Hitler 9634970591 [PDF]

Zitiervorschau

IAN KERSHAW HITLER 1936–1945 • NEMEZIS                              

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:   HITLER. 1936–1945: NEMESIS by Ian Kershaw Penguin Books, 2000 Published by the Penguin Group Penguin Books Ltd, 27 Wrights Lane, London W8 5TZ, England   © Ian Kershaw, 2000   A borítón látható fényképet Walter Frentz készítette Adolf Hitlerről 1942/43-ban A fénykép az Ullstein Bilderdienst hozzájárulásával került felhasználásra   Fordította FAZEKAS ISTVÁN   Szakmailag ellenőrizte LÖFFLER TIBOR   A mutatót készítette JUHÁSZ FERENC     ISBN 963 497 059 1   Hungarian translation © Fazekas István, 2003 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2004   Lektor: Juhász Ferenc Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRÓ BT., Szentmiklósi Csaba Színre bontás: A-SzínVonal Bt. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Felelős szerkesztő: Szolga Emese   Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Rácz Károly

Illusztrációk jegyzéke Mindent megtettünk a fellelhető dokumentumok felkutatása érdekében. A kiadó az elkövetkező kiadások során kész örömmel kiegészíteni a művet, ha az esetleges hibákra és hiányosságokra a figyelmét felhívják. (A műben megjelent fényképek forrásait zárójelben közöljük.)   1. Adolf Hitler, 1936. szeptember (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 2. Hitler a weimari tervek megbeszélése közben, 1936 (Corbis/Hulton Deutsch Collection) 3. A berlini olimpia, 1936 (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 4. Hitler találkozása a windsori herceggel és hercegnével, 1937 (Corbis/Hulton Deutsch Collection) 5. Werner von Blomberg (Corbis/Hulton Deutsch Collection) 6. Werner von Fritsch (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 7. Hitler beszédet mond a bécsi Heldenplatzon összegyűlt tömeg előtt, Bécs 1938 (AKG London) 8. Hitler, Mussolini és III. Viktor Emmanuel, 1938 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 9. Hitler Firenzében, 1938 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 10. „Az örök zsidó” kiállítás, München, 1937 (AKG London) 11. „Zsidók Berlinben”, plakát, Berlin, 1938 (Corbis/Bettmann) 12. Lángokban álló zsinagóga, Berlin, 1938 (Corbis/Hulton Deutsch Collection) 13. Zsidó közösségi épület, Kassel, 1938 (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 14. Kifosztott zsidó üzlet, Berlin, 1938 (AKG London) 15. Joseph Göbbels és családja, 1936 (Corbis/Hulton Deutsch Collection) 16. Göbbels rádióbeszédet intéz a néphez, 1939 (Hulton Getty) 17. Eva Braun, kb. 1938 (Hulton Getty) 18. Wilhelm Keitel fogadja Neville Chamberlaint (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 19. Német csapatok Prága utcáin, Prága, 1939 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 20. Hitler dolgozószobája a birodalmi kancellárián (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 21. Göring köszönti Hitlert az új birodalmi kancellárián, 1939 (Bayerisches Haupstaatsarchiv, München) 22. Ferdinand Porsche autómakettet ajándékoz Hitlernek, 1938 (Hulton Getty) 23. Heinrich Himmler egy Menzel-festménnyel ajándékozza meg Hitlert, 1939 (Bundesarchiv, Koblenz) 24. Hitler Winifred Wagnerrel Bayreuthban, Bayreuth, 1939 (Bayerisches Haupstaatsarchiv, München) 25. Molotov aláírja a szovjet–német megnemtámadási szerződést, 1939 (Corbis) 26. Hitler Lengyelországban, Wehrmacht-segédtisztje társaságában (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 27. Hitler csapatszemlét tart Varsóban, 1939 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 28. Hitler beszédet mond a párt „régi harcosai” előtt a Bürgerbräukellerben, München, 1939 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 29. Arthur Greiser (Bundesarchiv, Koblenz) 30. Albert Forster (Süddeutscher Verlag, München) 31. Hitler értesül Franciaország fegyverszünet-kérelméről, 1940 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 32. Hitler Elzászban megtekinti a Maginot vonalat, 1940 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 33. Hitler Freudenstadtban, 1940 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 34. Tömeg a Wilhelmplatzon, Berlin, 1940 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 35. Hitler búcsút int Francónak, Hendaye, 1940 (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 36. Hitler találkozik Petain marsallal, 1940 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 37. Ribbentrop Molotovval tárgyal, Berlin, 1940 (Bildarchiv Preussischer Kulturbesitz, Berlin) 38. Hitler a japán Matsuokával találkozik, 1941 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 39. Hitler Alfred Jodllal tárgyal, 1941 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 40. Hitler és Keitel útban Angerburg felé, 1941 (Ullstein Bilderdienst, Berin/Walter Frentz) 41. „Európa győzelme a jólét záloga”, bolsevikellenes plakát (Imperial War Museum, London) 42. Walter von Brauchitsch és Franz Halder (AKG London) 43. Keitel Hitlerrel a Farkasveremben (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 44. Himmler és Reinhard Heydrich (Süddeutscher Verlag, München) 45. Hitler 1939. január 30-i „jövendölését” megörökítő náci propagandaplakát (The Wiener Library, London)

46. Hitler tiszteleg Heydrich koporsója előtt, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 47. Hitler Heydrich fiait vigasztalja (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 48. Hitler 12 000 katonatiszt előtt mond beszédet a Sportpalastban, Berlin, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 49. A tömeg válasza (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 50. Fedor von Bock (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 51. Erich von Manstein (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 52. Hitler beszédet mond a Hősök Emléknapján az Unter den Lindenen lévő Arsenalban, Berlin, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 53. Gépesített egységek áthaladása egy lángokban álló orosz falun, a keleti fronton, 1942 (Hulton Getty) 54. Hitler Dr. Ante Pavelicet üdvözli, 1943 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 55. Hitler Antonescu marsallal, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 56. Hitler III. Borisz királyt üdvözli, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 57. Hitler Monsignor Dr. Josef Tisot üdvözli, 1943 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 58. Hitler Mannerheim marsallt köszönti, 1942 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 59. Horthy tengernagy Ribbentroppal, Keitellel és Martin Bormann-nal beszélget (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 60. Egy „Do 24”-es hidroplán, Norvégia (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 61. Vasúti kocsira épített ágyú, Leningrád (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 62. Német harckocsik Kirenaikánál, Líbia (Hulton Getty) 63. Partizánvadászat, Bosznia (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 64. Kimerült német katona, keleti front (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 65. Hitler fogadja a Wehrmacht díszszemléjét, Berlin, 1943 (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 66. A párt „öreg harcosai” köszöntik Hitlert, München, 1943 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 67. Martin Bormann (Hulton Getty) 68. Hitler és Göbbels Obersalzbergben, 1943 (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 69. Német katonák sártengerben tolnak egy autót, keleti front (Corbis) 70. Hóban megfeneklett páncélozott járművek, keleti front (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 71. Waffen-SS csapatok, keleti front (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 72. Francia zsidók deportálása, 1942 (Bildarchiv Preussischer Kulturbesitz, Berlin) 73. Lengyel zsidók saját sírjukat ássák, 1942 (Bildarchiv Preussischer Kulturbesitz, Berlin) 74. Krematóriumok Majdanekben, 1944 (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 75. Hitler és Himmler sétája Obersalzbergben, 1944 (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 76. A „Fehér rózsa”, 1942 (Gedenkstätte Deutscher Widerstand, Berlin) 77. Heinz Guderian (Hulton Getty) 78. Ludwig Beck (AKG London) 79. Claus Graf Schenk von Stauffenberg (AKG London) 80. Henning von Tresckow (Süddeutscher Verlag, München) 81. Hitler közvetlenül a merényletkísérlet után, 1944 (Süddeutscher Verlag, München) 82. Hitler nadrágja (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 83. Hitler és Mussolini utolsó találkozása (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 84. Karl Dönitz hűségnyilatkozatot tesz a haditengerészet nevében, 1944 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 85. Az öregedő Hitler Berghofban, 1944 (Ullstein Bilderdienst, Berlin/Walter Frentz) 86. V-l repülőbomba (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 87. V-2 rakéta (Corbis/Hulton-Deutsch Collection) 88. Me 262-es Messerschmidt (Hulton Getty) 89. A „Volkssturm”, 1944 (Hulton Getty) 90. Az utolsó „Hősök Emléknapja”, Berlin, 1944 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 91. Danzigból menekülő nők és gyerekek, 1945 (AKG London) 92. Hitler Linz makettjét nézi (National Archives and Records Administration, Washington) 93. Hitler a birodalmi kancellária romjai között, 1945 (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart)

Előszó A tanulmány első része, a Hitler 1889–1936 Hybris című munka megkísérelte bemutatni, hogy egy magas kultúrájú, gazdaságilag fejlett, modern állam polgárai miként juttathatták hatalomra Hitlert. Hogyan bízhatták sorsukat egy politikai partvonalon kívül lévő és a politikai demagógiához való elvitathatatlan adottságán, valamint propagandaérzékén túlmenően nagyon kevés tehetséggel – ha egyáltalán ilyesmi szóba jöhet – rendelkező emberre. Abban az időszakban, amikor a von Hindenburg birodalmi államelnökhöz közel álló befolyásos személyiségek intrikáinak köszönhetően kancellárságához megteremtődtek a feltételek, Hitler – szabad választások útján – a német választópolgárok szavazatainak nem több, mint jó egyharmadát tudta megszerezni. Egy másik egyharmad – a baloldalon – bár belső ellentétektől megtépázva, de engesztelhetetlenül ellene foglalt állást. A többiek kétkedők, tétovák, bizonytalanok maradtak, és várakozó álláspontra helyezkedtek. Az első kötet végéig haladva nyomon követhettük Hitler hatalmának az abszolutizmust erősen megközelítő megszilárdulását. A belső ellenállás megsemmisült. A kétkedők túlnyomó többségét a belső újjáépítés és a külső erőfitogtatás eredményeként sikerült megnyerni, s ez szinte elképzelhetetlen mértékben hozzájárult az elvesztett első világháborút követően romokban heverő nemzeti büszkeség helyreállításához, és a megalázottság érzésének felszámolásához. Az autoritarianizmust a legnagyobb áldásnak tekintették; a politikai lépéstévesztésben szenvedők a nem különösen kedvelt kisebbségek és a társadalom számkivetettjeinek elnyomása csekélyke árnak látszott mindazért, ami a nemzet újjászületésének tűnt. Miközben a tömegek Hitler iránti csodálata egyre fokozódott, az ellenzék pedig megsemmisült és jelentéktelenségbe süllyedt, a hadsereg, a földbirtokos arisztokrácia, az ipar vezető személyiségei és a magas beosztású állami hivatalnokréteg által képviselt jelentős erő az új rezsim mögött sorakozott fel. Bármilyen negatív vonásokkal is rendelkezett, úgy tekintettek rá, mint ami a legnagyobb lehetőséget ígéri nekik saját érdekeik érvényesüléséhez. Mire az első kötet eseményei közeljutottak a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálásához, Hitler már a német nép túlnyomó többségének támogatását élvezte, még azok többsége is oldalára állt, akik nem szavaztak rá, mielőtt elfoglalta volna a kancellári széket. A nemzeti megaláztatás legmélyére süllyedt németek túlnyomó része hajlandó volt kivenni részét az újsütetű nemzeti büszkeségből. Széles körben olyan érzés uralkodott el, hogy Németország a legjobb úton van afelé, hogy Európa uralkodó hatalmává váljon. Hitlerben a bécsi évek alatt történt személyes és mélységes megaláztatás érzése egyre inkább kialakuló és erősödő politikai küldetéstudattal kezdett párosulni, mely azt sugallta, hogy ő az, aki kivezeti Németországot a káoszból és menti meg a nemzet létét fenyegető sötét erőktől. Hívei szinte isteni tulajdonságokat véltek benne felfedezni, s ennek eredményeként önimádattal teli öndicsőítése 1936-ra valószínűtlen méreteket kezdett ölteni. Ekkor már csalhatatlannak tartotta önmagát, a saját magáról kialakított kép pedig gyakorlatilag az önhittség, a hybris csúcsát jelentette. Személyes, vezetői önteltsége a német nép közreműködésével alakult ki. A németek ennek az önteltségnek a kiteljesedése felé meneteltek: a nemzet történetének legnagyobb hazárdjátékába kezdtek – megkérdőjelezhetetlen uralmuk alá akarták hajtani az európai kontinenst. A hazárdjáték méretei önmagukban hordozták az önpusztítással való kacérkodás iránti készséget is, mellyel kihívták maguk ellen a sorsot, amit csak azon kevesek láttak előre, akik tudták, milyen kockázattal jár követni azt az önteltséget. A görög mitológiában Nemeszisz a bosszú istennője, aki kiszabja az istenek büntetését az elbizakodott arroganciára és önteltségre. Az angol közmondás („A gőg a bukás előfutára”) is ezen az általános igazságon alapszik. A történelem bővelkedik ezekben a gőgös és öntelt figurákban, bár a „nemezis” egyre inkább politikai, mint morális ítéletet jelent. Az uralkodók, politikusok vagy az udvartartás meghatározó kedvenceinek üstökösszerű emelkedését gyakran a dicstelen bukáshoz vezető hatalmi arrogancia követi. Ez rendszerint azoknál következik be, akik hullócsillagként felvillannak, majd gyorsan kihunyva – az égbolt képén mit sem változtatva – a jelentéktelenség homályába süllyednek. A történelemben nagyon ritkán fordul elő – de ha igen, általában súlyos árat kell érte fizetni –, hogy az egyén önteltsége komolyabb erőket mozgósítana a társadalomban. Minderre sokatmondó példát szolgáltat az alacsony sorból a forradalom zűrzavarában felemelkedő Napóleon, aki uralma alá hajtotta a francia államot, feltette saját fejére a császári koronát, Európa nagy részét meghódította, majd vereséggel, száműzetésben végezte, birodalma összeomlott, felbomlott és hitelét vesztette. Viszont Napóleon nem semmisítette meg Franciaországot. Három jelentős és pozitív tényező, a közigazgatás szerkezete, az oktatási és a jogrendszer továbbra is fennmaradt. Az sem

kevésbé lényeges, hogy Napóleon erkölcsileg se szennyezte be a nevét. Korunk franciái büszkeséggel és csodálattal nézhetnek és néznek is fel rá. Hitler teljesen más örökséget hagyott maga után. A modern időkben teljesen szokatlan módon – talán csak Attila, a hunok vezére és Dzsingisz kán kínál némi párhuzamot – az ő hagyatéka a teljes pusztulás volt. Az elkövetkező nemzedékek Hitler birodalmának se építészeti emlékeivel, se művészeti alkotásaival, se politikai struktúrájával, se gazdasági modelljével – a morális kérdésekről már nem is beszélve – nem büszkélkedhetnek. Részben a háború diktálta szükségszerűség eredményeként természetesen jelentős előrelépések történtek a motorizáció, a repülés, és általában véve a technika területén. Ezek a változások viszont minden kapitalista országban – főként az USA-ban – végbementek, és Németországban is kétségkívül lezajlottak volna Hitler nélkül is. A legjelentősebb viszont az, hogy Napóleontól eltérően Hitler olyan borzalmas morális sérüléseket hagyott maga után, hogy (szórványos jelenségektől eltekintve) a német diktátorra és rendszerére még halála után évtizedekkel sem lehet helyeslően vagy csodálattal nézni – az gyakorlatilag csak undort és mélységes elítélést válthat ki az emberekből. A megbélyegzés mértéke még Lenin, Sztálin, Mao, Mussolini vagy Franco esetében se annyira egyöntetű, vagy morálisan nem oly terhes. Hitler a saját történelmi szerepét és helyét még akkor is a német hősök arcképcsarnokának legelőkelőbb helyére képzelte, amikor felismerte, hogy a háborút visszavonhatatlanul elveszítette; pedig a valóságban a huszadik század leggyűlöltebb figurájává vált. Helyét mindenesetre biztosította a történelemben, bár messze nem úgy, mint ahogy azt elképzelte, hiszen ő a modern idők politikai gonoszát testesíti meg. A gonosz viszont inkább teológiai vagy filozófiai, s nem történelmi fogalom. Ha Hitlert gonosznak nevezzük, az igaz és erkölcsileg kielégítő is lehet, de nem magyaráz meg semmit. Feltétel nélküli, egyhangú elítélése ráadásul komoly akadályát is jelentheti a megértésnek és a magyarázatnak. Reményeim szerint az elkövetkező fejezetek a napnál is világosabbá teszik, hogy személyesen gyűlöletes figurának tartom Hitlert, és mélységesen megvetem mindazt, amit rendszere képviselt. Elítélő véleményem viszont aligha segíthet annak megértésében, hogy a többségükben tisztességes, eredendően gonosznak aligha tartható, a többi, köznapi emberekhez hasonlóan a maguk és családjuk boldogulásával törődő németek milliói – akik úgy egészében véve aligha eshettek át agymosáson, vagy aligha tekinthetők a hipnotikus propaganda áldozatainak, és nem csupán a könyörtelen elnyomás miatt kényszerültek engedelmességre – miért találták olyan vonzónak mindazt, amit Hitler hirdetett, vagy miért voltak készek egy borzalmas háborúban az utolsó csepp vérig harcolni a velük szemben felsorakozott, a világ legerősebb államaiból álló szövetségesek ellen. A kötet írása során tehát nem az volt a feladatom – mint ahogy a mű első kötetének megírásakor se az volt –, hogy egy történelmi személyiségben lakozó gonosz morális elemzésébe bocsátkozzam, hanem az, hogy megpróbáljak választ találni arra a kérdésre, miként ragadhatta magával Hitler azt a társadalmat, melynek később óriási árat kellett fizetni azért, hogy támogatta elképzeléseit. Amikor példátlan önteltsége megtorlásául a bosszúálló sors lecsapott Hitlerre, az nem csupán az ő személyes büntetése volt, hanem azé a Németországé is, mely megteremtette magának. Országa – Európa nagy részéhez hasonlóan – romokban hevert, és megosztottá vált. A korábbi Közép-Németország – „Mitteldeutschland” – negyven éven át kénytelen volt elviselni a győztes szovjetek által reákényszerített értékeket, a nyugati országrészek viszont a „pax americana”-nak köszönhetően újraéledtek és felvirágoztak. Függetlensége helyreállításával az új Ausztria, mely Hitler idején az anschluss áldozatául esett, egyszer s mindenkorra leszámolt minden olyan törekvésével, hogy valaha is Németország részét alkossa. A Birodalom keleti tartományai és velük együtt a keleti hódításokról szövögetett tervek és álmok örökre a semmibe vesztek. A német kisebbség kitelepítése ezekről a területekről megszüntette a két háború közötti időszakot megmételyező irredentizmust, még ha ezért – előre megjósolható módon – nagy árat is kellett fizetni. A junker arisztokrácia befolyását biztosító, ezekben a tartományokban elterülő hatalmas földbirtokokat is elsöpörte a történelem vihara. A német katonai erő megtestesítője, a Wehrmacht megszégyenült, és feloszlatásra került. Erre a sorsra jutott Poroszország is, mely Bismarck óta a birodalom gazdasági és politikai védőbástyájának szerepét töltötte be. Az igaz, hogy a nagyipar lényegében elég érintetlenül túlélte az eseményeket ahhoz, hogy megújult erővel és nagy lendülettel lásson neki az újjáépítésnek, bár most már az is egyre erőteljesebben betagozódik a nyugat-európai és amerikanizált gazdasági struktúrákba. Ez lett az eredménye mindannak, amit a mű második kötete be kíván mutatni: hogyan gyakorolhatta Hitler a teljhatalmat, melynek megszerzésére lehetőséget biztosítottak számára; hogyan kötődhettek az ország legjelentősebb erői egyre szorosabban az uralomnak milliók által ujjongva üdvözölt és egy korszerű államban merőben szokatlan, megszemélyesült formájához mindaddig, amíg már képtelenné váltak arra, hogy kivonják magukat annak az

embernek az akarata alól, aki csalhatatlan kézzel vezette őket a megsemmisülés felé vezető úton; és ennek a modern államnak a polgárai hogyan lehettek bűnrészesei egy, az emberiség történelmében példa nélkül álló, népirtó háborúnak, melynek során állami közreműködéssel soha nem látott tömeggyilkosságokra, kontinentális méretű pusztításra került sor, és amely saját országuk romba dőlésével végződött. A nemzeti és egyéni önpusztítás döbbenetes története ez, melynek során egy nép és képviselői – az európai civilizáció végzetes lerombolásának részeként – maguk készítik elő saját katasztrófájukat. Bár a végeredmény ismeretes, talán megér egy ismételt átgondolást, hogy miként kerülhetett sor minderre. Ha ez a mű elősegíti a megértés elmélyülését, az örömmel és elégedettséggel fog eltölteni.  

IAN KERSHAW  

Manchester/Sheffield, 2000 áprilisa

Köszönetnyilvánítás Nagy örömömre szolgál, hogy gyarapíthatom azok számát, akiknek az első kötet megírása után köszönetemet fejeztem ki. Mindazoknak – intézményeknek, intellektuális és személyes segítőtársaknak –, akiknek két évvel ezelőtt köszönetet mondtam, továbbra is, sőt méginkább hálával tartozom. Remélem, hogy az akkor említettek ezúttal is elfogadják legőszintébb köszönetemet akkor is, ha most nem említem őket név szerint. Bizonyos esetekben viszont ismételten kötelességem kifejezni hálámat, és e tekintetben számos új adósságot is sikerült begyűjtenem. Az ezzel a kötettel kapcsolatos levéltári anyagokért nagy hálával tartozom a Bayerisches Hauptstaatsarchiv, a Berlin Document Center, a Bibliothek für Zeitgeschichte (Stuttgart), a Birmingham University Library, a Borthwick Institute (York), a Bundesarchiv Berlin (korábban Koblenz), a Bundesarchiv/Militärarchiv Potsdam (korábban Freiburg), a pittsburghi Duquesne University Gumberg Library, a kelet-berlini (NDK) volt Institut für Marxismus-Leninismus Zentrales Parteiarchiv, a Washington D. C.-ben lévő Library of Congress, a londoni Public Record Office, a New York-i Hyde Park Franklin D. Roosevelt Library, a moszkvai „Szpecial Archiv”, a londoni Wiener Library, a potsdami (NDK) volt Zentrales Staatsarchiv igazgatóinak, levéltárosainak és munkatársainak, valamint Frau Regnauernek, az Amtsgericht Laufen igazgatójának, aki kötelességén messze túlmenően lehetővé tette számomra a hozzáférést néhány kulcsfontosságú tanú háború után tett vallomását tartalmazó dokumentumhoz, melyek személyes benyomásaikat tartalmazzák a bunkerben 1945-ben lezajló eseményekről. Az előző kötethez hasonlóan ezúttal is támaszkodhattam a híres müncheni Institut für Zeitgeschichte pótolhatatlan értéket jelentő, szakértő segítségére. Ismételten a legmelegebb szavakkal szeretnék köszönetet mondani az intézet igazgatójának, Dr. Horst Möller professzornak, az intézetben dolgozó kollégáknak és barátoknak. Külön köszönet illeti az intézet könyvtárának és archívumának dolgozóit, akik csodával határos módon teljesítették igen gyakori és nagy munkát igénylő kéréseimet. Szégyellnék bárkit is kiemelni közülük, de ennek ellenére meg kell említenem, hogy – mint az első kötet megírása során is – Hermann Weiss, időt és fáradtságot nem kímélve, ezúttal is nagy segítségemre volt levéltárosi szakértelmével. Göbbels naplójának páratlanul alapos ismeretével Elke Frölich szintén óriási segítséget jelentett, különösen akkor, amikor Göbbels borzalmas kézírásának egyik fontos, de nagyon problémás részletét kellett kibogozni. Számos barátom és kollégám rendszeresen értékes levéltári anyagokkal látott el vagy tett lehetővé számomra betekintést a már megírt, de még kiadatlan munkájába. Barátaim és kollégáim megosztották velem a különböző dokumentumokkal, tudományos munkákkal és magyarázatokkal kapcsolatos tapasztalataikat és véleményüket is. Kedvességükért és segítségükért e tekintetben külön köszönettel tartozom David Bankiernek, Omer Bartovnak, Yehuda Bauernek, Richard Besselnek, John Breillynak, Christopher Browningnak, Michael Burleighnak, Chris Clarkenak, François Deplanak, Richard Evansnek, Kent Fedorowichnak, Iring Fetschernek, Conan Fischernek, Gerald Fleming-nek, Norbert Freinek, Mary Fulbrooknak, Dick Gearynek, Hermann Gramlnak, Otto Gritschnedernek, Lothar Gruchmannak, Otto Dov Kulkának, Moshe Lewinnek, Peter Longerichnek, Dan Michmannak, Stig HornshøhMøllernek, Marin Mollnak, Bob Moore-nak, Stanislaw Nawrockinak, Richard Overynek, Alastair Parkernek, Karol Martin Pospieszalskinak, Fritz Redlichnek, Steven Sagenak, Stephen Salternek, Karl Schleunesnek, Robert Servicenek, Peter Stachurának, Paul Stauffernek, Jill Stephensonnak, Bernd Wegnernek, David Welchnek, Michael Wildtnek, Peter Wittének, Hans Wollernek és Jonathan Wrightnak. Külön köszönő szavak illetik meg Meir Michaelist, amiért ismételt nagylelkűséget tanúsítva rendelkezésemre bocsátotta saját kutatásai eredményeit is. Gitta Sereny se csupán baráti támogatásáról biztosított, hanem betekintést engedett a birtokában lévő – az Albert Speerről írt értékes tanulmányával kapcsolatos – dokumentumokba is. A jó barát Laurence Rees, a BBC rendkívül tehetséges producere, akivel volt szerencsém a nácizmussal kapcsolatos két sorozatban is együtt dolgozni, valamint Tilman Remme, a programokkal kapcsolatos kutatások tehetséges és nagy tudású vezetője szintén nagyon sokat segített azzal, hogy közvéleménykutatást végeztetett, és rendelkezésemre bocsátotta azokat az anyagokat, melyek a segítségükkel készülő filmek során összegyűltek. A Harmadik Birodalom két kiemelkedő német történész szakértője, akiknek Hitler-értelmezése és -magyarázata élesen eltér egymástól, kivételes segítséget jelentettek ennek a műnek a megírásakor. Eberhad Jäckel mindvégig támogatásáról biztosított, és szakértő tanácsokkal látott el, a hosszú évek óta jó barát Hans Mommsen pedig soha nem fukarkodott, ha segítségről, nagylelkűségről vagy bátorításról volt szó. Mindketten rendelkezésemre bocsátották eddig még meg nem jelent műveiket is. Végül a legnagyobb hálával kell említenem a náci Németország két legnagyobb angol szakértőjének, Ted

Harrisonnak és Jeremy Noakesnek a nevét, akik elolvasták a készülő kéziratot, s megfelelő megjegyzéseket fűztek hozzá (a műben maradt hibákért a felelősség természetesen engem terhel). Már az első kötetben is készséggel fejeztem ki köszönetemet mindazért, amit Jeremy munkájából merítettem, s ezt ez alkalommal is kész örömmel megteszem. Más vonatkozásban is szeretnék köszönetet mondani David Smithnek, a yorki Borthwick Institute igazgatójának (akinek intézményében a Hitler és Lord Halifax találkozójáról szóló dokumentumok mellett a középkori Yorkshire iratai is megtalálhatók, ami nagyon jól jött intellektuális tudathasadásomhoz, hiszen a náci Németország kutatójaként időnként a középkori Yorkshire szerzetesrendjeinek tanulmányozásával is elszórakozom). Idejét nem kímélve, szakértelmével nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Bolton Apátság tizenharmadik és tizennegyedik századi történetével kapcsolatos munkánk megjelenhessen anélkül, hogy félbe kellett volna szakítanom ennek a kötetnek az írását. David segítsége és közreműködése nélkül ez elképzelhetetlen lett volna. Figyelembe véve, hogy e könyv megírását össze kellett hangolnom a Sheffieldi Egyetemen végzett mindennapi munkámmal, kénytelen voltam próbára tenni szerkesztőim türelmét mind a Penguin, mind pedig a külföldi kiadóknál. Nagy szerencsém volt Simon Winderrel, a Penguin szerkesztőjével, aki soha nem fogyott ki a biztatásból, és azon túl, hogy jó szemű olvasónak és kritikusnak bizonyult, még derűs optimizmust is próbált belém plántálni. Nagy hálával tartozom Simonnak a könyv fénykép- és térképanyagának összeállításához adott tanácsaiért, valamint Cecilia Mackaynek, aki felkutatta és összegyűjtötte a fényképeket. E vonatkozásban szeretnék köszönetet mondani Joanne Kingnek a BBC-nél, valamint a stuttgarti Bibliothek für Zeitgeschichte igazgatójának, Dr. Gerhard Hirschfeldnek, a kitűnő tudósnak és régi, jó barátnak is a jelentős segítségért. Köszönettel tartozom Irina Renznek is, aki felügyeli a könyvtár hatalmas fotógyűjteményét. A terjedelmes szöveg nyomdai előkészítéséért, ugyanúgy, mint az első kötet esetében, szeretnék köszönetet mondani a tapasztalt szövegszerkesztő Annie Lee-nek, valamint a nagyszerű indexszerkesztő Diana LeCorenak és a Penguin kiadó kiváló együttesének. Nagy-Britannia határain túl óriási köszönettel tartozom az amerikai Norton kiadó szerkesztőjének, Don Lammnek, aki hatalmas tudásával, éles meglátásaival és kifogyhatatlan kérdéseivel állandó készenlétben tartott. Igen hálás vagyok Ulrich Volznak és Michael Nehernek a Deutsche Verlags-Ansaltnál, és szerkesztőimnek a Flammarionnál, a Spektrumnál és az Ediciones Peninsulánál, akik vagy nem estek pánikba, vagy pedig azt eredményesen titkolták előlem, amikor a még fordításra is váró, terjedelmes kézirat nem érkezett meg időben. Még egyszer köszönet a türelemért és a megértésért. A legmelegebb hálával tartozom a mű német, francia, holland és spanyol fordítóinak is, akik csodát műveltek azzal, hogy a könyv egyszerre jelenhetett meg ezeken a nyelveken. Köszönöm erőfeszítéseiket, és végtelen csodálattal adózom szakértelmüknek és képességeiknek. Az előző kötethez hasonlóan a jegyzetekben felsorolt hivatkozások ellenőrzése igen összefogott munkát és feszített tempót követelt a müncheni Institute für Zeitgeschichtenél. A Penguinnek és a DVA-nak köszönhetően – saját, ígéretes történelmi munkája írása közötti szünetekben – ezúttal igénybe vehettem Wenke Meteling, valamint unokahúgom, az Oxfordi Egyetemen a korai modern német irodalomból doktori disszertációját író és azt a segítségnyújtás érdekében időnként félbeszakító Charlotte Woodford igen áldásos közreműködését a munkámhoz szükséges, kevésbé ismert, az Idézett művek jegyzékében oly alaposan és aprólékos munkával felsorolt munkák felkutatásában. Köszönöm idősebb fiamnak, Davidnek is, hogy a két évvel korábbiakhoz hasonlóan – kollégái legnagyobb csodálkozására – egy hétre szabadságolta magát a légitársaságnál, ahol dolgozik, és elutazott Münchenbe, hogy elvégezze számomra a referenciák ellenőrzését. Mindhármuknak nagy-nagy köszönettel tartozom. Nélkülük képtelen lettem volna időben befejezni a művet. Mint az első kötet megírásakor, a Bonn–Bad Godesberg-i, páratlanul nagyvonalú Alexander von Humboldt-Stiftung ezúttal is támogatta a hivatkozások ellenőrzéséhez szükséges, egy hónapos müncheni tartózkodásomat. Szeretném őszinte köszönetemet kifejezni a támogatásért és mindazon nagylelkű gesztusokért, melyeket van szerencsém élvezni azóta, hogy az 1970-es évek közepén ösztöndíjasa lehettem az Alexander von Humboldt-Stiftungnak. Szeretnék hálás köszönetet mondani régi barátomnak, Traude Spätnek is, aki nagyszerű és hozzáértő nyelvtanári munkájával hozzásegített ahhoz, hogy hosszú évekkel ezelőtt nekiláthattam országa legsötétebb időszaka tanulmányozásának, és aki nem csupán vendégszeretetével örvendeztetett meg, hanem amikor müncheni tartózkodásom idején nála lakhattam, állandó biztatásával és bátorításával is segítette munkámat. A Sheffieldi Egyetem nagyszerű történelmi tanszékén talán az általam óhajtottnál is többször támaszkodtam kollégáim türelmére és segítségére, valamint hallgatóim megértésére. Mindegyiküknek szeretném őszintén

megköszönni a támogatást, a bátorítást, a türelmet, néhány kollégámnak pedig azt, hogy nagyban megkönnyítette munkámat akkor, amikor levette vállamról és nagyszerűen elvégezte a néha nagyon is fárasztó, mindennapi tanszéki munkát. Mindenekelőtt Beverly Eatonnak szeretnék köszönetet mondani, aki titkárnőmként és személyes munkatársamként tíz év óta hatékonyan segíti, bátorítja munkámat, és figyelembe véve a rám nehezedő egyéb teendőket is, felmérhetetlenül nagy segítséget nyújtott a könyv megírásához. Mindenkinél többet magára vállalt egy nagy, nyüzsgő tanszék irányításának terhéből, kezelte a kiterjedt s egyre növekvő levélforgalmat, és sikerrel megbirkózott számos egyéb feladattal is, mely elsősorban abból a kísérletemből eredeztethető, hogy megpróbáltam Hitler életrajzának megírását összeegyeztetni azzal, hogy egyidejűleg professzor is vagyok egy egyetemen, s mindezt a brit egyetemi rendszerben teszem, mely már fuldoklik saját bürokráciájában. A könyv megírása során állandóan magam mögött tudhattam Beverly támogatását. Végül, a hazai pályán, Manchesterben büszke vagyok, hogy tagja lehetek a SOFPIK klubnak, melynek vezetése és tagsága régebben örvendeztet meg barátságával és támogatásával, mint ahogy ezt a Hitlerről szóló kétkötetes munkát elkezdtem. Bár azóta már sok év telt el, soha nem feledhetem azt az áldozatot, melyet a Hitler háborúját túlélő édesanyám és megboldogult édesapám, valamint nővérem, Anne hozott azért a felmérhetetlen értékű lehetőségért, hogy egyetemen tanulhattam. Közben nem csupán Betty, David és Stephen, hanem az évek múlásával már Katie, Becky és – bár ő erről még nem sokat tud – Sophie is állandóan, túlságosan is hosszú ideig a Hitler-életrajz árnyékában élt. Remélem, hamarosan ismét kiléphetünk a napfényre ebből az árnyékból. Mindenesetre szeretnék annyi köszönetet mondani nekik, amennyit csak szavakkal ki lehet fejezni, mindazért, ahogy ki-ki a maga módján hozzájárult ennek a könyvnek az elkészüléséhez.  

I. K.  

2000 áprilisa

1936: A diadalmas Hitler „Úgy tűnik, alig ismeri fel valaki, hogy Hitlernek ez a lépése újabb mérföldkövet jelent a pusztítás pokla felé.” A SOPADE „NÉMETORSZÁGI JELENTÉSE”, 1936. ÁPRILIS  

I.

„Három év elteltével, azt hiszem, a mai napon a német egyenjogúságért vívott harcot befejezettnek lehet nyilvánítani.” 1936. március 7-ét írtak. Hitler ezeket a szavakat intézte a Reichstaghoz, amikor a német csapatok a nyugati demokráciákkal szembeszállva bevonultak a demilitarizált Rajna-vidékre. „A Gondviselés lehetővé tette számomra, hogy a három év alatt hatalmas sikereket érjek el hazánk javára”, folytatta Hitler. „Helyzetünk a nemzeti, politikai és gazdasági élet minden területén megerősödött… Ezen három év alatt Németország visszanyerte becsületét, ismét megtalálta a hitét, leküzdötte a hatalmas gazdasági nehézségeket, és végül elkezdődött az új, kulturális felemelkedés.” A saját „eredményeiről” szóló dicshimnuszok során Hitler azt is határozottan kijelentette, hogy „nincsenek területi követeléseink Európában”. Beszédét azzal a – lelkes helyeslést kiváltó – kéréssel zárta, hogy támogassák majd a soron következő, március 29-re kiírt új „választáson” (melyen csak egyetlen párt, a náci párt volt az induló). 1 A „választások” azzal végződtek, hogy a szavazók 98,9 százaléka Hitlert támogatta. Bármennyire is „kozmetikázottak” voltak ezek az adatok, bármekkora is volt a mögötte álló propaganda és erőszak együttes súlya, ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy 1936 márciusában a német nép túlnyomó része tapsolt Hitlernek, amikor visszaállította a Rajna-vidék fölötti német szuverenitást (mint ahogy a versailles-i szerződés jelentette korlátok ledöntésére irányuló lépéseit is megtapsolták). Mind bel-, mind külpolitikai szempontból hatalmas győzelem volt ez Hitler számára. Diktatúrája első szakaszának ez jelentette a csúcspontját. Hitler győzelme egyben világosan és nyilvánvalóan rámutatott az első világháború óta Európában meghatározó szerepet játszó Franciaország és Nagy-Britannia gyengeségére is. Hitler büntetlenül megszeghette a háború utáni békerendezés tartópilléreit jelentő versailles-i és locarnói szerződéseket. Egyben jelezte Németország újbóli érvényesülési igényét és súlyát a nemzetközi kérdésekben. Németországon belül Hitler hatalma ekkor már teljessé vált. Közép-Európa legnagyobb, legmodernebb, legnagyobb lendülettel előretörő nemzetállama a lábainál hevert, és elkötelezett volt a „nemzeti megmentés” „karizmatikus” politikája iránt. Diktátori pozíciója megingathatatlan volt. Az ellenzék részéről semmiféle veszély sem fenyegette. A Rajna-vidéki látványos események által felkorbácsolt nemzeti eufória természeténél fogva rövid életűnek bizonyult. A mindennapi élet gondjai és nehézségei hamar visszatértek. A munkások változatlanul elégedetlenkedtek az alacsony bérek és a rossz munkakörülmények miatt, a parasztok a kényszergazdálkodásra panaszkodtak, a kiskereskedők a gazdasági nehézségek miatt morgolódtak, és a magas árak miatt általános volt a vásárlói elégedetlenség. A párfunkcionáriusok korruptsága és magatartása továbbra is az elégedetlenség egyik komoly forrását jelentette. A katolikusok lakta területeken, ahol az „egyházháború” során felerősödtek a párt támadásai az egyház gyakorlata és intézményei, többek között az egyházi iskolák ellen; a papság zaklatása (beleértve a vallásos rendek tagjai ellen valutacsempészet és szexuális eltévelyedés vádjával rendezett, nagy nyilvánosságot kapott pereket is) rendkívüli módon megrontotta a hangulatot. Nem lenne viszont helyes túlértékelni ennek az elégedetlenségnek a jelentőségét, hiszen ez nem alakult át olyan ellenzéki politikai mozgalommá, mely komoly gondot okozott volna a rendszernek. A baloldali ellenzéki erőket, a kommunistákat és a szocialistákat összezúzták, megfélemlítették, megfosztották minden erejüktől – ráadásul a baloldalt megdöbbentette az a közönyös belenyugvás, mellyel a nyugati demokráciák fogadták, amikor Hitler felforgatta a háború után kialakult nemzetközi rendet és kapcsolatokat. A rendkívül bátor államférfi és a politikai zseni propagandaképzete, a nyugati hatalmak gyengeségének következtében, milliók szemében már kezdett megfelelni a valóságnak. A drákóian szigorú törvények miatt a veszélyes illegális munka földalatti szervezkedés formájában folytatódott, sőt 1935 végén, 1936 elején egy rövid időre még fel is erősödött, amikor az élelmiszerhiány miatt az ipari körzetekben elégedetlenkedés kezdődött. Miután a Gestapo hatalmas méretű támadást indítva lecsapott a rövid életű kommunista mozgolódás minden jelére, gyakorlatilag kizárták az illegális szervezetek részéről, alulról jövő ellenállás minden veszélyét. 2 A Gestapo informátorai állandóan vadásztak az – elsősorban kommunista – ellenállási sejtekre, gyakran sikerült azokba beépülniük, így tagjaikat letartóztatták és börtönbe vagy koncentrációs táborba zárták. Egyes becslések szerint a Harmadik Birodalomban az 1932-ben 300 000

főt számláló kommunista párt tagjai közül minden második embert egy időre börtönbe zártak. Ez a statisztikai adat is jól jellemzi a könyörtelen elnyomást. 3 Ennek ellenére továbbra is újabb ellenállási sejtek alakultak. Nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, akik szabadságukat, sőt életüket is kockáztatták. Nem volt viszont erejük és befolyásuk, nem voltak kapcsolataik magas helyeken, következésképp semmi lehetőségük sem volt a rezsim megbuktatására. Ebben az időszakban már nem jelentettek reális veszélyt Hitler számára. A diktatúrát veszélyeztető ellenállás – kivéve egy magányos kívülálló előre ki nem számítható lépését, mint amilyenre sor is került 1939-ben – gyakorlatilag csak magából a rezsimből nőhette volna ki magát.4 Közben a rezsim tartópillérei – a fegyveres erők, a párt, az ipar és a hivatalnokréteg – továbbra is támogatásukról biztosították a diktatúrát. Az 1933-ban Hitlert hatalomra segítő nemzeti-konzervatív elit, mely azt képzelte, hogy majd képes lesz ellenőrizni és kézben tartani a diktátort, most már jórészt túltette magát a nézetkülönbségeken. Ezekben a körökben főként 1934 tavaszán és nyarán, a fokozódó belpolitikai válság idején volt tapasztalható nyugtalanság, ami a rohamosztagosok vezérkarának lemészárlásával (és számos igazi vagy feltételezetten ellenzéki személyiség likvidálásával) ért véget a „Hosszú kések éjszakáján”, 1934. június 30-án. 1936-ban a konzervatív elit – bármilyen fenntartásokkal is viseltetett a párton belüli antikapitalista tendenciákkal, a basáskodó pártvezetőkkel, a keresztény egyházak ellen indított támadásokkal, a pártszervek törvénysértéseivel és a rendszer egyéb, nyugtalanító vonatkozásával szemben –, komoly formában mégsem határolta el magát Hitlertől. A fegyveres erőknek, bár a tisztikar gyakran elfintorodott az országot irányító „közönséges jöttmentek” láttán, a korábbiaknál kevesebb okuk volt az elégedetlenkedésre. Az SA-val kapcsolatos, a rezsim első hónapjaiban kialakult feszültség már régen a múlt ködébe veszett. A két tábornok, Kurt von Schleicher volt birodalmi kancellár és Ferdinand von Bredow vezérőrnagy meggyilkolása a „Hosszú kések éjszakáján” nem tűnt súlyos árnak azért, hogy megszabadulhattak Ernst Röhm SA-vezető és társai csapásától. Közben a katonai vezetők által még a sötét 1920-as években is dédelgetett álom, az erős Wehrmacht megteremtése teljes támogatást élvezett. 5 A hadsereg igen elégedett volt, amikor a versailles-i szerződés tilalma ellenére 1935 márciusában (a békeidőkre tervezett, alaposan felduzzasztott, 36 hadosztályt számláló hadsereg alapjainak megteremtése céljából) bevezették az általános hadkötelezettséget. Hitler 1933. februárban tett azon ígéretének megfelelően, mely szerint „az elkövetkező 4–5 év során a »mindent a hadseregnek« alapelv fog uralkodni” 6, az újrafelfegyverzés üteme egyre erősödött. A Luftwaffe létrejöttét – Versailles-nak ismét fittyet hányva – minden retorzió nélkül jelenthették be 1935 márciusában. Az is figyelemre méltó, hogy Nagy-Britannia készséges cinkostársnak bizonyult a versailles-i szerződés aláásásában, amikor 1935 júniusában olyan haditengerészeti szerződést kötött a Birodalommal, mely lehetővé tette Németország számára, hogy a brit hadiflotta 35 százalékának megfelelő tengeri haderőt építsen magának. Ezt követően a Rajnavidék remilitarizálásával Hitler a katonai vezetés dédelgetett álmát is jóval azelőtt váltotta valóra, mint ahogy azt korábban lehetségesnek tartotta. Mindent megtett, amit a fegyveres erők vezetése elvárt tőle – sőt annál még többet is. Nem sok ok lehetett a panaszra. A nagytőke vezető személyiségei, bár a gazdasági nehézségek és a jövő érezhetően tornyosuló gazdasági problémái magánemberként aggasztották őket, hálásak voltak Hitlernek a baloldali pártok és a szakszervezetek szétzúzásáért. Ismét „urak voltak saját házukban”, amikor a munkaerővel kapcsolatos problémáikat kellett megoldaniuk. Szabad volt az út a mértéktelenül megnövekedett profit és osztalék felé. Még amikor a párt beavatkozásáért az exporttal, a nyersanyaghiánnyal és a gazdaságpolitikával kapcsolatban bírálták is a pártot, odáig még szűk körben se mentek el, hogy a Weimari Köztársaság „rossz”, régi demokráciáját sírták volna vissza. A nemzeti-konzervatív elitcsoportok néhány tagja – főként a hadsereg vezetői közül és az állami hivatalnokok legfelsőbb rétegéből – mintegy két év elteltével, először csak fokozatosan, néha botladozások közepette, megindult abba az irányba, hogy alapvetően elutasítsa az egész náci rezsimet. Ekkor viszont még csakis saját érdekeiket és az általuk nemzetinek tartott érdekeket tartották szem előtt, és gyakorlatilag a nemzeti magabiztosság és újjáépítés Hitler személyében megtestesülő, nyilvánvalóan sikeresnek látszó politikáját szolgálták. Csupán az „egyházháború” következtében a papság és a hívők, valamint a párt aktivistái között felerősödött ellentétek vetettek komolyabb árnyékot – különösen a katolikus egyház töretlen befolyása alatt álló falusi körzetekben – mindarra, ami különben (jórészt természetesen a propaganda és a megfélemlítés eredményeként) teljes és zavartalan nemzeti egyetértésnek látszott. Ezzel együtt a két legnagyobb keresztény felekezetet is a kettősség jellemezte. Bár még mindig jelentős befolyással volt a hívőkre, a papság úgy érezte, hogy nyilvános

megnyilatkozásaiban óvatosan kell eljárnia, különösen azokban az esetekben, amikor nem közvetlenül vallási kérdésekről van szó. Bizonyos értelemben tehát a közvélemény jobban befolyásolta őket, mint ahogy ők akarták vagy tudták volna alakítani a közvéleményt. Figyelembe kellett venniük azt a tényt, hogy Hitler – nemzeti „sikerei”, mindenekelőtt a Rajna-vidék remilitarizálásával aratott diadala eredményeként – hatalmas népszerűségnek örvend még saját nyájuk azon tagjainak körében is, akik az egyház ellen intézett támadásaik miatt élesen bírálták a nácikat. Az „egyházháború” széles körű feszültséget és nyugtalanságot keltett, de ez az elégedetlenség csoportokra tagolódott és korlátozódott, ritkán eredményezte a rezsim alapvető elutasítását, vagy azt, hogy nyíltan és tevőlegesen elkötelezzék magukat a politikai ellenzék mellett. A hagyományok, szokások és a bevett gyakorlat szenvedélyes védelme a náci mesterkedések ellen összeegyeztethető volt Hitler személyének támogatásával, a baloldal ellen indított támadásainak helyeslésével, a nemzet „diadalait” kísérő tapsviharral, a zsidók ellen életbe léptetett diszkriminatív intézkedések elfogadásával, és gyakorlatilag a legtöbb olyan dologgal, mely nem sértette közvetlenül az egyház érdekeit. A katolikus püspökök Hitler kancellárságának már az első heteiben az új rezsim iránti engedelmességre szólította fel híveit.7 Még az „egyházháború” kiélezett szakaszában is nyilvánosan helyeselték az „istentelen” bolsevizmussal szembeni ellenállást, és hitet tettek Hitler iránti lojalitás mellett. 8 A koncentrációs táborok brutalitása, az SA-vezetők 1934-es meggyilkolása, az egyre fokozódó zsidóüldözés nem váltott ki hivatalos tiltakozást vagy ellenállást. A protestáns egyházon belül is hasonló, belső megosztottság uralkodott. A nácik egyházzal szembeni önkényeskedése, az egyház ügyeibe, szerkezetébe, gyakorlatába és doktrínáiba való beavatkozása miatti elégedetlenség és felháborodás – néhány kivételes egyéniség véleményétől eltekintve – jól megfért a hivatalos hűségnyilatkozatokkal és azzal, hogy jórészt őszintén helyeselték Hitler lépéseit. Hitler kétségbevonhatatlan tekintélyét és hatalmát 1936 tavaszán még a tömegek imádata is erősítette. A lakosság jelentős része egyszerűen bálványozta. Ezt még ellenfelei is elismerték. „Nohát, ez a Hitler! Volt bátorsága megkockáztatni valamit!” A földalatti szocialista ellenzék tagjai számos alkalommal találkoztak ilyen típusú és hangulatú véleménnyel. „Versailles szellemét minden német gyűlöli. Hitler most összetépte ezt az átkozott szerződést és a franciák lába elé dobta!” Ezzel indokolták a diktátor támogatottságának ugrásszerű megnövekedését még azok is, akik addig egyáltalán nem lelkesedtek érte. 9 1936-ban a német nép – legalább is annak túlnyomó többsége – fürdött a nemzeti büszkeségben attól, hogy Hitler (a szakadatlanul harsogó propaganda eredményeként úgy tűnt, hogy egyesegyedül) talpra tudta állítani az országot. A hatalmas tömegmozgalom támogatása, a népszavazás jelentette tartópillér garantálta, hogy ez a bálványozás egy pillanatra se szüneteljen. De Hitler támogatottsága nagyon is valós, őszinte és tömeges volt. 1936 nyarán a legtöbb német, bármilyen sérelme is volt, valamilyen szinten és értelemben támogatta Hitlert. Külpolitikai győzelmei a lakosság túlnyomó többségét megkérdőjelezhetetlen egységbe kovácsolta és felsorakoztatta politikája mögött. A Führert általános csodálat övezte. És valóban, a mindennapi élet egyhangúsága közepette nagyon sokan Hitler érdemének tudták be a Németországban rövid idő alatt bekövetkező, szinte csodával felérő változásokat. Azok számára, akik nem tartoztak az üldözött kisebbséghez, nem tartottak ki szilárdan a föld alá kényszerített szociáldemokraták és kommunisták mellett, vagy teljesen közömbösek voltak az egyház ellen intézett támadásokkal szemben, a dolgok jóval kedvezőbbnek látszottak, mint azelőtt, hogy Hitler átvette volna a hatalmat. A munkanélküliség (a Jeremiások jóslata ellenére) egyáltalán nem növekedett, sőt gyakorlatilag megszűntnek volt tekinthető. Az életszínvonal szerényen, de érezhetően emelkedni kezdett. Egyre több fogyasztási cikkhez lehetett hozzájutni. Egyre több háztartásba eljutott a „néprádió” (Völksempfänger). 10 Egyre több lehetőség kínálkozott a szabadidő kellemesebb eltöltésére és a szórakozásra. Megindult a turizmus. A filmszínházak és tánctermek zsúfolásig megteltek. Bár a Madeirára vagy Norvégiába irányuló, nagy csinnadrattával körített „boldogság-hajóutak”, melyeket a Német Munkafront szabadidő-szervezete „Erőt az örömből” néven indított, csak a kiváltságosak számára volt elérhető és ténylegesen alig befolyásolta az osztálykülönbségeket, mégis egyre több embernek nyílt lehetősége az országon belüli utazásra, egyre többen jutottak el a színházakba és a koncertekre is. 11 Sokan, még jóval a háború után is, ezt az időszakot tartották a „régi, szép időknek”.12 Úgy tűnt, hogy Hitlernek mindössze három év alatt sikerült Németországot megszabadítania a weimari demokrácia összes nyomorától, megosztottságától, és a német nép számára kikövezte a grandiózus jövő felé vezető utat. A demagóg és politikai lázító minden jel szerint egy államférfi és nemzeti vezető Bismarckéhoz mérhető szobrává magasztosult fel. A nemzeti újjászületés együtt járt a merev autoritarianizmussal, a polgári jogok elvesztésével, a baloldal brutális elnyomásával, a zsidók és azok egyre erősödő üldözésével, akiket alkalmatlannak tekintettek arra,

hogy a nemzeti közösség tagjai lehessenek. Sokan mindezt üdvözölték, mások pedig azt tartották, hogy a helyzet javulásáért érdemes ezt az árat megfizetni. Ebben az időszakban nagyon kevesen rendelkeztek annyi előrelátással, hogy elképzeljék, milyen jövő vár Németországra, melynek nemzetközi helyzete 1936-ban előjátékát jelentette a mértéktelen terjeszkedésnek, a soha nem látott méreteket öltő mészárlásba, példa nélkül álló népirtásba torkolló, és végül a Birodalmat magát is elpusztító világháborúnak. „Úgy tűnik, alig ismeri fel valaki, hogy Hitlernek ez a lépése újabb mérföldkövet jelent a pusztítás pokla felé”, állapította meg az emigráns szociáldemokrata mozgalom által összeállított előrelátó jelentés. 13

II. A legtöbb diktátor megelégszik azzal, hogy sikerül megkaparintania a teljhatalmat. Hitler számára önmagában ez nem jelentette a célt. Az ő gondolatmenete szerint a hatalom kettős ideológiai célt szolgál: Németország halálos ellenségének, a zsidóságnak a megsemmisítését, majd ezen keresztül az egész Európa fölött gyakorolt uralmat, ami ugródeszkául szolgálhat a későbbi világuralmi törekvések számára. Mindkét, egymással összefüggésben álló és egymásból fakadó cél egy olyan – gondolatvilágának már az 1920-as évek óta központi elemét alkotó – „világnézeten” alapult, mely a fajok közötti harcot és a legjobbak túlélését tekintette az emberi történelem meghatározó tényezőjének. Bármennyire is ködös volt az ezekhez a célokhoz vezető út, kialakulásuk után soha nem adta fel ezeket az elképzeléseket. Hitler sajátos szerepének, mellyel Németországot, Európát és az egész világot a katasztrófa felé terelte, az is részét képezte, ahogy megszállott makacssággal ragaszkodott ezekhez a rögeszmékhez. A hatalomhoz vezető útján támogatására mellészegődött milliók közül ezzel együtt is csak keveseket vonzott a nácizmus, keveseknek volt Hitlerével pontosan megegyező véleménye, és keveseket vonzottak a számára ideológiai hajtóerőt jelentő személyes „világnézetének” változatlanul megmaradó sarkpontjai. 14 Hitler weimari demokrácia alternatívájaként gyakorolt vonzerejének növekedése sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy erőteljesen és megalkuvás nélkül frontális támadást indított egy láthatóan már hanyatló, befolyásos körök által aláásott, egyre fogyatkozó tömegtámogatást élvező rendszer ellen. Hatalomba emelkedése során ideológiájának központi tételeit általános, a weimari rendszer elleni, gyűlölettel teli tirádákba és a nemzeti újjászületés jövőképbe ágyazta. A nemzeti újjászületés pedig csak akkor valósulhat meg, ha a katasztrofális következményekkel járó vereséget elősegítő és a forradalmat kirobbantó „bűnözőket” sikerül megsemmisíteni. Sikere – demagógként – abban rejlett, hogy képes volt mindig az mondani, amit a csalódott tömegek hallani akartak, képes volt ezeknek az embereknek a nyelvén beszélni, képes volt megérezni és kihasználni a kétségbeesés pszichológiáját, s új reményeket tudott ébreszteni a nemzet főnixhez hasonló újjáéledése iránt. Nála jobban senki sem tudott hangot adni a nép gyűlöletének, elégedetlenségének, vágyainak és reményeinek. A hasonló ideológiai üzenettel fellépőknél sokkal harsányabban, szenvedélyesebben, kifejezőbben és vonzóbban tudott beszélni. Az általános, az egész nemzetre kiterjedő válság döntő szakaszában a nacionalista tömegek szócsövének szerepét töltötte be. Mikor bebizonyította, hogy mindenkinél jobban képes mozgósítani, bűvkörébe vonni a nacionalista tömegeket, akkor személye is egyre vonzóbb megoldásnak tűnt a hatalom letéteményesei és azon befolyásos körök szemében, melyek gyorsan növekvő mozgalmát pótolhatatlan fegyvernek tekintették a „marxizmus” elleni harcban (az idézőjel azt érzékelteti, hogy nem csupán a kommunisták, hanem a szociáldemokraták, a szakszervezetek és az egész demokratikus rendszer elleni támadásról van szó), melynek elősegítése érdekében a konzervatív elit mindent megtett. A Weimari Köztársaság összeomlásának utolsó szakaszában ez a konzervatív elit segítette hozzá Hitlert, hogy végül elérje azt, amire mindig is törekedett: uralma alá hajtsa a német államot. Végzetes tévedés volt az elit részéről, amikor azt hitték, hogy Hitlert ellenőrzésük alatt tudják tartani. Túlságosan későn jöttek rá, hogy milyen katasztrofálisan alábecsülték. Mikor sikerült hatalomba emelkednie, az általa prédikált „megváltó” politika – a vereség és az 1918-as forradalom megrázó élményének kiirtása a szívekből – a náci mozgalom különböző alapszervezetekhez tartozó, mintegy egymillió tagjával együtt már több mint 13 millió német támogatását tudhatta maga mögött. A nemzet megmentésével és újjászületésével kapcsolatos vágyak Hitlerben testesültek meg. A köré épült hamis, vallási mezbe öltözött kultusz segítségével – abban a korban, amikor a népi vallásosság még erős volt – mintegy világi megváltóként lehetett megrajzolni portréját. Az elvesztett háború, a nemzeti megaláztatás, a súlyos gazdasági és társadalmi nehézségek, a demokratikus intézményrendszerbe és politikusokba vetett bizalom teljes hiánya, a népnek az a vágya,

hogy olyan „erős embert” találjon, aki erő alkalmazásával le tudja küzdeni az állam általános válságában meghatározó, nyilvánvalóan áthidalhatatlannak látszó politikai szakadékokat, mind hozzájárult ahhoz, hogy hatalmas tömegek kerüljenek a nemzeti megmentés csábító frázisainak bűvkörébe. Mindez nem csupán azokra volt hatással, akik politikailag hiszékenynek bizonyultak. A neokonzervatív és értelmiségi körök az általánossá váló kulturális pesszimizmus következtében – bármennyire is ócsárolták Hitlernek és követőinek közönségességét – szintén vonzónak találták a nemzeti újjászületés gondolatát. Már az első világháborút megelőzően egyre erőteljesebbé vált a megállíthatatlan kulturális hanyatlás érzése, mely gyakran közvetlenül párosult az állítólag feltartóztathatatlan faji szennyeződés egyre divatosabbá váló gondolatával. 15 A háborút követően a kulturális borúlátás és elkeseredés még inkább hatalmába kerítette a konzervatív értelmiséget. Oswald Spengler A nyugat alkonya című művének a megállíthatatlan kulturális hanyatlás árnyékát előrevető melankóliája igen erőteljes hatással volt az olvasókra.16 Az absztrakt művészetekre és a modern színházra rásüthették a „zsidó” és „nem igazi német” bélyeget. A „nigger zenének” ócsárolt sajátos, improvizáción alapuló dzsessz mintha nem csupán a zene, hanem Bach és Beethoven szülőföldjén az élet minden területén elkerülhetetlenül végbemenő amerikanizálódást testesítette volna meg.17 Németország kulturális hanyatlása mintha a politikában is tükröződött volna. Ahol csupán évtizedekkel korábban Bismarck uralta óriásként a politikai színteret, ott az ország képviselői civakodó törpéknek tűntek, s a jóvátehetetlenül megosztott Reichstag tükrözte a jóvátehetetlenül megosztott Németországot, melyet csak egy új nemzeti hős tud (ha kell, erővel) egységbe forrasztani. Már csak egy, a nemzeti megaláztatás hamvából és a háborút követő nyomorúságból kiemelkedő – harcost, államférfit és papot egy személyben megtestesítő – hős megjelenése jelentette az egyetlen reményt, egy olyan hősé, aki helyreállítja a nemzeti büszkeséget, és ismét naggyá teszi a nemzetet.18 Hitler és a mozgalom későbbi támogatásának magvai ilyen táptalajra hullottak, még ha a valóság az eszményektől távolinak is bizonyult. A nácik fékevesztett antiszemitizmusa nem akadályozta ezt a támogatást. A lakosság nem egészen egy százalékát kitevő zsidóságnak, melynek túlnyomó többsége mindent megtett annak érdekében, hogy jó és hazafias német polgárnak bizonyuljon, nagyon kevés barátja akadt. A zsidókkal szemben gyakran még azok is tápláltak bizonyos fenntartásokat, irigységet vagy gyanút, akik a Weimari Köztársaság idején bírálták a zsidó közösség ellen megnyilvánuló nyílt náci erőszakot és brutalitást. Bár viszonylag kevesen vettek részt tevőlegesen is a zsidók elleni (a Weimari Köztársaság idején mindennapossá váló) erőszakos megmozdulásokban, a rejtett vagy passzív antiszemitizmus mégis széles körben eluralkodott. 19 A szűnni nem akaró náci agitáció, a vesztes háború, a forradalom, a mélyülő politikai válság, a fokozódó nyomor miatt egyre erőteljesebbé váló bűnbakkeresés csak tovább erősítette a zsidósággal szembeni gyűlölséget és előítéletet. Terjedtek azok a feltételezések, melyek szerint a zsidók aránytalanul gazdagok, károsan uralkodó szerepet játszanak a gazdasági életben, és egészségtelen befolyást gyakorolnak a kulturális életre. Más szóval már Hitler hatalomra jutása előtt is egyre gyorsabban és szélesebb körben terjedt az általános vélekedés, hogy a zsidók mások (bármennyire is akarták bizonyítani ennek az ellenkezőjét), és ők a felelősek Németország bajaiért. Hitler hatalomra jutása után a nácizmus zsidóellenes megnyilvánulásai olyan negatív érzéseket tudtak kialakítani, melyek átitatták az egész társadalmat, és az egyre erősödő propaganda hatására a társadalom minden rétegét megérintették. A zsidók Németországból történő „eltávolításának” szándéka mint a „faji megtisztuláson” alapuló nemzeti megújulás előfeltétele ezért garantált azonnali visszhangot a rezsim minden szegletében. Azon sokak körében, akik kényelmetlenül érezték magukat az új államban érvényesülő és nyugtalanítóan kegyetlen antiszemitizmus láttán, a zsidókkal szemben érzett lappangó ellenszenv vagy a diszkriminációval szembeni erkölcsi közöny nem tudott gátat vetni az egyre fokozódó zsidóüldözésnek. A zsidókkal szembeni nyílt erőszak visszafogását az 1936-os olimpia évében az aktivisták csupán ideiglenesen alkalmazott eszköznek tekintették, és a további diszkriminatív intézkedéseket sürgető fellépéseik mindössze egy időre egyszerűen a felszín alatt maradtak. A társadalmi elégedetlenség, a rosszindulat és kapzsiság, valamint a nyílt gyűlölködés és az ideológia helyességébe vetett hit garanciát jelentett arra, hogy az üldöztetés egy pillanatra se enyhüljön. 1937 végére elkezdődött és gyors ütemben haladt előre a gazdaság „árjásítása”. 1938-ban ismét megszokottá váltak a zsidó közösségek ellen intézett nyílt támadások. Az ideológiai indíttatású rendőri erők belső dinamizmusának is megvoltak a maga szabta feladatai, s ennek megfelelően újabb faji célcsoportokat kerestek maguknak, új módszerek és lehetőségek után kutattak a „zsidókérdés megoldására”. Ez egyben azt is jelentette, hogy

az 1936-os és 1937-es „csendes években” a „faji ellenség” elleni harc radikalizálódása ahelyett, hogy alábbhagyott volna, még tovább fokozódott. A „zsidók eltávolítása”, amit Hitler már 1919-ben egy nemzeti kormány szükséges célkitűzésének minősített, fokozatosan egyre inkább megvalósítható elképzelésnek látszott. 20 A radikalizációt sürgető erők egy másik – Hitler saját ideológiai rögeszméihez nagyon közel álló – területen, a német határok kiterjesztésének kérdésében is működésbe léptek. Ha a német expanzionista törekvéseknek Hitler is volt a legfőbb, legcéltudatosabb és leggátlástalanabb képviselője, az Európa fölötti uralom megszerzésének álma messze nem csupán őt kísértette. Ennek a német imperialista ideológiában 21 gyökerező néhány szála már az 1920-as évek közepe óta kulcsfontosságú alkotóeleme volt Hitler gondolatvilágának. Az elképzelés a náci mozgalommal együtt egyre nagyobb lendületet kapott, majd az 1930-as évek elejétől fogva egyre inkább kiteljesedett. Részét alkotta a Hitler dicsőséges német jövőről szóló utópisztikus látomásában megtestesülő „nemzetmegváltó küldetésnek”. Bármilyen valószínűtlennek is látszott az élettér Kelet-Európában, a Szovjetunió rovására, „karddal” (mint ahogy Hitler az 1920-as évek végén több alkalommal is kijelentette) történő megszerzése az 1930-as évek elején – Németország példa nélkül álló nyomora és elesettsége idején –, az európai uralom ködös hitleri látomásának az jelentette a legnagyobb pozitívumát, hogy magába tudta foglalni (úgy, hogy nem volt velük azonos) a német uralom újjászületése különböző koncepcióit, melyek közel álltak a hadsereg vezetése, a külügyi apparátus felsőbb rétege, a vezető üzleti körök és számos értelmiségi alkotta befolyásos csoportok szívéhez. Ahogy Hitler diktatúrájának első éveiben a gazdaság talpra állásával és a fegyverkezés fokozódásával az önbizalom visszatért, és a rezsim egyik diplomáciai győzelmet a másik után aratta, a német terjeszkedés és uralom eszméinek különböző formái kezdtek összeállni és egyre valószerűbbé válni. A terjeszkedés ráadásul nem csupán az újjászületett nemzet és a Hitler által prédikált „nemzeti megmentés” kiteljesedéseként volt vonzó, hanem gazdasági és katonai meggondolásokból is kívánatosnak – sőt szükségesnek – látszott. Hitler élettérről vallott nézetei könnyen részét alkották az üzletemberek „nagy térgazdálkodásról” (Grossraumwirtschaft) alkotott elképzeléseinek, még akkor is, ha ők inkább Délkelet-Európában szerették volna helyreállítani a hagyományos német hegemóniát, s nem Oroszország brutális gyarmatosítását akarták. A gazdasági talpra állás gondolata a gazdasági uralom gondolatává alakult, és ahogy az elsősorban fegyverkezésre épülő gazdaság védtelennek bizonyult a munkaerő- és nyersanyaghiánnyal szemben, a terjeszkedés vonzereje is egyre nyilvánvalóbbá vált. A gazdasági egyensúly megteremtése a fogyasztási javak előállítására és a fegyverkezésre fordított eszközök között sürgőssé vált. A fegyverkezésen nyugvó gazdaság prioritásainak meghatározásával óhatatlanul együtt járt az expanzió. A rezsim expanzionista politikájának lelkes támogatása a gazdaság fegyvergyártásra berendezkedett részlegei számára biztos utat jelentett a hatalmas profit felé. A versailles-i szerződés korlátozó intézkedései és az első világháborút követően Németországra kényszerített jóvátételi terhek közepette (melyek 1932-ben lényegében meg is szűntek) a katonai vezetés kénytelen volt kivárni, de megmaradt régi szándéka, hogy helyreállítsa a hadsereg korábbi státuszát, visszaszerezze az elvesztett területeket, és megteremtse a közép-európai német dominanciát. 22 A fegyveres erők újjáépítésének 1933 utáni gyorsasága és az ennek a megakadályozására a nyugati demokráciák részéről mutatkozó nyilvánvaló kelletlenség és tehetetlenség újabb lehetőségeket teremtett. Nem csupán Hitlernek, hanem számos katonai vezetőnek is az volt a véleménye, hogy gyorsan ki kell használni a kedvező helyzetet, ami hamar visszájára is fordulhat, ha a német fegyverkezés ellensúlyozására Anglia és Franciaország is belép a fegyverkezési versenybe. A Versailles utáni rend felbomlását követő bizonytalan nemzetközi helyzet, a nyugati demokráciák gyengesége és a megindult fegyverkezési verseny mind azt sugallta, hogy eljött a lehető legjobb alkalom Németország európai kontinensen betöltött domináns szerepének megteremtésére. Ez volt az az érv, melyet Hitler oly gyakran és hatékonyan felvonultatott a tábornokokkal szemben. A potenciálisan ellenséges szomszédok: Lengyelország és Csehszlovákia közelsége, a Franciaországgal és Angliával a jövőben esetleg kialakuló konfliktus lehetősége, és mindenekelőtt a félelem a keleti bolsevizmustól (bármennyire is gyengének tűnt abban az időben) mind hozzájárult a terjeszkedés vonzerejének növekedéséhez, s ezzel a katonai vezetés is egyre erőteljesebben kötődött a Hitler és a maguk által is dédelgetett, európai dominanciáról szóló álomhoz. Hitler ideológiájának sarkpontjai, a „zsidók eltávolítása” és az „élettér megszerzésére” irányuló gigantikus küzdelemre való felkészülés, olyan nagy ívű és kényszerítő erejű, hosszú távú céloknak tűntek, melyek könnyen

egyesíteni tudták a náci rezsim tartópilléreit alkotó körök egymástól eltérő érdekeit. Ennek eredményeként Európa szívében egy igen modern állam intézményei – a hivatalok, a gazdaság és nem utolsósorban a hadsereg – egyre inkább Hitler „karizmatikus” hatalmához, a nemzeti megmentés politikájához és az egyetlen ember személyes látomásaiban és hatalmában megtestesülő európai uralom álmához kötődtek. Hitler legfontosabb, változatlan és távoli céljai kérlelhetetlenül az egész náci rezsim mozgatórugóivá váltak, és keretet alkottak az egész irányítási rendszert átható rendkívüli energiának és dinamizmusnak. Ez volt az a dinamizmus, melynek eluralkodása nem ismert határokat, melyben a hatalomvágy soha nem nyert kielégítést, ahol a korlátlan agresszió egyszerű elnyomó autoritarizmussá válhatott. Azok a „szép idők”, melyeket Hitler diktatúrájának első három éve látszólag hozott Németország számára – a gazdaság megélénkülése, a rend megszilárdulása, esélyek a prosperitásra, a nemzeti büszkeség helyreállítása –,  nem tarthattak a végtelenségig. Ezek homokra épültek. Azon az illúzión nyugodtak, hogy a stabilitás és a normalitás elérhető közelségbe került. A valóságban viszont a Harmadik Birodalom képtelen volt normálisan működni. Ez nem egyszerűen Hitler személyiségének és ideológiai mozgatórugóinak a kérdése volt, bár ezeket sem szabad alábecsülni. Vérmérséklete, kifogyhatatlan energiája, a szerencsejátékos ösztönös, a kezdeményezés megtartására irányuló kockázatvállalási készsége az 1935-ös és 1936-os évek győzelmei eredményeként magabiztossággal párosult, még nagyobb hangsúlyt nyert, és tovább erősödött. A tömeg bálványozása és szinte kivétel nélkül talpnyalókból álló környezete a küldetéstudatát is egyre erősítette. Érzékei ezúttal megcsalták, türelmetlen cselekvésvágyát egyre fokozta az érzés, hogy talán már nem él sokáig. Személyiségének ezen vonásain túlmenően sokkal személytelenebb, az ő képviselte millenista célkitűzések által szabadjára engedett és vezérelt erők is működésbe léptek. A személyes és személytelen mozgatórugók jelentették a biztosítékot arra, hogy a Rajna-vidékre és az Ausztriába történt bevonulás közötti „nyugodt” két év során a rezsim ideológiai dinamizmusa nemcsak, hogy nem hagyott alább, hanem még fokozódott, és a radikalizáció spirálja továbbra is felfelé ívelt. A Hitler magabiztosságának hatalmas lökést adó 1936-os győzelem tehát ebben a vonatkozásban nem valaminek a végét, hanem valaminek a kezdetét jelentette. A legtöbb diktátor elégedett lett volna egy ilyen hatalmas győzelem gyümölcseinek learatásával, és meghúzta volna a határvonalat. Hitler számára a Rajna-vidék megszállása egyszerűen csak egy fontos mérföldkövet jelentett az európai hegemónia megszerzésének útján. A bevonulást követő hónapok kövezték ki az utat a rezsim minden téren bekövetkező, és 1937-től egyre érezhetőbbé váló radikalizációja felé, mely két évvel később másodjára is katasztrofális lángtengerbe borította Németországot és Európát.

1 SZÜNTELEN RADIKALIZÁCIÓ „Közeleg a bolsevizmussal való leszámolás napja. Készen akarnak állni arra. A hadsereget sikerült teljesen megnyernünk. A Führer érinthetetlen… Domináns szerepünk biztos Európában. Csak a kínálkozó lehetőséget nem szabad elszalasztani. Ezért fegyverkezni kell.”  

„A zsidóknak el kell tűnniük Németországból és egész Európából. Ehhez még kis idő kell. Meg fog és meg kell történnie. A Führer megingathatatlan ebben a kérdésben.” GÖBBELS HITLER NÉZETEIRE UTALÓ, 1936. NOVEMBER 15-I ÉS 1937. NOVEMBER 30-I NAPLÓJEGYZETEI

I. A Rajna-vidéki diadalt követően Hitler biztosabb volt benne, mint valaha bármikor, hogy a Gondviselés által irányított küldetést hajtja végre. Az 1936. március 29-én megtartott népszavazás kül- és belföldön is Hitler hatalmának megerősödését demonstrálta. Új magabiztossággal cselekedhetett. A nyár folyamán kezdtek kialakulni az elkövetkező három év során kikristályosodó nemzetközi politikai viszonyok. Az európai erőegyensúlyban félreérthetetlen változás következett be.23 Választási sikere után Hitler első lépése – jellemző módon – az volt, hogy általa nagylelkűnek minősített béketervet terjesztett áhított szövetségesei, az angolok elé. Különmegbízottja, a külügyekben legmegbízhatóbbnak tartott tanácsadója, Joachim von Ribbentrop, az egykori pezsgőügynök átnyújtotta a Hitler által előző nap összeállított ajánlatot az angol kormánynak. Az ajánlatban négy hónapos moratóriumot javasolt mindenféle, a Rajna-vidéken történő csapaterősítésre, kifejezte készségét egy huszonöt évre szóló békeszerződés megkötésére irányuló nemzetközi tárgyalásokon való részvételre, a nehéztüzérségi fegyverek gyártásának korlátozására, a polgári célpontok bombázásának, a harci gázok, vegyi fegyverek és gyújtóbombák használatának betiltására. 24 A látszólag ésszerű javaslat a németek Rajna-vidékre történő bevonulását követő diplomáciai felzúdulás eredményeként született. A franciák ugyanis alaposan megkésve cselekvést sürgettek Németország ellen, ami arra ösztönözte az angolokat, hogy olyan ígéretet csikarjanak ki Hitlerből, melynek értelmében tartózkodik a megszállt területre bevonult csapatok létszámának növelésétől és erődítmények építésétől. 25 Ezekben a konkrét kérdésekben Hitler természetesen nem tett engedményeket. A brit külügyminiszter, Anthony Eden 1936. május 6-i válasza a most már nem létező, 1925-ös locarnói egyezményt felváltó új, nemzetközi szerződés kilátásba helyezésével nyitva hagyta az ajtót a kapcsolatok javítása felé. Gondosan fogalmazott diplomáciai nyelvezete ellenére a válasz lényegében negatív volt. Eden tájékoztatta a német külügyminisztert, Konstantin Freiherr von Neurathot, hogy „Őfelsége Kormánya nagyon sajnálja, hogy a német kormány nem tudott jelentősebb lépéseket tenni a bizalom helyreállítása érdekében, mely nagyon lényeges előfeltétele a mindkét fél által óhajtott széles körű tárgyalásoknak”. 26 Ezzel nyilvánvalóvá is vált a brit kormány Hitlerrel szemben táplált bizalmatlansága. Ha kelletlenül is, de ez összhangban állt azzal az eltökéltséggel, hogy – gyakorlatilag bármi áron – elkerüljék Anglia ismételt háborúba bonyolódását. 27 Stanley Baldwin brit miniszterelnök április végén kijelentette: „Két ilyen holdkóros esetében, mint Mussolini és Hitler, az ember semmiben se lehet biztos. Mindenesetre feltett szándékom, hogy az országot távol tartsam a háborútól.” 28 Bár az Angliával kötendő és annyira áhított szövetség kérdésében Hitler egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, a Rajna-vidéken aratott győzelme újabb lehetőségeket nyitott meg előtte. Az előző ősszel Abesszínia ellen indított, most már – kicsit megkésve – Mussolini győzelmét ígérő háború kellemetlen következményeit viselő Olaszország a legnagyobb örömmel látta, hogy a Rajna-vidék remilitarizálása elvonta a nyugati hatalmak figyelmét. Mi több: az Abesszínia elleni invázió diplomáciai következményei Olaszország és Németország kapcsolatainak javulását eredményezték. Mussolini az év korábbi szakaszában ugyan jelezte, hogy érdekei fűződnek Ausztria német megszállástól való megóvásához, de ez a figyelmeztetés gyakorlatilag teljesen élét vesztette annak következtében, hogy az abesszin konfliktusban Németország kiállt Olaszország mellett. Az év vége felé gyakorlatilag kezdett megnyílni az út a Berlin–Róma-tengely létrejötte felé. Közben az Olaszország védelmétől megfosztott Ausztria, a fejlemények elkerülhetetlen következményeként, kénytelen volt elismerni – a júliusban kötött egyoldalú megállapodás keretében –, hogy az ország Németország érdekszférájába került. Az osztrák megállapodást követő két héten belül – mivel Hitler döntése értelmében Németország elkötelezte magát az intervenció mellett – a diplomáciai törésvonalak még tovább szélesedtek Európában; gyorsan kialakult a hamarosan egész Európára kiterjedő katasztrófahelyzet, s ennek baljós előjátéka, a spanyol polgárháború. A jó szemű megfigyelők számára nyilvánvalóvá váltak a következők: Hitler puccsszerű bevonulása a Rajna-vidékre az európai erőviszonyok lényeges átrendeződésének katalizátorát jelenti; Németország felemelkedése kiszámíthatatlan és rendkívül destabilizáló tényező a nemzetközi életben; jelentősen lecsökkentek az esélyek egy belátható időn belül meginduló új európai háború elkerülésére. A német publikum előtt Hitler ismételten a béke emberének tüntette fel magát, s burkoltan célozgatott, hogy a gyülekező háborús viharfelhők miatt kit terhel a felelősség. Május 1-jén, a berlini Lustgartenben (jókora tér a város szívében) – a munkásemberek most már Nemzeti Munkanappá átkeresztelt nemzetközi ünnepén – hatalmas tömeg előtt elmondott beszédében a szónoki kérdések eszközéhez folyamodott. „Feltettem magamnak a kérdést, hogy kik is

azok az elemek, akik nem tudnak békén maradni, akik nem akarják a megegyezést, akik állandóan agitálnak és szórják a bizalmatlanság magvait? Kik ők valójában?” A célzást azonnal megértő tömeg felordított: „A zsidók!” Hitler ismét megszólalt: „Tudom…” – mondta, de hangja beleveszett a percekig tartó ovációba. Mikor végre ismét meg tudott szólalni, akkor – mivel a kívánt hatást már elérte – egészen más szellemben folytatta a mondatot: „Tudom, hogy nem azok a milliók, akik fegyvert ragadnak, ha ezeknek az agitátoroknak valóra válnak a szándékaik. Nem ők azok…” 29 Hitler viszont azt is nagyon jól tudta, hogy 1936 nyara nem egy újabb antiszemita hullám felkorbácsolásának az ideje. Augusztusban kezdődtek az olimpiai játékok Berlinben. A sport a nacionalista politika és propaganda soha nem látott eszközévé vált. A hatalom náci esztétikájának még soha nem volt nagyobb közönsége. A világ tekintete Berlinre szegeződött, és nem volt szabad elszalasztani a lehetőséget, hogy a világ minden szegletéből összesereglett százezrek előtt Németország a legkedvezőbb arcát mutassa. Nem sajnáltak ezért sem költséget, sem fáradságot. Ezt a pozitív képet nem volt szabad azzal veszélyeztetni, hogy a rezsim sötét arca is megmutatkozzon. A nyílt zsidóellenes erőszakot, amilyenre az elmúlt nyáron is sor került, nem volt szabad megengedni. Némi nehézség árán az antiszemitizmust sikerült is fedő alatt tartani. A külföldi látogatók számára ízléstelennek ítélt, „A zsidók nem kívánatos személyek” feliratokat, valamint a városok és falvak határaiban kirakott hasonló tartalmú táblákat Henry Baillet-Latour gróf, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság belga elnöke szorgalmazására Hitler még az előző februárban, a Bajor-Alpokban, Garmisch-Partenkirchenben megrendezett téli olimpia megnyitása előtt eltávolíttatta. 30 A párt megveszekedett antiszemitáit egy időre megzabolázták. Egyelőre sokkal fontosabb célokat kellett szem előtt tartani. Hitler megengedhette magának, hogy kivárja az alkalmas időt, amikor ismét foglalkozhat a zsidókkal. Lázas építkezés, renoválás, festés, takarítás kezdődött, hogy a Játékok városa a lehető legkedvezőbb arcát mutathassa.31 A rendezvények központjául az új Olimpiai Stadion szolgált. Werner March építész eredeti terveit Hitler „modern üvegdoboznak” titulálva dühösen lesöpörte az asztalról, és szokásos, gyermeteg, hisztériás rohamainak egyikén azzal fenyegetőzött, hogy az egész olimpiát lemondja. Bizonyára ezzel is azt akarta elérni, hogy minden az ő akarata szerint történjen. A környezetében lévők, hasonlóan ahhoz, ahogy egy elkényeztetett gyerek szeszélyeinek szoktak eleget tenni, gondoskodtak is arról, hogy ne okozzanak neki csalódást. Speer gyorsan papírra vetett, klasszikusabb formájú, impozáns terve azonnal megnyerte a tetszését. 32 Nagyon elégedett volt. Égett a lelkesedéstől, és azonnal azt követelte, hogy ez legyen a világ legnagyobb stadionja. Már javában zajlott a korábbi legnagyobb, az 1932-ben épült Los Angeles-i stadion méreteit is meghaladó komplexum építése, amikor arról panaszkodott, hogy minden túlságosan kicsire sikerült.33 Egész Berlin horogkeresztes zászlódíszbe öltözött, amikor augusztus 1-jén az olimpiai láng fellobbanásával megkezdődtek a XI. modern olimpiai játékok, Hitler olimpiája. A stadion fölött a hatalmas Hindenburg léghajó vontatta az olimpiai zászlót. A stadionba összesereglett 110 000 néző nagy várakozással figyelte az eseményeket. Berlin utcáin a jegy nélkül maradt, s a becslések szerint egymillió főt számláló tömeg felsorakozott, hogy legalább egy pillantást vethessen a Vezérre, amikor a Hitlert, a többi előkelőségeket és díszvendégeket szállító, fekete limuzinokból álló kocsisor a sport újonnan épült katedrálisa felé tartott. Amikor azon a délutánon belépett a stadionba, harminc harsona jelezte érkezését. A fehérbe öltözött világhírű zeneszerző, Richard Strauss a „Deutschland, Deutschland über alles” nemzeti himnuszt és a náci párt saját himnuszát, a „Horst-Wessel Lied”-et éneklő, 3000 fős kórust vezényelte, majd ezt követte az általa erre az alkalomra komponált „Olimpiai himnusz”. A zene véget értével megkondult a hatalmas olimpiai harang, s jelt adott a versenyzők bevonulására. Páholya előtt elhaladva Hitlert számos küldöttség náci karlendítéssel üdvözölte; a brit és az amerikai csapat tüntetően nem csatlakozott hozzájuk. 34 A stadionban mindenfelé filmfelvevő gépek berregtek. Az 1934-es pártnapról készített filmje után az olimpiáról szóló film elkészítésével is megbízott, tehetséges Leni Riefenstahl operatőr csoportja elfoglalta a stadion számos stratégiailag fontos pontját, hogy celluloidszalagon megörökíthesse az eseményeket. 35 A nyitóünnepség véget értével elkezdődtek a játékok. Az elkövetkező két hét során ragyogó sportteljesítmények születtek. A szoros versenyek kiemelkedő eredményei közül egyik sem volt hasonlítható a négy aranyérmet nyert fekete bőrű amerikai atléta, Jesse Owens teljesítményéhez. Közismert az a mozzanat, hogy Hitler nem fogott vele kezet. Valójában nem is kellett volna gratulálnia sem Owensnek, sem más nyerteseknek. Ő azonban – amire a rendezők egyáltalán nem számítottak – az olimpia első napján kezet rázott a győztes finn és német versenyzőkkel. Az történt, hogy miután az utolsó német sportolók, a magasugrók is kiestek az aznapi játékokból, Hitler nem várta be az elhúzódó versenyek végét, hanem a leszálló alkonyatban elhagyta a stadiont. Ezáltal – akár szándékosan tette, akár nem – elkerülte a döntést, hogy kezet fogjon a magasugrás első és második helyezettjével, két színes bőrű

amerikaival, Cornelius Johnsonnal és David Albrittonnal. Azon a napon Jesse Owens nem vett részt egyetlen döntőben sem. És mielőtt érmet nyert volna, Baillet-Latour gróf udvariasan tájékoztatta Hitlert, hogy az Olimpiai Bizottság legfontosabb díszvendégeként a protokoll szerint nem illik gratulálnia a győzteseknek. Ezután már nem is gratulált senkinek36, így másnap nem volt abban a helyzetben, hogy közvetlenül megsérthesse Owenst, miután az amerikai rövidtávfutó 100 méteres síkfutásban megnyerte az első aranyérmét. Arra, hogy mégis szándékában állt megsérteni Owenst, abból lehet következtetni, amit Baldur von Schirachnak, a Hitlerjugend vezetőjének mondott: az amerikaiak szégyellhetik magukat, amiért hagyják, hogy négerek nyerjék meg az érmeiket, és hogy ő soha nem fogna kezet egyikükkel sem. Schirachnak arra javaslatára, hogy készüljön közös fénykép Owensszel, majd’ szétrobbant a dühtől, akkora sértésnek tartotta már az ötletet is.37 A sportesemények közepette a náci vezetés egyetlen lehetőséget se mulasztott el, hogy extravagáns vendégszeretetével el ne kápráztassa a német fővárosba látogató híres személyiségeket. A Hitler által frissen londoni nagykövetté kinevezett Joachim von Ribbentrop a fontos külföldi vendégek százait látta vendégül Dahlemben lévő pazar villájában. A neves vendégek tiszteletére, kiknek több mint fele külföldi volt, Joseph Göbbels birodalmi propagandaminiszter olasz stílusban, tűzijátékkal kísért több mint 1000 fős, hatalmas fogadást adott a Havelen (nagy kiterjedésű vízfelület Berlintől nyugatra) lévő kies Pfauinselen (Páva-szigeten), melyet külön erre az alkalomra épített pontonhíd kötött össze a szárazfölddel. Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka és elismerten a Birodalom második embere mindenkin túltett fényűző rendezvényével. Az angol parlament akkor harmincas éveiben járó konzervatív tagja, a rendkívül gazdag és fogékony Sir Henry „Chips” Channon is részt vett a felejthetetlen estélyen: „Nem is tudom, hogyan tudnám leírni ezt a szédítő tömegrendezvényt”, vallotta meg naplójának. „A minisztériumhoz hajtattunk” – a berlini Légügyi Minisztériumba, mely helyt adott Göring fejedelmi rezidenciájának is – „a hatalmas kert fényárban úszott és a ragyogó pompa láttán a 7–800 vendég szinte levegő után kapkodott. A kitüntetésekkel teleaggatott Göring, feleségével az oldalán, széles mosollyal fogadott bennünket… Az estély vége felé egy baletttársulat előadását néztük a holdfényben; az elképzelhető legcsodálatosabb pillanat volt, s a kellemes meglepetés moraja futott végig a vendégseregen… A kert vége sötétbe burkolózott, aztán hirtelen, minden előzetes jel nélkül fényárba borult, és szinte a semmiből fehér lovakból, szamarakból és parasztokból álló menet jelent meg előttünk, majd egy külön erre a célra épített, vidám életképet megjelenítő parkba vezettek bennünket. Fantasztikus látvány volt! Körhinták, kávéházak sörrel és pezsgővel, táncoló és »schuhplattlingolo« parasztok, perecet és sört kínáló termetes asszonyságok, egy hajó, egy söröző, rengeteg vidám, nevetgélő ember… Harsogott a zene, a vendégek tántorogtak a meglepetéstől. »A Napkirály óta soha nem volt ilyesmi!« – jegyezte meg valaki. »Néró óta nem volt…« – válaszoltam.”38 Bármilyen nagyszerű is volt a stadion, bármilyen látványosak az ünnepségek, és bármilyen pazar is volt a vendéglátás, az mindenesetre zavarta volna Hitlert, és sértette volna a nemzeti büszkeséget, ha a németek gyenge teljesítményt nyújtanak a játékokon. Nem volt ok az aggodalomra. A német sportolók – Hitler legnagyobb örömére – nemzeti diadallá változtatták a Játékokat. Bármely ország atlétáinál több érmet nyertek. 39 Nem ingatták meg a nemzet saját felsőbbrendűségébe vetett hitét.40 Az olimpia mindenekelőtt hatalmas propagandasikert hozott a náci rezsim számára. Hitler majdnem minden nap megjelent a sporteseményeken – ezzel is aláhúzva a Játékok jelentőségét –, és érkezésekor a tömeg minden alkalommal felállva üdvözölte. 41 Hatalmas munkát végzett a német sajtó is. Mintegy ötven nyelven több mint 3000 programot közvetítettek a világ országai számára; egyedül az USA-ban több mint 100 rádióadó vette át a műsoraikat; a Játékok sorában ez volt az első, melyet a nézők televízión keresztül is láthattak – igaz, az adás csak Berlinre korlátozódott, s a képek is meglehetősen elmosódottak voltak. 42 A Játékoknak közel 4 millió nézője volt (sok millió birodalmi márkát költve a megtiszteltetésre). 43 Sok millióan olvasták az eseményekről szóló tudósításokat, vagy nézték meg a filmhíradókat. És ami a legfontosabb: Hitler Németországa nyitva állt a világ bármely részéről érkezett látogatók előtt. Többségük mély benyomásokat szerezve tért vissza hazájába. 44 „Tartok tőle, hogy a nácik sikert arattak propagandájukkal”, jegyezte meg William Shirer amerikai újságíró. „Először is, olyan káprázatosan rendezték meg az eseményeket, mint még soha, és ez nagyon tetszett a sportolóknak. Másodszor, nagyon kedvező benyomást gyakoroltak a látogatókra, elsősorban a jelentős üzletemberekre.” 45 Németországon belül egy kívülállónak, a Drezdában élő zsidó nyelvésznek, Victor Klemperernek hasonlóképp borúlátó véleménye volt. Az olimpiát „teljes egészében politikai ügynek” tekintette… „Szünet nélkül azt sulykolták a népbe és a külföldiekbe, hogy itt látható az újjászületés (Aufschwung), a felvirágzás, az új szellem, az egység, a tettrekészség, a dicsőség, és természetesen az

egész világot szeretettel magához ölelő Harmadik Birodalom békés szelleme.” Augusztus 16-ig, a Játékok befejezéséig a zsidóellenes agitáció és a harcias hangvétel legalább eltűnt a lapokból jegyezte meg. A vendégeket folyamatosan a „békés és vidám” Németországra emlékeztették, ami éles ellentétben állt a spanyolországi (állítólagos) „kommunista hordák” rablásaival, fosztogatásaival és gyilkosságaival. 46 Melita Maschmann, a lelkes Hitlerjugend-aktivista később felidézte, hogy az országaikba visszatérő fiatalok hasonló pozitív és békés képet vittek magukkal Németországról. „Mindnyájan” – emlékezik vissza – „bíztunk a barátságban és a békés jövőben.” 47 Az ő és a hasonlóan lelkesedők szemében olyan jövő volt ez, melyben nem volt hely a Victor Klempererek és a többi, fajilag idegennek tartott emberek számára. Mindenesetre a békés egymás mellett élés utáni vágyakról hamarosan kiderült, hogy ezek csupán üres ábrándok. Az olimpiai játékok csillogásától távol, rejtve a nyilvánosság tekintete elől, a békés jóakarat látszatával szemben éles kontraszt húzódott. Ekkorra már a német gazdaság önmaga gerjesztette válsága – mely abból fakadt, hogy nem tudta egyszerre biztosítani a fegyvert és a kenyeret, a fegyverkezéshez és a fogyasztói javak előállításához szükséges nyersanyagot – vízválasztóhoz érkezett. Nem lehetett tovább halogatni a döntést, hogy a gazdaság melyik irányba fejlődjön. 1936 nyara egy olyan gazdaságpolitikát eredményezett, mely feltartóztathatatlanul haladt a terjeszkedés felé, és egyre biztosabbá tette egy nemzetközi konfliktus kialakulását. A spanyol polgárháború kitörése Európát ekkor már a robbanás felé taszította.

II. A tavasz beköszöntére világossá vált, hogy nem lehet összeegyeztetni a gyors fegyverkezés és a növekvő belső fogyasztás követelményeit. A hadiipar nyersanyagkészletei ekkor már csupán két hónapnyi szükségletet fedeztek. 48 A fegyveres erők üzemanyagkészletei kritikus szintre csökkentek. 49 Hjalmar Schacht gazdasági minisztert ekkor már nagyon nyugtalanította a fegyverkezés felgyorsult üteme, s annak elkerülhetetlenül káros hatása a gazdaság egészére. Véleménye szerint csupán az életszínvonal drasztikus csökkentése (ami lehetetlen anélkül, hogy az a rezsim stabilitását ne veszélyeztetné), vagy az export jelentős megnövelése (ami a rezsim prioritásait, az árfolyamokat és a külső piacok helyzetét figyelembe véve szintén lehetetlennek látszott) biztosíthatta volna a hadiipar növekvő szükségleteit. Szilárd meggyőződése volt tehát, hogy éppen itt az ideje megfékezni a fegyverkezés ütemét. 50 A katonáknak más volt a véleményük. A fegyveres erők vezetését nem érdekelték a gazdasági élet finomságai, ők csak a modern és fejlett technológiát igénylő fegyverzet megszerzésével törődtek, s továbbra is a fegyverkezési program nagyarányú felgyorsítását követelték. A Rajna-vidék visszafoglalását követő hetekben a szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Ludwig Beck tábornok azzal a tervvel állt elő, hogy az 1936 márciusában előirányzott harminchat hadosztály helyett negyvenegyet kell felállítani. Nyárra már egy olyan hadsereg felállításának tervei körvonalazódtak, melynek méretei 1940-ben meg kellett haladják a császár 1914-es hadseregének méreteit. 51 A hadsereg vezetői nem Hitler nyomására cselekedtek. Nekik megvolt a saját elképzelésük. „A Führer szellemében dolgozva” tudatosan vagy ösztönösen „céljai megvalósításán fáradoztak” (ezeket a beszédes kifejezéseket két évvel korábban az egyik náci vezető használta, s ez is szemlélteti, miként működött a náci uralom dinamikája) 52, és teljesen biztosak voltak abban, hogy fegyverkezési ambícióik teljesen összhangban állnak Hitler politikai céljaival, így teljes támogatására számíthatnak abban az esetben, ha valaki kísérletet tesz a fegyverkezési kiadások csökkentésére. Werner von Blomberg birodalmi hadügyminiszter, Werner Freiherr von Fritsch vezérezredes, a szárazföldi erők főparancsnoka és Beck vezérkari főnök tehát a hadsereg szükséges ütőképességét megteremtve kikövezték az utat a későbbi terjeszkedés felé, mellyel mindnyájan Hitler szekértolóivá váltak. 53 A gazdaság ellehetetlenülése teljesnek látszott. Mind az Élelmezésügyi, mind a Hadiipari Minisztérium hatalmas részt követelt magának a nagyon is szűkös külföldi fizetőeszközökből. 54 A helyzet tarthatatlanná vált. Sürgősen meg kellett határozni az alapvető gazdasági prioritásokat. Az önellátásért és az exportért harcoló csoportoknak nem lehetett egyszerre eleget tenni. Hitler hónapokig teljes passzivitásba vonult. Nem volt megfelelő megoldása a problémára. Ebben az időszakban Göring játszotta a kulcsfontosságú szerepet. Számos tényező hozzájárult ahhoz, hogy Göring a gazdaságpolitikai küzdőtér központi figurájává váljon: a kielégíthetetlen vágy, hogy saját fontosságát hangsúlyozza; az előző év őszén játszott szerepe, amikor Hitler képviselőjeként és közvetítőjeként tevékenykedett a Schacht és Richard Walther Darré birodalmi mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter között kirobbant vitában, melynek központi kérdése az volt, hogy miként osszák meg a szűkös külföldi fizetőeszközöket a szükséges élelmiszerek behozatala és az egyre terjeszkedő hadiipar

nyersanyagszükségletének kielégítése között; Schacht arra irányuló kísérlete, hogy védőpajzsként használja a párt gazdasági életbe történő beavatkozása ellen; egyre fokozódó elkeseredettsége a hadiipar területén jelentkező nyersanyagválság Blomberget még arra is rákényszerítette, hogy támogassa a Luftwaffe főnökének hatalmi törekvéseit; és nem utolsósorban Hitler kelletlen magatartása és tétlensége, mely különösen akkor mutatkozott meg, ha a párt követeléseivel ellentétes döntéseket kellett hoznia. 55 Blomberg már hónapok óta egy „üzemanyag-biztos” kinevezését szorgalmazta. Schacht ismételten elutasította a javaslatot, mivel ez hatáskörének csorbulását jelentette volna, s ezzel szélesre tárta az ajtót Göring előtt, aki légügyi miniszterként és a Luftwaffe főnökeként azt követelhette, hogy az üzemanyag-biztos neki tartozzon felelősséggel. 1936 márciusában, amikor az üzemanyagválság a tetőpontra hágott, Göring úgy döntött, hogy „üzemanyag-diktátorként” saját magát állítja előtérbe. 56 A Göring ambícióit különböző meggondolásokból mindenképpen akadályozni szándékozó Schacht és Blomberg megkísérelte kordában tartani a légügyi minisztert azzal, hogy egy négy tagból álló bizottság tagjaként fejtse ki tevékenységét. Ennek a külföldi fizetőeszközök terén jelentkező válságot kezelő bizottságnak hármukon kívül még tagja lett volna Hans Kerrl birodalmi miniszter is (Göring egyértelmű szövetségese és támogatója, akit Hitler 1936 tavaszán gazdasági ügyek intézésével bízott meg).57 Schacht abban bízva, hogy így a pártot távol tarthatja magától, rávette Hitlert, hogy április elején nevezze ki Göringet a Birodalom nyersanyag- és valutaszükségletének biztosításáért felelős teljhatalmú megbízottnak. Göring feladata az volt, hogy oldja meg a válságot, teremtse meg a fegyverkezés folytatásának feltételeit, és az üzemanyaggyártásban szerezzen érvényt az önellátás politikájának. 58 Göring ekkor már nyeregben érezte magát. Schacht hamarosan a múlt emberévé vált. Májusban a döbbent, saját machiavellista módszereivel akaratlanul is Göringnek hatalmi bázist teremtő Schacht Hitlernél tiltakozott. Hitler elhessegette magától. Állítólag közölte vele, hogy a továbbiakban nem kíván az üggyel foglalkozni, és azt tanácsolta a gazdasági miniszternek, hogy magával Göringgel rendezze a kérdést.59 „Ez nem mehet így sokáig Schachttal”, jegyezte meg Göbbels. „Szívében nem tartozik hozzánk.” Véleménye szerint viszont Göringnek is nehézségei lesznek a külföldi fizetőeszközökkel és a nyersanyagkérdéssel, ezért meg is jegyezte: „Nem sokat ért ezekhez a dolgokhoz.” 60 Nem is volt szükséges, hogy értsen ezekhez a kérdésekhez. Szerepe az volt, hogy jelentős súlyát bevesse, erőltesse az ütemet, hagyja a szükségállapot érzetét érvényesülni és a dolgokat megtörténni. „Ő adja az energiát. Hogy rendelkezik-e gazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal? Ki tudja? Mindenesetre rengeteget fog hetvenkedni és fontoskodni,” folytatódott tovább Göbbels értékelése. 61 Fritz Löb, a Luftwaffe alezredese vezetésével Göring mellett hamarosan létrejött egy műszaki szakértőkből álló csapat. Löb tervezőcsoportjának kutatási részlegénél, melyet Karl Krauch, az IG Farben vegyipari cég igazgatója vezetett, hamarosan kidolgozták a szintetikusüzemanyag-gyártás maximalizálása és az ásványolaj lepárlás területén az önellátás elérésére irányuló javaslatokat. 62 Nyár közepére Löb tervezői már részletes programmal álltak elő a szűnni nem akaró válság megoldására. A program éles fordulatot irányzott elő egy szorosabban irányított gazdaság felé, melynek szigorúan meghatározott prioritásai bizonyos területeken – az olyan nyersanyagpótló anyagok előállításában, mint a szintetikus üzemanyag, a gumi és az ipari zsírok – a maximálisan elérhető önellátással biztosítani voltak hivatottak egyrészt a fegyverkezési program folytatását, másrészt pedig az élelmiszerellátás javulását.63 Ez még nem hadigazdaság volt, de a lehető legközelebb állt a békeidőben megvalósuló hadigazdasághoz. Július végén, míg Hitler Bayreuthban és Berchtesgadenben tartózkodott, Göringnek számos lehetősége adódott, hogy megbeszélje vele gazdasági elképzeléseit. Július 30-án megszerezte Hitler egyetértését, hogy ezeket nagy hűhóval bejelentse a szeptemberre tervezett birodalmi pártnapon. A Göring asztali naptárában található bejegyzés szerint „a vezérezredes pártkongresszuson tartandó nagyszabású beszédét” tervezték. 64 Göring le akarta aratni a babérokat. A pártnapoknak az új gazdasági program jegyében kellett lezajlaniuk. A Luftwaffe főnöke mindenesetre így tervezte. Itt viszont most propagandáról is szó volt, és Hitler, aki megérezte annak lehetőségét, hogy a négyéves terv látványos bejelentésével tovább erősítheti saját imázsát, most sem szívesen engedte volna át másnak a főszerepet. Úgy döntött, hogy maga mondja el a kulcsfontosságú beszédet.65 Hitler közben egyre többet foglalkozott a bolsevizmus általa fenyegetőnek tartott veszélyével és azzal a lehetőséggel, hogy az egyre tornyosuló nemzetközi problémák inkább a közeli, mint a távolabbi jövőben háborúhoz vezethetnek. 66 Bármilyen taktikai megalkuvást is engedett meg magának, bármennyit is foglalkozott propagandameggondolásokból a témával, az egy pillanatig sem kétséges, hogy az eljövendő leszámolás a bolsevizmussal továbbra is megmaradt – mint ahogy már az 1920-as évek közepétől kezdődően mindig is megvolt – Hitler külpolitikai gondolkodása vezérlő csillagának. 1936-ban az eljövendő titáni küzdelem körvonalai kezdtek élesebbé válni.

