Mindennapi hazugságaink 9786155334023 [PDF]

Zitiervorschau

Mindennapi hazugságaink Ute Ehrhardt & Wilhelm Johnen Trivium (2013) Címke: Pszichológia, Egészség, Életmód Pszichológiattt Egészségttt Életmódttt Senki nem vallaná be magától, hogy füllent. Mégis, minden nap megtesszük. A hazugsághoz való viszonyunk ugyanis leginkább tévképzeteken alapul. Mindannyian hazudunk, ha nem akarunk megbántani mást, ha leplezni akarjuk érzéseinket, ha szeretnénk elfogadtatni magunkat. És mégis úgy gondoljuk, a hazugság romba dönti kapcsolatainkat, tönkreteszi életünket, öl, butít és nyomorba dönt. Ez a könyv másik oldaláról mutatja be a hazugságot. Szembeszállva az általános elképzeléssel bebizonyítja, hogy a hazugság nem feltétlenül ördögien gonosz cselekedet. A humoros, elgondolkodtató példákon keresztül megtudhatjuk, hogy hazudni bizony emberi dolog. A szerzők rámutatnak, hogy a hazugság intellektuális és érzelmi csúcsteljesítmény, társadalmi életünk elengedhetetlen tartozéka. A valóság megfelelő hajlítgatása nélkül nem létezik tartós szerelem és boldogság. Az okos hazugság a mindennapi és az üzleti életben egyaránt előnyt jelent, jobb kapcsolatokat, szakmai sikert hoz. Könyvünk nem arra akarja rávenni az olvasót, hogy a hazugság a mindennapi élete részévé váljon, hogy azzal másoknak ártson. Nem buzdítani akar, hanem segíteni abban, hogy könnyebben felismerjük a hazugságokat, azok jellemző jegyeit, sokkal könnyedebben vegyük őket, és jobban megértsük a működésüket. Ute Ehrhardt és Wilhelm Johnen pszichológusok, neves szaktekintélyek, hosszú ideje dolgoznak pszichoterapeutaként, tanácsadóként és szemináriumi előadóként. Fő területük a pozitív pszichológia.

Ute Ehrhardt / Wilhelm Johnen MINDENNAPI HAZUGSÁGAINK Az igazság nem mindig a legjobb megoldás

Tartalom Minden ember hazudik Felejts el mindent, amit a hazugságról tudni véltél A becsület a legegyenesebb út? Az igazság veszélyes dolog A hazugság jót tesz a kapcsolatoknak Az igazság rövid felezési ideje Lehet-e szerelemből hazudni? Hazugság nélkül nincs szerelem A hazugság és a gének Meghittség vagy szenvedély? Férfiak, nők, hazugságok A kegyes hazugságok a szerelem tartópillérei A kis füllentések boldoggá tesznek Tegyük magunkat boldoggá A hazugság egészségessé tesz Hazugság mint sikerfaktor Hallgatni arany Született hazugok Társadalmi hazugságok Sokféle igazság létezik Hazugságtan kezdőknek A hazugságok továbbélése Kegyes hazugságok A hazugság felismerése Az önáltatás önvédelem Tanuljuk meg szeretni a hazugságot További ajánlott irodalom

Minden ember hazudik Felejts el mindent, amit a hazugságról eddig tudni véltél A becsület a legegyenesebb út? Az igazság veszélyes dolog A hazugság jót tesz a kapcsolatoknak Az igazság rövid felezési ideje Lehet-e szerelemből hazudni? Hazugság nélkül nincs szerelem A hazugság és a gének Meghittség vagy szenvedély? Férfiak, nők, hazugságok A kegyes hazugságok a szerelem tartópillérei A kis füllentések boldoggá tesznek Tegyük magunkat boldoggá A hazugság egészségessé tesz Hazugság mint sikerfaktor Hallgatni arany Született hazugok Társadalmi hazugságok Sokféle igazság létezik Miért hisszük el a hazugságokat? Hazugságtan kezdőknek A hazugságok továbbélése Kegyes hazugságok A hazugság felismerése Az észlelésünk nem kamera Önámítás és önbecsapás Az önáltatás önvédelem Tanuljuk meg szeretni a hazugságot További ajánlott irodalom Jegyzetek Bár a papagáj is tud beszélni, nem lesz emberibb. Ahhoz először meg kellene tanulnia hazudni. Robert Lembke

Minden ember hazudik Aki azt állítja: „Én sose hazudok” – az már meg is tette. Hazudni emberi dolog. A hazugság csábító. A hazugság segít. Mi pedig be is dőlünk a csábításának, elfogadjuk a segítségét. E kísértésnek egyikünk sem képes ellenállni. Tudatosan vagy öntudatlanul, de mindannyian kiigazítjuk a valóságot. Mind hazudunk. Amennyiben valaki megpróbálná minden esetben a teljes igazságot kimondani, számos nehézséggel találná szemben magát az életben, és sűrűn lenne boldogtalan. Barátai nem volnának, gyakran adódnának bosszúságai, és sok gondja lenne a munkahelyén. A jó hazugság megerősíti a barátságokat. A jó hazugsággal elkerülhetővé válnak a konfliktusok. A jó hazugság előnyökhöz vezet A jó hazugság növeli a siker esélyét A jó hazugság boldogabb életet ad. A hazugság a természetünk része. Becsapunk másokat valamint becsapjuk magunkat. Elkendőzzük azokat az igazságokat, amelyek rossz színben tüntetnének fel minket. Füllentéseinket szépítjük, kicsinyítjük, és aztán elfelejtjük őket. De még egy vaskos nagy hazugságot is, amelyet oly rafináltan terveltünk ki, a lehető legrövidebb idő alatt kitörtünk az emlékezetünkből, ahogyan egyes vicceket is, amelyeken az előbb még szívből kacagtunk. Amennyiben sikeresen hazudtunk, s elértük a kívánt hatást, máris találunk egy erkölcsi szempontból elfogadható kifogást. „Meggyőzzük” magunkat arról, hogy helyesen cselekedtünk. Alapjában véve minden ember számára fontosak az erkölcsök. Lehet, hogy kihasználjuk egy füllentés vagy egy kőkemény hazugság előnyeit, de hazugok semmiképp nem akarunk lenni, még önbecsapók sem. Sokra tartjuk az őszinteség erényét. Bár ez paradoxonnak tűnhet, mégsem az: ha magunk előtt elismernénk minden hazugságunkat, akkor bizonyos körülmények között ezekhez kellene igazítanunk a cselekedeteinket, vagy pedig tudatosabban kellene füllentenünk. Mivel a tudatos hazugságot elítéljük, ezt beismerve nehezebben találnánk ki új látszatvalóságokat. Hirtelen bizonytalanná válnánk, amit mások

észrevennének. Senki nem hinne többé nekünk olyan könnyen. Ezzel füllentéseink hatásukat veszítenék. Hogyan vészelnénk át mindezt? Képesek lennénk egyáltalán önmagunkat komolyan venni? A hazugság csak akkor jó megoldás, ha rejtve marad. Az ügyes füllentés nem az a tulajdonság, amivel az ember büszkélkedik. Nem írjuk bele pályázatokba, udvarláskor sem ezzel villogunk választottunk előtt. A sikeres megtévesztő művelet feletti titkos elégedettséget azért néha átélhetjük. Könyvünk nem arra akarja rávenni az olvasót, hogy hazudjon. Segítségével ugyanakkor könnyebben felismeri a hazugságokat, sokkal könnyedébben veszi őket, és jobban megérti a működésüket. Ne váljunk túl gyorsan bizalmatlanná egy lebukott hazuggal szemben! Wilhelm Busch így viccelődött: „A legjobb is hazudik közülünk, s teszi mindezt élvezettel.” Olvassa ezt a könyvet ugyanilyen szemmel, ugyanis legjobb rejtett készségünk – a tökéletes színlelés – életünk sava-borsa1. Füllentések nélkül a világ színtelen lenne, élvezhetetlenné csak akkor válnak, ha nagyon eltúlozzuk őket. Nevezzük nevén a hazugságot

E könyvben nem olyan csalásokról esik szó, amelyektől a megkárosított komoly hátrányt szenved, ehelyett főleg a mindennapi kis hazugságokat vesszük górcső alá. A későbbiekben látni fogjuk, milyen nehéz minden kis saját csúsztatásunkat és hirtelen elszólásunkat, amelyekre igazi magyarázat sincs, akár csak észlelni is. Ebben a könyvben hazugságnak nevezünk minden szándékos csúsztatást és féligazságot. Nem áll szándékunkban minden egyes alkalommal azt mérlegelni, hogy egy adott valótlan állítás részben, célzottan vagy feltételezhetően volt-e szándékos. Minden olyan esetben, amikor tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy amit mondunk, nem felel meg a valóságnak, illetve ezt a valóságot szépíteni igyekszünk, akkor hazudunk. A hazugság képessége valójában az intelligencia magasiskolája, a társadalom enélkül nem is létezhetne. Annak akarjuk leírni a hazugságot, ami, jelesül: • Az élet része.

• Az emberek közötti kommunikáció alapvető és elengedhetetlen kelléke. • Lehetővé teszi, hogy az emberek eltérő érdekei minél kevesebb súrlódás árán érvényesüljenek egymás mellett. • Segít, hogy egymással látszólag összeegyeztethetetlen benyomásaink egyszerre létezhessenek. • Személyes előnyökhöz juttat. • Gyakran ez az emberséges megoldás. Ami az embereket illeti: önmagunk manipulálása nélkül nincs boldog élet. Az optimizmus nem a sors vagy a gének kérdése, hanem önmagunk irányítása. Szerelemben elkerülhetetlenek a kegyes hazugságok. A mély érzelmi közösség akaratlagos és irányított manipulációval jobban növelhető, mint bármilyen kémiai vagy biológiai vonzalommal. Azt, hogy az intelligens hazugság a szakmai siker egyik sarokköve, senki nem vonja kétségbe. A társadalmi érintkezés további alapja, hogy jó szimatunk legyen a hazugságokhoz: tudjuk, hogyan használjuk őket, és mikor kell számítanunk rájuk. Talán már önnel is megesett: hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül hazudott valamit. Ezt követően kiderült, hogy a hazugság hatott, sőt még sikert is hozott. Ahogy mindezt végiggondolta, rájött: „Ha hosszabban mérlegeltem volna, valószínűleg rosszul sül el a dolog.” Az efféle csípőből jött svindlizéshez szükséges, hogy megfelelően toleráljuk a hazugságot. Erről szól ez a könyv. Aki nem ver át mást, azt keményen átverik. Aki maga nem hazudik, annak más hazudik. Friedrich von Logau

Felejts el mindent, hazugságról tudni véltél

amit

a

A hazugság apoteózisa a következő történet: egy orosz nemesasszony inasával kivándorolt Amerikába. Senki nem értette, a hölgy miért adta fel az udvarhölgyek gondtalan életét, csak hogy nincstelen bevándorlóként tengődhessen. Sok évvel később teljesen elszegényedve halt meg New Yorkban, a kérdésre azonban, hogy miért kötötte össze sorsát ezzel a férfival, csillogó szemmel mindig ugyanazt a választ adta: „Hogy miért? Egyszerű: olyan utánozhatatlanul tud hazudni, hogy az ember a világ legszebb nőjének érzi magát mellette.” Ennél elegánsabban nem is lehetne megfogalmazni, miért is szeretjük a hazugságot: a hízelgés édesíti meg az emberi kapcsolatokat. Ha hízelgésről van szó, aligha gondolunk hazugságra. Általánosabban szólva: nem veszünk róla tudomást, milyen gyakran hazudunk – legyen az magától értetődő vagy kockázatos. A bíróság előtt igazat kell mondani. A hamis tanúzást és a valótlan állításokat magas pénzbírsággal, sőt akár börtönbüntetéssel sújthatják. A tanú megesküszik, hogy az igazat, csakis az igazat mondja. Ez persze nem tartja vissza attól, hogy valótlant állítson. Egy bíró nem deríthet fényt a teljes igazságra, hiszen ismerjük a mondást: „A bíróságon ítélet születik, de az igazság nem derül ki.” Miként várhatnánk el akkor, hogy a mindennapi életben, ahol általában nem kell ilyen szigorú szankciókkal számolni, másként cselekedjünk? Együtt kell élnünk a hazugsággal, akár tetszik, akár nem. De jól van ez így, ugyanis sokkal hasznosabb, mint a hírneve alapján hinnénk Romba dönti-e a hazugság a kapcsolatokat?

Udvariasak vagyunk, kompromisszumokat kötünk, együttérzést mutatunk, mert ezt várják el tőlünk. Mosolyogva leplezzük haragunkat, egyetértően bólogatunk, hogy elrejtsük kételyeinket, kitérünk a hosszas, értelmetlen beszélgetések elől, és meggyőződés nélkül egyezünk bele dolgokba. A béke kedvéért hallgatunk. Ezek az apró társadalmi hazugságok teszik lehetővé az együttélést. Azt kérdezzük „Képes megemészteni a másik az információmat?” A valóságot ennek megfelelően alakítjuk. Aki ezekre nem képes, az

hamarabb elveszíti embertársai jóindulatát, mint az ügyes hazug. Hát akkor romba dönti-e a hazugság a kapcsolatokat? Az biztos, hogy komoly hazugságok után véget érnek. De az ok a legritkább esetben maga a hazugság. Lehet, hogy ez sokaknak illúzióromboló, mégis igaz: az ügyes, észrevétlen kis hazugságok éppenséggel fenntartják a kapcsolatot. A hazug ember magányos?

Erkölcsi kódexünk azt mondatná velünk, hogy az az ember, aki sokat hazudik, előbb-utóbb magára marad. „Aki egyszer hazudik, annak többé nem hisz senki” – ez úgy hangzik, hogy az illetőt kirekesztik. Ennél azonban hihetőbb, hogy aki állandóan mindenkinek a képébe vágja a színtiszta igazat, az sokkalta magányosabb. Mindannyian ismerünk olyan fickókat, akiknek a történetei legalább felerészt kitaláltak. Sejti ezt mindenki, azt azonban elismerik, hogy szórakoztatóak. Úgy tesznek, mintha elhinnék, hogy az elbeszélt kaland, a csodás hőstett, a vidám, de kínos eset, az intellektuális teljesítmény valóban megtörtént. Az ilyen fickó egyedül szórakoztatja a társaságot. A legkevésbé sem magányos. Nem magányos az sem, aki ügyesen hazudik a társadalmi érintkezés érdekében, hogy elkerülje a súrlódásokat és konfliktusokat. „Amit nem tudunk, az nem fáj” – milyen gyakran használjuk ezt a közmondást. Nem ok nélkül, ugyanis ahogyan sok társadalomtudós állítja: „A hazugság szükséges a társadalom egyben tartásához. Konfliktusokat oldunk meg a segítségével. A hazugságok mintegy kétharmada társadalmi hazugság, vagyis céljuk nem a közvetlen előnyszerzés, hanem a békés együttélés biztosítása.”2 A hazug ember buta?

Időnként hallani olyat, hogy: „Okos embernek nem kell hazudnia.” Aki ezt a nézetet vallja, az mindössze annyit felejt el, hogy a hazugság igencsak interaktív tevékenység. Aki hazudik, annak gyakran a másodperc tört része alatt lel kell építenie egy új realitást, amelynek azonban a becsapott személy által ismert valósághoz legalább érintőlegesen kapcsolódnia kell. Szellemi csúcsteljesítmény ez, amelynek célja, hogy előre felmérje a konfliktusokat, és úgy kell megformálnia a valótlanságot, hogy a

másik fél minél kevesebb kivetnivalót találhasson benne. Ha valaki egy üres bonbonosdoboz előtt egyszerűen közli: „Nem én ettem meg a bonbont” – annak semmi értelme. Ha azonban ennél hosszabban kifejti: „Csak meg akartam nézni, van-e még benne bonbon, de már üres volt” – nos, ez már kifejezetten ravasz. A négyéves gyerek, akinek nem volna szabad zavarnia apukáját munka közben, némi idő elteltével kikéredzkedik a WC-re, titokban azonban beszalad a papához. Nos, ő már elég ügyesen használja a megtévesztés technikáját, hogy célt érjen. A hazug embert tényleg hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát?

A hazugsággal kapcsolatos egyik már-már közhelyes szólás így hangzik: „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” Ez nyilvánvalóan azzal az elvárással függ össze, hogy a hazugságot igen könnyű tetten érni. Hiszen nem tudjuk, milyen gyorsan érjük utol a sánta kutyát, de feltehetően nem kell hozzá sok idő. Tényleg így van ez? Hazudunk éjjel, hazudunk nappal, de vajon milyen gyakran érnek tetten egy hazug embert? Milyen gyakran szégyenítik meg és állítják pellengérre? Helyénvalóbb lenne ez a mondás: „Aki egyszer hazudik, annak… még nagyon-nagyon sokáig hisznek.” Így például egy ügyes eladó egy szakállas trükk segítségével mindig be tud hálózni újabb és újabb ügyfeleket. E trükk abból áll, hogy azt állítja, ő maga is használja azt az árucikket, amelyet éppen megpróbál eladni. Ezzel azt igyekszik elhitetni a potenciális vevővel, hogy a lehető legjobb árut kínálja, ami a piacon található, hiszen még ő, a szakember is ezt használja. Ezt az érvet gyakran hallani számítógépek, mobiltelefonok és egyéb drága termékek kereskedőitől, olyan gyakran, hogy már-már viccnek tűnhetne. Ettől függetlenül – újra és újra működik. A hazug ember felelőtlen?

Sokak szerint a hazug emberben nincs felelősségérzet. Ebben mi kételkedünk. Tegyük fel, hogy önbizalom-hiányos barátnőnk így szól hozzánk: „Pocsékul nézek ki!” Lehet, hogy elég, ha csak megsimogatjuk a karját, és megkérdezzük tőle: „Mi a gond?” Ha azonban erre őszintén azt feleljük: „Hát, tényleg szörnyen festesz” – és nem támogatjuk, az bizony hiba. Érzéketlenség egyetérteni vele egy ilyen igazságban. Felelősen ebben az esetben sokkal inkább az jár el, aki gyorsan valami kegyes hazugságot ötöl ki.

Aki egy részeg elől eldugja az autója slusszkulcsát, és azt füllenti, nem tudja, hová lett, az elkerül egy kilátástalan vitát. És ezzel felelősségteljesen cselekszik Aki kegyes hazugsággal megakadályozza, hogy dühtől tajtékzó embertársa haragjában valami jóvátehetetlent kövessen el, szintén felelős döntést hoz. Tényleg mindig az igazat akarjuk hallani?

Állítólag mindannyian az igazat akarjuk hallani. Hanem pontosítsunk: a nekünk tetsző igazságot. „Mondd meg őszintén, mit gondolsz” – ez a mondat, ha pontosan értelmezzük, igazából ezt jelenti: „Kérlek, érts egyet velem, vagy tégy legalább úgy!” „Beszélni ezüst, hallgatni arany.” Vagy: „Tudd, mit beszélsz, és mondj el mindent, amit tudsz.” Tipikus kalendáriumi bölcsességek, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy gondolkodjunk, mielőtt beszélnénk, és bizonyos esetben jobban tesszük, ha hallgatunk. Az efféle hallgatás pedig maga is egyfajta hazugság. Aki új kapcsolatba kezd, az nem szeretne kritikát hallani imádottja szájából. Ez csak elbizonytalanítaná. Senki nem lép ki csak azért egy friss kapcsolatból, mert egy barátja rámutat választottja hibáira. Ha olcsón jutottunk használt autóhoz, nem akarjuk tudni, hogy olyan szériából származik, amely megbízhatatlanságáról vált ismerté, vagy számos probléma merült fel a műszereivel. Ez ugyanis nem jelent segítséget, hiszen senki nem szeretné már másnap újra eladni a kocsiját. „Helyesen cselekedtem?” – nagyon ritka, hogy ez tényleg megválaszolandó kérdés lenne. Aki ezt kérdezi, sokkal inkább megerősítésre vágyik, hiszen mindenkiben van csipetnyi bizonytalanság, és az emberek többségének szüksége van arra, hogy minél többen hagyják jóvá a döntéseit. Amennyiben egy őszinte válasz sértő vagy bántó, többnyire nem azt akarjuk hallani. Főleg akkor nem, ha már nem javíthatjuk ki a hibánkat. A hazugság boldogtalanná tesz?

A hazugsággal kapcsolatos legnagyobb fenyegetés az, hogy a hazug ember nem lehet igazán boldog. Mi ezt megcáfoljuk. Bebizonyítjuk, hogy a boldogságnak igenis elengedhetetlen kelléke valamennyi finom hazugság! A boldogság, vagy kevésbé érzelmesen, az elégedettség meghosszabbítja az emberek élettartamát. A boldogságkutatók úgy

vélik, az intelligens önmanipuláció a pozitív életérzés előfeltétele. A kutatások tanúbizonysága szerint csipetnyi finom hazugság nélkül nem juthatunk el a boldogságig, illetve az elégedettségig. A sokak által a boldogság végső forrásának tartott lottófőnyeremény ezzel szemben labdába se rúghat. A hatékony módszer egyfajta komplex önirányítás (nevezik „önvédelmi mechanizmusnak” is), amelyet joggal tekinthetünk manipulációnak. Ez alkotja stabilan jó közérzetünk magvát. Martin Seligman, a terület egyik legnagyobb szaktekintélye, mintegy két évtizeden át kutatta a pozitív életérzés, és ezáltal a hosszabb élet előfeltételeit. Erről a 131. oldaltól bővebben a Kis füllentések boldoggá tesznek című fejezetben esik szó. A szükséges hazugság feltalálója jobban kedvelte a békét, mint az igazságot. James Joyce

A becsület a legegyenesebb út? A bennünk lakó Jó újra meg újra hősies küzdelmet vív azért, hogy mindig igazat mondjunk. Nem ismerjük fel azonban, hogy valójában sokkal inkább egy harcias kisördög kísértése ez. Egy-egy rövid pillanatra úgy gondoljuk, minden könnyebb, nyíltabb, világosabb lenne. Holott ennek éppen az ellenkezője történne. Több lenne a nehézség, a konfliktus, a küzdelem. Lássunk néhány példát: • Egyik kollégája meghívja önt: „Volna kedve jövő héten velünk vacsorázni?” Erre ön így felel: „Köszönöm, de nem fogadjuk el az ajánlatot, ugyanis a felesége pocsékul főz, maga személy szerint pedig igen kellemetlenül tud viselkedni, ha három sörnél többet nyakai be.” • Egyik szomszédja, akivel időnként köszöntik egymást, eltársalog önnel, majd így szól: „Erről a témáról még szeretnék magával nyugodtan elbeszélgetni.” Mire ön: „Nem érdekel egy ilyen eszmecsere, az elképzelései elavultak, és tökéletesen ellentmondanak az én meggyőződésemnek. Csak az időnket pocsékolnánk.” • Férfiaknak egy partin a házigazda felesége a komolyzenéről kezd önnel beszélgetni. Igen mélyen dekoltált ruhát visel, önnek pedig ez olyannyira nem kerüli el a figyelmét, hogy végig csak ezt figyeli. Végül aztán már nem képes türtőztetni magát, és megszólal: „Bármilyen érdekes is ez a kis társalgás, engem még jobban lenyűgöz a dekoltázsa. Másra se tudok gondolni, mint hogy jobb lenne, ha mi ketten bevonulnánk valamelyik hálószobába.” • Nőknek: egyik jóképű kollégája csapatmegbeszélésre hívja. Kérdésére, hogy valamely adott helyzetben mit tenne, ön frappánsan így felel: „Pillanatnyilag ez izgat a legkevésbé. Csak azt szeretném, hogy nézzen rám azzal a ragyogó szemével, és mást se kívánok, mint hogy a hátamon érezhessem az érintését… ” Nos, ezek azok a helyzetek, amikor senki nem őszinte. Van, aki felvállalja az efféle agresszív, önző, kéjsóvár, aszociális gondolatokat? Az ilyesmit inkább eltussoljuk, és hazudunk valamit helyette, csak hogy elkerüljük a konfliktust és a nyílt veszekedést; hogy ne veszélyeztessük imázsunkat, vagy egyszerűen a nyugalom kedvéért.

„A becsület a legegyenesebb út” – ez ugyanolyan igazság, mint az, hogy a Föld egy lapos korong. Kritikus társadalmi érintkezés esetén közléseink a legritkább esetben maradhatnak cenzúrázatlanok. Amennyiben mégis „őszinte” mondatok jutnak eszünkbe, nagyon gyorsan becsomagoljuk őket, hogy megfeleljenek a jó ízlésnek. A társasági jó modort azonban nagyon kevés ember tekinti becstelenségnek. Elkerüljük a kínos helyzeteket, megőrizzük a megfelelő hangnemet. Az ilyesmit sokféleképpen nevezzük: jó modornak, érzelmi intelligenciának, udvariasságnak, diplomáciai készségnek – de semmiképpen sem hazugságnak. Nehezére esik ezeket a jó szándékú elkendőzéseket hazugságként értékelni? Gondolja meg: egytől egyig rendjén vannak, a legjobb szándékkal hangzottak el – ráadásul így elkerültünk jó pár durvaságot, szemtelenséget és kínos helyzetet. A következő oldalakon nagy valószínűséggel egyre gyakrabban fog ugyanígy tiltakozni. Egymásnak ellentmondó benyomásai támadnak. Úgy fogja érezni, hogy az ember nem úszhatja meg hazugság nélkül, bár habozni fog, hogy az itt leírtakat tényleg a hazugság névvel lehet-e illetni. Ha annyira szeretné, menjen csak bele ebbe a konfliktusba. Többet tud meg önmagáról, valamint a környezetében élő emberekről, ha a hazugságot az élet és a mindennapok magától értetődő velejárójának fogadja el. Az is izgalmas lehet, ahogyan saját önvédelmi mechanizmusainkat figyeljük ezzel az értékítélettel szemben. Ugyanis ez a küzdelem a társadalom minden egyes tagjának lelkében lejátszódik. Ha van kedve aktívan dolgozni e könyv segítségével, akkor tegye fel magának a kérdést: „Mikor hazudtam utoljára tudatosan?” Néhány oldallal később megmutatjuk, mi is történik, ha tényleg szembenéz ezzel a kérdéssel. A hazugság csak olyan társadalomban működhet, amely megköveteli, tiszteli, és a legmesszebbmenőkig fenntartja az igazság értékét. Nem akarunk persze önből felelőtlen, szélhámos hazudozót csinálni. Egyszerűen csak azt szeretnénk, ha könnyebben észlelné a hazugságokat, és csiszolni szeretnénk abbéli készségét, hogy a megfelelő időben és mértékkel hatékonyan tudjon hazudni. A hazugság ugyanis csak olyan társadalomban működhet, amely

megköveteli, tiszteli és a legmesszebbmenőkig fenntartja az igazság értékét. A hazugság fűszer, sohasem a főétel. Ennyi erkölcsre szükség van. Egy olyan társadalom, amely kizárólag hazugságokra épül, azonnal összeomlana. Kikezdené a bizalmatlanság. Többé nem létezne megbízhatóság, semmi értelme nem lenne az ígéreteknek. Ennek ellenére a hazugság mítoszát is le kell rombolni, nem viselheti többé a legfőbb bűn bélyegét. Ez az egyetlen mód arra, hogy görcs nélkül használhassuk, rosszindulat vagy agresszió nélkül leleplezhessük, és végül jóindulatúan bemutathassuk Hol kezdődik a hazugság?

„Az én házam, az én autóm, az én hajóm” – ki mondja meg a nagyotmondó alaknak, hogy mennyire zavaró a hetvenkedése? „Halhoz nem iszunk vörösbort” – ki teszi helyre az etikett nagymesterét? „Ez egy quarterback… már én is lovagoltam rajta!” -állítja egy nagyotmondó néző egy western lovasbemutatón. Ha már westernlovaglásról van szó, inkább quarter horse lehetett a nemes paripa, a quarterback ugyanis az amerikai fociban egy pozíció neve. Ki világosítja fel? De még aki haragjában úgy érzi, a kritika nagyon is találó lenne, az is igen ritkán mondja ki teljes nyíltsággal a véleményét. A kíméletlen őszinteség helyett inkább csak kis porciókban adagolja a mondanivalóját, óvatosan és elegánsan, vagy maró iróniával fűszerezve. A jócskán túlsúlyos Micit enyhébben fogalmazva általában „jó húsban lévőnek” nevezzük. Ha azonban anyja egy adott pillanatban kiesik a szerepéből, és tulajdon édes gyermekéről így nyilatkozik: „Buta, mint a tyúk, ráadásul dagadt, mint a disznó” – hirtelen kínos csend támad. Az anya jelen lévő barátnői elképednek. Senkitől nem várunk ilyen nyílt őszinteséget, főként nem a tulajdon gyermekével szemben. Az emberek nagyon is jó okkal döntenek gyakran a hazugság mellett. Mondanánk-e ilyet egy állásinterjún: „A cégük tulajdonképpen egyáltalán nem tetszik, de sürgősen munkára van szükségem. Úgyhogy elfogadok egy állást egy olyan

harmadosztályú helyen, mint a maguk vállalata”? Nem ajánljuk senkinek, hogy ezt kipróbálja. Ha egy történetet kiszínezek néhány kellemes, bár sajnos csak fantáziámban létező részlettel, az már hazugság? Ha elcsattan egy szinte véletlenszerű, hirtelen csók egy idegennel, muszáj vele kínozni a partneremet? Ha különösen vonzónak találok egy nőt/férfit, de semmit nem lépek – az már megcsalás? Ha lenyelem a haragomat, amit a partneremmel szemben érzek – az már becsapás? Ha rossz színben tüntetek fel valakit, eltúlzom a hibáit, kigúnyolom a magyarázatait, nevetek a kárára – akkor már intrikus vagyok? Ha igyekszem elvenni egy konfliktus élét azzal, hogy néhány részletről hallgatok, amelyek amúgy nem is döntő jelentőségűek – akkor már átverem a vitapartneremet? A nyílt, valószínűleg mélyen sértő kijelentések helyett mindannyian enyhébbeket használunk, vagy kisebb kibúvókat keresünk. Ráadásul mindennap megtesszük ezt. Hát akkor hazugok volnánk? Az apró trükkök Alig néhányan veszik észre saját kis manipulációikat. Még a legártalmatlanabb társalgás közben is odafigyelünk, hogy olyan szavakat találjunk, amelyek a lehető legkisebb ellenállást váltják ki, illetve a lehető legkevésbé bántok. Egy nyugodt párbeszéd során a kijelentéseket célzott érvekkel támasztjuk alá. Beszélgetőtársunkat igyekszünk adott irányba terelni, vagy nevezzük nevén a gyereket: megpróbáljuk manipulálni őt. Állandóan kontroll alatt tartjuk önmagunkat, és ez csak akkor gyengül, ha dühösek, izgatottak vagy feszültek vagyunk. Egy ismerőse jól zongorázik, és jó hangulatot csinál a partikon, ezért ön szeretné, ha eljönne az egyik ünnepségére. Sajnos azonban az illetőnek nincs igazán kedve hozzá. Hogyan beszéli rá? Valószínűleg így: „De hát olyan szép lenne, ha egyszer együtt ünnepelhetnénk.” Azt, hogy őt akarja hangulatfelelősként alkalmazni, nyilván nem köti az orrára.

Vagy nézzünk egy másik helyzetet: egyik barátját szándékosan nem tájékoztatja egy tervezett hegyi túráról. Amikor legközelebb találkoznak, szóba kerül a túra, ön azt mondja: „Ó, azt hittem, felhívtalak. Látod, egyre feledékenyebb vagyok. Sajnálom. Csodálkoztam is, hogy nem jössz.” Egy fogadásra süteményt kell sütni. Már öten lemondták. Milyen indoklással kér meg újabb áldozatot, hogy süssön? A legvalószínűbb ez: „Mindenki szereti a süteményeidet.” Azt, hogy senki más nem vállalta, ön nyilván elhallgatja. Noha előfordul azért olyan is, hogy becsületesen megmondjuk az igazat: „Te vagy az utolsó a listámon, ugye nem hagysz cserben?” Ilyen esetben azonban éppenséggel azt hallgatjuk el, hogy pont ezt az egy embert kerestük meg érzelmi zsarolással, rá ugyanis kifejezetten lehet ilyen módon hatni. Az ártatlan füllentéseket senki nem tekinti hazugságnak. Talán túlságosan is mindennaposak, túl banálisak, túlontúl átláthatók? Egyvalami biztos: hatásosak. Növelik annak az esélyét, hogy elérjük, amit akarunk. Amivel elkerülhetjük a rossz hangulatot és a komolyabb összetűzéseket. Mivel ezeket a kisebb-nagyobb trükköket nem tekintjük hazugságnak, lelkiismeretünk tiszta marad. Ha minden szépítést igaztalan állításnak neveznénk (ami még mindig egy fokkal jobban hangzik, mint a hazugság), sokkal több gondot okozna őket kimondani. Ehhez szükség van némi önbecsapásra is, hiszen többnyire sejtjük, hogy vaskos füllentésre készülünk. Valaki, akit nem kifejezetten kedvelünk, találkozni szeretne velünk. „Hétvégén nincs időm.” „A munka felemészti minden szabadidőmet.” „Meg kell látogatnom a szüleimét.” „Már elígérkeztem.” „Holnap felhívlak.” Ez mind hazugság! Végiggondolta már az utóbbi idők kis hazugságait, ahogyan javasoltuk? Valószínűleg csak keveset tűnődött rajtuk. Az eredmény akkor is hasonló lenne, ha komolyan foglalkozott volna a kérdéssel. Ha régi hazugságainkon töprengünk, soha nem jut eszünkbe semmi komoly. Talán valami kis

vicces lódítás vagy egy vaskos túlzás, de semmi bántó, semmi égbekiáltó hazugság. Úgy hazudunk, hogy nyomban töröljük is az emlékezetünkből. Azzal csak nyerhetnénk, ha képesek lennénk felfogni ezt a mintát. Ez lenne az első lépés a hazugság normálisként való elfogadásának útján, és így mindenkit felmenthetnénk az őt ért vádak alól. Tegyük hozzá, ez egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen minden ember mentségek sokaságát képes felhozni, amelyek megvédik attól, hogy el vagy egyáltalán fel kelljen ismernie a hazugságait. A hazugság gyógyír a léleknek Ronald egy zsúfolt parkolóhelyen kocsiajtajának nyitásakor kicsit felkarcolta egy másik autó fényezését. Szerencsére nyomban készen állt a felmentő magyarázattal: „Mással is megeshetett volna, állandóan ez történik. Nekem is mindig van egy-egy új karcolás a kocsimon – majd némiképp mentegetőzve még hozzátette: – És amíg meg nem látott senki, igaz a közmondás, miszerint vádló nélkül nincs bűneset.” Ronald tehát szépen kimosta magát. Annak rendjemódja szerint gyorsan el is feledkezett az esetről. Egy efféle ügyes sakkhúzással számos kellemetlenséget háríthatunk el a fejünk felől. Sok férfi ismerheti a következő helyzetet: találunk egy különleges szerszámot a szupermarketben, ami elég drága, ráadásul egy évben legfeljebb ha háromszor használnánk, de hirtelen mindennél jobban megtetszik. „Akciós volt, a rendes ár töredékéért vettem” – ez a leggyakoribb kifogás. Amivel rengeteg kellemetlen szóváltás kerülhető el, ha az ember újabb haszontalannak tűnő kacatot tár kedvese szeme elé. Kárörömünket is meg kell néha fékeznünk: gyűlölt kollégánk hatalmas hibát vétett, és igen vaskos letolást kap a főnöktől. Legbelül repesünk az örömtől, de amikor személyesen találkozunk vele, egész más képet vágunk, és majd elolvadunk az együttérzéstől: „Annyira sajnálom, hogy ilyen rosszul ütött ki a dolog.” Amikor pedig egy másik kollégánk megkérdi: „Te ezt komolyan így gondoltad?” - rutinos fullentőként szinte magától értetődően rávágjuk: „Természetesen!”

Arra a kérdésre, hogy hazudott-e már, a legtöbb ember azt feleli: „Nem igazán.” Aztán rövid gondolkodás után hozzáteszi: „Néha igen, de csak egészen ártalmatlanul.” Vannak egyéb kibúvók is. Íme, néhány: „Már rég volt.” Vagy: „Valójában nem volt jelentősége.” Továbbá: „Valószínűleg senkinek nem ártottam vele.” Senki nem akar hazug lenni. Kivételt csupán az az eset jelent, amikor a becsapott fél „rossz ember” volt, mondjuk egy kellemetlenkedő főbérlő vagy egy udvariatlan szomszéd. Ilyenkor aztán nagy mellénnyel ecseteljük, milyen ravaszul átvertük az illetőt. Az esetek döntő többségében azonban olyannyira védekezünk az ellen, hogy emlékeznünk kelljen hazugságainkra, hogy meggyőződéssel állítjuk, csak a legritkább esetben hazudunk. Csak amikor erőnek erejével belegondolunk, akkor tűnik fel egy csomó kicsiny, mégis hasznos hazugság, amelyekkel felültettünk másokat, és igen sikeresnek bizonyultak. Például ilyenek a fiatal férj minden reggel elismételt dicsérő szavai felesége főztjéről; ilyen, amikor megdicsérjük barátnőnket, milyen csinos; vagy önmagunk felmagasztalása munkahelyi sikereinkért. Hasonszőrű a használtautó-kereskedő dicshimnusza a felkínált kocsi megbízhatóságáról, illetve a heves lelkesedés régi barátunk küszöbönálló látogatása felett. A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Orosz közmondás

Az igazság veszélyes dolog Az őszinteség nem olyan alap, amelyre egy boldog és jó életet fel lehet építeni. Az ember hajlamos bebeszélni magának, hogy a baráti körben mindig azt mondja, amit gondol. Mindeközben persze elfelejti, hogy a meggondolatlan őszinteség még barátok között is számos összezördülés forrása lehet. Az az ember, aki kéretlenül kinyilatkoztatja a színtiszta igazságot, tulajdonképpen rettenetes jelenség. A valóság folyamatos kimondása nemcsak a füllentések és lódítások élvezetes társadalmi játékától fosztana meg minket, de megsértenénk vele másokat, számos ellenségre tennénk szert, és sokak fejére hoznánk kellemetlenségeket. Vegyünk egy példát. Legjobb barátnőnk szíve választottja egyáltalán nem nyerte meg a tetszésünket, noha szüntelenül turbékolnak, mint két tinédzser. Ha most a képükbe vágnánk a véleményünket, igencsak megfagyna a hangulat. Barátunk el akarja adni az autóját. Jelen vagyunk, amikor éppen a jármű gazdaságosságát ecseteli egy lehetséges vevőnek. Ilyenkor vajon közölnénk az idegennel, hogy barátunk mennyit panaszkodott a magas olajfogyasztásra? Aligha. Szomszédasszonyunk új kutyáját nyamvadt kis vakarcsnak tartjuk. Megosztjuk a véleményünket a gazdájával? Remélhetőleg nem! Régi jó barátunk ismét megnősült, választottja igencsak veszekedős, nem bírjuk elviselni. De vajon megmondjuk-e neki? Még mit nem! Együtt érzünk öreg szüleinkkel, gyakran nézünk rájuk, és nem beszélünk étkezési szokásaikról, amelyek egyre több kívánnivalót hagynak maguk után, ahogyan nem teszünk említést a politikáról és embertársaikról szóló újra meg újra elismételt véleményükről sem. Bármilyen borzalmas is az a festmény, amelyet ismerősünk méregdrágán vásárolt, lehetőleg udvariasan beszéljünk róla. Drága jó nénikénkkel is legyünk figyelmesek, akkor is, ha a hölgy igazi házisárkány. Ha ilyenkor becsületesek lennénk, nagy biztonsággal döntenénk romba kapcsolatainkat és munkánkat, szívtelen nyíltságunk pedig

barátságokat tenne tönkre. Ráadásul a rólunk alkotott kép is csorbát szenvedne. Noha ezzel mindenki tisztában van, aki ügyesen vagy kevésbé ügyesen lavírozik az élet tengerén, mégsem nevezné senki ezt a fajta valótlanságot hazugságnak. A hazug ember ugyanis megsérti az etikett előírásait, őt lenézik, ebtélik, és a hazugság sokkalta rosszabb, mint az, amit eltussolt. „Amit tettél, meg tudtam volna bocsátani, de azt soha, hogy hazudtál nekem.” Ismerős, ugye? A hazugságok fogadása Félünk attól, hogy a hazugság lerombolja a bizalmat. Alkalmanként ez igaz is lehet. Többnyire azonban nem ez a helyzet, ugyanis a bizalmat csak az a hazugság rombolja le, amelyiket leleplezik. De még a felderített hazugság sem jár feltétlenül a bizalom elvesztésével, ahogy azt a következő történet is szemlélteti: Autószervizünk arról tájékoztat minket, hogy egy menyét megrongálta az egyik kábelünket. Kérjük a szakit, mutassa meg a kábelt, csakhogy azon nem láttunk fognyomokat. „Akkor nem lehetett menyét” – mondjuk nyomban. A műhelyvezető erre szégyenkezve bevallja, hogy technikusa a javítás során, amikor már nem volt sok hátra, épp ezt a kábelt rontotta el, mert figyelmetlen volt. Bocsánatkérésként csak a vállát vonogatja, és azt mondja: „Egy próbát megért a dolog.” A mestert ettől nem becsüljük kevésbé, ugyanakkor sokkal éberebbek leszünk vele szemben, ugyanis tudjuk, hogy akit egyszer hazugságon kaptak, az újra hazudhat. Aki a bizalomnál többre tartja a kontrollt, annak nagyobb az esélye, hogy kideríti az igazat. Akit hazugságon érnek, bocsánatot kér és megfogadja, hogy megjavul. Valójában azonban egész mást akar: innentől kezdve ügyesebben igyekszik hazudni, de nem kevesebbet! „Az a hazugság, amivel az ember senkinek nem árt, nem is igazi hazugság.” Marina ügyetlen volt, barátainál eltört egy drága vázát. Azt állítja, a kutya ment neki. „Végül is teljesen mindegy – gondolja –, hiszen a biztosító úgyis kifizeti.” Neki viszont kínos lett volna bevallani, hogy ő volt olyan figyelmetlen. Heinrich kölcsönkérte Olaf kocsiját, s ügyetlenül hajt el egy kiálló faldarab mellett, ami alaposan felkarcolja a karosszériát. Most mit

tegyen? Úgy dönt, rákeni egy ismeretlenre: a parkoló tele volt, és valaki nekiment a kocsinak. Sajnálatos módon mire Heinrich visszaért az autóhoz, a tettes már nem volt sehol. Ez bárkivel megeshetett volna, még a jármű tulajdonosával is. Hazugságával Heinrich meg akar menekülni a felelősségre vonás elől, és reméli, barátja nem várja el, hogy ő hozassa rendbe a kocsit, hiszen nem is ő a hibás. Ezzel sok bosszúságtól menekült meg. Sokak szerint az ilyesmi rendjén van, elvégre is senkinek nem árt. Egy karcolás végtére is nem olyan nagy dolog, ugye? A helyzet azért ennél bonyolultabb. Heinrich hazudott. Olaf elfogadhatja ezt vagy vitathatja. Megteheti, hogy legyint az esetre, de lehet, hogy amellett kardoskodik, Heinrich a felelős a kárért. A barátság kedvéért dönthet úgy, hogy nem ragozza tovább az ügyet, ám akár azt is követelheti, hogy Heinrich fizesse meg a kárát. Olafnak nem kell tudnia, hogy hazudtak neki, anélkül is érvényt szerezhet a jogainak. Az igazi gond az lenne, ha Heinrich azt állítaná, a sérülés már azelőtt ott volt, Olaf ugyanis pontosan tudja, hogy nem ez a helyzet. Ez esetben kapcsolatuk próba előtt állna. Olafnak itt el kellene döntenie, mennyit jelent neki ennek az embernek a barátsága, ahogyan azt is, milyen fontos a javítás. Ez pedig nem is olyan apró probléma. Valószínű, hogy a régi jó viszony válságba jutna. Sok ember nem csinálna nagy ügyet a karcolásból, de eldöntenék, hogy többé nem adják kölcsön a kocsijukat Heinrichnek. Nem mindenki hajlandó nagyvonalúan elnézni egy komoly kárt, csak hogy egy barátját ne veszítse el. Mindenesetre megvan az értelme, hogy egy baráttal való konfliktust átvészeljünk. Szemünk sarkából Sokan hajlanak rá, hogy inkább elmeneküljenek a konfliktusok elől, semhogy vállalják a felelősséget tetteiért. Bűneink beismerése kellemetlen. De még akiktől ez a fajta hozzáállás távol áll, egyvalamiben ők is ugyanígy cselekszenek: saját hazugságait az ember megvédi, hiszen számos oka van rá. Amikor azután őt csapják be, kifordul a sarkából a világ. Nem mindenki keresi meg a megkárosítottat, ha egy garázsban kocsijával behorpasztotta egy másik autó karosszériáját. Amikor

azonban pár nappal később a saját kocsiján talál egy horpadást, kitér a hitéből. Most következzék néhány helyzet, amelyekben majdnem mindenki hallgat. Képzeljük el, ahogy véletlenül meghalljuk, hogy egy kereskedő garantálja a számítógépekhez nem igazán értő ügyfélnek, hogy a merevlemezt minden nehézség nélkül telepíteni tudja majd. Vajon beleszólnánk, még ha saját tapasztalatból pontosan tudjuk is, hogy ez a kijelentés igencsak távol áll az igazságtól? Egy jó barátnőnk jelenlétünkben azt tanácsolja egy alkalmi ismerősünknek, hogy értékes konyhai gépét egyik barátja méregdrága cégénél javíttassa ki, és a tetejében még hozzáteszi: „Olcsón dolgozik” – holott számos ennél kedvezőbb alternatívát ismer. Közbeavatkozna bármelyikünk? Barátunk autójával véletlenül megsértette nem túl kedvelt szomszédunk kerítését. Ha az illető megkérdezi, tudjuk-e ki tette, megmondanánk neki? Ilyen helyzetben cinkosokká válunk. Elfogadjuk a sumákolás tényét, és ezzel akarva-akaratlan a hazugot fedezzük. Ugyanis igen kellemetlen következményekkel járhatna, ha pellengérre állítanánk valakit, akit jól ismerünk. Azzal, hogy fedezzük a hazugságát, megerősítjük a barátságot. Kétes helyzetben a lojalitás előbbre való, mint az igazság. Korán kezdjük A gyerekek hamar elsajátítják e kettős morál szabályait. Ha kártyázunk a kicsikkel, vagy Ki nevet a végén?-t játszunk velük, hagyjuk őket nyerni, mert még nem értik tökéletesen a játék stratégiáját, illetve rosszabbul tűrik az állandó vereséggel járó frusztrációt. Mialatt játékosan tanítjuk őket, a gyerekek gyorsan átlátják a szándékunkat, azonban belemennek a játékba, úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy hagytuk őket nyerni. Alkalmanként egészen hihetetlen trükkökre képesek. Világos. Nem készítettük fel őket a csalásnak erre a kis dózisokban adagolt mennyiségére. Bármennyire szeretik is a szülők, ha gyermekeik őszinték, a többségük igyekszik leszoktatni a kicsiket arról, hogy árulkodjanak, befeketítsenek vagy kigúnyoljanak másokat. Ugyanígy van ez

felnőttek között is: ugyan az igazat akarjuk tudni, de aki állandóan ezt hangoztatja, igencsak rossz fényben tűnik fel előttünk. Az örök megmondóembernek nincsenek barátai. Mindenki emlékszik arra a gyermekkori sokkra, amikor rájött, hogy a felnőttek becsapták. Az olyan dajkamesék, mint a Jézuska, a Télapó, vagy a húsvéti nyuszi igen korán lelepleződtek. De a gyerekek leleplezhetik titokban dohányzó anyjukat is, amikor az felébreszti őket. Előbb-utóbb megkerülnek a jól elrejtett videokazetták vagy a „szűkösebb időkre félretett” pálinkásflaska is. Érdekes meglepetés érte a gyerekeket, amikor szembesültek állítólag oly szorgalmas szüleik rossz vagy egyáltalán nem is létező bizonyítványaival, munkakönyveivel. Megfelelően éles elmével megáldott gyerekek vagy fiatalok sok mindenre rájöhetnek. A felnőtteknek vannak titkai, amelyeket „szükségből” hazugsággal védenek meg. A gyerekek pedig az élet számos leckéjén keresztül tanulhatják meg, hogy aki bort iszik, vizet prédikál – azaz hazudik, miközben az igazságról papol. Egy hároméves srác, amikor apja kollégája első alkalommal meglátogatja őket, jól hallhatóan megkérdezi: „Ez az a hülye bácsi?” Szülei ugyanis jó néhányszor tényleg így jellemezték az illetőt egymás között. Csak hát a kicsi nem sajátította még el az udvarias viselkedést. Kínos. Tim emlékszik egyik angoltanárára, aki egy dolgozatában hibáinak egy részét nem húzta át pirossal, hanem kékkel alig észrevehetően kijavította. Apja ugyanis nem sokkal korábban beszélt a tanárral az érdekében, így a várható elégtelen helyett egy még elfogadható elégséges született, amivel már valamivel nagyobb eséllyel átmehetett. Nem mindenki részesült ilyen különleges elbánásban. Ugyanebben az évben két másik gyerek megbukott angolból. Jó érzés volt rájönni, hogy a tanár Tim érdekében sumákolt, bár részéről ez sokkal inkább a szülők előtti tisztelgés volt. Ők rájöttek a turpisságra, és figyelmeztették: „Egy szót se senkinek!” Tim értett a szóból. Egy kellemes bókkal két hónapig elélek Mark Twain

A hazugság kapcsolatoknak

jót

tesz

a

Még barátságainkban is sokat hazudunk. Mindenekelőtt ott a felvágás. A férfiak előszeretettel túlozzák el a sebességet, amikor arról beszélnek, hogy autójukkal bevettek egy kanyart, vagy arról dicsekszenek, hogy mennyi idő alatt kerékpározták körbe a Balatont. Szeretnek villogni havi fizetésükkel, és szemérmetlenül eltúlozzák azoknak a nőknek a számát, akiket állítólag elcsábítottak. A női hazugságok mások. Helyzettől függnek; némelyik nő rengeteg időt tölt el a konditeremben, hogy barátnőinek imponáljon, míg másoknak veleszületett adottsága a tökéletes alak – akkor is, ha ennek érdekében minden gramm zsírtól a futópadon igyekszik megszabadulni vagy titokban éhezik. Mindenki szeret arról áradozni, hogy milyen kedvező áron tudott nyaralni, holott inge-gatyája ráment. Alkalmanként viszont éppenséggel azzal dicsekszünk, hogy egy jelentéktelen semmiséget méregdrága pénzért vettünk meg, mert megtehettük. Életünk kis történeteit mesélve is lódítunk, gyakran igen komoly mértékben, mert a túlzás izgalmassá és szórakoztatóvá teszi a mesénket. Ígéreteink is gyakran pusztán a szimpátiát igyekeznek (elkelteni, nem kell feltétlenül rájuk építeni. Hirtelen felindulásból felajánljuk a segítségünket. Később persze megfeledkezünk róla, hogy segítsünk is. Közben igen bőséges magyarázatot tudunk adni kibúvóként, bár azt a világért se vallanánk be, hogy: „Nem volt igazán kedvem hozzá”, vagy: „Túl megterhelő lett volna”. Ellenállásunk csak növekszik, ha valaki túl gyakran kér szívességet tőlünk. Ha egyik barátunk minden új CD-t látva azt kéri, hogy másoljuk le, mert nagyon tetszik neki, azt válaszoljuk, természetesen megtesszük, lélekben azonban még hozzátesszük: „…ha odajutok.” Valójában tudjuk, hogy nem szeretnénk, ha az illető mániája, hogy mindenkivel CD-ket másoltat, minket is magával ragadna. Lehet persze, hogy mindezt szépen becsomagolva magyarázzuk el magunknak: „Ez az ember azt akarja, hogy minden

CD-t lemásoljanak neki, de valójában nem is érdeklik igazán. Kivárom, vajon a következő alkalommal is emlékezni fog-e erre.” Így néz ki egy mindennapi hazugság. Melyik igazság számít a barátságban?

Milyen magas a Mount Everest? Hogyan lehet kiszámolni a pi értékét? Mikor született Nagy Károly? Lehet, hogy ezekre a kérdésekre létezik valódi válasz, de mindennapi életünkben más igazságok foglalkoztatnak minket. Ilyesmik: „Megbízhatok a barátomban?” – „Tényleg szeret engem a partnerem?” – „Mennyire becsületes az autókereskedő?” – „Valóban jól sikerült az általam szervezett parti?” – „Mennyire gondolta komolyan, amit a vita hevében a fejemhez vágott?” – „Komolyan gondolta, amikor azt mondta, feltétlenül találkoznunk kell?” A minket valóban foglalkoztató igazságok társadalmi életünkhöz, emberi kapcsolatainkhoz kötődnek. Tudni szeretnénk, hogy mások betartják-e az ígéreteiket; hogy egy vicces megjegyzés tényleg csak vicc volt-e. Tudni akarjuk, hogy a személyünket ért kritikát az illető komolyan gondolta-e, vagy csak a vita hevében csúszott ki a száján. Ugyanígy azt is szeretnénk tudni, hogy hihetünk-e egy bóknak, vagy csak úgy megszokásból mondta a másik. Sok ember fizetne szemérmetlenül nagy összeget azért, hogy megbízható választ kapjon a kérdésére, meddig tart egy romantikus szerelmi ígéret. Jó volna tudni, bízhatunk-e barátunkban, aki megígérte, hogy letörli a vírust a számítógépünkről, vagy ezernyi kifogást keres majd, miért nem jön. Életünk sokkalta könnyebb lenne, ha minden esetben tudnánk, hogy amit mondtak nekünk, azt komolyan vehetjük-e, vagy csak úgy kicsúszott a másik száján. Az ember biztos ígéreteket és hihető magyarázatokat igényel. Sokkal gyakrabban keresünk azonban mentségeket, mintsem ennek tudatában lennénk. Akkor hogyan várhatjuk el, hogy mások ne ugyanezt tegyék? Mint fentebb láthattuk, az igazságnak még egy akadály áll az útjában: kizárólag számunkra kellemes igazságokat szeretnénk hallani. Amennyiben teljesen őszinték akarunk lenni önmagunkhoz – ami, mint azt mindjárt megmutatjuk, egyáltalán nem

olyan egyszerű tehát, ha tényleg őszinték kívánunk lenni magunkhoz, meg kell állapítanunk, hogy sokkal jobban szeretjük a tetszetős féligazságot, mint a színtiszta valót. Ez a bújócska már a szavak megválasztásánál elkezdődik. Féligazság nem létezik: valami vagy igaz, vagy nem, és amennyiben nem, becsületesebb lenne hazugságnak nevezni, vagy ha túl keményen hangzik, füllentésnek. Mindennap mondunk kisebb-nagyobb hazugságokat, de nem nevezzük őket annak, hiszen ezzel önképünk szenvedne csorbát. Mindazonáltal ebből is látszik, hogy szívesen hazudunk, és elvárjuk, hogy hazudjanak nekünk. Egyre kevésbé ért egyet? Nos, akkor tegye fel magának a kérdést: „Mennyire örülök egy szépen becsomagolt bóknak?”, „Szívesebben fogadok el egy kedvesen megfogalmazott kritikát?”, „Mennyivel érzem magam jobban, ha nem mondtam ki, hogy helytelenítem, amit más csinál?” Ki az, aki nem örül, ha megköszönik az ajándékát, még ha tudja is, hogy barátja később félredobja. Segítő hazugságok

Már őskori elődeink is olyan nagy állatokra vadásztak, amelyek sokkalta erősebbek voltak náluk. Mégis sikeresek voltak, amit bátorságuknak, rendkívüli ravaszságuknak és tökéletes álcáiknak köszönhettek. Az ember álcázóképessége valószínűleg döntő jelentőséggel bírt kezdeti vadászsikereiben. Azt is biztosra vehetjük, hogy őseink ugyanígy viselkedtek, ha egy ellenséges emberi törzzsel kerültek szembe. Itt is hatékonyan használhatták ravaszságukat. Ha az Egyesült Államokban valakit megtámadnak, nem segítségért kiált, hanem elrikkantja magát: „Tűz van!” -ugyanis az emberi kíváncsiság jóval erősebb, mint hogy segítsenek egy bajba jutott felebarátjukon. A tűz felkiáltás nagyon is hasznos szükséghazugság. Sok ember él-hal a jólét szimbólumaiért: imádja a drága kocsikat. Csak azokat a ruhadarabokat becsülik igazán sokra, amelyeken ott díszeleg egy neves tervező logója. Egyesek még egy egyszerű napszemüvegért is kész vagyont képesek kifizetni, ha annak gyártója egyet jelent a luxussal.

