Karen Swan - Titok Párizsban [PDF]

Zitiervorschau

Nem kell minden ajtón belesni… A Titok Párizsban intenzív, egy pillanat alatt beszippantja az embert – Karen Swan bestsellere a tökéletes kikapcsolódás. Valahol Párizs macskaköves utcácskái között van egy lakás, amelyben mindent ujjnyi vastagon belep a por, és ahol sok évtizeddel ezelőtt felbecsülhetetlen értékű műalkotásokat rejtettek el. Flora nem akármilyen galériás: az egyik legmenőbb Londonban – jobban el tudja engedni magát egy árverésen, ahol csak úgy röpködnek a fontmilliók, mint édes kettesben, egy gyertyafényes vacsora alkalmával. Florára esik a választás, hogy becsülje fel a párizsi lakásból előkerült műkincseket. Igazi profiként deríti fel minden egyes festmény sorsát és előéletét, és ki akarja nyomozni, kicsoda rejtegette az alkotásokat ilyen sokáig. Ahogy felveszi a kapcsolatot a fényűzően gazdag Vermeil családdal, akik Párizs és az Antibes-szigetek között ingáznak, Flora rádöbben, hogy a látszat sok tekintetben csal. A nyers modorú Xavier Vermeil eltökélte, hogy mindenáron távol tartja Florát családi titkaiktól – vajon mit rejteget?

Fordította Alföldi Zsófia

A fordítás alapjául szolgáló mű: Karen Swan: The Paris Secret Copyright © Karen Swan, 2016 Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2020 © XXI. Század Kiadó, 2020 borítófotó © Shutterstock

ISBN 978 615 6122 70 4

Flora néninek Az igazi és legjobb rossz befolyásért.

Előszó Párizs, 2016. július Felhő szegélyezte a holdat, a horizont még koromsötét volt, a világhírű fények nem világítottak, csupán a híres város jelképévé vált jellegzetes torony tetején égett az irányjelző fény. A két férfi leszegett fejjel, észrevétlenül osont a manzárdtetőkön, meggörnyedve, kicsire zsugorodva, akár az őszi levelek, puha macskaléptekkel lopakodtak a lakások szunnyadó lakói fölött. Észrevették a célpontot az utca túloldalán, megálltak, lekuporodtak a manzárdablakok között, és kiszámolták a szemközti ház megfelelő emeletének ablakait. Némán, óvatosan kitekerték a kötelet, a hevederre kapcsolt karabinerek a mozgásuk ütemére rezegtek, miközben – céltudatosan, de lüktető pulzussal – a kéményhez rögzítették magukat. Egyikük átlépett a tető peremén, érezte a mélység ismerős vonzását, a gravitáció hatni kezdett, és megfeszült a kötél. Egy pillanatra megállt, ellenőrizte, megtartja-e, aztán ereszkedni kezdett, és néhány méterenként ellökte magát a faltól a lábával. A másik férfi követte, és pár pillanattal később célba is értek – a vastag porréteggel bevont, homályos ablakok zárva voltak, de erre számítottak. A szűk, keskeny franciaerkélyen legfeljebb egy cserepes rózsa fért volna el, de sikerült átlendíteniük a lábukat a díszes

vaskorláton a talpalatnyi helyre. A fallal párhuzamosan fordították a lábfejüket, teljes súlyukkal nekitámaszkodtak, és a kezüket a szemük fölé emelve próbáltak bekukucskálni a homályos ablakon. Mintha egy ködfelhőn akartak volna átnézni. A sziréna távoli hangjára mindketten megmerevedtek egy pillanatra, és kiélesedő érzékekkel füleltek. A vijjogás nem közeledett feléjük. Ennél többet nem is akartak tudni. Újra a bejutásra koncentráltak, kesztyűs kezükkel végigtapogatták az ajtókat. Nem találtak kívül kilincset, a bal oldali ajtó nem moccant, de a másik halkan megzörrent, tehát megereszkedett. Mindenesetre kellőképp kilazult. Régi ajtók voltak – a fa elkorhadt, az egyrétegű, elvékonyodott lazúrfestéket akár egy tüsszentés lepattintotta volna. De még erre sem volt szükség. Az egyik férfi térdre ereszkedett, a szeme egy magasságba került a retesszel, és tisztán látta a külvilágot kirekesztő régimódi kampó vékony fémrúdját. A hátsó zsebéből bicskát húzott elő, a résbe ékelte, és gyorsan felpöccintette a rudat. A kampó felpattant, és egy kört leírva halkan az ajtónak koppant. Már bent is voltak. Könnyen ment – éles szem, egy kötél és egy kés. Az ajtók megvetemedtek, a zsanérok hangos nyikorgással tiltakoztak az erőszak ellen, de engedtek, és a két férfi belépett. Felkattintották a fejlámpát,

lekapcsolták magukat a kötélről, és halkan átosontak az üres szobákon. A szinte tapinthatóan sűrű, áporodott levegőtől köhögniük kellett, hiába volt létfontosságú a csend. Nem ez volt az egyetlen zavaró tényező – a poros parkettán olyan nyomokat hagytak, mintha csak szűz hóban sétáltak volna, de ki látja? Rajtuk kívül nyilvánvalóan senki nem tudott a lakásról. A felületes szemlélő tekintete előtt rejtve maradt, a szomszédokat nem érdekelte a dolog, így nem volt nehéz megőrizni a titkot, mindenki úgy tett, mintha nem az ő problémája lenne, inkább valaki másé. Elvégre senki sem veszít el csak úgy egy lakást, nem felejti el, hogy az övé. De valaki mégis megtette. Az egyik férfi megállt a konyhában. Egyetlen oldalra dőlt szék hevert a padlón, a konyhaszekrény üresen tátongott, akasztói meggörbült, köszvényes ujjakként meredeztek. Sehol egy edény, lábas, vödör vagy felmosórongy. A helyiséget kiürítették. Csalódottan haladtak végig az előszobán, kutakodás közben a fejlámpáik fénysugara párbajtőrként keresztezte egymást a sötétben. A hálószoba küszöbén mindketten megtorpantak. Nem a hátsó falhoz tolt vas ágykeret miatt gyorsult fel a szívverésük. Az ágy végében hatalmas, fából készült láda állt, valaki leemelte és darabokra törte a tetejét, a feszítővas még ott hevert az ágyon.

Odasiettek, az elöl haladó férfi a szemét kimeresztve silabizálta a ládára tűzött kis cetlit. A kézzel írt szöveg kifakult, de a tetején kivehető volt egy cég neve és lógója, valamiféle hivatalos címkének tűnt. A másik betörő megbotlott valamiben, és nekitántoro-dott az ágy végének. Káromkodott, ingerülten hátranézett, és felvette a vétkes holmit. Azt hitte, csupán egy rongydarab, de közelebbről szemlélve kiderült, hogy valami gyerekjátékféle – egy kacsa alakú nyálkendő volt, kitömött feje elkopott a használattól, a bolyhos, kifakult frottír ragadt a kosztól. A férfi nyomban eltüsszentette magát, és ledobta a játékot. Ennyit a csöndről, gondolta a társa. Ezzel az erővel akár bulizhatnának, és meghívhatnák az egész szomszédságot. – Szent szar – suttogta, miközben bevilágított és bekukkantott a ládába. A társa gyorsan odalépett, és ő is a sötét üregre irányította a fejlámpa fényét. Tátott szájjal meredtek a láda tartalmára. Ilyesmiről álmodni sem mertek. – Gyorsan. Szedjük ki innen!

Első fejezet Wiltshire, Anglia, 2016 augusztusa Angliában kitört a nyár. A kontinensen uralkodó hőhullám végre elérte az angol partokat. Valahányszor a hőmérő higanyszála felkúszott harminc fokra, a lakosság hangulata a tetőfokára hágott – nyugágyak tarkították a parkokat, szaporodtak a szeplők, a gyerekek a szökőkutakban játszottak, és az utcákon visszhangzott a meztelen lábakon viselt flip-flop papucsok csattogása. Flora Sykes mindebből semmit sem érzékelt. A szülei hátsó kertjét – a Wiltshire környéki nyolc holdat – magas élő sövény szegélyezte, és kamillaszőnyeg borította. Amióta Flora három csodás órája leszállt a gépről, és megérkezett, boldog öntudatlanságban hasalt a medence melletti napozóágyon. A bátyja, Freddie még mindig nem került elő, aludt, mint a bunda. Az apja a golfpályán volt, és az anyja, aki elhárította Flora lagymatag, erőtlen ajánlkozását, hogy segít, hatékonyan merítette a forró vízbe a homárokat, és szemmel láthatólag hidegen hagyták a pulton hagyott műanyag zsákban csúszó-mászó teremtmények Némó-szerű menekülési kísérletei. Flora olvasni akart. Az egyik újévi fogadalma az volt, hogy kevesebbet dolgozik, többet szórakozik, és ennek jegyében minden könyvet elolvas a múlt év teljes Man

Booker-listájáról, de márciusra a rövidített listára módosított, most pedig már azért is hálás lett volna, ha sikerül befejeznie a januárban megvásárolt első könyvet, melynek még csak a harmadánál tartott. Az adrenalin okozta a gondot. Uralta az életét – a hosszú, feszült, látástól vakulásig tartó munka után kevés ideje vagy energiája maradt az olvasáshoz hasonló időtöltésre. Ez a hét különlegesen alakult. Hétfőn Palm Beachen ébredt, szerdán Chicagóban, tegnapra beszorított egy megbeszélést és egy koktélpartit Manhattanben, aztán koktélruhában rohant a JFK-re, és vöröslő szemmel érkezett a Heathrow-ra. – Egy csésze teát, drágám? – ütötte meg a fülét az anyja távoli hangja. Hallotta a porcelán csilingelését a kövön. – Kenhetnél magadra még egy kis naptejet. Pirul a vállad. Bizonyítékot keresve meleg kéz érintette meg a vállát. Flora felemelte a fejét, vajszőke haja beborította az arcát. – Mi van? – dünnyögte. – Ó, édesem, én csak aggódom érted. Ez a sok időeltolódás összezavarja a szervezetedet. Flora hátradobta a haját, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát. Az anyja felrakta a lábát a mellette álló nyugágyra, ölébe tette a The Lady egy példányát, és rá jellemző módon teáscsészét tartott a

kezében. Szalmakalapja árnyékot vetett az arcára, amely ötvenes éveinek végén még mindig szép volt. Flora a nyomott virágmintás bikini pántját babrálta úszáshoz nem a legmegfelelőbb, de nem szándékozott bevizezni magát, hacsak Freddie be nem dobja a medencébe –, és a teáért nyúlt. A gőztől még pirosabb lett alvástól kipirult arca, álmosan nézte a víz felszínét könnyeden súroló acélkék szitakötőket és a felhőtlen égen cikázó fecskéket. – Túl keményen dolgozol. Nem tesz jót neked. – Tudom, de pillanatnyilag nem lassíthatok. Új ügyfeleket kell szereznem – Angus ezért vett fel. Karácsonyig nem lazíthatok. – Karácsonyig? Édesem, így meg sem éred. Még csak augusztus van. Őszintén aggódom, hogy nem tartasz ki addig. – Persze, te mindig aggódsz. Te azon is aggódnál, ha nem lenne min aggódnod – mosolygott Flora. – Mikor jön meg apu? Az anyja összehúzta a szemöldökét, és kék szemében szkeptikus kifejezéssel nézett rá. – Azt mondtam, fél egykor lesz az ebéd, szóval egykor jön. – És mikor ebédelünk? – Kettőkor. Flora felkuncogott. Az apja legendásan pontatlan volt. Elkésett a saját esküvőjéről (durrdefektet kapott az Aston), Freddie születésekor a kórházból (dugó a

Mayfairen), az ő világrajöttekor a kórházból (a kutya elcsámborgott a Hyde Parkban, és a mentő nem várta meg) és a bátyja temetéséről (Marlborough-ban lezárták a főutcát a termelői piac miatt). Az egyetlen hely, ahonnan soha-soha nem késett – negyven év alatt egyszer sem –, az aukció volt. A nyolcvanas évek végétől egészen a nemrégen bekövetkezett nyugdíjazásáig aukcióvezető volt a Christie'snél. Az aukciók közismerten élénk, lármás, lövöldözéshez hasonlóan akciódús események voltak. Az apja komoly hírnévre tett szert szellemes magyarázataival, amelyek felélénkítették a hangulatot, növelték az étvágyat, és így legtöbbször rekordárnál ütötte le a licitet. Mindannyian tudták, hogy az ebéd várhat. Fél egykor még kétségtelenül a tizenhatodik szakasznál próbálja a lyukba juttatni a golflabdát, hiába szeretne engedelmeskedni imádott feleségének. – Freddie jó soká alszik – jegyezte meg Flora a teát szürcsölgetve, és az órájára pillantott. Már negyed egy volt, bár a teste úgy érezte, még csak hajnal van. – …igen. Tényleg. Flora újra a tíkfa ágyra hajtotta a fejét, és átnézett az anyjára. – Mi van? – Semmi. – Anyu, ismerem ezt a hangsúlyt. Mi van? Az anyja ránézett, de Flora biztos volt benne, hogy nem látja.

– Nagyon sovány. – Mindig is vékony volt. – Mostanában rengeteget fogyott. Szerintem nem eszik rendesen. – Ebben szinte biztos vagyok – sóhajtott Flora, kinyújtotta a lábát, és pedikűrözött lábfejét tanulmányozta. Már három hete elég jól tartotta magát. – Ne feledd, ő a tipikus férfi, aki a skorbut veszélye ellen is egy gigacsomag szalonnaízű Frazzles megvásárlásával védekezik. Az anyja azonban nem nevetett, csak a süppedős gyepet bámulta. – Azt hiszem, valami baj van. Flora diadalmasan felkacagott. – Te mindig azt hiszed, valami baj van. – Ha az apja örökösen késett, az anyja örökösen aggódott. De aztán észrevette az anyja arckifejezését. – Anyu, lefogadom, csak hiányzik neki Aggie. Végre rájött, milyen óriási hibát követett el, amikor szakított vele, ez minden. – Kinyújtotta a lábát, behunyta a szemét, élvezte a bőrét perzselő napot. – Aggie a legjobb dolog, ami valaha történt vele. – Aggie már nyilván valaki mással jár. Flora kinyitotta a szemét. – Ezt ki mondta? – Tudod, drágám, megvannak a kapcsolataim. A te generációd még nem fedezte fel a reggeli jótékonysági

kávézás intézményét. – Gyötrődő kifejezés suhant át az anyja arcán. – Ostoba fiú. Flora az oldalára fordult, és felhúzta a térdét. – Figyelj, Aggie talán egy kicsit a körmére koppint, és futtat vele pár kört, de nem kérdés, hogy visszafogadja. Az anyja összepréselte az ajkát, ahogyan mindig, amikor aggódott. Flora emlékezett rá, hogy ugyanilyen volt az arckifejezése aznap, amikor ő középiskolai felvételi vizsgát tett matekból, vagy az apja megszerezte a helikopterjogosítványát, és amikor Freddie bejelentette, hogy benevez a Marathon des Sables-re… – Remélem, igazad van. Elhallgattak, a lapozás hangját csupán a hortenziabokrokon szorgoskodó méhek zümmögése, a tölgyfán trillázó fekete rigók hangja szakította meg, és Bolly, a labrador farkának időnkénti tompa puffanása a kövön, valahányszor Flora leengedte a kezét, és megsimogatta a nyugágy alatti árnyékban heverésző eb bundáját. Az anyja becsukta a magazint, felé fordította az arcát, és megpróbált derűsnek tűnni. – Mesélj, veled mi van? És most nem a munkára gondolok. Találkozgatsz valakivel mostanában? Flora rásandított, de a fejét nem fordította felé. Elfojtott egy sóhajt. – Nem. Nincs rá időm. Az anyja is elfojtott egy sóhajt.

– Édesem, erre muszáj időt szakítanod. Hogyan is ismerkedhetnél meg bárkivel, amikor alagsorokban, raktárakban, galériákban és repülőkön töltőd az életedet? – Rengeteg emberrel találkozom, mami. Csak épp senki olyannal, aki… – a megfelelő szót kereste. – Különleges? – Én inkább azt akartam mondani, hogy „más", de igen, gondolom, a kettő nagyjából ugyanaz. – Más, mint…? Flora vállat vont, pedig pontosan tudta. A munkája során több száz férfival találkozott – kereskedőkkel, galériatulajdonosokkal, műgyűjtőkkel, művészettörténészekkel, restaurátorokkal, nem is beszélve az ügyfelekről, bár természetesen soha nem lépte volna át a határt, nem randevúzott volna egyikükkel sem –, de mindig két csoportra tudta osztani őket. Voltak olyanok, mint a főnöke, Angus: mérték után készített öltöny, magániskolái végzettség, elitizmus, klikkesedés. És olyanok, mint az apja: művelt, különc, elképesztő, ugyanakkor a praktikus dolgokban teljesen reménytelen, szórakozott, a mindennapi életben bizonytalan. Ő olyasvalakit akart, akiben van valami „különleges". – Olyan szép lány vagy. Nem értem, miért nem keltél még el. – Nem egy doboz joghurt vagyok! – nevetett Flora. – Nekem nincs szavatossági időm.

– Hogy te milyen naiv vagy, drágám. Dehogy nincs. Minden nőnek van. Flora ezúttal nem fojtotta el a sóhajt. Szerette volna, ha az anyja ejti a témát. – Nézd, anyu – én tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. Majd megtörténik, ha eljön az ideje. Ezt nem lehet sürgetni. Elhallgattak, átmeneti fegyverszünetet kötöttek, mindketten a füvön ugrándozó, kukacokat szedegető rigópárt figyelték. Flora tudta, hogy nem kell visszatartania Bollyt, mint régen – a reumája miatt már szívesebben szundikál az árnyékban. – Befejeződött a konyhai mészárlás? – váltott témát Flora. – Tökéletesen rózsaszínre és puhára főttek – válaszolt elégedetten az anyja. Ugyanolyan elegánsan főzött, ahogyan öltözött. – És Freddie kedvenc sajttortáját készítettem desszertnek. – Ó, pompás, az majd kiugrasztja az ágyból. Már azt hittem, egy kis robbanószerkezetet kell a hálószobája ajtaja elé tennünk. Az anyja kuncogott, aztán megrándult az arca, mind a ketten megfordultak a kocsikerék csikorgására a kavicson; Flora apja száguldott fel a kocsifelhajtóra a lehúzott tetejű, krémszínű XK8-assal, tökéletesen ősz üstöké felállt a szélben, a Fleetwood Mac zenéje áradt az autóból.

– El se hiszem! – kiáltott fel meglepetten Flora. – Időben érkezett. – Igen, de ugyanúgy vezet, mintha késne – csettintett az anyja a nyelvével, lelendítette a lábát a napágyról, és a fehér bőrpapucsba csúsztatta pedikűrözött ujjait. – De komolyan, el kell zavarnom a sarkantyúvirágaimtól. Kinek képzeli magát? Stirling Mossnak? – Nagyot sóhajtott, kivette Flora kezéből az üres teáscsészét, átsétált a gyepen a férjéhez, és örült, hogy valami más miatt aggódhat. Az apja úgy rántotta le a házról fél órán belül a csendes délelőtti szundikálás nyugalmát, akár egy székről a porvédő huzatot, harsogott a Rádió 4, kipirult arccal, kiéhezetten került elő a zuhany alól, és a padlón még mindig ott hevertek a golfcipője talpának lyukaiból kipotyogott sárdarabok. – Szia, apu – mosolygott Flora a konyhapult szélén ülve s a lábát a mosogatóba lógatva. Amióta nyolcévesen beleesett a csalánba, és az anyja jeges vízzel hűtötte le égő, viszkető lábát, ez volt otthon a kedvenc pihenő pozíciója. Felkészült a túláradó csókra, amelyet az apja a homloka közepére nyomott. Védekezésül a fülére szorította a kezét, amitől átmenetileg tompán hallotta a hangokat, mintha a víz alatt lett volna. – Jó menet volt? A szavai szemmel láthatólag érzékenyen érintették az apját, lehervadt az arcáról a széles mosoly, és a homlokára csapott.

– Szörnyű volt! Egészen rettenetes! – sopánkodott. – Ezzel az erővel egy porszívócsővel is ütögethettem volna az átkozott labdát. Nem tudom, mi a baj velem. – Majd én megmondom – szólt közbe Flora anyja, lenyisszantott egy friss rozmaringágat az ablakban álló virágládából, és egy mókust figyelt, amely szerinte a lobéliához túl közel ásott ki egy szem makkot. Gyorsan megkopogtatta az ablakot, mire az állatka szaporán visszaszaladt a legközelebbi tölgyfára. – Az a plusz üveg Maury tegnap este, az a te bajod. A megjegyzést döbbent csend követte. – De drágám, tele voltunk fügével! – tiltakozott az apja, amint magához tért, és nem értette, hogyan juthat egyáltalán eszébe valakinek, hogy lehetséges egy kis gránátalmás melasszal kísért Maury nélkül étkezni. – Nagyon jól tudod, miről beszélek – válaszolta Flora anyja, és szemrehányó pillantást vetett a férjére. Ő megpróbálta elkapni a feleségét egy csókra, miközben az épp kivette a sütőből az olívás kenyeret, vékony karja alig látszott ki az edényfogó kesztyűből. – A PouillyFumé épp elég volt. – Csók helyett odaadta a férjének a tálat a rozmaringgal meghintett kenyérrel. – Tedd ezt az asztalra, légy szíves. Flora kuncogott, az apja – aki cseresznyeszínű sortból és fűzöld pólóból álló különösen színes együttesben feszített – elcsoszogott. Vigasztalan volt, amiért a felesége kitartóan aggódott a mája állapotáért.

A sebesség, a borfogyasztás és a konyhapadló állapota miatt tényleg benne volt a pácban. – Szegény apu. Az anyja ráhalmozta a forró, páncélos langusztákat a klubsalátára, Flora lecsapott a lehetőségre, és elcsent egy szelet avokádót. Az anyja automatikusan meg akarta dorgálni, és rá akart csapni a kezére, de meggondolta magát, és inkább egy másik szeletet is felé nyújtott. – Híznod kell. Most pedig lennél szíves lehívni a bátyádat? – kérte, és felemelte a megrakott tálcát. – Aztán hozd ide a szalvétákat és a virágokat. – Igenis, uram! – tisztelgett Flora, és vigyorogva összeütötte a sarkát a mosogatóban, az anyja pedig sóhajtozva, a fejét csóválva kifelé indult. Flora leugrott a pultról, a lépcső aljához ment, és ott megállt. – Hé! Ratfink! – kiabált fel teli torokból. – Ebéd a kertben most, különben elküldenek a hadseregbe! – Ha a szomszédok tudtára akartam volna adni, hogy eszünk, akkor áthívtam volna őket – közölte az anyja kényszeredetten. Flora kiügetett a kertbe, letette az asztalra az osztrigarózsaszín vászonszalvétákat és a korsót, amelyben frissen levágott fehér szagosbükkönyág díszlett. – Lefogadom, hogy most már ébren van – vigyorgott Flora, leereszkedett az apja melletti székre, és tépett egy darabot a még meleg kenyérből.

Az apja vonakodva limonádét töltött magának, amit a neje a fröccs frissítő alternatívájaként próbált meg eladni. Flora ivott egy kortyot, behunyta a szemét, érezte a hideg poháron végigfutó párát a kezén, a déli nap álmo-sító, érveréshez hasonló lüktetését a bőrén. Ki se kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, a bátyja közeledik a füvön. Igen, hallotta az alsó lépcsőfok nyikordulását, hallotta, hogy a franciaablak a falnak koppant, de mindig is képes volt észlelni a közelségét – ezért adta neki a bátyja a Denevérfülű becenevet, amely az évek során Denivé rövidült. Csak két év volt közöttük, de elválaszthatatlanok voltak attól a pillanattól fogva, amikor az anyja hazavitte a kórházból. Freddie minden este bemászott mellé a kiságyba, és megosztotta vele a kedvenc játékát. Vigyázott rá az első iskolai napján az udvaron, és segített neki vasárnaponként kihordani az újságot (az apjuk ragaszkodott hozzá, hogy megkeressék a saját zsebpénzüket), amikor a mellékletek miatt túl nehéz volt a csomag. Megígérte, hogy nem árulja be az anyjuknak, amikor Flora csípőjén elfertőződött a pillangótetoválás. Ha egy barátja rástartolt a húgára, megfenyegette a srácot, hogy elpáholja, és az apjuknál sokkal szenvedélyesebben ellenőrizte le a fiúkat, akikkel Flora randizott. – A szabadidődben, Ratty – Flora lustán kinyitotta a szemét, és vigyorogva szegezte rá a tekintetét. – Mi éhen halunk idekint, amíg te… a kurva életbe! – Flossie! Vigyázz a szádra! – feddte meg az anyja.

Flora azonban nem tudta levenni a szemét a bátyjáról – az ő hórihorgas, nyúlánk, vörösesszőke, bozontos testvéréről, akit még mindig kisfiús szeplők borítottak. Egyszer megpróbálták megszámolni, és ezért alkoholos filccel összekötötték a szeplőket. De a félszeg mosoly, amely segített neki számos büntetést megúszni, a nyolc kilóval együtt egyértelműen lekopott róla menet közben. Freddie egyenesen rászegezte az ujját, mire ő vigyázzba vágta magát. – Ne kezdd! Ocsmányul nézel ki – mondta a bátyja. – Komolyan, hugi, tartsd magad távol a pitéktől. Flora szeretett volna nevetni. Ez a szokásos tréfájuk volt, és általában harsány nevetést váltott ki, de rájött, hogy most senki sem nevet. – Mi a franc történt veled? – kérdezte, és megpróbálta a tekintetével komolyságra bírni a bátyját. – Flora, ne, kár… – akarta újra figyelmeztetni az anyja, de Flora a szeme sarkából látta, hogy az apja egy kézmozdulattal elhallgattatja. Freddie vállat vont. – Semmi. Nyugi. – Rém sovány vagy – kiáltotta, és majdnem elnevette magát az ironikus helyzeten, hogy a bátyja úgy tesz, mintha minden rendben lenne. – Marihuána. Súlyzó. Bánat – válaszolta Freddie, ügyesen belerogyott a szabad székbe, és belekortyolt a limonádéba. Elfintorodott, komoran nézett a pohárra,

szkeptikus tekintetet vetett az apjára, aki erre megvonta a vállát. – Anyu, mondd meg neki! – rendelkezett Flora. – Azt teszem, édesem, és neked is megmondom – válaszolta, és hatalmas adag salátát halmozott a fia tányérjára. – Szerinted miért rendeltem egy extra kiló langusztát? Freddie mintha elsápadt volna a látványtól, a villa megállt a kezében. – Elég döbbentnek tűnsz – állapította meg Flora, az asztalra könyökölt, és egyenesen a bátyja szemébe nézett. Jobban ismerte bárki másnál. – De tényleg. Mi folyik itt? Freddie válaszra nyitotta a száját, de úgy tűnt, az ételt képtelen beletenni, a szavak viszont nem képesek elhagyni a száját. Csupán a vállát vonogatta. Hosszú csend borult rájuk, amelyet átjárt az aggodalom. Most már mindannyian határozottan aggódtak. Volt olyan, hogy Freddie nem evett, de mindig, mindig beszélt. Flora vadul kavargó gondolatokkal figyelte. Vajon hallott róla, hogy Aggie újra randizik? Jobban lesújtotta, mint gondolták? Nem maradt ideje megkérdezni. Freddie széke hirtelen megcsikordult, és ők ijedten összerezzentek. – Én erre képtelen vagyok – motyogta. – Freddie? – szólt rá az apja, és az aggodalom megfosztotta a megszokott, humoros hangvételétől.

Freddie a ház felé lépdelt, vadul nagyokat lendített a karján. A családtagok egymásra néztek – döbbenten, riadtan, megrendülten. – Ti olyan közel álltok egymáshoz. Nem mondott neked valamit? – érdeklődött halkan az anyja, és az asztalra könyökölt. – Valamit, ami ezt megmagyarázza? Flora a fejét rázta, és még mindig Freddie után nézett: olyan volt, mintha menet közben széttépte volna a levegő szövetét, és ott maradt volna a nyomában, cafatokban lógva. – Utánamegyek – ajánlotta apa, az asztalra hajította a szalvétát, de Flora a karjára tette a kezét, hogy visszatartsa. Flora felállt, beszaladt az árnyékos házba, a régi faparketta nyikorgóit a súlya alatt, jázminágak nyúltak be a nyitott ablakokon, az üveg mögött a virágzó lőne bólogatott. Flora végighúzta a kezét a rücskös falon, miközben kettesével szedte a lépcsőket. Bekukkantott Freddie hálószobájának az ajtaján, de már tudta, hogy nem találja ott, így ment tovább fölfelé, a tetőtéri szobába. A helyiséget türkizkék, aprólékosan kidolgozott, részletgazdag Toile de Jouy tapéta borította, a keskeny ablakokat nehéz, tarka mintás függönyök takarták, az ágyon törött falióra hevert elfeledetten. Valaha a bébiszitter szobája volt, de ők ketten a titkos búvóhelyükre menet mindig rettenthetetlenül

átsettenkedtek az épp náluk lakó, alvó német vagy svéd lány mellett. Flora megállt a falnál, és kitárta a kis tetőablakot, amit kiskorukban szigorúan tilos volt kinyitniuk. Kimászott, pár pillanat múlva felbukkant a lapos tetőn, és a szeme elé tárult a völgy, melyet a kertben eltakart a meredek oromfal. Freedie-t nem lepte meg a megjelenése, odaszaladt hozzá, és megszokásból lekucorodott. Régen idefönt napoztak, és suttyomban itt tanultak cigizni, bár Freddie az ivásnál meghúzta a határt – az alkohol és a magasság nem illett össze. – Mondd, mi a baj? – kérdezte halkan Flora, és leült vele szemben. Általában nekidőltek a tetőcserepeknek, és vagy a nap felé fordították az arcukat, vagy a holdat bámulták, de Freddie ezúttal előregörnyedt, mint egy összegömbölyödött bogár, mélyen lehajtotta a fejét, és a térdére támasztotta az állát. – Nem tudok beszélni róla – rázta a fejét. Flora megragadta a karját, a bátyja szavai igazolták a félelmét. Nem csak képzelődött, és nem csak anya túlzó aggodalmaskodása szerint volt baj. Valóban, ténylegesen létezett. – Bármiről van szó, én melletted állok. Tudod. Freddie megrázta a fejét, és egy oldalpillantást vetett rá. – Nem így van. Ezúttal nem.

– Freddie, nincs olyasmi, ami miatt kételkednék benned. Te vagy az én bátyám. Rajongok érted. A fiú leszegte a fejét, és olyan szorosan fűzte össze az ujjait, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Flora összerezzent. – Ezért akartad, hogy mind itthon legyünk a hétvégén? – Eget-földet megmozgatott, hogy összeegyeztesse a naptárával a szokatlan kérést. – Azt hittem, meg tudom tenni. Azt hittem, képes leszek nektek elmondani. Azt hittem, ez a helyes… – Képes vagy rá – suttogott Flora. – És tényleg ez a helyes. – Nem. Nem vagyok. – Miért? – Néztelek titeket odalent, és ugyanolyanok vagytok, mint mindig. Te tökéletes vagy, szarkasztikus és aranyos, apu blöfföl, anyu mindent csodálatosan csinál, és semmiségek miatt aggódik. – Elhallgatott. – Csakhogy most tényleg van miért aggódnia. Tönkretettem. – Mit? – Mindent – a családunkat. És nem bírom elviselni a tekinteteteket, amikor elmondom nektek. Flora elnémult, a bátyja arcát fürkészte, aki újra elhúzódott, magába zárta az érzéseit, mintha előle rejtőzködne. – Mit csináltál, Freddie? El kell mondanod. – Megszorította a fiú karját. – Tudod, hogy nem megyünk le innen, amíg nem mondod el.

A fiú mélyen, akadozva beszívta a levegőt. – Annyira hihetetlen. De hinned kell nekem. – Elhiszem, megígérem. Máris hiszek neked. – Azt sem tudod, miről van szó. – Nem. De ismerlek. Támogatlak. Szeretlek. Freddie bólintott, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy kibuggyanjanak a könnyei. Aztán beszélni kezdett.

Második fejezet London, egy héttel később Az aukciós terem zsúfolásig megtelt, minden széket elfoglaltak, és hátul kisebb tömeg ácsorgott. Mindenki katalógussal a kezében csevegett, hangosan nevetgélt, ide-oda röppenő tekintettel mérte fel a jelenlévőket – vagy ami még fontosabb, azt, hogy ki nincs jelen –, és a Sotheby's személyzetének nagy tudású csapata kezelte a telefonos és internetes liciteket. Flora elhelyezkedett a széken, az ölében a licitálótáblát eltakarták a rózsaszínű selyemszoknya redői. Elvi kérdést csinált belőle, hogy soha ne vegyen részt a licitet megelőző csevegésben és találgatásban. Talán jót tett a kapcsolatépítésnek, de ha meg akart kötni egy üzletet, nem szívesen hívta fel magára a figyelmet. Van ebben valami, ami a könnyelműség, az elbagatellizálás mellett szól. Különben is, szerinte sokkal hatásosabban lehet egy jó ruhával, az egyik kezében koktéllal kapcsolatokat építeni. Türelmesen várt, míg Peter Doig olajfestményét kigurították a kesztyűs hordárok, és a terem közönsége átrendeződött. Warhol Marilynje (Negatívja) következett, ami miatt ma eljött, de a főnöke, Angus nem ezért küldött neki sms-t hárompercenként. A telefonja újra felbúgott a táskájában, de Flora nem vett tudomást a legutolsó forgalmihelyzetjelentéséről. Ha

ennyire izgatottan várta, mi történik Bacon szárnyas oltárával, akkor nem kellett volna azzal a New York-i járattal repülnie az esti londoni árverésre, amely csak az aukció kezdete előtt negyven perccel landolt. Flora csöndben kifújta a levegőt, hogy ne legyen annyira ingerült. Nem értette, hogy a főnökének miért lételeme a folyamatos káosz és akció. A férfi élvezte az adrenalin áramlását, és folyamatosan a késés határán táncolt, mintha egy eredmény értékét a körülötte kialakult drámai narratíva adta volna meg. Egy pirospozsgás arcú férfi, akinek a vörös nyakkendőjét teáscsészék szélén egyensúlyozó majmok díszítették – tehát Hermès –, elkapta a pillantását, és felvont szemöldökkel, némán érdeklődött a mellette álló üres helyre pillantva, amely történetesen az egyetlen szabad szék volt a teremben. Ő együttérzően, ám határozottan megrázta a fejét, és a szemét forgatva megütögette az órája számlapját. A férfi vette az adást, az ajka ingerült vonallá szűkült, és visszatért a terem hátsó részébe. Flora hátra vetette szőke haját, és könnyedén legyezte magát a táblával. Már esteledett, amikor az aukcióra tartva kiugrott a taxiból, az ég sötétbe borult, és közelgő vihart jósolt. Remélte, hogy még előtte hazaér. Egy elhúzódó megbeszélés után igyekezett pontosan érkezni, és nem maradt ideje, hogy az irodából elhozza a kabátját, de nem szerette volna, ha a fehér

selyemblúzban és piros pántos velúrbőr tűsarkúban elkapja a zivatar. Az árverésvezető mögött kitárult az ajtó, a teremben pattanásig nőtt a feszültség, amikor begurították a Warhol-szitanyomatot. Flora nem mozdult, bár ugyanúgy felélénkült, mint azok, akik felszisszentek, mosolyogtak, sugdo-lóztak. Az ismertebb, élénk, szivárványszínekben pompázó Marilynszitanyomatoktól eltérően, amelyeknek a tulajdonosai majdnem olyan híres sztárok voltak, mint a kép modellje, ez az alkotás negatív, sötét és borongós volt, a diszkóboldog eredeti ellentettje. Aneonpinkkel váltakozó koromfekete egy filmfelvétel negatívját idézte, és tökéletes volt az ügyfelei, egy fiatal orosz pár részére, akik Moszkvából költöztek a Mayfairre. Az elmúlt tizennyolc hónapban azon dolgozott, hogy merész kortárs művészeti gyűjteményt hozzon össze nekik, amely máris több mint tizenegymillió fontot ért. Maastricht és Palm Beach szépművészeti vásáraira vitte őket, Chatsworthben és Duhajban magánalkukat szervezett a számukra, sikeresen licitált New York, Zürich és Los Angeles aukcióin. Ha ma este sikerül jó áron megszereznie, a Warhol töltheti be a szabadon maradt helyet az ágyuk fölött a lakosztályukban. Az ügyfél felesége a mű érkezésére készülve máris utasítást adott a festőknek, hogy aranyfüsttel fessék át a szobát. Giles, az aukcióvezető, akivel Florának (nagyon) kurta románca volt az egyetemen – a férfi kétes ízléssel

rendelkezett a bugyik tekintetében, és előszeretettel fenekelte el –, a papírjait rendezgette, majd felemelte a fejét. A terem újra elcsendesedett, és Flora munkához látott. – Hölgyeim és uraim, a tizenkettes tétel következik: egy rózsaszín-fekete Marilyn-nyomat a Negatív sorozatból Andy Warholtól. 1979 és 1986 – a halála előtti év – között alkotta meg. Akril és nyomdafesték szitanyomás festővászonra. – Tiszteletet parancsolóan zendített rá, frissen csengett a hangja a várakozó tömegben, akár egy harang, és Flora megpróbálta elhessegetni a könnyes üzenetek emlékét, amelyeket a férfi a telefonján hagyott a szakításuk után. – Keret nélkül… Flora úgy hallgatta, akár egy igazi stréber, bár előre tudta, mi következik. Végigtanulmányozta a történeti és értékelő jelentést, és nem zavarta a hajszálvékony repedés a kép szegélyén. Annyira feszülten figyelt, hogy beletelt pár másodpercbe, mire észrevette a mellette helyet foglaló Angust, akinek csinos, vörösesszőke fürtjei nedvesek voltak az izzadságtól, kerek arca kipirult, és enyhén lihegett, mintha futott volna a repülőtértől idáig. Épphogy ideért, és Flora észrevette, milyen feszült, de a férfinak ez volt a kedvenc állapota. – Hogy megy? – suttogta hangosan Angus, és kissé meglazította a nyakkendőjét. Közben kezdetét vette a licit.

– Jól. – Flora az aukció vezetőt figyelte, egyenes háttal, felszegett fejjel leste, ki az, aki a küzdőtérre lép. Felmérte, ki kivel ül, kit képvisel, ki az, aki csöndben, mozdulatlanul figyel, ki az, aki ennél a tételnél hajtotta be a katalógus szélét, és ki karikázta be töltőtollal… Nem véletlenül volt kirívóan nagy tétekben játszó pókerjátékos. – Azt hittem… – Ne beszéljen – figyelmeztette halkan a főnökét, és a tekintete a szürke öltönyös férfira tapadt az ellenkező sarokban, aki féloldalasan ült a székén, és átvetette a háttámlán az egyik karját. Korán ajánlatot tett, de aztán csöndben maradt. Flora a testtartásából tudta, hogy még nem szállt ki a játékból. Nem ismerte. Tudomása szerint nem volt gyűjtő, műkereskedő vagy forgalmazó, márpedig a szépművészet világa elég zártkörű. Amióta hat évvel korábban művészettörténetből diplomázott, számos pozícióban dolgozott a Phillipsnél, a Christie'snél, a Saatchi Galériánál, majd múlt évben junior partnerként került Angus cégéhez, a Beaumont Szépművészeti Ügynökséghez, mint olyasvalaki, aki rendkívül jó összeköttetésekkel rendelkezik. Majdnem mindenkit név szerint ismert ebben a teremben, és a legtöbbjükkel szürcsölt már Manhattant. – Elnézést, elnézést, dolgozzon csak – suttogta Angus, hátradőlt a széken, és beletúrt a hajába, mintha meg akarná lazítani.

A telefonok is egyfolytában foglaltak voltak, Flora figyelte a Sotheby's embereit, nézte, ki beszél a legtöbbet az ügyfelével. Akiket győzködni kellett, azok hamar kiszálltak. Őt a csöndesek érdekelték. Úgy kalkulált, hogy két komoly vevővel kell számolnia. A szürke öltönyös fickó még mindig ugyanabban a fura testhelyzetben ült, de a nyakán meg-megrándultak az ínak, és megfeszült a keze, ahogy igyekezett egy helyben tartani, mielőtt visszatér a játékba. Flora újra a telefonos részlegre pillantott. Már csak egyvalaki volt vonalban, a levegőbe emelt tárcsák száma is egyenes arányban csökkent a vételár növekedésével, az esély, hogy megszerezhetik a festményt, egyenletesen csúszott ki a többség kezéből, akár egy jacht, amely a hajókötélről elszabadulva a láthatár felé tart. Az aukcióvezető körülnézett a helyiségben, a telefonos licitáló immár egyedül volt a porondon. Flora a szürke öltönyösre pillantott, épp amikor az biccentett. Visszatért a játékba. Pontos előrelátásával elégedetten hagyta egy kicsit játszadozni a két licitálót. A végső összeget eredetileg 1,2 millió és 1,8 millió font közé becsülték, de máris 1,92 millió fontnál jártak. A licit üteme lelassult, az ajánlatok között hosszabbak lettek a szünetek. A teremben ülő licitáló a lehetősége határához közelített; Flora meg tudta állapítani abból, ahogy kihúzta magát és előrehajolt, próbálta a nyakában felgyűlt feszültséget oldani. Többször körülnézett a teremben, ellenőrizte,

nem lép-e közbe valaki. Florát azonban nem szúrta ki – vagy ha igen, akkor nem tartotta fenyegetésnek. Hiba volt. Angus épp ezért vette fel. Az árverési helyiségek világában Florát remek pedigréje győzelemre predesztinálta, ugyanakkor fegyelmezett volt, és soha nem költötte feleslegesen az ügyfelei pénzét. Ilyet az amatőrök csinálnak. Flora kissé felemelte a fejét, átjárta a meleg, ellazult, érezte, hogy közeledik az ő pillanata. Kihúzta magát, ujjai tettre készen markolták a tárcsát. Már 2,1 milliónál jártak, és ez a szám szemmel láthatólag egyik licitálónak sem felelt meg igazán. Ő maga sem volt elragadtatva – kétmillió font fölött minden növekedés az ő potenciális profitját nyirbálta meg, de a mai napra készülve kiterjedt kutatást végzett a kortárs piac alakulásáról és az olyan globális tényezőkről, mint a kínai gazdasági növekedés lassulása, és ennek alapján szívesen elment volna akár maximum 2,3 millióig. Becslése szerint a következő öt évben minimum kétszázalékos, a következő tízben pedig legalább nyolcszázalékos növekedés várható. Még ez is jó megtérülés, egészséges befektetés. Megéri. Azért fizették, hogy ezt megítélje. Giles most a szürke öltönyösre mutatott, akinek a táblája a levegőbe emelkedett. Végignézett a termen, de meggyőződés nélkül, ugyanis nem számított újabb licitre.

– Kettő pont egy öt – jelentette be. – Először… másodszor… Flora felvillantotta a tárcsáját, mire a közelében ülők jól hallhatóan felszisszentek, és már tapsolni készültek. Giles, az árverésvezető szemöldöke a magasba szökkent, már épp a feje fölé emelte a karját, hogy drámaian lecsapjon és lezárja a vételt. – Kettő pont kettő az új ajánlat! – kiáltotta hitetlenkedve és boldogan. A szürke öltönyös megfordult a széken, bágyadt testtartása megszűnt, körülnézett, azt kereste, ki verte át az utolsó pillanatban. Flora meg se moccant. A szürke öltönyös karja a levegőbe lendült – dühösen, kihívóan. – Kettő huszonöt. Giles újra Florára nézett, aki ismét bólintott. – Kettő egész három. – Giles tekintete a szürke öltönyösre siklott. – Kettő öt! – kiáltotta a férfi, és fejedelmi mozdulattal meglengette a kezét. Újabb moraj hullámzott végig a tömegen, az elismerés mormolásába egyesek kuncogása keveredett. Flora csettintett a nyelvével, és megrázta a fejét. Kiszállt. Nem lépte át a saját maga által felállított maximumot. A szürke öltönyös önelégülten elvigyorodott, előrefordult, pár pillanat múlva lecsapott az árverező

kalapács, a zsákmány az övé lett, és megtapsolta saját magát. – Ó, micsoda pech, Flora – mormogta Angus, miközben a tömeg megemésztette az eseményeket. – Nem igazán. Jövő hónapban a Christie's Palm Beach Elizabeth Taylort árverezi. Egyébként sem szívesen mentem kétmillió fölé. Tipikus amatőr viselkedés, többet fizetett az értékénél. Itt marad a Baconre? – Nehezen tudom elhinni, hogy maga nem – válaszolta a férfi, és félrehúzta a lábát, amikor Flora felállt és távozni készült. – Vacsorázom valakivel. – Randi? – Olyasmi. Holnap találkozunk. Később megyek be. A Wolseley-nél reggelizem a Phillips régi festők szekciójának a vezetőjével. – Jó mulatást – szólt utána Angus, miközben Flora udvariasan igyekezett átpréselni magát a sorban ülők félrehúzott lába előtt. – Melyikhez – a vacsorához vagy a reggelihez? – Mindkettőhöz. A lány mosolyogva ért ki a folyosóra, a szürke öltönyössel egyszerre. Kezet nyújtott. – Gratulálok – mosolygott rá a férfira. – Gyönyörű darab. – Szerintem is – válaszolt a férfi diadalittas mosollyal.

A terem hátsó része felé indultak. Florának vissza kellett adnia a tárcsát, a szürke öltönyösnek pedig fizetnie kellett. – Kár, hogy nem tudta folytatni – jelentette ki, és előreengedte Florát, miközben átverekedték magukat a befelé áramlókon, akik látni akarták a Bacont – vagy licitálni akartak rá. – Épp kezdett érdekessé válni. Flora ellenállt a kísértésnek, hogy égnek emelje a szemét. Egyértelmű, hogy a pasas nem profi – kereskedő, ügynök… – Nos, a magam részéről soha nem mentem volna ilyen messzire. Kettő egész három volt a maximum. Biztosan nagyon akarta – folytatta, közben elérte a regisztrációs pultot, és mosolyogva visszaadta a tárcsát. – Kettő egész három? – visszhangozta a szürke öltönyös, azonnal alább adva fellengzős stílusából, rájött, hogy hetvenkedése olyan agresszív ellencsapásra késztette, amely fölösleges százötvenezer font kiadást eredményezett. Bárcsak kivárt volna még egy bemondást, és ne érezte volna kasztráltnak magát a ténytől, hogy egy fiatal nő – az ég óvja tőle – majdnem túllicitálta. Aú. Flora hunyorogva figyelte, ahogy feldolgozta a csapást. – De mint mondtam, csodás műalkotás. Keresni fog rajta – mosolygott, és megfordult, hogy távozzon. – Végül.

Faképnél hagyta a szürke öltönyöst, aki szájtátva bámult utána, és a büszkesége árát számolgatta. Átnyomakodott az ajtókon, és a táskájáért indult. Egyre zsúfoltabbá vált a hely, az emberek tülekedve nyomakodtak be mellette a már így is tömött terembe – gyűjtők, galériatulajdonosok, restaurátorok, ügynökök, a háttériroda alkalmazottai, még a bár személyzete is. Az aukció igazi eseménye következett, a Bacontriptichon árverése. Az induló ár a fejedelmi 12,5 millió font volt. Épp átadta a ruhatári jegyét, amikor Angus sietett oda hozzá. – Hála istennek, hogy még elkaptam – lihegte örömtől sugárzó arccal. – Mi a baj? – kérdezte Flora türelmesen, felvont szemöldökkel, és tudta, hogy komoly dolognak kellett történnie, ha a főnöke itt áll vele. Épp kezdetét vette a licit a Bacontételre, és Angus ezért repült ide New Yorkból. A férfi megrázta a fejét. – Valami sokkal fontosabb merült fel. – Mi lehet fontosabb, mint a Bacon? – mosolygott. Angust olyan könnyű volt ugratni. – Attól tartok, le kell mondania a reggeli találkozóját, és minden mást is, amit erre a hétre tervezett. Reggel az első géppel Párizsba kell repülnünk. – Miért?

A férfi felé fordította a telefon kijelzőjét, hogy a lány jól lássa az üzenetet. – Ezért.

Harmadik fejezet Párizs Negyed tízre a Rue de Rivolin voltak, és kilenc perccel később letelepedtek a Vermeil család fényűző Haussmann-házának szalonjában. Angus az ablakhoz sétált, és csak hogy múlassa az időt, az e-mailjeit ellenőrizte. Flora magában leltárt készített a falakon függő lenyűgöző művészeti alkotásokról. Épp egy Canaletto-festményt csodált, amikor kinyílt a magas, betétes ajtó, és belépett Vermeilné. Flora felállt, nem győzött hálát adni a tengerészkék Valentino ruha szegélyébe varrt apró nehezékekért, amelyek kihúzták a gyűrődéseket, és a hajnali indulás és a háromórás út ellenére is friss megjelenést kölcsönöztek neki. De amikor meglátta Vermeilné klasszikus fazonú, steppelt Chanel balerinacipőjét, csak remélni tudta, hogy az ő kövekkel kirakott lapos sarkúja nem túl sok. Angus barátságos mosollyal a ház asszonyához lépett, és az ajkához emelte a kezét. – Lilian, ön mámorítóan, ragyogóan fest. Vermeilné melegen üdvözölte. A szépművészet magánügyfeleinek világa kedvez a közvetlen kapcsolatoknak, amelyek, ha jól kezelik, az előkelő családok generációin át kitartanak. Flora már Angus üdvözléséből megértette, hogy ez is ilyen kötelék. Idefelé jövet a vonaton Angus átadott neki egy dossziét,

amelyből megismerte a család hátterét – svájci ősök, telekommunikációból származó vagyon, bőkezű jótékonykodás, még bőségesebb politikai kapcsolatok. Jacques Vermeil, a férj, kiváló szívspecialista. – Engedje meg, hogy bemutassam az új munkatársamat, Flora Sykest. A Saatchitól csábítottam el, hogy az európai ügyeinket intézze. – Sykes – tűnődött halkan Vermeilné, és a még mindig mozdulatlan Florára pillantott. – Bizony. Ön ismerheti Flora édesapját – Hugh Sykest, a LAPADA, A MŰVÉSZETI ÉS RÉGISÉGKERESKEDŐK EGYESÜLETÉNEK VOLT elnökét, korábban pedig… – Aukcióvezető volt a Christie'snél – fejezte be helyette Vermeilné. – Hát persze! Ott voltam, amikor a Napraforgókat eladta, mennyiért is? Huszonötmillió fontért, ugye? – Huszonnégy egész hetvenötért, igen – bólogatott Flora. Fejből tudta a számot, pedig akkor még meg sem született. A történet, amelyben az apja a csillagfürtre kavicsot fröcskölve süvített végig a felhajtón a Jaguarjával, aztán berontott a házba, egyenesen lerohant a pincébe, megragadott egy üveg PulignyMontrachet-t, amit aztán a rózsakertben ivott meg Flora anyjával és a kertésszel, annyira a részükké vált Freddie-vel, mintha ők maguk is ott lettek volna. – Soha nem felejtem el, milyen hangulat uralkodott aznap az aukciós teremben. Az emberek szó szerint

visszafojtották a lélegzetüket – mesélte Vermeilné a nyakára téve a kezét –, amikor a számok csak kúsztak egyre feljebb és feljebb. Azelőtt nem történt ehhez fogható. – Tudom – mosolygott Flora. – Anyu szerint apám utána hónapokig a fellegekben járt. Vermeilné fürkészve nézte Florát. Az ötvenes évei végén járó, magas, sovány, de jó felépítésű nő volt nagyon rövidre nyírt hamvasszőke hajjal, szürkéskék szeme fürge halként cikázott. A megjelenése tetőtől talpig klasszikus, párizsias „Bon chic, bon genre" – szűk tengerészkék nadrágja egy hajszállal a bokája fölött végződött, galambszürke matt szaténblúzt viselt hozzá, és a nyakát igazgyöngy lánc övezte. – Ezek szerint folytatta a családi üzletet. A művészet a vérében van. – Igen, azt hiszem, ez lényegében már akkor borítékolható volt, amikor Limoges porcelánnal terítettem a babáim teadélutánjához. Szerintem apám többé szóba sem állt volna velem, ha a jogra jelentkezem. – Gondolt rá? – Egy ideig igen. Vermeilné Angusre pillantott. – Nemcsak szép, de okos is. Bölcs döntés volt, Angus. – Azt hiszi, én nem tudom? – nevetett a férfi. – Alig kellett ebédért fizetnem az elmúlt három hónapban –

folyamatosan csöng a telefon, mindenki velünk akar ebédelni, nem is tudom, miért. Vermeilné könnyedén felkacagott, a hangja akár a kristályról visszapattanó napsugár. – Flora, kérem, szólítson Liliannek. Foglaljanak helyet –mondta, kis sárga borítékot helyezve a kisasztalra, majd odament a jégkék bársonykanapéhoz, Chanel cipője halkan siklott a kukoricasárga selyemszőnyegen. Flora és Angus a szemközti kanapéra ült, amely mellett padlóvázákban cukormázrózsaszín babarózsák virultak. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon beáradt a nyájas reggeli fény, és folyékony selyemként vonta be a bútorokat. – Bocsásson meg, amiért nem voltam itt, hogy üdvözöljem. Travers úrral, az ügyvédünkkel volt megbeszélésem. Képzelheti, mennyire meglepett minket a dolog. Nem mindennap szerez tudomást az ember egy feledésbe merült ingatlanról, non? – Valóban – helyeselt élénken Angus. – Tegnap este épp a Bacon-árverésen kaptam meg az üzenetét, és hirtelen minden más elvesztette a jelentőségét. Valójában még most sem tudom, mennyiért kelt el – nézett kérdőn Florára. – Huszonhétmillióért – válaszolta a lány. Angus vállat vont, felnevetett, és újra az ügyfeléhez fordult.

– Ki gondolta volna? Kit érdekel? Sokkal izgalmasabb az a kilátás, hogy vajon mit fedezünk fel az ön otthonában. Vermeilné bólogatott. – Nos, a családtagokon kívül csak önök tudnak róla. Nem akarunk ezzel kapcsolatban semmiféle nyilvánosságot, nem utolsósorban azért, mert Jacques anyja nem lelkesedett a hírekért. Valójában kifejezetten bosszús volt. – Florára nézett. – Angus beavatta a részletekbe? – Igen. Még soha nem hallottam hasonlóról. Tényleg nem nyitották ki hetvenhárom éve? Vermeilné vállat vont. – Nem is tudtunk róla, amíg meg nem kaptuk a levelet. A család ügyvédje, Travers úr kénytelen volt emiatt korábban visszatérni a nyaralásából, hogy megerősítse, nála van az ingatlan közjegyzői okirata, de ott van az apósom végrendeletének kiegészítő záradéka is, amely szerint nem szabad belépni oda, amíg ő és Jacques anyja él. Nos, az apósom a háború alatt halt meg, amikor Jacques kisfiú volt, de az édesanyja még most is életben van, és Antibes-ban lakik. – Tehát ön technikai értelemben nem is tudhat róla? –dörmögött Angus. – Pontosan. Ezért olyan zaklatott Magda. Úgy érzi, megsértjük Francois – a férje – végrendeletét. – Tehát az anyósa tudott az ingatlanról? – érdeklődött Angus.

Lilian egy ideig hallgatott, és csettintett a nyelvével. – Igen. Azt hiszem, igen. Sajnos állhatatosan ragaszkodik hozzá, hogy mi ne lépjünk be a lakásba. Flora elgondolkodva beharapta az ajkát, azon tűnődött, vajon miért akarta Vermeilné anyósa, hogy a haláláig rejtve maradjon a ház. Vajon mit találnak ott? Vermeilné a borítékért nyúlt a kisasztalon, és kivett belőle egy hatalmas régi kulcsot. – Travers úr ezt átadta nekem – nyújtotta a kulcsot Angus felé. – Attól tartok, nélkülem kell odamenniük. Igaz, hogy az anyósom nagyon idős, de még mindig erélyes, szigorú nő. – Hűvös tekintettel elmosolyodott. – Még most sem merek szembeszállni vele. Angus rámeredt a kulcsra, aztán elvette. – Bocsásson meg az erőszakosságomért, Lilian, de ha az apósa végrendeletileg kikötötte, hogy a lakás létezésének titokban kellene maradnia az ő és a felesége haláláig, viszont az anyósa még él, akkor még érvényben van a kiegészítő záradék, nemde? Nyilván megérti, biztos akarok lenni benne, hogy jogszerűen járunk el. Amennyiben valami értéket találunk az ingatlanban, nem szeretnénk, ha olyan vád érné, hogy törvénytelenül hatolt be. Madame Vermeil elmosolyodott. – Nagyra becsülöm a gondosságát, Angus, de az ügyvédünk biztosított, a jog mellettünk áll. Eddig meg volt kötve a kezünk. De betörtek az ingatlanba, és egy levelet küldtek, amelyben tájékoztattak minket az

ingatlan létezéséről. A kiegészítő záradék kötelme érvényét vesztette, amikor tudomást szereztünk az ingatlanról. Figyelembe kell vennünk bizonyos praktikus szempontokat is, és realistának kell lennünk. Az én drága anyósom jövőre lesz százéves. Feltehetőleg néhány éven belül egyébként is felfedte volna valaki előttünk a titkot. – Enyhén felvonta a szemöldökét, azt sugallva, hogy valószínűleg inkább előbb – ezt remélte – , és Flora arra következtetett, hogy a két nő között nem túl bizalmas a kapcsolat. – Megengedi, hogy megkérdezzem, ki küldte önnek a levelet? – kérdezte Flora, és megigézve kissé előrehajolt. Gyerekként falta Agatha Christie regényeit, és míg Angus-nek a melodrámára volt hajlama, őt a rejtélyek vonzották. – Azok, akik betörtek – válaszolta Vermeilné, és meglepetten széttárta a kezét. – És levelet küldtek önnek? – Flora nem tudta palástolni a megdöbbenését. – Betörtek, és küldtek önnek egy levelet? Vermeilné újra bólintott. – Tudom. Incroyable, non?1 Florának tátva maradt a szája. – Mi állt benne? Tudta, hogy a magáé ez a lakás? Vermeilné felkacagott. – Nagyjából igen. Angus inkább szomorúnak tűnt. 1

Hihetetlen, nem?

– Nem tudja, elloptak-e valamit? Ha ezek a betörők mindent feltúrtak… Hallgatás volt a válasz, és az előző percek gondtalan hangulata szertefoszlott. – Nem tudjuk, és talán soha nem is fogjuk megtudni –válaszolta Vermeilné komolyan. – Fogalmunk sincs róla, mi van odabent, ha van ott valami egyáltalán. Honnan is tudhatnánk. Hisz annyi éven át rejtve maradt előttünk. Angus felnyögött. – Szörnyű lenne, ha annyi időn át ott lett volna érintetlenül, csak azért, hogy egy héttel ezelőtt elemeljék a legfontosabb értékeket, mielőtt tudomást szerezhetett volna róluk. – Beletúrt a hajába, de Flora látta, hogy a főnöke máris magáévá tette ezt a drámai iróniát. Vermeilné a maga sajátosan elegáns módján kerülte meg a kérdést. – Ha ez vigasztalja, én nem hinném, hogy túl sok érték volna odabent. Az apósom agyafúrt ember volt. Annak kellett lennie, ha ilyen vagyont szerzett. – Egy szemvillanással a pazar szoba felé intett. – A művészet volt a mindene. Nem hagyott volna értékes kincset a tekintetek elől rejtve, elzárva a sötétben szétporladni. A Flora mellett ülő Angus elkedvetlenedett ettől a következtetéstől, de azért tovább mosolygott. Tehát a tehetősebb piaci réteg néhány kacatját fogják átfésülni?

– Ó, istenem, Angus, remélem, nem ébresztettem túlzott reményeket, amikor idehívtam Londonból? – folytatta Vermeilné, mindentudó tekintetét a műkereskedőre emelve. – A legkevésbé sem. Alig várjuk, hogy segíthessünk, ahogy tudunk – válaszolt mézesmázosan Angus, és a tenyerével könnyedén a combjára ütött. – Ha találunk egyáltalán valamit, leltárt készítünk a talált tárgyakról, aztán visszajövünk magához, hogy megbeszéljük a következő lépést – legyen az csomagolás, átszállítás vagy értékbecslés, amit csak óhajt. – Nagyon remélem, hogy nem üres a lakás – kacagott fel hirtelen Vermeilné, összeütötte a tenyerét, és rátámasztotta az állát. – Hát nem lenne rémes? Minden reményünk füstbe menne. Angusnek elég nehezen sikerült megőriznie a mosolyát erre a kilátásra. A vonaton olyan volt, mint a gyerek karácsonyeste, azon tűnődött, milyen kincseket találhat egy ilyen úri család titkos lakásában. Flora áprilisban látta a cég üzleti számláját. Nagyon jól tudta, hogy túlköltekezett, amikor Tribecába költöztette a cég New York-i központját, és az üzleti folyószámlahitele meghaladja a kétszázezer fontot. Szüksége volt erre a munkára, hogy a rég elveszett zsákmány után megkapja a közvetítői díjat. – Én is, Lilian. Én is nagyon remélem. Vermeilné kölcsönadta a sofőrjét, hogy átvigye őket a lakásba. A Montparnasse negyedben volt, a

tizennegyedik kerületben, az utak szerencsére jól járhatók voltak a délelőtti napsütésben, sok fővárosi család már elmenekült a betonrengeteg nyári hősége elől a Midi és az Alpes-Maritimes régió levegősebb tájaira. Flora ellenőrizte a sminkjét a Chanel púdertartó tükrében, miközben a folyó felé száguldottak a Place de la Concorde-on. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy az a lakás ennyi időn keresztül érintetlenül maradt – mondta kétkedve, és rémülten fedezte fel az előző esti kései vacsora nyomait az arcán. (Kellemes volt, de… nos, kellemes volt.) – Az ember azt gondolná, valaki csak észrevette, hogy senki sem megy be oda, és nem jön ki onnan. – Az emberek elfoglaltak – mondta Angus, de fel sem nézett az iPhone-ból. – A saját dolgukkal törődnek, különösen az elegánsabb kerületekben. Ráadásul sok a tengerentúli tulajdonos. A legtöbben pedig nem is tulajdonosok – csak bérlők –, a főbérlők pedig kedvelik a hosszú távú bérletet és a minimális zűrt a lakókkal. Az egyik haveromnak a szüleit kellett kezesnek felkérnie a bérlethez, pedig harmincnyolc éves! – Igen, de hogy egyáltalán senki… hetvenhárom év alatt? Ugyan már. Angus vállat vont.

– Ha más nem, az ember azt hinné, legalább csőtörés történt a szomszédban – nem is beszélve a villanyóra leolvasásáról. Vagy a közös költségről. Angus ezt fontolóra vette. – Nem hinném, hogy van áram. Ha a háború alatt kikapcsolták, és senki nem köttette vissza, akkor az elektromos művek aligha törődött vele. – És a közös költség? – tartott ki Flora csökönyösen. Angus zavartan nézett vissza rá. – Akkoriban nyilván nem bővítették vagy építették át a lakást, így, gondolom, az inflációval minden fokozatosan drágult. Lilian azt mondta, az apósa mindent megszervezett, és a pénz folyósításáról az ügyvédjük negyedévenként gondoskodott. – De ennyi időn keresztül nem szóltak a családnak? Ez hátborzongató. – Nem. Ok csak végezték a dolgukat – vont vállat Angus. – Nem azért fizették őket, hogy megjegyzéseket tegyenek. Flora kinézett az ablakon. Átmentek a folyón, a széles sugárutakon, a Tuileriák kertjének gondosan megtervezett virágos szigeteit felváltotta az utcák labirintusa, amelyek saját magukba hurkolódtak és kanyarodtak vissza, szerény szökőkutak és egyedül álló fák népesítették be az apró, piszkos tereket, fémrácsok védték az üzletek kirakatát. Az utak egyre szűkültek, aztán egyirányúvá váltak, biciklitárolók és robogók tarkították a járdákat. Flora az idegen szemével,

érdeklődve nézelődött. Az itteni ingatlanokat mostanság jó áron adták el, de a környék csak az 1950-es évektől vált igazán divatossá, és a 14. kerület bohém bája egészen más élményt nyújtott, mint a fényűző 16. kerület a napóleoni Haussmann sugárutakkal és házakkal, ahol a család most élt. Szemmel láthatólag jobbra fordult a helyzetük az évek során, gondolta. Az autó fékezett egy épület előtt, ahol a vakolat rég megfeketedett. Díszes franciaerkély volt minden ablak előtt, alig néhány büszkélkedett gondozott virágládákkal, a palackzöld főajtón kifakult és berepedezett a festés. Még az utcáról felpillantva is látta, hogy némelyik ablakon olyan vastag a por, akár egy csipkefüggöny. Flora kiszállás közben végignézett a szomszédos ingatlanokon -az egyik erkélyen a falnak támasztott biciklin, a másikon az összecsukható ruhaszárítón lengedező frissen mosott ruhákon –, a házakon az út túloldalán, amely alig hatméternyire volt. Azoknak a lakói bizonyára kikémlelhették a szemközti lakásokat. Tényleg soha nem tette őket kíváncsivá az életjelek teljes hiánya azokban a szobákban? Soha nem keltette fel az érdeklődésüket a kísérteties mozdulatlanság, nyugalom, sötétség, ami végig beburkolta a lakást? Angus alig várta, hogy meggyőződjön róla, fölösleges volt Vermeilné aggodalma, és nem volt időpocsékolás az útjuk. Bedugta a kulcsot a zárba, aztán kettesével vette a lépcsőket felfelé. Könnyed staccatót doboltak a léptei a

fán. Megálltak a 8. lakás előtt a negyedik emeleten, az ajtón elkoptatta az idő és az elhanyagoltság a bronzkopogtatót. Flora hirtelen aggodalommal beharapta az ajkát. Furcsa érzés volt egy lezárt lakás küszöbén állni, ami nem az övék, és elsőként belépni, mikor magától a tulajdonos családtól megtagadták ugyanezt. Angus halkan káromkodott az orra alatt, a kulcs nem mozdult a rozsdás zárban. Két kézzel kellett elfordítania, aztán a váltóval tolta be az ajtót a csípőmagasságig felhalmozott borítékok és katalógusok miatt. Benyomta az ajtót, megkérte Florát, hogy várjon, amíg eltakarítja a torlaszt az útból, és akadálytalanul kinyitja az ajtót. Egy perc, majd több telt el, vánszorgott az idő. Mit csinált odabent? – Angus? Minden rendben? – szólt be Flora, és bedugta a fejét az ajtó résén. Amikor kis idő múlva végre kinyílt az ajtó, Angus arca izgatottan ragyogott. – Elnézést, én… Nos, majd meglátja. Jöjjön be. – Szélesre tárta az ajtót, és a sötétség úgy tódult ki, mint egy csapat denevér. Flora belebámult a homályba, Angus elegáns öltönyös körvonala máris visszahúzódott, és eltűnt az árnyékban. – Csak ellenőrzőm, minden tiszta-e – szólt vissza a váltó fölött, akár egy tévézsaru. Flora földbe gyökerezett lábbal állt. Mintha már megérkeztek volna a csomagolók – a padlón sűrű

sorokban képeket halmoztak fel, tizenkettő, tizennyolc sorban, bőrkötéses könyvek alkottak magas, karcsú tornyokat, és még csak az előszobában volt. Angus nyomába eredt, óvatosan lépdelt a leomlott levélhegyek között, az ujjai beleakadtak a felhalmozott festményekbe, ahogy lassan kerülgette őket – ez egy Matisse? –, közben köhécselt a tüdejét megülő dohos levegőtől, a szeme pedig önkéntelenül felbecsülte a kincseket. Felfedezett egy Napóleon korabeli domború tükröt, amelyet sasmotívumok kereteztek. Pár száz eurót érhetett. Szép, de nem az igazi. Gyorsan felmérte a terepet – úgy ötven, nyolcvan festmény lehetett csak az előszobában. A jobb oldali ajtó már nyitva volt. Angus nyilván belesett oda. A deszkapadlón kopogó léptei hangjából ítélve végigszáguldott a lakáson, hogy gyors bepillantást nyerjen, mielőtt tüzetesen megvizsgálja a helyszínt. Flora bekémlelt a szobába, érezte a poros szagot – újabb könyvhalmok, némelyik a földön, a vörös és zöld könyvborítók kifakultak, a sarkuk kirojtosodott és visszapöndörödött, mint a hámló bőr. Burgundivörös selyemfüggönyök lógtak petyhüdten, akár a törött csontok, a karnis az egyik sarokban elvált a faltól, így oldalt beszökött a fény. Az íróasztalt szétszórt papírok borították. Flora körülnézett a szobában, azt próbálta meglátni, mi nem volt ott – a tekintete világosabb foltot keresett a falon, ahonnan esetleg eltávolítottak egy valahai

festményt, melynek a hiánya körvonalazódott és nyomot hagyott. De semmi eltérést nem látott. A könyvekkel zsúfolt polcok teljesen beborítottak két falat, a harmadikon az ablakok nyíltak, és a negyedik falat empire nyomatos tapéta fedte, amely a felső sarokban kezdett leválni. Egypár mezőgazdasági jelenetet ábrázoló kis akvarell függött rajta fémdróton. Hallotta, hogy valaki végighúzott valamit a padlón. Angus nyilván kutakodott. Flora gyorsan készített néhány felvételt a telefonjával, kiment a szobából, vissza az előszobába. Egy ajtó kis ruhatárra nyílt a falban – kabátok lógtak egy állványon, a földön néhány cipő, egy polcon fekete puhakalap, rajta a portól szürkésfehér kis horpadás. Flora kinyújtotta a kezét, hogy megérintse egy elegáns kabát ujját – a gyűrött rózsaszínű bársonyt aranyszínű brokát szegélyezte, mellette öves barna tweedfelöltő volt felakasztva bőrhuzatú gombokkal, aztán egy szürke férfi Crombie kabát következett, a gallérján fekete hajszál. Flora továbbment, és megállt a konyhaajtóban. Zöldre oxidálódott rézüstök álltak egymásba rakva egy polcon. Pecsétes konyharuhák lógtak petyhüdten a szürke gáztűzhely zománcozott fogantyúján, meleg vizes gumipalack fityegett egy akasztón, a hajtásoknál berepedezett az idők során. Egy fa tálalóasztalon kecses, aranyszegélyes, kézzel festett, vörös és fekete rózsamintás teáskészlet állt szépen elrendezve, egy

csésze hiányzott, és a tejeskancsó kicsorbult. Egy szita támaszkodott hátracsukló nyéllel a falon futó rézcsőnek, fafregoli lógott elfeketedett kötélen a mennyezetről. Az elkoptatott húsvágó pulton még mindig halvány foltok éktelenkedtek, a vízmelegítő mellett félig telt szeneskanna, mellette a falat szénpor fedte. Flora kinyitotta a helyiség legsötétebb sarkában a keskeny ajtót a magas ablakkal szemben, amely egy lebetonozott területre és az épület hátsó részére nyílt. Erős szag csapta meg az orrát; könnybe lábadt tőle a szeme. Az éléskamra. Végignézett a gyümölcsbefőttek és savanyított zöldségek üvegein, a folyadékok tetejét beborító vastag penészrétegen, egy bődön zsíron, a fehér zománcos dobozokon, amelyeknek az oldalára pirossal a cukor és a liszt szavakat írták, a sűrített tejes konzerveken, a zacskókon, amelyekben úgy vélte, tojáspor lehetett… Becsukta az ajtót, már a torkát kaparta a bűz. Visszament az előszobába, tovább egy óriási szobához, megállt az ajtóban, és álmélkodva nézett körül. Egy másik kor élőképe tárult a szeme elé – szürke bársonyfüggönyök és drapériák öltöztették az ablakokat, a falakat bársonyfényű, kacsatojáskék, nyomott mintás tapéta borította, a gondosan megmunkált márványkandallón a cirádás aranykeretes tükröt az idő májfoltjai borították, akár egy öregember kezét. Flora tekintetét mégis a kitömött strucc vonta magára – a karcsú lábakon álló, körülbelül hét láb magas

teremtmény üvegszeme és tátott szája mintha nevetett volna, mintha mulattatta volna a tollas hátára hajított elefántcsontszínű atlaszselyem ágytakaró. Flora tekintete engedelmesen, a szakmabeli érdeklődésével vándorolt tovább a szoba finomabb részleteire: a kristálycsillárokra, bronzszerecseneket ábrázoló lámpákra, arany gyertyatartókra, Aubusson szőnyegekre, mégis újra meg újra visszatért a struccra – amely hóbortossággal és bűbájjal töltötte meg a szobát. Flora szinte hallotta a rég elhalt nevetés és csevej hangját, a kristály és az ékszerek csilingelését, a tűz pattogását, a kígyózó selyem suhogását. Szinte érezte a valaha itt lüktető életet, a teremben tartott társasági mulatságok hangulatát a háború rémségei előtt, és utána a néma csendet. Odasétált a strucchoz, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a madár tollazatát… – Flora! – Angus tompa kiáltásából kihallotta az izgatottságot. – Idebent. – Jövök már! – Leengedte a kezét, végigment az előszobán, be az étkezőbe, egy bíborvörös szalonba, ahol tizenkét szék vette körül a hatalmas, Jacquard terítővei letakart asztalt. Az asztalon dísztárgyak hevertek szanaszét – egypár porcelánhattyú, Lalique kristályfigurák, fényesre polírozott ezüst evőeszközök, öblös palackok… Angus már várt rá, a lábát eltakarták a földön felhalmozott dobozok, egy fiatal lány hatalmas, bekeretezett portréját tartotta a kezében.

– Tegye a szívére a kezét, mit gondol erről? Mit lát? – Flora összevont szemöldökkel összpontosított, észrevette a lány orcájának rózsás árnyalatát, halványszürke szemét, selyemruhája széles övét, főkötője precíz hullámzását. Látta a beállított testtartást – a lány teste kissé oldalra fordult, a kezében csukott napernyőt tartott –, a háttérben az impozáns parókiát, a legelésző lovakat, a finoman habosított, napfény által átszőtt bárányfelhőket a nyári égen, egy csipetnyi kadmiumsárga árnyalattal. – Nekem Faucheux-nak tűnik – mondta ki a csodálattól elakadó lélegzettel. – Pontosan. Faucheux nem volt termékeny művész, alig huszonöt évesen hunyt el szifiliszben, de 1811-ben bekövetkezett haláláig megfestett néhány francia nemesi családot. Szinte minden munkája magángyűjteményekben található. – Istenem, mikor is bukkant fel utoljára Faucheuxkép a szabadpiacon? – mélázott Flora, közben Angus megfordította a képet, és a falnál álló székhez támasztotta, hogy mindketten megcsodálhassák. – Valamikor az ötvenes években, ugye? – Olyasmi. Biztosan tudom, hogy csak két másik képét adták el a művész halála óta. Florát roppant izgalom töltötte el. A festmény pont jó méretű volt, mutatós, és a ritkasága miatt komoly érdeklődésre tarthatott számot.

– Mi az óvatos becslése? – kérdezte főnökét. Angus az állára koppintott a mutatóujjával, a szeme réssé szűkült. – Talán kétszázötven? A lány bólintott. – Szerintem is. Kapásból négy vevőről tudok, akit érdekelne. – Nekem is vannak kapcsolataim az Államokban, akik pitizve könyörögnének érte. Flora érezte, hogy felgyorsul a lélegzete. Körülnézett a szobában. Az asztalon szétszórtan heverő darabokon kívül legalább öt tucat festmény állt a falaknak támasztott halmokban. Már a művészeti alkotások nagy száma is döbbenetes volt. Jóval több volt annál, mint amennyi valaha ezeken a falakon függhetett. A lakás nem volt túl nagy, nem lehetett az Haussmann-házak léptékével mérni. Mit keresett itt ez a sok minden? – Mit talált még? – kérdezte Flora. Odalépett a legközelebbi tételekhez, és elkezdte végigpörgetni a képeket. – Sok modernt – válaszolta Angus, és figyelte a lányt, aki felemelt egy kiváló, folyót ábrázoló pasztellképet. – Találtam néhány Picasso-skiccet, néhány Cézanne-t, Matisse-t, Dalit… Semmi különlegest, de azért ellátták őket szignóval. – A mindenit! – motyogta Flora, és eszébe jutott a Canaletto Vermeilné szalonjában. – Maga szerint sokat

kapunk a struccért? – mosolygott. Leguggolt, és óvatosan átnézte a következő halom festményt. Angus halkan nevetgélt. – Hihetetlen, ugye? – dörmögte, és beletúrt egy másik doboz tartalmába. – Egy másik világ. Flora óvatosan nézte végig a halmot, aztán felsóhajtott, és a karjával átfogta a térdét. – Van még valami? – Csak a hálószoba ott hátul. Ott még nem jártam. Még nem fogtam fel ezt a bőséget. Legyen a vendégem. Flora átsurrant a hálószobába. Akárcsak a szalon, ez is egy letűnt kor emlékműveként festett. Itt nem álltak halomban a falnál a festmények, és nem voltak szobrok az ágyon. A szobát a korall és a pezsgő színei uralták, rózsafa székkel, toalettasztallal, mahagóni ruhásszekrénnyel és egy (a mai szemmel nézve) kisméretű franciaággyal. Flora újra kritikus szemmel fürkészte a szobát, akár a detektív a bűnügy helyszínét. És hogy mit látott? Hogy Jacques Vermeil anyjának hosszú fekete haja volt a fésülködőasztalkán heverő hajkefe tanúsága szerint, hála a kefe mellett álló metszett kristály parfümfújó üvegcsének, illatfelhőt húzott maga után, és hattyúpehely pamaccsal púderezte az arcát. Tehetős hölgy lehetett – ha nem is rendelkezett olyan tetemes vagyonnal, mint amit manapság élvez és nagyon divatos is, ha az ezüstbrokát köntösből indul ki, amely még most is egy próbababán volt.

Cipők hevertek a földön – néhány tollas, mások bársonnyal és szaténnal bevontak és egy hatalmas krokodilbőr koffer terpeszkedett a falnál. Flora felnyitotta a félig zárt tetejét, és rémülten hátraugrott, amikor molylepke röppent ki belőle, és fátyolszárnyát kinyújtóztatta az új térben. Az ablak kissé megzörrent a szélben, a vaskampó alig tartotta a helyén. Flora odasétált, és rövid küzdelem után sikerült kiszabadítania a kampót. Az egész lakásban áporodott és dohos volt a levegő, kezdett rajta eluralkodni a bezártság és lesújtottság érzése. Beáramlott a friss levegő, és ő megkönnyebbülten behunyta a szemét. Kihajolt a helyes kis franciaerkélyen, és kinézett. A szemben lévő épületben, egy emelettel lejjebb, egy húszas éveiben járó lány feküdt az ágyán, csak fehérnemű volt rajta, a fején fülhallgató, a lábával dobogott, miközben nézett valamit az iPadjén. Fogalma sem volt róla, hogy Flora figyeli, mint ahogyan a gazdátlan kincsekről sem az orra előtt. Odalent az utcán kisteherautó próbált megelőzni egy mopedes fickót, aki a mobilján beszélt, pár szakadt farmeres, fehér tornacipős nő a táskáját lóbálva tartott a folyó felé. Flora visszafordult a szoba felé, ámulatba ejtette, milyen más volt most, hogy nem minden a fátyolszerű porrétegen szűrődött át. Felemelte a fejét, és a pillanat töredékére észrevette a korallszínű függönyök eredeti

ragyogását, megcsillant a szaténfonal a pezsgőszínű ágytakarón, akár a vízben tovatűnő halacska. Volt ott még valami más is, alig észrevehetően – akár fénytörésnek is vélhette volna egy vékony fehér papírlap kandikált ki a matrac alól, mint a díszzsebkendő egy úriember zakózsebéből. Odament, kissé felemelte a matracot, és kiszabadította a levelet. Felébredt benne a kíváncsiság, aztán csalódottan látta, hogy a levelet németül írták. A némettudása nem terjedt tovább a Danke és a Guten Tag szavaknál. Csak annyit tudott kivenni, hogy a végére aláírt nevet – Birgita Bergurren – ugyanolyan szürke tintával írták, mint a megszólítást, és hogy 1940. október 14. volt rajta a dátum. A papír az évek során elsárgult, és valószínűleg az ágyrugóktól néhány spirális rozsdafolt éktelenkedett rajta. Olyan régi és finom volt, csoda, hogy ennyi ideig megmaradt. Főleg, ha figyelembe vesszük különös rejtekhelyét. Flora benézett a matrac alá, hátha másik levelet is talál, esetleg a borítékot, amely elárulja, honnan érkezett, de nem volt ott más. Újra a papírra meredt – gyűrött volt, mintha valaki először összegyűrte, aztán újra kisimította volna. Vajon csak attól, hogy egy matrac alatt lapult, amelyen emberek aludtak, forgolódtak és szeretkeztek? Vagy talán a levél tartalma felidegesítette az olvasóját? Szerelmi civódás? Miért rejthették oda?

Meg kellett tudnia, és nem csak azért, mert alapvető információkat tartalmazhatott a családról. Valaki eldugta, tehát nyilván fontos. Összehajtotta a levelet, és óvatosan a zsebébe csúsztatta. Angus biztosan ismer valakit, aki le tudja fordítani. Épp elegyengette a matracot, amikor – a folyosó végéről – meghallotta, hogy Angus végigvonszol valamit a padlón. – Flora! – kiáltotta. – Segítségre van szükségem! – Jövök – kiáltott vissza, és észrevette, hogy a léptei körös-körül nyomokat hagytak a poros szobában, akár a szarvas léptei a hóban. Angus egy székhez támasztott festmény mellett állt, egyik keze a csípőjén, a másikkal a keretet tartotta. Hatalmas kép volt, de ami még ennél is lényegesebb – lebilincselően gyönyörű, egy nőt ábrázolt a kerti padon hosszú, élénksárga ruhában, sötét hajában virágfüzér, az arca profilban, egy napernyő árnyékában. A háttérben elmosódott lila és rózsaszínű virágok csoportjai, a nő nyakán tengerészkék szalag. Flora megtorpant, elmerülten szemlélte a cobolyszőr ecset mesteri kezelését, az anyagok és formák rendkívüli ábrázolását. Kétségtelenül mesterművel volt dolga, és nem kellett elolvasnia a szignót a jobb alsó sarokban, hogy rájöjjön, ki az alkotója. – Gyerünk, mondja ki – nézett rá sugárzó mosollyal Angus, mint akinek hízik a mája, még a szemét is

behunyta. – Hallani akarom hangosan kimondva ezeket a szavakat. Flora összefonta a karját, és elmosolyodott. A főnöke mindig olyan drámai. – Nahát, Angus! – kiáltotta kényszeredetten, belemenve a játékba, hisz ő is izgatott volt. A hiteltúllépés ezennel kifizetődni látszott. – Úgy tűnik, egy Renoirt tart a kezében.

Negyedik fejezet

A hold már magasan járt az égen, mire Flora beillesztette a kulcsot a hatalmas tölgyfa ajtó zárjába, és belépett a belső udvarra. A mézszínű falakhoz támasztott Vespák és biciklik számából ítélve az épület valamennyi lakója otthon volt már – azok is, akik este elmentek valahová. Flora kerekes utazótáskája hangosan zörgött a tisztára sikált macskaköveken, ahogy a túloldali lakások felé sétált, fáradt szeme észre se vette a falakra felkúszó, éjjel virágzó jázmint, a gondolatai máshol jártak, így nem hallotta a távoli zenét, amely színes páraként töltötte be a teret. Beütötte az épület kódját, és felvánszorgott a kőlépcsőn, félig-meddig azt remélte, hogy a barátai már nyugovóra tértek, és ő egyenesen bevonulhat a szabad hálószobába – egy régóta fennálló megegyezés szerint az övé volt, valahányszor a városban járt –, és amúgy ruhástul, fogmosás nélkül belerogyhat az ágyba. Nem is emlékezett rá, mikor érezte ennyire kimerültnek magát, mégsem volt biztos benne, hogy képes lesz elaludni, hisz tiszta idegroncsnak érezte magát a nap különös és pazar felfedezéseitől. Angus órákkal korábban elment, hogy elérje a 13:13as Eurostar vonatot, és egyenesen visszatérjen Londonba, a feje bíborvörösen ragyogott az izgalomtól,

és Flora azon tűnődött, mire jut az ALR, vagyis a lopott műtárgyakkal foglalkozó Art Loss Register tanulmányozásával. Ez volt a szükséges első lépés. Semmilyen döntést nem hozhattak a nyilvántartás adatainak az ismerete nélkül, a legvadabb reményeik és álmaik hiúsulhatnak meg egyetlen pillanat alatt, ha a Renoir-t (és a Faucheux-t, bár a kettő nem vehető egy kalap alá) elveszettként vagy lopottként tartják nyilván. A hatóságok – talán több országból – azonnal közbeavatkoznának, és komoly nyomást gyakorolnának az ügyfelükre, hogy magyarázza meg, hogy kerültek ezek a festmények a birtokába. Egy Renoir – különösen egy ilyen nagy és ilyen szép – világszínvonalú művészeti kincs, és kevés ekkora érték maradt a magángyűjteményekben. A legtöbbet múzeumok vásárolták fel világszerte. Ez olyan felfedezés, ami csak egyszer adatik meg az életben, és aki otthagyta a lakásban, és elkülönítette a többitől az étkezőben, nyilván felismerte a jelentőségét. Természetesen, ha Angus jó hírekről számol be, akkor a következő elkerülhetetlen lépés a valódiság megállapítása. Bár volt rajta szignó, még átfogó tesztelésre lesz szükség, és nagyon fontos az eredet vizsgálata, hogy tisztázzák, hogy került ide, egy elhagyatott és elhagyott, lezárt lakásba, melynek a kulcsát ügyvédek őrizték, és a létezését hetvenegynéhány éven keresztül szándékosan titokban tartották.

Nem késlekedhettek. Az, ami a lakásban történt, azt jelentette, hogy a pletyka gyorsan elterjedhet a szomszédok között, és az újra megtalált zsákmány puszta értéke és mértéke – ha megpillantják vagy sugallják – csábító mézesbödönné válik, és nem a tolvajok vagy az egyszerű betörők, hanem a gyanús ügyleteik mellékágaként művészeti alkotások értékesítésére is szakosodott bűnszervezetek számára. Angus a távozása előtt ellátta utasításokkal, hogyan állítsa össze az előzetes leltárt – számokat, a művészek névsorát, durva értékbecslést –, még a holnap délutánra a családdal megbeszélt találkozó előtt, de Flora alig volt képes bezárni az ajtót az este. Nem hagyta nyugodni az ösztönös vágy, hogy kihívja a biztonsági céget, amellyel dolgoztak, hogy legalább másnapig megóvják a helyiségeket, amíg Angus visszatér a hírekkel és egy cselekvési tervvel. An-gus viszont ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb védelem, ha nem csinálnak semmit. A lezárt lakás több mint hetven évet épségben átvészelt. Csak kibír még egy éjszakát. Minél kisebb a felhajtás körülötte, annál jobb. Az E lakás ajtaja alól fény szűrődött, Flora kinyitotta az ajtót a kapott pótkulccsal, és végignézett a hosszú, csontfehér előszobán. Bruno és Ines hálószobájának az ajtaja félig nyitva volt, a csirke – az Inesre jellemző fogás – illata még a levegőben lebegett, egy láthatatlan gitár halk pengetése elárulta, hogy a barátai még ébren vannak.

Az órájára pillantott – az apja ajándékozta neki, amikor az első munkáját kapta a Christie'snél, és azóta egyre fontosabbá vált a számára, miközben minden barátja és kollégája átállt arra, hogy a telefonján vagy iPadjén ellenőrizze az időt és látta, hogy hajnali 1:30 van. Beletörődve állt meg az ajtóban, és vágyakozva pillantott a hálószoba ajtaja felé. Onnan is fény áradt, vagyis Ines megkapta az üzenetét, és rá várt. A két nő az egyetem előtti évben ismerkedett össze, amikor hátizsákkal járták be Ázsiát. Esetük klasszikus példája volt annak, hogy az ellentétek vonzzák egymást; azonnal erős barátság szövődött közöttük. Míg Flora volt a tökéletes éltanuló, Ines a lázadót testesítette meg, a dögös csajt, aki ismer minden pletykát, és nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Flora szerint Ines különös keveréke volt a bohém enerváltságnak és a nemzetközi kifinomultságnak, amelyet évek során szedett fel a legjobb svájci iskolában, az Aiglonban. Ellenállhatatlan volt, és megállapodtak, hogy Flora nála lakik, ha a városban jár. Szeretett volna nekifutásból beugrani az ágyba, ehelyett ledobta a táskáját, végigment az előszobán, elhaladt a falakat díszítő hatalmas, türkizkék tollakkal fedett korongok mellett, a cipője kopogott a régi parkettán. A konyhában egy üveg tequila állt a fényes kőpulton, és tapasztalatból tudta, jobb, ha tölt magának egy adagot, mielőtt felmegy a tetőteraszra.

Ines észrevette, mielőtt még Flora szeme alkalmazkodott volna a sötéthez – a pislákoló marokkói teamécsesek körülbelül annyi fényt adtak, mint amennyi meleget –, Flora felé nyújtotta a karját, és torokhangon felkacagott. – Hát itt vagy! – Bocs, hogy ilyen későn – mentegetőzött Flora a rá jellemző szűkszavúsággal, és a barátnője felé indult, aki oldalvást ült egy kirojtosodott lenvászon függőágyon, és előrehajolt, hogy megpuszilja. Florát körülölelte Ines barna karja és kaméliaillatú parfümje, rebellis, zabolátlan szénfekete haja úgy csapkodott az éjszakai szélben, mint a kalózok lobogója. – Reméltem, hogy nem vártok meg. – Még mit nem! – kacagott fel Ines, és intett Florának, hogy préselődjön oda mellé. – Lázadás tört volna ki a Bountyn. – Helló, fiúk. – Flora csókot dobott az alacsony kőfalon ülő Bruno és a Missoni széken terpeszkedő Stefan felé. Bruno túlzó karlengetéssel elkapta, Stefan csak mozdulatlan tekintettel biccentett, és a mutatóujját az ajkán végighúzva nézett rá. Egy évvel korábban egyéjszakás kalandjuk volt, és Flora nem is vágyott többre, de a fiú igen. – Éhes vagy? – érdeklődött Ines, és szeretettel megszorította a combját. – Azt hiszem, maradt még valami.