Az egykori brit légügyi miniszterrel, Lord Londonderryvel 1936 februárjában lezajlott magánbeszélgetés során Hitler arra a témára összpontosította a figyelmét, melyet ő a „növekvő bolsevista veszélynek” nevezett. Elmondása szerint ő arra ítéltetett, hogy nemzetközi téren is ugyanazt a prófétaszerepet töltse be, amit tizenöt évvel azelőtt Németországban is betöltött. Minden európai államférfinél jobban megérti a bolsevista veszélyt, folytatta, mivel „egész politikai pályafutása a bolsevista tendenciák elleni harc jegyében telt el”. Állítása szerint a kontinentális Európa kiegyensúlyozatlan és bizonytalan. A legtöbb kormány gyenge és rövid életű. A kontinens „egyik napról a másikra él”. „A szovjet hatalom rendkívüli növekedése” éles kontrasztot alkot ezzel a hanyatlással. Mi több, tette még hozzá, felnagyítva angol vendége előtt a bolsevizmus kísértetét, a Szovjetunió nem csupán a kontinens legnagyobb katonai erejét, hanem „egy eszme megtestesülését” is jelenti. A továbbiakban adatokkal és számokkal árasztotta el Lord Londonderryt, hogy bizonyítsa a szovjetek katonai és gazdasági erejét. Oroszország felvétele a Népszövetségbe annak a rókának a történetére emlékeztette, amely eloszlatva a birkák gyanúját, egyiket a másik után falta fel. „Ahogy az ember nem engedi, hogy a baktériumhordozók megfertőzzék az egészséges emberek társadalmát, ugyanúgy távol kell tartanunk magunktól Oroszországot is”, jelentette ki. Ezután feltette a kérdést, hogy „milyen helyzet alakul ki tíz, húsz vagy harminc év múlva”, ha Európa felbomlása és a Szovjetunió erősödése tovább folytatódik? 67 Hitler Lord Londonderry elé vetítette egy szovjet–japán háború lehetőségét is, mely a szovjetek győzelmével végződik, s ezzel megnyílik számukra az út a Távol-Kelet feletti uralomhoz. A japán nagykövettel június elején, Berlinben lezajlott találkozóját követően Hitler megismételte álláspontját, mely szerint a Közel-Keleten egyre érik a konfliktus, bár erről akkor már az volt a véleménye, hogy Japán elsöpri Oroszországot. Ettől kezdve „ez a kolosszus támolyogni kezd (ins Wanken kommen). Ekkor érkezik el számunkra a nagy pillanat. Száz évre el kell látnunk magunkat földterülettel”, jelentette ki Göbbelsnek. „Bízzunk benne, hogy akkorra fel leszünk készülve”, jegyezte fel naplójába a propagandaminiszter, „és abban is, hogy akkor még a Führer is életben lesz, így az akciót végre is lehet hajtani.”68 Július közepén, Berchtesgadenben vakációzva Hitler közölte Göbbelsszel, hogy a következő pártnap újra a bolsevikok elleni harc jegyében fog lezajlani. 69 Néhány nappal később Bayreuthban, ahol szokása szerint a Wagner-fesztiválon vett részt, „a zsidó és bolsevik veszélyre” figyelmeztette két leglelkesebb angol hívét, a brit arisztokrata Lord Redesdale két csinos lányát, Unity Valkyrie Mitfordot (akinek elmondása szerint olyan volt Hitler mellett ülni, mintha „a nap mellett foglalt volna helyet”)70 és nővérét, Dianát (aki elvált a dúsgazdag Guinness család egyik tagjától, és éppen akkor készült házasságot kötni a Brit Fasiszták Szövetségének vezetőjével, Oswald Mosleyval, s az esküvőre Hitler és Göring is hivatalos volt). 71 Hitler figyelmét ekkor már a spanyolországi események is a bolsevizmus veszélyére összpontosították. Mindaddig nem túlzottan érdekelte Spanyolország. Július 25-én este viszont, a Wilhelm Furtwängler vezényelte Siegfried előadás után – a külügyminisztérium tanácsa ellenére – megszületett döntésével, mely szerint segítséget nyújt Franco tábornoknak, Németországot az egyre inkább kibontakozó spanyol polgárháborúba történő beavatkozás mellett kötelezte el. 72 A spanyol jobboldal nem volt hajlandó elfogadni a baloldali Népfront 1936. februári választáson aratott szoros győzelmét, s ettől kezdve Spanyolország a polgárháború szakadékának szélén tántorgott. A tavasz vége és a nyár eleje tájékán terrorista rémtettekről, politikai gyilkosságokról, az egyház elleni erőszakos támadásokról és felgyújtott templomokról szóló rémtörténetek érkeztek az egyre nagyobb politikai zűrzavarba süllyedő országból. Európa riadtan figyelt. A spanyol jobboldalnak nem volt nehéz mindezt a marxista forradalom eredményeként beállítani s olyan rémképet előrevetíteni, hogy az ország a kommunista hatalomátvétel küszöbén áll. 73 Május és július között kialakultak egy katonai puccs tervei. 74 Július 17-én Spanyol Marokkó katonai helyőrségei fellázadtak a törvényesen megválasztott kormány ellen. Francisco Franco tábornok, a Marokkóban állomásozó katonai erő főparancsnoka másnap a lázadás élére állt. A köztársasághoz hű matrózok lázadása viszont meggátolta abban, hogy csapatait átvigye a nagyobbrészt még a köztársaságiak kezén lévő kontinentális területekre. Néhány repülőgépre sikerült rátennie a kezét, de ezekkel nem lehetett megoldani a csapatszállítást. 75 A kutyaszorítóban lévő Franco ekkor Mussolinihez és Hitlerhez fordult segítségért. Egy hétbe telt leküzdeni Mussolini kezdeti vonakodását, hogy segítséget nyújtson a spanyol lázadóknak. Hitlert néhány óra alatt sikerült meggyőzni ennek célszerűségéről. Döntésében ideológiai és stratégiai meggondolások – a bolsevizmus Ibériai-félszigeten bekövetkező győzelmének valószínűsége – vezérelték. Ebben szerepet játszott még az is, amit Göring is erőteljesen hangsúlyozott, hogy potenciális lehetőség kínálkozott a fegyverkezési program számára oly sürgősen szükséges nyersanyagok megszerzésére. 76

A jó szerencse Franco mellé szegődött, amikor Németországhoz fordult segítségért, és szállítógépeket kért. A Külügyminisztérium először hűvösen fogadta a segítségkérést. Franco ekkor úgy döntött, hogy közvetlenül Hitlerhez fordul. Egy Johannes Bernhardt nevű német üzletember, aki szoros üzleti kapcsolatban állt a Marokkóban állomásozó spanyol hadsereggel, és tagja volt a náci párt külföldi szervezetének is (az Auslandorganisationnak, azaz AO-nak), közvetítőként ajánlotta fel szolgálatait Francónak. Július 22-én Francónak még nem volt olyan gépe, mellyel elrepülhetett volna Németországba. Másnap a Lufthansa Ju–52/3m típusú postagépe – melyet a lázadók német tiltakozás ellenére Las Palmasban elkoboztak –, fedélzetén a lázadó Orgaz tábornokkal megérkezett Marokkóba, és Franco most élt a Bernhardt által felajánlott segítséggel. Franco Hitlerhez – és minden bizonnyal Göringhez is 77 – intézett írásos segítségkérésével Bernhardt a hatvanéves tetuáni AO-vezető, Adolf Langenheim társaságában Berlinbe repült, s július 24-én meg is érkezett a tempelhofi repülőtérre. 78 A gyorsan romló spanyolországi helyzet közben egyre inkább nyugtalanította a német külügyminisztériumot. A kommunisták és anarchisták német állampolgárok ellen intézett támadásai ahhoz vezettek, hogy a németek két hadihajót indítottak útnak a spanyol partok felé. Egyre fokozódott az aggodalom, hogy a kormányerők győzelme utat nyit a kommunista hatalomátvétel felé. Az év korábbi szakaszában, a baloldali népfront franciaországi győzelme után, a bolsevik dominancia Délnyugat-Európában is reális veszélynek tűnt. 79 Ennek ellenére a Külügyminisztérium túlságosan is kockázatosnak ítélt egy közvetlen spanyolországi beavatkozást. A Franco küldötteinek útját egyengető Ernst Wilhelm Bohle gauleiternek, az AO főnökének nagyon egyértelműen a tudomására hozták, hogy nem kellene az ügyet tovább szorgalmaznia.80 A figyelmeztetésre fittyet hányó Bohle viszont felhívta Rudolf Hesst, a párt helyettes vezetőjét, aki azonnal megszervezte, hogy a két küldöttet az ő személyes repülőlépe Türingiába vigye egy személyes találkozóra. Kétórás megbeszélés után Hess felhívta Hitlert. A Führerrel való találkozásra másnap, július 25-én este került sor Bayreuthban.81 Már tíz óra felé járhatott az idő, amikor Bernhardtot és Langenheimet a Wagner-rezidencián, a Wahnfried Házban megszálló Hitlerhez kísérték. Hitlert akkorra már részletesen tájékoztatták a Spanyolországban kialakult helyzetről. Tudomása volt arról is, hogy a lázadók helyzete rosszabbodott. A madridi német nagykövetség legutolsó, aznap reggel érkezett jelentése arra figyelmeztetett, hogy egy hosszú polgárháború veszélye fenyeget, és a republikánusok győzelme káros következményekkel járna a német érdekekre. A jelentés ráirányította arra is a figyelmet, hogy a spanyolországi szovjet rezsim erőteljesen kötődik egy francia–szovjet szövetséghez. 82 Ekkorra már Göringnek is lehetősége volt tájékoztatni Hitlert, hogy milyen gazdasági előnyök származnának abból, ha Franco támogatásával a lázadók győzelmet aratnának.83 Mindez persze még messze volt attól, hogy határozott döntés született volna. Bernhardt szóban is megerősítette, hogy Franco kommunizmus elleni harca német segítség nélkül elveszettnek tekinthető. 84 A tárgyalás ezután a segítség ellentételezésének kérdésével folytatódott. Bernhardt, amikor észrevette, hogy a tisztán névleges fizetséget említve Hitler „mintha megdöbbent volna”, akkor gyorsan a megszerezhető andalúziai „gazdag nyersanyagforrások” jelentőségét kezdte hangsúlyozni, s minden bizonnyal rámutatott arra is, hogy milyen előnyökkel járna Németország számára, ha fegyverekért cserébe megnövekedne a nyersanyagbehozatal. 85 Hitler még mindig tétovázott. Azt követően viszont, hogy hallgatóságát egy újabb hosszú monológgal elszórakoztatta, melyben dicsérte a spanyol nacionalisták idealizmusát és szűnni nem akaró kirohanásokat intézett a bolsevizmus ellen, a döntés már aligha lehetett kétséges. A Külügyminisztérium álláspontjával ellentétesen sikerült meggyőznie magát arról, hogy a két bolsevik tömb közé szorulás nagyobb kockázattal jár, mint ha Németország beavatkozik a spanyol válságba, még akkor is, ha – és ez nagyon is valószínűnek látszott – ennek következtében a válság nagyszabású és elhúzódó polgárháborúba torkollik. Megítélése szerint a Szovjetunió elleni háború – Németország harca az élettérért – egy bizonyos ponton úgyis elkerülhetetlenné válik. Egy bolsevik Spanyolország létrejötte veszélyes bonyodalmat jelentett volna.86 Úgy döntött, hogy megadja Francónak a kért segítséget. Az, hogy önállóan hozta meg döntését, ismételten egyrészt hallatlanul megnövekedett önbizalmát, másrészt pedig külpolitikai tanácsadói pozíciónak meggyengülését bizonyította. Lehetséges, hogy ismerve a Külügyminisztérium beavatkozásellenes álláspontját, melyet az elérhető gazdasági előnyök mellett részben Göring is osztott, Hitler kész tények elé akarta állítani a kétkedőket. 87 Az is elképzelhető, hogy Hitler még mindig az azon az estén megnézett Wagner Siegfriedjének a hatása alatt volt. Mindenesetre a Spanyolországnak nyújtandó segítséget jelentő akció „Unternehmen Feuerzauber” („Tűzvarázs hadművelet”) elnevezése azt a hősies hangvételű zenét idézi, mely a lángtengeren keresztül Brünhilde segítségére siető Siegfried útját kíséri.88

Göringet és Blomberget Hitler már csak a döntés meghozatala után rendelte magához. Az intervencióhoz fűzött gazdasági előnyök ellenére Göring kezdetben elborzadt a spanyolországi beavatkozás okozta nemzetközi bonyodalmak kockázatától, Hitler szokásos, döntéshozatal utáni hajthatatlanságát látva azonban hamarosan az ügy mellé állt.89 Blomberg, akinek befolyása – nem utolsósorban a Rajna-vidéki válság idején mutatott idegeskedése miatt – a korábbihoz képest erősen megcsappant, ellentmondás nélkül tudomásul vette a döntést. 90 Ribbentrop, akivel Bayreuthba történt megérkezése után azonnal közölték, hogy Hitler Francót akarja támogatni, kezdetben óvott a spanyolországi beavatkozástól. Hitler viszont megmakacsolta magát. Már ki is adta a parancsot, hogy bocsássanak egy repülőgépet Franco rendelkezésére. A nagy horderejű döntés ideológiai megfontolásokból született: „Ha Spanyolország valóban kommunistává válik, akkor Franciaország – jelenlegi helyzetét figyelembe véve – szintén bolsevizálódik, és akkor Németországnak vége. Keleten az erős szovjet blokk, nyugaton pedig az erőteljesen kommunista francia–spanyol blokk közé ékelődve aligha tudunk valamit is tenni, ha Moszkva megtámad bennünket.”91 Hitler egyszerűen lesöpörte az asztalról Ribbentrop erőtlen ellenérveit – aki figyelmeztetett az esetleg Angliával keletkező újabb bonyodalmakra, és hangsúlyozta a francia burzsoázia erejét, mellyel Franciaország ellen tud állni a bolsevista nyomásnak – és egyszerűen azzal fejezte be a további beszélgetést, hogy már meghozta a döntését.92 Hat Heinkel He–51-es vadászgéppel támogatott húsz Junkers Ju–52-es szállítógép (tízzel több, mint amennyit Franco kért) állt hamarosan Franco rendelkezésére és indult el Spanyol Marokkó, valamint a Spanyolország déli részén lévő Cádiz felé, mely hamarosan a felkelők kezére is került. Egy német és egy spanyol külkereskedelmi társaságon keresztül, barteregyezmény keretén belül spanyol nyersanyagokért cserébe hamarosan megindult a fegyverszállítás is.93 Hitler, bár számos figyelmeztetést kapott, hogy Németország katonai szempontból ingoványos talajra tévedhet, és bármennyire is erőteljes ideológiai megfontolások játszottak közre döntése meghozatalában, minden bizonnyal azért döntött mégis a beavatkozás mellett, mert azt feltételezte, hogy a német segítség gyorsan és döntő módon Franco javára billenti a mérleg nyelvét. „Egy kicsit részt veszünk a spanyolországi ügyekben. Nem világos. Ki tudja, mire jó ez!”, jegyezte fel lakonikus tömörséggel naplójába Göbbels egy nappal azután, hogy a Francónak nyújtandó segítségről a döntés megszületett. 94 Rövid távú előnyök, és nem hosszú távra szóló beavatkozás: ezek voltak Hitler pillanatnyi, gyors döntésének meggondolásai. A jelentősebb katonai és gazdasági beavatkozás Spanyolországban csak októberben kezdődött.95 Akkor már Göring – mint a négyéves terv irányítója és a Luftwaffe főnöke – volt az események mozgatója. Hitler egyetértett azzal, hogy jelentős mértékben fokozzák a Spanyolországnak nyújtandó katonai segítséget. Vadászgépek, bombázók és 6500 fős katonai kontingens – az eljövendő Kondor Légió (egy, a spanyol nacionalisták támogatására létrehozott vegyes összetételű Luftwaffe egység) – indult el, hogy részt vegyen azokban az eseményekben, melyek lassan a fasizmus és a kommunizmus közötti végső és általános leszámolás főpróbájává teljesedtek ki.96 A Hitler spanyolországi forgatagba történő beavatkozási készsége mögött meghúzódó ideológiai indíttatás – az, hogy egyre jobban foglalkoztatta a bolsevista veszély – nem azokat a gazdasági meggondolásokat palástolta, melyek Göring szempontjából oly nagy súllyal estek a latba. 97 Mindez a szűk körben és a nagy nyilvánosság előtt tett nyilatkozataiból fakadt. A nyilvánosság előtt, mint ahogy ezt Göbbelsnek egy nappal az esemény előtt jelezte is, a nürnbergi birodalmi pártnapok nyitóünnepségén, szeptember 9-én elhangzott beszédében jelentette be, hogy „a világ legnagyobb veszedelme”, melyre ő már oly régóta figyelmeztet – „a moszkvai nemzetközi zsidó forradalmi főhadiszállás” által irányított „bolsevik intrikusok” munkája, „a kontinens forradalmasítása” –, most már realitássá vált. Németország katonai talpra állítása éppen azt a célt szolgálja, hogy megkímélje Németországot attól, ami Spanyolországot romhalmazzá változtatja.98 Szemlélete, távol a nyilvánosságtól, akkor sem változott semmit, amikor december elején háromórás tájékoztatót adott a kormány tagjainak a kialakult nemzetközi helyzetről. Mondanivalóját a bolsevista veszélyre összpontosította. Európa két táborra szakadt. Most már nem maradt visszafelé vezető út. Részletesen ismertette a „vörösök” taktikáját. Spanyolország kérdése döntő fontosságot nyert. A „szovjet ügynöknek és cionista világpusztítónak” bélyegzett Léon Blum miniszterelnök vezetése alatt álló Franciaország lesz a következő áldozat. Spanyolországban a győztes jelentős tekintélyt szerez magának. Európa többi része, különösen Németország és a kommunizmus országon belül még fellelhető maradványai szempontjából az események nagy horderejű következményekkel járnak. Ez az oka annak, folytatta, hogy Németország fegyverrel is támogatja Spanyolországot. „Németország csak abban reménykedhet, hogy a válság csak akkor következik be, amikor már felkészült”, jelentette ki. „Ha eljött az ideje, ragadd meg az alkalmat (zugreifen)! Időben kell beszállni a páternoszterbe. De időben is kell

kiszállni belőle. Fegyverkezni kell. A pénz nem számíthat.” 99 Mintegy két héttel korábban Göbbels a következőket jegyezte fel naplójába: „Ebéd után kettesben hosszan beszélgettünk a Führerrel. Nagyon elégedett a helyzettel. A fegyverkezés jól halad. Mesés összegeket költünk. 1938-ra teljesen felkészülünk. Közeleg a bolsevizmussal való leszámolás. Akkorra felkészültek akarunk lenni. A hadsereget sikerült teljesen megnyernünk. A Führer érinthetetlen… Meghatározó szerepünk Európában teljesen biztosnak látszik. Csak az esélyt nem szabad elszalasztani. Ezért fegyverkezni kell.”100

III. A négyéves terv meghirdetése a szeptemberben megtartott nürnbergi pártnapon ekkor már a fegyverkezési politikának is új távlatokat adott. Meghatározták a prioritásokat. Ezek gyakorlatilag azt jelentették, hogy a fogyasztásra és a fegyverkezésre fordított kiadásokat csak egy olyan gyorsított programmal lehet korlátozott ideig egyensúlyban tartani, mely a maximális mértékig fokozza az ország önellátási képességét, s a lehető leggyorsabban felkészíti Németországot arra az összecsapásra, melyet Hitler elkerülhetetlennek, a rezsim vezető politikusai pedig, ha nem is túlzottan valószínűnek, de az elkövetkező néhány éven belül elképzelhetőnek tartottak. A négyéves terv megindításával Németországot a gazdasági tényezők sodorták a terjeszkedés és a háború felé. A gazdaság és az ideológia immár ezer szállal kapcsolódott egymáshoz. Ezzel együtt a négyéves terv beindítása végső soron elsősorban ideológiai döntésnek tekinthető. A gazdasági lehetőségek továbbra is nyitva álltak még akkor is, ha azok az előző három év politikájának eredményeként erőteljesen beszűkültek. Az ipar fontos ágazatai által támogatott Schacht, Goerdeler és mások visszavonulást sürgettek a fegyverkezési szempontokat szem előtt tartó gazdaságpolitikától, s szorgalmazták, hogy az ország ismét kapcsolódjon be a nemzetközi piacok vérkeringésébe. Ez ellen hatott, hogy a Luftwafféval szoros kapcsolatban álló IG-Farben érdekcsoport a mesterségesüzemanyag-gyártás maximális szintre emelését pártfogolta. A huzavona egész nyáron tartott. Az előző télen és tavasszal Németországot meggyötrő gazdasági válság továbbra is megoldatlan maradt. Mikor augusztusban a vita végének még csak a körvonalai se látszottak, Hitler is állásfoglalásra kényszerült. A bolsevizmussal való egész nyári elfoglaltsága döntő módon rányomta bélyegét arra is, ahogy a maga sajátos módján Németország gazdasági problémáit megközelítette. A négyéves terv néven ismertté vált gazdaságpolitika mögötti hajtóerő ezzel együtt nem Hitler, hanem Göring volt. A júliusban Berchtesgadenben és Bayreuthban folytatott megbeszéléseiket követően Hitler jelentést kért Göringtől a kialakult gazdasági helyzetről, s javaslatokat követelt a problémák megoldására. Augusztus elején Göring szintén azt követelte az ipar különböző részlegeitől, hogy a lehető leggyorsabban küldjék el neki jelentéseiket. Az időzítést ezúttal se gazdasági kritériumok, hanem propaganda meggondolások diktálták: a szeptember elején megrendezésre kerülő birodalmi pártnapok közelsége volt a legfontosabb szempont. A teljes jelentést nem lehetett olyan gyorsan összeállítani, mint ahogy azt Göring szerette volna. Mikor augusztus utolsó hetének kezdetén Berchtesgadenbe utazott, akkor még csak a nyersanyag- és valutakészlet kérdésével foglalkozó részlegének a németországi szintetikus üzemanyag gyártásáról szóló jelentése volt a kezében. 101 Gazdasági elképzeléseivel kapcsolatosan ekkor már súlyos összeütközései zajlottak le Schachttal, aki hangot adott az üzleti élet és az ipar számos olyan vezető személyisége véleményének, mint a Weimari Köztársaság utolsó szakaszában Hitler kancellárságát erőteljesen támogató Albert Vögler, a Ruhr-vidéki gyárosok egyik legfontosabbika a Vereinigte Stahlwerke, Európa legnagyobb acélipari konszernjének vezetője. Carl Goerdeler, Lipcse polgármestere, aki korábban Hitler Birodalmi Árhivatalának volt a vezetője, majd később a rezsim ellenzékének egyik vezéralakjává nőtte ki magát, a hónap végén szintén csatlakozott a gazdasági intézkedések bírálóinak táborához. 102 Augusztus utolsó hetében Hitlert ilyen körülmények között vették rá arra, hogy Németország eljövendő gazdasági irányvonalával kapcsolatosan terjengős memorandumot állítson össze. Ez volt a Harmadik Birodalomban azon rendkívül ritka alkalmak egyike (nem számítva a hivatalos törvényeket, rendeleteket és direktívákat), hogy nézeteit írásban terjesztette elő. Nagyon valószínű, hogy a se címet, se aláírást nem tartalmazó, Göring javaslatára összeállított memorandumot csak szeptember 2-án, két nappal azelőtt fejezte be, hogy a kormány miniszterei elé terjesztette volna. 103 A Luftwaffe főnöke így akart közvetlen előnyökre szert tenni a Schachttal a gazdasági hatalomért vívott harcban. „A Birodalmi Gazdasági Minisztérium megértésének a hiánya és a német üzleti körök minden átfogó (grosszügigen) gazdasági tervvel való szembeállása késztetett arra, hogy Obersalzbergben összeállítsam ezt a memorandumot”, mondta Hitler Albert Speer fegyverkezési miniszternek, amikor nyolc évvel később átadta neki a memorandum egyik példányát. 104 A memorandum másik két példányának egyikét Göring, a másikat pedig Göring Schacht elleni szövetségese, Blomberg

hadügyminiszter kapta. A gazdasági miniszternek meg se mutatták a memorandumot, így ő gyakorlatilag csak szeptember 2-án este értesült Hitler azon szándékáról, hogy a birodalmi pártnapokon új gazdaságpolitikát kíván meghirdetni.105 A memorandum két részből állt. Az elsőben, mely „a politikai helyzetről” szólt, Hitler önmagát adta. Kizárólag ideológiai kérdésekkel foglalkozott. „Gondolatmenete”, mint ahogy a Mein Kampf és a Második Könyv esetében is, szociáldarwinista és faji alapokon állt. „A politika a népek életért folytatott történelmi küzdelmének irányítása és menete”, kezdte mondanivalóját. „A harcok célja a létért való küzdelem.” A világ új konfliktus felé halad, melynek központjában az a bolsevizmus áll, „melynek lényege és célja… kizárólag az emberiség azon rétegének megsemmisítésére irányul, mely eddig a vezető szerepét töltötte be, és ennek helyébe a Világzsidóságot akarja léptetni.” Németország elkerülhetetlenül a bolsevizmussal való leszámolás központjába fog kerülni. „Ezen memorandum nem abból a célból született, hogy megjósolja, mikor fog ez a tarthatatlan európai helyzet nyílt válságba átcsapni. Ezekben a sorokban csupán azt a meggyőződésemet akarom rögzíteni, hogy a válság bekövetkezése nem maradhat el, és nem is fog elmaradni”, állította. „A bolsevizmus győzelme Németország fölött nem egy újabb versailles-i szerződéshez, hanem a végső pusztuláshoz, a német nép megsemmisüléséhez vezetne… Ezen veszély elleni védekezés szükségességéből kiindulva minden más meggondolásnak mint teljesen lényegtelennek, háttérbe kell szorulnia.” A nemzetiszocializmus óriási mértékben növelte a német nép védelmi képességeit. Az ideológiai szolidaritás szintje példa nélküli. A német hadseregnek a „világ legelső hadseregévé” tétele, kiképzésben, újabb egységek felállításában, hadi felszerelésben, szellemi nevelésben (in der geistigen Erziehung) létfontosságú. Ha erre nem kerül sor, akkor „Németország elveszett”, jelentette ki. 106 A memorandum második része, mely „Németország gazdasági helyzetével” foglalkozott, és „létszükségleteink végső megoldására” programot javasolt, egyértelműen Göring IG-Farben által erősen befolyásolt, nyersanyagprogrammal foglalkozó tervező csoportjának álláspontját tükrözte. 107 A hasonlóság a Göring által a gazdasággal kapcsolatos, nyár elején közzétett nyilatkozatokkal vagy azt tükrözi, hogy a memorandum összeállításakor ezek a nyilatkozatok már Hitler előtt hevertek, vagy azt, hogy a memorandumnak ezt a részét a nyersanyagkérdéssel foglalkozó biztossal együttesen dolgozta ki.108 A stílus viszont klasszikusan és teljes mélységéig Hitlerre vallott, hisz olyan törvénnyel fenyegetőzött, mely „az egész zsidóságot felelőssé teszi azokért a károkért, melyeket ennek a bűnözőkből álló közösségnek egyes példányai a német gazdaságnak okoztak”. Fenyegetését mintegy két év elteltével valóra is váltotta. A gazdasági problémák időleges megoldását a részleges önellátás bevezetésében vélte megtalálni. Ez azt jelenti, hogy a hazai termelést minden területen a maximális szintre kell emelni. Élelmiszer-behozatalra van lehetőség, de ez nem mehet a fegyverkezés rovására. Növelni kell az előállított üzemanyag, vas és szintetikus gumi mennyiségét. Hogy milyen áron, az teljesen közömbös. Az előző hetekben elhangzott ellenvetéseket és kifogásokat lesöpörte az asztalról. A nemzet nem a gazdaság kedvéért létezik; „a pénzügynek és a gazdaságnak, a gazdasági vezetőknek és a különböző elméleteknek kizárólagosan azt az önmegvalósítást kell szolgálniuk, melyhez népünk hozzálátott”. A Gazdasági Minisztériumnak kizárólag az a kötelessége, hogy kijelölje a nemzet gazdasági feladatait; a magánkézben lévő iparnak pedig végre kell hajtani ezeket a feladatokat. Ha erre képtelennek bizonyul, akkor a nemzetiszocialista állam – fenyegetőzött Hitler – „ezt a feladatot saját maga oldja meg”. Rá jellemző módon ezt a fenyegetést szélsőséges alternatívákkal fűszerezte: „A német gazdaság vagy megérti ezeket az új gazdasági feladatokat, vagy teljesen alkalmatlan arra, hogy túlélje ezt a modern korszakot, amikor a szovjet állam gigantikus tervek megvalósítását tűzte ki célul. Ez viszont nem Németország, hanem leginkább az ipar néhány vezetőjének bukását jelenti.” Bár Németország gazdasági problémái – hangoztatta a memorandum – a tervezett intézkedésekkel ideiglenesen enyhíthetők, a végleges megoldást az élettér kiszélesítése jelentheti. „A politikai vezetés feladata, hogy egy napon majd megoldja ezt a problémát”. Ez már ismét a Mein Kampfra és a Második Könyvre emlékeztetett. Illeszkedett továbbá Göring nyár eleji, a gazdasággal kapcsolatos agresszív hangvételéhez is. Göring pragmatikusabb nacionalista imperializmusa és Hitler faji alapokon álló megközelítése között csupán árnyalatnyi különbségek fedezhetők fel. Mindkét változat egy eljövendő háború lehetőségét villantotta fel, amikor a gazdaság mozgósítása – írta Hitler – „csupán akarat kérdése”. A memorandum egy többéves terv meghirdetésével zárult – a négyéves tervet a dokumentum nem említi –, mely arra hivatott, hogy a meglévő feltételek között maximális szintre emelje az önellátást, és lehetővé tegye, hogy a német néptől áldozatokat lehessen követelni. Az elmúlt négy év során számos kedvező lehetőség nem került kihasználásra; az elkövetkező négy év során viszont ütőképessé kell tenni a hadsereget, és a gazdaságot fel kell készíteni a háborúra.109

A memorandumnak még a gazdasággal foglalkozó szakaszai is csak kevés konkrét részletet tartalmaztak. A szervezeti struktúra sem volt meg bennük. A második részben felvetett gazdasági elképzelések se mutattak semmi újdonságot. Az erőltetett ütemű fegyverkezés érdekében a maximális önellátásra törekvés előtérbe kerülése viszont abszolút prioritássá lépett elő.110 Hitler gazdasági javaslatait, mint mindig, most is ideológiai meggondolások diktálták. A memorandum egészében véve kifejezetten gyakorlati meggondolásokból indult ki. Göring és Blomberg pragmatikusabb expanzionista javaslatai Hitler ideológiai látomásaiba ágyazódtak. Mindezek mellett Hitler ezúttal is a rá jellemző módon érvelt. Dogmatikus általánosságaival párosuló ideológiai tételei lehetetlenné tették bírálói számára, hogy nyíltan vitába szálljanak vele anélkül, hogy magát Hitlert, „világnézetével” együtt, határozottan el ne utasítsák. Ez a „világnézet”, bármilyen taktikai változásokon is ment keresztül, most is azokat a belső összefüggéseket tükrözte, melyek központjában a bolsevizmussal történő eljövendő leszámolás állt, tehát az a kérdés, mely –  mint ahogy eddig is tanúi lehettünk – 1936-ban kitöltötte Hitler teljes gondolatvilágát. Hitler memorandumától Göring is megkapta, amit szeretett volna. Hitler támogatását maga mögött tudva megszilárdíthatta meghatározó helyzetét a fegyverkezésre épülő gazdaság küzdőterén. 111 Schacht is tisztában volt azzal, hogy mekkora vereséget szenvedett.112 Külföldön élvezett tekintélye miatt Hitler nem szívesen ejtette volna. 113 Csillaga viszont erősen leáldozóban volt. A Hitler memorandumában körvonalazott alternatív politikát nem lehetett első kézből visszautasítani. Goerdeler javaslatát, mellyel állást foglal az önellátásra épülő gazdaságpolitika ellen, és a nemzetközi piacokra való visszatérés érdekében a fegyverkezési program visszafogása mellett érvel, a fegyverkezés újonnan meghirdetett elsőbbsége miatt végérvényesen elvetették. Az a diktátori stílus, melynek jegyében szeptember 4-én Göring a porosz minisztertanács ülését levezette, a hatalmi harc győztesének magatartását tükrözte, a győztesét, aki az előtte éppen kitáruló hatalmas gazdasági birodalom fölötti teljes ellenőrzés dicsfényében sütkérezik. 114 Ez a hatalmas birodalom nem egy világosan megtervezett gazdasági elgondolás eredményeként alakult ki. Úgy tűnik, hogy Hitler – amennyiben egyáltalán valamit is foglalkozott szervezési kérdésekkel – egyszerűen úgy képzelte, hogy Göringnek csupán apró, bürokratikus kérdéseket kell kezelnie, és teljhatalmat jelentő beosztásában csak a részterületekért felelős, megfelelő miniszterekkel kell összehangolni a gazdaságpolitikát. 115 Göring ehelyett a négyéves terv különböző részleteinek gondozására gyors rögtönzéssel felállította a saját bürokratikus apparátussal rendelkező „különleges megbízottak” (Sonderbeauftragte) gyakran homályos feladatkörrel rendelkező intézményét, melynek tevékenységében gyakoriak voltak az átfedések, vagy sértették a Gazdasági Minisztérium hatáskörét, és természetesen csak Göringnek tartoztak felelősséggel. Biztos recept volt ez az adminisztratív és gazdasági anarchia kialakulására. A négyéves terv mindezzel együtt hatalmas lendületet eredményezett. Az elkövetkező békeévekben a gazdaság minden területére hatással volt. A gazdaság egészére nehezedő nyomást viszont nem lehetett a végtelenségig fenntartani. A gazdasági késztetés ugyanakkor megteremtette a saját dinamikáját, mely közvetlenül illeszkedett Hitler ideológiai követelményeihez. A négyéves terv hivatalainak és különböző szervezeteinek ambiciózus hivatalnokai, és nem utolsósorban a gyorsan növekvő vegyipari óriás, az IG-Farben vezetői – bármilyen céltól is vezérelve – szintén „a Führer szellemében” kezdtek dolgozni. A területi terjeszkedés mind gazdasági, mind ideológiai meggondolásból szükségessé vált. A faji politika is új megvilágításban jelentkezett, amikor az „árjásítás” programjából származó könnyű zsákmányra le lehetett csapni egy olyan gazdaságban, mely a saját maga keltette nyomás következtében kezdett túlfűtötté válni. Mindezt még a jövő homálya takarta, amikor Hitler 1936 augusztusában összeállította memorandumát. Nem voltak világos elképzelései a kibontakozásról, és hogy mindez mit fog eredményezni. Különösképpen nem is érdekelték ezek a kérdések. A propaganda sokkal jobban és közvetlenebbül vonzotta a memorandumában lefektetett gazdasági kérdéseknél. A gazdasági programra is csak mint a pártnap egyik sarkpontjára volt szüksége. A gazdaságról tartott nagyszabású beszédének – melyet, mint láttuk, Göring szeretett volna elmondani – alapjai, néha szóról szóra, az augusztusi memorandumra épültek.116 Most először beszélt a nyilvánosság előtt egy „új négyéves programról (felidézve az 1933-ban történt kancellári kinevezését követően kilátásba helyezett négyéves tervet). 117 Egy megtervezett gazdaság korszerűen hangzott. Egy ötéves tervet már elindított a bolsevik állam, mely célpontját jelentette a német előkészületeknek. 118 A „négyéves terv” fogalma gyorsan elterjedt a német sajtóban. Hivatalossá csak néhány hét elteltével, október 18-án vált, amikor Hitler is jóváhagyta „A négyéves terv végrehajtásáról szóló rendeletet”.119

IV. A külpolitikai küzdőtéren az abesszin válsággal kezdődött változások 1936 nyarán és őszén egyre markánsabbá váltak. Világosabb körvonalak kezdtek kirajzolódni. Egymástól független, de gyakran szorosan összefonódó diplomáciai, stratégiai, gazdasági és ideológiai meggondolások egyre veszélyesebb vizekre kezdték sodorni Németországot. Egy újabb európai tűzvész veszélye – bármennyire is elképzelhetetlennek és borzalmasnak látszott ez azok szemében, akik az elsőt átélték – kezdett reálissá válni. A haditengerészeti egyezmény 1935-ös aláírásával reális lehetőségnek látszó és régen áhított szövetség Angliával továbbra is csupán vágyálom maradt. Az abesszin válság és a Rajna-vidék visszafoglalása, majd most a spanyol polgárháború a kapcsolatok szorosabbra fűzése útján mind újabb és újabb akadályt jelentett annak ellenére is, hogy a németek minden erővel igyekeztek kedvükben járni azoknak, akik – megítélésük szerint – megfelelő hatalommal és befolyással rendelkeztek Angliában, vagy akik magasan helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán, és rokonszenveztek a náci rezsimmel.120 Ribbentrop – aki a nyár folyamán kelletlenül fogadta londoni nagykövetté történt kinevezését, és Hitlertől azt a megbízatást kapta, hogy vonja be Nagy-Britanniát egy antikomintern paktumba – a haditengerészeti egyezmény aláírása óta egyre kevesebb reményt táplált egy Angliával kötendő szövetség lehetőségeivel kapcsolatban.121 Szeptemberben Hitler meg is jegyezte Mussolininek, hogy Ribbentrop kinevezése az utolsó kísérlet volt Nagy-Britannia megnyerésére.122 Az újonnan kinevezett „Brickendrop nagykövet”123 (aki megszámlálhatatlan ballépésének köszönheti ezt a gúnynevet; például Hitler-üdvözléssel köszöntötte az angol királyt), akit gyakori távollétei miatt londoni diplomáciai körökben „félállású nagykövetnek” kezdtek titulálni, mindenesetre személyesen is hozzájárult ahhoz, hogy Anglia egyre jobban elhidegült és eltávolodott a Harmadik Birodalomtól. 124 A kétszeresen elvált amerikai Mrs. Wallis Simpsonnal tervezett házassága miatti felháborodás következtében VIII. Edward királynak az angol trónról 1936. december 11-én történt lemondatását Hitler a Németországgal szemben ellenséges érzelmeket tápláló körök győzelmének tudta be. 125 Ribbentrop még alá is támasztotta ezt a véleményét azzal, hogy a király németbarát és zsidóellenes beállítottságú volt, és elmozdítása a zsidók, szabadkőművesek és befolyásos politikai lobbik összeesküvésének köszönhető.126 Az év végére (a véleményének megváltozására utaló jelentések szerint) Hitler egyre hűvösebben viszonyult egy britekkel kötendő szövetség kérdéséhez, s állítása szerint – hogy ez teljes meggyőződése lett volna, az erősen kétséges – egy ilyen szövetség csupán néhány apró gyarmat megszerzését eredményezhetné, viszont gátolhatná Németország közép- és délkelet-európai terjeszkedését. Ezt azzal indokolta, hogy a földközi-tengeri pozícióit meggyengítő angol–német szövetség Olaszországot arra kényszerítené, hogy Franciaországhoz közeledjen, és így a két ország alkotta tömb akadályozná egy új rend kialakulását Délkelet-Európában. Németország érdekeit jobban szolgálja – vonta le a következtetést –, ha Olaszországgal fűzi szorosabbra a kapcsolatait. 127 Az újbóli közeledés Olaszországhoz, mely 1936. első felében lassú és bizonytalan volt, ekkorra már két, Közép- és DélEurópát uraló, fasiszta típusú, militarista diktatúra új szövetségévé szilárdult. Az abesszin válság, mint ahogy már láthattuk, Olaszországot Németország felé taszította. Az olaszok védelmétől de facto megfosztott Ausztria egyre ellenállhatatlanabbul sodródott a Németország jelentette légörvény felé. 128 Az olaszok szorgalmazására és a németek nyomására 1936. július 11-én Ausztria már kész volt aláírni Németországgal egy olyan átfogó megállapodást, mely előirányozta a kapcsolatok megjavítását, véget vetett a német sajtóra, gazdasági és kulturális tevékenységre vonatkozó korlátozásoknak.129 Bár az egyezmény elismerte Ausztria függetlenségét, valójában gazdasági és külpolitikai függőséget eredményezett a Birodalom keleti szomszédja számára. 130 Ez a fejlemény ekkor már megfelelt mind Németország, mind Olaszország érdekeinek. 131 Ezt követően a két diktatúra által a spanyolországi nacionalista lázadóknak nyújtott segítség és a spanyol polgárháborúban vállalt egyre növekvő elkötelezettség Olaszországot és Németországot heteken belül még közelebb hozta egymáshoz. A német és olasz pilóták hamarosan összehangoltan tevékenykedtek Spanyolországban.132 Az aprócska baszk vásárváros, a Picasso híres festményének köszönhetően halhatatlanná váló Guernica 1937. április 26-án a német és olasz erők három órán keresztül tartó bombázása következtében történt megsemmisítése, több mint 2500 lakosának legyilkolása és megnyomorítása a spanyol polgárháború borzalmainak, az egekből rájuk törő rettenet ellen védtelen és ártatlan embereknek a jelképévé vált. 133 Az Olaszországgal szorosabbra fűzött kapcsolatok diplomáciai előnyeit Hitler szemében még a Mussolini-rezsim antibolsevik elkötelezettsége is fokozta. Augusztusi – gazdaságról szóló – memorandumában Hitler úgy emlékezett meg Olaszországról, mint Németország kivételével az egyetlen olyan európai hatalomról, mely képes szilárdan

ellenállni a bolsevizmusnak.134 Szeptember folyamán különmegbízottján, a meghívását átadó Hans Frankon keresztül nyitott Mussolini felé, aki a meghívást készségesen el is fogadta. 135 Mussolini veje, a beképzelt Ciano gróf – a „Ducellino” – Neurathtal szervezte meg a találkozót október közepére. Megállapodás született a kommunizmus elleni közös harcról, a spanyolországi Franco-kormány gyors elismeréséről, arról, hogy Németország elismeri Abesszínia bekebelezését, Olaszország pedig „elégedettségét” fejezi ki az osztrák–német megállapodással kapcsolatban. 136 Október 24-én Hitler emelkedett hangulatban üdvözölte Cianót Berchtesgadenben. Mussoliniról mint „a világ vezető, senkihez sem hasonlítható államférfijáról” emlékezett meg. 137 A két és egynegyed óráig tartó találkozó során Hitler, Ciano megfigyelése szerint, „lassan és halkan, dühkitörések nélkül beszélt Oroszországról és a bolsevizmusról. Lassan és egy kicsit szószátyár módon fejezte ki magát. Minden kérdés megtárgyalását hosszú bevezető előzte meg, s más szavakkal minden elképzelését többször is megismételte… A beszélgetés alapvetően a bolsevizmusról és az angol bekerítés veszélyéről szólt.”138 Ciano felhívta Hitler figyelmét egy olaszok kezére került táviratra, melyet a berlini angol nagykövet, Sir Eric Phipps küldött a londoni külügyminisztériumnak, s azt tartalmazta, hogy a Birodalom vezetése veszélyes kalandorok kezére került. Hitler erre dühödten azt válaszolta, hogy „Angliát is kalandorok vezették, amikor a birodalmát kiépítette, ma pedig egyszerűen mindenre alkalmatlan emberek kormányozzák.” Németországnak és Olaszországnak most „támadásba kell lendülni”, és az antibolsevizmus taktikáját alkalmazva meg kell nyerni azoknak az országoknak a támogatását, melyek gyanakodva figyelik a német–olasz szövetség kialakulását. Kijelentette, hogy Olaszország és Németország érdekei nem ütköznek egymással. A Földközi-tenger „olasz tenger”. Németország szabad cselekvési lehetőséget akar Keleten és a Baltikumon. 139 Meggyőződése szerint Anglia az első adandó alkalommal, ha reménye van a sikerre, meg fogja támadni Olaszországot és Németországot, vagy mindkettőt egyszerre. Egy közös antibolsevista front, beleértve a keleti, távol-keleti és dél-amerikai hatalmakat is, elrettentő erőül szolgál, sőt lehetséges, hogy Angliát még megállapodás keresésére is kényszeríti. Ha Anglia folytatja offenzív politikáját, és időt akar nyerni a fegyverkezéshez, akkor Németország és Olaszország mind az anyagi, mind a lélektani fegyverkezés terén előnybe kerül, jelentette ki lelkesen. Három éven belül Németország készen áll, négy éven belül még ezt is túlszárnyalja; öt év pedig még ennél is többet jelent. 140 Egy héttel később, a milánói székesegyház előtti téren megtartott beszédében Mussolini úgy beszélt a Berlin és Róma között húzódó vonalról, mint „egy olyan tengelyről, mely körül az együttműködésre kész európai államok és a béke kérdése foroghat”.141 Az említett új terminológia, a „tengely” – akár negatív, akár pozitív értelemben – felkeltette az érdeklődést. Az olasz és a német propagandában ez úgy jelent meg, hogy az egymással rokon filozófiával rendelkező két ország egyesíti erőit és képességeit a közös ellenség elleni harcban. A nyugati demokráciák számára ez azt a lehetőséget villantotta fel, hogy két, veszélyes diktátor vezetése alatt álló ország az európai békét veszélyezteti. A fenyegető kép globális méreteket öltött, amikor a tengely heteken belüli kialakulását követően Hitler Olaszországon kívül egy másik, augusztusi memorandumában a bolsevizmusnak szilárdan ellenálló állammal, Japánnal is egyezségre lépett.142 Hitler szeptemberben megemlítette Cianónak: Németország már jelentős lépéseket tett, hogy egy antibolsevista front keretein belül egyezményt írjon alá Japánnal. Az Anglia-ellenes irányvonal nyilvánvalóvá vált. 143 Német részről a paktum megkötésének mozgatórugója a Hitler támogatását és bátorítását maga mögött tudó Ribbentrop volt.144 A Külügyminisztériumnak a Kínával fennálló kapcsolatok iránt sokkal inkább érdeklődő szakemberei teljesen kirekesztve érezték magukat, amikor az „amatőrök” új szervezete, a Dienststelle Ribbentrop (a Ribbentrop Iroda, egy 1934-ben alakított, külpolitikai kérdésekkel foglalkozó ügynökség, melynek ekkor már 160 munkatársa volt, és Hitler is egyre inkább támaszkodott rá) kezdeményezően lépett fel ebben a kérdésben. 145 Nem Neurath volt az egyetlen, aki ellenezte a Tokió felé történő nyitást (amikor később az egész ügy tudomására jutott). 146 Schacht, Göring és Blomberg (valamint a Ruhr-vidék hadiipari mágnása, Krupp von Bohlen) szintén azok közé tartozott, akik kínosan vigyáztak arra, nehogy megrontsák a Kínával fennálló kapcsolatokat, mely egyre jelentősebb forrását jelentette a hadiipar számára elengedhetetlenül szükséges nyersanyagoknak, főként a mangán- és wolframércnek.147 A „hivatalos” német külpolitikában Japán még mindig mellékszereplőnek számított. A Hitler külpolitikai szószólójának szerepében tetszelgő, és Hitler jelképes antibolsevista egyezményére ráhangolódott Ribbentrop vezényelte „alternatív” külpolitikában Japán sokkal jelentősebb súllyal szerepelt. 1935 januárjában Ribbentrop a japán katonai és fontos ipari körökkel jó kapcsolatokat ápoló közvetítőn, Dr. Friedrich Wilhelm Hackon keresztül puhatolózó tárgyalásokat kezdeményezett. A Berlinhez történő közeledésben a japán katonai vezetés esélyt látott arra, hogy gyengítse Németország és Kína kapcsolatait, és potenciális szövetségest szerezzen a Szovjetunió ellen.148 Valójában úgy tűnik, hogy az első konkrét kezdeményezést a Ribbentroppal szorosan

együttműködő Hackon keresztül a japán katonai vezetés tette meg 1935. második felében. 149 A berlini japán katonai attasé, Hiroshi Oshima októberben egy szovjetellenes semlegességi szerződés javaslatát nyújtotta át. Ribbentrop átvette a nem közvetlenül a Szovjetunió, hanem a Komintern ellen irányuló javaslatot, november végén Hitler elé terjesztette, s meg is kapta a jóváhagyását. A Japánban 1936 februárjában lezajlott katonai lázadást követő belső villongások és a gyorsan változó nemzetközi helyzet közel egy év késéssel tette lehetővé a szerződés megkötését. 150 1937. november 27-én Hitler jóváhagyta az antikomintern paktum néven ismertté vált szerződést (ehhez egy év elteltével Olaszország is csatlakozott), melynek egy titkos záradékba foglalt legfontosabb része az volt, hogy egyik fél sem nyújt segítséget a Szovjetuniónak abban az esetben, ha Németország vagy Japán támadást intézne ellene. 151 A paktum szimbolikus jelentősége nagyobb volt a ténylegesnél: a világ két leginkább militarista és expanzionista hatalma megtalálta az egymáshoz vezető utat. Bár a paktum látszólag védelmi jellegű volt, aligha erősíthette a békét a glóbusz bármelyik felén.152 A hatalomátvétel negyedik évfordulóján, 1937. január 30-án a Reichstagban elmondott beszédében Hitler kijelentette, hogy „az úgynevezett meglepetések ideje” végéhez érkezett. Németország „ettől kezdve lojális stílusban”, egyenrangú partnerként együtt kíván működni más nemzetekkel az Európát gyötrő problémák megoldásában. 153 A kijelentésről hamar bebizonyosodott, hogy sokkal cinikusabb, mint amilyennek elhangzása pillanatában hallatszott. Az, hogy a további „meglepetések” elkerülhetetlenek voltak – és nem is várattak sokáig magukra –, nem csupán Hitler vérmérsékletének és lélektanának volt köszönhető. A náci uralom négy éve alatt szabadjára engedett belső és külső erők megteremtették saját dinamikájukat. Azok az erők, melyek számos különböző módszerrel „a Führer szellemében” működtek, közvetlenül vagy közvetve biztosították, hogy Hitler saját ideológiai megszállottsága széles körű politikai kezdeményezéseket eredményezzen. A Hitler személyiségéből fakadó türelmetlenség – és gátlástalanság – tükröződött vissza a rezsim állandó akciót követelő, a Vezető figurájában megtestesülő, a nemzeti öntudat és a faji tisztaság megteremtését célul kitűző, lazán egymáshoz fűződő rétegeiben. Nemzetközi vonatkozásban markánsan megmutatkozott a háború utáni rend törékenysége és krónikus ingatagsága. Németországban a faji tisztaság illuzórikus hajszolása, mely a vezetés egyik alapvető hittételét alkotta és támogatását élvezte, ha a körülmények megkövetelték, akkor egy időre elcsendesedett, de elkerülhetetlenül hamarosan ismét új erőre kapott, és a diszkrimináció még inkább felerősödött. A náci rezsim nem tudott békén maradni. Mint ahogy Hitler is megjegyezte az év végén, a terjeszkedésnek – és annak a nyughatatlan energiának, mely a rezsim lételemét alkotta – az alternatívája az az általa „sterilitásnak” nevezett állapot, mely egy idő után „társadalmi természetű feszültségeket” eredményez, ha pedig a közeljövőben nem kerül sor cselekvésre, az belső válságot és a „rezsim gyengülését hozhatja”.154 A merész előrenyomulás (Flucht nach vorne) Hitler jellemzője volt, ezért magának a nácizmusnak is a lényegét alkotta.

V. Négy év elteltével a Hitler-rezsim a legtöbb kül- és belföldi megfigyelő számára szilárdnak, erősnek és sikeresnek tűnt. Hitler saját pozíciója érinthetetlenné vált. A propaganda által fabrikált nagy államférfi és a nemzetet vezető géniusz képzete jól illeszkedett a nép túlnyomó többségének elvárásaihoz. Az ország belső újjáépítését és a külpolitikában elért sikereket mind Hitler „géniuszának” tudták be, és ez tette őt Európa legnépszerűbb politikai vezetőjévé. A legtöbb német átlagember – mint az átlagemberek mindenütt és az esetek túlnyomó többségében – békét és jólétet várt. Úgy tűnt, hogy Hitler megteremtette ehhez a feltételeket. Helyreállította a kormányzat tekintélyét. Helyreállt a rend és a törvényesség. Az nagyon keveseknek okozott gondot, hogy a polgári szabadságjogok áldozatul estek ennek a folyamatnak. Ismét volt munka. A gazdaság fellendült. Ez éles kontrasztot jelentett a weimari demokrácia tömeges munkanélküliségéhez és gazdasági kudarcához képest. Természetesen sok volt még a tennivaló. Számos sérelem továbbra is orvoslásra várt. A keserűség egyik oka – és nem utolsósorban – az egyházakkal kialakult ellentét volt. Hitler viszont fölötte állt minden kritikának. A kegyetlen „egyházháború” néhány éve után a bajor protestáns egyház feje, Meiser püspök nyilvános imát hirdetett Hitlerért, s köszönetet mondott az istennek „minden sikerért, melyet Te a kegyelmed által adományoztál mindeddig neki a népünk javára”. 155 A legtöbben meg voltak győződve arról, hogy az élet mindennapi bajaiért nem a Führert kell hibáztatni. Ezek a beosztottai hibáiból fakadnak, akik nem tájékoztatják megfelelően a történésekről. Még bírálói is kénytelenek voltak elismerni, hogy Hitler – mindenekelőtt – helyreállította a nemzeti büszkeséget. A háborút követő megaláztatásból Németország ismét jelentős hatalommá vált. Az erőn alapuló védekezés stratégiája

sikeresnek bizonyult. Kockázatokat vállalt. Nagy volt a félelem, hogy ez újabb háborúhoz vezet. Lépései minden esetben beigazolódtak. Ennek következtében Németország helyzete is rendkívül megerősödött. Ezzel együtt általános megkönnyebbülést jelentett, amikor 1937. január 30-án elmondott beszédében a „meglepetések” időszakának befejeződésére utalt. Hitler megjegyzését az egész országban a most már prioritássá előlépett konszolidáció és stabilitás jelének tekintették.156 Az illúzió nem tartott sokáig. Az 1937-es esztendő a vihar előtti csend évének bizonyult.157 Hitler nem csupán a köznapi embereket szédítette meg. És nem csupán a tömegtájékoztatási eszközök alakították ki azt a benyomást, hogy a Harmadik Birodalom vezetője rendkívüli tehetséggel és látnoki képességgel van felruházva. Nem kisebb személyiség, mint Lloyd George – a walesi radikális tradíciók embere, a Liberális Párt volt vezetője és a versailles-i szerződés megkötése idején angol miniszterelnök – az 1936. szeptember elején Hitlerrel a Berghofban lezajlott háromórás találkozó után (melyen a régi ellenfelek kicserélték egymással első világháborús élményeiket) hallatlanul mély benyomásokkal tért haza, és meg volt győződve, hogy a német vezető „nagy ember”. 158 Még feltűnőbb, hogy az elkötelezett pacifista brit szakszervezeti vezető, George Lansbury – akinek gyűrött öltönye és gyapjúpulóvere új öltözködési illemszabályt jelentett a Führer audienciáján – az 1937. április közepén Hitlerrel lezajlott találkozója után azzal a meggyőződéssel távozott, hogy vendéglátója mindent megtesz a háború elkerülése érdekében. 159 A találkozó nagyon lázba hozta, és azt sem vette észre, hogy Hitler mennyire unja az egészet, és mennyire üresek és közömbösek voltak tőle szokatlanul kurta válaszai Lansbury idealista béketerveire. 160 Egy másik neves külföldi látogató szintén pozitív benyomásokkal távozott Hitlertől. „Nem csupán félelmet és fenntartást ébresztett – emlékezett vissza François-Poncet francia nagykövet. – A kíváncsiságot is felkeltette; rokonszenvet ébresztett; presztízse növekedett; a belőle áradó vonzerő országa határain túl is hatással van az emberekre.” 161 Személyes találkozás alkalmával Hitler még a rezsim németországi bírálóiban is pozitív benyomásokat tudott kelteni. Nagyon jól ráérzett beszélgetőpartnere érzékeny pontjaira, kedves tudott lenni, és gyakran nagyon józannak és segítőkésznek látszott. Képzett szerepjátszó volt, mint mindig. Személyes beszélgetés során még kemény ellenfeleinek tekintetét is el tudta homályosítani. Egy, a Berghofban 1936 novemberében lezajlott háromórás beszélgetés után München-Freising befolyásos katolikus püspöke, Faulhaber bíboros, az éles elméjű egyházi vezető, aki gyakran igen bátran bírálta a katolikus egyház ellen intézett náci támadásokat, azzal a meggyőződéssel távozott, hogy Hitler mélyen vallásos ember. „A birodalmi kancellár kétségkívül istenhitben él”, írta egyik bizalmas jelentésében. „A kereszténységet a nyugati kultúra alapkövének ismeri el.” 162 Még a naponta vele együtt lévő, a környezetéhez tartozó segédtisztek és titkárnők, vagy azok közül sokan, akik megkülönböztetett helyzetüknek köszönhetően gyakran találkoztak vele, csak nagyon kevesen állíthatták, hogy „ismerik” Hitlert, s közel tudtak kerülni a Führer alakját rejtő kagylóhéjban lakozó emberi lényhez. Hitler kínosan vigyázott a távolságtartásra. „A tömegeknek bálvány kell”, jelentette ki később. 163 Nem csupán a tömegek, hanem közvetlen környezete előtt is szerepet játszott. A nyilvánosság előtti szóáradatai, és a köreihez tartozókra rákényszerített hosszú monológjai ellenére vérmérsékleténél fogva nagyon magányos, sőt titkolózó egyéniség volt. A zsigereiből fakadó bizalmatlanság és cinizmus azt jelentette, hogy nem akart és nem is tudott megbízni másokban. A milliók előtt ismertté vált figura mögött nagyon zárkózott személyiség húzódott meg. Nagyon kevés őszinte magánkapcsolata volt. Még azokkal is tartotta a három lépés távolságot, akik évek óta szűkebb környezetéhez tartoztak. A közvetlenséget jelző tegezést csak maroknyi emberrel engedte meg magának. Amikor gyermekkori barátja, August Kubizek az anschlusst követő évben meglátogatta, Hitler még vele is magázódva beszélt. 164 Hitler 1933 után meghonosodott és megszokottá vált „Mein Führer” megszólítása is a kapcsolatok hivatalosságát hangsúlyozta. Nagyon jól tudta, hogy pozíciójának tekintélye a személyét körülvevő nimbusz megőrzésén múlik. Ez megkövetelte, hogy még közvetlen családtagjaival szemben is tartsa a távolságot. Hitler személyisége „titokzatosságának” fontos funkcionális, valamint vérmérsékletből fakadó okai voltak. Tekintélyének tisztelete számára fontosabb volt, mint a személyes érzelmek. Hitler hivatalos, korrekt, udvarias és előzékeny módon bánt személyzetével is. Késő délelőtt, a hivatalos munka befejeztével megengedte magának, hogy néhány kedves szót váltson titkárnőivel, délutánonként és esténként pedig gyakran teázott is velük.165 Szerette a tréfát és a nótázást (házgondnoka, Arthur Kannenberg tangóharmonikakíséretével).166 Együttérzést és megértést mutatott, amikor új Luftwaffe-segédtisztje, Nicolaus von Below azzal kezdte mellette a szolgálatot, hogy zavartan szabadságot kért tőle, hogy nászútra mehessen. 167 Egyik titkárnőjének, Christa Schroedernek ajándékot is küldött, amikor az megbetegedett, sőt még a kórházban is meglátogatta. 168

Születésnapokon és karácsonykor szerette megajándékozni munkatársait, s személyesen ügyelt arra, hogy a megfelelő ajándékot kapják.169 Az őszinte melegség és vonzalom viszont hiányzott belőle. Kedvessége és figyelmessége csak látszat volt. A környezetéhez tartozók, mint minden más ember is, csak addig voltak érdekesek számára, amíg hasznukat látta. 170 Amint valakinek már nem tudta hasznát venni, azonnal lecserélte, bármilyen hosszú ideig is volt mellette, és bármilyen hűen is szolgálta. Környezete viszont csodálta „a Főnököt” (der Chef), ahogy maguk közt nevezték. Tisztelték és időnként féltek tőle. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen és teljes volt. Környezetének iránta való lojalitásához sem férhetett kétség. Hogy őszintén szerették-e mint embert, az már nem olyan biztos. Hitler jelenlétében a légkör mintha merevvé, feszélyezetté vált volna. Társaságában nehéz volt felszabadultan viselkedni. Szigorú követelményeket támasztott a környezetéhez tartozókkal szemben, akik kénytelenek voltak késő estig dolgozni, és alkalmazkodni excentrikus munkastílusához. 171 Titkárnői gyakran reggel kezdték a munkát, de készen kellett állniuk arra is, hogy hosszú beszédeit késő éjszaka, vagy a hajnali órákban diktálja le nekik. 172 Néha atyáskodóan udvarias volt velük szemben, néha alig vett tudomást létezésükről. 173 Saját szemében, sokkal inkább, mint a környezetéhez tartozók számára, egyedül csak ő számított. Csakis és kizárólagosan az ő óhajai, érzései és érdekei jöhettek számításba. A vétségeket is hajlandó volt elnézni, ha azok személy szerint nem őt érintették. Ha viszont sértést sejtett, vagy úgy érezte, hogy becsapták, akkor nyers és kíméletlen tudott lenni környezetéhez. Durva és sértő volt például termetes főadjutánsának, az SA veteránjának, a párt régi tagjának, az 1923-as sörpuccs résztvevőjének, Wilhelm Brücknernek általa nem kedvelt barátnőjével. Néhány évvel később, egy kisebb vitát követően, hosszú és lelkiismeretes szolgálata ellenére könyörtelenül el is küldte Brücknert. 174 Egy másik alkalommal inasát, Karl Krausét zavarta el valami apróságért. 175 Még a bizonyos fokig az udvari bolond szabadságát élvező, joviális házgondnokának és rendezvényszervezőjének, Arthur Kannenbergnek is nagyon óvatosan kellett bánni vele. Mindig tartva attól, hogy kényelmetlen helyzetbe kerül, ami miatt nevetségessé válhat, és sérülhet a tekintélye, Hitler büntetéssel fenyegette személyzetét, ha bármilyen hibát vétenek a fogadásokon. 176 Közvetlen környezetében Hitler utálta a változásokat. Ugyanazokat az arcokat szerette látni maga körül. Azokat akarta, akiket megszokott, és akik őt is megszokták. Egy olyan emberhez képest, akinek életstílusa számos vonatkozásban ziláltnak volt mondható, feltűnően ragaszkodott a megszokott dolgokhoz, szokásai megmaradtak és a személyét körülvevők összetételén is nagyon kelletlenül változtatott. 177 1937-ben négy segédtisztje volt: Wilhelm Brückner SA-Gruppenführer (főadjutáns); Julius Schaub (korábban a testőrségének a parancsnoka, a puccskísérlet veteránja, aki a landsbergi börtönben töltött idő óta mellette volt, bizalmas iratait gondozta, a „Főnök” pénzét hordozta és kezelte, személyi titkárként pedig a mindenes és a „Jegyzetfüzet” szerepét töltötte be); Fritz Wiedemann (aki az első háború idején Hitler közvetlen előjárója volt); és Albert Bormann (annak a Martin Bormann-nak a testvére, akivel nem volt beszélő viszonyban). 178 Három katonai segédtisztje – Friedrich Hossbach ezredes a szárazföldi hadsereg, Karl-Jesko Otto von Puttkammer százados a haditengerészet, Nicolaus von Below százados pedig a Luftwaffe részéről – volt felelős a fegyveres erők vezetőivel fenntartott kapcsolatokért. Rajtuk kívül titkárnők, inasok (akik közül egynek a nap minden órájában rendelkezésre kellett állnia), pilótája, Hans Baur, sofőrje Erich Kempka, Sepp Dietrich, a Leibstandarte-SS Adolf Hitler parancsnoka, Hitler régi bizalmasa, valamint a testőrség és a bűnügyi rendőrség kirendeltségének a főnökei és azok az orvosok, akik különböző időszakban kezelték, alkották a Hitler személyéhez kapcsolódó közvetlen környezetet. 179 1937-ben Hitler napjai már megszokott rend szerint zajlottak, legalábbis amikor Berlinben tartózkodott. Inasa, Karl Krause a kora délelőtti órákban bekopogtatott hozzá, és szobája ajtaja mellé letette az újságokat és a fontosabb üzeneteket. Míg Hitler ezeket bevitte magához elolvasni, addig Krause kiengedte számára a fürdővizet, és kikészítette a ruháit. Hitler mindig kínosan vigyázott arra, nehogy meztelenül lássák, ezért maga, inasa segítsége nélkül öltözött fel.180 A Birodalmi Kancellárián szalonból, könyvtárból, hálószobából és fürdőszobából, valamint az Eva Braun számára fenntartott kisebb szobából álló magánlakosztályából (vagyis a „Führer-lakosztályból”) csak déltájban lépett ki.181 Katonai segédtisztjeinek kiadta a szükséges utasításokat, vagy meghallgatta tájékoztatójukat, megkapta Otto Dietrich sajtószemléjét, majd Hans Heinrich Lammers, a Birodalmi Kancellária vezetője ismertette vele az aznapi teendőket. A találkozók és tárgyalások általában úgy zajlottak, hogy Hitler a partnerével együtt le s föl járkált, s nézelődött a „Wintergartenben” (télikertben), s ez rendszerint be is töltötte az elkövetkező néhány órát, de néha tovább is eltartott, így gyakran az ebédet is késve szolgálták fel. 182

A tágas és világos ebédlő közepén jókora, kerek asztal állt tucatnyi székkel, a széleken pedig négy kisebb asztalt helyeztek el, mindegyik körül hat ülőhellyel. Hitler háttal az ablaknak, Kaulbach A Napistennő belépése című festményével szemben, a nagy asztalnál foglalt helyet. 183 Néhány jelenlévő – köztük Göbbels, Göring és Speer – állandó vendégnek számított. A többiek az újonnan jöttek, vagy a ritkán meghívottak közé tartoztak. A beszélgetés gyakran a világ dolgairól zajlott, de Hitler általában a témát is a jelenlevőkre szabta. Gondosan vigyázott minden szavára. Véleményével tudatosan hatást akart gyakorolni vendégeire, és gyakran talán azért is mondott valamit, hogy megfigyelje reakciójukat. Néha egyetlen monológgal uralta az egész „beszélgetést”. Más alkalommal megelégedett azzal, hogy Göbbels egy másik vendéggel folytatott szópárbaját hallgassa, vagy egy általánosabb beszélgetés alakuljon ki. Ezek az asztali beszélgetések néha érdekesek voltak. Az új vendégeknek akár izgalmasnak is tűntek ezek az alkalmak, Hitler kinyilatkoztatásai pedig a „felfedezés erejével” hatottak rájuk. Frau Below, Hitler új Luftwaffeadjutánsának a felesége a légkört és Hitler társaságát először izgalmasnak találta, s mély benyomást gyakoroltak rá a Führer történelemmel és művészetekkel kapcsolatos ismeretei. 184 A közvetlen környezetéhez tartozók számára, akik mindezt már többször is hallották, ezek az ebédek gyakran nagyon unalmas eseménynek számítottak. 185 Ebéd után a zeneszalonban rendszerint újabb találkozókra került sor nagykövetekkel, tábornokokkal, birodalmi miniszterekkel, külföldi előkelőségekkel vagy olyan személyes ismerősökkel, mint a Wagner- vagy Bruckmanncsaládhoz tartozók. Ezek a találkozók ritkán tartottak egy óránál tovább, és általában teázás közben zajlottak. Ezt követően Hitler visszavonult pihenni saját lakosztályába, vagy sétált egy kört a Birodalmi Kancellária kertjében. 186 A nap folyamán egyetlen percet sem töltött hatalmas íróasztala mellett azon az időn kívül, míg sietve aláírta az eléje tett törvényeket, kinevezéseket és a többi hivatalos dokumentumot. Nagyobb beszédein, külföldi államfőkhöz intézett levelein, hivatalos köszönet illetve részvétnyilvánításain kívül nagyon keveset, szinte semmit sem diktált titkárnőinek.187 Azon túl, hogy vérmérsékleténél fogva fenntartással viseltetett a bürokráciával szemben, gondosan vigyázott arra is, nehogy valami mellett írásban is elkötelezze magát. Ennek következtében aztán adjutánsai és a környezetéhez tartozók arra kényszerültek, hogy homályos, rosszul sikerült vagy spontán fogant utasításokat továbbítsanak írásos formában. Mindez hatalmas zavart, torzulásokat és félreértést eredményezett. Sok kézen keresztülmentek ezek az iratok, azok tartalmát, azaz Hitler eredeti szándékát vagy kijelentését gyakran különféleképpen magyarázták, és lehetetlenség volt azokat teljes biztonsággal rekonstruálni. 188 A nyolc órakor felszolgált vacsora az ebéd mintájára zajlott, de azon rendszerint már kevesebben vettek részt, és a beszélgetés általában Hitler kedvenc témáiról, a művészetekről és a történelemről folyt. Étkezés közben az egyik tisztiszolga (a tisztiszolgák többségét a testőrségből, a Leibstandartéből választották ki) átadott Hitlernek egy Göbbels által összeállított, külföldi illetve még be nem mutatott német filmeket tartalmazó listát. (Göbbels 1937-ben nagy örömet szerzett Hitlernek az előző négy év harminc játékfilmjét és tizennyolc Miki egér rajzfilmet tartalmazó karácsonyi ajándékával.)189 Vacsora után a kiválasztott filmet levetítették a zeneszalonban. A személyzet tagjai és a jelen lévő vendégek sofőrjei is megnézhették a filmet. Hitler titkárnői nem vettek részt a Birodalmi Kancellárián megtartott étkezéseken, viszont a kötetlenebb légkörű Berghofban már ők is ott voltak. Az esték rendszerint éjjel két óráig is elnyúló beszélgetéssel értek véget, s ezután Hitler ismét visszavonult lakosztályába. 190 A Birodalmi Kancellária megszokott rend és formaságok szerint zajló világában, ahol a megszokott emberek vették körül, és általában olyanokkal találkozott, akik félelemmel vegyes tisztelettel vették körül, Hitler a Führer szerepébe és a róla alkotott képzetbe burkolózott, ami szinte félisteni magasságokba emelte. Jelenlétében nagyon kevesen viselkedhettek természetesen. A párt életének korai szakaszából ismert, kipróbált „régi harcosok” most már ritkábban fordultak meg közelségében. A Birodalmi Kancellárián rendezett ebédek résztvevőinek többsége csak akkor ismerte meg, amikor a „nagy vezető” nimbusza már kezdett kialakulni körülötte. 191 Ennek eredménye csak megerősítette Hitler hitét, hogy ő „a sors embere”, aki „az alvajáró biztonságával” megy végig a kijelölt úton. 192 Ezzel egyidejűleg egyre jobban elhatárolta magát a valós emberi kapcsolatoktól, s mindinkább elszigetelődött növekvő megalomániájának mélységeiben. Mindig örült, ha elszabadulhatott Berlinből, és csak akkor érezte magát kicsit felszabadultabbnak, amikor az évente megrendezésre kerülő Bayreuthi Ünnepi Játékokon a Wagner-család házában, vagy Berchtesgaden fölött, „a hegyen” lévő alpesi búvóhelyén tartózkodott. 193 A szertartások viszont még a Berghofban is megmaradtak. Vendégeinek közérzetét teljes egészében Hitler uralta. Az igazi közvetlenség elképzelhetetlen volt a jelenlétében. Hitler pedig a jelen lévő és neki udvarló nagyszámú vendég ellenére teljesen elesettnek bizonyult, ha valós kapcsolatokról volt szó, és érzelmi sekélyességével, az emberekkel szemben alapvetően egocentrikus és másokat kihasználni akaró magatartásával elzárta magától a tartalmas emberi kapcsolatokat.

Azt már lehetetlen kideríteni, hogy milyen érzelmi élményeket adott, ha adott egyáltalán Hitler számára az Eva Braunnal fenntartott kapcsolat (akivel még 1929-ben találkozott, és a tizenhét éves lány akkor fotósánál, Heinrich Hoffmannál dolgozott). Túlzottan sokat nem adhatott. Presztízsmeggondolásokból távol tartotta a lányt a nyilvánosságtól. Amikor az nagyritkán előfordult Berlinben, akkor mozgása a „Führer-lakosztály” kicsiny szobájára korlátozódott, Hitler pedig ellátta hivatalos teendőit, vagy mással volt elfoglalva. 194 Még saját, szűk körében se engedte, hogy Eva Braun jelen legyen az étkezéseknél, ha valami fontos személyiség volt a vendége. Gyakori utazásaira nem kísérte el Hitlert, s ilyen alkalmakkor az esetek többségében müncheni lakásán maradt, vagy a Berghofban tartózkodott, az egyetlen helyen, ahol a kiterjedt „család” tagjának érezhette magát. 195 Fontos vendégek jelenléte esetén viszont ott is el volt zárva a nyilvánosság elől. 196 Ha a közelében volt, Hitler szörnyen bánt vele, és gyakran mások előtt is megalázta.197 Régi vágású udvariasságával – kézcsókkal, karnyújtással, a könyök érintésével –, mellyel a társaságában lévő csinos hölgyeket kezelte, csak sót dörzsölt a lány sebeibe. 198 Eva régóta szenvedett Hitler nemtörődömségétől, s ez nyilvánvalóvá válik két évvel korábban, 1935-ben papírra vetett keserű naplójegyzeteiből is.199 Végtelen boldogtalansága az év májusában, második öngyilkossági kísérlete idején érte el a csúcsot, amikor egy csomó altatót vett be, de hasonlóan 1932-es öngyilkossági próbálkozásához (a revolverrel), ezt is inkább csak a szív fájdalmas kiáltásának, s nem komoly szándéknak lehet tekinteni. 200 A barátságot leginkább megközelítő kapcsolatokat Hitler talán Joseph Göbbelsszel, de még inkább udvari építészével, Albert Speerrel ápolt, akit 1937-ben Berlin rekonstrukciójával is megbízott. 201 Gyakran kereste a társaságukat, szerette, ha körülötte vannak, kedvelték őt a feleségek és családtagok is, így társaságukban el tudta magát engedni. Göbbels otthona gyakori búvóhelyéül szolgált Berlinben. A főváros újjáépítéséről Speerrel folytatott hosszú beszélgetések talán némileg Hitler kedvtelésének is voltak tekinthetők, ez jelentette számára a kikapcsolódást a gondolatvilágát teljesen kitöltő politikából. Göbbelsszel ápolt kapcsolatában az apa–fiú kapcsolat elemei is felfedezhetők voltak.202 Az emberi aggodalom ritka szikrája is felvillant, amikor arra kérte Göbbelst, hogy az 1937. szeptemberi pártnap után töltsön még egy napot Nürnbergben, mivel (a propagandaminiszter szerint) nem szerette volna, ha éjszakai repülőútra indul. 203 Hitler domináns, apafigura volt, de mindkét pártfogoltjában, a briliáns propagandista Göbbelsben és a tehetséges építészben, Speerben is felfedezhetett valamit saját magából. Erőteljes vonzódása az építészet iránt – Speer esetében – nyilvánvaló kötődést jelentett. Mindketten kedvelték a monumentális, neoklasszicista stílusú épületeket. Hitlernek tetszett Speer építészeti ízlése, energiája és szervezőkészsége. Hamarosan olyan építésznek is tekintette, aki képes megépíteni a teuton hatalmat és dicsőséget jelképező, őáltala megálmodott grandiózus, évszázadokig fennmaradó épületeket. Voltak viszont más, Speernél jobb építészek is. Hitler Speer iránti vonzalma túlmutatott az őket szorosan összekötő építészeti mániáján. Nem volt szó semmi homoerotikus vonzalomról, legalább is nem tudatosan. A jóképű, égően ambiciózus, tehetséges és sikeres építészben Hitler tudat alatt talán saját, idealizált képmását vélte felfedezni. 204 Az egyértelmű, hogy mind Göbbels, mind Speer istenítette Hitlert. Göbbels rajongása Hitler apafigurája iránt az 1920-as évek közepe óta töretlen volt. „Mesés ember”, jelentette ki 1937-ben, s ez csupán egyike volt érzelmi megnyilvánulásainak egy olyan ember iránt, aki világképének központi helyét foglalta el. 205 Speer esetében, mint ahogy azt később elismerte, a Hitler iránti vonzalom túlmutatott azokon a hatalmi ambíciókon, melyeket patrónusa és példaképe ki tudott elégíteni, még akkor is, ha eredetileg ezekből alakult ki, és teljesen soha nem tudott függetlenedni. 206 A korábbi években Hitler folyton úgy beszélt „küldetéséről”, mint Németország világuralom felé vezető útjának egyszerű kezdetéről. Nemzedékeknek kell felnőni ahhoz, hogy ez a folyamat befejeződjön. 207 Az 1933-tól kezdődően aratott, alig hihető sikerektől elbódulva, és saját nagysága mítoszának mindinkább áldozatul esve még türelmetlenebbül törekedett arra, hogy „küldetése” még az ő életében beteljesedjen. Ez részben már a megalománia kezdetét is jelzi. 1937-ben számos alkalommal beszélt szédítően monumentális építészeti terveiről.208 Születésnapján éjfélkor Göbbels és Speer társaságában Berlin rekonstrukciójának tervei előtt állva fantáziáltak a dicső jövőről. 209 Hitler egy ideig még azon is gondolkodott, hogy a Berlintől 130 kilométerre északnyugati irányban lévő Mecklenburg melletti Müritzsee partján új fővárost építtet, de később elvetette ezt a teljesen abszurd ötletet.210 „A Führer pénzről nem beszél. Építeni, építeni! Valahogy majd csak ki lesz fizetve!”, jegyezte fel Göbbels. „Nagy Frigyes se érdeklődött a pénz felől, amikor Sanssoucit építtette.” 211 Hitler egyre többet foglalkozott saját halandóságával, és részben ez – a türelmetlenséggel párosulva – ösztönözte arra, hogy amit tud, azt még életében befejezze. Az 1930-as évek közepe előtt a testmozgás hiánya, a gyenge táplálkozás (még unokahúga, Geli Raubal halála utáni hóbortos vegetarianizmusa előtt is) és az idegfeszültség

ellenére, meglepő módon, általában véve jó egészségnek örvendett. Ezzel együtt krónikus gyomorfájdalmak kínozták, melyek fokozott idegi megterhelés esetén akut görcsöket eredményeztek. 212 Az általa szedett gyógyszerről, egy régi, fegyvertisztító-olaj alapanyagú, háborús készítményről kiderült, hogy enyhén mérgező hatású, fejfájást, kettős látást, szédülést és fülzúgást okoz.213 1935-ben amiatt nyugtalankodott, hogy a torkában lévő polip (melyet még az év májusában eltávolítottak) rákos természetű. 214 Kiderült, hogy a polip nem volt rosszindulatú. A végig feszültségekkel terhes 1936-os év folyamán gyomorgörcsi gyakran kínzóbbakká váltak, ráadásul mindkét lába ekcémás lett, s azt fáslival kellett bepólyálni.215 1936 karácsonyán Hitler megkérte a fényképészét, Heinrich Hoffmannt sikeresen kezelő orvost, Dr. Theodor Morellt, hogy próbálja meggyógyítani. Morell vitaminokat, bélműködési problémáinak megszüntetésére pedig valami új gyógyszert adott neki. 216 Göbbels 1937 júniusában, majd augusztusában megemlíti, hogy Hitler nem érzi jól magát.217 Morell kezelése viszont szeptemberre szemmel látható változást eredményezett. Hitler mindenesetre meg volt elégedve. Ismét jó volt a közérzete, visszanyerte régi testsúlyát, és ekcémája is elmúlt. 218 Morell iránti bizalma töretlen maradt egészen 1945-ig, a bunkerig. Egyre elhatalmasodó hipochondriája következtében 1937 végétől egyre jobban függött Morell tablettáitól, gyógyszereitől és injekcióitól. 219 Rettegése a ráktól (mely anyja halálát okozta) soha nem szűnt meg. A propagandafőnökök október végi találkozóján azt is elmondta, hogy szülei korán meghaltak, és valószínűleg ő sem lesz hosszú életű. „Ezért szükséges minél előbb megoldani a problémákat (élettér), hogy azok még életében elrendeződjenek. A későbbi nemzedékek már nem lesznek képesek ezeket megoldani. Csakis ő van abban a helyzetben, hogy mindezt véghezvigye.” 220 1937 folyamán Hitler ritkán volt távol a nyilvánosságtól. Egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy bele ne sulykolja a német közvéleménybe a belföldön elért, szinte hihetetlen „eredmények” sokaságát, és nagy külpolitikai „diadalainak” dicsőségét. Sikerei özönében és a tömegek imádatától övezve látható akart maradni mindenki számára. A Führer és a nép közötti kapocs – a rezsim sikerektől és eredményektől függő, összetartó ereje – így még szilárdabbá vált. Tömeges hallgatóságának extázisa pedig újabb, erőt adó injekciót jelentett egomániája számára. Állandó kötelezettségeinek sorozata lehetővé tette, hogy mindig látható maradjon. 1937-re a Hitler nagyobb beszédei, pártnapokon és díszszemléken való megjelenései körül forgó náci naptár már kialakult, a szertartások szigorú rendben követték egymást. Január 30-án (kancellárrá történt kinevezése évfordulóján) a Reichstagban elmondott beszéde, a február 24-én (az 1920-as pártprogram közzétételének évfordulóján), valamint november 8-án (az 1923as puccs évfordulóján) a párt „régi harcosai” előtt elmondott beszédei, április 20-án, születésnapján a hatalmas katonai díszszemle fogadása, 1937. május 1-jén a berlini Lustgartenben „A német nép nemzeti napján”, a becslések szerint mintegy 1 200 000 fős, hatalmas tömeg előtt elmondott beszéde és – természetesen – szeptember első felében a nürnbergi birodalmi pártnapok hete mind az év előre meghatározott pontjaivá váltak. 1937-ben még megjelent a nyilvánosság előtt többek közt február 20-án a Berlinben megrendezett nemzetközi autókiállításon, másnap – ugyancsak Berlinben – megkoszorúzta a hősi emlékművet, és fogadta a Hősök Emléknapja alkalmából rendezett díszszemlét, május 5-én ott volt a Wilhelm Gustloff „Erőt az örömből” hajó (a német munkások számára épített sétahajó) vízrebocsátásánál, május 30-án a Münchenben megrendezett birodalmi mezőgazdasági kiállításon június 6án Regensburgban a Bayerische Ostmark (bajor keleti menetelés) körzeti pártnapján 200 000 ember előtt mondott beszédet, június 27-én ugyancsak részt vett az alsó-frankföldi pártnapokon, július 19-én beszédet mondott a müncheni Német Művészet Háza (egy korábbi kedvenc építésze, Paul Ludwig Troost által tervezett új, impozáns művészeti galéria) ünnepi megnyitásán, augusztus 1-jén a Német Énekesek Szövetsége Breslauban megrendezett fesztiválján összegyűlt félmillió ember előtt tartott beszédet, szeptember 25-e és 29-e között került sor Mussolini ötnapos hivatalos németországi látogatására, október elején beszédeket mondott a Hannover közelében lévő Bückebergben megrendezett betakarítási fesztiválon, majd Berlinben, a „Téli Segély”-kampány (egy 1933 óta évente megrendezett, a munkanélküliek téli segélyezésére irányuló pénzgyűjtési akció) megnyitásán, november 21-én Augsburgban a párt elkötelezett tagjai előtt lépett a szónoki emelvényre, aztán november 27-én is beszédet mondott a Berlini Műszaki Egyetem Haditechnikai Fakultása alapkövének letételekor. Nem számolva kisebb felszólalásait, díszszemléken és egyéb találkozókon való megjelenéseit, ahol nem tartott beszédet, Hitler az év folyamán összességében véve huszonhat nagyobb beszédet mondott (ebből tizenhármat a nürnbergi pártnapon). 221 Beszédeinek hatása, mint mindig, alapvetően azon a légkörön múlott, melyben azokat megtartotta. Tartalmuk szerint ismétlésekkel teliek és egysíkúak voltak. A szokásos, ismerős témák szerepeltek bennük. Dicsérte az elért eredményeket, a jövőre nézve grandiózus terveket hirdetett meg, a bolsevizmus veszélyét és borzalmait ecsetelgette. Propagandája és ideológiája közt viszont nem volt semmi eltérés. Hitler hitte is, amit mondott.