De nem mindenki engedheti meg magának ezt a fajta fényűzést így aztán a gyakorlatias gondolkodásukról híres amerikaiak erre a problémára is megtalálták a megoldást: „Utánozd, amíg meg nem teheted.” Ami szabad fordításban annyit tesz: viselj hamis Rolexet, amíg meg nem engedhetsz magadnak egy igazit. Vagyis: amíg nem vagy sikeres, tégy úgy, mintha az lennél. Szívből nevettünk egyik ismerősünk történetén, amikor elmesélte, hogy egy luxus nadrágmárka logóját varrta a farmerjére, hogy átejtse márkanévmániás barátnőit. Így aztán a tényleg jó szabású farmert, csupán a felvarrt márkajelnek köszönhetően, orrba-szájba dicsérték. A turpisságra senki nem jött rá. Kiváló manipulátorok Sok autókereskedő ajánl fel ügyfeleinek próbahétvégét egy drága autóval, abban a reményben, hogy ily módon ellenállhatatlanná teszi a járgányt. Bízik abban, hogy az ügyfél erkölcsi késztetést érez, hogy ha már annyi ideig birtokolja a kocsit, nem akarja csak úgy visszaadni. Az ügyfelek reakciói azonban változók. A legélelmesebbek örömmel veszik az ajánlatot, de a kereskedő elvárását végül nem teljesítik, vagy teljes mértékben figyelmen kívül hagyják. A próbahétvégét végigkocsikázzák, és még álmukban sem jut eszükbe, hogy tényleg meg is vegyék a kölcsönautót. Ami a kereskedőt illeti, akinek csak a kocsija lett öregebb ezer kilométerrel, hoppon maradt. A hal jóízűen felfalta a csalit, a horgot azonban nem kapta be. A modern menedzserek igen szűk határok között lojálisak. Egyikük különösen cseles volt, és kihasználta zsarnoki főnöke hanyagságát: újonnan kiállított munkaszerződése végéről kitörölt egy számára különösen hátrányos passzust. Végül is melyik főnök nyálaz át még egyszer egy sokoldalas szerződést, amelyet már többször kijavított? Azok a csodás hazugságok Mindannyian szívesen hiszünk a csodákban vagy a természetfelettiben, különösen akkor, ha ez messze földön történik. A jóhiszeműség vagy a varázslatos történetek utáni vágy semmiképpen nem korlátozódik saját kultúrkörünkre. Okos és képzett emberek képesek elutazni Indiába egy jógihoz, és bedőlni a legegyszerűbb bűvésztrükköknek. Hisznek benne, hogy gurujuk

tényleg a kozmoszból hozta le azt a „csillagpornak” nevezett homokot, és hajlandóak elfogadni, hogy a Bölcs képes materializálni egy kis aranyrögöt – na persze, számlát is ad, és az egész adómentes. Egy komoly, gyakorlatias orvosnő egyszer csak elkezdi bizonytalan diagnózisait egyéb módszerekkel „bebiztosítani”. A bevett orvosi gyakorlattól eltérő eljárásokat egy indonéz csodadoktor látogatása óta alkalmazza, aki meggyőzte, hogy „szike nélküli” (értsd, puszta kézzel elvégzett) műtétei valódiak voltak. Az se zavarta, hogy a gyógyítót számos alkalommal bélyegezték sarlatánnak, hiszen „az egészet a saját szemével látta!” Bár mindenki bűvésztrükknek nevezte az esetet, orvosnőnk erről hallani se akar. A patkányfogók és áldozataik listája igen hosszú: távgyógyítók, látók, kártyajósok vagy a legújabb auragyógyítók köztünk járnak és szedik áldozataikat. Újra meg újra felajánlják a csodát, mi pedig fizetünk, mint a katonatiszt. Kinek a tanácsára hallgatunk oda? Hinne-e egy könyvelőnek, aki közli, hogy holtbiztos lóversenytippjei gazdaggá teszik? Dehogy! Hanem nem hinnénk egy banki alkalmazottnak, aki valamiféle magas kockázatú befektetésre próbál rábeszélni minket? Amikor pedig ott ül egy szép épület egyik elegáns irodájának lenyűgöző íróasztala mögött? Talán nem is tudjuk, hogy ismereteink hiányosak, vagy éppen szándékosan nem veszünk tudomást erről a körülményről. Miért vásárolja meg többezernyi tévénéző azokat a ketyeréket a tévéshopon, amelyeket rendes üzletben még csak pillantásra sem méltatna, nemhogy hasznosnak tartana? Talán mert elhiszik, amit az a sima modorú fickó igen meggyőzően előad egy látványos bemutató során? Vagy csak mert a televízióban látták, és ennek a médiumnak minden szavát hajlamosak vagyunk elhinni, legyen szó híradóról vagy reklámról. Lányunk hatévesen megkérdezte tőlünk egy bevásárlást követően: „Hogy csinálta az eladó, hogy majdnem megvettem azt a nadrágot, holott igazából nem is tetszett?” Nagyon nehezen tudjuk megállni, hogy amikor valaki ránk mosolyog, ne tartsuk barátunknak. Ilyen a pszichénk. Arcunk

akaratlanul is visszamosolyog. Ha egy üzletben az eladó mosolyt villant ránk, és korábban semmiféle negatív tapasztalatunk nem volt az illetővel, a lelkünk nyomban úgy ítéli meg, hogy baráti érzésű emberrel állunk szemben, holott ez az ítélet a legmesszemenőkig hamis. Az eladó el akar adni. Ez a feladata, az ügyfelek szeretete nem tartozik a munkaköri leírásába. Ő megbízásra cselekszik így, csak a munkáját végzi, így aztán semmiféle bűntudata nincsen, éppen ezért tűnik nekünk „becsületesebbnek”, mint amilyen valójában. Mennyi igazságot akarunk?

„Az igazság néha fáj” – mondja a szólásmondás. Nicole egy kis elővárosi kávézóban üldögél egy olyan utcában, ahova egyébként nem jár. Váratlanul felismeri egyik ismerőse férjét, ahogy hevesen ölelkezik egy számára ismeretlen nőszeméllyel, majd együtt eltűnnek egy szálloda kapujában. Vajon csak egyszeri félrelépésről van szó vagy többről? Napokkal később Nicole egy közös ismerősüktől futólag megkérdi, hogy a megcsalt barátnője jól van-e. Semmi különös nincs vele, tudja meg. Nicole most úgy érezheti magát, mintha egy aknamező közepén lenne. Szóljon a nagy valószínűséggel megcsalt hölgynek, vagy inkább nem kellene felkavarni az állóvizet? Végül az adott helyzetben legjobb megoldást választja: négyszemközt elbeszélget az illető férfival, és csak céloz a kis afférra: „Mintha láttalak volna X. Y. szállodánál. Te nem vettél észre, túlzottan el voltál foglalva.” Nyitva hagy egy menekülés útvonalat, hiszen lehet, hogy nem is ő volt ott. Igyekszik taktikusan eljárni, először át akarja látni az egész helyzetet, és még abban sem biztos, hogy valóban bele szeretne keveredni. Más emberek inkább spontán módon reagálnak a hasonló helyzetekre. Nyomban rohamot intéznek a szélmalom ellen, felveszik a küzdelmet a „gonosszal”, és megvédik a „jót”. De használnak-e ezzel bárkinek is? Általában csupán magánhadjáratra indulnak, és kiélik a mélyen bennük élő detektívet Ezzel azonban csak haragot és bizonytalanságot keltenek, és lavinát indítanak útjára. Mert egy ilyen jóindulatú vallomás elképesztő pusztítást és fájdalmat képes okozni. Később aztán az igazságtevőben felmerül a kétség, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e beavatkoznia. Muszáj volt

istent játszani? Ekkor azonban már nincs visszaút, még akkor sem, ha minden érintett ezt szeretné. Mit tenne ebben a helyzetben? Ön is egyike azoknak a harcosoknak, akik a világ igazságtalansága ellen viselnek hadat? Segítene a megcsalatottaknak? Eda huszadik érettségi találkozóján megtudja, hogy férjének tizenöt évvel korábban (akkor már házasok voltak) viszonya volt egy másik nővel. Edát enyhén felkavarja a dolog, inkább úgy dönt elviseli azt a kis nyomást a hasában, de nem hánytorgat fel egy ilyen régi affért. Akkoriban „kénytelenek” voltak összeházasodni, mert Eda terhes volt, kapcsolatukat egyáltalán nem lehetett olyan stabilnak és bizalmasnak nevezni, amilyenné azóta vált. Nem mindenkinek van ereje egy ilyen döntéshez. De válhat-e egy ilyen ősrégi történet probléma forrásává? Lelkünk a minket ért csalódások időbeli távlatait nem igazán érzékeli. Sok ember, amikor értesül egy múltbeli megcsalásról, ugyanolyan fájdalmasan érinti, mintha az eset csak a minap történt volna. A heves érzelmek mindig a jelenben léteznek, és megoldást követelnek. Feltörnek, reakcióra késztetnek, egyre erősebbé válnak, és tettekért kiáltanak. Utánajárna egy ilyen vádnak? Tudni akarná pontosan mi is történt akkor régen? Mit tenne, ha kiderülne, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy elmondták? Kevés ember rendelkezik elegendő erővel, hogy békén hagyjon egy „elévült” becsapást. Bizonyos körülmények között az ilyesmi alapjaiban rendíti meg két ember kapcsolatát, noha a múltbeli afféroknak a jelenben valójában semmiféle jelentősége nincs. Az ilyen kérdésekre adott válaszoknak ma még van, lehet bármilyen jelentősége? Minek felkorbácsolni az indulatokat, ha olyan ügyről van szó, ami a jelenre semmilyen kihatást nem gyakorol? Megváltoztathatná a kapcsolatot most? Az a helyzet, hogy igen: nem a múltbeli eset, hanem az újonnan felkorbácsolt indulatok azok, amelyek innentől uralják a viszonyt. Még a legöntudatosabb ember is eljátszadozik a bosszú gondolatával, és felismeri, hogy a konfliktus csakis ezáltal vihető át a jelenbe. Ami elévült, az elévült, de lelkünk ezt nagyon nehezen ismeri be. Amikor muszáj hazudni

Astrid barátnője a telefonban lelkesen dicséri vadonatúj ruhakölteményét. Amikor aztán Astrid személyesen is megláthatja a „csodát”, sokkolja a látvány. Számára a ruha rémálomszerű. Egyszerűen ízléstelen. Astrid igyekszik nem kimutatni a borzongását, egyszerűen nem viszi rá a lélek, hogy barátnője képébe mondja a véleményét, inkább csak annyiban foglalja össze a meglepetését: „Nem ilyennek képzeltem. Nekem lehet, hogy nem lenne merszem felvenni.” Természetesen előfordulhatnak olyan barátságok, ahol az egyik fél ilyen helyzetben egyszerűen közli, hogy a ruha borzalmas. Némi vita után a két barátnő eldönti, hogy a ruha bizonyos alkalmakkor még viselhető-e, vagy inkább csak farsangi jelmeznek kellene megtartani, esetleg a legjobb lenne visszavinni az üzletbe. Az, hogy milyen őszinte egymással két ember, azt nem minden esetben a kapcsolat mélysége dönti el, hanem az adott helyzet, illetve kettejük hangulata az adott napon. A feltett kérdés is megmutatja, hogy inkább óvatosan megfogalmazott vagy nyílt választ kell adni. Amennyiben a kérdező labilis lelkiállapotban van, önérzete nincsen a csúcson, vagy rossz a hangulata, akkor még a legjobb kapcsolatban sem szabad őszinte kritikával illetni. Ha azonban fennáll a veszélye, hogy barátnőnk nevetségessé teszi magát, nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk helyes útra terelni. Amennyiben nem akarjuk kritizálni a választását, még mindig hivatkozhatunk a társaság konzervatív ízlésére, ahova ebben a nagyszerű darabban készült megérkezni. Másik eset: egyik barátja bevallja hogy viszonya van egy férjes asszonnyal, akit ön is igen jól ismer, ezért csak a lehető legnagyobb titoktartás mellett hajlandó elárulni, kiről is van szó. Ön persze tudja, hogy ezt az információt nem tarthatja magában. Mégis, lemondana a leleplezésről? Vagy inkább megesküszik, hogy hallgatni fog, mint a sír, bár azt elfelejti hozzátenni, mint egy nyitott sír. Újabb eset: egy parti egyre nyomottabbá válik. Nincs kedve folytatni az unalmas estét, sokkal szívesebben ülne be a törzskocsmájába. Milyen indokkal távozik? Vagy: meghívja a barátait, akik még egy ismerősüket elhozzák, akit azonban ki nem állhat. Mennyire reagálna egyértelműen a helyzetre?

A becsületes emberre rossz világ vár

Mind félünk, hogy becsapnak minket, a hazugságot becsapásnak érezzük, személyünk lealacsonyításának. Az esetek többségében különösen a hazugságtól félünk, mert úgy érezzük, nem hagyatkozhatunk többé ítélőképességünkre. A hazug sem érzi jól magát a bőrében, ha hazugsághoz menekült – még akkor sem, ha tudja, ezzel komoly károkat előzött meg. A becsületes embernek azonban komolyabb veszélyekkel kell szembenéznie. Vegyünk egy férfit, aki két gyermek apja, emellett szerető férj. Egy céges kiránduláson túl sokat isznak, és egy szállodában kell éjszakázni. Az ezt követő buli során lefekszik az egyik kolléganőjével, amit mindketten elsősorban az alkohol hatásának, semmint valamiféle hirtelen szenvedélynek tulajdonítanak. A férfira rátör a rossz lelkiismeret, és gyorsan elmenekül a hölgy ágyából. Másnap, immár odahaza, úgy érzi, mindent ki kell tálalnia a felesége előtt. Nincs ereje, hogy egyedül megbirkózzon a bűntudatával. Felesége kétségbeesik. Nem képes napirendre térni a „házasságtörés”, a „félrekettyintés” ténye felett. Elhagyja a férjét, és viszi a gyerekeket is. A család szétment – később így fogalmaz. Senki nem volt képes gátat vetni az eseményeknek, a pár képtelen volt tovább együtt maradni. Íme, egy eset, ahol az igazság négy ember életét tette tönkre. A két házastárs korábban jól megértette egymást, komoly feszültségeknek nyoma se volt kettejük között. Sajnos azonban a megcsalás tényét a feleség képtelen volt lenyelni. Ez a történet egyértelműen tragikus, hiszen a gyerekek csupán egy elsietett vallomás következtében vesztették el a tökéletes család biztonságát, a házaspár pedig a boldog együttélés örömét. Mindezt pedig egyedül a vallomás és a rá adott válasz következtében. Tényleg olyan értékes az őszinteség? Mikor akarjuk, hogy hazudjanak nekünk?

Sok konfliktus esetén egyáltalán nem könnyű eldönteni, vajon tényleg annyira ismerni akarjuk-e a tényeket. Arra szeretnénk kérni, hogy képzelje maga elé a következő helyzeteket. Adjon magának időt, hogy eldöntse, hogyan határozna ma:

Egyik lehetőség: „Tudni akarok róla!” Másik lehetőség: „Nem akarok tudni róla!” Akarna tudni róla, hogy • közeli jó barátja átejtette önt? • már csak x nap van hátra az életéből? • férje/felesége csak szánalomból van még együtt önnel? • kamaszkorú gyermekeinek, akiket szeret, nem ön az apja? • szüleinek nem vér szerinti gyermeke? Hogy a helyzet valóban bonyolult legyen, gyakran igen komoly a különbség reakcióink között abban az esetben, ha az efféle kérdéseket csak elméletben tesszük fel, vagy ha lényleg hatással lehetnek az életünkre. Elménk különféleképpen reagál a lelki feszültségekre. Ha nagy a nyomás, igyekszik enyhíteni a fájdalmat. Sokan fordítják el a pillantásukat, ha súlyos sebesültet vagy halottat látnak. Még ha a szörnyűségekről csak értesülünk, akkor is igyekszünk kizárni tudatunkból a részleteket. Az ilyesmit még elgondolni is iszonyú. A valóságot nem mindig könnyű elviselni. Nem akarjuk minden szűrő nélkül befogadni. Elménk pontosan ismeri ezt az érzékenységünket, és igyekszik minél kevesebb terhet rakni ránk. Sokan nem bírják a vér látványát, vagy nem képesek odanézni, amikor másvalaki oltást kap. Kutatások bizonyítják, hogy amennyiben nem nézünk oda, kevésbé fáj, ha megszúrnak injekciós tűvel. De a fájdalmas vagy rémes látvány elől is elzárkózunk. Nem akarjuk pontosan megismerni a harmadik világ lakosainak szenvedését és nyomorát, vagy hogy egyes ápoltak élete milyen rémes. Ugyanez a mechanizmus működik a „szeretné tudni, ha…?” típusú kérdések esetében is. Elménk az ilyen információkkal járó sérülésektől is igyekszik megóvni minket. Ezekkel a témákkal nem foglalkozunk, sőt a legtöbb esetben kifejezetten megakadályozzuk, hogy az efféle kérdéseket egyáltalán feltegyék, vagy válaszolni kelljen rájuk. Senki nem követelheti ki, hogy birtokában legyen a teljes igazságnak, hiszen akkor képtelen lenne a kompromisszumokra, és egyáltalán az együttélésre. Richard von Weizsácker

Az igazság rövid felezési ideje „Az igazság ismerete az, ami megkülönböztet minket az “illatoktól” – mondják. Sokan az igazságot egyenesen kultúránk, civilizációnk foglalatának tartják. Akkor hát mindig ezen az úton kell járnunk? Természetesen nem hazudunk folyamatosan. Az információk egy részét, amelyeket egy barátunktól vagy partnerünktől hallunk, joggal vélhetjük igaznak Mégis marad a kérdés: mennyire állhatatos az igazság az emberek közötti párbeszédben? Meddig marad érvényes? Ha alaposan végiggondoljuk, fölöttébb bosszantó eredményre jutunk az igazság felezési ideje bizony alacsony. Gyorsan elillan, és rövid életű. Az őszinte általános ígéretek gyakran csak a pillanatnak szólnak Ha az ember úgy érzi, egyetért valakivel, és jóban vannak, örül. Például összefutunk egy barátunkkal, örvendezünk, hogy viszontlátjuk, híreket cserélünk, és azzal a szilárd elhatározással válunk el, hogy „egyszer feltétlenül találkoznunk kell.” Vajon milyen gyakran lesz ebből tényleges találkozó? Hera és Gabi, két egyedülálló nő szövetséget köt: „Mindig ott leszünk egymásnak, még ha lesz is új barátunk!” Egy hónappal később azonban Hera már Összejött valakivel, Gabinak pedig sürgősen szüksége lenne valakire, akinek a vállán kisírhatja magát, ugyanis egy randi tökéletes kudarcnak bizonyult. Az immár boldog Herának azonban csak két perce van meghallgatni barátnője panaszáradatát: „Tíz perc múlva találkozom az új barátommal. Annyira sajnállak, biztos hamar túlteszed magad rajta.” Még egy vélemény is gyorsan megváltozhat. Ártalmatlan példa erre egy film, amelyet mi ugyan idegesítőnek és dögunalmasnak találtunk, de amikor barátaink lelkesedéssel telve beszélnek róla, megváltozik az ítéletünk. Egyszer csak úgy érezzük, a film nekünk is mondott valamit, és máris más színben látjuk. Az emberek az idő előrehaladtával egészen hihetetlen változásokon mehetnek keresztül, még ha ezt a változást alá is becsüljük. Itt van Pit. Lehet, hogy ma már inkább a Peter név illene rá, de mi még az egyetemről ismerjük. Akkoriban egészen radikális

nézeteket vallott, és a szélsőbalos eszmékkel rokonszenvezett. Ma, harminc évvel később a kommunista Saulusból egy nagyon is konzervatív Paulus lett. Amiben abban az időben mélységesen hitt, arról ma tudomást sem akar venni. Legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint Elképzeléseink és érdeklődésünk szintén változnak. Amire ma törekszünk, az holnap már nevetségesnek tűnhet. Kivételt a szociális biztonság képez – arra állandóan szükségünk van. De ez a legritkább esetben jelenti az igazságot, sokkal gyakrabban azt az érzést, hogy a másik ember nem akar nekünk ártani. Ugyancsak mindannyian hinni akarunk a bizalomban, még ha pontosan tudjuk is, sem hajlandóságunk, sem megbízhatóságunk nem feltétel nélküli, vagy akár szükségszerűen örök érvényű. Mindennek megvannak a maga határai. Bármilyen zavarba ejtő és fájdalmas is, tudjuk, hogy a szeretet, az odaadás, a különlegesség érzése, amelyeket örök időkre megőriznénk, végső soron igen rövid életűek. Sejtjük, milyen gyenge lábakon áll számos kijelentésünk. önmagunkról, motivációinkról, az előttünk álló változásokról és a bennünk élő vadállatról igencsak keveset tudunk. Tulajdonképpen minden általunk igaznak tartott mondatot inkább így kellene megfogalmazni: „tudásom és lelkiismeretem szerint így van.” De ilyen megfogalmazás mellett ki lenne az, aki akár ügyet vetne a szavunkra? Így tehát nincs más választásunk, úgy teszünk, mintha biztosak lennénk a dogunkban, és távol tartunk magunktól minden kétséget és korlátozást. Mindennap hazudunk

Amikor hazudunk, tudatosan meghamisítjuk az igazságot. Többékevésbé minden hazugsággal becsapunk másokat, noha legtöbbször nem akarunk komoly kárt okozni. Gyakran spontán és meggondolatlan módon hazudunk, bár alkalmanként tervszerűen és szándékosan tesszük. Napi rendszerességgel találkozunk hazugságokkal: a politikában, a reklámokban, a munka világában, és természetesen magánéletünkben is. Mégis, a hazugság tabu. A szociológusok és pszichológusok felmérései szerint az emberek napjában átlag ötkétszáz „kisebb kifogással” élnek.3 Csak a fele igazságot mondjuk

el, vagy elhallgatunk valamilyen részletet, aminek beszélgetőtársunk számára jelentősége lehetne. Arra a kérdésre azonban, hogy szoktunk-e hazudni, csak egy újabb hazugsággal felelhetünk. Ha ekkor becsületesek volnánk, senki sem hinne soha többé nekünk. A legtöbben legkésőbb a használat során rájönnek a hazugság hasznosságára. Azért egy kis meghasonlás támadhat. Karin nem akarja, hogy barátja hallja, amikor a főbérlőjüknek azt mondja, hogy már három éve házasok. Valójában négy hónapja ismerik egymást, és még csak nem is gondoltak házasságra. „Ha te is hallasz, nem tudok hazudni, mert szégyellem magam.” Lehet, hogy egy másik ember készséggel támogatná a hazugságunkat, mégis kínos lehet, ha a tett elkövetésének pillanatában jelen is van az illető. A társadalomtudósok számára azonban ez a kérdés már régen nincs terítéken, ugyanis pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hazugság tartja fent a békét. Mindennapos mesék Minden olyan esetben hazudunk, amikor kijelentünk valamit, ami ellentétben áll legjobb tudásunkkal, vagy amikor belső világunkat a valóságtól eltérően írjuk le. Egyetlen kivételt az az eset képez, amikor a másik fél nyomban felismerheti, hogy ironizálunk, vagy valami nyilvánvalóan igaztalant állítunk. De az is hazugság, ha beszélgetőtársunk előtt visszatartunk olyan információt, amelyet mi ismerünk, számára pedig jelentősége lenne. Nem szívesen nevezzük apró manipulációinkat hazugságnak. Minden más elnevezést, csak azt a ronda hazugság szót ne. Erre találtuk ki az olyan szavakat, mint a sumákolás vagy füllentés. Amikor mesét mondunk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mesék is hazugságok. Abban a reményben mondjuk el őket a gyermekeinknek, hogy jóra neveljük őket. A gyerekek nehezen lesznek különbséget mese és valóság között, ezért is működik olyan jól ez a fajta manipuláció. Bebeszéljük magunknak, aztán hisszük, hogy a gyerekek megértik a mesék jelképiségét és túlzásait, de erről szó sincs. Sokáig szóról szóra elhiszik e történeteket. Még a nagyobb gyerekek és a kamaszok is nehezebben tesznek különbséget a fantázia és a valóság között, mint azt hinnénk. Nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal ahhoz, hogy átlássanak egy blöfföt. Sok gyerek még tizenegy évesen is

valódinak hiszi a tévében látott pankrációt. Mi több, számos felnőtt is képtelen felmérni, hogy az ott látott rúgások és pofonok nagy része halálhoz vezetne, ha a küzdő felek nem figyelnének oda, hogy ellenfelüket ne sebesítsék meg komolyan, annak ellenére, hogy a nézőknek úgy tűnik, mintha a ringben parttalan brutalitás tombolna. Hogy ez menynyire életveszélyes tud lenni, azt azon is lemérhetjük, hogy a gyerekek gyakran utánozzák az ott látottakat, és ugyanígy püfölik egymást. Természetes, hogy a színpadon és a filmvásznon a színészek csak játszanak. Mi azonban nem veszünk tudomást erről a tudásunkról, miközben magával ragad minket a cselekmény: sírunk, megrémülünk, félünk. De még a rajzfilmek is kiváltanak belőlünk érzelmeket, nem vagyunk képesek kivonni magunkat a látszatvilág hatása alól. Elménk nem húz éles határvonalat valóság és álvalóság között, így aztán könnyen megtéveszthetőek vagyunk, sőt ilyen esetben még élvezzük is, hogy megtévesztenek minket. Hiszen ki menne moziba, ha nem ragadná magával a vásznon látott történés? Együtt akar harcolni, szenvedni, izzadni az ott látott szereplőkkel. Egy jó regényt letéve vissza kell nyernünk a valóságérzékünket. Ugyanez a helyzet egy különösen intenzíven megélt álom után. Elménk a fejlődéstan szempontjából a természet nagyon régi találmánya. Érzéseink bonyolult, nagyon gyors tájékozódást tesznek lehetővé. Tapasztalásainkból erednek, amelyeket a külvilágból nyerünk, majd egy-egy hangulat vagy ítélet képében csapódnak le. Elménk állóképes. Érzelmi alapunk általában nagyon is stabil. Gondoljunk itt az emberek étkezési szokásaira, bizonyos személyekkel szembeni ellenérzésére, illetve bizonyos illatok és színek iránti vonzalmára. Édes ígéretek Tényleg azt képzeljük, hogy egy reklámból hasznos információkat nyerhetünk? Aligha. Ott olyan ígéreteket kapunk, hogy az adott termék fiatalságot, szépséget, életstílust, egészséget, jó hangulatot, biztonságot ad. Milyen szívesen hinnénk ebben! De végtelenül naivak volnánk, ha ezt tennénk. A reklám csak akkor ártalmas, ha egy hároméves gyerek a vihartól félve a „biztonságos” autóba menekül szülei ágya helyett.

Ránctalanító krémek, fogyasztóporok, fiatalító vitaminkészítmények. Noha senki nem hiszi, hogy az öregedés tényleg megállítható, mégis több száz öregedésgátló szer van a piacon. Ironikus túlzással mutatja be Heiner Knallinger humorista a reklámbeli hazugságot. Betelefonál a Ferrero céghez, amely egy Mon Chérie nevű terméket árul, és Bertani asszonyt keresi, aki a reklám szerint szakértő és a termékhez „híres piemontei cseresznyét” keres. A telefonáló úr a saját kertjéből akar neki cseresznyét küldeni. A titkárnő, aki felveszi a telefont, kénytelen közölni a látszólag naiv ügyféllel, hogy Bertani asszony nem létezik. Őt csak a hirdetési osztály találta ki, így azután nem is tudja kapcsolni. Lehetetlen, ugyanis fiktív személyt nem lehet a telefonhoz hívni. Itt már kacagunk. A ravasz humorista ezután őrületbe kergeti az egyre ingerültebb titkárnőt, míg az végül dühödten lecsapja a telefont. A jelenet egyik csúcspontja, amikor Knallinger újabb beszélgetést kezdeményez e szavakkal: „Itt Heiner Bertani beszél, kapcsolná kérem a feleségem?” A titkárnő őrjöngve csapja le a kagylót.4 Hazudott igazság A hazugság akkor is hazugság marad, ha csak igaz információkat tartalmaz. Sohnemann a szupermarketben meglovasított egy üvegnyi magvat. A kérdésre, hogy lopta-e, méltatlankodva így felel: „Hát hogyne, loptam!” Bár az igazat mondja, a szándéka az, hogy mi az ellenkezőjét gondoljuk. Vagyis igaz állítás segítségével szeretne becsapni és félrevezetni minket. Reményei szerint az a kimondatlan szemrehányás, hogy meggyanúsítottuk, elvág minden további kérdezősködést. Hazugságstratégiának nem éppen utolsó. Ha valakit azzal gyanúsítanak, hogy szeretője van, arra is gyakran az a válasz: „Persze, szeretőm van!” A kimondatlan állítás, miszerint „bizalmatlanságod sért engem, hisztizel”, a féltékeny társra lőcsöli a felelősséget. Amikor nagyon fel vagyunk dúlva, vagy éppen rettenetesen dühösek vagyunk, mi történik? Mennyire gondoljuk komolyan, ha dühünkben valakinek a legsúlyosabb sorscsapásokat kívánjuk a nyakába? Tényleg azt akarjuk, hogy az illető meghaljon? Mit jelent, ha haragunkban elköltözéssel fenyegetőzünk? Valóban összecsomagoljuk a kofferünket? Ezt akarjuk?

Ma igaz, holnap hamis

Még kétségbeejtőbb a helyzet, ha az olyan kérdéseket, mint: „Mi igaz és hamis? Mi jó és rossz?”, hosszabb időintervallumban vizsgáljuk. Egy kínai történet megvilágítja számunkra ezt a dilemmát. Egy paraszt egyetlen lova megszökik. Átjönnek a szomszédai, és sajnálkoznak, ő azonban így felek „Ki tudhatja, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség?” A következő év elején a ló visszajön, nyomában egy egész csordával. A szomszédok örülnek a paraszt szerencséjének. Ő azonban ugyanazt feleb: „Ki tudhatja, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség?” Egy év múltán a paraszt fia leesik a lóról, és súlyos lábsérülést szenved. Szomszédai jajongását azonban emberünk megint csak visszautasítja. Pár héttel később megérkeznek a császár toborzói, és minden egészséges fiatalt elvisznek a faluból, csak az ő fiát hagyják ott, mert ő nem tud rendesen járni. Ez a történet nyilvánvalóan arra figyelmeztet, hogy ne panaszkodjunk a sorscsapások miatt, másrészt azt is megmutatja, hogy az igazság nem hosszú életű. A dolgokról alkotott képünk egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozhat. Ma még sorscsapásról beszélünk, amiért a fiú megsérült, holnap azonban éppen ez a sérülés menti meg őt a katonaélet számtalan, sokkal komolyabb veszedelmétől. Egy igazság érvényessége addig tart, amíg meg nem változik a helyzet. Ami ma igaz, az holnap már hamisnak is bizonyulhat. Ki tudhatja, hogy amit ma igaznak tartunk, sokáig annak fogunk-e ítélni. Eric meggyőződéssel telve munkahelyet vált. A munka tetszik neki, a munkahelyi környezet, a kollégák, a fizetés a lehető legjobbak. Négy év múlva a céget felvásárolják, állását költségcsökkentés miatt megszüntetik. Előző állásába már nem mehet vissza, ottani helyét réges-régen betöltötték. Az első látásra oly okosnak tűnő váltás hosszú távon rossz lépésnek bizonyult. Fiatal korában Eberhard meg volt győződve arról, hogy .1 munkahely megbízhatósága a legfőbb szempont az állás megválasztásakor. Azóta egy neves délnémet cég menedzserévé lett, az évek múltával azonban egyre elégedetlenebb,

végül depresszióba esik. Kiutat nem lát, már az öngyilkosság gondolatával is eljátszik. Úgy érzi, teljesen át kell gondolnia az életét. Célja ettől fogva nem a biztonság, hanem a minőségi élet. Ért a népviselethez és a sramlizenéhez, emellett szenvedélyes citerás. Bátorságában és elkeseredettségében saját zenekart alapít. Marketinges tapasztalata felhasználásával sikerül felhívnia magára a vendéglátóhelyek és rendezvényszervezők figyelmét. Mivel jól beszél angolul, még Németországon kívüli összejöveteleken is könnyebben részt vehet. Ma már azt vallja, hogy a biztonság nem minden, a munka öröme legalább annyit ér. A munka világa hozzászoktat minket a változások megítéléséhez. Magánéletünkben nem igazán gondolkodunk olyan kategóriákban, mint siker és kudarc, de azért ott is felteszünk olyan kérdéseket, mint: jó ötlet volt az új barátságot a régi rovására elmélyíteni? Jó ötlet volt a kapcsolatomnak véget vetni, csak mert válságba jutott? Megérte a stresszt, hogy egy barátomnak olyan keményen megmondtam az igazat? Utólag újra meg újra ellenőrizzük, hogy egy korábbi feltételezésünk helytálló volt-e. Sokszor csalódnunk kell: amit korábban igaznak és helyesnek gondoltunk, az hamisnak és helytelennek bizonyul. Ugyanilyen gyakran kell belátnunk, hogy ítéletünk nem állta meg a helyét: látszólag barátságtalan munkatársunk különösen segítőkésznek bizonyul, amikor egy nagyon nehéz feladattal elakadunk. Állandóan mosolygó szomszédunk valódi szörnyeteggé válik, amikor vigyáznia kell ismerőse kisgyerekeire egy éjszaka. Erősnek és stabilnak tetsző barátunkról, amikor bizonyítania kellene állhatatosságát, kiderül, milyen szánalmasan gyenge alak. Aki él, az hazudik

Mi történik akkor, ha önmagunknál és másoknál is elképzelhetőnek tartjuk a hazugságot? Ha elfogadjuk, hogy a hazugság nem idegen az emberi természettől, megváltozik a mások hazugságaival szembeni hozzáállásunk is. Amennyiben legalább sejtjük saját igaztalanságainkat, jobb szimatunk lesz környezetünk hazugságaira. Hamarabb felismerjük az enyhén elváltozott arckifejezésből vagy hangsúlyból, amely gyakran kísérőjele a hazugságnak. Képesek leszünk átlátni egy

sumákolást, ugyanis sokkal élesebb szemmel vesszük észre a hazugságokkal járó gyakori apró logikátlanságokat és szépítéseket. Mások hazugságait csak akkor tudjuk empátiával kezelni, ha magunk is észleltük azt a borzongást és enyhe izgalmat, sőt gyakran hatalomérzetet, amely saját hazugságainkat kíséri. E tudás birtokában mélyebben belelátunk más emberekbe, pontosabban ki tudjuk szűrni a hangulataikat, elménk végre felismeri a hazugság jeleit, ahogyan a szomorúságét, a boldogságét vagy a feszültségét is. De hát a fentiek minden érzésre igazak csak abban az esetben ismerhetjük fel őket másokban, ha mi is megtapasztaltuk őket. Amennyiben pedig képesek vagyunk komolyabb bűntudat nélkül, tudatosan hazudni, valószínűleg egy újabb szintet is megérthetünk. A legtöbb ember nagyon rosszul tud pusztán szórakozásból hazudni. Próbálja ki egyszer, az eredmény magáért beszél: valószínűleg nevetséges lesz, amit mond, hihetetlennek hangzik, és mindenki nyomban rájön a sumákolásra. Miért? Gyakran csak akkor tudunk meggyőzően hazudni, ha saját megítélésünk a tét. Azt akarjuk, hogy a magunkról nagy munkával felépített kép sértetlen maradjon. Mérlegeljük, hogy mekkora kockázatot jelent a hazugság, és mekkora kárt szenvedne imázsunk, amennyiben kiderülne az igazság. Az igazságnak pszichológiai értelemben egyetlen igazi értéke van: amíg csak igazat mondunk, a hazugságok feletti sokoldalú és gyakran igen bonyolult ellenőrzésünk pihen. Nem kell pontosan visszaemlékeznünk, mit hazudtunk korábban. Nem kell szem előtt tartanunk a buktatókat. Nem kell vigyáznunk arckifejezésünkre sem. Amíg kitartunk az igazság mellett, legfeljebb emlékezetünk űzhet tréfát velünk. Pszichénk csak akkor nyúl a hazugság eszközéhez, ha azzal előnyt szerezhetünk, illetve elkerülhetünk egy hátrányos helyzetet. Ha minden úgy lenne, amit Szerelemben és hazugságban mondunk; Ha a hazugság szőr lenne, Nem fénylenénk kényeskedve, Rühösen lennénk, mint a medve. Wilhelm Busch

Lehet-e szerelemből hazudni? A szerelem egyike a legszebb érzéseknek. Úgy érezzük, mintha a felhők felett lebegnénk, gondolataink pedig egyvalaki, a szeretett személy körül járnak. Az idő kétfelé oszlik: a vágy óráira, amelyek kitöltik a boldogság pillanatai közötti intervallumokat, amikor az ember a szerelmével lehet. Egy meglehetősen hatalmas élettapasztalattal megáldott asszony édes hazugságoknak nevezte azokat, amelyek a szerelemben a legnagyobb örömet okozzák nekünk. Ilyen lelkiállapotban ki az, aki pontosan tudni akarja, milyen hormonális és egyéb folyamatok játszódnak le a szervezetében? Életünk legszebb időszakát élvezni akarjuk, legalább addig, amíg létrejön az, amiért a természet kitalálta: az utódnemzés. Az anyatermészet pedig azt akarja, hogy mi ezt az igen fontos igényt fontosnak és egyedinek érezzük. Miután oly hosszan kerestünk valakit, akivel közös nevezőt találunk életünk minden területén, immár zokszó nélkül vállaljuk a sivár mindennapokat. Részben mert őrülten szerelmesnek éreztük magunkat, részben pedig mert sikerrel vettünk részt egy utódlási projektben. Ez bizony nem hangzik túl romantikusan. Sajnos az a folyamat, amelytől két ember szárnyra kap egymás hatására, természettudományos szempontból igencsak lelombozóan magyarázható. Ma már tudjuk, hogyan keresünk genetikailag hozzánk illő partnert. Azt is tudjuk, hogy a nők peteérésük idején egészen más típusú férfiakat részesítenek előnyben, mint egyébként, és tisztában vagyunk azzal, hogy a szerelembe esést erősen befolyásolják olyan tényezők is, amelyekhez a reménybeli partnerhez semmi köze.1 Tudjuk, hogy van, akit azért tartunk vonzónak, mert megfelel egy általunk alkotott mintának. Bármennyire nincs ínyünkre, majdnem mindannyiunk úgy érzi, hogy egy ember vonzó külseje számos értéket rejt. Úgy gondoljuk, egy jó külsejű ember érdekesebb, magabiztosabb, érzékenyebb, és sikeresebbnek is tartjuk.2 Noha az eszünkkel tudjuk, hogy a szépségbe olyat is beleképzelünk, ami nem feltétlenül velejárója, mégis barátsággal és jóindulattal tekintünk a szépre.

Ez akkor is így van, amikor telefonbeszélgetés során azt feltételezzük, szép emberrel beszélünk. Egy kísérlet során azok a férfiak, akikkel közölték, hogy szép nővel fognak telefonon csevegni, úgy gondolták, az illető humoros, kiegyensúlyozott és közlékeny is egyben, és e meggyőződésük a beszélgetés során sem változott érdemben, így a társalgás ennek megfelelően alakult. Csinosnak mondott beszélgetőtársukkal szemben ezek a férfiak többet vicceltek, és gyakrabban terelték a szót kellemes témákra, hogy ők maguk is vonzónak tűnjenek. A legmeglepőbb az a dologban, hogy a partnernők is a férfiak elvárásai szerint cselekedtek: vidámabbak vagy komolyabbak lettek, attól függően, milyen leírást kaptak a telefonáló férfiak3 Mindkét csoport – a telefonálók és a telefont felvevők -a beszélgetés előtti elvárásaiknak megfelelően cselekedtek Az információk birtokában a férfiak még a hamis hanggal is flörtöltek, a nők pedig belementek a játékba. Vajon ez a játék becsapásnak minősül? Meglehet, nem is olyan fontos, hogy pontosan megértsük, miért is esünk szerelembe. Meglehet, még a teljes tudás birtokában is ugyanaz az érzés ébredne bennünk a másikkal szemben. De lehetséges, hogy teljesen más lenne a helyzet. Talán még emlékeznek arra a bevallott félrelépésre, a melynek hatására tönkrement egy harmonikus házasság. Határozottan állítjuk, hogy az emberek nem alkalmasak a kristálytiszta igazság befogadására, szerelemben meg pláne nem. Egyetlen kapcsolat sem lehetne tartós, ha ismernénk minden okot, amelyek egymáshoz láncolnak vagy eltaszítanak minket egymástól, illetve ha tudnánk arról a rengeteg kísértésről, amely partnerünket éri. Ha minden férfi kénytelen lenne bevallani, hogy más nők gondolatban mennyire hatnak rá; ha minden nő és férfi beszámolna az őt nyomasztó féltékenységről, és kimutatná minden kisebb hosszúságát a partnerével szemben, akkor egyetlen kapcsolat sem tartana sokáig. Szükségünk van a hazugságra vagy a féltudás fátylára, hogy kapcsolataink hosszan tartóak és boldogok lehessenek. A boldogság elhozza a szerelmet?

Jöjjön először a jó hír: a stabil kapcsolatban élő emberek tovább élnek (ez nők esetében csak bizonyos feltételek között igaz),

kevésbé szenvednek depresszióban, és általában boldogabbak. De itt a nagy kérdőjel: egyáltalán nem tudjuk biztosan, mi minek az oka és okozata. Minden, amit napjainkban a kutatók tudnak, ennyi: akik már boldogok, azok kötnek házasságot, kezdenek tartós kapcsolatot, nem fordítva. Tehát. Először a boldogság, csak utána találjuk meg életünk párját, vagy éppen emiatt. Már akkor boldogok vagyunk, amikor megismerkedünk valakivel. Ha amerikai egyetemi évkönyveket nézegetünk, szemünkbe ötlik, hogy tele van mosolygó egyetemisták képeivel. Na de ennek mi köze van a boldogsághoz és a szerelemhez? Nagyon is sok. Mosolygás közben enyhén hunyorítunk, ilyenkor ugyanis a szem körüli izmok megfeszülnek. A tudósok ezt nevezik Duchenne-féle mosolynak. Ezzel ellentétes arckifejezés, amikor szemünk nem mozog, épp csak a szánk szélét húzzuk el, amit a tudósok ironikusan Pan-Am mosolynak titulálnak (ezt villogtatják a légikísérők). Az utóbbi esetében a mosoly mögött nincs igazi érzelem. A kutatók kiértékelték a végzősök évkönyveinek számos mosolygós arcát, és felosztották őket valódi és reklámmosolyra. Ezt követően utánajártak, mi lett a valóban boldog araiakkal. Hihetetlen módon ebben a csoportban lovai több volt a házasember, házasságaik tartósabbnak bizonyultak, és általában jobb volt a közérzetük.4 A következő kutatás pedig egyenesen elképesztő: azok, akik pár év után elválnak, már házasságkötésükkor kevésbé tűnnek boldognak, mint akik kitartanak a párjuk mellett.5 A szerelem gazdaságossági szempontból

A szerelmet azonban meg kell vizsgálni gazdasági szempontból is. A „nyereség”, „költség” és a „hasznosság” hármasát párkapcsolatokban is lehet vizsgálni, és tudományoson ezen a téren is megmagyarázható. A férfiak és nők számára egy kapcsolat egyaránt jelent „költséget” és „hasznot”. Költségnek tekinthetjük például, hogy szabadságunk egy részét fel kell adnunk. Ezért cserébe olyan előnyöket élvezhetünk, mint a könnyebb hozzáférés a szexhez, az érzelmi biztonság, valamint a meghittség.

Amennyiben felállítjuk egy szerelmi kapcsolat nyereség-kiadás mérlegét, vélhetőleg feldühödünk tőle. Senki nem írja össze az előnyöket és hátrányokat egy barátság vagy párkapcsolat elején vagy akár közben. Tudat alatt azonban nagyon is felállítunk egy ilyen mérleget. Az egyik oldalon ott a „nyereség”, mindaz, amit az adott kapcsolat ad nekünk. A „kiadás” oldalra kerülnek az általunk befektetett erőfeszítések, illetve minden, amit feladtunk. Senki sem marad meg egy olyan kapcsolatban, amelyben folyamatosan csak ráfizet, akkor sem, ha a mérleget nem tudatosan készítette el. Vakmerőbb olvasóink most valószínűleg igyekeznek elhelyezni leendő partnerüket egy ranglétrán, és komolyan számítgatják a költségeket és az árakat. Férfi olvasóink közül néhány talán még addig is eljutott mostanra: „Aléna igazán gyönyörű. Érte lemondanék a sztriptízbárokról”, „Brigi nagyon szexi, érte tényleg képes lennék keményen dolgozni, hogy megadhassak neki mindent.” A nők sem mennek a szomszédba egy kis számításért: „Feri keresi a legtöbbet. Megérdemli, hogy megjátsszak neki egy orgazmust”, „Gyuri a legjobb parti. Érte még azokról a barátnőimről is lemondanék, akikkel nem tudna kijönni.” Aki azonban efféle számításokat tudatosan végez egy kapcsolatban, az valószínűleg éppen a szeretetet dönti romba, hiszen ezzel az ígéretes kapcsolat alapjai meginognak, a számító úr vagy hölgy pedig máris számolhat azzal, hogy a ló helyett a szamarat kénytelen választani. Érdekes azonban, hogy ha ugyanezek a számítások tudat alatt történnek, éppenséggel megerősítik a kapcsolatokat. Tudatalattink felállítja a mérleget, és mi ösztönösen érezzük, hogy a kapcsolat fenntartása megéri-e nekünk. A szerelmeket megerősítik azok a gondok is, amelyeket el akarunk kerülni. Például a szakítással járó „költségek”, mint a szerelmi bánat, az egyedülléttől való félelem, az új partner keresésével járó bizonytalanság, az esetleges elszigeteltség, a barátok elvesztése és a többi. Az ilyen meggondolások azok, amely végső soron a kapcsolat továbbéléséről döntenek. A tudósok, akik leginkább materialista szempontból nézik a párkapcsolatokat, világosan látják, hogy

egyrészt ez a fajta mérlegelés hozzátartozik a lényünkhöz, másrészt tudat alatt kell maradnia. Egy ember se lenne képes elviselni egy ilyen kristálytiszta képet saját szerelméről, érzéseiről vagy hűségéről. Dr. Bruno Frey közgazdász, aki efféle összefüggéseket kutat, lakonikusan azt állítja: „A modern közgazdaságtan figyelembe veszi, hogy a költség-haszon mérleg megvonása tönkretenne egy szerelmet.”6 Egy kísérlet megmutatja, mennyire a fenti gazdasági törvényszerűségekhez tartjuk magunkat kapcsolatainkban. Ez a kísérlet sok hasonlatosságot mutat egy partijátékhoz: legalább 15 személyre van hozzá szükség, nagyjából ugyanannyi nőre és a férfira. A játékosok számokat ragasztanak egytől felfelé egymás hátára, és ez a szám fejezi ki az illető piaci értékét, azaz pozitív és negatív tulajdonságainak összességét. Senki nem tudja, milyen szám van a saját hátára ragasztva. Ezután a játékvezető megkéri a résztvevőket, hogy keressenek maguknak partnert. Itt minden esetben valami hasonló történik. A magas számok sok ajánlatot kapnak, a kicsik arányosan kevesebbet. A végén aztán olyan párok alakulnak ki, akiknek közel azonos szám van a hátán.7 Ez a kísérlet jól szemlélteti alapvető viselkedésünket: saját piaci értékünket ki tudjuk számítani környezetünk reakcióiból és a kapott ajánlatokból, és ennek alapján választunk párt. A feladat itt sem az volt, hogy a játékosok velük egyenértékű párt találjanak, hanem hogy keressenek bármilyen partnert. A valóságban mi az a „piaci érték”? A piaci érték megállapítása minden esetben bonyolult folyamat, melynek során mérlegeljük, mit jelent számunkra egy bizonyos másik ember, és az ő reakcióiból következtetve milyen értéket tulajdonítunk magunknak az ő szemében. Ezt sok körülmény befolyásolja, bár a párkapcsolatok piacán a nők különösen nagy hangsúlyt fektetnek a férfiak gazdasági és társadalmi helyzetére, intelligenciájára, kapcsolatteremtő készségére, kinézetére és kommunikációs készségeire. A férfiak ezzel szemben mindenekelőtt egyetlen szempontból néznek meg egy nőt: milyen a külseje. Amennyiben fiatal férfiaktól kérdezzük, milyen tulajdonságokat tartanak fontosnak leendő partnerüknél, eléggé egysíkú válaszokat kapunk: „csinos”, „jó megjelenésű”, „feltűnően szép” vagy „jó bőr”. Meg ilyenek.8

A következő oldalakon mégis bebizonyítjuk, hogy a férfiak párválasztási szempontjai is bonyolultabbak. Természetesen léteznek egyéb kritériumok, ha az ember tényleg tartós kapcsolatot szeretne, hiszen itt a világszemléletbeli hasonlóságoknak legalább ekkora jelentősége van.9 Az előválogatás – ha már annak akarjuk hívni -azonban meglehetősen egyszerű. Ugyanilyen szempontok miatt van az, hogy az emberek kilencven százaléka olyan partnerrel lép házasságra, aki lakhelyének harminc kilométeres körzetében lakik. Amit Jancsi nem tanult meg, János se tudja Ahogyan hosszas gyakorlás nélkül nem tudunk felvenni megfelelő jógapozíciót, ugyanúgy megfelelő felkészítés és sokszori használat híján szociális képességeinket sem vagyunk képesek használni. Felkészüles nélkül nincsen szakértelem. Ugyanez érvényes a szerelemben, a vitákban és a barátságban is. De elmondhatjuk ezt a problémamegoldó készségről vagy az olajozott hazudozásról. Sok minden, amit gyermekként nem sajátítottunk el, automatikus készségként többé nem rögzülhet bennünk. Ugyebár, amit Jancsi nem tanult meg… Ha valaki tíz-tizenkét éves koráig nem tanult meg úszni, az nem lesz soha kiváló úszó, aki még a búvárkodást is képes élvezni – legalábbis így szól az elmélet. Az is biztos, hogy aki húszéves koráig nem sajátít el akcentus nélkül egy idegen nyelvet, az a következő hatvan évben sem lesz képes erre. Aki tizennyolc éves kora előtt nem vett részt egyetlen szópárbajban sem, ahol csak úgy repkedtek az élcek, az soha nem fogja magát igazán biztos talajon érezni, ha izgalmas, szellemes társalgás kezdődne. Ismereteink alapjait már a pubertás előtt lerakjuk. Például ekkorra kialakul, milyen női/férfi típus az esetünk. Ennek nem feltétlenül van köze a kinézethez, de előfordul. Az így kialakult ízlés aztán hosszan megmarad. A régi szerelem nem rozsdásodik be Sokak számára az első szerelem meghatározó élmény, és ezt követően egy életen át a hozzá hasonló emberekhez kötődünk, vagy legalábbis megpróbáljuk fellelni új kapcsolatainkban ezt a bizonyos

legelsőt, főként, ha szerelmi életünk válságba jut, és új partnert keresünk. Az efféle történetekben néha felfedezhetjük a sors fintorát. Egy negyvenes évei elején járó menedzser találkozik fiatalkori szerelmével, és rájön, hogy csak vele képes boldogan élni. Elhagyja a feleségét, és összejön a régi nagy Ő-vel. Amit azonban nem sejt, az az, hogy felesége szintén talált magának egy szeretőt, akit még jóval házasságuk előttről ismer. Egyikük sem látja meg azt a hibát, amiért a kapcsolat régen véget ért. A régi szerelem nem rozsdásodik be. A szerelem nem vakít el. Aki szerelmes, jóval túllát az itten és a mostan. Oliver Hassencamp

Hazugság nélkül nincs szerelem A szerelemre még inkább igaz, ami az élet minden területére: vannak felejthető és halálos bűnök. Íme, egy ártatlan turpisság: Petra a városban véletlenül összefut egy barátnőjével, és megkönnyebbülten mondja neki: „Most legalább azt mondhatom a férjemnek, hogy kávézni voltam, nem kell bevallanom, hogy már megint a boltokat jártam.” Ez a hazugság könnyen megbocsátható. Ennél nehezebb megbocsátani, ha kifogásokat keresünk, amiért elkéstünk a színházból vagy egy megbeszélt találkozóról; ha nincs meg időre a vacsora, illetve ha a gyerekek húsz percig kénytelenek voltak az iskola előtt várakozni. Ugyanakkor az efféle válság hamar feledésbe merül. Megengedettek vagy legalábbis tolerálhatóak a kis magyarázatok arról, hogy hol és mikor ebédelt valaki; milyen drága volt egy ruha vagy egy öltöny; hogy egy nap tíz vagy húsz szál cigarettát szívtunk el; hogy két vagy három kupica pálinkát nyakaltunk be. A második új nyári ruhát egyszerűen beakasztjuk a szekrénybe, majd két-három héttel később már mondhatjuk, hogy régóta megvan. Azonban ha a ruhát szeretőnktől kaptuk, akkor a felejthető hazugság már játék a tűzzel. Gyakran kérdezik, miért választják az emberek kiútnak olyan gyakran a sumákolást. A válasz kézenfekvő: van így is elég alkalom a vitára, amit nem kerülhetünk el, minek még olyanokkal is tetézni, amelyeket elkerülhettünk volna? Valaha, sok-sok éve – még a kapcsolat kezdetén – mindent el akartunk mondani egymásnak, és kölcsönösen he is számoltunk önnön hibáinkról, vágyainkról, gyengeségeinkről. Akkor még hittük, hogy szerelmünk úgyis mindent megbocsát, és mosolyogva elnézi a kisebb hibákat. Azóta már kijártunk egy-két évet az élet iskolájában, és megtanultuk, hogy bár van, amit a szerelem képes tolerálni, sok egyebet igencsak kemény, sőt véleményünk szerint gyakran eltúlzott kritikával vesz tudomásul. Így aztán mindennapjaink részévé váltak a kifogások, az elhallgatás és a manipuláció. A férfiak zavartan vakargatják az orrukat, és nem vallják be, hogy az egyik konyhai eszközt puszta

lustaságból nem javították meg. Ugyanígy merő véletlenségből néznek utána egy-egy szép nőnek. A házassági évfordulókat rendre elfelejtik, más közös ünnepi alkalmakról meg egész egyszerűen nem is tudnak A virág már régen nem azt jelenti, hogy a férfi gondolt a szerelmére, hanem apró bocsánatkérő gesztus, a rossz lelkiismeret jele – ez az ajándék még a legjobb esetben is elsősorban a férfinak szerez örömet. A nők igyekeznek fele annyinak feltüntetni egy méregdrága kabát árát, és csak azért is áthívják a csinos szomszédot, akit partnerük idegesítőnek tart. Problémás partner Partnerünk nem minden tulajdonsága jelent örömet egy párkapcsolatban, sokan azonban kifejezetten tehetségessé válnak abban, hogy kedvesük nehezen elviselhető tulajdonságait jóváhagyják. Így például némelyik nő férje makacsságát és konokságát jó jelnek tekinti: „Tisztelem őt a szilárd elhatározásaiért, ezek segítenek, hogy jobban megbízzak a kapcsolatunkban.”10 Egy különösen féltékeny férfi felesége kifejezetten vonzónak találja élete párjának ezt a tulajdonságát: „Ebből tudom, hogy fontos vagyok neki.” Az emberek sokszor hajlanak arra, hogy egy rossz tulajdonságot számukra kedvezően magyarázzanak meg. Ezek a kis önbecsapások segítenek, hogy partnerünket egész más szemmel nézzük. Lehetséges, hogy személy szerint úgy látjuk, ez afféle vakság, mégis segít az embernek, hogy jól érezze magát egy párkapcsolatban. Ha átértelmezünk egy kellemetlen tulajdonságot, máris könnyebben elviseljük. Mind ezt tesszük nap mint nap, néha jól, néha rosszul. Egyik nap el akarunk csitítani egy összetűzést, máskor éppenséggel szítani szeretnénk. Ez esetben a cél határozza meg, hogyan látjuk a világot. Csapj be, kérlek Állatok esetében elfogadhatónak tartjuk a saját érdekből történő álcázást, emberi együttélés esetén azonban sokan úgy gondolják, a hazugság tűrhetetlen, holott ez az, ami szilárdabbá teszi a kapcsolatokat, és távol tartja a szenvedést. Sok házasság ment tönkre, amikor valamelyik fél rajtakapta házastársát egy félrelépésen. Ha elmarad a leleplezés, minden

maradt a régiben. Amennyiben valaki őszinteségi rohamában bevallja, hogy megcsalta a párját, még évekkel az affér után is tönkreteheti a kapcsolatot. Miért van ez? Sokan úgy látják, hogy egy félrelépés annak a bizonyítéka, hogy partnerük folyamatosan átvágta őket, és ha ez a gondolat befészkeli magát az elméjükbe, képtelenek tőle szabadulni. Így aztán a félrelépést a kapcsolat elárulásává nagyítják fel. Amennyiben a hazugság titokban marad, az élet megy tovább, „mintha mi sem történt volna”. Nyilvánvaló, hogy éppen bizalmunknak ez a fajta megsértése az, ami miatt mindannyian kategorikusan hazugságellenesek vagyunk. Ez önvédelem. Már jó előre bevezetjük a bűnnel szembeni szankciókat. De vannak kivételek is. „Bármilyen hazugságot elfogadtam volna” – mondta egy feleség, aki arról mesélt, milyen érzéseket váltott ki belőle, amikor egy idegen nő hajszálait találta a hitvesi ágyban. Férje azonban mindent bevallott. A nő szívesebben vett volna valamilyen füllentést, csak hogy ne kelljen megtennie a megfelelő lépéseket, és elhagynia a hűtlen férfit. Bár első pillantásra ez a gondlolkodásmód nem tűnik követendő példának, mégis igen egyértelmű szabályszerűségeken nyugszik. Adott egy viselkedésminta: „Ha ő félrelép, én lelépek”, „Ha hazudik, maradhatok.” A nő tehát azt várja, hogy hazudjanak neki, így ugyanis úgy tehetne, mintha hinne hites urának… Zavaros ügy. Végső soron azonban van benne logika: a férj egy hazugsággal azt mutatta volna ki, hogy az ügy valamelyest bántja. Ha valaki hazudik egy hibájáról, akkor tulajdonképpen meg nem történtté szeretné lenni. Nem tudjuk, hogy a megcsalt feleség szégyenérzetből, félelemből vagy hamis büszkeségből lett volna hajlandó belemenni ebbe a játszmába, ahogyan az sem biztos, hogy képes lett volna kitartani kezdeti elhatározása mellett. Kizárólagosság Sok ember már csak kulturális háttere miatt is úgy látja, hogy a megcsalásra adható egyetlen válasz a kapcsolat lezárása. Ez a viselkedésminta annyira mélyen rögzült bennünk, hogy nem is nagyon tudunk elképzelni egyéb lehetőséget. A kapcsolat „kizárólagos” voltát az bizonyítja, hogy a két fél csak egymással él

nemi életet, és amennyiben ezt a szabályt felrúgják, éppen azt veszik ki a párkapcsolatból, ami különlegessé teszi. Vannak persze, akik másképpen fogalmazzák meg egy kapcsolat egyediségét; „A szex egy harmadik féllel teljesen rendben van és normális, de ha a barátom beleszeretne egy másik nőbe, az a véget jelentené.” Az ilyen ember számára a kizárólagosságot az jelenti, ha partnere számára valami különlegeset jelent. Amíg ezt az érzést megkapja, minden rendben van. Úgy néz ki, hogy a férfiak inkább elvárják a nőktől a hűséget, mint fordítva. Amennyiben a nő félrelép, azt majdnem minden esetben szakítás követi. Bár sok ember állítja, hogy a félrelépés a kapcsolat végét jelenti, döntésüket csak kevesen ültetik át a gyakorlatba. Ismerünk eseteket, amikor a félrelépés után a pár együtt maradt. E fenyegetés elsődleges célja ugyanis az, hogy soha ne jussanak el idáig. Az biztos, hogy egy megcsalás igen komoly kárt tesz egy kapcsolaton belül, de a dolog állandó felemlegetése vagy a mosolyszünet még nem jelent egyértelmű szakítást. A párkapcsolatoknak két szintje van: egy tényleges -vagyis a valós történéseké illetve egy verbális szint, azaz a fenyegetéseké. Mindenki ismer olyan párokat, ahol a két fél hosszú évek óta azzal tartja sakkban a másikat, hogy elhagyja. Ezzel csak azt bizonyítják, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Amennyiben az állandó veszekedések végül mégis szakítással végződnek, nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a vég előtt nem sokkal a helyzet pattanásig feszül: ilyenkor a viták hevesebbek, kíméletlenebbek, mint valaha, a két fél nyelvezete lekezelő, és végül bekövetkezik a végső robbanás. Máskor a kíméletlen hallgatás is eljuttathat egy párt a szakításig. Az egyik azt akarja elérni, hogy a másik kénytelen legyen belátni egy hibát, a másik pedig bármi áron igyekszik ezt elkerülni. Nem az a fontos, mi történt, hanem ami elhangzik. „Ha nem hajlandó belátni, hogy hibázott, nem bocsátok meg neki.” Csak egy töredelmes vallomás képes megadni azt a biztonságot a vádaskodónak, hogy igaza van, joga van megkövetelni a bűnbánatot, és csakis ekkor képes megbocsátani.

