Joe Biden 9789635443079 [PDF]

Zitiervorschau

EVAN OSNOS

J O E BI D E N A normalitás embere

Kossuth Kiadó

Tartalom Előszó Biden, az Anti-Trump Bevezetés I. fejezet Annus horribilis II. fejezet Hogyan jutott idáig? III. fejezet „Nőj fel!” IV. fejezet Az alelnök V. fejezet A küldött VI. fejezet A szerencsés és a balszerencsés VII. fejezet Harc a lélekért VIII. fejezet Az elnökség megtervezése Köszönetnyilvánítás Jegyzetek Impresszum

Édesanyámnak, Susannek, aki olvasni tanított, és édesapámnak, Peternek, akitől pedig írni tanultam.

„Az emberek megfizetnek a tetteikért, de még inkább azért, akivé váltak. És a fizetség nagyon egyszerű: az élet, amit élnek.” James Baldwin: A név nélküli utca

„… én tüzes kerékhez vagyok kötözve, s mint az olvadt ólom, égetnek könnyeim.” Shakespeare: Lear király (Nádasdy Ádám fordítása)

Előszó

Biden, az Anti-Trump Megtalálta a Demokrata Párt – szavazói és nem vezetői jóvoltából – éppen azt az elnökjelöltet, aki a legesélyesebb volt az elnöki hivatal hagyományos előnyeit és tábora zömének szemében szektavezéri népszerűséget élvező Donald Trump legyőzésére. Joe Biden a megfelelő ember volt a megfelelő időben és helyen. Az Anti-Trump. A folyvást hazudozóval szemben az őszintének ismert. A gátlástalannal ellentétben a decensnek tartott. Az ellenfeleit rendszeresen és módszeresen fenyegető elnök mumusává a békéltető, a konszenzust hirdető vált. Az Amerikát megosztó Trump leghatásosabb ellenlábasa az ország egyesítését szorgalmazó. Ekként jött el annak a politikusnak az ideje, aki kétszer is hasztalan próbálkozott az elnökjelöltség megszerzésével, s idősen sem adta fel. Aki félszázada a legfiatalabb szenátorok egyike volt, ma Amerika eddigi legidősebb elnöke lett. Osnos róla írt könyve azt taglalja, miként lett, lehetett Joe Biden „időszerű”. Ha jól meggondoljuk: Biden voltaképpen Trumpnak köszönheti győzelmét. Nyert, mert a többségnek elege lett Trumpból és – a mikszáthi szóhasználattal – elcsapta az elnököt. Sok honlap, mém vette elő kajánul Trump „A gyakornok” című sikeres tévéműsorának brutális szavait, amelyekkel ő fordult a vetélkedő veszteseihez: „Ki van rúgva!” Ha úgy tetszik, Uncle Joe ellenfele a Crazy Uncle, az Őrült Nagybácsi volt. Legalábbis ezt vágta Trump szemébe a második elnökjelölti tévévita helyett – külön-külön – tartott

lakossági fórum [town hall] műsorvezetője. Amikor az elnök azzal védte a mások twitterét továbbító – összeesküvési teóriáját ekként terjesztő – korántsem ártalmatlan szokását, hogy „az emberek majd döntenek róla”, Savannah Guthrie közölte vele: „nem értem, ön mégiscsak az elnök, nem olyan, mint valakinek az őrült nagybácsija”. Merthogy csak az tartaná továbbíthatónak a bizarr állítást, hogy Obama és Biden kormánya valójában nem is likvidálta Oszáma bin Ládent, és eltüntette a rajtaütő kommandós osztag hat tagját. Mint cseppben a tenger, ebben benne volt Trump elképesztő felelőtlensége s politikai gátlástalansága, amellyel tápot ad a szélsőséges nézeteknek és embereknek, sőt rájuk támaszkodik. S ebben megnyilvánult a hajdani kadétiskolás, ám a vietnámi háborút orvosi papírokkal elbliccelő – csak freudi alapon magyarázható – hajlama a valóban bátrak, az életüket a hazájukért kockára tevők csepülésére. Amikor például a párizsi csúcstalálkozó során nem látogatta meg a rossz idő okán az első világháborús amerikai katonatemetőt, olyan megjegyzést tett extábornok stábfőnökének, hogy azok amúgy is „vesztesek” (Kellynek történetesen az arlingtoni haditemetőben nyugszik Vietnámban elesett fia). Elnöksége előtt Trump, haragudván a volt republikánus elnökjelölt szenátorra, kétségbe vonta a Vietnámban hatéves hadifogságot lehúzó McCain hősi voltát. Amerikának négy trumpi esztendő után választania kellett a Biden megtestesítette normalitás és az „őrült nagybácsi”, az abnormalitás között. Egy elnökválasztáson a szavazók végső soron mérlegelik és egybevetik a két jelöltet. A félszázada a színen lévő Biden összes fogyatékossága – bakijai, olykori szószátyársága, hajlama a dicsekvésre (egyszer valakit fekvőtámaszversenyre hívott ki), nosztalgiája a korábbi korszakok politikai alkui iránt – eltörpült, látva az országot tudatosan megosztó, faji ellentéteket nyíltan szító, folyvást hazudozó, olykor

elképesztő badarságokat mondó (a vírus ellen vegyenek be fertőtlenítőszert) ellenlábast. E kontrasztot a kampány minden napja csak erősítette és – legalábbis az amerikaiak többségének – nem hagyta feledésbe merülni az emberekre ilyenkor rázúduló tévéreklámok ellenére sem. Már csak azért sem, mert Amerikában már régóta tudják, hogy a negatív kampány sajnos hatásosabb: a vetélytárs becsmérlése jobban megmarad az emlékezetben. Idén ebben a legügyesebb a Lincoln Csoport volt, amelynek volt republikánus tisztségviselő tagjai szembefordultak Trumppal és – sokat elárulóan – főként az elnök saját szavait fordították ellene. Hiszen rengetegszer mondott később kerek perec önmagának ellent. Propagandistái pedig rengetegszer próbálták a 78 éves Bident szellemileg leépültnek, demenciával küszködőnek beállítani. Tudván azt, hogy amint felkerül a világhálóra egy manipulált videó vagy szöveg, azt villámgyorsan milliók osztják meg, s tagadhatatlanul hat is sokakra. Már Hillary esetében is hatott az őt látványosan betegnek bemutató hamisított videó, pláne egy valós tüdőgyulladása után. De volt már olyan videó is, amelyen a 79 éves Pelosi házelnöknő részegen beszél, amit technikai lassítással értek el. Előkerült egy tévéinterjú, amelyben a megosztott képernyő bal oldalán a tévés műsorvezető zavartan észleli, hogy a másik oldalon alanya szabályosan elalszik. Ez ugyan a valóságban a már kilencven közeli Harry Belafonte volt, de a szemét éppen lecsukó Bident montírozták helyére. Egy másik videón Biden George-ot említ, s jött a vád, hogy nem is tudja ellenfele nevét: valójában az interjút készítő tévéshez beszélt, akit történetesen George-nak hívtak. Biden „demenciáját” amerikai (és hazai jobboldali honlapok) kommentelői gyakran és tényként emlegették. S amíg a demokrata elnökjelölt az „alagsori taktikához” tartotta magát, ez okozhatott neki kárt. De már akkor is látható volt híradó-felvételeken és olykori

tévébeszédeiből, hogy ez – az antalli szóhasználattal – szamárság. Ha valaki, teszem azt, látta őt terepen biciklizni, vagy sajtótájékoztatón felelgetni a kérdésekre, az nyilván nem ült fel ennek. A tévéviták, majd a választás előtti és utáni sűrű szereplése végleg szertefoszlathatta ezt az alantas szándékkal terjesztett mítoszt. Mindenesetre ő nyilván erre is gondolt, amikor győzelmi beszédére tartva az utolsó tíz métert futva tette meg. Ami pedig a trumpista vádakat illeti, hogy a leépülő vénember mások bábja lesz elnökként, arra szabadjon saját élményemet felidézni. Amikor Biden 1977 augusztusában hazánkban töltötte nászútját a második feleségével, az amerikai nagyköveti rezidencia kertjében beszélgethettem vele két kollégám társaságában. S lévén akkor új elnök volt Carter, rákérdeztem, hogy szerinte mennyire befolyásolható. Biden közölte: „Nem lesz valaki amerikai elnök, akinek nincs erős akarata.” Ma sem mondhatunk mást. Egy tanácsadója szerint a kampányt Biden végig erős kézzel irányította: „Ez az ő kampánya volt, a konzultánsok által legkevésbé terelt elnöki kampány a modern időkben.” Az amerikai sajtó nem győzi magasztalni, hogy Biden mennyire jól ismerte fel a mindenkori helyzetet és a lehetőségeket, s mennyire kézben tartotta a kampányát (nem is fordult elő a máskor megszokott „kibeszélés”, ami máskülönben Trump Fehér Házában szokatlanul gyakori, ezért is jelenhettek meg sorra a leleplező könyvek). Egy esztendeje a közélet hangadói kétségbe vonták, hogy Biden képes lenne erre, s egyáltalán: az előválasztási vetélkedőben két tucat – nála fiatalabb – vetélytársa legyőzésére. Igaz ugyan, hogy a demokrata szavazók körében akkor is vezette a népszerűségi listát, de – már csak korábbi elnökjelölti próbálkozásai kudarcára emlékezve – „leírták” őt. Biztosak voltak benne, hogy megint elkövet valami végzetes hibát. Ehelyett olyan Biden nyerte meg a demokrata politikusok versenyét, aki aztán sikeres kampányt volt képes irányítani az évtizedek óta

legnehezebbnek bizonyuló helyzetben. A korábban szertelenségéről elhíresült Biden idén páratlanul fegyelmezett volt, nem kezdett bele vég nélküli csevegésekbe a nyilvánosság előtt, nem ejtett el, mint annyiszor, az ellenlábasnak muníciót kínáló megjegyzéseket, alig bakizott a demokrata tévévitákban. Ellenben tökéletesen felmérte a saját pártja és az ország adott jellegét, erőviszonyait, s persze leginkább ellenfelét. Biden volt az, aki percre sem feledte és nem hagyta másoknak sem elfelejteni, hogy ez a választás kevésbé szól róla, mint Trumpról: a választás ugyan máskor is voltaképpen referendum az ovális iroda lakójáról, de ezúttal a perdöntő tényező az volt, hogy az amerikaiak nagyobb felének nagyon elege lett ebből a gátlástalan emberből. Biden egész kampányán látszott, hogy pontosan tudja: övé a többség. Csak rá kell vennie a szavazásra, ami Amerikában kulcskérdés, mert a fejlett demokráciákkal egybevetve ott nagyon alacsony a részvétel még elnökválasztáson is. Idén viszont évszázados részvételi rekord dőlt meg, hiszen Trump tábora is páratlanul nagy lett, ám Bidené számottevően nagyobb. Ezért is nagy Biden teljesítménye: nemhogy ellenszélben, hanem ellenorkánban kellett győznie. Nem csekély feladat kiakolbólítani egy demagógot, akinek hivatala óriási hangszórót ad a kezébe. Minden újraválasztásért küzdő elnök hatalmas előnyt élvez, hiszen pusztán kormányzási húzásai a közfigyelem centrumába állítják. Trumpnak viszont 2016-ban különcsége sajátos és ritka előnyt biztosított, amelyet a szokványos politikusok sohasem élvezhettek: a tévécelebet senki nem vette komolyan, és vagdalkozó stílusát ismerve a kábeltársaságok elejétől végéig élőben közvetítették kampánygyűléseit, rendre várva valami borzasztó kifakadására, amivel kiüti önmagát. Trump a számítások szerint ezzel legalább kétmilliárd dollárt érő ingyen reklámot kapott. De az is páratlan és szintén árulkodó, hogy idén a kihívó, Biden tudott sokkal nagyobb kampánykasszával

indulni, mert áradtak hozzá az adományok, kisemberektől és nagytőkésektől egyaránt. De nemcsak „hangszóró” volt az elnök kezében, hanem – demokráciában példátlan módon – emberei az államigazgatás posztjain szégyentelenül (és hagyományt, sőt törvényt is sértve) segítették a kampányát. Külügyminisztere éppúgy, mint – Amerikában egyúttal főügyész – igazságügy-minisztere is, aki jószerivel az elnök védőügyvédje lett (Barr szabályosan kimosta főnökét a Mueller-vizsgálatból). Minden tiltó tradíciót felrúgva Trumpot szolgálták a diplomaták és a titkosszolgálatok élére általa tett politikai kinevezettek. Ehhez hozzájött a neki behódolt Republikánus Párt régóta ismert szokása: az államokban a szavazólisták módszeres kurtítása, a demokrata körzetek voksolási feltételeinek korlátozása (Texas kormányzója minden megyében – a négymilliósban és az alig kétszázas lakosúban is – csak egy „ládát” engedett, amelybe az előzetes szavazatokat szabályszerűen lehetett bedobni). Ennek vitathatatlanul kimutatható színesbőrű-ellenessége is volt, vagyis egyértelműen rájátszottak a fehér félelmekre. Az már csak hab lett e tortán, hogy Trump a Fehér Ház kertjében rendezte meg a republikánusok elnökjelölő konvencióját, amivel az összes ott megjelenő állami tisztviselőt törvényszegésre kényszerített (kivéve saját magát és az alelnök Pence-t, mert velük az 1939-ben hozott Hatch-törvény kivételt tesz). Mindezzel Trump csak tetézte a hazájának, demokratikus intézményeinek, s persze választási rendszerének okozott kárt. Nem véletlen, hogy Biden – amint Osnos ecseteli – „Amerika lelkét” akarta megmenteni. A szerző megírja, hogyan szánta rá magát az indulásra, mert régi politikusként tisztában volt vele, mi vár rá. Miként tudta azt is, ki vár rá: az a Trump, aki a védhetetlent is ellentámadással védi, követve valamikori ügyvédjének, Roy Cohnnak a tanácsát. Cohn nem mellékesen a minden sarokban komcsit látó, és az ötvenes

évek Amerikáját boszorkányüldözésbe hajszoló McCarthy republikánus szenátornak volt a jobbkeze. McCarthy is ugyanúgy tartotta túszként a republikánus elitet, mint elnöksége alatt Trump. E rettegett szenátor bukását jórészt az okozta, hogy egy meghallgatáson valaki feltette a szónoki kérdést: „hát nincs önben semennyi szégyenérzet sem?!” Trumpnak hiába is tennék fel, minthogy a „bocsánat” vagy „tévedtem” szavak sincsenek a szótárában. Viszont jó ösztönnel már idejekorán kipécézte Bident, megsejtve benne a rá nézve legveszélyesebb ellenfelet (többször is elárulta, hogy valamelyik balos demokratát szívesebben venné a párt elnökjelöltjeként, s e mostani kampányban próbálta is Bident az ő bábjuknak beállítani, aki szocializmust vezetne be Amerikában; ez igazán azonban csak a Miami környékén nagy számban élő kubai emigránsra hatott, ám végül ez billentette Trump javára Floridát). Trump éppen a Biden elleni muníció gyűjtésével sodródott bele harmadik elnökként az amerikai történelemben alkotmányos felelősségre vonásba [impeachment]. Amerikai törvényt sértve zsarolta meg ukrán kollégáját, akitől – a negatív kampányról sokat eláruló módon – nem is Bidenre terhelő anyagot követelt, hanem csupán egy hivatalos vizsgálat megindítását. Az idei kampányban a demokrata jelöltre a trumpista médiából zúdított – alaptalan – korrupciós vádak mutatták, hogy milyen jól jött volna az elnöknek, ha még egy kijevi eljárásra is mutogathat. (A vádak kulcseleme a jereváni rádiós viccre, a „nem osztogattak, hanem fosztogattak”-ra emlékeztet, mert Biden ugyan még alelnökként valóban sürgette Kijevben az ukrán főügyész eltávolítását, de nem azért, mert az a fiát is alkalmazó cég után nyomozott, hanem mert semmilyen oligarcha ellen nem akart vizsgálatot indítani, s ezt unta meg Washingtontól Brüsszelig a nyugati világ.) Szerencsére Bident az alantas támadásokkal sem sikerült nyugalmából kizökkenteni, kettejük tévévitáján kikacagta az

ezeket fejéhez vágó Trumpot, akinek taszító tirádája alighanem hozzájárult vereségéhez. Higgadt maradt már csak azért is, mert tudatosan nem óhajtott Trump színvonalára süllyedni, és mert – híven a megbékélést hirdető kampányához – óvakodott az elnök szavazótáborát szidalmazni. (Négy éve Hillary megbánta, hogy egy magánrendezvényen „szánalmasaknak” nevezte a Trumpra szavazni készülőket: azok közt feltűnően nagy arányban voltak az alacsonyabb képzettségű fehérek, főleg férfiak, akik a helyzetük viszonylagos romlása miatti elkeseredettségükben vonzódtak a populista szövegekhez, s most Biden éppen közülük csábított vissza sokakat a demokrata oldalra, amely amúgy történelmileg éppen az ő igazi érdekvédőjük.) Amint Osnos írja, a demokrata előválasztási küzdelemben is ez az óvatosság jellemezte Bident, aki kerülni akarta a belső pártviszályok továbbélését az országos kampányban, hiszen annak komoly szerepe volt Hillary bukásában: sok sandersista dacolt rászavazni, vagy harmadik párti jelöltre adta voksát. Bident segítette, hogy – Hillaryvel ellentétben – ő kifejezetten jó viszonyban van szenátortársával, Sandersszel, aki előválasztási veresége után – nem húzva az időt, mint négy éve – azonnal a pártjelölt mögé állt. Amint azt Osnos is bemutatja, ez a – gyakran párthatárokon is átnyúló – barátkozási hajlam segítette most is Bident. Mindeközben Trump tüstént vadul nekitámadt még azoknak is, akik a republikánus oldalon csak vonakodtak őt feltétel nélkül támogatni, nem szólva a vele szembekerülők, pláne a demokrata ellenfeleinek gyalázásáról. Ez rendre meghaladta a korábbi negatív kampányokból sem hiányzó durvaság szintjét. Amikor a 2008-as elnökválasztási kampánya egyik gyűlésén a republikánus elnökjelölt McCain meghallott egy – ellenfelét, Obamát – faji éllel gyalázó bekiabálást, megállt szónoklata közben és kikérte magának. Trump képes volt az afroamerikai-indiai alelnökjelöltet, Harrist

„szörnyetegnek” nevezni. Micsoda különbség Biden stílusához képest, aki a kampány során és győzelme pillanatában is így szólt az ellenfelére szavazókhoz: „Azoknak mondom, akik Trump elnökre szavaztak, hogy megértem csalódottságukat, magam is vesztettem el pár választást. De most adjunk egymásnak egy esélyt!” Ekkor hangzott el az a mondat, amely alighanem a legemlékezetesebbé válik: „Legyen itt és most vége Amerikában a démonizálás komor korszakának!” Ezzel rátapintott a bárkit démonizálni képes „trumpizmus” lényegére. A kampánystratégiák közti különbségeket a vírusjárvány tette mindennél jobban megfoghatóvá. Miközben Trump láthatóan hitt abban, hogy az amerikaiak egy ilyen rettenetes esztendőben is vevők az ő – lényegében 2016-ról felmelegített – üzenetére, Biden a „felújított” normalitás iránti vágyra építette kampányát. Egy publicista szellemes hasonlatával: a többségnek elege lett az igazság balkanizálásából, Trump virtuális világából. Négy évvel ezelőtt mindenkit, még önmagát is meglepve, a valóságshow egykori sztárja sikerrel kápráztatta el a szavazók kellő hányadát (és nyert a vidékies, gyéren lakott államoknak nagy előnyt adó elektori rendszerben). Idén a Varázslón eltörték pálcáját. De Trump sajnos e négy évével bebizonyította azt, hogy – az elnöktörténész Michael Beschloss megfogalmazásával – „milyen messzire juthat a rendszerünkben valaki hatalomvággyal és a demokrácia megvetésével.” Nem csoda, hogy a végén – a kommentrovatokat elárasztva – emberek milliói vallották be, hogy szinte megőrjítette őket az őrült nagybácsi. Két áru eladói csináltak ezen nagy üzletet: a fegyverboltok és a nyugtatót áruló patikák. Trump rácáfolt a legrosszabb várakozásokra is botrányosnál botrányosabb szavaival és – a Twitteren ontott – üzeneteivel, taszító tetteivel és dilettáns tétlenségével. A magát rezzenéstelen arccal – nem is egyszer – „stabil géniusznak”

nevező elnök instabil ostoba volt a járvány kitörésekor. A sors megint tálcán kínálta neki a nagy lehetőséget: igazi vezetőként állhat a kór elleni küzdelem élére, ami világszerte több kormányfőnek is busásan kamatozott a népszerűségi mutatóikban. Sokat eláruló módon, Biden március elején, a járvány elterjedésének idején kezdett elhúzni a felméréseken, és az ekkor megszerzett előnye végig megmaradt. Ekkor világossá vált a költői igazság, hogy növeli, ki elfödi a bajt. A legendás, Watergate-ügyet feltáró riporterpárosból Bob Woodward másfél tucat – hangszalagra rögzített – interjút készített Trumppal, aki elárulta neki: már az év elején tájékoztatták szakértői és titkosszolgálatai a járvány elképesztő veszélyeiről. Ám ő, azzal a mentegetőzéssel, hogy nem akart pánikot kelteni, heteken át nemcsak lekicsinyelte a bajt megnyilatkozásaiban, hanem még gúnyolta is a szakértőket és a demokratákat, amiért kongatták a vészharangot. A hónapok során egyre feszültebbé vált a viszonya Amerika első számú járványfelelősével, a Reagan óta e posztot betöltő Faucival, akit a kampány végére nemcsak Trump tömegei támadtak ellenségként, hanem maga az elnök is. Ennek oka pedig nem volt más, mint hogy képes volt szembeszegülni a kincstári derűlátással. Kivált, hogy Trump még „kamunak” is nevezte a járványt, mert – újraválasztása érdekében – csakis a tőzsdei árfolyamokat figyelte, nem a fertőzöttek és halottak számát. Lévén egyetlen igazi ütőkártyája a kedvező gazdasági helyzet volt, csakis azt próbálta óvni, s nem az embereket. Halogatta, majd fékezte a szükségszerű óvintézkedéseket: támadta a szociális távolságtartást, gúnyolta a maszkviselést, és bátorította az azt tüntetően elvető híveit. Csepülte a járvány első célpontjait, az északi – demokraták által kormányzott – államokat, amelyek drákói intézkedésekre kényszerültek. Mi több, biztatta a déli, főleg republikánus irányítású államokat a korlátozások mielőbbi enyhítésére, majd feloldására. Csak ugye, a vírust

nem lehet propagandával legyőzni. A járvány nyárra kiterjedt az egész országra. A választási fogadásokon Biden június elején előzte meg az addig – hivatalban lévő elnökként hagyományosan – vezető Trumpot. Magát alternatív vezetőként kínálva kezdte felvázolni, hogyan irányítaná a vírus elleni harcot. Tüntetően alig mozdult ki wilmingtoni háza alagsorából, nem törődve a trumpista média gúnyolódásával, és saját oldala kritikusaival sem, akik az elnökével vetélkedő kampánygyűléseket sürgettek tőle. Ennek az „elbújásnak” valójában jelképes üzenete is volt a Biden életkorából adódó önvédelem mellett: ha az embereket távolságtartásra, a tömegek kerülésére buzdítja, akkor azt a maga példájával is erősítse. Nem ihat bort, aki vizet prédikál (amúgy ő is és Trump is antialkoholista). S ez be is jött neki, miközben Trump gyűléseinek (maszk nélküli) résztvevői közt kezdett tarolni a vírus (egyik jeles híve és egykori elnökjelölt, Herman Cain például a tulsai fedett csarnokban tartott gyűlés után halt bele a Covid–19-be), vagy mikor maga Trump is kórházba került megfertőződve. Jelképes volt továbbá a kontraszt, amikor Trump teátrálisan átsétált a Fehér Házból a közeli templomhoz, és magasan lobogtatta a Bibliát, miután a karhatalom – Amerikához nem illő, sőt alkotmánysértő módon – szétzavarta az ott lévő békés tüntetőket. Végig e kontraszthatás érvényesült, amelyre Biden tudatosan rájátszott. Nem övé volt a leglelkesítőbb és legbátrabb elnökjelölti kampány (egy felmérés szerint szavazóinak fele Trump ellen voksolt), az Obamáért rajongó ifjonti lelkesedés sem kísérte, s pláne nem volt körötte olyan személyi kultusz, mint Trump körül, akit sokan – és nem alaptalanul – a szektavezérekhez hasonlítottak. A „vissza a normalitáshoz”, ha úgy tetszik, az unalmas politikához nem titkoltan lett Joe Biden aduja Mr. Adu [trump angolul adut

jelent] ellen. Biden nem engedett a demokrata baloldal nyomásának, de kínált annak posztokat és programokat. Személye és politikája egyaránt a megnyugtatást szolgálta és nem a felzaklatást. Még az őt elnökjelöltté tevő dél-karolinai előválasztást megelőzően tudatta, hogy mindenképpen nőt szeretne a páros második helyére. A számba jöhető hölgyek közt többségben voltak az afroamerikaiak, s emiatt a szokottnál is nagyobb figyelem irányult Biden döntésére. Lévén beiktatásakor már 78 éves, az alelnöke nagy versenyelőnyt élvez az utódlásnál. S noha maga Biden ugyan nem mondta ki, hogy csupán egy ciklusra tervez (ostobaság lett volna, hiszen akkor rögvest „béna kacsává” nyilvánítja magát), ez a kora miatt érthető feltételezés. Végül azt a Kamala Harris kaliforniai szenátort választotta, aki nála bő két évtizeddel fiatalabb, komoly politikusi és ügyészi múltja van (és kiesése nem zavarja a demokraták szenátusi pozícióit, hiszen a számukra biztos Kaliforniából való). Harrisszel is a biztosra ment: nehezen támadható, s a demokraták egyik szárnyát sem felbőszítő alelnökjelölt, aki Bidenhez hasonlóan pragmatikus hírében áll. Amennyiben a január 5-i két georgiai pótválasztás eredményeként a demokraták elérik a szenátusi döntetlent, hivatalból a felsőház elnökeként ő billentheti javukra a testületi szavazásokat. A finálé híven tükrözte e bizarr kampányt és Amerika vészes megosztottságát, avagy inkább kettészakadását. November 3-án mindkét jelölt rekordszámú szavazatot kapott, köszönhetően a 20. század eleje óta legmagasabb választási részvételnek. Trump, aki imádja önmagát szuperlatívuszokkal magasztalni („talán csak Lincoln volt jobb nálam” – mondta ismétlődően), elérte a hetvenmilliós voksszintet, ami ugyan sovány vigasz országosan több mint ötmillióval lemaradva Biden mögött, ám annak titokban nyilván örül, hogy ebben az egyben lepipálta nemezisét, Obamát is (politikai pályáját a fekete elnök amerikai születésének, vagyis legitimitása

megkérdőjelezésével kezdte, amivel be is lopta magát a fehér fajvédők szívébe). Mivel a demokrata szavazók jelentős része a járvány okán levélben voksolt, s mert Trump az ellenkezőjére biztatta a republikánusokat, előállt a sokak által megjósolt helyzet, amelyre az elnök stratégiája immár bebizonyultan alapozódott. Mivel a választás napján először a személyesen leadott szavazatokat számlálják, s csak utána a levélben érkezetteket, este még úgy tűnhetett, hogy Trump biztosan nyer, lévén jóval több volt a republikánus voks. Azonban már sokadszor fordul elő Amerikában, hogy – lévén a levélszavazás a polgárháború óta gyakorlat – érdemben változik a mérleg az államokon belül leadott levélszavazatok, vagy éppen a külföldön élő polgárok, köztük a világszerte állomásozó katonák és családtagjaik voksainak hatására. A külvilágot azért lepte meg a több napig tartó számlálás, mert megszoktuk, hogy a választás éjszakáján már tudnak eredményt hirdetni az exit poll-ok alapján (de csak lényeges előny láttán). Miután megismertük a megválasztott elnök személyét, már senkit sem érdekelt a külvilágban, hogy a számlálás még napokig eltart. (Hillary Clinton majd hárommilliós országos előnye bő egy héttel a választás után lett végleges, a szokott módon körülményes kaliforniai feldolgozás nyomán: ott mindig sok népszavazási kérdés is tarkítja az amúgy akár többtucatnyi tisztségre történő voksolást.) De bő hatvanmillió levélszavazatnál nem is lehetett exit poll-okkal kalkulálni. Erre a helyzetre láthatóan és tudatosan készülve, Trump először Twitteren tette közhírré a „nagy győzelmet”. Majd bement a Fehér Ház sajtótermébe, hogy megerősítse, amire sokak hetek óta számítottak, és amit például Sanders szenátor egy tévéinterjúban szinte szóról szóra megjósolt: Amerika elnöke – a történelemben példátlan módon – csalásnak nyilvánítja a kibontakozó és neki vereséget ígérő választási eredményt. „Ez az amerikai közvélemény becsapása, ez

országunk szégyene, mi készen állunk e választások megnyerésére. S őszintén szólva, mi meg is nyertük ezt a választást.” Mintha a még meg sem számolt sok millió levélszavazat, megannyi állampolgár véleménye mit sem számítana. Trump hozzátette: „Elmegyünk az Egyesült Államok főbíróságáig, s azt akarjuk, hogy az állítson le minden szavazást.” Tudatos szótévesztés: „szavazást” mond, de valójában a voksszámlálást akarta leállíttatni (el is árasztották médiáját az álhírek az utólagos voksleadásokról). Nem először utalt a szövetségi főbíróságra, ahová a republikánus szenátusi többségnek – a demokraták tiltakozásával és saját korábbi állításaikkal nem törődve, amikor még Obama jelöltjét obstruálták – sikerült egy héttel a választások előtt beszavazni egy a testületet 6-3 arányban konzervatív oldalra döntő bírónőt. Trump nyilván arra számított, hogy – a Bush–Gore párharchoz hasonlóan – most is a főbírák dönthetik el az elnökválasztás kimenetelét, és hogy az ő betuszkolt jelöltjének esze ágában sem lesz kivonni magát a testület szavazásából, amely nélküle holtpontra is juthatna. (Holott amikor a főbíróság 1974 nyarán kötelezte Nixon elnököt a titkos, rá nézve terhelő hangszalagok kiadására, az általa előző évben a testületbe jelölt bíró illendőnek tartotta magát kivonni a szavazásból.) Ám Trump ekként vélte bezárni a kört: kétségbe vonni a levélszavazatokat és pereskedéssel, fellebbezésekkel eljutni a javára döntő főbíróságig. Vagyis valójában puccsal próbálkozott, amikor a jósolt trükkel kedd éjfél után magát nyilvánította győztesnek. Látván a demokraták túlnyomó többségének levélszavazását, már hónapok óta hirdette, hogy azzal csalni lehet és fognak is. Ezért hajtogatta makacsul, hogy a „legális” voksokkal ő nyert fölényesen, s ezt csalták el tőle az „illegális” szavazatokkal, amelyeket meg sem kell számolni. (Hívei el is kezdték e szólamot harsogni.) Mivel ő maga is levélszavazatot küldött a Fehér Házból floridai lakhelyére, s ott a sok millió hasonló

csöppet sem zavarta, mert nyert, álságos a máshová ekként beérkezettek kétségbe vonása. A levélszavazat azonban, még ha az elnök hajtogatja is, nem illegális, s persze megszámolták. Hiába volt a kulcsállam Pennsylvaniában 650 ezres előnye kedd éjjel, ha még másfél millió levélvoks várt beszámításra, méghozzá főleg Philadelphiából és Pittsburghből, ahonnan 80-90 százalékban demokrata voksok szoktak jönni. Így történt ez most is, amikor Biden ezek jóvoltából előzte meg Trumpot, ahogyan Georgiában is az atlantai szavazatokkal tett szert előnyre. A számok láttán az AP hírügynökség, amelynek emberei közvetlenül az államok és városok hivatalaitól értesülnek, immár behozhatatlan győztessé, tehát megválasztott elnökké nyilvánította Bident. Így tett aztán a CNN, majd sorra az összes tévéhálózat, utolsónak a jobboldali Fox-tévé. Trump, aki ismerten a Fox műsorain csüng, össze is veszett a milliárdos tulajdonos Murdochkal, aki szó szerint ejtette a vesztest: a szavazást követő pénteken a Murdoch tulajdonát képező New York Post már azzal jelent meg a címoldalán, hogy a letört elnök alaptalanul vádaskodik csalással. Ez a bulvárlap két héttel korábban még próbálta megtorpedózni Biden kampányát a „Hunter-botránnyal”. Trump és emberei voltaképpen felújították a 2016-ban bejött trükköt: akkor – orosz közreműködéssel – Hillary Clinton és a demokrata kampány elektronikus leveleinek kiszivárogtatásával csináltak botrányt. Már későn derült ki, hogy alaptalanul, mert az FBI akkori igazgatója, Comey tíz nappal a szavazás előtt jelentette be a hivatalos vizsgálat hírét, annak lefújását pedig csak pár nappal a választás előtt. De már addig is sokan leadták előre voksukat, s nyilván Comey bejelentésének perdöntő szerepe volt a még ingadozó szavazók Trump mellé állásában. Ezért próbált most is szinte mániákusan „találni valamit” Biden lejáratására, hogy megint előállhasson valami hasonlóval a négy évvel ezelőtti

szólamához: „Korrupt Hillary” – amire gyűlésein a tömegek a „Lecsukni!” skandálással feleltek. Zavaros életű fiát kipécézve próbálta besározni az ellenfelet. Osnos leírja, hogy Biden mennyire gondoskodó apja megmaradt gyermekeinek, s hogy őket támadva lehet őt kihozni a sodrából, és hibázásba kényszeríteni. Ha valamiben, éppen a Hunter-ügyben érhető tetten leginkább Trump és környezete tehetségtelensége. Biden fiának valóban ismertek a drogozással kapcsolatos kálváriái, de ez aligha lett volna elég arra, hogy az elnökjelölt ellen fordítsa az amerikaiakat, akiknek sokasága küzd hasonló családi problémával. Tényleg rossz döntés volt Huntertől, hogy elfogadta a nagy ukrán gázcég ajánlatát, hiszen azt nyilvánvalóan a neve és apja alelnöksége okán kapta. De vajon mi egyebet tehetett volna apja a 45 éves felnőtt fiával, mint hogy – amit Osnos idéz – nyomatékkal megkérdezte, hogy tudja-e mit csinál? A család tragédiái és Hunter bátyjának akkori agydaganata szinte kizárták, hogy Biden erőszakosan próbálja meghiúsítani fia rossz döntését. Trump és tanácsadói azonban találtak egy valós tényt, amelyet elferdítettek: 2015 tavaszán alelnökként Biden Kijevben valóban sürgette az ukrán vezetést Sokin főügyész menesztésére, s később ezzel el is dicsekedett, ami videón van. De azt hiába is lobogtatták Trumpék: Biden minek titkolta volna, ha egyszer az USA és az EU közös sürgetését továbbította Kijevnek? De a fő gond a botránykeltéssel, hogy Sokin kirúgását azért követelte a Nyugat, mert nem nyomozott az egyik ukrán oligarcha cége, így a Hunteré ellen sem. A trumpista propagandagépezet gőzerővel leplezte le az álbotrányt és kérte számon a komoly médiától, hogy miért nem hajlandó ezzel foglalkozni. De hát éppen azért nem, mert foglalkoztak vele és ismerték a valós tényeket. Sokatmondó, hogy a bulvárlap New York Postban azért jelent meg a nagy leleplezés, mert sem a komoly, konzervatív Wall Street Journal, de még a jobboldali Fox-

tévéhálózat hírszerkesztői sem találták elég megalapozottnak. Amint azok sem voltak komoly vádak, amelyek Hunter kínai üzleteivel próbáltak árnyékot vetni apjára: még ha netán kapcsolódtak is a 2017-es ügyek Bidenhez, ő akkor már magánember volt, nem pedig alelnök. Így aztán hiába jelentek meg a választás utolsó hetében is bombasztikus „leleplezések”, a Hillary-esetből okult médiát nem tudták lépre csalni. (Akkor a tárgyilagosság jegyében hosszan taglaltak minden vádat, ami a Trumpra szavazók szemében azok igazolását jelentették.) Ami talán ennél is többet mond, hogy az amerikaiak többsége sem vette komolyan, és a nagy lapok kommentelői is élcelődtek, hogy „nem is fogok Hunterre szavazni…” Trump durcás vesztesként mintegy bezárkózott a Fehér Házba, nem volt hajlandó elismerni a vereségét, s tweetjeiben a „csalást” ismételgette. A titkosszolgálati tájékoztatásokat is elunó, főként a Fox-tévé műsoraiból és a szélsőséges honlapokból tájékozódó elnök gyaníthatóan nem is hallott róla, ám viselkedése kínosan felidézi Yahya Jammeh gambiai államfőét, aki 2016-ban nem fogadta el az őt vesztesnek nyilvánító választások eredményét, követelte azok törlését és szintén az általa kinevezett tagokból álló főbíróságtól kért segítséget. Igaz, ő csapatokat is vezényelhetett a fővárosba, míg az amerikai hadsereg vezérkari főnökei siettek tudatni, hogy rájuk nem számíthat (és a szavazatszámlálás napjaiban erről külön is tájékoztatták a tévétársaságok vezetőit). Jammeh aztán az Afrikai Egységszervezet és az ENSZ Biztonsági Tanácsa nyomására kénytelen volt beletörődni, és elmenekült Zambiából… Az amerikai hagyományok szerint a győztes addig nem áll a nyilvánosság elé, amíg a vesztes fel nem hívja, és be nem ismeri vereségét, egyúttal gratulálva az immár megválasztott elnöknek. Ezt tették mindig nemcsak az elnök újraválasztását meghiúsítani próbáló, ám kudarcot valló kihívók, hanem a

hivatalt vesztők is. Idősebb Bush a demokratikus békés hatalomváltást hangoztatva meleg szavakkal gratulált az őt legyőző Bill Clintonnak, akivel utóbb baráti viszonyba is került. Clinton alelnökétől és utódjelöltjétől, Gore-tól – a többhetes jogi csata után – a konzervatív többségű főbíróság vette el a győzelmet, de ő nem lamentált tovább, s nemcsak elismerte a vereségét, hanem éppen az előzmények után nagy hangsúlyt adott annak, hogy ifjabb Bush az ő elnöke is. McCain vereségét elismerő beszédét tanítani fogják, mert kifejezetten utalt a történelmi fejleményre: az első afroamerikai elnök előtt hajtott fejet. Trump azonban makacskodott és pereskedést helyezett kilátásba, amit Biden – híven az egész kampányban tanúsított higgadtságához – egyszerűen ignorált. Ha úgy tetszik, látványosan túllépett Trumpon. Joggal, hiszen a hithű és szélsőségesek dominálta trumpista táboron kívül nem akadt – sem Amerikában, sem a külvilágban – komoly politikus, aki kételkedett volna a választás eredményében. Utóvégre a republikánusok utolsó elnöke, ifjabb Bush a Bidennek küldött gratuláló üzenetében aligha véletlenül írta le: „Az amerikai nép bízhat benne, hogy ez a választás alapvetően tisztességes volt, integritása igazolódni fog és kimenetele egyértelmű.” Magyarán: nem volt csalás, azt a pereskedéssel sem tudják majd bizonyítani és Biden győzelme meggyőző. A még aktív republikánus politikusok azonban pár kivétellel továbbra is féltek, nem annyira Trumptól (csak kevesen hiszik, hogy tényleg képes lesz pártja élén maradni), hanem vérmes táborától. S az tagadhatatlanul imponáló volt, hiszen sok szenátor és képviselő élvezhette a listavezető húzóhatását. A mai vészesen polarizált Amerikában már csak elvétve fordul elő, ami a múltban a politikai egyensúlyra törekvő szavazókat arra késztette, hogy „szemezgessenek”: elnök ettől a párttól, szenátor onnan. Az elmúlt évek bizonyították, hogy a Trumppal szembekerülőktől radikális

tábora megvonja voksát, ezzel politikai halálra ítélve. Ezért tartott még a könyv nyomdába adásakor is a bizarr színjáték: kiszivárogtak a hírek, hogy családtagjai noszogatják a vereség beismerésére a szuperegójú Trumpot, aki retteg a „vesztes” szótól, s imádja azzal megbélyegezni ellenfeleit; vezető republikánusok helyeslik, hogy megpróbálkozik az eredmények megtámadásával, ám óvakodnak használni a „csalás” kifejezést; a Bident ünneplő többség és persze a demokraták háborognak a békés hatalomátadás tudatos gátolásán, mint ami már nemzetbiztonsági kockázat is. Osnos a választás előtt, de Biden győzelmére számítva fejezte be könyvét, amelyben vázolja a 46. elnök kormányzási terveit. Biztos lévén győzelmében, a demokrata elnökjelölt nem titkolta, hogy Franklin Roosevelt New Dealje lebeg a szeme előtt, és az akkori világválság utáni átfogó reformkorszak. Ehhez azonban Bidennek nemcsak az elnökséget, hanem a szenátusi többséget is meg kellett volna szereznie, különben alighanem – és a meglepően sok republikánus voks láttán szinte bizonyosan – illúzió az ellenzék (Obamának is keresztbe tevő) politikusaitól a kétpárti együttműködés. Ahhoz a Republikánus Pártnak, ami nagyon is jobbra tolódott, vagy inkább a jobbszél túszává vált, át kellene esnie a „trumptalanításon”. Ezért oktalanság ennyi bizonytalan tényezővel jósolgatni. Viszont a szenátusi döntetlen – ami az alelnöki vokssal már többség – január elején a két georgiai pótválasztáson még összejöhet, s akkor, de csak akkor javulhatnak a 46. amerikai elnök lehetőségei. Avar János

Bevezetés 1988. február 12. Egy 45 éves fehér, háromgyerekes férfi a szállodai szobája padlóján tért magához. Öt órán át volt öntudatlan állapotban, s lábait még mindig alig tudta megmozdítani. Fogalma sem volt, hogy került oda. Halványan fel tudott idézni egy villanásnyi kínzó fájdalmat, amelyet akkor érzett, amikor visszatért szobájába a New York államban lévő Rochesterben megtartott beszéde után. Olyan volt, mintha bárddal hasítottak volna le egy darabot a koponyájából. Előtte hónapokon keresztül hagyta figyelmen kívül a fejében és nyakában tapasztalt furcsa fájdalmat, amelyet a folyamatosan szedett fájdalomcsillapítóval sikerült elnyomnia. Úgy vélte, a fájdalom normális velejárója annak az őrült hajszának, amelyet az elnökjelöltség jelentett, miközben továbbra is vezette az Egyesült Államok szenátusának jogi bizottságát. Bár a kampány kínos véget ért – tudta, hogy saját arroganciája vezetett oda –, a fejfájás megmaradt. Valahogy feltápászkodott az ágyra. Innen, titkára segítségével egyenesen egy delaware-i kórházba repítették, ahol az orvosok agyi aneurizmát állapítottak meg. Az aneurizma következtében az agy vérellátását biztosító egyik artéria kórosan megduzzadt. Túlélési esélyei annyira csekélyek voltak, hogy – még a felesége megérkezése előtt – papot hívtak hozzá, hogy szükség esetén feladja neki az utolsó kenetet. A következő órákban, sűrű hóvihar közepette Washington D. C.-be szállították, ahol az őt fogadó sebészorvos figyelmeztette, hogy a műtét szövődményeként elvesztheti beszédkészségét. „Ez tavaly nyáron még jól is jött volna!” – válaszolta a férfi, némi öniróniával.

