Nem mindennapi élet 9789631361865 [PDF]

Zitiervorschau

Kornfeld Tamás

Nem mindennapi élet

Corvina

A mű eredeti címe: An Uncommon Life Szöveg és képek © Thomas J. DeKornfeld Hungarian translation © Borbás Mária, 2014 Szerkesztette: Széchenyi Ágnes Borítóterv: Csöllei Balázs Kiadja 2014-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6228 2 Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

… nem kevesebb, mint egy teljes életmód lerombolása és kioltása … ( MÁRAI SÁNDOR, Napló 1944–1948 )

Bevezetés Ez a könyv egy fiatalember életének története 1944 márciusának katasztrófája előtt, alatt és után. Egy kitűnő család második fia és egyben legfiatalabb gyermeke mesél egy soha vissza nem térő életformáról. Ha nem éltél 1914 előtt, nem tudod, milyen az igazi élet – mondta az édesanyám. Magyarországon, úgy ötven éven át, béke volt. A népesség növekedett, a jólét nem csak a magasabb osztályoknak volt az előjoga. Budapest szép volt, és egyre szebb lett. Soha még ilyen jól nem ment a kávéházaknak, virágzott a zene, a képzőművészet, az irodalom. Az első világháború következtében történt változások szétszabdalták az országot. A húszas évek elején Magyarország elszenvedte területe jókora részének, több millió lakosának elvesztését, és rövidesen fenyegetett a német terjeszkedés. Életbe lépett az első „zsidótörvény”. 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború – innen már nem volt visszaút. Történetem nagy része a húszas-harmincas években és a negyvenes évek elején játszódik. Családom óriási vagyona és megdönthetetlennek látszó társadalmi helyzete alapján úgy véltem, nincs miért aggódnunk. Bizonyos értelemben úgy tekinthettem, hogy a világ dolgai kívül esnek a mi birodalmunk határain. Tévedtem. Ezt a könyvet elsősorban gyermekeimnek és unokáimnak írtam, hogy jobban megismerjék és megérthessék a családjukat. Némelyik részletnél nagyban támaszkodtam Széchenyi Ágnes munkásságára, aki sajtó alá rendezte apám, Kornfeld Móric írásait, és a kötetet egy nagyszerű bevezető tanulmánnyal látta el (Trianontól Trianonig. Tanulmányok, dokumentumok. Corvina, 2006, 2007), fogadja ezért őszinte nagyrabecsülésemet itt is. Tanácsaikért és biztatásukért

köszönettel tartozom Pásztor Péter történészprofesszornak és Kúnos Lászlónak, a Corvina Kiadó igazgatójának. Elsősorban és mindenekelőtt azonban hadd fejezzem ki mély és hálás nagyrabecsülésemet feleségemnek, Helen Dilworth DeKornfeldnek, akinek ösztönzése, hosszú órákat igénylő munkája és rendíthetetlen támogatása, kíváncsisága nélkül ez a könyv meg sem íródhatott volna, és annyi bizonyos, hogy távolról sem lett volna ennyire teljes.

Első fejezet Kornfeld Zsigmond Apai nagyapám, Kornfeld Zsigmond 1852-ben született, Csehország, a mai Cseh Köztársaság egy Goltsch-Jenikau (Golčův Jeníkov) nevű kisvárosában. Édesapja kis szeszlepárlót bérelt, ahol gyümölcspálinkát készített. Úgy tizenöt évvel Zsigmond születése után az üzlet tönkrement, és a fiút nem tudták tovább taníttatni. Hatodik gimnáziumba járt, két év hiányzott az érettségihez. Jóformán semmit sem tudok a rokonairól. Néhány fivére diplomás lett – orvos, ügyvéd –, de róluk nincs tudomásom. Feltételezem, hogy az Izraelben élő Raphael Kornfeld egyikük leszármazottja lehet. A család ortodox zsidó vallású volt, egyik tagja rabbi. Reb Aron Jenikau, Zsigmond nagybátyja, köztiszteletnek örvendett a hitközségben, híres talmudista volt. Egy kedves történet szerint egy forró nyári napon, hazafelé tartva a szomszéd faluból, egy hívével találkozott, aki így szólt hozzá: – Rabbi, nagyon nagy a hőség egy magafajta öregembernek. Miért nem bérel kocsit? Csak két korona az ára, bőven telne magától. – A rabbi elmosolyodott: – Két korona valóban telik tőlem, és éppen ezért egy szegény embernek adtam, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Elhagyva az iskolát, Zsigmond Prágába, Csehország fővárosába került, és a M. Thorsch és Fiai bankban kapott állást. Jó munkaerőnek bizonyulhatott, mert hamarosan a nagy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Wahrmann Bank alkalmazta. 1870-ben Párizsba küldték, ott érte a francia-porosz háború és a párizsi kommün. Párizsban zűrzavar uralkodott. Zsigmond alighanem szörnyűségeknek volt szemtanúja, mert élete végéig hallgatott az átéltekről. Két év múlva visszatért Prágába, karrierje felívelt, és huszonnégy évesen már a prágai Bankárszövetség alelnöke, majd elnöke lett, hamarosan pedig a Rothschild Credit Bank prágai ágának igazgatója. 1877 decemberében Albert Rothschild báró Bécsbe hívta, és felkérte, utazzon Budapestre, és nézzen utána, hogyan menthetné meg a Rothschild Bank fiókintézményét, a pénzügyi nehézségekkel küszködő Magyar Általános

Hitelbankot. A cvikkert viselő, szakállas Zsigmond 1878. március 12-én érkezett Budapestre. Pénzben nem bővelkedett, egy árva szót sem tudott magyarul, munkája révén azonban rögtön a bank és az ország problémáinak sűrűjébe került. Hamarosan már az igazgatótanács tagjaként képviselte a Rothschild Bankház ügyeit, és alig egy év múltán felajánlotta a magyar kormánynak, hogy az ország tetemes adósságát járadéki kölcsönné alakítja. Szinte egyedül az ő erőfeszítésének volt köszönhető, hogy a kormány néhány hónap múltán 313 millió forint értékű aranyfedezetű kötvényt adhatott el a német, holland és francia piacon. Alig egy év múlva 6%-os aranyfedezetű kötvényt adott el 400 millió forint névértékben. Ez idő tájt csatlakozott hozzá felesége, újszülött fiukkal, Györggyel. Kornfeld Zsigmond felesége beleegyezésével úgy döntött, Magyarországon telepednek le, és Budapesten lesz az otthonuk. Magyarul kezdett tanulni Balog Ármin professzortól, Bacon és Spinoza magyar fordítójától, aki jó barátja lett, és fél évszázaddal később bekövetkezett haláláig a család barátja maradt. Nem tudom, hol volt a család első budapesti lakása, csak azt, hogy 1890 körül Zsigmond megvette a Bajza utca 32-es számú nagy házat. Családjával az első emeleten lakott, a második emeletet bérbe adták, a harmadik emeletre Balog professzor költözött feleségével és fiával. Gyerekkoromban ismertem meg az épület egész első emeletét elfoglaló lakást. Számos hálószobán kívül volt egy nagy nappali szobája, nagy szalonja, kisebb könyvtárszobája és igen nagy ebédlője, ahol akár huszonöten is elfértek a hosszú, ovális asztal körül. A jó minőségű, főleg biedermeier berendezést makulátlan állapotban tartották. Ha éppen nem volt vendég, a legtöbb bútort porhuzat védte – ezt csak akkor vették le, amikor nagyanyám társaságot várt. A nappali szoba egyik sarkában kártyaasztal állt, négy karosszékkel, ahol nagyanya és idős barátnői whistet játszottak. Mind a nappaliban, mind a szalonban ezüst és kristály tárgyak álltak kis asztalkákon, de egyik szoba sem látszott zsúfoltnak. Ezzel együtt gyerekkoromban úgy éreztem, múzeumba kerültem, nem igazi emberek igazi lakásába.

Kornfeld Zsigmond az 1890-es évek kezdete táján az akkori Csehországban megvásárolt egy ezerholdas birtokot, Rákfalun, azaz Rakovicén. A birtokon igen szép, kora tizenkilencedik századi ház állt, nagy kertjében tó is volt. A család ott töltötte a nyarat, és nagyapa vonattal járt Budapestről Pöstyén  – szlovák nevén Piešt’any – városába, mintegy tizenöt kilométerre Rakovicétől. Amikor egy alkalommal Budapestről vidéki otthona felé vonatozott, a kalauz, aki hetenkénti utazásairól ismerte, tudatta, hogy megőrizte a könyvet, amit nagyapa előző héten a vonaton felejtett. Nagyapa megkérdezte: honnan tudja, hogy az övé a könyv, mire a kalauz így válaszolt:  – Uram, ön az egyetlen úriember ezen a vonaton, aki latinul olvas. – A könyv Kempis Tamás műve, a Krisztus követése volt, az ideális katolikus magatartást leíró teológiai szöveg. Nagyapa Rakovicén zsinagógát építtetett a környékbeli zsidó közösség számára. Budapesten is tevékenykedett zsidó ügyekben, bár sem ő, sem a családja nem volt különösebben vallásos, nem látogatta a zsinagógát, és nem tartotta az étkezési szokásokat. Kornfeld Zsigmond igazi magyar lett. Magyar intézménnyé fejlesztette a bankot, kilépett a Rothschild-ház kötelékéből, sőt évek múlva vitába keveredett velük Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt gazdasági és intellektuális szerepéről. Egyike volt ez sok győztes csatájának. Vezető szerepre tett szert a magyar gazdasági életben, és kiváló kapcsolatot létesített mind a kormányzat, mind az üzleti élet köreivel. Idővel számos pénzügyi vállalkozásban vállalt tevékeny szerepet. Mint Magyarország egyik akkori legnagyobb bankjának tagja, tekintélyes hatalomra tett szert a korszak pénzügyi világában. 1900-ban Pallavicini Ede őrgrófot követte a Hitelbank vezérigazgatói-elnöki székében. Számos sikeres üzleti vállalkozás mellett egy olajfinomító és kereskedelmi társaságot is létrehozott Fiuméban. 1899-ben megválasztották az intézmény elnökének. Ugyancsak Fiuméban megvásárolt egy rizshántoló malmot, és részvénytársasággá fejlesztette. A részvények a család tulajdonában voltak. Bányatársaságot alapított Boszniában, és létrehozta a Transylvania Petróleumtársaságot. Érdeklődését felkeltette a szállítmányozás; megalapította a Budapest-Pécs Vasúttársaságot, az Elektromos és Szállítmányozási Társaságot, valamint a

Magyar Folyam– és Tengerhajózási Részvénytársaságot, amelynek elnöke lett. Kezdeményezésére a Bank 1887-ben átvette az ellenőrzést a Magyar Fém– és Izzólámpa Társaság felett, és még ugyanabban az évben a Danubius Hajógyárét is. Az utóbbi egyesült a Ganz Vasút– és Fémművekkel, és a kor legnagyobb magyarországi ipari szervezetévé vált Ganz-Danubius néven. Kornfeld Zsigmondnak talán legfontosabb hozzájárulása a magyar gazdasági élethez a Budapesti Áru– és Értéktőzsde kibővítése és átszervezése volt. 1899-ben megválasztották a Tőzsde elnökének. Előzőleg minden tőzsdei tranzakciót a bécsi osztrák Tőzsde kezelt. Mint a Tőzsde második elnöke, mindaddig példátlan lépésként az ott használatos német nyelvről magyarra váltott. Halála után bronz mellszobrát a Tőzsdepalota előtt állították fel. Nagyapám a magyar kulturális életben is tevékeny részt vállalt. Megvásárolta a Franklin könyvkiadó céget, amely többek között egy álomfejtéssel foglalkozó igen népszerű könyvsorozatot bocsátott ki. A Franklin Társulat első igazgatósági ülésén nagyapám állítólag kijelentette, hogy a sorozatot meg kell szüntetni. „Nem szabad félrevezetni az embereket!”, szögezte le. Vezetésével a Franklin Társulat egyike lett a legnagyobb tiszteletnek örvendő, legkomolyabb magyar kiadóvállalatoknak. A következőkben álljon itt egy idézet Móricz Zsigmondtól, aki így ír a Radnóti József által szerzett Kornfeld Zsigmond-életrajzról: Kornfeld Zsigmond élete és pályája több fontos gondolatra irányítja rá a figyelmet. Első és legfontosabb a tehetség érvényesülésének csodája. Hány huszonhat éves fiatal ember volt vele egy levegőben 1878-ban? Hogy történhetik az, hogy vele egyenrangú kapacitás nem jelentkezett? S hogy lehet, hogy ő annyira játszva és természetesen foglalta el helyét egy idegen állam vezető köreiben abban az életkorban, mikor az emberek általában még csak a tájékozatlan kezdő szerepére képesek? A genie hamar érik. Nagy Sándor és Napóleon és Petőfi Sándor az

ifjúság Sturm und Drang-jában lépnek a legmagasabb csúcsra. A genie tehát csoda. Az emberi élet csodája. A genie számára nincs korlát és nincs akadály. Egy idegen nyelvű, idegen műveltségű, idegen szellemiségű Kornfeld Zsigmond csak gátlásokat érezhetett volna maga előtt és maga körül, s íme egy ezeréves társadalmi szervezetben azonnal a helyén volt s lelke akadálytalanul hatolt át áthatolhatatlan közegeken, mint a rádium sugárzása. Másik ilyen csoda a jellem. Minden adat, amit életrajzírója felsorol, egy kristálytiszta jellemre, egy morális, harmonikus egyéniségre, egy aktív, őszinte, becsületes emberi lélekre vall. Olyan, amilyennek lennie kell annak, aki vezérszerepre született. Életírója, Radnóti József így jellemzi: A legegyszerűbb és legnehezebb életutat választotta a maga számára: mindig az egyenes úton járt. Ez őszintén és belülről jött. De mert kemény volt, kíméletlennek látszott, és mert merev volt, póznak látszott, holott csak a teljes emberi és üzleti korrektség álláspontján állt és ezt elsősorban önmagára nézve tartotta kötelezőnek. Nem akart népszerű lenni. Hitt az emberekben és szerette az embereket, de a véleményükkel keveset törődött, mert őszinte hittel bízott önmagában, szándékai tisztaságában és ítélete biztosságában. Neki nem volt szüksége senkire, de ő szívesen segített mindenkit azzal, amire rászorult: tanáccsal, anyagi segéllyel, vagy erkölcsi ajándékkal. A legjobb emberi tulajdonságok eleven gyűjteménye volt. A legellentétesebb értékek és tulajdonságok halmozódtak ebben a törékeny testben; a legerősebb lélek lakozott benne. A legszigorúbban megszabott erkölcsi törvények szerint élt, gondolkozott és cselekedett. Külön oltárt emelt lelkében a tisztaságnak, a korrektségnek és az igazságosságnak. Megvolt benne a céltudatos és határozott törekvés a tökéletes igazságosság felé. Azt vallotta, úgy kell élni és cselekedni, hogy az ember soha ne bánjon meg semmit. Önmaga számára szabta a legszigorúbb törvényeket és ezeket mindenkor híven betartotta. Nem tudott elnéző lenni azokkal szemben, akiknél az őszinteség, vagy jóhiszeműség hiányát

tapasztalta. A tudatlanságért haragudott, a léhaságot megvetette és az emberi gonoszságot gyűlölni tudta, bár a leghevesebb indulatokat lehetőleg távol tartotta magától. Jó ember volt, ennek az egyszerű szónak legnemesebb értelmében és anélkül, hogy kereste, vagy akarta volna, hogy annak tartsák. Nem a közvélemény érdekelte, hanem a maga belső érzése szerint cselekedett. Nem másokkal akart egy véleményen lenni, hanem önmagában kereste a harmóniát. A szellemi munkát, a lélek kisugárzását és az agy teremtő erejét helyezte mindenek fölé. A tiszta és őszinte és megmásíthatatlan bankmérlegen kívül a tiszta és megtámadhatatlan lelkiismeretet is fontosnak tartotta az emberi életben. A tudást szomjazta, a megismerést kutatta és az összhangot áhította. Voltak hibái és lehettek tévedései, de egész emberi és bankári élete makulátlan volt. Bankár volt és sok csapás, sok keserűség és sok csalódás érte életében, de soha senki nem mondhatta róla, hogy nem mondott neki igazat. Lemásoltam itt ezt a Nyugatban megjelent jellemzést, mert nem tudtam menekülni a megállapítások varázsától. Korunkban oly félelmesen el van hatalmasodva, nem az erkölcstelenség, hanem az amoralitás, az erkölcsi szempontokon kívüli gondolkodásmód, hogy felemelő, ha valakiről, s éppen egy bankárról, ilyen sorokat merészelt az életrajzíró lejegyezni. 1903 körül nagyapámnak oroszlánrésze volt a cári Oroszországnak nyújtott igen nagy összegű kölcsön megszervezésében. Miután a tranzakció megszerveződött, a budapesti orosz követ személyesen kereste fel nagyapát, és tudatta, hogy a cár igen magas rangú orosz kitüntetést adományoz neki. Zsigmond így válaszolt: „Bankár vagyok, ezt kormányom felkérésére tettem. A bankárok nem kötelesek intellektuálisan megítélni, erkölcsileg értékelni vagy a közjó szempontjából filozófiailag mérlegelni a nagy pénzügyi tranzakciókat, amelyeket alkalmuk van végrehajtani. Elfogadom köszönete kifejezését, de nem fogadom el a kitüntetést. Zsidó vagyok, és az önök országában üldözik és gyilkolják a zsidókat. Nem fogadhatok el orosz kitüntetést.” Tiszteletre méltó mondat,

minekutána nagyapám nem is volt vallásos zsidó. Egyéb képességein felül Kornfeld Zsigmond tehetséges szónok volt mind anyanyelvén, németül, mind második anyanyelvén, magyarul. Két leggyakrabban idézett beszéde közül az elsőt 1887-ben mondta el, magyarul, a Magyar Tudományos Akadémia gazdasági bizottsága előtt a sóbányászat problémáiról, 1906-ban egyet németül, Bécsben, a Középeurópai Gazdasági Társaság bécsi ülésén, Közép-Európa gazdaságának történetéről, közelmúltbeli állapotáról és gazdaságáról. Néhány hónappal nagyapám halála előtt meglátogatta őt Wekerle Sándor miniszterelnök, és közölte, hogy a kormány úgy döntött, tiszteletbeli magyar állampolgárságot adományoz neki. Évekkel azelőtt már megkapta szokásos módon a magyar állampolgárságot, válaszolta nagyapa. Néhány hét múlva újra felkereste a miniszterelnök. Tudatta, hogy a császár bárói címet adományozott nagyapának, és remélhetőleg el is fogadja. Nagyapa némi habozás után kijelentette: családja érdekében elfogadja. Apám és Pál nagybátyám zsakettben, csíkos nadrágban, fényes cilinderrel jelent meg Bécsben, és mondott köszönetet a császárnak. Apjuk helyett mentek, aki már nagybeteg volt. Az európai kontinensen a nemesi címek a család valamennyi férfi– és nőtagját megillették, és a következő nemzedékekre is átszálltak. Apa és Pál bácsi tehát báró lett, én úgyszintén, anyám és nővéreim bárónők. Nagyapám számos kitüntetést kapott, köztük III. osztályú Vaskorona-rendet 1890-ben és II. osztályú Vaskorona-rendet 1893-ban. 1902-től a Főrendiház tagjává nevezték ki, a báróságot pedig 1909-ben nyerte el. Megvesztegethetetlensége és rendíthetetlen becsületessége kivívta a legmagasabb magyar arisztokrácia tiszteletét és megbecsülését. Zichy Nándor gróf, ugyancsak országgyűlési képviselő, egy ízben állítólag megjegyezte: Kornfeld Zsigmond volt az első, aki megrendítette régóta vallott véleményét, hogy az antiszemitizmus törvényes és helyes. 1909-ben nagyapám veséje felmondta a szolgálatot. Apám, aki akkor még a szülői házban élt, egy reggel bement hozzá, hogy üdvözölje. – Milyen jó színben vagy ma reggel, Papa. – Zsigmond tudta, hogy ez nem igaz. – Fiam, a túlzásba vitt udvariasság felér a gúnyolódással – válaszolta. Március 24-én, ötvenhét esztendősen elhunyt. Kornfeld Zsigmond halála jelentős társadalmi esemény volt. Rákosi

Jenő újságíró gyászbeszédéből idézem: „…gazdasági életünk súlyos csapást szenvedett e kitűnő ember halálával. Rendkívüli alkotó és szervező erő szűnt meg létezni e roppant érzékeny területen, a pénzvilágban…” Zsigmond fiatalkorában, egy bécsi látogatásán megismerkedett a jómódú Frankfurter családdal. Számos gyermekük egyike az 1855-ben született Barbara volt – becenevén Betty. A fiatalok egymásba szerettek, és amikor Zsigmond megkérte, Betty igent mondott, annak ellenére, hogy szülei ellenezték a házasságot. Jobb férjet szántak a lányuknak, mint ez a ki tudja honnan szalajtott fiatalember, aki ismeretlen a társaságban, és a családja vagyontalan. Betty azonban önfejű leány volt, idővel győzött, és elnyerte szülei áldását. A fiatalok egybekeltek, és Zsigmond haláláig boldog házasságban éltek. Frankfurterék köztiszteletnek örvendtek Bécs zsidó közösségében. Egyik rokonuk orvos volt. Az orvosok akkoriban nem kerestek olyan jól, mint manapság, és Frankfurter doktornak igen nagy volt a családja. Egy anekdota szerint a takarékos doktor intette gyermekeit: kenyerüknek mindig a keskenyebb végét vajazzák meg, hiszen így is „vajas kenyeret” esznek, és még spórolnak is a vajjal. Kisgyerekkoromban néha elvittek Bécsben látogatóba Betty nagyanyám Clothilde nővéréhez. Szörnyen unatkoztam, és alig vártam, hogy vége legyen a vizitnek. Nem lehetetlen, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának helyettes bírája, Felix Frankfurter távoli rokon volt. Családja a 19. század végén Bécsben élt, és 1894-ben emigráltak, amikor a fiú tizenkét éves volt. Kornfeld nagyanyám, egyetlen nagyszülőm, akit ismertem, félelmesen tekintélyes dáma volt. Roppant merev elgondolásokat táplált a magaviseletről, és társaságában mindig nagyon félszeg voltam. Egyszer kezembe vettem egy porcelántárgyat vagy kerámiát a nappali szobájában, mire nagyanyám rámszólt: – Gyermek, képzeld el, hogy már leejtetted és összetörted, hát tedd le. – Mondanom sem kell, engedelmeskedtem. Csütörtökönként, amikor apám az „urak ebédjét” tartotta nálunk, testvéreimmel nagyanyánál ebédeltünk. A Bajza utcai ebédek roppant formális eseményként maradtak meg emlékezetünkben. Nagyanya ült az asztalfőn, mi csak akkor szólalhattunk meg, ha megszólítottak, és mindent el kellett fogyasztanunk, ami a tányérunkon volt. Roppant nagy ebéd került az asztalra: leves, húsétel többféle körítéssel, főzelék és saláta, utána

desszert és gyümölcs. A fogásokat ezüst tálban vagy tálcán szolgálták fel, és magunknak kellett vennünk. Tetszés szerint vehettünk többet vagy kevesebbet, de amit kivettünk, azt meg kellett enni. Néhány év múlva, mire úgy tíz esztendős lettem, a testvéreim már nem vettek részt nagyanya ebédjein. Egyszer elfelejtkeztem a csütörtöki ebédről, és anyámnak kellett figyelmeztetnie. Egész úton futottam, de így is késtem vagy negyedórát. Nagyanyám láthatólag nem örült, és a hangulat a késésem miatt egyáltalán nem volt kellemes és családias. A felszolgálás azonban, mint mindig, kitűnő. Nagyanya szigorú rendszabálya szerint valamennyi tálalóeszközt ki kellett készíteni a tálalóra. Egy szobalányt állítólag azért bocsátottak el, mert másodszor is ki kellett nyitnia egy fiókot, hogy elővegyen egy hiányzó darabot. Nagyanya komornája, Fräulein Emma évekig szolgált mellette. Telenként kétszer-háromszor hármasban mentünk moziba. Ez a mozilátogatás roppant formális és ünnepélyes alkalom volt. Két feltételnek kellett megfelelnie: a film legyen zsenge koromhoz illő, a moziban pedig legyen páholy nagyanya számára. Elindultunk a Bajza utcából; én vittem nagyanya zsámolyát és egy takarót, Fräulein Emma pedig egy vállkendőt. A sofőr letett bennünket a mozinál, ahol az én kötelességem volt megvenni a jegyeket, majd a hölgyeket a páholyba kísérni. Nagyanya leült, én a lába alá csúsztattam a zsámolyt, Fräulein Emma a térdére tette a takarót, és a vállára a kendőt. Ezután kezdődhetett a film. Kornfeld nagyanyám nyolcvanadik születésnapja 1935-ben nagyszabású családi esemény volt. Hosszas tervezés és készülődés előzte meg. Valamennyi unokának elő kellett adnia valamit, délután nagyanya idős barátnőivel teázott, este pedig szabályos családi vacsora következett. Mindez a Bajza utcai Kornfeld lakásban történt, ahol apám és testvérei felnőttek. Határozatba vétetett, hogy a születésnapi ünnepségen színdarab előadása helyett mindegyik unoka verset mondjon az alkalom tiszteletére. Nagyanyámat házitanítók oktatták, és igen művelt családban nőtt fel. Ismerte és szerette a német, az angol és a francia klasszikus irodalmat. Órák hosszat tudott Goethét és Schillert idézni. Nekem egy Goethe vers négy versszakát kellett betanulnom, de a címére már nem emlékszem. Arra annál élénkebben, mennyire féltem, hogy belesülök a szavalatba. Elérkezett a nagy nap, és szüleim, testvéreim meg én, valamennyien

legelegánsabb ünneplő öltözékünkben, négy óra tájban átmentünk nagyanya házába. Az idős dáma a szalonban fogadott, nagy karosszékét virágok és ajándékok vették körül. Az üdvözlés és a szeretetteljes ölelések után letelepedtünk az előadáshoz. Szerencsére én voltam az első előadó; minden jól ment, zökkenő nélkül mondtam el a verset. Ezután bátyám és nővéreim szavaltak, de én boldog voltam, hogy letudtam a magam szerepét, és a többiekére jóformán oda sem figyeltem. Ezután teát és süteményt kaptunk, majd megjelent nagyanya néhány idős barátnője, hogy gratuláljon. A nyolc órakor kezdődő vacsora roppant ceremoniális esemény volt, libériás inasok hozták be a fogásokat. Minthogy én voltam jócskán a legfiatalabb, az asztal végén ültem, és csak akkor beszélhettem, ha szóltak hozzám. A vacsora végén apám rövid beszédet tartott, és a szabályos tószthoz pezsgőt kínáltak. Nagyanyám, mint említettem, rendkívül szigorú idős hölgy volt, és én nagyon tartottam tőle. Tudom, hogy szeretett, igazában én is szerettem őt, bár a kapcsolatunk roppant kimért volt, és a lehető legjobb magaviseletet kellett tanúsítnom a társaságában. Nyolcvanadik születésnapja valóban ünnepi alkalom volt, de én örültem, amikor véget ért, és hazamehettem. Élete vége felé nagyanyában kifejlődött a ma Alzheimer-kór néven ismert betegség. Igen feledékeny lett, és kissé zavart. Nyaranta éveken át négy hetet töltött a Svábhegyi Szanatóriumban, természetesen mindig ugyanabban a lakosztályban. Azon a nyáron, amikor betöltötte nyolcvanadik évét, felvitték a szanatóriumba, és bevezették megszokott lakosztályába. Körülnézett, majd kijelentette, hogy ez nem az ő lakosztálya, és nem hajlandó itt maradni. Az igazgató az irodájába invitálta, bőbeszédűen mentegetőzött a szörnyű tévedésért, és rimánkodott nagyanyának, ne menjen el, vár rá a szokásos helye. Felmentek ugyanabba a lakosztályba, mint az imént, mire nagyanya kijelentette, hogy ez már valóban a szokásos apartman, és reméli, legközelebb nem követnek el ilyen hibát. Másfél év múlva halt meg; nem lehetetlen, hogy némi orvosi segítséggel. Kornfeld nagyszüleimnek öt gyermeke volt. György, a legidősebb Bécsben született 1878-ban. A következő, az egyetlen leány, Mária, akit Micinek szólítottak, 1880-ban született. Utána következett 1882-ben az apám, Móric. Őt Pál követte 1884-ben, majd 1897-ben Ferenc.

Nagybátyám, Kornfeld György igen eszes és szorgalmas fiatalember volt, kitűnő tanuló. Egyetemista korában beleszeretett egy fiatal nőbe, akit azonban szülei nem tekintettek megfelelő partinak. Nem tudom, mi lehetett a probléma, de bizonyára megoldódott, mert Zsigmond idővel beleegyezett a házasságba, és közölte Györggyel, ugyanolyan hozományt ad a választottjának, amilyet a tulajdon lányának adna. Azt tanácsolta azonban, hogy György előbb végezze el jogi tanulmányait. Az ember azt gondolná, hogy ez mindenkinek megelégedésére szolgált. Ám röviddel azután, hogy nagyapa engedélyt adott a házasságra, György öngyilkosságot követett el. Egy Margit-szigeti padon ülve főbe lőtte magát. Később egy arra járó őr azt hitte, a fiatalember alszik, ám amikor megérintette György vállát, a halott test eldőlt. György nem hagyott búcsúlevelet, semmivel sem adta okát végzetes tettének. A tragédia lesújtotta a szülőket, és életük végéig nem sikerült szabadulniuk a hatásától. A második gyermek, Mici nagynéném igen vonzó teremtés volt. Felnőttkorában sokkal jobban ismertem, mint gyermekként. Férje, Domony Móric ügyvéd áttért az üzleti életre. Nagyapámat ő, a veje követte a MFTR, a Magyar Királyi Folyam– és Tengerhajózási Részvénytársaság elnöki székében. Igen kedves és tehetséges ember volt, nagy újításaival hatásos és igen jövedelmező dunai szállítmányozási rendszert teremtett. Domonyék és családom között laza volt a kapcsolat, csupán a szokásos eseményeken, születésnapokon és karácsonykor találkoztunk. Mici néni elég fiatalon megbetegedett tüdőtuberkulózisban. Sokat időzött a svájci Davos egyik szanatóriumában, ahol az akkoriban elérhető legjobb kezelésben részesült. Gyerekkoromban néha elvittek hozzá látogatóba, és lehetséges, hogy egy ilyen alkalommal fertőződtem meg. A betegség bennem nem fejlődött ki, egyetlen hatása, hogy több heg van a tüdőmön, és ez minden tüdőröntgen alkalmával zavarba ejti a radiológusokat. Mici néném igen vallásos katolikus lévén tevékeny részt vett egyházi ügyekben. 1939-ben halt meg. Férjét 1944-ben nyilas hóhérlegények ölték meg. Úgy tudni, tél közepén a Dunába lökték sok mással együtt. Állítólag amikor a nyilasok megkérdezték, miből élt, megmondta, hogy ő volt a Duna– és Tengerhajózási Társaság elnöke, mire röhögve ráordítottak: – Akkor talán ússz egyet a folyódban! – és a jégtáblák közé taszították.

A házaspár két fia közül az idősebbik, Péter az általam ismert legokosabb emberek egyike volt. Húsz évvel volt idősebb nálam, de jó barátok voltunk. Sikeres ügyvédi praxist folytatott Magyarországon, majd a háború után kijött az Egyesült Államokba, letette az ügyvédi vizsgát, és New Yorkban nyitott irodát. Igen csinos lányt vett feleségül, Gross Esztert, a budapesti Orvosegyetem szemészprofesszorának lányát. Nyaranta néhány hetet töltöttek Iregen, és Eszter volt az első hölgyvendég, aki nadrágot viselt, apám bosszúságára. Eszter tragikusan pusztult el: az ágyban cigarettázott, és az ágy lángba borult. Péternek sikerült kimenekülnie, Eszter ott veszett. Később valahányszor New Yorkban voltam, felkerestem Pétert, és rendszerint együtt ebédeltünk. A másik fiú, a szintén nagyon okos János sikeres üzletember volt. A háború után Ausztriába került, és élete hátralevő részét Bécsben töltötte, fizikoterapeuta feleségével. Nyaranta eljött egy időre Iregre, és megtanított bridzsezni, aminek nagy mestere volt. Egyik európai utamon elsősorban azért álltam meg Bécsben, hogy Jánossal találkozzam. A felesége éppen egy pacienst várt, de Jánossal elmentünk egy szép bécsi kávéházba, és kellemesen elbeszélgettünk, könyvekről, zenéről, képzőművészetről. Együtt látogattunk múzeumokat is, és igen jól éreztük magunkat egymás társaságában. János egy-két év múlva meghalt. Ő is, Péter is gyermektelen volt. Apám családjának következő tagja Kornfeld Pál nagybátyám. Nagyon okos volt, és jó oktatásban részesült. Közgazdasági diplomát szerzett. Pályafutását a Magyar Általános Hitelbankban kezdte, atyja, Zsigmond nyomdokaiban. Neumann Olgát vette feleségül; egy lányuk volt, a Stupszi becenévre hallgató Mária. Olga jómódú, köztiszteletben álló családja házasság révén rokonságba került Weiss Manfréd családjával. Olga sajnálatos módon érzelmileg kiegyensúlyozatlan volt, és a házasság évek múltán felbomlott. Stupszit a Neumann nagyszülők nevelték. Nyilvánvalóvá vált, hogy Pál homoszexuális, majd néhány kisebb botrány és meglehetősen tetemes kártyaveszteség után kénytelen volt lemondani a bankban viselt állásáról. Párizsba költözött, és néhány magyar érdek képviseletéből tartotta fenn magát. A háborúban letartóztatták, francia internálótáborba került, de életben maradt, és idővel Bécsben telepedett le, majd néhány év múlva meghalt. Végső betegségének utolsó két

hónapjában Mária nővérem ápolta. Pált nem ismertem jól, de kölyökkoromban néha találkoztam vele, és kedveltem. Stupszi túlélte a háborút és az orosz megszállást, hozzáment egy Zahorán Tibor nevű férfihoz, és idővel kivándorolt Kanadába. A házasság nem volt tartós, és Stupszi évekig egyedül élt Montrealban. Nővéreim kapcsolatban voltak vele, és azt hiszem, támogatták 2002-ben bekövetkezett haláláig. Annak idején néha Iregen időzött, úgyhogy egész jól ismertem, és kedveltem. 1943-ban láttam utoljára. Apám legfiatalabb testvére, Ferenc 1897-ben született, tehát tizenöt évvel volt fiatalabb apámnál. Igen intelligens, olvasott ember volt, vegyészmérnöki diplomát szerzett egy jó német egyetemen. Sajnálatos módon neki is voltak érzelmi problémái, köztük például a játékszenvedély. Egy igen helyes, Stella nevű német nőt vett feleségül, de a házasság nem volt tartós. Gyermekük nem született. Ferenc Budapesten élt meg valahogyan. Időnként eljött hozzánk a Lendvay utcába; én nagyon kedveltem. Sajnálatos módon a játékszenvedély egyre jobban eluralkodott rajta, óriási összeget vesztett, amiért apám vállalt kezességet. Ferenc idővel Teheránba költözött, ahol néhány magyar vegyigyárat képviselt. Ott ismert meg és vett feleségül egy fiatal magyar nőt, Terézt. Mint akkoriban oly sok szép, fiatal magyar lány, Teréz is konzumnő volt különféle éjszakai lokálokban. A házaspár hazatért Magyarországra, de szüleim oly hevesen ellenezték a házasságot, hogy Ferenc és felesége nem léphettek a házunkba, és én meg sem ismertem Terézt. Teréznek és Ferencnek született egy fia, Pál, a beceneve Palkó. Ferencet 1944-ben megölték a németek, és Palkót az édesanyja nevelte fel. Nem tudom, Teréz mikor halt meg, de Palkó, aki mérnöki képesítést szerzett, e sorok írásakor Budapesten él, sikeres üzletember. Nővéreim ottjártukkor mindig meglátogatták. Én azonban csak egyszer találkoztam vele, amikor édesapám könyve, a Trianontól Trianonig 2006-ban megjelent.

Második fejezet Weiss Manfréd Weiss Manfréd, anyai nagyapám Budapesten született 1857. április 11-én. Nagyapja, Baruch, pipakupakokat készített valahol egy cseh faluban. Majd Magyarországra költözött, ahol kis terménykereskedést nyitott. 1807-ben született a fia, Adolf Weiss. Felnőttkorában Adolf is bekapcsolódott a terménykereskedelembe, és megkezdte a povidl néven ismert szilvalekvár nagybani előállítását. Ettől nyerte Adolf a „Povidl” Weiss gúnynevet. Hat gyermeke közül Manfréd volt a legfiatalabb. Én két gyermekét ismertem, Helene Neumant és Jenni Eisslert. Adolf Weiss felesége, Eva, Manfréd édesanyja Kanitz leány volt. Sajnálatos módon fiatalon halt meg egy kolerajárványban. Eva egyik bátyja, Felix Philipp Kanitz, magyarosan Kánitz Fülöp hírneves Balkánkutató volt. Úgy is emlegették, mint a Balkán Kolumbuszát. 1846-ban került a bécsi egyetemre, és 1856-ban telepedett le Bécsben. Életművének középpontjában a délszlávok tanulmányozása állt, és számos könyvet írt, amelyeket ő maga látott el művészi illusztrációkkal. Dr. Kanitznak a kutatásairól szóló egyik könyve váratlanul került a kezembe tizennyolc éves korom táján, és megtudtam, hogy a Lipót körúti nagy házban, amelynek Manfréd a tulajdonosa, számos könyv származik Kornfeld nagyapám Bajza utcai könyvtárából. Legtöbbjük német és francia klasszikus volt, valamint tizenkilencedik századi angol regények. De volt néhány szokatlan kötet is, mint például a Kanitz-könyv, amit azonnal hazavittem és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam. Manfréd gyermekkorában Pesten és Budán még németül beszéltek, és a szülei sohasem tanultak meg magyarul. Manfréd német elemi és középiskolába járt, majd 1873-ban elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát. Amikor megszerezte diplomáját, Hamburgba küldték, ahol egy fűszernagykereskedőhöz került inasnak. Pályafutása elején reggel hétkor kezdett dolgozni: felsöpörte az üzlet előtti járdát. Hamarosan többre vitte, és két-három év múlva már a cég egyik igazgatója lett. 1877-ben visszatért Magyarországra, mert édesapja súlyosan megbetegedett.

Adolf Weiss 1878-ban meghalt, és Manfréd csatlakozott Berthold bátyjához, aki sikeresen működött az élelmiszer-iparban. Továbbvitték Adolf szilvalekvár-üzletágát, majd 1882-ben húskonzervgyártási engedélyért folyamodtak. Az engedélyt 1882. december 28-án megkapták, és a budapesti Lövölde téren megalakult a Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Konzervgyár. Védjegynek a „Globus” nevet választották, amit majd 1924-ben be is jegyeztettek. 1893 elején Manfréd az általuk előállított húskonzervből mintát küldött a bécsi Hadügyminisztériumnak. Az eredetileg húsfeldolgozásra korlátozott konzervgyár hamarosan vágóhíddal bővült. A fivérek ezután konzervdobozok előállításával bővítették a gyárat. Kifejlesztettek egy módszert a dobozok forrasztására és a dobozok aljának és fedelének előállítására. Úgy hirdették árujukat, hogy „polgári vásárlók számára zártak tartósított húst szelencébe”. A szelencék, azaz a dobozok előállítására szolgáló vékony fémet olvasztott ólomba mártották, hogy ne rozsdásodjon. Mai szemmel nézve ez igen veszedelmesnek látszik, de semmi sem bizonyítja, hogy valaha is előfordult volna ólommérgezés a konzervet fogyasztó katonaságnál. A gyár szinte teljes termelését ugyanis a Monarchia katonai szervezetei vették át. A húskezelés és -szállítás évszakonkénti csökkenése idején a csomagolóüzemet lőszergyártásra használták. Ez eredetileg abból állt, hogy régi, elavult lőszereket szétszereltek és a lőporral más, új típust töltöttek fel. Mivel egy eredetileg konzervgyártásra használt részlegben robbanóanyaggal dolgozni kockázatos, a fivérek egy nem túl távoli, beépítetlen területet választottak. A Duna magyar szakaszán, mint köztudott, Csepel a legnagyobb sziget. Negyvennyolc kilométer hosszú és 6-8 kilométer széles. A szigeten több kis falu van, és két-három közepes méretű város, amelyek közül a sziget északi csúcsán elhelyezkedő Csepel a legnagyobb. A középső és déli részek jobbára földműveléssel foglalkoznak, a déli részen, Ráckeve város közelében jókora birtok terül el, egykor Savoyai Jenő herceg tulajdona. Az 1700-as évek derekán épült szép kastély ma is áll mint hotel-étterem, ahol feleségemmel és két magyar barátunkkal igen kellemes ebédet költöttünk el 2008-ban. Érdekes módon ezen a szigeten telepedtek le a kilencedik század végén az első magyar hódítók, amikor a magyar törzsek feje,

Árpád, itt ütötte fel főhadiszállását. A sziget Árpád lovászától, Csepeltől nyerte nevét. 1892. december 12-én a fivérek bérbe vettek Csepel falvától egy Jánoslegelő néven ismert, tíz négyzetkilométer nagyságú területet a sziget északi végén. Itt épült fel az új gyár, homokos, sík, jobbára terméketlen és beépítetlen területen. Ideális hely volt, közel a Dunához, a kész termék vízi szállítása megoldott volt. Mintegy harmincöt perces kocsiúttal elérhető volt az Andrássy úti Weiss rezidencia, és a konzervgyártól sem esett túlságosan messze. A sziget idénymunkához szokott földművesei örültek, hogy állandó foglalkoztatáshoz jutnak, ésszerű körülmények között. A csepeli birtok egy részén emelték a gyárépületeket, egy másik részén alakult idővel a Csepeli Szabadkikötő. A fivérek erős pénzügyi alapon álltak, amikor elhatározták az építkezést. Többféle banki és ipari tevékenységben vettek részt, és fontos kapcsolatokkal rendelkeztek kormány– és üzleti körökben. Egy év múltán, 1893. január 12-én a kormány engedélyt adott a fivéreknek, hogy gyárat építsenek a területen. Felépült több kis favázas ház, majd hamarosan elkezdődött a termelés, kezdetben harminc-negyven férfiból és több mint száz nőből álló munkáslétszámmal. A munka egyre szaporodott, 1896-ban a két testvér megvásárolta a területet, amelyen már körülbelül húsz épület állt, és négyszázan dolgoztak. A munka még ekkor is jórészt töltényhüvelyek felújításából és újratöltéséből állt. Nagy lépés volt 1896-ban, hogy Manfréd kivásárolta Bertholdot és maga lett a gyár igazgatója. Berthold politikai pályára kívánt lépni, és bejutott a Parlamentbe. Egy családi anekdota szerint röviddel ezután erős németes akcentusával kérdést intézett az egyik miniszterhez. A megszólított így kezdte válaszát: – Válaszul a tiszteletreméltó úriember kérdésére, aki szépséges nyelvünket ilyen förtelmesen rosszul beszéli… – A fivérek szerződést kötöttek, minek értelmében Manfréd évente bizonyos összeget fizet Bertholdnak és családjának, minden időbeli korlátozás nélkül. Ez így folytatódott az 1920-as évekig, amikor Weiss Manfréd Alfonz fia végül berekesztette a szokást. Mielőtt Berthold kilépett a cégből, a fivérek nagyszabású ingatlanberuházásokban vettek részt Budapest belvárosában és a környező külvárosokban.

Röviddel azután, hogy Weiss Manfréd lett Csepel kizárólagos tulajdonosa, az országnak tett szolgálatai elismeréséül nemességet adományozott neki a császár. Manfréd a „Csepeli” előnevet vette fel, és jogosult lett magyarul a „Csepeli Weiss Manfréd” név, németül a „Manfred von Weiss” és franciául a „Manfred Weiss de Csepel” név viselésére. 1918-ban Károly király báróságot adományozott neki. A magyarságára igen büszke Manfréd őszinte hazafi volt. Egyik legbüszkébb pillanata érkezett el, amikor díszmagyarban, oldalán karddal menetelt Károly király koronázási menetében a budai Vártól a Mátyás-templomig. Anyósa így írt egy neki szóló levelében: „Amikor ma megláttalak, ahogy ott lépkedtél olyan erőteljesen és szemrevalóan az ország főnemeseinek menetében, jogos büszkeség töltött el. Magad teremtetted azt, ami vagy. A magad erejéből származik, a magad fáradhatatlan szorgalmából, a magad legbuzgóbb igyekezetéből, és a magad nem csekély zsenialitásából.” Manfréd szakszerű és fáradhatatlan vezetésével gyorsan növekedett a cég, és Magyarország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött, ahol a lőszer nem az egyetlen, de a legfőbb termék volt. Az általában WM Művek néven említett Weiss Manfréd gyár rendszeresen bővült új területekkel. 1896-ban kezdték előállítani az új rézkohászati részlegben a lőszergyártáshoz szükséges rezet. Ezt követte egy nagy kovácsműhely, egy víztorony, egy nagy, központi kazánház és számos raktár építése. A WM Művek 1901ben tábori konyhák, kemencék, főzőládák és hasonló katonai felszerelések gyártásába fogott. 1904-ben a csepeli gyár lett a teljes Weiss Manfréd üzleti komplexum fő színhelye, a kereskedelmi iroda is Csepelre került. 1907 őszére fémcső– és fémrúdtelep épült, majd 1909-től, Magyarországon elsőként, motoros járműveket gyártottak a hadsereg számára. Amikor kiderült, mennyi acél szükséges a különféle gyártási eljárásokhoz, a cég saját acélbázis megteremtését határozta el. Kezdetben két martinkemence épült, majd az első világháború alatt a harmadik. Hengersorokat állítottak fel az acél feldolgozására, és külön épületet emeltek lemez és huzal előállítására. A vasöntvény-kereslet növekedése indokolta a vasöntöde létesítését, és kiépült a Fémmű is, fémöntödéjével és fémfeldolgozó részlegével. 1914. július 28-án kitört az első világháború, a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és a csepeli tevékenység óriási mértékben növekedni kezdett.

A fokozottabb termelést erőltető katonai nyomás hatására Weiss Manfréd bevezette a három műszakos munkarendet – nagy újítás volt ez akkoriban. Lőszeren kívül a gyár nehézfelszerelést is gyártott a hadsereg számára. Amikor a gyár túlnőtt az egyéni vállalkozás lehetőségein, Manfréd családi részvénytársasággá alakította. Egy biztosítótársaság 1917-ben mintegy százmillió koronára becsülte Csepel értékét. A háború alatti terjeszkedés következtében a csehországi Skoda és az ausztriai Steyer mellett a WM Művek egyike lett a Monarchia három legnagyobb hadiszállítójának. Weiss Manfréd komoly szociális érzékenységgel rendelkezett, és szívén viselte munkásainak jólétét. A háború előtt indította meg tanonciskoláját, szanatóriumot épített, a gyár területén kívül pedig nagy bölcsőde létesült a dolgozó anyák segítésére. A gyárban elsősegélyállomás is volt, a nehéziparban szokatlan módon a huszadik század első évtizedében. Szociális újítás volt az alkalmazottak nyugdíjprogramja és a fizetett szabadság mind a tisztviselőknek, mind a gyári munkásoknak. Csepel városa a gyárral párhuzamosan fejlődött  – lakossága 1910-re mintegy tízezerre nőtt. A várost helyiérdekű villamosvonal kötötte össze Budapesttel, és iparvágány vezetett a gyárba. A háború alatt mintegy harmincezer férfi és nő dolgozott a gyárban, és a város ismét lényegesen megnőtt. Weiss Manfréd nagyon büszke volt Csepelre, és szívesen vezetett körül előkelő látogatókat az üzemben. Közöttük volt Habsburg Károly trónörökös, a leendő császár és király, Auguszta főhercegnő, Alexander von Krobatin báró, a Monarchia hadügyminisztere, és számos magas rangú politikus. Azonban nem Csepel volt Weiss Manfréd egyetlen ipari vállalkozása. Textilgyárat létesített, az első magyar textiltársaságot, négy városban épült gyárral, valamint egy cérnagyárat. Részt vett a Ganz-Danubius Hajózási és Szállítmányozási Társaság, a magyaróvári fegyvergyár, egy kendert feldolgozó gyár és egyéb ipari és kereskedelmi vállalatok igazgatásában, valamint a Magyar Kereskedelmi Bank és több ipari és kereskedelmi vállalkozás igazgatótanácsában. 1884-ben Weiss Manfréd feleségül vette Maria Alice de Wahlt. Az

Alice névre hallgató ifjú hölgy Albert de Wahl királyi tanácsosnak, a Magyar Alföld-Fiume Vasúttársaság igazgatójának lánya volt. Az Elzászból származó Wahl család a tizenkilencedik század közepe táján telepedett le Magyarországon. Alice igen művelt és kulturált szülei együtt éltek vejükkel és lányukkal azok Andrássy úti szép nagy házában. Albert de Wahl korán visszavonult, nem sokkal a vasúttársaság államosítása után. Akkoriban Európa legtöbb vasútjának az állam volt a tulajdonosa és üzemeltetője. Mint minden derék vasúti ember, Albert is az óra rabja volt, és visszavonulása után is szigorú napirend szerint élt. Mindig ugyanabban az időben kelt fel, ragaszkodott hozzá, hogy az ebédet-vacsorát is pontosan ugyanabban az időben szolgálják fel, majd fél tizenegykor aludni tért. Ez némi problémát jelentett a szilveszter estét ünneplő családban. Albert megoldotta a problémát: az órákat két órával előbbre állította, a család tehát tíz órakor köszöntötte az új esztendőt, és Albert a szokásos időben térhetett nyugovóra. Alice nagyanyám igen bájos asszony volt, jó feleség és anya, aki viszonylag rövid időn belül produkált hat gyereket. 1885-ben született Elza, 1887-ben Jenő, 1888-ban anyám, Marianne, 1890-ben Alfonz, 1895ben Daisy és 1899-ben Edith. Manfréd és Alice szerető, de igen szigorú – szigorú és igazságos – szülők voltak. Felismerték, hogy a következetes fegyelem szolgálja a gyermekek javát. A tanítás otthon kezdődött. Alice szigorú napirendet állított össze: megvolt az ideje a tanulásnak is, a pihenésnek is. A hetenként tartott zenei esteken Manfréd nagyapa hegedült, Alice nagyanya zongorázott. A család járt a Nemzeti Színházba, az Operába és zenekari hangversenyekre. Otthon is, utazásaik során is szívesen mentek múzeumba. Gyakran hívtak vendégeket, és vacsorára néha pompás balatoni fogast tálaltak fel. Nagyszabású volt a családi ebéd, vacsora. A levest előétel követte, majd hús és körítés, végül desszert. Manfréd gyakran ivott egy pohár vörösbort, de mindenki más csak vizet. Weiss Manfréd délután bement városi irodájába, vagy üzleti értekezleteken vett részt kormánytisztviselőkkel, vagy ipari és vezető kereskedelmi szervezetekkel. Tevékenyen közreműködött a Gyáriparosok Országos Szövetségében (GyOSz), amelynek id. Chorin Ferenc volt az elnöke. Este hat óra tájban ért haza, a vacsorát fél nyolckor tálalták. Ugyanolyan fogásokból állt, mint az ebéd, és tekintve, hogy mindennek a

javát szolgálták fel, nagy bőségben, érthetetlen számomra, hogy ki-ki nem nyomott száz kilót. Egyedül Weiss Manfréd volt kissé túlsúlyos, a gyerekek mind karcsúak maradtak. Nagyapám fél tizenegy tájban visszavonult, de rossz alvó volt, az éjjeliszekrényén tartott jegyzetfüzetbe gyakran akkor vezette be a másnapi teendőivel kapcsolatos gondolatokat, terveket. Az Andrássy úton harmonikus volt a családi élet, de kétségtelenül Weiss Manfréd volt a főnök. Szegény gyakori fejfájástól szenvedett, amit felesége hideg borogatással kezelt. Ilyenkor a gyerekeknek hallgass volt a neve. Nagyapám gyakran vett be fájdalomcsillapítót, még az erszényében is hordott néhányat. Egy ízben, amikor a kocsija útban Csepel felé felborult, enyhe agyrázkódást szenvedett, és napokig nyomta az ágyat. Manfréd és Alice születésnapja nagy családi esemény volt. A gyerekek verset mondtak, kis jeleneteket adtak elő vagy muzsikáltak. Számukra évenkénti esemény volt ez, de mire én felnőttem, a családi színjátszás szerencsére minden tizedik születésnapra korlátozódott. Sajnálatos módon Alice 1904 januárjában, harminckilenc évesen elhunyt vészes vérszegénységben. Akkoriban nem volt ennek a betegségnek gyógymódja, és szegény nagyanyámat különböző „kísérleti” terápiákkal gyötörték, minden eredmény nélkül. Halála után az abban az évben tizenkilenc esztendős Elza nagynéném vette át a ház úrnőjének szerepét, majd amikor férjhez ment, anyám lépett a helyére, és 1913-ban történt házasságkötéséig megmaradt ebben a pozícióban. Manfréd szívből szerette felnőtt fiait, de kapcsolata velük nem volt felhőtlen. Jenő nyilvánvalóan zseniális mérnök volt, és részt vett kiváló eljárások és folyamatok kifejlesztésében Csepelen. Alfonz kitűnő oktatásban részesült, volt üzleti tapasztalata, de apja csak akkor avatta bizalmába, amikor 1915-ben megvásárolták a derekegyházi birtokot: ekkor fiát kérte meg a tárgyalások lefolytatására. Weiss Manfréd végrendeletében meghagyta gyermekeinek, hogy őrizzék meg az erős családi kapcsolatokat. Még végakaratában is tanácsolta nekik, hogy „cselekedjen mindig egy mindenkiért és mindenki egyért örömben és bánatban, mely utóbbit Isten tartsa mindig távol tőletek”. Boldogult felesége tiszteletére Weiss Manfréd két komoly, jelentős

intézményt hozott létre: a Weiss Alice Gyermekágyas Otthon nőgyógyászati és szülészeti kórházat, amely 1944-ben még működött. Tudomásom szerint e sorok írásakor is létezik még. A másik kórházat nagyapám a gyógyíthatatlan betegek részére létesítette. Nem tudom, meddig állt fenn ez a kórház, mert anyám igen aktívan közreműködött a Weiss Alice kórházban, a másikról azonban sohasem esett szó. A két kórház szorosan kapcsolódott a budapesti zsidó hitközséghez, Manfréd azonban mindkét intézmény alapító okiratában leszögezte, hogy faji, vallási vagy nemzetiségi hovatartozás alapján egyetlen orvosi ellátást igénylő beteget nem szabad elutasítani. Nagyapám azt is vallotta, hogy az ipar, a kereskedelem és a társaság vezéregyéniségeinek társadalmi érintkezést kell fenntartaniuk, kellemes környezetben. Kezdeményezte hát az Unió Klub létesítését. Hűséges klubtag volt többek között Popovich Sándor, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, utóbb az általa megszervezett Magyar Nemzeti Bank elnöke, Gratz Gusztáv, idővel pénzügyminiszter és külügyminiszter, jeles történetíró, ormódi Ormódy Vilmos, az Első Magyar Biztosítótársaság elnöke, és a vasárukereskedőből lett kereskedelmi miniszter, Heinrich Ferenc. Nagyapám baráti köréhez tartoztak Hazai Samu, Szterényi József és Teleszky János miniszterek, Hatvany-Deutsch Sándor, a magyar cukoripar megteremtője, és báró Korányi Sándor, a kitűnő orvosprofesszor. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után az ipari birodalom tovább növekedett fiainak és vejeinek vezetésével. Továbbra is gyártottak katonai felszerelést, de működésüket kiterjesztették polgári termékek nagybani előállítására. Autók, motorkerékpárok, kerékpárok, valamint a varrat nélküli acélcsövek lettek a legfontosabb cikkek. WM cégjelzést viselő csatornafedeleket is gyártottak – 1998-ban még láttam néhányat Budapest utcáin. Továbbra is gondoskodtak az alkalmazottakról. Igen jó kórház épült a gyár területén, a munkások és családtagjaik ingyenes orvosi ellátásban részesültek. Az 1930-as évek vége felé a WM Művek repülőgépgyártásba fogott, és a második világháború alatt ez lett a termelési kapacitás egyik fő ága. Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a WM Művek jórészt magyar és német katonai felügyelet alá került.