Egész jogrendszerünk hasonló módon épül fel. Azt akarjuk, hogy aki vétett a törvény ellen, beismerje tettét. A puszta bizonyítási eljárás alapján hozott ítéletek rossz szájízt hagynak maguk után, és meglehetősen sok bizonytalanságot. Az állítólag a jezsuiták által bevezetett elv, miszerint aki bűnös, tagadja, igencsak hatásosnak tetsző felperesei taktika. Ugyanez áll természetesen arra az esetre is, amikor valakit hazugsággal vádolnak. Az elsietett kifogások csak ártanak. Úgy tartjuk, hogy aki vád nélkül védekezik, az maga bizonyítja a bűnösségét. Ha azonban valaki a vád elhangzása után keres kifogásokat, az sok mindent elháríthat a fejéről. Sőt ha bűnössége egyértelmű bizonyítást nyer, a megfelelő kifogásokkal csökkentheti bűne súlyát. Rövid életű meghittség

Sokunk futó pillanatokra megtapasztalhatja az igazi bensőséges bizalmat. Ilyenkor úgy érezzük, mindent, amit gondolunk vagy érzünk, megoszthatunk a másikkal. Olyan ez, mintha egybeolvadnánk vele, mélységesen megértjük és boldogok vagyunk. Ilyen pillanatokban tudjuk, hogy valami egészen különlegeset élünk át, a közelség és az elfogadás összehasonlíthatatlan, lenyűgöző élményét. Ilyesmi előfordulhat a legmélyebb szerelmi kapcsolatokban, de barátságokban is megtörténik, sőt nagy ritkán még vadidegenek között is, amennyiben sikerül kölcsönösen megnyílniuk egymás felé, hogy elmondhassák egymásnak érzéseiket és gondolataikat. Az efféle közelség nem tart sokáig. Nem mondunk ki egy mondatot, nem valljuk be egy érzésünket, visszatartjuk egy benyomásunkat – és akarjuk, nem akarjuk, a pillanat elmúlik. Eltávolodunk egymástól. Új gondolatok, új benyomások merülnek fel bennünk, és a kötelék lazul. A közelség oly sebezhető, oly egyedi, oly valóságos boldogsága véget ér. Két ember között csak kérészéletű lehet ez a fajta tökéletes bizalom. Csak kurta pillanatokra jutunk el odáig egy párbeszéd során, bízunk meg annyira a másikban, hogy megnyissuk előtte belső világunkat, és valóban azt érezzük: most nem hallgatunk el semmit, nem mérlegeljük a szavakat, nem rejtünk, nem titkolunk el semmit.

Egy kísérlet során pszichológusok a kísérleti alanyokat összezártak egy tökéletesen sötét helyiségben, ahol biztosították számukra a teljes névtelenséget, és azt is, hogy a jövőben sem azonosíthatják egymást. Ebben a mesterségesen generált környezetben minden résztvevő úgy érezte, kimondhatja belső gondolatait, és meghallgathatja másokét. Majdnem az összes alany pár percen belül teljes nyíltsággal beszélt. Csodálatos, hogy ilyen körülmények között idegenekkel igenis lehetséges a tökéletes őszinteség. Ugyanilyen őszinték tudunk lenni az életben is vadidegenekkel, akikkel soha többé nem találkozunk. Azoknak az embereknek, akiket ismerünk, és akikkel együtt élünk, csak énünk egy szeletét mutatjuk meg – vagy ha úgy tetszik, morzsányit magunkból. Túlságosan is védjük magunkat önnön árnyoldalunktól, kerüljük a valódi összetűzéseket, holott minden emberben mély késztetés el arra, hogy kimondja a gondolatait, ahogy azt a fenti kísérlet is bizonyítja. Az internet ehhez hasonló jelenségeket hoz a felszínre, itt ugyanis emberek könnyebben és célirányosabban találhatnak egymásra, mint bármely más fórumon. Bizonyos képregények, zenei irányzatok rajongói, régi kéziratok gyűjtői és sok egyéb hobbi hívei ismeretlen számú azonos érdeklődésű emberrel tudnak kapcsolatba lépni e fórumokon. Sajnos emellett számos kétes alakkal is, akiknek kívánságai és fantáziái messze eltávolodtak az elfogadott társadalmi normáktól. Ez a hálózat ördögi oldala. Szerencsére azonban nem ők uralják ezt a világot, egyre több teljesen normális embertársunk használja az internetet, hogy hobbijának hódoljon. Napjainkban sokan a neten találják meg életük párját. Pár éven belül a mainál sokkal több ilyen eset lesz. Bár nyilván vannak, akik átvágnak másokat, és sokaknak még mindig vannak fenntartásai az internetes társkereséssel szemben, a legtöbb párbeszéd néhány chatszobai „találkozást” követően eléggé elmélyültté és nyílttá válik, ahogyan a fenti kísérlet is bizonyította. Érthető is, hiszen ez a fórum is biztosítja a névtelenséget. Az itt használt fantasztikus kódnevek egyértelműen bizonyítják, hogy a mögöttük rejlő emberek a chat során az érzelmi sérülés veszélye nélkül szeretnének kommunikálni.

Az érzések mulandók A párterápia során a pszichológusnak lehetősége van arra, hogy két ember között felépítse azt a hidat, amelyet az előző oldalakon leírtunk. Itt a két fél félelem nélkül elmondhatja a gondolatait. Ilyenkor minden idegszálukkal a másikra összpontosítanak, és nyíltan kimondják az érzéseiket. Sejtik, hogy csak így lehetnek őszinték. Egy ilyen helyzetben megvalósulhat az érzések közvetlensége. Amikor azonban, akár csak pár másodperccel később, le akarjuk írni ezt a fajta közelséget, nyomban érezzük a pillanat valóságosságának tökéletes idegenségét az előtte és az utána következőktől. A valódi érzések már másodpercekkel később visszavonhatatlanul elmúlnak, sem mélységüket, sem hevességüket nem tudjuk újraélni. Bármennyire szeretnénk elmondani milyen, minden leírásból hiányzik ez a fajta közvetlenség. Így aztán az átéltek olcsó másolataként tudjuk továbbadni. Miért is gondoljuk tehát, hogy a valósággal más a helyzet? Érzelmi világunkat mindennap újra fel kell térképeznünk, ugyanis az emocionális részleteket képtelenek vagyunk felidézni. Kénytelenek vagyunk szavakba önteni érzelmeinket, mert csupán ezek képesek valamilyen formában megőrizni őket. Ezekre a szavakra legalább van esélyünk visszaemlékezni. Az érzések elszállnak, és semmiképpen nem lehet őket tökéletesen reprodukálni. Senki nem állíthatja, hogy a tökéletes boldogság pillanatát akár csak megközelítőleg is képes lenne úgy visszaadni, ahogyan átélte, még pillanatokkal később sem. Semmi nem tudja visszahozni egy lenyűgöző naplemente vagy egy csodás találkozás hangulatát. Az érzés, amit egy dal kiváltott belőlünk egy adott pillanatban, amikor egy szeretett személy oldalán voltunk, egyediségében is különleges. A képek számos emléket hoznak elő, és akkori érzéseink „morzsáit” is feléleszthetik. Bizonyos korlátok között még az illatok is képesek arra, hogy visszahozzanak egy érzést. A legnagyobb esélye erre a zenének van. Ha meghallunk egy dallamot, megtörténhet, hogy a hozzá kapcsolódó összes érzés megelevenedik. Becsapott emlékezet

Eddig azt fejtegettük, milyen kevés esélyünk van arra, hogy felidézzük egy hangulat emlékét, bármilyen intenzív volt is az. Életünk legtöbb történését nem raktározzuk el hosszú távon a memóriánkban. Élményeink kilencven százalékát a „nem túlságosan fontos – törölhető” feliratú mappába tesszük. Minden ember életében vannak rutinszerű időszakok, hosszú órák, amelyek során semmi érdekes nem történik. Emellett ott vannak azok az élmények, amelyek kellemetlenek, kínosak, fájdalmasak vagy szégyenletesek voltak a számunkra. Amennyiben elménk megfelelően működik, ezeket némiképp megváltoztatott, kicsinosított formában raktározza el. Máris jobb rájuk gondolni. Normális esetben az esemény után nem sokkal még emlékszünk, hogy ez az elraktározott változat nem a valóság, ám ez a tudás eltűnik, miután néhányszor felidéztük. Eddigre a valós esemény helyére tökéletesen beillesztettük a szépített változatot. Akarjuk vagy sem, már nem tudunk „objektíven” visszaemlékezni a múltra. Íme, egy példa: elegánsan áthajtunk a piroson. Nem sokkal később még emlékszünk, hogy a lámpa pirosat mutatott. Feleségünk azonban megfeddett minket, barátaink előtt pedig felemlegette, hogy tilosban vezettünk. Nincs mit tenni, kénytelenek vagyunk kimosni magunkat. Önnön felmentésünkre kész is a magyarázat: „Nem láttam, hogy piros volt.” Végül már minden lehetőség eszünkbe jut; például a lámpa nem működött megfelelően. Az egyetlen, amit mindenképpen kizárunk a tudatunkból, az az, hogy hazudunk. A hűtőszekrény előtt torkoskodó férj igazából nem akart semmit sem enni, csupán meg akarta nézni, van-e elég tej a gyerekeknek. Aki egy vásárlással lemeríti a családi hitelkártyát, őszinte pillantással bevallja partnerének: „De én azt hittem, van még pénz a számlánkon.” Aki későn tér haza, biztosan talál valamilyen – néha kifejezetten gyenge lábon álló – kifogást, másnap reggelre pedig már maga is elhiszi, hogy ez a színtiszta igazság. Tényleg pontosan tudjuk, mi tesz minket boldoggá? Az emlékek nem annyira megbízhatóak, mint hinnénk. Az idő előrehaladtával fokozatosan elveszítik érzelmi töltetüket, még a vidám és boldog emlékek is lassan elfakulnak.

A tudósok megakarták ismerni, egész pontosan mi tesz boldoggá. Kénytelenek voltak azonban belátni, hogy nem létezik egyértelmű válasz. Az, hogy egy érzés boldogít-e, nagyon változó; függ attól, milyen körülmények között teszik fel a kérdést, és milyen a viszonya a kérdezőnek a kérdezetthez. A boldogság tehát nézőpont kérdése. Ha egy kísérlet során feltesszük az általános kérdést: „Írják le egy darab papírra, mi teszi boldoggá önöket!”, vagy konkrétabban: „Osztályozza egy 1-től 10-ig terjedő skálán, mennyire teszi boldoggá ez vagy az a helyzet”, a szülők a gyermekekkel való játékot, vagy az anyaság/ apaság örömét mindig nagyon előkelő, leggyakrabban az első helyre teszik. Ha azonban a kutató nagyon konkrétan rákérdez, hogy a kísérleti alany mennyire érzi magát boldognak azzal, amit éppen akkor csinál, akkor már nagyon is sokféleképpen értékelhetjük, mi teszi boldoggá az embert. Ha bizonyos időn keresztül (néhány napig) vizsgálunk személyeket, akiknek adunk egy csipogót azzal az utasítással, hogy amikor az megszólal, röviden jegyezzék fel, mit csinálnak éppen, és mennyire teszi őket boldoggá az elfoglaltságuk, az értékítéletek ugyancsak jelentősen megváltoznak. Amennyiben a kérdés úgy hangzik, menynyire teszi boldoggá önt, amit éppen csinál, akkor a gyermekekkel való játék lehangolóan alacsony értéket kap, a házimunkánál éppen csak jobbat. Ezzel szemben a szex az első helyre kerül. Ez a tevékenység azonban csupán ezzel a fajta direkt rákérdezéssel ér el ilyen kiemelkedő eredményt.11 Ön el tudja fogadni, hogy saját spontán helyzetértékelése is jelentősen eltér a világ általános megítélésétől? A pillanatnyi hangulat és a hosszú távú meggyőződés közötti különbséget ritkán ismerjük fel. Elménkben állandóan működik az orwelli duplagondol, amely emlékeinket addig módosítja, míg azok mind egy kaptafára nem formálódnak. Végül már szilárd meggyőződéssel hisszük, hogy nincs is szebb, mint napkeltekor hegyet mászni, még ha csak órákkal vagyunk is egy igazán kellemes szexuális együttlét után. Pszichénk nem alkalmas arra, hogy összehasonlítson eltérő időpontokból származó érzelmi tapasztalatokat. Személyiségünket sok különböző ellentmondás

határozza meg, amelyeket nem is igazán veszünk tudomásul. Tévedés tehát a „letisztult” benyomásokat készpénznek venni. Eltitkolt érzések Tartós kapcsolatban élünk, szeretjük a partnerünket, és nem akarjuk elhagyni. Ennek ellenére idővel bizonyos érdekellentétek felléphetnek. Szakmai és személyes célkitűzéseink változnak, kapcsolatunkat sok minden zavarhatja. De még két ember egymás iránti érzései sem megbízhatóan stabilak. Könnyen kerülhetünk szembe érzelmi kísértéssel, sok minden zavarhat össze minket. Megtörténhet, hogy derült égből villámcsapásként vonzalmat kezdünk érezni valaki iránt. Ha párkapcsolatban élünk, részben vagy teljesen elnyomjuk ezeket az érzéseket, és letagadjuk őket. A nagy többség számára ez jelenti a kiutat. És itt jön a képbe a hazugság. Kevés ember tűri jól, ha partnere hirtelen heves érzelmeket kezd táplálni egy harmadik személy iránt. Lehetséges, hogy idegenben is megjön az étvágyunk, de enni otthon illik. Itt azonban nagyon is érvényes a közmondás: „Amiről nem tudunk, az nem fáj.” Ha valaki egy párkapcsolatban gyakran bevallaná, hogyan fantáziái és vágyik más emberekre, hamarosan egyedül maradna. Ha lenne egy biztos mód arra, hogy a lebukás kockázata nélkül félrelépjenek, a nők és a férfiak nagy része bizony élne vele. Erika több éve tart szeretőt. Ezzel mentegeti magát: „Nem adok neki semmit, amit szívesen kapna meg tőlem!” Ez a mondat persze kifogás, vagy még inkább hazugság. Erika szerint hazugság nélkül semmilyen kapcsolat nem tartható fenn hosszabb ideig. Kíméletlen nyíltsággal nem tudunk hosszan együtt maradni. Erkölcsi normáink nem igazán tudnak mit kezdeni érzelmi életünkkel, amely a Neander-völgyiek szintjén mozog. Tartós kapcsolatot akarunk, semmiképpen sem érzelmi bizonytalanságot. Joggal tartunk a túlzott feszültségtől, ha kimondjuk „titkos gondolatainkat”. Így aztán nincs más választásunk, mint hallgatni. Ilyenkor azonban legtöbbször elfelejtjük, hogy éppen hazudunk. Készséggel bevesszük, hogy partnerünk egy életre a szívébe zárt minket, a kulcsot pedig eldobta. És nincs szív, amely ne melegedne meg ennek a középkori szerelmi dalnak a hallatán:

Tied vagyok, te az enyém, Hiszem, hogy már az is maradsz, Mélyen szívembe zártalak, és a kulcsot elvesztettem, ott maradsz már mindörökre. Werner von Tegernsee Ha érzéseinket ilyen szívmelengető dalba foglaljuk, meghatódunk, s ha csak egy pillanatra is, elfeledkezünk az ellentmondásokról és az érzelmi kettősségekről. Monogámia Milyen szép is arra gondolni, hogy természetünkből adódóan monogámok vagyunk! Olyan sokra tartjuk a hűséget, hogy nagyon rosszul fogadunk minden olyan érvet, amely ezt az idillt veszélyezteti. Sajnálatos módon sok ilyen érv van. Hartwig Hanser írja: „Az ember számára nem a monogámia a biológiailag legtökéletesebb együttélési forma. A ténylegesen monogám állatokkal szemben az ember esetében ez meglehetősen sérülékeny kapcsolatot jelent, és főként kulturális okokkal magyarázható. Ráadásul csupán az emberi kultúrák kevesebb mint húsz százalékában létezik.”12 Vagyis mi emberek egy kulturális elváráshoz alkalmazkodunk, amelynek értelmében nevelkedtünk, így nem is vonjuk kétségbe ennek helyességét, holott biológiai szempontból nem erre születtünk. Tudjuk, hogy a régi germánok a görögökkel és a rómaiakkal szemben egynejűek voltak. Az egynejűség kultúrája alig 3000 éves. Ez megmagyarázza a konfliktust az olyan eskük, mint „szeretni és tisztelni fogom, míg a halál el nem választ”, és szenvedélyeink között. Nem akarjuk persze, hogy az emberek visszamásszanak a fára, ahogy azt sem, hogy létrejöjjön a parttalan hűtlenség társadalma, amelyben nem léteznek tartós kötelékek ember és ember között. Kultúránk természetesen a megbízható kapcsolatokon alapul. Célunk mindössze annyi, hogy megmutassuk, hogyan dolgozik biológiánk azon, hogy mai hűségesküink holnapra hitelüket veszítsék, mi pedig kénytelenek legyünk hazudni és csalni. Igaz szerelem?

Már George Bemard Shaw is tudta, hogy „a szerelem első látásra nagyjából annyira megbízható, mint egy ránézés utáni diagnózis.” A szerelem elvarázsol bennünket, és elveszi az eszünket. Elrepít minket egy messzi, elzárt világba. Mindannyian ismerjük a mélységes szerelem és érzéseink viszonzása utáni vágyat. Szerelemről alkotott képünket azonban sokkal inkább fantáziánk, semmint valós érzéseink határozzák meg. A szerelemhez fűződő egyik legfontosabb, bár sajnos hamis elvárás: „A szerelemhez két szívre van szükség.” Bármilyen szép is ez, és néha meg is történik, hogy két ember érzései egymással összhangba kerülnek, a szerelem magányos dolog. Belső világunkban játszódik le, vagyis nem feltétlenül van szükség hozzá fogadó félre. Akkor is lehetünk halálosan szerelmesek, ha nincs valódi partner, aki viszonozza az érzéseket. Az efféle egyoldalú szerelem legkellemetlenebb variációját jelentik az úgynevezett stalkerek, akik mindenféle biztatás híján is figyelmességükkel üldözik áldozatukat. A zenészekért, színészekért rajongó tinédzserek ugyanennek az ártalmatlan formáját testesítik meg. Ebből a csoportból kerülnek ki azok az egyéjszakás kalandok, akiktől a sztár egy éjjelre bármit megkap, amit csak kér. És ott vannak azok a rajongók, akik addig utaznak idoljukkal, amíg erre lehetőségük van. Ezek mind a viszonozhatatlan „szerelem” formái. Szerelem a lengőhídon Fiatal férfiak egy veszélyesen kilengő hídon kelnek át egy szakadék felett, mialatt adrenalinszintjük az egekbe szökken. Ha a híd végén egy velük egykorú nő bármilyen tetszőleges témáról interjút készít velük, ötven százalékuk biztosan úgy érzi, beleszeretett, és szívesen felhívná. Ha azonban ugyanerre az interjúra a helyszíntől pár száz méterrel arrébb kerül sor, vagy egy normál kőhídon való átkelés után, amiben semmi izgalom nincsen, senki nem szeret bele a hölgybe, és nem akarja felhívni.13 Elménk nem képes világosan meghatározni az izgalom eredetét. A lengőhíd által kiváltott izgalmat lehet úgy értelmezni, hogy a riporternő váltotta ki. A fiatal férfiak pontosan így is érzik. Az életben ritkán van lehetőségünk arra, hogy egy második, ártalmatlan tapasztalattal megerősíthessük értékítéletünket. De talán nem is

akarjuk: egy esküvő, az odavezető úttal, kellemesen izgalmas játék, csak éppen ezeket az elemeket netalán rosszul rendeztük el egymáshoz képest. De kit érdekel? Vagy ki akarná kipróbálni, hogy ugyanolyan szenvedélyes szerelemre lobbant volna-e partnere iránt, ha nem egy közös, csodás léghajózáson találkoznak? A pokolba az efféle kísérletekkel! Marad tehát a kérdés, hogy némely szenvedélyes flört a felfedezés veszélye nélkül is olyan vonzó lett volna-e. Hazugság és szépség A szépség elég egyszerű: ha elég arcképet rakunk egymás mellé, és mindegyikből csak az egybevágó formákat vesszük figyelembe, agyunkban összeáll egy olyan kép, amelyet többségünk szépnek tart. Az életben persze más tényezők is közrejátszanak: az illető fellépése, illata, vonzereje, anyanyelve; az hogy vicces, sármos vagy figyelmes; hogy küld-e erotikus üzeneteket, vagy hogy tetszik-e a testfelépítése vagy a bőre. Néhány embernek fontos, hogy hosszú-e a hölgy lába, vagy szép-e a feneke. Odafigyelünk arra is, hogyan mozog a másik, széles vagy apró gesztusokkal kíséri mondandóját; milyen pillantásokkal fejezi ki a figyelmét, illetve hogy érzünk-e kettőnk között valamiféle vibrálást. De még a hajszín és a frizura is jelentéssel bír. A kutatók szerint a másik ember szépsége ötven százalékban a szemlélő ízlésétől függ, míg az általános szépség-ideál mindössze harminc százalékban számít. Az öntudatlanul is legerősebb tényező, amelynek alapján pozitívan ítélünk meg vagy szépnek tartunk valakit, az a velünk való hasonlósága. Amennyiben sok másik arckép között viszontlátjuk a sajátunkat is, mindannyiunk meglepetésére a számunkra legszimpatikusabbnak tűnő arc tulajdon képmásunk enyhén módosult változata lesz. A hasonlóság jelentősége odáig megy, hogy a nők a férfiképek közül azt az arcot választják ki, amelyik saját arcuktól csak alig tér el.15 Mindez nem csupán optikai hasonlóságot jelent. A kísérletek tanúsága szerint amennyiben azt gondoljuk, hogy valakinek az önmagáról alkotott képe hasonlít a mienkre, vagy értékítéletei és világképe a mienkkel egybevág, az már elég, hogy egy átlagos arcú, tökéletesen idegen embert szimpatikusnak lássunk. Sőt minél

nagyobb a vélt hasonlóság meggyőződéseink és nézeteink között, annál „szebbnek” látjuk az illetőt.16 Mivel minden, a kísérletben részt vevő személy ugyanazt az egy képet látta az illető, számukra idegen emberről, a dolog egyetlen következtetést vonhat maga után: szépségről alkotott képünket módosítja az az érzés, hogy valaki osztja a nézeteinket. Mivel ennek az összefüggésnek nem vagyunk tudatában, marad a zavarba ejtő kérdés: ki hinné magáról, hogy ilyen körülmények között elnyerné egy másik ember tetszését? Ehhez hozzájön az is, hogy amikor hormonálisan a csúcson vagyunk, azaz egy kapcsolat kezdetén, hajlamosabbak vagyunk hasonlóságokat észrevenni. Legalábbis annál az embernél, akire hormonjaink irányulnak. Ezek után, ha mindezt figyelembe vesszük, nevezhetjük-e még „becsületesnek” az érzéseinket? Tényleg szerelmet vagy szimpátiát érzünk? Felismerjük a valódi szépséget, ha megítélése végső soron a saját értékrendszerünkkel és énképünkkel való hasonlatosságon múlik? A legjobban akkor önmagunkat szeretjük? Nem szeret igazán, aki szerelme hibáját nem erénynek látja. Johann Wolfgang von Goethe

A hazugság és a gének Amikor egy férfi és egy nő első alkalommal áll szóba egymással, a nő képes azt a látszatot kelteni, mintha a férfi tette volna meg az első lépést, holott az esetek többségében a nő ad neki zöld utat. Ezzel el is kezdődik a csiki-csuki. Sok kapcsolat a kölcsönös vonzalom jeleinek össztűzével kezdődik. Ezek aztán egyre erősebb hormontevékenységet váltanak ki, míg végül mindenestül rózsaszínben nem látjuk a világot, és már bizonyosak vagyunk abban, hogy választottunk igazi Adonisz, vagy ha nő, akkor nála jobban senki nem hasonlít Aphroditére. Aki frissen beleszeretett valakibe, annak vérében az átlagosnál jóval nagyobb mennyiségben van jelen az úgynevezett boldogsághormon, azaz az endorfin. Hat héttel vagy legfeljebb hat hónappal később azonban a hormontevékenység alábbhagy. Ha a természettől vagy a hormonoktól elvárható a számítás, akkor egyszerű a logika: a boldogság addig tart, amíg nagy eséllyel sikerül egy megtermékenyítés. Ha csak a hormonokon múlna, eddigre a szerelmes nő már terhes lenne vagy új partner után kutatna. Önző gének De mi az, ami egymás felé hajtja a nőket és a férfiakat? Világos: kapcsolatot akarnak, ki akarják élni a nemi vágyaikat, vagy csak arra vágynak, hogy legyen valaki a környezetükben, akivel jól el tudnak beszélgetni. Egyre inkább elterjed egy másik értelmezés is: a párkapcsolat felé hajtó erő igazából génjeinkben gyökerezik, amelyeknek célja önmaguk minél előnyösebb reprodukálása. Ez az elképzelés olyannyira népszerűvé vált, hogy ma már alig van olyan emberi tevékenység a szaporodás és a szociális viselkedés körében, amelyet ne így próbálnának magyarázni. Ezt a modellt nevezzük az „önző gén elméletének”. A legizgalmasabb ehhez kapcsolódó kísérlet, amelyet az utóbbi pár évben végeztek el, az izzadságszagú rövid ujjú pólóval végzett teszt. Ha férfiakkal és nőkkel olyan átizzadt trikót szagoltatunk meg, amelyet egy másik nemű ember két-három éjszakával korábban viselt, mindig ugyanaz történik: csak az olyan ember testszagát találjuk kellemesnek, akinek immunrendszere a mienktől

teljesen eltér. Ez első hallásra zavarba ejtőnek tűnhet, és hitetlenkedhetünk, de bizonyos szempontból nagyon is sok értelme van. Ha a partnerválasztás során ki tudjuk szagolni az olyan embereket, akik más baktériumok és vírusok, illetve egyéb paraziták ellen védettek, mint mi, az a születendő utód szempontjából óriási előnyt jelent, ugyanis jóval több fertőzéssel és betegséggel szemben lesz védett. Legalábbis statisztikailag valószínűsíthető. Az önző gén elmélete arról szól, hogyan igyekszünk kiválasztani a lehető legjobb partnert, hogy egészséges utódot nemzhessünk. Egy férfi ezzel komoly konfliktushelyzetbe kerül, ugyanis egyrészt az erkölcsnek megfelelően arra kényszeríti nőjét, hogy kitartson egyetlen szexuális partner mellett (ő ugyanis nem akar más férfival osztozni), másrészt azonban a gén azt követeli tőle, hogy ő maga ne kövesse ezt az erkölcsöt (hiszen a cél az, hogy minél többször továbbadja a genetikai állományát). A nőnek az együttélés szempontjából tökéletes partner előtt el kell titkolnia, hogy génjeit más hordozóknak is igyekszik továbbadni. Ez a biológiai szabály igencsak azok malmára hajtja a vizet, akik úgy vélik, a hazugság szerelmi életünk szerves része. Korábban sokan vehemensen tiltakoztak volna az ellen, hogy a testszagnak ilyen szelektív hatása lehet, ma azonban ez már elfogadott. Ennek tulajdonképpen semmi köze a hazugsághoz, bár ez csak első látásra van így, ugyanis vannak felismerések, amelyek konfliktusokat jelenthetnek. Ha jobban belegondolunk, akad itt pár érdekesség: Egy nő más típusú férfiakat kedvel, attól függően, hogy szedi-e a tablettát vagy nem. Azok a nők, akik nem figyelik a termékenységi ciklusaikat, peteérésük idején inkább olyan férfiakkal kezdenek ki, akik genetikai szempontból egészen más immunrendszerrel rendelkeznek, mint ők maguk.18 Ha szedi a tablettát vagy ha terhes a hölgy (ez utóbbi az az állapot, amelyet a pirula a szervezete felé szimulál, egészen másképpen alakul az ízlése, ekkor vele genetikai szempontból rokon, azaz hasonló immunrendszerű férfiakhoz vonzódik. Ez úgy hangzik, mint egy komoly dilemma, ami tisztán biológiai szempontból igencsak megnehezíti a nők számára a hűséget.

Emellett a kutatók arra is rájöttek, hogy peteérésük idején a nők szimmetrikus, férfias arcú partnert keresnek. Az ilyen arc és általában a szimmetria a természetben az egészség általános ismertetőjegye. Ez a válogatás olyannyira fejlett a nőknél, hogy termékeny napjaikon a szimmetrikus arcú férfiak izzadságát is kedvezően értékelik. Egyéb napokon nem éreznek különbséget az izzadság szagában, sőt teljesen figyelmen kívül hagyják az arc szimmetrikus és férfias voltát. Ilyenkor a trikók szaga között sem éreznek különbséget.19 Génkereskedelem és zabigyerekek

Magában nézve mindez nagyon izgalmas, de semmi köze a hazugság képességéhez. Ha azonban a nők ízlésingadozását azzal kapcsolatban nézzük, hogy a mai gyermekek négy és tíz százalék közötti hányada zabigyerek, azaz névadó, a társadalom előtt elfogadott apja biológiai értelemben nem a rokona20 – nos, akkor láthatjuk, hogy hazugságok igazi kincsestárára bukkantunk. Természetesen ez a kettős viselkedés nem a nők magánügye. A férfiak sem vizsgáznak jobban e tekintetben. Először is el kell fogadniuk magukat a génszolgáltató szerepkörében, másrészt pedig helyzetük még egyszerűbb: utódaik száma jelentősen megnő, ha a nemzés mellett semmilyen egyéb „teljesítményre” nem kényszerülnek, amely megakadályozhatná őket abban, hogy újabb nőkkel lépjenek szexuális kapcsolatba. Fogalmazzunk érthetőbben: a férfiak számára biológiai értelemben a hűtlenség még a nőknél is kifizetődőbb. Erkölcsös, megbízhatóságra és bizalomra épülő világunk nem évezredes bizonyosság, hanem biológiai alapjaink modern, idealisztikus lekicsinylése. Nem célunk ezen ideálok elvetése vagy akár kigúnyolása. Életünk sokkal könnyebb lenne, ha a vadlibákhoz hasonlóan mi is biztosak lehetnénk abban, hogy párunk egy életre kitart mellettünk. Sajnos azonban nem vagyunk vadlibák. Biológiánk azonban még egy sakkhúzással kedveskedett: egy férfi nem tudhatja, mikor van egy nőnek peteérése. Ez az első látásra nem túl jelentős körülmény számos messzemenő következménnyel jár. Legközelebbi rokonainknál az állatvilágban, az emberszabású majmok körében a nőstény termékenységének

egyértelmű jelei vannak. A páviánnőstény vörös feneke a legismertebb efféle jelzés, ilyenkor a hímek között vetélkedés kezdődik, ki párosodhat vele; ez az időszak nagyon is nyilvánvaló és körülhatárolható. A nőstény majmok csak néhány napig nemzőképesek. Az embernél hiányoznak az efféle jelzések, így egy férfinak igen kevés lehetősége van annak megállapítására, hogy tényleg ő a gyermek nemzőatyja. Egy ilyen módszer partnernőjének állandó kísérete vagy olyan erős és tartós érzelmi kötelék kialakítása kettejük között, ami lehetetlenné, de legalábbis valószínűtlenné teszi, hogy más férfiak génjei is szóba jöhessenek. Lehetséges, hogy az erényöv ennél is hatékonyabb, sajnos azonban divatja nem tartott sokáig. Egy másik szociális kísérlet megmutatja a férfiak egyik további problémáját: ha egy csinos fiatal nő azt kérdezi tőlük, hajlandóak lennének-e vele szexuális kalandba bocsátkozni, a férfiak döntő többsége azonnal belemegy. Amennyiben egy jóképű fiatalember ugyanezzel a kérdéssel fordul fiatal hölgyekhez, a megkérdezettek egyike sem hajlandó elmenni vele. Íme, a két nem közötti alapvető különbség. A férfiak belül mind kettős életet élnek. Egyik felük állandóan azon van, hogy minden nőt megnyerjen magának. Másik felük a hűséges férj és apa, aki szeret kellemesen hátradőlni és élvezi, hogy élete rendezett kerékvágásban zajlik. Ezt az ellentmondást senki nem fogalmazta meg olyan élvezetesen, mint Wilhelm Busch: Apává válni nem nehéz… Apává lenni nem is nehéz, de annak lenni bizony szörnyűség. Az eleje még öröm és kéj, ha elragad minket a szenvedély, e bűn, melyet mind kedvelünk, és egyáltalán nincsen ellenünk, de mégis, rettegünk mindennél jobban, hogy bűnünkből valami jó is fogan. Mert amint elmúlt a parázna kéj, félelmesen ismét ránk tör az éj. Az ember végül ráncos lesz és görnyedt, kedélye dühös, kevés haja őszes,

és akkor már bizony, tán nem is olyan sokára nincs leány, aki befogadná őt egy éjszakára. Neve immár bácsi, legjobb esetben, de, azt meg kell hagyni, ez minden. Mennyire más most már a jó! Kellemes és csábító a házastársi ágy itt elégül ki a testi vágy. Egy reggel ott áll, mint apa és papa Boldogabb ember nem volt még soha. Korábban azt hitték, hogy a nők háziasabbak és kevésbé kicsapongók a férfiaknál. A zabigyerekek előbb említett számarány azonban mindennek cáfolata, a nőknek is van egy nagyon is kalandortermészetű oldala. A belénk nevelt elképzelések alapján úgy gondoljuk, a gyermekek csakis a szűk családi környezet biztonságában nőhetnek fel. Itt azonban van egy szépséghiba: csak mintegy tízezer éve tudhatjuk többé-kevésbé biztosan, ki az apjuk. Emberek azonban már jóval korábban is léteztek, így aztán a családról alkotott kép nem tekinthető túl réginek. Néhány főemlősfajnál is figyeltek meg stabil, elválaszthatatlan párokat, de ugyanezeknél a fajoknál nagyszámú a zabigyerek is. A legvalószínűbb az, hogy őseink sok más főemlőshöz hasonló módon hordában éltek, és nem sokat foglalkoztak azzal, hogy egy adott gyermeket ki nemzett. A felsőrendű majmoknak csupán nemrég adatott meg az illúzió, hogy ők nemzették azt a kismajmot, amely a lábuk körül ugrándozik. Tegyük fel tehát, hogy a tartós párkapcsolat előnyt jelent az utódok felnevelése során, míg majomőseink esetében éppen a gének nagymértékű cseréje volt evolúciós előny. Érzelmi gazdaságtan Örülünk azoknak az embereknek, akik már ötven éve élnek együtt boldogan. Naivitás lenne azonban azt gondolni, hogy ezek a párok hosszú együttlétük során mindig ugyanúgy éreztek egymás iránt. A kapcsolatok ugyanis folyamatosan változnak. Sok oka lehet, amiért egy pár együtt marad. Ezek közül az egyik az, hogy tudják, a szakítás fájdalommal jár, ugyanis minden ilyen változás mélyen megrendíti az embert. Maga ez a félelem erős

motivációt jelent a hosszas együttéléshez. Ezt már korábban is elmondtuk. Így aztán az izgalmi szakasz után következik az összeszokás ideje. Ennek során kialakulnak a közös meggyőződések, például sokéves együttlét után a párok ugyanarra a politikai pártra szavaznak, akkor is, ha kapcsolatuk elején teljesen eltért a politikai felfogásuk. Mások épp ellenkezőleg: míg kapcsolatuk elején politikailag ugyanúgy gondolkodtak, mostanra elfogadják a nézetkülönbségeket, és toleránsan megjegyzik: „Nem kell mindig feltétlenül ugyanúgy látnunk a világot.” A különbségek, amelyek mostanra előkerültek, ideológiai mázat kaptak, így könnyebb őket elfogadni. Vagy egy mindennapibb eset: egy nő összeköltözik a barátjával, de macskáját nem tudja leadni a szüleinél, így aztán a cica is költözik az új lakásba. Rövid időn belül megszokja, és a hölgy bosszúságára gyakran nem az ő, hanem barátja ölében dorombol. A legfontosabb ok, amiért egy pár együtt marad, az érzelmi gazdaságtan. Mindannyian előnyben részesítünk bizonyos fajta helyzeteket és életkörülményeket. Egy olyan partner, akinek tulajdonságait és rigolyáit ismerjük, biztos alapot jelent. Érzelmi szempontból kevésbé költséges vele kommunikálni, mint felvállalni azokat a kockázatokat és bizonytalanságot, amelyekkel egy új kapcsolat keresése jár. Ennek ellenére sok a szakítás, és sokan keresnek új partnert. A szakítás gazdaságossága Gyakori, hogy az ember kipróbál egy újabb alternatívát, miközben régi kapcsolata még él. E kettős stratégia oka abban az érzelmi terhelésben rejlik, ami az egyedülléttel jár. Különösen élete delén él sok ember párkapcsolatban, ilyen korban az egyedülállók kisebbséget képeznek. Már csak ezért is van az, hogy az élettárs nélküli emberek enyhén kirekesztettnek érzik magukat. Kellemetlen, hogy új partnert kell keresniük, és ezt másokkal is tudatniuk kell. Ilyen esetben az ember számára csábító lehet a szingli életforma, amely ma egyre jelentősebb, bár ezt is csak egy kisebbség választja. A másik lehetőség a magányosan eltöltött idő lerövidítésére az, ha az ember felmelegít egy régebbi kapcsolatot. Több olyan embert

ismerünk, akik azt követően, hogy párjuk elhagyta őket, nagyon gyorsan valamelyik régebbi partnerükhöz vagy fiatalkori szerelmükhöz mentek vissza. Ezeknek a felmelegített szerelmeknek van egy döntő előnye: a régi meghittséget kisebb érzelmi befektetés árán fel lehet éleszteni. Egy „régi ismerős” visszahódítása sokkal egyszerűbb, mint hogy vállaljuk az új partner hosszas és lélekölő felkutatásának nehézségeit. Már említettük, hogy ha úgy küzdünk egy fontos célért, hogy nem szavatolt az elérése, az komoly érzelmi ráfordítással jár. Olyasmi ez, amit megmondanánk annak, akit „újra a szívünkbe” zártunk? Barátságban és szerelemben az embert boldogabbá teszi, amiről nem tud, mint amiről tud. Frangois de la Rochefoucauld

Meghittség vagy szenvedély? A tapogatózás, egymás kölcsönös megismerésének ideje alatt nő a párok közötti meghittség. Sokat tudunk meg a másik vágyairól és érzéseiről, idővel egyre többet tudunk meg egymásról, és egyre védettebbnek érezzük magunkat. Mégis, hangozzék bármilyen kegyetlenül, ez az az időszak, amikor a kapcsolatban alábbhagy a szenvedély.21 Ez nem feltétlenül jelenti a szexuális intenzitás csökkenését, bár gyakran ez is bekövetkezik. Lehet, hogy a kapcsolat első időszakát a gerjedelem uralja, de az emberek végső soron azért maradnak együtt, mert 1 Minden zsák megtalálja a maga foltját? Mindannyiunknak megvan a magunk kisebb-nagyobb lelki erőssége, és olyan partnert keresünk, akinek éppen ez hiányzik a boldogsághoz. Az erős olyat keres, akinek támaszra van szüksége. A kételkedő olyat, aki dicséri. A szép szépet keres, vagy éppen csúnyát, attól függ, menynyire szilárd önnön szépségébe vetett hite, és mely funkciót szánja partnerének. Ugyanakkor nem minden zsák találja meg a maga tökéletesen illeszkedő foltját. Hányan panaszkodnak, hogy újra meg újra elkövetik ugyanazt a hibát! Vannak, akik állandóan bedőlnek egy füllentésnek, mások krónikus félrelépőkbe botlanak, túlmotivált sportolókba, akiknek sosincs idejük, de vannak, akik olyan szélhámosokkal jönnek össze, akik a másikból csak egyvalamit akarnak, egészen pontosan a pénzét. Mások állandóan ilyen-olyan szenvedélybetegeket vonzanak be az életükbe. Minden alkalommal elképedünk, hogy új kapcsolatunk mennyire hasonlít az előzőhöz. Aki azt hiszi, az ilyen ember tudatosan, sőt akarattal hibázik, az nem érti a lényeget. A hozzánk illő csaló azért továbbra is csak csaló. Olyan képet mutat magáról, amely a megfelelő alanyra igen vonzóan hat, és képtelen neki ellenállni. A notórius áldozatoknak egyszerűen nincsen meg az a képességük, hogy belássanak a másik ember álarca mögé, és talán nem is akarnak annyira világosan látni. E halálra ítélt kapcsolatokban még a kívülálló sem mindig ismeri fel egyértelműen a tévedést vagy a csalást. Gyakran heteknek kell eltelniük, mire kiderül, hogy partnerünk csupán szerepet játszott, mi

pedig már megint besétáltunk egy csapdába, ráadásul fel se fogtuk mindezt, amíg gyönyörű álmunk nem váltott át rémálomba, és nem ébredtünk fel belőle. Csalások

A férfi-nő kapcsolat leggyakoribb szereposztása a „védelmező” és a „védett fél” kettőse, bár a két szerep nem állandó, a kapcsolat viszonylagos biztonságában állandóan cserélődhetnek. Erős férfiakból is lehet papucsférj, gyámoltalan figura, halk szavú cseléd. Néhány kezdetben „gyengéd” nő karrierista akamokká válhat, aki aztán párkapcsolatában is kemény kézzel ragadja magához a vezető szerepet. Az Y kromoszómáról folytatott tudományos vita új elemekkel gazdagítja a „szerepcsere” elgondolását. Néhány genetikus, aki a férfikromoszómával foglalkozik, kifutó típusnak látja. A kromoszóma kicsi, kevés információt tartalmaz, ha nagyon rosszindulatúan akarunk fogalmazni, a férfiakat tekinthetjük a nők tökéletlen másának is, legalábbis erre enged következtetni ez a kísérleti adalék. Néhány kutató egyenesen azt mondja: „Pár százezer év, és nem lesznek többé férfiak.” Ezzel a jóslattal nyilván vitába lehet szállni, de ami fontosabb, hogy ez a drámai állítás éppen a valódi problémáról tereli el a figyelmünket: a férfiak általában jók a szó lehető legtágabb értelmében vett agresszív akciókra, vagyis rövid idő alatt nagy erőt képesek kifejteni. Ezzel szemben érzelmi tevékenységre kevésbé felelnek meg, ekkor ugyanis hosszú időtartam alatt jól elraktározott energiamennyiséget kell egyenletesen felhasználni. Vagyis amikor a férfiak nagy munka befektetésével célt értek, és megvan a kapcsolat, úgy érzik, feladatuk ezzel véget is ért, s a korábbi agresszív viselkedésmodellről átallnak egy gyengédebb, kevésbé akaratos üzemmódra. A házasság után sok addigi hősből kisegér lesz, míg a korábbi kezes asszonyka amazonná lényegül át. Ez már korábban is ott rejlett bennük, csak hazudtak? Nehezen megválaszolható kérdés. Biztos csak az, hogy a férfiak és a nők egyaránt tudják, milyen elvárásokat támaszt velük szemben a másik nem. Az is biztos, hogy saját személyiségünk állandó józan megfigyelése nem mindig

azzal az eredménnyel jár, hogy tökéletesen alkalmasak vagyunk a másik nem elbűvölésére. Mivel a hazugság mélységesen emberi tulajdonság, kétségünk sem lehet afelől, hogy éppen az egyik legéletbevágóbb kérdés után („Hogyan tudom rávenni választottamat, hogy belemenjen velem egy kapcsolatba?”) intelligensen és meglehetősen sokféleképpen bevetjük. A csapásirányok világosak. A nő szépséges hajadon lesz, önmaga enyelgő, szexuálisan motivált, alkalmazkodásra mindig kész különleges kiadása. A csábító férfi becsületes, tetterős lovaggá lényegül át, aki imádottja minden vágyát kiolvassa a szeméből. Emellett bátor, erős és természetesen végtelenül hűséges. Csupán a szerelmes ember gondolhatja komolyan, hogy a világot ilyen nemes emberek népesítik be. De a szerelmesek csodás időket élnek, és ilyenkor még az illúziókban is hisznek. Előbb-utóbb persze elkövetkezik az ébredés. De vajon ennek tudata képes elhomályosítani a Szerelem napját? Dehogy! Bár mindketten tudnak arról, hogy éppen rózsaszín ködben úsznak, úgy tesznek, mint minden részeg: tudják, a világ addig marad ilyen csodálatos, amíg mámoruk tart. Később eljön a macskajaj, mégis bátran tagadják. Példaképek és szociális szerepek Az emberek már életük korai szakaszában rengeteg szociális szerepet ismernek meg, még ha nem is nyomban alkalmazzák őket a gyakorlatban. Ezekhez a szerepekhez példaképeket választanak Ennek érdekében kinéznek maguknak olyan személyeket, akiket tisztelnek, és akikkel képesek azonosulni. Ezeket aztán szerepmodellként követik, és személyiségük formálódása során számos ilyet alkotnak maguknak. Már nagyon korai éveinkben van egy képünk, hogyan vezetnénk autót vagy háztartást, ugyanúgy főnökként, sportolóként is látjuk magunkat, vagy ahogy vereségeket és frusztrációkat kezelünk. Az akadémikusok korai kísérleteikben sikeresen kimutatták a jutalomra való várakozás készségét. Egyik ismert kísérlet a „pehelycukor-teszt”, amelyet Walter Mischel személyiségkutató dolgozott ki, és első alkalommal a hatvanas években végezték el. Sok négyéves gyerek hajlandó lemondani egy pehelycukor rövid

távú élvezetéről, ha tudja, hogy helyette később két másikat kap. Ellen tudnak állni a kísértésnek, hogy megegyék az asztalon az orruk előtt heverő cukorkát. Aki kisebb gyerekekkel kipróbálta ugyanezt, tudja, milyen nehezen vehetők rá ilyen rövid távú lemondásra is. Azok a gyerekek, akik belementek egy ilyen jutalomeltolódásba, és ki is bírták, később jobb tanulóképességet mutattak. Ez a kis játék ebben a korai életszakaszban tehát a lehető legjobb módszer a gyerek intelligenciájának felmérésére. Egy ötéves arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz, azt felelte, „utasító ember” (!). És célt is ért: harmincévesen már egy százfős vállalat élén állt. Ha lehull az álarc A jellemnek nevezett jelenség már az ember korai éveiben elkezd formálódni, és a későbbi életfázisok viselkedésmintáját is meghatározza. Itt már nincsenek megjósolhatatlan változások. Aki alaposabban megvizsgálja a kérdést, hamar rájön, hogy egy látszólag visszahúzódó nő adott esetben igen határozottá válhat, míg egy harcias fiatalember valójában csak megjátssza, hogy erős. Lehetséges, hogy kedvenc kocsmájában igen keménynek tűnik, de otthon a barátnője hordja a nadrágot. Ha mindkét partner együtt tud élni a változásokkal, sőt még profitálnak is belőle, az csodás. Sajnos azonban feszültségeket szül, ha kiderül, hogy a facérok piacán zsáknyi problémát sikerült beszerezni. Jobb lett volna, ha a két szerelmes a mostanra jórészt leomlott homlokzat mögé is vet egy pillantást. Ha az emberek elképzelhetőnek tartanák, hogy mások a szerelemért elrejtik valódi énjüket, nem lenne annyira kijózanító ez a felismerés. De – mint oly gyakran – itt is igen kevéssé számítunk csalásra, sőt főként itt nem. Lehet, hogy már tucatnyi alkalommal hallottuk: „Nézd meg, kivel adod össze magad…” – ennek ellenére továbbra is hiszünk abban, hogy a szeretett személy csodálatos szeme lelke legmélyét tükrözi vissza. Mi tart vissza minket attól, hogy kritikus pillantással nézzünk arra, aki elvarázsolt bennünket? Semmi rossz vagy elvetendő nincs abban az elképzelésben, hogy feltegyük a kérdést: „Mennyire bátor valójában az illető?” Ugyanis a pókokkal szemben mutatott merészségből nem lehet egy ember önérvényesítő képességére

vagy tartására következtetni. Ugyanúgy egy ügyvéd eljövendő pályáját sem lehet felismerni abból, mennyire sikeresen tette le az államvizsgáját. Aki a barátnője kedvéért veszi komolyabban az egyetemet, annál számítani lehet arra, hogy a jövőben a szakmai életében is inkább úszik az árral. Az a diák, akit mestere leginkább késéseiről és nem túl heves lelkesedéséről ismer, szintén bemutatott valamit majdani lehetőségeiről. Az a lány, aki késő éjszakáig tanul egy vizsgájára, és a végén így is alulteljesít, ugyancsak megmutatta, mi rejlik az álarc mögött. Egy gyengédnek tűnő nő akkor sem akar egy férfit, ha flörtöléskor unosuntalan paskolgatja is. Ismerünk más változatokat is: ilyen például a leendő anya, aki kijelenti, hogy szülés után visszamegy dolgozni. Ez az asszony ésszel kezeli a gyermekvállalást, és amint lehet, visszamegy a cégéhez. De ugyanez a nő igen gyorsan meggondolhatja magát, különösen akkor, ha társalgás közben nem túl jó színben tünteti fel a vállalatát, és minden este dühösen kel ki, mennyire utálja a munkáját. Ezek a jelek mind előrevetítik a későbbi szakítást, akár tud róla a hölgy, akár nem. Elvakítás és imponálás A tévében látott romantikus jelenetek, illetve a celebek viselkedése, amit a sajtó egyre színesebben és gyakrabban tár elénk, meghamisítják saját lehetőségeink és perspektíváink képét. Persze ez a fajta hamisítás és a felső tízezer majmolása nem új keletű dolog. Régebben a hercegek, főurak, mágnások életét figyelték lebilincselve. Ők voltak azok a példaképek, akiket mindenki utánozni akart. A kisnemesi kúriák a főnemesi kastélyok másai voltak, a gazdag városi polgárok magas tetejű házakat építettek egybenyíló szobákkal, hogy legalább lakásuk belseje emlékeztessen egy palotára, amilyenekben a főnemesség lakott. De még a szegény parasztnak is volt egy jó kabátja, amelyben úgy érezhette, valamelyest emlékeztet példaképére, a kereskedőre. Ma is ezt a mintát követjük, úgy kell tennünk, mint „Fontos úr és becses neje”, és persze pontos elképzeléseink vannak, miként

viselkednének idoljaink. Persze csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy olyan helyen éljenek, mint egy sztár, de frizuránk, ruháink és kacatjaink már emlékeztethetnek egy hírességére. Lehet ezt csalásnak tekinteni? Amíg a pávakakas tollaival ékeskedik, addig egy férfi svájci órával, Armani-öltönnyel vagy Montblanc-tollal. A nők büszkén viselik Versace, Louis Vuitton és Gucci cuccaikat. Holnap már valami teljesen mással hencegnek, a lényeg, hogy drága legyen. Az is fontos, hogy mások lássák, hogy ezt nem mindenki engedhetné meg magának. A luxus vonzereje lekörözhetetlen. Kétséges persze, hogy a siker és a csillogás e talmi jegyei mögött van-e valódi teljesítmény. Mindenesetre menedzserek egész hada tartja magát a fentebb vázolt ruházkodási szokásokhoz, és persze akárcsak a páva, ők is közszemlére teszik státusszimbólumaikat. Amennyiben a bankszámlakivonat is mutatja a jólétet, minden felvágós alak mutogathatja a magáét. Amerikában, ahol mindenki csúcsra járatott életet él, egyre nő az efféle jelképek iránti kereslet. Már hamis bankszámlakivonatot is lehet rendelni. Ezt aztán mintegy véletlenül ott felejtik az asztalon, és remélhetőleg még a márkás ruháknál is nagyobb döbbenetet okoz. Az imponálási hajlam ízlés kérdése. Szerelmi ügyekben azonban a csalás sokszor elmérgesedő konfliktusokhoz és fájdalmas szakításokhoz vezethet. Elválni fájdalmas, kitartani még inkább az

A tényleges szakítás előtt kicsivel, utána pedig jó ideig az emberek gyűlölet és bűntudat között őrlődnek. A szakítás után a kapcsolatról folytatott minden vita falra hányt borsó, gyakran elkerülhetetlen. Nincs olyan ember, aki őszintén kimondaná, hogy miatta ment tönkre minden. Ilyenkor együtt van minden: hazugság, zavar, sértés. Az a hazugság, amely az egyik embert megnyugtatja, a másikat súlyosan megsértheti. Erre elhangzanak olyan felszólítások, hogy hagyjuk abba a hazudozást. Ilyenkor csak a saját magunkba vetett totális hit segíthet. Expartnerünknek egyetlen szavát, de tényleg semmit nem szabad elhinnünk, sőt legjobb, ha mindazt, amit látunk, annak tartjuk, ami: védekezési stratégiának. Ilyen helyzetben

szélmalomharcot vívunk (abból is a lehető legkilátástalanabb fajtát), ha azt hisszük, sikerülhet közös nevezőre jutni. Ugyanakkor a szenvedő fél is a hazugság fegyveréhez folyamodik: mindig is tudta, hogy egy semmirekellővel állt össze. Sőt már a szülei figyelmeztették. Arról, hogy a kapcsolat elején elvesztette érdeklődését párja szakmája iránt, társaságba nem jártak együtt, és csak kényszerből segített a munkájában, természetesen nem tesz említést. A gyerekek számára szeretett apjukból „az a szemét”, anyjukból pedig „az a lotyó” lesz, így aztán mindenki megszenvedi a helyzetet, bár a legjobban azok, akiknek semmiféle beleszólásuk nincs az alakulásába. A hazugság ritkán okoz olyan maradandó sebeket, mint egy válásnál. Ezután a két fél gyakran évekig nem tartja a kapcsolatot. Amennyiben egyiküknek nem lesz új, kellemes kapcsolata, a mosolyszünet egy életen át megmaradhat. A szakítások minden esetben fájdalmasak, ritkaságszámba mégse mennek. A szociológusok mai életmódunkat „sorozatmonogámiának” nevezik, ami annyit jelent, hogy életünk során számos partnerünk lehet, de adott életszakaszunk társához valamelyest igyekszünk hűek maradni. Az antropológusok ezzel szemben „enyhén poligámnak” tekintik az embert, ami alatt azt értik, hogy a sírig tartó hűséget nem vesszük szó szerint, és szexuális lehetőségeink eléggé rendszeresen adódnak, habár egy bizonyos partner mellett akarunk kitartani. Néhány kapcsolatban a nehézségek egy olyan körülmény által súlyosbodnak, amelytől nem ezt várnánk: hosszú éveken keresztül számos párkapcsolati terapeuta és tanácsadó úgy gondolta, a közös gyermekek a házasság során felmerülő gondok egyik lehetséges megoldását jelentik. Sok esetben ez a tanács sajnos szemenszedett hazugságnak bizonyult, ugyanis a vizsgálatok szerint ez a remény igencsak csalóka. A gyerekek rontják egy kapcsolat minőségét, noha meg is hosszabbítják. A hazugságokat közzé lehet tenni, az igazságot tartsuk csak meg magunknak. Emil Steinberger 1

gyermeket nevelnek, • közös lakásuk van, • így lehet spórolni a költségeken és az adón, • nem akarnak egyedül lenni, • jó a szex, • szeretik egymást, • együtt akarnak lenni, • jól érzik magukat egymással, • jól ismerik partnerüket és előre meg tudják mondani a reakcióit.