A műtét utáni három hónapot – amikor egymást követték az újabb beavatkozások és komplikációk – egy kórházi ágyon, vízszintesen fekve kellett töltenie. Furcsamód, az elnökválasztási kampány fiaskója nagy valószínűséggel megmentette az életét. Ha figyelmen kívül hagyta volna a tüneteket, és folytatta volna a kampánykörutat, továbbra is keresztül-kasul utazva New Hampshire államban, lehet, hogy nem élte volna túl. A betegség talán legnyomasztóbb óráiban az egyik orvos odafordult hozzá, és azt mondta: „maga szerencsés ember!” A férfi csak hét hónap gyógyulás után tudott újra munkába állni. Első nyilvános beszédében elmondta közönségének, hogy kapott az élettől „egy második esélyt”. Több mint harminc évvel az után a pillanat után, amikor Joe Biden a hátán fekve majdnem meghalt, életrajzírói hajlamosak kifelejteni ezt a momentumot politikai pályafutásának legfontosabb hivatalos mérföldkövei közül. Pedig abban a pillanatban sok tekintetben benne van Biden egész élete: valószínűtlen fordulatok sokasága, melyek között rendkívül szerencsések és felfoghatatlanul kegyetlenek is voltak. Biden elszántsága és kitartása több mint öt évtizede segíti abban, hogy elnyerje az Egyesült Államok vezető tisztségeit. Amikor késő tinédzser korában, akkori barátnője, későbbi felesége, Neila Hunter édesanyja megkérdezte, hogy mivel szeretne foglalkozni, Biden így felelt: „elnök szeretnék lenni, az Egyesült Államok elnöke”. Karrierje során az Egyesült Államok modern kori történetének sarkalatos pillanataiban volt jelen; olyan, az egész országot meghatározó konfliktusokkal kellett foglalkoznia, mint a faji és genderkérdések, a bűnözés, a kapitalizmus, illetve a háború. Többször hibázott, magyarázkodott olykor, nagy árat fizetve érte. Számtalanszor megcáfolta a jóslatokat, hogy nincs tovább, s egyszer csak – önmagát is meglepve – ott találta magát Barack Obama

mellett egy történelmi jelentőségű elnökválasztás alelnökjelöltjeként. A 2008-as demokrata konvención elmondott beszédében úgy fogalmazott, „életünk során a bukás előbb-utóbb elkerülhetetlen, de feladni megengedhetetlen”. Alelnöksége idején, amely Washington legalulértékeltebb pozíciója, sokszor keltett olyan benyomást, mint aki nem is igazán hiszi el, milyen szerencsében van része. Élete során annyi súlyos megpróbáltatáson volt már túl, hogy nem igazán tudta magát komolyan venni. Egyszer Angliában jártak hivatalos látogatáson, s egy magántalálkozón egy brit miniszter megkérdezte, hivatalosan hogyan kell egymást megszólítaniuk. Biden jelentőségteljesen körbepillantott, majd így szólt: „Úgy tűnik, magunkban vagyunk, úgyhogy szólíts csak Elnök úrnak én pedig téged Miniszterelnök úrnak.” A jelentős múlttal rendelkező veterán politikusnak, aki 2020-ra már megszámlálhatatlan mennyiségű csatát tudhatott maga mögött, ellenfelei és rajongói is jogosan tették fel a kérdést, hogy bölcs dolog-e elindulni a választáson. Ehhez képest Biden ismét megcáfolt minden jóslatot, hiszen elnyerte a demokraták jelölését. Ez a győzelem leszámolt azokkal a véleményekkel, amelyek Amerikának borús jövőt jósoltak és szinte csúfot űzött azokból a szokásos közhelyekből, amelyek a mostani, sorsdöntő elnökválasztással kapcsolatban elhangzottak. Donald Trump ellen kellett egy az egyben megküzdenie azért a tisztségért, amellyel kapcsolatban egyre kevesebben hitték el, hogy élén a szabad világ vezetője áll. Az események furcsa egybeesése révén Joe Biden, aki egész életében keményen dolgozott, ott állt egy szakadék szélére sodort ország közepén, amelynek polgárait és az Egyesült Államokon kívül élőket is egyre inkább az kezdte foglalkoztatni, hogy milyen ember is ő, hogyan gondolkodik, mihez ért és milyen hiányosságai vannak. Abban a

pillanatban, amikor az ország az egész világ előtt feküdt kiterítve, Joe Biden megérkezett – történelmi küldetés az övé.

I. fejezet

Annus horribilis Wilmington gazdagok által lakott elővárosában, a buja erdőségekkel körülvett Brandywine Valley-ben élnek többek között az óriási vagyonnal rendelkező du Pont család leszármazottjai. A pazar birtokok, kastélyok és egyéb történelmi épületek Delaware állam Chateau Country nevű részén bújnak meg. Ennek közelében, és egy ezekhez képest sokkal szerényebb léptékű, négyhektáros domboldalon él Joe Biden és felesége, Jill. Házuk egy piciny tóra néz. Pontosan 99 nappal a választások előtt érkeztem meg Bidenék házához. A fertőzésveszély miatt tanácsadói egy melléképületbe vezettek, amely körülbelül 30 méterre állt a család otthonától. „Üdvözöllek édesanyám házában” – hallatszott Joe Biden köszöntése a lépcső tövéből, s egy másodperc töredékén belül már láttam is ősz haját. Hamarosan felért hozzám a második szintre. Elegáns szabású, kék színű inget viselt, az ujjak könyékig felhajtva, a gombok közé egy toll volt bedugva, arcát pedig egy hófehér N95-ös maszk takarta. Három héttel azelőtt voltunk, hogy Biden hivatalosan is a demokrata párt jelöltje legyen az amerikai elnökválasztáson. A The Washington Post aznapi címlapja szerint „Amerika megítélése soha nem látott mélységekben van”. A koronavírus halálos áldozatainak száma megközelítette a 150 ezret, ami háromszor annyi, mint a vietnámi háborúban elhunyt amerikaiak száma; a gazdaság soha nem tapasztalt tempóban omlott össze; az oregoni Portlandben civil ruhás szövetségi ügynökök könnygázzal fújták le a tüntetőket, akiket egyébként Donald Trump „beteg és tébolyult anarchista

agitátoroknak” nevezett. Ugyanazon a napon Trump Twitterbejegyzésben írta le vészjósló véleményét, mely szerint a demonstrálók „lerombolják amerikai városainkat, vagy annál is szörnyűbbet tesznek, ha az álmos Joe Biden, a baloldal bábja megnyerné a választást. A piacok összeomlanának, a városok lángba borulnának.” Vendéglátóm – aki Donald Trump újabb négy évének útjába állt – szemlátomást örült a társaságomnak. 2020 furcsa nyarán a Biden-ház egy nyugalmat és meghittséget árasztó, félreeső helyen lévő kolostorra emlékeztetett. A kelta stílusú melléképület (zöld színű spaletták, bogáncsvirág-mintás díszpárnák) a Secret Service, azaz a biztonsági szolgálat főhadiszállása is volt, ezért nagydarab fegyveres őrök pásztázták a terepet és járkáltak ki-be. Biden a szoba másik végében lévő karosszékbe ült le, és karját behajlítva, a mostanában divatos, távolságtartós módszerrel üdvözölt. „A dokik nagyon szigorúak” – magyarázta. A Biden házaspárnak aznap délután Washingtonba kellett utaznia, hogy a Capitoliumnál lerója kegyeletét a nemrég elhunyt John Lewis tiszteletére tartott megemlékezésen. Lewis az amerikai polgárjogi mozgalom ikonikus harcosa volt, akiből később az Egyesült Államok kongresszusában Georgia állam képviselője lett, és akit előszeretettel emlegettek „a képviselőház élő lelkiismereteként”. Fiatalkorában az Alabama államban lévő Selmában a katonák és rendőrök egy felvonulás során olyan súlyosan bántalmazták, hogy betört a koponyája, de túlélte, és évtizedekig szolgált képviselőként. Különleges alkalomnak ígérkezett a washingtoni utazás, mert Biden a koronavírus-járvány kitörése, azaz március óta önkéntes karanténban élt, ami azt jelentette, hogy nem hagyta el otthonát. A hátsó teraszon fogadta, és Zoomon beszélgetett az aktivistákkal, akik kampánytámogatást gyűjtöttek, feljárt az emeleti konditerembe és a pinceszinten lévő szabadidő-helyiségbe. Ez utóbbi stúdióként is szolgált,

mivel innen adta a tévéinterjúkat egy könyvespolc és az amerikai lobogó előtt ülve. A kampánystáb tagjai pedig szétszóródtak, s a közel 2300 állami alkalmazott valamelyikénél kaptak szállást. Mielőtt feltehettem volna az első kérdést, Biden mesélni kezdett a melléképületről. 2002-ben édesapja, idősebb Joe megbetegedett, ezért Biden felújította házuk pincéjét, és odaköltöztette a szüleit. „Csupán hat hónapig bírta, Isten nyugosztalja” – mondta Biden. „Azt hittem édesanyám tovább bírja majd.” Nem így történt. (Néhai édesanyja, Jean Finnegan kiemelkedően fontos szerepet tölt be Biden családjáról szóló visszaemlékezéseiben. Középiskolás korában történt, hogy egy apáca kicsúfolta, amiért dadogott, ezért édesanyja, aki hithű katolikus volt, bement az apácához, és így szólt: „Ha még egyszer így beszél a fiammal, visszajövök, és letépem azt a csinos kis kalapot a fejéről!”) Amikor Jean megözvegyült, egy ajánlattal állt elő fiának. „Joey, ha építesz nekem egy házat, hajlandó vagyok beköltözni.” Biden azt válaszolta, nincs annyi pénze, hogy házat tudjon neki építeni. „Tudom, hogy nincs – válaszolta anyja –, de megbeszéltem a testvéreiddel, hogy eladod a házamat, és építesz nekem egy lakást.” Biden éveken át élt állami fizetésből, és az Egyesült Államok szenátusának egyik legkevésbé tehetős tagjának számított. (Az alelnöki ciklusát követő két évben Bidenék több mint 15 millió dollárt kerestek beszédekkel, előadásokkal és könyvszerződésekkel.) Biden felújította a garázsépületet, és édesanyja beköltözött. „Ahányszor lementem hozzá, ott ült abban a bizonyos fotelban a kandalló felé fordulva, és tévézett. Éppen aktuális gondozója egy kisszéken kucorgott, és édesanyámnak gyónta meg élete történetét” – idézte fel. Joe Biden már öt évtizede volt, saját szavaival élve „közéleti figura”, aki sokféle politikai tisztséget töltött be, rengeteg interjút adott és mindig szívesen anekdotázott. Én

legutóbb 2014-ben beszélgettem vele a Fehér Házban elsősorban külpolitikai kérdésekről, miközben Donald Trump épp az Apprentice [Gyakornok] című üzleti reality show 14. évadát vezette. A műsorban fiatal üzletemberek vetélkedtek az óriási fődíjért. Joe Biden, aki most 77 éves, soványabb, mint hat évvel ezelőtt, de nem áll neki rosszul. Mindig is nehezen vált meg fiatalos külsejétől. Pár éve például új mosolyt csináltatott magának, amit a 2012-es kampányban egy Twitter​ bejegyzésben így értékelt valaki: „Biden fogai annyira fehérek, hogy Romney-ra szavaznak.” Új hajat csináltak neki, a homloka kisimult, s általánosságban is elmondható róla, hogy úgy fest, mint egy nagypapa, aki most jött meg az edzőteremből (ami gyakran így is van). Sokat beszél, és okfejtései tekervényesebbek, mint valaha. James Comey volt FBI-igazgató egyszer azt írta, hogy a Bidennel folytatott beszélgetések „A-ból indulnak, és addig tartanak, amíg Z-ig nem érnek.” (2019 decemberében Biden kampánystábja kiadott egy, orvosi jelentésekből álló összesítést, amelyben korához képest „egészséges, életerős” férfinak minősítik.) Az életkorral kapcsolatos kérdések – ilyen-olyan formában – folyamatosan uralták az elnökválasztást. Hivatalba lépésekor Trump volt az addigi legidősebb elnök. 2020 nyarán töltötte be 74. életévét. A saját szellemi frissességével kapcsolatos kérdéseket Trump úgy hárította el, hogy szövetségeseivel együtt Bident szenilisként állították be, s ehhez a jobboldali tévécsatornák és a Twitter biztosították a narratívát. Biden mindebből keveset tapasztalt, ugyanis nem olvasta a közösségi médiában megjelent bejegyzéseket. (Trumppal ellentétben a Biden-kampány sokkal kisebb mértékben támaszkodott rá. Míg Trumpnak összességében több mint 114 millió követője van Twitteren és Facebookon, addig Bidennek kevesebb mint 10 millió.) Ha volt valami fontos esemény, a stábtagok betették a twitterposztot a reggeli sajtószemlébe, amelyet Biden a

telefonján olvasott el. Azt mondta „nem sok kommentet olvasok el. Inkább arra koncentrálok, hogy az embereket mostanában foglalkoztató súlyos problémákra találjak megoldást.” Augusztus végére, tíz héttel a választás előtt Biden átlagosan nyolc százalékponttal vezetett Trump előtt. Mégsem akadt olyan ember a földön, aki normális végjátékra számított volna. Néhány felmérés szerint élesedett a verseny, amely akár irányt is válthat egy nem várt gazdasági fordulat miatt, illetve ha a Kongresszusban, valamint a Legfelsőbb Bíróságon történik valami. „Én bizakodó vagyok, jól állunk. De azt is tudom, hogy el fog durvulni a kampány, nagyon ronda dolgok lesznek még itt” – mondta Biden. Miközben Trump elkezdte pedzegetni, hogy a levélben szavazás sok visszaélést eredményezhet, újonnan kinevezett szövetségi főpostamestere megszorításokat vezetett be, hogy a levélszavazatok egy része ne tudjon határidőre beérkezni. Ruth Bader Ginsburg, a Legfelsőbb Bíróság legidősebb tagjának halálával pedig keserű pártpolitikai harc vette kezdetét utódjának kinevezéséért. A republikánusok megszervezték, hogy Kanye West, a Trump-szimpatizáns hiphop sztár több államban is megszerezze a kellő támogatót és elindulhasson a jelöltségért folyó versenyben. Az akció célja gyaníthatóan az volt, hogy fekete szavazatokat vonjon el Bidentől. Ezzel egy időben az amerikai hírszerzés arra figyelmeztetett, hogy 2016-hoz hasonlóan az oroszok már dolgoznak azon, hogy gyengítsék Trump ellenfelét. Most éppen összevágott telefonbeszélgetésekkel akarják bizonyítani azt a képtelen feltevést, hogy Biden alelnöksége idején – hatalmával visszaélve – segítette fiát, Huntert, Ukrajnával előnyös üzleteket kötni. Esélyes befutó létére Biden korántsem volt bizakodó. „Attól tartok, szarakodni fognak a választás végeredményével –

mondta. – Mikor hallottunk olyat egy hivatalban lévő elnöktől, hogy nem biztos, hogy elfogadja majd az eredményeket?” 2020 megpróbáltatásai némileg átírták azokat a meséket, amikhez mi, amerikaiak hozzászoktunk. A világ leggazdagabb, legbefolyásosabb állama kontár módon kezdett hozzá a pandémia kezeléséhez – nem volt elég maszk, sem teszt –, és néhány intézményről kiderült, hogy annyira készlethiányosak és elavult az eszközparkjuk, hogy faxon küldözgették az adatokat. A Fehér Ház Kafka-regénybe illő intézkedésekkel rukkolt elő: miközben az embereket arra kérték, hogy ne járjanak étterembe, javaslatot tettek az üzleti vendéglátás adójának csökkentésére. Ellentétben a második világháborúval, amikor a középosztálybeli amerikaiak elfogadták, hogy spórolniuk kell az alapvető élelmiszereken (pl. hús, cukor, kávé), a koronavírus idején sokan utasították vissza a kérést, hogy maradjanak otthon, illetve takarják el az arcukat. Egyesek elutaztak a tavaszi szünet idején, miközben a raktárosokat, az idősotthonok személyzetét és az áruszállítókat visszarendelték dolgozni, azzal az indokkal, hogy munkájuk „alapvető fontosságú”. Washingtonban a politikusok alapszinten sem voltak képesek összetartani. Miután Larry Hogan, Maryland állam republikánus kormányzója – aki nem volt jó viszonyban Trumppal – Dél-Koreából megrendelte a teszteket, úgy döntött, hogy beveti saját marylandi rendőrségét és a Nemzeti Gárdát, mert attól félt, hogy a szövetségi kormány megpróbálja lenyúlni a beérkező készleteket. Trump azzal hencegett, hogy a demokrata vezetésű államokból visszatartotta a segítséget és a felszerelést. „Ne hívjátok Washington kormányzóját – idézte fel saját szavait, melyeket alelnökének, Mike Pence-nek mondott. – Ne hívjátok fel azt a michigani nőt sem.” Áprilisban Jared Kushner, az elnök veje és

a válságstáb egyik vezetője, azt nyilatkozta a Fox Newson, hogy a kormány védekezési stratégiája „óriási sikertörténet”. A következő négy hónapban legalább 110 ezer ember hunyt el. Ráadásul a koronavírus kellős közepén George Floyd halála, amelyet a nyakára térdelő rendőr okozott, egy újabb korszakváltást jelentett az USA történelmében – elindult annak a bebetonozott hatalmi hierarchiának a felszámolása, amelyet Isabel Wilkerson Caste [Kastély] című könyvében úgy jellemez, mint „amikor az elsötétített színházban a jegyszedő lefelé fordított zseblámpával, hang nélkül kísér minket a helyünkre”. Cornell William Brooks, a Harvard Eegyetem professzora, az NAACP [nagy múltú, feketéket tömörítő polgárjogi szervezet] aktivistája és korábbi vezetője George Floyd megölését egy 1955-ös eseményhez hasonlította. Akkor egy 14 éves Emmett Tillt nevű fiút lincseltek meg és kínoztak halálra, mert pár nappal korábban állítólag flörtölt egy fehér nővel. A gyilkosság, a beismerő vallomások, majd az elkövetők felmentése az amerikai polgárjogi mozgalom új korszakát indította el. A Floyd-gyilkosság kapcsán kibontakozó tiltakozási hullám jóval túlmutatott a szörnyű eseten, világossá vált ugyanis, hogy az emberekben mélyen lakozik a harag és az elégedetlenség. „A forrongó üst tele volt frusztrált várakozással. Sokan emlékszünk a szép szavakra, mint »remény és változás«, de helyette csupán haragot és félelmet tapasztaltunk. Az embereknek tényleg elegük van” – mondta Brooks. Biden azt gondolta, hogy Trump politikai kudarcait – főleg a járvány helytelen kezelését – még a rendíthetetlen republikánusok is világosan látták. „Mindenki tudja, még a támogatói is, hogy csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Minden róla szól – mondta az interjú során. Ez pedig alapvetően hatással van az emberek életére.” Ennek ellenére Biden arra jutott, hogy a szavazók egy részének még mindig

nem változott a véleménye. Szerinte a Trump-támogatók nem érzik magukat becsapva vagy elnyomva, s nem tartják magukat felelősnek sem. „Azt hiszik, hogy anyagilag jobban járnak, ha Trump marad az elnök. Szerintem a szavazók egy részénél, talán 40 százalékuknál célt ért, amikor azt sulykolta, hogy »a demokraták szocializmust akarnak. Arra készülnek, hogy minden tulajdonotokat elvegyék.«” A republikánusok régóta szajkózzák, hogy a demokraták titokban arra készülnek, hogy az Egyesült Államokba becsempésszék a szocializmust. Bidennel kapcsolatban nehéz volt megszilárdítani ezt a vádat, mert politikai pályafutása során bizonyítottan mindig is a mérsékelt centristák közé tartozott. Biden azzal az egyszerű céllal szállt be az előválasztásokba, hogy segítsen véget vetni Trump elnökségének. Azt állította, hogy az amerikaiak nagy része nem akar forradalmat. Egy New York-i adománygyűjtő rendezvényen megígérte, hogy nem fogja „démonizálni” a gazdagokat és hogy „semmi alapvető változás nem lesz”. Ennek hatására az interneten olyan színvilágú, hamis választási poszterek jelentek meg, amelyek Obama Hope [Remény] feliratú plakátjára hasonlítottak, és az volt rájuk írva, hogy Nothing Would Fundamentally Change [Semmi alapvető változás nem lesz]. Ehhez képest, amikor márciusban Biden ténylegesen megszerezte a jelöltséget, már arról beszélt, hogy Franklin Delano Roosevelt New Deal-jéhez hasonló léptékű változást szeretne. Bernie Sanders egyik főtanácsadója szerint Biden egy telefonbeszélgetés során – amelyben arról esett szó, hogy Sanders támogatná őt – azt mondta: „olyan haladó elnök szeretnék lenni, amilyet FDR óta nem láttunk”. Ez az átváltozás mindkét oldal kritikusait összezavarta. Bident egyszerre nevezték a szocialisták bábjának és neoliberális csalónak. Az őt balról támadók – főleg a fiatalabb, ideológiai alapon gondolkodó, magasan képzett demokraták, akikre kifejezetten jellemző az online aktivitás – Bident az

ancien régime szüleményének és a nemzetbiztonsági állam vezérszurkolójának tartják, aki egyáltalán nem ambicionálja a változást. Ezt bizonyítja például, hogy amikor megnyerte a Szuperkeddet, az egészségügyi szektor részvényei óriásit emelkedtek. A liberálisokat elszomorította, hogy míg a jelöltállítás során a választások történetének legsokszínűbb csapata sorakozott föl, addig a befutó egy nyolcadik x-ben járó fehér férfi lett. Olyan ez, mint amikor a pincér visszajön a konyhából, és azt mondja, hogy az összes különleges fogás elfogyott, és csak zabkását tud hozni. (Hozzátéve persze, hogy patkányméreg mindig van raktáron.) Maurice Mitchell, a Dolgozó családok Pártjának országos vezetője azt mondta nekem, hogy „az emberek szerint ez a férfi nem valódi, nem képvisel ideológiát, pedig nekünk nagyon fontos az ideológia. Az előválasztási kampányban kifejezetten retrográd nézeteket vallott. Az egészet arra építette, hogy vissza kell térnünk arra az útra, ahol Obama idején jártunk.” Mitchell, aki a Movement for Black Lives [Fekete Életekért Mozgalom] vezetője is volt, azt mondta, hogy Biden hangnemváltása megütötte a haladáspártiak fülét: „Ő is úgy érzi, hogy roosevelti pillanatokat élhetünk át. Bár még nem teljesen ért oda – hiszen senki nem tartja Joe Bident a progresszivitás zászlósának –, de jelenleg a legcinikusabb és legoptimistább elképzeléseket is valóra válthatja.” A választások közeledtével egy interjúban megkérdeztem Barack Obamát, hogyan értelmezi Biden balra fordulását. „Ha úgy vesszük, Joe Biden és Bernie Sanders céljai – kellő messzeségből nézve – nem is annyira különböznek – érvelt a volt elnök. Mindkettőjüknek fontos, hogy az emberek megfelelő egészségügyi ellátásban részesüljenek. Fontos nekik az is, hogy mindenkinek olyan munkája legyen, amelyből el tudja tartani a családját. Mindketten tudják, hogy a gyerekeknek joguk van a színvonalas oktatáshoz.” Obama

szerint inkább a taktika megválasztása a kérdéses. „Sok esetben csupán az a kérdés, hogy hogyan közelítjük meg a problémát, és kiket kell meggyőznünk – tette hozzá. Most az okozhatja a fejtörést, hogy az eddigi terveket módosítani kell, de nem azért, mert Joe mást gondol, mint korábban, hanem mert a körülmények megváltoztak.” A Demokrata Párton belül érezhető feszültséget a liberálisok meliorizmusa, az Obama- és Biden-féle „hosszú távú” gondolkodás és a Sanders-féle azonnali cselekvési vágy, azaz a „forradalmi hevület” közti különbség okozza. A két nézet képviselői eltérően állnak hozzá a problémákhoz: egyiküknek fontos a realista látásmód, az együttműködési készség és a pragmatikus gondolkodás, míg a másik fél úgy látja, és bizonyítani is tudja, hogy a normális értelemben vett „reformok” csődöt mondtak, mert nem tudtak hatékonyan szembeszállni a mindenütt jelen lévő egyenlőtlenséggel, az amerikai egészségügyi rendszer és a bebörtönzések kegyetlenségével, valamint az ökológiai katasztrófával. A megosztottság részben életkorból fakadó, részben ideológiai alapú. Az amerikai fiatalok óriási fiaskók mentén nőttek föl, például Irak lerohanása, a Katrina hurrikán miatti intézkedések hiánya, a 2008-as gazdasági válság, s ezekért részben a gerontokráciát okolták, vagyis azt, hogy aránytalanul magas az idősek száma a döntéshozók között. Az amerikai lakosság átlagéletkora 2020-ban harmincnyolc év volt. Ehhez képest az Egyesült Államok szenátorainak átlagéletkora 65 év. A jelenleg hivatalban lévő kongresszus tagjai között is rengeteg idős van: a szenátus többségi vezetője, Mitch McConnell 78 éves, a képviselőház elnöke, Nancy Pelosi pedig nyolcvan. A nagy korkülönbségből komoly világnézeti különbségek adódtak. Patrick Fisher, a Seton Hall Egyetem professzora – akinek szakterülete az életkor politikai dinamikája – azt állítja, hogy „emberemlékezet óta nem volt

ekkora különbség a generációk között demográfiai, politikai, gazdasági, társadalmi és technológiai szempontból”. Ma az Egyesült Államokban az Y generáció alkotja a legnépesebb korosztályt, ráadásul Amerika története során még soha nem volt ekkora diverzitás egy generáción belül. Akkor léptek a munkaerőpiacra, amikor az 1930-as évek óta nem tapasztalt recesszió volt a világban. Kétszer annyi 25 év alattit érint a munkanélküliség, mint más korosztályokat. 2012-ben már rekordszámú 18 és 31 év közötti felnőtt élt együtt a szüleivel. Ahogy a 2010-es években a jobb oldalon terjedni kezdett a trumpizmus, úgy alakult ki egy nagyrészt fiatalokból álló rivális irányzat a politikai paletta bal oldalán. Úgy vélték, hogy az idősebb amerikaiak a politikai rendszert kihasználva forrásokat vonnak el a fiatalabb nemzedék tagjaitól. 2014-ben a szövetségi kormány egy főre számítva hatszor annyi dollárt költött időseknek való programokra, mint gyerekprogramokra. Ezt Paul Taylor, a The Next America [A jövő Amerikája] című, demográfiai kilátásokkal foglalkozó könyv szerzője állapította meg. Sok fiatal amerikai reménykedett Obama intézkedéseiben. A 2008-as választásokon elképesztő sikert aratva megnyerte magának az Y generáció kétharmadát. Mire ciklusa végéhez ért, arra jutottak, hogy ha ő nem tudja cselekvésre bírni a politikai pártokat, akkor senki nem lesz rá képes. 2013 és 2017 között az ország legnagyobb szocialista szerveződése, az Amerika Demokrata Szocialistái nevű mozgalom tagjainak átlagéletkora 68-ról 33-ra csökkent. Egyre több embert kezdett érdekelni egy New Dealhez hasonló szocializmus. 2019-ben Greta Thurnberg, a svéd tinilány, aki elindított egy világméretű klímatüntetést, ezt mondta az ENSZ-ben: „A változás érkezik, akár tetszik maguknak, akár nem.” Amikor megkérdeztem Obamát a párton belüli feszültségekről, azokat ő „a hagyományos demokrata eszme” megnyilvánulásainak tartotta. Ahogy mondta, „ez egy

ernyőpárt, ami azt jelenti, hogy tolerálod, meghallgatod és megöleled azokat, akik tőled különböznek, s igyekszel őket benntartani a karámban. Vagyis nemcsak a liberális demokratákkal működsz együtt, hanem a konzervatív demokratákkal is kész vagy kompromisszumot kötni”. Ez finom odaszúrás volt azoknak a demokratáknak, akik a kompromisszumot gyengeségnek tartják. Az előző esztendőben Obama fájlalta a „körkörös kivégzőosztag” megjelenését a pártban. „Gyorsan el kell felejteni, hogy örökké makulátlan maradsz, hogy nem kötsz kompromisszumot, meg hogy örökké figyelni tudsz a politikai korrektségre” – mondta. Mielőtt megszerezte a jelöltséget, Biden sokat panaszkodott, hogy nagyon kevés fiatal vesz részt a választásokon. 2019-ben azon kesergett, hogy amikor Trump és Hillary küzdöttek, a fiatalok csak „otthon ültek, nem kapcsolódtak be”. Ehhez képest, amikor a kampány során beszélgettünk, nagyon igyekezett békésebb hangnemben szólni róluk. „Ezzel a nemzedékkel nagyon kiszúrtak – állapította meg. Pedig ők az Egyesült Államok történetének legnyitottabb, a legkevésbé kirekesztő, legokosabb és legjobban iskolázott generációja. Cserébe mi történt velük? Nyakukba kapták szeptember 11-et, háborúkat, a 2008-as világválságot, majd ezt. Úgy gondolom, megérdemlik, hogy kisegítsük őket a válságból.” Igyekezett kifejezni azt is, hogy tud azonosulni a fiatalok nehézségeivel. „Még most is törlesztem Beau Biden diákhitelét – mondta elsőszülött fiára utalva, aki 2015-ben hunyt el. Sosem késett egyetlen részlettel sem, de mégis, mire befejezte az egyetemi alapképzést, majd a jogot, már 124 ezer dollárral tartozott.” 2020 tavaszán Biden úgy jellemezte saját magát, mint az „átmenet jelöltje”, akinek véleménye szerint „nem adtunk a fiataloknak teret a pártban, nem kaptak lehetőséget, hogy érdemben részt vegyenek a dolgokban, illetve, hogy rájuk

figyelhessen az ország. Pedig rendkívül tehetséges, új, fiatal csapatról beszélhetünk.” Ben Rhodes, aki Obama tanácsadója volt a Fehér Házban, arra világított rá, hogy „Biden szavai erőteljes üzenetet hordoznak, mégpedig azt, hogy »itt vagyok én, egy 77 éves fehér férfi, aki 30 éven át volt szenátor, és tisztában vagyok a saját korlátaimmal és ismerem az országot«. Hiszen bármit is tesz, sosem lesz képes pontosan megérteni azoknak az embereknek a frusztrációját, akik ma az utcákon vonulnak. Ez nem kritika, pusztán realitás.” Az Obama-kormány egyik magas rangú tagja úgy vélte, hogy Biden megállapításában még egy üzenet van kódolva: „Ennek az országnak kurvára le kell nyugodnia, amihez egy unalmas elnökre van szükség.” A Sunrise Movement [Napfelkelte Mozgalom] egy olyan, fiatalok által vezetett klímaváltozással foglalkozó és cselekvést sürgető mozgalom, amelynek társalapítója a 27 éves Varshini Prakash. Amikor Biden vele találkozott, villámgyorsan felismerte, hogy nem elég retorikai fogásokat alkalmaznia, hanem valódi érdeklődést kell mutatnia a fiatal baloldal iránt. „A mostani elnökjelölt gyakorlatilag egész karrierje során az apró változások, észrevétlen megoldások szószólója volt” – mondta Prakash. – Aztán egyszer csak olyan helyzetben találta magát, amiben az embereknek rettenetesen elegük van abból a status quóból, amit ő képvisel – egy olyan gazdasági rendet, amely 40 éve fennáll, amelynek tagja volt, amelyért kiállt, de ugyanez igaz az egészségügyre, a klímahelyzetre, a fegyveres bűncselekményekre és a bevándorlásra. Ezek a problémák napjainkban robbanás közeli állapotot okoznak. Talán a koronavírus-járvány megjelenése volt az a fordulópont, amely ráébresztette Bident, hogy ha nem találja meg a módját, hogy az óvatos politizálást szinkronba hozza azokkal a változásokkal, amelyeket az emberek egyre hangosabban követelnek, akkor nagyon nagy bajban lesz.”

*** A John Lewis tiszteletére tartott megemlékezésre Biden egy páncélozott terepjáróba szállt. Előtte természetesen lecserélte az öltözékét: a kampány alatt hordott kényelmes otthoni viseletet ropogós fehér ingre, fekete öltönyre, nyakkendőre és fekete maszkra cserélte. A Capitolium kupolatermében a Biden házaspárt Nancy Pelosi fogadta, akivel a karantén kezdete óta nem találkoztak. Pár szót váltottak, majd a házaspár odament Lewis koporsójához, mely az amerikai lobogóval volt letakarva, és amelyet azon a részen ravataloztak fel, ahol immáron másfél évszázada Abraham Lincoln nyugszik. Biden sok kollégájával együtt harcolt a republikánusokkal, hogy – részben a Lewis iránti tisztelet jeléül – állítsák vissza az úgynevezett Voting Rights Act-et, a szavazati jogi törvényt, amely 1965 és 2013 között volt érvényben, és amely megtiltotta a faji diszkriminációt, ezzel garantálva a kisebbségek választójogát. 2013-ban a Legfelsőbb Bíróság úgy rendelkezett, hogy a körülmények miatt a törvényre már nincs szükség. Azóta a republikánusok több államban megpróbálták csorbítani a szavazók jogait, különféle megtévesztő feltételeket szabva. A szenátusban például McConnell republikánus többségi vezető megakadályozott olyan javaslatokat, amelyek a törvény visszaállítását célozták volna. Biden utoljára néhány nappal Lewis halála előtt beszélt vele telefonon. Amikor értesült halála híréről, az alábbi sajtóközleményt adta ki: „Azt ajánlom minden szülőnek, aki megpróbálja gyermekeinek bemutatni, milyen világban is élünk, hogy meséljen nekik John Lewisról.” A következő napokban Lewis koporsója végigjárta életének legfontosabb helyszíneit, azt az utat, amely ezzel a megemlékezéssel a „Feketék szabadságáért vívott harc” emlékútjává vált. A kiindulópont, szülővárosa, az alabamai

Troy volt, onnan átmentek a Selmában lévő Edmund Pettus hídon, majd végül visszaérkeztek Washingtonba, a Fehér Ház közelében lévő, frissen elnevezett Black Lives Matter [A fekete életek számítanak] térre. A Capitoliumban tartott megemlékezés során Biden rátette kezét a koporsóra, és keresztet vetett. Trump a maga részéről kihagyta a megemlékezést. Lewis egyszer úgy nyilatkozott, hogy nem tartja őt „legitim elnöknek”, amire Trump azzal az ízléstelen kijelentéssel válaszolt, hogy Lewis kongresszusi választókerületét „ellepi a bűnözés”. Elnökként mindenképpen reagálnia kellett a halálhírre, ezért golfozásból hazavezető úton azt tweetelte, hogy szomorú, és hogy „Melania és én imádkozunk érte és családjáért”. Az elnökségért folytatott versenyben a 2020-as tiltakozások bőséges alapot szolgáltattak Trumpnak, hogy rasszistának és vezetésre alkalmatlannak mutatkozzon, míg Biden, aki általában elereszti magát a kampánybeszédek során, gyakorlatilag megúszta a megmérettetést. Tanácsadói igyekeztek cáfolni azokat a vádakat, melyek szerint szándékosan hagyták, hogy Trump legyen a rivaldafényben, de egy májusi nyilatkozatban beismerte, hogy „minél többet beszél [Trump], nekem annál jobb”. Biden sosem volt az a hallgatag típus. Még Washingtonban – a szószátyárok Mekkájában – is kitűnt a többiek közül. Amikor 2005-ben Obama újonc szenátorként beült a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságába, ahol Biden tartott szónoklatot, annyira kimerült, hogy egy cetlit adott át az ott lévő munkatársának, melyen három szó állt: „Shoot. Me. Now.” Azaz „lőjetek le, most”. Egy volt stábtag pedig azt idézte fel, miként tanulta meg ellazítani a térdét, hogy ne ájuljon el főnöke beszédei alatt. Biden tudja, hogy milyen a híre, és szokott is ezzel viccelődni. Amikor egy tévéinterjú közben

elromlott a mikrofonja, azt mondta: „A Fehér Házban rendszeresen ezt játsszák velem.” Bidennek óriási igénye van az emberi érintkezésre, s ez a tulajdonsága nagy szerepet játszhatott abban, hogy megnyerte a jelöltek csatáját. Egyik ellenfele, az indianai South Bend város polgármestere, Pete Buttigieg az egyik vita előtt megfigyelte Bident a színfalak mögött. „Vannak jelöltek, akik egymással beszélgetnek – mesélte nekem. – Vannak, akik szinte csak magukban beszélnek.” Biden viszont kvaterkázott a színpadmesterrel, vagy biztató szavakkal látta el az újonc jelölteket. „Szerintem nincs olyan ember a Földön, akivel, ha összehozza a sors, ne beszélgetne el boldogan.” A választás közeledtével Biden komoly nehézség elé nézett: politikai sikereit ugyanis sosem szárnyaló beszédeivel vagy a közösségi média szemfüles felhasználójaként érte el. Sokkal inkább azzal, hogy elért az emberekhez – amit viszont a járvány szinte teljesen ellehetetlenített. A kérdés tehát az volt, hogy el tud-e érni annyi szavazóhoz, hogy legyőzze Trumpot, miközben sok demokrata más jelöltet szeretett volna látni a versenyben.