– Kösz, de… – Flora egy legyintéssel intézte el az ajánlatot, felmutatta a poharát, aztán felhajtotta az italt, és elégedetten cuppantott. – Ma estére ez megteszi vacsora helyett. Ines a nyelvével csettintett. – Nem csoda, hogy ilyen vékony vagy. – Tehát, Flora, mesélj – kezdte Bruno, felvette a gitárt, és Stephan székére támasztotta az egyik lábát. – Mi szél hozott Párizsba? – Elpengetett egy akkordot, felnézett a lányra, ragyogó mosolyt villantott rá a szakálla mögül, fekete szeme sarkában szarkalábak jelentek meg, kifakult rövidnadrágja majdnem lecsúszott keskeny csípőjéről. – És mi – vagy ki – tartott fel ilyen sokáig? Flora titokzatosan mosolygott. – Ó, hát ismersz – érdekes emberek, izgalmas helyek. – Ah – vigyorgott Bruno. – Tehát híres. És befolyásos. Talán mindkettő egyszerre. Flora egy vállrándítással elintézte az ugratást. – Nem titok. – Igazat mondott, tényleg nem volt az. Vermeilék nem kértek névtelenséget. Ritkán vásároltak vagy adtak el, mostanáig Angus leginkább kurátori és állagmegóvási feladatokat látott el náluk. Talán úgy érezték, így nem válnak az érdeklődés célpontjává – szemben az újgazdag oroszokkal és kínaiakkal, akik aukciókba öntik a készpénzt. Akárhogy is, nem vetődött fel a névtelenség kérdése. – Bár valószínűleg nem hallottatok róluk. Nagyon diszkrétek.

– Próbáljuk ki – hencegett Stefan kihívó tekintettel. A Vanity Fair európai rovatvezetőjeként nemigen volt olyan, akit ne ismert volna, és Flora remélte, talán egy kis színt és távlatot adhat a történethez. Angus háttérinformációi szárazak és hivatalosak voltak: fontos ügyfél, Jacques Vermeli, hetvenöt éves, Magda és Francois Vermeil egyetlen gyermeke; későn házasodott, a felesége, Lilian ötvenkilenc éves; két gyerek, Xavier huszonhét és Natascha huszonegy. .. – Vermeilék? – horkant fel Brúnó, mintha valami mulatságost hallott volna. Mentegetőző mozdulattal emelte fel a kezét. Ines szigorú pillantást vetett rá. – Ne foglalkozz Brunoval – figyelmeztette a magára erőltetett türelem arckifejezésével, aztán Flora vállára hajtóttá a fejét, hosszú, napbarnított lábát lóbálta a gyertya fényében. – Mi olyan vicces? – kérdezte könnyedén Flora. – A gondolat, hogy diszkrétek – mosolygott önelégülten Stefan. – Jacques és Lilian Vermeil épp most adományozott kisebb vagyont az Operának, és olyan sok jótékonysági szervezetben vesznek részt, hogy az ember azt gondolná, szentté akarják nyilváníttatni magukat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem mintha a gyerekeik is ilyenek lennének. – A gyerekeik? – Kezelhetetlenek. A szülők távol tartják a sajtót – isten tudja, hogyan, de sikerül nekik –, de mindenki

tudja, hogy kokóznak. Xavier Isten ajándékának képzeli magát, Natascha pedig egy partikurva. Flora megbökte Inest. – Ez igaz? – Attól tartok, igen. Tényleg nagyon szar híre van – bárkivel lefekszik, három éve nem eszik, diétás kólán és gumimacin él. Az ismerősöm ismerősei szerint mindent kipróbált. Máris elunta az életét. – Ines elmélyülten tanulmányozta pávakék körmét, és felvonta a szemöldökét. – Valaki, aki ismeri őket, azt mesélte, hogy túladagolta magát kokainnal, és egy nagyon ismert zenekar szólóénekese, akivel épp együtt bulizott, adrenalininjekciót döfött egyenesen a szívébe. – Mint a Pulp Fictionben? – tudakolta Stefan szkeptikus hangsúllyal. – Exactement!2 – erősítette meg határozottan Ines. – Apropó, ezt nem használhatod fel. Bizalmas – rúgott felé könyörtelenül. Bruno újra felhorkant, letette a gitárt, és kihúzott egy csomag cigarettapapírt a zsebéből. Pontosan! – Ezek a gazdag kölykök… Mind ugyanolyan. Túl sok pénz… elcsesződnek – motyogta a fejét ingatva. – Nos, egyesek talán mégsem – jegyezte meg Ines kurtán. Egy butikhotel-birodalom egyetlen örököseként megtestesített mindent, ami ellen Bruno kirohant. Ő 2

Pontosan!

ugyanis a szegénynegyedben született, nyolc gyerek közül ő volt az ötödik, és tizenhat évesen ment el otthonról. De Ines keblében egy hippi szíve dobogott, így lelki társak voltak, és csak néha találták magukat az eltérő gyermekkorból adódó meggyőződésük kereszttüzében. Bruno csókot fújt Ines felé – bocsánatkérőn, hóbortosan – de a tekintetük összekapcsolódott, és Flora másfelé nézett, hogy ne lássa a magánjellegű ígéreteket, amelyekkel egymásnak üzentek. Most négy éve voltak együtt. Egy partin találkoztak Ibizán, és egyetlen hétvége elég volt, hogy összeköltözzenek. Nem csak egy hagyományos, szokványos kapcsolatra rendezkedtek be, és Ines képtelen volt megérteni, hogy a lépcsőn való szeretkezés és a villámcsapásszerű szerelem lélegzetelállító fesztelensége nem ragályos. Flora elmosolyodott. Hát csoda, hogy ennyire szeretett együtt lógni velük? Az eltérő hátterük, szigorú erkölcsi felfogásuk és parázsló ambíciójuk frissítőén hatott rá, és kikapcsolódást jelentett a körből, amelyben a szakmája révén forgott. – Tartsd magad távol tőlük. Zűrösek – foglalta össze röviden Stefan, összefonta a kezét a feje mögött, és szúrós tekintettel méregette. – Kétlem, hogy bűntárs lennék ilyesfajta komédiázásban, miközben a szépművészeti gyűjteményüket állítom össze – jegyezte meg gúnyosan Flora.

– Stefannak savanyú a szőlő, mert Xavier Vermeil több lányt is lecsapott a kezéről. Igaz, Stefan? – nevetett fel Ines. – Ennek ehhez semmi köze – válaszolt Stefan mogorván. – Hát akkor mihez van köze? – Elkényeztetett amatőrök. Azt hiszik, minden körülöttük forog. – Ó, istenem – mordult fel Ines. – Csak nem még mindig azon a fotózáson pörögsz? Engedd el! – Aznap sokakat feldühítettek, nem csak engem. Elfoglalt embereket. Fontos embereket. Flora lustán lóbálta a lábát. – Visszatekercselnétek egy kicsit, kérlek? Miből maradtam ki? – Szerepeltek volna egy cikkben, amit mi közöltünk le, de menet közben kiszálltak – mondta Stefan, és megfeszítette a lábát. – Róluk szólt a cikk? – És másokról. A címe az volt, hogy Ifjú nagyágyúk, avagy régi dinasztiák menő új generációja. – Ó, hékás, erre emlékszem. Te is benne voltál – mosolygott Flora, és lustán oldalba bökte Inest a könyökével. – Csak szívességet tettem egy barátomnak – vonta meg a vállát Ines. – Apu haragudott érte. – Már elnézést! Én tettem neked szívességet – ellenkezett fürgén Stefan, és ezzel elérte, hogy egy

csiricsáré, spárgatalpú Chanel vászoncipő repüljön a feje felé, és Ines franciául átkozódjon az orra alatt. – Tudod, mekkora figyelmet keltett az a cikk. Beindította az üzletedet. Igaz, hogy Ines névadó erotikus fehérneműmárkája gyorsan kultikus branddé nőtte ki magát a Chanel műtermek csipke- és szalagmaradékaiból kézzel varrott egyszerű melléktermékből (a nőiruha-tervezés feje a szülei barátja volt). A központi üzlet a Marais negyedben volt. Az ázsiai turisták falkái és a divattervezést tanuló diákok máris ide zarándokoltak, hogy megosszák az Instagramon a butik képét, amely jogosan vált hírhedtté a kirakatban kifeszített, fehér brüsszeli vert csipkéről, amely egyszerre fedte fel és rejtette el, mi van odabent. Az öltözők padlóját alpaka gyapjúszőnyeg borította, a falakat bársony. Általában legalább egy paparazzo állt lesben a közelben a Vespáján, készen arra, hogy lekapja a legújabb celebet vagy társasági kedvencet, amikor az ajkán mosollyal és a kezében szatyorral elhagyja az üzletet. – Kérlek – emelte égnek a szemét Ines, de gyengéden megbökte a könyökével Florát. Stefan sikeres és nagyon jóképű volt a majdnem kopaszra nyírt hajával és borostás állával. Rendszeresen megjelent a saját magazinja oldalain, modellekkel és színésznőkkel fotózkodott a csúcsdivat kölcsönzött ruháiban, de a nagyravágyása nem ismert határokat, és ez a régi barátai könnyű céltáblájává tette. – A cég tökéletesen

követte az üzleti tervemet. Puszta véletlen, hogy a cikk ugyanakkor jelent meg. Flora tudta, hogy nem létezett üzleti terv. Ines nem olyan nő volt, aki ilyen unalmas dolgokkal vesződik. Ösztönösen, szenvedélyes meggyőződéssel élt. De Stefan bekapta a horgot. – Ines, az volt a legkelendőbb szám az elmúlt három évben, és harminchat országban jelent meg. – És? A nők, akik az üzletembe jönnek, szájpropaganda útján értesültek a barátaiktól – ugratta Ines. – Úgy teszel, mintha… – Oké, oké, gyerekek – szakította őket félbe Flora. Későre járt az idő a kivagyisághoz. – Miért számít annyira, hogy kimaradtak abból a cikkből? – Mindent előkészítettünk a fotózáshoz, egy tucat ember várt rájuk – Annié Leibovitz, az ég szerelmére! –, és aztán háromórányi várakozás után lemondják? Tényleg? Kinek képzelik ezek magukat? A Casiraghiknak? Ines szemében gonoszkodás csillant. – Nos, Xaviernek ugyanolyan sikere van a nőknél. Ráadásul majdnem ugyanolyan gazdagok. Stefan vállat vont, de merevre sikerült a mozdulata, és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye Brúnótól a felé nyújtott, kézzel feltekert cigarettát. Flora csöndben maradt, hátradöntötte a fejét, és felnézett a bársonyos égre, Bruno újra pengetni kezdte a

gitárját, és Stefan füstcsíkja időnként a szeme elé sodródott. Ezek az örökösök nemsokára még sokkal gazdagabbak lesznek. És még sérültebbek? Nehéznek tűnt összeegyeztetni Vermeilné kulturált kifinomultságát az itt elhangzottakkal. Magában lustán eljátszott a gondolattal, vajon hogyan reagálnának, ha meghallanák, hogy a régesrégen bezárt lakást hetvenévnyi Csipkerózsika-álom után ma kinyitották. El tudta képzelni Brunót – kigúnyolná a tékozlást, mivel annyi ingatlanuk van, hogy képesek egyről megfeledkezni. Stefan szívesen megkapargatná a család meglepő és eleddig ismeretlen, szerény hátterét, és azon morfondírozna, hogyan jutottak ilyen magasra ilyen gyorsan. De amikor behunyta a szemét, az álom belebelemart, akár egy ideges eb, és a gondolatai megfeneklettek. Egy lakás, több mint kétszáz értékes festménnyel és művészeti alkotással, amelyet szándékosan bezártak, és hagytak porosodni? Nem az izgatta, hogyan történhetett ilyesmi, hanem az, hogy miért. Megborzongatta az éjszaka hideg lehelete. Legalábbis feltételezte, hogy attól borzong.

Ötödik fejezet

Hajnalra visszatért a porba. Amint az előre látható volt, alig aludt, öt előtt kimászott a szétzilált ágyneműből, hogy bevegye az elhagyatott lakást, és tovább tanulmányozza a felbecsülhetetlen értékű kincseket. Amikor belépett, a padlódeszka nyikorgott a lába alatt, a hatalmas kulcs tömör és súlyos volt a tenyerében, míg végigment a szobákon, és úgy aggódott, mint anya az újszülött gyermekéért, és remélte, hogy az alsó lakásban élőket nem zavarja a szokatlan mozgolódás a fejük fölött. Természetesen tudta, hogy nem sokat tehetne az ellen, akinek feltett szándéka hozzáférni a zsákmányhoz, mégis jobban érezte magát attól, hogy ott van, és szembeszállhat az esetleges betolakodóval. Az utca még sötét volt, a nap nem járt elég magasan, hogy megvilágítsa a lakást, és a hely még mély homályba burkolódzva szendergett. Az áramszolgáltatás hiányában nem volt világítás, semmi, aminél láthatott volna – furcsa módon nem volt nála gyertya –, így majdnem egy óra hosszat hevert a kifakult bársonypamlagon, várta, hogy megvirradjon, és közben a Renoirt nézte. Olyan érzés volt, mintha virrasztana. Később a képet elszállítják egy szabályozott hőmérsékletű és páratartalmú helyre, elemzik a károkat, a korhadást, és elkezdik a tisztítás kényes

folyamatát. Végül minden valószínűség szerint egy vezető múzeumnak adják majd el, ahol őrök állnak a hosszú márványfolyosókon, és a turisták vörös kötelek mögül nézik. Egyedül Florának volt része abban a kiváltságban, hogy bensőséges, otthonias körülmények között élvezze az időtlen fenségességét ennek a totemnek, amelyet a gyűrött, megsüppedt ágynak támasztott. Azt kívánta, bárcsak ott lett volna vele az apja. Elsősorban miatta szeretett bele a művészetbe, amikor kézen fogva vezette végig a hosszú kiállítótermeken, és megmutatott neki egyetlen képet vagy szobrot. Leültek egy padra, és órákig nézték a műalkotást, néha kitalálóst játszottak, máskor arra kérte, hogy idézze fel a zöld, a kék vagy a sárga húsz különböző árnyalatát. Igen, imádná. A művészet mindig is a közös társasjátékuk volt. Flora még alig volt ötéves, amikor az aukciós teremben bebújt az emelvény alá, mert bújócskázni akart, és innen bámulta a fényesre suvickolt cipőket, hallgatta az apja erős hangját a teremben, a nadrágja egyre gyorsabban csapkodott a vádliján, ahogy az egyik ajánlattevőre mutatott, aztán a másikra, olyan lendülettel, ahogyan egy karmester beleéli magát a zenébe. És most Flora kincsvadászaton volt, világszínvonalú kutatásban vett részt, hogy újra a közönség szeme elé tárjon egy művészeti alkotást. De már nem volt gyerek, és ez nem volt játék. Amikor a nap első sugara

megjelent a falon, és a fény ujja rámutatott a kötelességére, felállt, kiment az előszobába, és munkához látott a fényképezőgéppel és a csipeszes írótáblával. Először számolnia kellett. Több mint egy órába telt végigsétálnia a lakáson, és megszámolnia a szépművészeti kincseket. Összesen 203 festményt, 57 szobrot, 316 műalkotást (gyertyatartókat, parfümösüvegcséket, lámpákat, dísztárgyakat, ékszertartó edényeket) és 1 struccot számolt össze, amit munka közben Gertie-nek nevezett el. (Fogalma sem volt, honnan jutott eszébe épp ez a név. Úgy tűnt, illik rá.) Ezután elkezdte az értékük és ennek megfelelően a fontosságuk alapján besorolni a darabokat. Színes, ragasztós hátú pöttyökkel látta el őket, pirossal jelölte a legértékesebbeket, aztán sorban narancsszínű, sárga, zöld és végül a legkevésbé értékes darabok kék jelölést kaptak. A kimutatása szerint két piros volt (a dupla pöttyös, hatalmas Renoir és a Faucheux), 14 narancs (többek között néhány elbűvölő, de jelentéktelenebb műalkotás, kis olajvázlatok, litográfiák, Matisse-, Dali-, Pissarro-rajzok), 266 sárga, a többi vegyesen zöld és kék. Az egyes kategóriákba tartozó darabokat különböző helyiségekben helyezte el – a Renoir az ágyon maradt, és mellé tette a Faucheux-t, a narancssárga jelölésű munkák az étkezőben maradtak, a sárgákat átvitte a szalonba, a zöldeket a dolgozószobába, a kékeket a

konyhába. Miután minden darabot elrendezett, beszámozta és gondosan lefényképezte őket – elölről, hátulról, oldalról. Végül az ebédidő közeledtével, hétórányi munka után elkezdte a bepöttyözött lajstrom tételeit osztályokba sorolni – modernisták, impresszionisták, kubisták, szürrealisták és így tovább. Utána az alkotóművészek szerint válogatta őket szét. Minden leírt névnél felgyorsult a pulzusa, és amikor az étkezőben megmozdított egy Renoir-vázlatot (csak a tapasztalata árulta el, ki lehet a művész, hiszen a francia festő soha nem szignálta le a vázlatait), újabb porvihar kavarodott fel körülötte, és tüsszögésroham tört rá. Könnybe lábadt a szeme, és amikor észrevette a sötét porfoltokat a térdén, rájött, hogy hiba volt a fehér farmer, amit még a sötétben húzott elő. Kimerülten és éhesen felsóhajtott, letette az iratgyűjtőt, és a táskája után nyúlt. Muszáj volt ennie valamit. A művészet csak mostanáig adott neki erőt. Újra elöntötte az aggodalom – rossz érzés volt otthagyni ezt a sok mindent –, elfordította a régi kulcsot a zárban, őrizetlenül hagyta a kincseket, és kilépett az utcára. A nap lágyan cirógatta az arcát, ahogy kilépett az árnyékból, és átment az úttesten, de a keleti szél hűvösen tartotta a levegőt. Szaporán szedte a lábát, a saját árnyékát figyelte, és elveszett a gondolataiban. A fejében egymást kergették a kérdések. Milyen információkat kap Angus az ALR-től? Valószínűleg épp

úton van, mert egész reggel nem tudta elérni. Mit fognak csinálni Vermeilék, miután beszámol nekik – megtartják vagy eladják a műkincseket? Vajon hallottáke a hangokat a szomszéd lakásokban, és észrevette-e valaki a szokatlan mozgást? Nagyon remélte, hogy nem. Képtelen lesz megnyugodni, amíg a legértékesebb darabokat el nem viszik, vagy nem állítanak az ajtó elé biztonsági őröket. Korogni kezdett a gyomra – egyáltalán vacsorázott tegnap este? Nem emlékezett. Átment az utcán, egy kis tér felé tartott, vele szemben ólomkupolás templom állt. Elhaladt egy vegytisztító és egy dohánybolt, majd egy olasz étterem és egy cipőbolt mellett, amely szemmel láthatólag ötven év fölöttiek részére árult cipőket. Nem akart finnyáskodni – általában igyekezett gluténmentesen táplálkozni, de most megelégedett volna az első útjába kerülő kávézóval vagy boulangerievel, és megvett volna bármit, amit magával vihet. Végül talált egy szusibárt, és négy perccel később egy doboz makival távozott. A szomszédos kávézóból elvitelre kávét rendelt, csak hogy használhassa a vécét, aztán sietősen sarkon fordult. Tudta, hogy Angusnek igaza van – több mint hetven év rejtőzködés után még egy éjszaka és nappal nem számít semmit –, mégsem bírt lazítani, amikor tudta, hogy egy jelentős, rég elveszett Renoir és Faucheux van a lakásban az ágynak támasztva, és a visszatértére vár.

Megszólalt a telefonja, gyorsan előhúzta a táskájából. Angus? – Freddie? – kérdezte, és a hangjába máris aggodalom vegyült. – Mi a baj? Minden rendben? Rövid szünet. – Anyu? Anyu? Te vagy az? – Ó, ha-ha. A fiú halkan felnevetett. – Ezt megérdemelted. – Jól van, na – emelte égnek a szemét. Egyik kezét a fülére nyomta, hogy megpróbálja kizárni a forgalom zaját. Maga elé képzelte a fiút, zajcsökkentő fejhallgató a nyaka körül, az egyik kezében kávé. Rendezőasszisztensként állhatatosan kapaszkodott felfelé a brit filmgyártás ranglétráján. Flora tudta, hogy mostanság épp valami ironikus kalandfilmet forgat az Elstree Stúdiósnál. A munkahelyén még senki sem tudta, és ragaszkodott hozzá, hogy folytassa az addigi normális életét, amíg csak lehet. – Ártatlan, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, igaz? – mondta merészen, amikor az egész család körülötte csoportosult azon a szombat délutánon az árnyékos házban. – De tényleg, hogy vagy? – kérdezte Flora. Több napja nem beszéltek. Freddie ragaszkodott ehhez, azt akarta, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy volt. Újabb szünet. – Fáradtan.

– Tényleg fáradt a hangod. – Valószínűleg azért, mert Troy tegnap éjjel újra harcba szállt a helyi biciklitolvajokkal. – Nem füleltek le újabbat, ugye? – Remélem, nem, de nem dugtam ki a fejem, hogy megnézzem. Ha mégis, akkor ez idén az ötödik. – Biztosan megfelelően lelakatolja a bicikliket? – Persze, de azt hiszem, nagyon élvezik, hogy bosszanthatják. Tényleg szörnyen menők a bringái, de úgy tűnik, senki mást nem rövidítenek meg. Személyes ügynek tekinti. – Szegény fickó. – Mármint szegény fickók. Ha valaha a keze közé kaparintja őket, akkor száznyolcvan centi színtiszta ausztrál dühvel találják szembe magukat. – Ah! Ezek szerint ő olyan szomszéd, akivel ajánlatos jóban lenni. – Úgy valahogy. Elhallgattak, mind a ketten ugyanarra gondoltak. Flora törte meg előbb a csöndet. – És egyébként hogy mennek a dolgok? Jól alszol? Diplomatikus hang volt a válasz, amit ő nemnek értelmezett. – De legalább rendesen eszel, ugye? – Igen. – Ami megint csak „nem"-et jelentett. – És jött már válasz a Gyermekvédelmi Szolgálattól, a CPS-től? – Még nem.

– Biztosan nem tesznek feljelentést – mondta Flora indulatosan. – Ez túl vérszegény. Soha nem tudnák hitelt érdemlően bizonyítani. – Talán igen. Talán nem. Újra elhallgattak. – …még Párizsban vagy? – Igen. – Hamarosan visszajössz? – Bármikor vissza tudok menni, ha szükséged van rám –mondta gyorsan. – Csak szólj, és már ott is vagyok, Freds. Háromórányira vagyok tőled. – Tudom, én nem is… nem úgy értettem. Csak azért hívtalak, hogy bejelentkezzem. Csörögj rám, ha újra Londonban leszel, rendben? – Persze. – Kösz, Deni. Szeretlek. – Én szintúgy. Ratfink. Freddie letette a telefont, Flora belökte a bejárati ajtót, felbaktatott a lépcsőn, és újra bement a lakásba. Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy húsz perccel korábban hagyta – még mindig kavargott a levegőben a por a rendezkedés után, a műalkotások takaros csoportokba rendezve álltak a helyiségekben. Bejelentkezett Gertie-nél, de aztán egyenesen a hálószobába ment, kinyitotta az utcára néző franciaerkély ajtaját. A modern Párizs utat tört magának az elszigetelt lakáson át, és elengedte a belekapaszkodó múltat. Flora kiült a kis erkélyre, a hátát a falnak

vetette, a lábát a korlátra támasztotta, és hozzálátott az ebédjéhez. Megpödörte az ujjai között az evőpálcikákat, és az állandó nehézségekkel küzdő öccsére gondolt. A lakás nem volt elég magasan, így a szomszédos háztető fölött nem látta a horizontot, és kénytelen volt lefelé nézni – az utca csöndes volt, és kihaltnak tűnt, Flora alig látott járókelőt, csak egy fiatal pár andalgott békésen, barna papír bevásárlószatyraikat magukhoz ölelve, diskurálva. Flora nézte, ahogy közeledtek, megálltak a szemközti épület előtt, a nő hátradőlve egyensúlyozta a testének döntött szatyrot, és a kulcsot keresve belenyúlt a barátja sortjába. Egy pillanattal később eltűntek a szeme elől, a faajtó bevágódott mögöttük. Flora a lazacos nigiri és a tonhalas maki között vacillált, végül a szebb színe miatt a lazacot választotta. Amikor legközelebb felnézett, a párocska újra felbukkant, ezúttal az épületben az utca túloldalán, egy szinttel lejjebb, és bár nem tudta kivenni az arcukat a leengedett redőny miatt, rájött, hogy ugyanezt a nőt látta előző délután az ágyon fekve zenét hallgatni. Fura volt kettős nézőpontból rápillantani az életére: a nyilvános és a magánéletére. Flora hol az ebédjére figyelt – ez azért jobban érdekelte –hol a nőt nézte, ahogy megszabadul a pólójától, kilép a farmersortból, az ágyra teríti a ruhákat, és fehérneműben, nesztelen léptekkel eltűnik a szeme elől.

A férfi is a szobában volt – először a lába került a látóterébe, lassan megkerülte az ágyat, közben a telefonján nézett valamit. Az arca csak akkor vált láthatóvá, amikor leereszkedett az ágy szélére, és szöveget pötyögött a telefonjába. A lábánál a dívány alól összehurkolt narancsszínű kötél kandikált ki. – Mire használja azt a kötelet? – tűnődött Flora, beleharapott a tonhalas makitekercsbe, és közben szenvtelenül nézte a férfit. Talán hegymászó? Úgy gondolta, atletikus testfelépítése lehet. Elterelődtek a gondolatai, a tekintete az utcán végigguruló autókra tévedt, Angust kereste. Most már bármelyik pillanatban megérkezhet. A férfi a túlsó lakásban az ágyra hajította a telefont, és az erkélyajtóhoz sétált. Zömök volt, de nagyon erős, a lábikrája izmai jól kirajzolódtak a khakisortban. Kilépett a napra, és a könyökére támaszkodva lenézett az utcára. A járdán egy macska portyázott, három inges, nyakkendős férfi sétált arra beszélgetve, az egyikük kénytelen volt lelépni az útra, a másiknak pedig meg kellett kerülnie a macskát, aki rémülten nekiiramodott, és egy parkoló autó alatt keresett menedéket. A férfi felnézett. Flora abbahagyta az evést, és látta, hogy a férfi megmerevedik. Olyan döbbenten bámult rá, hogy Flora azonnal tudta, eddig senkit nem látott ott, és a jelenléte azt jelentette, a lakást kinyitották. A férfi a nyakát nyújtogatta, az arca ráncba szaladt, és a szemét

meregetve próbálta jobban megnézni. Flora felkelt, elhátrált az ablaktól, behúzta maga mögött az erkélyajtót, hogy a férfi csak az épület visszatükröződő képét lássa. Értelmetlen gesztus volt. Már észrevette. Az elhagyatott lakást végre-valahára újra elfoglalták. Felkavarodott a múlt, és lerázta magáról a port. A szomszédok hamarosan megtudják, aztán a város, míg végül az egész világ értesül róla, amikor bejelentik az eladást. Hetvenhárom év csönd után a titok végül kiszivárog.

Hatodik fejezet

Angus a legjobb öltönyét öltötte fel a kedvenc Lanvin nyakkendőjével – ez elárulta Florának, hogy jó hírei vannak, bár édeskeveset mondott, és amióta megérkezett, a füléhez ragadt a telefonja. Egész nap elkeserítően elérhetetlen volt, nem válaszolt Flora emailjeire, és csak a vonatról írt üzenetet, amelyben arra kérte, háromkor találkozzanak Vermeiléknél. Mintha elfeledkezett volna a tényről, hogy amióta kinyitották az öreg ajtót, ő alig aludt és evett az idegességtől az elmúlt huszonnégy órában. Ugyanabban a szobában várakoztak, mint korábban, Flora festőállványra állította a Renoirt és a Faucheux-t, és a hálószobaszekrényben talált lepedővel takarta le, amit a szekrény megóvott a portól. Ezt nemigen lehetett múzeumi minőségű védelemnek nevezni, főleg mert taxival szállította át őket. Újra megfontolta, hogy kihívja a biztonsági szolgálatot, amely általában külön autót küldött a festmények szállításához, de annak sötétített ablaka, sofőrje és kísérete lett volna, és Flora nem akart túl nagy feltűnést kelteni – már így is aggódott az utca túloldalán lakó férfi kíváncsisága miatt, és délután időről időre odapenderült az ablakhoz, hogy ellenőrizze, kukucskál-e még a pasas (kétszer is rajtakapta). Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha

jelentős érték kerülne ki onnan, vagy ami még rosszabb, maradna bent a lakásban. Az sem vigasztalta, hogy a legértékesebb festmények nála voltak. Kivágódott az ajtó, és Vermeilné újra előttük állt, derűsen, elegánsan, púderrózsaszín lenvászon ingruhában, barokk stílusú gyöngyökkel. Két férfi követte, az egyikük napbarnított volt és magas, majd százkilencven centi, a másik szinte komikusan alacsony. Az alacsonyabbik aktatáskát hozott, fehér keretes szemüvegét feltolta az orrán, szürke haján középen kopasz folt éktelenkedett. A magas férfi világos homokszínű vászonöltönyt és barna mokaszint viselt, és ki villanó Breguet órája elárulta, hogy ő az ügyfél férje, és nem az ügyvéd. – Lilian, Jacques – Angus mindkettőt magabiztos mosollyal üdvözölte. Lilian szemmel láthatólag megkönnyebbült. – Uram. – Angus, Flora – mosolygott Vermeilné, kezet rázott Florával, és a mögötte álló magas férfi felé intett. – A férjem, Jacques, és az ügyvédünk, Travers úr. – Üdvözlöm – mondta nekik Flora. Jóval elegánsabban nézett ki, mint ahogy érezte magát. Megkérte a taxisofőrt, hogy álljon meg útközben Ines lakásánál, és a kocsi szinte még mozgásban volt, amikor kipattant, és (a két képpel a hóna alatt) berontott, hogy átöltözzön. Foltos nadrágját rekordidő alatt cserélte le babakék nadrágra, vastag magas sarkú MiuMiu cipőre, fehér pamutblúzra.

Helyet foglaltak, csak Angus maradt állva. Flora keresztbe rakta a lábát, tudta, hogy közeleg az ő pillanata. – Nos, eseménydús huszonnégy órán vagyunk túl – kezdte Angus, és összekulcsolta a kezét. – Flora szinte végig dolgozott. – Még szerencse, hogy nem órabérben fizetjük – mosolygott Jacques Vermeil, és Florára nézett, mire mindenki felnevetett. Angus feljegyzéséből kiderült, hogy kiváló kardiológus, természetesen már nyugdíjas, a sebészelit tagjaira általában jellemző nyájasság neki is sajátja volt – lassan, megfontoltan mozgott, a tekintete és elhúzott szája egyszerre fejezett ki enyhe bódulatot és némi unalmat. Flora úgy gondolta, hogy a nők rajonganak érte. – Nos, bizonyára megengedheti magának – vette a lapot Angus, és lehajtotta a fejét. – Szép számmal ért minket meglepetés. – Kárt tettek valamiben a mi kedves betörőink? – kérdezte Lilian komor arccal. Angus megrázta a fejét. – Abból, amit láttam, épp ellenkezőleg, semmi sem utalt arra, hogy bárki járt volna ott korábban. Az ajtó zárva volt, a zár jól tartott, az ajtó mögött halmozódtak a levelek, az ablakok is zárva voltak, nem találtunk lábnyomokat vagy kézjegyeket a porban. Ha nem tudtam volna, hogy valaki behatolt a lakásba, eszembe se jutott volna – vont vállat.

– Nagyon különös. Nem volt nyilvánvaló jele, hogy bármit eltulajdonítottak volna – tette hozzá Flora. – A ránk váró meglepetésektől eltekintve a lakás berendezése érintetlen volt – a képek a falakon lógtak, az asztalok és a székek a helyükön álltak, minden polc tele volt könyvekkel. Vagy nem jöttek rá, milyen jelentős felfedezést tettek, és poros kacatnak ítéltek mindent, vagy pedig magukkal vittek valami különlegeset, és ez esetben viszont valószínűleg soha nem tudjuk meg, mi volt az. – Poros kacat? – ismételte Jacques Vermeil incselkedve, mintha elveszett volna valami a fordítás során. Flora már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Angus megköszörülte a torkát, így inkább csöndben maradt. – Csakugyan. Amikor beléptünk a lakásba, a szó szoros értelmében több száz festményt találtunk a falhoz támasztva, sokat az előszobában, de a legtöbbet az étkezőben. A puszta darabszám meggyőzhette őket arról, hogy nem értékesek. Máskülönben miért hagyták volna ott a lakás tulajdonosai? Nem válaszoltak azonnal. – És értékes valamelyik? – kérdezte Jacques. – Nézze meg a saját szemével. – Angus ragyogó tekintettel, egyetlen lendületes mozdulattal lerántotta az első lepedőt, és felfedte a Faucheux-képet. Vermeilné halkan levegőért kapkodott, előrehajolt a széken,

szakértő szemmel vizsgálta a festményt, az árnyalatait és szimbolikus ábrázolását tanulmányozta. – Mon Dieu – suttogta. – Ez gyönyörű. – És ritka – tette hozzá Angus. – A művész, Faucheux épp akkor halt meg, amikor végre sikerült kibontakoztatnia a tehetségét. 1951-ben Berlinben bukkant fel utoljára egy munkája a nyűt piacon. Szinte minden jegyzékbe vett műve magángyűjteményekben van. Az egész világon csupán pár múzeum dicsekedhet Faucheux-val. – Feltartotta az egyik kezét, és számolni kezdett az ujjain. – A Prado Madridban, a Guggenheim Bilbaóban, az Uffizi Firenzében és a Courtauld Londonban. Mindössze négy múzeum. Jacques Velmeil szemöldöke magasba szökött lebarnult homlokán. – Tehát, ha az eladás mellett döntünk… – Minden valószínűség szerint a képzőművészvilág néhány legnagyobb intézménye folytat majd érte licitháborút, nem is beszélve a legkomolyabb magángyűjtőkről, akik a műlistájukhoz szeretnék adni ezt a nevet. – Milyen jó ránézni – válaszolta Jacques kisvártatva higgadtan. – Különösen finom munka – dicsérte Angus a festményre pillantva. – Szerintem komoly érdeklődést vált majd ki. – Milyen állapotban van? – tért a lényegre Vermeilné, és felállt, hogy közelebbről is megvizsgálja a

festményt. Manikűrözött körmével a kép bal felső sarkára mutatott, ahol erősen megszaporodtak a festéken látható hajszálvékony repedések. – Kifakultak a színek. A tárolás körülményei nem voltak épp ideálisak. – Hát nem, valóban – ismerte be Angus. – De nézzük a jó oldalát, a lakás le volt zárva, vízhatlan, és a negyedik emeleti elhelyezkedése is kedvező. Nem találtuk nyomát beázásnak vagy penésznek. A páratartalom nyilván évszakonként változott, mivel a lakás nem klímavédett, de mindent egybevetve ez nem tragédia. Szerencsés esetben elég egy tisztítás, és néhány kisebb restaurációs munka a fényezésen. – Szerintem már most szerencsénk van – mondta Jacques vidáman, míg a felesége újra helyet foglalt. – Ami azt illeti, önök még ennél is szerencsésebbek – jelentette ki Angus széles mosollyal, és átsétált a másik festőállványhoz. Egy kicsit kivárt, élvezte a hatásszünetet és a közönsége feszült várakozását, fenntartotta a bizonytalanságot, majd egy suhintással lerántotta a leplet. Vermeilék azonnal felismerték, mi látnak, Renoir remek és könnyed ecsetkezelése, a cinóbervörös és kobaltkék elevensége szinte üvöltötte az alkotó nevét. Vermeilné újra felpattant, a szája elé kapta a kezét, és már-már áhítatos hódolattal közeledett a képhez, a tekintete szakértő elemzéssel barangolt a vásznon. – Szükség lesz az eredetiség igazolására – jelentette ki határozottan, mintha a döbbenet megrémítette volna.

– Természetesen – értett egyet Angus. – Hál' istennek szignálta. Közelről megvizsgáltuk Florával, és nekünk eredetinek tűnik, de természetesen szükségünk van egy szakértő állásfoglalására, ez nem is kérdés – már fel is vettem a kapcsolatot a Renoir Múzeummal Cagnes-ban. A vászon hátára ragasztott címke szerint a kép címe Ülő hölgy sárga ruhában, de ezt ellenőriznünk kell a catalogue raisonnéban, aztán rögtön következhet az eredetvizsgálat. Talán egyetértenek velem, hogy a két ikonikus festménnyel kezdjük a munkát. Már vissza is utaztam Londonba, személyesen ellenőriztem az ALR-t, és nagy örömmel igazolhatom, hogy egyik festményt sem tartják nyilván lopottként vagy eltűntként. – Ez természetes – szólt közbe éles hangon Vermeilné. – Miért is lennének, ha a mi lakásunkban álltak? Angus nem jött ki a sodrából. – Én nem célozgatok semmire, Lilian. Ez merő formaság, az első lépés, kellő gondosság, amire minden esetben szükség van, amikor ilyen jelentős művészeti alkotás bukkan fel a piacon. Ha a festményt bármilyen okból nyilvántartja az ALR, akkor azonnal elveszíti az értékét – nem adhatja el, és a keresés megindítása után pár órán belül a nyakában lihegnek a hatóságok. Az én dolgom, hogy gondoskodjam az ilyen helyzetek elkerüléséről. Lilian megenyhült és elmosolyodott.

– Hallja ezt, Travers úr? – kérdezte a hallgatag ügyvédtől, aki az ő és Jacques jobbján ült. – Beaumont úr a mi érdekünkben dolgozik, nem ellenünk. Florát meglepte az epés megjegyzés, és észrevette, hogy szegény ember válla megroskadt. Franciául motyogott valamit, Flora fordítása szerint „csupán követi a szabályokat". Angus megköszörülte a torkát. – Nyilván időre van szükségük ahhoz, hogy összeszedjék a gondolataikat, és fontolóra vegyék, meg akarják-e tartani a Renoirt, de tudniuk kell, hogy a jövő hónapban fontos impresszionista árverésre kerül sor a Christie'snél. A katalógust még nem hozták nyilvánosságra, így nem ismertek a pontos részletek, de azt beszélik, több nagyon érdekes festményt is árverésre bocsátanak, köztük néhány rendkívül figyelemreméltó Pissarrót és Manet-t. Az aukció nagy érdeklődésre számíthat, és nyilván odavonz néhány igen komoly vásárlót – a belső körök szerint várható az eladási rekordok megdöntése. Mindenkit izgalomba hoz a dolog, és véleményem szerint egy ilyen jelentőségű festmény azon az árverésen valóban nagyon komoly árat érhet el. Flora mosolygott és hallgatott, pontosan tudta, miért erőlteti Angus az eladást – ha a festményt eladják, az ügynökség 1,7 százalék üdítő jutalékot kap a teljes eladási árból, ami jelentősen megdobná a kutatási, készletezési és kurátori illetményüket. – Milyen komolyat? – érdeklődött hűvösen Jacques.

– Egy átlagos értékesítés vagy kéz alatti eladás esetén az ár akár hatmillió font is lehet. Az árverésen viszont tíz-tizenegy millióra is feltornázhatják – mosolygott Angus. Részegítő összeg. Ő is kábultnak tűnt. – De ez olyasmi, amit önöknek kell megfontolniuk. Nincs kényszer. Az önök döntése. A benyújtás határideje a következő pár hétben jár le – még ki kell derítenem, pontosan mikor –, de ha az eladás mellett döntenek, akkor gyorsan kell lépnünk, hogy idejében bejelenthessük. Addig még rengeteg tennivaló vár ránk. – Elégedetten összedörzsölte a kezét. – Mindenesetre az én mondanivalóm itt véget ér. Átadom a szót Florának, aki összefoglalja, mit találtunk. Flora felállt, a jobb könyökhajlatával tartotta az iPadet, és a bal kezével nyomkodta az Apple távirányítót. Az összecsukható fehér vetítővásznon, amelyet az ilyen mobil előadásokhoz használtak, felvillant a rendetlen előszoba képe, amilyen az első belépésükkor volt. – Amikor először beléptünk, ilyen látvány fogadott minket – kezdte. – Amint látják, a különböző műalkotások nagy összevisszaságban vannak felhalmozva – rákattintott a következő képre, ezúttal a dolgozószoba és az antik könyvek tornya jelent meg –, az ilyen-olyan műtárgyak pedig… Vermeilné keze megfeszült az ölében, a szemöldökét ráncolva emelte a tekintetét a vetítővászonról Traversre.

– Maga tudott erről? Az ügyvéd szemmel láthatólag elfojtott egy sóhajt. – Nem, asszonyom. Csak az ingatlanról volt tudomásunk, arról nem, hogy mi van ott – válaszolta bámulatos közönnyel. – Valakinek tudnia kellett. Az apja? – Ha tudta is, mint ismeretes, ő rég halott, asszonyom. Vermeilné utálkozó tekintettel elfordult tőle. Flora tétovázott, nem tudta, folytassa-e… – Mindenesetre a helyszínen nem találtunk semmiféle listát, semmit, ami módszeres osztályozásra, rendszerezésre utalt volna. Minden úgy volt, mintha nagy sietve vitték volna oda és dobálták volna le az egészet. – Elvégre épp háború volt – jegyezte meg Jacques az ajkán félmosollyal. – Természetesen – mondta Flora a fejét félrebillentve. – Ezért előzetes leltározást végeztem. Összesen kétszázhárom festményt találtam, amelyek között a Renoirt és a Faucheux-t is beleértve tizenhat jelentős alkotás van. A gyűjtemény magában foglal néhány Picasso-vázlatot, kis olajképeket Manet-től, Matisse-tól és Cézanne-tól – tehát túlsúlyban vannak a modernisták. Ezenkívül van még háromszáztizenhat tárgyi lelet, például gyertyatartók, szobrok és hasonlók. Beszéd közben úgy váltogatta a képeket a fehér vetítővásznon, mintha idegenvezetést tartana a

lakásban. Vermeilék mintha sóbálvánnyá váltak volna, Vermeilné csak nézett elhűlve, amikor Gertie képéhez értek. – Milyen különös pont olyannak látni a szüleid lakását, cher, amilyen akkor volt, amikor még ott laktak – motyogta, és a tekintete a hatalmas madár tollazatát borító köntösre tapadt. Flora szerette volna megkérdezni, vajon Jacques anyja elárulta-e, miért nem akarta, hogy lássák a lakást, de inkább csöndben maradt, csupán átfutotta a több száz képet, és megpróbálta ugyanazt a benyomást átadni az ügyfeleknek, ami őket fogadta ott. – Világos, hogy hatalmas munka vár ránk. Mindent biztonságos helyre kell szállítani, ahol megkezdhetjük a művek osztályozását, konkrét felmérését, hogy tudják, mi van pontosan a kezükben, milyen állapotban, és milyen restaurációs munkára van szükség. Meg kell határozni a biztosítási díjat, az eladási árat… Vermeilné hátradőlt a selyemkanapén, és hirtelen megrendültnek tűnt. – Azt hiszem, a nagy részét el akarjuk adni, ugye? – vetette fel. – Nem mintha szükségünk lenne még bármire –mutatott tétován a szoba tökéletesen eredeti berendezésére. – Nem gondolod, hogy ezt a döntést anyámnak kellene meghoznia? – tette fel a kérdést Jacques halvány mosollyal, de némi hidegséggel a hangjában. – Emlékeztetnélek, hogy még él. Elvileg ez mind őt illeti.

– Természetesen, cher – engedett Lilian tétova kézmozdulattal. – Én pusztán szeretném elkerülni a zűrzavart. – Zűrzavart? Flora majdnem leesett a székről. – De igazad van. Egyes darabok talán nagyon jól illenek Antibes-ba, és természetesen a gyerekeknek is szükségük van valamire a lakásuk falára – folytatta az asszony a vetítővászonra visszanézve. – Még akkor is, ha nemigen teszik be oda a lábukat. – Bien sûr – Jacques elkapta Flora pillantását, és bár nem emelte égnek a szemét, az arckifejezése mégis ilyesmiről árulkodott. Flora elfordította a tekintetét. – Nagyszerű munkát végeztek. Ez kezdetnek csodálatos. – Lilian Vermeil összeütötte a tenyerét, így jelezve, hogy a találkozó véget ért, és Chanel cipős lábát kinyújtva felállt. Angus odament hozzá. – Nagyon megterhelő lett volna, ha nekünk kell bemennünk abba a kaotikus lakásba. Kétségkívül jó döntés volt, hogy magukra bíztam az ügyet. – Nos, önök igen izgalmas út előtt állnak, Lilian, és megtiszteltetés a számunkra, hogy elkísérhetjük önöket ezen az úton. De attól tartok, most rohannom kell a reptérre – ma este visszatérek New Yorkba –, de Flora itt marad, amíg csak kifogástalanul el nem rendez mindent. Flora meglepetten pillantott rá. Tényleg? Ez újdonság volt a számára. Ő arra szakosodott, hogy új üzleti lehetőségeket tárjon fel, és öldöklő küzdelmet

folytasson a liciteken. A kutatás nem tartozott az erősségei közé. – Maga próbára teszi az angoltudásomat – nevetett fel Vermeilné, és Angus karjára tette a kezét. – De hálásak vagyunk, hogy személyesen felügyelte a dolgot. – A személyes szolgáltatás a cégünk küldetése, Lilian. –Angus újra Florához fordult. – Elvihetem? – Ne fáradjon – válaszolta a lány. – Már intézkedtem, a biztonsági cég négyre idejön, és a páncélterembe szállítja a képeket, úgyhogy összepakolok, megvárom őket, aztán fogok egy taxit. – Épp szabad a sofőrünk – ajánlotta Vermeilné. – Szívesen elviszi akárhová, ahová menni szeretne. A nő háta mögött Angus beleegyezőn vállat vont. – Nagyszerű, köszönöm – bólintott Flora. – Szólok neki, hogy álljon ki. A főbejárat előtt fogja várni – folytatta Vermeilné. – Holnap beszélünk, és elláthat naprakész információkkal – mondta Angus, csettintett az ujjával, és búcsúzóul Florára mutatott. – Persze. – Jöjjön, kikísérem – mondta Vermeilné. Travers kinyitotta az ajtót, és mind a hárman kivonultak. Az idős ügyvéd biccentett Flora felé, és elhagyta a helyiséget. A lány nagyot sóhajtott, a találkozó végeztével az adrenalinszintje csökkent, és úrrá lett rajta a kimerültség. Este Bruno egy versenyen vesz részt – profi gördeszkásként elég szokatlan időpontokban dolgozott

és Ines megígérte, hogy csöndes estéjük lesz. Flora kilencre ágyba akart kerülni. Újra letakarta a festményeket a porvédővel, és szétszerelte a vetítővásznat. A nyitott ajtón keresztül beáradtak, majd elhaltak a hangok. Valahol bevágtak egy másik ajtót. Az előszoba felől érkező léptek zajára felnézett, a komornyik két biztonsági őrt kísért hozzá. Korán jöttek. – Ah, nagyszerű – mosolygott, és örömmel nyugtázta, hogy magukkal hozták a csomagolóanyagot és a megrendelt farekeszeket. Nem tartottak soká a festmények megóvására tett előkészületek. Flora először mindegyiket savmentes selyempapírba, majd buborékfóliába burkolta, közben különösen vigyázott a legsérülékenyebb sarkokra, aztán becsúsztatta a festményeket a faládákba, amelyeket lezártak. Kitöltötte a pro forma nyomtatványokat, minden egyes műalkotásnál feltüntette, hogy az ügynökség felelősséget vállal érte, aláírta a papírokat a számtalan kipontozott vonalon, aztán figyelte, ahogy elviszik a ládákat. Tudván, hogy a művek biztonságban – és biztosítva – vannak, ma este végre jól alhat. Zümmögni kezdett a telefonja – Ines érdeklődött, hogy szívesen vacsorázna-e csirkét. Flora gyomra már a puszta felvetésre is korogni kezdett. Huszonnégy órája egy doboz szusi volt az egyetlen táplálék, amit magához vett, és ez igen kevésnek bizonyult, remegő ujjakkal pötyögte be egyetértő válaszát.

A komornyik újra megjelent. – Votre voiture, mam'selle.3 – Ah, oui. Merci. Flora utolsó pillantást vetett a szobára, a teleszkópszerűn összetolt fehér vetítővásznat a hóna alá csapta, követte a komornyikot a tükrös előszobába, a cipősarka hangosan kopácsolt a márványpadlón. Nem csoda, hogy Vermeilné inkább a lapos talpú balerinacipőt kedvelte – abban tudott feltűnés nélkül mozogni. A komornyik kinyitotta a bejárati ajtót, és kiengedte. – Mam'selle – dörmögte, a fényesen csillogó Mercedes felé intve, amely közvetlenül a bejárat előtt parkolt, a vezetőülésen a sofőrrel. – Merci – bólintott a lány, és leszaladt a lépcsőn. A sofőr kiszállt, kinyitotta előtte az ajtót, elvette a vetítővásznat, és betette a csomagtartóba. Flora becsusszant a vaníliaszínű bőrülésre, és folytatta a szöveget, egy nagy IGEN-t írt a csirkés kérdésre, és a válasz felénél tartott, amikor hirtelen kivágódott az autó ajtaja, megjelent néhány végtag és egy kókuszillatú hajzuhatag. Riadt csend támadt. – Helló! – villantott rá ragyogó, ám túl széles és váratlan mosolyt egy fiatal nő. Flora a szeme sarkából látta, hogy a sofőr hátrafordul, látni akarta, mi történt. 3

A kocsija, kisasszony.

– Ki maga? – Én… Flora Sykes vagyok. A Beaumont Szépművészeti Ügynökségnek dolgozom. Vermeil asszony kölcsönadta az autót, hogy hazavigyen – habogta kusza, ideges francia nyelven. A fiatal nő tetőtől talpig nyíltan végigmérte Florát, egyenes vonalú nadrágját, Lalique gyűrűjét a gömbölyűre csiszolt gyémánttal, kiárusításon vett cipőjét. Hosszan hallgattak. – …Szépművészet? – kérdezett végül vissza a nő. – Így van. A nő hirtelen sokkal barátságosabban hajolt közelebb Florához. – Tehát maga az elveszett lakáson dolgozik? Flora tétovázott. Elég nyilvánvaló volt, kivel van dolga, de nem élt feltételezésekkel. A családnak végzett munkája bizalmas volt. – Elnézést, maga…? Nem a megfelelő kérdést tette fel. – Natascha – válaszolt a nő, és a szavak úgy hagyták el az ajkát, mint valami sértés. – Pascal! Allez! – bemondott egy címet a sofőrnek, amelyről Flora még soha nem hallott. Az autó mozgásba lendült. – Öö, várjon… – szólt közbe gyorsan Flora. – Nézze, ez a maga kocsija. Szemmel láthatólag szüksége van rá. Kiszállok, és fogok egy taxit.

– Non. – Natascha az apja meleg barna tekintetével, de az anyja ridegségével nézett rá. – Nem? – ismételte Flora. Idegesen felnevetett. Általában tökéletes franciatudása cserbenhagyta, és a fiatal nő félreértette. – Figyeljen, nem érti. Mennem kell. Sietek valahová. Csak egy pillanatra állítsa meg az autót – mondta most már gondosabban. – Non. – Natascha kibámult az ablakon. Mélyen ülő szemét, enyhén hajlott orrát és olajbarna bőrét az apjától örökölte, inkább csinos volt, semmint szép, de Flora látta, hogy volt benne valami vonzó – talán a magabiztossága, amely Flora gyanúja szerint túl gyakran ment át utálatos és arrogáns viselkedésbe. A fekete farmersortban a lába hosszú és barna volt, kék farmeringét betűrte, de a gombokat nyitva hagyta, így jól látszott drót nélküli fekete csipke melltartója, mellette az ülésen hevert Chanel retikülje. Szorosra font copfja egészen magasról indult. – Nézze, nem tudom, mit akar, vagy esetleg összekever-e valakivel, de… Natascha szúrós szemmel nézett vissza rá. – Szükségem van magára. – Rám? Magának szüksége van rám? Natascha bólintott. – A családunknak dolgozik, nem? – Nos, igen, de… – Akkor a maga segítségére van szükségem.

Újabb csend következett, Flora megpróbálta felfogni a hallottakat. – És mit gondol, mit tehetek magáért? – kérdezte, és majdnem elnevette magát a helyzet abszurditásán, hogy fényes nappal elrabolják Párizs egyik legelegánsabb utcájáról. – Majd meglátja, ha ott leszünk. – Azzal Natascha előhúzta a telefont a táskájából, felhívott valakit, és halk, sürgető hangon hadart. Flora tátott szájjal, hitetlenkedve bámult rá. Ez komoly? Most meg tudomást sem vesz róla? Ügyfél vagy sem, Flora érezte, hogy egyre ingerültebb, miközben a város utcáin kanyarognak. Perceken belül megálltak egy barokk épület előtt, melynek a falára réztáblákat csavaroztak. – Jöjjön utánam – utasította Natascha, kiugrott a kocsiból, és beszáguldott az épületbe, mintha a sajátja lett volna; ki tudja, talán így is volt. Flora egy-két lépéssel lemaradva követte, a döbbenet engedelmessé tette, próbálta megfejteni, mibe keveredett, és pontosan mennyire kellene mogorvának lennie. Natascha tartotta a liftajtót, de nem vett tudomást Flora kérdéséről, amikor újra megtudakolta, hogy hol vannak, és miért. Közben felértek a második emeletre. Amint a liftajtó nyílásjelzője megpendült, Natascha kitrappolt. A recepción ülő lány a láttán talpra szökkent,

és már bocsánatkérőn rázta a fejét, mire Flora három másodperccel később odaért. – Akkor hol van az asszisztense? – kérdezte dühösen Natascha. A recepciós bólintott, és gyorsan átkísérte őket a szolid öltönyös emberekkel teli egyterű helyiségen, az épület hátsó részében található irodához. Flora nem is sejtette, hol lehetnek – egy könyvelőnél? kezesnél? de azt tudta, hogy ő és Natascha furcsa párost alkothat, egyikük drága, elegáns nadrágban, másikuk kopott forrónadrágban. Nataschát bevezették egy irodába (Florát mint valami kutyát felszólították, hogy „maradjon odakint"), ahol egy fiatal férfi – Flora úgy tippelte, hogy a húszas évei közepén járhat – egy számítógép képernyője előtt dolgozott. A recepcióshoz hasonlóan ő is tiszteletteljesen felpattant, hellyel és kávéval kínálta Nataschát, de a lány csak megrázta a fejét, és beszéd közben úgy nyújtotta felé a kezét, mintha azt várná, hogy a másik beletesz valamit. A férfi zavarban volt, és Natascha leengedte a kezét, egyre ingerültebben beszélt. Flora figyelte őket az üvegfal túloldaláról, nem tudta kivenni a szavakat – nem hallott semmit, és persze nem tudott franciául szájról olvasni. Natascha hirtelen megfordult és rámutatott, intett, hogy menjen be. Flora ismét engedelmeskedett, túlságosan zavarodott volt az ellenálláshoz.

– Mondja meg neki, ki maga – utasította a lány. Flora Natascháról a férfire nézett. – Öö… Flora Sykes vagyok, a Beaumont Szépművészeti Ügynökség európai részlegének igazgatója – közölte puhatolózva, és kezet nyújtott. A fiatalember óvatosan megrázta. Zaklatottnak tűnt –még zaklatottabbnak, mint ő maga. – Claude Descalier. – Látja? – háborgott Natascha. – Nem értem, hogy hol itt a probléma. Most volt találkozója a főnökével és a szüleimmel. Ez tökéletesen rendben van. – Micsoda? – Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy a cége már majdnem nyolcvan éve képviseli a családomat? A főnöke olyan az apámnak, mintha a testvére lenne. Miért tesz úgy, mintha itt titkok lennének? Hacsak nem rejteget valamit… A fiatalember bőre elszürkült, ide-oda járt a két nő között a pillantása, aztán megfordult, és egy, a hátsó falon lógó festményhez lépett. Lenyomta a keret jobb oldalát, mire az egész kép elfordult egy csuklópánton, és előbukkant egy széf. Beütött egy kódot, kinyitotta a széf ajtaját, és egy pillanattal később hosszú fehér borítékkal tért vissza, amit átnyújtott Nataschának. – Köszönöm – mondta a lány, elvette és a táskájába gyűrte a borítékot. Elnevette magát. – Ne legyen már ennyire megrémülve. Nem tett semmi rosszat.

Flora magyarázatot várva a férfira nézett – mi van a borítékban, és miért kellett neki jelen lennie? –, de Natascha kifelé indult, és máris az iroda felénél járt. – Maga is vele megy, non? – inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. A férfi látta, hogy Flora mozdulatlanul áll, és sürgető hangon szólt rá. – Menjen. – Flora a lány után eredt. Kocogva próbálta utolérni Nataschát, aki már a liftnél járt. Már záródott a liftajtó, amikor Flora visszanézett, csak ekkor pillantotta meg az arany táblába vésett cégnevet a recepciós pult előtt. A recepciós az arcára fagyott mosollyal állt, és Florának nem volt kétsége, hogy azonnal lehervad az arcáról a mosoly, amint becsukódott az ajtó. – Natascha, mit adott magának az az ember? – tette fel a kérdést kissé emelt hangon. – Mit izgatja ez magát? – Tekintve, hogy az én nevemet és jelenlétemet használta a megszerzéséhez, azt mondanám, nagyon is érdekel. A liftajtó egy pendüléssel kinyílt, kiléptek, és a várakozó autóhoz mentek. – Natascha? – Flora ezúttal kitartóbb volt. A hivatásos udvariassága eddig tartott csupán. – Épp most rontott be a család ügyvédjéhez, és engem használt fel, hogy megszerezzen valamit. Mi volt az? Natascha rápillantott.

– Nem nagy ügy. Csak a lakás pótkulcsát adta oda. – Gyorsan odavetette az ismerős címet Pascalnak, aki némán bólintott, és besorolt a forgalomba. – De ezt nem teheti! Magának nem lenne szabad odamennie! – kiáltotta Flora. – A nagyanyja kifejezetten megtiltotta – jogi záradékban. – Non, csak az anyámnak tiltotta meg – nem nekem és nem a bátyámnak – válaszolt unott hangon Natascha. – Különben is, miért ne mehetnék? A családom lakása. Flora nem tudta, mit mondhatna. Nem ismerte Magda Vermeilnek a családra vonatkozó diktátumát, sem a végrendelet kiegészítő záradékát. Ő csak egy képzőművészeti szakember volt, áld nyilvántartásba vette, megőrizte és osztályozta a talált tárgyakat. – Figyeljen ide, a helyszín pillanatnyilag nagyon sérülékeny. Rengeteg értékes műtárgy hever csak úgy a földön. – Ezért viszem magammal. Majd gondoskodik róla, hogy ne tegyek kárt semmiben. A tanúm lesz, ha esetleg szükségem lesz rá. – Apró gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában. – Nézze, minél kevesebben mennek oda, annál jobb. Ha látni akarja a festményeket, arra természetesen van mód – de védett környezetben. Amint mindent elszállítottunk. .. – Látni akarom a nagymamám otthonát, az örökségemet – jelentette ki Natascha nem túl

meggyőzően. Flora gyanította, hogy az egyetlen örökség, ami Nataschát érdekli, a vagyonkezelői alapja. – De… Natascha a Flora arcától csupán centikre feltartott kézzel elhallgattatta. – Most csönd legyen. Flora hitetlenkedve meredt rá, de Natascha már nem figyelt, inkább megnyomta a Vásárlás Most gombot a Net-A-Porter alkalmazáson egy jellegzetesen rockos, narancssárga, csíkos Fendi szőrkabát képénél az őszi kollekcióból. Flora dühösen elfordult, lángolt az arca a megaláztatástól. De Natascha megfeledkezett róla – ötezer euróval és hat perccel később megálltak a ház előtt, a lány feltépte a borítékot, kivette a kulcsot, és úgy ugrott ki a kocsiból, mint egy izgatott kölyökkutya. – Jön? – szólt vissza álnokul, amikor Flora tovább ült az autóban. – Nem! – Flora félreérthetetlen gesztussal elfordította az arcát, de látta az ablakon Natascha visszatükröződő képét, aki vállat vont, és eltűnt az épületben. Florának úgy tizenkét másodpercig sikerült uralnia a helyzetet, aztán a lány után iramodott. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Natascha buldózerként nyomul a lakásban – feltehetőleg az öröksége után kutatva –, és közben kárt tesz a műalkotásokban. Még mindig ő vigyázott rájuk, legalábbis amíg a biztonsági

cég nem szállít el mindent a megfelelő tárolóhelyre a következő napon. Hallotta, ahogy Natascha egy emelettel feljebb cammog a lépcsőn. Úgy tűnt, a testedzés nem tartozott az erősségei közé, kivéve, ha vodkáért futott a hűtőszekrényhez, ami az ő világában testedzésnek minősült. Flora kettesével vette a lépcsőfokokat, és a harmadik emeleten érte utol a lányt. Pontosabban azt látta, hogy Natascha hosszú lábán billegve eltűnt a szeme elől egy harmadik emeleti lakásban; egy hosszú, sötét, poros előszoba nyelte el. Micsoda? Flora megtorpant. Nem. Ezt meg hogyan? Ez nem stimmelt. De az ajtó nyitva volt, és Natascha eltűnt odabent. – Natascha? – szólt utána. – Oda nem mehet be. Semmi válasz. – Natascha! Azonnal jöjjön ki onnan! Csönd. – Az ég szerelmére – motyogta Flora, egyet lépve a küszöbön át, mintha félt volna utánamenni, végighúzta a kezét a nyitott bejárati ajtón díszelgő hatos számon, az ujjai rátaláltak a kulcsra a zárban… Várjunk csak, mi ez? Beleillik a kulcs a zárba? Ehhez az ajtóhoz tartozott a kulcs? Flallotta Natascha lépteit a csupasz padlón, szobáról szobára haladt.

– Natascha! Flora lassan végigsétált az előszobán, biztos volt benne, hogy téved. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Talán ő volt az, aki tévedett? Visszanézett az ajtóra – a hatos fémszámra –, az üres előszobára. Átment a vastag porréteggel borított üres szobákon. Nataschát az épület elején, a hálószobában találta meg. Egy fa ágykeret – matrac nélkül – állt a szobában egy láda mellett. – Ennyi? – vonta felelősségre Natascha csípőre tett kézzel. Mintha lassított felvétel lett volna, Flora az ágykeret lécein heverő festményre nézett. Mi folyik itt? Ez valami trükk? Az ágyhoz lépett, észrevett egy gyerekjátékot az ágykeret mellett a földön. De nem ez keltette fel a figyelmét. A tekintete szinte azonnal visszasiklott a magányos festményre az ágyrácson. Ragyogóan szép volt, és annál inkább megdöbbentő, mivel egy szál magában hevert ott. Egy nő portréja volt, Edward korabeli zöld szeme akár a körte alakúra csiszolt smaragd, rozsdaszínű haját az akkori divatnak megfelelően bonyolult kontyba csavarták, a pávakék ruha tökéletesen megfestett selymének árnyalata a kékeszöldtől a türkizkéken át a tengerzöldig terjedt, felül arany foltokkal. Egyik elegáns kezén arany pecsétgyűrű, a másikon egy rubintkő, melynek cinóbervöröse sokkolón hatott krémszínű bőrén, akár a vér a havon.

Flora tekintete az alsó sarokba siklott, aláírást keresett, de nem talált, ezért megfordította a festményt, és ellenőrizte a hátulját – semmi. Nem volt rajta képtári címke, a kereskedő neve vagy kiállítási szám. Semmi sem utalt a nő kilétére, vagy hogy ki tette halhatatlanná. Flora azonnal felmérte, hogy ez szinte értéktelenné teszi a képet a szabadpiacon, de nem tudta biztosan, látott-e már valaha ennél gyönyörűségesebb portrét. – Azt mondta, több száz festmény van itt! – kiabált Natascha, kirángatva Florát a gondolataiból. – Hallottam. Az ajtó mögött álltam, és hallottam! De Florát nem érdekelte Natascha vallomása. Befelé figyelt, megpróbálta feldolgozni a látványt. Nem csak arról volt szó, hogy a lakás szinte teljesen üres… – Ezt nem értem. Magának volt ide kulcsa? – Ne játssza itt nekem az ártatlant! Mit csinált velük? – Mivel mit csináltam? – A családom festményeivel! Hova dugta őket? – Én nem dugtam el semmit! – Akkor magyarázza meg, hol a több száz festmény a nagyszüleim lakásából – kiáltozott Natascha metsző hangon, szélesre tárta a karját, és körbemutatott az üres lakásban. Mit művelt? Hol vannak? Flora csak pislogott, ő sem értett sokkal többet, mint Natascha. Egyetlen szó nélkül kinyújtotta a mutatóujját, és a plafonra mutatott.

Hetedik fejezet

Flora a bejárati ajtóban állt, nem volt hajlandó az együttműködésre. Nem akart ebben részt venni. Nem lesz Natascha idegenvezetője. Nem mintha ő tudta volna, mi a fene folyik. Nem értette az imént történteket: egy másik kulcs, egy másik lakás, egy másik festmény? Végighúzta az ujját az ajtószámot jelző réznyolcason, közben Natascha a szobákban portyázott, elégedett volt a szeme elé táruló zsákmánnyal – az örökségével. Ráérősen kutatgatott a felhalmozott festmények között, akár egy retró bakelitlemez-boltban. Amikor először lépett a lakásba, az ő arca is olyan volt, mint egy kép – a lányt, aki a tükrös előszobák és a hat méter belmagasságú szobák világába született bele, sokként érte a nagyszülei korábbi életstílusa: a sötét faburkolat, a csupasz fenyőpadló, az alacsony belmagasság. Nem voltak szegények, mégis nagyon távol álltak a kifinomultság azon szintjétől, amelyen a család most élt. De ha megdöbbent is Natascha, nem mutatta, ehelyett csak nevetett mindenen – a rongyos selyemfüggönyökön, a dohos kabátokon a szekrényben, az uborkásüvegeken a kamrában. Amikor viszont nemtörődöm mozdulattal cigarettára gyújtott az előszobában, Flora kénytelen volt elhagyni

az őrhelyét, és akcióba lépni. Kikapta a kezéből a cigarettát, és megkönnyebbült imát rebegett, amiért a Renoir és a Faucheux már biztonságban van, távol ennek az elkényeztetett lánynak az olthatatlan kíváncsiságától. – Idebent nem dohányozhat! – kiáltotta, és nem értette, hogyan lehet valaki ennyire ostoba. A rengeteg vászonra nézett Natascha válla fölött az étkezőben. – És ne nyúljon semmihez – szólt rá haragosan, amikor Natascha nemtörődöm vállvonogatással újra elindult. Ennek a lánynak fogalma sincs a műkincsek értékéről? Arról, milyen sérülékenyek a hetven év magány után? Flora újra a falhoz támasztotta a vásznakat, ekkor meghallotta Natascha elragadtatott, torokhangú sikoltását, amely a szalon felől jött: alighanem megtalálta Gertie-t. – Flora! – szólt ki Natascha már-már barátságosan, mintha teljesen megfeledkezett volna róla, hogy akarata ellenére áthurcolta őt az egész városon, bűnrészessé tette egy (valószínűleg illegális) lakásbehatolásban, és az orra előtt hadonászott, hogy belefojtsa a szót. – Ezt nézze meg! Flora bement, és majdnem elájult. Natascha lovagló ülésben helyezkedett el a strucc hátán, hosszú, meztelen lábát a madár nyaka köré fonta, mintha ő lenne Miley Cyrus a bontógolyón. – Nézze, mim van! – visította, ide-oda mozgatta a vállát, és hátravetette a fejét. – Az anyám utálni fogja ezt!

– Jöjjön le onnan, Natascha! – ripakodott rá Flora. Bár csak hat évvel volt idősebb Nataschánál, úgy érezte, mintha az anyjaként kellene viselkednie. Ez a lány olyan volt, mint egy óvodás, aki nem érzi a határait. – Miért? Miért? Flora legszívesebben sikított volna. Létezik ennél hülyébb kérdés? – Mert a szülei megbízták a cégünket, hogy mindenről gondoskodjunk, és mindenre vigyázzunk ebben a lakásban, és amíg ezt be nem fejezzük, a strucc tabu. Úgyhogy még egyszer mondom, másszon le róla! – Non – ellenkezett Natascha dacosan, a szemében ragyogó fény táncolt. Látszott, hogy fütyül mindenre. Flora sóhajtott, átmasírozott a szobán, megállt előtte, és határozottan – fenyegetően – csípőre tette a kezét. – Natascha, jöjjön le Gertie-ről! Komolyan beszélek. – Gertie? Ki az a Gertie? – kérdezte Natascha tanácstalanul. Flora elvörösödött. – Mármint a struccról. – Nevet adott neki? – Természetesen nem. Ne legyen nevetséges. Gertie egy angol szleng szó a struccra. Szívdobbanásnyi csend után a két nő egymásra nézett. – Nem, nem az! – kiáltotta Natascha, és nevetésben tört ki.

Flora érezte, hogy elönti az agyát a vörös köd. – Azt mondtam, lefelé! – kiáltotta, megragadta Natascha karját, erősen megrántotta, mire a lány elvesztette az egyensúlyát, és oldalra zuhant. Szerencsétlenségére a lábával továbbra is a strucc nyakát ölelte, így Gertie egyenesen rádőlt. Natascha kiáltozni kezdett, és dühösen franciául káromkodott, de még most sem engedte el a madarat, még jobban szorította a lábával. – Azt mondtam, engedje el! – üvöltötte Flora, és a karjánál fogva ráncigálta. – El fog törni! – Szálljon le rólam! – kiabált Natascha, és sikoltozni kezdett, mintha ölnék. – Akkor engedje el! – Mi a franc folyik itt? Mind a ketten összerándultak a hang hallatán, megálltak, és megfordultak. Az ajtóban álló férfit látva Natascha elernyedt, és abbahagyta a küzdelmet. Egy pillanatig Flora azt hitte, a szomszéd jött át az utca túloldaláról, de ez a férfi magasabb és karcsúbb volt, bozontos fekete hajjal, mélyen ülő, szürke szemmel, szögletes állal, ferde járomcsonttal. Úgy nézett ki, akár egy viking. Flora is elernyedt, ámbár látszólag teljesen más okból. – Xav? – kiáltotta Natascha, újra küzdeni kezdett, és mondott valamit, ami Flora fülének felfoghatatlan volt (bár úgy érezte, a szava is eláll, nem csak a francia nyelvtudása). Flora hátralépett, Xavier átvágott a

szobán, könnyedén leemelte a kitömött madarat a húgáról, és kiszabadította őt. Natascha ziláltan és dühösen talpra kecmergett. Florának fogalma sem volt, mit mondott a bátyjának, úgy érezte, megint kihúzták a talajt a lába alól. Tíz perc leforgása alatt két sokk nem éppen az, amire három óra alvás és egyetlen adag szusi után szüksége volt. Hátrált egy lépést, igyekezett távolabb kerülni a testvérpártól, határozottan kisebbségben érezte magát. Xavier megfordult, és ránézett. – Maga a képzőművészeti ügynökségtől jött – inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Igen, így van – mondta Flora halkan, és igyekezett visszanyerni a méltósága maradékát, kisimította a haját az arcából, és ellenőrizte a gombjait – némelyik leszakadt a huzakodásban, ezért megpróbálta összefogni a blúzát. – És azt mondta a húgomnak, hogy maga felel a gyűjteményért? – Igaz. – Akkor meg miért van tárva-nyitva az ajtó? Bárki besétálhatott volna ide. – Egyik karjával az előszobába kintről beszivárgó fénykúp felé intett. Flora megrettenve bámult vissza rá. Elhagyta az őrhelyét. Nyitva hagyta a lakást. Xaviernek igaza volt – bárki besétálhatott volna, ahogyan ő is megtette.

– Én… én… nem az én hibám. Rá akart gyújtani idebent. Nem volt más választásom, meg kellett akadályoznom. Ránézett Nataschára, és azt látta, hogy a lány kihívóan pontosan erre készül – már megint! – Ne! – kiáltotta, előrelendült, és kiütötte a cigarettát Natascha csücsöri szájából. – Hányszor kell elmondanom? Itt nem dohányozhat! – kiáltotta, mire Natascha meglendítette a karját, és pofon vágta. Flora levegő után kapkodott, az arcához kapta a kezét, elborította az agyát a vörös köd, és visszaütött. Keményen. Nataschán volt a sor, hogy levegő után kapkodjon, de mielőtt megtorolhatta volna – újra –, Xavier közéjük állt. Ezért Natascha inkább Xavier karjára csapott rá, mintha valamiféle parancsot kapott volna a támadásra. Flora hátrált egy lépést. – Abbahagyni! Mind a ketten! – parancsolta Xavier. Mind a két nő zihálva, kifulladva elhallgatott, a hajuk kócosan meredezett, a tekintetük vad volt, az arcuk dühösen kipirult, és a másik tenyérlenyomatát viselte, a blúzuk elszakadt. – Kérjen bocsánatot a húgomtól – utasította Xavier, és dühösen nézett le Florára. Ő rámeredt, alig tudta elhinni, hogy a férfi komolyan gondolja. Mit is mondott Ines? Kokós? Playboy? Szemügyre vette gyűrött világoskék vászoningét, amely alig volt feljebb begombolva, mint a húgáé (nos, most

már az övé is), és aminek az alja kilógott drapp oldalzsebes nadrágjából, és szarvasbőr mokaszinját. Első pillantásra nem látszott társasági kulcsszereplőnek, multimilliomos csemetének, de Flora évek óta szupergazdagokkal dolgozott, így éles szeme felismerte a Prada cipőt, a Zegna inget, a felső kategóriás Breitling órát a csuklóján. – Menjen a pokolba. – A szavak kibuktak belőle, mielőtt meggondolhatta volna. Maga is megrémült a saját hangjától. Tényleg ilyet mondott az ügyfele fiának? A férfi tekintetében gyorsan megvillant valami, akár az ezüst halacska egy sötét medencében, és Flora már tudta, hogy átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. Az egész nem az ő hibája volt, de ez most nem segített rajta. Mintha a jelenlétükben kivetkőzött volna magából, és vaddá változott volna. Állatiassá. Érezte, hogy nehezen lélegzik, a tekintete elsötétült – a meglepetése megvetéssé szilárdult. A családja egyetlen lánygyermekeként és legfiatalabb tagjaként bálványozták, míg felnőtt, és igen, elkényeztették. Az iskola és az egyetem évei alatt mindig könnyen barátkozott, és meg is tartotta a barátait, a fiúk, majd később a férfiak gyakran beleszerettek, és ő anélkül, hogy valaha is tudatosan fontolóra vette volna, megértette, hogy általános csodálat övezi. Így kellemetlen ritkaságnak számított, hogy ilyen leplezetlen ellenségeskedéssel találkozott, mint ami ennek a férfinak a szeméből sugárzott. Mit hoz a

holnap? Megtorlást? Nagyon jól el tudta képzelni, milyen formát ölt majd. – Újra meg akarja próbálni? – kérdezte Xavier, összefonta a karját, és ezzel mintha centiket nőtt volna. Flora felszegte a fejét, alig ismert magára. Most már úgyis mindegy. – Miért? Első alkalommal nem hallotta? Ó, istenem! Mit művelt? De képtelen volt leállni. Szinte megszállottá tette a dac. Nagy léptekkel kivonult a lakásból, a cipősarka hangosan kopogott a fapadlón, a szíve dübörgött. Épp most rúgatta ki magát. Méghozzá látványosan! Csekély vigaszt jelentett, hogy többé nem kell találkoznia Xavier Vermeillel vagy a húgával. Ines jól mulatott a saját viccén, és erősebben meghintáztatta a függőágyat. Az ég füstösvörös volt fölöttük, a tetőterasz távolabbi végén a bambuszágak lágyan hajladoztak a szélben, egy csapat seregély lecsapott és bukdácsolt a háztetők fölött, majd egyszerre fordultak a tűzpiros folyó felé. Pompás naplemente volt, és a barátnője mellett fekvő Flora megpróbálta kiélvezni a pillanatot. Elálmosodott: jóllakott, a kezében majdnem teljesen üres volt a borospohár, de a gondolatai zavarosan és idegesen kavarogtak. Ines hangja elhalkult a fülében, ahogy fejben újra meg újra visszajátszotta a délutáni leszámolást. – Hé, szeretnél néhány pletykát hallani? – kérdezte Ines, és ő visszazökkent a jelenbe. – Hát persze.

– Találd ki, ki jött be ma a butikba? – Nem tudom. – Flora újra belekortyolt a rozéba. – Lucia Cantarello. Flora tétovázott, várta a poént. Mi olyan érdekes – vagy szokatlan – egy fehérneműt vásárló modellben? – A barátnőjének vásárolt. Flora összehúzta a szemöldökét. Rémlett neki, hogy a modell egy orosz milliárdosnak a jegyese. – Ki a szerencsés lány? – kérdezte meg kötelességtudóan, de közben már újra máshol jártak a gondolatai – Natascha tenyerén az arcán, Xavier jogos arroganciáján, amikor lenézett rá… – Flor? – Tessék…? – Ez botrányos, non? – kérdezte Ines az arcán cinkos mosollyal, és megfogta a borospohara alját. Flora megpróbált magához térni, és bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Kész zűrzavar. És ami még rosszabb, lefogadom, hogy pont ezt szereti benne – a drámát és a káoszt. – Nos, őszintén szólva, én is mesélhetnék a lángoló szenvedélyről – kacsintott Ines. – Mit? A sikoltozó küzdelmet és az egész éjszaka tartó kiáltozást? Nem, kösz. – El sem tudott képzelni rosszabbat. Az a sok dráma! Ines az ajkán zavart mosollyal megpaskolta a karját. – Remélem, hogy amikor rád talál a szerelem, olyan problémamentes lesz, mint várod.

– Miért ne lenne? Olyan egyszerű – szeretsz valakit, vagy sem. Nincs szürke zóna. – A szerelem sötét verem! Nincsenek benne örök érvényű dolgok, bizonyosságok. Néha a szerelmet nem lehet kivédeni akkor sem, ha rossz. És mi van, ha végül olyanba szeretsz bele, akit nem is akarsz szeretni? Flora úgy nézett rá, mintha megbolondult volna. – Nos, akkor majd nem szereted. – Miért nem? Hogy állítod meg? Néha egyszerűen túl sok a kémia. Nézz csak meg engem és Brunót. Minden ellentétes bennünk – a szüléink, a gyerekkorunk, a munkánk, az álmaink. – Az más. Ti vagytok a klasszikus jin és jang. „Az ellentétek vonzzák egymást" tipikus esete – ti ketten egymásnak lettetek teremtve, ezt a vak is látja. – Nehogy azt hidd. Sokan azt gondolják, hogy a pénzem miatt van velem. – Most majd megkapja a szerződést a Hawktól, és többé nem hiszik azt. Ezzel megüti a főnyereményt, és a segítséged – protekció és kölcsön – nélkül. – Remélem, igazad van – sóhajtott Ines. – Nagyon lámpalázas volt a ma esti bemutató miatt. – Mint mindig, de bombasikere lesz. Gyorsan sötétedett, és bár feltámadt a szél, még mindig hőség volt. Flora érezte, hogy vihar közeleg. Újra elcsendesedtek, Ines úgy kalimpált a lábával, mint egy úszó, és tovább lengette a függőágyat. A haja suhogva csapódott a hevedernek, ahogy felé fordította a fejét.

– Flo, minden rendben? Olyan csöndes vagy ma este. Flora az ajkába harapott. – Tulajdonképpen egyáltalán nincs. Azt hiszem, épp most vesztettem el az állásomat. Inesnek elállt a lélegzete. – Hogyhogy? Flora grimaszolt, aztán a keze mögé rejtette az arcát. Azt sem tudta, hol kezdje – ebből senki nem jött ki jól. – Talán egy kicsit meglegyintettem Natascha Vermeil arcát. Ines majdnem hanyatt esett a függőágyról. – Hogy mit csináltál? – visította szemmel látható elragadtatással. – Van fogalmad róla, hány ember szeretné ugyanezt tenni? Sorba fognak állni, hogy kezet rázzanak veled. – Ő ütött először! – próbálta menteni a helyzetet Flora, aztán felfújta az arcát. – Ó, jézusom, hogy gondoltam ezt? Az ügyfelem lánya! Fogalmam sincs, mi ütött belém. Én csak… kiakadtam rájuk. – Rájuk? – A bátyja is ott volt. Őt meg elküldtem a pokolba. – Ó! Te. Jó. Ég – rikoltotta Ines, és olyan erővel ragadta meg a barátnője karját, hogy egészen biztosan megkékül. – Mondj el mindent. Flora belesüppedt a függőágyba, és mesélt. – …szóval a Mérgező Hercegkisasszony felült a struccra? – ismételte Ines, amikor befejezte. Flora bólintott.

– És a Sötét Herceg épp akkor sétált be, amikor verekedtetek? Flora megpróbált mosolyogni a barátnője drámai elnevezésein, de képtelen volt rá. Túlságosan találóra sikeredtek. Ines elhallgatott, néhány pillanattal később Flora ránézett, és aggódva figyelte a döbbenetet a barátnője szemében. Csakhogy amit látott, az nem döbbenet volt. Ines mellette ült, egyik kezét a szájára szorította, a szeméből könnyek csorogtak, ahogy megpróbálta elfojtani a nevetését. – Ez nem vicces! – Dehogynem! – nyöszörgött nevetve Ines, leengedte a kezét, és az oldalára szorította. Flora várt, amíg Ines összeszedte magát. Ő egyáltalán nem tartotta mulatságosnak a dolgot. – Nem érted. Ki fognak rúgni, Ines. Abban a pillanatban, amint Angus földet ér New Yorkban, és megkapja az üzenetemet… Újra az órájára nézett. Angus repülője öt és fél óra múlva ér földet. – Nem, nem fog – közölte Ines határozottan. – Dehogynem. Azt fogják mondani, hogy megtámadtam őt, a bátyját pedig sértegettem. És így is volt! – Bah! Szerinted ez az első eset, hogy a szülők ilyesmit hallanak erről a kettőről? Ez semmi ahhoz képest, amivel általában foglalkozniuk kell.

– Ines, ők az ügyfeleim. Én a család alkalmazásában állok. Jogosan várhatják el a profihoz méltó viselkedést. – Miért, ők értelmesen viselkedtek veled? Natascha észszerűen viselkedett, amikor elrabolt az autójával? – Nem, de… – És amikor az arcodba tolta a kezét? – Nem, de… – És azzal mi a helyzet, amikor csak azért is ellentmondott neked, aztán megütött? Elsőként. Flora megrázta a fejét. – Arra akkor sincs mentségem, ahogy Xavier-vel beszéltem. – Teljesen észszerűtlenül várta el tőled a bocsánatkérést. – Csak a húgát védte. – Hékás! Te mégis kinek az oldalán állsz? – Ines megbökte a könyökével. – …vagy talán nem is kellene meglepődnöm. Mindig magasra csap körülötte a szenvedély. Flora szemöldöke magasra ugrott. – Tessék? – Valld be, hogy jóképű, non? – Nem, szerintem nem. – Non? Te nem tartod annak? – Te igen? Az a pasas arrogáns, öntörvényű, elkényeztetett, egocentrikus, aki meg van győződve róla, hogy a világ köteles a tenyerén hordozni. – Igen! De attól még káprázatos.

– Egy seggfej. Ines elképedt, abbahagyta az ugratást, előredőlt, hogy elérje a rozés üveget, és újratöltötte a poharakat. – Biztos vagyok benne, hogy borúsabban látod a helyzetet, mint amilyen. Különben sem ők az egyedüli ügyfeleid. Angusnak nagyobb szüksége van rád, mint rájuk. – Két nappal ezelőtt talán egyetértettem volna veled, de most őket választaná, ha választásra kényszerülne. Vermeilék hirtelen nagyon értékessé váltak, és nemcsak jutalékban kifejezve, de a hírértékük is hihetetlenül meg fog nőni. Amint elterjed a híre ennek a munkának, az egész világon felkapja a sajtó, hidd el. Ines addig izgett-mozgott a függőágyban, míg szembekerült Florával. – Miért lenne benne az újságokban az egész világon? – Mert a családnak van egy lakása, amit a háború idején lezártak. Három nappal ezelőtt még senki nem tudott róla. Inesnek tátva maradt a szája. – Viccelsz velem? – Nem. Ez egy tökéletes időkapszula. Ezért hívtak el minket. – Ó, istenem, mit találtatok? – kérdezte Ines feszülten. – Remélem, nem holttesteket. Flora fintorgott.

– Nem, de a plafonig tömve volt festményekkel, dísztárgyakkal, meg amit csak akarsz. És persze Gertievel, a struccal. Ott estünk egymásnak. – Nem tudom elhinni – dünnyögte Ines. – Hát mi is alig. És őszintén szólva, ők sem. Épp ma mutattuk be nekik a leltárt. Több száz műtárgy van odabent. – Mihez kezdenek ennyi mindennel? Flora vállat vont. – Talán eladják. – Hihetetlen, hogy egy egész lakásról megfeledkeztek. Istenem, nehogy Bruno tudomást szerezzen róla. – Valójában két lakásról. Kiderült, hogy az egy emelettel alatta lévő lakás is az övék – bár az szinte teljesen üres. Csak egy ágy és egy festmény van benne. Itt van, nézd csak. –Előhívta a portré képét a telefonján. – Hű! – suttogta Ines. – Imádom ennek a ruhának a színét. Fantasztikus lenne melltartónak. Flora kuncogott, és újra zsebre vágta a telefont. – Tehát megfeledkeztek két lakásról. Minő figyelmetlenség. – Ines a melléhez húzta a térdét, összegömbölyödött, mint egy sün, és Flora automatikusan tovább ringatta a lábával a függőágyat. – Fura, de az a benyomásom, a család nem tud róla, hogy két lakás létezik. Úgy értem, most már persze igen – Natascha aligha képes befogni a száját –, de a tegnapi találkozón a másik lakást nem említették. Csak egyről

beszéltek. – Az orrát ráncolta. – Nem találod különösnek? – Mmmm – Ines gondolkozott egy kicsit. – De azt mondtad, hogy az egyik üres, ugye? Flora bólintott. – Ha titeket azért hívtak el, hogy felbecsüljétek a műalkotásokat, akkor nem lett volna értelme azt emlegetni, amelyikben nincsenek műalkotások, nem? – Ott volt a portré. – Aha. Egyetlenegy festmény. És az sem ér semmit. – Gondolom. – Flora sóhajtott, aztán pár percig bensőséges csöndben ültek. – Azt mondtam, hogy a nagyapa végrendeletének volt egy kiegészítő záradéka? Az úgy rendelkezett, hogy a családból senki nem tudhat a lakásról a felesége haláláig. – Na, ne! És a nej már meghalt? – Nem, él és virul, Antibes-ban lakik. És mindenkinek megtiltotta, hogy bemenjen a lakásba. – Ó! – értette meg Ines. – Tehát ezért hívtak titeket – ti vagytok a „szemük". – Pontosan. Ines elgondolkozva rágcsálta belülről az arcát. – Ez megmagyarázza, miért rabolt el Natascha. Amint azt mondja neki valaki, hogy valamit nem tehet meg, garantáltan meg akarja csinálni. Flora tudta, hogy a barátnőjének igaza van. Natascha bevallotta, hogy az ajtó mögött hallgatózott. Azt is hallhatta, hogy Flora külön ment el, ráadásul a család

autójával, és tudhatta, hogy szüksége van rá – mint annak a két személynek az egyikére, akiknek szabad bejárásuk volt a lakásba –, hogy segítsen neki megszerezni a kulcsot. Nem tudhatta, hogy a nehezebb utat választotta. Florának saját másolata volt a kulcsról a táskájában. Bárcsak Nataschának eszébe jutott volna, hogy elkérje, és ne elvegye… Flora nézte a kémény kürtőjére leszálló hollót, ahogy felborzolja a tollát, de továbbra is a kulcson járt az esze. Biztos volt benne, hogy az asszisztens azt hitte, a pótkulcsot adta oda, mintha csak egy lakás lett volna. Hirtelen eszébe jutott valami. – Ó! Majdnem elfelejtettem… Várj itt. Flora kikászálódott a függőágyból, átszaladt a tetőteraszon, be a lakásba. Kisvártatva egy levéllel a kezében tért vissza. – Ezt tegnap találtam a lakásban. Oda akartam adni Angusnek, de elfelejtettem. Ines a szakadozott papírra nézett. – Németül írták. – Tudom – bólintott Flora, és visszamászott a függőágyba. – El tudod olvasni? Ines rápillantott a levélre. – Nem nagyon. Ez nem svájci német, én pedig csak azt tanultam az iskolában. Flora vállat vont. – Bármi segít, amit mondani tudsz. Ines felfújta az arcát.

– Oké, lássuk – mondta, és átfutotta az oldalt. – Amszterdamból küldték. 1940 októberében. – Hú – jegyezte meg Flora, és Ines vállára hajtotta az arDrága húgocskám, köszönöm kedves szavaidat. Edmund és én, mind a ketten… jól boldogulunk, a növekvő… élelmiszerhiány ellenére. A németek százhúsz napja foglalták el a várost, és azt hiszem, nem tehetünk tovább úgy, mintha a helyzet békés vagy akár civilizált lenne. Azt beszélik, a németek szándékosan zárják el a készletutánpótlást, de én ezt nem hiszem. Túlzás azt hinni, hogy ilyen taktikához folyamodnak, és kiéheztetnek minket, mint a kutyákat. Vagy nem? Ines szomorúan felvonta a szemöldökét, Florára pillantott, aztán folytatta az olvasást. Imádkozom, hogy neked könnyebb legyen. Bárcsak itt lennél. Úgy érzem, bármilyen nehéz is itt az élet, biztosan jobb, mint Párizsban. Sokkal többet kibírnék, ha itt lennél velem. Sétálhatnánk, mint kislánykorunkban mindig. Mesélhetnél nekem, a bizalmadba avathatnál. Aggodalommal olvastam a legutóbbi leveledben, hogy milyen boldogtalan vagy, és éjszakákat töltöttem azzal… hogy miattad bánkódtam, és nemcsak a legutóbbi veszteséged miatt –

még sírtam is, húgocskám, tényleg –, hanem a házassággal kapcsolatos aggodalmaid miatt is. Ha megengeded, őszinte leszek – a férjed most is ugyanaz, akihez hozzámentél. Mindig is nagy bon viveur volt, imádta a rivaldafényt. De tényleg, nem pont a vitalitása vonzott hozzá először? Nem lep meg, hogy a hiúsága a sikereivel együtt nőtt – várható volt. Neki is van önérzete, és apu nem könnyítette meg a számára, hogy megkérje a kezedet, így most, hogy egyaránt van pénze és hatalma, a nők természetesen elemükben érzik magukat a társaságában. De vajon ez azt jelenti, hogy az irántad érzett szerelme megfakult? Épp ellenkezőleg. Biztos vagyok benne, hogy nagyrészt azért feltűnősködik, mert jobb életet akar neked biztosítani. Ambiciózus férfiú, aki egyszerűen benne van a játékban. Ne feledd – érted játszik. Egyszerű a tanácsom – tartsd oda a mások orcádat is. Ha későn megy haza az operából, ne vegyél tudomást a kabátjából áradó parfümillatról, a legszebb mosolyoddal szolgáld fel neki az ételt, és gondoskodj róla, hogy meglátogasson éjszaka. Akkor biztos lehetsz benne, hogy amint családja lesz, megállapodik. Nekem elhiheted, az apaság kijózanítja a legingatagabb férfit is. írj hamar. Szerető nővéred, Birgita. Ines csücsörítve hajtotta össze a levelet.