Úgy vélte, hogy „a tömegek nacionalizálása” – a német hatalmi törekvéseknek és terjeszkedésnek az 1920-as évek elejétől egyfolytában hangoztatott előfeltétele – a legjobb úton van a megvalósulás felé. 1937. január 30-án, a hatalomátvétel évfordulóján a Reichstagban elmondott háromórás beszédében az elmúlt négy év mérlegét megvonva azt hangoztatta, hogy a hadkötelezettség bevezetésével, a Luftwaffe létrehozásával, a haditengerészet ismételt megteremtésével, a Rajna-vidék visszafoglalásával helyreállította a német becsületet, és bejelentette, hogy ünnepélyesen visszavonja a háborús bűnt elismerő, „egy gyenge kormányból kipréselt” német aláírást a versailles-i szerződésről.222 Május 1-jén a német társadalmat mint osztály nélkülit magasztalta, melyben indíttatásától függetlenül, saját eredményei alapján mindenkinek megvan a lehetősége, hogy a csúcsra emelkedjen, ha ezek az eredmények a nemzet kollektív érdekeit szolgálják, és olyan engedelmességgel párosulnak, mint amilyet a fronton hat éven keresztül ő is gyakorolt.223 A napi politika meggondolásaitól teljesen elszakadva a német dicsőség, nagyság és dominancia hősi hangvételű művészetben és építészetben megtestesülő, a teuton kulturális eredményeknek ezer évre emléket állító, grandiózus látomását rajzolta fel hallgatósága elé. A Német Művészet Háza júliusi megnyitóján „az igazi és örök német művészet templomának” nevezte az épületet. 224 Szándékát, hogy Berlint „Germania” néven a világ fővárosává teszi, novemberben olyan „ezredévre szóló város” képében megjelenő ajándékként tüntette fel, mely méltó egy „ezeréves történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkező néphez”. 225 A szeptember elején Nürnbergben megtartott pártnapon az elmúlt évek hatalmas nemzeti és társadalmi eredményeinek dicsérete egy olyan faji forradalom meghirdetésével párosult, melynek egyenes következménye „egy új ember (Menschen) megteremtése lesz”.226 A pártkongresszuson elmondott terjedelmes beszéde nyílt kirohanás volt a „zsidó bolsevizmus” ellen.227 A beszédeinek időnként a Mein Kampfra emlékeztető részleteiben, és a zsidók ellen hónapokon át folytatott dühödt kirohanásaiban olyan képet festett a zsidóságról, hogy az alkotja a bolsevizmus mögött meghúzódó erőt, mely „általános támadást intéz a fennálló társadalmi rend ellen”, és a „civilizálatlan zsidó-bolsevik nemzetközi bűnbandának” arról a szándékáról beszélt, hogy „Németországot – a régi, európai kultúrországot – Moszkvából irányítsa.”228 A párt hűséges hívei pontosan ezt akarták hallani. Ez azért sokkal több volt már a kirakatpolitikánál. Egyedül maradva, beszédét a titkárnőknek diktálva, amikor a bolsevizmusról szóló részhez érkezett, Hitler arca kivörösödött, szemei lángoltak, s őrjöngésbe hajszolva magát, teljes hangerővel mennydörögte fenyegetéseit és szidalmait.229

VI. A beszédei és nyilvánosság előtt történő megjelenései körül forgó folyamatos propaganda-hadjárat mellett Hitler 1937 folyamán főként a változó nemzetközi helyzettel és gigantikus építészeti terveivel foglalkozott. A katolikus és a protestáns egyházzal folyamatosan meglévő, különösen az év első hónapjaiban felerősödő konfliktusok, bár ösztönei radikalizmust diktáltak, nem jelentettek többet számára vissza-visszatérő kellemetlenségnél, s Göbbelstől, Rosenbergtől s számos egyszerű párttagtól eltérően nem csinált belőlük központi kérdést. A „zsidókérdés” iránt – a propagandaminiszter számos magánbeszélgetést rögzítő naplójegyzeteiből kiindulva – Hitler, bár nézetei mit sem változtak, kevés aktív érdeklődést mutatott, és a nyilvánosság előtt is csak ritkán említette a témát. Hitler bármennyire is közönyösen viselkedett, a párt aktivistái, a minisztériumi bürokrácia, a szolgalelkű gazdasági intézmények és nem utolsósorban az ideológiai alapokon álló rendőrség különböző módszereinek köszönhetően, változatlanul folyt a rezsim radikalizációja. 1937 februárjában Hitler egyértelműen tudomására hozta belső köreinek, hogy ebben a szakaszban nem akarja az „egyházháború” folytatását. Az idő még nem érett meg rá. „Néhány évig elhúzódó világméretű harcra” számított. Ha Németország még egy háborút elveszít, az a véget jelenti. 230 Szándéka nyilvánvaló volt: az egyházakkal fenntartott kapcsolatokban egyelőre vissza kell állítani a nyugalmat. Ehelyett a konfliktusok a keresztény egyházakkal felerősödtek. A párt aktivistáiba belerögződött antiklerikális és egyházellenes érzéseket egyszerűen nem lehetett kitörölni. A vidéki náci vezetők, mint például Felső-Bajorország gauleitere (egyben a bajor oktatási és belügyminiszter) Adolf Wagner, gyakran éppen azon fáradoztak, hogy ezek a konfliktusok egy pillanatra se csituljanak el.231 A pártaktivisták és a helyi vezetők (akik között aránytalanul sok volt a tanár) a felekezeti iskolákon keresztül érvényesített egyházi befolyás megtörésére irányuló erőfeszítései az alapoknál nem jártak sikerrel. Ezek a törekvések a klérus és a templomba járó lakosság elszánt (ha végül sikertelennek is bizonyuló) utóvédakcióiba ütköztek.232 Az egyházak a lakosság széles rétegeinek értékrendjére és felfogására gyakorolt erőteljes hatása nyilvánvaló szálka volt a türelmetlen és ellentmondást nem tűrő „világnézettel” rendelkező mozgalom szemében,

mely ugyanúgy igényt tartott a lelkekre, mint a testekre. A keresztény egyházak gyakorlata és intézményei ellen indított támadás szelleme mélyen bevésődött a nemzetiszocializmus lelkébe. Ahol az egyház befolyása erős volt, például Bajorország félreeső, vidéki körzeteiben, a konfliktusok felsőbb ráhatás nélkül is felháborították a falvak és kisvárosok lakosságát.233 Ezzel egyidejűleg a pártaktivisták számára bátorítást jelenthettek a pártvezetők egyházak ellen irányuló erőszakos szóbeli támadásai. Göbbelsnek 1937-ben a ferencesek ellen intézett kirohanása, a szerzetesrendekben uralkodó szexuális tévelygésekről szóló feltételezések szokásos módon történő felfújása és erős eltúlzása után megrendezett „erkölcstelenségi perek” tovább gazdagították az egyházellenes támadások fegyvertárát. 234 Bár Hitler időnként kijelentette, hogy az ellentétek feloldását szeretné, környezete előtt tett bujtogató megjegyzéseivel megadott minden szükséges hozzájárulást az „egyházháború” folytatásához, s az érdekeltek még abban is biztosak lehettek, hogy „a Führer szellemében” cselekszenek. Hitler egyházakkal szemben tanúsított türelmetlensége az ellenségeskedések újbóli fellángolásához vezetett. 1937 elején kijelentette, hogy „a kereszténység megérett a pusztulásra” (Untergang), és az egyházaknak el kell fogadniuk „az állam elsődlegességét”, majd kikelt minden, „ezzel az elképzelhető legborzalmasabb intézménnyel” kötött kompromisszum ellen.235 A február folyamán összehívott, az egyházakkal szembeni konfliktusok káros következményeit semlegesíteni hivatott két konferencián Kerrl egyházügyi miniszter semmit sem tett a megoldás érdekében, csak lelkesen a Göbbels által javasolt új választásokat szorgalmazta, amit a nyilvánosság előtt „a Führer egyházkérdés megoldására tett békekezdeményezéseként” tüntettek fel. 236 Mindemellett, mutatott rá Hitler, valamikor a jövőben sor kerül az egyház és az állam különválására, a Birodalom és a Vatikán közötti 1933-as konkordátum felmondására (hogy a rezsimnek szabad keze legyen), és a párt teljes erővel „a klérus (Pfaffen) szétzúzására” törekszik. Egyelőre viszont ki kellett várni az ellenfél lépéseit, hogy a megfelelő taktikát lehessen alkalmazni. Minden csupán eszköz volt, ami egyetlen célt, „a nép életét” szolgálta. Úgy számított, hogy öt vagy hat év múlva kerül majd sor a „világméretű leszámolásra (Auseinandersetzung)”. Tizenöt év elteltével az 1648-ban megkötött, a német államokban vallásbékét teremtő és a harmincéves háborúnak véget vető vesztfáliai békét is likvidálni akarta. „Grandiózus jövőkép”, ahogy Göbbels jellemezte.237 Március közepén Hitler a gauleiterek előtt kijelentette, hogy „nem közönséges győzelmet” kíván aratni az egyházak fölött. Megfogalmazása szerint az embernek vagy csendben kell maradnia az ellenfelével szemben (totschweigen), vagy meg kell semmisítenie (totschlagen).238 Áprilisban Göbbels elégedetten jegyezte meg, hogy a Führer radikálisabbá vált az „egyházkérdésben”, és jóváhagyta az erkölcstelenségi per megindítását a papság ellen. 239 Göbbels az elkövetkező néhány hétben megrendezett propagandakampánya során többször egymás után elégedetten tett említést a Führer papság ellen intézett támadásairól. 240 Az egész handabandázást nagy valószínűséggel Göbbels kezdeményezte. Hitler viszont boldogan hagyta, hogy a propagandaminiszter és mások intézzék ezeket az ügyeket. Ebben a megosztást kiváltó, kényes kérdésben maga Göbbels is világosan látta, hogy „a Führer harcba lépését” minden eszközzel el kell kerülni.241 Ennek ellenére Hitler a klérus üldözésével kapcsolatosan ismét a nemzetközi nyilvánosság látómezejébe került, amikor július elején Martin Niemöller lelkészt, az ágostai hitvallás vezéregyéniségét az „áruló” protestáns egyházi emberek ellen intézett támadások során szintén letartóztatták. 242 Göbbels naplójegyzetei alapján viszont az is megállapítható, hogy az év második felében Hitler érdeklődése az „egyházháború” iránt alábbhagyott, és a benne való közvetlen részvétele szintén erősen lecsökkent. Figyelmét ekkor már más dolgok kötötték le. A „zsidókérdés” ezek között nem szerepel kiemelt helyen. A Hitlerrel ebben az időszakban szinte naponta találkozó Göbbels, aki számos négyszemközti beszélgetésükről beszámol naplójában, csupán néhány alkalmat említ, amikor a „zsidókérdés” szóba került kettejük között. A nürnbergi pártnapok első napján Hitler a szállodájában „faji kérdésekről” beszélgetett Göbbelsszel. „Még ebben a kérdésben is sok minden tisztázásra vár”, jegyezte meg a propagandaminiszter.243 November végén az ebéd közben „megtárgyalt ezernyi kérdés” közt a „zsidókérdés” is szerepelt. A beszélgetést minden bizonnyal az indította el, hogy Göbbels olyan törvény előkészítésével foglalkozott, mely megtiltja a zsidóknak a színházba járást és egyéb kulturális rendezvények látogatását. „A törvényem nemsokára elkészül”, írta.244 „De nem ez a cél. A zsidóknak el kell tűnniük Németországból, igen, el kell tűnniük egész Európából. Ez még bizonyos időt vesz igénybe. De meg fog és meg kell történnie. A Führernek ez a megingathatatlan álláspontja.”245 Ez csupán egy feltételezésen alapuló és nem világosan meghatározott stratégián nyugvó politikáról szóló megállapítás volt. A gyakori vagy koherens direktívák nélküli zsidóellenes politika, mint ahogy már láttuk is,

1933 óta zajlott. Hitler álláspontja, mint ahogy ez a Göbbelsnek tett megjegyzéseiből is világosan kitűnik, változatlan maradt azóta, hogy először 1919 szeptemberében nyilatkozott a „zsidókérdésről”. 1937 áprilisában 800 körzetvezető (Kreisleiter) előtt egyértelművé tette a „zsidókérdésben” tanúsított taktikai óvatosságát és ideológiai következetességét. Bár ellenségeinek világosan értésére adta, hogy meg akarja semmisíteni őket, a harcot okosan és hosszabb távon kell folytatni, közölte a szavait szomjazó hallgatóságával. Ügyes manőverezéssel kell őket sarokba szorítani. Ezután következhet a szíven szúrás. 246 Ez összhangban is állt az 1937 júniusában a birodalmi orvosok vezetője, Gerhard Wagner kezdeményezte és Hitler által 1933 végén még időszerűtlennek tartott, de most szentesített intézkedésekkel, melyek értelmében a továbbiakban egyetlen zsidó orvos se gyakorolhatta foglalkozását (a rendelkezések különben 1938-ban léptek életbe). 247 Ebben az időszakban viszont csak ritkán avatkozott be ennyire közvetlenül az eseményekbe. Általában megelégedett azzal, hogy csendben maradjon a „zsidókérdéssel” kapcsolatban. Csupán hallgatólagos beleegyezésére volt szükség. Nem is kellett több részéről, csak annyi, hogy a szeptemberi pártnapon kirohanást intézzen a „zsidó bolsevizmus” ellen, s ezt úgy értelmezték, hogy máris zöld utat adott egy újabb – még az 1935-ösnél is vadabb – antiszemita hullám számára, mely egészen 1938 végéig eltartott.248 Két, viszonylag nyugodt év után ismét fokozódott a zsidóellenes diszkrimináció. Egyre radikálisabb lépéseket kezdeményeztek, hogy a gazdasági életből és a társadalmi tevékenység egyre több területéről eltávolítsák a zsidókat. A Biztonsági Szolgálat (Sicherdienst, SD), melynek „Zsidó Részlegét” (Judenreferat) az ambiciózus Adolf Eichmann vezette, lényegében az év kezdete óta a zsidókra gyakorolt nyomás fokozását szorgalmazta, hogy kiszorítsa őket a gazdaságból, és felgyorsítsa a Németországból történő kivándorlásukat. 249 „Zsidóellenes közhangulat” felkeltését, törvénytelen „túlkapásokat” – a csőcselék erőszakos cselekményeit igencsak hatékonynak ítélte – javasolt.250 Őszre már minden korábbinál ellenségesebb légkör vette körül a zsidóságot. 251 Schacht elvesztette befolyását, majd november 27-én el is hagyta a Gazdasági Minisztériumot, s ez egyben azt is jelentette, hogy az utolsó akadály is elhárult a gazdaság „árjásítása” előtt. A párt programjának végrehajtását szorgalmazó nyomás egyre fokozódott. 252 Ekkorra már gyakorlatilag Göring állt a gazdaság élén, aki szintén igen nagy készséggel szorgalmazta az „árjásítás” ügyét. A náci uralom első évének bizonytalanságaiból magához térő nagytőkét a gazdasági fellendülés készséges partnerré tette, s kapott az alkalmon, hogy erősen nyomott árakon megkaparintsa a zsidó tulajdonban lévő cégeket. 253 1938 áprilisára a zsidó tulajdonban lévő cégek több mint 60 százalékát felszámolták vagy „árjásították”. 254 1937 végétől kezdődően a zsidóknak személy szerint is egyre több olyan diszkriminatív intézkedéssel kellett szembenézniük, melyet nem központilag kezdeményeztek, hanem az egyes minisztériumok és hivatalok léptettek életbe – mindezt a „Führer szellemében” –, s ez még jobban súlyosbította kiszolgáltatott helyzetüket. 255 Hitler – szokásához híven – mindehhez annyival járult hozzá, hogy megadta a hangnemet, s szentesítette és legitimálta mások cselekedeteit. A Hitler befolyásán kívül eső világpolitikai kérdések és események alkalmat adtak számára annak mérlegelésére, hogy mikorra és milyen körülmények fennállása esetére időzítse a nagy leszámolást. 1937 végén minden jel arra mutatott, hogy a radikalizáció nem csupán a zsidóellenes politikában (ehhez jórész a Gestapo más etnikai csoportok és kisebbségek elleni intézkedései is hozzájárultak), hanem a külpolitikában is felgyorsul. 256 Szokásos asztaltársasága előtt Hitler azon reményének kifejezésével indította az évet, hogy még lesz hat éve az eljövendő nagy leszámolás előkészítésére. „Ha viszont egy nagyon kedvező lehetőség kínálkozik”, jegyezte meg Göbbels, „akkor azt semmi esetre se akarja elszalasztani”. Hitler hangsúlyozta az oroszok erejét, s mindenkit óvott attól, hogy gyengécske politikai vezetésük miatt lebecsülje az angolokat. Lehetőségeket látott arra is, hogy az oroszok világforradalmi törekvései következtében szövetségesekre tud szert tenni Kelet-Európában (főként Lengyelországra gondolt) és a Balkánon is.257 Hitler megjegyzései Blomberg aznap délelőtt a Hadügyminisztériumban a fegyverkezés ütemének felgyorsulásáról, valamint Németország és fasiszta szövetségesei „X esetre” történő, Oroszország, Csehszlovákia és Litvánia ellen irányuló előkészületeiről megtartott, hosszas tájékoztatóját követték. A német megszállás kérdése is nyilvánvalóan felvetődött. Hitler, Göbbels és Blomberg vezető gauleitereknek a polgári közigazgatás élére biztosokként való kinevezéséről tárgyalt. Hitler elégedett is volt a hallottakkal. 258 Május 29-én este a spanyol köztársasági erők egyik repülőgépe két „vörös bombát” dobott az Ibizában horgonyzó Deutschland csatahajóra, melynek következtében huszonhárom német matróz életét vesztette, és több mint hetvenen megsebesültek. Az esemény ízelítőt adott abból, hogy háború esetén mire lehet számítani a német hadvezetéstől. A haditengerészet főparancsnokát, Raeder tengernagyot Blomberg azonnal Münchenbe küldte, hogy Hitler rajta

tölthesse ki a haragját. A Göbbels visszaemlékezései szerint dühtől tajtékzó Hitler bosszúból azonnal elrendelte Valencia bombázását. Egy Blomberggel, Raederrel, Göringgel és von Neurathtal sietve megszervezett tanácskozás után viszont megváltoztatta parancsát, s helyette inkább azt az utasítást adta, hogy az Admiral Scheer cirkáló nyisson tüzet a dél-spanyolországi Almeira városra. A dühöngő, de az elrendelt válaszlépés kimenetele miatt idegeskedő Hitler egészen hajnali három óráig le s föl járkált szobájában a Birodalmi Kancellárián. Az Almeira ellen intézett, egy órán keresztül tartó tüzérségi támadás huszonegy polgári személy halálát eredményezte; ötvenhárman megsebesültek, s harminckilenc ház romadőlt. Hitler elégedett volt. Presztízskérdést csinált az ügyből. Presztízsét sikerült helyreállítania.259 Ekkorra már nem reménykedett abban, hogy Spanyolország igazi fasiszta állammá válik. Francóban Seeckt tábornok (az 1920-as német hadsereg „erőse embere”) spanyol mását látta, de csupán egy olyan katonának tekintette, aki mögött nem áll tömegmozgalom.260 Spanyolországgal kapcsolatos nyugtalansága ellenére egy pillanatig se bánta meg, hogy elrendelte Németország beavatkozását, és számos alkalommal rámutatott az akció eredményeként szerzett előnyökre.261 Göbbels naplója 1937. második felében híven tükrözi Hitler világpolitikai kérdések iránti érdeklődésének kiszélesedését és azt, hogy mennyire figyelte a német expanzióra kínálkozó lehetőségeket. Az Ausztriával szemben lezajlott anschlusst és 1938-ban Csehszlovákiával a szudéta válságot eredményező külpolitikai radikalizáció ezekben a hónapokban előrevetette Hitler jövendő fejleményekkel kapcsolatos elképzeléseinek az árnyékát. Hitler megítélése szerint az ősellenség, a Szovjetunió a belső zűrzavar és a japánok Kína fölött aratott győzelmének következtében meggyengült.262 Értetlenül állt a sztálini tisztogatások előtt. „Sztálin minden bizonnyal elmebeteg (gehirnkrank)”, idézi Göbbels Hitler egyik megjegyzését. „Ezt a véres rezsimet nem lehet mással megmagyarázni. Oroszország viszont a bolsevizmuson kívül nem ismer mást. Egy szép napon majd ezt a veszélyt kell megszüntetnünk.”263 Néhány hónappal később megismételte véleményét, hogy Sztálin és követői őrültek. „Meg kell őket semmisíteni (Muss ausgerottet werden)”, vonta le a baljós következtetést. 264 Arra is számított, hogy a Kína fölött aratott japán győzelem meghozza a kedvező lehetőséget. Kína szétzúzása után, feltételezése szerint, Tokió figyelme Moszkva felé fordul. „Az lesz a mi nagy lehetőségünk”, jósolgatta. 265 Hitlernek egy Nagy-Britanniával kötendő szövetség lehetősége iránt táplált reményei szertefoszlottak. Angliával kapcsolatos magatartása leginkább egy kikosarazott szerelmesére kezdett emlékeztetni. 266 Megvetette a brit kormányt, és úgy látta, hogy Anglia világpolitikai pozíciói jelentősen meggyengültek. 267 Ribbentrop ösztökélésére most már agresszíven angolellenes álláspontot képviselve, az óvatosabb külügyminisztériumi irányzattól (mely szerint a területi igényeket és a gyarmatokkal kapcsolatos engedményeket tárgyalások útján kell megoldani) egyre élesebben eltérve – Göbbels legnagyobb megelégedésére – mindinkább új barátjához, Mussolinihez fűzött vérmes reményeket. 268 A Duce szeptember 25-e és 29-e között sorra kerülő hivatalos látogatásának előkészítése során semmi sem volt drága, hogy az elképzelhető legnagyobb pompával és felhajtással maximális hatással legyenek az olasz diktátorra. Hitler még egy különrepülőgépet is elküldött, hogy érett körtét hozzon a Duce számára, mivel aggasztotta a lehetőség, hogy a Dél-Európából érkező vendég nem találja elég szélesnek a gyümölcsválasztékot. 269 Még a szakadó eső sem gátolta meg szeptember 28-án Mussolinit abban, hogy felolvassa előre elkészített német nyelvű beszédét a tempelhofi repülőtéren a két diktátor meghallgatására odagyűlt több százezres tömegnek, és szemernyi foltot sem hagyott a látogatás során szerzett benyomásain. 270 Németország erejéről és nagyságáról szóló benyomásokkal tért haza, s egyre inkább megerősödött az a sejtése, hogy a tengelyhatalmak szövetségében Olaszország csak a kisebbik testvér szerepére lesz kárhoztatva. Hitler rendkívül elégedett volt a látogatás eredményeivel. Megállapodtak a spanyolországi együttműködésben, és egyeztették álláspontjaikat a távol-keleti háborúval kapcsolatban. Hitler biztos volt benne, hogy maga mögött tudhatja az olaszok barátságát, mivel Olaszországnak kevés más választása maradt. Csupán a tárgyalások során érintetlenül hagyott „osztrák kérdés” maradt nyitva. „Nos, várjunk és majd meglátjuk”, jegyezte meg Göbbels.271 Az elejtett és Göbbels által rögzített megjegyzésekből világosan kitűnik, hogy 1937 nyarán Hitler már Ausztria és Csehszlovákia felé fordította tekintetét, bár még semmi jel se mutatott arra, hogy Németország mikor és milyen lépéseket tervez a két ország ellen. Nem voltak olyan ideológiai, vagy katonai-stratégiai meggondolások se – bármilyen fontosak is lettek volna ezek Hitler számára –, melyek befolyásolták volna a közép-európai terjeszkedés szándékát. Göring januárban Olaszországban tett sikeres látogatása óta a folyamatos gazdasági nehézségek, különösen a Wehrmacht nyersanyagszükségletének kielégítése jelenthették a legfontosabb ösztönző erőt az

Ausztriára gyakorolt német nyomás fokozására. 272 Az arany, a valutakészletek, a munkaerő és a fontos nyersanyagok jelentették a legfőbb vonzerőt, hogy Németország kiterjessze hatalmát az alpesi köztársaságra. 273 Nem véletlen tehát, hogy a Négyéves Terv Hivatala az elsők között volt, mely az anschluss minél előbbi megvalósítását követelte. Az „osztrák kérdés” gazdasági jelentősége még nagyobb hangsúlyt kapott, amikor Hitler 1937 júliusában az üzleti körökkel 1933-at megelőzően fontos kapcsolatot jelentő Wilhelm Kepplert bízta meg a Béccsel kapcsolatos pártügyek koordinálásával.274 Az 1936-os megállapodásból fakadó – a Mein Kampf cenzúrázását is feloldó – engedményeken túlmenően az osztrák kormányt júliusban újabb engedmények megtételére kényszerítették. „Egy lépéssel talán ismét közelebb jutottunk”, mélázott el Göbbels a kérdésen. 275 „Ausztriában a Führer egyszer majd tabula rasa-t csinál”, jegyezte meg a propagandaminiszter egy Hitlerrel augusztusban folytatott beszélgetés után. „Reméljük, hogy ezt még mindnyájan megérjük”, folytatta. „Majd az egészhez alaposan hozzálát. (Er geht dann aus Ganze.) Ez az állam valójában nem is állam. Népe hozzánk tartozik, és hozzánk is fog kerülni. A Führer bevonulása Bécsbe a legfényesebb diadalmenet lesz.”276 Néhány héttel később, a nürnbergi pártnapok végén, Hitler közölte Göbbelsszel, hogy Ausztria kérdését egyszer „erővel” kell megoldani. 277 Az év vége előtt Papen Hitler elé terjesztette Schuschnigg osztrák kancellár megbuktatásának terveit. 278 Göringnek és Kepplernek ekkor már meggyőződése volt, hogy Hitler 1938 tavaszán vagy nyarán lát hozzá Ausztria kérdésének megoldásához. 279 Göbbels számára Hitler Csehszlovákiával kapcsolatos szándékai is világosak voltak. „Csehország (die Tschechei) szintén nem ország”, jegyezte fel naplójába augusztusban. „Egy szép napon majd lerohanjuk.” 280 Amikor a cseh hatóságok nem engedélyezték a szudétaföldi gyerekeknek, hogy Németországba utazzanak vakációzni, akkor Göbbels ezt arra használta fel, hogy vitriolos sajtókampányt indítson a csehek ellen. 281 A Sir Eric Phipps angol nagykövetet áprilisban leváltó, és a német követelések iránt elődjénél látszólag nagyobb megértést tanúsító Nevile Henderson előtt Göring Németország Ausztriához és a Szudétaföldhöz (és természetesen a lengyel határok felülvizsgálatához) való jogait hangsúlyozta. Egy régi angol ismerőse, a volt berlini légügyi attasé, Christie repülőezredes előtt még tovább ment ebben a kérdésben: nem csupán a Szudétaföldnek, hanem egész Cseh- és Morvaországnak Németországhoz kell tartoznia, kardoskodott Göring. 282 Október közepére, a szudétaföldi német vezető, Konrad Heinlein autonómiakövetelése után Göbbels megjósolta, hogy Csehszlovákiának a jövőben „nem lesz oka a nevetésre”.283 1937. november 5-én a propagandaminiszter – mint gyakran máskor is – Hitlerrel ebédelt. Az általános helyzetről folyt a beszélgetés. A cseh kérdést egy időre altatni kell, mert Németország még mindig nincs abban a helyzetben, hogy cselekedjen. A gyarmatok kérdését is visszafogottabban kell kezelni, nehogy megalapozatlan remények ébredjenek a lakosságban. A karácsony közeledtével az „egyházháborút” is le kell csendesíteni. A régóta tartó Schacht-kérdés is a megoldás felé közeledik. Egyetértettek abban, hogy Schachtnak mennie kell. A Führer viszont ezzel várni akart addig, amíg november 9-én le nem zajlanak a párt puccsról szóló rituális megemlékezései. Délután Göbbels hazament, hogy folyassa a munkát. A Führer „vezérkari megbeszélést” tart, jegyezte fel naplójába. 284

VII. A késő délutáni homályban a szárazföldi hadsereg, a Luftwaffe és a haditengerészet vezetői Blomberg hadügyminiszter társaságában a Birodalmi Kancellária felé tartottak megbeszélésre. Arra számítottak, hogy a rendelkezésre álló acélkészletek kerülnek elosztásra a fegyvernemek között. A találkozó indoka visszanyúlik még október végére, amikor a Luftwaffét az acélelosztásnál kiemelten kezelő Göring miatt Raeder tengernagy ultimátumot intézett Blomberghez, melyben közölte, hogy a flotta fejlesztése elképzelhetetlen pótlólagos acélellátmány nélkül. Raeder nem mutatott hajlandóságot semmiféle engedményre. Véleménye szerint a Führer azonnali döntésére volt szükség.285 A haderő fegyvernemei közötti vita élesedése a fegyverkezési hajsza megtorpanásával fenyegetett, és Blomberg a helyzet tisztázását sürgette Hitlernél, aki végül ráállt a találkozóra. A meghívókat nem Hitler, hanem Blomberg küldte szét azzal, hogy a fegyveres erők három fegyvernemének vezetői vitassák meg „a fegyverkezés állását és a nyersanyagszükséglet kérdését”.286 A katonai vezetőket meglepte, hogy amikor délután négy órakor beléptek a Birodalmi Kancelláriára, akkor Hitler mellett ott volt katonai szárnysegéde, Hossbach ezredes és von Neurath külügyminiszter is. A másik meglepetés akkor érte őket, amikor ahelyett, hogy a nyersanyagelosztásról kezdtek volna tárgyalni (amit a találkozó végén végül röviden érintettek), Hitler – előkészített jegyzetei alapján – kétórás monológba kezdett arról, hogy a terjeszkedés szüksége miatt az elkövetkező néhány éven belül Németországnak erő alkalmazásához kell folyamodnia. 287

Ezután az addig elmondottak fontosságát kezdte ecsetelni. Elmondása szerint külpolitikai elgondolásait akarta megértetni hallgatóságával. Halála esetén mindazt, amit elmondani készült, „politikai végrendeletének” kell tekinteni. Semmiféle előkészület nem történt, hogy szavait jegyzőkönyvbe foglalják, de a Hitlerrel szemben ülő Hossbach úgy érezte, hogy valami fontosat fog hallani, ezért jegyzetelni kezdett a füzetébe. Biztos volt benne, hogy pártfogóját, az egyre kritikusabb Becket érdekelni fogják a hallottak.288 Hitler ezután ismerős témára, a német élettér kiszélesítésének problémájára váltott át. Terjeszkedés nélkül társadalmi zavargásokhoz vezető „sterilitás” következik be. Az érvelés híven tükrözi Hitlernek azt az alaptételét, hogy a rezsim támogatottságának megőrzéséhez mind a bel-, mind a külpolitikában állandó mozgósításra és újabb célok kitűzésére van szükség. Jellemző módon felvetette az élettér kiszélesítésének alternatíváit is, de csupán azért, hogy azokat elvethesse. Az önellátást csak részben lehet elérni. Az élelmiszerellátás ezzel a módszerrel nem biztosítható. A világgazdaságtól való függőség soha nem eredményezhet gazdasági biztonságot, így Németország gyenge és kiszolgáltatott marad. Hitler ezzel Schacht nézeteit támadta, akinek távozása a Gazdasági Minisztérium éléről akkor már eldöntött dolog volt. Schacht a gyarmatpolitikát is erőteljesen támogatta. Hitler „a gyarmatok kizsákmányolására irányuló liberál-kapitalista elképzeléseket” is elutasította. A gyarmatok visszaszerzésére, érvelt Hitler, csak Anglia komoly meggyengülése és Németország jelentős megerősödése esetén nyílhat lehetőség. Az élettér, hangsúlyozta, európai mezőgazdasági termőterületek és nem tengerentúli gyarmatok megszerzését jelenti. A kibékíthetetlenül ellenséges Anglia és Franciaország Németország útjában áll. Monológjának első részét azzal zárta, hogy Németország problémáit csak erő alkalmazásával lehet megoldani, mely mindig rejt magában kockázatot. Ezek után már csak a „mikor?” és a „hogyan?” kérdések várnak válaszra. Három forgatókönyv felvázolásával folytatta. Jellemző módon először azt állította, hogy az idő nem Németország javára dolgozik, ezért legkésőbb 1943–45-ben lépni kell. A fegyverzet relatív ereje csökkenni fog. A többi hatalom fel fog készülni a német támadásra. 1935–36 problémáira célozva felvázolta egy újabb, külföldi fizetőeszközök hiányától kísért élelmiszerválságot előidéző gazdasági nehézség kialakulását, mely potenciálisan „gyenge pontja (Schwächungsmoment) a rendszernek”. Megemlítette a csökkenő népességszaporulatot és életszínvonalat, valamint a mozgalomnak és a mozgalom vezetőinek korosodását, s ezzel is csak hangsúlyozni akarta „megváltoztathatatlan döntését, hogy a német élettér problémáját legkésőbb 1943–45-re meg fogja oldani”. A másik két forgatókönyv ismertetése során Hitler azokat a körülményeket vette számba, melyek szükségessé tehetik, hogy még 1943–45 előtt lecsapjanak: ha Franciaország túlságosan belebonyolódik a belső harcokba, vagy háborúba keveredik egy másik országgal, akkor képtelenné válik arra, hogy katonai lépéseket tegyen Németország ellen. Mindkét eset a Csehszlovákia ellen irányuló támadás pillanatának elérkezését jelenti. Franciaország és NagyBritannia Olaszország elleni háborúja csak egy elhúzódó spanyolországi konfliktus (ami Németország érdeke volt) esetén válhat valószínűvé. Ha az események így alakulnak, akkor Németországnak felkészültnek kell lennie arra, hogy késedelem nélkül, akár már 1938-ban támadást intézzen Csehszlovákia és Ausztria ellen. Egy Németország részvételével meginduló háború elsődleges célja Csehszlovákia és Ausztria egyidejű lerohanása, mert egy nyugaton meginduló háború esetén a keleti szárnyat csak így lehet biztosítani. Hitler feltételezte, hogy Nagy-Britannia – és lehetséges, hogy Franciaország is – leírta Csehszlovákiát. A Brit Birodalom belső problémái – Hitler elsősorban India egyre erősödő függetlenségi törekvéseire gondolt – és vonakodása, hogy egy elhúzódó európai háborúba bonyolódjon, véleménye szerint döntő súllyal esnek majd latba, hogy ne keveredjen bele egy Németország elleni fegyveres konfliktusba. Annak pedig nagyon kevés a valószínűsége, hogy Franciaország Anglia támogatása nélkül cselekedjen. Olaszország nem fogja ellenezni Csehszlovákia megsemmisítését. Ausztriával kapcsolatos álláspontját jelen pillanatban még nem lehet pontosan tudni. Ez attól függ majd, hogy Mussolini még életben lesz, vagy sem –  ez újabb burkolt célzás volt arra, hogy késedelem nélkül kell cselekedni. Lengyelország ahhoz nagyon el lesz foglalva Oroszországgal, hogy támadást intézzen Németország ellen. Oroszországot a japán fenyegetés köti le. Ausztria és Csehszlovákia bekebelezése fokozza a német határok biztonságát, más célokra használható erőket szabadít fel, és lehetővé teszi újabb tizenkét hadosztály felállítását. A két országból összesen mintegy 3 millió ember kiűzésével számolva, bekebelezésük lehetővé teszi 5–6 millió ember számára a szükséges élelmiszermennyiség megszerzését. Hitler azzal zárta mondanivalóját, hogy ha elérkezik a csehek elleni támadás ideje, akkor ezt „villámgyorsan” („blitzartigschnell”) kell végrehajtani.289 Hitler katonai vezetőihez intézett szavai összhangban voltak mindazzal, amit már hetek óta mondogatott Göbbels és a többi pártvezető előtt. A nyersanyagkészlet elosztásával kapcsolatos tanácskozás jelentette alkalmat akarta

kihasználni, hogy mindezt a katonai vezetőkkel is megértesse. A katonai vezetés óvatoskodásával szemben táplált megvetése, önbizalmának fokozódásával együtt, egyre erősödött. A Deutschland-ügy még tovább növelte ellenérzéseit. Szerette volna látni, hogy katonai vezetői hogyan reagálnak az általa előadott, merész expanzionista elképzelésekre.290 Igazán meglepő lett volna, ha a legmagasabb katonai vezetés nem veszi észre Hitler egyértelmű utalásait egy Ausztria és Csehszlovákia rovására történő terjeszkedésre, ha nem érzékeli Angliával szembeni csalódottságát, célzásait arra, hogy a Brit Birodalom meggyengülésével elsőszámú szövetségesként Olaszország jöhetett szóba, ha nem figyel fel arra, hogy véleménye szerint az orosz fenyegetés (amit a november 5-i találkozón csak futólag érintett) veszélye csökkent, és a jelentősebb hatalmak részvételével zajló földközi-tengeri konfliktus Németország érdekeit szolgálja.291 Mindent összevetve, a november 5-én lezajlott találkozó volt az első alkalom, amikor a katonai vezetés megismerkedhetett azzal, hogy Hitler miként vélekedik egy Ausztria és Csehszlovákia ellen irányuló német terjeszkedésről, és annak időzítéséről. 292 Kisszámú hallgatóságának többségét nem győzte meg Hitler érvelése. Nem is ringatta magát olyan illúziókba, hogy elképzelései kedvező fogadtatásra találnak.293 Talán sértődöttségében keresendő az oka annak is, hogy többszöri kérés ellenére sem volt hajlandó elolvasni azt az emlékeztetőt, melyet Hossbach öt nappal az értekezlet után állított össze feljegyzései alapján.294 Blomberg, Fritsch és Neurath különösen megrettent a hallottaktól. Nem a terjeszkedési szándék riasztotta őket. Ebben a tekintetben egyetértettek Hitlerrel. A Lebensraum ismerős, faji alapon történő megközelítése más hangsúlyt kapott, de meglehetős összhangban volt a közép-európai német katonai-stratégiai fölény érdekeivel és Göring délkelet-európai gazdasági dominancia megszerzésére irányuló szándékaival. Az Ausztria bekebelezésével és Csehszlovákia megsemmisítésével kapcsolatos kijelentések sem izgatták őket. 1937 végén már biztosra lehetett venni, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. 295 Amikor Beck tábornok néhány nap elteltével elolvasta az emlékeztetőt, még az ő, Hitler elképzeléseivel szemben megfogalmazott, élesen kritikus álláspontja se vitatta „annak célszerűségét, hogy kínálkozó alkalom esetén tisztázni kell (bereinigen) Csehország (Tschechei) és (esetleg) Ausztria ügyét”.296 A katonai vezetőket az erő korai alkalmazásának lehetősége és az a halálos veszedelem sokkolta, mely Németországot fenyegeti, ha háborúba bonyolódik Angliával és Franciaországgal. Véleményük szerint Hitler meggondolatlan kockázatot vállal. Ellenérveket sorakoztattak fel. Neurath valószínűtlennek tartotta, hogy a földközi-tengeri konfliktus kiszélesedése Hitler elképzelése szerint fog alakulni. A tábornokok Hitler katonai elemzésének hibáira mutattak rá. 297 Megjegyzéseik lényege az volt, hogy Németországnak semmiképpen sem szabad háborúba bonyolódni Angliával és Franciaországgal.298 Még Göring is, aki pedig mélyen hallgatott, amíg rá nem tértek a fegyverkezéssel kapcsolatos kérdésekre, inkább azt javasolta, hogy meg kell próbálni megegyezésre jutni Angliával. 299 Csak a találkozót legjobban szorgalmazó Raeder őrizte meg látszólag a nyugalmát. Ha hinni lehet későbbi vallomásainak, akkor nem vette komolyan Hitler elképzeléseit, s csak annak tudta be őket, hogy ezzel is ösztökélni akarta a szárazföldi hadsereget a fegyverkezés ütemének felgyorsítására. Raeder megítélése szerint az Angliával való jövőbeni konfliktus lehetősége szerves részét képezte a haditengerészeti terjeszkedés tervezésének. A német fegyverkezés jelenlegi helyzetének ismeretében viszont egy közeli konfliktus, véleménye szerint „teljes őrültség” lett volna, és nem lehetett komoly javaslatnak tekinteni.300 A többiek nem fogadták ekkora nyugalommal az elképzeléseket. A találkozó végén Hitlernek meg kellett nyugtatnia Fritschet, hogy közvetlenül nem fenyeget háborús veszély, és nem kell elhalasztania tervezett szabadságát. 301 A Hossbach által készített emlékeztetőt elolvasva Beck tábornok azt „elképesztőnek” (niederschmettern) minősítette.302 Nem az Ausztria és Csehszlovákia rovására történő – felkészülten végrehajtott – német terjeszkedésről szóló elképzelések döbbentették meg, hanem az a felelőtlenség és dilettantizmus, mellyel Hitler kész volt vállalni a kockázatát annak, hogy Németországot belerángassa egy, a nyugati hatalmakkal vívandó, katasztrofális háborúba. Hitler elképzeléseinek általa készített részletes, megsemmisítő erejű, tíz pontból álló bírálata is, melyet valószínűleg a Blomberggel folytatandó megbeszélésre állított össze, azt bizonyítja, hogy milyen komolynak ítélte a veszélyt, és milyen távol állt tőle az államfő és a fegyveres erők főparancsnoka rendkívül kockázatos politikája. 303 Neurathnak, aki megállapodott Beckkel és Fritschcsel, hogy beszél Hitlerrel, 1938 januárjának közepén alkalma is nyílott erre. Hitler politikája, figyelmeztetett, háborút jelent. Számos elképzelését, ha lassabb ütemben is, de békésebb eszközökkel is meg lehetne valósítani. Hitler közölte vele, hogy nincs több ideje. 304 Blomberg novemberi találkozón kifejtett kétségei ezúttal is rövid életűnek bizonyultak. A nagyon is hajlítható hadügyminiszter nemsokára tolmácsolta Hitler kívánságait a Wehrmacht felső vezetésének. Heteken belül, Hitler

kifejezett parancsa nélkül, a védelmi törzs főnöke, Alfred Jodl ezredes felismerte, hogy mit várnak el tőle, és jelentős változásokat eszközölt a Csehszlovákia ellen irányuló korábbi mozgósítási terven, mellyel egy Franciaország elleni háború során Csehszlovákia beavatkozását kívánták megelőzni. Az új direktíva a következő mondatot is tartalmazta: „Ha Németország minden vonatkozásban teljesen felkészült, akkor megteremtődnek egy Csehszlovákia ellen irányuló támadó háború (Angriffskrieg) katonai feltételei is, így a német területi problémát még akkor is a győztes befejezésig lehet vinni, ha egyik vagy másik nagyhatalom beavatkozna velünk szemben.” 305 A Harmadik Birodalom – mind külső, mind belső vonatkozásban – életének egy új, radikálisabb szakaszába lépett. A novemberi tanácskozás és a kora ősszel tett megjegyzései óta Hitler gondolatmenete nyilvánvalóvá vált. Döntés még nem született, terv még nem készült, és program se lépett életbe. Még mindig a „kivárás és a majd meglátjuk” állapot uralkodott. 1938 januárjának végén, februárjának elején egy Werner von Blomberg hadügyminisztert személyesen érintő, véletlen botránysorozat eredményeként viszont Hitler még jobban megerősödött.

VIII. A hadsereg felső vezetésében Blomberg nem örvendett népszerűségnek. Inkább Hitler és nem a hadsereg emberének tartották. Hitlernek egy baráti szava, vagy egy beszéd patetikus hangvétele könnyekig meg tudta hatni. 306 Háta mögött néhány tábornok egy Hitlerjugend-propagandafilm a Führerbe vetett hitéért az életét is feláldozni kész főhőse után „Hitlerjunge Quex”-nek is emlegette.307 Véleményük szerint Hitler iránt érzett csodálata szakmai döntéseit is beárnyékolta. Fritsch megítélése szerint közvetlen felettese túlzottan impulzív, túlzottan befolyásolható, véleményalkotásában pedig túlságosan gyenge volt. 308 Azt, hogy Blomberg arany pártjelvényt viselt egyenruháján, és minden évben ott menetelt a puccs évfordulóján rendezett ünnepségen, aligha írták a javára. 309 Amikor 1938 januárjának végén magánélete szakmai botrányokhoz vezetett, akkor nem voltak barátai, akikre számíthatott volna. Amíg a maga kereste botrány ki nem tört, addig viszont pozíciója mint Hitler jobbkezének a Wehrmacht ügyeiben, teljesen biztosnak látszott. Mint ahogy később is elismerte, mindig is szilárdan a Führer mögött állt, „elment volna vele Ausztriába is”, és várta annak a tíz évnek az elteltét, mely megítélése szerint szükséges volt ahhoz, hogy a véleménye szerint elkerülhetetlen háborúra a fegyveres erők felkészüljenek. 310 Ami Hitlert illeti, ő – mint 1933 óta mindig – arra ösztökélte Blomberget, hogy – novemberi jelzéseinek megfelelően – készítse fel számára az általa használni szándékozott háborús gépezetet jóval a Blomberg által előirányzott tízéves időszak lejárta előtt. Ebben az időszakban még távoli tervei közt se szerepelt, hogy megszabaduljon hadügyminiszterétől. 1937 szeptemberének egyik reggelén a Tiergartenben sétáló, öt gyereket felnevelt, megözvegyült tábornagy találkozott egy nővel, aki egész életét megváltoztatta, és az 1934 nyarán lezajlott Röhm-ügyet nem számítva, akaratlanul is a Harmadik Birodalom legnagyobb belső válságát idézte elő. A magányos és sivár életű Blomberg hamarosan teljesen megkótyagosodott új barátnőjétől, a nála harmincöt évvel fiatalabb, az övétől teljesen eltérő társadalmi közegből kikerült Margarethe Gruhn kisasszonytól. Heteken belül a kezét is megkérte. A házasságot Hitlernek mint a Wehrmacht főparancsnokának kellett engedélyezni. Célozgatott rá, hogy menyasszonya gépírónő, egy „népből származó egyszerű lány”, és kicsit aggasztja is, hogy miként fogadja majd a tisztikar a társadalmi helyzetéhez nem egészen méltó házasságot. Hitler azonnal felajánlotta, hogy tanú lesz a házasságkötésnél, mert ezzel is hangsúlyozni akarja ennek a divatjamúlt sznobizmusnak az elutasítását, majd javasolta, hogy Blomberg Göringet kérje fel másik tanújának.311 Az esküvőt nagy titokban készítették elő. Még Blomberg segédtisztje se értesült róla az esküvőt megelőző nap délutánjáig. A Hadügyminisztériumban január 12-én megtartott szertartáson csak Blomberg öt gyereke és a menyasszony édesanyja, valamint a két tanú, Hitler és Göring vett részt. Az újságok csak rövid hírben számoltak be az esküvőről.312 Blombergnek minden oka megvolt arra, hogy menyasszonyát távol tartsa a nyilvánosságtól. A múltja miatt. 1931 karácsonya tájékán, akkor tizennyolc évesen, számos pornográf képen is szerepelt, mely aztán a rendőrségre is eljutott. A rákövetkező évben a rendőrség prostituáltként hivatalosan is nyilvántartásba vette. 1934-ben ismételten a rendőrség látókörébe került, és egyik kuncsaftja meglopásával vádolták. 313 Az esküvő után néhány nappal a berlini prostituáltak között szóbeszéd kezdett terjedni, hogy „egyik közülük” olyan magasra mászott a társadalmi ranglétrán, hogy férjhez ment a hadügyminiszterhez. A hadsereg vezetője, Fritsch vezérezredes névtelen telefonhívást kapott. 314 Akkorra már a Gestapo is értesült a pletykákról. A berlini rendőrfőnököt, Wolf Heinrich Graf von Helldorfot tájékoztatták az ügyről, s amikor megbizonyosodott felőle, hogy az asszonyt prostituáltként tartják nyilván, akkor felismerve a dolog politikai súlyát, az üggyel azonnal megkereste Blomberg legközelebbi kollégáját, a Wehrmacht

hivatalának vezetőjét, Wilhelm Keitel tábornokot, mert biztos akart lenni abban, hogy a rendőrségi nyilvántartásban szereplő személy valóban azonos a hadügyminiszter feleségével. Keitel, aki mindössze egyetlen alkalommal találkozott a Blomberg édesanyja temetésén rész vevő és erősen lefátyolozott Gruhn kisasszonnyal, nem tudott érdemben segíteni Helldorfnak, de a házasságkötésen tanúként szereplő Göringhez irányította. Göring január 21-én azonosította a hölgyet. Három nappal később – kezében egy barna dossziéval – idegesen toporogva várta Hitler Bajorországból való visszatérését.315 Hitlert megdöbbentette a hír. A prüdéria és a faji előítéletek egymást erősítették, amikor meghallotta, hogy a szemérmetlen képeket Blomberg feleségéről egy abban az időben vele együtt élő, zsidó származású cseh fényképész készítette. Rosszízű pletykák szerint Hitler másnap hétszer is megfürdött, hogy lemossa magáról azt a foltot, amit akkor ejtett magán, amikor kezet csókolt Blomberg asszonyának. Ezzel együtt leginkább az elkövetkező presztízsveszteség aggasztotta; esküvői tanúként nevetségessé válik az egész világ előtt. Későbbi visszaemlékezései szerint egész éjszaka nem jött álom a szemére, s azzal foglalkozott, hogy miként lehetne ezt elkerülni. 316 Segédtisztje, Fritz Wiedemann emlékei szerint Hitler másnap háta mögött összefont kézzel járkált föl s alá a szobájában, közben pedig egyre csak azt motyogta, hogy „ha egy német tábornagy elvesz egy kurvát feleségül, akkor a világon már minden megtörténhet”.317 Ebéd közben Göbbels és Göring megpróbálta kicsit felvidítani. 318 A délelőtt folyamán Hitler először beszélt az ügyről segédtisztjével, Hossbach ezredessel. Dicsérte Blomberg munkáját. A tábornagy viszont hallatlanul kellemetlen helyzetbe hozta, amikor nem mondta meg az igazat menyasszonyáról, és ráadásul házassági tanúként őt is belekeverte az ügybe. Hangot adott szomorúságának is, hogy nélkülözni lesz kénytelen egy ilyen hűséges munkatársat, de feleségének múltja miatt Blombergnek meg kell válnia a hadügyminiszteri poszttól. 319 „Blomberget nem lehet megmenteni”, jegyezte meg Göbbels. „Egy becsületes ember számára ilyenkor már csak a pisztoly marad… A Führer az esküvői tanú. Hihetetlen! A Röhm-ügy után a Birodalom legnagyobb válsága… A Führer olyan, mintha nem is élne.”320 Feltételezve, hogy Blomberg nem is tudott felesége kétes múltjáról, Göring sietve megpróbálta rávenni a tábornagyot a házasság érvénytelenítésére. Göring és Hitler legnagyobb döbbenetére és felháborodására Blomberg erre nem volt hajlandó. Január 27-én reggel Hitler utoljára fogadta Blomberget. A találkozó emelt hangnemben indult, aztán lecsillapodtak a kedélyek, majd Hitler ajánlatával ért véget, amikor felajánlotta Blombergnek a távoli lehetőséget, hogy minden el lesz felejtve, és ismét mellette dolgozhat, ha a háború elkezdődik. Blomberg másnap távozott. Átlépte az olasz határt, hogy megkezdje „50 000 aranymárkás kézfogással” és teljes tábornagyi nyugdíjjal megédesített, egyéves száműzetését.321 Hitlernek közben újabb problémái támadtak. Január 24-én este, rossz hangulatban, éppen kezdett magához térni a hadügyminisztere okozta megrázkódtatásból amikor eszébe jutott, hogy már két évvel azelőtt is megcsapta egy – a hadsereg főparancsnokával, von Fritsch vezérezredessel kapcsolatos – botrány szele. Akkoriban, 1936 nyarán, Himmler eléje tett egy dossziét, melynek tartalma azt sugallta, hogy állítólagos 1933-as homoszexuális kapcsolatuk miatt Fritschet zsarolja egy Otto Schmidt nevű berlini férfiprostituált. Hitler nem hitt a gyanúsítgatásnak, kézből visszautasította, hogy vizsgálatot indítsanak, közölte, hogy soha többé hallani se akar az ügyről, s elrendelte a dosszié megsemmisítését. Most azt az utasítást adta Himmlernek, hogy sürgősen rekonstruálják a dosszié tartalmát. A rekonstrukció nem ütközött különösebb nehézségekbe, hiszen Reinhard Heydrich, a biztonsági rendőrség főnöke – Hitler parancsa ellenére – páncélszekrényébe zárta a dossziét, ami órákon belül, január 25-én hajnali negyed háromkor már Hitler asztalán is volt.322 Hitler nem tekintette a dossziét egy olyan átgondolt stratégia részének, melynek segítségével ugyanúgy megszabadulhat Fritschtől, mint Blombergtől. A „rekonstruált” dosszié kézhezvétele után egy nappal, január 26-án délelőtt még mindig úgy gondolt Fritschre, mint Blomberg egyik lehetséges utódjára a hadügyminiszteri székben. 323 Hitler feltételezhetően már akkor ilyen értelemben gondolt rá, amikor világossá vált, hogy Blombergnek mennie kell. Az éppen elszenvedett megrázkódtatás és a vezető tisztekkel szemben érzett azonnali bizalomvesztés fényében Hitler biztos akart lenni abban, hogy hasonló botrány a jövőben nem fenyegeti. 324 De mint ahogy a Blomberg-ügy is úgy érte, mint derült égből a villámcsapás, a Fritsch-ügy is váratlan fordulatot vett. Későbbi elmondás szerint Hitler megjegyezte segédtisztje, Gerhard Engel őrnagy előtt, hogy a Blomberg-botrány nélkül a Fritsch-ügy soha fel se merülhetett volna.325 A második válságos helyzet tehát az elsőből fakadt. Január 25-én reggel, a Blomberg-ügy miatti depressziós állapotában Hitler – teljes titoktartást követelve – a Fritschdossziét átadta Hossbachnak. Hossbach elszörnyedt attól, hogy milyen következményekkel járhat a Wehrmachtra egy

újabb botrány kirobbanása. Úgy vélte, hogy az általa végtelenül tisztelt Fritsch könnyen tisztázza magát, vagy tudja, hogy mit tegyen egy ilyen helyzetben. 326 A hadsereg becsületén tehát se így, se úgy nem esik csorba. Ezekkel a gondolatokkal küszködve megszegte Hitler kifejezett parancsát, és tájékoztatta Fritschet a dosszié tartalmáról. 327 Lépése végzetesnek bizonyult. Fritsch, amikor Hossbach január 25-én este tájékoztatta a dosszié tartalmáról, először dühösen és felháborodva reagált a gyanúsításra és kijelentette, hogy a dosszié egy rakás hazugságot tartalmaz. Hossbach ezt jelentette Hitlernek. A diktátor semmi jelét nem adta, hogy fel lenne háborodva parancsának megszegése miatt. Éppen ellenkezőleg, megkönnyebbülni látszott, s megjegyezte, hogy mivel minden rendben van, semmi akadálya sincs annak, hogy Fritsch hadügyminiszter legyen.328 Ezzel együtt még hozzátette, hogy Hossbach nagyon rosszat tett neki, amikor áthágta a titkosság elemi szabályait.329 Hossbach, akaratán kívül, Fritschnek még rosszabb szolgálatot tett. Hossbach távozása után Fritsch, teljesen érthető módon, órákig eltűnődött a gyanúsításokkal kapcsolatban. Ezeknek biztosan közük van, gondolta, a Hitlerjugendnek ahhoz a tagjához, akivel 1933–34 telén – rendszerint mások részvétele nélkül – együtt ebédelgetett, hogy részt vegyen a rászorulók ingyenes étkezéssel történő megsegítésére indított Téli Segély kampányban. Feltételezte, hogy rossz nyelvek bűnös kapcsolattá torzították az ártatlan jótékonysági akciót. Feltételezve, hogy tisztázni tudja a félreértéseket, másnap január 26-án magához kérette Hossbachot. Ezzel csupán annyit sikerült elérnie, hogy magánemberként Hitler segédtisztjében is felébresztette a gyanút. Hossbach nem is gondolt arra, hogy megemlíti Fritschnek, hogy a Hitlerjugend-történet felemlegetése talán nem a legalkalmasabb taktika arra, hogy ártatlanságáról Hitlert meggyőzze. 330 A délután folyamán Hitler tanácskozott Himmlerrel, Gürtner birodalmi igazságügyi miniszterrel és Göringgel (aki riválist látott Fritschben a Blomberg hadügyminiszteri székéért folytatott harcban). 331 Eluralkodott a bizalmatlanság légköre. Késő délutánra Hitler még mindig tanácstalannak látszott. Göring döntést szorgalmazott. Hossbach kihasználta az alkalmat, s azt javasolta Hitlernek, hogy közvetlenül Fritschcsel beszélje meg az ügyet. Némi habozás után Hitler beleegyezett.332 Közben négy Gestapo tisztet küldtek Emslandba, a Börgermoor internálótáborba, hogy hozzák magukkal Otto Schmidtet Berlinbe. 333 Azon az estén Hitler Birodalmi Kancellárián lévő magánkönyvtárában sajátos jelenet játszódott le: a hadsereg polgári ruhát viselő parancsnokát a főparancsnok és államfő, valamint a porosz miniszterelnök jelenlétében szembesítették vádlójával, a bizonyítottan rossz hírű börtöntöltelékkel. Hitler lemondóan nézett Fritschre, de azonnal rátért a lényegre. Egyszerűen – mondta – az igazságot akarta megtudni. Ha Fritsch beismeri bűnösségét, akkor kész fátylat borítani az ügyre, és őt is elküldeni Németországból. Még azt a lehetőséget is fontolgatta, hogy Fritschet Csang Kai-sek mellé rendeli katonai tanácsadónak. 334 Fritsch vehemensen bizonygatta ártatlanságát. Ezután elkövette azt a hibát, hogy megemlítette Hitlernek a Hitlerjugend-fiúval lezajlott ártatlan történetet. Ezzel teljesen az ellenkező eredményt érte el, mint amire számított. Hitler gyanúja azonnal felébredt. Átadta Fritschnek a dossziét. Míg Fritsch az iratokat olvasgatta, az állítólagos zsarolót is bevezették a helyiségbe. Otto Schmidt, aki megbízható tanúnak bizonyult számos egyéb esetben, amikor másokat zsarolt meg, határozottan állította, hogy Fritschben felismerte a kérdéses férfit. Fritsch több alkalommal hűvösen és összeszedetten megismételte, hogy még életében nem látta ezt az embert, és becsületszavát adta Hitlernek, hogy az egész ügyhöz nincs semmi köze. Hitler arra számított – és ezt néhány nappal később el is mondta tábornokainak –, hogy Fritsch a lába elé dobja az egész dossziét. Visszafogott viselkedésével azonban nem olyan benyomást tett Hitlerre, hogy egyszerűen csak nyugalommal viseli a gyanúsítgatást. 335 Fritsch viszont a maga részéről egyszerűen nem tudta elhinni, hogy nem sikerült eloszlatnia Hitler és Göring gyanúját, és nem adnak hitelt egy magas rangú német tiszt becsületszavának.336 Göbbels véleménye szerint Hitler ekkor már elvesztette Fritschbe vetett bizalmát. 337 Fritsch január 27-én délelőtt a Gestapón lezajlott kihallgatása, amikor ismét szembesül „kivégzőjével”, Schmidttel, szintén eredménytelenül végződött. Schmidt továbbra is makacsul ragaszkodott állításához, a felháborodott Fritsch hevesen tiltakozott, és azt állította, hogy semmi köze az ügyhöz. A rágalmazó történetének részletessége sokatmondónak látszott. Fritsch hasztalanul bizonygatta, hogy ezek a részletek se igazak. A Fritschcsel való állítólagos találkozó 1933 novemberében zajlott le. Schmidt azt mondta, hogy úgy emlékszik mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Szerinte Fritsch dohányzott (valójában 1925-ben gyújtott rá utoljára), szőrmekabátot viselt (ilyen ruhadarabja soha nem volt Fritschnek), és Schmidt többször is megismételt állítása szerint „von Fritsch tüzérségi tábornokként” mutatkozott be, holott ezt a rendfokozatot csak 1934. február 1-jén kapta meg. 338 Az állítások következetlenségére nem figyeltek fel, és nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Továbbra is maradt az egy állítás, egy tagadás helyzet.

A Fritsch-dossziét közben Hitler átadta Franz Gürtner igazságügyi miniszternek, és véleményét kérte. Az ügy békés kimenetelét illetően Göbbels nagyon bizalmatlan volt. „Gürtnernek még mindig jogi jelentést kell írogatnia”, jegyezte fel naplójába. „Mi haszna az egésznek? A porcelán már összetört.” 339 Gürtner hónap végén átadott jelentése elítélő volt. A hagyományos jogi személetet fejtetőre állítva Gürtner megállapította, hogy Fritsch nem bizonyította be ártatlanságát, és a Hitlerjugend-fiúval lezajlott esetről is az volt a véleménye, hogy árt az egész ügy megítélésének. 340 Gürtner ahhoz is ragaszkodott, hogy Fritschet hivatalosan is állítsák hadbíróság elé. A katonai vezetés támogatta ezt a követelést. Hitlernek még egy olyan prominens személyiség esetében, mint a szárazföldi hadsereg parancsnoka, sem volt más választása, mint az, hogy – ha kelletlenül is – tegyen eleget a követelésnek.341 Blomberg és Fritsch botránya – a nyilvánosság miatt – igen nagy problémát okozott a náci vezetésnek. Hogy lehet mindezt a népnek megmagyarázni? Hogyan lehet a komoly presztízsveszteséget elkerülni? Január 27-én, csütörtökön a szürke, sápadt arcú Hitler lemondta a „hatalom megragadása” évfordulójának alkalmából tervezett nagyobb lélegzetű beszédét a Reichstagban. A birodalmi kabinet se tartott ülést. A politikai válságból történő kilábalásra Göbbels azt javasolta, hogy az egész Wehrmachtot Hitler maga vegye át, a fegyveres erők különböző fegyvernemei pedig tartozzanak külön minisztériumok alá. „És ekkor jön a legnehezebb kérdés”, tette még hozzá. „Mit fogunk mondani a népnek (Wie dem Volke sagen)? A legvadabb pletykák keringenek. A Führer erőinek végén jár. Hétfő óta egyikőnk se aludt.”342 Göbbels javaslata – ha valóban tőle származik – a Wehrmacht vezetésének átszervezésére, legalább is részben, meghallgatásra talált.343 Így simán el lehetett kerülni, hogy ki kelljen választani Blomberg utódját. Göringnek ezzel a poszttal kapcsolatos egyértelmű ambícióival Hitler soha nem foglalkozott komolyan. Blomberg, Keitel és Wiedemann mind szót emelt Göring érdekében. Göring maga is kész volt feladni a négyéves terv irányítását és visszatérni a Hadügyminisztériumba. Hitler ugyanakkor nem sokra becsülte Göring katonai képességeit. Még a Luftwafféhoz se ért, gúnyolódott Hitler, mit kezdene akkor a hadsereggel. A szárazföldi hadsereg és a haditengerészet számára Göring (aki rendes katonai pályafutása során soha nem jutott feljebb a századosi rendfokozatnál) kinevezése sértő lett volna. Hitler számára ráadásul azt jelentette volna, hogy a fegyveres erők szinte egy kézben koncentrálódnak. 344 Heinrich Himmler szintén dédelgetett ilyen ambíciókat, melyek minden alapot nélkülöztek egy olyan rendőrfőnök esetében, aki egy hadsereggel rivalizáló kis katonai erőnek volt a parancsnoka, melyből később a Waffen-SS kinőtte magát, aki nem teljesített szolgálatot az első világháborúban, és aki az egyik tábornok későbbi, lekicsinylő megjegyzése szerint még egy tűzoltóautót se tudott volna elvezetni. Február 5-én Hitler közölte is tábornokaival, hogy a Himmler kinevezéséről szóló pletyka csupán „sületlen locsogás” (wahnsinniges Geschwätz). A másik ambiciózus reménykedő Walter von Reichenau tábornok volt, akit a párthoz túlságosan is közel állónak tekintettek, s aki nem tartotta tiszteletben annyira a hagyományokat, hogy elfogadható lett volna a hadsereg számára. 345 Blomberg búcsúlátogatásán tett javaslatát megfogadva Hitler tulajdonképpen már január 27-én eldöntötte, hogy maga veszi át a Wehrmachtot, és nem nevez ki senkit a Hadügyminisztérium élére. 346 Órákon belül magához hívatta (az addig általa alig ismert, de Blomberg által javasolt) Keitel tábornokot a Wehrmachttal kapcsolatos (ténylegesen Blomberg nevéhez fűződő) elképzelései végrehajtására. Közölte, hogy a Wehrmachttal kapcsolatban Keitel lesz az egyetlen tanácsadója.347 Ezzel az egyetlen lépéssel megváltoztatta a fegyveres erőkön belüli erőviszonyokat, melyek a szárazföldi hadsereg (mint a legnagyobb fegyvernem) hagyományokhoz ragaszkodó vezetésétől és vezérkarától mindinkább átbillentek az egyesített fegyveres erőket képviselő, közvetlenül Hitlernek felelő és óhajait kiszolgáló Wehrmacht hivatalának oldalára.348 A hadsereg vezetőihez intézett, és a végbement változásokat magyarázó közlemény szerint a Wehrmacht parancsnokságának Hitler által történt átvétele „egy későbbi dátummal, de már programjában is szerepelt”.349 Valójában pedig egy sebtében meghozott döntésről volt szó, mely kiutat jelentett egy rendkívül kínos válsághelyzetből. Mivel elmozdítása már alig jelentett többet megfelelő időzítésnél, Hitler február 3-án felkérte Fritschet, hogy adja be lemondását.350 Akkorra már – a keringő pletykákra való tekintettel – megoldást is sikerült találni arra, hogyan magyarázzák meg a két legfelsőbb katonai vezető távozását: „Nagy átszervezésre kerül sor, hogy ködfüggönyt lehessen vonni az egész ügy köré”, jegyezte meg Göbbels. 351 Göbbelsszel a magánirodájában, négyszemközt lezajlott, kétórás beszélgetés során Hitler még egyszer áttekintette az egész ügyet, s elmondta, hogy mennyire csalódott Blombergben, akiben annyira megbízott, és hogy tagadása ellenére mennyire nem hitte el Fritsch egyetlen szavát sem. „Az ilyen emberek mindig ezt csinálják”, mondta, majd arról kezdett beszélni, hogyan veszi át a Wehrmachtot a minisztériumokká alakult fegyvernemekkel együtt. Aztán a tervezett személyi változásokat vette sorba, melyek

között a fő helyen az a szándék szerepelt, hogy Neurath külügyminisztert Ribbentroppal fogja felváltani. 352 „A Führer azt akarja, hogy a Wehrmacht kikerüljön a reflektorfényből, és Európa visszafojtsa a lélegzetét”, írta Jodl ezredes a naplójába. Schuschnigg osztrák kancellár most már remeghet, tette hozzá vészjóslóan. 353 Az átszervezések négy nap alatt lezajlottak. Blombergen és Fritschen kívül tizenkét tábornokot, köztük hatot a Luftwaffétól, elmozdítottak helyéről; ötvenegy posztot (egyharmadát a Luftwaffénál) szintén másokkal töltöttek be. 354 Fritsch örökébe a Blomberg és Keitel által, Reichenau távoltartása érdekében kompromisszumként javasolt Walther von Brauchitsch lépett.355 A haditengerészetet békén hagyták. Göbbels Hitler véleményét rögzítő feljegyzései szerint Raeder „nagyszerűen viselkedett az egész válság idején, és a haditengerészetnél minden a legnagyobb rendben van”. Göring a Hadügyminisztérium helyett vigasztalásul megkapta a marsallbotot. 356 Nagy változások zajlottak le a diplomáciai testületben is. A régi vetélytársának utat adni kényszerülő Neurathot egy mondvacsinált pozícióba, egy „titkos tanács” (Geheimer Kabinettsrat) élére „emelték”, mely soha nem is ült össze. 357 A kulcsfontosságú nagyköveti posztokat Rómában, Tokióban, Londonban és Bécsben új emberekkel töltötték be. Az általános átszervezés részeként jelentették be azt is, hogy Schachtot a Gazdasági Minisztérium élén Funk váltja fel. 358 Blombergról és Fritschről azt mondták, hogy egészségügyi okok miatt kérték felmentésüket. 359 Blomberg túlélte a háborút, és még akkor is dicsérte a Führer „géniuszát”, de csalódott volt, hogy Hitler nem vette még egyszer igénybe szolgálatait. Volt tiszttársai a nürnbergi börtönben 1946 márciusában bekövetkezett haláláig kerülték a társaságát. 360 Fritsch ártatlanságát, és azt, hogy személyazonosságot illető tévedés áldozatává vált, a berlini katonai bíróság 1938. március 18-án mondta ki.361 Bár nevének becsületét sikerült megőriznie, reményei ellenére mégse részesült rehabilitációban. Mély depressziós állapotban, megkeseredve, de magát még mindig „jó nemzetiszocialistának” 362 vallva a lengyelországi hadjárat idején önként jelentkezett régi tüzérezredénél, és Varsó külvárosában 1939. szeptember 22-én halálos sebet kapva vesztette életét. 363 „Az összes politikai, katonai és gazdasági hatalomnak a legfőbb vezető kezében történő összpontosítása” érdekében végrehajtott, átfogó változásokról szóló közleményt február 4-én olvasták be a rádióban. 364 A következő napi újságok egyik oldalát a másik után töltötték meg a szenzációs hírek. Nagy meglepetések, nyugtalanság a valószínűnek látszó háború miatt, és a legvadabb híresztelések – a Hitler ellen elkövetett merénylettől kezdve a tömeges lövöldözésen és letartóztatásokon át egészen addig, hogy a háborút ellenző és helyükről elmozdított tábornokok félre akarták állítani Hitlert és Göringet, s katonai diktatúrát akartak bevezetni – megszokottakká váltak az elkövetkező napokban. 365 A valódi okok rejtve maradtak. „Hála istennek, a nép semmit sem tud az egészről, és nem is hinné el”, idézte Göbbels Hitler szavait. „Ezért a legnagyobb diszkrécióra van szükség.” Hitler úgy kezelte az ügyet, hogy az erők vezetése alatt történő koncentrációját kell hangsúlyozni, és „nem szabad, hogy bárki, bármit is észrevegyen”. 366 Másnap, február 5-én délután a sápadt és elcsigázottnak látszó Hitler a tábornokai előtt beszélt. Elmondta a történteket, idézett a rendőrségi jelentésekből, és több szakaszt is felolvasott Gürtner Fritschet elítélő értékeléséből. Az összegyűlt tisztek bénultan hallgattak. Egyikük se emelt semmiféle kifogást. Hitler magyarázata meggyőzőnek tűnt. Senki sem hitte, hogy másképpen is cselekedhetett. 367 Az egyik jelenlévő, Kurt Liebmann tábornok elismerte, hogy „ezek a Blombergról és Fritschről szóló leleplezések megsemmisítő erővel hatottak, különösen azért, mert Hitler annyira világosan ismertette mindkét ügyet, hogy a két ember bűnösségét illetően aligha maradhatott bárkiben is akár egy szemernyi kétség. Mindnyájunknak az volt az érzése, hogy a hadsereg – a haditengerészettel, a Luftwafféval és a párttal ellentétben – megsemmisítő (vernichtenden) csapást szenvedett…”368 Egy döntő pillanatban a tisztikar becsületkódexét súlyosan megsértő katonai vezetők erőteljesen aláásták a katonai vezetés tekintélyét, és ezzel jelentős mértékben megerősítették Hitler helyzetét. Azon az estén Hitler egyórás, érzelmes hangvételű beszédet tartott a kabinet ülésén is, ahol ismételten felelevenítette az ügy részleteit, még arra is módot talált, hogy Blomberg, Fritsch és különösen Neurath érdemeit méltassa, majd elmagyarázta, miért kell ragaszkodni a lezajlott események hivatalos változatához, és meglehetősen patetikus hangvétellel elmondta, milyen kétségbeejtő érzések gyötörték a válság idején.369 Ez volt a Harmadik Birodalom kormányának utolsó ülése. Ezt követően Hitler – közölte is Göbbelsszel – ugyanolyan helyzetben érezte magát a Wehrmachttal kapcsolatban, mint 1933-ban a német népet illetően. „Először harcolnia kellett pozíciójáért, de hamarosan győzelmet aratott.” 370 Két héttel később, február 20-án Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Rendkívül hosszúra nyúlt –  a január 30-ra tervezetett is pótló – beszédében, a várakozásoknak megfelelően, a Blomberg–Fritsch botránnyal kapcsolatosan nem mondott semmi újdonságot. 371 A párt és a Wehrmacht közötti szakadékról szóló pletykákat cáfolva visszatért a „kétpilléres” megjegyzésére, az állam politikai és katonai támaszairól szóló elméletére. A figyelmes hallgató számára

ezzel együtt minden világos volt. Minden olyan feltételezés, hogy a Wehrmacht önálló, politika fölött álló erőként szerepelhet, egy csapásra szertefoszlott. „Ebben a Birodalomban minden felelős beosztásban lévő ember nemzetiszocialista”, harsogta Hitler. A párt és a Wehrmacht csupán egymástól eltérő funkciókat tölt be, de mindkettő az ő megkérdőjelezhetetlen vezetése alatt egyesül.372 Bár a válságot előre látni nem lehetett, és nem mesterségesen megrendezett dologról volt szó, a Blomberg–Fritsch ügy kulcsfontosságú fordulatot eredményezett Hitler és a legerősebb nem náci elit, a hadsereg kapcsolatában. A hadsereg pontosan akkor bizonyította be gyengeségét és nyelte le minden morgolódás nélkül azt, hogy Hitler átvette a teljhatalmat a Wehrmachton belül is, amikor kalandor politikája már kezdett komoly riadalmat okozni. Hitler felismerte a gyengeséget, egyre növekvő megvetéssel kezelte a tisztikart, s kezdte magát már nem csupán államfőnek, hanem nagy katonai vezetőnek is tekinteni. A Blomberg–Fritsch ügy kimenetele volt a harmadik lépcsőfok – a Reichstag-tűz és a „Röhm-puccs” után – Hitler teljhatalmának, különösen a hadsereg fölött gyakorolt uralmának megszilárdítása felé. A kasztrált katonai vezetéssel és a héjatermészetű Ribbentrop vezetése alatt álló Külügyminisztériummal Hitler személyes törekvése a lehető leggyorsabb terjeszkedésre, a gazdaság és a fegyverkezési hajsza expanzionista dinamikájával vegyülve, végleg elszakadtak az óvatosságra intő erőktől. Az elkövetkező hónapok során az 1937-ben egyre halmozódó radikális dinamizmus teljesen új külső és belső fejleményeket eredményezett. A háborús veszély egyre közvetlenebbé vált. A faji üldöztetés tovább erősödött, Hitler ideológiai „látomása” kezdett valósággá válni. A körülmények, melyek megteremtéséért Hitler oly sokat megtett, de melyeket személyiségén túlmutató erők is irányítottak, kezdték őt is elragadni. A „látomás” kezdte elnyomni a hideg, politikai számítást. Megtörtént a belépés a veszélyzónába.

2 TERJESZKEDÉSI TÖREKVÉSEK „Talán egy szép napon, hirtelen tavaszi viharként, megjelenek Bécsben.” HITLER KURT SCHUSCHNIGGNAK, AUSZTRIA KANCELLÁRJÁNAK, 1938. FEBRUÁR 12.    

„Megmásíthatatlan elhatározásom, hogy Csehszlovákiának el kell tűnnie a térképről.” HITLER, TÁBORNOKAI ELŐTT, 1938. MÁJUS 28.    

„Ha a szudétanémet kérdésben alapelvként elfogadja az önrendelkezés elvét, akkor megbeszélhetjük, hogyan valósítsuk meg az elvet a gyakorlatban is.” HITLER NEVILLE CHAMBERLAIN BRIT MINISZTERELNÖKNEK, 1938. SZEPTEMBER 15.    

„Az volt a benyomásom, hogy ha szavát adja, akkor ebben az emberben meg lehet bízni.” CHAMBERLAIN EGY 1938. SZEPTEMBER 19-ÉN, A HITLERREL LEZAJLOTT ELSŐ TALÁLKOZÓJA UTÁN KELTEZETT MAGÁNLEVELÉBŐL

Hitler „küldetése”, mióta csak belépett a politikába, mindig is az volt, hogy Németország ellenségeinek megsemmisítésével és a nemzeti nagyság helyreállításával lemossa az 1918-as vereség és megaláztatás bélyegét. A „küldetést”, ahogy az 1920-as években számos alkalommal egyértelműen kijelentette, csak „karddal” lehet teljesíteni.373 Ez a szupremáciáért vívott háborút jelenti. A kockázatot nem lehet elkerülni. „Németország vagy világhatalom lesz, vagy egyáltalán nem lesz Németország”, írta a Mein Kampfban.374 „Küldetésébe” vetett fanatikus hite az évek múlása során mit se változott. Nemzetközi fogyasztásra a szükséges, galambturbékolásra emlékeztető zajokat hallatta. Korai beszédeit és írásait gyakran azzal intézik el, vagy azok nem jelentenek többet üres fecsegésnél, melynek nagyon kevés köze van a nemzetközi diplomácia realitásaihoz, és nem kell őket túlzottan komolyan venni, hogy a szándékok hű kifejezésének tekinteni. 375 Ezzel együtt, bármilyen is volt a nyilvános retorika, kancelláságának első öt éve újra és újra igazolta egy vezető saját messianizmusába vetett hitét, akinek meggyőződése, hogy „küldetése” a megvalósulás felé tart. Saját lépései – 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálására, majd a négyéves terv bevezetésére irányuló döntései – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy „küldetése” megvalósíthatóbbnak tűnjön. Az „akarat diadala” fölött álló erők lehetőséget adtak ezeknek a lépéseknek a megtételére. A végső döntést minden esetben Hitler hozta meg. A külpolitikában is ő határozta meg a kritikus lépések megtételének időzítését. Az 1933 óta tett jelentős lépések viszont mindig összhangban álltak a legfontosabb hatalmi tényezők, mindenekelőtt a Wehrmacht érdekeivel.376 Hitler rögeszmés elvei ösztönzésül szolgáltak és keveredtek a fegyveres erők nagyra törő fegyverkezési terveivel, a Külügyminisztérium (és a külpolitikába beleszólással bíró „amatőr” szervezetek) európai hegemónia helyreállítására irányuló különböző törekvéseivel, valamint a nagy ipari cégek önellátást szorgalmazó elképzeléseivel. A faji tisztaságon, a fegyverek erején és nemzeti újjászületésen alapuló Németország nagyságáról szóló látomása sokszázezer lelkes, és elveit minél gyorsabban valóra váltani akaró, a „dolgozni a Führer szellemében” elv által történő radikalizációt kikényszerítő követője és aktivistája számára igen nagy ösztönző erőt jelentett. A Hitlerben megtestesülő, és a pártban valamint kapcsolt szerveiben – mindenekelőtt az egyre növekvő hatalmú SS-ben – intézményesülő ideológiai fanatizmus is rendkívül jelentős szerepet játszott. A német rendőrséget ellenőrzése alatt tartó, és nem titkolt katonai ambíciókat dédelgető SS a rezsim ideológiai dinamizmusának kulcsfontosságú szervezetévé vált. 1937 végére a Hossbach-találkozón tett megjegyzései azt mutatják, Hitler csalhatatlanul megérezte, hogy az idő nem Németország számára dolgozik. Arra a következtetésre jutott, hogy a Birodalom egyszerűen nem várhatja tétlenül a nemzetközi események alakulását; legkésőbb 1943–45-re felkészültnek kell lenni a katonai akcióra, de ha a körülmények úgy alakulnak, akkor még előbb is. A terjeszkedésre kínálkozó lehetőség sürgetését részben az az egyre inkább elhatalmasodó érzése is fokozta, hogy talán már nem is lesz elég ideje céljai valóra váltásához. 377 Ezen túlmenően abban is biztos volt, hogy az egyre növekvő nyomást és feszültséget az általa szorgalmazott terjeszkedés nélkül nem lehet féken tartani, s felismerte azt is, hogy Németország felfegyverzésben szerzett előnye elvész, ha más országok is hozzákezdenek fegyverkezési programjuk végrehajtásához. Pontosan ebben az időszakban, amikor Hitlert ezek a gondolatok foglalkoztatták, a Blomberg–Fritsch ügy csak még jobban kiemelte abszolút fensőbbségét, valamint a hadsereg behódolását, és tovább gyengítette az óvatosságra intő, egyre ritkábban elhangzó szavak erejét és befolyását. Mielőtt a válság hullámai teljesen elcsitultak volna, Kurt Schuschnigg osztrák kancellárnak az ország függetlensége támogatására kiírt népszavazással kapcsolatosan elkövetett végzetes számítási hibája Hitlernek kitűnő alkalmat adott arra – mint ahogy Jodl ezt előre meg is jósolta –, hogy az anschluss drámai eseményeivel elterelje a figyelmet a belső problémákról.378 Meghatározó jelentőségű esemény volt ez a Harmadik Birodalom életében. Az anschluss után, sokkal inkább, mint a Rajna-vidéki győzelmet követően, Hitler úgy érezte, hogy akár a világ ellen is fordulhat, és győzni fog. Az anschluss által lökésszerűen felgyorsuló külső és belső radikalizáció döntő fontosságú láncszemet alkotott az eseményeknek abban a láncolatában, mely 1939 szeptemberében egy új háborúba taszította bele Európát.

I. Linzi gyermekkora óta Hitler Ausztria németajkú lakosságának sorsát a Német Birodalmon belül tudta elképzelni. Ausztriának ebben a körzetében sokakhoz hasonlóan ő is a Habsburg-monarchiát elutasító, és a Vilmos császár Németországával kötendő uniót szorgalmazó pángermán vezető, Georg Schönerer eszméi iránt vonzódott. Az első világháborúban elszenvedett vereség aztán a Habsburgok kiterjedt, soknemzetiségű birodalmának a felbomlásához vezetett. A győztes nagyhatalmak 1919 szeptemberében megkötött St. Germain-i szerződésével létrehozott Ausztria

csak maradványaiban emlékeztetett a régi birodalomra. A kis alpesi köztársaságnak így már mindössze 7 millió lakosa maradt (a Birodalom 54 millió lakosával szemben), s abból is 2 millióan Bécsben laktak. Az országot súlyos gazdasági és társadalmi problémák tépázták, a politikai életben hatalmas szakadékok tátongtak, amit még a területvesztés és a határrevízió miatt parázsló elégedetlenség is tovább súlyosbított. Az új Ausztria viszont szinte teljesen német ajkú volt. A Németországgal létesítendő unió (vagy anschluss) gondolata most már sokkal vonzóbbnak tűnt, mint korábban, és azt az 1920-as évek elején rendezett népszavazásokon a lakosság túlnyomó többsége is támogatta. Hitler hatalomra kerülése Németországban megváltoztatta ezt a helyzetet. Még jobban elmélyítette a már amúgy is mély szakadékokat a szocialisták, a pángermánok és a (fasizmus saját, osztrák-nacionalista, válfaját képviselő) katolikus-konzervatívok között. Hitler Németországával az anschluss most már csupán az osztrák náci mozgalomba teljesen betagozódott pángermánok számára jelentett vonzó perspektívát. 379 Annak ellenére, hogy a náci párt működését az Engelbert Dollfuss osztrák kancellár ellen német ösztönzésre 1934 júliusában elkövetett merénylet után betiltották, a Harmadik Birodalom egyre növekvő ereje és az olasz védernyő abesszin konfliktust követő megszűnése az anschluss reményeit az osztrák lakosság jelentős részében ébren tartotta. A németországi Hitler-rezsim számára ugyanakkor az Ausztriával létesítendő unió – ami egyértelműen következik a náci párt „az összes német egy Nagynémetországban történő egyesülését” 380 követelő 1920-as programjának első pontjából –, az olaszoknak az abesszin háborúba sodródása következtében megváltozott diplomáciai körülmények és a Rajna-vidéken aratott győzelem fényében már sokkal rózsásabb lehetőségnek tűnt. Hitler a Mein Kampf első oldalán a következőket írta: „Német-Ausztriának vissza kell térnie a nagy német anyaországhoz, és nem csupán gazdasági megfontolásokból. Nem, és ismételten nem: még ha egy ilyen unió gazdasági szempontból közömbös is lenne; igen, még ha károkat is okozna, ennek akkor is meg kell történnie. Egy vér egy Birodalmat követel.” 381 Ennek ellenére az Ausztria Németországba történő beolvadását szorgalmazó törekvések messze nem csak ideológiai meggondolásokból fakadtak. Bármit is hangsúlyozott Hitler a Mein Kampfban, az 1930-as évek végére a Közép-Európában stratégiailag igen fontos helyet elfoglaló Ausztria földrajzi helyzete, valamint a – Németországnak a négyéves terv és a fegyverkezési verseny nagy nyomása alatt lévő gazdaságát gyarapító – jelentős anyagi források kulcsszerepet játszottak a Birodalom keleti szomszédjához való viszonyának alakulásában. Hitler, mint ahogy tanúi lehettünk, 1937. második felében számos alkalommal homályosan, de fenyegetően beszélt az Ausztria elleni lépésekről. A nyár folyamán szorosabbra vonta az osztrák náci párt és Berlin kapcsolatát azzal, hogy gazdasági tanácsadóját, Wilhelm Kepplert bízta meg a pártügyek bécsi irányításával. 382 Azon túlmenően, hogy Franz von Papen – a birodalmi kormány volt alkancellárja, akit Dollfuss meggyilkolása után a vihar elcsitítására különmegbízottként Bécsbe küldtek, majd az 1936. júliusi egyezmény aláírását követően nagykövetnek neveztek ki – közvetlenül Hitlernek jelentett, ez a megbízatás újabb információs csatornát biztosított Ausztria belső ügyeinek alakulásáról. Ennek hatása az volt, hogy még jobban csökkent a német külügyminisztérium Ausztriával kapcsolatos ügyekre gyakorolt befolyása.383 Szeptember folyamán Hitler fel akarta mérni a lehetséges olasz lépéseket, de csak homályos, ha nem visszautasító válaszokat kapott. November elején, a Hossbach-találkozón erőteljesen célozgatott egy Ausztria ellen hamarosan sorra kerülő akcióra. A nemrégiben angol miniszterelnökké kinevezett Neville Chamberlainhez közel álló, s hamarosan külügyminiszterré is kinevezett Lord Halifax lordpecsétőrnek és a brit kormány miniszteri tanácsa elnökének november közepén lezajlott németországi látogatása meggyőzte Hitlert arról, hogy Nagy-Britannia semmit sem fog tenni egy Ausztria ellen irányuló német akció esetén. 384 Halifax közölte Hitlerrel, hogy Ausztria, Csehszlovákia és Danzig kérdése „az európai rend lehetséges megváltozásának kategóriájához tartozik, melyre egy későbbi időpontban kerülhet sor”. (A beszélgetésről szóló naplójegyzetében Halifax azt a Hitlernek tett megjegyzését is idézi, mely szerint „ezekben az ügyekben nem szükségszerűen okoz gondot számunkra a jelen status quo fenntartása, gondot jelent viszont olyan kezelésük elkerülése, ami esetleg zavart okozhat”). Válaszában Hitler megállapította, hogy „a július 11-én (1936) Ausztriával megkötött egyezmény az összes probléma megszűnésének reményében született”. A találkozó után készült bizalmas emlékeztetőjében Halifax Hitler szavait idézte: „Németország nem akarja bekebelezni, vagy politikailag függő viszonyba kényszeríteni Ausztriát, inkább arra törekszik, hogy békés eszközökkel teljes gazdasági, kulturális, kereskedelmi, és ha lehetséges, pénzügyi uniót létesítsen vele, s gondoskodjon arról, hogy Németországgal baráti viszonyban lévő kormány kerüljön hatalomra, mely kész szorosan együttműködni a teuton faj e két népcsoportjának közös boldogulása érdekében.”385

Néhány nappal korábban Hitler közölte Danzig gauleiterével, Albert Forsterrel, hogy szeretné, ha januártól kezdve Danzig csendben maradna, mert Ausztriára kíván koncentrálni. 386 Decemberben tájékoztatta a Schuschnigg megbuktatásának módozatait fejtegető von Papent, hogy osztrák ügyekben mindaddig szeretné elkerülni az erő alkalmazását, amíg ez a nemzetközi bonyodalmak elkerülése érdekében kívánatosnak látszik. 387 Göringnek és Kepplernek az volt a benyomása, hogy Ausztriával szemben Hitler 1938 tavaszán vagy nyarán szánja rá magát a cselekvésre.388 Hitler 1937. második felében kezdett mozdulni, annak ellenére, hogy Lord Halifaxnak kijelentette: belátható időn belül nem akar véget vetni Ausztria függetlenségének. Ez tökéletes összhangban volt a Harmadik Birodalomban működő más erők törekvésével. Az 1936. július 11-én megkötött osztrák–német szerződés az Olaszországgal megjavult kapcsolatokkal együtt óhatatlanul fokozta az Ausztriára nehezedő német nyomást. Csak az Olaszország iránt mind törékenyebbé váló bizalom és a nyugati hatalmakhoz fűzött, érezhetően irreális remények enyhíthettek valamit a Közép-Európában kiszolgáltatott helyzetben lévő Ausztriára nehezedő nyomáson. Papen és Neurath külügyminiszter minden létező helyen és formában igyekezett befolyást gyakorolni az eseményekre; Papen a Hitlerrel közvetlenül fenntartott kapcsolatain, Neurath pedig a hivatalos külügyminisztériumi csatornákon keresztül. Az egyre szaporodó osztrák nácik szünet nélküli, lármás agitációt folytattak; a négyéves terv irányítói és az acélipar vezetői irigy pillantásokat vetettek Ausztria nyersvas-készletére és a Németországnak annyira hiányzó egyéb nyersanyagforrásokra; különösen az ebben az időszakban hatalmának csúcspontja felé közeledő Hermann Göring volt az, aki 1937 folyamán – még Hitlernél is sokkal jobban – sürgette az „osztrák kérdés” mielőbbi és radikális megoldását. Göring nem egyszerűen Hitler megbízottjaként tevékenykedett az „osztrák kérdéssel” kapcsolatos ügyekben. Megközelítésmódja számos és jelentős vonatkozásban Hitlerétől némileg eltérő hangsúlyt nyert. 389 Hitlerhez hasonlóan az ő gondolkodásának központjában is az antibolsevizmus állt. A külpolitika szélesebb értelmezése, melyet az 1930-as évek közepén saját ambíciói szerint erőteljesen szorgalmazott, inkább a nacionalista erőpolitika hagyományos pángermán koncepciója, és nem a Hitler ideológiájában központi helyet elfoglaló faji dogmatizmus alapján kívánta megvalósítani az európai hegemóniát. A német hegemónia megteremtésére irányuló programjának alappilléreit a gyarmatok visszaszerzése (mely soha nem számított központi kérdésnek Hitlernél), a NagyBritanniával kötendő szövetség (mely után még azt követően is sokáig áhítozott, hogy Hitler lelkesedése alábbhagyott), valamint a délkelet-európai német dominancia megszerzése alkotta. Utóbbi annak érdekében, hogy a gazdasági kizsákmányolás ezen hatalmas szféráján (Grossraumwirtschaft) keresztül biztosítani lehessen Németország nyersanyagszükségletét – egy fogalom, amely eltért a Hitler által határozottan fajilag hangsúlyozott Lebensraumtól.390 Ilyen meggondolások alapján földrajzi helyzete és nyersanyagkészlete mind stratégiai, mind gazdasági szempontból kulcsfontosságú szerepet biztosított Ausztria számára. 391 Németország egyre növekvő nyersanyaggondjai megoldása érdekében Göring a négyéves terv legfőbb irányítójaként még az Hitler által annyira fontosnak tartott olasz szövetség árán is nagyon elszántan szorgalmazta Ausztria és Németország „unióját”, vagy „egyesülését” (Zusammenschluss).392 Göring 1937 januárjában, Rómában tett látogatása során majdnem megsértette Mussolinit is, amikor nyersen azt követelte, Olaszország béküljön meg azzal, hogy Ausztria be kell hódoljon Németországnak. Amikor négy hónap elteltével ismét szóba hozta a témát a Duce előtt, akkor viszont Mussolini már kénytelen volt hallgatólagosan elismerni, hogy az anschluss csupán idő kérdése. Abban az évben második (névlegesen magánjellegű), áprilisi látogatást egy hónappal megelőzően, az egyre erősödő nyersanyagválság közepette Göring bizalmasan közölte az acélipar vezetőivel, hogy Ausztria gazdag vasérclelőhelyeinek Németországhoz kell tartozniuk. 393 Az időpont még nem volt meghatározva. Az egyre fokozódó gazdasági nehézségek tükrében viszont világos volt, hogy Göring a kijelentés pillanatában nem a távoli jövőre gondolt. Amikor Neurath és Papen puhatolózó diplomáciai tárgyalásai eredménytelennek bizonyultak, Göring egyre türelmetlenebbül követelte az „osztrák kérdés” radikálisabb megoldását. Mussolini szeptemberi, németországi látogatása előtt Hitler instrukciókkal látta el Göringet, hogy az Ausztriával kapcsolatos kérdéseket finoman és óvatosan vesse fel a fontos vendégnek. Mussolinivel azt akarta elhitetni, hogy Németországnak belátható időn belül nem áll szándékában elővenni az osztrák problémát, de elképzelhető a német beavatkozás, ha Ausztria válsághelyzetet provokál. Hogy ki és milyen körülmények között provokálja ezt a válsághelyzetet, azt már partnere fantáziájára bízta. Hogy Göring mennyire tartotta magát Hitler instrukcióihoz, az mindjárt világossá vált, amikor a

Duce ellátogatott Karinhallba, és házigazdája megmutatott neki egy Európa-térképet, melyben Ausztria már Németország részeként volt feltüntetve. Mussolini negatív reakciója elmaradt, s Göring ezt olyan jelnek vette, hogy Olaszország nem ellenzi az anschlusst. 394 Novemberben Göring megmutatta ugyanezt a térképet a nemzetközi vadászati kiállításra vendégeként érkezett Guido Schmidt osztrák külügyi államtitkárnak is. A jó vadászok nem ismernek határokat, közölte vele vigyorogva Göring. 395 Ez is arra irányuló kísérlet volt, hogy rákényszerítse Schmidtet az elkerülhetetlen, a Németország és Ausztria közötti – idővel a két ország teljes egybeolvadásához vezető – pénzügyi unió elfogadására.396 Valamivel később, de még ugyanebben a hónapban, Göring Lord Halifaxot (akinek a látogatását ő szorgalmazta) is biztosította, hogy Németországnak nincsenek agresszív szándékai Ausztriával szemben, és a két ország közötti kapcsolatokat diplomáciai úton kívánja rendezni. 397 Ezzel egyidejűleg újabb lépéseket tett Ausztria még további elszigetelésére Délkelet-Európában.398 1938 kezdetére Ausztria nyaka körül megszorult a hurok. Göring egyre keményebben követelte a pénzügyi unió létrehozását. Ausztria időt akart nyerni, Olaszország magatartása bizonytalannak tűnt, így kevés volt a valószínűsége annak is, hogy diplomáciai csatornákon keresztül gyors eredményt lehessen elérni. A Németország részéről erő alkalmazásával kierőszakolt anschluss a belátható jövőn belül valószínűtlennek látszott. Ebben a nem sokat ígérő helyzetben merült fel Hitler és Schuschnigg osztrák kancellár találkozójának az ötlete. Egy ilyen találkozó – mint ahogy Göbbels 1937. december közepén megjegyezte – talán részét képezhette Papennek az osztrák kancellár megbuktatására irányuló tervének. 399 Papen későbbi elmondása szerint ő decemberben tett is javaslatot egy ilyen találkozóra az osztrák kancellárnak, ami összhangban állt Schuschnigg abban a hónapban kifejezett kívánságával, hogy személyesen szeretne Hitlerrel beszelni (amit az osztrák kancellár – naiv módon – az egyetlen lehetőségnek tartott arra, hogy az 1936. júliusi szerződés és a függetlenség megerősítésével stabilizálni tudja az országában egyre feszültebbé váló helyzetet). Ezt követően Papen ugyanezt javasolta Neurathnak és Hitlernek is. 400 Január 7-én megismételte a javaslatát Guido Schmidtnek, s érzékeltette, hogy a hónap vége tájékán Hitler kész egy ilyen találkozóra. Schuschnigg egyetértett az időponttal. 401 Ezt követően a Blomberg–Fritsch válság miatt Hitler elhalasztotta a találkozót, melynek az újabb időpontját február 12-re tűzték ki. 402 Hitler – mint ahogy Jodl bizalmasan elárulta – arra számított, hogy ezzel a külpolitikai lépéssel eltereli a figyelmet az előző heteket uraló belső problémákról, és az osztrák kancellárral történő találkozó során olyan kézzelfogható engedményeket sikerül elérnie, melyeket be tud építeni a Reichstagban elmondandó, január 30-ról február 20-ra áttett beszédébe. Az osztrákoknak közben kezükre jutottak olyan, a német kormányt kínosan érintő dokumentumok, melyek az osztrák NSDAP Schuschnigg megbuktatására irányuló, komoly zavargásokat előkészítő terveit tartalmazták (beleértve egy olyan provokációt is, melynek során a magukat a Hazafias Front tagjainak kiadó osztrák nácik Papent meggyilkolják).403 Közben Schuschnigg megkísérelte maga mellé állítani Arthur Seyss-Inquartot, a nácikkal rokonszenvező, de az NSDAP handabandázó elemeitől magát távol tartó osztrák ügyvédet annak érekében, hogy a nácik is tömörüljenek az egyesített osztrák hazafias jobboldalba, mely engedményeket tesz Berlinnek, de megőrzi Ausztria függetlenségét.404 Seyss-Inquart viszont már Hitler zsebében volt, és maradéktalanul elárulta Berlinnek, hogy Schuschnigg milyen engedményekre hajlandó.405 A február 12-i találkozón Hitler által Schuschniggra erőltetett feltételek kibővített formában lényegében ugyanazok voltak, melyeket az osztrák kancellár maga mondott el SeyssInquartnak, s melyekről Berlin már jóval a találkozó előtt értesült. 406 Az egyetlen különbség viszont jelentősnek bizonyult: nevezetesen az, hogy nevezzék ki Seyss-Inquartot belügyminiszterré, hatáskörét szélesítsék ki, és a rendőrséget is helyezzék az ő fennhatósága alá.407 Február 12-én délelőtt 11 órakor Papen – Guido Schmidt és egy segédtiszt társaságában – fogadta az osztrák kancellárt az osztrák–német határon, Salzburgnál, ahol az éjszakát is töltötték. Az osztrák látogatók nem voltak elragadtatva a hír hallatán, hogy három német tábornok is tagja annak a csoportnak, mely a Berghofban vár rájuk. 408 Nicolaus von Belownak, Hitler Luftwaffe-segédtisztjének a feladata volt gondoskodni arról, hogy Keitel és még egykét marcona kinézetű tábornok is legyen jelen a fogadtatásnál. Below a szárazföldi hadsereg és a légierő müncheni parancsnokaira, Walter von Reichenaura (az egyik leglelkesebb náci érzelmű tábornokra) és Hugo Sperrlére (aki egy évvel korábban a nacionalisták segítségére Spanyolországba vezényelt Kondor Légiónak volt a parancsnoka) tett javaslatot, amit Hitler lelkesen jóvá is hagyott. Keitel Ribbentroppal együtt azon a reggelen Berlinből, a két tábornok Münchenből érkezett. Hitler közölte velük, hogy jelenlétük a katonai erőre való célzással kifejezetten és kizárólag Schuschnigg megfélemlítését szolgálja.409

Alpesi búvóhelyének lépcsőinél a feszült és felajzott Hitler kellő udvariassággal fogadta Schuschniggot. 410 Stílusa viszont egy csapásra megváltozott, amikor beléptek a hatalmas előcsarnokba, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílott a hegyekre. Azonnal felcsattant, amint Schuschnigg megjegyezte, hogy milyen szép a panoráma: „Igen, itt érlelődnek meg a gondolataim. De most nem azért vagyunk itt, hogy a szép látványról és az időjárásról beszéljünk.” 411 Hitler bevezette Schuschniggot dolgozószobájába. Papen, Schmidt, Ribbentrop és a többiek kint maradtak. Odabent azonnal – ebédidőig eltartó – heves támadást intézett Ausztria ellen a német nép ellen hosszú időn át elkövetett „árulásért”. „És ezt én mondom magának, Herr Schuschnigg,” fenyegetőzött a későbbi elmondása szerint. „Feltett szándékom, hogy mindennek véget vetek… Történelmi küldetésem (Auftrag) van, és én azt végre is fogom hajtani, mert ezzel a Gondviselés akaratát hajtom végre… Ugye nem képzeli, hogy engem akár egy félórára is vissza tud tartani? Ki tudja? Talán egy szép napon, hirtelen tavaszi viharként, megjelenek Bécsben. Akkor majd látni fog valamit.”412 Közben Ribbentrop átadta Guido Schmidtnek Hitler ultimátumát: szüntessék meg Ausztriában a nemzetiszocialista tevékenység mindenfajta korlátozását; hirdessenek amnesztiát a letartóztatott nácik számára; nevezzék ki SeyssInquartot belügyminiszterré, és rendeljék alá a biztonsági erőket; Edmund Glaise-Horstenaut, a másik náci szimpatizánst (volt katonai levéltárost és történészt) nevezzék ki hadügyminiszternek; tegyék meg az első lépéseket az osztrák gazdasági rendszer német gazdasággal történő integrációja felé. 413 A követeléseknek február 15-ig eleget kellett tenni – a határidőt Hitler külpolitikáról szóló, február 20-ra tervezett nagyobb beszédéhez időzítették. 414 Eredetileg úgy tervezték, hogy a tárgyalások csak ebédig tartanak. Az első találkozót viszont szinte kizárólag Hitler fellengzős szónoklata töltötte ki. Már estére járt, mikor a vendégek el tudtak indulni. Az ebédnél Hitler ismét szívélyes házigazdává alakult át. Közben a tábornokokat is bekérették, akik elmondták Schmidtnek, hogy fogalmuk sincs, miért kaptak meghívást. Az ebéd közben folytatott beszélgetés során nem érintették az osztrák kérdést. Többnyire csevegéssel telt az idő, eltekintve attól, hogy Sperrle is beszélt a spanyol polgárháborús élményeiről, mellyel alkalmat adott Hitlernek, hogy elidőzzön kedvenc témájánál, a bolsevista veszélynél. 415 Már késő délután volt, amikor Schuschnigg – akit közben Schmidt tájékoztatott a német követelések tartalmáról – visszatért Hitler dolgozószobájába. Hitler azzal fenyegetőzött, hogy bevonul Ausztriába, ha maradéktalanul nem teljesítik óhajait. Schuschnigg nem volt hajlandó meghajolni a követelések előtt. Kijelentette, hogy csak az osztrák elnöknek van joga minisztereket kinevezni és amnesztiát hirdetni. Azt nem tudja garantálni, hogy ilyen lépésekre sor fog kerülni. Amikor Schuschnigg újabb megbeszélésre vonult vissza Schmidttel, Hitler az egész házban hallhatóan Keitelért üvöltött, hogy azonnal jelentkezzen nála. Amikor a tábornok lélekszakadva megérkezett Hitler dolgozószobájába, s megkérdezte, hogy mi a Führer kívánsága, akkor azt a választ kapta, hogy „Semmi. Üljön le!” Tíz perces, semmitmondó csevegés után Hitler közölte vele, hogy most már távozhat. A közjáték viszont nem maradt hatástalan Schuschniggra. 416 A katonai megszállás veszélye nagyon is valósnak tűnt. Papen közben kialkudott néhány változtatást a német követeléseken, majd a nyomás alatt lévő osztrákok végül elfogadták a legnagyobb nehézséget jelentő követelést, Seyss-Inquart kinevezését is. Hitler ekkor közölte Schuschnigg-gal: „Életemben először úgy határoztam hogy megváltoztatom végső döntésemet.” 417 Schuschnigg nehéz szívvel írt alá. Az idő már késő estére járt. A megfélemlített és a könyörtelen durvaságtól magukba roskadt osztrákok inkább éhesen visszautaztak, mintsem hogy elfogadják Hitler vacsorameghívását. Némaságba burkolózva tértek vissza Salzburgba. Csak Papen beszélt. „Most már van elképzelése, kancellár úr, hogy milyen nehéz egyezséget kötni egy ilyen labilis személyiséggel”, jegyezte meg, s még hozzátette, hogy a következő alkalommal majd minden másképpen alakul, és a Führer „igazán elbűvölő” is tud lenni.418 Keitel másnap reggel visszatért Berlinbe, hogy megszervezze azokat a színlelt katonai manővereket, mellyel további nyomást akartak gyakorolni a Birodalom keleti szomszédjaira. 419 Szó sem volt semmiféle, megszállásra történő valós felkészülésről. Keitelnek jelentenie kellett a szárazföldi csapatok frissen kinevezett főparancsnokának, von Brauchitschnak, hogy Hitler nem gondol katonai konfliktusra. 420 Hitler elégedetlen volt a Schuschnigg-gal lezajlott találkozó eredményével. 421 Göbbelsnek viszont azt mondta, hogy az erővel való fenyegetőzés megtette a hatását: „az ágyúk mindig érthető nyelven beszélnek”. 422 Hitler hangulata csak akkor javult meg, amikor február 15-én Schuschnigg eleget tett követeléseinek. 423 „A világsajtó tajtékzik. Erőszakról beszél. Nem minden alap nélkül”, jegyezte fel naplójába Göbbels. 424 Az elkövetkező napokat Hitler jórészt magánlakosztályában töltötte a Berghofban. Vázlatokat készített február 20-i nagy beszédéhez, és diktált az írógépen

felváltva dolgozó két titkárnőjének.425 Beszédében köszönetet mondott az osztrák kancellárnak, amiért „nagy készséggel és melegszívű megértéssel” elfogadta meghívását a tárgyalásokra és oly nagy erőfeszítéseket tett a „mindkét ország érdekeinek megfelelő” megoldás megtalálása ügyében. 426 A Berghofban lezajlott hírhedt találkozó után két héttel, amikor papírra vetették a saját, vad elképzeléseivel a fejleményeket megzavarni akaró, nyughatatlan osztrák NSDAP számára a direktívákat – Keppler találkozóról készített jegyzetei szerint –, Hitler kiállt amellett, hogy a dolgok továbbra is „evolúciós menetrend szerint haladjanak, függetlenül attól, hogy jelenleg látszik-e esély a sikerre, vagy sem. A Schuschnigg által aláírt jegyzőkönyv”, folytatta „olyan messzemenő következményekhez vezet, hogy ha maradéktalanul végrehajtásra kerül, akkor az egész osztrák kérdés automatikusan megoldódik. Az erő alkalmazásával történő megoldást most, ha egy mód van rá, el kell kerülni, mivel számunkra a külpolitikai veszély évről évre csökken, katonai erőnk pedig évről évre növekszik.” 427 Hitler megközelítési módja ebben az időszakban még összhangban volt Göring evolúciós politikájával. Világosan megértette, hogy a februári találkozón Schuschniggnál alkalmazott hüvelykszorító megtette a hatását. Ausztria már nem több Németország csatlósánál. A függetlenség maradványainak felszámolása természetes úton bekövetkezik. Erő alkalmazása nem szükséges. A berchtesgadeni találkozót követően az osztrák függetlenség „Trójai faló-taktika” segítségével, belülről történő felmorzsolásával összhangban Hitler eleget tett Seyss-Inquart követelésének – amit korábban maga Schuschnigg is előterjesztett –, és híveivel egyetemben eltávolította posztjáról Josef Leopold kapitányt, a fékezhetetlen osztrák nemzetiszocialisták vezérét.428 Ezzel együtt a Berghofban lezajlott találkozó és Hitler február 20-án elmondott beszéde, melyet az osztrák rádió első alkalommal közvetített teljes terjedelemben – melyben kijelentette, hogy „hosszú távon kibírhatatlan” a németek számára az, hogy 10 millió német honfitársukat békeszerződések útján rájuk erőszakolt határok választják el tőlük –, új lendületet adott az osztrák náciknak. 429 Egyre gyakoribbakká váltak a zavargások, különösen az ország délkeleti részén lévő Stájerország területén, ahol az első világháború után az új államhoz, Jugoszláviához csatolt területek miatt nagy volt az elégedetlenség, ami olajat öntött a zavargások lángjaira, s így az egész régió az osztrák nácizmus melegágyává változott. 430 A helyzet ekkor már rendkívül ingataggá vált, s az osztrák államhatalmi szervek alig tudták a nácikat megfékezni. Schuschnigg érzelmeket megcélzó hivatkozása az osztrák hazafiságra és függetlenségre még csak jobban fokozta a feszültséget, és tovább ingerelte Hitlert. 431 A nyilvánvalóan Hitler erőszakkal való fenyegetéseinek hatása alatt lévő, és ennek kiprovokálását minden áron elkerülni akaró Schuschnigg közben biztosította Nagy-Britanniát, Franciaországot és Olaszországot, hogy kézben tartja a helyzetet, nehogy a németek erőskéz-politikája külföldön rokonszenvet ébresszen maga iránt. 432 A német vezetés által lenézett brit külügyminiszter, Anthony Eden február 21-i lemondását és Lord Halifax – aki az előző év novemberében tett látogatása óta az európai béke megőrzése és az Anglia világhatalmi pozícióit veszélyeztető konfliktusok elkerülése érdekében megalkuvó magatartást tanúsított a revizionista követelésekkel szemben – külügyminiszterré történt kinevezését Berlinben a brit békülékenység újabb jelének tekintették. 433 Ugyanezt az álláspontot sugallták Sir Nevile Henderson berlini brit nagykövet megjegyzései is, amikor március 3-án Hitlerrel találkozott. A rossz hangulatban lévő Hitler megalkuvást nem tűrő módon viselkedett. Amennyiben NagyBritannia ellenzi a helyzet igazságos rendezését Ausztriában, ahol Schuschnigg a lakosság támogatásának mindössze 15 százalékát tudhatja maga mögött, akkor Németország harcolni kényszerül, jelentette ki. És ha ő beavatkozik, akkor azt villámgyorsan (blitzschnell) teszi. Célja mindenesetre az, hogy „az osztrák németek jogos érdekei biztosítva legyenek, és békés fejlődés eredményeként véget érjen az elnyomás.” 434 Bármennyire is idegen volt a „békés fejlődéstől” az osztrák állam függetlenségének belülről, német fenyegetéstől támogatott beszivárgással és agitációval történő aláásása, az osztrák kérdés megoldásánál a nyomásgyakorlás taktikája még mindig kedvezőbbnek látszott a fegyveres hatalomátvételnél. Ezeket a meggondolásokat egyik pillanatról a másikra semmissé tette Schuschniggnak az a teljesen váratlan, március 9-én reggel bejelentett döntése, hogy négy nappal később népszavazásra kerül sor Ausztria autonómiájának kérdésében. A nácik évek óta szorgalmaztak egy anschlussról kiírt népszavazást, mivel biztosak voltak abban, hogy jelentős tömegtámogatást tudhatnak maguk mögött abban az ügyben, mellyel 1919 óta nagyon sok osztrák rokonszenvezett.435 A Schuschnigg által kiírt népszavazás során feltett kérdés megfogalmazása – „Akarja-e, hogy Ausztria szabad és német, független és szociális, keresztény és egységes állam legyen, ahol a szabadság és a munka uralkodik, és mindenki egyenlő, aki hitet tesz a faj és a haza mellett?” – olyan volt, hogy aligha hozhatott a szándéktól eltérő eredményt. Ez egyértelműen visszautasította volna a Németországgal létesítendő unió gondolatát. 436 A német

tervek egy csapásra összekuszálódtak. Hitler tekintélye forgott kockán. A bejelentést követő események, melyek a németek Ausztriába történő bevonulásával érték el csúcspontjukat, egy szédületes tempóban végrehajtott rögtönzés eredményeként zajlottak le. A német kormányt megdöbbentette Schuschnigg hazardírozása. Órákon át nem érkezett válasz Berlinből. Hitlert nem tájékoztatták előre Schuschnigg szándékairól, és először hitetlenkedve fogadta a hírt. Meglepetését hamarosan egyre fokozódó düh váltotta fel, mert a lépést a berchtesgadeni megállapodás megsértésének tekintette. 437 Az osztrák népszavazásról szóló döntést Göbbels is rögzítette naplójában, de akkor még nem fűzött hozzá kommentárt. 438 Este, éppen amikor a Propagandaminisztérium fogadásán tartott beszédet az összegyűlt szerkesztők előtt, hirtelen Hitlerhez hívatták. Göring ekkor már ott volt. Közölték vele, hogy Schuschnigg lépése „hallatlanul piszkos trükk” (ganz gemeinen Bubenstreich), mert „egy ostoba és idióta népszavazással rá akarja szedni (übertölpen)” a Birodalmat. A trió továbbra se tudta eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés. Felmerült, hogy válaszul a nácik nem vesznek részt a szavazáson (ami aláásná annak legitimitását), vagy pedig 1000, röplapokkal megrakott repülőgépet küldenek Ausztria fölé, majd utána „aktívan beavatkoznak”. 439 A német sajtó mindenesetre azt az utasítást kapta, hogy egyelőre semmi hírt se közöljön Ausztriával kapcsolatban. 440 Késő éjszakára, talán Göring unszolásának eredményeként, Hitler kezdett bemelegedni. Ismét magához rendelte Göbbelst. A Németország déli körzeteiben (az osztrák kormány náci szimpatizánsának, Seyss-Inquartnak a társaságában) látogatáson lévő Glaise-Horstenau – akit Göring utasítására hirtelen szintén Berlinbe rendeltek – ugyancsak jelen volt a megbeszélésen. „A Führer drasztikus módon vázolta előttük a terveit”, jegyezte fel Göbbels. „Glaise visszarettent a várható következményektől.” Hitler Göbbels társaságában egészen hajnali 5 óráig tárgyalt a kialakult helyzetről, „teljes lendületben volt”, és „nagyszerű harci szellem” uralkodott el rajta. „Úgy érezte, hogy ütött az óra”, jegyezte fel Göbbels. Még aludni akart rá egyet, de abban biztos volt, hogy Olaszország és Anglia tétlenül fogja szemlélni az eseményeket. Lépések csak Franciaország részéről látszottak elképzelhetőnek, de ezeknek is kevés volt a valószínűségük. „Nem vállalunk akkora kockázatot, mint a Rajna-vidék megszállása idején”, hangzott a végső következtetés.441 A német vezetést váratlanul és felkészületlenül érte mindez, s ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy Ribbentrop külügyminiszter éppen Londonban volt, Reichenaut Kairóból kellett visszahívni, a szabadságát töltő Erhard Milch tábornokot (Göring jobbkezét a Luftwaffénál) pedig Svájcból rendelték vissza. 442 Magának Göringnek a katonai törvényszék Fritsch-ügyben március 10-re összehívott ülésén kellett volna elnökölnie. Amikor egy futár meghozta az üzenetet, hogy Göring azonnal jelenjen meg a Birodalmi Kancellárián, a tárgyalást hirtelen elnapolták. 443 A sebtében odarendelt Göbbels Hitlert mélyen gondolataiba merülve, a térképek fölé hajolva találta. 4000 Bajorországba száműzött náci és 7000 félkatonai tartalékos elszállításáról folyt a megbeszélés. 444 A Wehrmacht vezetését teljesen váratlanul érte, hogy Hitler követelte a katonai beavatkozás terveit. A március 10-én hirtelen a Birodalmi Kancelláriára rendelt Keitel gerinctelenül azt javasolta, hogy hívassák Brauchitschot és Becket is, holott teljesen tisztában volt azzal, hogy semmiféle terv nem létezik, de szerette volna elkerülni, hogy ezt neki kelljen közölni Hitlerrel. Brauchitsch nem tartózkodott Berlinben. Beck kétségbeesetten közölte Keitellel: „Semmit sem készítettünk, semmi se történt, semmi!” Kifogásait Hitler azonnal lesöpörte az asztalról. Útjára bocsátották, hogy órákon belül jelentse, a hadsereg mely egységei állnak készen a 12-ei reggeli bevonulásra. 445 Göbbels közben sietve és négyszemközt Hitlerrel tárgyalt. Úgy tűnik, Göbbelsben merült fel az ötlet, hogy az osztrák kormányban lévő két náci szimpatizáns, Seyss-Inquart és Glaise-Horstenau követelje, hogy a népszavazást az 1935ben megtartott Saar-vidéki népszavazás mintájára rendezzék meg. Ha Schuschnigg ezt – a várakozásoknak megfelelően – visszautasítja, akkor a két miniszter benyújtja lemondását, és szombaton 6–800 német repülőgép röplapokkal árasztja el Ausztriát, melyben a kormánnyal szembeni ellenállásra szólítja fel a népet. A nép – értelemszerűen a náci aktivisták – fellázad. Március 13-án, vasárnap, a népszavazás napján a Wehrmacht az osztrák „légionáriusokkal” – a Bajorországba száműzött félkatonai egységek tagjaival – együtt bevonul Ausztriába. Hermann Reschny SA-Obergruppenführernek, az osztrák rohamosztagosok parancsnokának az volt a véleménye, hogy az osztrák hadsereg tüzet fog nyitni a behatolókra. Ezzel szintén számolni kellett. Mussolini képtelen volt a cselekvésre, London nem szívesen mozdult, Párizs pedig egy kormányválság kellős közepén vergődött. „Tehát, meg kell kockáztatni, de fel kell készülni minden eshetőségre. A Führer kidolgozza a katonai terveket… Március mindig is a Führer szerencsés hónapjának számított.”446