Férfiak, nők, hazugságok A férfias, kizárólag hormonvezérelt életmód meglehetősen kockázatos. Egy érdekes tény: az eunuchok átlagosan tíz évvel tovább élnek potens társaiknál. A férfihormonok, mindenekelőtt a tesztoszteron, ami egyébként kisebb mennyiségben a nőknél is jelen van, veszélyes életmódot kívánnak. A tesztoszteron „harci hormon”, amely parancsol és belevisz minket az összetűzésekbe, hogy kibírjuk őket. De nemcsak a kasztráltak, hanem a nők is – legalábbis a mi társadalmunkban – jóval tovább élnek, mint a férfiak. Egy férfi átlagosan tíz évvel hamarabb hal meg, mint egy nő. Erre sokféle magyarázat létezik. A tudomány a férfiak esetében magasabb stressz-szintet állapított meg, alacsonyabb stresszküszöbbel. A kutatók emellett olyan hormonokat találtak a nőknél, amelyek számos betegség ellen védenek, a szívinfarktustól a menopauzáig. Egy másik elmélet szerint a nők kevesebb konfliktus közepette élnek. A statisztikák szerint kevesebb nő dolgozik, vagy ha igen, valószínűleg kevésbé stresszes munkahelyen. Ráadásul megbeszélik egymással a gondjaikat és bajaikat. Mindenesetre tudjuk, hogy a férfiak sokkal jobban kedvelik a kockázatot. Harcban erősebbek, fontosnak érzik, hogy nyerjenek, és minél magasabbra jussanak a ranglétrán. Biológiai szempontból életünk döntő feladata az utódnemzés, valamint az utód sikeres felnevelése. Azok a stratégiák, amelyeket elődeink évmilliók alatt kísérleteztek ki, minket is befolyásolnak. Azt, hogy milyen hatalmas a két nem közötti különbség, egy pszichológiai kísérlet is bizonyítja, amelyben az a lenyűgöző, hogy mindenkor ugyanaz az eredmény. E kísérlet rávilágít néhány különbségre a férfi és a nő viselkedésében. A kérdés igen egyszerű: ki mond igent egy szexuális ajánlatra? Az eredmény lenyűgözően egyöntetű, és korábban már utaltunk is rá. Ha fiatal férfiak ajánlatot kapnak egy fiatal nőtől szexuális kalandra, elfogadják vagy nem? Amennyiben egy teljesen ártatlan interjú során, amelynek semmi köze a szexhez, az interjút készítő hölgy egyértelműen szexuális

ajánlatot tesz a kérdezett fiatalembernek, a megkérdezettek legalább hatvan százaléka belemegy egy találkozásba. Nincs semmiféle kifogásuk az ellen, hogy gyors szerelmi aktust bonyolítsanak le egy szép nővel. Ezzel szemben a jóképű férfi interjúvezető hasonló ajánlatára egyetlen fiatal nő sem mond igent.23 Ez a különbség rávilágít a férfiak és a nők párválasztási stratégiái közötti különbségekre. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy egy férfi annyi párosodási lehetőséget igyekszik kihasználni, amennyit csak lehet. De legyünk reálisabbak: a férfinak igen gyakran kell józan eszére hallgatnia, hogy ellenálljon a kísértéseknek. A nő ezzel ellentétesen cselekszik. Jól meggondolja, hogy elfogadjon egy szexuális ajánlatot, és szinte soha nem tölti kedvét egy ismeretlennel. Nagyon is szeretné tudni, kivel van dolga. A magyarázat erre valószínűleg az, hogy számára egészen mások a következmények, vagy azt is mondhatnánk, az érzelmi és a tényleges költségek jóval magasabbak, amelyek egy terhességgel járnak. A férfiaknak a sikeres nemzés csupán pár percnyi összpontostást kíván, míg a nők esetében egyévnyi tartós felelősséget jelent. Így aztán rá vannak kényszerítve, hogy alaposan megvizsgálják, kinek a magját fogadják be. A védekezés, az esemény utáni tabletta egyenrangúbbá teszi a két nemet, még sincs látható változás. Az utolsó húsz évben újra meg újra elvégezték ezt a kísérletet, az eredmény azonban nem változott. Ez a viselkedés nem annyira kultúránkban, mint inkább genetikánkban gyökerezik. Ennek megfelelően különböznek a nők és a férfiak szerelmi hazugságai is. Férfiaknál ezeket könnyebb felismerni: lehet, hogy a férfi majdnem minden nőt leteperne, mégis azt a látszatot kelti, hogy számára a hűség mindenekfelett való. Tehát hűséges, vagy legalábbis úgy tesz, másként ugyanis egyáltalán nem jutna nőhöz. A nő szociológusi szempontból nézve a férfit gyermekei potenciális apjának tekinti, így megbízhatónak és gondoskodónak hiszi, és tartós odaadását adja neki. Természetesen a titkos, nagyon is célirányos kilengések nincsenek kizárva. Persze nem mindig csak arról az egy „dologról” van szó. Még a férfiak esetében sem. Ők is szeretik a stabilitást, a megbízhatóságot,

a kiszámíthatóságot, hiszen ezek az értékek érzelmi előnyöket jelentenek. A nemi különbségek a hazugságok fajtáira is befolyással vannak: a férfiak inkább hirtelen felindulásból vagy szükséghelyzetben mondanak gyors hazugságokat. A nők igazi stratégák, kimértebbek, és sokkal jobban megtervezik történeteiket. A nők jobban hazudnak

A nők gyorsabban gondolkodnak, legalábbis beszédtempójuk és választékosságuk felülmúlja a férfiakét. Több agyterületük dolgozik gondolkodás és beszéd közben.24 Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy a nők sokoldalúbban, bár kevésbé pontosan kommunikálnak. Így aztán nem csoda, hogy rafináltabb kifogásokat főznek ki, gyorsabban kapcsolnak, és hazugságaik több ponton kapcsolódnak a valósághoz, ezáltal nehezebb őket leleplezni. Ha egy férfi kifogást keres, miért nem jött haza ígéretével szemben pontosan és miért ivott meg még egy sört a kollégáival, akkor többnyire csak a lakás ajtajában kezd el gondolkodni valamilyen körmönfont magyarázaton. Egy nő ellenben, aki elcseverészte az idejét egy barátnőjével, ahelyett, hogy férjét a megbeszélés szerint pontosan elhozta volna az irodából, legkésőbb már hazaúton kész van a történetével, sőt gyakran még a barátnője is segít neki. Ha férje mégis felhívná mobilon, máris lenne valami jó kifogása. Az átlagos férfi nehezen tudja bemagyarázni partnerének, hogy a fekete fehér. A nők számára még az érzelmek megjátszása is könnyebb: nem probléma néhány hamis könny, egy elfojtott sóhajtás, megfelelő időben égnek emelt szem, ahogy az sem, hogy egy hazugság megtámogatására heves felindultságot tetessenek. A férfiak ilyen finomságokra ritkán képesek. A legnagyobb érzelemnyilvánítás, ami tőlük telik, ennyi: „Nem hiszel nekem? Nagyon rosszulesik…!” De még egy ilyen agresszív kirohanás is hihetőbben hangzik egy nő szájából, neki ugyanis közben szikrát szór a szeme. „Hogy lehetsz ilyen közönséges!” – mondja, megfelelő hangsúllyal persze, ami máris nagyon meggyőzően hangzik. Meg Ryan egy megjátszott orgazmussal tette halhatatlanná a nevét, amikor a Harry és Sally című filmben partnerének, Billy Crystalnak egy zsúfolt étteremben szemléltette, milyen tökéletesen

képes orgazmust tettetni. A kéj ezernyi jelét mutatta, tette ezt olyannyira meggyőzően, hogy a szomszéd asztalnál ülő hölgy lenyűgözve fordult a pincérhez: „Nekem is ugyanazt hozza, mint neki!” Mit keresnek a nők a férfiakban Szót ejtettünk már azokról a messzemenő következményekről, amelyekkel a terhesség jár a nők számára, és arról, hogy ebből adódóan szükségük van megbízható partnerre. De miért érdekli a nőket annyira az olyan férfi, aki egyszerre megbízható és domináns? A megbízhatóság azt jelenti a nő számára, hogy a férfi hosszú távon is képes kötődni, míg a dominanciából joggal következtet arra, hogy gyermeke számára jobb védelmet biztosít. A nők emellett bizonyos gyermeki jellemvonásokat is keresnek választottjukban, ugyanis amellett, hogy gondoskodásra és védelemre vágynak, fontos nekik a melegség és az érzelem is, ezek a tulajdonságok pedig a férfitermészet gyermeki oldalát jelentik. A kutatók összefüggést találtak a férfiak előreugró álla és domináns viselkedése között. Más összefüggésre is bukkantak, a nagy szem gyermeki viselkedésjegyekkel jár együtt. Ezeket a tényezőket a nők egy arc vizsgálata során figyelembe veszik, és reakcióikból arra lehet következtetni, hogy ezeket a külső jegyeket becsülik a legtöbbre.25 Összességében mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy a nőknek a partnerválasztásnál a külső kevésbé fontos, mint fordított esetben. Amikor arról döntenek, hogy egy adott ember érdekli-e őket férfiként, a kinézet 25 százalékkal kevésbé jön náluk számításba, mint a férfiaknál.26 A nők partnerkereséskor sokkal kevésbé hagyatkoznak a szerelem érzésére, mint a férfiak. Alapvetően két különböző férfitípus vonzza őket: az egyik a barátságos, békés védelmező, aki hosszú távon velük marad, és segíti felnevelni a gyermekeiket, a másik az erős génekkel rendelkező kalandor, aki csak a gyors élvezetet szolgálja. E tekintetben a két nem sokkal jobban hasonlít egymásra, mint azt bármikor feltételezték. Ha a partnerek veszekednek Ha társunk olyat tesz, amit véleményünk szerint nem kellett volna, és ezért megdorgáljuk, egy férfi agresszívan reagál, míg egy nő

inkább visszabeszél – ilyenkor mindegy, hogy ki kezdte. A férfi ordibál, dühöng vagy öklével veri az asztalt és a falakat. A nő duzzog, zsörtölődik, visong vagy rikácsol. Mindkettejük fő célja az, hogy a másikban tovább feszítsék a húrt. Azt, ami ténylegesen nem tetszik nekik, ritkán mondják ki nyíltan, ez ugyanis túlságosan konstruktív lenne. A veszekedés csúcspontján mindketten igyekeznek fokozni a másikra gyakorolt nyomást, miközben kieresztik magukból a gőzt. A férfi végül már erőszakkal fenyeget, mire a nő aljas övön aluli ütéseket visz be. A férfi emellett tudja, hogy a nő az ő rejtett fenyegetéseit hosszú ideig megjegyzi. Amikor egy veszekedés idáig jutott, a valóságra már mindkét fél magasról tesz; addig igyekeznek hajlítgatni, míg meg nem felel a pillanatnyi érdekeiknek. Aki egy ilyen konfliktust képes felidézni, talán még emlékszik, mennyire egyoldalúak az érvek, és mennyire nem törődik az egyik fél a másik által elmondottakkal. A nők szakértője Arról se feledkezzünk meg, hogy létezik egy férfitípus, méghozzá régebb óta kifejlődött az evolúció során, mint azt a férfitársadalom nagy része szeretné. Ez a típus szívesen rendeli alá magát egy nőnek. Korábban az ilyen embert papucsnak nevezték. Ezzel együtt az ilyen férfi egyáltalán nem cselekszik oktalanul. Elfogadta, hogy partnere a főnök, ő pedig a közelében akar lenni. Emellett az ilyen ember sem akar mindent feltétlenül elfogadni az „őrmester asszonytól”, és indirekt módon sokféleképp tud érvényt szerezni akaratának. A vizsgálatok tanúsága szerint a párkapcsolatban élő férfiak és nők ugyanolyan mértékben veszekedősek. Ennek ellenére a tényleges fizikai erőszak elkövetői 95 százalékban férfiak. Aki azonban úgy gondolja, hogy a nőket hosszú időre meg lehet felemlíteni efféle fenyegetésekkel, kénytelen csalódni. Az antropológusok először a XX. század kilencvenes éveiben foglalkoztak azzal, hogyan érvényesítik a nők az akaratukat egy macsó társadalomban. A vizsgálat helyszínéül szolgáló latinamerikai országok asszonyai számos indirekt, manipulatív technikát ismernek. Feltűnő azonban, hogy nem egy kultúrában azt tartják magától értetődőnek, hogy a nők alárendeltjei a férfiaknak. Úgy gondolják, a

nők is ezt tekintik természetesnek. Holott ez ritkán van így. Napjainkban egy újabb férfitípus jelent meg: lágyszívű ember, aki szereti a visszafogottságot, és együttérző, de nem veti magát alá senkinek. Ezen a módon igyekszik megnyerni a választott nő szívét. Először bizalmas, majd barát, és a nő csak azután kezd férfiként tekinteni rá. Egy olyan kultúrában, ahol a férfiak és a nők egyenlők, nagyon is ajánlatos ily módon tartós kapcsolatot keresni. Kár, hogy ezt a viselkedést ma még félremagyarázzák. Az etikett az ilyen emberre is papucsként tekint. Talán még mindig túlságosan sok kőkorszaki beidegződés él bennünk. Aki átrázza a nőket Lehet, hogy a nőket megértő férfiakat megmosolyogják, a kettős életet élő csalókat azonban kifejezetten lenézik. Hallani olyan felháborító történeteket, amelyeket elsőre el se hiszünk. El tudjuk képzelni például, hogy egy híres férfinak két kontinensen két családja van, gyerekekkel, házzal, kerttel, mindennel, ami kell? Elsőre hihetetlennek tűnik, pedig csak pár éve lepleztek le egy ilyen pemehajdert. A nyilvánosság évtizedeken keresztül mit sem tudott az úriember viselt dolgairól, de még a „hivatalos” családja sem sejtett semmit. A híres Charles Lindbergh, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt, évtizedekig élt kettős életet. Münchenben volt egy második felesége, két gyereke, valamint egy kertes háza. Életében ki sem derült ez a turpisság.27 Aki azonban azt gondolná, hogy a kettős élet a leggazdagabbak kiváltsága, téved. Kereskedelmi ügynökök, sokat utazó üzletemberek, színészek művelnek hasonlót - a legkülönbözőbb foglalkozásokból és kereseti szinteken ismerünk efféle történeteket, olyan emberekét, akik esetenként nem csupán kettős, hanem akár hármas életet élnek. Aki becsapja a férfiakat De akkor ne maradjon ki egy kettős életet élő nő története sem. Egy házas művésznő még régebben berendezett magának egy műtermet. Barátnőinek élvezettel újságolta, hogy szívesen fest ott, bár a helyiség fő célja, hogy ott találkozzon különböző szeretőivel. Nem akarta, hogy e légyottok során időhöz legyen kötve, ahogyan olyan konfliktusokat sem szeretett volna, amelyek veszélybe sodorhatják a házasságát. Férjét hozzászoktatta, hogy – a

fantasztikus kora reggeli fényviszonyok miatt természetesen – időről időre a galériában éjszakázik. A szegény férj jól tudta, hogy a galériában nem zavarhatja hitvesét, mert arra úgymond allergiás. Igen sajátságos, amit a felesége magánéletéről mondott: „A gondok az igazsággal kezdődnek. Hazugságban egész jól el lehet élni.” A kettős életet élő emberek nem egyedi esetek. Ezen a terepen van még egy érdekes sajátosság, amit főként nőknél figyelhetünk meg: egyik-másik hölgy férje halála után mintegy kivirul, hosszú, gyakran kifejezetten vakmerő utazásokra indul, máshogy öltözik, és egyáltalán egy teljesen új életstílust alakít ki. Mi személy szerint ismertünk egy szerény háziasszonyt, akiből vérmes Porschevezető lett. Bár a látszat az, mintha a vígözvegyek más emberré változtak volna, koránt sincs így. Korábban nem éltek kettős életet, de valahol a bensőjükben ott rejtőzött egy másik én, amelyet elnyomtak. Nehéz eldönteni, hogy addig egy életen át hazudtak, vagy csak csendben lemondtak titkos második énjükről. Amit mindenki lát, az egy hirtelen száznyolcvan fokos fordulat, amelyben a derék, alkalmazkodó feleség átvált egy nagyon is individualista életstílusra. Végül is jobb később, mint soha. A tabu

A hazugság édestestvére a tabu. Tabuk mindenütt vannak – a kapcsolatokban, a családokban, barátok között, a munkahelyen. A munkahelyeken nyilván több az olyan érzelem, amit nem mondunk ki. Ha alaposan megvizsgáljuk, a legtöbb olyan ember, aki magasra kapaszkodott a szamárlétrán, állandóan pókerarcot visel, és a sikeres emberekre jellemző módon igen szívesen villantanak csupafog, de tökéletesen üres mosolyt. A gyengéit senki nem akarja beismerni. A munka világában az esetek 99 százalékában ez a lehető legjobb stratégia. A könnyek, a parttalan dühöngés vagy a jelenetek hosszú távon még a nők számára is hátrányt jelentenek (holott náluk a társadalom jobban tolerálja az efféle kilengéseket). A munkahely sok ember számára messzemenően a legfontosabb társadalmi keret, amelyben mozog. A legtöbben itt szerzik be baráti körüket és ismerőseik zömét. Mégis mindannyian ismerjük az éles határvonalat barát és kolléga között, hiszen nyíltság és őszinteség

tekintetében ég és föld a különbség. A túlzott bizalom sehol nem okoz annyi gondot, mint a munka világában. Sokak számára ez a világ egyenesen kígyóveremnek tetszik. Az irigység és a huzavona itt sokkal inkább jellemző, mint azt sokan szeretnék. A nyílt harc ritkaság, annál gyakoribb a fúrás. Köztudott, hogy olyan kollégákkal, akikkel bizonyos téren versengünk, tilos személyes témákról beszélni, a munkával kapcsolatos személyes gondok felemlegetése pedig ez esetben a legszigorúbb tabu. Az igazi művészet az, hogy minden konkurenciaharc és rejtett áskálódás ellenére uraljuk az irodai beszélgetéseket. Munkahelyen tanácsos nem kinyilvánítani hangulatainkat és értékítéleteinket. Bölcsen tesszük, ha egy projekttel kapcsolatos ellenérzéseinket letagadjuk elöljáróink vagy egy másik részleg előtt, legalábbis addig, míg nem tisztázódik, hogy barátokkal vagy irigyeinkkel beszélünk-e éppen. Az ember barátainak, főként pedig új partnerének nem mesél régi párjáról. Az olyan témák, mint a tartásdíj vagy a gyermekelhelyezés, mindig ingoványos talajt jelentenek, így jobb, ha elkerüljük őket. A régi félrelépéseket, partnerünk testsúlyát, alkoholfogyasztását, egészségtelen szokásait és sok egyebet szintén tanácsosabb mellőznünk napi párbeszédeinkből. Így is van elég lehetséges konfliktusforrás napra nap, amelyek mind megingathatják a kapcsolatot. Minden kapcsolatban vannak megoldhatatlannak tetsző problémák: az egyik fél mindig is Indiába vágyott, a másik legfeljebb egy Srí Lanka-i szépségfarmot keresne fel. Vannak régóta zavaró szexuális problémák, vagy gondjaink lehetnek partnerünk egyik vagy másik családtagjával. Lehet, hogy ő egyik barátunkat nem bírja elviselni. A rokonok betegségei vagy egy nem kedvelt testvér – ezek mind tabutémává válhatnak. Ha valamiről inkább nem beszélünk, az nem jelent semmit a kapcsolat minősége szempontjából, akkor sem, ha páran, akik tökéletességre törekszenek, ennek az ellentétét állítanák. Ha valaki biztosan tudja, hogy egy bizonyos ügyben nagyon nehéz vagy képtelenség egyetértésre jutni, netalán a két fél értékítélete nagyon messze áll egymástól, akkor a józan ész azt

diktálja, hogy kerüljük ezt az ügyet. A jó kapcsolat művészetéhez hozzátartozik, hogy a két ember ne érintsen egy adott kérdést, és közben egyik se kérdőjelezze meg, hogy van köze a másikhoz. Aki állandóan megoldhatatlan problémákat próbál rendezni, és közben nem tűr ellentmondást, vagy aki azt gondolja, hogy két embernek minden téren tökéletes összhangba kell kerülnie, az komoly veszélyt jelent egy működő kapcsolatra nézve. Ezért hazudik nekem, és én neki, vétkünk a hazugságot élvezi. William Shakespeare, 138. szonett

A kegyes hazugságok a szerelem tartópillérei A kegyes hazugságok egy kapcsolatban olyanok, mint a fényezés egy sokéves, elaggott bútoron: meg akarjuk őrizni a szépségét. A bútor hozzánőtt a szívünkhöz, szeretjük. Fel se tűnnek azok a kis karcolások rajta vagy a kifakult felülete. A fényezés célja az, hogy első látásra egy idegen is ossza a nézetünket. Aki apró hazugságok segítségével igazítja ki a kellemetlen valóságot, az önmaga és társa lelkét, önbecsülését ápolja. Miért mondanánk meg partnerünknek, hogy ráncosodik, vagy hogy haja már nem annyira dús? Minek másszuk meg a legmagasabb hegyeket, ha párunk sportolói becsvágya már alábbhagyott? A jóakarat a barátság mélyebb értelme. Lehet, hogy időnként vitatkozunk, de az üzenetünk a másik felé változatlanul ugyanaz: „A barátom vagy. Értékes vagy nekem, szívesen töltöm veled az időmet, és ha úgy adódik, segítek neked. Áldozok rád időt, és nem bántalak meg. Ha le vagy törve vagy csalódott vagy, felvidítalak.” „Bizonyos mértékű csalás és önbecsapás szükséges az egyes emberek társadalmi stabilitásához és lelki egészségéhez” – mondja Thomas Müller tudományos újságíró.28 Ha egyik barátunkat erősen felértékeljük, valószínűleg önmagunkat is becsapjuk. Tulajdonságait rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk, és csak azt vesszük észre, amit kedvelünk benne. Fantáziánk egy kicsit még ki is egészíti, és szeretettel értelmezi ezt a képet. Ez a tartós barátság alapja. Fordítva ugyanez a helyzet: ki dobna el egy olyan tükröt, amely majdnem kizárólag a jó tulajdonságait mutatja? Így válik el az ocsú a búzától, s ez szilárdítja meg a párkapcsolatokat és a barátságokat. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, bámulatosan hamar elveszíti a baráti státust. Természetesen a barátságban is léteznek konfliktusok, és itt is ugyanaz a helyzet: nagyon ritkán barátkozunk valakivel azért, hogy megtudhassuk tőle a kendőzetlen igazságot. Barátunk túl gyorsan vezetett, túl sokat ivott, átejtett valakit, ilyesmi. Bármi volt is a bibi,

egy barátságon belül inkább elnézzük az ilyesmit. Lehetséges, hogy komolyan elítéljük azokat, akik beitalozva vezetnek. Barátunknak, ha ő tette, lehet, hogy teszünk egy kis szemrehányást, de a bírságot túlzottnak tartjuk, és úgy látjuk, hogy az adott eset határozottan eltér azoktól, amelyek idegeneket sújtottak. Végeredményben egyértelműen mellette foglalunk állást. Szabályként kimondhatjuk, hogy részrehajlásunk az általunk kedvelt személy javára barátságunk abszolút fokmérőjének tekinthető, ugyanis a barátság vége az, ha már nem állunk a pártjára. Ez mind önmagunknál, mind a másiknál a véget jelenti. A barát ekkortól ismerőssé fokozódik le. Tudunk a kegyes hazugságokról, mégis élvezzük őket Megmutattuk, hogy a szerelemben, a barátságban és minden érzelmi kapcsolatban milyen jelentős szerep jut a valóság elhallgatásának, elmaszatolásának és elrejtésének, amíg már csak egy elviselhető hányada jut el hozzánk. A jóakarat sokkal fontosabb egy sikeres kapcsolatban, mint a teljes őszinteség. Ki szeretné, ha lerombolnák szerelmének az illúzióját? Biztosan senki. Illúzió nélkül nem megy. Érzelmeink biológiai oldalának ismerete segíthet persze, hogy egy kicsit enyhítsük szerelmi bánatunkat, vagy hogy elkerüljük a nagyobb hibákat. Az igazán tökéletes az lenne, ha könnyed iróniával tudnánk tekinteni saját hajlamainkra, ki tudnánk őket élvezni, de nem ragadnának minket magukkal. Még ha tudjuk is, hogy orrunk befolyásolja szerelmi érzésünket, akkor se fosztjuk meg magunkat ettől az élvezettől. Ugyanolyan mélyen át tudjuk érezni és ki tudjuk élvezni a szerelmet, ha tudatában vagyunk, hogy izgalmunkat a testi kimerültség és az enyhe félelem jelentősen felerősítette. Kinek árt, ha elménk a hozzánk közel álló személyhez köti ezeket az érzéseket, és ezzel szerelmi érzésünk fokozódik? Senkinek, sőt az efféle közös kalandok csak megerősítik a két ember közötti kötelékeket. A szellemvasúton a szerelmespárok élvezik a borzongást, amely ajzószerként hat rájuk. Még többet profitálhatunk egy hullámvasutazásból vagy egy közös lovastúrából a nyári mezőkön. Bármi igaz, ami elégedetté teszi a lelket. Walt Whitman

A kis tesznek

füllentések

boldoggá

A boldogság szót igen sokoldalúan használjuk. Boldogságnak nevezzük, ha megszületik a gyermekünk, de boldogok vagyunk akkor is, ha nyerünk valamit. Így aztán a boldogságkutatók valamivel precízebben igyekeztek meghatározni, mit értenek boldog ember alatt: az ilyen személynek napsütéses, könnyed hangulata van, jól tűri a stresszt, és csak kismértékben hajlik a félelemre vagy a depresszióra.1 Vagyis az optimisták jobban érzik magukat, mint a pesszimisták. Gondolta volna ezt valaki? Ha szemünkkel tudunk mosolyogni, a kedvünk máris valamivel jobb lesz, és könnyebben el tudjuk viselni a bajokat. A derűlátó ember szebbnek látja a világot, és a környezetében tartózkodó emberek melegszívűbbnek tűnnek neki. Az optimisták sorsdöntő képessége az, hogy úgy fogadják el az életet, amilyen, mégsem hagyják, hogy a kellemetlenségek legyűrjék a jókedvüket. Ha negatív eseményekkel vagy kellemetlen igazságokkal szembesül, az optimista pajzsot tart maga elé, hogy ezzel legalább a hangulatát meg tudja őrizni. Nem arról van szó, hogy nem vesz tudomást a kellemetlenségről, hanem átértelmezi. Addig tolja el magától, amíg nem lesz elég tere ahhoz, hogy találjon benne valami jót, amelynek segítségével megoldhatja. Egyszerűen csak az esetleges pozitív részleteket keresi. A legfontosabb mindebben az, hogy egy ilyen apró önbecsapás segítségével képes újraértelmezni a világot. A fájdalmas tanulságossá válik a számára, a vereségből kihívás lesz, és ebből az önmanipulációból csak profitál. A pesszimisták ezzel szemben leginkább azon fáradoznak, hogy valamennyire fenntartsák elégedettségüket. Lehet, hogy a sors a legnagyobb sikert és jótéteményt hozza el nekik, de ők még a kákán is megtalálják a csomót, így aztán a legnagyobb szerencsét is átláthatatlannak ítélik, amelyben biztosan van valahol egy rejtett csapda.

Íme, a félig töltött pohár klasszikus esete: az optimista szerint még félig tele van, míg a pesszimista úgy gondolja, félig már kiürült. Nem a valóság az, ami magabiztossá tesz vagy kétségbeejt, hanem tulajdon elménk. Az optimista végeredményben az érme jó oldalát látja, függetlenül attól, mi történik. Ez életszeretetük alapja. A pesszimista ennek épp az ellenkezőjét teszi, és csodálkozik, hogy nem érzi jól magát a bőrében. A világgal való elégedettségünk meglehetősen stabil, az optimizmus vagy pesszimizmus szilárd tulajdonság. Könnyebb leadni húsz kilót, mint pesszimistából optimistává változni. Ha egy optimista embert súlyos sorscsapás ér, például egy baleset miatt deréktól lefelé megbénul és élete hátralévő részét tolószékben kénytelen eltölteni, hat-tíz héten belül ugyanolyan lehetőségekkel teli helynek látja a világot, mint annak előtte.2 Sok ember hiába nyer milliókat a lottón, rövid ideig tartó eufórikus hangulat után visszaesik ugyanarra a hangulati szintre, amelyen előtte volt.3 A pesszimisták hamarosan rájönnek, hogy a pénz csak újabb ok a szorongásra, de az optimisták sem ujjonganak sokáig, hanem napirendre térnek a nyeremény felett, és elfogadják az élet természetes velejárójaként. Vannak persze olyan sorscsapások, amelyek hosszú időre elveszik az ember életkedvét. Ha valakinek meghal a házastársa, akár nyolc évig is eltarthat, amíg visszanyeri régi életkedvét. Előfordul, hogy valaki, aki hosszú ideig munkanélküli, apátiába süllyed, és akkor is benne marad, ha már újra dolgozik. Hogy ez miért van így, valószínűleg jobban megértik, ha többet tudnak a boldogságról és annak eléréséről. De már előre le szeretnénk szögezni, hogy a boldogságérzetet nyugodtan tekinthetjük akár az önbecsapás magasiskolájának is. Boldogság önbecsapás árán

Az emberek többsége hosszú távon csak az elégedettségi skála nagyon szűk metszetén belül mozog. Ez még attól is független, hogy mennyire kellemetlen vagy jó élmények érik. E könyvben a boldog és elégedett szót szinonimaként használjuk. Sokan próbálták megkülönböztetni egymástól a két fogalmat, valójában azonban a különbségük csekély. Akik elégedettek az

életükkel, azokat érzelmesebb kifejezéssel boldognak nevezik, illetve akik a megfontoltabb, tárgyilagosabb kifejezéseket kedvelik, az elégedett szót használják rájuk. Ha pontosan meg akarjuk fogalmazni, mindkét tulajdonságot így írnánk le magunkban: „Nem sok minden van a jelenlegi élethelyzetemben, amit meg szeretnék változtatni ahhoz, hogy jobban érezzem magam, és azt remélem, hogy ez így is marad.” Na de mi különböztet meg egy elégedett és egy elégedetlen embert egymástól? Aki elégedett, az az elégedetleneknél sokkal boldogabbnak írja le a házasságát, gyakrabban teremt társadalmi kapcsolatokat, és ezek élénkebbek és bizalmasabbak, testileg általában sokkal egészségesebbnek érzi magát, és ténylegesen tovább is él. A pozitív pszichológia mindössze az utóbbi tizenöt-húsz évben helyezte a tudományos érdeklődés központjába a kérdést, hogy mit kell tennünk azért, hogy jól érezzük magunkat. Korábban inkább az volt a vizsgálatok tárgya, hogy mi betegíti meg az emberi pszichét. A mai tudósok igyekeznek rájönni, mitől leszünk jól. A válaszok pedig megdöbbentők. Hinnénk-e például, hogy egy huszonkét-huszonhárom éves fiatal rövidke életrajzából meg lehet jósolni, hogy megéli-e az illető a hetvenedik vagy még inkább a nyolcvanadik életévét? 1932-ben egy amerikai kolostorban arra kérték a novíciákat, hogy írják meg röviden az önéletrajzukat. Néhányan józan hangon a tényekről írtak, mások jó érzéseikről, amivel pozitív életérzésüket mutatták. Ezek a vizsgálatok azért jelentősek, mert lehetővé teszik olyan emberek összehasonlítását, akik hosszú ideig azonos életkörülmények között élnek. A vizsgálatot végző kutatók összehasonlították az elégedett és a kevésbé elégedett apácákat. Az eredmény megdöbbentő. A boldog nővérek kilencven százaléka élte meg nyolcvanötödik születésnapját, míg a „boldogtalanoknál” ez az arány harmincnégy százalék volt. Még jelentősebb volt a különbség a kilencven negyedik születésnapon: ekkor a boldogoknak ötvennégy, a boldogtalanoknak azonban mindössze tizenegy százaléka volt még életben. Kétségtelen, hogy a boldog apácák tovább éltek.4 Ez az eredmény valószínűleg minden más emberre alkalmazható.

Most nyilván azt kérdezik: na de mi köze van ennek a hazugsághoz? Hát igen, most jön az, ami sokaknak nem fog tetszeni, de már a fejezet elején is utaltunk arra, hogy a boldogság és az elégedettség csakis az önbecsapás egy ügyesen alkalmazott formájaként képzelhető el. Ezt főleg apácákkal kapcsolatban nehéz feldolgozni. Ha vidám az élet, jobban megy a munka Szögezzük le jó előre: elmondhatatlan hatásai lehetnek, ha egy kicsivel jobban érezzük magunkat. Másként kifejezve, ha megfelelően manipuláljuk a hangulatunkat, annak messzemenő következményei lehetnek. Ha az ember megfelelő érzelmi töltettel kimond egy sor pozitív szót, nő a kreatív teljesítménye. Ugyanez történik, ha vizsga előtt egy vicces képregényt olvasunk. Az efféle „felkészülessel” járó jó hangulat kihat a teljesítőképességre. Pár orvos pontosabb diagnózist állított fel, amikor a vizsgálat előtt figyelmességből kaptak némi édességet, egy csomag bonbont. Ez a kis apróság elég volt ahhoz, hogy sikeresebben felismerjenek egy nehezen azonosítható májbetegséget, mint azok az orvosok, akik nem kaptak efféle „szíverősítőt”.5 Az ilyesmi nem csak az orvosoknál figyelhető meg. Elég egy jó szándékú gesztus, s máris nagyobb odafigyeléssel dolgozunk és hamarabb találunk használható megoldásokat. Ki ne készülne fel valamilyen fontosabb munkahelyi feladatra vagy egy vizsgára? De minden készülés mellett vajon képesek volnánk szántszándékkal jó hangulatba is ringatni magunkat? A pozitív hangulat hatása annyira erős, hogy azok a diákok, akik dolgozat előtt rágják a ceruzájukat, jobban teljesítenek, mint akik csak nyalogatják a végét.6 A magyarázat nagyon egyszerű: aki a foga közé veszi a ceruzáját, annak arcizmai mosolyszerűen feszülnek meg, és már ez a mosoly is hatékonyabb megoldások keresésére sarkall. Az összes ilyen „hangulatjavítás” manipuláció, értelmezésünk szerint apró hazugságok sora, amelyek a kísérleti alanyokat jobb kedvre derítik. Általában nem is hinnénk, hogy ezek a kis apróságok tényleg hatnak. Pedig bizony hatnak, így aztán elhihetjük, hogy annak is megvan a hatása, ha a munkánkban örömet találunk. Ne aggódj, élj! Dale Carnegie

Tegyük magunkat boldoggá Boldoggá teheti-e magát egy ember? A válasz zavarba ejtő, ugyanis ahhoz, hogy boldoggá tegyük magunkat, képesnek kell lennünk az önmanipulációra. Vagy ha úgy tetszik, az önbecsapásra. Arról van szó, hogy a megfelelő irányba tereljük saját pillantásunkat. Mindannyian ismerünk olyan módszereket, amelyek rövid időre jobb hangulatra hangolnak bennünket. Valami feldob minket, és ezért cserébe igyekszünk jót tenni. Némelyeknek egy szelet jóízűen befalt csokoládé jelenti ezt az élvezetet, másoknak egy forró zuhany. Megint mások számára a tökéletes érzés egy kellemes masszázs utáni ellazulás. Ha valaki egy szeretett személyt megsimogathat, az majd minden esetben ilyen boldogságforrás. Az efféle kis örömök, amelyeket akár menekülésnek is tekinthetünk a mókuskerékből, átsegítenek minket a mélypontokon. Ami igazán izgalmas, az az, hogy nem elég magunknak valami jót tenni, egyidejűleg át is kell éreznünk a megváltozott hangulatot. Lehet, hogy a hangulatunk rossz volt, most azonban már másként tekintünk a világra. Ehhez szükséges némi, néha nem is olyan kevés, önmanipuláció. Mindenkinek van olyan ismerőse, aki nem képes kimászni a gödörből, és egész egyszerűen nem érdekli, ha valami kellemes történik vele. Az ilyen emberek egész egyszerűen nem képesek átkapcsolni az új üzemmódba, így a jó hangulat nem ragadja magával őket, és az önbecsapás nem működik náluk. Mondjuk csak az illetőnek: „Milyen jól nézel ki ma!” Mire a válasz: „Egyébként biztos csúnyának tartasz!” A fenti átmeneti hangulatjavító módszerek hosszú távú hangulatjavításra is használhatók. A tudósok vizsgálták annak a lehetőségét, hogyan élhetnénk boldogabban, illetve elégedettebben. Aki nap mint nap leírja a naplójába legszebb óráit, elégedettebb lesz az élettel. Ebben nagyon is jól látható a manipuláció. Nem elég, ha mint egy mantrát ismételgetjük, hogy az életem szép… az életem szép… az életem szép. Önmagunk manipulálása ennél bonyolultabb. Az emlékek felidézésével közvetett módon gyakoribbá és tartósabbá tesszük

azokat az élményeket, amelyek kellemesen hatnak ránk, vagy büszkeséggel töltenek el bennünket. Ugyanis amikor azon gondolkodunk, hogy az adott napon mi volt számunkra különösen szép, újra jelenvalóként éljük át. Amikor papírra vetjük ezeket a kellemes élményeket, új életre kelnek bennünk. Még az is profitál az efféléből, aki teljesen mechanikusan jegyzi fel élete eseményeit. Aki naplót ír pozitív élményeiről, újraéli élete örömeit, és megtanul ráhangolódni ezekre az eseményekre, intenzívebben átélni a pillanatot. Aki pedig célzottan törekszik arra, hogy a kellemeset és a jót igazán észlelje, és még a látszólag semleges helyzetekben is ezt igyekszik észrevenni, az a kellemeset és a jót éli meg, és ezáltal elégedettebb lesz az életével. Lehetséges, hogy a boldogság ilyetén keresése kezdetben teljesen gépies folyamat, mégis kialakítunk egyfajta viselkedésmódot, ugyanúgy, mint amikor egy új úszástempót sajátítunk el, és idővel már automatikussá válik. Másként érzékelünk, és esélyünk lesz rá, hogy nemcsak ezeket az adott pillanatokat érezzük át erőteljesebben, hanem az egész életet. Ráadásul az emberek, akik több időt és energiát fordítanak szociális kapcsolataikra, abszolút nyertesek. Aki – egyéb szokásaival szemben – több társadalmi kapcsolatot keres, elégedettebb lesz az életével. Újra le kell szögezni, hogy kezdetben az efféle változásokhoz is önmagunk manipulálására van szükség, ugyanis a jó érzést nem előrebocsátják, hanem elhozzák. Az erősebb társadalmi kötődések a legtöbb ember számára nagyon komoly előnyt jelentenek, és a hangulatuk is megjavul.7 Jó kifogás sose rossz Sajnos kellemetlen események mindenkivel történnek, ezt még a legnagyobb fokú elégedettség vagy optimizmus sem képes kiküszöbölni. Elménk azonban még ilyen esetre is kínál mentőövet. Például egy embert a munkahelyén kritika ér. Valami, amiért ő felelt, teljes kudarcot vallott. Esetleg válságba jutott a párkapcsolata. Netalán a kocsijával szenvedett balesetet.

Ha olyasmi történik velünk, bármi, ami nem tetszik, nyomban teljes erőbedobással keresni kezdjük a magyarázatot, amelynek segítségével a helyzetet egyszeri kellemetlenségnek láthatjuk. Martin Seligman pszichológus és boldogságkutató azt tanácsolja, hogy kutassunk olyan érvek után, amelyek alapján a zavaró eseményt véletlennek, kivételnek tekinthetjük, vagyis balesetnek, amely nagy valószínűséggel soha nem fog megismétlődni. Párkapcsolati problémákra ilyen kifogások kínálkoznak: • „Az a vita nem durvult volna el, ha a partnerem nem olyan fáradt, vagy nincs éppen rossz kedve.” • „Azért veszekedtünk, mert mindketten be voltunk csiccsentve egy kicsit. Máskor nem szoktunk annyit inni.” És akkor jöjjön néhány munkahelyi kifogás: • „Azért kritizáltak, mert egyszerre öt dolog is rosszul sikerült. Ilyen máskor nem szokott megesni.” Lássuk, hogyan térünk napirendre egy közlekedési baleset felett: • „A másik kocsi vezetője inkább hibás, mint én. Először kikerült valakit, de aztán hirtelen megállt. Én csak emiatt hajtottam belé.” Az ilyen és ehhez hasonló mentségek lehetővé teszik elménk számára, hogy a szerencsétlenség minél kevésbé sértse önképünket. Ha csak a véletlenek furcsa összjátéka, illetve valaki más felelős a ránk törő bajokért, az egónkat romboló tényezők háttérbe szorulnak. Ez is egy manipulatív technika, használata azonban magától értetődő: önértékelésünk ezáltal sértetlen maradhat. Ha ezt követően még feltesszük magunknak a kérdést: „Mit tanulhatok ebből, és nekem mit kellene másként tennem?” – nos, ezzel kizárólag a baleseteket előzzük meg. E tanácsok segítségével énképünk sértetlenül megőrizhető. Vannak még hibák, de ezek semmiképp nem rombolják le imázsunkat. Ha azonban valami kifejezetten jól sikerül, akkor mindenképpen mi feleltünk érte, senki más, és önértékelésünk csak fejlődik ezáltal. A jót nagyítsuk fel Életünk sikeres eseményeinél belső érvrendszerünk a fentiekkel éppen ellentétesen dolgozik: igyekszik minél inkább megmagyarázni, hogy a siker tudásunk, képességeink eredménye.

Petra, egy újságírónő megírta első politikai kommentárját egy újságba, mire sok olvasó levélben fejezte ki nagyrabecsülését a világos nyelvezetéért. A rovatvezető elégedett volt vele, ami ritkán történik meg. Az irigyek véleményére, miszerint vele volt a kezdők szerencsecsillaga, Petra így felelt: „Nem szerencse, hanem tudás.” Barátnője megkérdezte, hogyan csinálta, mire ő így válaszolt: „Gyakran előbb veszem észre a lehetőségeket, mint mások, és meg is ragadom őket. Mindenki tudott arról, hogy Gerhard, aki egyébként a kommentárokat írja, nem ér rá. Így aztán magam ajánlkoztam, hogy megírom helyette a penzumát. Egyébként is jó szimatom van a témákhoz, ismerem az olvasóimat, és ez ki is fizetődött.” Ez itt egyáltalán nem gátlástalan önimádat, a hölgy pusztán kifejezte meggyőződését, hogy érti a feladatát. Az önmagába vetett bizalomnak nem sok köze van a mások elé tárt öndicsérethez. Ha jó teljesítményt akarunk nyújtani, nem annyira a tudás, sokkal inkább önmagunkba vetett hitünk számít, a hit, hogy rendelkezünk a szükséges képességekkel. Egy középszerű, de magabiztos embernek jobbak az esélyei egy állás megszerzésére, egy projekt végigvitelére, és mások meggyőzésére, mint egy bizonytalan zseninek. Ha valamit jól csináltunk, tekintsük a sikert „tartósnak”, „tudásunk bizonyítékának, amelyre minden helyzetben támaszkodhatunk”. A pozitív eredmények mindenkor tudásunkat és képességeinket erősítik meg. Ha valami sikerül, gondoljunk arra, hogy ennek forrása nem a véletlen, nem is a sorsszerűség, hanem éberségünk, jó szimatunk és tudásunk. Ezzel a hozzáállással tudni fogjuk, hogy a jó teljesítményt adott körülmények között bármikor meg tudjuk ismételni. Ennek ellenére gyakran nehezünkre esik önmagunk dicsérete, mert ott él bennünk a kisördög, amelyik ezt megakadályozza. Sokszor hallottuk, hogy az öndicséret mögött nincs semmi, és ettől nem tudjuk teljes mértékben függetleníteni magunkat. Főnökünk dicsérő szavait hajlamosak vagyunk inkább jókedve számlájára írni, mint saját képességeinkére. Szívesebben hiszünk a szerencsében vagy a véletlenben, ha hatodik érzékünk leleplezett egy szélhámost, ezzel szemben kevésbé vagyunk büszkék tulajdon ösztöneinkre.

Ha egy nőnek gyakran sikerül elsőre betolatnia a parkolóhelyre, fennáll a veszély, hogy ezt a képességét folyamatos szerencseként értelmezze. Sikereit csak az növelheti és kamatoztathatja új területeken, aki kész beismerni saját ügyességét és elismerni önnön teljesítményét. A pozitív életérzés alapja az, hogy meglássuk a dolgok jó oldalát, ami nem mindig egyszerű. Sokaknak nehezére esik, hogy a helyzeteket saját hasznukra kamatoztassák. Szürke színekben látjuk a világot; úgy gondoljuk, életünk optimista szemlélete „szépítés”, „önbecsapás”, és a derűlátó embert egyszerűen naivnak tartjuk. Max huszonkét éves és egyetemista. Önmagát nem tekintette túlzottan érdekesnek, bár mások szerint elég vicces és sármos srác. Ha egy új lánnyal került kapcsolatba, azzal áltatta magát, hogy ebből se lesz semmi. El se hitte, hogy a lányt főként az írásai érdeklik. Ami érthető is volt, hiszen soha nem jutott tovább. Önmagának ilyen megítélése mellett természetesen minden flörtje eleve kudarcra ítéltetett. A gyógyulás útján az első lépést az jelentette számára, amikor bevallotta magának: pesszimista hozzáállása erősen befolyásolja az esélyeit. Új stratégiát csak azt követően tudott kidolgozni, hogy ezt komolyan átgondolta. A hangulata ezzel nem sokat változott – egyelőre. Mégis azzal a várakozással vágott neki az udvarlásnak, hogy ha hisz benne, sármosabbnak tűnik. Egy ilyen elképzeléssel persze senki nem veszti el a pesszimizmusát, de már megelőlegez valamit. Mindenesetre bemeséli magának, hogy változtat a viselkedésén, egy időre. Ezzel a kis hazugsággal képes azt is elhitetni önmagával, hogy csoporttársnőit nem kizárólag az írásai foglalkoztatják. Inkább tartják vonzónak azt, aki a legkevésbé sem szép, önmagát azonban attraktív jelenségnek tartja, mint azt, aki önmaga szemében – joggal vagy anélkül – érdektelennek tetszik. Csapjuk be magunkat Ha már önbecsapás, fejlesszük maximumra e képességünket, és csapjuk be magunkat szántszándékkal. Próbáljuk ki, milyen ez az ételekkel szembeni értékítéletünkkor. Nem kell folyamatosan undorodnunk, hogy befolyással legyünk

ízlésünkre, bőven elég, ha kis meghasonlást támasztunk a bennünk élő ínyenc és a nagyevő között. „Az étel nem igazán ízlik.” – „Még két-három falat, és teljesen tele leszek. Már a legfinomabb ételt sem tudom legyömöszölni a torkomon.” Lehet, hogy valahol ott leselkedik belső „zabálógépünk”, de ez a szuggesztió őt is képes elcsitítani. Az ilyesmi különösen akkor sikeres, ha éppen nem valamelyik kedvenc ételünket esszük. Mikor valamilyen nem túl kellemes feladatot kell ellátnunk, próbáljuk bebeszélni magunknak, hogy van benne érdekes és izgalmas is. Thomas egyetem alatt szemétszállítóként dolgozott. Tetszett neki az elképzelés, hogy semmi nem tesz olyan jót az egészségének, mint a nehéz szemeteskocsik tologatása, illetve a nagy autó melletti futás. Így aztán elkezdte élvezni ezt a sokak által lenézett munkát. A végén már azt se tudta volna megmondani, hogy csak elhitette magával vagy tényleg élvezte is. Vagy vegyük példának okáért Liliant, aki egy öregek otthonában az ágyhoz kötött páciensek körül segédkezik. Ráveszi a rá bízott „bácsikat és néniket”, hogy meséljenek neki az életükről, miközben az ágyneműjüket cseréli, mossa és fürdeti őket. Kezdetben ezzel akarta elfojtani a bizonytalanságát, aztán rájött, hogy ápoltjai meséjéből élő történelemkönyv áll össze a fejében. Liliant mindig újra meg újra lenyűgözi az az életteliség, amellyel a múlt megelevenedik előtte. Mindez háttérbe szorítja munkája kellemetlen oldalát. Lilian és Thomas esetében ugyanazt az effektust látjuk, mint a szélhámosoknál: félig-meddig maguk is elhiszik, amit mondanak. Mindkét esetben azt tapasztaljuk, hogy a pozitív dolgokra összpontosítanak. Annyi biztos, hogy aki képes megélni az optimizmust, az igazi aranybányára bukkanhat. Félmondatok Az ügyes hazug csak gondolatainak azt a részét mondja el, amelyik közelebb viszi a céljához. Ha azt mondja: „Van valamim a számodra” – lenyeli a mondat második felét: „Bár arra valószínűleg nem fogok emlékezni, hogy tartozom neked.” A hazug ember így hízeleg: „De jól nézel ki” - magában azonban hozzáteszi: „kisminkelve és megfelelő frizurával.” A lenyelt félmondatokkal elrejthetjük valódi gondolatainkat.

A sikeres optimisták is használnak ehhez hasonló félmondatokat, melyekkel jó fényben tüntetik fel magukat, és pozitív önértékelésüket is fenntartják. Alapvető stratégiájuk megegyezik a hazugokéval: Az optimisták úgy vélik, meg tudnak, és meg is fognak tenni mindent céljaikért, bár hajlamosabbak önmaguk túlértékelésére is.9 Nem is csoda, hiszen az ilyen ember állandóan rózsaszín szemüveget visel, nem talál csomót a kákán, ellenkezőleg, kifejezetten makulátlannak látja, bármilyen is a valóságban. Nem hallgathatjuk el, hogy a pesszimistáknak itt van egy kis előnye: jobb eséllyel látják meg a hibákat. Ez azért, jegyezzük meg, nem akkora előny, ugyanis a boldog ember is felismeri a bajt, ha beleverik az orrát, és a pesszimistánál gyorsabban felülemelkedik rajta.10 A haladóknak azt javasoljuk, találják meg az arany középutat az optimisták „megcsináljuk, elég jók vagyunk” és a pesszimisták „hibák márpedig mindig vannak, és meg is találjuk” hozzáállása között. Gyümölcsöző védekezés

A kutatók a boldog ember viselkedését „gyümölcsöző védekezésnek” nevezik. Ez alatt az emberszeretet, az állóképesség és a jövőbe tekintés elegyét értik.11 A kifejezést a pszichoanalitikusoktól kölcsönözték, akik számára a védekezés a hárítás aktív folyamata, kényszercselekvés, amelyet az analízis során le kell győzni. A pozitivista pszichológia ezzel szemben értelmes, sőt kívánatos jelenségnek tekinti a „gyümölcsöző védekezést”, a felnőttség természetes velejárójának, ami 1 • segít anélkül dolgoznunk valamin, hogy azonnali jutalmat vagy eredményt várnánk, • motivál minket, • jó érzelmi kapcsolatot tesz lehetővé több emberrel. A gyümölcsöző védekezés alapja az a készség, hogy a negatív eseményeket bizonyos mértékig figyelmen kívül hagyjuk vagy átértékeljük. Pontosabban fogalmazva anélkül segítünk magunkon, hogy eközben irreálisan vagy erkölcstelenül cselekednénk. Vegyük példának okáért habozó oldalunkat. Énünknek ez a része késztet minket kételkedésre, vagy rettent vissza a döntésektől. Ennek ellenére cselekedni akarunk. Mi történik? Eszünkkel tudjuk, hogy meg tudnánk tenni valamit, ha elfogadjuk a vele járó

veszélyeket. Félelmeink ezzel szemben megakadályozzák, hogy belefogjunk. Túlértékeljük a problémákat, a lehetséges veszedelmektől elvakítva kivárunk, és úgymond végiggondoljuk a lehetőségeinket. Közben csak arról feledkezünk el, hogy a habozásnak is megvan a maga kockázata. A gyümölcsöző védekezés ezen a konfliktuson is átsegíthet minket. Ilyenkor egy időre eltoljuk magunktól a gondokat, kizárólag az elérhető előnyökre és lehetőségekre gondolunk, és máris képesek vagyunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Sok ember ismeri az új munkahely jelentette zavarodottságot. Ugyanígy habozunk egy vita után a partnerünkkel, hogy megtegyük az első engesztelő lépést. A legtöbben rendkívül visszafogottak vagyunk, ha valami újat kellene kipróbálni, vagy ki kellene törnünk bejáratott kereteink közül. Szükségünk van egy kezdőlökésre. Eszünk ilyen esetben nem jelent segítséget. Amennyiben léteznek érvek egy döntés mellett és ellen, nem biztos, hogy találunk olyan döntő észérvet, amely az egyik oldal felé lendítene. Itt csupán lelkünk egyik fele segíthet: „Csak azért is megteszem!”, „Rajta!”, „Menni fog!”. Így hangzanak a hatékony érzelmi kezdőlökések. Ha már mozgásba lendültek az események, nem számít többé, hogy manipulációval vettük rá magunkat a cselekvésre, és hogy védekezésünk hatására mozdultunk ki a passzivitásból. Elménket mi vezetjük rá arra, hogy a világot pozitívabban szemlélje. A legtökéletesebb átverés ebben, hogy önmagunknak erről egy szót se szólunk, ugyanis az egész folyamat tudattalan marad, hiszen csak így működhet a trükk. Vagyis belső csalónk cinkelt lapokkal játszik. Amennyiben tudatossá tennénk, képtelenek lennénk a cselekvésre. A mások kedvéért hozott kompromisszumokat is gyakran hasonlóképpen szépítenünk kell. Ilyen kompromisszumokra nap mint nap a legkülönbözőbb módon rákényszerülünk. Az együtt élő emberek érdekei és kívánságai ütköznek, ez elkerülhetetlen. A közös megegyezéshez néha nekünk muszáj áldozatot hozni. Az ember lelki stabilitása nő, ha képes elhitetni magával, hogy ilyen esetekben a kompromisszum érdekében minden résztvevő ugyanolyan mértékben vállalt terheket. Másképp kénytelen lenne heismerni vereségét, ami nagyon kellemetlen érzés.