– Gyereket szülni, hogy megmentsd a házasságot? – csettintett a nyelvével. – Hála az égnek, én modern nő vagyok. Engem egész biztos, hogy lelőttek volna, amiért engedetlen vagyok a férjemmel – vihogott. – Hmm – mosolygott Flora halványan, visszadugta a levelet a zsebébe, és enyhe csalódottságot érzett. Remélte, hogy az ágybetét alá rejtett levél valami különlegesebb titkot rejt – mondjuk, hogy miért zártak le egy kincsekkel teli lakást több mint hetven évre. – Szerinted Angus már megkapta az üzenetemet? – kérdezte, és aggódva beharapta az ajkát. – Lehet, hogy van a gépen wifi. – Eddig még csak hétszáz üzenetet küldtél. Jobb, ha küldesz még egyet a biztonság kedvéért. – Ines vetett egy pillantást Flora meglepett arcára. – Csak vicceltem! Hé, figyelj, lazíts már! Ne felejtsd el, holnap este lesz az Hermès partija. Mindig a legjobb pezsgőt szolgálják fel. – Persze – válaszolt Flora szórakozottan, szemmel láthatólag egy szót sem hallott. Ines megbökte a karjával. – Ȋ le de Rébe megyünk a hétvégén. Képtelen vagyok ebben a hőségben a városban maradni. Neked is jönnöd kéne. Flora felé fordította a fejét és ránézett. – Kösz, de ha Angus kirúg, akkor vissza kell mennem Londonba, és ha valamilyen őrületes csoda folytán mégsem, akkor valószínűleg kárpótolnom kell, és egész hétvégén dolgozhatok.

– Komolyan? Pedig Stefan is jön. Flora felvonta a szemöldökét. – És ezt azért említed meg, mert… – Csak úgy mondtam – vont vállat Ines lazán. – Ti ketten jól kijöttök, ez minden. – Ő csak a barátom. Ez minden. Ines önelégülten somolygott – nagyon jól tudta, hogy ők ketten egyszer régebben együtt töltöttek egy éjszakát –, de Flora könnyedén rácsapott a karjára. – Én mondom neked, ez minden. Barát. Ines újra vállat vont. – Jól van. Én csak arra gondoltam, jót tenne neked egy kis lazítás. Csak a munka, semmi szórakozás… – Bocsáss meg! Nem vagyok hülye – biggyesztette az ajkát Flora. – Tudod, nem szeretkezhet mindenki a lépcsőn. De Ines nem válaszolt. Csupán megszorította Flora karját, tovább hintáztak a függőágyban, és nézték az éjszakai égen széthintett csillagokat.

Nyolcadik fejezet

Párizs ragyogott a napfényben, a hidakon arany szobrok csillogtak, a fénylő vízen turistákkal megrakott hajók siklottak le-föl a jól bejáratott útvonalakon. Flora a helyiek nemtörődöm tekintetével és fürge lépteivel haladt el a látnivalók mellett. Nem vett tudomást a széles lombozatukat ingató platánok ernyőjéről vagy a két görkorcsolyás, drappét iszogató rendőr mulatságos látványáról. Nem érdekelte az sem, hogy az Eiffeltorony hirtelen a szeme elé tárult az épületek közötti résben, miközben végigsétált az utcán, és nem izgatta a Kiárusítás tábla sem egy lakókocsiüzlet előtt. Még az új cipő miatt a sarkán formálódó vízhólyaggal sem foglalkozott, és elfeledkezett a macaronról, amit búcsúajándéknak szánt Inesnek, és útközben akart megvenni délután. Angus még nem jelentkezett, és ez annyira felzaklatta, hogy alig volt tudatában, hogy hol van és miért. Bizakodva úgy döntött, hogy folytatja a munkát, mintha mi sem történt volna. Ha Angus netán azon rágódna, vajon kirúgja-e, akkor talán kiengesztelheti, ha sikerül ma valami hasznosat elvégeznie. Így is tett. A reggeli találkozója a Bernheim-Jeune ügynökségnél (Renoir hivatalos munkáinak elismert szaktekintélyeinél) kimerítő és időigényes volt, de

alapvetően sikeres. Flora végignézte Renoir catalogue raisonnéjának minden oldalát – nem kis teljesítmény egy olyan festő esetében, aki élete során több mint négyezer műremeket alkotott –, de végül megtalálta Vermeilék képét. Hivatalosan az Ülő nő sárga ruhában címet viselte, ahogyan a hátuljára ragasztott öntapadós címkén is állt, de ezzel még nem volt vége. Volt egy párja is: a Sétáló nő sárga ruhában. Fényképeket és részletes feljegyzéseket készített, aztán rövid kézfogás után távozott, és alig várta, hogy visszaérjen az irodába, és betáplálja az információkat különböző adatbázisokba, amelyek aztán jól és igazán kifizetődőén elvégzik a kutatást. A párizsi iroda, ahová most igyekezett, az európai műveletek támaszpontja volt, de közel sem olyan lenyűgöző, mint a New York-i székhely, egy hatalmas, átalakított raktárépület Tribecában, egy újonnan vásárolt Pollockkal a recepciónál, és nem vehette fel a versenyt a londoni bázis visszafogott, régi vágású pompájával a Mayfairen. Inkább előretolt állás volt ez a Marais-n, amit Angus a francia fővárosbeli rövid látogatásaihoz bérelt. Egyetlen szobából állt egy régi papeterie4 fölött. Eltekintve egy Napóleon korabeli íróasztaltól, egy széktől, egy csatlakozóaljzattól, nem sok bútor volt benne; kilátása az utca túloldalán működő körömszalonra nyűt.

4

papírbolt

Flora bement, és még az ablakot sem nyitotta ki – pedig fojtogató meleg volt odabent –, rögtön bejelentkezett a Getty Provenance Indexbe, az eredetmutatóba, közben a tekintete pár másodpercenként a hatalmas régi állomásfőnöki órára tévedt, amit a clignancourt-i bolhapiacon vásárolt. Még tíz perc, és New York kinyit. Ő és Angus rendszerint a férfi tartózkodási helyén érvényes időszámítás szerint reggel kilenckor beszéltek. Lehet, hogy előző este figyelmen kívül hagyta az üzeneteit, de most már tudomást kellett vennie róluk. Ha ki akarja rúgni, azt szemtől szembe kell megtennie, és Flora nem szándékozott megkönnyíteni a számára. A huszonnégy órában, amióta Angus elment, volt egy perpatvar Flora és az ügyfél lánya között, de az értékes Renoirt hivatalosan is megtalálta a catalogue raisonné-ban, tudta a címét és a keletkezése évét. Ha sikerül azonosítania az egymást követő tulajdonosokat a művész és Vermeilék között, még mielőtt a főnöke telefonál… Ujjai sebesen siklottak a billentyűzeten, a tekintete pedig a képernyőn, miközben betöltődtek az információk. Lejegyzetelte az idevágó részleteket: „Ülő nő sárga ruhában", keletkezése ideje 1908, Renoir még ugyanazon év májusában eladta neves kereskedőjének, Ambroise Vollard-nak. 1910-ben Fritz Haas vásárolta meg Londonban, aki a haláláig megtartotta, ekkor a lánya adta tovább 1943-ban…

Flora megpillantotta a következő vásárló nevét, és megállt a keze a papír fölött: Franz von Taschelt. Ismerte a nevét. Ahogy a szakma bármelyik tisztességes képviselője rögtön azonosította volna. Von Taschelt a modernista Párizs kiváló műkereskedője volt, sikeres galériát vezetett a Piacé Valhubert-en. De amikor a nácik megszállták Párizst, Von Taschelt együttműködött velük, bűnrészességet vállalt a vagyonos zsidó családok magángyűjteményeinek módszeres kifosztásában, a tulajdonosokat eladásra kényszerítette, és lefoglalta a vagyontárgyaikat. És ami a legszörnyűbb az egészben, ő maga is zsidó volt. Florát aggasztotta a tény, hogy a neve alatt nem talált újabbat a Getty Provenance Indexben – Von Tascheltet jogosan bélyegezték meg a tetteiért, és még ennyi idő elteltével is megvetést keltett a neve puszta említése azokban a körökben, akik tisztában voltak a történtekkel. Vermeilék befolyásos családnak számítottak, ismertek voltak a jótékonykodásukról, így rettenetes reklám lett volna nekik, ha kitudódik, hogy Von Tascheltől vásároltak – nyilván potom pénzért. A háború idején gyakorlatilag nem létezett Európában műtárgypiac, és a Harmadik Birodalom szigorúan fellépett az általa elfajzottnak tekintett Dali, Cézanne, Picasso és más modernista festők műveivel szemben, amelyek így szinte eladhatatlanok voltak. ÉszakAmerikában épp ellenkezőleg, a náci rezsim egy kis, hat kereskedőből álló hálózatán keresztül tiszteletre méltó

intézmények vásárolták a nagy modernista mesterek műveit, amelyekre a németek nem tartottak igényt. A hat műkereskedőt felhatalmazták, hogy a szabadpiacon kereskedjenek, és a művészetből származó valamennyi bevételt egyenesen a Harmadik Birodalom fegyverkezési programjára fordították. Még egy szervezetet is létrehoztak a háborús „ügyletek" lebonyolítására – ERR, azaz az Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg néven –, hogy fenntartsák a törvényesség látszatát. Az Alfred Rosenberg irányította szervezet állítólagos célja az volt, hogy „megoltalmazza" a vagyonos zsidók tulajdonában lévő műkincseket, de ezt senki sem hitte el, és a műkincsfosztogatást a háború befejeztével megtartott nürnbergi perben a háborús bűnök közé sorolták. Ez volt a művészettörténet legsötétebb órája, és Flora cseppet se örült volna, ha fény derül az ügyfelei érintettségére. A kezébe temette az arcát. Eddigi lendülete ugyancsak megtorpant. Angus nem ezt akarta hallani. Florának meg kellett állapítania, hogy jutottak ezek a festmények Vermeilék birtokába, és vajon Von Taschelt közvetlenül adta el nekik, vagy közvetítőn keresztül… Hirtelen megszólalt a FaceTime videótelefonja. Kifutott az időből. Újra az órára pillantott. New Yorkban tíz perccel múlt kilenc. – Angus – mosolygott, a hangja könnyeden csengett, és ez egyáltalán nem tükrözte a valós hangulatát,

amikor a főnöke képe hirtelen megjelent a képernyőn. Angus nem tűnt boldognak. Végigsimított az arcán. – Tényleg pofon vágta? Nem volt ígéretes kezdés. – Ő ütött először – válaszolta Flora. – Ha ez jelent valamit. – Nem! Nem igazán! Flora lassan beszívta a levegőt, és nézte az övénél jóval nagyobb New York-i irodában le-föl járkáló Angust. Látta az új Anne Magill-olajfestményt az íróasztal fölött, amelyen néhány papírlapon ott hevert főnöke ezüst Montblanc tolla. – Tudja, hogy majdnem istenverte szívrohamot kaptam, amikor tegnap este leszálltam a gépről, és megláttam az üzeneteit? Mind a tizenkettőt. – Sajnálom. Én csak… azt akartam, hogy tőlem hallja először. Ostoba helyzet volt. Nem akartam, hogy az ő szájából rosszabbul hangozzék a dolog, mint amilyen valójában volt. – Maga szerint hangozhat még ennél is rosszabbul egy emberrablás és egy tettleges bántalmazás? – Angus beletúrt a hajába. – Irgalmas Jézusom, pillanatnyilag ők a legnagyobb ügyfeleink. – Tudom. – Tudja, mit jelent ez az idei zárásunk szempontjából, ha sikerül értékesítenünk az egész gyűjteményt? – El tudom képzelni.

– Akkor képzelje el élénkebben. Ez több, mint amiről valaha álmodtunk. Nem is beszélve a nyilvánosságról, ha a sajtó neszét veszi – márpedig a fejemet rá, hogy kiszimatolják. Flora behunyta a szemét. És ha tudomást szereznek a verekedésről közte és Natascha között? Látta, mennyire tarthatatlan a helyzete. Nem számít, mit tesz le az asztalra a Renoirral kapcsolatban, az adott körülmények között Angus nem tarthatja meg. Az ügynökségnek túl sok a vesztenivalója. – Angus, én megértem az álláspontját. Tudom, hogy lehetetlen helyzetbe hoztam. Beadom az azonnali felmondásomat. Csak kérem, ne rúgjon ki… – Hogy kirúgni? Viccel velem? – nézett dühösen Angus. – Én azt hittem… – Nincs olyan szerencséje, hogy kirúgjam. Iszonyú sok munkánk van, és szükségem van magára odaát. Flora csodálkozva nézett rá. – De mi lesz Vermeilékkel? A férfi vállat vont. – Mi lenne? Lilian és Jacques nem jelentkezett. Vártam a hívásukat, de ha mostanáig nem léptek velem kapcsolatba, ami engem illet, nem történt semmi. Az üzlet megy tovább. – De biztosan… – Flora elképedt. Az aggodalomtól – az összetűzés miatt – egész éjszaka alig hunyta le a

szemét, és… mi van? Natascha és Xavier meg sem említette? Egyszerűen annyiban hagyják? Angus lehalkította a hangját. – Figyeljen. Korábban nem akartam erről beszélni, de Xavier-nek és Nataschának nincs valami jó híre. Nem hiszem, hogy – a szüleiket is beleértve – a legtöbb ember túl sokat adna a szavukra. De ez szigorúan bizalmas. – …rendben. – Flora el volt hűlve. Angus újra szigorú pillantásokat vetett rá. – Ez azonban nem jelenti, hogy megúszta, Flora. Nincs rendjén elpüfölni az ügyfeleket, különösen az olyanokat, akiknek felbecsülhetetlen értékű Renoir van a birtokukban. – Angus, biztosíthatom, még soha nem történt velem ilyesmi, és nem is fog többé. Őrültség volt. Bízhat bennem. Angus hunyorogva nézett rá a képernyőről, észrevette a sápadtságát és a táskákat a szeme alatt. Nyilván rájött, hogy Flora épp eleget ostorozta magát a történtek miatt. – Szerencséje van, hogy franciák. Ha ideát történik ilyesmi, már beperelték volna testi sértésért. – Megértettem – bólintott a lány. Jézusom, pont ez hiányozna most még a szüleinek. – Jól van, befejeztem a mai prédikációmat. Kárpótoljon valamivel. Hadd halljak jó híreket is – biztatta Angus, az asztal szélére telepedett, és

összefonta a karját. Flora úgy vélte, még nála is jobban megkönnyebbült. – Rendben… ööö… a jó hír, hogy a Renoir benne van a catrais-ben, a festménytárban. Ahogy gondoltuk, a címe Ülő nő sárga ruhában, és tudja, mit? Párja is van. A Sétáló nő sárga ruhában. Angus elégedettnek tűnt. – Érdekes. – Szerintem is – folytatta Flora kicsit megkönnyebbülve. – A festmények 1908 telén készültek, és Renoir májusban a műkereskedőjének, Ambroise Vollard-nak adta el őket, aki viszont 1910-ben értékesítette egy Fritz Flaas nevű férfinak. Ő 1943-ig megőrizte. – Flora beharapta az ajkát. – És itt jön a rossz hír. A lánya még ugyanabban az évben eladta a Renoirunkat Franz von Tascheltnek. Angus arckifejezése hirtelen megváltozott. – …kérem, mondja, hogy tovább is van. – Sajnos nincs – válaszolta Flora. – A Gettynél nincs más bejegyzés az 1943-as eladást követően. Angus sokáig emésztette az információt. – Akkor hogy a csudába került Vermeilék lakására? – kérdezte végül. – Még nem tudom. De rá fogok jönni. Épp most jöttem vissza a Bernheim-Jeune-től. Angus újra végigsimított az arcán.

– Jézusom. Az összes hely közül pont ott fagy le a nyomozás? – Újra felnézett. – Felfogta, hogy ez megkérdőjelezi Vermeilék tulajdonjogát? Az sem számít, ha jóhiszeműen vásárolták. Gyakorlatilag Von Taschelt összes üzlete gazdag zsidók vagyonelkobzásán alapult. – Tudom. De már ellenőrizte az ALR-t, és abban nem volt örökös, aki igényt támasztott volna rá. Ez már valami – a tranzakció lehetett valódi. Angus szkeptikusan pislogott. – Feltétlenül ki kell derítenünk az eredetét. Az Ellenállás elárasztotta a piacot jó minőségű hamisítványokkal, hogy rászedjék a németeket. Ha nem tudunk bombabiztos igazolást felmutatni, akkor minden hiába. A festmény hitelességét nagyban rontja, ha azzal dobjuk piacra, hogy egy elhagyott lakásban találtuk, és az ügyfeleink nem tudják megmagyarázni, hogy került oda. – Ha valamiben a nácik pedánsak voltak, az a könyvelés. Minden eladási számlának a nyilvántartását nagy hűhóval végezték, hogy leplezzék a kikényszerített tranzakciókat, úgyhogy kell lennie valahol írott anyagnak – mondta biztatón Flora. – Talán időbe telik, de megtalálom. Újra beszélek a családdal, és megpróbálom kideríteni, milyen más dokumentum maradt rájuk az apjuktól. – Hah – horkant fel Angus. – Ennyi idő után? Sok szerencsét. Francois Vermeil több mint hetven éve halott.

– Talán az ügyvédeknél vannak nyilvántartások arról, hogy mi minden volt a lakásban, vagy van nyugtájuk a vételről. Sose lehet tudni. – Igyekezett optimista hangot megütni. Angus mintha lecsillapodott volna. – Jól van, nos, nem érdekel, hogyan szerzi meg – ezt jóvá kell tennie, Flora. Nem háríthatjuk a felelősséget Von Tascheltre, ért engem? Semmilyen körülmények között nem érhet véget a nyom azzal a nácival. A család soha nem tudja eladni a képeket, ha nyilvánosságra kerül ez a kapcsolat. Akkor búcsút inthetnek a jutaléknak, és a hiteltúllépésük tovább nő. – Ne aggódjon, kiderítem, hogy került Vermeilékhez. – Talán érdemes lenne megtudni, ki a tulajdonosa a festmény párjának – morfondírozott Angus. – Ha még mindig ugyanannak a családnak a birtokában van, ők tudhatnak valamit – mondjuk, hogy miért adták el a páros egyik darabját Von Tascheltnek. – Egy háborúban mindenkinek pénzre van szüksége. – Hmm, úgy érti, 1943-ban? – Így van. – Ugyanabban az évben zárta le Vermeil a lakást, vagyis szinte azonnal meg kellett venniük tőle – motyogta Angus. Aztán hirtelen felderült. – Ez esetben Von Taschelt talán csak a közvetítő szerepét játszotta a két fél között. Tehát komoly esély van rá, hogy Haas örökösei tudják, mi történt azután. Ha egy festmény

ilyen fontos egy család számára úgy… harminc éven át, és a másikat megtartják, akkor valószínűleg figyelemmel kísérik a sorsát. Biztosan tudnak valamit az eladásról. – Leszállt az asztalról, megkerülte, és a székéhez ment. – Mit is mondott, mi a másik címe? – Sétáló nő sárga ruhában. Flora nézte, ahogy a billentyűzeten jár a keze, nyilvánvalóan a Getty Provenance archívumában kutakodott. Kisvártatva diadalittas tekintettel nézett fel. – Ezt átkozottul nem hiszem el – hunyorgott. – New York-i cím. – Nagyszerű – bólintott Flora, de nem volt róla meggyőződve, hogy ez lényeges különbséget jelentene a kutatásban. Tényleg számít, miért adták el az egyik Renoirt? A lényeg, hogy elhagyta a Haas-házat, és egy másik tulajdonoshoz került. Nekik a kérdés második felét kellett megválaszolniuk. – Jól van, ezt bízza csak rám. Én felveszem a kapcsolatot a tulajdonossal, és gyorsan megbeszélek egy találkozót. – Rendben. – Flora előrehajolt, készült megszakítani a vonalat. – Azonnal jelentkezem, amint többet tudok a mi példányunk eredetéről. – Megbeszéltük. Most rohannom kell. Háromkor találkozóm van Rory Mortlake-kel a Christie'snél. – Angus úgy nézett rá, mintha csak most vette volna észre. – És aludja ki magát, Flora. Fáradtnak tűnik. Flora megpróbálta összeszedni magát.

– Én? Nem, jól vagyok. Angus egy pillanatra elhallgatott. – Hmm… nos, értesítsen. – Persze. Elsötétült a képernyő, Flora visszahanyatlott a székre, és egy pillanatra összefont karjára hajtotta a fejét. A főnöke jól látta, kimerült volt, de tudta, az idő nem alkalmas a pihenésre. Nagyon közel állt a kirúgáshoz. A tabulátorral visszament a Getty oldalára. – Tehát ha Von Taschelt az utolsó nyilvántartott tulajdonos… – mormogta magában –, akkor a műkereskedők címszó alatt kell keresnem… Átfutotta a felugró információt. 1934-1938: Blumka von Taschelt Galéria, belváros, Becs, francia impresszionizmusra és posztimpresszionizmusra szakosodott. 1938-1943: Von Taschelt Galéria, Piacé Valhubert, Párizs, a szürrealizmus, modernizmus, kübizmus, impresszionizmus, posztimpresszionizmus szakértője. 1944-napjainkig: Attlee & Bergurren, Saint-Paul-deVence, a huszadik századi modernizmusra szakosodott. Itt őrzik a Von Taschelt Galéria iratanyagának fennmaradt részét: képes raktárkönyveket, számlakönyveket, tulajdoni lapokat, levelezést, újságkivágásokat, kiállítási katalógusokat.

– Bingó – Flora hátradőlt a széken, és hintázott egy kicsit. Ilyen egyszerű. Bárcsak adott volna neki Angus még néhány percet… A részletek, hogy mikor, hogyan és kinek adta el Von Taschelt a Renoir-festményt, ott lesznek ezekben az anyagokban. A választ a kérdésére Dél-Franciaországban kell keresnie. Elmosolyodott. Visszatért a csúcsra.

Kilencedik fejezet

Amikor négy órával később végül elhagyta az épületet, Ines a robogó mellett várta. – Nem szól a csengő – dünnyögte Ines, a szája sarkában cigaretta fityegett. Flora elvette a tartalék sisakot hátulról. – Remélem, ez nem egy eufemizmus a szexuális életemre – vágott vissza Flora. Ines felvihogott, eltaposta a cigarettát a földön, és lovagló ülésben felpattant a motorra. – Jó hangulatban vagy ma. – Remek napom volt – mosolygott Flora, és becsatolta a sisak szíját. – Akkor nem rúgtak ki? – Ezúttal elkerült a golyó. – Nem megmondtam? – kacsintott rá Ines. – Azok ketten sokkal rosszabbak egy elmérgesedett vitánál. Lefogadom, hogy már el is felejtették. Flora átfogta a barátnője derekát, és kissé kényelmetlenül érezte magát a gondolatra. Ő egyiküket sem tudta ilyen könnyen elfelejteni. Valahányszor elkalandozott a figyelme, fejben újra lejátszotta a történteket – Natascha rosszindulatát, Xavier hirtelen megjelenését az ajtóban.

Szóba se jöhetett, hogy lovagló ülésben üljön a robogóra a szűk olívazöld szoknyájában, így oldalvást ült, Ines derekába kapaszkodva. A barátnője göndör fekete haja az arcát csiklandozta menet közben. A város álomittasan nyúlt el a nyárközépi kánikulában, nem volt nagy forgalom, Ines bágyadtan manőverezett végig a sugárutakon, valahányszor megálltak egy-egy lámpánál, utánuk füttyögtek a fiúk. Alig pár perc alatt odaértek, megálltak az útkereszteződésnél, ahol a Rue du Faubourg SaintHonoré találkozik a Rue Boissyd'Anglas-vel. Flora lecsusszant az ülésről, Ines lazán jó magasra emelte a lábát, mint egy tornász, és megrázta a haját a sisak levétele után. Az Isabel Marant-féle miniruhája tökéletesen illett a városi meleghez. Flora kezébe nyomta a merev, elefántcsontszínű meghívót, a biztonsági őrök intettek, és ők beléptek az Hermès sokemeletes központi épületébe. Beszálltak a tükörrel borított magánliftbe, és ellenőrizték a megjelenésüket – Ines fellazította hátul a tarkóján a haját az ujjaival, Flora a fehér blúza gallérját igazgatta, és a nyakát legyezte. – A fenébe, de meleg van. Először haza kellett volna mennem, átöltözni. Megsülök ebben a blúzban. Szörnyen nézek ki. – Gyönyörű vagy. Mint mindig. Egyébként most az egyszer nem téged fognak bámulni. – Nyílt az ajtó, Ines

hunyorogva nézett rá, és kilépett. – Várj csak, majd meglátod. Flora követte, és alig hitt a szemének. Arra számított, hogy a tető kövezve van, ízléses kivilágítással és talán leleményesen elrendezett virágcserepekkel. Nem várt tökéletes gyepszőnyeget, jázminágy ásókat, gyümölcsöktől roskadozó almaés körtefákat, magnóliaágakat, melyek széttárt kezekként terpeszkedtek a tömeg fölött, és tarka árnyékot vetettek a fűre. Balusztráddal körülvett gyalogösvények szegélyezték a területet, és eltakarták az utca népe elől a kertet; mutatós farács futott végig a falakon. Miniatűr éden volt ez a város szívében. – Párizs titkos kertje – suttogta Ines izgatottan. – Nagyon kevesen tudnak a létezéséről. Ez tripla VIP, bébi. Elvettek egy-egy hajszálvékony pezsgős kristálypoharat a tálcáról, és elvegyültek a sikkes tömegben. Szemmel láthatólag a fehér volt az új fekete; szinte mindenki viselte, a fehér vásznat egy-egy villanásnyi fűzöld vagy vörös emelte ki, de leginkább az Hermès márkájára jellemző narancssárga – akár szalag, elegáns panamakalap, narancs-sárga szandál, collier de chieri5 vagy dupla pántos Kelly karóra formájában. Flora megnyugodva konstatálta, hogy kevésbé rí ki a többiek közül, mint gondolta. Inesre hagyta a beszélgetést, míg ő a bukolikus környezetet szemlélte, 5

Díszes fémbetétekkel vagy kristályokkal kirakott széles bőr karkötő.

és csak az az intenzív illatfelhő zavarta kissé, amely ott lebegett a kiválasztottak csoportja körül. Szinte látni vélte a kék madarakat a fákon vagy legalább hófehér gerléket, és egyetlen röpke pillanatra lehetségesnek érezte, hogy elfeledkezzen a rútságról, a fekete ködről, amely némán, figyelmeztetés nélkül vette körül az életét, és egyre közelebb lopakodott… Ines tekintete összevillant egy régi ismerősével, aki úgy közeledett feléjük, mintha kerekeken gurulna. Bemutatta őket egymásnak. – Flora, Claudia. A svájci Aiglon bentlakásos iskolából ismerték egymást. A nőt a gazdagokra nemzetközileg jellemző kifinomultság jellemezte – finom csontozat, feszes bőr, hátrafogott szőke haj, a vállára borított natúr színű shahtoosh6 kendő. BCBG, bon chic, bon genre, megjelenése meglepő ellentétben állt Ines lázadó „bohém hercegnős" stílusával – tudta vajon Claudia, hogy Ines erotikus melltartók árusításával keresi a kenyerét? Flora biztos volt benne, hogy megbotránkozna rajta. Színlelt érdeklődéssel hallgatta, ahogy a közös barátaik toulouse-i esküvőjéről csacsognak, és igyekezett udvariasan kacarászni a hatásszünetekben. Mások is csatlakoztak hozzájuk – egy férfi, aki ismerte Claudia férjét az INSEAD-ből,7 Ines

6

Tibeti antilopszőrből készült, rendkívül drága luxuskendő vagy –sál. Institut Européend’ Administration Desaffaires. Európai felsőoktatási intézmény, amely az üzleti tudományok terén nyújt posztgraduális képzést. 7

unokatestvérének egy barátja, Stefan egyik ismerőse a bostoni központból, egy galériatulajdonos Berlinből. A csoportjuk szétvált, majd újból szétvált, ő elszakadt Inestől, ahogy a saját kis csoportja a gyep körül keringőzött csevegve. Negyven perc alatt, mire a barnássárga lenvászonba öltözött úr a tenyerét összeütve figyelmet kért, már a vendégek felével beszélgetett. – Hölgyeim és uraim – kezdte a férfi még Flora füle számára is egyértelműen pallérozott francia kiejtéssel. – Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk ma este, hogy megünnepeljük egy szívünkhöz nagyon közel álló program indítását… Flora szórakozottan lesimította a szoknyáját a csípőjén, és fejben megpróbálta összeszámolni, hány névjegyet osztott szét ezen az estén. Angus imádni fogja ezért – a hálózatépítők legszebb álmának tűnt itt lenni, könnyű volt, mint az egyszeregy. Valahányszor szóba került a munkája, mindenkiről kiderült ezen a kiritkult fűfolton, hogy művelt, gazdag és művészetkedvelő. – …a mi kis kertünk a város egyik legjobban őrzött titka, és hatalmas örömünkre szolgál, hogy ma este megoszthatjuk önökkel. Természetesen nem volt mindig ilyen varázslatos. A kertet eredetileg a náci megszállás idején ültették be, amikor akadozott az élelmiszerellátás, és létfontosságú volt az önellátás. Krumplit, babot, répát termesztettünk itt…

Egyesek kuncogtak, mulattatta őket a tetőn termesztett burgonya gondolata. Mások komoran bólogattak a szörnyűség miatt, ami ezt szükségessé tette. – Amikor a válság véget ért, és újra foglalkozhattunk a szépséggel, akkor ültették ezeket a fákat, amelyek most árnyékot adnak nekünk. Hihetetlenül szerencsés embernek tartom magam, amiért itt ebédelhetek, és itt ülhetek egész évben, élvezve a csöndes magányt, a jázmin, a magnólia, a körte édes illatát, és… A kövezeten összetörő üveg csörömpölésére mindenki meglepetten megfordult, és egyformán döbbentnek tűnt, amiért a környezet éteri tökéletességét tönkretette valaki, de a vétkest – egy nőt – elfedték a kamélia ferde levelei, és a házigazda pillanatnyi habozás után tovább beszélt. Elvégre történnek ilyen balesetek, és emiatt nem érdemes nagy hűhót csapni. – Természetesen tudjuk, hogy nem lehet a nyilvánosság előtt megnyitni a kertet, de egy ötlet formálódott bennünk, miszerint egy új parfüm, amelyet ez a kert inspirál, mindenki számára elérhetővé tenné… – Vedd le rólam a kezed! A felkiáltást követő súlyos csend hosszúra nyúlt, mindenki a fejét tekergette, és a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki szabotálja ezt a tökéletes pillanatot. A bűnösök a kert buja zöldjét a várostól elválasztó kőjárdán álltak. Flora a nyakát nyújtogatva próbálta

megpillantani a levelek mögött fel-felvillanó csupasz bőr tulajdonosát, hallgatta a suttogássá halkított sziszegést, a bőrhöz csapódó bőr csattanását. Hallható zihálás járta be a kertet, hirtelen egy férfi bukkant fel, a napszemüvege alatt az arca egyik fele feltűnően vörösebb volt a másiknál. Megpróbálta elrejteni az arcát, miközben megtette a fűre vezető három lépcsőfokot, és bocsánatkérést mormolt a házigazdák felé, aztán áttört a tömegen, és eltűnt a liftben. Flora körülnézett, hogy lássa Ines reakcióját, közben megpillantotta egy másik férfi hátát, aki az ellenkező irányban épp felszaladt a lépcsőn, és eltűnt az élő sövény mögött. Méhraj zümmögéséhez hasonló halk, helytelenítő morajlás támadt, Flora megérezte Ines meleg kezét a karján, és izgatott leheletét a fülén. – Istenem, ugye tudod, ki volt ez? – súgta, és ő is a bokrok között rejtőzködő nő felé nézett. – Kellene? – A belügyminiszter. – Ó! Ez kínos. – Az lesz, ha kiderül, hogy a nő nem a felesége – motyogta a botrányrajongó Ines. – Gyere csak, gyere – nem maradhat ott egész este. Mintha csak egyetértett volna vele, a titokzatos nő megmozdult, tűsarkú cipője hangosan kopácsolt a gyalogsétányon. Pár pillanattal később a tömeg felhördült: a nádszálvékony, feltűnő Natascha Vermeil

bukkant fel rövid, piros kertésznadrágban, kihívó mosollyal. – Ó, miért is nem lepődöm meg? – tette fel Ines a költői kérdést. – Mit bámulnak? – kérdezte Natascha, a gyülekezetre meredve. Senki sem tudta levenni a tekintetét a szeme körül elkenődött festékről, az állán szerencsétlen módon szétmaszatolt rúzsról. Mögötte két lépéssel a bátyja az orra alatt mormogott valamit, megfogta a könyökét, és lekormányozta a lépcsőn, miközben Natascha tovább szitkozódott. – He? Magukat kérdezem – vigyorgott, hirtelen előredőlt, egy nő felé tolta az arcát, aki kénytelen volt hátrahőkölni, hogy elkerülje. – Azt hiszik, maguk jobbak nálam? – …ez részeg? – motyogta valaki. – Nem is kicsit, nagyon – válaszolt egy másik hang. – Mindig ezt csinálják, olyanok, mint Stan és Pan – suttogta Ines. – Valahányszor ott voltam, ahol ők is megjelentek, valami hasonló történt. Szerintem a káosz élteti őket. Xavier a különböző vélemények hallatán még dühösebbnek tűnt, felpillantott, végighordozta a tekintetét a gyülekezeten, kihívóan nézett a károgva gúnyolódókra és a felháborodottan morgolódókra. Flora bénultan figyelte a testvéreket, akiknek a tekintete úgy pásztázta végig a többieket, akár egy fényszóró. Aztán kiszúrták. Xavier megtorpant, leplezetlen megdöbbenés ült ki az arcára, amikor meglátta őt, ott. Flora biztos

volt benne, azon tűnődik, hogy hívhatták meg ide – a vendéglista szűk körű volt, válogatott és nagyon francia –, de nem volt ideje hosszas töprengésre. A következő pillanatban Natascha is észrevette, akit megzavart a bátyja hirtelen megtorpanása. – Te ott! – rikácsolta, és Florára mutatott. Xavier hirtelen magához tért dermedtségéből, még szorosabban megmarkolta Natascha könyökét, és egyenesen a lifthez terelte. – Elmegyünk. – Nem! Én ezt nem tűröm! – ellenkezett Natascha, és erőteljesen megpróbálta kiszabadítani magát. – Láttad, hogy nézett rám? Ránk, Xav? Láttad a…? Xavier nem válaszolt, de Flora látta, hogy küzd a húga megfékezésével. A tömeg szétvált előttük, akár a tenger, a megvetés, sőt az utálat nyílt kifejezése ült ki az arcokra, miközben Xavier átnyomakodott köztük. – …mint aki azt hiszi, jobb nálunk! Flora érezte, hogy lángol az arca, amiért belekeverték a botrányukba. Ines megszorította a vállát. A liftajtó nyitva volt, a biztonsági őr udvariasan várta, hogy lekísérhesse őket, aztán ki az utcára, de Natascha kiabálását, rikácsolását és káromkodását még akkor is hallani lehetett, amikor becsukódott az ajtó. A kertben hirtelen izgatott morajlás támadt. – Ez fura volt – motyogta Flora az orra alatt. Tudta, hogy a vendégek őt bámulják, és azt találgatják, miért pécézte ki Natascha. Eltűnődött, vajon

mit szólnának, ha elmesélné nekik, hogy az egész egy struccért folytatott küzdelemmel kezdődött. – Nos – jegyezte meg vidáman Ines, amikor a parti folytatódott. – Talán mégsem feledkezett meg rólad. – Nem érdekel – füllentette Flora megrendülten. – Nincs jelentősége. – Nem is Natascháról beszélek – mondta Ines két korty ital között, és göndör pillái alól nézett Florára. – Mit csináltál, amiért Xavier így néz rád? – Hogyan? – Mintha meg akarna ölni, vagy… A házigazda újra tapsolt egyet. Az izgatott zsongás elhalt, diszkrét, tartózkodó figyelem váltotta fel – a züllött Vermeilék után elegáns és alkalomhoz illő –, és bármit akart is mondani Ines, az beleveszett a virágok, az örökségek és parfümök kavargásába.

Tizedik fejezet

– Tehát, mint látja, egy ilyen bizonytalanság a kép eredetét illetőn nagyon komoly problémát jelenthet mind az érték megállapításánál, mind az eladás lehetőségénél. Feltétlenül ki kell derítenünk, hogy került a festmény az anyósa és apósa lakásába. Valahol lennie kell egy számlának vagy eladási bizonylatnak – valaminek, ami megmutatja, kitől vette a képet a családja – mosolygott Flora. Örült, hogy a beszélgetés során nem kellett megemlítenie Von Taschelt nevét. A délelőtti posta is elégedettséggel töltötte el. Előző nap délután beszélt a galériával Saint-Paul-de-Vence-ban, de ők régimódiak voltak, és azt javasolták, hogy levélben küldje el a kérelmét, és bár piros sürgősségi pecséttel látta el, úgy érezte, hogy időbe fog telni az elintézése. Ezért találkozott most az ügyfelével. Mindent megtett, hogy felgyorsítsa az eredetvizsgálatot. – Beszélhetnék esetleg az anyósával? Talán emlékszik egy beszélgetésre vagy egy névre… – Attól tartok, ez lehetetlen – intette le határozottan Lilian. – Mint már korábban említettem, a férjem anyja nagyon bosszús a dolog miatt. Úgy érzi, nem teljesítettük a férje kívánságát, és nem hajlandó ebben részt venni. – Lilian gyorsan rápillantott gyűrűkkel

díszített kezére, a keskeny csuklóját átfogó igazgyöngy karkötőre. – Ebben az esetben talán az ügyvédnél lehet valami, amit megvizsgálhatok? Elképzelhető, hogy az értékes műtárgy dokumentálásával is megbízták őket. – Meg kellene kérdeznie tőle. – Tartok tőle, asszonyom, hogy nekem nem fognak információt adni, legalábbis az ön kifejezett engedélye nélkül nem. – Ó, értem – bólogatott Lilian. – Kapcsolatba lépek Travers-rel, és megkérem, hogy biztosítson önnek teljes hozzáférést. – Köszönöm. – Flora belekortyolt a teájába. Eszébe jutott valami. – Ó, még valami, ami segíthet – vannak fényképeik? – Elnézést, nem értem. – Van az anyósának fényképalbuma a házassága korai időszakából? Talán akad egy fotó, amelyen ez a kép lóg a lakás falán. A dokumentáció hiányában az ilyesmi gyakran segíthet. Természetesen ez nem perdöntő – nem jelenti azt, hogy ami a falon lóg, az eredeti –, de segíthet az ügy felépítésében. – Én nem láttam ilyen fényképet. Valójában abban sem vagyok biztos, van-e bármi a Jacques születése előtti időből – nincsenek esküvői képek, sem bébifotók. Amikor a szülei a háború alatt elmenekültek Párizsból, mindent hátrahagytak. – Halvány, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Mint tudja.

Flora rövid ideig hallgatott. Ha minden ott maradt a lakásban, és most megvan mindenük, ami ott volt… – Akkor lehet, hogy a bizonyíték még mindig a lakásban van – suttogta, és érezte a remény apró rebbenését. Emlékezett a könyvtárra, a polcokkal szegélyezett falakra, a vastag, bőrborítású könyvekre. Emlékezett rá, hogy a szeme szórakozottan siklott át rajtuk, sokkal elszántabban próbálta felfedezni az elveszett kincseket, mint az egykor ott lakó család személyes történetét – de tudnia kellett volna: ha az ember ilyen szinten foglalkozik a művészettel, akkor a kettő egy és ugyanaz, és kibogozhatatlanul összekapcsolódik. – Most át kéne mennem oda – mondta, és visszatette a csészét a csészealjra. Lilian felkelt, és az ajtóhoz kísérte. Együtt sétáltak át a tükrös előszobán. – Köszönöm, hogy eljött. Lebilincselő látni, hogyan bontakozik ki a projekt. A komornyik már a főbejáratnál volt, a kezét a kilincs fölött tartotta, hogy pontosan a megfelelő pillanatban nyomhassa le. – Folyamatosan tájékoztatom az eredményekről. Biztos nincs ellenére, hogy megkérje Travers urat, biztosítson teljes hozzáférést a számomra? – Nem ártott újra az eszébe juttatni a dolgot. – Bien sûr. Hisz közös célon dolgozunk.

A két nő kezet fogott, és a komornyik kinyitotta az ajtót. – Merci – mosolygott Flora, udvariasan rápillantott, és kilépett az ajtón. Abban a pillanatban fellökte egy vékony, de láthatólag dühös nő, aki épp beviharzott a házba. Flora felkiáltott, érezte, hogy hátraesik, de egy kéz elkapta, és talpra állította. Mindez olyan gyorsan történt, mintha meg sem történt volna, de amikor hálásan és tétován felpillantott, Xavier Vermeil egykedvű arcába nézett. Hirtelen felvillantak az agyában az előző este eseményei, eszébe jutott a férfi dühe, megalázottsága, zavara és dacossága – ami mind rá irányult. Most viszont úgy tűnt, a fiúnak nem volt ideje felidézni a megvetést, mivel ezúttal nem ellenszenvet látott a tekintetében – ezúttal nem. Aztán a következő pillanatban elengedte, szó nélkül továbbment, eltűnt az épületben, és Flora megesküdött volna rá, hogy hirtelen sarki szél söpört végig a sugárúton. – Xavier! – kiáltott fel az anyja. – Pardon – mondta kicsivel később zavartan, amikor a fia nem jött vissza. – Semmi baj – mondta gyorsan Flora, kimérten megigazította a haját, és remélte, hogy nem látszik olyan izgatottnak, mint amilyennek érezte magát. – Én… figyelnem kellett volna, nem is tudom, hová tettem a szemem. – A fiam volt az és a barátnője. Állandóan vitatkoznak –ciccegett. – Túl szenvedélyesek, ez a gond.

– Ó! – Nem tudta, mit mondjon. Neki épp az ellenkezője jelentett gondot. – Hát akkor a viszontlátásra. Jelentkezni fogok. Flora lesétált a lépcsőn a járdára, és jobbra, majd balra nézve taxit keresett. Távolabb észrevett egyet. Világított rajta a szabad jelzés, de a sofőrnek elvonták a figyelmét az útépítési munkálatok, és balra indexelt. Ne, ne, ne! Tovább kell mennie. A levegőben hadonászott, integetett, megpróbálta felhívni magára a sofőr figyelmét, de az nem vette észre. Tovább integetett, még ugrott is egyet, de amikor egy arra járó férfi utána fütyült, rájött, hogy a ruhája túl rövid és szűk az ilyesmihez. Nem maradt más megoldás. A hüvelyk- és mutatóujját a szájába dugta, ahogy tizenegy évesen Freddie-től tanulta, és az átható füttyszó végigsivított az utcán. A sofőr meghallotta, kidugta a fejét az ablakon, Flora pedig újra intett neki. Ezúttal meglátta a taxis, visszaintett, és kikapcsolta az indexet. Flora megkönnyebbülten felsóhajtott, és ekkor nevetést hallott. Megfordult, de senki sem volt az utcán. Visszanézett Vermeilék impozáns házára. Az emeleten minden ablak nyitva volt, de az utcának ez az oldala árnyékba borult, és nem lehetett belátni a magas, tágas szobákba. Flora beharapta az ajkát – talán látta valaki, hogy úgy füttyent, mint egy hordár? (Freddie azt mondta, ha már nem született fiúnak, akkor legalább viselkedjen úgy.)

A taxi odahajtott mellé, ő megadta a sofőrnek a mont-parnasse-i címet, aztán gyorsan beugrott a hátsó ülésre. Újra felnézett a házra, miközben elhajtottak, és egy pillanatra mintha az ablakban egy sötét alakot látott volna, félig a függöny mögé rejtőzve. Nem volt benne biztos, a kocsi pár másodperccel később befordult a sarkon, és ő visszatért Párizs fényeihez. Visszament a lakásba, és most, hogy elszállították a műalkotásokat és a mutatós régiségeket, különös érzése támadt. Úgy látta, hogy amióta először betette ide a lábát Angusszel, az élet betört a lakásba. Mintha minden levegőmolekula megváltozott és más sűrűségűvé vált volna – jobban látott, könnyebben lélegzett, és most, hogy elvitték a festményeket, a padló olyan volt, akár egy foltvarrással készült szőnyeg, a deszkát hatalmas világos területek tarkították ott, ahol a képek oly sokáig védték a portól. Flora gyorsan felderítette a lakást. A konyhában minden ugyanúgy volt, hiszen onnan nem szállítottak el műtárgyat. A nappali furcsán csupasznak tűnt most, hogy az asztal és a székek – zsákmányuktól megfosztva – különös szögben, egymástól távol álltak a szoba közepén, mintha valaki félbeszakította volna a székfoglaló játékot, és a gyerekek szétszóródva elrejtőztek volna a sötét sarkokban. Legnagyobb megkönnyebbülésére Gertie még ott volt, és gyors

ellenőrzés után úgy találta, hogy ép bőrrel úszta meg Natascha kéjlovaglását. Flora megfordult, egy pillanatra megállt a madár mellett, egyik kezét a hátára tette, és az ajtót bámulta, eszébe jutott Natascha szinte erőszakos ellenszegülése, vérlázító, mániákus viselkedése és a bátyja tűnődő nyugalma, komor pillantása, szemtelen megvetése. Elhessegette Xavier képét, átsétált a könyvtárhoz, megállt az ajtóban, végignézett a könyvekkel borított falakon. Belépett, megpróbálta kisilabizálni a könyvek gerincén a címeket, de a betűket sok helyen olvashatatlanná fakította a nap. A legtöbb könyv francia volt, némelyik angol és német, és ő gyorsan végigfutott rajtuk a tekintetével, de nem tudta pontosan, mit is keres. Egy-két könyvet levett a polcokról, fellapozta a pókhálótól ragacsos oldalakat, és a rég elpusztult rovarok összepöndörödött teste a fapolcokra pottyant. Most az asztalra fordította a figyelmét, és miután ellenőrizte az egyik szék lábainak kilazult illesztőkéit, óvatosan leereszkedett rá. így, ülő helyzetből egészen másmilyennek tűnt a szoba, és hirtelen felmérte, milyen érzés lehetett valaha itt dolgozni – tőle balra az ablak az utcára nyílt. A színházihoz hasonló dekoratív függönyök megadták a társadalmi nagyravágyás alaptónusát, amikor vendégek léptek a lakásba, a könyvek pedig a visszavonultság és elkülönültség érzetét keltették. Flora a sima asztalon nyugtatta a kezét, a görcsök és örvények

a fa erezetében olyan szépek voltak, mintha festették volna… Hirtelen összevonta a szemöldökét. Nem voltak az asztalon papírok, amikor először jött be ide Angusszel? Vagy csak képzelődik? Megrázta a fejét, képtelen volt visszaemlékezni, inkább kihúzta a legfelső fiókot, és egy elveszett világ további bizonyítékaira lelt – tintatartók, ezüst töltőtollak, késsel kihegyezett ceruzák, egy brosúra a karácsonyi énekes isten-tiszteletről a Sacré Cceurben, 1939 decemberében, egyetlen mandzsettagomb, egy ezüst szivarvágó, egy szarvból mintázott öngyújtó. Egy kis arany ébresztőóra, amely ll:23-kor állt meg. De vajon melyik napon, tűnődött, és melyik évben? Mikor állt meg az élet ezen a helyen, éppen akkor, amikor háború tombolt az ablak alatt? Az első fiókkal kezdte, és meglepte, hogy a következő majdnem üres. De mégsem. Futólag végignézte, és észrevette a fiók sarkában a beszédes porszegélyt, ami arra utalt, hogy korábban volt ott valami. Egészen mostanáig. Ellenőrizte a többi fiókot, de a minta ismétlődött – poros körvonal, ahol a dossziék vagy papírok sok éven át érintetlenül hevertek, és most jól láthatóan hiányoztak. Flora hátradőlt a széken, nyugtalanította a felfedezése. Tudta, hogy igazolódott az előérzete az íróasztal tetejéről hiányzó papírokkal kapcsolatban, ahogyan a fiókokból eltűntekkel kapcsolatban is. Volt

idebent valami, amit az első betolakodók kezdettől fogva kerestek? Vajon ő és Angus annyira aggódott a műalkotások védelméért és megóvásáért, hogy nem vették észre a betörés igazi célját? Elejétől kezdve nem stimmelt valami ezzel a történettel – akkor is zavarta volna valami, ha nem Angusről vagy Vermeilékről lett volna szó, de nem hitte el, hogy valaki képes betörni egy elhagyott lakásba, és aztán anélkül, hogy bármihez hozzányúlna, egyszerűen értesíti a családot a lakás létezéséről. Különösen nehezen tudta elfogadni, hogy a betörők figyelmét elkerülték a valódi értékek, a helyszínen hányódó számtalan műkincs. Nem, ennek csak akkor van értelme, ha nem a műalkotásokat keresték, hanem valami mást, ami a fiókokban volt… De mit? És kicsoda? És legfőképpen miért? Vagy az íróasztal volt szokatlanul nagy, vagy Travers úr volt sokkal alacsonyabb, mint ahogyan emlékezett rá. Ettől függetlenül Florának nem volt kétsége afelől, hogy hatalmas távolság választja el őket egymástól, és a látásmódjuk is igencsak eltérő. Az ügyvéd viselkedése az egész találkozó alatt enyhén szólva is hűvös volt, és Flora kezdte úgy érezni, könnyebben kaphatna hozzáférést az ügyvéd saját házának a jogi dokumentumaihoz, mint a montparnasse-i lakáséihoz. – Vermeil asszony biztosított róla, hogy ezt megbeszéli önnel, Monsieur.

Travers kissé félrebillentette a fejét, mintha nem értené pontosan, miről beszél. – Csupán azt az utasítást szeretném látni, amit a férje édesapja hagyott önnek a lakással kapcsolatban. – Az ügyvéd ezúttal a másik oldalra billentette a fejét. – Az is hasznos lenne – folytatta Flora –, ha megtudhatnám, volt-e olyan levél vagy levelezés, amelyben Vermeil úr édesapja feltárja vagy részletezi bármely olyan adásvételét, amely azelőtt történt, hogy lezárta a lakást, és elhagyta a várost. Az ügyvéd sokáig hallgatott, de amikor beszélni kezdett, azt olyan arckifejezéssel tette, mintha igencsak próbára tették volna a türelmét. – Vermeil úr apja és az én apám között nem volt semmiféle levélváltás, mam'selle. Az apám közjegyző volt, nem pedig levelezőtárs. Nála csupán a lakás okiratai voltak letétbe helyezve, és a kiegészítés, ami előírta, hogy a lakást nem szabad kinyitni a felesége halála előtt. Ez minden. – Lakásokat – javította ki Flora. De az ügyvéd tévedése felkeltette az érdeklődését. – Erről eszembe jut, hogy vajon miért nem került szóba az első találkozón, hogy két lakás is van? – Nem tartottam szükségesnek. Annak a találkozónak az volt a célja, hogy felhatalmazzuk önöket az ingatlanba való belépésre és az odabent található javak értékbecslésére. A másik lakásban nincs semmi, ezért nem tartottuk szükségesnek, hogy beszéljünk róla.

– Csakhogy abban is volt valami – egy festmény. Travers mereven, pislogás nélkül nézett rá, majd feltolta a szemüveget az orrán, elkapta a tekintetét, és papírokat rendezgetett az íróasztalon, hogy elfoglalja a kezét. – Nos, ezt nem tudtam, de biztos vagyok benne, hogy nincs jelentősége. Mit számít még egy festmény az odafönt talált több százhoz képest? – De miért volt két lakás? Miért volt két ingatlan ugyanabban az épületben? Ez nagyon különös. – Egyáltalán nem az. Vermeilék gazdag család. Sok ingatlanjuk van. – Akkoriban még nem voltak gazdagok – annyira legalábbis nem, mint manapság. És a quatorzième8 akkoriban nem volt jómódú környék. Nem valószínű, hogy ha valaki megengedheti magának több ingatlan megvásárlását, akkor ugyanabban az épületben venne egy másikat. Maga nem lépne inkább előre? Nem valami nagyobbat, divatosabbat venne? – Nem tudom, mire céloz, mam’selle. – Én nem célozgatok semmire. Csak próbálom megérteni. Miért volt a felső lakás dugig tömve műalkotásokkal, míg az alsó ettől az egy képtől eltekintve üres? Travers cinikusan felvonta a vállát, és széttárta a karját. – Azt én nem tudhatom. Én csak egy ügyvéd vagyok. 8

Párizs tizennegyedik kerülete.

Inkább olyan, mint egy portás, gondolta Flora, és alaposan szemügyre vette. Mit tudott meg tőle? Egészen pontosan semmit. Pár pillanatig fontolgatta, aztán feltette a kérdést. – Önnél vannak a hatos lakás okiratai? – Hatos lakás? – ismételte az ügyvéd. – A lenti lakás – válaszolta Flora kurtán. A férfi játszadozott vele, és csak az idejét rabolta. – Az, amelyikről épp az imént beszéltünk. Az ügyvéd nagy levegőt vett, és benn tartotta. – Ó! Igen, természetesen – válaszolta végül. – Szeretné megnézni? Ki kell kémem az anyagot a raktárból, ha meg tudja várni. Csupán egy vagy két óra. Flora hunyorgott, pontosan tudta, mit művel az ügyvéd. Színvallásra akarta kényszeríteni, és azt akarta, hogy megkeresse az okiratokat, de valójában nem látta, tulajdonképpen hogyan segíthetnék őt a lakás papírjai az eredetkutatásban. Nem a lakás tulajdonjoga volt kérdéses, hanem a festményeké. Megrázta a fejét. – Viszont szeretném látni a kiegészítő záradékot. Travers átlapozta az előtte fekvő vékony papírköteget, és átadott neki egy lapot. – Ez a kiegészítő záradék? – kérdezte meglepetten a lány, és meglengette a levegőben a nyilvánvalóan valahonnan kitépett, szakadt papírlapot, amelyre a szöveget ferdén és szemmel látható sietséggel írták. Még a két aláírás is olvashatatlan volt alul. Travers türelmesen bólintott.

– Nekem ez nem tűnik törvényes és kötelező erejű dokumentumnak. – Ne felejtkezzen meg róla, hogy nehéz körülmények között íródott, a háború idején. Egyetértek, nem feltétlenül állná meg a helyét, ha valaki a bíróság előtt támadná meg, de… – vállat vont. – Soha nem vonták kétségbe, így megáll. Vermeil úr és az apám hosszú éveken át dolgozott együtt. Apám valóban hitt benne, hogy az itt leírt utasítás Vermeil úr kifejezett kívánsága volt, és ennek megfelelően járt el. – És mi is volt pontosan ez a kívánság? – ráncolta Flora a homlokát, és megpróbálta kisilabizálni a cirkalmas kézírást. – Mármint azon kívül, hogy senki se lépjen be a lakásba az ő és Magda halála előtt? – Csak ennyi. Flora még jobban összeráncolta a homlokát. – Németül írták? – nézett fel. – Igen. – De én nem beszélek németül. – Ezt sajnálattal hallom. – Maga tud németül? – Nem. Flora barátságtalan pillantást vetett rá. A férfi dühítő volt. – Akkor szeretnék erről egy másolatot, hogy lefordíttathassam. Travers bocsánatkérőn nézett rá.

– Ehhez Vermeil úr sürgős írásos engedélyére van szükség. – De Vermeilné már felhatalmazta önt, hogy teljes hozzáférést biztosítson a számomra. – Ehhez Vermeil úr kell. Sajnálom. Egyáltalán nem sajnálta, és ezt mindketten tudták. Flora a kezében tartott érthetetlen utasítást nézte, és tudta, hogy újabb zsákutca. Nem kellett németül értenie ahhoz, hogy tudja, az áll benne, senki sem léphet a lakásba Francois és Magda halála előtt. Lilian Vermeil már elmondta. Sóhajtva az ügyvéd felé tolta a papírdarabot. – Meg tudná mondani, hogyan szerzett tudomást a család a lakások létezéséről, ha nem magától? – A betolakodók küldtek az irodánknak egy levelet – én épp nyaraltam –, és az ügyvédgyakornokunk továbbította. Mivel fenyegetést érzékelt a levél hangvételében, kötelességének érezte, hogy azonnal cselekedjen, és értesítette az ügyfeleinket, hogy fény derült ennek az új tulajdonnak a létezésére. Flora előrehajolt. – Miféle fenyegetést? Travers elővette a dossziéból a levél másolatát. Takaros, apró betűs kézírás volt, mintha nagy gonddal írták volna. Flora lefordította franciáról. Vigyázzanak a szerteszét heverő tárgyakra. Lehet, hogy a megtaláló az

őrző. Mellékelték a lakás fotóját, mely éjszaka készült az utcáról. A képen látszott az utcatábla a sarkon. – Önkényes lakásfoglalók? – A munkatársam ugyanezt feltételezte. Nem volt tudomása a kiegészítő záradékról, különben nem továbbította volna a levelet, mielőtt velem beszél. Flora megfordította a levelet. – Melyik lakásról beszél – a hatosról vagy a nyolcasról? Akármelyik lehet. Vagy mind a kettőről? – A nyolcas lakásról van szó. – Merthogy…? Travers elnyomott egy sóhajt. Nagy nehezen. – Mert megcímezték a borítékot, amelyben a levél érkezett. „A nyolcas lakás tulajdonosainak." Gondosan jártak el. – Igen különös, hogy tudomása van erről, amikor azt állította, hogy nem látta a levelet a saját szemével. – A kollégám súlyos hibát követett el, amikor az engedélyem nélkül cselekedett, de fényképeket készített a dokumentumokról, mielőtt továbbküldte őket. Biztosíthatom, hogy részletesen kikérdeztem az ügyről, amikor visszajöttem, és most mindent tudok róla. Az a munkám, hogy odafigyeljek a részletekre. – Rámeredt a lányra. – Bocsásson meg, mam'selle, de úgy érzem, ön megpróbál… valahogyan kijátszani. Ugyanazon az oldalon állunk, nemde? – Igen, természetesen – sóhajtott Flora, és úgy érezte, legyőzték.

– Nem értem, mire fel ez a sok kérdés a lakás hiteles okmányaival kapcsolatban, és hogy mi köze a rejtélyes névtelen levélnek az ön munkájához? Önnek a műalkotásokat kell számba vennie, nem? Flora rámeredt, és eltűnődött, vajon bízhat-e benne. Végtére is igaza volt – egy oldalon állnak. – Olyan dokumentációt keresek, Travers úr, amiből kiderül, hogy kerültek ezek a festmények Vermeil úr tulajdonába. Az eredet igazolása nélkül nem lehet a műalkotások teljes piaci értékét realizálni. Sőt, e nélkül tulajdonképpen eladhatatlanok. Egyetlen tekintélyes aukciósház vagy műkereskedő sem foglalkozna velük. És úgy tűnik, hogy nemrégiben eltűntek a nyolcas lakás dolgozószobájának íróasztaláról bizonyos papírok, amelyek esetleg összefüggésben lehetnek ezzel a kutatással. Travers összevonta a szemöldökét. – Ó, értem. – Azt reméltem, talán ön arról tájékoztat, hogy a betörők a lenti lakásba jutottak be – ennek több értelme lett volna. Furcsa, hogy aki a nyolcas lakásba betört, eltulajdonított néhány papírt, viszont nem nyúlt a karnyújtásnyira heverő kisebb vagyonhoz. – Egyetértek. Nagyon különösen hangzik. Tudja, milyen papírok tűntek el? – Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy most üresek a fiókok. Lehetséges, hogy azok a papírok a kutatásomhoz szükséges döntő bizonyítékokat

tartalmazzák, de bármiről szólnak is, valakinek fontosak – még a festményeknél is fontosabbak. Travers gondterheltnek tűnt. – Sajnálom, hogy nem áll módomban többet segíteni. Flora felvette a táskáját, és felállt. – Különben sem kecsegtetett túl sok sikerrel. – Önnek nagyon érdekes a hivatása, mam'selle – mondta az ügyvéd, miközben az ajtóhoz kísérte. – Nyomozónak is kell lennie, ugye? – Nos, nálam jobb nyomozóra lenne szükség – válaszolta Flora, és kezet ráztak. – Pillanatnyilag nem látom az alagút végét. Flora taxiba szállt, hogy visszamenjen az irodába. Épp azon tűnődött, tekintheti-e a hétvége kezdetének a péntek délután három órát, amikor megcsörrent a telefonja. – Van egy nevem – kiáltotta Angus a vonal túlsó végén, és Flora elgondolkodott, hogy a főnöke éppen úton van-e, mert a kapcsolat szakadozott, recsegett és sziszegett a készülék. – Miféle neve? – kiabált vissza Flora. – A Renoir párjához. Az utolsó ismert tulajdonos. Egy fickó, a neve… van egy tolla? – Elég bizarr neve van… – szólt vissza Flora szarkasztikus kacajjal, a vállával a füléhez nyomta a telefont és a táskájában turkált. – Egy pill… Rendben, megvan. – Jó. Tehát a fickó neve Noah Haas.

– Noah Haas – ismételte Flora, és leírta. – És mit mondott? – Még semmit. New York-i, de tudja, mit? – Mit? –Ő Manhattanben az egyetlen, aki nem Hamptonsban tölti a nyarat. – Akkor hol van? – Miközben föltette a kérdést, volt egy sejtése, mit fog mondani Angus. Párizsban. – Bécsben. Oda kell utaznia. – Bécsben? De Angus, rengeteg dolgom van itt! – Jutott valamire? Beszélt Liliannel? Flora nagyot sóhajtott. – Igen, és az anyósa nem hajlandó velünk beszélni, és nincsenek családi nyilvántartások a háborút megelőző időszakról. Minden odalett. Épp az imént beszéltem a család ügyvédjével, és náluk sincs olyasmi, ami segíthetne. De tegnap megtudtam valamit. Von Taschelt párizsi galériájának az anyaga most egy másik galériában van, Provence-ban. Ma reggel telefonon beszéltem velük, és érdeklődtem a Renoir-művek eladási adatai után 1943-tól napjainkig, mire azt követelték, küldjek levelet, mert mindent archiváltak. El tudja ezt képzelni? – Jézusom. Meddig fog ez tartani? – Egyelőre sötétben tapogatózom. De sürgős jelöléssel küldtem el. Hétfőn rákérdezek. – Eggyel több ok arra, miért kell Bécsbe utaznia. Nem várhatunk a csodára. Ha be akarjuk nevezni a

Renoirt a jövő havi árverésre, akkor sürgősen meg kell találnunk a kapcsolatot. Haas tudhat létfontosságú információt arról, hogyan adta el a családja a képet Von Tascheltnek, és aztán Vermeiléknek. Flora felsóhajtott. Tudta, hogy a főnökének igaza van. Nem ülhetnek tétlenül, a jó hírekre várva, minden szálat ellenőrizniük kell. Travers-nek is igaza volt, detektívnek kell lennie. – Remek. A következő napokban elutazom. – Már intézkedtem. Holnap reggel hét ötvenkor indul a gépe a Charles de Gaulle-ról. Haas délután egyre várja magát. Elküldöm a címet. Flora a homlokára csapott. Ez hajnali ötórai indulást jelent szombaton, és előző este bulizott (nem mintha most olyan helyzetben lett volna, hogy kibúvót kereshessen). Vajon kipihenheti még magát valaha? – Most mennem kell, de hívjon, ha odaér, rendben? – Azzal Angus letette a telefont. Flora sóhajtozva kinézett az ablakon, Párizs sebesen futott el a szeme előtt. Akárcsak az élete.

Tizenegyedik fejezet

– Nem értem, hogy vagy képes végignézni – jajdult fel Flora, és eltakarta a szemét. Ines megpaskolta a combját. – Bizalom – mosolygott, és a sörösüveget lazán átfogva figyelte az alig kétméternyire a levegőben megpördülő szerelmét. A gördeszkapark zsúfolásig megtelt, a hangszórókból üvöltött a hiphop, a falakra és a rámpák oldalára fújt graffitik neonszíneinek sárgás árnyalatot kölcsönöztek a reflektorok. A zöld rámpára néző falat, amelyen ültek, rojtokként szegélyezték a lelógó lábak, fejek mozogtak fel-le az előttük elsüvítő gördeszkások tánclépéseinek ütemére. Ezen az estén tartották a profi deszkások bemutatóját és a Sólymok versenyét. Bruno, mint a Sólymok új sztárja, benevezett, és született párizsiként ő volt a helyiek hőse. Nemcsak a deszkások kockáztatták a sérülést, de mintha a fotósoknak is halálvágyuk lett volna, az ugrások között közelebb tódultak, és pont, amikor a versenyzők elhúztak, behajoltak a palánkon. Mindenki tökéletes, „nagyon menő" felvételt akart. Újra Bruno szökött a magasba, a kezével szorította a deszkát a lábához, miközben tökéletes, 360 fokos fordulatot hajtott végre a levegőben, aztán földet érve

egyenesen lezúgott a majdnem függőleges rámpán, és fel a túloldalán. Ines kacagott, és a sarkával hangosan dübögött a falon. – Ezt nekem csinálta! Imádom a goofyt, amikor a jobb lába van elöl a deszkán. Tudja, hogy ez a kedvencem – rikoltotta, aztán a kezével a szája előtt tölcsért formálva ujjongott. Flora a mellette ülő Stefanhoz fordult. – Te is imádod a jobb lábas siklást? – kérdezte kényszeredetten, és belekortyolt a sörébe. A fiú felnézett az iPadjéből. – Fogalmam sincs, hogy az mi a fene. – Amikor az ellentétes lába van elöl siklás közben. – Ó! – ráncolta a szemöldökét Stefan. – Azt hittem, az a fakie. – Nem. A fakie az, amikor hátrafelé mennek a gördeszkával. – Ó, a francba, előre, hátra, fogalmam sincs. Nekem ez kínaiul van. – Kivételes mosolyt villantott rá. Flora lenézett a fiú iPadjére. – Egyébként mit nézel? – Egy cikket, amin épp dolgozunk. Csak ellenőriztem néhány weboldalt a látványhoz. – Te dolgozol egy gördeszkaversenyen? – hitetlenkedett Flora. – Ó, ugyan már, Stefan! Még én is kikapcsoltam! A fiú vállat vont.

– Lehet, de nekünk az utolsó pillanatban kellett előszednünk valamit, és gyorsan szükségünk van egy töltelékanyagra. Éjfélkor kaptam a telefont New Yorkból. Reggel hatkor a nyomdába küldjük, szóval sürgősen kell egy használható anyag. – Mire gondolsz? A gördeszka az új jóga? A graffiti az új tapéta? – Városi felfedezők. – Hogy városi micsodák? Mit keresnek? Elveszett jegesmedvéket a Champs-Élysées-n? Stefan elnevette magát. – Micsoda gondolat! Valójában ez egy földalatti mozgalom. Rég elhagyott és használaton kívüli épületeket, helyeket keresnek a városban – például lezárt metrómegállókat vagy leszerelt gázgyárakat. – Miért? Stefan vállat vont. – Felfedezők, de nem minden határterület új. A visszatérés a múltba olyan, mintha egy új világba lépnél be. Régi életek, régi történetek… Soha nem tudhatják, mibe botlanak bele. – Milyen csodás! – kiáltott fel gúnyosan Flora. – Ó, nézd, egy köteg régi csővezeték! – Újra belekortyolt a sörbe, és nézte, ahogy a következő deszkás kickflipelve felugrott előttük, és megpördítette maga alatt a deszkát a levegőben. – Hé, ne legyél ilyen cinikus – szólt rá a fiú, és gyorsan megpöccintette a képernyőt. – Azt hiszem, épp

rajta vannak valamin. Annyi minden van, amit nem látunk a városokban, különösen fönt a magasban és a föld alatt… Florának eszébe jutott az Hermès-kert. És Xavier Vermeil. Bizseregni kezdett a bőre az ingerültségtől, és megborzongott, aztán megpróbálta kiverni a fejéből. – Jó, de mit csinálnak ott? Olyanok, mint az önkényes lakásfoglalók? Elfoglalják az épületeket, amiket megtalálnak? – Természetesen nem. Nekik maga az utazás számít, érted? Felkutatják a régi értékeket, és megpróbálják visszaadni a városnak, de a siker nem garantált. Van, hogy nem sikerül bejutniuk, máskor meg lebuknak. Olyan is előfordul, hogy az útjuk hiábavaló, mert nincs mit megtalálni. – Mennyi móka, és milyen rövid idő alatt – sóhajtott Flora, és minden szavából gúny áradt. – Hé, mi van veled ma este? Minden rendben? – Persze, jól vagyok – vágta rá egy kicsit túl gyorsan. – Miért ne lennék? Stefan vállat vont, és gyanakvó tekintettel méregette, mintha a titka fekete foltként ütközött volna ki a külsején. – Nemtom. Nyűgösnek tűnsz. Flora fújtatva másfelé nézett, kifejezéstelen tekintettel figyelt egy deszkást, aki épp a fejük fölött három méterrel szaltózott, de a gondolatai újra Freddie-

n jártak. Eltűnődött, vajon mit csinálhat éppen, és kivel. Egyedül van, vagy elment valahová a barátaival? Hányat ismer közülük? Hányan lesznek továbbra is a barátai, ha minden kiderül? Ettől összerándult, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de az idegei túlságosan feszültek voltak, a gondolatai csak úgy zakatoltak, és kezdte felemészteni a túl sok adrenalin. Igazság szerint távolról sem volt jól. Előző éjszaka kétszer is felriadt, mind a kétszer azt hitte, hogy elbocsátották, és úgy érezte, összeroppan, de akkor rájött, hogy a rémálom nem álom, hanem az ébrenlét valósága, amely bármikor utolérheti. – …mindenesetre a város legdivatosabb építészeinek némelyike úgy gondolja, érdemes lenne felújítani ezeket a helyeket. – Hogyan? Mondjuk, lakásokat alakítanának ki a kiszuperált metróalagutakban? – gúnyolódott Flora. – Nem lakásokat, dehogy – magyarázta Stefan türelmesen. – Hanem éttermeket, uszodákat… Itt van, ezt nézd meg – mondta Stefan, és a lány ölébe csúsztatta az iPadet, hogy Flora megnézhessen néhány fényképet. – Ez itt a régi Rotschild-palota a Parc de Boulogne-ban. A háború óta üresen áll. Lefogadom, hogy te is szívesen laknál itt, ha felújítanák. – Így mindjárt más. Arra születtem, hogy kastélyban éljek – vonta meg a vállát. Stefan tekintete Flora fanyar mosolyát fürkészte.

– Aha. – Újra a képernyőt nézte. – Rendben, akkor mit szólsz ehhez? – Rákattintott egy hatalmas, betonboltozatos, földalatti alagút képére. – Egy régi robbanószerraktár. – Nincs ablaka? – vonta fel a szemöldökét Flora. – Te aztán tudsz élni. – De ezt kapd ki! Micsoda magas mennyezet! És ez? – kérdezte Stefan, felemelte a tabletet, és megmutatott egy elhagyott vörös téglás malmot, kiégett ablakokkal, a falak feketére perzselődtek egy tűztől. – Beszéljünk a Bleak-ház örököseiről9 – fintorgott Flora. – Őszintén, nem értem, miért akarna bárki bemenni ezekre a helyekre. Nyilván dilisek. – Ezek a dilisek kivétel nélkül igazi profik, az élet minden területéről, olyan emberek, akik többet látnak a városból a kirakatoknál. – Ismered őket? Mármint ezeket a felfedezőket. – Csak a barátomat. Kis csoportokban kutakodnak, és névtelenül posztóinak az interneten. Kénytelenek – különben a rendőrség birtokháborításért elkapná őket. – Újabb linkre kattintott, és elnevette magát. – Ah, itt egy elmegyógyintézet! – bólogatott. – Ebben el tudlak képzelni. Hatalmas fehér terek, kipárnázott falak, rácsos ablakok… nagyon modern és kényelmes! Flora szélesen elvigyorodott, és tréfálkozva megbökte a könyökével. – Hagyd abba! 9

Az Örökösök Charles Dickens híres regénye.

– Nem? Túl avantgárd? Valami polgáribbat szeretnél? Ó, várj… várj… megvan. Otthon, édes otthon, igaz?– Újra megmutatta a képernyőt a lánynak. Flora arcáról lehervadt a mosoly. – No? Apám, pedig azt hittem, eltaláltam! De Flora nem nevetett, nem mosolygott, és nem szólt. Csak bámulta az ágyon fekvő festmény képét az üres szobában. – Honnan szerezted ezt? – követelte, és elvette a tabletet a fiútól. Stefan értetlenül pislogott. – Tudod, honnan. Nyilván nézted, mit csinálok. Egymás után hívtam le az oldalakat a képernyőn… – Úgy bámult a lányra, mintha az meghibbant volna. – Nem úgy értem. Ezt a képet honnan szedted? Tudnom kell, Stefan. Nagyon fontos. Stefan a homlokát ráncolta, rájött, hogy Flora komolyan beszél, látta, hogy befejezte a tréfálkozást. – Flora, tudod, hogy ezt nem mondhatom el. Egyébként is, mit számít? – Számít. Stefan újra az üres lakás fényképére nézett. – Tudsz valamit erről a helyről? – kérdezte. – Nem árulhatom el neked! – válaszolta Flora mogorván, és makacsul ellenállt. – Nem csak neked vannak bizalmas ügyeid. Ezúttal Stefan nézett rá ingerülten.

– Remek – bökte ki nemsokára. – Csak annyit mondhatok, hogy az egyik barátomtól van. Antoine-nak hívják, és időnként állóképeket készít a számunkra. A múlt héten egy cikkhez csinált fotókat, és előző este St. Denis-ben majdnem lebukott egy régi lőszergyárban tett felfedezőúton. Így került szóba a téma. – Ő bement abba a lakásba? – Flora, ezt én nem tudom… – Küldött levelet a tulajdonosoknak? – Levelet? – ismételte Stefan hitetlenkedve. – Minek küldött volna? – Hogy tájékoztassa őket a lakás lepusztult állapotáról. Nem ilyesmivel foglalkoznak? Stefan gyámoltalanul vállat vont. – Én… én nem tom. Talán. Azt mondta, valamiféle ökoharcosnak tekintik magukat. – Hol lakik ez a te barátod? – Ööö… valahol a Montparnasse-on, azt hiszem… meg kell néznem. – A Montparnasse-on? Flora hunyorgott, hirtelen eszébe jutott a férfi a szemközti házban, és a hegymászó kötél a földön, az ágy alatt… szemmel látható érdeklődése, amikor észrevette őt az erkélyen. A városi felfedező hobbi kiélesíti az ember érzékeit, és így azonnal kiszúrja az elhagyott épületeket, és észleli az ottani hirtelen aktivitást, különösen, ha az adott épület pont a saját lakásával szemben van, az utca túloldalán…

Stefan csettintett előtte az ujjával, hogy felhívja a figyelmét. – Most te jössz. Mit tudsz arról a helyről? Flora habozott. – Az egyik ügyfelem lakása, ez minden. – Megpróbált könnyed hangot megütni, és így hárítani. – Mit csinálsz te ott az ügyfelednek? – kérdezte Stefan kétkedőn. – Az a lakás üres. – Katalogizáljuk a gyűjteményt. Stefan felnevetett, a szeme az árva festményre tévedt az ágyon. – Micsoda hatalmas gyűjtemény. Flora Stefan felé fordult, nem törődött a szarkazmusával. – Fenn vannak ezek a képek egy bizonyos weboldalon? – Nem tudom – vont vállat a fiú. – Mondtam Antoinenak, hogy ez érdekesen hangzik, mire átküldte nekem ezt a gyűjteményét, hogy nézzem meg. Ez minden. Azt mondta, elmehetek velük a következő kirándulásukra. Akarod, hogy megkérdezzem? Flora megrázta a fejét. Nem akart senki mást riadóztatni. Épp elég baj volt, hogy a lakást megtalálták ezek a „városi felfedezők". Ha megtudják, kinek a tulajdona, akkor a sajtó minden bizonnyal érdeklődni kezd, márpedig ebben a pillanatban bármilyen nyilvánosság végzetes lehet.

Visszalapozta a képeket, megpróbált továbbiakat találni – azt kereste, vannak-e fotók a felső lakásról is. Találtak bármi mást is? De nem volt más, mint az a néhány fénykép a hatos lakásról, és a képeken ugyanolyannak látta, mint aznap, amikor Nataschával ott jártak. Továbbra sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ezek a városi felfedezők a hatos lakást találták meg. Travers azt mondta, a betörők a nyolcas lakásban jártak. Mekkora az esélye annak, hogy a városi felfedezőknek semmi közük a nyolcas lakás betörőihez? Mekkora az esélye két betörésnek csupán pár hét különbséggel úgy, hogy látszólag semmi sem tűnt el, és előtte több mint hetven évig senki sem tette be a lábát abba a lakásba? Ráadásul biztos volt benne, hogy ő és Angus lépett be elsőnek a nyolcas lakásba. Senki más nem fordulhatott meg a lakásban, és most, hogy végiggondolta, a vastag porszőnyegen kizárólag Angus lábnyomait látta. Flora a szemöldökét ráncolta erre a megállapításra. Travers állításával szemben a betolakodók egészen biztosan a hatos lakásba törtek be. Ez volt a logikus következtetés. És épp ennek a lakásnak a kulcsa volt az ügyvédnél, amiről elmulasztották tájékoztatni. De ha igaza volt, ha csak a hatos lakásba törtek be – akkor miért hazudott erről Travers? És mit próbált eltitkolni?

Tizenkettedik fejezet

– Miss Sykes, üdvözlöm az Álmok Városában – mondta Noah Haas lágy amerikai kiejtéssel, és a kőküszöbön átlépve kezet nyújtott. Hétköznapi öltözékben volt, farmert és hagyományos stílusú inget viselt, de a kiváltságosok életét élők visszafogott kifinomultsága sugárzott belőle. – Mr. Haas – Flora mosolyogva megrázta a kezét. – Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan lehetővé tette a találkozásunkat. – Nincs mit. Izgatott lettem, amikor a kollégája felhívott – válaszolta Noah, és bekísérte a tágas, egyterű lakásba, ahol elegáns, szögletes kanapék álltak, amelyeken akár tizenkét ember is kényelmesen elhelyezkedhetett, és a padlót drága, tompa árnyalatú, koptatott selyemszőnyegek borították. Egy modern lakóépület legfelső szintjén voltak, Bécs egyik divatos, de nem legelegánsabb kerületében, Lerchenfeldben. Az épület rácsmintázatosan csiszolt üvegfalakkal dicsekedhetett, melyek egészen a mennyezetig értek, és fénnyel árasztották el a teret. Flora tekintete önkéntelenül a varázslatos kilátásra és a szemközti, hagyományos esküvői torta stílusban épült házra tévedt. – Megkínálhatom egy kávéval? – érdeklődött a férfi a konyhából – amelyet a nem teljes belmagasságig érő

márványfal választott el a lakóhelyiségtől –, és felmutatott két kis eszpresszós poharat. – Ó, nagyszerű lesz – válaszolta Flora, és a férfi felé indult. – Milyen pompás lakás. – Köszönöm. Jobban szeretem, ha sok a fény, amikor ideát vagyok. – Igen, Angus említette, hogy New Yorkban él. – Így van. Ott nőttem fel, de a nyarakat mindig ideát töltöttük. – Gyakran tér vissza ide? – Minden nyáron. Jó egy kicsit kimenekülni a manhattani kánikulából, ha lehet. Maga járt már ott? – Ó, igen, gyakran – mosolygott Flora, és elvette a felé nyújtott kávét. A központi irodánk ott van, és természetesen én állandóan utazom az eladások miatt, vagy mert különleges darabokat kutatok fel az ügyfeleink számára. – Nagyon érdekes lehet a munkája, Miss Sykes. – Igen, az, köszönöm. Élvezem. És kérem, szólítson Florának. – Flora. Dettó, Noah. A lány mosolyogva kortyolt egyet a kávéból. – Mivel foglalkozik? – kérdezte. Mindig kihasználta, ha lehetőség kínálkozott egy új ügyfél megszerzésére. Elsősorban az új ügyfelek toborzásában elért sikerei hívták fel rá Angus figyelmét. – Attól tartok, az én munkám nem túl izgalmas. Vagyonkezeléssel foglalkozom.

– Ó, biztosan ennek is megvannak a nagy pillanatai. A férfi könnyedén felnevetett, gyorsan rávillantotta a tekintetét, aztán ő is ivott egy kis kávét. – Mondja csak, mindig hozzáöltözik a szóban forgó festményhez? – Tessék? – értetlenkedett Flora, aztán lenézett, és felfogta, hogy sárga ruhát vett fel. A térde fölött végződött, kivágott ujja fedetlenül hagyta a vállát, de mégiscsak sárga volt. – Ó, istenem, észre sem vettem! – nevetett, aztán csípősen megjegyezte. – De igaza van, szeretek belebújni a karakter bőrébe. Látnia kellett volna, amikor Gauguint adtam el. – Azt hiszem, szívesen megnéztem volna – nézett rá a férfi mosolyogva. Flora elkomolyodott – ő Gauguin nőalakjainak maláj szoknyájára és virágaira utalt, de ezek a nők gyakran voltak félmeztelenek, és a férfi megjegyzésében érzékelte a hivatalos érdeklődést meghaladó felhangot. Udvariasan mosolygott, és ivott egy újabb korty kávét. Rövid hallgatás után Noah testhelyzetet változtatott a pultnál. – Szeretné megnézni a festményt? Jó messzire utazott érte. – Nagyon szeretném, bár pillanatnyilag épp Párizsban dolgozom, úgyhogy nem volt olyan szörnyű. – Tényleg? – kérdezte Noah, és a tágas téren át egy ajtóhoz vezette, mely a távolabbi falból nyílt. – Szereti ott tölteni az idejét?

– Igen. Laknak a városban barátaim, így inkább olyan, mint a második otthonom. – És hol van az igazi otthona? Flora tétovázott, bár továbbra is mosoly ült az arcán. Azt akarta mondani, hogy a wiltshire-i Little Foxesban, de a hellyel kapcsolatos legutolsó emléke a családtagok feldúlt arca volt. Ez egy pillanat alatt elhomályosította az éveket, amikor együtt nevettek a konyhaasztal körül, ugráltak a medencébe, számháborúztak a kertben, megfeledkezett arról, hogy szúrta hátát a fenyőfa, amikor ő és Freddie karácsonyeste elbújt, hogy meglesse a Télapót, hogy az apja a meghitt foteljébe kuckózva olvasta az újságot, az Archer család rádiós szappanoperájának hangjairól, miközben az anyjuk kivette a sütőből a marhabordát… – Londonban – mondta egyszerűen. – Tudtam. Imádom azt a várost. Van egy lakásom Albanyben. Ismeri a környéket? – Tökéletesen. – Idebent van. – Kinyitotta az ajtót, bevezette Florát egy hálószobába, ahol makulátlan füstszürke szín uralkodott, leheletnyi elefántcsont árnyalattal tarkítva. – Levehettem volna a falról, hogy közelről is megnézhesse, de attól tartok, nem boldogultam volna a riasztó vezetékével. Két percen belül fegyveres rendőrök vették volna körül az épületet. – Persze. – Flora tátva maradt szájjal nézte az ágy végében, a falon függő Renoirt. A nő élénk színű ruhája

kivált a hálószoba matt sötét falának hátteréből, halvány bőrének ragyogása gazdagságról árulkodott, szelíden félrebillentett feje mozdulatával női energiát sugárzott. Flora az idegen szoba csendjében szinte hallotta a virágokat súroló szoknyája suhogását; a festmény beszélt hozzá, és ő magába szívta az erejét. – Gyönyörű – suttogta, közelebb ment, önkéntelenül sérülés vagy rongálódás nyomát kereste a vásznon, bármit, ami befolyásolhatja az értékét, de hibátlan volt, és sokkal jobb állapotú, mint Vermeilék festménye, amelyet épp szakszerűen tisztítottak. Florát hipnotizálta a színek elevensége, és úgy becsülte, Vermeilék festményének a színein úgy 30-40 százalékot tompított a rárakódott porréteg. – Ugye? – lelkesedett Noah. – Azt szoktam mondani, ez a leggyönyörűbb dolog az életemben. Flora rápillantott, és újra kétértelműséget vélt felfedezni a hangjában. A férfi rámosolygott, aztán újra a festményre siklott a tekintete. – Tehát ön ezt örökölte? – érdeklődött a lány, és visszament a férfihoz – Igen, édesanyámtól, de eredetileg a dédapám vásárolta. A kollégájának is elmondtam, az övé volt mind a két darab, és amikor meghalt, a nővére örökölte az egyiket, a nagyapám a másikat. – Hű – mosolygott Flora. – Ez aztán az örökség. – Igen, az. – Noah a festményt bámuló lányra pillantott, szemmel láthatólag kedvére volt a reakciója.

– Mondja csak, azért van itt, mert az ügyfele meg akarja venni a Renoir-omat, vagy mert el akarja adni az övét? Flórát meghökkentette ez az egyenes kérdés, de mosollyal leplezte. – Én nem szaladnék ennyire előre. Pillanatnyilag pusztán az eredetét állapítjuk meg. A férfi sokatmondó pillantást vetett rá. – Ó, értem. Tehát ha nem tévedek, egyelőre nem sikerült kiderítenie, hogy mi történt a festménnyel, miután Franz von Taschelt műkereskedő megvásárolta? Flora hűvösen nézett rá. – Így van. – Azért jött ide, mert abban reménykedik, tudok róla valamit, kinek és mikor adta el. – Valóban. Úgy gondoljuk, Von Taschelt nem tarthatta meg sokáig. Valójában, a tudomásunkra jutott dátumok szerint, azonnal továbbadta. Úgy gondoltuk, az ön családja talán továbbra is figyelemmel kísérte a másik kép sorsát. – Jól gondolták. Sok éven át próbáltam megtalálni a festményt – amióta megörököltem a párját. – Zsebre dugta az egyik kezét. Flora elnyomta feltörő türelmetlenségét. Lényegtelen volt, érdekli-e Noah-t a festmény. – És történetileg? Tudta a nagyapja, mi történt a másik képpel, miután eladták? – Sajnos nem. Akkor már Amerikában volt. Biztos vagyok benne, hogy tudja, Von Taschelt

nyilvántartásának nagy része megsemmisült a háború alatt. Rengeteg dokumentáció lett tűz, bombatámadás, fosztogatás martaléka… – Igen – füllentette Flora, és azon tűnődött, vajon Noah tud-e róla, hogy a Von Taschelt Galéria történeti dokumentumait Saint-Paulban őrzik az Attlee & Bergurren Galériában? – Ez egy frusztráló folyamat. Haas továbbra sem vette le róla a szemét. – Elárulhatja, ki az ügyfele? – Sajnos nem – tiltakozott Flora, még mindig a festményt bámulva. – Szeretnék velük találkozni. Nem járnának rosszul. Komoly ajánlatot tennék nekik. Flora bólintott, és ránézett. – Feltétlenül tájékoztatom őket erről, de mint mondtam, ezen a ponton túl korai az eredetvizsgálat utáni helyzetre gondolni. A férfi kurtán felnevetett, megzavarta a lány választékos visszautasítása. – Tényleg nem árulhatja el, kik az ügyfelei? Még egy aprócska célzást sem tesz rá? Flora is elnevette magát. – Attól tartok, nem. Egyelőre legalábbis – mosolygott. Rég megtanulta, hogy egy mosoly a legtöbb embert lefegyverzi. – Mondja, ennek a képnek hiánytalanul megvannak az eredetét igazoló dokumentumok? – váltott témát.

Noah Haast nem lehetett ilyen könnyen rászedni, de érdeklődéssel mérte végig. – Igen. Flora még szélesebben mosolygott. – Mit gondol, megnézhetném őket? A férfi rövid gondolkodás után bólintott. – Természetesen. Kimentek a hálószobából, vissza az óriási nappaliba, ahol a nap hatalmas tócsaszerű fényfoltokat festett a padlóra, és a nagy fekete tévét életre keltette a képernyőről visszatükröződő város képe. Flora követte a férfit a szoba túloldalára, ahol faltól falig fekete polcok sorakoztak. Némelyik polc több részre oszlott, és kis mélyedésekben egy-egy lámpa világította meg a bronzplasztikákat. Észrevett néhány fekete-fehér fényképet, amelyek szemmel láthatólag a kisfiú Noahról és a szüleiről készültek. Más gyerek nem volt – tehát egyke? A könyvek címét nem tudta kibetűzni, hiszen német nyelvűek voltak, viszont néhány szerző neve ismerős volt – Donna Tartt, Philip Rothman, a zeneszerző, E. L. James… Micsoda? A név láttán önkéntelenül vidáman felhorkant. – Mi az? – kérdezte Noah. A polcsor alján egy eldugott fiókból kihúzott egy iratgyűjtő dobozt, és felegyenesedett.