Éjféltájban Göbbelst ismét Hitlerhez hívatták. „A kocka el van vetve”, jegyezte meg. „Vasárnap bevonulunk. Egyenesen Bécs felé indulunk. Nagy légi akció. Maga a Führer is Ausztriába készül. Göring és én Berlinben maradunk. 8 napon belül Ausztria a mienk lesz.” Göbbels a propagandaügyeket beszélte meg Hitlerrel, majd hajnali 4-kor visszatért a minisztériumba, hogy kidolgozza a részleteket. Az akció kezdetéig senki sem hagyhatta el a minisztérium épületét. Lázas munka folyt. „Újra nagy idők kezdődtek… Nagyszerű történelmi feladat… Csodálatos!”, írta naplójába Göbbels. 447 Három óra alvás után, reggel 8-kor, Göbbels már ismét Hitlernél volt, és az Ausztriában leszórásra szánt röplapok szövegét diktálta.448 Egy óra elteltével, amikor Papen lóhalálában megérkezett Bécsből, a Kancellárián pezsgett az élet. Göbbelsen és propagandacsoportján kívül még Neurath, Frick (a Belügyminisztérium néhány munkatársával együtt) és (egy tucatnyi öles termetű SS-tiszttől közrefogva) Himmler is jelen volt. Csak a Londonban pöffeszkedő és hivatalos búcsúlátogatásait bonyolító Ribbentrop hiányzott, akinek Berlinbe rendelését Göring akadályozta meg. 449 Hitlert azon a reggelen Mussolini várható reakciója foglalkoztatta. Déltájban megbízottjával, Fülöp hesseni herceggel kézzel írott levelet küldött a Ducénak, hogy „ennek a földnek (Ausztria) gyermekeként” nem maradhat tovább tétlen, s kényszerítve érzi magát a beavatkozásra, hogy szülőföldjén helyreállítsa a rendet. Biztosította Mussolinit továbbra is töretlen rokonszenvéről, s hangsúlyozta, hogy a Brenner-hágón húzódó határral kapcsolatos megállapodást semmi sem változtathatja meg.450 A Duce válaszától függetlenül Hitler már kiadta az Otto hadműveletre a direktíváit, mellyel egyben kifejezte azt a szándékát is, hogy ha más lépések – Seyss-Inquart Schuschnigghoz intézett követelései – nem járnak sikerrel, akkor bevonul Ausztriába. A parancsnoksága alatt álló akciónak „erő alkalmazása nélkül, a nép által üdvözölt békés bevonulás formájában” kellett megtörténnie. 451 Hitler, mikor Papent azon a reggelen bevezették hozzá, „hisztériával határos állapotban volt”. 452 A nap folyamán nem is Hitler, hanem Göring (legalább is az ő állítása szerint) intézte az ügyeket. „Nem is annyira a Führer, mint én voltam az, aki megszabta a teendőket, és még a Führer aggodalmait is felülbírálva vezettem el a dolgokat a végkifejletig”, jelentette ki határozottan a nürnbergi tárgyaláson, hogy megteremtse a „Göring-mítoszt” az örökkévalóság számára. 453 „Anélkül, hogy megbeszéltem volna a Führerrel”, idézte fel az eseményeket, „ösztönösen azonnal Schuschnigg kancellár lemondását követeltem. Amikor ezt jóváhagyták, akkor előálltam a következő követeléssel, így minden szükséges dolog készen állt az anschlussra.”454 Mindez a dolgok leegyszerűsítésének tekinthető. Első ultimátumát Hitler 10 óra körül bocsátotta ki, melyben a népszavazás két héttel való elhalasztását követelte annak érdekében, hogy olyan népszavazást lehessen rendezni, mint amilyet 1935-ben a Saar-vidéken rendeztek. Az ötletet előző nap Göbbels sugallta. Schuschniggnak le kellett mondania a kancellári tisztségről, és át kellett adni a helyét Seyss-Inquartnak. Minden nemzetiszocialista tevékenységre érvényben lévő tilalmat fel kellett oldani. 455 Schuschnigg csak délután 2 óra 45 perc tájékán fogadta el a népszavazás elhalasztásáról szóló követelést, de visszautasította azt, hogy lemondjon a kancellári posztról, így Göring, saját kezdeményezésére, csak megismételte a követelést, hogy a kancellár mondjon le és adja át helyét Seyssnek. Göring azzal érkezett vissza a Birodalmi Kancelláriára, hogy Seysset délután fél hatkor ki kell nevezni kancellárnak, az eredeti ultimátum pedig este fél nyolckor kerül elfogadásra.456 Ezzel magának Seyssnek a tiltakozását is figyelmen kívül hagyta, aki még mindig abban reménykedett, hogy a német megszállást el lehet kerülni, és Ausztria függetlenségének legalább a roncsai megmaradnak.457 A zavartnak és feszültnek látszó Seyss azzal a megjegyzéssel terjesztette az ultimátumot az osztrák kormány elé, hogy az ő szerepe nem volt több, mint „egy telefonoskisasszonyé”. 458 Németországban közben folytak a katonai előkészületek, „de a bevonulás még mindig bizonytalan”, jegyezte fel Göbbels. Tervek készültek arra nézve, hogy Hitlert népakarattal szövetségi elnöknek nyilvánítják, „majd aztán végül (dann so nach und nach) lezajlik az anschluss.”459 A közvetlenül előttük álló időszakra csupán Ausztria „koordinálása” (Gleichschaltung), és nem a teljes anschluss szerepelt a tervekben.460 Ezt követően érkezett a hír, hogy a második ultimátumot csak részben fogadták el. Schuschnigg britekhez intézett kétségbeesett segélykérésére csak egy szárazon megfogalmazott távirat érkezett: „Őfelsége kormánya nem tudja garantálni a védelmet.” 461 Délután fél négy tájban Schuschnigg bejelentette lemondását.462 Wilhelm Miklas államelnök viszont nem volt hajlandó Seyss-Inquartot kancellárrá kinevezni. 463 Este fél nyolcas lejárati határidővel újabb ultimátumot küldtek Bécsbe. 464 Ekkorra Göring már teljes lendületben volt. A Birodalmi Kancelláriára késő délután visszatérő Nicolaus von Below „elemében” találta, állandó telefonösszeköttetésben volt Béccsel, és tökéletesen „ura volt a helyzetnek”. 465 Nem sokkal este nyolc óra előtt Schuschnigg érzelmes rádióbeszédet mondott, melyben ismertette az ultimátumot. Ausztriának, mondta, meg kell hajolnia az erőszak előtt. A vérontás elkerülése érdekében az osztrák csapatok nem tanúsítanak ellenállást. 466

Ekkor már náci bandák randalíroztak az osztrák városok utcáin, és elfoglalták a helyi önkormányzatok épületeit. A helyi náci vezetők a hatalom megszerzésén keresztüli Gleichschaltungban reménykedtek, mellyel el tudják kerülni a német megszállást.467 Göring sürgette Seyss-Inquartot, hogy küldje már az előre megszerkesztett, Berlinből lediktált táviratot, melyben a „rend” osztrák városokban történő „helyreállítása” érdekében a német kormány segítségét kéri. „Hogy törvényes alapunk legyen a beavatkozásra”, ismerte be őszintén Göbbels. 468 Keppler este 8.48-kor telefonált, hogy Seyss nem hajlandó elküldeni a táviratot. Göring erre azt válaszolta, hogy azt nem is kell elküldeni; Seyssnek csupán annyit kell mondania, hogy „egyetértek”. 469 Végül 9 óra 10 perckor Keppler küldte el a táviratot. Ennek már nem volt semmi jelentősége. Huszonöt perccel korábban Göring közölte Hitlerrel, hogy elveszti szavának minden tekintélyét, ha az ultimátum lejárta után nem cselekszik, s ezzel sikerült is rávennie a Führert, hogy kiadja a Wehrmachtnak a megindulási parancsot.470 Brauchitsch, zsebében a megszállási paranccsal, lehangoltan és a külföldi válaszlépések miatt nyugtalankodva lépett ki a Birodalmi Kancellária kapuján. 471 Este, nem sokkal fél tizenegy előtt Hitler értesült az oly türelmetlenül várt hírről: Mussolini kész volt elfogadni a német megszállást. „Kérem, mondják meg Mussolininek, hogy ezt soha, de soha, soha nem fogom neki elfelejteni, bármi is történjen”, ömlengett Hitler telefonon keresztül Hesseni Fülöpnek. „Ha bármikor szüksége van segítségre, vagy veszélybe kerül, biztos lehet benne, hogy élve vagy halva segíteni fogok neki, történjen bármi, még akkor is, ha az egész világ ellene fordul”, mondta a lelkesedéstől teljesen elragadtatva.472 Éjfélkor Miklas elnök is beadta a derekát. Seyss-Inquartot szövetségi kancellárrá nevezte ki. 473 Ezzel minden német követelés teljesült. Az inváziós gépezet azonban tovább működött. Mint ahogy a bécsi eseményeket megfigyelő amerikai újságíró, William Shirer cinikusan megjegyezte: a megszállással Hitler saját ultimátumának a feltételeit sértette meg.474 Seyss-Inquart az invázió megállítására éjszaka fél háromkor tett utolsó kísérletét Hitler nyersen visszautasította: a hadműveletet már nem lehet leállítani. 475 Keitel nem is merte továbbítani a Wehrmacht Főhivatalából, Max von Viebahn tábornoktól hajnali négy órakor érkezett kérést, járjon közbe a Führernél, hogy álljon el a megszállásra adott parancsától. Ha Hitler értesült volna a kérésről, akkor csak végtelenül megvetette volna a hadsereg vezetését.476 Keitel megítélése szerint az elmúlt hetek eseményeinek fényében ezt mindenáron el kellett kerülni. A német csapatok „baráti látogatása” hajnali fél hatkor vette kezdetét. 477 Aznap reggel, valamivel később Hitler, Keitel társaságában, útban ausztriai diadalútja felé Münchenben leszállt gépével, s Göringet bízta meg, hogy helyettesítse a Birodalomban. 478 Délben a fagyos levegő ellenére nyitott tetejű, szürke Mercedesekből álló autókaraván megérkezett az osztrák határ közelében lévő Mühldorf am Innbe. A Bajorországban állomásozó csapatokból két nap alatt, kapkodva összeállított 8. hadsereg főparancsnoka, Fedor von Bock tábornok jelentkezett Hitlernél. A gépesített Leibstandarte-SS Adolf Hitler Berlinből csatlakozott hozzájuk. Bock azt jelenthette Hitlernek, hogy a két órával korábban a határon átlépett német csapatokat mindenütt virággal és nagy ünnepléssel fogadják. Hitler meghallgatta Otto Dietrich birodalmi sajtófőnök beszámolóját az esemény külföldi visszhangjáról. Nem számított se katonai, se politikai bonyodalmakra, és kiadta a parancsot, hogy hajtsanak tovább Linz felé.479 Otthon, Berlinben Frick egy sor törvénytervezetet készített elő, mely törvényesíti Ausztriában a német hatalomátvételt. A teljes anschluss – Ausztria teljes bekebelezése és önálló országként való megszűnése – még nem szerepelt a tervek között, legalábbis a közeljövő tervei között nem. A „német védnökség alatt álló Ausztriában” a választásokat április 10-re írják ki. Hitler lesz az alkotmányt is meghatározó szövetségi elnök. „Úgy alakíthatjuk az eseményeket, ahogy csak akarjuk”, jegyezte meg Göbbels. 480 Maga Hitler se célzott semmiféle anschlussra abban a nyilatkozatában, melyet délben Göbbels olvasott be a német és osztrák rádióban. Csak azt hangoztatta, hogy rövid időn belül „igazi népszavazást” tartanak Ausztria sorsáról és jövőjéről. 481 Azon a délutánon, nem sokkal délután négy óra előtt a szülővárosánál, a Braunau am Inn-nél lévő keskeny kis hídon áthajtva, Hitler Ausztria földjére érkezett. Mindenütt zúgtak a harangok. Emberek tízezrei (többségükben nem Braunauból valók) sugárzó boldogsággal sorakoztak fel a kisváros utcáin. Hitler nem fecsérelte az idejét. A propagandaérték és nem az érzelem diktálta ezt a látogatást. Braunau csupán rövidke, jelképes szerepet kapott. Ennyi elég is volt. Az autókaraván folytatta diadalútját Linz felé. Az út szélén összegyűlt hatalmas, ünneplő tömeg miatt lassabb volt az előrehaladás a tervezettnél. Négy órával később már sötét volt, amikor Hitler végre elérte Felső-Ausztria fővárosát. Seyss-Inquart, Glaise-Horstenau, Himmler és más náci vezetők már hosszú ideje vártak rá. 482 A vásártéren összegyűlt hatalmas tömeg is kitartott. A gépkocsik nem tudtak továbbmenni. Hitler testőrei félrenyomták a tömeget, hogy a városházig vezető néhány métert a Führer

legalább gyalog meg tudja tenni. 483 Zengtek-bongtak a harangok, az eksztázisban lévő tömeg „Heilt” üvöltözött; SeyssInquart nyitó szavai szinte teljesen belevesztek az üdvrivalgásba. Hitler mélyen megindultnak látszott. 484 Könnyek folytak végig az arcán.485 A linzi városháza erkélyéről elmondott beszédében, melyet minduntalan félbeszakított a tömeg ujjongása, elmondta, hogy a Gondviselésnek kellett őt kiválasztani arra, hogy visszatérjen szülőföldjére, a Német Birodalomba. Most mindenki tanúja lehet, hogy ő teljesítette ezt a küldetést. „Nem tudom, hogy a hívó szó mikor ér el hozzátok”, tette még hozzá. „Remélem, nem a távoli jövőben!” Ez a kissé titokzatos megjegyzés mintha arra utalt volna, hogy egészen eddig nem tervezte azt, hogy órákon belül véget vet Ausztria önálló létének azzal, hogy az betagozódik Németországba.486 Hitler elképzelései ezúttal is gyorsan változtak. Úgy tervezte, hogy egyenesen Bécsbe megy, de aztán mégis úgy döntött, hogy a következő napot, a vasárnapra eső 13-át Linzben tölti, és csak hétfőn érkezik meg Bécsbe. 487 Az „egy nép, egy birodalom, egy vezér” („ein Volk, ein Reich, ein Führer”) folyamatos harsogásától kísérve a társaságában lévőkkel együtt elfoglalta szálasát a Duna partján lévő Hotel Weinzingerben. Sietve szedték össze a megfelelő számú fekvőhelyet. Az étterem alig tudott megbirkózni a rendelésekkel. A szálloda egyetlen telefonvonalát kizárólag Hitler rendelkezésére bocsátották.488 A rendkívüli fogadtatás óriási hatással volt rá. Tájékoztatták, hogy a külföldi lapok tényként emlegetik az Ausztria és Németország között lezajlott anschlusst. Ebben a légkörben fogant meg és alakult ki Ausztria azonnali bekebelezésének gondolata. Hallották, amikor az izgatott állapotban lévő Hitler azt mondja, hogy nem akar félmunkát végezni. A törvénytervezet előkészítésére azonnal Linzbe rendelték Stuckartot a Birodalmi Igazságügyi Minisztériumból. 489 Ward Price brit újságírónak a Hotel Weinzingerben adott interjúja során Hitler arra célozgatott, hogy Ausztria is olyan német tartomány lesz, mint „Bajorország vagy Szászország”. 490 Az éjszaka további részében még nyilvánvalóan eltöprengett a dolgon.491 Másnap, március 13-án – azon a napon, amelyen eredetileg meg akarták rendezni Ausztria függetlenségéről a Schuschnigg-féle népszavazást – az előző este még nem tervezett anschluss már meg is történt. 492 Hitler látogatást tett Leondingban, ahol virágot helyezett szülei sírjára, majd visszatért abba a házba, ahol családjuk lakott. Találkozott néhány, harminc év óta nem látott ismerősével, s mindez, az előző napi linzi fogadtatással együtt talán megerősítette benne a hitet: a Gondviselés őt választotta ki arra, hogy szülőföldjét (Heimat) újraegyesítse a Birodalommal.493 Valamikor a nap folyamán Hitler kapcsolatba lépett Mussolinivel, mert maga is meg akart bizonyosodni arról, hogy a Duce elfogadja az utolsó lépést is a teljes anschluss felé. Amikor azt a választ hallotta, amit hallani szeretett volna, akkor ismét elküldött egy, a két nappal korábbihoz hasonló hangvételű, ömlengő táviratot: „Mussolini, ezt soha nem felejtem el magának!”494 A Duce egyszerűen „Hitlernek, Bécsbe” címzésű távirata már nem volt ennyire érzelgős: „Álláspontomat a két ország tengelyben megpecsételt barátsága határozza meg”, szól az üzenet. 495 Az éjszaka folyamán Stuckart is megérkezett, s 13-án reggel a Hotel Weinzingerben ülve fogalmazta meg az „Ausztria és Német Birodalom újraegyesüléséről szóló törvényt”. 496 A törvénytervezet nagy rohanás közepette, a Linzben lévő Stuckart és a Bécsben tartózkodó Keppler közötti folyamatos huzavona eredményeként állt össze. 497 Hitler délután 3 óra tájban közölte a Hotel Weinzingerbe meghívott, ujjongó és meglepett osztrák náci vezetők egy csoportjával, hogy hamarosan egy Ausztria Német Birodalomba történő betagozódásáról szóló „fontos törvény” fog megjelenni. 498 Délután öt óra felé az osztrák minisztertanács – egy olyan testület, mely már csak halványan emlékeztetett Schuschnigg kormányára – néhány apró alaki változtatással egyhangúlag elfogadta Stuckart törvénytervezetét. A tanácskozás mindössze öt percig tartott, a végén pedig a minisztertanács tagja felemelkedtek helyükről, és „német köszöntéssel” üdvözölték egymást. Wilhelm Miklas osztrák elnök nagyjából ezekben a percekben vált meg hivatalától, mivel nem volt hajlandó aláírni az újraegyesítésről szóló törvényt, és átadta hatalmát Seyss-Inquartnak. Seyss-Inquart és Keppler még azon az estén Linzbe utazott, hogy megerősítse a törvény elfogadását. Hitler még az est véget érte előtt aláírta a törvényt.499 Ausztria német tartománnyá vált.500 Göringet, akit az események előtt – mint láthattuk – a berchtesgadeni találkozó erősen feltüzelt, és ő volt az, aki legerőteljesebben szorgalmazta a két ország egyesülését, nagyon meglepték a fejlemények, megdöbbentette az a módszer, ahogy a tényleges anschluss megtörtént. 501 Az osztrák hadsereg azonnal felesküdött Hitlerre. Egy váratlan húzással a Saar-vidékről Ausztriába rendelték a mozgalom osztrák kapcsolatokkal rendelkező „régi harcosát”, Josef Bürckert, hogy szervezze át az NSDAP-t. 502 Hitler nagyon jól tudta, hogy az Ausztriában működő pártot a lehető leggyorsabban be kell állítania a sorba, s ezt a munkát nem bízhatja a féktelenkedő, fegyelmezetlen és kiszámíthatatlan osztrák pártvezetésre. Március 14-én délelőtt Hitler elindult Linzből Bécsbe. Gépkocsikaravánját – Hitler Mercedesét tizenhárom rendőrségi autó kísérte – útban Bécs felé mindenütt ujjongó tömeg fogadta. Ezúttal is késéssel, csak késő délután érkezett meg a

fővárosba.503 Innitzer bíboros, bécsi érsek utasítására a város minden katolikus templomának harangja megszólalt, s a tornyokon horogkeresztes zászlókat lengetett a szél. A Birodalomban éveken át dúló „egyházháború” után ez meglehetősen szokatlan gesztusnak bizonyult. 504 Az események tanúja, egy svájci riporter szerint a lelkesedés megnyilvánulásai egyszerűen „leírhatatlanok” voltak. 505 Egy angol megfigyelő a következőképpen kommentálta az eseményeket: „Ha azt mondom, hogy a Ringstrassén Hitlert üdvözlő tömeg delíriumos állapotban volt a boldogságtól, akkor az nem tükrözi híven a valóságot.”506 A tömeg szűnni nem akaró, „Látni akarjuk a Führerünket!” kiáltozására Hitler többször is megjelent a Hotel Imperial erkélyén. 507 A szálloda homlokzatával szemben lévő szobában lakó Keitel képtelen volt aludni a hatalmas zajtól.508 Másnap, március 15-én, a csodálatos tavaszi időben Hitler beszédet mondott, a bécsi Heldenplatzon összegyűlt, mintegy negyedmilliósra becsült, még mindig mámoros tömeg előtt. A bécsi náci párt már három napja türelmetlenül várta megérkezését Bécsbe.509 Bőven volt idejük, hogy előkészítsék a megfelelő fogadtatást. A munkahelyeken abba kellett hagyni a munkát (bár az alkalmazottak megkapták a bérüket, ami némi kompenzációt jelentett azért, hogy órákig kellett várniuk Hitler beszédére); számos nagyüzem és hivatal csoportosan vezényelte ki munkatársait, hogy meghallgassák a történelmi jelentőségű beszédet; az iskolákban vasárnap óta szünetet rendeltek el; a Hitlerjugend és Bund Deutscher Mädel tagjait Ausztria minden sarkából autóbuszok szállították a fővárosba; a pártszervezeteknek kötelező volt a megjelenés.510 A gondos szervezés mellett a hatalmas tömeg vad lelkesedése tagadhatatlan – és ragályos volt. A győzelmük gyümölcseit a hét vége óta arató, félelmetes veréseket, rablásokat és fosztogatásokat produkáló náci hordák brutalitása, valamint a Himmler és Heydrich március 12-én történt bécsi megérkezését követő első letartóztatások (a letartóztatottak száma már az első napokban 10 és 20 ezer közé volt tehető) a kevésbé lelkeseket megfélemlítette, a háttérbe szorította.511 Hitler beszédében vészjósló volt az utalás a „német nép keleti menetelésére” (Ostmark, ahogy a valaha független Ausztriát attól fogva nevezni kellett), „keletről jövő viharok” elleni „védőbástyára”. 512 Beszéde végén percekig tartó hatalmas éljenzés közepette „a történelem előtt” bejelentette „szülőföldje belépését a Német Birodalomba”. 513 A délutáni katonai díszszemle megtekintése után Hitlernek volt egy Papen által szervezett rövid, de fontos találkozója az osztrák hercegprímással, Innitzer bíborossal. 514 A bíboros biztosította Hitlert a lakosság túlnyomó részét alkotó osztrák katolikusok lojalitásáról. 515 Három nappal később hat másik osztrák püspök és érsek társaságában aláírt egy teljes támogatásukról szóló nyilatkozatot, megáldotta az új rezsimet Ausztriában, és kifejezte az a meggyőződését, hogy „a nemzetiszocialista mozgalom tevékenysége eredményeként a mindent elpusztító, istentelen bolsevizmus veszélye nem fenyeget többé”.516 Innitzer bíboros végül saját kezűleg kanyarította a dokumentum alá a „Heil Hitler” kiegészítést.517 Késő délután Hitler elhagyta Bécset, Münchenbe utazott, majd másnap visszatért Berlinbe, ahol ismét hősnek kijáró fogadtatásban részesítették.518 Két nappal később, március 18-án a sietve összehívott Reichstag meghallgatta az eseményekről szóló beszámolóját, melyek – megfogalmazása szerint – „a legnagyobb történelmi küldetés beteljesüléséhez vezettek”.519 Ezt követően feloszlatta a Reichstagot, és április 10-re új választásokat írt ki. Március 25én Königsbergben elkezdte utolsónak bizonyuló választási kampányát, melynek során tizennégy nagyobb lélegzetű beszédéből hatot a volt Ausztria területén tartott. 520 A propagandagépezet ismét a legnagyobb sebességre kapcsolt a kibővült Birodalom mindkét részén. Az újságok az „igen” szót kizárólag a népszavazással összefüggésben használhatták.521 Mikor április 10-én az eredményeket nyilvánosságra hozták, kiderült, hogy a „régi Birodalomban a lakosság 99,08, Ausztria területén pedig a választók 99,75 százaléka szavazott igennel az anschlussra és a Führer listájára”.522 Göbbels Propagandaminisztériuma gratulálhatott önmagának. „Egy ilyen, majdnem 100 százalékos választási eredmény egyben megtisztelő kitüntetést jelent minden választási propagandista számára”, vonta le Göbbels a következtetést.523 Hitler szemszögéből ez majdnem tökéletes eredménynek bizonyult. Bármilyen manipulatív módszereket is alkalmaztak, bármilyen választási spekuláció vagy nyomásgyakorlás eredményeként is született meg ez az eredmény, Hitler lépései minden kétséget kizáróan hatalmas tömegtámogatottságot élveztek. 524 A külpolitikai győzelem mind bel-, mind külföldön ismételten megszilárdította helyzetét. A német nép túlnyomó többségének szemében Hitler megint a rendkívül virtuóz tehetséggel megáldott államférfi képében mutatta meg magát. Közép-Európa egyre növekvő labilitása miatt a nyugati demokráciák vezetőiben tovább erősödött a nyugtalanság. Az ausztriai kaland tehát véget ért. Hitler figyelme most már másfelé fordult. A Bécsből történő visszatérését követő néhány nap elteltével, Göbbelsszel együtt már ismét a térkép fölé hajolt. „Most először Csehország (Tschechei)

következik”, jegyezte fel a propagandaminiszter „…Éspedig drasztikus (rigoros) módszerrel… A Führer csodálatos… Igazi zseni. Mostanában órákon át a térkép előtt ül, és elmélkedik. Megható, amikor azt mondja, hogy maga is szeretné megtapasztalni a teutonok (Germanen) Nagy Német Birodalmának az élményét.”525 Az anschluss vízválasztót jelentett Hitler és a Harmadik Birodalom számára. Hátterében a belső válság állt. A Blomberg–Fritsch krízisből fakadó veszélyeket egyik napról a másikra szertefoszlatta az a hatalmas diadal, melyhez hasonlót korábban Hitler még nem aratott. Az az óriási lelkesedés, mellyel grandiózus bécsi bevonulásakor részesítették, mindenekelőtt azonban a Linzbe történt visszatérése mély nyomokat hagyott a német diktátorban. A tömeg mámoros lelkesedésének köszönhetően istennek érezhette magát. A gyors rögtönzéssel végrehajtott anschluss, Schönerer ifjú támogatója éveken át dédelgetett álmainak a valóra válása ismételten bebizonyította – legalább is az ő megítélése szerint –, hogy mindent megtehet, amit csak akar. Úgy tűnt számára, hogy ösztönei mindig csalhatatlanok. A nyugati hatalmak tehetetlennek bizonyultak. Az otthoni kétkedőkről és szkeptikusokról ismételten bebizonyosodott, hogy gyengék és nincs igazuk. Senki nem állhatott az útjába. Ahogy később Papen megfogalmazta: „Hitler erő alkalmazásával valósította meg az anschlusst; minden figyelmeztetés és baljós jövendölés ellenére módszerei egyenesnek és sikeresnek bizonyultak. Nemcsak, hogy fegyveres konfliktusra nem került sor a két ország között, de egyetlen külföldi hatalom se érezte magát alkalmasnak a beavatkozásra. Ugyanolyan passzív magatartást tanúsítottak, mint amikor Németországban ismét bevezették a kötelező katonai szolgálatot, és megtörtént a Rajna-vidék visszafoglalása. Mindez azt eredményezte, hogy Hitler megközelíthetetlenné vált mindazok számára, akik mérsékeltebb külpolitikai vonalvezetést tanácsoltak neki.” 526 Az anschluss-szal Hitler megteremtette Nagy-Németországot (Grossdeutschland), mely most már szülőföldjét is magába foglalta. Göbbels naplójegyzeteiből az is kitűnik, hogy türelmetlenül még többet akart. Valaha „harsonásnak” tartotta magát, aki az utat kövezi egy eljövendő „nagy vezető” számára. Ezt követően már magát kezdte látni olyan nagy vezetőnek, aki újjáépíti Németországot, és az eljövendő nagy összecsapás érdekében a tömegeket „nacionalizálja”. Vajon megéri, hogy tanúja lehessen az összes németet magába foglaló és uralmát az egész európai kontinensre kiterjesztő Nagy Német Birodalom megszületésének? Ezt kétségesnek tartotta. Talán később majd szükség lesz egy újabb nagy vezetőre, aki befejezi a munkát. 1936-tól kezdődően viszont biztos volt abban, hogy Európa mozgásban van; a konfliktus kirobbanását nem lehet sokáig elhúzni. 1937 végére a terjeszkedés megvalósítását már a közeljövő kérdésének tekintette. Az anschluss most meggyőzte arról, hogy a Nagy Német Birodalom létrehozását nem kell hosszú távú elképzelésnek tekinteni. Ezt ő maga is meg tudja tenni. Viszont igyekeznie kell. Ausztria bekebelezése komolyan meggyengítette a megalakulása óta gyűlölt bolsevista ősellenséggel és Franciaországgal szövetséges Csehszlovákia védelmi képességeit. Az európai német dominancia felé vezető úton a következő lépés tálcán kínálta magát. Az anschluss nem csupán a külföldi hódítások hullámvasútját lendítette mozgásba. Hatalmas lökést jelentett a „belső ellenség” ellen indított támadásokhoz is. Bécsbe elsőként Himmler és Heydrich érkezett. A megtorlás kegyetlennek bizonyult – rosszabb volt, mint Németországban az 1933-as náci hatalomátvételt követően. Az osztrák rendőrségi nyilvántartások azonnal a Gestapo kezére kerültek. Az SD „zsidó részlege” emelkedő csillagának, Adolf Eichmann-nak az égisze alatt összefogdosták a bukott rezsim támogatóit – különös tekintettel a szocialistákra, kommunistákra és zsidókra –, és ezerszám vették őket „védőőrizetbe”.527 A tomboló és fosztogató náci gonosztevők sok más zsidót is kegyetlenül összevertek, megkínoztak és borzalmas megpróbáltatásoknak vetettek alá. Kényük-kedvük szerint fosztogathatták a zsidó üzleteket. Magányos zsidókat a nyílt utcán raboltak ki, elvették pénzüket, ékszereiket, bundáikat. Zsidók csoportjait, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket rángattak ki a hivatalokból, üzletekből és otthonaikból, és fölöttük álló hóhéraik arra kényszerítették őket, hogy „takarítóegységet” alkotva felmossák az utcákat, miközben a bámészkodók hada egyre csak azt ordibálta, hogy „végre valami megfelelő munka a zsidóknak is”. Közben rugdosták, hideg, mocskos vízzel leöntötték, és a könyörtelen megaláztatás minden elképzelhető formájának kitették őket. 528 A náci bandákban felgyülemlett indulat hatalmas méretű pogrom kirobbanásával fenyegetett. A Daily Telegraph régóta Bécsben élő tudósítója, G. E. R. Gedye is megörökítette a fenyegető légkört: „Ahogy átmentem az irodámba a Grabenen (Bécs egyik főutcája), barna áradat öntötte el az utcákat. Leírhatatlan boszorkányszombat – töltényövet és karabélyt viselő rohamosztagosok, sokan közülük még alig hagyták el az iskolapadokat, kart-karba öltve együtt meneteltek a melléjük állt, s a hatóság látszatát keltő, horogkeresztes karszalagot viselő rendőrökkel, férfiak és nők hisztérikusan visítozták, ordítozták vezérük nevét, átkarolták a rendőröket s berángatták őket a kavargó

emberáradatba. Régóta rejtegetett fegyvereiket szorongató rohamosztagosokkal megrakott teherautók tűntek fel, ordítoztak, üvöltöztek, az óriási zsivajt mindenki túl akarta harsogni, a füstölgő fáklyák fényénél férfiak és nők ugrándoztak, ordítoztak, táncoltak, a környéket pokoli ricsaj töltötte be. Kiáltások harsantak: »Le a zsidókkal! Heil Hitler! Heil Hitler! Sieg Heil! Pusztítsátok a zsidókat!…«”529 „Hadész kinyitotta kapuit, és szabadjára engedte legaljasabb, leundorítóbb és legmocskosabb szellemeit”, jellemezte a helyzetet Carl Zuckmayer író és színházi szerző, akinek munkái már 1933 óta be voltak tiltva Németországban. Bécs a szeme láttára változott „Hieronymus Bosch lidércnyomásos festményévé”. 530 Egy tizenhét éves zsidó később felidézte saját, mindössze néhány héttel azutáni emlékeit, hogy együtt táncolt, énekelt, ivott a bécsi karnevál örömeit élvező tömeggel: „Odarohantam az ablakhoz, s lepillantottam a Nussdorferstrasséra… Először egy teherautó tűnt fel. Tömve volt kiabáló, ordítozó emberekkel. Fejük fölött hatalmas, horogkeresztes zászló lobogott… Most már tisztán hallottam, hogy miket ordítoznak: »Ein Volk, ein Reich, ein Führer!« – kántálták kórusban, majd ezt követően felhangzott a »Ju-da verr-rrecke! Ju-da verr-rrecke« (»Pusztítsd a zsidót!«)… Még mindig csak bámultam ki a Nussdorferstrasséra, amikor elfojtott kiáltást hallottam az ablakunk alatt. Kinyújtottam a nyakamat, s egy zöld egyenruháján már horogkeresztes karszalagot viselő osztrák rendőrt pillantottam meg, kezében gumibotját szorongatta, s eszeveszett dühvel ütlegelt egy lábánál fetrengő, vonagló férfit. A rendőrt azonnal megismertem. Egész életemben ismertem…”531 Ezrek próbáltak elmenekülni. Tömegek lepték el a pályaudvarokat, Prágába akartak eljutni. Amit magukkal tudtak vinni, a náluk lévő holmikat az állomásokon a csoportokba verődött, horogkeresztes karszalagot viselő férfiak csoportjai kényük-kedvük szerint „elkobozták” tőlük, felszálltak a vonatokra, találomra kirángattak egyeseket további kínzásra és esetleges internálásra. Akiknek a negyed tizenkettőkor induló éjszakai gyorssal sikerült elhagyniuk a várost, azok azt hitték, hogy most már megmenekültek, de a cseh határról visszafordították őket. Megpróbáltatásaik csak akkor kezdődtek. Voltak, akik országúton akartak megszökni. A cseh határ felé vezető utak hamar bedugultak. Mindenfelé elhagyott autók álltak, mivel utasaik, amikor rájöttek, hogy a cseh hatóságok visszafordítják a menekülteket a határról, az erdőbe vetették magukat, s megpróbáltak titokban, gyalogosan átkelni a határon. 532 Sokuk számára csak egyetlen kiút kínálkozott. Ezekben a borzalmas napokban a bécsi zsidó közösségben megszokottá váltak az öngyilkosságok.533 A „nép ellenségeinek” kiirtására irányuló kísérletek, melyeket az 1930-as évek közepén Németországban sikerült megfékezni, 1937-ben új erővel lángoltak fel; az Ausztriában megnyíló új lehetőségek újraélesztették ezeket az indulatokat. A még radikálisabbá vált gyűlölethadjárat hamarosan visszatért a „Régi Birodalomba”, mind 1938 nyarának új és elborzasztó antiszemita hullámával, mind pedig azzal a színfalak mögött meghúzódó, még vészjóslóbb körülménnyel, hogy az SS egyre erőteljesebben kereste a „zsidókérdés” megoldásának módszereit. 534 A Blomberg–Fritsch ügy rezgéshullámainak elülte után Hitler belső helyzete erősebb volt, mint valaha. Vezetése megkérdőjelezhetetlenné vált. A hadseregben a Fritschcsel való bánásmód miatt mélységesen felháborodott tisztikarnak az anschluss diadala kifogta a szelet a vitorlájából. Egy maroknyi tiszt személyében viszont az ellenállás magvai jó termőtalajra találtak. Ez később összeesküvéshez vezetett, s 1944. július 20-án majdnem Hitler életébe került. Az adott helyzetben viszont a keserű, ellenséges érzések elsősorban Himmler, Heydrich és Göring, s nem Hitler ellen irányultak. Azt is felismerték, hogy nincs oly erő, mely végre tudna hajtani egy puccsot, mivel, ahogy Friedrich Ulbricht vezérőrnagy megfogalmazta, „a nép Hitler mögött áll”. 535 Az sem maradt hatástalan rájuk, ahogy a német katonákat az osztrák utakon fogadták. Az anschluss kérdésében a tisztek túlnyomó többsége azonos véleményen volt a néppel: csak helyeselni tudták, és ha néha kicsit irigykedve is, de csodálták Hitler legújabb diadalát. A széles néptömegekben a Hitler által megvalósított „német csoda”, ahogy jellemezték, „elementáris erejű lelkesedést” szabadított fel, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak továbbra is tétlen szemlélői maradnak az eseményeknek, és meggyőződtek róla, hogy „a Führerünk ezt is véghez tudta vinni vérontás nélkül”. 536 Ez volt az utolsó alkalom, hogy a német nép – most már keleti unokatestvéreivel együtt, akiknél a gyors kiábrándulás hamarosan szertefoszlatta azt a vad eufóriát, mellyel sokan közülük Hitlert fogadták 537 – úgy érezhette, hogy a háborús fenyegetés egy külpolitikai államcsínynek köszönhetően gyorsan elhárult a feje fölül. A következő, a Szudétafölddel kapcsolatos válság már hónapokig elhúzódott, és a háború közelsége majdnem pánikhangulatot idézett elő. Ha Hitleren múlott volna, akkor háború is lett volna belőle.

II.

A Csehszlovákiával kapcsolatban 1938 nyarán kialakult válság új megvilágításban tüntette fel Németország expanzionista törekvéseit. Ez a válság számos és jelentős vonatkozásban különbözött az előzőtől. Az anschlussig a jelentős külpolitikai győzelmek egybeestek a Birodalom minden érdekcsoportjának, különösen a hadseregnek a revizionista és nacionalista elvárásaival. A kilépés a Népszövetségből 1933-ban, a kötelező katonai szolgálat bevezetése 1935-ben, a Rajna-vidék megszállása 1936-ban, és az anschluss is, abban az időben minden bizonnyal megnyerte volna bármelyik nacionalista kormány tetszését. A módszerek, melyekre a hadsereg, a Külügyminisztérium és mások is gyakran ferde szemmel néztek, kifejezetten hitleriek voltak. A történések időzítését Hitler határozta meg. Ő hozta meg a döntést is a cselekvésre. Minden esetben tanácsadóinak erőteljes támogatását tudhatta maga mögött, csak időnként kellett számolnia némi bizonytalansággal. Győzelmei a politikai elit és a hatalmas néptömegek körében hallatlan népszerűségnek örvendtek, és ez is a revizionizmus mögött meghúzódó konszenzust bizonyítja. A korábbi válságok rövid ideig tartottak. A feszültség minden esetben rövid életű volt, és a siker hamar bekövetkezett. A győzelmeket követő össznépi ujjongásban is jórészt a megkönnyebbülés fejeződött ki, hogy a nyugati hatalmak nem avatkoztak be, és egy újabb háború veszélye – mely az utca emberét még mindig jeges borzongással töltötte el – ismét elhárult. Hitler ebből fakadó népszerűsége és tekintélye jórészt annak is köszönhető, hogy a győzelmeket vérontás nélkül sikerült elérnie. 538 A valóságban pedig, mint ahogy már tanúi lehettünk, minden esetben, még a Rajna-vidék megszállása esetében is nagyon kevés esély volt a szövetségesek beavatkozására. Hitler erőszakos, de vértelen akcióihoz a nyugati hatalmak gyengesége és megosztottsága biztosított lehetőséget. Hitler külpolitikája 1938 nyarán lépett túl először a revizionizmus és a nemzet egyesítése programján még akkor is, ha ezt a nyugati hatalmak nem ismerték fel. Nyilvánosság előtti aggodalma bármennyire is a szudétanémetekkel való bánásmód539 köntösébe öltözött, a német hatalmi csoportosulások tökéletesen tisztában voltak Hitler gondolatmenetével – a Hossbach-találkozón tett megjegyzései ezt már teljesen világossá tették –, hogy törekvései nem csupán a Szudétaföld Német Birodalomba történő bekebelezésére, hanem Csehszlovákiának mint államnak a megsemmisítésére irányulnak. Május végére ez a törekvés, és a szándék megvalósításának az időzítése a hadsereg vezetése előtt is körvonalazódott. Ez háborút, biztos háborút jelentett Csehszlovákia és nagy valószínűséggel, Hitler feltételezéseivel ellentétben, (sokaknak úgy tűnt) a nyugati hatalmak ellen is. Teljesen egyértelművé vált, hogy Hitler mindenáron háborút akart. „Éljen a háború, még akkor is, ha két vagy nyolc évig is eltart”, jelentette ki a szudétanémet vezető, Konrad Heinlein előtt szeptemberben, a válság a tetőpontján. 540 „Egyszer minden nemzedéknek meg kell tapasztalnia a háborút”, emlékszik vissza akkoriban tett kijelentésére segédtisztje, Fritz Wiedemann. 541 Minden figyelmeztetés ellenére ő már kezdett felkészülni (bár az adott időszakban ezt nem tartotta valószínűnek) egy Nagy-Britannia és Franciaország elleni háborúra is. Azon keveseket, akik tudták, hogy Hitlert milyen gondolatok foglalkoztatják, megdöbbentette és elborzasztotta ez a katasztrófával való végtelenül felelőtlen játszadozás, egy nyugati hatalmak ellen indított (szerintük teljesen felesleges) háború gondolata, melyről tudva tudták, hogy jelenlegi felkészültségével Németország semmiképpen sem nyerheti meg. Nem Csehszlovákia megsemmisítésének gondolata keltett riadalmat bennük. Ez az állam, melyet 1918-ban a Habsburg birodalom romjain hoztak létre, a csehek és szlovákok mellett élő német, magyar, lengyel és rutén kisebbségek ellenére megőrizte demokráciáját (bár mióta Németországban Hitler hatalomra került, a 3 milliós német kisebbség egyre nyugtalanabbá vált). Az ország erős ipari bázissal rendelkezett, és védelmi képességeit annyira kifejlesztette, hogy olyan hadsereget hozott létre, mellyel már számolni kellett. Cseppet sem meglepő, hogy hosszan elnyúló északi és déli határai – Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Romániával, Ukrajnával és Lengyelországgal – miatt fokozott jelentőséget tulajdonított az ország védelmének. Támaszt keresve Csehszlovákia Németország ősellenségei, és nem csupán Franciaország, hanem a Szovjetunió felé is kacsintgatott, ráadásul a kommunizmusnak jelentős számú híve is akadt az országban. A német nacionalisták szemében ezért Csehszlovákia csak egy stratégiailag igen fontos helyet elfoglaló, rendkívül zavaró tényezőként szerepelt. Bonyolította helyzetet még a szlávokkal szembeni előítélet is, ezért nem sok rokonszenvet pazaroltak erre a – Birodalommal szemben ellenséges – demokratikus államra, melynek szétzúzása Németország számára óriási előnyt jelentett volna, ha katonai és gazdasági dominanciáját ki akarja terjeszteni Közép-Európára. A hadsereg már 1937-ben egy Csehszlovákia ellen irányuló megelőző csapás tervét – Fall Grün – fontolgatta, mellyel meg akarta gátolni, hogy a csehek keletről is támadást indítsanak, ha szövetségesük, Franciaország nyugati irányból támadást intézne a Birodalom ellen. 542 Amint az 1930-as évek közepén rendkívül komolynak tartott, franciákkal folytatott háború veszélye már nem fenyegetett

olyan komolyan, a Fall Grünt egy hónappal a Hossbach-találkozó után úgy módosították, hogy számba vették azokat a lehetséges helyzeteket és körülményeket, melyek fennállása esetén az élettér problémája megoldásának érdekében a Wehrmacht lerohanhatja Csehszlovákiát.543 Csehszlovákia bukása gazdasági szempontból is csábító lehetőségeket kínált. Göring és a négyéves tervet irányító stábja a hadiipar vezetőivel együtt irigy pillantásokat vetett Csehszlovákia nyersanyagkészleteire és fegyvergyáraira. Egy erőteljesen fegyverkezésre berendezkedett, de a költséges élelmiszer- és nyersanyagimporttól jelentős mértékben függő gazdaság nehézségei a fokozottan jelentkező munkaerőhiánnyal és a mezőgazdasági termelés végletekig feszítésével párosulva – számtalan jelentés bizonysága szerint – egyre súlyosabb és riasztóbb problémát jelentettek.544 Az expanzió felé mutató gazdasági nyomás teljes egészében összhangban volt a rezsim vezetésének hatalompolitikai szándékaival. Mindazok, akik egy alternatív gazdasági stratégia mellett érveltek, mindenekelőtt természetesen Schacht, már elvesztették befolyásukat. E tekintetben már Göring játszotta a domináns szerepet. A Göring álmaiban szereplő délkelet-európai dominancia megszerzése szempontjából Csehszlovákia megszerzésének a szükségessége teljesen egyértelmű volt. Az 1938-as csehszlovák válságot viszont se katonai-stratégiai, se gazdasági szükségszerűség nem indokolta. Az is igaz, hogy Beck vezérkari főnök 1938 májusának végén kijelentette, hogy „Csehország (die Tschechei), abban a formában, ahogy azt a versailles-i szerződés elfogadtatta, tűrhetetlen Németország számára”, ezért „meg kell találni a módját annak, hogy ezt a Németország számára veszélyforrást jelentő tényezőt, ha kell, akkor katonai megoldással is megszüntessük”. Mindazonáltal élére állt a hadsereg azon csoportja ellenállásának, mely katasztrofális lépésnek tekintette volna, ha a Birodalom háborús konfliktusba keveredik a Nyugattal. 545 Az anschluss-válság idején az osztrák kormány elleni fellépésben a főkolompos szerepét vállaló, példátlan kapzsiságról tanúbizonyságot tévő Göring osztotta Beck aggodalmát, és inkább azt szorgalmazta, hogy a Nagy-Britannia ellen általa is végzetesnek vélt háború elkerülése érdekében, Csehszlovákia rovására, a nyugati hatalmak tegyenek területi engedményeket Németországnak. Nagyon kevesen akadtak, akik nála jobban szerették volna a csehszlovák állam megszűnését. Véleménye viszont arról, hogy ennek a végnek hogyan kell bekövetkeznie – szakadatlan nyomásgyakorlással történő fokozatos felmorzsolás – közelebb állt a nemzeti konzervatívok nézeteihez, mint Hitler azon szándékához, mely szerint a közeljövőben katonai erő alkalmazásával kell azt megoldani. Ahogy a háború Nagy-Britanniával egyre valószínűbbnek látszott, Göring is egyre józanabbul kezdett gondolkozni. A válság tetőpontján, Münchenben is inkább a békés megoldás, s nem a Hitler-féle, csehek elleni katonai agresszió mellett tört lándzsát. Álláspontja nem erősítette meg külpolitikai tanácsadóként helyzetét a csalódott Hitler mellett. Politikai befolyása München után már soha nem volt a régi. 546 A nemzeti katasztrófa látomása vezetett első alkalommal tétova ellenállás kialakulásához Hitler őrültségnek tartott viselkedésével szemben. A (Fritsch-botránytól még mindig szenvedő) hadsereg vezetésében, a Külügyminisztériumban és más, magas helyeken kezdtek kialakulni az ellenállás csírái azok körében, akik biztosak voltak abban, hogy Németországot egyenesen a katasztrófa felé hajszolják. 547 A katonák közt a Hitler igen nagy kockázatot vállaló politikájával szembeni ellenállás vezéralakjaiként a nyár folyamán vezérkari főnöki tisztéről lemondott Beck vezérezredes és Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr (katonai hírszerzés) vezetője emelkedett ki.548 A Külügyminisztériumban Ernst von Weizsäcker államtitkár állt a közvetlen főnöke, Ribbentrop külügyminiszter által lelkesen támogatott külpolitikai irányvonallal szembeni ellenállás élvonalában. 549 Az eseményekről jól tájékozott polgári személyek közül a Birodalmi Árhivatal volt vezetője, Carl Goerdeler volt az, aki kiterjedt külföldi kapcsolatain keresztül figyelmeztetett Hitler szándékaira.550 A szélesebb néptömegek részéről se nyilvánult meg semmiféle, külpolitikai kalandokat szorgalmazó nyomás, már csak azért sem, mert általános volt a vélekedés, hogy ez a nyugati hatalmakkal szembeni háborúhoz vezetne. A magas körök tavaszon és nyáron áthúzódó, szeptember folyamán pedig egész Európát a háborús szakadék szélére taszító politikájáról mit sem tudó, köznapi emberek körében most, a korábbi válságoktól eltérően, egyre fokozódott a háború veszélye miatti nyugtalanság. Az állandó feszültség valami olyasmit eredményezett, amit legpontosabban igazi háborús pszichózisként lehetne megfogalmazni. 551 A csehek iránt nem sok rokonszenvvel viseltettek. Nem volt hatástalan az sem, hogy a propaganda szüntelenül a német kisebbség üldöztetését harsogta. Valóban tapasztalható volt bizonyos agresszív hangulat, de ez elsősorban azokra a könnyen befolyásolható fiatalokra korlátozódott, akik még nem élték át a világháborút. Az volt az általánosnak tekinthető hangulat, hogy a háborút el kell kerülni, a békét meg kell őrizni. Hitler politikájával szemben először volt tapasztalható némi bizalmatlanság. A legtöbben a béke

megőrzését várták el tőle, s nem azt, hogy Németországot egy újabb háborúba vezesse. 552 A dráma főszereplői és a nézők milliói érzései szerint a háborúnak ezúttal nagyobb volt a valószínűsége, mint a béke fennmaradásának. A befolyás és hatalom birtokosai közül a Csehszlovákia megsemmisítésére irányuló háború élharcosa a félreállított, konzervatív von Neurathtól teljesen eltérő beállítottságú új külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop volt. Ribbentrop mindent megtett annak érdekében, hogy személyisége meghatározza a Külügyminisztérium tevékenységét, és kárpótolja magát azért a zavaró mellőztetésért, melyet főként Göring miatt el kellett szenvednie, amikor Londonban, a partvonal szélére állítva nem lehetett részese az ausztriai diadalnak, melynek lebonyolításában külpolitikai téren legfőbb riválisa játszotta a vezető szerepet. 553 Ezekben a hónapokban Hitler egyik legfőbb támogatójának számított. Az őt el nem fogadó és nevetségessé tévő Nagy-Britannia elleni gyűlölete, valamint a Führer iránti szolgalelkű odaadása a legszélsőségesebbé tette a szélsőségesek között, és Hitleren kívül nála senki nem szorgalmazta jobban a háborút. Amikor éppen nem Hitlert győzködte, akkor mindent megtett mások arról való meggyőzése érdekében, hogy amikor majd sor kerül rá, akkor Nagy-Britannia nem fog harcolni, és mindenfajta háború helyi jelleget fog viselni. Weizsäcker államtitkár tisztában volt azzal, hogy ebben a vonatkozásban Ribbentrop milyen átkos befolyással van Hitlerre. Mikor augusztus közepén ellentmondott Ribbentrop véleményének, mely szerint a nyugati hatalmak nem fognak beavatkozni, akkor a külügyminiszter azzal vágott vissza, hogy „a Führer eddig még soha nem tévedett, és a legnehezebb döntés és lépés (a Rajna-vidék megszállása) már mögötte van. Hinni kell a zsenialitásában ugyanúgy, mint ahogy ő, Ribbentrop, tapasztalatai alapján már évek óta ezt teszi.” Reményének adott hangot, hogy Weizsäcker szintén eljut odáig, hogy „vakon higgyen benne”. Az államtitkár később nagyon sajnálta, hogy ez nem következett be, és a tények is ellene szóltak. 554 Ribbentrop befolyása ellenére viszont az egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy azt a válságot, mely 1938 nyarán Európát a háború küszöbére sorolta, Hitler robbantotta ki, és ő is irányította. Az előző válságok rögtönzéseitől és szédítő gyorsaságától eltérően ezt most tudatosan alakította ki, és hónapok alatt ki is szélesítette. 1938-ig Hitler külpolitikai lépései merésznek, de nem felelőtlennek minősíthetők. Kitűnő érzékkel tapintott rá ellenfelei gyenge pontjaira, és magabiztos ösztönösséggel használta ki a megosztottságot és bizonytalanságot. Az idő megválasztásához is kitűnő érzéke volt, hatékonyan párosította a blöfföt és a zsarolást, a terveit támogató propagandát mesterien irányította. A versailles-i szerződés feltételei és a háború utáni diplomáciai rendezés felülvizsgálatában gyorsabban és messzebbre ment, mint arra bárki is számított. Diplomáciai módszerei – a nyugati hatalmak megítélése szerint – enyhén szólva szokatlanok, durvák, nyersek és kellemetlenek voltak, de szándékai felismerhetően összhangban álltak a hagyományos német nacionalista követelésekkel. Egészen az anschlussig, és azt is beleértve, Hitler tökéletes nacionalista politikusnak bizonyult. Azok, akik a szudéta válság idején készek voltak lenyelni a göbbelsi propagandát a csehek szudétanémetekkel szembeni bánásmódjával kapcsolatban, még bizonyos fokig rokonszenveztek is a németajkú területek Birodalomhoz történő csatolására – tehát egy bizonyosfajta anschlussra – irányuló követelésekkel, vagy legalábbis készek voltak elfogadni, hogy léteznek még megoldásra váró nemzetiségi problémák. Be kellett következnie a megfelelő eredményeket hozó válságnak, hogy rájöjjenek: Hitlert semmi se állítja meg. Amint a béke megőrzése fölött érzett megkönnyebbülés szertefoszlott, a müncheni szerződés miatt bizonyos szégyenérzet alakult ki a nagyhatalmakban, amikor rájöttek, hogy Csehszlovákia feláldozásával csupán némi időt sikerült nyerniük Hitlerrel szemben. Mielőtt ez bekövetkezett volna, Hitlert és szándékait illetően a nyugati politikusok közt egyre fokozódó értetlenség uralkodott el. Néhány, épelméjűségét kétségbevonó megjegyzés a brit politikusok azon véleményét tükrözi, hogy olyan személyiséggel állnak szemben, aki a nemzetközi politikában szakított a normális viselkedés formáival. Nevile Henderson brit nagykövet szerint Hitler „teljesen megőrült”, mindenáron háborúra törekszik, és „átlépte az őrültség határvonalát”. 555 Nem is tévedtek nagyot. 1938 tavaszán jött el az az időszak, amikor Hitler megszállottsága, hogy még életében végrehajtsa „küldetését”, már kezdett felülkerekedni a hideg politikai számításon. Mint ahogy Göbbels a már idézett feljegyzésében megfogalmazta, Hitler maga akarta megteremteni a Nagy Német Birodalmat. 556 Már észrevehettük, hogy fokozódó egészségügyi problémái – és az, hogy egyre többet kezdett foglalkozni saját halandóságával – minden bizonnyal hozzájárulhattak sietségéhez. Az ausztriai neveltetéséből származó, csehek iránti mélyen gyökerező gyűlölet (a Habsburg Birodalom németajkú területein szinte mindenütt tomboltak a csehekkel szembeni ellenséges érzések) további személyes késztetést jelentett számára a keleti és nyugati ősellenséggel, a Szovjetunióval és Franciaországgal szövetséges csehszlovák állam megsemmisítésére. Mint mindig, a presztízskérdés is jelentős súllyal esett a latba. Sértőnek és zavarónak érezte a májusban hirtelen elrendelt cseh mozgósítás (amit általánosságban véve

– és tévesen – a fenyegető német lépésekre adott válasznak tekintettek) diplomáciai visszhangját. 557 Ez, ha mást nem is eredményezett, megerősítette benne az elhatározást Csehszlovákia még az ősz beköszönte előtti gyors megsemmisítésére.558 Végül a saját, az anschluss sikere által túlzottan is felerősödő, csalhatatlanságába és akaraterejébe vetett hite együtt járt azzal, hogy egyre kevesebb hajlandóságot mutatott az övével ellentétes vélemények meghallgatására. Az, hogy az véleménye elmúlt időszakban a nyugati hatalmak gyengeségének megítélésében – a Külügyminisztériumban és a hadseregnél lévő tanácsadóinak véleményével szemben – mindig igaznak bizonyult, arról győzte meg, hogy ítélete ezúttal is helyes és csalhatatlan. 1937 folyamán lekicsinylő vélemény alakult ki benne a közeledését visszautasító Nagy-Britannia és a belső megosztottsággal küszködő Franciaország erejével és harckészségével kapcsolatban is. Ribbentrop sugalmazására, de legalábbis jelentős szerepet játszó ösztönzésére végül az a szilárd meggyőződése alakult ki, hogy a nyugati hatalmak semmit sem tesznek Csehszlovákia védelmében. Ezzel egyidejűleg erősödött benne az a vélemény is, hogy a Birodalom nyugati hatalmakhoz viszonyított pozíciói csak rosszabbodni fognak, ha azok Németország előnyének lefaragása érdekében óhatatlanul hozzálátnak a fegyverkezéshez. Tétlenül maradni – és ez visszatérő eleme volt gondolatmenetének – nem lehet, mert ezzel mindenképpen az ellenség malmára hajtja a vizet. Ezért, jellemző módon, úgy gondolkodott, hogy a kezdeményezés megőrzése érdekében azonnal cselekednie kell. Ezek a különböző meggondolások egyesültek abban a döntésében, hogy megérett az idő a Csehszlovákia elleni csapásra. Amíg Csehszlovákia nem semmisül meg, addig – és ez kulcsfontosságú stratégiai eleme volt gondolkodásának – Németország keze mind nyugaton, mind keleten meg van kötve. Oly mértékben eltávolodott a Nagy-Britannia által támogatott külpolitikai irányvonaltól, hogy kész volt Nagy-Britannia nélkül, sőt ha szükséges, akkor annak ellenére cselekedni. Mások intelme dacára az volt a véleménye, hogy egy Csehszlovákia ellen indítandó háború kevés kockázatot rejt magában. Ha várakozásával ellentétben a nyugati hatalmak elég ostobák ahhoz, hogy beavatkozzanak, akkor Németország képes rájuk is vereséget mérni. Hitler Csehszlovákia gyors megsemmisítésére irányuló törekvésének okainál sokkal fontosabb az a kérdés, hogy erre az időszakra miként került olyan helyzetbe, hogy – a megalapozott ellenérveket felülbírálva vagy semmibe véve – arra a döntésre jusson, hogy Németországot egy általános európai háború küszöbére kell elvezetnie. E tekintetben döntő jelentőségű volt hatalma kiterjesztésének általunk is nyomon követett folyamata egészen addig a pontig, amíg 1938 tavaszára már megszabadult minden intézményes korláttól, és dominanciája a „hatalmi kartell” minden részlege fölött megkérdőjelezhetetlenné vált.559 Hitler erőteljesen személyessé vált uralmának öt éve a kollektív politikacsinálásnak még a nyomait is felmorzsolta. Ez egyben lehetetlenné tette, hogy vele szemben a hatalmi eliten belül bármiféle ellenállás kialakuljon – nem beszélve arról, hogy ezzel életét és szabadságát veszélyeztette volna bárki –, ami rendkívüli módon megerősítette személyes hatalmát. Az óvatosságra intő tanácsok fékező hatása a minimumra csökkent. A Hitler alatti szinteken dúlt a nemzetiszocializmust jellemző, hobbesiánus „mindenki harca mindenki ellen”, a hatalmi hűbéresek egymással való vetélkedése, ami még inkább kiemelte megkülönböztetett helyzetét, melyben ő volt minden hatalom forrása, s megosztotta a különböző hatalmi egységek (a mozgalom, az állami bürokrácia, a hadsereg, a nagytőke, a rendőrség és mindezek különböző szekciói) egyéni és csoportérdekeit. Így Hitler mint a rendszer egyetlen tengelye, a belpolitikában ugyanúgy, mint a külpolitikában, képes volt kétoldalú kapcsolatokon keresztül vezetni, megadni a támogatást itt, megtagadni ott, s egyedüli döntőbíróvá válni még akkor is, amikor jobban szeretett volna (vagy rá volt kényszerítve) szabad folyást engedni az eseményeknek, és hagyni, hogy alárendeltjei úgy harcoljanak egymással, ahogy éppen akarnak. Ez már nem is annyira a megtervezett, „oszd meg és uralkodj” stratégia, hanem a Führer hatalmának és tekintélyének elkerülhetetlen következménye volt. A politika egységesítésére hivatott testületek hiányában a Harmadik Birodalomban minden csoportérdek csak a Führer támogatásával létezhetett és érvényesülhetett. Ezért elkerülhetetlenné vált, hogy mindenki „a Führer szellemében” dolgozzék annak érdekében, hogy megszerezhesse ezt a bizonyos támogatást, amivel csak tovább gyarapította a Führer hatalmát, és erősítette ideológiai megszállottságát.

A vezetés struktúráinak feltartóztathatatlan széthullása ezért nem csupán a Hitler abszolút fensőbbségét tükröző és megszépítő, mindent átható Führer-kultusz eredménye volt, hanem még jobban megerősítette a mindent látó, mindet tudó, tévedhetetlen és csalhatatlan vezető mítoszát, s azt a kormányzás alapelvének magaslatára emelte. Ezen túlmenően, mint ahogy ezt mindvégig figyelemmel kísérhettük, Hitler maga is horgostól, nehezékestől, zsinórostól lenyelte a Führer-kultuszt. Saját csalhatatlanságának és küldetésének ő volt a legelvakultabb hívője. Mindez nem a legjobb előfeltétel volt a racionális döntéshozatalhoz. A rezsim minden részlegének alkalmazkodása az egyre növekvő Führer-kultuszhoz, a kivételezett helyzet, melyet Hitler teremtett magának még a párt vagy a Gestapo leghevesebb bírálói körében is, valamint a „nagy vezető” hallatlan népszerűségének tudata 1938 nyarára – amikor vezetésének irányvonalával kapcsolatosan az első komolyabb aggodalmak felmerültek – már rendkívül megnehezítette volna a támogatás megvonását, nem is beszélve az ellenzéki akciók megindításáról. Mindenesetre a Csehszlovákia lerohanása elleni ellenzéki tervek jelentőségét nem szabad túlbecsülni. A rezsimen belül csakis a hadseregnek volt potenciális lehetősége, hogy megakadályozza Hitler terveit. A Blomberg–Fritsch ügy kétségkívül haragot, ellenszenvet és bizalmatlanságot váltott ki a hadsereg vezetéséből. Mindez elsősorban mégse annyira Hitler, mint az SS és a rendőrség vezetése ellen irányult. Még a katonai vezetésben a rezsim legszenvedélyesebb bírálójának számító Beck is – szokásától eltérően, és nem taktikai meggondolásokból – azt hangsúlyozta, hogy az SS-szel és a korrupt pártvezetőkkel szembeni ellenállás a „Führerért folytatott harcot” jelentheti, és valami ellene irányuló, „összeesküvéshez hasonló ügy leghalványabb feltételezése” se jöhet szóba. 560 Az 1938 februárjában végbement változásokat követően a hadsereg Hitlerrel kapcsolatos pozíciói is megrendültek. Ebben a folyamatban a hadsereg vezetése – ahogy mondani szokták – hatalmi elitből funkcionális elitté alakult át, és a Bismarck-éra óta folyamatosan betöltött „állam az államban” szerepkörből kilépve inkább Hitler hatalmának kiegészítőjévé vált.561 Ezt követően az anschluss még jobban megszilárdította Hitler főhatalmi helyzetét. 1938 nyarára, bármekkora is volt az aggodalom a nyugati hatalmakkal való háborúskodás kockázata miatt, a hadsereg vezetése megosztott volt. Hitler a Wehrmacht főparancsnokságában számíthatott Keitel és Jodl feltétlen támogatására. Brauchitschban – bármilyen fenntartással is volt néhány tábornoknak – meg lehetett bízni, hogy a hadsereget a megfelelő irányvonalban tartja. Raeder, mint mindig, ezúttal is teljes mellszélességgel Hitler mögött állt, és már a haditengerészetet készítette fel egy esetleges, Nagy-Britanniával vívandó háborúra. Göring, a Luftwaffe parancsnoka nagyon tartott egy ilyen háborútól, és a német terjeszkedési politikáról alkotott koncepcióját látta ezzel veszélyeztetve, de ennek ellenére automatikusan meghajolt a Führer feltétlen tekintélye előtt azokban a kérdésekben, melyekben véleménye eltért az övétől. Ezért, amikor Beck kényszerítve érezte magát, hogy lemondjon a vezérkari főnöki posztról, az nem keltett nagyobb hullámokat a szárazföldi hadseregben, a Wehrmacht többi fegyverneméről már nem is beszélve. Ehelyett az történt, hogy elszigetelte magát, és ettől kezdve az olyan, hasonlóképpen elszigetelt és elégedetlen személyiségekkel épített ki kapcsolatokat, akik a fegyveres erőkön, a Külügy- és más minisztériumokon belül Hitler elmozdításának módjait és lehetőségeit fontolgatták. Tisztában voltak vele, hogy erősen sodró áramlattal úsznak szembe. Kétségeik és aggodalmaik ellenére tudták azt is, hogy a hatalmi elit egységesen és töretlenül támogatja Hitlert. Azzal is tisztában voltak, hogy a háború lehetősége miatt növekvő aggodalom ellenére Hitler számíthat a tömegek fanatikus támogatására. 562 Az ellenállás sikerének kilátásai tehát nem voltak kedvezőek. Mindezek ismeretében tehát aligha meglepő, hogy amikor a nyár folyamán a válság kiéleződött, akkor Hitler egyértelmű támogatást élvezett, és senki se kérdőjelezte meg vezetését és politikáját. A fenntartások ellenére a rezsim hatalmi elitjének minden részlege ekkorra már – akár sikeres lesz, akár elbukik – Hitlerhez kötötte magát.

III. A nemzetközi helyzet alakulása is egyértelműen Hitler kezére játszott. Csehszlovákia a Franciaországgal és a Szovjetunióval kötött hivatalos szerződések ellenére is kiszolgáltatott volt, és barátok nélkül maradt. Franciaország bizonytalan magatartása a nyári válság idején azt a kétségbeesett törekvést tükrözte, mellyel ki akart bújni a Csehszlovákiával meglévő szerződéses kötelezettségei és az ebből fakadó katonai beavatkozás alól, melyhez nem volt semmi kedve, és nem is volt felkészülve rá. A franciák nagyon aggódtak amiatt, hogy Csehszlovákia esetleg német ellenőrzés alá kerülhet. Attól viszont még jobban féltek, hogy a csehek védelmében háborúba keveredjenek. 563 A Szovjetunió az országon belüli zűrzavarral volt elfoglalva, és csak akkor tudott volna Csehszlovákiának segítséget

adni a védekezéshez, ha lehetővé teszik csapatai számára a Lengyelországon vagy Románián keresztül történő átvonulást, ami szóba se jöhetett. 564 Lengyelország és Magyarország mohón várta a lehetőséget, hogy a szétesett Csehszlovákia rovására megvalósíthassák saját revizionista céljaikat. Olaszországnak, miután Ausztria kérdésében engedett a gyorsan gyarapodó és vezető szerepet játszó tengelyhatalomnak, nyilvánvalóan nem állt érdekében, hogy Csehszlovákiát támogassa.565 A Brit Birodalmon belüli globális elkötelezettségével és különböző problémáival elfoglalt, egy Németországgal egyre növekvő valószínűséggel bekövetkező konfliktus esetére katonai felkészületlenségének tudatában lévő Nagy-Britannia minden erővel igyekezett elkerülni, hogy idő előtt belebonyolódjon egy olyan középeurópai állam nemzetiségi problémái miatti háborúba, mellyel szemben még csak szerződéses kötelezettségei sincsenek. A britek azt is tudták, hogy a franciák nincsenek felkészülve a csehek megsegítésére. 566 A kormány még megelőlegezte Hitlernek a kétségekből fakadó előnyöket, s kész volt elhinni, hogy a Szudétaföld problémáinak megoldása nem szül újabb „nemzetközi hatalmi vágyat”, vagy nem azt jelenti, hogy Hitler a jövőben támadást tervez Franciaország vagy Nagy-Britannia ellen.567 Ezen túlmenően Londonban elfogadott és általános volt a vélemény, hogy a csehek valóban elnyomják a szudétanémet kisebbséget. 568 Elkerülhetetlen volt tehát, hogy nyomást gyakoroljanak a csehekre Hitler követeléseinek kielégítése érdekében, amit maguk a franciák is támogattak. Csehszlovákia egyre reménytelenebbé váló nemzetközi pozícióin túl még törékeny belső helyzete is Hitler segítségére volt. A cseh kormányt nem csupán a szudétanémetek lármázása, hanem a szlovákok saját autonómiájuk megszerzésére irányuló törekvése is lehetetlen helyzetbe hozta. A háború utáni rendezést egyedül túlélő, külső és belső erők által aláásott demokráciáját „barátai” elhagyni, ellenségei felfalni készültek. Közvetlenül azelőtt, hogy Schuschnigg kirobbantotta az anschluss-válságot, Göbbels egy Hitlerrel folytatott beszélgetés után feljegyezte, hogy „egy szép napon Csehszlovákia darabokra (zerfetzt) lesz szaggatva”.569 Amikor Göring arról biztosította a cseheket, hogy nem terveznek ellenük katonai akciót, a magyarokkal azt közölte, hogy Ausztria kérdésének rendezése után biztosan Csehszlovákia fog sorra kerülni. 570 Jodl szerint ebben az időszakban Hitler is olyan megjegyzést tett, hogy „Ausztria lesz először felfalva”. 571 Az anschlusst követő két héten belül, a Konrad Henlein szudétanémet vezetővel Berlinben folytatott megbeszélés során Hitler is arra utalt, hogy a cseh kérdés is „hamarosan” megoldódik. Meghatározta azoknak a követeléseknek az általános stratégiáját is, melyeket a prágai kormány nem tud teljesíteni, ami rendkívül fontos volt annak megakadályozása érdekében, hogy a szudétanémetek kérdésében a csehszlovák kormány engedjen a britek nyomásának. 572 Henlein nem is vesztegette sokat az idejét, s a Szudétanémet Párt április 24-én, Karlsbadban (Karlovy Vary) megtartott kongresszusán autonómiát követelt a szudétanémeteknek.573 Henlein tartogatott még egy követelést a tarsolyában, melyről Hitler az osztrák–magyar soknemzetiségű államot jól ismerve tudta, hogy azt soha nem teljesítik, nevezetesen azt, hogy német ezredeket állítsanak fel a csehszlovák hadseregben. 574 Németországon belül a stratégia a propaganda felerősítése volt a szudétanémetek csehek által történő elnyomása ellen. Ha szükségesnek mutatkozik, akkor az agitáció erejét fokozó incidenseket is lehet gyártani.575 Katonai vonatkozásban Hitler abban bízott, hogy el lehet kerülni a britek beavatkozását, abban pedig biztos volt, hogy a franciák egyedül nem fognak közbelépni. 576 Megítélése szerint a legnagyobb elrettentő erőt egy Németország nyugati határvonalán kialakított 650 kilométer hosszú („sárkányfogaknak” nevezett harckocsiakadályokat és 11 000 bunkert magába foglaló) betonerődítmény – a Westwall – megépítése jelentette, mely jelentős mértékben megnehezít minden francia lerohanási kísérletet. Hitler fokozott és személyes érdeklődése a Westwall iránt, és az építkezés sürgetése közvetlenül kapcsolatban állt a csehek ellen intézett támadás időzítésével.577 Ebben az időszakban, 1938 márciusának végén és áprilisában Hitler még nyilvánvalóan nem határozta meg pontosan Csehszlovákia megsemmisítésének menetrendjét. 578 Hitler ebben az időszakban, április 21-én utasította Keitelt, hogy dolgozza ki a Csehszlovákia elleni katonai akció tervét. Azt emlegette, hogy ezt a problémát majd a német kisebbség elnyomására és Csehszlovákia Németország számára a „nem csupán a lengyelekkel, hanem mindenekelőtt az egész bolsevizmussal keleten történő nagy leszámolás esetén” hallatlanul nagy veszélyt jelentő stratégiai helyzetére hivatkozással kell megoldani. 579 Ezzel együtt Hitler hangsúlyozta, hogy – hacsak az országon belüli, vagy a nemzetközi helyzet szerencsés alakulása erre nem kínál kedvező alkalmat – a közeljövőben nem áll szándékában támadást indítani Csehszlovákia ellen. Ha pedig erre sor kerül, akkor ennek olyan gyorsan kell megtörténnie – katonai szempontból négy napon belül döntésre kell vinni a dolgot –, hogy a nyugati hatalmak belássák a beavatkozás értelmetlenségét. 580 Keitel és Jodl nem siettek a hadműveleti tervek kidolgozásával, melynek tervezetét végül csak május 20-án adták át Hitlernek, melyet az ő egy hónappal

korábbi intenciói alapján dolgoztak ki. „A közeljövőben nem áll szándékomban katonai akcióval szétzúzni Csehszlovákiát”, kezdődött a tervezet szövege.581 Közben Hitler dühösen reagált a hadsereg vezérkari főnökének, Becknek május 5-i emlékeztetőjére, melyben hangsúlyozza Németország felkészületlenségét egy elhúzódó háborúra, és a brit beavatkozás veszélyeire hívja fel a figyelmet abban az esetben, ha még abban az évben német támadás indulna Csehszlovákia ellen. 582 A szárazföldi hadseregen – a Wehrmacht egészéről már nem is beszélve – belüli megosztottságot és a Führerrel való meggyengült kapcsolatokat bizonyítja Keitelnek és Brauchitschnak az a döntése is, hogy az emlékeztető első részét nem terjesztették Hitler elé, mert tudták, hogy úgyis első kézből lesöpri az asztalról anélkül, hogy a harmadik részt elolvasná.583 Hitler még harapósabb volt, amikor Göring azt jelentette neki, hogy a Westwall építésében (ahol a munkálatok a 2. hadseregcsoport parancsnokának, Wilhelm Adam tábornoknak az irányítása alatt zajlottak) vajmi kevés előrehaladást sikerült elérni. Terveinek szabotálásával vádolta a vezérkart, leváltotta a hadsereg építési főnökét, és azt a Fritz Todtot nevezte ki a munkálatok élére, aki 1933 óta polgári mérnökszakértőként dolgozott mellette, és az autópálya-építés is az ő ötlete volt. 584 Ez is szemléletes példa arra, hogy Hitler fölényes önkényességgel kezelte a hadsereg vezetését. 585 Még 1942-ben is emlékeztetett erre az – általa a hadsereg ellenállásának minősített – esetre.586 Hitler május elején Olaszországban tett hivatalos látogatása során egyik legfontosabb kérdés annak tisztázása volt, hogy Mussolini hogyan ítéli meg Németország Csehszlovákia elleni akcióját. Május 2-án ötszáz diplomatát, állami hivatalnokot, pártvezetőt, biztonsági embert és újságírót szállító három különvonat indult el Rómába. 587 A pazar külsőségek között lezajló hivatalos viszontlátogatás nem ment olyan simán, mint Mussolini előző szeptemberben, Németországban tett látogatása. Hitlert bosszantotta a dolog, hogy vendéglátója nem Mussolini, hanem III. Viktor Emánuel olasz király volt. Kényelmetlenül, feszélyezve érezte magát az udvari szertartások során. Úgy érezte, és nem minden alap nélkül, hogy a király, a királynő és az udvari körök bizonyos viszolygással kezelik. 588 A látogatás mélypontjára Hitler számára a nápolyi Aida-előadást követően került sor, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül a (teljes díszegyenruhában megjelenő) király mellett ő még mindig frakkot viselve, előre lendített jobb kézzel, balkezét mellényéhez szorítva, frakkjának ide-oda lengedező fecskefarkától kísérve végighalad a díszőrség sorfala előtt, és segédtisztje, Fritz Wiedemann szerint úgy festett, mint egy izgatott főpincér egy étteremben. 589 A tomboló Hitler Ribbentropon töltötte ki bosszúját, aki bűnbakot keresve a protokollfőnököt tette felelőssé az egész kellemetlenségért.590 Diplomáciai szempontból is történt néhány ballépés. A mindig esetlen Ribbentrop a legalkalmatlanabb pillanatot választotta ki, hogy egy angolok és franciák ellen irányuló, kölcsönös segélynyújtási, tengelyhatalmi szerződés aláírása érdekében megszorongassa az olaszokat. Ciano meglehetősen lenézte Ribbentropot. Az egy ilyen szerződés megkötésében hosszú távon érdekelt Mussolini közölte vejével, hogy Ribbentrop „a németeknek azon kategóriájához tartozik, akik szerencsétlenséget hoznak Németországra. Állandóan összevissza beszél a háborúról anélkül, hogy lenne valami kifejezett ellensége, vagy valami világos célt tartana szem előtt.” Egy ilyen embert nem szabad komolyan venni.591 Hitler viszont mindent megtett annak érdekében, hogy eloszlasson minden, a látogatással kapcsolatosan kezdetben jelentkező fenntartást. A május 7-én, Rómában megtartott beszédében lelkes szavakkal méltatta „a két nemzet életterét világosan elválasztó” természetes „alpesi határokat”. 592 Ezt, a Dél-Tirol iránti minden igényről való nyilvános lemondást Hitler már az 1920-as évek közepétől kezdődően folyamatosan hangsúlyozta. Az anschlusst hamarosan követő látogatása során viszont fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa az olaszokat, ráadásul Csehszlovákia ügyében is szerette volna megszólaltatni őket. Megítélése szerint a látogatás legértékesebb része ez a megszólalás volt. Mussolini megjegyzését Hitler bátorításként fogta fel, hogy szabadon felléphet a csehek ellen. 593 Weizsäcker államtitkár megjegyezte, hogy Olaszország meg kívánja őrizni semlegességét egy Németország és Csehszlovákia között kitörő háború esetén.594 A Hitler olaszországi látogatásáról a német külképviseleteknek szétküldött tájékoztatóban Ribbentrop megállapítja: „Ami a szudétakérdést illeti, a megbeszélések során egyértelműen világossá vált, hogy az olaszok megértik a szudétanémetek sorsába történő beavatkozásunkat.” 595 Diplomáciai értelemben Hitler a látogatással elérte, amit akart. A május 20–22-i „hétvégi válság” előtt még nem történt meg a Csehszlovákia elleni támadás időzítése. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler belátható időn belül a tettek mezejére akar lépni. Már május közepén a

„szudétakérdés” év végéig történő megoldásáról beszélt, mivel ezt követően a nemzetközi helyzet akár kedvezőtlenül is alakulhat.596 Ezután következett be a „hétvégi válság”.597 A cseh határ mentén történő csapatmozgásokról a francia és az angol nagykövetséghez, valamint a prágai kormányhoz május 19-én és 20-án eljutó jelentéseket a németek harsány csehek elleni propagandájának következtében, és a küszöbön álló helyhatósági választások miatt Szudétaföldön kialakult feszültség okán igen komolyan kezelték. A csehszlovák kormány ezt egy közeljövőben bekövetkező lerohanás veszélyeként értékelte, s válaszul elrendelte a tartalékosok részleges mozgósítását, ami megközelítőleg 180 000 ember hadrendbe állítását jelentette.598 A feszültség még tovább fokozódott, mikor két szudétanémet a cseh rendőrséggel történt összecsapás során életét vesztette. Közben Keitel egyértelműen biztosította Henderson brit nagykövetet, hogy a csapatmozgások nem jelentenek többet a megszokott tavaszi hadgyakorlatoknál, s ezt a hírt a sajtó is felkapta. Ribbentrop erre dühös kirohanásokkal válaszolt, amiért Henderson nem a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül hozta nyilvánosságra az információt, s azzal fenyegetőzött, hogy a háború kitörése esetén Németország ugyanúgy fog harcolni, mint 1914ben.599 Mindez valós és komoly aggodalmakat keltett a brit nagykövetben, aki azért nyugtalankodott, hogy Keitel talán mégis félrevezette, és valóban küszöbön áll Csehszlovákia lerohanása. Május 21-én, vasárnap délután Lord Halifax brit külügyminiszter utasította Hendersont, tájékoztassa Ribbentropot, hogy egy Csehszlovákia elleni támadás esetén a franciák készen állnak a beavatkozásra, és a németek arra se számíthatnak, hogy a britek tétlenül szemlélik a fejleményeket.600 Ribbentrop hisztérikus válaszát aligha lehetett megnyugtatónak tekinteni: „Ha Franciaország valóban elköveti azt az őrültséget, hogy támadást intéz ellenünk, akkor az a francia történelem legnagyobb vereségéhez vezethet, és ha Nagy-Britannia csatlakozik a franciákhoz, akkor ismét életre-halálra szóló harc veszi kezdetét.”601 Mindazonáltal május 22-én a határ menti brit felderítés nem tapasztalt semmi nyugtalanító körülményt. 602 Vaklárma volt az egész. A válság oly gyorsan elcsitult, mint ahogy elkezdődött. A külföld, nem utolsósorban Nagy-Britannia véleménye az volt, hogy a németek valóban akciót terveztek, de a külföld nyomására Hitler elállt terveitől. 603 Jodl naplójegyzetei szerint – bár azok néhány héttel később születtek – a német presztízsen esett csorbát Hitler sértésnek érezte. 604 Keitel későbbi visszaemlékezései szerint Hitler kijelentette, hogy nem hajlandó eltűrni a csehek „ilyen provokációját”, és követelte a minél gyorsabb felkészülést a támadás megindítására. 605 Hitler nem ennek a válságnak az eredményeként döntötte el, hogy még az év vége előtt szétzúzza Csehszlovákiát. Láthattuk, hogy már a válság előtt is ez volt a szándéka. A válság csak felgyorsította az eseményeket. A büszkeségén esett sérelem megerősítette elhatározásában, hogy a lehető leggyorsabban cselekedni fog. Minden halogatás kizárttá vált. „Május 21-e után világossá vált, hogy a problémát így vagy úgy, de meg kell oldani. Minden további halogatás csak nehezebbé és ezért véresebbé teszi a megoldást”, magyarázta később az eseményeket.606 A Berghofban néhány napig rágódott a kérdésen, és eltöprengett katonai tanácsadóinak véleményén, mely szerint Németország még nincs felkészülve egy csehek ellen közeljövőben indítandó támadásra, majd Berlinbe visszatérve, május 28-i időpontra tanácskozásra hívta össze vezető tábornokait és a Külügyminisztérium vezető személyiségeit. 607 Egy nappal a tanácskozás előtt Hitler utasította Raedert, hogy gyorsítsa fel a csatahajó– és tengeralattjáró-építési programot.608 A célpont nyilvánvalóan Nagy-Britannia volt. Hitler viszont nem számított komolyan arra, hogy Csehszlovákia miatt háborúba keveredik a britekkel. A Nyugattal a konfliktus jelentette ki másnap a katonák értekezletén, csak három vagy négy év múlva fog bekövetkezni. 609 Hitler kertelés nélkül megmondta tábornokainak: „A szilárd és végleges döntésem, hogy Csehszlovákiának el kell tűnnie a térképről.” 610 Azt állította, hogy Németország ma erősebb, mint 1914-ben volt. Rámutatott az 1933 óta tartó folyamatos sikerekre. Kijelentette, hogy nem lehet hosszú ideig az elégedettség állapotában élni. Az élet folyamatos harc. Németországnak élettérre és gyarmatokra van szüksége Európában. Ezt a problémát a most élő nemzedéknek kell megoldani. Franciaország és Nagy-Britannia ellenségesen fogja szemlélni a német terjeszkedést. Egy, a Nyugattal kirobbanó konfliktus esetén Németország legveszélyesebb ellensége Csehszlovákia lenne. Ezért kell megsemmisíteni Csehszlovákiát. A mielőbbi cselekvés okait sorolva beszélt a cseh erődítmények félkész állapotáról, a gyenge brit és francia fegyverkezési programokról, és a kedvező nemzetközi helyzetről. A nyugati erődítményrendszer építését drasztikusan fel kell gyorsítani. Ez teremti meg az előfeltételeket egy „Csehszlovákiába történő villámgyors bevonulásra”. 611 Két nappal később az átdolgozott Fall Grün is készen volt. Alapelveiben nem különbözött attól, amit Keitel és Jodl a hónap elején összeállított. A bevezetés ezúttal a következőképpen szólt: „Megváltoztathatatlan döntésem

Csehszlovákia belátható időn belül, katonai erővel történő szétzúzása.” Keitel kezeskedett róla, hogy az előkészületek legkésőbb október 1-jére befejeződnek. 612 Ettől az időponttól kezdve Hitler, céljai megvalósítása érdekében, elszánta magát „minden kedvező politikai lehetőség kihasználására”. 613 Ez döntés volt a háború mellett – ha a szükség úgy hozza, akkor a nyugati hatalmak ellen is.614 Beck vezérkari főnök minderre két, május 29-én és június 2-án kelt emlékeztetővel is válaszolt, melyben igen élesen bírálta mind Hitler Franciaországgal és Nagy-Britanniával kapcsolatos politikai feltételezéseit, mind pedig a Fall Grün hadműveleti utasításait.615 Ezzel együtt korábbi, május 5-i emlékeztetőjéhez hasonlóan ezekben is sok azonos részlet szerepelt Hitler élettér szükségességéről alkotott elméletével (annak ellenére, hogy ezt Beck sokkal korlátozottabb méretekben képzelte el), és ő is egyetértett azzal, hogy a csehszlovák államot – ha kell, háború útján – meg kell semmisíteni. A véleménykülönbség (megfogalmazása szerint) „kardinális pontját” a Franciaország és Nagy-Britannia elleni háború kérdése alkotta, melyről Becknek az volt a meggyőződése, hogy azt Németország el fogja veszíteni. 616 Beck ebben az időszakban még abban a tévhitben ringatta magát, hogy Hitler rossz tanácsokat kap a Wehrmacht főparancsnokságától (Oberkommando der Wehrmacht, OKW). Bírálatának célpontja főként nem is Hitler volt, hanem az, amit ő a parancsnoki láncolat eltorzult struktúrájának minősített. 617 Beck számára csak fokozatosan vált világossá, hogy még a hadsereg főparancsnokságán belül is mennyire elszigetelt helyzetbe került. Különösen Brauchitsch volt az, aki – bár osztotta Beck fenntartásait – semmi olyasmit nem volt hajlandó tenni, ami ellentétes lett volna Hitler terveivel, nem is bírálta azokat. 618 Brauchitsch és Beck között a távolság egyre szembetűnőbbé vált. A hadsereg főparancsnoka egyre inkább Beck helyettesére, Franz Halder tábornokra támaszkodott. 619 A pomerániai Barthban június 13-án mintegy negyven magasabb parancsnok részvételével megtartott értekezleten Brauchitsch Hitler szócsövének szerepét vette át, és a délelőtt folyamán arról tájékoztatta az összegyűlt tiszteket, akik többsége addig mit sem tudott Hitler direktívájáról, és teljes meglepetéssel értesült a dologról, hogy a cseh problémát erő alkalmazásával kell megoldani. Brauchitsch ebben a feszült helyzetben vezető tisztjeitől lojalitást kért, amit meg is kapott a résztvevőktől. Az értekezletre Hitler is elígérkezett, hogy tájékoztassa a tiszteket a Fritsch-ügyről, és elejét vegye annak a bujkáló elégedetlenkedésnek, mely a korábban nagy köztiszteletnek örvendő katonai vezetővel való bánásmód miatt keletkezett, és mindaddig tovább fokozódott, amíg a hadbíróság minden vádpont alól fel nem mentette.620 Mikor Hitler déltájban megérkezett, Brauchitschnak a küszöbön álló háborúról szóló meglepő bejelentése segítségére volt, hogy túltegye magát a kezdeti nehézségeken. Ezután következő, gondosan megválasztott hangvételű tájékoztatója, mellyel Fritschet „rehabilitálta” – anélkül, hogy visszahelyezte volna hivatalába – teljesen elejét vette minden későbbi bizalmi válságnak. Beszédét a Brauchitsch által elkezdett témával fejezte be: a közvetlen háborús veszélyre hivatkozással lojalitást kért tábornokaitól. 621 A tábornokok eleget tettek kérésének. Minden olyan remény, melyet az ülésről távolmaradó Beck dédelgethetett arról, hogy a katonai vezetés egységesen visszautasítja Hitler csehországi kalandját, egy csapásra szertefoszlott. Beck helyzete és hadműveleti kérdésekkel kapcsolatos érvei június közepére észrevehetően meggyengültek, amikor a vezérkar kezdeményezésére megrendezett, de a se Hitler, se az OKW által nem kért hadgyakorlatok eredményei – Beck borúlátó előrejelzéseivel ellentétben – azt mutatták, hogy Csehszlovákiát tizenegy napon belül le lehet rohanni, és a csapatokat gyorsan át lehet csoportosítani a nyugati fronton folyó harcokra. 622 Véleménykülönbsége Brauchitschcsal a hadgyakorlatok kiértékelése során, június második felében nyilvánvalóvá vált. Beck Cassandrajövendöléseit még a vezérkar is eltúlzottnak tartotta. 623 Az egyre inkább kétségbeesett és elszigetelt Beck a nyár folyamán egészen odáig elment, hogy a teljes katonai vezetés lemondása mellett kardoskodjon, és Hitlert arra késztesse, hogy tisztogatást hajtson végre a rendkívül kockázatos nemzetközi kalandot szorgalmazó radikálisok körében.624 A Wehrmacht legmagasabb vezetői „katonai kötelességének”, írta 1938. július 16-án, „van egy határa, ahol tudásuk, lelkiismeretük és felelősségtudatuk meggátolja őket egy parancs végrehajtásában. Ha egy ilyen helyzetben nem fogadják meg tanácsaikat és figyelmeztetésüket, akkor joguk van arra, hogy a néppel és a történelemmel szemben érzett felelősségük tudatában megváljanak posztjuktól. Ha mindnyájan egységes akarattal lépnek fel, akkor a katonai akció kivitelezhetetlenné válik. Így megvédhetik hazájukat a legrosszabbtól, a pusztulástól (Untergang)… A rendkívüli idők rendkívüli lépéseket követelnek.”625 Brauchitschot lehetetlen volt meggyőzni mindenfajta, Hitlerhez intézendő tábornoki ultimátum szükségességéről annak ellenére, hogy a hadsereg főparancsnoka jelentős részben egyetértett Beck katonai elemzésével, és egy nyugati beavatkozás veszélyével kapcsolatban is osztotta aggodalmait. A vezető tábornokok augusztus 4-re összehívott értekezletén Brauchitsch nem mondta el azt a beszédet, melyet Beck készített elő számára. Helyette inkább

elhatárolta magát vezérkari főnökétől, és felolvastatta vele saját, július 16-án kelt emlékeztetőjét, mely rendkívül borúlátóan ítélte meg a Csehszlovákia lerohanását követő eseményeket. 626 A jelenlévők túlnyomó többsége egyetértett abban, hogy Németország nem képes megnyerni egy nyugati hatalmak ellen folytatott háborút. Reichenau viszont „a Führerrel való személyes ismeretség alapján” óvott egyes tábornokokat attól, hogy ilyen érvekkel keressék meg Hitlert; megítélése szerint ez szándékaikkal éppen ellentétes hatást váltana ki. Ernst Busch tábornok feltette a kérdést, hogy vajon a katonák feladata-e az, hogy beleavatkozzanak a politikába. Brauchitsch rájött, hogy a jelenlévők a Csehszlovákia ellen indítandó háború ellen vannak. Maga is hozzátette, hogy egy új világháború a német kultúra megsemmisülését eredményezné. Gyakorlati lépésekre vonatkozó megállapodásra viszont nem jutottak. Gerd von Rundstedt vezérezredes, az egyik legmagasabb rendfokozatú és legnagyobb tekintélynek örvendő tábornok nem szívesen provokált volna egy újabb válságot Hitlerrel annak háborús kockázatot jelentő politikája miatt. Erich von Manstein altábornagy, a 18. lövészhadosztály parancsnoka, aki később nagyformátumú taktikusként szerzett hírnevet magának, azt tanácsolta Becknek, hogy hárítsa el magától a felelősséget – ez a politikai vezetés dolga – és minden erejét a Csehszlovákia elleni akció sikerének szentelje. 627 Brauchitsch, bármennyire is gerinctelennek bizonyult, nem az egyedüli volt, aki nem szívesen adta volna át Hitlernek az ultimátumot. Az igazság az, hogy egy ilyen kihívás nem élvezett kollektív támogatást. Brauchitsch megelégedett azzal, hogy Beck ultimátumát Hitler egyik adjutánsán keresztül juttatta el a Führerhez. 628 Hitler tajtékzott a dühtől, amikor értesült a tanácskozáson történtekről. Brauchitschot azonnal a Berghofba rendelte, és órákon keresztül úgy ordítozott vele, hogy akik a nyitott ablakok alatt, a teraszon ültek, annyira kényelmetlenül érezték magukat, hogy bevonultak az épületbe.629 Hitler ezután – rendhagyó módon – augusztus 10-re nem a katonai felső vezetést, hanem a második vonalból kiválasztott magasabb rendfokozatú tiszteket hívta össze a Berghofba, akikről elképzelhető volt, hogy egy katonai konfliktus esetén gyors előléptetésre számítanak. Nyilvánvalóan abban bízott, hogy a beosztottakon keresztül befolyást tud gyakorolni a felső vezetésre. Csalódnia kellett. Több órán át tartó szóáradata nem tudta meggyőzni a Beck júliusi emlékeztetőjének tartalmával tökéletesen tisztában lévő hallgatóságát. 630 A nyugati határokon lévő erődítmények célszerűségének kétségbevonása miatt hallatlanul feldühödve kijelentette: „Adam tábornok azt állítja, hogy a Westwall csak három napig tudja tartani magát. Én pedig azt mondom, hogy három évig is tartani fogja magát, ha azt német katonák védik.”631 A Hitler és a hadsereg vezérkara közötti bizalmi válság komoly formát öltött. Ráadásul az összegyűlt tisztek is megosztottak voltak, többen közülük élesen bírálták Becket. 632 Öt nappal később, a Berlintől száz kilométernyire lévő Jüterborgban rendezett tüzérségi hadgyakorlaton Hitler ismét megkísérelte, hogy tompítsa Beck emlékeztetőjének a vezető tábornokaira gyakorolt hatását. Ismét előhozakodott a cseh probléma ősz folyamán történő megoldására kialakult kedvező nemzetközi helyzetről szóló érvei sokaságával. Azt a félelmet viszont ezúttal se tudta eloszlatni, hogy a nyugati hatalmak majd beavatkoznak Csehszlovákia védelmében.633 Beck tett még egy utolsó kísérletet Brauchitsch meggyőzésére, hogy foglaljon el határozott álláspontot Hitlerrel szemben.634 Érvei pusztába kiáltott szavaknak bizonyultak. Augusztus 18-án aztán Beck benyújtotta a már egy hónappal korábban előkészített lemondását. 635 Még akkor is bedőlt egy utolsó trükknek. Elfogadta Hitler „külpolitikai meggondolásokon alapuló” kérését, hogy ne hozza nyilvánosságra lemondását. Ezzel elveszett az utolsó lehetőségét is arra, hogy a hadseregen és az egész német népen eluralkodó kellemetlen érzéseket nyíltan is a Birodalom politikai vezetése ellen fordítsa, holott tisztában volt azzal, hogy Hitler elképzeléseit szívvel-lélekkel csak Ribbentrop és talán Himmler támogatta. 636 A Beck rátérése a merev ellenállás felé vezető útra bátor lépésnek bizonyult. 1938 nyarára viszont – legalábbis a politikai stratégiát illetően – a katonai felső vezetésen belül elszigetelt figurává vált. Néhány hónappal később a következőket írta: „Én figyelmeztettem – és a végén egyedül maradtam.”637 A kialakult helyzet iróniája, hogy éppen őt terhelte a legnagyobb felelősség azért, hogy megteremtette Hitler számára azt a katonai erőt, melynek bevetésével a diktátor nem tudott tovább várni. 638 A nyár közepére Hitler így már biztos lehetett a hadsereg vezetőinek engedelmességében még akkor is, ha kelletlenül, különösebb lelkesedés nélkül támogatták a csehek elleni háborúról szóló elképzelést, és kapcsolatukra a feszültség és a kölcsönös bizalmatlanság nyomta rá a bélyegét. Amíg a tábornokok beálltak a sorba, addig Hitler saját pozícióit biztonságban, politikáját pedig megkérdőjelezhetetlennek érezhette. Ahogy később bebizonyosodott, a nemzetközi helyzetről adott értékelése közelebb állt a realitásokhoz, mint Becknek és a tábornokoknak a véleménye. A nyár folyamán zajló politikai pókerjátszmában a nyugati hatalmak törekvése arra irányult, hogy mindenáron elkerüljék a háborút, Csehszlovákia keleti szomszédai pedig előnyöket szerettek volna