II. fejezet

Hog yan jutott idáig ? Biden vacillál, hogy elfogadja vagy lesöpörje magáról a jóságos nagypapa képét. Stephen Colbert, az éjszakai talkshow műsorvezetője egyszer „kedves öregúrnak” nevezte a képernyőn. Az eset még 2015-ben történt, és Colbert szerint Biden másnap felhívta, és „azt mondta: »Figyelj, haver, ha még egyszer kedves öregúrnak hívsz, személyesen megyek oda és seggbe rúglak.« Nevettem, ő is nevetett. Azt válaszoltam: »Ne aggódj! Nem nevezlek többet kedves öregúrnak, mert nyilvánvalóan nem vagy annyira kedves.«” Valójában Biden kitörő érzelmeit mindig is kísérte egy kis ingerlékenység. Az alkalmazottjai körében arról híres, hogy támogatja a kapcsolatokkal nem rendelkező, tehetséges embereket, vagy például meglepetésként felhívja alkalmazottai édesanyját. De modortalan és követelőző is tud lenni, például amikor másokra hagyja az adománygyűjtés alantas munkáját. Néha több hálát nyilvánít ki idegeneknek, akik csak egy szelfit akarnak vele készíteni, mint a segédeinek, akik éveken át dolgoztak a keze alá. Jeff Connaughton, kiábrándult egykori segédje „egomániás zsarnoknak” nevezte Bident. Ugyanakkor Connaughton, aki azóta lobbista lett, csodálta Bident, amiért az megvetette a washingtoniak korrupt bájolgását. „Biden a kisujját sem emelte fel értem vagy az ügyfeleimért”,​ írta The Payoff [A törlesztés] című könyvében. „A Kongresszus legtöbb tagjával ellentétben viszont nem smúzolt az elittel. Igyekezett minél inkább elkerülni őket.” Hosszú washingtoni ideje alatt Biden sohasem tartozott igazán a technokrata elithez. A domináns demokratáknak –

Clinton és Obama köre – túlságosan szenvelgő volt az Amtrak Joe [Vonatos Joe] imázs, és túlságosan nyilvánvalónak tartották a céljait ezzel. Biden volt az első demokratajelölt Walter Mondale (1984) óta, aki nem az Ivy League [az USA elit egyetemeinek csoportja] valamelyik karán végzett. A Rhodesösztöndíjasok és volt professzorok között mozogva érzékeny maradt a valós vagy vélt lekezelő bánásmódra. Még alig volt a Fehér Házban, amikor a The Onion című szatirikus lap főcímként ezt hozta le: „Biden félmeztelenül mossa az autóját a Fehér Ház kocsibeállóján”, megalapozva ezzel egy imázst: „Vonatos Joe”-t, a kocsmai bajkeverőt. Ez a bélyeg annyira tartósnak bizonyult, hogy Biden absztinenciája teljesen feledésbe merült. (Említette, hogy több alkoholista is volt a családjában. Gyerekkorában a nagybátyjával osztozott a szobáján, és emlékei szerint „már gyerekként észrevettük, hogy Boo-Boo bácsi kicsit sokat iszik”.) Biden önbizalomhiánya nyitottá, de ugyanakkor sebezhetővé is tette. Évtizedekkel azután is, hogy hivatalba lépett, bárkivel szívesen leállt beszélgetni, részben azért, mert örült annak, ha olyasmiről hallhatott, amit korábban nem tudott. Az Obama-kormány egyik vezető tisztviselője így emlékszik rá vissza: „A beszélgetés 90 százalékában Bidené volt a szó. De mindig értékelte azt is, amit neki mondtak. Amikor végeztünk és felálltunk, megveregette a hátam és így szólt: »Nagyszerű beszélgetés volt.« Én meg kicsit összezavarodtam.” A tisztviselő hozzátette: „Így jogos a kérdés, hogy melyik Joe Biden fog irányítani: az, amelyik őszinte, nyílt, és mindig új perspektívákat keres, hogy hatékonyabb lehessen? Vagy az a Joe Biden, aki lyukat beszél a hasadba, mert azt hiszi, hogy egy jó szöveggel és kellő szakértelemmel bármilyen szituációt izomból megold?” Biden évekig szenvedett amiatt, hogy egy-egy beszédében hajlamos volt nagyon félreérthetően fogalmazni. Amikor

elítélően akart szólni azokról az adósságbehajtókról, akik amerikai katonákra vadásztak a kiküldetésük alatt, azt találta mondani, hogy „Shylockok, akik visszaélnek ezeknek a nőknek és férfiaknak a helyzetével”. A 2014-én őszén tartott beszéd felvételén látszik, ahogy a pillantása végigsiklik a közönségen, és az arcán átfutó árnyból ítélve egyértelmű, hogy azonnal rájött, milyen rosszat szólt. „Értelmesb a szem e tudatlanokban, mint a fül”{1} – állapította meg Shakespeare az 1600-as évek elején, csak pár évvel azután, hogy megírta A velencei kalmárt, amely a Shylock nevet sértésként ültette át a köztudatba. Biden kommentje után az Anti-Defamation League [Rágalmazás Elleni Liga] igazgatója, Abraham Foxman azt mondta, hogy a szó „a mai napig sértő jellemzés”. Mivel Biden régi támogatója a zsidó közösségnek, Foxman kontextusba helyezte a mondatot: „Ha valaki – aki olyan baráti viszonyt ápol a zsidó közösséggel, és annyira nyílt és toleráns ember, mint Joe Biden alelnök úr – a Shylock megnevezést használja a szolgálatot tevő nőkkel és férfiakkal visszaélő uzsorásokra, az azt mutatja, milyen mélyen beleivódott a társadalomba ez, a zsidókkal kapcsolatos sztereotípia.” (Biden gyorsan bocsánatot kért a „helytelen szóhasználatért”​.) Néhány héttel később megint bajba került – bár ez alkalommal azért, mert nyíltan beszélt valamiről. A Harvard Kennedy Schoolban tartott beszédet, majd a hivatalos szöveg végére érve, szabadon folytatta. Egy hallgató megkérdezte, hogy az Egyesült Államok miért nem avatkozott be korábban a szíriai polgárháborúba. „A legnagyobb problémát a szövetségeseink jelentették a régióban” – mondta Biden, ám egy ilyen megjegyzés aligha szokott tetszeni a szövetségeseknek. Megemlítette a törököket, a szaúdiakat, az emirátusiakat, majd elmondta, hogy „ezek az államok több százmillió dollárt és többtonnányi fegyvert adtak bárkinek, aki hajlandó volt Asszad ellen harcolni – csakhogy a muníció

az an-Nuszrának és az al-Káidának ment”, azoknak, akik a szunnita radikalizmus feltámadását segítették. A török miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan bocsánatkérést követelt és „történelemnek” nevezte a Bidennel való kapcsolatát. (Biden két nappal később elnézést kért Erdoğantól.) Biden azon szokása, hogy hangosan kimondja azt, amit Washingtonban csak négyszemközt szokás, a munkájában is problémát okozott. Amikor leírta Amerika szíriai szövetségeseinek szerepét, nagyjából igaza volt. Az USA nyíltan kérte a törököket, hogy zárják le a határaikat a Szíriába tartó dzsihádisták elől, és a szakértők sem kérdőjelezték meg, hogy a Perzsa-öböl országaiból származó pénz a katonai szélsőségesek kezébe került. Andrew J. Tabler a Washington Institute for Near East Policy (Washingtoni Közelkeleti Intézet) munkatársa azt mondta a The New York Timesnak, hogy „vannak ténybeli tévedések, és vannak politikai hibák” – Bidené az utóbbi kategóriába tartozik. Biden elszólásainak, amelyek általában akkor hangzottak el, amikor „kiiktatta a súgógépet” (ahogy az alkalmazottjai emlegették), komoly szerepe volt abban, hogy politikai bennfentesek sokszor alábecsülték őt. Sok Washingtonon kívüli amerikai egy vállrándítással elintézte ezeket a kijelentéseket. Biden harvardi – nem hivatalos – mondatai valójában sikeresen elterelték a figyelmet arról, amit utólag a külkapcsolatok megsejtéseként értékelhetünk: rámutatott ugyanis a különböző válságok – ISIS, Ukrajna, ebola – és a növekvő territoriális igényekkel fellépő, tekintélyelvű hatalmak közti összefüggésre. Biden a NATO megerősítésére szólított fel, és arra, hogy „az új, aszimmetrikus fegyverelosztással segíteni kell a kis nemzeteket, hogy a nagyobb hatalmak nyomásának és zsarolásának ellenállhassanak” (gondolva itt Oroszországra és Kínára). Egy új korszakot írt le, amit az „államokon belüli és államok közötti hatalom átrendeződése” jellemez, ami „nagyobb

instabilitáshoz vezetett”, és amihez „több szereplőt, több különböző szereplőt megmozgató globális válaszra van szükség”. Az évek során számos okát ismertem fel Biden saját szavaival folytatott látszólagos harcának. A leggyakoribb ok talán a szenvedélyessége. 2014-ben, az Obama által bevezetett Affordable Care Act [megfizethető egészségbiztosítási törvény, közkeletűen: Obamacare] elfogadtatása körüli harc idején Biden egy arizonai palacsintázó előtt nyilatkozott a riportereknek. Meglátott egy fiatal nőt az egyik padon és odasietett hozzá, mert háttérképként akarta használni, és egyúttal felhívta a hölgy figyelmét, hogy vegye igénybe az egészségügyi törvény szerint neki járó biztosítást: „Tegye meg a szüleiért! Adjon nekik megnyugvást!” – kérte. A nő beleegyezően bólintott, de miután Biden arrébbállt, beismerte, hogy nem veheti igénybe a biztosítást, mivel kanadai turista. („Nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki.”) Máskor pedig azonnal bombát robbantott megjegyzéseivel, mert tudta, hogy hatni fog. Egy fehér házbeli eseményen, amely a diákok szexuális erőszak elleni védelméről szólt, Biden egyszer azt mondta, hogy ott, ahonnan ő jött, ha „egy férfi kezet emel egy nőre, a te feladatod az, hogy szarrá verjed az illetőt. Már elnézést a kifejezésért.” A probléma egyik oka az, hogy Biden a Kongresszusban szocializálódott, ahol a törvényhozókat nem kíséri állandó figyelem, amiként egy elnököt vagy egy alelnököt. Szavai a senki földjén landoltak a minőség és a mennyiség között. Beszédeinek nagy részét nem rögzítették, ezért ha valami oda nem illőt mondott, azt általában elfújta a kollégái által gerjesztett szél. Ám amint alelnökjelölt lett, kijelentéseit elemezni kezdték. Biden számára a szigorú vizsgálódás az őszinteség ára volt. Azt mondta nekem: „Nem nagyon mondok olyat, amit előtte ne gondoltam volna végig. Tudom, hogy ez nem tűnik tipikus Joe Bidennek.”

Általában úgy fogalmaznak, hogy az ifjabb Joseph Robinette Biden a Csendes Generációhoz tartozik. Azt az óvatos amerikai nemzedéket képviseli, melynek tagjai a nagy gazdasági világválság és a második világháború vége közötti időszakban születtek, s akik túl fiatalok voltak, hogy a tengerentúlon harcoljanak, de túl idősek, hogy az ellenkultúrát irányítsák. Az elnevezés William Manchestertől ered, aki 1959-ben „távolságtartónak” és „fantáziátlannak” nevezte őket, de ez a minősítés egyáltalán nem állja meg a helyét, ha belegondolunk, hogy Muhammad Ali, Elvis Presley és Ruth Bader Ginsburg is ebbe a korosztályba tartoznak. Ennél fontosabb az, hogy 1942-ben fehér heteroszexuális férfiként születni az USA-ban, egyenlő volt a lottófőnyereménnyel. A világválság és a világháború alatti alacsony születésszámok miatt kivételesen kis létszámú generációról van szó – először fordult elő, hogy kevesebben voltak, mint az előttük lévő nemzedék. Tagjai rengeteg figyelmet kaptak szüleiktől, jobb anyagi körülmények között élhettek, kisebb létszámú osztályba járhattak, és magasabb arányban végeztek egyetemet. A New Deal és a veterántörvény olyan előnyöket, anyagi forrásokat és szövetségi munkaprogramokat biztosított számukra, amely fehér amerikaiak millióit emelte a középosztályba. Elwood Carlson szociológus The Lucky Few [A szerencsés kevesek] című könyvében ír a korszakról, amelyben az amerikai cégek rengeteg munkaerőt toboroztak, felépítették a nyugdíjrendszert, és részvényeket is osztottak. Ezek együttesen azt eredményezték, hogy ők lettek a „20. század, anyagi értelemben legszerencsésebb generációja”. Szerencsés helyzetük alapozta meg a világnézetüket, ahogy a kormányokról, a pénzről, a faji kérdésekről és a lehetőségekről vélekedtek. Egy évvel azután, hogy Biden megszületett, E. B. White szociológus egy Harper’snek írt

esszében örökítette meg a háború utáni amerikaiak különös, hencegő embertípusát: „A megmozdulók és cselekvők társadalma – írja – valójában egy pompás generáció, amelynek tagjai örömmel vállalják a dicsőséget saját kiválóságukért és sikerükért.” Homogén csoport voltak ők: tízből kilenc fehér és Amerikában született. Inkább hajlanak arra – ahogy Carlson is írja –, hogy „úgy tekintsenek a sikereikre, mint saját érdemükre, és nem gondolták, hogy sikerüket a társadalmi közegnek köszönhetik”. Politikai értelemben az ebből a csoportból kikerülő jobboldaliakból lettek „a 20. század összes generációja közül a legkonzervatívabb republikánusok”. Biden részben beleillett ebbe a sémába, más tekintetben viszont kilógott belőle. Négy testvér közül ő a legidősebb, tízéves volt, amikor munka nélküli apja átköltöztette a családot a pennsylvaniai Scrantonból Delaware-be. Az apa, akit „Big Joe” néven ismertek, bojlereket tisztított és autókat árult. Big Joe fiatalkorában tehetős volt, de az üzlete befuccsolt. A jóléttel való afférjából két reziduum maradt: egy pólóütő a szekrényben és a tiszteletlenség jeleire való kifejezett érzékenység. Egyszer egy céges karácsonyi partin a főnöke egy vödörnyi ezüst dollárt borított a táncparkettre, és nézte, ahogy az értékesítők rohantak felszedni azokat. „Apa egy pillanatra megdermedt,” írja fia a 2007-es Promises to Keep [Megtartandó ígéretek] című memoárjában. Aztán „felállt, megfogta anyám kezét, és kisétáltak a partiról”, ez a döntés az állásába került. Biden édesanyja is erősítette gyerekeiben a rangkórság iránti hiperérzékenységet. „Kicsi korunktól kezdve arra tanított, hogy »senki sem jobb nálatok, és ti sem vagytok jobbak senki másnál«.” emlékezett vissza Biden húga, Valerie Biden Owens. A Biden család a régimódi közösségi lojalitás ideáljában hitt. „Ez a ragasztó, ami összetartja a társadalmat – véli Biden. – Ha nem vagy lojális, nem vagy derék ember

sem.” Biden szerette elmesélni azt az apjáról szóló történetet, amelyben becsapta őt az egyik üzleti partnere. Amikor az ügyészek tanúskodásra kérték fel, Big Joe azt mondta: „Nem tehetem. Én vagyok a lánya keresztapja.” Amikor Biden a gyerekkorát idézi, legtöbbet a dadogással foglalkozik. „Mintha morzekódban beszéltem volna. Ti-ti-ti-titá-tá-tá-tá – írta. – Olyan volt, mintha büntetésből a sarokban kellett volna állnom. A többi gyerek úgy nézett rám, mintha hülye lennék. Kinevettek.” Majd így folytatta: „Ma is ugyanolyan tisztán emlékszem a rettegésre, a megszégyenítésre, az iszonyú haragra, mint aznap, amikor megtörtént.” Mesélte, hogy a latinul olvasás maga volt a pokol. „Még csak három hete jártam iskolába, amikor rám ragasztották a Joe Impedimenta [Akadályozott Joe] csúfnevet, mert valóban volt egy akadályom. Nem tudtam beszélni.” Biden szerint „akadályának” leküzdése leginkább akaraterőn és kitartáson múlt. Gyakorlatban a dadogás leküzdéséhez rövidített útvonalakra volt szüksége. „Megtanulod előre megérezni, hogy mivel kell majd szembenézned – mondta, és példát is hozott: – Biztosan tudom, hogy kérdezni fognak a Phillies- vagy a Yankeesmeccsről. Akkor miért ne semlegesíteném a helyzetet azzal a kezdéssel, mondjuk, hogy »Láttad, mi volt a Yankeeszel?« Mert ezt útközben lehet gyakorolni.” Hangja suttogásra halkult: „Láttad, mi volt a Yankeeszel? Láttad, mi volt a Yankeeszel?” Megtanult szavalni Yeatset, Emersont, illetve bemagolta például a Függetlenségi nyilatkozatot – és a középiskola utolsó évére elmúlt a dadogása. Biden soha nem vetkőzte le teljesen a gátlásait. Többször hallottam, ahogy újra és újra emlegette a tisztelet fontosságát és a sérülékenységet. Még mindig név szerint emlékszik azokra az elemi iskolás társaira, akik megalázták. A hivatali beosztottjai hamar megtanulták, hogy nagyon nem szereti, ha zavarba hozzák. Egy korábbi tanácsadója elmesélte, mi

történt, amikor Bident egy európai vezetőtől való szívességkérésre készítette fel. Amikor a tárgyalópartner váratlanul nemet mondott, Biden lefagyott: „Letette a telefont, majd azt mondta: »Soha többé ne hozz ilyen helyzetbe! Az nem baj, ha nem sikerül, akkor is fel fogom hívni az illetőt. De meg kell mondanod előre.«” Puszta akaratereje segítette abban is, hogy megtanult lelkesítő beszédeket tartani. Hamar rájött, hogy a tömegek figyelmének fenntartásához néha el kell térni a szövegkönyvtől. „Ha azt éreztem, hogy elvesztettem őket, rögtönöztem valamit: bedobtam egy viccet, vagy kiszemeltem egy embert, aki éppen nem figyelt, és rászóltam – írta. – Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy meg tudnám változtatni egy esküdtszék véleményét – és azzal is, hogy ez a szemem előtt történik.” Bár Bident nagy washingtoni szónokok (John F. Kennedy, Daniel Patrick Moynihan, Bill Clinton vagy Obama) inspirálták és vették körbe, számára a beszédkészség nem adottság volt, hanem kemény munka eredménye. Steve Solarz, néhai New York-i képviselő egyszer éjszaka betévedt a Szenátus épületébe, és majdnem üresen találta a termet. „Csak egy ember volt ott, aki úgy szónokolt, mintha a római Colosseumban lenne: Joe Biden volt az – mesélte el egy beosztottjának. – Úgy gyakorolt, mint egy profi teniszező.” *** Biden közepes teljesítményű, de népszerű diák volt egy delaware-i magániskolában, az Archmere Akadémián. Hogy törlessze a tandíját, a karbantartóknál vállalt munkát. Az utolsó két évben megnyerte a diákelnökségi választást. A memoárjában harmadik személyben tesz vallomást: „Joe Biden szombat esténként nem a könyvtárban csücsült.” Ez olyan intellektuális bizonytalanságot alakított ki benne, ami a mai

napig kíséri, és arra készteti, hogy egy kicsit túl hevesen kapaszkodjon egy statisztikai adatba, vagy hogy fejest ugorjon a klas szikusokba. (A Shylock-eset után Foxman azt nyilatkozta, hogy „Joe és én megegyeztünk abban, hogy nem ártana Shakespeare-t tanulmányoznia”.) Tanulmányait a Delaware-i Egyetemen folytatta, ahol amerikai futballt játszott, és egy nyáron át dolgozott úszómesterként. Itt, az uszodában ismerkedett meg fiatal fekete férfiakkal, akik a közeli lakótelepen laktak. Brett Gadsden, a Northwestern Egyetem történésze, aki Wilmington mellett nőtt fel, a várost, faji politikájával kapcsolatban úgy írta le, mint amelyik Észak és Dél között csüng. Habár közelebb fekszik New Yorkhoz, mint a déli Raleigh-hoz, még mindig annyira erősen szegregált volt, hogy a Washington felé vezető úton az afrikai diplomatákat nem szolgálták ki az autópálya-pihenőhelyeken. „Talán van egy metaforikus jelentése annak, hogy Biden egy ilyen misztikusan középutas helyről származik – mondta Gadsden. – Egy emblematikus képzeletbeli középpont lehetne.” Biden csak apró dolgokat tett a szegregáció elleni tiltakozás jegyében, például 1961-ben kisétált egy wilmingtoni vendéglőből, amikor nem voltak hajlandók kiszolgálni egyik fekete osztálytársát, illetve a következő évben körülzárták a szegregált Rialto mozit. Később néha eltúlozta a szerepét („tüntettem”), de 2013-ban a selmai tüntetés évfordulóján Biden megbánását fejezte ki, hogy fiatalkorában nem tett többet. „Saját államomban – amely még mindig küzdött a [feketéket jogaiktól megfosztó] Jim Crow-törvények maradványainak felszámolásával – tettem néhány apróságot – mondta Biden a közönségnek –, de bánom, és bár nem erről kellene most beszélnem: bocsánatot kérek. Negyvennyolc évembe telt ezt megértenem. Ott kellett volna lennem.”

Az egyetem utolsó előtti évében a tavaszi szünetben a Bahamákra utazott, ahol megismerkedett Neilia Hunterrel, egy angol szakos hallgatóval, akinek a szülei New York állambeli étteremtulajdonosok voltak. Memoárjában rendkívül elegánsan fogalmaz: „Úgy belezúgtam, mint vak ló a gödörbe.” 1966-ban házasodtak össze. Biden nagy nehezen elvégezte a Syracuse Egyetem Jogi Karát, ahol saját bevallása szerint egyszerre volt „arrogáns és hanyag”. Meg kellett ismételnie egy kurzust, miután rajtakapták, hogy öt oldalt plagizált egy jogi iratból. Az ügyintézőknek azt mondta, tudatlanságból tette, nem rosszindulatból. („Nem jártam eleget órára ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan kell idézni és lábjegyzetelni.”) A 85 fős évfolyam rangsorában a 76. helyen diplomázott, majd Wilmington külvárosába költözött, ahol kirendelt védőügyvédként dolgozott. 1972-ben, a New Castle megyei Bizottságban tett rövid kitérőt követően vakmerő húzással elindult a szenátusi választáson. Vesztésre állt, harminc százalékkal volt lemaradva J. Caleb Boggs, 62 éves világháborús veterán mögött, aki már 25 éve volt jelen a politikában. A 29 éves Biden olyan fiatal volt, hogy a választás napján az alkotmány szerint még nem foglalhatta volna el hivatalát. A rendezvényeken az emberek azt hitték, hogy ő a szavazócédulán szereplő Biden fia, a riporterek pedig azzal viccelődtek, hogy fiatalabb, mint az ellenfele cipője. Biden elhatározta, hogy az életkorából inkább politikai előnyt kovácsol. Ahol tudta, hangsúlyozta fiatalságát, fotogén családjával kampányolt – feleségével, Neiliával, két kisfiukkal, Beau-val és Hunterrel, és az újszülött Naomival –, és reklámjaiban az „Ő érti a mát” szlogent használta. A wilmingtoni Evening Journal megállapította, hogy saját korosztályának szavazói veszik az üzenetet „»az új hősről«, amikor Biden arról beszél, hogy a régi gondnok elfuserálta a dolgokat”. A család járta az

államot, olyan szavazókat nyert meg, akik ellenezték a vietnámi háborút vagy elidegenedtek a politikától. Biden ösztönösen ráérzett arra is, hogy milyen mértékig érdemes kritizálni dolgokat ahhoz, hogy a kampány során meg tudja őrizni a titokzatos lázadó imázsát. Amikor Boggsnak az egyik vita során nem jutott eszébe egy adat, Biden nem ugrott neki: megérezte, ahogy később fogalmazott, hogy „senki sem akarta megszégyenülve látni Boggst – mert az olyan lett volna, mintha behúzna egyet a kedvenc nagybácsijuknak”. Mire Boggs felfogta a fenyegetést, már túl késő volt elkerülni a szenátus történetének egyik legnagyobb meglepetését. Biden mindössze háromezer szavazattal győzött. A beiktatása előtti hetekben egy kölcsönkapott washingtoni irodában dolgozott. Húga, Val segített neki berendezkedni. December 18-án délután Biden élete darabjaira hullott. Öccse, Jimmy telefonált, Valerie-vel akart beszélni. A nő elfehéredett, és ezt mondta: „Volt egy kis baleset.” Biden megsejtett valamit a hangjából; megérezte a mellkasában. „Meghalt, ugye?” – kérdezte. Neilia a fehér Chevy volánjánál ült, a gyerekekkel karácsonyfát venni indultak, amikor egy kukoricacsővel megrakott kamion oldalba kapta autójukat. Az úton kampánybrosúrák hevertek szétszóródva. Neilia és a kisbaba, Naomi meghaltak. A kétéves Hunter fejsérülést szenvedett, a hároméves Beau pedig hetekig feküdt kórházban törött csontokkal. Biden, akinek addig a percig szinte mesésen szerencsés élete volt, az öngyilkosságot fontolgatta. A What It Takes [Mi kell hozzá?] című kötetben – amely a politikusok gondolkodásmódját elemzi – Richard Ben Cramer ír Biden gyászáról a baleset kapcsán: „Minden, mindaz, amit tettek, értelmét vesztette. Vége.” A sajtót az egészből csak a sztoikus özvegy portréja érdekelte, de Joe „rosszul volt tőle, hányni tudott volna”.

Úgy nevelték, hogy higgyen Isten jóakaratában. „Nos, nem akartam a kegyelmes Istenről hallani. Se a szavak, se az imák, se a prédikáció nem könnyített rajtam. Úgy éreztem, hogy Isten szörnyen becsapott, és mérges voltam” – írta később. Nem tudta elképzelni, hogy elfoglalja helyét a szenátusban, de a párt rangidős tagjai, például Mike Mansfield meggyőzték, hogy tegyen egy hat hónapos próbát Washingtonban. Végül Biden elfoglalta a helyét, részben azért, mert aggódott, hogy mi történne a fiaival, ha az apjuk a tragédia után nem jönne helyre. Az esküt a kórházi ágy mellett tette le, amelyen Beau feküdt begipszelve. „Elvesztették az anyjukat és a húgukat, nem veszthették el az apjukat is. Ezért kelt fel minden reggel” – mesélte Valerie, aki odaköltözött, és négy éven át segítette testvérét és a fiúkat. Biden sohasem hagyta el Wilmingtont. Egyedülálló apaként naponta vonattal ingázott másfél órát Washingtonba és haza. Emiatt nem került be az ottani társasági körökbe, s ez a kívülállás későbbi életére is jellemző maradt. Ted Kaufman, Biden egyik legközelebbi segédje, azt mesélte: „Hat hónappal a baleset után is azt láttuk rajta, hogy ugyanolyan rossz állapotban volt, mint a baleset napján. Neilia egyik gyűrűjét a kisujjára húzva viselte. Ha a gyűrűvel az ujján jött be az irodába, mindenki tudta, hogy nagyon szenved.” Az évek során Biden saját túlélési taktikát dolgozott ki magának; olyan egyéni stratégiák összességét, amelyek segítettek megzabolázni az elméjét, hasonlóan azokhoz, amelyeket a dadogása ellen fejlesztett ki. Egy tollat és jegyzetfüzetet tartott az ágya mellett, és minden napot 1-től 10-ig értékelt, hogy kövesse a haladását. Átvette apja azon hitét, hogy a sors minden emberre, minden családra ugyanúgy lesújt: olyan, mint egy kiegyensúlyozott főkönyv. „Minél magasabb a hullám – szokta mondani –, annál mélyebb a völgye.”

Később elsajátította azt a felfogást, amely az idősebb Joseph P. Kennedyt is életben tartotta, aki négy gyermekét temette el. Egy barátjának szóló levelében Kennedy ezt írta: „Amikor egy szeretted kilép az életedből, arra gondolsz, vajon mire jutott volna még pár év alatt… Aztán arra, hogy te mit fogsz csinálni a saját életed maradékával. Majd egy idő után újra részévé válsz a körülötted lévő világnak. Megpróbálsz elérni valamit – valamit, amire neki nem volt ideje. És talán ez megadja a választ mindenre.”

III. fejezet

„Nőj fel!” Amikor Biden 1973-ban megérkezett a Szenátusba, leginkább arra koncentrált, hogy ott is maradjon. Egy Washingtonianban megjelent jellemzés szerint „Biden szenátor nem hiszi, hogy politikai kérdések döntenek el egy választást – a kulcs inkább a személyiség és az előadásmód”. Csupán pár hónappal azután kezdte meg működését a kongresszusban, hogy Richard Nixont hatalmas fölénnyel újraválasztották, annak ellenére, hogy már javában zajlott a Watergate-botránnyal kapcsolatos nyomozás. Politikai karrierje elején Biden óvakodott attól, hogy liberálisnak titulálják. A társadalom pártok szerinti megosztottsága rekord alacsony volt akkoriban, a szavazók pedig gyakran több, különböző párthoz tartozó jelölt mellett is letették a voksukat. 1974-ben Biden magas értékelést kapott az Americans for Democratic Action [Amerikaiak a Demokratikus Cselekvésért] nevű progresszív nonprofit szervezettől, mert kiállt a polgári jogok mellett és ellenezte a vietnámi háborút. Nem örült neki. „Az ADA-értékelések olyan sokszor bajba sodornak minket, hogy sokunk már azon gondolkodik, hogy inkább jobboldalra szavaz – mondta egy újságírónak. – Amikor polgári jogokról és szabadságjogokról van szó, liberális vagyok, de ennyi. Egyéb ügyekben meglehetősen konzervatív vagyok. A feleségem azt mondta, hogy társadalmi kérdésekben én vagyok a legkonzervatívabb ember, akit ismer.” Még azon a nyáron egy közösségi találkozón fehér elővárosiak Biden szemére vetették, hogy hajlandó lenne támogatni az iskolák faji sokszínűségét segítő, törvény által

elrendelt buszjáratokat. Biden lett az ügy bajnoka – a Demokrata Párt vezető buszjárat-ellenes kereszteslovagja. Gadsden, a Northwestern​ Egyetem oktatója azon Wilmington környéki diákok egyike volt akkoriban, akiket – Biden akarata ellenére – egy nagyrészt fekete diákokból álló iskolába buszoztattak. „Személy szerint azt hiszem, hogy az osztálytársaimnak és nekem előnyünkre vált ez a lehetőség – mesélte. – Meg lehet érteni, szigorúan politikai értelemben, hogy Biden miért ellenezte a buszjáratokat az 1970-es évek elején. Történelmi szempontból viszont Biden szándékosan figyelmen kívül hagyta a fekete gyerekek alkotmányos jogai megsértésének hosszú lajstromát.” Ezzel „a liberálisok polgári jogok mögüli kihátrálásához” csatlakozott, amely „a buszoztatás ellenzésére vezethető vissza, és egészen Clinton elnök jobb- és baloldalt meghaladó kormányzásáig tartott”. Fiatalkorában Bident állandóan kinevették megnyilvánulásainak mélysége és komolysága miatt. Henry Kissinger külügyminiszter tévesen azt feltételezte a fiús alkatú szenátorról, hogy csak egy beosztott. Amikor felhívták figyelmét a tévedésre, Kissinger egy lagymatag kijelentéssel intézte el: „Elnézést kérek, Bidden szenátor úr” – mondta eltorzítva Biden nevét. Biden nyilvánvaló sértettséggel azt válaszolta: „Semmi probléma, Dulles miniszter úr” – utalva Eisenhower külügyminisztere és Kissinger hasonlóságára. Egyszer Biden egy számára ismeretlen témában, az olajkutakkal kapcsolatban szólalt fel a szenátusban nem túl lelkesen, és egy ellenfelele is leplezte. („Biden szenátor úr, látott már maga valaha kimerülőben lévő olajkutat?”) Egy volt segédje így emlékezett vissza az esetre: „Fenéken billentették. Azon a napon elhatározta, hogy megelőzi a hasonló eseteket, és mindig teljesen felkészült akar lenni.” Arra kérte a beosztottjait, hogy bármilyen elképzelhető kérdésre igyekezzenek válasz találni. Tudósokat keresett meg, hogy számára ismeretlen témákban bővebb információt

gyűjthessen. 1975 májusában levelet írt Hannah Arendtnek, a politikafilozófusnak, aki a tekintélyelvűség gyökereit kutatta: Tisztelt Asszonyom! Egy Tom Wicker által nemrégiben publikált cikkben olvastam a szövegéről, amelyet a Bostoni Bicentenárium Fórumon olvasott fel. A Szenátus Külkapcsolatokért Felelős Bizottságának tagjaként szeretném elkérni az előadása másolatát. Köszönöm! Tisztelettel, Ifj. Joseph R. Biden, amerikai szenátor A szöveg, amelyre Biden hivatkozott, a Home to Roost [Otthon megpihenni] volt. Arendt 1975. május 20-án olvasta fel a bostoni Faneuil Hallban, egyik utolsó szereplésén decemberi halála előtt. Írásában Arendt előrelátóan arra figyelmeztetett, hogy az üzleti világ egyre népszerűbb alaptételei – a Madison Avenue [az USA-ban a reklámcégek székhelye és egyben a reklámok szimbóluma is] látszólag ártatlan trükkjei, az egyértelmű túlzások és a PR növekvő szerepe – aránytalan mértékű hatalmat adnak az amerikai politikusok kezébe, akik megtévesztéshez használhatják azt. A hazugság egyidős a politikával, írta Arendt, de az „életvitelszerű” hazudozás inkább a „totalitárius rendszerekre jellemző”. Mint írja: „Amikor a tények visszatérnek kísérteni minket, legalább kicsit vegyük észre őket, ne meneküljünk utópiákba – képekbe, elméletekbe vagy egyenesen őrültségekbe. Ennek a köztársaságnak a nagyszerűsége abban állt, hogy számot vetett az ember legjobb és legrosszabb tulajdonságaival. Tette mindezt a Szabadság érdekében.” Amikor Biden elfoglalta helyét a szövetségi szenátusban, családját is elkezdte újjáépíteni. Két és fél évvel Neilia halála

után öccse vakrandit szervezett neki Jill Jacobsszal, egy végzős angol szakos lánnyal a Delaware-i Egyetemről. A lány Philadelphia külvárosából származott és tanár akart lenni. Jacobs nem tudta hova tenni Bident, ahogy fogalmazott, „nem olyan volt, mint a barkós, trapéznadrágos pasik, akikkel akkoriban randizgattam”. Részmunkaidőben modellkedett is, és Biden felismerte őt egy reptéri plakátról. Jacobs nem akart részt venni a politikában, de megszerette Biden fiait. A Biden családban semmi nem volt egyéni döntés kérdése. Két és fél évvel Neilia halála után azt kérdezték a fiúk: „Újra megházasodunk?” 1977-ben, több lánykérés után végre összeházasodtak. Egy lányuk született, Ashley, aki szociális munkás lett. Az ezt követő évtizedekben Jill Biden igyekezett megtartani normális életét. Ő volt az első alelnöki feleség, aki továbbra is teljes állásban dolgozott: angolt tanított az Északvirginiai Közösségi Főiskolán. Amikor beültem vele egy Fehér Házhoz közeli kávézóba, mivel a testőrei nem voltak feltűnőek, úgy tűnt, senki sem ismeri fel. 2008-ban férje megbotránkoztatta a nőket azzal a kijelentésével, hogy felesége „szívdöglesztő”. Megkérdeztem, ő mit szólt hozzá. „Néha talán bosszant, amikor olyan dolgokat mond, amik számomra túl személyesek – mondta. – De az a helyzet, hogy szerintem Joe valóban ezt gondolja.” Majd nevetett. „Hogyan sértődhetnék meg, amikor a férjem ezt gondolja rólam?” 1987-re, már tizenötödik évét taposva a szenátusban Biden eloszlatta a kezdeti kételyeket. Kivívta a demokraták elismerését, amiért az igazságügyi bizottság elnökeként sikeresen vette fel a harcot Robert Bork, Ronald Reagan elnök által a Legfelsőbb Bíróság tagjának jelölt konzervatív bíró ellen. Ebben az évben indult először az elnökválasztáson, de a rivaldafényben régi gátlásai és ballépései újra előtörtek. Kampányindító beszédében Neil Kinnock brit politikust idézte a szerény körülményekből való felemelkedés kapcsán. De az

Iowa State Fair-en [Iowai Állami Vásár] már nem idézte Kinnockot – amit tudattalan tévedésnek nevezett –, hanem a sajátjaként használta fel az életrajzi elemeket: azokról az őseiről beszélt, akik „Pennsylvaniától északkeletre levő szénbányákban dolgoztak, és csak 12 óra után tértek vissza a felszínre”. Valójában nem voltak szénbányász ősei. Az újságírók találtak egy másik jelöletlen idézetet Robert Kennedytől és egy felvételt Biden New Hampshire-i beszédéről, ahol jobbnak állította be egyetemi teljesítményét és azzal dicsekedett egy kérdezőnek, hogy „nekem valószínűleg magasabb az IQ-m, mint magának”. Biden azzal is kérkedett, hogy „teljes körű ösztöndíjat” kapott és „az elsők között végzett”, amely állításokból egyik sem tükrözi a valóságot. Amikor rámutattak, bocsánatot kért és azt mondta: „Túlzok, amikor mérges vagyok, de sosem állítottam olyan dolgokat magamról, amik nem igazak.” A Capitoliumon azzal viccelődtek: „A Kennedyk a görögöket idézték, Biden meg a Kennedyket.” Gyorsan elterjedt róla, hogy nagyképű, felvágós, és a kongresszusi alkalmazottak terjeszteni kezdtek egy önéletrajz-paródiát Biden fényképével és eredményeivel, például, hogy „a poliuretán feltalálója és fűevő” valamint, hogy „1968-ban a Rockettes tánctársulat tagja” volt. Biden kampánya szeptember végén ért véget, és kevesebb mint négy hónapig sem tartott. Utána még pár évig kozmetikázta az önéletrajzát. Egyszer azt mondta, hogy „rálőttek” Irakban. Nyomásra azonban finomította az állítást: „Egy lövés közelében voltam.” A túlzásainak és plagizálásainak listáját elnézve arra jutottam, hogy annyira fontos volt neki, hogy minden történet szépen csengjen, hogy vállalta a megszégyenülés kockázatát is. Nagy volt az ára a gyengeségnek, de Biden ezt nehezen ismerte be. Amikor 1987ben bejelentette, hogy visszalép az elnöki jelöléstől, beismerte a hibáit, de az „elnökjelölteket övező politikai közeget” is

hibáztatta, „ami szinte lehetetlenné teszi, hogy az amerikai nép a teljes Joe Biden-képet lássa, ne csak a téves kijelentéseket,” amiket tett. Bukásáért évekig az ellenzéki vetélytársak sikeres kutatómunkáját és a túlbuzgó sajtót okolta. Majd 2007-ben Biden teljesen félretette a kifogásokat a balul elsült elnöki kampányával kapcsolatban. „A tanulság az, hogy hibáztam, ami az arroganciám szüleménye – mondta egy újságírónak. – Nem érdemeltem meg, hogy elnök legyek.” Röviddel elnöki kampányának befejezése után történt, hogy Biden aneurizmája felszakadt, és hotelszobája padlóján fekve találtak rá. A februári életmentő műtét után azonban szeptember elején már vissza is tért a kongresszusba. A magáról kialakított képben innen datálódik a feltámadás. De volt még egy kritikus pont pályája során: 1991-ben Biden vezette a Clarence Thomas legfelsőbb bírósági jelölését kísérő meghallgatásokat. Biden felbőszítette a liberálisokat azzal, hogy nem engedte tanúskodni azokat a nőket, akik Anita Hill szexuális zaklatási vádját alá tudták volna támasztani. Bár Biden végül ellene szavazott, Thomast csekély fölénnyel, 52-48 arányban megszavazták. Biden kihagyta a Thomas-féle meghallgatásokat a memoárjából, de elmondta Jane Mayernek és Jill Abramsonnak Strange Justice [Különös igazságszolgáltatás] című könyvük megírása során, hogy „Thomasszal szembeni méltányosságból” cselekedett így, „amit, utólag visszatekintve, nem érdemelt meg”. Biden keményen dolgozott jó hírnevének visszaépítésén. 1994-ben vezető szerepe volt abban, hogy elfogadják a nők elleni erőszak tilalmának törvényét, amely megerősítette a bántalmazó partnerekkel szembeni védelmet, és segített Bidennek visszanyerni a női szervezetek támogatását. Biden nagyon szerette a társalgóban folytatott tárgyalásokat, híve volt a másik párttal szembeni udvariasságnak, és annak, hogy a politikusok különböző ügyekben véleményt cseréltek, hogy megegyezésre jussanak. Olyan sokféle emberrel ápolt jó

kapcsolatot, hogy ő volt az egyetlen szenátor, akit beszédre kértek fel Strom Thurmond szegregációpárti politikus, John McCain arizonai republikánus vagy Frank Lautenberg New Jersey-i demokrata szenátor temetésén is. Utóbbi Bident az „egyetlen katolikus zsidónak” nevezte. Biden azt mesélte róluk: „Ha volt valamilyen politikai kérésed, ők szívesen segítettek, még akkor is, ha időközben változtak a körülmények”. Azt mesélte nekem, hogy nagyon nem örült, amikor harcosabb, „a szenátus intézményét nem tisztelő” tagok érkeztek. „Ezalatt azt értem, hogy a képviselőházhoz hasonlóvá akarták tenni [a szenátust]. Soha nem felejtem el, amikor először hallottam a szenátusban [Clinton elnöksége idején], hogy valaki az elnököt kölyöknek nevezi.” A jogalkotók nem​ csak az udvariassági szokásokat hagyták el, hanem a saját politikai számításaikat is a közjó fölé helyezték. „Manapság változó, hogy kinek mit jelent az elköteleződés” – mondta Biden, majd a kongresszus egyik haszonlesőjét így figurázta ki. „Tudom, hogy mit mondtam akkor, de Istenem, most baj van, nem tarthatok veled.” A szenátusban Bidennek olyan lajstroma volt, amely a mai progresszív gondolkodók számára majdhogynem felér egy vádirattal. Megszavazta a Wall Street szabályozásának enyhítését, a Házasságvédelmi törvényt, az Észak-amerikai Szabad Kereskedelmi Egyezményt és az iraki háborút. A 2020as előválasztások során Elizabeth Warren massachusettsi szenátor szemére vetette, hogy a „hitelkártyacégek érdekében” törvénykezett. A Jacobin című szocialista újság egyik szalagcímében a huszadik század sorsfordító eseményeiben gyakori szereplőként feltűnő szerencsétlen filmkarakterhez hasonlította és „a Demokrata Párt jobbrafordulásának Forrest Gumpjának” nevezte.