– Semmi – válaszolt Flora. – Csak a torkomat köszörültem. De Noah-t nem győzte meg, követte Flora tekintetét, és ő is felnevetett. – Ó, vagy úgy. A barátnőm. Nos, a volt barátnőm – pillantott rá. – Ne aggódjon, én nem olvastam. – Ó! Nem. Én nem tételeztem fel… – Maga olvasta? Florát meglepte a kérdés. – Tessék? – Maga olvasta? – Istenem, dehogy. Nem. Flora túl élénk tiltakozása hallatán a férfi elnevette magát, majd a tizenhat személyes ebédlőasztalra tette az iratgyűjtő dobozt. Flora el tudta képzelni, mekkora vacsorákat rendezhet itt. Hány barátja lehet ennek az embernek? Noah kinyitotta a dobozt, és ő jobban megnézte a férfit. Kétségtelenül vonzó – nem olyan urbánus vagy hippis, mint Stefan, nem olyan züllött, mint Xavier Vermeil (nem mintha foglalkoztatta volna Xavier kinézete – azt sem tudta, miért jutott egyáltalán eszébe), de mélyen ülő kék szeme volt és feltűnő szemöldöke, amely erős, férfias benyomást keltett. Nem túlságosan magas, viszont jó testfelépítésű. Flora úgy vélte, olyan, mint egy teniszező, és el tudta képzelni, hogy versengő természetű. A felső kategóriás lakásából

ítélve minimalista, talán még irányításmániás is. Úgy a harmincas évei végén? Noah úgy nézett fel, mintha regisztrálta volna Flora fürkész tekintetét, a szemébe nézett, és a lány elmosolyodott. Noah úgy mosolygott vissza, mintha mulatna rajta. – Rendben – mondta, és átpörgetett néhány piros kartotéklapot. Flora megpillantotta a fülekre felírt címet; Bank, Autók, Jótékonyság, Arany… – Jó – dörmögte a férfi, és kiemelte a Művészet feliratú dossziét. Kinyitotta, és Florának erőt kellett vennie magán, hogy ne kapjon rögtön a papírok után. Sok lapot elsárgított az idő, a halvány vonalakat szinte alig lehetett kivenni, a tinta árnyékká szürkült az oldalakon. Látta, hogy a dokumentumokat vékony paksamétákba fogták össze, amelyeket gemkapoccsal tűztek össze, és mindegyik köteg tetejére egy-egy cédula került a művész nevével. A paksamétákat szemmel láthatólag ábécésorrendbe rendezték, és miközben a férfi végiglapozta – Angrand, Bazille, Derain –, Flora már tudta, nem mehet el innen anélkül, hogy oda ne adná neki a névjegykártyáját. Igen értékes magángyűjtemény volt, ha nem is mind ebben a lakásban – körülnézett, és egy általa Seurat-nak vélt képet fedezett fel az egyik falon –, akkor nyilván egy másik ingatlanban. New Yorkban? Angusnek muszáj lesz megszerveznie egy

látogatást, amikor Noah jövő hónapban visszatér a városba. – Ez az, Auguste Renoir. – Noah előhúzott egy köteget, leszedte róla a gemkapcsot, és kiterítette a papírokat az asztalon. Ezúttal Flora kinyújtotta a kezét a jegyzőkönyvről készült tintasugaras másolat felé, amely a művész és műkereskedője, Ambroise Vollard közötti, 1908 májusában megkötött adásvételi szerződés részleteit tartalmazta. Óvatosan letette, aztán a következő papírlapok után nyúlt – ez egyik egy fekete-fehér fotográfia volt, a két Re-noirról, melyek egymás mellett függtek egy szalon falán egy kiállításon, a másik egy fekete-fehér fénykép másolata egy magazinból. A fotón a Sétáló nő sárga ruhában látszott egy kiállítóteremben. Flora elolvasta az apró betűket. – Ez a Grafton Galleries? – kérdezte meglepetten a férfira nézve. – Bemutatták 1910-ben a Monet és a posztimpresszionisták kiállításán? Noah le volt nyűgözve. – Maga aztán ismeri a szakterületét, Miss Sykes. – Flora – javította ki a lány, és örült, hogy sikerült imponálnia a férfinak. – Nem lennék nagyon jó a munkámban, ha nem tudnék ezekről a dolgokról. – Nos, Vollard mind a két festményt kölcsönadta a kiállításra, és ennek következtében eladták a dédapámnak, Fritz-nek, aki épp akkor járt üzleti úton

Londonban – mesélte, és felvett egy kézzel írt, elvékonyodott, gyűrött elismervényt, amelyen a következő szerepelt: Sétáló nő sárga ruhában, 1908, August Renoir. Fritz Haas részére, 1910. november 10. 38 £. – Tudja, miért adta el a nagy-nagynénje a Renoirt? – kérdezett rá Flora. – Igen. – Flora várt egy kicsit, és amikor a férfi nem folytatta azonnal, ráemelte a tekintetét. – Zajlott a második világháború, és pénzre volt szükségük. Reptéri illetékre. – Zsidó volt? Noah bólintott. – Megmenekültek? A férfi megrázta a fejét. – A dédapám nővérének voltak kapcsolatai, és ezzel tudtak maguknak időt vásárolni, de nem akarta elhagyni Ausztriát, a szülőhazáját. Mire rájöttek, hogy reménytelen a helyzet, addigra késő volt. – Nagyon sajnálom – motyogta a lány. Noah az együttérzésért hálásan bólintott. Flora óvatosan visszahelyezte az elismervényt a kupacra, és megvizsgálta a többit, próbálva elfojtani növekvő csalódottságát a tökéletes eredetvonal láttán. Itt minden eredeti volt, az elmúlt száz évben minden egyes üzletkötést dokumentáltak, amelyek eredményeképpen a festmény Auguste Renoir műterméből ebbe a korabeli bécsi luxuslakásba került.

Ő viszont elakadt egy koszos lakásnál és egy nácinál. Angus eltúlzott reményeivel ellentétben itt semmit nem talált, ami segíthetett volna a kutatásban, és amivel kitölthették volna a dokumentációban tátongó rést. Dühöngött a háború, a család megpróbálta az életét menteni, és Noah nagyapja már biztonságban volt Amerikában – természetesen nem tudhatta, kinek és mikor adta tovább Von Taschelt a festményt. Akkoriban senkinek sem ez volt a prioritása. Azt pedig nem kérdezhette meg Noah-tól, hogy tud-e valamit Vermeil apjáról, Francois-ról vagy a Von Taschelt-hez fűződő kapcsolatáról. Ez esetben ugyanis el kellett volna árulnia, hogy Vermeilék az ügyfelei, és azt is, milyen gyenge lábakon áll pillanatnyilag a jogos tulajdon igazolása, és mivel Von Taschelt köztudomásúlag kikényszerítette az eladásokat, Flora nem kockáztathatta meg, hogy Noah visszakövetelje a festményt. Hiába utazott ide. – Segít ez valamit a kutatásában? – kérdezte Noah, mintha a gondolataiban olvasott volna, miközben ő óvatosan átnézte a gondosan sorba rendezett dokumentumokat. Flora bocsánatkérőn nézett rá. – Sajnos nem. Ugyanaddig a pontig tudjuk igazolni az eredetet, ameddig ön is végigvezette, gondolom, mondanom sem kell, az utolsó eladásnál akadályba ütközünk. Olyasmit keresünk, amiből kiderül, mikor és

hol adták el a festményt 1943 után, mikor és hogyan került az ügyfelem „birtokába". – Bonyolult lehet, ha az ember ajtaján dörömböl a háború – mondta óvatosan Noah. – Tudja, engem tökéletesen bizonyított eredet nélkül is érdekel a vásárlás. Az a festmény sok éven át volt a családom tulajdonában. Szeretném újra együtt látni a párt – vonta meg a vállát, mintha szívességet tenne ezzel Florának. – Senki másnak nincs olyan érzelmi kötődése a képhez, mint az én családomnak. Kész vagyok olyan feltételeket elfogadni, amilyeneket más nem. Flora mosolygott, nagyon jól tudta, hogy ez nem szívesség a férfi részéről. Noah csupán rájött, lehetősége van nyomott áron megszerezni a festményt. Lehetséges, hogy az ajánlata nem is lenne olyan „komoly". – Ön végtelenül nagylelkű. Biztos lehet benne, hogy tájékoztatom az ügyfeleimet – mosolygott. – Nagyon kedves, hogy megpróbál segíteni. Igazán nagyra értékeljük. Noah bosszúsan nézett rá az elegáns visszautasítás hallatán, de túl udvarias volt, semhogy a nemtetszésének hangot is adjon. – Semmi gond. Az évek során én is végeztem művészettörténeti kutatásokat a családi gyűjteménnyel kapcsolatban. Roppant érdekesnek találtam. Szinte a hobbimmá vált.

– Ön igen szerencsés – biztosította Flora. – És ha valaha szeretné… Már épp fel akarta ajánlani a szakmai szolgálatait, már a kezében volt a névjegykártyája, de megakadt a szeme a papírhalom tetején egy fekete-fehér fotón. Előzőleg csak futtában nézte meg. Egy nő estélyi ruhában ült egy pamlagon, a két Renoir világosan látható volt mögötte a falon. De nem csak az a két festmény… Flora eltátotta a száját a meglepetéstől, és hirtelen számtalan kérdés merült fel benne. Ez természetesen nem lehetett ugyanaz a festmény – hiszen az Vermeilék lakásában volt Párizsban. A saját szemével látta pár nappal ezelőtt… És mégis, mit keresett ebben az anyagban a fénykép, más műalkotásokkal együtt, amelyek állítólag a Noah Haas-gyűjteményben voltak? – Minden rendben? – kérdezte Noah, aki észrevette Flora arcán a hirtelen erős érzelmeket. – Ööö… igen – Flora igyekezett magához térni, de képtelen volt elszakítani a tekintetét a fényképről. Noah is lenézett, megpróbált rájönni a zavar okára. – Ó! Ő Natalya, a nagyapám nővére – mutatott a hölgyre a fényképen. – Ott láthatja mögötte a falon a két Renoirt. További bizonyítékként tartottam meg a családi tulajdon jogosságának igazolására. Az ilyesminél minél több a bizonyíték, annál jobb.

– Teljesen egyetértek – motyogta Flora, és pillanatnyilag csöppet sem érdekelték a Renoirok. – A nagy-nagynénje gyönyörű asszony volt. – Igen – értett egyet Noah. – Azt mondják, igazi szépség volt. Tizennyolc éves korában egy nagyon divatos festő megfestette a portréját. Azt láthatja a bal válla fölött. – Az ott ő? – érdeklődött Flora, amikor a férfi épp arra a portréra mutatott, ami felkeltette a figyelmét. Úgy tett, mintha meglepődött volna, és megragadta a lehetőséget, hogy tüzetesen szemügyre vegye a nőt a fényképen és a portrén is. Forgott vele a világ. A festmény modellje Noah nagy-nagynénje volt? – Igen, bár a fotón egész másképp néz ki. Ott már harminckét éves, és közben a divat is megváltozott. Közelgett a háború. – Persze – suttogta Flora, a fejében megszólaltak a vészharangok. Valami nem stimmelt. Ilyen véletlen nem létezik. – Megvan még? Mármint a portré. Tisztában volt vele, hogy nincs, de kíváncsi volt, menynyit tud a férfi. – Sajnos nincs, pedig éveken át próbáltam a nyomára akadni. Erről is van hasonló dokumentációm, tele fényképekkel és bizonylatokkal, de a végén mégsem tudok festményt felmutatni. – Visszatette a papírokat a dossziéba, és visszahelyezte – ábécésorrendben – az irattartó dobozba. – Mint mondtam, ez a hobbim.

– Tud valamit mondani arról a képről? Talán segíthetek. – Talán – válaszolta Noah elgondolkodva, és előzékeny mosoly tűnt fel a szája sarkában. – Mi lenne, ha vacsora közben mesélném el? – Tessék? – Florát kizökkentette a kérdés. Nem számított rá. Legalábbis nem most, amikor teljesen összezavarta a portré hirtelen felbukkanása. A férfi mosolygott. – Eljönne velem vacsorázni? Ma este? – Ó! Találkozott a tekintetük. Világosan érzékelte a férfi iránta tanúsított érdeklődését, a korkülönbség ellenére – vagy talán éppen azért. Vajon rájött, hogy az érdeklődés kölcsönös? És vajon látta azt is, hogy nem ugyanaz az érdeklődésük oka? Nagyot nyelt, zakatolt az agya. Ki kell derítenie, mennyit tud Noah a képről, ami pillanatnyilag az ő gondjaira van bízva. Miért van nála? Vajon Francois Vermeil ismerte Noah nagy-nagynénjét? Talán a két családot több is összekötötte, mint a két Renoir? Nagyon óvatosnak kellett lennie. A férfi olyasmit tudott, amire neki szüksége volt, de nem volt köteles segíteni. Semmit sem kellett elmondania neki. Azért jött, hogy válaszokat kapjon, és csak még több kérdéssel a tarsolyában távozik. – Sajnos elvből nem vacsorázom együtt az ügyfeleimmel.

– Én nem vagyok az ügyfele – vágta rá Noah villámgyorsan. – Azonkívül, mi baj lehet? Én a társaságért és némi jó borért cserében megosztok önnel egy történetet – folytatta, és lassan az ajtó felé sétált. – Legyen – mosolygott Flora, megállt és kezet nyújtott. – Áll az alku. Noah széles mosollyal a két kezébe fogta a kezét. – Nem, Miss Sykes. Áll a randi.

Tizenharmadik fejezet

Bécs úgy ragyogott, mint egy elektromos áramköri lap, a város nagy császári palotáit és barokk múzeumait csipkeszalagként fűzte össze az ezernyi lámpa, patinás háztetői sötétbe borultak, a Duna szelíden kanyargóit a tenger felé. Flora a zsúfolt utcára nyíló apró erkélyen állt, figyelte az elektromos sivítással sikló villamosokat, a vásárlókat, az irodistákat, akik hazafelé siettek odalent egy újabb forró, poros nap után. Már elegánsan felöltözve bámészkodott, és megpróbálta felkelteni az étvágyát estére. Vásárlással töltötte a délutánt – nem készült rá, hogy a város egyik legjobb éttermében vacsorázik –, végül egy fekete selyem Saint Lauren nadrágkosztüm és egy pár egyszerű Gianvito Rossi magas sarkú cipő mellett döntött. Megnyomta az újrahívás gombot a telefonján, és megpróbálkozott Freddie számával. A bátyja korábban telefonált, de Flora akkor még a repülőn ült. Kiborította a dolog iróniája. Az egyetlen alkalom volt, amikor kikapcsolta a telefonját! A fiú természetesen nem hagyott üzenetet, ami még jobban aggasztotta. Nem tehetett róla. Ebben a városban még élénkebben érzékelte az őket elválasztó fizikai távolságot. Talán mert először járt itt, elveszettnek és aprónak érezte

magát. Mindig is el akart jönni Bécsbe. Európa kulturális fővárosa, olyan radikális filozófusok hajdani otthona volt, mint Sigmund Freud, nagy művészeké, mint Egon Schiele és Gustav Klimt. Amikor kislány volt, felvillanyozta, ha az apja a Belvedere palota csobogó szökőkútjairól és a Stephansdom nyolcszázötven éves tornyáról mesélt, amely évszázadokon át Európa legmagasabb épülete volt. Évek óta fogadkozott, hogy ellátogat ide, és megnéz mindent, és most, hogy lehetősége nyílt rá, és végre itt volt, megtette? Hogy is lett volna képes értékelni a művészetet és a szépséget, úgy, hogy közben tekintettel van a valóságra? Amikor a családját szétzilálták a hazugságok? – Deni! – …F-Freds? – habogta, meglepte, hogy a bátyja felvette a telefont. – Ne légy már ennyire meglepve – jegyezte meg csípősen a bátyja. – Te hívtál engem. – Igen, de… eddig nem vetted fel! – kiáltotta, és hátat fordított a városnak, hogy a bátyja hangjára figyelhessen. – Az átlagszámok törvénye alapján néha felveszem. – Rá jellemzően velős válasz volt. Flora megpróbálta jó jelnek tekinteni. – Hogy vagy? – Jól. – Komolyan? – Jól vagyok.

– Nem úgy hangzik. Rendesen eszel? Még a hangod is sovány. – Beszéltél anyuval? – Nem, amióta Angliából eljöttem. Miért? – Csak úgy. – Freds! Mit mondana? Miért hívtál? A vonal túlsó végén hosszú hallgatás volt a válasz. – …megtudták a munkahelyemen. Flora hallotta, hogy a bátyja hangja megremeg, az ajkába harapott, és szorosan behunyta a szemét. – De hogyan? Ki mondta el? Mármint ki volt képes… – Senki. A körülmények. Befejeztük a forgatást Elstree-ben, és most más helyszínre költözünk. Marokkóba… – sóhajtotta. – Csakhogy én nem mehetek. Az óvadék feltételei miatt nem hagyhatom el az országot. A rendőrség bevonta az útlevelemet. – Ó, a francba – suttogta Flora. – Hát igen. Pont, amikor végre egyszer határidő előtt teljesítettünk… Újabb aranyköpésnek szánta, de nem tudta befejezni, és a húgát nem is érdekelte. Flora a kezével végiggereblyézte a haját, zúgott a feje. Leguggolt a korlát mögött, a magas sarkú cipőjére kuporodott, a térdére támasztotta a könyökét. – Szóval… mi történt? Mit mondtak? Hallotta, hogy a fiú nagy levegőt vesz. – A fizetésem megtartása mellett felfüggesztenek a bírósági ítélethozatalig.

– Helyes. – De… nos, ez valószínűleg marhaság. Nem tudom, az ítélettől függetlenül képes leszek-e visszamenni. Tudod, nem zörög a haraszt, nem? – Nincs igazad – tiltakozott Flora hevesen. – A piszkot le lehet mosni. Ígérem, minden rendbe jön. Elhallgattak. – Aranyos vagy, Deni – mondta végül Freddie. Flora behunyta a szemét. Nem akart aranyos lenni, hanem azt akarta, hogy igaza legyen. – Hol van anyu és apu? Soha nem veszik fel, amikor otthon hívom őket. – Nem. Visszaköltöztek a lakásba, ahogy az megjósolható volt. – De hát ez nagyszerű! – lelkesedett Flora, és vidámnak próbált mutatkozni. A szüleik első közös lakása Cadogan Gardensben egy apró átmeneti lakás volt, busszal mindössze tízpercnyire Freddie fulhami otthonától. – Gondolod? Bolly úgy sétál a járdán, mint egy férfi tűsarkú cipőben. És látnod kéne apu arcát, amikor felszedi utána a kakit. Már elszoktak a városi élettől. Nem kéne itt lenniük – ettől csak még stresszesebbek lesznek. Otthon kéne lakniuk. – Ahogyan neked is. – Nekem jobb itt. A normális jó. – Freds, komolyan beszélek. Rendesen eszel?

– Viccelsz? Ahányszor visszajövök a lakásba, újabb fazék chilit találok a hűtőmben, vagy pástétomot a sütőben, vagy vasalt ruhákat. Olyan, mintha manók járnának be hozzám. Flora kuncogott, hálás volt a bátyja nyafogásáért, és azért, hogy megőrzött valamit a régi humorából. Freddie-nek soha nem esett nehezére megmosolyogtatni és megnevettetni az embereket, akik könnyen megszerették. Mostanáig őt is a tenyerén hordta az élet, népszerű volt, sokan kedvelték, Freddie-t viszont mindenki szerette. Az emberek vonzódtak hozzá – öregek, fiatalok, férfiak és nők egyaránt –, és Flora rém büszke volt rá, hogy a bátyjának nevezheti, és hogy vérségi kötelék van közte és egy ilyen különleges ember között. Mind a ketten bensőségesen hallgattak, Flora mélyen beszívta a levegőt, bátorságot gyűjtött. – Freddie, nézd, tudom, nem akarod, hogy bárki tudjon róla a családtagokon kívül, de… szerintem mindenképpen beszélned kellene Aggie-vel. Családtag. Végül is hat évig együtt voltatok. Egy hónappal ezelőtt szakítottál vele. Nem tehetsz úgy, mintha… – Én nem tettetek semmit! De ő már nem az életem része – tiltakozott Freddie, hirtelen száraz, kemény hangon. – Nem akarom ebbe belekeverni. Jobb, ha ki… jobb, ha kimarad ebből. – De még szeret téged. Tudom, hogy így van.

– Ő már továbblépett – makacskodott Freddie színtelen hangon. – Csak mert volt néhány randija? Ne légy bolond! Hozzád akart menni feleségül, Freds. A szakításotok előtti héten újságolta, hogy azt hiszi, meg akarod kérni a kezét. Freddie hosszasan hallgatott. – Még mindig szeret – bátorodott fel Flora. – Tudom, hogy ha elmondanád neki, akkor melletted állna. Sokkal rosszabb, ha valaki mástól tudja meg. Mi van, ha az újságokban olvassa? Te nem lennél… – Elég legyen! – dörrent rá a fiú, és Flora riadtan elhallgatott. Freddie soha nem emelte fel a hangját. Ő volt Mr. Szelíd. – Nem beszélünk róla többet, megértetted? A nevét sem akarom hallani. Soha. Vége. És ha felhívod, ha mondasz neki valamit, esküszöm, többé veled sem állok szóba. Flora nem jutott szóhoz. Még soha nem hallotta ilyen dühösnek a bátyját, soha nem szembesült még így a haragjával. Megbicsaklott a hangja. – Sajnálom, sajnálom, Flora, de ennek így kell lennie. Nézd, hamarosan hívlak, rendben? Azzal letette, és Flora ott maradt egyedül az Álmok Városában, és csapdába esett egy rémálomban. – Ön gyönyörű. Flora Noah-ra nézett az asztal túloldaláról. A férfi szeme kékebb volt, mint amire emlékezett.

Köszönetképpen rá-mosolygott, de egy szavát sem hitte el. Pár perccel azután hívták fel a recepcióról, miután Freddie letette a telefont – megrendült, elkeseredett volt és reményvesztett –, annyi ideje sem volt, hogy eltűnjön az arcáról a pirosság. Nem mintha érdekelte volna, hogy néz ki. Csupán egy forró zuhanyra vágyott, beburkolózott volna egy fürdőlepedőbe, és aludt volna egy teljes hétig, de nem tehette. Itt volt, újra munkába állt, színlelt mosoly ült az arcán, kapkodónak, feszültnek, görcsösnek, űzöttnek érezte magát. Nem bízott igazán saját magában, nem tudta biztosan, képes-e egész este semmiségekről csacsogni, és a művészettel foglalkozni, amikor a családi élete romokban hevert, és képes-e együtt vacsorázni egy idegennel, amikor a barátai társaságára lett volna szüksége. Egy pillanatra behunyta a szemét, azt kívánta, bárcsak Párizsban lenne. Ines most tudná, mit csináljon. Amikor újra kinyitotta, Noah fürkész tekintetével találkozott, és gyorsan ivott egy korty bort. – Elnézést. – Fáradt? – Egy kicsit. – Tudom, milyen érzés. Én is sokat utazom a munkám miatt. – A keze a pohár alján körözött. – Figyeljen, ha inkább nem lenne itt… – Nem. Szó sincs róla – hadarta gyorsan Flora, és emlékeztette magát. Még egy idegen társasága is jobb

volt, mint egyedül ülni egy hotelszobában. – Örülök, hogy itt lehetek. Alig tudom elhinni, hogy ilyen rövid határidővel tudott asztalt foglalni. A férfi elégedetten nézett rá. – Nos, a családom nagyon hosszú ideje törzsvendég itt. Általában a rendelkezésemre állnak. Flora elmosolyodott, észrevette, milyen fess a férfi az indigószínű, szellős nyári öltönyben, amely olyan testhezálló volt, hogy látszólag egy tárcának vagy mobilnak sem maradt hely a zsebében. Flora is a poharával játszott, körbepillantott a többi vacsoravendégen – mindenki elegáns volt, nyárias ékszereket viselt, a kerek asztalokon a földig lógott a fehér abrosz, a falakon dohányfüstös tükrök verték vissza a képüket, akárha árnyékok lettek volna. – A dédszüleim a hely védnökei voltak, amikor először megnyitott 1907-ben – töltötte ki Noah a csendet. – Tényleg? – Flora érdeklődést színlelt, és kész volt belemenni a játékba. – Igen. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – És a nagy-nagynéném egy szezonban itt énekelt. Emlékszik rá? Az ő portréja iránt érdeklődött. – Ó, tényleg. Hogy hívták? – Natalya Spiegel. Leánykori nevén Haas. Flora lassan felemelte a poharát, igyekezett leplezni, mennyire érdekli a téma, de minden apró részletet magába szívott. – Tudja, ki festette azt a portrét?

– Egy Gustav Huber nevű művész. Flora lenyelte a bort, és összevonta a szemöldökét. – Huber? Még nem találkoztam a nevével. Noah a szemét összehúzva fürkészte érdeklődő arcát, összeráncolt szemöldökét. – Nem. Minden jel arra mutat, hogy későn lett művész. A harmincas évei végén ragadott ecsetet, és akkor ébredt rá a tehetségére. Mielőtt besorozták, csak Natalyát és a társaság krémjének még néhány tagját festette le. A keleti fronton esett el. – Szörnyű veszteség. Úgy látom, nagy tehetség volt. – Egyetértek. Flora visszatette a poharat az asztalra. – Azt mondta, már nincs a kép a családja birtokában. – Így van. Ezt is a nagy-nagynéném adta el a háború idején. – Nos, mondjuk, hogy eladta. Valójában elrabolták tőle. Úgy írta alá a szerződést, hogy közben náci fegyvert tartottak a fejéhez. – Szinte kézzelfogható keserűség áradt a hangjából. Flora némán ült, Noah a borospoharáért nyúlt, és belekortyolt. A lány pontosan tudta, merre tart ez a párbeszéd. A férfi észrevette lesújtott arckifejezését. – Sajnálom. Én… nem kellett volna szóba hoznom. Ez nem vall jó modorra, és nem illik egy udvarias csevegéshez. – Nem, én teljesen megértem – vágott gyorsan közbe Flora. – A náci műkincsrablások olyan kérdéskört jelentenek, amely a mai napig megfertőzi az ágazatot. Bonyolult és fájdalmas téma, nehéz benne eligazodni, és

nincsenek egyszerű válaszok. – Lesütötte a szemét, tudta, hogy merőben szakmai választ adott egy igenigen személyes vallomásra. Rémülten ébredt rá, hogy köti az ügyfele iránti titoktartási kötelezettség, ugyanakkor viszont felébredt benne az alapvető emberi részvét. Noah ráemelte a tekintetét. – Elvesztette valamelyik családtagját a háborúban? – A nagyapám Halifax bombázópilóta volt. De túlélte. Valahogy. – Ezt örömmel hallom. – A férfi elhallgatott. – Az én családom nem volt ilyen szerencsés. Őket kijátszották, becsapták és a halálba küldték. – Kemény szavai kézigránátként csapódtak be. Flora nem tudta, mit mondhatna. – Kijátszották? – Igen. Alkut kötöttek, hogy otthagyják és eladják a vagyonukat, és cserébe biztonságban átkelhetnek Svájcba. Három nappal később épp a határátkeléshez szükséges útlevelet várták, amikor az SS begyűjtötte és Dachauba küldte őket. – Belekortyolt a borba. – Ó, istenem! – akadt el Flora lélegzete. – Nagyon sajnálom. – Majdnem az egész családomat egy szempillantás alatt eltörölték a föld színéről – a nagy-nagynénémet, a férjét és a négy gyermeküket.

Flora döbbenten a szája elé kapta a kezét – egészen más elméletben tudni egy szörnyűségről, mint szemtől szemben találkozni vele. Négy gyerek? – Nem tudom, mit mondhatnék – suttogta. Noah nagy levegőt vett, megrázta a fejét, és mentegetőzve válaszolt. – Nincs is mit mondani. Sajnos, több millió ember története ugyanez. Mint korábban mondtam, a nagyapám – Natalya öccse – már a háború kitörése előtt emigrált Amerikába, különben, gondolom, most én sem ülhetnék itt. A nagyapám soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem erőltette a nővére indulását – élete végéig kísértette a gondolat. A túlélők bűntudata. – Flora megrendült arcára nézett, és lehajtotta a fejét. – Sajnálom, bocsásson meg. Mint mondtam, ez nem jó társalgási téma. – Nem, én… ez borzasztó szomorú. – Egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott, amikor a pincér odavitte az étlapot. – Tudja, kinél van most? Mármint a portré. – Biztos volt benne, hogy a hangján hallatszik a hazugság, és a tekintetén látszik a kétszínűség. – Igen és nem. Nem fejtette ki, ezért Flora bizonytalanul felnevetett. – Most összezavarodtam. – Tudom, kinek adták el 1943-ban – a fickónak, aki elárulta őket, ugyanannak, aki a Renoirt is megvette. –

Flora nagyot nyelt, de cseppet sem volt meglepve. Úgy tűnik, minden út Von Taschelthez vezetett. – De az illető még abban az évben meghalt, és látszólag nem maradt utána örökös. Fogalmam sincs, hol vagy kinél lehet most a kép. Akárcsak a Renoir, ez is eltűnt. Nyomtalanul. – Florára pillantott. – Persze ha a Renoir a maga ügyfeleinél bukkant fel, lehet, hogy a portré is ott van? Flora eltátotta a száját, mire Noah felnevetett. – Csak vicceltem. – Ó! – Flora nagyot nyelt, biztos volt benne, hogy az arcára van írva az igazság. – Nos… – megpróbálta összeszedni. – Ha egyszer… Ha egyszer szeretne… A férfi átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. – Most felajánlja a szolgálatait, és megpróbálja felkutatni nekem? – kérdezte, hirtelen lehalkítva a hangját. – Mert ha igaz, amit korábban mondott az ügyfelekkel való randizásról, akkor nem érzek motivációt, hogy ügyféllé váljak. Flora úgy érezte, megnyílik alatta a föld. – Én… én… – habogta, érezte, hogy elönti a vér az arcát, miközben a férfi szemébe nézett, akinek a pupillája kinyílt, akár egy fekete tulipán, és ezzel kiteregette a lapjait. Flora másodízben nem tudta, mit mondjon. – Éhes? – kérdezte Noah, és enyhén a lány csuklójára nyomta a hüvelykujját. Érezte, milyen szaporán ver a szíve.

Flora megrázta a fejét. A Freddie-vel való veszekedés és a mostani párbeszéd teljesen elvette az étvágyát. – Nem igazán – vallotta be. – Elmenjünk? Noah ránézett, nem rémítette meg a kérdését követő csend, sem az esetleges visszautasítás, nem félt semmitől. Bátor volt, merész, élettel teli és jelenlévő. – Igen – suttogta a lány, és a férfi a karját felemelve kérte a számlát. A hold hatalmas félhold alakú sarlója halovány fényt árasztott a sötéten fénylő padlóra, a festett, kadmiumsárga ruha apró napként fénylett a falon. Flora nem tudta levenni róla a szemét. Annyira határozott és mindent betöltő jelenléttel bírt a festmény, hogy úgy érezte, mintha egy harmadik személy is lett volna velük a szobában. Mellette Noah aludt, és ő újra eltűnődött az idáig vezető események során. Ennek rengeteg okból nem lett volna szabad megtörténnie – ő nem kereste a lehetőséget, a férfi nem volt a zsánere, dolgozni jött ide… Valamennyi jó ok volt. De az elmúlt néhány hét eseményei a bizonytalanság és a hazugságok tökéletes viharfelhőjévé kumulálódtak benne, és annyira kibillentették az egyensúlyából, hogy kapva kapott a felajánlott menekülési lehetőségen, akkor is, ha csupán egyetlen éjszakára. Nézte a férfi lassan süllyedő és emelkedő mellkasát, napbarnított bőrét, könnyedén hátrasimított sötét haját, ellazult izmait, résnyire szétvált ajkát. Noah gyakorlott

szerető volt, ő kiéhezetten kapaszkodott belé, és hálás volt, amiért betöltötte a lelkében az űrt, és hagyta, hogy a férfi teste egy időre átvegye az uralmat fölötte. Mióta is nem osztotta meg az ágyát senkivel? Két hónapja? Vagy már majdnem három? Egyedülálló nőként mindenesetre bizonyosan túl régen. Hát csoda, hogy Ines folyton megpróbálta rávenni, adjon még egy esélyt Stefannak? A Renoirt nézte, és pontosan tudta, milyen kivételezett helyzet volt, hogy itt állhatott ebben a szobában, és bámulhatta a képet, arról már nem is beszélve, hogy itt alhatott. A szobában – valószínűleg éppen ezért – nemigen volt más néznivaló. Mi vetekedhetett volna ezzel? A délutáni röpke, udvarias látogatásakor már megállapította, hogy nem volt itt semmi más néznivaló. (Tényleg most délután járt itt először? Akkor még sejtelme sem volt róla, hogy még ugyanaznap itt tölti az éjszakát.) A beépített gardróbszekrények ajtaja elhúzható volt, a közönséges szürkéből ezüstre váltó fényes selyemtakaró kellemesen simult meztelen lábára, a sötét kályhacsőszürke falakon nem éktelenkedtek ujjnyomok. A szoba egységes vonalait nem törte meg komód vagy fűtőtest, sehol egy fénykép vagy akár egy mandzsettatartó tál, amely emberi jelenlétről árulkodott volna ebben a galériaszerű térben. Nem volt más ott, csupán a festmény, az ágy és ők.

Egy ideig éberen feküdt, hallgatta a férfi lassú, alvó lélegzetét, de amikor felidézte a beszélgetését Freddievel, idegesen megrándult a lába. Valójában nem bontotta a vonalat. Ugye? Meggyőződése volt, hogy nem csalnak a megérzései Aggie-vel kapcsolatban. Ha tudná, mi történt… De vajon vállalhatja a kockázatot? Hirtelen megrázkódott, elöntötte a harag, amiért ilyen helyzetbe kerültek – barátok elől bujkáltak, titkokkal és hazugságokkal éltek együtt. Noah kicsit mocorgott, háttal neki az oldalára fordult. Flora még egy darabig mozdulatlanul feküdt, nyugtalanul, kalapáló szívvel, aztán halkan letolta magáról a takarót, és felkelt. Nem tudott így feküdni a férfi mellett. Átóvakodott a szőnyegen, és belebújt a fürdőszobafogason lógó pamutszövet köntösbe. Túl nagy volt rá, ezért felhajtotta az ujját, lábujjhegyen kiosont a hálószobából, és bement a hatalmas nappaliba. A konyhai mosogatónál engedett magának egy pohár vizet – beletelt egy kis időbe, mire a beépített szekrényekben megtalálta a poharakat. Ivás közben szenvtelenül végignézett a földön elszórt ruhadarabokon, a szenvedély ösvénye elcsúfította a lakás eredeti minimalizmusát. Hunyorogva elkapta a tekintetét, az ablakhoz sétált, és kinézett az alvó Bécsre. Minden épület sötét volt, még a villamosok sem jártak. Hajnali három óra múlt – ahogy az apja előszeretettel nevezte, a boszorkányok órája –, és úgy érezte, mintha egész Európában ő lenne az egyetlen, aki nem alszik.

Hátat fordított a békés képnek, újra a lakást bámulta, a kívülálló alaposságával mérte fel a terepet. Szemügyre vette a drága olasz kanapét, a Seuratfestményt a kandalló fölött, a márvány elválasztófalat, a tökéletesen felszerelt konyhát, a polcokon tornyosuló könyveket és kisplasztikákat, amelyek mind a lakás tulajdonosának kifinomult műveltségéről árulkodtak – A szürke ötven árnyalata dacára. Nem érezte helyesnek, hogy ott van. Tudta, hogy vissza kéne bújnia az ágyba, hogy megpróbáljon aludni, aztán reggel udvariasan, ám sebesen meg kéne hátrálnia. Jó lenne, ha sikerülne meglógnia, mielőtt a férfi reggelivel kínálja… A fiókra tévedt a tekintete, a szinte észrevehetetlen fiókra, amely a könyvespolc alján húzódott meg, akár egy talpazat. Nyomban beindultak a gondolatai. A portré. A férfi elárulta, hogy van odabent egy iratcsomó, amelyben ugyanazzal a pedáns alapossággal össze vannak gyűjtve a portré eredetét igazoló dokumentumok, mint a Re-noiréban. Igen, az étteremben megmondta a művész és a téma nevét, és mindkettő segítségére lehet a cím megállapításában és az eredetkutatás elindításában. Másrészt, ha minden információ itt van… A hálószoba ajtajára pillantott. Félig nyitva maradt, és egyetlen hang sem utalt rá, hogy Noah ébren lenne, vagy észrevette volna a hiányát. Gyorsan letette a

poharat, odasietett a fiókhoz, kihúzta, és sietve kivette az irattartó dobozt. Megkereste a Művészet füllel ellátott vörös dossziét. Aztán kikereste Gustav Huber iratcsomóját. Hála az ábécésorrendnek hamar megtalálta, letérdelt a földre, pár pillanatonként a hálószoba ajtajára lesett, közben kapkodva levette a gemkapcsot. Legfölül a festmény színes fénymásolata volt ugyanazzal a fényképpel összetűzve, amit korábban a Renoir-aktában látott. Letette a fényképet, és megnézte a következő lapot. Meglepetésére ez nem számla vagy főkönyvi másolat volt, hanem egy levél. Gyorsan átfutotta, de németül volt, így nem értett belőle semmit, csak hogy Herr Haasnak címezték, és Gustav Huber írta alá. Nem talált számjegyeket, amelyek arra utaltak volna, hogy pénz cserélt gazdát közöttük, hacsak nem írták ki betűkkel az összeget. Lehet, hogy a festő ajándéknak szánta a képet? Vagy ez csak a megbízás átvételi tanúsítványa volt? Talán fizetési felszólítás? Rengeteg volt a lehetőség, de nem értette, mi lehet. Eszébe jutott, hogy a táskájában van a telefonja, és felmerült benne, hogy lefényképezi a levelet, aztán majd később lefordíttatja valakivel, de a táskája az ágy mellett volt a hálószobában. Vajon bemenjen, és kockáztassa, hogy Noah felébred? Nem hagyhatta így a földön szanaszét heverő iratokat, hátha felébred a férfi.

Elkeseredetten félretette a levelet, és az utolsó papírlapot tanulmányozta. Egy főkönyvi kivonat eredeti példányát tartotta a kezében, papírján a tinta rozsdabarna vércsíkokat húzott, és a lap fejlécén ott volt az ismerős ovális cégjelzés. Csak nézte, csak úgy itta magába a dátumokat, azt a rettegett nevet újra és újra. Ekkor hirtelen libabőrös lett a karja – hangot hallott a hálószobából; éppen ettől tartott mindvégig. Hallotta az ágy nyikorgását és a lelökött ágynemű suhogását. Elakadó lélegzettel rendezte össze a papírokat, gyorsan összefogta a halmot a gemkapoccsal, de arra már nem maradt ideje, hogy megtalálja a pontos helyét az ábécésorrendben, így találomra becsúsztatta a többi közé a piros dossziéba, az egészet behajította az irattartó dobozba, amit visszatett a fiókba. Egy pillanattal később, amikor Noah felbukkant, ő már a férfinak háttal, a kezében egy pohár vízzel az ablaknál állt. Noah csöndben odament hozzá, a köntös alá csúsztatta a kezét, megfogta Flora egyik mellét, és a nyakához érintette az ajkát. Flora behunyta a szemét, halkan felnyögött, teljes testével hozzásimult, és az orrát hozzádörgölte a karjához. Ha Noah érezte is a tenyerében hevesen dobogó szívét, azt szexuális izgalomnak vélte. És nem többnek.

Tizennegyedik fejezet

– Van egy komoly gondunk. Flora le-föl járkált az apró irodában, egész nap New York ébredésére várt, aztán arra, hogy Angus – aki golfozással töltötte a napot egy ügyféllel az East Hampton-i Maid-stone-ban – wifi közelében legyen. Vasárnap volt, Flora mégis egyenesen az irodába ment a reptérről. Odakint már sötétedett. Szinte hisztérikusan vágyott egy zuhanyra, vacsorára és alvásra, és Angus cukorrózsaszín pulóvere nem derítette jobb kedvre. A főnöke pókerarccal nézett. – Hallgatom. – Amikor ezt mondta, valójában úgy értette: Megrémít. Flora nagy levegőt vett. – Emlékszik a portréra, amit a lenti lakásban találtam? Angus elgondolkodott. – A cím és alkotó nélküli – tehát értéktelen – festményre gondol? – kérdezte kisvártatva, szemmel láthatólag megkönnyebbült, amiért nem a Renoirról van szó, és a kilences vas fölé hajolt. – Pontosan. A férfi felvonta a szemöldökét. – Mi van vele? – Kiderítettem a művész nevét és a kép címét.

Angus szemmel láthatólag összezavarodott, és Flora látta rajta, hogy megpróbál rájönni, miért erről beszél, amikor azért utazott el, hogy a Renoirral kapcsolatban kutakodjon. – Ööö… jó. És? – Nem. Azt a kérdést kell feltennie, hogy hogyan. Hogyan tudtam meg? – Oké, Flora, tehát hogyan tudta meg? – Noah Haas mondta… A nő a képen a nagynagynénje. A vonal túlsó végén csönd volt. – Viccel? Flora megrázta a fejét. – Ez csak egy fatális véletlen lehet – tiltakozott Angus. A lány újra nagy levegőt vett. – Igen és nem. Angus gyanakodva nézte. – Hogy érti ezt? – Óriási véletlen, hogy épp annak a nőnek az unokaunokaöccse lakásán kötöttem ki, akinek a portréja pillanatnyilag Párizsban van. Az már kevésbé, hogy megtudtam, 1943-ban adták el egy bizonyos műkereskedőnek. Angusnak leesett az álla. – Ó, Jézusom, ugye nem azt akarja mondani… – Franz von Tascheltnek. Igen, attól tartok – fejezte be helyette a mondatot Flora.

– A francba! – sziszegte a férfi, felkelt a székről, és ő is járkálni kezdett. Rövid időre eltűnt a képről, de Flora nem mozdult, tudta, hogy hamarosan újra felbukkan. – Tehát most két festmény van Vermeilék lakásán, amit Von Tascheltnek adtak el? – Kettőről tudunk, de több is lehet. Amint elkezdjük felderíteni a többi festményt, könnyen fény derülhet rá, hogy azokkal is ugyanez a helyzet. Ügyes és olcsó vegyes árukapcsolás a háború kellős közepén. Angus hosszasan hallgatott, aggódott, hogy elveszítheti a jó szaftos jutalékát, amelyet a sikeres eladás után remélt. Ilyen háttértörténettel Vermeilék semmit sem fognak aukcióra küldeni a lakásból. – Basszus! – Beletúrt a hajába, és olyan erősen meghúzta a hajtövét, hogy egy pillanatra úgy tűnt, mintha ráncfelvarráson esett volna át. Flora azonban nem nevetett a mulatságos látványon. Mélységes ürességet érzett. Az előző este – minden mozzanata – most olyan volt, mint egy rossz álom. Nem ismert magára. Álnok volt, elkeseredett, vakmerő és manipulatív. Mintha nem is ő lett volna. Mi történt vele? – Tudja Haas, hogy nálunk van? Mármint a portré? – Nem, természetesen nem – rázta a fejét Flora. – Jó. A legkevésbé sem hiányzik, hogy jogos igényt jelentsen be rá. – Van egy másolata a számláról, amely bizonyítja, hogy a családja eladta a képet Von Tascheltnek. Ráadásul elég jó áron, úgyhogy nemigen vitatható az

adásvétel törvényessége. Viszont tényleg vissza akarja vásárolni. Megpróbálta megtalálni, de a nyom V. T.-nél szemmel láthatólag kihűlt. – Jézusom, rá kell jönnünk, miért vannak annak a nácinak a festményei az ügyfelünk tulajdonában. – Szerintem elég nyilvánvaló – mondta Flora halkan. – Mert tőle vásárolták meg. Ő volt a műkereskedőjük. – Nem. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, amíg nem támasztja alá dokumentáció – makacskodott a férfi. Egy pillanatra elgondolkodott. – Még mindig van egy szemernyi lehetőség arra, hogy Von Taschelt valaki másnak adta el a rekvirált műveket, aki aztán továbbadta az egészet Vermeiléknek. Flora hunyorogva nézett rá. Nem egyszeri, hanem kétszeri vegyes árukapcsolás egy éven belül? Enyhén szólva is nehezen hihető. – Ennek elég kicsi az esélye, Angus. Szerintem fel kell készülnünk a legrosszabb esetre, arra, hogy a család egyenesen tőle vásárolt, és hasznot húzott a Harmadik Birodalommal való üzletelésből. – Flora a vállát vonogatta. – A pokolba, lehet, hogy Jacques apja ezért zárta le a lakást. Talán egy előre megfontolt terv részeként. Lapulj meg, amíg elül a por… Angus behunyta a szemét, mintha fájdalmai lettek volna. – Szentséges ég, kérem, ilyet ne is mondjon! Nem érti, mekkora súlya lenne ennek. Vermeilék zsidók. Ha ez kiszivárog a sajtónak, az roppant komoly

következményekkel járhat. Múlt évben az elnök mellett feszítettek a háborús hősök emléknapján. Nem tudok… gondolni sem merek rá, mekkora törést jelentene ez az életükben. Flora elnémult, tehetetlenül nézett szét az apró irodában. Így este még kisebbnek érezte a szobát, mintha a kinti sötétség befelé tolta volna a falakat, és összenyomta volna a teret. Nem voltak függönyök vagy redőnyök, amik kirekesztették volna az éjszakát, feltűnőnek érezte magát a fehér fényben, mintha az első emeleti iroda színpaddá változott volna. – Meg kell néznünk, mi áll Von Taschelt saját főkönyvében – nem érdekel, hogy számla, eladási bizonylat vagy bármi más. Szükségünk van erre az utolsó láncszemre, hogy éket verjünk közé és közéjük. Mindig ide jutunk vissza – mondta végül Angus. – Mondja, a saint-pauli galéria visszajelzett már? – Még nem. Újra felhívom őket. – Akkor is ezt mondta, mielőtt Bécsbe utazott. – Igen. És egyenesen Bécsbe utaztam! – vágott vissza Flora elkeseredetten. – Aztán azonnal visszajöttem ide. Elfoglalt voltam, Angus. Nem a lábamat lógatom! És hadd emlékeztessem rá, hogy vasárnap van – állítólag pihenőnap. Ok nem dolgoznak, akkor sem, ha én igen! – Nem, igaza van. Sajnálom, ne haragudjon. – A férfi újra beletúrt a hajába. – Csak zavar ez az ügy. Egy helyben toporgunk. Ha valami történik, csak még mélyebbre merülünk a problémák mocsarában.

Flora nem válaszolt. Angusnek igaza volt. Elakadtak. Nagyon messze voltak attól, hogy távol tartsák az ügyfelüket a művészettörténet egyik megbecstelenített nevétől. Egyre csak újabb láncszemeket fedeztek fel, amelyek éppenséggel összekötötték őket. Ha így folytatják, csak a két fél nagy fokú összejátszását leplezik le. – És attól tartok, ez még nem minden. – Nagyot fújt. Jobb, ha Angus mindent tud. – Van még valami más is. Mielőtt Bécsbe mentem, felfedeztem, hogy néhány fénykép jelent meg Vermeilék lakásáról az interneten. – Hogy érti ezt? Hogyhogy? – A férfi hangja három oktávval magasabbra ugrott. – Szűzanyám, csak nem hekkelték meg a számítógépeinket? – Nem. Nem a mi fényképeink, épp ez a gond. Valami „városi felfedezők" weboldala – az ujjával idézőjelet rajzolt a levegőbe –, és még mielőtt megkérdezné, ez valami földalatti szektás társaság. Körbejárnak, elhagyott épületeket derítenek fel, és ezeken a weboldalakon posztolják a fényképeket. – És ki teszi fel az internetre? Flora vállat vont. – Nem tudom. Névtelenek – máskülönben lebuknának az illetéktelen behatolás miatt. – Ó, Jézusom! – Angus végighúzta a kezét az arcán. – Azt mondja, hogy vannak fotók az összes cuccról, ami két bárki megnézhet?

– Nem – helyesbített gyorsan a lány. – Nem, a fotók nem a nyolcas lakásról készültek, hanem a hatosról. – Az üres lakásról? – derült fel nyomban Angus. – Akkor minden rendben. Ott nem volt semmi érdekes. – Kivéve a portrét! Erről beszélek. Noah Haas megláthatja. Angus eltűnődött. – Van rá esély, de ez távolról sem ugyanakkora katasztrófa, mintha a másik lakásban talált holmikról kerültek volna fel fotók. El tudja képzelni, mi lenne, ha azokról szereznének tudomást? A sajtó azonnal lecsapna rá. Olyan lenne, mint az a müncheni eset – a fenébe, hogy is hívták? – Cornelius Gurlitt – motyogta Flora. – Igen, ő. Ugyanaz ismétlődne meg – az és még néhány! Vermeiléket nagy durranásnak tartanák. Nem, nem, itt minden rendben – ez csak egy festmény az ágyon egy üres lakásban. Miért érdekelne bárkit? Hadd érezzék jól magukat ezek a felfedezők. Nekünk fontosabb dolgunk van. Flora a hüvelykujja körmét rágcsálta. – Ne nézzen már ilyen aggodalmasan, Flora. Minden rendben – nevetett Angus. A lány viszont tovább aggódott. – Én csak… rossz érzésem van. – Megpróbálta szavakba önteni az aggodalmát. – Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy érzem, Travers hazudott róla, hogy melyik lakást fedezték fel. Ő azt

mondta, a nyolcas lakásba törlek be, de oda együtt mentünk be, Angus – tiszta volt, senki sem járt ott előttünk. Aztán az egész ügy, hogy Nataschának rossz kulcsot adtak oda – megint csak egy gyakornok, akit nem avattak be. – Mit akar ezzel mondani? – Nem hiszem, hogy a család tudott volna a lenti, a hatos lakásról. Szerintem Travers szándékosan adta oda a rossz kulcsokat – a nyolcas lakásét hogy ne is szerezzenek róla tudomást. – De ennek semmi értelme. Semmi sincs a lenti lakásban, kivéve azt a festményt az ágyon. Miért tartotta volna titokban előlük? – Na, igen – hunyorgott Flora, és megrázta a fejét. – Még én sem értem. De tudom, hogy valami nem stimmel. Túl sok dolog… zavar. – Azt is elhiszi, hogy Elvis még él? És hogy Marilyn gyilkosság áldozata lett? – jegyezte meg csípősen Angus. Széttárta a karját, és a pulóvere elején a káróminta elvesztette a formáját. – Soha nem gondoltam volna, hogy hajlamos az összeesküvés-elméletekre – csettintett a nyelvével. – Nézze, maga mondta, hogy a nyolcas lakás fiókjából eltűntek a papírok. Ez azt jelenti, hogy rajtunk kívül valaki más is járt ott. Vagyis, két társaság tört be – lent a felfedező fickók, és fent egy másik. Tudom, hogy ez balszerencse, de nézzük a jó oldalát – átkozottul szerencsések vagyunk, hogy nem fújták meg a műalkotásokat!

Flora kifújta a levegőt, úgy érezte magát, mint a saját farkát kergető kutya. – Talán igaza van. – Tudom, hogy igazam van. Nézze, odaát késő van, és maga úgy néz ki, mint aki napok óta nem aludt. Menjen haza, pihenjen, és holnap, ha semmi mást nem csinál is, de érje el azt az átkozott galériát Saint-Paulban. Utazzon oda, és ha kell, személyesen forgassa fel azt az istenverte archívumot. Már épp eleget vártunk. Tudom, hogy a válaszok, amikre szükségünk van, abban a páncélteremben vannak. Nem olyan bonyolult, mint amilyennek mi képzeljük. Mi? Vagy csak ő, Angus? Lehet, hogy átverte? Angus észrevette az aggodalmát, és bűntudatosan elkapta a tekintetét. – Nézze, tudnia kell, hogy tegnap beszéltem Liliannel. Tudom, hogy maga viszi ezt a projektet, és nem akartam a lábára lépni, de maga Bécsben volt, és nem tudtam elérni. – Bökje ki, Angus. – Lilian ragaszkodik hozzá, hogy a festmény ott legyen a Christie's aukcióján. – De ez lehetetlen – háborgott Flora elképedve. – Addig nem, amíg ezt meg nem oldjuk. – Épp ez a gond – kifutottunk az időből. Tegnap este volt a jelentkezési határidő… és én bejelentettem.

Flora arckifejezése megváltozott. Pénteken beszéltek erről. De nem említette, hogy huszonnégy órával később lejár a határidő. – De… – Leesett a tantusz. Hirtelen megértette, miért vett neki Angus jegyet az első gépre Bécsbe. Azért, hogy eltávolítsa Párizsból, hogy félreállítsa az útból, mialatt ő a háta mögött megállapodott a családdal a festmény bejelentéséről. Ez nem Lilian ötlete volt. Angusnek csak egyvalami jár a fejében – a hitelkeret túllépése. – Ez jó így, Flora – magyarázta Angus, látva, hogy a lány felfogta, mi történt, és mentegetőzve feltartotta a kezét. – Minden rendben lesz. De szükségem van magára, hogy a galériával elintézze a dolgot, oké? Flora nem akart hinni a fülének. Csak hogy a szánalmas seggét mentse, benevezte a Renoirt eladásra az év legproccosabb, legfontosabb impresszionista aukciójára, annak ellenére, hogy a jótékonykodásukról ismert zsidó tulajdonosok nem tudják igazolni a tulajdonjogot, csak az üzleti kapcsolatukat a Harmadik Birodalommal? Felfogja egyáltalán a család, hogy kockára teszik a jó hírüket? Flora megrázta a fejét, megértette, hogy nem tudnak róla. Kizárt, hogy különben beleegyeztek volna. Nem, Angus egyedül vágott bele, és reménykedik benne, hogy még időben minden megoldódik. Ez a pasas megbolondult! Vagy nagyon kétségbeesett.

– El kell adnunk, Flora – szólalt meg a főnöke, mintha a gondolataiban olvasna. – A bank kezdi elveszteni a türelmét. – Ó, Jézusom, Angus! – suttogta Flora. – Nézze, tudom, hogy a választ megtaláljuk SaintPaul-ban. Mindig a legnyilvánvalóbb helyen van. Reggel beszéljen velük, és délután négyre menjen a házhoz. Most, hogy a Renoir eladásra kerül, Lilian várja a friss híreket. Azt reméli, hogy ünnepelhet. Florának elkerekedett a szeme. – Mi lesz, ha semmi nem derül ki a galériában? Akkor mit mondjak nekik? Hogy az apjuk a nácikkal üzletelt? – Nézze, ez nem fog megtörténni. Miért is történne? Ha a Getty Provenance Index szerint Saint-Paulban vannak a dokumentumok, akkor ott is vannak. Minden rendben. – És ha nem keresik ki délután négyig? – erősködött Flora. – Akkor mi lesz? – Ha a galériában nem törik magukat, akkor… akkor majd kitalálunk valamit. Mondja azt, hogy az apja egy aprócska öreg hölgytől vette a festményeket, aki télen madarakat etetett, és a városi árvaházra hagyta a házát… nem érdekel! Mondjon nekik bármit, csak ne azt a sztorit, ahol most tartunk. Ez az igazság, de nem a teljes igazság. Érzem, hogy van még más is. Sűrű volt az éjszaka, mozdulatlanul nehezedett rá a hőség, a fák lombja lekókadt, mintha csak álomba merültek volna a levelek. Flora kilépett az irodából, és

érezte a levegőben a közelgő zivatart. Mintha világok összeütközésétől lett volna sűrű a légkör – a levegő, amit belélegzett. Éjféli csörgedezéssé gyérült a forgalom, és bár rendszeres időközökben taxik hajtottak el mellette, nem emelte fel a karját egy gyors fuvarért hazafelé. Ki akarta szellőztetni a fejét, világosan akart gondolkozni – ezért sétált. Elsétált a parkoló autók és a sötét lakások, a kivilágított kirakató, bezárt butikok, a klubok előtt sorban álló fiatalok csoportjai, az éttermekből kiáramló turisták, a graffitikkel teleszórt falak mellett, kihalt, idegen utcákon járt. Nem ismerte fel a környéket, megfeledkezett a saját cipője koppanásairól a járdán, a fejében formálódó fejtegetésről, amit majd Vermeiléknek ad elő a következő napon. Csak akkor jutott el a tudatáig a vakmerősége, amikor az üvegcsörömpölés és a szűk keresztutcából felhangzó kiáltás megállította. Bizonytalanul megfordult. – Nincs szüksége egy fuvarra? Flora a mellette guruló robogóra nézett, és azon tűnődött, ki tartja annyira idiótának, hogy felszáll egy motorra egy vadidegen mögé. Xavier Vermeil nézett vissza rá a motor nyergéből. Nem mosolygott, de nem is nézett mogorván, és Flora egy pillanatra – csak egyre – elfelejtette, hogy utálják egymást.

– Nincs – válaszolta gyanakodva. Mit akarhat tőle? Nincs szüksége fuvarra. Xavier lepillantott, aztán újra ráemelte fekete szemét. – Biztos benne? Elég veszélyes ilyen későn errefelé. – Az utca vége felé pillantott, amerről a kiáltozás hallatszott – most már többen voltak –, és dulakodás vette kezdetét. Flora a fiúra nézett, az arcába hulló, zilált fekete hajára; természetesen nem volt rajta sisak. A sápadt fényben nem látta a tekintetét, de azt igen, hogy dacosan előrebiggyesztette az ajkát. Furcsának találta, hogy felajánlja a segítségét, miközben úgy tűnt, mintha vonakodva tenné. Olyan volt, mint a kisgyerek, aki megsértődik, mert arra kérik, hogy adjon másnak is az édességből. – Tényleg azt várja, hogy elfogadjam a segítséget magától? – Biztos volt benne, hogy sokkal veszélyesebbnek érezné a motor hátsó ülését Xavier mögött, mint a magányos sétát a sötét utcán. – Vállalom a kockázatot, köszönöm. Sarkon fordult, és újra elindult. Várta, hogy felhangzik a motor berregése, a gázadagoló berobbanása, a felgyorsuló robogó elmaradhatatlan bődülése – de nem hallott semmit. Sokáig nem mert hátranézni – nem akarta, hogy a fiú lássa az érdeklődését –, de végül győzött a kíváncsisága,

és amikor megfordult, döbbenten látta, hogy Xavier a motoron ülve gyalogol néhány méterrel mögötte. Flora megállt, rámeredt, magyarázatot várt, de a fiú csak visszanézett azzal a kifürkészhetetlen, szégyenlős arckifejezéssel, amivel sikerült egyszerre kihívónak és furcsának tűnnie. – Most mit csinál? Egyáltalán mit keres itt? – kiáltott rá Flora. Elkeseredetten széttárta a karját; nem tudta eldönteni, hogy baráti vagy ellenséges szándékkal követi-e a fiú. Meg akarja ijeszteni, erről van szó? – Hazafelé tartok. És magának nem kéne egyedül itt mászkálnia. Nem normális, hogy idekint van. Ez rossz környék éjszaka. Flora hunyorgott, meghökkentette, hogy el kellene hinnie, Xavier hirtelen törődik azzal, biztonságban vane a sötétben. – Mit érdekli? Xavier ezúttal meg sem próbált válaszolni, eltelt vagy egy perc, míg egyikük sem szólalt meg – miközben Párizs aludt, és a felhők sűrűsödtek –, aztán Flora elfordult, és újra elindult. A pokolba vele. Ha nem hajlandó megszólalni, hát ő sem fog. Egyre gyorsabban ment, az izzadság csiklandozta a bőrét, mégis kihívóan himbálta a karját. Megpróbált másra figyelni – a holnapi tárgyalására a galériával, arra, hogy felhívja Freddie-t, és bocsánatot kér, amiért szombaton felidegesítette –, de dühös méhként zümmögött a fejében a tudat, hogy Xavier mögötte

lábbal hajtja a motort a járdán. A tekintete a hátát perzselte, és arra ösztönözte, hogy újra megforduljon, és ellenőrizze, a nyomában van-e még. Időnként megpillantotta a fiú tükörképét egy kirakatban az utcai lámpa fényében, de nem szerezte meg neki azt az örömöt, hogy feltűnően fürkéssze. Bármilyen játékot űzött is a fiú, ő nem akart benne részt venni. Befordult a következő sarkon, és abban a pillanatban egy villám világította meg az eget. Flora megtorpant, rémülten összerezzent, és ösztönösen felnyögött – soha nem szeretett kint lenni, ha villámlott. Megfeszültek az izmai, menedéket keresve körülnézett, rettegett a következő mennydörgéstől. Ösztönösen Xavier-hez fordult – az egyetlen emberhez a közelében. A fiú viszonozta a tekintetét, kissé felvonta az egyik szemöldökét, mintha kicsúfolná, amiért visszautasította a segítségét, és azt mondaná: „Látod-látod?" Pár pillanattal később mennydörgés zendült, mintha hordókat gurítottak volna végig az utcán, megnyíltak a túlterhelt, roskatag tornyot alkotó viharfelhők, és özönvizet zúdítottak rájuk. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, a hideg cseppek szúrták a bőrét, és villámgyorsan átáztatták a ruháját. A haja az arcára tapadt, zihálva próbált kitérni a hold ezüstös fényében fürdő, szúrós cseppek elől. Xavier nevetett. Rajta.

Ő is bőrig ázott, de úgy tűnt, cseppet sem érdekli. Szürke pólója olyan vizes volt, mintha úszott volna benne. – Biztos benne, hogy nincs szüksége fuvarra? – kérdezte vontatott hangon. Flora gyűlölködve meredt rá, meggyőződése volt, hogy Xavier elhajt, ha nem mond igent. – Tökéletesen – csattant fel, sarkon fordult, és elmasírozott. Még gyorsabban. Flora csinos, pöttyös Chloé pamutruhája a combjára tapadt, kivágott balerinacipője összeesett, a bőr átitatódott, de nem volt értelme futásnak eredni. Így is, úgy is csuromvizes volt. Ennél vizesebb már nem lehet, gondolta. Dühösen hátragereblyézte a haját az arcából, az arca kipirult, ahol a hajfürtök apró korbácsokként csapódtak a bőrére. Sőt, előle sem akart elfutni. Nem hagyhatta, hogy Xavier azt higgye, megszökik, hogy megfélemlítette. Hogy ő győzzön. Így aztán különös tánclépésekben haladtak át az ázott városon, a fiú leszakadt árnyékként ment mögötte, a parkoló autókat kerülgette, Flora pedig eltökélten levegőnek nézte. Levegőnek nézte ugyan, mégsem tudott megfeledkezni róla – Xavier hallgatása betöltötte a gondolatait, az akarata fal volt, amit meg kellett másznia. Flora lélegzete felgyorsult, a kezét feszülten ökölbe szorította. Már abban az utcában jártak, ahol Ines lakott, mikor megcsörrent a telefonja. Gyorsan beletúrt a táskájába,

kétségbeesetten igyekezett csinálni valamit, meg akarta mutatni neki, hogy nincs vele egyedül odakint. – Igen? – szólt bele a telefonba, és visszalesett a válla fölött. Xavier mögötte haladt, rajta tartotta a szemét, de kissé közelebb került hozzá, mivel Flora lelassított, amikor felvette a telefont. – Noah, üdv! – Összeszorult a szíve. Nem kellett volna felvennie! Egy hívás késő éjszaka? Ki más lenne, mint egy szerető? De meggondolatlan volt, figyelmetlen, és elkeseredetten tenni akart valamit, hogy elterelje a figyelmét róla. – Hogy van? … Igen, fantasztikus volt, kösz. Időben… Igen, épp most mentem el… micsoda őrült nap… tudom, vasárnap is! – Rájött, hogy már majdnem Inesék házának a kapujához ért, újra lelassított, és megállt a bejárat előtt. – Ó? … Értem… – Xavier felhajtott a járdára, megállt előtte, szénfekete szemében parázslóit a… mi is? Mit akart? – I-igen, természetesen, az jó lenne… Xavier hirtelen bekapcsolta a gyújtást, gázt adott, mint egy sebességmániás kamasz, újra meg újra, így Flora nem hallotta, mit mond Noah. De nem számított. Hirtelen megértette, hogy az számít, amit ő maga mond. – Igen, biztos vagyok benne – mondta, és mereven, pislogás nélkül farkasszemet nézett Xavier-vel. – Nagyon szeretném.

Tizenötödik fejezet

Sokáig aludt. Elfelejtette beállítani az ébresztőórát, és most végre mély, álomtalan álomba merült, lucskos ruhái még mindig egy kupacban hevertek az ágy lábánál a földön. A nyitott ablakon beáramló szellőből tudta, hogy az elmúlt éjszakai vihar magával vitte az előző nap tikkasztóan párás levegőjét, és a lakást átjáró csendből arra következtetett, hogy egyedül van. Egy darabig csak feküdt, fura optimizmus vett rajta erőt. Az ég mennyein kék volt, könnyed, bodros bárányfelhők sodródtak rajta, és Flora úgy érezte, mintha az elmúlt pár hét káosza végre nyugalomra váltott volna. Ez lesz a nap, amikor minden jóra fordul. Ez lesz a nap, amikor választ kapnak a kérdéseikre. Freddie-re gondolt – ma van a napja, amikor győz az igazság. Fogta a telefonját, ellőtt egy üzenetet Inesnek, melyben arra kérte, hogy reggelizzenek együtt. Ines szinte azonnal válaszolt. Benne volt! Flora lerúgta a takarót, bemászott a zuhany alá. Érezte, ahogy a víz tisztára mossa, és leöblíti róla Bécs mocskát. Bécs… Eszébe jutott Noah előző esti telefonja, a meghívása, az újabb randevú. Behunyta a szemét, a víz végigfolyt az

arcán. Vissza kell hívnia, és tisztáznia kell a félreértést. Nincs értelme vesztegetni egymás idejét. Soha nem mondott volna igent, ha Xavier Vermeil nem zaklatta volna. Ines már a kávézóban ült, amikor Flora frissen szárított hajjal befutott, a ruhájába belekapott a szél. Ines úgy nyúlt el a fonott műanyag széken, mintha napozóágy lett volna, hosszú, meztelen, napbarnított lábát kinyújtotta a levágott szárú farmerben, a kezében egy szál cigaretta, a karja ernyedten lógott, a haja szanaszét meredezett, mintha egy kisebb robbanás zilálta volna szét. – Helló – köszöntötte vidáman Flora, és kihúzott egy széket. Ines lustán kinyitotta a szemét, és szélesen elmosolyodott. – Neked is helló – köszönt vissza, kissé egyenesebb helyzetbe tornázta magát, és behajlította a lábát, hogy Flora is az asztalhoz férjen. – Milyen élénk vagy. – Köszönöm. Jól aludtam. – Sokáig aludtál. Nem tudtam, felkeltselek-e. – Örülök, hogy nem tetted. Szükségem volt a pihenésre. Angusnek igaza volt – nagyon soká pörögtem üresjáratban. – Angus? Hűha? Hogy van? Flora tudta, hogy Ines szerint Angus egy aggályoskodó alak, és leginkább egy brit gyarmatosítóhoz hasonlít, aki mind a munkában, mind a

szórakozásban ritkán képes túllépni a saját, régi vágású baráti körén. Ines, akit részben a merész új kollekciója, részben a gondolkodásmódja miatt kiközösített a saját fajtája, nem szenvedhette az efféle embereket. – Idegesen. Mizujs? – kérdezte könnyedén Flora, felvette a szemkontaktust a serveurrel, és rendelt két presszókávét, néhány croissant-t és narancslét. – Mitől olyan feszült? Hiszen a nagy hatalmú Vermeiléknek köszönhetően pörögsz, mint egy búgócsiga. – Ines szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, aztán elnyomta a hamutartóban, és a szája sarkából kifújta a füstöt. A kezét számos finom kidolgozású aranygyűrű díszítette – az egyik nyílvesszőt formázott, a másikon az amour szó volt látható hurkolt folyóírással, a harmadik háromféle aranyból volt, és a középső íve végigfutott az ujja hátulján. A haja aló hatalmas arany háromszög fülbevaló villant ki. – Tudod, Angus csak akkor boldog, ha fontoskodhat. –Szándékosan elutasító volt, nem akart a hiteltúllépésen rágódni. Ez volt a nap, amikor minden jóra fordul. Flora végignézett az utcán, látta a közlekedési lámpáknál csoportosuló gyalogosokat, akik felgyűrték az ingujjukat, és mind napszemüveget viseltek, követett a tekintetével egy biciklistát, aki a kerékpárján kosarakkal lassan kanyargód végig az utcán, és a szél belekapott a hajába. Mintha az egész város szerelmes lett volna a nyárba. Ines a bámészkodó Florát nézte.

– Milyen volt Bécsben? Flora újra a barátnőjére irányította a figyelmét. Elmosolyodott. – Jó. Nem volt unalmas. – Megkaptad, amit akartál? – Igen. – Flora hangja elárulta, hogy ködösít, és Ines – egy pillanattal később – felhördült. – Istenem, mit csináltál? – kérdezte felvidulva, és megragadta Flora karját. Flora a vállát vonogatta. – Lefeküdtem vele. Inesnek leesett az álla. – Xavier-vel? Ezúttal Flora tátotta el a száját. – Mi… micsoda? Nem! Miért mondod ezt? Miért gondolod, hogy én… – csattant fel dühösen, méltatlankodva és elképedve, alig kapott levegőt. – Oké, bocs, bocs. Én csak azt hittem… – Ines vállat vont, és elvékonyodó hangon folytatta. – Akkor kivel? – A pasival, akihez elutaztam Bécsbe! – bökte ki Flora ingerülten, mintha Inesnek tudnia kellett volna. – Lefeküdtél egy ügyféllel? – kérdezte Ines még döbbentedben. – Ő nem ügyfél – javította ki gyorsan Flora. És most már nem is lesz, gondolta magában, és eszébe jutott a hálószobában függő Renoir látványa az ágyból. – Mi csak a kép eredete után nyomozunk. – Akkor is, ez annyira nem jellemző rád.

– Igen, talán belefáradtam, hogy… önmagam legyek. Az utóbbi időben nem volt valami szórakoztató. – És ő az volt? Mármint szórakoztató? – érdeklődött Ines, szinte ráfeküdt az asztalra, és az egyik kezére támasztotta a fejét. – Nem biztos, hogy a „szórakoztató" szót használnám rá. Idősebb, de… – Jó volt, ugye? Flora elmosolyodott, és diszkréten megvonta a vállát. Ines határozottan felderült. – Kedveled őt? – Mégiscsak lefeküdtem vele, nem? Ines felvonta a szemöldökét. – Van róla fényképed? – Nyilván nincs! – Flora nevetésben tört ki. – Nem szelfiztem az ágyban. – Miért nem? – nevetett fel Ines is, és kérdőn széttárta a karját. – Találkozol még vele? – Nem. Egyébként tegnap este felhívott. – Újra átcikázott a fején Xavier Vermeil. Azonnal elhessegette a gondolatot. – A héten Chantillyba utazik a Concours d'Élégance-ra,10 és meghívott, hogy menjek vele, de majd később felhívom és lemondom – megrázta a fejét, és lassan kifújta a levegőt. – De miért? – háborgott Ines.

10

Veterán autók szépségversenye.

– Mert ennek nincs jövője. Először is, ő Bécsben van, én meg itt. És amikor nem, akkor ő New Yorkban él, én pedig Londonban. – Na és? Pontosan most mondtad, hogy repülőn utazik. Ha te le… – Ines, tudom, mit akarsz mondani, de ez nem fog megtörténni. Nagyon kedves, és klassz volt vele. De ennyi. Nem több. Ines felmordult, kinyújtott karjára ejtette a fejét, az arca majdnem az asztalhoz ért. – Mikor lesz neked valaki ennél több? Flora nem válaszolt. A pincér megérkezett a kávékkal. Ines felnézett Florára, a feje még mindig a karján feküdt. – Én ezt egyszerűen nem értem. Huszonhét éves vagy, és gyönyörű. Mindenfelé őrült szerelmes beléd valaki, és te hallani sem akarsz róluk! – Már megbocsáss! Nem az én hibám, hogy nincs kapcsolatom – tiltakozott Flora. Ines felegyenesedett. – Ugye tudod, hogy Stefan még mindig őrülten szerelmes beléd? Bruno szerint folyton rólad beszél. Flora a szeme sarkából rásandított, és beharapta az ajkát. – Nézd, Stefan nagyszerű srác, de mit akarsz, mit mondjak? Csak barátok vagyunk.

– Neked mindenki csak a barátod. Hogy lehetsz ilyen vén, hogy sose vagy szerelmes? Nem tudom felfogni! – Hát persze – motyogott Flora. – Csak hogy tudd, nem vagyok olyan öreg. – Ez akkor is fura. A legtöbb ember ennyi idős korában szerelmes. A legtöbb embernek összetörik a szívét. – Ó, tehát erről van szó, azért kárhoztatsz, mert mostanáig sértetlen maradtam – gúnyolódott Flora, és a hangjából csak úgy sütött a szarkazmus. – A szerelmes dalok állításával ellentétben a szívfájdalom jót tesz. Ettől leszel felnőtt. – Ines komolyan felé bökött a mutatóujjával. – Tudod, attól félek, nem reálisak az elképzeléseid a szerelemről. – Nem hinném. – A szerelem nem rózsakert. – Pontosan tudom. – És nem is mindig kényelmes. Lehet, hogy nem olyanba szeretsz bele, akit elképzeltél magadnak. És nagyon ritka a szerelem első látásra. Az első néhány találkozásunkon fel se figyeltem Brunóra, és nézz meg minket most. – Lehetetlen nem látni titeket – jegyezte meg csípősen Flora. – Arról beszélek, hogy talán találnál kapcsolódási pontokat ezzel a pasival, ha adnál neki esélyt. Nyilván kedveled valamennyire, ha ágyba bújtál vele.

Flora hallgatott. A körülmények összejátszása lökte a férfi karjába – nem a kémia és nem a közös érdeklődés. Magányos volt, zaklatott, az otthonától távol. A végkimerülés határán volt, és belefáradt az idegeskedésbe. Vigasztalásra volt szüksége, egy kis lazításra. Ez minden. Ines újabb cigarettát húzott elő a csomagból, és meggyújtotta. Flora a kávé után nyúlt. – Milyen csúnya zúzódás – dünnyögte Ines, és a tekintete Flora karjára tapadt. – Micsoda? – kérdezte Flora, megnézte a tricepszét, és négy megbámult, ovális foltot vett észre a bőrén. – Ó, nem is emlékszem, mikor történt. – Bécsben? – csapott le fürgén Ines, és ravaszkásan felvonta a szemöldökét. De a zúzódás ahhoz túl régi volt. Florának összeszorult a gyomra, eszébe jutott Xavier erős marka, amikor elkapta a ház előtt, nehogy leessen a lépcsőn. – Igen, talán – motyogta, és elhessegette Xavier Vermeil gondolatát. Már megint. Inesre nézett. – Mondd csak, hogy jutott eszedbe, hogy lefeküdtem Xavier Vermeillel? Ines vállat vont. – Nem is tudom – válaszolta rövid gondolkodás után. – Én tényleg nem… ez jutott először eszembe. – Furcsa ötlet, amikor alig ismerem. – A másik pasit is alig ismerted – kacsintott rá Ines.

– Igen, de vele nem volt heves összetűzésem. – Ez igaz. Még egy ok, amiért határozottan újra kéne találkoznod vele – kuncogott Ines, és elhajolt a kockacukor elől, amit Flora a fejéhez vágott. Fél órával később Flora az asztalánál ült az irodában, előtte érintetlen zöld ital, a tetején híg üledékréteg keletkezett, akár egy pocsolyából vett mintán. Flallotta, hogy a vonal túlsó végén kicseng a telefon. – Attlee et Bergurren – szól bele a telefonba egy nyugodt, fürge női hang. – Halló! Az Attlee és Bergurren Galériával beszélek? Rövid ideig késett a válasz, talán az ostoba kérdés miatt. – Igen. Miben segíthetek? – Halló, igen. Flora Sykes vagyok. Szépművészeti tanácsadóként egy párizsi ügyfélnek dolgozom. A múlt héten írtam önöknek, az archívumból kértem információt az egykori párizsi Von Taschelt Galériáról. – …igen. – Kíváncsi lennék, tud-e már mondani nekem valamit? Sürgős lenne. – Egy pillanat, kérem – mondta a nő rövid hallgatás után. Flora várt. A másik letette az asztalra a telefont, a léptei visszhangosan kongtak a kövezeten. Flora várakozás közben az ajkát rágcsálta, és a tollával játszadozott. Végre közeledtek a léptek.

– Halló? – Igen, itt vagyok – mondta Flora, és figyelmesen kihúzta magát. – Sajnos nem találtuk meg, amit keres, madame – közölte a nő fürgén, egyenesen a lényegre térve. – …hogyan? – kérdezte Flora üres, mesterkélt hangon. – Ön a levelében az 1943 utáni eladások után érdeklődött, de 1942 után nem találtunk semmit. – Én azt hittem, önöknél megvannak az eladási főkönyvek! – dühöngött Flora. – A Getti-oldalon az áll… – Csak 1942-ig. Utána nincs semmi. Semmiféle dokumentum. Flora elhallgatott, a fülében dobolt a szívverése. Ez nem lehet igaz. – Minden papír elveszett? – Háború volt, madame. Sok minden elveszett a bombázások alatt. – Értem. Igen… Hogy a pokolba fogja ezt beadni Angusnek? Ez katasztrófa, oda az utolsó reményük. A láncolat hiányos, elveszett a bizonyíték, amire szükségük volt. Nem tudják igazolni, hogy Vermeilék a jogos és törvényes tulajdonosai a festménynek, csupán azt, hogy a birtokukban van. Vajon a francia jogrendszer elfogadja a régi mondást, miszerint a birtoklás a jog kilenctizedé? – Elnézést – rádöbbent, hogy a nő még mindig beszél. – Megismételné?

– Az mondtam, talán a vagyonkezelőnél kellene érdeklődnie. Van rá esély, hogy ők tudnak további információkkal szolgálni. Néha náluk vannak akták az ehhez hasonló történelmi esetekről. – Ó, igen – válaszolta Flora, minden lelkesedés nélkül, de azért újra felvette a tollat. – A száma: 1 44 49 65 20. Travers és Fia. Kérdezze Lionel Travers-t – ő a rangidős partner. Flora kezéből kihullott a toll. – Lionel Travers a Von Taschelt vagyon vagyonkezelője? – köszörülte meg a torkát. – Igen, madame. Valami gond van? De Flora már letette, beletúrt a hajába, fel-alá járkált a kis irodában, nekidőlt a falnak, aztán újra ellökte magát, mintha lepattant volna róla. Behunyta a szemét, megpróbálta rendezni a gondolatait, próbált racionális válaszokat találni a felmerülő kérdésekre – erre az újabb kellemetlen láncszemre Vermeilék és Von Taschelt között. Most már nem volt kétséges, hogy ismerték egymást, csak az volt a kérdés, milyen jól? Nyilvános kapcsolatban álltak egymással, és Von Taschelt nyomott áron vásárolt, aztán olcsón adta tovább Francois Vermeilnek? Milyen messzire ment az üzleti kapcsolatuk, és hány festményt érintett? Szorosan behunyta a szemét a lakásban felhalmozott több száz műtárgy gondolatára. Ó, te jó ég, hány képet érint ez a

mocskos kapcsolat? Hány kétségbeesett család eshetett ennek áldozatul? A lézersugár pontosságával irányította a tekintetét egy hajszálvékony repedésre a falon, agyonhajszolt agyában felderengett a felfedezés. Tehát Lionel Travers apja egyszerre volt Franz von Taschelt és Francois Vermeil ügyvédje. Létezik ekkora véletlen? Két gazdag, befolyásos férfi és egyetlen jómódú, befolyásos ügyvéd? Természetesen nem. Ezek az emberek szükségszerűen a zártkörű elithez tartoztak, és nem csak egy ügyvéden osztoztak, ugyanazokat a rendezvényszervezőket, komornyikokat alkalmazták ugyanazoktól a cégektől. Valójában inkább az lett volna szokatlan, ha nem ismerték volna egymást. Mégis kételyeket ébresztett benne Travers kettős szerepe. Az ügyvéd viselkedése eddig is nehézségeket okozott neki a találkozóik során – obstruktív óvatoskodása, megfélemlítő némasága, amelyet csak a még megfélemlítőbb szarkazmusa múlt felül. Nem csoda, hogy így ravaszkodott. Vajon rájött, hogy csupán idő kérdése, hogy Flora összekapcsolja a két ügyfelet – a gazembert és a nagyra becsült filantrópot? Nem lett volna egyszerűbb, ha akkor és ott elárulja, hogy az apja két ügyfele üzleti kapcsolatban állt egymással? Mit gondolt, meddig tarthatja ezt tito…? Ekkor rádöbbent. Az üres fiókok… az asztalról eltűnt iratok… a bizonyítékok, amelyek igazolták volna a gyanús

ügyleteket. Travers vitte el! Hát persze. Ezért akadályozta lépten-nyomon azon a találkozón. Von Taschelt jó híre bemocskolódott, bármilyen hozzá fűződő kapcsolat végzetes lehet Vermeilékre, a társaság kedvenceire nézve, akik prominens ügyfélként a csúcson tartották a Travers és Fiát. Magától értetődik, hogy Lionel Travers megszabadulna mindentől, ami összekapcsolhatja a két nevet, még azon az áron is, ha ez egy csapásra értéktelenné tesz egy felbecsülhetetlen értékű műkincset. A felismeréstől letaglózva visszament a számítógéphez, és gyorsan előkereste a lakás fotóit, amelyeket az első napon készített. Talán nincsenek nála a papírok, amelyek bizonyíthatnák az elméletét, de biztos volt benne, hogy látta azokat. Vajon nem fényképezte le, amikor először ott jártak? Ó, miért is nem nézte meg, amikor még megvolt rá a lehetősége? Miért hagyta, hogy a műalkotások eltereljék a figyelmét, amikor a szükséges háttéranyag ott volt az orra előtt? Most már valószínűleg soha nem tudja meg. Ha Travers meg akarja védeni a cége jó hírét, akkor az a minimum, hogy elrejtette a gyanús dokumentumokat, de az is lehet, hogy megsemmisítette őket. Felfordult a gyomra, amikor eszébe jutott a férfi álnok kérdése, amit az irodájában tett fel. „Ugyanazon az oldalon állunk, nemde?" Hát nem. A megérkezésüktől fogva Flora ellen dolgozott, és a saját érdekei védelmében akadályozta a kutatást. Most már soha nem

lesz képes megtalálni a hiányzó láncszemet. A Renoirt ki kell vonni a forgalomból, és a társaságuk hiteltúllépése tovább nő. Gyorsan megnyitotta a fotókat, még ha tudta is, hogy nincs értelme. Még ha akaratlanul le is fényképezte a papírokat az íróasztalon, nagyon valószínűtlen, hogy világosan látható rajtuk az írás, és kibetűzhető is, még kevésbé valószínű, hogy bizonyítaná az eredetet. A dolgozószoba képére kattintott, és hunyorogva kereste a bizonyítékot, hogy nem tévedett, amikor élesen látta maga előtt – világosan kivehető volt a szanaszét dobált papírok halma az íróasztalon. Sorjában megvizsgálta, kinagyítható-e valamelyik a tízszeresére, százszorosára… de nem volt szerencséje. Minden másra figyelt, az íróasztal helyett a drága, bőrborítású könyvek, a foszladozó függönyök kötötték le a figyelmét… A siker karnyújtásnyira volt, de miközben lábujjhegyen közlekedett a porban, nem vette észre, miféle játékot űznek velük. Dühösen rácsapott a billentyűre, és nézte, ahogy a kép eltűnik a sötétben. Felsóhajtott, a kezébe támasztotta a fejét, és elkeseredetten meredt a képernyőre. Most a lenti lakás egyik hálószobája jelent meg, amely közelről mutatta az ágyat, a festményt és a hatalmas ládát. Natalya Spiegel gyönyörű arca közönyösen nézett vissza rá, nem látszott rajta semmi a szörnyűségből, ahogy a nácik kijátszották és halálba küldték. Miért

tartották a lenti lakásban ezt a képet? Miért éppen ezt az egyet? Az összes megtalált festmény közül éppen azt, ami vélhetően a legkevesebbet érte a piacon – egy ismeretlen modellt megörökítő ismeretlen festő képét. Ironikus módon most mégis ez bizonyulhatna legértékesebbnek, ennél van esély arra, hogy ne a neve vagy a híre, csupán a szépsége miatt vegyék meg. Ez volt az egyetlen műkincs, ami Florát megbabonázta. Azon tűnődött, vajon Natalya élőben még csábosabb volt-e. Vajon Von Taschelt beleszeretett? Talán ő visszautasította, és a férfi ezért kiszolgáltatta az SS-nek, aztán valamiféle mementóként tartotta meg a portréját? A láda fényképét tanulmányozta, amelyben tárolták – tárva-nyitva állt, a földön faforgácsok, a feszítővas az ágyon. Egy A5-ös méretű papírt tűztek belülről a láda falára, az, hogy mi áll rajta, ilyen távolságból nem látszott, csupán a jellegzetes vörös ovális tűnt szembe a tetején, amely mindenhol körülvette Franz von Taschelt rettegett nevét. Ugyanez a cégjelzés kívül is ott volt a ládán, benne nagy fekete betűk: F. V. T. Büszkén és harsányan hirdette a Harmadik Birodalom hivatalosan szentesített, felhatalmazott műkereskedőjének a nevét. Flora a homlokát ráncolta, és oldalra billentette a fejét. Elállt a lélegzete. Kővé dermedt, míg a gondolat – egy gyalázatos, valószínűtlen, elképzelhetetlen gondolat – megfogant, és

megelevenedett az agyában. Lehet, hogy mindent félreértett? Az elejétől fogva rossz irányból közelítette meg a kérdést? Gondolkodás nélkül elfogadta az elé tárt tényeket, de ha visszapörgeti az eseményeket, vajon ugyanazt a történetet kapja? Összeráncolta a szemöldökét, eltávolodott a készen nyújtott forgatókönyvtől, megpróbált csupán a tényekre hagyatkozni. A városi felfedezők indították el az eseményeket, akik rátaláltak a hatos lakásra, és levelet küldtek a Travers és Fiának. A láda belsejébe tűzött pro forma címke elárult egy nevet, és a gyors internetes keresés felfedte, hogy a Travers és Fia a Von Taschelt-vagyon kezelője. Eddig teljesen logikus. De miért továbbították a levelet Vermeiléknek? Az a láda csak azt bizonyítja, hogy a kép Von Taschelté volt, a gyanútlan ügyvédgyakornok mégis a Vermeil családnak továbbította a levelet, ami ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy az egész lakás és minden, ami ott van, az övék. De mi van, ha egyszerűen melléfogtak, és téves feltételezésre jutottak? Mi van, ha a gyakornok kolosszális hibát vétett, és a régi ügyfelek archívumát megnézve Vermeilékhez jutott Von Taschelt helyett? Elvégre az ábécé rendszerű nyilvántartásban valószínűleg egymás mellett vannak. Emberi mulasztás: van ilyen. Viszont tekintettel arra, hogy a címke szerint a festményt Von Tascheltnek adták el, nem lenne sokkal logikusabb feltételezés, hogy a lakás is az övé? Nem

lenne több értelme a ténynek, hogy minden vizsgált festményt az ő nevére jegyeztek be? Flora elkeseredetten megrázta a fejét. Nem, ez így sántít. Travers azonnal rájött volna egy ilyen hatalmas tévedésre. Ahogyan ő maga mondta, korábban visszatért a nyaralásból, hogy rendezze a helyzetet, még a borítékot is beszkennelte, amiben a levél érkezett. Nem hagyta volna, hogy a legfontosabb ügyfelei abba a hamis hitbe ringassák magukat, hogy a lakás és a berendezése az ő tulajdonuk. De akkor miért érintettek még mindig az ügyben Vermeilék? És miért van Travers birtokában egy kiegészítő záradék, amelyben az áll, hogy a lakást – azt az egyet – nem szabad kinyitni Francois és Magda haláláig? Magda. Florának hirtelen feltűnt a név idegen hangzása. Biztos, hogy nem francia. Talán holland? Esetleg német? A kiegészítő záradékot németül írták. Nem német németséggel. Nem svájci németséggel… Talán osztrák németséggel? Ausztria? Szörnyű feltételezés ötlött Flora eszébe. Visszatartott lélegzettel indított új keresést a számítógépén, de miközben az ujjai a billentyűkön siklottak, már körvonalazódott az elmélete: Blumka von Taschelt 19341938, az anschluss 1938-ban, Travers és Fia; az üres fiókok…

– Tehát, Flora, mit tudott meg? – kérdezte vidoran Angus, felrakta a lábát az asztalra, belemerítette a színezüst „irodai" villáját a superfoodot tartalmazó reggelis tálkába. – Travers apja Von Taschelt ügyvédje volt. Ezzel az erővel akár le is lőhette volna a főnökét. Angus köhögni kezdett egy félrenyelt gránátalmamagtól. Tiltakozásra nyitotta a száját, de Flora felemelte a kezét, és megállította. – Még mielőtt eszébe jutna – nem, ez nem véletlen. – Nem az? – krákogta rekedten Angus, és többször mellbe vágta magát, hogy felköhögje a magot. – Az lehetne, ha létezett volna Francois Vermeil nevű férfi. Átnéztem az országos levéltár halotti bizonyítványait, és 1943-ban Párizsban nem halt meg Francois Vermeil nevű ember, akinek Magda nevű felesége és Jacques nevű fia lett volna. A nagyon hosszú csöndben Angus arcából minden szín eltávozott. – Mit akar ezzel mondani, Flora? A lány feltartotta az egyik ujját, és számolni kezdett. – Azt mondom, hogy ha megnézzük az osztrák országos levéltárban, találunk egy Magda nevű nő és Franz von Taschelt részére kiállított házassági engedélyt. Angus hahotázni kezdett, de a szemében nem volt vidámság. Sőt, rémültnek tűnt.

– Talán így van. Talán a Magda gyakori név arrafelé. De miért keresnénk Ausztriában? Flora felemelte a második ujját. – Mert mielőtt a Von Taschelt Galéria megnyitott 1938-ban Párizsban, Bécsben működött Blumka von Taschelt néven. Akkor zárták be, amikor az anschluss évében elmenekültek Bécsből, és Von Taschelt Galéria néven nyitották meg újra, amikor letelepedtek Párizsban. Talán emlékszik rá, hogy a kiegészítő záradékot németül írták. Nos, valójában osztrák németséggel. Fura egy franciától, nem gondolja? – Felemelte a harmadik ujját. – Von Taschelt 1943-ban bekövetkezett halála után a galéria DélFranciaországban, Attlee és Bergurren néven nyílt újra. Magda nővérének a férjezett neve Bergurren. Egy levélen volt, amit a lakásban találtam. – Alig tudta elhinni, hogy nem jött rá korábban erre a kapcsolatra, mert a levelet a farmere zsebében felejtette. Felemelte a negyedik ujját. – A két kezdőbetű. F. V. T. és F. V. Csak egy betű a különbség. Csak… franciásította a nevét. Annál könnyebb egy hazugságot leplezni, minél közelebb van az igazsághoz. Angus úgy nézett, mint aki mindjárt elájul, és Flora őszintén megkönnyebbült, amikor felült. – Flora, én nem… – motyogta szinte összefüggéstelenül. – Angus, hallgasson ide – mondta a lány, tudva, hogy részletesen el kell magyaráznia. – Nem léteznek

születési vagy halálozási adatok Francois Vermeil néven, ennek a francia családnak a végrendeletét németül írták, és nem franciául. Az üzlet most Magda nővérének a nevén van Dél-Franciaországban, alig tizenhat kilométerre onnan, ahol Magda egészségben él Antibes-ban. Tudja, miről beszélek. Francois Vermeil nem üzletelt a nácikkal. Ő maga volt a náci. Ő Franz von Taschelt.