élvezni bármifajta háborúból, de kockázatot ezért nem voltak hajlandók vállalni. A nyár előrehaladtával egyre lázasabbá váló diplomáciai tevékenység egyre kevésbé biztatott azzal, hogy meghozza a maga gyümölcsét, annál is inkább, mivel Hitler után Ribbentrop külügyminiszter szomjazta legjobban a háborút. Gyakran vészjósló, néha egymásnak ellentmondó, különböző fenntartásokkal és kétségekkel kezelt hírek és üzenetek terjengtek a németországi ellenzéki forrásokhoz közel álló körökből. 639 A tapogatózás a megszokottól eltérő utakon történt. Nem hivatalos kapcsolatai útján Göring is puhatolózó lépéseket tett. Tudomására hozta az érdekelteknek, hogy maga is szívesen Londonba utazna, hogy az angol–német kapcsolatokról a legmagasabb szinten tárgyalásokat folytasson. Göring nagyon fontos szerepet játszott abban is, hogy a brit kormány londoni látogatásra hívta meg Hitler segédtisztjét, Fritz Wiedemannt.640 A látogatás állítólagos célja Göring jövendő látogatásának előkészítése volt. A nagy kockázatot jelentő külpolitikája miatt Hitlertől egyre jobban eltávolodó Wiedemann gondosan vigyázott arra, hogy megkerülje Ribbentropot, amikor július közepén Lord Halifaxszal találkozott. Instrukcióit nem Hitlertől, hanem Göringtől kapta. Hitler ugyan egyetértett a látogatással, de Wiedemannra nem bízott semmiféle, Londonba eljuttatandó üzenetet. A Beckkel, Göringgel és a katonai konfliktust elkerülni akarókkal kapcsolatban álló Wiedemann arról kívánta biztosítani az angolokat, hogy Németország a cseh válságot békés eszközökkel kívánja megoldani. Neki azonban teljesen más volt a véleménye. Ő is jelen volt Hitler május 28-án megtartott, nagyon is egyértelmű tájékoztatóján. 641 Mindenesetre Hitlert nem érdekelte Wiedemann „küldetése”. Segédtisztje Berlinbe történt visszatértekor csupán egy ötperces jelentést igényelt tőle, és azonnal kizárta a Göring által tervezett látogatás lehetőségét. 642 A megkerülése miatt dühöngő Ribbentropnak nagy része volt abban, hogy Wiedemann elveszítette Hitler bizalmát, ami ahhoz vezetett, hogy a volt adjutánst „száműzetésként” San Franciscóba nevezték ki főkonzulnak. 643 Nyár közepére a német külügyminiszter már elkönyvelte, hogy a kocka el van vetve. Közölte államtitkárával, Ernst von Weizsäckerrel, hogy „a Führernek feltett szándéka, hogy a cseh ügyet fegyverrel oldja meg”. A repülési feltételek miatt október közepe volt a szóba jöhető legkésőbbi dátum. „Más hatalmak biztosan nem tesznek semmit, ha pedig tennének, akkor ellenük fordulunk, és győzelmet aratunk.” 644 Weizsäcker – akinek erőfeszítései továbbra is egy olyan diplomáciai megoldásra összpontosultak, melynek értelmében a Szudétaföld Németországhoz kerül, s ezzel egyidejűleg tovább folytatódik Csehszlovákia „vegyi folyamat útján történő feloldódása (»chemischer Auflösungsprozess«)” – egy időre csak a vezető hatalmak által Münchenben aláírt szerződéssel vigasztalódhatott. 645 Fokozatosan felismerte, hogy mi a problémája saját minisztériumával, Hitlerről már nem is beszélve. Háború utáni visszaemlékezéseiben akkori magatartásával kapcsolatban azt az érdekes megjegyzést teszi, hogy „túlzottan is a lehetőségek művészetét akartam alkalmazni, és alábecsültem az irracionalitás értékét”. 646 Hitler a nyár túlnyomó részét a Berghofban töltötte. Napirendje – a szudéta válság ellenére – alig tért el az előző évek gyakorlatától: későn kelt, sétálgatott, filmet nézett, valamint megszokott kíséretével és az Albert Speerhez hasonló, kedvelt látogatók társaságában pihengetett. Vagy a sajtójelentések, vagy a hozzá bejáratosaktól származó információk alapján, néha nagyon áttételesen, rengeteg apróságba – a közlekedési szabálysértésekért kiszabott büntetések, egy szobor talapzatának átalakítása, a nikotinmentes cigaretta körül kialakult vita, vagy a zászlórudakba fúrt lyukak formája – személyesen is beleavatkozott. Az igazságszolgáltatás menetébe is közvetlenül beavatkozott, és halálbüntetést rendelt el egy többszöri országúti rablást elkövető bűnöző fejére, és egy nőket rémületben tartó, állítólagos sorozatgyilkos lehető leggyorsabb elítélését is megkövetelte. 647 A csehszlovák válság kérdésétől viszont soha nem távolodott el. A Fall Grün operatív tervezésével volt elfoglalva. Tábornokaival szembeni bizalmatlansága annak mértékében fokozódott, ahogy haragja is egyre nőtt, amiért kétkedéssel fogadták terveit.648 A legapróbb részletekig beleszólt a Westwall építésébe is, ami alapvető fontosságú volt a csehek francia beavatkozás nélkül történő lerohanására irányuló terveiben, és egyben ezzel akarta elrettenteni Németország nyugati szomszédjait még attól is, hogy megkíséreljék a Rajnán az átkelést. Még mindig arra számított, hogy az erődrendszer őszre – ahogy Göbbelsnek mondta, „a fagyok beköszöntére” – olyan készültségi fokon lesz, hogy nyugat felől Németországot nem érheti támadás. 649 Amikor Adam tábornok kijelentette, hogy az általa rendelt további 12 000 bunker megépítése lehetetlen, akkor Hitler éktelen haragra gerjedve kijelentette, hogy a „lehetetlen” szó Todt számára nem létezik.650 Azonnali késztetést érzett, hogy háborús tapasztalataira támaszkodva egy hosszú lére eresztett emlékeztetőt diktáljon le, melyben javaslatokat tett a tervezett erődítmények felépítésére, s kitért olyan részletekre is, mint az egyes bunkerekben a háló- és étkezési helyek, mosdási lehetőségek kialakítása, az ivóvízellátás és a WC-k elhelyezésének megoldása, mivel – emlékei alapján – az újoncok az első ütközet idején gyakran

hasmenéstől szenvednek.651 A Westwall minden tervezett építkezéssel szemben elsőbbséget élvezett. Augusztus végére 148 000 munkás és a hadsereg 50 000 utásza dolgozott az erődítményeken. Az autópálya- és lakóházépítkezéseket egy időre leállították, s az ott foglalkoztatott munkásokat is az erődítmény építkezéseire vezényelték. 652 Augusztus végén Hitler szemlét tartott a nyugati védelmi vonalon. Adam tábornoknak jutott az a korántsem irigylésre méltó feladat, hogy tájékoztassa: október végéig a követelt létesítményeknek csupán egyharmadát sikerül megépíteni, de azt is csak azzal a feltétellel, hogy a megígért építőanyag megérkezik. Adam maga is láthatta, hogy Hitler közel állt a robbanáshoz. Ez akkor következett be, amikor a tábornok megjegyezte, hogy egy Csehszlovákia elleni német támadás esetén a nyugati hatalmak minden bizonnyal beavatkoznának a küzdelembe. „Már nincs időnk ennek a szamárságnak a meghallgatására!”, dühöngött Hitler. „Maga ezt nem érti. Itt, Németországban évi 23 millió tonna acélt gyártunk, a franciák csak 6, az angolok pedig csak 16 milliót. Az angoloknak nincs tartalékuk, a franciák pedig óriási belső problémákkal küszködnek. Óvakodnának nekünk hadat üzenni.” Ezután még több, erősen kétségbe vonható „tény” következett. Hitlernek az a taktikája, hogy – helyes, kitalált, vagy megszépített – statisztikai adatok özönével támasztotta alá érvelését, rendkívül nehéz helyzetbe hozta vitapartnerét. Adamot – későbbi állítása szerint – teljesen megdöbbentette Hitler „képzetlensége” (Unbildung), az, hogy képtelen szembenézni a realitásokkal, sőt kész még hazugságokhoz is folyamodni saját igaza védelmében. Ezért azzal vágott vissza, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor nincs értelme nyugtalankodni a nyugati védelmi vonal állapota miatt. Néhány feszült pillanat elteltével, mikor a jelenlévők már felkészültek egy újabb viharos kitörésre, Hitler megnyugodott, és a szemle további incidens nélkül folytatódott.653 Ekkorra már, augusztus végére, a válság kezdett a tetőpontjára hágni. A Birodalmi Kancellárián az ebéd közben folytatott beszélgetések központi témája Csehszlovákia kérdése volt. 654 „Az országban mindenütt komoly nyugtalanság uralkodik a helyzet miatt”, jegyezte fel Göbbels. „Mindenfelé csak a háborúról beszélnek… A legégetőbb kérdés a háború és Prága. Ezek a kérdések ma mindenre súlyosan rányomják bélyegüket.” 655 A propagandaminiszter, néhány közvetlen beosztottjától eltérően, a kulcsszerepet játszó Nagy-Britanniát illetően még mindig nagyon magabiztosan állította, hogy a tiltakozáson kívül semmit sem fog tenni. 656 Hitler is, amikor Göbbels augusztus utolsó napján meglátogatta Obersalzbergben, határozott és derülátó hangulatban volt: ő se hitte, hogy Nagy-Britannia be fog avatkozni. „Pontosan tudja, mit akar, és töretlenül halad a célja felé”, jegyezte meg Göbbels. Ekkor már ő is tudta, hogy az akció tervezett időpontja október. 657 A köznapi emberek természetesen mit sem tudtak a tervezett agresszióról. A csehek ellen folytatott, néha hisztérikussá váló, heteken át tartó propaganda azt a benyomást keltette, hogy a kérdés tulajdonképpen a német kisebbség gyalázatos üldöztetése, nem pedig Csehszlovákia katonai erővel történő megsemmisítése. Az viszont, hogy a szudétanémetek „hazatérnek-e a Birodalom kebelébe” vagy sem, a lakosság túlnyomó többsége számára sokkal kevésbé volt fontos, mint a háború elkerülése, melyet Hitler mindenáron meg akart indítani. Júliusi emlékeztetőjében Beck is hangsúlyozta a széles körű háborúellenességet. 658 „Berlinben jelen pillanatban legjobb esetben is az a vélemény, hogy Hitler azért szánta el magát a háborúra is, hogy az ő szudétáit visszakaphassa”, írta szeptember elején William Shirer amerikai újságíró. „Ebben két ok miatt is kételkedem: először is, Németország nincs felkészülve; másodszor, a nép elszántan a háború ellen van.” 659 „A háborús pszichózis egyre fokozódik”, jegyezte fel Göbbels. „Mindenfelé borús hangulat uralkodik. Mindenki várja, hogy mi fog következni.” 660 Az SD és más szervezetek által a közhangulatról összegyűjtött jelentések egységesen ugyanazokról az érzelmekről számoltak be. 661 Az emberek, hogy a problémákról eltereljék gondolataikat, úgy viselkednek, mintha a holnapi nap nem is létezne. „A színházak telt ház előtt játszanak, a mozik tömöttek, a kávéházak zsúfoltak, hajnalig szól a zene és ropják a táncot”, tudósít egy szeptember elején született riport. „A vasárnapi kirándulóforgalom rekordméreteket öltött.” A hangulat viszont nyomott volt. „A legszélesebb néptömegekben mélységesen él az aggodalom, hogy egy háború rövid vagy hosszú távon véget vetne a gazdasági fellendülésnek, s Németország borzalmas végét is jelentené.” 662

IV. Augusztus folyamán a britek Lord Runciman utazásával közvetett úton nyomást gyakoroltak a csehekre, hogy tegyenek eleget a szudétanémet követeléseknek, s ezzel a Szudétanémet Párt és a prágai kormány közötti közvetítéssel időt akartak nyerni, hogy a „szudétakérdés” a Csehszlovák állam további fennmaradása mellett megoldódjon.663 A hónap végére a brit kormány német ellenzéki forrásokból arról értesült, hogy Hitler heteken belül támadást készül indítani Csehszlovákia ellen. A kritikus pillanat, gondolták, minden bizonnyal szeptember közepén, Hitler nürnbergi pártnapon elmondott beszéde után fog elérkezni. 664 Augusztus 30-án, egy sürgősséggel összehívott

ülésen a brit kormány visszautasította azt a javaslatot, hogy hivatalosan is figyelmeztesse Hitlert egy német agressziót követő lehetséges brit beavatkozás veszélyére. Ehelyett úgy döntöttek, hogy további nyomást gyakorolnak a csehekre, akik így gyakorlatilag azt az ultimátumot kapták, hogy fogadják el Henlein programját, s augusztusi, Karlsbadban elmondott beszédében vázoltaknak megfelelően a csehszlovák államon belül adjanak névleges autonómiát a szudétanémeteknek, különben elvesztek. 665 Szeptember 5-én az ilyen – egyáltalán nem irigylésre méltó – választási kényszerrel szembesülő Eduard Beneš elnök engedett a nyomásnak. 666 Henleint és a szudétanémet vezetést a döntés kínos helyzetbe hozta: minden várakozásuk ellenére majdnem az összes követelésüket teljesítették. 667 Ezzel Hitler háborús ürügye is erőteljesen megrendült. Kétségbeesetten valami okot keresve a csehekkel folytatott tárgyalások megszakítására, a szudétanémetek belekapaszkodtak egy incidensbe, melynek során három, kémkedéssel és fegyvercsempészettel vádolt helyi németet a cseh rendőrség tettleg bántalmazott.668 Ez elégséges volt ahhoz, hogy az ügyek egészen Hitler szeptember 12-én elmondott nagy beszédéig tovább forrjanak. Bár magukat a szudétanémet vezetőket is erősen nyugtalanították a háborús kilátások, Henlein pártja úgy táncolt, ahogy éppen Hitler fütyült. Hitler még augusztus 26-án kiadta az utasítást Henlein jobbkezének, Karl Hermann Franknak, hogy kezdeményezzenek provokatív „incidenseket”. 669 A kapott parancsnak megfelelően az „incidensre” szeptember 4-én kellett sort keríteni.670 Hitler szándékai Frankban semmi kétséget se hagytak. „A Führer elszánta magát a háborúra”, jelentette Frank. Hitler éles szavakkal korbácsolta Benešt, s azt hangoztatta, hogy élve vagy halva kézre fogja keríteni, és saját kezűleg fogja felakasztani. 671 Három nappal később, augusztus 29-én Hitler környezetéből kiszivárgott, hogy a csehek brit nyomásra a karlsbadi követeléseknek megfelelően tett engedményei már nem elégségesek. „Tehát a Führer háborút akar”, vonta le a következtetést Helmuth Groscurth, az Abwehr II. osztályának vezetője.672 Amikor szeptember 2-án a Berghofban találkozott Henleinnel, Hitler nagyon keveset árult el valós terveiről. A szudétanémet előtt arra célozgatott, hogy még abban a hónapban a cselekvés mezejére lép, de pontos dátumot nem említett.673 Pontosan tudván, hogy Hitler katonai megoldást forgat a fejében, Henlein mégis azt közölte brit kapcsolatával, Frank Ashton-Gwatkinnal, Runciman munkatársával, hogy a Führer a békés megoldást szorgalmazza, s ez az információ tovább táplálta a megbékítésre irányuló ambíciókat. 674 A valóság teljesen másképpen festett: A Henleinnel folytatott megbeszélés másnapján a Berghofba összehívott katonai tanácskozáson Hitler meghatározta a Fall Grün, a Csehszlovákia ellen indítandó támadás részleteit, és a támadás időpontját október 1-jére tűzte ki. 675 Hitler ekkor már teljesen érzéketlen volt minden, diplomáciai körökből érkező vészjelzésre. Mikor Canaris tengernagy azzal a hírrel tért vissza Olaszországból, hogy az olaszok élesen állást foglaltak a háború ellen, és abban nem hajlandóak részt venni, akkor Hitler ezt egyszerűen a Duce és a vezérkar közötti ellentétnek könyvelte el, ugyanolyannak, mint amilyet a hadsereggel kapcsolatban maga is megtapasztalt Németországban. 676 Továbbra is makacsul ragaszkodott véleményéhez, hogy Nagy-Britannia csak blöfföl, időt akar nyerni, nincs megfelelően felfegyverkezve, és semleges fog maradni.677 A német haditengerészet siralmas állapotáról szóló figyelmeztetésekre is ugyanez volt a válasza.678 A jelenlegi időszak, a termés betakarítása után, folytatta az érvelést, a legkedvezőbb egy katonai akcióra. Decemberben már túl késő lenne. 679 A Franciaországból érkező figyelmeztetések is süket fülekre találtak nála. Mikor a párizsi német nagykövet, Johannes von Welczek azt jelentette haza, hogy határozott benyomásai szerint Franciaország, ha kelletlenül is, de kénytelen lesz tartani magát a csehekkel szembeni kötelezettségéhez, akkor Hitler – azzal, hogy nem érdekli – egyszerűen félretolta a jelentést.680 Ezekről értesülve Lord Halifax a brit kormányülésen ezt bizonyítéknak vette arra, hogy „lehetséges, sőt valószínű, hogy Herr Hitler megőrült”. 681 A csúcspontjára érő német propagandahadjárat közepette szeptember 12-én a pártkongresszus záróülésén elmondta a csehek elleni, régóta várt és rettegett tirádáit. Bár dühödt támadásokat intézett a csehek ellen, és félreérthetetlenül megfenyegette őket, ha nem biztosítják az „önrendelkezést”, Hitler ezúttal nem követelte a Szudétaföld Németországhoz csatolását, vagy ügydöntő népszavazás kiírását ebben a kérdésben. 682 Németországon a küszöbön álló háború légköre és hatalmas feszültség uralkodott el. 683 A nyugtalan csehek úgy gondolták, hogy a háború és béke kérdése még nem dőlt el azon a napon.684 Hitler menetrendje szerint viszont két hét még hátravolt. 685 Hitler beszéde a nyugtalanság újabb hullámait kavarta fel a Szudétaföldön. 686 Ezek az incidensek és a francia kormány pánikhangulata arról győzte meg Neville Chamberlaint, hogy ha a szeptember végére várható német offenzívát el akarják kerülni, akkor szükségessé válik egy Hitlerrel szemtől szemben folytatott tárgyalás, melynek gondolata már

augusztus végén felmerült.687 Szeptember 14-én este szenzációs hír keltett feltűnést Németországban: Chamberlain találkozót kért Hitlertől, aki másnap délre meghívta magához Obersalzbergbe. 688 Szeptember 15-én kora reggel a hatvankilenc éves, kimért, tartózkodó és merev brit miniszterelnök kétmotoros Lockheed gépével abban a reményben emelkedett fel a Croydon repülőtérről, hogy – szavaival élve – sikerül a békét megszilárdítani.689 Nyugtalanság gyötörte az előtte álló események és a repülés miatt is. 690 Ez volt az első repülése, és ez volt az első olyan alkalom, melyet majd egy későbbi kor ingázó diplomáciának nevez el. Münchenben hatalmas tömeg üdvözölte a repülőtérről nyitott gépkocsiban a pályaudvar felé hajtató Chamberlaint, akit Hitler különvonata egyenesen Berchtesgadenbe vitt. A kíséretében lévő legközelebbi tanácsadójával, Sir Horace Wilsonnal, a Külügyminisztérium közép-európai részlegének vezetőjével, és a berlini brit nagykövettel, Sir Nevile Hendersonnal, valamint Ribbentroppal együtt Chamberlain is láthatta, hogy a háromórás út alatt egyik csapatszállító szerelvény a másik után haladt el mellettük. Esett az eső, s a szürke égbolt fenyegetően feszült föléjük, amikor Chamberlain megérkezett a Berghofba. Hitler a bejárati lépcsőknél várta. Chamberlain látta, hogy egyenruháján az Elsőosztályú Vaskeresztet viseli. Mint minden látogatót, Chamberlaint is lenyűgözte Hitler alpesi rezidenciájának nagyszerűsége, és nagyon sajnálta, hogy a hatalmas, Salzburg felé néző ablakokból a hegyvidéki tájra nyíló, lélegzetelállító látványt most az alacsonyan szálló fellegek eltakarták. A német vezető külseje már korántsem gyakorolt rá ekkora hatást. Londoni visszatérése után egyik nővérének, Idának elmondta, hogy Hitler megjelenése „eléggé visszataszító… és úgy egészében véve a középszerűség látszatát kelti. Egy tömegben soha nem vennéd észre…” 691 Rövid, sekélyes csevegés után Hitler a brit miniszterelnök társaságában visszavonult a dolgozószobájába. Ribbentropot – legnagyobb bosszúságára – kihagyták a tárgyalásokból. Beszélgetésükön csak a tolmács, Paul Schmidt volt jelen. Hitler és Chamberlain háromórás megbeszélése során Európa békéje volt a tét. Hitler időnkénti Beneš elleni kirohanásokkal fűszerezve elsorolta a német sérelmeket. Chamberlain rezzenéstelen arccal hallgatta, miközben az odakint tombolóvá váló vihar már összhangba került az alpesi rezidencián uralkodó fenyegető légkörrel. Közölte, hogy kész a német érdekek kielégítése érdekében minden megoldást megtárgyalni, mindaddig, amíg az erő alkalmazása nem kerül szóba. Hitler dühösen visszavágott: „Ki beszél itt erő alkalmazásáról? Herr Beneš alkalmaz erőszakot szudétaföldi honfitársaimmal szemben. Herr Beneš, és nem én mozgósítottam májusban. Ezt tovább nem tűrhetem. A közeljövőben így vagy úgy, magam oldom meg a kérdést.” „Ha jól értem önt”, válaszolta ingerülten Chamberlain, „akkor ön eldöntötte, hogy mindenképpen Csehszlovákia ellen fordul. Ha ez a szándéka, akkor egyáltalán miért hagyta, hogy Berchtesgadenbe jöjjek? Ilyen körülmények között azt hiszem, az lesz a legjobb, ha azonnal távozom. Végtére is, semmi értelme az egésznek.” Ez hatékony válasznak bizonyult a hetvenkedésre. Schmidt legnagyobb meglepetésére Hitler ekkor visszavonulót fújt. „Ha a szudétanémet kérdésben alapelvként elfogadja az önrendelkezés elvét, akkor megbeszélhetjük, hogyan valósítsuk meg az elvet a gyakorlatban is”, jelentette ki. Chamberlain erre közölte, hogy a kormány többi tagjával is meg kell beszélnie a kérdést. Amikor még azt is hozzátette, hogy ezt követően ismét kész Hitlerrel találkozni, akkor a hangulat is feloldódott. Chamberlain ígéretet kapott Hitlertől, hogy addig nem kerül sor katonai akcióra. A találkozó ezzel véget is ért. 692 Míg visszaindulásuk előtt az éjszakát egy berchtesgadeni szállodában töltötték, a brit tárgyalópartnertől megtagadták – ami a diplomáciai udvariassági normák kirívó megsértését jelenti –, hogy rendelkezésére bocsássák a Schmidt tolmács által a találkozóról készített feljegyzéseket. Az erre vonatkozó utasítás egyenesen Hitlertől, és nem Ribbentroptól érkezett.693 Nyilvánvalóan azt akarta, hogy tárgyalási pozíciói a lehető legnyitottabbak maradjanak, és el akarta kerülni, hogy néhány szóbeli megfogalmazásához kötődjön. 694 Közvetlenül a találkozó után Hitler kezeit dörzsölgetve, a tárgyalás eredményével elégedetten, beszámolt Ribbentropnak és Weizsäckernek a történtekről. Azt állította, hogy Chamberlaint sarokba szorította. „Kendőzetlenül megfogalmazta szándékát, hogy még egy európai háború kockáztatása mellett is meg fogja oldani a cseh kérdést” –  a „szudétakérdést” szóba se hozta –, és kijelentette, hogy ezzel Németország területi igényei Európában kielégítést nyernek. Állította, hogy a Szudétafölddel kapcsolatban Chamberlaint engedményekre kényszerítette. A népszavazásra vonatkozó javaslatot már nem tudta visszautasítani, folytatta Hitler. Ha a csehek ezt visszautasítják, akkor „megnyílik az út a német invázió előtt”.695 Ha Csehszlovákia Szudétaföld kérdésében engedményeket tesz, akkor az ország maradék része később, talán a következő tavasszal kerül megszállás alá. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, még az ő életében sor fog kerülni a háborúra.696

Hitler kifejezetten elégedett volt a tárgyalások menetével. 697 Másnap berghofi szűk környezete előtt is beszélt a tárgyalásokról. Mint ahogy az elmúlt éjszakán, most is úgy tűnt, hogy kész esetleg diplomáciai megoldásokban is gondolkodni, legalábbis ami a küszöbön álló időszakot jelenti. Chamberlain látogatása hatással volt rá, és bizonyos értelemben kissé el is bizonytalanította. Először beszélt egy olyan demokratikus vezetővel, akinek haza kellett térnie, hogy konzultáljon kormánya tagjaival, és közvetlenül a parlamentnek tartozott felelősséggel. Mindez kis bizonytalanságot hagyott benne. Állítása szerint még mindig az volt a szándéka, hogy megindul Prága ellen. Az ingadozás jelei most voltak nála először észrevehetők. Először kezdett esetleges visszavonulási lehetőség után kutatni. Arra célozgatott, hogy csak nagyon kelletlenül, és csak akkor, ha ezt az európai helyzet szükségessé teszi, hajlandó elfogadni a brit javaslatokat. Ezen túlmenően, a britek közreműködése nélkül is rendezni lehet a dolgokat a csehekkel. Még hozzátette azt is, hogy a nemzetiségi keveredést és a többi kisebbség, a lengyelek, magyarok és különösen a szlovákok követeléseit figyelembe véve különben is nehéz lenne Csehszlovákiát irányítani. Hitler közvetlen környezete ekkor úgy érezte, hogy felbukkant egy halvány reménysugár a háború elkerülésére. 698 Chamberlain beszámolt a brit kormánynak arról a véleményéről, hogy sikerült Hitlert lebeszélnie a Csehszlovákiába történő azonnali bevonulásról, és arról, hogy megítélése szerint a német diktátor céljai „szigorúan korlátozottak”. 699 Ha a szudétanémetek megkapják az önrendelkezési jogot, akkor – véleménye szerint – ez egyben a német követelések teljesítését is jelenti Csehszlovákia részéről. Hogy Chamberlain mennyire hagyta magát megtéveszteni a német diktátor személyétől és biztosítékairól, az abból is nyilvánvalóvá válik, ahogy visszatérése után személyes körben, a nővérének írt levelében értékelte a fejleményeket: „Az arcára kiülő durvaság és könyörtelenség ellenére az volt a benyomásom, hogy ha szavát adja, akkor ebben az emberben meg lehet bízni.” 700 A következő napok azzal teltek, hogy további nyomást gyakoroltak a csehekre, hogy törődjenek bele országuk megcsonkításába. A népszavazás elkerülése érdekében a britek és franciák Prágával kapcsolatos taktikája az volt, hogy a ki nem provokált agresszió elleni nemzetközi garanciáért cserébe területi engedményekre vegyék rá a cseheket. Szeptember 21-én a csehek beadták a derekukat. 701 Chamberlain második találkozóját közben szeptember 22-re rögzítették a Bonntól nem messze lévő fürdővárosban, Bad Godesbergben. A németeknek először az is megfordult a fejükben, hogy a tárgyalásokba bevonják Edouard Daladier francia miniszterelnököt is, de később aztán ezt az ötletet elvetették. 702 A britek és a franciák csehekre gyakorolt nyomása nyilvánvalóvá tette Hitler előtt a nyugati hatalmak gyengeségét. Nagy-Britannia részéről nem lehetett komolyabb ellenállásra számítani; Franciaország azt teszi, amit a britek mondanak neki; a háborút félig már sikerült megnyerni.703 Hitler legalábbis így látta. Abban nem volt biztos, hogy az egyedül maradó csehek tanúsítanak-e ellenállást. Göbbels azt bizonygatta, hogy erre nem kerül sor. 704 Hitler viszont feszültnek érezte magát. Szórakoztató filmekkel igyekezett kikapcsolódni. Semmiféle komolyabb dolgot nem akart megnézni. 705 Választási lehetőségei továbbra is nyitottak voltak előtte. A Chamberlainnel lezajlott találkozót követő napon elrendelte a szabadcsapatok volt tagjaiból és politikai menekültekből álló szudétanémet légió felállítását, melynek feladata az volt, hogy Henlein irányítása alatt zavargásokat keltsenek és terrortámadásokat indítsanak. 706 Szükség esetén ezek fogják majd garantálni azokat a megrendezett provokációkat, melyek ürügyet adnak a német támadásra. Hitler viszont, amint ezt a Chamberlain látogatását követő megjegyzése is mutatja, némileg eltávolodott attól a gondolattól, hogy minden kockázatot vállalva, nyíltan és egyetlen csapással szétzúzza Csehszlovákiát, ami pedig minden nemzetközi tiltakozás ellenére egész nyáron a szándékában állt. Ehelyett olyan jelek voltak tapasztalhatók, hogy inkább valami olyan területi megoldás felé hajlik, mely később a müncheni szerződésben meg is fogalmazódott. Arra nem számított, hogy a Szudétaföldet harc nélkül megszerezheti a csehektől, bár biztos volt benne, hogy a nyugati hatalmak Benešt a sorsára hagyják. Ezért arra gondolt, hogy korlátozott katonai akcióval először a Szudétaföldet szerzi meg. Csehszlovákia teljes szétzúzása csak ezután következik, lehetséges, hogy azonnal, de mindenesetre rövid időn belül.707 Szeptember 19-én megmutatta Göbbelsnek a követeléseit feltüntető térképet, melyet a következő találkozójuk alkalmával Chamberlain elé fog tenni. Törekvése az volt, hogy lehető legszélesebb demarkációs vonal elfogadását kényszerítse ki. Az átengedett területeket a cseheknek ki kellett üríteni, s a német csapatoknak nyolc napon belül el kellett foglalni. A katonai felkészülés – tudta meg most már Göbbels is – mindaddig nem tekinthető befejezettnek, amíg ez meg nem történik. Ha valami vitára kerülne sor, akkor egy karácsonyig lezajló népszavazás megrendezését kell követelni. Ha Chamberlain további tárgyalásokat szorgalmazna, akkor a Führert már nem köti semmiféle

egyezmény, és szabad belátása szerint cselekedhet. 708 „A Führer megmutatja Chamberlainnek a térképét, és kész (Schluss), elég! Ezt a problémát csak így lehet megoldani”, jegyezte fel Göbbels. 709

V. Szeptember 22-én délután Hitler és Chamberlain ismét találkozott a Bad Godesbergben lévő, fényűző Hotel Dreesenben, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Rajnára. Chamberlain azon a reggelen érkezett repülőgéppel Angliából, és a folyó szemközti oldalán lévő Petersberg Hotelben szállásolták el. 710 Amikor William Shirer, az eseményről tudósító egyik újságíró a szálló kertjében közelről is megfigyelhette Hitlert, rendkívül feszültnek látta. A szeme alatt húzódó sötét karikák, séta közben bal vállának ideges rángatózása olyan gondolatot ébresztett Shirerben, hogy ez ember az idegösszeroppanás határán van. Az újságírócsoport néhány tagja azt a pletykát terjesztette, hogy tomboló dühében Hitler a szőnyeg szélét kezdte rágni. Az akkor rásütött „szőnyegrágó” csúfnév még sokáig közszájon forgott.711 A találkozó kezdete sokkolóan hatott Chamberlainre. Kezdésként elmondta, hogy miként teljesítették a Berchtesgadenben előterjesztett követeléseket. Említést tett a javaslatról, mely szerint Csehszlovákia új határaiért Nagy-Britannia és Franciaország közös garanciát vállal, és kifejezte óhaját, hogy a németek kössenek megnemtámadási szerződést a csehekkel. Ezután elégedett mosollyal hátra is dőlt székében. Teljesen meg volt döbbenve, amikor Hitler azt válaszolta, hogy „sajnálom, Herr Chamberlain, ezekbe a kérdésekbe én már nem megyek bele. Az utóbbi napok fejleményei tükrében ez a megoldás már nem járható.” Chamberlain dühödten és döbbenten azonnal kiegyenesedett. Hitler közölte, hogy mindaddig nem hajlandó megnemtámadási szerződést aláírni Csehszlovákiával, amíg Lengyelország és Magyarország követelései nem teljesülnek. A javasolt szerződéssel kapcsolatban is tett néhány bíráló megjegyzést. Mindenekelőtt az előirányzott időtartamot tartotta túlságosan hosszúnak. Ezt követően dührohamba hergelte magát Benešsel és a szudétanémeteket sújtó állítólagos terrorista elnyomással kapcsolatban, és követelte az szudéta területek azonnali megszállását. Chamberlain rámutatott, hogy mindezek teljesen új követelések, és messze túlmutatnak a Berchtesgadenben felvázolt feltételeken. Dühösen és nyomott hangulatban tért vissza a Rajna túloldalán lévő szállodájába. 712 Másnap reggel Chamberlain nem jelent meg az előre megszervezett találkozón. Helyette egy levelet küldött Hitlernek, melyben közölte, hogy nem áll módjában beleegyezését adni egy olyan tervhez, melyet Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az egész világ közvéleménye a korábban megállapodott alapelvektől való eltérésként értékelne. Az iránt sincs semmi kétsége, írta, hogy a csehek azonnal mozgósítanák fegyveres erőiket, hogy megakadályozzák a német csapatok Szudétaföldre történő minden behatolási kísérletét. Hitler és Ribbentrop ezt követően gyors tanácskozásra ült össze. Hitler ezután hosszú válaszlevelet diktált, melynek tartalma alig tért el az előző napon szóban elmondottaktól. Továbbra is ragaszkodott a szudéta területek átadásához, a „cseh önkényuralom” megszüntetéséhez és „a nagyhatalmat megillető méltósághoz”. Schmidt tolmácsnak adták ki a feladatot, hogy fordítsa le a négy-öt oldalas levelet, majd személyesen juttassa el Chamberlainhez. Chamberlain nyugodtan átvette a küldeményt.713 Válasza mintegy két óra elteltével megérkezett Ribbentrophoz. Felajánlotta, hogy az új követeléseket eljuttatja a csehekhez, de mint mondta, most visszatér Angliába, hogy erre megfelelőképpen felkészülhessen. Egy emlékeztetőt is kért a német kormánytól, melyet – a megállapodás szerint – később, az est folyamán Hitlernek kellett eljuttatnia hozzá. Már majdnem este tizenegy óra volt, amikor Chamberlain visszatért a Hotel Dreesenbe. A késő éjszakai találkozó drámai hangulatát még az is fokozta, hogy azon jelen voltak mindkét fél tanácsadói is, akik tudatában voltak annak, hogy a béke csupán egy hajszálon függ. Schmidt elkezdte lefordítani Hitler memorandumát. A memorandum követelte a cseh fegyveres erők teljes kivonását a térképen bejelölt területről, melyet szeptember 28-ig át kell adni Németországnak.714 Hitler szeptember 21-én beszélt Göbbelsnek a nyolcnapos cseh csapatkivonásról és a német megszállásról.715 Mivel már szeptember 23-án késő este volt, s a követelés szerint alig valamivel több, mint két nap múlva kellett volna elkezdeni a csapatkivonást, melynek négy nap elteltével be is kellett volna fejeződni, Chamberlain kétségbeesetten magasra emelte a kezét. „De hiszen ez egy ultimátum!”, tiltakozott. „Nagy csalódással és mély sajnálattal kell megállapítanom, Herr birodalmi kancellár”, jegyezte meg, „hogy ön cseppet se támogatta a béke megőrzése érdekében tett erőfeszítéseimet.”716 Ebben a feszült helyzetben érkezett a hír, hogy Beneš bejelentette a cseh fegyveres erők általános mozgósítását. Néhány pillanatig eluralkodott a csend. A háború most már elkerülhetetlennek látszott. Aztán Hitler – suttogásnál alig

hangosabban – odaszólt Chamberlainnek, hogy a provokáció ellenére tartja a szavát, és semmilyen intézkedést nem foganatosít Csehszlovákia ellen, legalábbis addig nem, amíg a brit miniszterelnök német földön tartózkodik. Külön engedményként még abba is belemegy, hogy a csehek csak október 1-jéig vonják ki csapataikat a szudéta területekről. Ez volt az a dátum, melyet már hetekkel azelőtt kijelölt a Csehszlovákia elleni támadás megindítására. Kézből megváltoztatta az emlékeztetőben szereplő dátumot, s még hozzátette azt is, hogy a határok teljesen másképpen festenének, ha erőt kellene alkalmazni Csehszlovákiával szemben. A drámai közjáték után a találkozó viszonylag békésen zárult. Másnap reggel Chamberlain csalódottan, de nem elkeseredve repült vissza Londonba, hogy beszámoljon kormányának a történtekről.717 Míg Chamberlain szeptember 25-én, vasárnap kormányával tanácskozott, addig Hitler a kellemes, langyos, kora őszi délutánon a Birodalmi Kancellária kertjében sétálgatott Göbbelsszel, s hosszasan ecsetelgette következő lépéseit: „Nem hiszi, hogy Beneš beadja a derekát”, jegyezte fel naplójába másnap a propagandaminiszter. Aztán egy hirtelen felismerés hasított belé: „Szeptember 27–28-ra csapataink felvonulása (aufmarsch) befejeződik. A Führernek így öt napja van a manőverezésre. Ezeket a dátumokat a Führer már május 28-án kijelölte. A dolgok pontosan úgy alakultak, mint ahogy megjósolta. A Führer isteni lángész! De először jön a mozgósításunk. Ez oly gyorsasággal fog végbemenni, hogy a világ csodát lát. 8–10 nap alatt teljesen készen leszünk (ist das alles fertig). Ha határainkról támadást indítunk a csehek ellen, akkor az a Führer szerint 2–3 hetet is igénybe vehet. Ha viszont csak bevonulásunk (Einmarsch) után indítjuk meg a támadást, akkor – megítélése szerint – 8 nap alatt végezhetünk is az egésszel. A radikális megoldás a legjobb. Különben soha nem szabadulunk meg ettől az ügytől.” 718 Ez a kicsit hevenyészett beszámoló is arra mutat, hogy Hitler ebben az időszakban kétlépcsős lerohanásban gondolkozott: először a Szudétaföldet akarta kézre keríteni, majd később, egy még tisztázatlan időpontban, az ország többi részét. Ez egybecseng azzal a megjegyzéssel, melyet Weizsäcker jelentett a Chamberlainnel lezajlott első találkozó után. 719 Hitler nem blöffölt, hiszen az volt a terve, hogy október 1-jén erővel is megszerzi a Szudétaföldet, ha előbb át nem engedik neki. Visszakozott viszont egész Csehszlovákia megsemmisítésének tavasz óta dédelgetett terveitől, és azokat mindössze egyetlen, október elején megindítandó hadműveletre korlátozta.720 Londonban közben változott a hangulat. Godesbergi tapasztalataiból kiindulva Chamberlain és vele együtt a brit kormány keményebb irányvonalat kezdett követni. A franciákkal folytatott megbeszélést követően olyan döntés született, hogy nem fogják szorgalmazni a cseheknél az új feltételek elfogadását. Sir Horace Wilson, Chamberlain legközelebbi tanácsadója a miniszterelnök személyes megbízottjaként Berlinbe készült, hogy egy felülvizsgált területátadásra tegyen javaslatot, és egyidejűleg figyelmeztesse Hitlert, hogy egy Csehszlovákia ellen irányuló katonai akció esetén Franciaország tiszteletben fogja tartani szerződéses kötelezettségeit, Nagy-Britannia pedig támogatni fogja Franciaországot.721 Szeptember 26-án késő délután Wilsont és a kíséretében lévő Sir Nevile Hendersont és Sir Ivone Kirkpatrick nagykövetségi első titkárt Hitler a Birodalmi Kancellárián lévő dolgozószobájában fogadta. Azon az estén éppen kegyetlen támadást készült intézni Csehszlovákia ellen a Sportpalastban tervezett nagygyűlésen. Wilson nem jó pillanatot választott, ha azt akarta, hogy a német diktátor alaposan átgondolja a Chamberlaintől kapott levelet. Hitler láthatóan felajzott idegállapotban hallgatta a levél fordítását, melyben arról tájékoztatták, hogy a csehek visszautasítják a Godesbergben támasztott feltételeket. Időközben elfogyott a türelme, dühösen talpra ugrott és elordította magát: „Semmi értelme a további tárgyalásoknak!” Ezzel a találkozó befejezésének jelzéseként elindult az ajtó felé, hogy vendégeivel együtt elhagyja a szobát. Végül aztán sikerült valahogy összeszednie magát, visszaült a székébe, s megvárta, míg a levél hátralévő részének fordítása be nem fejeződik. Ennek megtörténte után újabb szenvedélyes dühkitörés következett. A tolmács, Paul Schmidt később elmondta, hogy még soha nem látta Hitlert ennyire indulatosnak. Wilson minden, a kérdés racionális megtárgyalására irányuló kísérlete, és a német katonai akcióval kapcsolatos hűvös figyelmeztetése csak tovább tüzelte Hitler haragját. „Ha Franciaország és Anglia támadni akar”, hisztériázott, „akkor csak támadjon. Egyáltalán nem érdekel (Mir ist das vollständig geichgültig).” A cseheknek szeptember 28-án, szerdán 2 óráig adott haladékot arra, hogy elfogadják a godesbergi emlékeztetőben foglalt feltételeket, és október 1-jére lehetővé tegyék a Szudétaföld német megszállását. Ha ez nem történik meg, akkor Németország erővel szerzi meg a területet. Javasolta Wilsonnak, hogy este vegyen részt ő is a Sportpalastban tartandó nagygyűlésen, mert akkor legalább ő is megérez valamit a Németországban uralkodó hangulatból. 722 A világ figyelmének középpontjában akkor Hitlernek a Sportpalastban összegyűlt mintegy 20 000 fős, feszülten várakozó tömeghez intézett szavai álltak. 723 A közvetlenül a német kancellár fölötti erkélyen helyet foglaló William

Shirer amerikai újságíró megállapította, hogy „Hitlert még soha nem látta ennyire felbőszült állapotban”. 724 A Göbbels megítélése szerint „pszichológiai műremeknek” minősülő beszéde tökéletesen ráhangolódott a párt hűséges tagjainak csehek ellen felkorbácsolt indulataira.725 Hamarosan teljesen belelendült szónoklatába, és véget nem érő tirádákat, kirohanásokat intézett Beneš és a csehszlovák állam ellen. Benešnek feltett szándéka, hangoztatta, hogy lassan megsemmisíti a németséget (das Deutschtum langsam auszurotten).726 A Chamberlainnek átadott emlékeztetőről és a cseheknek tett „ajánlatról” beszélve közölte, hogy Beneš hajthatatlanságával szembeni türelme végéhez érkezett. 727 Cinikusan még Chamberlaint is dicsérte a béke érdekében tett erőfeszítéseiért. Biztosítja a brit miniszterelnököt, folytatta, hogy a „szudétakérdés” megoldódása után nem lesznek területi követelései Európában. 728 Arra is garanciát vállal, hangoztatta, hogy nem fűződik semmi további érdeke a cseh államhoz. „Egyáltalán nem akarunk cseheket”, jelentette ki.729 A háború és béke kérdése Benešen múlik: „Vagy elfogadja ezt az ajánlatot, és végre szabadságot ad a németeknek, vagy mi ragadjuk magunkhoz a szabadságot”, fenyegetőzött. Első katonaként ezúttal az 1918-astól merőben különböző, egységes népet fog harcba vezetni. „Elszántuk magunkat. Herr Beneš választás előtt áll”, fejezte be szónoklatát. A szónoklatot eddig is szinte minden mondat után fanatikus tapsorkánnal félbeszakító hatalmas tömeg ezután ordítozni, éljenezni kezdett, s percekig skandálta: „Führer parancsolj, mi követünk! (Führer befiehl, wir folgen!)” A beszéd végére Hitler szinte az orgazmus határát súroló őrjöngésbe hergelte magát. A nagygyűlést bezáró Göbbels minden német hűségét kérte iránta, s amikor kijelentette, hogy „1918 novembere még egyszer nem ismétlődik meg”, akkor Hitler, Shirer beszámolója szerint „vad, szenvedélyes pillantást vetett rá… talpra ugrott, szemeiben fanatikus tűz égett… felemelte jobb kezét, majd hatalmas lendülettel az asztalra csapva ordította… »Igen!«, aztán kimerülten ismét a székébe rogyott.”730 Hitler egyáltalán nem volt kompromisszumra kész hangulatban, amikor Sir Horace Wilson másnap reggel Chamberlain egy újabb levelével érkezett vissza a Birodalmi Kancelláriára, melyben a miniszterelnök kijelenti, hogy ha Németország tartózkodik az erő alkalmazásától, akkor garanciát vállal, hogy a csehek kivonják csapataikat a szudéta területről. Mikor Wilson azután érdeklődött, hogy milyen üzenettel térhet vissza Londonba, akkor Hitler azt válaszolta, hogy a cseheknek egy választási lehetőségük van: vagy elfogadják, vagy visszautasítják a német memorandumban foglaltakat. Amennyiben elutasítják, akkor – ordította, s kétszer, háromszor is megismételte: „Szétzúzom a cseheket”. A magas termetű Wilson ekkor még jobban kihúzta magát, majd lassan, de nyomatékos hangsúllyal átadta Chamberlain következő üzenetét: „Amennyiben Franciaország, szerződéses kötelezettségeit betartva, aktívan részt vesz a Németország ellen irányuló ellenséges lépésekben, akkor az Egyesült Királyság kötelességének tartja, hogy segítséget nyújtson a számára.” 731 A dühöngő Hitler ráförmedt: „Ha Franciaország és Anglia támadni akar, akkor csak támadjon. Egyáltalán nem érdekel. Minden eshetőségre fel vagyok készülve. Csak tudomásul tudom venni az álláspontjukat. Ma kedd van, és a következő hétfőn már hadiállapotban leszünk.” 732 A találkozó ennél a pontnál véget is ért. Schmidt visszaemlékezései szerint aznap reggel lehetetlen volt Hitlerrel normálisan tárgyalni.733 Wilson figyelmeztetése azért megragadt Hitlerben. Weizsäckerrel valamivel nyugodtabb állapotban – egy Chamberlainnek szóló levéltervezetet készíttetett, melyben azt kéri tőle, vegye rá a cseheket, hogy legyenek józanok, majd biztosította az angol miniszterelnököt, hogy semmiféle követelése se lesz Csehszlovákiával szemben azok után, hogy a szudétanémetek beolvadnak a Birodalomba.734 Késő délután egy gépesített hadosztály vonult át fenyegetően a Wilhelmstrassén lévő kormányépületek előtt. Hitler három órán keresztül állt az ablakánál, míg a hadosztály eldübörgött előtte. 735 Luftwaffe-segédtisztje, Nicolaus von Below visszaemlékezései szerint ezt a színjátékot nem csupán azért rendelte el, hogy próbára tegye a berliniek harcias hangulatát, hanem azért is, hogy a külföldi diplomaták és újságírók előtt a katonai erőt és a háborús felkészültséget demonstrálja.736 Ha valóban ez volt a szándéka, akkor egy kicsit elszámította magát. William Shirer amerikai újságíró arról számol be, hogy a berliniek komor hangulatban fogadták a látványosságot, behúzódtak a kapualjakba, elfordították fejüket, s szinte tudomást se vettek a katonai erőfitogtatásról, s „ez volt a legdöbbenetesebb háborúellenes demonstráció, melyet valaha is láttam”. 737 Göbbels, aki nem volt benne a szervezésben, úgy emlékezik meg az eseményről, hogy az a „lehető legmélyebb benyomást gyakorolta”. 738 Megjegyzésével nyilvánvaló ellentmondásba keveredve ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy az emberek vajmi kevés figyelmet fordítottak az eseményre.739 Mások elmondása szerint Hitler dühös és csalódott volt, amiért a berliniek nem a kellő lelkesedéssel fogadták a látványosságot.740 A Sportpalast gondosan összeválogatott közönségével összehasonlítva a kontraszt

valóban igen feltűnőnek bizonyult. Ez egy pillanatra rálátást engedett az országban eluralkodott hangulatra is. Bármilyen érzésekkel viseltettek is a szudétanémetek iránt, csupán egy fanatizált kisebbség tartotta őket érdemesnek arra, hogy miattuk Németország háborúba keveredjen a nyugati hatalmakkal. Bármennyire is csalódott volt Hitler, hogy a hangulat nem emlékeztetett 1914 augusztusára, elszántsága egy pillanatra se rendült meg, hogy ha a csehek nem adják be a derekukat, akkor október 1-jén megindítja ellenük a katonai akciót. Ezt még azon az estén egyértelművé tette Ribbentrop és Weizsäcker előtt. 741 A külügyminiszter, ha lehetséges, még Hitlernél is harciasabbnak bizonyult. Azt mondta Rudolf Schmundtnak, aki Hitler vezető katonai segédtisztjeként Hossbachot követte ezen a poszton, hogy az lenne a lehető legrosszabb, ha a csehek elfogadnák a német ultimátumot.742 Ebben az időszakban gyakorlatilag Ribbentrop volt az egyetlen, aki háborús héjakánt volt befolyással volt Hitlerre.743 Mindenki más felől egyre fokozódó nyomás volt tapasztalható, hogy táncoljon vissza a szakadék széléről. Hitler számára a „megváltoztathatatlan döntéstől” való visszatáncolás hatalmas presztízsveszteséggel lett volna egyenlő. Ezzel együtt, azok számára, akik Hitler közvetlen közelségében dolgoztak, mégis bekövetkezett az elképzelhetetlen. Másnap reggel, szeptember 28-án, a Csehszlovákiának átadott ultimátum lejárta előtt néhány órával megváltoztatta a véleményét, és engedett a tárgyalásos megoldást szorgalmazó követeléseknek. „Az ember képtelen megérteni ezt a változást. A Führer engedett, és alapvető kérdésben engedett”, jegyezte fel Helmuth Groscurth. 744 A döntő jelentőségű közbelépés Mussolini részéről történt. Az egyre nyugtalanabb Göring már jó két héttel korábban puhatolózó lépéseket tett ebben az ügyben. Hendersonon keresztül Göring a britek érdeklődését is megkísérelte felkelteni egy, a meghatározó hatalmak részvételével megtartandó konferencia iránt, melyen a „szudétakérdés” tárgyalások útján történő megoldása szerepelt volna napirenden. 745 Mussolini döntő fontosságú lépését megelőzően a britek és a franciák is fokozták a nyomást. Az eseményt megelőző estén Chamberlain a rádióban szintén egy háború abszurditásáról beszélt, mely „egy távoli ország számunkra teljesen ismeretlen népei között zajló vita” miatt törhet ki.746 Ezt követően válaszolt Hitler levelére, melyben hitetlenkedését hangsúlyozta, hogy „egy régi probléma megoldásának néhány napos késedelme miatt” a német kancellár kész kockáztatni egy, esetleg a civilizáció végét is jelentő világháborút.747 Levele tartalmazott egy franciákkal is egyeztetett javaslatot, mely szerint nyomást gyakorolnak a csehekre a szudéta területek átadása érdekében. Ezt a területi engedményt a britek is garantálnák, s annak lebonyolítása október 1-jén venné kezdetét. A területi rendezés részleteit egy nemzetközi határbizottság dolgozná ki. A brit miniszterelnök készségét fejezte ki, hogy Franciaország és Olaszország képviselőivel együtt a kérdés megtárgyalására hajlandó azonnal Berlinbe utazni. 748 Chamberlain Mussolininak is írt egy levelet, melyben kéri, hogy értsen egyet javaslatával, „mely népeinket megmentené a háborútól”. 749 A franciák is aktívak voltak. André François-Poncet-t, berlini nagykövetüket hajnali négy órakor arra utasították, hogy egy Chamberlainéhez hasonló javaslatot juttasson el Hitlerhez. 750 Korán reggel előterjesztett kérését, hogy Hitlerrel találkozhasson, a még mindig háborúra éhes Ribbentrop nem támogatta. 751 Végül aztán Henderson szorgalmazására Göring beszélte rá Hitlert, hogy 11.15-kor fogadja a francia nagykövetet. 752 A Birodalmi Kancellária ekkor már egy nyüzsgő méhkashoz hasonlított. Segédtisztek, miniszterek, tábornokok és pártvezetők kisebb csoportokban tanácskoztak, vagy próbálták Hitlert egy rövid beszélgetés erejéig elkapni. Schmidt tolmács szerint a Birodalmi Kancellária ekkor inkább egy katonai táborra, mint egy kormány székhelyére emlékeztetett. Hitler időnként kettesben visszavonult Ribbentroppal, Göringgel vagy Keitellel, hogy ezt vagy az megbeszéljen velük. Ideje túlnyomó részét viszont most is azzal töltötte, hogy járta a termeket, s nagyhangú mini-Sportpalast beszédeket tartott azoknak, akik hajlandóak voltak meghallgatni.753 François-Poncet megérkezése előtt Göring és Neurath arra próbálta rábeszélni Hitlert, hogy tárgyalások útján oldja meg a problémát. Hitler távollétében Göring és Ribbentrop hevesen összeszólalkozott, s a vita során Göring háborús uszítónak bélyegezte a külügyminisztert. Ő tudja, mi a háború, ordította Göring. Ha a Führer megparancsolná, akkor ő lenne az első, aki repülőgépre száll. Ahhoz viszont ragaszkodna, hogy Ribbentrop üljön mellette.754 François-Poncet, mikor végre bejutott Hitlerhez, akkor figyelmeztette, hogy a Csehszlovákiával elkezdődő katonai konfliktust nem tudná lokalizálni, hanem ezzel egész Európát lángba borítaná. Mivel szinte minden követelésének háború nélkül is eleget tesznek, ezért értelmetlen dolog háborút kockáztatni. 755 Ennél a szakaszánál a beszélgetést úgy 11.40 körül félbeszakította egy üzenet, hogy Bernardo Attolico olasz nagykövet rendkívül fontos ügyben azonnal találkozni szeretne Hitlerrel. Hitler – tolmácsa, Schmidt társaságában – azonnal kisietett a teremből. A magas, görnyedt hátú nagykövet nem vesztegette az idejét, s azonnal a tárgyra tért. Izgatottan közölte Hitlerrel: a brit

kormány értésére adta Mussolininak, hogy üdvözölné, ha egy kicsit elgondolkodna a „szudétakérdésről”. Nézeteltérések csak kevés ponton merülnek fel. A Duce támogatja Németországot, folytatta a nagykövet, de „az a véleménye, hogy előnyös lenne az angol javaslat elfogadása”, és kéri a tervezett mozgósítás elhalasztását. 756 Pillanatnyi szünet után Hitler azt válaszolta, hogy „Közölje a Ducéval, hogy elfogadom a javaslatát”. 757 Ez nem sokkal déli tizenkét óra előtt történt. Hitlernek most már megvolt a lehetősége, hogy presztízsveszteség nélkül kihátráljon a helyzetből. 758 „Nincs kiindulópontunk a háborúhoz”, kommentálta az eseményeket Göbbels. „Az ember nem indíthat világháborút megfelelő körülmények nélkül.”759 Mikor Henderson brit nagykövet 12.15-kor megérkezett Chamberlain levelével, akkor Hitler közölte vele, hogy „nagy barátja és szövetségese, Signor Mussolini” kérésére huszonnégy órával elhalasztotta a mozgósítást. A csúcsponton lévő háborús láz kezdett alábbhagyni. Henderson egyórás látogatását Attolico még egyszer megzavarta, amikor közölte Hitlerrel, hogy Mussolini elfogadta a négyhatalmi találkozó összehívására vonatkozó brit javaslatot. 760 Mikor a zsúfolt és feszült képviselőház előtt a kialakult válsághelyzetről tartott beszédének vége felé tartva a drámai hírek eljutottak Chamberlainhez, a háborúról szóló bejelentést váró ház szinte felrobbant. „Mindnyájan felálltunk padjainkra, papírjainkat lengettük, s addig ordítottunk, míg be nem rekedtünk – leírhatatlan öröm és lelkesedés lett úrrá mindenkin”, jegyezte fel az egyik parlamenti képviselő. „A békét most már meg kell őrizni.” 761 A háborút – legalább is az adott pillanatban – sikerült elkerülni. „Az egek kezdenek némileg megkönnyebbülni”, írta Göbbels. „Valószínűleg még fennáll a lehetősége a szudétanémet területek békés úton történő megszerzésének. A nagyobb megoldások még mindig nyitva állnak, és a jövendő eseményeire felkészülve folytatjuk a fegyverkezést.” 762 Már másnap délután Hitler, Mussolini, Chamberlain és Édouard Daladier, az apró termetű, csendes és elegáns francia miniszterelnök (aki valahogy kényelmetlenül érezte magát a feladat miatt, hogy az érintett jelenléte nélkül kihasítsanak bizonyos részeket Csehszlovákia testéből), valamint Ribbentrop, Weizsäcker, Ciano, Wilson és Alexis Leger, a francia külügyminisztérium államtitkára helyet foglalt az asztalnál a müncheni Barna Ház pártépületekből álló komplexumában újonnan megépített Führerbauban. Együttesen hozzáláttak Csehszlovákia feldarabolásához. 763 Chamberlain, aki Angliába történt visszatérése után írt magánlevelében ezt a napot „elhúzódó rémálomnak” nevezte, Hitler „visszafogott és ésszerű” nyitóbeszéde hallatán „azonnali megkönnyebbülést” érzett. 764 A négy kormányfő kezdte kifejteni a „szudétakérdéssel” kapcsolatos álláspontját. Mindnyájan – Hitlert is beleértve – az erőszakkal történő megoldás ellen foglaltak állást. A harmónia csak akkor látszott megtörni, amikor a német diktátor vad kirohanásokat intézett Beneš ellen, ami a különben visszafogott Daladier viszontválaszát provokálta ki, és amikor Chamberlain azzal bőszítette fel Hitlert, hogy makacsul kompenzációt követelt Csehszlovákia számára azokért az állami tulajdonban lévő javakért, melyek most majd német tulajdonba kerülnek. „Az idő túlságosan is értékes számomra ahhoz, hogy ilyen jelentéktelen dolgokra vesztegessem”, csattant fel dühösen Hitler. A délután közepe táján tartott rövid szünet után a tárgyalás a „szudétakérdés” rendezésére Mussolini által egy nappal korábban előterjesztett, és ekkorra már mind a négy nyelvre lefordított írásos anyagra koncentrálódott. (A szöveg vázlatát valójában Göring állította össze, majd Weizsäcker felügyelete alatt és Neurath közreműködésével – Ribbentrop bevonása nélkül – a német külügyminisztérium szakemberei öntötték formába, mielőtt azt átadták volna az olasz nagykövetnek.) Ez volt az alapja annak a megállapodásnak, mely később a hírhedt müncheni szerződés néven vált ismeretessé. A megbeszélésen részt vevők köre most már Göringgel, valamint Olaszország, Franciaország, NagyBritannia nagyköveteivel (Attolicoval, François-Poncet-vel és Hendersonnal), valamint jogi szakértőkkel, titkárokkal és adjutánsokkal is kibővült. Ez már lényegében csak a jogi technikalitások és a részletek egységbe foglalásának a kérdése volt. A munka oroszlánrésze már elvégeztetett. Estére Hitler díszvacsorára hívta meg a jelenlévőket. Chamberlain és Daladier talált valamit, amivel kimenthette magát. A piszkos munka elvégzése után már nem sok étvágyuk maradt az ünnepi vacsorához.765 A tárgyalások mindösszesen tizenhárom órán keresztül zajlottak. 766 Bármily szenzációs volt a négyhatalmi csúcstalálkozó a világ szemében, a döntés valójában már szeptember 28-án déltájban megszületett, amikor Hitler, Mussolini javaslatára, beleegyezett a kérdés tárgyalásos rendezésébe. 767 Végül szeptember 30-án, hajnali 2.30 tájékán, az egyezménytervezetet aláírták.768 Az egyezmény feltételei lényegében azonosak voltak az angol–francia javaslatokkal módosított godesbergi memorandumban foglaltakkal, és kiegészültek a tíz nap alatt befejezésre kerülő német megszállás különböző szakaszainak dátumaival. 769 „A kis tervre vonatkozóan lényegében minden elértünk, amit csak akartunk”, jegyezte fel Göbbels. „A nagy terv végrehajtása az adott feltételek mellett jelenleg nem megoldható.” 770

Másnap Göbbels még hozzátette: „Mindnyájan kötéltáncot jártunk egy szédítő szakadék fölött… Minden ajakról most egyetlen szó, a »béke« hallatszik. A világ örömünnepet ül. Németország presztízse hallatlan módon megnövekedett. Most már ismét igazi világhatalom vagyunk. Most már minden csak fegyverkezés, fegyverkezés és fegyverkezés kérdése…”771 Hitler és Ribbentrop nem osztozott az általános örömben és megkönnyebbülésben. A külügyminiszter az utolsó pillanatig a háborút szorgalmazta. Úgy érezte, elvették tőle a lehetőséget, hogy megalázza a briteket, annál is inkább, mivel a München utcáin nyitott kocsival végigutazó Chamberlaint a nap hőseként, az európai béke megmentőjeként ünnepelték.772 Hitler hangulata egyik napról a másikra megváltozott. Másnap reggelre szertefoszlott az a benyomás, hogy most a nyugati hatalmak fölött aratott győzelmét ünnepli. 773 Sápadtnak, fáradtnak, rosszkedvűnek látszott, amikor Chamberlain meglátogatta a Prinzregentenplatzon lévő rezidenciáján, hogy átadja neki Németország és Nagy-Britannia közös nyilatkozatát, melyben a felek kifejezik azon elhatározásukat, hogy egymás ellen soha nem viselnek háborút. A magánjellegű találkozót Chamberlain javasolta még az előző napi tárgyalások szünetében. Hitler – a brit miniszterelnök megjegyzése szerint – „kapva kapott az ötleten”. Chamberlain a találkozót „nagyon baráti és kellemes megbeszélésnek” minősítette. „A végén”, folytatta „elővettem a nyilatkozatot, melyet már előkészítettem, s megkérdeztem, hogy ellátná-e kézjegyével.” 774 Néhány pillanatnyi habozás után Hitler – Paul Schmidt tolmács megítélése szerint kicsit kelletlenül – aláírta a nyilatkozatot.775 Számára ez a dokumentum semmit se jelentett. Neki München se jelentett különösebb okot az ünneplésre. Úgy érezte, hogy megfosztották egy nagyobb győzelemtől, melyet – meggyőződése szerint – egy csehek ellen viselt, korlátozott méretű háború biztosított volna a számára, s valójában egész nyáron ez is állt a szándékában. 776 Még egy korlátozott célt, a Szudétaföld erővel történő elfoglalását kitűző katonai akcióra se nyílott lehetősége. A nyugati hatalmak készsége, hogy Csehszlovákiát a Szudétaföld átengedésére kényszerítsék, őt magát is arra kényszerítették, hogy megelégedjen azokkal a direktívákkal, melyeket a nemzetközi tiltakozás ellenére május óta egyfolytában hirdetett. A következő év nyarán kialakult lengyel válság idején mindez még nagyobb elszántságra késztette, hogy ne hagyja magát a háborútól eltéríteni. Amikor viszont ez a következő válság bekövetkezett, akkor még biztosabb volt abban, hogy jól ismeri ellenfeleit. „Ellenségeink apró férgek”, közli majd tábornokaival 1939 augusztusában. „Münchenben volt alkalmam látni őket.” 777 A Hitler közvetlen környezetéhez tartozók közül Göringnél senki sem tett többet a tárgyalásos rendezés elfogadása érdekében. Végül győzelmet aratott régi vetélytársa, a vezérhéja Ribbentrop fölött. A müncheni szerződés alapjául szolgáló tervezet lényegében Göring munkája volt. Münchenben mutatott kitűnő hangulata is tükrözte azt az örömöt, hogy végül is az ő elképzelése győzött. Ez viszont egyben Göring külpolitikai kérdésekre gyakorolt befolyásának végét is jelentette. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor egy olyan megoldást szorgalmazott, mely nem találkozott Hitler tetszésével. A Führer rosszallása számára is nyilvánvaló volt. Befolyása Hitlernél erőteljesen lecsökkent. Az elkövetkező hónapok során Ribbentrop mellett a külpolitikai kérdésekben teljesen háttérbe szorult. A meggyengült és nyomott hangulatban lévő Göring ekkor, 1939 elején hosszú földközi-tengeri szabadságra ment, s ezzel szabad pályát biztosított régi vetélytársa számára, s lényegében kizárta magát azokból a terjeszkedési programmal kapcsolatos döntéshozatalokból, melyek végül a lengyel válságot és háborút eredményezték. 778 München után Hitler a tábornokait is megvetette. 779 Terveivel szembeni ellenkezésük egész nyáron át bőszítette. Nem szükséges hozzá különösebb képzelőerő, hogy miként reagált volna arra, ha megtudja, hogy nem kisebb személyiség, mint új vezérkari főnöke, Halder tábornok is benne van egy Csehszlovákia ellen indított háború esetére tervezett államcsíny előkészületeiben.780 Hogy az embrionális állapotban lévő összeesküvésben résztvevő, rosszul összehangolt csoportok jutottak volna-e valamire, az továbbra is nyitott kérdés marad. A müncheni szerződés megkötésével az esélyeik is jóvátehetetlenül szertefoszlottak. Chamberlain hősnek kijáró fogadtatásban részesült, s a Downing Street 10. alatti miniszterelnöki rezidencia ablakából a Viktória királynő miniszterelnökétől, Benjamin Disraelitől, a hat évtizeddel korábbi berlini konferencia után tett kijelentéséből kölcsönzött szavakkal azt mondta az ujjongó tömegnek, hogy „tisztességes békével”, „korunkat szolgáló békével” tért haza. 781 Az általános eufóriától magát elhatároló Manchester Guardian éleslátóan említést tett az egyezmény külső következményeiről is, mely szerint országuk erőszakos feldarabolását a csehek aligha tekinthetik „tisztességes békének”; Csehszlovákia most már „támasz nélkül maradt”; „megnövekedett hatalmával Hitler ismét akkor nyomul előre, amikor csak kedve tartja”. 782 A következmények Németországon belül is mélyrehatóknak bizonyultak. A náci rezsim német ellenzéke szemében, mely abban bízott, hogy Hitler katonai kalandorságát fegyverként használhatja fel megbuktatása és megsemmisítése érdekében, Chamberlain aligha tetszeleghetett a nap hőse szerepében. „Chamberlain megmentette Hitlert”, értékelte keserűen az ellenzék a nyugati hatalmak megbékülési diplomáciáját. 783

München után Hitler népszerűsége és presztízse is új magaslatokra hágott. Újabb diadalmenettel vonult be Berlinbe. Azt viszont ő is nagyon jól tudta, hogy ez a túláradó eufória az amiatti megkönnyebbülést tükrözi, hogy a békét sikerült megőrizni. A szudétanémetek „hazatérése” csak másodlagos jelentőségű volt. Most nem „a Birodalom első katonájaként”, hanem az általa nem óhajtott béke megmentőjeként ünnepelték. 784 Véleménye szerint a kritikus órákban a német népből hiányzott a háború iránti lelkesedés. Nyoma sem volt az 1914-es szellemnek. A lélektani fegyverkezés még hátravolt. Néhány héttel később egy német újságírókból és szerkesztőkből álló, több száz fős, válogatott hallgatóság előtt meglepő őszinteséggel utalt saját érzéseire: „A körülmények arra kényszerítettek, hogy évtizedeken keresztül szinte kizárólag a békéről beszéljek. Teljesen természetes, hogy egy ilyen… békepropagandának is van árnyoldala. Számos ember gondolkodásában ez nagyon könnyen olyan vélemény kialakulásához vezet, hogy a jelen rendszer azonos azzal az eltökélt szándékkal és akarattal, hogy minden körülmények között megőrzi a békét. Ez nem csupán a rendszer szándékainak helytelen értelmezéséhez, hanem mindenekelőtt egy olyan német nemzethez is vezet, melyet ahelyett, hogy felkészülne az eseményekre, olyan szellem tölt el, mint a defetizmus, mely hosszú távon semmissé teszi, mert semmissé kell tennie a jelenlegi rendszer eredményeit.” Ezért van szükség a német nép pszichológiájának átalakítására, mert be kell láttatni, hogy néhány dolgot csak erővel lehet elérni, és bizonyos külpolitikai kérdéseket úgy kell tálalni, hogy „a nép belső hangja lassan maga is az erő alkalmazásáért kiáltson”.785 A beszéd nagyon sokat elárult. Meg kell teremteni a háború tömegtámogatottságát, mivel a háború és a terjeszkedés elválaszthatatlanul összefonódik a rezsim fennmaradásával. A sikerek, a véget nem érő győzelmek nélkülözhetetlenek a rendszer, valamint Hitler saját, a rezsim tartópilléréül szolgáló népszerűsége és presztízse számára. Németország és a nemzetiszocialista rezsim csakis – a háború nélkül elképzelhetetlen – terjeszkedés eredményeként maradhat életben. Ez volt Hitler gondolatmenete. A terjeszkedés hazárdjátéka elkerülhetetlenné vált. Ez többé már nem személyes választás kérdése volt. München öröksége végzetesen meggyengítette azokat, akik még mindig visszafoghatták volna Hitlert. Cselekvési szabadsága előtt minden potenciális külső és belső korlát megszűnt. Háborús törekvései változatlanok maradtak. Már el is szánta magát, hogy a következő alkalommal ebben nem akadályozhatják meg azok a diplomáciai manőverek, melyeket az utolsó pillanatban azok a nyugati hatalmak vetettek be vele szemben, melyek gyengeségéről Münchenben saját tapasztalatai alapján is meggyőződött.

3 A NÉPIRTÓ SZELLEMISÉG JEGYEI „Németországban a zsidók nem maradhatnak meg. Ez csak évek kérdése. Példátlan könyörtelenséggel egyre kijjebb és kijjebb szorítjuk őket.” HIMMLER BESZÉDE AZ SS-VEZETŐK ELŐTT 1938. NOVEMBER 8-ÁN    

„Ha belátható időn belül a Német Birodalom külpolitikai konfliktusba keveredik, akkor biztosra vehető, hogy nekünk itt, Németországban először is a zsidókkal történő nagy leszámolás jut eszünkbe.” GÖRING A LÉGÜGYI MINISZTÉRIUMBAN 1938. NOVEMBER 12-ÉN TARTOTT GYŰLÉSEN    

„A zsidók nem véletlenül rendezték meg 1918. november 9-ét. Ezért a napért bosszút állunk.” HITLER A CSEHSZLOVÁK KÜLÜGYMINISZTERREL, FRANZISEK CHVALKOVSKYVAL 1939. JANUÁR 21-ÉN FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSE SORÁN    

„Ma ismét próféta akarok lenni: ha a nemzetközi pénzügyi zsidóságnak Európa határain belül és kívül ismét sikerül egy világháborúba belerángatni a nemzeteket, akkor ez nem az egész Föld bolsevizálását és így a zsidóság győzelmét, hanem a zsidó faj európai megsemmisülését fogja eredményezni!” HITLER 1939. JANUÁR 30-ÁN, A REICHSTAGBAN ELMONDOTT BESZÉDÉBŐL

A terjeszkedési törekvések létfontosságú részét alkották a náci rezsim ideológiai dinamizmusának. Ezt semmi esetre se lehet kizárólag Hitler személyes Weltanschauungjával magyarázni. Hitler ideológiai céljai terjeszkedési politikájában mindeddig alárendelt szerepet játszottak, és 1939 nyarának lengyel válsága idején se kerültek előtérbe. A párt és számos hozzá kötődő szervezet természetesen fontos szerepet játszott abban, hogy nyomást gyakoroljon, és újabb diszkriminatív intézkedések meghozatalát követelje az ideológiai célcsoportokkal szemben. Összefüggő tervezés aligha volt elvárható a központi pártapparátustól, mely Rudolf Hess, Hitler pártbéli helyettese vezetése alatt állt.786 A döntő fontosságú szervezet nem a párt, hanem az SS volt. A terjeszkedési érdekek nyilvánvalóak voltak. Az ausztriai és szudétaföldi sikereiken felbátorodott Himmler, Heydrich és az SS felső vezetése – természetesen Hitler égisze alatt – erőteljesen saját birodalmának kiszélesítésére törekedett. Hitlernek már egy 1938 augusztusában kiadott dekrétuma is találkozott Himmler azon szándékával, hogy létrehozza az SS saját fegyveres szárnyát. Lényegében ez a fegyveres erők negyedik alkotóelemévé vált, mely a többinél ugyan jóval kisebb volt, de a tervek szerint ennek a Führer „kizárólagos rendelkezésére” álló, ideológiailag elkötelezett „politikai katonákból” kellett állnia. 787 Nem csoda hát, hogy a szudéta válság idején Himmler a Ribbentroppal egy húron pendülő, Hitlert agresszióra bátorító héják egyike volt. 788 Az SS vezetői most már területek megszerzésének lehetőségét keresték, mely lehetőséget biztosíthat számukra a fajilag megtisztított Nagy Német Birodalom látomásának az SS-elit csizmatalpa alatt történő megvalósítására. Az SS-nek feltett szándéka volt, hogy a Hitler utáni időszakban, a „végső győzelem” kivívása után Németország és egész Európa ura legyen. Küldetésüket abban látták, hogy megsemmisítik Németország – Himmler furcsa látomása szerint – jelentős számú és veszélyes ideológiai ellenfeleit. 1938 novemberében a következőket mondta az SS felső vezetői előtt: „Világosan kell látnunk, hogy az elkövetkező tíz év során egész biztosan hallatlanul súlyos konfliktusaink lesznek. Itt nem csupán a nemzetek harcáról van szó, mely ebben az esetben az ellenfél által meghúzott frontvonal mentén zajlik, hanem ez a világ egész zsidósága, szabadkőművesei és egyházai ellen folytatott világnézeti (weltanschauliche) harcot is jelenti. Ezek az erők – melyeknek szerintem fő mozgatórugója a minden rossz forrását jelentő zsidóság – tisztában vannak azzal, hogy ha Németország és Olaszország nem semmisül meg, akkor ők fognak megsemmisülni (vernichtet werden). Ebből fakadóan világos a következtetés. Németországban a zsidók nem maradhatnak meg. Ez csupán évek kérdése. Példátlan könyörtelenséggel egyre kijjebb és kijjebb szorítjuk őket…” 789 A beszéd egy nappal azelőtt hangzott el, hogy Németországban kirobbant volna az elementáris erőszak orgiája a zsidó kisebbség ellen a hírhedt 1938. november 8–9-i pogrom formájában, melyet a feldúlt, berlini zsidó tulajdonban lévő üzletek előtt heverő üvegtörmelékre célozva a népnyelv cinikusan „birodalmi kristályéjszakának” (Reichskristallnachtnak) nevezett.790 A borzalmaknak ez az éjszakája, egy modern államnak a visszatérése az elmúlt korszakok brutalitásához, lemeztelenítette a világ előtt a náci rezsim barbárságát. Németországon belül azonnal a zsidókat a gazdasági életből kizáró drákói intézkedések bevezetését és – vele együtt – a zsidóellenes politika szerkezetének átalakulását eredményezte közvetlenül az SS fennhatósága alá helyezve azt, melynek vezetői a háborút, a terjeszkedést összekötötték a zsidóság megsemmisítésével. Az ezek közti kapcsolatot a kristályéjszaka következményei nem csupán az SS szemében erősítették meg. Hitler előtt is kezdett konkrét formát ölteni a kapcsolat a háború (melynek kitörésében biztos volt) és az európai zsidóság megsemmisítése között. Az 1920-as évektől kezdődően eltántoríthatatlanul hitt abban, hogy Németország megmentését csak az európai dominanciáért, majd a világuralom megszerzéséért folytatott, titáni harc jelenti a hatalmas ellenség ellen, mely még talán a Harmadik Birodalomnál is nagyobb erő, a nemzetközi zsidóság támogatását élvezi. Kolosszális hazárdjátéknak ígérkezett. Hitler számára ez olyan volt, amit nem lehetett elkerülni, így szemében a zsidóság sorsa elválaszthatatlanul kötődött is ehhez a játszmához.

I. A tomboló náci bandák által november 9-ről 10-re virradó éjszaka végrehajtott, az egész ország területére kiterjedő pogrom az 1938 tavaszán elkezdődött és a külpolitikai válságok belföldi kísérőjelenségeként egész nyáron és ősszel folytatódó antiszemita erőszak harmadik – az 1933-asnál és 1935-ösnél is rosszabb – hullámának csúcspontját jelentette. A nyári erőszak hátterében részben a márciusban Bécsben az utcákon eluralkodó nyílt terror, és Eichmannak az a „sikere” húzódott meg, mellyel a bécsi zsidók kivándorlását kierőszakolta. A „régi Birodalom” városaiban, különösen Berlinben, a náci vezetők minderre felfigyeltek. Esély kínálkozott arra, hogy most ők is megszabaduljanak „saját zsidóiktól”. Az események hátterének másik alkotórészét azok az „árjásítási” törekvések

jelentették, melyekkel a zsidókat ki akarták szorítani a német gazdasági életből. 791 1933 elején mintegy 50 000 zsidó üzleti vállalkozás volt Németországban. 1938 júliusára már csak 9000 maradt belőlük. A zsidók kirekesztésének az 1938 tavasza és ősze között eltelt időszak adta a legnagyobb lökést. Münchenben az 1938 februárjában zsidó kézben lévő 1690 üzleti vállalkozás októberre mindössze 666-ra csökkent (ennek kétharmada is külföldi tulajdonban volt). 792 Az „árjásítási” törekvések nem csupán az üzletek bezárásában, vagy annak kierőszakolásában merültek ki, hogy azokat az új, „árja” tulajdonosok potom pénzért felvásárolhassák. Ezek együtt jártak még különböző törvényhozási aktusokkal is, melyek olyan diszkriminatív korlátozásokat és – a zsidó orvosok és ügyvédek körében – foglalkozási tilalmakat vezettek be, melyek eredményeként a zsidóknak még arra se volt lehetőségük, hogy házalóként keressék meg kenyerüket. Már csak egy rövidke lépés választott el attól, hogy a megmaradt zsidó üzleti vállalkozásoknál, törvényi úton, a zsidó személyeket is megbélyegezzék. Egy augusztus 17-i rendelet értelmében minden zsidó férfi és nő számára kötelezővé tették, hogy nevükhöz tegyék hozzá az „Israel”, illetve a „Sara” keresztnevet, és börtönbüntetés terhe mellett az összes hivatalos ügyben is ezt a nevet kellett használniuk. Október 5-től kezdve kötelesek voltak egy „J” betűs pecsétet is beüttetni az útleveleikbe. 793 Göring kijelentette, hogy „a zsidókérdést most már minden létező eszközzel úgy kell kezelni, hogy azok (a zsidók) kénytelenek legyenek távozni a gazdaságból”. 794 A törvénykezéssel – elkerülhetetlenül – együtt járt az erőszak is. A nyári hónapokat rendszerint a pártjellegű szervezetek tagjainak zsidó tulajdon és zsidó személyek elleni erőszakos megmozdulásai jellemezték. A pártaktivisták figyelme – sokkal inkább, mint az előző antiszemita hullámok idején – elsősorban a zsinagógák, a zsidó temetők felé fordult, melyeket számos esetben feldúltak. Hangulatukra jellemző módon és annak megrendezett előjeleként, hogy mi fog bekövetkezni az egész országban a kristályéjszaka alatt, június 9-én lerombolták a müncheni központi zsinagógát. Ez volt az első, melyet a náci rezsim idején pusztítottak el. Néhány nappal korábbi látogatása során Hitler azt kifogásolta, hogy túlságosan is közel van a Deutsches Künsterlhaushoz, a Német Művészet Házához. A rombolás hivatalos indoklásában az állt, hogy akadályozza a forgalmat. A müncheni zsidó közösséget csupán órákkal a zsinagóga lerombolása előtt értesítették.795 Főnökétől tanulva a náci párt első számú zsidófalója, Julius Streicher is hamarosan arra hivatkozva kezdeményezte a nürnbergi központi zsinagóga lerombolását, hogy „elcsúfítja a szép, német városképet” (das schöne deutsche Stadtbild). Augusztus 10-én tízezrek gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a rombolásnak.796 Hitler fontosnak tartotta, hogy a nyilvánosság előtt ne folyjék bele az 1938-as év alatt egyre erősödő zsidóellenes hadjáratba. A sajtónak például megtiltották, hogy – amikor abban az évben ellátogatott Németország különböző körzeteibe – a „zsidókérdéssel” foglalkozzon. 797 A róla mind otthon, mind – különösen az egyre élesedő cseh válság miatt – külföldön kialakult kép megőrzése volt a fő motívuma annak, hogy igyekezzen személyesen távol tartani magát a zsidókkal szembeni ízléstelen akcióktól. Így, 1938 szeptemberében, a szudéta válság csúcspontján, ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi állampolgársági törvény ötödik – a zsidó ügyvédek praktizálását betiltó – végrehajtási utasításának kihirdetésekor az utasítás aláírójaként nevét ne hozzák nyilvánosságra, hogy ebben a feszült időszakban ezzel is elkerülje Németország – és nyilvánvalóan a saját – nevének esetleges kedvezőtlen fényben történő feltüntetését.798 Valójában nagyon keveset, vagy szinte semmit sem tett a zsidóellenes kampány további fokozása érdekében. Mások irányították az eseményeket, mások vették kézbe a kezdeményezést, és gyakoroltak nyomást a különböző akciók végrehajtása érdekében – természetesen mindezt annak tudatában, hogy mindez összhangban áll a nácizmus nagy küldetésével.799 Klasszikus esete volt ez a „Führer szellemében végzett munkának”, melynek során adottnak vették (rendszerint önös érdekek alapján), hogy a zsidók „eltávolítása” az ő hosszú távú céljai megvalósítását szolgáló intézkedésekhez tartoznak, és az ő jóváhagyásával történnek. A mozgalom különböző részlegei pártaktivistáinak nem volt szükségük különösebb bátorításra, hogy újabb és újabb támadásokat intézzenek a zsidók és a zsidó tulajdon ellen. Az üzleti élet „árjái”, a legkisebbektől a legnagyobbakig. minden alkalmat megragadtak arra, hogy zsidó partnereik rovására profithoz jussanak. A zsidó vállalkozók százait – beleértve a Warburghoz és a Bleichröderhez hasonló, patinás magánbankokat is – néha gengszterekhez illő módszerekkel arra kényszerítették, hogy vállalkozásaikat potom pénzért „árja” vevőknek eladják. A legtöbbet a nagytőke kaparintotta meg magának. Az olyan hatalmas konszernek, mit a Mannesmann, Krupp, Thyssen, Flick és az IG-Farben, valamint az olyan vezető bankok, mint a Deutsche Bank és a Dresdner Bank voltak a legfőbb haszonélvezők azon túl, hogy egy sor különböző üzleti vállalkozás, korrupt pártfunkcionárius és rengeteg kiskereskedő azt rabolt, ami éppen a keze ügyébe esett. 800 A felsőbb rétegek „árja” pillérei, az orvosok és az ügyvédek is örömmel üdvözölték azokat a gazdasági előnyöket, melyek a

zsidók orvosi és ügyvédi szakmából történő kiűzéséből származtak. 801 Egyetemi professzorok – különösebb ösztönzés nélkül – arra használták szaktudásukat, hogy kimutassák a zsidó jellem és lélek állítólagos negatív vonásait. 802 Közben a köztisztviselők hangyaszorgalommal dolgoztak az olyan törvényeken, melyek számkivetettekké, páriákká süllyesztették a zsidókat, életüket pedig kínszenvedéssé és nyomorúsággá tették. 803 A zsidók vagy „zsidóbarátoknak” (Judenfreunde) tartott emberek megbélyegzésére mindig lelkesen kész állampolgárok segítségével a rendőrség, különösen a Gestapo aktív végrehajtó szerepet vállalva, a párt forrófejű aktivistáinak nyersen erőszakos módszerei helyett, de ugyanattól a céltól vezérelve, inkább a letartóztatások és a koncentrációs táborokba történő internálás „racionálisabb” módszereit alkalmazta. 804 Elsősorban a pályafutását a párt saját hírszerző szerveként kezdő, de később kulcsfontosságúvá váló, a gyorsan terebélyesedő SS-en belül megfigyelési és ideológiai szervezetté váló Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst vagy SD) tartott gyorsan abba az irányba, hogy döntő szerephez jusson a zsidóellenes politika alakításában.805 Minden zsidóellenes diszkriminációt szorgalmazó csoportnak, szervezetnek vagy egyénnek megvolt a saját érdeke és a saját menetrendje az események alakítására. Mindnyájukat a faji megtisztulás, és mindenekelőtt a Führerben megtestesülő, „zsidómentes” Németország látomása egyesítette, s adott igazolást számukra. Hitler szerepe, ha időnként közvetettnek is látszott, ezért bizonyult döntő fontosságúnak. Csak az ő általános, átfogó jóváhagyása kellett. Az esetek túlnyomó többségében nem is volt másra szükség. Hitler minden kétséget kizáróan teljes mértékben jóváhagyta és támogatta a zsidók elleni intézkedések újabb hullámát, még akkor is, ha időnként gondosan vigyázott arra, hogy a háttérben maradjon. A zsidók elleni radikális akciók egyik legfőbb szorgalmazójának és agitátorának, Joseph Göbbelsnek 1938 áprilisában – közvetlenül a bécsi zsidók elleni kegyetlen akciók után – nem került különösebb erőfeszítésébe elnyerni Hitler támogatását gauja székhelyének, Berlinnek a „megtisztításához”. Hitlernek egyetlen kikötése az volt, hogy a Mussolinival május elejére tervezett találkozója előtt nem kerülhet sor semmiféle akcióra. A Ducéval folytatott tárgyalások sikerének – különösen a Csehszlovákiával kapcsolatban formálódó tervei miatt – igen nagy jelentőséget tulajdonított. A berlini zsidóüldözés felerősödése által kiprovokált esetleges diplomáciai ellenlépéseket el kellett kerülni. A „zsidókérdéssel” kapcsolatos szándékait Göbbels már azelőtt megtárgyalta Berlin rendőrfőnökével, Wolf Heinrich Graf von Helldorffal, hogy szóba hozta volna az ügyet Hitler előtt. „Akkor majd a Führer elé terjesztjük. Ő egyet fog érteni, de csak olaszországi látogatása után. A zsidó intézmények (Judenlokale) meg lesznek ritkítva. Majd kapnak egy számukra kijelölt uszodát, néhány mozit és éttermet (Lokale). Máshova be sem tehetik a lábukat. Megszüntetjük Berlin zsidóparadicsom jellegét. A zsidó üzleteket meg kell jelölni. Mindenesetre radikálisabban fogunk fellépni. A Führer azt akarja, hogy fokozatosan kiszorítsuk őket. Tárgyalni kell Lengyelországgal és Romániával. Madagaszkár lenne a legalkalmasabb hely a számukra.”806 A „madagaszkári megoldást” – melyet 1940-ben rövid időn keresztül komolyan fontolgattak is – már évtizedek óta hirdették a radikális antiszemiták. 807 Ebben a helyzetben az erre való hivatkozás minden bizonnyal azt jelzi, hogy Hitler kezdett eltávolodni attól a feltételezéstől, hogy a „zsidókérdés” emigrációval rendezhető az áttelepítésre alapozott megoldás helyett. Ez feltételezhetően az SD „szakértőinek” a zsidókkal kapcsolatos politikájáról alkotott véleményét tolmácsoló Heydrich hatására történt. A zsidók emigrálásra történő „rábeszélésének” viszonylagos sikertelensége – az 1933-ban nyilvántartott zsidók nem egészen háromnegyede az üldöztetések ellenére 1938 októberében még Németországban élt – és a különböző országok által a zsidó bevándorlással szemben támasztott egyre komolyabb akadályok az SD-t a zsidóellenes politikáról alkotott nézeteinek felülvizsgálatára kényszerítették. 808 1937 végére egy zsidó állam Palesztina területén történő létrehozásának Eichmanntól származó, és cionista kapcsolatain keresztül részben továbbfejlesztett ötlete érezhetően vesztett vonzerejéből. Eichmann cionista közvetítők által szervezett, Palesztinában tett látogatása a legteljesebb sikertelenséggel végződött. Ami még fontosabb, a német külügyminisztérium is a leghatározottabban ellenezte a gondolatot, hogy Palesztinában egy zsidó állam jöjjön létre.809 Ezzel együtt a fő cél továbbra is az emigráció szorgalmazása maradt. Palesztina mint célterület Hitlernek is tetszett. 1938-ban ismét megerősítette azt a már egy évvel korábban meghatározott politikát, mely arra irányult, hogy minden lehetséges eszközzel rá kell venni a zsidóságot a bármely, őket befogadni hajlandó országba, de elsősorban Palesztinába történő emigrációra. 810 Éberen figyelt viszont arra, hogy egy zsidó állam kialakítása a későbbiekben érezhető veszélyt fog jelenteni Németország számára. Mindenesetre más javaslatok is felmerültek. Az SD-n belül már 1937-ben elhangzottak olyan indítványok, hogy a zsidókat a világ kietlen, zord, az emberi élet fenntartására szinte alkalmatlan tájaira kell deportálni, melyek gátat vetnek a zsidóság – SD

szerinti – újbóli felvirágzásának, és a „világméretű összeesküvés” újraéledésének. Palesztinán kívül még Ecuador, Kolumbia és Venezuela is az említett lehetőségek között szerepelt. 811 Az ötletekből annak idején semmi sem kerekedett ki. A javaslatok viszont, lényegüket tekintve, alig különböztek a régi, aztán később újra felmelegített, Madagaszkárra vonatkozó ötlettől, mely egy olyan kietlen területet szemelt ki számukra, ahol el lehet őket helyezni mindaddig, amíg vélhetően ki nem pusztulnak. 812 A zsidók áttelepítésének az SD-n belül elterjedőben lévő gondolata már önmagában burkolt népirtást takar. Bármely megoldás mellett törnek is lándzsát, a „végső cél” (mint ahogy Hitler Göbbelsnek tett megjegyzése is mutatja) továbbra se körvonalazódott határozottan, és így összeegyeztethető volt minden, a zsidók „eltávolítását” elősegítő törekvéssel. Ezt a tényleges „eltávolítást” úgy értelmezték, hogy annak befejezése éveket vesz igénybe. Heydrich még a kristályéjszakát követően is egy nyolc-tíz éven át tartó „emigrációs akció” gondolatával foglalkozott. 813 Hitler 1938 júliusának végén maga is értésére adta Göbbelsnek, hogy „a zsidókat tíz év leforgása alatt el kell távolítani Németországból”. Egyelőre viszont, tette hozzá, „biztosítékként” (Pfaustpfand) vissza kell tartani őket.814 Ezt, a mentalitására jellemző, „túsz”-ötletet csak 1941. decemberében adta fel, amikor az USA hadüzenete mindezt már értelmetlenné tette.815 Akkorra már a Birodalom zsidóságát keletre, a biztos halálba deportálták. Göbbels közben türelmetlenül várta, hogy nekilendülhessen Berlin „faji megtisztításának”. „Valahol el kell kezdeni”, jegyezte meg. Elképzelése szerint a zsidók eltávolítása a város gazdasági és kulturális életéből néhány hónap alatt befejeződik.816 A május közepén Helldorf által készített és Göbbels által jóváhagyott program a diszkriminatív intézkedések széles körét irányozta elő – többek közt speciális személyi igazolványt a zsidók számára, a zsidó üzletek megjelölését, tilalmat a zsidók számára, hogy nyilvános parkokban megjelenhessenek, külön vasúti fülkéket a zsidók számára –, melyek jelentős részét a novemberi pogromot követően általában be is vezették. 817 Helldorf egy berlini gettó létrehozását is tervezte, melynek felépítését a gazdag zsidóknak kellett volna finanszírozniuk. 818 Ha ez utóbbi nem is került megvalósításra, a Göbbels agitációjának eredményeképpen – Hitler hallgatólagos jóváhagyásával – kialakult mérgező légkör gyorsan meghozta a kívánt eredményeket. 819 Már május 27-én egy 1000 főt számláló csőcselék randalírozott Berlin egyes részein, betörte a zsidó tulajdonban lévő üzletek kirakatait, mellyel arra ösztönözte a zsidóellenes politikában a kezdeményezést elveszíteni nem akaró rendőrséget, hogy az üzletek tulajdonosait „védőőrizetbe” vegye. 820 Mikor június közepén a Kurfürsterdammon, a város nyugati részének legfontosabb bevásárlóutcájában a párt aktivistái a zsidó üzletek kirakatait antiszemita jelszavakkal mázolták össze, és sor került néhány üzlet kifosztására is, a Németországról kialakult kép miatti aggodalom megálljt parancsolt a nyilvános erőszaknak. Hitler egyenesen Berchtesgadenből avatkozott bele az eseményekbe, s ezt követően Göbbels bánatosan betiltotta az illegális akciókat.821 Ezzel együtt Berlin megadta a hangot. A helyi pártszervezetek kezdeményezésére hasonló akciókra került sor Frankfurtban, Magdeburgban és több más városban is. 822 Az „egyéni akciók” általános és kifejezett – az 1935-öshöz hasonló – tilalmának hiányát a pártaktivisták számtalan helyen zöldjelzésnek vették saját kampányuk megindítása előtt. Lángot kapott a nyári és őszi erőszakhullámhoz vezető gyújtózsinór. A cseh válság jelentette növekvő feszültség idején a helyi antiszemita kezdeményezések a különböző körzetekben gondoskodtak arról, hogy a „zsidókérdés” csak szikrára váró puskaporos hordóvá váljon. 823 Az antiszemita kampány Hitler által történt jóváhagyása minden bizonnyal azzal a tervével köthető össze, hogy egy rövid háború során még az ősszel szétzúzza Csehszlovákiát. 824 E vállalkozás sikeres végrehajtásának – úgy tűnik – együtt kellett volna járnia a zsidó vagyon elkobzásával és a zsidók gazdasági életből történő teljes kirekesztésével. 825 Hitlernek végül nem maradt más választása, mint az, hogy egy időre meg kellett elégednie a Szudétafölddel, így a feszültség is gyorsan feloldódott. A náci mozgalom diadaléhsége, a zsidók gazdasági életből történő kirekesztésének sürgőssége, az emigráció felgyorsítására irányuló követelések, a nyár folyamán megszaporodott erőszakos cselekmények és fokozódó diszkrimináció viszont a radikális áramlatokat segítette. A légkör hallatlanul fenyegetővé vált a zsidók számára. Mindezek ellenére a rezsim előtt továbbra is egyértelmű válasz nélkül maradt a kérdés, hogyan is kellene a zsidókat a gazdasági életből kirekeszteni, és miként lehetne őket Németország elhagyására kényszeríteni. Eichmann még 1937 januárjában egy terjedelmes belső emlékeztetőben azt a véleményét fejtegette, hogy a pogromok látszanak a leghatékonyabb módszernek a lassan előrehaladó emigráció felgyorsítására. 826 Amikor 1938. november 7-én reggel egy Herschel Grynszpan nevű tizenhét éves lengyel zsidó fiú Párizsban lelőtte a német nagykövetség harmadtitkárát, Ernst vom Rathot, az úgy jött, mintha az ima meghallgatásra talált volna, és olyan lehetőséget nyitott meg, melyet nem lehetett kihagyni. Göbbels kapva kapott az alkalmon. Hitler teljes támogatását se volt nehéz megnyernie.