Weiss Manfréd sógora, Oscar de Wahl érdekes személyiség volt, igen jóképű, kifogástalan modorú, továbbá meglehetősen cinikus fiatalember, kitűnő humorérzékkel. Folyékonyan beszélt magyarul, németül, franciául, és nyilván angolul is tudott. Manfréd erősen támaszkodott rá a Monarchián kívül folytatott tárgyalásain, és Oszkár több tranzakcióban képviselte a céget. Híres esete volt egy fontos tárgyalás Oroszországgal, nagyszabású katonai lőszerszállításról. Oszkár az orosz főherceggel tárgyalt, aki közölte vele, hogy megadja a megrendelést a WM Műveknek. Oszkár örvendezve megtáviratozta a hírt Budapestre, Manfréd pedig azonnal intézkedett 100 millió darab lőszer gyártására. Néhány nap múlva a még Szentpéterváron tartózkodó Oszkárral közölték, hogy mégsem kapta meg a megrendelést. Megtudta, hogy a nagykövetség egy estélyén a magyar katonai attasé, bizonyos Hohenlohe Ferenc herceg odalépett a főherceghez, és közölte vele, hogy a WM Művek zsidó cég, és reméli, hogy a cári birodalom nem ad ilyen óriási megrendelést zsidóknak. Oszkár ismét meghallgatást kért a főhercegtől, és sajnálattal közölte: lesújtja a hír, hiszen Csepelen már megtörténtek az előkészületek a rendelés teljesítésére. Oszkár nem kapott írásbeli megrendelést, mondta a főherceg, tehát nem volt joguk megkezdeni a gyártást. Ha ő maga egy lengyel zsidóval tárgyalt volna, válaszolta Oszkár, ez volna a helyzet, de úgy hiszi, egy orosz főherceg szava felér egy írásbeli szerződéssel, és egy pillanatig sem kételkedett a teljesítésében. A főherceg egy pillanatnyi gondolkodás után kijelentette:  – Igaza van. – A szerződést aláírták, és Oszkár diadalmasan tért haza Budapestre. Egy másik anekdota szerint Oszkár elhatározta, hogy megkeresztelteti a gyermekeit, de nem tudta, hogyan adja ezt Manfréd tudtára, aki bizonyára hevesen ellenezné. Így hát, amikor Manfréd legközelebb Bécsbe indult, Oszkár kikísérte a pályaudvarra. Manfréd a kupé ablakában állt, Oszkár a peronról beszélgetett vele. Amikor a vonat elindult, Oszkár mellette futott, és odakiáltott: – Ó, mellesleg, Manfréd, megkereszteltetem a gyerekeket! – Ebben a helyzetben nem lehetett vitatkozni, és mire Manfréd hazatért, beletörődött a dologba. Sok év múltán, a harmincas évek vége, a negyvenesek eleje táján Hohenlohe herceg rendszeres vendég volt téli vadászatra Derekegyházán, a Weiss család vidéki birtokán. Jól emlékszem rá a szilveszteri estélyekről,

amikor sötétzöld szmokingot viselt. Igen kedves és barátságos idős úr volt, mintha nem is volna azonos a szentpétervári fiatal antiszemita katonai attaséval. A háború végén, 1918-ban a Monarchia összeomlott, és a Károlyikormányt 1919-ben Kun Béla Tanácsköztársasága követte. Weiss Manfréd kétségbeesett. A tanácsuralom élete művének végét jelentette. Személyes katasztrófaként élte meg. A kommunista logika szerint Manfréd nyilván „első számú közellenséggé” vált. Még az öngyilkossággal is megpróbálkozott, nagy adag altatót vett be, de a jó orvosi ellátás visszahozta a halálból, és súlyos neurológiai ártalomtól mentette meg. Bécsben lábadozott, és csak a kommunista rendszer összeomlása és a Horthy-féle hatalomátvétel után tért haza. Tevékenyen vett részt Csepel újjáépítésében, amit kifosztottak a román megszálló erők. 1920 körül enyhe, 1922 közepén pedig sokkal súlyosabb agyvérzés érte. Nem épült fel teljesen, és december 24-én meghalt. Ez olyan traumatikus esemény volt gyermekei életében, hogy anyám például egy teljes évig viselt mély gyászt. Weiss Manfréd kétségtelenül zseni volt. Viszonylag szerény alsó középosztálybeli háttérrel és tekintélyes családi támogatással megteremtette Magyarország legnagyobb ipari szervezetét. De a szervezet nem korlátozódott Csepelre. Több más gyár is tartozott hozzá, például a Globus Konzervgyár, a Magyar Textilgyár és a magyaróvári fegyvergyár. Egyéb ipari szervezetekben is tekintélyes anyagi érdekeltsége volt. Nagyapám magánéletét a munkája uralta. Csak nyáron maradt távol a munkától, amikor a család két-három hétig Ausztria, Csehország, Hollandia és Svájc üdülőhelyein vakációzott. Manfréd gyakran töltött egy hetet Sankt Moritzban, a svájci Engadinban, ahol a kor népszerű gyakorlata szerint az állítólag üdvös hatású ásványvízben fürdőzött. A St. Moritz-i szálloda tulajdonosa, aki évenkénti látogatásai révén jól ismerte, 1908-ban elújságolta Manfrédnak, hogy Waldhaus néven szép, új szállodát kíván nyitni a mintegy 16 kilométernyire levő Sils Mariában. Örülne, mondta, ha Manfrédot és családját vendégül láthatná ott a következő nyáron. Így tehát Manfréd odavitte Jenny nővérét, anyámat és Jenő bácsit. A hely fenséges volt, és anyám beleszeretett a túrázásba, különösen a Fex völgyében. A család a következő nyarakon is visszatért Silsbe, s apám az emigrációja első idejében is felkereste. 2007-ben feleségemmel néhány

napra a Waldhausban szálltunk meg. Az igazgató, az első tulajdonos unokája, felismerte a nevemet, és megmutatta nekünk az 1908-as vendéglistát. Manfréd és családtagjai neve is szerepelt rajta. Weiss Manfréd és Alice de Wahl első gyermeke, Elza 1885-ben született. Élénk, jó eszű gyermek volt, mindenre kíváncsi, és ezt a szokását közel száz évig tartó élete végéig megtartotta. Egészséges és tevékeny volt, mindenféle hernyótól és kukactól undorodott, ami persze remek alkalommal szolgált Jenő öccsének, hogy kezében egy hernyóval körbekergesse nővérét a kertben. Elza nem járt nyilvános iskolába, magántanárok jártak a házhoz, az angol nevelőnő pedig, Miss Morrison nemcsak angolra tanította Elzát és testvéreit, hanem angol irodalomra és jó modorra is. Amikor édesanyja meghalt, Elza lett tizenkilenc évesen a ház úrnője. Hamarosan megismerkedett és beleszeretett Mauthner Alfrédba, Mauthner Ödön fiába. Mauthner egy magtársaság tulajdonosa volt, amely vető– és kerti magvak nagy változatosságát termelte és forgalmazta. A Mauthner cég később kísérleti munkába fogott, és számos hibrid változatot állított elő, ami növelte a mezőgazdasági termények termékenységét és ellenálló képességét, valamint a virágok szépségét és változatosságát. Weiss Manfréd kezdetben ellenezte ezt a házasságot, mert Alfréd már áttért a katolikus hitre, de idővel azért megegyeztek: Alfrédnak meg kellett ígérnie, hogy az esküvőt zsidó szertartás szerint tartják, és hogy a születendő gyermekek a zsidó hagyományban nevelkednek. Igen boldog házasság volt. Elza láthatólag boldog édesanyja volt hét gyermekének, és imádott szoptatni. A családi monda szerint addig szoptatta gyermekeit, míg már maguk hozták a széket a szoptatáshoz. Derekegyházán, a Weiss család nyári székhelyén Elza és Alfréd voltak a házigazdák, és ott töltötték az év java részét. A házasság tragikus véget ért, amikor Alfréd 1933-ban, ötvenhat éves korában meghalt rákban. Alfréd elvesztése után Elza haláláig gyászt viselt. Számos fekete ruháját és kosztümjét én mind egyformának láttam, és mind egyformán esetlen volt. Elzának hajlott volt a háta, és mindig két nagy fekete táskát cipelt. Időskorában mintha egy Andersen-mese boszorkánya kelt volna életre. Kielégíthetetlen volt a kíváncsisága, és órákat töltött Európa múzeumaiban. Vele utazni élmény volt – bár meglehetősen fárasztó

élmény. Mindenhol meg kellett állnunk, mindent meg kellett csodálnunk. Elza tökéletesen alakította a szegény öregasszonyt, és olyan helyekre is bejutott, ahova a közönségnek tilos volt belépni. Egy alkalommal rábeszélt egy svájci gárdistát, hogy engedje be a Vatikán pápai lakosztályába, és csak egy tiszt felbukkanása vetett véget a vizitnek. Elza sokat olvasott, nagy és kitűnő gyűjteménye volt művészeti albumokból, művészettörténeti könyvekből, továbbá igen jelentős csipkekollekciója. Remek humora lévén, sohasem vette magát komolyan. Nagyon kedveltem Elzát, és élveztem a társaságát. 1979-ben, kilencvennégy évesen hunyt el csendesen. Mauthner Alfrédnak és Weiss Elzának hét gyermeke volt: Ferenc, Mária (Baby), Annus, Krisztina (Mopi), János (Hanzi), István (Pisti) és Gabriella (Memi). Régi, kedves magyar hagyomány a gyerekeknek becenevet adni. Ferenc (Öcsi) 1909-ben született. Magyar és német egyetemeken részesült kitűnő oktatásban, majd apja nyomdokaiba lépett a vetőmagüzletágban, ahol sokan vezéregyéniségnek tekintették. Szokatlan személyiség volt, néhány kisebb furcsasággal és néhány remek gondolattal. Kitűnő humora révén remek társaság volt, és ritkán találkoztunk ugyan, de kedveltem. Magyarország 1944-es német megszállása után Ferenc Portugáliában maradt, idővel elvett egy portugál hölgyet, és egy lányuk született. 1993-ban halt meg. Az 1908-ban született Mária Alice-t mindenki Baby néven ismerte. Különlegesen kedves asszony volt, igazában csak felnőtt korában ismertem meg, amikor meglátogattuk Zürichben, ahol a háború után élt. Férje, dr. Borbély Ferenc kiváló orvos, nagy érdeklődéssel vett részt a gyógyszerkutatásban. Babyvel kötött házassága előtt is, után is, családi orvosunk volt, és ő kezelt, amikor tizenhárom évesen súlyos tüdőgyulladást kaptam. Dr. Borbély lett a csepeli kórház orvosigazgatója, és sokat tett a gyári munkások és a városlakók egészségügyi ellátásának javításáért. Babynek és Ferencnek több fia volt és egy leánya. Én csak a legidősebb fiút, Sándort ismertem közelebbről. Jeles tudományos pályát futott be, és egy darabig az Egyesült Államokban időzött, ahol kétszer is meglátogatott Ann Arborban. Baby 1989-ben halt meg. Az 1912-ben született Annus volt a család legkevésbé tudományos beállítottságú tagja. Igen kellemes teremtés volt, de nem ment férjhez, és

szomorú módon rákban halt meg 1971-ben. A minden barátja által Mopinak becézett Krisztina 1915-ben született. Nagyon okos és remek humorú lány volt, Hanna nővérem legjobb barátnője. Gyakran mentek együtt síelni. Egyszer, amikor egyheti síelés után tértek vissza az osztrák hegyekből annyira lesültek, hogy a pályaudvaron így szól egy nő a társához: – Odanézz, azok ketten vagy Indiából vagy Afrikából jöttek. – Mopi Herbert Margarethához, egy igen előkelő bécsi család fiához ment feleségül. Több gyermekük született, de sohasem találkoztam velük. Mopi, mint szinte valamennyi Mauthner, rákban halt meg hatvanhat éves korában, 1983-ban. A következő gyermek, a Hanzi néven ismert János 1917-ben született. Értelmes volt, de teljesen felelőtlen, ugratásairól és ostoba csínyjeiről közismert. Számos munkába belefogott, de sehol sem maradt meg sokáig. Nagymestere volt azonban a bridzsnek, ami alapvető intelligenciára vall. János nem ismert félelmet, Magyarország német megszállása alatt sok zsidónak segített biztonságos helyre jutnia. A család egyik tagja volt, aki Bécsben maradt túszként, amikor mi többiek Portugáliába vagy Svájcba kerültünk. János idősebb korában házasodott, és 1994-ben rákban meghalt. A Pisti néven ismert István 1921-ben született. Elég okos fiú volt, de fiatalkorában volt a természetének egy sunyi vonása, és kölcsönösen ki nem állhattuk egymást. 1938-ban Zürichbe küldték tanulni, és ott volt 1944-ben is, amikor a németek elfoglalták Magyarországot. Élete hátralevő részét Zürichben töltötte, orvosi műszer– és felszerelés ügynökséget alapított, ami meglehetősen sikeres volt. Felnőtt korunkban összebarátkoztunk Pistivel, és első feleségemmel kétszer is meglátogattuk őt és svájci feleségét. Pisti nagyon kedves volt Tom fiammal, amikor egy barátjával pénztelenül érkeztek Zürichbe, és Pisti meg a felesége adott nekik szállást. Történetesen éppen akkor kellett Zürichbe mennem, mert beszédet mondtam egy 3M szemináriumon. Szerencsére volt két üres hely a 3M charter-gépén, és nagylelkűen megengedték, hogy Tom és barátja hazatérjenek velünk az Egyesült Államokba. Pisti a hatvanas éveiben, szintén rákban halt meg 1986-ban. A legfiatalabb Mauthner-gyermek, a Memi néven ismert Gabriella

1923-ban született. Ő volt az egyetlen, aki szerencsére nem halt meg rákban, és tisztes öregkort ért meg. Élete java részét az Egyesült Államokban töltötte, évekig New Yorkban dolgozott különféle szervezeteknél, amelyek magyar bevándorlókat segítettek, különösen 1956 után. Memit tréfásan mint „hivatásos magyart” emlegették. Jó barátok voltunk, és elszomorított, amikor Memi 2010 őszén, nyolcvanhét évesen elhunyt. Azóta Széchenyi Ágnestől megtudtam, hogy a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat nagyszerű interjút közölt vele. Mauthnerék egy nagy házban éltek, a Lendvay utca 13-ban, közvetlenül a Weiss Manfréd-ház mögött, amitől csak egy nagy kert választotta el. Ezt a házat valójában nagyapám építtette át és nagyobbíttatta meg, amikor Elza lánya és Mauthner Alfréd összeházasodtak. Mauthneréknek egy villájuk is állt a budai hegyekben, a Budakeszi úton – 1944-ben ez volt a színhelye a németek és a család közötti szerződés aláírásának. Weiss Manfréd és felesége második gyermeke, Jenő 1887-ben született Budapesten, és 1983-ban halt meg Münchenben. Igen élénk és pajkos gyermek volt, felnőttként pedig zseniális mérnök. Számos szabadalma volt, nagyban hozzájárult a már említett varrat nélküli acélcsövek gyártásához édesapja csepeli gyárában. Ő tervezte az ország talán első öntözőrendszerét a derekegyházi családi birtokon. Kamaszkora vége felé érzelmi problémákkal küszködött, többek között tériszonnyal. Szörnyű stresszt jelentett számára, ha tömegben kellett tartózkodnia, ezért családja autón fuvarozta az egyetemre és haza. Minden tünete enyhült, miután feleségül vette Annie von Geitlert, egy Prágában élő előkelő német család leányát. Annie néni nagyon csinos és roppant kedves asszony volt, mindenki szerette. Nagyszerű otthont teremtett Jenőnek meg a gyerekeknek, és náluk étkezni mindig nagy élvezet volt. Nagyon kedveltem, és szörnyen elszomorított, amikor a leukémiával vívott hosszú és igen bátor harc után 1961-ben, hatvanhárom esztendősen meghalt. Jenő és családja valamikor 1947 tavaszán kivándorolt az Egyesült Államokba. Jenő bácsival jól megértettük egymást, és számos kellemes tulajdonságáért igen jó véleménnyel voltam róla. Fiatalkorában egyszer bennrekedt egy liftben, és azután nem tudta legyőzni a felvonótól való rettegését. Ez nem volt nagy gond Portugáliában vagy Svájcban, annál inkább New Yorkban. Különleges emlékem, amikor Jenőnek valamilyen

bevándorlással kapcsolatos probléma miatt fel kellett keresnie egy ügyvédet. Az ügyvéd irodája New York belvárosában volt, a tizenhatodik emeleten. Történetesen éppen a városban tartózkodtam, és felajánlottam Jenőnek, hogy vele tartok. Taxin mentünk a belvárosba, majd amikor beléptünk az irodaépület előcsarnokába, karon fogtam Jenőt, és a legközelebbi felvonóhoz vezettem. Fellifteztünk, a megbeszélés után pedig megint le. Jenő hálálkodott – de tudomásom szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy liftet használt. Igen szép lakásuk volt a Park Avenue-n, a második emeleten. Jenő és Annie néni mindig gyalog mentek fel a lépcsőn. Annyira örültem, hogy akkor ott lehettem vele! Weiss Jenőéknek három gyermekük volt: Alice, a Pic becenévre hallgató György és Annie. A legidősebb, Alice, egy nappal volt idősebb nálam. Nagyon csinos, nem intellektuális beállítottságú, de remek humorérzékű lány volt, és nagyon kellemes társaság. Sohasem maradt meg sokáig egy állásban, és nem szerette New Yorkot. Idővel hozzáment az okos és igen jóképű Cséry Lajoshoz. Egy fiuk született. Alice édesanyjának halála után a házaspár Münchenbe költözött. Jenő bácsi és Annie is követte őket. Igen kellemes házat béreltek Münchenben, Annie és Lajos még most is ott él. Alice-nek tragikus módon agydaganata lett, és hosszú kórházi tartózkodás után végül otthon halt meg 2009-ben, nyolcvanöt évesen. Pic, Weiss György sem érdeklődött intellektuális vagy tudományos tevékenység iránt. A koreai háború idején katonaköteles volt, de szülei ragaszkodtak hozzá, hogy hagyja el az Egyesült Államokat. Először Argentínába ment, ahol valamilyen kereskedelmi minőségben nyert alkalmazást. Idővel Svájcba költözött, és e sorok írásakor is Zürichben él. Hosszabban időztünk egymás társaságában Amerikában, amikor első kanadai utunkon Pic csatlakozott szüleimhez és hozzám. 2009-ben Zürichben második feleségemmel meglátogattuk Picet, és megismertük bájos nejét, az igen rokonszenves Hédit. Weiss Jenő családjának legfiatalabb gyermeke, Annie, igen szép nő volt, és ma is az. Aranyos, kedves teremtés, remek humorával mindig igen kitűnő társaság. Soha nem ment férjhez. Nagyapámék harmadik gyermeke az anyám volt, Marianne. 1888-ban

született, szép és okos kislány volt, kedvelte a képzőművészetet, a zenét, szívesen járt szimfonikus hangversenyekre, operába, de legeslegszívesebben múzeumokba. Az akkori időkhöz képest sportos volt, élvezte a lovaglást, a teniszt, a gyaloglást, a túrázást, és különlegesen ügyes lövész volt. Legkülönb trófeái között volt két nagy és ronda túzok  – ezek a kitömött madarak az iregi ház előcsarnokában álltak. Marianne jól golfozott is, ami szokatlan volt akkoriban. Tízes évei elején elvágta a jobb kezét, és a seb elfertőződött. Egy darabig úgy tűnt, anyám elveszítheti azon a kezén két ujját. Semmi sem fékezhette meg: ezután balkezes golffelszerelést használt. Nagyon élvezte az úszást is. Nyaranta, Westendében boldogan gázolt be a hideg tengerbe, és nagyokat úszott. Az első világháború alatt anyám egy katonai kórházban viselte sebesült katonák gondját. A sebek természete és az orvosi szempontból korlátozott lehetőségek miatt gyötrelmes tapasztalat lehetett. Amikor Weiss nagyanya 1904-ben meghalt, mint már mondtam, legidősebb leánya, Elza lépett apjuk háziasszonyának szerepébe, és pótanyja lett testvéreinek. Elza házasságkötése után viszont ez a feladat áthárult Marianne-ra. Imádta az édesapját, és élvezte háziasszonyi szerepét, de különösen azt, amikor segíthetett édesapjának a munkájában. Manfréd rendszerint hazament ebédelni az Andrássy útra. Anyám mesélte, hogy ebédnél a telefon az asztalon állt apja és őközötte. Az ő dolga volt átvenni és megszűrni a hívásokat, és csak akkor adta át a készüléket az apjának, ha fontos volt a hívás. Emlékezései szerint kevés ebéd zajlott le öt-hat hívás nélkül. Marianne kitűnő anyja volt testvéreinek, még Jenő bátyjának is. Amikor növekedtem, testvéreim meg én gyakran bosszantottuk anyánkat azzal, hogy a testvérei kedvesebbek a szívének, mint mi. Anyám öccse, Weiss Alfonz 1890-ben született. Tragikus módon alig tizennégy éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Csendes gyermek volt, kamasz korában érzelmi problémákkal küszködött, és ez dadogásban nyilvánult meg, ha a legcsekélyebb stresszhatás érte. Nagyanyja, aki segédkezett a nevelésében, „az én kis idiótám”-nak nevezte. Angolul rémesen hangzik ez a mondat, de németül szinte becézésnek. Alfonz problémái idővel eltűntek, és sikeresen tette le a gimnáziumi érettségit. Cambridge-be került, két évig tanult ott, de nem tudom biztosan, szerzett-e

diplomát. Apjánál dolgozott Csepelen, az első világháborúban pedig kitüntette magát Oroszországban, egy huszárszázad tiszthelyetteseként. A háború után ismét Csepelen dolgozott. Megismerkedett Herzog Erzsébettel (becenevén Erzsi), Herzog Mór Lipót és Deutsch Janka lányával. A Herzog család igen jeles família volt, Herzog Mór pedig Magyarország egyik legnagyobb műgyűjtője. Kiváló ízlése révén korán felismerte Greco értékét, akit az úgynevezett szakértők akkoriban nem tartottak nagyra, és a festményeit meglepően alacsony áron lehetett megszerezni. A Herzoggyűjteményben több Greco és Goya szerepelt, valamint a legjobb francia impresszionisták számos képviselője. Az igen jó eszű Herzog Erzsi orvostanhallgató volt, amikor megismerkedett Alfonzzal. Házassága alatt is folytatta tanulmányait, kitüntetéssel diplomázott Pécsett, majd freudista pszichiáter lett. Kedveltem Erzsit, és a viszonylag ritka alkalmakkor, amikor Budapesten találkoztunk, mindig jókat beszélgettünk. Amikor a család az Egyesült Államokba költözött, és én bármilyen okból New Yorkban voltam, örömmel látogattam meg, és szívesen meséltem saját orvosi kutatásaimról. Erzsi nagy érdeklődéssel hallgatta, és elárasztott kérdéseivel. A házaspárnak, Herzog Erzsinek és Weiss Alfonznak négy gyermeke volt. Gábor (Gabi), a legidősebb 1922-ben született, őt Márta (Juci) követte 1923-ban, Mária (Marika) 1927-ben, és János (Jancsi) 1929-ben. Gábor érettségi után apjánál dolgozott Csepelen, de ennek véget vetett a német megszállás. A Portugáliában töltött két év után szüleivel és testvéreivel New Yorkba költözött. Nem nagyon boldog élet után, hatvanöt évesen érte a halál. Weiss Márta (Juci) nagyon szép volt és nagyon okos. Főiskolai tanulmányait az Egyesült Államokban végezte. Juci és én voltunk a család első tagjai, akik az Államokba jöttek. 1945. december 26-án érkeztünk. Márta Ted Nierenberghez, egy igen jó képességű, ambiciózus fiatalemberhez ment feleségül. Együtt dolgoztak, mint a Dansk Company Egyesült Államok-beli képviselői. Kemény munkájuk sikeres volt, a Dansk gyönyörű asztali edényei és dísztárgyai igen népszerűek voltak az ezerkilencszázötvenes években és később. Juci és Ted négy gyermekükkel a New York-állambeli Armonkban éltek gyönyörű birtokukon. Ted sajnálatos módon 2009-ben meghalt.

Weiss Mária (Marika) boldog házasságban élt Richard Radcliff-fel a Nyugati Parton. Nekik is négy gyermekük volt. Weiss János (Jancsi) igen élénk fiatalember volt. Tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, és tőzsdeügynökként dolgozott New Yorkban. Remek pályát futott be, megérdemelt sikerrel. Nővéreim vagyonát is ő kezelte, igen eredményesen. Jancsinak és Lenore (Lennie) nevű feleségének három gyermeke van. Magyarországon viszonylag kevés kapcsolatom volt ezekkel az unokatestvérekkel. A Duna budai oldalán laktak, elég messze tőlünk, és valójában 1944 júliusa után ismertem meg őket, amikor együtt éltünk a portugáliai Curiában. Gábor, Márta és én jó barátok lettünk. Itt kint, az Egyesült Államokban már csak ritkán találkoztunk, hiszen olyan nagy távolságra éltünk egymástól, és mindannyiunkat lefoglalt a magunk élete és növekvő családja. Weiss Manfréd és Wahl Alice második legfiatalabb gyermeke Daisy nagynéném 1895-ben született. A szép, szelíd és jó magaviseletű gyermek szép, bájos nővé növekedett. Számos udvarlója és kérője közül csak ifj. Chorin Ferencet csodálta és szerette, még akkor is, amikor Ferenc Daisy nővérét, Marianne-t szerette volna feleségül venni. Amikor Marianne végre beleegyezett, hogy feleségül megy Kornfeld Mórichoz, Chorin Ferenc Weiss Daisy iránt kezdett érdeklődni, és hosszas udvarlás után 1920-ban feleségül vette. A Chorin család régóta élt Magyarországon. Chorin nagyapa Aradon volt főrabbi. Ferenc fia sikeres üzletember volt, legnevezetesebb cselekedete a GyOSz megszervezése, amelynek első elnökeként szolgált hosszú évekig. A családi hagyomány szerint igen szigorú és merev ember volt; élete vége felé a ma Alzheimer-kórnak nevezett betegségben szenvedett, paranoid formában. Sajnálatos módon szentül hitte, hogy a családja halálra akarja éheztetni. A család megszervezte, hogy az öregúr lakásában a konyha a nap huszonnégy órájában készen álljon meleg étel felszolgálására. A különlegesen jó eszű ifjabb Chorin Ferenc kitűnően érettségizett, és nemcsak Magna Cum Laude végezte el az egyetemet, de egyenesen Sub auspiciis regis, azaz királyi gyűrűvel avatták doktorrá 1901-ben.

Elragadóan kedves ember volt, családja és barátai nagyon szerették. Üzleti tevékenységében erőteljes és parancsoló egyéniségként jelentős bányászati és gyártási kombinátot hozott létre. Üzleti problémái megoldásában nyilván könyörtelen volt, és a munkásszervezetek a jellegzetes kapitalista kizsákmányolót látták benne. A politikában is tevékeny részt vett, bekerült az Országgyűlés Felsőházába, és idővel miniszteri tanácsosi címet kapott, ami azzal járt, hogy kegyelmesnek kellett szólítani. Horthy kormányzó nagyon kedvelte, és több szívességet tett neki olyan időkben, amikor ez politikai szempontból már kockázatos volt. Ferenc tisztelte és kedvelte a kormányzót, sőt anyagilag támogatta, amikor a háború után Horthy és családja Portugáliában élt száműzetésben. Chorinék igen nagy és elegáns házban éltek az Andrássy út 114-ben, az Andrássy út 116. szám alatti régi Weiss-palota mellett. Feri bácsinak gyönyörű könyvtára volt, benne többek között Voltaire műveinek ötven kötetes, bőrkötésű Kehl-féle kiadása. Fontos gyűjtemény volt, és Feri bácsi igen nagylelkűen megengedte, hogy tetszés szerint bármit kölcsönvegyek, amit hálásan és szorgosan meg is tettem. Chorinéknak volt egy szép villájuk is a Svábhegyen. Ott töltötték a nyár nagy részét, sőt az ősz kezdetét is. Éveken át minden ősszel több hetet töltöttem ott. Igen kellemes időszak volt. Nagyon kedveltem az unokatestvéreimet, és tiszteltem-szerettem Ferenc bácsit és Daisy nénit. Náluk élt még az öreg német dadus is, Schwester Marianne, akivel nagy barátságban voltam. Ferenc bácsi megtanított golfozni, és fizette leckéimet meg a játékot. A svábhegyi golfpálya, nem messze a villájuktól, igen zártkörű intézmény volt akkoriban, és nem használták sokan. Úgy tudom, az 1930-as években az volt az egyetlen golfpálya Magyarországon. Erzsébet és Daisy unokatestvéreim katolikus lányiskolába jártak, nem messze a piarista gimnáziumtól, ahová én jártam. Reggelente Chorinék sofőrje vitt le minket autón a Svábhegyről, és rendszerint egy órakor, a tanítás végeztével jött értünk. Ha tanítás után cserkészgyűlésen vagy máshol voltam, magam tértem vissza a villába. A végállomáson felszálltam a Fogaskerekűre, és azzal utaztam a Svábhegyre. Onnan a villáig alig több, mint egy kilométer volt az út, a gyaloglás nem jelentett problémát.

Chorinék harmadik gyermeke, Ferenc három évvel volt fiatalabb Daisynél. Daisy néni veszélyeztetett terhesség és igen hosszú, keserves vajúdás után nehezen szült. A szülést levezető professzor egy ponton kirohant a műtőből, és megkérdezte a kint várakozó Feri bácsit és anyámat: az anyát mentse-e meg vagy a gyermeket. Anyám felháborodott. Mentse meg mind a kettőt, mondta, és ha nem tudja a módját, ő majd hív másik szülészt. A fogót, amellyel az újszülöttet ki akarták húzni helytelenül alkalmazták, jelentékeny koponyasérülést okozott, és kárt tett az agyban is. Nem tudom pontosan mi és hogyan következett, azt azonban igen, hogy az újszülöttet megvizsgálta Olivecrona professzor, a svéd sebész, a modern idegsebészet atyja, és igen figyelemre méltó személyiség. Úgy tudom, helyreállító műtétet végzett a csecsemőn, aki ezután lényegében normálisan fejlődött, bár igen nagy és kissé deformált volt a feje. Fél oldala gyengébb volt, de szellemileg ép lévén iskolába járt, és le is érettségizett. New Yorkban, ahol a Chorin család a háború után élt, Ferencnél súlyos fejfájások léptek fel, és a Columbia egyetem szakértői agyi aneurizmát állapítottak meg. Az ilyen irányú sebészetet akkoriban fejlesztették ki, és ajánlották, hogy a húszas éveinek elején járó Ferencnél alkalmazzák ezt a nyilvánvalóan kockázatos eljárást. Szülei az operáció ellen határoztak, de az aneurizma hamarosan felszakadt, és a fiatal Ferenc 1954-ben meghalt. Súlyos családi tragédia volt. Unokatestvéreim közül akkoriban valószínűleg a két Chorin lány állt hozzám legközelebb. Gyakran találkoztunk, míg többi unokatestvéremmel csak elvétve. Nagyobb korunkban már ritkábban találkoztunk a lányokkal, de jó barátok maradtunk, és portugáliai tartózkodásunk során sokat voltunk együtt. Chorinék is az Egyesült Államokba költöztek, és évekig New Yorkban éltek, a Park Avenue 1000 alatt, egy igen nagy lakásban. Az eszes Erzsébet édesapja mellett dolgozott kiterjedt üzleti tevékenységében. Erzsébet Ráth Istvánhoz ment feleségül; egy fiuk született, Ferenc. Ráth halála után Erzsébet hozzáment régi szerelméhez, Mándy Lászlóhoz, aki az első házassága előtt sokáig udvarolt neki, és egyike volt a viszonylag kevés magyarnak, aki túlélte Auschwitzot. Néhány éve ő is meghalt, és egyedül hagyta Erzsébetet. Chorin Daisy Rudolph von Strasserhoz, egy igen előkelő osztrák család sarjához ment feleségül, aki aktív és sikeres tőzsdés volt New Yorkban.

Daisy unokahúgom és Rudi von Strasser Bécsben élnek. Rudi a világ egyik vezető üvegszakértője és egy klasszikus szakkönyv, a Masterpieces of Germanic Glass, 15th-19th centuries szerzője. Feleségemmel mindig meglátogatjuk őket, valahányszor Magyarországra tartva átutazunk Bécsen. A Weiss család utolsó sarja, Edith nagynéném, Manfréd hat gyermeke közül a legfiatalabb 1899-ben született. Jó oktatásban részesült, és igen sokat olvasott. Viszonylag fiatalon világkörüli utazáson vett részt, és gyönyörű műalkotások nagy gyűjteményét hozta haza, köztük egy bronz Buddhát, amely Lendvay utcai lakásunk ebédlőjét ékesítette. Edith néném nem ment férjhez, életét jótékony ügyeknek szentelte, először és legfőképpen üldözött zsidók megsegítésére Magyarországon a harmincas évek végén és a negyvenes években, 1944 márciusáig. Csinos kis teremtés volt – végtelenül tevékeny és igen energikus. New Yorkban Chorinéknál élt, de gyakran jött Washingtonba, hogy meglátogassa szüleimet. 1967ben, hatvannyolc éves korában rákban halt meg, orvosi hanyagság és súlyos műhiba következtében.

Harmadik fejezet A Kornfeld család Apám, Kornfeld Móric, Kornfeld Zsigmondnak és feleségének, Betty von Frankfurternek második fia 1882. december 30-án született. Boldog, de szigorúan fegyelmezett gyerekkora volt – nem szokatlan akkoriban. Például neki és testvéreinek vigyázzban kellett feküdniük az ágyban, amikor apjuk vagy anyjuk belépett a szobába. És csak akkor beszélhettek, ha megszólították őket. Apám a szokásos elemi és középiskolai oktatásban részesült, majd beiratkozott az egyetemre, hogy közgazdasági diplomát szerezzen. Másodéves korában kardpárbajt vívott egy diáktársával, aki megvetőleg nyilatkozott az egyetemen található zsidókról. Apám párbajsegédje, Chorin Ferenc évekkel később elmesélte, hogy apám nagyon jól vívott, ejtett is egy kis sebet ellenfelén, és ezzel vége volt a párbajnak. Emiatt egyetemi indexében viszont megrovás szerepelt, mert Magyarországon akkoriban már nem nézték jó szemmel a párbajt. A következő évben Lipcsében kívánta folytatni tanulmányait egy kiváló közgazdaságtani professzor alatt. A dékán fogadta apámat, és megkérdezte, mit jelent indexében a megrovás. Amikor apám elmondta, hogy egy általa vívott párbajnak köszönhető, a dékán elmosolyodott: – Nagyon helyes –, és azonnal felvette az egyetemre. Németországban akkoriban a párbaj szinte nemzeti sport volt, és a férfiúi erények megnyilvánulásának tekintették. Apám a következő évben hazatért Magyarországra, folytatta tanulmányait, és idővel közgazdaságtanban is, jogban is doktorátust szerzett. Hamarosan állást kapott a Ganz és Társa Gépgyártó Társaságnál. Pályafutását elnöki titkárként kezdte. Első munkájaként egy levelet kellett lemásolnia, vagyis elküldésre alkalmassá tenni az elnök macskakaparását. Elvégezte a feladatot, átadta a levelet aláírásra az elnöknek, és visszatért íróasztalához. Úgy három perc múlva a levelet kivágták az irodája és az elnöki iroda közti ajtón, és megparancsolták, végezze el újra a munkát, ezúttal „rendesen”. Apám rossz helyre tett egy vesszőt. Háttere és kivételes képességei révén azonban hamarosan előlépett a cégnél, öt-hat év múlva

már alelnöke, majd elnöke lett a Társaságnak. 1905 körül kezdett udvarolni anyámnak, Weiss Marianne-nak. Marianne hosszas vonakodás után 1913-ban végre igent mondott. Apám roppant figyelmes udvarló volt: amikor anyám felépült a kanyaróból, apám és jó barátja, Chorin Ferenc, aki szintén udvarolt anyámnak, bált rendezett a Ritz Szállóban. Ez nyilván késő ősszel történt, tehát hogy nyári garden partyt imitáljanak, élő fákat telepítettek a bálterembe, és felfogadtak valakit, aki a madárhangokat utánozta. Csodálatos este volt, mindenki pompásan érezte magát. Egy másik alkalommal apám el akarta kísérni anyámat, akinek ez nem volt ínyére. Apám igen udvariasan felsegítgette anyámat a hintóba, és elköszönt. Amikor a lovak elindultak, apám felugrott a hintó hátsó tengelyére, és ott kapaszkodott, egészen anyámék Andrássy úti lakásáig. Amikor a hintó a kapu előtt megállt, apám leugrott, és ünnepélyesen kinyitotta anyám előtt a hintó ajtaját. Anyám később azt mondta, nem tudta, nevessen-e vagy haragudjon apára, de szíve mélyén meghatódott, és imponált neki az eset. A szabályos eljegyzés valószínűleg 1913 tavaszán történt, gyönyörű estély keretében a Gerbeaud-ban, a híres cukrászdában. Jó darabig erről beszélt az egész város. Az esküvőt 1913. június 17-én tartották az Andrássy úti Weiss-palotában, igen ünnepélyesen, nagy vendégsereg jelenlétében. Anyám édesapja, Weiss Manfréd nászajándékul egy hatezer holdas birtokot ajándékozott a fiatal párnak, Felső-Iregen, Tolna megyében. A pár Spanyolországba utazott nászútra, tizennégy útiládával és bőrönddel, amelyek egyike kizárólag anyám kalapjait tartalmazta. Apám lefoglalt egy hálókocsifülkét és több tucat fehér rózsával díszíttette fel. Ennek láttán anyám dührohamot kapott, és addig nem volt hajlandó belépni, amíg a virágokat el nem távolították. Méltányolta a gesztust, de minden külsőséges megnyilvánulást utált, ami rájuk irányította a figyelmet. Alapjában igen szerény volt, és mélyen ellenzett minden feltűnést. A szerencsétlen indulás után igen boldog volt az utazás. A nászútról hazatérve szüleim bérbe vették budapesti otthonunkat a Lendvay utca 27-ben, szigorúan ideiglenes alapon, míg megvásárlásra alkalmas ház után néznek. Valójában sohasem költöztek el, és még

ugyanabban a lakásban laktak 1944. március 19-én, amikor a németek elfoglalták Magyarországot, és szüleimnek menekülniük kellett. A kis Lendvay utca párhuzamos az Andrássy úttal, igen közel a Hősök teréhez és a Szépművészeti Múzeumhoz. Nagyon közel van az Állatkerthez is, meg a Városligeti tóhoz, amelyet télen korcsolyapályává alakítanak. A ház, amelyben éltünk, meglehetősen nagy volt, három emelettel és nagy alagsorral; abban volt a konyhánk és a cselédszobák. A ház nem volt a tulajdonunk, és csak az első emeletet béreltük. Anyám részben azért nem akart elköltözni, mert ez a lakás nagyon közel volt öt testvére közül négynek a lakhelyéhez. Mauthnerék néhány háznyira laktak tőlünk, a 13-as számban. Házuk kertje érintkezett az eredeti Weiss-ház kertjével az Andrássy út 116-ban. Abban a házban nőtt fel anyám, később pedig Jenő bátyja lakott ott a családjával a földszinten, Edith húga pedig az emeleten. Közvetlenül mellette, az Andrássy út 114-ben lakott másik húga, Chorin Daisy és családja. A mi lakásunknak, valójában az épület első emeletének szép bejárata és egy kis gardróbja meg mosdója volt az egyik oldalon. A hallból a könyvtár-nappali szobába léptünk be a lakás bal sarkában, és a nagy ebédlőbe. A könyvtár mellett volt a szalon, amit csak karácsonykor használtunk, meg amikor anyám idős barátnői jöttek teára. Igen értékes empire bútorral volt berendezve, ami szép volt a szemnek, de a használata roppant kényelmetlen. Állt ott egy Steinway hangversenyzongora is, amelyen anyám szívesen játszott. A szoba túlsó végében állt apám csellója. A lakás másik oldalán volt az öt hálószoba, egy a bátyámé, egy a két nővéremé, és egy volt az enyém. Az én kis szobám mellett volt anyám hálószobája, az övé mellett apámé. Szüleim külön hálószobában aludtak, mert apám igen hangosan horkolt. Apám szobája mellett volt két fürdőszobánk egyike, amit kizárólag ő használt, míg a másik fürdőszoba anyám és a mi rendelkezésünkre állt. Mindkét fürdőszobában volt kád, zuhany azonban nem. A hálószobák berendezése kényelmes volt, bár meglehetősen szerény. Az ebédlő túloldala mellett volt az inas szobája és egy kamra, amelyet étellift kötött össze a lenti konyhával. Az ebédlőben felszolgált ételeket, olykor akár tucatnyi vendég számára az ételliften húzták fel a konyhából.

A kamrán túl volt még egy meglehetősen nagy szoba, mellette kis hálószobával. Ezt először a francia-svájci Mademoiselle használta, aki nővéreim és bátyám gyerekkorában évekig nevelőnősködött a családnál. Amikor Mademoiselle eltávozott, anyám idős komornája költözött a helyére, az ő halála után pedig varrószobává és a cselédek nappalijává alakították a szobát. A közös terek – előcsarnok, könyvtár, szalon és ebédlő – igen értékes antik bútorokkal voltak berendezve, köztük álltak apám roppant értékes korai faragott faszobrai, amelyek jelenleg történetesen egy moszkvai múzeum díszei. Egyéb tárgyak között az ebédlőben volt az ülő Buddha gyönyörű bronz szobra, amelyet Edith néni hozott Kínából, és hazatérve szüleimnek ajándékozott. Az ebédlő egyik végében egy Mária Teréziakorabeli igen nagy és nagyon szép tálaló állt, amelyben a „jó ezüstöt” tartották. Érdekességképpen megemlítem, hogy anyámnak három porcelánszervize és három készlet ezüstje volt. A „mindennapi” készlet, a „jó szerviz” – ezt használták rendszeresen, ha vendégek voltak – és a „különleges készlet”, amelyet csak igen különleges alkalmakkal vonultattak fel. Az évek során, ameddig otthon éltem, az utóbbit talán három-négy alkalommal láttam. Volt néhány igen szép festmény is, ezek közül több elpusztult a háború alatt. Néhány zsákmányul szolgált, de egy történetesen a budapesti Szépművészeti Múzeumba került, akárcsak az egyik kisebb faszobor. Visszakaphattuk volna a szobrot és a képet, de úgy döntöttünk, hogy a múzeumnak adományozzuk – úgy éreztük, mivel magyar eredetűek, Magyarországon a helyük, hogy a múzeum látogatói élvezhessék őket. Az épület, ahol a lakásunk volt, túlélte a háborút és az orosz ostromot, és napjainkban a francia nagykövetségnek ad helyet. Szüleim sok vendéget fogadtak, de apám kedvenc eseménye a csütörtökönként agglegény barátainak adott ebéd volt. Remekül mulattak, tréfálkoztak, ugratták egymást. Elképesztő mennyiségű ételt fogyasztottak. Egyetlen tilalom volt: ha a csoport egy tagja megházasodik, már nem fogadják többé. Egy alkalommal az egyik úr elhatározta, hogy feleségül veszi a házvezetőnőjét, mire soha többé nem hívták meg. Az előkelő vendégek között volt báró Hazai Samu, egykori magyar hadügyminiszter az első világháború alatt, Szüllő Géza magasrangú politikus és keresztényszocialista parlamenti pártjának vezéregyénisége, Petrovics

Elek, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója, Bakonyi Pál és Kőnig Jenő, mindketten a Kereskedelmi Minisztérium magas rangú tisztviselői, Meltzer János, a kitűnő ügyvéd és keresztapám, Thaly Zsiga, korábban vallás– és közoktatásügyi államtitkár, és még ketten-hárman. Kisfiú koromban egyszer történetesen otthon voltam, amikor Petrovics Elek jött látogatóba, és a szüleim biztattak, hogy mutassam meg gyerekes rajzaimat, vázlataimat. Komolyan szemügyre vette, és bólintott: – Nagyon szép, igen, nagyon szép. Nagy esemény volt a karácsony. A közép-európai hagyomány szerint nem Szent Miklós hozza az ajándékokat, hanem Jézuska. Kiskoromban szilárdan hittem ebben, és alig vártam, hogy találkozzam vele. Amikor egy kanapét kivittek a szalonból, nekem pedig megtiltották, hogy belépjek, már tudtam, hogy közeledik a Szenteste. Az óriási karácsonyfát gyönyörűen feldíszítették aranyfüsttel, ezüstláncokkal, üvegdíszekkel, az ágakra erősített tartókban valódi gyertyák égtek. A szoba sarkában mindig állt egy tele vizesvödör, és a gyertyákat csak körülbelül fél órára gyújtották meg Szenteste, majd január hatodikán, Vízkeresztkor vagy tíz percre, és utána leszedték a karácsonyfát. Az ajándékozás Szenteste történt. Tízéves korom előtt az ebédlőben kellett várnom, míg anyám meg nem szólaltatja a kis csengőt: ez jelezte, hogy beléphetek. Igazán gyönyörű látvány fogadott. Fényesen égtek a gyertyák, a díszes papírba csomagolt, szalagcsokrokkal átkötött ajándékok a fa alatt sorakoztak, négy csoportban, testvéreimnek és nekem. Elénekeltük a Stille Nacht, heilige Nachtot, és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Végre leülhettem a padlóra, és kibonthattam az ajándékaimat. Még most, nyolcvan év elmúltával is szívmelengető, szép emlék. Tízéves koromban már elkísérhettem családomat éjféli misére, amit akkoriban valóban éjfélkor tartottak. Ilyenkor éjjel 1 óra körül kerültem ágyba, és gyerekkoromban ez izgalmas élmény volt. Karácsony napján játszhattam új játékaimmal, és élvezhettem a többi ajándékot. Korcsolyázni is mentem, majd ünnepi ebédhez ültünk, ami rendszerint sonkából állt, szokásos körítéssel. Nem emlékszem, mi volt a desszert, de biztosan valami különlegesség. Mivel voltunk éjféli misén, karácsony napján nem mentünk templomba. Karácsony másnapján, december 26-án lementünk

Derekegyházára, ahol egy hetet töltöttünk a család többi tagjával, és január elején tértünk haza, amikor kezdődött a tanítás. A húsvét nem volt ilyen nagyszabású esemény. Egy heti szünidőt kaptunk, és persze nagyon élveztük. Kiskoromban húsvéti tojásra vadásztunk a lakásban, vagy, amikor későbbre esett húsvét, Iregen, a kastély körül. Nagypénteken, Nagyszombaton és Húsvétvasárnap templomba mentünk. Húsvéthétfő nagy ünnep volt, a fiatalemberek felkeresték a lányokat, meglocsolták őket kölnivízzel, és cserébe húsvéti tojást, vagy adott esetben csókot kaptak. Kedves szokás volt, mindnyájan jól mulattunk. Könyvtárunkban körülbelül tízezer könyv volt, több nyelven. A görög, római, olasz, angol, francia, német és magyar irodalom képviselői, továbbá egy korai magyar könyvekből álló igen speciális gyűjtemény, az úgynevezett hungarika. Apa viszonylag fiatalon kezdte gyűjteni, és hamarosan felismerte, hogy ritka és szinte egyedülálló gyűjtemény birtokosa. 1913-ban Balogh József, Balog Ármin professzor fia elkészítette a gyűjtemény nyomtatott katalógusát Index Librorum Hungaricorum Mauritii Baronis Kornfeld címmel. Az Index 217 könyvet sorol fel ábécésorrendben. Bár az Index címe latin, a könyveket magyarul írja le. Az Index hamarosan 48 kötettel bővült; jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár kéziratgyűjteményében van. Apa továbbra is gyűjtött – a második világháború kitörésekor több mint ötszáz kötetből állt a gyűjtemény. A hozzáadott kötetek listája kézírással van feljegyezve, apám egy személyes példányában, amely a háború után előkerült, és ami jelenleg szintén a Széchényi Könyvtárban található. Ez az Index mintegy ötszáz kötet korai hungarikumot tartalmaz, amelyek közül mintegy tizennégy egyedi: egyetlen másolatai a létező korai magyar nyomtatott anyagnak. A második világháború alatt valamennyi hungarikumot egy nagy bank páncélkamrájában raktározták, hogy megmeneküljenek az esetleges légitámadásoktól. Apa könyvtárának sok további művét is biztonságba helyezte egy barátja, egy nagy budapesti könyvkereskedő. Mind a németek, mind az oroszok kifosztották a bankok páncélkamráit, és apám valamennyi könyve eltűnt. Általános vélemény szerint vagy megsemmisültek, vagy magángyűjteményekben rejtőznek. Körülbelül száz kötet bukkant fel 1948-ban egy budapesti könyvárverésen.