Tizenhatodik fejezet

Flora a ház lépcsőjén állt, felnézett a magas, foncsorozott ablakokra, amelyek visszaverték a szomszédos épületek képét, és elrejtették az életet odabent, az üveg mögött biztonságban őrzött titkokat. Hogyan mondja el ezeknek az embereknek, amit el kell mondania? Miért hárult pont rá a feladat, hogy felfedje, kiváltságos társadalmi pozíciójuk korrupción és pusztításon alapszik. Hogy vér tapad a kezükhöz? Hogy átkozottak lesznek, amint ez kiderül. Márpedig kiderül. Ha ő rájött, bárki előáshatja ezt, akinek valamilyen hátsó szándéka van, méghozzá feleannyi idő alatt, mint amennyi alatt ő megtette. De nem volt senki más, aki elmondja nekik. Még Angus sem ért ide a megbeszélésre időben, pedig ő sosem késlekedett gyorsan átkelni az Atlanti-óceánon. A komornyik azonnal ajtót nyitott, a hatalmas Haussmann előtér feketén ásítozó szakadékként meredt rá. Flora lassan felment a lépcsőn, és belépett a tükrös előszobába. Az elmúlt pár hétben sokszor járt itt, a környezet már ismerős volt, de ettől a hely nem lett kevésbé tiszteletet parancsoló. Azon kapta magát, hogy nem tud a számtalan kacsingató tükörképe szemébe nézni. Hogy lehet ilyen egy otthon? Még a Louvre termei is meghittebbek.

Lehajtott fejjel lépkedett, arra számított, hogy a komornyik az elegáns szalonba vezeti, ahol Lilian és Jacques a vendégeket fogadta, így meglepetésként érte, amikor a férfi egyenesen továbbment, végigkísérte egy széles világosszürke folyosón, amelyet cserepekben álló díszkörtefák szegélyeztek. Beléptek egy helyiségbe, ami nem is nappali, sokkal inkább hálószoba volt, kínai kerti jelenetet ábrázoló, kézzel festett selyemtapétával, középen nagy, kerek asztallal, amelyet virágzó fehér orchideák díszítettek. A szoba túloldalán fényes, gesztenyeszínű, csukott ajtó volt. Flora a komornyikra nézett. – Ide? – Suivez-moi, s'il vous plait11 – kérte a férfi éneklő hangon, és az ajtóhoz vezette. Flora idegesen nyelt egyet, felismerte Jacques Vermeil bágyadt, vontatott beszédét az ajtó túloldalán. Összepréselte az ajkát, nagy levegőt vett, és szorosan behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, az ajtó nyitva volt – és az egész Vermeil família Lionel Traversrel együtt őt nézte. Émelygett a gyomra. – Entrez, kérem – fordult hozzá barátságosan Lilian, és kézmozdulattal is kísérte a szavait, amikor Flora lába nem mozdult. Natascha és Xavier látványától – mind a ketten úgy terpeszkedtek a kanapén, mint a kamaszok az Xbox előtt – úgy érezte, csapdába csalták. Miért voltak ők jelen? Miért éppen ma, ezen a találkozón? 11

Kövessen, kérem.

Amint belépett, elhagyta a bátorsága, amit a taxiban próbált összeszedni, az ajkán halvány mosoly játszott. A szoba legalább olyan nagy volt, mint a többi, de itt nem voltak tükrök. Több fényképet látott, minden inkább strapabíró vászonnal és nem selyembrokáttal volt bevonva, a színpalettát főleg a modern grafitszürke és fehér jellemezte, a vázákban fehér, nagyfejű hortenziák hógolyói bólogattak. Nem volt meghitt, de jóval bensőségesebb, intimebb volt az elegáns szalonnál, és Flora rájött, hogy bebocsátást nyert a legbelső szentélybe. Ha nem is tekintették a barátjuknak, talán a szövetségesüknek tartották, aki az ő oldalukon áll. Legszívesebb üvöltött volna a helyzet iróniájától. Natascha oldalvást kuporgott a kanapén, meztelen lábát a díszpárnák közé dugta, és gyanakvón nézett rá, az egyik szemöldökét megvetően felhúzva végigmérte Flora konzervatív öltözetét. (Flora szerette volna tudni, hasonló helyzetben mit vett volna fel a lány az anyjával való találkozóra.) Vele szemben Natascha a térdén felhasított feszes farmert és vékony trikót viselt – természetesen melltartó nélkül –, egy sor csavarmenetes karkötőt húzott a karjára, a körmét olívazöldre festette, hosszú haját kócos kontyba fogta a feje búbján. Xavier sem volt jobban öltözött mellette. Farmert viselt és olyan gyűrött vászoninget, mintha áthajtott volna rajta a motorjával, az egyik bokáját áttette a térdén, a karját szétvetette a kanapé háttámláján, úgy

tűnt, mintha uralná a szobában a fél teret – ha nem az egészet. Úgy figyelte, ahogy Flora átvág a szobán, és leül, ahogy az oroszlán lesi az antilopot. – Ne nézzen ilyen rémülten, Flora – nevetett Lilian, és Jacques-kal együtt fölállt, hogy kezet rázzon vele. – Amikor a minap Angusszel beszéltem, azt mondta, sikerült beleférnünk a Christie's aukciós jelentkezési határidejébe, ezért úgy gondoltuk, jó lenne megosztani a jó hírt Xavier-vel és Nataschával. Annyira érdekli őket a felfedezés, mindent tudni akarnak róla, mint tapasztalta – mosolygott, némiképp bocsánatkérőn, futott át Flora fején –, ezért úgy gondoltuk, jobb, ha ők is közvetlenül hallják, amit mondania kell. – Természetesen. – Flora mosolyogni próbált, hirtelen kiszáradt a szája, úgy érezte, hozzáragad a nyelve a szájpadlásához. – Igen. Ööö, nem bánják, ha… – kérdezte a kávézóasztalkán álló kancsó jeges vízre és a poharakra mutatva. Egy üveg Laurent-Perrier pezsgő áll mellette egy jegesvödörben, de Flora rá se bírt nézni. Biztos volt benne, hogy nem fogják felbontani. Gyorsan töltött magának egy kis vizet, és miközben hatalmas kortyokban ivott, érzékelte a Jacques Vermeil arcán ülő zavart kifejezést. Visszatette a poharat, a kézfejével megtörölte nedves ajkát, várt egy pillanatig, a feszült csendből tudta, mindenki arra vár, hogy elkezdje végre a prezentációt. Észrevették vajon, hogy semmi sincs a kezében? Gyanították, hogy a kellékek hiánya bajt jelez?

Travers-re nézett segítségért és útmutatásért, valamiért, de ő csak egy pillanatra viszonozta a pillantását, aztán elfordult, és a lányban felébredt a düh. Ez bátorságot adott neki. Flora leült az egyetlen üres karosszékbe, kihúzta magát, és összezárta a bokáját, mint egy Viktória korabeli tanítónő. – Mond valamit önöknek a Franz von Taschelt név? – kezdte, egyenesen az idősebb Vermeilekre nézve, de a szeme sarkából látta, hogy Lionel Travers felkapta a fejét a név hallatán. Jacques és Lilian megrázta a fejét, az arcuk a kíváncsiságtól eltekintve üres volt. – Non. Ki az? – kérdezte Jacques csillogó barna szemmel. – Osztrák műkereskedő volt, aki az anschluss után, 1938-ban elhagyta az országot, és Párizsban telepedett le. Jacques vállat vont. – Soha nem hallottam róla. – Nos, a neve az előzetes kutatás során merült fel – a Renoir, a Facheux, a legtöbb kis Picasso- és Matisseskicc… ő volt a képek utolsó ismert, bizonyított tulajdonosa. – Bizonyított? – vetett rá egy pillantást Lilian, szemmel láthatólag nem tetszett neki a szó, főleg Flora hangsúlyával.

– Nincsenek további dokumentumok, amelyek azt mutatnák, hogy továbbadta a festményeket – magyarázta tétován Flora. – Mindenki összevonta a szemöldökét. – Tudom, mi sem értettük. Nem állt össze a dolog – folytatta Flora sietősen, és vádló pillantást vetett Travers-re. Nagyot nyelt. – Amíg ma reggel nem tettünk egy újabb felfedezést. Senki nem szólalt meg, de Flora látta, hogy az ügyvéd olyan éber, mint egy vadászkutya akcióban. Flora nagyon jól el tudta képzelni, mennyire retteg, hogy kiderül, milyen sokáig megtévesztette őket. De nem törődött vele vagy az önző érdekeivel. – A… ööö… a feltárt ellentmondások arra ösztönöztek, hogy a megszokott körön túl is tudakozódjam. – Még soha nem volt oka ellenőrizni az ügyfelei kilétét. – Ezt nem könnyű elmondani. Elhallgatott, nagy levegőt vett. Vajon szétesik ez az állítólag összetartó család, ha lerombolja a hetvenhárom éves hazugságot? – …nem találtunk a nyilvántartásokban Francois Vermeil nevű embert. A hirtelen támadt fülsiketítő csöndben Flora hallani vélte a szú percegését a gerendákban, és az ablakpárkányon pihenő galambokat, ahogyan a tollúkat borzolták. – Én… én tudom, hogy ez mélységesen megdöbbentő –mondta gyorsan, és megnyugtatóan felemelte a kezét, amikor látta, hogy a szavai nyomán mindenkinek leesett

az álla. Egyenesen Jacques-ra nézett. – Attól tartok, minden jel arra mutat, hogy a Francois Vermeil néven ismert férfi – az ön édesapja – valójában Franz von Taschelt. Újabb hallgatás következett, majd: – Miért? – dördült egy hang. – Miért tette volna? Natascha hangja volt, máris felpattant, és támadásba lendült. Flora összerezzent. – Azt hiszem, a személyes biztonsága érdekében tette. –Újra Jacques-ra nézett. – A szülei egyszer már elmenekültek a nácik elől, otthagyták Bécset, és Párizsban telepedtek le. Az édesanyjának sikerült biztonságban élnie, de amikor Franz, Francois… – habogta. – Amikor meghalt, azt hiszem, a nagyanyja megváltoztatta a nevét, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. – Miféle figyelmet? – követelte a választ gyémántkemény hangon Lilian. – Ha már egyszer biztonságban volt…? Flora rém kínosan érezte magát, a szobában szinte tapintható volt a feszültség. – Franz von Taschelt köztudottan a Harmadik Birodalom ismert műkereskedője volt. A hirtelen, robbanásszerűn felhangzó nevetésre mindenki döbbenten Jacques Vermeil felé fordult, aki még mindig a széken ülve a combjára csapott, és hátravetett fejjel hahotázott.

– Én… – Flora nem tudta, mit mondjon. A kezét tanulmányozta. – Sajnálom. – Mam'selle Sykes! Flora! – nevetett Jacques. – Soha életemben nem hallottam még ilyen bizarr dolgot. Az apám más néven? Az apám, mint náci? Tudja maga, kik vagyunk, és mit csinálunk? Flora nagyot nyelt. – Igen. – Hazudik! – harsogta Natascha, és nyitott tenyérrel felé nyomult, de Xavier elkapta a könyökét, és visszahúzta a kanapéra. – Ne – dörmögte a körülményekhez képest természetellenesen lágy hangon, a szeme fekete csillagként villogott Florára, és olyan nyugodt haragot sugárzott felé, amely rémisztőbb volt, mint Natascha hadonászó és sikoltozó hisztériája. Ha elhitte, amit Flora mondott, akkor jobban gyűlölte, mint eddig, amiért éppen ő közölte velük. – De tudod, hogy csak kitalálta! – tiltakozott Natascha, és tekeregve próbált kiszabadulni. – Megpróbál hiteltelenné tenni minket! Megalázni minket! Nincs semmiféle… – Natascha! – rikoltotta Lilian, kétségbeesetten megrázta a fejét, az arca fájdalmasan megereszkedett. – Most az egyszer uralkodj magadon, szerencsétlen gyerek! – Igazat mond.

Valamennyien elképedten fordultak Travers felé, aki a szoba sarkában állt, a nyugalma ellentétben állt a körülötte tomboló szenvedélyekkel. Flora meglepetten meredt rá. Nem számított rá, hogy elismeri. – Ezért tiltakozott olyan kétségbeesetten az anyja, hogy belépjenek a lakásba – mondta halkan, meglehetősen enyhén fogalmazva. – Ahogy Mam'selle Sykes is mondta, mindent az önök személyes biztonsága érdekében tett. – Flora felé intett, mintha az együttműködő partnere, egy neki dolgozó szövetségese lett volna. Jacques arckifejezése egy csapásra megváltozott. Flora elméletét még tekinthette fantáziálásnak, egy fiatal, naiv idegen jóindulatú, de minden alapot nélkülöző tévedésének. De az ügyvédét? A férfiét, aki az egész pályafutását – akárcsak korábban az apja – a család védelmének szentelte? – Leo – tiltakozott Jacques, és hamuszürkévé sápadt a bőre. – Miről beszél? Nem gondolhatja komolyan, hogy… – Igen, igaza van – nézett Travers egyenesen Florára. – Aznap az irodámban, mam'selle, a hiányzó dokumentumokkal kapcsolatban is igaza volt. El kellett távolítanom őket az asztalról, miután elmentek a lakásból. A levélben, amelyet a betörők küldtek a társaságunknak, Von Taschel-tet nevezték meg tulajdonosként, tehát feltételeztem, hogy a dolgozószobában vannak a dokumentumok, amelyek

azonosítanak minket. Természetesen én az utasításnak megfelelően biztosítottam, hogy ez ne történhessen meg. Flora rámeredt, de a beismerése miatt még mindig döbbenten és gyanakvással. – Akkor miért nem vitte el a papírokat, mielőtt mi bementünk? – Meg volt kötve a kezem, mam'selle. A levelet egy gyakornok küldte tovább a családnak, aki nem tudott a kiegészítő záradékról, még kevésbé a benne foglaltakról. Mire értesültem róla, mi történt, addigra már a család is tudomást szerzett a dologról, és felhívták magukat. Nem volt rá időm. Reméltem, hogy annyira megzavarja önöket a gyűjtemény, hogy eszükbe sem jut kinyitni a fiókokat. Vagy legalábbis nem azonnal. Flora ránézett, megpróbált rájönni, mire megy ki a játék. Travers elmondott mindent, amire Flora lépésről lépésre maga jött rá, miközben elválasztotta az igazságot a hazugságtól. Travers igazolta a megérzéseit és az elméletét, újra eljátszotta a szövetségest, de Flora másodszor nem hagyta magát bolonddá tenni. – Sajnálom, de nem hiszek magának – válaszolta fagyosan. – Ha a betörők a papírokból tudták, hogy Von Taschelt a tulajdonos, és önnek küldték el az üzenetet, hogyan lehetséges, hogy a gyakornok, akinek maga szerint fogalma sem volt a kiegészítő záradékról, tudta, hová kell továbbítania a levelet, holott teljesen más a család neve?

Ez volt a nagy kérdés, a vörös fonál, amely csupán néhány rövid órával ezelőtt elvezette őt a titok megfejtéséhez. Az ügyvédnek mindenáron titokban kellett volna tartania Vermeil valódi nevét. Nem engedte volna, hogy rajta kívül bárki tudomást szerezzen róla. Travers vállat vont. – A számítógépes rendszerünk az oka. – A rendszerük? – ismételte döbbenten Lilian. – Úgy érti, abban volt az információ? Bárki láthatta, hogy az ingatlan Franz von Taschelt tulajdona, és nem Francois Vermeilé? – Nem. Csak azok a munkatársak férhetnek hozzá a fájlokhoz, akik közvetlenül velem dolgoznak, madame. Mindössze két ember. – De ha ők látták a nevet… – Nekik ez semmit sem jelent, madame. Miért jelentene? A vagyonok családon belül is átkerülhetnek egyik családtag nevéről a másikéra – például házasságkötéskor –, és a kérdéses munkatárs egy huszonhárom éves, frissen végzett jogász. Semmit nem mond neki egy második világháborús náci műkereskedő neve, és ez így is marad. Semmi ok sincs rá, miért kellene bárkinek is tudomást szerezni a dologról a művészettörténet berkein kívül, amely egy zártkörű, szűk világ. – Travers újra Florára nézett. – Nem az volt a célom, hogy megtévesszem önt, mam'selle, csupán az ügyfelem szigorú és igen világos kívánsága szerint

jártam el. – Aztán Jacques-hoz fordult. – Jacques, nagyon sajnálom. Nem volt más választásom. Jacques előrehajolt, a kezébe támasztotta a fejét, és felnyögött. – Nem. Nem. Lilian könnyed mozdulattal felállt, idegesen lesimította szűk szoknyáját, járkálni kezdett, és a kezét tördelte. – Hogy lehetséges ez? Hogyan? Azt akarja mondani… hogy nem vagyunk Vermeilek, hanem von… von… – Von Taschelt – fejezte be helyette Travers. Lilian felzokogott, a szája elé kapta keskeny kezét, és behunyta a szemét. – Törvényesen viseljük a nevünket? – kérdezte végül. – Kihez mentem hozzá? A gyerekeim olyan néven élnek, amit a jog el sem ismer? – Lilian, háború volt. Emberek százezrei váltak hontalanná, emigráltak, változtattak nevet, próbáltak új életet kezdeni – majdnem mind zsidó család. – Én ezt nem értem! – kiáltotta Lilian. – Hogy lehet ilyen egyszerűen, csak úgy… nevet változtatni, felvenni egy új személyazonosságot? – Nem volt egyszerű. Jacques apjának meg kellett tennie, hogy biztosítsa a családja szabadságát. Ő… Ő… Jacques felnézett, aztán felállt. – Ő mi? Mondja csak ki, ember. Hogy mentette meg a családját, amikor olyan sokan másoknak nem sikerült? Travers nagyot nyelt, és lesütötte a szemét.

– Együttműködött. – Együttműködött – bólintott Jacques zaklatottan, és dühösen csípőre tette a kezét. – Úgy érti, együtt dolgozott velük? Nekik dolgozott! Közéjük tartozott! – Nem… – Nem? Hülyének néz, Leo? Azt hiszi, nem tudom, mi történt azokkal a szegény családokkal? Flora épp most mondta, hogy ismert műkereskedő volt. Ő… kifosztotta őket. A saját hasznára! – A saját védelmében – javította ki Travers. – A maguk védelmében. – Nem! – kiáltotta Jacques. – Meggazdagodott, elrabolta azoknak az embereknek a vagyontárgyait, miközben a saját bőrét mentette. Tudta, hogy ő az egyetlen lehetőségük, hogy megváltsák az életüket – tőrbe csalta őket egy olyan országban, ahol nem volt más módjuk a menekülésre. Nem tudtak alkudozni, üzletelni, csupán egyirányú jegyet kaptak a munkatáborokba! – kiáltotta, és elcsuklott a hangja. – Istenem, ő is közéjük tartozott. Úgy rogyott vissza a székre, mintha elvágták volna az inakat a térdében, a kezébe temette az arcát, széles válla hullámzott. Lilian odament hozzá, melléje kuporodott a széken, csontos térdét a férje combjához nyomta, és gyengéden simogatta a hátát. – Hányan tudnak erről? – kérdezte csöndesen, a férje csüggedtsége ellenére visszanyerve a lélekjelenlétét.

– Senki más, csak mi – közölte Flora. – És természetesen Angus. Elmondtam neki, épp mielőtt ide indultam. – Leo? – kérdezte Lilian. – Csak én. Az apám rám bízta a titkot, amikor lediplomáztam, és beléptem a céghez. Lilian bólintott, és pár pillanatig egy foltot bámult a falon. – Akkor ennek így is kell maradnia. Visszavonjuk a Renoirt az árverésről. Nem adunk el semmit – még egy gombot sem – a lakásból. – Minden egyes szót kristálytisztán ejtett ki. – Újra lezárjuk, és folytatjuk a korábbi életünket. – Hogy tehetnénk? – kiáltott fel Natascha. – Minden megváltozott! – Semmi sem változott meg – válaszolta az anyja még szelídebben. – Ugyanazok vagyunk, akik egy órával korábban voltunk. Édesapád nem is emlékszik az apjára. Miért fizetne az ő bűnéért? Senki sem szólt egy szót sem. Igaz volt – de nem volt naivitás azt gondolni, hogy minden ugyanúgy mehet tovább? Flora Xavier-re pillantott, kíváncsi volt, ő miért nem mond semmit. Soha nem mondott semmit. Ő volt a szobában az egyetlen, aki nem reagált. Kőből volt? Ott volt még egyáltalán? Xavier a többieknek háttal állt az ablaknál, a kezét zsebre dugta, lehajtotta a fejét. A nap megvilágította a

profilját, és egy pillanatra – csak egyetlenegyre – Flora meglátott benne valami mást. Nem a korábban tapasztalt gúnyos arroganciát, dacos dühöt vagy csúfolódó fennhéjázást, hanem valami halvány, ki nem mondott dolgot. A sebezhetőségét. – Xavier. Az anyja hangjára felemelte a fejét, megfordult, elkapta Flora pillantását, és ő újra látta azt, ami előző éjszaka felcsillant közöttük egy röpke pillanatra, mielőtt Xavier feltette neki az egyszerű kérdést: Nincs szüksége egy fuvarra? Ő viszont arra gyanakodott, hogy a fiúnak valami hátsó szándéka van. Xavier hunyorgott, elkapta a tekintetét, és odament Lilianhez. – Igen? – Te Antibes-ba mész. Azt akarom, hogy beszélj a nagyanyáddal. – Anya… – Figyelj ide, Xavier, te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. Közel állsz hozzá, veled beszélni fog. – És velem mi lesz? – követelődzött Natascha, és feszülten előredőlt. – Engem miért nem kérsz, hogy menjek? Lilán egy pillanatra ránézett, aztán vissza Xavier-re. – Most már világos, miért ragaszkodott körömszakadtáig ahhoz, hogy ne menjünk be a lakásba. Nem akarta elmondani apátoknak az igazságot. Szégyellte magát.

– Épp ezért ez kettőjükre tartozik. Tartozik az igazsággal apunak. – Soha nem tenné meg. Soha nem bántaná meg. Az apád az egyetlen gyermeke, a rögeszméje. Mind tudjuk, hogy engem ki nem állhat, mert elvettem tőle. – Megengedett magának egy félmosolyt, és megfogta a fia kezét. – Szükségem van rá, hogy beszélj vele, és megtudd, mi történt, még mielőtt késő lenne. Már öreg, és nem jó az egészsége –válaszokat kell kapnunk. – Megszorította a kezét. – Mondd, elmész? Xavier lenézett rá, láthatóan pulzált egy ér a nyakán. Bólintott. Natascha, mintha meglökték volna, visszahanyatlott a kanapéra, előreszegte az állát, és a körömlakkját kapirgálta. – Mit csináljak a gyűjteménnyel? – kérdezte Flora halkan a beálló csöndben. Lilian ránézett, mintha meglepte volna, hogy még mindig ott van. – Folytassa a kutatást. Ha eladni nem is lehet, akkor legalább azt pontosan kell tudnunk, mi van a birtokunkban – akár tetszik, akár nem. – Természetesen – válaszolta Flora, és felfordult a gyomra a gondolatra, hogy feltárja az egyes műalkotások egyéni horrortörténetét. Kinek a tulajdonában voltak? Milyen körülmények között adták el őket? Újra eszébe jutott Angus arckifejezése, amikor leesett neki a tantusz – az egész gyűjtemény egy

csapásra értéktelenné vált. Az eredet megállapítása nélkül még egy múzeumnak sem adományozhatják oda a műveket. Ha ez a titok a családban marad, akkor a gyűjteménynek is rejtve kell maradnia. – Nagyon fontos, hogy az információ, ami ma a tudomásunkra jutott, ne kerüljön ki ennek a szobának a falai közül – közölte kurtán Lilian. – Megértették? Flora és Travers bólogatott. – Natascha? – követelte az anyja határozott hangon, amikor a lány nem válaszolt. – Megértetted? Ez nem olyasmi, amiről a barátnőiddel pletykálhatsz, hallod? Natascha az égnek emelte a szemét, és ezt az anyja igennek vette. – Gyere – Lilian talpra segítette Jacques-ot. – Ez komoly sokk lehetett neked. – Florára nézett. – Bocsásson meg nekünk, most szeretnénk egyedül lenni, hogy feldolgozzuk mindezt. – Megértem – mondta Flora, ő is felállt, hátralépett, és elengedte őket, közben észrevette, hogy a kicsapódó páracseppek végigfolynak a bontatlan pezsgősüveg nyakán. Liliannek hirtelen eszébe jutott valami, megtorpant, és Florára nézett. – Azt akarom, hogy vitesse a gyűjteményt Antibes-ba. Ott folytassa a munkát. Flora szemöldöke felugrott. – T-tessék? Mindent? – Igen.

Flora nagyot nyelt. – Miért éppen oda? – Azt akarom, hogy az anyósom lássa. Azt akarom, hogy újraélje a múltat… – Szünetet tartott, a gondolataiba mélyedt. – Azt akarom, hogy szembenézzen a tetteivel. Bármit műveltek is, azt együtt csinálták. Azzal sarkon fordult, és elvezette a férjét. Travers a nyomukban távozott. Flora egyedül találta magát a szobában Nataschával és Xavier-vel, a lány ajka máris lebiggyedt. Mielőtt kinyitotta volna a száját, és a fejéhez vágott volna egy sértést vagy egy díszpárnát, Xavier szólalt meg. – Menjen. Flora hol egyikükre, hol a másikra nézett. – Én… én szörnyen sajnálom. – Tényleg? – Xavier hangjának gyilkos éle volt, és az ajka ennek megfelelően kissé megvetően lefelé görbült. Flora kihallotta belőle a vádat, és látta a szemében a szégyent. – Hallotta a bátyámat – sziszegte Natascha. – Hagyja el a házunkat. Vagy még mindig nem volt elég? Flora lehajtotta a fejét, és kisietett. Nem számított, mit mondott a lány. Ezt nem lehetett szavakkal kifejezni.

Tizenhetedik fejezet

– Ez most üzlet vagy szórakozás? – kérdezte Flora, amikor Noah megállt előtte. Remekül festett a krémszínű öltönyében, panamakalapban, egyik kezét a nadrágja zsebébe dugva. – Mert tudnom kell, szolgálaton kívül vagyok vagy sem. A férfi elmosolyodott, kék szeme sarkába halvány nevetőráncok gyűrődtek. – Az attól függ. Tudja, egyaránt szükségem van egy autó- és egy ebédpartnerre, és nekem úgy tűnt, maga tökéletes mindkettőnek. Flora felkacagott. – Nem mondhatom, hogy értenék a veterán autókhoz. Ha komolyan gondolja, hogy ma vásárol egyet, akkor jobban járna Angusszel. – Ó, azt őszintén kétlem – jegyezte meg csipkelődve a férfi, és tüntetőn végigmérte a nyomott citrom- és narancsmintás D&G ruháját. Ez határozott válasz volt Flora kérdésére. – Azt hiszem, egyszerűen arra utazom, amelyik a legjobban áll magának – mondta. Könnyedén a lány derekára tette a kezét, és elindultak. Flora halkan felnevetett, már a célzás is mulattatta. Elvégre csak viccelt – igaz? Friss volt a levegő, a tiszta ég alatt megrövidültek a földre vetett árnyékok. Flora arra gondolt, a Chantilly-

birtoknál valószínűleg nincs varázslatosabb helyszín egy veteránautó-aukcióhoz. Az elegáns parkban formára nyírt fák szegélyezték a hosszú allékat, és a barokk építészet díszes-habos remeke olyan gyönyörű volt, mintha nem is egyszer, hanem kétszer tükröződött volna vissza a márványsima tó felszínén. Milyen autó lenne alkalmasabb arra, hogy végiggördüljön a kavicsos úton, mint egy Bentley vagy Bugatti? Flora történetesen limuzinnal érkezett. Noah egyenesen a repülőtérről jött, de kocsit küldött érte Párizsba, és jól is tette. Az előző napi esemény Vermeiléknél mindent felülírt Flora fejében, és nemcsak hogy elfelejtette lemondani a találkozót, de az egészről megfeledkezett, amíg a sofőr kora reggel be nem kopogtatott, és ki nem ragadta a vágyott lustálkodásból. Flora néha Noah-ra pillantott, miközben végigsétáltak a kiállításon, és szélhámosnak érezte magát, amiért itt van. Nem érdekelte a férfi. Bécsben csupán a megfelelő helyen volt, és a megfelelő időben hívta el az esőben… Most itt volt vele, mégsem miatta volt itt. A férfi jelenléte nem jelentett semmit a számára. Mégis élvezte a társaságát. Szórakoztató volt, jóképű, vonzó, intelligens, megtestesített mindent, amiért az anyja odalett volna. Mit is mondhatott volna. Kedvelte, de csak kedvelte. Mindig ugyanaz a történet. A tömeg tétován egy irányban mozgott az álló veterán autók körül. Az emberek – főként férfiak –

közelebb húzódtak a kiállított járművekhez, hogy elolvashassák az egyes autók részletes történetét, a kezük hosszasan és habozva lebegett az érinthetetlen, csillogó fényezés fölött, összehúzott szemmel csodálták a kézzel varrott bőrt. Ő Noah-val ráérősen járta körül a tömeg fő haladási irányát követve a concours-t, a füvön lépkedett, közben beszélgettek. Noah szellemes aranyköpéseit hallgatta, időnként kacagva megérintette a karját. Kezdett ellazulni, Noah föléje hajolt, az ujjuk össze-összeért, miközben szemügyre vettek egy-egy féklámpát, kormánykereket vagy fényesre polírozott ötvözetet. Újabb kánikulai nap volt, Flora egy idő után levette a cipőjét, meztelen lába besüppedt a fűbe, miközben Noah egy Bentley R-Type Continental előtt időzött, melynek Mullmer Park Ward karosszériája volt. A férfi esedezett, hogy álljon modellt a fényképhez egy Jaguar XK120-as mellett, de ő nevetgélve tiltakozott. Végül Noah nyert, de csak azután, hogy Florának sikerült elkoboznia a kalapját, és csintalan mosollyal lesett ki a karimája alól. Tovább sétáltak, kitartóan tűzött a nap, és Flora mozdulatlanul állt, míg Noah naptejet kent a vállára. Ez a kedvesség furán bensőségesnek tűnt a hömpölygő tömegben, ahol mindenki ugyanabból a társaságból került ki – illatosak és selymes bőrűek voltak a drága krémektől, visszafogott, ám méregdrága ruhákat viseltek.

– Nagyon meleg van. Mit gondol? Egy hűsítő italt az aukció kezdete előtt? – kérdezte Noah, és a kastély felé intett az állával. – Nagyszerű lenne. A túlzóan ívelt lépcsősor felé sétáltak, amelyen valaha szaténcipős hölgyek lépdeltek Pompadourruhákban, most viszont gazdagok álldogáltak rajta, katalógussal a kezükben, és kacagva társalogtak egymással. A teraszon pezsgőbár húzódott végig, aukciós zászlócskák rezegtek a szélben, és minden árnyékos asztalt elfoglaltak. – Próbáljon meg ülőhelyet találni valahol – kérte Noah. – Én hozom az italokat. Flora mosolyogva megfordult, hogy ülőhelyet keressen, ekkor valaki a nevén szólította. Felnézett, és Max St. Johnt pillantotta meg, a Bonhams Aukciós Ügynökség oldtimer és luxusautó részlegének a fejét, az apja volt munkatársát, aki épp feléje tartott. Flora vissza akarta hívni Noah-t – érdemes lenne őket bemutatni egymásnak –, de a férfit már elnyelte a tömeg. – Flora Sykes, milyen kellemes meglepetés – dörögte Max. – Ha tudtam volna, hogy jön, különleges belépőt szereztem volna magának. – Nos, inkább magánemberként vagyok ma itt – válaszolta, és a férfi lelkesen megpuszilta az arcát. – Akkor is szólhatott volna. Hogy van az édesapja? Szeret nyugdíjas lenni?

Flora fintorgott. – Tűrhetően van. Azt hiszem, hiányzik neki az aukciós termek nyüzsgése. – Nagyon is megértem. Alig néhány évvel idősebb nálam, és én nem tudnék… – kinézett a pezsgőt kortyolgató, elegáns sokaságra. – El se tudom képzelni, hogy ne legyek a részese ennek. – Én sem tudom elképzelni. Fantasztikus munkát végzett. Igazán bravúros akció! Egyszerűen tökéletes a környezet, és micsoda autókat vonzott ide. Még a jó időt is megrendelte… – vonta meg a vállát, amikor egy ragyogó lábú, karcsú, barna hajú szépség jádezöld selyemruhában, fekete Dior szalmakalapban elsuhant mellettük. – Nem is lehetne tökéletesebb. – Látott valamit, ami tetszett? – érdeklődött a férfi, és a füvön kiállított autócsodák felé intett. – Mármint személy szerint nekem? – mosolygott Flora. – Nem én vagyok a célközönség. Azt hiszem, még egy darabig a Minimmel nyomulok. A férfi felnevetett, és közelebb hajolt hozzá. – Azt mondom, magának a kisujjában van a szépművészet – mit szól a Von Taschelt-ügyhöz? Ez aztán váratlanul jött! Flora úgy érezte, megfagy a vér az ereiben, a világ körforgása már a név puszta említésére is hirtelen lelassult. – Elnézést, Max, én… nem tudom követni. St. John lehajtotta a fejét, és suttogni kezdett.

– A Vanity Fair cikke. Nem is látta? Flora a szája elé kapta a kezét, nehogy elhányja magát. Nem, nem látta, de azonnal tudta, mi történt. Stefan. A bomba cikk. A városi felfedezők… Mit művelt? – Ne aggódjon, nincs lemaradva. Csak ma reggel került ki a standokra. – Mi van benne? – kérdezte. – Nézze meg a saját szemével. Van még néhány példány a vendéglátó pultnál. De ne izguljon – nem hosszú, csak egy oldal. Lefogadom, hogy ez a nap szenzációja. Egy arra járó férfi barátságosan Max vállára tette a kezét, aki megfordult. – Ó, helló, Rick. Hogy van? Tudja… Flora megragadta a lehetőséget a menekülésre. – Helló – bólintott gyorsan, elmosolyodott, és puszival búcsúzott Maxtől. – Jobb, ha megyek, és megnézem azt a dolgot, amiről beszéltünk… – Hát persze! Örülök, hogy láttam! Szóljon, ha legközelebb eljön! – szólt utána Max, és ő szedte a lábát, a világoskék sátor felé igyekezett. Több példányt is talált legyezőszerűn szétterítve a fonott kávézóasztalkán. Fogott egyet, belelapozott, felgyorsult és szakadozottá vált a légzése. Tudnia kell, mit írtak. Gyorsan megtalálta a cikket. Egy régi paparazzoképet használtak – a család épp valamilyen

társasági rendezvényen vett részt; a fotó Natascha hajhosszából ítélve pár évvel korábban készült. Mindenki fekete nyakkendőben volt, Lilian világos Armaniban ragyogott, Natascha testhezálló Balmain ruhát viselt, a szemét vastagon kihúzta, Jacques régimódi nyájasságával olyan volt, akár egy visszavonult hollywoodi színész, Xavier a keskeny szabású fekete öltönyében pedig mint egy párduc, sűrű szemöldöke alól nézett fel. Istenem, elmosolyodott valaha? Nagyon gazdagnak és nagyon boldogtalannak tűntek, gondolta Flora. Más, kisebb fotók is voltak. Liliant és az elnök feleségét együtt fényképezték le a Roland Garroson, Natascha ziláltan, leszegett fejjel tántorgott ki egy klubból, és kivillant a bugyija (legalább volt rajta), Xavier a robogóján ülve a középső ujjával bemutatott – nem volt rajta sisak mögötte egy gyönyörű barna lovagló ülésben, Jacques egy belekaroló nővel ment át az úttesten, aki nem Lilian volt, a kezében apró Cartier táska. De a főcímtől akadt el igazán a lélegzete. A képmutatók bukása! Először észre sem vette, mert rögtön erről a fotogén, megtört családról készült képekre tévedt a tekintete, de félreérthetetlen volt. Gyorsan átfutotta a szöveget. Hogyan? Honnan tudhatták meg mindezt? Nála is több információval rendelkeztek.

Remegő kézzel beletúrt a táskájába, kivette a telefonját, és kikereste Stefan számát. A fiú az első csöngetés után felvette. – Salut? – Stefan? – Igen?… Flora! – Stefan rémülete és az azt követő csönd – hangos, akár egy puskalövés – igazolta az előérzetét. Flora haragja kirobbant, érezte, ahogy a fiú ijedtsége végigrezonál a vonalon. – Te gazember! Hogy tehetted ezt velem? – Figyelj… – Nem! Kihasználtál! Bizalmas információt osztottam meg veled, információt, amit a barátjának mond el az ember, te pedig a saját önző céljaidra használtad! Baszd meg, ha elveszítem a munkámat, érted? – Te ezt nem érted. – Nagyon is jól értem! Tökéletesen értem! Lehetőséged nyílt visszavágni egy fickónak, aki szerinted megalázott téged, és te eltűrted – pokolba mindenki mással, aki az utadba került. Hogy is nevezik őket? Járulékos veszteség, ugye? Tudtad, milyen fontos nekem ez a munka. Megbíztam benned! – Nézd, én nem így terveztem, oké? Először azt hittem, egyszerűen dobálózol a Vermeil névvel. Amikor elmondtad, hogy a lakás az egyik ügyfeledé, rájöttem, hogy róluk van szó. Már mondtad, hogy nekik dolgozol, így csak be kellett illesztenem a nevet, és máris jobban nézett ki a cikk. Kétségbeesett voltam. De tudod, milyen

a jogi osztályunk, Flora. A kutatóink szteroidokon élnek. Semmi nem megy át, amíg többszörösen le nem ellenőriznek minden tényt. – Flora nem válaszolt. Megdörzsölte a homlokát. Érezte, hogy mindjárt megfájdul a feje. – Nálunk volt a lakás fényképe, de ellenőriznünk kellett, ki a tulajdonos. A Vermeilékhez hasonló családok a legapróbb tévedés miatt is perelnek. Aztán amikor a Von Taschelt név visszaköszönt a dokumentumokban… mit tehettem volna? Flora behunyta a szemét, már értette, hogy jöttek rá. Hozzá hasonlóan ők is megtudták, hogy Francois Vermeil soha nem létezett, és a két ember története a lakás lezárásának időpontjában összefutott. Az egyik ugyanolyan hirtelen bukkant fel a világban, mint amilyen hirtelen a másikat kiradírozták onnan. – Ugyan már! – Ez egy kibaszott szenzáció, Flora! Csak a dolgomat tettem. Álszent banda! A közönségnek joga van megtudni. –Flora hallgatott. Képtelen volt bármit mondani. Szó szerint elnémította a harag. – Nézd, a barátom vagy, és kedvellek, Flora. Nagyon. Tudod, hogy így van. – Ahogy ezt mondta, az elárulta, pontosan hogyan is érti ezt. – De újságíró vagyok. A segítségeddel vagy a nélkül, mindenképpen megtudtuk volna. Mi tudtuk meg. Már nálunk voltak a fényképek… Kérlek, téged igazán nem akartalak megbántani… – Nem csak rólam van szó, te hülye! Fogalmad sincs, mit műveltél – mondta, a hangja ostorként csattant. –

Nemcsak a jó hírükről, hanem a jótékonykodásukról is szó van, a sok jóról, amit tettek. Ezek után mindenki hátat fordít majd nekik. Kénytelenek, különben őket is álszentséggel vádolják meg. Stefan rövid ideig hallgatott. – Sajnálom. De én csak az igazat mondtam el. – Ó, tényleg? És mire volt ez jó? Senkinek nem használt, Stefan. Senkinek, csak neked és a rohadt magazinod példányszámának! Én elveszíthetem emiatt az állásomat. Én is csak tegnap jöttem rá! Nekik is csak tegnap mondtam el. Tudni fogják, hogy tőlem ered az információ. – De nem így van – vitatkozott Stefan. – Részben igen, részben nem. Felfeded nekik a forrásodat? Elmondod nekik, hogy nem én árultam el neked? Ezúttal hosszú hallgatás volt a válasz. – Nem… Flora megvetően felhorkant. – Flora, sajnálom. Mondd, hogy tudnálak kárpótolni. – Menj a pokolba, Stefan! Letette a telefont, és a falnak támaszkodott, a kezelába remegett az adrenalintól. Ő bajba került, a családot kiátkozzák. Kipattant a titok, méghozzá a legszörnyűbb módon, kinyomtatták, világgá kürtölték, és ők nem kérhettek helyesbítést, és nem is perelhettek, mert igaz volt a tartalma – minden egyes szava. Egyetlen dolgot

kivéve Liliannek mindenben igaza volt – a gyerekeknek is bűnhődniük kell az apák bűneiért. Noah a lépcsősor tetején állt, a hóna alatt pezsgőspalack, a kezében pezsgőspohár, a tömeget fürkészte, Florát kereste, aki épp visszatért hozzá. – Hát itt van, én… – Elhallgatott, észrevette, milyen sápadt a lány. – Hé, jól érzi magát? – Öö, nem… Nem, őszintén szólva nem hinném. El akart menni innen. Nem bírt tovább itt maradni. – Talán megártott a nap? – kérdezte Noah, gyengéden megfogta a könyökét, és a legközelebbi asztalhoz vezette. Habozás nélkül az asztalnál ülő párhoz fordult. – Elnézést kérek, a barátnőm nem érzi jól magát. Nem bánnák, ha mi… Be sem kellett fejeznie a mondatot, már fel is álltak, és nyomban átadták a helyet. – Köszönöm – mosolygott Flora halványan, és nem volt biztos benne, nem fog-e hányni. A visító nevetés hallatán felnézett. Huszonévesek csoportja vágtatott át a füvön, futás közben a lányok meztelen lába meg-megvillant, ahogy a bugyijukig felgyűrték a szoknyájukat, a fiúk inge kilógott, miközben a lányokat üldözték. Flora elkapta a pillantását, túl nyomorultnak érezte magát, semhogy most megbirkózzon… Ó, te jó ég, ne!

Újra felnézett, rájött, kit lát, a gyomra olyan hirtelen szorult össze Xavier és Natascha Vermeil láttán, hogy előregörnyedt, és a szája elé kapta a kezét. – Jézusom, Flora, azt hiszem le kéne feküdnie valahová. Tényleg rosszul néz ki. De ő szinte nem is hallotta. Képtelen volt levenni a szemét a lármás csoportról, nézte, ahogy egypár felügyelő a karját felemelve megállítja az eszeveszett nyomulást a tó felé, és inkább a lépcső felé tereli őket, távolabb az autóktól. Közeledett a concours kezdete. A lépcsősor alján Flora egy pillanatra szem elől vesztette őket, de a hangjukat továbbra is hallotta – az átható nevetést, a rosszindulatú megjegyzéseket –, aztán újra a látómezejébe kerültek, élénk színű pávák sereglete a lépcső tetején. Észrevették egy idősebb párt az egyik nagyobb asztalnál, akik valószínűleg „foglalták a helyet" valakinek, és kérdés nélkül levetették magukat az üres székekre, így gyakorlatilag elüldözték őket onnan. A fiúk görnyedten, szétvetett lábbal ültek a széken, a lányok elővették a telefonjukat, és szelüket készítettek. Natascha Vermeil háttal ült Florának, de Xavier-t profilból látta, a fiú egyik karját kinyújtotta az asztalon, és csöndben szemlélte a fűről lehátráló autókat. A hangosbemondó sivítása végigfutott a parkon, mire mindenki megtorpant – bár a többség már egyébként is lehorgonyzóit valamelyik társaságnál –, és Max St. John

fellépett a kis pódiumra, melyet a lépcsővel szemközt, a füvön állítottak fel. – Hölgyeim és uraim – kezdte folyékony franciasággal, elemében volt, amikor a tömeghez beszélt… – Feltehetem a kalapját? Én… azt hiszem, napszúrást kaptam – mondta gyorsan Flora, tudta, hogy észrevétlennek kell maradnia. – Természetesen – válaszolta Noah készségesen, égett a vágytól, hogy valahogy segíthessen. (Istenem, az anyja mennyire imádná, gondolta a lány.) Flora feltette a kalapot, és jó mélyen a szemébe húzta a karimáját. Nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy Vermeilék itt lássák. Vajon tudják? Tudniuk kell! Az emberek körülöttük már biztosan tudják… csengenek a telefonok… De ha tényleg értesültek volna róla, csak nem jöttek volna ide. Nem nevetgélnének, lármáznának, nem vonnák magukra a figyelmet, és nem térítenének el egy árverést, mintha a saját magánbulijuk lenne, még akkor sem, ha nyilvánvalóan bármelyik itt bemutatott darabot megengedhetik maguknak. Nem, még biztosan nem tudják. Még nem. Flora behunyta a szemét, és azon törte a fejét, hogy a csudába juthatna ki innen észrevétlenül. A parkolóhoz vezető egyetlen út a lépcsőn vezetett, és rosszul volt a

gondolatra, hogyan reagálna rá Natascha itt, a barátai, a klikkje társaságában, bár nagyon is jól el tudta képzelni. Egy V8-as torokhangú bömböléssel végiggurult a kavicsos úton, elragadtatott kiáltásokat váltva ki a nézőkből, és a Concours d'Elegance ezzel a kezdetét vette. Sorra minden megvásárolható automobil bemutatkozott a szépség-versenyen, csábos idomait és kecses mozdulatait fitogtatva az ujjongó tömegnek. Noah, akinek nyugtalan tekintete ide-oda járt Flora és a kifutón végiggördülő járművek között, a kezét a lány kezére tette az asztalon. – Szeretné, hogy elmenjünk? Nem muszáj itt maradnunk. – Nem, semmi baj. Azt mondta, szeretné a világoskék Bugattit. – Noah korábban elmondta, hogy kilenc éve várja, hogy egy ilyen modell eladásra kerüljön. – Licitálnia kell rá. Noah vállat vont. – Úgy is megtehetem, ha nem vagyok itt. Bejegyeztetem a legmagasabb licitemet, aztán később értesítenek. Sokkal jobban izgat, hogy elvigyem valahová, ahol lepihenhet. Vermeilék társasága harsogó nevetésben tört ki: az egyikük valami nagyon vicceset mondhatott. Még Xavier is elmosolyodott. Lefegyverző látvány volt. Teljesen megváltozott az arca. Pedig Flora már kezdte azt hinni, hogy ez fizikailag lehetetlen.

Nem mosolyogna, ha őt észrevenné… Flora újra Noah-ra fordította a tekintetét, és egyre nyomorultabbul érezte magát. – Ha biztosan nem bánja… Noah megtapogatta a kezét. – Máris visszajövök. Maradjon itt. Flora hátradőlt a széken, leszegte az állát, és megpróbált láthatatlanná válni. Közben a fülét hegyezte, hogy megtudja, mit találtak olyan mulatságosnak. Megkezdődött a licit, és Flora érdeklődéssel figyelte az egyenletesen növekvő számokat. Nem ugyanolyan volt, mint a műtárgypiacon – még a legnagyobb unikumnak számító autó sem tört be abba a ligába. Talán inkább a borpiaccal mutatott hasonlóságot, ami a másik biztos hozamú portfolió a komoly befektetők számára. Vermeilék bandája természetesen szintén licitált. Florát nem lepte volna meg, ha csupán a mulatság kedvéért verték volna fel az árakat. Flora figyelte őket – nos, inkább Xavier-t – a kalap karimája alól. Képtelen volt kiismerni. Mintha nem is tartozott volna a társasághoz. Mosolygott a tréfákon, de ő maga nem viccelődött, mindenki hozzá beszélt, pedig alig szólalt meg, sokkal inkább a licitálás kötötte le a figyelmét, és nem a jobbján ülő leányzó, aki folyton rápillogott, és a combját simogatta. Flora képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Nem emlékezett rá – ez ugyanaz a lány volt, akivel összeütközött a lépcsőn? A

szenvedélyes barátnő, akivel állandóan szakítanak, majd újra kibékülnek? Vérvörös Aston Martin DB2/4 Mkl állt meg a pódium előtt, amit korábban Noah megcsodált. Max elindította a licitet, ugyanolyan hangnemben, ugyanolyan humorral és barátságos modorban vezette, mint ami Flora apjára is jellemző volt. A lány körülnézett, Noah-t kereste, kétségbeesetten szeretett volna elmenni innen, de forgolódás közben a karja beleakadt a pezsgőspohárba, ami leesett és ripityára tört a kőpadlón. Meghűlt a vér az ereiben, mindenki felé fordult, hogy megnézze, mi történt. Halálra váltan próbálta felszedegetni a nagyobb szilánkokat, de a pincérek kefével és szemétlapáttal azonnal ott termettek mellette, és visszaterelték a székre, nehogy megvágja magát. Ő elnézést kért, zavartan nézett fel, és rájött, hogy Xavier észrevette. Flora hátradőlt a széken, képtelen volt elfordítani a tekintetét, úgy érezte, az összes vér kifut az arcából. – Nagyon sajnálom. Tovább tartott az unalmas papírmunka, mint gondoltam – mentegetőzött Noah visszatérve, a vállára tette az egyik kezét, majd felfelé csúsztatta a nyakára. – Ó, itt meg mi történt? A pincér befejezte a söprögetést, és közölte, hogy azonnal hoznak egy másik poharat. Noah leült, és megragadta Flora kezét. – Hogy érzi magát?

Flora elszakította a tekintetét Xavier-ről, és ránézett… – Tessék? – Még mindig nagyon sápadt. – Igen, én… hmm… – Újra Xavier felé pillantott. A férfi még mindig őt bámulta, és Flora érezte, hogy megint kiszárad a szája, a gyomra meg összeszorul, mintha a világ papírból lenne, és a férfi éppen egy hatalmas lyukat ütött volna rajta. Mi van? Legszívesebben rákiáltott volna. Mit akar tőlem? Xavier elkapta a tekintetét, ugyanakkor felemelte a karját, és előreszegezte az állát. – Köszönöm! – kiáltotta Max elragadtatással a dobogóról. – Hölgyeim és uraim, egy újabb licitáló! Ki ad kettőharminchármat? Florát hunyorgásra késztette Xavier váratlan akciója. Mit csinál? Tényleg akarja azt az autót? Tudja egyáltalán, melyik autóra licitál? Flora nézte, hogy újra felemeli a kezét. Aztán megint. – Ez az ár kezd túl magas lenni – motyogta Noah, és érdeklődéssel figyelte, ahogy a licit ide-oda pattog, akár a teniszlabda a háló fölött. Flora képtelen volt megszólalni. Csak nézte a kezét újra meg újra a levegőbe emelő Xavier-t. Felismerte a testbeszéde jeleit – a vérében volt a szakma. Olvasott a licitálók gondolataiban, és tudta, hogy Xavier nem fog

leállni. Ez nem a vásárlásról szólt. Hanem a győzelemről. De miben akar győzni? Flora úgy gondolta, nem az autóvételben. Amikor a kalapács végül lesújtott, Vermeilék társasága talpra szökkent, és éljenzett, Xavier viszont meg sem mozdult, miközben a hátát lapogatták, a haját borzolták, a jobbján ülő lány odahajolt, és az arcához dörgölte az orrát. – Hölgyeim és uraim, új világrekord született! – kiáltotta a mindenki másnál izgatottabb Max. – Nos, jobb lesz, ha sokáig ragaszkodik hozzá – jegyezte meg Noah közönyösen. – Nem hinném, hogy jó ideig feljebb menne az ára. Nagyon akarhatta, ha ennyit fizetett érte. – Florára nézett. – Már egy kicsit jobb színe van. – Tényleg? – Flora rájött, hogy visszatartja a levegőt. – Még mindig menni akar? Flora újra Xavier-ék asztala felé sandított. Egy férfi lépett oda hozzájuk, tartott valamit a kezében. Flora érezte, hogy a meglepetéstől elnyílik a szája, ahogyan a férfi egyre közelebb ér. – Ne, várjon… – Gratulálok! – mondta fennhangon a pasas. – Igazán ügyesen emelgette a karját. Xavier ülve maradt, és férfi felé biccentett. Bizalmatlannak tűnt.

A férfi felnevetett, egyik kezét a nadrágja zsebébe dugta. – Igen. Épp arról beszéltünk, hogy olyan sokszor emelte a karját a levegőbe, mintha náci köszöntés lett volna. – Rövid szünetet tartott, majd folytatta. – De hát maga nagyon is jól ismeri az ilyesmit, igaz? Csend támadt, ahogy a férfi barátságtalan hangja áttörte Xavier passzivitásának a falát. – Elnézést, hogy mondta? – kérdezte Xavier, kiegyenesedett, felfogta, mi történt. – Elvégre valahogy el kell vernie a zabrált vagyont. Xavier villámgyorsan talpra szökkent. – Mit mondott? – Jól hallotta. – A férfi kidüllesztette a mellkasát, mintha verekedni készült volna. – Jobb, ha vigyáz a szájára! Fogalma sincs, miről beszél. – Nincs? – provokálta tovább a kötekedő férfi, és az asztalra hajította a Vanity Fair agyonolvasott példányát. – Nos, ők viszont nyilván tudják. – Azzal sarkon fordult, és távozni akart. – Hé! Mi a franc ez? – követelt választ most már dühösen Xavier, megragadta a kötekedő karját, de ő elrántotta, és gondosan megigazgatta az öltönyét. – Olvassa el, és meglátja – horkant fel. Az állával az asztal felé bökött. – Különlegesnek képzeli magát? Hát nem az. Szégyellhetné magát. Undorodom magától. Mindenki undorodik magától. Tegye meg nekünk azt a

szívességet, hogy eltakarodik innen. Nem látjuk itt szívesen a maga fajtáját. Xavier harci kedve azonnal lelohadt, amikor lenézett az asztalra, és megpillantotta a nyitott magazinoldal címét. Újra felnézett, látta, hogy mindenki őt bámulja, még Max is odalentről, a füvön több méter távolságban felállított dobogóról. A vendégek izgatottan morajló csoportokban tárgyalták meg a szerencsétlen közjátékot, helytelenítőn rázták a fejüket, hol Xavier-t, hol a húgát nézték. A futótűz sebességével terjedt a hír. – Kínos – motyogta Noah fanyar mosollyal, szemmel láthatólag élvezve az összetűzést. Flora hirtelen legszívesebben pofon vágta volna. Az asztalon heverő táskája után nyúlt. – Menjünk, mielőtt rátérnek a következő tételre – kérte mereven. Le kellett mennie a lépcsőn, és ki kellett jutnia innen, mielőtt Xavier elolvassa a cikket. – Persze – egyezett bele gyorsan Noah, és felhajtotta az italát. – Maradjon egy pillanatra. Előremegyek, és kiállok az autóval. Flora beharapta az ajkát, amikor Noah elballagott Vermeilék asztala mellett, majd leszaladt a lépcsőn, nyitott vászonöltönye mögötte röpködött. Flora Xavier-re pillantott. A férfi a cikket olvasta, kezdte felfogni a tartalmát, és ahogy egyre lejjebb csúszott a széken, mindkét kezét ökölbe szorította az asztalon.

Flora alig bírta végignézni, látni, ahogy az ádámcsutkája le-föl ugrált, miközben nyelte a csúf igazságot, az ajka résnyire szétnyílt, ahogy a döbbenet méregként szétáradt benne, a válla egyre jobban meggörnyedt, lehajtotta a fejét, mindenki szeme láttára összezsugorodott a szégyentől és a megalázottságtól. Az iménti ádáz, dühös dac és fellobbanó hetvenkedés eltűnt az arcáról, és hirtelen nagyon fiatalnak tűnt. Flora képtelen volt tovább nézni. Megragadta a táskáját, mélyen a szemébe húzta a kalapot, és az asztalokat kerülgetve a hosszabb úton próbált eljutni a lépcsőig, hogy ne kelljen közvetlenül mellette elmennie. Félig futva igyekezett a füvön át a tiszafasövény felé, amelyen egy nyílás vezetett a bükkfákkal szegélyezett széles útra és oda, ahol a vendégek autói parkoltak. Noah bármelyik pillanatban felbukkanhatott. De még nem ért oda a sövényhez, amikor valaki megragadta a derekát, megfordította, és újra azzal a vad, fekete tekintettel találta szembe magát. – Ezt maga csinálta – sziszegte a fiú, és szinte perzselt az érintése. Flora megrázta a fejét, érezte, hogy remeg a karja. – Nem. – De igen – csattant fel Xavier. – Különben honnan tudnák? Tegnapig még mi sem tudtuk. Maga volt az egyetlen! – Én… – Könnyek szöktek Flora szemébe. Igaza volt. Ő tehetett róla. Akaratlanul vagy sem, épp elég

információt árult el Stefannak, hogy szagot fogjon, és megalapozza a karrierjét. – Maga ezt nem érti. – Nem, tényleg nem. Állítólag a családomnak dolgozik, és nem ellene. – Én nem! Esküszöm. Fogalmam sem volt arról a cikkről. Éppen annyira megdöbbentett, mint magát. – Kétlem. – Xavier arca elsötétült, mindkettőjük fején átcikázott az iménti nyilvános megszégyenítés emléke, és Flora nem tudta türtőztetni magát. Látta a fiú állkapcsán megfeszülő izmot, érezte a perzselő érintését, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Valami… valami más történt közöttük. Mint amikor a rádióállomások között interferencia támad, látta a változást a fiú tekintetében, a dühöt felváltotta az elkeseredés. A hüvelykujjával letörölte Flora arcáról a könnycseppet. – Mi a fenét művel velem, Flora? – suttogta, a hangjából áradt a kétségbeesés. – Magával? – ismételte zavartan a lány. Xavier hunyorogni kezdett, mintha nem számított volna rá, hogy hangosan kimondja. A rezgés újra megváltozott. Elvette a kezét Flora arcáról. – A családommal. Mit tett a családommal? – Hé, valami gond van? Mind a ketten összerándultak a meglepetéstől, fényes, fekete Mercedes hajtott melléjük, Noah kihajolt a nyitott hátsó ablakon, egyik karját lazán kilógatta, de amikor észrevette Xavier kezét a lány derekán, a szeme harciasan megvillant.

Xavier fagyos nyugalommal nézett rá, és amikor Noah pillantása a kezére szegeződött, elengedte a lányt. Xavier visszanyerte önmagát, a gúnyos mosoly újra megjelent büszke ajkán. – Semmi gond, ember. Csak segítettem a barátnőjének. Megbotlott. – Keserű gúny áradt minden szavából. Flora tiltakozásra nyitotta a száját – bár nem volt benne biztos, tulajdonképpen mi ellen tiltakozzon először. Mondja azt Noah-nak, hogy nem botlott meg? Vagy Xavier-nek, hogy ő nem Noah barátnője? Kiszállt a sofőr, és kinyitotta az ajtót Flora előtt. Noah szintén kiszállt, és tüntetőn kihúzta magát. Nem volt olyan magas, mint Xavier, de idősebb és testesebb volt, és nem rémisztette meg a Xavier tekintetéből áradó ellenségesség. – Jól van? – kérdezte Florát, de közben Xavier-t nézte. – Igen – válaszolt gyorsan a lány, a férfi és a kocsi felé lépve. – Csak menjünk. Épp behúzta a nyakát, hogy beszálljon, de most másodszor érezte, hogy valaki megragadja a csuklóját, és a következő pillanatban Noah szájon csókolta. Megpróbálta hátrahúzni a fejét, érezte, hogy a férfi nyelve nekifeszül az ajkának, de Noah keze a tarkójára kulcsolódott, így mozdulni sem tudott. A férfi volt az, aki egy pillanattal később elhúzódott, nála volt a pont. Még diadalittas pillantásra sem

méltatta Xavier-t, csak intett a lánynak, hogy szálljon be. – Először a hölgyek – mondta, és könnyedén megpaskolta a fenekét. A sofőr becsukta az ajtót, Flora lesütötte a szemét, és a kézfejét a szája elé tartotta. Nem rejtőzhetett el, az ablak még nyitva volt Noah oldalán, és ő megalázóban elvörösödött. A pillanat perceknek tűnt, amíg várta, hogy Noah lassan megkerülje a kocsit. Nem sietett. – Élvezze az új autóját – jegyezte meg, és ezúttal rajta volt a gúnyolódás sora. Flora leszegte a fejét, végre nyílt az ajtó, Noah becsusszant mellé, és azonnal a térdére tette a kezét. Flora nem bírta ki, és amikor a limuzin gurulni kezdett, elárulta a tekintete, amely még utoljára Xavier-re villant. A pillanat töredékére összekapcsolódott a tekintetük, de ez épp elég volt. Mi a fenét művel velem, Flora? Helyreigazítás. Mi a fenét művelt Xavier ővele?

Tizennyolcadik fejezet Antibes – És itt szállásolnánk el. A Madame úgy gondolta, itt, a főépület nyüzsgésétől távol kényelmesebb lesz önnek. A házvezetőnő hátrébb húzódott az ajtóból, hogy Flora léphessen be elsőnek. Eltartott egy ideig, míg a szeme a kinti vakító fény után alkalmazkodott a félhomályhoz, de amikor megszokta, ámulva nézett körül. Minden fehér volt – a padló, a falak, a plafon, a függönyök, még a virágok is. A fehérséget csupán a jókora, barack-, mangó- és sárgadinnyeszínű, pufók, Ikat mintás kanapék törték meg pasztell színbombaként. Óriási gyümölcsöstál illata töltötte be a teret. Észrevette a kézzel készült csipke ágytakarót a távoli bal sarokból nyíló szobában az ágyon. Apró, de gusztusos konyha nyílt a jobb hátsó sarokban. – Ó, te jó ég! – motyogta Flora magában. És ez csak a nyári lak volt. A főépület nem kastély volt, inkább magas, homokkőből emelt villa, szürkéskék spalettákkal, mintha Coco Chanel vagy Wallis Simpson lakhelye lett volna. Flora a házvezetőnőhöz fordult – ha az emlékezete nem csalt, Genevieve-nek hívták. – Köszönöm. Ez gyönyörű. Genevieve bólintott, és átadott neki egy kulcscsomót, az egyik kulcs a nyári lakot, a másik a főépületet

nyitotta, ahol a régi virágrendező szobából ideiglenes műhelyt alakítottak ki neki. Genevieve visszavonult, Flora letette a táskáját, és áhítatosan felfedezte az álomszép helyet. A külső, fehér, gyarmati spaletták zárva maradtak, és hűvösen tartották a házat a tikkasztó augusztusi hőségben. Flora keresztül-kasul sétált a lakásban, a földre és a falakra árnyékcsíkok vetődtek. Felfedezte a takarót a kanapén (kasmír), a kávézóasztalkára helyezett hibiszkuszok fölé hajolva beszívta az illatukat. Megállt a hálószoba ajtajában (melyhez gyarmati stílusú fürdőszoba tartozott), és látta, hogy szándékosan egyszerűen és visszafogottan van berendezve: egy ágy, egy szőnyeg, egy szekrény – csak éppen a szőnyeg osztályon felüli alpakkaszőrből készült, a szekrény bőrborítású volt, és a falakat számos feltűnő James Whistler-pasztellkép díszítette. Flora visszasétált a nappaliba, kinyitotta a hűtőt, amelyet friss élelmiszerrel és egy 1,5 literes pezsgőspalackkal töltöttek fel, a kávégép mellett egy doboz desszert várta. Leült a még mindig tárva-nyitva álló bejárati ajtóval szemközti kanapéra, a szellő belekapott a hajába, és az arcát csiklandozta. Odakint az ajtó előtt türkizkék úszómedence nyelte el a szikrázó fényt, amely helyenként a mélybe hatolt, helyenként a felszínt súrolta. Flora eltűnődött, hogyan merészel leülni erre a kanapéra, vagy inni azokból a csészékből, vagy aludni

abban az ágyban, mikor tudja – szándékosan vagy sem hogy minden az ő hibájából történt. Vermeilék még nem sejtették, hogy neki is része volt a botrány kirobbantásában – Xavier hallgatott. De Xavier a vádaskodása ellenére sem tudott semmit a (volt) barátságáról Stefannal, és nem is fogja megtudni soha. Travers egyetlen telefonja igazolta, a magazin él azzal a jogával, hogy ne fedje fel a forrásait. Őt. A család nem volt olyan lelkiállapotban, hogy felvegyék a harcot. Az ügy körül kialakult hisztéria mindazt produkálta, amitől tartottak. A három nap alatt, amióta a magazin a cikkel kikerült az újságosstandokra, a náci múlt foltja bemocskolta a köztiszteletben álló Vermeil család nevét, népszerű olvasmány lett Franciaország-szerte, és rögtön az első nap túlszárnyalta a Le Monde címlapját. Lilian kénytelen volt lemondani a Unicef jótékonysági estjén való részvételét, Jacques magánirodáira vörös festékkel rámázolták, hogy náci söpredék, és ahogy előre látható volt, számos nagy jótékonysági szervezet, amelyet a Vermeil jótékonysági alapból támogattak, nyilvános állásfoglalást adott ki, miszerint felülvizsgálják a családhoz fűződő kapcsolatukat. Fotósok táboroztak az utcán a ház előtt, így senki sem mehetett be vagy ki anélkül, hogy el ne vakította volna a vakuvillogás – ami balesetveszélyes volt azokon a lépcsőkön –, és számos nap szobafogság után, mialatt Flora összecsomagolta és vidékre telepítette a hírhedt művészeti gyűjteményt, a

család úgy döntött, hogy ők is átköltöznek az antibes-i birtokra, amíg elül a botrány. Flora behunyta a szemét, ironikusnak találta, hogy ott biztonságban érzik magukat. Micsoda tévedés! Menedéket kerestek a magas falak és a biztonsági kamerák védelmében, miközben ő, a szivárogtatásért felelős személy a kert végében lakott a nyári lakban. Angus volt az első, aki felvetette, annak, hogy a dolog kitudódott, a weboldalhoz lehet köze, amit Flora mutatott neki, és ahol a városi felfedezők fotói felbukkantak. Ő maga hívta fel Vermeiléket, és a sajnálatát fejezte ki, amiért mind olyan naivak voltak, hogy azt hitték, a betörők megelégszenek azzal, hogy a családot értesítik a lakás létezéséről, mint holmi építészeti keresztes lovagok. Nyilván mindvégig ezt tervezték, kesergett, Flora pedig gyorsan egyetértett, túlságosan félt a munkája elvesztésétől, semhogy töredelmesen bevallja, mi történt valójában. Még mindig itt volt, pedig ő megpróbált elmenni. Kétségbeesetten menekült volna – most, hogy belebonyolódott a teljes eredetvizsgálatba, igyekezett meggyőzni Angust, hogy Bridget – a londoni iroda vezető kutató elemzője – odautazhatna, és átvehetne a munkát, elvégre ez inkább az ő területe volt. De Angus hajthatatlannak bizonyult, és a család is ragaszkodott Florához. Mélyen megsebezték őket a történtek, és úgy érezték, szükségük van valakire, akiben megbízhatnak. És ez ő volt, senki más.

A virágrendező szoba tökéletes műhelyként szolgált – hatalmas volt és világos, magas mennyezettel, plafonig érő ablakokkal, a falak mentén széles pultokkal. Rengeteg hely állt a rendelkezésére, hogy kirakja a műalkotásokat, és elkezdje valami módon osztályozni őket. Most, hogy már nem sürgette az idő az aukció miatt, folytatta a kollekció többi darabjának az azonosítását és archiválását. A Renoir-nak – amelyet még mindig hozzáértő kezek restauráltak –legalább már megvolt a teljes eredete, és ha a család valamikor a jövőben az eladása mellett dönt, az új tulajdonos tudni fogja, honnan jött, és kiknek a kezén ment át. Jól haladt a nap folyamán, sok festményt akasztott fel a kis horgokra, amelyeket valaha a falmászók rögzítéséhez ütöttek a falba, egyszerre csak egyet tett fel, és egyenként látott hozzá az állapotfelméréshez és az értékbecslés megírásához. Az iPadje csengeni kezdett a pulton – FaceTime hívás –, felvette, a nyitott üvegajtóhoz ment, nekidőlt, a tekintete végigpásztázta a bársonyos pázsitot. Levette a cipőjét a hőségben, és meztelen talpát a lábához dörzsölte. – Helló. Ines torokhangjának a hallatán elmosolyodott. – Neked is helló. – Hogy mennek a dolgok odalent? Cudarul? – El se tudod képzelni – mosolygott Flora, aki féligmeddig arra számított, hogy mindjárt egy páva lépdel el

előtte peckesen, széttárva a farktollait. Körbeforgatta az iPadjét, és gyors, 180 fokos látképet küldött Inesnek a kertről. – Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy így éljek itt. Ez botrányos. – Azt elhiszem – nevetett Ines. Végre egy megnyugtató hang. – Hogy vagy? Jobban érzed magad? Jobban nézel ki. Flora lehajtotta a fejét. – Szörnyen gyötör a bűntudat. – Nem a te hibád. Hányszor kell még elmondanom? Stefan csinálta. Nem te. – De nem lett volna szabad egyetlen szót sem mondanom neki. Tudtam, hogy újságíró. És ami még rosszabb – egy szenzációhajhász firkász! – Barátok közt voltál. Honnan tudhattad volna, hogy úgy kell viselkedned, mint egy rohadt kémnek! Ugye tudod, hogy soha többé nem állunk szóba vele? Megmondtam Brunónak, hogy vagy ő, vagy én. Válasszon. – Ines, nem akarom, hogy úgy érezd, kénytelen vagy… – Már megtörtént – közölte Ines konokul. Megértőn. Flora vállat vont, és letette a pultra az iPadet, mert elfáradt a keze attól, hogy messze eltartotta magától. Nekitámasztotta az ablaknak, a pult fölé hajolt, a fejét a tenyerébe támasztotta.

– Nézd, egyébként is kezd elülni a vihar. Ezek már a tegnapi hírek – Ines volt az örök optimista. – Hallottál már a belügyminiszterről? Az alelnök lányával kefélt. Flórából kitört a kacagás, lehajtotta a fejét. – Ó, istenem, ugye viccelsz? Ines elvigyorodott, és kíváncsian fürkészte a szobát Flora mögött. – Látod? Minden rendben lesz. – Füttyentett. – Hűha! Azokat kell elrendezned? – Igen. – Flora a távolabbi munkaasztalon csoportokba rendezett dekoratív tárgyakra pillantott, és a jobb válla fölött a festőállványra, amelyen lefotózta a festményeket és vázlatokat. – Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Bármilyen szörnyen hangzik, most, hogy tudjuk, hol van a végpont, sokkal könnyebb nyomon követni az eredetüket. Korábban úgy éreztem, mint aki fejjel megy a falnak, amikor megpróbáltam Von Taschelttől Francois Vermeilhez eljutni. Ines csettintett a nyelvével, aztán témát váltott. – Figyelj csak, lehet, hogy leutazunk pár napra. Brunónak van Nizzában egy bemutatója, így csak félórányira leszünk tőled. – Ó, az fantasztikus lenne! – Flora lehalkította a hangját. – Jól jönne itt néhány baráti arc. – Rossz a helyzet, ugye? – Hát, nem épp barátok vesznek körül. – Láttad már a Sötétség Fiát és Lányát?

– Ne nevezd így őket – mondta Flora halkan, és összerezzent. – Miért? – kuncogott gonoszkodva Ines. – Azok, vagy nem? Vagy tudsz valamit, amit én nem? – Nem, de… – Elhallgatott, maga sem tudta biztosan, miért védi őket. Talán azért, mert még ők sem érdemelték meg azt a gúnyos megvetést, amivel mostanában sújtották őket. – Szóval, láttad őket? – ismételte türelmetlenül Ines. – Nem. Mármint… Azt hiszem, hallottam Nataschát kiszállni az autóból. Ines égnek emelte a szemét. – Persze hogy hallottad. És mi van Xavval? Láttad már úszónadrágban? – vonogatta komiszul a szemöldökét. Flora a homlokát ráncolta. – Micsoda? Ines visított a nevetéstől. – Lehet, hogy gazfickó, de egy szép gazfickó. Ugyan már, ismerd el. – Nem. De igen. Ines ráhajolt a képernyőre. – Ami engem illet, aggódom a biztonságodért. – Egy pillanatra elkomorodott az arca, aztán nevetésben tört ki. – Nos, inkább az ártatlanságodért. Flora megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét. Igazság szerint kétségbeesetten igyekezett elkerülni a fiút. A találkozásuk Chantillyban felkavarta – és mindez

annak a fényében, hogy egyik találkozásuk sem sült el jól. Kizárólag vitatkoztak egymással, még egyetlen jó tulajdonságot sem fedezett fel benne… és mégis… folyton kéretlenül bekúszott a gondolataiba. Már a neve puszta említésére is nyugtalan, zaklatott, ideges és izgatott lett. Tehát minden nap jó nap lesz, amikor sikerül elkerülnie. Már ki is dolgozott egy tervet – a nyári lakban étkezik, és egész napra beveszi magát a műhelybe. Ha elég elővigyázatos lesz, minden reménye megvan rá, hogy a következő pár hétben sem Xavier-vel, sem a húgával ne fusson össze. – Hallottál Noah-ról? – Tessék? Ines csettintett az ujjával. – Noah. A gazdag, jóképű, amerikai fickó, akinek Renoirja és Bugattija van, és odavan érted. – Ó! – Flora megrázta a fejét és a nyelvével csettintett. – Nem. Mondtam neki, hogy soha többé ne hívjon. – Miért? Florának eszébe jutott a feszült autóút vissza a városba. Mérgesen rázta le a combjáról a férfi kezét, és nem volt hajlandó ránézni, dúlt-fúlt Noah öntelt viselkedése miatt és azért, mert gyakorlatilag tulajdonjogot formált rá Xavier előtt, mint amikor a kutya a vizeletével jelöli meg a saját területét. Noah másnap ötven sárga rózsát küldött az irodába tetszelgő

bocsánatkérés gyanánt, ami nem hatotta meg Florát. Őt nem lehet megvenni, sem birtokolni. Kurta üzenetben megismételte a kérését, hogy ne keresse többé. Azóta csönd volt. – Nem illünk egymáshoz. – Hogy nem illetek? Mi van? – horkant fel Ines, és úgy forgatta a szemét, mintha azt mondta volna: „Miért nem vagyok meglepve?" Flora témát váltott. – Nézd, értesíts, ha jöttök. Ines sóhajtott. – Persze. Azt hiszem, talán csütörtökön. Bruno ma kapja meg a programot, utána üzenek neked. – Klassz. Letették a telefont, Flora nagy levegőt vett, és körülnézett a rendezett helyiségben. A levegőben rózsaillat lebegett, a konyhai munkalapok foltosak voltak, ahol a virágszirmokat vagy a virágok szárát összezúzták, a vödrök alja sötét karikákat hagyott a felületeken. Flora újra munkához látott a kis Dali-vázlaton, amit épp Ines telefonja előtt vett elő. Egy mindössze huszonöt centiméter magas ceruzarajz volt a papíron. Megfordította a keretet, és a hátulján régi, ovális címke maradványát pillantotta meg. Egészen közelről, a szemét kimeresztve vizsgálgatta, megpróbálta kivenni a halvány betűket. De csak az „…NNA" volt olvasható.

Anna? Vienna? Közelről lefényképezte a címkét, majd megmérte, tudta, hogy össze kell vetnie a kéziratokkal, amelyek remélhetőleg megtalálhatók Saint-Paulban, az Attlee & Bergurren Galériában. A címke ovális formája megkönnyíti a megfeleltetést. Ha szerencséje van, talál más, épen maradt címkét, amelyen a betűk világosan kivehetők. Az udvarias köhécselésre megfordult. Jacques Vermeil állt az ajtóban. – Pardon, nem akartam zavarni. Flora felállt. – Ó, nem zavar. Minden rendben. – Nem bánja, ha bejövök? – Tessék csak – mosolygott a lány, és a szobában körben elrendezett műalkotásokra mutatott. Jacques besétált, udvarias, ám tétova mosoly ült az arcán, végignézte a falakat egészen a mennyezetig beborító festményeket. – Szent ég! Mennyi… ez rengeteg. – Igen – válaszolt Flora, és kényelmetlenül érezte magát. Mind a ketten értették a szavak mögöttes tartalmát. Mennyi kép, mennyi család… – Nem kellene meglepődnöm. Elvégre a lakás kinyitása utáni napon bemutatót tartott. Együtt néztük végig az összes képet, és mégis… – Felfújta az arcát. – Más így élőben együtt látni. Itt. Így sokkal többnek tűnik. Így sokkal rosszabbnak érzem. – Vermeil úr…

A férfi felé fordult. – Jacques, kérem. Együtt mentünk át ezen a… vesszőfutáson. Most már barátok vagyunk, ugye? Flora nagyot nyelt. Ó, te jó ég. Mintha már nem gyötörte volna így is a bűntudat. – Jacques – mondta halkan, és mosolyogni próbált. – El akartam mondani, mennyire sajnálom. Bárcsak soha… A férfi megrázta a fejét, és járkálni kezdett. – Egyszer ki kellett derülnie az igazságnak. – Bólintott, megállt, felnézett a szép Canet-hegyi tájképre, amely elég magasan függött a falon. Összefűzte az ujjait a háta mögött. – Ki tudja? Talán végül kiderül, hogy így a legjobb. A mostani hétvége előtt soha nem láttam az apám fényképét. El tudja ezt képzelni? Flora megrázta a fejét. Határozottan nem tudta elképzelni. – Mondanom sem kell, bárcsak ne lett volna az… aki volt. De ha a gyerekről beszélünk, aki meg akarta ismerni az apját…? – Vállat vont. – Az anyám elzárkózott, valahányszor megemlítettem a nevét. Azt mondta, túl fájdalmas a múltra gondolnia. – Felvonta a szemöldökét, és kétkedő pillantást vetett Flora felé. – De az anyám még él, és többé nem kell nekem hazudnia. Még van idő. Végre feltehetem a kérdéseimet, és attól tudhatom meg az igazat az apámról, aki a legjobban ismerte.

Flora nem fűzött hozzá sok reményt, hogy vidám történet lesz. A Harmadik Birodalomhoz fűződő kapcsolata dacára férj is volt szegény, gondolta, és eszébe jutott a levél, amit talált – Jacques nagynénje azt tanácsolta az anyjának, hogy ragaszkodjon Franzhoz, ne vegyen tudomást a flörtöléséről, és szüljön gyermeket. Ő lett Jacques. – Mondott… mondott már valamit? – érdeklődött bizonytalanul Flora. Jacques szórakozottan elmosolyodott. – Nem, istenem, dehogy. Még nem. Az anyám erős asszony, Flora, de ez az eset mélyen megrázta. Nem hiszem, hogy valaha is gondolt rá, hogy egyszer majd a szemembe kell néznie, és el kell mondania az igazat az apámról. Azt akarta, hogy büszke legyek rá, hogy tiszteljem. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha túl nagy erőfeszítésébe került volna a beszéd. Apró léptekkel csoszogott tovább, miközben végignézte a rengeteg festményt, amelyek másoknak élvezetet okoztak, és amelyeket elraboltak vagy fizikai kényszer alkalmazásával vettek meg, miközben a munkatábor réme a pusztítás kaszájaként suhogott az eladók feje fölött. Flora látta, hogy a férfi tekintete nyilvánvaló fájdalommal fut végig a képeken. – Nem kétlem, hogy azt, amit anyám tett, hogy nevet változtatott, és megtagadta az apám múltját – mind a

védelmemben tette. Gondolom, ez a háború öröksége, nem? A túlélők a fény felé igyekeznek. Florának eszébe jutott a sok tükör a párizsi lakásban – ott nem lehetett elrejtőzni. Abban az otthonban minden szögből saját magát látta az ember. – Talán igaza is volt. Talán jobb a tudatlanság – folytatta a férfi. – Ha visszaforgathatnám az időt egy héttel, és megváltoztathatnám az eseményeket, megtenném. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmit rejt a múltam. Annyi éven át vágytam többre – többet akartam tudni az apámról. Nehezteltem az anyámra, amiért nem az apám, és amiért ő volt ott velem, és az apám nem. Én voltam az egy szem gyermeke, és ő maga is gyászoló, fiatal özvegy volt – minden szeretetét rám zúdította. Én voltam az egyetlen reménye, és én tehernek éreztem a szeretetét. – A padlóra szegezte a tekintetét. – Talán nem olyan fia voltam, amilyet érdemelt volna. Nem voltam elég kedves. Nem álltam mellette eléggé. Az első adandó alkalommal Párizsba menekültem. – Vállat vont. – De most itt vagyok, és már tudom az igazat. Itt van ebben a szobában. – Kinyújtotta a kezét. – Minden egyes képnek saját története van. És az apám a közös pont. Ő a sötét fonal, amely végigvonul rajtuk. – Szembefordult Florával. – Szóval, az anyám beszélni fog velem, válaszolni fog a kérdéseimre. Talán ma, talán holnap, de nemsokára megtudom a teljes igazságot, és azzal a

bátorsággal nézek vele szembe, ami az apámból hiányzott. – Számíthat a segítségemre, Jacques. A férfi elmosolyodott, és Flora felé fordította az arcát. – Nagyszerű. Mert eldöntöttem, mi lesz. Csatlakozna hozzánk a dolgozószobámban ma este hét órakor egy italra? Megkértem a családomat, hogy mindenki feltétlenül legyen ott. Fontos dolgot szeretnék bejelenteni. – P-persze. – Ó, te jó ég, ne. Nem akarok még egy családi összejövetelt… – Tulajdonképpen még nem is találkoztam az édesanyjával. Úgy érzem, be kellene neki mutatkoznom. Furcsa, hogy itt vagyok a házában, és még nem találkoztunk. – Ma este ez is megtörténik. Anyám egészsége már nem a régi. A napjai nagy részét a hálószobában tölti. – Természetesen. – Nagyon örülök, hogy csatlakozik hozzánk – mosolygott Jacques, és megfordult, hogy távozzon. – De figyelmeztetem, az anyám más generáció, sokkal formálisabb. Kiöltözünk a vacsorához. – Ó, igen. Rendben. Nem gond – bólintott Flora. – Van valami, amit feltétlenül viselnem kellene? – Ezzel az arccal? – mosolygott Jacques, és egyik kezével ráütött az ajtófélfára. – Elég egy csinos ruha.

Tizenkilencedik fejezet

Flora a nyári lak ajtajában állt, felnézett a főépületre, teljesen elgyengült az idegességtől. Sötétben a ház még impozánsabbnak látszott, hatalmas árnyéka a gyepre borult, a terasz a spotlámpáktól és a kivilágított ablakoktól fényárban úszott, mint egy opera színpada. Flora korábban hallotta az autóajtók csapódását, amikor mindenki lassacskán hazaért – elsőnek Lilian, magas hangon üdvözölte a két elé szaladó mopszlit, aztán Xavier következett (legalábbis úgy sejtette), ő hallgatott, csupán nehéz léptei csikorogtak a kavicson. Végül Natascha, a telefonján lógott és nevetgélt, szinte kizuhant az autóból, és bizonytalanul ingadozott tűsarkú cipőjében a kavicson. Flora délután hatkor angolosan távozott a műhelyből és a főépületből. Amikor a földszint elcsendesedett, megragadta a lehetőséget, mezítláb átszaladt a füvön, vissza a nyári lak viszonylagos biztonságába, amíg mindenki fent volt az emeleten. De most vissza kellett oda mennie. Találkoznia kellett Magdával, Jacques félelmetes anyjával – ezek a férfi szavai voltak, és franciául még ijesztőbben hangzottak –, és el kellett viselnie Natascha pillantásait és Xavier hallgatását. Most először fog találkozni velük,

amióta felrobbantotta a család valódi történetének a bombáját. Nyugtalanul vágott át a füvön, elment a kivilágított ciprusok és eukaliptuszfák mellett, a cipője megint a kezében volt. Csupán meg kell hallgatnia Jacques bejelentését, egy itallal a kezében, aztán már mehet is. Nem marad vacsorára. Kis szerencsével fél órán belül újra a nyári lakban lesz. Felsétált a teraszra, és bement a márványszobrokkal díszített, tágas hallba nyíló, kitárt franciaajtón. Senki sem volt ott. A belső ajtók zárva voltak, és ő nem tudta, melyik vezet a nappaliba, a konyhába vagy a főbejárathoz. Eszébe jutott, hogy még mindig a kezében van a cipője, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és felhúzta. Épp a bokapántot babrálta, amikor kinyílt a középső ajtó, és Natascha sétált ki rajta. A lány nem vette észre. Az ellenkező irányba tartott, a lépcső felé. Flora mégis mozdulatlanná dermedt a láttán, különösen azért, mert amit Natascha viselt, azt senki sem nevezte volna ünneplőruhának. Fehér kezeslábasban volt. Flora rémülten lenézett a saját öltözékére – a feketefehér mintás pamutruhára mély, szögletes nyakkivágással és húzott derékkal. Önmagában csak egy lenge nyári ruha volt, de feldobta a piros, magas sarkú cipővel és vörös rúzzsal, ami így együtt kissé régimódi, Bardot-féle bájt kölcsönzött a megjelenésének. Nem volt

minden szempontból tipp-topp a külseje, de nem is úgy csomagolt. Munkára készült, és esetleg egy kis ejtőzéshez a napon. Végignézett a füvön… még mindig visszaszaladhatott volna a nyári lakba, hogy újra átöltözzön. Maradt rá ideje. Pár perc nem árthat. Ráfoghatja a forgalomra. Hah! Nem. Ó, te jó ég. Mit kellene…? – Ah! Elle est ici, monsieur12 – szólalt meg Genevieve. Ugyanabból a szobából lépett ki, ahonnan Natascha, és meglátta a franciaajtóban mozdulatlanná dermedt Florát. Elmosolyodott, és behívta. * Itt van, uram. Flora hallotta a saját léptei visszaverődő hangját a fekete-fehér márványpadlón. Akár harsonaszó is bejelenthette volna az érkezését. Természetesen mindenki egyenesen ránézett, amikor belépett. Jacques krémszínű szmokingban állt a kandallónál, Lilian és egy apró termetű, de vaskos nő egymással szemben ült egy-egy kék selyem klubfotelben, az idősebb nő ölében kiskutya hempergett, egy másik a lábánál feküdt. Mind a két nő viselt harisnyanadrágot, és a frizurájuk frissen készült. Flora hozzájuk képest majdnem strandolónak érezte magát a meztelen lábával a kislányos pamutruhában.

12

Itt van, uram.

Hol van Xavier? Még odafönt van? Kereste a szemével, de sehol nem látta, amikor besétált a szobába, miközben Magda Vermeil (vagy inkább Von Taschelt) ijesztő tekintete egyenesen rászegeződött. – Flora, szeretném, ha megismerkedne az anyámmal, Magdával – mutatta be Jacques, odament hozzá, és jobbról is, balról is az arcához érintette az arcát. A lány azon tűnődött, vajon érezte-e, mennyire remeg. – Enchantée, madame – üdvözölte Flora az asszonyt, és ellenállt a késztetésnek, hogy pukedlizzen. Lehet, hogy egy náci felesége volt – vagy legalábbis egy náciszimpatizánsé –, de fejedelmi kisugárzással rendelkezett. Jacques-nak igaza volt – a félelmetes a megfelelő kifejezés. Idős volt, de cseppet sem gyenge vagy törékeny, és Flora tudta, hogy tüzetesen szemügyre veszi őt. Hirtelen mozgolódás támadt a háta mögött, és megfordult. Natascha Saint-Laurent nadrágkosztümben, blúz nélkül, magas sarkú cipőben, a csípőjét riszálva közeledett – kisebb csoda, hogy ilyen gyorsan sikerült átöltöznie. Meglátta Florát, megmerevedett, aztán nyomatékosan az apjára nézett. – Most jobb? – Egy fokkal – dörmögte az apja, és csettintett a nyelvével. Flora ekkor vette észre a szoba hátsó részében álló Xavier-t. Épp töltött magának valamit a falba süllyesztett bárban – hát ezért nem vette észre. Nagyon

hasonlóan öltözött, mint a húga, fekete szmokingban volt, bár ő nem felejtett el inget venni, és Flora fejében egy nagyon halk, áruló hangocska ezt sajnálattal konstatálta. A fiú nem mutatta jelét, hogy észrevette volna a jelenlétét, vagy ha észre is vette, nem foglalkozott vele. Flora újra a húgára irányította a figyelmét. – Látom, nagyi, megismerkedtél Florával – jegyezte meg Natascha, és sikerült olyan hanghordozással kiejtenie a nevét, ami tökéletesen kifejezte az érzéseit. Beandalgott a szobába, és a nagyanyja karosszékének a karfájára telepedett. – Épp meg akartunk ismerkedni – válaszolta Magda, és apró fekete szeme – akár a fekete mazsola egy tésztás arcban – Florára tapadt. – Nagyon szerencsések vagyunk, amiért egy olyan rátermett szakember foglalkozik a gyűjteménnyel, mint Flora – mondta Lilian, Magdának szánva a megjegyzést, mintha az anyósa kissé süket lett volna. – Flora apja aukcióvezető volt a londoni Christie'snél, ő ütötte le a kalapácsot a Napraforgók licitjén, nem igaz? – Így van – mosolygott Flora hálásan, miközben Jacques egy pohár pezsgőt nyomott a kezébe. – Tehát a művészet maguknál családi vállalkozás – jegyezte meg fagyosan Magda. – Akárcsak nálunk. Flora rámeredt, pontosan tudta, mit csinál. Magda azt akarta, hogy Flora színt valljon – hogy azt mondja, nem, az ő családja egyáltalán nem olyan. Az előítélet

nyomát akarta felfedezni a tekintetében, hogy végül találkozzon a megvetéssel, amiről tudta, hogy megérdemli. Ehelyett Flora csak mosolygott. Bármit tett is Franz, Flora világosan látta, hogy Jacques nem azonos az apjával. Ő jó ember, orvos. Jacques visszasétált a kandallóhoz, és felvette a poharat, amit a párkányon hagyott. – Örülök, hogy mindenki itt van. El akarom nektek mondani, hogy döntöttem. – Miről, apu? – kérdezte Natascha, és hátradőlt a szék karfáján, mire veszélyesen szétnyílt a zakója eleje. – A következő lépésről, amit családilag teszünk meg. – Akkor ő miért van itt? – akarta tudni Natascha, és felegyenesedett – a zakóválság azonnal elhárult –, és vádlón Florára mutatott, aki erre tett egy lépést hátrafelé. – Azért, mert Florának központi szerep jut a tervemben – válaszolta nyugodtan Jacques. – Foglaljon helyet –mosolygott, és a kanapé felé intett. Flora tétován leült, és fájdalmasan tudatában volt, hogy Xavier az itallal a kezében közvetlenül mögé állt. – Nem túlzás azt mondani, hogy az elmúlt pár nap életem legszörnyűbb időszaka volt – folytatta Jacques vontatottan. – A szégyen ólomsúlyként nehezedik rám, majdnem bele is roppantam. Ahogy a családunk minden tagja. Amióta megtudtuk a szörnyű igazságot, újra meg újra azt kérdezem magamtól – hogyan létezik, hogy nem

tudtuk? Hogyhogy nem gyanítottam ennyi éven át a múltunkban tátongó sötétséget? Ezek lennénk mi? Ez lennél te? – nézett a fiára. – Vagy te? – A lányára pillantott. – Felfordul a gyomrom attól, ahogy veletek bántak, mintha ti írtátok volna alá azokat a szerződéseket, vagy ti álltatok volna azok előtt a szerencsétlenek előtt fegyverrel a kezetekben. – Behunyta a szemét, és egy pillanatra elhallgatott. Flora körülnézett a szobában, és észrevette, hogy Lilian őszinte aggodalommal néz fel a férjére. Még Natascha rendszerint haragos tekintete is megszelídült, a szeme bánatosan tágra nyílt, aztán gúnyosan összeszűkült. Magda viszont szorosan lehunyta a szemét, előreszegezte az állát, és az ölében hortyogó ebet simogatta. – Bárcsak hazugság lett volna az igazság. Bármit megtennék, hogy másképp legyen, de ami akkor történt, azon nem tudok változtatni. Nem változtat a történteken, hogy most megtudtuk, milyen szerepet játszott a saját családunk azokban a sötét években. Nyílt megbánást tanúsíthatunk, hogy lássa az egész világ. Csatlakozhatunk hozzájuk, tudathatjuk velük, hogy osztozunk a döbbenetükben. Lilian aggodalmas pillantást vetett rá. – De hogyan, Jacques? – Visszaadjuk a festményeket.