Biden karrierjében semmi nem üldözte őt annyira, mint az 1994-es büntetőjogi törvénnyel kapcsolatos szerepe, ami a maga műfajában az amerikai törvénykezés egyik legjelentősebb jogszabályának bizonyult. A törvényjavaslat hozzájárult a tömeges bebörtönzésekhez, mivel szövetségi szinten megalkotta a „három csapás” szabályát, hosszabb letöltendő időket javasolt, és dollármilliárdokat biztosított az egyes államoknak, hogy újabb fegyházakat építhessenek. Akkoriban egyes baloldali demokraták is támogatták a törvényjavaslatot, például Bernie Sanders is („Nem örülök, hogy erre a szörnyű törvényre szavaztam” – állítja most), illetve olyan fekete politikai vezetők, mint James E. Clyburn dél-karolinai képviselő. Clyburn keserű tapasztalatok árán tanulta meg, hogy fekete választópolgárainak többsége nem volt olyan lelkes a büntetőjogi törvény reformjával kapcsolatban, mint a fehér liberálisok. Egy 1994-es városházi találkozón fenntartásait fejezte ki a szigorúbb ítéletekkel kapcsolatban. „Megsemmisítettek azon a találkozón, pedig ott mindenki fekete volt – mondta nekem nemrégiben Clyburn. – A crack kokain nagy csapás volt a fekete közösségekben. Ki akarták űzni onnan, nagyon keményen szembeszálltak a drogokkal. És ezért lehetett, hogy szerény személyem és a kongresszus feketéket tömörítő képviselőcsoportjának több tagja is az 1994-es büntetőjogi törvényre szavazott.” Clyburn, akárcsak Biden, büszke arra, hogy a törvényben helyet kapott a nők elleni erőszak tilalmának törvénye, a gépfegyverek betiltása, és közösségi rendészetre és drogbíróságra szánt anyagi források. De 1994 őszén a republikánusok többséget szereztek a szövetségi képviselőházban; Clyburn őket okolja a változtatásokért. „Minden büntetésbeli dolgot megtartottak, míg minden pozitív dolgot kivettek” – mondta. Biden hasonló megbánást tanúsít a törvénnyel kapcsolatban. „Tudom, hogy nem voltunk mindig a helyzet magaslatán, de mindig igyekeztem – mondta tavaly. – Azt hittük, ahogy a szakértők

mondják, a crackből nincs visszaút – hogy az valahogy teljesen más. De nem volt más. Viszont egy egész generációt csapdába ejtett.” Locking Up Our Own [Sajátjaink bezárása] című Pulitzer​díjas, a bűnügyi igazságszolgáltatásról és faji politikáról szóló könyvében James Forman Jr. a tömeges bebörtönzéseket „egy bizonyos időszak alatt hozott, sok egymástól független apró döntés sorozatának” következményeként írja le. Ezek valójában a „felelősségvállalás politikájára” vezethetők vissza Forman szerint, a személyes fegyelem gondolatára, amely egybecseng a Csendes Generáció (az 1928–1945 között születettek) és a Boomerek (a második világháborút követő évek nagy népszaporulatának idején születettek) individualizmusával, amit a Demokrata Párt csúcsán állók is rendszeresen hangoztattak. Bill Clinton 1993-as beiktatási beszédében megfogadta, hogy „mindenkinek több lehetőséget fog nyújtani és mindenkitől több felelősséget fog elvárni”. Ez az a nyelvezet, amit a republikánusok forgatókönyvéből vettek át. Az 1980-as évek végén, miután a Demokraták hatból öt elnökválasztást elveszítettek, Clinton és a demokraták felemelkedőben lévő generációja magáévá tette a „személyes felelősségvállalás” retorikáját, ami élesebb határvonalat akart húzni azok közé, akikről úgy vélték, megérdemlik a segélyeket, és akikről úgy, hogy nem. Ronald Reagan kijelentette: „Nem fogjuk elhagyni azokat, akiknek önhibájukon kívül a segítségünkre van szükségük.” Az „önhibájukon kívül” kifejezés Calvin Coolidge és Herbert Hoover konzervatív elnökök retorikájában jelent meg először, de Reagan többet használta, mint bármelyik elődje. Michael Sandel, a Harvard Egyetem politikafilozófusa szerint Clinton pedig kétszer annyit használta, mint előtte Reagan. 1995-ben Eric Holder, utóbb az első színes bőrű igazságügyi miniszter (egyúttal az első színes bőrű főügyész is) még washingtoni főügyészként elindította a Fegyverszünet Hadműveletet,

amely arra biztatta a fővárosi rendőröket, hogy autókat állítsanak meg és fegyverek után kutassanak. Ez volt a „stopand-frisk” [megállít és megmotoz] eljárásmód elődje, amelyet később Obama elnöksége idején, immár miniszterként elítélt. „Nem vagyok naiv – mondta egy 1995-ös közösségi találkozón. – Túlnyomó részben fiatal fekete férfiakat fognak megállítani.” Az ezekben az években meghozott döntésekre visszagondolva, Clyburn és társai azt vallják, nem „lecsukatni akarták az embereket”. „A közösség igényeire próbáltunk reagálni.” A büntetőjogi törvény mellett a felelősségvállalás politikája inspirálta az 1996-os jóléti reformot, amely korlátozta a szegények szövetségi segélyeit, illetve a Biden által is támogatott csődjogszabályokat, amelyek megnehezítették, hogy az emberek törlesszék adósságaikat. A felelősségvállalás és elszámoltathatóság elve teljesen másképp érintette a társadalom tetején álló embereket. Clinton azzal az ígérettel kampányolt, hogy megzabolázza a menedzserek fizetését úgy, hogy megszünteti azt a lehetőséget, hogy a cégek ügyvezetőinek juttatásait levonhassák az adóalapból. A megválasztása után hozott törvénybe azonban Clinton tanácsadói egy kiskaput is beiktattak, amely mentesítette ez alól a „teljesítményért járó” fizetést, például a részvényopciót és a bónuszokat. Ennek eredményeként a menedzseri fizetések ugrásszerűen megemelkedtek, mert a cégek még nagyobb összegeket adtak „teljesítménybónusz” gyanánt. A javaslatot Biden is megszavazta. „Akkor jónak tűnt, de csak annyit történt, hogy a piac ellentétesen reagált, mégpedig úgy, hogy »rendben, akkor visszavesszük a saját részvényeinket, megemeljük az értéküket, és részvényben fizetjük ki a bónuszt«.” (Közvetlenül a 2007–2008-as gazdasági ös – szeomlás után a húsz legnagyobb amerikai bank vezetői majdnem 800 millió dolláros részvényalapú teljesítménydíjazásban részesültek.)

Amikor Cornell William Brooks harvardi professzort és a színes bőrűek előrehaladását támogató szervezet, a NAACP korábbi vezetőjét arra kértem, hogy értékelje Biden washingtoni tevékenységét, személyiségének mélységeit és magasságait vette számba: „Az emberek szeretik, amiért jól és hűségesen szolgálta a nemzet első afroamerikai elnökét – és utálják a bűnügyi reformban játszott vezető szerepét. Aggasztja őket a buszoztatásról alkotott véleménye, de történelmi szemszögből az egész képet nézik és értékelik az őszinteségét. […] A demokraták progresszív szárnya számára legnyugtalanítóbb dolgok Joe Bidennel kapcsolatban ugyanazok a dolgok, amelyek magában a Demokrata Pártban is nyugtalanságra adnak okot.” *** Politikai étvágya még washingtoni mércével mérve is kimeríthetetlen volt. George Mitchell maine-i demokrata szenátor, későbbi többségi vezető sok kollégájára neheztelt azért, mert nem igazán érdekelte őket a szavazatgyűjtés kulisszák mögötti, nem túl elbűvölő feladata. „Egy-egy szenátor odajött hozzám, a többségi vezetőhöz, hogy van egy kis probléma, össze tudom-e szedni a szavazatokat, majd faképnél hagyott és elment vacsorázni.” Biden más volt. Mitchell felidézte, ahogy egyszer megkérte őt, segítsen otthonában felhívni minden demokrata szenátort. Órákkal később visszatért, hogy megnézze, hol tart. „Én addigra nyolcat felhívtam, ő pedig még csak a másodikkal beszélt – mesélte Mitchell. – Azt mondtam neki: »Joe, tudom, hogy el akarod magyarázni nekik a dolgot, de egy kicsit velősebben kell fogalmaznod.«” 2007-ben Biden másodszor indult az elnökválasztáson. A vitákon jól teljesített – arra a kérdésre, „tudja-e fegyelmezni magát, hogy ne beszéljen túl sokat,” Biden igennel válaszolt és

elhallgatott. Mivel azonban nem sikerült elég pénzt gyűjtenie, hamar kiesett. Úgy tűnt, hogy második indulása kapcsán az utókor mindössze a másik jelölt, Obama felé tett butuska bókjára fog emlékezni: „közérthető és okos és tiszta és jóképű fickónak” nevezte. Amikor Bident emiatt kritizálni kezdték, Obama megvédte: „Semmi kétségem afelől, hogy mi van a szívében, és hogy milyen elkötelezett a faji egyenlőség ügyében.” Biden jelöltként nagy benyomást tett Obamára, aki elkezdte kikérni a véleményét nemzetbiztonsági és külügyi kérdésekben. Egy bizottsági ülés előtt Biden segített Obamának felkészülni David Petraeus tábornok kihallgatására, ami után Obamát sokan megdicsérték a teljesítménye miatt. Obama Biden külkapcsolatainak mélységét is csodálta. Mitchell emlékszik arra az esetre, amikor államfőket kellett fogadni a Capitoliumban. „Azt mondtam: »Ő itt Smith szenátor, ő pedig Jones szenátor.« De amikor Joe-hoz értem, az államfő felnézett, és azt mondta: »Szia, Joe!«” Ahogy a belpolitikában is, Biden széles körben tekintett potenciális külkapcsolati partnereire. „Ledobhatják őt Kazahsztánban vagy Bahrainben, nem számít – találni fog valakit, akivel harminc éve már találkozott, és aki most a helyi vezető – mondta Julianne Smith, Biden egy korábbi helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója. – Még csak az sem számít, hogy milyen politikai beállítottságú: ismer konzervatívokat, ismer szociáldemokratákat, mivel az elmúlt több mint 35 év alatt mindenki megfordult már a Szenátus Külkapcsolatokért Felelős Bizottságában.” Miután Obama lett a demokraták megválasztott elnökjelöltje, felhívta Bident, hogy megkérdezze, hajlandó lenne-e alelnöki alkalmassági vizsgálatnak alávetni magát. Biden visszautasította, és megkérdezte segédjeit, meg tudjáke nevezni Lincoln alelnökét. Felesége azonban arra kérte, gondolja át a kérést. „Mérges voltam George Bushra – mondta

Jill Biden –, hogy belevitt minket abba a háborúba. Számomra olyan értelmetlen volt.” Azért biztatta férjét, hogy induljon az elnökválasztáson is, mert – ahogy fogalmazott – „be kell fejezni azt a háborút”. Az alelnöki poszt is egy lehetőség erre. Majd azt is hozzátette, hogy „Joe a polgári jogok egyenlőtlensége miatt kezdett politizálni. Aztán a dolgok alakultak, fejlődtek, s elértük a történelmi pillanatot, amelynek során megválasztották az Egyesült Államok első fekete bőrű elnökét, és hogy mindebben Joe-nak ekkora része lehet, már-már tündérmesének tűnt számomra.” Már csak egy probléma maradt: „Milyen lesz másodiknak lenni? És hogy valaki más álláspontját kell majd támogatnia?” Biden sosem dolgozott más embernek, nem is volt benne biztos, hogy képes rá. Egy barátjának elmesélte a feleségével folytatott mindent eldöntő beszélgetést. Biden megkérdezte feleségétől, hogy fog ezzel megbirkózni, mire ő csak annyit válaszolt: „Nőj fel!”

IV. fejezet

Az alelnök Az elnök- és alelnökjelölt sokszor villámházasság révén válnak csapattá, s való igaz, hogy Obama és Biden egyáltalán nem tűntek összeillő párosnak. Politikusi mércével mérve Obama macskákra jellemző közönnyel kezelte a rajongóit. Biden ugyanakkor mindenki felé kinyújtotta a kezét, meghallgatta gondolataikat. 19 év volt köztük a korkülönbség, és egy szakadék választotta el a nézeteiket. Obama igazi technokrata, míg Biden ösztönösen politizál. Obamának kalandos ifjúkora volt, vegyes házasságból született, a családtagjai Hawaiin, Indonéziában és Kenyában is éltek, ő végül Chicagóban telepedett le. Igazi ’70-es évekbeli gyerek, aki kipróbált „egy kis kokaint is”. Biden kétszülős, klasszikus amerikai családban nőtt fel, három testvérrel. Vasárnaponként „apám a kezembe nyomott egy dollárt, s én elbicajoztam a Cutler’s Pharmacyhoz, ahol vettem két kiló fagyit. Amikor hazaértem, mind a hatan leültünk a nappaliban, kezünkben a fagyival, és néztük a Lassie-t és a Jack Benny- vagy Ed Sullivan-show-t. Amikor Obama felkérte Bident, hogy induljanak együtt, a demokraták egy része összezavarodott. Obama elnökségétől ugyanis azt várták, hogy egy új fejezet kezdődik a politikában azzal, hogy egy fiatalabb nemzedék veszi át az irányítást. Azt a sikert jelentette volna, amely Stacey Abrams, szavazati jogokért harcoló aktivista és Georgia állam volt kormányzójelöltje szerint „az új amerikai többséget jelentené: a színes bőrűek, fiatalok, valamint a mérsékelt és haladó fehérek” koalícióját. Biden még az egy százalékot sem érte el az iowai kaukuszkon [jelölőgyűléseken], de Obama nagyra értékelte energikus vitamódszerét, külpolitikai jártasságát és

washingtoni kapcsolatait. David Axelrod, Obama vezető stratégája azt mondta nekem: „Biden kulturális és földrajzi értelemben is jó helyen volt.” Ez azt jelentette, hogy Obamát vonzóbbá tette a középnyugati, idősebb, fehér, munkásosztálybeliek számára, akik amúgy nem tudtak volna egykönnyen azonosulni egy fekete fiatalemberrel, aki azelőtt közösségszervezéssel foglalkozott. Axelrod azt is jól megérezte, hogy Bidennek van egy olyasfajta erőssége, amelyet nem lehet a szokványos politikai kategóriákba besorolni. Az alelnök kiválasztása során, Axelrod meglátogatta Bidenéket Delaware-ben, és megfigyelte, hogyan bánik a családjával. „Épp Beau-hoz beszélt: »Később visszajövök, és megnézem a gyerekeket« – idézte fel Axelrod. – Ha jól emlékszem, meg is puszilta, és azt mondta neki, »szeretlek«.” Amikor Axelrod visszatért Washingtonba, azt mondta Obama, hogy „Ebben a családban van valami nagyon különleges.” Washingtonban a családtagok sokszor csak statisztának számítanak. De ez valami más volt. „Ez nem csak olyan, mintha, ez nagyon is igazi – számolt be Axelrod Obamának. – Nem tudom mindez hogyan illik be az összképbe, de azt hiszem, komoly potenciál van benne.” Meg kellett ismerniük egymást. Bident idegesítette Obama néhány fiatal munkatársa, a stáb tagjai pedig folyamatosan aggódtak Biden váratlan megszólalásai miatt. Az alelnök nem szokott hozzá a súgógéphez. Korábbi dadogása miatt még mindig kellemetlenebbül érezte magát, ha fix szöveget kellett hangosan elmondania, mint ha improvizálhatott. Többször megesett, hogy beszédírók dolgoztak neki, de végül figyelmen kívül hagyva a leírt szöveget szabadon beszélt. Ezek az esetek okoztak komoly fejfájást az Obama-kampánystáb tagjainak, mert – ahogy ők fogalmaztak – ilyenkor könnyen robbanhat az úgynevezett Biden-bomba, amikor olyasmit mond, amit nem úgy gondol („emberek, én nyolc elnököt ismerek, közülük

hármat testközelből”), és olyasmit is, amit úgy gondol, de mégsem szabadna kimondania. Egy dél-philadelphiai kampányrendezvény előkészületei során Pennsylvania akkori kormányzója, Ed Rendell nagyon meglepődött, amikor látta, hogy Bidennek súgógépet szerelnek fel. „Megkérdeztem, miért kell Joe-nak súgógép? Sosem használ ilyesmit. Majd finoman megsúgták nekem, hogy az Obama-stáb szeretné, ha előre megírt beszédeket tartana, hogy ne kövessen el egyetlen hibát sem.” 2009 februárjában a beiktatás után Biden azt mondta a közönségnek, hogy „harminc százalék esély van arra, hogy hibás lesz” a gazdaságpolitikánk. Amikor egy riporter Obamánál rákérdezett az elhangzott mondatra, azt válaszolta: „Nem emlékszem pontosan, hogy Joe mire gondolhatott. Nem meglepő.” Egy fehér házi ebéden Biden megemlítette, hogy a PR-ra figyelni kell, mert a nézeteltérés mindkettőjüknek ártana. Obama egyetértett, és megígérte, hogy vigyázni fog a szájára. „Az alelnök annyit kért csak – idézte fel Rahm Emanuel, Obama első stábfőnöke –, hogy bármivel kapcsolatban tehessen észrevételt, hogy sose fojtsák belé a szót, és hogy ő beszélhessen utolsóként az elnökkel. Obama eleget is tett a kérésnek.” Biden pedig úgy nyilatkozott, hogy „az elnökkel megegyeztünk abban, hogy ha bármi fontos dolog jár a fejünkben, vagy ha zavar minket, amit a másik csinál, azt mindig megbeszéljük”. Delaware államban, amelyben csupán feleannyian élnek, mint Houston városában, Biden már több mint négy évtizede volt a legnépszerűbb politikus. A szenátusi választások idejére az autók sárvédő matricáin csak annyi állt: JOE. De most, hogy már a Fehér Házban volt, olyan szerepet kellett kitalálnia magának, amelynek értelme és eredménye lehet. Egészen az elmúlt időkig az alelnökök nagyon messze voltak a valódi hatalomtól. 1848-ban Daniel Webster a következőképp

utasította vissza a felkérést: „Nem szeretném, ha már azelőtt eltemetnének, hogy valóban meghaltam.” Calvin Coolige azzal büszkélkedett alelnökként, hogy minden éjjel 11 órát alszik. De a második világháborút követő évtizedekben, ahogy nőni kezdett a Fehér Házban hozott döntések súlya és köre, az alelnök hatalma is erősödött. Pontos munkaköri leírás híján, a posztot betöltők saját személyiségük és érdeklődésük alapján közelítettek a feladathoz. Al Gore [Bill Clinton alelnöke] például környezetvédelmi projektekben vett részt, és kulcsszerepet vállalt a Clinton által javasolt kormányzást érintő reformok kidolgozásában. Dick Cheney [George W. Bush alelnöke] pedig – ahogy egy tanácsadó nevezte – a „kemény ügyeket” felügyelte (honvédelem, energetika). Biden eleinte azt gondolta, hogy olyan alelnök lesz, mint Lyndon Johnson, aki hasonlóan hosszú előélettel rendelkezett kongresszusi képviselőként, majd szintén egy nála fiatalabb elnök mellett dolgozott. Miután Biden elolvasta Robert Caro The Passage of Power [A hatalom átadása] című Johnson-életrajz negyedik kötetét, rájött, hogy Johnson rendkívül frusztrált volt: „Sosem kérték ki a véleményét, sem a Disznó-öböllel, sem a kubai válsággal kapcsolatban. Nem volt benne a buliban.” Joe Biden politikai felfogása szerint viszont nem létezett annál fontosabb dolog, mint benne lenni. Ezért a Johnsonmodell helyett Walter Mondale-t kezdte utánozni. Jimmy Carter elnöksége idején Mondale visszautasította a kiskaliberű feladatokat, irodáját átköltöztette – a Fehér Ház mellett lévő Eisenhower irodaépületből – a Fehér Ház nyugati szárnyába. „Az én feladatom az volt, hogy az elnök általános tanácsadója legyek” – mondta nekem Mondale. Mondale, akárcsak Biden, több mint három évtizeden át volt a kongresszus tagja, ezért igyekezett közvetítő szerepet betölteni a törvényhozók és az elnök között, aki nem rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel. „Obama zöldfülű volt. Csak rövid ideje volt a szövetségi kormány közelében

Illinois állam szenátoraként – mondta Mondale. – Természetesen nagyon sikeres volt, de nem volt eléggé edzett. Joe viszont igen. Ezt az űrt ki kellett tölteni, és így is történt.” Amikor Biden elvállalta az alelnöki felkérést, egyetlen feltételt szabott: mindenképpen benne akart lenni a „buliban”. Fontos volt neki, hogy ott legyen minden sorsdöntő értekezleten, hogy az elnök mindig elérhető legyen számára, hogy ne hagyják ki semmiből. Obama beleegyezett és hozzátette: „Kíváncsi vagyok a véleményedre, Joe, de meg kell ígérned, hogy tízperces expozéban adod elő, és nem egy órában.” *** Biden irodája a nyugati szárnyban, amely mindössze tizenhét lépésre volt az ovális irodától, úgy volt berendezve, mint egy klasszikus szállodai szoba: sötét fapadló, vastag függönyök, a falak és a szőnyegek pedig tengerészkék színűek voltak. A falon az USA első két alelnökének, John Adamsnek és Thomas Jeffersonnak a portréja lógott. (Adams arról panaszkodott, hogy övé „a világ legjelentéktelenebb hivatala, amit ember kitalálhatott”.) De Biden sokkal árnyaltabban tekintett a feladatra: „Minden az elnökön múlik” – mondta egyszer egy interjú során, amelyet ebéd közben adott nekem az irodájában. Munkáját arra a meggyőződésére alapozta, hogy csomó mindenhez jobban ért, mint a fiatal, tapasztalatlan elnök, de hat hónappal később Biden kénytelen volt módosítani az előzetes elképzelésén, miután Obama sikeresen megfékezett egy komplex gazdasági válságot. Ráadásul döntései politikai szempontból igen kockázatosak voltak: „Úgy gondolom, Barack Obama kormánya egy hosszúnak ígérkező gazdasági válságot akadályozott meg” – mondta Biden. Majd hozzátette: „Rossz dolgoknak elejét venni – vezetőként,

szülőként, politikusként, papként, de bármi más szerepben is – az egyik legnehezebb feladat”, hiszen sosem tudjuk érdemben bebizonyítani, hogy valami szörnyűt akadályoztunk meg. Biden minden reggel lesétált a folyosón, és leült az elnökkel az ovális irodában, hogy együtt meghallgassák a titkosszolgálati és a gazdasággal kapcsolatos jelentéseket. Állandó meghívója volt az elnök által rendszeresen tartott egyeztetésekre, amelyen a külügyminiszter és a védelmi miniszter vettek részt. Még szenátorként Biden sokat kritizálta Cheney-t, amiért túl sok hatalom koncentrálódott a kezében, de a Fehér Házba kerülve Cheney néhány újítását mégis magáévá tette. Cheney ideje előtt az alelnökök általában nem vettek részt a Principals Committee [vezetői bizottság] értekezletein, amely az elnök legmagasabb rangú nemzetbiztonsági tanácsadóiból áll. Cheney szinte minden ilyen értekezleten részt vett. Biden körülbelül az egyharmadán. Obama olyan mértékig megbízott alelnökében, hogy néhány nagyon kényes ügyet is rábízott. Amikor a kormány egy 787 milliárd dolláros élénkítő csomagot akart elfogadtatni, Rahm Emanuel [Obama kabinetfőnöke] megkérte Bident, hogy hívjon fel hat republikánus szenátort. Hárman közülük azt ígérték, hogy igennel szavaznak, és a törvényjavaslat három szavazattal ment át. Biden készítette fel Sonia Sotomayort legfelsőbb bírósági tagságának jóváhagyási meghallgatására, és az ő vezetésével zajlott az a lobbitevékenység, melynek célja Arlene Specter, pennsylvaniai republikánus szenátor demokratákhoz való átcsábítása volt. Biden nagyon sokat tett továbbá az Affordable Care Act [megfizethető egészségügyi törvény] végső elfogadtatása érdekében; ez a törvény volt a legnagyobb horderejű szociális intézkedéscsomag Lyndon Johnson Great Society [Nagy Társadalom] nevű, elsősorban a szegénység felszámolását célzó programja óta.

Obama megkérte, hogy felügyelje a gazdaságélénkítő csomagból adható támogatásokat, melynek során össze kellett hangolnia egy sor helyi és szövetségi állami szintű érdeket. Biden azzal viccelődött, hogy ő az egyetlen tagja a kormánynak, akit nem lehet kirúgni, ezért célul tűzte ki, hogy a Fehér Házban zajló vitákban őszinte lesz. „Minden elnök megerősítené, hogy az igazság, a színtiszta igazság, még ha nagyon fájdalmas is, az a portéka, amiből a legkevesebb van az ovális iroda környékén – mondta Bruce Reed, aki 2011 és 2013 közt volt Biden kabinetfőnöke. – Ezt a törekvést nem túlságosan értékelik a maga idejében, de ez az, amire mindenkinek, aki az elnök körül dolgozik, törekedni kellene.” Politikai kérdésekben voltak nézetkülönbségek. 2011-ben Biden ellenezte a kormány tervét, amely az említett egészségügyi törvény értelmében a katolikus kórházak és más intézmények számára is kötelezővé akarta tenni, hogy osszanak fogamzásgátlókat, mert úgy gondolta, hogy ezzel szavazatokat veszíthetnek a munkásosztály köreiben. Obama politikai tanácsadóinak egy része úgy értékelte, hogy Biden jóslatai idejétmúlt felfogáson alapulnak. Ezeket a nézetkülönbségeket leszámítva, Obama és Biden mindketten őszintén hittek abban, hogy az amerikai nép nagyon vágyott arra, hogy politikai egység legyen az országban. Az első elnöki kampányában Obama arról beszélt, hogy nagyon meglazultak a társadalmi kötelékek. Egy 2008-as beszédében így fogalmazott: „Úgy mondanám, hogy empátiadeficittel küzdünk, képtelenek vagyunk felismerni magunkat a másikban, képtelenek vagyunk megérteni, hogy egymás fivéreként és nővéreként kötelesek vagyunk egymásra vigyázni, és – hogy dr. Martin Luther King szavait idézzem – mindannyian be vagyunk bugyolálva »egy nagy ruhába, aminek neve sors«.” Biden víziója sokkal kevésbé volt transzcendentális. „Nézze – mondta nekem –, sosem képzeltem azt, hogy egy külföldi

államfő, akivel tárgyalok, egy szenátor vagy egy képviselő önként vállalja, hogy bekerüljön a Profiles in Courage [Hősök portréja] második kiadásába.” [A kötetet jegyző John F. Kennedy nyolc szenátort mutat be, akik döntően befolyásolták pártjuk politikáját.] „Figyelembe kell venni, hogy kinek mi az érdeke.” Ennek ellenére Biden néha olyan felfogásban gondolkodott a politikai érdekekről, hogy azzal már-már a progresszívekhez sodródott. Amikor 2012 májusában Obama azt mérlegelte, hogy támogassa-e az azonos neműek házasságát, Biden beelőzött azzal, ahogy egy interjúban nyilatkozta, gond nélkül „el tudja fogadni” a házasságban élő melegek és leszbikusok teljes értékű jogait. Obama elnézte neki, de az elnök tanácsadóit a gutaütés kerülgette. Biden stábtagjai úgy értesültek, hogy egy hétre el lesz tiltva a nyilvános szerepléstől. Sok kívülálló számára ez csupán egy újabb Biden-féle baklövés volt, de a Fehér Házban rájöttek az alelnök motivációjára. „Nagyon is egyértelmű, hogy olyan szélkakas, ami a középtől most épp balra fordul – mondta nekem az Obama adminisztráció egyik vezető tisztségviselője. – Érzékeli, hogy ebbe az irányba mozdul a társadalom, ebbe az irányba megy a Demokrata Párt, így akkor ő is erre megy.” Biden lett az összekötő a nehezen kezelhető kongresszussal. Ilyenkor nagy hasznát vette a több évtized alatt kiépített kapcsolatainak. David Plouffe, Obama egyik politikai tanácsadója kérdésesnek tartotta Biden küldetését: „Vajon hol nyílik tér a megegyezésre?” Az ideológiai kompromisszumkészséget tekintve közel állt az elnökhöz. „Ezen a téren valóban hasonlóan gondolkodnak” – mondta Plouffe. Biden, aki alelnökként hivatalból a szenátus elnöke, megtartotta a szenátusi edzőteremben lévő öltözőjét, ahol szívesen kibicelt. „Egyszerűen információt gyűjt – idézte fel egy volt tanácsadó. – Először felhív egy vezetőt, aztán felhívja a másik párt vezetőjét, aztán felhív öt olyan képviselőt, akikkel jóban van, akik elárulják neki, mi is valójában a dörgés.”

Néha azonban a demokraták idegesek lettek attól, hogy Biden mindenáron kompromisszum felé akarta terelni a republikánusokat. 2012 végén lejáróban voltak a Bushkorszakból származó adócsökkentések, amelyek nélkül az állam 3,7 ezer milliárd dollárt tudott volna beszedni az elkövetkező évtizedben. A republikánusok úgy próbálták megmenteni a kedvezményeket, hogy – az USA történetében először – az államcsőd lehetőségével zsaroltak. Biden az utolsó pillanatban kialkudott egy kompromisszumos megoldást a szenátus kisebbségi vezetőjével, Mitch McConnell-lel: megegyeztek, hogy 600 milliárdot levonnak a tervezett bevételből, és néhány fajta adócsökkentést véglegesítenek. Harry Reid, a szenátus demokrata többségi vezetője annyira fel volt háborodva a feltételek miatt, hogy állítólag tűzbe dobta a dokumentumokat. (Reid tagadta, hogy így lett volna.) 2014-ben, egy napfényes hétvégi napon, öt évvel azután, hogy beiktatták alelnökként, Biden ott állt a Delaware-i Egyetem sportpályája melletti öltözőben. Beszédet készült mondani, amellyel hivatalosan megnyitja a diplomaosztó ünnepséget. Minden VIP-vendég talárt és bársonyból készült talársapkát viselt, kivéve Bident, aki nem vett fel sapkát. (Biden 1. törvénye: vicces sapka kizárva; Biden 2. törvénye: légy márkahű!) Az egyik szervező odavezette egy ragasztószalaggal jelölt részhez, ahova az volt írva, hogy „vpotus” [a President, illetve Vice President of the United States szavak rövidítésével szokás hivatkozni az elnökre és az alelnökre]. Együtt kivonultak a pályára, ahol 4000, elegáns kék talárba öltözött lelkesen tapsoló végzős egyetemista üdvözölte. A rektorhelyettes kissé elragadtatva magát Bident „az Egyesült Államok 47. elnökeként” konferálta fel [amúgy Obama a 44. elnök volt]. A közönség egy része nevetett, volt, aki megrémült, de sem Biden, sem más nem korrigálta a tévedést. A beszéd végén, amikor Biden le akart vonulni, egy

fiatalember kezét a magasba emelve azt kiabálta: „Maradj gengszter, Joe! Bírlak, haver.” Biden felnézett, s bár örült a szavaknak, kissé össze is zavarta a váratlan és igencsak szokatlan jelenet. Integetett, de nem állt meg. Az évek során Biden egyedi, különleges helyet vívott ki magának az amerikai politikai popkultúrában. Egy olyan fehér házi légkörben, amely az önállóságot, függetlenséget preferálta, Biden a túláradás és az önpusztítás között mozgott. Nem mérgelődött az alelnöki szerep méltatlan volta miatt, inkább tobzódott a szerepben. Obama State of the Union [az ország helyzetét értékelő kongresszusi] beszédét a szónok mögötti emelvény kényelmes alelnöki székében ülve hallgatta, és letekintett volt tőrvényhozó társaira, majd hüvelyk- és mutatóujjával pisztolyt formázva lövöldözni kezdett. Közben kacsingatott ugyan, de egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy csak viccelődik. 2013-ban a C-SPAN tévécsatorna felvette őt egy ceremónián, ahol szenátorokat készült felesketni. Egyesével és nagyon vidáman üdvözölte az összes szenátor összes családtagját. Az idősebb hölgyeknek azt mondogatta: „Azt a mindenit, micsoda gyönyörű szeme van a kedves mamának!” A fiatalabb hölgyeknek és lányoknak pedig azt, hogy „harminc éves kor előtt nem kell komoly udvarló”. Az ünneplőben feszítő gyerekeknek pedig azt, hogy „vigyázzatok a nagyapára, ez most a legfontosabb feladatotok”. Ez az imázs – a Ray Ban napszemüveg, a giccses szövegek, a ’70-es évek amerikai sorozatának nagydumás vagányát utánzó külső – nem lopta be magát az establishment szívébe, de hiteles volt, s ez washingtoni körökben ritkaságnak számított. Emellett volt egy kis kultuszteremtő szerepe is. Olyannyira, hogy inkább hasonlított Betty White-ra [az Öreglányok sztárjára], mint John Boehnerre, Ohio állam régóta hivatalban lévő képviselőjére, aki a képviselőház republikánus elnöke volt abban az időben. 2014-ben egy tinilány meghívta Bident a szalagavatójára, aki küldött neki

egy virágcsokrot, s mellé egy kézzel írott levelet, melyben így biztatta: „Érezd magad olyan jól a szalagavatón, mint én annak idején!” A Twitter közönsége őrült lelkesedéssel fogadta. Biden fáradhatatlanul igyekezett kontaktust teremteni az emberekkel: ahogy elsétált a biztonsági kordon mentén, ahogy a füle mögé tette a kezét, ahogy szemkontaktust létesített a közönség – szkeptikusnak vélt – tagjaival. „Valahogy magához vonzza, és megöleli őket olykor csak szavakkal, de olykor ténylegesen is – mesélte John Kerry, aki abban az időben külügyminiszterként szolgált. – Igazi tapogató politikus, és teljesen hiteles. Semmi megjátszás.” A 2008-as tévévita utáni fogadáson John Martilla politikai tanácsadó azt hitte, segítenie kell Bidennek, hogy távozhasson az eseményről. „Többször felálltam, és mondtam, hogy szerintem ideje indulnunk, de ő maradni akart. Körülbelül kettőkor kerülhetett ágyba, és az ébresztő ötkor vagy fél hatkor volt.” Martilla szerint Bident – a többi politikustól eltérően – „feltölti az emberekkel való személyes kontaktus”. Annyira közel hajolva szeret beszélgetni, hogy gyakran előfordul, hogy homloka összekoccan a partnerével. Egy jelentéktelennek tűnő mozzanat, amely attól lesz érdekes, hogy megpróbáljuk ugyanezt Barack Obamával elképzelni. Biden mindig rossz néven vette az általa Uncle Joe szindrómának nevezett titulust, amely egy bolondos, fegyelmezetlen öreg fickóként állította őt be. Egyszer a fehér házi tudósítók szervezetének éves estélyén, amelyet az újságírók szerveznek, levetítettek egy vicces jelenetsort, amelyet az HBO-n futó Veep [Alelnök] című vígjátékra alapoztak. A Veepben Julia Louis-Dreyfus egy kétségbeesetten ambiciózus alelnököt alakít. Amikor a sorozat 2012-ben elindult, Biden inkább elhatárolódott tőle. („Ha én is a kormányzat tagja lettem volna abban az időben, én is erre biztattam volna” – mondta nekem Louis-Dreyfus.) De később

megbarátkozott a műsorral, olyannyira, hogy az újságírók vacsorájára készült jelenetekben már együtt szerepelt Dreyfusszal. A két alelnök együtt bolondozik: tetkót csináltatnak Nancy Pelosival, betörnek a Washington Post irodáiba, a címlapra azt írják: „Biden az élen, 200 százalékos támogatottsággal”. Az estélyről készült beszámolók szerint a műsornak sikere volt, bár David Weigel, aki a Slate hírportál politikai tudósítójaként dolgozott abban az időben, azt érzékelte, hogy a Bidennel kapcsolatos poénok már óvatos utalások voltak arra, hogy a „Fehér Ház finoman és fájdalommentesen arra készül, hogy felfedje az igazságot, miszerint a párt nem Bident jelöli a 2016-os elnökválasztásra”. A tudósítók vacsorája után néhány nappal megkérdeztem Bident, mit gondolt a jelenetről. Azt mondta, „tulajdonképpen egész viccesre sikerült” – de hozzátette, hogy átdolgozta a forgatókönyvet, hogy ne maradjanak benne csacsiságok. Volt például egy jelenet, ami arról szólt, hogy őt és Louis-Dreyfust Michelle Obama rajtakapja a Fehér Ház konyháján, amint éppen fagyit esznek, és az volt az utasításban, hogy le kell guggolnia előtte. „A First Lady belép, és én leguggolok? Ez nagyon nem az én stílusom” – mondta Biden. A Fehér Házon kívül Bident nagyon sokféleképpen értékelték az emberek. Egy cikkben, amely a 2012-es választások előtt jelent meg, Bill Keller a The New York Times korábbi szerkesztője arra biztatta Obamát, hogy ejtse Bident, és helyette Hillary Clintont, az akkori külügyminisztert kérje fel alelnökjelöltnek. (A kampányszakértők is megvizsgálták ezt a lehetőséget, de a felmérésekből hamar kiderült, hogy nincs különösebb hatása a kampányra.) Márciusban előkerült néhány dokumentum, amelyet az amerikaiak az Oszáma bin Ládent meggyilkoló támadás során szereztek meg. Ezekben olyan váratlanul sértő információk voltak, melyek szerint bin Láden arra biztatta a merénylőket, hogy Bident ne öljék meg, hanem csak Obamát vegyék célba, mert – ahogy mondta –

„Biden teljesen felkészületlen a poszt betöltésére, így az USA válságba fog sodródni”. Azon a nyáron a Pew Research Center és a The Washington Post közös felmérést készített, melynek során megkérték az embereket, hogy találjanak egyetlenegy szót, ami Joe Bidenre a leginkább illik. Az eredmény megközelítőleg egyenlő arányban az alábbi két kifejezés lett: jó és idióta. A republikánusok Bidenben a dörzsölt, nagyképű, felelőtlen és maradi politikust üdvözölték. „Joe Biden alelnök itt van a városban – mondta Ted Cruz szenátor egy délkarolinai konzervatívoknak rendezett vacsorán. – Az a vicc az egészben, hogy ezután nem is kell poén. Csak ennyit mondasz, és az emberek máris röhögnek.” Mégis a 2012-es választás utolsó hónapjaiban Biden mindenki előtt világossá tette, hogy miért az ő neve szerepel a választócédulán. Miután Obama katasztrofálisan gyengén szerepelt a Mitt Romney-val rendezett tévévitában, az alelnök felkészült, hogy megmérkőzzön ellenfelével, Paul Ryannel, a negyvenkét éves, csikószemű wisconsini képviselővel. Biden úgy vicsorgott a színpadon, mint egy farkas. Hahotázott, gúnyolódott és többször partnere szavába vágott. (Amikor Ryan arról kezdett beszélni, hogy „mikor Jack Kennedy csökkentette az adókat, megindult a növekedés”, Biden letorkolta: „Ó, szóval már Jack Kennedy vagy!”) A teátrális fordulatok sok embert megőrjítettek, de a kampánystáb nagyon elégedett volt: Biden megállította a zuhanást, és állítólag amikor Obama a következő vitára készült, tanácsadói azt mondták, hogy próbálja meg hasznosítani a Biden-féle harcias energiákat. 2012 végére a Fehér Ház, tiszteletét kifejezve nyilvánította a hatalom 2. számú emberének. A The Atlantic című lapban megjelent vezércikk címe azt kérdezte: „Ő lenne a legbefolyásosabb alelnök az Egyesült Államok történetében?” Ahogy Biden életében általában, úgy Obamával való kapcsolatában is a lojalitásra épült minden. Biden szerint, ha

az ember alelnök lesz, „attól kezdve kötelessége teljes erejével támogatnia az elnököt, kivéve, ha valamilyen nagyon komoly morális dilemmával szembesül”. Azt is hozzátette, hogy „ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor gyorsan bejelenteném, hogy prosztatarákom van, ezért le kell mondanom”. Egy demokrata frakcióebéden, miután a párt elvesztette kongresszusi többségét, Anthony Weiner, akkori képviselő kritikával illette Obamát, amiért alkut kötött a republikánusokkal az adócsökkentés ügyében. Biden felcsattant: „Nincs az az isten, hogy tovább hallgassam, amint az elnökről így beszélnek.” Kicsivel később hasonló kirohanást intézett, amikor az izraeli miniszterelnök, Benjámín Netanjáhú kritizálta Obama közel-keleti politikájának néhány elemét. Amikor az elnököt kritizálták, Biden „felszívta magát” – mondta Plouffe. Az esetekről Obama is értesült. Ben Rhodes – a stratégiai kommunikációért felelős helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó – mondta nekem akkoriban: „Tudja, hogy az alelnök maximálisan támogatja.” Minél több kritikát kellett Obamának elviselnie, annál jobban értékelte, hogy Biden szembeszáll velük. „Szerintem a támadások hatására épült ki köztük az az erős bizalom, amely a jelenlegi kapcsolatukon egyértelműen érezhető” – mondta Rhodes. Mindketten büszke emberek, és eleinte nem gondolták, hogy egymástól fognak tanulni, de egy idő után a környezetük is észlelte, milyen kedvező hatással vannak egymásra. Leon Panetta, aki Obama alatt először a CIA, majd a Pentagon vezetője volt, azt mesélte nekem, hogy Obama felismerte saját gyenge pontjait, a tapasztalat hiányát. „Szíve mélyén ő egy jogászprofesszor, aki esetenként felteszi magának azt a kérdést, hogy biztosan ez most a jó döntés? Joe pedig ott áll az Egyesült Államok elnöke mellett, és magabiztosan azt tudja neki mondani, hogy igen, most ezt kell tenned.” Obama többször említette a tanácsadóinak és az előadásain is, hogy Joe Biden alelnökké választása volt a legjobb politikai döntése.

„Azt hiszem, Joe Bidenre jó hatással van Obama fegyelmezettsége, és tanul is belőle, még ha idegesíti is néha – mondta egy volt Biden-tanácsadó. – Obamára pedig jó hatással van Joe melegszívűsége. Amikor együtt ülnek egy tárgyaláson, a külföldiek sokkal többször fordulnak Biden felé, mint az elnök felé.” Majd azt is hozzátette: „Mindkettő azt gondolja magáról, hogy ő a mentor.” Amikor Biden megkezdte a munkát, azt mondta David Axelrodnak, hogy változatlanul azt gondolja, ő lenne a legjobb elnök. Egy évvel később Biden levonta Obamával kapcsolatos tapasztalatait, és azt mondta, tévedett: „A megfelelő fickó győzött, és nagyon büszke vagyok, hogy vele dolgozhatok.” Az elnököt és az alelnököt ért megpróbáltatások közelebb hozták őket egymáshoz, mint amire sokan számítottak – de meglepődött a két érintett fél is. Biden tanácsadója, John Marilla azt mondta nekem: „Joe és Barack épp ebédeltek, amikor Obama odafordult, és azt mondta: »Te meg én kezdünk egészen jóban lenni! Engem ez nagyon meglep.« Joe pedig így válaszolt: »Te vagy kurvára meglepve!«” Túljutottak a kezdeti zökkenőkön, amit Biden nyilvánosság előtt eleresztett mondatai és Obama lekezelő magatartása okoztak. A feszültség azonban nem tűnt el, sőt újra berobbant, ahogy közeledett a 2016-os és a 2020-as elnökválasztás.