Szép könyvek voltak, de nem különösen értékesek, és nem tudjuk, kihez kerültek vagy hol találhatóak. Néhány kötet azonban kellően értékes volt, hogy az árverés előtt megvásárolja a Magyar Tudományos Akadémia. Néhány példány budapesti antikváriumok polcain is felbukkant. 2007-ben azonban kiderült, hogy a legértékesebb hungarika néhány példányát a nyizsnij-novgorodi Orosz Állami Könyvtár őrzi. Körülbelül száz kötet van ott, köztük hét az eredeti unikumokból. A hét kötet egyikét sohasem írták le, és első ízben Vízkeletyné Ecsedy Juditnak, a Széchényi Könyvtár főmunkatársának kitűnő monográfiája illusztrálja és tárgyalja. A monográfia 2011-ben jelent meg, és a szerző engedélyével idézek belőle. A hét közül időrendben az első (1544): szójegyzék hat párhuzamos oszlopban, latin, olasz, francia, cseh, magyar és német nyelven. A könyv címe először latinul, majd magyarul szerepel. Angol címe The Dictionary of Six Languages. A sorozat harmadik darabja 1678-ban vagy 1679-ben jelent meg, érdekes címe: Ördögi Kísértetekről. A negyedik kötet címe ma is érdekes lehet: Minden háború elleni lelki pajzs. A sorozat hetedik könyve ismeretlen. 1690 körül adták ki, imakönyv volt, Balsors idejére. Általános megjegyzés az Oroszországban található hungarikáról: a magyar kormány tárgyal az orosz kormánnyal ezeknek a könyveknek visszaadásáról. A tárgyalás mindeddig sikertelen. Néhány évvel ezelőtt testvéreimmel – akik akkor még éltek – megegyeztünk az Országos Széchényi Könyvtárral, hogy ha apa könyveit visszakapjuk, eladjuk őket a Könyvtárnak, az ő értékbecslésük alapján, és a pénzt visszaadjuk egy „Kornfeld Móric Ösztöndíj” létesítésére, fiatal magyar tudósok támogatására. Hasonló megegyezés történt a szobrok tekintetében a Szépművészeti Múzeummal. 2001. október 29-én a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere kitüntetett a „Pro Cultura Hungarica” díjjal és éremmel. Mint később megtudtuk, a díjra dr. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum igazgatója és dr. Poprády Géza, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója ajánlott. Ezzel óhajtották kimutatni, milyen nagyra értékelik az apa könyveit és műtárgyait illető megegyezésünket. Maga a szertartás hatásos és igen kellemes esemény volt. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium fogadótermében gyülekeztünk magyar barátaink, Fabinyi Tibor és felesége, Vali, Széchenyi Ágnes és Joe Paulin

társaságában. Dr. Mojzer és dr. Poprády is jelen volt, valamint még egykét ember a múzeumból és a könyvtárból, és a minisztérium néhány tisztségviselője. Hosszú asztalnál ültünk, az asztalfőn a miniszter, jobbján feleségem és én. A velem szemben ülő dr. Mojzer bevezető beszédében szólt arról, hogyan járult hozzá apám a magyar kultúrához. Rólam is volt néhány igen kedves szava. Ezután Rockenbauer Zoltán szólt néhány szót, majd megajándékozott a „Pro Cultura Hungarica” éremmel és egy díszes okmánnyal. Válaszomban köszönetet mondtam neki és két barátunknak, Mojzernek és Poprádynak, akik mindezt lehetővé tették. A formális ülést igen szép büfé követte. A minisztérium tisztviselői borral köszöntöttek fel bennünket. Fényképek készültek, és mindannyian igen jól éreztük magunkat. Be kell vallanom, igen büszke voltam, nemcsak a kitüntetésre, de főképpen arra, hogy elismerték, milyen szolgálatokat tett apám Magyarországnak. Szüleim első gyermeke, Mária nővérem 1914-ben született. Valaki, valószínűleg büszke édesapja „Puppe”-nak nevezte el a csecsemőt, ami németül kisbabát jelent. A szó magyarul Puppára módosult, és nővéremet élete végéig ezen a néven ismerte a család és a barátok. 1916 májusában megint kislány született, Johanna, akit mindig Hanna néven ismertek, a család és a barátok pedig Hancsinak nevezték. György volt a következő, 1918 nyarán, és hat év múlva, 1924-ben születtem meg én. Azon a júniusi napon az egész család Iregen volt, és három kiváló orvos is ott időzött: egy szülész, egy gyermekorvos és a család orvosa. Elmesélték, hogy anya hosszasan vajúdott, és mire végre előbukkantam, vonakodtam belépni e siralomvölgybe: nem kaptam levegőt. Néhány alapos pofon és veregetés után sötétkék színem kifakult, és normálisan lélegeztem. Szüleim házassága kezdetben nem volt különösebben boldog. Más-más érdekelte őket. Anyám sokkal élénkebben érdeklődött a társadalmi élet iránt, mint bizonyos tekintetben eléggé tartózkodó apám, aki jobban szerette a könyveit, az írást, és nemigen mutatta ki az érzéseit. Anyám számtalanszor elmondta: tudja, hogy szereti, de néha hallani is szeretné ezt tőle. Az is probléma volt, hogy anyai nagyapám, Weiss Manfréd nem kedvelte túlságosan apámat, és ez befolyásolta anyám érzéseit. Őszintén hitte, hogy apja tévedhetetlen. A házaspár átvészelte az első világháború

nehéz éveit, majd utána következett előbb a Károlyi-forradalom és a Tanácsköztársaság. Neveltetése, társadalmi állása és pénzügyi forrásai miatt a kommunisták apát mint „a nép ellenségét” bebörtönözhették, sőt esetleg ki is végezhették volna. Ezért el kellett menekülnie Budapestről, hogy ne tartóztassák le. Anyával és három gyermekével sikerült épségben Bécsbe érkeznie. 1920–21-ben anyám komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy elhagyja a férjét. Weiss Manfréd azonban addigra már megkedvelte és elismerte apámat, tehát nyomatékosan ajánlotta anyámnak, hogy maradjon a férje mellett. Ez az álláspont győzött, és ha a házasság nem lehetett is különösen meghitt és szeretetteljes, hosszú évekig békés volt. Az évek folyamán a kapcsolat javult, és különösen az 1944-es német megszállás miatt történt kényszerű elválás után igazi boldog és meghitt házassággá vált, és az is maradt apa huszonnégy év múltán bekövetkezett haláláig. Említettem: anya szinte patologikusan ragaszkodott édesapjához, és a nővéreim később azt mondták, mindig is úgy érezték, hogy anya közelebb van a testvéreihez, mint a tulajdon gyerekeihez. Apja iránti érzéseit bizonyítja a tény, hogy Weiss Manfréd halála után anyának egy teljes évig sűrű gyászfátyol fedte az arcát, ha kilépett a házból. Mint sok év múltán elmondta nekem, apja halála után szinte nehezményezte, hogy még süt a nap. Apám a 20-as, 30-as években igen aktív életet folytatott. A kormányzó 1927-ben, nem sokkal a Felsőház létesítése után felsőházi tagnak nevezte ki. Tagja volt a Magyar Nemzeti Bank igazgatótanácsának, aktív részt vett Csepel igazgatásában, hozzájárult iregi birtokunk mezőgazdasági és ipari tevékenységéhez, és bőkezűen támogatott több ígéretes fiatal magyar írót és művészt. 1918-ban igen udvarias levelet írt a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjének, az akkor nincstelen és súlyos beteg Ady Endrének. Apa az engedélyét kérte, hogy meglehetősen jelentős pénzösszeget küldhessen neki annak az örömnek elismeréséül, amit Ady költészetéből merített az évek folyamán. Az ajánlatot hálásan elfogadták. Apa igen jó kapcsolatban volt egy másik nagy költővel, Babits Mihállyal is, aki szüleimnek jó barátja lett, sőt, akkoriban szokatlan módon tegeződtek. Apának hamarosan része volt a Nyugat, a fontos modern irodalmi folyóirat támogatásában. Az egyik szerkesztőt személyesen is

segítette. Néhány más fiatal írót is támogatott, akik közül sokan a meglehetősen radikális „falukutató” csoporthoz tartoztak, amely Magyarországon elsőként írt a vidéki népesség nagy részét sújtó szegénységről, nyomorúságos életkörülményekről. Része volt egy angol nyelvű folyóirat, a The Hungarian Quarterly és egy francia nyelvű, a La Nouvelle Revue de Hongrie megalapításában. Ez a két kiadvány segített ismertebbé tenni Magyarországot a Nyugat két vezető nemzetében, ellensúlyozandó az ország német orientációját. Apám egyik fő támogatója volt az 1938-ban alapított Magyar Nemzet című napilapnak, a legfőbb németellenes budapesti újságnak. Röviddel a La Nouvelle Revue de Hongrie megjelenése után apa Les Deux Routes [A két út] címmel cikket írt a lap 1933 decemberi számában. Leírta a két politikai utat, amely potenciálisan nyitva áll Magyarország előtt: a német ösvény és a dunai ösvény. Az előző, mind politikai, mind gazdasági viszonylatban növekvő szövetséghez vezetne Németországgal. Apa kifejtette egy ilyen szövetség előnyeit és hátrányait. Az előny a trianoni határozat legalább részleges megváltoztatásának valószínűsége és gazdasági támogatás lenne. A hátrány: a nagyhatalom zsoldosának szerepe, továbbá a függetlenség elvesztése. A Duna-terv szövetséghez vezetne a kisantant nemzeteivel, és valamiféle föderációhoz a Duna-medencét lakó négy vagy öt ország között. Ennek a tervnek előnye lenne a függetlenség fenntartása, a magyar kisebbség helyzetének javulása a szomszédos országokban, és az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához némiképpen hasonlatos tekintélyes tömb megalkotása. A hátrány pedig a Magyarország és szomszédai közötti történelmi antagonizmus, amit nagyon nehéz lenne legyőzni. Apa nem vont le végleges következtetést, de a hangjából kitűnik, hogy nagyon nyugtalanítja a német ösvény. Végül is Hitler alig néhány hónapja, 1933 januárjában lett Németország kancellárja. Ezzel az esszével kapcsolatban talán az a legérdekesebb, hogy nem csekélyebb személyt indított válaszra, mint Franz von Papent, aki 1932-ben Németország kancellárja volt, majd ekkor Hitler alkancellárja. Cikkében, amely szintén a Nouvelle Revue-ben jelent meg 1934 márciusában, von Papen határozott állást foglalt a német ösvény mellett. Különféle okokból hitte, hogy Magyarország számára ez az egyetlen ésszerűen követendő út. A tény,

hogy ilyen magas rangú forrásból érkezett válasz, világosan jelzi apa helyzetét, és azt, hogy már 1933-ban felhívta magára fontos politikai személyiségek figyelmét. Anya számos jótékony szervezetben tevékenykedett. Néhány hónaponként meglátogatta a Weiss Alice Gyermekágyas Otthont, amelyet apja az édesanyja emlékére építtetett. Javításokra és a fenntartásra tett javaslatait természetesen maga finanszírozta. Mindig buzgón vett részt vett jótékony akciókban. Legidősebb nővérem, Puppa, magántanároktól részesült középiskolai képzésben. Zongorázni és énekelni is tanult. Iskoláztatása végén leérettségizett, és felvették a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán történelem szakra. Magyarországon egy diák a középiskolai érettségi után közvetlenül folytathatta tanulmányait az egyetemen. Puppa még húszéves sem volt, amikor barátnője lett egy nála kétszer idősebb férfinak, bizonyos John Zwacknak, aki anyám unokatestvérének, Vera de Wahlnak volt a férje, és volt egy fia. Sajátos kombináció volt: Puppa, az entellektüel, a zene és a művészeti könyvek szerelmese és Zwack, akiben szemernyi érdeklődés sem volt ilyesmi iránt. A férfiak mindig jól járnak az ilyen kapcsolatokban. Zwacknak volt egy kényelmes otthona, szerető felesége és imádott fia és – egy fiatal szeretője. Bár a kapcsolat nem sok jót ígért Puppának, Zwack kedve szerint folyatódott egészen a háború kitöréséig. Hevesen utáltam Zwackot. Sajnálatos módon Puppa tudományos karrierjének korán vége szakadt, mert összeütközésbe került egyetemi témavezetőjével. A tanár azt akarta, hogy csökkentse a magyar városok középkori fejlődésének nagyarányú vizsgálatát, amire azonban Puppa nem volt hajlandó. Tudományos pályafutása ezzel véget is ért. Szegény nővérem – életének ezek a korai választásai később súlyos következményekkel jártak. Élete nagy részében anyagilag függött a szüleinktől, és a rövid időt kivéve Portugáliában, amikor egy spanyol művész barátnője volt valójában a szüleinkkel élt. Hanna évekig magánoktatásban részesült, de később az Angolkisasszonyok katolikus gimnáziumába járt, és ott érettségizett. Szerette a sportokat – síelt, úszott, teniszezett és korcsolyázott –, és élénk társadalmi életet élt. A középiskola után néhány évig anya társaságában

többféle jótékony munkát végzett. Hanna megismerkedett és nagyon beleszeretett Szegedy-Maszák Aladárba. A jó eszű és jóképű fiatalember közszolgálatban állt. Előkelő magyar nemesi család leszármazottja volt, anyai dédapja a híres festő, Barabás Miklós. Egyetemi évei után SzegedyMaszák Párizsban dolgozott, majd belépett a magyar Külügyminisztériumba. Első diplomáciai állásaként követségi titkár volt Berlinben, körülbelül három évig. György bátyám remek sportember volt, de nem különösebben intellektuális érdeklődésű. A piarista gimnáziumban érettségizett, majd a hadseregben szolgált mint tiszthelyettes. Fél év után hadnaggyá léptették elő. Anya és én részt vettünk az avatási szertartáson. Ezután György körülbelül még egy évig a hadsereg keretében maradt és tartalékos tiszt lett. Leszerelése után a csepeli Weiss Manfréd Gyárban dolgozott, és ez megmentette attól, hogy a második világháború kitörésekor behívják munkaszolgálatra. 1943-ban feleségül vette az Elsie néven ismert Kawalsky Erzsébetet, egy igen csinos és kedves fiatal nőt. Egy fiuk volt, a Stevie-nek nevezett István. Nagyon kedveltem Elzát, és őszintén sajnáltam, amikor a házasság felbomlott. Néhány év múlva György feleségül vette Vessely Máriát. Egy közös fiuk született, ifjabb György.

Negyedik fejezet Nyáridő – Ireg Felső-Ireg falva körülbelül százharminc kilométerre van Budapesttől és csak harminc kilométerre a Balatontól. Weiss nagyapám itt vásárolt birtokot 1913-ban, nászajándékul szüleimnek, és itt születtem én, négy testvér közül a legfiatalabb. A birtokot mindig Iregnek neveztük. Míg növekvőben voltam, a telet Budapesten töltöttük, ki-ki dolgozott vagy iskolába járt, de a nyár legnagyobb részében Iregen voltunk. A falut 1939ben nevezték el Iregszemcsének. A falunak körülbelül 3500 lakosa volt (ma sajnos ezerrel kevesebb), legtöbben gazdálkodók, néhány tisztviselő és egy-két diplomás, valamint boltosok és iparosok, például cipész, szabó, ács, kőműves, kovács és mások. Kisgyerek koromban a földszintes falusi házak legtöbbjében nem volt villanyáram, sem folyóvíz. Csak az 1930-as években vezették be minden házba az elektromosságot és ugyanakkor a vízvezetéket. Sok háznak zsúpteteje volt, amit fokozatosan igen csúnya cseréptető váltott fel. Csak két középület volt a faluban: a községháza és a csendőrőrs. Ireg két temploma közül az egyik katolikus volt, a másik református, a falu egyetlen iskolája a nyolcosztályos elemi. Ha egy gyerek középiskolába készült, el kellett hagynia a falut, és bennlakó lett a szomszédos nagyobbacska városban, Tamásiban. A falunak javarészt magyar lakosai voltak, és igen kevés sváb. Egyszerű, becsületes, keményen dolgozó emberek. Az idősebbek közül sokan, sőt a fiatalabbak közül is néhányan írástudatlanok voltak. Sok idősebb férfi és asszony soha nem hagyta el a falu határát. 1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszus idején apám megszervezte, hogy ötven falubéli lakos utazzon oda, és lássa Pacelli bíborost, a leendő XII. Pius pápát. A vasútállomás körülbelül tizenkét kilométerre volt a falutól, és a kiránduláson részt vevő idősebb falusiak közül sokan még nem is láttak vonatot, nemhogy utaztak volna rajta. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzire kerültek az otthonuktól. (Én cserkésztársaimmal vigyázzban álltam az Andrássy úton, arccal a Hősök tere felé, és onnan néztük az

ünnepélyes bevonulást, köztük a pápai küldöttet. A Kongresszusból én a több napos iskolai szünetet élveztem legjobban.) Az idős falusi doktor nem volt valami jó orvos, de kedves ember. Otthon vezette le a szüléseket, kisebb sebeket látott el, és helyre tette a törött csontokat. A doktornak egészségügyi nővér asszisztált, és maga is nyújtott egészéggondozást a falusiaknak. Valójában nyilván többet tett értük, mint az öreg doktor. Jó barátok lettünk a nővérrel. A katolikus templomban a plébános és egy fiatalabb segédlelkész szolgált. Az öreg pap keresztelt engem, és serdülőkoromban egész jó barátságba keveredtünk. Sajátos módon folyékonyan beszélt latinul, és amikor egyszer egy francia jezsuita jött látogatóba, ők ketten latinul társalogtak. A falu népességének mintegy háromnegyede katolikus volt, a többi protestáns. A két csoport nem állhatta egymást, nyílt ellenségeskedés ugyan nem volt, de katolikus nem házasodott protestánssal, és a katolikus meg a protestáns gyerekeket szigorúan elkülönítették. Mi természetesen a katolikus templomba jártunk, aminek apám a kegyura volt. Vagyis, ha a templomnak szüksége volt valamire, apámhoz fordultak. Egy alkalommal megállt a templom toronyórája, és az öt-hat idősebb parasztból álló tanács elhatározta, hogy apámat kérik meg, javíttassa meg a toronyórát, mert nagyon hiányzik az óránkénti harangozás. A vita során az egyik öreg paraszt felemelte a kezét: – Úgy vélem, nem kellene megjavíttatni az órát, mert ha megjavítják, abból a protestánsoknak is haszna lesz. – Mondanom sem kell, az órát megjavították. A birtok a falu mellett feküdt. Nyugati szélén, a körülbelül huszonöt holdas parkban állt a kastély, körülötte pázsit, háromholdas veteményes és virágoskert. Az utóbbit a főkertész gondozta, jó barátom, aki körül sokat lebzseltem. Kertészkedni tanított, és én élvezettel dolgoztam vele, ültettünk, metszettünk – sok mindent ellestem tőle. Idővel feleségül vette dadámat, Teta Lieslt, és ez igen fontossá vált számomra 1944-ben. Az 1820 körül épült házon jóformán semmit sem változtattak, amíg nagyapa meg nem vásárolta. Akkoriban az épület külseje viszonylag kevés javításra szorult, de bent jelentős munkát kellett végezni. Fürdőszobákat kellett létesíteni, és a szobákat fűtő régi cserépkályhák is javításra szorultak. A négyszögletes épület földszintjén szép könyvtár– és nappali

szoba volt, a nappali szobában fafűtéses kandalló. A földszintről szép lépcső kanyarodott az emeletre, ahol kilenc hálószoba volt, meg egy kis műhely. Kisfiú koromban egy öreg asztalos dolgozott benne. Összebarátkoztunk, és vigasztalan voltam, amikor az öreg 1928-ban meghalt, és az asztalosműhelyt kis hálószobává alakították. Ezen a szinten volt a balkonra nyíló nagy szalon. Itt hangversenyzongora is állt, anyám néha klasszikus darabokat játszott rajta, vagy Puppát kísérte, aki énekelni tanult. A házban nem volt központi fűtés, de minden hálószobában és valamennyi közös helyiségben fafűtéses nagy kályha állt. Az óriási könyvtár hosszú falainak egyikét a padlótól a mennyezetig könyvek borították. A középen álló asztalt kényelmes székek vették körül, kártyaasztal is volt a szobában, italszekrények, és külön szekrény az Encyclopaedia Britannica számára. Az igen nagy ebédlő ovális asztalánál, ha egészében kihúzták, huszonnyolcan fértek el. Az egyik fal mentén gyönyörű tabernákulum állt – azt hiszem, egy templomból származott. Felette görög mitológiai jelenetet ábrázoló igen nagy és szép, tizennyolcadik századi gobelin faliszőnyeg függött. Utóbb megtudtuk, hogy 1945-ben az orosz katonák a teherautóikat takarták le vele. Étkezésnél anyám az asztalfőn ült, apám a jobb oldalon. Én mint legfiatalabb, természetesen az asztal végén, ami nagyon is megfelelt nekem, mert távol voltam anya vigyázó szemétől. Egy alkalommal Hanna és én az asztal végén ülve kigúnyoltuk az egyik vendéget. Nem tudtuk abbahagyni a vihogást. Anya végül ránk szólt, hagyjuk el az asztalt, míg nem tudunk tisztességesen viselkedni. Az asztalt herendi porcelánnal, kristállyal, ezüst evőeszközzel terítették meg. A fogásokat ezüst tálon tálalták fel, a tálakból magunk vettünk. Az ebéd is, a vacsora is általában levesből, húst vagy halat tartalmazó főfogásból állt, amit igen fantáziadús desszert követett, majd utána gyümölcs. A reggeli nem volt formális, kaphattunk szalonnás vagy sonkás rántottát, de általában csak pirítóst fogyasztottunk vajjal és dzsemmel. Reggel rendszerint teát ittunk, délelőtt kávét, süteménnyel. Az uzsonna szendvicsekből és süteményekből állt. Ránk is igaz, amit már egy helyütt mondtam, csoda, hogy nem nyomtunk fejenként egy mázsát, ami nyilván annak volt köszönhető, hogy a nap folyamán igen sokat mozogtunk.

A háború előtt, hétvégeken az urak vacsorához szmokingot öltöttek, a hölgyek estélyi ruhát. Amikor kitört a háború, felhagytunk ezzel a szokással, de továbbra is nyakkendőt és zakót kellett viselnünk. Az ebéd kevésbé volt ceremoniális, de tilos volt a rövidnadrág. Emlékszem, mennyire felháborodott apám, amikor egy hölgyvendég, egy unokatestvér felesége nadrágot viselt és nem szoknyát! Úgy emlékszem, felkérték, hogy legközelebbi látogatása alkalmával ruhát viseljen. A ház rendszerint tele volt vendégekkel, különösen hétvégeken, amikor nem volt szokatlan, hogy huszonöt-huszonhat ember üli körül a vacsoraasztalt. Sok vendég szinte egész nyáron ott maradt. Velünk vakációzó osztálytársak és jó barátok, például Jónás Ernő, Géber Antal, unokatestvérünk, Kornfeld Stupszi és Puppa jó egyetemi barátnője, az utóbb nagytekintélyű, a felvilágosodással foglalkozó történész, Balázs Éva. Nyári vendégünk volt Terták Elemér is, György barátja és osztálytársa, aki világbajnoki érmes műkorcsolyázó lett és Magyarországot képviselte az 1936-os téli olimpián. Családja túlélte az orosz ostromot, és Elemér a magyar sporttevékenység egyik vezetője lett mint az Oktatásügyi Minisztérium főtisztviselője. Előkelő vendégek, von Krobatin báró és Hazai Samu báró szignálták elsőként a vendégkönyvet. Carlile Aylmer Macartney, a Közép-Európa történelmére specializálódott brit történész több alkalommal látogatott Iregre. A harmincas évek elején néhány napig Iregen vendégeskedett a Nobel-díjas Rabindranath Tagore fia és menye. Mrs. Tagore egy korsót hordozó indiai nőt ábrázoló igen szép tollrajzzal toldotta meg aláírását a vendégkönyvben. Más vendégek hétvégekre, vagy néhány napra érkeztek, köztük nővéreim barátnői és udvarlói, osztálytársaim, Balogh Péter és Johnny Graham, és természetesen szüleim barátai, köztük Doblhoff báró és báróné, a korban népszerű újságíró Doblhoff Lily és Annemarie leányuk. Időnként Iregre látogattak apa csütörtöki agglegény-ebédjeinek hűséges vendégei, Meltzer János, Kőnig Jenő, Thaly Zsiga és Bakonyi Pál. Anya unokanővérének, Else Mauthnernek férje, Stefan, a híres festő számos szépséges akvarelljét Iregen festette és a vendégkönyvet több bájos színes rajzzal díszítette. Vendég volt a Szily család is. Dr. Szily Aurél kitűnő szemészprofesszor a náci uralom alatt elveszítette állását a németországi Münster egyetemén, és feleségével, egy előkelő német

arisztokrata család leszármazottjával és két gyermekükkel Magyarországra költözött. Az iregi telefonszolgálat mintegy 1935-ig jócskán hagyott kívánnivalót. Régimódi kurblis telefonunk a földszinti előcsarnokból a konyhába vezető folyosó mellett, a ruha– és puskatárban lakott. A falusi postamesternő volt a telefonkezelő, az ő házában volt a telefon kapcsolótáblája. A hölgy csupán egy óra hosszat fogadta a hívásokat délelőtt, egy óra hosszat délben és egy óra hosszat este. Emlékszem, micsoda szenzáció volt, amikor felszerelték az első tárcsás telefont, és többé nem függtünk a postamesternő kegyétől. A fent említett parkon és kerteken kívül gyümölcsösünk is volt, benne őszibarack, körte, cseresznye, alma és sárgabarack termett. A naponta a vázákba kerülő friss virágot a nagy melegház szolgáltatta. A parkban teniszpálya és úszómedence is volt. A teniszpályát keveset használtuk, de a húsz méter hosszú és tíz méter széles, egyik végén két méter mély úszómedence jóformán egész nap népes volt. Egy alkalommal az egyik vendég elfelejtett fürdőruhát hozni; a délelőtt meleg volt, az illető ledobta alsónadrágját, és belevetette magát a medencébe. Ebben a pillanatban apa jött ki a házból az újságjával. Széket vitt a medence mellé, és olvasni kezdett. Egy óra múlva is még olvasott, az ifjú vendég pedig még mindig a vízben vacogott, roppant kényelmetlenül és zavartan. Pázsitos terület is volt a parkban, sétautakkal. A hatvan évesnél is idősebb, sőt sok esetben száz éves fák között volt fenyő, tölgy, akácfa, bükkfa, nyárfa és sok egyéb. A főépülethez vendégház csatlakozott, tizenkét hálószobával. Közvetlenül a ház előtt, a rózsakert közepén szökőkút állt. A kert túlsó oldalán voltak az istállók és egy kocsiszín. Garázs is volt, és mellette egy szoba a sofőr részére. Az épület hátuljához csatlakozó mosókonyhába jöttek naponta a falusi asszonyok, és ellátták a házbeli szennyes mosását. A mellette álló jégverembe télen jókora mennyiségű jeget raktak, és vastag szalmaréteggel borították. A jégverem élelmiszer és jég tárolására szolgált. Akkoriban nem használtunk jégkockát az ivóvízben, és csak egy kis jeget néhány italban. Ismeretlen volt a jegeskávé és a jeges tea. Jeget természetesen az éléskamrában álló nagy jégszekrényben is használtak, ahol az élelmiszert tárolták. Két nagy éléskamrában volt a tartós élelmiszer. Nagy élvezetemre kitűnő

szárazkolbászok lógtak madzagról, és én kedvemre vághattam egy darabot, amit aztán kenyérrel fogyasztottam szinte minden délután. A park főbejárata a megyei országútra nyílt. A másik két kijárat egyike a faluba és a templomhoz vezetett, a másik egy tanyához. Jól emlékszem, hogy vasárnaponként háromnegyed tízkor mentünk templomba. Kiléptünk a kiskapun, és lementünk az iskola és a paplak előtt vezető falusi utcára. Hamarosan odaértünk a körülbelül nyolcszáz méternyire álló templomhoz. Emlékszem, én vittem anyám imakönyvét. A sekrestyén át léptünk a templomba, és az oltár bal oldalán, a különleges kegyúri padban foglaltunk helyet. Az 1920-as földreform-törvény értelmében minden nagybirtoknak át kellett adnia a föld egy részét, és ezt a földnélküli parasztok között osztották szét. Iregen a maradék négyezer hold többnyire művelhető föld volt, amelyet negyven holdas parcellákra osztottak, a széleket diófák sora jelezte. Nyolc-tíz halastó is volt, ezeket egymástól töltés választotta el és zsilip kötötte össze. A tavakban ponty és harcsa úszkált, és a speciálisan magyar halfajta, a fogas. Ősszel a tavakat részben lecsapolták, és ezernyi kiló halat halásztak le és adtak el egy nagykereskedőnek. A halásznap ünnepi szabadtéri ebédjén természetesen halat szolgáltak fel, kitűnő magyar halászlevet, és sült halat, sok borral-sörrel. Általában harmincnegyven vendég volt, és mindannyian remekül éreztük magunkat. A családi ebéd után a munkásoké következett. A birtok négy tanyára oszlott, más-más funkcióval, ahol a gazdasági cselédek éltek, és ahol általában volt egy-egy kovácsműhely, egy-egy asztalosműhely és felügyelői lakás. A parkhoz csatlakozó baromfiudvaron csirkét, kacsát és libát neveltek. A Rhode Island Redjeink és Leghorn White-jaink által produkált kitűnő és óriási tojások legtöbbjét egy nagykereskedőnek adtuk el. Anya nagyon szerette ezt a területet, és gyakran vitt oda vendégeket, hogy megmutassa. Odafelé menet volt egy méhes is, tíz-tizenkét kaptárral. Anya szívesen vett részt a méhek gondozásában, kitűnő mézet nyújtottak, de egyszer az egyik megcsípte, és ettől nagyon megbetegedett. Ezután már kerülte a méhészetet. A park mögötti egyholdas veteményesben többnyire paradicsom termett, a baromfiudvar melletti három-négy holdon pedig komló. Körülbelül két

és fél méter magas oszlopokat szúrtak a földbe, ezeket fent huzal kötötte össze. A huzalokról egy-másfél méteres közökben lógó drótokat cövekek horgonyozták a talajhoz. A cövekek mellé ültetett komló növekedőben felkúszott a fenti huzalokig. Amikor a komló beért, fürtökben hozta a fenyőtobozra emlékezető kis zöld, leveles „gyümölcsöt”. Komlószüretkor a fenti huzalokat kioldották, és a termés lehullott. Asszonyok, gyerekek özönlöttek oda, kézzel szedték össze és rakták kosárba a kis kúpokat. Aztán bottal verték, hogy kirázódjon belőlük a sárga por, amit aztán összegyűjtöttek és eladták egy serfőzdének. Mi nem készítettünk sört, de volt egy hétholdas szőlőskertünk, ahol fehér és vörös szőlő termett. A szüret ünnepélyes alkalom volt. A fürtöket kézzel szedték, majd legtöbbjüket betették a présbe, és összetörték. A lé hordókba került, és idővel borrá érett. Fehér és vörös borunk nem mérkőzhetett ugyan az igazán jó magyar és egyéb borokkal, de tökéletesen iható volt, és ezt is fogyasztottuk étkezéseinknél, hacsak nem volt előkelő vendég. A bort a szőlőnk felügyeletét ellátó idősebb férfi készítette. A szőlő héja, szára, levele és ami egyéb ragadt hozzá nagy fahordóba került, amit aztán sárral fedtek le. Idővel ez a massza megerjedt és cseppfolyóssá vált, ezután pedig desztilláló folyamatnak vetették alá. Akkoriban Magyarországon ez törvényellenes volt, és kevés szó esett róla. A végtermék a törkölypálinka nevű nyers, igen erős grappa– vagy whisky-féle főzet volt. Én történetesen nagyon kedveltem, és igen népszerű volt némelyik iregi vendégünknél is, akik akár a petróleumot kiitták volna a lámpákból, ha más nincs kéznél. Apa nem nézte jó szemmel az ilyesmit. A parkhoz legközelebbi tanyán, Bántaván disznót neveltek, Csehi tanyán marhát, a központi fekvésű Okrádon helyezték el a mezőgazdasági gépek nagy részét. Hékút volt legtávolabb a parktól és legközelebb az erdőhöz. Nagyjából ez idő tájt vezették be a mezőgazdaság gépesítését. Jól emlékszem, amikor a búzát még húsz-huszonöt férfi aratta kaszával, sorokba rendeződve, fel-alá járva a búzaföldön. A nyomukban járó asszonyok összegyűjtötték, kévékbe kötötték és „keresztekbe” rakták a búzát. A cséplést már gőz hajtotta gép végezte, amit kézzel tápláltak. Egy alkalommal a tápláló kéz is bekerült a gépbe, katasztrofális eredménnyel. Emlékszem az első traktorra – azt hiszem, John Deere gyártmány lehetett. Nagy szenzáció volt, de a mezőgazdasági munkások aggodalmasan nézték,

mert attól tartottak, hogy az ilyen gépek feleslegessé teszik őket. Ez végül igazolódott is, és sok, gépekre váltó birtokról elbocsátották az embereket. Ismét apa volt a kivétel, mert sohasem engedte, hogy jó munkásait elbocsássák. Megtartották őket, és más feladatot kaptak. A park közelében, az országút túlsó oldalán álltak a gazdasági épületek és a nagy magtár, ahol a birtokon aratott búzát és kukoricát tárolták. A mellette álló, gabonát őrlő malom a falubelieket is ellátta. Az irodaépület mellett, a gazdasághoz kötődő üzemeket apám tervezte és állíttatta fel. Ezek egyike keményítőt készített, egy másikban olajütő volt, különféle olajokkal, az egyikben pedig szójababot préseltek krémmé, amit ma, gondolom, tofunak neveznek. A mi birtokunkra jellemző újítás volt ezeknek a kis üzemeknek a létesítése. Mintegy négyszáz méternyire volt a tejgazdaság, ahol teheneket és kéthárom tenyészbikát tartottak. A tehénistállók mellett állt a tejüzem; a tejet itt pasztörizálták és üvegekbe töltötték, a tej egy részét centrifugába tették, a tejszínt leszedték és vajjá köpülték. A tehénistállókkal szemközt is műhelyek álltak – asztalosműhely, öntöde, kovácsműhely és általános fémmegmunkáló műhelyek, ahol szükség esetén a gazdaság felszerelését javították. Lényegében a birtok tökéletesen önellátó volt, és csak igen ritkán kellett külső segítséget igénybe vennünk. Nagyon szerettem ezeket a műhelyeket, és sokat időztem a mesterembereknél. Nyilván jókora nyűg lehettem, de mindig nagyon kedvesek voltak, és megtanítottak az asztalosság és a fémmegmunkálás alapelemeire. A hékúti tanya végén háromszáz hold erdő volt, benne sok őz, szarvas, fácán és számos másféle vad. A szarvasvadászat szeptember elsején kezdődött. Hajnalban indultam vadászni. Hálószobám a szüleimé mellett lévén, nem akartam ébresztőórát használni, nehogy felébresszem őket. Ezért a bokámra hosszú madzagot kötöttem, a túlsó végén egy darab tűzifával, amit kidobtam az ablakon a földszintre. Az éjjeliőr utasítást kapott, hogy reggel fél négykor húzza meg a madzagot, mire felkeltem, megköszöntem, felöltöztem és kimentem a várakozó kocsihoz. A hét kilométernyire fekvő erdőnél már várt rám a fővadász. Az ösvényen elmentünk az erdő túlsó szélére, ahol az őzek a mezőn szoktak legelészni. Sokszor nem volt ott egy sem, de időnként megpillantottunk egy szép bakot, és sikerült is elejtenem. Beemeltük a kocsiba, hazavittük, ahol

segítettem megtisztítani, majd a jégverembe került, a következő hétvégén pedig az asztalra. Jeles esemény volt az évenkénti aratóünnep is, amikor az aratásban részt vevő falusiak jöttek a kastélyba, virágokkal és zászlókkal. Beszédek hangzottak el, apám válaszolt, és mindenki pompásan érezte magát. Az utolsó iregi évek egyik nagy eseménye György bátyám esküvője volt 1939 nyarán. Sok vendég jött, köztük menyasszonyának szülei Bécsből. Az Elsie nevű lány igen szép volt. Nagyon megszerettem. A látványos templomi esküvő után nagy fogadás volt a háznál, kint a pázsiton, szép hideg büfével. Nyaranta Hanna nővéremmel a legtöbb reggel hét óra körül lovagolni mentünk, körülbelül egy óra hosszat lovagoltunk és nyolckor tértünk haza, reggelizni. Nem voltam lelkes lovas, de azért meglehetősen élveztem, és jól éreztük magunkat. Persze nem magunkban mentünk lovagolni; a lovász mindig velünk tartott. Egyik nyáron Balogh Péter barátom és osztálytársam apja bérbe vett egy földdarabot Ireg közelében őszi szarvasvadászatra. Hanna és én a főlovásszal átlovagoltunk, hogy megnézzük a birtokot, ahol Péter várt ránk. Útközben egy csoport parasztot pillantottunk meg, akik az úton álltak és beszélgettek. Útbaigazítást kértünk, mire az egyik asszony megjegyezte: – Odanézzetek, milyen csöcsei vannak annak a huszárnak! – A lovász meg én alig bírtuk elfojtani a nevetést. Hanna nem mulatott. Napközben gyakran kocsiztam ki, hogy lövöldözzek, főleg a vízimadarakra a halastó körül. Sok vadkacsát lőttem, ezeket aztán odaadtam a kocsisnak, hogy vigye haza a családjának. Derekegyházán megtanultam a 32-es puska kezelését, Iregen egy 28-as egycsövű puskával kezdtem, de aztán felfejlődtem egy 20-ashoz, s idővel egy pár 16-os magyar gyártmányú puskához, amit nagyon megkedveltem. Vadászpályafutásom valójában jóval korábban kezdődött: először egy 22-es egycsövű puskám volt, ami gömbölyű kis lövedékeket bocsátott ki. Első puskámat úgy ötéves korom táján kaptam. A puskatust megrövidítették a számomra. Elsőnek a parkban rohangáló sok mókus közül lőttem egyet. Anyám nagyon büszke volt; a mókust kitömette és állványra állíttatta. Az évek folyamán végig ott állt a hálószobámban. Hat-hét éves lehettem, amikor régi tanárommal, Balog Ármin professzorral, aki velünk töltötte a nyarakat, heti három-négy délután Bántavára, a disznófarmra mentünk, és

én kis 22-esemmel verebeket lődöztem. A száz meg száz veréb sok gondot okozott; felcsipegették a vályúkba kirakott moslékot. Bántava alig másfél kilométerre lehetett a háztól, de Balog professzornak még ennyi gyaloglás is sok volt, tehát befogattuk a lovakat, és odahajtattunk. A birtokon kétféle disznót neveltünk. A yorkshire-i fajta szép rózsaszín volt, a magyar fajta sötétszürke, szinte fekete, és igen barátságtalan. Mindkét fajta kitűnő húst és szalonnát adott és zsírszalonnával is ellátta a konyhát a sütés-főzéshez használt zsírhoz. A birtok mintagazdaság volt – jóval magasabb minőségű, mint a legtöbb magyar birtok. Apám gondoskodott róla, hogy a gazdaságban dolgozó munkások házába bevezessék a villanyt és a vizet, ami az ország többi részében szinte hallatlan volt. Fapadlót is rakatott le. Valójában más birtokosok azzal vádolták, hogy elkényezteti a munkásait és megakadályozza a régi szokások fenntartását. Gyermekkorom emléke a délelőttönként Balog professzortól kapott oktatás. Igen érdekes ember volt, sok éve került a családhoz, amikor Kornfeld nagyapámat tanította magyarra. Balog akkoriban egy kiváló budapesti gimnáziumnak volt a tanára. Ez a nagy tudású férfi folyékonyan olvasott latinul és görögül, és kitűnő pedagógus volt. Még ötéves sem voltam, amikor elkezdett olvasni-írni tanítani, és ötéves születésnapomra már elég jártas voltam mind a kettőben. A professzornak köszönhettem, hogy mire egy év múlva iskolába kerültem, már tudtam írni-olvasni. Balog professzor Shakespeare-t és Homéroszt olvasott fel nekem, enyhén könnyített változatban, inkább mint mesét, nem mint drámát vagy eposzt. Egyszer-egyszer anyám is ott volt az óráimon, és utána kikérdezett a hallottakból. Balog professzor történelemről is vitát folytatott családom tagjaival, sőt néha még némelyik vendéggel is. Letelepedtünk a nappaliban vagy kint a pázsiton, és a professzor felszólította valamelyikünket, válasszon egy tetszés szerinti évszámot. Ha egyikünk például azt mondta: – 1510, a professzor azzal folytatta, hogy abban az évben ki volt az angol király, milyen dinasztia sarja, ki volt az apja, ki volt a trónörökös, mi folyt Spanyolországban, Franciaországban, Itáliában, Magyarországon és Ausztriában, az Amerikákban. Általában háromnegyed órát, egy órát töltöttünk ilyen beszélgetéssel, és óriási adag történelmet,

művészettörténetet, filozófiát és egyebet tanultunk meg. Még manapság, sok-sok év elmúltával is őrzöm ezeknek a beszélgetéseknek a jóleső emlékét. Anyám nyaranta kétszáz fiatal gyári munkásnőt hívott el, ötvenes csoportokban, kétheti vakációra. Igen kényelmesen helyezték el őket a hékúti gazdaság egy nagy épületében. Tartózkodásuk vége felé általában kis előadást rendeztek anyámnak: tánccal, énekléssel, versmondással, majd szabadtéri vacsora következett egy tó partján, tábortűzzel, ahol szalonnát sütöttek, és mindenki nagyon élvezte az estét. Bátyám és nővéreim kedvelték az iregi életet, de közel sem nőtt annyira a szívükhöz, mint nekem. Egy alkalommal, úgy tizenkét éves korom táján, valaki megkérdezte, miért veszek olyan tevékeny részt Ireg ügyeiben. Én ott születtem, válaszoltam, és úgy érzem, nemcsak én tartozom Ireghez, Ireg is hozzám tartozik. Amikor elhatároztam, hogy orvos leszek, azt is eldöntöttem, hogy tanulmányaim végeztével Iregen akarok élni, és ingyenes kórházat létesítek a falu számára. A sors máshogyan akarta. Mivel a házban nem volt központi fűtés, mi magunk nem használtuk télen a birtokot. A házat lezárták, a cselédség szokásos bérével hosszú vakációt kapott, amit a családjukkal töltöttek valahol vidéken. Tizenéves korom vége felé, mielőtt orvosegyetemre kerültem volna, télen néha lementem, és az én Teta Lieslemnél és férjénél időztem szép házukban, amit házasságkötésükkor építtettünk nekik. Élveztem ezeket a téli vakációkat; estélyeket és pókerpartikat rendeztünk néhány falubeli barátunkkal, és remekül töltöttük az időt. Míg ki nem tört a háború, a nyár egy részét külföldön töltöttük, megosztva az időt az Északi-tenger partján levő belgiumi Westende és a svájci Sils Maria között. Westende kis község körülbelül nyolc kilométerre a nagyobb, forgalmasabb és hírnevesebb Ostendénél. Anyám imádott a tengerben úszni, szerinte ez gyógyhatással rendelkezett. Különösen egészségesnek tartotta a tiszta levegőt is. Jól emlékszem ezekre az utazásokra, még négyesztendős koromból is. Szinte mindig megbetegedtem útközben, egy alkalommal magas lázam volt, és rémképeimben úgy láttam, mintha egy oroszlán rontana a vasúti fülkébe. Anyám rémülten kérdezte a kalauzt, van-e orvos az utasok között. Egy

német orvos igen kedvesen bejött és megvizsgált. Fel fogok épülni, mondta anyámnak, de mellékesen megjegyezte: ha meghalnék, anyámnak van még három gyermeke. Anyám dühösen odavágta, hogy mindig a beteg számít a legtöbbet. Mire másnap Belgiumba értünk, meggyógyultam. Miután megszálltunk a hotelban, György bátyámmal elindultunk, és egy üzletben rákászhálót és egy jó marék kis kerek barna követ vásároltunk – a helyi specialitást. Ha ledobtak egy ilyet a járdára, robbanásszerű hangot hallatott, amit mi nagyon élveztünk – a felnőttek kevésbé. A nap jó részét rákászással töltöttük, begázoltunk a tengerbe, néha pedig egy vén szamáron lovagoltunk. A felnyergelt csacsit fillérekért lehetett bérbe venni negyedórányi tengerparti lovaglásra. Két hét múlva vonatra ültünk Svájc felé. Este indultunk, reggel öt óra tájban érkeztünk Baselbe. Három órát kellett várnunk a csatlakozásra, és anyám elhatározta, hogy konstruktívan kell felhasználni az időt. Taxiba pakolt bennünket és elvitt a székesegyházba. Megtudta, hol lakik a sekrestyés, felzavarta, és tekintélyes borravaló fejében megkérte, öltözzön fel, és nyissa ki nekünk a katedrálist. Ma is emlékszem az épület homlokzatán a két szoborra: baloldalt Szent György, amint ledöfi a sárkányt, jobboldalt Szent Márton, aki megosztja köpenyét egy koldussal. Amikor sok év elteltével a baseli katedrális előtt álltam, mint régi jó barátot üdvözöltem a két szentet. Silsben a szép Waldhaus hotelben szálltunk meg. Első silsi látogatásom alkalmával négyéves voltam. Családom jól mulatott annak láttán, hogy a hotelszámlán öt és fél személy szerepel. Mivel nem voltam még tízéves, én voltam a „fél” személy. Méltóságom súlyosan sérült, de a testvéreim jól szórakoztak. Közvetlenül a hotel mögött nagy szikla magasodott, amire imádtam felmászni. Sétálni is mentem, majd később, tízévesen kezdtem a hegymászást gyakorolni. Ez elsősorban abból állt, hogy egy igen meredek kis ösvényen felmásztam az egyik kisebb, nem jeges, Marmoree nevű csúcsra. Tizenkét éves koromban Pisti unokabátyámmal hegymászásra indultunk egy vezetővel. Egy kunyhóban aludtunk, és másnap megmásztuk a Corvatsch gleccsert. Lelkesítő élmény volt. Silsnek egyik jó oldala, hogy a St. Moritzból Olaszországba vezető úton fekszik, és néhány alkalommal lehajtottunk, át a hajtűkanyarokban bővelkedő Maloja hágón, a szépséges

olasz tavakig. Egyszer még Milánóba is hajtottunk, ahol elvittek megnézni Leonardo festményét, az Utolsó vacsorát. Akkoriban, kilencévesen igen vallásos voltam, és nagy élmény volt meglátni a képet. Gyerekkoromban két nyáron kimaradt Belgium és Svájc. Az első alkalommal három-négy hetet töltöttünk a Semmeringen, egy Bécshez közeli közepesen magas hegyen. Üdülőhely volt, több nagy szállodával, és – állítólag üdvös hatású – fürdőzési lehetőséggel. Egy alkalommal apámnak valamilyen hivatalos útja volt Budapestre, és néhány napra otthagyott bennünket. Másnap reggel kellett volna visszatérnie, de a tárgyalás a vártnál hamarabb fejeződött be, és apám még éppen elkapta az utolsó esti vonatot. Másnap délelőtt tíz óra tájban Feri bácsi, aki szintén a Semmeringen nyaralt családjával, felhívta anyámat, és igen izgatottan tudakolta, apám visszatért-e. Anyám nem egészen értette a dolgot, de mindenesetre megnyugtatta Feri bácsit: apám előző este épségben visszatért, majd megkérdezte, miért ez a nagy izgalom. Kiderült, hogy a reggeli vonatot, amellyel apámnak utaznia kellett volna szörnyű katasztrófa érte: egy Matuska nevű őrült dinamittal felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, és a vonat a folyóba zuhant. Az első osztályon utazók mind szörnyethaltak. A Semmeringen töltött nyár másik emléke egy látogatás Trattenbachba, Stephan és Else Mauthner nyári villájába. Stephan igen magasan jegyzett festőművész volt. Gyönyörű képeket festett és rajzolt, többjük szüleim Chevy Chase-i otthonát díszítette, és e sorok írásakor jelenlegi lakásunkban vannak. Stephan felesége, Else anyám unokatestvére volt; édesanyja, Weiss Jenny, és Weiss Manfréd testvérek voltak. Stephan és Else az Anschluss után Magyarországra költöztek, de 1944-ben elfogták őket a németek, a Szabolcs utcai gyűjtőtáborból mindkettőjüket Auschwitzba deportálták és megölték. 1936 nyarán három hetet töltöttünk az ausztriai Bad Gasteinban, ahol apa és Feri bácsi fürdőzni akartak. Chorinék egy nagy hotelben szálltak meg, mi pedig egy közeli kis panzióban. A panzió tulajdonosai, egy igen kedves osztrák család engem „adoptáltak”, velük étkeztem, valahányszor a szüleim máshol vacsoráztak. Sokat időztem együtt ekkor a Chorin lányokkal. Naponta kétszer elzarándokoltunk úgy másfél kilométernyire egy kis folyóhoz, amelyen szigetcsoport volt, a szigetek közt patakokkal.

Kis ásóval, lapáttal átirányítottuk a folyócskákat, új kis szigeteket alkottunk, és remekül szórakoztunk. A helyet Muki szigetnek neveztük el, és mindannyian Muki polgárok lettünk. Erzsébet volt a Hajas Muki, Daisy a Hájas Muki, én pedig a Nagyorrú Muki. Rózsa, Daisy néni szobalánya, akinek el kellett bennünket kísérnie lett a Sánta Muki, köszönhetően bicegő járásának. Gasteinról csupán még egy dologra emlékszem élénken: hogy mennyi mókus volt a sétányokon. Egyáltalán nem féltek az emberektől, és kezünkből ették a mogyorót. A sétány menti bódéban frissen préselt szőlőlevet lehetett kapni. Amikor anyámmal sétáltam, rendszerint vett nekem egy pohárral ebből a finom italból. Míg én a Muki szigeten szórakoztam, György bátyám elment az 1936-os berlini Olimpiára, francia tanárunk és jó barátunk, Monsieur Jacqier társaságában. Már nem emlékszem miért, de nem jártunk többé Westendébe és Silsbe, és a nyár három hetét ezentúl a svájci St. Moritzban töltöttük. Ott többnyire golfoztam, hála a Svájcban élő Jacques Kanitz bácsinak, Weiss nagyapa unokaöccsének. Néha együtt játszottunk, de amikor nem volt kedve a játékhoz, egy „caddy”-vel, vagyis egy ütőhordó fiúval játszottam. Ezt a fényűzést őszintén élveztem, és a caddy irányításával lényegesen javult a játékom. 1938-ban, amikor második éve mentünk St. Moritzba, Puppa és én előbb utaztunk el, mint a család. Bécsben megálltunk és meglátogattuk anya unokatestvéreit, az imént említett Eissler család másik ágát is, akik az Anschluss után súlyos helyzetbe kerültek. Nemcsak azért viziteltünk náluk, hogy viszontlássuk őket: magunkkal vittük Svájcba értékeik egy részét, nehogy elkobozzák. Emlékszem, hogy amikor távoztunk Puppával, több nagy briliánsgyűrűt viseltünk, és a zsebem tele volt tömve ékszerekkel. Biztonságban megérkeztünk St. Moritzba, és az értékeket egy széfben helyeztük el. Eisslerék röviddel ezután Magyarországra költöztek, ahol körülbelül két évig éltek, majd Argentínába emigráltak. Jellemző módon St. Moritzban azonnal belázasodtam. Puppa viselte gondomat, és orvost is hívott. Idősebb férfi volt, bizonyos dr. von Planta, egy igen régi és előkelő svájci család leszármazottja. Nem tudom, mennyire volt jó orvos, de gyorsan javultam, és két nap múlva újra kezdtem golfozni, ezúttal ismét Jacques Kanitz bácsival.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy nyári vakációra utaztunk. 1939 júliusára igen komorra fordult az európai politikai helyzet, és nagyon valószínűnek látszott, hogy háború lesz. Ki is tört szeptember elsején, amikor Németország megszállta Lengyelországot. Tisztán emlékszem arra a napra. Az iregi szarvasvadászat első napja volt, és hajnali fél ötkor mentem ki a mi kis erdőnkbe. Nem lőttem semmit, viszonylag későn értem haza, és arra számítottam, hogy anyám alaposan le fog szidni. Szidás helyett azonban anyám igen megkönnyebbült, hogy lát. Kitört a háború, mondta, és szörnyen aggódik, hogy mi lesz Györggyel és velem.