A legyőzött állat kénytelen behódolni vetélytársának vagy elmenekülni. Az embernek van esélye, hogy ügyes fordulattal lelkében győztessé tegye magát: az erkölcsi, azaz érdemi győzelem. Ezzel megszabadul a vereséggel járó összes lelki következménytől. Az apró hazugságok megmentik önképünket. Önmagunk tisztelete elménk egyik tartópillére. Életvidám barátunk, Jeromos örömmel emlékszik vissza az egész tavalyi szilveszterre, csupán egyetlen részletet törölt ki teljes egészében a fejéből, ami nem is csoda. A szilveszteri bulin ugyanis rajtakapta a feleségét egy másik férfival. Mérlegen a boldogság Szép és rossz emlékeink számaránya dönt lelki egészségünkről. Ez a logika olyan egyszerű, hogy a kutatók egyszerűen összeszámolják, mennyi kellemes és kellemetlen emléke van egy adott embernek. Az összefüggések bámulatosak: depresszív alkatok esetén ez az arány 1:1, azaz legjobb esetben ugyanannyi szép és rossz élményre emlékeznek vissza. Akik nem szenvednek depresszióban, azoknak kétszer annyi szép emlékük van, mint amennyi rossz. Az arányszám olyannyira pontos, hogy azoknál, akik alávetik magukat egy pszichoterápiának, és sikeresen végig is csinálják, ennek megfelelő mértékben nő a kellemes emlékeik aránya. A kezelés kezdetén az arány 1:1 (szép kontra rossz), a végén pedig 2:1 lesz. Ezzel megnyerték életük legfontosabb játszmáját.12 Javíthatatlan optimisták Szeretnének gyermekeikre optimista életfelfogást átörökíteni? Akár annak árán is, hogy a gyerekek javíthatatlan, az életet állandóan szépítő optimistákká lesznek? Amennyiben a válaszuk „igen”, íme, egy egyszerű első lépés: esténként lefekvéskor magától értetődően mondják el nekik az adott nap legszebb pillanatait. Gyermekeik ettől fogva valószínűleg mindig is kellemesebb színekben látják a dolgokat, mint a nagy átlag.13 Életük középpontjában saját jó közérzetük áll majd. Olyan alapvetések szerint élnek, mint: „Hagyjuk mindent menni a maga útján, csak kisül az egészből valami jó.” És ezek az elvek annyira hatásosan segítik őket, hogy átjutnak bármilyen

problémán. Ahogy egy sokat tapasztalt barátnőm mondotta: „Mi döntjük el, hogy optimisták leszünk-e.” Minden, ami beteges, egyfajta túlzott intimitáson alapul önmagunkkal, vagyis az önbecsapás szöges ellentéte. Heimito von Doderer 1 bizonyos fokig kizárja a negatív tapasztalásokat, és nem hagyja, hogy ezek befolyást gyakoroljanak a mindennapokra, • általa előre tekintünk, és megmaradnak a reményeink, • megfelelő jövőképet teremt,

A hazugság egészségessé tesz Ha egy orvos megígéri a betegének, hogy egy adott tabletta okvetlenül segíteni fog, gyakran igaza lesz, még ha az orvosságban egészségügyi értelemben semmilyen hasznos alkotórész sincsen. A placebók, azaz cukorból és hasonlókból készült álgyógyszerek a páciensek 25-40 százalékánál működnek. A vörös színű álgyógyszer jobban hat, mint a fehér, a nagy pirulák hatásosabbak a kicsiknél, két tabletta pedig mindenkor jobban gyógyít egynél. Amennyiben a gyógyszert egy kórház főorvosa írja fel, átütőbb az eredmény, mint ha egy nővér tette volna.14 Nehezen emésztjük meg, hogy hazugsággal igenis lehet gyógyítani. Holott, ha alaposan átgondoljuk, a placebo nem más, mint segítő hazugság. Ha valaki olyat írna a csomagolásra, hogy: „ez a gyógyszer semmilyen gyógyhatású anyagot nem tartalmaz, csak akkor hatásos, ha szilárdan meg van róla győződve, hogy segít!” – nos, ilyen esetben többen is felháborodottan kiáltanának fel: a betegek, de az orvosok, és nem kevés patikus is. Ebben az esetben szükség van a hazugságra. Németországban pár évvel ezelőtt elvégeztek egy nagyszabású kísérletet, amellyel az akupunktúra hatékonyságát vizsgálták. Az alanyok egyik felét szakszerűen kezelték, a többieknél a hagyományos tanok szerint értéktelen helyekre szúrták a tűket. Az eredmény egyértelműsége elképesztő volt. A nem szakszerűen kezelt pácienseknél a gyógyulás ugyanolyan mértékű volt, mint a szakszerűen kezeiteknél.15 Vagyis jó okunk van feltételezni, hogy itt is a placebo jelenségével állunk szemben. Ugyanakkor nem sok akupunktúrás gyógyító mondaná szívesen, hogy módszerénél nem az a lényeg, hová szúrják a tűket, hanem a hatásba vetett hit. Mivel sok ember esküszik az akupunktúra hatásosságára, komoly dilemma előtt állunk. De ugyanez a probléma minden placebóval. Segítenek, mert azok, akik beveszik, saját érzésük szerint – és végül is erről szól az egész – jobban lesznek tőlük. Olyan gyógyszerosztályról beszélünk, amelynek nincsenek kellemetlen mellékhatásai, és nem okoz függőséget. Ezek a gyógyszerhazugságok nagyon jótékonyak. Ezt már Ursula nagybátyja is tudta negyven évvel ezelőtt: mindig mosolyogva

mesélte, hogy gyermekeinek lisztből készült tablettát adott fejfájásra, ami mindig el is múlt tőle. Az ilyen hazugság gyógyít. Vagy ahogyan Christina Berndt, a Süddeutsche Zeitung tudományos szerkesztője mondja: „Az egészségügyben dolgozók régen rájöttek, hogy egy baráti beszélgetés, egy értelmetlen felvétel a tomográfiai vagy egy áloperáció, amelynél csak a bőrt vágják fel, bámulatos sikert hozhat.”16 Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ennek megvan a maga árnyoldala is. Léteznek tudományos szempontból teljesen értéktelen kotyvalékok, illetve olyan rituálék, mint például a vuduszertartások, amelyek pusztán amiatt, hogy hiszünk bennük, komoly kárt is okozhatnak.17 Hazugság a betegségről De máshogyan is lehet hazudni betegségek esetén. Ötven felett a betegségek kedvelt beszédtémává válnak. Társalgási értékük lesz. A betegség ráadásul szabadidőhöz is hozzásegíthet egy másik módon: szabadságlevélként a munkahelyen, amit sokan szívesen ki is játszanak. Afféle szólásmondás továbbá, hogy „idén még náthás sem volt.” A betegség nyugdíjat is jelenthet, 2011-ben Németországban az emberek átlagosan hatvanegy évesen mentek nyugdíjba, ami tulajdonképpen öt évvel a nyugdíjkorhatár alatt van.18 Ez csak részben vezethető vissza a munka világának gondolkodásmódjára, amely szeretne megszabadulni az öregebb, drágább, kevésbé hatékony alkalmazottaktól. Sokkal inkább a társadalom elképzeléseiről szól, amely felértékeli a kisebb betegségeket, vagy kitalál újakat, csak hogy nyugdíjazhasson embereket. Vagyis itt is betegségekkel kapcsolatos hazugságokról beszélhetünk. A kérdés egy egészen másik dimenzióját itt csak érintjük. A gyógyszeripar és az egészségügy tulajdonképpen abban érdekelt, hogy betegek legyünk. Az utóbbi évtizedekben megváltoztak, lejjebb kerültek azok a határértékek, amelyek felett már betegnek nyilvánítottak valakit. Ennek következtében jóval több embernél diagnosztizáltak ilyenolyan nyavalyákat, csak mert a laboreredményei kicsivel magasabbak voltak az átlagnál. Ezek a nyomorultak egyik napról a másikra betegek lettek, és kénytelenek

voltak gyógyszert szedni.19 E határérték-változások különösen a vérnyomás és a koleszterinszint esetében drámaiak. Tragikus hatású például az a kijelentés, miszerint a menopauza betegségnek számít, és hormonális terápiát igényel. Már a kezdet kezdetén sokan emelték fel szavukat ez ellen, ma pedig sok kutató úgy gondolja, hogy a hormonkezelés növeli az adott nőnél a rák kialakulásának kockázatát A legújabb fejlemény szerint nem is olyan régen, 2008 óta a vitaminkészítmények értelmét is sokan megkérdőjelezik. A siker három titka: Első: tartsd nyitva a szemed és a füled. A második: ne mondj el mindent, amit tudsz… Egy kínai szerencsesüti

Hazugság mint sikerfaktor Egy paderborni előadáson egy bátor nő arra a kérdésre, milyen készségekkel rendelkezik, így felelt: „Jól tudok hazudni!” A püspöki székváros közönsége részéről döbbent csend volt a válasz. A hallgatóságból egyvalaki szólalt csak fel, az is igen tömören: „Én éppen erről készülök lenevelni a gyerekeimet.” Milyen kár! Szerintünk ugyanis a hazugság fontos szociális készség. Ezért készek vagyunk elismeréssel adózni neki, és lelkesen el is fogadjuk. A további előadásainkon mindig elmeséltük ezt az esetet, és a hallgatóság megtapsolta azt az elképzelést, hogy a hazugságot tehetségként kezeljük. A paderborni közönség némaságán mindenki szívből nevetett, hiszen az a bizonyos hölgy egyértelműen és fennhangon kimondta, amit mások legfeljebb kezüket szájuk elé emelve mernek elsuttogni. Ami pedig a kritikust illeti: kérdezzük, tényleg le akarja szoktatni gyermekeit egy fontos társadalmi érintkezési készségről? Éljen együtt a gyerek azzal a hazugsággal, hogy az emberek nem hazudnak? A hazugság igényes cselekvés; bonyolult mérlegelést, jó emlékezetet, kreativitást és szilárd valóságérzéket kíván. Ne becsüljük alá az okos hazugságokat. Lélegzetelállító sebességgel kell végiggondolni a lehetséges magyarázatokat, illetve lelkünkben előre le kell tesztelni az állítás hihető voltát. Sok probléma megoldására van idő, de a spontán hazugság lényege éppen a gyorsaság, és az embernek gyakran annyi ideje sincs a kigondolására, mintha azt mondaná, hogy „á”. A hazugság készség, amely lehetővé teszi, hogy • megtaláljuk a megfelelő hangnemet, • jól eladjuk magunkat, • hatásosan befolyásoljunk más embereket, • túljussunk egy érzelmi mélyponton. A legtöbben, akik megfelelő hangnemet keresnek, hogy megszólítsanak valakit, megváltoztassák egy embertársuk hangulatát, vagy feltüzeljék az illetőt, nem mondják ki, amit gondolnak, épp ellenkezőleg. Az ember ilyenkor ravasz, mint a róka, és ügyesen váltogatja a megfelelő kifejezésmódokat, hogy elérje,

amit akar. Egy kaméleon ügyességével alkalmazkodik a környezetéhez. Aligha szükséges ragozni, hogy aki érti az efféle taktikákat, önmagát is jobban el tudja adni. Még akkor is, ha esetleg rosszul teljesít vagy ügyetlen, megtalálja a módját, hogy túljusson a nehézségen. Irodai hazugságok A titkárnőnek beletartozik a feladatkörébe, hogy letagadja főnökét: „Épp megbeszélésen van/házon kívül van.” Ezzel megvédi a terhes telefonálóktól, lehetővé teszi a számára, hogy kis szünetet tartson, ami alatt kitalálja a választ vagy a megfelelő kifogást. A telefonáló nem tudhatja, hogy a főnök esetleg a titkárnő mellett áll. Megfelelően pimasz hívó fél persze maga is hazudhat: „Tudom, hogy ott van, azonnal adja át a telefont.” Függetlenül a „játszma” végső kimenetelétől, az nyer, aki jobban blöfföl. Nézzünk egy másik esetet: a dühös ügyfél tűkön ül és várja a sürgős szállítást. Az ügyfélszolgálati munkatárs elemében van. Látja ő, hogy a kívánt áru ott hever előtte az asztalon, így még legalább két nap, mire megérkezik a vevőhöz, ennek ellenére a legteljesebb nyugalommal közli, hogy már előző nap feladták, és talán már aznap meg is érkezik. Természetes, hogy nem tetszik nekünk ez az ügyfelekkel szembeni bánásmód, de higgyük el, hogy a csomagküldő szolgálatok napi rutinjához tartozik. Hiszen mi mást is tehetnének? Mondják azt, hogy: „Elnézést, hanyagul dolgoztunk”? Az ügyfél természetesen joggal gondolná azt, hogy a cég nem egészen megbízható, sőt ami rosszabb: kétség merülne fel benne a cég hozzáértését illetően is. A telefonos munkatárs hibája lenne, kellett neki őszintének lennie. Amíg ugyanis ügyesen hazudik, és az ügyfél hisz neki, mindent rá lehet kenni a posta lassúságára. A cég imázsa akkor sem sérül, ha az ügyfél sejti a turpisságot. Az ilyen típusú hazugságnak megvan a maga nyilvánvaló haszna, semmit nem lehet felhozni ellene. A túlzott nyíltság valószínűleg csak rombolná az üzleti kapcsolatokat. Persze az ilyen kifogás kizárólag akkor működik, ha nem túlozzák el. Az ügyfelek csak bizonyos határig hajlandóak bevenni az ilyesmit.

Mindenképpen tanácsosabb azt megfontolni, amit másik elhallgat, mint amit elmond. Arthur Schopenhauer

a

Hallgatni arany Mindenki szeretne időről időre olvasni más emberek gondolataiban. Ilyenkor nincs kompromisszum, mindent a legőszintébben akarunk tudni, ami a másik fejében az adott pillanatban végbemegy. Úgy érezzük, az igaz barátság és a mély szerelem alapját ez a fajta teljes nyíltság jelenti. Nyilván vannak pillanatok az életben, amikor hasznos az efféle közvetlenség, és elmélyíti a kapcsolatot, de jaj annak, aki rossz időben, rossz helyen rossz embert használ igazságlaborként! Ha teljes nyíltságot kérnek tőlünk, lehetőleg semmi esetre se mutassuk ki, hogy erre csak bizonyos keretek között vagyunk hajlandóak. Amennyiben ilyen esetben közölnénk, hogy erről vagy arról nem akarunk beszélni, a másik sok mindent beleképzelne abba, amiről hallgatunk. Ajánlatos tehát nem kötni az ebet a karóhoz, és kitartani abbéli jogunk mellett, hogy személyes gondolatainkat megtartsuk magunknak. Tegyünk inkább úgy, mintha nyíltak lennénk. Ellenkező esetben egy ravasz kérdezősködő sokkal inkább belénk lát, és ilyen kérdésekkel ostromol: „Van valami köze hozzám, azért nem akarsz róla beszélni?”, „El akarsz valamit titkolni előlem?”, „Annyira nem lehetett rossz.” Meg hasonlók. A hasonló keresztkérdéseknél ajánlatos úgy válaszolnunk, hogy a tulajdonképpeni kérdést megválaszolatlanul hagyjuk. Ha nem szeretnénk valamit elmondani, akár saját privát szféránk védelmében, akár máséban, vagy ha egyszerűen úgy érezzük, bizonyos témák nem tartoznak másra, a modern gondolkodású emberek biztosan egyetértenek velünk. Mindenképpen megengedett a hazugság, ha olyanokat kérdeznek tőlünk, mint: • Szerelmes vagy ebbe a nőbe/férfiba? • Megcsalod a férjed/feleséged? • Sokat kerestél ezen az üzleten? • Voltál már swingerklubban? • Homoszexuális vagy? • Voltál már büntetve? • Mennyire vagy beteg? Ilyen esetben nem elég, ha rávágjuk, hogy az illetőnek semmi köze hozzá, vagy hogy ilyesmiről nem akarunk beszélgetni.

Amennyiben meg akarjuk védeni a privát szféránkat, ennél ravaszabb módon kell kitérni. Vagy legyünk pontosabbak: okosan kell hazudnunk. Újra meg újra hallunk ilyeneket: „Mikortól indokolt egy hazugság?” A hazugságnak a szó szoros értelmében nincs szüksége jogalapra. Teljes mértékben személyes ügy, hogy szórakozásból, önzésből vagy csak pillanatnyi elhatározásból hazudunk. Gyakran azért a következő esetek megindokolhatják: Azért hazudok valakinek, mert • az illető nem fontos a számomra, • nagyon kicsi az esélye a lelepleződésnek, • nem kell tartanom túl kemény reakciótól, • a valóság elárulása túl sokba kerülne nekem, • jó szórakozás valakit átrázni. A titkok fontosak Néhány tudós egyenesen azt állítja, hogy ha nem lennének titkaink, nem lenne énünk. Személyiségünk valódi alapját az képezi, amit mások elől elrejtünk. Minden, amit megmutatunk, szociális viselkedésjegy, igazodás egy bizonyos társadalmi csoport normájához, vagy csupán kirakat. Ezek a tudósok úgy gondolják, hazugság nélkül nincsen ego. Annak, aki úgy érzi, annyira beleolvadt egy közösségbe, hogy már nincsen saját személyisége, ugyanők azt javasolják, kreáljanak titkokat maguknak.21 Egy ilyen titok a végső bizonysága annak, hogy valami megkülönböztet minket szűkebb közösségünktől. Egy dolog hallgatni valamely, kizárólag minket érintő ügyről, ugyanakkor másoktól is hallhatunk olyasmit, ami nem a nyilvánosságnak szól. Sajnos az a helyzet, hogy aki nem tud hazudni, az titkot sem tud őrizni. Nem kétséges, hogy bizonyos tudást titokként kell kezelni. Aki ügyvédként, adótanácsadóként, orvosként, terapeutaként vagy hivatalos személyként megtud bizonyos információkat valakiről, amelyek nem a nyilvánosságra tartoznak, annak hallgatnia kell. De ugyanez vonatkozik mindenki másra is, aki megbízható akar maradni. Sok mindent mondanak el nekünk bizalmasan. Gyakran azonban nem az információ a lényeg, hanem megőrzésének a ténye. Legjobb

barátnőnk a fülünkbe súgja: „Egészen elolvadok Marcitól, nagyon tetszik nekem, de ezt ne add tovább.” Az ilyesmi nem a legjelentősebb elhallgatandó információ, bár természetesen olyasmit is hallhatunk, ami annyira fontos, hogy semmiképp nem szabad továbbmondanunk. • Kollégánk új munkát keres, de csak mi tudunk róla. • Barátunknak komoly pénzügyi gondjai vannak, ám csupán minket avatott be. • Barátunk súlyos beteg, és csak nekünk mondta el, mert nem akar szánakozó arcokat látni. • Egy feleség visszament a férjéhez, látszólag azért, hogy fenntartsa a kapcsolatot, mi azonban tudjuk, hogy valójában a válást akarja jobban előkészíteni. Sokan jobban tennék, ha alaposabban megnéznék, menynyire lehet megbízni valakiben. Vajon hosszú távon is megbízható az illető? Ha megértjük, hogy sok ember könnyelműen veszi az igazságot és az ígéretet, akkor jóval körültekintőbben válaszoljuk meg a kérdést, hogy ki a megbízható. Egy menedzser minden erejével azt próbálja megakadályozni, hogy a cég belső összefüggései, adatai és – meglehetősen furmányos – számításai napvilágra kerüljenek. Ha a potenciális vevők ismernék azokat a százalékos adatokat, amelyekkel a kereskedőik megsokszorozzák termékeik piaci árát, elhűlnének, és nem vásárolnának tőlük többé. Például ott vannak azok a fehérneműk, amelyeket a harmadik világban egy euróért vagy annyiért sem gyártanak, és méregdrágán kelnek el valamelyik európai áruházban. Ugyanez a helyzet jó pár kozmetikai és homeopátiás termékkel, mert összetevőinek ára a filléres kategóriában mozog, mégis igen magas áron árusítják őket. Ha egyik barátunk egy bizalmas beszélgetés során bevallja, hogy pár hónapot ült a börtönben, és ezzel a szemünkben összeomlik a róla alkotott kép, komoly gondba kerül. Nem lenne rendjén való ezt az információt másoknak is továbbadni. Hanem képesek vagyunk-e ezt a tudást megtartani magunknak? Egyesek számára kínos, ha mások megtudják, hogy pszichológushoz járnak, félnek a sötétben, vagy hogy vizelettartási problémákkal küszködnek.

Aki már szólta el magát, vagy bizalmasan mesélt el valamit önmagáról, az érti, miről is beszélünk. Az ember néha heteken át izgul amiatt, hogy valaki, akiben megbízik, és akit közel érez magához, betartja-e az egyezséget. Ilyen esetben a titok megőrzése és az esetleges hazugság, amellyel védi, komoly kérdés. A hazugságokból, amelyeket elhiszünk, idővel igazságok lesznek, amelyekkel együtt élünk. Oliver Hassencamp

Született hazugok A kalandjaikról mesélő gyermekeket hallgatva az emberben egyre inkább megerősödik az érzés, hogy született nagyotmondókkal áll szemben. A kicsik hatalmas győzelmekről, igazi hőstettekről beszélnek. Rablókat fognak el, vagy kétévesen kiváló úszók voltak. Ültek már pilótafülkében, és nagy állatokat futamítottak meg. A gyerekek meséit az a vágy határozza meg, hogy jobb színben tűnjenek fel, konfliktusokat oldjanak meg, vagy egyszerűen csak történeteket találjanak ki. A szülők gyakran nem tudják, mi ilyenkor a teendő. Egyrészt meséket olvasnak a gyermekeiknek, másrészt intik őket, hogy ne vágjanak fel. Ha meghallgatják a bátor kis szabó történetét, példaképnek tekintik a bátor, felvágós fickót. Ennek ellenére megtiltjuk nekik, hogy olyanokat állítsanak, hogy húsz méter mélyre tudnak merülni. Ezzel azt mondjuk nekik, hogy kettős erkölcs van érvényben. Léteznek rossz és jó hazugságok, a felnőtteknek szabad és néha kell is hazudni, míg a gyerekeknek soha. A szülők és a tanárok még mindig sokkal inkább a hazugság tényét büntetik, ahelyett, hogy végiggondolnák a helyzetet, felderítenék a tulajdonképpeni okot, és a hazugság következményeire figyelnének. Nézzünk egy példát: tízéves gyerekek biciklivel bementek a városba, holott ezt kifejezetten megtiltották nekik. Amikor megkérdezik tőlük, hogy bebicikliztek-e a városba, azt felelik, csak a trafikig mentek, és vettek egy doboz kólát. A felnőttek a hazugságot komolyabban veszik, mint a motivációt. Ha a gyerekeket a szándékaikról kérdeznénk, a válasz valószínűleg így hangzana: „Kalandra vágytunk, megtehetjük. Óvatosak voltunk. Tudjuk, hogyan kell vigyázni. Már minden közlekedési jelzést ismerünk.” Mi azonban úgysem a veszélyekre hívjuk fel a figyelmüket, hanem eljátsszuk a jó öreg „becsaptál, nagyot csalódtam” játszmát. Holott jobb lenne azt kérdezni: „Mi történt? Figyeltetek a veszélyekre? Mi tetszett? Mi nem sikerült?” A gyerekek számára keskeny a határvonal a valóság és a hazugság között, gyakran nem is tudják elválasztani egymástól a fantáziát és a realitást. A gyermeki hazugságok gyakran csak jóvá

akarnak tenni valamit, amit azonban a felnőttek nem vesznek figyelembe, holott a kicsik csak egy szerencsétlenséget igyekeznek kijavítani, egy katasztrófát meg nem történtté tenni, vagy egy ártatlan balesetet kiegyenlíteni. A felnőttek azonban leragadnak a hazugság tényénél. Ezt a tényt aztán felfújják, így túlzott jelentőséget kap. Elfelejtjük, hogy a gyerek nem talált más megoldást a problémára. Csak kritizáljuk, büntetjük, az általa várt segítség pedig elmarad. Tényleg olyan fontos ez a hazugság elleni kereszteshadjárat? Önmagunk hülyének tettetése Ha valamilyen ostoba hiba miatt elrontanak egy drága számítógépet, a vásárlók nyolcvan százaléka rendjénvalónak érzi, ha azt mondja a kereskedőnek, hogy nem érti, miért ment tönkre a winchester. Azoknak kilencven százaléka, akik nem váltanak jegyet a tömegközlekedési eszközökön, az ellenőr hirtelen megjelenésekor valamilyen hajmeresztő történetet igyekszik kitalálni: elgondolkodott, feledékeny volt, ilyesmi. A lényeg, hogy ne tűnjenek lebukott csalónak. Inkább legyenek rossz hazugok. Annyira nem is kilátástalan a helyzet. Egy egyszerű kifogás is mentőöv lehet. Némi szerencsével akár a büntetés is elkerülhető. Egy bliccelésen kapott német diák azt magyarázta az ellenőrnek Oslóban, hogy Németországban a diákok ingyen utazhatnak a városi vonalakon. Ezzel elkerülte az igencsak borsos norvég bírságot, ugyanis az ellenőr maga is emlékezni vélt valami hasonlóra. Vagy csak világlátott embernek akart látszani. Ennél is zseniálisabb volt egy fiatal egyetemista lány, aki az ellenőr megjelenésekor összeesett a buszon. „Szörnyen rosszul vagyok, nem bírok állni a lábamon.” A szenvedés élő szobrává lényegült át; olyan meggyőző volt, hogy az ellenőrök elfeledkeztek kötelességükről, lekísérték a buszról, leültették, vizet hoztak neki. A gond csak annyi volt, hogy a csodálatos színészi teljesítményt követően hosszan kellett várnia a következő buszra. A hazugságnak van egy különlegessége, amiből egy vérbeli hazug kiválóan profitálhat: csupán az számít hazugságnak, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Ha tudomásunkon kívül állítunk valótlant, akkor mindössze tévedésről van szó, ami köztudottan emberi dolog,

és bocsánatos bűn. A különbségtétel jóformán lehetetlen, így nagyon nehéz felismerni a valódi hazugságot. Simone Dietz filozófus ezt így fogalmazta meg: „A hazugság szubjektív valótlanság”, amelynek alanya tisztában van állítása igaztalan voltával. Az objektív valótlanságnak, vagyis annak, hogy valami a valóságban igaz vagy hamis, nincs köze a hazugsághoz.22 Mivel nem tudunk beletekinteni más ember fejébe, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy akarattal hazudik-e. Minden esetben fennáll a lehetősége, hogy akit hazugsággal vádolunk, az csupán tévedett. Egyedül a valódi vallomás jelenthet bizonyságot. A tudatlanság elrejtése Gyakori, hogy olyankor találkozunk hazugsággal, amikor valaki el akarja rejteni tudatlanságát vagy alulinformáltságát egy kérdésben. Magunk fedezése érdekében kiötlünk valami többé-kevésbé odaillő feleletet. Például: „Már felkészültek a telefonvonal felújítására?” – „Úgy tudom, igen.” A válaszoló félnek persze gőze sincs a valós helyzetről, de ezt nem óhajtja bevallani. A főbérlő a telefonban megkérdi az asszonyt: „A férje már dolgozik a biztosítással?” A hölgy válasza: „Úgy vélem.” Nem tudja, mit végzett a férje, de minek azt elmondani? Minek járassa le a férjét, ha nem tudja, hogy áll a dolog? „Nyomorultul nehéz úgy hazudni, hogy nem ismerjük az igazságot” – írja Esterházy Péter.23 Szegény. Ki ne érezne együtt a hazuggal? De elemezzük alaposabban ezt a mondatot, máris megérthetjük a valódi jelentését: ha nem ismerem a valóságot, akkor tulajdonképpen csak hazudhatok vagy beismerhetem a tudatlanságomat, hogy nem tudom, mi igaz. Ha úgy döntök, nem mutatom meg a tudatlanságomat, máris valótlanságot kell állítanom. A vége a lényeg Ha hazugság és igazság között kell döntenünk, igencsak zavaros terepre keveredünk, ugyanis elménk nem jelent segítséget a megfelelő értékítéletben. Például ha az ember végigcsinál egy kellemetlen vizsgálatot, de azt kérdezik, mennyire volt fájdalmas, az utolsó hatvan másodperc lesz a döntő. Ha ez alatt az idő alatt nem voltak nagy fájdalmaink, jóval inkább hajlandóak vagyunk alávetni magunkat egy hasonló vizsgálatnak. Egy kísérlet során a vizsgálók egy kis trükköt vetettek

be, a páciensek felét arra bátorították, hogy hosszabban időzzenek a kellemetlen gép alatt, de azt nem mozdították.24 Ezzel az utolsó perc lényegében fájdalommentes lett, hiszen semmi sem történt. Ez a tény önmagában jelentősen megváltoztatta a betegek hozzáállását, és újra bebizonyosodott a mondásban rejlő igazság: minden jó, ha jó a vége. Egy kellemes végszó, a kritika után egy kedves megjegyzés, egy bonbon valamilyen letolás után – ezek mind sikerrel kecsegtető taktikák, amelyek megmenthetik a hangulatot, és egy kapcsolat minősége az összetűzés ellenére sem romlik meg véglegesen. Még a legjobb szimattal sem lehet egykönnyen megmondani, hogy egyszerűen csak hazugsággal fedeztük a visszavonulásunkat, vagy tényleg baráti befejezést akartunk. Ártalmatlan, élvezetes hazugságok Egy kis faluban ünnepséget rendeznek, és az asztalhoz „odacsapódott” idegenektől az egyik kíváncsi helyi férfi megkérdezi, hol is dolgoznak tulajdonképpen. Simone kissé mogorva, mert zavarja ez a közvetlenség, de amikor hallja, hogy barátnője azt feleli: „Dr. Brunnernél, a fogorvosnál” – elmosolyodik. Tudja ugyanis, hogy barátnője hadilábon áll a fogorvosokkal, és egészen más a munkája. Most már inkább szórakoztatja, hogy az érdeklődő férfit így rászedték. Az végül elbúcsúzik, amikor a nők túlzott vidámsága kezd az idegeire menni. Nincs olyan ember, akit egy kicsit se szórakoztatna egy apró füllentés. Még II. János Pál pápa is hazudott viccből: tolószékében ülve arról panaszkodott, nem képes egyedül felállni, és ez a kapaszkodója miatt van. „Megakadályozza, hogy felálljak, és integessek nektek.” Persze a kapaszkodóra támaszkodott, hogy előrehajolhasson. És akkor jöjjön egy nyaralós sztori, egy ostoba véletlen valahol az ausztráliai sivatag mélyén. Egy fiatal pár autójával elüt egy kengurut, amelyik elájul a balesetben. A rövid ijedelmet követően a fiatalok összeszedik magukat, és eszükbe jut a nagy ötlet. Felöltöztethetik a kengurut. Dzsekit, kalapot és napszemüveget adnak rá, majd pedig lefotózzák. Az állat egyszerre csak magához tér, és nyomban elmenekül, na persze viszi magával a jegyet, az útlevelet, és majdnem minden készpénzt, ami természetesen mind a

dzseki zsebében volt. Vicces kis – szerencsére – kitalált történet, amelynek számos változata kering a világhálón. Sajnos mind kevesebb az efféle kedélyes adoma az interneten, helyettük egyre kellemetlenebbek olvashatók. Mellrákot okozó dezodor, galandféreglárvák a dönerben (török étel – a ford.), vagy egy igencsak ijesztő példa: terroristák toboroznak a neten.25 Az ilyen hazugságok nem szórakoztatni akarnak, céljuk a pánikkeltés. Egyre fontosabbá válik, hogy alaposan utánanézzünk a hírek, főként az interneten olvasott hírek valóságtartalmának. Hazugságok a szépségről A hajfestést kevesen tartják hazugságnak. Sokan művelik ezt, és teljesen magától értetődő szépítkezésnek tartják. Vannak azonban, akik azt remélik, nem tűnik fel – nos, ilyenkor már beszélhetünk „csalásról”. Egy német kancellár tagadta, hogy festeti a haját, sőt még bíróság elé is került az ügy, ahol kimondták, hogy ezt többé senki nem állíthatja. Természetesen nem kívánjuk tovább ragozni a témát, a kancellár úr haját valószínűleg csak színezték, így végül is mindent összevetve neki volt igaza. Ki tudhatja ezt ma már? Talán egyike annak a kevés embernek, akik nem őszülnek meg soha. A kozmetika általános célja az álcázás, valaminek az elkendőzése, illetve az örök ifjúság és a vele járó mozgékonyság és tetterő sugárzása. A nők körében legelterjedtebb kozmetikum az ajakrúzs, amely kiemeli a szájat; teltebbnek, frissebbnek, fiatalosabbnak mutatja az ajkat. Üzenete egyértelmű: egészség és szexepil. Az arcpirosító nem valódi izgalmat tükröz, hanem a meglévőnél erősebb érzelmi érdeklődést. Vagy ha a divat úgy kívánja, a rúzs helyett annak az ellenkezőjével élnek a hölgyek, a rendesnél sápadtabbra festik az arcukat. Ilyesmit még nyugati kultúránkban is sokan az előkelőség jelének tekintenek. A sápadtság azt fejezte ki, hogy az illető nincs rákényszerítve, hogy a szabad ég alatt gürcöljön a kenyeréért. A sápatag nő ráadásul filigránnak és törékenynek tetszhet, amit sok kultúrában a férfiak kívánatosnak tartanak. A hosszú végtagok megváltoztatják a test arányait, például ez a helyzet a fiatalok túl hosszú lábával. A lábujjhegyen járás az izgalom (nem feltétlenül szexuális jellegű), illetve a feszültség egyik jele.

A szemhéjat már az ókori egyiptomiak kifestették, hogy kihangsúlyozzák a szemet, és ez a módszer mindmáig fennmaradt. Sötét kerettel a szem sokkal hangsúlyosabb, egzotikusnak és titokzatosnak tűnik. Vagy ott vannak a műfogsorok. Ezek rágáskor sokat segítenek, de a kihullott fogakat már a középkorban helyettesítették elefántcsonttal. Ez aligha a jobb rágás kedvéért történt, jóval inkább az egészségesebb, szebb kinézetet szolgálta. A hiányos fogsor a rossz egészségi állapot és az előrehaladott öregedés jele. A csillogó gyöngyfogak ezzel szemben egészséget sugároznak. A modern plasztikai műtétek célja a túlságosan látványos öregedés jeleinek visszaszorítása. Nyilvánvaló, hogy a teltebb felsőajkak és a nagyobb mellek elvben a szexuális vonzerőt kívánják növelni. Aki csak él és mozog, hazudik

A hazugság fontos szociális készség. Mégis, minden nagy vallás a társadalomra nézve tartja veszélyesnek, és mindenkor büntetik. A Bibliában nem az áll: ne hazudj, hanem hamis tanúságot ne tégy. Ez magában véve konfliktust jelent, ugyanis a Biblia szerzői szerint nem a mindennapos apró hazugságok veszedelmesek, hanem a hamis tanúság. Ez utóbbi a komoly kérdésre adott előre megfontolt hazugságot jelenti. A középkor valláserkölcsi filozófusai, például Szent Ágoston, úgy gondolták, egész egyszerűen nem szabad hazudni, akkor sem, ha életet mentene. Még azt is bűnnek tartották, ha valaki egy erőszaktevőt téveszt meg, amikor nem mondja meg neki, hol rejtőzködik az áldozata. Többek között azzal érveltek, hogy a hazugság természet ellen való, mert az állatok nem hazudnak. Holott az állatok igenis kiválóan hazudnak, hiszen a húsevők másként nem maradhatnának életben. Az oroszlán rejtekből támad, hogy elejtse a gnút; a kaméleon elváltoztatja a színét, hogy megtévessze a legyet; a rája beássa magát a homokba, amíg mit sem sejtő áldozata a közelébe nem ér. Csupa halálos hazugság. A nőstény fekete özvegy párzásra csábítja a hímet, majd másodpercekkel később felfalja. Néhány állatot a természet kifejezetten dörzsöltté tett, például a poloskák egy bizonyos hangyafaj segítségével csalják magukhoz a hangyákat,

amelyeket aztán megesznek. Mások egyes hangyákat vadásznak le, majd ezek holttestét álcázásként saját hátukra teszik. Amennyiben nem találnak magányos hangyákat, homokba vagy földbe rejtőznek, majd miután bejutottak a hangyabolyba, ott a lárvákat eszik meg.26 De még a növényvilágban is létezik halálos álcázás: a Vénusz légycsapója a legyek párzásra hívó illatanyagát bocsátja ki, hogy azok beleszálljanak a halálos szájba. Az állatok az álcázást önvédelemre is használják: bizonyos madárfiókák faágnak láttatják magukat. Szüleik visz-szatértéig mozdulatlanná dermednek. A méretéhez képest igencsak vékony botsáskát alig lehet megkülönböztetni egy apró ágtól. Az üldözött gyík elveszti a farkát, amely ezután még mozog. Ezzel eltereli a támadó figyelmét. Más állatok halottnak tettetik magukat, vagy rettenetes lármával igyekeznek összezavarni támadójukat, amellyel testi erővel nem lennének képesek megmérkőzni. Némely rovar a darazsak fenyegető fekete-sárga színét viseli, holott nincs fullánkja. Amíg az álcázás a védekezést szolgálja, az ember dicséri az evolúció találékonyságát, de ha a zsákmányszerzés érdekében történik, vagy az áldozat odacsalogatása a cél, máris elítélőleg nyilatkozunk róla, főként akkor, ha mi magunk is lehetünk áldozatok. Általában az áldozattal érzünk együtt, holott az anyatermészet nem így ítél. Míg a vadállatok viselkedéséről úgy gondoljuk, ösztönviláguk határozza meg, a háziállatokat sokkal emberibbnek tekintjük. A legtöbb állattulajdonos tudja, milyen rafinált és ötletes módon cseleznek ki minket a kutyák és a macskák. Íme, egy példa: egy alkalommal keményen rászóltunk a macskánkra, akit a szófánkon találtunk. A szófogadó állatot megérkezésünkkor soha többé nem találtuk a bútoron. Azért volt egy apróság, ami szöget ütött a fejünkbe: a macska igen elégedetten, összegömbölyödve heverészett a szófa közelében, az általa egyébként nem túlságosan kedvelt szőnyegen. Hamarosan kiderült, hogy amikor hallotta, hogy jövünk, egyszerűen leugrott a szófáról, és „álszent” módon a közelében hevert el. Sajnos azonban teste melegét még mindig érezni lehetett a szófán. Vagyis a macska átvert minket!

Lehet persze, hogy a cica csak ravaszul átfogalmazta a tilalmunkat: „A gazdim nem akar a szófán látni engem.” Ezzel az okos kifogással felelt volna nekünk a macska, ha tud beszélni. Valószínűleg túlságosan is emberi módon magyarázzuk a helyzetet, de a tény ettől még tény marad: a becsapás és a becsapatás hozzátartozik a természethez. A hazugság egyidős az emberiséggel Néha visszavágyunk a régi időkbe. Sokan még a kőkorszakot is felmagasztalják. Úgy gondolják, ezekben a korai társadalmakban az ember jó oldala még erősebben jelen volt, ártatlanságunkat csak a modern civilizációval vesztettük el. A régi kultúrák szerintük összességében becsületesebbek voltak. Aki ilyen romantikus képzetekbe ringatja magát, téved. A pszichológusok már 1928-ban kimondták, hogy „az álcázás jóval régebbi tulajdonság, mint a beszéd”.27 És sokkal természetesebb, mint a becsületesség. A főemlőskutatók újra meg újra hoznak példákat arra, hogy legközelebbi rokonaink az állatvilágban igencsak cselesek, és szándékosan ráznak át másokat. A csimpánzok különösen ügyesen verik át fajtársaikat. Sőt még arra is képesek, hogy túljárjanak azon fajtársuk eszén, amelyik őket készül átverni. Egy csimpánz egy üveglapon keresztül látta, hogy társa elrejt egy banánt a kifutón. Amikor ő is kimehet ide, igyekszik előnyére fordítani a helyzetet. A másik majom jelenlétében, aki elásta a finomságot, nem tör előre céltudatosan, hanem mintegy véletlenül pont a rejtekhely környékén járkál. Aztán egyszer csak, amikor eljön a megfelelő pillanat, villámgyorsan megragadja a banánt, és biztonságba menekíti. Az emberi megfigyelőnek joggal esik le az álla.28 Ha a világ azt akarja, hogy becsapják, akkor be kell csapni. Sebastian Franck, 1494

Társadalmi hazugságok Az emberek időnként szeretik, ha becsapják őket. Mintegy magától értetődő módon élvezünk egy intelligens csalást. Tudjuk, nem igaz, amit hallunk, és sejtjük, hogy a csaló a saját önző érdekeit tartja szem előtt, bármilyen barátságosnak tűnik is. De ellentétes helyzetben sem akarunk tudni az igazságról. Nem akarjuk, hogy valaki, akit társasjátékban vagy az élet játszmájában legyőztünk, veresége felett érzett haragjával fárasszon minket. Elvárjuk, hogy örüljön együtt velünk a győzelmünknek. A vesztesnek jó képet kell vágnia, különben olyan embernek bélyegzik, aki nem képes a becsületes játékra, és képtelen elviselni a vereséget. Ritkán viselkedünk tényleg spontán módon

Tulajdonképpen nem kellene meglepődnünk azon, hogy az általunk kimondottak kilencven százaléka nem tükrözi tökéletesen pillanatnyi hangulatunkat, vagy első benyomásunkat egy helyzetről. Öntudatlanul is uralkodunk spontaneitásunk felett, elfojtjuk a haragunkat. Bármenynyire dühösek legyünk is, felteszünk egy nyugodt kérdést, noha kezünk eközben ökölbe szorul a zsebünkben. Mosolygunk, pedig ordítani volna kedvünk. Ritka, hogy hangulatunkat kendőzetlen nyíltsággal tárjuk környezetünk elé. Az emberek sokféle okból nem szívesen látnak negatív érzelemkitöréseket. Kínos, ha az ember szabad folyást enged az érzelmeinek. Nem rugdossuk dühünkben a falat, még ha nehezen álljuk is meg. Nem vágunk ököllel senkinek a képébe, bármennyire vágyunk rá. Nem ordítunk, mint egy veszett kutya, ha valaki nyilvánosan megaláz minket. Nem bámulunk percekig egy szép nőt vagy férfit, bármilyen vonzónak is látjuk. Ráadásul sok ember igazi mestere a gyors hangulatváltásnak: egyik pillanatban még a partnerével veszekszik, majd hirtelen megcsörren a telefon. Felveszi a kagylót, és amikor a vonal másik végén az ismerőse megkérdezi, hogy van, azt feleli: „Megvagyok, köszönöm.” A beszélgetés során sokat nevet és viccelődik. Aztán amikor leteszi a kagylót, visszaszáll a vörös köd a szeme elé, és ott folytatja a veszekedést, ahol abbahagyta. Annyi bizonyos, hogy érzéseinket nem fojthatjuk el egykönnyen. A telefonban eljátszunk egy hangulatot, ami azonban korántsem egyezik meg a bensőnkben dúló indulatokkal.

Ha elszabadulnak az indulatok

Veszekedéskor gyakran annyira felhúzzuk magunkat, hogy képtelenek vagyunk, de nem is akarunk elfogadni egy érvet, amellyel egyébként más helyzetben egyetértenénk. A gond csak az, hogy ezzel haragunk alapját vetnénk el. Ha felforrnak az érzelmek, nem könnyű egyszerű hazugsággal lecsillapítani őket, inkább egyenesen célra törünk. Álljon itt példaként Richárd és Petra esete, akik kölcsönadtak egy drága tányért a szomszédjuknak azzal a kifejezett kéréssel, hogy nagyon vigyázzon rá. Másnap ugyanezt a tányért találják meg darabokban az ajtajuk előtt, egy csomag tetején. Annyira feldühödnek, hogy azonnal átrohannak a szomszédhoz és felelősségre vonják jobban oda kellett volna figyelnie, és a többi, és a többi. A szomszéd beismeri bűnét, azt mondja, nagyon restelli, de a gyerekei késő este igen viharosan játszottak, eközben nekimentek az asztalnak, és leverték a tányért. Tudja, hogy jobban oda kellett volna figyelnie. Richárd és Petra haragja azonban ettől csak fokozódik; azt, hogy szomszédjuk vett egy ugyanolyan tányért, és benne van a csomagban, meg se hallják Bár ezzel minden elrendeződhetne, eddigre már elszabadultak az indulatok A házaspár végül közli a szomszéddal, hogy többé nem adnak neki semmit kölcsön, mert megbízhatatlan. A szerencsétlen ember erre azt kérdezte: „Most mit tehetnék?” Mire a válasz: „Honnan tudjuk?!” Az ilyen jelenetek után természetesen mindenki szégyelli magát, és bocsánatkérés is következik, de meg nem történtté nem lehet tenni semmit, az emlékezetben megmarad. Ebben a konkrét esetben egyik félnek sem volt lehetősége arra, hogy még időben úrrá legyen az indulatain. Ilyenkor már az ember vérmérséklete dönt. Értelem és számítás Általában azonban a fentiek ellentéte történik megértést mutatunk a bűnös iránt, noha komoly gondot okozott. Elsimítjuk az ügyet, akkor is, ha belül fortyogunk a dühtől. Elménk igencsak megkülönbözteti a helyzeteket: pontosan felméri, mikor tudjuk büntetlenül kiélni magunkat, és mikor jelent problémát a túlzott érzelemnyilvánítás. Nem dühünk mértéke az, ami eldönti, hogy kitör-e, hanem elménk mérlegel, hogy egy dühkitörésnek lehetnek-e komoly következményei, vagy hatásos

lehet-e. Akkor is nevetünk egy elöljárónk lapos poénján, ha utáljuk az illetőt. Sokan még akkor is mosolyognak, amikor a főnökük mások előtt kipellengérezi őket. Aki hibázik, igyekszik eltussolni. Lehet bocsánatot kérni érte, de a többség azon van, hogy elmismásolja. Alacsony növésű barátunkat kicsinek neveztük az imént. Csak úgy kicsúszott a szánkon, már haraphatunk a nyelvünkbe, és nagyon sajnáljuk. Ha most nagy hangon bocsánatot kérnénk, csak tovább rontanánk a helyzetet. Jobb ezért, ha igyekszünk valahogy kilavírozni a helyzetből, és témát váltani. Értelmes stratégia, mégis hazugság Társaságban szinte soha nem kockáztatunk meg átgondolatlan kijelentéseket. A szociális érintkezés minden esetben színes. A társadalom meghatározza a játékszabályokat, ahogyan haragunkat, kritikánkat, követeléseinket, várakozásainkat és kívánságainkat kifejezhetjük, illetve hogy milyen vicceket süthetünk el, melyek számítanak övön alulinak, és sok egyebet is. A szabályrendszer, amelyet követünk, igen összetett. Megköveteli, hogy hazudjunk. Ha egy barátunk figyelmetlenségből eltör egy drága borospoharat, ritkán zúdítjuk rá a haragunkat. A magát tökéletesen függetlennek valló háziasszonnyal nem közöljük, hogy férje pénzén kívül tényleg semmitől nem függ (de attól nagyon). Ha valakivel konfliktusunk van, gyakran így kezdünk a megbeszéléséhez: „Van egy kis gondom” – holott meggyőződésünk szerint éppen ő az, aki a gondot okozza. A kritikát tanácsokkal enyhítjük. A követelést kéréssé formáljuk át. Komoly kritikát felelős módon csak négyszemközt lehet elmondani. Aki nem így tesz, az nem kritizál, hanem megsérteni és kipellengérezni akarja a másikat. Aki több ember előtt mond el valamit, ami a megszólított számára kínos lehet, legyen az akármilyen szép szavakba csomagolva, annak célja nem az információközlés, hanem a másik rossz fényben való feltüntetése. A kontextus meghatározza az üzenetet

Kevés olyan mondatot hallunk, amelyet kizárólag önmagában, a hangsúlyoktól függetlenül lehetne értelmezni. Két mondat, amely pontosan ugyanazokat a szavakat ugyanabban a sorrendben

tartalmazza, nagyon különböző jelentésű lehet, amit számtalan tényező határozhat meg. Az üzenetek értelmezése könnyebb, ha megértjük Schulz von Thun1 négy fül modelljét. Ugyanis minden információt négy különböző módon hallunk meg. A négy fül a következő: Vegyünk például egy kérdést: „Tegnap sokáig kimaradtál?” Egyszerűnek hangzik, de sokféle értelme lehet. Tárgyilagos fülünkkel hallva egyszerű, józan választ adunk: „Igen, hajnali háromig.” Kapcsolatfülünk ezzel szemben azt keresi, hogyan viszonyul a kérdező a személyünkhöz. Személyes kérdésként értelmezzük, és máris más a válasz: „Mondd meg egyenesen, hogy szörnyen festek.” Utasításfülünk úgy hallja, a kérdésben benne rejlik egy parancs, hogy meg kellene tennünk valamit. Ez esetben például megihatnánk egy kávét. A választ is ennek megfelelően adjuk meg. „Tényleg jól jönne egy kávé, akkor jobban tudok koncentrálni.” Közlésfülünk megint másként értelmezi mindezt, úgy véli, hogy a kérdező el akar nekünk mondani valamit. Lehet, hogy haragszik ránk. Ezért morcosan így felelünk: „Bökd ki végre, mi nyomja a csőröd!” De nézzük még konkrétabban a példát. A tökéletesen semleges kérdés – „Tegnap sokáig kimaradtál?” – sokféle jelentést hordozhat. Ha egy rosszindulatú kolléganőnk kérdezi ezt, ráadásul nagyobb kompánia előtt, aligha az érdekli, hány órára értünk haza. Sokkal inkább kialvatlan állapotunkra akar rámutatni, meg akar minket szégyeníteni. Talán sikerül is neki, ilyenkor nincs más hátra, mint egy hatásos visszavágás: „Némi arcfesték neked se ártana.” Ilyenkor a rejtett támadásra reagáltunk, miután felismertük a kérdésben rejlő „csapdát”. Ha ezzel szemben legjobb barátnőnk teszi fel ugyanezt a kérdést, örülünk, hogy végre kitálalhatunk neki. „El se hiszed, mi minden történt tegnap este.” Sok minden befolyásolhatja a reakcióinkat. Mi választunk, hogyan fejezünk ki valamit, és a szociális kontextus nagymértékben befolyásolja közléseinket. Még jó barátainkról is máshogyan beszélünk jelenlétükben, mint akkor, amikor nincsenek velünk. És

minden más esetben is ezt a mintát követjük. Módosítjuk közléseinket, azaz hazudunk. A kövéret erős testalkatúnak nevezzük, az ostobaságot megbocsátható tévedésnek állítjuk be, a komoly hibát apró szerencsétlenségnek, ami bárkivel megesik. Áruló vágyképek Az egyik hazudni szeret, a másik hinni. Csak azt fogadjuk el valóságnak, amiben hinni akarunk. A kétséget csírájában elfojtjuk. „Erről nem akarok tudni!” – és ehhez tartjuk is magunkat. Vágyaikat sokan igaznak tartják, ami elég nagy butaság, mégis igen elterjedt jelenség. Ha fáradtan vezetünk, bemagyarázzuk magunknak, hogy a nyitott ablak mellett ébren tudunk maradni. Fiunkat a szupermarketben lekapcsolja a biztonsági őr egy kifizetetlen CD-vel. Meggyőződésünk, hogy csakis egy rosszakarója csempészhette a táskájába. Lányunk fölöttébb ronda kifejezéseket használ külföldiekre. Mi azzal mentegetjük, hogy nem tudja, mit beszél. Hagyjuk meg mindenkinek a maga illúzióit – a fentiek tulajdonképpen ezt akarták jelenteni. Egyszerűen nem akarjuk látni a kendőzetlen valóságot. Ha azt szeretnénk hinni, hogy ez csak kicsiben történik, újfent illúziókba ringatjuk magunkat. Egy állítólag bátor újságíró egész könyvet írt afrikai kalandjairól, amiről kiderült, hogy színtiszta fikció.2 Ugyancsak fikció Hitler naplója. Ott vannak azután az olyan „dokumentumfilmek”, amelyek az IKEA által munkára kényszerített gyermekekről, Eifel-hegységbeli Ku-KluxKlan-találkozókról, vagy olyan vadászokról szólnak, akik macskavadászatra nevelik a kutyáikat. Ezek a „művek” komoly kísértést jelentenek a televíziós és újságszerkesztők számára. A Hitler-napló íróját és a dokumentumfilmeseket többévi börtönbüntetéssel sújtották. A szenzáció annyira elvakította a szerkesztőket, hogy megfeledkeztek valódi kötelességükről, hogy óvatosan kezeljék az információkat. Ezután igencsak sokan gúnyolták és vádolták őket, az pedig, hogy ők maguk elhittéke a sületlenségeket, megválaszolatlan kérdés marad. „A hazugság mindig is érdekesebb volt, mint az unalmas valóság. A gond ott kezdődik, amikor az ember nem tudja megkülönböztetni a kettőt egymástól” – írta Alex Rühle, a Süddentsche Zeitung

kolumnistája.3 Ugyanő gúnyosan beszélt azokról a kortársairól, akik még a legostobább hazugságot is beveszik, csak mert az újságban olvasták, illetve a rádióban vagy a tévében hallottak róla. Aki azt gondolja, ez csak afféle áprilisi tréfa, téved. Már csak hazudunk? Wieslaw Brudzinski lengyel komikus azt mondta: „A hazugság dublőr, amely veszélyes helyzetben helyettesíti a valóságot.” Mosolyogva értünk vele egyet, azt kérdezve: akkor hát nem lehetne magától értetődőnek venni, hogy hazudunk? Akkor hazudhatnánk magunknak, amikor csak jólesik. Mások hazugságait mindig észlelnénk. A legtöbben ezt az elképzelést ösztönösen problémásnak tartják. Annyit biztosra vehetünk, hogy egy ilyen hozzáállás ugyanolyan kaotikus világot eredményezne, mintha mindenki mindig csak a színtiszta igazat mondaná. A hazugság olyan, mint egy emésztést segítő baktérium, amely abban segít, hogy könnyebben megemésszük az életet.4 Ha az emésztőbaktériumokat eltávolítanánk a testünkből, az veszélyes lenne. Egész szervezetünk veszélybe kerülne, sőt az is lehet, hogy bele is halnánk. Ugyanez vonatkozik a hazugságra is. Ha azonban attól kellene tartanunk, hogy minden mondat, amit egy másik nekünk mond, valótlan, akkor rákényszerülnénk, hogy állandóan hazugságtól tartsunk. Ez az állandó bizalmatlanság légkörét vonná körénk, ami megmérgezne minden társadalmi érintkezést. Ez esetben a jótékony baktérium parazitává válna, amely átvette az uralmat felettünk. Skizofrén társadalmi helyzet előtt állunk. Tudjuk, hogy minden ember hazudik alkalmanként, ennek ellenére meggyőződéssel állítjuk, hogy mi, és akiket ismerünk, majdnem minden esetben igazat mondunk. Szilárdan hiszünk ebben, és elbarikádozzuk magunkat ebben a hitben. Ritkán kutatjuk célirányosan, ki ver át minket. Ezáltal a potenciális veszedelmet jelentő hazugságbaktérium megszelídült, és csak segíti az „emésztésünket”. Lehetővé teszi, hogy felülkerekedjünk társadalmi problémáinkon, és segítségével megőrizhetjük személyes békénket, hiszen könnyebben feldolgozzuk az élet nehézségeit. Ez az analógia tovább is vihető, ugyanis a hazugság ugyanolyan rejtetten működik, mint bélflóránk baktériumai; mindkettő arról gondoskodik, hogy az

ehetetlen élvezhetővé váljon. Kimondatlanul mindannyian tudjuk, milyen hasznos némi valótlanság, és ugyanilyen bizonyossággal tudjuk, hogy ezt a felismerésünket soha nem hangoztathatjuk nyíltan. Mivel tudjuk, hogy mástól sem kapjuk meg a színtiszta valóságot, magunknak is megengedünk egy kis sumákolást. Itt egy olyan realitást érintünk, amely jelentősen különbözik más szociális adottságoktól. Ismerjük ugyan a játékszabályokat, de e témakörben csak nagyon ritkán van lehetőségünk valakivel eszmét cserélni. Hazugságra való készségünket és azt a tudást, hogy miként és mikor kell használnunk ezt az eszközt, majdnem kizárólag tudat alatt sajátítjuk el. Ez esetben minden más szociális tanulási folyamatnál inkább rászorulunk a megérzéseinkre. Ráadásul azt is megtanultuk, hogy néhány hazugságot gyorsan ismét elfelejtsünk. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ma már úgy gondoljuk: az igazság és a hazugság kölcsönösen feltételei egymásnak. Az igazság szónak semmiféle értelme nem lenne, ha nem létezne az ellentéte, a hazugság. Százszázalékos igazság ugyanúgy nem létezik, mint százszázalékos alkohol. Sigmund Freud

Sokféle igazság létezik Szépnek tartasz? Erre a kérdésre számos választ lehet adni. Majdnem minden esetben legalább tucatnyi válaszlehetőség közül kell választani. Ha egy férfitól a felesége azt kérdezi, jól néz-e ki, nyugodtan felelheti, hogy csodásan fest, és esetleg úgy is gondolja. De lehet, hogy magában a férfi így gondolkodik: „Bár nem a ruha teszi az embert, de ha belegondolok, hogy általában milyen ruhákat hord a nejem, ez a mostani határozottan előrelépés.” Felelhetne olyasmit is, hogy: „Egy kicsit visszafogottabb rúzs jobban menne az alkalomhoz.” Ezt gondolatban még ki is egészíti: „Ha tovább kritizálom, dühöngeni fog. A dolgai nem túl divatosak, de a rúzs, az már annyira szörnyű, hogy nem hagyhatom szó nélkül.” David Nyberg amerikai író sokat foglalkozott hazugságokkal, és filozofikusan így fogalmazza meg a problémát: „Azt kell megpróbálnunk, hogy a megfelelő igazságot mondjuk a megfelelő adagolásban, ugyanis csak így hat a lehető legjobban az érintettekre.” Ehhez még hozzáteszi, hogy „valószínűleg jobb, ha az igazság egy részét mondjuk el, mint ha az egészet, vagy éppen semennyit belőle.”5 Nyberg ezzel arra utal, hogy mindig azokat a részleteket és szempontokat lássuk, és mondjuk el, amelyekkel a másikat nem bántjuk meg vagy hergeljük fel, mégis a saját érdekeinket szolgálják. Némelyekben azonban felmerülhet a kérdés: tényleg még mindig az igazságról beszélünk, vagy a lehető legtökéletesebb kegyes, mégis célirányos megtévesztésről? Jogunk van-e az igazsághoz? „Csak akkor hazudok, ha muszáj!” – vallotta be nekünk egy negyvenéves férfi a kérdésre, hogy mit gondol a hazugságról. Neki a hazugság nem szerez örömet, csak szükséges rossznak tartja. Micsoda önbecsapás! Tényleg muszáj lenne néha hazudni? Dehogy! Ez a válasz meglehetősen zavarkeltő, és a tettes lesz az igazi áldozat. Még zavarba ejtőbbek az igazság keresztes lovagjainak elképzelései, akik úgy érvelnek, hogy „joguk van az igazsághoz”.