V. fejezet

A küldött Az összes feladat közül, ami Bidennek a Fehér Házban jutott, egyik sem emésztette fel annyi energiáját, mint a külügyek. Obamának kevés tapasztalata volt benne, amikor hivatalba lépett, Biden pedig a szenátus Külügyi Bizottságának elnöke volt. Biden diplomatikus megfogalmazásában ez azt jelentette, hogy az elnök „oda küld engem, ahová ő maga nem akar menni”. 2014 húsvétvasárnapján felszállt a Kijevbe tartó Air Force Two-ra [az alelnöki repülőgépre], hogy az ukrán fővárosba repüljön, ahol hónapok óta kaotikus patthelyzet volt Oroszországgal. A konfliktus az azt megelőző télen kezdődött, amikor Ukrajna elnöke, Viktor Janukovics Moszkva mellé állt, félredobva az egyezséget az Európai Unióval, ami országszerte tüntetéseket váltott ki. Mint több másik külföldi vezetőt, Biden Janukovicsot is évek óta ismerte, baráti viszonyban voltak. „Társasági ember volt – emlékezett Biden. – Azt mondtam neki, »úgy nézel ki, mint egy bűnöző!« meg azt, hogy »marha nagy vagy«.” De a tüntetések elfajultak, és Biden megpróbálta meggyőzni Janukovicsot, hogy kössön békét a demonstrálókkal. Kilencszer beszéltek telefonon, de Biden kísérletei kudarcba fulladtak. Február 20-án a kormány mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre, 48 óra alatt legalább 88 embert öltek meg. Az elnök elmenekült, alattvalói pedig behatolva a palotájába egy korrupt rendszer relikviáit találták: háziállatként tartott pávákat, rengeteg régi autót, valamint egy kalózhajó formájú magánéttermet. A bukás következményeként az orosz erők bevonultak a Krím félszigetre, és Vlagyimir Putyin orosz földnek szentelte azt.

Két hónappal Janukovics menekülése után Biden küldetése rövid és célirányos volt: Amerika második legmagasabb rangú tisztségviselőjeként támogatnia kellett Ukrajna törékeny kormányát, illetve elriasztania Putyint attól, hogy további ukrán területekre nyomuljon be. Az elnöktől eltérően az alelnök nem repül fényűzően: az átalakított Boeing 757-es kopottas volt; az egyik szék kartámlája például le volt törve. Az alelnök kabinja egy kinyitható ággyal, egy asztallal és egy vendégszékkel volt felszerelve, de ha még egy vendég jelen volt, annak a hűtőtáskára kellett ülnie. „Ha pompát akarsz, jobban teszed, ha más munkát választasz” – mondta Biden. Az Air Force Two Kijevben landolt, egy elegáns sugárutakkal, gesztenyefákkal teli városban, ahol olyan sok kupolás templom volt, hogy a bolsevikok alkalmatlannak nyilvánították arra, hogy kommunista főváros legyen. A harcoknak már vége volt, de a Majdanon, a főtéren, a tüntetések központjában felállított tábor még mindig a Nyomorultak díszleteit idézte: magas, egyenetlen fémbarikádok, deszkalapok és gumiabroncsok jelölték a demarkációs vonalat. Szikrák pattogtak a nyílt tüzekből. A helyreállás egyik jeleként a macskaköveket, amik korábban kupacba téve arra vártak, hogy a rendőrökre dobják őket, most szépen összerakva álltak újra lerakásra készen. A parlamentbe, egy Sztálin korabeli, oszlopsoros bejáratú épületbe kísérték Bident, hogy találkozzék azokkal a politikusokkal, akik az új kormány megalakításáért versenyeztek. Olyan sok év után Bidennek már megvoltak a nyitómondatai, amiket bevethetett Bagdadban, Pekingben, de akár a delaware-i Wilmingtonban is. Az egyik kedvence: „Ha olyan hajam lenne, mint magának, elnök lennék.” Gyakran alakítja úgy a mondandóját, hogy passzoljon a körülményekhez. Kijevben Biden Vitalij Klicskóhoz lépett, a két méter magas egykori nehézsúlyú profiökölvívóvilágbajnokhoz, akit Vasökölnek is hívtak, mielőtt politikára

adta a fejét. Biden felnézett rá, és barátian megszorította Klicsko jobb felkarját. Majd az édességiparból meggazdagodott milliárdos, Petro Porosenko elnökjelöltnek mutatták be. Biden, akinek már a 2016-os elnökválasztáson való indulás járt a fejében, azt mondta nekik: „Már kétszer voltam elnökjelölt, de remélem, Önök jobb eredményt érnek el, mint én.” (A következő hónapban Porosenko megnyerte az elnökválasztást.) Biden elfoglalta helyét az asztalfőn. Vendéglátói számára szerény segítséget tudott csak felajánlani: 58 millió dolláros választási segélyt, energiaipari szakértelmet, és nem harci célokat szolgáló biztonsági felszereléseket, például rádiótelefonokat a határőrök számára. Ami még fontosabb: Biden egy üzenetet akart tolmácsolni az új vezetőknek Kijevben, mégpedig azt, hogy a legitimáció több változást igényelt, nem csak az orosz beavatkozással szembeni ellenállást. A Transparency International által készített korrupciós indexen a 177 ország közül Ukrajna 144. volt a rangsorban, holtversenyben a Közép-afrikai Köztársasággal. Biden azt mondta a körülötte ülőknek: „Hogy nyersen fogalmazzak, és elég kellemetlen a saját parlamentjükben mondani ezt a vezetők egy csoportjának, de fel kell számolniuk, ki kell irtaniuk a korrupciót, ami mélyen beépült a rendszerükbe.” Biden ilyen esetekben az őszinteséget választja. 1979-ben, egyik első, Szovjetunióban tett látogatása során Biden meghallgatta szovjet ellenfele érveit, majd azt válaszolta: „Ahonnan én jövök, van egy mondásunk: Nem szarhatsz le egy szar alakot.” Szenátortársa, Bill Bradley, aki szintén a delegáció tagja volt, később megkérdezte az amerikai tolmácsot, hogy hogyan fordította le Biden megjegyzését oroszra. „Nem szó szerint” – mondta a tolmács. Biden külügyi kérdésekhez való hozzáállása néha idegesítette a hivatásos diplomatákat. „A számba akartak adni egy

mondatot, én meg azt mondtam, ezt nem fogom mondani. Egyáltalán nem hihető!” „Abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy a másik fél nem idióta. És a legtöbb ember teljesen tisztában van a saját érdekeivel.” Biden büszke volt arra, hogy képes olvasni az emberek megnyilvánulásaiból, tudja, mit gondolnak. Nekem azt mondta: „Nagyon fontos, hogy ha módod van rá, add a másik fél értésére, hogy megérted a problémáját. Néhány diplomáciai marhaság inkább azt közvetíti, hogy »ötletünk sincs a problémádról«.” Leon Panetta arra emlékszik, hogy Biden úgy telefonált a Fehér Házban, hogy „nem lehetett megállapítani, hogy épp egy államfővel vagy a párt delaware-i vezetőjével beszél”. Külföldi utakon Biden kereste a lehetőséget, hogy megmutathassa az amerikai hatalom józan arcát. 2011-ben, amikor Kínában éltem, Biden hivatalos látogatásra készült Pekingbe. Akkoriban a kommunista pártnak a hivatali előjogokkal való kínos visszaéléseket kellett elsimítania. Történt egyszer, hogy Hopej tartományban egy polgármestert szállító busz átment a piroson, és elütött egy tizennégy éves diákot. A diák súlyosan megsérül, és tolószékbe került, a polgármester meg sem látogatta a kórházban, amit a kritikusok a nagyképű elzárkózás jelének láttak. Mielőtt még Biden megérkezett volna Kínába, a fiatal liberális kínai kommentelők ellenpéldaként hozták fel őt a közösségi médiában. Dicsérték a saját magán való nevetés képességét, egy videóklipet idéztek, amiben a Fehér Ház Tudósítói Szervezetének díszvacsoráján Joe Wong kínai-amerikai komikus azt mondta a közönségnek, hogy elolvasta Biden memoárját, majd személyesen is találkozott vele. „Szerintem a könyv sokkal jobb volt” – mondta fapofával Wong, aztán a kamera a szmokingos Bident mutatta, aki kétrét görnyedt a nevetéstől. Pekingben Biden újabb bizonyítékát adta ennek. A hivatalos találkozók közti ebédszünetben kilépett a steril

környezetből, amelybe a hivatalos vendégeket szokás bezárni, és egy munkások által látogatott étkezdébe, a Yao Ji Májraguba indult. Az étterem specialitása egy leves, ami, ahogy a helyiek jellemezték, „sötét és sűrű, szemcsés májdarabokkal és puha, de rágós béldarabokkal van tele”. Biden és kísérete befurakodtak a törzsvendégek mellé, a tulajdonos pedig kijött, hogy kezet rázzon velük. Biden bocsánatot kért a döbbenten figyelő vendégektől: „Idejöttek egy nyugodt ebédre, erre megjelenek én.” A liberális kínai kommentátorok imádták a jelenetet, az étterem pedig évekig a menün tartotta a „Biden special” nevű fogást. Más országok egyfajta irányítatlan őszinteséget vártak tőle. Amikor 2013-ban egy tokiói látogatásra készült, az Aszahi Sinbun nevű japán újság így készítette fel az olvasóit: „Miközben ő remekül szórakozik, a kísérete folyamatosan azon aggódik, hogy elengedi magát és valami megbotránkoztatót mond” – magyarázta az egyik szerkesztő. – Bidenről köztudott, hogy gyakran elszólja magát, de láthatóan ez az, ami barátságossá és érdekessé is teszi.” Bident jobban értékelték a mediterrán térségben és LatinAmerikában, mint például Angliában vagy Németországban. Egy volt brit hivatalnok, aki több fehér házbeli találkozón vett részt, azt mondta róla: „Egy kicsit olyan, mint egy csap, amit meg lehet nyitni, de képtelenség elzárni.” Majd hozzátette: „Minden valódi báj ellenére elég frusztráló, hogy azt érzed, nem hagy elég oxigént a teremben ahhoz, hogy te is elmagyarázd a saját mondandódat, különösen, ha az ember udvarias akar lenni, és nem szakítja félbe.” Így ő is megtanulta úgy tervezni a menetrendjét, hogy maradjon benne egy idősáv annak, amit a kollégái „Biden-órának” neveztek. Izraelben Biden megközelítése megértőbb fülekre talált. Egy 2011-es látogatásán apja mondását idézte: „Nincs értelme kis kereszten meghalni.” Rá akarta venni Benjámín Netanjáhút, hogy tegyen komolyabb lépéseket a közel-keleti

béke érdekében. Ron Dermer, akkori izraeli amerikai nagykövet azt mondta: „Jeruzsálemben vagyunk és a katolikus alelnök azt mondja a zsidó miniszterelnöknek, hogy »nincs értelme kis kereszten meghalni«. A miniszterelnök jót nevetett, és meg kell hogy mondjam, ez az eddigi legtömörebb értelmezése az izraeli politikai valóságnak, amit valaha hallottam.” Hivatalba lépése óta Biden az amerikai haderők bevetésével kapcsolatos szkepticizmusának adott hangot, ami néha szembehelyezte őt a kormány többi tagjával, például Hillary Clintonnal vagy Panettával, a CIA Obama alatti első igazgatójával. Biden ellenezte a líbiai beavatkozást, arra hivatkozva, hogy Moammer Kadhafi bukása káoszba torkollna, valamint az Oszáma bin Láden házán való rajtaütést is ellenezte. Ha nem sikerült volna, mondta később Biden, Obama „egyciklusú elnök lett volna”. Bár Obama nem mindig kérte ki Biden tanácsát, mindketten visszafogott külpolitikához tartották magukat, ami „elkerüli a hibákat”, ahogy Obama fogalmazott. Amikor arra kérték, hogy fogalmazza meg az „Obama-tételt”, az elnök azt mondta baseballhasonlattal: „egyszer jól hajítod, másszor jól csavarintasz, s olykor sikerül kiütni a labdát a nézőtérre [ami e sportban a bombagól]”. Biden, ellentétben elődjével, Dick Cheney-vel, Bush alelnökével, úgy hatott a külpolitikára, hogy az elnök önmegtartóztató ösztönét erősítette, nem pedig manipulálta azt. 2014 nyarán Obamával beszélgettem Biden kormányban betöltött szerepéről. Azt kérdeztem, hogy Biden befolyásoltae a gondolkodását. „Külpolitikai téren azt hiszem, hogy Joe legnagyobb befolyása az afgán kérdésben volt” – mondta. 2009-ben Obama elindította az amerikai stratégiai szempontok újraértékelését, és a háborús kabinetje többször találkozott, hogy megbeszéljék ennek legjobb módját. A katonai vezetők, például a főparancsnok Afganisztánban,

Stanley McChrystal tábornok a felkelés leverését részesítették előnyben, ami 40 ezer további katona és nagy létszámú civil erő bevetését jelentette volna. Obama azt gondolta, hogy az asztalnál ülők már eleve egy bizonyos irányba hajlottak. Azt mondta: „ott ült Bob Gates, aki kiváló védelmi miniszter volt, de nyilvánvalóan az előző kormány döntéseit akarta folytatni, ha az afgán kérdésről volt szó”. Obama így folytatta: „A vita során Joe és én hosszan beszélgettünk négyszemközt, és megpróbáltuk közösen kitalálni, hogy pontosan mi is az érdekünk Afganisztánban, és pontosan mit érhetünk el ott. Azt hiszem, hogy a közbeszédben ez úgy csapódott le, hogy Joe a galamb, míg a többiek héják. Ez azonban mindenképpen leegyszerűsítése a kérdésnek. Valójában Joe segített nekem, hogy folyamatosan rákérdezett, pontosan miért is vagyunk ott? És pontosan milyen forrásokat vihetünk oda, hogy bizonyos célokat elérjünk? – és nem akadt fenn a tágabb értelemben vett ideológiai vitákon, amik sokszor túlkapásokhoz vagy a küldetések pontatlanságához vezettek.” Obama azt mondta, hogy ő és Biden azt is megbeszélték, milyen kérdéseket tegyenek fel a katonai és hírszerző közösségnek. „Volt alkalom, hogy Joe kérdezett meg valamit, valójában az én nevemben, így nekem maradt döntési terem, és ezzel is segítette a vita felélénkülését. Ez felbecsülhetetlen értékű volt mind a kezdeti indulási stratégiánk kialakításában, amikor tompítani akartuk a tálibok lendületét, mind az időkeret kialakításában, hogy meddig maradjunk ott. És tudja, azt hiszem, a mai napig vitatják azt, hogy megállapítottunk egy menetrendet, amely az afganisztáni harcokban való részvételünk folyamatos csökkentését célozta meg. Meg vagyok győződve róla, hogy ez volt a helyes döntés.” (Obama végül elrendelte a civil-katonai stratégiát, s további 30 ezer katona kiküldésével Amerika afganisztáni részvétele folytatódott.)

A Pentagon néhány magas rangú tisztviselője azzal vádolta Bident, hogy bizalmatlanságot gerjeszt a Fehér Ház és a hadsereg között. Gates Duty [Kötelesség] című memoárjában erősen kritizálja Bident. Azt írja róla, hogy „lehetetlen nem szeretni”, de „szinte az összes jelentős külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésben tévedett az elmúlt négy évtizedben”. Gates a közszolgálati rádiónak adott interjút a könyv kapcsán, és elmondta, hogy Biden Dél-Vietnám megsegítése ellen szavazott, és örömmel üdvözölte az iráni sah bukását. „Ellenezte Reagan elnök szinte összes intézkedését, amely a hadsereg reformját és a védelmi erők megerősítését célozta. Leszavazta a B–1, a B–2 bombázók és az MX-rakéták bevetését stb. Nem támogatta az öbölháborút sem. Ezek azok a nagyon fontos kérdések, amelyek miatt régóta az a meggyőződésem, hogy tévedett.” A Gates és Biden közti konfliktus több évtizedre nyúlik vissza. Amikor 1991-ben Gateset jelölték a CIA igazgatójának, Biden ellene szavazott azon az alapon, hogy Gates korábban vezető kremlinológusként dolgozott szintén a CIA-nak, és nem látta előre a Szovjetunió összeomlását. Néhány évtizeddel később, amikor Gates a védelmi minisztérium élére került, Biden nem szavazott. Amikor Gates Biden „négy évtizeden keresztül” elkövetett tévedéseire utalt, igazából egy konzervatív érvelést visszhangzott, amely a 2008-as elnökválasztás során hangzott el, amikor a republikánusok megpróbálták védelmükbe venni Sarah Palint, akiről kritikusai azt állították, hogy nem ért a külpolitikához. (Nincs bizonyíték arra, hogy Biden valaha is beszélt volna arról, hogy örül a sah bukásának.) Egyik interjúnk során Biden megemlítette Gates könyvét. „Gateset zavarja, hogy fenntartásaim voltak a hadsereggel kapcsolatban. Nos, akkor is azt gondoltam és most is azt gondolom, hogy Washingtonnak és Jeffersonnak is igaza volt, amikor azt mondták, hogy a háború túlságosan fontos dolog

ahhoz, hogy generálisokra bízzuk. Nem nekik kell meghozni a döntéseket! Az ő dolguk a végrehajtás. Azt gondolom, hogy egy elnök láthatott, aki lojális és támogatja a katonákat, de tisztában van vele, hogy ő a hadsereg főparancsnoka.” Itt szerettem volna kérdezni valamit, de Biden nem hagyta: „Alig várom, hogy – akár egy választási kampányban, vagy ha kikerülök innen – végre vitázhassak Bob Gatesszel. Istenem, de jó lesz.” Rákérdeztem, mit gondol Gates konkrét állításaival kapcsolatban. Azt mondta, Gates egy igazán „tisztességes fickó”, aztán eleresztette magát: „Bob Gates egy igazi republikánus, akinek a külpolitikáról sok vonatkozásban mások a nézetei, mint nekem. Bob Gates mindennel kapcsolatban tévedett! Tévedett, amikor Reagan elnöknek tanácsokat adott arra vonatkozóan, hogy miként kezelje Gorbacsovot. Azt mondta, nem lehet benne megbízni. De szerencsére az elnök nem hallgatott rá. Bob Gates a Balkánnal kapcsolatban is tévedett. Akkor is tévedett, amikor a NATO bombázta a Balkánt. Bob Gates tévedett a vietnámi háborúval kapcsolatban, az Isten szerelmére! Ha visszagondolok az elmúlt negyven évre, tulajdonképpen egyetlenegy olyan fontos, a külpolitikát érintő ügyet vagy döntést sem tudok megnevezni, amivel kapcsolatban ne tévedett volna!” Biden és Gates vitájának hangneme sokakat meglepett, akik ismerték őket. Amikor megkérdeztem Richard Haasst, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának elnökét, hogy ő hogyan látja Gates Bidenről alkotott véleményét, Haass azt válaszolta, hogy „Bob Gates jó barátom. Sokat dolgoztunk együtt a kormányban, de ez az egyik terület, ahol nem értünk egyet. Senki nem rúg be minden büntetőt, de olyan sincs, aki az összeset elvéti. Joe-nak is voltak találatai és voltak melléfogásai is, mint mindannyiunknak.” Panetta, aki Gates és Biden mellett is dolgozott, elmondta, ők ketten sokszor összecsaptak azokon a vitákon, amelyeket Obama azért

szervezett, hogy előhozza a nézeteltéréseket. Egy idő után – mesélte Panetta – Gateset elidegenítette az, hogy Biden állandóan megkérdőjelezte a felvetéseit. „Lassacskán felemésztette őt ez az egész” – mondta Panetta. Hazafelé repülve az Air Force Two-n, Biden meglazította a nyakkendőjét, és kért egy kávét. Mielőtt elhagyták Kijevet, odavetett egy fricskát az oroszoknak, amellyel figyelmeztette őket ígéretükre, miszerint csökkentik a feszültséget: „Elég a dumából, cselekedni kell!” John McCain szenátor New Yorkban értesült a kijelentésről, és rákérdezett: „Mert különben mi lesz?” – kritizálva ezzel, hogy az Obama-kormány nem lép fel erőteljesebben Oroszország ellen. Az ukrán vezetés az USA-hoz fordult katonai segítségért, de Biden megmondta nekik, hogy csak minimálisra számíthatnak, ha egyáltalán. „Már nem gondolkodunk hidegháborús megoldásokban, s ennek több oka is van. Az egyik az, hogy nem egyenlők az erőviszonyaink. Még csak megközelítőleg sem. Nincs területi fenyegetettség. Ha csak nem annyira őrült, hogy megnyomja azt a bizonyos gombot, Putyin nem igazán jelent közvetlen katonai veszélyt az alapvető amerikai érdekekre.” Az ukránok nem örültek. Egyik vezető amerikai kormánytag azt mondta: „Ránéztem az ukránokra, és azt olvastam ki a tekintetükből, hogy »édes Istenem!«” Biden elszántan meg akarta akadályozni, hogy az USA belekeveredjen egy helyi konfliktusba; de Putyin szándékaival kapcsolatban nem voltak kétségei. Még mindig fel volt háborodva, amiért George W. Bush egy évtizeddel korábban félreismerte Putyint, 2001-ben ugyanis azt nyilatkozta róla, hogy belenézett a szemébe és „nagyon megbízható és egyenes embernek” tartja. Bush azt is mondta, hogy „megérezte [Putyin] lelkét, egy olyan emberét, aki mélyen elkötelezett a hazája és hazája legjobb érdekei iránt”. Biden mesélt arról, amikor 2011-ben meglátogatta Putyint a Kremlben: „Miközben

a tolmács segítségével megmutatta nekem az irodáját, azt mondtam, »elbűvölő látni, hogy a kapitalizmus mire képes. Káprázatos iroda!« Ő pedig nevetett. Ahogy odafordultam, ennyire közel voltam hozzá – mutatta Biden, és vagy tíz centivel az orra elé tette az ujját. – Majd azt mondtam neki, »miniszterelnök úr, belenéztem a szemébe, s szerintem magának nincs lelke«.” „Ezt mondta neki? – kérdeztem. Mert olyan volt, mint ha egy filmben hangzott volna el. – Szó szerint így volt – mondta, majd így folytatta: – Rám nézett, mosolygott és így szólt: »Pontosan értjük egymást.«” Biden hátradőlve felkiáltott: „Na, ilyen az a fickó!” Azon a nyáron elintéztem, hogy követhessem Bident néhány találkozóra. Egyik délután átsétáltunk a Fehér Ház nyugati szárnyából az Eisenhower irodaházba, amelynek a Ceremonial Office [rendezvényterem] nevű helyiségében gyűlnek össze a meghívott vendégek, ha olyan sokan vannak, hogy az alelnöki irodában nem férnének el. A lépcsőn felfelé ballagva Richard Ben Cramer Bidenről szóló könyvéről beszélgettünk, a What It Takesről [Mi kell hozzá]. Bident eléggé zavarta, ahogy Cramer jóindulatúan, de mégis kíméletlenül írta le az 1988-as kampány során megélt tündöklését és bukását. (Cramer nagy hangsúlyt helyezett Biden „elképesztő tökösségére, több bátorság, kevesebb észszerűség”.) „Nagyon kínos, amikor valaki olyasmi tulajdonságodra világít rá, amit addig nem ismertél magadban” – mondta Biden. De, amikor Cramer 2013ban elhunyt, Biden tartotta a gyászbeszédet. Felértünk a lépcsősor tetejére, s Biden, kissé felfokozott állapotba kerülve elgondolkodott azon, hogy mi is zavarta őt Cramer írásában. „Azt mondta rólam, hogy »Biden sosem tesz olyat, amit nem ’lát’«. Ebben igaza volt, mert valóban nem cselekszem úgy, hogy valamit nem »látok«, nem cselekszem vakon.” Ukrajnában a válság kapcsán reménytelen patthelyzet alakult ki. Az Obama-kormány óvatosan bár, de

átcsoportosította az erőforrásait, és az egyéb térségekkel kapcsolatos külpolitikai problémákra igyekezett koncentrálni. Biden rendezvénytermében több mint két tucat meghívott ült egy hosszú asztalnál, hogy Ciprusról beszélgessenek. Ciprus egy részét 1974-ben foglalták el a törökök, hogy megakadályozzák annak Görögországgal való egyesülését. A ciprusiak azt szerették volna elérni, hogy az USA segítsen kimozdítani a tárgyalásokat a holtpontról, továbbá támogassa az olaj- és gázlelőhelyek hasznosítását. Biden májusban járt ott, s ő volt a legmagasabb rangú amerikai politikus a szigeten azóta, hogy Lyndon Johnson 1962-ben alelnökként odalátogatott. Ezen a délutánon görög amerikaiakat fogadott, akiket már régóta ismert. Az egyikük megjegyezte Bidennek, hogy lefogyott. „Rajta vagyok az ügyön! Már lementem 81 kilóra, és nem hagyom abba!” – mondta, s szavai tán már arra utaltak, hogy 2016-ban elindulna az elnöki kampányban. Az értekezleten Biden sziporkázott; lendületes beszámolót tartott az útjáról, felidézte a találkozóit, bizalmasan suttogott, élénken gesztikulált, és megfogadta, hogy megoldják ezt a konfliktust, amely, ahogy ő mondta: „negyven rohadt éve húzódott”. Bele is izzadt a lelkesedésbe, ezért ledobta a zakóját. Fél óra múlva mennie kellett volna valahova, ezért az egyik stábtag egy összehajtott levélkét csúsztatott oda neki. Biden elolvasta, majd folytatta a beszédet. További 30 perc telt el. A stábtag igyekezett úgy helyezkedni az asztalnál, hogy Biden észrevegye őt. Végül 64 perccel azután, hogy megérkezett, és 55 percet beszélt, bejelentette, hogy indulnia kell, mert Ukrajnába megy, ahol ezúttal az elnök beiktatási ceremóniáján kell részt vennie. A görög-amerikai lobbisták egy tagja, Andy Manatos megköszönte Bidennek a kitüntetett figyelmet, és azt mondta: „40 éve először érzi azt, hogy megbízhat a kormányban, mert jó irányba mennek a dolgok.” Kifelé menet Manatos megállt, és azt mondta nekem: „Hallott már a Lyndon Johnson-bánásmódról? [Johnson különleges,

olykor személyeskedő módszerrel gyakorolt erős nyomást az emberekre.] Na ez pedig a Biden-bánásmód.” Biden néha úgy hívta fel személyes ismerőseit a Fehér Házból, hogy a telefonközpontot megkerülve, közvetlenül tárcsázott, és váratlanul csapott le a másik félre. Hivatalos ügyekben a világ vezetőit a protokoll szerint hívta, de olyankor is igyekezett némi könnyed csevegést beiktatni a beszélgetésbe – az unokákról, evésről, időjárásról. A Fehér Ház telefonos feljegyzéséből lehetett tudni, hogy azon a nyáron Biden többször hívta Irakot, mint bármelyik más országot, összesen 64 alkalommal. Teljes alelnöksége idején Biden egyik kiemelt feladatának tekintette, ezért nagyon sokat foglalkozott Irakkal. Szenátorsága idején nem képviselt egységes álláspontot katonai erők bevetésével kapcsolatban. 1991-ben az öbölháború ellen szavazott, de 1993-ban támogatta a Balkántérségre irányuló NATO-légicsapásokat, amellyel a szerbek bosnyákok elleni népirtását akarták megfékezni. Biden nagyon büszke volt erre a döntésére. 2002-ben az iraki háború előtti időszakban Biden olyan határozatot szorgalmazott, amely lehetővé tette volna, hogy Bush elvegye Iraktól a tömegpusztító fegyvereket, miközben Szaddám Huszeint a helyén hagyja. Ezt a határozatot nem fogadták el, és ezután Biden a háborúra szavazott, amit a későbbiekben megbánt. Biden sosem bízott túlságosan Irak politikai összetarthatóságában. 2006 tavaszán épp Leslie Gelb mellett ült egy New York – Washington repülőjáraton, amely késésben volt, ezért bőven jutott idejük beszélgetni. Gelb korábban a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának vezetője volt. Azt mesélte a találkozásról, hogy három órán keresztül beszélgettek, és gyakorlatilag csak Irakról volt szó. Kidolgoztak egy olyan ötletet, amelynek értelmében az országban létrehoznának egy olyan szövetségi rendszert, amely három félfüggetlen térségből állna, hogy a síiták, a szunniták és a kurdok békében

élhessenek egymás mellett. Az ötlet részben Biden boszniai tapasztalatait vette alapul. 2006 májusában az írást megjelentették egy The New York Times-cikkben. „Sok figyelmet kaptunk, elsősorban negatív kritikát”. – idézte fel Gelb. Külpolitikai kommentátorok azt mondták, hogy az elrendezés szétzilálná Irakot, sőt még annál is rosszabb, mert etnikai tisztogatáshoz vezethet. „Óriási érdeklődéssel figyeltem, hogy Joe miként reagál majd – mondta Gelb. – Ekkora nyomás alatt, amikor az ember körül mindenki azt hajtogatja, hogy tévedsz, a politikusok általában visszakoznak. Ő sosem tett ilyet. Egy jottányit sem engedett.” (Később megkérdeztem Michael O’Hanlont, egy külpolitikai szakértőt a Brookings Intézetből, hogy mit gondol erről a javaslatról, amely Irakot szövetségi területekre osztaná. Azt mondta: „Nem bolondság, soha nem is volt az, és lehet, hogy jobb híján, tartalékmegoldásként kell rá tekinteni.”) Nem sokkal a 2008-as választások után Rahm Emanuel, a Fehér Ház leendő stábfőnöke találkozott Obamával, hogy megbeszéljék az előttük álló kinevezéseket – külön hangsúlyt helyezve az egyik kényes kérdésre, azaz a megoldatlan iraki háborúra. „Olyan emberre volt szükség, aki maximálisan lojális volt – mondta Emanuel –, olyasvalaki, aki nem dicsőségre vágyik, és átlátja a különböző klikkek működését, nemcsak a washingtoniakat, hanem az iraki kormánnyal kapcsolatban is, és mindemellett teljesen elkötelezett az elnök felé.” Bidenre tökéletesen ráillett a leírás. Egy 2009-es nemzetbiztonsági értekezleten Obama odafordult Bidenhez és minden különösebb bevezető nélkül azt mondta: „Joe, tied lesz Irak.” A kormány kritikusai szerint ez a megbízatás azt a vélekedést erősítette, hogy Obama számára Irak jelenti a „buta háborút” (míg szerinte Afganisztánban zajlik a „jó háború”). Három évvel azután, hogy Biden kidolgozott egy tervet, amivel fel lehetett volna osztani Irakot, most az ő feladata lett

összetartani azt. Ennek értelmében támogatta a Núri el-Máliki miniszterelnök által vezetett kormányt, s megkérte egyik ellenfelét, Ayad Allawit, hogy lépjen vissza a jelöltségtől, és fogadjon el valamilyen alacsonyabb beosztást. Annak ellenére, hogy több amerikai és a térségből való szövetséges diplomata aggódott amiatt, hogy az iraki miniszterelnök egyre inkább a vallásos szekták befolyása alatt lévő diktátorként viselkedik, Biden azt gondolta, hogy Máliki személye jelenti az egyetlen elfogadható opciót. Biden hitt a politikai értelemben vett jól felfogott érdek erejében, s azt remélte, az iraki fél is hasonlóan gondolkodik. Panetta következőképp idézte fel az el-Málikival folytatott beszélgetést: „Emlékszem, hogy Joe nagyjából azt mondta el-Málikinak, hogy ez az Ön érdeke is. Szeretné továbbra is vezetni az országot? Szeretne úgy bevonulni a történelembe, mint aki képes volt megmenteni az országát? Döntő fontosságú lesz a történelmi öröksége szempontjából.” Biden optimista volt, hitt abban, hogy Bagdadban stabil kormány állhat fel képviseleti rendszerrel, és hogy ennek létrejöttében betöltött szerepe „az Obama-kormány egyik nagy teljesítménye lesz” – mint mondta 2010-ben. Azt gondolta, hogy Maliki aláírja a békefenntartókról szóló egyezményt [Status of Forces Agreement, SOFA], amelynek értelmében egy kontingensnyi amerikai katona marad Irakban. „Fogadok az alelnökségemben, hogy Maliki meghosszabbítja a SOFA-t” – mondta állítólag Biden egy, kormánytagokkal tartott videókonferencián. Úgy tűnik, tévedett. 2011-ben Maliki nem írta alá az egyezményt, s az USA nem erőltette tovább, hogy katonái Irakban maradjanak. Biden decemberben Bagdadba utazott, hogy véglegesítse az amerikaiak kivonulását. Felhívta Obamát, s megköszönte, hogy „lehetőséget kapott befejezni ezt az istenverte háborút”. Korai volt az örvendezés.

2014 júniusában meglátogattam Bident a nyugati szárnyban lévő irodájában. Kevesebb mint három évvel azután, hogy kihirdette az iraki háború lezárását, a szunnita katonai egységek, akik ISIS-nek (Iraki Iszlám Állam) nevezték el magukat, átvették a hatalmat Mosul, a második legnagyobb város felett. Obama azt tervezte, hogy ötezer katonát visszaküld Irakba. Irak és Szíria között megszűnőben volt a határ, és a két külön háború lassan összeért. Ingujjban fogadott, majd lehuppant az íróasztala mellett levő kék kanapéra, és igazi hatásvadász módon sóhajtozni kezdett. A kormányt jobbról és balról kritizálók évek óta hiányolták a határozottabb fellépést Szíriában, amellyel sok ember életét tudták volna megmenteni, és továbbá megakadályozhatták volna, hogy az országban, majd később az egész régióban eluralkodjon a káosz. Megkérdeztem tőle, hogy vajon az USA kezében voltak-e egyéb lehetőségek? Meg tudta volna akadályozni a szíriai eseményeket? Biden körülbelül 15 másodpercig nem mondott semmit. Aztán kibökte: „Hát talán igen.” 2012-ben a Fehér Ház elutasított egy tervet, amit a CIA is támogatott, és amelynek keretében felfegyverezték volna a mérsékelt lázadókat. Nem merték vállalni annak a kockázatát, hogy a fegyverek illetéktelen kezekbe kerülnek, és Amerika egy nem kívánt katonai konfliktusba keveredik bele. Miután kiderült, hogy a szíriai elnök, Bassár el-Aszad vegyi fegyvereket vetett be, 2013-ban Obama áldását adta a beavatkozásra. Biden szerint a cél Aszad kiiktatása volt, miközben meg akarták akadályozni, hogy a vallási csoportok között polgárháború robbanjon ki. De hozzátette: „Nem gondoltam és nem is hittem, hogy a szövetségeseink is egyetértenek velünk.” Katar, Szaúd-Arábia és még néhány állam szunnita dzsihádista csoportoknak adtak fegyvereket, s az Egyesült Államok ezt nem volt hajlandó támogatni. „Úgy gondoltam, hogy a katariaknak, az emirségeknek, a szaúdiaknak és a törököknek is el kell

dönteniük, hogy melyik oldalra állnak – mondta. – Nekünk is el kellett határoznunk, hogy kit támogatunk. Vajon készen állunk arra, hogy érintetlenül hagyjuk a kormányt, és a végén nem az történik, hogy az ország még megosztottabb lesz?” Biden felidézte, hogy 2013 áprilisában reggeli közben ezt mondta a katari emírnek: „Ez nem mehet így tovább; nem támogathatják a legszélsőségesebb iszlamista csoportot.” Az alelnök szerint a külföldi hatalmak a konfliktust „a szunniták és a síiták közti helyi háború irányába terelték”. Ahogy Biden fogalmazott, „nem küldhettek az an-Nuszrának – egy szunnita terrorszervezetnek – több tízmillió dollárt, miközben azt állítjátok, hogy »teljesen azonosan gondolkodunk«, mert ennek így nem lesz jó vége”. Hátradőlt és így folytatta: „Valamilyen mértékig benne volt a pakliban, hogy akár jól is végződhet a dolog, de nem sikerült létrehozni a mindenki által elfogadható, konszenzusos megállapodást.” Mielőtt megkérdezhettem volna Bident, hogy mi vezetett idáig, elkezdte védeni saját, pacifista renoméját. „Nézze, egy dologban biztos vagyok, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, hogy harminc- vagy hatvan-, vagy csak tízezer katonánk tartózkodik ott.” Az afganisztánihoz hasonlította a konfliktust. „Mindkét ország nagyon nehéz helyzetben volt. Mindkettőnek adtunk lehetőséget. Esélyt. Időt és teret is adtunk.” Borúlátó volt amiatt, hogy Szíriában és Irakban fokozódik a káosz, de változatlanul fenntartotta azt az álláspontját, hogy az USA rosszul tenné, ha beavatkozna, és erőszakkal kényszerítené rá a feleket, hogy megadják magukat vagy megegyezzenek. „Annak ellenére, hogy én és a kollégáim sok-sok száz órát töltöttünk el a különböző vezetőkkel, még arra az alapvető kérdésre sem találtak megoldást, hogy a fenébe tudnának együtt élni. S ez akkor is így lenne, ha ott maradtunk volna a térségben.” Néhány magas rangú amerikai katonai vezető és diplomata sajnálkozott amiatt, hogy véget ért az igencsak kimerítő

amerikai jelenlét, mások pedig azért kritizálták Bident, mert szerintük túl sokat fektetett a Málikival való kapcsolatba. Olyanok is akadtak, akik szerint jobb lett volna ott tartani bizonyos erőt, hogy megőrizhessék az amerikai befolyást, és egyidejűleg szemmel tarthassák Maliki vallási fanatikusait. Biden pont a nekem adott – Irakkal kapcsolatos – interjúja előtt egy nappal beszélt Málikival. Ekkor már nem érezte, hogy bizalommal kell lennie a vezető felé: „A jó és a rossz hír is az, hogy mindez kedvező időpontban történt, mivel most zajlik a kormányalakítás, ezért benne van a pakliban az is, hogy a síiták arra a döntésre jutnak, nem Maliki az az ember, akire az ország sorsát akarják bízni.” Biden már kevéssé bízott abban, hogy Irakban megegyezést lehet elérni. Úgy fogalmazott, „nem forszírozhatjuk az egységet és a megegyezést, még ha nekünk nagyon komoly érdekünk fűződne is hozzá. Nem akarhatjuk jobban, mint ők maguk.” Azon a nyáron az iraki kormány a diszfunkcionalitás egyre súlyosabb jeleit mutatta, így Biden régi ötletéből, ami a szövetségi rendszerként működő decentralizált Irakról szólt, már nem annyira radikális terv, hanem kőkemény valóság lett. A Stratfor, egy biztonságpolitikai elemzéssel foglalkozó cég azt jósolta, hogy „hosszú távon Irak konföderációs államként fog viselkedni”. Szinte senki nem tett úgy, mintha ez egy kívánatos megoldás lenne. Két Irak-szakértő, Zalmay Khalilzad és Kenneth Pollack, a Brookings Institution részeként működő Center for Strategic & International Studies [Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja] munkatársa azt mondta, hogy ez a megoldás jelen pillanatban „a legjobb vagy talán csak a legkevésbé rossz”. Amikorra Biden és Obama az elnöki ciklus utolsó negyedébe léptek, a Fehér Ház légköre sokat változott. Hillary Clinton közel négy éven át volt külügyminiszter, de 2013-ban lemondott tisztségéről. Elképesztő munkabírása volt, s munkája során olyan sok országot járt be, mint amennyit

egyetlen, előtte hivatalban lévő külügyminiszter sem tett meg. Agyrázkódást szenvedett és volt egy érelzáródása is, ezért egy hónapig nem tudott dolgozni. Hivatalát John Kerry vette át. Bár Kerry és Biden jó viszonyban voltak, sok átfedés volt, sok területen hasonló tapasztalatokkal és szakértelemmel rendelkeztek. Ez az átfedés azt jelentette, hogy Bidennek kevesebb szava lett a külügyek irányításában. Clintonnal ellentétben Kerrynek – szenátusi munkája révén – több évtizedes tapasztalata volt külügyi kérdésekben. Akárcsak Bidennek, neki is nagyon jó kapcsolata volt a világ számtalan vezetőjével. Ráadásul megindult a találgatás a 2016-os választásokkal kapcsolatban. Biden igyekezett kiemelni az általa végzett munka fontosságát és az elért eredményeket sorolta: két háború befejezését támogatta, még akkor is, ha nem rendeződött a helyzet; többször tett kísérletet egy diszfunkcionális kongresszussal való együttműködésre; a melegek és leszbikusok jogait támogatta, még azon az áron is, hogy ezzel kockára tette kapcsolatát Obama tanácsadóival. Tudta, hogy munkásságát sokan fogják még bírálni. Gates csak a kezdet volt, az első, aki lejegyezte kritikáját. Ahogy közeledtünk egyik interjúnk végéhez, Biden ezt mondta az alelnökségről: „Ahhoz képest, hogy milyen szkeptikusan vállaltam a megbízatást, azt hiszem, életem leghasznosabban töltött időszaka volt.” Felkelt a kanapéról, felvette sötétkék zakóját, majd megigazította a mandzsettáját. Nemzetbiztonsági értekezletre kellett mennie. Biden tudta, hogy többen is – elsősorban Hillary Clinton – kíváncsian várták, hogy felfedje szándékait az elnöki versenyben való részvételről, de ő nem sietett informálni őket. Amikor rákérdeztem, rutinosan hárított, és ezt mondta: Akkor is boldog emberként halok meg, ha nem leszek elnök. Felhívtam Biden egyik barátját, hogy hátha ő többet tud. Jót nevetett: „Hat éve mondom, hogy aki azt gondolja, hogy

Joe Biden nem akar indulni 2016-ban, az egyáltalán nem ismeri Joe Bident.”