Ötödik fejezet Derekegyháza 1914-re nem volt ritkaság, hogy gazdag családok megvásároltak vidéki birtokokat elszegényedett arisztokrata családoktól. Némelyik új birtokos letelepedett a birtokon, de legtöbbjük inkább vakációzásra használta. A birtok olykor egyszerűen pénzügyi beruházás volt, és a tulajdonos csak időnként látogatta. Az azt követő évben, amikor Weiss nagyapa nászajándékul megvásárolta szüleimnek az iregi birtokot, elhatározta, hogy befektetésnek is vásárol egyet, de legyen alkalmas nyári vakációzásra is nagy családjának. Nem volt könnyű elhatározás – nagyapa mindig szerényen élt, és idegen volt tőle a gondolat, hogy földesúr lesz, lényegében a birtokos nemesség tagja. A döntést úgy hozta, hogy nem is látta a Derekegyháza néven ismert birtokot. Az üzletet huszonnégy esztendős fia, Alfonz bonyolította le, aki később megjegyezte: ez volt az első alkalom, hogy apja kikérte véleményét egy pénzügyi döntésben. A közel tízezer holdas derekegyházi birtok a Duna-Tisza közén feküdt, nagyjából százötven kilométerre délre-délkeletre Budapesttől. Az odavezető út érintette Kecskemétet, Kiskunfélegyházát és a megyeszékhelyet, Szentest – ez a mintegy húszezer lakosú szép kisváros tizenöt kilométerre esik a birtoktól. Derek, ahogy neveztük, a vasúti fővonal végén feküdt. Magyarországnak ezen a jobbára lapos részén itt-ott szelíd dombok emelkednek. A két folyó között fekete és termékeny a föld, a lakosok nagy része mezőgazdasággal foglalkozik, gabonát, cukorrépát termelnek. A birtok gróf Károlyi József tulajdona volt, nemzedékeken át a grófi család birtoka. Károlyi gróf nem élt ott, csak egyszer egy évben tartózkodott egy napig Derekegyházán, vadászaton. Amikor Alfonz bácsi tárgyalni kezdett a birtokvételről, a rossz állapotban levő kastély jókora javításokat igényelt. Az egész épületben egyetlen fürdőszoba volt, a szinte csak erdőből és mezőből álló, közel kétszáz holdas parkot súlyosan elhanyagolták. A kastély közelében néhány óriási fa állt, köztük egy Mátyás tölgye néven ismert tölgyfa, amelyet állítólag a tizenötödik század végén, Mátyás király uralma alatt ültettek. A

kastélyt igen nagy vadgesztenyefák vették körül, a füves területeket orgonabokrok szegélyezték. A birtokon förtelmes állapotban voltak az utak. Nagy eső után térdig gázolt az ember a sárban, az út jóformán járhatatlan volt. A birtokon dolgozók kezdetleges körülmények között éltek, ami akkoriban nem volt szokatlan. Három-négy család osztozott egy konyhán, a szobák padlója döngölt föld volt. A régi istállók romosak voltak, de a népes marhacsorda, köztük az óriási szarvú Brahma bika magyar változata viszonylag jó ellátásban részesült. Az óriási birkanyájban sok merinó juh volt, ami kiváló és igen drága gyapjút adott. A megművelhető földet negyven holdas parcellákra osztották, a parcellák négy sarkán kis négyszögletű fás területtel. A birtok több száz holdas részén mezőgazdasági szempontból igen rossz minőségű, lúgos volt a talaj. Egy részét legeltetésre használták, de legnagyobb részét parlagon hagyták, és lényegében használhatatlan volt. Az 1765 és 1769 között épült nagy, négyszögletes barokk kastély szép volt, kényelmes és jól felszerelt ház, bár nem volt benne központi fűtés. A méter vastag falak télen-nyáron szigetelést biztosítottak. A tágas előcsarnokban számos fogas volt és több fegyverszekrény. Az innen nyíló igen tágas szobát ebédlőnek használták. Harmincnál is többen férhettek el kényelmesen az óriási ovális asztal körül. Az ebédlő egyik sarkában hatalmas, karfa nélküli kanapé állt, amelyen hat-hét felnőtt fért el, vagy számos gyerek hempereghetett rajta. Az ebédlő két oldaláról egy-egy nagy szoba nyílt, ezeket nappalinak és kártyaszobának használták. Óriási tölgyfalépcső vezetett az emeletre, ott voltak a hálószobák. A lépcső feljebb is folytatódott, a nagy padláson gabonát tároltak. Felette még egy padlás, szintén gabonatárolásra. Mondanom sem kell, az alsó padlást hálószobákká alakították, a felső padlást pedig háztartási tárgyak tárolására. A kastély egyik szárnya körülbelül huszonöt ülőhelyes kis kápolnához kapcsolódott. Amikor a helybeli pap vasárnaponként és ünnepeken – karácsonykor, szilveszterkor és húsvétkor – odalátogatott, misén vettünk részt. A kastély túlsó végéhez csatlakoztak a konyha, az éléskamrák és a tárolóhelyiségek. Nem volt szokatlan, hogy vidéki kastélyok konyhája nem kapcsolódott a főépülethez, részben a konyhaszag miatt, részben mert

féltek a tűztől. A fogásokat a konyhából nagy, letakart tálakban vitték az ebédlőbe, és, amennyire emlékszem, még egész melegen érkeztek. Az étel Derekegyházán megközelítőleg sem volt olyan jó, mint Iregen, de tekintetbe véve, hogy milyen óriási mennyiségben kellett elkészíteni, igazán egész ízletes volt. A kastély mellett meglehetősen egyszerű, de igen kényelmes vendégház állt. Nem úgy, mint a csak nyáron használt Ireg, Derekegyháza egész évben alkalmas volt a használatra. Mindegyik hálószobának volt cserépkályhája, ezeket a folyosóról fűtötték. Emlékszem a hangra, téli reggeleken hat órakor, ahogyan a kályhákból kitisztították a hamut, telerakták fával, és begyújtottak. Ahogy a szoba melegedett, én a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam. Röviddel a kastély megvásárlása után megkezdődött a lázas modernizálás. Legelőször is tisztességes elhelyezést kellett biztosítani a birtokon dolgozóknak. Mire ez a munka befejeződött, minden családnak megvolt a háza, konyhával és fapadlóval. Nem tudom, akkoriban vezettéke be a folyóvizet és a villanyvilágítást, de kétlem. Gyanítom, hogy ezek az újítások a 20-as évek végén, a 30-asok elején történtek. A következő lépés az utak korszerűsítése és javítása volt, és keskenyvágányú vasútvonal létesítése, hogy a terményt a legközelebbi teheráru-raktárba, a tizenöt kilométerre levő Szegvárra szállítsák. Ezáltal növelhették és jövedelmezőbbé tehették a cukorrépa-termelést. Manfréd egy időben fontolgatta egy cukorgyár létesítését, de ez a terv nem valósult meg. Helyette megegyezést kötöttek a szolnoki cukorgyárral, miszerint a derekegyházi cukorrépát külön kell kezelni más szállítókétól, és ez jelentős hasznot biztosított a birtoknak. Röviddel az első világháború után kenderfeldolgozó üzem épült Szegváron, és nagy tételben vette át a derekegyházi kendert. A birtok egyik legnagyobb problémája a vízelosztás volt. Néhány területen jókora pocsolyák voltak, másutt, viszonylag nagy területeken, kevés volt a talajvíz, és a felszín kiszáradt. Ezt a problémát nagyrészt megoldotta Jenő bácsi mérnöki zsenialitása. Számos területen artézi kutakat fúratott és kiterjedt csatornarendszert ásatott, amelyet a kutakból töltöttek meg vízzel. Egy hajót nagy hatású szivattyúval és

öntözőrendszerrel szereltetett fel a csatornák melletti földek öntözésére. Tudomásom szerint ez volt az egyik első magyarországi birtok öntözőrendszerrel. Az öntözés lehetővé tette a nagybani zöldségtermesztést, ez idővel zöldségszárító üzemmel bővült és együttműködött a budapesti konzervgyárral, amely országszerte és külföldön nagy mennyiségű szárított zöldséget adott el. Jenő bácsi által tervezett zöldségszárító üzem létesült Egyiptomban is, Georg Eissler unokabátyám vezetésével. A család Derekegyházán templomot építtetett és paplakot a papnak, Elza néném pedig egy kis kórház építését finanszírozta, ahol a birtokon dolgozók ingyenes orvosi ellátásban részesültek. Érdekes személyiség volt Derekegyházán Tóth Pál, akit barátai „Pali koma” néven ismertek. Mindenki Palinak szólította. Ő irányította az erdészetet és a vadászatot. Nagyon jó barátunk volt kölyökkorunkban, ő kezdett oktatni egy kis 32-es kaliberű, egycsövű puska használatára, amellyel nyolcéves koromban lőttem az első fácánt. Rendszerint kikocsiztunk galambot vagy vadgalambot lőni, ami éppen akadt. A nyers modorú Palit sokan nemigen kedvelték, de annyi bizonyos, hogy jól értett a vadászathoz meg a fácánneveléshez, és nagyon jó volt a szervezőképessége. Házuk nyitva állt mindnyájunknak, és néhány unokatestvéremmel rendszeresen töltöttünk náluk órákat délutánonként. Tóth egyik legnagyobb teljesítménye a nagy, száraz és lúgos területek erdősítése volt. Erős egyéniség lévén, a szakértői vélemények ellenére konokul állította, hogy megfelelő eljárással fásítani lehet a lúgos területeket. Elza néném nagyon kedvelte Tóthot, és az ő segítségével, valamint apáméval – aki egyáltalán nem kedvelte, de elismerte a képességeit – megkezdődött az újraerdősítés, és Tóth igen kemény munkája nagy sikernek bizonyult. A fiatal fák virultak, meglepően gyorsan növekedtek, és idővel több száz holdat beborítottak. Tóth kitalált egy akkoriban hallatlan módszert. Harminc centi széles lyukakat fúrt, ahol a kis fákat jó földbe helyezték. Ez nemcsak a fáknak tett jót, de lényegesen gyorsította és jóval olcsóbbá tette az eljárást. Az erdősítési program érdekes mellékhatása volt egy sor avar sír felfedezése a tizedik századi magyar hódítást megelőző korszakból. A sírokban talált tárgyakat a szentesi múzeumban helyezték el. A múzeum személyzete élénken részt

vett az ásatásban, és nagy örömmel fogadták a feltárt darabokat. A birtokon a szokásos gazdasági és irodaépületek álltak. A közelben nem volt falu, mert Magyarországnak ezen a részén a földművelés hasonlított az amerikai farmrendszerhez: a parasztok a maguk tíz-tizenöttől száz holdasig terjedő vagy még nagyobb telkén éltek. Húsz-huszonöt kilométerre rendszerint volt egy kisváros, ott szerezték be a gazdák a szükséges dolgokat. Lényegében a tanyák teljesen önellátók voltak, és a gazdák főleg olyasmit vásároltak, amit nem tudtak házilag elkészíteni. Derekegyházán nagy vadászatokat rendeztek. A kastély melletti parkban sok volt a fácán. A tavasszal százával összegyűjtött fácántojásokat ellenőrzött körülmények között keltették, a csibéket ugyanúgy nevelték, mint a baromfit, és amikor megnőttek, szabadon eresztették őket a parkban. Az erdőt öt-hat holdas parcellákra osztották, ezeket gyepszegély választotta el. A parkban remek fácánvadászat esett. Ősszel nagy, kétnapos vadászatot rendeztek, mindegyik pázsitszakaszon körülbelül tíz állással a fás parcellák között. A parcellák túloldalán huszonöt-harminc fiatalember állt, a hajtók. Felsorakoztak, és a vadászok felé indultak, mire a fácánok felszálltak és a lövészek állásai felé repültek. Ez minden pázsitszakaszon megismétlődött, és az első nap végére közel négy-ötszáz fácánt lőttek. Csak hím fácánokat volt szabad lelőni; ha egy vadász fácántyúkot lőtt, alapos dorgálásban részesült. A vadászok kis számozott mellvéd mögött álltak. Amikor a következő pázsitszakaszra mentek, mindegyik ugyanolyan számú mellvéd mögé lépett. Minden vadásznak volt puskahordozója, aki töltötte a puskát, és átadta a vadásznak. Mindegyik embernél két puska volt, és mindig volt a kezében töltött fegyver. A fácán egy részét a hajtók kapták meg, de legtöbbjét eladták egy húsfeldolgozó üzemnek. Vadászatok napján elegáns, ünnepélyes vacsorát szolgáltak fel odakint, és az egyik ilyen alkalommal szívta el anya évenkénti egyetlen cigarettáját. Feri bácsi és valószínűleg apa is rendszerint magas rangú politikusokat és társasági személyiségeket hívtak meg a vadászatra. Köztük olyan előkelőségek voltak, mint a korábbi miniszterelnök, gróf Bethlen István, a majdani miniszterelnök, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Horthy Jenő, a kormányzó fivére és több más. A két nap során közel ezer fácánt lőttek. Szinte mind fácánkakas volt. Mint gyerekek,

nem vehettünk részt a vadászatban, én egyetlen alkalommal vettem részt, 1940-ben, tizenhat évesen. A hajtókkal mehettem, és a hátrarepülő fácánokra lőhettem. Még ebben az alantas helyzetben is sikerült vagy harminc fácánt lőnöm a két nap alatt. A birtok nagyapáé volt, és a halála után hat gyermeke örökölte, köztük anyám. Mivel megvolt a birtokunk Iregen, keveset időztünk Derekegyházán. A birtokot igen jól vezette elözvegyült Elza néném, aki a nyár java részét ott töltötte. Családom rendszerint a karácsonyi szünetben vendégeskedett Dereken. December 26-án érkeztünk és újév utánig maradtunk. A családdal és a vendégekkel együtt nem ritkán harmincra rúgott a jelenlévők száma. Ez alatt az idő alatt két-három látványos nyúlvadászaton vettünk részt. Egy jó napon körülbelül tizenkét vadásszal ötventől száz nyulat lőttünk. A körvadászaton az egyes vadászok között két-három helyi fiatalember állt. Igen nagy körben haladtunk. Amikor a kör bezárult, a vadászmester belefújt a kürtjébe, és mind a középpont felé fordultunk. A bekerített nyulak megpróbáltak kifutni a vadászok között, de legtöbbjüket lelőttük. Kezdetben a középpont felé lőhettünk, de amikor a kör bezárult, megszólalt a kürt, ami azt jelentette, hogy hagyjuk kifutni a nyulakat a körből, és akkor lőjünk rájuk, amikor már kint vannak. Én eléggé élveztem a vadászatot, de magát a helyet nem nagyon szerettem, mert mindig zsúfolt volt, és mert egyik unokatestvérem, a Pisti néven is ismert Mauthner István, akit  – már volt szó róla – szívből utáltam, úgy érezte, ő az úr a házban, én pedig csak vendég vagyok, ami valójában szamárság volt. Később jó barátok lettünk Pistivel. Derek most elmegyógyintézet. Felnőtt koromban mindössze egyszer jártam arra, és a kapuból pillantottam be. Az épület jó állapotban volt, de hogy mi történt a parkkal vagy mögötte a tóval, nem tudom. Remélhetőleg jó kórház, és megfelelően gondoskodik a páciensekről.

Hatodik fejezet Növekvőben Budapesten töltött gyerekkorom boldog volt és igen kényelmes. Sok emlékem származik három és féléves koromból. Az elsők közé tartozik napi sétám a dadussal, Teta Liesllel, vagy anyával, amikor Tetának kimenője volt. A Városligetben sétáltunk, de még gyakrabban a lakásunkhoz közeli Állatkertben. Megismertem a legtöbb állatot, és egy órát-másfelet töltöttünk az Állatkertben, fel-alá járkáltunk, néha etettük az állatokat. Talán négyéves lehettem, amikor egyszer anyámmal mentem az Állatkertbe. Elmentünk egy őr mellett, és anya megkérdezte, merre van a madárház. Alig hagytuk el az őrt, megálltam, és szigorúan felnéztem anyára: – Anya, ha velem vagy, nem kell az őrtől kérdezed, mi hol van. Én éppolyan jól tudom, ha ugyan nem jobban. – Azzal sarkon fordultam, és egyenesen a madárház felé tartottam. Feltétlenül mesélnem kell a dadusomról. Egyszerű családból származó bécsi lány volt, képzett gyermekgondozó. Liesl Böck volt a neve, de mi mindig Teta Liesl néven emlegettük. Csecsemő voltam, amikor a családhoz került, és úgy gondoskodott rólam, mintha az ő fia volnék. Kedves, aranyos teremtés volt, tiszta szívből szerettem. Neki köszönhetem, hogy előbb beszéltem németül, mint magyarul. Nem emlékszem, mikor kezdtem korcsolyázni, de aligha lehettem idősebb hatévesnél. Délutánonként úgy egy órát korcsolyáztam, míg Teta Liesl a melegedőben várta, mikor vagyok hajlandó hazamenni. Élénken emlékszem egy Tetával kapcsolatos epizódra. Az egyik nyáron éppen Münchenben voltunk. Szüleim és testvéreim bizonyára múzeumba mentek, engem Tetára bíztak, hogy sétáljunk egyet. Ötéves lehettem. Útközben a Marienkirche elé érkeztünk, amit hagyma alakú kupolái miatt Hagymatemplom néven ismernek. Teta nagyon vallásos volt, hát bementünk a templomba és imádkoztunk. Kifelé menet megpillantottuk a nagyobb európai templomokban szokásos ajándékpultot. Úgy éreztem, angyali türelemmel viseltem a sok imádkozást, hát megkértem Tetát, vegyen nekem valamit. Egy kis ezüst feszületet választott. Nagy becsben

tartottam ezt a feszületet, és elkísért valamennyi utazásomon. Az Egyesült Államok hadseregében is velem volt, és mindig épségben-egészségben hazavezérelt. Most, sok év múltán még mindig megvan, és ma is nagy becsben tartom. Családunkban a kisgyerekek nem étkeztek együtt szüleikkel az ebédlőben – ebédünket– vacsoránkat a hálószobánkba hozták. Tízéves lehettem, amikor a családi asztalnál kezdtem étkezni. Röviddel ezután Teta elhagyott bennünket: hozzáment iregi főkertészünkhöz, Oleár Ferenchez. Hatéves koromban beírattak egy Louisa de Chatel nevű hölgy kis magániskolájába. Tizenöten lehettünk az első osztályban, köztük Alice unokatestvérem, Johnny Graham és Balogh Péter, akikkel még most is kapcsolatban vagyok. Hárman-négyen már tudtunk írni-olvasni, ami előnyös helyzetet jelentett, mert amíg a többiek a betűvetést tanulták és gyakorolták, művelt osztálytársaimmal büszkén az osztály élére masíroztunk, ahol az ablak melletti sarokban állt egy asztal, rajta hazulról hozott könyvek, s ezeket olvashattuk, míg a többi gyerek dolgozott. Jól emlékszem a magam könyvére: lenyűgöző történet volt egy medvecsaládról, akik emberi lény módjára öltözködtek, beszéltek, viselkedtek. Nagy élvezettel olvastam számos kalandjukról. Az iskolai tantárgyakon kívül hittanban és viselkedésben is kaptunk oktatást. Az iskola Mrs de Chatel lakásában volt, a Tudományos Akadémia mögött, egy magánházban. Gyalog igen messze lett volna, hát reggelente a sofőr vitt oda, és délben értem jött. Az elemi oktatás Magyarországon akkoriban négy év volt azok számára, akik utána nyolc tanévre gimnáziumba kerültek – ez megfelelt az amerikai junior és senior középiskolának. A tanév június első hetében ért véget, de anyám úgy vélte, hasznosabb lenne, ha az iskolaév végén Iregre mennénk, és ott tenném le az elemi iskolai vizsgát. Nagy esemény volt. Az osztályt virágokkal díszítette egy nálam nem sokkal idősebb lány, aki a park bejáratához közel lakott, az iskolához és a templomhoz vezető utcán. A vizsga valóságos vicc volt. Az iregi tanító fizetésének egy részét szüleimtől kapta, és felettébb udvariasan és tapintatosan bánt velem. A vizsgán megkérdezte, hogy hívnak, és feltett néhány kérdést számtanból, írásból és olvasásból. Az egész dolog eltartott vagy negyedóráig, utána megkaptam bizonyítványomat, csupa kitűnővel valamennyi tárgyból.

Magyarországon akkoriban jó volt a középfokú oktatás, de elég bonyolult. A városi közép– és felsőbb osztályok gyerekei magániskolába jártak, ezek közül sokat katolikus szerzetesrendek működtettek. György és én a piarista gimnáziumba jártunk. Volt jezsuita, benedekrendi és cisztercita középiskola, de volt evangélikus és református gimnázium is. Ezeknek a középiskoláknak hasonló volt a felépítése, és a Vallás– és Közoktatási Minisztérium általános, noha laza ellenőrzése alatt álltak. Volt néhány világi gimnázium is. Ilyen középiskolába kellett járnia mindenkinek, aki az egyetemen kívánta folytatni tanulmányait. A középiskola másik fajtája volt az úgynevezett reálgimnázium, amely nem a humán tárgyakra helyezte a legnagyobb súlyt, hanem elsősorban – mind gyakorlati, mind elméleti tekintetben – a technikai tárgyakra. Minőségük változatosabb volt, mint a humán gimnáziumé, de a jó iskolákból igen kiváló emberek kerültek ki, akik könnyen találtak munkát az iparban és a kereskedelemben. Sokuk a Műszaki Egyetemre is bejutott, és mérnök vagy építész lett. A csak nagyobb városokban található egyetemek nem kapcsolódtak vallásokhoz. Legtöbbjük Budapesten működött, de jó egyetemek voltak Debrecenben, Pécsett és Szegeden is. Az oktatás minden szinten ingyenes volt, csak a tankönyvekre, jegyzetekre kellett költeni. A gimnázium, ahová jártam, Budapest belvárosában volt, a Duna közelében. Nagy épületében helyezkedett el az iskola is, a papok monostora is. Az iskolában tizenhat tanterem adott helyet két-két fiúosztálynak az oktatás nyolc éve alatt. A tanmenet meg volt határozva, a diákok nem választhattak tantárgyakat. Az egyetlen kivétel, hogy az ötödik osztály elkezdése előtt választhattunk görögöt vagy franciát. Aki humán–, orvosi vagy jogi egyetemre készült, nem választhatott – görögöt kellett felvennünk, ami ezeken a szakokon felvételi tárgy volt. Hatvanan voltunk az osztályban, és a nyolc évben szinte végig együtt maradtunk. Néhány diákot elvesztettünk, néhányan máshonnan kerültek hozzánk, és végül ötvenkilencen érettségiztünk. Osztálytársaim a társadalom több rétegéből kerültek ki, a középosztálytól az arisztokráciáig. Legtöbbjük egyetemre készült, és sikerült is mindegyiküknek bejutnia. Három padsorban ültünk, egy-egy padban kettesével, magasságunk szerint.

Én hátulról a második sorban ültem. Az osztályban volt némi klikkszellem, de nagyjából valamennyien barátok voltunk. A tanítás pontban nyolc órakor kezdődött, az órák ötvenpercesek voltak, köztük tíz-tíz perc szünettel. A negyvenöt percig tartó harmadik órát valamivel hosszabb szünet követte. Büfé nem volt, de egy kis pultnál vehettünk harapnivalót, és kaphattunk tejet vagy kakaót. A gyümölcsitalok akkoriban ismeretlenek voltak Magyarországon. Minden tanítási napon öt óránk volt, a tanítás délután egykor végződött. Szombaton csak négy óránk volt, tehát délben végeztünk. A középiskola első osztályában – ami megfelel az Egyesült Államokbeli ötödiknek – magyar nyelvet, matematikát, történelmet, hittant, latint és földrajzot tanultunk. A második évben német járult ezekhez a tárgyakhoz, a harmadik, hetedik és nyolcadik évben pedig fizika. A hetedik és nyolcadik osztály tanrendjén differenciál– és integrálszámítás is szerepelt. Mint fentebb említettem, az utolsó négy évben görögöt is tanultunk, a harmadik és negyedik évben pedig élettannak nevezett tárgyat, ami felületes módon foglalkozott például botanikával és zoológiával. Nem minden tárgyból volt óránk mindennap, kivéve latint és magyart. Hetente háromszor volt testnevelés óra. Ez szabadgyakorlatokból, kötélmászásból és csapatjátékokból, például kosárlabdából állt. Megfelelő időjárás esetén futballozhattunk is az iskolaudvaron, amelynek két végén futballkaput állítottak fel. Egész jól játszottam, és idővel én lettem a csapatkapitány, két tanéven át. A tananyag nehéz volt, sok házi feladatot kaptunk, többnyire fogalmazást. A tanórákon kérdésekre kellett felelnünk. Ha felszólítottak, vigyázzba kellett állnunk, és a lehető legjobban felelnünk. Írásbeli dolgozatok is voltak, a tanárok  – csupa piarista szerzetes – szeszélye szerint. Az iskola szép kápolnájában naponta vettünk részt misén, vasárnap és a kötelező ünnepeken szintén. Negyedik osztályos korunktól kezdve kéthetes váltásokban mint ministránsok szolgáltunk reggel fél héttől, rendszerint két vagy három mise során. Néha csendes mise volt (vagyis zene nélküli), és némelyik pap tizenöt perc alatt lezavarta. Néhányuknál jóval tovább tartott. Az iskolaév szeptember nyolcadikán kezdődött, a katolikus egyház szerint Szűz Mária születésnapján, és június tizedike körül zárult, karácsonykor

tíznapos, húsvétkor egy heti szünettel. A nemzeti és az egyházi ünnepeken sem volt tanítás. Az oktatás színvonala tanáronként valamelyest változott, de általában magas volt, és mind a humán, mind a reál tárgyakból igen nagy anyagot ölelt fel. A magasabb osztályokban a történelemórák a világtörténelmet is magukba foglalták, bár a súlypont a klasszikus görög-római és az európai történelemre esett. Amerikáról viszonylag keveset tanultunk, a TávolKeletről és Afrikáról szinte semmit. Tizenhárom évesen, harmadik gimnazista koromban megbetegedtem. Először azt hittük, csúnya megfázás magas lázzal. Amikor azonban nem javult, anya kihívta régi gyermekorvosunkat, Preisich doktort, aki tüdőgyulladást állapított meg. Akkoriban jóformán semmit sem lehetett ellene tenni, hiszen ez több évvel a penicillin felfedezése előtt történt. Lázcsillapítóul aszpirint kaptam, és sok kristályvizet ittam, ami különleges kedvezés volt, hiszen ilyen nagyra becsült italt csak akkor kaphattam, ha nagyon jól viselkedtem. Ennek a betegségnek több eseménye megmaradt emlékezetemben. Egy reggel, még jócskán a betegség kezdetén, apám bejött a szobámba és leült az ágyam mellé. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy meghitt, négyszemközti beszélgetést folytattunk. Nagyon boldog voltam, mert életemben először igazán közel éreztem magamat apámhoz. Mindig tiszteltem és szerettem, de három lépés távolságból. Most úgy éreztem, a tüdőgyulladás szerény ár ezért az óriási eseményért. Kapcsolatunk szerencsére továbbra is kitűnő maradt az elkövetkező negyven éven át, apám haláláig. Ebből az időből származik az az emlék is, hogy szobát cseréltünk anyával. Beköltöztettek nagy szobájába és nagy ágyába, ő pedig a mellette levő sokkal kisebb szobámba költözött. Ennek az volt a célja, hogy az orvosok mindkét oldalról beléphessenek hozzám, valamint hogy az én Teta Lieslem, aki feljött Iregről, velem egy szobában alhasson, az ágyam melletti heverőn. Dr. Borbély Ferenc, a kiváló belgyógyász is kezelt, aki két-három évvel ezután feleségül vette Mauthner Mária (Baby) unokatestvéremet. Dr. Borbély nem sokat tehetett értem, de örültem, hogy egy ilyen jó orvos és kedves ember kitüntet figyelmével. A betegség egy pontján vérinjekciót

kaptam a bátyámtól kapott vérből. Ma már nem emlékszem, hogy akkoriban milyen hatást tulajdonítottak ennek. De megtörtént, fájt is, és azt hiszem, senki más nem látta hasznát, csak az orvosok. Akárhogyan is, túléltem a súlyos tüdőgyulladás hagyományos krízisét, és gyorsan javultam. Sőt, egyre jobban éreztem magam, és mivel úgy egy hétig nem ettem semmit, sokat fogytam, és egyszeriben farkaséhes lettem. Napjában ötször-hatszor ehettem, és alig vártam a következő étkezést. Két hete betegeskedtem, amikor eldöntötték, hogy teljes és mielőbbi felépülésemet legjobban az szolgálja, ha két hétig lábadozom egy szép hegyvidéki üdülőhelyen, ahol jó a koszt és friss a levegő. Kékestető üdülőszállójára esett a választás, az ország legmagasabb pontjára mentünk fel, mintegy ezer méterrel a tengerszint fölé. Teta Liesl lesz az útitársam, no és egy csomó tankönyv és füzet – ugyanis valamelyik családtag, talán Puppa bement a gimnáziumba, és beszélt az osztályfőnökömmel. Beleegyezett, hogy további két hétig távol maradjak, és jó adag írni– és olvasnivaló házi feladatot küldött. Ha mindezt elvégzem, mondta, utolérem az osztálytársaimat, és nem veszítem el a tanévet. Így aztán anya, Teta meg én felautóztunk Kékesre. Szép, erkélyes szobámból pompás kilátás nyílt. Igen kellemes két hetet töltöttünk a hegyen. Teta megtanított keresztöltést varrni, és szívesen elüldögéltem vele a balkonon, párnahuzatot hímeztem, és elnéztem a gyönyörű, hegyi kilátást. Mi tagadás, nemigen kívánkoztam haza. No de minden jónak vége szakad egyszer – jött a sofőr, felpakolt minket, és már száguldottunk is hazafelé. Az iskolában örömmel állapítottam meg, hogy hála az elvégzett házi feladatnak meg az olvasottaknak, nem nagyon maradtam le, és hamarosan utol is értem a többieket. Mindenestül érdekes élmény volt, és csak jóval később tudtam meg, hogy az egyik orvos bizalmasan közölte anyámmal: ötven százalék esélyem volt csupán a felépülésre. Magam sem tudtam, mennyire beteg vagyok. Fáradt voltam és étvágytalan, de sosem éreztem igazán betegnek magamat. Az egész betegség nagy pozitívuma az volt, hogy sokkal közelebb kerültem apámhoz. Még ugyanabban az évben alaposan megfájdult a hasam. Vakbélgyulladást állapítottak meg, és műtétre került sor. A Fasor Szanatóriumba, a jómódú betegek igen magas színvonalú kis kórházába kerültem. A műtétet délutánra tűzték ki, Ádám Lajos professzor fogja

elvégezni, aki sebészi képzését jórészt az Egyesült Államokban nyerte, főként a Mayo Klinikán, ahol akkoriban a műtétek nagy részét végezték helyi érzéstelenítéssel. Ádám alacsony ember volt, a keze kicsi, de erős. Nagyon kedves és figyelmes volt, udvariasan beszélt velem, mintha felnőtt volnék. Kaptam valamilyen érzéstelenítést, majd bevittek a műtőbe. Anyám is velünk tartott, fehér köpenyben, sapkában, maszkkal. Megtisztították a hasamat, majd Ádám doktor így szólt: – Kis tűszúrást fog érezni. Utána várunk körülbelül tíz percig. Megmondom, mikor kezdjük, ön pedig szóljon, ha bármit érez. – Nagyon álmos voltam, és egyáltalán nem éreztem fájdalmat, csak mintha egy kicsit húzták volna jobboldalt a hasamat. Ez volt az egész. Legközelebb már azt hallottam, amint Ádám doktor így szól: – No, ugye nem is volt olyan rossz? – A műtét mindenestül körülbelül huszonöt percet vett igénybe. Anyának megengedték, hogy végignézze, és utóbb azt mondta nekem, hogy „gyönyörű” volt az operáció, és jóformán semmi vérveszteséggel nem járt. Vakbelem mérsékelten gyulladt volt, igazolva a diagnózist, és indokolttá tette a műtétet. Öt-hat napig voltam a szanatóriumban. A műtét utáni este némi fájdalmat éreztem, fájdalomcsillapítót kértem, kaptam egy injekciót, és átaludtam az éjszakát. Amikor másnap reggel felébredtem, tökéletesen jól éreztem magam, csak felülni volt egy kicsit nehezebb a szokásosnál. A műtét utáni napon csak folyadékot fogyaszthattam, de ezután már rendes kosztot kaptam. Meglepően ízlett minden, nem is hagytam a tányéron egy falatot sem. A mandulaműtét rutineljárás volt akkoriban, és nagyon kevés gyerek érte meg mandulái büszke birtokosaként a felnőttkort. Az én mandulaműtétemre alig néhány hónappal a vakbéloperáció után került sor. Lényegesen kisebb műtét volt, de sokkal kellemetlenebb. Előzőleg gyakran volt torokgyulladásom, és idővel elvittek egy orr-fül-gége specialistához, aki megvizsgálta a manduláimat. Kedves ember volt, jó sebész, és a műtétet a húsvéti szünidőre időzítette, hogy ne veszítsek sokat az iskolában. Micsoda igazságtalanság! Ezt a műtétet is a Fasor Szanatóriumban végezték, és megint helyi érzéstelenítéssel. Nem volt valami kellemes élmény. Kezdetben nem fájt, de annál jobban, amikor a sebész lekaparta a garatmanduláimat. Az egész operáció szerencsére csak

húsz percig tartott, bár akkor lényegesen hosszabbnak éreztem az időt. Amikor megszűnt a fájdalomcsillapító hatása, nagyon rekedt voltam, nyelni nem tudtam, beszélni is csak suttogva. Kaptam egy injekciót, el is aludtam tőle, és másnapra már sokkal kevésbé fájt a torkom. Még egy éjszakát töltöttem a szanatóriumban, és mire hazamehettem, már alig éreztem fájdalmat, és tudtam enni is, beszélni is. A húsvéti vakáció maradék négy napját igyekeztem a lehető legjobban kihasználni. Az imént elmondottak bizonyítják, hogy az 1930-as évek közepén Magyarországon, legalább is bizonyos szinteken igen magas rendű volt az orvosi ellátás. Harmadik gimnazista koromban már felvételért folyamodhattam a cserkészetbe. 1937-et írtuk, a cserkészmozgalom igen erős volt Magyarországon. Gróf Teleki Pál, az egykori és majdani miniszterelnök volt a főcserkész, aki a nemzetközi cserkészmozgalomban is magas pozíciót töltött be. A cserkészcsapatok az iskolákhoz tartoztak, a piarista gimnáziumnak régi, erős, aktív cserkészcsapata volt. György bátyám is cserkészkedett az iskolában töltött öt tanéve alatt. Felvettek, a két osztályból harmincadmagammal. Tízszemélyes őrsökre osztottak, én a „Galamb” őrsbe tartoztam. Két-három bevezető gyűlés után következett az ünnepélyes avatás, szüleink jelenlétében, amikor is hűségesküt kellett tennünk Istennek, hazánknak és a cserkészmozgalomnak. Első alkalommal viseltem a cserkészegyenruhát, amit anyával vásároltunk. Rövidnadrág, ing, különleges csattal ellátott öv és nyakkendő tartozott hozzá. De mindennél különb volt a csudás, lapos tetejű, széles karimájú kalap, olyanféle, amilyet az Egyesült Államok állami rendőrei viselnek. Borzasztó büszkén viseltem azt a kalapot. Hetente egy délután volt őrsgyűlés, amikor úgy egy óra hosszat beszélgettünk különféle cserkésztevékenységekről és a cserkésztörvények jelentéséről. Vasárnaponként kirándultunk, rendszerint a budai hegyekbe. A harmadikos és negyedikes korom közötti nyáron kéthetes cserkésztáborba mentem a Balatonhoz, Tihany környékén. Anya sok húskonzervet és zöldséget adományozott a tábornak, ami lényeges javulást jelentett az étkezésben. Úsztunk a Balatonban, túráztunk, játszottunk, népdalokat énekeltünk, és általában elég kellemesen töltöttük az időt. Mi tagadás, én nem élveztem igazán, de persze különbnek bizonyult a vártnál. Mihelyt vége volt, anya értem jött autóval, megkerültük a Balatont és Ireg

felé hajtottunk. Mocskos voltam, hajvágásra és alapos körömápolásra szorultam. Megálltunk Siófokon, engem letettek egy borbélynál, hogy lenyírják a hajamat, rendbe hozzák a körmeimet, és általában alkalmas legyek az emberek közti megjelenésre. Szakadt és meglehetősen mocskos cserkészegyenruha volt rajtam, és hallottam, amint egy német hölgy elképedve suttog a férjének:  – Cserkész, és manikűröztet! Mivé lesz a világ!? – Magamban jót mulattam. A következő tanévben folytatódtak a heti cserkész-őrsgyűlések, a barangolás a budai hegyekben. Azon a nyáron nem mentem cserkésztáborba, mert a szüleimmel ismét Svájcba utaztam. A következő tanévben vízicserkészek lettünk. Hegyi túrák helyett eveztünk, tavakon, folyókon, először nyolcevezős csónakban, később kétevezős kajakban. Számos kellemes túrára emlékszem, feleveztünk a Dunán, majd lustán lecsorogtunk vissza Pestre. Rendszerint Jónás Ernő meg én osztoztunk egy kajakon, és remekül szórakoztunk. A következő nyáron, 1939-ben olyan környékre mentünk, amely az első bécsi döntés értelmében nemrég tért vissza Csehszlovákiától Magyarországhoz. Északkelet-Magyarország felvidéke igen primitív volt, de nagyon szép. A kis falvaknak kevés lakosa volt, sokan közülük ortodox zsidók. Vendégszeretők, kedvesek voltak, egy alkalommal egy család remekül megvendégelte nyolctagú őrsünket. Szomorú gondolat, hogy az Auschwitzba került felvidéki zsidókból bizonyára alig néhányan élték túl a háborút. Egy heti hegyi túrázás után a Tisza felső folyásához értünk, ahol nagy evezős csónakjaink vártak ránk. A folyón töltött hét élvezetes és kellemes lett volna, ha nincs számtalan szúnyog és egyéb rovar. Szúnyogirtónk természetesen nem volt, hát csak csapkodtuk a bestéket, és amennyire lehet, igyekeztünk nem tudomást venni róluk. Körülbelül hat héttel ezután özönlötte el Németország Lengyelországot, és kitört a második világháború. Azon az őszön a cserkészeket légoltalmi csapatokba szervezték és küldöncszolgálatra irányították. Én egy küldönccsapatnak voltam a tagja, légoltalmi gyakorlatok idején biciklin száguldoztam az utcákon, cserkész-egyenruhában, és üzeneteket vittem egyik helyről a másikra. Teljesen értelmetlen gyakorlat volt, de akkor tagadhatatlanul nagyon élveztem.

A háború első néhány hetét lengyel menekültáradat jellemezte. A két ország között szívélyes volt a viszony, és a magyar kormány a németek kívánsága ellenére megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Sokan Magyarországon maradtak, de számos fiatalember eltávozott, különösen a katonaviseltek. Áthaladtak Jugoszlávián, és idővel eljutottak Angliába, ahol lengyel katonai szervezet létesült és idővel tevékeny részt vett a Németország elleni háborúban. Sok fiatal lengyel nő talált alkalmazást Magyarországon, és kezdetben támogatták őket a magyar családok. Anyám három lengyel lányt fogadott be. Egyikük, egy parasztlány az iregi háztartásban lett szobalány, a másik kettő, tanult és intelligens teremtés, idővel Budapesten talált állást. Nyaranként sokat időztek nálunk Iregen, egészen 1943-ig. Egyikükkel, egy Nina nevű nagyon kedves és vonzó lánnyal volt egy kis flörtöm. Jó barátok maradtunk. Nina túlélte a német és az orosz megszállást, és a háború után hazatért Lengyelországba. Később megtudtuk, hogy hazatérése után néhány hónappal meghalt tífuszban. Nem emlékszem, hogyan jutott el hozzánk az információ Portugáliába, de feltételezem, hogy magyarországi barátok közvetítésével. Ez volt cserkész-pályafutásom utolsó tele, és legfeljebb annyi mondanivalóm van még róla, hogy hosszú és igen fárasztó biciklikiránduláson vettem részt, ahol körülbelül száz kilométert tekertünk. Amikor visszaértünk Budapest határára, kimentettem magam: hátramaradok és pihenek egy darabig, mondtam az őrsvezetőnek. Menjenek csak, ne törődjenek velem, szép lassan, kényelmesen hazatalálok. Valójában alig tűntek el a szemem elől, leintettem egy taxit, és biciklistül hazavitettem magam a Lendvay utcába. Visszatekintve nem vagyok valami büszke erre az epizódra, de akkor roppant eszesnek éreztem magam. A másik említésre méltó cserkészesemény egy meglehetősen fantáziadús műsor, amit csapatunk a gimnáziumban rendezett szüleinknek és barátainknak. Magyar népdalokat és néptáncokat adtunk elő. Én a tánccsoportban szerepeltem, és jól emlékszem a meglehetősen bonyolult, húszperces táncra, amelyet magyar paraszt öltözékben jártunk. Jó mulatság volt, és a szüleink nyilván el voltak bűvölve. Ezzel véget is ért cserkész-pályafutásom. Még egy évig folytathattam volna, de ezt több okból nem tettem. Az egyik egyszerűen a lustaság volt,

és az érzés, hogy a cserkészkedés tökéletes időfecsérlés. Ami azonban sokkal fontosabb: azért hagytam ott, mert a cserkészmozgalom egyre jobban militarizálódott. A német nácik nem nézték jó szemmel a cserkészetet, és Németországban egyenesen be is tiltották. Magyarországon is ilyen nyomást gyakoroltak, és a magyar cserkészmozgalom ezt azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy egyre nacionalistább, katonásabb és antiszemitább lett. Habozás és szívfájdalom nélkül hagytam ott a cserkészcsapatot. A nyolcadik osztály vége felé egyre fenyegetőbben közeledett az érettségi vizsga. Írásbeli és szóbeli része volt. Az írásbeli latin, görög, német, magyar történelem és magyar irodalom tantárgyakból állt. A szóbeli a fentiekből, továbbá matematikából és fizikából. Igen fontos vizsga volt, mert a jó érettségi jegyektől függött az egyetemi felvétel, különösen az orvosegyetemre, a társult szakmai egyetemekre – fogászat, gyógyszerészet – és a műszaki egyetemre. Hetedik és nyolcadik osztályban gyakran az érettségiről folyt a szó. A legtöbb tanár felkészített, hogy miből tanuljunk, hogyan válaszoljunk a kérdésekre, mit mondjunk, mit ne mondjunk, és így tovább. Visszatekintve látom, hogy valójában mit csináltak – „súgtak”. Az utolsó tanóra minden tárgyban köszönet és istenhozzád volt a tanároknak, és semmi fontos nem történt. Egyetlen kivétel az utolsó görög óra volt, amikor a tanár meglepetésszerű kérdéseket tett fel igékről és igeidőkről. Ennek látszólag nem volt semmi értelme, hiszen a tananyagot már elvégeztük, míg egy nagyeszű osztálytársam rá nem jött, hogy a szöveg nyilvánvalóan az Odüsszeiából származik. Még a kérdéses részre is rábukkantunk, és ráébredtünk, hogy ezt kell majd fordítanunk a közeledő írásbeli érettségin. Mondanom sem kell, hogy valamennyien beható ismeretségbe kerültünk azzal a bizonyos húsz-huszonöt sorral. Az írásbeli érettségi mindegyik tárgya egy-egy délelőttöt foglalt el, a tárgyakkal egy hét alatt végeztünk. Irodalomból és történelemből megadott témákról kellett esszét írnunk, az idegen nyelvekből a megadott szöveget lefordítanunk. Szótárt nem használhattunk. Valójában nem volt nagy megpróbáltatás, elég jól szerepeltem valamennyi tárgyból. De már veszedelmesen közeledett a szóbeli érettségi, ami jóval keservesebbnek ígérkezett. Mi négyen, Jónás Ernő, Balogh Péter, Johnny Graham meg én

Iregre mentünk egy magántanár kíséretében. Délelőtt is, délután is háromhárom órát tanultunk, matematikát, fizikát, történelmet, irodalmat, latint és görögöt. A kemény munka mellett is jól éreztük magunkat. Az érettségi előtti pénteken tértünk haza, és a hétvégét is magolással töltöttük. Nem emlékszem az érettségi pontos beosztására, csak azt tudom, hogy két teljes napot vett igénybe. A hét tárgyból kettő-kettő került sorra az első napon, kettő a második nap délelőttjén, az utolsó pedig délután. Roppant ünnepélyes esemény volt. Egyedül ültem a hosszú asztal egyik oldalán, szemközt a vizsgáztatókkal. Pontosan szemben velem ült a Vallás– és Közoktatásügyi Minisztérium képviselője, egy cisztercita szerzetes feketefehér reverendában. Mellette ült a gimnázium igazgatója, kétoldalt a tanárok. Az érettségi első tárgya a magyar irodalom volt, utána a történelem következett. Délután jött a matematika és a latin. Mind a négy tárgyból jól feleltem, de estére pokolian kimerültem. Hazamentem, tanultam még egy órát, ettem valamit, és lefeküdtem. Másnap délelőtt következett a német szóbeli – micsoda megkönnyebbülés! –, majd a fizika, amiben nem brillíroztam. Délután pedig mindennek betetőzéséül a görög. Sosem jeleskedtem ebben a tárgyban, nehezen birkóztam meg a fordítandó szöveggel. Aznap is alaposan kimerültem. De egyszer minden véget ér, és végül majdnem minden tárgyból jelest kaptam, csak fizikából kaptam jót. Mindez elegendő volt, hogy felvételt nyerjek az orvosegyetemre. De az érettségi mindenestül olyan megpróbáltatás volt, hogy még évekig rémálmaim voltak róla. Az érettségit követő szombaton egyik osztálytársam családja ünnepi estélyt rendezett. Tízen-tizenketten gyűltünk össze a budai villában, és egész este mást sem tettünk, mint panaszkodtunk megpróbáltatásainkra, és konyakot ittunk. Én javarészt az utóbbi tevékenységben vettem részt, és mivel akkoriban igen gyakorlatlan ivó voltam, viszonylag hamar jelentkezett a konyak hatása. Hogy ne kerülgessem a szót: istenesen berúgtam. Nemigen emlékszem, hogyan kerültem haza, arra inkább, hogy sehogy se tudtam a kulcslyukba illeszteni a kulcsot. Szerencsére éppen akkor ért haza a felettünk levő lakásban lakó úr, és kinyitotta előttem az ajtót. Alig értem hálószobámba, rám jött a rókázhatnék, és részben a mosdóba, de nagyrészt a padlóra hánytam. Valahogyan lerángattam magamról a ruhát, és belezuhantam az ágyba. Másnap reggel pokoli

fejfájással ébredtem. Észrevettem, hogy a szobámat kitakarították, a holmimat elrakták, és semmiféle tanújele nem maradt az éjszakai kilengésnek. Nem voltam különösebben éhes, és amikor lementem reggelizni, alapos fejmosásra számítottam. Örömteli meglepetésemre nem hangzott el más, csak némi udvarias érdeklődés, hogy vajon hogyan sikerült az estély. Később megtudtam: apa szigorúan utasította nővéreimet és a cselédeket, hogy egy szó említés se essék a sajnálatos eseményről. Ez volt az első és utolsó alkalom életemben, amikor leittam magamat. A gimnáziumi érettségit nem követte ünnepélyes szertartás, mint ahogy azt utóbb az Egyesült Államokban megtapasztaltam. A tanév utolsó vasárnapján szokás szerint templomba mentünk, majd végigvonultunk a folyosókat szegélyező alsósok sorfala között az iskolán, és a középkori diákdalt zengtük: Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus… Gimnáziumi éveim során, szeptember második hetének és a következő év júniusa közepének kivételével Budapesten éltem. A család még a tanév kezdete után is Iregen maradt, lényegében én voltam Pesten az egyetlen családtag. Az első két évben még mellettem volt és gondoskodott rólam Teta Liesl. A harmadik évben unokatestvéreimhez, a Mauthner családhoz költöztettek, akiknek a budai dombokban, a Budakeszi úton volt nyaralójuk. A nagy ház melletti vendégházban kaptam egy kis szobát. Az épületben rajtam kívül csak Mauthner Ödön, a nagyapa lakott, kiváltképp kellemetlen öregember, aki majdnem annyira utált engem, mint én őt. Össze kellett férnem István (Pisti) unokatestvéremmel is, aki megkeserítette az életemet, következésképpen legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Amikor a szüleim visszatértek a városba, és végre hazakerültem, közöltem anyámmal: ha jövőre is kényszerít, hogy költözzem Mauthnerékhoz, én világgá megyek, és a színemet se látják soha többé. A következő három évben az őszt tehát Chorin unokatestvéreimnél töltöttem a Svábhegyen. Erzsébet két évvel volt idősebb nálam, Daisy egy évvel, Ferenc négy évvel fiatalabb. Nagyon szerettem náluk lenni. Rajongtam Feri bácsiért  – élveztük egymás társaságát. Beíratott golfleckékre, és kettesben golfoztunk. Szép szobát kaptam az emeleten, és sokat voltam együtt Teta Marianne-nal, Chorinék dadusával. Nagyon

kedveltük egymást, és szörnyen elkényeztetett. Unokatestvéreim iskolája közel volt az enyémhez, így aztán, míg náluk vendégeskedtem, reggelente együtt vittek bennünket autóval iskolába. Tanítás után értünk jöttek és visszavittek a hegyre, a villába. Tizenhárom éves korom körül néha a városban tartott tanítás után valamilyen sportesemény vagy cserkésztevékenység, és ilyenkor autóbusszal mentem a fogaskerekű állomásig, átszálltam a kis fogaskerekű vasútra, és azzal utaztam a Svábhegy tetejéig. Onnan tízperces gyalogút vezetett a villáig, javarészt hegynek lefelé. Sok tekintetben idilli lét volt, és amikor a szüleim visszatértek a városba, egyáltalán nem igyekeztem buzgón haza a Lendvay utcába. A gimnázium utolsó két osztályában már nem költöztem ősszel Chorinékhoz, hanem a pesti lakásunkban maradtam. Kellemes volt, mert rajtam kívül csak apa volt a lakásban, és kivételes alkalomnak bizonyult, hogy kettesben lehettem vele. Néha elvitt vacsorázni vagy vasárnap ebédelni. Ilyenkor rendszerint a Gundelba mentünk, amelyet akkoriban Budapest legjobb éttermének tartottak. Méltónak bizonyult a hírére, kitűnő volt a kiszolgálás, részben mert apámat jól ismerték. A szocialista korszakban a Gundel színvonala romlott, de az 1990-es évek kezdetén két Amerikába szakadt magyar sok pénzzel modernizáltatta, és a Gundel megint budapesti látványosság lett. A koszt megint igen jó, de a hely roppant külsőséges, és a felszolgálók mintha szívességet tennének a vendégnek azzal, hogy eltűrik a jelenlétét. Ráadásul iszonyúan drága, úgyhogy egyéb kellemes megoldást keresünk, amikor hazamegyünk. Amikor anyám és nővéreim ősszel visszatértek Budapestre, az élet is visszatért a megszokott kerékvágásba: délelőtt iskola, utána elmentem apám negyedórányira levő irodájába, majd kettesben autóztunk haza. Két órakor ebédeltünk. Délután elvégeztem a házi feladatot, olvastam, télen pedig minden délután korcsolyázni mentem. Ennek részben testedzés volt a célja, de többnyire szívem hölgyével, Daisy osztálytársnőjével akartam találkozni, akivel összefogózkodva bógniztunk. Esténként gyakran mentem operába. Szüleim az Operaház pártfogói lévén, mindig kaptam szabadjegyet. Egyik télen belehabarodtam az egyik szopránénekesnőbe, és legalább hatszor néztem meg a Traviatát, hogy

lássam-halljam Violetta szerepében. Néha moziba is mentem; a háború kitörése előtt többnyire francia, angol vagy amerikai filmeket néztem meg, 1940-től kezdve azonban a legtöbb film német, magyar vagy olasz volt. Nagyon szerettem az olasz filmeket, mert már akkoriban is rendszerint akadt bennünk olyan jelenet, amelyben a hősnő nem rejtegeti felettébb hatásos bájait. Kéthetenként bridzspartit rendeztem néhány osztálytársammal, különösen olyan napon, amikor a családom nem volt otthon, úgyhogy lényegében miénk volt a ház, és nekünk szolgálták fel a vacsorát. Néhány osztálytársammal egész életünkben megőriztük a barátságot, és kettejükkel még most is meglehetősen szoros kapcsolatban vagyok. Jónás Ernő volt talán a legjobb barátom, a nyarat többnyire nálunk töltötte Iregen. Balogh Péter jelenleg Németországban él, két évvel ezelőtt, egyik európai utunkon feleségemmel meglátogattuk. Elemi iskolában voltunk osztálytársak, barátságunk tehát közel nyolcvan éves. A másik Johnny Graham, akinek magyar arisztokrata volt az édesanyja, és egy skót úr az édesapja. Johnny ha kicsit fura volt is, de alapjában derék gyerek. Jelenleg a floridai Sarasotában él. Jó barátom volt Fabinyi Tibor is, osztályunkban a három másvallású egyike. Később evangélikus lelkész lett belőle. Sok tekintetben csodálatos élet volt, a háborúnak és annak ellenére, hogy a Magyarországon mindig jelen levő antiszemitizmus egyre veszedelmesebb alakot öltött. Országos politikává vált, és számos zsidóellenes törvény lépett életbe, amelyek súlyosan érintették Budapest népes zsidó lakosságát. Számos ilyen törvény között az egyik ilyen, igen hasonlatos a nürnbergi faji törvényekhez, tiltotta, hogy zsidó és keresztény házasodjon, és büntetendőnek, fajgyalázásnak nyilvánították, ha nem zsidó személy folytatott nemi viszonyt zsidóval. Engem személy szerint nem érintett. A mi pénzügyi és társadalmi pozíciónk pajzsnak látszott és őszintén szólva, akkor kevés figyelmet szenteltem az egész ízléstelen ügynek. Érettségi után, 1942-ben felvételért folyamodtam, és fel is vettek a pécsi orvosegyetemre. Ez igen kellemes meglepetés volt, mert akkoriban a zsidóellenes törvénykezés értelmében zsidónak tekintett jelentkezők csak nagy nehézséggel juthattak be egyetemre, különösen orvos– vagy jogi karra. Hogy engem felvettek, részben jó tanulmányi eredményemnek volt

köszönhető, de főként annak, hogy apámnak néhány esztendeje tiszteletbeli doktorátust adományoztak Pécsett, és az egyetemnek, s azon belül az orvoskarnak is fő jótevője volt. Azt a nyarat Iregen töltöttem a szokásos módon, vadászattal, vendégek körülvezetésével a birtokon, különféle majorok, műhelyek, gyárak látogatásával, napozással a medence mellett, esténként bridzsezéssel. Amennyire tudtuk, követtük a háború kimenetelét, a BBC-t hallgattuk rövidhullámú rádión. Ez akkoriban törvényellenes volt, de igazában ezzel senki sem törődött. A háború válságos időszakba lépett, a németek előrenyomultak Oroszországban, közeledtek Sztálingrádhoz, és a Kaukázus irányába tartottak. Leningrád még ostrom alatt állt, de Moszkvát már nem fenyegették. 1941 júniusában Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, és a magyar csapatok a németek és románok mellett harcoltak. Ez idővel hadüzenetet eredményezett Nagy-Britanniával. 1941 decemberében, a Pearl Harbor-i támadás után Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak, vagyis szabályszerű szövetségre lépett Németországgal és Olaszországgal. Én egyfajta idióta egykedvűséggel tekintettem a háborút, biztos voltam benne, hogy a Szövetségesek végül győznek, és a személyes ügyeim sokkal fontosabbak voltak a számomra. Szívesen költöztem Pécsre, ahol szép szobát béreltem egy özvegyasszony lakásában. A fia, Pilaszanovich Dódy egy éve végezte el az orvosegyetemet, és rezidens volt a sebészeten. Dódy és én jó barátok lettünk, és sok időt töltöttünk együtt egy éjszakai lokálban. Az én szobám elég nagy volt, ablakai az utcára néztek, ágy állt benne, íróasztal, két szék és egy nagy ruhásszekrény. A fürdőszoba a folyosó végén volt, egy másik hálószobában Pilaszanovichné aludt, és volt nappali szoba és ebédlő is. Kora reggel egy szolgáló érkezett, és elkészítette a reggelit. Ebédet az egyetemi menzán ettem, vacsorát vagy otthon, vagy egy belvárosi étteremben. Pécs nem nagy város, és autó hiányában mindenhová gyalog mentem. Az egyetem tíz percnyire volt, a város közepe pedig, a szállodákkal és áruházakkal ugyanannyira, csak ellenkező irányban. Közvetlenül a város mellett van a Mecsek nevű hegység. Egy kis üdülőszálló állt az egyik közeli hegynek szinte a tetején, csodálatos kilátással a városra. Az első ősszel a súlyos bronchitise után lábadozó Puppa szállt meg ott egy hétre. Jó autóbuszjárat volt, felmentem a hegyre,