– Hogy mi? – fröcsögött Natascha. – Nem! – De amikor elhallgatott, az apja olyan szigorúan nézett rá, hogy visszaült, és lesütötte a szemét. Flora is pánikba esett, de egészen más miatt. Az örökösök felkutatása, hogy visszaadják a festményeket? Akkor évekre itt ragad! – Flora, magára ezért van szükségünk. Már megmutatta, milyen gondos a munkájában, milyen eltökélten igyekszik azt tenni, amit helyesnek vél… – Magda megköszörülte a torkát. Flora Jacques arcát fürkészte, hogy nem gúnyolódik-e, de ennek nem látta nyomát. Csupán higgadt esdeklést. – Ezért akarom, hogy ne más foglalkozzon ezzel, hanem ön. Azokat az ügyleteket nem igaz szívvel bonyolították le. A félelem, a hamis remény, a megfélemlítés, a kétségbeesés késztette a tulajdonosokat arra, hogy eladják a képeket. Én nem akarok ebben részt venni. – Jacques – kezdte Flora. – Ez nagyon hízelgő. És igen nemes gondolat. Már azért is nagyon tisztelem, hogy egyáltalán fontolóra vette, de nem olyan egyszerű, hogy megtaláljuk a korábbi tulajdonosokat, és visszaadjuk nekik a műalkotásokat. A németek igen aprólékosan dokumentálták az adásvételeket, nem is szólva arról, hogy gondoskodtak róla, hogy minden jogszerűnek tűnjön. Szinte lehetetlen kideríteni, melyik üzletet kötötték kényszer hatására, és melyiket nem – pislogott. – De még ha sikerülne is kiszűrni a hamis ügyleteket – azokat, amelyek ténylegesen az SS által elkövetett

fegyveres rablások voltak, mint mondta –, óriási feladat az örökösök felderítése. Azok közül, akik eladták a képeiket, nagyon sokan meghaltak a táborokban, és a tulajdonuk áruba bocsátása egy végső, kétség-beesett kísérlet volt a szabadságuk megvásárlására. Akiknek sikerült, elhagyták a várost, az országot, megváltoztatták a nevüket… Hacsak nem vitatták az eladást, vagy a műalkotás nem szerepel az Art Loss Registerben, az elveszett vagy ellopott műkincsek nyilvántartásában, ezeknek az örökösöknek a felkutatása olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Jacques figyelmesen hallgatta, és bólintott. – Értem, amit mond, és volna egy javaslatom, hogyan segítsük elő a folyamatot. Húzunk egy vonalat 1938-ban, az ausztriai anschluss időpontjában. Mint mondta, attól az időponttól fogva nem tudjuk megállapítani, hogy a közvetített ügylet valóságos volt, vagy kényszer hatására történt, a menekülés áraként. Bármiről, amit az apám 1938 előtt adott el, nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy az üzlet a két fél szabad akaratából köttetett meg. Azokat a darabokat aukción akarom eladni. A többi esetében – mindazoknál, amiket 1938 után adtak el az apámnak – azt akarom, hogy ahol lehetséges, próbálja meg felkutatni a korábbi tulajdonosokat, és juttassa vissza az érintett műtárgyat az örökösöknek. Ahol ez nem lehetséges, ott fenntartások nélkül elfogadjuk az eredetet – vagyis

feltételezzük, hogy a tulajdonosok szabad akaratukból adták el az apámnak –, és azokat is aukción árusítjuk ki. – Natascha szólásra (vagyis inkább panaszkodásra) nyitotta a száját, de az apja a kezét feltartva csendet kért. – Az ön és az aukciós ház jutalékának a levonása után, Flora, azt akarom, hogy a megmaradt pénz egy új alapítványba kerüljön, amiből a menekültek gyerekeit fogjuk segíteni. A szobára döbbent csend telepedett. – Véres pénznek fogják nevezni – jegyezte meg Magda, és a szavaiban keserűség csengett. – Nem fogják elfogadni. Minden szava földre dobott kőként koppant. – Ezzel nem értek egyet. Megmutatjuk Franciaországnak, hogy nem vagyunk szörnyetegek, és ugyanúgy nem volt tudomásunk a tényekről, ahogy bárki másnak. Nem változtathatunk azon, ami megtörtént, de mutathatunk megbánást és alázatot, és megpróbálhatunk vezekelni az apám tetteiért. Mert ami történt, azt talán a mi nevünkön követték el, de nem a mi nevünkben. Mi nem vagyunk Von Tascheltek. Én nem vagyok ő. Magda már jóval azelőtt elfordította a tekintetét, hogy Jacques Flora felé fordult. – Segít nekünk? Már meg is jelentettem egy hirdetést a LAPADA hivatalos közlönyében, és arra kértem az embereket, hogy aki jogos örökösnek gondolja magát, az vegye fel velünk a kapcsolatot.

Flora nyelt egyet, kiszáradt a szája. Úgy érezte, foglyul ejtette és beszippantotta ez a család. Ami felületes leltározásnak és értékbecslésnek indult, abból valóságos bűnügyi nyomozás lett Európa-szerte (és talán még azon kívül is) a nácik által zsákmányolt műalkotások örökösei után. Végignézett az arcokon; mindannyian az ő válaszára vártak – Jacques bűntudattal telve, vezeklésre vágyva, Lilian merő aggodalommal, úgy, ahogyan a saját anyja szokott, Magda és Natascha neheztelve és ellenségesen. Xavier – nos, Florának meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, milyen kifejezés ül az arcán. A tarkóján érezte perzselő tekintetét. A család egyik fele megrémítette, ők leplezetlenül kimutatták neki a megvetésüket, míg a másik fele a segítségéért esedezett, és megpróbáltak kikecmeregni a bulvárlapok mocskából, amibe az ő indiszkréciója miatt kerültek. Ő nem az a szövetséges, akinek hiszik, gondolta szerencsétlenül. Hát nem ez a minimum, amit megtehet értük? A legkevesebb, amivel tartozik nekik? – Természetesen segítek – válaszolta. – Megtiszteltetés lesz ezen dolgozni, és segíteni, hogy visszajuttathassák a műkincseket a jogos tulajdonosaiknak. Lilian tapsolt egyet, felállt, odament, és Flora mindkét arcát megpuszilta. – Nagyon hálásak vagyunk – mondta, és Flora vállára tette a kezét.

– Van még valami – folytatta Jacques, miután Lilian újra leült. – A nevünk Vermeil, és nem Von Taschelt. Tudjuk az igazságot a múltunkról. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, de hátat fordíthatunk neki. Ettől a pillanattól fogva többé nem akarom hallani az apám nevét. Sem ebben a házban, sem máshol. – Az anyjára és a gyerekeire nézett. – Világos? Flora nem látta, Xavier hogyan reagál, de azt igen, hogy Natascha ez egyszer alázatosan bólint. – Akkor most köszöntőt mondok – mondta Jacques, és a magasba emelte a poharát. – Az új kezdetre. – Az új kezdetre – trillázott Lilian, épp, amikor Genevieve visszatért a szobába. – Látogatója van önnek és a Madame-nak – jelentette be. Jacques meglepetten nézett. – Köszönöm, Genevieve. Bocsássatok meg egy pillanatra. Flora döbbenten figyelte, ahogy Jacques és Lilian távozik a szobából, és őt egyedül hagyja Magdával, Nataschá-val és Xavier-vel. Könnyebb lett volna egy cápákkal teli medencében úszkálni. Flora belekortyolt az italába, nem tudta, mit csináljon, a szobát csend töltötte be, a hangulat érezhetően megváltozott. – Nos, azt hiszem, én most megyek. – Letette a poharat az asztalra, és felállt. – Örömömre szolgált, hogy…

– Maga okozta ezt az egész zűrt – vágott közbe Magda, és még mindig a kutyát simogatva jeges nyugalommal nézett Florára. Flora megrázta a fejét. – Nem – tiltakozott, és érezte, hogy újra kiszárad a szája. – A maga műve. Minden jól ment, amíg el nem kezdett kutakodni, mint egy kis buzgómócsing. Natascha fojtottan felkacagott a hirtelen sértésre. Magda előredőlt a széken, mire a kutya felnyüszített, mert összenyomta a gazdája hasa, és leugrott a földre. – Miért nem maradt nyugton? – Az idős nő keze ökölbe szorult, a szája vékony, mogorva vonallá keskenyedett. – Csak néhány festményt kellett volna felbecsülnie. Nem az életünket tönkretennie. – Az utolsó szavakat sziszegte. – Én… én nem akartam gondot okozni. – Nem? Akkor mégis mit csinált, hein? – Magda rácsapott a szék karfájára a tenyerével. Flora összerezzent. Hallotta, hogy Xavier megmozdul mögötte. Istenem, mit akar csinálni? Fejfogással harcképtelenné teszi? Kissé jobbra fordult, hogy lássa. – Megpróbáltam alapos lenni. Megérteni… – mondta, amilyen nyugodtan csak tudta, de a hangja jól hallhatóan remegett, és az öregasszonyt mosolyra késztette a félelme.

– Ne hagyd, hogy megtévesszen a színészkedésével! Ez egy bajkeverő, nagyi – szólt közbe gonosz mosollyal Natascha. – Tudtad, hogy megütött? Apu elmondta? Flora eltátotta a száját. – Mi? Nem, az nem úgy történt – tiltakozott, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe az egyre hevesebb támadás és a szemérmetlen hazugság miatt. Túlerőben voltak vele szemben, és ezt mindenki tudta. – Nem? Hát akkor hogyan? Te láttad, Xavier, igaz? Épp bejöttél, és pont akkor támadott rám, mert nem tetszett neki valami, amit mondtam vagy csináltam, vagy… bármi. Xavier nem válaszolt. Natascha felvonta a szemöldökét, meglepte a bátyja hallgatása. – Xav? Mondd el a nagyinak, mit láttál. Mondd meg neki pontosan, hogy ez a kis picsa mit… – Ebből elég! – csattant fel Xavier. A döbbent csönd visszapattant a falakról. – Mit mondtál? – suttogta Natascha olyan megrökönyödéssel, mintha ököllel megütötték volna. – Azt mondtam, elég – ismételte Xavier halkabban. Natascha szája tátva maradt a sokktól, a szeme keskeny vonallá szűkült. Másodpercekig szó szerint képtelen volt megszólalni. – Az ő oldalán állsz? – Nem, én nem állok… De Nataschát nem lehetett megcáfolni.

– Dehogynem. De igen! De hát utálod. Te magad mondtad. – Én… Nem, én… – Florára pillantott. – Én csak nem hiszem, hogy bármit megoldana ez a viselkedés. Apunak igaza van. Ami történt, megtörtént. Most az számít, hogyan lépünk tovább. De az észszerű magyarázata nem győzte meg Nataschát. – Lefeküdtél vele, ez a helyzet? – kiáltotta, és talpra szökkent. – Manipulált téged? – Mi? Nem! – horkant fel Xavier, szinte visszarettenve a feltételezéstől. Flora úgy érezte, mintha pofon vágták volna, de Natascha újra célba vette, lélegzetvételnyi időt sem hagyva neki. – Így játszmázik? Oszd meg és uralkodj? Azt hiszi, közénk állhat? Azt hiszi, a Kis Miss Tökély szokásos munkamenete ugyanúgy hat rá, mint az apámra? – ridegen felnevetett. – Hadd adjak egy tanácsot. Meg. Se. Próbálja. – Tévedsz – szólt közbe Xavier, és a húga felé lépett. –Semmi sem történt köztünk. Ő… – Ő mi? – kérdezett vissza Natascha, amikor Xavier nem fejezte be a mondatot. Lassan a bátyjához sétált, és mereven a szemébe nézett. – Mi ő, Xav? A fiú lenézett rá, és nem válaszolt. Flora érezte, hogy remeg – miközben ők Xavier ítéletére vártak. – Mi ő, Xav? – buzdította Natascha. – Mondd ki!

A fiú vállat vont. – Semmi. Florának önkéntelenül elakadt a lélegzete, teljes volt a megaláztatása – bajkeverő, kis picsa, semmi. Kirohant a szobából, mielőtt láthatták volna a könnyeit. Natascha diadalmas kacaja a fülébe csengett. – Várjon! – hallotta Xavier hangját, de a fiú nem ment utána, és nem kért bocsánatot, ő pedig pillanatok alatt visszaért a nyári lakba, magára zárta az ajtót, és zokogva borult a kanapéra.

Huszadik fejezet

A műhely ajtaját is zárva tartotta. Másnap reggel, amikor Genevieve megkérdezte, miért zárja kulcsra az ajtót, azt válaszolta, hogy elővigyázatosságból. Amíg a felmérés és az értékbecslés be nem fejeződik, nem lehet biztosítást kötni. De valójában őket akarta távol tartani: Magdát, Nataschát, Xavier-t… A kertre néző franciaajtó természetesen nyitva volt, másképp nem lehetett volna elviselni nappal a kánikulát. De vagy senkinek nem jutott eszébe onnan bemenni, vagy nem voltak annyira ostobák, hogy próbálkozzanak, így az elmúlt két napban pompás elszigeteltségben dolgozott. Reggel fél nyolckor ment be a műhelybe, jóval azelőtt, hogy a többiek felkeltek, és délután fél hétkor visszaszaladt a nyári lakba, amikor a család visszavonult az emeletre, hogy igyanak valamit és vacsorázzanak. Szándékosan dolgozott ilyen sokat. Nemcsak arról volt szó, hogy így nem kellett találkoznia velük, de az is világos volt, hogy minél gyorsabban fejezi be a munkát, annál hamarabb térhet vissza Londonba a saját családjához, ahol szükség volt rá. Csak olyankor kockáztatott, amikor lopva átfutott a füvön ebédelni, de még ilyenkor is óvatosan körülnézett, hogy tiszta-e a levegő, és csak azután iramodott neki.

Az iPad FaceTime csörögni kezdett, és ő fogadta a hívást. – Üdv, Angus – szólt vissza a válla fölött, a falhoz sétált, és leakasztotta a listáján következő Pisarrót. – Mi a helyzet? Vagy ne is kérdezzem? Elég rémesnek tűnik. Látom, egy újabb esős nap. Flora visszasétált a munkapulthoz, ráfektette a képet, és eltávolította a hátsó feléről a rögzítést. – Hú! Ne is mondja. Most hol van? Megint Hamptonsban? – Dolgozom! – tiltakozott Angus. – Nyáron itt zajlik az üzlet. Egyetlen élő ember sem marad Manhattanben. – Legalábbis egyetlen gazdag sem – mosolygott Flora, és szakszerű mozdulattal, óvatosan kipattintotta a képet az aranyozott keretből, hogy megvizsgálja a festővászon szélét. – Ott mi újság? Már kezdtem aggódni, miért nem hallok magáról. Flora Angusre emelte a tekintetét. – Minden rendben. Behúzom a nyakam, és próbálok haladni ezzel a rengeteg munkával. Angus figyelte, ahogy Flora feszülten nézi a művész aláírásának ecsetkezelését. – Mégiscsak elképesztő, hogy el akarják adni – jegyezte meg. – Gondolom, többé nincs rá okuk, hogy ne tegyék meg –mormolta Flora. – Elvégre már mindenki tudja az igazat.

– Nos, megkaptam az e-mailjét. Nagyszerű ötlet jótékony célokra fordítani a pénzt. Igazán altruista gesztus. Flora abbahagyta a munkát, és elmosolyodott. – Csak azért tartja jó ötletnek, mert így mi megkapjuk a jutalékunkat, attól függetlenül, hogy hová kerül a pénz. Angus boldogan vonogatta a vállát. – Krumpli vagy burgonya, egykutya. Szóval, hogy áll? Flora felsóhajtott, és letette a vásznat. – A legértékesebbektől haladok lefelé – tehát először a narancssárgával jelzetteket veszem sorra, aztán a sárgákat, zöldeket és kékeket. A narancssárgák közül mindegyikét leltárba vettem, lefényképeztem, és elkészítettem az állapotjelentésük nagy részét is. Úgyhogy most jön a származási hely… – A szakterülete. Flora a szemét forgatta. – Igen. – Talált már valamit? – Még el se kezdtem, bár Jacques reméli, hogy a hirdetés megjelentetése után idecsődülnek az örökösök. Én nem vagyok ebben annyira biztos. Az a kellemetlen érzésem, hogy végül majd meg kell próbálnunk kirostálni a kalandorokat és szélhámosokat. Angus, ez egy rémálom. Felfogta, hogy minden egyes művész esetében a catalogue raisonné-ban kell bogarásznom,

hogy kikeressem a címet és a dátumot, és újra meg újra kezdhetem elölről? Angus egy pillanatra elgondolkodott. – Vagy egyenesen megnézheti Von Taschelt üzleti könyveit. Azt mondta, van egy galériájuk Saint-Paulban, igaz? Mennyi az? Félórányira van? – Körülbelül. De csak az 1942 előtti dokumentumok maradtak fenn. – Nagyszerű. Az akár nagy fogás is lehet. Először menjen el oda, és nézze meg, mijük van. Talán rendelkeznek fényképekkel és leírásokkal az általa vásárolt darabokról – ezzel megspórolhatja magának, hogy minden egyes művész műlistáját kikeresse és végigböngéssze, és mindig elölről kelljen kezdenie a nyomozást. – Jó ötlet. – Hébe-hóba velem is előfordul – mosolygott Angus. Rövid hallgatás után folytatta. – Minden más rendben van odaát? Rendesen viselkednek az ügyfelek? – Minden oké – vágta rá Flora. Még neki magának is feltűnt, hogy hirtelen megváltozott a hangja. Angus újra hallgatott egy kis ideig. – Nézze, tudom, hogy nem lehet könnyű magának a közvetlen közelükben élni. Nagyszerű munkát végez – dicsérte. – Ezzel a családdal a legjobb időkben sem egyszerű kijönni, ráadásul most nyilván elég feszült a helyzet. Elült a sajtóvisszhang?

– Valamennyire – vont vállat Flora. – Nézze, ne aggódjon. Igyekszem meghúzni magam, és csak a munkámmal foglalkozom. Szerintem már majdnem meg is feledkeztek rólam. – Gondolja? – Angus felnevetett, de Flora arckifejezése láttán lehervadt a mosolya. – Nézze, szóljon, ha gondja támad velük. Tudom, hogy Jacques tisztában van vele, milyenek a gyerekei, és azt szeretné, ha jól érezné magát. Flora nagyot nyelt, lesütötte a szemét, újra átélte a rágalomhadjáratot a dolgozószobában. – Jól vagyok – motyogta. – Hogy halad a Faucheuxval? Jutott már valamire? – Pillanatnyilag a maga ismerősénél van a Courtauld Galériában. Ők vizsgálják a festményt. – Sok szerencsét. – Azt hiszem, szükségünk lesz rá. Bármilyen oldalról közelítettem meg a dolgot, nem találtam semmit. Nem esik róla említés a catrais-ben, így benyújtottam egy kérvényt a Wildenstein Intézethez, hogy hozzáférhessek a nyilvántartásukhoz. Nyilvánvalóan náluk vannak a naplói. Azt remélem, talán azokban találok utalást a festményekre, amelyeken dolgozott. Flora nem válaszolt. Nem kellett kifejtenie, mennyire minimális ennek az esélye. – Ó, egyébként – mondta, a direkt neki beállított kávéfőzőhöz sétált, és feltöltötte. – Ma délutánra szabadságolom magam, ha nem gond.

– Persze. Nem hinném, hogy bárkinek kifogása lehetne ellene, ha néha lazít. Valami jót tervez? – A barátaim lejöttek néhány napra Párizsból. Velük lógok majd egy kicsit, próbálok pihenni. – Megnyomta a kávéfőző gombját, mire körülvette a felszálló gőz. A kávéval a kezében visszasétált a pulthoz. – Jó, az jó – ráncolta a homlokát Angus. – Már aggódtam. Mostanában nagyon feszültnek tűnt. – Jól vagyok – sóhajtott Flora. – Nekem igazán elmondhatja. Biztos, hogy nem akar semmi másról beszámolni? – Biztos – nyugtatta meg Flora, az égnek emelve szemét, és mosolyogni próbált. – Viszlát, Angus – köszönt el, és bontotta a vonalat. A kávéval a kezében a nyitott ajtóhoz sétált, leült a lépcsőre, és a tökéletes kertet nézte. Liget benyomását keltette a hatalmas, öreg fákkal, melyek itt-ott megszakították a pázsitot, a széleket narancsszínű és fehér virágok szegélyezték. A hirtelen csobbanás hangjára felkapta a fejét. Volt valaki a medencében. A csobbanást követő magas hangú visításból ítélve, amely feltehetőleg a víz hőmérsékletének szólt, egy lány volt. Natascha? Valaki más – biztosan Xavier – a medence szélén állt fekete fürdőnadrágban, és lenézett a vízre. Beszélgettek. Flora nézte őket, már a puszta látványtól is rosszul volt. Xavier a feje fölé emelte a karját, és a vízbe vetette magát –könnyedén, elegánsan, természetesen.

Túl mesze voltak tőle, így nem látta őket világosan, de a beszélgetésük foszlányait felé sodorta az alig kétutcányira kezdődő óceán felől érkező szellő. Dallamos volt a hangjuk – boldog, izgatott. Flora onnan, ahol ült, jól látta a magasba fröccsenő vízcseppeket, melyek a nap fényében üvegszilánkokként csillogtak a fejük fölött. Keserűen azt kívánta, bárcsak tényleg azok lettek volna. – Helló. Rémülten összerezzent a váratlan hangra. Amikor látta, hogy Xavier áll a füvön, tőle alig pár méterre, újra összerándult. Xavier térdben levágott farmernadrágot és a szokásos fehérített vászoningei egyikét viselte, amely, mint mindig, most is mintha épp le akart volna esni róla. Nyugodtan hunyorgott rá, ő viszont ideges pillantást vetett a medence felé, vajon van-e még valaki Nataschával. Ha nem Xavier, akkor kicsoda? A legújabb pasija? Az aktuális szeretője? Xavier követte a pillantását, aztán kérdőn nézett vissza rá. – Mit akar? – kérdezte Flora érzelmektől túlfűtött hangon. Gyorsan elkapta a tekintetét. – Valójában nem is érdekel, mit akar. Menjen el. Elutasítón hátat fordított neki, visszament a szobába, odalépett a mosogatóhoz, és hideg vizet engedett a csuklójára, de mire megfordult, a fiú is bejött, és egyik kezével a pultra támaszkodva őt nézte. Nem volt

nagydarab – ellentétben az apjával vagy Noah-val –, de magas volt, és bár szikár, mégis izmos. Mintha betöltötte volna a teret, és kipréselte volna onnan az oxigént. Flora visszatartotta a lélegzetét. Meg akarja félemlíteni? – Azt mondtam… – Igaza van, amiért gyűlöl. Mi van? Flora nagyot nyelt, megpróbált rájönni, miféle játékot űz vele a fiú. Ez valamilyen trükk? – Még szép. Az első pillanattól fogva szemét velem. Xavier ujjai megfeszültek a fán. – Ez volt a szándékom, igen. Brutális őszinteségétől elakadt Flora lélegzete. Ez volt a szándéka? Tudja egyáltalán, mit beszél? Talán az angoltudásából hiányzik a született angolok finom árnyaltsága? De nem, hogyan lehetne ezt másképp értelmezni? Flora a fiúra nézett, érezte, hogy remeg a féktelen indulattól. Még soha nem érzett ilyet, harag, düh és felháborodás kavargott benne, amiért Xavier nemcsak feljogosítva érezte magát, hogy szemét módon viselkedjen vele, de még lazán be is ismerte. Micsoda bunkó. Xavier elkapta a tekintetét, talán érzékelte a lány lelkében dúló vihart, és inkább a néma tanúkra, az őket körülvevő festményekre irányította a figyelmét. Összerándult, ahogy teljes egészükben felfogta a szeme előtt kibontakozó történeteket és eseményeket.

Ugyanúgy reagált, mint az apja, kissé meggörnyedt a válla, és lebiggyedt a szája. De Flora nem törődött vele. – Kifelé. – Halk volt a hangja, szinte suttogott. Gyűlölte a férfit. Olyan hevesen gyűlölte, mint még soha senkit. Rá sem bírt nézni, nem volt képes egy légtérben megmaradni vele. Ki akart menni a kertbe, de Xavier odalépett elé, és eltorlaszolta az útját. – Hogy merészeli! – sziszegte Flora, és úgy érezte, mindjárt felrobban. Ezt nem tűri. Őt. Nem fogja. – Én itt dolgozom. Nincs joga ide betörni, és… – Maga nem semmi. – Úgy lebegtek a szavak a levegőben, mint a tűzijáték fényei, amely a robbanás után még sokáig tündöklő nyomot hagy. – Nataschával a helyzet… bonyolult. Ő nem olyan, mint amilyennek hiszi. – Ó, igazán? – jegyezte meg a lány gúnyosan, összefonta a karját, és egyenesen felnézett a férfira. Nem hagyta, hogy azt higgye, bármilyen módon megfélemlítheti. – Mert maga aztán tudja, mit gondolok róla, ugye? – El tudom képzelni. Flora cinikusan felhorkant, és farkasszemet nézett Xavier-vel, nem hátrált meg. – És mi a helyzet magával? Talán azt is tudja, hogy magáról mit gondolok?

Xavier-t meghökkentette a kérdés, és Flora most először látta, hogy elsötétül a tekintete. – Igen. – Tényleg? – nevetett fel megvetőn Flora, biztos volt benne, hogy a fiú el van telve magától, és emiatt észre sem veszi, milyen rossz véleménnyel van róla. – Tehát…a drogok, a kocsik, a nők…? – Igen. Zavarba hozta a fiú rendíthetetlen őszintesége. Emelte a tétet. – Nem is érdekli, hogy mások elkényeztetett, beképzelt és sekélyes ingyenélőnek tartják? Aki sokba kerül, de semmire se jó? Egy élvhajhász lúzernek, akinek több pénze van, mint amennyit megérdemel? – Nem. Flora közelről nézte, Xavier meg se rezzent, és az arca sem árult el semmit, de a szemében különös fény gyúlt, és túl gyorsan érkezett a válasza… Nem hagyták olyan hidegen ezek a kérdések, mint ahogy mutatta. – Vagy talán hazudik. Lehet, hogy nagyon is érdekli – vetette fel Flora. Elhatározta, hogy szembeszáll vele, rést talál a páncélján, lerombolja az arroganciáját… – Miért hazudnék? Flora vállat vont. – Fogalmam sincs. Xavier megvetőn ráncolta a homlokát, de ahogy lenézett a lányra, ő megint érezte a parányi hangulatváltozást. A fekete szempár úgy beszippantotta,

akár a futóhomok, és mintha kicsúszott volna a talpa alól a talaj. Érezte, hogy elakad a lélegzete, és Xavier másfelé nézett. Vajon ő is észrevette? Flora az arcélét bámulta, látta a feszültséget az álián – valójában az egész testén –, mintha igyekezett volna fékezni magát. – Tulajdonképpen minek jött ide? – kérdezte. Xavier oldalra lépett, újra a pulton fekvő vásznakra szegezte a tekintetét. Könnyebb volt szembesülnie a család szégyenével, mint hogy az ő szemébe nézzen? – Ami a minap történt, helytelen volt, ez minden. Nem érdemelte meg. – Tényleg? Nem azt mondta, hogy az egész az én hibám? És hogy miattam kell a családjának ezen keresztülmennie? – Látta, hogy a szavai célba találtak. Hirtelen meghátrálásra kényszerítette. Feszült és ritka lett köztük a levegő. Xavier újra ránézett. – Nem tudom, mit csinált vagy mit nem, de az apám megbízik magában. – Maga viszont nem. Flora kezdte elveszíteni a türelmét, igyekezett sarokba szorítani. A fiú játszott vele, megpróbált kitérni előle, tétován viselkedett, megkerülte, pedig ő jött ide hozzá. – Nem számít, hogy én mit gondolok. – Nem? Maga nem számít? A maga családjában mindig minden a húgáról szól?

– Ezt ne! – Egy szempillantás alatt lecsapott rá, megragadta a karját és az oldalához szegezte. Flora levegő után kapott, hátrahőkölt, az arcuk csupán pár centire volt egymástól, perzselte a fiú dühös tekintete. Xavier teste megfeszült, akár egy bokszolónak, aki az első ütésre vár. Flora hirtelen megértette, mennyire pontosan fejezte ki magát angolul, és miért volt szüksége arra a „szándékra". Egy szempillantás alatt átcikázott az agyán, hogyan ragadta meg Xavier a lépcsőn, amikor a barátnője elviharzott mellette, milyen arcot vágott, amikor ő az esőben visszautasította az ajánlkozását, hogy miért licitált Chantillyban, amikor Noah az ő haját simogatta… „Mi a fenét művel velem, Flora?" Flora észrevette a küzdelmet a tekintetében, és látta az állán megfeszülő izmokat. A fiú nem akarta kívánni őt. – Xav… – Ne – ismételte. Ez a szó falként magasodott közöttük, és megállította a fiút, aki újabb vészterhes hallgatás után három hosszú lépéssel átvágott a szobán, és hat lépéssel később eltűnt. Flora zakatoló szívvel nézett utána. Még soha nem volt ennyire összezavarodva. Gyűlölni akarta… és utálta, hogy kívánja. Tudta, hogy ezzel a fiúval több baj van, mint amennyit kezelni tud, és mégis, legnagyobb megdöbbenésére, meglepetésére és rémületére azt akarta, hogy ő testesítse meg azt a bizonyos klisét. A

férfit, akitől Ines óvta. Talán nem illik hozzá, talán ő a legnagyobb hiba, amit elkövethet, talán felperzseli… Mégis bele akart menni a játékba. Ines a móló legeslegjobb, fehér és arany csíkozású napozóágyait szerezte meg, amelyeknek a bérleti díja az őrzött parkoló árát is magában foglalta… A sekély tengerparttól, a homokos strand nyüzsgésétől távol telepedtek le. Tökéletes nap volt. A víz akár egy üvegpalack alja, Flora néha-néha látta az apró ezüst halrajokat, amelyek a deszkák alatt cikáztak. Mozgalmas hely volt, nem a nudistáknak vagy a nyugalomra vágyóknak való. Körülöttük a napozóágyakat alig fél méter távolság választotta el egymástól, a rajtuk heverésző testek kétségkívül gyönyörűek voltak – napbarnítottak és karcsúak, Melissa Odabash bikiniben és vízhatlan Rolexekkel a csuklókon. Flora elhelyezkedett és kinyújtózott, megcsodálta a finom ezüst és türkiz bokaperecet, amit Inestől kapott ajándékba, és azon morfondírozott, hol találhat errefelé olyan pedikűröst, akinek az áraihoz nem kell jelzálogkölcsönt felvenni. Brúnó elment állószörfözni, de Ines hason feküdt mellette, és olvasott. A lila, horgolt Kiini Bea bikini volt rajta, amilyet már március óta nem lehetett kapni, és a bőre Flora szeme láttára bámult le. Flora felsóhajtott, a szalmakalapját babrálta, és lustán nézte a Garoupe Bay vékony aranysarlója felé zarándokló tömeget. A magánstrandokat elhatárolták a

színes napernyők – kék-fehér csíkosak, pirosak, sárgák, arany- és fehér színűek –, és a nyilvános strand apró darabkáján minden centiméter homokra igényt tartott valaki. Tudta, hogy milyen kiváltságos helyzetben van, buborék veszi körül. A legközelebbi strand a Capnél volt – ahol Vermeilék birtoka is feküdt –, és gazdag nemzetközi közönséget vonzott. Nem is lehetett másképp – egy kóla tizenkét euróba került. De a tarkabarka tömegnek már a puszta látványa is mesés volt, és Flora biztosra vette, hogy ha szétosztogatná a névjegyeit a parton (amiket biztosan nem tudott volna hová tenni a falatnyi Eres bikiniben), valószínűleg a negyven százalék visszahívná. Újra elhelyezkedett, azon tűnődött, mit csinálhat most Freddie, aki utálna itt lenni. Pozőrök, morogta volna a Rolexeken, gyémántos lábujjgyűrűkön és a gyerekek 200 fontos frizuráján gúnyolódva. A bátyja pontosan erre a látványra gondolt, mikor őt azzal piszkálta, hogy mostanában olyan, mint egy „nagyvilági luxushölgyike". Freddie-nek a tengerparti nyaralás homokdűnéket jelentett, a háttérben golfpályákkal, a vízben szürke bálnákkal, és a parton, ameddig a szem ellát, senki sem volt – kivéve természetesen Aggie-t (Florát nem érdekelte, mit mond a bátyja – tudta, hogy még mindig szeretik egymást) és a hordozható grillsütőt, amelyen kolbászt süthetnek, és egy krikettszettet.

Flora elmosolyodott a gondolatra – eszébe jutottak gyerekkorának családi nyaralásai a Skót-felföldön –, aztán magához tért, és gyorsan letörölte a vigyort az arcáról. Hogy képes álmodozni, amikor az élete egy éber rémálom? Hogy képes itt heverészni, a tengerparton lustálkodni, nézni a társaság krémjét szórakozás közben, amikor a bátyja a napokat számolja, amelyek még hátravannak a szabad életéből? Hogy nevezheti magát jó testvérnek, amikor itt napfürdőzik, miközben Fred napjai soha nem voltak ennél sötétebbek? Újra testhelyzetet változtatott, gyötörte a bűntudat. – Ó, mi bajod van? – tudakolta Ines, felemelte a tekintetét a könyvből, és hunyorogva nézett rá a napsütésben. – …semmi. – Tényleg? Mert úgy izegsz-mozogsz, mintha be lennél sózva. Flora megköszörülte a torkát, tudta, hogy még ideges a ma reggeli összetűzéstől Xavier-vel. – Bocs. Csak egy kicsit nyugtalan vagyok. – Akkor miért nem úszol egyet, vagy csinálsz valamit? – Semmi bajom. Én csak… itt fekszem. Olvass nyugodtan. Ines felrántotta a szemöldökét. – Rendben. Olvasok. Ines sóhajtott, és folytatta az olvasást.

Flora felnézett a háztetőkre, a Cap sűrű vegetációja közül kikandikálókra, és megrázta a lábát a levegőben. Az itteni lakosoknak egészen bizonyosan nem jelentett problémát elvonulni – a magas falak és fenyőfák mögött az volt a csoda, ha egyáltalán kilátásuk nyílt az óceánra. Nyilvánvalóan sok új fejlesztés történt az elmúlt pár évben, a sziklák közé modern, üvegfalú kockalakások épültek, de sok nagyobb, hagyományos gyarmati stílusú villa is akadt, olyanok, mint Vermeilék háza. Magasak és masszívak voltak, zsalugáteres ablakokkal, fagylaltszínűre, mentazöldre, eperrózsaszínre, vaníliafehérre festve. Inesék családi nyaralója egyutcányira volt a tengertől. Az itteni házak többségéhez képest szerény épület volt – a mindössze hat hálószobájával de Ines egész életében ide járt. Minden nyarat ezen a strandon töltött, a helyiek megismerték és közülük valónak tekintették. Ami felettébb hasznos, amikor az ember parkolóhelyet keres. Nem mintha azt képzelte volna, hogy a környék VIPjeinek aggódnia kellene a parkolás miatt. Nataschát és Xavier-t valószínűleg mexikói hullám fogadta, valahányszor lejöttek ide, talán még egy gumimatracra is leszállhattak a helikopterrel, ha arra szottyant kedvük (valójában nem tudta, van-e a családnak helikoptere, de ha van, akkor biztosan megtehetik – és ez a lényeg). A szemöldökét ráncolta, már megint Xavier-re gondolt. Az oldalára fordult…

– Ó, istenem, ez komoly? – kérdezte Ines ingerülten. – Bocs! – cincogta Flora, és védekezőn felemelte a kezét. – Fogalmad sincs, hogy kell kikapcsolódni, tudsz róla? – Akárcsak a barátodnak, nem? – mosolygott Flora, és megpróbálta felvidítani Inest. De a barátnője nem mosolygott. – Komolyan. Túl keményen dolgozol. Elfelejtetted, hogy kell csak úgy lazulni. Flora lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Igenis, tudott lazulni. Tudott kikapcsolódni. Tudott… Újra Xavier jutott az eszébe. Ahogy fölé hajolt a műhelyben, a keze érintése, ahogy mást mondott a szeme, mint a szája… Lelógatta a lábát az ágyról, és ugyanazzal a mozdulattal felállt. Ines úgy nézett rá, mintha megbolondult volna. – Fagyit? – kérdezte Flora magas, reszkető hangon, és tudta, veszedelmesen közel állt hozzá, hogy elárulja magát. Muszáj volt mozognia, tennie valamit, hogy távol kerüljön Inestől, nehogy kihúzza belőle az igazságot. – Naná – mondta a barátnője a fejét csóválva, zavart arckifejezése arra utalt, hogy bármibe beleegyezik, csak Flora megnyugodjon végre. – Kiválaszthatom? – kérdezte Flora szónokiasan, és belelépett a flip-flop papucsába. A strandruhájáért nyúlt – csakhogy Ines nem csavarta jól vissza a naptej tetejét,

és a ragadós krém rácsöpögött. Flora elengedte, és a ruha egy kupacban visszaesett. Egyébként is túl meleg volt hozzá. – Miért ne – egyezett bele Ines ugyanazon a „tartsuk egyenesben a hajót" hangon. – Brunónak? – Ne. Lehet, hogy csak órák múlva jön meg. Flora fogta az apró, keresztpántos Marcie táskát, átvetette a bikinijén, és pillanatnyi késlekedés nélkül végigment a mólón, a deszkák recsegtek a léptei alatt. Ő is hasonlóképpen érezte magát, megreccsent. Egyszerűen nem ment ki a fejéből a fiú – az az átkozott pillanat és az átkozott perverzitása. Ő kergette el Xavier-t, az ég szerelmére! Gyakorlatilag elmenekült előle! Nem neki kellett volna lennie a rosszfiúnak? Flora felment a lépcsőn, és átsétált a kávézóhoz, ahol Ines általában fagyit vett. Nem volt sor. Összeszorult a szíve. Három perc múlva újra visszamegy, foglyul ejti a nyugágy, és az idegei tovább gyötrik. Végignézett a járdán, ami a strand és egy kisebb domb között az árnyékos, lakóövezeti utcákhoz vezetett, de tudta, hogy van egy aprócska élelmiszerbolt a domb tetején, a sarkon, épp szemben a Christie's Ingatlannal. Támadt egy ötlete. Odasétált a parkolóőrhöz, aki korábban leparkolta Ines kocsiját. Amikor kiszálltak, és odaadták neki a kulcsot, kicsit kacérkodott vele. A fiú látta, hogy közeledik, és kihúzta magát. – Helló! – mosolygott rá Flora. – Hogy van?

– Jól – válaszolta a fiú. – És maga? – Nagyszerűen. – Az egyik kezével legyezte magát, és feltűnően kifújta a levegőt. – Meleg van. – Hát igen. – Figyeljen, fagyit szeretnék hozni a fenti boltból. Kölcsönkérhetem a bringáját? – A bringámat? Flora mosolyogva bólogatott, és az ütött-kopott fekete bicikli felé intett, amely a fiú mögött a falhoz támasztva állt. – Visszahozom, ígérem. Úgyis magánál vannak a kulcsaink, igaz? A fickó megvonta a vállát. – Persze. – Kösz. – Ragyogó mosolyt villantott rá, míg a parkolóőr odatolta a biciklit, és tanácstalanul nézte, hogy a lány, aki Porschéval érkezett, most kerékpárral távozik. Flora eltekert, érezte, ahogy a szél belekapott a hajába, hálás volt, hogy erőfeszítést kell tennie, és levezetheti a nyugtalanságát, ami miatt képtelen volt egy helyben ülni. Xavier Vermeilnek sikerült felforralnia a vérét, aztán csak úgy otthagyta, hogy főjön a saját levében, de ő nem fog tétlenül üldögélni és róla merengeni. Sokkal komolyabb dolgok miatt kellett aggódnia. Szerette a bátyját, és most minden érzelmi energiáját rá kell összpontosítania.

A kerülőutat választotta, nem sietett vissza, hogy heverésszen, és ne legyen más dolga, mint gondolkodni. Inkább keményen tekert hegynek föl, befordult a Cap felé, megpróbált a kanyargós, árnyékos, szűk utcácskára figyelni, amelyet magas falak és megerősített kapuk szegélyeztek. Rolls-Royce-ok és Bentley-k hajtottak el mellette halkan duruzsolva. Azt sem tudta, merre jár, de nem is akarta, inkább elrejtőzött a saját árnyéka elől, élvezte az izmok égető feszülését a combjában és a felgyorsuló lélegzetét. A dombtetőn felállt a nyeregben, aztán visszaült, és szabadon gurult lefelé a túloldalon, kerülgette a lehullott fenyőtobozokat. Nem volt járda, és nem voltak gyalogosok. Lustán, megmámorosodva kanyargóit az úton, a balzsamos levegő végigcsókolta meztelen bőrét, amikor nekirugaszkodott a perzselő, napos részeken, és átkerekezett a hatalmas platánok és eukaliptuszok árnyékába. A családokra gondolt, akik valaha itt éltek, és azokra, akik most laknak itt. A legnagyobb ingatlanok szinte kivétel nélkül orosz kézben voltak, és Abramovich jachtja, az Eclipse épp a Capnél horgonyzott, ami miatt az eltökélten közönyös Brúnó a szemét forgatta. Mire harmincöt perccel később leszállt a bicikliről a sarki bolt előtt, zihált, és az arca kivörösödött az erőfeszítéstől. Fáradt volt, de nem elgyötört, viszont az árnyakat még mindig nem sikerült elűznie az agyából, és megborzongott a légkondicionáló hidegétől, amikor kifizette a fagylaltot.

Újra biciklire pattant, legurult a dombról, vissza Garoupe felé. A parkolóőr még mindig a helyén volt, és Flora megpillantotta mellette Inest. Flora integetett, a műanyag szatyor a fagyikkal a csuklóján fityegett. Lehúzott tetejű, lime-zöld Mini Moke közeledett szemből, az út szélétől alig huszonöt centire hajtott. Flora alig vett róla tudomást. Ines testbeszédéből látta, hogy vannak kérdései, amelyekre választ vár. Csak akkor pillantotta meg a sofőr fekete haját és még feketébb szemét, amikor elhaladt mellette. Xavier visszanézett rá, és Flora ismét úgy érezte, hogy az idő rugalmassá vált. Mintha lassított felvételen mozgott volna, az élet lassító szűrő mögé került, minden megnyúlt. Ami nem történt meg közöttük, ott volt újra, és nem mozdult semerre, a tekintetük összekapcsolódott, képtelen volt másfelé nézni… Aztán a kocsi mögéje került. Újra a látómezején kívül volt, elérhetetlenül… A fémhez súrlódó fém éles hangja és a hirtelen fékcsikorgás megrémítette, a bicikli bizonytalanul imbolygott egyik oldalról a másikra, miközben fékezett, és megpróbált megállni a lejtőn úgy, hogy ne essen át a kormányon. De mire körülnézett, a fiú továbbhajtott, az autó világoszöld festékének a nyoma egy lámpaoszlopon húzódott végig, csupán ez bizonyította, hogy valaha arra járt. Flora nem engedte meg magának a luxust, hogy azon morfondírozzon, vajon miért lepődött meg olyan

nyilvánvalóan Xavier, vagy hogy miért vonta el annyira a figyelmét, hogy karambolozzon. Újra tekerni kezdett, nagyon-nagyon-nagyon buzgón, és harminc másodperccel később, amikor odaért a parkolóőr bódéjához, némán leszállt a bicikliről. A fiú éppen olyan dermedten vette át a biciklit, mint ahogy Ines állt mellette. Flora benyúlt a szatyorba, és diadalittas mozdulattal adta át a fagylaltot a barátnőjének, nem vett tudomást döbbent arckifejezésükről. – Mi van?

Huszonegyedik fejezet

Idefönt levendulaillata volt a levegőnek. Grasse, a világ levendulaiparának fővárosa a hegygerinc mögött terült el, amelyre a kocsi éppen lassan felkapaszkodott, és ahogy távolodtak a vakítóan csillogó Côte d'Azur-től, és közeledtek a buján zöldellő erdős hegyekhez, megváltozott a vidék jellege. Még csak húsz perce voltak úton, de a csillogó-villogó korzó, ahol a járókelők bikinit viseltek telitalpú cipőkkel, és a Pagani sportautók rávillogtak a Vespa robogókra, átadta a helyét a szerényebb, omlatagabb szépségnek, érdes kőfalakkal, évszázados, göcsörtös olajfákkal és óriási fenyőkkel, sáfrány-, kömény- és gyömbérszínűre festett házakkal. A hegyek hullámzó szalaggá gyűrődtek, a szárazföld felé fodrozódtak, majd újra kiszögelltek, a meredek, homokszínű szakadékok merészen és kopáran emelkedtek az erdők fölé. Az oligarchák uralta partvidéktől távol a kevésbé vagyonosok szerényebb otthonai foglalták el a magasabban fekvő völgyek sík területeit a szőlőskertek között, amelyeket narancs- és citromligetek szakítottak meg, és tavacskák hunyorogtak a körülöttük kanyargó hegyi utakra. Flora már látta az előttük feltűnő Saint-Paul-deVence-t. A városka hatalmas kullancsként tapadt a sziklákra, a négy-szögletes, szikár templomtorony

ujjként mutatott Isten felé, mintha vakmerőn elárulná a búvóhelyét. A szürke kő városfalak láthatatlanul beleolvadtak a sziklákba, a cseréptetős középkori házak sorai lépcsőzetesen ereszkedtek alá, távolabb az alacsony provence-i dombok városai alig kivehetőn derengtek a nyárközépi párában. A taxi a városközpontban állt meg, egy kávéház előtt, amelynek az asztalait nádból készült napernyők árnyékolták, a falakra indákkal kapaszkodó borostyán futott fel, és az épület oldalát hatalmas vízimalomkerék díszítette. Flora fizetett és kiszállt, aztán a turisták hullámával együtt sodródott lefelé egy keskeny utcán. Elhaladtak a régi, fedett virágpiac mellett, ahol vénasszony ült egy nyugágyban, előtte tálcákon gyümölcsök. A piaccal szemben hatalmas teret pillantott meg, ahol a helyiek pétanque-ot játszottak, és amelyet három oldalról a tikkasztó hőségnek köszönhetően zsúfolt kávézók szegélyeztek, az alacsony falon pedig emberek ültek és pihegtek. Flora továbbment. Nem tudta pontosan, hová tart, csak azt, hogy a galéria valahol az óvárosban van. A városfalakat lehetetlen volt szem elől téveszteni, tíz méterrel magasodtak a macskaköves utcák fölé, a lekerekített kövek simák, de egyenetlenek voltak az Hermès papucs talpa alatt. Óvatosan lépkedett a tömeggel együtt a városfalhoz vezető úton. A napot futólag eltakarta valami a szeme elől, és hálás volt az árnyékért, öntudatlanul rámosolygott egy sereg

kimelegedett gyerekre, akik egy hatalmas platánfa alatt lökdösődtek egy ivókútnál. A városfal mögött minden túlméretezettnek tűnt – a fák, a kilátás és maguk a falak is –, de a fal innenső oldalán mintha Liliputba érkezett volna. Minden arányos és apró volt, az utcák olyan keskenyek, hogy úgy érezte, ha két oldalra kinyújtja a karját, hozzáér a falhoz. A keskeny utcák lépcsősek voltak, és meredeken emelkedtek, majd újra ereszkedtek, a boltok a külső falakra akasztották a portékájukat, és a bejáratok leginkább bazárra emlékeztettek. Fagylaltosok, napszemüveget árusító butikok, bohó, lenge vászonruhákat, a helyiek hidegen préselt olívaolaját, a régió híres levendulaolaját kínáló boltok sorakoztak egymás mellett. Százával. Természetesen nagyon jól tudta, hogy a hely a legnagyobb nevű francia modernista művészek Mekkája volt – csupán száz méterre állt a híres Colombe d'Or Hotel, ahol Picasso, Dali és Braque bérelt szobát, és ahol még most is az ő műalkotásaik ékesítik a repedezett, újrafestésre megérett falakat az egyébként szerény intézményben. Azt is tudta, hogy a művészvilág és a filmipar hírességei egyaránt itt gyűltek össze az 1950-es években, és egyfajta aranykort teremtettek a város számára, amely a körülrajongott sztárok vonzásában felvette a versenyt a közeli Cannes ragyogásával. Megszámlálhatatlanul sok stúdió és műterem is működött itt.

Természetesen a legtöbb áru vicik-vacak volt, amik a város előkelő öröksége által idevonzott turisták étvágyának kielégítésére szolgált, de volt néhány igazi minőségi darab is, és sokszor tapasztotta az arcát a kirakatokhoz, és a kezével árnyékolva a szemét, próbált bekukucskálni, hogy többet lásson, vagy bement, hogy közelebbről is megnézzen valamit. Azon kapta magát, hogy egy ingatlanügynökség kirakatát bámulja, kíváncsi volt, mennyiért adnak errefelé egy lakást – mint kiderült, sokért. Többnyire a tömeggel együtt sodródott, jobbra-balra nézelődve és elolvasva minden üzlet nevét, miközben az Attlee & Bergurrent, Jacques nagynénjének a galériáját kereste, hiszen ezért jött. Fél órával azután, hogy belépett a városfal boltíves kapuján, menthetetlenül eltévedt. Fogalma sem volt, hol jár a fallal körülvett városban, csak azt tudta, hogy kétszer fordult balra, és háromszor jobbra, négy különböző lépcsős utcán ment fel, és most egy utcatáblát nézett, egy kézzel festett követ, amelyet vaskampók rögzítettek a falhoz, és a Rue de Derrierel'Eglise név állt rajta. Így legalább azt tudta, hogy a templom mögött van. Ez is valami. Rögtön megfordult, de nem volt biztos benne, hogy ugyanarra visszatalál-e. Az összes kanyargós, labirintusszerű utca ugyanolyannak tűnt. Egy lakónegyedben kötött ki, ahol az emberek, akik elballagtak mellette, felfelé fordították az arcukat, és a pazar virágládákat csodálták, az utcatáblákat nézték, vagy a földre szegezett tekintettel

követték a kőbe vésett százszorszépmintákat, és megpróbáltak visszajutni a bevásárlóutcákra. Semmi jel nem mutatott helyi lakosok jelenlétére, olyasvalakire, aki tudná, merre tart. Fenséges, fehér virágba borult jázminfa állt távolabb az utcán. Flora odasétált, behúzódott az árnyékába, és megkereste a kis üveg vizet a táskájában. A falnak dőlt, örült, hogy újra egyenletesen lélegzik, nézte a járókelőket, akik észre se vették. A tengerparti városokkal ellentétben, ahol minden arról szólt, hogyan legyünk feltűnők – mint Saint-Tropez, Cannes, Juan-lesPins és Antibes –, itt úgy érezte, mintha az épületek játszanék a főszerepet, történelem szivárgott a falakból, és az állandóság ritka érzetével itatta át a helyet. Mintha a várost nem is emberi kéz építette volna, hanem a hegyből nőtt volna ki. Néhány perc múlva újra elindult, pár méterenként belekortyolt a vizébe. Ines azt mondta, az előrejelzés szerint ez az év legmelegebb napja, és a kora délelőtti perzselő hőség alapján ebben nem is kételkedett. A talpa alatt a sötét macskakő csak úgy ontotta a meleget, a falak átforrósodtak… Befordult egy sarkon, észrevett egy lefelé vezető szűk utcát jobbra. Biztos volt benne, hogy fehér villanást látott, talán egy kirakat üvegét az utca alján. Az utca közepén volt egy kis taverna, a boltíves bejárat mindkét oldalán egy-egy hatalmas tölgyfa hordó állt, nyilván, hogy felkeltsék a vásárlók figyelmét.

Elhatározta, hogy arrafelé próbál szerencsét, a szandálja csattogott a kövön, miközben könnyedén szökell t le a lépcsőn. Még tíz métert sem haladt, amikor előtte hirtelen egy alak bukkant fel a boltív alól, és ugyanarra indult, amerre ő is tartott. Flora megtorpant. Most már bárhol felismerte volna. A férfi mélyen lehajtotta a fejét, elnyűtt panamakalapját ráhúzta fekete hajára, de Flora a félig begombolt ingéből – és a tényből, hogyha itt-ott begombolta, akkor is ferdén – és a letaposott sarkú mokaszinból tudta, hogy Xavier az. Mit keres itt? Flora fején egy pillanatra átcikázott az előző napi jelenet, és képtelen volt megmozdulni. Ha a férfi megfordul, látta volna, hogy tátott szájjal bámul utána, de Xavier nem nézett hátra, és hamarosan eltűnt a lány szeme elől. Flora beharapta az ajkát, és igyekezett lecsillapítani zakatoló szívét. A fejében cikáztak a kérdések. Mit keres itt? Vajon őt követte? De hát ő dolgozni jött ide, meg kellett találnia a… A galéria! Akárcsak ő, Xavier is a nagyapja feljegyzéseiért jött. Flora leszaladt a macskaköveken, elérte az utca végét, és mindkét irányban körülnézett. Igaza volt. Visszajutott a bevásárlóutcákhoz, de a tömeg közben a háromszorosára nőtt, és nem látott mást, csak a csoszogó turisták hátát és ismeretlen arcokat.

A kalap! Felismerte, keresztülnyomakodott a tömegen, a nyakát behúzva kerülgette az útjába került embereket, megpróbálta csökkenteni a közte és Xavier között lévő távolságot. Xavier lehajtott fejjel ment, mintha nem akarná, hogy felismerjék. Céltudatos léptekkel haladt, mint egy helyi lakos, szemmel láthatólag pontosan tudta, hová tart. Az utca újra felfelé emelkedett, aztán balra kanyarodott. Xavier megint eltűnt a szeme elől. Megpróbált futni, de ebben a tömegben, ebben a cipőben, ebben a hőségben szinte lehetetlen volt. Mire odaért az út kanyarulatához, a fiúnak újra nyoma veszett. Flora kifulladva megállt, csípőre tette a kezét, megpróbált rájönni, merre mehetett Xavier. Onnan, ahol állt, egészen az utca végéig ellátott, de a kalapnak nyoma sem volt, és nem ágazott el újabb utca. Aztán körülnézett, és rájött, hol lehet. A tekintetét sem kellett felemelnie az elegáns aranyozott portálra, hogy lássa a kirajzolódó Attlee & Bergurren feliratot. A kirakatban a festőállványokra kihelyezett képek elárulták (a fenébe, még a kirakati világítást is ég és föld választotta el a többitől), hogy egészen más minőséget képviselnek, mint amivel az egész napos kirándulásra érkezők tömegízlését elégítik ki. Megtanulta gyakorlott szemmel felismerni, felbecsülni és komoly gyűjtőknek eladni az elsőrangú műalkotásokat. Átnyomakodott a tömegen a kirakatig,

és a jobb oldali képben felismerte Marcel Canet munkáját. Megfogta a kilincset, és megnyomta… Az ajtó nem moccant. Erősebben meglökte. Semmi. A szemöldökét ráncolva hátralépett, és csak ekkor vette észre a kézzel írott üzenetet. Nyitás tizenegykor. Tizenegykor? Ki nyit tizenegykor? Az üveghez nyomta az arcát, bekukucskált a galéria hátsó részében található irodába. Vajon Xavier utasítására zárták be a galériát? Lehet, hogy magánjellegű találkozója van odabent? Elvégre a nagyanyja a tulajdonos. Ökölbe szorított kézzel megkopogtatta az üveget, a leheleté bepárásította, de nem kapott választ. Eltekintve a kirakati fényektől, nem égtek odabent lámpák. Néhány perccel később visszalépett az utcára, és azon tűnődött, mit csináljon. 10:25 volt, már nem volt érdemes elmennie sehová. Kávézót keresve körülnézett, és nem messze észre is vett egyet. Falécekből ácsolt, kis, négyszögletes asztalok sorakoztak a fal mellett, a székek háttámláját híres hollywoodi nevekkel díszítették, akár a rendezői székeket. Flora tétovázott. Az idő nagy részében a „járókelők könyökét" próbálná elkerülni, de így legalább jó kilátása nyílik a galériára – és Xavier-re, amikor kijön onnan. Rendelt egy trappét és letelepedet, suttyomban maga elé húzott egy cserepes hibiszkuszt a fal mellől, így az

elhaladó gyalogosok kénytelenek voltak kikerülni. Leült és várt, nyugtalan volt, a néma, sötét galériára tapadt a tekintete, várta, hogy újra megpillantsa Xavier-t. Közömbösen körülnézett. A kávézó mellett egyik oldalon egy butik, a másik oldalon egy bábubolt volt, és mindkettő sok bámészkodót vonzott. Az utca túloldalán újabb galériát vett észre. Rengeteg járókelő ment el a kirakat előtt, ezért nem látta jól, de a feliratból megértette – Galerié Noir, ez állt rajta, ironikusan fehér alapon piros betűkkel –, hogy egy apró, önálló üzletről van szó. Türelmetlenül felsóhajtott, gyorsan felhajtotta a kávéját, egyik, majd másik irányban végignézett az utcán, az órájára pillantott, megnézte az e-mailjeit. Újra átpillantott az utca túloldalára, megakadt a szeme egy színátmenetes, barackszínről feketére váltó frizurán, majd a falakról lelógó lilaakácon. Aztán újra az utcát figyelte. A tömegben támadt rés lehetővé tette, hogy újra a galéria kirakatában kiállított alkotásokra tévedjen a tekintete; azonnal előrehajolt a székén, és megpróbálta alaposabban szemügyre venni őket. Micsoda szuper minőség! Abból, amit látott, egy hatalmas, patinás bronzlabda nyűgözte le, melynek a tetején szerelmespár állt, a lábuk fagyökérként fonta át a gömb felszínét, és miközben csókolóztak, a fejük fölé emelt karjuk olajfa lombjaként borult rájuk. A szobor örvénylő, eufórikusan magasba törő vonalai olyan benyomást keltettek, mintha

a műalkotás elemelkedne a földtől, a bronz és a nemes rozsda eltérő színe kiemelte egymást. Újra eltakarták a kilátást a sétálók. A fenébe! Flora gondolkodás nélkül felállt, a kirakathoz furakodott, és meg se hallotta a mögötte felhangzó kiáltozást. Magas amerikai férfi lapogatta meg a vállát. „Azt hiszem, magának kiabálnak." Flora rájött, hogy fizetés nélkül távozott, megfordult, és látta, hogy a dühös pincér felé közeledik a tömegben. – Pardon! – kiáltotta Flora, előhalászott öt eurót a tárcájából, és magyarázkodni próbált, de a pincér haragos tekintettel kikapta a kezéből a pénzt, a sokaságon keresztülnyomakodva visszament a kávézóba, felvette a csészét és a tányért, és bevitte. Flora sóhajtva visszafordult a kirakathoz. A szobor közelről még lenyűgözőbb volt – a gömb felületét csodálatosan kidolgozták, olyan volt, akár egy pontozó technikával készült olajfestmény, a szerelmespár kicsavarodott testének barázdáltsága pedig tökéletesen visszaadta az olajfa törzsének textúráját. A szobrászat és az iparművészet nem tartozott a szakterületéhez – ezzel Lydia foglalkozott a New York-i irodában –, de azt tudta, mi tetszik neki, és a szeme akkor is felismerte a minőséget, ha nem voltak részletes információi a piacnak arról a szegmenséről. Kinyitotta az ajtót, elszánta magát, hogy többet tud meg a szoborról, amit aztán továbbíthat a céghez. Mindig keresték az új tehetségeket az ügyfeleik jövőbeni befektetéseihez.

Csengettyű hangja értesített egy öregembert az érkezéséről. Miután Flora becsukta maga mögött az ajtót, az öreg lassan vánszorgott be a vendégtérbe, a sípcsontjáig érő fekete köténybe törölgetve a kezét. – Bonjour – mosolygott Flora, és inkább franciára váltott, amely egy ideje a második anyanyelvévé vált. – A kirakati szobor érdekel. Az öreg odasétált, ellágyult arccal nézte a darabot, látszott, mennyire törődik vele. – Igazán lenyűgöző, ugye? Sokan érdeklődnek iránta, de sajnos nem eladó – intézte el egy comme ci, comme ga vállrándítással. Flora meglepődött. – Akkor miért van a kirakatban? – A művész a barátom. Megengedte, hogy kiállítsam, hogy vevőket vonzzon a galériába. – Udvariasságból szégyenlősen nézett Florára. – Ez nagyon tisztességtelen, nem gondolja? Az öreg bólintott. – Az. Ezerszer is eladhattam volna a szobrot, de ő nem hajlandó megválni tőle. De ha szeretne vetni egy pillantást néhány más művész… Flora mosolyogva összefonta a karját. – Tudja, a tapasztalataim megtanítottak rá, hogy amikor valaki azt mondja valamire, nem eladó, valójában arra gondol, hogy nem eladó, amíg meg nem találjuk a megfelelő árat – mosolygott, megszokta az alkudozást az ügyfelekkel.

– Mit tud mondani róla? Az öreget zavarba hozta az őszintesége. – A címe Három szerelmes. – Flora tovább mosolygott. Hát persze. Mi más lehetne a címe? – A művész öt hónapig dolgozott rajta. Látja? A lábakat nem odaszegecselte vagy csavarozta, hanem egyetlen darabból formázta ki. Nagy tehetséggel és türelemmel megáldott művész – nevetgélt az öreg. – És hogy hívják? – Yves Desmarais. – Szeretnék róla többet tudni, és más munkáját is megnézném. – Benyúlt a táskájába, és átadott egy névjegyet. – Biztosíthatom róla, nagyon komolyan gondolom. Nagyon sok ügyfelem van, akik egész biztosan érdeklődnének az alkotásai iránt. Az öreg a kártyára nézett, majd Florára, apró barna szeme szinte átfúrta, aztán bólintott. – Nos, tulajdonképpen éppen itt van… szeretne vele találkozni? – Igen, szeretnék – válaszolta Flora kellemesen meglepődve. – Várjon itt, kérem. Hátul van, a műhelyben. – Itt dolgozik? – Néha. Flora érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Ha még az alkotás fázisában láthatná néhány munkáját, akkor

bemutathatná a cégnél, és talán rögtön elővételi jogot is szerezhetne. – Alig várom, hogy megismerjem – mosolygott. Az öreg bólintott. – Mindjárt idehozom. Amikor az öreg eltűnt a galéria hátsó részében, Flora összedörzsölte a kezét, és lassan körbesétált. Más műveket is kiállítottak az üzletben, melyeket az alkotójuk uszadék fából készített, lovakat és más vadállatokat ábrázoltak organikus stílusban, és bár ezek is kiválóak voltak, meg sem közelítették a bronzszobrász látványvilágát és tehetségét. Megállt, megcsodált egy bikaábrázolást – ez a munka egészen más szerkezetű volt. A szélek kerekebbek, kontúrosab-bak voltak, Barbara Hepworth stílusában. A hangra várakozóan megfordult. Az öreg visszatért, de egyedül volt. – Elnézését kérem – mentegetőzött félszeg mosollyal. – A művész épp dolgozik, és nem lehet zavarni. Hiba volt tőlem, hogy felajánlottam, hogy bemutatom, mielőtt megkérdeztem volna, ráér-e. – Megmondta neki, hogy én… – Elhalt a hangja, észrevett valamit az öreg mögött a fogason. Egy elnyűtt kalapot. Felnézett, látta a falra rögzített biztonsági kamerát, és rájött, hogy épp a látószöge közepén áll. Minden világos volt.

– Nos, semmi baj – mondta égő arccal. Rosszul érintette az elutasítás. A kilincs után nyúlt, túl nagy lendülettel nyitotta ki az ajtót, és a csengettyűk túl hangosan, túl sokáig csilingeltek. – Viszlát. Becsapta az ajtót, végigporoszkált az utcán, igyekezett mielőbb kikerülni a galéria és a kamera látóköréből. Az Attlee & Bergurren közben végre kinyitott – elárulta a belülről kiáradó fény –, és ő a menedékért hálásan szinte bezuhant az ajtón, tisztában volt a helyzet iróniájával, ő futott el, pedig nem ő bujkált. Bruno épp komoly pétanque-játszmába bonyolódott egy hetvenéves helyi lakossal, amikor Flora végül a kávézó előtt találkozott a barátaival. Megkönnyebbülten látta, hogy az árnyékban ülnek. Ines vidáman csacsogott a szomszéd asztalnál ülőkkel. Flora letette a táskáját, ledobta magát a székre, és magába roskadva nézte Brúnót, aki épp elhajította a bőidé-1. – Bosszúsnak tűnsz – állapította meg Ines, abbahagyta a tereferét a szomszédokkal, és úgy igazította a székét, hogy szembe kerüljön a barátnőjével. – Én? Dehogy – mondta Flora meghökkenve, és a nagy koppanással földet érő golyót nézte, mely porfelhőt vert fel. – Nem vagyok bosszús. – Akkor feszült vagy. Flora megrázta a fejét.

– Nem. Rövid hallgatás után Ines cigarettára gyújtott, és gyanakodva fürkészte az arcát. – Akkor hogy vagy? Megjelent a pincér, és felvette a rendelését, egy pohár rozét. – Tűrhetően. Szereztem egy másolatot Von Taschelt valamennyi, 1938 és 1942 között bonyolított ügyletéről. Ez nem sokat segít azoknál a műtárgyaknál, amiket utána vett meg, vagyis feltehetőleg a lakásban talált legtöbb darabnál, de mégis valami, amin el tudok indulni. Összevetem a leírásokat a saját listámmal, és meglátom, találok-e egyezést. Mégiscsak gyorsabb, mint minden egyes művész catrais-jében külön-külön keresgélni – jegyezte meg, és keserű sóhajjal zárta a mondanivalóját. Ines üres tekintettel bámult rá. – Bocsi, elvesztettem a fonalat. Cat micsoda? – Mindegy – rázta a fejét Flora ingerülten, és még mindig a játékot nézte. – Nos, akkor eddig ez nem volt elpocsékolt délelőtt, mert szerettem volna, ha velem vagy. Irtó cuki ruhát vettem egy cannes-i butikban. Imádni fogod. Flora kételkedett benne. Épp most abszolút nem érdekelte a vásárlás. Sóhajtott. – Mutasd.

Ines lenyúlt, és előhúzott egy hosszú, fehér, ejtett vállú selyemruhát, amelynek absztrakt piros almát nyomtattak az elejére. – Csodás – mondta Flora kedvetlenül, és megfogdosta az anyagot. – Tökéletesen el tudlak benne képzelni. – Tényleg? – somolygott Ines, és visszacsomagolta a szerzeményt. – És te? Láttál valamit, ami tetszett? Rengeteg szemét van ott, igaz? – Igen, de volt néhány minőségi darab is. – Hát ez az – vagy turistáknak való szemét, vagy felső kategóriás áru az oroszoknak. – Adj egy slukkot – nyúlt hirtelen Flora a cigaretta után. Ines meglepetten meredt rá. – De te nem is… – Csak add ide – követelte Flora ellentmondást nem tűrőn, akár egy parancsnok. Ines odaadta, és leplezetlen megrökönyödéssel nézett rá. Flora beleszippantott, még csak vissza sem kellett fojtania a köhögést. Annyira izgatott volt, hogy még a teste is alkalmazkodott. Pár másodpercig hallgatott, tudta, hogy szokatlan viselkedése felébresztette Ines gyanakvását. – Hallottál már egy Yves Desmarais nevű szobrászról? Ines arcát fürkészte: vajon ismerős-e neki ez a név?

A családja régi kapcsolatrendszerének és a divatos párizsi bohém-hipszter körökbe való bejárásának köszönhetően mindenről tudott, és mindenkit ismert. – Nem. Soha nem hallottam róla. – Nem? Pedig nagyon jó. Sőt kiváló – mondta szaggatottan, a szavak között szünetet tartva. Ines vállat vont, nem értette, mire akar kilyukadni. – OK. Be akarod mutatni? – Az a helyzet, hogy már ismered. – Tényleg? – Ines tudta, semmi értelme emlékeztetni rá Florát, hogy épp most közölte, soha nem hallott róla. Flora vetett rá egy oldalpillantást. – Xavier Vermeil az. Inesnek tátva maradt a szája, és a hitetlenkedését lassan zavarodottság váltotta fel. – Xavier Vermeil – dolgozik? Ugyan már! – nevetett, és az asztalra csapott a tenyerével. – Ez igaz. Láttam a kalapját a galériában. – A kalapját? – kérdezett vissza Ines egy szívdobbanásnyi szünet után. – Felismerted a kalapját? – Előttem ment a tömegben, amikor a nagyanyja galériájába tartottam. Azt hittem, ő is oda megy. Ines felhorkant, és újabb cigaretta után nyúlt. Flora vissza akarta adni azt, ami nála volt, de Ines a fejét rázta. – Tartsd meg. Úgy tűnik, szükséged van rá.

Rágyújtott, és közelről figyelte Florát. A barátnője folyamatosan Bruno meccsét bámulta, akit viszont ronggyá vert az idős férfi. – Azt mondod, láttad Xavier-t a tömegben, de nem próbáltad meg utolérni? Beszélgetni vele, barátságosan viselkedni az ügyfeled fiával… – Nem, előttem ment. – Tehát csak követted. – Ühüm. – Florának nem kellett Inesre néznie, hogy tudja, bogarat tett a fülébe. – Nos, ez nyilván így teljesen normális. Flora szívott egy újabb slukkot a cigarettából, nem vett tudomást a barátnője gúnyolódásáról, maximális hatékonysággal és minimális érzelemmel hárította a kérdést. – Láttam a munkáját egy másik galéria kirakatában. A tulajdonos felajánlotta, hogy bemutatja, de ő nem volt hajlandó kijönni és beszélni velem. Ines előrehajolt, és az asztalra támasztotta a könyökét. – Szóval visszautasított? – Elrejtőzött hátul a műhelyben – mondta Flora, ismét szippantott a cigarettából, és előreszegezte az állát. Csöndben voltak, Ines a hallottakat fontolgatta. – Lehet, hogy dühös, mert összetörte miattad az autóját. – Én nem csináltam semmit.

– Elbicikliztél mellette egy bikiniben. Mire ő összetörte az autóját. Na, szerinted? – Ines hátravetett fejjel felkacagott, és a levegőbe bökött a cigarettájával. – Tudtam! Tudtam, hogy történik köztetek valami. Már aznap este láttam az Hermès partiján. – Mit láttál? – Az arcát. Úgy nézett rád, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ledobjon-e a tetőről, vagy a falhoz nyomjon és megerőszakoljon. Flora elkapta a tekintetét, zakatolni kezdett a szíve. – Mondd ki – nézett rá Ines közvetlen közelről. – Gyönyörű. Flora habozás nélkül elismételte. – Gyönyörű. – Ó, a kutya mindenit! – kiáltott fel Ines, és pánikba esett, amiért sikerült színvallásra kényszerítenie a barátnőjét. – Hallgass ide, kezdettől fogva mondom neked, hogy zűrös. Egyáltalán nem illik hozzád. Ő káosz, veszély és sötétség, te nyugalom vagy, világosság és higgadtság. Tökéletes ellentétei vagytok egymásnak. Ő minden, amit te nem akarsz. Minél távolabb maradsz tőle, annál jobb. – Ne izgulj, pont ez a szándékom – közölte Flora. Gonoszul összepréselte a cigarettát a hamutartóban, megnézte az étlapot, és utálta, hogy a gyomra összeszorul a gondolatra, hogy követnie kéne a barátnője jóindulatú tanácsát. Témát váltott. – Ajánlasz valamit?

Ines hosszan nézett rá, aztán válaszolt. – …kérj moules-t.13 Nagyon különleges. A családja generációk óta járt ide. Magától értetődik, hogy ismerte a legjobb éttermeket. Bruno odament hozzájuk, csókot nyomott a szerelme szája sarkára, összeborzolta Flora haját, és leült. – Rendeltetek már? Mindjárt éhen halok. – A legjobbkor érkeztél, bébi – mosolygott Ines. – Ronggyá aláztak? – Teljesen – vigyorgott. – Ne húzz ujjat ezekkel az öregfiúkkal. – Felvette az egyik étlapot, meglátta a hamburgert, és visszadobta az étlapot az asztalra. – Hallottál a ma esti városi muriról? – Igen. Mindig jó mulatság. Bruno letépett egy nagy darab kenyeret a kenyérkosárból. – Van kedved hozzá? – kérdezte Florától. – Lehetnétek mind a ketten a partnereim, és úgy néznék ki, mint egy nagymenő. – Ha! Csak szeretnéd! – horkant fel Ines a felvetésre. – Nem, kösz, Bruno – motyogta Flora. – Miért? – Flora nem akar fölösleges harmadik lenni, igaz? Flora fenyegetőn összehúzta a szemét. Épp nem volt vicces kedvében. Bruno megrázta a fejét, nem értette.

13

kagyló

– Figyelj, tetszene neked. Nem lesz puccos – különben szerinted én mennék? Bárki elmehet – annál a pultnál ehetsz, ahol csak kedved tartja, néptáncolhatsz vagy diszkózenére rázhatod. Flora gúnyos képet vágott. – Mennék, de nincs mit felvennem. Ines is csípett egy kis kenyeret. – Nem baj. Visszamegyünk abba a butikba. Már láttam is egy ruhát, ami fantasztikusan állna neked. – Ines, én nem megyek – jelentette ki élesen Flora. – Flora! De igen, jössz! – vigyorodott el Ines, és ehhez illő hangon folytatta. – Ne légy nyuszi. Ha nem akarod, hogy lefektessenek, akkor legalább táncolnod kell. Te döntesz, monamie.

Huszonkettedik fejezet

Mire Bruno és Ines visszavitte, valaki üzenetet csúsztatott be a nyári lak ajtaja alatt. Felvette, és a hátát a falnak vetve elolvasta. Kedves Flora, Megvan az első örökösünk! Holnap délelőtt 11-re jön. Csatlakozna hozzánk a könyvtárban? Nagy szükség lenne a szakértelmére. Szívélyes üdvözlettel, jacques Egy örökös? Ez gyorsan ment, gondolta, ledobta az üzenetet a kávézóasztalkára, és nesztelen léptekkel kisurrant a konyhába, hogy készítsen egy csésze teát. Feltette a kannát, hogy vizet forraljon, aztán bement a fürdőszobába, levetkőzött, megengedte a vizet. Már bánta, hogy engedett Ines konokságának. Épp be akart lépni a zuhany alá, amikor a táskájában megszólalt a telefon, és kénytelen volt rávetni magát, mielőtt hangüzenetre kapcsol. – Halló? – lihegte. – Floss, én vagyok az. Összeszorult a gyomra. – Freds! Mi van veled? Leereszkedett a kanapé szélére, a tekintete a kinti medence sima víztükrére tévedt, ami alig látszott a

spalet-ta lécein át. Csupán enyhe szellő borzolta a víz felszínét, és hatalmas volt a kísértés, hogy csobbanjon egyet. Imádott meztelenül úszni, de a birtok biztonsági kameráinak kereszttüzében ez nyilvánvalóan lehetetlen volt. – A CPS tovább nyomul. Kitűzték az előzetes meghallgatás időpontját a büntetőbíróságon – közölte feszülten Freddie. Ó, istenem. Flora lesújtva behunyta a szemét, átkozta magát, amiért így letaglózta a hír. Felkészült erre a fejleményre. Amikor azt a bizonyos hétvégét együtt töltötte a család Little Foxesban, addigra az öccsét kihallgatták, vád alá helyezték, bíróság elé citálták az első meghallgatásra, és óvadékot róttak ki – és az óvadék ellenére ő még mindig reménykedett, hogy az ügy elhal. Flora nagy levegőt vett, mintha felkészülne egy súlyos csapásra. – Mikor? – Szeptember huszonhatodikán. Vagyis hat hét múlva. A francba! Megdörzsölte a homlokát, egyre nőtt benne a feszültség. – …jól vagy? – Tartom magam. Flora ebben kételkedett. – Nyilván beszéltél anyuval és apuval. – Nyilván. – Londonban vannak még?

– Épp visszamentek Little Foxesba. Az itteni járda nem tesz jót Bolly ízületi gyulladásának. – Szeretném, ha te is visszamennél Little Foxesba. – Nem. Szerintem jobb, ha itt maradok. Jobb, ha egy kicsit nem kell gondoskodniuk rólam a tárgyalás előtt. Anyu már így is padlót fogott, és még apu is kimerítette a lehetőségeit az antilophúsból készült pásztorpitével. Annyi atyai diskurzus után kifogyott az optimista fordulatokból. Ez a helyzet. Flora körülnézett ebben az osztályon felüli nyári lakban. Mi a fenét keres itt? – A következő járattal hazautazom. A nehéz időkben együtt kellene lennünk. – Ne! – tiltakozott a bátyja egy kicsit túl gyorsan. – Bocs, Deni. Most könnyebb nekem egyedül. Semmi értelme összegyűlni és együtt sírni. Nem változtat semmin. Akkor is ugyanaz a helyzet. De igenis, volt értelme. Elárulta a színtelen hangja. – Nézd, mennem kell. Beszélgetni… szívás. Csak azt akartam, hogy tudd. – Persze – egyezett bele halkan Flora. – Pár nap múlva hívlak, rendben? De tényleg, ne aggódj értem. Rendben leszek. Mindig ezt szajkózta. Freddie letette a telefont. Flora lecsúszott a kanapé karfájáról, és a teste mozdulatlanná merevedett. Ha valaki most sétált volna be a szobába, azt hihette volna,

hogy katatón, de a bensejében valóságos vihar dúlt, kétségbeesés, düh örvénylett és kavargott benne. Nem volt jellemző rá, hogy nagy hűhót csap. Az egész család hírhedt volt róla, hogy hajlamos elbagatellizálni a dolgokat, különösen az anyja, az örökös aggódása ellenére. Amikor Freddie a konyha mögött leesett a vadalmafáról, ő nyugodtan befejezte a telefonálást, mondván: „Most mennem kell, Jill. Freddie eltörte a karját." Florát is ebből a fából faragták, nyugodt tudott maradni válság idején, még akkor is, ha belül nem így érezte, még akkor is, ha ezért mások halvérűnek nevezték, mert nem látszott rajta a szorongás. De arról nem szólt kézikönyv, hogyan lehet átvészelni egy ilyen helyzetet. Mit kellene tenni, amikor a hazugságok úgy fonják körbe az ember életét, mint egy tűzvész lángjai, és hamuvá porlasztják. Nézze végig? Hagyja megtörténni? A bátyjának igaza volt aznap a tetőn. Mintha bombát dobtak volna a házukra, a zöldbe borult Anglia e kicsiny térségére, és krátert hagyott volna a valahai otthonuk helyén, egy pillanat alatt megsemmisítve a gondosan összeválogatott antikvitásokat, a belakott berendezést, az eldugott klasszikus sportautókat, a poros borospalackokat, mindazt, ami őket meghatározta, és megmutatták volna a családi társasjáték szabályait a nagyvilágnak. Lemeztelenítették őket, és védtelenül, sérülékenyen néztek szembe a vádakkal, a döbbenet és a hitetlenkedés

keserű, jéghideg szele süvített körülöttük. Egyetlen pillanat alatt semmivé töpörödtek, már csak a hazugság számított, és bár Flora tudta, mi az igazság, mások nem tudták. Olyan biztosak nem lehettek benne, mint ő. Úgy tartották, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ez örökre elkíséri a bátyját, bekerül a nyilvántartásokba, és valahányszor hátat fordít, összesúgnak mögötte. Florára hárult a feladat, hogy beszámoljon a családnak a történtekről. Freddie képtelen volt a szemükbe nézni, nehezére esett odaállni eléjük. Szinte minden tartalék energiáját felemésztette, hogy összehívja őket, és közben ne keltsen gyanút – ami nem nagyon sikerült neki –, hogy úgy tegyen, mintha az élet a megszokott mederben folyna tovább, még ha csak pár órára is, hogy azt az illúziót keltse, mintha a tökéletes családjuk és az idilli életük a régi lenne, sértetlen, feddhetetlen. Így is félig-meddig kiderültek a történtek. Mindannyian ösztönösen érezték, hogy nagy a baj, hogy a drámai fogyás mögött van valami, amit még Freddie nemtörődöm hányavetisége, lusta szellemessége és mosolygós természete sem leplezhet. Ki is mondta, hogy az állatok megérzik a félelmet? Kiszagolják? Ők ugyanezt tették. Kapcsolatot létesítettek az elvadult, összetört lelkével. De Flora szavai ennek ellenére hideg zuhanyként érték őket, az apja elejtette a poharát (osztrák jégbor volt benne, amit a citromosmascarponés sajttortára akart meginni), és az anyja, aki

olyan sokáig csak apróságok miatt aggódott, remegő térddel, idegesen ácsorgott a kandalló mellett. Flora gyorsan küldött egy üzenetet, mielőtt még meggondolhatta volna magát. Többé nem volt oka, hogy visszafogja magát. A család az elmúlt pár hétben végig ennek a napnak az eljövetelétől rettegett, és most hamarosan elkövetkezik. Nemsokára mindenki ismerni fogja a sötét titkot – nemcsak Freddie munkaadói és barátai meg a barátok barátai, az összes ismerősük, a régi családi barátok, a keresztszüleik, a volt munkatársaik, hanem a vadidegenek is, az emberek, akik munkába menet elolvassák az újságban, az irodisták, akik a Daily Mail pletykarovatát tanulmányozzák botrányos hírek után kutatva az italautomata fölött. Mindenki olvasni fog Freddie Sykesról. A bátyjáról, akit nemi erőszakkal vádolnak.

Huszonharmadik fejezet

A „bál" meglehetősen szabadon értelmezett kifejezés volt erre az eseményre, döntötte el Flora rosszindulatúan, amikor ő, Bruno és Ines a hullámzó tömeg felé sétált. A vidéknek a tenger felé lejtő oldalán, a külső városfal tövében állítottak fel egy színpadot, és alakították ki a táncparkettet. A szabadtéri helyszín csodálatos volt, a hatalmas platánokon és eukaliptuszokon annyi fényfüzér ragyogott, hogy úgy tűnt, mintha kifehéredett volna a lombjuk. Díszítésként összefűzött apró francia zászlók sorát feszítették ki a helyszínt körülhatároló fák közt. A táncparkettet három oldalról hosszú asztalok szegélyezték, és kis gitártrió szolgáltatta a háttérzenét az élénk beszélgetésekhez. A sokaságot a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből való emberek alkották, fiatalok, idősek vegyesen. A helyiek közül sok öreg jött el, akik már elfoglalták a színpadhoz közel eső asztalokat, de voltak apró gyerkőcök is – némelyik még csak totyogó –, akik a pillanatnyilag üres táncparketten játszottak, miközben a szüleik fecsegtek, és bort töltögettek az asztalokon elhelyezett kancsókból. Szemmel láthatólag eljött néhány kamasz is a magasan fekvő völgyek elegáns villáiból. A lányok a barnaságukat fitogtatták a második

bőrként rájuk simuló ruhákban és éktalpú cipőkben, a fiúk divatos farmerben és Lacoste pólóban feszítettek. Flora úgy gondolta, felismeri az antibes-i társaságot a visszafogott, vagyonukkal nem hivalkodó stílusukról, elárulta őket az órájuk, a Dinh Van ékszereik, a kókuszolajtól fénylő hajuk és vékony, csontos végtagjaik. Gazdagok voltak, és remek kapcsolatokkal rendelkeztek, a városhoz kétségtelenül évszázados kötelékek fűzték a családjukat. Ines szokás szerint otthonosan mozgott a tömegben. Ismerte a polgármestert és a feleségét – a lányuk nyilván vigyázott rá, amikor kicsi volt –, és rögtön beszédbe elegyedett egy vattacukor-frizurás nővel, akinek olyan sok hajlakk tartotta a tupírját, hogy bárkinek a foga beletört volna. Florát mosolyra késztette a furcsa pár – az idősebb nő talpig Escadában, Ines hosszú, görög stílusú ruhában és strandpapucsban. Flora remélte, hogy az ő ruhája nem de trop, nem túlzás. A Missoni különlegesség apró virágokkal hímzett, lila gazar selyemből készült. Bő, földig érő szoknyáját egyszerű, kerek nyakú felső ellensúlyozta, melynek hosszú ujja a csuklójánál kissé buggyos volt. Ez lenvászonból készült, a százszorszépeket mesterien, kézzel hímezték rá. Ez volt az a ruha, amit Ines kinézett neki, és kétségtelenül megcsodálták benne, de nem volt ez egy kicsit sok erre az estére? Úgy tűnt, nem volt egységes dress code. Egyesek talpig flitterben pompáztak, mások fehér farmerben és magas sarkúban.

Flora csipkés, testszínű Chloé balerinacipővel tette az öltözetét hétköznapibbá, a haját egyszerű lófarokba fogta, és alig sminkelte ki magát. Nem nagyon érdekelte, hogy néz ki. Azért jött ide, hogy igyon. Ezen az estén annyira be akart rúgni, hogy ne is tudjon megállni a lábán, még kevésbé táncolni. – Gyere. – Bruno, aki hozzászokott, hogy a barátnője szívesen forog társaságban, karon fogta Florát, és az egyik asztalhoz vezette, egy kevésbé zsúfolt részre. Mind a kettejüknek töltött egy bőséges pohár helyi vörösbort, és koccintottak. – Santé. Utálom az ilyet. Az a sok duma „Tudsz róla? Kit ismersz? Honnan jöttél…?" – hőbörgött Bruno kicsit közelebb hajolva, és kívülállóként figyelte a tömegei. Flórát megdöbbentette, mennyivel természetesebbnek és lazábbnak tűnt a gördeszkán, három méterrel a föld fölött, mint itt, vasalt ingben és nadrágban. Egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy Ines a társaság központja, hátravetett fejjel kacagott, tökéletes, fehér fogsora jelezte a származását és hovatartozását. Szó szerint bárhová, bármilyen társaságba képes volt beilleszkedni. Flora felhajtotta a bort. Bruno meglepetten felnevetett, de szó nélkül újratöltötte a poharát. – Ne aggódj. Ugye tudod, hogy igazán szeret? – mondta Flora. Gyengéden oldalba bökte a könyökével, és nagyot kortyolt a második pohár borból. – Csak téged akar.

Bruno rápillantott, aztán újra a barátnőjét nézte. – Na persze. – De a hangjából kétkedés áradt. – Mi van, nem hiszel nekem? – De, elhiszem. Tényleg, de… – De mi? – Azt próbálom kitalálni, vajon mindig engem akar majd? Nemtom… – Összehúzta a szemét, elmélyülten nézte, ahogy egy másik nő is csatlakozott Ineshez. A nő fülében hatalmas akvamarin ragyogott, a csuklóján klasszikus Chanel táska fityegett. – Úgy érzem, mintha meg lennének számlálva vele a perceim. Négy év után sem tudom elhinni, hogy belém szeretett. Belém. Egy senkibe. – Florára nézett, és mentegetőzve vállat vont. – Érted? – Nem, nem értem. Te vagy neki az igazi. Tehetséges vagy, szórakoztató és jóképű. Miért ne lenne oda érted? –Játékosan rácsapott a fiú karjára, és ivott még egy korty bort. – Elég az ostobaságokból. – Mégis tudod, miről beszélek. Én soha nem fogok ehhez a világhoz tartozni. Nem tudok neki ilyen életet biztosítani – és nem is akarok. Ez nekem idegen. – Figyelj, Ines jól ismeri ezt a világot, hiszen ebben nőtt föl. Számára nem jelent misztikumot vagy varázslatot. Ha azt akarná, hogy továbbra is ez határozza meg a mindennapjait, akkor valaki mással élne, ebben biztos lehetsz. De ő téged választott. Azért van veled, mert veled akar lenni. Bruno bizonytalannak tűnt.

– Tényleg? Így gondolod? – Tudom. Őszintén, az őrületbe kerget, mert folyton az igaz szerelemről papol, meg hogy kövessem a végzetemet, mintha én nem azt szeretném. Fogalma sincs, mennyire kivételes, ami köztetek van. Az általános vélekedéssel ellentétben nem is olyan egyszerű szerelembe esni. Bruno Flora felé fordult, láthatólag felkeltette az érdeklődését. – Nem? Flora a fejét rázta, és újabb kortyot ivott a borból. – Nem. – Akkor kibe voltál utoljára szerelmes? Amióta csak ismerlek, senkit sem vettél komolyan. – Valójában még egyáltalán nem voltam szerelmes. Bruno majdnem elejtette a poharát. – Micsoda? Soha? Ó, ugyan már! Csak viccelsz, ugye? – Nem. Isten bizony. Huszonhét éves vagyok, és soha nem voltam szerelmes. – Hirtelen idegesen felnevetett. – De Ines szerint sok fickóval randevúztál. Flora vállat vont. – Ez igaz. De nem szerettem beléjük. Legalábbis nem úgy istenigazából. Voltak persze fellángolásaim, de… – Sóhajtott. – Soha nem volt ennél komolyabb. Ha elmentek, nem hiányoztak, nem izgattam magam, ha nem hívtak többé… – Elhallgatott, és az ajkához emelte a poharat. Bruno a fejét csóválva nézett rá.

– Szegény Stefan. Soha nem volt esélye, ugye? Flora figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját. – Ne is említsd a nevét. Ő egyáltalán nem szegény Stefan. Ő egy szívtelen gazember, aki átvert, hogy a karrierjét egyengesse, és fölébe kerekedjen egy fickónak, aki valószínűleg még a létezésére sem emlékszik. Bruno felemelte a kezét, mintha Flora fegyvert szegezett volna rá. – Hé, nézd, én nem védem a srácot. Szemétség, amit tett. Az elmúlt hetekben minden hívását elutasítottam. Túlságosan félek Inestől és tőled, semhogy másképp tegyek! – Átölelte Flora vállát, és szertelenül elvigyorodott. – De attól még azt a Vermeil fiút sem csípem. Amit műveltek… hát tudod… – Hangosan csettintett. Flora a levegőbe bámult. – Na, igen – motyogta. Nem fogja őket ma este megvédeni, egyiküket sem. Nem érdekelte, hogy Jacques alapítványt hozott létre a menekülteknek, nem érdekelte, hogy Lilian elveszítette az elnök feleségének a barátságát, nem érdekelte, hogy Nataschát kipletykálták a bulvárlapokban, és Xavier-t nyilvánosan zaklatták. Nem az ő problémája. Az ő gondja pillanatnyilag még annál is komolyabb volt, amivel ők szembenéztek. – Mesélj az új szponzoraidról – próbált meg témát váltani. Hogy kötöttek ki már megint Xavier Vermeilnél?