VI. fejezet

A szerencsés és a balszerencsés Amikor Biden 2008-ban Obama alelnökjelöltje lett, azt mondta neki: „Hatvanöt éves vagyok, és neked nem kell aggódnod amiatt, hogy helyzetbe hozom magam az elnökségre.” Utalva arra, hogy ha Obama kitölti a két ciklusát és Bidennek sikerülne elérnie az utódlást, akkor ő lenne a történelem legidősebb hivatalba lépő elnöke. Ám 2011-re újra megfontolta az elképzelést, és elkezdett stratégiai megbeszéléseket tartani a Haditengerészeti Csillagvizsgáló egyik épületében lévő alelnöki rezidencián családtagokkal és régi politikai tanácsadóival: Ted Kaufmannal, Ron Klainnel és másokkal. Amikor 2014 elején erről kérdeztem Bident, rituális tagadással felelt: „Az én munkám az elnök segítése. Tudom, hogy csacskán hangzik, de én ezt komolyan gondolom. Nekem ez a munkám. Egyetlen munkám: segíteni ezt az embert – akit nagyon csodálok –, hogy a programjából minél többet elérve fejezze be ciklusát, mely programban osztozom vele, és amelyben hiszek.” Igazság szerint Biden abban a kínos, de a modern amerikai politikában korántsem páratlan helyzetben volt, hogy mindegyik hivatalban lévő alelnök megszerezte pártja elnökjelöltségét, ha megcélozta. Ámde egy évvel azelőtt, hogy Hillary Clinton formálisan bejelentette az elnökjelöltség megpályázását, Biden vagy 50 százalékkal maradt le mögötte a felmérésekben. Ha Hillary nem indul, vagy elbotlik, Biden a helyébe léphet. Abban a pillanatban azonban kettős szerepben találta magát: lehetőséget kellett teremtenie saját maga

számára, hogy bennmaradjon a játékban, miközben az elnökét kellett segítenie és az ő örökségét kellett fényesítenie. Amikor arról beszéltem vele, hogy visszavonul vagy újra indul, az apját említette: „Elkövettem a hibát, hogy biztattam a nyugdíjba vonulásra. Azt gondolom, hogy ameddig úgy véled, hogy tudod csinálni és fizikailag egészséges vagy… – e ponton fordított – valójában megvitattam ezt Barackkal. Azt mondtam neki, nem óhajtok Al [Gore] mintájára eljárni Iowában (az előválasztások nyitóállamában) mindenki születésnapi partijára, ezt nem csinálom. De tudja, azt sem döntöttem el, hogy nem ezt fogom csinálni.” Bő esztendővel a 2016-os iowai kaukuszok [jelölőgyűlések] előtt Biden kilátásai nem voltak jók. Noha gyakori látogató volt Dél-Karolinában (a harmadik előválasztás államában), egy 2012-es felmérés szerint a megkérdezettek majd’ harmada nem tudta megnevezni a hivatalban lévő alelnököt. Ám mégis, rövid távú stratégiaként, Bidennek jól jöttek elejtett megjegyzései az elnökségről. Egy mohón a csúcsposztra törő alelnök nyugtalanítóan hat. Biden viszont lerázta a béna kacsa státusát azzal, hogy táplálta a találgatásokat: kész lenne bonyodalmakat okozni a Clinton-jelöltségnek. Jóllehet nem látszott reális útvonal, amelyen eljuthatna az elnökjelöltségig, nyitva hagyva e lehetőséget „játékban maradt”. Egyik munkatársa mondta nekem, hogy Biden magát „cápának látja, amelynek úsznia kell, hogy életben maradjon”. Kevésbé riasztó megfogalmazásban, Dennis Toner, aki Biden stábjában dolgozott több mint harminc évig, ezt mondta: „Erről szól az egész élete. Akkor hogyan is sétálhatna most ki belőle?” Minél több időt töltöttem Bidennel, annál többször tűnt fel, hogy milyen gyakran tér vissza a respektus kérdésére – a gyerekkorában, apja küzdelmeiben, a régi sérelmekre és udvariatlanságokra, amelyeket elszenvedett felemelkedése során. A tisztelet kérdése állandó tényező a politikai pszichológiában (az Alelnök című tévésorozatban Julia Louis-

Dreyfus magyarázza el ennek fontosságát: „ismeri az Aretha Franklin-dalt”, mondja miközben nekiütközik egy tükörüveg ajtónak), ám Biden régi szomszédsági érzékenysége kiemelt helyet kapott. Arra a következtetésre jutottam, Biden számára az elnökség megpályázása kevésbé fontos annál, hogy az emberek tiszteletben tartsák komoly szándékát. Biden és Hillary Clinton barátsága Bill Clinton 1992-es kampánya során alakult ki. Hillary szerette mondogatni, hogy Biden őt a férjére emlékezteti – két közvetlen és önjáró személyiség, akiknek a politika a velejükben van –, és amikor Hillary is bekerült a szenátusba, rendszeresen együtt utaznak a vonaton. Miután 2008-ban Hillary a demokraták elnökjelölő konvencióján szenvedélyes beszédben támogatta az Obama– Biden párost, az alelnökjelölt megkereste a kulisszák mögött és letérdelve, kezet csókolva fejezte ki háláját. Utána lelkesen szorgalmazta Hillary külügyminiszteri kinevezését. Viszont a kormányzatban élesen szembekerültek az amerikai erők bevetésének kérdésében: Hillary helyeselte az afganisztáni amerikai csapatok növelését, az akciót Kadhafi eltávolítására, a rajtaütést Oszáma bin Láden búvóhelyén, amelyeket Biden ellenzett. Mindamellett keddenként továbbra is – munkatársak nélkül – együtt reggeliztek az alelnöki rezidencián. Biden adott arra, hogy Hillaryt a kocsijánál várja, és úgy sétáljon vele a veranda napos szögletébe. A külügyminiszteri éveiről írott memoárjában, a Nehéz választásokban Hillary meg is jegyzi, hogy Biden „mindig úriemberként” viselkedik. Olykor Biden azzal tette le a kagylót beszélgetésük végén, hogy „szeretlek, drágám”. Clinton előnyét aligha lehetne túlbecsülni. Tizenkét egymást követő esztendőben volt Amerika legcsodáltabb nője a Gallup felmérésében. (2014-ben Michelle Obama csak a harmadik volt holtversenyben a 2008-as republikánus alelnökjelölt Sarah Palinnel a műsorvezető, Oprah mögött.) A

Ready for Hillary [Készen Állva Hillaryre] politikai akciócsoport már két évvel a 2016-os választás előtt 8,3 millió dollárt gyűjtött össze. Bidennek nem is volt pénzgyűjtő infrastruktúrája. Peter Beinart 2014-ben felmérte Hillary előnyét, s egy a The Atlanticnek írott elemzésében arra jutott, hogy „Joe Biden elnökjelöltségi kilátásait az a veszély fenyegeti, hogy nevetségessé válnak”. Beinart sajnálta ezt a fejleményt, s azzal érvelt, hogy a Biden és Hillary közti kontraszt gyümölcsöző vitát indíthatna a Demokrata Párt politikai céljairól olyan kérdésekben is, mint Amerika szerepe a világban. Egy korábbi állami kormányzó és a Demokrata Párt tisztségviselője, Ed Rendell Biden barátja volt és Clinton támogatója. Azon a tavaszon megkérdeztem tőle, hogy milyen jellegű kihívást képes Biden jelenteni Hillarynek. „Nem képes, mert az ő politikai és pénzügyi támogatói mind Hillaryt akarják.” Majd hozzátette: „Tőlük azt a választ kapná, hogy »Joe, kedvellek, szerintem kitűnő elnök lennél, de ez most Hillary ideje«. Joe most a történelem útjában áll.” Ám Rendell úgy vélte, ha Clinton nem indulna, vagy elbotlana, Biden jóval nagyobb demokrata támogatást kapna, mint amennyi most látszik: „Ha Hillary kedden visszalépne, szerdán felhívnám Joe-t és megkérdezném, mit akarsz, mit csináljak. És azt gondolom, hogy Hillary embereinek 60-70 százaléka hasonlóan érez”. A kampányok megjósolhatatlan irányokba fordulhatnak, s azon a nyáron Clinton egy sor ügyetlen kijelentést tett a vagyonáról: közölte, hogy családja „teljesen leégett”, amikor elhagyták a Fehér Házat, s hogy ő és Bill Clinton „nem igazán tehetősek”, miközben járta az országot és jó pénzért tartott előadásokat. Biden, mintegy kontrasztként, olyan megjegyzéseket tett, amelyek őt progresszívabb jelöltként mutathatták be, Elisabeth Warren szenátornőhöz hasonlóan. Nekem azt mondta, „alapvető ellentétem volt a Clinton-

kormányzattal arról, hogy a gazdasági vagyon koncentrációja serkenti a gazdasági növekedést”. A középosztályt, mint fogalmazott, „elagyabugyálták”. S hozzátette: „azt gondolom, hogy idővel lényeges változásnak kell jönnie a költségvetési és adópolitikában”. Mint elmondta, ő megpróbálta „ezt továbbvinni a Fehér Házban”. Ez szabványszövegnek hatott, s akkor ezt nem írtam meg, ami hiba volt. Amit Biden vázolt, az a Demokrata Pártban nyíló szakadék volt annak kapcsán, milyen fokon kellene törődni a frusztrált munkásosztálybeli szavazókkal, kiváltképpen a fehérekkel, akik közül sokan aztán végül Bernie Sanders felé fordultak, némelyek pedig Trump felé. Majd Biden így folytatta: „Nagyon őszinte leszek: ha meggondolom, az egyetlen szavazat, amelyet az évek során a szenátusban leadtam és megbántam, s amelyet lojalitásból tettem, mert nem fogtam fel, hogy olyan rossz lesz, mint amilyen, az a Glass-Steagallra leadott szavazat volt.” A kereskedelmi és befektetési banktevékenységet addig elkülönítő [1933-as] Glass-Steagall-törvény 1999-es feloldása tette részben lehetővé a 2008-as pénzügyi válságot. (Az évek során Biden még más szavazatait is megbánta, benne az iraki invázió támogatását és a crack kokain birtoklásának súlyosabb büntetését.) A nyilvánosság előtt egy olyan populista gazdasági képzetet keltett, amely őt Clintontól egyértelműen balra helyezte el. Ebben az időben Sanders még hónapokra volt attól, hogy beszálljon az elnökjelöltségi versenybe, és Biden pedig saját pozicionálásával olyan helyzetet teremtett, amely Sanderst segítené az elindulásban. Egy szakszervezeti közönségnek elmondta, hogy a Home Depot nagybani szállítócég milliárdos alapítója, Ken Langone panaszkodott Ferenc pápának a jövedelmi egyenlőtlenséget bíráló szavai miatt. Biden közölte Langone-ról, hogy „gyakorló katolikusként mondom, bocsáss meg Atyám, bizony bűnözött”.

Figyelmeztette az Egyesült Autómunkások Szakszervezet tagjait, hogy a konzervatívok „teljes gázzal, összehangolt, jól szervezett, jól finanszírozott és jól átgondolt módon folytatnak háborút a munkások ellen”. Miközben Clinton lerázta a további kérdéseket a jövedelméről, Biden közölte washingtoni közönségével, hogy „kissé drága öltönyben” van, noha nincs birtokában „egyetlen részvény vagy kötvény sem”. (A pontosság kedvéért: családja értékpapírjai a felesége nevén vannak.) A Comedy Central műsorában Jon Stewart „régivágású csórónak” nyilvánította. Aznap az irodájában, Biden minél többet beszélt potenciális kampányáról, annál jobban belejött abba, hogy gazdasági populistaként induljon. Felkelt a pamlagról és körbejárta az íróasztalát valamiért. Nemrég kereste meg a 2008-as beszédét az elnökjelölő konvención és meghökkentette, mennyi ügy maradt megoldatlan. Előkotorta az asztalon lévő papírhalmokból, s a szoba közepén állva lapozgatta. „Van itt egy mondat, amiben azt mondom, a zsarukért, a tűzoltókért, az ápolónőkért, a tanárokért és a szerelőszalag mellett dolgozókért indulok.” Mint mondta, az emberek azt kérdik tőle, „Biden, miért beszélsz folyton a jövedelmi egyenlőtlenségről meg ilyesmikről? S akkor megnézem azt a beszédemet: mi az ördögért indultam?” Rám nézett, még mindig állva és széles mosollyal közölte: „nem beszélünk eleget a jövedelmi egyenlőtlenségről”. S folytatta: „Nem beszélünk eleget arról, az Isten szerelmére, hogyan lehet szó 5700 milliárdos további adócsökkentésről. Hogyan mondhatjuk továbbra is, hogy a kamatadó-kibúvó tisztességes? Mi a pokolért nem beszélünk a jogos és a jogtalan jövedelemkülönbségről?” Jill Biden úgy számolja, tizenhárom politikai kampányban vett részt férje és mostohafia, Beau oldalán. Többen azt mondták nekem, hogy a Biden család tagjai vonakodtak beszállni egy

újabb kampányba. Amikor megkérdeztem Jillt, hogy mit gondol férje esetleges újbóli indulásáról, nem tanúsított bizonytalanságot, s közölte, majd meglátják, „hogyan alakulnak a dolgok”, de hozzátette, a hivatali élet kevés időt hagy a jövő megvitatására. Az előző este, egy sor esemény után – mondta – „felmentünk és elővettük a jegyzetfüzeteinket. Készülni kell a következő napra. Ez egy életforma, amiből nem lehet kilépni. Nemcsak állás, nem olyan állás, amelybe bemész majd hazamégy. Ebben benne élsz, benne lélegzel.” Amikor azon a nyáron interjút készítettem Obamával, megemlítettem neki, hogy dicsérte Clinton elnöki képességeit és megkérdeztem, mit gondol Biden lehetőségeiről. „Úgy gondolom, Joe szuper elnök lenne – felelte Obama. – Látta ezt a munkát közelről és tudja, hogy mivel jár. Érti, hogyan kell elválasztani az igazán fontosat a kevésbé fontostól. Úgy vélem, benne megvannak a nagy emberek képességei. Élvezi a politizálást, s fontos kapcsolatai vannak a kongresszusban, amelyek jól szolgálnák az érdekeit.” Obamát a nyugtalansága egy pillanatában sikerült elkapnom. Hat éve bezárva a Fehér Házba, ketrecben tartott vadállatként érezhette magát. Pár órával beszélgetésünk után váratlanul kisétált a Starbucksba, s mondta a tudósítóknak, hogy „a medve kiszabadult”. Ilyen értelemben Obama nem volt képes leplezni elképedését, hogy két barátja alávetné magát egy újabb elnökválasztási kampánynak: „Azt hiszem, mind Joe, mind Hillary már rengeteget teljesített az életében. Az a kérdés, hogy életük e szakaszában keresztül akarnak-e menni az újbóli kampányolás felettébb méltatlan folyamatán.” Obama visszatért a Biden-témára. „Kell, hogy elegendő elszántság legyen benned, s erre a kérdésre csak Joe maga tud válaszolni.” Majd hozzátette: „Mellesleg azért nagyon hálás vagyok, hogy nem hagyta e témával megfertőzni kapcso​latunkat vagy az alelnöki munkáját. Továbbra is rendkívül

lojális. Felvállal olyan nagy feladatokat, amelyeknek nincs komoly politikai hozadékuk. Például a minap elküldtem őt Ukrajnába Porosenko elnöki beiktatására, és ő ott van, mint világszerte ismert személyiség, ezzel is érzékeltetve, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk az ukrán választásoknak. A világ vezetői közvetlenül neki fejthetik ki elképzeléseiket a továbbiakról, ám ez nem feltétlenül segíti őt Iowában.” Amikor arról kérdeztem Bident, hogy miként fog dönteni az elnökség megpályázásáról, ő kipipálta a tényezőket: a motiváció („Valóban komolyan képzeled, hogy képes vagy változtatni azokon a dolgokon, amelyekben szenvedélyesen hiszel?”); az esélyek („Képes vagy-e megnyerni?”); a szervezet („Össze tudsz-e gyűjteni egymilliárd dollárt?”); a család („Ha Jill boldogtalan és – hülyén hangzik, de – én vagyok boldogtalan.”). Megkérdeztem Bident, miként reagálna, ha ellenfelei mondogatnák, hogy már túl öreg az elnökségre. „Úgy vélem, ez teljesen jogos kérdés az emberek részéről, és csak azt felelném, hogy nézzenek rám, s döntsenek.” Majd így folytatta: „Én az alapján értékelek bárkit is, legyen az sport, cégvezetés vagy közélet, hogy mennyi szenvedély maradt még benne. Mennyire vállalja fel a munkát. Igen: felvállalni.” Megkopogtatta a pamlag mellett álló asztal farészét és kijelentette: „Tapasztalatból tudom, hogy lehetek beteg. Lehetek a rák áldozata vagy kaphatok szívinfarktust. Ezért mondogatta az apám, hogy soha se vitatkozz a feleségeddel olyasmiről, ami több, mint egy év múlva történik.” A közvélemény nem tudta mekkora mértékben, de Biden magánélete olyannyira megváltozott, hogy az árnyékot vetett a Fehér Házban hátralévő éveire. 2013 nyarán a fiát, Beau-t (III. Joseph Robinette Biden), aki Delaware állam főügyésze volt és két gyerek apja, gliobastomával, az agydaganat egy agresszív változatával diagnosztizálták. Apa és fia

ritkaságszámba menően szorosan kötődött egymáshoz: Beau bizalmi ember volt és egyben pártfogolt, már tizenévesként is befolyásos szerepet játszott apja politikai életében, annak beszédei közben olyan közel állt hozzá, hogy tanácsokat tudjon súgni. Richard Ben Cramer a What It Takes [Mi kell hozzá?] című könyvében felidéz egy jelenetet Biden 1987-es kudarcot valló elnökjelölti kampányából. A tömeg olyan csendes volt, hogy „hallani lehetett a gyapjúnadrágok susogását a Naugahyde bankettszékein” – írta Cramer. S miközben a hallgatóság kókadozott, Biden még mindig teljes hévvel beszélt, „amíg a vége felé Beau a cipőjét nézegetve nem mormolta, hogy »apa, fejezd be«”. Az apa évekig mondta is barátainak, hogy Beau-ban „benne van összes erényem és semmi a hibáim közül”. A diagnózis után Beau-ra egy sor kimerítő operáció és kísérleti kezelés várt. A Promise Me, Dad [Apa, ígérd meg nekem] című, nagyon személyes hangú könyvében Biden felidézi, hogy mondta Obamának: még egy jelzáloghitelt vesz fel a rohamosan növekvő kezelési kiadások fedezésére. „Ne tedd, mondta Obama, odaadom neked a pénzt, nekem van, s majd valamikor megadod.” (Biden azonban nem kérte tőle soha.) A betegség előrehaladtával előfordultak a csalóka remény pillanatai. Egyik interjúnk közben kiment, hogy felvegye a telefont, s mosolyogva tért vissza, csillogó szemmel: „Egy igazán jó családi hírt kaptam” – mondta. S amikor kérdeztem, hogy akar-e szünetet, azt felelte: „Áh, nem, csak… csak nem is tudom elmondani, hogy milyen jól érzem most magam.” Utóbb egy munkatársa elmondta, hogy a jó hír Beau kezelésének fejleményéről szólt. De az optimizmus nem tartott sokáig. 2015. május 30-án Beau negyvenhat éves korában meghalt. Aznap éjjel Biden ezt írta a naplójába: „Megtörtént. Istenem, a fiam. Az én gyönyörű fiam.”

Az aggodalom különösen mélyen ivódott bele a Biden család életébe, egy olyan klánéba, amely büszke volt heves szolidaritására. Biden olykor antropológiai szóhasználattal beszélt a sajátjairól: „Mi, Bidenek” – szokta mondani („nekünk, Bideneknek erős a személyiségünk és szorosan kötődünk egymáshoz”). Amikor egyszer megjelentem nála az irodájában interjúra, valamin nagyon gondolkodott. Zsúfolt hete volt – én Irakról, Ukrajnáról és más drámákról faggattam –, de amikor rákérdeztem, hogy miről gondolkozott az asztala fölött, ragyogott: „az elsőáldozásról!” Azon a héten volt esedékes Delaware-ben, s Biden készült haza. „Körbenézek, s látom a húgomat, a többi rokont, a fiatalokat a gyerekeikkel, akik szerteszéjjel vannak a világban. Igazán szerencsés vagyok – mondta. – Tudja, minden vasárnap, amikor otthon vagyok, közösen vacsorázunk, s így megy ez huszonöt éve.” Miután megjött a hír Beau haláláról, Obama magasztalta őt, mint akinek „teljes élete volt, olyan élet, amely számít” – tette hozzá. S közvetlenül Joe-nak és Jillnek mondta: „A Bideneknek nagyobb a családjuk, mintsem gondolnák.” Ebben volt valami. Mert miközben a Biden család feljutott privilegizált helyzetébe, tragédiáik, törekvéseik s a valószínűtlen optimizmusuk sokkal megközelíthetőbb amerikai klánná tette őket, mint a Kennedyket, a Clintonokat vagy Obamákat. Tisztelegve Bidenéknek, Harry Reid szenátor kijelentette: „Van egy dal, Az örök bánat férfiúja, amely, ha valaha valakire ráillett, az barátunk, Joe Biden.” Kedves érzelemnyilvánítás, ám a Bidenhez közel állók szemében az analógia nem egészen igaz. Biden bánata habár kivételes volt, de nem volt örökös. Barátja, Ted Kaufman mondta nekem, hogy „ha azt kérdeznéd, ki az általam ismert legbalszerencsésebb ember, akivel abszolút rettenetes dolgok történtek, akkor azt felelném: Joe Biden. Ha viszont azt kérdeznéd, hogy ki a legszerencsésebb ember, akit ismerek, akivel ugyancsak teljes mértékben

hihetetlen dolgok történtek, arra is azt válaszolnám: Joe Biden.” Az évtizedek során rapszodikusan kezelte Biden szenvedését a nyilvánosság előtt. Jóval az autóbaleset után csak alkalmanként beszélt róla, tartva attól, hogyan reagálnak az emberek, továbbá sebezhetősége ütközött nemzedéke szókimondó stílusával. Ám a fia halála után munkatársai változást tapasztaltak. „Az, ami Beau-val lezajlott, letörte a kivagyiságot – mondta egy korábbi kollégája. – Szinte fizikai hatása volt. Arról is látszott, ahogyan állt. Nem volt többé a hajdani főiskolai futballista. Egyfajta szerényebb, de céltudatos ember lett belőle.” 2015 őszén Biden elment Stephen Colbert Late show-jába. Volt közös tapasztalatuk: Colbertnek gyerekként apja és két fivére halt meg repülőszerencsétlenségben. A felvétel előtt egyedül találkoztak a kulisszák mögött. „Ez volt, azt hiszem, az életemben valaha előfordult legtömörebb és leghatásosabb társalgás” – mondta nekem Colbert. Az interjú során Biden beszélt fia meggyászolásáról, meg arról, milyen küzdelmes volt újra összeszednie magát. Colbert a saját tapasztalatából tudta, hasznos ezt a gyötrődést a nyilvánosság elé tárni. „Nagyon kevés ember akarja közel engedni a gyötrelmet, és nemcsak a sajátjukat nem akarják, de másokét sem. Mintha az volna a felfogás, hogy a bánat fertőző. Joe Biden nem osztja ezt. Érzékelteti a bánat magányosságát és ezzel azt, hogy nem maradsz vele magadra – mondta Colbert. – Minden, az évszázad közepén született férfiakra jellemző tulajdonsága ellenére, nem terheli az átok, hogy képtelen megosztani a gyengeségét és sérüléseit.” Biden kapcsolata a fájdalommal és kitartással időnként kívül helyezte őt a gyakorlati politika szokott keretein. „Az emberek odajöttek hozzám, és arról akartak beszélni, hogyan juthatok túl ezen?” – mondta Mike Donilon, a fő stratégája.

Amikor Biden és Obama kezeket rázva haladt a kordon mentén, Bidennek ez gyakran olyan hosszúra nyúlt, hogy munkatársainak újra kellett indítaniuk a kivonulózenét. A tudósítók és aktivisták azon évődtek, hogy Bidennek ez a kipróbált trükkje, túl sokat időzve a fotókért és fecsegve a kedvenc baseballcsapatáról, a Philliesről. De mások, akik dolgoztak vele, úgy látták, „harsogott a zene és az emberek kiáltoztak egy selfie-ért, s miközben stábja tagjai tolták előre, ő mégis megállt. Ott ragadt beszélgetni.” Azokban az esztendőkben, amelyekben Bidennek Beau betegségével kellett foglalkoznia, a másik fiát, Huntert egy másfajta válság szippantotta be. Hunter évtizedek óta küzdött a drog és az alkohol iránti szenvedélyével, amit ő egyszer „soha véget nem érő alagútnak” nevezett. 2014 februárjában kizárták a haditengerészet tartalékos seregéből, miután pozitív lett a kokaintesztje. A házassága kudarcot vallott, s később rövid viszonya volt Beau özvegyével. Utóbb a republikánusok, akik próbálták megfúrni Biden jelöltségét, bizonyíték nélkül terjesztették, hogy Biden a hatalmát bevetve segítette Hunter üzleteit Kínában és Ukrajnában. Az évek során Hunter dolgozott bankban, lobbicégnél és befektetési alapnál, de az apja tartotta a távolságot, elkerülendő az érdekkonfliktus vádjait. Ezt a távolságot egyre nehezebb volt tartani. 2014 tavaszán, amikor Bidennek központi szerepe volt az Ukrajnával kapcsolatos amerikai politika irányításában, Hunter csatlakozott a Burisma, Ukrajna egyik legnagyobb gáztermelő cégének igazgatótanácsához. A pozíció elfogadása nyugtalanította az Obama-kormányzat embereit. Hunter posztjának nem volt politikai hatása, erősködtek, de nem látszott illendőnek. Hunter évek óta ki-be járt a drogelvonó kezelésekről, miközben gyászolta a bátyját és bevetette magát az üzleti életbe. Miután Arizonában összetört egy bérelt autót, az egyik munkás rátalált egy crackpipára és meglátta Beau

Biden főügyészi jelvényét a műszerfalon. Hunter utóbb azt mondta Adam Entousnak, a The New Yorker magazintól, hogy apja csak egyszer beszélt vele a Burismáról: „Apa azt mondta, »remélem tudod, mit csinálsz,« s erre én annyit mondtam, hogy tudom.” (Hunter később bocsánatot kért tőle és nyilvánosan azt mondta, hogy „rossz ítélőképességének” tulajdonítható a csatlakozása a Burismához. Ekkor megfogadta, hogy amennyiben apja elnök lesz, nem dolgozik többé külföldi cégeknek.) Miközben Biden Bueau halálát és Hunter küzdelmeit igyekezett feldolgozni, Washingtonban mind többet találgattak esetleges elnökjelölti pályázásáról. A fővárosi körök azon tanakodtak, hogyan szerepelne Hillary Clinton ellenében a demokrata elnökjelöltségi vetélkedőben. A jellemző elemzés szerint Hillarynek számos előnye volt: öt évvel fiatalabb, pártjában széles körben népszerű, egyre növekvő kampánypénzalappal, nem szólva arról, hogy történelmi áttörést jelentene első női elnökként. S volt még egy fontos tényező: Biden számára mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy Obama Clintonban látja természetes örökösét. Korábban ennek csak halvány jelei voltak. Egy 2014es rutininterjú során a CBS reggeli műsorában Biden és Obama egymás mellett álltak, amikor a riporter, Major Garrett rákérdezett a 2016-os elnökjelöltségre. Obama elárasztotta dicséretével Bident mint „kiváló partnert mindenben, amit csinálok”. S ekkor Obama elkezdett beszélni valaki másról: „Gyanítom, vannak más potenciális jelöltek is 2016-ra, akik kitűnő barátok és szövetségesek. Nekünk különleges külügyminiszterünk van, aki nagy szolgálatot tett nekünk, nekem és Joe-nak.” Biden egy pillanatra félrenézett, majd vissza az elnökre, erőltetett mosollyal. Ez nem Hillary támogatása volt, csak semmiség, ha nem annak akartad látni.

Egymásközti beszélgetéseikben Obama „különböző okokból finoman érvelt” ellene, mint utóbb írta Biden. Egy kemény belharc elterelné a figyelmet a kormányzat utolsó évének munkájáról, s azt kockáztatná, hogy a Demokrata Párt frakciókra szakad, ami gyengítené a republikánus ellenféllel szemben. Emellett, írta csipetnyi bosszúsággal, Obama „meg volt arról győződve, hogy nem tudnám legyőzni Hillaryt”. Biden eltűnődött azon, vajon nem ígérte-e meg Hillarynek a támogatást, de nem óhajtott ezzel éket verni maga és az elnök közé. „Tudomásul vettem és soha nem csináltam belőle ügyet kettőnk közt – írta Biden. – Ez Barack öröksége volt és annak lényeges része még nem volt kőbe vésve.” Biden tanácsadói másként látták. Utaltak felmérésekre, amelyek szerint Bidennek magasabb az elfogadottsági mutatója, mint a legtöbb jelöltnek bármelyik pártból, beleértve az akkori republikánus éllovasokat, Jeb Busht és Marco Rubiót. Jóllehet Biden a felmérések szerint jócskán lemaradt Clinton mögött New Hampshire-ben [az első előválasztás államában], előtte volt olyan kulcsállamokban, mint Florida, Ohio és Pennsylvania. Magas mutatói voltak olyan tulajdonságokat tekintve, mint őszinteség és empátia. Valamint Bernie Sanders meglepő, korai sikere azt jelezte, hogy Biden véleménye a jövedelmi egyenlőségről, a szakszervezetek újjáélesztéséről támogatásra találhat, bár sietve kellene mozdulnia e témák „kisajátításában”. 2015 őszén Biden még mindig a fiát siratta, s küszködött a döntéssel, hogy induljon-e vagy sem. Nem gyűjtött kampánypénzt, nem toborzott csapatot, s nem alakított szervezeteket az egyes államokban. Egy tanácsadóival és családtagjaival folytatott megbeszélésen Donilon látta az arcára vésődött fájdalmat, s végül közölte: „nem hiszem, hogy ezt kellene tenned”. Donilon volt a versenybeszállás leglelkesebb szorgalmazója. „Azt hiszem, nyerhetett volna – mondta később nekem. – Néztem őt azon az estén az alelnöki

rezidencián, s lerítt róla a fájdalom. Nem tudta volna végigcsinálni.” Másnap, október 21-én a Fehér Ház Rózsakertjében, oldalán Jill-lel és Obamával, Biden bejelentette, hogy nem pályázza meg az elnökséget. Próbálta érzékeltetni a döntés véglegességét, de az érzelmek vegyessége félreérthetetlen volt. „Ha nem leszek is jelölt, nem fogok hallgatni – mondta. – Szándékom szerint egyértelműen és erélyesen fogok megszólalni, hogy amennyire tudom, befolyásoljam azt, hol állunk pártként és a nemzetnek merre kell haladnia.” Csupán pár szavas jegyzetből beszélt. Lassan és türelmesen, tőle szokatlanul. Megjegyzéseit nemcsak a közvéleménynek szánta, hanem washingtoni kollégáinak is. Esedezett hozzájuk, hogy „vessenek véget a megosztó pártpolitizálásnak, amely szétszakítja ezt az országot”. S hozzátette: „Négy további év ilyen földbe döngölő harccal talán több, mint amennyit ez az ország képes elviselni.” Úgy tűnt, ez volt a vége egy öt évtizedes álomnak, amely visszanyúlt fiúkori hencegéséig Neilia anyjának, hogy belőle egy napon elnök lesz. Túl volt utolsó kampányán [Obamával a 2012-es újraválasztásukon], legalábbis ekkor így tűnt. De Biden élete gyakran vett olyan fordulatot, amelynek irányát nem lehetett megjósolni, s egy fordulat még hátra volt.

VII. fejezet

Harc a lélekért Biden 2017 nyarán félig nyugállományban volt, a rákkutatás támogatásán dolgozott és mondogatta mindenkinek, aki csak a közelébe került, hogy ő megverte volna Trumpot. Akkor augusztusban, miután a fehér felsőbbrendűség hívei és ellentüntetők demonstráltak a virginiai Charlottesvilleben, Biden nézte, amint Trump helyeslően beszél mindkét oldal „nagyon rendes embereiről”. „Azt gondoltam, hogy te jó Isten, ez a fickó sokkal rosszabb lesz, mint amilyennek hittem” – mondta nekem Biden. Olvasta Steven Levitsky és Daniel Ziblatt harvardi politikatudósok How Democracies Die [Hogyan halnak el a demokráciák] című könyvét és annak megállapításait hallotta ki az újságcímekből. „Látta mi történt, hallotta miket mondtak. S nemcsak ő, hanem a követői és némely megválasztott kollégája is” – mondta Biden. Úgy gondolta, Trump szavaival és tetteivel rájátszott egy létező harag tárházára. „Ez nemcsak Trump miatt történik, s még abban sem vagyok biztos, hogy ő ezt érti.” Biden legtöbb előválasztási vetélytársa, kivált Sanders és Warren, nyíltan progresszív kampányt folytattak: Zöld New Deal, egészségbiztosítás mindenkinek, ingyenes állami felsőoktatás, a bevándorlás dekriminalizálása. Ezzel pedig széles körű támogatásra találtak, kiváltképp a fiatalabbak körében. Az Y és a Z generáció [akik 1981–1996 és 1997–2012 között születtek] az évtized végére elérhetik, hogy a választásra jogosultak többségét alkossák. 2018-ban húsz Y generációst választottak be a szövetségi képviselőházba, köztük Alexandria Ocasio-Cortezt, egy Sanderst támogató

demokratikus szocialistát, aki Bronxban hódította el egy befolyásos, mérsékelt demokrata mandátumát. De Biden úgy vélte, vetélytársai nem vették észre az időközi kongresszusi választások kulcsfontosságú tanulságát: negyvenhárom képviselőházi körzet választott republikánus helyett demokratát, mert sok idősebb, mérsékelt szavazót elriasztott Trump pártja. „Nem az ellenféllel szembeni személyes kampánnyal nyertünk, hanem azon ügyek ellenében, amelyeket ő támogatott – mondta nekem. – Ellenezték az Obamacare néven ismert egészségbiztosítási kiterjesztést, s egyszer csak mindenkitől azt hallhattad, hogy »nem erről volt szó, ez nem tetszik«.” Bidennek esélye volt megnyerni némely szavazót, akiknek elegük lett Trumpból, vélte Samuel Popkin, veterán közvélemény-kutató és a Republikánus Párton belüli megosztottságról szóló Crackup [Összeomlás] című munka szerzője. A farmcsődök száma az utóbbi harminc év csúcsszintje közelében járt, mutatott rá Popkin. Trump 2018-ban Wisconsinba repült megígérve „a világ nyolcadik csodáját”, a tajvani elektronikai cég, a Foxconn gyárának felépítését. „Ám a Foxconn alig épített valamit Wisconsinban” – mondta Popkin. Kampányát tervezve Biden olyan reformokra összpontosított, amelyek a forradalminál jóval kevesebbet céloztak meg. Az időseknek járó egészségbiztosítás, a Medicare kiterjesztése helyett az Obamacare kibővítését ígérte, leszállítva a korhatárt hatvanötről hatvan évre, s olyan választási lehetőséget, amely nem szünteti meg a magánbiztosítást – egy évtizeddel korábban ez számított radikális ötletnek, de a mai feltételrendszerben már konzervatív megoldás. Biden kampánya azokra a felmérésekre hivatkozott, amelyek szerint a potenciális demokrata előválasztási szavazók többsége magát mérsékeltnek vagy konzervatívnak tartja, s több mint a felük ötvenévesnél idősebb. „A fiatal baloldal fontos – mondta nekem Biden egyik

főtanácsadója –, de hasonlóan fontosak a hatvanöt év feletti fehérek, mert legutóbb ők billentették a választást Trump javára.” Biden jelöltsége arra a feltevésre épült, hogy a történelem ingája visszaleng Trumptól a tapasztalat és a fontolva haladás, nem pedig a fiatalos és progresszív célok felé. Biden arra törekedett, hogy meggyőzze az amerikaiakat: tapasztalatai a munkáséletről és személyes veszteségei, szenvedései többet nyomnak a latban a hibáinál. Különösen érdekes módon, maga Trump bizonyította Biden potenciális erősségét elnökjelöltként. 2018 óta, a Rudolph Giulianihoz, Trump személyi ügyvédjéhez hasonló konzervatívok próbálták a médiafigyelmet ráterelni arra, amit Giuliani „állítólagos ukrajnai összeesküvésnek” nevezett, megvádolva – bizonyítékok nélkül – Bident, hogy kirúgatta az ukrán főügyészt, meghiúsítandó a Hunter és a Burisma gázcég elleni vizsgálatot. 2019 júliusában az immár elhíresült telefonbeszélgetésében Volodimir Zelenszkij ukrán vezetővel Trump arra kérte őt, hogy „tegyen egy szívességet” nekik, s indíttasson nyomozást Bidenék ellen. Miután e beszélgetés tartalmát a kormányzaton belülről kiszivárogtatták, Trump decemberben az amerikai történelem harmadik elnöke lett, aki ellen a szövetségi képviselőház alkotmányos vádat emelt. Trumpot, aki kitartott amellett, hogy a viselkedése „tökéletes” volt, a szenátus republikánus többsége felmentette. Biden a maga részéről elámult a történteken, amelyek reménye szerint rámutattak Trump gyöngeségére és a saját lehetőségeire. „Eldöntötte, hogy nem akar ellenfélnek” – mondta nekem. Mielőtt 2019 tavaszán Biden bejelentette elnökjelöltségét, frontálisan ütközött a múltjával – és a nemzedékek érzékenysége közt szélesedő szakadékkal. Egy volt nevadai állami törvényhozó, Lucy Flores közzétette Bidennel egy 2014-

es Las Vegas-i gyűlésen történt nyilvános találkozásának részleteit. Az alelnök szagolgatta a haját, megfogta a vállát és „nagy puszit nyomott a tarkómra” – írta. Az újságírók évek óta írtak Biden kéretlen szeretetmegnyilvánulásairól: homlokkoccantás nőkkel (és néha férfiakkal), orrsimogatás, kínos fülbe suttogás. A demokrata Flores arról írt, hogy „haraggal” és „bosszúsággal” fogadta. Nem tekintette Biden viselkedését szexuális jellegűnek – különbséget téve az állítólagos zaklatás és neveletlenség között. Az előbbivel több mint húsz nő illette Trumpot az évek során (Trump ezeket a vádakat tagadta). De Flores szerint Biden ezen szokása „az empátia hiánya azon nők és fiatal lányok iránt, akiknek privát szféráját ezzel megsértette”. Biden, aki büszke volt a választókkal való közvetlen érintkezési képességére, nyilatkozatot adott ki, amely szerint „soha, de soha nem hittem, hogy nem megfelelően viselkedtem. S ha ezt állítják, tisztelettel meghallgatom. De soha nem tettem szándékosan.” Már vagy hat nő állt elő hasonló panasszal. De mások a védelmére keltek, azzal érvelve, hogy téves általánosítás lenne emiatt kirekeszteni Bident azzal a Trumppal való megmérkőzésből, aki a nők nemi szervének megragadásával dicsekedett. Twitter-üzenetében Biden ezt írta: „Hallottam, hogy e nők mit mondanak. Számomra a politika mindig a kapcsolatteremtést jelentette, de a jövőben jobban fogok ügyelni a személyes szféra tiszteletben tartására.” A nemek viszonyának kérdése később újra előkerült a kampányban, miután egy volt szenátusi munkatársa, Tara Reade megvádolta Bident, hogy 27 évvel azelőtt szexuálisan zaklatta. Állítása szerint Biden egy szenátusi folyosón a falnak szorította, tapogatta és ujjával beléhatolt. Biden határozottan tagadta e vádat. „Ilyen soha sem történt” – mondta az MSNBC műsorában. A Reade állításait vizsgáló újságírók ellentmondásokat fedeztek fel a nő megnyilatkozásaiban, s a potenciális botrány elhalt. Néhány demokratát ez nem