De mivel indokolható ez a jog? És kitől kaptuk? Ki tartja, ki tartatja be? Naivitás azt hinni, hogy attól, hogy jogunk van az igazsághoz, mindig is az igazat halljuk. Mindenki maga dönti el, mit akar elhinni. Úgy is határozhatunk, hogy eltűrjük a kisebb-nagyobb hazugságokat, nem csinálunk belőlük országos botrányt. Ha felismerünk egy hazugságot, lenyeljük, és hallgatunk. Ezzel mi is hazudunk, mert nem mutogatunk ujjal a valóságszabályozásra. Ilyen egyszerűen belekeveredhetünk egy apró valótlanságba. Ilyen könnyedén le lehet térni az erény útjáról. És valljuk be, jobb ez így. Természettudomány és igazság Természettudományos érdeklődésű olvasóink nyilván tudják, hogy tudományos értelemben nem létezik egyetlen üdvözítő igazság. A tudósok egyre újabb, komplexebb modelleket állítanak fel, melyek célja az, hogy a realitás minél több aspektusát ismerjék meg. Az efféle modellek segítségével lehetséges bizonyos események előrejelzése, de ezt kísérletekkel kell igazolni, és amennyiben az eredmények ellentmondanak a teóriának, a modellt kell újragondolni. A természettudósok ezen a módon igyekeznek a lehető legpontosabb képet nyerni a világról. Pontosan ezért nem létezik egyetlen üdvözítő igazság: realitásunkról a következő ezer év során biztosan nem nyerhetünk abszolút pontos képet. A tudósok, akik ezt belátták, megegyeznek abban, hogy az elérhető cél az adott kísérlet megismételhetősége. Érdekes azonban, hogy az eredmények értelmezése az idők folyamán drasztikusan megváltozhat. Így például majdnem minden évben felfedeznek egy újabb szubatomos elemi részecskét, ám csak később – gyakran jóval később – sikerül bebizonyítani a létét. Ugyanakkor e részecskék összetételéről, egymás közötti kapcsolatairól vagy az őket összetartó erőkről még a legtehetségesebb fizikusok is csak keveset tudnak. Még egy megjegyzést teszünk, hogy még inkább összezavarjuk a bámuló laikusokat: mindannyian tudjuk, hogy az atomnak van egy magja, és a körül keringenek az elektronok. Ha az atommag teniszlabda lenne, és egy futballstadion közepére helyeznénk, az elektronpályák valahol a leghátsó nézősoroknál lennének. Mai tudásunk szerint a köztes térben nincs semmi, de

ki tudja, hogy húsz-harminc év múlva nem tudjuk-e meg, hogy az addig üresnek tekintett térben még apróbb részecskék nyüzsögnek? A természettudományoknak még szerencséjük van, mert modellekkel dolgoznak, míg a szellemtudományok esetében egyenesen nevetséges lenne azt feltételezni, hogy képesek lennének felállítani egy átfogó elméletet az emberről és az életről. Gondolkodásunk összetettsége, szociális kapcsolatrendszerünk bonyolultsága miatt még csak értelme sincs, hogy valamiféle végső igazságot keressünk. Így aztán a szellemtudományok az egésznek csupán kis szeleteit vizsgálják, és legalább ezen a szinten próbálnak valamiféle szabályszerűségeket találni, noha a kutatók nagyon is tudják, hogy szociális rendünk valóságát sokarcúsága miatt csak nagyon kis mértékben lehetséges megismerni. Azt hisszük, valami késztet minket a cselekvésre. Azt hisszük, vannak biológiai, genetikai vagy szociális motivációink, ezek állnak cselekedeteink hátterében. Azt azonban, hogy egy bizonyos ember egy bizonyos helyzetben hogyan dönt, például hogy a Balaton helyett a Velencei-tóhoz megy nyaralni, nem vagyunk képesek tökéletesen megindokolni, akkor sem, ha rólunk magunkról van szó. A kérdéses döntés motivációit ugyanolyan kevéssé tudjuk leírni, mint az atomot összetartó erőket. Ezt meg miért csináltad?

Ennek ellenére nagyon is érdekel mindannyiunkat a kérdés: „Ezt miért csináltad?” – amennyiben egy barátunk megbánt vagy átráz minket. Meg szeretnénk érteni az indokait. Sok mindent megkönnyítene, ha tudnánk, mi vitte rá arra, amit velünk tett. Ha tudnánk, miért mondta azt a bizonyos sértő mondatot, akkor talán nem fájna annyira. Ha átlátnánk, miért hoztak döntést ellenünk, meglehet, könnyebb lenne együtt élni vele. De ha mi bántjuk meg egy barátunkat, esetleg megértjük, hogy nincs kézzelfogható oka. Rossz kedvünk volt, nem volt minden rendben, elhanyagoltnak éreztük magunkat… és hirtelen indíttatásból tettük, amit tettünk. Nem is igazán fogtuk fel. Ennek ellenére történt, ami történt, és mi megbántottuk a barátunkat. A felismerés kijózanító: gyakran azt sem tudjuk, mi játszódik le egy adott helyzetben, mégis kitör valamilyen kisebb baj. Kívánságunk, hogy saját indítékainkat átlássuk, ugyancsak nem teljesül.

Mégis van stabilizáló tényező. Kapcsolataink kötőanyaga nem annyira az igazság, sokkal inkább a lojalitás. Ezt már kifejtettük. A kapcsolatok döntő kérdése így hangzik: „Velem vagy?” Ha pedig szerelemről van szó, így módosul: „Mellettem állsz a nehézségek közepette is?” Általában az ilyen kérdésekre is csak ritkán létezik világos, egyértelmű és hosszú távon helytálló válasz. De a lojalitást sokkal könnyebb tesztelni, mint az igazságot. Jobban látható. Ahhoz van köze, mi történik a fontos helyzetekben. A motiváció mellékes körülmény. A lojalitásnak hosszabb időre van szüksége, hogy bizonyítson. A rövid távú bosszúságoknak itt nincs akkora jelentőségük, a kisebb kisiklások legfeljebb akkor számítanak, ha hosszú idő alatt sok gyűlik fel. A lojalitás és az igazság közötti különbség azért is jelentős, mert az igazság felezési ideje (a fenti esetek lényegében hangulatok), mint azt már tudjuk, rövid. Magunkon is tapasztaljuk. Ha veszekszünk a partnerünkkel, olyanokat vágunk egymás fejéhez, mint: „Rettentően haragszom rád! Soha nem fogok neked megbocsátani! Soha többé nem akarlak látni!” Repkednek a sértések. Közben persze már tudjuk, hogy félóra múlva elpárolog a haragunk, és nem tulajdonítunk jelentőséget a történteknek Tehát akkor hazudtunk? Melyik kijelentés igaz? Egyik sem? Lehetséges, hogy a valóság csak öt percig igaz, vagy csak másodpercekig? Esetleg az egész nézőpont, hangulat kérdése, vagy attól függ, kivel állunk éppen szemben? Lehet, hogy ön még idegenkedik ettől az elképzeléstől, de az igazság már csak ilyen. Szinonimái a tény és a realitás, ám ezekhez csak érintőlegesen van köze. Az igazság elmúlik, függ a hangulattól, a motivációtól. És amire mérget vehetünk: nincs egyetlen általános igazság! A valóság olyan, mint egy kaleidoszkóp, számtalan golyóbisból áll, és semmilyen módon nem rögzíthető, bármennyire szeretnénk. Ami most még igaznak látszik, a következő pillanatban már nem lesz az. Ha változtatunk a nézőpontunkon, a valóság képe is megváltozik. Olyan ez, mint amikor egy kanyarba hajtunk, és a hold, amely az előbb még jobb kéz felől csüngött a fák felett, hirtelen a

bal oldali dombok felett világít. Egy pillanatra megzavarodik a tájékozódásunk, aztán megszokjuk az új helyzetet. Automatikusan hazudunk Aki a hazugságot elfogadja mint az élet természetes velejáróját, hamarosan elkezdi alábecsülni a lebukás kockázatát. Aki figyeli önmagát hazugság közben, az rájön, hogy a kockázat eme lekicsinylése nem tudatos: kimondunk egy mondatot, és csak aztán jövünk rá, hogy nem egészen felel meg a valóságnak. Észrevehetjük, mennyire jól jött a spontán füllentés az adott helyzetben. Nem gondolkodtunk egy másodpercig sem a hazugságon, de tudatalattink felkészülten várta. „Elkészültél a munkával?” „Részben” – holott az anyag még bontatlanul ott hever az asztalunkon. „Eljössz a partimra?” – „Nyakamon egy csomó határidő, még nem tudom.” Egy pillanatig sem gondoltunk persze arra, hogy ezen az unalmas estén részt vehetnénk. A hazugság azért olyan bámulatosan egyszerű, mert a valóság maga is állandóan változik. Persze szívesen írnánk ismét hazugságot, de ez a sokszínűség annyira jól hangzik. A társadalomtudósok ráadásul még azt is gondolják, hogy a hazugság jót tett a fejlődésünknek. „Az agy fejlődése az evolúció során azért gyorsult fel annyira, hogy az ember jobban tudjon hazudni, és könnyebben felismerje a csalást”6 – „Az agy növekedésének az volt az evolúciós célja, hogy rafináltabban tudjunk csalni.”7 Azt látjuk, amit akarunk

Azt az igazságot választjuk, amely hozzáférhető, és a hozzáférhető igazságok közül is azt, amelyik tetszik nekünk. Ha elmegyünk nyaralni, élvezzük a napfényt, de vakok vagyunk a helyiek nyomorára. Jó szemmel nézzük partnerünk rendszeretetét, csak azt nem látjuk, hogy rendmániás. Ha megismerünk valakit, elvarázsol a vidámsága, és kizárjuk a tudatunkból, hogy ennek érdekében vedeli az alkoholt. Tiszteljük egy elbeszélő tudását, és nem törődünk azzal, hogy a sajátján kívül nem tűr más véleményt. Két nagyon hasonló hazugságot nagyon különböző módon lehet megítélni. Az egyiket egy általunk kedvelt ember mondta, és

szeretnivaló füllentésnek látjuk. A másikat egy idegen, aki pillanatok alatt csaló pondróvá lett a szemünkben, bárha ugyanazt hazudta. Az általunk régóta ismert, szimpatikus autókereskedő eladott nekünk egy használt autót, amelynek motorzaja idült hibára engedett következtetni. Ő azt füllentette, hogy a hangot a túl magas olajszint okozza. Továbbra is kedveljük, még akkor is, ha jól emlékszünk, hogy évekkel korábban igencsak felháborodottan viharzottunk ki egy autószalonból, ahol a nem túl kedves kereskedő ugyanilyen problémával akart ránk sózni valami ócskavasat. De miért nem vontuk meg jóindulatunkat a szimpatikus kereskedőtől? Könnyű a válasz: az autókereskedőtől nem azt várjuk, hogy igazat mondjon. Lehet, hogy szimpatikusnak tartjuk, mégis fel vagyunk rá készülve, hogy kisebb-nagyobb csalásokkal próbálkozik. Ettől nem változik meg vele szemben a hozzáállásunk. Hanem jaj neki, ha nem kedveljük, és úgy hazudik. Akkor aztán sértésnek vesszük a hazugságot, és irgalmatlanul feldühödünk rajta. Tegyük hozzá azt is, hogy a szimpatikus kereskedőnek se hagytuk, hogy teljesen hülyének nézzen minket, és nem vettük meg tőle a furán zörgő motorú autót. Valószínűleg ez sok mindenkire igaz: ha elfogadjuk a saját hazugságainkat, és másokból is kinézzük, hogy hazudhatnak, megváltozik a világképünk. Nem leszünk olyan jóhiszeműek többé, sem naivan harmonikusak. Cinikus realistává válunk. A hazugságok kezelésének képessége távolságtartóvá tesz bennünket. Afféle énerősítő elhatárolódás ez. A világ persze nem változik meg, csak mert várjuk a hazugságot, de mi máshogy nézünk rá. Sokkal öntudatosabbá válunk, mivel értékítéletünk kevésbé függenek másoktól. Ha valakit kedvelünk, a legtöbb, amit elvárunk tőle, az némi féligazság, toleránsabbak leszünk a hazugságaival szemben. Sokat nyerhetünk azon, ha ezt a logikát átvisszük mindenkire, akihez közünk van: állításaikat és megszólalásaikat nézzük éberen és kellő távolságtartással, és tartsuk meg az általános szimpátiát, ha hazugságon kapjuk őket. Bizonyos hivatású személyektől nem várjuk, hogy mindig igazat mondjanak. Egy iskolai emlékkönyvben felsorolásszerűen ott állnak

a munkakörök, amelyekben nem bízunk meg teljesen: • Politikusok • Használtautó-kereskedők • Ingatlankereskedők • Biztosítási ügynökök Álljon néhány szakma, amelyekben tökéletesen megbízunk: • Orvosok • Patikusok • Ügyvédek • Közvélemény-kutatók8 Persze lehetnek fenntartásaink a „megbízhatók” szavahihetőségével szemben is. Az orvosoknak nem éppen szokásuk, hogy megmondják pácienseiknek az igazat. A patikusok eladnak olyan gyógyszert, amelyről tudják, hogy nem hat. Az ügyvédeknek munkaköri kötelességük, hogy hazudjanak védencük érdekében, a közvélemény-kutatók pedig néha meghamisítják a statisztikát. A legtöbben tisztában vannak mindezzel, mégis úgy gondolják, e szakmák képviselői kevésbé önzők, mint mások. Az igazság elől menekülünk a hazugsághoz, a hazugságtól pedig nem látjuk az igazságot. Henryk M. Broder Miért hisszük el a hazugságokat?

A színészek nem hazugok. De még ha a magánéletben olyan félszegnek és bizonytalannak is látszanak, a színpadon képesek meggyőzni a nézőt, hogy hősök. Erről is beszéltünk már. Az átverésnek ez a fajtája nemcsak, hogy megengedett, de sokan kifejezetten imádják. Az ilyen teljesítményhez nincs szükség stabil személyiségre, őszinteségre vagy belső erőre. Mind ismerjük azt a helyzetet, amikor hangulatunk a mélyponton van, mégis mást mutatunk a világ felé. Összeszedjük magunkat, és vendéglátónkkal kis ideig még elhitetjük, hogy a legjobb kedvünkben vagyunk. Jól tudjuk, hogy ezzel becsapjuk, de ezt nem tekintjük hazugságnak. A magánéletében visszafogott színésznek elég, ha tudja, milyen szerepet kell eljátszania, máris átlényegül alakításába. Például szerepe szerint egy hatalomvágyó egoista, holott a mindennapokban egyáltalán nem ilyen. Olyannak mutatja magát, amilyen valójában nem. Lényegében ez félig már hazugság. A tényleges hazugsághoz

azonban szükség lenne arra a szándékra, hogy a színész igaznak hitessen el valamit, ami nem az. Ehhez a színészi képességnél többre van szükség, ugyanis a hazugságnak hézagmentesen illeszkednie kell a valósághoz. Ráadásul igazi hazugság esetén nincs idő próbára. A valóban sikeres hazugsághoz jókora adag pimaszságra is szükség van. Mágikus gondolkodásmód

Azokat, akik hisznek a mágikus erőkben, mint például abban, hogy asztalok természetfeletti hatásra mozogni kezdenek, nehéz meggyőzni őket arról, hogy átverés áldozatai. Ennek igen sokféle oka lehet. Alapja esetleg az, hogy az ilyen ember nem bízik a modern természettudományos ismeretekben, részben azért, mert keveset tud róluk, és ért meg belőlük. A mágikus gondolkodásmódot a kisgyerekeknél is tetten érhetjük. Kialakítanak maguknak elképzeléseket olyan dolgokról, amelyeket nem igazán értenek, és olyan okokat keresnek, amelyek nem léteznek. Így például egy gyerek számára az áramot meg kell személyesíteni, a kicsi élőlényként tekint rá, amelynek saját gondolatai és szándékai vannak. „Megcsípett az áram.” Hasonló a helyzet egy ötéves gyereknél, aki nekimegy egy széknek: „Buta szék!” Ha záporeső hullik napsütés mellett, akkor „veri az ördög a feleségét”, illetve a „nap aludni tér”. A gyerekek azonban akkor is hajlamosak ilyen világszemléletre, ha egyetlen felnőtt sem ad nekik ilyen magyarázatokat. Amikor mosolygunk ezen a gyermeki észjáráson, elfeledkezünk arról, hogy őseink pár száz éve is hasonló módon magyarázták a természet jelenségeit, és a természeti népek mind a mai napig így szemlélik a világot. Nem sok idő telt el azóta, hogy emberáldozattal akartak lecsillapítani egy dühöngő hegyszellemet, vagy hogy boszorkányokat égettek máglyán. A világon ismert vallásokat egy másik bolygóról jött utazó könnyen tekinthetné a mágikus gondolkodásmód megnyilvánulásainak. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a számunkra oly egyértelmű természettudományos magyarázatok csupán az újkor termékei, sokuk még százéves sincs. Tulajdonképpen azon kellene inkább csodálkoznunk, hogy olyan sokan vannak, akik minden további nélkül elfogadják a természettudományos

szemléletmódot, holott ugyanolyan kevéssé értik, mint kétszáz évvel ezelőtt élt ükapáik. De térjünk vissza a táncoló asztalhoz, amelyet a mágia mozgat. Meglepő egy kísérlet, amely csavart egyet a dolgon, ugyanis éppen hogy azt próbálta kideríteni, be lehet-e beszélni embereknek, hogy egy asztal nem mozog, holott a valóságban mozgott. Az eredmény magáért beszélt. Azok, akik hittek a természetfelettiben, hajlandóak voltak elhinni, hogy az asztal nem mozog, pedig mozgatták.9 A spiritiszta babonaság kielégíti szenzációéhségünket. Segítségével elmenekülhetünk az esetleg szomorú mindennapok elől. A tudat, hogy életünket sorsszerű erők befolyásolják, és hogy ezeket bizonyos szintig hasznunkra fordíthatjuk, erősíti a fantáziánkat. Nem fog nagyon tetszeni nekünk, de az emberek fogékonyak a szuggesztióra. Még ha a spiritizmusban nem is hisznek, az olyan manipulációk, mint a politika, a reklámok és a média továbbra is hatnak rájuk. Hiszünk, mert hinni akarunk. Egészséges világ Miért van az, hogy bármennyit is tudunk, továbbra is jóhiszeműek maradunk, és nem leszünk sokkal bizalmatlanabbak? Általánosságban szólva elhisszük a hazugságokat, mert harmonikus világban akarunk élni. Ha valaki ránk mosolyog, spontán módon magunk is barátságosan pillantunk rá. Ha moziban vagy tévében mosolygó embereket látunk, akaratlanul mi is velük mosolygunk. Ezt nehezen tudjuk elkerülni. Nézzenek csak körül a moziban, mialatt a vásznon két ember szívből mosolyog egymásra. Ennyi sugárzóan boldog arcot ritkán látni egyszerre. Ennek az ellentéte is működik. Ha akár a vásznon, akár az életben szomorú embert látunk, egy pillanatra mi magunk is egy kicsit nyomottnak érezzük a hangulatunkat. Ez főleg olyan helyzetben igaz, ha ezt a szomorúságot gyermekek vagy hozzánk közel álló felnőttek arcán látjuk. Keressük a harmóniát és az összhangot. Immár évmilliók óta társas kapcsolatok hálózata fog körül minket. A természet fajunk összetartó erejévé az együttműködést és a barátságosságot tette, és e genetikus alapprogram alól nincs kibúvó. Ennek következtében alapvetően pozitívan és némiképp elnézően tekintünk azokra az embertársainkra, akikkel összehozott minket a sors. Az időről időre

bekövetkező viták és szakítások sem mondanak ellent e tézisnek. Ha valakinek hiszünk, azzal kapcsolatunk is van. Mikor egy barátnak vagy a párunknak kimutatjuk belé vetett hitünket, erősítjük a kettőnk közötti köteléket. A kételkedés majdnem minden esetben a viszony hidegülésével jár. Ezért aztán azokban a társadalmi körökben, ahol mozgunk, igyekszünk kerülni a konfliktusokat, legalább addig, amíg mi magunk tagjai akarunk maradni az adott csoportnak. Jól érezzük magunkat abban a hitben, hogy testvéri közösség vesz minket körül, de majdnem mindig készen állunk egy kis trükkre vagy valótlan állításra. Minél inkább idegen valaki, annál könnyebben csapjuk be. Majdnem mind ismerünk valakit, aki egy lakásvagy járműbiztosításnál kicsit másképpen írta le a káreset körülményeit. Egy ismerősünk például azzal hívott fel egyszer: „Hamarosan kapok egy csekket az eltört esernyőtökről. Azt jelentettem be a biztosítónak, hogy becsúszott az autó csomagtartójába, és tönkretette.” Az ernyő valójában az övé volt. Ezzel kérdés nélkül is belekeveredtünk egy apró csalásba. Sokan, akik efféle trükkökkel élnek, nem érzik, hogy ez jogtalan. Sőt ők azok, akik a leghangosabban ágálnak, ha a biztosító nem fizeti ki azonnal nagyvonalúan a kárt. „Disznóság!” – mondta ugyanez az ismerősünk dühösen, amikor a biztosító a túl sok véletlen balesetet megelégelve azt kérte tőle, hogy alaposabban írja le a káresetek körülményeit. Vagány hazugságok

Tűrjünk fogunkat összeszorítva, zokszó nélkül? A keresztény nevelés erre szoktat minket. Ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat is, meg a többi. Sok kritikus szerint ezek a gondolatok azt bizonyítják, hogy a vallás a sorsszerűségbe való belenyugvást támogatja. Ilyen szempontból a „tűrjünk fogunkat összeszorítva” hozzáállás egész hasznosnak tűnik, sőt sokaknak kifejezetten előnyös, ugyanis érdemtelenül, de megkapják az együttérzést. Sok szövegkörnyezetbe illik ez a megállapítás, például: „Ma rengeteget dolgoztam”, „Napok óta nem tudtam aludni.”, „A migrénem ágynak döntött.” Számos olyan panasz létezik, amelynek nem sok köze van a valódi fájdalomhoz vagy szenvedéshez, mégis számíthatunk

embertársaink együttérzésére, sőt szánalmára. Miért van szükségünk néha ilyen cselekre, hogy jó szót kapjunk? Nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy: „Mutasd már ki, hogy kedvelsz!” Vicces hazugságok A széles szájú béka a megtévesztés nagymestere. Arra az állításra, miszerint minden olyan állatot megesznek, amelynek nagy a szája, hatalmas részvéttel válaszol: „Te szegíny jó krokodííl!” Közben mintha fütyülne arra, hogy ő maga is veszélyben lehet. Egy bárban valaki megszólal: „Itt tilos mobiltelefont használni!” A válasz: „Bocsánat, épp telefonálok!” A válaszadó természetesen tudja, hogy amit mond, annak nincs értelme, de egy értelmetlen kijelentésre nagyon nehéz értelmesen felelni. Ezzel sikerült kifogni a szelet a dühös kritikus vitorlájából, emberünk folytathatja a telefonálást, és időt nyer; addig nem kell foglalkoznia a zsörtölődővei. Az uszodában egy sportos öreg hölgy úszópapucsban úszik. Bár senkit nem zavar, az úszómester felszólítja, hogy vegye le. „Mindjárt kész vagyok” – feleli a hölgy, és kecsesen úszik tovább. A felszólítást elereszti a füle mellett, noha úgy tesz, mintha engedne. Az úszómester ezt a feleletet igennek veheti, holott a nő egyértelműen nemet mondott. Az úszómesternek azonban idő kell, hogy ezt felfogja. A válaszadó mindkét esetben azt a látszatot kelti, mintha felfogná a felszólítást és engedelmeskedne, bár persze semmi ilyesmi nem történik, cselekedeteik ugyanis azt sugallják: „Beszélj csak, ha úgy akarod, én meg teszem, ami nekem tetszik.” Ha ezt így kimondanák, igencsak heves konfliktus robbanna ki, és a válasz se lenne túl kedves. Ahelyett, hogy az illető folytatná addigi tevékenységét, nevezetesen a telefonálást, illetve az úszást, kénytelen lenne belebonyolódni egy parttalan vitába. Az ilyesmi csak addig vicces, amíg nem torkollik valódi csalásba. Miklós már évek óta panaszkodik rendkívüli fájdalmakra. A helyzet odáig fajul, hogy már járni se tud, tolószékbe kényszerül, és rokkantsági segélyt kap. Mindez idő alatt szegény beteg ember vígan építi saját házát, és csodák csodája, ilyenkor még lábra is kap. Az efféle hazugság nem tolerálható, bűncselekménynek minősül.

Az a hazugság, ami jóra vezet, sokkal jobb, igazság, amely nyomorba dönt. Perzsa közmondás

mint

az

Hazugságtan kezdőknek Amint leleplezünk egy hazugságot, máris gúnyosan megjegyezzük, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A gyerekeket is arra tanítjuk, hogy nem éri meg hazudni, hiszen előbb-utóbb minden kiderül. Csak azt felejtjük el megemlíteni, hogy pont ez az, ami az okos és a buta hazugságot megkülönbözteti egymástól: a jó hazugságra sohasem derül fény. A jó hazugsághoz azonban jókora adag színészi tehetségre is szükség van. Szerencsére ebből a legtöbbünkben jóval több van, mint hinnénk. Ugyanis még a legjobban kimunkált hazugság is kárba vész, ha nem elég meggyőző. Kezdőknek nem ajánljuk, hogy barátaiknak hazudjanak, mert ez nehéz ügy. A barátaink jól ismernek minket! Egy felületes ismerős vagy egy kíváncsi szomszéd pont megfelel az efféle szárnypróbálgatásokhoz. Miért ne járathatnánk időnként a bolondját (öreg) szüleinkkel vagy utált nagynénénkkel, ha ezzel megnyugtathatjuk vagy felbosszanthatjuk őket? Abban pedig, ha idióta főnökünket, egy idegbeteg közös képviselőt vagy egy szemtelen ügyfelet vezetünk meg, igazán nincs semmi kivetnivaló. A munka világában a legegyszerűbb „tükör”, amit magunk elé tarthatunk, saját, illetve munkatársaink teljesítményének kiértékelése. Saját teljesítményét mindenki legalább két fokkal jobbnak értékeli. A jót csillagos ötösnek, az elégségest jónak, az elégtelent pedig elégségesnek. Amikor valakinek értékelnie kell, mennyiben járult hozzá csapatának sikeréhez, sokkal fontosabbnak állítja be a szerepét, kimondván, hogy valószínűleg döntő része volt az eredményben. Utána persze felébred benne a csapatszellem, és megdicséri a többiek teljesítményét is. Minél több társát említi, annál jobb, bár szerinte egyikük sem tett annyit, mint ő. Persze azért ne túlozzunk. Ha az égig dicsérjük magunkat, akkor bizony túlrepülünk a célon, de nem érjük el. Ha csapatunk hibázott, és sehogy nem tudjuk elmismásolni a részvételünket, nyilván igyekszünk rámutatni a projekt azon részeire,

amelyekben nyilvánvalóan nem lehetünk mi a ludasak, ilyenek lehetnek például a más, hibás termékekkel végzett előkészítő munkálatok, egy külsős téves felmérése, illetve a nem megfelelő munkakörülmények. A cél önnön hibánk kicsinyítése, illetve a részsikerek hangsúlyozása. Ilyenkor azért figyeljünk oda, hogy ne személyeskedő módon hibáztassunk másokat, hanem mindenkor maradjunk tényszerűen a teljesítményeknél és termékeknél. Mások földbe döngölése egyrészt nem túl elegáns, másrészt ellenségeket szerzünk általa. Fontos: amennyiben ön még tapasztalatlan a tudatos megtévesztés terén, nagy valószínűséggel furdalja majd a lelkiismeret. Kezdje kicsiben: minél később és minél nehezebben lehet egy adott állítást ellenőrizni, annál hatékonyabb a füllentés. Egy hónap után már semmit nem lehet pontosan ellenőrizni, a hazugság úgymond elévül. Az amerikai jogban van egy szabály: amennyiben a vádlott bűnösségével szemben megalapozott kétely merül fel, nem lehet elítélni az adott bűntényért. Vagyis ezzel kint vagyunk a slamasztikából. Az egyetlen gond az a kis rossz szájíz. Félre a lelkiismeret-furdalással, ha hazudunk • Tudatosítsuk magunkban az indokainkat. • Tartsuk szem előtt a célt. • Ismerjük fel, hogy nincs jobb alternatíva. • Ismerjük fel saját gyermeki, illetve félszeg oldalunkat, amely a lelkiismeret-furdalást okozza, és tegyük finoman helyre: Judom, hogy bűnösnek érzed magad, de tarts ki az elhatározásod mellett.” • Hagyjuk abba a gondolkodást, amint előtör a bűntudatunk. „Igazam volt, amikor a hazugság mellett döntöttem. Alaposan mérlegeltem a lehetséges alternatívákat és következményeket!” Elterelés

Használjuk a torreádor módszert: hergeljük fel a bikát valamilyen látszattárggyal, hogy ne ránk figyeljen. Hihetetlen, milyen gyakran botlunk hibás hírekbe, termékekbe, építőanyagokba, szerszámokba és mindenféle információba, amelyeket ki kell javítani, ezért így könnyű őket elterelésre használni. Még a főnökünknek is lehetnek

előítéletei, főként más részlegekkel szemben, ezt aztán nyugodtan tarthatjuk vörös kendőként a szeme elé. A bika bevadul, és nekiront a kendőnek, a torreádor azonban nyugodt marad. A nyilvánvaló hibákat be kell vallani. De ilyenkor még mindig hozzáfűzhetünk valami hihető magyarázatot, amely kisebbíti saját szerepünket a hibában. „Az összes rosszul behelyezett csavar zsíros volt, és rosszul illeszkedtek a menetbe”, „Sok teljesen helytelen információt kaptunk”, „Nem volt lehetőségünk még egyszer megvizsgálni az ügyet”, „Nagyon kellett hajtanunk, egész egyszerűen túl szoros volt a határidő.” Persze ha napról napra valamilyen újabb kifogással állunk elő, a stratégia értékét veszti. A hazugság nem minden helyzetben mentőöv. Utolsó lehetőségként ott a kiskapu, hogy nyíltan beismerjük saját felelősségünket, bűnbánatot tanúsítunk, és megígérjük, hogy megjavulunk. Ez azonban már tényleg az utolsó utáni visszavonulási lehetőség. Aki soha semmilyen eredményt nem képes felmutatni, az hiába hazudik, nem hisznek neki. A régi alapelv itt is működik: csak az nyerhet a hazugságon, aki ritkán és jól hazudik. Semmiképp ne csorbítsuk megbízható hírnevünket. A legjobb munkahelyi tanácsot, amit olvastunk, egy amerikai topmenedzser adta: „Ne arra törekedj, hogy tökéletes légy, hanem hogy elbűvöld a főnökeidet!”10 A papír türelmes A jegyeket, bizonyítványokat és diplomákat sokan korántsem olyan becsületes úton szerezték, mint azt sokan hiszik. Az internet a lehetőségek tárháza. Számos olyan honlap létezik, amelyekre emberek feltöltik a házi dolgozataikat, teljes egészében vagy részleteiben. Ezeket aztán le lehet tölteni, anélkül, hogy komoly energiát ölnénk az adott témába. De akár még diplomamunkákat is találhatunk a világhálón, és az ilyeneket tartalmazó honlapoknak nem kizárólag az a céljuk, hogy szemléltessék, milyen sok mindenről írtak már hasonlót. Illúzió volna azt hinni, hogy mindenki saját maga hozta össze a diplomamunkáját. A doktori cím alig vesztett a ragyogásából. Sajnos az ehhez szükséges munka megírásához nagyon sok időre van szükség, átlagosan két-öt évre. Vannak persze kivételek. Az egészségügyiek

olyan munkáért kapnak doktori címet, ami más területeken legfeljebb diplomamunkának menne el. Más akadémikusok körében időnként egyre kedveltebb a megoldás, hogy doktori munkájukat olyan külföldi egyetemeken írják meg, ahol kisebbek a követelmények. A névtáblán vagy a levél fejlécén a megnevezés ugyanaz, bár Németországban nemrég elfogadtak egy törvényt, miszerint a külföldi egyetemen megszerzett doktori címet kötelező jelezni. Egy jogász nyugodtan írhatott más tudományterülethez, nem feltétlenül a joggyakorlathoz kapcsolódó doktori disszertációt, így a doktori cím a neve előtt nem okvetlenül jelenti azt, hogy jogászdoktor, lehet, hogy a jogtudományok doktora. És ez más tudományterületeken is igaz. Az ember egészen más úton is szerezhet megbecsültséget magának. Egy írónő nehéz gyermekkoráról írt, ugyanis ez divatosabban hangzott. Egy kolléganője megismert egy férfit, akiért otthagyott csapot-papot (esetében férjet és gyereket), és felköltöztek egy hegyi kápolnába. Persze a valóságban egy hajókiránduláson ismerkedett meg az úrral, és a szerelmük kevésbé volt költői. A lényeg, hogy a hölgy imázsához az első eset jobban illett. Önmagunk felmagasztalása Mindannyian szeretnénk magunkat szebb színben feltüntetni, de önmagunk másként történő bemutatása elég ügyetlen hazugság. Mindenki rájön, hogy hajiunk a túlzásokra, és ez pillanatokon belül romba dönti a reputációnkat. Ha valaki túlzottan dicsőíti magát, annak oka a kisebbrendűségi érzés, aminek hatására elveszti a mértéket – ezt pedig a külvilág nagyon is hamar észreveszi. Egy alkatrészmérnök közli magáról: „Az Audinak és a Mercedesnek is dolgozom.” A valóság az, hogy egy kis cég alkalmazottja, amely egyszer tényleg dolgozott a két óriás számára. Ha valaki jobban utánakérdez, a történet máris romokban hever. A dolgok néha bámulatos sebességgel történnek. Egy neves gazdasági folyóirat tudósít egy csaló ügynökségről, amely hamis sms-eket, mondvacsinált hotelszámlákat, sőt néha kongresszusokra szóló hamis meghívókat küldözget. „Mi nagyban hazudunk” – mondja a vállalat tulajdonosa.11 Ez esetben is a nagyotmondás

lehetett a fő ok, el akarták hitetni, hogy ilyen szolgáltatásokat vehetnek igénybe. De ennél konkrétabb célok is lehetnek. Valaki titokban szeretne találkozni potenciális üzletfelével, ekkor azonban még nem szeretné felfedni a kilétét. Vagy egy férjes asszony elterelő manővert hajt végre, hogy szeretőjével elmehessen egy rövid kéjutazásra. Vannak, akik azt hazudják magukról, hogy részt vettek egy drága luxusüdülésen, amelyről mindig is álmodtak, de amit nem engedhetnek meg maguknak. Az ilyenek számára egy egész internetes ügynökség dolgozik12, amely képeslapokat küld a világ bármely országából szóló címzéssel. A megbízó otthon szépen megírja a szöveget, amihez még segítséget is kap egy világra szóló időjárás-jelentés és az adott országra vonatkozó különleges adatok formájában. Persze ez a képeslap-szolgáltatás nem túl olcsó, de még mindig sokkalta kedvezőbb az árfekvés, mint valóban odautazni. A jó hazugság fél igazság Egy jó hazugság rövid és könnyen illeszkedik a szövegkörnyezetbe. Ezt sose felejtsük el. Közel kell állnia az igazsághoz, de a lehetségeshez mindenképpen. Szeretnénk, ha mások kedvelnének, és jobb lenne a munkahelyi légkör. Mi a teendő? Elhíresztelhetjük hőstetteinket. Megdicsérhetjük egy kollégánk tetteit vagy virágait. De még azt is felmagasztalhatjuk, amit egyébként ostobaságnak gondolunk. Csakhogy ezek egyike sem jó stratégia! Ennél sokkal jobb, ha félhazugságokat mondunk a mások által elmondottakról vagy ténykedéseikről. • Dicsérjünk fel valamit, amit átlagosnak tartunk. • Megbecsüléssel beszéljünk arról, amihez semleges a viszonyunk. • Amit különösen rossznak vélünk, azt óvatos kritikával illessük • Abszolút vacakról közöljük, hogy nincs sok mondanivalónk róla. Az elv látható: értékítéletünket soha ne toljuk el nagyon, különben nem hiteles.

Hazudjunk olyan keveset, amennyire csak lehetséges, így kisebb a lebukás veszélye. Akire rákerül a nagyotmondó vagy a hantás jelző, az egyhamar nem fogja tudni levakarni. A jó hazugság nem áll messze az igazságtól, és jól illeszkedik mindenhez, amihez köze lehet. Meggyőzőnek kell lennie. Aki jó előre be akarja biztosítani magát, annak is hasonlóképpen oda kell figyelnie: talán valaki felhoz valamit ellenünk, és mi már esetleg azt is tudjuk, mit. Az ilyen kritikust jobb előre leszerelni, hogy a kritikája mindössze ellenreakciónak tűnjön. Ugyanakkor vigyázzunk a személyeskedéssel, mert túllőhetünk a célon. Maradjunk lazák

Ha hazudunk, minden esetben gondoljunk bele a következő paradoxonba: a hazugság és a testtartásunk között nincsen semmiféle összefüggés, de az emberek többsége hisz olyanokban, hogy aki hazudik, az összekulcsolja a kezét, pislog, kerüli a szemkontaktust, vagy túlságosan is szóvirágokban fogalmaz. Tudományosan semmit nem tudtak ebből bebizonyítani, és nem is fognak. Mégis, aki hazudik, annak pontosan ezeket a jeleket kell elkerülnie, mivel sokan azt gondolják, hogy így felismerhető a hazugság, ennek megfelelően ítélnek. Az okos hazug nem ad ilyen jelzéseket. Másrészt a merev tartás bizonytalanságot tükröz, amiből hazugságra lehet következtetni. Aki ügyesen hazudik, éppen ezért nem pislog túl sokat, kijelentéseit azonban erőteljes testbeszéddel kíséri. Még a hazugságvizsgáló szakembereknek is megvannak a maguk előítéletei, amelyek nem feltétlenül általánosan igazak. A kihallgatok egyik szabálya szerint aki balra, felfelé pillant, az valószínűleg hazudik. A hazugságkutatók mindezt eddig nem erősítették meg.13 Ettől függetlenül a hazugságvizsgálók továbbra is tartják magukat ehhez az elképzeléshez. Ezért is jobb, ha szem előtt tartjuk az alábbi kis hazugságkiskátét. A hazugságkiskáté

• Ne tartsunk hosszú szüneteket, ne hebegjünk egy válasz előtt. Ez a hazugság árulkodó jele. • Ne nézzünk egy sarokba a fejünk felett. Sokak szerint ez is hazugságra utal. • Ne izegjünk-mozogjunk. Mindenki azt gondolja, hogy akinek rossz a lelkiismerete, az nyugtalan.

• Ne is merevedjünk meg. Ez idegességet sejtet, ami ugyan nem jelent egyértelműen hazugságot, de úgy is értelmezhető. • Tartsuk a szemkontaktust. Mindenki meg van róla győződve, hogy aki a másik szemébe néz, nem tud hazudni. Vigyázzunk viszont, hogy ne bámuljunk mereven a másik szemébe. • Üljünk egyenesen, ne görcsösen. Büszke ember nem hazudik. • Ne kulcsoljuk össze a kezünket a mellünk előtt. Az ilyesmit sokan védekezésnek értelmezik. • Fogalmazzunk lényegre törően. A kitérőket sokan a fantázia művének tartják. • Ne eresszük nagyon bő lére a mondandónkat, de ne is legyünk szűkszavúak. Az ilyen váltogatás a részletező és a részletszegény elbeszélés között arra sarkallja a hallgatóságot, hogy rákérdezzen a kevésbé kifejtett passzusokra. • Mutassunk érzéseket, mialatt beszélünk. Akkor inkább hisznek nekünk. • Ha az idegességünk miatt leleplezhetnék a hazugságunkat, nyilvánítsunk másféle érzelmeket. • Teremtsünk bizalmas légkört. Forduljunk beszélgetőtársunk felé. Utánozzuk finoman a testtartását. Általános munkahelyi szükséghelyzetek

Most pedig következzen pár tipp a munkahelyi mindennapok néhány olyan helyzetére, amelyeket rendszerint hazugsággal oldunk meg: Elkéstünk? Csak és kizárólag olyan kifogásokkal éljünk, amelyeket nehéz ellenőrizni. A titokzatos dugó, amit rajtunk kívül valahogy senki nem észlelt, már szakállas trükk. Akkor már inkább kifutott a mosógép, vagy a gyerek hirtelen megbetegedett. Főúrian elegáns, ha kizárjuk magunkat a lakásunkból. Érdekesen hangzik a sétáltatás közben elszökött kutya esete. De itt valami még hiányzik. Mi lenne, ha emellett össze is verekedett volna egy másik kutyával, és el kellett volna vinni állatorvoshoz? Hamarabb hazamennénk? A nagy nehezen kialkudott orvosi vizsgálati időpont egész jó kifogás. Elegáns hazugság, miszerint otthon jobban megy a munka. Némi előkészület csak hitelesebbé teszi. Vegyünk magunkhoz egy

rakás aktát, és kezdjünk el morgolódni a stressz miatt: „Itt nem tudok eléggé a feladatra koncentrálni!” Elrejtenénk az idegességünket? A feszültséget kár tagadni. Jobb, ha inkább kifejezetten rájátszunk az idegességünkre: „Ilyen fontos emberek előtt…” „Ilyen izgalmas téma… ”, „Ilyen megtisztelő feladat…”. Ezek mind megmagyarázzák az idegességet, így játékosan nyugodtan szóba is hozhatjuk. Ezzel el is párolog a feszültségünk. Ha könnyedén átlábalunk ezen a lelki ingoványon, jobban járunk, mint ha megpróbálnánk elrejteni, mivel amúgy sem sikerülne. Egy kis bosszú kezdőknek

A kívülállók gyakrabban tudnak nevetni egy-egy hazugságon, például a következő néhány történeten. Egy elvált férj mindig is hajlott a szarkazmusra, fő specialitását a csípős megjegyzések jelentették, így aztán még a válóperét is azzal a kijelentéssel zárta, hogy amennyiben exnejének kedve támadna egy kis kellemes szexre, ő mindig készséggel áll rendelkezésére. Volt felesége persze sértetten reagált: „Arra bezzeg még kellenék!” Eltelt némi idő, a fájdalom és a gyász elmúlt, a nő pedig elegáns bosszún törte a fejét. Egy évvel a válást követően felhívta exférjét azzal, hogy átgondolta az ajánlatát, elfogadja, a férfi újra juttathat neki némi szexuális örömet, és szeretne elmenni vele randevúzni. A telefonból örömteli hang válaszolt: „Egy kis bónuszszex mindig jól hangzik!” Hanem a lelkesedés csak rövid ideig tartott. A férfi ideges lett, mert nem bízott a nőben. Tartott tőle, hogy valami trükk van a dologban. Főként az zavarta, hogy spermadonorként vagy bérapaként kívánják igénybe venni a szolgálatait. A randit persze nem mondta le, ehelyett szerződést követelt, ami kizárja az esetleges utólagos igényeket. A randevúra már feszülten érkezett. Oka nem volt rá, mert a nő csak a képébe vágta: „Ha komolyan azt hitted, hogy még egyszer bemásznék az ágyadba, nagyon tévedtél!” Akit elhagynak, az gyakran vágyik bosszúra. Szórakoztató lesz a következő történet is. Gréta elhagyta Petert, mert összejött egy másik férfival. Peter külsőleg nyugodtnak mutatkozott: „Túlélem. Végül is senkit nem láncolhatunk egy életre magunkhoz.” Ha azonban exbarátnője barátaival beszélgetett, soha nem felejtette el

megemlíteni, hogy most sokkal jobban vannak mindketten, mint azelőtt. Csak két-három ismerősének mondott olyanokat, hogy abszurd és vad érzés, hogy Gréta titkos szeretője lett. Ez a kitalált affér komoly viharokat kavart Gréta és új barátja között. A következő revánstörténetet is érdekesnek találtuk: egy családapa nem bírta a kutyákat, de halálosan beleszeretett egykutyatulajdonos hölgybe, akiért elhagyta a feleségét. Nagyon bosszantotta, amikor exneje és majdnem felnőtt lánya állandóan azzal jöttek, hogy a közelében furcsa kutyaszag van. Ez meglehetősen kényelmetlenül érintette. Főleg azért, mert ő maga természetesen semmiféle szagot nem érzett, és tartott tőle, hogy a közelében másnak is feltűnhetett. Szülők és gyermekek hazugságai

Az igazságot egy hajszál választja el a hazugságtól, tartja egy perzsa szólás. A legjobban az hazudik, aki maga is elhiszi, amit állít. Paradoxonnak hangzik, de épp ez a lényeg. Akkor tudunk a legjobban hazudni, ha nem változtatunk lényegesen a valóságon. Igazi művészet úgy hozzáállni, hogy a végén már szinte mi magunk se vegyük észre a turpisságot. Egy csipetnyi igazsággal a hazugság is hihetőbb. Egy osztálykiránduláson a gyerekek különböző családoknál laktak, és maguknak kellett busszal eljönniük egy-egy találkozásra. Az egyik tizenhét éves fiú bocsánatot kért a késésért, amit azzal indokolt, hogy megnézte a múzeumot. Ez azért nem volt teljesen légből kapott állítás, a busz tényleg elment a múzeum mellett, bár ő maga nem ment be. A késés valódi oka az volt, hogy flörtölt vendéglátóinak vele egykorú lányával. Jóvátenni már nem tudta, de úgy gondolta, jobb fényt vet rá, ha a kultúrára fogja. Egy barátnőnk szeretett volna elcsábítani minket egy különleges öbölbe. „Vannak ott delfinek is – ecsetelte, majd tovább szőtte a történetet. – Egyiknek még a hátuszonyát is majdnem megfogtam.” Kedves tőle, hogy oda akart csalni bennünket, de kissé túlzásba esett. Állítását légből kapottnak éreztük, bár az megmentette a helyzetet, hogy ismerősünk beszúrta azt a kis „majdnem” szócskát. Ez még mindig füllentés, noha nehezen bizonyítható. Barátnőnk ezzel ki is keveredett a csávából.

Gyermeki hazugságok Jó, ha mindig nyitva hagyunk egy kiskaput, főként, ha szociális megítélésünk vagy szavahihetőségünk forog kockán. Senki nem akar hazugként elhíresülni. „Aki egyszer hazudott, annak már nem lehet hinni, akkor sem, ha ezerszer igazat mond is!” Jól ismerjük ezt az elképzelést. Gyermekkorunkban rettenetesen leszidtak, ha füllentésen értek minket. Persze ettől még nem voltunk derék, becsületes gyermekek. Ahányszor édességet csórtunk, tilosban bóklásztunk, cigarettáztunk, vagy „rossz” társasággal barátkoztunk, tele voltunk félelemmel, egészen addig, amíg meg nem nyugodtunk, hogy senki nem vett észre semmit. Ha valami tiltott dolgot csináltunk, igyekeztünk eltüntetni a nyomokat. Már fiatalon megtanultuk, hogy cigarettázás, részeg és beszívott bulizás után nem bűzölöghet sem a leheletünk, sem a ruhánk. Ha valamit eltitkoltunk, az hatékonyabban megvédett hazugságaink következményeitől, mint valami rossz kifogás vagy ócska hazugság, amely közben ráadásul árulkodó céklavörösben játszott a képünk. A szülők hazugságai Ahogy múltak az évek, rá kellett jönnünk, hogy szeretett szüleink sem mindig a színtiszta igazat mondják. Beszéltek nekünk a Mikulásról, aki egy nagy aranyozott könyvbe bejegyzi minden jó és rossz cselekedetünket; beszéltek a Kisjézusról, aki elhozza mindazon ajándékokat, amelyeket felírtunk a kívánságlistánkra, és láthatatlanul leteszi őket a karácsonyfa alá. Ezeket mindenki végighallgatta. Ha a gyerekek azt kérdezik, honnan jönnek a kisbabák, rendszerint mindenféle gólyákról mesélnek nekik. Másrészt a nem kívánt viselkedéstől is hazugsággal óvtak minket. A maszturbálástól megbetegszünk, a túl korán kezdett szexuális élet megakasztja a növekedést, illetve a túl sok tévénézéstől elromlik a látásunk és meggörbül a gerincünk. Aki szemére veti a szülőknek az efféle hazugságokat, az választ is kap: mindez a gyermekek érdeke, akik az igazságot úgyse értenék meg, vagy nem tudnák feldolgozni. Átlátszó kifogások ezek. Már a gólya által hozott gyerek is inkább azt mutatja, hogy a szülők szégyellnek valamit, és hogy a gyerekek értelmét nem képesek

teljesen felmérni. Így aztán nem tudják a világot a gyermekek módján, mégis a lehető legpontosabban leírni. A szülők időnként azt is megmutatják a gyermekeiknek, mikor elfogadott vagy szükséges a hazugság. „Ha a tanár néni kérdezi, hol voltál, mondd azt, hogy beteg voltál, ezért csak egy nappal a szünidő vége után jöttünk haza a nyaralásból.” A valóságban a szülők meg akarták úszni a stresszes hazautat a nyaralóhelyről, ezért vártak egy napot. • „Ha a nagymama felhív, mondd azt, hogy nem tudunk menni, mert a papa még dolgozik. Azt ne mondd meg, hogy elutazunk.” • „Apának ne mondd el, milyen drága volt az új sífelszerelésed.” A hazugság megoldja a gyerekek konfliktusait A hazugság segít abban, hogy az ellenségeskedés esetén letagadhassuk a konfliktust a kívülállók felé. Látszólag kibékülünk, és így valamelyest el is simítjuk a helyzetet. „Csak akkor hazudok, ha bajban vagyok” – mondta egy tizenegy éves fiú. Túl későn ért haza, és azzal védekezett, hogy tolnia kellett a biciklijét, mert az egyik gumijában nem volt elég levegő. A valódi ok azonban az volt, hogy izgalmas focimeccset játszott a barátaival, és tudatosan semmibe vette az ígéretét, hogy sötétedésre otthon kell lennie. A levegőt csupán házuk kapujában engedte ki a kerekéből. A konfliktus egyértelmű, a front egyik oldalán a foci, vele szemben az engedelmesség áll. A megoldás a hazugság. Amit a gyerek nyerhet: a szülői tekintéllyel szembeni konfliktus elkerülése. A kockázat: a lebukás. Anyja nem sokkal korábban beszélgetett vele a szükséges hazugságokról, ő pedig úgy érezte, most szükséghelyzet állt elő. A tizennégy éves lány, aki sziklaszilárd meggyőződéssel állítja, hogy kiskorában azért ajándékozta el az aranyhalait, mert unta őket, és nem akarta állandóan cserélni a vizüket, szintén csak színezni próbálja a valóságot. De még ha vitatja is, igazából az történt, hogy hétévesen egy látszólag óvatlan pillanatban lehúzta a halakat a WCn. „A tengerben jó lesz nekik” – mondta, ugyanis már akkor fontosnak tartotta, hogy ő jó ember. A felnőttek hazugságai is hasonlóan működnek. Egy férfinak kedve támad egy harmadik korsó sörre, felesége azonban gyűlöli, ha

kettőnél többet iszik: „Olyankor hülyét csinál magából.” Mivel azonban az asszonyka éppen nem látja, a pasi rendel egy újabb kriglivel, az előzőt meg eltünteti. Úgy gondolja, megúszhat pár csípős megjegyzést vagy egy parázs vitát, ha azt hazudja, hogy még mindig a másodikat issza. Az embernek nem kell mindent jóvátennie, de tudjon bocsánatot kérni. Thomas Niederreuther

A hazugságok továbbélése Az ember bizalomra és nyíltságra sóvárog; őszinte válaszokra, amelyekre építhet. Nem akar kételkedni barátai szavában, nem akar bizalmatlan lenni. Olyan életre vágyik, amelyet a bizalom határoz meg, ezért úgy tesz, mintha mindent elhinne. Így aztán sokként éri és csalódik, ha hazugságot észlel. A kölcsönös bizalom építménye meginog. Gyűlöljük a hazugságot, mert gyanakvóvá tesz. A leleplezett hazugság után dühösek vagyunk, és a hazug, akit azelőtt annyira kedveltünk, idegen lesz a számunkra. Belsőleg elhatároljuk magunkat tőle; ha csak kicsit is, de így is eléggé, hogy ez az elhatárolódás érezhető legyen. Az ember attól tart, hogy a hazugság után már nem képes olyan bizalmas lenni embertársával, mint annak előtte. Mikor vita közben szörnyű dolgokat vágunk egymás fejéhez, még mindig kevésbé tűnik rossznak, mint a hazugság. A becsapás érzése arra emlékeztet, mint amikor valami gonosz, közönséges szitokszóval illettek minket. A hazug embertől távol tartjuk magunkat, bár egy idő után esetleg megenyhülünk iránta. Akár apróbb hazugságok miatt is eltávolodhatunk valakitől. Találkozunk egy barátnőnkkel a városban, akinek állítólag egy perc szabadideje sincs. Egy barátunk igen szórakoztató történeteket mesél egy neves ipternátusban töltött idejéről. Aztán valaki, aki már régről ismeri, elmeséli, hogy együtt csapták ki őket az érettségi előtt nem sokkal egy városi gimnáziumból. Egy ismerősünk egyetért rossz véleményünkkel egy színdarabról, majd percekkel később halljuk, hogy valaki másnak lelkesen dicséri ugyanezt az előadást. Tegye a kezét a szívére, ön az efféle hazugságokat rossz néven venné és megjegyezné? Lehetséges, hogy elvakítja az összefüggés, miszerint egy erős jellem gyakran alábecsüli a hatást, amit másokra gyakorol, ezért aztán akaratlanul is rákényszeríti véleményét a beszélgetőtársára, aki kénytelen egyetérteni vele. Szegény feje túlontúl alkalmazkodóvá válik, és óvatosan érvel. Így aztán az erős személyiség jelenlétében mondott álszent és hízelgő megjegyzések gyakran hazugságnak bizonyulnak, amin nincs is mit csodálkozni.