Hát már egy pillanat nyugta sem lehet ettől a pasastól? Újra belekortyolt a borba. És miért nem rúgott be még mindig? – Biztosan nagyon fel vagy dobva. – Ahogy mondod. Tudod, mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd meg tudok élni a deszkázásból. Én csak próbáltam a lehető legtöbb díjat bezsebelni, és feltűnni minden kiállításon vagy eseményen, amit szponzoráltak. – Vállat vont. – Boldog napok… Flora? Jól vagy? – Bocs. Mit is mondtál? – fordult újra felé Flora. Bruno a vállára tette a kezét. – Minden rendben van? – Tökéletesen. Megfelelőn. Megvagyok. Ines odaballagott hozzájuk. – Azt akarják, hogy leüljünk, elkészült az étel – mosolygott, kedvesen kivette Bruno kezéből a poharat, és felhajtotta a tartalmát. – Kösz, bébi. Találtak három szabad terítéket egy nagyrészt foglalt asztalnál. Úgy tűnt, egy csapat víg özvegy ül ott. Bruno Florával szemben kapott helyet, rémültnek látszott, és jobban hiányzott neki a gördeszkája, mint valaha. Ines mintha egész életében ismerte volna őket, természetesen azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe. Flora Sylvie mellett ült. A hetvenhat éves öreg hölgy bőre olyan volt, akár egy babáé, és az özvegysége vidám történeteivel szórakoztatta a lányt, különösen részletesen taglalta a jelenlegi forró kapcsolatát a hentessel.

Az étel egyszerű volt, de finom, ratatouille-os tányérokat adtak tovább a padok mentén az asztal végén álló pincérnőtől, aki hatalmas lábasokból merte ki. Flora lenézett a ruhájára, és remélte a legjobbakat. Egyetlen csepp paradicsomszósz, és vége. Bort szolgáltak fel, és miközben a nők beszélgettek körülötte, Brúnó vagy az evéssel, vagy az ivással foglalta el magát. Addig sem kellett társalognia. Mint az egyetlen férfi az asztalnál, magára vállalta, hogy gondoskodik róla, mindig mindenkinek tele legyen a pohara – így Flora hamarosan már nem tudta követni, hányadik pohárnál tart, de hisz épp ezt akarta. El akart feledkezni magáról. Felejteni szeretett volna, nem akart úgy tenni, mintha ura lenne a saját életének, amikor valójában a legkevésbé sem volt az. Elvesztette az irányítást. Mi értelme lett volna próbálkozni? Egyetlen hazugság, és tönkremehet egy egész élet. Hogy lehet így egyáltalán megpróbálni? A káosznak megvan a maga gravitációs vonzása, előbb-utóbb mindenkit beszippant. Felállt a polgármester, hogy beszédet tartson, és miközben fölment a színpadra, mindenki tapsolt és kiáltozott. Flora úgy helyezkedett a székén, hogy jobban lásson. A zenekar már hangolt, a gitáros halkan pengetett a felszólaló mellett. A színpadon túl Provence pislákolt odalent, az azúrkék tenger élénk színe beleveszett a sötétbe. Sylvie elmondta, hogy este fél tizenegykor tűzijáték is lesz –

most még túl világos volt hozzá –, és Flora csak elképzelni tudta, micsoda látvány lesz, amikor színeket vetítenek az éjszakai égre, és az egész régió a mulatság ernyője alá gyűlik. A polgármester beszéd közben körbehordozta a tekintetét a sokadalmon, felkeltette a kíváncsiságát ez a bolondos sokféleség, ez a vegyes embersereg, akik a városfal tövében összegyűltek enni, inni és táncolni: gazdagok és szegények, fiatalok és öregek, helyiek és idegenek, családok és előkelőségek, szeretők és ellen… Ekkor meghallotta. Hallotta Natascha hangját, mielőtt még meglátta volna – az éles sivítást, amitől Flora lélegzete mindig elakadt. Belehasított a tiszteletteljes csendbe, amelyet a polgármester beszéde váltott ki. Sokan forgolódtak és a homlokukat ráncolták, amikor azonosították a bűnöst. Bruno elkapta Flora tekintetét, de meg sem kellett szólalnia. Mind a ketten pontosan tudták, hogy ahol Natascha megjelenik, ott általában Xavier is hamarosan felbukkan. Flora lehajtotta a fejét, tudta, hogy a fiú ott van, és észrevette. Befejezte az udvarias csevegést, és olyan bizonyossággal érezte magán a tekintetét, mintha a mellkasára térdelt volna. Natascha újra felkacagott, akár a hiéna a szavannán, a hang mindenkit figyelmeztetett a jelenlétére. Flora akaratlanul felnézett. A lány három asztallal odébb ült, Xavier-t öt ember választotta el tőle. Épp bort töltött, és egy szöszi – nem ugyanaz, aki Párizsban fellökte –

elszántan suttogott a fülébe. Amikor Xavier letette a kancsót, újra Florára emelte a tekintetét, mintha csak egy pillanatra nézett volna másfelé. Flora elfordította a fejét, mielőtt még összekapcsolódott volna a pillantásuk. Nem felejtette el a délelőtti visszautasítást és a tegnap délutánit; és azt sem, amikor semminek nevezte a családja füle hallatára; és… Nem. Végzett vele, a játszmáival. Most csak Freddie-re volt energiája. Bezárkózott érzelmileg. Mégsem hallott a polgármester beszédéből egyetlen szót sem. Észre sem vette, hogy mindenki tapsol. Csak rá tudott gondolni, a férfira, akit nem akart akarni. Végigülte a táncokat, állhatatosan nem volt hajlandó felkelni, a helyiek kidolgozott mozdulatait nézte. – Nem és nem – utasította vissza kereken, valahányszor Bruno kapacitálta, hogy csatlakozzon hozzá és Ineshez. Mindvégig ellenségesen és részegen figyelte Xavier-t, aki a szőkével táncolt. Tökéletes, sőt, szinte lelkes táncos volt. – Gyere, Flora, ezt te is élvezni fogod – mondta Bruno, és az ujjával Flora arca előtt csettintve kizökkentette az ábrándozásból. – Nem megyek – ellenkezett. – Nagy kár. Mert most nem fogadok el nemleges választ. Ez az utolsó néptánc. – Bruno, mondtam már… – Nem érdekel. Felkelni!

Bruno ezúttal nem vett tudomást a tiltakozásáról, a csuklójánál fogva felhúzta és a táncparkettre vonszolta, ahol Ines épp beállította az embereket. Öt párból álló csoportokba rendeződtek, a párok sorba álltak a táncparkett hosszában, egyik oldalra a nők, a másikra a férfiak. Flora nézte, ahogy a szertartásmester – egy pocakos férfi piros szegélyes zakóban, ami leginkább oroszlánszelídítőkabátnak tűnt – a feleségével és egy másik párossal együtt bemutatta a tánclépéseket. Florát halványan a kamaszkori, botladozó tánciskolái órákra emlékeztette – belekarolni a szemközti karba, egy helyben körbefordulni… Brúnónak igaza volt, nem olyan nehéz. Látta Xavier-t a sorban, de legalább tizenöten voltak köztük, és szándékosan nem vett róla tudomást, miközben megszólalt a zene, és az ő csoportjuk első párosa táncba kezdett. Közben mindenki más tapsolt, Flora is. A nyolc csoport első párosai egymás felé lépkedtek, és kart karba öltve forogtak. Flora feszülten figyelt, erősen összpontosítva fejtette meg a sémát: a nők előrefelé haladtak a sorban, minden egyes férfival megismételték a forgást, majd újra csatlakoztak a saját partnerükhöz. A sorozat végén, miután a páros mind a hét másik párral táncolt, visszakerültek egymás mellé egy különlegesen élénken pörgő-forgó kör közepén (Flora azonnal Sylvieért kezdett aggódni – aki vacsora közben említést tett a

csípőproblémáiról), aztán továbbléptek a következő sorban várakozó táncosokhoz. Bármennyire becsípett, Flora biztos volt benne, hogy ráérzett. Pördülj a partnereddel, karolj bele a 2. férfiba, pördüljetek meg, karolj bele a 3. férfiba, és így tovább egészen a 8. férfiig, és térj vissza a partneredhez, aki, mint az őrült tizenhatszor megpördül veled. De… Flora érezte, hogy felborzolódnak az idegei, amikor jobban átgondolta. Nem azt jelenti ez, hogy akik a sor élén voltak, végül a leghátul állókkal táncolnak? Vagyis mindenki táncol mindenkivel? Bármilyen igazságos volt is ez, már látta, hogy Xavier-re kerül a sor, hogy végigcsinálja a 8x2 sorozatot, és így nyolc párral közelebb kerüljön, mint ahol volt. A szőke volt a partnere, a haja ostorként csattogott, gondtalan könnyedséggel pörgött-forgott, és elragadtatottan kacagott, amikor Xavier átadta a következő férfinak, ő maga pedig egy másik nővel fordult körbe. Flora kétségbeesetten számolta a közéjük ékelődő párokat. Öt, hat, hét… Vajon Xavier észrevette, hogy itt van? Tudja, hogy ugyanabban a csoportban vannak? Flora körülnézett, azt kereste, hogyan menekülhetne le a táncparkettről, de Ines nagy dérrel-dúrral a parkett kellős közepére állította be, így mind a két oldalukon volt két sor táncos. Nem sétálhatott el közöttük anélkül, hogyne okozott volna felfordulást – nagy volt az esélye, hogy nekiütközik egy kéz vagy láb, ha megpróbálja –, és

nyilván nem futhatott végig középen a forgó párok között. Egyébként is mindez csak elméleti okfejtés volt. Xavier már oda is ért, és a Flora jobbján álló Inest forgatta, aki túl későn vette észre, ki a táncpartnere. De Xavier nem Inest nézte. Florára tapadt a tekintete – miközben Inesbe karolt, majd újra a szőkét forgatta –, aztán egyszer csak rajta volt a sor, a karjuk egy egész fordulatra összefonódott. Flora csak a fiú arcát látta, a fények, a színek körülöttük élénk csíkokká olvadtak össze, amelyek sorra suhantak el a szeme sarkában. Flora ekkor jött rá, hogy Xavier-nek már el kellett volna őt engednie. Vissza kellett volna térnie a sor közepére a saját táncpartneréhez – a lány egyedül állt, és vadul gesztikulált –, de Xavier vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Továbbra is őbelé karolt, mintha egyetlen bronztömbből formázták volna őket: nem összeszegecselték vagy összecsavarozták, hanem egy darabból öntötték volna őket. Flora érezte, hogy a haja fellebben, a testük jókor fonódott össze, és amikor hirtelen elhallgatott a zene, a fiú megpördítette, Flora forgott, a lába felemelkedett a földről, közben a fekete szempárba nézett, amely nem árulta el egyetlen titkát, egyetlen gondolatát sem. Csak a vágyát. Xavier lassan újra talpra állította, zihálva álltak a sor közepén, mindenki tapsolt, és újabb táncot követelt.

Flora képtelen volt másfelé nézni. Mit művelt vele? Szándékosan gazemberként viselkedett, otthagyta, letorkolta – most pedig így táncol vele. A szőke odament Xavier-hez, a vállánál fogva rángatta, de ő meg se moccant. Mintha egyáltalán nem izgatta volna, hogy olyan pimaszul néz le egy másik nőre. Végül Ines avatkozott közbe, a csuklójánál fogva elvonszolta Florát, elvezette a táncparkettről, és egyenesen a bárhoz mentek. – Ne! – mondta az ujját Flora arca előtt lengetve. – Ne, ne, ne! Flora beszívta a levegőt, és tiltakozni akart, hogy ő nem csinált semmit… – Ne! Bruno is csatlakozott hozzájuk, de nem mert megszólalni. – Bruno? – szólt rá Ines támaszt remélve. Bruno Florára nézett, és a barátnőjére mutatott a hüvelykujjával. – Ahogy mondja. Flora felsóhajtott, és újra a táncparkett felé pillantott. Xavier még mindig megkövülten állt ott, őt bámulta, és nem vett tudomást a szösziről, aki csípőre tett kézzel szólongatta. Flora rájött, miért hallgatott el a zene. Mindenki az égre emelte a tekintetét, a gyerekek (még mindig ébren voltak) a szüleik nyakában ültek, és elkezdődött a tűzijáték.

Ines Flora álla alá támasztotta az ujját, és maga felé fordította az arcát. – Azt mondtam, ne! Tudod, milyen. Az égen hirtelen dörrenés hangzott fel, mindenki felugrott a helyéről, és felfelé bámult. Aranyszínű szemcsék ragyogó zuhataga zúdult a föld felé. Flora felnézett a kőfalra, amelyet most megszíneztek a rózsaszín és kék reflektorok. A tekintete akaratlanul újra a táncparkettre siklott. Xavier még mindig őt bámulta, figyelte, hogyan változott a testbeszéde, hogy zárták körül a barátai. És akkor odament hozzá. Az égen újabb dörrenés hangzott fel; ezúttal kék szikrák hasították az eget süvítve. – Ó, istenem – bukott ki Florából rémülten, mire Ines és Bruno megpördült. – Adjanak egy percet – kérte Xavier Brunót és Inest, de nem nézett rájuk. A tekintete továbbra is Florára tapadt. – Micsoda? És hagyjam magával egyedül? Az kizárt – tiltakozott hevesen Ines, Flora elé állt, és a nyomaték kedvéért összefonta a karját. Xavier végigmérte őket, Bruno rettentő zavarban volt, amiért a barátnője kissé túlreagálta a helyzetet. Elvégre mit csinált a fickó, azon kívül, hogy táncolt Florával? Xavier újra Florára nézett, látszólag azonnal megfeledkezett a lány két barátjáról.

– Gyönyörű. Flora jobban meg sem lepődhetett volna. Egy bók? Tőle? Jobban megdöbbentette, mint egy dupla horog. – Rendben, ennyi – mondta Ines akaratosan. – Bruno, hozd a táskámat. Elmegyünk. – Ines, várj – tiltakozott Flora, amikor Ines megragadta a könyökét, és magával akarta húzni. – Ez nevetséges. – Ó, ez nevetséges, ugye? Megpróbállak megvédeni attól, hogy hatalmas hibát kövess el, egy olyan pasival, aki nagyjából egész Párizzsal lefeküdt, és úgy bánik veled, mint egy ronggyal… – Az ég bíborszínűre és zöldre váltott fölöttük, és a tömeg hangosan felhördült. – Ne dőlj be a hazugságainak. Legyen önbecsülésed. Xavier hirtelen megfordult, megvetően meredt Inesre. – Nem is ismer engem. Ines vakmerőn nézett vele farkasszemet. – Nem, de mindent tudok magáról. – És elhiszi, hogy az az igazság, ugye? A sok pletyka, amiket a partikon szedett össze. – Barátoktól. És barátok barátaitól. Megbízható forrásból. Nem tévedhet mindenki – vágott vissza kihívón Ines. Xavier visszafordult Florához, és egy kézmozdulattal elhessentette Inest. – Beszélni akarok magával. Csak beszélni.

– Na persze! Nem, annak alapján, ami épp az imént történt, nem – nevetett fel Ines, aki nem hagyta, hogy lekezelem bánjanak vele. – Apropó, a barátnője nem tűnik túl boldognak. Xavier nem fordult meg, egyre csak Florát nézte. Flora megpróbált olvasni a gondolataiban – nem értette, hogy miért viselkedik vele egyszer így, másszor úgy. Az egyik pillanatban visszautasította, a következőben a nyomába eredt. De határozottan volt közöttük valami. Talán nem volt logikus vagy észszerű, de tagadhatatlanul mindig vibrált közöttük a levegő. Az ég fehéren villogott, akárha apró villámok robbantak volna szét. És ahogy a tűzijáték hirtelen bevilágította a sötétséget, Flora észrevett valamit a fiú válla fölött. Egy pár tartott egy parkoló autó felé – csakhogy a nő nem annyira ment, mint inkább vezették. Vagy… vagy vonszolták. Flora kimeresztette a szemét, hogy jobban lásson. Az ég újra kilövellt, és bár a falakat vakító fények világították meg, alattuk a föld sötétségbe borult. Ennek ellenére Flora megpillantotta a flitterek villanását – aranyszínű forrónadrág, nagyon hosszú lábak, fénylő bőr, amiből túlságosan sok látszott. Újabb villanás, és az ég kivilágosodott. Reálisabbá, kivehetőbbé vált a helyszín. Most már látta, mi történik. A lány sírt, és a fejét rázta, hátrafeszítette magát a magas sarkú cipőjében.

– Ó, istenem! – Florának elakadt a lélegzete, a pár a kocsihoz ért, és a férfi megpróbálta belökni a lányt, aki megragadta az ajtókeretet, és ellenállt. – Xavier, az ott Natascha! A fiú sarkon fordult, és a következő durranáskor felvillanó szikrák fényénél ő is meglátta – a pár az árnyékban harcolt egymással. Xavier arcából kifutott a vér. Egy másodperc sem telt bele, átszáguldott a táncparketten, aztán a füvön. Az emberek menekültek az útjából, ahogy félretaszította őket. A tömeg felbolydult – az emberek hangosan csettintettek a nyelvükkel, sértéseket sziszegtek, jól hallhatón emlegették a kegyvesztetté vált család osztrák nevét. Utánafordultak, és nézték, ahogy lendületes karmozdulatokkal a parkoló felé rohan, futás közben elszabadulva verdesett az inge szárnya. Aztán visszafordultak, és tovább nézték az égi bemutatót. Az ég kivilágosodott. Csattanás! Flora a szája elé kapta a kezét, látta. A férfi mindkét oldalról erősen pofon vágta Nataschát, aki az arcához kapta a kezét, aztán a támadó belökte az autóba, bevágta az ajtót, és átrohant a kocsi túloldalára. Flora rémülten nézte a füvön átszáguldó Xaviert. Nem fog neki sikerülni! Az idegen indított, a kocsi nekilódult, a hátsó kerekek mögül szanaszét spricceltek a kavicsok. Xavier előrevetődött, egyenesen az autó útjába, és a motorháztetőre érkezett. Flora felsikoltott, a sofőr

beletaposott a fékbe, Xavier legurult, és a kavicsra zuhant. A hangra sokan megfordultak, és hangosan felszisszentek, a lenti műsor túlszárnyalta az égi parádét. Xavier közben föltápászkodott. A kocsi szélvédője berepedt, a motorháztető erősen behorpadt, világos volt, hogy a fiút komoly ütés érte. Lehajtott fejjel, bizonytalanul kecmergett talpra, imbolygott. Felnézett, látta, hogy a sofőr ajtaja nyitva van, a férfi megpróbált minél távolabb kerülni a helyszíntől. Dolgozott benne az adrenalin. Küzdj vagy menekülj. Xavier utánaeredt, hosszú lábával könnyedén beérte az alacsonyabb fickót, újra ugrott, és a földre teperte. A tömeg egy emberként hördült fel – ezúttal elragadtatottan. Xavier felemelte a karját, és egy kegyetlen ütéssel lesújtott a földre terített pasasra. Valaki rendőrt hívott. Mindenki mozgásba lendült, a tömeg előrenyomult. – Ó, te jó ég! – kiáltott fel Flora, és át akart törni a tömegen. – Flora, ne! – Bruno megragadta a karját, és visszahúzta. – Hagyd! – De megsérült! – kiáltotta Flora. – Valaki majd hívja a mentőket. Nézd – intett a tömeg felé, mely lármásan tolongott a helyszín felé, eltakarva a szemük elől. – Most nem tudsz segíteni. – De… – tiltakozott Flora, minden idegszála arra buzdította, hogy szaladjon oda Xavier-hez.

– Brunónak igaza van. Nem tehetsz semmit. Őszintén szólva nem úgy néz ki, hogy Natascha meg akarná köszönni neked. Flora úgy érezte, mintha leeresztett volna. Igazuk volt. Nataschát ismerve csak rákiabálna, hogy miért kellett ekkora hűhót csapnia, és mindenki őt nézné. – Gyere, menjünk – mormolta Ines, a szétszakadozott tömeget nézve. Az öregek és a kisgyerekes családok visszatértek az asztalokhoz, távol maradva az erőszaktól, a többiek a füvön tolongtak. – Azt hiszem, eltart egy ideig, mire a buli visszazökken a rendes kerékvágásba. Flora némán tűrte, hogy elvezessék a zűrzavarból – a tekintete Xavier-t kereste, de ő eltűnt a szeme elől. Elszállt a pillanat, ami majdnem jelentett köztük valamit.

Huszonnegyedik fejezet

Flora szorosabban megmarkolta az evianos palackot, a hideg üveg megdermesztette a tenyerét, a lábát lóbálta a vízben. A medence végén ült, csak bugyi és melltartó volt rajta – még ebben az éjszakai órában is túl meleg volt a ruhához –, de nem aggódott, hogy esetleg meglátják. A medence világítását éjfélkor kikapcsolták az automata lámpákkal együtt, amelyek egy órával korábban még megvilágították a kertet. Az sem érdekelte volna, ha égnek. Már mindenki aludni tért, a ház sötétbe borult. Hallotta a kerekek csikorgását a kavicson, innen tudta, mikor érkezett meg Xavier és Natascha, ő közben az ajtóban állt, nagyon szeretett volna hallani valamit, megtudni, mi történt a diszkrét távozása után. A hangjuk egészen másképp hangzott, mint szokott – Natascha nem volt hangos, halkan sírdogált, majdnem nyöszörgött, Xavier hangja esdeklő, halk és gyöngéd volt. Odakint álltak, percekig beszélgettek így, Xavier megpróbálta megnyugtatni a húgát, mielőtt beléptek a házba. Flora a nyári lakból nem látta a ház főbejáratát, csak a felhajtóra vetődő fénycsóvát, amikor kinyitották az ajtót, aztán pár pillanattal később, amikor az éjszakában bezárult mögöttük az ajtó, mintha elvágták volna a világos nyalábot.

Megpróbált aludni, de éberen feküdt, holdsugár játszott a takaróján, a fejében cikáztak a forgatókönyvek, amelyek soha nem fognak megvalósulni, amelyeknek soha nem kellene megvalósulniuk. A légkondicionáló körülbelül akkora hatásfokkal üzemelt, mintha egy kisgyerek fújkálta volna, csiklandozták az izzadságcseppek, átforrósodott alatta a lepedő, a szíve rémülten zakatolt… így aztán felkelt, készített magának egy hideg italt, és kilépett az éjszakába. Furcsa volt először látnia úgymond „smink nélkül" a házat és a kertet. A reflektorok úgy voltak beállítva, hogy a legtetszetősebb részleteket emeljék ki, de most, hogy a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, rájött, hogy van valami elbűvölő a minimalizált, díszeitől megfosztott, lecsupaszított, holdfényben fürdő kertben. A fák inkább sötétkékek voltak, mint zöldek, a fű kísértetiesen szürkévé fakult a ráeső holdsugárban. Flora arra gondolt, hogy most olyannak látja, ahogyan látnia kellene, minden rafinériától, színleléstől, pózolástól megfosztva, a maga természetességében. Mögötte valahol a sötétben kabócák ciripeltek a bokrokban, bagoly huhogott egy távoli fán… a talpa alatt lelapult a harmatos fű. Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, Xavier ott van, még akkor sem fordult meg, amikor a fiú mellé ült, a combja mentegetőzés nélkül simult az övéhez, a lábát lóbálta a hideg vízben, a nadrágja alja azonnal

átnedvesedett, és a lábikrájára tapadt. Flora nem érezte magát védtelennek, és nem volt zavarban, amiért Xavier fehérneműben találta a medence szélén. (Mindenesetre egészen más volt, mint egy bikini, de vajon észrevette egyáltalán?) Szó nélkül feléje nyújtotta a vizespalackot. A fiú elvette, és Flora észrevette a bal kezét borító kötést. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, felnézett rá, de Xavier alig észrevehetően megrázta a fejét. Ez semmi. Visszaadta a vizesüveget, amit Flora a fűre tett, majd a két kezébe fogta a sérült kezet. Lassan az ajkához emelte, könnyedén megcsókolta a kötést, és ellágyultan behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, Xavier álmélkodva nézett rá. Megérintette Flora arcát, a vonásait fürkészte, az ujjával végigsimított az ajkán. Flora olyan vad szenvedélyre számított, amilyet Ines megjósolt – ruhaletépő, hanyatt döntő bujaságra, egy gyakorlott nőcsábász mozdulataira. Ehelyett most ő volt az, aki kihúzta a lábát a vízből, az egyiket átlendítette, lovagló ülésbe helyezkedett Xavier térdén, és a két keze közé fogta a fejét. Lenézett rá, tudta, hogy hibát követ el. Még soha nem folytattak le egy valamirevaló párbeszédet, csupán vitatkoztak. Nem ismerte a második nevét, azt sem tudta, hogy mikor van a születésnapja, és mi a kedvenc étele, az ösztöne mégis legyőzte a józanságát, az óvatosságát, az illendőséget…

Lehajtotta a fejét, az ajka finoman súrolta a fiú ajkát, és a világ kicsúszott alóla. Életében először úgy érezte, él. Szabadon hullt a fiú karjába. Flora Sykes volt, huszonhét éves és szerelmes. A fürdőkád szélén ült, nézte Xaviert, aki méltóságteljesen, szégyentelenül pucéran felkelt az ágyról. A hold ugyanolyan mohón csókolta a bőrét, mint korábban Flora. A fiú némán, ruganyosan mozgott, akár egy macska, ragadozótekintettel rápillantott, és ő máris újra sóvárgott az érintése után. Aztán eltűnt a szeme elől a konyhában. Flora ellenőrizte a víz hőmérsékletét, és elkeverte benne a tusfürdőt, a túlcsorduló érzésektől mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Még soha nem kívánt úgy senkit, mint most Xavier-t. Vajon azért, mert olyan keveset kapott tőle? Fordult a kocka – híres érzelmi visszafogottsága most a visszájára fordult? Egy pillanattal később Xavier a kezében két pohár vízzel újra felbukkant – még mindig rajta volt a kötés. Nem csak a kézfeje volt véres. A vállán, ahol a szélvédőnek ütközött, csúnya véraláfutás éktelenkedett, a karját, mellkasát, hátát lehorzsolta a kavics. Flora minden sérülést végigcsókolt, mulatott, amikor a fiú megrándult, majd ellazult az érintése nyomán, és teljes bizalommal átengedte magát. Most is alig szólaltak meg, a nyögéseik és sóhajaik elmondtak mindent, amit tudniuk kellett, és jobban

összekapcsolták őket, mint egy közös titok vagy a közös múlt. Flora elzárta a csapot, bemászott a kádba, a kád peremének vetette a hátát, és helyet csinált a fiúnak a lába közt. Xavier fájdalmasan felnyögött, amikor hátradőlt, összetört teste tiltakozott a mozdulat ellen, de a bokájánál fogva a csípője köré fonta a lány lábát. Ő felsóhajtott, a bőrük egymáshoz simult, Xavier háta a melléhez ért, a haja a nyakához, és együtt merültek be a vízbe. Flora megcsókolta a fiú fülét, és gyengéden a mellkasához nyomta a mosdókesztyűt. – Natascha jól van? – kérdezte halkan, vonakodva törte meg a csendet, az óvó pecsétet, amely lehetővé tette a létezésüket ebben a légüres térben. – Rendben lesz. – Xavier szünetet tartott. – Amit érte tettél… nagyon hálás neked. Flora ebben kételkedett, de nem árulta el. – Nem kell hálásnak lennie. Te mentetted meg. Én csak jókor néztem fel. – Újra vízbe mártotta a mosdókesztyűt, azt kívánta, bárcsak ne kellene beszélgetniük. Soha. Olyan volt, mintha mezítláb, bekötött szemmel mentek volna át egy aknamezőn. Nem tudta, hol van biztonságban, és hol leselkedik rá veszély. Xavier elfordította a fejét, így az arca profilban Flora vállán nyugodott, és megpróbált ránézni. – Igen, de a legtöbben hagyták volna, hogy belökjék abba az autóba. Úgy gondolják, megérdemli.

Flora megdöbbent, a keze a fiú mellkasára hanyatlott. – Nem… – De igen. Ő a pletykalapok kedvenc partilánya. Olcsó, értéktelen, csak egy főcím. Megérdemelte, hogy betuszkolják abba az autóba. Flora nem tudta, mit mondjon. A fiú szavaiból csak úgy áradt a keserűség, egész teste megfeszült, az állán lüktetni kezdett egy izom; Flora már tudta, hogy ez belső feszültséget jelez. Újra bemártotta a mosdókesztyűt, és a fiú mellkasára fektette, mire megnyugodott. – Soha senki nem kérdezi meg, miért bulizik annyit? –folytatta halkan. – Senki. Még az újságok sem. Még a barátaink sem… Még a szüleink sem. Flora visszatartotta a lélegzetét. A szüleik? Xavier arccal a fal felé fordult. – Nem én vagyok az egyetlen, aki tudja. De én vagyok az egyetlen, aki nem feledkezik meg róla. Flora érezte, hogy Xavier-ben újra nő a feszültség, mintha örökké harcra készen állna, és tudta, hogy még mindig a korábbi adrenalinlöket hatása alatt áll. Tudta, hogyha végre elalszik, belezuhan majd a feledésbe. A fiú homlokára tette a kezét, és megcsókolta a fülét, a halántékát. – Most ne gondolj erre – suttogta. – Durva estéd volt. Pihenned kell.

Xavier fészkelődni kezdett a karjai között. – De nem akarod tudni, miért olyan, amilyen? – Kihívóan csengtek a szavai. – Nyilván felháborít, ahogy veled viselkedik. Flora tétovázott. – Talán úgy gondolom, hogy semmi közöm hozzá – mondta óvatosan. – De ő a húgom! – csattant fel nyersen Xavier. – Ha velem vagy, akkor rád is tartozik. Veled vagyok? – szerette volna kérdezni. Tényleg van köztük valami ezen az éjszakán kívül? Bármi sodorta is egymáshoz őket, azt most kielégítették, megszűnt. Vége. Megszabadultak tőle. – Szerinted ő akarná, hogy tudjak róla? – kérdezte gondosan megválogatva a szavait. – Ő azt akarja, hogy az egész világ megtudja! – nevetett Xavier keserűen, előredőlt, hirtelen felállt, és a víz kilöttyent a kádból. – De az a baj, hogy senki nem hallgatja meg. Flora már tudta. Vagy legalábbis úgy vélte. Nézte a fiút, aki felkapott egy törülközőt, és a dereka köré csavarta – a vállán a zúzódás csúnyán bekékült –, dacosan a csípőjére szorította a kezét, és ő megint felfedezte a tekintetében azt az agresszív kifejezést, ami szinte mindig ott volt. Úgy nézett rá, mintha ellenség lenne. Florát csüggedtség fogta el. Xavier, a harcos az egész világgal hadban állt. Szenvedély mindig lesz benne, igen, de soha nem talál békére.

– Flora – mondta Xavier, és amikor észrevette a lány reakcióját, hirtelen összegörnyedt. Gyorsan odalépett a kádhoz, kihúzta a vízből a lányt, átölelte, és a nyakába temette az arcát. Flora nem tiltakozott, de a fiú annyira szorította, hogy úgy érezte, mindjárt összeroppan a bordája. Érezte, hogy Xavier lenne az, aki e nélkül összeroppanna. A család Natascha történetétől függetlenül is szörnyű megpróbáltatásokon ment keresztül. Rágalmazták őket, a társaság, amelyben addig mozogtak, valósággal kiközösítette valamennyiüket. A média felfokozott érdeklődése napok óta nem lanyhult, és a villa falai mögül érkező vihart is ki kellett állniuk. Valahányszor kitették a lábukat, az emberek megbámulták őket, összesúgtak mögöttük, ujjal mutogattak rájuk. Többé nem volt hová visszavonulniuk. Flora megvárta, amíg Xavier szorítása enyhült, a feszültsége oldódott. – Xavier, én segíteni szeretnék. Segíteni akarok neked –hátrahajolt, és a két kezébe fogta a fejét. – …mondd el, mi történt Nataschával. A fiú ránézett, felsóhajtott, az arcáról lehullt az álarc, amit – Flora most már látta – állandóan viselt. Csupán a vágy agóniájában dobta le, cserélte fel a bűntudatos fájdalmat a gyönyörre; az ajka mosolyra húzódott, a szemében huncutság és játékosság csillant. Xavier leereszkedett a kád szélére, és lehajtotta a fejét.

– Tizennégy éves korában megtámadták – mondta a padlónak. – …megtámadták? – nyelt nagyot Flora, és érezte, hogy nő benne a szorongás. Xavier felnézett, fekete szeme hunyorgott, aztán újra megkeményedett a tekintete. – Megerőszakolták. Ó, te jó ég. Flora a szája elé kapta a kezét. Az hangzott el, amitől tartott, a legrosszabb a lehetőségek közül, amik eszébe jutottak, amikor Xavier beszélni kezdett. Remélte, hogy téved, hogy túloz, és fölöslegesen aggodalmaskodik, ahogy az anyja szokta. Kilépett a kádból, a fiú mellé állt, nem vett tudomást a porcelán hidegéről a meztelen bőrén, kissé megszorította a karját. – Tu… tudod, ki volt? – Igen. – A fiú megfordult, gyémántkemény tekintettel nézett rá, mintha ő lett volna az elkövető. – Jean-Luc Desanyoux. Flora meglepetten pislogott, aztán tágra nyílt a szeme. Ismerte ezt a nevet. A férfi régebben autóversenyző volt, most híresség, aki sporteseményeken szólal fel, és arról beszél, mit jelent háromszáz kilométer/óra sebességgel száguldani, miközben nem ér hozzá a fékhez, hogyan kockáztassunk és lépjük át a határainkat. – Ismered? – Xavier mozdulatlan volt, akár egy szikla, felmérte a reakcióját.

– Igen. Florának zúgott a feje. A pasasnak komoly gyűjteménye volt oldtimerekből, és Flora egyszer látta pár évvel ezelőtt Los Angelesben egy fényképaukción. – Akkor tudod, hogy befolyásos emberek veszik körül. Azt mondta Nataschának, hogy nem tudja bebizonyítani, és ugyan ki hinne az ő szavának vele szemben? – Xavier vállat vont, mintha ez a logika kétségbevonhatatlan lenne. – De hát kellett lennie bizonyítéknak! A DNS? Mert feljelentette… ugye? Xavier elhúzta a száját, és a fürdőszobapadló távoli pontjára szegezte a tekintetét. – Mit gondolsz? Ő csak tizennégy éves volt, a pasas pedig ott virított a Time magazin címlapján. Florának felkavarodott a gyomra. – Hogy történt? – A lánya Natascha barátnője volt. Egy buli után hozzájuk mentek haza. Mind a két lány részeg volt. Nem első alkalommal fordult elő, de az első alkalmak egyike volt, hogy a húgom becsípett. Tudod, milyenek a kamaszok – kísérleteznek. – Xavier az ujjait fonogatta, hadarva motyogott. – Te ott voltál? – Nem, az egyetemen voltam. – Lehajtotta a fejét, a kezét a vállára tette, a füléhez emelte a könyökét, mint egy gyerek, aki megpróbál elrejtőzni.

Flora elborzadva megtántorodott, rádöbbent, hogy a fiú bűntudatot érez, amiért nem volt ott, mintha megakadályozhatta volna – mintha meg kellett volna akadályoznia. Tehetetlenül nézte. Nem voltak szavak, amelyek eloszlathatták volna a történtek borzalmát. Xavier leengedte a kezét, rátámaszkodott a lábára. – Natascha éjszaka megszomjazott, és lement vízért a konyhába. A pasas ott volt, látta, milyen állapotban van Natascha, és felajánlotta, hogy kávét főz neki. A húgom azt mondta, kedves volt, megkérte, hogy üljön oda mellé, beszélgessenek, meséljen valamit magáról. Xavier keze ökölbe szorult a combján, a kötés megfeszült a kezén, és olyan hirtelen állt fel, mint egy kilőtt rakéta. Flora ugrott egyet a hirtelen, heves mozdulattól. – De aztán, amikor el akart menni… a pasas azt mondta, mutassa meg, mi van a pólója alatt. Ő erre nem volt hajlandó, mire a pasas piszkálódni kezdett, azzal vádolta, hogy felingerli, kacérkodik vele, és azért jött le – szerinte félmeztelenül –, hogy elcsábítsa. – Felnézett Florára. – Az ég szerelmére, Hello Kitty-s hálóingben és zokniban volt! Flora ránézett, tehetetlennek és csüggedtnek érezte magát. Hogyan enyhíthetné a fiú fájdalmát? – A szüleink ugyanazokban a körökben mozognak. A rohadék megfenyegette, hogy elmondja nekik, hogy a lányuk elcsábította, és senki nem fog hinni neki, mert egy hazug bajkeverő. Aki mindenfélét kitalál. – Xavier

beharapta az ajkát. – Egyébként is bajban volt. Lógott az iskolából, bagózott, és nem sokkal korábban letartóztatták bolti lopásért. Nyilván csak dacból csinálta, de képzelheted – a szüléink dühöngtek. Azt hitték, letért a jó útról. – Biztosan elhitték volna, ha elmondja, mi történt, nem? – Mire megtudták, a viselkedése… súlyosbodott. Tényleg olyan lett, amilyennek a pasi leírta. Hitt neki, és elfogadta, hogy nem ér semmit. Már megint ez a szó. A legnagyobb sértés, amitől Natascha olyan elkeseredetten próbált szabadulni, valaki másra hárítani. – Hét hónapig még nekem sem mondta el, pedig mi… nos, közel állunk egymáshoz. Mindig is volt köztünk egyfajta kötelék, tudod? – Florára nézett, aki bólintott. Tudta, Xavier ezzel azt is közölni akarta vele, hogy egy csomag része, ha vele van, az azt jelenti, hogy egyúttal Nataschával is. – Annyi ideig nem mondta el senkinek? – Szóval nem csoda, hogy teljesen elvadult! Hitt annak a szemétládának, amikor szutyoknak, hazugnak és felcsinált kis kurvának nevezte. Florának leesett az álla. – Ilyeneket mondott neki? – Miközben megerőszakolta. – Olyan távoli volt a hangja, mintha egy dobozból beszélt volna.

Flora úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, alig tudta türtőztetni magát. Egy tizennégy éves gyerek, akit bántalmaztak, akinek az önbecsülését szétzúzták, és a világba vetett bizalmát megrendítették. Hosszú ideig hallgattak, Flora egyre rosszabbul érezte magát, és undorodott ettől a mindent bemocskoló bűntettől, amely gonosz, erkölcstelen, pusztító és teljes volt, és a családjukat is tönkretette. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy milyen nehéz lehetett Nataschának elmondania az igazat, és milyen könnyedén hazudott Milly, Freddie állítólagos áldozata. Flora homályosan emlékezett rá egy összejövetelről a chelsea-i The Phene sörözőben. Aggie ismerőse volt az egyetemről, aki sohasem vegyült a többiekkel… – De a szüleid biztosan megértették – jegyezte meg halkan Flora. – Amikor végre elmondta nekik, megértették, miért viselkedik így. Mármint biztosan? – Igen. Megértették. A levegőben még ott lebegett közöttük egy „de". Xavier arckifejezése újból megváltozott – a nyers harag újra eltűnt a szinte tökéletes álarc mögött, a szemében kihunyt a fény. – Elmagyarázták, hogy ez egy rendkívül kényes helyzet. Sok idő telt el. Addigra nem volt fizikai bizonyíték, és Natascha hírnevével… az egyik oldalon az ő szava, a másik oldalon a pasié, csak a két állítás állt volna szemben egymással. – Vállat vont. – Azt mondták, ha megpróbálják rábizonyítani a bűnösségét, igen, a

fickó karrierje és a jó híre romokban fog heverni, de Nataschának sokkal nehezebb lesz túlélnie a felhajtást, a média rá fogja vetni magát. Az egészet újra át kell élnie, és nincs rá garancia, hogy végül igazságot tesznek. Flora eltakarta a száját a kezével. – És ma este majdnem újra megtörtént… – suttogta. Xavier másfelé nézett, az arcán szomorúsággal elegy elkeseredés látszott. – Néha úgy érzem, olyan ez, mint a halálvágy. Szándékosan nemtörődöm, provokatív és túl rámenős, mintha azt akarná, hogy újra megtörténjen a dolog – csak ezúttal tenne róla, hogy elkapják a gazembert. Megpróbálom rajta tartani a szemem, vele megyek mindenhová, de nem lehetek mellette a nap huszonnégy órájában. – Hát persze hogy nem. – Eszébe jutott, amikor reggel meglátta egyedül Saint-Paulban, és újra a bekötött kezére tévedt a pillantása. Tényleg ezek a kezek formálták meg azt a szépséget? Most már saját tapasztalatból tudta, milyen könnyű, milyen ügyes a keze, amely úgy barangolta be a testét, mint egy jól ismert vidéket. De mi a helyzet a lelkével, amely a szerelem elbűvölően éteri látomását alkotta meg? Ilyen ember lenne, ha nem kényszerül a húga őrzőjének a szerepébe? Még mindig ez az ember? – Kérdezhetek valamit?

Xavier még mindig elveszetten ránézett, a tekintete először kemény volt, de aztán ellágyult, miközben a lány arcát fürkészte. – Bármit. – Miért nem álltál szóba velem a galériában? Xavier-nek eltartott pár pillanatig, mire a gondolataiból kizökkenve felfogta a kérdést. Nemtörődöm vállvonogatással válaszolt. – Túl közel kerültél. Flora zavarba jött. – Mihez? – Hozzám. – Kiismerhetetlenül hunyorgott. – Én nem kerestem ezt, téged. Én nem csinálok ilyesmit. Ilyesmit? Flora nagyot nyelt, úgy érezte, mintha megpofozták volna. Hát persze. A playboy. Xavier észrevette az arckifejezését, fészkelődött, a térdére tette a kezét, kihúzta magát. – Megfogadtam, hogy többé nem hagyom Nataschát egyedül. Csak rám számíthat. – Florára nézett. – De te… mintha üldöznél. Bárhová nézek, te ott vagy. A szüleim otthonában, az utcán, Chantillyban. Ha éjszaka behunyom a szemem, és nem vagy ott, akkor is téged látlak. – Elkapta a tekintetét, újra megfeszült az álla. – …de a galériában? Még Natascha sem tud róla. Senki más, csak Laurent, az öreg fickó, akivel találkoztál… Ez az egyetlen dolog, ami igazán az enyém, de te még ott is rám találtál… Úgy érzem, mintha mindent tudnál rólam.

Veled nem színlelhetek. Nem tudom, hogyan rekesszelek ki. Hallgattak, Xavier felkelt, a mosdóhoz ment, a fejét lehajtva föléje hajolt. Flora nézte – jóképű, riadt, szenvedélyes, sérült. Az elmúlt fél órában többet tudott meg róla, mint egy hónap alatt, és nem volt könnyű mindezt hallania. – Tehát azt mondod, nem akarsz engem közel engedni magadhoz – mondta csöndesen. Xavier odament hozzá, felhúzta, Flora majdnem lábujjhegyen állt, a fiú keze a karján, a testük összesimult. – Én nem akarok vágyni rád. Mégis csak arra vágyom, hogy a közeledben legyek. – A tekintete Flora arcán vándorolt, végigsimította az ujjával. – Te más vagy, mint a többiek, Flora. Flora nyelt egyet, biztos volt benne, hogy a fiú a hozzásimuló mellkasán keresztül érzi, milyen hevesen ver a szíve – beengedésért kopogtatott. – Honnan tudod? Talán nem vagyok más. Hiszen semmit nem tudunk egymásról. Nem is ismersz. Nem igazán. – Tudom, hogy nem tiszteled a családomat. Tudom, hogy bátran szembeszálltál Nataschával és velem. Tudom, hogy nagyon független vagy, és komoly karriert futottál be. – Elvigyorodott. – És pokoli szexi vagy, amikor füttyentesz…

Florának tátva maradt a szája a meglepetéstől. Tehát ő volt aznap Párizsban az ablakban! De nem maradt ideje tiltakozni, mert a fiú lehajolt, hogy hosszasan megcsókolja. Még szorosabban összesimultak, és az ölelés újra felszította Foórában a vágyat a fiú iránt. – Miért hagyod, hogy ezt tegyem veled? – motyogta Xavier. Végigsimította Flora haját, aztán kissé hátrahúzta, hogy felemelje az állát. – Mert én is akarom. – De te bárkit megkaphatnál. – Én téged akarlak. A fiú újra megcsókolta. A csípőjére tekert törülköző a földre pottyant, felkapta Florát, a lány a dereka köré fonta a lábát. Xavier a hálószobába vitte, és ledobta az ágyra. Flora elragadtatottan kacagott. Xavier föléje térdelt, megcsókolta a hasát, aztán felnézett rá. – Várj. Mi történt azzal a fickóval? Akivel Chantillyban voltál. – Noah? – Flora vállat vont, és összekulcsolta a kezét a feje alatt. – Párizsba menet kiadtam az útját. Xavier nem válaszolt, de Flora látta a mosolyából, hogy örül és megkönnyebbült. Újra megcsókolta a hasát, de a lány a fejére tette a kezét, és ő felnézett. – És a te barátnőd? Vagy inkább barátnőket kéne mondanom? – Hány különböző nőt látott vele az elmúlt pár hétben? Hármat? Xavier elutasítón megrázta a fejét.

– Ők csak arra kellettek, hogy kikapcsolódjak. – Miből akarsz kikapcsolódni? – Belőled. Teljesen elvetted az eszemet. – Újra megcsókolta a hasát, mire Flora felsóhajtott, a feje fölé emelte a kezét, és besüppedt a párnába. Xavier centiméterenként haladt felfelé, az ajka tollként siklott a bőrén, amely libabőrös lett az érintésre. Megvonaglott. Xavier a könyökére támaszkodva fölé helyezkedett, a kezét kétoldalt Flora fejére tette, és lenézett rá. Kisimította a haját az arcából. – Nem tettem semmi jót, ami miatt megérdemelnélek. – Ez nem igaz. – De igen… Nem vagyok angyal, Flora. – Ki mondta, hogy én arra vágyom? – kérdezte. – Én nem azt keresem, bármit jelentsen is. Nincs szükségem egy hercegre fehér lovon, köszi. – Az jó, mert nem tudnék az lenni. Flora felnézett rá. – Mindig ezt csinálod. – Mit? – Olyan, mintha azt akarnád elérni bármi áron, hogy az embereknek minél kisebb elvárásaik legyenek veled szemben. – A fiú fekete szeme megvillant, és Flora tudta, hogy újra túl közel került hozzá. – De engem már nem vezetsz félre. Tudom, hogy nem az vagy, aminek látszani akarsz. Álarcot viselsz, hogy mindenkit távol tarts, így csak te vagy és Natascha. Azt hiszed, így tudsz

rá vigyázni. – Xavier nem válaszolt. – Értem. Csodálatos bátyja vagy. – Xavier tiltakozni akart, de ő megcsókolta, és belefojtotta a szót. – Ne vitatkozz. Az vagy. – Neked van bátyád? Vagy húgod? – mosolygott a fiú. – Egy bátyám van, az Úr legyen velem. – Az égnek emelte a szemét, mint mindig, amikor ezt kérdezték tőle. Ez volt a megszokott vicces válasza. – És ő védelmez téged? Például agyonverne, amiért belezúgtam a húgába? – vigyorgott Xavier. Flora rövid gondolkodás után válaszolt. Belezúgott? – Freddie? Ó, nos… ő olyan laza, hogy szinte már vízszintes. Xavier az arcát tanulmányozta. – És közel álltok egymáshoz. – Nagyon – bólintott Flora. – Csak két év van közöttünk. – Akkor meg kell nyernem Freddie-t. Ő az, aki meggyőzheti a többi családtagodat, hogy kedveljenek. Flora a két keze közé fogta a fiú arcát. – Szeretni fognak. Xavier lenézett rá, és egy pillanatnyi kimondatlan, kimondhatatlan igazság feszült köztük. Túl korai volt ilyesmiről beszélni, még gondolni is korai volt rá. Azután a következő pillanatban eloszlott. – Nem. Velem lenni… – Elkapta a tekintetét, az arcát elöntötte a szégyen, de Flora megragadta a vállát, és helyre tette.

– Xavier, ide hallgass. Nem vagy felelős a nagyapád tetteiért. Te nem vagy azonos vele. Az apád mindent megtesz a kártalanítás érdekében. – De a fiú még mindig nem nézett rá. Flora újra a két kezébe fogta az arcát. – Figyelj rám. Én nem szégyellek veled lenni, sőt nem is lehetnék rá büszkébb. – Tétovázott. – Tudod, nem a te családod az egyetlen, amiről hazugságokat terjesztenek. Xavier szkeptikus pillantást vetett rá. – Ó, tényleg? A te családodról milyen hazugságokat írtak az országos lapok? Iróniának szánta, de Flora a csontjaiban érezte a feszültséget. Xavier sok mindent elmondott neki ezen az estén, kitárulkozott előtte. Beszélt a család megaláztatásáról, a húga megerőszakolásáról… úgy érezte, viszonoznia kell. Egyébként sem kerülhette el. Néhány hét múlva sor kerül a tárgyalásra, és akkor az ő családja válik a pletykalapok célpontjává. Hogyan hallgathatta volna el, hogy jobban megérti, mint gondolná? – Van… van valami, amit tudnod kell. Freddie-ről van szó. – A szövetségesemről? – Igen. Mert Freddie aranyos. Ő a legkedvesebb, legédesebb, leggyöngédebb srác, akivel valaha találkozhatsz. Xavier vállat vont, végighúzta az ujját Flora orrán, szemmel láthatólag nem vette komolyan. – Jól van.

– Az a helyzet… – Nem akarta kimondani a szavakat, nem akarta formába önteni őket, nem akarta, hogy testet öltsenek. – Ő… – Mi ő, Flora? – mormogta Xavier, és előrehajolt, hogy újra megcsókolja. Szemmel láthatólag máshol járt az esze. – Olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Xavier halkan felnevetett. – Úgy beszélsz, mint egy narrátor valami filmben. – Amikor Flora nem válaszolt, a fiú hátrahúzódott, úgy nézett rá. – Oké, sajnálom. Mivel vádolták meg? – …nemi erőszakkal. A csend olyan hangos volt, mintha mennydörgés rázta volna meg a szobát. Xavier viselkedése egy csapásra teljesen megváltozott, elernyedt teste hirtelen annyira megmerevedett, hogy szinte felemelkedett, mintha levitálna. – Xavier, egyéjszakás kaland volt, részegek voltak – de kölcsönös megegyezésen alapult. A lány haragudott rá, mert utána már visszautasította. Freddie-nek barátnője volt, akit nagyon szeretett. Csak egy szörnyű hiba volt, amit hazugsággá torzítottak. Ez volt az igazság. Freddie-nek nemcsak az volt a bűne, hogy megcsalta Aggie-t, hanem az is, hogy megvetette magát érte. És azt a lányt is. Ahogy beszámolt neki a történtekről. – „Kiborultam… megmondtam neki, hogy hibát követtem el… lóhalálában

eljöttem" – ezek a mondatok Flora számára magyarázatot adtak rá, miért változott a vágy bosszúvá. Flora visszaemlékezett, hogy amikor néhányszor mind együtt voltak, szemet szúrt neki, hogy Milly Fredet bámulja. Akkor ezt aranyosnak találta, nem többnek, de nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy rájöjjön, a lány megragadta a lehetőséget, amikor Freddie kiruccant valahová a fiúkkal, és ő összefutott vele, Aggie pedig épp egy csajos hétvége miatt távol volt. Az igazság azonban nem védte meg a bátyját. Sőt, épp az kényszerítette térdre. Fred másnap reggel megmondta Millynek, hogy hibát követett el, és bevallotta Aggie-nek, mielőtt mástól tudhatta volna meg. Amikor először bevitték a rendőrségre, ott is bevallotta, hogy lefeküdtek egymással Millyvel. Eszébe se jutott, hogy hazugsággal védje magát, ahhoz túlságosan becsületes volt, és komolyan azt hitte, hogy az igazmondás a legjobb politika. A vád az egész ügyet egyetlen üzenetre alapozta, amelyet részegen írt a klubban: „Hol vagy???" Freddie elmondta neki, hogy nemcsak a lányt, hanem a többieket is kereste. De Milly ügyvédje azt állította, ez az előre megfontolt szándékot bizonyítja, és hogy az ügyfele kétségbeesetten próbált menekülni előle, de ő „levadászta". Ez egy rossz vicc. Az egyetlen, akit levadásztak, az Freddie volt, Milly még a lakására is felment másnap este, amikor megtudta, hogy Aggie szakított a fiúval, és

megpróbálta újrakezdeni, de csak azt érte el, hogy Freddie újból elutasította. Erre viszont nem volt bizonyíték, hiába vették át ezerszer – Milly túl okos volt hozzá, hogy bármilyen digitális nyomot hagyjon arról, hogy valójában ő zaklatta Freddie-t. Nem voltak árulkodó sms-ek, sem telefonos üzenetek, még ahhoz is elég agyafúrt volt, hogy eltakarja az arcát az utcai kamerák elől, amikor kiszállt a taxiból. A bátyjának esélye sem volt, hogy kivédje ennek a nőnek a bosszúját. Flora visszaterelte a gondolatait a jelenre. Xavier felállt, és olyan feldúlt tekintettel nézett rá, ami felért egy pofonnal. A tekintetében nem volt düh vagy megvetés – azokat a pillantásokat már megszokta tőle –, hanem ami ennél sokkal rosszabb: undor. Flora feltérdelt, és rémülten nézte, hogy Xavier megfordul, felveszi a még mindig nedves nadrágját a földről. – Xavier, hallottad, mit mondtam? Nem igaz. Esküszöm. Ha találkoztál volna Freddie-vel, tudnád, hogy igazat mondok. – Hát ez furcsa – válaszolta a fiú, és felhúzta a cipzárt a sliccén. – Az erőszaktevők soha nem úgy néznek ki, hogy feltételeznéd róluk, igaz? A szörnyetegek az álcázás mesterei. Desanyoux-t is klassz pasasnak tartja egész Franciaország. Flora érezte, hogy a félelemtől megfagy a vér az ereiben.

– Nem, ez… ez nem ugyanaz. Freddie nem… ő senkit sem tudna bántani. Ő nem olyan, mint Desanyoux. – El tudod képzelni, mit tett az a bűntény az egész családommal? Az a szörnyeteg, aki családapának, liberálisnak álcázza magát, teljesen tönkretette a húgom életét! Mindennap együtt él ezzel a borzalommal és a gyalázattal, amit az a rohadék vele művelt. Mindennap úgy kel fel, hogy azt hiszi magáról, semmit sem ér, és este ugyanezzel a gondolattal fekszik le. Minden éber pillanatában az jár a fejében, amit neki mondott, mert nem hiszi – nem tudja elhinni –, hogy annál többet ér. Azért, amit az a pasas tett vele. Azért, amit ő mondott neki. És most azt állítod, hogy a bátyád ugyanilyen? – De nem olyan! – kiáltotta most már feldühödve Flora. – Te a testvére vagy! Természetes, hogy ezt mondod! Flora tátott szájjal bámult rá, alig tudta elhinni, hogy ez történik. – Te meg Natascha bátyja vagy! Miért nem tudsz ugyanúgy hinni nekem, ahogyan én hiszek neked? Én azt mondom, Freddie ártatlan! Ha ismernéd, te is tudnád. Xavier felkapta az ingét a földről, idegesen tuszkolta bele a karját az ing ujjába, és megrándult az arca, későn jutott eszébe a sérült válla. – Áltatod magad – horkant fel, rosszul gombolta be a középső gombot az ingén, a nappaliba vágtatott, és felvette a cipőjét.

Flora kiugrott az ágyból, és utánaszaladt. Xavier az ajtó felé sietett. – Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Flora. Könnyek buggyantak ki a szeméből, de dühösen letörölte őket. – Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam. Az egyetlen, akiben megbíztam! Megpróbáltam kimutatni, hogy megértem a pusztítást, amit ez benned okozott. Azt hittem, megérted, hogy Freddie is áldozat. – Nem! – Xavier megpördült a nyitott ajtóban, rászegezte a mutatóujját, és Flora megtorpant. – Ő nem áldozat. Xavier kirohant, Flora utána bámult, a kert sötétjébe. – Xavier! – szólt utána. – Hová mész? Nem mehetsz így el! A fiú visszafordult, tízméternyire állt a füvön, de valójában már száz mérföldnyire volt tőle. – Nem rúgathatlak ki a szüleimmel, Flora, úgyhogy én megyek el. Holnap elmegyek. – Fekete szemével hunyorogva nézett rá. – Soha többé nem akarlak látni.

Huszonötödik fejezet

A hold még fent volt az égen, amikor Flora bement a műhelybe. A padlón hosszúra nyúltak az árnyékok, a harsogó színek elnémultak, eltompultak a falakon a sápadt holdfényben. Flora felgyújtotta az asztali lámpát, kinyitotta a laptopját, és elküldött egy e-mailt: Angus, nagyon sajnálom, de nem tudok tovább ezen a projekten dolgozni. Túl bonyolultak a dolgok a családdal. Ma este visszarepülök Londonba. Megértem, ha kirúg. Üdvözlettel, Flora. Miközben elküldte, tisztában volt vele, mekkora súly gördül le a válláról, ha kiszabadul a valaha illusztris család aranykalickájából. Felkelt, készített magának egy kávét, a vízforraló zubogása felerősödött a ház csöndjében. Flora megfogta a gőzölgő bögrét – nem is akarta meginni, de egyre csak reszketett –, leült a hátsó lépcsőre a franciaablak előtt, és kinézett a kertre. Már csak lélegzetvételnyire volt a hajnal, a napkelte első fénycsíkja vörösre festette a horizontot, olyan volt, mint a színpadi függöny, amelyet épp elkezdtek felvonni. Csakhogy a színészek mostanra valóban elhagyták a színházat. Xavier pár órán belül Párizsban lesz, ő pedig otthon Londonban, és ez az éjszaka – a tökéletes élvezet

és a sajgó fájdalom – nem lesz több, mint egy eltévelyedés, olyasmi, amit gyorsan elfelejt majd, ahogy mindig. Mit is szokott mondani róla Freddie? Teflonborítású. Senki és semmi nem tapad meg rajta. A szemére nyomta a kezét, elzárta a könnyek útját, melyek Xavier távozása óta némán és vég nélkül ömlöttek a szeméből, akár az olvadó hó. Most már három órája és negyvenkét perce, de tudta, hogy hamarosan jobb lesz. Lassan elcsitult a haragja, és újra megkeményedett a szíve. Ez nem volt igazi szívfájdalom, nem volt értelme hisztériázni miatta. Ha a száraz tényeket nézte, alig ismerte ezt a férfit. Attól, hogy megosztottak egymással néhány sötét titkot, nem váltak lelki társakká. Az ügyek, amelyek súlyosan nehezedtek rájuk, nem tették őket fontosabbá egymás számára, mint a tömérdek apró, jelentéktelen részlet, amelyek meghatározzák az emberek életét, amelyekről valóban tudnod kell ahhoz, hogy valakit igazán ismerj – például, hogyan issza a kávét, hol vásárolja a zoknikat, hogy hívják a legjobb barátját, és mi volt a neve az első kutyájának. Nem. Ez nem volt szívtépő fájdalom. Csak akkor törheti össze valaki a szívedet, ha előbb a kezébe adod, márpedig ő nem tett ilyet. Amit a köztük lévő elemi vonzalomnak vélt, az nem volt más, mint izgató robogás egymással szemben padlógázzal. Ki kapja el előbb a tekintetét. Ki tér ki előbb?

Letette a bögrét, lefeküdt a földre, és összegömbölyödött. Nem. Ez nem igazi szívfájdalom. Ő Flora Sykes, huszonhét éves. És még soha nem volt szerelmes. Csobbanás hangjára riadt fel, nyöszörögve ébredt, először azt sem tudta, miért alszik a kertre nyíló ajtóban. Alvás közben nyilván huzatot kapott – hűvös szellő fújt –, mert amikor felemelte a fejét, a nyaka merev volt. Megpróbálta meglesni, ki van a medencében, és ösztönösen igyekezett elkerülni, hogy meglássák. Vajon Xavier az? Pislogott néhányat, megpróbált fókuszálni, de közben tudta, a fiú nem lenne olyan ostoba, hogy az ajtajától pár méterre úszkáljon, amikor búcsúzóul a fejéhez vágta, hogy többé látni sem akarja. Akkor talán Natascha az? Ez a lehetőség nem taszította úgy, mint korábban. Most nem. Nem érzett iránta mást, csupán részvétet és gyengédséget, csúf viselkedését magyarázták a történtek – de hogy fejezhetné ki az együttérzését? Flora sejtette, hogy Natascha indiszkréciónak és árulásnak tartaná a bátyja vallomását. Flora csöndben felült, és legnagyobb meglepetésére Jacques-ot látta, aki ide-oda úszott a medencében, egyre mélyebb barázdákat szántva a vízben, majdnem olyan űzötten, mint a fia. Flora keze hozzáért a hideg kávésbögréhez a földön, kész csoda, hogy álmában nem borította fel, és rájött,

hogy nyilván meg sem mozdult. A teste elgémberedett és sajgott. Lassan felállt, a mosogatóhoz vitte a bögrét, kiöblítette, otthagyta a pulton száradni egy konyharuhán, aztán vizet locsolt az arcára. A szeme – hálásan vette tudomásul, hogy már nem sír – be volt dagadva, a szemhéját pislogás közben vastagnak és nehéznek érezte. Körülnézett a szobában. Még mindig rengeteg tennivaló volt hátra, ennek a gyűjteménynek a történetéről most ugyanolyan keveset lehetett tudni, mint egy hónappal korábban, de ő már nem fogja feltárni. Végzett itt. Vermeilék múltja többé nem tartozik rá, a jövőjük még kevésbé. Hallotta a zajokat a ház zárt ajtaján túlról, az előszoba felől, és tudta, hogy a család már fent van – legalábbis né-hányan. Újra lehunyta a szemét, kétségbe ejtette a gondolat, hogy bemenjen oda, és megmondja nekik, hogy elmegy, de ez elkerülhetetlen volt. Amíg itt dolgozott, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy elkerülje Magdát, Nataschát vagy Xavier-t, Lilian és Jacques viszont megérdemelte, hogy szemtől szemben jelentse be nekik a távozását. És tudta, hogy ha véletlenül összefut Nataschával, a tüskéi már nem fogják megsebezni, meghallgatja a lányt, és hagyja, hogy úgy érezze, igaza van, még akkor is, ha téved. Ez a minimum, amit megérdemel. Zaklatottan kinyitotta az ajtót, és belépett az előszobába. A kertre nyíló franciaajtó nyitva volt, a

szellő enyhén borzolta a vázákban a virágokat. Nesztelenül lépdelt a padlón, és akkor jött rá, hogy még mindig mezítláb van, amikor belépett a konyhába. Meztelen volt a bő Ba&sh ruha alatt, amelyet sebtében magára kapott, mielőtt az éjszaka közepén betántorgott a fűről, elküldte az e-mailt, és menekülőre fogta. Felemelte a kezét, gyorsan lesimította a haját, de már későn. Ott voltak a konyhában. Legalábbis Xavier és Natascha. Genevieve a tűzhelynél állt, és palacsintatésztát öntött egy serpenyőbe. Natascha a szomszédos székre feltett lábbal ült az asztalnál, meztelen térde kikandikált az asztal pereme fölött, előtte egy érintetlen tál feldarabolt gyümölcs, az ujjai közömbösen siklottak az iPadjén. Xavier mellette ült, és az asztalt bámulta, az egyik karja ernyedten hevert az asztal lapján, mintha eltört volna, az ujjai lazán fogták a presszókávés csésze fülét. Flora úgy gondolta, rövid, fekete és erős kávét iszik, ezt a részletet kipipálhatta a tudnivalók közül. Bár most már mindegy volt. A fiú kezén piszkos volt a kötés, és meglazult a fürdőtől; apró vérfoltok itatták át, mint valami stigma, a húgával való szövetség külső jeleként. Kócos volt, akárcsak Flora, és olyan sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, mintha behúztak volna neki. Nos, meg is érdemelte volna, gondolta dühösen Flora. Az után, amit neki mondott, és amit előző este tett, nagyon is megérdemelte volna!

Flora nézte egy pillanatig, érezte a vágy és zavar ismerős izgalmát, amely minden alkalommal erőt vett rajta a láttán. Mekkora bolond volt, amikor azt gondolta, hogy a szextől – még ha az olyan fantasztikus is, mint az övék – közelebb kerül hozzá, mint bárki más, és ez az ő hibája volt, hiszen Xavier előre figyelmeztette, hogy nem angyal. mégis azt hitte, más, mint a többi nő, és hogy Xavier jobb ember, mint amilyennek megismerte, de nem volt az, egyikük sem. Mind a ketten tökéletesen átlagosak voltak. – Mam'selle Flora! – kiáltott fel meglepetten Genevieve, amikor megfordult, és észrevette az ajtóban kővé váltan álló lányt. Összehúzta a szemöldökét. – …jól van? – Ó… – Flora kezdett pánikba esni. Natascha és a bátyja egyaránt felnézett, Xavier láthatólag meglepődött. Florának eszébe jutottak a hozzá intézett utolsó szavai, és önkéntelenül tett egy lépést hátra, fél lábbal a konyhában, féllel kívül volt, mintha megpróbált volna engedelmeskedni. – Én csak… Nem tudta befejezni. A következő pillanatban Natascha napbarnított villámként átrobogott a konyhán, és szorosan átölelte a nyakát. – Köszönöm! – ismételgette újra meg újra. Flora tátott szájjal állt, a tekintete úgy tapadt Xavier-re, mintha odacsavarozták volna. Látta a fiú

szemében az utálatot az állítólagos képmutatása és árulása miatt. – Én igazán nem csináltam semmit – mondta halkan, amikor Natascha végre elengedte. – Dehogynem. Tudja, hányan nem vettek tudomást a történtekről? Úgy tettek, mintha nem vennék észre. Láttam őket. Hátat fordítottak. Flora elborzadva nézett rá. Nem tudta, mit mondjon. Hogyan mondhatott volna bármit anélkül, hogy elárulná, tudja, mi történt? – Akkor szégyellhetik magukat – suttogta. Natascha újra megölelte, ő pedig átkarolta a lány keskeny vállát. – Félreismertem – mondta Natascha könnyekkel a szemében, amikor szétváltak. – Olyan komisz voltam magával. Meg tud nekem bocsátani? – Nincs mit megbocsátanom. Natascha elmosolyodott, és egy pillanatra Flora meglátta, milyen fiatal. Az arcán tükröződő életunt cinizmust egy pillanatra felváltotta a bájos ártatlanság. Ez volt a lány, aki lehetett volna? És most olyan, amilyenné hamarosan Freddie is válik majd? – Reggelizett már? Velünk eszik? Megfogta Flora kezét, megpróbálta az asztalhoz húzni, de ő a világ minden kincséért sem ment volna közelebb Xavier-hez. – A szüleit keresem. Azt hiszem, az édesapja úszik, de… az édesanyja itt van valahol? Attól tartok, sürgős. – Érezte, hogy Xavier tekintete kíváncsian rátapad.

– Persze. Biztosan a könyvtárban van. – Jól van. Nagyszerű. K-köszönöm. – Megfordult, indulni akart. – Hé, figyeljen csak, egyszer elmehetnénk vásárolni. Talán. – Emelkedő hangsúlya miatt inkább kérdésnek hangzott, és Natascha fesztelen modora mögött Flora felfedezte a visszautasítástól való félelmet. – Mit szólna a holnaphoz? Flora szólásra nyitotta a száját, tétovázott, nem akarta Xavier előtt felfedni a terveit. – Én… én szeretném, Natascha, tényleg. De sajnos nem leszek itt. Xavier összehúzott szemmel nézett rá. – Elmegy? – Natascha megdöbbent. Flora bólintott, és a földre szegezte a tekintetét. – Attól tartok. – Visszamegy Párizsba? – Londonba. – De akkor ki fejezi be a munkát? Azt hittem, még hónapokig tart. A nagyi nagy patáliát csapott, amiért hetekig nem használhatja a virágrendező szobát, ugye, Xav? Natascha a bátyjára pillantott, de ő mereven a kávéját bámulta. – Az ügynökség úgy döntött, inkább egy eredetszakértőt küldenek. Ez nem az én szakterületem.

– Milyen kár! – szorította meg a kezét Natascha. – Anyu és apu odavan magáért. Tudom, hogy csak magát akarják. – Nekik is jobb lesz így. – Flora beszívta az ajkát, és a nyelvébe harapott, érezte, hogy újra sírhatnékja támad. Megremegett a felső ajka, de nem volt hajlandó sírva fakadni Xavier előtt. Nem fog. – Megyek, megkeresem az édesanyját. Gyorsan kiszabadította a kezét, visszabotorkált az előszobába, a szíve majd kiugrott a helyéről Xavier láttán, aki most olyan távol volt tőle, távolabb, mint valaha. Végigment az előszobán, behúzódott egy ajtó mögé, és a szemére szorította a kezét, mert a könnyei újra ömleni kezdtek. Az előző esti üresség új, teljesen idegen érzése olyan hirtelen szippantotta be, akár egy víznyelő, azzal fenyegetett, hogy lehúzza, betemeti, összezúzza. De semmi baj, vigasztalta magát. Ez nem igazi szívfájdalom. Elmúlik. Jól van. Így is beletelt néhány percbe, mire megnyugodott a légzése annyira, hogy képes legyen beszélni. Megacélozta magát, és megállt a könyvtár előtt. Az ajtó résnyire nyitva volt, de azért bekopogott. Várt. Semmi. Újra bekopogott, ezúttal egy kicsit hangosabban. Még mindig semmi. – Halló? Lilian? – kérdezte halkan.

Amikor még mindig nem kapott választ, bedugta a fejét az ajtón, és bekukkantott. Míg a márványpadlós előszoba fényben úszott, ez a helyiség félhomályba borult. A ház keleti felével ellentétben – ahol sok más szobával együtt a konyha és a műhely is elhelyezkedett –, a déli oldal még árnyékban volt, és a ránctalan fűzöld vászonfüggönyök félig behúzva lógtak a magas ablakok előtt. Flora belépett, és ámuldozva körülnézett. Könyvek, mindenhol könyvek. A hagyományos sötét mahagóni- vagy cseresznyefa bútoroktól eltérően, amikre számított, minden bútor fehér volt – a létrák, a korlátok, a falak előtt négy méter magasan átívelő polcrendszerek. A szoba közepén pár szék és egy hatalmas kerek asztal állt, amelyen újabb vázában nagy csokor zöld fejű hortenzia és fehér babarózsa bólogatott. Magdának tényleg szüksége van arra a virágrendező szobára, gondolta magában Flora. A bal oldali fal előtt sorakozó polcok némelyikébe beugrót vágtak, ahol elefántcsontszínű vászonhuzatú kanapét helyeztek el. – Lilian? – szólt újra Flora, lassan körbefordult, és a tekintete végigsiklott a felső szintekre vezető galérián. De egyedül volt. Épp el akart menni, amikor egy régi kartondobozon akadt meg a szeme a kanapé mellett. „Bécs/Párizs" ezt írták az oldalára fekete filctollal, a ragasztószalagot felvágták, az ezüst papírvágó kés még ott volt egy

oldalra fordított narancsszínű velúralbumon, és kikandikált a tetején. Flora odasétált, és felvette. Ez vajon az, amire gondol? Eszébe jutott, hogy Lilian azt állította, nincsenek fényképeik a háború előtti időkből: sem esküvői képek, sem Jacques apját ábrázoló fotográfiák. De ez csupán Magda hazugsága volt, amivel megpróbálta titokban tartani a szégyenteljes múltat. Néhány nappal ezelőtt Jacques ott állt a műhelyben, és keserédes derűlátással bizalmasan elárulta neki, hogy végre megismerheti az apja arcát. Az album sarkai piszkosak voltak, a bolyhos bőr lelapult a használattól. Gyorsan kinyitotta. Tele volt enyhén megsárgult fekete-fehér fotókkal. Egy esküvői kép volt az első – a menyasszony hosszú ujjú, meglehetősen előnytelen szaténruhát és leomló, hosszú fátylat viselt, a kezében sötét virágokból kötött különleges, kúp alakú csokrot tartott. A vőlegény elegáns volt a fekete öltönyben és nyakkendőben, a cipőjét ragyogó fényesre suvickolták. A fejüket egymáshoz döntötték. Egyikük sem volt magas, és mind a ketten középkorúnak tűntek a képen, pedig Flora tudta, hogy nem lehettek olyan idősek – a menyasszony nyilvánvalóan Magda volt, sötét mazsolaszeme mit sem változott, bár a képen szerelemtől csillogott, és nem haragtól. Flora leereszkedett a kanapé szélére, és az ölébe vette az albumot, hogy jobban megnézze. Tehát ő Franz von Taschelt. A férfi arcát bámulta, kereste rajta a

szörnyeteg vonásait. Sűrű – szokatlanul sűrű – és szinte koromfekete haja volt, amely azonban a halántékán már őszült. Az anyja kifejezésével élve „erős" orra volt, és ha gonoszkodni akart, enyhén csapott álla. Flora hosszan tanulmányozta. A megjelenésében vagy a testtartásában nem sok minden utalt kapzsiságra, érzéketlen embertelenségre. Talán a túlzottan csillogó cipője árulkodott ambícióról? Talán nem a Magda iránt érzett szerelmét látta a tekintetében, ahogy a keze a menyasszonyáét markolta, hanem a pénz és a hatalom utáni sóvárgást? Vagy tényleg csak egy hétköznapi ember volt, aki büszke és boldog az esküvője napján. Flora nagyot sóhajtott, már nem tudott semmit, az ösztönei nem működtek többé, eszébe jutottak Xavier szavai: A szörnyetegek az álcázás mesterei. Flora a borítóra pillantott. „Bécs és Párizs" – ez állt dombornyomással a narancsszínű bőrön. Az esküvői kép utáni oldalra lapozott. Az újabb fotón Magda egy piknikpokrócon ült, a térdénél kis kosár, belenézett a kamerába, a kezével ernyőzte a szemét. A felvétel szélén egy apró elmosódott folt jelezte, hogy a fotós (Franz?) a nyílás előtt felejtette az ujját. A következő képen mind a ketten egy falnak támaszkodtak, kézzel kötött kardigánt viseltek, a szél belekapott a hajukba. Flora lapozott. Magda kis fehér sportautóban ült – Freddie egy szempillantás alatt beazonosítaná, amilyen

autóverseny-rajongó –, a haján selyemkendő. A másik kép egy kastélynál vagy kúriánál készült, a kabátot viselő Magda egy magas, csipkézett falnak dől, a háttérben széles erdő. Magda minden fényképen egy kissé elégedetlennek tűnt, cseppet összevonta a szemöldökét, a mosolyában türelmetlenség bujkált. Flora továbblapozott. Magda egy kávézó teraszán ült két nő társaságában. Flora közelebbről megnézte, és észrevette a hasonlóságot Magda és az egyik nő között. A nővére? A másik nő is felkeltette a figyelmét, bár nem tudott rájönni, miért, hiszen valószínűleg korábban nem látta. Az egyik képen Franz egy üzlet előtt állt egy másik férfival együtt, a kezét a háta mögött összefonva, a mellét büszkén kidüllesztve. Flora szeme megakadt az ovális keretbe foglalt cégtábla alsó felén, épphogy ki lehetett venni a feliratot. Ha nem tudta volna, mit keres, nem is tudta volna kibetűzni, de ugyanezt látta a festmények hátulján, a régi cédulákon és Saint-Paulban, a galériában megőrzött főkönyveken: Blumka von Taschelt, a galéria, amit Franz az anschluss előtt Bécsben vezetett, vagyis a kép 1934 és 1938 között készült. Akkor a másik férfi a fényképen Blumka? Gyorsabban továbblapozott, látta, hogy közben nyilvánvalóan megváltoztak a körülmények. Franz meghízott, az arca kerekebb lett, a pluszsúly tekintélyt kölcsönzött a megjelenésének. A viselkedésében is megváltozott valami, az állát előrébb tolta, ha nem is

felsőbbrendűséggel, de valami hasonlóval nézett a fényképezőgép lencséjébe. Büszkeség volt? A siker íze? Illett hozzá a hatalom. Még az öltönye is jobban állt rajta, a cipője még fényesebben ragyogott. Magda divatosan rövidre vágatta a haját, és feltűnő ékszereket kezdett hordani. Flora az album utolsó oldalához lapozott, egy fényképhez, amelyen Franz és Magda is ott volt egy hivatalos rendezvényen. Hatalmas épület lépcsőjén álltak – talán egy operaházban? Franz frakkban, Magda világos színű pliszírozott szaténruhában, az egyik vállán rókastólával, a hajában tollal. Kétség sem férhetett hozzá, hogy feljebb emelkedtek a társadalmi ranglétrán, de a testbeszédük is másmilyen lett. Korábban mélyen ülő, apró szemével és passzívagresszív nyugtalanságával láthatóan Magda volt az uralkodó a kapcsolatban, most viszont Franz háttérbe szorította – könnyedén nevetett a képeken, a keze gyakrabban volt a zsebében, és nem a felesége kezét fogta. Együtt álltak, mégis külön. Flora mereven nézte, most már kész volt meglátni benne a szörnyet. Franz elérte a célját – meggazdagodott, és sikeres lett. De ettől még nem vált szörnyeteggé, legrosszabb esetben is csak egy hiú, önző alakká. Aztán lapozott egy oldalt, és egyszeriben ott volt a szeme előtt a legékesebb bizonyíték arra, mi mindenre volt képes. Franz és Magda egy hagyományosan

berendezett szalonban ült egy másik párral együtt. Flora felismerte a másik nőt a kávéházi felvételről. Szemmel láthatólag közeli barátok voltak, hasonló életstílussal. Mind a négyen estélyi öltözetet viseltek, a kezükben metszett kristálypohár, az asztalokon színes Tiffany üveglámpák, a kanapékat rojtos selyem ágytakaróval takarták le. Magda egyenesen belenézett a kamerába, ő valahogy kirítt a kis csoportból, de Franz a középpontban állt, egyik keze a másik férfi vállán, mindketten az ülő feleségük mögött, a másik asszony félig Franz felé fordult, és nevetett valamin, amit a férfi mondhatott. Mindez így utólag nézve csak tovább súlyosbította az árulását, szembeszökő volt szörnyeteg mivolta, mintha két fejjel állt volna ott. Flora nem tudta levenni a szemét a festményekről a hátsó falon – a Renoirokról és a portréról; még fekete-fehérben is érzékelte a pávakék ruha árnyalatainak gazdagságát, a rubintkő mély, vérvörös színét a nő kezén. Hirtelen rájött, miért tűnt ismerősnek a nő. Már látta egy másik fényképen, még Bécsben, és egy portrén, amelyet Párizsban talált. Még a nevét is tudta. Natalya Spiegel. És a férje – Noah megmondta a nevét –, Juls. Barátok voltak! Flora az arcukat nézte, valamennyien jól érezték magukat, tele voltak élettel és jókedvvel, még nem sejtették a rájuk váró borzalmat, nem tudták, hogy a

szövetségük álságos, és a barátságuk csupán illúzió. Hogy csak a festmények számítanak, vagyis a pénz. Flora nézte Franzot, amint a barátja whiskyjét issza, és a feleségével flörtöl, a férfit, aki nemsokára átadja őket a náciknak, és zsebre vágja a jutalékát. Az árulót közöttük. Vajon mikor döbbentek rá, hogy elárulta őket? Amikor aláírták a szerződést, amit eléjük tett? Amikor ajtót nyitottak az SS-katonáknak? Amikor feltaszigálták őket a vonatra, vajon még mindig azt hitték, hogy a határ felé tartanak? Vagy soha nem tudták meg, milyen szerepet játszott Franz? Talán megúszta, és miközben ők a halálba mentek, ugyanannak a jóbarátnak hitték, aki mindig volt. Vajon ez a gondolat erőt adott neki? A hatalom emberének a hírnév volt a mindene, vagy nem? Vajon a nácik – maga Hitler és Göring is – nem próbálták tolvaj helyett esztétának feltüntetni magukat még akkor is, amikor megfosztották Európát a legnagyobb kulturális értékeitől? A művészet volt a számukra az egyetlen értékkel bíró valuta. Azt akarták, hogy jó ízlésű, páratlanul művelt emberekként emlékezzenek rájuk. Felsőbbrendű fajként. A gondolat megállásra késztette. A hírnév hagyaték… Támadt egy ötlete. Bepötyögött egy számot a mobiljába, és felhívta. – Én vagyok az – mondta gyorsan, mielőtt a férfi beleszólhatott volna. – Ha jelentettem neked valamit, akkor tedd pontosan azt, amire kérlek.

Huszonhatodik fejezet

– Ó, Flora, hát itt van! – A hang kizökkentette, meglepetten nézett föl. Lilian lépett a könyvtárba. – Natascha mondta, hogy engem keres. Flora sietősen, de fölöslegesen becsapta az albumot, megpróbált úgy tenni, mintha nem szaglászott volna. – Sajnálom, én csak… – Lenyűgöző, ugye? Tudja, hogy Jacques két nappal ezelőtt látta az első képet az apjáról? – mondta halkan. Leült Flora mellé a kanapéra, és újra kinyitotta a Bécs albumot. – Persze ezeket már nem látta. Hosszan nézte az apja esküvői fényképét, aztán kiment… le van sújtva. – Bánatosan megrázta a fejét, és Flora kísértést érzett, hogy összeüsse a tenyerét, de nem tette. Lilian az ügyfele volt, ez minden – nem úgy tekintett rá, mint annak a férfinak az anyjára, akivel a múlt éjszaka megosztotta az ágyát, nem úgy, mint egy jó ember feleségére, aki megfizet az apja bűneiért, nem úgy, mint egy lány anyjára, akit tönkretett a társadalom-politika. Egy pillanatra lehunyta a szemét, tudta, jól teszi, hogy elmegy innen. Túl közel került, elmosódtak az éles határok. Ez a zűrös, állandó nehézségekkel küszködő, nagy hatalmú család nem az ő gondja.

– Jól van, Flora? Genevieve mondta, hogy elég rosszul néz ki, és meg kell mondanom, egyetértek vele. – Ó, nem, tényleg jól vagyok. Csak elfáradtam. – Arra gondolt, hogy Lilian sem néz ki sokkal jobban. Mi a fene történt mindkettőjükkel, tűnődött, eszébe jutott, milyen kiegyensúlyozottak és disztingváltak voltak a korábbi találkozóikon. Alig egy hónappal később csak az árnyékuk voltak önmaguknak. – A nyári lakkal van baj? Minden rendben a légkondicionálóval? Néha megbolondul egy kicsit, olyankor én sem tudok aludni tőle. – Ó! – Flora megpróbált mosolyogni. – Nem erről van szó… nem. – A kezét bámulta, megpróbálta összegyűjteni a bátorságát. – Hú, Lilian, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ma este visszautazom Londonba. – Londonba? – Liliannek elakadt a lélegzete, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy az Északi-sarkra utazik. – Igen, de aggodalomra semmi ok. Angus ideküld egy szakembert az eredetkutatáshoz. Bridget Plaidstow-t, aki olyan, mint egy modern kori Miss Marple – tényleg bármit felderít. – Én azt hittem, maga meglehetősen jó munkát végzett. Flora Lilianre pillantott, és észrevette, hogy mosolyog.

– Nem ez az erősségem. Bridget sokkal gyorsabban eredményre jut majd. Ez hatalmas munka, és tényleg jobban járnak egy szakértővel. Lilian kis ideig hallgatott, érdeklődve tanulmányozta Flora zilált külsejét. Flora remélte, hogy nem vette észre, a fia ugyanilyen zilált. – Ez a valódi oka? – Tessék? – Nos, az elmúlt pár hét nem telt eseménytelenül. – Lilian sajátosan szépítette a valós helyzetet. – És nincsenek illúzióim a családom tüskés modorával kapcsolatban sem. Ráadásul hallottam, mi történt tegnap este… Flora úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Micsoda? Xavier bejelentette, hogy elmegy? Elmondta…? – Amit Natascháért tett. – Ó! De én igazán nem… – Igen, ő már mondta, hogy így gondolja. – Lilian habozott, aztán nagy levegőt vett. – Fogalmam sincs, tud-e valamit Natascha múltjáról… – Tudok – vágott közbe gyorsan Flora, nem akarta, hogy Lilian kimondja, nem akart képmutatón és együttérzőn itt ülni, miközben a másik táborból csatakiáltás harsan a bátyjáért. Ha hazugság is, amivel Freddie-t vádolják, az adott esetben ez aligha számít. Csoda, hogy Xavier rá sem bír nézni? – Tudom. És nagyon sajnálom. Ha ez számít valamit, szerintem

Natascha szeretetre méltó fiatal lány. Remélem, egy nap majd ő is elhiszi ezt saját magáról. Lilian arca hirtelen eltorzult a szavaira, egy pillanat alatt összeomlott az elegáns önuralma, a kezébe temette az arcát, és rázkódni kezdett a válla. – Ó, Lilian – sóhajtotta Flora, és megrémült, amiért megríkatta, és már megint rontott a helyzeten, amikor pedig csak javítani akart rajta. Közelebb húzódott Lilianhez, és tétován átölelte. Legnagyobb meglepetésére Lilian mindkét karjával átkulcsolta, zokogva magához szorította, és úgy kapaszkodott belé, mintha ő lett volna a mentőcsónak a viharos tengeren. Percekig ültek így, még akkor is, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja, és Xavier sétált be. A zokogó anyját átölelő Flora láttán hirtelen megtorpant. Akkor sem nézhetett volna döbbentebben, ha meztelenül pózolt volna, és Flora eltűnődött, vajon Xavier látta-e valaha sírni az anyját. – Mit műveltél? – kérdezte fagyosan Xavier odalépve. Lilian felnézett a hangjára, nyomban összeszedte magát, élesen beszívta a levegőt, szárazra lapogatta az arcát, és a mutatóujját az alsó szempillái alá nyomva letörölte az elkenődött sminket. – Megöl a kedvességével, drágám – mondta Lilian, és sikerült elmosolyodnia. Florára nézett, és megpaskolta a térdét. – Köszönöm. Kérem, ne felejtsen el elbúcsúzni, mielőtt elmegy, rendben? – Természetesen. – Nem mert Xavier szemébe nézni.

– Mi az, drágám? – kérdezte Lilian a fiától reszkető hangon, de már tökéletesen visszanyerve az önuralmát, és felállt. – Apu téged keres. Beszélni akar veled a találkozó előtt. Lilian újra Florára nézett. – Ó, azért még eljön, ugye, Flora? Szükségünk lesz a segítségére. Attól félek, fogalmunk sincs, hogyan tudjuk meg, egy követelés jogos-e vagy sem, és gondolom, a felhívásunk sok csalót vonz. – Természetesen – bólogatott Flora, és mosolyogni próbált. – A gépem csak délután indul. Magán érezte Xavier tekintetét, és eltűnődött, vajon most, hogy ő a kardjába dőlt, mégis itt marad-e? Lilian megpaskolta a fia vállát. – Jó fiú vagy – mormolta elérzékenyülve. Flora – és Lilian – látta, hogy Xavier összerándul. – Ó, drágám, a szegény vállad. – Semmi baj. – Biztos vagy benne, hogy nem kell megröntgenezni? – Rendben vagyok, anyu. Csak zúzódás. – Kéne venned egy forró fürdőt, hogy helyrejöjjön. Xavier önkéntelenül Florára pillantott, egy pillanatra mind a kettejüknek eszébe jutott a pár órája megtapasztalt gyengédség és meghittség. De aztán természetesen a titok, amelyet megosztottak egymással, és az életükben uralkodó sötétség úgy loccsant a földre, akár a vér, és újra elválasztotta őket.

– Már megtörtént – mondta halkan Xavier, az anyja felé nyújtotta a karját, és kikísérte a szobából. Flora nézte a halk kattanással becsukódó ajtót. Vajon ez volt az utolsó alkalom, amikor látta őt? Könnybe lábadt a szeme, a zárt ajtót bámulta, de nem látta. Igyekezett érzéketlen maradni, és figyelmen kívül hagyni a hirtelen rátörő érzést, hogy nélküle nem ér semmit. De az ajtó nem nyílt ki újra. Xavier nem jött vissza. A nap időközben megkerülte a házat, és pajkos gyerekként bekukkantott az ablakon. Flora tudta, hogy vissza kellene mennie a nyári lakba, hogy átöltözzön. Nem jelenhet meg úgy a megbeszélésen, mint aki a bokor tövében aludt. És mégis… nem mozdult a lába. Nem érdekelte, hogy sápadt, bedagadt a szeme, és nem érdekelte, hogy a haja kócos az ágyban való játszadozástól. Végignézett a szobán, búcsúzott. Pár óra múlva elmegy innét, visszatér a valódi világba, Little Foxes kifakult, zsúfolt, kopott bútorai közé, ahol ugyanaz a csíkos tapéta borítja a családi fürdőszoba falát, mint huszonhét évvel korábban, amikor Freddie totyogó korában letépte, és ahol minden születésnapjukon megmérték őket, és vonalat húztak a lépcső alatti faliszekrény ajtajának belső felére. A házban csak a sakktábla volt márványból, és az apja a régiségek tekintetében inkább a Regency korszakot kedvelte, és

nem a görög-római antikvitásokat, amelyeket Magda szemmel láthatólag előnyben részesített. Lilian nyitva hagyta az albumot a kanapén, Flora gépiesen közelebb ment, és azon tűnődött, vajon Jacques tovább jut-e valaha az első oldalnál. Nem kell megbocsátania az apjának, de nem akarja legalább a történetét megismerni? Nincs meg minden emberben a vele született vágy, hogy tudja, honnan jött? Hogy megismerje a gyökereit? Visszatette az albumot a dobozba, de amikor föléje hajolt, a szélénél megpillantott egy darabka kivillanó balettrózsaszín szatént. Becsúsztatta a kezét, és előhúzott egy vékony köteg szalaggal átkötött levelet, a borítékok olyan régiek és pergamenszerűek voltak, hogy szinte porladtak, a sok olvasás hüvelykujjlenyomatokat hagyott a papíron. Magda von Taschelt nevét írták a borítékokra, de a cím nem Bécs, nem Párizs és nem Antibes volt. Hanem Genf. Svájc? Tehát oda menekült Magda? Azért, mert Franz együttműködött a németekkel? Lehúzta a kötegről a szalagot, tudta, hogy nem tartozik rá. O felmondott, többé nem kellett miattuk aggódnia -de már túl messzire ment ahhoz, hogy ne érdekelje. A masni könnyedén engedett, a levelek súlyosan nehezedtek a tenyerére. Kihúzta az első levelet a borítékból, és olvasni kezdte.