elégítette ki. Utóvégre Biden egy olyan párt zászlóvivője akart lenni, amelynek növekvő befolyású progresszívjai nemcsak a szexuális bántalmazástól és zaklatástól viszolyognak, hanem a hatalmi egyenlőtlenségtől is, amely az ilyen problémák táptalaja. Kampányindító videójában Biden a küldetését „a nemzet lelkéért” vívott harcként határozta meg. „Ha Donald Trumpnak nyolc esztendőt adunk a Fehér Házban, örökre és alapvetően megváltoztatja e nemzet karakterét, azt, akik vagyunk. Nem nézhetem tétlenül, hogy ez megtörténjen.” Pár órával a bejelentését követően, mintegy hangsúlyozva azon kérdések sorát, amelyekkel a múltja miatt szembesülnie kell, friss szalagcímek tették címlapra, hogyan kezelte a szenátus jogi bizottsága elnökeként Anita Hill vádjait Clarence Thomas főbíró-jelölt meghallgatásakor. Biden a közelmúltban felhívta Hillt, hogy sajnálkozását fejezze ki, de őt ez nem elégítette ki: „Majd akkor leszek elégedett, ha tudom, hogy igazi változás és igazi felelősségre vonás történik, ha van igazi szándék” – nyilatkozta Hill egy újságírónak. Biden éllovasként kezdte a versenyt, de nem tűnt céltudatosnak és nem tudta tartani a lépést. Az egyik tévévitában elrontotta a kampánytámogatás felhívását. Ahelyett, hogy „küldjenek SMS-t a 30330-ra” azt mondta, „menjenek fel a Joe 30330-ra”. Ezzel nem kampányadományokat sikerült toboroznia, hanem egész éjszaka áradtak az olyan gúnyolódó mémek a Twitteren, amelyek szánalmas igyekezetként állították be, ahogy Biden meg kívánja szólítani a fiatal szavazókat. A vitákban ritkán vágott vissza, és olykor azzal a szerencsétlen megfogalmazással adta át a szót, hogy „az én időm lejárt”. A támogatók visszakoztak. Februárban Biden kampánya kevesebb pénzt tudott költeni, mint Michael Bloomberg egy nap alatt. Kate Bedingfield, a kampány kommunikációs igazgatója azért küzdött, hogy a figyelmet Biden politikai

eszméire terelje. „Kimondom a szót, hogy »elérhető«, és akként gúnyolják, hogy »nem elég ambiciózus«” – mondta nekem. Időnként Biden szétszórtsága komolyabbnak tűnt, mint tétova vitázása vagy a közösségi média iránti közömbössége. Egy 2019. júniusi pénzgyűjtő találkozón előállt a régi, éveken át emlegetett történetével, hogy működött együtt az olyan szegregációpárti szenátorokkal, mint a georgiai Herman Talmadge és James Eastlanddel Mississippiből. „Szinte semmiben nem értettünk egyet – mondta –, de el kellett intézni dolgokat, és mi elintéztük. Ma ha csak átnézel a túloldalra, ellenség leszel.” Biden hozzátette, hogy Eastland „sohasem nevezett fiúnak, hanem mindig fiamnak”. Egyik vetélytársa, Cory Booker szenátor New Jersey-ből azonnali nyilatkozatban marasztalta el: „Nem viccelődünk azzal, hogy fekete férfiakat »fiúnak« neveznek.” Booker nekem azt mondta, hogy nem Biden szegregacionistákkal való együttműködése tette ingerültté. „Dolgozom együtt a politikai túloldalon lévőkkel, akiknek a véleménye visszataszító és védik a Konföderáció emlékműveit” – mondta. Problémája a felszínes büszkélkedés: „Ezen a ponton nem hittem, hogy Joe Biden felfogta volna, milyen megalázó az, ha felnőtt embereket, mint az én apám is, a munkahelyén »fiúnak« szólítanak” – mondta Booker. Nagyra tartja Bident, és ettől ez csak még rosszabb: „ez azon pillanatok egyike, amit sok fekete érez, amikor csak úgy letegezik”. Booker a CNN egyik stúdiójából jött ki, amikor Biden felhívta szabadkozva. „Kész volt megmutatni sebezhetőségét és nem titkolni tökéletlenségét – emlékezett vissza Booker. – Elég régóta vagyok a politikában, tudom, mikor próbálnak megdolgozni. Láttam rajta a változást és készséget, hogy ezzel megbirkózzék.” Iowában Biden lemaradva negyedikként végzett, és ötödik lett New Hampshire-ben. A kampánystáb azt számolgatta,

mennyibe kerülne kifizetni a munkatársakat, ha befejeznék. Biden vezető embereihez fordult, Dunnt nevezte ki a kampány élére, s ígéretet tett arra, hogy az első fekete nőt fogja jelölni a Főbíróságba. Felmérési mutatói alig mozdultak. Minden reménye, hogy versenyben maradhasson, Dél-Karolinára összpontosult, ahol a demokrata szavazótábor vagy hatvan százaléka fekete szavazó. E tekintetben senki nem számított fontosabbnak, mint régi barátja, James Clyburn, a szövetségi törvényhozás legmagasabb rangú afroamerikai politikusa, aki a délkarolinai demokraták „keresztapja”. A polgárjogi mozgalmak idején ő és John Lewis voltak a Student Nonviolent Coordinating Comitte [az Erőszakmentes Diákok Koordináló Bizottságának] korai vezetői. Clyburnnek határozott progresszív politikai programja volt a szegénység csökkentésére és további közösségi egészségügyi központok felállítására, de hitt a centrum fontosságában. Amikor fiatal emberekkel beszélt a politikáról, szerette kifejteni, hogy amint az inga jobbról balra visszaleng, „mindig átmegy középen”. S amikor e centrizmusa nem elégítette ki a fiatalabb fekete aktivistákat (ahogyan legutóbb is, amikor azt twittelte, hogy „nem kell elvenni a rendőrség pénzügyi alapjait”), Clyburn rámutatott az irodájában lévő rengeteg teknősszobrocskára, amelyek a lassú és kitartó haladásba vetett hitét hivatottak reprezentálni. Kevesebb mint egy héttel a dél-karolinai előválasztás előtt Clynburn és Biden részt vettek egy fogadáson, amelyet a kiszolgált és Charleston közeli kikötőben dokkoló Yorktown repülőgép-anyahajó fedélzetén rendeztek. Biden lecsúszott a második helyre, jóval Sanders mögé. Clyburn beterelte egy kabinba és azt tanácsolta neki nyersen, hogy szedje össze magát: „A beszédeid szenátoriak – mondta –, így nem lehet megnyerni egy választást. Olyannak kell lenned, amilyen apám, a fundamentalista prédikátor volt vasárnap

reggelenként. Mindig a hármast emlegette, s az nem az Atya, a Fiú és a Szentlélek volt, hanem te, a családod és a közösséged.” Sürgetése Clyburn kérlelhetetlen pragmatizmusából fakadt. Biden tán nem hozná izgalomba az embereket New Yorkban vagy a kaliforniai Szilikon-völgyben, de DélKarolinában, ahol egy fehér fajvédő azután mészárolt feketéket a templomban, hogy Trump bejelentette elnökjelöltségét, még négy év az ő elnökségével sokkal súlyosabb ügy volt bármilyen politikai vitánál. Február 26-án Clyburn előállt egy érzelmes támogató beszéddel: „Féltem a lányaimat és az ő jövőjüket, a gyerekeikét és az ő gyerekeik jövőjét.” Oldalán Bidennel közölte: „Mi ismerjük Joe-t, de ami a legfontosabb: Joe ismer minket.” Biden 29 százalékos előnnyel nyert Dél-Karolinában. Vetélytársai elképesztő sebességgel léptek vissza és sorakoztak fel mögé. Óriási mértékben megnőtt a választói részvétel (Texasban majd ötven, Virginiában száz százalékkal), s közte sok olyan főiskolai végzettségű elővárosi független vagy republikánus szavazóval, akik korábban olyan jelöltekre voksoltak, mint Mitt Romney [Obama republikánus kihívója 2012-ben]. A Szuper Kedd előválasztási sorozatában Biden tizennégyből tíz államban nyert. Sanders valamivel tovább maradt a versenyben, de érdemben számára is véget ért a verseny. Alig három nap alatt Biden a feledés szakadékának széléről győzelembe ért. A fordulat annyira váratlan volt, hogy zavart és gyanakvást szült, kivált azok között a fiatal megfigyelők között, akik azt feltételezték, hogy Biden kampánya kudarcra van kárhoztatva. Hónapokon át – miközben továbbra is ő volt az éllovas – a bakijai és a centrizmust bizonygató szelíd szólamai alapján ítélkeztek róla, s ez népszerű volt a közösségi médiában. Ellenfelei mind jobbról, mind balról tálalták a bejátszásokat Biden szótévesztéseiről, ekként bizonygatva,

hogy ő a múlt öregedő alakja. (Egy elemzés kimutatta, hogy Jill Stein, a Zöld Párt korábbi elnökjelöltje, akinek több mint negyedmillió Twitter-követője van, sikerrel tette közkeletűvé a #BidenKognitívHanyatlása témát.) De még azoknak a nézőknek is, akik nem is látták ezeket a támadásokat a közösségi médiában, úgy tűnt, hogy Bident gyakran lepipálják a frissebb, ékesebben szóló fiatalabb vetélytársai, mint Pete Buttigieg, Kamala Harris és Amy Klobuchar. Ez a kritika sohasem volt teljesen téves. Végtére is, Biden kétszer olyan idős volt, mint Buttigieg és a kampányba politikailag eltunyulva szállt be, több mint háromesztendős visszavonulás után. Ámde a Bident érő kritikák sohasem nyomtak eleget a latba a szélesebb közvélemény szemében. Azoknak, akik Bident hosszú évek óta hallgatták, beszéde nem volt zavartabb, mint ahogyan tőle megszokták. Nem tett jó benyomást a sajtótudósítók balra húzó fiatalabb tagjai​ ra, de nem is ők azok, akik megkoronázzák a demokrata elnökjelölteket. Tisztán politikai szempontból, sikerét nemcsak Clyburnnek köszönhette, hanem Warrennek is, aki kiebrudalta Bloomberget, elítélve a nőkre tett becsmérlő kijelentéseit. Bloomberg későn szállt be a versenybe, a centristákra számítva, de sosem tudta eltalálni, miként kezelje Warren és mások bírálatait, akik ellenségesen tekintettek rá, amiért milliárdosként a jelöltségért folyó verseny eltorzítását finanszírozta. Mindezek ellenére, Biden tanácsadója, Ron Klain szerint tévedés azt állítani, hogy a fordulat csupán szerencse dolga lett volna, s „mintegy belecsöppent ebbe”. Stratégia volt, hogy Biden a tévévitákban nem osztotta ki kíméletlenül az ellenfeleit – mondta Klain. „Ha csak úgy lehet megszerezni az elnökjelöltséget, hogy megsemmisíted ezeket az embereket, akkor olyan pártot örököl meg, amely nem is képes nyerni.”

Látványosan kamatoztak azok az évek, amelyek során Biden ápolta kapcsolatait más prominens demokratákkal. Amikor megkérdeztem Klobuchart, hogy miért sietett annyira Bident támogatni, ő felidézett néhány esetet az elmúlt évekből: mikor Biden megdicsérte egy beszédét az első, még izgulós szenátusi korszakából; ahogyan Biden felhívta vigasztalóan egy barátját, annak családi tragédiája után. „Sokan vannak, akik nagyon szeretik Joe Bident és jól ismerik – mondta nekem Klobuchar. – A mi küldetésünk legyőzni Donald Trumpot, s valóban hiszem, hogy a nekem nyújtott támogatással ez a legjobb, amit tehettem, ha nem akarom elherdálni még egy vitával.” Majd így folytatta: „Teljes erővel támogattam őt. Valaki felvetette, hogy próbáltam-e kialkudni valamit, mire én, »ugye viccelsz?« Persze, hogy nem.” Kevésbé hangzatosan, az előválasztáson Biden hasznot húzott egyaránt a Donald Trumppal és a Bernie Sandersszel kapcsolatos aggodalmakból. Amikor eldőlt, hogy immár kétszereplős lett a vetélkedő, Sanders jelölésének kilátása annyira nem volt vonzó a mérsékelteknek – köztük több jelöltnek, az idősebb fekete szavazóknak olyan helyeken, mint Dél-Karolina és a nagy pénzzel szponzorálóknak –, hogy rohantak Bident támogatni. De Biden azzal is felülkerekedett, hogy elutasította a törzsi szemléletet: még akkor is vonakodott támadó hirdetésekkel válaszolni, amikor vetélytársai azt mondogatták, hogy túl idős, túlságosan sokat egyezkedik, és sok folt van a múltjában. Tanácsadói hittek abban, hogy Biden felül tud kerekedni a „csevegő osztály kétségein” – mondta Kate Bedingfield, a kommunikációs igazgató. „Nem fogjuk az egész napunkat arra szánni, hogy megnyerjük a legújabb Twitter-háborút”. Június 1-én, egy héttel George Floyd meggyilkolása után, a washingtoni otthonomból sétáltam a Fehér Ház előtti tiltakozó megmozdulásra. Néhány nappal a zavargások után a

megmozdulás ülő formát öltött és előkerültek a megafonok. Az egyik házi készítésű táblán egy meghökkentően jó Floydportré volt. Egy 31 éves egyetemi adminisztrátor, Kandyce Baker készítette, aki a gyűlésre a marylandi Frederickben lévő otthonából jött. „Valamit tennem kellett” – mondta nekem. Bakert különösen megrázta Ahmaud Arbery halála, akit februárban egy dél-georgiai elővárosban kocogás közben követett és lőtt agyon három fehér férfi. Maratoni futóként és fekete nőként Baker is gyakran futott keresztül olyan körzeteken, ahol érzése szerint nem kedvelték. Rákérdeztem az elnökjelölésre. „Sajnos Bidenre fogok szavazni – mondta. – Az én jelöltem Bernie Sanders volt. Nem hiszem, hogy Joe Biden a fekete ügyeket homloktérben tartaná. S azt sem, hogy a fiatal nemzedék témáit, amikor a diákhitelekre kerül sor. Szóval nyugtalan vagyok.” Baker készült szavazni, de nyugtalansága rávilágított arra a kockázatra, hogy más fiatal szavazók is vonakodtak egyáltalán voksolni. Biden számára a fiatal feketék és latinók elutasítása katasztrófa lenne. Amikor 2016-ban Hillary Clinton indult, a fekete szavazási részvétel először csökkent két évtized óta. Néhol, mint például Milwaukeeban, a visszaesés kritikus méretű lett. „Rá fogok szavazni, mert nem akarom Trumpot hivatalban látni, de csakis ezért” – mondta Baker. Pár órával azután, hogy Bakerrel találkoztam, azt a kereszteződést elárasztották gumibottal hadonászó és könnygázt bevető rendőrök. A tiltakozókat akarták kiszorítani, hogy Trump odasétálhasson a Fehér Házból és a Bibliával pózolhasson a Szent János episzkopális templom előtt. Ez olyannyira elítélt parádé lett, hogy Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke nyilvánosan kért elnézést jelenlétéért. Az eset láthatóan serkentette a közhangulat drámai változását. Országszerte megrohanták a könyvesboltokat a rasszizmusról és a feketék

történetéről szóló művekért, Mississippi kivette a Konföderáció jelképét az állam zászlajából. Biden megragadta az alkalmat. Július 4-i beszédében sürgette a „szisztematikus rasszizmus gyökereinek kitépését” az amerikai társadalomból. Csatlakozott azokhoz, akik a fojtásos szorítás tilalmát követelték a rendőri gyakorlatban, valamint szövetségi normákat a hatósági erőszak alkalmazására, s a „korlátozott immunitás” [qualified immunity] szűkítését, amely pajzsot biztosít a közszolgáknak a szövetségi polgárjogi kereseteknél. Biden lépése lelkesítette a progresszíveket, de sokakat felháborított a rendőrök körében. Az évek során barátságos kapcsolatokat ápolt a Rendőri Szervezetek Szövetségével, most annak igazgatója, Bill Johnson panaszkodott, hogy „korábban megbízható fickó volt”. Előreugorván a felmérésekben, Biden, ahogyan mindig, óvakodott túlságosan balra fordulni. Miközben Trump feltüzelte a liberálisokat a sokak által nyíltan rasszistának tartott kampányával, Biden nem óhajtotta kockáztatni, hogy eltaszítsa a mérsékelt szavazókat. Trump egyik hirdetésében cseng a telefon a sötét, üres rendőrállomáson, s az automata közli: „Ha nemi erőszakot akar jelenteni, nyomja meg az egyes gombot.” A hirdetés Trump új szólamával ér véget: „Nem leszel biztonságban Joe Biden Amerikájában.” Miként a legtöbb demokrata vezető, Biden is elvetette a rendőrség pénzügyi alapjainak „megvonását”, amely megfogalmazás egy sor elképzelést összegzett a szervezeti felszámolástól kezdve a pénzek mentális egészségügyi, nevelési és szociális szolgáltatásokra való átcsoportosításáig. Kijelentette azonban, hogy a rendőrség csak úgy számíthat szövetségi anyagi támogatásra, ha megfelel „az illem és tisztesség alapvető normáinak”, s 300 millió dolláros kiadást javasolt a „közösségi rendfenntartás” régi keletű ötletének felújítására. David Kennedy, a John Jay Büntetőjogi Főiskola professzora azt mondta nekem, hogy reménye szerint Biden új

megközelítéssel kezeli az erőszak megfékezését, nem a közösségekre, hanem azokra az egyénekre összpontosítva, akik belekeverednek a fegyveres erőszakos cselekményekbe. Egy ilyen országos szintű program szerinte a hagyományos rendfenntartás veszélyeztetése nélkül „felére csökkenthetné azt a fegyveres erőszakot, amely tönkreteszi Amerika kisebbségi közösségeit”. Amikor Bidennel beszéltem a reális változtatások kilátásairól – a börtönbe zárásról, a rendfenntartásról és a beépült rasszizmusról –, ő a polgárjogi harcok korszakából keresett analógiát, az ikonikus módon kegyetlen birminghami rendőrfőnök példájával. „Amikor középiskolás voltam, Bull Connor ráeresztette kutyáit az idős fekete nőkre, akik vasárnapi ruhájukban mentek a templomba, meg a kis kölykökre, szó szerint lenyúzva a bőrüket – mondta. – Úgy gondolta, fakaróval szúrja ki a polgárjogi küzdelem szívét.” Ehelyett az erőszak látványa csak megszilárdította Martin Luther King támogatását, s rákényszerítette a washingtoni fehér vezetőket azokra a lépésekre, amelyek elvezettek az 1965-ös szavazati jogi törvényhez. Biden szerint az amerikai fehérek most hasonlóképp ébrednek rá a kisebbségek helyzetére, látva mobiljaikon a rendőri erőszak riasztó képeit. Felemelve a fotel karfáján lévő telefonját kijelentette: „Ez a telefon egy sor dolgot megváltoztatott. Látva Floyd arcát lenyomva a betonra, s bezúzott orrát, szóval ennek látványa olyan hatást tett, hogy »édes istenem, ilyen még ma is történik?«” A ráébredés képét a Covid–19-válságra is kiterjesztette. „Az emberek, akik be tudtak zárkózni, rájöttek, hogy csak akkor mehetnek a drogériába, ha valaki megrakja azokat a polcokat. Vagy az élelmiszerboltba. Hogy valakinek ki kell hordania a levelet. Hogy kell valaki, aki biztosítja, hogy az étel eljusson hozzá. Valaki, akit vészhelyzetben lehet hívni. Körülnéznek és látják.” Ahogyan a vírus terjedt, annak hatása

is egyre személyesebbé vált. „Ismernek olyat, aki életét vesztette, olyat, aki elkapta a Covid–19-et. Az első két hónapban ezzel még úgy voltak, hogy persze, szörnyű, de nem ismerek senkit, akit érintene.” Biden kifejtette, hogy 2020 zűrzavara eloszlatott egy a tudatába mélyen beivódott mítoszt. Éveken át mondogatta Obama beiktatásának reggeléről: „Felhívtam a két fiamat és a lányomat, hogy gyerekek, ne mondjátok nekem, hogy semmi sem változik.” Majd előrehajolva a székében azt mondta, Trump feltárta e példázat hibáját. „Zavarba ejt azt mondanom, hogy úgy gondoltam, legyőzheted a gyűlölködést. Hát nem. Csak rejtőzködik – mondta. – Ott bujkál a sziklák alatt, s ha oxigénhez jut valaki hatalommal bíró révén, akkor ordítva visszatér. S rájöttem arra, hogy az elnök szava, még egy hitvány elnöké is számít. Belevihetnek háborúba, teremthetnek békét, elérhetik a tőzsdei árfolyam-emelkedést és zuhanást is. De táplálhatják levegővel a gyűlöletet is.” A szokásos menetű elnökjelölti kampányban a demokrata jelölt az előválasztások idején balra hajlik, hogy aztán jobb felé meneteljen az őszi választásokra. Biden az ellenkező irányba ment. Az exit poll-ok erős figyelmeztetést küldtek: még azokban az államokban is, ahol felülkerekedett, sok szavazó részesítette előnyben Sanders és Warren nagyratörőbb gazdasági és egészségügyi programjait. Biden heteken belül átvette Warren tervét a diáktartozások enyhítésére és a magáncsőd rendszerének átalakítására, ami magában foglalta olyan törvényelemek visszavonását, amelyeket korábban ő maga segített elfogadtatni. Üdvözölte Sanders ingyenes felsőoktatási tervének korlátozottabb változatát, s felhagyott az abortusz szövetségi támogatásának ellenzésével. Jószerivel egy évvel azután, hogy megnyugtatta az idegeskedő szavazókat: „semmi

sem fog alapvetően megváltozni”, Biden közölte, hogy Amerika megérett „néhány forradalmi változásra”. Amint egyértelművé vált, hogy Biden bebiztosította az elnökjelöltségét, Sanders is támogatta, jóval gyorsabban, mint tette 2016-ban Hillaryvel. „Jobb viszonyban vagyok Joe Bidennel, mint voltam Hillary Clintonnal” – mondta őszintén Sanders. Egyesítendő programjaikat, Biden és Sanders munkacsapatokat hozott létre a büntetőjogi, gazdasági, oktatási, egészségügyi, bevándorlási és klímaváltozási feladatok összehangolására. E munkacsapatok vetették kritikus próba alá, hogy a párt baloldali és centrista szárnyai képesek-e együttműködni. Mindkét oldalon aggódtak. Biden közölte velem: „biztosnak kellett lennem benne, hogy Bernie komolyan gondolja, s hogy nem csinál ebből ideológiai dzsihádot. Azt mondtam, Bernie, ha ezt azzal hozod létre, hogy engem rávegyél az Egészségügy-biztosítást Mindenkinek programra, akkor ebből nem lesz semmi. De hozzátettem: nyitott vagyok, kész vagyok téged meghallgatni.” Biden felkérte Ocasio-Cortezt a klímaügyi csapat vezetésére, John Kerry volt külügyminiszterrel együtt. Olyan tagok voltak benne, mint Varshini Prakash, a fiatalok vezette klímaügyi akciócsoportból, a Napfelkelte Mozgalomból, amely az előválasztások során egyesre értékelte Biden klímatervét. Az első ülésen Kerry felkérte Prakasht a nyitóbeszédre. A Sanders-gárda 2030-ra a tiszta energián alapuló áramtermelést szorgalmazta, de örömmel belementek 2035be. A legnagyobb megoldatlan vita a palabányászat fölött volt. Biden ellenzi a szövetségi földeken és vizeken az új olaj- és gázfejlesztéseket, viszont – ellentétben Sandersszel – nem sürgette a palabányászat teljes tilalmát. „Nem az történt, hogy Bernie Zöld New Dealjével a kezemben kellett távoznom, az egész sokkal együttműködőbb volt, mint amire számítottam” – mondta Prakash.

Sean McElwee, egy befolyásos aktivista, aki a nonprofit Data for Progress agytröszt társalapítója, bírálta Bident a kampány elején. Júliusra azonban megváltoztak a nézetei. „Úgy gondolom, hogy sok ember, aki csak legyint a Demokrata Pártra, nem töltött el elegendő időt a párt főáramlatába tartozó szereplőkkel – mondta nekem. – Az igazság az, hogy a párt ökoszisztémája nagyon liberális.” S hozzátette: „szerintem hátra kell lépni és onnan megnézni, mit csinált Biden. AOC [Alexandria Ocasio-Cortez], akit nagyon kedvelek, azt mondta, hogy az előválasztáson nem szavaz Bidenre, s hogy más országban nem lenne vele egy pártban. Erre Biden válaszolhatta volna, hogy csessze meg. Ehelyett azonban azzal felelt, hogy »mi lenne, ha csatlakoznál és megírnád a klímapolitikámat?«” *** Egy késő júliusi hétköznap délutánján Biden a delaware-i New Castle-ben lévő óvodában készült beszélni gazdasági témákról. Az iskolák hónapok óta be voltak zárva a vírus miatt, az óvoda udvarán a hintákat is feltekerték. Odabenn Biden egy kampányesemény látszatát akarta kelteni, amely inkább egy avantgárd színdarab jelenetére emlékeztetett: nem voltak tömegek, kordonok, tudósítók is csak szórványosan, mindegyikünk maszkban, egymástól kellő távolságra elzárva. A hangszórók Alicia Keyst és Beyoncét játszották a hallgatag, szűk csoportnak. A gazdasági leállás olyasmit eredményezett, amit Jerome Powell, a Federal Reserve, a központi bank elnöke „szavakkal nehezen leírható szenvedésnek” nevezett. Az alacsony jövedelmű amerikaiak negyven százaléka vesztette el munkáját februárról március-áprilisra. Tizenkét évvel a pénzügyi válság után, a vírus ismét szétrombolta a korporációs Amerika önfenntartásának mítoszát. A

kongresszusi mentőcsomagból az eredendően a kis vállalkozásoknak szánt legnagyobb kifizetések a pénzügyi szektornak jutottak. Sokmilliónyi sürgősségi segély ment „családi üzleteknek”, azoknak a vagyonkezelő cégeknek, amelyek a pénzügyi alapok milliárdosainak és más gazdag egyének vagyonát kezelik. Biden a szónoki emelvényre lépett, hogy bejelentsen egy 775 milliárdos befektetést a gondviselő gazdaságba, alapokat nyújtva óvodáknak, idősotthonoknak és a fizetett ápolási szabadságra, ami más fejlett országokban magától értetődő. A terv egyértelműen azon amerikai igényeket próbálta kielégíteni, amelyek a gyerek- és gyakran az idősgondozással járnak. „Én öt évig egyedülálló szülő voltam – mondta Biden a tudósítóknak –, és bár nekem sokkal több segítségem volt, mint a legtöbb embernek átvészelni e nehéz időket, azért kemény volt.” Ez a terv „erkölcsi és gazdasági parancs”. A tervnek, részben a Trump-korszakban az ingatlanbefektetőknek adott adócsökkentések visszavonásából lenne fedezete. Ai-jen Poo, aki a Háztartási Alkalmazottak Szövetségi Szervezetét vezeti, azt üzente Twitteren, hogy Biden javaslata az első alkalom húsz éve, amikor egy elnökjelölt „befektet a gondozási gazdaságba, gazdasági programja stratégiájának kulcselemeként. Nem pedig valamilyen mellékes ügyként, amolyan pótlékként, vagy valamely különérdek részeként.” A Trump-kampány szóvivője azzal reagált, hogy ez „Amerikát szocialista politikával alakítja át”. E gondozási program a legújabb része volt annak a beszédsorozatnak, amelyben Biden átfogó gazdasági változásokat sürgetett. 700 milliárdot tervezett költeni olyan amerikai termékekre és kutatásokra, amelyek munkahelyeket teremtenek az elektronikus autók, a mesterséges intelligencia és más technológiák fejlesztésére vámok és Trump „Amerika az első” politikájának érzékelhető idegengyűlölete nélkül.

Bejelentett egy 2000 milliárdos tiszta energia és infrastruktúra tervet, amely 2035-re megszünteti a széndioxid-kibocsátást az erőművekben. Biden minden roosevelti célja ellenére nem volt világos, milyen messzire szándékszik elmenni olyan robbanékony témákban, mint a vagyon, az adók és a korporációs kizsákmányolás. Egy júliusi kampánypénzgyűjtő vacsorán, amelyet befektetők és menedzserek rendeztek, Biden kijelentette, „a korporációs Amerikának változtatnia kell a módszerein”. Majd kiegészítette azzal a megjegyzéssel, amely felbőszítette a progresszíveket: „Ehhez nem kell törvény, s én nem is javasolok ilyet.” Beszélgetésünkkor rákérdeztem, hogy ezen mit értett. Semmi törvény? „Nagyon röviden erről van szó” – mondta Biden. Majd elmagyarázta, Amerika korporációs vezetőrétege elismerte az alapvető változtatások szükségességét. Hivatkozott az Üzleti Kerekasztalra, amely vállalati menedzserek csoportja, s amely tavaly bejelentette az elmozdulást a részvényesek érdekeire való összpontosítástól. Ahogyan mondta, „ezek az emberek megértették, hogy saját jövőjüket élik fel”. Mindamellett elmondta nekem, hogy törekedni fog törvényalkotásra is: olyanra, amilyet Warren javasolt, s amely megtiltja a cégeknek, hogy többletjövedelmüket a saját részvényeik felvásárlására fordítsák béremelés vagy kutatás helyett. „Amit meg kell érteniük, hogy van felelősségük – mondta. – Ahogyan Barack mondta, amikor jelöltek voltunk, »ezt nem egyedül építettétek«. Ott van az a húszmilliós autóút, amit a szövetségi állam nektek épített, és ami mindenkinek segít”. S így folytatta: „Beszéltem egy csomó közgazdászommal, kérdezve, hogy milyen típusú törvénykezés követel meg nagyobb vállalati felelősséget. Olyannak kell lennie.” Éreztem, hogy Biden igyekszik a lehető legkevesebbet elárulni gazdasági elképzeléseiről, ami kevésbé tűnt taktikai

kibúvásnak, mint ideológiai bizonytalanságnak. Szembekerült egy szinte lehetetlenül bonyolult politikai és gazdasági pillanattal: egy fokozatosan balra menetelő párt elnökjelöltje, aki kétségbeesetten próbálja megnyerni a mérsékelteket és republikánusokat, akik megriadtak a balra meneteléstől. Biden kötődése a munkásosztályhoz több mint üres szentimentalizmus, magáévá tett bizonyos balos technokrata javaslatokat, amelyek a munkásosztály helyzetén segítenek. Nem mutatta azonban semmi jelét annak, hogy keserű és költséges küzdelemre készülne a korporációs vezetőréteg elsőbbségének megdöntésére. Ahogyan Maurice Mitchell, a Dolgozó Családok Pártjából mondta, „ezer és ezer milliárdot költöttünk egyik gazdasági csődmentés után a másikra. Azt a rendszert akarjuk aládúcolni, amely idejuttatott minket?” Senki nem számított rá, hogy a 2020-as kampány nem csak Trump erkölcsi alkalmasságáról, hanem arról az amerikai hatalmi struktúráról szóló népszavazássá is válik, amelyet Biden félszázados közéleti tevékenysége során segített kifejleszteni és finomítani. Amint a verseny utolsó hónapjaiba ért, már nem volt elegendő a szűk cél, Trump leváltása. Biden ráébredt az általa elképzeltnél sokkal sürgetőbb válság teljes nagyságára.

VIII. fejezet

Az elnökség meg tervezése „Gyakran nekem szegezik a kérdést, mit fogok csinálni, ha megválasztanak?” – mondta Biden, kezeit széttárva. Majd megválaszolta saját kérdését: „Attól függ, mi az ördögöt hagynak rám. Ez nem vicc. Nem vagyok nagyokos. A dolgok sokkal rosszabbá is válhatnak” – tette hozzá. Ahogy bejött az ősz, a járvány könyörtelenül terjedt tovább. Az Egyesült Államok továbbra is a legrosszabb teljesítményt nyújtotta a világon hatmillió esettel, és a fertőzések üteme sem lankadt. A napi halálozások száma augusztusban több mint kétszerese volt a kora júliusinak. A vakcinára pedig továbbra is hónapokat kell várni. Ilyen körülmények közepette, kampánya a korábbiakhoz aligha hasonlítható hatalomváltásra készült fel, kezdve azzal, hogy a beiktatásra a szociális távolságtartás feltételeivel kerülhet sor („Nem kellenek tömegek” – fogalmazott Biden). Elnöki rendelettel, Biden szinte azonnal lépéseket tenne a visszalépésre az Egészségügyi Világszervezetbe (WHO) és a Párizsi Klímaegyezménybe, valamint törölné Trump muzulmánokat kipécéző bevándorlási korlátozásait. Eközben stratégái egy szokatlanul gyors törvénykezési meneten dolgoznak. „A stratégia: lépj gyorsan és bátran – mondta nekem Jake Sullivan, egyik főtanácsadója. – Ne essünk abba a csapdába, hogy azt gondoljuk, a hagyományos politikai számítás szerint sorban kell haladnunk, mert ezek egyáltalán nem hagyományos idők.” Normális körülmények közt egy elnök siet törvénykezési eredményeket elérni az első két évben, amíg még tart a győzelem dicsősége és az ellenhatás még nem kezdte ki a kongresszusi hatalmat. „Biden nem két

év időtávlatában gondolkodik, hanem az első pár hónapéban” – mondta Sullivan. Bármennyit magasztalja is Franklin Delano Rooseveltet, kettejük politikai feltételei alig hasonlóak. A modern Washington sokkalta megosztottabb és antagonisztikusabb, mint volt Roosevelt idején, ami meghiúsíthat bármely próbálkozást egy átfogó egészségügyi, klímaügyi vagy egyéb változtatásra. Ezt elkerülendő, Biden és tanácsadói olyan stratégiát fektettek le, amelyben benne van az udvariaskodás és bájolgás éppúgy, mint a „felperzselt föld” taktikája, ahogyan Biden egyik stratégája vázolta nekem. Stratégiájuk iránya attól függ, melyik párt szerzi meg a többséget a kongresszusban. Ha a republikánusok megtartanák ellenőrzésüket a szenátusban, Biden vélhetően meg tudna nyerni néhány mérsékelt republikánust, hogy csatlakozzon a demokratákhoz olyan népszerű ügyekben, mint az infrastrukturális befektetések. Jóllehet a progresszívek ezt az elképzelést naivitásnak tartják, Biden és tanácsadói fenntartják, hogy nekik lesz igazuk, ahogyan történt az előválasztások idején is. „A konvencionális bölcsesség első tétele szerint Biden nem fog nyerni. Mindenki, aki szavaz, fiatal és liberális, ő viszont öreg és ósdi – mondta nekem egy munkatársa. – Nos, Bidennek hamarabb sikerült egyesítenie pártját, mint ahogyan azt lehetségesnek gondoltuk.” Függetlenül attól, hogy melyik párt irányítja a kongresszust, Biden alighanem elsőbbséget fog adni bizonyos progresszív céloknak, mint például a minimálbér emelése, a klímaváltozás kezelésére tett drasztikus lépések, miközben nem erőltet polarizálóbb javaslatokat, amilyen a bevándorlás dekriminalizálása vagy az ingyenes Medicare kiterjesztése az iratok nélküli bevándorlókra. Egyes elemzők szerint Biden centrista imázsa könnyebbé teszi számára olyan változások elérését, amelyek fenyegetőbbnek tűnnének a doktriner progresszívek részéről.

Sean McElwee progresszív közvéleménykutató felmérései szerint az ingadozó szavazók sokkal inkább támogatnának klímaváltozást kezelő akciókat, ha azokat úgy tálalnák, mint amelyek munkahelyeket teremtenek és csökkentik az energiakiadásokat, nem pedig a jövő nemzedékek iránti erkölcsi kötelességként. Ebben az értelemben a Biden belső köréhez tartozók Lyndon Johnson volt elnökhöz hasonlítják, aki a képviselőházban és szenátusban szerzett sok évtizedes tapasztalataira építve többet ért el a liberális ügyekben, mint Kennedy, aki a dinamizmus és generációs változás jelképe volt. „Meglehet, Johnson nem volt a legmenőbb antirasszista, környezettudatos demokrata, de ő volt az, aki Roosevelt óta elérte a legtöbb progresszív társadalmi igazságot szolgáltató törvényt – mondta Ron Klain, Biden tanácsadója. – Ennek két magyarázata van: 1964-ben magával húzott a hatalomba egy csomó demokratát, s ezzel erős többsége lett, másfelől tudta, hogy kell elérnie valamit a szenátusban.” Mike Donilon, aki harminc éven át többször volt tanácsadója, azt mondta nekem, Biden elveti a szokott érvelést, miszerint a szakadék a republikánusok és demokraták közt akkorára tágult volna, hogy még az alapvető tárgyalások is lehetetlenné váltak: „Noha úgy tűnik, és azt hisszük, hogy két elválasztott táborhoz tartozunk, ő nem így fogja fel az elnökséget. Meg kell próbálnod együttműködni a másik oldallal. Valóban meg kell hallgatni őket. Nem azzal kezded, hogy nem bízom ebben a fickóban, nincs semmilyen közös nevezőnk.” Donilon szerint Biden úgy véli, Washingtonban az emberek kifejezetten rossz módon tárgyalnak: „Mindenki tüstént elmegy a falig a tárgyalás során azzal, hogy »ezt meg kell oldanunk, mielőtt bármi mást tennénk«. De így semmit sem oldasz meg. Ez nem azt jelenti, hogy engedünk az elvekből, de szem előtt kell tartanunk őket.” Donilon tisztában van vele, hogy sokan ezt naivitásnak

tartják. „Lehetséges, hogy kőfalnak ütközik, bár én valójában úgy gondolom, hogy az országban meglehetősen nagy a vágy az udvariasságra és kompromisszumra – mondta. – A demokraták régóta mondogatják Bidenre, hogy ő egy másik, többé már nem létező világban él. De én úgy érzem, e pillanatban az ország valójában ezt szeretné.” Bizonyos értelemben Biden és Donilon választás előtti óvatosságból beszél a mérsékletről: hogy vonzóvá tegyék a mérsékelt és kiábrándult republikánusoknak. Ám a rideg valóság az, hogy amennyiben a demokraták hárommal több helyet szereznek is a szenátusban, s ily módon irányítást a kongresszus mindkét házában, akkor is brutális politikai erő bevetésére kényszerülnek. Például bevethetik a költségvetési „összehangolás” szabályát, hogy egyszerű szenátusi többséggel fogadtassanak el törvényeket, amely taktikát Trump és a republikánusok a törvényhozásban alkalmaztak a 2017-es adótörvényük elérésére [addig ilyen horderejű ügyekben hatvanfős többség kellett a száztagú testületben, ahol csak 53 szenátoruk volt]. Ennél is drámaibb húzással, sok frusztrált demokrata kész megszabadulni az obstrukció szenátusi tradíciójától, amely gátat állít a törvények útjába, rákényszerítve az előterjesztőket a hatvanas szupertöbbség összehozására. De még elkeseredett vezető demokraták is változást óhajtanak. 2020 júliusában Obama beállt azok közé, akik az obstrukció eltörlését szorgalmazzák. Azzal érvelve, hogy ez tenné lehetővé a demokratáknak a bátor módosításokat a választási szabályokban, például a szavazási regisztráció automatikussá tételét, szövetségi munkaszüneti nappá tenni a választások napját, teljes jogú képviseletet biztosítani a szövetségi kongresszusban a fővárosnak és Puerto Ricónak, valamint véget vetni a pártos körzetmeghúzási gyakorlatnak. [Washington városának, amely szövetségi terület, van három elektora, de az államoktól eltérően nincs

szenátora, se szavazati jogú képviselője. Puerto Rico „társult államként” se elektort, se szenátort nem választ.] Amikor júliusban beszéltem Obamával, ő úgy vélte, a demokraták többé nem engedhetik meg maguknak a reménytelen próbálkozásokat a kétpárti megegyezésekre. „Az egyik dolog, amivel meg kell küzdenünk nekünk, akik hiszünk a demokráciában, annak felismerése: a Republikánus Párt úgy változtatta meg a működésmódját, hogy megnehezítse a demokrácia működését. Ennek a cinizmusnak a része, hogy felismerték, ha a demokrácia nem működik, ha megbénul a kétpártiság és elkeseredett megosztottság van, az jobban kiábrándítja és lehangolja a mi szavazóinkat, mint az övékét. Így nem igazán bánják, ha a kormányzás holtpontra jut.” Biden érzékelhetően konzervatívabb. Nem követte Obamát az obstrukció megszüntetésének szorgalmazásában, ez lett a legnagyobb taktikai nézetkülönbség köztük. Amint óvatosan mondta, a demokratáknak „meg kell vizsgálniuk” e megszüntetést vagy módosítást, de csak akkor, ha a republikánusok „féktelenné” válnak. Amikor Ruth Bader Ginsburg főbírónő szeptemberben meghalt, a pártok közti normalizálódás esélye még tovább csökkent. A Fehér Házban Bidenre váró szokatlanul kényes feladatok közé tartozik magának Donald Trumpnak a kezelése. Magánemberként Trump mind politikai, mind jogi értelemben egyfajta kihívás lesz. Hiszen már a választások előtt azt mondogatta támogatóinak, hogy csak akkor veszthet, ha „[a demokraták] csalnak”; a közeljövő stratégiai kérdéseivel foglalkozó demokraták számításba vették, hogy Trump zavargásokat szíthat. Biden tanácsadóinak nem volt más választásuk, mint megvitatni olyan forgatókönyveket, amelyek egykor bohózatnak tűntek volna. „Olyan ötletek is elhangzottak, hogy odaláncolja magát az ágyhoz a Lincolnhálószobában és nem megy ki” – mondta nekem Biden egyik

vezető tanácsadója. A gyakorlatban arra számítanak, hogy az államgépezet megfelelő részei meggátolják, hogy valaki meglapuljon a nyugati szárnyban [ahol a Fehér Ház elnöki lakosztálya helyezkedik el]. „Az alkotmány értelmében január 20-tól a következő elnöké a hatalom, s neki a kormányzat összes eszköze rendelkezésére áll” – mondta, kifejezetten utalva a hadseregre és a rendőrségre. Ennél jóval valószínűbb kihívás lesz az, hogyan reagál egy Biden-kormányzat a más jellegű nyomásra: a már a választások előtt erősödő követelésre, hogy vonja felelősségre elődje kormányzatát korrupcióért, bűnös hanyagságért és vétkes ügykezelésért. Kevin Kruse princetoni történész felszólította Bident, hogy indítson vizsgálatot a Trump-kormányzat járványkezelésének ügyében, ahogyan hajdan a szenátusi Pecora Bizottság vizsgálta az 1929-es nagy válságot. A vizsgálatot vezető Ferdinand Pecoráról elnevezett testület széles körű korrupciót tárt fel Amerika legtekintélyesebb intézményeinél, amelyekben bankárok osztottak maguknak rejtett osztalékokat és piaci érték alatti részvényeket az elit kliensek titkos listája szerint. E leleplezések serkentették a közvélemény támogatását a roosevelti New Deal átfogó gazdasági és politikai reformjaihoz, közte az Értékpapír és Tőzsde Bizottságot. Amint Kruse fogalmazott: „van tehát precedens. Amennyiben valami rettenetes rossz történik – kiváltképp, ha amerikaiak ezrei halnak meg –, hagyományosan nagy vizsgálat indul, mint amilyen a 9/11 Bizottságé volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás kapcsán.” Kruse remélte, hogy egy Covid–19-bizottság vezeti majd a szélesebb körű vizsgálatot a Trump-korszak korrupciója és hanyagságai feltárására. „Ezt nehezebb lesz eladni politikailag, mert némelyek a felelősségfeltárást bizonyosan politikai törlesztésnek fogják beállítani.” Az Obamakormányzat nem üldözte a mérgezett kölcsönök és derivatívák fő bonyolítóit, vagy a CIA emberkínzóit, főként azért, mert