II. Grynszpan a nagykövetet akarta megölni. Vom Rath csak az első hivatalos személy volt, aki az útjába került. A lövöldözést a saját nyomorúságos léte miatti kétségbeesés és a bosszúvágy szülte, amiért családját október végén Hannoverből deportálták, és 18 000 lengyel zsidóval együtt egyszerűen áttették a lengyel határon. 827 Két évvel korábban, amikor egy zsidó orvosegyetemi hallgató, David Frankfurter Davosban megölte Wilhelm Gustloff svájci náci vezetőt, akkor a körülmények azt követelték, hogy Németországban erőteljesen és határozottan visszafogják a párt fanatikusait a szélsőséges válaszadástól. 1938 őszének fenyegető légkörében a helyzet aligha különbözhetett volna jobban az említettől. A náci hordákat most határozottan arra bátorították, hogy haragjukat a zsidókon töltsék ki. Vom Rath halála – november 9-én délután belehalt sérüléseibe – éppen Hitler 1923-as puccskísérlete évfordulójának napjára esett. A párt tagjai egész Németországban összegyűltek, hogy megünnepeljék a „harc korszakának” legendás eseményeit. A náci naptárban ez az éves megemlékezés jelentette a csúcspontot. A párt fejesei, szokás szerint, Münchenben gyűltek össze. A végzetes lövöldözést követő reggelen a Göbbels vezénylete alatt álló náci sajtó a garantáltan erőszakot kiváltó, gonosz és fékevesztett támadások özönét zúdította a zsidókra. 828 Így is történt, mivel azon az estén, november 8-án, a helyi pártvezetők agitációja eredményeként miden felsőbb utasítás nélkül zsinagógák felgyújtásától, a zsidó tulajdon feldúlásától, üzletek kirablásától és zsidók tettleges bántalmazásától kísért pogromokra került sor az ország számos körzetében. Az érintett radikális antiszemita helyi vezetők általában a Hessenhez hasonló, régi antiszemita hagyományokkal rendelkező körzetekből kerültek ki. 829 Göbbels elégedetten emlékezik meg naplójában a zavargásokról: „Hessenben nagy antiszemita tüntetések. A zsinagógák leégtek. Csak az emberek dühe szabadulna el végre!”830 Másnap a Kasselben és Dessauban lezajlott „demonstrációkról”, zsinagógák felgyújtásáról és üzletek lerombolásáról tesz említést.831 A délután folyamán vom Rath halálhíre is megérkezett. „No, ezzel kész!” (Nur aber ist es g[ar]), jegyezte meg Göbbels.832 Azon az estén a párt „régi gárdája” a müncheni Régi Városházán találkozott. A rendezvényen Hitler is megjelent. Útközben, Göbbels társaságában értesült a müncheni zsidóellenes zavargásokról, és amellett volt, hogy a rendőrség tanúsítson elnéző magatartást. 833 Aligha elképzelhető, hogy ne szerzett volna tudomást a Hessenben és más városokban zajló zsidóellenes megmozdulásokról, és a sajtó gyújtogató hangvételéről. Egyszerűen lehetetlen volt észrevétlenül elmenni a tény mellett, hogy a párt radikálisai körében már magasra szöktek az antiszemita indulatok. Vom Rath kritikus állapota és a fenyegető antiszemita hangulat ellenére Hitler előző este a Bürgerbräukellerben elmondott, hagyományos beszéde során semmi jelét sem adta, hogy valami akciót tervezne. 834 Mikor a pártvezetők 9én fogadásra gyülekeztek, akkor Hitler már értesült vom Rath időközben bekövetkezett haláláról. Mivel saját orvosát, Karl Brandtot küldte a sebesült ágya mellé, minden kétséget kizáróan jól tájékozott volt a követségi titkár egyre rosszabbodó állapotáról, s legkésőbb este hét órakor – de minden valószínűség szerint telefonon keresztül órákkal korábban – már elhunytáról is értesült.835 Luftwaffe-segédtisztje, Nicolaus von Below szerint a hírt – minden látható reakció nélkül – délután kapta meg, miközben éppen katonai kérdésekről tárgyalt müncheni rezidenciáján. 836 A fogadáson is többen látták az izgatottan tárgyaló Hitlert és Göbbelst, de hogy miről beszélgettek, azt nem lehetett hallani. Hitler nem sokkal ezután, a szokásosnál korábban anélkül távozott a fogadásról, hogy eddigi gyakorlatához híven szót váltott volna a megjelentekkel, s visszatért müncheni rezidenciájára. Este tíz óra tájban Göbbels rövid, de gyújtó hangvételű beszédben jelentette be vom Rath halálát, s azt sem felejtette el megemlíteni, hogy Kurhessenben és Magdeburg-Anhaltban már „megtorló” akciók kezdődtek a zsidók ellen. Kimondatlanul is teljesen egyértelművé tette, hogy a pártnak zsidóellenes demonstrációkat kell szervezni és vezetni az egész országban, de eközben azt a látszatot kell kelteni, hogy ezek a megmozdulások a spontán népharag megnyilvánulásai. 837 Göbbels naplójegyzetei semmi kétséget se hagynak a Hitlerrel folytatott beszélgetésének tartalmáról. „Elmentem a párt Régi Városházán megtartott fogadására. Elmondtam a dolgot a Führernek. Úgy döntött, hogy csak hadd folytatódjanak a demonstrációk. A rendőrséget vissza kell vonni. A zsidóknak egyszer már meg kell érezniük a népharagot. Ez így van rendjén. Azonnal kiadtam a megfelelő utasításokat a rendőrségnek és a pártnak. Röviden ebben a szellemben beszéltem a párt vezetése előtt is. Tapsvihar. Mindnyájan azonnal a telefonokhoz rohantak. A nép most cselekedni fog.”838 Göbbels kétségkívül minden tőle telhetőt megtett, hogy „a nép” cselekedjen. Pontos és részletes utasításokat adott, hogy mit kell és mit nem szabad csinálni. Ahol bizonytalanságot tapasztalt, ott még olajat is öntött a tűzre. 839 Beszéde

után közvetlenül a Stosstrupp Hitler – az a Hitler nevét viselő rohamosztag, melynek hagyományai még a puccs előtti mámorító napok sörházi verekedéseihez nyúlnak vissza – nekiindult, hogy zűrzavart keltsen München utcáin. Szinte azonnal lerombolták a központi zsinagóga nyári megsemmisítése után még épen maradt, a Herzog-Rudolf-Strassén lévő zsinagógát is. München és Felső-Bajorország gauleitere, Adolf Wagner (bajor belügyminiszterként ő felelt a rend fenntartásáért is a körzetben), aki „zsidókérdésben” maga sem tartozott a mérsékeltek közé, hirtelen begyulladt és elbizonytalanodott. Göbbels azonnal visszaállította a sorba. „A mozgalom fővárosa” nem maradhat ki abból, ami már egész Németországban megindult! Göbbels ezután telefonon keresztül utasítást adott a Kurfürstendamm melletti Fasanenstrassén lévő zsinagóga lerombolására.840 A rendőrség és az SS felső vezetése is Münchenben gyűlt össze, de nem volt jelen Göbbels beszédénél, s az akcióról már csak akkor értesült, amikor az elkezdődött. A Hotel Vier Jahreszeitenben tartózkodó Heydrichet a müncheni Gestapo Hivatal este 10.20 óra körül, azután tájékoztatta az eseményekről, hogy az első parancsok már kimentek a pártszervezeteknek és az SA-nak. Azonnal kérte Himmler állásfoglalását, hogy a rendőrség milyen magatartást tanúsítson. Az SS birodalmi vezetője felhívta Hitler müncheni rezidenciáját. 841 Megkérdezte, hogy Hitlernek milyen parancsa van a számára. Hitler azt válaszolta – minden bizonnyal Himmler sugallatára –, hogy az SS tartsa távol magát az akciótól.842 A zűrzavar, az elszabadult erőszak és pusztítás nem az SS stílusa volt. Himmler és Heydrich jobban kedvelte a „zsidókérdés” szisztematikus, „racionális” megközelítését. Nem sokkal éjfél után adták ki a parancsot, hogy az SS tagjai csak polgári ruhában vehetnek részt ezekben az akciókban. 843 Éjszaka 1.20 órakor Heydrich telexet küldött minden rendőrfőnöknek, melyben utasította őket, hogy a rendőrség ne akadályozza meg a zsinagógák lerombolását, és tartóztassanak le annyi zsidó férfit, lehetőleg a gazdagabbak közül, amennyit csak a börtönök be tudnak fogadni. 844 A letartóztatandók 20–30 000-es létszámát már a Gestapo éjfél előtt szétküldött utasítása is tartalmazta. 845 Közben a Birodalom teljes területén a pártaktivistákat – különös tekintettel az SA tagjaira – helyi vezetőik már összetrombitálták, és parancsot adtak nekik a zsinagógák lerombolására, vagy szabad rablást engedélyeztek a zsidóknál.846 Számos érintett éppen a maga kis megemlékezését tartotta a sörpuccs évfordulóján, és már erősen viseltes volt az elfogyasztott alkoholtól. Az akciókat általában a helyszíneken rögtönözték. A marburgi SAtartalékosok mintegy tucatnyi tagot számláló csoportja még éppen a nagy ivászat kellős közepén tartott, amikor legnagyobb meglepetésükre a Standartenführerük közölte, hogy még azon az éjszakán fel kell gyújtaniuk a zsinagógát. Először nem találtak semmiféle gyúlékony anyagot, amivel hozzáláthattak volna a feladat teljesítéséhez, de végül aztán valakinek eszébe jutott, hogy a közeli színházban négy nagy kanna olajat is tárolnak. 847 Tübingenben három párttag a hajnali órákban hazafelé tántorgott, amikor útközben a helyi körzetvezető felvette őket a kocsijába. Közölte velük, hogy táviratot kapott a stuttgarti gauleitertől, hogy a Birodalom területén az összes zsinagógát fel kell gyújtani. Együtt mentek vissza a pártházba, hogy valami gyúlékony anyag után nézzenek. Mikor visszaértek a zsinagógához, látták, hogy azt már feldúlták. Az SA és az SS nyolc embere éjfél után nem sokkal betörte az ajtókat és ablakokat, néhány holmit kihurcoltak az épületből, és a Neckar folyóba dobták. A párttagok csak nagy nehézségek árán, és néhány elszáradt tölgyfalevélből készült koszorú, valamint padlóviasz felhasználásával tudtak tüzet gerjeszteni. Végül sikerült nekik. A gyújtogató csoport arról is gondoskodott, hogy a környező házak megfelelő védelmet kapjanak. Reggelre a zsinagógából már csak üszkös romok maradtak. 848 Nagyjából erre a mintára zajlottak az események egész Németországban. Éjfélkor a müncheni Feldherenhallén, az 1923-as puccs kudarcának színhelyén Göbbels is jelen volt, amikor az SS tagjai felesküdtek Hitlerre. A propagandaminiszter már éppen visszatérni készült a szállodájába, amikor megpillantotta az égbolton a Herzog-Rudolf-Strassén égő zsinagóga vörös visszfényét. 849 Visszatért a gau székházába. Utasítást adott, hogy a kivonult tűzoltók csak azt oltsák el, ami a környező épületek védelmében szükséges. A zsinagógát különben hagyhatják porig égni. „A Stosstrupp félelmetes károkat csinált”, jegyezte fel naplójába. A hozzá érkező jelentések szerint a Birodalom területén hetvenöt zsinagóga állt lángokban, közülük tizenöt Berlinben égett. Ekkor már nyilvánvalóan ő is értesült a Gestapo által kiadott utasításról. „A Führer megparancsolta”, jegyezte fel, „hogy 20–30 000 zsidót azonnal le kell tartóztatni.” Valójában ez a Gestapo parancsa volt, melyben egy szóval se hivatkoztak a Führertől kapott direktívákra. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ő kezdeményezte a pogromot, Göbbels úgy értelmezte, hogy a végső döntés Hitlertől származott. 850 Göbbels a következőkkel folytatja: „Ez lezajlik (Das wird ziehen). Látniuk kell, hogy türelmünk elfogyott.” Ezután Julius Schaubbal, Hitler mindenesével a Művészklubba ment, és várta a további híreket. Schaub nagyszerű hangulatban volt. „Régi stosstruppos múltja megszólalt”, jegyezte fel Göbbels. Ezután visszatért a szállodájába. Még hallotta a bezúzott kirakatüvegek

csörömpölését. „Bravó, bravó”, írta naplójába. Néhány órás szundikálás után még hozzátette: „Drága zsidóink ezután majd meggondolják, ha le akarnak lőni egy német diplomatát. Ez volt a lényege ennek a leckének.” 851 Egész délelőtt ömlöttek a jelentések a pusztításokról. Göbbels Hitlerrel együtt kiértékelte a helyzetet. „Mérlegre tettük az eseményeket a Führerrel. Hagyjuk, hogy újabb csapásokat mérjenek, vagy megálljt parancsoljunk. Ez most a kérdés.”852 A náci felső vezetésnek az akcióval szemben egyre erősödő – bár messze nem humanitárius meggondolásokból származó – kritikája következtében az akciók leállítása mellett döntöttek. 853 Göbbels elkészített egy rendeletet a rombolás befejezésére, cinikusan megjegyezve, hogy folytatásának engedélyezése azzal a veszéllyel járna, hogy „elkezdene színre lépni a csőcselék”. Jelentést tett Hitlernek, aki – Göbbels állítása szerint – mindennel egyetértett. Véleménye nagyon radikális és agresszív. 854 „Kisebb változtatásokkal a Führer egyetértett az akciók leállítását elrendelő utasításommal… A Führer nagyon kemény intézkedéseket kíván foganatosítani a zsidók ellen. Saját maguknak kell majd az üzleteiket rendbe tenni. A biztosító nem fizet nekik. Ezt követően a Führer fokozatosan el akarja kobozni a zsidó üzleteket.”855 Ekkorra már a német zsidók számára a borzalmak éjszakája mintegy 100 zsinagóga teljes lerombolását, több száz leégését, legalább 8000 zsidó üzlet megsemmisülését és számtalan lakás feldúlását eredményezte. A nagyvárosok utcáit a zsidó üzletek kirakatüvegeinek cserepei borították; az árut – ha éppen el nem lopták – kidobálták az utcákra. Feldúlták a magánlakásokat, összetörték a bútorokat és tükröket, szétszabdalták a festményeket és ruhákat, a féltett, nagy becsben álló tárgyakat vandál módon tönkretették. 856 Nem sokkal az események után Heydrich az okozott kárt többszáz millió márkára becsülte.857 Az áldozatok emberi nyomorúsága és megaláztatása felmérhetetlen volt. Mindennapos dolognak számított, hogy még nőket, gyerekeket és időseket is bestiális verésnek és bántalmazásnak tettek ki. Egy innsbrucki nő kétségbeesetten mesélte el, hogy november 10-én miként tört be egy fiatalemberekből álló csoport lakásukba, ahol együtt lakott férjével és négyéves kislányával. A támadók egyikét sem ismerték. „Mit akarnak tőlem?” – kérdezte a férj. Válasz nem érkezett. Tíz perccel később az asszony ledöfve, holtan találta a férjét. A zsidó közösségnél vezetett nyilvántartásba a halál okaként azt engedték bejegyezni, hogy a férfi „mellsérülés” (Brustverletzung) következtében halálozott el.858 Nem csoda, hogy az öngyilkosság köznapi dolognak számított azon a borzalmas éjszakán. Néhányan próbáltak végezni magukkal, de nem sikerült nekik. Egy bécsi orvos, miután megakadályozták abban, hogy kivesse magát a harmadik emeleti ablakból, felvágta ereit és elmetszette saját torkát, de még így sem tudott véget vetni az életének; elmekórházba szállították.859 Mások a pogromot követő hetekben voltak kitéve brutalitásnak a dachaui, buchenwaldi és sachsenhauseni koncentrációs táborokban, ahová emigrációra kényszerítés céljából a rendőrség mintegy 30 000 zsidót gyűjtött össze.860 A Gestapo a negyvenéves, wiesbadeni Hans Bergert is november 10-én vette őrizetbe. A buchenwaldi koncentrációs tábor őrei, a vele egyidőben letartóztatottakkal együtt, leírhatatlanul szadista kínzásoknak vetették alá. A maximális megaláztatás érdekében a foglyokat – akik közül számosan krónikus hasmenésben szenvedtek – hagyták, hogy saját ürülékükben álljanak. Úgy tüntették fel, hogy a mocsok és a bűz külön hangsúlyozza a zsidók különbözését az „egészséges”, „tiszta” és „életerőtől duzzadó” német „nemzeti közösségtől”. 861 A három hétig tartó földi pokol akkor ért véget Herr Berger számára, amikor szabadon engedték, hogy Brüsszelbe, majd onnan Dél-Franciaországba kivándorolhasson. Felesége és két fia feltételezhetően azok közé került, akiket később haláltáborokba hurcoltak.862 A barbárság méretei és természete, valamint a maximális megaláztatás nyilvánvaló szándéka a zsidók démonizálását sulykoló, párton belül folytatott propaganda sikerét is tükrözte, és erőteljesen bemutatta azt a Hitler hatalomátvétele óta tartó folyamatot, mellyel a zsidóságot meg akarták fosztani emberi mivoltuktól, és ki akarták rekeszteni őket a német társadalomból, ami egyben a népirtás felé vezető útnak is rendkívül fontos állomása volt. 863 Mindazonáltal a népharag spontán megnyilvánulását hirdető propagandának senki sem hitt. „A közvélemény pontosan tudja”, ismerte el később a párt saját bírósága, „hogy a november 9-ihez hasonló politikai akciókat a párt szervezte és hajtotta végre, akár elismeri, akár nem. Ha egyetlen éjszaka minden zsinagóga leég, akkor azt valahogy meg kell szervezni, és ezt csak a párt szervezhette meg.” 864 Az alantas ösztönöket megcélzó gyűlölet és propaganda légkörétől megfertőzött, kifejezetten irigység és kapzsiság által vezérelt köznapi emberek ezzel együtt számos helyen követték a párt hívó szavát, s maguk is részt vettek a zsidó tulajdon rombolásban és a fosztogatásban. Néha a közösség alappilléreinek számító emberek is belekeveredtek ezekbe az eseményekbe. Düsseldorfban például a helyi kórház orvosai is részt vettek ezekben az erőszakos cselekményekben; a felső-frankföldi Gaukönigshofen faluban köztiszteletben álló gazdálkodók törték össze a

tóratartót, s dobálták az égő zsinagóga tüzébe a tóratekercseket és egyéb kegytárgyakat; mások ruháskosarakkal mentek a zsidó házakba, hogy minél több italt és élelmiszert tudjanak magukkal vinni. 865 Iskolás gyerekek és kamaszok gyakorta készen álltak arra, hogy gúnyolódásaikkal és sértegetéseikkel még tovább nehezítsék a rendőrség által összeterelt, és az üvöltöző bandák által kővel megdobált zsidók helyzetét. 866 A Hitlerjugendben számos ifjú német évek alatt fanatikussá vált, és hozzáedződött a brutalitáshoz. Melita Maschmann BDM-funkcionárius például bemagyarázta magának, hogy a zsidók Németország ellenségei, s most megtudják, hogy ez mit is jelent valójában. A világ zsidósága figyelmeztetésnek kell, hogy felfogja a történteket. Ha gyűlöletet szítanak Németország ellen, akkor rá kell jönniük, hogy „a népükhöz tartozó túszok a kezeink között vannak”. 867 Semmi kétség afelől, hogy nagyon sok köznapi ember döbbenettel vette tudomásul a látványt, ami november 10-én reggel, ébredés után fogadta őket. „Egybehangzó jelentések egyértelműen elítélik a kristályéjszaka eseményeit” – összegezte a Szociáldemokrata Párt emigrációba kényszerített vezetése, a Sopade –, és a német nép túlnyomó többsége erőteljesen elítéli a gaztetteket.”868 Az embereket számos különböző tényező motiválta. Sokakban nyilvánvaló emberi visszatetszést keltett a náci hordák viselkedése, és anyagi segítség, vigasztalás formájában is kifejeződő rokonszenv ébredt bennük a zsidók iránt. Azok a zsidók, akiknek sikerült biztonságos helyre menekülni, hónapokkal később elmesélték, hogy – például – Schweinfurtban a „keresztény szomszédok” tejet vittek nekik, és fekhelyet biztosítottak a számukra. Az ugyancsak alsó-frankföldi Burgsinnban a zsidókat pénzzel, tiszta ruhával, kenyérrel és egyéb élelmiszerrel látták el a helyi lakosok. Más körzetekben élő zsidók is tudtak hasonló történetekkel szolgálni.869 A történtek elítélése nem mindig csupán nemes meggondolásokból fakadt. Többeknek az fájt, hogy ezek a „huligánok” szégyent hoztak Németországra mint „kultúrnemzetre”. „Az ember sírni tudna és szégyellnie kell magát, hogy német, egy ilyen kulturális gyalázatban vétkes nemes árja nép (Edelvolk) sarja”, írta névtelen levélben az egyik náci szimpatizáns Göbbelsnek.870 A legjellemzőbb érzésnek mégis az anyagi javak gátlástalan elpusztítása miatt érzett felháborodás tekinthető, hiszen mindez akkor történt, amikor a népbe azt sulykolták, hogy minden enyészettől megmentett apróság a négyéves terv sikerét segíti elő. „Egyik kézzel össze kell gyűjtenünk az eldobott sztaniolpapírt és az üres fogpasztás tubusokat, a másik pedig szándékosan millió márkás károkat okoz”, hangzott az egyik keserű panasz.871

III. November 10-én reggelre az anyagi károk miatt a gazdaságért felelős náci vezetők körében is felgyülemlett a haragos indulat. Walther Funk, aki az év elején Schachtot váltotta fel a Gazdasági Minisztérium élén, közvetlenül Göbbelsnél tett panaszt, de megnyugtatásul azt a választ kapta, hogy Hitler hamarosan parancsot ad Göringnek a zsidók gazdasági életből történő kirekesztésére. 872 Maga Göring, aki az erőszak elszabadulásának éjszakáját a Münchenből Berlinbe tartó vonat hálókocsijában töltötte, a történtekről értesülve éktelen haragra gerjedt. Legfőbb gazdasági vezetőként az ő tekintélye forgott kockán. Ő arra buzdítja a népet, mondta Hitlernek, hogy gyűjtsék össze az üres fogpasztás tubusokat, rozsdás szegeket és minden kidobott, de még felhasználható anyagot. Most pedig értékes dolgokat pusztítottak el felelőtlenül.873 Mikor november 10-én délben, kedvenc müncheni éttermében, az Osteria Bavariában találkoztak, Hitler egyértelműen arról a szándékáról beszélt Göbbelsnek, hogy drákóian szigorú gazdasági intézkedéseket készül bevezetni a zsidók ellen. Mindez abból a betegesen fonák elképzelésből származik, hogy a zsidóknak kell megfizetniük a saját tulajdonuk elpusztításából fakadó károkat, melyeket a nácik okoztak. Más szóval az áldozatok a felelősek saját üldöztetésükért. Az okozott károkat a német biztosítótársaságok hozzájárulása nélkül kell helyrehozniuk, vagyonukat pedig elkobozzák. Hogy igaz-e Göringnek az a későbbi állítása, mely szerint Göbbels kezdeményezte az egymilliárd márka büntetés kirovását a zsidókra, az mindmáig tisztázatlan maradt. Sokkal valószínűbb az a változat, hogy a négyéves terv sikere érdekében a zsidók maximális kizsákmányolásában közvetlenül érdekelt Göring vetette fel az ötletet telefonon keresztül Hitlernek, majd a délután folyamán Göbbelsnek is. Az is elképzelhető, hogy az ötlet magától Hitlertől származik, bár Göbbels erről nem tesz említést, amikor arról az ebéd közben folytatott beszélgetésükről ír, melynek során a Führer „nagyon kemény intézkedéseket” szándékszik bevezetni. Mindenesetre a javaslatnak eleve Hitler tetszésével kellett találkoznia. Végtére is, az 1936-os, „négyéves tervről szóló memorandumában” a háborúra történő gazdasági felkészüléssel összefüggésben azon szándékának adott hangot, hogy a német gazdaságnak okozott minden kárért a zsidókat teszi felelőssé. Az eldöntött

intézkedésekkel együtt Hitler elrendelte, hogy „most a gazdasági megoldást is végre kell hajtani”, és „nagy vonalakban meghatározta, hogy minek kell történnie”.874 Ez meg is történt azon a 100 fő részvételével megtartott gyűlésen, melyet másnap, november 12-én reggelre Göring hívott össze a Légügyi Minisztériumba. Göring azzal a bejelentéssel kezdte, hogy az értekezlet rendkívüli fontossággal bír. A Führer nevében írt levelet kapott Bormanntól, mely a „zsidókérdés” összehangolt megoldását szorgalmazza. Ezen túlmenően előző nap a Führer telefonon keresztül azt az utasítást adta, hogy a határozott intézkedéseket központilag kell összehangolni. Lényegében, folytatta, a probléma gazdasági természetű. A kérdést tehát ott és akkor kellett megoldani. Élesen bírálta a „demonstrációk” módszerét, mely kár okoz a német gazdaságnak. Ezután a zsidó üzleti vállalkozások elkobzásának különböző módozataira és arra összpontosította mondanivalóját, hogy a Birodalom miként hajthatná a legnagyobb hasznot a zsidók nyomorúságából. Göbbels számos diszkriminatív társadalmi intézkedés foganatosításának szükségességét hangsúlyozta, amit különben Berlinben már hónapok óta szorgalmazott: ki kell tiltani őket az „árják” által látogatott és használt mozikból, színházakból, parkokból, strandokról, fürdőhelyekről, a német iskolákból és vasúti kocsikból. Heydrich megkülönböztető jelvény kötelező viselésének ötletét vetette fel, ami annak megvitatásához vezetett, hogy célszerű lenne-e számukra gettókat létesíteni. A gettók létrehozásának gondolatát végül elvetették (bár a zsidókat arra kényszerítették, hogy költözzenek ki az „árják” lakta bérházakból, és kitiltották őket a város bizonyos részeiről, ami lényegében csoportosulásra kényszerítette őket). A jelvényviselés ötletét nem sokkal később maga Hitler vetette el (minden bizonnyal olyan meggondolásból, hogy elejét akarta venni a még a rezsim vezetői által is bírált pogrom-típusú erőszak megismétlődésének).875 A kötelező jelvényviselést 1941. szeptemberéig nem is vezették be a Birodalom területén. A kristályéjszaka ezzel együtt a radikális intézkedések sorát szülte. Ez leginkább a gazdasági kérdések terén vált nyilvánvalóvá, ahová az értekezlet témája visszakanyarodott. A biztosítótársaságokkal közölték, hogy fedezniük kell a veszteségeket, ha azt akarják, hogy külföldi üzleti kapcsolataik kárt ne szenvedjenek. A kifizetéseket természetesen nem a zsidók, hanem a Birodalom számára kell eszközölniük. A hosszan tartó értekezlet vége felé Göring a részvevők egyetértése mellett bejelentette, hogy „jóvátételi büntetést” szabnak ki a zsidókra. 876 Később, a nap folyamán, rendeletet adott ki, melyben egymilliárd márkás büntetés megfizetésére kötelezte a zsidókat, 1939. január 1-jei hatállyal kitiltotta őket a német gazdasági életből, majd leszögezte, hogy ők tartoznak fizetni a saját tulajdonukban esett károkért.877 „Mindenesetre »tabula rasa«-t csináltunk”, állapította meg Göbbels elégedetten. „A radikális szemlélet végül győzelmet aratott.”878 A novemberi pogrom az elképzelhető legbarbárabb módszerekkel valóban megmutatta a kivezető utat abból a zsákutcából, melybe a náci zsidóellenes politika 1938-ra belekeverte magát. Az emigráció elhanyagolható méretűre csökkent, különösen a franciaországi üdülőhelyen megtartott eviani konferencia után, ahol a Franklin D. Roosevelt elnök kezdeményezésére összegyűlt harminckét ország képviselői a július 6-tól 14-ig tartó tanácskozáson megerősítették elhatározásukat, hogy nem növelik a zsidók számára engedélyezett bevándorlási kvótákat. A zsidók gazdasági életből történő eltávolítására irányuló lépések a párt fanatikusai szemében még mindig határozatlanul és lassan haladtak. A zsidóellenes politikából hiányzott mindenfajta koordináció. Hitler maga nem sokat foglalkozott a kérdéssel. A keményebb zsidóellenes intézkedéseket tavasz óta erőteljesen szorgalmazó Göbbels felismerte a vom Rath ellen elkövetett merénylet kínálta kedvező lehetőségeket. Beleszagolt a légkörbe, és megérezte, hogy a feltételek megérettek. Vom Rath meggyilkolása személyes okokból is jókor jött a számára. Házassági problémái, és viszonya Lida Baarova cseh filmszínésznővel azzal fenyegetett, hogy kegyvesztetté válik Hitler előtt. 879 Most itt volt az alkalom, hogy egy kulcsfontosságú kérdésben „a Führer szellemében dolgozzon”, és visszanyerje jóindulatát. Az erőszak éjszakájának egyik következménye az lett, hogy a zsidók most már kétségbeesetten igyekeztek elhagyni Németországot. Az 1938 vége és a háború kezdete közötti időszakban mintegy 80 000 zsidó hagyta el borzalmas körülmények között a Birodalom területét. 880 Akadtak olyanok, mint a Frölichek, a kitűnő amerikai történész, Peter Gay családja, akik merész találékonysággal, olyan apró, de veszélyes akciókkal, mint az okmányok meghamisítása és különböző vagyontárgyak külföldre csempészése, sikerült túljárniuk a fenyegetően fellépő és szőrszálhasogató, okoskodó bürokraták eszén, s miután megtagadták tőlük a beutazást Nagy-Britannia területére 881, beutazó vízumot tudtak vásárolni Kubába. Számtalan zsidó sokkal szerencsétlenebbnek bizonyult – sokan belebetegedtek a Gestapo által elhurcolt férjek és apák ismeretlen sorsa miatt érzett aggodalomba, vagy éppen csak annyi holmival voltak kénytelenek elmenekülni, amit kézben magukkal tudtak vinni. Számosan akadtak köztük, akik – mivel semmi reményük nem volt a hivatalos kivándorlásra – illegálisan lépték át a határokat. Csak Hollandiába 1500-an kerültek

ezen az úton.882 Számos menedéket kérő zsidót fordítottak vissza a holland határról, amikor a német–holland határon szolgálatot teljesítő határőrök számát megkettőzték annak érdekében, hogy meggátolják a nácizmus áldozatainak bevándorlását.883 Ennek ellenére, mire a hollandok december 17-én lezárták a határaikat, akkor már legálisan vagy illegálisan 7000 zsidó talált Hollandiában menedéket. 884 Ezekben a napokban a brit kormány is megnyitotta a kapukat 10 000 zsidó gyermek előtt, igaz, visszautasította azt a kérelmet, hogy még 21 000 zsidó Palesztinába bevándorolhasson.885 Mindenesetre zsidók tízezreinek az elképzelhető legkétségbeesettebb módszerekkel, sikerült kimenekülniük a nácik karmaiból, átszökni a szomszédos országok határain, s eljutni Nagy-Britanniába, az USA-ba, Latin-Amerikába és (a brit tilalom ellenére) Palesztinába, valamint a velük szemben leginkább elnéző politikát gyakorló, a japánok által megszállt, távoli menedéket jelentő Sanghajba. 886 A zsidók kiűzésére irányuló náci politika eközben rendkívüli módon felerősödött. Mindenekelőtt a gazdaságból történő eltávolításuk lassan haladó problémájával kellett a náciknak megküzdeniük. Bármennyire is bírálta Göbbels, Göring egy perc időt se vesztegetett, és minden lehetőséget megragadott a gazdaság teljes „árjásítására” és arra, hogy hasznot húzzon a „Reichskristallnacht” eseményeiből. Egy héttel később, amikor „a Birodalom pénzügyi helyzetének válságos állapotáról” beszélt, még hozzátette, hogy „segítséget mindenekelőtt a zsidókra kivetett milliárd, és a zsidó konszernek »árjásításából« származó profit jelent a Birodalom számára”. 887 Mások, szintén a náci vezetésen belül, függetlenül attól, hogy bírálták-e Göbbelst vagy sem, megragadták az alkalmat, hogy keresztül vigyék egy sor olyan újabb, diszkriminatív intézkedés életbeléptetését, mely tovább fokozta a zsidók életének reménytelenségét Németországban.888 A radikalizáció radikalizációt szült. A szélsőségek már semmi néven nevezendő ellenállással nem találkoztak. Ellenállás csak azok részéről merülhetett fel, akik a hatalom birtokosai közelébe kerülhettek. A történtek miatti felháborodásuknak, sajnálatuknak, undoruknak vagy szégyenüknek hangot adó köznapi emberek teljesen tehetetlenekké váltak. Akik hangot adhattak volna ezeknek az érzéseknek, például a keresztény egyházak vezetői, akik hirdették, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, most némák maradtak. A nagyobb felekezetek, a protestáns és a katolikus egyházak közül egyik se emelte tiltakozásra a szavát még annak erejéig sem, hogy támogatta volna azt a néhány papot vagy lelkipásztort, aki meg mert szólalni. A rezsim vezetésén belül a Schachthoz hasonlók, akik gazdasági – vagy ha úgy tetszik, taktikai – ellenvetésekkel éltek a párt radikális antiszemitáinak általuk nem megfelelő hatékonyságúnak tartott intézkedéseivel szemben, mostanra politikailag már teljesen tehetetlennek bizonyultak. Mindenesetre, az ilyen gazdasági érvek a kristályéjszakát követően teljesen elvesztették erejüket. A hadsereg vezetői, bár közülük többen felháborodtak a történt „kulturális gyalázat” miatt, nyilvánosan nem tiltakoztak. Brauchitsch csak megvonta a vállát, amikor a tábornokok felháborodott megjegyzései a fülébe jutottak. Lélektelen, pipogya álláspontja a tisztikar általános tehetetlenségét tükrözte, melynek kollektív ereje és erkölcsi tekintélye Hitlerrel szemben hallatlanul megfogyatkozott a Blomberg–Fritsch válságtól, az anschlusson, a szudétaföldi eseményeken át egészen a kristályéjszakáig terjedő hónapok során. A történtek ellenére nyilvánvalóan készek voltak azt hinni, hogy nem Hitlert terheli a felelősség, hanem mindenért Göbbels a vétkes. 889 Azon túl, hogy a fegyveres erőket mélységesen áthatotta az antiszemitizmus, ez még azt is jelentette, hogy erről a területről sem várható említésre méltó ellenállás a náci radikalizmussal szemben. Az uralkodó mentalitást jellemzi az a levél, melyet von Fritsch vezérezredes írt majdnem egy évvel menesztése, és mindössze egy hónappal a novemberi pogrom után. Fritschet állítólag nagyon felháborították a kristályéjszakán történtek. Számos társához hasonlóan őt sem a cél, hanem a módszer döbbentette meg. Levelében megemlíti: az elmúlt háború után arra a következtetésre jutott, hogy Németországnak három csatát kell megnyerni ahhoz, hogy ismét régi fényében ragyogjon. Az első csatát Hitler megnyerte a munkásosztállyal (Arbeiterschaft) szemben. A másik kettő, a túlzottan klerikális katolikus egyház és a zsidók ellen vívott két ütközetet még mindig folyamatban van. „És a zsidók elleni harc a legnehezebb”, jegyezte meg írásában. „Csak reménykedhetünk abban, hogy mindenki látja ennek a harcnak a nehézségeit.” 890 A kristályéjszaka egyben a „pogrom-antiszemitizmus” utolsó megnyilvánulását is jelzi Németországban. Hitler, bár készséggel hasznot húzott ebből a módszerből, már 1919-ben is azt hangsúlyozta, hogy ez nem jelent megoldást a „zsidókérdés” szempontjából.891 Az okozott hallatlanul nagy anyagi kár, a nemzetközi sajtóban szinte mindenütt megjelenő, általánosan elítélő nyilatkozatok okozta katasztrofális „public relations”-veszteségek és a német lakosság széles rétegeinek a „túlkapásokat” (de nem az ezt követő drákói zsidóellenes törvények életbeléptetését) elítélő magatartása jelezte, hogy a nyílt erőszak ideje lejárt. Helyét elfoglalta valami más, amiről kiderült, hogy még gonoszabb, mint az előző: az összehangolt zsidóellenes politikáért a gyakorlati felelősséget az SS „racionális” antiszemitáira ruházták át. 1939. január 24-én Göring létrehozta – a Bécsben már hatékonyan működő minta alapján

– a Biztonsági Rendőrség főnökének, Reinhard Heydrichnek a vezetése alatt a Zsidó Emigráció Központi Hivatalát. 892 Az emigráció erőteljes szorgalmazásának politikáját most már a zsidók Németországból történő általános és felgyorsított kiűzetése váltotta fel. A felelősség teljes átruházása az SS-re mindenesetre a zsidóellenes politika újabb szakaszát jelentette. Az áldozatok szempontjából ez döntő lépés volt a gázkamrákba és a megsemmisítő táborokba vezető úton. Heydrich Göringnek tartozott jelentési kötelezettséggel, és az ő megbízatását teljesítette, amikor 1942 januárjában megnyitotta a megsemmisítő intézkedéseket összehangolni hivatott Wannsee konferenciát. 893 A zsidóellenes politika alakításába Hitler a kristályéjszakát követő hetekben folyt bele. December 5-én Göring az ő nevében továbbította a gauleitereknek a diszkriminatív intézkedések egész sorát, melyek értelmében a zsidók nem tehették be a lábukat a szállodákba és éttermekbe, viszont engedélyezték számukra, hogy „német” üzletekben vásároljanak. December végén Göring ismét Hitler véleményét kérte azokról a zsidókat sújtó korlátozásokról, melyet továbbított az összes párt- és állami intézményhez. Ezek szokás szerint a legszélesebb értelmezést tették lehetővé, és rosszul voltak megfogalmazva. A november 12-i értekezleten a Göbbels és Heydrich által előterjesztett radikális javaslatokat nem utasították el, de nem is fogadták el teljes egészében. A zsidókat kitiltották a vonatok étkező- és hálókocsijaiból, de nem jelöltek ki számukra külön fülkéket; a tömegközlekedési eszközöket még mindig használhatták. Egy másik példa szerint a zsidók bérleti jogainak védelméről szóló törvény hatályát nem függesztették fel, de ezzel együtt kívánatosnak minősítették, hogy külön lakótömbökbe tömörüljenek. Az elbocsátott zsidó köztisztviselőktől a nyugdíjat nem vonták meg. Egy sor engedményt tettek a Mischlingek, a zsidó és árja vegyes származásúak részére. Hitler részéről ez nem tekinthető önmérsékletnek vagy a radikalizmus hiányának. Keményvonalas álláspontját a Frick birodalmi belügyminiszterrel 1938 decemberében folytatott beszélgetése is bizonyítja, melyben közölte, hogy nem él tovább azzal a jogával, mellyel bizonyos személyeket mentesíthet a Nürnbergi Törvények hatálya alól. Az összes többi kérdésben késznek mutatkozott arra, mint ahogy azt a korábbi 1933-as és 1935-ös, egymást követő antiszemita hullámok is bizonyították, hogy engedje a zsidóellenes politika radikalizációjának további, organikus elmélyülését. 894

IV. A novemberi pogrom nyílt brutalitását, és ezt követően a mintegy 30 000 zsidó bebörtönzését, valamint a zsidók gazdaságból történő kirekesztésére irányuló drákói szigorúságú intézkedéseket Göbbels naplójegyzetei szerint Hitler egyértelműen támogatta még akkor is, ha a kezdeményezések nem tőle, hanem magától a propagandaminisztertől indultak ki. Aki november 9-én este látta, az tanúja lehetett, hogy Hitler döbbentnek és dühösnek látszott, amikor a történtekről szóló jelentések befutottak hozzá.895 A Göbbels tevékenységét rendkívül kritikusan megítélő Himmlernek az volt a benyomása, hogy Hitler meglepetten hallgatta, amikor Himmler első segédtisztje, Karl Wolff valamivel éjszaka fél tizenkettő előtt tájékoztatta őket a müncheni zsinagóga felgyújtásáról. 896 Nicolaus von Belownak, Hitler Luftwaffeadjutánsának az volt a benyomása, hogy amikor Hitler a Régi Városházáról visszatért rezidenciájára, akkor nem is próbálta palástolni a pusztítás miatt érzett nyilvánvaló dühét, és valóban elítéli a történteket. 897 A zavartnak és lehangoltnak tűnő Hitler azt is mondta Speernek, hogy ő nem akarta ezeket a „túlkapásokat”. Speer megítélése szerint nyilvánvalóan Göbbels rángatta bele ebbe a dologba. 898 Néhány héttel az események után Rosenbergnek meggyőződése volt, hogy az általa mélységesen megvetett Göbbels „a Führer egy általános rendelete (Anordnung) alapján az ő nevében adta ki az utasítást az akcióra”. 899 A katonai vezetők szintén készek voltak „azt a disznó Göbbelst” okolni a történtekért, amikor Hitler közölte velük, hogy az akcióra az ő tudta nélkül került sor, és egyik gauleitere elvesztette az önmérsékletét.900 Vajon valóban megdöbbentették Hitlert azok az akciók, melyek lefolytatására azon az estén maga adta meg a zöld jelzést? A Régi Városházán Göbbelsszel folytatott izgatott beszélgetése, és a Harmadik Birodalom strukturálatlan, formai elemeket nélkülöző és szóbeli felhatalmazásokat tartalmazó döntéshozatali mechanizmusa Hitler pontos szándékait illetően különböző magyarázatokra ad lehetőséget. Az biztos, hogy az est folyamán a Göringtől, Himmlertől és más vezető náciktól érkező bírálatok áradata nyilvánvalóvá tette, hogy az akció kicsúszott az irányítás alól, az ellenkező hatást váltotta ki, és főként az okozott anyagi károk miatt le kellett állítani. Amikor viszont engedett Göbbels javaslatának, hogy „hagyni kell a demonstrációk folytatását”, Hitler a hesseni beszámolók alapján már pontosan tudta, hogy mibe torkollanak ezek a „demonstrációk”. 901 Nem volt szükség különösebb képzelőerőre, hogy előre lehessen látni, mi fog történni, ha a zsidók ellen az egész Birodalom területén

bátorítják a korlátozások nélküli megmozdulásokat. Ha Hitlernek nem állt szándékában, hogy az általa jóváhagyott demonstrációk ilyen irányt vegyenek, akkor vajon mi lehetett a célja ezekkel? Úgy tűnik, még a Régi Városházán se foglalt állást a zsidóellenes müncheni vandálok elleni határozott rendőri intézkedések mellett. 902 Göbbels beszédét követően még a nevét viselő, patinás Stosstrupp Hitler tagjai is azonnal rávetették magukat a müncheni zsidók vagyontárgyaira. Egyik legközelebbi alárendeltje, Julius Schaub is a dolgok sűrűjében volt Göbbelsszel együtt, és régi Stosstrupp-harcosként viselkedett. Az eseményeket követő napokban Hitler gondosan vigyázott arra, hogy ne fogalmazzon egyértelműen. Nem dicsérte Göbbelst, vagy azt, ami megtörtént. De nyíltan, még legszűkebb körén belül se ítélte el a történteket, és nem határolódott el a népszerűtlen propagandaminisztertől. Tulajdonképpen egy hét sem telt el, s Hitlert ismét Göbbels társaságában látták a Schiller Színház nyitóelőadásán, ahol a Kabale und Liebe (Ármány és szerelem) volt műsoron, sőt még az éjszakát is Göbbels schwarzenenwerderi villájában töltötte. „A zsidókat ezúttal is kemény szavakkal illette.” Göbbelsnek az volt a benyomása, hogy saját zsidóellenes politikája Hitler teljes jóváhagyását élvezi.903 Semmi jel se mutat arra, hogy ezek az akciók Hitler akarata ellenére, vagy szándékaival ellentétesen zajlottak volna le.904 Inkább arról volt szó, mint ahogy Speer is rámutatott, hogy Hitler zavarba jött, amikor világossá vált, hogy az általa jóváhagyott akció a rezsim legfelsőbb köreiben is enyhén szólva visszatetszést váltott ki. Ha Göbbels haragot tudott színlelni a zsinagógák égésének hírére, melyet maga kezdeményezett, sőt adott rá utasítást, akkor Hitler is minden bizonnyal képes volt ekkora cinizmusra. 905 Hitler egyértelműen csak egy olyan akció miatt háborodott fel, mely népszerűségének csorbulásával fenyegette, és melyet nem tudott előre megjósolni. Beosztott vezetői nem tudták elhinni, hogy mindezért Hitlert terheli a felelősség, ezért boldogan és készséggel hagyták magukat becsapni. Inkább a könnyebb célpontot, Göbbelst választották, aki szembetűnőbb szerepet játszott az eseményekben. Ettől az estétől kezdve Hitler a továbbiakban fátylat akart borítani az egész ügyre. Másnap, november 10-én Münchenben, a sajtó képviselői előtt tartott beszédében egy szóval se említette a zsidók elleni támadásokat. 906 A „Reichskristallnachtot” élete végéig többé még legszűkebb környezete előtt se emlegette. 907 Bár nyilvánosan elhatárolta magát a történtektől, valójában mindig is a lehető legszélsőségesebb lépéseket pártfogolta. A kristályéjszaka minden jel szerint erős hatást gyakorolt Hitlerre. Legalább két évtizeden keresztül, de talán még hosszabb időn át, olyan érzelmeket dédelgetett, melyeket a félelmet és a gyűlöletet a német túlélést veszélyeztető gonoszt megtestesítő zsidókról alkotott beteges képben olvasztott össze. A gyakorlati meggondolások mellett – amiért egyetértett Göbbelsszel, hogy alkalmas az időpont a náci mozgalom indulatainak zsidókon történő levezetésére – még működésbe lépett benne az a mélyben gyökerező ideológiai késztetés is, hogy megsemmisítse azokat, akikben Németország esküdt ellenségeit látja, akik úgy jelennek meg tudatában, mint akik felelősséggel tartoznak a háborúért, és a háború legtragikusabb és legnagyobb károkat okozó következményéért, a novemberi forradalomért. A zsidók démonizálása és a világméretű zsidó összeesküvéstől való rettegése részét alkotta egy olyan világnézetnek, mely Herschel Grynszpan vaktában és kétségbeesésében elkövetett tettében is a hatalmas Német Birodalom szétzúzására irányuló törekvést vélt felfedezni. Hitler akkor már hónapok óta a nemzetközi feszültség középpontjában állt, mely Európát egy új háború szélére sodorta. A folyamatos külpolitikai válságokkal és a nemzetközi konfliktusok állandó közelségével összefüggésben – úgy tűnik – a kristályéjszaka ismét újraélesztette, vagy legalábbis újra hangsúlyozta a benne 1918–1919 óta élő, és a Mein Kampfban részletesen kifejtett hibbant nézeteket a zsidóság hatalma és a háború közötti feltételezett kapcsolatotokról. A Mein Kampf utolsó fejezetében megjegyzi, hogy „milliók fronton hozott áldozatára” nem lett volna szükség, ha „a nép tizenkét- vagy tizenötezer héber megrontóját mérges gáz alá tartották volna”. 908 Ez a retorika, bármilyen döbbenetes érzelmeket is tükrözött, még nem azt jelentette, hogy Hitler már akkor a „végső megoldást” forgatta a fejében. A háború és a zsidók legyilkolása közötti hallgatólagos, népirtásra irányuló kapcsolat azonban már jelen volt gondolkodásában. Göring megjegyzése a november 12-i gyűlés végén vészjóslóan ugyanebbe az irányba mutatott: „Ha belátható időn belül a Német Birodalom külpolitikai konfliktusba keveredik, akkor biztosra vehető, hogy nekünk itt, Németországban először is a zsidókkal történő nagy leszámolás jut eszünkbe.” 909 A közelgő háború fényében a zsidók jelentette veszély egy jövendő konfliktus esetén nyilvánvalóan jelen volt Hitler gondolkodásában. A zsidók túszként való felhasználása Hitler mentalitásának nyilvánvaló részét képezte, de ezt hirdette 1938 októberében és novemberében az SS Das Schwarze Korps című orgánuma is, amikor a háború és a „világméretű összeesküvés” közötti kapcsolatokat bizonygatta. „A Németországban és Olaszországban élő zsidó túszok sorsa a kezünkben van és ez hatékony védelmet biztosít számunkra a világ zsidóságának támadása ellen”,

hangoztatta a Das Schwarze Korps 1938. október 27-i számának „Szemet szemért, fogat fogért” című írása. 910 „A Németországban élő zsidók a világ zsidóságának részét alkotják”, jelentette ki fenyegetően ugyanez a lap november 3án, mindössze néhány nappal az egész országra kiterjedő pogrom szabadjára engedése előtt. „Ők szintén felelősséggel tartoznak azért, amit a világ zsidósága Németország ellen elkövet, s felelősek azokért a károkért is, melyeket a világ zsidósága okoz és okozni fog számunkra.” A zsidókat egy olyan ország polgáraiként kell kezelni, mellyel hadiállapotban állunk, s internálni kell őket, hogy meggátoljuk a világ zsidóságának érdekében történő beavatkozásukat.911 Hitler külpolitikájában mindeddig nem alkalmazta fegyverként a „túsztaktikát”. 912 Talán az SS vezetésének ösztönzésére a „túsz” fogalom most újraéledt gondolataiban. Akár ez volt a helyzet, akár nem, a nyugati hatalmak további német terjeszkedések elfogadásával kapcsolatos zsarolásában a német zsidók zálogként való kezelése egyike lehetett azon okoknak, amiért és amikor hangoztatta: „megingathatatlan akarata”, hogy a közeljövőben megoldja a „zsidóproblémát”, és amikor a zsidó emigrációt minden lehetséges eszközzel szorgalmazó hivatalos politika idején semmi érdeklődést se mutatott a tervezet iránt, melyet Oswald Pirow dél-afrikai védelmi és gazdasági miniszter terjesztett elő, akivel november 24-én a Berghofban találkozott, hogy megbeszélje a német zsidók emigrációját elősegítő nemzetközi együttműködés kérdéseit. 913 Minden bizonnyal ugyanezek a motívumok húzódtak meg a csehszlovák külügyminiszter, Franzisek Chvalkovsky címére 1939. január 21-én eljuttatott borzalmas fenyegetések mögött is. „A zsidók itt (bei uns) meg lesznek semmisítve (vernichtet)”, jelentette ki. „A zsidók nem véletlenül rendezték meg 1918. november 9-ét. Ezért a napért bosszút állunk.” 914 A retorikát most sem szabad összetéveszteni a tervvel vagy programmal. Kevés a valószínűsége, hogy Hitler felfedte volna a zsidók megsemmisítésére irányuló terveit, melyeket – amikor 1941-ben a felszínre kerültek – egy külföldi diplomatának tett megjegyzés szerint a teljes titoktartás lengte körül. Ráadásul a „megsemmisítés” (Vernichtung) Hitler kedvenc szavai közé tartozott. Hajlamos volt akkor használni, amikor fenyegetőzéseivel hatást akart gyakorolni kisebb-nagyobb hallgatóságára. Az elkövetkező nyár folyamán például több alkalommal is a lengyelek „megsemmisítéséről” beszélt.915 Bármilyen borzalmasan is bántak velük 1939-et követően, azt népirtásra irányuló program nem követte. Az általa használt nyelvezetnek viszont akkor is volt jelentősége. A lehetséges népirtás gondolata, ha megfogalmazásában homályosan is, de kezdett kialakulni. A zsidók szétzúzásának és megsemmisítésének – nem csupán emigrációjának – gondolata a levegőben lógott. A zsidókat ingyenélő parazitáknak és bűnözőknek bemutató Das Schwarze Korps november 24-én már a következő megállapításra jutott: „A fejlemények jelenlegi állásánál ezért a zsidó alvilág kipusztításának (auszurotten) nehéz feladatával állunk szemben, mint ahogy már megszoktuk, hogy egy rendezett körülmények között működő államban (Ordnungstaat) a bűnözőket tűzzel és vassal irtják. Ennek a tényleges és végső eredménye a zsidóság teljes megsemmisülése (Vernichtung) lesz Németországban.”916 Ezzel még nem Auschwitz és Treblinka vetette előre árnyékát, de ilyen mentalitás nélkül Auschwitz és Treblinka se vált volna lehetségessé. 1939. január 30-án, a hatalomátvétel 6. évfordulóján a Reichstagban elmondott beszédében Hitler a nyilvánosság előtt is felfedte a zsidók elpusztítása és egy jövendő háború között kapcsolatok burkoltan népirtásra utaló elképzeléseit. A „túsz” fogalma is beépült beszédébe. Mint mindig, ezúttal is nyilvánvalóan szem előtt tartotta a propagandahatással kapcsolatos meggondolásokat. Szavai azért ezúttal többet jelentettek propagandánál. 917 Betekintés engedtek beteges gondolataiba, melyekben a népirtás szándéka már kezdett kikristályosodni. Arról még fogalma sem volt, hogy a háború miként eredményezi majd a zsidóság elpusztítását. Abban viszont biztos volt, hogy egy újabb világégés ezt fogja eredményezni. „Életemben számos alkalommal bizonyultam prófétának”, jelentette ki, „és ezért számos alkalommal kigúnyoltak. A hatalomért folytatott harcom idején elsősorban a zsidók voltak azok, akik kinevettek azért a jövendölésemért, mely szerint egyszer majd átveszem az állam és az egész német nép vezetését, majd ezt követően számos egyéb dolog mellett a zsidóproblémát is elviszem a megoldásig. Hiszem, hogy Németországban az egykori kacaj időközben a zsidók torkára fagyott. Ma ismét próféta szeretnék lenni: ha a nemzetközi pénzügyi zsidóságnak Európa határain belül és kívül ismét sikerül egy világháborúba belerángatni a nemzeteket, akkor ez nem az egész Föld bolsevizálását, és így a zsidóság győzelmét, hanem a zsidó faj európai megsemmisülését (Vernichtung) fogja eredményezni!”918 Ez volt az a prófécia, melyhez Hitler számos alkalommal visszatért 1941 és 1942 folyamán, amikor a zsidók megsemmisítése már nem csupán borzalmas retorika volt, hanem borzalmasa valósággá változott.919

4 SZÁMÍTÁSI HIBA „A legnagyobb németként vonulok be a történelembe.” HITLER A SAJÁT TITKÁRNŐINEK, MIUTÁN CSEHSZLOVÁKIA MARADÉKÁRA RÁERŐLTETTE A NÉMET PROTEKTORÁTUST, 1939. MÁRCIUS 15.    

„Bármely, lengyel függetlenséget veszélyeztető lépés esetén… Őfelsége kormánya kötelességének tartja, hogy minden, tőle telhető segítséget azonnal megadjon a lengyel kormánynak.” NEVILLE CHAMBERLAIN BRIT MINISZTERELNÖK KÉPVISELŐHÁZ ELŐTTI BESZÉDE, 1939. MÁRCIUS 31.    

„Ördögi italt főzök nekik.” HITLER, AMIKOR ÉRTESÜLT A LENGYELORSZÁGNAK NYÚJTOTT BRIT GARANCIÁRÓL, 1939. MÁRCIUS 31.

I. München után felgyorsultak az események. Csupán a reménytelenül naiv, gyógyíthatatlan optimisták, vagy a menthetetlenül ostobák képzelhették azt, hogy a Szudétaföld a német terjeszkedési törekvések határát jelzi. Az biztos, hogy se a brit, se a francia kormánynak nem ez volt a véleménye. Chamberlain hamarosan kiábrándult abból a kezdeti, a német diktátorral történt első találkozója után táplált naiv illúziójából, hogy Hitler tartja a szavát, és abból is, hogy a müncheni szerződés tartós békét fog eredményezni. Ő és a brit kormány beletörődött Németország további, Délkelet-Európa irányába történő terjeszkedésébe, de arra számított, hogy ez két évig, vagy még talán hosszabb ideig is visszafogja Hitlert.920 Mind Franciaország, mind Nagy-Britannia bőszen fegyverkezni kezdett. A küszöbön álló, Anglia elleni csapástól való félelem – melyet minden valószínűség szerint Hans Oster ezredes, a müncheni szerződés aláírásával értelmét vesztő Hitler-ellenes összeesküvés egyik kulcsfigurája, az Abwehr törzsfőnöke a német kémelhárítás központjából szivárogtatott ki – alaptalannak bizonyult.921 Londonban ezzel együtt komoly és egyre növekvő aggodalommal számítottak Hitler közeljövőben várható, újabb „veszettkutya-lépésére”. Hogy hol és mikor csap le ismét, azt csak találgatni lehetett.922 A Közép-Európában uralkodó diplomáciai zűrzavar is újabb lehetőséget teremtett a – nem csupán Németország részéről jelentkező – revizionizmus számára. Még szinte meg se száradt a tinta a müncheni szerződésen, amikor – egy kelet-európai államokból álló, Németország és a Szovjetunió között húzódó masszív kordon kialakulásában erőteljesen érdekelt – Lengyelország biztatására Magyarország kiszemelte magának a Csehszlovákia keleti csücskében lévő Ruténföldet (vagy Kárpát-Ukrajnát), azt a hegyes és igen elmaradott körzetet, ahol a lakosság túlnyomó részét alkotó parasztok közül sokan még csak nem is hallottak Hitlerről. 923 Habozásával Magyarország csalódást okozott Hitlernek a szudéta válság idején. Németországnak így kapóra jött, hogy bátorítsa az ukrán nacionalistákat az etnikailag megosztott Ruténföldön. 924 A Ruténföld megszerzésére irányuló magyar reményeket ezzel határozottan megvétózta.925 Hitler Csehszlovákia teljes megsemmisítésére irányuló törekvéseit, mint láthattuk, a müncheni szerződés csak egy időre szakította félbe, de meg nem állította. 926 A megcsonkított, barátok nélkül maradt, határmenti erődrendszerének elvesztésével védtelenné vált, és Németország kényének-kedvének kiszolgáltatott Csehszlovákia likvidálására még 1938-ban kidolgozott terv végrehajtása már csak idő kérdése volt. Mint ahogy már tanúi lehettünk, Hitlernek már a müncheni szerződés aláírása előtt is ez volt a szándéka. A maradék Csehszlovákián túl a német figyelem most azonnal Lengyelország felé fordult. Megszállására és meghódítására ekkor még nem voltak tervek. A szándék, mely hamarosan illuzórikusnak bizonyult, az volt, hogy Lengyelországot Oroszország ellenében Németországhoz kössék (amivel egyben meg lehetett volna gátolni egy Franciaországgal kötendő szövetség kialakulását is). Mindemellett megállapodást szerettek volna elérni Danzig és a Korridor kérdésében is (annak a területnek a kérdésében, melyet az 1919-es versailles-i szerződés értelmében Németország kénytelen volt átengedni Lengyelországnak, mellyel a lengyeleknek kijárást biztosítottak a tengerhez, de Kelet-Poroszországot elszakították a Birodalom többi részétől.) 927 Ribbentrop már október végén javasolta, hogy a Németország és Lengyelország közötti problémákat szerződés útján rendezzék, melynek értelmében Danzig a Korridoron keresztülvezető vasútvonallal és úttal együtt visszakerült volna Németországhoz – az ötlet önmagában nem számított újdonságnak –, Németország pedig cserébe szabad kikötőt biztosított volna Lengyelország számára Danzig körzetében, és a határok kölcsönös garanciájával huszonöt évre meghosszabbította volna a két ország közötti megnemtámadási szerződést.928 A javaslat előre megjósolható, jeges fogadtatásra talált a lengyel kormánynál. 929 A leghevesebben az antikomintern paktumhoz történő csatlakozásra vonatkozó javaslat ellen tiltakoztak, mivel ez egyenértékű lett volna annak beismerésével, hogy Lengyelország Németország csatlósállamává változott. 930 A lengyelek makacssága, különösen Danzig kérdésében, hamarosan Hitler türelmetlenségének első megnyilvánulásaihoz vezetett, s előkészületek jelei mutatkoztak arra, hogy Danzigot erővel vegyék birtokukba. 931 Ezzel együtt ebben az időszakban Hitler inkább a tárgyalásos megegyezést szorgalmazta a lengyelekkel. Ribbentrop félrevezető módon olyan információkkal látta el, hogy a lengyelek elvileg hajlandók újra rendezni Danzig és a Korridor kérdését, ezért a Reichstagban 1939. január 30án mondott beszédében még a német–lengyel barátságot hangsúlyozta. 932 Néhány katonai vezető napokkal korábban már harciasabb hangot ütött meg. A szudéta válság idején a nyugati beavatkozástól való félelmükkel ellentétben számos tábornok – a nyugati hatalmak Münchenben nyilvánvalóvá vált gyengesége következtében – most azt tartotta, hogy Nagy-Britannia és Franciaország továbbra is tétlen marad, és azon az állásponton volt, hogy abba kell hagyni a

tárgyalást a lengyelekkel, s katonai megoldást kell választani. Állításuk szerint egy Lengyelország elleni háború gondolata népszerű lenne mind a csapatok, mind pedig a nép körében. 933 A Göring által segített Ribbentrop – stratégiai meggondolásokból – most mérsékelt szerepet játszott. Számára nem Lengyelország, hanem Nagy-Britannia volt a fő ellenség. Azzal érvelt, hogy 1939-ben egy idő előtti, Lengyelország és Oroszország elleni támadás esetén Németország elszigetelődne, elveszítené a fegyverkezés terén szerzett előnyeit, és a nyugati erők minden bizonnyal úgyis arra kényszerítenek, hogy feladja a megszerzett területeket. Ehelyett Németországnak inkább Olaszországgal és Japánnal kell együttműködnie, meg kell őriznie a lengyel semlegességét legalább addig, amíg Franciaországgal sikerül elbánni, Nagy-Britanniát pedig, ha nem lehet rá vereséget mérni, akkor sikerül legalább elszigetelni és minden kontinentális hatalmától megfosztani. 934 Hitler 1938. novemberi instrukcióinak megfelelően Keitel dolgozta ki azokat a direktívákat, melyek értelmében Németország és Olaszország vereséget mér Franciaországra, Nagy-Britanniát pedig elszigeteli a kontinenstől. 935 A haditengerészet hatalmas hadiflotta felépítését célzó, és a Z-tervben megfogalmazott prioritásai, melyeket Hitler 1939 januárjában jóváhagyott, egyértelműen a brit haditengerészeti erő ellen irányultak, s arra mutattak, hogy ebben az időszakban első számú katonai célkitűzésnek a nyugati hatalmakkal történő leszámolást tekintette. A Lengyelországgal Danzig miatt lehetséges konfliktus esetén korlátozott védelmi funkciókat betöltő Keleti fal (Ostwall) ugyancsak ebben az időszakban zajló építése is ugyanebbe az irányba mutatott.936 Oroszország és a bolsevizmus megsemmisítése még várhat. Arra viszont se Hitler, se környezete nem számított, hogy Nagy-Britanniával és Franciaországgal olyan körülmények között tör ki a háború, mint ahogy az még annak az évnek az őszén megtörtént. 1938 októberében Hitler azt mondta Göbbelsnek, hogy „a távoli jövőben egy nagyon súlyos konfliktust lát kirajzolódni”, melynek során eldől az európai hegemónia kérdése. Ez „minden valószínűség szerint Angliával fog bekövetkezni”. 937 Göring – aki elvesztette hitelét Hitler előtt, amikor segített tető alá hozni a müncheni szerződést, meghiúsítotva ezzel Csehszlovákia erővel történő meghódítására irányuló terveit, és Hitler most már nem is vonta bele külpolitikai elképzeléseibe – 1942 előtt nem is számított egy általános háborúra.938 Keitel közben gondoskodott arról, hogy Jodl tábornokot, jobbkezét a Wehrmacht főparancsnokságánál, 1938 októberében Bécsbe helyezzék át, amit – mint ahogy később állította – semmiképpen se szorgalmazott volna, ha bármi jelét látja egy küszöbönálló háborúnak. 939 1938–39 őszén és telén a külpolitikai célokat és módszereket illetően különböző nézetek uralkodtak a német vezetésen belül. A hadsereg sokkal nagyobb készséget mutatott egy Lengyelország ellen irányuló katonai akcióra, mint annak idején Csehszlovákia esetében. A életbe léptetett különleges intézkedések, különösen a keleti erődrendszer megépítése, még mindig védelmi jellegűek voltak. A Hitler által csekély tűzereje és egészségtelen körülményei miatt erőteljesen bírált Ostwall lényegében alig volt több néhány megerősített állásnál mintegy száz kilométernyire Berlintől, az Odera kanyarulatánál. 940 A hosszú távú katonai felkészülés a Nyugattal történő esetleges konfrontációra irányult, de azt mindenki fenntartás nélkül elismerte, hogy a fegyveres erőknek még évekre van szükségük, hogy készen álljanak egy Franciaországgal és Nagy-Britanniával történő összecsapásra. 941 Mint 1938-ban is, a katonai vezetők legjobban attól tartottak, hogy valamilyen meggondolatlan lépés, vagy a túlzottan kockázatos külpolitikai vonalvezetés miatt Németország konfrontációra kényszerül. Göring és Ribbentrop egymásnak homlokegyenest ellentmondó politikát hirdetett Nagy-Britanniával szemben. 942 A féktelenül angolellenes Ribbentrop, mint ahogy már láthattuk, abban bízott, hogy a keleti fronton sikerül elsimítani a dolgokat, szorosabbra fűzik a kapcsolatokat Olaszországgal és Japánnal, aztán elkezdődhet a talaj előkészítése, hogy az első adandó alkalommal megindulhassanak Nagy-Britannia ellen. Ebben az időszakban Göring csillaga ideiglenesen leáldozóban volt, Ribbentrop szokásos, kétbalkezes diplomáciája pedig az esetek többségében vajmi kevés sikert hozott. 943 Hitler viszont, akár befolyásolta Ribbentrop érvelése, akár nem, nagy vonalakban egyetértett külügyminiszterével. A bolsevizmussal való leszámolás gondolata, mely 1936-ban annyira előtérbe került, most ismét a háttérbe húzódott, bár azt Hitler egész biztosan nem adta fel, és úgy tekintette, hogy erre a döntő összecsapásra majd valamikor a jövőben úgyis sor fog kerülni. Hitler ebben az időszakban a lengyelekkel való megbékélést szorgalmazta, be akarta vonni őket a német érdekszférába, és folytatni akarta a felkészülést a Nyugattal való összecsapásra (melyről továbbra is azt állítgatta, hogy 1943 vagy 1944 előtt nem fog bekövetkezni). 944 Mint mindig, most is szerette nyitva tartani maga előtt a lehetőségeket, és várni a fejleményeket. Az biztos volt, hogy fejlemények mindenképpen bekövetkeznek, s ezzel Németországnak további lehetőségei nyílnak a terjeszkedésre. A Harmadik Birodalomban nem volt egyetlen hatalmi ágazat vagy befolyásos réteg, mely azon a

véleményen lett volna, hogy meg kell húzni a vonalat az eddig elért területi nyereségek alatt. Minden hatalmi csoport – háborúval vagy háború nélkül – további terjeszkedésre számított. A terjeszkedés mellett szóló katonai, stratégiai és hatalompolitikai érveket még gazdasági meggondolások is erősítették. 1938 végére a feszített ütemű fegyverkezési programból származó problémák már erőteljesen éreztették hatásukat. A „fegyverkezés, bármi áron” politikájáról egyértelműen bebizonyosodott, hogy az már csak rövid távon folytatható. A gazdaság kritikus pontjain szűk keresztmetszetek alakultak ki. 945 Az összefüggő és átfogó gazdasági tervezés hiánya mindezt még csak tovább súlyosbította. A Bécs és Linz környékén fejlett iparral rendelkező Ausztria, valamint a Csehszlovákia viszonylag jól iparosított körzetének számító Szudétaföld felé történt terjeszkedés némileg enyhített ezen a helyzeten. Ezekből a Birodalomhoz csatolt körzetekből érkező munkanélkülieket gyorsan munkába állították. Sikerült a szakképzett munkaerő újabb forrásait megtalálni. A meglévő ipari üzemek fegyvergyárakká alakulhattak át, mint ahogy az állami irányítás alatt álló Reichswerke; Hermann Göring is hatalmas acélipari komplexumot hozott létre Linz körzetében. Az osztrák vasérc és a kitűnő minőségű szudétaföldi lignit rendkívül fontos volt a szintetikus üzemanyagot előállító iparág számára. A Szudétaföld szállította a wolframot és az urániumot is, mellyel Németország korábban nem rendelkezett. 946 Gazdasági vonatkozásban az 1938-as terjeszkedés jelentős ipari fellendülést eredményezett Németországban. Ha viszont el akarták kerülni, hogy a túlfeszített, fegyverkezési program által vezérelt gazdaság ne jusson el az elkerülhetetlen robbanáspontig, akkor újabb terjeszkedésre volt szükség. A négyéves terv hallgatólagosan arra irányult, hogy levegye Németország vállairól a fegyverkezés terheit, s áthárítsa Európának azokra a körzeteire, melyek kincseit egy háború sikeres megvívása után ki lehet majd aknázni. 947 1938–39-re teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha a gazdasági problémákon felül kívánnak kerekedni, akkor a terjeszkedést nem lehet a végtelenségig halogatni. Göring 1938. november 18-án, a Birodalmi Védelmi Tanács (Reichsverteidigunsrat) első ülésén kijelentette: „Uraim! A pénzügyi helyzet nagyon kritikusnak tűnik.”948 Egy hónappal később Göbbels a következőket jegyezte fel naplójába: „A Birodalom pénzügyi helyzete katasztrofális. Új utakat kell keresnünk. Ez így nem mehet tovább. Különben szembe kell néznünk az inflációval.”949 A teljes foglalkoztatottságból eredő kereslet növekedését fokozó masszív fegyverkezési program nem járt együtt a fogyasztási cikkek kínálatának növekedésével, s ez valóban inflációs hatást gerjesztett. 950 Az árellenőrzés és a drákói büntetések kilátásba helyezése egyelőre visszafogta az inflációs nyomást. Ezt viszont nem lehetett a végtelenségig fedő alatt tartani. 1939 januárjában a Reichsbank igazgatósága nyolc aláírással ellátott beadványt terjesztett Hitler elé, melyben nagyobb pénzügyi fegyelmet követelt, hogy el lehessen kerülni „az infláció fenyegető veszélyét”.951 „Ez lázadás!” – minősítette Hitler a kezdeményezést. Tizenkét nappal később Schachtot leváltották a Reichsbank elnöki tisztéről.952 A Cassandra-hangok nem túlozták el a helyzetet. A probléma Schacht eltávolításával se oldódott meg. A kielégíthetetlen nyersanyagigény, és a feszített ütemű fegyverkezést követő, fogyasztási cikkek iránti kereslet növekedése vigasztalan költségvetési helyzetet eredményezett. Schacht leváltásának idejére az államadósság – Hitler hatalomra jutásától számítva – megháromszorozódott. A Gazdasági Minisztérium arra a megoldásra jutott, hogy a háború után ezeket az adósságokat egyszerűen le kell írni. Hitler, még ha a pénzügytechnikai kérdéseket nem is értette, tudatában volt ezeknek a problémáknak. 1939. első negyedévében elrendelte a Wehrmacht kiadásainak csökkentését, de ezt az utasítást a hadsereg egyszerűen nem vette tudomásul. 953 Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a problémát a hagyományos fiskális politikával oldják meg, és egy export vezérelte gazdaságpolitikával visszatérjenek a nemzetközi gazdasági életbe. Ennek az irányvonalnak az elutasításáról a döntés már 1936-ban megszületett. Nem volt visszaút. A költségvetési válságon túlmenően az 1937 óta gyorsan növekvő munkaerőhiány komoly veszéllyel fenyegette mind a mezőgazdasági, mind az ipari termelést. Richard Walther Darré birodalmi élelmiszeripari és mezőgazdasági miniszter egymást követő, a gyászos helyzetről beszámoló jelentései semmi kétséget se hagytak a mezőgazdaság problémáinak súlyosságát illetően.954 Az 1933 és 1938 közötti időszakban a földekről a jobban fizető iparba történő „menekülés” következtében a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 16 százalékkal csökkent. 955 Semmiféle kényszer és propaganda nem tudta megakadályozni a munkaerő elvándorlását. A gépesítés se jelentett megoldást a problémára: a rendelkezésre álló szűkös valutakészletek harckocsikra, lövegekre és repülőgépekre, nem pedig traktorokra és kombájnokra kellettek. A termeléscsökkenés érezhetővé vált. Ez viszont az erősen korlátozott import iránti igényeket növelte.956 A paraszti háztartásokban élő nők jelentős része már szintén a mezőgazdaságban dolgozott. A lányok mezőgazdaságban teljesített munkaszolgálata, és a Hitlerjugend közreműködése a termés

betakarításánál csupán apró segítséget jelentett. 957 A belátható időn belüli egyetlen megoldást a háború eredményeként rendelkezésre álló „külföldi munkavállalók” munkába állítása jelentette. Nem csoda hát, hogy amikor a lengyelországi hadjáratot követően az első „külföldi munkásokat” főként mezőgazdasági munkára irányították, akkor kezdetben a „szükség idején érkező mentőangyaloknak” („Retter in der Not”) tekintették őket.958 A mezőgazdaságból átáramló munkaerő ellenére az ipar se volt rózsásabb helyzetben. 1938-ban még a legfontosabbnak tekintett, fegyverkezéssel kapcsolatos iparágakból is egymás után érkeztek a termelési kapacitásokra erőteljes negatív hatást gyakorló, egyre fokozódó munkaerőhiányról szóló jelentések. 959 Mindez az államilag támogatott, fokozott ellenőrzés dacára kedvetlen, kizsigerelt és nehezen kezelhető munkaerőbázis kialakulását eredményezte.960 1939-ben a munkaerőhiány rezsim számára veszélyes következményeinek egyike a szénexport és a vasút számára történő szállítások leállása volt, ami azért következhetett be, mert a Ruhr-vidéken 30 000 bányász hiányzott a termelésből. A becslések szerint Németországban ekkor már egymillió munkavállalóval volt kevesebb a szükségesnél. A háború kitörésekor ez a szám még magasabb volt. 961 Hitlert azonban nem a gazdasági nehézségek kényszerítették a háborúba. Még csak a háború időzítését se ezek határozták meg.962 Mindez, mint láthattuk, a korábbi évek politikai döntéseinek elkerülhetetlen következménye volt: először, Hitler kancellárrá történt kinevezése után – természetesen a fegyveres erők lelkes támogatása mellett – a fegyverkezésre történő ráfordítások abszolút prioritást élveztek; másodszor, a helyzet még súlyosabbá vált, amikor 1936-ban kisebbségbe kerültek azok, akik a kiegyensúlyozottabb gazdasághoz történő visszatérést és a nemzetközi piacokba történő ismételt bekapcsolódást sürgették, és helyettük azok az erők kerültek túlsúlyba, melyek a háborús előkészületekre irányuló fegyverkezés által meghatározott gazdaságban inkább az önellátást szorgalmazták. A fokozódó gazdasági problémák tovább növelték a terjeszkedést sürgető katonai és stratégiai nyomást. Ezt viszont nem elsősorban a gazdasági problémák idézték elő. Ezek Hitlerben csak megerősítették saját diagnózisát, mely szerint területi hódítások nélkül soha nem lehet Németország helyzetét megszilárdítani.

II. Az 1938-as év utolsó hónapjaiban Hitler müncheni szerződés fölött érzett bánata nem csökkent, sőt fokozódott, mivel elszalasztotta a lehetőséget és nem sikerült neki az egész Csehszlovákiát egy csapásra bekebeleznie. 963 Ennek megfelelően türelmetlensége is egyre nőtt. Feltett szándéka volt, hogy nem hagyja magát korlátozni a nyugati hatalmaktól. A korábbinál is szilárdabb meggyőződése volt, hogy azok nem fognak Csehszlovákia miatt háborúskodni, és nem tesznek semmit az ellen, hogy megakadályozzák Németország dominanciájának kiterjesztését Közép- és Kelet-Európára. Másrészt viszont, mint ahogy ezt Göbbelsnek is mondta októberben, abban is biztos volt, hogy NagyBritannia egy később sorra kerülő összecsapás nélkül nem engedi meg Európában a német hegemónia kialakulását. 964 A Münchenben történt – szerinte – visszalépés megerősítette benne azt a véleményt, hogy közeledik a Nyugat elleni háború, és erre talán hamarabb sor kerül, mint azt korábban képzelte, és Németországnak – ha előnyét meg akarja őrizni – nincs vesztegetni való ideje.965 Hitler már 1938. október 21-én, mindössze három héttel a müncheni szerződés megkötése után újabb direktívákat adott ki a Wehrmachtnak, melyek értelmében a fegyveres erőknek a „következő eshetőségekre” kellett felkészülniük: „1. a Német Birodalom határainak biztonságossá tétele, és védelem egy meglepetésszerű légitámadás ellen; 2. a cseh állam maradványainak megsemmisítése; 3. A Memel-vidék megszállása.” A harmadik pont a Balti-tengeren lévő, túlnyomórészt németek lakta Memel kikötőjére vonatkozott, melyet a versailles-i szerződéssel elcsatoltak Németországtól. A kulcsfontosságú második ponttal kapcsolatosan a direktíva még hozzáteszi, hogy „készen kell állni minden pillanatban a cseh állam maradványainak szétzúzására, ha az németellenes politikát követ”. 966 Veszélyes helyzetüket felismerve a csehek gyakorlatilag mindent megtettek, hogy megfeleljenek a német elvárásoknak és érdekeknek. Végső esetben önálló állami létük megőrzése érdekében még arra is hajlandóak lettek volna, hogy Németország csatlós államává váljanak.967 Hitler miért ragaszkodott mégis a cseh állam maradványainak a megsemmisítéséhez? Politikailag ezt semmi se indokolta. A német vezetésnek tisztában kellett lennie azzal, hogy Csehszlovákia megszállása, a müncheni szerződés felrúgása és a nemrégiben tett ünnepélyes ígéretek megszegése óhatatlanul a legsúlyosabb külpolitikai következményekkel fog járni. A kérdés kétségkívül részben Hitler személyiségével és pszichológiájával válaszolható meg. Ausztriai indíttatása és a csehek iránt gyermekkora óta érzett ellenszenve minden bizonnyal lényeges szerepet játszott. Az ország megszállása után viszont a csehek üldöztetése korántsem volt olyan erőteljes, mint amilyenben később a leigázott lengyeleket

részesítették. „Mindig kell, hogy legyen vesztenivalónk”, jegyezte meg Göbbels. 968 Győzedelmes prágai bevonulása után Hitler feltűnően csekély érdeklődést mutatott a csehek iránt. Minden bizonnyal fontosabb szerepe volt annak az érzésének, hogy a nyugati politikusok „elcsalták” tőle a győzelmet, és meghiúsították „megmásíthatatlan akaratát”. „Ez a fickó, ez a Chamberlain, tönkretette a prágai bevonulásomat,”, hallotta valaki a megjegyzését, mikor az előző ősszel, a müncheni szerződés aláírása után visszatért Berlinbe. 969 Egyszerű makacssága, elszántsága, hogy nem hagyja magát Prágától megfosztani szintén a magyarázat részéül szolgálhat.970 Göbbels naplójegyzetei – mint ahogy már láthattuk – egyértelműen arra mutatnak, hogy Hitler még München előtt eldöntötte, hogy ezúttal engedményt tesz a nyugati hatalmaknak, hogy aztán megfelelő időben bekebelezhesse Csehszlovákia maradékát is, hiszen a Szudétaföld megszerzése ezt a második szakaszt jelentősen megkönnyítette.971 Ebben az időszakban Hitler így egyszerűsíthette azt a helyzetet, melybe belemanőverezte magát. Ez arra is utal, hogy ekkor már megbékélt Csehszlovákia megszerzésének kétlépcsős tervével, és nem arra mutat, hogy a bosszú motiválta volna lépéseit. Hitler személyes motivációin túl egyéb meggondolások is Csehszlovákia maradványának bekebelezése mellett szóltak. A gazdasági tényezők nyilvánvalóak voltak. A csehek bármilyen engedékenységet lettek volna készek tanúsítani, az nem változtatott volna a tényen, hogy az 1938-as, a Birodalomnak jelentős nyersanyagkészleteket biztosító területi engedmény után még mindig hatalmas nyersanyagforrások maradtak Cseh-Szlovákiának (ahogy az országot most már, a sokatmondó kötőjel beiktatásával, hivatalosan is nevezték) a német ellenőrzésen kívül eső területein.972 Az ország iparának és nyersanyagforrásainak jelentős tömege a cseh belső területeken, Csehországban és Morvaországban, nem pedig a főként mezőgazdasági jellegű Szlovákiában volt megtalálható. A műszaki cikkeket előállító ipar, a szerszámgépipar és a villamosipar négyötöde még mindig a csehek kezében maradt. A textilipar, vegyipar és üvegipar is nagy vonzerőt jelentett a németek számára. A Skoda művek mozdonyok, gépi berendezések mellett fegyvereket is gyártott. Cseh-Szlovákia jelentős mennyiségű külföldi fizetőeszközzel és aranykészlettel is rendelkezett, melynek segítségével kétségkívül enyhíteni lehetett volna a négyéves terv során jelentkező hiányok súlyosságán.973 Hatalmas mennyiségű felszerelést lehetett volna megszerezni és a német hadsereg rendelkezésére bocsátani. A cseh fegyverkészletek egyértelműen a legjelentősebbek voltak a kisebb közép-európai országok fegyverkészleteinek sorában.974 A cseh géppuskák, tábori lövegek és légvédelmi ágyúk mind jobbnak számítottak német megfelelőiknél. Ezek a Skoda művekben gyártott nehéztüzérségi ütegekkel együtt mind a Birodalomhoz kerültek.975 Későbbi becslések szerint olyan mennyiségű fegyverzet került Hitler birtokába, mellyel húsz újabb hadosztályt tudott felszerelni.976 Hitler az előző ősszel nem engedte a lengyeleknek, hogy elfoglalják az ipara és nyersanyagforrásai miatt fontosnak számító Moravská-Ostrava körzetét. Ez volt az első körzet, melyet a németek 1939 márciusában kézre kerítettek.977 Cseh-Szlovákia maradványainak katonai-stratégiai helyzete viszont még a közvetlen gazdasági haszonnál és a nyersanyagkincsek kiaknázásának lehetőségénél is nagyobb súllyal esett a latba. Amíg a cseheknek sikerült valamit megőrizni autonómiájukból, jelentős mennyiségű fegyverzettel és nyersanyagforrással rendelkeztek, addig Németország fegyveres konfliktusba keveredése esetén potenciálisan mindig problémákat okozhattak. Ami még ennél is fontosabb: Csehország és Morvaország hegyektől övezett, háromszög alakú területe a Birodalom délkeleti csücskében a későbbi terjeszkedés és a katonai dominancia szempontjából elismerten jó platformot jelentett. Megnyílt az út a Balkán felé. Németország Lengyelországgal szemben elfoglalt pozíciói megerősödtek. Egy Nyugattal szemben kialakuló konfliktus esetén a keleti területek védelme biztosítottnak volt tekinthető. 978 1938–39 telére az egyre nagyobb fontossággal bíró lengyel kérdés közvetlen összefüggésbe került a CsehSzlovákiával kapcsolatos politikai meggondolásokkal. Below szerint Hitler már nagyon bánta, hogy az előző ősszel nem szállta meg egész Csehszlovákiát, mivel – ha ez megtörténik – akkor sokkal kedvezőbb kiindulópontról kezdhették volna el a lengyelekkel Danzigról és a Korridoron keresztül vezető, területenkívüliséget élvező tranzitútról folytatott tárgyalásokat. 979 A Danzig és a Korridor tárgyalások útján történő, békés megszerzése, és ezzel együtt Lengyelország német érdekszférához láncolása iránt táplált német remények kezdtek szertefoszlani. A megcsonkított Cseh-Szlovákia jövője a diplomáciai manőverek tárgyát képezte. A lengyelek lehetőséget láttak arra, hogy megakadályozzák a Ruténföld Magyarország javára történő elcsatolását a csehektől (ami a lengyelek megítélése szerint aláásta volna Ruténföldön belül az ukrán nacionalista mozgalmat, és nyilvánvaló veszélyt jelentett volna, ha zavart kelt a Lengyelországban élő, jelentős számú ukrán kisebbség körében). Következetes figyelemmel kezelték

viszont Szlovákia kérdését. A szlovákok függetlenné válása Prágától, a lengyelek szerint, elszigetelte volna Ruténföldet Csehországtól, és ezzel ugyanazt a hatást lehetett volna elérni, mint a magyar hatalomátvétellel. 980 Az egyre csökkenő külpolitikai befolyását a lehető legkiterjedtebb kelet-európai kapcsolatok kialakításával megvédeni akaró Göring meg tudta győzni Hitlert egy önálló szlovák állam létrehozásának előnyeiről. Szlovákia területére Göring a Kelet-Európa – és főként a Balkán – felé irányuló hadműveletek esetére német légibázisokat kívánt kialakítani. Véleménye szerint a szlovákiai megoldás a lengyelek ruténföldi ukrán nacionalizmus miatti aggodalma okán ütőkártyaként használható fel a lengyelek ellen, és bizonyos területi engedményekre, a volt német területek Birodalomhoz történő visszacsatolásának elfogadására kényszerítheti őket. 981 Ha viszont a lengyelek megkötik magukat, akkor egy német gyámság alatt lévő és lengyelellenes politikát folytató Szlovákia létezése majd észre téríti őket.982 1938 decemberében még semmi jel se mutatott arra, hogy Hitler hamarosan lecsapni készül a csehekre. Mindazonáltal voltak olyan sejtések, hogy a következő külpolitikai lépés nem sokáig várat magára. December 17-én Hitler közölte Ernst Neumann memeli német vezetővel, hogy az elkövetkező év márciusában vagy áprilisában sor kerül a Memel-vidék bekebelezésére, és nem szeretné, ha addig válsághelyzet alakulna ki azon a területen. 983 A Memelvidék bekebelezését, mint láthattuk, ugyanaz az októberi katonai direktíva említi, mely a Cseh-Szlovákia elleni csapás előkészületeiről is rendelkezik. Január közepén Hitler közölte gróf Csáky István magyar külügyminiszterrel, hogy az előző év októbere és március közt nem volt és nincs lehetőség semmiféle katonai akcióra. 984 Február 13-án környezetének néhány tagja előtt Hitler azt a szándékát hangoztatta, hogy március közepe táján indítja el a csehek elleni akciót. A német propaganda is ennek megfelelően dolgozott. 985 A franciák már február közepén olyan értesülések birtokába jutottak, hogy a Prága elleni német akció mintegy hat hét múlva veszi kezdetét. 986 Hitler számára a lengyel külügyminiszterrel, a kormány erős emberével, Joseph Beckkel a Berghofban január 5-én lezajlott találkozó csalódást eredményezett. Hitler megpróbált előzékenynek mutatkozni, amikor felvetette Danzig Németországhoz való visszacsatolásának és Kelet-Poroszországnak a Korridoron keresztül történő elérhetősége szükségességét. Beck kijelentette, hogy a lengyelországi közvélemény lehetetlenné tesz minden, Danziggal kapcsolatos engedményt.987 Mikor január 26-án Ribbentrop üres kézzel tért vissza varsói látogatásáról, és a lengyelek hajthatatlanságáról számolt be, akkor Hitler Lengyelországgal szembeni álláspontja is érezhetően megváltozott. 988 A baráti hangvételű kezdeményezésről a nyomásgyakorlásra váltott át. Lengyelország nem részesülhetett a cseh állam szétzúzása utáni zsákmányból (és bár az előző ősszel Magyarországtól is megtagadták a részesedést, az most, ebben a helyzetben meg fogja kapni Ruténföldet). Szlovákia német bábállammá változtatása Lengyelország déli határait is fokozottan veszélyeztetné. Ezért a németek arra számítottak, hogy a cseh-szlovák állam szétzúzása után a lengyelek is nagyobb készséget mutatnak az együttműködésre. 989 A lengyelekkel folytatott tárgyalások kudarca minden bizonnyal felgyorsította a cseh állam szétzúzására irányuló döntés meghozatalát. 990 1939 januárjában és februárjában Hitler három – nem a nagyközönségnek szánt – beszédet mondott a katonatisztek különböző csoportjai előtt. Egyrészt javítani is kívánt a hadsereggel fenntartott kapcsolatain, melyek a Blomberg– Fritsch ügy óta jelentősen megromlottak, másrészt külön hangsúlyozni kívánta, hogy az eljövendő konfliktusok fényében milyen szellemet vár el a tisztikartól. Január 18-án a néhány nappal korábban megnyitott, Speer-féle új Birodalmi Kancellária mozaiktermében 3600 frissen előléptetett, alacsonyabb beosztású tiszt előtt elmondott, és a katonák hitét, optimizmusát és hősi erényeit dicsőítő beszédében Hitler „feltétel nélküli hitet” követelt abban, hogy „Németországunk, a mi Német Birodalmunk egy nap majd meghatározó szerepet játszó, uralkodó hatalom lesz Európában”. Ehhez a német népesség számaránya és faji sajátosságai, valamint a nép és az állam 1918-at követő „szétzüllesztésének” leküzdése teremti meg az alapokat. Most új szellem érvényesül Németországban, „a Németországban uralkodó világnézet szelleme… mélyen katonai szellem”. Az új Wehrmacht az állam katonai erejének biztosítékaként jött létre. „Megingathatatlan akarata”, jelentette ki, hogy „a német Wehrmachtnak a világ legerősebb hadseregévé kell válnia”, és a fiatal tisztek feladata az, hogy ennek megteremtésében közreműködjenek. 991 Hallgatóságának fogékonysága – ellentétben a fegyveres erőknél meghonosodott hagyománnyal, mely szerint beszédét csendben hallgatták végig, amit nem kedvelt, most gyakran tapssal szakították félbe – nagyon tetszett neki. A beszédet követően leült a tisztek csoportjaihoz és elbeszélgetett velük. Úgy érezte, hogy a találkozó kitűnően zajlott le. Még akkor se fejezte ki nemtetszését, amikor jelentették neki, hogy a teljesen új épületben a részeg tisztek nem találták a mellékhelyiségeket és a pompás mozaikterem sarkaiba hánytak.992

Egy héttel később, január 25-én 217 tiszt előtt – beleértve a vezető tábornokokat és tengernagyokat is – a most már elérhető közelségben lévő, és a hősi múlt értékeire épülő dicső jövőről szóló látomásait ecsetelgette. Ezek az értékek magukba foglalják „a brutalitást és a kard fenyegetését is, ha a többi módszer nem jár sikerrel”. Ezek kilátásba helyezték a Németország vereségét követő 1918-as katasztrófát és Köztársaságot jellemző „demokratikus, parlamentáris, pacifista és defetista mentalitás alapelveinek” a felszámolását is. Modellként a Brit Birodalmat állította a jelenlévők elé, de példaként hozta fel arra is, hogy a pacifizmus miként semmisíti meg a birodalmakat. Befejezésül vonzó perspektívát villantott fel a fiatal tisztek előtt: amikor majd mintegy 100 év múlva az új társadalom felépítése befejeződik, akkor „a népnek – meggyőződésem szerint – az európai uralom megszerzése felé tett lépés lesz az első dolga.”993 Harmadik, a Kroll Operában összegyűlt magasabb parancsnokok előtt február 10-én megtartott beszédében Hitler ismételten és erőteljesen hangsúlyozta, hogy Németország jövőjét csak az élettér megszerzésével lehet biztosítani. Csalódásának adott hangot néhány tiszt 1938-as válságok idején tanúsított magatartása miatt, s meg akarta győzni hallgatóságát, hogy minden külpolitikai lépése (igaz, nem ezek pontos időzítése) előre gondosan összeállított tervek szerint történt. Az 1938-as események egy 1933-ban kezdődött láncolat részét alkották, és egy hosszú úton csupán egyetlen lépést jelentettek. „Értsék meg, uraim,” – jelentette ki hosszú beszéde végén – „a közelmúlt hatalmas sikereire csak azért kerülhetett sor, mert megéreztem a kínálkozó kedvező lehetőségeket… magamra vállaltam a felelősséget, hogy… megoldom a német élettér kérdését. Jegyezzék meg, hogy amíg csak élek, csupán ez a gondolat uralja majd egész létemet. Legyenek meggyőződve arról is, hogy ha egy adott pillanatban előrehaladásra látok lehetőséget, akkor azonnal a tettek mezejére lépek, és soha nem fogok visszariadni még a legszélsőségesebb intézkedésektől (vor dem Äussersten) sem… Az elkövetkező években ne lepődjenek meg, amikor lépések fognak történni Németország egyik vagy másik céljának megvalósítására, és kérem önöket, hogy akkor megingathatatlan bizalommal viseltessenek irántam.”994 Ebben az időszakban Göbbels szerint Hitler gyakorlatilag szinte kizárólag külpolitikai kérdésekről beszélt. „Állandóan új terveken töri a fejét”, jegyezte fel Göbbels. „Napóleoni alkat!” 995 A propagandaminiszter már sejtette, hogy mi van készülőben, amikor január végén Hitler közölte vele, hogy elmegy a „hegyekbe” – Obersalzbergbe –, és átgondolja legközelebbi külpolitikai lépéseit. „Talán ismét Csehországról (die Tschechei) lehet szó. A probléma végtére is csupán félig van megoldva”, írta naplójába Göbbels. 996

III. Március elején a szlovák nacionalisták (a németek bátorítására) egyre erőteljesebben követelték a Prágától való teljes függetlenséget, és az éles szemű megfigyelők szerint mindannak a széthullása, ami a cseh-szlovák államból megmaradt, már csupán idő kérdése volt. A Prága-ellenes német propaganda felerősödött. A cseh és a szlovák kormányok közötti kapcsolat feszültté vált. A németeknek viszont a legnagyobb erőfeszítéseik ellenére se sikerült kipréselni a szlovák vezetőkből, hogy jelentsék be teljes függetlenné válásukat, és kérjenek sürgős segítséget Németországtól.997 Mikor a prágai kormány menesztette a szlovákiai kabinetet, rendőröket küldött a pozsonyi kormányépületek elfoglalására, és a volt miniszterelnököt, Jozef Tiso atyát háziőrizet alá helyezte, akkor Hitler is megérezte az alkalmas pillanatot. Március 10-én közölte Göbbelsszel, Ribbentroppal és Keitellel, hogy szétzúzza a maradék cseh államot, bevonul csapataival, és elfoglalja Prágát. A támadásnak öt nap múlva, március idusán kellett megindulnia. „Határainknak a Kárpátokig kell terjedniük”, jegyezte fel Göbbels. „A Führer ujjong örömében. A játszma halálosan biztos.”998 A San Remo luxusát a Riviérán élvező Göringnek üzenetet küldtek, hogy ne utazzon haza mindaddig, amíg a német csapatok be nem vonulnak Cseh-Szlovákiába, mert ezzel se akarják a külföld gyanúját felkelteni. 999 A szárazföldi hadsereg és a Luftwaffe március 12-én megkapta a parancsot, hogy készüljön fel a Cseh-Szlovákiába március 15-én reggel 6 órakor történő bevonulásra, de addig 10 kilométernél kisebb távolságra ne közelítse meg a határokat. 1000 A német csapatmozgások akkorra már annyira nyilvánvalóak voltak, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy a csehek ne tudták volna, mi van készülőben.1001 A csehek elleni propagandakampány is hallatlanul felerősödött. 1002 Hitler Göbbels és Ribbentrop társaságában késő éjszakáig külpolitikai kérdésekről tárgyalt. Ribbentrop az hangoztatta, hogy megfelelő időben Angliával is elkerülhetetlen a konfliktus. Hitler Göbbels szerint erre szintén fel volt készülve, de a konfliktust nem tartotta elkerülhetetlennek. Göbbels erősen bírálta Ribbentrop merevségét. „De a Führer majd helyre teszi, az biztos!”1003