és mindkettőnk élvezetére együtt vacsoráztunk. A szeptember elseje körül kezdődő tanév első eseménye az azévi dékánnal folytatott interjú volt. Magyarországon akkoriban háromévenként választottak dékánt, az egyes szakok professzorai közül. Abban az évben a fizika tanszék vezetője, Császár Elemér volt a dékán, hírhedt németbarát. A háború után az elsők között tették ki az egyetemről. A felvételi beszélgetés alkalmával igen udvarias volt velem, és szerencsére sohasem támadt vele semmi problémám. Nem volt valami jó tanár, de nem bántam, hiszen egyáltalán nem érdekelt a fizika. Jól boldogultam a kurzusán, és jelessel végeztem. Ez csak kollokviumi osztályzat volt, az első két év tárgyaiból a második év végén szigorlatoztunk. Az első években szervetlen és szerves kémiát, valamint anatómiát tanultunk. A kémiát jól oktatták, de ez iránt sem érdeklődtem különösebben, és nem láttam be, mi köze van az orvostudományhoz. A szigorlat, úgy hírlett, nagyon nehéz, de én ismertem a professzor tanársegédjét, egy igen vonzó ifjú hölgyet, és megkértem, vegye át velem az anyagot. Szívesen vállalkozott rá, és két-három alkalommal kikérdezett a vizsgaanyagból. Összebarátkoztunk, és megtudtam, hogy a lány Dódy barátom barátnője. A vizsgát jelessel tettem le. Az első év fő tárgya az anatómia volt. Naponta volt előadás és demonstráció, és hetenként nyolc órát töltöttünk a boncteremben. Az idősebb professzor monoton előadásait nehéz volt követni, de szerencsére volt a szakon néhány jóval fiatalabb tanársegéd, valójában magasabb évjáratú medikusok, akik két-három évvel azelőtt jól végezték a kurzust. A magyar orvosegyetemek akkoriban az osztrák-német mintát követték, hat hosszú évi tanulás után mindenki speciális képzésben részesült a választása szerinti területen. Ez inkább klinikai inaskodás volt, mint szabályos, folyamatos oktatás. Az anatómiai tanársegéd, akihez beosztottak, igen kedves és nagyon okos fiatalember volt, bizonyos Merényi Dezső. Sokat foglalkozott velem, és sokat segített. Roppant érdekes véletlen, hogy kis híján hatvan esztendő elmúltával, a marylandi Towsonban találkoztunk: az ő felesége volt az igazgatója annak a nyugdíjas közösségnek, ahova feleségemmel be szándékoztunk költözni. Bevallom, én némileg homályosan emlékeztem

rá, ő viszont annál jobban emlékezett rám, és felidézte a pécsi anatómia tanszéken oly sok évvel azelőtt végett közös munkánk számos részletét. Ezután rendszeresen találkoztunk, és megosztottuk a hajdani emlékeket. Az első év végén gyakorlati vizsgát kellett tennem anatómiából: egy kart boncoltam. Jól ment, és jó osztályzatot kaptam. Az osztályomban körülbelül száz hallgató volt, köztük alig két-három nő. Legtöbben Pécs környékéről származtak, néhányan Budapestről vagy az ország más részeiről. Nem ismertem sokukat; a szűk két év folyamán, amíg együtt voltunk, néhányukkal összebarátkoztam, de mélyebb barátságokat nem kötöttem, és jobbára egyedül voltam. Két zsidó évfolyamtársam volt, mindkettő vagyonos pécsi kereskedő fia. Abban az évben jóformán semmi társadalmi életet nem éltem, csak az egyik szálloda kis éjszakai klubjába mentem el a hét néhány estéjén Dódyval. Konyakot ittunk, és elbeszélgettünk a klubban dolgozó lányokkal. Esténként többnyire a szobámban tanultam, olvastam, rádión zenét hallgattam. Kényelmes és viszonylag dolgos életmóddal készültem az orvosi pályára. Kis társadalmi köröm még egy pécsi családot foglalt magába. Mansfeld Géza professzor, a gyógyszertani kar dékánja, a jeles tudós régi barátja volt apámnak. Néha ellátogatott Iregre, és békákat gyűjtött a laboratóriuma számára. Évek óta ismertem és nagyon kedveltem. Azt hiszem, részben az ő pártfogásának köszönhettem, hogy felvettek az orvoskarra. Mansfeldék igen szép házban éltek, nálam valamivel idősebb két lányukkal egész jól összebarátkoztam. Két-három hetenként Mansfeldéknál vacsoráztam. A háborúnak politikai szempontból fontos fordulópontja volt 1942/43 téli hónapjaiban a sztálingrádi csata. A német 6. hadsereg megadta magát, kezdődött a szovjet előretörés, amely idővel Berlinben végződött. Akkoriban állította meg Észak-Afrikában, El Alameinnél a németek előretörését Bernard Montgomery tábornok. Mussolinit letartóztatták, a Szövetségesek először Szicíliában szálltak partra, majd az olasz szárazföldön, Anziónál. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború Németország vereségével fog végződni, de azt egyikünk sem látta előre, hogy mi történik majd Magyarországon. Dr. Borbély Ferenc, Baby unokatestvérem férje nagyon örült, amikor orvosegyetemre kerültem, és megszervezte, hogy az első és a második

tanév között egy nyári hónapot a csepeli kórházban töltsek. Főleg a laboratóriumban dolgoztam, vezetője, egy aranyos hölgy, dr. Rauschnig Sára irányításával. Sok laboratóriumi eljárásra megtanított vér– és vizeletmintákon, és tőle tanultam meg, hogyan kell vért venni. Rauschnig doktornő sajnos a holocaust áldozata lett. Borbély doktor egy alkalommal a laboratóriumba látogatott. Szeretné látni, mondta, hogyan veszek vért egy betegtől. Mondanom sem kell, boldog voltam, hogy produkálhatom magamat, fogtam a legközelebbi pácienst, második nekirugaszkodásra sikerült is vért vennem tőle, és nagyon büszke voltam teljesítményemre. Amikor a pácienstől elköszöntem, Borbély doktor azt mondta, szeretne beszélni velem. Bevitt az irodájába, ott fejemre olvasta bűneimet, és iménti produkciómat sárba tiporta. Közölte, hogy nem voltam kellőképpen udvarias a beteggel, nem magyaráztam el, hogy mit akarok csinálni és miért. Nem bántam elég gyengéden a beteggel, és a viselkedésem jócskán hagyott kívánnivalót. Ha sürgősen nem változtatok a magatartásomon, mondta, kénytelen lesz felszólítani a távozásra. Ez újszerű tapasztalat volt. Velem még senki sem beszélt így, és mondhatom, kinyílt tőle a szemem. Elképedtem. Aznap este, hazafelé menet elgondolkodtam, és rájöttem, hogy soha senki nem tett még nekem nagyobb szívességet, mint Borbély doktor. Nem túlzás azt mondanom, hogy bizonyos tekintetben megváltoztatta az életemet. Jobb ember lettem, és idővel jobb orvos. Később jó barátok lettünk Borbély doktorral, és élénken vitatkoztunk sokféle tárgyról. Zürichbe költözött a családjával, amikor mindnyájan elhagytuk Magyarországot. Többször meglátogattam, később pedig sajnálattal hallottam 1974-ben bekövetkezett haláláról. Orvosegyetemi képzésem második éve 1943 szeptemberében kezdődött. A tantervben anatómia, szövettan, élettan és a patológia alapjai is szerepeltek. Az anatómia továbbra is gyötrelmesen unalmas volt, alig több, mint apró információdarabkák gyűjtése, és az emlékezet állandó stresszelése. Az élettan azonban lenyűgözött. Egy fiatal tanár adta elő, aki nagyon okos volt, viszonylag kezdő, de máris kiváló tanár. Képzésének egy részét az Egyesült Államokban nyerte, és sok érdekeset mesélt ottani munkájáról. Akkoriban nem volt jó, korszerű magyar fiziológia tankönyv, hát elvárták, hogy részletesen jegyzeteljünk az előadásokon, és

jegyzeteinket tekintsük fő forrásnak, amikor a vizsgára készülünk. Történetesen kapható volt egy kitűnő német tankönyv, megvettem, és abból tanultam. Estéimet ugyanúgy töltöttem, mint előző évben Dódyval – hetenként kétszer-háromszor elmentünk egy éjszakai klubba, és a szükségesnél lényegesen több konyakot fogyasztottunk. A háború egyre kedvezőbben alakult a Szövetségesek számára, az amerikaiaknak és az angoloknak Olaszországban, és a lassan nyugat felé nyomuló oroszoknak. Magyarország politikailag elkötelezte magát Németország mellett, bár titokban néhány németellenes csoport közeledni kezdett a Szövetségesekhez. Ez Kállay Miklós miniszterelnök tudtával történt, de a munka legnagyobb részét leendő sógorom, Szegedy-Maszák Aladár és néhány külügyminisztériumi kollégája végezte. A kapcsolatot Svédországban és Ankarában vették fel a brit Külügyminisztérium képviselőivel. Mint később kiderült, ezek a kísérletek teljesen sikertelenek voltak, számos okból. Akkoriban Magyarországot teljesen körülvették a német erők, és nem volt közös határa egyetlen Szövetséges országgal sem. Ráadásul az angolok ragaszkodtak hozzá, hogy kapcsolat létesüljön a Szovjetunióval, a magyarok azonban erre nem voltak hajlandóak. Mindennek már nagyon gazdag történelmi szakirodalma van, rengeteg dokumentum, visszaemlékezés jelent meg a tárgyban. Második pécsi évemnek két esete érdemel említést. Az első abból a vágyamból fakadt, hogy megvegyek egy kis tájképet, amit a jeles magyar művész, a késő 19. századi Mednyánszky László festett. Néhány éve élénken érdeklődtem a képzőművészet iránt, és máris büszke tulajdonosa voltam több kis festménynek. Őszintén vágytam a Mednyánszkyra, de nem volt ötszáz pengőm (nagyjából 100 USA dollár), amiből megvehettem volna. Felhívtam apámat, és megkérdeztem, felmehetek-e hozzá másnap Pestre. Megkérdezte, miről van szó, mire azt feleltem: majd elmondom, amikor találkozunk. Másnap vonattal felutaztam Pécsről Budapestre és elmentem apám irodájába. Ott igen habozva megkérdeztem, kaphatnék-e ötszáz pengőt, és megmondtam, mire kérem. Apám kedvesen elmosolyodott, zsebébe nyúlt, a tárcájából elővett öt százpengős bankjegyet, és átnyújtotta. – Remélem, sokáig fogod élvezni a festményt – mondta. Visszavonatoztam Pécsre, megvettem a képet, és örültem, valahányszor ránéztem. Eltűnt a történelemben. Még ma is egyike azoknak

a dolgoknak, amiket a legjobban hiányolok magyarországi életemből. A másik eset akkor történt, amikor belekeveredtem fiatalemberek egy csoportjába. Jobbára egyetemisták voltak, erősen németellenesek, és egy katolikus főpap, a pécsi püspök egyik társa védnökségével találkoztak. Több gyűlésükön vettem részt. Nyilvánvalóan nem értünk el semmit, de zajlott néhány érdekes vita, és fontolgattuk, mit hozhat a jövő. A főpap néhány vendégelőadót is meghívott. 1944 februárjában vagy március elején az egyik ilyen találkozó vendégelőadója Szakasits Árpád volt, a Szociáldemokrata Párt második főembere, parlamenti képviselő, köztudottan németellenes. Érdekesen beszélt a magyar munkásmozgalomról és a szakszervezetek problémáiról a jelenleg uralkodó jobboldali politikai rendszerben, és a még fennálló erős kapitalista irányzatokról. Történetesen megemlítette Chorin Ferencet mint az egyik prominens kapitalistát, aki nagy ellensége a munkásmozgalomnak, és bányáiban, gyáraiban sikeresen nyomta el a szakszervezeteket. Hozzátette, hogy Chorin sógora, egy bizonyos Kornfeld Móric éppen az ellenkezője: nagy barátja a szakszervezeti mozgalomnak, és mindent megtesz, hogy segítsen a birtokain dolgozóknak. A találkozó végén odamentem Szakasitshoz, bemutatkoztam, és megköszöntem apámról tett kedves megjegyzéseit. Amikor legközelebb beszéltem apámmal, meséltem neki erről a gyűlésről. Láthatólag nagyon felbosszantottam. Aggódott, hogy bajba kerülök a hatóságokkal, kényelmetlenséget okozok neki és a családnak, ráadásul nagy kockázatot vállalok. Igen szigorú levelet írt nekem: maradjak távol a csoporttól, és soha senkinek ne beszéljek róla. Levelét azzal zárta, hogy csalódást okoztam meggondolatlan magatartásommal. Ez volt az apámtól kapott utolsó levél március 19-e előtt. Amikor júniusban újra találkoztunk Purkersdorfban, azt mondta, a mauthauseni koncentrációs táborban nagyon rosszul érezte magát külön e miatt a levél miatt is. Attól tartott, ez a levele lesz a legutolsó kommunikáció kettőnk között, mert nem remélte, hogy életben marad. Magyarországon kezdődött medikusképzésem gyors véget ért. 1944. március 19-én kora reggel telefonhívás érkezett családunk egy barátjától, tudatta, hogy a németek elözönlötték Magyarországot, és hogy szüleim és testvéreim budapesti barátoknál rejtőztek el. Azt ajánlotta, csomagoljak be

néhány holmit, menjek Iregre, és rejtőzzem el régi dadusom, Teta Liesl otthonában. Addigra már észrevettem, hogy motorkerékpáros német katonák járőröznek a házunk előtt. Becsomagoltam néhány holmit, köztük könyveket, a pályaudvarra mentem, és jegyet váltottam az Ireghez legközelebbi állomásra. Ott kocsit béreltem, és ahogy a falu határához közeledtünk, megkértem a kocsist, álljon meg, kifizettem, jókora borravalót adtam, és elindultam Teta háza felé.

Hetedik fejezet 1944. március 19. Ésszerűnek látszik, ha röviden vázolom a közép-európai helyzetet, amely annak a szörnyű napnak az eseményeihez vezetett. Először is, sok történész idővel arra a véleményre jutott, hogy az első világháborút követő bosszúálló és értelmetlen békeszerződések közvetlenül felelősek a nemzeti szocializmus fejlődéséért Németországban, Hitler teljhatalomra jutásáért, és a második világháború katasztrófájáért. Az 1919/20-as békefolyamat fő vonásaként feldarabolódott az Osztrák-Magyar Monarchia, Magyarországot megfosztották területének egy óriási részétől és népességének jelentős hányadától, Németországban köztársaság jött létre, terület– és emberveszteséggel, Lengyelország újraalakult, és az első világháború veszteseire súlyos anyagi teher nehezedett. Miután a Monarchia szétesett, Ausztria köztársaság lett, Magyarország névlegesen királyság, kormányzói uralom alatt, Csehszlovákia és Jugoszlávia pedig önálló államok. Néhány kezdeti nehézség után Ausztria meglehetősen jól boldogult, és az új köztársasági rendszerben kedvezően alakult az élet. Magyarországot mind politikai, mind gazdasági tekintetben igen komoly nehézségek sújtották. Az 1919-es igen rövid életű, de rossz emlékű Tanácsköztársaság után erősen jobboldali politikai rendszer uralkodott Magyarországon, Horthy Miklós kormányzó vezetésével. További politikai problémákat képeztek a Magyarországot most környező országok, az úgynevezett kisantantot alkotó Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia. Ezekben az országokban mélységes ellenszenv élt Magyarország iránt. Már legalább két nemzedék óta elevenen élt ez az érzés, úgy az eredendő nemzeti antagonizmusok, mint a magyar hatóságok általi valós vagy elképzelt elnyomás miatt a Monarchia idején. A politikai helyzet rendkívül feszült maradt néhány évig, míg Bethlen István gróf nem lett a miniszterelnök. Működése igen hatékony volt, orientációja centrista, és a lehetőségekhez mérten demokratikus. Magyarország lassan, vonakodva felismerte, hogy igen kevés, sőt gyakorlatilag semmi a valószínűsége, hogy visszakapja elveszített

területeit, és az ország beletörődött, hogy a megváltozott körülmények között boldoguljon, amennyire képes. Németország helyzete sok tekintetben hasonlatos volt Magyarországéhoz, de a weimari Németország viszonylag kevés területet veszített, és lényegesen erősebb volt mind társadalmi, mind gazdasági tekintetben, következésképpen legyőzte a kétségbeejtő inflációt, a háborús jóvátételt, és alkalmazkodott a köztársasági rendszerhez. Míg gazdasági tekintetben Németország viszonylag sikeresen tért magához, súlyos társadalmi nyomás maradt fenn. A fokozódó kommunista jelenlét és az alapvetően konzervatív, jobboldali, boldogtalan, gazdaságilag elnyomott és bosszúvágyó alsóbb osztályok közötti harc előkészítette a talajt a nemzeti szocializmus győzelméhez Adolf Hitler könyörtelen vezetése alatt. 1938-ban az Anschlusst sokan üdvözölték Bécsben, de Magyarországon a legtöbben megrémültek tőle. Apámat különlegesen nyugtalanították a Németországban megnyilvánuló irányzatok. A Harmadik Birodalom növekvő katonai ereje nem volt titok, és nagyon is valószínűnek látszott, hogy Hitler beveti ezt az erőt a nagyobb Lebensraum sűrűn hangoztatott igényének megvalósításáért. És valóban ez történt. Franciaország és NagyBritannia gyáva meghátrálása Münchenben 1938 szeptemberében, és a megállapodás, hogy a Szudéta-vidéket Németországhoz csatolják idővel Csehszlovákia lerombolásához vezetett, és csak késleltette, de nem akadályozta meg a háború kitörését 1939. szeptember 1-jén. Chamberlainnek a Münchenből való hazatérése után tett kijelentése: „békét mindenáron”, minden idők legbaljósabb kijelentése marad. A háború kitörése és a lengyel ellenállás gyors leverése igen kényes helyzetbe hozta Magyarországot. Nem volt hajlandó részt venni az akcióban, sőt megtagadta a németek kérését, hogy csapataik átvonulhassanak Magyarországon. Továbbá, Németország nagy bosszúságára Magyarország szívesen fogadott több ezer lengyel menekültet, köztük sok katonát. A lengyelek nemcsak beléphettek Magyarországra, de engedélyt kaptak, hogy átutazzanak az országon, és Jugoszláviába mehessenek, ahonnan sokuknak sikerült kijutniuk az Egyesült Királyságba, és idővel lengyel katonai egységekben szolgáltak Nagy-Britanniában. Mint már korábban említettem, családom igen intenzíven segített a lengyel menekülteknek, több fiatal nőt fogadtunk

szívesen budapesti otthonunkban, és a következő nyáron nálunk maradtak Iregen. Varga Béla atya, a balatonboglári plébános és később a Nemzetgyűlés elnöke iskolát létesített lengyel gyermekek számára, ahol az oktatás lengyel nyelven folyt. Apám anyagilag támogatta. Mindannyiunkat mélységesen érintett a háború, különösen azután, hogy Németország lerohanta Nyugat-Európát, és Franciaország összeomlott. Esténként a BBC-t hallgattuk, mert tudtuk, hogy a német híradásokat a náci párt felügyeli. A németországi hírek azonban akkoriban sajnálatosan pontosak voltak, és a Nyugat csatája igen hamarosan véget ért. Nagy változás következett be 1941-ben, amikor Németország megszállta Jugoszláviát, hogy segítse Mussolini balszerencsés harcát Görögország ellen. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után Magyarország már nem állhatott ellen a német nyomásnak, és megengedte, hogy a csapatok átkeljenek Magyarországon, útban Belgrád, majd Athén felé. Júniusban Németország megtámadta Oroszországot. Magyarország Németország szövetségese volt, és hadat üzent a Szovjetuniónak egy Kassa elleni állítólagos légitámadása miatt, amit valójában német vagy magyar erők hajtottak végre. Addigra érvénybe lépett a zsidótörvény, de napi tevékenységünkre láthatólag nem hatott. Szüleimet és testvéreimet persze mélyen nyugtalanította, továbbra is hallgattuk esténként a BBC-t, de folytattuk szokásos szorgos életünket. Értelmileg felfogtuk, mennyire veszélyessé válik a helyzet, de érzelmileg mégis elvetettük a lehetőséget, hogy közvetlen hatással lehet ránk. Én a gimnázium utolsó évében eltemetkeztem tanulmányaimban, és nem vettem tudomásul, mi folyik körülöttünk. Visszatekintve ez érthetetlennek tűnik. Már egy ideje valószínűnek látszott, hogy a németek elfoglalják Magyarországot, de a család csak néhány előkészületet tett egy ilyen eshetőségre. Egy-két éve szó volt arról, hogy elhagyjuk Magyarországot, és Svájcba vagy más semleges országba megyünk, ezt az elgondolást azonban többféle okból feladtuk. Még ha megkapnánk is a távozási engedélyt, nem vihetnénk magunkkal vagyonunk, értékeink tekintélyes részét. A család idősebb tagjai vonakodtak elhagyni Csepelt és a többi vállalatot, és élt bennük az erős, noha visszatekintve tökéletesen értelmetlen meggyőződés, hogy „velünk ez nem történhet meg”. Ahogy Cséry Aliz unokatestvérem írta a

családjáról szóló könyvében: tűzhányó peremén táncoltunk. Nem tagadható azonban, hogy a viselkedésünkben volt némi logika: egy ilyen nagy és jeles család hogyan hagyhatná el észrevétlenül az országot? És ha néhányan elmennénk, mi lenne a többiekkel? 1941. december 7-én a japánok bombázták Pearl Harbort. Németország napokon belül hadat üzent az Egyesült Államoknak. Bárdossy László miniszterelnök elkötelezett nácibarát volt és erősen antiszemita. Bár a parlamentben sokan ellenezték, hogy hadat üzenjünk az Egyesült Államoknak, Bárdossy engedett a német nyomásnak, és december 13-án Magyarország ultimátumot küldött az Egyesült Államoknak. A zsidótörvények értelmében zsidónak tekintett férfiak már nem szolgálhattak a hadseregben, és megalakultak a zsidó munkaszolgálatos századok. György kivételezett volt, mert védett helyzetben dolgozott Csepelen. Szerencsére egyik unokatestvéremet sem vitték el munkaszolgálatra. Több ilyen egység került Oroszországba is, és sok férfi pusztult el orosz fegyverektől, de még többen a magyar parancsnokok és/vagy a magyar egységek bántalmazásától. 1944. március 19-én, vasárnap a német hadsereg átlépte a magyar határt, és Németország néhány órán belül ellenőrzése alá vonta az egész országot. Nem volt sem szabályos, sem szabálytalan ellenállás. Horthy kormányzót előzőleg visszatartották Ausztriában, de most megengedték, hogy hazatérjen. Elhatározta, hogy hivatalban marad, és Sztójay Dömét, Magyarország addigi berlini nagykövetét nevezte ki Magyarország új miniszterelnökének. A német hadsereg nyomában érkezett a Gestapo, a német titkosrendőrség, és a hírhedett gyilkos csapatok. Sok magyar vezető elrejtőzött, köztük volt apa és Chorin Feri bácsi, akiket befogadott a Balatonhoz közeli zirci ciszterci apátság. Néhány napon belül azonban letartóztatták és Budapestre vitték őket. Az SS vallatta őket, egy darabig börtönben voltak, majd számos egyéb kiemelkedő személyiséggel együtt az oberlanzendorfi internálótáborba kerültek. Onnan Feri bácsit visszavitték Budapestre, míg apát és más magyar letartóztatottakat a felsőausztriai Mauthausen koncentrációs táborába szállították. Amíg Hanna vőlegénye, Szegedy-Maszák Aladár korábban a berlini magyar követség titkára volt, több alkalommal találkozott Hitlerrel, és gyűlölte ugyan a nácik eszményeit, felismerte Hitler tagadhatatlan

karizmáját. Budapestre visszatérve gyorsan emelkedett a külügyminisztériumi ranglétrán, és idővel a politikai alosztály vezetője lett. Néhány szintén erősen náciellenes kollégájával arra törekedett, hogy Magyarországot kimenekítse a háborúból. Igyekezetük sikertelen maradt, és mert a németek tudtak erről a szigorúan tiltott és általuk titkosnak gondolt tevékenységről, Aladárt a német megszállás kezdetén letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba vitték. Szerencsére túlélte a megpróbáltatást, és szabadulása után hazatért Magyarországra. Saját családját a háború megpróbáltatásai és az orosz megszállás ellenére meglepően jó állapotban találta. Míg én Iregre mentem Teta Lieslhez, anyám és testvéreim szétszóródtak, és különböző barátoknál rejtőztek el. Gyakran vándoroltak egyik helyről a másikra, mert tartós jelenlétük komoly veszélyt jelentett volna vendéglátóik részére. György két hétig tartózkodott a Terták családnál. Engem nagy szeretettel fogadtak Teta házánál, megetettek, lefektettek, mintha még most is a gondjaikra bízott négyéves gyerek volnék. Másnap reggel komolyan megbeszéltük a helyzetet, és egyetértettünk abban, hogy jelenlétemet titokban kell tartani – nem tudhat róla más, csak ő és a férje. Így aztán a következő néhány napban remeteéletet éltem, ki se léptem a házból, nem mentem az ablak közelébe, és összehúztam a függönyt, mielőtt villanyt gyújtottam. A negyedik-ötödik napon, késő este átballagtam a közeli kastélyba, Teta kulcsával bejutottam, és felmentem a szüleim szobájába, ahol tudomásom szerint maradt néhány értékes holmi. Tudtam azt is, hogy előbb-utóbb megjelennek a németek vagy magyar hatósági személyek, és házkutatást tartanak. Következésképpen zseblámpám fényénél átvizsgáltam néhány fiók tartalmát, és találtam egy kis dobozt, benne huszonöt aranyat. Elvittem, néhány értékes ékszerrel együtt, és visszamentem Teta házába. Nem vett észre senki. Különös időket éltünk. Naponta órákat töltöttem azzal, hogy a létező legjobb német élettani tankönyvet fordítottam magyarra, azzal a gondolattal, hogy ha valaha is befejezem, elküldöm régi pécsi professzoromnak, hogy tegye közzé, ha megfelelőnek találja. Családunk tagjai között a fő összekötő sofőrünk, Schaffer János volt, aki vagy húsz esztendővel azelőtt mint istállófiú kezdte iregi pályafutását. Utána remek sofőr és autószerelő lett, személyzetünk értékes tagja. Most

pedig élete veszélyeztetésével cikázott családunk tagjainak különböző búvóhelyei között. Egyszer még Iregre is lejött, hogy beszámoljon a többiekről. János túlélte a háborút, az orosz megszállást, később megházasodott, és számos gyermekük született, akik közül az egyik mérnök lett. Puppa és Hanna többször meglátogatták őket a háború után. Hallgattuk a híreket, de persze csak magyar és német híradásokhoz férhettünk hozzá, amelyek a háborúnak erősen torzított képével szolgáltak. A magyar források rendszeresen hírül adták a zsidók ellen hozott intézkedéseket, köztük a rendeletet, hogy kabátunkon sárga csillagot kell viselnünk, amikor kilépünk a házból. A zsidó boltosokat, üzletembereket megfosztották javaiktól, de a tömeges deportálások csak júliusban kezdődtek, a több ezer budapesti zsidó legyilkolása pedig az októberi nyilas hatalomátvétel után. Iregen látszólag változatlanul folyt az élet. A birtokot régi, megbízható emberek kezelték. Hamarosan néhányuknak tudomására jutott, hogy Teta házában vagyok, és egy-két emberünk meglátogatott. Egyik látogatóm a fiatal katolikus pap volt, akivel még sohasem találkoztam. Kivételesen kedves és segítőkész embernek bizonyult. Valójában semmit sem tehetett, én azonban megkérdeztem, mit szólna, ha következő vasárnap meggyónnék és elmennék a misére. Örülne, mondta, és azon helyt meghallgatta gyónásomat, mielőtt vasárnap majd elmegyek a templomba. Vasárnap valóban el is mentem misére, kabátomon a sárga csillaggal. A sekrestyén át léptem be, és ott is maradtam a mise alatt, amikor azonban áldozásra került sor, az oltár elé léptem és ott fogadtam a szentséget, majd utána visszamentem a sekrestyébe. Amikor elfordultam az oltártól, és szembenéztem a padsorokban ülőkkel, nem együk arcán barátságos mosolyt láttam. Közvetlenül a mise vége előtt távoztam, mert nem akartam zavarba hozni a falusiakat. Röviddel ezután két csendőr kopogtatott be Teta házába, és közölték: parancsuk, hogy Budapestre vigyenek, mert valaki beszélni akar velem. A két csendőr már régebben állomásozott Iregen, ismerték és tisztelték a szüleimet. Ők mindig támogatták a csendőröket, karácsonykor meg is ajándékozták őket. A két csendőr mentegetőzött, amiért Budapestre kell

kísérniük, de nem tehettek semmit a felsőbb helyről érkezett parancs ellen. Lovas kocsival hajtottunk a tíz kilométerre levő állomásig, és amikor befutott a vonat, a csendőrök sűrű mentegetőzés közepette tudatták: meg kell bilincselniük, mert ez a parancs, én ugyanis hivatalosan a foglyuk vagyok. Bevallom, igazán különös érzés volt, amikor bilincs kattant a csuklómon, de legalább magam előtt lehetett a kezem, nem a hátam mögött. Budapestre érve bevittek a rendőrkapitányságon egy kis szobába, és azt mondták, várjak, míg be nem hív a magas rangú tiszt, aki látni akar. Egy órát ülhettem ott, amikor a két iregi csendőr megjelent: közölték, hogy a parancs megváltozott, és az az utasításuk, hogy vigyenek vissza Iregre. Csakhogy már későre járt, az utolsó vonat is elment. Sejtelmem sem volt, hol tölthetném az éjszakát, míg eszembe nem jutott, hogy Elsie sógornőm négyhónapos kisfiával, Stevie-vel szép lakásukban lakik, és talán befogad minket éjszakára. Megengedték, hogy felhívjam, és Elsie azt mondta, szívesen lát bennünket vacsorára, és ott is alhatunk. Meg is tettük. Mihelyt beléptünk az utcáról, levették rólam a bilincset, és igazán kellemes estét töltöttünk Elsie-nél. A csendőrök játszottak egy kicsit Stevie-vel, Elsie szendvicsekkel, sörrel kínált, majd megágyazott nekünk a nappali szobában. Én a heverőn aludtam, a két csendőr meg viszonylag kényelmesen két nagy fotelban. A kisbaba meg se nyikkant egész éjszaka. Másnap Elsie megreggeliztetett bennünket, aztán visszamentünk a pályaudvarra, és visszatértünk Iregre. Én persze ismét viseltem az elegáns bilincset. Fogalmam sem volt, mire megy ki ez az egész, és csak később hallottam, hogy egy német tiszt óhajtott látni, de akkor már folytak a tárgyalások a németek és a családom között, tehát az illetőnek már nem volt miről beszélnie velem. Visszatekintve azt hiszem, az egésznek valami félreértés volt az oka. Ami azt illeti, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Elsie, akivel igen jó kapcsolatban voltam, amióta csak hozzáment Györgyhöz nagyon kedves volt velem, és nagyon hálás voltam neki. Iregre visszatérve mindent csendesen találtam. Folytattam a tankönyv fordítását, és igen nyugodtam éltem, míg egy reggel, úgy tíz nappal a budapesti kirándulás után Teta azzal nem ébresztett, hogy két német katona jött a házba, és engem Budapestre akarnak vinni. Komolyan foglalkoztam a lehetőséggel, hogy kiugrom az ablakon és elrejtőzöm

valahol, de hamarosan észre tértem. Felöltöztem, és kimentem a németekhez. SS-altisztek voltak, és felettébb udvariasan közölték: az a parancsuk, hogy vigyenek Budapestre. Levelet is hoztak Billitz Vilmostól, Csepel egyik bizalmas főtisztviselőjétől, aki néhány sorban közölte, hogy „minden rendben van”, és nyugodtan csatlakozhatom a két némethez. Néhány holmit becsomagoltam egy kis bőröndbe, elbúcsúztam Tetától és a férjétől, és követtem az SS-eket a kocsijukhoz, egy jellegzetes krémszínű német katonai autóhoz. Könnyes búcsú volt. Mi lesz Tetával és a férjével? Mi történik a faluval, a birtokkal, a kastéllyal, az épületekkel, s minden egyébbel, milyen sors vár derék embereinkre, akik oly fontos részét képezik életünknek, akiket olyan jól ismerünk és annyira szeretünk? Ki is tudta volna elképzelni a következő évek szörnyűségeit? Ugyancsak nehéz szívvel búcsúztam mindentől és mindenkitől. Az utazás eseménytelen volt, nyájasan eltársalogtunk németül, de amikor megkérdeztem, hová visznek, annyit válaszoltak csak, hogy a parancsuk szerint valahova Budapest környékére. Képzelhető, mennyire meglepődtem, amikor a „Budapest környéki hely” a Budakeszi úti Mauthner-villának bizonyult. Bekopogtak, Annie néni nyitott ajtót, megölelt, megcsókolt, aztán a kabátomra nézett és rám parancsolt, azonnal távolítsam el a sárga csillagot, és dobjam a szemétkosárba. Boldogan engedelmeskedtem. Bentről hangok hallatszottak, és amikor beléptem, legnagyobb meglepetésemre a kiterjedt családra bukkantam, köztük anyámra és testvéreimre, a Mauthnerokra, Weissekre, Chorinokra, és néhány általam ismeretlen emberre, valamint több magas rangú SS-tisztre. A beszélgetés jó részét nem értettem, mert sokan egyszerre beszéltek. Végül sikerült sarokba szorítanom György bátyámat, és megkérdeznem, mi a csuda folyik itt. Ő ugyan nem volt egészen biztos a részletekben, de úgy tűnt, a család megegyezésre jutott az SS-szel, hogy Csepelért cserében kivisznek bennünket Magyarországról, és idővel valamelyik semleges országba kerülhetünk. Szememben ez merőben valószínűtlennek tűnt, de nem szóltam egy szót sem, és vártam, hogy ezután valójában mi történik. És ami történt: valóságos csoda volt. Kilenc óra tájban megjelent Kurt Becher SS ezredes, Himmler magyarországi megbízottja a gazdasági ügyekben, csendet kért, és felszólított bennünket, hogy csoportosuljunk családonként. Ezután egy német ügyvéd felolvasott egy igen hosszú

okiratot, amely felsorolta a családtagok nevét, és számos bekezdés írta le Csepelnek és a többi Weiss Manfréd-féle ipari szervezetnek a különféle alkotóelemeit. Az irat valójában szerződés volt, amelynek értelmében az SS huszonöt évre bérbe veszi a család ipari létesítményeit, költségtérítés nélkül, cserében pedig a család tagjait semleges országba viszi, és tekintélyes összeget fizet USA dollárban. Egyetlen feltétel szerint a család hat tagja Bécsben marad túszként, biztosítandó, hogy a többiek nem vesznek részt semmiféle németellenes tevékenységben. Amikor Daisy néni megtudta, hogy Alfonz fivére lesz az egyik túsz, kijelentette, hogy nem írja alá a szerződést. Mondanom sem kell, hogy ez jókora felzúdulást keltett, hiszen ha nem írjuk alá a szerződést, az alternatíva: valamennyien koncentrációs táborba kerülünk. Némi idő és hathatós rábeszélés után Daisy néni végre beleegyezett, hogy aláírja, és a felolvasás folytatódott. A hat túsz Alfonz bácsi, György bátyám, a felesége, Elsie és a fiuk, Stevie, Mauthner János unokatestvérem, valamint Billitz Vilmos lesz, aki a szerződés legnagyobb részét tárgyalta, és akit az SS elfogadott túszként. A felolvasás után a család tagjai, összesen harmincöten, valamint a magas rangú SS-tisztek aláírták az okmányt. Mint később megtudtuk, a szerződést Himmler először elfogadta, de úgy vélte, Hitler elé kell terjeszteni jóváhagyásért, tekintve, hogy egyedi esemény, ha németek szerződést kötnek egy zsidó családdal. Hitler állítólag megvitatta az ügyet Himmlerrel, majd jóváhagyta a szerződést. Úgy értesültünk, hogy Himmler elsősorban azért bocsátkozott ebbe a tervbe, hogy megelőzze az általa utált Göringet, nehogy uralmat szerezzen Csepel fölött. Az aláírás éjjel egy óra körül végződött, azután felszólítottak, fogjuk a holminkat, és készüljünk a Bécsbe vezető autóútra. Nem kellett sokat készülődnünk, hiszen legtöbbünknek nem volt egyéb holmija, mint a rajta levő ruha és néhány váltás fehérnemű. Néhányunknál volt pár darab ékszer, nálam pedig az iregi kastélyból elhozott aranyak, másoknál kis bőröndben egykét ruhadarab és toalettszerek. Ezután szétosztottak bennünket több kis német katonai járműbe, mint amilyennel Iregről Budapestre hoztak. Mindegyik autóban három vagy négy személynek volt helye, következésképpen az autókaraván körülbelül tizenhat kocsiból állt, nem számítva a járműveket, amelyekben az SS-tisztek és az őrök utaztak. Én Györggyel, Elsie-vel és az édesen alvó Stevie-vel kerültem egy autóba.

Lassítás nélkül léptük át a magyar-német határt, és reggel hatkor érkeztünk Bécsbe. Családomból többen, akiknek voltak bécsi rokonai, engedélyt kaptak, hogy náluk maradjanak. Ebben a csoportban volt György és családja, akik Elsie szüleihez mentek, valamint Mauthner Krisztina és férje, Herbert Margaretha, akik Herbert szüleihez kerültek. Minket, többieket továbbvittek Purkersdorfba, egy Bécstől mintegy húsz kilométerre levő kisvárosba a Bécs és Németország többi része között húzódó vasútvonalon. Itt egy mellékvágányon állt két Wagon Lits hálókocsi, egy étkezőkocsi, egy szalonkocsi és két-három kisebb kocsi az őröknek. Én egy fülkébe kerültem Weiss Gábor unokatestvéremmel. Mire mindannyian elhelyezkedtünk, már virradt, de az este rendkívüli feszültsége és az álomtalan éjszaka után legtöbben lefeküdtünk és délig aludtunk, amikor ebédelni szólítottak. Az SS emberei főztek, és az ételt is SS-tagok szolgálták fel, fehér kabátban. Tekintve, hogy már a háború ötödik évében jártunk, az étel meglepően jó volt. Azt hiszem aznap vagy talán másnap történt, hogy anyát és Feri bácsit a bécsi Metropol Szállóba, a helyi SS-főhadiszállásra vitték. Apám is körülbelül akkor érkezett oda, egyenesen a mauthauseni koncentrációs táborból. Tetőtől talpig leborotválták, de különben viszonylag jó állapotban volt, csak a bokája dagadt meg egy kissé. Aláíratták vele a szerződést, majd anyával és Feri bácsival együtt visszavitték Purkersdorfba, ahol mi többiek boldogan láttuk viszont apát, akiről azt hittük, nem látjuk soha többé. Nagyon fáradt volt, de miután kialudta magát, már ismét a régi önmaga lett. Dagadt bokája egy kis szívgyengeségnek volt köszönhető, de miután gyógyszert kezdett szedni, hamarosan rendbejött. Anya ösztökélésére később, már Portugáliában apa megírta tapasztalatait. „Tíz hét története 1944-ben” volt a címe, és a teljes szöveg megjelent Széchenyi Ágnes Trianontól Trianonig című könyvében. Néhány részletét idézem most itt fel. Feri bácsi és apám előzőleg megvitatták a lehetőséget, hogy elrejtőznek a zirci cisztercita kolostorban, és az apát, Endrédy Vendel hajlandó volt befogadni őket. Így március 19-én, miután Feri bácsi kora reggeli telefonhívása riasztotta a családot, apa és Feri bácsi Baranyai Jusztin atya kíséretében Zircre utazott, míg a család szétszóródott, és különböző barátoknál rejtőzött el Budapesten.

A zirci tartózkodás nem volt hosszú életű. Másnap két csendőr állított be és Feri bácsit kereste. Ő elhatározta, hogy feladja magát, és el is vitték. Két nap múlva ugyanez történt apámmal. „Két civil ruhás ember, akik mint csendőrségi nyomozó mutatkoztak be […] közölték, hogy parancsuk van arra, hogy Budapestre vigyenek. Kértek, és ezt Budapestig nemegyszer ismételték, hogy ne az ő terhükre írjam eljárásukat, és hogy jegyezzem meg, hogy e terhes kötelességüket ildomosan teljesítették. […] A táskámat nem vihettem el. Ezt elsősorban nem azért sajnáltam, mert a kölcsönaktatáskában csak nagyon kevés holmi fért el – ennek a következő hetekben, mikor a holmimat magamnak kellett vinnem előnyei is voltak – hanem főleg azért, mert ami a táskában volt, az feleségemnek mindenre kiterjedő, szerető figyelmének, egész lényének olyan hű kifejezője volt, hogy úgy éreztem, mintha még egyszer búcsúznék tőle.” Budapesten átadták a Gestapónak, és az Astoria Szállodába vitték, amelynek alagsorában tartották a magyar politikai foglyokat. A bejáratnál, egy asztalnál két SS-őr fogadta. „Ebben a pillanatban megszűntem valaki lenni, és valamivé váltam.” Itt, az Astoria pincéjében látta viszont Feri bácsit és több barátot, ismerőst, társasági embert. Köztük volt Sombor tábornok, a magyar politikai rendőrség vezetője, Andorka tábornok, Keresztes-Fischer Lajos, Sigray gróf, Apponyi gróf, Laki professzor és mások. Aznap délután sokukat, köztük apát átvitték a Pestvidéki Bíróság börtönébe, a budai Fő utcára. Másnap visszavitték az Astoriába, kihallgatásra, ami egész nap folytatódott, és számos tárgyra terjedt ki. Némelyik kihallgató udvarias volt, mások gorombák, és apámat kétszer is felpofozták. „Utóbb igyekeztem számot adni magamnak, mit éreztem lelkileg, amikor pofon ütöttek. Bár a pofon néhány lépéssel ide-oda lökött, testileg fájdalmat nem okozott. […] De lelkileg sem fájt: talán azért is, mert sokkal rosszabb előjátékának tekintettem, de főleg azért, mert valami elemi csapás megnyilvánulásának éreztem, aminek semmi köze az önérzethez, de végre is megalázni csak azt lehet, aki nem elég büszke és nem elég alázatos.” Aznap az mentette meg a további pofonoktól, hogy találtak valamit az aktatáskában, ami voltaképpen az enyém volt. Így szólt: „Minden nő szerencsétlenné teszi a férfit. Ha szép, a hűtlenségével, ha csúnya, a

hűségével.” „Kitűnő”, mondta a fiatal őr, és tíz perc múlva újra lefordíttatta apával. A következő napok során további kihallgatás következett, de többé nem emeltek rá kezet. Apám részletesen leírja a börtönéletet, hogyan gúnyolták őket az őrök, milyen gyakorlatokat kellett végezniük, az ételt vagy a hiányát, továbbá hogy kivel találkozott, kivel beszélt a különböző zárkákban, ahová elhelyezték. Úgy egy hét múltán kirendelték a cellából, és felsorakoztatták a folyosón Rassay, Sigray, Apponyi, Csekonics, Peyer és mások társaságában. A folyosón álltak, arccal a fal felé, úgy két óra hosszat, majd beterelték őket egy teherautóba, és több órányi út után megérkeztek „valahová Ausztriába”, de nem tudták, hová. Másnap megtudták, hogy az oberlanzendorfi táborban vannak, néhány kilométerre Bécstől. Ez nem koncentrációs tábor volt, hanem rövid időre elítélt fiatalkorú bűnelkövetők javítótábora. Apa hat hétig maradt Oberlanzendorfban, ahol az élet elviselhető volt. Ismételten kihallgatták, de a budapesti tapasztalatoktól erősen különböző józan és udvarias módon. Fontos esemény volt, amikor Feri bácsit kihallgatta két SS-tiszt, majd elvitték a táborból. Apa akkor nem tudta, hogy ezzel kezdődött a tárgyalássorozat Kurt Becherrel, ami végül ahhoz vezetett, hogy a család elhagyta Magyarországot. Oberlanzendorfból egy nagy csoportot, zsidókat, keresztényeket, autóbusszal és teherautóval vittek a bécsi pályaudvarra, majd onnan vonattal a mauthauseni vasútállomásra, ahová délután érkeztek. Egy óra hosszat gyalogolniuk kellett hegynek fel, míg a mauthauseni koncentrációs tábor kapujához nem értek. Ez nem volt megsemmisítő tábor, mint Auschwitz vagy Bergen-Belsen, de a rabokat keményen dolgoztatták egy óriási kőfejtőben, és százával pusztultak el balesetekben, betegségben, vagy az őrök kezétől. Apát és csoportját beiktatták a táborba, lezuhanyozták, a hajukat lenyírták, és tetőtől talpig leborotválták őket. Egyetlen szőrszál nem maradt rajtuk, mindössze a szemöldökük. Az élet Mauthausenban elviselhető volt. Naponta kétszer fel kellett sorakozniuk névsorolvasásra, de a magyar foglyokat nem dolgoztatták, és keresztényekzsidók közös barakkokon osztoztak. Ez példa nélküli, közölték velük, és

apa szerint annak a jele volt, hogy a táborparancsnok gyanította: Németország elveszíti a háborút, ő maga pedig háborús bűnökért bíróság elé kerül. Parragi György „révén tudtuk meg, hogy a táborban tartózkodik mint fogoly egy katolikus pap. […] Társaságunkban sokan voltak, akiknek lelki szükséglet volt a gyónás, különösen, amikor bármelyik pillanat az utolsó lehetett. Parragi az udvarunkra belátogató pappal megismerkedett, és lehetővé tette, hogy meggyónjunk. Természetesen ezt nem volt szabad senki kívülállónak sem tudnia. Ezért a gyónás az udvaron fel és alá járkálás közben történt, keresztet vetni nem volt szabad, nehogy a papot eláruljuk, a feloldozáskor a pap a keresztet a tenyerébe rajzolta, mintha mutatna valamit.” Apa két hete volt Mauthausenban, amikor május 20-án „… egy küldönc jött értem: szedjem össze a holmimat, és menjek vele. Ez a táborból való távozást jelentette. Valami transzba kerültem: az irrealitási érzés, amely heteken keresztül sohasem hagyott el, hirtelen teljesen elöntött. Alig tudtam búcsúzni. Így még Rassay Károly kezét sem szoríthattam meg, és mikor egy óra múlva egy percre visszatértem, hogy ott felejtett pápaszememet elhozzam, közelebb voltam az alvajáráshoz, mint az ébrenléthez. Azóta is folyton a barátaimmal vagyok gondolatban, akik ott maradtak, fáj a szívem értük és fáj, hogy magam is tárgy maradván, mit sem tudtam értük vagy nekik tenni.” Apát ezután szabályosan elbocsátották, aláírattak vele egy okiratot, amelyben esküvel fogadja, hogy semmit sem fog tenni a német hadsereg vagy német érdekek ellen. Néhány további sértés után átadták egy fiatal SS-katonának, aki elkíséri – akárhol legyen is – a rendeltetési helyére. Mihelyt kiértek a táborból, ez a fiatalember elvette apámtól a csomagját, hogy ő vigye, és közölte, hogy van nála egy levél apa számára. További néhány lépés után át is adta a levelet. „E levéllel azonban tévedés történt, mert az SS főnöke a nekem szóló levelet elcserélte egy György fiamnak címzett levéllel, melyet ugyancsak a feleségem írt. A levél egy csomó komissiót tartalmazott, ami tekintettel arra, hogy honnét jöttem, derűsen hatott. A levélből azonban következtethettem, hogy mind együtt Ausztriában vannak és Portugáliába készülnek.”

Ezután már nem sok mondanivalóm maradt. Az SS-katona igen udvarias volt, és apa számára nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok megváltoztak. Amikor megkérdezte, hová mennek, a katona közölte vele, hogy rendeltetési helyük Purkersdorf, de előbb meg kell állniuk Bécsben. Apa megkérdezte, vajon Purkersdorf is tábor-e, de kísérője valami olyasmit dünnyögött, hogy az „hálókocsi”. Bécsben apát elvitték a Metropol Szállodába, a Gestapo bécsi főhadiszállására, ahol anyám és Feri bácsi fogadta, és ahol ugyanazt az okmányt kellett aláírnia, amit mi Budapesten aláírtunk. Azután kijöttek Purkersdorfba, ahol mindannyian üdvözöltük, és jóformán egész éjjel arról beszélgettünk, kivel-kivel mi történt. „Reggelig beszélgettünk az utóbbi hetek szomorú és izgató élményeiről, meggyőződhettem, hogy az én életem a fogságban nyugodtabb volt, mint az övék otthon. A valószerűtlen események újabb fejezete kezdődött.” Purkersdorfi életünk szabályos napirendje napról napra vagy hétről hétre nemigen változott. Reggelente egy SS-altisztnek katonáihoz intézett kiáltására ébredtünk: „Wasser pumpen!”, vagyis vizet kellett szivattyúzni a hálókocsik tartályaiba, hogy megmosakodhassunk, és hogy legyen ivóvizünk. Megreggeliztünk, utána beszélgettünk, kártyáztunk, elcsevegtünk az őreinkkel, vagy járkáltunk a vagonok körüli igen korlátozott téren. Fél egykor felszolgálták az ebédet, a délután nagyjából úgy telt, mint a délelőtt. Kaptunk néhány könyvet, többnyire német klasszikusokat – ezzel is telt az idő. Vacsora fél nyolckor, kilencre ki-ki bement a fülkéjébe, és ott is maradt éjszaka. Hetenként kétszer két katonai autóbusz elvitt bennünket a Diana Badba, a jeles bécsi fürdőbe és uszodába, ahol, nemek szerint elkülönítve, meztelenül élveztük a hideg, langyos és meleg vízzel töltött medencéket. Egy alkalommal felbukkant Elsa néném a női részlegben, tetőtől talpig feketében, kalappal, kezében két fekete táskával. Mindenki hangosan kacagott: – Ott a hölgy a Gestapótól! – Gőzkabinok is voltak, és legalább egyszer hetente szakszerű masszázsban részesülhettünk, ha akartunk. Én persze mindig is akartam és nagyon élveztem. Egy alkalommal moziba vittek bennünket. Igen sajátságos esemény volt. Beszállítottak az autóbuszokba, és elvittek egy moziba, ami a közönség számára zárva volt, hogy mi részt vehessünk a vetítésen. Míg vártuk, hogy a vetítő elkészüljön, mi harmincan az előcsarnokban ültünk egy nagy

Hitler-mellszobor alatt. Aztán lejátszottak nekünk egy elég jó német filmet. Vígjáték volt, én élveztem, ha az idősebb nemzedék nem nevetett is rajta, és Edith néném szentül hitte: ez előjáték ahhoz, hogy mindannyiunkat koncentrációs táborba szállítsanak. Sosem fogtam fel, hogyan jutott erre a következtetésre. Kaptunk bécsi újságokat, és hallgathattuk a német állami rádió adásait. Ebből a forrásból értesültünk június 6-án, hogy az amerikaiak és a britek partra szálltak Normandiában, de a német csapatok vissza fogják őket űzni a tengerbe. A következő néhány napon egyre kurtábbak lettek a hírek, és nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a partraszállás sikeres volt, és hogy újabb nagy lépés történt a háborúban. Egész jól összebarátkoztam néhány SS-őrrel. Mindegyikük szolgált az orosz fronton, tehát igen elégedett volt jelenlegi rendeltetésével. Változatlanul állították, hogy Németország győzni fog, de világosan látszott, hogy ez csak szájhősködés, és valamennyien elfogadták a tényt: amikor a német hadsereg keleten is, nyugaton is hátrál, egyre valószínűtlenebb, hogy Németország nyeri meg a háborút. Némelyikük azt mondta, szívesen harcolna az amerikaiak és a britek ellen, de legtöbbjük nagyokat hallgatott, és látszott rajtuk, hogy elegük van a háborúból. Haza akarnak menni a családjukhoz, és folytatni békés életüket. Teltek a napok. Június 19-én ünnepeltem huszadik születésnapomat. A környezet különös volt, de a nap ünnepélyes. Szüleim is, nővéreim is megajándékoztak. Még néhány cigarettát is kaptam az egyik őrtől. Alig néhány nap múlva meglátogatott bennünket Karl Stapenhorst vezérkari őrnagy, és közölte: az útleveleink rendben vannak, megkaptuk a portugál belépési vízumot, és két-három nap múlva indulunk. És valóban, két nap múlva, késő délután két hálókocsinkat hozzákapcsolták a Bécsből Berlinbe tartó német expresszvonathoz. Különös élmény volt tekintélyes sebességgel átrohanni Ausztrián. Előbb Salzburgban, majd Münchenben álltunk meg. Már besötétedett, de annyit láttunk, hogy Münchent több súlyos bombatámadás érte, és nagy károkat szenvedett. Ezután sokkal lassabban folytattuk utunkat, teljes elsötétítéssel München és Stuttgart között. Egy szemhunyást sem aludtam, az egész éjszakát a vagon hátsó peronján töltöttem, néztem a tájat, és láttam, milyen kárt okoztak a szövetséges bombázók szinte valamennyi községben, amelyen áthaladtunk.

