknél alkalmazott, élénk vöröses-narancssárgás színű, helyi fertőtlenítőszer. [36] A batik egy viaszos ruhafestési technika. [37] Kikötőváros Dél-Szulavézin, Makassartól, a tartományi székhelytől 155 km-re északra. [38] A Nyugat-Szulavézi tartományban levő Mamasa kormányzóság székhelye [39] Utalás John Wayne egyik híres filmszerepére [40] Rantepao Észak-Toradzsa kormányzóság székhelye és a toradzsák kulturális központja. [41] Angol szójáték. A fejezet eredeti címe (Of Rice and Men) utalás John Steinbeck Of Mice and Men (Egerek és emberek) című művére. [42] A szerző a ramadánra utal.

[43] A henge-ek nagyjából kör alakú, kőmonolitokból, esetleg faoszlopokból álló, árokkal és azzal párhuzamosan futó töltéssel körülvett neolitikus, illetve bronzkori építmények. Egyik legismertebb példájuk az angliai Stonehenge. [44] Francia szitkozódás, jelentése kb. „A fene egye meg. A francba!” [45] A londai barlangok Rantepao és Makale, Tana Toraja kormányzóságának székhelye közt találhatók. Temetkezési helyként ismertek. [46] Tréfás utalás a Let me call you sweetheart című régi amerikai slágerre. [47] A batak több különálló, de nyelvi és kulturális értelemben rokon, észak-szumátrai etnikai csoport összefoglaló elnevezése. Észak-Szumátra tartomány Aceh tartománytól délkeletre található. [48] Mamuju Nyugat-Szulavézi tartományi székhelye, viszonylag csekély népességű tengerparti település. [49] A hádzsi azon muszlimok tiszteletbeli címe, akik teljesítették a mekkai zarándoklatot. [50] Franz Boas (1858-1942) német születésű amerikai antropológus, aki elsősorban az észak-amerikai indiánokat vizsgálta, és a kulturális antropológia, illetve az antropológiai nyelvészet terén alkotott maradandót. [51] A kwakiutl indiánok Kanadában, a Vancouver-sziget északi részén és a kontinens környező partvidékén élnek. [52] Egy nyugat-szumátrai etnikai csoport, amelynek a kultúrájára a matrilineáris öröklés jellemző, azaz a vagyon az anyáról lányára száll. [53] Az Open University egy távoktatással és kutatással foglalkozó egyetem. Rádió- és tévéműsorok formájában, valamint ma már az interneten is folytat ismeretterjesztő tevékenységet.

TARTALOM

Előszó Új irányok Két város története[12] Tengerész módra Az etnográfiai határvidék Lókupecek Ez a város nem elég nagy kettőnknek[39] Rizs és emberek[41] Hegyi barangolások Házassági rítusok Hadd hívjalak… Pongnak[46] A visszavágó JEGYZETEK