Paris 75010 1942. október 12. Drága Magdám! Nagyon örültem a levelednek. El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy minden a terveink szerint alakult. Bizonytalansággal teli világban találtuk magunkat, de boldog vagyok, hogy legalább téged biztonságban tudlak. Bocsáss meg, amiért nem vagyok melletted. Nagyon hiányzol, de állandóan elfoglalt vagyok. Az nem segít, ha kételyekkel gyötröm magam, különben is rengeteg a tennivaló. Mindennap több ember jön, és egyre több üzlet köttetik, és ki intézné, ha nem én? Biztosan örömmel hallod, hogy a Miró-szállítmány két nappal ezelőtt épségben behajózott New Yorkba. Ott egészen más minden – süt a nap, a föld forog tovább, a piacok prosperálnak. Megbocsátható, hogy azokon a partokon elfeledkeznek a világháborúban álló másik feléről. Végső formába öntöttem a jövő heti koppenhágai szállítmány terveit. Isten segedelmével minden rendben lesz. A helyzet itt a városban egyre romlik – százak távoznak, fokozódik a paranoia, nem bízhatok meg senkiben. Gyanítom, hogy figyelnek. A régi barátokból új ellenségek lettek. Naponta ezerszer is összetörik a szívem, és csak az a gondolat éltet, hogy te nem vagy itt, és nem látod ezt.

A következő leveledben küldj újra vidámságot. Írj, és mesélj a hegyekről. Leesett a hó? Csöndes az éjszakai ég? Nem hullanak a bombák? Hamarosan újra írok, drágám. Szerető férjed, Franz Flora összehajtotta a levelet, aztán elgondolkodott, vegyes érzésekkel töltötte el a levélben érződő ellentmondás – Franz együttérzett a zsidók szenvedésével, aztán Amerika virágzó szépművészeti piacán spekulált. A barátságok összeomlása miatt siránkozott – mégis, Flora tudomása szerint, éppen ő maga árulta el a saját barátját. És Magda nővérének a levelét megcáfolva látszólag nagyon is odaadó férj volt. Flora sóhajtva kihajtotta a következő levelet. Ugyan mi a fenét tudott ő? Párizs 75010 1942. november 18. Drága feleségem! Bocsásd meg hosszú hallgatásomat. Az utóbbi hetekben egyre nehezebbé váltak a dolgok, látástól vakulásig dolgozom. Csak a múlt héten Ausztriába – kétszer –, Amszterdamba és Berlinbe repültem, és akkor még nem említettem a munkát, amit itt a fővárosban kellett elvégeznem.

Attól tartok, szerelmem, meg se fogod ismerni az otthonunkat. A bombák úgy záporoznak, mint az eső, éjszaka nappali világosság van a tüzektől. Két nappal ezelőtt a heves bombázások miatt evakuálták a tizennegyediket, de nem mindenki jutott ki időben. Ledőlt a háztömb végén egy épület, egy család bent aludt – apa, anya és hat gyerek. Hála az égnek, hogy nem tudtak semmit az egészről. Isten nyugosztalja őket. Hogy valami jót is mondjak, a legutóbbi levelem óta két további sikeres szállítmányt küldtem Amerikába. Nem tudnak betelni a mi európai modernizmusunkkal, és ezért örökké hálás leszek. Talán ez az egyetlen jó dolog ebben a háborúban. Múlt héten Bécsben találkoztam Juls-lel és Natalyával. Mindent összevéve elég jól tartják magukat, bár komoly változás állt be a körülményeikben, különösen ami a gyerekeket illeti. Utánad érdeklődtek, és az üdvözletüket küldik. Küldj több vidámságot a hegyekből, szerelmem. Nem is gondolnád, mennyi erőt adnak a leveleid. Aludj jól, gondolj arra, hogy hamarosan újra együtt leszünk. Szerető férjed, Franz Flora nem törődött azzal, hogy visszategye a levelet a borítékba, inkább türelmetlenül elővette a következőt. Párizs 75010

1942. december 2. Szépséges Magdám! Kevés idő van a cselekvésre, és nincs idő a magyarázkodásra. 5-én reggel 5:00-kor légy a határon. Vedd át az odaszállított küldeményt, a tétel kódja 01196-ESR/FVT. Végtelenül értékes rakomány. Isten legyen veled. Szerető férjed, Franz Flora nagyot nyelt, újra elolvasta a rövid levelet, megértette a sietséget, az óvatos, szinte paranoiás hangvételt. Tehát együtt voltak benne. Magda – biztonságban, a svájci Alpokban – csempészte a lopott műalkotásokat, és növelte a vagyont, miközben Párizs lángokban állt. Sietve felvette a következő levelet. Az utolsó előttit. Párizs 75010 1942. december 31. Drága Magdám! Hát eljött a legszörnyűbb év utolsó napja. Gyötrelem volt az elmúlt pár hónap nélküled, alig bírtam ki. A legsötétebb pillanataimban sóvárogtam, hogy mellettem légy az éjszakában. Bocsáss meg. Szörnyű férj vagyok, amiért azt kívánom, bárcsak itt lennél

velem, és csak az vigasztal, hogy te biztonságban vagy a fényben. Amint ellapozzuk az 1942-es évet, szeretném azt hinni, hogy közeleg a jövőnk. Próbálom érzékelni az új, fényes horizontot, ahol újra együtt leszünk, és egy családként élünk tovább. Ez a remény táplál. Folyton csak rád gondolok, és azon tűnődöm, mit csinálsz. Sikerült berendezkedned? Biztonságban vagy? A karom szinte fáj, annyira szeretnélek megölelni. Nehezen tudok aludni éjszaka. Attól félek, Isten ítélkezik fölöttem a bűneim és a hibák miatt, amelyeket útközben elkövettem. Van-e jogunk rosszat tenni a szabadság nevében? Tartok tőle, hogy gyanakszanak rám. Vagy hogy többé nem veszik a hasznomat. Talán csak a paranoia beszél belőlem? Az emberek itt soványak, és a saját árnyékuktól is félnek. Látom, milyen pillantásokat vetnek rám, amikor elmegyek mellettük, úgy néznek rám, mint egy hízott disznóra, akinek olyan kényeztetésben van része, amit tőlük megtagadtak. Édes drágám, vajon elég erős vagyok, hogy ezt folytassam? Néha arra gondolok, a csalás fárasztóbb, mint a félelem, de aztán látom, mit művelnek a népünkkel, és tudom, hogy folytatnom kell. Nincs más út. Jó híreket küldök az én kis családomnak 1943-ra, szerető férjed, Franz

Flora összehajtotta a levelet, alig vette észre, hogy gyorsabban szedi a levegőt, az ujjai sebtében a papírok között turkáltak. Kinyitotta az utolsó levelet. Párizs 75010 1943. január 21. Drága Magda! Tudják. Lehet, hogy nem vagy biztonságban. Költözz el, álcázd magad. Ne írj nekem ide. Lépj kapcsolatba Traversrel, ő tudja, mit kell tenned. Isten áldjon téged és a kis Jacques-ot. A te odaadó férjed, Franz Flora reszkető kézzel hajtotta össze a levelet. Mi történhetett vele? Hová ment? Flora tudta, hogy Franz 1943-ban halt meg, de pontosan mikor? Januárban vagy később? Vajon a halála összefüggésbe hozható a levélben említett eseményekkel? És mennyivel később tudta meg Magda, hogy nem jön vissza többé? Flora nem kedvelte ezt a nőt, nemigen hitte, hogy képes lenne együttérezni egy olyan házaspárral, amely szégyentelenül hasznot húzott a háborúból, és mégis… ezekről az oldalakról áradt a félelem. Bármit tett is, végül megbűnhődött érte.

Nyílt a könyvár ajtaja, Flora riadtan felkapta a tekintetét, a kezével próbálta meg eltakarni az ölében szétterülő leveleket. Genevieve állt az ajtóban. – Mam'selle Flora, a dolgozószobában várják. – Ó! – Flora meglepődött. Mennyi időt töltött itt? – Igen, rendben. Természetesen. Máris megyek. Csak… – Gyorsan egy halomba rendezte a leveleket, és visszakötötte a szalagot. – Kutatás – magyarázkodott motyogva. Genevieve eltűnt, Flora felállt, megpróbált megnyugodni, emlékeztette magát, hogy semmi köze a család történetéhez. Neki már nincs más dolga, mint végigülni ezt a megbeszélést. Ha a hivatalos iratok követik a változásokat, húsz perc alatt befejezik. Ösztönösen lesimította a ruháját, eszébe jutott, mi van rajta – pontosabban az, hogy mi nincs. Nem volt rajta cipő, sem fehérnemű. Megdermedt. Bemehet így egy találkozóra? Még a saját fürdőszobájába se menne be ilyen rendetlenül. Felsóhajtott. Sokkal fontosabb a hozzáállás és a szakmai hozzáértés. Egyébként is már fél lábbal kint van innen. Ki a fenét érdekel, hogy néz ki? A dolgozószobához sétált, és bekopogott. – Entrez – szólt ki Jacques az ajtó mögül. Flora belépett, és meghűlt a vér az ereiben. – Üdv, Flora – üdvözölte Noah hűvös mosollyal. – Gondoltam, hogy itt találkozunk.

Huszonhetedik fejezet

– Ó, maguk ismerik egymást? – kérdezte Jacques meglepetten, és hol az egyikre, hol a másikra nézett. – Nos, bizonyos értelemben igen, bár először egy szakmai tudakozódás során találkoztunk – mondta Noah, és egy pillanatra sem vette le a szemét Floráról. Furcsálló tekintetéből Flora látta, azon jár az agya, vajon mi ütött belé, hogy mezítláb, kócosán, smink nélkül sétált be ide. Nemigen hasonlított arra a kiegyensúlyozott, higgadt ifjú hölgyre, akivel Noah Bécsben találkozott. A férfi szenvtelenül felvonta a szemöldökét, majd egyenesen Jacques-ra nézett. – Flora a Renoir-festmény eredetét kutatta, amelynek a párja a gyűjteményem darabja, és amit a családom „eladott" – ezt a szót a levegőben idézőjelbe tette, így jelezte, hogy átvitt értelemben használta – a háború alatt. – A Renoir? Valóban? – Jacques Florára nézett, szemmel láthatólag kellemetlenül érintette a beszélgetés ilyetén fordulata. Ma nem az a festmény volt a megbeszélés tárgya. – Igen. Valójában, ha ön az ügyfél, akit képvisel – mosolygott fagyosan Noah –, márpedig meggyőződésem, hogy így van, akkor annak a műalkotásnak a

visszaadására is igényt tartok. Akkoriban elmondtam Florának, hogy szívesen ajánlatot tennék rá. – Értem. – De világos, hogy megváltoztak a körülmények. – Noah szúrós pillantást vetett rá. – Valóban. – Mitől olyan biztos benne, hogy Jacques az az ügyfelem, akinél a Renoir van? – kérdezte fürgén Flora, kihúzta magát, és igyekezett némi tekintélyre szert tenni. Sarokba szorítva (és mezítláb) védekezett. – Sok ügyfelem van, Mr. Haas. – Ó, ezt nem kétlem – válaszolt a férfi, és felvillant a szeme, mindketten tudták, ő miért nem tartozik közéjük. – Nos, lássuk csak. Azt mondta, az ügyfele Párizsban él – intett Jacques felé. – És hogy Von Taschelt volt az utolsó ismert tulajdonos, akit sikerült lenyomoznia. – Újabb kézmozdulatot tett, ami még gúnyosabban hatott, mint az előző. – Nem is beszélve arról, milyen különös érdeklődést mutatott a festmény iránt, ami most ott van maga mögött, és ami miatt ma idejöttem. – Flora megfordult, és megpillantotta Noah nagy-nagynénje portréját egy festőállványon. Annyira megdöbbentette a férfi megjelenése, hogy észre sem vette, pedig a lefestett nő szinte fizikailag is jelen volt a helyiségben, mintha csak mellette ült volna egy széken. Noah mereven nézte. – Csodálatos így élőben, nemde? Egészen mások a színei. Képzelheti, milyen csalódott voltam, amikor

tudomást szereztem a hollétéről. Hiszen bizalmasan közöltem magával, hogy keresem. – Sajnos az ügyfelem iránti titoktartási kötelezettségem miatt nem voltam abban a helyzetben, hogy eláruljam ezt az információt – közölte kimérten Flora. Ránézett a férfira, és újra kihúzta magát. – Még akkor sem, amikor elmondtam, mit tett az az ember a családommal? – Noah haragosan felcsattanó hangjától megfagyott a levegő, még Jacques is fészkelődni kezdett, észlelte az asztal körül vibráló ellenségeskedést, és tudta, hogy „az az ember" az apja. – Mégis a hallgatás mellett döntött? Flora nagyot nyelt. – Nem volt más választásom. Akkor még senki nem ismerte Von Taschelt kilétét. Én csak egy újabb eladás bizonyítéka után kutattam, Von Taschelt és Jacques apja, a feltételezett Francois Vermeil között. Erre koncentráltam. Azt hittük, hogy a vétel valódi, fogalmunk sem volt, hogy… – elcsuklott a hangja. – Egy és ugyanaz az ember? – fejezte be helyette Noah, és Jacques-ra nézett, aki leszegte a fejét, és az asztalt bámulta. – Amint kiderült az igazság, Jacques nyomban lépéseket tett, és minden tőle telhetőt elkövetett a helyzet javítása érdekében – védte meg Flora. – Ezért ül ma itt. Nem rejtegetünk semmit. A LAPADA weblapján közzétett felhívásra több ezer lehetséges igényjogosult jelentkezhet.

Noah úgy dőlt hátra a széken, mintha a saját dolgozó-szobájában lett volna, és a jelenlévők lettek volna az ő vendégei. Vállat vont. – Nos, én semmilyen felhívást nem láttam a LAPADAn. Azért vagyok itt, mert amikor láttam az újságokban a főcímeket a családról, rájöttem, mi történt. Elmondtam magának Bécsben, hogy nem maga volt az egyetlen, aki falakba ütközött, amikor hozzá akart férni a Von Taschelt-dokumentumokhoz, így azok a főcímek olyanok voltak, mint Isten ajándékai! Végül minden értelmet nyert. A rég elfeledett lakás a festményekkel, aztán hirtelen a maga megjelenése egy olyan ügyfél képviseletében, aki a családom hajdani Renoirfestményét birtokolta, és a szaglászása a nagynagynéném portréja után… A választott kifejezés elárulta Florának, hogy Noah felfedezte a hibát; hogy rossz helyre tette vissza a dossziét, miután az éjszaka közepén kilopódzott az ágyból, hogy elolvassa. Azon morfondírozott, vajon mióta tudja vagy gyanítja a rejtett szándékait. Istenem, lehet, hogy már Chantillyban is tudta? Ezért kötekedett Xavier-vel, és ezért csinált akkora cirkuszt az ő „birtoklása" körül? Vagy csak a leplezetlen férfiúi hiúság hajtotta? Ez történik itt és most – a kétszavas üzenete miatt: „Kérem, ne" –, miután egy csokor sárga rózsát küldött az irodába, és a végleges visszautasítás valami sokkal sötétebbé dermesztette az iránta érzett rajongását? Nem kétséges, hogy több dolog miatt is

élvezte a bosszút – egyfelől kárpótlást kaphat a családi vagyonért, másfelől dolgozott benne a kivagyiság. – Mr. Haas, attól függetlenül, hogy ön talált ránk, örülök, hogy itt van. Nem akarok megtartani semmit, amit az apám öntől vagy bármely másik családtól kicsalt – közölte határozottan Jacques. – Biztos lehet benne, nagyon is jól tudom, hogy ez lopással ér fel, és undorodom tőle. Noah meglepetten nézett – Flora pedig kissé csalódott volt – a válasz miatt. – Rendben. Nos, akkor ez egyszerű lesz – mondta Noah rövid habozás után, benyúlt a táskájába, kivette a dossziét, amelyben a festmény eredeti dokumentumait tartotta. – Fényképeim is vannak 1911-ből és 1917-ből, amelyeken a festmény a nagyszüleim házában függ. Aztán 1926-ból, 1933-ból… Nos, tartsa meg a képeket. Eléjük lökte a fotókat, és Flora komor pillantással nyugtázta a bunkó szóviccet, de tudta, hogy Noah igazat mond. Ő is igazolni tudta volna, hogy a festmény a férfi családjáé volt – épp az imént látta a szomszéd szobában, a narancs-sárga fotóalbumban. Jacques átlapozta az anyagot, aztán átadta Florának. Egy számla Gustav Huberttől, a művésztől Natalya férjének, Juls-nek – talán házassági évfordulóra szánta a képet? –, aztán az ismerős ovális lógó Von Taschelt számláján, amely igazolta, hogy Franz a barátjától, Noah nagy-nagybátyjától, Juls Haastól vette a festményt. Flora természetesen mindezt már korábban

is látta, de most ráérősen újra jól megnézte. Legutóbb nem vizsgálta az eredetiségét, és – bár meglehetősen valószínűtlen – nem lehetett teljesen kizárni a verziót, hogy a dokumentumok hamisak. Elképesztő, mire képes néhány teafilter a gombóccá gyűrt és újra kisimított papíron. – Hitelesíttetnünk kell egy független szakértővel – jelentette ki Flora, és visszaadta. Noah meglepetten meredt rá. Önelégülten feltételezte, hogy a nyomozása után egy csapásra elintéződik a dolog, és megkapja, amit akar. – Ezt minden egyes igényjogosult esetén elvégzik, ugye? – Kénytelenek leszünk. Ez a hozzáállás vonzza a csalókat, az emberek hajlamosak próbálkozni. Noah összehúzta a szemét. – Ezt gondolja rólam? – Nem – vágta rá gyorsan Flora. – De gondosan kell eljárnunk. Biztos vagyok benne, hogy ezt ön is értékeli. Rövid csend állt be. Mind a ketten tudták, hogy szükségtelenül hivataloskodik. Ez volt az ő kis bosszúja. – Nos – mondta Noah –, feltételezem, nem futnak el vele. A titok napvilágra került. Mindenki tudja, kik maguk. Most már nincs értelme álnevek mögé bújni – kihívóan nézett Jacques-ra, aki meg sem próbált válaszolni, de Flora legszívesebben helyette is felképelte volna Noah-t. Megértette, miért táplál annyi keserűséget Jacques apja iránt – teljes joggal vetette

meg –, de Jacques nem volt azonos Franzcal! Miért nem voltak képesek ezt felfogni az emberek? – Nos, nem hiszem, hogy van még va… Nyílt a dolgozószoba ajtaja, és Lilian sétált be. – Uraim, Flora – szólalt meg, higgadtan belibegett, és egyenesen Noah felé indult. Estéé Lauder Linen illatfelhőben megállt előtte, és Noah ösztönösen felállt, hogy üdvözölje. – Enchantée. – Kezet ráztak. – Remélem, nem késtem le semmiről? Félrebillentett feje – bár a tekintete továbbra is a vendégére tapadt – azt sugallta, hogy a kérdést Florához intézte. – Az előzetes bizonyítékot ellenőriztük, de ez minden, amit ebben a fázisban megállapíthatunk, amíg nem kapjuk meg a független szakvéleményt. Természetesen úgy tűnik, minden rendben van – fejezte be Flora tárgyilagosan. – Rendben, örülök. Valamit még hozzá akartam tenni. – A férjéhez fordult, aki elszürkült arccal, görnyedten állt. – Jacques, drágám, úgy gondoltam, minden érdekelt számára előnyös lenne, ha édesanyád is találkozna néhány igényjogosulttal. – Jacques arca megnyúlt, de Lilian nem látta, közben újra Noah-ra nézett. – Remélem, nem bánja, de fontosnak tartom, hogy egyszer és mindenkorra megpróbáljuk hivatalosan lezárni ezt az ügyet.

– Valójában nagyon is bánom. Szerintem felettébb rossz ízlésre vall – közölte Noah gorombán. – Tisztában van azzal, hány embert küldött halálba az apósa az ügyködésével? Az emberiesség elé helyezte a mohóságot. Úgy védte meg saját magát, hogy közben másokat megbélyegzett. Elzárta a rezsim előli menekülésük útját. Kijátszotta őket egy olyan ügyletben, amelynek során megfosztották őket mindenüktől, és marhavagonokban küldték a koncentrációs táborokba, amint aláírták a kipontozott helyen. Az olyan embereket, mint a családom. – Minden szavából csak úgy sütött a megvetés, Jacques szinte hétrét görnyedt a vádak súlya alatt. Noah már alig kapott levegőt, de nem hagyta abba. – Sajnálom, ha kellemetlen ezt hallania, Vermeil úr, de tévedés ne essék – a maga családja nyerészkedett az én családom kiirtásán. Magának azért van ilyen háza, mert az én családomtól elvették az övét. Mi az ördögért gondolja, hogy hajlandó vagyok találkozni azzal a nővel, aki feleségül ment hozzá? Ebben a pillanatban Genevieve Magda egyik karját fogva belépett a szobába, Xavier fogta a másik karját. Az idős nő bizonytalanul totyogott, a botja az alkarján himbálózott, tekintetét a padlóra szegezte. A kutyák a lába körül rohangáltak. Amikor megállt a társaság előtt, Flora azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Ez aztán az időzítés…

Noah és Xavier felismerte egymást, mind a ketten összehúzott szemmel mérték végig a másikat, aztán Florára néztek. A lány pillantása találkozott Xavier-ével – mindig őt kereste, és őt találta meg először –, de gyorsan elkapta a tekintetét, és Noah-ra nézett. A férfi észrevette azt, amit rajta kívül senki más: hogy mindkettőjük arca egyformán nyúzott, és olyan szembeszökő rajta az átvirrasztott éjszaka nyoma, akár egy pörsenés a bőrön. Noah összehúzott szemmel nézett rá, és Flora tudta, hogy tudja. Talán már hamarabb rájött, mint ők maguk. Aznap Chantillyban, amikor három ember már tömeg volt… Vajon érzékelte azt a vibrálást kettejük közt, amelyikről egyikük sem akart tudomást venni? Magda, aki legalább harminc centivel alacsonyabb volt mindegyiküknél, felnézett, és azonnal megváltozott a szoba légköre. – Magda – kezdte szívélyesen Lilian, aki eldöntötte, hogy Noah heves tiltakozása ellenére sem hagyja lerázni magát. A kedvesség mindig elveszi a durvaság élét. – Ez az úr Noah Flaas. – …Haas? – ismételte Magda rekedten, de nem Noaht nézte. A tekintete a férfi mögött felállított festőállványon állapodott meg – a nőiesség magasztos kisugárzását tökéletesen visszaadták az ecsetvonások. Magdának leesett az álla, az összes szín kifutott az arcából, és a következő pillanatban megroggyant a térde.

Xavier a karosszék mögé lépett, nekitámasztotta a nagyanyja botját, átsietett a szobán, hogy italt töltsön neki, de Genevieve, aki még mindig a karjánál fogva tartotta Magdát, megingott, nem bírta el az öregasszony ránehezedő súlyát. Alig tudta elkerülni, hogy a földre essen. – Segítsen lefektetni – kiáltott oda Jacques Noah-nak, aki rövid habozás után megragadta Magdát a hóna alatt, és együtt a kanapéhoz vitték. – Genevieve, vizet! Most! Genevieve nekirugaszkodott, Lilian levett egy díszes antik legyezőt a falról, és legyezni kezdte az anyósát. Magda hamarosan új erőre kapott, de még mindig nem tért vissza a szín az arcába. Megpróbálták lefektetni, de ő a karjukat csapkodva tiltakozott, és ülő helyzetbe tornázta magát. – Anya, szerintem fel kéne vinnünk, hogy lefeküdj – javasolta Jacques, aki maga sem nézett ki jobban. – Szó sem lehet róla. – …nekem mennem kell – fordult Jacques-hoz Noah. – Az anyjának nyilván pihenésre van szüksége. Megvárom, míg jelentkeznek, de kérem, ne tegyék próbára túl soká a türelmemet. Magda meghallotta Noah öntelt hangját, és ránézett. – Haas. – A név, amelyet az imént kérdésként ismételt meg, most csaholásnak hangzott a szájából, és ugyanazzal a szúrós tekintettel fürkészte a férfit, amit már Florának is volt szerencséje megtapasztalni. Rövid ideig csak mustrálta, a tekintete végigpásztázta a haját,

a szemét, a homlokát, az orrát, a kezét, a lábát, a kiállását, a felépítését… – Ismertem Natalyát. Noah megmerevedett, úgy tartotta maga elé a táskáját, mintha golyóálló lett volna. – A nagyapám testvérét. Igen. Tudom. – Udvarias volt, de csak hajszálnyira. – És a férjét, Juls-t. – Igen. – Hasonlít Natalya apjára. Ugyanolyan a profilja. Noah-t meglepte ez a megfigyelés. – Köszönöm. Ezt nem tudtam. Magda az ölébe ejtette a kezét. – A legjobb barátaink voltak. Ezt tudta? – Kihívóan nézett Noah-ra, ahogyan Florára is: csak merjen megszólalni és felemlegetni, hogy micsoda borzalmak száradnak a férje lelkén. De Noah, aki Jacques-kal arcátlanul pimasz volt, most nem kapta be a horgot. – Tudom, hogy ismerték egymást. Magda gúnyosan felhorkant. – Hogyhogy? – A fényképekről. Magda bólintott, és egy pillanatra másfelé nézett. – És azt hiszi, a férjem elárulta a családját. – Tudom, hogy megtette – vágott vissza Noah kemény hangon, nyilvánvalóan fogytán volt a türelme az idős asszonnyal szemben.

– Maga nem tud semmit! – csattant fel Magda, akit nem tört meg a kora, és olyan parázsló tekintettel nézett Noah-ra, hogy Flora csak ámult, hogy a férfit nem perzselte hamuvá az a szempár. – Franz nem árulta el a maga családját, hanem segített nekik. – Nem – cáfolta meg habozás nélkül Noah. – Kijátszotta és kirabolta, aztán tálcán nyújtotta át őket az SS-nek, akik már vártak rájuk. Magda megsemmisítő megvetéssel nézett rá. – „A művészet olyan hazugság, amely segít meglátni az igazságot." Picasso szerint legalábbis. – Legyintett. – De maga nem lát semmit. A beállt csendben Lilian megpróbálta lecsillapítani az anyósát, Noah pedig szemmel láthatólag nem volt hajlandó vitába szállni vele. Méltóságán alulinak tartotta volna egy kilencvenkilenc éves asszonnyal vitatkozni, még akkor is, ha az egy nácihoz ment feleségül. – Mit számít ez most már? Öregasszony vagyok – jelentette ki Magda. – Nemsokára meghalok. Megtettem, amit meg kellett tennem, és biztonságban vagyunk. – A fiára nézett, a kezébe fogta ernyedt kezét, és úgy babrálta Jacques kisujján a pecsétgyűrűt, akár a zarándokok az olvasót. – Gondoskodtam a biztonságodról. Flora összerezzent. Magda szavai annak a levélnek a sorait visszhangozták, amit épp az imént olvasott. – Franz utasítása volt, hogy meneküljön, rejtőzzön el,

gondoskodjon a biztonságáról. De mi elől kellett menekülnie? Ha addigra Magda és Jacques már Genfben volt, akkor biztonságban voltak, vagy nem? Franz volt veszélyben. Eszébe jutott, milyen paranoiásan írt arról, hogy az SS megfigyeli. Nem bízhatott senkiben. Százak mennek el… Valami átváltott az agyában, mint amikor egy elakadt fogaskerék hirtelen továbblendül. A kerekek még nem forogtak, de valami elmozdult, kiszabadult… Tudják. Mit tudott az SS? Miért figyelték? És hol? Mint minden cinéma noir filmben, amit valaha látott, elképzelte a kémeket Von Taschelt lakása előtt az utcán, akik feljegyzik a mozgását be és ki… Flora pislogott néhányat. Hát persze! Az utcáról bárki láthatta ki-be járni az épületbe, és azt gondolhatta, hogy a saját lakásába megy be, vagy onnan jön ki. A nyolcas számúból. De… de ha két lakása volt, ha el akart rejteni valamit a lenti lakásban, ki jött volna rá? Florának elakadt a lélegzete, hirtelen világossá vált, miért volt két lakása ugyanabban az épületben. A hatos lakás nem Von Taschelt pluszraktára volt – hanem a titka. A nácikat ejtette át! De mit rejtegetett előlük akkoriban, amit még hetven évvel később is titokban kellett tartani? Minek a kiegészítő záradék? Travers-re gondolt, a titkok őrzőjére. Hazudott, amikor azt állította, hogy a felfedezők a nyolcas lakásba

törtek be. Flora tudta – bizonyították a fényképek a weboldalon –, hogy az alsó lakást találták meg, nem a felsőt. De akkor miért vezette félre a családot azzal, hogy a nyolcas lakás kulcsát adta át? Sokkal bonyolultabbá tette az életét azzal, hogy azt a lakást nyittatta ki. Elismerte, hogy belopódzott oda Flora és Angus távozása után, és elvitte a dokumentumokat, amelyek összekötötték Von Tascheltet és Vermeiléket. Valóságos orosz rulettet játszott. Remélte, annyira lefoglalja őket a zsákmány, hogy csak a műalkotásokra figyelnek, és nem a dokumentumokra – így is történt. De miért vállalt ekkora kockázatot, hacsak nem azért, hogy elkerüljön egy még nagyobbat? Még annál is nagyobbat, mint hogy kiderül Von Taschelt igazi kiléte? Mi volt az alsó lakásban, amit Travers-nek – az utasításokat követve – mindenki más előtt el kellett titkolnia? Hiszen ott nem volt más, csak az a portré, ami most itt van a szemük előtt. – Végeztünk – nézett Noah Jacques-ra. – Hívjon fel, ha megjött a vizsgálat eredménye. – Elindult kifelé. Flora nem hallotta. Elmerült a saját gondolataiban, képzeletben visszament a lakásba. Miért kell egy titkot több mint hetven évig megtartani? Lelki szemei előtt megjelent az üres szoba, az ágy, a láda, a festmény. És még valami… Hirtelen eszébe jutott, mit talált a földön a láda mellett. Egy apró, ártalmatlan, poros holmit… Több mint hetven évig…

Noah keze már a kilincsen volt, amikor Florának elakadt a lélegzete, hirtelen felkapta a fejét, észrevette, hogy Magda őt nézi, és az arcáról sugárzó riadalom igazolta a sejtését. Az öregasszony kezére vándorolt a pillantása – pontosabban a kézre, amelyet fogott. A pecsétgyűrű Jacques kezén befelé volt fordítva, a kő a tenyere felé nézett, így közönséges karikagyűrűnek látszott. – Soha nem a festményekről volt szó – suttogta Flora, és úgy érezte, mintha megremegne alatta a föld. – Noah hátrafordult. – Ezért volt ott olyan sok. Magda rámeredt, dacosan hallgatott, de remegett a dühtől. Flora fénysugarat irányított a múlt legsötétebb sarkába, és a gyanú apránként bizonyossággá terebélyesedett. Flora tudta, hogy igaza van. – Franz tényleg nem árulta el őket. Úgy van, ahogy mondta – folytatta Flora halkan. – Azok a festmények voltak ott, amelyek nem kellettek a náciknak? És megengedték, hogy megtartsa őket? – Válaszra várt. – És azt, hogy eladja a saját hasznára? – Rájuk sem bírt nézni! – csattant fel Magda sértetten. – Soha nem adta volna el őket! Noah visszalépett a szobába, Magda tekintete ideoda járt közte és a portré között, valami összetört benne. Jacques is észrevette, megszorította az anyja kezét, és akaratlanul megfordította a gyűrűt. Magda látta, hogy Flora tekintete újból a gyűrűre siklik, és tudta, hogy vége a játéknak. Kifutott az időből,

túl soká élt, semhogy megszökhessen a múltja elől. Sokáig hallgatott, de senki sem siettette, és valahogy mindenki érezte, hogy az igazság végül napvilágra kerül. – Mi mást tehetett volna? – kérdezte alig hallhatóan Magda. – Kénytelen volt közülük valónak álcázni magát, hogy segíthessen a sajátjain, hogy a lehető legjobb árat érje el anélkül, hogy magára vonná a figyelmet, és hogy határátlépőket szerezzen a művekért cserébe. – Megszorította Jacques ujját. – Tudja, mibe került neki, hogy az orruk előtt csinálhassa? Az állandó félelem, a paranoia, a gyötrelmes színlelés? Nem tudott aludni. El kellett viselnie azoknak az embereknek az utálatát, akik valaha a barátai, a vértestvérei voltak. Ő maga is zsidó volt! A művészet tartotta életben – a szakértelme volt az egyetlen hatalom a kezében. Az egyetlen módja annak, hogy segíthessen, még úgy is, ha azok is megvetették, elátkozták, elítélték, akiknek segített. – Noah-ra szegezett szeme szinte feketének tűnt a szenvedélytől. – És még most is így van. Noah nagyot nyelt, rá nem jellemző módon elbizonytalanodott. – A nagyapám azt mondta, elárulta őket. – Akkor tévedett! Ő is bevette a hazugságot – horkant fel Magda. – Franz minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a maga családját. Mindent értékesített cserébe azokért a határátlépő papírokért. Megpróbálta rávenni őket, hogy tegyenek úgy, mintha

engedelmeskednének a Birodalomnak, és együttműködők lennének, de az ő befolyásának is megvoltak a korlátai. Már gyanakodtak rá. Addigra túl sok emberen segített, ez okozta a vesztét. Jacques térdre esett az anyja széke mellett. – Miért nem mondtad ezt soha? – kiáltotta. – Hogy engedhetted, hagyhattad, hogy az egész világ árulóként kezelje? Magda az arcához emelte a kezét. – Hogy te biztonságban legyél, fiam. Hagytam, hogy terjesszék a hazugságaikat. Bármit elviseltem volna, hogy magam mellett tartsalak. – De a háborúnak régen vége. Magda megrázta a fejét. – Számomra nem. – Elhallgatott, olyan gyengéden nézett a fiára, amilyen szúrósan Florára és Noah-ra. Mindenki némaságba burkolózott. Xavier és Noah a szoba közepén állt egymás mellett, Magda széke előtt. De Flora nem is látta őket. Csak Magdát nézte, aki még mindig titkolta a teljes igazságot. – Mondja el neki! Magda rámeredt. – Mondtam. Az apja hős volt. Mit akar még? – Azt akarom, hogy mondja el, miért kellett ennyi éven át megőriznie ezt a titkot. Miért hallgatott, és engedte, hogy a férje nevét – és a családja jó hírét – rágalmakkal feketítsék be. Mi lehet rosszabb annál, mint amit eddig kiállt?

Magda hallgatott, csupán hányavetin és elutasítón megrántotta a vállát. – Én tudom, hogy miért. – Nem tud maga semmit! Flora lassan felemelte a kezét, és a portréra mutatott. – Nagyon is jó oka volt rá, hogy összeessen, amikor meglátta ezt itt. Ez elárulja az igazat, akkor is, ha maga hallgat. Amióta csak belépett ebbe a szobába, mindent megtett, hogy magára irányítsa a figyelmet, és elterelje erről a festményről. Jacques arckifejezése megváltozott, megfeszülő izmokkal fürkészte a portrét. Ösztönösen kihúzta a kezét az anyjáéból, mire Magda fájdalmasan zihálni kezdett. – Soha nem kellett volna idejönnie! – kiáltott oda dühödten Florának, a hangja szaggatott volt, mint amikor a fa recsegve-ropogva eltörik a túl nagy súly alatt. – Soha! Az öregasszony felzokogott. Lilian a lányra emelte a tekintetét. – Flora? Mi folyik itt? Flora halkan szólalt meg. – A gyűrű, Lilian. Nézze a gyűrűt. Figyelte magában, ahogy a tények sorba rendeződnek a fejében, mint az érmék a pénzbedobós automatában, és hirtelen világossá vált, miért tűnt annyira ismerősnek a nő a portrén. Pontosan tudta, mit próbált

megvédeni Von Taschelt, és az utóbbi időben Travers, és mit csempésztek ki a házból a festménnyel együtt abban a hatalmas ládában. Ez volt az oka, hogy a képet a többitől külön találták meg, egymagában a hatos lakásban – a titkos szobában, amiről a nácik nem tudtak, és nem is gondoltak rá, hogy megnézzék. A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Jacques-nak egészen elszürkült az arca, és hitetlenkedve nézett a képre, majd a saját kezére. – …ő az anyám? – Nem, nem! Én vagyok! – kiáltotta Magda, megragadta Jacques kezét, és úgy szorította, hogy elfehéredtek az ujjai, a gyűrű eltűnt a szemük elől. – Megvédtelek és felneveltelek. Az enyém vagy. Az én fiam. Az én fiam. Jacques képtelen volt levenni a tekintetét a portrén megörökített nőről, aki ugyanazt a gyűrűt viselte, és ugyanolyan volt a szeme. Magda összeroppant. Elhagyta az ereje, nem küzdött tovább, látta, hogy a fia ráébred az igazságra, hiába nem akarta, hogy valaha is megtudja. – Elrabolt engem? – kiáltotta Jacques sebzetten. – Megmentett téged. És másokat is! Az OSE-nak dolgozott, hát nem érted? Arra használta a szállítmányokat, hogy gyerekeket csempésszen Svájcba és Amerikába. Tökéletes fedőtörténete volt. Saját

kezűleg csomagolt össze minden ládát, nyugtatót adott a gyerekeknek, hogy átaludják az utat, végigkísérte a vonatút minden állomását, és a rakományok átvételénél a ládák mellett volt, hátha felébrednek vagy sírni kezdenek. Közben végig úgy tett, mintha a Birodalmat szolgálná, és a feketeingesek szemébe hazudott. OSE? Flora természetesen hallott már erről a szervezetről. Az Ceuvre de Secours aux Enfants, vagyis Gyermekmentő Szolgálat zsidó-francia humanitárius mozgalom volt, amely az Ellenállás égisze alatt dolgozott, és a negyvenes évek elején a föld alá kényszerült. De azt megtudni, hogy Franz közéjük tartozott? Nagyot nyelt. Ez a felfedezés összezavarta. Hol vannak ennek a családnak a határai? Mi igaz, és mi nem? Ki a jó, és ki a rossz? Jacques-ra és Lilianre nézett, de szemmel láthatólag ők sem tudták a választ. – De téged, drágám? Nem adhattunk idegeneknek. Amikor Franz megtudta, hogy a szüleidnek – a legjobb barátainknak – nem sikerült elkerülniük az összeírást, ezt tudta felajánlani. Én akkor már Svájcban voltam. – Alig lehetett hallani a hangját. – A két bátyád és a nővéred túl nagy volt… szem előtt voltak, és az első látogatás során listázták őket. De te nem voltál a szobában, épp aludtál, még kétéves sem voltál… a németek nem tudták, hogy ott vagy. –Magda arca összegyűrődött, mély ráncok jelentek meg rajta, akár egy origamifigurán, és a kezébe temette az arcát. – Olyan gyönyörű gyermekek voltak – zokogta, el-elcsukló

hangon. – De figyelték a házat. Nem tudtunk másképp kijuttatni onnan. Te voltál az egyetlen, akit meg tudott menteni. Az egyetlen. Flora érezte, hogy kibuggyannak a könnyei, a szája elé kapta a kezét, látta, hogy Jacques összegörnyed a veszteség súlya alatt – a gyönyörű édesanyja, az apja, a testvérei, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy zsidónak születtek, és a sorsukat megpecsételte az életkoruk és a magasságuk. Ilyen egyszerűen és ilyen tragikusan. Jacques zokogott és öklendezett, Lilian ráborult, páncélként védelmezve, megtört férje láttán az ő könnyei is eleredtek, Magda pedig várta a bíró ítéletét, akár egy rab a vádlottak padján. Noah belerogyott a kandalló túloldalán álló székbe, és mintha kővé dermedt volna. Jacques a rokona? – Én… én annyira sajnálom. – Levertnek tűnt. Flora odament, és megállt mellette. Együttérzett vele. Annyira sajnálta magát a veszteségéért, annyira biztos volt benne, hogy ő az áldozat. Honnan is tudhatta volna, mi az igazság? Noah ránézett, egyszerre volt bűntudatos és lesújtott. – Flora, én ezt nem tudtam. – Nem – mondta Flora, nézte Jacques-ot és Liliant, akik sebzett állatként bújtak össze, látta Xavier arcán a végtelen magányt, Magda pedig egymagában, némán viselte a szenvedést, elvégre hetvenhárom év gyakorlata volt már benne. – Nem, nem tudhatta. Ez a lényeg.

Huszonnyolcadik fejezet

Hevesen zuhogott, a szúrós esőcseppek sűrű függönnyé álltak össze, de Flora örült neki. Perverzitásnak érezte a gondolatot, hogy ragyogó napsütésben vonuljanak be a tárgyalóterembe, a parkban ebédszünetet tartó, feltűrt ingujjú irodisták és a lábukat süttető nők között, miközben az ő családját egy félhomályos, levegőtlen teremben teszik tönkre a hazugságok. Flora elfordult az ablaktól, hallotta, hogy valaki belép a konyhába. Az apja volt az, kinyitotta az aktatáskáját, idegesen lapozgatta a papírjait, az arcán szándékoltan egykedvű kifejezés ült. – Az isten verje meg! – csattant fel, lecsapta a táska fedelét, és az öklével a homlokára csapott. – Hova a pokolba tettem? – kérdezte saját magától. – Mit keresel? Az apja meglepetten nézett fel az ablakmélyedésben a térdét a mellkasához húzva ücsörgő Florára. – A BlackBerrymet. Nem találom sehol. Esküszöm, hogy legutóbb még… – A hűtőszekrényben van. Az apja hüledezve nézett rá. – Mi a f…? – Nem fejezte be a mondatot. – Hát igen. Én is furcsának találtam – vonogatta a vállát Flora. – De gondoltam, hátha valamilyen technikai

trükk –tudod, mondjuk, az elem élettartamának meghosszabbítása, vagy valami hasonló. – Nem, nem – motyogott az apja zavartan, és a hűtőszekrényhez ment, hogy meggyőződjön róla. – Ez nem valamiféle…. – kivette a mobilt, aggodalmasnak tűnt. – Ne izgasd magad emiatt – mondta halkan Flora. – Túl sok minden történt egyszerre. – Igen, de elfoglalt és bolond vagyok, Floss. Lehet, hogy öregszem, de azért annyira még nem ment el az eszem, hogy a hűtőbe tegyem a BlackBerrymet. Flora a hideg üveghez nyomta a fejét, és elmosolyodott. – Ha te mondod. Anyu már elkészült? – Hajat szárít – dörmögte az apja, még mindig a behűtött telefont bámulva. Aztán felnézett rá. – Jön már? Flora megrázta a fejét, beharapta az ajkát, és újra kinézett az üres utcára. Az utca, ahol Freds lakott, mindig is csöndes volt a hétvégeken. Csak a helyi lakosok parkoltak itt, és a kizárólag jobbra kanyarodást jelző tábla az utca végén azt jelentette, hogy a taxisofőrök nem használták dugók esetén menekülő útvonalnak a folyó felé. – Már vissza kellett volna érnie – nézett az apja türelmetlenül az órájára. – Mikor is ment el? Legalább két órája?

– Igen, de… – Flora hangja elcsuklott; pontosan értette, miért akart Freddie egyedül lenni. Egy órán belül sor kerül a bíróságon az előzetes meghallgatásra, és darabokra cincálják az életét. A sajtó – képviselői jelen lehettek – minimális utánajárással kideríti, hogy aranyat ér a pletykalapoknak. Annak a férfinak a fia, aki leütötte a kalapácsot a Napraforgók elhíresült licitjén, egy öntelt, menő csávó, aki nem szokott hozzá, hogy nemet mondjanak neki. Mindenhol ott virít majd a neve, nem lesznek személyiségi jogai. – Mindjárt jön. – De húsz perc múlva itt lesz a kocsi. Tulajdonképpen már ott volt – Flora látta pár perccel korábban kiállni –, de ezt az információt megtartotta magának. Senkinek nem lett volna jó, ha azon civakodnak, hol van Freddie, amikor még bőven időben voltak. – Ne izgulj, apu. Freds tudja, mit csinál. – Nem gondolod, hogy… – Nem – vágta rá gyorsan, tudta, az apjának az jár a fejében, hogy a fia esetleg felhúzta a nyúlcipőt. – Tényleg nem. Nem tenne ilyet. Freds szembenéz a dolgokkal. Kis ideig hallgattak. – Kérsz egy italt? – kérdezte az apja kétségbeesett hangon. – Nem, kösz. – Azt hiszem, valami erősebbre van szükségem, mint a tea.

A konyhaszekrényhez ment, töltött magának egy ujjnyi whiskyt, aztán kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett néhány darab jeget a jégkockatartóból, és az alatta lévő polcra tette a BlackBerryt. Flora beharapta az ajkát, de nem szólt. Majd kiveszi, ha az apja kimegy, hogy megkeresse az anyját. Újra az ablakon kopogó esőt nézte. London borús volt – kőépületei, akárcsak a rohanó folyó, piszkosszürke színt öltöttek. Úgy érezte, mintha buborékban lettek volna, szárazon, biztonságban, együtt, a világtól elzárva. Így érezhették magukat Vermeilék, amikor a szégyen és a megaláztatás szüntelenül a sarkukban járt, és ők egész nyárra elrejtőztek a magas falak mögött, csupán a tízméterenként elhelyezett biztonsági kamerák mozdulatlan szeme merte a külvilágot figyelni. Nem. Nagy levegőt vett, elhessegette őket – őt – a gondolataiból. Nem volt hajlandó rá pazarolni az érzéseit. Legalábbis nem ma. – Ó! Azt hiszem, már látom! – szólalt meg hirtelen, és kihúzott derékkal nézte a magányos, hórihorgas alakot, aki befordult a sarkon, és végigcammogott a nedvességtől fénylő utcán. Még mindig farmer és Vans póló volt rajta – kabát nem – és bőrig ázott. A következő pillanatban már a kocsi mellett volt, amely tétlenül várta a járda mellett, hogy a bíróságra fuvarozza őket. Flora leugrott az ablakmélyedésből. Fredsnek villámgyorsan öltönyt kell felvennie.

– Megyek, kinyitom neki az ajtót – kiáltotta, átszaladt a lakáson, és kitárta az ajtót. – Ó, szia, Troy! – mondta, majdnem összeütközött a fickóval a közös előtérben. – Szia! – Troy tetőtől talpig fekete lycrában volt, a kabátjára fluoreszkáló láthatósági mellényt húzott, a szemét műanyag motorosszemüveg védte, melynek a szélére rászáradt a ráfröccsent sár. Nem volt szokatlan látvány. Flora nem volt biztos benne, hogy látta-e már egyáltalán a bátyja szomszédját civilben. Mániákus biciklista volt, aki – az időjárástól függetlenül – minden szombaton reggeli előtt végighajtott North Downs dombjain, és minden vakációt két keréken töltött az Alpokban. – Mész egy kört? – kérdezte udvariasan Flora, közben a tekintete a bejárati ajtóra villant, tudta, hogy bármelyik pillanatban meghallhatja Freds kulcsának a zörgését a zárban. – Aha. – A fiú ellenőrizte a bejárati ajtót, és bekapcsolta a biciklissisak pántját az álla alatt. Flora gyorsan kikerülte, hogy kinyissa az utcai ajtót. Freddie már a lépcső felénél járt. – Hékás – mosolygott vidáman. – Láttalak az ablakból. Gondoltam, így nem kell előhalásznod a kulcsodat. – Ó, rendben. Kösz – válaszolt Fred tompán. Meglátta Troyt, és oldalra lépett, hogy elengedje. Megpróbált

erősnek mutatkozni, megpróbálta fenntartani a látszatot. – Hé, ember, hogy vagy? Troy bólintott. – Jól vagyok, haver. Merre jártál? Már egy ideje nem láttalak. – Dolgoztam – bólogatott Freddie, és a szemét forgatta. Troy leugrándozott a kurta lépcsősoron, és a csúcstechnológiás lakatot babrálta a kerékpárján. – Mit gondolsz, nem tartasz velem valamelyik hétvégén? – Uh, de… dehogynem… határozottan meggondolom. Flora beharapta az ajkát, látta, hogy a bátyja zsebre dugja a kezét, és barátságosan bólogat, mintha ő irányítaná a saját jövőjét. Flora úgy érezte, mindjárt meghasad a szíve: Freddie keményen próbálkozott, hogy normálisan viselkedjen, és ne úgy, mint olyasvalaki, akinek húsz perc múlva a bíróság elé kell állnia nemi erőszak vádjával. – Ne gondolkodj, csak csináld – válaszolta Troy, zsebre vágta az imbuszkulcsot, és kigurította a szénszálas kerékpárt a rejtekhelyéről, a kukák mögül. – Volt az utóbbi időben gondod a tolvajokkal? – kérdezte Freddie gyorsan témát váltva. – Mostanában nem. Ez a zár őrületes, bár úgy vélem, tudják, hogy most már nem szórakozhatnak velem. – Átvetette a lábát a vázon, nyeregbe pattant, és csak

akkor vette észre, hogy az első kerék lapos. – Aú! A rohadt gazemberek! Flora igyekezett elfojtani egy mosolyt. A szomszéd újra leszállt a bicikliről, megvizsgálta a kereket, és olyan hosszú vágást talált rajta a belső pereménél, mint a hüvelykujja. Vadul káromkodott az orra alatt, aztán felegyenesedett. Freddie mentegetőzve grimaszolt. – Sajnálom, haver. – Nem, semmi baj – sóhajtotta a szomszéd, csípőre tette a kezét, az arca égett a haragtól. – Ezt nem ússzák meg. Ezúttal megmutatom a rohadékok ábrázatát a rendőrségnek! – közölte, és vékony vonallá keskenyedett az ajka. – Mire gondolsz? Hogyan? Troy az ablakfülkéjére mutatott. Az ablak belső oldalán a párkányon alig láthatóan kis fekete kamera lapult. – A rendőrség tanácsolta, miután az utolsó biciklimet ellopták. Meglátjuk, ki nevet a végén. Flora összevonta a szemöldökét. – …Troy, mikor tetted oda? – kérdezte. – Mit? A kamerát? Flora bólintott. – Nyár elején. Azt hiszem, még júliusban. Flora érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Freddie-re pillantott, aki meghökkenve nézett vissza rá. – Megtartod a felvételeket?

– Persze, minden éjjel automatikusan feltöltődik a felhőbe. Miért? Flora megpróbált nyugodt maradni. – Felveszi azokat, akik feljönnek ezen a lépcsőn? – Mindenkit felvesz, embert, állatot, átkozott tolvajt, aki megközelíti a lakásokat. Flora mereven nézett Freddie-re, olyan arccal, amit a bátyja mindig „összeesküvő arckifejezésnek" nevezett, aztán újra Troyra nézett. – Hé, Troy, ha van egy tartalék belsőd, megszereljük a biciklidet, amíg idehozod nekünk – mosolygott, és megpróbált segítőkésznek mutatkozni. – Ó, ez tűrhető ajánlat. Kösz – bólogatott Troy, bedőlt a mosolyának, rábízta a biciklijét, és óvatosan felbillegett a lépcsőn a talpára szerelt csúszásgátlóban. Flora megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, csak akkor engedett meg magának egy sóhajt. – Ó, te jó ég, Freddie, tudod te, mit jelent ez? – Nem igazán, nem. – Üres tekintettel nézett vissza rá. – Freds, azt mondtad, Milly a következő napon eljött a lakásodra, ugye? Amikor megtudta, hogy Aggs szakított veled. Freddie elsápadt, mintha újra átélné a történteket. – Igen, de nem tudom bizonyítani. Senki sem látta idejönni, és a szobatársa ragaszkodik a meséjéhez, hogy egész délután a szobájában sírt. Az utcai biztonsági kamerák pedig csak azt mutatják, hogy valaki egy

kapucniban kiszáll egy taxiból. Semmi nem bizonyítja, hogy ő volt az. Freddie szeme tágra nyílt. – Nem látjuk az arcát! – De lefogadom, hogy Troy kamerája látja! És ha be tudod bizonyítani, hogy ő az, akkor felvetődik a nagy kérdés, hogy ha megtámadtad, akkor miért ment a következő napon a lakásodra? Freddie hirtelen hátravetett fejjel felkacagott, széttárta a karját, közben az eső tovább ömlött. – Krisztusom, Deni, épp most robbantottál kurva nagy lyukat a meséjébe! Flora a falnak támasztotta a biciklit, és elsírta magát. – Tudom! – Ő is széttárta a karját, aztán Freddie nyaka köré fonta. A fiú ott helyben olyan gyorsan megforgatta, hogy a lába a levegőbe emelkedett. Mind a ketten nevettek és kiáltoztak. – Mindig te voltál a kedvenc húgom – ragyogott a boldogságtól, és szorosan magához ölelte a lányt. – Ó, istenem, azonnal el kell mondanunk az ügyvédednek – eszmélt rá Flora, és komolyan nézett a bátyjára. – Igen, igazad van. Máris hívom. Ó, nem, várj csak – Freddie beletúrt a hajába. – A francba, mennyi az idő? Flora az órájára nézett, és elfintorodott. – Valószínűleg már a bíróságon van. Azonnal indulnunk kell. Gyorsan öltözz át, már vár a kocsi. Én

addig megpróbálom megkeresni a felvételt Troy felhőjében. Ebben a pillanatban Troy újra megjelent, az új gumibelső ernyedten lógott a kezében. – Jól van – sóhajtotta. – Gyerünk… De Flora már a lépcső felénél tartott és visszaterelte Troyt az épületbe. – Hé, mi folyik itt? – Most nincs idő magyarázkodni, Troy – mondta elakadó lélegzettel, és a férfi hátát tolva ösztönözte nagyobb sietségre. – Ígérem, később elmondok mindent, de ez most életbe vágó, és egy pillanatot sem veszíthetünk. – De mi lesz a biciklimmel? – tiltakozott Troy a szemöldökét ráncolva, amikor Freddie elrobogott mellette, és közben lehúzta az átnedvesedett pólóját. – Jó ember vagy, Troy – mondta Freddie, és megveregette a vállát. – Jövök neked egy pint sörrel. Vagy tízzel. Három perccel később Flora, a kezében a flash driveval, már útban volt az autó felé, az arcán mosoly. A szülei már a kocsiban ültek, Freddie kétszer ráfordította a kulcsot a bejárati ajtón, közben idegesen reszketett a keze. Flora felé fordította az arcát, és most rémültebbnek tűnt, mint bármikor, mintha a remény lett volna a legijesztőbb ítélet. – …megtaláltad?

Flora mosolygott, és meglazította a bátyja nyakkendőjét, amit túlságosan szorosra kötött. – Igen. Elkaptuk. Vége van, Freds. Freddie belesüppedt az ülésbe, és kitört belőle a zokogás – erőt vett rajta az elmúlt hónapok feszültsége. Flora átölelte a bátyját, és a hátát simogatta. Látta a szülei sápadt arcát, aggódva néztek fel az eső áztatta ablak túloldalán. De látott még valami mást is. Nem ismerte fel rögtön a szemközti járdán álló törékeny alakot, aki a kezét védelmezőn összefonta maga előtt, az állát felindultan leszegte, jellegzetes vörös haja szinte lángolt az esőben. Florának elakadt a lélegzete. Freddie szigorú figyelmeztetése ellenére több üzenetet is küldött Aggienek, kérte, hogy sürgősen hívja fel – de a lány nem válaszolt, és előző nap végső kétségbeesésében dühös hangüzenetet hagyott az üzenetrögzítőjén, bár tudta, megvan a kockázata, hogy valaki más is meghallgatja (egy új barát, szobatárs, takarítónő). Pontosan elmagyarázta, mi történt a volt szerelmével, és azt is, hogy miért tűnt el, mintha meghalt volna. Vakmerő volt? Igen. Megvolt rá az esély, hogy Freds állja a szavát, és ha rájön, mit tett a háta mögött… De erre nem kerül sor. – Mi az? – kérdezte Freddie, érezte, hogy megfeszül és hátrahúzódik. A tekintete követte Flora pillantását, és elnémult. Aggie ázottan és boldogtalanul visszanézett rá. De itt volt.

Aggie eljött.

Epilógus

A terem zsúfolásig megtelt, a beszélgetések moraja inkább koktélpartit idézett, és nem szépművészeti aukciót. Flora csöndben ült, a licitálótáblácskával az ölében, körülvették a hangok. Furcsán derűsnek érezte magát ebben a buborékban. A nyár tomboló szenvedélye és áradata emlékké szelídül, amely egy napon majd nem fáj többé. Csak távoli esemény lesz, amelyhez nem kapcsolódnak érzelmek. Egy ébren töltött éjszaka Antibes-ban, egy lemeztelenített hazugság… Ennyi lesz csupán: szavak és képek sora, amelyek elmosódnak, és a múltba vész a düh, a sértettség, a kétségbeesés, a zűrzavar, amely ezen a nyáron körülötte harsogott. Valaki megszorította a vállát, a Christie's Ázsiai Kortárs Művészeti Osztályának a vezetője mosolygott le rá. – Gondoltam, hogy itt találkozunk. Gratulálok! Micsoda hatalmas projekt. Nagyon szeretnék többet hallani róla. Reggeli a jövő héten? – Persze – bólogatott. Leplezetlenül megbámult pár nőt, akik vidáman üdvözölték egymást a terem távolabbi sarkában, berúzsozott ajkuk nem érintette a másik arcát. Aztán másfelé nézett, hidegen hagyta az izgatottságuk, inkább egy egyedül ülő idősebb urat figyelt, aki nagy

érdeklődéssel lapozta végig a katalógust, némelyik oldalnál a szemöldökét ráncolta, és egészen az orrához emelte, úgy nézte a képeket. Flora természetesen nem tanulmányozta át a katalógust. Kívülről ismerte az egész kollekciót, minden darabot, amely ezen az estén árverésre kerül. Rettentő ironikusnak találta, hogy ő maga is licitál egyre, amit ő talált – és nemcsak megtalált, de leltározott, kutatott, elnevezett és visszaadott a világnak. Magától értetődően most más ügyfelet képviselt. Angus megígérte, hogy itt lesz Vermeilék képviseletében – eladóként –, és gondoskodik róla, hogy minden simán menjen. A repülőgépe természetesen késett… – Flora! Egész nyáron nem találkoztunk. Muszáj együtt ebédelnünk. Flora mosolyogva bólintott a Burton utcai galéria tulajdonosa felé. – Csodálatos. Mindenképpen. A családból sem jött el senki. Angus szerint hosszan és hevesen vitatkoztak. A LAPADA felhívására érkezett válaszokat kedvezően fogadta a közvélemény, és nagy hatásuk volt, különösen, amikor megírták a sajtóban, hogy Von Taschelt valójában milyen szerepet játszott a háborúban. Nem ünnepelték egy csapásra hősként – ahhoz az örökösei túl sokat profitáltak a Harmadik Birodalommal fenntartott kapcsolataiból –, a halálraítéltek kiváltására tett erőfeszítései és különösen az, hogy tizenhárom gyereket mentett meg, ládákban

csempészve őket biztonságos helyre, elindította a családot a hosszú úton, amely majd a nevük és jó hírük visszaszerzéséhez vezethet. Vermeilék végül mégis úgy döntöttek, hogy nem jelennek meg az aukción, mert tartottak tőle, hogy a többiek ezt úgy értékelhetik, hogy csak feltűnést akarnak kelteni, magukra vonni a figyelmet. Ehelyett inkább nyílt levelet tettek közzé a katalógus elején, ahol megismételték azt a kívánságukat, hogy a gyűjtemény hadizsákmányként szerzett darabjait visszaszolgáltassák a jogos tulajdonosaiknak, és ahol ez nem lehetséges – ahogyan a ma esti árverésen is –, ott anyagi alapot teremtenek egy menekült gyermekeket segítő alapítványhoz. – Flo! Remélem, kértél fizetésemelést! Kávézunk valamikor? – A Bonhams Ékszer aukciósház elnökhelyettese felvont szemöldökkel tartott felé. – Nagyon szívesen. Elméletileg ő sem jött volna el. Függetlenül attól, hogy a család megjelent-e, vagy sem, abban a pillanatban, amikor behozták az első tételt, mintha ott lettek volna körülötte – felkavarodtak az emlékei, eszébe jutott a fecsegésük, az elítélő tekintetük, ahogy vizsgálgatták és ízekre szedték őt… Halkan szipogott egyet, kihúzta magát, és felszegte a fejét. Minden rendben. Ez csak egy aukció. Csak a Seurat miatt jött – egy mór asszony középméretű portréja miatt, amelyet egy új német ügyfél az ibizai villájában

szeretett volna elhelyezni. Múlt héten oda is utazott, hogy személyesen lássa és „érezze" a helyszínt, bár nyolcvan százalékban biztos volt benne, hogy a Seurat megfelelő választás. Az irányár tizennyolc-húszezer font volt, de hajlandó volt egészen huszonhétezerkétszázötven fontig elmenni. Bőrtalpú cipő csosszanása és illatfelhő jelezte, hogy valaki helyet foglalt a szomszédos széken, valaki, aki nem Angus volt, pedig a széket a számára foglalta le. Arra fordult, és a Bonhamstől és a Concours d'Élégance-tól maga Max St. John telepedett le mellé. Őt nem kergethette el. – Flora! Hogy van? – dorombolta lágy, selymes hangján, látszott, hogy elemében érzi magát. Közben a termet ellepték az ismerős arcok, a résztvevők lassacskán elfoglalták a helyüket, az óramutató vészesen közeledett a nyolc órához. – Nagyszerűen, Max – válaszolta. – Nem gondoltam volna, hogy itt látom ma este. Egy kis kirándulás? A férfi elmosolyodott. – Van egy kis pasztell csendélet, amiért Cynthia rajong. Egy tál körte. Flora bólintott. – Ó, igen. A Redon. Nagyon szép. Elbűvölő. Nagyszerű az árnyékolása. – Hát persze, maga az igazi szakértő! – nevetett Max, és oldalba bökte.

– Nos, szakértőt azért nem mondanék – tétován végignézett a tömegen. – Talán inkább közeli megfigyelő vagyok. A férfi figyelmesen nézte. – Lefogadom, komoly tapasztalat lehetett ezt a gyűjteményt kurátorként összeállítani. – Flora nevét széles körben emlegették, mint az „elveszett művészeti alkotások" gyűjteményének specialistáját, és Angus naponta lejtett örömtáncot az üzlet fellendülése miatt. Flora ahelyett, hogy elvesztette volna a munkáját (Angus üvöltött vele, amikor elolvasta az e-mailjét – Megőrült? Nehogy még egyszer felmondással próbálkozzon nekem!), megerősítette a pozícióját, ami soha nem volt még ilyen biztos. Fizetésemelést és tőkerészesedést kapott a cégben, amivel üzlettárssá lépett elő. Magasra tört. Mondhatni. – Tényleg hatalmas tapasztalat volt – bagatellizálta a választ, és eszébe jutott a városi mulatság Saint-Paulde-Vence-ban, az, ahogyan Xavier táncolt vele, és nem volt hajlandó elengedni, a tekintete, amikor csak állt ott a táncparkett közepén, nem próbált színlelni, és nem akarta ellökni magától… Beharapta az ajkát, lesütötte a szemét, majd néhány pillanat múlva újra felnézett. Nem törték össze a szívét. Semmi értelme nem volt emiatt hisztériázni. Hamarosan teljesen jól lesz. Nagyon hamarosan.

– El sem tudom képzelni, milyen lehetett magának a közelükben dolgozni a botrány kellős közepén… Nyilván nagyon stresszes – csettintett Max halkan a nyelvével. – Apropó, most már végképp kikerültek a reflektorfényből. A sajtó új bűnbakot talált Jean-Luc Desanyoux személyében. Gondolom, hallott a körülötte kitört botrányról. – Desanyoux? – kérdezte ártatlan hangon Flora. – Valószínűleg túl fiatal hozzá. Forma-l-pilóta volt, de már visszavonult. Schumacher és a Ferrari előtt mindent megnyert, amit lehetett. A Vanity Fair pletykarovata azt állította, hogy kifogásolható érdeklődést tanúsít a kislányok iránt, és most előjöttek a farbával. Nem mondom, hogy túlságosan igyekeztek volna palástolni a kilétét, úgyhogy nyilván elég biztosak voltak a dolgukban. Egyébként, úgy tudom, otthagyta a felesége. – Lehalkította a hangját. – Egyszer eladtam neki egy Porsche 959-est. Meg kell mondanom, soha nem kedveltem a fickót. Mindig is kétes alaknak tartottam. – Nahát! – mondta Flora szemérmesen, és az eszébe véste, hogy később küldjön egy üzenetet Stefannak. Hivatalosan is levette a feketelistájáról. Begurították az első tételt, két fehér kesztyűs hordár hozta a hatalmas műtárgyat, amelyet fekete huzattal védtek. Flora megpróbálta kitalálni, mi van alatta. Igyekezett érdeklődést mutatni. Valaha ezek az

árverések felpezsdítették a vérét, vérszomjasan versengett a gazdagokkal, arrogánsokkal, tapasztaltakkal és kiváltságosokkal. Hetekre feldobta, ha sikerült győznie, imádta bevetni a vele született hidegvérét a türelmetlen természetűekkel szemben, és olyan egykedvűen tette a dolgát, mint egy profi pókerjátékos, kihasználva a stratégiai érzékét az időzítéshez, a vastagabb pénztárcájúakkal szemben. De most? Amióta visszatért Londonba, elveszítette az étvágyát, nem hozták lázba a kis csaták. Elvégezte a feladatát, de lelkesedés vagy büszkeség nélkül. Egy ilyen nagy projekt után eufórikusnak kellett volna lennie a karrierje miatt, de semmit sem érzett. Megjelent az aukcióvezető, megváltozott a világítás, mindenki a pódiumra és a letakart műtárgyra összpontosította a figyelmét. A beszélgetés zaja elcsendesedett, az emberek leültek és figyeltek. Flora magán is észrevette a változást. A feszült, éber figyelem, ami a kalapács alá kerülő darabot fogadta, őt is felajzotta, ugrásra készen várakozott, minden figyelmét a színpadra összpontosítva. Tudta, hogyan derítse fel a terem hangulatát egyetlen mozdulat nélkül, mikor tegye meg az első ajánlatot, mikor szálljon ki, és mikor vegye fel újra a kesztyűt a végső csatához. Ez volt a specialitása – hideg, klinikai sterilitású ajánlattétel, amikor a szenvedély csak ellenség. Mint az életben, itt is nagy árat kell fizetni érte.

A pódiumon lerántották a tárgyról a porvédő huzatot, és a termen elismerő moraj hullámzott végig. Flora úgy érezte, mintha acélrúddal döfték volna át, kihúzta magát és megmerevedett… Mi? Rögtön 120-ra ugrott a pulzusa. Körülnézett a teremben – sokan összedugták a fejüket, a tekintetük a zsákmányra tapadt, bólogattak, mások sietve lapozgatták a katalógust, hogy megkeressék benne a tételt. – Hölgyeim és uraim, a ma esti első tétel – a Három szerelmes. Egy dekoratív bronzszobor. Száztizenegy centiméter magas, a négy kiló és harminc dekagramm… Flora továbbra is a tömeget tanulmányozta, közben a tekintete újra meg újra visszatért a bronzglóbuszhoz, mintha az volna az észak, amerre a mágnes iránytűje mindig visszalendül. – …kivételes lehetőség, hogy ma este megvegyék a Vermeil család magángyűjteményéből ezt a darabot, amelyet maga Xavier Vermeil alkotott, Yves Desmarais álnéven. A művet kizárólag a ma esti aukcióra ajánlották fel, és az árverés bevételét a család által létrehozott jótékonysági alapítvány kapja. Flora megértette, milyen jó húzás volt ez. Újabb módja a bocsánatkérésnek: egy nagylelkű gesztus, amivel a család visszaad valamit a világnak. – Ki ad érte tizenhétezer fontot? A távoli jobb sarokban a magasba emelkedett egy kéz, és Flora majdnem összerándult a láttán.

– Tizenhétezer-háromszázat? Újabb kéz. Flora pulzusa felgyorsult, kiszáradt a szája, miközben figyelte a felfelé kúszó árakat. Az ár percek alatt huszonötezer font fölé emelkedett. Flora meredten nézte a gyönyörű szobrot, eszébe jutott a kéz, amely alkotta, és amely őt ölelte. A furcsa reflektor-fény a bronz minden rovátkáját és vésetét kiemelte, a bolygó textúrája olyan volt a szerelmesek talpa alatt, mint a göröngyös föld, összefonódott testük egymásra hajolt, a karjuk összekulcsolódott, kibomlott hajuk eufórikusan lobogott… – Huszonhétezer-hatszáz. Az aukcióvezető kurtán felé biccentett, aztán a következő pillanatban a tekintete visszasiklott a nőre, aki három sorral előrébb ült. Flora összerázkódott, rájött, hogy mozog. Mi több. Felemelte a kezét. Licitált. Mi? Nem! Nem azért jött ide, hogy megvegye ezt a… – Huszonnyolc-kettő. Az aukcióvezető újra felé biccentett. Flora rémülten nézett vissza rá. Mintha elvesztette volna az uralmat a saját teste fölött. Megpróbált összpontosítani és megnyugodni. Nem akart részt venni ebben a versenyben. Csak lélegezz, Flora. Körülnézett, összeszedte a bátorságát, a megszokott higgadtságát.

A licitálók száma kettőre csökkent – belépett egy új szereplő, egy telefonáló (ezeket soha nem szerette – nem látta, kivel áll szemben), a másik licitáló az előtte ülő felhevült nő volt, akinek a sminkje csillogott a reflektorok fényében. A Christie's alkalmazottja a telefon mellett folyamatosan feléje pislogott, hogy ellenőrizze, nem száll-e vissza a játékba. Flora rákényszerítette magát, hogy figyeljen, bár úgy zúgott a fülében a vér, hogy nem is hallotta a számokat. Nézte, ahogy a két licitáló egyre görcsösebben ragaszkodik a pozíciójához, a nő arcán harcias kifejezés ült. Abból, ahogy kitágult az orrcimpája a huszonkilencezer fontnál – Flora az arcát profilból látta, ahogy további licitálót keresve felmérte a közönséget –, tudta, hogy a nő közel jár a limithez. Még pár ezer font, és a telefonálóé a szobor. Flora a szoborra pillantott. Ha egy ügyfélnek licitált volna, akkor legvégső esetben huszonötezer fontig ment volna el. A vevők máris túlfizették, túlságosan elragadtatták magukat. Ez meglepő volt – végtére csak egy ismeretlen művészről volt szó. Viszont a nyilvánvaló tehetségén felül az a tény, hogy prominens családból származott, ritka értéket jelentett. Flora meglepődött, amikor a telefonáló harmincháromezer-nyolcszáz fontnál kiszállt. Azt hitte, bárki is az, már mérget vehetett rá, hogy viszi a licitet (persze nem könnyű bármit megállapítani, amikor

valaki nincs a teremben), mert a nő – a reakcióiból ítélve – a lehetőségei határához érkezett. A nő mozdulatlanná dermedt – már csak egy hajszál választotta el attól, hogy az övé legyen a mű az aukcióvezető felmérte a tömeget, licitálót keresett, és leütésre készen tartotta a kalapácsot. – Az utolsó ajánlat tehát harmincháromezernyolcszáz fo… – köszönöm, hölgyem. Az aukcióvezető újra Florára nézett, aki rémülten eszmélt rá, hogy nemcsak felemelte a kezét, de még felfelé is lökte. Az ujja nyílegyenesen meredt felfelé, mintha felelésre jelentkezne egy osztályteremben. Halálra váltan leengedte a karját. Mi ütött bele? Nem is akarta ezt a tételt. Dehogynem. Kétségbeesetten vágyott rá. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki a fiúból. Nem. Nem kellett neki. Miért költené el ennyi pénzt, csak hogy valami emlékeztesse rá, milyen volt a karjában feküdni, a tekintetében fürdőzni, az egyetlennek lenni, aki miatt sóhajtozik, mosolyog, nyög? Miért költené el ennyi pénzt, csak hogy felidézze, milyen volt átélni, amikor elment és magára hagyta, pedig ő ott lett volna neki? Miért akarna erre emlékezni? Miért fizetne azért, hogy ezt a vágyát kielégítse? Nem is, miért fizetné túl ezt az óhaját? Bolond lenne. Ahhoz meg kéne… Újra felemelkedett a keze. Ó, édes istenem. Max kuncogni kezdett mellette.

– Küzdjön meg érte, Flora – motyogta. – Hallgasson az ösztöneire. – Nem! Az emberek feléje fordultak, de Max szavai magához térítették. Az ösztönei már korábban is elárulták. Max meglepetten nézett rá, talán egy kicsit össze is zavarodott, de ő nem érezte szükségét a magyarázkodásnak, újra önmaga volt. A telefonos licitáló újra beszállt a játékba, de ezúttal Flora leszorította a kezét (konkrétan ráült), amikor az aukcióvezető újra felé nézett, és határozottan megrázta a fejét. Félreérthetetlenül visszavonult, és megpróbált megnyugodni. – Milyen kár – mormogta Max, amikor a kalapács lesújtott, és a telefonáló nyert. – Egyáltalán nem. Az embernek tudnia kell, mikor szálljon ki – jegyezte meg fürgén Flora. – Szép darab, de azért nem fogom miatta elveszíteni a fejemet. Max egyetértően bólogatott. – Az igazi profi hamisítatlan jele – tréfálkozott, de azért kérdőn nézett rá. A közönség udvariasan tapsolt, amikor a bronzszobrot elvitték a fehér kesztyűs hordárok. Flora felállt. Nem akart a Seurat-val bajlódni. Kikészültek az idegei. Nem akart mást, mint eltűnni innen. Hiba volt azt gondolni, hogy végig tudja csinálni. – Nem várja meg a Faucheux-t? – kérdezte meglepetten Max, és félrehúzta a lábát, hogy kiengedje.

– Nem. Már láttam – mosolygott Flora. – Sok szerencsét a Redonhoz. – Köszönöm, igen. Kerek házassági évfordulóhoz közeledünk, és ehhez illő erőfeszítést akarok tenni, mielőtt a feleségem rájön, mekkora szélhámos vagyok valójában, és elhagy a teniszedzőjéért. Flora nevetve megtapogatta a vállát. – Még találkozunk, Max. – Üdvözlöm az édesapját. – Átadom – biztosította, végigment a székek közti folyosón a hátsó asztalhoz, és leadta a licitálótáblácskát. Vajon megbámulták? Nem tehetett róla, de úgy érezte, tudják, mi történt vele, mintha hirtelen sietsége elárulta volna a nyár titkát. – Nem marad? – kérdezte a ruhatáros lány, elvette a jegyét, és megkereste a kétszínű piros kasmírkabátját. – Nem. – A tiltakozása majdnem sírásba fúlt, és ezen mind a ketten meglepődtek. Megbillent, sarkon fordult, szapora léptekkel az ajtóhoz sietett, alig várta, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Hirtelen úgy érezte, mindjárt megfullad, a tüdeje összezsugorodott, a szoba túl meleg, a múlt pedig túl közel van. Az ajtó üvegén keresztül látta, hogy esik odakint, az emberek feje fölött esernyők domborodtak, miközben fedett helyre siettek, ő pedig kirontott a szabadba, kétségbeesetten érezni akarta az esőcseppeket az arcán,

mintha a gondjait lemosható tintával írták volna, és Xavier tintafolt lett volna, amit kitörölhet. A lépcső tetején megállt, eltűnődött, merre is induljon, és ekkor dudálás meg egy kerék nedves csikorgásának városi zaja ütötte meg a fülét. Freddie-vel és Aggsszel csak egy óra múlva lesz találkozója, és nem tudta, addig mit csináljon. Talán igyon valahol egy kávét? A vodka-tonik megfelelőbb lenne. Zaklatottnak érezte magát, és… Ekkor megpillantotta. Épp kiszállt egy autóból – nyilván azért jött, hogy megnézze, mennyit fizettek a szoborért. A sofőr ernyőt tartott a feje fölé, de ő elutasítóan megrázta a fejét, és begombolta az öltönyét. Jól festett – másképp – a karcsúsított fekete öltönyben, fehér ingben nem is hasonlított a nyári, zilált, félig begombolt vászoninget viselő férfihoz abból az időből, amikor mind a ketten majdnem szétestek. Xavier leszegte a fejét az eső miatt, felszaladt a lépcsősoron, amelynek a tetején Flora ácsorgott. Nagyon magabiztosnak tűnt. Flora ösztönösen elfordult, érezte a szelet, ahogy a fiú elfutott mellette, az orrát megcsapta az illata – elárasztották az emlékek, és elsöprő erővel gyűrték maguk alá. Miért éppen iránta érzett így? Ines megmondta, hogy a szenvedély nem szabálykövető, de az elmúlt pár hét élete legrettenetesebb időszaka volt. Arról győzködte

magát, hogy Xavier csupán egy mediterrán vihar volt, amely végigsöpört az életén, mindent felforgatott, aztán továbbállt. Nemsokára kiderül az ég, és az élete ugyanúgy megy tovább. Csak épp ez nem volt igaz, az élete nem folytatódott többé ugyanúgy. Ellopták az égről a napot. Nem várta meg az ajtó nyílását jelző kattanást. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, befordult a sarkon, de nem látott semmit a könnyein át. Ömlött az eső, de nem érdekelte, észre se vette. Jó volt, mert elrejtette, miközben átbotorkált a tömegen. – Várj! Xavier keze megmarkolta a csuklóját. Flora megpördült, mintha a saját tarantellájukat táncolnák, a tekintete azonnal a különleges arcra tapadt, amely megbabonázta. – Flora – zihálta a fiú a maga hús és vér valójában, bergamottillatot árasztva, tőle csupán pár centire. Látta az esőcseppeket a hajában, látta a saját arcát a szemében. – Hagyj békén, Xavier! – kiáltotta, dühösen kirántotta a karját a kezéből, miközben a mellettük elsiető gyalogosok kíváncsi pillantásokkal méregették. – Nem tudlak. – Milyen kár. – Flora nekiiramodott, átkígyózott az emberek között, menekült, csak el tőle. Xavier keze megmarkolta a csuklóját. Már megint. – Ide hallgass…

– Nem. Már épp eleget hallottam. – Megint el akarta rántani a karját, de a fiú ezúttal szorosabban fogta. Kétszer nem ejthette át. – Nézd. Elszúrtam, rendben? Cserbenhagytalak, amikor szükséged volt rám. – Mintha minden szavát bársony borította volna, a hangja cirógatás, amelybe beburkolózhatott. – De nekem nem volt rád szükségem – vágott vissza ridegen, és látta, hogy a szavai megsebezték. – Az ügyet lezárták. A lányt megvádolták az igazságszolgáltatás akadályozásával. Az egész, mint mondtam, hazugság volt. –Felnézett a feketén csillogó szempárba, látni akarta az arcát, amikor rájön, hogy a semmiért dobta el. De ez a felismerés már eleve ott volt az arcán. – Hallgatnom kellett volna rád. – Átkozottul azt kellett volna tenned – vágott vissza Flora, és a harag fehéren és izzón áradt belőle. – Ehelyett te hagytad, hogy egyedül nézzek szembe mindezzel. Éppen te, akinek mindenki másnál jobban kellett volna tudnia, milyen magányos az ember, ha hazugsággal vádolják! Hittem, hogy ha valaki megértheti ezt, akkor az te vagy – de te nem értetted. Nem láttál túl a saját sértettségeden, a saját veszteségeden. Senki más nem számított. Én sem. Xavier rendíthetetlen elszántsággal nézett le rá. – Meg kell értened. Sokévi megrázkódtatáson mentem át Nataschával. Mindenkit beleroppant abba, ami történt. Tudod, nem ő az egyetlen áldozat. Az

anyám nem tudott enni, az apám nem tudott aludni. Én nem élhettem az életemet úgy, ahogy akartam, ott, ahol akartam, nem tehettem azt, amit akartam. Az egész életünket az ő szükségletei határozták meg, Flora. Hogy magyarázhattam volna el neki, mit jelentesz nekem, és a következő mondatban hogyan számolhattam volna be neki a bátyádról? Árulásnak tekintette volna. Nem volt más választásom! – Nem. És gondolom, soha nem is lesz. Flora hunyorogva nézett rá, nem akarta, hogy a dühe elszálljon. Megértette Xavier dilemmáját, bár felmenteni nem tudta. Úgy érezte, nincs helye sem részvétnek, sem megbocsátásnak. Nem fog mentegetőzni, sem könyörögni, mert a zord igazság mindig el fogja választani őket egymástól. Freddie szerencsés volt. Még idejében igazságot szolgáltattak az ügyében, de Natascha számára már túl késő volt. Xavier-nek igaza volt. Túl régen éltek együtt a sebeikkel, és Natascha túl sebzett volt, semhogy elengedje. Soha nem lenne mellette. Mindig Natascha lenne az első. – Csapdában vagy, Xavier. De én nem. Egy szempillantás alatt sarkon fordult, belevetette magát a tömegbe, a karját felemelve próbálta leinteni az első arra járó taxit. – Flora, várj! – kiáltotta Xavier, három másodperc alatt utolérte, és megállította. – Nem érted. Ezért vagyok itt. Megváltoztak a dolgok. Az otthoni feszültség

– az egésznek Desanyoux volt az oka. Natascha feljelentést tett a rendőrségen, elmondta, hogy mit tett az a rohadék. Úgy néz ki, vádat emelnek ellene. Hát nem érted? Ez felszabadította. Végre továbbléphet, és folytathatja az életét. Egy taxi állt meg a járdaszegély mellett Flora előtt, és ő épp kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa az ajtót, de megtorpant, érezte, hogy a hírre felgyorsul a szívverése. Emberek siettek el mellettük, újságot tartottak a fejük fölé hevenyészett esernyőként, amíg futva menedéket kerestek. Flora felnézett a fiúra, és rájött, hogy bőrig ázott, pedig észre sem vette. Eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor az esőben álltak. Akkor is ugyanez volt a helyzet –nem értette, de kívánta. – Szívből remélem – mondta Flora szomorúan. – Megérdemli. Mind megérdemlitek. Kinyitotta a taxi ajtaját, de Xavier a karját széttárva feltartóztatta. – Hova a pokolba mész? – kiáltotta. – Nem hallottad, mit mondtam? Most már együtt lehetünk. Flora megrázta a fejét. – Vége van, Xavier. Nem lehetek olyannal, akiben nem bízom – és benned nem bízom. Nem tudok bízni abban, hogy nem hagysz újra cserben. Sajnálom, de ami közöttünk van, bármit is gondolsz róla – az nem elég. – Az minden – kiáltotta Xavier az esőben. – Tudod, most hogyan találtalak meg? Éreztem a hajad illatát! Ebben a városban, ennyi ember között, a zuhogó esőben

kiszagoltalak. Megfordultam, és ott rohantál az ellenkező irányban, pedig mondtam, hogy tartsanak ott, amíg megérkezem. Egy pillanattal később a taxis kidugta a fejét az ablakon. – Nézze, drága, most beszáll, vagy mi lesz? – kérdezte. Mielőtt Flora válaszolhatott volna, Xavier sietve egy húszast halászott ki a zsebéből, és megkérte a sofőrt, hogy lépjen le. Flora tátott szájjal meredt rá. Xavier vállat vont, az ajkán pajkos mosoly játszott. – Mi az? Bármennyit kifizetnék, ha úgy gondolom, ettől visszakaphatlak. Húsz font? Harminc? Határ a csillagos ég. Flora félmosolyra húzta a száját. Ha nevet, azzal közel engedte volna, és nem akarta – nem tudta – újra megtenni. A válla előreesett, belefáradt a küzdelembe. – Nem érted, Xavier? Nem illünk egymáshoz. Az egész nem más, mint a gyönyör utáni vágy és a zűrzavar kibaszott keveréke. Én nem tudok így élni. Nem tudom, hogyan jussak el hozzád. Xavier közelebb lépett. – Az jó. Ha az ember szerelmes, a feje tetejére áll az élete. – Sze… szerelmes? – habogta Flora. – Te teljesen megőrültél? Hogy használhatod egyáltalán ezt a szót? Ez a második leghosszabb beszélgetésünk!

– Tehát? Azt akartad, hogy „menjek a pokolba". Flora ezúttal önkéntelenül felnevetett, és látta, hogy Xavier tekintete ellágyul. A fiú felbátorodva még közelebb lépett Florához, olyan közel, hogy majdnem összeért a lábujjuk. – Valójában ez még előtte volt. Beléd szerettem abban a pillanatban, amikor beléptem, és te azzal a struccal harcoltál. – Egy pillanatra elhallgatott, huncutság villant a szemében, és Flora szíve hevesebben kezdett verni. – Honnan tudtad, hogy pont ilyesmiről szoktam fantáziálni? Flora újra felnevetett, az ilyen pillanatokban védtelen volt a fiú humorával szemben, de amikor Xavier az ujjával kisimította az arcából a haját, gyorsan elkomolyodott. Megpróbált olvasni a gondolataiban, megpróbált ellenállni neki, de tudta, hogy egyik sem sikerülhet. – Gertie-nek hívják. – Gertie? A strucc? Flora bólintott, azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen jó illata Xavier-nek, és a szeme ne parázslana úgy – a vágy, a nevetés, a pimaszság és az elszántság mámorító keveréke ragyogott a tekintetében. Flora alig kapott levegőt. Xavier egyre erősebben fogta. – Istenem. Ez is szerepelt a fantáziáimban – motyogta, mire Flora újra elmosolyodott.

– Van még valami ebben a te vágyképedben, amiről tudnom kellene? Ezúttal lázadás volt a tekintetében. – Nos, ha ragaszkodsz az eredeti verzióhoz, ott meztelen vagy – vont vállat Xavier. Flora megint elnevette magát, nem tudott ellenállni a fiú vonzerejének. – Ó, tényleg? Xavier vállat vont. – Igen. Te, én… Gertie. Flora mosolya lehervadt, amikor felnézett rá, és eltűnődött, hogyan tudott ez a talányos férfi ilyen sokat változni, és ilyen keveset tenni. – Nem is ismerjük egymást, Xavier. Érezte, hogy a kezük összeér. – Dehogynem. A lelkünk mélyén. Kezdettől fogva tudjuk mind a ketten. A többi már csak részletkérdés. – Szerinted csak részletkérdés valakinek ismerni az életét? – Igen. Csak a csók számít. A csók felfedi a szívet – motyogta, végighúzta a hüvelykujját Flora alsó ajkán, mire a lány gyomra összerándult. Vége volt. Kit próbált meg becsapni? Az eszével Xavier egyetlen szavát sem hitte el, de életében most először ennek nem volt jelentősége, mert a szíve másképp döntött. Úgy kellett neki, ahogy volt.

– Akkor jobb, ha megcsókolsz, és felfeded a tiédet. Xavier tekintete az ajkára siklott, és ő érezte az egyre sürgetőbb vágyat. – …nem. – Nem? Xavier ajkán komisz mosoly játszott, hátralépett, és megfogta a kezét. – Előbb beszélgetünk. – Ó, most akarsz beszélgetni? – tiltakozott, de Xavier kézen fogva elindult vele az utcán, és jelzett a sofőrjének, aki, Flora már látta, diszkrét távolságban állt tőlük. – Ezt nem hiszem el! Javíthatatlan vagy. Ez most már mindig így lesz? Xavier megtorpant, maga felé fordította és a karjába zárta, hátrasimította a haját. Flora felnézett rá, az eső az arcára hullt, elakadt a lélegzete, megszűnt a külvilág, az övé volt. – Igen – suttogta Xavier. – Így.

Köszönetnyilvánítás

A regénybeli történet valós alapja egy elhagyott párizsi lakás, amelyet pár évvel ezelőtt fedeztek fel, és amely a második világháború óta le volt zárva. Élénken emlékszem az interneten közzétett képekre – keressenek rá a Google-on, és meglátják – és az elragadtatásra, amelyet a poros időkapszula láttán éreztem. Nemcsak a lakókra voltam kíváncsi, akik kénytelenek voltak elmenekülni onnan, de arra is, hogy miért nem jött vissza többé senki. Mi kell ahhoz, hogy valaki szándékosan elfelejtse, van egy lakása Párizsban. Tehát, hol végződik a való élet, és hol kezdődik a fikció? Nos, Gertie, a strucc valódi (bár talán senki más nem nevezi Gertie-nek!), de megengedtem magamnak, hogy szinte minden másban elragadjon a képzeletem – a lakás helyétől és elrendezésétől kezdve az okig, ami miatt elhagyták –, és bár használtam létező neveket, mint Auguste Renoir és Ambroise Vollard, másokat, mint Faucheaux és Huber, csak kitaláltam – ahogy valamennyi festményt is. Remélem, élvezték a történetemet, de természetesen a történelmi háttér fájdalmasan valóságos eseményeken alapszik, amelyeket nagyon tudatosan meséltem el. Még hetven évvel később sem könnyű erről olvasni, és nem is szabad annak lennie.

Szeretnék köszönetet mondani briliáns és hajthatatlan, „látni akarom az első bekezdést" követelő ügynökömnek Amanda Prestonnak, amiért olyan lelkesen fogadott, amikor először felvetettem neki a történet ötletét. Nem voltam benne biztos, vajon folytassam-e annak a lakásnak a felfedezését, amelyről a média adott hírt először, és nem voltam róla meggyőződve, le tudok-e folytatni egy ilyen érdekes és értékes kutatást. Mint mindig, Amanda bátorított, hogy vágjak bele. Rajta kívül a Pan Macmillan Kiadó bámulatos csapata is örömmel és jó szívvel fogadta a könyvemet, gyönyörűségesen eleven borítót készítettek hozzá – köszönöm, James Annál és energikus marketingkampányt bonyolítottak le – igen, rád gondolok, Jodie Mullish! Nagyon sokkal tartozom Mary Chamberlainnek, az olvasószerkesztőmnek, Amber Burlinsonnek, aki segített a túl szövevényes cselekményt leegyszerűsíteni és mederbe terelni, valamint a szerkesztőimnek, Victoria HughesWilliamsnek és Caro-line Hoggnak, akik pontosan tudják, hogyan és mikor kell pálcát törni. Hálás vagyok Anna Bondnak, Daniel Jenkins-nek, Eloise Woodnak és Katié Jamesnek. Ha legközelebb találkozunk, megölellek benneteket, úgyhogy jobb, ha felveszitek az ölelő pozíciót. Köszönet a szüleimnek, Makóimnak és Mallynak, az anyósomnak és az apósomnak, Victornak és Lynne-nek a

szeretetükért és felbecsülhetetlen támogatásukért. Ti már az első könyvem befejezése előtt hittetek bennem, és évente két könyvet megírni apró gyerekek mellett csak azért lehetséges, mert vigyáztok a gyerekekre és a kutyákra, segítetek a tea és a sütemény elkészítésénél. Nagyra tartom a kedvességeteket és az erőfeszítéseiteket. Hálás vagyok szeretett családomnak, és köszönet nektek, amiért az egész Capd' Antibes-ot bejártátok velem, hogy megnézhessem a hatalmas birtokokat és villákat, és külön köszönet a férjemnek, Andersnek, amiért elnézte nekem a tizenöt eurós kólákat. Ugyan a kutatás ürügyén vándoroltunk olyan sok mérföldet a provence-i tájon – ó, te jó ég, Saint-Paul-de-Vence-ban 45 Celsius-fokos hőség volt! –, de te az egészet szórakoztatóvá varázsoltad. Ha maga az út a cél, azt akarom, hogy a miénk soha ne érjen véget.