Reggelre Stuttgartba értünk, ahol egyenesen a repülőtérre vittek. Egy német, Luftwaffe tisztek által vezetett nagy Lufthansa kereskedelmi repülő várt ránk. Ahogy a kapu felé mentünk, megláttam, hogy egy ablakpárkányon friss narancshéj hever. Évek óta először láttam narancshéjat, és jó érzésem támadt: jó irányba haladunk. Életemben először ültem repülőn, és az élmény lenyűgözött. Lyonban leszálltunk üzemanyagot felvenni, utána azonban szirénasivítás tudatta, hogy a Szövetségesek légitámadása várható. A repülő ajtajait becsapták, és taxizás nélkül felszálltunk. Alig néhány méterrel a talaj fölött repültünk, hogy elkerüljük a Szövetséges gépek figyelmét. Ez is érdekes élmény volt, de mivel nem volt semmiféle repülős tapasztalatom, akkor rá sem ébredtem, milyen veszélyt vállalnak a pilóták, hogy minket biztonságba vigyenek. Már átkeltünk a francia-spanyol határon, mire a gép elérte a normális magasságot. Hegyek fölött repültünk át, majd Barcelonában szálltunk le, hogy újabb üzemanyagot vegyünk fel. Stapenhorst őrnagy, aki velem szemben ült a repülőgép elülső részében hirtelen levette a csizmáját, és nagy meglepetésemre kötegszám szedte elő a százdollárosokat. Nyilvánvalóan ez a pénz is részét képezte a szerződésnek, és az őrnagy a stuttgarti német őrök elől csempészte át. Amikor leszálltunk Barcelonában, az egyik német, aki velünk repült, kiszállt a gépből, majd néhány perc múlva egy csomó banánnal tért vissza, és szétosztotta közöttünk. Ilyet se láttunk évek óta, és mindnyájunknak nagyon ízlett. Én pedig csak most jöttem rá, hogy valóban „sikerült!” A gép ezután Madrid felé repült, és ott szálltunk le úgy egy óra múlva. A család nagy része a gépen maradt és folytatta útját Lisszabon felé, míg – számomra merőben érthetetlen okból – családom és Alfonz családja kiszállt. Bevittek bennünket Madrid belvárosába, a Palace Szállóba, közölték velünk, hogy két napig Madridban maradunk, majd továbbutazunk Lisszabon felé. Csodálatos érzés volt szabadnak lenni egy semleges országban, és jól ki is használtuk a lehetőséget. Weiss Gábor unokatestvéremmel egy éjszakai klubba mentünk, ahol két igen szívélyes és vonzó spanyol lány kegyeit élveztük. Másnap meglátogattuk a Prado Múzeumot, harmadnap pedig elvittek a repülőtérre, ahonnan Lisszabon felé szálltunk. Magyarországról és a háborúból való menekülésünk véget ért.

Ugyancsak meglepődtünk, hogy a németek teljesítették a szerződés feltételeit. Családom nagy részének komoly kétségei voltak a németek megbízhatósága felől. Én valószínűleg a kevesekhez tartoztam, aki a budapesti kezdet után meglehetősen biztos voltam benne, hogy mindennek jó lesz a vége. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a reakció Magyarországon mind akkor, mind később, a háború után, teljesen negatív volt. A Sztójay-kormány dühöngött, mert feltételezték, hogy ők fogják átvenni a WM Műveket. Bosszúságukra minden az SS kezére került. Himmler a tulajdon érdekében kötötte a pénzügyi megállapodást, hogy meghiúsítsa ősellenfele, Göring igyekezetét. Hatalmi harc volt, de ha Himmler nem győz, a WM Művek akkor is német kézre került volna. Ráadásul sokan, maguk is halálos veszélyben, érthetően haragudtak és irigykedtek. Hogyan is lehetett volna másképp? De ha az egyezség nem jön létre, a WM Művek akkor is német kézre jutott volna a háború végéig, a család pedig vagy koncentrációs táborba kerül vagy megölik, amiből senkinek sem lett volna haszna. Az ügy megint terítékre került, és ahogy várható volt, néhány igen kritikus hang hallatszott rólunk, akik „lepaktáltunk” az SS-szel. Érdekes módon ezek a cikkek akkor jelentek meg, amikor Magyarország már erős kommunista ellenőrzés alatt volt. Minden magántulajdont már államosítottak, Csepelből Rákosi Mátyás Művek lett, állami tulajdonban, a kommunista Magyar Dolgozók Pártja vezetőjének nevével. Ezzel véget ért az eseményeknek felettébb váratlan és jelentős sorozata. Még ha valamiképpen túléltük is volna a háborút, koncentrációs táborban vagy magyarországi búvóhelyen, az életünk egészen másképp alakul, és a jövőnk merőben más úton indul el. Ami történt, egy sor kapcsolódó cselekvés és feltétel eredménye volt: az SS meg akarta ragadni Csepel irányítását; a konfliktus Himmler és Göring között; a tény, hogy három tucat zsidó élete vagy halála keveset jelentett a náci vezetőségnek; és a nevünkben a tárgyalásokat folytató emberek képessége – mindez egyesült, hogy csodát teremtsen, a szó legjobb értelmében.

Nyolcadik fejezet Portugália Repülőutunk Lisszabonba eseménytelen volt, de megérkezésünkkor tájékoztattak, hogy vízumunkat illegálisan szereztük. A németek megvesztegették a brüsszeli portugál konzult, hogy valamennyiünk útlevelébe üssék be a vízumot a lisszaboni hatóságok tudta és engedélye nélkül. Következésképpen menekültnek vagyunk tekintendők, és egy menekülttáborba internálnak. Szerencsére azonban Edith néni ismerte a portugál elnök, Oscar Carmona tábornok lányát, és megengedték, hogy felhívja. A hölgy igen kedvesen közbenjárt érdekünkben, mire törvényes belépőnek minősítettek bennünket, és engedélyezték, hogy rendőri ellenőrzéssel letelepedjünk egy Curia nevű helyen Portugália északi részén, mintegy ötven kilométerre Coimbrától, a régi egyetemi várostól. Két napig maradtunk a lisszaboni Palace Szállóban, megnéztük a látnivalókat, pénzt váltottunk, közte magyar pengőt escudóra, vettünk néhány ruhadarabot és portugál nyelvkönyveket. Tudtuk, hogy egy ideig ebben az országban fogunk élni, tehát fontos a lehető leggyorsabban megismerkedni a nyelvvel. A portugálokkal egyébként nem volt nehéz kommunikálni, mert sokan beszéltek franciául. Megérkezésünk után két nappal kimentünk a szállodánkkal szomszédos vasútállomásra, és útnak indultunk Curia felé. A vonat igen lassú volt, közel nyolcórányi utazással értünk a parányi curiai állomásra. Legtöbben leszálltunk, mások a poggyászt kezdték leszedni, amikor a vonat fogta magát és elindult. Szerencsére valamelyik családtag, aki még a vonaton volt, kellő lélekjelenléttel meghúzta a vészféket, mire a vonat vagy kétszáz méter után megállt. Így aztán sikerült mindenestül leszállnunk. Az állomáson lézengett néhány hordár, a taligáikra felpakoltuk a holminkat, és egy szép, fákkal szegélyezett úton elindultunk a körülbelül egy kilométernyire levő üdülőhelyig. Harmincas tömegünk érdekes látványt nyújthatott. Curiában akkoriban két szálloda és egy panzió volt, és a család szétoszlott. Chorinék, Mauthnerék, Weiss Jenő családja és Edith néni az elegánsabb és drágább Palace Hotelban szálltak meg, míg az én családom

és Weiss Alfonzék a régebbi, kevésbé elegáns, de igen kielégítő Hotel Grandéban. A szálloda régi volt, de tiszta és kényelmes. Szüleim szép nagy szobát kaptak a második emeleten saját fürdőszobával, ami valóságos fényűzésnek számított. Én nővéreimmel a negyedik emeletre kerültem. Szép sarokszobájuk volt, nekem mellettük egy kisebb, egyágyas szobám. Mindkét szobában volt mosdó, de fürdőszoba csak a folyosó végén. Az én szobámban volt egy ágy, egy kis íróasztal, egy szekrény meg két szék. Telefon nem volt, rádió igen. A croissant-ból vagy zsemléből, vajból, dzsemből és kávéból álló reggelit a szobában szolgálták fel, az ebédet és a vacsorát az ebédlőben. Egyszerű volt a koszt, de ízletes és bőséges. Rendszerint hal volt az első fogás, utána húsétel főzelékkel, végül sütemény vagy gyümölcs. Az én szobám és a napi három étkezés ára napi egy dollárnak megfelelő összeget sem tett ki. A kis üdülőhelyen volt egy igen csinos park meg egy kicsi tó. A Casino nevű épületben előadásokat, filmvetítéseket, táncesteket tartottak. A szerencsejáték tilos volt. A szálloda melletti parányi faluban vagy kéttucatnyi családi ház állt, a két-három kis boltban fűszerfélét és háztartási holmit árultak. Mi többnyire a néhány kilométernyire levő nagyobb falvakban vásároltunk, és ha valami fontosabb holmira volt szükségünk, bevonatoztunk a félórányira fekvő Coimbra városba. Barátságos rendőrünk kitartott mellettünk, és tudtunkra adta, járkálhatunk a környéken, de a területet csak az ő engedélyével hagyhatjuk el. Ez egyébként puszta formalitás volt, mert amennyire emlékszem, sohasem tagadták meg az engedélyt, ha valamelyik szomszédos faluba vagy Coimbrába akartunk menni. Coimbrát rendszeresen látogattuk, ilyenkor jelentkeznünk kellett a helybeli rendőrségen, ami igen egyszerű formaság volt. Egyidőben a család összeterelésével Budapesten, a lakásunkat elfoglalta az SS. A cselédséget elbocsátották, a lakást lezárták. Valamiképpen, és igen nagy kockázattal, a cselédeknek sikerült visszatérniük, és megmenteniük és elrejteniük néhány holminkat, ami idővel azután visszakerült hozzánk. Anyám menyasszonyi ruháját és néhány szép selyem alsóruháját, apa díszegyenruháját a karddal, sok családi képet és más személyes tárgyat sikerült kiszabadítani és így megőrizni. Igazán

figyelemre méltó, hogy azok az emberek ilyen erőfeszítésre voltak képesek, ekkora kockázattal, hogy elhozzák és elrejtsék a holminkat. Az iregi kastély a téli szezonban üresen állt. Teta Liesl, a férje és a birtok intézőjének fia, Ribiánszky László, bement, és összeszedte néhány személyes holminkat és családi értékeinket. A fegyvereket és egyéb tárgyakat elásták, volt, amit elégettek, köztük a második vendégkönyvet, amelyben sok, még élő fontos ember neve szerepelt. Ilyen hosszú idővel a történtek után sem lehet kellőleg méltányolni, milyen érzéssel viseltettek irántunk a szolgálatunkban álló emberek. Curiában csendes és igen kellemes volt az élet. A Palace Hotel két teniszpályáját családunk fiatalabb tagjai vették igénybe. A parkban, örömömre, volt egy minigolf-pálya is. Mellette egy kis pult, ahol egy igen kedves helybeli férfi üdítőitalokat és cukorkát árult. Összebarátkoztunk, és rajta gyakoroltam portugál nyelvtudásomat. Roppant türelmes volt, kijavított, segített elsajátítanom a nyelvet. Tanulóköröket is szerveztünk a család fiatalabb tagjai számára. Apám és Feri bácsi politikáról, filozófiáról adtak elő. Én az európai történelemről tartottam előadást, a középkortól napjainkig. Balog Ármin példájára bizonyos történelmi dátumok mentén tárgyaltam egy-egy történelmi korszak különböző országait és uralkodóházait. Délutánonként rendszerint sétáltunk a környező mezőgazdasági vidéken, és mihelyt eleget tudtunk portugálul, elbeszélgettünk a helybéliekkel. Igen kedves, egyszerű emberek voltak, udvariasak, szívélyesek, nemegyszer meginvitáltak ebére, vacsorára. Néha engedélyt kaptunk, hogy átsétáljunk a jobban felszerelt szomszédos faluba, ahol például mozi is volt. Öt kilométernyire lehetett, de akkoriban egy ekkora séta nem jelentett problémát, és rendszerint egy órába sem telt, míg odaértünk. Curiában megismerkedtünk az igen előkelő Bourbon e Tavora családdal, az egykori portugál uralkodócsalád rokonaival. A háztartás feje, egy idősebb hölgy Portugália utolsó királyának volt az unokahúga. Nem tudom, hogyan ismerkedhettünk meg, de arra igen, hogy mély meghajlással kellett köszönteni az idős dámát, megcsókolni kesztyűs kezét, majd abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy merőben formális, rövid társalgást folytathattunk vele. Unokája, Maria de Jesus, szép fiatal nő

volt, nagyjából egyidős velem. Többször sétáltam vele a birtokukon. Az ottani tartózkodás fénypontja a coimbrai kiruccanás volt. Engedélyt kellett hozzá kérnünk, és amikor félórányi vonatozás után megérkeztünk a városba, jelentkeznünk kellett a helybeli rendőrségen. A második vagy harmadik látogatás után az ügyeletes rendőrtiszt már ismert, széles mosollyal üdvözölt, és kifejezte reményét, hogy kellemes napunk lesz. Coimbra igen szép és érdekes város. Egy régi római város helyén épült, és még most is találhatók benne római romok. A város több mint egy évszázadon át Portugália fővárosa volt. Lisszabon és Porto után Portugália harmadik legfontosabb városa, ma százezret meghaladó lakossággal. A látványos egyetem csodálatos könyvtárral rendelkezik. Megismerkedtünk a könyvtárossal, aki hosszú beszélgetéseket folytatott apával több tudományos témáról. Megengedte, hogy könyveket kölcsönözzünk, és jócskán éltünk is a lehetőséggel. Többnyire francia, angol és portugál irodalmat olvastam – az utóbbit addig jóformán nem ismertem. Szívesen mentem Coimbrába, élvezettel látogattam az 1180-tól 1210-ig épült „régi” katedrálist és az 1700-as évek elején épült „új” székesegyházat. Szívesen tértem be némelyik vendéglőbe, amelyek kellemes változatosságot kínáltak a curiai hotel egyhangú étkezései után. Így hát a curiai nyugodt, elmélkedő élettel, az élvezetes coimbrai látogatásokkal és a környéken tett hosszú sétákkal meglepően gyorsan suhantak el a hetek-hónapok, és eljött a karácsony örömteli, áldott ünnepe. Csak azt nem tudtuk akkoriban, hogy Portugáliába érkezésünk jókora aggodalmat és izgalmat okozott némelyik nyugati diplomáciai képviseletnél. A brit és az amerikai nagykövetek jelentették érkezésünket a Külügyminisztériumuknak, és utasítást kértek. A nagykövetek nyilván azon töprengtek, nem vagyunk-e német kémek, és nem hitték, hogy barátságos szerződést köthettünk a németekkel. A brit aggodalmat egyenesen Winston Churchill miniszterelnökhöz továbbították, aki azonban kijelentette, hogy bizonyára ártalmatlanok vagyunk, és hagyjanak bennünket békén. A miniszterelnök M.926/4 sz. személyi feljegyzése: A külügyminiszternek. Ez meglehetősen kétséges ügynek látszik. Ezek a

boldogtalan családok, főleg nők és gyermekek, vagyonuknak bizonyára kilenctized részével váltották meg az életüket. Nem szeretném, ha Anglia azt a látszatot keltené, mintha üldözné őket. Mindenképpen közöljenek az oroszokkal mindent, ami szükséges, de kérem, ne engedjék, hogy megakadályozzák őket a menekülésben. Nem látom, hogy ez a szerencsétlen ügy béketárgyalások bármiféle gyanúját kelthetné. A feljegyzést Churchill látta el kézjegyével, dátuma 1944. augusztus 6a. Az egyetlen nagyobb esemény Curiában december elején egy nagy csoport német férfi, nő és gyermek érkezése volt, akiket kiutasítottak Brazíliából, és úton voltak hazafelé. Mivel Németországban a nyugati Szövetségesek már a Rajnánál voltak, az oroszok pedig az egykori lengyelnémet határnál, ezek az emberek Portugáliában rekedtek. Curiában a Palace Szállóban laktak. Nagyon zárkózottak voltak, pusztán köszönő viszonyban voltunk velük, és megjegyzéseket váltottunk az időjárásról. A háború folytatódott, Európában a németek megkezdték Bastogne-nál az offenzívát, az oroszok pedig Budapestet ostromolták. Az angol újságokból és a BBC-től sok mindent megtudtunk a nyugaton folyó csatákról, de Budapestről mindössze annyit, hogy folyik az ostrom. Az ostrom rémségeiről csak a háború után értesültünk, amikor már kaptunk leveleket Magyarországról, és beszélhettünk néhány magyar diplomatával, akik az új magyar kormány képviseletében jöttek Lisszabonba. Curiában egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy hosszú sétákat tettem. Gondolataim időről időre otthonra, barátaimra, évfolyamtársaimra terelődtek. Mi jól voltunk, biztonságban, kivételezettségben. A hazagondolásban volt némi különbség az idősebb és a fiatalabb generációk között. A szüleim és a családi kortársaik naponta emlegették magyarországi rokonaikat és barátaikat, naponta hallottuk aggodalmaikat különféle formákban. Tekintetük gyakran a múlt felé fordult. Az én generációm ugyancsak gondolt a barátaira időről időre, de be kell vallanom, hogy mi inkább a jövő felé néztünk, mint a múlt felé. És könnyen észrevettük a biztonságból adódó szórakozási lehetőségeket is. A

múltat elmúltnak és befejezettnek véltük, gondolataink inkább a személyes jövőnk felé fordultak, mint vissza, régi és véglegesen hátrahagyott hazánkba. Most, majdnem hetven évvel később nagyon restellem, hogy kevesebbet gondoltam a barátaimra, akiknek élete nagy veszélyben volt, és akik közül tudom, hogy Fabinyi Tibor és Dessewffy Aurél ott segített másokon, ahol csak tudott. Curiai tartózkodásom 1945. január elején ért véget, amikor elsőként hagytam el az üdülőhelyet és költöztem Lisszabonba. Egy igen kedves portugál család szép lakásában béreltem szobát. Volt egy nálam vagy három évvel fiatalabb fiuk. Emlékezetem szerint harmadik emeleti szobám igen szép volt, a bútorzat megfelelő. Két ablakom az utcára nézett. Reggelit kaptam, de a többi étkezést házon kívül fogyasztottam, ami nem volt nehéz, mert a környék sok kis vendéglőjében egyszerű, de igen jó és nem drága ételeket szolgáltak fel. Miután berendezkedtem új lakóhelyemen, elmentem az egyetem orvosi fakultásának irodájába, és megkérdeztem, van-e lehetőség Lisszabonban folytatnom az egyetemi képzést, de nem tudom, meddig maradok a városban. A kezdet kezdetétől kell kezdenem, adták tudtomra, sőt még néhány portugál gimnáziumi vizsgát is le kell tennem, mielőtt felvennének az orvosegyetem első évfolyamára. Mivel ehhez nem volt semmi kedvem, megkérdeztem, volnae valamilyen kutatási terület, amelyben fizetéssel vagy akár anélkül, de munkát kaphatnék. Lépjek kapcsolatba az élettan professzorával, tanácsolták, aki mindig keres asszisztenseket kutatóprogramjához. Követtem a tanácsot, és hamarosan az élettan tanszék egyik vezető tagjának laboratóriumában kaptam munkát. Naponta úgy négy órát töltöttem a laboratóriumban, ahol a nagy medencében tartott kis teknősbékák szívét kellett elkülönítenem. Megmutatták, mi a módja, és alig néhány nap múlva már elég ügyesen halásztam ki a teknőcöt a medencéből, és deszkalapra erősítettem. Amputáltam a fejet, átfűrészeltem a teknőt, majd óvatosan kimetszettem a szívet, és még dobogó állapotában egy tápoldatba helyeztem. A szívhez vezetékeket kellett illesztenem, amelyek egy kormos dobon jelölték az összehúzódásokat. Utána különféle gyógyszerekkel öntöttük el a szívet, majd jeleztük a szívműködésre tett hatásukat. Érdekes munka volt, elég sokat tanultam az ilyenfajta kísérletek elvégzésének technikai problémáiról, a szívideg fiziológiájáról és bizonyos

gyógyszereknek a szívre gyakorolt hatásáról. Ez a munka végül egy publikációhoz vezetett, amelynek szerzői között, hála a professzor kedvességének, az én nevemet is felsorolták. Ez volt az első publikáció, amelyen megjelent a nevem. Persze örültem, és még csak nem is sejtettem, hogy ezt idővel mintegy hetven publikáció, tanulmány, dolgozat és tankönyv követi, amelynek élén vagy címlapján az én nevem áll. Ezeknek a heteknek a során igen nagy események történtek a világban. Májusban Hitlernek a berlini bunkerbeli öngyilkosságával és Németország feltétel nélküli megadásával véget ért az európai háború. Az év elején amerikai bevándorlóvízumért folyamodtam, és most, hogy Európában már béke volt, reméltem, hogy hamarosan meg is kapom. Az Egyesült Államok konzulátusa igen segítőkész volt: közölték, hogy ez néhány hónapon belül bekövetkezhet. Helyben is történtek változások. Családom elhagyta Curiát, és igen rövid lisszaboni tartózkodás után letelepedett Monte Estorilban. Ezt a kis üdülőhelyet negyven perc alatt éri el a Lisszabon és Cascais között közlekedő helyiérdekű vasút. Ez a vasút egész nap közlekedett, sűrű időközökben, és igen praktikus volt, akár Lisszabonba, akár Cascaisba igyekezett az ember. Röviddel azután, hogy a család letelepedett Monte Estorilban, megbetegedtem. Magas lázam volt és pocsék közérzetem. Amikor állapotom néhány nap alatt sem javult, anyám bejött meglátogatni Monte Estorilból. Megállapította, hogy sokkal betegebb vagyok, mint magam gondolom, és orvost hívott. A doktor német menekült volt, néhány éve Portugáliában élt, és portugál orvosi működési engedélyt szerzett. Alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy valószínűleg a tífusznak egy közepesen súlyos esetével áll szemben. Úgy vélte, a lakásban maradhatok, és ha minden jól megy, nyolc-tíz nap múlva meggyógyulok. A portugál család, amelynek a lakásában szobát béreltem, rendkívül megértő és segítőkész volt. Beleegyeztek, hogy ott maradjak, és továbbra is kaptam tőlük reggelit. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, és még most, sok-sok év elmúltával is nagy hálával gondolok rájuk. Anyám az első huszonnégy órát a szobámban töltötte, egy széken aludt, majd a közeli szállodában vett ki szobát, és jóformán reggeltől estig mellettem volt. Matracot is vásárolt nekem, mert az ágyamon mintha márványtömbön feküdtem volna. Így már lényegesen kényelmesebb volt, sokkal jobban

tudtam pihenni, aludni, és hamarosan lábadozni kezdtem. Az orvos naponta megvizsgált, és meg volt elégedve haladásommal. Nagyon szerencsés voltam, hogy ilyen orvosom lehetett, jól össze is barátkoztunk. Amikor már lábadoztam, elhatároztuk, hogy nem maradok Lisszabonban, hanem családomhoz költözöm, a Monte Estoril-i szállodába. Igen gyenge voltam, és szigorú diétát kellett tartanom még legalább három-négy hétig. Összecsomagoltam a holmimat, hálás búcsút mondtam portugál vendéglátóimnak, és családom egy barátja, egy bélyegkereskedés tulajdonosa, átvitt kocsiján a Monte Estoril-i Grande Hotelba. Ez május vége felé történt, és ott is laktam a családommal a szállodában, míg az év végén el nem indultam az Egyesült Államokba. Módfelett élveztem Monte Estorilt. A főút és a helyiérdekű vasútvonal fölött emelkedő dombon épült hotel régimódi volt, de makulátlanul tiszta és igen kényelmes. Az én szobám egy eukaliptuszligetre nézett. Hasonlított a curiai Grande Hotel-beli szobámra, és itt is a folyosó végén volt a fürdőszoba. A szálloda frontján egy nagy terasz székekkel, asztalokkal a Tajo folyó torkolatára nézett. A szálloda néhány idősebb vendége naponta egy-két óra hosszat fel-alá sétált, testedzésül. Néhányukkal, egy igen idős angol hölggyel és egy hasonlóan idős angol úrral összebarátkoztunk. A szállodában lakott egy katalán festő is, akinek el kellett hagynia Spanyolországot. A szálloda szép nagy éttermében étkeztünk. A koszt igen jó volt, bár ott-tartózkodásom első három hetében még diétáznom kellett – többnyire főtt halat ettem ebédre-vacsorára. Nem volt rossz, de néhány nap múltán, amikor már egészen jól éreztem magam, igencsak megelégeltem, és esküvel fogadtam, hogy soha többé nem eszem főtt halat. Kellemes, békés életet éltünk Monte Estorilban. Gyakran átsétáltunk Estorilba, és meglátogattuk a Chorin– és a Weiss-családot. Átjártunk Cascaisba is, egy igen szép kis városba. Halászkikötő volt; néhanapján kora reggel átmentem, és néztem az éjszakai halászatról visszatérő hajókat. A fogást nagy ládákba rakták, majd elárverezték egy csoport asszonynak, akik Cascais utcáin árulták a halat. Néha azért rándultam Cascaisba, hogy könyveket kölcsönözzek egy régi udvarházban levő szép könyvtárból. Kedves idősebb úr volt a könyvtáros, összebarátkozott apával, és megengedte, hogy fizetség nélkül kölcsönözzük a könyveket. A gyűjtemény a francia, angol, német, spanyol és portugál szépirodalom,

történelem, filozófia és művészet sorozatait foglalta magába. Mivel reméltem, hogy hamarosan távozhatok az Egyesült Államokba, többnyire angol könyveket kölcsönöztem, hogy gyarapítsam nyelvtudásomat. Ott ismerkedtem meg Dickensszel, és beleszerettem a Pickwick Papersbe. Még most, sok év múltán is egyike kedvenceimnek, és gyakran újra olvasom. Először olvastam a David Copperfieldet is és néhány más Dickens-regényt. A francia művek közül a tizennyolcadik századhoz ragaszkodtam, többnyire Voltaire-t és Rousseau-t forgattam. Az egyik, ugyancsak Estorilban lakó magyar ismerősünknek volt autója, és gyakran invitált bennünket környékbeli kirándulásra. A part mentén egy pompás helyre hajtottunk, vagy harminc kilométernyire, és elköltöttük hideg ebédünket. Két-három alkalommal felkocsiztunk a parti hegyekbe, a harminc-negyven kilométernyire levő Cintrába. Szép, igen régi város. A városban áll a régi királyi palota, a hegytetőn a tizenkilencedik században épült „új” királyi palota. A régi palota nagyon szép, látványos óriási konyhája van, az épület védjegyének számító két hatalmas kéménnyel. Az új kastély a hegyen a legrondább Viktória-kori stílusban épült, és ahhoz méltó a berendezés is. Csak egyszer néztük meg, és ennyi elég is volt. Egyetlen jó pontja, hogy fejedelmi kilátás nyílik onnan nyugat felé az óceánra, kelet felé a hegyekre. Érdekes magyar ismerősünk volt a Gábor család is – Gábor úr, a felesége és Magda lányuk. Zsidó létükre sikerült elhagyniuk Magyarországot, mert Magda jó barátságban volt a budapesti portugál követtel, aki védelmébe vette őket, és sikerült rávennie a magyar kormányt: engedje, hogy Gáborék elkísérjék Portugáliába, portugál diplomataútlevéllel. Gábor úrnak ékszerüzlete volt Budapesten, és a háború után hazatért Magyarországra, de felesége és Magda csatlakoztak a többi Gábor lányhoz, akik egy ideje már az Egyesült Államokban éltek. Huszonegyedik születésnapomat Monte Estorilban ünnepeltük. Számos ajándékot kaptam szüleimtől, köztük néhány igencsak szükséges ruhadarabot és némi készpénzt. Az előzőt magamra öltve az utóbbit elvittem az estorili Casinóba, ahol sikerült megfialtatnom a rulettasztalnál. A kaszinóban mozi is volt – néha meglátogattuk –, egy nagy előadóterem és játékszobák, amelyeket időnként szintén felkerestem. Mindent összevetve jól éreztem magam, és mire decemberben távoztam, már jól

álltam pénzügyileg. Ez idő tájt volt első alkalmam, hogy doktort játsszam. Feri bácsin tályogok támadtak, és az orvos hat vagy hét penicillininjekciót írt elő. Portugáliában épp akkoriban került piacra a penicillin, de csak injekció formában volt kapható. Feri bácsinak azt mondták, be kell mennie az injekciókhoz Lisszabonba, hacsak nem tudja megszervezni, hogy Estorilban kapja meg. Elhívott, és megkérdezte, hajlandó és képes volnéke végrehajtani a feladatot. Megörültem, és boldogan beleegyeztem. Ezután délelőttönként átmentem Estorilba, és steril tűvel, fecskendővel beadtam a penicillint, amely addig Chorinék szállodai szobájának hűtőszekrényében pihent. A kezelés végeztével Feri bácsitól igen nagystílű ajándékot kaptam, amit hamarosan elvittem a kaszinóba, és még nagyobb stílűvé növeltem. Politikailag nagy újság volt a potsdami konferencia, ahol Truman elnök Sztálinnal és Churchill-lel tárgyalt, majd az angliai választások után Clement Attlee-vel, az új miniszterelnökkel. Ott született a határozat, hogy néhány japán városra ledobják az atombombát. Az első bomba augusztus 6-án Hirosimára hullott, a második augusztus 9-én Nagaszakira. Japán augusztus 15-én kapitulált, és szeptember 2-án aláírták a megadás okmányait. Hat esztendő után hivatalosan véget ért a második világháború. Mihelyt kihirdették a békét, bementem az amerikai konzulátusra, és megtudtam, hogy néhány hét múlva megkaphatom bevándorlási vízumomat. Amint értesítettek, hogy az iratok rendben vannak, bementem a konzulátusra az útlevelemért és a bevándorlási iratokért. Még egy formaságnak kellett eleget tennem: engedélyért folyamodni az angolokhoz, hogy átkelhessek az Atlanti-óceánon, amelyet láthatólag még mindig privát úszómedencéjüknek tekintettek. Így aztán hónapokba került, mire végre megkaptam az engedélyt. A háború vége azt is jelentette, hogy Hanna nővérem hazatérhet Magyarországra, és hozzámehet jegyeséhez, Szegedy-Maszák Aladárhoz. 1945 novemberében vagy december elején Hanna üzenetet kapott Aladártól: visszatért Budapestre, és őt nevezték ki az első rendkívüli követnek és meghatalmazott miniszternek Washingtonba. Megkérdezte Hannát, hajlandó-e Budapestre jönni, hogy összeházasodjanak, majd az év

elején együtt utazzanak Washingtonba. Hanna boldogan válaszolt: megteszi az úti előkészületeket, és amint lehetséges, indul Budapestre. Alig néhány hónappal a háború vége után még bonyolult volt Európában az utazás. Légiút alig volt, a vasúti utazás sem felelt meg a szokásos európai színvonalnak. Hanna azonban nem csüggedt, tovább érdeklődött, és megtudta: az egyetlen lehetséges út, ha Lisszabonban vonatra száll, Spanyolországon át Párizsba utazik, majd onnan Budapestre. Az utazási ügynökség tudatta, hogy Párizsig a segítségére lehetnek, de onnan már csak magára számíthat. Alig fél nap telt el, Hanna visszajött: kiderült, hogy hiányzik néhány szükséges okmánya. Néhány nap múlva megint nekivágott, és ezúttal viszonylag simán sikerült eljutnia Párizsig, kivéve, hogy Irunban, a spanyol-francia határon minden utasnak le kellett szállnia a vonatról, és gyalogosan átkelnie a hídon Franciaországba, ahol felszállhattak a Párizsba tartó francia vonatra. Odaérve Hanna azt tapasztalta, hogy igen nehezen folytathatná az utat. Igen okosan elment az amerikai nagykövetségre, közölte utazása célját, és kérte a segítségüket. Kedvező választ kapott: lehetővé tették, hogy Bécsbe utazzon. Az utazásnak ez a része már sima volt, és Bécsből is gond nélkül eljutott Budapestre. Érkezéséről értesítette Aladárt, aki Balázs Éva társaságában a budapesti pályaudvaron várt rá. Boldog volt a viszontlátás, de Hanna elrémült a Budapesten tapasztaltaktól. Az előző évi ostrom nagy pusztítást vitt véghez a városban. Pest és Buda között a németek felrobbantották valamennyi Duna-hidat, és két pontonhídon át csordogált a személyforgalom. Hanna azt mondta nekünk, nem számított rá, hogy Budapest valaha is újjáépül régi alakjában. Az esküvő Aladár családjának és néhány közös barátnak a jelenlétében december 27-én vagy 28-án történt, és a fiatal pár a követség személyzetének kíséretében, 1946. január 3-án légi úton elindult Budapestről Washingtonba. December elején érdeklődtem repülési lehetőségekről New Yorkba, és megtudtam, hogy hónapokba telhet, mire helyet kaphatok. Mondanom sem kell, igen csalódott voltam. De megtudtam, hogy Gábor Magda igen közeli barátja a lisszaboni Pan American kirendeltség igazgatójának. Megkérdeztem, lenne-e szíves beszélni az igazgatóval, és megtudni, hogy

lenne-e két hely egy korábbi gépen a magam és Weiss Márta unokatestvérem számára, aki szintén megkapta az amerikai vízumot és a brit átkelési engedélyt. A szerelem megint diadalmaskodott, és Gábor kisasszony segítségével jegyet kaptunk a Pan Am New York-i járatára, 1945 karácsony estére. Ezután már csak be kellett csomagolnom kevéske holmimat. Anya vett nekem egy meleg kabátot, mert tudtuk, hogy New Yorkban egészen más a tél, mint Estorilban. 1945. december 24-én délután átvittek a lisszaboni repülőtérre, ahol egy új Pan American DC 6 várt a kifutópályán. Elbúcsúztam családomtól, és nem tudtam, mikor láthatom viszont őket. Szeretetük, jókívánságaik és könnyeik kíséretében Márta meg én beszálltunk a gépbe. Életünknek egy fontos fejezete lezárult.

Kilencedik fejezet Amerika Az Atlanti-óceán fölött vezető repülőutunkon bőségesen volt részünk izgalomban. A gépen néhány probléma akadt, leszálltunk az írországi Shannonban, onnan pedig elvittek a limericki régi Royal George Hotelba. Ősrégi szálloda, a szobák kicsik, a fürdőszoba folyosók bonyolult szövevényének végén bújik meg, viszont az ír kormány karácsonyi ajándékaként mindegyik utas kapott egy kis üveg Jameson whiskyt. Másnap reggel visszavittek bennünket a repülőtérre, és megkezdődött az Atlanti-óceán fölött vezető repülőutunk. Csakhogy a gépnek megint problémái támadtak, hát leszálltunk Új-Fundlandon, az USA Légierejének ganderi bázisán, és a karácsonyestét a tisztiklub priccsein aludtuk át. Ott ismerkedtem meg a klub falait szegélyező játékgépekkel. Mire körülbelül huszonöt centemet nyelték el, rájöttem, hogy ez nem a legjobb mulatság. Másnap reggel elindultunk New Yorkba, és dél tájban értünk földet a La Guardia repülőtéren. Míg Shannonban is, Ganderben is tökéletesen sikerült az éjszakai leszállás, holott a gép problémákkal küszködött, a New York-i leszállásnál ragyogó napfényben, jó géppel kis híján az öbölben landoltunk. Mire a gép befejezte a gurulást, vagy két méterre lehettünk a víztől elválasztó kerítéstől. Kiszálltunk, átestünk a bevándorláson, a vámon, majd Bátor Viktor és felesége, családunk barátai fogadtak. Bátor úr ügyvéd volt, családunk néhány ügyét kezelte New Yorkban. Manhattanben, az East 72. utcán levő szép lakásukban láttak vendégül. Bátorék néhány nap múlva sítúrára készültek Vermontba, és meghívtak, tartsunk velük. Márta elfogadta az invitálást, én azonban évek óta nem síeltem, hát inkább New Yorkban maradtam, és igyekeztem ismerkedni a várossal. Roppant érdekes élmény volt. Még csak megközelítőleg ekkora és ilyen bonyolult városban sem jártam soha. Érdekes volt az utcán járkálni, a Fifth Avenue boltjait meg a Rockefeller Plazán felállított karácsonyfát nézni, és felbámulni a felhőkarcolókra. Kapcsolatba léptem Eckhardt Tibor magyar politikussal, aki egy ideje New Yorkban élt. Mostohaapja volt egykori osztálytársamnak, jó

barátomnak, Johnny Grahamnek. Meghívott kávéra, és tanácsokkal látott el Amerikát illetően. Nagyon jó itt élni, de merőben más minden, mint Európában, és ha ugyanolyan életre számítok, csalódás vár rám. Milyen igaza volt! Akivel csak beszélgettem, roppant barátságos és segítőkész volt, de különösnek találtam, hogy elárasztottak személyes kérdésekkel. Honnan jövök, hol születtem, mennyi idős vagyok, mik a terveim, és így tovább. Csak később jöttem rá, hogy ez nem orcátlan kíváncsiskodás, hanem barátságos, kedves érdeklődés. Két fontos esemény történt. Az egyik: kiderült, hogy a bevándorlási szabályok értelmében katonai szolgálatra vagyok kötelezhető. Amikor részletek felől érdeklődtem, megtudtam, hogy hat havi haladékért folyamodhatom, én azonban úgy döntöttem, amint lehet, belépek a hadseregbe, és amint lehet, kilépek, hogy mielőbb folytathassam tanulmányaimat. Következésképpen azonnali sorozásért folyamodtam, és meg is kaptam az időpontot: három hét múlva jelentkeznem kell orvosi vizsgálatra. A második fontos esemény Szegedy-Maszák Aladár, az új magyar követ és felesége, Hanna érkezése volt. Alig két hete házasodtak össze Budapesten. Elvonatoztam Washingtonba, és elmentem hozzájuk a Carlton Hotelba. Boldog viszontlátás volt, örültünk, hogy egymást ilyen jó színben látjuk, és mindannyian izgatottan vártuk, milyen lesz az életünk egy új országban. Akkoriban Washingtonban lehetetlen volt szállodai szobát kapni, hát náluk maradtam, és a heverőjükön aludtam. New Yorkba visszatérve nem maradhattam tovább Bátoréknál, de szerencsére találtam szobát egy kis szállodában a 34. utcán, közvetlenül szemben a Macy áruházzal. A szálloda ősöreg volt, igen egyszerű, igen olcsó és – szó, ami szó – nem valami jó. De az én igényeimnek megfelelt, és nem panaszkodtam. A szomszédban egy kínai étterem volt a második emeleten. Az ebéd hatvanöt, a vacsora nyolcvan centbe került. Még sosem ettem kínai ételt, és őszintén élveztem az ismeretséget egy újfajta konyhaművészettel. Nem vetett fel a pénz, naponta kétszer ott étkeztem, az első betűtől az utolsóig végigettem az étlapot. Mondhatom, sajátos kulináris tapasztalat volt. Sokat jártam moziba is, ahol huszonöt cent volt a jegyár, és az ember

addig maradt, ameddig akart, akár kétszer is végignézhette ugyanazt a filmet. Hideg volt a tél, egy délután bementem egy vegyesboltba, ahol élelmiszerpult is volt. Letelepedtem, és tétova angolságommal kakaót kértem a pult mögötti felszolgálótól, remélve, hogy egy forró ital javíthatja a közérzetemet. A lány félreértett, és egy nagy adag csupa jég kólát tett elém, amit a nővel együtt a pokolba kívántam. Azóta is szívből utálom a kólát. Míg én felfedezgettem New Yorkot, Aladár és Hanna megtelepedtek a washingtoni követségen. A diplomataközösség tárt karral fogadta őket. Aladár azonnal munkához látott mint az első magyar rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter az Egyesült Államokban, és Hanna nyomban belemerült új, diplomatafeleségi életébe. Szerencsére nem volt híjával a társasági jártasságnak, és ha élt is benne aggodalom, felülemelkedett rajta – vacsorákat, ebédeket, teákat adott, és seregnyi új fontos emberrel ismerkedett meg. Későbbi életének egyik legkedvesebb emléke volt, hogy Mrs. Bess Truman meghívta teára a Fehér Házba. Valószínűleg legboldogabb élményei közé tartozott. Elérkezett a sorozást megelőző orvosi vizsgálat ideje. Elmentem a kijelölt helyre, egy nagy iskolai tornaterembe, ahol vagy száz fiatalember várt a vizsgálatra. Egy tiszt utasított, vetkőzzünk le, és akasztókat kaptunk, ahova a holminkat tehettük. Mivel a tél kellős közepén jártunk, legtöbbünkön volt fejfedő, amit azonban nem volt hova tenni, tehát felsorakoztunk anyaszült meztelenül, de a fejünkön kalappal vagy sapkával. Ilyennek képzelek el egy nudista zsinagógát. Átestem az orvosi vizsgálaton, majd utasítottak, hogy néhány nap múlva jelentkezzem a sorozást megelőző teszten, amelynek alapján eldől, a hadseregnek melyik ágazatához osztanak be, és hova küldenek kiképzésre. A teszt igen egyszerű volt, könnyen megoldottam, kivéve persze a nem metrikus rendszer szerinti kérdéseket, amiről jóformán semmit sem tudtam. Fogalmam sem volt például, hogy hány uncia tesz ki egy fontot vagy hány hüvelyk egy lábat. De a szóbeli interjúval kombinálva végül elég jól szerepeltem ahhoz, hogy a hadsereg orvosi szolgálatának hadtestéhez osszanak be. Tudtomra adták, hogy az alapkiképzést a texasi Fort Sam Houstonban kapom meg. Fogalmam sem volt, hol lehet Fort Sam Houston, és magának Texasnak a hollétéről is csak igen halvány

elképzelésem volt. A New York-i Fifth Avenue közkönyvtárában utánanéztem, hol is van az a környék, ahol majd a következő néhány hónapot töltöm. Akkoriban még beretvával borotválkoztam. Volt belőle kettő egy csinos tokban, ami sok éve megvolt, és sikerült magammal hoznom, amikor elhagytam Magyarországot. Most, hogy katonai szolgálatra indulok, némi kételyem támadt, vajon bölcs dolog-e beretvát magammal vinni, hát úgy véltem, jó lenne szerezni egy újfajta villanyborotvát, amilyenről az újságban olvastam. Átmentem a szállodával szemközti Macybe, hogy vegyek egyet, de tudtomra adták, hogy csak néhány darab van raktáron, és azokat is a rendszeres vevőiknek tartogatják. Elszomorodtam. Néhány nap múlva bevonulok, mondtam, és reméltem, hogy hozzájuthatok egy új borotvához. A kiszolgáló hölgy elmosolyodott; ha a hadseregbe készülök, mondta, boldogan ad nekem egy villanyborotvát. Állta is a szavát, és attól a naptól fogva villanyborotvával szabadulok meg a fölösleges szőrzettől. New York, 1946. január 11. Kedves Hancsi! Mellékelek neked egy pár nylon harisnyát. Mivel itt nem kapható, ezt Franci néni adományozta. Mihelyt kapható lesz nylonhrisnya, küldök neki egy párat. Tegnap Albanyben voltam. Valószínűleg igazolást kell kapnom Aladártól hazai tanulmányaimról. Erről majd később írok. Ma költözöm. Új címem: The Herald Square Hotel Sokszor csókollak mindkettőtöket, T. Kiképzésem 1946 márciusának első hetében kezdődött. Jelentkeznem kellett New Yorkban, ahonnan a New Jersey-i Fort Dixbe szállítottak, az USA legnagyobb kiképzőközpontjába a keleti parton. Óriási létesítmény volt, számos barakkal és állandó épülettel. Ahová nézett az ember, katonák masíroztak – mi tagadás, valamelyest szabálytalanul –, csuklógyakorlatokat végeztek vagy csak mászkáltak. Érkezésemkor beosztottak egy barakkba, majd jelentkeznem kellett a felszerelési raktárban, ahol megkaptam az egyenruhát, bakancsot és sisakbélést. Igen

különös élmény volt egyenruhát ölteni, és hirtelen tudatába kerülni a ténynek, hogy immár az Egyesült Államok hadseregének vagyok a katonája. Új kezdet volt, és már nagyon vártam. A századot kitevő hatvan-hetven ember lehetett a barakkban. Felsorakoztattak, majd körbemasíroztattak egy tizedes parancsszavára: – Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb. – Mivel Magyarországon már részesültem némi menetelési képzésben, elképedtem, mennyire képtelen sok újonctársam egyenes vonalban lépni. Gyanítottam, hogy néhányan még csak a bal és a jobb közti különbséget sem ismerik. A bármiféle fegyelem teljes hiánya is elképesztett. Alighanem én voltam az egyetlen, aki vigyázzba állt, amikor a századunkat vezénylő tizedes vagy őrmester elé lépett. A második napon írásbeli tesztet kellett kitöltenünk, majd kikérdezett egy tiszt. Több kérdést tett fel hátterem és múltam felől. Végül közölte, hogy két nap múlva behajóznak a texasi San Antonio felé, Fort Sam Houstonba, és hogy a Hadsereg Brooks Orvosi Központjához tartozó orvosi szolgálatnál részesülök alapkiképzésben. Addigra már tudtam, hol van San Antonio, és olvastam Texasról is, de fogalmam sem volt, hogy ez valójában mit jelent. Másnap még masírozgattunk valamennyit, majd harmadnap megparancsolták, csomagoljuk be a holminkat, és készüljünk a behajózásra. Déltájban elvittek a Fort Dix-i pályaudvarra, és betereltek egy katonai szállító vagonba, amelyben volt ülő és étkező terület, de jócskán voltak priccsek is. Nem volt különösebben vonzó hely, de nem bántam, sőt az egész tapasztalatot rendkívül érdekesnek találtam. A vagont egy mozdony a Pennsylvania Vasút fő vágányára vontatta, idővel pedig csatlakoztatták a New Yorkból a Missouri-beli St. Louison át a nyugati partra tartó menetrend szerinti vonathoz. Harmincan lehettünk abban a vagonban. Egyszerű volt, de meglepően kényelmes, és lefekhettünk a háromszemélyes priccsekre. Új élmény volt az Egyesült Államokban utazni, így időm java részét a nyitott ablaknál töltöttem és a tájat néztem. Lenyűgözött mindennek a mérete, a számtalan kisváros, az állomások, ahol megálltunk, az óriási farmok és a rengeteg megművelt föld. Március elején jártunk, mégis meglepően kellemes volt az idő, hónak semmi nyoma a földeken. Igen enyhe lehetett a tél, és korán

köszöntött be a tavasz. Szinte örökkévalóságnak tetszett, mire a Fort Dixből való távozásunk másnapjának hajnalán St. Louisba értünk. Érkezésünkkor a vagonunkat másik vágányra vontatták és egy Texasba tartó vonathoz kapcsolták. Amikor áthaladtunk az állam határán, azt hittem, közel lehetünk San Antonióhoz, mert fogalmam sem volt, mekkora is Texas, és nem sejtettem, hogy San Antonio majdnem olyan messze van az államhatártól, mint Fort Dix St. Louistól. Még egy éjszakát töltöttünk a vonaton, és másnap reggel érkeztünk Fort Sam Houstonba. Lenyűgözött az utazás. Merőben új és igen kedvező képet kaptam az Egyesült Államokról. Leszálltunk, majd elvittek az alapkiképző táborba, ahol barakkokban helyeztek el. Engem az Egyes Szakasz első századába osztottak be, kaptam ágyat és katonaládát, és közölték, hogy másnap reggelig szabad vagyok. Az étkezdében vacsoráztam, és kellemesen lepett meg az étel minősége. Az elkövetkező két hónap során a legtöbb étkezést a katonai menzán költöttem el. A reggeli kitűnő volt, és olyan helyi specialitásokkal ismerkedtem meg, mint a kukoricadara, amiről addig még csak nem is hallottam. Az étel nem volt változatos, de mindig elegendő, bár úgy két hét elteltével némileg egyhangúvá vált. Körülbelül huszonöten voltunk a barakk két szintjének mindegyikén. Az én ágyam a második szinten volt. Megmutatták, hogyan kell reggelente beágyazni és elkészíteni a szemlére. A napi szemlét a barakkparancsok őrmester és segédje, egy tizedes végezte. A századparancsnok, egy hadnagy, aki a civil életben elemi iskolai tanító volt, és akinek az intelligenciahányadosa valahol 90 és 95 között lehetett, valójában egész rendes ember volt, sohasem akadt vele semmi bajom. Hetenként egyszer végezte az inspekciót, amikor is az ágyunknál kellett vigyázzba állnunk. Valakinél mindig talált hibát, nálam soha. A szakasz néhány tagja a társadalom alsóbb rétegeiből származott, ketten New York szegénynegyedéből, és ennek megfelelően viselkedtek. Sok emberrel ismerkedtem meg, és néhányukkal egész jól összebarátkoztam. Legjobb barátom egy Charles Balderson nevű fiú volt, az alabamai Mobile-ból származott, igen jó családból. Déli hanghordozását érdekesnek és kellemesnek találtam. A másik Julian Kitay volt, évek múltán évfolyamtársam a harvardi orvosegyetemen, aki idővel igen jeles karriert futott be mint idegspecialista.