Obama – ahogyan akkor mondta – fontosabbnak tartotta, hogy „előretekintsenek és nem hátrafelé”. Kruse ezt hibának tekinti: „Valahányszor ezt tesszük, valahányszor összekeverjük az alapvető felelőskeresést az alaptalan bosszúállással, annak később mindig megfizetjük az árát. Ha a jogsértők, akiknek felelniük kellene, megússzák, gyakran visszatérnek fontos közéleti szerepben, méghozzá felbátorodva, mivel tudják, hogy egyszer már megúszták – mondta. – Ha nem vonod felelősségre az embereket, az csak aláássa az intézményeinkbe vetett bizalmat, mivel az emberek azt mondhatják, s joggal, hogy engem sokkal csekélyebbért börtönbe vágtak, míg ezek jóval rosszabbat tettek és büntetés nélkül megúszták.” Biden elutasította azt a feltételezést, hogy ő bizonyos személyeket vizsgáltatna: „ez az Igazságügyi Minisztérium hivatásosainak dolga”, miután azonban Trump félreállította a kormányzati belső ellenőrt, akinek feladata lett volna a járványkezelés felügyelete, megígérte, hogy kinevez egy főellenőrt, aki felülvizsgálja a kongresszus által jóváhagyott 2200 milliárdos serkentési programot. „Minden korrupcióval szerzett dollárnak utánanézünk, s ha rálelünk, megbüntetjük a bűnöst” – mondta. Ez a főellenőr terjesztheti fel a potenciálisan bűnös cselekvést az igazságügyi tárcához, ami Biden szerint figyelmeztetés „mindenkinek, aki részt vesz Trump elnök és kormányzata korrupt osztogatásában”. Amikor Pete Buttigieg visszalépett elnökjelölttel beszéltem Trump felelősségének kérdéséről, ő úgy érvelt, hogy a fiatal amerikaiak kevésbé hajlanak a „lapozzunk továbbra”, mint egykor Gerald Ford elnök, aki a megújulás nemes cselekedetének nevezte, hogy 1974-ben kegyelmet adott elődjének, Richard Nixonnak. „Szerintem a bizottság ötlete nagyon érdekes. Bármi történik is, olyan módon kell felállítani, hogy lehetővé tegye a Republikánus Pártnak az eltávolodást a trumpizmustól és felmérni, hogyan esett annak fogságába. Nem szabad, hogy a győztes pártos

igazságszolgáltatásává váljon. A nemzeti megbékélésről kell szólnia, s a nemzeti értékekről, normákról”. A bírálat, hogy az Obama-kormányzat nem tett eleget az elődök felelősségének megállapításáért, meglepően népszerű még az akkori tisztségviselők körében is. Obama egyik tanácsadója mondta nekem, hogy a „korai Obama-évek egyik tanulságos leckéje, hogy semmit sem lehet nyerni azzal, ha nem vonunk felelősségre több embert. Nincs szükség persze politikailag motivált eljárásra, de amennyiben indokolt a joguralom érdekében embereket felelősségre vonni, akkor azt hagyni kell megvalósulni. Nem kaptunk jó pontokat sem a republikánusoktól, sem az üzleti világtól azért, mert nem indítottunk vizsgálatokat, s alighanem elszalasztottuk az alkalmat az Obama által megörökölt gazdasági és nemzetbiztonsági károk okozóinak megnevezésére.” A Biden-kormányzat első száz napjában, amikor próbálja kialakítani menetrendjét, nemcsak a jobboldali ellenfelekkel kell számolnia, hanem legalább annyira ellenállásba ütközik a saját pártján belül. Augusztusban a Napfelkelte Mozgalom Twitteren üzent a demokrata vezetőknek, s megígérte, hogy állhatatos kritikus lesz Trump távozása után is. „Biden csupán eszköz, hogy Trumpot ki lehessen ebrudalni a Fehér Házból. Készüljetek négy év pokolra a dühös fiatal nemzedék részéről!” Hogy megértsem, milyen eszközökkel próbálja összefogni Biden a pártja különböző frakcióit, a centristáktól kezdve Ocasio-Cortezékig, egy washingtoni parkban szociális távolságot tartó interjúra találkoztam Michael Kazin történésszel, aki társszerkesztője a balos negyedéves folyóiratnak, a Dissentnek. Egy ottani piknikasztal két végén foglaltunk helyet, mint a hidegháborús kémek. „Obamában nagyon bíztak az emberek – mesélte Kazin. – A baloldaliak – elnézést, hogy egy kalap alá vonom őket – azt mondták: »Tetszettek az ígéretei, de sajnos nem valósította

meg őket.« Jogos a felvetés, hogy mennyiben lehet ezért őt magát okolni, és melyek voltak azok a külső akadályok (strukturális és időbeli tényezők), amelyek hátráltatták, miközben azon dolgozott, hogy megmentse a gazdságot.” Kazin folytatta: „Hátráltatta az is, hogy nagyon hitt a pártatlanságban. Szerintem túl nagyra értékelte saját képességeit ahhoz, hogy a személyiségével és a retorikájáva győzzön meg embereket.” Meglepetésemre Kazin azt mondta, hogy a fiatal progresszívok Biden programjának több elemét fogják támogatni, mint azt harcos retorikájuk alapján képzeljük. „Sokan a baloldalon és kivált a fiatalok úgy gondolják, hogy a Demokrata Pártnak darabjaira kell szakadnia, s AOC-nek meg a hozzá hasonlóknak kell vezetniük. De stratégiailag felismerik, hogy jelenleg ez nem felel meg az embereknek – mondta. – Azon dolgoznak, hogy baloldali demokratákat választassanak meg, akik megpróbálják keresztülvinni a mindenkinek járó egészségügyi biztosítást, a jobb lakhatást, a rendőrség megreformálását, vagy akár a pénzmegvonást. Ezek szükségszerűen mind radikális reformok, de még mindig reformok.” Kazin idézte a Dissent egyik minapi cikkét, amely kötelezővé tenné a szavazást az ausztráliai törvényekhez hasonlóan. „Erre nem fog sor kerülni – tette hozzá –, de csodálatos lenne.” Az ilyen eszmék feltárása a lojális ellenzék munkájának része. „Nézze, mi radikális folyóirat vagyunk. Nekünk az ilyesfajta dolgokról kell beszélnünk. Én sem hiszem, hogy megfosztják a rendőrséget pénzalapjaitól, de helyeslem, ha az emberek beszélnek róla.” Ha benn akarja tartani a balosokat a koalíciójában, Bidennek meg kell valósítania tervét a minimálbér megduplázására és meg kell könnyítenie a szakszervezetek alakítását. „Ez nem fog egy csapásra megtörténni. Azonban a szakszervezetek – még azok is, amelyek Bernie-t támogatták – többnyire mögötte állnak, mert felfogták, hogy ebből jó sülhet

ki. Biden megérti, amit Obama valahogyan nem tudott, hogy a szakszervezetek a demokrata bázis szükségszerű részei. Ha több szervezett tagjuk van, a demokraták jobban teljesítenek. Ezt lehet látni a fehér szavazóknál is: a fehér szakszervezeti szavazók Clintonra voksoltak, míg a fehér nem szakszervezetisek túlnyomóan Trumpra. Ez hatalmas különbség.” Mindazonáltal, ha Biden meg akar felelni a roosevelti ígéretnek – mondta Kazin –, összpontosítania kell arra, hogy visszaadja az amerikaiak hitét, politikai beállítottságtól függetlenül, hogy a kormányzat képes foglalkozni gondjaikkal. „A kormányzat működött a harmincas években és a második világháború idején. Ezért hittek benne az emberek, és ezért választottak liberálisokat vagy mérsékelt republikánusokat.” Mára ez a bizalom elveszett. „Meg kell győzni az embereket, hogy a kormányzat képes megtenni, amiről beszél. A baloldaliak csak feltételezik, hogy az »egészségbiztosítást mindenkinek« jelszót az emberek szeretni fogják. Hogyne – ha működik.” Obama helyeselte e nézetet. Megjósolta, hogy a progresszívok elfogadnak bizonyos szintű rugalmasságot, ha az eredményeket hoz. „Nem gondolom, hogy egy politikai listával a kezükben fogják számonkérni a tételeket. Azt várják el, hogy megmutassák nekik, hogy képesek a kormánygépezetet olyanná tenni, amely tükrözi azt, amiben hisznek és amivel törődnek. Mutassák meg, hogy ha az amerikaiak többsége támogatja, hogy történjen valami a klímaváltozás ügyében, akkor tényleg tudnak is valamit tenni, s nem fut zátonyra a kezdeményezés a szenátus vagy a képviselőház előtt.” Hogy Biden építhessen a baloldal támogatására, annak egyik módja, hogy kormányzata fontos posztjaira progresszíveket helyez. Sanders egyik vezető tanácsadója mondta nekem: „Őszintén szólva, ha visszatekintünk az Obama-évekre, nem volt túl sok belső progresszív nyomás. Hol

volt a belső hang, hogy túl sok kompromisszumot köttök, és harcolnotok kellene ezekkel a gazfickókkal?” Egy Bidenkormányzatban „a kabineten belül lehetne ez a hang, a körötte lévő emberek között. Ha ő meghatározott módon a Demokrata Párt egyik – ráadásul vezető – szárnyát képviseli, akkor valóban azokra hárul a feladat, akik hatalommal bírnak, hogy közöljék vele: rendben, de milyen módon akarsz szót érteni azokkal, akik vesztettek?” Bidennek volt néhány gesztusa ebben az irányban. Évek óta tanácsadók olyan kis csoportjára támaszkodott, Donilonra, Klainra és Kaufmanra, akikről a Politico magazin tavaly azt írta, „sokban olyanok, mint Biden: idősek és fehérek, hosszú, a Demokrata Párt egykori csatáiban szerzett tapasztalattal”. De ez a portré mellőzte az olyanokat, mint a harmincéves Symone Sanders, Bernie Sanders egykori tanácsadója, aki a Biden-kampány egyik legbefolyásosabb fekete tanácsadói közt volt. Biden felismerte, hogy ha meg akar felelni az ország igényeinek, akkor radikálisan szélesítenie kell embereinek és az általuk képviselt tapasztalatoknak a körét. „Azt gondolom, hogy valóban fontos, nagyon-nagyon fontos kormányzatomnak hasonlítania az országra” – mondta nekem. Azt remélte, hogy úgy fognak rá emlékezni, mint aki „behozott rengeteg valóban tehetséges embert, olyanokat, akiknek másként nem lett volna esélyük erre”. Engem sokszor meghökkentett, hogy mérsékelt demokraták hajlanak a párton belüli ideológiai különbségekre irányítási problémaként tekinteni. Amikor Klobucharnak, a minnesotai mérsékelt demokratának említettem, hogy Bidennek gondjai lesznek a balosok támogatásának megőrzésével, ő azt felelte, nem hiszi. Az igazi szakadék azok közt van, akik támogatják vagy ellenzik Trumpot: „A pártunkban lévő ellentétek korántsem ekkorák – mondta. – Nézze meg a rendőrségi reformtörvényt a képviselőházban és a szenátusban: egy sor

mérsékelt képviselő és vidéki területekről való támogatta a törvényt.” Minden hangzatos, a Napfelkelte Mozgalom tweetjeiből kihallatszó retorika ellenére, azt mondta nekem Prakash, az egyik alapító, hogy ő egy Biden-elnökségre lehetőségként tekint: „Meg kell választanunk ezt a fickót elnöknek, hogy a politikai eszmék teréből a hatalomba kerüljünk. Ebben az országban történtek progresszív fejlemények felettébb mérsékelt elnökök alatt, a megfelelő időben és megfelelő helyen. Nixon alatt hoztuk létre az EPA-t [Környezetvédelmi Hivatal]. A szövetségi államok közti úthálózatot Eisenhower alatt építettük – tette hozzá nevetve. – A rejtély kulcsa, hogy ne legyünk sem önelégültek, sem farizeusok. Rá kell lelni a biztos pontra középen.” A nyár folyamán, miközben Trump zuhant a felméréseken, Biden olyan számokat produkált, amelyek példátlanok egy hivatalban lévő elnök kihívója esetében a modern közvélemény-kutatások kezdete óta. Még azután sem volt képes Trump elérni az ilyenkor megszokott kiugrást a felmérési számaiban, hogy a Fehér Házat használta a pártkonvenciója helyszíneként. Biden gyakran mondta, hogy ő „egyesíteni akarja az országot”. De ez mit is jelent valójában? Vajon az egységre való törekvés a bénultság elleni receptje? Az egység kilátásai segítették Obamát abban, hogy bekerüljön a Fehér Házba. De e koncepció vegyértéke megváltozott. „Obama szavazótábora, az amerikaiaknak ártatlan serege, felnőtt – mondta nekem Mitchell, a Dolgozó Családok Pártjából. – Cinikusabbak lettek. Megkeményedtek. Több kérdést tesznek fel és több adatot követelnek. Az emberek ismerni akarják a politika részleteit. Felmennek az internetre, terveket olvasnak és megvizsgálják azokat. Vagyis Bidennek ki kell jelentenie: »Ha sikerül megszereznünk a szenátusi többséget, ezek a dolgok fognak történni. Ilyen és

ilyen lesz a kormányom, meg ezeket a Trump-érában hozott döntéseket fogjuk visszacsinálni.« Nem lehet csupán általánosságban beszélni.” Amikor Obamát kérdeztem, hogy ő mire számít, éppen Martha’s Vineyardon, a massachusettsi szigeten lévő házában töltötte a nyarat, az elnöki emlékiratain dolgozva. Sanders visszalépése után hamar megtámogatta Bident, s fontos szerepet játszott a kampányban: az elnökjelölt mellett volt egy videós beszélgetésen és kampánypénzt gyűjtő eseményen. Ő és Biden gyakran beszéltek telefonon, noha nem csináltak ebből túl nagy ügyet, hiszen Trump nyilvánvalóan szerette volna a Biden-kormányzatot az Obama-évek fedett restaurálásaként beállítani. Obama nemrég felkeltette a figyelmet lelkesítő szónoklatával John Lewis temetésén, emlékeztetve a szorongó demokratákat az optimizmus jórészt elfeledett korszakára. Azokról a fiatalokról kérdeztem, akik kiábrándítónak tartották, hogy a demokrata vezetés nem ért el több haladást. Ő az egészségügyi biztosítás példáját hozta fel: „Joe és én fájdalmasan tisztában voltunk bizonyos kötöttségekkel és korlátokkal. De ez az, amit meg tudtunk tenni, és 20 milliónál több ember jutott biztosításhoz. Missouri kiterjesztette a Medicaidet [idősek biztosítása], vagyis ezzel talán pár százezerrel többen is. S most lehetőség lesz ennél jobbá is tenni. Azt hiszem, a fiatal nemzedéknek egy válasz, hogy igen, erősebben kell küzdeni, mert a haladás akkor érhető el.” Obamát érzékenyen érintik azok a vélemények, hogy kormányzata túlságosan hajlott volna a kompromisszumokra. „Az én törvénykezési programom, és Joe törvénykezési programja legalább annyira bátor és agresszív volt, mint most sok fiatalé. Ha azt kérdezi tőlem vagy Joe-tól, hogy mit sajnálunk, vagy milyen tanulságot vontunk le a kormányzásunkból, akkor nem azt, hogy nem voltunk kellően bátrak a javaslatainkkal. Hanem azt, hogy továbbra is hittünk

a kongresszusi republikánusok hajlandóságában, hogy a szabályok szerint játsszanak, s készek legyenek a tárgyalásra és kompromisszumra.” Amikor 2012-ben Obama az újraválasztásáért indult, azt remélte, hogy győzelme egy könnyebben kezelhető kongresszust eredményez. „A felajzottság lankadhat – mondta akkortájt –, mivel a Republikánus Pártban van hagyománya a józan belátásnak.” Ez a remény régen elszállt. „Amikor fiatalokkal beszélgetek, azt mondom nekik: nézzétek, a klímaügyi javaslataink nagyon rámenősek voltak, csak éppen nem tudtuk keresztülvinni azokat. S nem azért, mert lobbisták és vállalati támogatók sugdostak a fülünkbe. Annak oka, hogy nem tudtuk elfogadtatni őket, egyszerűen az, hogy nem volt hatvan szavazatunk a szenátusban. S ugyanez igaz az egészségügyi biztosítás kiterjesztésének és a bevándorlási reform elfogadtatásának ügyében is.” Majd Obama így folytatta: „Tevékenységével a Republikánus Párt diszkreditálta a régi vágású tárgyalásokat és kompromisszumokat, amelyek még megvoltak a kongresszusban, amikor Joe oda először bekerült. Alighanem idejébe telt, hogy ezt belássa, mert szerintem neki éppen abban volt gyakorlata, hogy ezeket tető alá hozza. Fájdalmas lehetett látnia, mi történt az olyan intézményekkel, mint a szenátus.” Biden gyakran érvel azzal, hogy Amerika „nem működhet konszenzus nélkül”. De amikor a kongresszusi harmóniával bűvészkedik, sok fiatal amerikai gondolta, hogy csak ámít, vagy – ami rosszabb – nem akar beszállni a nehéz harcokba. Kigúnyolták 2019-ben, amikor felvetette, hogy Trump távozása után a törvényhozás tagjai „megvilágosodhatnak”. Az ő felfogásában ugyanakkor a kétpártiság lehetősége a győzelem arányán múlik. „Ha nyerünk és megszerzünk további öt vagy hat szenátusi helyet, akkor szerintem lesz megvilágosodás – mondta nekem –, mert akkor csak három,

négy vagy öt republikánusra lesz szükség, aki egy picit meglátta a fényt.” S így folytatta: „Nem gondolom, hogy alábecsülhető annak a hatása, hogy ha Trump már nincs a színen. Se a bosszúvágya, a kicsinyessége, a készsége, hogy – akár a saját kárára is – vendettát hirdessen emberek ellen, mint láttuk Sessions esetében.” (Jeff Sessions volt Trump első igazságügy-minisztere, ám Trump segített őt megtorpedózni a legutóbbi alabamai előválasztáson.) Obama kormányzatának egyik vezető tagja, akivel a nyáron beszéltem, tartott attól, hogy sokba kerülhet Biden optimizmusa: „Úgy fogja fel a szerepét, hogy hoz néhány Trump ellen fordult republikánust, és rájuk építi a kétpárti konszenzust? Tapasztalatból tudom, hogy ez csapda. Mi már belesétáltunk. A te embereid hitüket vesztik, a republikánusok sohasem írják javadra, s sok időt vesztesz vele, hogy a végén megkapd a Tea Partyt [szélsőjobboldali republikánusok].” Augusztusban, szembekerülve kampánya egyik legtöbbet eláruló próbájával, Biden sokatmondóan választott: Kamala Harris kaliforniai szenátort szemelte ki alelnökjelöltjének. Ezzel a faji és etnikai sokszínűséget részesítette előnyben az ideológiai sokszínűséggel szemben. Ő lenne az első fekete, az első dél-ázsiai és az első női alelnök. Amint Biden is, Harris sem volt soha a progresszívok jelöltje. Noha a szenátusban neki van az egyik legliberálisabb szavazati múltja, a progresszívokat zavarta sok San Franciscó-i ügyészi, majd kaliforniai főügyészi időszakában hozott döntése, amikor habozott bizonyos rendőrségi reformok kérdésében, és rámenősen üldözte az iskolakerülést. Biden oldalán állva jelölése bejelentésekor, Harris igazi készséget tanúsított a küzdelemre, amikor Trump gazdasága kapcsán megjegyezte, hogy „miként minden mást, amit megörökölt, úgy a gazdaságot is tönkretette”. Továbbá csépelte azzal a ténnyel is, hogy „minden nyolcvan

másodpercben meghal egy amerikai a Covid–19 miatt”. Trump és beosztottjai keresték a módját Harris megtámadásának: kifigurázták a hangját, a nevét, és a támogatóknak küldött e-mailekben „az amerikai szenátus legkíméletlenebb, legszörnyűbb, legtiszteletlenebb, LEGLIBERÁLISABB tagjának” nevezték. A bejelentés után felhívtam Kandyce Bakert, az egyetemi adminisztrátort, akivel a washingtoni demonstráción találkoztam, s aki akkor azt mondta, hogy „sajnos” Bident kell támogatnia. Baker örült annak, hogy egy fekete nő lett az alelnökjelölt, de aggasztották a politikai kalkulációk. „Nekem tökéletesen megfelelnek azok a jelöltek, akik megváltoztatják álláspontjukat vagy felismerik, hogy ez volt 2015-ben, de most már több információm van. Azonban elvárom Kamalától, hogy el is magyarázza, mi történt. Nem elegendő, hogy csak annyit mondjon, fejlődtem” – közölte Baker. Amikor augusztus végén Harris a demokraták elnökjelölő konvencióján beszélt, inkább több biztatást kínált, mint magyarázatot. „Engem annyira inspirál egy új nemzedék – mondta –, ti szorítotok minket rá a nemzet eszméinek megvalósítására.” Harris elkezdte kialakítani szerepét egy lehetséges Biden-kormányzatban. Belőle aligha lesz az összekötő a kongresszushoz, amilyen volt Biden Obamának, mert az maga Biden lesz. Ehelyett benne látszott a lehetőség a híd szerepére a fiatalabb, megosztottabb szavazótáborhoz, s a kormányzati értékek erőteljes képviseletére, a trumpizmus visszaverésére, kezdve rögtön a Mike Pence alelnökkel való tévévitában. Biden azzal büszkélkedett, hogy lojális alelnök volt, s Harrisnak akként kell kezelnie új státuszát a párt jogos örököseként, hogy ne idegenítse el magától a főnökét. A konvenció, mint annyi minden ezekben a napokban, lényegében a képernyőre volt visszaszorítva, ám e korlátozás csak fokozta a személyes sürgetés jelentőségét. Obama felkavaró beszédben szólította fel az amerikaiakat, főként a

fiatalokat, hogy utasítsák el a cinizmust és az apátiát. „Így sorvad el a demokrácia, amíg már egyáltalán nem is demokrácia, s nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen” – mondta. Szavai szerint az individualizmus felelősséget jelent, nem csupán felhatalmazást: „Ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek a hatalmatokat” – figyelmeztetett. Ez volt a bevezetője Biden megfontolt hivatkozásának az erkölcsi tartásra, az észszerűségre, „a sötétség évadának” meggyászolására – ahogy ő fogalmazott. Beszédében, amelyben Trump neve el sem hangzott, Biden azzal érvelt, hogy az amerikaiak nem lehetnek a múlt és a jelen kudarcainak foglyai. „Én a bennünk lévő legjobbra és nem a legrosszabbra számítok” – hirdette, s idézte a polgárjogi harcok ikonját, Ella Bakert, aki azt mondta: „Mutass fényt az embereknek és rálelnek az útra!” Egymás után hétköznapi emberek beszéltek elszenvedett nehézségeikről. Kristin Urquiza, egy 39 éves arizonai elmesélte apja, Mark Anthony Urquiza történetét, aki négy éve Trumpra szavazott, s hitt a járvánnyal kapcsolatos megnyugtatásaiban, majd – ahogy lánya mondta – „egyedül halt meg az intenzív osztályon, ahol egy ápolónő fogta a kezét”. Egy tizenhárom éves fiú New Hampshire-ból, Brayden Harrington megköszönte Bidennek, hogy elmondta neki: „ugyanabba a klubba tartozunk – dadogunk”. A hivatalos szavazás, általában a konvenció banális eljárása, most videóparádéként született újjá, tükrözve Amerika összetettségét és hatalmas voltát, a Karibi-tengertől a Dakotákon át Alaszkáig. A hatás giccses, megnyugtató és üdítő volt, illően egy korhoz, amelyben az amerikaiak egy felkavaró fejleményre ébrednek rá: a politikusok mutathatnak nekünk fényt, vagy legalább nem takarják el, de az útra nekünk kell rálelnünk. ***

A politikai talányok és taktikák ellenére – Kína, klímaváltozás, mesterséges intelligencia, nem beszélve a küszöbönálló válságokról –, a potenciális Biden-kormányzat lényegi jellege az alapvető döntésekben fog kialakulni. Elképzeléseit Amerika bajairól életrajzának két eltérő szála fogja bonyolítani: a politikai felelősségről alkotott mítosz és saját sorsának balszerencséi. A Tyranny of Merit [Az érdemek zsarnoksága] című könyvében a harvardi politikafilozófus, Michael Sandel írja, hogy „miközben az egyenlőtlenség hatalmasra nőtt, a tömegkultúra erősítette azt a nézetet, hogy felelősek vagyunk a sorsunkért és megérdemeljük, amit kapunk… Ha sikeresek vagyunk, azt a saját cselekedeteinknek köszönhetjük, ha pedig kudarcot vallunk, senki mást nem hibáztathatunk magunkon kívül.” A járvány és a rendszerszintű igazságtalanság korában érvel Sandel, „a sorsunkban lévő esetlegesség érzése egyfajta szerénységre ösztönöz: így jártam – Isten kegyelméből, a születés véletlenjéből vagy a kifürkészhetetlen sors akaratából”. Biden, aki mindig érezte a széljárást, arra számít, hogy Amerika másfajta politikát akar. Értette, hogy mi jár a kongresszusi tagok fejében – az egyensúlyozgatás, a felelősség alól való kibújás, a harmadikutas politika –, és hitt abban, hogy legalább páran közülük készek a vele való együttműködésre. Az egységről való elképzelése ugyanakkor a washingtoni gépezeteknél távolabbi erőnek ad nyomatékot: annak, hogy az emberek úgy érezzék, valaki a fővárosban hallgat rájuk. A 2020-as, egyedülállóan különös kampányban a tanácsadók azon dolgoztak, hogy Biden minden nap telefonkapcsolatba kerüljön egy átlagemberrel. Egy tavaszi délutánon kapcsolták neki Mohammad Qazzazt, a michigani Dearbornból. Három héttel azelőtt Qazzaznak, aki egy kávépörkölő üzletet vezet, pozitív lett a vírustesztje. Amikor Biden hívta, otthon volt karanténban, próbálva védeni feleségét és két gyerekét.

Qazzaz, aki rögzítette a beszélgetést és lejátszotta nekem, elmondta Bidennek, hogy a kislánya, aki csupán kétéves, és nem érti, hogy az édesapja miért nem jön ki a hálószobájából, folyton azt mondogatja, hogy „Baba, nyisd ki az ajtót! Nyisd ki az ajtót!” S miközben leírta e helyzetet, elcsuklott a hangja és próbált megnyugodni: „Bocsásson meg, alelnök úr”. – „Ne sajnálkozzék – mondta Biden –, felindultsága tökéletesen jogos. S ahogy a mamám mondaná, szabadjára kell engedni.” Biden elmesélte Qazzaznak, hogy neki is voltak gyerekei, akik túl kicsik lévén nem értették a köröttük lévő zűrt: „persze semmilyen helyzet nem azonos, de úgy érzem, túl fog rajta jutni” – mondta Biden. S javasolt Qazzaznak egy játékot, amit az ajtón keresztül tudnak játszani: gondoljon egy számra vagy színre, amit a kislánynak ki kell találnia. „És meséljen neki arról, hogy milyen lesz az, ha apa már jobban van.” Elbeszélgettek egy darabig Qazzaz apjáról is, aki Jeruzsálemből vándorolt be Amerikába. „Úgy tűnik, maga túl fog ezen jutni – mondta neki. – Azért vagyunk olyan nemzet, amilyen, mert a bevándorlók nemzete vagyunk.” A beszélgetést ötpercesre tervezték, végül 21 percet beszéltek. Meghallgatva e telefonbeszélgetést, Franklin Roosevelt híres szavai jutottak eszembe: „Az elnökség nem csupán kormányzati hivatal… Mindenekelőtt az erkölcsi vezetés posztja.” Joe Biden élete bővelkedik hibákban, megbánt cselekedetekben és megrendítő személyes veszteségekben. Ha eljut az elnökségig, aligha tud olyan magasztos retorikát nyújtani, amely hat is a nemzet lelkére, ám a gyászoló embereknek vigaszt kínálhat a felgyógyulás jeleként.

Köszönetnyilvánítás Ennek az írásnak a nagy része a The New Yorkerből származik, ahol különösen hálás vagyok jelenlegi és múltbéli kollégáimnak. Az első Biden-esszémet az általam mélyen tisztelt John Bennet szerkesztette. A rövidebb részleteket Virginia Cannon, Amy Davidson Sorkin és Carla Bluemenkranz javította. Amikor a 2020-as kampány során bővebben is foglalkoztam a témával, akkor szerencsémre a sebészi precizitással és őszinteséggel megáldott Nick Trautwein szerkesztette a szövegemet. Külön köszönettel tartozom Deirdre Foley-Mendelssohnnak, Dorothy Wickendennek és David Remnicknek, akik őrködnek a lap tisztessége, haladó szelleme és gazdag tartalma felett. Munkámat a tartalmi pontosság ellenőrzésével és egyéb szerkesztési feladatok elvégzésével Madeleine Baverstam, James Haynes, Ethan Jewell, Ruth Margalit, Teresa Mathew, Betsy Morais, Matthew Silberman, Hélène Werner és Hannah Wilentz támogatta. Ez a könyv nem jöhetett volna létre barátom és ügynököm, Jennifer Joel káprázatos munkája nélkül. Különleges köszönet illeti Jonathan Karpot, aki hosszú évek óta támogat és biztat, nemrég pedig számos követ megmozgatott annak érdekében, hogy e kötet megjelenhessen. A Scribner kiadónál Nan Graham szívélyesen üdvözölte az ötletet, majd Colin Harrison óriási odaadással nézett végig minden egyes oldalt. Köszönet továbbá Sarah Goldbergnek, Mark LaFlaur-nak és Brian Belfigliónak. A legnagyobb hálával a szeretteimnek tartozom: feleségemnek, Sarabethnek, akinek a cinizmusommal szembeni immunitása áthatja a politikáról szóló minden

szavamat; továbbá Olivernek és Rose-nak, akik emlékeztetnek minket, hogy miért számít, ami fontos.

arra

Jeg yzetek Ez a könyv a The New Yorkerben 2011 és 2020 között időközönként megjelent írások alapján készült. Biden élete során rengeteg beszédében mondta azt az embereknek: „Az életedben vagy épp felfelé vagy épp lefelé tartasz.” Amikor 2014 áprilisában először találkoztam vele, szakmai szempontból és a szó szoros értelmében is épp a kettő között, pontosabban a levegőben volt, hiszen az Air Force Two fedélzetén utazott Kelet-Európa fölött. Második alelnöki ciklusának közepén járt, és igencsak rossz kedélyállapotban volt. Washingtont megbénította a pártok viszálya, Obama népszerűsége csökkent, s Biden túl korainak ítélte, hogy nyílt tárgyalásokat kezdjen az elnökjelöltséggel kapcsolatban. Az évek során négy interjút készítettem vele, legutóbb 2020 júliusában. Az elmúlt években több mint száz emberrel beszélgettem: politikai pályatársakkal – köztük két alkalommal Barack Obamával –, Biden családtagjaival és régi stábtagjaival. Beszéltem továbbá számos ellenfelével és munkatársával Washingtonban, Delaware-ben és másutt. Valójában véletlenül váltam Biden-szakértővé. Eleinte azért kezdtem érdeklődni iránta, mert külpolitikai kérdésekkel foglalkozott, én pedig egy teljes évtizeden át voltam tudósító a tengerentúlon. Miután közelebbről megismertem a tevékenységét, megláttam benne a perspektívát; úgy éreztem, hogy az amerikai politikai kultúrában régóta betöltött szerepe révén eddig ismeretlen területeket tud nekem bemutatni. Széles körű tapasztalatai, rendkívüli szenvedélyessége, valamint az, hogy gyakran eljár a szája, s kimondja, amit gondol, különleges színfolt az üres lózungokkal ékesített washingtoni újságírás világában. Biden

is belefut olykor ilyenekbe, de nem olyan gyakran, mint a többiek. Interjúim mellett számos szakértő és újságíró írását használtam fel, olyanokét, akik dokumentálták karrierjét és annak összefüggéseit. Az alábbi felsorolás nem teljes; de remélem, hogy fogódzóként szolgálhatnak néhány különösen értékes forrás felkutatásához. Bevezetés Biden aneurizmáinak és gyógyulásának történetéről ő maga és családtagjai meséltek nekem. Életének jelentős epizódjaival kapcsolatos részleteket az emlékirataiból válogattam: Promises to Keep (2007) Promise Me, Dad: A Year of Hope, Hardship, and Purpose (2017). Betegségeiről sok értékes információt olvashattam a néhai Richard Ben Cramer által írt What It Takes: The Way to the White House című könyvben, amely egyedi módon mutatja be Biden 1987-es elnökjelöltségét. Biden megjegyzését, amely egy miniszterrel folytatott magánbeszélgetésen hangzott el, egy közvetlen fültanú elmondása alapján írtam le. I. Fejezet: Annus horribilis James Comey jellemzése saját visszaemlékezéseiben, A Higher Loyalty: Truth, Lies, and Leadership (Flatiron Books, New York), jelent meg. Hálával tartozom Patrick Fishernek, az ezredfordulós generáció politikai hatásának bemutatásáért, amelyet több tanulmányban elemzett, többek között „Generational Cycles in American Politics, 1952–2016”, Society 57 (2020): 22–29. o. A fiatal baloldal változásának megfigyeléséért sokat köszönhetek John Judis mélyenszántó cikkének, „A Warning from the 60s Generation”, The Washington Post, 2020. január 21.; valamint Paul Taylor és a Pew Center kötetének, The Next

America: Boomers, Millenials, and the Looming Gene​ rational Showdown (PublicAffairs, New York, 2014). Obama és Biden korai beszélgetéseinek részletei Steven Levingston érdekfeszítő könyvében jelentek meg, Barack and Joe: The Making of an Extraordinary Partnership (Hachette Books, New York, 2019). II. fejezet: Hogyan jutott idáig? Jeff Connaughton élményeiről a könyvében számol be, The Payoff: Why Wall Street Always Wins ( Prospecta Press, Westport, Con., 2012). A Csendes Generációról szóló adatok és elemezések Elwood Carlson könyvében jelentek meg, The Lucky Few: Between the Greatest Generation and the Baby Boom (Springer, Netherlands, 2008). A szerencse és akarat fogalma amerikai alakulásának megértéséhez Maria Konnikova megfigyeléseire támaszkodtam, The Biggest Bluff: How I Learned to Pay Attention, Master Myself, and Win (Penguin Press, New York, 2020). Az ebben és a későbbi fejezetekben szereplő életrajzi részletek a Promises to Keep, a What It Takes, és Biden második memoárjában, Promise Me, Dad, jelentek meg. A Thomasmeghallgatás részleteiért Jane Mayer és Jill Abramson kötetéhez fordultam, Strange Justice: The Selling of Clarence Thomas (Houghton Mifflin, Boston, 1994). III. fejezet: „Nőj fel!” Biden korai, szenátusi élményei és azzal kapcsolatos megjegyzései a „Death and the All-American Boy” című cikkben jelentek meg, in. Washingtonian, 1974. június 1. Biden Arendtnek intézett leveléről Roger Berkowitz tanulmányából szereztem tudomást, amelyet a Hannah Arendt Center for Politics and Humanities, honlapján közölt 2020. augusztus 16-án.

A politikai felelősség kapcsán James Forman Jr. könyvére támaszkodtam, Locking Up Our Own: Crime and Punishment in Black America (Farrar, Straus & Giroux, New York, 2017). Az „önhibáján kívül” kifejezés elemzése Michael J. Sandelnél jelenik meg, The Tyranny of Merit: What’s Become of the Common Good? (Farrar, Straus & Giroux, New York, 2020). A cégvezetői fizetések 2007-et követő növekedéséről szóló kimutatást a kongresszus Adóügyi Bizottsága tette közzé. IV. fejezet: Az alelnök Az „új amerikai többség” kifejezést Stacey Adams használja a könyvében, Our Time Is Now: Power, Purpose, and the Fight for a Fair America (Henry Holt, New York, 2020). Az alelnökök politikája súlypontjainak, köztük Cheney „kemény ügyekre” való összpontosításának részleteiben Barton Gellman könyvére támaszkodtam, Angler: The Cheney Vice Presidency (Penguin Press, New York, 2008). Az empátia Obama retorikájában betöltött szerepét Colleen Shogan tanulmánya vizsgálja, „Thee Contemporary Presidency: The Political Utility of Empathy in Presidential Leadership”, Presidential Studies Quarterly 39 (2009): 859–87. V. fejezet: A küldött Bill Bradley Bidennel közös Szovjetunión belüli utazásainak emlékét memoárjában tette közzé, Time Present, Time Past (Vintage Books, New York, 1997). 2014 nyarán a USA Today hozta nyilvánosságra Biden telefonhívásainak listáját. Biden tippje, hogy Maliki aláírja a bekefenntartókról szóló egyezmény meghosszabbítását, Michael R. Gordon és Bernard E. Trainor könyvében jelenik meg, The Inside Story of the Struggle for Iraq, from George W. Bush to Barack Obama (Pantheon Books, New York, 2012).

Zalmay Khalilzad és Kenneth Pollack az iraki stratégiai kilátásokat a „How to Save Iraq” c. cikkben gyűjtötték össze, The New Republic, 2014. július 22. VI. fejezet: A szerencsés és a balszerencsés Jonathan Alter számol be arról, ahogy 2008-ban biztosította Biden Obamát, hogy ő már túlságosan öreg az elnökjelöltséghez, „Biden’s Unified Theory of Biden”, Newsweek, 2008. október 13. Peter Beinart tanulmánya a szélesebb demokrata mezőnyben rejlő, 2016-os lehetőségekről, „Run, Joe, Run: Why Democrats Need a Biden Candidacy”, The Atlantic, 2014. május. 9. A Beau halálával kapcsolatos részletek, valamint Biden naplóbejegyzése Biden visszaemlékezésében, Promise Me, Dad, jelent meg. Levingston Barack and Joe c. könyve fontos adalékokkal szolgált Obama és Biden kapcsolata alakulásának megértéséhez a nyugati szárnyban eltöltött utolsó éveikben. Adam Entous részletes beszámolója arról, Hunter Biden élete miként befolyásolja az elnökjelöltséget, „Father and Son” c. cikkében jelent meg, The New Yorker, 2019. július. 1. VII. fejezet: Harc a lélekért Sokat köszönhetek Samuel L. Popkin megjelenés előtt álló könyvének, Crackup: The Republican Implosion and the Future of Presidential Politics, (Oxford University Press, New York, 2021). Lucy Flores beszámolója „An Awkward Kiss Changed How I Saw Joe Biden” címmel jelent meg, New York, 2019. március 29. 2020 márciusában Renee DiResta, a Stanford Internet Observatory elemzője vizsgálta Jill Stein #BidenCognitiveDecline hashtagjének hatását. Ryan Lizza vizsgálta Biden és a fiatal baloldal viszonyát a „Biden Camp Thinks the Media Just Doesn’t Get It” című cikkében, Politico, 2019. szeptember 11.

Bernie Sanders a Bidennel való kapcsolatáról Andrew Marantzcal készített interjújában számol be, „Bernie Sanders Is Not Done Fighting”, The New Yorker, 2020. június 9. VIII. fejezet: Az elnökség megtervezése Biden gyors cselekvésének tervéről Matt Viser ír cikkében „If He Gets a Presidential Day 1, Joe Biden Has a Nearly Endless List of Ways to Spend It”, The Washington Post, 2020. július 29. A Pecora Bizottság tanulságainak potenciális alkalmazhatóságáról Kevin M. Kruse ír, „Why a Biden Administration Shouldn’t Turn the Page on the Trump Era”, Vanity Fair, 2020. július 7. A jutalmazás, irányítás és küzdés fogalmainak használatakor Sandel The Tyranny of Merit c. könyvére támaszkodtam.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó Zrt. www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Evan Osnos: Joe Biden. The Life, the Run, and What Matters Now First published in 2020 by Scribner, an imprint of Simon & Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Fordította Avar János és Avar Katalin A fordítást az eredetivel egybevetette Zámbó Kristóf Borítóterv Kiss Áron ISBN 978-963-5443-17-8 (EPUB) ISBN 978-963-5443-18-5 (MOBI) © Evan Osnos 2020 © Hungarian translation Avar János, Avar Katalin 2020 © Kossuth Kiadó 2020 Borítókép © MTI Fotóarchívuma Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]

{ 1}

Petőfi Sándor fordítása