Nem mindenki meri kimondani a valódi véleményét, ha heves ellenkezéstől kell tartania. Gyakori, hogy túlságosan negatívan ítélünk meg egy ártalmatlan hazugságot, közben pedig elfelejtjük, hogy időnként mi magunk sem tudunk ellenállni a kísértésnek. Valószínű, hogy kettős mércével mérünk. A sajnálatos csak az, hogy szigorúságunkkal barátságainkat és ismeretségeinket kockáztatjuk. Jean Gabin francia filmszínész igen világosan látta a világot, amikor kijelentette: „Ha mindenki mindig igazat mondana, az maga lenne a földi pokol.” Hányszor hazudtunk úgy, hogy nem csíptek rajta minket? Ha a becsapottak – barátaink, házastársunk, szüleink – észrevették volna a hazugságot, talán ugyancsak eltávolodtak volna tőlünk. Mégis hazudunk. Természetesen mindig azt reméljük, hogy nem lepleződünk le. Az esélyeink nem rosszak, ugyanis a legtöbb hazugságunk észrevétlen marad. De még lelepleződés esetén is van esélyünk kimászni a slamasztikából. Többnyire adódik valamilyen hihető magyarázat. És majdnem mindig úgy tűnik, jót akartunk. Gyakran már az is sikerrel kecsegtet, ha a másik megértésére apellálunk. A bocsánatkérésnek minden formája, még ha csak mondjuk is, sokkal jobb, mint a makacs hallgatás. Ezzel nagy eséllyel megússzuk a továbbiakat. Egy vizsgálat szerint az E-bay ügyfelei sokkal inkább hajlanak egy rossz értékelés visszavonására, ha pénz helyett kimerítő írásos magyarázatot vagy bocsánatkérést kapnak.14 Hazugság és barátság

Egy dolog, hogy napirendre lehet térni egy hazugság felett, de minek hazudni egyáltalán? Nos, íme, egy indok: az az ember, aki mindig az igazat mondja, nagyon elveszett lesz ezen a világon. Olyanok áldozatává válik, akik kihasználják a nyíltságát, ráadásul egyik drámai konfliktusa a másikat követi. Ami azonban a legfontosabb, a társadalomtól tökéletesen elszigetelődik, barátai faképnél hagyják, munkahelyéről kirúgják. Ezt már korábban mondtuk. Véleménykülönbségek gyakran adódnak, és nem mindig adjuk ki magunkat szívesen. Lehet, hogy nem akarjuk észrevenni, de jó adag irigység van bennünk, amit jobb, ha nem hangoztatunk tele torokból.

Nem mindig vagyunk olyan együttérzők, megértők és megbocsátok, mint amilyennek mutatjuk magunkat. Megesik, hogy egy embertársunk ügyetlensége felett kifejezett kárörömet érzünk. Ezt persze nem akarjuk kimutatni. De még legszorosabb barátságainkban sem mindig látjuk egyféleképpen a dolgokat. Gyakori, hogy eltér a véleményünk, ennek ellenére egészen ártatlan témákról merünk csupán ellenvéleményt mondani. Nem akarjuk, hogy a különbségek hangsúlyossá váljanak, inkább tompítjuk kritikánk élét. Az ostobaságot szépítjük, a csúnyaságokat elnézzük, a hibákat nem elemezzük ki alaposan. Barátunk vagy akár valamelyik elöljárónk közönséges viselkedését hamar elfelejtjük. Karl Valentintól származik a következő ironikus megjegyzés: „Csak ne hagyjuk figyelmen kívül!” Tanácsával a szakítás utáni viselkedést írta le. Szavait kétféleképpen lehet értelmezni: Először: Nem tartjuk olyan fontosnak az illetőt, hogy kifejezzük, nem figyelünk oda rá. Ugyanis a figyelmen kívül hagyás gesztusa éppenséggel nagyon sok figyelmet igényel. Jobb, ha normálisan viselkedünk. Másodszor: Olyan kevésre tartjuk haragosunkat, hogy tudatosan még csak nem is fogjuk fel, hogy kikapcsoltuk a tudatunkból. Ha ezt tesszük, azzal aztán teljesen kitöröljük a fejünkből. És ezzel együtt elfelejtjük az elfelejtés műveletét is. Semleges külső szemlélő számára mindkét esetben nehéz felismerni, hogyan szakítottunk az illetővel, bár mindkét lehetőség abszurd, és afféle végsőkig tökéletesített hazugságnak tűnik. Hiszen ilyenkor senki még csak nem is láthatja, hogy bármiféle hozzáállásunk lenne azzal szemben, akit ily módon hagyunk figyelmen kívül, és persze viselkedésünk hazugságként is igencsak nehezen azonosítható. Együtt kell élnünk a tudattal, hogy a trükkök nagy részéről a világ soha nem szerez tudomást. Eltúlozzuk a viszontlátás örömét. Érdeklődéssel hallgatunk végig egy unalmas történetet olyan témákról, amelyek egyáltalán nem érdekelnek minket. A lakásunk alapjaiban keletkezett repedéseket lemeztektonikus mozgások eredményének tartjuk. Ha barátunk a hupikék egy különösen gusztustalan árnyalatára festette ki a hálószobáját, aminek láttán elfog minket a hányinger, azt előre

megjósolható módon nem fogjuk a képébe mondani. Egyrészt nem akarjuk megsérteni szegényt, másrészt a mi ítéletünktől még nem lesz jobb az ízlése. Akkor meg minek rontanánk el az örömét? Az is bizonyos persze, hogy az ilyen reakciókat nem szokás hazugságnak tekinteni. Fátylat borítunk a rázós helyzetekre, és kitartunk illúzióink mellett Hogy is van? Légy hű és szókimondó. Közben csak azt felejtjük el, hogy tulajdonképpeni mottónk nem ez, hanem: „Légy hű, ha csak teheted.” Máshogy beszélünk valaki cselekedeteiről a jelenlétében, és ha távol van. Ez is hazugság. Ha elcsitítjuk egy barátunkkal szembeni haragunkat – hazudunk. Ha egy követelésünket szépen becsomagoljuk – szintén hazudunk. De ilyen direkt módon ezt soha nem mondjuk ki, inkább csak körülírjuk kellemes jelentést hordozó szavakkal: diplomatikus, óvatos, gondoskodó. Mondunk olyanokat, hogy valaki szépít, politikailag korrekt, féligazságokat mond, azt azonban semmiképpen nem, hogy hazudik. Az eladó nem a barátunk Tisztában vagyunk azzal, mivel lehet igazán levenni minket a lábunkról? Ha valaki beszélgetés közben – szándékosan vagy akaratlanul – óvatosan utánozza a gesztusainkat, szimpatikusabbnak tartjuk, mint azt, aki nem teszi ezt. Ha ugyanúgy összezárja a lábát, mint mi, ha ugyanúgy megtámasztja a kezével a fejét, mint mi, és ami a legfontosabb, előrehajol, amikor mi előrehajolunk, akkor félig már megnyerte a rokonszenvünkért folytatott játszmát. Milyen pontos ilyen esetben az észlelésünk? Elvégre is ítéletünket kizárólag egyszerű külsőségekre alapozzuk. Hagyatkozhatunk-e egy rövid találkozás után értékítéletünkre? A válasz könnyen megválaszolható: semmiképpen. Aligha lehetséges valakit egy rövid dialógus alapján leleplezni, aki úgy tesz, mintha tudna valamiről. Az idege nekkel folytatott kurta párbeszédek jellegzetes példája a beszélgetés egy boltossal. Kizárt, hogy pontosan fel tudnánk mérni, mennyire megbízható egy kitanult eladó, ő nálunk jóval rutinosabb az efféle beszélgetések kezelésében. Sokkal valószínűbb, hogy ő az, aki rászed minket, mint fordítva. Felméri, mennyi az a maximális pénzösszeg, amit ki

tud szedni belőlünk, milyen szempontok fontosak nekünk, és igyekszik megnyerni minket magának bennfentes információkkal. Megtanulta megkülönböztetni a vevők ilyen-olyan típusait, például azokat, akiket a technikai részletek érdekelnek, és azokat, akik számára inkább a kivitelezés a fontos. A különböző vevőket eltérően szólítja meg, és másként érvel nekik. Bizonyos továbbképzéseken kifejezetten odafigyelnek arra, hogy az ember bizonyos hangokra érzékenyebb másoknál; ilyen módon is fejlesztik a vevők megszólításának művészetét. A nagy autógyártók mérnökei számon tartják, milyen hangot ad ki becsukódáskor az ajtó, ugyanis sok vevő számára az efféle részletek fontosabbak a választáskor, mint hinnék. Figyeljük meg, hogyan mutat be a kereskedő egy új autót. Szinte bizonyos, hogy egy ponton az ajtó csukódásának hangjáról sem feledkezik el. A szagok is komolyan befolyásolják az embert. Kevés az olyan vásárló, aki egy áruházba belépve tudatosan odafigyel a parfüm vagy a friss kenyér illatára, ami már a bejáratnál megcsapja az orrát. Ma már a működő kávéfőző illatát sem tartják elegendőnek, hanem rásegítenek egy kávéillatot árasztó illatosítókészülekkeL Persze az ilyen eszközöket ritkán látja a vevő. Az illatokat azóta használják ilyen mértékben, hogy kiderült: a vásárlási hajlandóság erősen megnő, ha orrunk kellemes visszajelzést küld az agyunknak. Tudatosan az ilyesmit nem is kell látnunk, vásárlási kedvünk ellenben egyre nő tőle. Egészséget veszünk, biztonságot, szépséget, jó hangulatot, tisztaságot. Hazugságokat vásárlunk. Münchhausen báró a chatszobában Ha tudnánk, hogy hazugságainkat nem leplezhetik le, akkor valószínűleg tele szájjal lódítanánk. Az emberek többsége tisztában van azzal, hogy hajlik a dramatizálásra, és a nagyotmondásra. Környezetünk kontrollja nélkül messzire ragadna a fantáziánk. Mindenkiben ott rejlik egy kis Münchhausen báró. Ha hallgatóságunknak nincsen lehetősége történeteink ellenőrzésére, továbbá nem is ismernek minket, nagy a kísértés, hogy szép, drámai, heroikus, vagy veszedelmes történeteinkkel hencegjünk.

Telefonban mindenki valamelyest felértékeli a saját szépségét, már amennyiben olyannal beszél, aki nem látja, és soha nem is látta. Ugyanígy sokkal szebbnek írhatunk le egy távoli nyaralóhelyet, ha a társaságban csak mi voltunk ott. Tanúk nélkül saját tudásunkat és hősiességünket is könnyen felmagasztalhatjuk. Akik másnak adják ki magukat, ezt az elvet követik, és ugyanígy dolgozik jó pár szélhámos is. Egy internetes chatszoba kiváló terep a nagyotmondásra. Ezen a fórumon a társalgás kizárólag elektronikus formában folyik. Olyan ez, mintha egy idegen városban bemennénk az első kocsmába, és elbeszélgetnénk egy vadidegennel. Ilyen körülmények között könnyebb személyes beszélgetést folytatni, mint odahaza, mert ezzel az ismeretlennel valószínűleg soha többé nem találkozunk. Hasonló a helyzet a chaten. A társalgók kizárólag begépelt üzenetekkel érintkeznek Az üzeneteket mindenki, aki éppen be van jelentkezve, nyomban el is olvashatja. Ha valakinek van kedve, válaszol Aki akar, egy bizonyos másik felhasználóval elvonulhat a „privát szobába”, ahol csak egymással beszélgetnek. Ez a médium egyre kedveltebb szabadidős tevékenység. Sok felhasználónak az a célja, hogy információt cseréljen és másokkal kommunikáljon. A résztvevők komolysága igencsak széles skálán mozog. Sokaknak nem igazán számít az igazság, a férfiak mindig magasabbak valamivel, a nőknek kicsit vékonyabb a csípője, mindenki fiatalabb, és senki be nem vallaná, hogy napi három doboz cigit szív. Ezek azért megbocsátható hazugságok. Sose követeljétek az igazságot, az csak fájdalmat hoz, megbánást soha. Mégis, az igazság gyöngyszem, amit magatoktól el ne vessetek. Theodor Storm

Kegyes hazugságok Az igazság gyöngyszem. Túlságosan értékes ahhoz, hogy mindig mindenki láthassa. A hazugság az élet része. Nem minden embert tudunk a magunk oldalára állítani, és meggyőzni értékítéletünk helyességéről. Ez a realitás már önmagában rákényszerít minket az igazság szabályozására. Egy négyéves gyerek tudni akarta, mit jelent hazudni, fiatal szülei pedig egyszerű példákkal megmutatták, hogyan kell csinálni: a kissrác rettenetesen élvezte az olyan kijelentéseket, mint: „Esik az eső!” – holott hétágra sütött a nap. Egy ideig élvezettel sorolta az újabb és újabb hazugságokat. A hazugságtréning ellenére normális, teljesen becsületes felnőtt lett belőle. Na persze, ezek a szülők se tudtak mindenről, amit csemetéjük az évek során művelt, de pár hónap után már teljesen önállóan egészen érdekes történeteket mesélt, például azt, ami most következik, és ami megmutatja, mennyi felelősségérzetet fejleszt ki egy gyermek – már persze a maga módján. A közben tizenöt évessé cseperedett fiú ügyes taktikai manőver segítségével három barátjával felügyelet nélkül elutazhatott Berlinbe. A tinédzserek igen hatásos trükkje annyi volt, hogy mind azt hazudta a szüleinek, a többiek szülei már beleegyeztek az utazásba. Egyikük nagynénjének a segítségével szállást is szereztek maguknak, szállodában, mert a hostelben esténként éppen azt a napszakot hagyták volna elúszni, amikor Berlinben „beindul a pörgés”. Következő lépésként a nagynénit használták, aki garanciát jelentett, hogy a szálloda nem rossz hely. Neki magának azt magyarázták be, hogy a szülők szintén szükségtelen szigorításnak látták a hostelek túl korai zárását. Lehet, hogy néhányan az olvasóink közül elszörnyedtek, az ő megnyugtatásukra közöljük azt az adalékot, hogy a tizenöt éves srácok mindegyike járt már Berlinben, mikor is bebizonyították, hogy nem tévednek el könnyen, hazatalálnak, eligazodnak a metróban, és felismerik a nagyváros veszélyeit. Persze hazudtak a lókötők. De soha nem voltak valódi veszélyben, és sokkal óvatosabbak voltak, mint sok tizennyolc éves,

akik ugyanígy próbálgatták a szárnyaikat. Kihazudtak maguknak némi szabadságot, de szemmel láthatóan elég érettek voltak hozzá, megérdemelték és jót is tett nekik. A csalás nagyobbik részére csak utólag derült fény, ha nem így van, soha nem került volna sor a kalandra. A szülők átejtése féligazságok segítségével pedig volt akkora tapasztalat, mint a nagyváros felfedezése. Ők maguk megkönnyebbülten nevettek az ügyön, és örültek, hogy csak utólag tudták meg a részleteket. A tudat, hogy nem történt semmi komoly baj, jóindulatra hangolta őket. A kamasz fiúk ily módon komoly felelősséget vállaltak saját életükért, a szokottnál korábban. Néha az ember egy spontán hazugsággal kikeveredhet egy kellemetlen helyzetből: Thomas autójával áthajt a zebrán, bár a járdán ott várakozik egy járókelő. Az esetet látja egy rendőrjárőr, aki utánahajt és megállítja. A meglepett sofőrnek fogalma sincs semmiféle bűnéről, amikor a rendőr közli vele, hogy megakadályozta egy gyalogos átkelését a zebrán. Thomasnak első reakcióként egy spontán hazugság jön a szájára: „De a gyalogos jelezte, hogy mehetek.” Mellette ülő utasa pedig habozás nélkül rávágja: „Tényleg intett” – és kezével még utánozza is a jelzést, amellyel a gyalogosok mutatni szokták az autósoknak, hogy menjenek nyugodtan tovább. Az egész hazugság, de az összjáték tökéletes. A döbbent rendőrjárőr azt mondja, ők nem látták a gesztust (természetesen), és elbizonytalanodva továbbállnak. Társadalmi kozmetika Társadalmunkban sok minden csak akkor működik, ha az emberek segítenek megőrizni az arculatát, még ha az meglehetősen sok szépítést is igényel. Judit már több éve külön él a férjétől, egykor közös nyaralójukban. Szomszédjaiknak, akik csak néhány hetet szoktak lent tölteni a házaikban, Judit minden alkalommal azt mondja, hogy Alfréd, a férje üdvözli őket, éppen akkor telefonált. Ha pedig barátai megérkeznek, közli, hogy Alfréd pár órája ment el. „Szívesen látott volna titeket, de sürgősen el kellett utaznia.” E történetek egyike sem igaz, mind hazugság, amelyeket Judit talált ki, hogy ne kelljen eljátszania az elhagyott feleség szerepét, és ne kelljen beismernie, hogy nem tud zöld ágra vergődni a helyzettel.

Számára ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy ismerősei előtt kezelni tudja férje távollétét. Ezek az emberek nem állnak igazán közel hozzá, nem akarja, hogy elhagyott asszonyként sajnálják. A dolog pikantériáját az adja, hogy ismerősei már régen tudják, mi történt, mégis belemennek Judit játszmájába, és a témát a nap vagy a vendégség további részében nem is háborgatják. Elfogadják, hogy így próbálja túltenni magát a válásán, megértik, hogy ez problémát jelent neki, és együtt játszanak vele. Ezzel megszabadítják a szégyentől. Ilyen a baráti hazugság. Ez persze meglehetősen szélsőséges eset, enyhébb változatai azonban sűrűn előfordulnak. Mindennap találkozunk olyanokkal, akiknek udvariasságból, taktikából vagy óvatosságból csupán véleményeink szépített változatát mondjuk el. Nem hánytorgatjuk fel (amennyiben távoli ismerősről van szó), ha egészségtelen életmódra csábít, durván bánik a partnerével vagy a gyerekeivel, hajlik az eltúlzott reakciókra, bizonyos témáknál már nem jó társalkodópartner, vagy egyszerűen csak nem bírja a kritikát. Néha olyan vicceken is nevetünk, amelyeknek a poénját nem értjük. Sok minden sarkallhat baráti hazugságokra. A társadalmi kozmetikát nevezhetjük megfelelő hangnemnek vagy tanult viselkedésformának is, ami nélkülözhetetlen ütköző az emberi kapcsolatokban. Jobb egy kellemes hazugság, mint egy értelmetlen összetűzés. Olyanok is akadnak, akik önnön természetük ellenében hazudnak. Péter javíthatatlan, mindig mindent jobban tud, de azt is látja, hogy nem mindenki szereti, ha valaki önhatalmúlag kijavítja. „Gyakran úgy teszek, mintha elhinném mások értékítéleteit, még ha ez hazugság is.” E társadalmi hazugság az ő esetében lehetővé teszi, hogy ne kelljen lekicsinyelnie barátait, és ne bántsa meg őket. Ami kétségkívül helyeslendő. A hazugság jót tesz a kapcsolatoknak Az ismeretség azáltal válik barátsággá, hogy kölcsönösen nyitunk a másik felé. Ideális esetben elmondjuk egymásnak érzéseinket és értékítéleteinket, és egyre szimpatikusabbak leszünk a másik számára. A barátok szolidárisak egymás iránt. Akkor is barátaink oldalára állunk, ha nem osztjuk mindenestül a nézeteiket, vagy ha tudjuk,

hogy nincs igazuk. Lehet, hogy a kapcsolatokat az igazság és a nyíltság alapozza meg, de a hazugságok teszik stabillá őket. Bilge csúnyán összekülönbözött egy ismerősével, és nyilvánosan felpofozta. Bár barátnője, Susan az ilyesmit határozottan elítéli, ez esetben mutat némi megértést: „Végül is ő provokált.” Itt a szolidaritás legyőzte a normál véleményt, ugyanis Susan valójában megbocsáthatatlannak tartja a pofont. A szolidaritás odáig terjedhet, hogy valaki akár még a bíróság előtt is hazudik a barátja érdekében. Péter értesül róla, hogy jó barátja, Alex balesetet szenvedett az autópályán: egy fiatal sofőr egy igen kockázatos előzés közben nekikoccant a kocsijának. Alex egyedül ült a kocsiban, de a másik autóban volt még egy utas. A két fiatal egymást támogatva szemtelenül Alexet hibáztatja a balesetért, és meg is vádolják. Alex szénája rosszul áll, így aztán Péter habozás nélkül felajánlja, hogy támogatni fogja: „Majd én melletted vallok. Egyszerre mentünk valahova két járműben. Előtted voltam, és az egész esetet láttam a visszapillantó tükörben. Ezt akár a bíróság előtt is elmondom.” Ilyen messze kevesen mennének el. A többség azonban így is jóindulatúan eltekint barátai hibáitól: bár Gerd nem kedveli azokat, akik whiskyt isznak, ám ha legjobb barátja étkezés után felhajt egy kis whiskyt, mosolyogva elnézi neki. Magának azt mondja, hogy ő a kivétel, hozzáállásán ez mit sem változtat. Egy másodpercre kikapcsolja a whiskyvel szembeni előítéleteit, amikor barátja nyúl a pohár után. Utána az előítéletek visszatérnek. Másik eset: Sigrid gyűlöli a szivarbűzt, de egyszer átjön látogatóba egy rég nem látott barátja, akit szívből kedvel. Ekkor úgy tesz, mintha nem zavarná, hogy barátja a lakásában dohányzik, ahol általában a legszigorúbb dohányzási tilalom van érvényben, mivel még legjobb barátainak sem engedi, hogy rágyújtsanak. Azokat a sirámokat, amelyeket bizonyos ismerőseinknél nem bírunk elviselni, jó barátunktól mosolyogva végighallgatjuk. Az ember alkalmanként erősen meghajlítja erkölcsi érzékét a barátság érdekében. Három barátnő nagyon felháborodott azon, hogy egyikük barátja engedély nélkül elolvasta a lány e-mailjeit, és rájött, hogy a külföldi utazása során forró kalandba keveredett valakivel. A három lány a maga részéről soha nem bocsátana meg

egy affért, de ebben az esetben a privát üzenetek elolvasása, ami apró botlás, komoly bűncselekményként esik latba, még a megcsalásnál is komolyabb véteknek vélik. Itt nincs helye vitának. Az e-mailek elolvasása rettenetesebb, mint holmi futó kalandocska. A privát szféra szentségének megsértése a megcsalásnál is lényegesebb momentum. Nem beszélve arról, hogy ha a fiú nem követi el ezt a borzalmat, soha nem értesül az afférról. Barátságainkat jóindulatú megértéssel ápoljuk, amit idegenek aligha várhatnának el tőlünk. Barátaink életének sok részletét túlhangsúlyozzuk, más apróságok felett ellenben elsiklunk. Ugyanakkor egy baráttól elvárjuk, hogy velünk is szolidárisan viselkedjen. Aki ezt nem teszi meg feltétel nélkül, hamar elveszíti a barát státust. Tanítsátok meg gyermekeiteket az igazságra, de készítsétek fel őket egy hazugságokkal teli világra. Werner Mitsch

A hazugság felismerése Most pedig következzen a hazugság egy olyan fajtája, amelyet eddig nem említettünk, mégis igen figyelemreméltó. Sok ember tud élesen fogalmazni, megjegyzéseivel másokat lekicsinyelni anélkül, hogy a szándék nyilvánvaló lenne. Vannak azonban egyértelműen rosszindulatú megnyilvánulások is. Ilyen például a siker kisebbítése, mondjuk egy olyan megjegyzéssel, hogy vak tyúk is talál szemet. De ugyanilyen szép a siker magasztalása is: „…nyilvánvaló, hogy ilyen teljesítményre az ember életében csak egyszer képes.” Ezzel bármilyen eredményt meg lehet torpedózni. Mi is itt a tulajdonképpeni üzenet? „Egyszeri véletlen volt!” „Jól nézel ki! Jót tesz az a kis smink.” Azt azért vegyük észre, hogy a voltaképpeni mondandó a második mondatban van ebejtve: „Csak sminkkel van esélyed, hogy jól nézz ki.” Ha ön is észrevette, akkor van szimata a rejtett provokációkhoz. Ez a különbség a baráti bók és a többé-kevésbé jól álcázott övön aluli ütés között. „Szép kosztüm. És milyen előnyös szabású.” A második mondat lehet az első barátságos, szívélyes kiegészítése, de az is előfordulat, hogy burkolt célzás az illető hölgy rossz alakjára. Érezni a különbséget? A tényleges mondandó kihámozásához több információ szükséges. Egyetlen melléknév elegendő a rosszindulat elegáns becsomagolásához. Így például az elvileg égszínkék sportkocsit nevezhetjük hupikéknek is, ami a tulajdonos alattomos lekezelésével egyenértékű. Míg a „babarózsaszín” kifejezés mindenki számára egyértelműen a választott szín lenézését tükrözi, addig az ugyanazt a színt jelentő „rózsaszín” nem olyan vészes. Egy divatos „világoslila” kosztümre mondhatjuk, hogy „áhá, rózsaszín”, de ez csak valamelyest fejezi ki undorunkat. Ezt csak az észleli, aki a hangsúlyunkat is hallja. Ha a különösen lakkozott női körmöket a titkárnők és kozmetikusnők körméhez hasonlítjuk, nyomban érezhető a rosszindulat. A fenti példák mindegyike játéknak tűnik a szavakkal, de azért mindenki érzékeli a kieresztett tigriskarmokat. É

Éber tudatalatti Ha összpontosítva hallgatunk egy embert, nyomban észleljük, ha rosszul mond valamit. Sok információt anélkül vizsgálunk meg, hogy komolyabban elgondolkodnánk rajtuk. Ha valaki közli, hogy a nagy francia forradalom 1798-ban kezdődött, mi azonban tudjuk, hogy a helyes évszám 1789, nyomban feltűnik nekünk. Ha barátunk rosszul mond el egy útvonalat, rájövünk. Ha valaki egy ismerősünkről beszél, nyomban tudjuk, hogy nekünk egész más a képünk az adott emberről. Többnyire nem tehetünk mást, mint hogy egyensúlyba hozzuk az általunk ismert realitást és a másik állításait. Ez intellektusunk egyik – automatikus – alapszolgáltatása. Valamennyire mindig is résen vagyunk, elménk folytonosan ellenőrzi az állításokat. Sajnos annyira nem vagyunk dörzsöltek, hogy minden azonnal feltűnjön nekünk. Gondolkodásunk akkor sem okvetlenül elég gyors, ha tudat alatt dolgozik; az ellentmondások saját tudásunkkal sokszor csak később tűnnek fel nekünk. Az is megtörténhet, hogy napokkal később kapcsolunk. Minden látható ok nélkül rájövünk, hogy tudatalattink felfedezett valami gyanúsat, ami csak mostanra tudatosult bennünk. Egy példa. Hallgatjuk, ahogy Harald izgalmas színekkel ecsetelve mesél barátainak egy nyaktörő kenutúráról. Ha nem őrzi meg a hidegvérét, megfulladt volna. Mintegy mellékesen megkérdezi, ismeri-e valaki Thomas K.-t, aki vele volt. Senki nem ismeri. A kérdésnek látszólag semmi jelentősége nincsen, de órákkal később, már otthon újra belopódzik a tudatunkba. Tudatalattink újra ellenőrizte a történet valóságtartalmát, és úgy tűnik, a kérdés azt igyekezett biztosítani, hogy a hallgatóság egyik tagja sem ellenőrizheti le a történet hitelét. Csak most értjük meg a történethez semmilyen módon nem kapcsolódó kérdést. Később, amikor megismertük Thomas K.-t, ő sokkal kevésbé drámaian adta elő a történetet. Kifogások és ürügyek

A kifogás tényleges ok, amiért valamit egyelőre nem lehet megtenni. A hazugság egyik formája az újabb mondvacsinált kifogás(ok) keresése. Ezeket aztán ürügyként, azaz hazugságként

sikerülhet is leleplezni. Az ürügy olyan kifogás, amely valaminek az el nem végzését indokolja meg. Lényegében ezzel a hazugságstratégiával válaszoljuk meg, ha valaki kérdőre vonna minket, miért nem oldottuk meg ezt vagy azt a problémát. Legtöbbször rá kell j önnünk, hogy az érvek-ellenérvek láncolata a végtelenségig folytatható. Csak akkor gondolhatjuk, hogy valaki nagy eséllyel ráállt egy adott probléma megoldására, ha azt mondja: „Igen, ezt meg lehet csinálni!” Ha azonban újabb és újabb nehézséggel hozakodik elő, holtbiztos, hogy nem akar semmit sem tenni. Még olyan ügyekben is, mint hogy meg akar-e valaki házasodni, és ha igen, mikor, a kifogásokat konkrét kérdésekkel meg lehet vizsgálni. Egy olyan kifogást, hogy „még nem spóroltunk elég pénzt a házassághoz”, górcső alá lehet venni ezzel a tesztkérdéssel: „Mennyi pénzre lenne szükségetek hozzá szerinted?” Ha erre egy konkrét – és persze reális – összeg a válasz, akkor az illető tényleg komolyan beszél, nem csak kibúvót keres. Ha azonban jönnek az újabb érvek, miszerint „nemcsak a pénz a gond, egy jobb lakás is elkelne”; nos, ideje gyanút fognunk. Ez már kifogás. Nagy valószínűséggel emberünk kibúvókat keres. Azért megkérdezhetjük, milyen lakást szeretne a házassághoz. Ha erre a válasz nem egy közös lakás konkrét és reális leírása, akkor már mérget vehetünk arra, hogy a házasodási kedv nem kölcsönös. A további kifogások, mint „szakmai téren is előbbre kellene lépnünk”, vagy „a házasság várhat, amíg gyerekeket akarunk” már csak azt bizonyítják, hogy a beszélgetést a végtelenségig lehetne folytatni ilyen szellemben. Egy kis cégnél figyelmeztetjük főnökünket, hogy esedékes lenne némi fizetésemelés. A válasz: „Csak azután, ha teljesítettünk egy igazán nagy feladatot.” Tegyük fel a tesztkérdést: „Mi lenne igazán nagy feladat?” Ha erre főnökünk azt feleli, hogy olyan feladatra gondol, ami fél év folyamatos munkát garantál a cégnek, akkor reménykedhetünk a fizetésemelésben. Az olyan válaszok azonban, mint „még ki kell fizetnünk az új gépet is”, illetve „váljunk, amíg az általános gazdasági helyzet javul”,

csak porhintés. A béremelés akkor lesz meg, amikor piros hó esik. Ha megkezdődik a kifogások keresése, vége a célorientált párbeszédnek. Az egyik fél valamit semmiképpen nem akar, bármennyire kompromisszumkésznek is mutatkozik. Itt már keménynek kell lenni. Ha azt akarjuk, hogy az ügy elintéződjön, nyomást kell gyakorolni, másképp nincs esély változásra. Csak valódi nehézségekről lehet értelmesen beszélni, hogy közösen megoldást találjunk rájuk. A hazugság csak addig marad hazugság, amíg létezik igazság. John le Carré

Az észlelésünk nem kamera Ön is bizonyára észrevette, hogy alkonyaikor bizonyos formák váratlan árnyékokat rajzolnak ki, sötétben pedig egyik-másik alakzattól kirázza az embert a hideg. Elég kellemetlen érzés, és csak akkor válik világossá, amikor más fényviszonyok között is látjuk ugyanazt a tárgyat, hogy mindössze egy nagy ágtól, levelek furcsa elrendezésétől, illetve egy bokor árnyékától rettentünk meg. Boldogan fordulunk el, hogy nincs is itt semmilyen veszély, holott éjjel szentül hittük, hogy látunk valamit. Az észlelés nem egyértelmű. Soha nem a színtiszta valóságot látjuk, hanem annak egyfajta értelmezését. Tükör által homályosan észlelünk. Sokak szerint világosban sokkal inkább a valóságot látjuk, mint sötétben. Jellegzetes példa erre, hogy egy adott esemény különböző szemtanúinak vallomásai soha nem vágnak egybe teljes mértékben. A járművek színe, sebessége, menetirányuk eltérhet. Egy érintett személy kora, neme, ruházata a különböző leírásokban szinte soha nem egyezik meg. A részletesen jellemzett események leírásai kifejezetten elütnek egymástól. Észlelésünk nem egyezik meg a látottakkal. Miért van így? Azt gondoljuk, értelmünk a valóság pontos képét közvetíti felénk, bár ez csak hiú ábránd. Még csak arra sem vagyunk képesek, hogy egy fejjel lefelé állított arcképről megmondjuk, az adott ember mosolyog-e vagy nem. Értelmünk a beérkező információk káoszából igyekszik értelmezhető képet összerakni, de ez minden. Ez

értelmezés. Sokunknak még csak arra sincs esélye, hogy saját egyértelmű igazságot építsen fel. Kettős kép, avagy mi nem stimmel?

Ha látjuk ezt a képet, emlékezni fogunk rá, vagy fel fogjuk ismerni, hogy különböző nők vannak rajta, bár ténylegesen csak az egyikük látható. Ha felismerünk egy öregasszonyt bibircsókkal az orrán, másként nézve ugyanez a bibircsók lesz egy fiatal nő kicsi orra, akit a kép félprofilból hátulról ábrázol, az öregasszony szeme füllé válik, szája pedig a leányzó nyakékévé. Felismerjük mindkét képet? Ehhez észlelésünknek a legmagasabb szinten kell működnie, miközben értékeljük az információkat, melyek végül egy értelmes kombinációvá állnak össze. Szemünk mindkét esetben pontosan ugyanazt „látja”. De miért csak az egyik értelmezést érzékeljük egyszerre? A manapság általánosan elfogadott magyarázat szerint észlelésünk nem a minket körülvevő valóság pontos leképezése. Szemünk lencseként dolgozik, de a kamerában és az idegrendszerünkben végbemenő folyamatok alapvetően eltérnek egymástól. Amit mi valóságként észlelünk, azt az agyunkban végbemenő bonyolult folyamatok is ki egészítik A különböző optikai csalódások bizonyítják, hogy milyen könnyű becsapni agyunkat (és nem a szemünket). A vizsgálatok szerint még az igazságot is átértelmezzük, csak hogy értelmet találjunk benne. Az ötvenes-hatvanas években végezték a következő kísérleteket: az alanyoknak mutattak egy nem túl éles felvételt egy metróállomásról, ahol több személy is állt, az egyik alak azonosíthatatlan tárgyat fogott a kezébe. Ezt aztán „késnek”, „üvegnek”, „kis könyvnek” is látták, azaz igen sokféleképpen értelmezték. A kísérlet során egyetlen helyen változtattak a képen: az azonosíthatatlan tárgyat fogó utas egyszer fehér volt, máskor színes bőrűre cserélték. Sajnos nagyon sok olyan kísérleti alany volt, akik a színes bőrű utas láttán úgy vélték, kést tart a kezében. A fehér bőrűnél ezzel szemben a legkülönbözőbb tárgyakat vélték látni, de a legritkább esetben fegyvert. Amit látunk, azt agyunk avatja értelmes információvá, vagyis egyfajta valósággá. Ennek következtében egy kisméretű, életlen kép

komolyan megdolgoztatja értelmezőkészségünket Az igazság elménk műve Az igazság nem végleges és nem egyértelmű. Ha jó és rossz, helyes és helytelen között akarunk dönteni, kötéltáncot járunk. Amit ma igaznak mondunk, arról holnap vagy jövőre már másként gondolkodunk. És ez nem egyszerűen észlelésünkön, de hangulatainkon is múlik. Tetszik vagy nem, agyunk dönt. Sajátos példa a kettős igazságra egy férfi szerelmi vallomása: „Még a császármetszés utáni hegét is szeretem, mert a gyermekeinkre emlékeztet.” Ki az, aki tényleg efféle bókokra vágyik? Ezt a férfit felesége nem minden ok nélkül hagyta faképnél. A férj nyilván ugyanúgy értelmezte a sebhelyet, mint neje a rá tett megjegyzéseket, vagyis olyan szépséghibának, amit el lehet felejteni. Később, házasságát siratva nem az igazat mondta a sebhelyről, de a hevesség, amellyel mindezt kinyilatkoztatta, őszinte volt, és jelezte vesztesége súlyát. Fájdalma a valóság minden kis elemét felszínre hozta, ezért még erről a bizonyos sebhelyről is ódákat zengett Senki, még ő maga sem volt képes eldönteni, hogy elhiszi-e a saját kifakadását. Az elhagyatottság feletti fájdalom pillanataiban számára ez volt a valóság. Nem lenne találó mindezt hazugságnak nevezni, mert ha emberünk kételkedett is önnön szavaiban, kételye igen csekély volt. A hazugság viszont ott kezdődik, hogy olyat mondunk, amiről biztosan tudjuk, hogy nem igaz. Az igazat még a hazugságvizsgálók sem képesek meglelni

Tudományos szempontból nézve a hazugságnak kevés igazán egyértelmű jele van. Az egyetlen biztos jel a rövid habozás egy hazug válasz előtt. Ez a habozás azonban mindössze ezredmásodperceket jelent, így a különbség észlelési küszöbünk alatt van. A hazugságvizsgálóknak, akik a bőrfeszességet a pulzus gyorsaságát és egyéb pszichológiai jeleket mérik, mindössze 75 százalék esélyük van egy hazug ember leleplezésére. (Ugyanis a pszichológiai reakcióknak a hazugság mellett számos egyéb oka is lehet). Ezzel még mindig előrébb járnak, mint az FBI specialistái, akik állítólag hatvanszázalékos pontossággal dolgoznak. Egy átlagember esélye alig harminc százalék.

A profi hazugságfelderítők között is vannak eltérések: a rendőrök, akik kollégáiknál ügyesebben szúrják ki a hazugságokat, az ellentmondásokat figyelik, vagyis egyrészt a kijelentések logikáját és összefüggéseit, másrészt a testbeszédet. Aki gesztusokkal támasztja alá a mondandóját, az nagyobb eséllyel mond igazat. Azok a rendőrök, akik kevésbé jók a hazugságok felismerésében, a férfiaknak kevésbé hisznek, mint a nőknek, és arra figyelnek, hogy a gyanúsított kerüli-e a szemkontaktust vagy pislog. Ezek azonban végső soron nem megbízható jelei a hazugságnak.3 A legtöbbet telefonban hazudunk, e-mailben kevesebbet, rendes levélben a legkevesebbet. Ez a különbség annyira egyértelmű, hogy a céges tanácsadók azt javasolják ügyfeleiknek, hogy a vevőkkel főként telefonon értekezzenek, a dolgozók a belső levelezést ellenben e-mailben bonyolítsák, vagy készítsenek jegyzőkönyveket.4 Érdemes elgondolkodni, milyen hátsó gondolatok alapján adtak éppen ilyen tanácsot. Az ideges hazug Egy bizonytalan hazug nem érzi jól magát a bőrében. Ez főként a hazugság pillanatában igaz. Az ilyen ember stresszhatás alatt áll. Az idegesség következtében rosszul fejezi ki magát. A feszültsége sokféleképpen mutatkozhat meg, például: • Túl sok mozgás. • Túl sok beszéd. • Túl sok pislogás. De még a legmegátalkodottabb hazugságvizsgáló specialista is arra figyelmeztet, hogy az ideges feszültségnek sok lehetséges oka van, a hazugság csak egy közülük. Joe Navarro FBI-ügynök úgy gondolja, a hazugság sokféle jelét képes felismerni, de több olyan törvényszéki tévedésről is beszél, ahol a vádlott túlzott idegessége miatt hibáztak.5 Az idegességet tévesen tartják a hazugság egyértelmű jelének. Paul Ekman pszichológus más vonalon közelíti meg a problémát. Ő úgy gondolja, arcunk nagyon rövid ideig tükrözi valódi lelkiállapotunkat, és egy gyakorlott megfigyelő képes észlelni ezeket a rövid hangulathullámzásokat. E módon beazonosítható a boldogság, a lenézés, a szomorúság, a harag, az undor, a félelem és a meglepetés.6 Nagyon gyors exponálási idejű fényképezőgéppel

készült fotókon könnyű felismerni ezeket az arckifejezéseket. Ekman abból indul ki, hogy abban a pillanatban, amikor a kimondott szó nem vág egybe az arckifejezéssel, tetten érhető a hazugság. A pszichológus ezt az érzelmek nonverbális megnyilatkozásának nevezi.7 Ebben az elméletben az a buktató, hogy a legtöbb ember csupán nagyon alapos felkészüles után ismerhetné fel ezeket a mimikai jeleket, és még nehezebb lenne őket megfelelően értelmezni. Sajnos az idegesség vagy az arckifejezések változása magában nem jelent egyértelműen hazugságot. Hosszú orra meg senkinek nem nő. A valóság vizsgálata

Vagyis nincs olyan bombabiztos módszer, amellyel a hazugságot felismerhetnénk. A legcélravezetőbb az úgynevezett valóságvizsgálat: „Átéltem én már hasonlót, vagy hallottam már ilyesmiről?” Vagy: „Mit tudok saját kútfőből az ügyről?” Itt jön a képbe önnön realitásunk. Amennyiben megszűnnek a kételyeim, nem is számít, hogy becsaptak-e, úgyis mindent elhiszek. Petra például, akinek gyakran vannak anyagi gondjai, azt meséli, eleget spórolt, hogy közösen elmehessünk egy régóta tervezett utazásra. Mit lehet tenni, ha közös útra vállalkozunk valakivel, a végén pedig csak egyetlen számlát kapunk? Ha minden további nélkül hiszünk neki, az bizony sokba kerülhet. Ráadásul a barátságnak se tenne igazán jót. Jobb, ha annak ellenére is előre fizetünk, hogy az utazásszervező nem ragaszkodik hozzá: „Mi legyen a pénzzel? Most kellene elintéznünk a fizetést.” Ezzel egyrészt leteszteljük, Petra mennyire gondolja komolyan a közös kiruccanást, másrészt a problémát is letudjuk egy kis csalással. A társalgás hevében Georg azt mondja, régen, amikor köveket dobáltak, egy kavics olyan szerencsétlenül repült, hogy eltalálta egyik lánybarátja fogát, és a fog azóta repedt. E pillanatban valószínűleg eszébe jut, hogy hallgatóságából valaki esetleg ismeri a nevezett hölgyet, akinek csodás fogsora van, egyik fogán sincs repedés vagy hasonló. Kifejezetten csodálják a fogait. Georg ezért gyorsan be is fejezi a történetet ezzel a megjegyzéssel: „De az már régen volt, és a repedés beforrt.”

Aki nem tudja, hogy egy elrepedt fog nem forr össze, még akár hihet is neki. Itt tudatlanságunk segít abban, hogy komolyan vegyük a mesét. Minél cselesebb kérdéseket tudunk feltenni, annál könnyebben zavarunk össze egy hazugot. Amikor sikerül elbizonytalanítanunk, és szembesítenünk hazugsága bizonyítékaival, beszéde akadozóvá válik, pillantása keres valamit, fejét fogja és vakarja. Lehet, hogy kerüli a tekintetünket, de az is előfordulhat, hogy harciasan mered a szemünkbe. (Ezek kapcsolódhatnak a hazugsághoz, de nem egyértelmű jelek, ugyanis amíg le nem leplezik, a hazug ember nem viselkedik így). Néha már az is segít, ha egy kicsit provokáljuk hazudós embertársunkat. Például így: „Ez nem lehet igaz!” – aztán figyeljük a reakcióit. Vannak testi jelek is, például az archőmérséklet enyhe növekedése, ami azonban még nem nevezhető pirulásnak. Ezek az áruló jelek észlelhetők, noha nem teljesen egyértelműek. Az arckifejezés kismérvű változása is szóba jöhet. A kitalált válasz előtti habozás némi tapasztalattal könnyebben azonosítható.8 Mint arra már utaltunk, az emberek telefonban különösen könnyedén és sokat hazudnak, ugyanis nincs szemkontaktus.9 Ha azonban írásról van szó, a többség kerüli a hazugságot, mert a szó elszáll, az írás megmarad. Aki el akarja kerülni vagy le kívánja leplezni a hazugságot, az a beszélő szemébe néz és arra kéri, adja írásba, amit mond. Ez nemcsak akkor működik, ha valami jelentősről van szó, hanem könnyedebb helyzetekben is. A hazugság felderítésének legegyszerűbb módja az, ha rákérdezünk a részletekre, hiszen ezzel a hazugot aknamezőre vezetjük. Legyünk immúnisak a hazugságra Előzetes tudásunk jelenti a legtökéletesebb védelmet, ha nem akarunk hazugságcsapdába esni. Saját szakterületükön még az orvosoknak is immúnissá kell válniuk bizonyos hazugságokkal szemben. Fogorvosok előtt egy kongresszuson minden ellentmondás nélkül ki lehetett jelenteni olyat, hogy az eszkimóknak harmincnégy foguk van, szemben az általános harminckettővel. Ez az állítás azért nem szült ellenállást, mert a hallgatóság nem készült fel arra, hogy kollégájuk lódításaiban kételkedni kéne.

Ezenkívül még senki nem foglalkozott behatóan az eszkimók fogainak számával, így nem volt ok a bizalmatlanságra. Könnyűszerrel be lehet csapni azt, aki egy adott területen kevéssé vagy egyáltalán nem ismeri ki magát. Ha valaki ezoterikus vagy más áltudományos gyógyítási módszerekről beszél, jobb esélye van arra, hogy higgyenek neki, ha közönsége nem sokat tud a természettudományokról. Napjainkban egyre komolyabb problémát jelent például, hogy a fiataloknak nincsenek valódi ismeretei a náci Németországról, ezért mindenféle hazugságot el lehet mondani róla, amit aztán az érintettek be is vesznek. A „normál” hazugságok, amelyekkel a mindennapokban találkozunk, szerencsére afféle idegen testek a valóság szövetében, bármilyen ügyesen varrták is oda őket. Minél alaposabban vizsgáljuk kapcsolatukat az általunk ismert tényekhez, annál inkább elválnak a valóságtól. Egy használtautó-kereskedő megdöbbentette ügyfelét ezzel a kijelentéssel: „Ha jobb kereskedő lennék, le tudnám beszélni az összkerékmeghajtásról.” A vevő kívánságlistáján ugyanis ez az igény a legelsők között szerepelt, a kereskedőnek azonban épp nem volt ilyen autója. Ezért hiányos kereskedői képzettségére fogta, hogy nem jött létre a vásár, pedig egyszerűen a kínálata miatt nem tudta kielégíteni a vevő egyik fő kívánságát, a négykerék-meghajtású kocsit. Hangokból lesz a zene

„Most elmegyek” – ez egy teljesen semleges mondat; valódi üzenetét az adja, ahogyan kimondjuk. A hangfekvés és a helyzet számos különböző értelmezést tesz lehetővé. Ha halljuk a mondatot, felismerjük vagy legalábbis felismerni véljük a másik hangulatát. A lehetséges jelentések skálája igen széles, attól, hogy „nagyon dühös vagyok”, azon keresztül, hogy „a beszélgetésnek vége, pont” addig, hogy „innen aztán el nem megyek”. Bizonyos szövegkörnyezetben egyenesen azt jelenti: „Itt akarok maradni veled.” Mindezt a hangsúly fejezi ki. Ha alaposan megnézzük, ezek az üzenetek nem hazugságok, bár a szándék megértése művészet. Mégis, mindenkivel előfordult, hogy az üzenet hamis volt, például csábító vagy meggyőződéses

hangú kijelentéseket hallhattunk, amelyek csupán megjátszottak voltak. A figyelem és a tapasztalat itt is döntő lehet, hogy az efféle játékokat felismerjük-e. A csalás és ámítás az élet sava-borsa Önnek persze nem kell nyomban hazudnia, de a lehető legtöbbet kell tudnia a hazugságról ahhoz, hogy amilyen gyakran csak lehet, felismerje. Mi, a szerzők számos csalásról értesültünk: hamis érettségi bizonyítványokról, amellyel az illető bekerült egy egyetemi szakra; plagizált doktori disszertációról, amellyel az író tömérdek munkát spórolt meg magának. Ismerünk barokk faragványokat, amelyekről aztán megtudtuk, hogy más szobrok darabjaiból rakták őket össze, ugyanis „a hiányos vagy törött szoborért sokkal kevesebbet fizetnek”. Tudunk hamis kezességekről, hamis ékszerekről, fantáziautakról távoli országokba, állítólagos vagyonokról, amelyek fő célja az illető presztízsnövekedése volt és így tovább. Ha elkezdünk azon gondolkodni, hány hazugságot hallottunk, vagy mennyiről meséltek nekünk, rájövünk, hogy a szám a végtelenhez közelít. Alig van olyan ember, akinek komoly aggályai lennének a hazugsággal szemben. Még azok is, akik korábban erősen kötődtek az egyháznak vagy államnak tett ígéretükhöz, hogy nem hazudnak, mára lemondtak erről. Németországban például nagyon sok a korkedvezményes nyugdíjas. Néhányuk esetében tényleg szükséges volt, hogy idő előtt nyugdíjazzák őket. Egy nagy állami üzem néhány évvel ezelőtti privatizálását követően szabályosan felszólította idősebb alkalmazottait, hogy idő előtt vonuljanak nyugdíjba, ami anyagi áldozat nélkül csak rokkantság esetén volt lehetséges. Az ily módon megijesztett alkalmazottak értettek a szóból, és igyekeztek rokkantként korkedvezménnyel nyugdíjba menni, holott valójában makkegészségesek voltak. Ha egy átlagembertől elvesszük élethazugságát, boldogságától fosztjuk meg. Henrik Ibsen Önámítás és önbecsapás

Elménk az önbecsapás nagymestere. Az egoista vehemensen tagadja, hogy csak önmaga érdekelné. A lusta éppen nem érez magában elég munkakedvet, de majd… A féltékeny ember természetesen csak partnere boldogságával törődik. Más szemében minden esetben felismerjük a szálkát, a magunkéban a gerendát sem vesszük észre. Mikor döntés előtt állunk, mindig találunk újabb okot, miért habozunk. Fenntartunk rég kifulladt kapcsolatokat. Makacsul megmaradunk állásunkban, holott mindenki látja, hogy jobb lenne új hely után néznünk. Komoly vitát folytatunk, de reméljük, hogy a másik majd enged. Sokan soha nem vallanák be, hogy kritikájuk vagy követelésük messze túlmegy a szükséges mértéken. Az efféle önbecsapást ritkán vesszük észre. Sokféle manipuláció ér minket: egy film zenéje jóval inkább befolyásolja a hangulatunkat, mint a vásznon látott képek, de mi ezt nem vesszük észre. Ha a tévében látunk egy úszó cápát, az keveseket nyugtalanít. Azonban ha mindeközben izgalmas zene szól, nő bennünk a feszültség, és azt gondoljuk, a képek miatt, holott az igazi ok a zene, illetve a kombináció. Egy másik emberről alkotott véleményünk attól is függ, kitől hallottunk róla. És mégis, azt képzeljük, hogy ítéleteink függetlenek. Nyaraláskor meg vagyunk győződve róla, hogy egy ruhadarab egyrészt olcsó, másrészt kifejezetten jól áll nekünk. Otthon aztán beakasztjuk a szekrénybe, és elő se vesszük, míg azután pár évvel később egy turkálóban végzi. Miért veszünk részt feleslegesen termékbemutatókon? A szervező abban bízik, hogy apró ajándékokkal drága vásárlásokra bírhat rá minket, aztán ár felett megveszünk mindenféle semmire se jó kacatot. Elménket könnyű megtéveszteni, aztán az emberre rátukmálnak holmi fűtőtetőket, nyaralási kellékeket, szépség- és egészségápoló kencéket. Egy jó kereskedő pár perc alatt képes elhitetni velünk, hogy jó barátunk, bizalmasunk vagy legalább ő maga bizalomra méltó ember. De honnan tudjuk, hogy tényleg ez a helyzet? Helyes az értékítéletünk? Aligha. Ellentmondások

Bensőnkben ellentmondásos vágyak harcolnak egymással. Karcsúak akarunk lenni, éhezni viszont nem szeretnénk. Erős alkatra vágyunk, de nincs kedvünk edzeni. Szeretnénk biztonságosan vezetni, ám a sebességről sem szívesen mondanánk le. Békés életet akarunk, de nem azon az áron, hogy elmenekülünk a konfliktusok elől. Szeretnénk jobban megérteni egy idegen nyelvet, csak hát félünk a megtanulásával járó fáradozástól. Jó lenne többet tudni a biológiáról és a csillagászatról, lehetőleg olvasás nélkül. Szeretnénk hozzászólni politikai és gazdasági témákhoz, de tudjuk, hogy ismereteink hiányosak. Állandóan napilapokat venni és elolvasni pedig túl megterhelő. Az ilyen ellentmondásoktól jutunk el az önáltatásig. Süketek és vakok leszünk önnön szépítéseinkre, illetve pesszimista megjegyzéseinkre. Emlékezetünk ebben is segítségünkre van, ugyanis memóriánk nem valóságot, hanem egy álomképet mutat. „Személyiségünk emlékeink, nem pedig tapasztalataink 1 összessége.” A paradoxon

Bár paradoxonnak hangzik, de becsapjuk önmagunkat. Szépítjük a dolgokat és a helyzeteket, figyelmen kívül hagyjuk a kellemetlenségeket. Átverjük magunkat, és ezzel önértékelésünk egy kicsit nő. A múltat is kiigazítjuk, a szép pillanatokra emlékszünk inkább. Marad tehát a kérdés: mindez ártatlan kiigazítás vagy ártalmas tagadás? • Használ nekünk vagy árt, ha hazudunk magunknak? • Mi tesz jobbat lelki egészségünknek és közérzetünknek? Tény, hogy az ember hajlamos bizonyos területeken semmibe venni a tapasztalásait, és ilyen vagy olyan önbecsapással védeni magát. „Jobb, ha nem nézünk oda…” Ezzel megszilárdítjuk önképünket, és megerősítjük magunkról alkotott jó véleményünket. Általában elmondható, hogy jól járunk az önbecsapással, de minden a dózison múlik: • Aki állandóan felülbecsüli saját képességeit, az ugyanolyan rosszul jár, mint aki folyamatosan alábecsüli önmagát. • Aki azt gondolja, hogy tökéletesen beszél egy idegen nyelven, és nem akarja látni, hogy nem értik, amit mond, nem sokra megy a „tudásával”.

• Aki újra meg újra elveszti a munkáját, és másokat hibáztat, az képtelen lesz alkalmazkodni. • Aki soha nem képes kritikusan szemlélni önmagát, az hosszú távon pórul jár. Érdemes még megjegyezni, hogy azok az emberek, akik különösen korrektek és őszinték akarnak lenni, nehezen ismerik fel saját érzéseiket. Aki ugyanis túl magas igényeket támaszt saját erkölcseivel szemben, az bizonyos mértékig merev lesz. Kizárja tudatából mindazt, ami zavarná „hegyi beszédeit”. Ez megakadályozza, hogy igazán megismerje saját belső életét, testi érzékleteit, valamint érzékiségét. Minél inkább „hiszünk”, annál kevésbé „látunk”. De az állandó önvizsgálat is sok energiánkat rabolja el. Ilyenkor az ember minden gondolatát, érzését, rezdülését mérlegre helyezi, és mindegyik mögött valamilyen problémát sejt Aki így tesz, az komolyan károsítja önnön lelki egészségét. Nem csak a szilveszter Önmagunk megtévesztése, önmagunk becsapása – hogyan lehetséges? Ha tudok valamit, nem mondhatom magamnak, hogy nem tudom. Okozhatunk örömet magunknak: összeülhetünk trécselni a barátainkkal vagy lustálkodhatunk a napon. Amihez kedvünk van. Úgy tűnik, önmagunk elszórakoztatása működik. De becsapni magunkat? Abszurdum! Szentül megfogadjuk, hogy egészségesebben fogunk élni, nem cigarettázunk, kevesebb alkoholt iszunk, tudatosabban étkezünk, rendszeresen sportolunk, kevesebbet dolgozunk, és hamarabb fekszünk le. Nem sokkal később azonban megszólal a kisördög: „Csak most az egyszer…”, vagy: „Holnap tényleg elkezdem.” Megfogadjuk, hogy megjavulunk, lelkünk mélyén azonban jól tudjuk, hogy úgysem leszünk elég kitartók. A fogadalmak kilencvenöt százaléka jut erre a sorsra. Sziklaszilárd elhatározásunkból semmi nem valósul meg. Túl meleg, túl hideg, túl nedves idő, túl korán van a kocogáshoz, jobb, ha csak holnap kezdjük el. Ha vendégségbe megyünk, udvariatlanság lenne, ha nem kérnénk a borból.