Szigorúan megszabott napirendünkön szerepeltek csuklógyakorlatok, menetelés, futás, valamint előadások számos katonai és egészségi vonatkozású tárgyban. A háború véget ért, tehát a fegyelem az én európai mértékemmel mérve nem volt igen szigorú, és könnyen alkalmazkodtam a megkövetelt viselkedéshez. Ráadásul mintegy három évvel voltam idősebb a század legtöbb tagjánál, és sokkal tanultabb bármelyiküknél. Az őrmester ezt hamar felfedezte, és mindig udvariasan bánt velem. Angoltudásom lényegében megfelelt, de még mindig más volt a kiejtésem, és nagyon meg kellett küzdenem azért, hogy érthetőbben beszéljek. Sikeres lehettem, mert még olyanok is könnyen megértettek, akik soha mást nem hallottak, mint amerikai angolságot texasi kiejtéssel. Mellesleg számos mindaddig ismeretlen szót is megtanultam, köztük egyet, amely a jelek szerint egyaránt használható volt igei, főnévi és melléknévi értelemben. Kialakult az élet rendje. Sokat meneteltünk. A leghosszabb menetelés tizenhét mérföld volt (kb. 27 km) húsz fontos (kb. 9 kg) hátizsákkal és a karabéllyal. Többen összeestek, fel kellett emelni és teherautón visszavinni őket a táborba. Én jól boldogultam, és amikor egy bajtársam azt mondta, nem képes tovább menni, hacsak meg nem szabadulhat a puskájától, elvettem, és a pakkommal és két puskával meneteltem tovább. Nem hittem, hogy bárki is észrevette volna vagy törődött volna vele. De az őrmester mégiscsak meglátta, bár akkor nem szólt egy szót sem. Két nap múlva behívott az irodájába, és leültetett az íróasztala elé. Azt mondta, látta, hogy két puskát viszek, és megnézte a személyi lapomat. Imponált neki a hátterem – szerinte jogosult lehetek, mondta, az amerikai állampolgárságra, és szívesen lesz az ajánlóm. Mondanom sem kell, örültem, és elkezdtem a szükséges tudakozódást. Megtudtam, hogy a háború alatt minden idegen állampolgár, aki az Egyesült Államok fegyveres erőinél szolgált, azonnal megkaphatta az állampolgárságot. Ha ugyanis a katona hadifogságba esett, hivatkozhatott amerikai állampolgárságára, ami tekintélyes védelmet jelentett. Sajnos, röviddel a háború után, 1945 augusztusában ezt a szabályt megváltoztatták, és én már nem élhettem vele. Hálásan megköszöntem az őrmester szívességét, és mentem a dolgomra. Nem tudtam, hogy a derék embernek még egy nagy szívességet köszönhetek: kedvezően említett a zászlóaljparancsnoknak. Az első napi lőgyakorlatot elmulasztottam, mert egészségügyi

szolgálatban voltam. Amikor másnap a lőálláshoz léptem, a vezénylő főtörzsőrmester alapvető oktatásban részesített arról, hogyan kell céloznom és lőnöm a puskával. Sokszor volt puska a kezemben, mondtam, és nincs szükségem alapvető oktatásra. Oké, okosgyerek, mondta, itt van öt golyó, mutasd meg, mit tudsz. Én hát lefeküdtem, megcéloztam a száz yardnyira levő célt, és tüzeltem. A célpontot leengedték, majd újra felemelték, és egy „Maggie bugyogója” néven ismert vörös zászlót lengettek előtte, jelezve, hogy az egész nagy céltáblát elhibáztam. Az őrmester megvető kijelentésére azt válaszoltam: lehetetlen, hogy elhibáztam a célt, és kértem, hogy nézzék meg újra. Az őrmester kissé vonakodva beleegyezett, a céltáblát leengedték, majd újból felemelték, és egy fehér korong jelezte, hogy a lövésem a középponttól körülbelül egy hüvelyknyire érte a céltáblát. – Látja?  – mondtam az őrmesternek. – Én megmondtam, és azt is közlöm, hogy ez a puska egy kissé balra visz. – Furán nézett rám; lőjem ki a többi négy golyót, parancsolta. Megtettem, és mind a négy a feketébe talált. Mire észbe kaptam, már instruktort csináltak belőlem, és én segítettem a zászlóaljban a többi fiúnak, akinek még sose volt puska a kezében. Fort Sam Houston, 1946. június 24. Drága Hancsi! Nagyon köszönöm születésnapi leveledet, de sajnos csak most tudok válaszolni, mert tegnapig a szabadban táboroztunk. A táborozás egy hétig tartott, és szörnyű lett volna, ha nem ütöm meg a főnyereményt. Amikor hétfőn rájöttem, hogy ez a piszkos és fárasztó dolog nem a kedvemre való, bementem a parancsnokhoz, és megkértem, bízzon meg egészségügyibiztonsági feladatokkal, mivel ez a szakterületem. Nagy meglepetésemre bevette ezt a képtelenséget, és valóban megkaptam a munkát. Azonnal beköltöztem a parancsnoki sátorba, és amikor a többiek kivonultak, én bevonultam a mentőautóba. Még ott is aludtam, ami nagyon kellemes volt, mert esténként tiszta, védett és száraz ágyat kaptam. A többiek, szakadó esőben, fülig sárosan, reszketve, vacogva egy fa alatt kuporogtak. Nap közben a többiek katonadolgokkal voltak elfoglalva és mérföldeket meneteltek izzadva és átkozódva, míg én egyre növekvő hátsómon ültem, és cigarettáztam. Az alapkiképzés hírhedten legnehezebb hete így

számomra a hadseregben eddig eltöltött legkönnyebb hét lett. Sok, sok csók és szeretet mindkettőtöknek. T. Az alapkiképzés véget ért, vártuk a beosztásunkat. Fogalmam sem volt, hova fognak küldeni, és mi lesz a dolgom. A beosztások bejelentésének napján felszólítottak, hogy jelentkezzem a zászlóaljparancsnoknál. Beléptem az irodájába, vigyázzba álltam, tisztelegtem, és így szóltam  – DeKornfeld közlegény parancs szerint jelentkezik, uram! – A zászlóaljparancsnok, egy nagyon kedves alezredes hellyel kínált. Jól szerepeltem az alapkiképzésen, mondta, és minősítésemet látva megkérdezi, szívesen maradnék-e a hadsereg Brooks Orvosi Központjánál, és lennék oktató az Orvosszolgálat iskolájában. Anatómiát és élettant kellene tanítanom azoknak, akik idővel mint „szanitécek” kerülnek az egységekhez. Az iskola már néhány éve működött, és jó hírnévre tett szert. Most néhány új instruktorra volt szükség, akik közül én lehetnék az egyik, ha vállalom a munkát. Ideálisnak hangzott. Kedveltem a bázist, élveztem a San Antonióba tett látogatásokat, hát nagyon is kedvemre volt a gondolat, hogy ott maradhatok egy kellemesnek tűnő állásban. Hálásan elfogadom a megbízást, mondtam az ezredesnek. Ezt megbeszéltük, válaszolt mosolyogva, másnap már át is költözhetek új szállásomra, és a következő héten kezdhetem az oktatást. Visszatekintve őszintén mondhatom, hogy nagy meglepetésemre az alapkiképzés nem volt traumatikus tapasztalat, sőt, szinte élveztem. Fizikailag nem tartottam túlságosan igényesnek, még örültem is, hogy megedződhetem. Jól bántak velem, megfelelt a koszt, a körülöttem levők általában jóindulatúak voltak, és néhányukkal egész jól összebarátkoztam. Kellemes volt néhanapján átruccanni San Antonióba. Hetente egyszer ketten-hárman elmentünk egy kellemes vendéglőbe, ahol öt dollárba se került a minden jóval körített vacsora. Egy különleges steak-vendéglőben hat dollárért szinte egy fél tehenet felszolgáltak. San Antonio akkoriban kisváros volt, egyetlen tisztességes szállodája a Gunther, és egy szál, körülbelül tizenkét emeletes „felhőkarcolóval” dicsekedhetett. A lakosság nagy része spanyolajkú volt, és jócskán akadtak afro-amerikaiak is, akiket

akkoriban „négernek” neveztek és szigorúan elkülönítettek. Fort Sam Houston, 1946. július 10. Drága Hancsi! Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen régóta nem írtam, és hogy nem köszöntem meg igazán nagystílű születésnapi ajándékotokat. Mentőöv volt, kiragadott az éhezés torkából. Mentségemre szolgáljon, hogy mostanában igen sok a dolgom. Az alapkiképzés végeztével átszállítottak ide, a hadsereg orvosi és sebésztechnikai iskolájába, ahol anatómiát és élettant oktatok. El tudsz képzelni, amint fehér köpenyben állok a katedrán és negyven embernek tanítok élettant? Az első néhány nap igazán különös volt. De most, két hét elteltével, „belejöttem”, mint kiskutya az ugatásba. Általában jó tanárnak tartanak. Naponta 2-3 órám van, ami egyáltalán nem rossz. A koszt kitűnő, és általában az egész légkör hasonlíthatatlanul jobb, mint az alapkiképzésen. Nagyon meg vagyok elégedve, és eltekintve a szörnyű hőségtől, igazán jól érzem magam. Új címem: Thomas DeKornfeld 42278369 Co. A. MDETS. Fort Sam Houston, Texas. Nagy szeretettel ölelem Aladárt, és sok szerető csókot küldök neked. T. A hadsereg Brooks Orvosi Központja, a legnagyobb katonai kórházak egyike Texas déli részében nagy területet szolgált ki, körülötte számos katonai bázissal. Ehhez csatlakozott az orvosi tábori szolgálat iskolája az orvosi tábori szolgálati hadtest egy ezredesének parancsnoksága alatt, ahol több katonai ápolónő is volt mint oktató. Néhány besorozott instruktor egyike lettem én. Az egyik épületben tantermek voltak és két-három nagyobb helyiség mint kórterem, ágyakkal és a szokásos felszereléssel. Nagy örömömre kaptam egy külön szobát a lakóépületünkben. Igazán kellemes változás volt azután, hogy az utóbbi két hónapban húsznál is több emberrel kellett osztoznom egyetlen hálóhelyiségen. Étkezhettem a katonai kantinban, és most, hogy gyarapodott a szabadidőm, kerestem valami tennivalót. A tábornak meglepően jó könyvtára volt, nagy gyűjteménnyel klasszikus és kortárs amerikai irodalomból, aminek nagy részét még nem ismertem. Rendszeres olvasó lettem, és hamarosan összebarátkoztam a

könyvtárossal, egy kedves és tájékozott idősebb hölggyel. Egyszer megkérdezte, szívesen dolgoznék-e rendszeresen a könyvtárban. Olyan a beosztásom, válaszoltam, hogy délutánonként két órát, szombaton és vasárnap több órát vállalhatok. Azonnal felfogadott, óránként egy dollár pompás fizetéssel, ami figyelembe véve, hogy havi nettó jövedelmem tizenhét dollár ötven cent volt, valóságos vagyonnak tetszett. Másnap munkába álltam, és folytattam is, ameddig a hadseregben szolgáltam. Oktatói feladatom viszonylag könnyű volt. Élveztem, hogy tizenöt-húsz embernek tarthatok előadást anatómiából és élettanból. Általános anatómiával kezdtem, nem merültem apró részletekbe, tőlem telhetőleg ismertettem a testet és alkotóelemeit. Az élettan-előadások is az alapokra szorítkoztak. Az egész gyakorlatnak az volt a célja, hogy egy csoport tudatlan emberrel megismertessem az emberi test szerkezetét és működését. Használhattam az iskola tisztes könyv– és vázlatgyűjteményét, és hamarosan tekintélyes anyagot gyűjtöttem össze, amit kioszthattam a hallgatóknak. Szóbeli és írásbeli vizsgákat is elő kellett készítenem, köztük a záróvizsgát, aminek sikeres letétele után a hallgató továbbmehetett a többi tárgyra. Mindenestül eszményi lét volt. Sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen gondtalan korszakom. Összebarátkoztam néhány oktatóval, együtt jártunk San Antonióba étkezni, szórakozni. Az élet akkoriban egyáltalán nem volt költséges. A PX-áruházban huszonöt cent volt egy csomag cigaretta, egy mozijegy tíz cent. Az ingyenes busz ingajáratban közlekedett a kórház és a város között, de még a közforgalmi buszon is csak húsz centbe került egy jegy. Ennek a könnyű életnek egyetlen váratlan eseménye egy vírusos tüdőgyulladás volt, ami kórházba kényszerített. Nagyjából egy hétig voltam ott, és osztályon felüli kezelésben részesültem az orvosok, az ápolónők és a kisegítő személyzet részéről. A legelőkelőbb és legdrágább magánkórházban sem juthattam volna gondosabb ápoláshoz. Amikor meggyógyultam, két hét betegszabadságot kaptam, és elhatároztam, hogy ezt Washingtonban fogom tölteni Hannával és Aladárral. Hazautazásom kalandos volt. A kórházban megtudtam, hogy a közeli légibázisról ingyen repülhetek a Légierő egy gépén Washingtonba. Jól hangzott, hát elmentem a lacklandi légierő-bázisra, és megtudtam, hogy úgy egy óra múlva

felszállhatok Atlanta felé, ahonnan Washingtonba repülhetek. Kell-e ennél jobb? Beszálltam a gépbe, és mert a betegség utóhatásaként még mindig kissé fáradt voltam, azonnal elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy a gép leszálláshoz készül, és amikor kinéztem az ablakon, nem láttam egyebet, csak kék vizet. Tudomásom szerint Atlanta éppenséggel nem fekszik az óceán partján, hát megkérdeztem az utasokat felügyelő őrmestert, hol is vagyunk. Megtudtam, hogy amíg a levegőben voltunk, megváltozott a parancs, és most éppen a floridai Pensacola légibázisán szállunk le. Amikor kiszálltunk a gépből, kiderült, hogy semmiféleképpen nem juthatok északra tartó járathoz, és jobban járok, ha vonatra vagy buszra szállok. Volt egy ürge a gépen, aki szintén Washingtonba igyekezett, hát elhatároztuk, hogy stoppal utazunk Mobile-ba, és ott felszállunk egy washingtoni buszra. Így is tettünk, és nagy szerencsénkre meglepően könnyen sikerült Mobile-ba jutnunk. Egy igen kedves pensacolai hölgy vitt el bennünket feleúton, majd egy Mobile-ba igyekvő farmer vett fel, és egyenesen elvitt a buszállomásra. Felszálltunk az atlantai buszra, ahol át kellett szállnunk, és vagy huszonnégy óra múltán meg is érkeztünk Washingtonba. Taxin mentem Hannáék házához, ahol egyszerűen összerogytam, és nyolc óra hosszat fel se ébredtem. Washingtoni eltávozásom igen kellemesen telt. Hamarosan magamhoz tértem, és élveztem, hogy drága nővéremnél, a nagykövetné kegyelmes asszonynál lehetek. Szép házuk volt és több magyar cselédjük, köztük egy kiváló szakács. Amikor eltávozásom a vége felé járt, elhatároztam, hogy vonaton térek vissza San Antonióba, és nem is volt az utazással más bajom, csak az, hogy éktelenül sokáig tartott. Visszatérve a bázisra minden szokás szerint folytatódott. Eljött a karácsony. Különös volt, hogy ilyenkor egyedül vagyok, egy új országban, egyenruhában, egy texasi hadseregbázison. De nem volt kellemetlen, és újév után folytatódott a munkám egészen márciusig, amikor tudatták velünk, hogy a sorozási törvényt visszavonták, és április elején elbocsáthatnak a hadseregből. Addigra már tizedessé léptettek elő, hivatalos jelzésem T5 volt, ami ötödik fokozatú technikai altisztet jelent. Tudtomra adták: ha aláírok további három évet, őrmester lehet belőlem. Udvariasan megköszöntem az ajánlatot, de azt mondtam, inkább kérem a leszerelési iratot, mert szeretnék visszamenni az egyetemre, hogy idővel

diplomát szerezzek. Így aztán március végén dicsérettel elbocsátottak, és kaptam körülbelül száz dollár leszerelési pénzt. Régi jó barátom, Jónás Ernő az Egyesült Államokba jött, és most a michigani egyetemen tanult. Buszon indultam Chicagóba, és huszonnégy órás autóbuszút után, késő délután értem oda. Kalandos kedvemben betértem egy bárba, leültem a pultnál és rozspálinkát rendeltem. Hiba volt: egyáltalán nem ízlett, de felhajtottam, majd éjszakára megtértem az YMCA hálótermébe. Másnap elbuszoztam Ann Arborba, ahol Ernő telepedett le a nagybátyjánál, a michigani egyetem tanáránál. Odaérve szent esküvéssel fogadtam, hogy amíg csak élek, soha többé nem ülök közforgalmi buszra. Ernőnél tett látogatásom kellemesen telt, de két nap múlva már rámjött a mehetnék, és vonatra ültem New York felé. Két-három ott töltött nap után lementem Washingtonba, és Hannánál és Aladárnál szálltam meg. Nem volt ott sok dolgom, hát igyekeztem segíteni Hannának, elintéztem az elintéznivalókat, majd, miután megkaptam az autóvezetői engedélyt, túravezetőként szerepeltem fontos magyarországi látogatók mellett. Két busztúra volt: a hosszabbik, fontos emberek számára magába foglalta Mount Vernont, a rövidebbik, mindenki másnak, a városra szorítkozott. Kezdtem érdeklődni afelől is, hogyan folytathatnám tanulmányaimat. Kapcsolatba léptem a washingtoni George Washington Egyetem felvételi irodájával, és megtudtam, hogy magyarországi tanulmányi hátterem alapján három évre elegendő creditet kaptam, szeptemberben pedig beiratkozhatom biológia szakra mint felsőéves hallgató. Megtudtam azt is, hogy ha jól szerepelek, júniusban megkaphatom a bachelor fokozatot, és jelentkezhetek az orvosi egyetemre. Mind a GW, mind a georgetowni egyetem közölte, hogy pécsi szemesztereim alapján nem kaphatok orvosegyetemi creditet, és le kell tudnom az orvosképzés teljes négy évét. Csalódás volt, de nem tehettem semmit, és elhatároztam, hogy azért sem fogok elkeseredni. A GW-n felkerestem a biológia szakot, és megismerkedtem a dékánnal, dr. Paul Bowmannel. Fantasztikusan rendes embernek bizonyult, és szívesen felvett a programjába. Ez nagy különbséget jelentett, és már alig vártam, hogy folytathassam tanulmányaimat egy merőben más rendszerben, mint amilyet Magyarországon már olyan jól megismertem.

1947 áprilisát írtuk. Sok minden történt a politikában. Magyarországon kommunista rendszer jutott kormányra, és Aladár lemondott az állásáról. Ő és Hanna menedékjogot kaptak az Egyesült Államokban, és öt év elteltével állampolgárok lehetnek. Sok volt a tennivaló: számos iratot kellett másolni, üzeneteket küldeni vagy átadni, és én igyekeztem mindebben segíteni. Aladárnak több kollégája is lemondott, bár Nagy Iván barátom elhatározta, hogy ott marad a követségen, ami egyúttal kapcsolatunk végét jelentette. Új lakásról is kellett gondoskodnunk, mert a ház, amelyben laktunk a nagykövetség tulajdona vagy bérleménye volt. Vagyis megfelelő házat kellett keresnünk, és szerencsénkre találtunk is egy kisebb, de kellemes házat Chevy Chase-ben, nem messze a Western Avenue-tól. Bérbe vettük, és 1947. május 1-je körül beköltöztünk. Nagyon alkalmas volt, mert innen, a Western Avenue-ról autóbusz közlekedett a Chevy Chase Circle-ig, ahonnan egy másik busz vitt be a belvárosba. Persze autónk is volt, egy Chrysler, és én lettem a családi sofőr, mert Aladár egyáltalán nem vezetett, Hanna igen, de nem valami lelkesen. A forgalom még mérsékelt volt, nem voltak dugók. Egészen más, mint majd a következő tíz évben, amikor District of Columbia területén megpróbáltatás lesz vezetni. Hanna másállapotban volt, és a nyár folyamán megszületett kisfia, ifjabb Aladár. Nagyon szép és aranyos kisfiú volt, szépen fejlődött, de úgy háromhónapos kora körül egy nap megbetegedett, és véres volt a széklete. A gyermekorvos kisebb problémát állapított meg, és orvosságot írt elő. A gyerek állapota rosszabbodott, és most már megállapították, hogy egy bélbetüremkedés elzárja a bélmozgást. Azonnal beszállították a washingtoni gyermekkórházba, és sürgősségi műtétet hajtottak végre rajta. A sebész közölte velünk, hogy igen kicsi a remény, és valóban, a kis Aladár még aznap este meghalt, míg Hanna és én a bölcsője mellett álltunk. Valamennyiünket lesújtott a tragédia. Szerintem Hanna és Aladár soha nem tudták kiheverni. A család többi tagja, még Portugáliában, mélyen elszomorodott a hírre, kivált, mert olyan messze voltak. Különösen apa várta lelkesen, hogy megismerhesse a kis Aladárt. Puppa elkeseredett, hogy nem vigasztalhatja a nővérét. A kisbaba halálát nyilvánvalóan súlyos orvosi műhiba okozta, de akkoriban még nem tudtuk, hogy ennek mi lehet a következménye, és nem csináltunk semmit.

A kis holttestet a kórházból a temetési szalonba vitték, és nekem kellett tájékoztatnom a papot a Szentség templomában, a Chevy Chase Circleben, ahová a család járt. Elmentem a plébániára, és becsengettem. Amikor senki sem válaszolt, megnyomtam a kilincset, és rájöttem, hogy az ajtó nyitva van. Ahogy beléptem az előszobába, az egyik szobából kilépett egy pap, és lehordott, amiért engedély nélkül lépek a plébániára. Igen nyugodtam közöltem vele, hogy csöngettem is, kopogtam is, mielőtt beléptem volna, és arról óhajtom tájékoztatni, hogy egyik hívének csecsemő gyermeke, akit ő keresztelt, meghalt. Erre valamivel udvariasabban azt mondta, eljön a házhoz, hogy megtegye a temetés előkészületeit. Ez két nap múlva megtörtént, és a kisbabát egy gyermektemetőben helyezték nyugalomra valahol délkelet Washingtonban, mérföldekre az akkori lakásunktól. Valamennyien keserves napokat éltünk át. Az évek folyamán néha megkérdeztem Hannát, ne segítsek-e áthozni a kis Aladárt a családi temetőbe, közelebb az otthonunkhoz. Mindig elutasította az ajánlatot: nem hiszem, hogy el tudta volna viselni a gondolatot. A következő évek folyamán Hannának es Aladárnak még három gyermeke született. A legidősebb András, a rangos Wesleyan Egyetem professzora latin és görög szakon, és a fotográfia értő mestere. A második fiú, Péter ügyvéd lett, és már sok éve a washingtoni kormányzat elismert közreműködője. A harmadik gyerek, Marianne (Muci), országszerte ismert és tisztelt újságíró, író, aki egy ideig az igen tekintélyes, otthon is ismert, U. S. News & World Reportnak volt a kolumnistája. E könyv írásakor jelenik meg könyve, amit szüleiről és nagyszüleiről, vagyis az én szüleimről, nővéremről és sógoromról és sorsukról írt. Az angol címe I Kiss Yor Hands Many Times. Örülök, hogy készül a könyv magyar fordítása is. Ugyanazon a nyáron felkeresett az FBI egy ügynöke, és megkérdezte, hajlandó volnék-e az Irodával dolgozni mint fordító és konzultáns. Beleegyeztem; ekkor bemutattak néhány ügynöknek az FBI központjában, és több magyar nyelvű levelet és okmányt kaptam fordításra. Könnyű munka volt, és némelyik anyag, különösen a Budapestről érkező levelek igen érdekes, de roppant szomorú beszámolók voltak Budapest ostromának eseményeiről, némelyik orosz csapat tevékenységéről, erőszakról, rablásokról, letartóztatásokról, kilakoltatásról, és így tovább. Több

ügynökkel dolgoztam együtt, némelyikükkel összebarátkoztam. Mi több, kettőjük ajánlóm lett két év múlva, amikor állampolgárságért folyamodtam. Szerencsére a törvény ismét változott, és eséllyel folyamodhattam az állampolgárságért, miután katonai szolgálatot teljesítettem, és három éve voltam már az Egyesült Államokban az általában kötelező öt év helyett. Szeptember 1-jén kezdtem egyetemi tanulmányaimat a GW biológia szakán. Többnyire tudományos tárgyakat vettem fel, köztük két biológia és egy botanika kurzust, a második félévben pedig egy parazitológia és egy haladó botanika kurzust. Felvettem néhány, nem az orvostudományhoz tartozó kurzust is, köztük egyet amerikai irodalomból, és több mást. Mivel mind az őszi, mind a téli szemeszterben tizenhét creditem volt, folyamodhattam a bachelor fokozatért, amit a tanév végén el is nyertem. Nagyon élveztem a GW-n töltött időt. Kitűnő volt az oktatás színvonala. Némelyik professzor valóban vezető tudós volt, a szövetségi kormánynak dolgozott, és esténként adott elő a GW-n. Az osztályoknak kicsi volt a létszáma, a hallgatók néhány kivétellel igen értelmesek, érdeklődők és nagyon kedvesek voltak. Sokuk dolgozott és részidőben vett részt az oktatásban. Gyakorlatilag nem létezett ordítókórus, és sem futballról, sem kosárlabdáról nem esett szó. Az év folyamán jelentkeztem mind a GW, mind a Georgetowni Egyetem orvostudományi szakára, de ugyanakkor hazatérő veteránok nagy számban jelentkeztek az orvosegyetemre, és engem nem vettek fel, csak biztattak, hogy a következő évben ismét próbálkozzam. Megbeszéltem a lehetőségeket dr. Bowmannel, aki azt ajánlotta, maradjak a GW-n és célozzam meg a master fokozatot, amit három szemeszter után el is érhetek. Megfogadtam a tanácsát, és azonnal jelentkeztem. A jelentkezésemet elfogadták, és az 1948-as nyári félévben el is kezdtem tanulmányaimat a master fokozat elérésére. A nyár folyamán többek között szerves kémiát vettem fel. Bár emlékeztem valamennyire a Pécsett öt éve tanult anyagra, mégis ugyancsak keményen kellett dolgoznom, hogy legalább B-t szerezzek, ami feltétele volt a master fokozatnak. A GW nagy téglaépületei egyikének legfelső emeletén volt a kémiai labor. Nem volt légkondicionálás, és egy

nap olyan meleg lett, hogy a hőmérséklet megközelítette az éter forráspontját, mire valamennyiünket hazaküldtek. A nyár folyamán felvettem egy kurzust amerikai irodalomból, és összebarátkoztam az instruktorral, egy rendkívül okos fiatal tanársegéddel. Hetente háromszor volt előadás délelőtt tizenegykor, így aztán utána rendszerint együtt ebédeltünk kettesben. Mind kémiából, mind irodalomból jeles osztályzatot kaptam. A master fokozat eléréshez egy kutatási projektet is el kellett végezni, a végén szakdolgozattal. A nyár folyamán tehát egy biológiaprojekten kezdtem dolgozni, dr. Bowman vezetésével. Hagymákat kellett termesztenem különféle vizes közegekben, majd megmetszeni és megfesteni a hajszálgyökereket, és vizsgálni a közeg hatását a sejtnövekedésre és a sejtszerkezetre. Érdekes projekt volt, élvezetet leltem benne, bár egy idő múlva eléggé megterhelő volt szó szerint száz meg száz mikroszkóplemezt készíteni a gyökérkékről. Az őszi félévben folytattam kutatási programomat, és felkértek, hogy dolgozzam mint tanársegéd az elsőévesek botanika kurzusán. Nem volt megerőltető, a fizetés szinte névleges, de élveztem a munkát az elsőévesekkel. Felvettem egy biokémia kurzust, ami orvosi kurzus volt, de felvehették más témák, például a biológia hallgatói is. A város túlsó végén, az orvosegyetemen tartották, ami napi ingázást jelentett a fő campus és az orvosegyetem között. Még egy kurzust vettem fel abban a félévben: biostatisztikát, amit utáltam, és nagyon nehezen boldogultam vele. Tudtam, hogy a master fokozathoz legalább egy B-t kell szereznem, és szerencsére két, statisztikában jártas évfolyamtársam segített felkészülni a vizsgára. Hála segítségüknek és az instruktor jóindulatának, B-t kaptam, és szent esküvéssel fogadtam, hogy soha, de soha nem veszek fel több statisztikai kurzust. A késő ősz nagy eseménye volt, hogy megkaptam az amerikai állampolgárságot. Mint korábban említettem, a törvényt megváltoztatták, és két ajánlóm a két FBI ügynök volt, akikkel összebarátkoztam. A formális felesketési ceremónia 1948. december 7-én, a Pearl Harbor elleni japán támadás évfordulóján történt. Szó szerint könnyes szemmel tettem le az esküt. Igen büszke pillanat volt. Szerettem ezt az országot, mérhetetlen hálát éreztem iránta, és eltökéltem, hogy minden igyekezetemmel

bizonyítom, mennyire értékelem. Fontos mellékkörülménye volt állampolgárságomnak, hogy szüleim könnyen megkaphatták a bevándorló vízumot, hiszen immár egy amerikai állampolgár szülei. Akkoriban Svájcban éltek, de azonnal folyamodtak a vízumért, és két hónap múlva meg is kapták. 1949 márciusában érkeztek Washingtonba. Folytattam tanulmányaimat a GW-n. A master fokozathoz francia vagy német nyelvtudásra volt szükség olvasási szinten, és írásbeli vizsgát kellett tennünk, aminek során angolra kellett fordítanunk egy tudományos cikk két bekezdését. Számomra ez nem jelentett problémát, de két évfolyamtársam, akik szintén masterra készültek biológiából, egyáltalán nem vagy csak igen kevéssé tudott franciául vagy németül. Megkérdeztek, korrepetálnám-e őket franciából. Megbeszéltük, hogy dolgozom velük, és ha tanításom eredményeképpen leteszik a vizsgát, jönnek nekem ötven dollárral. Ha megbuknak, nem tartoznak semmivel. Hetenként mintegy három-három órát dolgoztunk, két hónapon át, és nagy örömömre mindkét fiú sikeresen levizsgázott. Valamikor az ősz folyamán családom vett egy házat. Amelyikben addig laktunk igen kicsi volt, és csupa szomorú emléket idézett a kis Aladár betegségéről és haláláról. Az új ház a Summerfield Roadon állt, a Western Avenue marylandi oldalán, alig néhány saroknyira a Chevy Chase Circletől. Kellemes ház volt négy hálószobával, és csinos, de nem túl nagy udvarral. Az első emeleten levő hálószoba és fürdőszoba lett szüleim otthona, amikor megérkeztek az Egyesült Államokba. A környék csendes volt; néhány igen barátságos szomszéddal kitűnő kapcsolatunk alakult ki. Akkoriban jelentékeny háztartási segítséget kaptunk a magyar házaspártól, akik Hannánál és Aladárnál dolgoztak Aladár nagyköveti ideje alatt, és amikor ő elhagyta a követséget, követték a példáját. A férfi kitűnő szakács volt, a feleség remek szobalány. Szüleimet nagy öröm volt viszontlátni a négy évet is meghaladó távollét után. Jól voltak, nagyon boldogok, hogy itt lehetnek, és hogy egy házban lakhatnak négy gyerekük közül kettővel. Befejeztem szakdolgozatomat, és miután eleget tettem minden követelménynek, megkaptam a master fokozatot biológiából. Még az avatási előkészületeken is részt vettem, mert anyám mindenáron látni

akarta őket. Ez idő tájt értesültem, hogy elfogadták jelentkezésemet a georgetowni orvosi egyetemre, és hogy szeptemberben kezdhetem medikusi tanulmányaimat. Mint később megtudtam, felvételemet nagyrészt a hátteremnek és a GW-n teljesített sikeres munkámnak köszönhettem, de nagymértékben dr. Francis Horvath georgetowni orvosprofesszor pártfogásának, aki ismerte családomat Magyarországon, sőt szüleim orvosa lett Washingtonban. Kiváló belgyógyász volt, és rendkívül kedves ember. Hálás voltam a segítségéért, és még ma, ennyi év elmúltával is hálás vagyok neki. Nélküle aligha vettek volna fel akkor. Nyáron rendkívül érdekes utazást tettünk a kanadai Calgaryba. Apának valamikor jó barátja volt gróf Mikes püspök, aki valamivel az első világháború után itt vásárolt birtokot – egy rancht, amelyet két fivér, a Csávossy bárók igazgattak. A püspöknek pénzre volt szüksége, és megkérdezte apát, megvásárolná-e a birtok harmadrészét. Apa ki akarta segíteni régi barátját, és beleegyezett. Most, hogy itt voltak az Egyesült Államokban, a szüleim meg akarták nézni a birtokot. Mivel szabad voltam, és autónk is volt, elhatároztuk, hogy odaautózunk, és meghívtuk Pic unokatestvéremet, jöjjön velünk és segítsen a vezetésben. Június végén vagy július elején indultunk, viszonylag korán. Az első napon a Pennsylvania elágazáson Breezewoodtól az Irvine-nél levő végéig haladtunk, kissé keletre Pittsburghtől. Még sohasem vezettünk négysávos úton, és mindannyian élveztük az élményt. Áthajtottunk Pittsburghön, majd éjszakára megálltunk az ohiói Akronban, megszálltunk a Hotel Akronban, és a szálloda éttermében vacsoráztunk. Az egyik falon a régi versike volt olvasható: „Nem láttam még kék tehenet, tán nem is fogok. De mindenesetre inkább lássak egyet, mint hogy az legyek”. Apám igen jót nevetett rajta. Eljutottunk Chicagóig, végighajtottunk a part menti úton, és másnap, miután átszeltük egész Wisconsint, eljutottunk egészen a minnesotai Duluthig. Akkoriban huszonöt cent volt egy gallon benzin, és Pittsburghtől nyugatra nem volt államok közötti autópálya. Lassan haladtunk a kétsávos úton, át a kisvárosokon, ahol huszonöt mérföld (kb. 40 km) volt a megengedett sebesség. De a szüleim valósággal beleszerettek a tájba, apámra különösen az óriási majorok tettek nagy benyomást.

Duluthból nyugatnak folytattuk utunkat, és este az észak-dakotai Devil’s Lake-nél, a Meier Hotelben szálltunk meg. Másnap a kilencvenes fokok magasságában járt a hőmérséklet (kb. 37°C), és mivel az autóban nem volt légkondicionálás, elég pocsékul éreztük magunkat. Életemben először láttam, hogy apám leveszi a nyakkendőjét, és kinyitja ingén a legfelső gombot. Egyre jobban felmelegedett az autó, és valahányszor láttunk egy kis árnyékot, megálltunk, hogy lehűljön. Nagy sokára megérkeztünk a montanai Glasgow-ba, és egy kis szállodában kaptunk szobát. A szobák valamivel az utca szintje alatt voltak, és viszonylag kellemesek, bár a szállodában nem volt légkondicionálás. Jól aludtunk, de nem sokáig, mert a szomszédos szobákat bérlő teherautósofőrök hajnali négykor távoztak, nem csekély lármával. Aznap is meleg volt, de kevésbé, mint az előző napon. Tisztes távolságot tettünk meg, és estefelé érkeztünk a Glacier Nemzeti Parkba, ahol egy igen jó hotelban szálltunk meg. Egész hűvös volt, és kellemesen telt az este. Végül hat nap és kétezer mérföld (kb. 3200 km) után egy szombat délután befutottunk Calgarybe – és semmi pénzért nem sikerült szállodai szobát kapnunk. Úgy tűnt, szombatonként a Calgary körüli farmerek mind a városba tódulnak, és minden zugot elfoglalnak. Az egyik szállodában tudatták, hogy további húsz mérföldnyire (32 km) eljutunk egy Cochrane nevű kis faluba, Banff környékén, ahol talán találunk üres szobát. A Cochrane-ben töltött éjszaka után szívesen meglátogattuk volna a farmot, csakhogy fogalmunk sem volt, hogyan juthatunk oda. Szerencsére a cochrane-i szállodában ismerték Csávossyék nevét, és útba igazítottak. Pic meg én nekivágtunk. Az út csak földes ösvény volt, ami itt-ott eltünedezett, helyét a legutóbbi vihar okozta barázdáknak, vízfolyásoknak adva át. Egyszer azt hittük, eltört a tengely, és a további utat óránként öt mérföldes (8 km) „sebességgel” tettük meg. Végre megtaláltuk a farmot, és azt is megtudtuk, hogy sokkal jobb úton is eljuthattunk volna odáig. Visszatérve Cochrane-be úgy döntöttünk, hogy mivel Csávossyéknak nincs telefonjuk, az lesz a legjobb, ha visszamegyünk Calgarybe, megszállunk valahol, és majd csak azután próbálunk kapcsolatba lépni velük. Sikerült szobát találnunk a Palliser nevű cifra Canadian Pacific Hotelnél szerényebb és kevésbé drága, de nagyon csinos Royal York Hotelban.

Idővel sikerült telefonon elérnünk Csávossyékat, és pontos útbaigazítást kaptunk tőlük. Még aznap délután megérkeztünk a farmra, találkoztunk a fivérekkel, akik körül is vezettek a birtokon. Egészen szép házuk volt, istálló a lovaknak, több pajta a farm fő tenyészállatainak, a teheneknek. A megközelítőleg hatszáz acre (angol hold, kb. 400 „magyar” hold) nagy része legelő volt, kisebb részét megművelték, és kukoricát és takarmányt termeltek. A farm igen rendezett volt, és megtudtuk, hogy elég tisztességes jövedelmet hoz. Az idősebbik fivér gondja volt a földművelés, a fiatalabbiké az állatok. Három-négy napot töltöttünk Calgaryben, közben megismerkedtünk az idősebbik fivér barátnőjével, Tanya Obolenszkij hercegnővel és az édesanyjával, a cár 1917-es bukásáig a cári udvar magas rangú tisztviselőjének özvegyével. Amint véget ért a háború, elhagyták Oroszországot és idővel Calgaryben telepedtek le, ahol Tanya hercegnő igen elegáns női divatüzletét vezette. Folytattuk utunkat Banff felé. A falu a Banff Nemzeti Parkban található, mintegy hetvenöt mérföldnyire (kb. 120 km) Calgarytől. Közvetlen közelében, a falu fölött áll a híres Banff Springs Hotel, a Canadian Pacific Railway Company egyik büszkesége. Látványos, gyönyörűen karban tartott hely, fantasztikus kilátással a Bow folyó völgyére és a kanadai Rockies-ra. Anyám valósággal beleszeretett, és úgy határozott, hogy néhány napig ott maradunk. Amikor bejelentkeztünk, apa azt mondta a portásnak, nem hozott magával estélyi öltözéket, és megkérdezte, utcai ruhában beléphetünk-e az étterembe. A portás, a régi iskolához tartozó idősebb ember, elmosolyodott: – Fájdalom, az az idő már elmúlt. Ha zakót és nyakkendőt visel, nyugodtan étkezhet az étteremben. – Három napig maradtunk, és nagyon élveztük az ott-tartózkodást. Kellemes kirándulásokat tettünk – felkerestük a Seven Peaks völgyet, végighajtottunk a gleccserekhez vezető úton, és megkerültük a Mount Eisenhowert. Az egész terület Svájcra emlékeztetett, és régi emlékeket idézett. Calgaryben ismét megálltunk egy-két napra, elbúcsúztunk Csávossyéktól, és hazafelé indultunk. Úgy döntöttünk, ha már a távoli Nyugaton vagyunk, akár megnézhetünk még valamit az Egyesült Államokból. Tehát délnek kanyarodtunk, elértük Salt Lake Cityt, ahol két napot töltöttünk, és megtekintettük a turisták számára is látogatható

mormon intézményeket. Lassan araszoltunk vissza, kelet felé, és összesen öt hét elmúltával érkeztünk vissza Washingtonba. Kis Plymouthom igazán jól viselkedett, és csak egyetlenegyszer, Salt Lake Cityben nem tudtam beindítani a zivatar miatt. Pic meg én felváltva vezettünk és egyenletesen, de lassan haladtunk, mivel valamennyi út egysávos volt. Szerencsére a forgalom, kivált Nyugaton, minimális volt, és nem találkoztunk túl sok nagy teherautóval. Az orvosegyetem kezdetéig maradt rövid időben végeztem némi munkát az FBI-nak, és átnéztem a GW-ról származó biokémia jegyzeteimet, mert tudtam, hogy Georgetownban újra fel kell vennem a tárgyat, hacsak meg nem engedik, hogy levizsgázzam belőle. A Georgetowni Orvosegyetem dékánja akkoriban bizonyos Paul McNally jezsuita pap volt, csillagász, akinek fogalma sem volt az orvostudományról, és fegyelmezési képességének alapján jelölték az állásra. Viselkedése éppen ellentéte volt a GW kedélyes embereiének, és az előadások első napján tett nyitó megjegyzései elképesztettek. Először is közölte velünk, hogy ha nem engedelmeskedünk minden törvénynek és szabálynak, repülünk. Majd megjósolta, hogy százötvenünk közül harminc-negyven meg fog bukni. Hozzátette, hogy ha valaki megbukik valamiből, vagy egy félév folyamán két D-t kap, ez automatikusan kirúgást jelent. Ezek után bemutatta az anatómiaprofesszort, dr. Othmar Solnitzkyt, majd köszönés nélkül távozott. Nem tagadom, a GW liberális és barátságos légköre után elképedtem, és felötlött bennem a gondolat, nem követtem-e el szörnyű hibát, amikor Georgetownba jöttem. Dr. Solnitzky üdvözölte az évfolyamot, és elmagyarázta, hogy Georgetown trimeszter-rendszert vezetett be, vagyis az egész anatómiát egyetlen trimeszter alatt adják elő, következésképpen mind a négy napon több előadás lesz, és ugyanazokon a napokon laboratórium is. Tízperces szünet után már kezdte is az első előadást. A kanadai Solnitzky kiváló anatómus volt, precíz, jó előadó, az előadásokat színes krétával rajzolt kiváló ábrákkal kísérte a táblán. Az általam ismert egyetlen ember volt, aki mind a két kezével tudott rajzolni. Aznap délelőtt két óra hosszat tartott az előadás, utána felszólítottak, hogy ebéd után jelentkezzünk a bonclaborban, további két óra előadásra. Négyünk kapott egy-egy holttestet, amelyet a félév végéig teljesen fel kell boncolnunk. Én oly sok esztendeje

Pécsett végeztem már boncolást, és nem izgattam magam különösebben, de némelyik évfolyamtársam egyáltalán nem lelkesedett a gondolatért. Az egyik ránézett a holttestre, sarkon fordult és távozott, hogy soha vissza se térjen. Orvosképzése mindenestül három óra hosszat tartott. Az anatómia előadások és a labormunka simán folytak, sok villámkérdéssel és több komolyabb vizsgával. Szerencsére nem akadt jelentős problémám, és a vizsgáim jól sikerültek. Kiderült, hogy a dékán nem beszélt a levegőbe: vagy harminc évfolyamtársam megbukott anatómiából, és el is bocsátották. Az első év másik fő tárgya biokémia volt. Bementem dr. Hess professzorhoz, és elmondtam, hogy az előző évben a GW-n részt vettem biokémia kurzuson és A jegyet kaptam. Megkérdeztem, kaphatok-e felmentést a kurzusról, esetleg levizsgázhatok-e a tárgyból. Hess igen kedves ember volt, nagy híve a fegyelemnek, de igazságos és igen jó tanár. Georgetownban sajnálatosan senki sem kaphat felmentést egy kurzusról, mondta, tehát nem tehet semmit az érdekemben. Nem bántam különösebben, mert a kurzus nyilvánvalóan könnyű volt. Élveztem Hess előadásait, és összebarátkoztam egyik asszisztensével, dr. Paul Hilmerrel, aki hosszú évekig a barátom maradt. Egyetlen érdekesség volt a biokémia kurzuson: a GW-n a szénhidrátokra és a zsírokra esett a fő hangsúly, Georgetownban a fehérje volt a fő téma. Chevy Chase-ben zsúfolttá vált a ház, messze is volt Georgetowntól. Szüleimmel megbeszéltük, az lesz a legjobb, ha az egyetem közelében bérelek szobát. Szerencsére szép helyet találtam egy idősebb hölgy házában, aki medikusoknak és fogorvos-hallgatóknak adott ki szobákat. További szerencse, hogy két másik lakója évfolyamtársam volt; Jack Adamsszel és Bill Kitskóval remekül összebarátkoztunk. Együtt jártunk az egyetemre, rendszerint együtt ettünk, a vizsgák előtt együtt tanultunk és kikérdeztük egymást. Ez nagy segítség volt, és mind a hárman jól szerepeltünk valamennyi tárgyból. Folytatódott az év, és a harmadik trimeszterben kezdődött az élettan kurzus. A professzor, dr. Charles Morgan igen kedves ember volt, de gyenge előadó, és a kurzus másodrendű volt egyetlen tanársegéd, dr. Abraham Shane kivételével, aki kitűnő fiziológus volt, és remek tanár. Közelebbről összeismerkedtünk, és a trimeszter végén megkérdezett,

szívesen dolgoznék-e vele a nyár folyamán egy hónapig a Woods Hole Tengerbiológiai Laboratóriumban. Fizetést nem kapok, csak lakást és ellátást, és térítés nélkül vehetek részt a Tengerbiológiai Laboratórium előadásain. Mivel nem volt semmiféle tervem a nyárra, ez remek ötletnek látszott, és hálásan elfogadtam a meghívást. Június közepén végződött a tanév. Washingtonon korai hőhullám söpört végig, és az egyetemen nem volt légkondicionálás. A tantermekben megfőtt az ember, és az utolsó biokémia vizsgán dr. Hilmer barátom, aki a vizsgán elnökölt, azt mondta, levehetjük a zakónkat, és meglazíthatjuk a nyakkendőnket. Úgy tíz perc múlva nyílt az ajtó, és valaki bekukkantott. Intett Hilmernek: menjen ki vele a folyosóra. Hilmer három perc múlva visszatért, céklavörösen, és közölte: a dékán utasítására kössük meg a nyakkendőnket és vegyük vissza a zakót. Az év folyamán egy-két heti előadást hallgattunk olyan orvosi tárgyakból, mint neurológia, pszichiátria, gyógyszertan, sebészet, gyermekgyógyászat és közegészségügy. Nem volt különösebben nehéz tanév, jól éreztem magam barátaimmal, de örültem, amikor eljött a szünidő, és már vártam a nyarat Woods Hole-ban. Woods Hole kis falu a massachusettsi part mentén, a Cape Cod déli csücskén sok tengerparti birtokkal és egy kisebb területen mérsékelt árú és bérű házakkal. Hírnevét annak a ténynek köszönheti, hogy nem csak a Martha’s Vineyardra vagy Nantucketba tartó komp végállomása, de itt található két nagy és fontos kutatóintézmény is. Egyikük a Tengerbiológiai Laboratórium, a másik az Oceanográfiai Intézet. Az utóbbi akkoriban központi támogatást kapott, és az észak-atlanti part mentén folytatott kutatást és feltárást. Testvérintézménye volt a kaliforniai csendes-óceáni part Oceanográfiai Intézetének. A Tengerbiológiai Laboratórium, közismert nevén az MBL egyedi intézmény volt. A nagy, háromszintes épület húsz-harminc különböző méretű laboratóriumnak adott helyet. Ezek álltak az akadémiai intézmények kutatótudósai rendelkezésére, akik a nyarat ideális körülmények között folytatott kutatással óhajtották tölteni, általában hasonló érdeklődésű tudósok körében. Ráadásul volt egy előadássorozat és egy igen magas színvonalú élettan kurzus sok egyetemről gondosan megválogatott alsó– és felsőéves hallgatóknak. A kurzus nem volt olcsó.

Kiemelkedő oktatási program volt, és nekem, mivel az MBL egyik laboratóriumában dolgoztam, megengedték, hogy ingyenesen látogassam a tanfolyamot. Dr. Shane engedélyével számos előadást hallgattam. A kurzus négy hetének nyolc-tíz előadója között három Nobel-díjas volt. Laboratóriumi munkám jórészt abból állt, hogy rendben tartsam és tisztogassam a felszerelést, hogy állatpéldányokat szerezzek, amelyeken dr. Shane dolgozhat, és kimetsszem a tanulmányaihoz szükséges idegeket. Munkámhoz tartozott kiszedni és egy folyékony közegben felfüggeszteni a rákok hosszú lábának idegeit, hogy Shane dolgozhasson rajtuk. A rákokkal viszonylag egyszerű volt a munka, annál kevésbé a tintahallal. Az én dolgom volt kimetszeni a tintahal óriási axonját, az uszonyok mentén végigfutó nagy ideget, amelyet lemez borít, és a lemezen belül folyadék van. A metszés nem volt könnyű – ha éppen csak belecsípek a hártyába, tönkremegy a példány. Jó darabig eltartott, mire megtanultam, de Shane rendkívül türelmes volt. Amikor megkapta a kimetszett óriási axont, felfüggesztette elektródák közé, én pedig feljegyeztem az axon mentén haladó impulzusokat különböző farmakológiai környezetben. Lenyűgözőnek találtam a munkát, sokat tanultam Shane-től, és még annál is többet az előadásokból, amelyeket meghallgathattam. Az MBL igen szép vonása volt az is, hogy valamennyi laboratóriuma nyitva állt más kutatók és asszisztenseik számára, vagyis bármelyik laboratóriumot látogathattam, bemutatkozhattam és megkérdezhettem, min dolgoznak. Mindegyik esetben szívélyesen fogadtak és beszéltek a munkájukról. Egyedülálló élmény volt annyi országos és nemzetközi hírű tudóssal találkozni, és úgy társalogni velük, mintha egyenrangúak volnánk. Abban az esztendőben meglehetősen primitívek voltak az életkörülményeim. Egy kis házban kaptam szobát, és a tulajdonosok nem voltak éppen barátságosak. Soha meg nem hívtak egy étkezésre vagy egy kis beszélgetésre. Kölcsönösen udvariasak voltunk, de lényegében nem volt bennünk semmi közös. Étkezéseim java részét az MBL étkezdéjében költöttem el, mert ez is része volt a Shane-nel kötött megállapodásnak. A koszt egyszerű volt, de jó, nem volt okom panaszra, és történetesen ott barátkoztam meg a számomra mindaddig ismeretlen áfonyalével. A laborban körülbelül délután háromkor ért véget a munka, és másnap reggelig szabad voltam. Találtam a közelben egy kis golfpályát, ahol mint

az MBL-hez tartozó személy, névleges összegért játszhattam. Nem volt ütőm, hát egy szombaton lekocsiztam Providence-be, és vettem egy hat ütőből és egy kis zsákból álló alapkészletet. A Cape Codon töltött nyár egyik legkellemesebb élménye, hogy számos nyári színházi előadás könnyen elérhető volt Woods Hole-ból. Kitűnőek voltak az előadások, és jóformán fillérekért nézhettem meg több musicalt és színdarabot. A diákjegy ötven centbe vagy egy dollárba került. További kellemes eseménye volt a Woods Hole-ban töltött első nyárnak, hogy megismerkedtem Anne Powersszal, egy igen vonzó ifjú hölggyel, az MBL élettan kurzusának hallgatójával. Chicagóból származott, de elmesélte, hogy az ősszel a Northwesternről átiratkozik a virginiai egyetemre, mert a családja Észak-Virginiába költözik. Meglehetősen belehabarodtam Annebe, jó barátok lettünk, esténként nagyokat sétáltunk és jó néhány színdarabot megnéztünk együtt. Mindenestül remek nyár volt, őszintén fájlaltam, amikor augusztus elején vissza kellett térni az iskolapadba. A második georgetowni év a kitűnőnek és a borzalmasnak volt az elegye. Gyógyszertan, kórbonctan, mikrobiológia és közegészségtan voltak a fő kurzusok. Az év második felében megkezdtük kórházi látogatásainkat, és a legfőbb orvosi tárgyakból hallgattunk előadásokat. A gyógyszertan igen jó kurzus volt. A tanszék vezetője, dr. Theodore Koppanyi, elismert magyar származású tudós volt. Összebarátkoztam kitűnő stábjával, és egyikük, dr. Alexander Karczmar számára könyvtári kutatást végeztem. Remek kurzus volt a patológia is. Dr. Charles Geschickter nemcsak kiváló tanár volt, de hírneves tudós, egy klasszikus patológiai tankönyv szerzője. Valahol messze, a minőségi skála legalján állt a mikrobiológia, minden bizonnyal teljes orvosi képzésem legpocsékabb kurzusa. A tanszékvezető, dr. Mollari jó mikrobiológus lehetett valamikor, de szörnyű előadó volt, az idő nagy részét jelentéktelen dolgokra fecsérelte, olyan kiejtéssel, hogy jóformán meg sem értettem. Egyik előadása során döntöttem el, hogy nem maradhatok Georgetownban, ha egy egyetem elviseli az oktatásnak ezt a szintjét. A kórmegelőzést és a közegészségügyet dr. Mollari veje tanította, sokkal jobb tanár, mint az apósa, de ő is rengeteg időt vesztegetett jelentéktelen dolgokra. Tervezgettem, hogy a harmadik évre megpróbálok átiratkozni a Harvardra, de megtudtam, hogy a McNally dékán által bevezetett politika értelmében aki át akar iratkozni egy másik egyetemre,