Azon az estén, március 12-én Tisót német hivatalos személyek keresték fel, és berlini látogatásra hívták meg. Másnap találkozott is Hitlerrel. Közölték vele, hogy eljött a történelmi óra Szlovákia számára. Ha nem tesznek semmi, akkor Magyarország lenyeli őket.1004 Tiso vette az üzenetet. Másnap, március 14-én délben már ismét Pozsonyban volt, és a szlovák országgyűléssel kihirdettette a függetlenséget. Az annyira áhított „védelem” iránti kérésre viszont csak egy nap elteltével, azután került sor, hogy a Dunán cirkáló német hadihajók ágyúcsöveiket a kormányépületek felé fordították.1005 Göbbels ismételten meghallgatta Hitler részletes elképzeléseit. Az egész akciónak nyolc napon belül véget kell érnie. A németeknek egy napon belül Prágában kell lenniük, a repülőgépeknek pedig két óra múlva a város fölé kell érniük. Vérontásra nem számított. „Ezt követően a Führer hosszabb politikai nyugalmat kíván beiktatni (einlegen)”, írta Göbbels, de hozzátette, hogy ebben nem bízik, bármennyire is vonzó az elképzelés. Véleménye szerint is szükség van egy csendesebb időszakra. „Lassanként az idegek is felmondják a szolgálatot.” 1006 Március 14-én reggel a várakozásoknak megfelelően kérés érkezett Prágából, hogy Dr. Emil Hácha cseh államelnök találkozni szeretne Hitlerrel. Az apró termetű, bátortalan, kevés beszédű és elég beteges Hácha az előző év novemberében foglalta el hivatalát, és szívbántalmai miatt nem utazhatott repülőgéppel. 1007 Ötórás vonatozás után, az est folyamán érkezett meg Berlinbe Chvalkovsky külügyminiszter, a titkára és a lánya társaságában. Hitler hagyta, hogy éjfélig idegesen várakozzon az Adlon Szállóban, és még nagyobb nyomásnak legyen kitéve. „Rég kipróbált taktikai eszköz a politikában”, fogalmazta meg Göbbels. 1008 Míg Hácha reszketett az idegességtől, addig Hitler az Ein hoffnungsloser Fall (Reménytelen eset) című filmet nézte.1009 Az államfői látogatáskor szokásos udvariasság látszatát azért betartották. Éjfélkor megérkezve a Birodalmi Kancellária elé Háchának groteszk módon át kellett esnie a felsorakozott díszőrség tisztelgésének fogadásán. Éjszaka egy óra lehetett, amikor az idegességtől és aggodalomtól kipirult arcú cseh államelnököt bevezették Hitler új Birodalmi Kancellárián lévő, félelmetesnek ható, grandiózus „dolgozószobájába”. 1010 Népes társaság gyűlt össze. Ribbentrop és titkárságának vezetője, Walther Hewel, Keitel, Weizsäcker, Otto Meissner államtitkár, Otto Dietrich sajtófőnök és Paul Schmidt is részt vett a találkozón. Közben a szabadságáról visszahívott Göring is megérkezett. Hácha csak a jelen lévő Chvalkovsky és Dr. Voytech Mastny, berlini cseh nagykövet segítségére támaszkodhatott. 1011 Hitler a legijesztőbb módon viselkedett. Durva kirohanásokat intézett a csehek és a szerinte még mindig élő „beneši szellem” ellen. A Birodalom biztonsága érdekében, folytatta, Cseh-Szlovákia maradéka fölött protektorátust kell létesíteni. Hácha és Chvalkovsky megkövült arccal és mozdulatlanul ült a helyén. A német csapatok bevonulása „visszafordíthatatlan döntés”, ágált tovább Hitler, és Keitel is bizonyíthatja, hogy már a cseh határ felé menetelnek, és kora reggel hat órakor át is lépik azt. 1012 Cseh „vendégei” pontosan tudták, hogy néhány előőrs ezt egy helyen már meg is tette.1013 Hácha azonnal telefonáljon Prágába, és közölje, hogy ha a vérontást el akarják kerülni, akkor semmiféle ellenállást ne tanúsítsanak. Hácha azonnal közölte, nem akar vért, és kérte Hitlert, hogy állítsa le a csapatmozgásokat. Hitler a kérést visszautasította: ez lehetetlen; a csapatok már megindultak. 1014 Göring is közbeszólt, hogy a Luftwaffe gépei hajnalban már Prága fölött lesznek, és a döntés Háchán múlik, hogy a bombák erre a gyönyörű városra hullanak, vagy sem. Valójában az volt a helyzet, hogy a hadműveletre kijelölt 7. légihadosztály a havazás miatt nem tudott felszállni.1015 A fenyegetés hallatán a cseh elnök elájult. Ha valami történik Háchával, gondolta Paul Schmidt, akkor az egész világ azt fogja hinni, hogy a Birodalmi Kancellárián gyilkolták meg. 1016 Hácha közben a Hitler személyes orvosától, Dr. Morelltől kapott injekció hatására magához tért. Prágát közben nem lehetett telefonon keresztül elérni. A német posta kudarca miatt Ribbentrop magán kívül volt a dühtől (holott később megállapították, hogy Prágában támadtak problémák). Végül aztán sikerült kapcsolatot teremteni Prágával. A megfélemlített elnök azonnal a telefonhoz sietett, és a recsegős vonalon keresztül kiadta a parancsot, hogy a cseh csapatok ne nyissanak tüzet a bevonuló németekre. Nem sokkal hajnali négy óra előtt Hácha aláírta azt a nyilatkozatot, mellyel népe sorsát a Német Birodalom Vezérének kezébe tette le. 1017 Hitler határtalan boldogságában két, azon az éjszakán szolgálatban lévő titkárnőjéhez, Christa Schröderhez és Gerda Daranowskihoz sietett. „No most, gyerekek”, kiáltott fel boldogan az arca két felére mutatva, „mindketten adtok nekem egy puszit, ide és ide… Ez életem legboldogabb napja. Amire évszázadokon át hiába törekedtünk, azt most volt szerencsém megvalósítani. Létrehoztam Csehország és a Birodalom egyesülését. Hácha aláírta a megállapodást. A legnagyobb németként vonulok be a történelembe!”1018 Két órával azután, hogy Hácha aláírta a megállapodást, a német csapatok is átlépték a cseh határt, és az előre kidolgozott terv szerint Prága felé haladtak. Délelőtt kilenc órakor az előőrsök már be is léptek a cseh fővárosba. A

havazás és ködszitálás mellett a jéggel borított utakon lassú volt az előrehaladás; a zord, télies időjárás megfelelő hangulatot biztosított Közép-Európa utolsó, elárult demokráciája bukásához. A cseh csapatok a parancsnak megfelelően a kaszárnyáikban maradtak, és letették a fegyvert. 1019 Hitler délben hagyta el Berlint. Különvonatával a délután folyamán érkezett meg a Prágától mintegy száz kilométernyire északra lévő Leipába. Ott egy Mercedesekből álló konvoj várta, hogy a Prágáig hátra lévő utat kíséretével együtt gépkocsival tegye meg. Erősen havazott, de ő az út túlnyomó részében állva, előrelendített karral üdvözölte a bevonuló német csapatok végeláthatatlan menetoszlopait. Ausztriába és a Szudétaföldre történt diadalmas bevonulásától eltérően ezúttal a lakosságnak csupán elenyésző hányada nézte végig, mogorva arccal és tehetetlenül, a megérkezését. Csupán néhányan merészelték ökölbe szorított kézzel fogadni, amerre elvonult. Prágai megérkezésekor, a koraesti órákban az utcák szinte teljesen elnéptelenedtek, Hitler pedig a cseh királyok székhelyére, a Hradzsinba hajtatott.1020 Egyáltalán nem készültek fel a fogadására. A hatalmas, kovácsoltvas kapuk zárva voltak. Étel sem volt kéznél az új lakók számára, amikor Hitler Frick birodalmi belügyminiszterrel és Stuckart államtitkárral leült, hogy véglegesítse a német protektorátus létrehozásáról szóló rendeletet. A hajnali órákban a katonai kíséret tagjait küldték ki, hogy szerezzenek egy kis kenyeret, sonkát és pilzenit. Hitlernek is kitöltöttek egy pohár sört. Megkóstolta, vágott egy grimaszt, és letette a poharat. Túl keserűnek találta az italt. 1021 Személyesen diktálta le a rendelet bevezetőjét. Kijelentette, hogy „a cseh- és morvaországi térség 1000 éve a német nép életteréhez tartozik”.1022 A porosz füleknek idegen terminológia osztrák származására utalt; a Protektorátus elnevezés a régi Habsburg koronabirtokokat idézte. Az éjszakát a Hradzsinban töltötte. Másnap reggel, amikor a prágaiak felébredtek, már Hitler zászlaja lengett a palota fölött. Huszonnégy óra múlva már nem is volt a városban. 1023 Vajmi kevés érdeklődést tanúsított a város és a Protektorátus iránt. A csehek számára kezdetét vette a hat éven át tartó hódoltság. Hitler március 19-én, Bécsen keresztül tért vissza Berlinbe, hogy részt vegyen a most már elkerülhetetlen és megszokottá vált diadalmeneten. A fagyos időjárás ellenére hatalmas tömeg gyűlt össze a hős fogadására. Mikor Hitler a Görlitzer pályaudvaron leszállt különvonatáról, akkor Göring könnyes szemmel és olyan szónoklattal fogadta, ami még a megszokott talpnyaláson is túltett, és zavaróan hatott. Ezrek ünnepelték lelkesen, ahogy a Birodalmi Kancelláriára hajtatott. Göbbels értő kézzel újabb hatalmas látványosságot szervezett. Az Unter den Lindenen reflektorok alkotta „fényalagútban” haladt végig. Ezután hatalmas tűzijáték kezdődött, majd Hitler is megjelent a Birodalmi Kancellária erkélyén, és integetett az épület előtt összegyűlt imádóinak extázisban lévő tömege felé. 1024 Cseh-Szlovákia megerőszakolásának hiteles fogadtatása a német nép körében ezzel együtt meglehetősen vegyesnek – vagy legalábbis nem túlzottan eufórikusnak – volt mondható, és korántsem volt azonosítható a berlini pártaktivisták által felhergelt tömeg hangulatával. Ezúttal szó sem volt a német nemzetiségűek Birodalom kebelébe történő „hazatéréséről”. Az a minden valós tartalom nélküli megjegyzés, mely szerint Cseh- és Morvaország ezer éve a német élettérhez tartozik, a legtöbb embert hidegen hagyta, főként az ország északi körzeteiben élőket, akiknek eddig is kevés, vagy a nullával egyenlő kapcsolatuk volt a cseh területekkel. 1025 Bármennyire is örült a Führer „nagy tetteinek” és a beléje vetett bizalomnak, az egyik náci körzetvezető sokak véleményét fejezte ki, amikor azt írta, hogy „a szükség és a mindennapi élet gondjai olyan nagyok, hogy a hangulat hamarosan ismét borússá válik”. 1026 Jó adag közömbösség, kétség és bírálat mellett fokozódott a nyugtalanság is, hogy egy nagy lépéssel ismét közelebb került a háború. „Szükség volt erre?”, tették fel sokan a kérdést. Számosan emlékeztek Hitlernek a müncheni szerződés aláírását követő, határozottan megfogalmazott kijelentésére, mely szerint a Szudétaföld volt „az utolsó területi követelése”.1027 A földalatti szociáldemokrata mozgalom jelentése szerint a Rajna-vidék–Vesztfália ipari övezetben számosan elítélték a megszállást, és a bányákban, a munkások öltözőjében és az utcákon sokan együttérzésüket fejezték ki a csehekkel. Bírálták a náci rezsimet, de megvetően nyilatkoztak Franciaországról és Nagy-Britanniáról is, amiért engedte, hogy Hitler azt tegyen, amit csak akar. 1028 Hasonló hangulat uralkodott azok körében is, akik utálták a nácikat. „Egyetlen lövés se dördült. Senki se tiltakozott”, jegyezte fel egy nő a naplójába, s hozzátette még egyik barátjának a jövendölését is: „Fogadom, hogy Danzigot és Lengyelországot is sikerül háború nélkül megkaparintaniuk… és ha szerencséjük van, akkor még Ukrajnát is”. 1029 „Nem kapott még eleget?”, mormogta egy tizennégy éves kislány anyja Paderbornban. A kislány, aki az előző nyáron még felháborodott a szudétaföldi németek ellen elkövetett „erőszak” miatt, most azon kapta magát, hogy a csehekkel kezd rokonszenvezni, és felteszi a kérdést, hogy mit csinált Németország, amikor megszállta „egy teljesen idegen nép” területét, melyet semmi esetre se lehet „germanizálni”. Csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy vér nem folyt, és talán előnyös is lehet egy kis nép számára, ha egy nagyhatalom védnöksége alatt áll, és a német nép „sokkal nagylelkűbb, türelmesebb és tisztességesebb” lesz

velük szemben, mint „valamilyen szláv népség”. 1030 Ez is a propaganda hatására a szlávokkal szemben széles körben elterjedt, rejtetten megbúvó ellenséges érzelmeket és Hitler terjeszkedési politikájával kapcsolatban továbbra is meglévő vegyes érzelmeket tükrözte. Azt még Hitler ellenfelei is elismerték, hogy az erkölcsi fenntartások nagyon kis súllyal estek latba egy újabb, még nagyobb presztízsnyereség és siker után. „Most már belső ellenfelei is nagy embernek tartják”, áll a párizsi emigrációban lévő szociáldemokrata vezetésnek küldött egyik jelentésben. Ez rámutat arra a problémára is, hogy milyen nehéz volt vitába szállni azokkal, akik tapsoltak „eredményeinek”. Az ellenérvek, hangoztatja a jelentés, teljesen hatástalanok, többek között az is, hogy „Csehszlovákia megszállás áldozata lett, és Hitler valamit nem jól csinált”.1031 Hitler már Prága megszállása előtt is megvetéssel tekintett a nyugati államokra. Helyesen számított, amikor azt mondta, hogy ismét tiltakozni fognak, de nem tesznek semmit. Ennek ellenére minden jel arra mutat, hogy számítási hibát vétett Nagy-Britannia és Franciaország Cseh-Szlovákia megszállása utáni reakcióját illetően. London első reakcióját a brit kormányhoz érkezett figyelmeztetések ellenére a müncheni szerződés ilyen cinikus felrúgása miatti döbbenet és csalódás jellemezte. A megbékélés politikájának darabjait maguk alá temették a cseh-szlovák állam romjai. Hitler megszegte ígéretét, hogy nem lesznek további területi követelései. Cseh-Szlovákia meghódítása szertefoszlatta azt a képzelgést is, mely szerint Hitler politikája a német nép egy államon belüli egyesítésére irányul. Végül, bár kései felismerés eredményeként, most már teljesen világossá vált, hogy Hitlerben nem lehet megbízni. Semmitől se riad vissza. Chamberlain március 17-én Birminghamban megtartott beszéde már új politika kezdetét jelezte. „Ez lehet az utolsó támadás egy kis ország ellen, vagy újabbak is követik?”, tette fel a kérdést. „Valójában nem egy arra irányuló újabb lépésről van szó, hogy az egész világot erővel az uralma alá hajtsa?” 1032 A brit közvéleménynek nem voltak kétségei. Hitler egyesítette a München kérdésében mélyen megosztott országot. Az emberek most már egyöntetűen azt állították, hogy Németországgal a háború elkerülhetetlen és szükséges. Egyetlen nap alatt ugrásszerűen megnövekedett a fegyveres erőkbe jelentkezők száma. 1033 Világos volt a köznapi emberek és kormányban ülők számára is, hogy Hitlert meg kell állítani. Másnap, március 18-án a Romániát fenyegető német veszélyről szóló híresztelések közepette a brit kormány jóváhagyta a miniszterelnök javaslatát a politika gyökeres átalakításáról. A jövőben nem lehet megbízni a náci vezető ígéreteiben, jelentette ki Chamberlain. A jövőben már nem lehet a diktatúrákkal annak a feltételezésnek az alapján megállapodni, hogy korlátozottak a céljaik. Birminghamban elmondott beszédét Chamberlain, mint ahogy kormánya tagjai előtt is kijelentette, „kérdésnek szánta, hogy Németországnak valóban szándékában áll-e Európát erővel az uralma alá hajtani? Ebből az következik, hogy ha Németország egy újabb lépést tesz az európai uralom felé, akkor ez kihívást jelent.” Lord Halifax külügyminiszter hangsúlyozta: „tulajdonképpen az a kérdés, hogy Németország valóban világuralomra tör-e, mert minden országnak az az érdeke, hogy ennek ellenálljon.” Nagy-Britannia egyedül is meg tudja szervezni ezt az ellenállást – bár azt is elismerte, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy Anglia miként tudna eredményes támadást indítani Németország ellen –, ha a németek meg akarnák szállni Romániát vagy Hollandiát. A német kormány vagy blöfföl, és ebben az esetben egy nyílt, figyelmeztető üzenettel meg kell állítanunk, vagy nem blöfföl, és akkor mindnyájunknak a lehető leggyorsabban egyesíteni kell erőinket, hogy szembeszálljunk vele. Különben tanúi lehetünk, hogy Németország az egyik országot a másik után kebelezi be.” Az eddig Hitler megbékítésére irányuló politika most már a Hitler elrettentésére irányuló kísérlet politikájává változott. Bármilyen újabb agresszió esetén Németországnak választania kell, hogy vagy visszavonul, vagy háborúba keveredik. A brit külügyminiszter világossá tette, hogy ez a politikai stratégia teljesen független Hitler újabb lépésének földrajzi iránytól. A miniszterelnöknek viszont nem voltak kétségei, hogy a láng hol lobbanhat fel ismét. „Úgy vélte, hogy minden bizonnyal Lengyelország lesz a helyzet kulcsa… Eljött az egyesülés ideje mindazok számára, akiket (akár azonnal, akár később) német agresszió fenyeget. Meg kell tudnunk, hogy Lengyelország meddig kész együttműködni ebben a tekintetben.”1034 A Lengyelországnak nyújtott brit garancia és az ezúttal már háborúval végződő nyári válsághelyzet kialakulása Chamberlainnek ebben a megjegyzésében már előrevetette árnyékát. Párizsban is hasonló reakció volt megfigyelhető. Daladier értésére adta Chamberlainnek, hogy a további agresszió megakadályozása érdekében Franciaország felgyorsítja fegyverkezési programját. Az amerikaiakkal is tudatták, hogy Daladier el van szánva a háborúra, ha Németország megtámadja Danzigot vagy Lengyelországot. Most már a megbékítés politikájának legelszántabb hívei is azt mondták, hogy ami elég, az elég: második Münchenre nem kerülhet sor.1035

IV. A lengyel válság kibontakozása előtt Hitler még egy győzelmet könyvelhetett el magának, bár ez –  a korábbiakhoz képest – kisebb jelentőségű volt. Mint ahogy már említettük, Hitler 1938. október 21-i direktívájában a „Memel-vidék elfoglalására” történő felkészülésről is szó volt. 1036 A Memel vidékének a Német Birodalomba történő bekebelezése az utolsó, vérontás nélküli területfoglalásnak bizonyult. A Németországtól 1919-ben elcsatolt Memel körzet, melyet jelentős létszámú litván kisebbség mellett főként németek laktak, francia közigazgatás alá került. 1923 januárjában a litvánok bevonultak erre a területre, és a megszálló francia csapatokat visszavonulásra kényszerítették. Egy év elteltével nemzetközi szerződés eredményeként Memel körzete függetlenséget kapott, de lényegében továbbra is litván gyámság alatt álló német enkláve maradt. A zavargások 1935-ben rövid időre ismét fellángoltak, amikor 128, Memel-vidékre való nemzetiszocialistát a litvánok bíróság elé állítottak, és négyet közülük halálra ítéltek. A litvánok elleni vad kirohanásokon túl Hitler semmit se csinált. Az ügy olyan gyorsan el is múlt, mint ahogy keletkezett. A Memel-kérdés újabb négy évig fel se merült. 1938 márciusában viszont a német hadsereg már terveket készített Memel elfoglalására abban az esetben, ha Lengyelország és Litvánia között háború törne ki. Októberben Hitler már a memeli körzet visszaszerzését is beépítette a Cseh-Szlovákia megszállását előirányzó direktívákba. A vége felé a Lengyelországgal szerződéses viszony kialakításában érdekelt Hitler utasítást adott a nyughatatlan memeli nácik agitációjának beszüntetésére. 1939 elején a minden német intervenciót kiprovokáló lépést elkerülni igyekvő litvánok Memel túlnyomórészt náci lakosságának minden igényét kielégítették. 1037 A terület visszaadása Németország számára politikai értelemben nem bírt túlzottan nagy jelentőséggel. Még jelképesen is elhanyagolható fontosságú volt. A köznapi német emberek közül nagyon kevesen tanúsítottak még csak futó érdeklődést is egy ilyen távoli, zsebkendőnyi területnek a Birodalomhoz csatolása iránt. Egy balti-tengeri kikötő megszerzése, és esetleg Litvánia német csatlósállammá változtatása már stratégiai fontossággal bírt. A Lengyelország déli határán német alárendeltség alatt álló Szlovákiával együtt ez már újabb lehetőséget teremtett arra, hogy a lengyelekre nehezedő német nyomást fokozni lehessen. 1038 Március 20-án Ribbentrop a szokásos megfélemlítő taktikával lepte meg Joseph Urbsys litván külügyminisztert. Kowno ellen bombatámadás indul, fenyegetőzött, ha nem teljesítik Németország követelését, és Memel körzetét nem szolgáltatják vissza a Birodalomnak.1039 Másnap, március 21-én Urbsys visszatért Kownóba. A litvánoknak nem volt hangulatuk a háborúskodáshoz. Inkább egy nyilatkozattervezetet küldtek. Azt Berlinben nem találták megfelelőnek, és átszerkesztették. Közben a litván miniszterek már rég lefeküdtek, amikor felébresztette őket a német nagykövet, aki képletesen azt az utasítást kapta, hogy szorítson pisztolyt a homlokuknak. „Vagy-vagy”, jegyezte meg Göbbels. 1040 Hajnali három órára sikerült mindenben megállapodni. Az átírt nyilatkozat három órával később érkezett meg. Egy litván delegációt Berlinbe küldtek, hogy állapodjon meg a részletekben. „Ha az ember egy kis nyomást gyakorol, akkor mindjárt mennek a dolgok”, jegyezte fel Göbbels elégedetten. 1041 Hitler még akkor, március 22-én délután elindult Swinemündébe, ahol Raederrel együtt a Deutschland cirkáló fedélzetére lépett. Késő estére Ribbentrop és Urbsys is megállapodott a Memel-vidék Németországnak történő hivatalos visszaszolgáltatása részleteiben. Hitler dekrétuma másnap reggel, március 23-án került aláírásra. Tilsit közelében a német csapatok átmentek a hídon, és bevonultak Memelbe. A Luftwaffe egy százada is nagyjából ekkor ért földet. Éjszaka fél kettőkor Hitlert már német területen tették partra. A helyi színház erkélyéről feltűnően rövid beszédet tartott. Három óra múlva el is távozott. Másnap délben már ismét Berlinben volt. Ezúttal nem tartott igényt a hősnek kijáró fogadtatásra.1042 A diadalmeneteknek nem szabad olyan gyakoriaknak lenniük, hogy azok megszokottá váljanak. Göbbels tisztában volt vele, hogy „veszélyes, ha a kispolgárság” (Speisser) azt hiszi, hogy ez mindig így fog folytatódni. Már amúgy is sok fantasztikus híresztelés kering a német külpolitikai tervekkel kapcsolatban.” 1043 Göbbels szerint Hitler megismételte néhány nappal korábbi kijelentését. A bizalom megnyerése érdekében egy nyugalmasabb időszakot akar. „Aztán majd felvetjük (aufs Tapet) a gyarmatok kérdését is”, tette hozzá a propagandaminiszter.1044 Arra nem is gondolt, hogy megnyugszanak a kedélyek. Hitler viszont nyilvánvalóan nem számított a nyugati hatalmakkal hónapokon belül meginduló háborúra.

V. Saját, Lengyelországra gyakorolt nyomása siettette az eseményeket. Az idejét nem vesztegető Ribbentrop március 21én rávette Lipski nagykövetet, hogy szervezze meg Beck berlini látogatását. Érzékeltette, hogy Hitler kezdi elveszíteni a türelmét, és a német sajtó is pattanásig feszítette a pórázt, s alig várja, hogy a lengyelekre vethesse magát, ami

egyértelműen azt a fenyegetést tartalmazta, hogy a német érzelmeket ugyanolyan könnyen fel lehet korbácsolni Lengyelország ellen, mint ahogy ez Cseh-Szlovákia esetében is történt. Danziggal és a Korridorral kapcsolatos kérését is megismételte. Viszonzásként talán csábító lehet Lengyelország számára Szlovákia és Ukrajna kincseinek kiaknázása.1045 A lengyelek viszont nem voltak hajlandók az elkészített forgatókönyv szerint cselekedni. Chamberlain birminghami beszédére felfigyelve Beck puhatolózni kezdett Londonban egy kétoldalú szerződés esetleges megkötése ügyében. 1046 Közben a lengyelek is mozgósították csapataikat. 1047 Március 25-én Hitler – nem akarván a lengyeleket az angolok karjaiba terelni – még mindig azt hangoztatta, hogy a danzigi kérdést nem erővel kívánja megoldani. 1048 Előző este említette Göbbelsnek, reméli, hogy a lengyelek válaszolnak majd a rájuk nehezedő nyomásra, „de nekünk is citromba kell harapnunk, és garantálnunk kell Lengyelország határait”. 1049 A várakozással ellentétben március 26-án, nem sokkal déli 12 óra után, Beck áhított látogatása helyett Lipski egyszerűen átadta Ribbentropnak a lengyel külügyminiszter álláspontját tartalmazó emlékeztetőt. Abban mereven elutasította a német ajánlatokat, és hangsúlyozottan emlékeztette Ribbentropot Hitler 1938. február 20-án elmondott beszédére, melyben szóbeli biztosítékokat adott Lengyelország jogainak és érdekeinek tiszteletben tartására. Ribbentrop kikelt magából. Túllépve a Hitlertől kapott felhatalmazáson, közölte Lipskivel, hogy minden, Danzig ellen irányuló akciót (aminek eddig jelei se mutatkoztak) a Birodalom ellen irányuló agresszióként fognak értékelni. A megfélemlítési kísérlet Lipski esetében kudarcot vallott. Válaszul közölte Ribbentroppal, hogy minden, Danzig visszacsatolására irányuló terv német részről történő szorgalmazása háborút jelent Lengyelországgal. 1050 Hitler válaszát el lehet képzelni.1051 Göbbels a következőket jegyezte fel naplójába: „Lengyelország még mindig nagy nehézségeket okoz. A lengyelek természetesen az ellenségeink, és azok is maradnak, még akkor is, ha saját érdekeikből kiindulva a múltban tettek nekünk néhány szolgálatot.” 1052 A lengyelek hajthatatlan álláspontját Varsóban, március 28-án este a német nagykövet előtt Beck is megerősítette: ha Németország megkísérli erővel megváltoztatni Danzig státuszát, akkor ez háborút jelent.1053 Közben március 27-én Chamberlain figyelmeztetett, hogy a németek minden pillanatban lecsaphatnak Lengyelországra, és közölte a brit kormánnyal, hogy a lengyelek ellenállásának megerősítése és Hitler elrettentése érdekében kész akár egyoldalú kötelezettségeket is vállalni Lengyelország érdekében. 1054 A Cseh-Szlovákia lerohanása óta kibontakozó politikai irányvonal Chamberlainnek a Képviselőház előtt 1939. március 31-én elmondott beszédében nyert megfogalmazást: „Bármilyen, a lengyel függetlenséget nyilvánvalóan veszélyeztető lépés esetén, és olyan helyzetekben, amikor a lengyel kormány létfontosságúnak tartja, hogy nemzeti erőinek bevetésével ellenállást tanúsítson, akkor Őfelsége kormánya kötelességének tartja, hogy minden tőle telhető segítséget azonnal megadjon a lengyel kormánynak.”1055 Ezt követte Beck április 4-e és 6-a között Londonban tett látogatásának végén Chamberlainnek a Képviselőház előtt tett bejelentése, hogy Nagy-Britannia és Lengyelország „egy európai hatalom” támadása esetére kész egymással kölcsönös segélynyújtási szerződést aláírni.1056 A március 31-i brit garanciáról értesülve Hitler dührohamot kapott. A Birodalmi Kancellárián lévő dolgozószobájában álló márványasztal tetején toporzékolt: „Ördögi italt főzök nekik!”, üvöltötte tajtékozva. 1057 Pontosan az történt, amit el akart kerülni. Arra számított, hogy a nyomásgyakorlás a lengyelek esetében ugyanúgy működik, mint a csehekkel és a szlovákokkal szemben. Feltételezte, hogy végül a lengyeleknek is megjön az eszük, és átadják Danzigot, s biztosítják a területenkívüliséget a Korridorban vezető utak számára. Biztosra vette, hogy Lengyelország így német csatlóssá és – a Szovjetunió ellen indított támadás esetén – szövetségessé válik. Eltökélt szándéka volt, hogy távol tartja Lengyelországot Nagy-Britannia ölelésétől. Most minden a feje tetejére állt. Danzigot erővel kell birtokba venni. A britek keresztezték útjait, a lengyelektől pedig visszautasításban részesült. Majd megtanítja őket kesztyűbe dudálni!1058 Legalábbis így gondolta. Valójában túlzott magabiztossága, türelmetlensége és a Cseh-Szlovákia elleni német agresszió utóhatásainak félreértelmezése végzetes számítási hibát eredményezett. Másnap, április 1-jén, Wilhelmshavenben, a Tirpitz (a Bismarck után a második korszerű csatahajó, melynek a támadó ék szerepét szánták, majd amikor Németország az elkövetkező évek során kihívást intéz Nagy-Britannia tengeri hatalma ellen)1059 vízrebocsátása után elmondott beszédében Hitler kihasználta az alkalmat Nagy-Britannia állítólagos „bekerítési politikájának” ostorozására, s alig burkolt fenyegetéseket intézett mind Lengyelországhoz, mind pedig

Nagy-Britanniához. Durva filozófiáját egyetlen, rövid mondatban fogalmazta meg: „Akinek nincs hatalma, elveszti az élethez való jogát.”1060 Március végén Hitler arra utal Brauchitsch, a szárazföldi csapatok főparancsnoka előtt, hogy ha a diplomáciai erőfeszítések nem járnak eredménnyel, akkor Lengyelország ellen erőszakot alkalmaz. A fegyveres erők különböző fegyvernemei azonnal hozzáláttak saját hadműveleti terveik kidolgozásához. Az elkészült tervezetet hatalmas betűkkel, „Führer-típusú” írógépen készítették el, hogy Hitler azt szemüveg nélkül is tudja olvasni. A bevezetőben Hitler megfogalmazta a politikai célokat. Április 3-án a Fehér terv (Fall Weiss) direktívái már készen is voltak.1061 A direktívákat nyolc nappal később hirdették ki. 1062 A Hitler által írt első rész a következőkkel kezdődik: „Németország Lengyelországgal fenntartott kapcsolatai továbbra is a nézeteltérések elkerülésének alapelveire épülnek. Ha viszont Lengyelország megváltoztatja a Németországgal szembeni, mindeddig ugyanezekre az alapelvekre épülő politikáját, és fenyegető magatartást tanúsít Németországgal szemben, akkor a Lengyelországgal életben lévő szerződés ellenére végleges rendezés válik szükségessé. A cél ebben az esetben a lengyel katonai erő szétzúzása, és keleten olyan helyzet kialakítása lesz, mely megfelel a nemzetvédelmi érdekeknek. Legkésőbb az ellenséges cselekmények megindulásakor Danzig Szabad Állam a Birodalom részévé válik. Ebben az esetben a politikai vezetők kötelességüknek tartják Lengyelország elszigetelését és – ha lehetséges – a háború csupán Lengyelország területére történő korlátozását.” 1063 1939. szeptember 1-jétől a Wehrmachtnak készen kell állnia, hogy bármikor hozzáláthasson a Fall Weiss végrehajtásához.1064 Még néhány hónappal korábban, Cseh-Szlovákia megtámadása előtt, a támadás célszerűségét illetően a hadsereg parancsnokai között megosztottság uralkodott. Most nyoma sem volt a bizonytalanságnak. A Lengyelország szétzúzására irányuló, elkövetkező hadjárat céljait Halder vezérkari főnök két héten belül körvonalazta a vezérkar tábornokai és tisztjei előtt. Az előző ősszel, a szudéta válság kiteljesedése idején, még Halder testesítette meg a Hitler elleni államcsínyt dédelgető ellenzéki reményeket. Akkor még Hitler meggyilkoltatására is fel volt készülve. 1065 Most ugyanez a Halder nyilvánvaló élvezettel ízlelgette a lengyelek felett aratandó, könnyű és gyors győzelem reményeit, és már kilátásba helyezte az ezt követően a Szovjetunióval és a nyugati hatalmakkal kialakuló konfliktust. Halder a magasabb parancsnokok előtt kijelentette, hogy „hála a Führer kiemelkedő, mondhatnám ösztönösen helyes politikájának”, Közép-Európában a katonai helyzet alapvetően megváltozott. Ennek következtében Lengyelország pozíciói is jelentős változáson mentek keresztül. Halder – elmondása szerint – abban is biztos volt, hogy hallgatósága számos tagjának a nevében is beszél, amikor azt mondja, hogy a Lengyelországgal fenntartott „baráti kapcsolatok” megszüntetésével „egy nagy kő esett le a szívéről”. Lengyelország most már Németország ellenségeinek sorába lépett. Beszédének további részében Halder Lengyelország „rekordsebességgel” („einen Rekord an Schnelligkeit”) történő szétzúzásának szükségességét taglalta. A britek garanciája mindezt nem gátolja meg. A lengyel hadsereg képességeit illetően megvetően nyilatkozott.”1066 „Nem jelent komoly ellenfelet.” Ezt követően kitért a német támadás menetének néhány részletére, elfogadta az SS-szel való együttműködést, és az ország területének a párt félkatonai alakulatai által történő megszállását. A cél, ismételte meg, annak biztosítása, hogy „ne csupán a lehető leggyorsabban vereséget mérjünk Lengyelországra, hanem az is, hogy megsemmisítsük”, akár beavatkozik Franciaország és Nagy-Britannia nyugaton (amit nem tartott valószínűnek), akár nem. A támadásnak „megsemmisítő erejűnek” („zermalmend”) kell lennie. Beszédét a lengyel konfliktuson túli jövőbe tekintve fejezte be: „Három, de ha lehetséges két hét alatt végeznünk kell Lengyelországgal. Ezekután már csak az oroszoktól függ, hogy Európa sorsa a keleti front lesz, vagy sem. Mindenesetre egy gigantikus győzelmek élményével eltöltött, győztes hadsereg készen áll akár a bolsevizmussal történő szembeszállásra, akár… arra, hogy meginduljon nyugat felé…” 1067 Lengyelország kérdésében nem volt ellentét Hitler és a vezérkar főnöke között. Egy korlátozott hadjárat keretein belül, de – ha szükséges – még egy nyugati beavatkozás esetén is (amit valószínűtlennek tartottak) mindketten villámgyorsan szét akarták zúzni Lengyelországot. Lengyelországon túlnézve, a későbbiek során mindketten a konfliktus – keleti vagy nyugati irányba történő – kiszélesedésére számítottak. Hitler elégedett lehetett. Ezúttal a hadsereg vezetése részéről nem kellett problémákkal számolnia. Az 1939-es nyári válság körvonalai kialakultak. Ez nem egy Lengyelország szétzúzását jelentő, korlátozottnak szánt konfliktussal végződik, hanem azzal, hogy a jelentősebb európai hatalmak ismét egy kontinentális méretű háborúba keverednek. Ez volt Hitler azon a tavaszon vétett számítási hibája következményeinek első állomása. Ezzel együtt – mint ahogy Halder tábornokok előtt elmondott beszéde is bizonyítja – ezt a számítási hibát Hitler nem egyedül követte el.

5 KENYÉRTÖRÉS „A tábornokok és a közvélemény azonosan fogalmazza meg a választ arra a kérdésre, hogy »Danzig és a Korridor« kérdését miként kell megoldani: kebelezze be a Birodalom? Igen. Háború útján? Nem.” FELSŐ-FRANKFÖLDRŐL JELENTETT VÉLEMÉNY, 1939. JÚLIUS 31.    

„Amikor háborút kezdünk és hadat viselünk, akkor nem a jogok számítanak, hanem a győzelem.” HITLER A KATONAI VEZETŐI ELŐTT, 1939. AUGUSZTUS 22.    

„Életemben mindig kenyértörésre vittem a dolgokat.” HITLER GÖRINGNEK, 1939. AUGUSZTUS 29.

1939. április 20-ra, Hitler ötvenedik születésnapjára Göbbels a Führer-kultusz döbbenetesen extravagáns ünnepségét rendezte meg. A mértéktelen szolgai talpnyalás és hízelgés minden eddigi Führer születésnap eseményeit felülmúlta. Az ünneplés már 19-én délután elkezdődött. A kora esti órákban Hitlert ötven limuzinból álló kíséretével végigvitték a náci birodalom tervezett új fővárosa, Germania főútjának szánt, újonnan megnyitott, hét kilométer hosszúságú, zászlódíszbe öltözött és fáklyákkal megvilágított Kelet–Nyugat Tengelyen. Miután Speer hivatalosan is megnyitottnak nyilvánította az utat, Hitler visszatért a Birodalmi Kancelláriára, melynek erkélyéről végignézte az összes tartományból érkezett és a Wilhelmsplatzon összegyűlt, ujjongó pártküldöttek fáklyásmenetét. Környezetének tagjai, a titkárnőkkel kezdve, éjfélkor felköszöntötték. A most már egyértelműen kedvencnek számító Speer az újjáépített Berlin gyöngyszemének szánt, gigantikus méretű diadalív négyméteres makettjével ajándékozta meg az elragadtatott Hitlert. Hans Baur százados, Hitler pilótája az építés alatt álló és a nyár folyamán Führer-gépként szolgálatba állítani tervezett négymotoros Focke-Wulf200-as, a Kondor modelljével lepte meg főnökét. Hófehér márvány aktszoborból, bronzöntvényekből, meisseni porcelánból, olajfestményekből (néhány értékes Lenbach-, sőt Tiziano-művet is tartalmazó, de többségében a müncheni Német Művészet Házában kiállított borzalmas képekből álló kollekció), faliszőnyegből, ritka érmékből, antik fegyverekből és egyéb tárgyakból (köztük olyan giccsekkel, mint a náci jelvénnyel díszített, „Heil mein Führer” feliratot viselő, hímzett díszpárna) álló ajándéktömeg borította el az abban az előcsarnokban felállított hosszú asztalokat, ahol Bismarck elnökölt az 1878-as berlini kongresszuson. Hitler megcsodált néhány darabot, néhányra humoros megjegyzést tett, de az ajándékok többségére rá se hederített. 1068 A születésnapi ünnepségek központi rendezvénye a Harmadik Birodalom erejét és nagyságát szemléltető hatalmas kiállítás volt, mely azt volt hivatva bemutatni a nyugati hatalmaknak, hogy mire számíthatnak, ha szembekerülnek az új Németországgal. A csehszlovákiai bevonulás után visszarendelt angol, francia és amerikai nagykövetek nem vettek részt a megnyitón. A lengyeleket se képviselte semmiféle küldöttség. 1069 A Kelet–Nyugat Tengelyen délelőtt 11 órakor kezdődött díszszemle öt órán át tartott. Hitler titkárnői a „borzalmasan hosszúra nyúlt” látványosságról kimerülten tértek vissza a Birodalmi Kancelláriára, de Hitler soha nem fáradt bele, ha valami propagandarendezvény központjába került, még akkor sem, ha órákon át kellett előrelendített karral álldogálnia. 1070 A díszszemlét mintegy 10 000 méter hosszúságú filmszalagon örökítették meg. A Hitlerről mint „zseniális államférfiről” kialakított kép most már a „csapatait szemlélő, jövendő katonai vezető” képével is kiegészült. 1071 „A Führer olyan ünneplésben részesült, ami más halandónak eddig nem jutott osztályrészül”, lelkendezett Göbbels. 1072 Hitler legodaadóbb híve aligha tekinthető mérvadó döntőbírónak ebben a kérdésben, de az egész, gondosan megtervezett felhajtás mellett Hitler tömegek körében élvezett őszinte – néha az istenítéshez is közel álló – népszerűségét senki se vitathatta el. Az 1933-at megelőzően elkeseredetten náciellenes kommunista és szocialista szubkultúrát – a terror és a propaganda ellenére – továbbra is hidegen hagyta a Hitler-imádat. A katolikus hívők közül sokan érzéketlenek maradtak a nácizmus vonzerejével szemben, a protestánsokat pedig – ha kisebb mértékben is – az „egyházháború” vadította el (bár ezért nem is annyira Hitlert, hanem alárendeltjeit, főként Rosenberget és Göbbelst hibáztatták). Az értelmiségiek is lenézhették Hitlert. A régi vágású, felsőbb réteghez tartozó konzervatívak a nácik közönségességére panaszkodtak, akikben pedig még megmaradtak a liberális és humanitárius értékek szikrái, azokat megdöbbentette a rezsimnek a kristályéjszakán teljes valójában megmutatkozó brutalitása. Mindezek ellenére ahhoz nem férhetett kétség, hogy Hitler volt Európa legnépszerűbb kormányfője. Ötvenedik születésnapja tájékán a köznapi német polgároktól érkező és a lapokban közétett levelekben és versekben tükröződő odaadást elemző, emigrációban élő szociáldemokrata vezetők is beismerték, hogy mindezt nem lehet egyedül a propagandával magyarázni. Hitler – a társadalom alsóbb rétegeiből érkező nemzeti vezető – népszerűsége a hősi vezetés hosszú múltra visszatekintő hagyományaiban gyökerező naiv hitből is táplálkozott. A belső terror és a nyugati hatalmak készsége, mellyel egyik külpolitikai győzelmet a másik után tették lehetővé számára, számos ingadozó szkepticizmusát is eloszlatta. Ennek eredményeként, a háborútól való félelem ellenére, a Führerbe vetett hit és bizalom igen jelentős volt.1073 „Nagy ember, zseni, akit az egek küldtek hozzánk”, ezek voltak egy tizenhét éves lány naiv benyomásai.1074 Véleménye sokak véleményével egyezett. Az utca embere bármennyire is bírálta a Harmadik Birodalom mindennapi életével együtt járó bosszúságokat és zaklatásokat, a Führer körül kiépült személyi kultusz mégis hatalmas integrációs erőt jelentett. A náci rezsim mindennapi realitásai számos ellentmondás és ellentét forrásaivá váltak. A hatalmas költségekkel emelt pártépületek a nagyvárosok nyomasztó helyzetben lévő, és szegényes lakáskörülmények közepette sínylődő munkástömegeinek ellenszenvét váltották ki. A pártfunkcionáriusok nyilvánvaló korruptsága, botrányos luxusa és kihívó viselkedése

továbbra is kemény bírálatok tárgyát képezte. Bár az „egyházháború” 1936-hoz és 1937-hez képest némileg lecsendesedett, a párt egyházellenes fanatikusai és a hívő lakosság közötti ellentétek továbbra is ismételt viszályok forrását jelentették.1075 Hitler „sikerei” viszont ellensúlyt jelentettek és – nemzeti, és nem pártvezetőként elért és feltüntetett – „eredményei” szinte minden németet büszkeséggel töltöttek el. „Úrrá lettem a Németországban eluralkodott káoszon, megszilárdítottam a rendet, nemzetgazdaságunk minden területén jelentős mértékben növeltem a termelést”, jelentette ki Hitler április 28-án, a Reichstagban elmondott beszédében. A saját eredményeként feltüntetett fejlődésről szóló litániáját a következőkkel folytatta: „Hétmillió (!), szívünknek oly drága, munkanélküli embert sikerült véglegesen visszaállítanom a hasznos termelésbe, az összes nehézség ellenére sikerült földjén megtartanom a német parasztokat, sikerült megőriznem számukra a földet, sikerült felvirágoztatni a kereskedelmet, s hallatlan mértékben megjavítanom a közlekedés helyzetét. Nem csupán politikailag egyesítettem a német népet, hanem sikerült felfegyvereznem is, és sikerült egyik lapot a másik után kitépni abból a szerződésből, mely 448 pontjával a valaha történt legaljasabb megbecstelenítését jelentette egy nemzetnek és a halandó embereknek. Visszaadtam a Birodalomnak azokat a területeket, melyeket 1919-ben elloptak tőle. A tőlünk elszakított, boldogtalan németek millióit vezettem vissza hazájukba. Újra megteremtettem a német élettér ezeréves történelmi egységét vérontás és anélkül, hogy népemre rákényszerítettem volna egy újabb háború szenvedéseit. Mindezt saját erőmből, olyan emberként tettem, aki huszonegy évvel ezelőtt népemnek névtelen munkása és katonája voltam.” 1076 Az emberek azon aggódtak, hogy mindez meddig mehet még tovább. A gazdasági válság és a nemzeti megaláztatás éveivel szembeni kontraszt viszont még mindig szinte hihetetlennek tűnt. Az elért eredmények döbbenetesnek látszottak. A legtöbben nem szerették volna, ha ezeket egy külső konfliktus veszélybe sodorta volna. Azok számára, akik nem sokat töprengtek az okokon és a következményeken, mindez egyetlen ember agyában született meg. És annak az embernek a számára, aki mindezt elérte, az egész nem jelentett többet, mint felkészülést az elkövetkezendőkre. Az utolsó békeév tavaszának és nyarának elteltével Hitler alárendeltjei tisztában voltak a belföldi problémákkal, és azzal is, hogy azok miként érintik a széles néprétegeket. Az SD 1938 végén a parasztság körében tapasztalható, és a „teljes elkeseredettséghez közel álló hangulatról” számolt be a „földekről való elmenekülés” és a nyomasztó munkaerőhiány miatt. Az SD állítása szerint a megsemmisülés érzése részben a közönyben, részben pedig a parasztvezetők elleni nyílt lázadásban mutatkozott meg. 1077 1939. első hónapjaiban – a jelentések szerint – a parasztok hangulata még tovább romlott. 1078 Bajorországban – ugyancsak a jelentések szerint – az indulatok a „forráspontig” („Siedehitze“) hevültek.1079 Az SD arra a következtetésre jutott, hogy a „termelési harc” túljutott a tetőponton, és hanyatlással néz szembe, mely együtt jár a mezőgazdaság extenzívebbé tételével és a „völkisch lényeg” veszélybe kerülésével.1080 Az SD értékelése szerint az egész gazdasági terjeszkedés lényegében elérte saját határait. A munkaerőre nehezedő nyomás további fokozása csak termelés- és teljesítménycsökkenést eredményezhet. 1081 1939 elején az ipar egyik fellegvárának számító körzetből, a Ruhr-vidékről az élet-, munka- és lakáskörülmények következtében tapasztalható „növekvő elégedetlenségről és nyugtalanságról” érkeztek beszámolók. 1082 Az ugyanebből a körzetből nyáron érkező jelentések már a fegyvergyárak munkásai és a szénbányászok körében előforduló megbetegedések számának ugrásszerű megnövekedéséről számolnak be, de hogy ez – a jelentések állítása szerinti – fegyelemhiánynak, vagy ami valószínűbb, a megfeszített munkának, vagy ezek kölcsönhatásának tudható-e be, azt már csak találgatni lehet.1083 A munkaerőhelyzetet ekkor már „katasztrofálisnak” minősítették. 1084 Az intenzív termelés követelményeitől kimerült, elhasználódott munkásokat ekkor is inkább a rosszkedvű közöny, és nem a lázadás szelleme jellemezte.1085 Még ha az ipari munkásságot politikailag sikerült is semlegesíteni, a termelési kapacitások kihasználása – egybehangzó vélemények szerint – már elérte a maximumot. Ez már önmagában véve is nyilvánvaló veszélyt jelentett bármilyen, hosszú távú háborús készülődés szempontjából. Hitler semmi érdeklődést nem tanúsított a Birodalom különböző szegleteiből érkező, gazdasági nehézségekről szóló jelentések részletei iránt. Az 1930-as évek közepéhez hasonlóan érzékeny volt viszont arra, hogy mindez milyen hatással van a közhangulatra és a morálra, ezért az élelmiszerárak emelésének gondolatát már 1938-ban is elutasította.1086 Továbbra is, és egyre intenzívebben, főként külpolitikai kérdésekkel foglalkozott. A hazai gondokat többnyire lesöpörte az asztalról. Továbbra se hozta meg a szükséges döntéseket; az ügyeket halogatta, vagy nem vett róluk tudomást; nagyon nehezen volt mindenki számára elérhető. Még Lammersnek, aki kormányülések hiányában az egyetlen kapcsolatot jelentette a különböző szakminiszterekkel, Hitler rangidős segédtisztjénél, Wilhelm Brücknernél kellett könyörögnie, hogy 1938. október 20-án sürgős ügyek megtárgyalása érdekében rövid időre

fogadja Hitler, aki külpolitikai elfoglaltságai miatt szeptember 4-e óta mindössze egyetlen, rövidke találkozó erejéig volt csak hajlandó találkozni vele.1087 A „munkaügyi megbízottak” (Treuhänder der Arbeit) jelentései normális körülmények között Lammershez érkeztek, aki 1937-ben azokat gyakran közvetlenül Hitlernek juttatta el. A munkaerőválság akuttá válásával, 1938–39-ben Hitlert már csak szóban tájékoztatták ezeknek a jelentéseknek a tartalmáról, s csak egyetlen alkalommal (a Lammersszel 1938. szeptember elején lezajlott találkozón) hangsúlyozták az egyre növekvő munkaerőgondok komolyságát. Az önmagukat ismétlő jelentések többsége ekkor már Lammershez se jutott el.1088 Hitler mezőgazdasággal kapcsolatos érdektelensége még szembetűnőbbnek bizonyult. Egyszerűen nem volt hajlandó engedni Darré audienciára vonatkozó ismételt kéréseinek, s válasz nélkül hagyta azt is, amikor a mezőgazdasági miniszter a kritikus helyzetről szóló feljegyzésekkel bombázta a Birodalmi Kancelláriát. Hitlert végül csak 1940-ben lehetett rávenni, hogy egyáltalán szóban foglalkozzon a mezőgazdaságban dolgozók munkaerőhiány miatti elkeseredett panaszaival. Akkor is csak azt közölte, hogy a panaszok majd a háború után nyernek orvoslást. 1089 Ez is rámutatott Hitler gondolkodásmódjának egyik igen fontos vonására: a háborút csodaszernek tartotta. Bármilyen probléma merül is fel, azt a háború megoldja, és egyedül csak a háború képes megoldani. Éberen vigyázta viszont népszerűsége összeomlásának és – az ezt minden bizonnyal követő – belpolitikai válságnak a veszélyét. 1090 Az 1918-as események megismétlődésétől való félelmek soha nem jártak túlságosan messze a realitásoktól. 1091 Úgy tűnik, még azt is érezte, hogy saját, hallatlanul nagy népszerűsége is ingatag alapokon nyugszik. „Mióta aktív politikai szerepet játszom, különösen azóta, hogy a Birodalmat vezetem, csak sikereim voltak”, jelentette ki 1938 novemberében egy lapszerkesztőkből álló hallgatóság előtt. „…Mi történik akkor, ha egyszer majd sikertelenséggel kell szembesülnünk? Ez szintén előfordulhat, uraim.”1092 Ebből az alkalomból viszont „intellektuális réteg” előtt beszélt, mely iránt a megvetésen kívül semmit se érzett. Ha egyáltalán megismerkedett volna az ipari munkásság és parasztság körében uralkodó, elkeseredett hangulatról szóló jelentésekkel, akkor ezek csak azt a meggyőződését támasztották volna alá, hogy mindvégig igaza volt: csakis a háború és a terjeszkedés jelenthet megoldást Németország problémáira. Valójában az is kétséges, hogy ha még el is olvassa azokat, hitelt adott volna-e a morál alacsony szintjéről szóló jelentéseknek. Mintegy három évvel korábban, amikor akkori segédtisztje, Fritz Wiedemann megkísérelte összegezni a negatív véleményekről szóló jelentéseket, Hitler már akkor se volt hajlandó azt végighallgatni, hanem azonnal ordítozni kezdett: „A nép hangulata egyáltalán nem rossz, hanem jó. Ezt én jobban tudom! Csak az ilyen jelentések rontják a hangulatát. A jövőre nézve megtiltom az ilyen dolgokat.” 1093 Lengyelország lerohanásának napján majd a következőket mondja a Reichstag képviselői előtt: „Ne mondja nekem senki, hogy gaujában, kerületében, választókörzetében (Gruppe) vagy szervezetében valamiért rossz a hangulat! Önök a felelősek a hangulatért!” 1094 1939 áprilisában az ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségen a rajongó tömeg hódolatát fogadva kijelentette, hogy a nép valós hangulatának ez a kifejeződése új erővel tölti el. 1095 Az egymás után aratott rendkívüli győzelmek után önmagába vetett hite mértéktelen megalomániává fejlődött. Még a Berghofban előforduló magánvendégei előtt is gyakran hasonlította magát Napóleonhoz, Bismarckhoz és más kiemelkedő történelmi személyiségekhez. 1096 Az őt állandóan foglalkoztató újjáépítési és rekonstrukciós programokat is saját tartós emlékművének, a nagyság olyan megtestesülésének tekintette, mint azokat az építményeket, melyeket a fáraók és a római császárok hagytak az utókor számára.1097 Úgy érezte, hogy karöltve jár a Sorssal. Ez a beállítottság nagyon kevés helyet engedett a mindennapi problémák és a köznapi emberek gondjai számára. Nagyjából ugyanez volt a helyzet, amikor Schacht vagy Göring hívta fel a figyelmét az egyre romló gazdasági helyzetre. Véleménye szerint ezek a problémák csupán múló jelenségek, ideiglenes, bosszantó apróságok voltak, melyek jelentősége eltörpült az ő grandiózus látomásai és az eljövendő küzdelmek nagysága mellett. Ahogy az 1920-as évek óta ismételten hirdette, egyedül a kard jelenti a megoldást: a túlélés számára szükséges élettér meghódítását. A keleti területek egyszer majd mindennel el fogják látni Németországot. Akkor már nem lesz semmiféle gazdasági probléma. A lehetőségek készen állnak, de azokat gyorsan meg kell ragadni. Ellenségei – jelentette ki München után – satnyák és jelentéktelenek. Most viszont erőt gyűjtenek. Nincs vesztegetni való idő. Bizarr szemlélet volt. 1939 nyarán viszont ez a mentalitás vezette Németországot egy európai háború felé. Hitler mindvégig nyitott kapukat döngetett. A revansizmus és a revizionizmus biztosította számára a platformot. A Külügyminisztérium mandarinjai, az ipar nagyurai és mindenekelőtt a fegyveres erők vezetői saját érdekeiktől vezérelve, „a Führer szellemében dolgozva”, mindent megtettek Versailles és Locarno következményeinek felszámolásáért, a gazdasági terjeszkedésért, és a háborús gépezet létrehozásáért. A meggyengült és megosztott

nyugati hatalmak lépésről lépésre engedményeket tettek. Azok biztosították a nemzetközi hátteret Hitler hatalmának kiszélesedéséhez, a milliók ujjongását kiváltó diplomáciai győzelmekhez. Presztízsének mértéktelen megnövekedése Hitlert olyan helyzetbe hozta, hogy még közvetlen környezete is félelemmel vegyes tisztelettel vette körül. A Führerkultusz egyre jobban minden kritikán fölül helyezte, meggyengítette az ellenzéket, s rendkívüli módon megerősítette helyzetét azokkal szemben, akik annak idején mindent megtettek felemelkedéséért, de most partvonalon kívülinek és mellőzöttnek érezték magukat. A hagyományos nemzeti-konzervatív hatalmi elit segített megteremteni Hitler figuráját. Hitler viszont ekkorra már föléje tornyosult. 1098 A hadsereg vezetésében és a Külügyminisztériumban 1938 februárjában végbement jelentős személyi változások, majd az ezt követő nagy külpolitikai győzelmek a lehetséges utolsó visszafogó erőket is felszámolták. A lakájokkal, bólogatójánosokkal és köpönyegforgatókkal körülvett Hitler hatalma ekkor már korlátlan volt. Dönthetett a háború és béke kérdésében. 1099

I. Hitler 1939. április 28-án a Reichstagban megtartott beszédében hozta nyilvánosságra Lengyelországgal és NagyBritanniával kapcsolatos politikájának hirtelen megváltozását. A két óra húsz perces beszédre Roosevelt elnök két héttel korábban küldött üzenete szolgáltatta az ürügyet. 1100 CsehSzlovákia lerohanásától indíttatva, s válaszul a diktátor április 1-jén Wilhelmshavenben elmondott agresszív hangvételű beszédére, az elnök azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, adjon biztosítékot arra, hogy az elkövetkező huszonöt év során tartózkodik harminc megnevezett, főleg európai országgal, valamint Irakkal, Arábiával, Szíriával, Palesztinával, Egyiptommal és Iránnal szembeni minden támadástól. Egy ilyen biztosíték esetén az Egyesült Államok – jelentette ki Roosevelt – szerepet vállal a leszerelés ügyének és annak előmozdításában, hogy a világpiacon egyenlő feltételekkel lehessen hozzáférni a nyersanyagokhoz. 1101 Hitlert felbőszítette Roosevelt távirata. Sértésnek vette azt is, hogy a távirat tartalmát Washingtonban még azelőtt nyilvánosságra hozták, mielőtt az megérkezett volna Berlinbe. Hitler az üzenet hangvételét is kihívónak találta. 1102 A harminc ország megnevezése pedig alkalmat adott neki arra a kijelentésre, hogy mindezen országokban megfelelően tájékozódott, és egyikük sem érzi magát fenyegetve Németországtól. Igaz, néhány, Szíriához hasonló, szabadságától megfosztott és a demokratikus államok katonai ellenőrzése alatt álló ország állítólag nem tudott a kérdésre válaszolni, az Ír Köztársaság pedig –  állítása szerint – Nagy-Britannia, és nem Németország agressziójától tartott. 1103 A Roosevelt üzenetében felemlegetett leszerelési kérdés (melyből néhány évvel korábban Hitler is hatalmas tőkét kovácsolt) további, ajándéknak is minősíthető propagandalehetőséget biztosított számára. Maró gúnnyal nekiment Rooseveltnek, és követeléseire huszonegy pontos „választ” adott, melynek mindegyike derültségre fakasztotta a Reichstag összegyűlt tagjait, akik minduntalan hatalmas nevetésben törtek ki, amikor gúnnyal árasztotta el az elnököt. 1104 Teljesen leizzadva tért vissza a Birodalmi Kancelláriára, ahol a forró fürdőt már előkészítették számára. A Külügyminisztérium hivatalnokai úgy ítélték meg, hogy minden irányba alaposan „odavágott” (ausgekeilt), amit Hitler elismerésként értékelt.1105 A német rádióhallgatók közül számosan ezt tartották egyik legjobban sikerült beszédének.1106 A Berlinben állomásozó amerikai újságíró, William Shirer is hajlamos volt ezzel egyetérteni: „Hitler ma nagyszerű színészi teljesítményt nyújtott”, írta. 1107 Az előadás elsősorban a belső fogyasztást szolgálta. A külvilág – legalábbis azok az országok, melyek úgy érezték, hogy már túl régóta kénytelenek elviselni Hitlert – már korántsem volt ennyire elragadtatva. A bohózatot megelőzően Hitler kihasználta az alkalmat, hogy felmondja Lengyelországgal a megnemtámadási szerződést, Nagy-Britanniával pedig a haditengerészeti egyezményt. Az erről szóló memorandumokat úgy küldték meg a varsói és londoni nagykövetségeknek, hogy azok átadása egybeessen a beszéd elhangzásával. Hitler megismételte a Brit Birodalom iránti csodálatát, hangsúlyozta a megértés érdekében tett erőfeszítéseit, majd leszögezve, hogy egyetlen követelése Nagy-Britanniával szemben a volt német gyarmatok visszaszolgáltatásában merül ki, a haditengerészeti egyezmény felmondásáért Nagy-Britannia „bekerítési politikáját” tette felelőssé. 1108 Valójában csupán a német haditengerészet érdekeinek megfelelően cselekedett, mely a flottaépítéssel kapcsolatban korlátozó erejűnek ítélte az egyezményt, és egy idő óta annak felmondását szorgalmazta Hitlernél. 1109 A lengyelek Danzig és a Korridor ügyében tanúsított hajthatatlansága, márciusi mozgósításuk – ami Hitler szemében legalább akkora kihívásnak számított, mint a csehek elmúlt év májusában végrehajtott mozgósítása –,  valamint a NagyBritanniával Németország elleni szövetkezésük is elégséges indokot szolgáltatott a szerződés felmondására. 1110 Németországon kívül aligha tartotta valaki mindezeket kényszerítő erejű indoknak a szerződések felmondására.

Március vége óta, vagyis a legyelek részére adott brit garanciák óta, melyeket hamarosan a brit–lengyel kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötéséről szóló hírek követtek, Hitler gyakorlatilag lemondott a lengyelekről. Az április elején kiadott katonai direktívák is erről tanúskodtak. Belátta, hogy a lengyelek harc nélkül nem hajlandók engedni a német követeléseknek. Nos, akkor lesz részük a harcból. És szét lesznek zúzva. Most már csak az időzítés és a feltételek pontosítása volt hátra. Hitler Lengyelországgal szembeni új, agresszív álláspontját a rezsim egész vezetése és a széles néprétegek is melegen üdvözölték, még azok is, akik az előző nyáron ellenezték a Cseh-Szlovákia elleni nagy kockázatvállalást. A Külügyminisztérium hagyományosan lengyelellenes beállítottságát tükrözte az a megelégedett stílus is, mellyel Weizsäcker április elején közölte a lengyelekkel, hogy Németország minden, velük folytatott tárgyalást befejezettnek nyilvánít.1111 A katonák körében is heves lengyelellenes hangulat uralkodott. A katonai vezetők – még azok is, akik nem sokra becsülték Hitlert – lelkesen fogadták a Lengyelországgal meglévő vitás határok felülvizsgálatának szándékát, melyet annak idején Cseh-Szlovákia esetében nem fogadtak kitörő örömmel. A köznapi katonák is alig várták, hogy szabadjára engedjék őket Lengyelországgal szemben. 1112 A hadsereg fegyvernemi parancsnokai kezdettől fogva jobban együttműködtek a Lengyelország elleni tervek kidolgozásában, mint előzőleg, a szudéta válság idején. 1113 A brit garancia ellenére az előző évinél nagyobb bizalommal viseltettek Hitler újabb merész akciója iránt, és sokkal kevésbé tartottak a nyugati beavatkozástól.1114 Az új Birodalmi Kancellárián lévő dolgozószobájában május 23-án megtartott tanácskozáson Hitler a katonai felső vezetés előtt vázolta a Lengyelországgal és a szélesebb értelemben vett stratégiai kérdésekkel kapcsolatos álláspontját. Beszédének lényegét Wehrmacht-segédtisztje, Rudolf Schmundt alezredes jegyezte fel. Őszinte beszéd volt még akkor is, ha néhány vonatkozásban (az írásos feljegyzés szerint) meglehetősen homályosnak bizonyult. Nem csupán a Lengyelország elleni támadást helyezte kilátásba, hanem teljesen világossá tette azt a már sokkal messzebbre vezető szándékát is, hogy fel kell készülni a Nagy-Britanniával elkerülhetetlenül sorra kerülő leszámolásra. Az 1937. november 5-én lezajlott, és Hossbach által lejegyzett értekezlettől eltérően most semmi jele nem volt annak, hogy a katonai vezetőkben komoly nyugtalanságot keltettek volna a hallottak. Az értekezlet akkor a nyersanyagelosztás azon problémáinak rendezése céljából került összehívásra, melyek abból fakadtak, hogy januárban prioritást biztosítottak a haditengerészet Z-tervének. 1115 Az akkori alkalomhoz hasonlóan Hitler ezúttal se foglalkozott ezekkel a részletekkel, hanem ezúttal Lengyelországgal és a Nyugattal kapcsolatban átfogó stratégiai értékelést adott. Más országokat, a Szovjetuniót is beleértve, alig érintett. Érdekes módon – és annak jeleként, hogy az egyre fokozódó nehézségekről szóló jelentések mégsem maradtak hatástalanok – Hitler annak hangsúlyozásával kezdte, hogy meg kell oldani Németország gazdasági problémáit. A problémákra adott válasza ugyanaz volt, mint amit már több mint tizenöt éve állandóan mondogatott, bár ezúttal nyíltabban és egyértelműbben fejezte ki magát, mint amikor hat évvel korábban, kancellárrá történt megválasztása után először szólt a katona vezetőkhöz. „Ez elképzelhetetlen anélkül, hogy »betörjünk« más országokba, vagy támadást intézzünk más népek tulajdona ellen”, jelentette ki merészen. Jellemző stílusban tovább folytatta: „Az állam nagyságával arányos élettér biztosítása alapvető fontosságú minden hatalom számára. Bizonyos ideig meglehet nélküle, de a problémát előbb vagy utóbb, ha törik, ha szakad, meg kell oldania. A fellendülés vagy a hanyatlás közt kell választani. Tizenöt vagy húsz év múlva a megoldást ránk fogják kényszeríteni. Hosszabb időn át egyetlen német államférfi se térhet ki a probléma elől.” Ezután ismét Lengyelországgal kezdett foglalkozni. A lengyelek mindig is Németország ellenségeinek oldalán fognak állni. A megnemtámadási szerződés ezen mit se változtatott. Szándékait brutális nyíltsággal fejtette ki: „Itt most nem Danzig a tét. Számunkra most az élettér kelet felé történő kiterjesztése és az a tét, hogy megoldjuk élelmiszerproblémáinkat és a balti államok kérdését. Élelmiszertartalékokat csak a ritkán lakott területekről lehet beszerezni. A termőföld erején túlmenően a német művelési módszerekkel hallatlan mértékben fokozni lehet a termelést. Európában nem kínálkozik más lehetőség.” A gyarmatok se jelentenek megoldást, állította, mivel azokat tengeri blokád alá lehet helyezni. Egy Nyugattal folytatott háború esetén a keleti területek élelmiszert és munkaerőt biztosítanak. A gazdasági problémákról ezután áttért a stratégiai kérdésekre. Lengyelország problémája elválaszthatatlan a Nyugattal történő leszámolástól. A lengyelek engednének az orosz nyomásnak. Kihasználnának minden lehetőséget, ha Németország katonai konfliktusba kerülne a nyugati hatalmakkal. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy „az első adandó és megfelelő alkalommal támadást kell indítani Lengyelország ellen. Nem számíthatunk arra, hogy

Csehország esete megismétlődik. Háború lesz. Feladatunk az, hogy Lengyelországot elszigeteljük. Ha sikerül elszigetelnünk, az döntő súllyal esik latba.” Ezért fenntartotta magának a jogot, hogy ő határozza meg a támadás időzítését. El kell kerülni, hogy egyidejűleg konfliktus támadjon a Nyugattal is. Ha erre mégis sor kerülne – tárta hallgatósága elé Hitler a prioritásait –, „akkor elsősorban Anglia és Franciaország ellen kell felvenni a harcot.” Ezt követően megismételte, hogy – és ha Schmundt feljegyzési pontosak, akkor homlokegyenest ellentmondott önmagának – a Lengyelország elleni támadás csak akkor lehet sikeres, ha a Nyugatot sikerül távol tartani a konfliktustól, de ha erre nincs lehetőség, akkor jobb azonnal a Nyugat ellen fordulni, és egyidejűleg a lengyelekkel is leszámolni.” Első alkalommal fordult elő, hogy a Szovjetunióval kapcsolatos megjegyzései nem voltak kifejezetten ellenségesek. A néhány nappal korábban kinevezett szovjet külügyminiszter, Molotov megjegyzéseire közvetett választ adva kijelentette, hogy a politikai kapcsolatok javulása után csupán gazdasági kapcsolatokról lehet szó a két ország között.1116 A korábbi gyakorlatától eltérően ezúttal nem zárta ki a politikai kapcsolatok javulásának lehetőségét, sőt azt sugallta, hogy Oroszország akár közömbösen is viselkedhet Lengyelország szétzúzása esetén. A legnagyobb gondot a Nyugattal, különösképpen Nagy-Britanniával elkövetkező leszámolás jelentette számára. A hosszú távú békés egymás mellett élés lehetőségét erősen kétségbe vonta. Ezért fel kellett készülni a konfliktusra. Egyértelműen arra engedett következtetni (mint ahogy ezt az év elején Göbbelsnek egy magánbeszélgetés során nyíltan meg is mondta), hogy a hegemóniáért folytatott harc elkerülhetetlenül összeütközéshez vezet. „Ezért Anglia az ellenségünk, és az Angliával való leszámolás élet-halál kérdése.” Ezt követően a leszámolás természetéről kezdett meditálni, ami nem sokban különbözött attól, mint ami egy évvel később meg is történt. Hollandiát és Belgiumot le kell rohanni. A semlegességről szóló nyilatkozatokat nem kell figyelembe venni. Franciaország legyőzése után (amivel egyáltalán nem úgy foglalkozott, mintha az különösebb nehézségeket okozna) a nyugati parti bázis lehetővé teszi, hogy a Luftwaffe és a tengeralattjárók segítségével olyan blokádot léptessenek életbe, mely térdre kényszeríti NagyBritanniát. Totális háború lesz: „Ezután fel kell égetni magunk mögött a hidakat, és már nem a jó vagy a rossz lesz a kérdés, hanem egy 80 milliós nép léte vagy nemléte jelenti a problémát.” Egy tíz-tizenöt évig tartó háborúval kell számolni. Ezért hosszú háborúra kell felkészülni annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén mindent meg kell tenni egy meglepetésszerűen mért, megsemmisítő csapás érdekében, amire csak akkor nyílhat lehetőség, ha Németország elkerüli, hogy Lengyelország miatt háborúba „csússzon” Nagy-Britanniával. Hitler ekkor Lengyelország megsemmisítését nyilvánvalóan az előtt képzelte, hogy bármilyen konfliktusba keveredett volna a Nyugattal. 1117 A Nagy-Britanniával kirobbanó konfliktus során nem a légierő, hanem a brit flotta megsemmisítése lesz a döntő fontosságú, jelentette ki, és ezzel közvetett választ is adott a nyersanyagkiutalások kérdésére, s azt is bizonyította, hogy stratégiai gondolkodás terén még mindig nem tudott szabadulni a múlt rabságából. Hogy mindezt miképpen lehet megvalósítani, az továbbra se volt világos. Egy különleges operatív részleget kellett felállítani, hogy kidolgozza a részleteket, és őt minderről folyamatosan tájékoztassa. „A cél továbbra is Anglia térdre kényszerítése marad”, jelentette ki. Az itt-ott zavarosnak tűnő, de lényegét tekintve nyílt és egyértelmű beszéd végén csak Göring tett megjegyzéseket. Egyáltalán nem meglepő módon valami konkrétumot is szeretett volna hallani a nyersanyagokkal kapcsolatos prioritásokról, és a Nyugattal való konfliktus hozzávetőleges időzítéséről. Hitler erre homályosan csak azt válaszolta, hogy a különböző fegyvernemek fogják eldönteni, hogy mit szükséges kiépíteniük. A haditengerészet igényeivel kapcsolatban azonban továbbra is hajthatatlan maradt, amit az a kijelentése is bizonyít, mely szerint „a flottaépítési program semmiben se változik”. A jelenlévők legnagyobb megkönnyebbülésére a Nyugattal szembeni konfliktus időzítésével kapcsolatosan a fegyverkezési program befejezésének időpontját, 1943–44-et jelölte meg ugyanúgy, ahogy ezt 1937 novemberében tette. Abban viszont senki sem kételkedett, hogy Lengyelországot Hitler még abban az évben meg akarja támadni.1118

II. Tavasszal és nyáron lázas diplomáciai tevékenységgel próbálták Lengyelországot elszigetelni, és elriasztani a nyugati hatalmakat attól, hogy belekeveredjenek a helyi jellegűnek szánt konfliktusba. A Hitler katonai vezetők előtt elmondott beszédét megelőző napon Németország és Olaszország aláírta az úgynevezett Acélpaktumot, hogy ezzel is elrettentse Nagy-Britanniát és Franciaországot Lengyelország támogatásától. 1119 Az olaszok továbbra is sértve érezték magukat, amiért a németek előzetesen nem tájékoztatták őket Cseh-Szlovákia lerohanásáról. „Amikor Hitler elfoglal

egy országot, akkor mindig küld nekem egy üzenetet”, háborgott Mussolini. 1120 Ribbentrop viszont a kapcsolatok megjavításán fáradozott. Amikor április elején az olaszok lerohanták Albániát – részben azért, mert meg akarták mutatni a németeknek, hogy ők is képesek ilyesmire –, akkor Berlin örömmel üdvözölte az eseményeket. A csak a szovjetellenes szövetségben érdekelt, és a Nyugattal kapcsolatos minden elkötelezettséget kínosan kerülő japánok továbbra is makacsul elzárkóztak Ribbentrop nagy ívű tervétől, a háromoldalú szerződés megkötésétől. 1121 A fontoskodó és nagyképű német külügyminiszter, akit még Hitler is felfuvalkodottnak nevezett, rávette az olaszokat egy olyan kétoldalú katonai szerződés aláírására, mely rögzítette, hogy a Führer öt évig békét akar, és számítása szerint a lengyelek – amint rájönnek arra, hogy a Nyugat segítségére nem számíthatnak – békés úton rendezik a kérdéseket.1122 Vegyes eredménnyel jártak a német kormány arra irányuló törekvései is, hogy több, kisebb európai ország együttműködését vagy pozitív semlegességét biztosítsa, és megakadályozza azok kapcsolódását az angol–francia érdekszférához. Nyugaton Belgium semlegessége – bármilyen tervei is voltak Hitlernek egy ilyen semlegesség neki alkalmas időben történő semmibevételére – azt a célt szolgálta volna, hogy a lehető legtávolabb tartsa a nyugati hatalmakat a német iparvidékek szívétől. Mindenekelőtt a Svédországból és Norvégiából importált, létfontosságú vasérc biztosítása érdekében a korábbi években minden erőfeszítést megtettek a semleges skandináv országokkal fennálló kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséért is. 1123 A Baltikumban Lettország és Észtország hajlandó volt megnemtámadási szerződést kötni. Európa többi részén viszont meglehetősen felemás eredményekhez vezettek a diplomáciai erőfeszítések. Magyarország, Jugoszlávia és Törökország nem mutatott hajlandóságot, hogy szorosan felsorakozzon Berlin mögé. Azt se sikerült megakadályozni, hogy Törökország hivatalosan is Nagy-Britannia mellett foglaljon állást. A törökök emellett továbbra is jó kapcsolatokat kívántak ápolni Berlinnel, s ez egyben a rendkívül fontos krómércszállításokat is biztosította Németország számára. A Balkánon végbement gazdasági behatolás eredményeként a rezet és egyéb ásványkincseket Németország továbbra is be tudta szerezni Jugoszláviából. A szakadatlan nyomás Romániát is gazdasági csatlóssá változtatta, amit 1939 márciusának végén szerződéssel is megpecsételtek, amely ellenségeskedés esetén többé-kevésbé biztosította Németország hozzáférését a román olajhoz és gabonához.1124 A legnagyobb kérdőjelet a Szovjetunió jelentette. Lehetett ugyan a Birodalom antikrisztusa, de Lengyelország szétzúzásához a kulcsot mégis ez az ország jelentette. Ha sikerül megakadályozni, hogy a Szovjetunió egy háromoldalú paktum keretén belül szövetségre lépjen a Nyugattal, melyet Nagy-Britannia és Franciaország nem túlzott lelkesedéssel szorgalmazott, vagy ha sikerül megkötni az egyelőre elképzelhetetlennek látszó paktumot a Szovjetunióval, akkor Lengyelország teljesen el lesz szigetelve, ki lesz szolgáltatva Németország kényének-kedvének, az angol és francia garanciák értéküket vesztik, és Nagy-Britannia, a legnagyobb ellenfél jelentősen meggyengül. 1939 tavaszán ezek a gondok és gondolatok terhelték Hitler külügyminiszterét. 1125 Az ezt követő hetekben német részről inkább Ribbentrop, és nem a tétovázó Hitler volt az, aki kezdeményezően lépett fel, és márciustól kezdve a megbékélés, valamint egy újbóli közeledés érdekében igyekezett feltárni az összes – oroszokat érdeklő – lehetőséget.1126 A szovjet vezetés, mely abban a hitben élt, hogy a Nyugat bátorítani akarja a Kelet (azaz a Szovjetunió) ellen irányuló német agressziót, és felismerte, hogy München után a kollektív biztonság ügye halott, valamint tisztában volt azzal, hogy keleten elejét kell vennie a japánok agresszív szándékainak is, de mindenekelőtt kétségbeesetten időt akart nyerni az előbb vagy utóbb bekövetkező támadás elleni védelme megerősítése céljából, ezért –  ha hosszabb ideig csupán puhatolózó jelleggel is – szintén ebbe az irányba mozdult el. 1127 Sztálin nyitva hagyta maga előtt a lehetőségeket egészen augusztusig, amikor az ímmel-ámmal együttműködő nyugati hatalmakkal kötendő paktum előtt végleg bezárult minden ajtó.1128 Március 10-én, a Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusán elmondott beszédében Sztálin támadta a Nyugat békülékeny politikáját, azt a Szovjetunió ellen irányuló német támadás bátorításának minősítette, s kijelentette, hogy nem hajlandó „kikaparni a gesztenyét a tűzből” a nyugati hatalmak számára. A beszédet Ribbentrop –  későbbi állítása szerint – úgy értékelte, hogy az talán megnyit bizonyos lehetőségeket. Megmutatta a beszédet Hitlernek is, és felhatalmazást kért, hogy kideríthesse Sztálin valós szándékait. Hitler habozott. Ki akarta várni a fejleményeket. 1129 Ribbentrop ennek ellenére óvatosan tapogatózni kezdett. A nem hivatalos válasz biztató volt. Ribbentrop úgy vélte, hogy Hitler elutasító lesz, ezért azt nem is hozta a tudomására. 1130 Április közepén a szovjet nagykövet Weizsäcker előtt kijelentette, hogy az ideológiai különbségek nem gátolhatják a kapcsolatok javulását. 1131 Hitler válasza még

mindig váratott magára. Az se győzte meg, amikor Gustav Hilgert, a moszkvai német nagykövetségen hosszú ideje szolgálatot teljesítő diplomatát a Berghofba rendelték annak kifejtésére, hogy Makszim Litvinov szovjet külügyminiszter (aki – részben annak köszönhetően, hogy szovjet nagykövet volt az Egyesült Államokban – szoros kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, s ráadásul zsidó is volt) menesztését és felváltását a Sztálin jobbkezének számító Vjacseszlav Molotovval olyan jelzésként kell értékelni, hogy a szovjet diktátor megegyezésre törekszik Németországgal.1132 Ismét csak Ribbentrop volt az, akit a hír felvillanyozott. 1133 Megközelítőleg ebben az időszakban értesült a moszkvai német nagykövettől, gróf Friedrich Werner von der Schulenburgtól, hogy a Szovjetunió a kapcsolatok helyreállítását szeretné Németországgal.1134 Megérezte a lehetőséget, hogy drámai módon ráboríthatja az asztalt Nagy-Britanniára, arra az országra, mely őt oly durván eltaszította magától. Azt a lehetőséget vélte felfedezni, mely dicsőséget hozhat számára, mellyel kivívhatja a Führer elismerését, s úgy vonulhat be a történelembe, mint aki jelentős mértékben hozzájárult Németország győzelméhez. Hitlernek viszont az volt a véleménye, hogy a Németország felé történő nyitás hátterében az orosz gazdasági nehézségek állnak, és az a „ravasz róka” Sztálin által felfedezett lehetőség húzódik meg, hogy ezzel meg lehet szüntetni a lengyel fenyegetést országa nyugati határain. Hitler érdekei pedig Lengyelország elszigetelését és Nagy-Britannia távoltartását diktálták.1135 Ribbentrop most már rá tudta venni Hitlert, hogy engedjen a szovjet kéréseknek, és felújítsák a még az előző év februárjában megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat. 1136 Molotov viszont közölte Schulenburggal, hogy „politikai bázist” kell találni, mielőtt a tárgyalások ismét megindulnának. Hogy ez alatt mit értett, az tisztázatlan maradt. 1137 Hitler ekkor ismét jeges vízzel hűtötte le Ribbentrop politikai tárgyalások iránti lelkes hajlandóságát. Weizsäcker véleménye szerint a külügyminiszter felajánlását, hogy a szovjet–japán konfliktusban közvetítő szerepet vállal, és célzását Lengyelország szétdarabolására a szovjetek „hatalmas hahotával” fogják fogadni. 1138 Az erőteljes és kölcsönös gyanakvás június folyamán a kapcsolatok ismételt elhidegüléséhez vezetett. Molotov továbbra is húzta az időt, és nyitva tartotta maga előtt a lehetőségeket. A szórványos és ötletszerű gazdasági tárgyalásokat még életben tartották. Június végén viszont a kereskedelmi tárgyalások során a szovjetek támasztotta nehézségektől felbőszült Hitler elrendelte a tárgyalások befejezését. 1139 Ekkor a szovjetek vették át a kezdeményezést. Három héten belül értésre adták, hogy a gazdasági tárgyalásokat folytatni lehet, és kedvezőek a feltételek egy gazdasági megállapodás megkötésére.1140 Berlin pontosan erre a jelzésre várt. A Moszkvában lévő Schulenburgot utasították, hogy ismét „vegye fel a szálakat”.1141 Négy nappal később Karl Schnurre, Ribbentrop oroszszakértője a Külügyminisztérium kereskedelmi főosztályán, Berlinben ebédre hívta meg Georgij Asztahov szovjet ügyvivőt és Jevgenyij Babarin kereskedelmi képviselőt. A külügyminisztertől kapott részletes instrukciók alapján értésükre adta, hogy a kölcsönös területi érdekeket figyelembe véve a kereskedelmi megállapodással egyidejűleg politikai egyetértés is kialakulhat Németország és a Szovjetunió között. A felvetésre bátorító válasz érkezett. 1142 Ribbentrop három napon belül kiadta az utasítást Schulenburgnak, hogy mindezeket közvetlenül Molotovnak is hozza tudomására. Maga Schnurre a következőket írta Schulenburgnak: „Oroszország problémáját politikailag rendkívüli sürgősséggel kell kezelni.” Állítása szerint napi kapcsolatban állt Ribbentroppal, aki állandó kapcsolatot tartott a Führerrel. A szovjet–brit tárgyalások megzavarása érdekében Ribbentrop áttörést akart elérni az orosz kérdésben, de megállapodásra is szeretett volna jutni a Szovjetunióval. „Ezért a nagy sietség, mellyel az utolsó utasításokat küldtük.” 1143 Molotov, amikor augusztus 3-án találkozott Schulenburggal, semmi mellett nem kötelezte el magát, sőt bizonyos fokig visszautasítónak is tűnt. Két nappal később viszont Asztahov a Schnurréval tartott nem hivatalos kapcsolatain keresztül Ribbentrop tudomására hozta, hogy a szovjet kormány komolyan érdekelt „a kapcsolatok kölcsönös megjavításában”, és a politikai tárgyalások kérdését is kész megfontolás tárgyává tenni. 1144 Július vége tájékán Hitler, Ribbentrop és Weizsäcker meghatározta a Szovjetunióval megkötendő megállapodás célkitűzéseit, melyek Lengyelország és a balti államok felosztását is magukba foglalták. 1145 Egy ilyen jellegű megállapodás megkötésének lehetőségére célzott Schulenburg a Molotovval augusztus 3-án lezajlott találkozón is. 1146 Sztálin nem siette el a dolgokat. Most már ismerte a németek szándékait és azt is, hogy nagyjából mikorra időzítik a lengyelek elleni támadást.1147 Hitlernek viszont nem volt vesztegetni való ideje. A Lengyelország elleni támadást nem lehetett halogatni. Az őszi esőzések, közölte Ciano gróffal augusztus közepén, az utakat sártengerré, Lengyelországot pedig „egy mindenfajta katonai akcióra teljesen alkalmatlan mocsárrá” változtatják. A hónap végéig le kell csapni Lengyelországra.1148

III. Hitler közben a német közvélemény és a világ előtt igyekezett minél jobban elködösíteni szándékait. Július közepén utasította a NSDAP sajtóügynökségét, hogy a megszokottnál jóval korábban hozza nyilvánosságra a „Birodalmi Békepártnapok” 1939. szeptember 2–11-re tervezett időpontját. Azt is közölték, hogy augusztus 27-én részt vesz a tannenbergi csata 25. évfordulójára 100 000 fő részvételével tervezett hatalmas tömeggyűlésen. 1149 Akkorra már hetek óta készen álltak a részletesen kidolgozott katonai tervek Lengyelország lerohanására, s az akciónak legkésőbb szeptember 1-jén kellett megindulnia.1150 Figyelemreméltó, hogy a három nyári hónap túlnyomó részében, míg Európa a háború szakadékának szélén tántorgott, Hitler távol volt a kormány berlini székhelyétől. Idejének nagy részét, mint mindig, amikor nem a Berchtesgaden fölötti sasfészekben tartózkodott, országon belüli utazgatással töltötte. Június elején meglátogatta a Volkswagen fallerslebeni építkezését, melynek alapkövét egy évvel korábban ő maga rakta le. Innen Bécsbe ment a Birodalmi Színházi Hét rendezvényeire, ahol részt vett Richard Strauss Friedenstag című művének bemutatóján, közben segédtisztjeit elárasztotta harminc évvel korábbi opera- és színházlátogatásainak élményeivel, s előadásokat tartott nekik a bécsi építészet pompás remekműveiről. Elutazása előtt meglátogatta unokahúga, Geli Raubal sírját (aki 1931-ben, titokzatos körülmények között az ő lakásán lőtte agyon magát). Ezután Linzbe utazott, ahol megkritizálta az újonnan épített munkáslakásokat, mert nem volt hozzájuk erkély, amit pedig minden lakásnál nagyon fontosnak tartott. Innen a gyermek- és iskoláséveihez kapcsolódó Lambachon, Hafelden és Fischlhamon keresztül Berchtesgadenbe hajtatott.1151 Július elején a mecklenburgi Rechlinben volt, ahol megtekintette a legújabb repülőgépek prototípusait, beleértve az első, óránként közel 1000 km-es sebességre képes, rakétahajtóművel ellátott He 176-os gépet is. Amikor a látottak élénk érdeklődést váltottak ki belőle, Göring azonnal közölte, hogy mindent megtettek a géptípus mielőbbi rendszerbe állítása érdekében. Senkinek se volt bátorsága elmagyarázni neki, hogy ezek alkalmazhatósága még a távoli jövő kérdése.1152 Ezt követően, a hónap derekán Hitler Münchenben részt vett a „Német Művészeti Napok – 1939” négynapos, rendkívüli rendezvénysorozatán, melynek csúcspontját egy hatalmas parádé jelentette, melyen az elmúlt korok extravagáns ruházatába öltözött felvonulók a német kultúra 2000 éves eredményeit kívánták bemutatni. 1153 Nem egészen egy hét elteltével szokásához híven ellátogatott a Bayreuthi Ünnepi Játékokra. A Wahnfried Hausban, melyet a Wagner család az ő használatára különített el, Hitler felszabadultan érezte magát. Ott ismét „Farkas bácsi” lehetett, ahogy politikai pályafutásának kezdeti szakaszában a Wagner család megismerte. Bayreuthi tartózkodása során fehér szmokingjában feszengve meglátogatta a Bolygó hollandi, a Trisztán és Izolda, a Walkür és az Istenek alkonya előadásait, s szokása szerint ezúttal is földszinti ablakából üdvözölte a tiszteletére összegyűlt tömeget. 1154 Előző évi linzi találkozásuk után másodjára is találkozott gyermekkori barátjával, August Kubizekkel. Felidézték a régi linzi és bécsi napokat, amikor együtt jártak a Wagner-művek előadásaira. Kubizek félénken megkérte Hitlert, hogy adjon egy tucatnyi autogramot, amivel megajándékozhatja ismerőseit. Hitler teljesítette is a kérését. A teljesen lenyűgözött Kubizek, egy álmos kisváros helyi önkormányzatának tipikus bürokratája, minden autogramról itatóspapírral gondosan felszárogatta a tintát. Sétáltak is egy keveset, s a Wagner sírjánál rájuk köszöntő alkonyban emlékeikről beszélgettek. Ezután Hitler a Haus Wahnfriedre vezette Kubizeket. Kubizek emlékeztette régi barátját a Rienzi régi, linzi előadásának egyik epizódjára. (Wagner egyik korai, egy tizennegyedik századbeli római „néptribun” történetén alapuló operája, mely annyira felkavarta Hitlert, hogy barátját késő éjszaka felvonszolta a Linz határában lévő Freinberg-dombra és az azon az estén látottak értelméről tartott neki terjengős előadást.) Hitler Winifred Wagnernek is elmesélte a történetet, melyet azzal az inkább patetikus, mint igaz kijelentéssel zárt, hogy „az egész ezzel kezdődött.” Hitler minden bizonnyal hitt saját mítoszában. Kubizekről ez bizton állítható. A mindig is érzelgős és könnyen befolyásolható, most pedig teljesen a Führer-kultusz áldozatává vált Kubizek könnyes szemmel vált el régi barátjától. Nem sokkal később már hallhatta is, hogy a tömeg üdvrivalgással köszönti a távozó Hitlert. 1155 Augusztus nagy részét Hitler a Berghofban töltötte. Ha nem jöttek hozzá fontos látogatók, akkor napjai a szokásos módon teltek. Napirendje sokkal lazább volt, mint Berlinben, de a szertartás ugyanolyan megszokott és unalmas maradt. Az ebédek hosszúra nyúltak, s azokat is Hitler hangja uralta. Ezután megérkeztek a sajtójelentések (melyeket nagy betűkkel, speciális „Führer-írógépen” készítettek el számára, de a háznép ennek ellenére a rendszerint valahol elhagyott olvasószemüveg keresésére indult, melyet Hitler nem volt hajlandó viselni a nyilvánosság előtt), ezt

követően délutáni teája, vagy kávéja és süteménye elfogyasztására a lejtőn lesétált a Teaházhoz (ahol rendszerint újabb monológokra került sor valamelyik kedvenc témájáról), majd könnyű vacsora, filmvetítés és további éjszakai beszélgetések következtek azok részvételével, akik nem tudtak időben elmenekülni. Magda Göbbels Cianónak is panaszkodott az unalomra. „Mindig Hitler beszél!”, emlékezett Ciano az asszony szavaira. „Lehet akkora Führer, amilyen csak akar, de állandóan önmagát ismétli, és a vendégeit untatja.” 1156 Ha nem is annyira, mint Berlinben, de a formaságokat itt is szigorúan betartották. Nyomott légkör uralkodott, különösen Hitler jelenlétében. Csak Eva Braun nővére, Gretl vitt egy kis életet a házba. Sokak rosszallására még dohányzott is, flörtölt a segédtisztekkel, és feltett szándéka volt, hogy jól érzi magát, bármilyen nyomasztó hatással is volt Hitler a környezetére. A nagyritkán felbukkanó humor is kétes ízlést tükrözött ebben a férfiak uralta házban, ahol a jelen lévő nők, Eva Braunt is beleértve, csupán a dekoráció szerepét töltötték be. Általában véve a stílust a szélsőséges udvariasság, a sok kézcsók és a „Gnädige Frau” gyakori elhangzása jellemezte. 1157 A polgári életforma fölötti náci gúnyolódás ellenére a berghofi életet mélyen áthatotta a polgári stílus, és a diktátor polgári ízlése. Hitler hosszas távollétei Berlintől, miközben Európában a béke hajszálon függött, szintén azt mutatja, hogy mennyire előrehaladott volt mindannak széthullása, ami valami hagyományos, központi kormányzatra emlékeztetett. A miniszterek közül csak kevesen találkozhattak Hitlerrel. Még a közvetlen környezetéhez tartozók száma is alaposan lecsökkent. Göbbels – aki a magát a párt ideológiai „szakértőjévé” kinevező Rosenberg szerint a leggyűlöltebb ember volt Németországban, s akit maga is gyűlölt a keresztény egyházak ellen intézett vad kirohanásai miatt, s ebben a kérdésben jó bírának bizonyult – a Lida Baarovával folytatott viszony után is megmaradt Hitler kegyeiben. 1158 Göring nem tudta visszaszerezni a München előtti befolyását. 1159 Speer a védenc különleges státuszát élvezte. A nyár túlnyomó részét is Berchtesgadenben töltötte. 1160 Idejét elsősorban Hitler építészet iránti vonzalmának kielégítésével töltötte, s közöttük nem esett szó a külpolitikai kérdések részleteiről. Az egyetlen komoly következményekkel járó kérdésben, a háború és a béke kérdésében a tanácsadó szerepe főként a katonai vezetőkre és Ribbentropra korlátozódott, aki – ha lehetséges – még harciasabb volt, mint az elmúlt nyáron. A döntő fontosságú külpolitikai kérdésekben Ribbentrop játszotta a főszerepet, hacsak nem képviseltette magát titkárságának vezetőjével, Walther Hewellel, akit – másokkal együtt – a diktátor sokkal jobban kedvelt üresfejű külügyminiszterénél. A Külügyminisztérium második emberét, Weizsäckert Ribbentrop távolléte idején a hivatalvezetés gondjai foglalták le, és elmondása szerint májustól augusztus közepéig még távolról se látta Hitlert. Weizsäcker állítása szerint Berlinből nagyon nehéz volt kitalálni az Obersalzbergben tartózkodó diktátor szándékait. 1161 A kormányzati hatalom egy ember kezében történő összpontosulása – ami az adott esetben a háború vagy béke kérdésének eldöntéséhez szükséges hatalom koncentrációját is jelentette – szinte teljessé vált.

IV. Danzig kérdése, mely állítólag a háború felé sodorta Európát, a valóságban nem volt több egy gyalognál abban a német sakkjátszmában, melyet Berchtesgadenből irányítottak. Albert Forster gauleiter, a harminchét éves volt frankföldi banktisztviselő, aki a politikába még Julius Streicher alatt tanult bele, és 1930 óta a NSDAP danzigi vezetője volt, a nyár folyamán több alkalommal is pontos és részletes utasításokat kapott Hitlertől, hogy miként tartsa fenn a feszültséget anélkül, hogy az indulatok elszabadulnának. Mint egy évvel korábban a Szudétaföld esetében, most is nagyon fontos volt nem elsietni a dolgokat. 1162 A helyi problémáknak pontosan Hitler időzítése szerint kellett fellángolniuk. Incidenseket kellett szervezni, melyekkel azokat az állítólagos igazságtalanságokat kellett bemutatni és bizonyítani a Birodalom népének és a külvilágnak, melyeket Danzig német lakossága a lengyelektől kénytelen elszenvedni. A német kisebbséget Lengyelország más körzeteiben is ért különböző – kiagyalt vagy valóságos – sérelmek a május óta elkezdődött és előre megszervezett propagandakampányt táplálták ugyanúgy, mint 1938-ban a csehek esetében, és az újságok szalagcímekben kürtölték világgá a lengyelek gonoszságait. A propaganda hatékonynak bizonyult. Bár a német népben még mindig élt – legalábbis augusztusig – a nyugati hatalmakkal folytatott háborútótól való félelem, de az már korántsem volt annyira kézzelfogható, mint a szudéta válság idején. Az emberek – némi megalapozottsággal – úgy vélekedtek (és ezt a véleményt a német sajtó is erősítette), hogy a Lengyelországnak adott garancia ellenére a Szudétaföld feladása után a Nyugat aligha fog háborúzni Danzig miatt.1163 Sokan arra gondoltak, hogy Hitler a vérontás előtt mindig visszalépett, és ezúttal is így fog cselekedni.1164 Sokan naivan bíztak Hitlerben. Egy akkor tizenhét éves lány jóval később a következőképpen idézte fel érzéseit: „Rohamosan terjedtek a rémhírek a küszöbön álló háborúról, de mi nem izgattuk magunkat feleslegesen.