A munkahelyünkön bemutatnak egy érdekes újítást, és mi is azt mondjuk, szívesen ott lennénk. Sajnos a bemutatók szombaton vannak, és a következő öt szombatra családi programokat szerveztünk. Hát akkor legközelebb. Az összes fenti példában egy a közös: megfogadtunk valami jót, amit aztán igen gyorsan, sőt lehet, hogy már az ígéret pillanatában el is vetettünk. „Szükségem van egy cigire” Mi áll a háttérben? A testemnek tényleg állandóan nikotinra van szüksége? Aligha. Valószínűbb, hogy inkább csak szünetet akarok tartani. A cigi pedig lehetőséget ad, hogy kifújjam magam. Ezzel becsaptam magamat, de cserébe kaptam is valamit, ami jót tesz. A többségnek nehezére esne egyszerűen annyit mondani: „Most tartok egy kis szünetet” – ez lustaságnak hangzik, nem vág egybe napjaink teljesítményközpontú gondolkodásával. Gyakran nem tudnánk megengedni magunknak egy kis szabadidőt anélkül, hogy erre „értelmes magyarázatot adnánk”. Az egyszerű semmittevés elfogadhatatlan. De az Önbecsapás is ugyanígy működik: egy férfi nem szeretne színházba menni. Ahelyett, hogy ezt egyértelműen kimondaná, és ezzel belekeveredne egy hosszú, kellemetlen vitába, gondolkodás nélkül vitatkozni kezd a telefonszámláról. Bár igazából egyáltalán nem érdekli a téma, de most ez jutott eszébe. Meg is lesz az eredmény: felesége egyedül kiviharzik a házból, és a színház után barátnőjével együtt beül egy bárba, hogy kiadja a mérgét. A férfi elégedetten tévézik odahaza, és élvezi a Bajnokok Ligája egyik fontos mérkőzését. Közben maga sincs tisztában azzal, milyen rafináltan járt el. Az önbecsapások nagy része öntudatlan. Nagyon ügyesen rejtjük el önmagunk elől a szándékainkat, az árulkodó jelekről pedig rutinosan nem veszünk tudomást. Így aztán nem romlik a renoménk sem magunk, sem mások előtt. Mereven semmibe veszünk minden olyan információt, amely nekünk vagy elfojtásaink az útjába állhatna. A legtöbb önbecsapás immúnis a kételyekre, és ellenálló a felismerésekkel szemben. Aki önmagát csapja be, annak mindig vannak kész érvei saját verziója alátámasztására.

Hogyan működik az önbecsapás Démoszthenész már i. e. 350-ben is világosan látta: „Mi sem könnyebb, mint az önbecsapás. Amit ugyanis egy ember igaznak akar tartani, azt annak is tartja.” Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művében az önbecsapás egy másik arcát mutatta be: azt, amit önmagunk elől majdnem teljes sikerrel eltitkolunk. „Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket a barátai előtt se tár fel, legfeljebb magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden ember emlékezetéből épp elég halmozódik fel.” (Makai Imre fordítása) önmagunk észlelése még a legmindennapibb önbecsapással szemben is félig vak. Az ellentmondásokra nem figyelünk fel. A kételyt olyan gyorsan kapcsoljuk ki a tudatunkból, hogy észre se nagyon vehetjük. Azok a tények, amelyek világszemléletünkkel és eszméinkkel ellentétben állnak, nehezebben jutnak el a tudatunkig. Kizárólag arra összpontosítunk, amit látni akarunk, és csak azt vagyunk hajlandóak észrevenni, aminek a befogadására készek vagyunk Amennyiben nem érünk célt, nyomban készen áll egy „megfelelő” magyarázat. Hogy mi az a megfelelő? Nos: Ha meghíztunk inkább csak a nadrágunk ment össze a mosásban. • Nem mi dolgoztunk hanyagul, hanem a feladat volt homályosan és érthetetlenül megfogalmazva. • Nem azért tévedtünk el, mert elnéztük a térképet, hanem az útvonalat nem adták meg pontosan. • „Feltétlenül” szükségünk van a kiszemelt ruhára, és akkor is megvesszük, ha ezzel túlterheljük a számlánkat, holott tudjuk, milyen nehéz lesz kiegyenlíteni. Az ilyen kifogásokat mélységesen átérezzük. Egy semleges kívülálló nem feltétlenül értene együtt velük, mi azonban hevesen védjük az álláspontunkat, és csak azokat a magyarázatokat fogadjuk el, amelyek beleillenek a koncepciónkba. Ami nem illik bele, azt

elvetjük, sőt el se jut a tudatunkig. Úgy csapjuk be magunkat, hogy nem is tudunk róla. Ez meg hogy lehetséges? Ön úgy gondolja, sehogy, ugye? Mégis, mindenki érzi néha úgy, hogy egyes érvek egyszerűen nem hatottak rá, a tényeket pedig semmibe vette. Nem bíztunk egy érzésünkben. Más helyzetben egy benyomás alapján túl gyorsan cselekedtünk. Elhittünk valamit, mert el akartuk hinni, és nem a tényeket néztük. Seyran belegyezett, hogy találkozik egy problémás kollégájával, mivel reméli, hogy ez jót tesz a munkahelyi együttműködésüknek. A hölgy eközben elfeledkezik arról, hogy mindig is elég kellemetlen érzései voltak a furcsa pasassal szemben. A beszélgetés kínos helyzetbe torkollik, a nő pedig kénytelen külső segítséget kérni. Kellemetlen. Amikor becsapjuk magunkat, félresöpörjük szkeptikus gondolatainkat. Úgy teszünk, mintha meg se hallanánk a belső figyelmeztetést. „A könnyelműség az akaratból, nem a szkepszis hiányából ered.”2 Nem szabad mindent beengedni a tudatunkba Az ember képes kizárni a kellemetlen és oda nem illő benyomásokat a tudatából. A bosszantó az, hogy csak azt utasíthatjuk el, amiről tudunk. Mégis vannak olyan tapasztalásaink, amelyek nem jutnak el a tudatunkig. A pszichológusok szerint ilyenkor az inger és a reakciók nem lépik át a tudatos észlelés küszöbét. Csak öntudatlanul „ismerjük fel” enyhe elutasításunkat egy ötlettel szemben, amelyet elöljáróink tárnak elénk. A következő alkalommal máris változásokat javaslunk, amennyiben az elutasítás tényleg jelentős a számunkra. Amikor Damian lelkesen magyaráz projekttervéről, egyik magas rangú elöljárója alig észrevehetően összeráncolja a homlokát. Alig egy héttel később egy kollégája is beszélget vele az „izgalmas ügyről”, mire Damian kiböki: „Már nem vagyok biztos abban, hogy ez lesz az a nagy dobás.” Kicsit bosszankodva otthagyja a munkatársát, és érzéseivel viaskodva sétál a folyosón: „Hogy lehetséges, hogy már megint kétségeim támadtak?”

Rendíthetetlen meggyőződések

Életünk során kialakulnak bennünk bizonyos értékítéletek és értékrendek. Ki tudja, hogy ezek ítéletek vagy előítéletek? Ha véleményünk kiforrott, nehezen változtatjuk meg. Ezzel kidolgozunk egy sokszintes rendszert, amelynek segítségével úgy rendezhetjük a tényeket, hogy azok a lehető legjobban illeszkedjenek világképünkbe, vagy legalábbis ne kérdőjelezzék meg. Ha egy információ teljesen ellentétes a gondolkodásmódunkkal, vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk, vagy abszurdumként elutasítjuk. Ez még akkor is így van, ha ez egy semleges kívülálló számára (persze ilyen nem létezik) az ilyen radikális elhatárolódás ostobaságnak tűnne. Az ehhez kapcsolódó vicc igencsak frappáns. Egy férfi elmegy a pszichiáterhez, mert úgy gondolja, hogy már halott. Több alkalommal beszélgetnek, a pszichiáter rájön, hogy páciense nem hajlandó lemondani a rögeszméjéről. Ezért azt mondja neki: „Természetesen ön is tudja, hogy a halottak nem véreznek.” „Hogyne tudnám” – feleli a páciens. A pszichiáter fog egy tűt, és megszúrja vele a beteget, mire az vérezni kezd. Erre az orvos megkérdi: „Na, erre mit mond?” Mire a beteg: „Még ilyet! Akkor a holtak is véreznek?”3 Ez a vicc azt mutatja, hogy bizonyos vélemények minden észérvvel szemben képesek tartani magukat. Egyik barátnőnk határozottan állítja, hogy nem volt ott egy néhány évvel azelőtti fesztiválon. Ennek ellenkezőjéről még az a fénykép sem tudja meggyőzni, amely a kérdéses eseményen készült, ő pedig határozottan felismerhető rajta. „Képtelenség, nem lehettem ott!” – feleli. Ha valaki teljesen elrugaszkodik a valóságtól, igen nehéz visszahozni. Mindenki tudja, milyen nehéz megváltoztatni valaki meggyőződését. És mindenkire igaz, hogy amikor már kialakította a véleményét, csak az ahhoz illő magyarázatokat fogadja el. Elménk nekilát a kialakult nézet megfelelő tényekkel való megtámogatásának. Hallgattak már olyan embert, aki érveket hoz fel, miért is kell új autót vennie, holott a saját kocsija csak négy-öt éves? Ugyanilyen

megdöbbentőeket mond az a nő, aki azzal érvel, hogy egy bizonyos pár cipő nélkül a ruhatára nem lehet teljes. Foggal-körömmel védelmezzük céljainkat, legyenek bármilyen értelmetlenek. Jó benyomás és önmagunk tisztelete Az emberek általában azon igyekeznek, hogy jó benyomást gyakoroljanak másokra. Tetszeni akarunk másoknak, és persze saját magunknak. Van egy ironikus önmeghatározás, amit Groucho Marxnak szoktak tulajdonítani: „Nem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely hajlandó lenne felvenni a tagjai közé.” Vagy ahogyan Milan Kundera szavakba öntötte: „Ha igazán jól ismernél engem, nem akarnál ismerni.” Ezeken a vicces megfogalmazásokon főleg azért kuncogunk, mert az emberek kilencvenkilenc százaléka teljesen máshogy tekint magára. A klubot, amely nem akar felvenni a tagjai közé, elménk nagyon gyorsan érdektelennek vagy visszatetszőnek nyilvánítja: „Nem is értem, mit akartam ezektől.” Az önmagunkkal szembeni kétségek aláássák önmagunk tiszteletét, és mi éppen ezt akarjuk elkerülni. Az egészséges elme addig munkálkodik, a külvilág belső képét addig formálja, amíg az megelégedéssel nem tölt el bennünket. Ilyenkor a szépítés nemcsak megengedett, hanem egyenesen kívánatos. Szükséges gyógymód, és aki erre nem képes, annak a lelke súlyos beteg. Az önbecsapás egészséges reakció. Az önkritikának csak addig van haszna, amíg építő, és nem lesz belőle önmarcangolás. Ennek semmi köze önmagunk túlértékeléséhez vagy a szenteskedéshez. Az önbecsapás mint a választás stratégiája a tudatos cselekvés előtt semmiképpen nem kivételes eset. A kis manipulációk

Egy intelligens ember tudta: „Ha eljön a nap, amikor rájössz, hogy becsaptad magad, az életet már csak fele olyan szépnek látod.” Az, hogy önbecsapáson érjük magunkat, legalább olyan nehéz, mint magunkat csiklandozni. Az önmegtévesztésnek van egy gyengébb változata, amely érvekkel vagy bizonyítékokkal azért befolyásolható. Ez a folyamat akkor lép működésbe, ha valaki, akit komolyan veszünk, rámutat a vakfoltunkra. Ilyen esetben

lehetséges, hogy odafigyelünk az ő verziójára is, és fogcsikorgatva, de hajlandóak vagyunk változtatni a nézeteinken. Ha azonban igazán becsapjuk magunkat, akkor kizárólag olyan érveket keresünk, amelyek a saját értékelésünket támasztják alá. A logikus vagy analitikus érvek nem érdekelnek minket. Keskeny a határ, ami az egészséges és a káros önbecsapást elválasztja egymástól. Veszünk egy autót, amely a mienknél sokkal jobb biztonsági rendszerrel van felszerelve, és elfeledkezünk arról, hogy valójában a teljesítménye volt az, ami megfogott benne. De az is lehet, hogy a reklámban látott „korlátlan utazás” az, ami vonzott minket. És amit aztán tényleg nem emlegetünk fel, az az ifjú eladónő pimaszul formás lába, ami nagy valószínűséggel egyéb folyamatokat is elindított bennünk. Ha egy ügyet csak egy szempontból nézünk, akkor az már önbecsapás. És tényleg: a legtöbb kérdést egyoldalúan szemléljük, bár tudjuk, hogy az éremnek két, de igen gyakran akár több oldala is van. Ha más perspektívákat is figyelembe vennénk, nyilván másképp döntenénk, mint elsőre. Az önbecsapás gyakran ennél is tovább megy. Mindenféle csavaros értelmezéseket és mondvacsinált összefüggéseket alkotunk, amelyek mások szemében légből kapottnak tűnhetnek: az időjárást hibáztatjuk a vitákért, a rossz hangulatunkért vagy a feledékenységünkért. Rosszkedvünket, kétségeinket, stresszelésünket vagy haragunkat a körülményekre, nem a partnerünkre fogjuk, aki figyelmetlenségével vagy éppen túlzott figyelmével idegesít minket. Az ilyen magyarázatokból előnyt kovácsolhatunk, amennyiben az összefüggéseknek van legalább valami minimális valós alapja. Ha nincs, akkor érveink súlytalanná válnak, és az önmanipuláció nem ér semmit, ekkor már csak makacsul ragaszkodunk egy tarthatatlan állásponthoz. Aki rájön, hogy érveket kell keresnie, jó, ha résen van. Vannak kivételek. Az önismeret kínjaira gyógyír a kegyes önbecsapás. HansJürgen Quadbeck-Seeger

Az önáltatás önvédelem Sokunknak komoly oka van arra, hogy kevésbé fájdalmasan emlékezzen nehéz múltjára. A traumatikus gyermekkori élményeket sokszor kifejezetten nehéz feldolgozni. A tagadás egy lehetséges taktika, ahogyan kezelni tudjuk ezeket. Ilyenkor elménk kitörli az átélteket, nem veszi őket figyelembe, és kitalál egy másik múltat. Jasmin azt mesélte be magának, hogy szülei különösen gondoskodók voltak. A valóságban rettentően elnyomták, gyakran órákra bezárták. Henry, akit rendkívül keményen kizsákmányoltak, úgy gondolta, sokszor kapott szabad kezet. Manfred életvidám fickóként beszélt alkoholista apjáról, aki bírta az italt. Borzalmas nagyjeleneteit kisebb vitákká enyhítette. Arról pedig, hogy ő maga mennyire szenvedett eközben, hallgatott. A gyermekkor nem egy részletét szokás szebbre színezni: A depressziós nagymamára, akinek letargiája rettenetes szenvedést okozott a környezetének, idővel visszafogott, csendes nagyiként emlékszünk. Szeretett, de anorexiás nővérünkre, akinek gyakran az életéért rettegtünk, úgy emlékszünk vissza, mint egy fiatal lányra, aki tudatosan étkezett, és odafigyelt az alakjára. Munkamániás apánk, akivel nagyon ritkán találkoztunk, harminc év elteltével gondoskodó emberként él az emlékeinkben, aki annak ellenére is nagyon szerette a családját, hogy leginkább csak távollétével ajándékozta meg őket. De idősebb korunkban is hajlamosak vagyunk életünk egy kellemetlen időszakára napfényes, gyönyörű korszakként visszaemlékezni. Agresszív kamasz fiunk, aki éveken át rettegésben tartotta a szüleit, emlékezetünkben öntudatos, akaratát ügyesen keresztülvivő fiatalemberként él, aki a férfivá válást kissé nehezen kezelte. Kiforgatjuk az eseményeket, és megfelelő alakra hajtogatjuk őket, mígnem a múltunk megegyezik vágyainkkal. Úgy emlékszünk a dolgokra, ahogyan szerettük volna, ha történtek volna. Jelen idejű önbecsapás

Múltunkat szépítjük, eddig rendben van, de néha a jelenben is akadnak olyan izgalmak, amelyeket nem szabad tudomásul vennünk. Egy komoly házastársi vitával, egy életveszélyes betegséggel vagy az egzisztenciánkat veszélyeztető pénzügyi nehézségekkel szemben nem szabad hosszú időre lemerevednünk. Az ideiglenes „feledés” árán olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy a válság ellenére is képesek legyünk átjutni a mindennapjainkon. Ha nem feledkeznénk meg egy időre a fájdalomról, az aggódásról vagy a félelemről, a mókuskerék leállna, mert nem volnánk képesek helytállni az életben. Amennyiben hajlamosak vagyunk arra, hogy kizárólag a gondokra figyeljünk, és folyamatosan ezek állnak gondolataink előterében, akkor visszaszorításuk az önbecsapás egy nagyon egészséges formája, ugyanis ennek révén nem hagyjuk magunkat bosszantani, s megőrizzük cselekvőképességünket. Persze ennek a feledésnek megvan a maga kockázata: ha egy létfontosságú helyzetben nem figyelünk a figyelmeztetésekre és igyekezzük magunkat megnyugtatni, veszélyes lehet. Aki veszélyes vizeken úszik, és túlbecsüli a saját erejét, vagy hegyet mászik, és nem figyel oda az időjárás-jelentésben elhangzott figyelmeztetésre, az könnyelmű. Ahogyan az is, aki tagadja egy veszedelmes betegség jeleit és nem megy el orvoshoz. Itt is a helyes mértéket kell megtalálni. A túlzott rettegés ugyanolyan veszélyes, mint mit sem tudva belerohanni a veszély karjába. Aki egy vékony pallón egyensúlyoz, az jobb, ha az átjutásra koncentrál, és nem gondol a lezuhanással járó kockázatokra, ugyanakkor ezt sem hagyhatja figyelmen kívül. Néhány önbecsapás egész egyszerűen felesleges. Cigarettázó környezetvédők egy jókora terepjáróban Addig hajlítjuk a világot, amíg bele nem illik az önképünkbe. Sok egykori hippi, aki annak idején lenézte a magántulajdont, és azért lelkesedett, hogy mindenki ossza meg mindenét, ma hatalmas villában él, akkorában, amekkorát harminc éve el se tudott volna képzelni. Némely környezettudatos vagy alternatív autótulajdonos szépen ápolt terepjáróval gördül keresztül a belvároson. A

terepjáróknál figyelnek a biztonságos vezethetőségre, bár a tulaj elfeledkezik arról, hogy egy ilyen autónak nincs olyan része, amely ütközéskor kevésbé károsodik a többinél, ezért a benne ülők nagyobb veszélyben vannak baleset esetén, akárcsak az, akit elütnek vele. Ezek a böhöm kocsik nehezen férnek el egy parkolóhelyen, és csak úgy zabálják a benzint. Úttalan utakon nagyon ritkán, vagy lényegében soha nem vezetik őket, talán épp ezért találtak ki olyan spray-t, amellyel a kocsi aljára sárfoltokat lehet felvinni, mintha valamilyen dzsungeltúráról tért volna vissza. A régente oly romantikus társadalmi ábrándokat valló diáklányból mára üzletasszony lett, kizsákmányoló, aki alkalmazottai vérét szívja, igazi kapitalista. Azzá vált, ami ellen régen – szóban legalábbis – keményen küzdött. Az egykori „baloldali ügyvéd” mára átállt a másik oldalra. El kell tartania a családját, és gyermekeit is taníttatnia kell. Ma már nem a „proletariátus fia”, aki volt, más a fontos neki: Az én házam. Az én autóm. Az én hajóm. Nem az a célunk, hogy erkölcscsősz módon megbélyegezzünk másokat. Azt akarjuk megmutatni, hogy amennyiben önértékelésünknek erre van szüksége, meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat, és a jó hír az, hogy erre képesek is vagyunk. Tudjuk élvezni az új életet. Az önbecsapás feladata az, hogy az átállás flottul menjen, és magunkkal is elégedettek maradjunk. Aki új élethelyzetében hajlandó változtatni a szemléletmódján, és sajátjaként elfogadja ezt az új világképet, sokkal jobban érzi magát a bőrében, mint az, aki görcsösen igyekszik kitartani elavult nézetei mellett, vagy rossz lelkiismerettel gondol jelenlegi életmódjára. Hamis emlékek

Arra emlékszünk, amire odafigyeltünk, önképünk alapját pedig gyermek- és fiatalkori emlékeink képezik. De menynyire megbízható az emlékezetünk? Mennyire hitelesek az észleléseink? Milyen változásokon mennek át, még ha semmilyen lelki szükséghelyzet nem is áll elő. Élményeinknek csupán egy válogatott szeletét őrizzük meg emlékezetünkben. Ami eljut a tudatunkig, átmegy egyfajta személyes szűrőn, amely „kiszelektálja”, mit jegyzünk meg. A szelektálás szempontja az, hogy egy adott élmény jelent-e valamit a

számunkra, illik-e az önképünkhöz, majd ezt követően tudatunk elraktározza, amit kirostált. Hamis emlékek akkor jöhetnek létre, ha hiányos információkkal rendelkezünk, vagy az érintettségünk túl személyes. Ilyenkor van egy kép a szemünk előtt, hogy az adott esetnek hogyan kellett volna történnie. Eric imádta Görögországot, és emlékezett, hogy a Ciprus újraegyesítéséről szóló népszavazás azért nem sikerült, mert az ország török lakossága ezt ellenezte. Ez lehetetlenné tette, hogy az egész ország az Európai Unió tagja lehessen. Pár hónappal a szavazás után Eric ezzel indokolta, hogy Ciprus nem lett uniós tagállam. A helyzet az, hogy a sziget egyesítését éppen a szigetország görög polgárai szavazták le, Eric egyszerűen nem volt képes elfogadni, hogy az általa mélyen szeretett görögök nem akarták az egységet. Persze az emlékezethamisításokat ritkán lehet ilyen könnyedén cáfolni. Sok álemlék teljesen ártalmatlan, és a hatásuk jelentéktelen. Mindenki ismeri az érzést, hogy egy gyermekkori emlékünkről nem tudjuk megmondani, valóban megtörtént-e, vagy csak fényképeken, illetve rokonaink elbeszélésein alapul. Ha hosszú idő után találkozunk gyermekvagy ifjúkori barátainkkal, felelevenítjük régi emlékeinket. Gyakran kell rájönnünk, hogy néhány esetre teljesen másként emlékszünk, holott meggyőződésünk, hogy úgy történt, ahogy. Hamis emlékek létrehozása

Ha valakinek akár teljesen hamis emlékeket szuggerálnak be, a többség később meg lesz győződve róla, hogy valóban megtörtént esetekre emlékszik. Egy kísérletben a résztvevőkkel elhitették, hogy ötéves korukban elvesztek egy nagy áruházban.4 A kísérletvezetők aztán kiszínezték a hamis történetet: hosszú ideig nem találták a szüleiket, sírtak, segítséget kaptak, egy öreg néni vigasztalta őket, majd a családjuk újra rájuk talált. Ebből egy szó sem volt igaz, állítólag a rokonok mesélték, de a valóságban a kísérletvezető találta ki. A kísérleti alanyok huszonkilenc százaléka tényleg emlékezett a történetre, többé-kevésbé élénken.

A további kísérletek során valódi emlékekbe kevertek hamis elemeket. Azt szuggerálták be az alanyoknak, hogy esküvőjükön véletlenül leöntötték az örömszülőket puncscsal. Egy másik vizsgálat során azt magyarázták be nekik, hogy egy élelmiszerboltból az alkalmazottaknak és a vevőknek egyaránt ki kellett menniük, mert valaki véletlenül bekapcsolta a tűzriasztót. Mindenkivel megtörténhet hasonló eset: a hamis emlékek a valódiaknál is élénkebben élnek a tudatunkban. Némi habozás után elménk ráadásul további kitalált részletekkel gazdagítja az emléket: az esküvő a szabadban volt, valaki körberohant, és fellökött valamit, puncsot vagy ilyesmit. Nagy káromkodás volt az eredmény. E kísérletek azt bizonyítják, hogy soha nem történt események emlékeit könnyedén meg lehet alkotni. És ami a kísérletekben lehetséges, az a mindennapokban is az. Akár még tanúvallomások, kihallgatások és pszichoterápiás beszélgetések során is esik szó hamis emlékekről, pedig ilyen helyzetben nem éppen kívánatosak. Ismerünk eseteket, amikor egy pszichiáter akaratlanul beleszuggerálta a páciensébe, hogy gyermekkorában molesztálták, holott ilyesmi soha nem történt, az orvos azonban nagyon szerette volna az aktuális lelki problémákat egyszerű okokra visszavezetni. Egy fiatal lány esete megmutatja, mennyire eltérhet egymástól az objektív és a képzelt valóság. A lány azt állította, kétszer is teherbe esett, de mindkétszer elvetélt. Később kiderült, hogy mindez csupán fantázia volt, ugyanis még szűz volt.5 Annyit kijelenthetünk, hogy senki nem emlékezik tökéletesen objektíven. Minden, amit elraktározunk, valamennyire homályos. Nyugtalanítóan hangzik, hogy nem támaszkodhatunk az emlékezetünkre. Azt mégis tudnunk kell, hogy emlékeink nagyobbik hányada hamis, és csak a múlt egy szelete. Rövid távú emlékezetünk is becsapható

De nemcsak hamis gyermekkori emlékeket lehet belénk plántálni, hanem friss „élményeket” is, amelyek aztán meggyökeresednek a tudatunkban. A kísérlet során a vezetők az alanyoknak egyszerű tevékenységeket írtak le, például hogy az asztalon kopognak, felemelnek tűzőgépet, eltörnek egy fogpiszkálót, keresztbe teszik az

ujjaikat, köröznek a szemükkel. Ezt követően felszólították a résztvevőket, hogy vagy tegyék meg az adott dolgot, vagy képzeljék el, hogy megteszik.6 A második ülésen a kísérleti alanyoknak csak el kellett képzelniük a fent leírt tetteket. Az utolsó találkozáskor a vezetők azt kérdezték a kísérleti személyektől, mit csináltak az első vizsgálat során. Az derült ki, hogy minél többször gondolt az illető egy el nem végzett cselekedetre, annál nagyobb eséllyel emlékezett rá, hogy ténylegesen meg is tette. A hamis emlék keletkezéséhez már az is elegendő, ha bebeszélik nekünk, hogy az adott eset tényleg megtörtént. Gyakran elég, ha valakivel közlik, hogy látták egy tett színhelyén. A vizsgálatok szerint azok, akik kezdetben tudják, hogy nem követtek el semmit, kellő lelki megdolgozás után tele lesznek bűntudattal.7 Viszonylag könnyen be lehet mesélni valakinek egy élményt, némi társadalmi nyomás már elvezethet oda, hogy valaki kívánatosnak tartson egy bizonyos helyzetet, és ennek megfelelően alakítja a saját emlékeit. De még a bíróság előtt is fordulnak elő hibás ítéletek. A vádlott idegességét gyakran tévesen a bűncselekmény bevallásának értelmezik, majd a nyomás hatására összeroppan. A folyamatos keresztkérdések hatására az ártatlan ember is elkezd emlékezni a bűncselekmény részleteire. Erről a problémáról már esett szó. Lehet, hogy ön úgy gondolja, könnyebben tesz különbséget fantázia és valóság között, de vegye figyelembe, hogy ennek nincs köze a rossz emlékezethez. Biztosan önnel is előfordult már, hogy elalvásközeli állapotban úgy érezte, valami nekiment önnek, és majdnem kiesik az ágyból. Tudta ugyan, hogy félálomban van, de az élmény olyan eleven volt, hogy tényleges védekező mozdulatot tett. Még nem aludt, és a fantáziát valóságnak érezte. Így járatja velünk a bolondját a képzeletünk. Becsapjuk magunkat – de az a jó

David Nyberg hazugságkutató írja: „Légy mindig önmagad. Ha azonban ez nem elég jó, légy valaki más.” Mindannyiunkban él a vágy, hogy jobbnak tűnjünk, mint amilyenek véleményünk szerint vagyunk. Azonban semmiképp nem

szeretnénk, ha ez túlságosan nyilvánvalóvá válna. Ahhoz, hogy jó véleményünk lehessen saját magunkról, tennünk kell azért, hogy lelkünkben minél csekélyebbek legyenek az egyenlőtlenségek. Amennyiben nézeteink, ítéleteink és a bejövő információk között felborulna az egyensúly, komoly ellentmondások és konfliktusok keletkeznének bensőnkben. Egy példa: magunkat jó énekesnek tartjuk, abszolút hallással, mások szerint azonban énekünk gyakran elég fals. Amennyiben jelentőséget tulajdonítunk a többiek ítéletének, önmegítélésünk meginog. Vagyis rosszul érezzük magunkat. Ennek elkerülése végett megváltoztatjuk az észlelésünket, és másképpen értelmezzük a helyzetet, főleg pedig kritikusaink hozzáértését vonjuk kétségbe, ugyanis nem óhajtjuk tönkretenni saját önértékelésünket. Célunk az egységes énkép. Kognitív disszonancia

Lepn Festinger pszichológus azzal foglalkozott, hogy előre tudja jelezni azokat a viselkedésformákat, amelyek az ember belsejében több elv, nézet, vélemény vagy beállítottság összecsapásakor fellépő feszültséggel függenek össze. Ezt a feszültséget ő kognitív disszonanciának nevezte.8 Az efféle belső feszültséget kellemetlennek érezzük, és próbáljuk kiiktatni. Festinger a klasszikus vizsgálatok alapján szerette volna tudni például azt, mi történik, ha egy hazugságért pénzt ajánlanak nekünk. Íme, egyik jellegzetes kísérlete: egyetemisták valami unalmassal foglalkoznak, majd a következő csoportnak azt kell hazudniuk, hogy a feladat nagyon érdekes volt. Néhányan a hazugságért húsz dollárt kaptak, mások csak egyet. Ezután a hazugoknak ki kellett értékelni, hogy az első tevékenységük érdekes volt vagy sivár. Akik húsz dollárt kaptak, azt mondták, unták. Az alulfizetettek véleménye szerint izgalmas volt. Festinger és kollégái ebből arra következtettek, hogy amennyiben egy ember elegendő megerősítést kap (ez esetben húsz dollárt), kész hazudni, anélkül hogy ő maga komolyan gondolná a hazugságát. Azonban ha nem kap elég pénzt, ő maga találja ki, mit hazudjon, ugyanis ezzel csökkenti saját butaságának a súlyát, hogy rongyos egy dollárért eladta magát.

A kognitív disszonanciát, azaz az ezt kiváltó szükséget ingernek értékeljük, amely nagyjából olyan erős, mint az éhség. A valóság tehát szubjektív dolog. Az, amit objektív valóságnak nevezünk, az valójában rakatnyi különböző világnézet. Egyedül üdvöztő objektív valóság éppúgy nem létezik, mint egyféle normalitás. A normalitást napjainkban minden tudományág egy bizonyos értéktartományban határozza meg, tehát afféle középértéket jelent. A pszichés normalitást a mai pszichiátria ugyanilyen módon definiálja. De még a mindennapi életben sem vagyunk képesek egyezségre jutni abban a kérdésben, mit tartunk normálisnak, és idővel e szó jelentése nagyon sokat változhat. Világnézetünk gránitszilárdságú alapjai Amit más emberekben makacsságként vagy tanulásra való képtelenségként értelmezünk, annak valójában nagyon is megvan az értelme. Ha néhány apró információmorzsa elegendő lenne hozzá, hogy világnézetünk jelentősen megváltozzon, akkor inkább tűnnénk szélkakasnak, mint gondolkodó embernek. Nézeteinkben értékek egy bizonyos hierarchiája tükröződik, amelyek kölcsönösen támogatják egymást, és meggondolásaink mindig ezeken alapulnak. Ez a bonyolult hálózat az, ami szilárdan tartja a világról alkotott belső képünket – ha úgy tetszik, ez jelenti azt a gránitszilárdságú alapot, amelyen világképünk nyugszik. Ez az alap akkor sem inog meg, vagy dől össze, ha egy tégla kilazul. Ilyenkor úgy is mondhatjuk, hogy nyílt egy új ablak, ahol addig sötétség honolt. Önmagunk megismerése, amelyre úgymond mindannyian törekszünk, valójában egy a jelenleginél jobb én keresését jelenti. Ha „őszintén” szemlélnénk önmagunkat, ugyanarra az eredményre jutnánk, mint John Barth: „Az önismeret mindenkor kellemetlen tudást jelent.”9 Ezért inkább hazudunk magunkról magunknak, szépítjük a motivációinkat, nem túl szalonképes nézeteink felett meg elsiklunk. Ha kiélezetten akarunk fogalmazni, akkor értelmünk arra szolgál, hogy döntéseinknek racionális támasztékot adjon, ugyanis ezek sohasem hideg számításon, hanem ösztönös, öntudatlan benyomásokon alapulnak.

Thomas bemeséli magának, hogy tudja, miért büntették meg, amiért figyelmen kívül hagyta a sebességkorlátozást. Gyorsítania kellett, mert éppen előzött. Arra persze nem is gondol, hogy el akarta kápráztatni a mellette ülő hölgyet autója erőteljes motorhangjával. Petra a bevásárlókosarában „felejt” egy drága kaviárt. Sejti, hogy erre a megtévesztő manőverre azért volt szükség, mert az ára elképesztően magas. Közben elfeledkezik arról, hogy barátait akarta lenyűgözni valamivel, amit egyébként nem engedhetne meg magának. Valójában igen keveset tudunk azokról az ingerekről, amelyek irányítanak minket. A jóérzésünk érdekében úgy kell néznünk a dolgokat, hogy illeszkedjenek a koncepciónkba. Elménk ezzel támogatja öntudatunkat a kanyargós gondolati ösvényeken. Például hiszünk abban, hogy tulajdonképpen teljesen véletlen szerencsénknek, amikor a lottón jól húzunk, köze lehet a személyünkhöz. Azt gondoljuk, szerencsés kezünk van, holott ez a valóságban nem lehet így. Mégis, ragaszkodunk hozzá, hogy a szelvényünket mi magunk választhassuk ki. Nem akarjuk magunkat egy rajtunk teljesen kívül álló erőre bízni. Inkább hiszünk a szerencsés kezünkben. És ezt tesszük mindig. De milyen egyértelmű bizonyítékot tudnánk ez ellen felhozni? Erkölcscsőszök Az erkölcsnek is komoly szerep jut az önbecsapásban. Álljon itt mindjárt egy példa. Angliában biztosítási ügynökök jó sok évvel ezelőtt azzal üzérkedtek, hogy gyógyíthatatlan betegek életbiztosítását vásárolták fel. A biztosítási díj egy részéért jogot kaptak a teljes biztosítási összegre a beteg halála után. Az alku így szólt: a biztosítottak előre kaptak egy szép summát a kezelésükre, ami reménysugarat jelentett. A beteg halála után a vevő megkapta a pénzét. Az ilyen üzlet nem tetszik nekünk. Majdnem mindenki undorral fordul el azoktól, akik a halállal üzletelnek. De ha érzelemmentesen nézzük a dolgot, a betegek így még életükben látták valamennyi hasznát a haláluk esetén kifizetendő összegnek. Olyan pénzhez jutottak, amelyet enélkül soha nem használhattak volna fel. Azt tehették vele, amit csak akartak. Cserébe a vevő vagyonokat nyert.

Mégsem szeretjük az efféle egyezségeket, rossz érzéseket keltenek bennünk. Noha az egész ügyet tárgyilagosan nézzük, elfogadhatónak tűnik, de erkölcsi érzékünk miatt erre képtelenek vagyunk, nem tudjuk ilyen józanul szemlélni a kérdést. Ez a példa alapjaiban rázza meg a világképünket. Még annak a világos felismerése, hogy az üzletből tulajdonképpen mindenkinek csak haszna származott, az sem oszlathatja el érzelmi húzódozásunkat. Mára az efféle biztosításfelvásárlások visszaszorultak. Az ok nem erkölcsi. Kiderült, hogy a biztosítottak gyakran a vártnál jóval tovább élnek, és ilyenkor a vevőnek nagyon sokáig kellett várnia a pénzére. Anyagi értelemben tehát a betegek nyerték meg a csatát. Közösségi önbecsapás Ha tudni szeretnénk, mit tarthatunk magunkról, támaszkodjunk mások ítéleteire. Ezt teszi mindenki, aki azt állítja, hogy teljesen mindegy neki, mit gondolnak mások. Más emberek értékítélete mindenkinek segít, hogy véleményt alkosson a legkülönfélébb kérdésekről, mint például politikai vagy társadalmi ügyek. Ha venni akarunk egy új autót, kikérjük másvalaki véleményét. Beszélünk egy orvos vagy egy szakember tudásáról, barátaink vagy ismerőseink véleményére építünk. Természetesen mindenekelőtt olyan emberek értékítéletére hallgatunk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak és cselekednek, mivel nem szeretnénk nagyon meglepő értékelésekkel szembesülni. Az emberek jóban, rosszban összetartanak. Hajlamosak vagyunk az általunk kedvelt emberekhez hasonlóvá válni. Szeretnénk a lehető legtöbb hasonlóságot felfedezni vagy létrehozni. Közös érdeklődésünk van, hasonlóan gondolkodunk politikai és erkölcsi kérdésekben, de még szabadidős tevékenységeinkben is vannak átfedések. Sok téren kölcsönösen erősítjük egymást. Mivel mindent igyekszünk megosztani egymással, megosztjuk az önbecsapásainkat is. Azokkal, akikkel kapcsolatban állunk, állandóan egymáshoz igazítjuk nézeteinket. Sok barátságnak a közös meggyőződések jelentik az alapját, de senkivel nem tudnánk hosszabb ideig barátkozni, ha véleményeink alapvető pontokban elütnének egymástól. Társalgás közben a barátok sokféleképpen alkalmazkodnak egymáshoz. Értékítéleteinket igyekszünk közelíteni.

Az olyan új gondolatokról vagy értékelésekről, amelyeket egyelőre nem igazítottunk barátunkéhoz, óvatosan nyilatkozunk, megvizsgáljuk, milyen visszhangot kelt elképzelésünk a másikban. Ha nem hagyja jóvá, még ha egyet nem értését csak valamilyen hangsúllyal fejezi is ki, igyekszünk a gondolatunkat hozzá idomítani. Vannak persze elfogadható véleménykülönbségek: melyik focicsapatnak drukkolunk, hogyan ítélünk meg egy színészt, mely autómárkákat kedveljük. De az eltéréseknek szűk területre kell szorítkozniuk, különben feszültségek alakulhatnak ki. Beszélgetés közben érzékenyek vagyunk az egyetértés vagy az elutasítás fokára. Figyeljük, mi az, amit a másik jól, illetve kevésbé jól fogad. Szavak nélkül is megegyezhetünk, hogy mi az, amiről beszélünk, és mely témákat kerüljük inkább. Az enyhe eltéréseket elfogadjuk, a kritikus megjegyzéseket bizonyos mértékig átértelmezzük, hogy elfogadhatóakká váljanak. Ha azonban az eltérések mértéke túllép egy határon, akkor nyugtalanok leszünk és megpróbálunk témát váltani. Az is lehet, hogy falat húzunk egymás közé, főként akkor, ha az eltérés nagyon nagynak tűnik. Így szép lassan kialakul a közös benyomások rendszere, ehhez azonban kapcsolódik a közös előítéletek és önbecsapások hálózata is. Életed boldogsága gondolataid minőségének függvénye. Marcus Aurelius

Tanuljuk hazugságot

meg

szeretni

a

A Fleetwood Mac, a hetvenes évek egyik sztárzenekara énekelte: „Hazudj nekem, édes kis hazugságokat mondj nekem.” A szerelmi hazugságok dicsérete ez. Adj időt, Pár napot kérek, Amíg magamhoz térek, Zárd le a szemem, kérlek. Akár eggyel is megelégszek. Hinni akarok néked, Zárd le a szemem, félek, Hazudj nekem egy kicsit, kérlek. Sok helyzetben nagyon is bölcs tanács, hogy fogadjuk el a hazugságokat. Elvégre senki sem lehet állandóan becsületes, még velünk szemben sem. Azonban a hazugság oka lehet az is, hogy a másik kímélni akar minket, jót akar tenni, barátságos szeretne lenni, vagy akar valamit tőlünk. Talán a barátságunkat. Vagy egyszerűen csak jóságra törekszik. Esetleg hasonlítani szeretne ránk, tetszeni és imponálni akar nekünk, meg akar hódítani, vagy csak meg akar nyerni minket. Közel akar kerülni hozzánk. Vagy éppenséggel mi sértettük meg őt. Talán szórakoztatja, hogy túlozhat. Az is lehet, hogy szebbnek lát egy történetet jobb befejezéssel. De ha a másik aljas célból hazudik, akkor is a hallgatás a legokosabb taktika. Vajon ha valaki át akar rázni, segít-e bármit is, ha üvöltve követeljük, hogy mondjon igazat? Nem. Többnyire okosabban tesszük, ha igyekszünk átlátni a szitán, és a hazugot abban a hitben hagyjuk, hogy célt ért. A leleplezés nem mindig célravezető. Sose tudhatjuk, milyen ravasz újabb trükkel próbálkozik a másik, milyen újabb kibúvókat keres, amelyeket esetleg már nem látunk át. Amíg képesek vagyunk korlátozni a károkat, addig semmi okunk nincs arra, hogy a hazugot ne ringassuk hamis illúzióba.

Még ha mi magunk úgy is döntöttünk, hogy kerüljük a hazugságot, akkor is fel kell tudnunk ismerni, és képesnek kell lennünk együtt játszani a hazugokkal. Nem azért, mert elfogadjuk a hazugságot, hanem mert ezzel feleslegessé tehetjük a további hazudozást. Néhány hazugságot egyszerűen nem lehet elnézni Vannak hazugságok, amelyek felett nem lehet csak úgy egyszerűen napirendre térni és úgy értelmezni őket, mint valamilyen nehezen kimondható üzenet pótlékait. Ha valakinek egy munka sikeres elvégzését követően jut eszébe, hogy segíthet-e, az tulajdonképpen úgy érti: „Lusta vagyok, de szeretnék a barátod lenni.” Miért nem lehet az ilyen hazugságot úgy elfogadni, ahogy van? Az illető ezzel tulajdonképpen egyszerre ismerte be tettereje teljes hiányát, és vár tőlünk megértést és elfogadást. A nagyotmondók hazugságai voltaképpen azt jelentik: • „Tarts kiválónak, szeress engem, légy a barátom. El akarlak szórakoztatni, de azt hiszem, az a kevés kaland, amennyit átélek, nem elég, hogy tetsszem neked.” • Az óvatos emberek minden helyzetben igyekeznek elkerülni, hogy banánhéjra lépjenek. „Rosszul tűröm az ellentmondásokat, nem szeretek egyedül maradni a véleményemmel, számomra ez különösen kellemetlen. Inkább keresek magamnak szövetségest.” • A hízelgők célja az, hogy bármi áron kivívják az elismerésünket: „Azt akarom, hogy kedvelj. Erre akkor van a legjobb esély, ha kellemes dolgokat mondok neked és kritikus gondolataimat háttérbe szorítom.” • A függők azt mutatják, hogy lehetőleg nem akarnak konfliktust velünk: „Szükségem van rád, semmi nem állhat közénk. Számomra a te elvesztésed sokkal fenyegetőbb, mint a megalázkodás.” • A konfliktusoktól menekülő emberek csak az erejüket kímélik: „Más a véleményem, mások a céljaim, de pillanatnyilag ezt nem mondom ki nyíltan. Túl gyengének érzem magam, és félek egy összeütközéstől.” Kurt gyakran talál ki történeteket, amelyeket szépen kiszínezve ad elő. Amikor a többiek egyszer vigyorogva közlik vele, hogy ezúttal

már elvetette a sulykot, sértődötten így felel: „Ha nem hisztek nekem, soha többé nem hazudok nektek.” Ellen lehet állni egy ilyen hazugnak? Mindazon kétkedőknek, akik még mindig úgy gondolják, hogy csak és kizárólag a színtiszta igazság jelentheti a békés élet kulcsát, azoknak még egy gondolat útravalóul: egy távoli ismerősünknek soha nem mondanánk ilyeneket mások jelenlétében, már amennyiben el szeretnénk kerülni, hogy dühbe guruljon: „Maga untat engem.” „Maga ápolatlan.” „A haja bűzlik.” „Büdös a szája.” „Szeretném elcsábítani a feleségét.” „Maga pocsékul dolgozik.” „De ronda maga!” „Maga csupa pattanás.” Vagy: „Ott egy húgyfolt a nadrágján.” Az igazság keresztes lovagjai Mind találkoztunk már olyan emberrel, aki radikális őszinteséggel kiáll a társaság elé és állítólag mindig azt mondja, amit gondol. Úgymond önmagát adja. Az, hogy ezzel csak a felgyülemlett agresszivitását éli ki, nem első látásra nyilvánvaló. Mindenesetre embertársait igen kínos helyzetbe hozza. Egy parti során megkérdezik egy jelen lévő úrtól, hogy tetszik neki Marion. Az említett maga is a közelben ül, és hallja a beszélgetést. Az úr barátságosan azt feleli, kedves. Kicsit zavarban van, mert alig ismeri Mariont, még csak pár szót váltottak. Ekkor feláll a keresztes lovag, hogy igazságot szolgáltasson. Értelmezése szerint a „kedves” amolyan kifogás, amit valaki akkor mond, ha a másik egyáltalán nem érdekli. Az asztal körül kínos csend támad. A becsület lovagja, mint aki jól végezte dolgát, visszaül, a kínos helyzet marad. A jó szándékú „kedves” jelző most már sértésnek tűnik. A keresztes lovag azzal indokolja a tettét, hogy ami igaz, az igaz. Azt az apróságot elfelejti, hogy hozzászólásával felrúgta az etikett valamennyi írott és íratlan szabályát. Szükségünk van a hazugságra

Megtanulunk beszélni. Megtanuljuk, hogyan értelmezzük a testbeszédet és a hangsúlyokat, és meg akarjuk tanulni a hazugságok felismerését. Akkor már miért nem olyan magától értetődő, hogy hazudni is meg kell tanulni? Életünk tele van ellentmondásokkal, és mi együtt élünk ezekkel. Titkokat bíznak ránk, és igyekszünk őket megőrizni. Mi is bízunk abban, hogy titkaink nem derülnek ki. De manipulatív technikák nélkül senki nem tud huzamosabb ideig magában tartani egy titkot. Ha pedig nem őriznénk meg, az egyszerre lenne együgyűség és fatális tévedés. Nem lehet mindig, mindenütt igazat mondani, néha a helyzet megköveteli a hazugságot: az udvariassághoz, a barátsághoz, az etikus viselkedéshez, a bizalomhoz, az emberséghez, a társadalmi kapcsolatokhoz, a tiszteletteljes viselkedéshez, az igazságossághoz, és a szerelemhez szükség van hazugságokra. Majdnem semmiről, amit tudni vélünk, nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy igaz. Az, hogy valami valóság vagy hazugság, az nézőpont, észlelés és a korszellem kérdése. Se az igazságról, se a hazugságról nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy erkölcsös. Az, hogy mi erkölcsös, más síkon dől el. Itt a hatásokat és a következményeket kell átgondolni és alaposan mérlegelni. Két ember azonos helyzetben könnyűszerrel hozhat teljesen különböző döntést, és ezek közül mindkettő lehet erkölcsös és erkölcstelen.

További ajánlott irodalom Martin Sdigman: Dér Glücks-Faktor – Warum Optimisten lánger leben, Köln 2011 Manfred Hassebrauck / Beate Küpper: Warum wir aufeinan-der fliegen – Die Gesetze dér Partnerwahl, Reinbek 2002 Paul Ekman: Gefuhle lesen – Wie Sie Emotionen erkennen und richtig interpretieren, Heidelberg 2010 Joe Navarro: Menschen lesen – Ein FBI-Agent erklárt, wie man Körpersprache entschlüsselt, München 2010 David D. Gilmore: Mythos Mann – Wie Manner gemacht werden. Rollen, Rituálé, Leitbilder, München 1993 Simone Dietz: Die Kunst des Lügens – Eine sprachliche Fahigkeit und ihr moralischer Wert, Reinbek 2003 Dan Ariely: Die halbe Wahrheit ist die beste Wahrheit, München 2012 Ute Ehrhardt: Gute Madchen kommen in den Hímmel, bőse überall hin, Frankfurt / Main 2011 Jegyzetek Minden ember hazudik 1 Thomas Müllen Kleine Lügen erhalten die Freundschaft. In: Bild dér Wissenschaft9 / 2003,66-68. o. 2 Lukas Heiny: Lügen lemen. In: Financial Times Deutschland 3.9.2004 3 Uo. 4 Heiner Knallinger: Die II., München 2001 Lehel szerelemből hazudni? 1 Manfred Hassebrauck / Beate Küpper: Warum wir aufeinander fliegen. Die Gesetze dér Partnerwahl, Reinbek 2002, 24.0. 2 Uo., 20. o. 3 Uo., 27. o. 4 Martin E. R Sdigman: Dér Glücks-Faktor, Bergisch Gladbach 2003,22. o. 5 Christina Maria Berr: Zu schön, um von Dauer zu sein. In: Süddeutsche Zeitungvom 12.4.2005,9. o. 6 Idézi: Markus Diem Meier: Alles nur Berechnung. In: Facts 2.5.2002 7 Hassebrauck / Küpper, 119. o.

8 Uo., 115.0. 9 Uo., 88. o. 10 Seligman, 318. o. 11 Claudia Wallis: The New Science of Happiness. In: Time, special issue 17.1.2005,43. o. 12 Hartwig Hanser: Keine reine Erziehungssache. In: Gehirn&Geist, 5 / 2003,54. o. 13 Hassebrauck / Küpper, 57. o. 14 Uo., 95. o. 15 Harald Martenstein: Vöm Wesen der Liebe. In: Geo 12 / 02, 88.0. 16 Hassebrauck / Küpper, 96. o. 17 Uo., 63. o. 18 Uo., 117.0. 19 Uo., 117.0. 20 Uo., 193.0. 21 Uo., 62.0. 22 Jörg Blech und Rafaela von Bredow: Eine Krankheit namens Mann. In: Dér Spiegel 30.12.2003,302. o. 23 Hassebrauck / Küpper, 115. o. 24 wissenschaft.de 26. 2. 2001: Gefuhlsausdruck bei Mánnern im unteren linken Gesichtsviertel, www.wissenschaft.de / sixcms / detail.php?id = 155085 / 25 Hassebrauck / Küpper, 34. o. 26 Uo., 40. o. 27 Gerd Kröncke: Dér Amerikaner und die Hutmacherin. In: Süddeutsche Zeitung 2. / 3.8.2003,3. o. 28 Thomas Müller: Kleine Lügen erhalten die Freundschaft. In: Bild dér Wissenschaft9 / 2003,66. o. A kis füllentések boldoggá tesznek 1 Wallis, 47. o. 2 Uo., 48. o. 3 Seligman, 98. o. 4 Uo., 21. o. 5 Uo., 72. o. 6 Kurt Sokolowski: Emotion. In: Jochen Müsseler / Wolfgang Prinz (Hrsg.): Allgemeine Psychologie, Heidelberg

2002, 346. o. 7 Wallis, 43.0. 8 Seligman, 320. o. 9 Uo., 37. o. 10 Uo., 38.o. 11 Uo., 10. o. 12 Uo., 356. o. 13 Uo.,.,357. o. 14 Christina Bemdt: Medián ist Show. in: Süddeutsche Zeitung vöm 5.8.2003,15. o. 15 Rádióinterjú 2004. 11. 6., »Zwischen Rhein und Weser«, WDR 2. A GERAC 3500 páciensen bizonyította be, hogy a kínai orvosok által lefektetett, illetve az ettől eltérő pontokon alkalmazott akupunktúra között nincs lényegi különbség. 16 Christina Bemdt, id. Veiena Pilger, 15. o. 17 Robert A. Hahn: Nocebo. Dér Glaube, dér krank macht. In: Psychologie Heute 04 / 1996,64. o. 18 www.berlin-institut.org / íileadmin / user_upload / handbuch_texte / pdf_ Karsch_Renten_EU.pdf 19 Jörg Blech: Die Krankheitserfinder. Wie wir zu Patienten gemacht werden, Frankfurt am Main 2003,58. o. 20 http://www.sueddeutsche.de / leben / schaedliche-nahrungsergaenzung-vorsicht-vitamine-1.59649 oder http://www. spiegel.de / wissenschaft / mensch / gesundheitsrisiken-wissenschaftler-ratenvon-vitaminpillen-ab-a-809208.html 303 21 Benedict Carey: Feeling Guilty? Small Lies, or a Secret Life Can Be Healthy, in: The New York Times, Beilage dér Süddeutschen Zeitung vom 24.1.2005,11. o. 22 Simone Dietz: Die Kunst des Lügens, Hamburg 2003, 45. o. 23 Esterházy Péter: Harmónia Caelestis, Berlin 2001,7. o. 24 Daniel Kahneman: Es geht um eine Colonoscopie. In: Time, special issue vom 17.1.2005,47. o. 25 Philip Wolff: Gut erfunden ist fast schon wahr. In: Süddeutsche Zeitung vom 31.12.2004,13. o. 26 Eduardo Gianetti: Lies we live by. London 2000,6. o. 27 Zitiert nach: David Nyberg: Lob der Halbwahrheit. Warum wir so manches verschweigen, Hamburg 1994,204 / 205. o.

28 Frans de Waal: Wilde Diplomaten. Versöhnung und Entspannungspolitik bei Affen und Menschen, München 1991 Társadalmi hazugságok 1 Schulz von Thun, zit. nach Ute Ehrhardt: Und jeden Tag ein bisschen böser, Frankfurt / Main 1996,114. o. 2 Ijoma Mangold: Ein afrikanischer Eisberg. In Süddeutsche Zeitungvom 2.8.2003,11. o. 3 Alex Rühle: Ein Brett im Kornfeld. In: Süddeutsche Zeitung vom 19.7.2003,13. o. 4 Dietz, 43. o. 5 Nyberg, 195. o. 6 SPIEGEL ONLINE: Die Wahrheit über die Lüge, 18.2.2003 7 Jean Michel Saillo: Lügen Sie los! In: P.M., August 2006 8 Leo Kauter: Vom Lügen, Betrügen, und dér Moral. Mülheim an dér Ruhr 2003,50. o. 9 Tisch, bewege dich. In: Spiegel, 48 / 2003,77. o. 10 Idézet: Kristina Junker: Dér groEe Bluff. In: Cosmopolitan, 11/2004,159. o. 11 www.alibi-profi .de 12 www.move-your-card.com / 13 Heiny. 14 Harald Czycholl: Welche Entschuldigungen am besten ankommen. In: Welt Online, 7.1.2012 A hazugságok felderítése 1 Heiny. 2 Uo. 3 Jochen Paulus: Aus Erfahrung werden Polizisten klug. In: Psychologie Heute, 8 / 2004,11. o. 4 Éva Tenzer: Lügen in Zeiten moderner Kommunikation. In: Psychologie Heute, 8 / 2004,10. o. 304 5 Joe Navarro: Menschen lesen – Ein FBI-Agent erklárt, wie man Körpersprache entschlüsselt, München 2010,220. o. 6 Paul Ekman: Gefühle lesen – Wie Sie Emotionen erkennen und richtig interpretieren, Heidelberg 2010,304. o. 7 Uo., 296. o. 8 vö. Philip Wolff: Lügen habén lángé Leitungen. In: Süddeut-

sche Zeitung vöm 7.12.2004,10. o. 9 Tenzer, 10. o. Élethazugságok és önbecsapás 1 Wallis, 47. o. 2 Dietz, 135. o. 3 Dániel Goleman, Lebenslügen. München 1995,85. o. 4 Elizabeth F. Loftus: Falsche Erinnerungen. In: Spektrum dér Wissenschafi, 3 2002,63. o. 5 Uo., 62. o. 6 Uo., 66. o. 7 Uo. 8 http: / ethologiepsychologie.wordpress.com / 2011 / 11 / 15festingers-theorie-der-kognitiven-dissonanz /; León Fest-inger: Theorie dér kognitiven Dissonanz, Bern [u. a.] 1978 9 Zitiert nach: Nyberg, 133. o. Tanuljuk meg szeretni a hazugságot 1 David Nyberg: Kleine Lügen erhalten die Freundschaft, in: Bild dér Wissenschaft Thorsten Havener TUDOM, HOGY MIRE GONDOLSZ A gondolatolvasás hétköznapi trükkjei „Újra meg újra azt kérdezik tőlem: hogyan csinálom, mi a titkom? Jogos a kíváncsiság – de ha válaszolok, leleplezem a munkám egészét. Ennek ellenére most a nagyközönség elé tárom módszereimet és eszközeimet, hogy lássák, miként is működik mindez a mindennapokban…” Thorsten Havener a legismertebb mentalista német nyelvterületen: e könyv révén végre a magyar olvasó is megismerheti művészetét. Németország legsikeresebb gondolatolvasója lépésről lépésre bepillantást enged más emberek gondolatvilágának megfejtésébe. A gondolatolvasás, ahogyan ő fogalmaz, nem hókuszpókusz, nem mágia, hanem emberismeret dolga. Nem tehetség, hanem tanulható készség. És hogy hogyan válhatunk gondolatolvasóvá? Havener ezt is bemutatja számos kísérlet, előadás és gyakorlat átadásával.

Szó esik itt a testbeszéd rejtett üzeneteiről, hipnózisról és szuggesztióról, embertársaink befolyásolásának trükkjeiről és a csalók üzelmeiről. A könyv tanácsai révén ugyan nem válunk mentalistává, de legalább saját életünket boldogabbá és sikeresebbé tehetjük. Thorsten Havener mind Németországban, mind világszerte hatalmas sikerrel tart előadásokat és tréningeket. www.triviumkiado.hu