és nem veszik fel, azt automatikusan kizárják Georgetownból. Még ennek tudatában is írtam a Harvardra, és kértem, küldjék el az átiratkozáshoz szükséges nyomtatványt. Amikor megérkezett, észrevettem, hogy ajánlásra van szükség a dékántól vagy a kvesztortól. Történetesen ismertem a kvesztort, és úgy tudtam, nincs oda McNallyért, hát közöltem vele, hogy foglalkozom a Harvardra való átiratkozás gondolatával, de ehhez az ajánlólevelére van szükségem. Arra is megkértem, biztosítsa, hogy ez az információ nem jut a dékán fülébe, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kitegyenek Georgetownból, ha nem vesznek fel a Harvardra. Szívesen megígérte. Megbíztam benne, és benyújtottam jelentkezésemet. Ez valamikor késő ősszel történt. Valamivel karácsony előtt levelet kaptam a Harvardról, tudatva, hogy felvételi beszélgetésre mehetek a Harvardi Orvosegyetem Felvételi Bizottságának egy Washingtonban praktizáló tagjához. Időpontot kértem, majd egy jeles sebésznél felvételiztem, aki sokat kérdezett hátteremről, tanulmányaimról, ember nem lehetett volna kedvesebb vagy udvariasabb. Áprilisban a HMS táviratban közölte, hogy örömmel hagyják jóvá jelentkezésemet, és ha sikeresen végzem ezt az évet, szeptemberben felvesznek harmadévesnek. Ma is emlékszem, milyen boldoggá tett ez a távirat. Azonnal leültem, hogy válaszoljak rá, és megerősítsem szándékomat, hogy a Harvard Medical Schoolon, ahogy röviden nevezik, a HMS-en kívánom folytatni tanulmányaimat. A családomnak persze elmondtam, de senki másnak, mert nem akartam, hogy a dolognak híre menjen Georgetownban. Idővel elmondtam dr. Koppanyinak, később pedig elmesélte: amikor a dékán megtudta, hogy elmegyek, éktelen patáliát csapott egy kari értekezleten. Érdekes és élvezetes volt megismerkedni a klinikai oktatási létesítményekkel a washingtoni területen, ahol a Georgetown orvostanhallgatói klinikai oktatásban részesültek. Kis csoportokban látogattuk ezeket a klinikai létesítményeket, körülvezettek bennünket, tanóráink voltak a klinikusokkal, és viziteltünk a kórtermekben. Így ismerkedtem meg a Tengerészeti Orvosi Központtal, a Walter Reed Általános Katonai Kórházzal, a NIH kórházzal, a VA kórházzal, az óriási Gallinger községi kórházzal és több magánkórházzal. Ezek a látogatások voltak georgetowni tartózkodásom fénypontjai, és remek bevezetést nyújtottak a klinikai orvoslásba. Az orvosok, akiket ezeken a

látogatásokon megismertünk, nemcsak jeles gyakorló orvosok voltak, de tapasztalt és gondos tanárok is, akik élvezték, hogy találkozhatnak velünk, és bevezethetnek abba, hogy mit is jelent a gyakorlatban az orvostudomány. A Gallingerben felajánlották, hogy egy éjszakát megfigyelőként a sürgősségi osztályon tölthetünk. Néhányan éltünk ezzel az ajánlattal, és én egy hétvégén két éjszakát töltöttem a sürgősségi osztályon. Lenyűgöző élmény volt. A városi életnek olyan aspektusaival ismerkedtem meg, amelyeknek addig még a létezéséről sem volt fogalmam. A sürgősségi osztály igen forgalmas volt, feladatomul a páciensek szállítását jelölték ki, és első ízben volt alkalmam bevarrni olyan emberek sebét, akik annyira lerészegedtek, hogy azt sem tudták, mi történik velük, vagy egyáltalán ki segít rajtuk. Beszélgettem a gallingeri részleget felügyelő rendőrőrmesterrel is. Sok érdekes történetet mesélt arról, milyen problémákkal kell megküzdenie neki meg az embereinek. Fontos tanulmányi esemény volt, hogy részt vettem a Georgetownban megkövetelt országos szakvizsga első részén. A három teljes napig tartó vizsgán minden alapvető tudomány szerepelt – anatómia, élettan, gyógyszertan, patológia, mikrobiológia és biokémia. Mindegyik vizsga három óra hosszat tartott, és a gyógyszertan kivételével mindegyiknek volt írásbeli része. Az egyetem történetében ez volt az első év, hogy a vizsgákon több lehetőség között lehetett választani, rövid válasz formájában. Két-három éven belül elterjedt ez a vizsgarendszer, és nagy változást jelentett a vizsgázóknak. Én jól vizsgáztam; tudtomra adták, hogy osztályomban a második legjobb összeredményt értem el. Dr. Shane ismét nyári munkára invitált Woods Hole-ba. Elfogadtam az ajánlatot, de tudattam, hogy csak egy hónapig maradhatok, mert nyáron, mielőtt Bostonba mennék, van még valami tennivalóm. Beleegyezett, így tehát június közepén készültem Woods Hole-ba. Nem maradhattam tovább, mert a szüleim ismét Calgarybe kívánkoztak, és én boldogan álltam a rendelkezésükre. Az elmúlt pár hónap során néhány nagy változás történt a családban. György bátyám megérkezett második feleségével, Máriával, Mária szüleivel és a kislányával, Angelicával. Néhány héttel azelőtt Puppa is

megérkezett, és mivel sógoromat, Aladárt az Amerika Hangjánál végzett munkája New Yorkhoz kötötte, a család egy része – szüleim és Puppa – a New York állambeli Scarsdale-be költözött. Bátyám és családja továbbra is a Chevy Chase-i házban lakott. György elhatározta, hogy beszáll a hotelszakmába, és rövid bevezető tanfolyamon vett részt, mielőtt megkezdené inaskodását a washingtoni Mayflower Szállodában. Idővel szép pályát futott be a szállodavezetésben. Kellemes modora volt, és mind megjelenésében, mind viselkedésében elegáns. Nagyszerűen kommunikált a vendégekkel, és remek menedzser vált belőle. Elnöke lett washingtoni, New York-i, londoni szállodáknak és a New York-i Plaza Hotelnek. Puppa kétéves tanfolyamon vett részt laboratórium-technológiából, és egy orvos mellett dolgozott New Yorkban. Amikor Aladár visszavonult az Amerika Hangjától, a család visszaköltözött Washingtonba. Akkoriban kezdett Puppa a bethesdai Külvárosi Kórházban dolgozni, később pedig egy orvoscsoport asszisztense lett, és ott is maradt egészen visszavonulásáig. Július közepe táján találkoztam szüleimmel a Rhode Island-i Providence-ben. Észak felé hajtottunk, Kanadába, majd nyugatra tartottunk, és egy teljes napig hajóztunk a Lake Superioron. Csodálatos nap volt, nagyon élveztük. Körülbelül harminc mérföldre (48 km) a Lake Superiortól egy éles kanyarban elvesztettem uralmamat az autó fölött, és az árokban kötöttünk ki. Nem történt semmi bajunk, de az autót nem sikerült kiszednem az árokból, hát autóstoppal folytattuk utunkat egy kedves kanadai házaspárral a következő városig, vagy húsz mérföldnyire, ahol vontatót szerezhettünk. Szerencsére két óra múlva ismét az úton voltunk. Winnipegben és Reginában álltunk meg, majd a Medicine Hatnél tett újabb megálló után elérkeztünk Albertába. Apa már egy napja nem érezte jól magát, és meg is betegedett, magas láza lett. Medicine Hatben senkit sem ismertünk, és mivel alig négy órányira voltunk Calgarytől, úgy döntöttük, hogy továbbmegyünk, és a délután közepe táján már meg is érkeztünk a mi kedves Royal York szállodánkba. Felhívtuk Obolenszkij hercegnőt, aki ajánlott egy orvost. Az igen kedves és igen tájékozott orvos eljött a szállodába, megvizsgálta apát, és megállapította, hogy influenzaszerű vírusfertőzése van. Úgy vélte, apa három-négy napi pihenéssel rendbe jöhet, és jó lenne, ha ott maradnánk a szállodában. Néhány nap múlva, amikor apa már egészen jól érezte magát, pár napra

felmentünk Banffbe. Apa állapota ugyan javult, de még mindig fáradt és gyenge volt, hát elhatároztuk, hogy nem utazik vissza New Yorkba, hanem anyával ott marad még két-három napig Banffben, majd további néhány napot Calgaryben töltenek, és onnan repülnek haza. Anya nem akarta, hogy egyedül hajtsak haza, hát felhívta Puppát, jöjjön Calgarybe, és autózzon haza velem. Öt-hat nap múlva értünk Scarsdale-be. Nagyon tetszett a ház, amit a család kiválasztott. Nagy volt, szép kerttel, fákkal, közel a scarsdale-i vasútállomáshoz, ahonnan Aladár naponta New Yorkba és az Amerika Hangjához utazott. Mivel minden holmim még Chevy Chase-ben volt, odahajtottam, két napot töltöttem Györggyel és Máriával, összecsomagoltam a holmimat, és elindultam, hogy megkezdjem a harmadik évet a Harvardon. Bostonban némi nehézséggel sikerült megtalálnom az orvosegyetem épületegyüttesét, amely magába foglalta a Vanderbilt Hallt, és az orvosegyetem hálótermeit. Ott volt az én kicsi, de tipp-topp szobám is, volt benne ágy, íróasztal, két szék, meg egy fiókos szekrény. Az ablak a főbejáratot magába foglaló kis köröndre nézett. Ablakomból láttam az orvosegyetem épületeit és a kórházat is. A fürdőszoba a folyosó végén volt, és San Antonio-i alapképzésem napjaira emlékeztetett. Az ebédlőteremben étkeztünk, a koszt elég jó volt, habár a mindenkori vacsorából meg lehetett állapítani, a hétnek melyik napján járunk. A Vanderbilt Hallban Philip Bromberg, az évfolyam egyik legokosabb embere volt a közvetlen szomszédom. Összebarátkoztunk Philippel. Sakkbajnok volt; számtalan partink közül egyetlenegyet nyertem meg, és kétszer-háromszor értem el döntetlent. Phil idővel igen szép karriert futott be a tüdőgyógyászatban mint az Ohioi Állami Egyetem professzora. A Vanderbilt Hallban volt még néhány barátom, és hamarosan rájöttem, hogy míg Georgetownban valószínűleg az évfolyamon a legokosabbak közé tartoztam, itt a HMS-ban legjobb esetben az átlaghoz, mert sok évfolyamtársam okosabb is, tájékozottabb is nálam. Az évfolyam másnap találkozott a HMS dékánjával. A körülbelül harminc átiratkozott hallgató közül sokan Észak-Karolinából, DélKarolinából és Georgiából jöttek, mert akkoriban azokban az államokban csak kétéves orvosképzés volt. A dékán melegen fogadott, kijelentette,

hogy a Harvard Medical School szívesen lát bennünket, és minden lehetőt megtesz, hogy kellemes és sikeres legyen az itt-tartózkodásunk. Biztosított, hogy mindannyian megszerezzük a diplomát, senki nem fog kibukni, és ha bármi problémánk van, akár oktatási, akár pénzügyi téren, habozás nélkül keressük fel tanácsért és segítségért a dékáni hivatalt. Elképesztő volt a különbség az itteni és a georgetowni fogadtatás között, és ráébredtem: életem legokosabb cselekedete, hogy ide jöttem  – és még most, hatvan év távlatából is hiszem, hogy így van. Az évfolyamot csoportokra osztották. A fő tárgyakban sorra a HMS oktató kórházaiba kerültünk. Engem sebészetre a Massachusetts General Hospitalbe osztottak be, belgyógyászatra a Boston City Hospitalbe. Szülészet-nőgyógyászatot a szülészeti kórházban tanítottak, gyermekgyógyászatot a gyermekkórházban. Az utóbbi két intézmény kényelmes módon szemközt volt a Vanderbilt Hall-lal. Az oktatás valamennyi kórházban kiváló volt, mindegyikben sok beteggel dolgozhattunk. A délelőtt első óráiban egy sor kitűnő előadást hallgattunk az orvosegyetem valamelyik épületében, majd az előadások után átmentünk a klinikai beosztásunk szerinti helyre. Az élet továbbra is kellemes volt a Vanderbilt Hallban. A sok klub és csoport közül én az Argo nevűhöz csatlakoztam. Volt némi társasági élet, de általában csak kártyáztunk. Főleg bridzset és pókert játszottunk, de volt néhány römipartnerem is. Mondanom sem kell, hogy pénzben játszottunk, bár alacsony tétekkel, és senki sem szenvedett nagy veszteséget. Boston is kínált számos szórakozási és kulturális lehetőséget, eljártam a Bostoni Szimfonikusok hangversenyeire, látogattam a múzeumokat, sokat időztem és sok pénzt költöttem számos antikváriumban. Minden tekintetben jó év volt. A nyár folyamán megnősültem, majd a Louise tónál és Banffben töltött nászút után visszatértem az egyetemre. Utolsó tanévem a HMS-en mind oktatási, mind egyéni szempontból jó évnek bizonyult. Felsőfokú belgyógyászatot vettem fel a Beth Israel Kórházban, ahol kitűnő volt az oktatószemélyzet. Amikor közöltem instruktorommal, hogy aneszteziológiára akarok szakosodni, elképedt. Gondoljam meg magam, nógatott, és menjek inkább belgyógyásznak. Jó segédorvosi állást és rezidensséget garantálhat nekem, és biztatott: „ne dobjam el az életemet”. Megköszöntem, de közöltem, hogy elhatározásom

végleges, és most, hatvan év távlatából is hiszem, hogy jól döntöttem. Utolsó évemnek nagyon jó része volt az a közel négy hónap, amikor a gyógyszertani tanszéken dr. Otto Krayer tanszékvezető alatt kutathattam. Dr. Krayer egy német egyetemen volt professzor, és a második világháború előtt került Amerikába. Roppant zárkózott ember volt; ha fel akartam keresni, a titkárnőjét kellett megkérnem, kérdezze meg, hajlandó-e a professzor fogadni. Általában igent mondott, és mindig nagyon udvarias és segítőkész volt. Amikor elkezdtem kutatási programomat, néhány elgondolásomat zseniálisnak véltem, és bementem a professzorhoz, hogy ezeket megvitassam vele. Nyájasan elmosolyodott: – Ha bemegy a könyvtárba, és belenéz a … Napló 1912. áprilisi számába, úgy vélem, megállapíthatja, hogy az ön igen kiváló elgondolása nem eredeti. – Elég csöndesen hagytam ott az irodát. Véget ért a szemeszter, egész napos, mindent felölelő záróvizsgát kellett tennünk. Délelőtt egyetlen kérdést kaptunk; a válaszra három óra állt rendelkezésünkre. A feladat: „Tárgyalja a tuberkulózist!”, gondosan megszerkesztett feleletet igényelt, ami felölel történetet, patológiát, diagnózist, kezelést, mind orvosi, mind sebészi prognózist. Jól megoldottam. Délután öt kérdést kaptunk, ezek közül négyre kellett válaszolnunk. Jól sikerültek a vizsgáim, és örömmel értesültem, hogy az évfolyam első harmadában vagyok. 1953 volt a segédorvos-képzési verseny első esztendeje, amikor az állásokat nem az oktató kórházakkal való egyéni tárgyalás alapján, hanem országos rangsor alapján osztották ki. Boldogan elfogadtam, amit elsőnek jelöltem be: a Wisconsini Egyetemet, Madisonban. Feleségem a wisconsini Berlinből származott, kilencven mérföldnyire (kb. 140 km), így ideális lesz Madisonban élni. A szokásos huszonkettő helyett csak tizenegyen voltunk, így nem jutott valamennyi szolgálatnak segédorvos. Ez emelte az értékünket: egyenesen udvaroltak, hogy folyamodjunk az állásért, és roppant udvariasan bántak velünk. A szabadon választható három hónapból egyet altatóorvosként töltöttem, két hónapot az endokrinológia professzora mellett kutattam. Első beosztásom a gyermekgyógyászatra szólt, és már a második éjszakán ügyeletes voltam, tehát én voltam felelős az egész osztályért. Mondanom sem kell, szörnyen féltem, de szerencsémre egész éjszaka nem volt

egyetlen hívás sem. Egy idősecske angol ápolónő, Miss Wilson a szárnyai alá vett. Valahányszor fogalmam sem volt mitévő legyek, megkerestem, ő pedig igen kedvesen és diplomatikusan annyit mondott, hogy látta, amint a professzor, dr. McDonough, „ezt meg ezt teszi”. Örökké hálás leszek Miss Wilsonnak, hogy nem engedte, hogy bajba jussak. Azért választottam elsőre az aneszteziológiát, hogy megismerjem az osztályt, és eldöntsem, vajon valóban erre kívánok-e specializálódni, és hogy egyáltalán Wisconsinban akarok-e oktatásban részesülni. Kiderült, hogy mind a két kérdésre igenlő a válasz. A segédorvoskodás jól telt, kedveltem és tiszteltem a főnököt, dr. Sidney Orthot, és eldöntöttem, hogy ez a pálya való nekem. Gyorsan telt az év hátralevő része. Nagyon élveztem a belgyógyászati két hónapot a kitűnő fakultással, köztük az orvosegyetem dékánjával, a valóban kiváló egyéniség dr. William Middletonnal. Nemcsak elsőrendű diagnoszta volt, de igen jó tanár is. A második világháború alatt jeles pályát futott be a hadseregnél, és az európai műtőorvosi szolgálat parancsnok-tábornoka lett. Wisconsinban „tábornok” néven emlegették, és valóban szigorú fegyelmet tartott. Engem „őrmesternek” nevezett. Kitűnően kijöttünk egymással. Az oktató kórházakban követelmény volt, hogy a segédorvosok a lehető legtöbb boncolási engedélyt kapják. Wisconsin ezt fontos ügynek tekintette, mert a boncolás és az általa feltárt halálozási ok pontos meghatározása fontos volt oktatási szempontból, valamint azért, mert országos viszonylatban az ott végrehajtott boncolások százaléka volt az oktató kórház minőségének mértéke. De ez a követelmény kényes dologgal szembesítette a segédorvosokat – hogyan beszéljék rá az elhunyt családját, hogy engedélyezze az eljárást? Részvételünk buzdítására tíztől ötven dollárig terjedő díjakat tűztek ki. Dr. Middleton a második fiam születése utáni júniusban behívott az irodájába, és kérdezősködött a kisbabáról, aki nagyon beteg volt. Közölte továbbá, hogy második lettem a boncolás engedélyezését kivívó segédorvosi versenyben, és átadott egy csekket. Megköszöntem és távoztam. Amikor megnéztem a csekket, észrevettem, hogy nem is egy csekk van a kezemben, hanem kettő. Az egyik a boncolásokért, a másik egy dr. Middleton által aláírt csekk, harminc dollárra. Visszamentem az irodájába, hogy megköszönjem. Rám nézett.  – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta. – Akkor is nagyon köszönöm,

uram – mondtam kimentem, és a szó szoros értelmében kis híján elsírtam magam. Segédorvosságomnak körülbelül félidején rezidensi kinevezésért folyamodtam az aneszteziológia tanszéken. Kérésemet elfogadták, 1954. július 1-jei kezdéssel. Jó program volt, és mindössze három rezidens lévén állandóan jó megbízásokat kaptunk, kiváló oktatásban és támogatásban részesültünk. Az osztály barátságos volt, a rezidensek és az ott dolgozók jó barátok lettek. Az ügyelet nem volt nehéz, mert akkoriban a törvény értelmében a wisconsini Közkórháznak nem volt valóságos készenléti szolgálata, az éjszakák tehát rendszerint nyugodtan teltek, hacsak nem volt házon belül sürgősségi eset, ami igen ritkán fordult elő. Amikor megnyitották az Egyetemi Kórházat, a helyi orvosok aggódtak, hogy ők és a közösségi kórházak nagy bevételtől esnek el, és meg is tudták győzni a hatóságokat, hogy léptessék életbe ezt a roppant nevetséges törvényt. Az első évben havi fizetésem ötven dollár volt, amit az osztály megduplázott. Egy kétgyermekes családnak ez nyilvánvalóan nem volt elegendő, de szerencsére a szüleim segítettek, úgyhogy szerényen, de kényelmesen élhettünk. A házunk valamivel több, mint egy mérföldnyire volt a kórháztól, és reggelente többnyire a feleségem vitt kocsin a munkahelyemre. A nap végeztével, délután öt óra körül gyalog mentem haza. Rezidensségem második évében három hónapot töltöttem a madisoni VA-ban, a veteránkórházban, amely akkoriban tuberkulózisban szenvedő betegekre korlátozódott. Következésképpen a legtöbb sebészeti eset tüdősebészetet jelentett, ami 1955-56-ban még a betegség elsődleges kezelési módja volt. Nagyon élveztem a VA-ban való tartózkodást, és a tüdősebészeti érzéstelenítés lett fő gyakorlati területem a következő negyven évben. A VA-ban való munka egyetlen különös vonása volt, hogy négy-öt naponként napos tisztként kellett szolgálnom, ami azt jelentette, hogy az egész kórházban én voltam az egyetlen orvos. De kitartott a szerencsém, és nem akadt komolyabb probléma. Mi tagadás, az úgynevezett inspekciós estéken rendszerint az egyik őrrel römiztem. Amikor rezidensségem a végéhez közeledett, felkértek, hogy maradjak teljes munkaidős tagja az osztálynak instruktori címmel, és pazar, háromszázötven dolláros havi fizetéssel, amelyet az osztály hétszázra

emelt. Ebből egész jól megélhettünk, nem kellett szüleim támogatására szorulnunk. Így kezdődött tudományos pályafutásom, amely negyvenegy év múltán ért véget. Rajtam kívül még négy kolléga volt az osztályon, én voltam a legfiatalabb. Igaz kollegiális szellemben dolgoztunk együtt, és minden súrlódás nélkül tettünk eleget oktatási és kutatási feladatainknak. Kutatásomat Wisconsinban egy nagy tanulmánnyal kezdtem a kórházban tíz éve kezdődött tüdősebészeti eljárásokról. Több száz eset áttekintésénél egy IBM gépet használtam, hogy az eseteket a statisztikai alapok széles skáláján különíthessem el. Aprólékos folyamat volt, hosszú órákon át kellett állni a mohó masina mellett, amely időnként felszeletelte és felfalta a kártyáimat. Az elkészült tanulmányt, mint az Egyesült Államokbeli tüdősebészeti esetek legszélesebb áttekintését, azonnal elfogadták közlésre. Kutatást kezdtem érzéstelenítő szerek terén – idővel ez lett fő tevékenységem. Akkoriban még robbanásveszélyes érzéstelenítőszereket használtunk, étert és cyclopropánt. Második évem során két robbanás történt a műtőben. Az egyik csekélyebb volt, és csak átmeneti süketséget okozott, a másik azonban megölte a beteget. Tragikus és különösen szerencsétlen eset volt: a páciensen, egy wisconsini bíró feleségén, akarata ellenére végeztek epehólyagműtétet. A helyi sajtó alaposan felfújta az esetet. Middleton dékán visszavonult, az új dékánnak az orvosképzésben és a kórházban teendő változásokról alkotott erőszakos elképzelései megnehezítették, majd tagadhatatlanul ellenségessé tették a kapcsolatot közte és a klinika igazgatója között. Dr. Orth dühöngött, és azt tanácsolta, keressek más állást, mert szerinte a dékán nem fogja megengedni, hogy megtoldja a fizetésemet. Merő véletlenségből egy hét sem telt el, és érdeklődés érkezett dr. Peter Safartól, a baltimore-i City Hospital (BCH) aneszteziológiai osztályának vezetőjétől: ismernek-e fiatal, jól képzett aneszteziológust, aki szívesen lenne az ő osztályának helyettes főnöke. Elmentem Baltimore-ba interjúra dr. Safarhoz, ő felajánlotta a munkát, én pedig örömmel elfogadtam. Ez azt jelentette, hogy el kell költöznöm addigra már négygyermekesre

növekedett családommal, de az állás ígéretes volt, és általa kezdő tagja lehettem mind a Johns Hopkins, mind a marylandi egyetemnek. További kellemes tény volt, hogy közelebb leszünk a famíliámhoz, akiket az elmúlt három év során csak néhányszor láttam. A City Hospitalban kellemes volt a munka, a hétfőket pedig a marylandi egyetem kórházában töltöttem. Kiváló változatosság volt, és dr. Martin Helrich, a főnök jó barátom lett. A Hopkins-féle körforgás már nem volt ennyire kellemes, és igen kevés időt töltöttem ott. Az osztály dolgozói szinte kivétel nélkül ápolónők voltak, akik közül néhányan nem fogadták szívesen az aneszteziológus orvosokat. A főorvossal, dr. Donald Bensonnal azonban összebarátkoztunk. Nem volt könnyű a munkája. Chicagóban tanult, ahova hamarosan boldogan tért vissza. Röviddel azután, hogy a BCH-kezdtem dolgozni, a szülészeti érzéstelenítés főnökévé neveztek ki. Meglepett a különbség a baltimore-i és a Wisconsinban megismert páciensek között. Madisonban két-három nő vajúdhatott egyidejűleg, de alig egy-két nyögést hallottunk. Merőben más volt a helyzet Baltimore-ban – egyetlen páciens volt a szülőszobán, de annál nagyobb lármát csapott. Hamarosan kutatással kezdtem foglalkozni, és nagy szerencsémre dr. Louis Lasagna vezetése alá kerültem. Ő volt a Hopkinson a klinikai gyógyszerészeti kutatócsoport vezetője. Országosan elismert tudós volt, és rendkívül kedves ember. Együttesen terveztünk egy érzéstelenítőkkel kapcsolatos klinikai kutatóprogramot, és dr. Lasagna segítségével néhány nagyvonalú ösztöndíjat kaptam több gyógyszergyártó cégtől cserében azért, hogy klinikai kutatásaink eredményeit ismertettem velük. Az ezekről a kutatásokról közzétett tanulmányok növelték az összefoglaló súlyát és hatását. Kis osztályunk volt a baltimore-i City Hospitalban, jó személyzettel és néhány kitűnő rezidenssel. Hallgatóink a Hopkinsról és a marylandi egyetemről jöttek. Ilyen vonatkozásban a mi osztályunk egyedi volt a BCH-n, mert a többi osztály mindössze egy orvosegyetemet szolgált ki. Egyetlen nehézségem a főnököm volt, Peter Safar. Osztrák volt, a háború után jött az Egyesült Államokba, aneszteziológusi képzését a pennsylvaniai egyetemen szerezte. Igen okos ember volt, igen kreatív, jó

kutató, aki jelentősen hozzájárult mind a légzés, mind a szív újjáélesztéséhez. Valójában a szájból szájba újjáélesztés nagy mértékben az ő elgondolása volt. Sajnálatos módon azonban nem volt valami jó osztályvezető; minden egyes részletért felelősnek tartotta magát. Emlékszem, amikor felkért, hogy legyek a szülészeti érzéstelenítés vezetője, és én azt válaszoltam, hogy szívesen vállalom ezt a felelősséget, alig léptem ki az irodájából, visszahívott, és részletesen kioktatott, pontosan hogyan is végezzem a munkámat. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor egy év múlva ő lett a pittsburghi egyetemen az aneszteziológia tanszék vezetője. Távozása után két héttel engem neveztek ki főnöknek, évi 25,000 dollár fizetéssel. Jól alakultak a dolgok; mind szakmai, mind társadalmi tekintetben igen kellemes volt az életünk. Élveztem a főnökséget, de egyre nehezebben sikerült rezidenseket toborozni – a BCH valójában nem volt tudományos környezet. Baltimore-ban töltött időm egyik emléke egy ádáz hóvihar az egyik hétvégén. Hétfő reggel letisztogattam a kocsit, és a marylandi egyetem kórháza felé indultam. Nemegyszer kellett két kerékkel a járdán vezetnem, hogy megkerülhessem az utcán elhagyott kocsikat. Amikor megérkeztem a kórházba, úgy néztek rám, mintha a Marsról jönnék. – Mit keres itt? – kérdezték. – Nem tudja, hogy csak sürgős esetekre vagyunk nyitva, és hogy a városvezetés mindenkinek azt tanácsolta, ne lépjen ki az utcára? – Oké, gondoltam, visszaszálltam az autóba, hazahajtottam, és élveztem a háromnapos vakációt. A közeli Fort Meade katonáinak segítségével végre megtisztították az utcákat, és elmozdították az elhagyott autókat. Láthatólag általános gyakorlata volt a derék baltimore-i polgároknak, hogy vihar esetén pánikba estek, az autójukat ott hagyták az utca kellős közepén, és hazagyalogoltak. 1962 őszén a Parke-Davis és Tsa gyógyszergyár felajánlotta, hogy legyek klinikai kutatásaik igazgatója az Egyesült Államokban és Kanadában. Természetesen nagyon érdekelt az ajánlat, megtárgyaltam dr. Lasagnával és dr. Orth-tal Wisconsinban, és mindketten kedvező lehetőségnek találták. Elfogadtam az állást, és 1963 márciusában dolgozni kezdtem a Parke-Davisnél a michigani Ann Arborban. Érdekes volt a munka, sok időt töltöttem kutatási programok elindításával az ország különféle részein és Kanadában. Mihelyt ezek már működtek, időnként

ellenőriztem a haladást telefonon vagy személyesen. Sok érdekes emberrel találkoztam, sok egyetemet és kutatókórházat kerestem fel. A munka továbbra is érdekes volt, de hamarosan rájöttem, hogy tévedtem én is és a Parke-Davis is. Csalódtam, mert  – talán naivan – azt hittem, hogy a gyógyszergyárak mások, mint a többi gyár, és elsődleges érdekük, hogy a lehető legjobbat tegyék azokért, akiknek szükségük van a gyógyszereikre. Kiderült, hogy a gyógyszergyárak sem különböznek a cipőgyáraktól: egyetlen igyekezetük, hogy profitra tegyenek szert. Valójában akár szemetet is tettek volna a kapszulákba, ha azt gondolták volna, hogy akad rá vevő. Csalódtak bennem is: azt hitték, hogy megfelelő fejbólintó János leszek, holott valójában egyáltalán nem voltam az. Amikor egy kérdésben a véleményemet kérdezték, pontosan azt mondtam, amit gondoltam, nem amit hallani szerettek volna. Ez úgy egy évig ment, amikor egy szép napon a klinikai vizsgálódás igazgatója behívatott az irodájába, és közölte, hogy többé nem tartanak igényt szolgálataimra. Magyarán szólva: kirúgtak. Mindenesetre még további hatvan napig dolgozhatok náluk, mielőtt elhúznám az irhámat. Érdekes tapasztalat volt. A szüleim történetesen épp akkor látogattak meg bennünket, és meghallották, mi történt. Ők is, feleségem is egy véleményen voltak velem, és megkérdezték, mi a szándékom. Szeretnék visszatérni a tudományos aneszteziológiához, mondtam, és remélem, hogy kaphatok állást a michigani egyetemen, ahol már adjunktus vagyok. Másnap reggel felhívtam dr. Robert Sweetet, az aneszteziológiai tanszék vezetőjét, elmondtam, mi történt, és megkérdeztem, felvenne-e mint teljes idejű tanszéki tagot. Nagyon szívesen felvenne, mondta, de a következő évi költségvetést már megállapították, következésképpen előbb a dékánnal kell beszélnie, hogy megtudja, mit lehet tenni. Másnap visszahívott: a dékán támogatja, és július elsején kezdhetek dolgozni az egyetemen, először mint kinevezett adjunktus, valamivel kevesebb fizetéssel, mint amennyit Baltimore-ban vagy a Parke-Davisnél kaptam. Családom és én magam így is boldogok voltunk. Meg kell mondanom, hogy részben a dr. Lasagna alatt, a Hopkinson végzett kutatásról szóló cikkeknek köszönhettem a kedvező michigani fogadtatást. Pályafutásom végéig továbbra is végeztem érzéstelenítővel kapcsolatos kutatást. Az elkövetkező harmincöt évben tagja maradtam a michigani

orvosegyetem tanári karának. A tanszéknek jó orvosi gárdája és kiváló rezidenscsoportja volt. Az ápolónők érzéstelenítési tanfolyamán hat állandó ápolónő volt, és egy csoport hallgató, mind hivatásos ápolónők. A tanfolyam az Egyesült Államokban a második legrégibb a maga nemében, és kiváló hírnévnek örvend. Bár szívesen dolgoztam az érzéstelenítő ápolónőkkel, némi problémát jelentett egy tanszéken két kiképzőprogram. Mind a tanuló ápolónők, mind a rezidensek úgy érezték, hogy a másik csoport kapja a legjobb eseteket. Sok év múltán, amikor én voltam az osztály vezetője, elhatároztam, hogy lezárom az ápolói programot, és több nyilvános meghallgatás után sikerült is megtennem. Azon felül, hogy a műtőben dolgoztam a rezidensekkel, alaposan belebonyolódtam az akkoriban inhalációs terápiának, manapság légzési terápiának nevezett gyógymódba. Az 1960-as években még kezdeti stádiumban volt, és az inhalációs terápia csoport tevékenysége főleg arra korlátozódott, hogy oxigént szerzett annak a néhány betegnek, akinek szüksége volt rá. Én lettem a részleg igazgatója, és szorosan együttműködtem az inhalációs terápia vezetőjével. Tanfolyamot szerveztünk a személyzet részére, és amikor megtudtam, hogy ennek a témának jóformán nincs irodalma, Don Gilberttel, a fő terapeutával közösen írtunk egy egyszerű, bevezető tankönyvet, ami igen kedvező fogadtatásra talált. Az Aneszteziológusok Amerikai Társasága nem sokkal ezután két képviselőjük egyikének nevezett ki a légzőrendszeri ellátás akkreditációs bizottságához. A bizottság többi képviselőjét az Amerikai Mellkas Társaság és a Tüdőgyógyászok Amerikai Kollégiuma delegálta. Erre a hat orvosra és ugyanannyi légzésterapeutára bízták a légzési terápia programok ellenőrzésének feladatát, és azt, hogy teljes vagy részleges akkreditálást adjanak a vizsgálóbizottság által találtak alapján. Miután a bizottság jelenlegi elnöke, dr. Fred Helmholtz, a kitűnő tüdőgyógyász specialista visszavonult, engem választottak elnökké, és több éven át szolgáltam ebben a minőségben. Érdekes és hasznos feladat volt. Mind a légzésterápia, mind a tüdőgyógyászat sok szakemberével találkoztam és legtöbbjükkel összebarátkoztam. Évente öt-hat iskolai ellenőrzést végeztem, és tekintélyes számú szakmai értekezleten vettem részt, így ritkán fordult elő, hogy ne kellett volna az ország valamelyik részébe utaznom.

Aneszteziológiai munkásságomat is folytattam, és aktívan részt vettem több orvosegyetemi tevékenységben. A legfolyamatosabb és legérdekesebb ezek közül az volt, hogy tagja lettem a bizottságnak, amely megvizsgálja és jóváhagyja a kórházban valamennyi, a pácienseket bármilyen módon érintő kutatási programot. Ennek a bizottságnak a szervezési értekezletén, úgy félidőben, naivul megkérdeztem: nem kellene– e valakinek jegyzőkönyvet vezetnie. Mondanom sem kell, én lettem a bizottság titkára, és közel húsz esztendeig meg is maradtam ebben a pozícióban. Hetenként értekeztünk, és megvitattuk a jóváhagyás céljából benyújtott kutatási tervezeteket. Érdekes és tanulságos volt látni, hogy a bizottság tevékenységének első esztendejében mennyire megváltozott és megjavult az emberrel kísérletezés megközelítése. Működtem néhány, az egész egyetemet átfogó bizottságban is, mint az Egyetem Szenátusa és az Elnöki Tanácsadó Bizottság. Ez utóbbi rendkívül érdekes volt, mert általa átláthattam egy nagy egyetem belső működését. Michigani éveim során számos változás történ az aneszteziológia tanszéken. Dr. Sweet visszavonult, dr. Peter Cohen lett az új dékán, és én a helyettese. Amikor évek múltán távozott, átmenetileg én lettem a dékán, és közel tizennyolc hónapig működtem ebben a minőségben. Ez alatt az idő alatt nem csekély erőfeszítéssel, számos értekezlettel és nyilvános meghallgatással sikerült szüneteltetnem az ápolónők aneszteziológiai programját. Minden oktatási igyekezetünket az orvostanhallgatókra sikerült összpontosítanunk. Átmeneti dékánságom alatt az egyetem gondosan kereste az új dékánt, és körülbelül tizennyolc hónap múlva sikerült megszereznünk dr. Kevin Trempert, az orvostudomány és a filozófia doktorát. Vállalta a dékánságot, én pedig visszatértem helyettes dékáni munkámhoz. Addigra a légzési gyógyászati munkámat már átadtam egy fiatalabb kollégának, és tevékenységemet a klinikai aneszteziológiára összpontosítottam. Mivel főleg tüdősebészeti érzéstelenítéssel dolgoztam, hosszú évek után abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a tüdő– és szívsebészeti fakultás tiszteletbeli tagjává választott. 1993 júniusában visszavonultam az egyetemről. Miközben wisconsini nyaralónkat látogattuk, feleségem súlyos szélütést szenvedett. Hála a kitűnő kórházi kezelésnek, a vártnál jobban gyógyult. Visszatérve a

nyaralóba továbbra is javult, és nyár végén visszamentünk Ann Arborba. Felkértek, hogy térjek vissza részmunkaidőben, pótolva valakit, aki lemondott. Hála az otthoni segítségnek, hónapokig dolgoztam, majd ismét visszavonultam. 1996 januárjában újból megkértek, hogy térjek vissza, majd ugyanannak az évnek az áprilisában véglegesen visszavonultam. Szüleim és több rokonunk mind a keleti parton maradtak. Remekül alkalmazkodtak az Egyesült Államok-beli élethez, amint lehetett, állampolgárok lettek, és szívből szerették és csodálták új hazájukat. Apám még mindig tevékenykedett a magyar emigránsok ügyeiben, de ráébredt, hogy keveset tehet, ha egyáltalán bármit az akkori kommunista kormányzás alatti magyarországi helyzet megváltoztatására, hát belenyugodott, hogy nem érhet meg nagyobb változásokat KeletEurópában. 1967-ben békésen elhunyt. Washingtonban temették el, mindazok nagy fájdalmára, akik ismerték. Anyám hat évvel élte túl. Hanna, Aladár és a gyermekeik, valamint Puppa nővérem a szüleinkkel éltek Chevy Chase-ben, Washington egyik külvárosában. Nővéreim több alkalommal ellátogattak Magyarországra, felkeresték régi barátaikat és egykori alkalmazottainkat. Egy alkalommal megpróbálták meglátogatni Lendvay utcai otthonunkat, ami azóta a francia nagykövetség székhelye lett. A portásnak folyékony franciasággal elmondták, hogy abban a házban születtek, és nagyon szeretnék néhány részét viszontlátni. Kurtán elutasították és felszólították őket, hogy azonnal távozzanak. Távolabbi családom, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek mind New Yorkban éltek. Az évek folyamán az idősebb nemzedék meghalt, néhány unokatestvérem visszatért Európába, és most Münchenben, Zürichben és Bécsben élnek. Mindannyian sokat gondoltunk a Magyarországon élőkre. Anya és Puppa előszedték a kötőtűket, horgolótűket, és meleg gyapjúsálak mérföldjeit, sapkákat, kalapokat, kesztyűket és zoknikat állítottak elő, dobozba csomagolták, és elküldték barátoknak meg egykori cselédeinknek. Mauthner Memi unokatestvérem egész életét az Egyesült Államokban élő magyaroknak szentelte. Anyám, bár már a hetvenes éveiben járt, évente részt vett a Krajcáros Kampányban, amelyet Franklin Roosevelt elnök kezdeményezett az 1930as években. Ez házról házra járó pénzgyűjtés volt a gyermekbénulás

leküzdésére, amely akkoriban nagy egészségügyi probléma volt az Egyesült Államokban. Akkor még igen tevékeny anyám rendszerint naponta végigjárta a szomszédságot. A kampány végére már minden házat meglátogatott. Egészen sikeres volt, a kampányirodában komoly pénzösszeget adott le, amelyet a maga tekintélyes adományával toldott meg. 1992-ben tértem vissza első ízben Budapestre, az ötvenéves érettségi találkozómra. Vagy huszonöt egykori osztálytársam gyűlt össze misére, majd fogadásra a régi piarista kápolnában. Az ebédet a Hélia Hotelben adták, ahol feleségemmel megszálltunk. Öröm volt ennyi idő múltán viszontlátni Fabinyi Tibort, aki az összejövetelt szervezte, Dessewffy Aurélt, Balogh Pétert, Johnny Grahamet és másokat. Furcsa volt viszontlátni Budapestet. A város igazán szép volt, és néhány golyóütötte lyuk kivételével a falakon alig maradt emléke az ostrom által végzett rombolásnak. Buda most is szép volt, mint mindig, és a múzeum meg a Széchényi Könyvtár, mindkettő az egykori királyi palotában, igen lenyűgöző. Autót béreltünk, és lekocsikáztunk Iregre. Nagy örömmel láttam, hogy a kastély meglepően jó állapotban van, és hogy a parkot gondosan ápolják. A kastély most problémás gyermekek iskolájának ad helyet. Nem mehettünk be az épületbe, de körüljártuk – sok értékes régi emlék melengette a szívemet. Budán az egyik legkedvesebb régi barátunkat látogattuk meg, H. Balázs Éva történészprofesszort, aki Puppának volt egyetemi évfolyamtársa, és gyakori vendégünk Iregen. Magyarország egyik legjelesebb történésze lett. Később feleségemmel kétszer látogattuk meg Magyarországot. Egyik látogatásunk alkalmával felkértek, hogy kísérjek el két kitűnő amerikai ingatlanszakértőt, akik Magyarországra, a Budapesti Ingatlanszövetséghez készülnek mint tanácsadók. Én lettem a tolmácsuk. Érdekes élmény volt, melynek során több igen kellemes magyarral ismerkedtem meg, köztük Paulin József komputerszakértővel, aki jó barátom lett. Egy másik látogatás alkalmával, 1996-ban feleségemmel, amerikai barátainkkal, fiunkkal és menyünkkel a Héliában szálltunk meg. Tragikus módon feleségemet súlyos szívroham érte, és meghalt. Szörnyű sokk volt; amint lehetett, visszatértem az Egyesült Államokba. 1999-ben feleségül vettem egy megözvegyült régi baltimore-i

barátnőmet. Nászutunk magába foglalt egy magyarországi látogatást, és élvezettel mutattam meg feleségemnek az ismerős helyeket. Hamarosan már évente látogattunk Budapestre, ahol esetenként legalább két hetet töltöttünk. Több alkalommal bérbe vettük Hanna barátnőjének, Sándor Annának a lakását. A lakás a Fő utcában volt, körülbelül egy saroknyira a Batthyány tértől, egy szép új ház negyedik emeletén, pompás dunai kilátással. Körülbelül egy hónapig maradtunk, és feleségem, Helen magyarul kezdett tanulni a Magyar Iskolában, az Andrássy út és a Hősök tere közelében. A Batthyány térről az „új” metrón utaztunk a Deák térre, onnan a Hősök terére a „régi” metrón, a „földalattin”, amely a második legöregebb Európában, és amellyel iskolába közlekedtem az 1930-as és 40-es esztendőkben. Összebarátkoztunk feleségem tanárával, Kiss Angélával, és a férjével, Pintér Lászlóval. Fél év múlva visszatértünk, és ugyanabban a lakásban laktunk. Ezúttal Angéla jött hozzánk hetenként többször, hogy magyarórát tartson. Körülbelül egy év múlva visszatértünk Budapestre, és megint Sándor Annától béreltünk lakást. A Fő utcai lakást eladta, a Szász Károly utcában vett lakást egy régi épületben, körülbelül egy saroknyira a Margit körúttól. Igen kényelmes volt, alig néhány lépésnyire egy kitűnő fűszerüzlettől, ahol hetenként bevásároltunk. A tömegközlekedés igen jó Budapesten – metróval vagy busszal mindkét lakásból eljuthattunk a város bármelyik pontjára. Havi utazási bérletünkkel akárhol fel– vagy leszállhattunk. A Szász Károly utcai lakás közel van a Dunához. Esténként lesétáltunk a rakpartra, és megcsodáltuk a pesti oldal fényeit, különösen az Országház épületét. Élveztük a Várban tett látogatásokat, szívesen időztünk az egykori királyi palotában létesült Nemzeti Galériában. A tizenegyedik és tizenkettedik századból származó faragott fa oltárok gyűjteményének nincs párja a világon, és egyike Budapest fő látnivalóinak. Az oltárok mellett áll egyik kedvenc műalkotásunk  – a gyermek Jézust tartó Szűz korai, festett szobra. Megengedték, hogy lefényképezzem – a fotó most a dolgozószobánkban függ. A Várban sétálva gyakran értünk a szépséges Úri utcára, és betértünk a legalább kétszáz éve fennálló Ruszwurm cukrászdába. Igen kicsi hely, de remek süteményeket árul – közülük a marcipánkrumpli a legfinomabb. Kedvelt időtöltésünk volt a Margit-szigeten sétálni. A Duna közepén gyönyörű a sok fával, bokorral benőtt sziget. Mindig sokan élvezik ezt a

helyet. Egyik alkalommal, amikor észak felé tartottunk, a szép szállodába, ahol kávézni akartunk, észrevettük, hogy a sok pad egyikén egy parasztasszony ül. Egyszerű volt és igen tiszteletreméltó a szokásos falusi öltözékben – bő, virágos szoknya, fekete pruszlik, csizma, fekete fejkendő és óriási fekete kézitáska. Amikor közelebb értünk, láttuk, hogy belenyúl a táskába, elővesz egy mobiltelefont és telefonál. Mégsem volt olyan egyszerű parasztasszony, amilyennek gondoltuk. Ez idő tájt az Egyesült Államokban még viszonylag kevesen használtak mobiltelefont, hát igen meglepő volt, hogy egy idősebb magyar parasztasszony a kommunikációnak ilyen fejlett módjával él. Amikor elmeséltük ezt egy budapesti barátunknak, felkacagott:  – Ó, igen, rendes telefonvonalat kapni szinte lehetetlen, és legtöbben a mobiltelefonhoz folyamodunk, amit bárki negyedóra alatt megvásárolhat. Míg a Szász Károly utcában laktunk, gyakran felkerestük a Mammutot, az óriási, valóban mammut-méretű bevásárlóközpontot. A sokemeletes komplexumban több tucat igen jó üzlet van, köztük kiváló könyvesbolt internet-hozzáféréssel. A bevásárlóközpont mögötti szabadtéri piacon gyümölcsöt, zöldséget, virágot árulnak, a hentesüzletekben hús és vad lóg a kampókról. Sok háziasszony bódétól bódéig jár jókora szatyorral vagy régimódi kosárral, és vásárolja be a napi élelmiszert. Roppant élvezetesnek találtuk, csatlakoztunk a bevásárlókhoz, és gyönyörű, a mi mértékünkkel mérve olcsó gyümölcsöt vásároltunk. A Mammut közelében, egy kis utca szemközti oldalán van egy másik, joggal ünnepelt budapesti cukrászda, az Auguszt, ahova gyakran betértünk kávézni vagy valami finomat fogyasztani. Nagyon szeretjük felderíteni az éttermeket, és hamar megszerettünk többet is. Különleges kedvencünk lett a Szépművészeti Múzeum mögötti Bagolyvár, a Ferences templom melletti Kárpátia, és a Vörösmarty téren, a Brit Nagykövetség meg a híres Gerbeaud cukrászda között az Aranybárány. Egy másik speciális hely volt lakásunk közelében a gyalogosan elérhető Csalogány. Rendszeres vendégei lettünk, mindig a szokásos asztalunkat kaptuk meg, és ugyanazt a vacsorát fogyasztottuk: a vendéglő valamelyik kitűnő levesét, utána pedig a híres, baracklekvárral töltött magyar palacsintát. Annyira összebarátkoztunk a tulajdonosnővel, hogy amikor tartózkodásunk utolsó napján odamentünk elköszönni,

búcsúzóul megajándékozott egy üveg kitűnő magyar borral. Budapest zenei város. Látogatásaink során több kitűnő hangversenyt élvezhettünk. Sohasem felejtjük el a Zeneakadémián hallott gyönyörű Mozart-rekviemet, és egy hasonlóan kitűnő Fauré rekviemet a Margit körúti Ferences templomban. Történetesen éppen a templom előtt jártunk, amikor megláttuk, hogy hamarosan a katolikus rítus szerinti Áldás következik. Bementünk, és az igen megható szertartás végén megszólaltak a rekviem első hangjai. Senki sem mozdult – mintha a helyünkhöz szögeztek volna. Igen hatásos előadás volt a nagy orgonával és a kis kórussal. Másik figyelemre méltó élményünk a Ferenciek terén ért, a nagy Ferences templomban, ahol lenyűgözve hallgattuk a gregorián éneket. Többször mentünk Operába, és meghallgattuk a Várban a Budapesti Szimfonikus Zenekar szabadtéri hangversenyét. Egy másik alkalommal a Várban tett látogatásunk során elsétáltunk a Mátyás-templomig, és megtudtuk, hogy a Szegedi Egyetem kórusának és zenekarának lesz hamarosan próbája. Ott maradtunk, és örömmel hallgattunk meg egy kitűnő komolyzenei koncertet. Jó néhány alkalommal látogattuk meg Balázs Évát az évek alatt. Az egyik alkalommal megismertetett egy fiatal magyar történésszel, korábbi hallgatójával, Széchenyi Ágnessel. Éva már régóta beszélt arról, mennyire fontos lenne könyvet írni az édesapámról, akit igen nagyra becsült. Úgy gondolta, dr. Széchenyi ezt nagyszerűen megtenné, és össze akart ismertetni vele. Ágnes igen jó barátunk lett, valamint egy könyv szerkesztője, amely édesapámnak több írását tartalmazza. Apámat illető kiterjedt kutatása hosszú bevezető pályarajzot és értékelést eredményezett. Én is jelentős kutatást végeztem családi ügyekről az Országos Széchényi Könyvtárban és az Országos Levéltárban. Mindkét helyen a lehető legudvariasabban fogadtak. A Corvina Kiadó igazgatója, Kúnos László és bájos felesége, Gabi jó barátaink lettek, és valahányszor Budapesten vagyunk, igyekszünk meglátogatni őket. A könyv 2006-ban meg is jelent, és meghívtak bennünket az ünnepélyes bemutatóra. Sajnos Helen nem lehetett jelen, mert súlyos és igen fájdalmas hátsérülést szenvedett. Azt javasolta, hogy vigyem magammal Nathan unokámat, amit remek ötletnek tartottam. A könyvbemutató nagyszabású esemény volt számos előkelő vendég jelenlétében. Több beszéd hangzott

el, köztük az enyém. A nagyszerű Trianontól Trianonig című könyv komoly siker volt, parádésra sikerült könyvbemutatóval, az első kiadás azonnal elkelt. A következő kiadás szintén igen sikeres volt. Én angolra fordítottam a könyvet, és egy év múlva megjelent az Egyesült Államokban, jó barátunk, Pásztor Péter professzor, a New Jersey állambeli Wayne Hungarian Studies and Publications (Magyar tanulmányok és kiadványok) igazgatójának jóvoltából. Az angol kiadás – Baron Móric Kornfeld: Reflections on Twentieth Century Hungary. Edited with Preface and Introduction by Ágnes Széchenyi – számára apámmal kapcsolatos személyes emlékeimről szóló fejezetet csatoltam a könyvhöz. Azon az őszön Helen és én ismét visszatértünk Budapestre, és a Pilvax Hotelben szálltunk meg. Annyira tetszett ott minden, hogy másra nem is gondoltunk. Különösen kellemes, hogy ott van a város közepén, és könnyen elérhető gyalogszerrel minden, ahol vásárolni vagy vacsorázni akarunk. Makulátlanul tiszta, és valamikor igen jó étteremmel rendelkezett. Nincs felvonója, de könnyen fel lehet menni az emeleti szobákhoz. A Pilvax történelmi nevezetességű létesítmény, itt játszódott az 1848-as magyar szabadságharc előkészítésének nem egy eseménye. Az egyik helyiség ajtaja fölött még most is megemlékezik egy tábla a történtekről. Mindig szívesen szálltunk meg ott, bár az étterem sajnos bezárt. Több magyarországi látogatásunk során vonatra szálltunk és elutaztunk Bécsbe, hogy meglátogassuk György fiát, Stevie-t meg a feleségét, Dorinet, és Daisy Chorin von Strasser unokatestvéremet meg a férjét, Rudit. Rendszeresen járunk minden ősszel Magyarországra zenét hallgatni, barátainkat látogatni, és élvezni a remek magyar konyhát. Örökre hálás leszek azért az életért, amit a háború előtt éltem. Nagyon jól tudom, hogy Magyarországon mindenki sokat vesztett – szeretteit, munkáját, üzletét, karrierjét, otthonát és nagyon-nagyon sokan puszta életüket. Mennyire áldott az én családom és jómagam, hogy eljöhettünk – és valóságos csoda, hogy éppen Amerikába jöttünk. Mint elmondtam, a családom Magyarországon kiugróan vagyonos volt, és Amerikában is jómódban éltünk. Élveztük is mindazt, amit a pénz nyújtott. De sohasem felejtettük el, hogy a gazdagság nagyon nagy kötelességgel is jár. A szüleim, a testvéreim és én is folyvást próbáltunk segíteni másoknak,

amennyire csak tudtunk. Édesapám a korszak egyik szerényen háttérben maradó nagy mecénása volt, a róla szóló könyv ezt „szemérmetlenül” felfedte. Most már szabad is, sőt kell is. Otthon is és itt is támogattuk a szegényeket, és én most is, öregkoromban hetente eljárok egy kórházba önkéntes munkára. Feleségemmel jövedelmünknek több mint tíz százalékát adományozzuk jótékony célokra. Ez a legkevesebb, amit tehetünk, hálából azért a rengeteg jóért, adottságért, ajándékért, adományért, amit életünkben a sorstól kaptunk.

KÉPMELLÉKLET

Kornfeld Zsigmond (László Fülöp festménye. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok)

Kornfeld Móric a washingtoni ház kertjében (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Weiss Manfréd (A kép Kornfeld Tamás tulajdona)

Weiss Manfréd és felesége, Wahl Alice a négy gyerekkel (Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára)

Idősebb és ifjabb Chorin Ferenc (Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára)

Kornfeld Móricné született Weiss Marianne és négy gyermeke. Balról Tamás, Mária, György és Hanna (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Kornfeld Mária, Hanna és György

Kornfeld György és öccse, a könyv szerzője (A kép Kornfeld Tamás tulajdona)

Kornfeld Tamás (A kép a szerző tulajdona)

A Kornfeld család Lendvay utcai bérelt háza, ma a Francia Nagykövetség hivatala (Kováts Zsolt felvétele)

Az iregi kastély képe a főbejárat felől (A kép Kornfeld Tamás tulajdona)

Az iregi kastély (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Az iregi kastély zeneszalonja (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Az iregi kastély ebédlője (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Balog Ármin, Bacon és Spinoza magyar fordítója, és kis tanítványa, Kornfeld Tamás az iregi kastélykertben (A kép Kornfeld Tamás tulajdona)

Az iregi kastély könyvtárszobája

Az iregi lépcsőház (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Az autó mögött Kornfeld Móric, mögötte balról jobbra Kornfeld Móricné, Kornfeld Hanna, Balázs Éva és Kornfeld Mária (Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatal)

Kornfeld Móric és felesége az iregi kertben egy külföldi vendéggel (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Kornfeld Hanna lóháton (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Kornfeld Hanna és barátnője, [H.] Balázs Éva az iregi kertben (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Kornfeld Mária, Puppa, Iregen (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Életkép az iregi úszómedence partjáról, 1939-ből. A képen Csernátony György, ifj. Pallavicini György, Perczel Tamás és a legfiatalabb, Kornfeld Tamás (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Kornfeld Móricné időskori útlevélképe (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona)

Thomas DeKornfeld, azaz Kornfeld Tamás orvosprofesszor

Kornfeld Tamás és Chorin Daisy, a két unokatestvér beszélget a Corvina Kiadónál megjelent Kornfeld Móric kötet bemutatóján, 2006-ban (A kép Széchenyi Ágnes tulajdona, Szigeti Tamás felvétele)

Kornfeld Tamás 2008-ban (A kép a szerző tulajdona, Helen DeKornfeld felvétele)

TARTALOM Bevezetés Első fejezet Kornfeld Zsigmond Második fejezet Weiss Manfréd Harmadik fejezet A Kornfeld család Negyedik fejezet Nyáridő – Ireg Ötödik fejezet Derekegyháza Hatodik fejezet Növekvőben Hetedik fejezet 1944. március 19. Nyolcadik fejezet Portugália Kilencedik fejezet Amerika KÉPMELLÉKLET