Meggyőződésünk volt, hogy Hitler a béke embere, és mindent megtesz a dolgok békés rendezéséért.” 1165 Ennek ellenére mindent áthatott a háborútól való félelem. Az általános hangulatot talán hívebben tükrözi egy FelsőFrankföldről 1939 júliusában érkezett jelentés: „A lakosság körében továbbra is ugyanaz a vélemény arról, hogy miként lehet megoldani »Danzig és a Korridor« problémáját: bekebelezni a Birodalomba? Igen! Háború árán is? Nem!”1166 A Danzig miatt kitörő, a háborútól való általános félelem viszont nem azt jelentette, hogy nem láttak volna szívesen egy Lengyelország ellen irányuló katonai akciót mindaddig, míg a Nyugatot attól távol lehetett tartani. A lengyelek iránti gyűlölet szításával a propaganda nyitott kapukat döngetett. „Az emberek gyűlöletét a lengyelek iránt sokkal könnyebben és hamarabb fel lehet korbácsolni, mint bármely más szomszédos ország népe ellen”, állapította meg az emigrációban lévő szociáldemokrata szervezet, a Sopade. Sokaknak az a véleményük, hogy „jót is tesz a lengyeleknek, ha kapnak a nyakuk közé”.1167 A Sopade-megfigyelők – akiknek náciellenességét talán szükségtelen hangsúlyozni – más jelentései szerint a propaganda még a rezsimmel különben ellenséges körökre is hatással volt. A meglévő lengyelellenes érzelmek jelentősen felfokozódtak. „A német nép túlnyomó többsége üdvözölne egy Lengyelország ellen irányuló akciót”, hangoztatta a jelentés. „A tömegek hallatlanul gyűlölik a lengyeleket azért, amit a háború után tettek.”1168 „Hitler a népesség túlnyomó részét maga mögött tudhatja, ha lecsap a lengyelekre”, állapítja meg egy másik jelentés.1169 Danzigban is, ahol – egy cseppet sem meglepő módon – felfokozott félelem uralkodott a háborútól, a „lengyel terrorról” naponta megjelenő híradások még azokban is ellenszenvet keltettek a lengyelek iránt, akik soha nem voltak lengyelgyűlölők. A legnagyobb súllyal mégis az esett a latba, hogy a jelentések szerint politikai nézettől teljesen függetlenül senki sem akart egy lengyel Danzigot; általános volt a meggyőződés, hogy Danzig német város. 1170 A danzigi nácik a feszültség további fokozására azt is felhasználták, hogy a danzigi vámhivatal fölött a lengyel vámosok gyakorolták a felügyeletet. Néha valóban sértette a német érdekeket, hogy a lengyelek egyre nagyobb figyelemmel követték a szállításokat. Az egész persze nem jelentett komoly problémát, és a kérdést könnyen lehetett volna baráti alapon is rendezni, vagy legalábbis egy modus vivendi-t kialakítani, ha ez lett volna a szándék. A helyzet viszont úgy alakult, hogy a vámtisztviselők ellen egyre szaporodtak az erőszakos fellépések. 1171 Ezek aztán meg is hozták a kívánatos eredményt, s állandóan magas hőfokon tartották a feszültséget a Szabad Városban. Mikor augusztus 4-én azt közölték a lengyel vámtisztviselőkkel – ami, mint ahogy később kiderült, egy túlbuzgó német hivatalnok kezdeményezésére történt –, hogy a továbbiakban nem végezhetik munkájukat, és erre a lengyelek azzal fenyegetőztek, hogy lezárják a kikötőt az élelmiszerszállítmányok előtt, akkor a kialakult válsághelyzet már azzal fenyegetett, hogy idő előtt túlcsordulnak az indulatok. A nemzetközi sajtó jelentései szerint a németek kelletlenül visszakozót fújtak.1172 Augusztus 7-én Forstert Berchtesgadenbe rendelték, aki azzal tért vissza, hogy a Führer a minden bizonnyal párizsi és londoni nyomás alatt álló lengyelek iránt tanúsított türelmének határaihoz ért. 1173 Ezt a feltételezést Carl Burckhardtnak, a Népszövetség danzigi főmegbízottjának is tudomására hozták. Hitler egyetlen lehetőséget se hagyott ki annak érdekében, hogy távol tartsa a Nyugatot egy Lengyelországgal vívott háborútól, ezért kész volt még az általa annyira megvetett Népszövetség képviselőjét is közvetítő szerepre felhasználni.1174 Augusztus 10-én, a Lengyelország távozó helyettes danzigi képviselője, Tadeusz Perkowski tiszteletére adott díszebéd alatt Burckhardtot telefonhoz hívták, és Forster gauleiter közölte vele, hogy másnap délután négy órakor Hitler találkozni óhajt vele Obersalzbergben, és saját különgépét küldi érte a másnap kora reggeli induláshoz.1175 A repülőút alatt az eufórikus hangulatban lévő Albert Forster a kommunistákkal a „harc időszakában” folytatott sörcsarnoki verekedések történeteivel szórakoztatta Burckhardtot, majd a gép hamarosan leszállt Salzburgban. Bekaptak néhány falatot, majd a kanyargós szerpentinen Burckhardtot a Berghof fölé, a szédítő magasságban, a hegycsúcson nemrégiben felépült, látványos Teaházba, a Sasfészekbe (Adlerhorstba) vitték.1176 Hitler nem szerette a Sasfészket, és ritkán is ment fel a csúcsra. Arra panaszkodott, hogy odafönt túlságosan ritka a levegő, és ez nem tesz jót a vérnyomásának. 1177 Attól is tartott, hogy valami baleset érheti a Bormann által a meredek hegyoldalba épített utakon, félt a lift meghibásodásától is, mely egy hatalmas, sziklába vájt, márványborítású előcsarnokból szállította a látogatókat a mintegy ötven méterrel magasabban lévő hegycsúcsra. 1178 Ez viszont most fontos látogatásnak ígérkezett. Hitler el akarta kápráztatni vendégét a hegycsúcsról eléjük táruló pompás látvánnyal, a mindenek fölött álló fenség benyomását akarta kelteni, aki Németország diktátoraként uralja a szemük elé táruló világot.1179 A fenséges kép némileg megtört, amikor nem sokkal Burckhardt megérkezése után a személyzet egyik tagja véletlenül Hitler lábára ejtett egy nehéz karosszéket, s a diktátor fél lábon kezdett ugrálni fájdalmában. 1180 Hamarosan

magához tért, és akkor mindent megtett annak érdekében, hogy meggyőzze Burckhardtot – és rajta keresztül a nyugati hatalmakat – Lengyelországgal kapcsolatos igényeinek szerénységéről és ésszerűségéről, valamint Lengyelország nyugati támogatásának hiábavalóságáról. Jól megtervezett kísérlet volt, hogy a Nyugatot távol tartsa az eljövendő konfliktustól. Hangja egyik pillanatban a haragos crescendóig emelkedett, hogy közvetlenül azután a szomorú lemondás suttogásává halkuljon. A fenyegetések helyett még ekkor is a Nagy-Britanniával való megegyezés reményét csillantotta fel. A dühtől még a lélegzete is elállt, amikor azokat a sajtóhíreket cáfolta, hogy idegei felmondták a szolgálatot, és a lengyel vámosok kérdésében kénytelen volt engedményeket tenni. Hangját megemelte, s már ordítozva adott választ a lengyelek ultimátumára: ha a legkisebb incidensre is sor kerül, akkor minden figyelmeztetés nélkül olyan erővel fog lecsapni, hogy Lengyelországnak még csak nyoma se marad a térképen. Ha ez általános háborút jelent, akkor csak jelentsen! Ő nem úgy fog harcolni, mint a lelkiismeretére hallgató II. Vilmos, hanem könyörtelenül végigviszi a harcot. Szokásához híven ezután számokkal és adatokkal árasztotta el vendégét, hogy bebizonyítsa Németország fegyverzet és fegyverkezés terén meglévő előnyét. Erődrendszerének köszönhetően hetvennégy hadosztállyal tartani tudja a nyugati határokat. Fegyveres erőinek másik része megindul Lengyelország ellen, melynek likvidálása három héten belül befejeződik. Mindössze területeket akar Keleten, hogy élelmiszerrel lássa el Németországot, és csupán egyetlen gyarmatot követel, mely biztosíthatja az ország faanyagszükségletét. A nemzetközi kereskedelem nem teremtheti meg a biztonság alapjait. Németországnak a saját forrásaira kell támaszkodnia. Ez az egyetlen lényeges kérdés; minden egyéb csak ostobaság. Többször is hangsúlyozta, hogy semmit sem akar a Nyugattól, csak szabad kezet követel Keleten. Közölte, hogy kész tárgyalni, de nem akkor, ha sértéseket kell elszenvednie, és ultimátumokkal szembesítik. Azzal vádolta Nagy-Britanniát és Franciaországot, hogy beleavatkozott a lengyeleknek tett ésszerű javaslataiba. Ennek eredményeként a lengyelek most olyan álláspontra helyezkedtek, mely egyszer s mindenkorra kizárja a megegyezés lehetőségét. Az elmúlt évben még kicsit határozatlan tábornokai alig várják, hogy a lengyelek ellen forduljanak. Hitler a teraszra is kivitte Burckhardtot. Éppen elég zűrzavarban volt része az elmúlt időszakban, kellemeskedett a diktátor. Szüksége van egy kis békére és nyugalomra, amit ott megtalálhat. Burckhardt figyelmeztette, hogy a béke és nyugalom kérdése most sokkal inkább az ő kezében van, mint bárki máséban. Ez nem így van, válaszolta halkan Hitler. Ha biztos lenne abban, hogy Anglia és Franciaország háborúra bujtogatja Lengyelországot, akkor azt a háborút „inkább ebben az évben, mint a következőben” szeretné megvívni. Ezzel rá is tért Burckhardt meghívásának a lényegére. Ha a lengyelek békén hagyják Danzigot, akkor várni is hajlandó. Kész egyezményt is kötni Angliával a brit birtokok garantálására. Számára a gabona és a faanyag a fontos, ismételte. Kész tárgyalni ezekről a kérdésekről. „De teljesen más a helyzet, ha sértegetnek és nevetségessé akarnak tenni, mint az elmúlt év májusában. Én nem blöffölök. Ha Danzigot és kisebbségünket a legcsekélyebb sérelem éri, akkor keményen le fogok csapni.” A fenyegetésről ezután ismét a józanabb hangnemre váltott át, s azt javasolta, hogy egy németül beszélő angol, esetleg Ironside tábornok – ez a magas, jóképű, lendületes, de „tarsolyában több blöffel és hőzöngéssel, mint ésszel” rendelkező katona, akit a brit kormány júliusban egy időre Lengyelországba küldött – látogasson el Berlinbe.1181 A szándéknak megfelelően a Hitlerrel folytatott beszélgetés lényegét Burckhardt azonnal továbbította az angol és a francia kormánynak.1182 A diktátor sokkal idősebbnek látszik, mint két évvel korábban, amikor utoljára találkoztak, közölte Burckhardt brit és francia kapcsolataival. Idegesnek és nyugtalannak látszik. 1183 „Hitler nyilvánvalóan határozatlan, zaklatott és megöregedett”, kommentálta a jelentést Sir Alexander Cadogan, a brit külügyminisztérium vezetője.1184 Burckhardt jelentéséből csupán azt a következtetést vonták le, hogy a lengyeleket önmérsékletre kell ösztönözni.1185 Míg Hitler Burckhardttal találkozott a Sasfészekben, addig néhány kilométernyire tőlük, Ribbentrop nemrégiben megszerzett, a Fuschl-tóra néző, pazar kilátással rendelkező, fényűző rezidenciáján, a Salzburgtól nem messze lévő Kehsteinben egy másik találkozóra is sor került. A csillogó egyenruhába öltözött Ciano grófnak arról kellett értesülnie a meglepetésére közönséges polgári ruhába öltözött német külügyminisztertől, hogy Hitler valós szándékait illetően az olaszok hónapok óta tévhitben élnek. A megbeszélés hangulata hűvössé vált. Ribbentrop közölte Cianóval, hogy „Lengyelország Németország által történő könyörtelen szétzúzása” elkerülhetetlen. A konfliktus nem szélesedik ki. Ha Nagy-Britannia és Franciaország beavatkozik, akkor vereségre van ítélve. De a Nagy-Britanniáról szóló információi „és mindenekelőtt pszichológiai ismeretei” eleve kizárják egy ilyen beavatkozás lehetőségét. Ciano elvakultnak és csökönyösnek találta tárgyalópartnerét. Semmi értelme nem volt a további beszélgetésnek. Németország terveivel kapcsolatban minden részletkérdést azzal került meg, hogy „még minden döntés a Führer kifürkészhetetlen szívében

rejlik”. A vacsora teljes némaságban zajlott. Ciano tíz órai tárgyalás után mélyen lehangolva távozott, mivel meggyőződött arról, hogy partnere „konfliktust akar provokálni, és megtorpedóz minden olyan kezdeményezést, mellyel békés úton lehetne megoldani az ellentéteket”. 1186 Naplójában Ciano még azt is hozzátette, hogy „a háborúról szóló döntés megváltozhatatlan. Visszautasít (mármint Ribbentrop) minden olyan megoldást, mely megfelelne Németországnak, és elkerülhetővé tenné a háborút.”1187 Cianónak ezek a benyomásai másnap, a Hitlerrel lezajlott találkozó során még tovább erősödtek. A cselekvési kényszer Ribbentrop által már felsorolt indokainak visszhangzásán túl Hitler ismételten tudomására hozta, hogy mennyire presztízskérdésnek tartja az ügyet. Állítása szerint Németország mint nagy nemzet, „presztízsveszteség nélkül” nem tűrheti, hogy Lengyelország folyamatosan provokálja. Meggyőződése volt, hogy a konfliktus helyi jellegű lesz, és Nagy-Britannia valamint Franciaország – bármilyen lármát is csap – nem fog háborúzni. Egyszer majd szükségessé válik a nyugati demokráciák ellen is felvenni a harcot. Megítélése szerint az viszont „kizárt, hogy ez a harc most kezdődne el”.1188 Feljegyzései szerint Ciano azonnal rájött, hogy „most már semmit sem lehet tenni. Elhatározta, hogy lecsap, és le is fog csapni.”1189 Amikor éppen azon szándékát közölte a csalódott Cianóval, hogy legkésőbb augusztus végén támadást indít Lengyelország ellen, Hitler fontos hírt kapott: az oroszok készek tárgyalásokat folytatni – Lengyelország helyzetét is beleértve – Moszkvában. A Berghofban Ribbentrop ragyogó arccal fogadta a telefonhívást. Hitlert kihívták a Cianóval folytatott tárgyalásról, majd emelkedett hangulatban visszatérve számolt be az áttörésről. 1190 Most már nyitva álltak a kapuk. Kezdetben minden jel szerint olyan terv született, hogy Hans Frankot, a nácik legfőbb jogi szakértőjét – aki 1936-ban részt vett a tengelyhatalmak kialakulását eredményező tárgyalásokon is – küldik Moszkvába a tárgyalások lefolytatására.1191 Augusztus 14-én viszont Hitler mégis úgy döntött, hogy Ribbentrop utazzon. 1192 Az elkövetkező napokban lázas diplomáciai tevékenység zajlott. Ribbentrop a lehető leggyorsabban tető alá akarta hozni az egyezményt, Molotov pedig óvatos, halogató taktikát folytatott mindaddig, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy az angolokkal és a franciákkal folytatandó tárgyalások reménytelenek. 1193 Megszületett egy kereskedelmi megállapodás szövege, melynek értelmében évi 200 millió birodalmi márka értékben, szovjet nyersanyagokért cserébe, Németország késztermékeket szállít a Szovjetuniónak. 1194 Végül augusztus 19-én este a kattogó telexgépeken megérkezett a Berghofban türelmetlenül várakozó Hitlernek és Ribbentropnak a várva várt hír: Sztálin minden késedelem nélkül hajlandó aláírni egy megnemtámadási szerződést. 1195 Csupán a Ribbentrop látogatásának időpontjára – augusztus 26-ra – tett javaslat okozott komolyabb problémát. Hitler ezt a napot jelölte ki a Lengyelország elleni támadás megindítására. 1196 Tovább nem várhatott. Augusztus 20-án Hitler úgy döntött, hogy személyesen is beavatkozik a dolgok menetébe. A moszkvai német követségen keresztül táviratot küldött Sztálinnak, melyben azt kérte, hogy a teljes körű felhatalmazással rendelkező Ribbentrop 22-én vagy 23-án írhassa alá a szerződést.1197 Hitler személyes közbelépése sokat nyomott a latban, de Sztálin és Molotov azért még egyszer megizzasztotta a diktátort. A feszültség szinte elviselhetetlen volt a Berghofban. Több mint huszonnégy óra telt el, míg a válasz augusztus 21-én este megérkezett. Sztálin eleget tett a kérésnek. Ribbentropot két nappal később, augusztus 23-án várták Moszkvában. Hitler a térdét verte örömében. Azonnal pezsgőket bontattak, bár Hitler ezúttal se kóstolt bele az italába. „Ezzel végképp belekerülnek a levesbe”, jelentette ki a nyugati hatalmakra célozva. 1198 A nem sokkal éjfél előtt nyilvánosságra hozott hír bombaként robbant. A meglepetésből magukhoz térő németek többsége egyszerűen megkönnyebbülést érzett. A korábban szinte lehetetlennek tartott esemény, a keleten szerzett új baráttal történő megállapodás megszüntette a bekerítés és a kétfrontos háború veszélyét. 1199 A hadsereg vezetésének idősebb tagjai, akik még Seeckt Reichswehrének az Oroszországgal ápolt jó kapcsolatain nevelkedtek, hasonlóképpen éreztek. A legtöbben úgy vélték, hogy Lengyelország nem meri felvenni a harcot, és a konfliktus majd az egy évvel korábbi szudéta válsághoz hasonlóan oldódik meg. 1200 Az események viszont még a náci vezetésen belül is vegyes érzelmeket váltottak ki. „Ismét a csúcson vagyunk. Most már nyugodtabban alhatunk”, jegyezte fel Göbbels elégedetten.1201 „A bolsevizmus kérdése jelen pillanatban másodlagos fontosságú”, tette hozzá később, s megjegyezte, hogy ez a Führer véleménye is. „Szükségben vagyunk, s mint az ördög, akár a legyet is megesszük.” 1202 A Baltikumról érkezett és az orosz forradalomról személyes tapasztalatokkal is rendelkező, velejéig bolsevikellenes Alfred Rosenberg véleménye – előre megjósolhatóan – ettől eltérő volt. „Immár huszonnégy éves harcunk tükrében elvesztettük morális tisztességünket”, írta le véleményét a megállapodásról. Ezzel együtt hajlandó volt Hitler 180 fokos fordulatát – minden idők legnagyobb vargabetűjét – a szükségnek betudni, és helyette inkább Ribbentropot

hibáztatta, aki – megítélése szerint – az őt megillető külügyminiszteri posztot foglalta el, és egy Nagy-Britanniával kötendő, kívánatos szövetség minden reményét szertefoszlatta. 1203 A szerződés okozta döbbenet hatása alatt, de továbbra is vakon megbízva a Führer értékítéletében, Rosenberg kétségkívül a párt „régi harcosainak” véleményét is kifejezte.1204 Az SA tagjai, a kommunistákkal folytatott utcai verekedések veteránjai talán még kevésbé rokonszenveztek ezzel a drámai irányvonal váltással. Olyan hangok is hallatszottak, hogy ideje lenne bevenni a Mein Kampfot a könyvesboltok kirakataiból, mivel Hitler az abban leírtakkal éppen ellentétesen cselekszik. 1205 Heinrich Hoffmann, későbbi elmondása szerint Hitlernek is felvetette az elvhű párttagok reakciójának kérdését. „Pártom tagjai ismernek engem, és bíznak bennem; tudják, hogy soha nem távolodom el alapelveimtől, és meg fogják érteni, hogy ennek a legutóbbi áldozatnak végső célja is a keletről fenyegető veszély megszüntetése”, válaszolta állítólag Hitler a felvetésre. Másnap reggel viszont – a jelentések szerint – a Barna Ház kertjét a csalódott párttagok eldobált jelvényei borították.1206 Külföldön, Göbbels megjegyzése szerint, a megnemtámadási szerződés küszöbön álló megkötése „nagy világszenzáció” volt.1207 A hírre viszont nem olyan válaszok érkeztek, mint amelyekre Hitler és Ribbentrop számított. A lengyelek fatalista véleménye az volt, hogy a szerződéssel semmi sem változik. 1208 Párizsban, ahol a szovjet–német szerződés híre különösen nagyot csattant, Georges Bonnet francia külügyminiszter, aki egy Lengyelország ellen irányuló német–szovjet szövetségtől tartott, azon tanakodott, hogy nem lenne-e célszerű egy kompromisszum érdekében nyomást gyakorolni a lengyelekre, s ezzel időt nyerni, hogy Franciaország megfelelőképpen fel tudjon készülni a védelemre.1209 Két nap habozás után viszont a francia kormány egyetértett abban, hogy hűnek kell maradnia vállalt kötelezettségeihez.1210 Az augusztus 22-én ülésező brit kormányt annak ellenére sem rázták meg a drámai hírek, hogy a parlamenti képviselők kíváncsi kérdéseket tettek fel a brit hírszerzés kudarcának okairól. A külügyminiszter, a józan észnek ellentmondva, nem minősítette nagy fontosságú eseménynek a szerződés megkötését.1211 A nagykövetségek azt a tájékoztatást kapták, hogy Nagy-Britannia változatlanul érvényesnek tekinti a Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeit. Elfogadták Sir Nevile Hendersonnak azt a javaslatát is, hogy a miniszterelnök intézzen személyes levelet Hitlerhez, melyben figyelmezteti, hogy Nagy-Britannia továbbra is kitart Lengyelország mellett.1212 Közben a legutóbbi sikere miatt kitűnő hangulatban lévő Hitler arra készült, hogy augusztus 22-én délelőtt a fegyveres erők vezetőit tájékoztatja a Lengyelországgal kapcsolatos terveiről. A Berghofba tervezett találkozót még az előtt megszervezték, hogy a fontos hír Moszkvából megérkezett volna. 1213 Hitler mindenekelőtt Lengyelország haladéktalan megtámadásának szükségességéről akarta meggyőzni tábornokait. 1214 Az időközben nyilvánosságra került diplomáciai lépés sikere csak tovább növelte önbizalmát, és minden bizonnyal hallgatóságában is csökkentette a kritikára való hajlandóságot. A tábornokok zömmel repülőgéppel érkeztek Salzburgba, Münchenbe, vagy a Berchtesgaden közelében lévő kisebb repülőtérre, ahonnan a délelőtt folyamán Obersalzbergbe szállították őket. 1215 A tábornokok polgári ruhában érkeztek, hogy ne keltsenek különösebb feltűnést, amit a furcsa vadászöltözéket viselő Göring aligha tudott elkerülni. 1216 Salzburgon keresztülutazva Liebmann tábornok Papennel is találkozott. Papen elmondta neki, hogy az előző este beszélt Hitlerrel, s figyelmeztette, hogy ne kockáztassa meg a Nagy-Britannia elleni háborút, melyben a győzelem esélyei 50 százalék alatt maradnak. Az volt az érzése, hogy érvei teljesen hatástalanok maradtak. 1217 A Berghof nagytermében mintegy ötven tiszt (Hitler segédtisztjeit is beleértve) gyűlt össze, mikor Hitler délben elkezdett beszélni.1218 A gyűlésen Ribbentrop is részt vett. 1219 A tábornokok a sorban felállított székeken foglaltak helyet, a hatalmas zongorának támaszkodó Hitler pedig szinte egyetlen pillantást se vetett a bal kezében összegyűrve tartott, hevenyészett jegyzeteire.1220 A gyűlésről nem vezettek jegyzőkönyvet. A résztvevőknek egyértelműen megmondták, hogy ne készítsenek jegyzeteket az elhangzottakról. 1221 A jelenlévők közül egy-két tábornok, köztük Canaris tengernagy, titokban feljegyezte az elhangzottak lényegét. Mások, így Halder vezérezredes, vezérkari főnök és Boehm tengernagy úgy gondolták, hogy nagyon fontos dolgok hangzottak el, és még a nap folyamán sietve összegezték a hallottakat.1222 „Számomra világos volt, hogy a Lengyelországgal való konfliktus előbb vagy utóbb bekövetkezik”, kezdte Hitler. „Már tavasszal meghoztam a döntésemet, de úgy gondoltam, hogy először – néhány év elteltével – a Nyugat, majd néhány év múltán a Kelet ellen fordulok.” Ezután a körülmények gondolatmenetének megváltoztatására kényszerítették, folytatta. Először is saját maga fontosságát hangsúlyozta a kialakult helyzetben. Az álszerénységet félretéve kijelentette: „Politikai tehetségemnek köszönhetően lényegében minden tőlem, az én létemtől függ. Továbbá az is

tény, hogy valószínűleg a jövőben soha és senki nem bírja annyira a német nép bizalmát, mint én. Az is valószínű, hogy a jövőben senki nem fog hozzám hasonló hatalommal és tekintéllyel rendelkezni. Létezésem ezért hatalmas értékű tényező, de engem egy bűnöző vagy holdkóros bármikor megsemmisíthet.” Ezután kiemelte Mussolini és Franco személyes szerepét, s megállapította, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hiányában van a „kiemelkedő személyiségeknek”. Röviden utalt Németország gazdasági nehézségeire, melyek szintén az akció halogatása ellen szóltak. „Számunkra könnyű meghozni a döntést. Nincs semmi vesztenivalónk; mi csak nyerhetünk. Korlátaink (Einschränkungen) miatt olyan a gazdasági helyzetünk, hogy csupán néhány további évig tarthatjuk magunkat. Ezt Göring is igazolhatja. Nincs más választásunk. Cselekednünk kell.” Ezután áttekintette a nemzetközi erőviszonyokat, és megállapította: „Mindezek a kedvező körülmények két-három évnél tovább nem érvényesülnek. Senki sem tudhatja, hogy még meddig élek. Ezért jobb az azonnali konfliktus.” Rá jellemző módon folytatta. Jobb most kipróbálni a német fegyverek erejét. A lengyelországi helyzet elviselhetetlenné vált. A kezdeményezést nem szabad másoknak átengedni. A presztízsveszteség veszélye fenyeget. Nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni. A helyzetnek van kockázata, de az a politikusok és legalább annyira a tábornokok feladata is, hogy ezzel a kockázattal az acélos eltökéltséget állítsák szembe. Ezt ő a múltban is megtette, nevezetesen 1936-ban a Rajna-vidék visszaszerzésekor, és mindig bebizonyosodott, hogy helyesen cselekedett. Vállalni kell a kockázatot. „Előbb-utóbb a biztos megsemmisülés és a támadás nyers alternatívájával szembesülünk”, jelentette ki szokásos apokaliptikus kettősségével. Összehasonlította Németország és a nyugati hatalmak fegyvereinek erejét. Arra a következtetésre jutott, hogy Nagy-Britannia nincs abban a helyzetben, hogy segítséget tudjon nyújtani Lengyelországnak. Nagy-Britanniának érdekei se fűződnek egy hosszan elnyúló háborúhoz. A Nyugat minden reményét a Németország és Oroszország közötti ellenségeskedéshez fűzte. „Ellenségeink csupán apró férgek (kleine Würmchen). Münchenben láttam őket.” Az egyezmény Oroszországgal két napon belül aláírásra kerül. „Lengyelország most olyan helyzetben találja magát, amilyenben látni szerettem volna.” A blokádtól nem kell tartani. A Kelet majd biztosítja a szükséges gabonát, húst, szenet, ólmot és cinket. Egyedüli félelme az, közölte nyilvánvalóan Münchenre utalva Hitler, hogy „az utolsó pillanatban egyik vagy másik disznó elém terjeszt egy áthidaló elképzelést.” A Lengyelország megsemmisítése utáni terveire célozva még hozzátette, hogy politikai célkitűzései még távolabbra mutatnak. „Az angol hegemónia szétzúzásával kell kezdeni. Ha megtettem a politikai előkészületeket, akkor megnyílik az út a katonák előtt.” Göring köszönetet mondott Hitlernek, s biztosította, hogy a Wehrmacht megteszi a kötelességét, majd a találkozó első része – a teraszon elköltött könnyű ebéddel – délután fél kettő körül véget ért.1223 Ebédszünet után Hitler, részben hadműveleti kérdésekről, ismét egy órát beszélt. 1224 Tágabb értelemben tett megjegyzései elsősorban a harci szellem fokozására irányultak. Stílusa és hanghordozása utánozhatatlan, gondolatmenete brutálisan szociáldarwinista volt. Ismételten az „acélos eltökéltség” fontosságát hangsúlyozta. „Semmitől sem szabad visszariadni.” Ez „élethalálharc”. Lengyelország szétzúzása, még abban az esetben is, ha nyugaton háború tör ki, abszolút prioritás, és az évszakokra való tekintettel annak gyorsan meg kell történnie. A cél, jelentette ki homályosan és nyilvánvalóan fenyegető éllel, „az aktív erők megsemmisítése (Beseitigung der lebendigen Kräfte), de bizonyos határokon nem szabad túllépni”. 1225 A háború megindításához majd ő biztosítja a propaganda számára az indokot, bármilyen valószínűtlen is legyen az az indok. Filozófiájának összegzésével zárta a megbeszélést: „A győztest soha nem kérdezik meg később, hogy igazat mondott-e vagy sem. Egy háború megindításakor és lefolytatásakor nem az igazság számít, hanem a győzelem. Zárják el szívüket a szánalom elől. Cselekedjenek brutálisan! Nyolcvanmillió embernek meg kell szereznie, ami megilleti. A létet biztosítani kell. Az erősebbnek mindig igaza van. A legnagyobb keménységet!”1226 Hitler közönsége vegyesen reagált a hallottakra. Mintegy három hónappal később Liebmann tábornok, aki nem tartozott Hitler csodálói közé, felidézte saját élményeit. Hallott már néhány hatékony beszédet Hitlertől, írta, de ebből most hiányzott minden objektivitás, és tele volt illúziókkal. „Kérkedő és nyers hangvétele egyenesen visszataszító volt. Az embernek az volt az érzése, hogy egy olyan ember beszél, aki elvesztette minden felelősségérzetét, fogalma sincs arról, hogy egy győztes háború mit jelent, és páratlan könnyelműséggel elszánta magát a sötétbe való ugrásra.” Véleménye szerint az összejövetelről komoly arccal távozók többségének ez volt a véleménye. 1227 Valószínűleg ez lehetett a helyzet. A tábornokok ha nem is lelkesedtek Hitler szavainak hallatán, nem emeltek kifogást a hallottak ellen. Fatalista és lemondó hangulat uralkodott el rajtuk. A háború után Liebmann megpróbálta összegezni a beszéd szélesebb értelemben vett hatását. Az összegyűlt tábornokok, állapította meg, nem látták annyira rózsásnak

a helyzetet, mint Hitler. Ennek ellenére arra az álláspontra helyezkedtek, hogy már túl késő van az ellenvetésekre, és abban reménykedtek, hogy a dolgok majd kedvezően alakulnak. 1228 Senki nem szállt szembe Hitlerrel. 1229 Ha valakinek mondani kellett volna valamit, az Brauchitsch volt, de ő is néma maradt. Liebmann véleménye szerint bármilyen ellenvetéssel is élt volna, azt csak az összes tábornok nevében tehette volna meg. Mindenesetre az volt az álláspontja, hogy ezeket az ellenvetéseket még a tavasszal meg kellett volna tenni. Augusztusban ehhez már túlságosan is késő volt. Liebmann még egy sokatmondó tényezőt megemlített. Hitler számára az egész ügy csak a Lengyelország elleni háborút jelentette, és a hadsereg erre alkalmasnak érezte magát. 1230 A hadsereg hatalmának 1938. első hetében lezajlott katasztrofális összeomlása nem mutatkozhatott volna meg világosabban. Még mindig visszasírt korábbi vezetője, Werner von Fritsch néhány hónappal korábban megjegyezte Ulrich von Hasselnek: „Ez az ember – Hitler – Németország szerencséje vagy balsorsa. Ha most a mélybe zuhan, akkor mindnyájunkat magával fog rántani. Nem tehetünk ellene semmit.” 1231 Ez is azt mutatta, hogy a Wehrmacht vezetése megadta magát Hitler akaratának. Hitler saját – közvetlenül az értekezlet után tett – megjegyzései is azt mutatták, hogy a háború küszöbén kevés bizalma volt tábornokai iránt, és megvetéssel kezelte őket. 1232 Beszéde vége felé Hitler hirtelen félbeszakította gondolatmenetét, és sok sikert kívánt külügyminiszterének moszkvai útjához. Ribbentrop ekkor el is hagyta az értekezletet, és Berlinbe repült. Késő délután Hitler Kondorján Königsbergbe indult, ott egy fárasztó és nyugtalan éjszakán át jegyzeteket készített a tárgyalásokhoz, majd másnap reggel elrepült az orosz fővárosba.1233 Olyan nagy, harminc fős kísérettel utazott (benne volt Heinrich Hoffmann is, hogy filmen is megörökítse a történelmi pillanatot, s kellemeset a hasznossal összekötve némi hasznot is hajtson családi vállalkozásának), hogy egy második gépet is igénybe kellett venni a küldöttség szállításához. 1234 A földet érés után két órával Ribbentrop már a Kremlben volt. A moszkvai német nagykövettel, Schulenburggal az oldalán egy hosszú terembe vezették, ahol legnagyobb meglepetésére nem csupán Molotov, hanem maga Sztálin is várta érkezését. Ribbentrop annak hangoztatásával kezdte, hogy Németország új, tartós alapokra kívánja helyezni a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatait. Sztálin azt válaszolta, hogy bár a két ország éveken keresztül „vödörszám zúdította a mocskot” egymásra, semmi akadályát nem látja annak, hogy véget vessenek a vitának. A beszélgetés hamarosan a befolyási körzetek határainak meghúzására terelődött. Sztálin Finnországot, a balti államok területének többségét és Besszarábiát követelte magának. Ribbentrop – a várakozásoknak megfelelően – Lengyelország kérdésével, valamint a Szovjetunió és Németország között húzódó demarkációs vonal meghatározásának szükségességével állt elő. Ebben a Visztula, San és Bug mentén húzódó vonal kérdésében gyors megállapodás született. Gyorsan haladtak előre a megnemtámadási szerződés megkötése felé. Kelet-Európa Németország és a Szovjetunió közötti felosztását titkos záradék rögzítette. Az egyedüli időveszteséget az okozta, hogy Sztálin a lettországi Libau (Liepaja) és Windau (Ventspils) kikötőkre is bejelentette igényét. Ribbentrop úgy érezte, hogy ezekben a kérdésekben konzultálnia kell.1235 A Berghofban idegesen várakozó Hitler közben már felhívatta a moszkvai nagykövetséget, és a tárgyalások előrehaladásáról érdeklődött.1236 Türelmetlenül fel s alá járkált a teraszon, miközben a lemenő nap káprázatos színekkel, türkizkékkel, lilával, majd égővörössel árasztotta el az Unterberget. Below meg is jegyezte, hogy ez egy véres háború közeledtét jelzi. Ha így van, válaszolta Hitler, akkor annál jobb, minél előbb bekövetkezik. Minél több idő telik el, a háború annál véresebb lesz.1237 Percek múlva telefonhívás érkezett Moszkvából. Ribbentrop biztosította Hitlert, hogy a tárgyalások rendben haladnak, és utasítást kért a lettországi kikötők kérdésében. Hitler megnézte a térképet, és fél órán belül kész volt a válasszal: „Igen, egyetértek!”1238 Ezzel az utolsó akadály is elhárult az egyezmény megkötése elől. Késő este a Kremlben díszvacsorát rendeztek. Vodka és krími pezsgő segítette a már amúgy is felfokozott hangulatot, és kísérte a kölcsönös gratulációkat. A pohárköszöntők során Sztálin is poharat emelt Hitler egészségére. 1239 Közben véglegesítették a szerződés és a záradék szövegét. Bár a szöveg alá az augusztus 23-i dátum került, de Ribbentrop és Molotov csak jóval éjfél után írta alá a dokumentumokat. 1240 Hitler és Göbbels félszemmel egy filmet nézett, de a moszkvai események miatt mindketten túlságosan idegesek voltak ahhoz, hogy élvezzék is a látottakat. Végre, éjszaka egy óra tájban, Ribbentrop ismét telefonált: teljes siker. Hitler gratulált neki. 1241 „Ez bombaként fog robbanni”, jegyezte meg.1242 Az esemény külföldi visszhangját valójában némileg gyengítette az, hogy már korábban bejelentették: küszöbön áll egy ilyen egyezmény megkötése.1243 Ezzel együtt a szerződés hordereje nyilvánvaló volt. „Fekete nap ez a mai”, jegyezte meg Sir Alexander Cadogan a brit külügyminisztériumban. 1244 Harold Nicolson, a Chamberlain-kormány nagy kritikusa szinte „belekábult” az eseményekbe.1245 „Lengyelország szétdarabolása elkerülhetetlennek látszik”, jegyezte

meg Chips Channon konzervatív parlamenti képviselő. „Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy világunk romokká morzsolódik össze.”1246 Mindenki egyetért abban, hogy a háború elképzelhetetlen… de akkora a szakadék a brit és a hitleri álláspont között, hogy most már egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek”, kommentálta az eseményeket Collin Brooks, a befolyásos konzervatív kapcsolatokkal rendelkező újságíró, majd hozzátette: „A pusztítás gépezetei oly nagy számban jelennek meg, és oly borzalmasak lesznek, hogy emberöltőkön keresztül nem fog sor kerülni háborúra.”1247 A Komintern közben a szerződésnek azzal a magyarázatával vigasztalta a kommunista pártokból álló tagszervezeteit, hogy a nyugati demokráciák Hitlerrel szemben tanúsított elnéző politikája miatt a Szovjetunió számára ez volt az egyetlen lehetőség. Ismét erőteljesebben hallatták hangjukat azok, akik egy hitleri agresszió elleni népfront kialakítását sürgették, ami azzal a sajátos téveszmével is párosult, hogy javultak a háború megakadályozásának esélyei és Hitler megbuktatására utcára lehet vinni a németeket. 1248 A Moszkva irányvonalába előre megjósolhatóan és azonnal beálló, emigrációban lévő Német Kommunista Párt úgy üdvözölte a paktum megkötését, mint „a Szovjetunió részéről sikeres lépést a béke megvédése érdekében”, mely hozzájárul a nemzetközi feszültség csökkenéséhez. 1249 Megkönnyebbülést és elégedettséget fejezett ki az a meleg fogadtatás, melyben Hitler Ribbentropot részesítette annak másnapi visszatértekor Berlinben.1250 Míg külügyminisztere Moszkvában volt, Hitler arra gondolt, hogy NagyBritannia talán mégis harcolni fog.1251 Most már biztos volt abban, hogy ez a veszély elhárult a feje fölül.

V. Mikor Ribbentrop éppen Moszkvába tartott, Sir Nevile Henderson, Nagy-Britannia berlini nagykövete Berchtesgadenbe repült, hogy átadja a Neville Chamberlain miniszterelnök által az augusztus 22-i kormányülés után fogalmazott levelet. Írásában Chamberlain azt a meggyőződését hangoztatta, hogy „a népeink közötti háború lenne a legsúlyosabb csapás, ami csak bekövetkezhet”. A brit álláspontot illetően viszont semmi kétséget nem hagyott Hitlerben. A német–szovjet megállapodás semmit se változtat Nagy-Britannia Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségén. Ezzel együtt, ha a békés légkör megteremthető, akkor Nagy-Britannia hajlandó megvitatni minden, Németországgal kapcsolatos problémáját. Nagy-Britanniát nagyon nyugtalanítja a Lengyelország és Németország között kialakult helyzet, szorgalmazza a két ország közötti vita és az egymás elleni bujtogatás beszüntetését, mely lehetővé tenné, hogy a két ország közvetlen tárgyalásokat folytasson a területükön élő kisebbségekkel szembeni egyenlő bánásmódról.1252 Weizsäcker és Hewel társaságában Henderson augusztus 23-án, délután egy órakor érkezett meg a Berghofba. Hitler a lehető legagresszívebb hangulatban volt. „Nem tartott hosszú beszédet, de hangvétele erőszakos és túlzó volt mind Angliával, mind Lengyelországgal kapcsolatban”, jelentette haza Henderson. 1253 A német kancellár heves kirohanásokra ragadtatta magát amiatt, hogy Nagy-Britannia az elmúlt évben a cseheket, most pedig a lengyeleket támogatja, pedig ő mennyire szeretett volna baráti kapcsolatokat kialakítani Angliával. Állítása szerint a britek lengyeleknek adott „biankó csekkje” minden tárgyalás lehetőségét kizárja. Vádaskodó, fenyegető és hajthatatlan volt. Végül megígérte, hogy két órán belül válaszol Chamberlainnek. 1254 A Salzburgba visszatért Hendersont gyorsan visszahívták a Berghofba. A találkozó ezúttal rövidebb ideig, nem egészen fél óráig tartott. Hitler már nyugodtabb volt, de csökönyösen továbbra is azt állította, hogy ha egyetlen németet is méltatlan bánásmódban részesítenek, akkor támadást indít Lengyelország ellen. A háború Nagy-Britannia hibájából indul meg. „Angliának (ahogy Nagy-Britanniát szokás szerint emlegette) feltett szándéka, hogy szétzúzza és megsemmisítse Németországot”, folytatta. Ő most ötven éves. Inkább most vívja meg a háborút, mint öt évvel később.1255 Henderson közbeszólt, hogy a megsemmisítésről szóló szavak abszurditásnak tűnnek. Hitler erre azt válaszolta, hogy Anglia az alacsonyabb rendű fajokért, ő pedig csak Németországért harcol. A németek ezúttal az utolsó emberig fognak küzdeni. 1914-ben is másképpen alakult volna a helyzet, ha akkor ő lett volna a kancellár. Ismételt baráti felajánlkozásait Anglia lenézően visszautasította, ezért arra a következtetésre jutott, hogy Anglia és Németország között soha nem jöhet létre egyetértés. Anglia most arra kényszerítette, hogy egyezményt kössön Oroszországgal. Henderson kijelentette, hogy a háború elkerülhetetlennek látszik, ha Hitler továbbra is ragaszkodik a Lengyelország elleni közvetlen akcióhoz. Hitler azzal vetett véget a beszélgetésnek, hogy csak a Németországgal kapcsolatos brit politika teljes megváltoztatása tudná meggyőzni őt arról, hogy Anglia valóban jó kapcsolatokra törekszik.1256 A Chamberlain levelére Hendersonnak átadott válasz lényegében ugyanebben a szellemben íródott.

Tartalmazta még azt a fenyegetést is – nem is annyira célzás formájában, hanem egyértelmű megfogalmazásban –, hogy ha Nagy-Britannia és Franciaország elrendeli a mozgósítást, akkor ő is általános mozgósítást rendel el. 1257 Hitler tirádái, mint oly gyakran, ezúttal is teátrálisak voltak. Egy arra irányuló színjáték részeit alkották, mely a szóbeli brutalitás kiszámított eszközével megkísérelte megtörni a Lengyelországnak adott brit garanciát. Henderson távozása után Hitler a combját csapkodta – általában ezzel fejezte ki elismerését maga iránt –, és odakiáltotta Weizsäckernek: „Chamberlain nem fogja túlélni ezt a vitát. Kormánya még ma este megbukik.” 1258 Chamberlain kormánya másnap még mindig hivatalban volt. Hitler saját erejébe vetett hite már túlnőtt a reális értékítélet határain. Kijelentései világosan megmutatták, milyen távol van attól, hogy a valóságnak megfelelően tudja értékelni a brit kormány ekkorra már a közvélemény által is teljes mértékben támogatott hangulatát. Ezért is jelentett meglepetést számára a szovjetekkel kötött paktumra adott visszafogott angol válasz, s bosszantották Chamberlain és Halifax parlamentben elmondott beszédei is, melyek ismételten megerősítették Nagy-Britannia Lengyelország iránti elkötelezettségét.1259 Miután a bottal fenyegetőzés vajmi kevés eredményt hozott, Ribbentrop huszonnégy óra leforgása alatt meggyőzte, hogy Anglia orra előtt el kell húzni a mézesmadzagot. 1260 Augusztus 25-én háromnegyed egykor Hendersont tájékoztatták, hogy fél kettőkor Hitler találkozni óhajt vele a Birodalmi Kancellárián. A találkozó több mint egy órán át tartott. Ribbentrop és Paul Schmidt, a tolmács szintén jelen volt a beszélgetésen. Hitler most már sokkal nyugodtabb volt, mint annak idején Berchtesgadenben. Bírálta Chamberlain beszédét, de kész volt arra, hogy – megfogalmazása szerint – „nagy, átfogó ajánlatot tegyen” NagyBritanniának, és kész volt elkötelezni magát, hogy a lengyel kérdés sürgős megoldása után biztosítja a Brit Birodalom folyamatos fennmaradását.1261 Hitler nagyon akarta, hogy „ajánlatát” komolyan és azonnal fontolóra vegyék, ezért javasolta Hendersonnak, hogy azonnal repüljön Londonba, sőt még egy repülőgépet is a rendelkezésére bocsátott. Henderson közölte, hogy az ajánlat csak akkor lehet tárgyalási alap, ha az egyben a lengyel kérdés tárgyalásos rendezését is jelenti. Hitler ezt nem volt hajlandó garantálni, és a találkozót azzal a patetikus kijelentéssel fejezte be, hogy ő alkatánál fogva tulajdonképpen nem is politikus, hanem művész, és a lengyel kérdés rendezése után életét művészként fogja befejezni.1262 Henderson másnap reggel Londonba repült. 1263 Göbbels nagyon keveset várt ettől az úttól.1264 A Nagy-Britanniának tett „ajánlat” tulajdonképpen egy újabb – a korábbiaknál is elkeseredettebb – cselfogás volt, mellyel Hitler Angliát el akarta tántorítani Lengyelország támogatásától, s meg akarta akadályozni, hogy a lokálisnak tervezett konfliktus általános európai háborúvá szélesedjen. Hitler „ajánlatának” őszintesége annak alapján is megítélhető, hogy mialatt Henderson a Birodalmi Kancellárián tárgyalt, addig tették meg az utolsó előkészületeket a Fall Weiss másnap reggel 4 óra 30 perckor történő megindítására. 1265 Mire a brit kormány megtárgyalhatta volna az „ajánlatot”, a Wehrmachtnak addigra már hatalmas erőkkel be kellett törnie Lengyelország területére. A brit kormánynak újabb kész helyzettel kellett szembesülnie.1266 Mint ahogy Hitler augusztus 22-én, tábornokai előtt is kijelentette, ezúttal nem engedi, hogy az utolsó pillanatban tárgyalásokkal megfosszák a háború lehetőségétől. Hitler már augusztus 12-én valószínűsítette a Lengyelország elleni támadás augusztus 26-i időpontját. 1267 A Fall Weiss valószínű megindulásának ezt az időzítését a katonai vezetőkkel augusztus 22-én lezajlott találkozón is megerősítette.1268 Hitler e dátumot megerősítő döntésére Schmundt másnap délután jött rá, amikor Ribbentrop Moszkvában volt, és a Berghofban is lezajlott a találkozó Hendersonnal. 1269 Göbbels 25-én reggel értesült arról, hogy a mozgósítási parancs még aznap délután életbe lép. Délben Hitler propaganda-útmutatásokkal látta el, melyek szerint azt kellett hangsúlyozni, hogy Németországnak nincs más esélye, mint harcolni a lengyelek ellen, s fel kell készíteni a népet a háborúra, mely – ha szükséges – akár „hónapokig vagy évekig” eltarthat. 1270 A délután folyamán Berlinnek néhány órára megszakadt a telefonösszeköttetése Londonnal és Párizzsal. A Tannenberg-ünnepséget és a pártnapot hirtelen lemondták. Augusztus 26-tól a repülőtereket lezárták. Augusztus 27-től bevezették az élelmiszer-fejadagot. 1271 25-én délben, míg Hitler Göbbelsnek adta az instrukciókat, Keitel hivatala felhívta Haldert, s az iránt tudakozódott, hogy mi a megindulási parancs kiadásának lehetséges legkésőbbi időpontja, mivel esetleg halasztásra is sor kerülhet. A válasz szerint egy ilyen parancs legkésőbb délután három óráig meg kell, hogy érkezzen. A végső parancs kiadását délután fél kettőig elhalasztották, mivel Henderson ekkor éppen a Birodalmi Kancellárián volt. Aztán ismét visszatartották, mivel abban bíztak, hogy közben Mussolini is válaszol Hitler délelőtti órákban küldött üzenetére. A katonai tervektől szorongatott, de a Rómából érkező választ is türelmetlenül váró Hitler ismét egy órával elhalasztotta a támadási parancs kiadását. Végül, már Mussolini válaszára se várva, Hitler délután 3.02-kor kiadta a parancsot. A mozgósítási direktívákat a különböző alakulatok parancsnokai a délután folyamán kapták meg. 1272 Aztán,

mindenki legnagyobb döbbenetére, a parancsot öt órán belül érvénytelenítették. 1273 A hadsereg vezetésén belül nagy morgás keletkezett, s hozzá nem értést emlegettek, de a támadás bonyolult hadigépezetét még éppen időben sikerült leállítani.1274 Mussolini válasza délután 5.45-kor érkezett meg. 7.30-kor Halder telefonált Brauchitschnak, hogy érvénytelenítse a támadási parancsot.1275 A tétovázó Hitler meggondolta magát. Augusztus 24-én Hitler egy terjedelmes levelet írt Mussolininek, melyben a Szovjetunióval kötött szövetség szükségességét igazolgatta, és tudatta, hogy küszöbön áll a Lengyelország elleni támadás. 1276 A római német nagykövet a levelet 25-én reggel adta át.1277 Mussolini válasza hatalmas sokkot jelentett a túlzottan is magabiztos Hitler számára. A Duce nem sokat kertelt, s nyíltan megüzente: Olaszország jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy katonai segítséget tudjon nyújtani.1278 Hitler jeges hangulatban vetett véget az olasz nagykövettel, Attolicóval lezajlott találkozónak. „Az olaszok ugyanúgy viselkednek, mint 1914-ben”, hallotta Paul Schmidt Hitler megjegyzését. 1279 „Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet”, jegyezte fel Göbbels. „A Führer mérlegel és fontolgat. Ez komoly csapást jelent számára.”1280 A Birodalmi Kancellária ezután egy órán át a másik tengelyhatalom szidalmazásától volt hangos. Sokan árulást emlegettek.1281 Sürgősen Brauchitschot hívatták. Mikor este hét körül megérkezett, akkor közölte Hitlerrel, hogy még mindig van idő leállítani a támadást, s maga is ezt javasolta, hogy a diktátor időt nyerjen a „politikai játszmájában” („politisches Spiel”). Hitler azon nyomban megfogadta a tanácsot. Vormann 7.45-kor indult el a Haldernek szóló kétségbeesett paranccsal, hogy ne indítsa meg a támadást. 1282 Keitel lépett ki Hitler szobájából, s az egyik segédtiszthez fordult: „A megindulási parancsot azonnal vissza kell vonni!” 1283 Közel ebben az időben Hitler egy másik rossz hírt is kapott. A Rómából jött üzenet megérkezése előtt néhány perccel Hitler arról értesülhetett a francia nagykövettől, Robert Coulondre-tól, hogy a franciák is szigorúan tartják magukat Lengyelország iránti elkötelezettségükhöz.1284 Ez önmagában véve még nem lett volna kritikus jelentőségű. Hitler biztos volt abban, hogy ha London nem avatkozik be, akkor a franciákat is távol lehet tartani a háborútól. 1285 Ekkor érkezett meg Ribbentrop, aki közölte, hogy az április 6-án megszövegezett, Nagy-Britannia és Lengyelország katonai szövetségéről szóló szerződést a délután folyamán aláírták. 1286 Mindez azok után történt, hogy Hitler megtette „ajánlatát” Hendersonnak. Az még Hitler számára is világos volt, hogy az éppen aláírt szerződést Nagy-Britannia nem fogja másnap megszegni.1287 Ribbentrop, a tegnapi nap hőse egyik pillanatról a másikra kegyvesztett lett, és a külpolitikai válság idején, amikor a háború és béke kérdése hajszálon függött, több mint két napon át a színét se lehetett látni.1288 Hitler ismét a külügyminiszter nagy vetélytársához, Göringhez fordult. 1289 Göring azonnal rákérdezett, hogy a támadás leállítása végleges-e vagy sem. „Nem! Azt kell megtudnom, hogy ki tudjuk-e küszöbölni Anglia beavatkozását”, hangzott a válasz. 1290 Mikor Göring személyes küldöttének, barátjának, a már Londonban lévő Birger Dahlerus svéd iparbárónak – aki Lord Halifaxot ugyanazokkal a német jó szándékokról szóló üres ígéretekkel akarta megdolgozni, melyeket nem sokkal később hivatalos úton Henderson is jelentett –  végül nagy nehézségek árán sikerült Berlinnel telefonkapcsolatot teremteni, akkor azt kérték tőle, hogy másnap este ismét jelentkezzen a tábornagynál.1291 Hitler közben újabb levelet intézett Mussolinihoz – aki egyértelműen értésére adta, hogy a matériel hiánya meggátolja Olaszországot, hogy Németország háborújához csatlakozzon –, és feltette a kérdést, hogy pontosan mire is lenne Olaszországnak szüksége.1292 A másnap megérkezett válasz szándékosan olyan követeléslistát tartalmazott, melyet lehetetlen volt teljesíteni. Hitler se tehetett mást, azt válaszolta, hogy megérti Olaszország helyzetét, bízik abban, hogy az olasz propaganda támogatja vállalkozását, de még a Nyugat beavatkozásának kockázatával se visszakozik a keleti kérdés megoldásától.1293 Mussolininak „tényleg elment az esze”, amikor felvetette, hogy politikai megoldást kell találni a kérdésre.1294 Hitler haragja most az olasz király, és nem az olasz diktátor felé fordult. Nagyon örül, mondta, hogy Németország megszűnt monarchia lenni.1295 A Birodalmi Kancellária hangulatán Daladier augusztus 26-i üzenete se javított semmit, melyben hangsúlyozta, hogy Franciaország továbbra is szolidáris Lengyelországgal. 1296 A német kormányzati központban kaotikusnak látszottak a dolgok. Senki se tudta, mi is történik valójában. Hewel, Ribbentrop titkárságának vezetője, bár a főnökeitől eltérő nézeteket vallott, arra figyelmeztette Hitlert, hogy ne becsülje le az angolokat. Ezt miniszterénél jobban meg tudja ítélni, állította. Hitler dühösen félbeszakította a beszélgetést. Brauchitschnak az volt a véleménye, hogy Hitler maga se tudta, hogy mit tegyen.1297 Dahlerus mindenesetre rettentően idegesnek látta, amikor éjféltájban a Birodalmi Kancelláriára kísérték. Levelet hozott Lord Halifaxtől, aki minden elkötelezettség nélkül közölte, hogy ha Lengyelországgal szemben nem kerül sor

erő alkalmazására, akkor lehetségesnek tartja a tárgyalásokat. 1298 Valójában ez semmi újdonságot nem jelentett azon túl, amit Chamberlain az augusztus 22-i levelében is leszögezett. 1299 A levél elgondolkodtatta Göringet, de Hitler egy pillantást se vetett rá, máris terjengős gyalázkodásba kezdett, dührohamba hergelte magát, fel s alá rohangált a szobájában, szemei kimeredtek, időnként érthetetlenné váló szavakkal összevissza zagyvált a német fegyveres erők nagyságáról, majd a következő pillanatban úgy ordítozott, mintha egy pártnapon tartott volna szónoklatot. Ellenségei megsemmisítésével fenyegetőzött, s Dahlerusnak az volt a benyomása, hogy ez az ember „teljesen megőrült”. 1300 Hitlernek végre sikerült annyira megnyugodnia, hogy felsorolja ajánlatának azokat a pontjait, melyeket Dahlerusszal Londonba akart eljuttatni. Németország szerződéses kapcsolatba vagy szövetségre akar lépni Nagy-Britanniával, garantálja a lengyel határok épségét, és megvédi a Brit Birodalmat (még Olaszország ellenében is, tette hozzá Göring). Mindezekért cserébe Nagy-Britanniának segédkeznie kell abban, hogy Németország megszerezze Danzigot és a Korridort, valamint gyarmatait is visszakaphassa. A Lengyelországban élő német kisebbség számára is garanciákat kell nyújtani.1301 Hitler megváltoztatta a téteket, hogy megtörje Lengyelország brit támogatását. A Hendersonnak tett „ajánlattól” eltérően a Nagy-Britanniával kötendő szövetség már a lengyel kérdés rendezését megelőzően is lehetségesnek látszott. Dahlerus másnap, augusztus 27-én reggel Londonba vitte az üzenetet. Hűvös és szkeptikus válasz érkezett. Dahlerust azzal küldték vissza, hogy Nagy-Britannia kész egyezségre jutni Németországgal, de továbbra is a Lengyelországnak nyújtott garanciákhoz tartja magát. A határokról és a nemzeti kisebbségekről szóló közvetlen német–lengyel tárgyalások eredményeit nemzetközi garanciáknak kell követni. A gyarmatok megfelelő módon visszakerülhetnek Németországhoz, de semmi esetre se háborús fenyegetés hatására. A Brit Birodalom megvédéséről szóló javaslata visszautasításban részesült.1302 A késő este Berlinbe visszaérkező Dahlerus legnagyobb meglepetésére Hitler elfogadta a feltételeket, ha azonnal utasítják a lengyeleket, hogy vegyék fel a kapcsolatot Németországgal, és kezdeményezzenek tárgyalásokat.1303 Halifax gondoskodott is róla, hogy ez megtörténjen. Varsóban Beck is belement abba, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen.1304 Közben a támadás leállítása mellett az egyetlen pillanatra fel nem függesztett német mozgósítás tovább folytatódott. 1305 Dahlerus ingajárata közben az Abwehrt arról értesítették, hogy a támadás újabb időpontjául augusztus 31-ét jelölték ki. 1306 Másnap, mielőtt még Henderson megérkezett volna a hivatalos angol válasszal, Brauchitsch arról tájékoztatta Haldert, hogy Hitler feltételesen szeptember 1-jében határozta meg a támadás időpontját.1307 Amikor Henderson elindult Berlinbe, akkor Hitler a Birodalmi Kancellárián éppen beszédet tartott a párt és az SS vezetői előtt. A gyűlésen Himmler, Heydrich, Bormann és Göbbels is jelen volt. Lelkiállapotától függetlenül Hitler, bármilyen kemény hangot is kívánt volna megütni, ettől a hallgatóságtól csak lelkes támogatásra számíthatott. Közölte a jelenlévőkkel, hogy a keleti kérdést így, vagy úgy rendezni kell. Minimális követelményként Danzig visszaadását és a Korridor kérdésének rendezését jelölte meg. A maximális követelményt a katonai helyzet alakulásától tette függővé. A minimális követelményektől nem léphet vissza, s azokhoz mindenképpen ragaszkodik. „Ez már becsületbeli kérdéssé vált”, jegyezte meg Göbbels. 1308 Ha a minimális követelményeknek nem tesznek eleget, az „brutális háborút” jelent. A háború keménynek ígérkezik, és Hitler az esetleges vereség lehetőségét se zárta ki. De – Halder feljegyzései szerint – kijelentette, hogy „amíg én élek, addig szó sem lehet kapitulációról”. A szovjetekkel kötött szerződést a pártban alapvetően félreértették. Ez pedig nem jelent mást, mint egy „ördögűzésre kötött szerződést a Sátánnal”, jelentette ki Hitler. Halder szerint a Führer fáradtnak és megviseltnek látszott, s időnként a hangja is megtört. Azt mondták róla, hogy állandóan SS-tanácsadóival véteti magát körül. 1309 Henderson augusztus 28-án este fél 11-kor adta át Hitlernek az augusztus 25-i ajánlataira adott angol válasz fordítását. Az eseményen Ribbentrop és Schmidt is jelen volt. 1310 Hitler és Henderson beszélgetése több mint egy órát tartott. A diktátor ezúttal nem vágott Henderson szavába, és szónoklatot se tartott neki. A brit nagykövet jelentése szerint ezúttal udvarias, józan volt, és a levél elolvastán se dühödött fel. 1311 A „baráti légkör” viszont Henderson szerint csak relatív értelemben volt annak tekinthető. Hitler még mindig Lengyelország megsemmisítéséről beszélt. 1312 A brit válasz lényegében véve semmivel se ment túl azon a nem hivatalos üzeneten, melyet Dahlerus közvetített (és mely azután született, hogy Hitler válasza már ismeretes volt az abban megfogalmazott kezdeményezésre). 1313 A brit kormány ragaszkodott ahhoz, hogy Németország és Lengyelország először rendezze nézeteltéréseit. Nagy-Britannia közben már biztosítékokat is szerzett arra nézve, hogy Lengyelország kész tárgyalóasztal mellé ülni. A rendezésről szóló tárgyalások eredményétől és módjától függően a tartós megértés érdekében Nagy-Britannia is kész együtt

munkálkodni Németországgal. A Lengyelország iránt vállalt kötelezettségeit viszont betartja. 1314 Hitler másnapra írásos választ ígért a levélre.1315 Göbbels gyorsan rájött, hogy Hitler elégedetlen volt a válasszal. 1316 A propagandaminiszter úgy vélte, hogy a brit álláspont némileg engedett merevségéből, és nagyobb készséget mutat a tárgyalásokra. A Führer, jegyezte meg, nem akar nemzetközi ellenőrzés alatt megrendezett népszavazást a Korridor ügyében. Abban reménykedett, hogy ezzel a módszerrel eltávolíthatja Londont Varsótól, és „talál alkalmat arra, hogy lecsaphasson”. 1317 Hitler az éjszaka folyamán eltöprengett a válaszon, majd – Himmler szerint – egy „diplomáciai mestermunkával (ein Meisterstück an Diplomatie) állt elő, mely helyükre teszi az angolokat”.1318 Augusztus 29-én este 7.15-kor Henderson – elegáns, csíkos zakójának gomblyukában a szokásos sötétvörös szegfűvel – az összegyűlt, de egyáltalán nem ellenséges 3–400 berlini sorfala között végigsétált a sötétbe burkolózott Wilhelmstrassén – Berlinben már az elsötétítést gyakorolták – a Birodalmi Kancelláriáig, ahol az előző estéhez hasonlóan ezúttal is dobpergéssel és díszőrséggel fogadták. 1319 Otto Meissner, aki az Elnöki Kancellária vezetőjeként főleg reprezentatív feladatokat látott el és Wilhelm Brückner fősegédtiszt kísérte fel Hitlerhez. A találkozón Ribbentrop is jelen volt. Hitler ezúttal már nem volt annyira barátságos, mint a legutóbbi alkalommal. Átadta Hendersonnak a válaszát. Ismét annyira megemelte az árat – pontosan ugyanúgy, ahogy az előző évben az ő parancsára Henlein is tette a Szudétaföldön –, hogy azt lehetetlen volt teljesíteni. Most azt követelte, hogy már másnap, augusztus 30-án érkezzen meg hozzá egy teljes körű felhatalmazással rendelkező tárgyalópartner. Még a lengyel küldött megérkezésére szabott, lehetetlenül szűk határidő miatt szót emelő, simulékony és rugalmas Henderson is ultimátumnak minősítette a követelést. 1320 Hitler azt válaszolta, hogy tábornokai döntést követelnek tőle. Nem akarnak több időt vesztegetni, mivel Lengyelországban hamarosan bekövetkezik az esős időszak. 1321 Henderson kifejtette, hogy a Lengyelországgal folytatandó tárgyalások sikere vagy sikertelensége az ő (Hitler) jó szándékán, vagy annak hiányán múlik. Az ő kezében a döntés. Ha viszont Lengyelországgal szemben bármilyen erőszakra sor kerül, akkor ez Nagy-Britanniával is konfliktust jelent. 1322 Henderson másnap kora délután a brit külügyminiszternek, Lord Halifaxnak küldött táviratában megállapítja: „Ha továbbra is Herr Hitler kezében hagyjuk a kezdeményezést, akkor – úgy tűnik – ez vagy háborút, vagy ismét olyan erőfitogtatással kivívott győzelmet eredményez számára, mely arra bátorítja, hogy jövőre és az azt követő évben is ugyanezt az irányvonalat folytassa.” 1323 Henderson távozása után az olasz nagykövetet, Attolicót vezették be Hitlerhez. Mussolini üzenetét hozta Hitlernek, hogy szükség esetén kész vállalni a közvetítést Nagy-Britannia és a Birodalom között. Amit Hitler a legkevésbé sem akart – mint ahogy ezt tábornokai előtt augusztus 22-én ki is fejtette –, az egy újabb Münchent eredményező, utolsó pillanatban történő beavatkozás volt, különösen egy olyan partner részéről, amely éppen most hozta tudomására, hogy nem tudja magát tartani a közelmúltban aláírt szerződéshez. Hitler hűvösen közölte Attolicóval, hogy a NagyBritanniával folyó tárgyalások jó kezekben vannak, és már ki is fejezte készségét a lengyel tárgyalópartner fogadására.1324 Hitlernek nem tetszett az a felelet, melyet Henderson hozott a brit kormányhoz eljuttatott válaszlevelére. Ismét Göringet hívatta, hogy Dahlerust megint küldje nem hivatalos útra Londonba, és ismertesse a britekkel annak a „nagylelkű” ajánlatnak a lényegét, melyet a lengyeleknek akart tenni: Danzig visszacsatolását és népszavazás megtartását a Korridor ügyében (mely, ha a lengyelek elvárásai szerint alakul, azt jelenti, hogy Németország „folyosót kap a Korridoron keresztül”). Augusztus 30-án, hajnali öt órakor egy német katonai gépen Dahlerus ismét Londonba indult.1325 Egy órával korábban Henderson már továbbította Lord Halifax egyáltalán nem meglepő üzenetét, hogy a lengyel tárgyalópartner aznapi megjelenésére irányuló követelés teljesíthetetlen. 1326 A nap folyamán Hitler a békéről tárgyalva a háborúra készült. Reggel kiadta az utasítást az egy héttel korábban danzigi államfőnek kikiáltott Albert Forsternek, hogy a háború kitörésekor a Szabad Városban milyen akciókat kell végrehajtani.1327 Később egy rendeletet írt alá a széles hatáskörrel felruházott, rendeletek kiadására is feljogosított Birodalmi Védelmi Minisztertanács megalakításáról. Elnökévé Göringet nevezte ki, tagjai pedig Hess, a párt helyettes vezetője, Frick, a Birodalom államigazgatási szerveinek meghatalmazottja, Funk, a gazdaság irányítója, Lammers, a Birodalmi Kancellária apparátusának vezetője és Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának vezetője voltak. 1328 Úgy nézett ki, hogy míg Hitler a katonai kérdésekkel van elfoglalva, a létrehozott szervezet feladata „háborús kabinetként” irányítani a Birodalmat. A valóságban viszont az volt a helyzet, hogy a Birodalom kormányzatának szétesése már túlságosan is előrehaladt, és Hitler saját érdekei azt diktálták, hogy semmiféle olyan központi szerv ne jöhessen létre,

mely esetleg korlátozza vagy ellenőrzése alatt tarthatja volna a hatalmát, és ez a Minisztertanács is arra volt hivatott, hogy egy kollektív kormányzat akár korlátozott újjáéledését is megakadályozza. 1329 Napjának túlnyomó részét Hitler az előre megjósolható módon soha meg nem érkező lengyel tárgyalópartnernek teendő „javaslatoknak” a kidolgozásával töltötte. Kezdettől fogva szó se lehetett semmiféle komoly javaslatról. Amikor Henderson éjfélkor visszatért a Birodalmi Kancelláriára, hogy átadja a brit választ Hitler előző esti üzenetére, akkor az ideges és gonosz hangulatban lévő Ribbentroppal találkozott, akinek a stílusán a hivatalos diplomácia udvarias formaságai is csak nyomokban voltak felfedezhetők. A találkozón részt vevő tolmács, Paul Schmidt – bár Henderson, szokása szerint, ragaszkodott ahhoz, hogy tökéletesnek távolról se nevezhető németségével adja elő mondanivalóját – a tárgyalás egy bizonyos pontján már azt hitte, hogy a partnerek összeverekednek. 1330 Ribbentrop nyaktörő sebességgel úgy olvasta fel Hitler „javaslatait”, hogy Henderson képtelen volt azokat jegyzeteiben rögzíteni, azután – Hitler kifejezett utasítására – nem volt hajlandó megengedni, hogy az angol nagykövet maga is elolvassa a dokumentumot, hanem azt az asztalra dobva kijelentette, hogy mindez már elavult (überholt), mivel éjfélig semmiféle lengyel tárgyalópartner nem érkezett Berlinbe. 1331 Henderson jelentette Halifaxnek, hogy „a kellemetlen találkozó során viselkedésével Herr von Ribbentrop Hitler legrosszabb formáját majmolta”. 1332 Visszatekintve Henderson úgy vélte, hogy Ribbentrop „a békés megegyezés utolsó esélyét szándékosan vetette el”. 1333 Szó se volt semmiféle „utolsó esélyről”. Nem is vártak semmiféle lengyel tárgyalópartnert. Ribbentropnak pontosan az volt a célja, hogy ne adja át a feltételeket tartalmazó dokumentumot, melyet a britek továbbíthattak volna a lengyelekhez, akik esetleg készek lettek volna tárgyalni azokról. Hitler szerint a „Danzig és a Korridor kérdését szabályozó nagylelkű ajánlatra” – mint ahogy Schmidt később ezt hallotta is tőle – csupán „alibiként volt szükség, főként azért, hogy a német népnek megmutathassam: mindent megtettem a béke megőrzéséért”. 1334 Henderson és Ribbentrop találkozója után Hitler azonnal kiadta az utasítást Göbbelsnek, hogy a dokumentumot „megfelelő alkalommal” nyilvánosságra kell hozni.1335 Megszervezték, hogy még azon az estén beolvassák a rádióban. 1336 Közben Göring arról értesült közvetítőjétől, Dahlerustól, hogy – egyáltalán nem meglepő módon – Londonban semmi mozgás se tapasztalható: a brit kormány a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is ragaszkodott a lengyel kérdés békés rendezéséhez, mielőtt Nagy-Britannia és Németország kapcsolatainak megjavításáról bármilyen tárgyalásra hajlandó lett volna.1337 A hadsereg augusztus 30-án megkapta a parancsot, hogy tegyen meg minden előkészületet a szeptember 1-jén hajnalban, 4.30-kor indítandó támadásra. Amennyiben a londoni tárgyalások halasztást követelnének, akkor erről az érdekeltek másnap délután 3 óráig értesítést kapnak. A csapás megindításának utolsó, lehetséges időpontja szeptember 2-a volt.1338 Augusztus 31-én reggel 6.30-kor, órákkal azután, hogy a Lengyelországnak szóló német ajánlat meghallgatása után Henderson elhagyta a Birodalmi Kancellária épületét, Halder arról értesült, hogy Hitler szeptember 1-jére, a határidő lejárta előtti napra adta ki a támadási parancsot. 1339 Bizonyos meggondolásokból Göring ellenezte a támadás hajnali 4.30-ra történő időzítését. 1340 Délben, 12.40-kor a végleges formába öntött támadási parancsot Hitler aláírta.1341 1 óra 50 perckor, még mindig a 3 órai lemondási határidő előtt, a támadási parancs megerősítést nyert, csak a megindulási időpont tolódott el 4.45-re. „A nyugati hatalmak fegyveres beavatkozását elkerülhetetlennek mondják”, jegyezte fel Halder. „A Führer ennek ellenére a támadás mellett döntött.” 1342 Hitler, mikor Ribbentrop Birodalmi Kancelláriára történt megérkezéséről tájékoztatták, közölte vele, hogy kiadta a parancsot, és a „dolgok mozgásba lendültek” (die Sache rolle). Ribbentrop sok szerencsét kívánt neki. 1343 „Úgy tűnik, a kocka el van vetve”, jegyezte fel Göbbels.1344 A döntés meghozatala után Hitler elzárkózott a külvilágtól. 1345 Később, a délután folyamán Jozef Lipski lengyel nagykövetet sem volt hajlandó fogadni. Egy kicsit később Ribbentrop találkozott vele. Amikor viszont megtudta, hogy a nagykövet nem rendelkezik teljes körű felhatalmazással a tárgyalásokra, félbeszakította a találkozót. Hivatalába visszatérve Lipski azt tapasztalhatta, hogy Varsóval megszűnt a telefonösszeköttetés. 1346 Este kilenc órakor a rádióban felolvasták Hitler „tizenhat pontos ajánlatát”, melyet az előző éjszakán Ribbentrop oly hevenyészetten ismertetett Hendersonnal.1347 Fél tízkor befutottak a komoly határincidensekről szóló első jelentések, köztük a Felső-Sziléziában lévő gleiwitzi német rádióadó ellen intézett fegyveres „lengyel” támadásról szóló híradás is. Ezeket az incidenseket Heydrich hivatala már hetekkel előbb megtervezte, s a támadásokat az SS lengyel egyenruhába öltözött tagjai hajtották végre. A hitelesség kedvéért néhány, koncentrációs táborban sínylődő fogolynak halálos méreginjekciót adtak be, és hulláikat az állítólagos incidensek helyére szállították. 1348

Németországszerte az emberek végezték szokásos napi munkájukat. A normális életmenet viszont csalóka látszat volt. Az emberek gondolatai a lehetséges háború körül forogtak. Egy rövid, csekély emberáldozattal járó, és csupán Lengyelország területére korlátozódó háború csak az egyik lehetőség volt. De egy, a nyugati hatalmakkal kirobbanó háború, melyhez az 1914–18-as nagy háború idejéből még annyi élmény fűződött, s mely évek óta rettegésben tartott mindenkit, most már szinte biztosnak látszott. Egyáltalán nem volt olyan a hangulat, mint 1914 augusztusában, nyoma sem volt a „hurrá-hazafiságnak”. Az emberek arca nyugtalanságot, félelmet, aggodalmat és az előttük álló megpróbáltatások elfogadásával szembeni rezignációt tükrözött. „Mindenki a háború ellen van”, írta William Shirer amerikai újságíró augusztus 31-én. „Hogy vághat bele egy ország egy nagyobb háborúba, amikor lakossága ennyire ellene van?” – tette fel a kérdést.1349 „A Führer iránti bizalomnak minden valószínűség szerint ez lesz a legkeményebb próbája”, hangoztatta az egyik Felső-Frankföldről, Ebermannstadtból érkezett jelentés. „Az emberek túlnyomó többsége még Danzig és a Korridor elvesztése árán is a háború megelőzését várja tőle.” 1350 Hogy ezek a jelentések milyen híven tükrözték a közvéleményt, azt ma már nem lehet felmérni. A kérdés amúgy sem bír különösebb jelentőséggel. A köznapi emberek, bármilyen félelmek is gyötörték őket, nem tudták befolyásolni az események alakulását. Míg sokan közülük az igazak álmát aludták, s még mindig abban a hitben ringatták magukat, hogy most a huszonnegyedik órában, sőt még azon is túl valami csodának köszönhetően sikerül megőrizni a békét, addig már eldördültek az első lövések, és 4.30-kor, Dirschau közelében az első bombák is felrobbantak. Nem egészen tizenöt perc elteltével a danzigi kikötőben horgonyzó, most már iskolahajóként szolgálatot teljesítő, kivénhedt Schleswig-Holstein német csatahajó nehézágyúi a Westerplattén lévő lengyel hadianyagraktárakat vették célba, és tüzet nyitottak.1351 Késő délután a hadsereg vezetése jelentette: „Csapataink mindenütt átlépték a határt, a kijelölt célpontok felé tartanak, s az ellenük bevetett lengyel erők nem jelentenek komolyabb akadályt.” 1352 Magában a Németország és Lengyelország közötti konfliktus névleges okát jelentő Danzigban a határátkelőhelyek és a lengyelek által használt hivatali épületek ellen már hajnalban megindították a támadást. A Népszövetség főmegbízottját a város elhagyására kényszerítették, hivatali épületére pedig felhúzták a horogkeresztes zászlót. 1353 Albert Forster gauleiter bejelentette Danzig visszatérését a Birodalom kebelébe. 1354 Valószínű, hogy az első nap csetepatéira csak kevesen figyeltek fel Németországban. Azon a szürke, borús reggelen Shirer kevés és közönyös arcú emberrel találkozott az utcákon. Hitler üdvözlésére is ritkásan sorakoztak fel a járdán, amikor délelőtt, nem sokkal 10 óra előtt a Reichstagba hajtatott. Mintegy száz képviselőt időközben már be is hívtak a hadseregbe. Göring gondoskodott róla, hogy Hitler beszéde alatt ne legyenek üres székek a teremben.1355 A hiányzó képviselők helyére egyszerűen pártfunkcionáriusokat ültettek be. 1356 A Wehrmacht-egyenruhát viselő Hitler messze elmaradt legjobb formájától. Hangján feszültség érződött. Az éljenzés is halványabb volt a megszokottnál.1357 A német katonai fellépés szükségességének hosszadalmas indoklása után kijelentette: „Az elmúlt éjszaka Lengyelország első alkalommal nyitott tüzet a területünkön lévő katonáinkra. 5 óra 45 perckor” – mondta 4.45 helyett – „a tüzet viszonoztuk. Mostantól kezdve a bombákra bombákkal válaszolunk.” 1358 Hitler még mindig nem adta fel a reményt, hogy a briteket sikerül távol tartani a konfliktustól. A Reichstagból történt visszatérése után Göringgel behívatta Dahlerust, hogy tegyen még egy utolsó kísérletet. 1359 Külső közvetítőt viszont nem akart, nem szerette volna, ha München megismétlődik. Ciano és Attolico rábeszélésére a katonai segítségre képtelen és megalázott Mussolini néhány napon át még megkísérelt tető alá hozni egy békekonferenciát. Kétségbe volt esve, félt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország támadást intéz Olaszország ellen, ezért megpróbálta a háború eszkalációját megakadályozni.1360 Hitler, mielőtt Dahlerusszal találkozott volna, táviratot küldött a Ducénak, melyben határozottan leszögezte, hogy nem kívánja igénybe venni közvetítését. 1361 Aztán Dahlerus is megérkezett. Hitlert nagyon idegesnek látta. Szájából olyan erős szag áradt, hogy Dahlerus már egy-két lépést hátrálni akart. Hitler a lehető legmerevebb álláspontra helyezkedett. Elszánta magát, hogy megtöri a lengyelek ellenállását „és megsemmisíti (vernichten) a lengyel népet”, közölte Dahlerusszal. A következő lélegzetvételre viszont azzal folytatta, hogy kész a tárgyalásokra, ha azokat a britek is óhajtják. Ezután a korábbinál is hisztérikusabb hangvétellel ismét fenyegetőzni kezdett. Nagy-Britanniának érdeke, hogy elkerülje a vele való összeütközést. Ha viszont Nagy-Britannia a háború mellett dönt, akkor ezért drágán meg fog fizetni. Egy, két, sőt tíz évig is harcolni fog, ha szükséges. 1362 Dahlerusnak erről a hisztérikus jelenetről szóló beszámolója Londonban hatástalan maradt. 1363 Nem járt eredménnyel az sem, hogy szeptember 2-án este Sir Horace Wilsont hivatalosan is meghívták Berlinbe, hogy tárgyalásokat folytasson Hitlerrel és Ribbentroppal. Wilson kertelés nélkül azt válaszolta, hogy először vonják ki a német

csapatokat Lengyelország területéről, különben Nagy-Britannia háborúzni fog. 1364 Ezzel csupán megismételte azt a választ, amit a brit nagykövet már az előző este továbbított Ribbentropnak. 1365 Erre az üzenetre már nem érkezett válasz.1366 Szeptember 3-án reggel 9 órakor Henderson átadta a brit ultimátumot Paul Schmidt tolmácsnak. Schmidt Ribbentropot helyettesítette, aki nem volt hajlandó találkozni a brit nagykövettel. 1367 Amennyiben délelőtt 11 óráig Németország nem szolgáltat biztosítékokat a katonai akciók beszüntetésére, és csapatainak lengyel területről történő kivonására, akkor „attól az időponttól kezdődően a két ország közt hadiállapot lép életbe”, hangoztatta az ultimátum.1368 Ilyen biztosítékok nem születtek. „Következésképpen” – jelentette be Chamberlain rádión keresztül az angol népnek, majd közvetlenül ezután az Alsóházban is megismételte – „országunk háborúban áll Németországgal.”1369 A franciák hadüzenetére délután 5 órakor került sor.1370 Hitler egy olyan általános európai háborúba vezette Németországot, melyet még évekig szeretett volna elkerülni. A katonai „bennfentesek” szerint a 2,3 millió főt számláló hadsereg a feszített fegyverkezési program ellenére se volt annyira felkészülve egy nagyobb háborúra, mint 1914-ben. 1371 Hitler ideológiai ősellenségével, a Szovjetunióval szövetségben indította a háborút. Háborúban állt azzal a Nagy-Britanniával, melynek barátságáért éveken át folytatta az udvarlást. Minden figyelmeztetés ellenére tervei – melyeket háborús uszító külügyminisztere minden részletükben támogatott – arra a feltevésre épültek, hogy Nagy-Britannia nem fog belépni a háborúba, bár végső soron ez sem tudta eltéríteni szándékaitól. Nem csoda hát – ha hinni lehet Paul Schmidt szavainak –, hogy amikor szeptember 3-án reggel Hitler megkapta a brit ultimátumot, akkor dühösen Ribbentrophoz fordult, s megkérdezte: „No, most mit tegyünk?”1372

VI. „Egyetlen embert terhel a felelősség ezért a borzalmas katasztrófáért”, jelentette ki szeptember 1-jén Chamberlain az Alsóházban, „a német kancellárt, aki saját, értelmetlen ambíciói érdekében nem átallott nyomorúságot zúdítani a világra.”1373 Ez érthető leegyszerűsítése volt a történteknek. Egy ilyen, személyes vélemény szükségképpen nem tartalmazza mások mulasztásból vagy kötelességszegésből származó vétkeit – beleértve a brit kormányt és francia szövetségesét is –, melyek hozzásegítették Hitlert ahhoz, hogy olyan egyedülálló hatalmi bázist tudjon magának kialakítani, mellyel egész Európa sorsát meghatározhatta. A nemzetközi színtéren Hitler erőszakoskodásának és zsarolásának egyvelege nem működhetett volna Európa háború utáni törékeny rendezése nélkül. A versailles-i szerződés volt „a zsaroló szerencsés ütőkártyája”. 1374 Ez adott alapot Hitler számára, hogy egyre növelje követeléseit, melyek 1938–39-ben már drasztikus méreteket öltöttek. Ez biztosította az alapot a nemzetiségi zavargásokhoz, melyeket Hitler Közép- és Kelet-Európa fortyogó katlanjában könnyedén saját érdekeinek megfelelően használhatott ki. Az sem elhanyagolható, hogy mindez a Nyugatban, különösen Nagy-Britanniában, kellemetlen bűntudatot okozott. Hitler ágálhatott és felnagyíthatta a dolgokat, módszerei lehettek visszataszítóak, de nem lehetett valami igazság mindabban, amit követelt? A nyugati kormányok – inkább Nagy-Britannia, mint Franciaország – háborútól megviselt polgáraiktól támogatva mindenkinél többet megtettek egy újabb világégés elkerülése érdekében, de hagyományos diplomáciai módszereik – gondolták – nem illettek bele a hazugságok és fenyegetések példa nélkül álló technikájába, és a maguk módján próbálták Hitlert megbékíteni. A zsaroló – szakmájához híven – egyszerűen fokozta követeléseit. Mire a nyugati hatalmak felismerték, hogy kivel is állnak szemben, akkor már nem voltak abban a helyzetben, hogy a „veszett kutyát lábhoz parancsolják”. Németországon belül 1933-at követően Hitler személyes hatalma a hatalmi csoportok – nevezetesen a hadsereg – rovására szélesedett mindaddig, amíg abszolúttá és megkérdőjelezhetetlenné nem vált. Az 1938-as év, mely a Blomberg–Fritsch botrány ürügyén a hadsereggel történő leszámolással kezdődött, majd az anschluss jelentette győzelemmel folytatódott, és a Münchenben nagy nehézségek árán – és nem a Hitler ellenzékét jelentő német hadseregnek, és nem a hatalmi pozícióban lévő köröknek köszönhetően – megvédett békével ért véget, rendkívül fontos lépéseket jelentett ebben a folyamatban. 1939-ben, az egyre erősödő háborús fenyegetés közepette számosan akadtak – a háborúval való játszadozástól elborzadt, hatalmi kapcsolatokkal rendelkező nacionalisták –, akik már az elmúlt évben kezdtek kapcsolatot teremteni egymással, akiknek egymástól eltérő nézetei és céljai végül az 1944-es, Hitler elleni merényletben egyesültek, és akik már figyelmeztették a Nyugatot a diktátor terveire. Oster ezredes az Abwehrtől rendkívül fontos információkat szivárogtatott ki. Gerhard Graf von Schwerin alezredes nagyobb harciasság demonstrálására próbálta buzdítani a briteket, hogy hiteltelenné tegye Hitlernek azt az állítását, hogy az angolok úgysem fognak harcolni. A

Nagy-Britannia befolyásos köreiben széles kapcsolatokkal rendelkező volt oxfordi tudós, Adam von Trott zu Solz – Weizsäcker véleményét is tükrözve – megkísérelt olyan javaslatot tenni, hogy a Danzigra és a Korridorra vonatkozó német követelések teljesítéséért cserébe állítsák vissza a cseh függetlenséget. Hitler ellenzékének kísérletei merev falakba ütköztek. Cseh-Szlovákia megszállása után a hangulat Nagy-Britanniában gyökeresen megváltozott. Túlságosan erősen élt az indítékokkal kapcsolatos gyanú, nagyon kevés bizonyságot lehetett szerezni arról, hogy létezik-e valami egységes „ellenzék” (ami nem létezett), egyáltalán nem volt világos, hogy miként –  ha egyáltalán erről volt szó – kívánják Hitlert valaki mással lecserélni. Bármilyen nemes szándék vezérelte is az erőfeszítéseket, aligha meglepő, hogy ezek nem jártak sikerrel.1375 Németországban a béke utolsó napjaiban Hitler konzervatív ellenzéke mindenfajta koordináció nélkül létezett, fogalma se volt a történésekről s tagjai maguk se tudták, hogy mihez kezdjenek. Példaértékű az a magatartás, melyet az ellenzék egyes tagjai augusztus 26-án tanúsítottak, amikor Hitler néhány órával annak kiadása után visszavonta a támadási parancsot. Az egykori Gestapo-tiszt, de Hitler politikáját akkor már radikálisan ellenző Hans-Bernd Gisevius egyenesen Sachthoz rohant, hogy Thomas tábornokon, a Hadigazdasági Hivatal (Wehrwirtschaft) vezetőjén keresztül győződjön meg a hír hitelességéről. Mindhármuk véleménye szerint megérett az idő, hogy Hitler eltávolítása érdekében rávegyék Haldert és Brauchitschot a beavatkozásra. Erősen kétséges, hogy bármilyen – Brauchitschcsal kapcsolatos – terv sikerrel járhatott volna. Végül nem keresték meg az érintetteket. Osternek – akinél jobban senki se gyűlölhette a rezsimet – és főnökének, Canarisnak az volt a véleménye, hogy szükségtelen puccsot szervezni. Egyszerűen lélegzetelállító, hogy mennyire félreértették a politikai realitásokat. Megalapozatlan és rendkívül derűlátó véleményük szerint egy legfőbb hadúrnak, aki órákon belül visszavonja a háború és béke sorsát meghatározó, sorsdöntő parancsát, amúgy is befellegzett. 1376 Canaris még hozzá is tette: „Ezt a csapást soha nem fogja kiheverni. A békét húsz évre sikerült megőrizni.”1377 Ekkora „előrelátás” birtokában Hitler ellenfelei tétlenek maradtak. Egyébként egyikük se ért volna el semmit, ha a hadsereg vezetését nem sikerül akcióra serkenteni. A hadsereg vezetése viszont, mint ahogy meggyőződhettünk róla, gyenge és megosztott volt. Hitler augusztus 22-én a Berghofban megtartott értekezletét követően említettünk valamit a tábornokok érzéseiről. Az ezt követő, feszültségtől terhes napokban ugyanez a hangulat uralkodott. Néhány vezető tábornok véleménye szerint Hitler nagy valószínűséggel rosszul ítélte meg a helyzetet, amikor azt állította, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni. Másoknak az volt a véleményük, hogy a konfliktus lokalizálható. A többség szkeptikusan ítélte meg a helyzetet, sőt nyugtalanítónak tartotta, de fatalista maradt, és depresszióba süllyedt. A háborúval kapcsolatban a rezignáltság, és nem a „minden rendben” lelkesedés volt a jellemző. Az ellenzéki fellépésnek viszont nem volt semmi táptalaja. 1378 Az engedelmeskedés – ha időnként kelletlennek is bizonyult – volt az egyetlen követelmény. Hitler cselekvését még olyasmi sem gátolta, mint Beck felvetése a szudéta válság idején. Lengyelország eltiprása kérdésében nem fenyegette az együttműködés hiányának veszélye. A hatalom központjához közel álló, de mind Hitler, mind Ribbentrop irányvonalától némileg eltérő álláspontot képviselő Göring hónapok után megkísérelt visszatérni a mellőztetésből. A nyár folyamán három közvetítőjén – Axel Wenner-Gren svéd milliomoson, a négyéves terv irányításában helyettesének szerepét betöltő Helmut Wohltaton és – mint láthattuk – a szintén svéd Birger Dahleruson keresztül megpróbálta rábírni a briteket a tárgyalásra. 1379 Ezek a lépések, előre megjósolható módon, nem jártak sikerrel. A brit kormánykörökben nem olyan hangulat uralkodott, hogy hajlandók lettek volna olyan kezdeményezést felkarolni, melynek alapjául a németeknek teendő nagy engedmények szolgáltak volna. A kezdeményezés is bizonytalan és homályos felhatalmazás alapján történt, mely érintetlenül meghagyta volna Hitler hatalmát, és semmivel se csökkentette volna a későbbi agresszió veszélyét. Göring minden bizonnyal igyekezett elkerülni a háborút Nagy-Britanniával, legalábbis addig, amíg Németország fel nem készült a nagy leszámolásra. Politikai gondolkodását az előző években a Nagy-Britanniával való megbékélés vezérelte. Ezt a stratégiát a romba dőlés veszélye fenyegette, melyért Göring kizárólag Ribbentropot hibáztatta. Végső soron viszont Göring se tudott reális alternatívát javasolni Hitlernek. Nem hivatalos, közelítő lépései semmivel se voltak sikeresebbek, mint Hitler fenyegetései, melyekkel Nagy-Britanniát el akarta távolítani Lengyelországtól. Ahhoz se volt elég ereje, hogy nyíltan kiálljon Hitler ellen. Minden kiemelt különbözőségük ellenére Göring mindvégig és mindenben Hitler embere maradt.1380 Egyáltalán nem Göring volt az egyedüli, aki a háború miatt nem Hitlert, hanem Ribbentropot hibáztatta. Többek között ez volt a véleménye Dahlerusnak, Hasselnek, Hewelnek, Papennek, Weizsäckernek és Henderson brit nagykövetnek is.1381 Ribbentropnak a britek „ismeretéből” és abból a szilárd meggyőződéséből fakadó magabiztossága,

mellyel vallotta, hogy a britek végül nem fognak harcolni Lengyelország miatt, kétségkívül elősegítette azt, hogy Hitler elszámítsa magát.1382 Annak ellenére, hogy emlékirataiban teljesen más benyomást igyekezett kelteni és az utókorra hagyni, Ribbentrop – az előző évhez hasonlóan – egyértelműen háborús uszító módjára viselkedett, és durva erőszakosságát még az angliai bánásmód miatti sértettség is táplálta. Göbbelsszel és Himmlerrel együtt mindig is agresszivitásra serkentette Hitlert. Figyelembe véve Hitler hatalomvágyát és Ribbentrop talpnyaló szolgalelkűségét, a külügyminiszterről – bár mindig is a szélsőségeket erősítette – nehéz elképzelni, hogy ő lett volna az események mozgatórugója. Hitler hadsereg-parancsnoksággal kapcsolatot tartó összekötőtisztje, Nikolaus von Vormann visszatekintve nem hagy semmi kétséget a viszonyokat illetően: „Hitler nem hitt abban, hogy háborúba keveredhet a nyugati hatalmakkal, mert nem akart hinni benne. Eltérő jellemvonásaik és a Führer főhadiszállásán” – ez alatt nyilvánvalóan a Birodalmi Kancelláriát értette, hiszen a háború utolsó napjairól ír – „uralkodó hangulat alapján” azt a következtetést vonta le, hogy „Hitler volt a kezdeményező, és az alapvetően szolgalelkű (weiche) Ribbentrop, akinek soha nem volt saját véleménye, helyesnek és hasznosnak tartotta, hogy mindenben megerősítse Hitler álláspontját”. 1383 A döntés Hitler kezében volt. Ez világos. A megelőző hat évben a kollektív kormányzásnak még csak töredékes emlékei se maradtak meg, s ez olyan helyzetet eredményezett, melyben egyedül és kizárólagosan ő határozott. A Führer-kultusz kiteljesedésének fojtogató évei eredményeképpen senki se vonta kétségbe, hogy övé a döntés joga, és hogy döntéseit végre kell hajtani. Nem tartozott a stílusához, hogy sajátjától eltérő véleményeket, vagy azzal ellentétes tanácsokat meghallgasson, mérlegelje az érvek és ellenérvek súlyát, s úgy vonja le a végkövetkeztetést. Egy éjszakán keresztül eltöprengett a dolgokon, meghozta azt a döntését, melyet megoldásnak tartott, majd előállt vele, és várta a tapsot.1384 Másik módszere az volt, hogy ötleteit véget nem érő monológokba foglalta mindaddig, amíg meg nem győzte saját magát, hogy elképzelései helyesek. 1385 A kritikus napokban sok időt töltött Ribbentrop, Göring, Göbbels, Himmler és Bormann társaságában. A párt többi vezető tisztségviselőinek, a minisztereknek, de még az udvartartásához tartozó, Speerhez hasonló kedvenceinek se volt vele semmi kapcsolatuk. 1386 Természetesen, a Wehrmacht vezetésével is állandó érintkezésben volt. Míg például Göbbels másodkézből értesült a katonai tervekről, addig a fegyveres erők vezetésének gyakran erősen hiányos, vagy megkésett információja volt a diplomáciai fejleményekről. A kormány természetesen soha nem ülésezett. Schacht, aki birodalmi tárca nélküli miniszterként névlegesen még mindig tagja volt ennek a nem működő testületnek, erőfeszítéseket tett a kormány összehívására, mivel az alkotmány értelmében mindenfajta hadüzenetet a kormányban folytatott konzultációnak kellett megelőznie.1387 Kezdeményezése teljesen reménytelennek bizonyult, s javaslatát gyorsan el is vetették. Akárhogy is ítélte meg valaki, és bárkivel is konzultált Hitler egy adott időszakban, kormány – egy bonyolult és modern államban meglehetősen sajátos módon – nem állt mögötte. A rezsim alkotórészei között Hitler volt az egyedüli összekötő kapocs. A kulcsfontosságú lépéseket csak az ő jelenlétében lehetett megtenni. Szokásos, titkárnőkből, segédtisztekből és hasonlókból álló sleppjén kívül az esetek túlnyomó többségében csak az operatív útmutatásokért jelentkező katonatiszteket, vagy a Ribbentrophoz és Göbbelshez hasonlókat engedte közel magához, akik bólogattak neki, és erőteljes függő viszonyban voltak tőle. A Birodalom belső kormányzata a Führer abszolút egyeduralmát jelentette. A Hitler környezetében lévők számára ez a személyhez kötődő döntéshozatal minden volt, csak összefüggő, világos és ésszerű nem. Ennek éppen az ellenkezője, az elképesztő rögtönzések, gyors pálfordulások és bizonytalanság érvényesült. Hitler teljesen az idegeikre ment. Ez a fajta hangulat másokra is átragadt. „Nem a logika és a józan meggondolás (Raison) embere volt”, emlékezett vissza Ernst von Weizsäcker közel egy évtizeddel később. Ez a béke utolsó napjaiban „bizarr cikkcakkokban” mutatkozott meg: „Augusztus 22-én Hitler a tábornokaihoz intézett beszédében jelezte, szilárd elhatározása, hogy néhány napon belül megindítja a háborút akár lokalizált marad, akár nem. Másnap azt hangoztatta, hogy a háború lokális marad, de ha kell, akkor egy európai háborút is megindíthat.” A moszkvai szerződéssel – Weizsäcker szerint – Hitler „átlépte a Rubicont”. „25-én délben kihívást intézett a Nyugat ellen; 25-én visszavonta a támadási parancsot, mert attól tartott, hogy Anglia beavatkozik a háborúba, Olaszországra viszont nem számíthat. Augusztus 31-én már egyik dolog se érdekelte; bár tisztában volt azzal, hogy időközben semmi se változott, Olaszország távol tartja magát az eseményektől, Anglia pedig megerősítette elkötelezettségét a lengyelek mellett, mégis elrendelte a Lengyelország elleni támadást. Szeptember 3-án nagyon meglepte az angol– francia hadüzenet, és először teljesen tanácstalan volt.” 1388 Hitler – folytatja Weizsäcker bennfentesként a visszaemlékezést – saját akcióinak rabságába esett. Tavasszal az események megindultak a feneketlen mélységbe vezető úton. Augusztus utolsó napjaiban Hitler „aligha állíthatta volna meg őket anélkül, hogy ez ne jelentse egyben saját bukását is.”1389

A megkezdett irányvonalból fakadó külső nyomás ennél a pontnál Hitler személyiségvonásaival is találkozott. Ötvenéves korában gyakran rágódott azon, hogy személyes ambíciói eléréséhez mennyire kezd kifogyni az időből. Egy olyan rendkívüli egóval és ambícióval rendelkező embernél, mint Hitler – akinek törekvése az volt, hogy a legnagyobb németként vonuljon be a történelembe, s hipochondriás lévén egyre többet foglalkozott saját, közelgő halálával, az öregedés érzésével, fiatalos lendületének eltűnésével –, mértéktelenül felerősödött az érzés, hogy nincs vesztegetni való ideje. Ezt – mint tanúi lehettünk – augusztus 23-án egyértelműen érzékeltette is Nevile Henderson brit nagykövettel.1390 Néhány nappal később közvetlen környezetében, egy vacsora alkalmával is kijelentette: „Most ötven évesen erőim teljes birtokában vagyok. A problémákat nekem kell megoldanom, és ezzel nem várhatok tovább. Néhány év múlva fizikailag – és lehet, hogy szellemileg is – már esetleg képtelen leszek rá.”1391 Az április 20-i grandiózus katonai díszszemlével Németország katonai erejét kívánták a világ előtt demonstrálni. Az ötvenedik születésnapján rendezett ünnepségsorozat Hitlert csupán arra emlékeztette, hogy mennyire öregszik. 1392 Az 1937 novemberében megtartott Hossbach-értekezlet és a háború 1939 szeptemberében történt kitörése között Hitler állandóan érezte az idő múlását, és cselekvési kényszer hatása alatt állt, nehogy időközben a körülmények kedvezőtlenebbekké váljanak. Bár időrendi sorrendet soha nem határozott meg, a Nyugat elleni háborút 1943–45 környékére, a Szovjetunió ellenit pedig valamikor az ezt követő időszakra tervezte. A háború elkerülése soha nem jutott eszébe. Éppen az ellenkezőjéről volt szó: a vesztes első világháború megélése arra késztette, hogy mindent egy eljövendő második világháborúban aratott győzelemre tegyen fel. Abban soha, egyetlen percig sem kételkedett, s ezt számtalan alkalommal kifejezésre is juttatta, hogy Németország jövőjét csak a háború határozhatja meg. Mindig is végletesen kétpólusú gondolkodásmódja szerint a győzelem biztosítja a túlélést, a vereség pedig a teljes megsemmisülést, a német nép végét jelenti. A háború – a vezetése alatt kialakult náci rendszer lényege – Hitler szemében elkerülhetetlen volt. Csupán a háború időzítése és iránya jelentette a kérdést. És nem volt vesztegetni való ideje. Saját furcsa gondolkodásmódját, Németország fojtogató nyersanyaghiányát, valamint Nagy-Britannia és Franciaország gyors ütemű fegyverkezését figyelembe véve volt bizonyos, irányított logika is abban, amit hirdetett. 1393 Hitler háborújának lehetőségei és esélyei az idő múltával egyre romlottak. A Hitler mentalitásában lakozó hajtóerő másik alkotóeleme rendkívüli pszichológiai beállítottsága volt. Az általa „az akarat diadalának” tulajdonított, látványos sikerekben gazdag évek, a mértéktelen dicsőítés és az őt minden lépésénél körülvevő talpnyalás, a Führer-kultuszra épült „rendszer” teljesen felszámolta benne saját korlátainak még azt a csekélyke ismeretét is, mellyel esetleg rendelkezett. Ez aztán saját képességeinek végzetes túlbecsüléséhez vezetett, ami ráadásul mindazok – különösképpen a katonai vezetők – megvetésével és ócsárlásával párosult, akik ésszerűen a nagyobb óvatosság mellett érveltek. Ez teljesen összhangban is állt a kompromisszumok a visszakozásról már nem is beszélve – gondolatának ugyancsak katasztrofális eredménnyel járó, teljes elvetésével, mivel azt is a gyengeség jelének fogta fel. A háború és annak tragikus következményei nyilvánvalóan cementálták, erősítették ezt a beállítottságot. Ez már politikai karrierjének kezdetén, például az 1923-as müncheni puccskísérlet idején is jelen volt nála. A gyökereknek viszont még mélyebbre kellett nyúlniuk. A pszichológusok talán tudják rá a választ. Mindenesetre ezek a magatartásformák, melyek egyre veszélyesebbekké váltak, amikor hatalmának növekedésével Hitler már Európa békéjét fenyegette, egy elkényeztetett kisgyerek önhitt, csökönyös férfivá válására emlékeztetnek. Képtelen volt megérteni, hogy a brit kormány nem enged fenyegetéseinek, és ez tehetetlen dührohamokat váltott ki belőle.1394 Magabiztossága, hogy mások terrorizálásával célját elérheti, őrjöngésbe csapott át, amikor blöffjei nem vezettek eredményre. Szélsőséges önimádattal alakította, alakíttatta ki a képet saját magáról, pozíciójáról és tekintélyéről. Sokatmondó az is, hogy hányszor vonta vissza 1938 májusában a csehek, majd 1939 márciusában a lengyelek elleni mozgósítási parancsát. Ez is egyre fokozódó revansvágyat eredményezett nála. Ezután a Lengyelország elleni támadási parancs – melyet a katonák sokat kritizáltak, és a hozzá nem értés jeleként értékeltek – visszavonását is a tábornokaitól elszenvedett vereségként élte meg, és presztízsét érezte fenyegetve. 1395 Ez aztán egy fokozott türelmetlenséget, az első lehetséges alkalommal kiadott újabb parancsot eredményezett, ahonnan a diplomáciai helyzet megváltozása nélkül már nem volt visszavonulás. Szélesebb értelemben ugyanez vonatkozik arra is, ahogy egy évvel korábban Hitler a müncheni szerződésre reagált. A lengyel válság idején minden lépése válasz volt arra, amit személyes vereségnek érzett, amikor 1938 szeptemberének végén kénytelen volt meghátrálni. Tábornokai előtt tett kijelentése, mely szerint ezúttal minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy „valamelyik disznó” közbenjárjon; Mussolini közvetítésének visszautasítása; a tárgyalások elkerülése érdekében a tétek folyamatos emelése végső soron mind a „müncheni szindrómát” tükrözik.

Nem csupán a külső körülmények, hanem saját pszichéje is hajtotta előre, és kényszerítette ki a kockázatot. Alkatával teljesen összhangban volt az a válasza is, melyet Göringnek arra az augusztus 29-én tett megjegyzésére adott, hogy nem szükséges „kenyértörésre” vinni a dolgokat: „Életemben mindig kenyértörésre vittem a dolgokat.” 1396 Számára nem volt más választás. A hazardőrnek bízni kell a nyerésben. Hitler csalódottsága amely a brit ultimátum hallatára fogta el szeptember 3-án, hamarosan utat engedett a szükséges derűlátásnak. Göbbels vele volt azon az estén. Hitler áttekintette a katonai helyzetet. A Führer „azt hiszi, hogy a Nyugattal csak egy »krumpliháború« (Kartoffelkrieg) fog lezajlani”, jegyezte fel Göbbels. Mikor arról értesült, hogy a Berlinben régóta a Nyugat legfőbb háborúpárti politikusának tartott Churchill haditengerészeti miniszterként a brit kormány tagja lett, akkor már nem volt ebben annyira biztos. 1397

6 TÖRVÉNYESÍTETT BARBARIZMUS „…Lengyelországban tömeges kivégzéseket terveznek és elsősorban az arisztokráciát és a klérust kívánják kiirtani.” CANARIS TENGERNAGY, AMIKOR 1939. SZEPTEMBER 12-ÉN FELVILÁGOSÍTÁST KÉRT KEITELTŐL EGY KAPOTT INFORMÁCIÓVAL KAPCSOLATBAN    

„…ezt az ügyet a Führer már eldöntötte.” KEITEL TÁBORNOK VÁLASZA    

„Önök itt most az uralkodó fajt képviselik. Puhasággal és gyengeséggel eddig semmit sem sikerült felépíteni… Ezért azt várom el önöktől, mint ahogy Führerünk, Adolf Hitler is azt várja el, hogy legyenek fegyelmezettek, és olyan keményen tartsanak össze, mint a Krupp-acél. Ne lágyuljanak el, legyenek könyörtelenek, és takarítsanak ki mindent, ami nem német, és gátolhat bennünket az építkezésben!” LUDOLF VON ALVENSLEBEN, A „VOLKSDEUTSCHER SELBSTSCHUTZ” (NÉPINÉMET ÖNVÉDELEM) RENDŐRI OSZTAGOK PARANCSNOKA. NYUGAT-POROSZORSZÁG, 1939. OKTÓBER 16.    

„Számára teljesen közömbös volt, hogy majd valamikor a jövőben megállapítják, hogy területszerzési módszerei nem voltak szépek, és jogilag is támadhatónak bizonyulnak” MARTIN BORMANN 1940. NOVEMBER 20-I FELJEGYZÉSE HITLERNEK A MEGHÓDÍTOTT TERÜLETEK GAULEITEREI ELŐTT ELMONDOTT BESZÉDÉRŐL

A nácizmus a háborúban teljesen magára talált. 1398 A náci mozgalom a vesztett háború romjai közt született. A háborús élményeket és a vereség szégyenfoltjának letörlését hordozta szívében. A „nemzeti megújulás” eszméje és az európai dominancia megszerzése – melyet az első nagy háborúval nem sikerült elérni – érdekében egy újabb háborúra való felkészülés volt a mozgatórugója. A nép „1914 szellemének” újrateremtése céljából történő mozgósítása lényeges részét képezte egy újabb konfliktusra való felkészülésnek. 1399 A mozgósításban rejlő üzenet kulcsszava a „harc” volt. A nemzet túlélése, a német nép jövője – prédikálta a nemzet vezetője tizenöt, vagy még annál is több éven keresztül – csak az élettér megszerzésével biztosítható. Ez pedig – többszöri kijelentése alapján – csakis „kard által” érhető el. A náci uralom hat éve élesebben körvonalazta a Hitler által vallott „világnézetet”. A versailles-i szerződéssel Németországtól elcsatolt területek visszaszerzéséről szóló elképzelések lassan, először szinte észrevétlenül, expanzionista célokká alakultak át. Hitler mindenkinél többet tett ennek a változásnak az érdekében, de mindez akkor se történhetett volna meg az uralkodó csoportok mindegyikének, különösen a nagyarányú és feszített ütemű fegyverkezést szorgalmazó fegyveres erők vezetésének mohó részvétele nélkül. A rezsim elitjének minden rétege támogatta ezt a terjeszkedési politikát, csupán annak gyorsasága és mindazon tényezők ellen volt kifogásuk, melyek megítélésük szerint szükségtelen konfliktusveszélyt eredményeztek a nyugati hatalmakkal. Közben feltűnően kevés, közvetlenül Hitlertől származó utasítás alapján a „faji megtisztulás” nagy léptekkel haladt előre. Ezek a rendkívül fontos direktívák főként abban a formában jelentkeztek, hogy a döntő pillanatokban megadta a zöldjelzést az akciókhoz, s szentesítette mindazt, amit meg kellett tenni. A hagyományos társadalmi előítéletek és a gyűlölet aztán megtették a magukét. A köznapi német emberek egymás ellen irányuló feljelentgetései működésben tartották a diszkrimináció és az üldöztetés gépezetét. A „törvény és rend” iránti megszállottság könnyedén átcsapott egy olyanfajta rögeszmébe, mely a „zavarkeltők” és a „társadalmon kívül állók” kirekesztését tűzte ki célul. A társadalmi higiénia fetisizmusa minden nehézség nélkül a „faji higiénia” javítását célzó intézkedések szorgalmazásába csapott át. A társadalmi előítéletek – melyek egyáltalán nem csupán a két világháború közötti Németországra korlátozódtak – célpontjait könnyedén meg lehetett találni: ott voltak a prostituáltak, a visszaeső bűnözők és mindazok, akik koldulással, munkakerüléssel, vagy bármilyen más társadalomellenes magatartással beszennyezhették az új társadalomról kialakult képet. Mindezek fölött természetesen ott volt az első számú faji és társadalmi közellenség: a zsidóság. A németországi gyakorlat abban különbözött a többi ország hasonló, „kívülállókkal” szemben folytatott politikájától, hogy az ország minden államhatalmi és államigazgatási szerve a legmagasabb fórumtól kapta meg a felhatalmazást a társadalom „megtisztításának” radikális megoldására, ami lehetőséget teremtett arra, hogy az egyre embertelenebbé váló kezdeményezésekkel semmibe vegyék, felülbírálják, vagy megkerüljék a törvényességet. Saját szervezeteik eminens érdekeit szem előtt tartva a leginkább és legközvetlenebbül érintett szervezetek – az orvosi és egészségügyi hatóságok, az igazságszolgáltatási szervek és a bűnügyi rendőrség – egy pillanatig se haboztak, hogy érvényt szerezzenek a náci állam filozófiájának, mely azt a törekvést eredményezte, hogy megszabaduljanak a társadalom „fajilag nem kívánatos” tagjaitól, „a népnek kárt okozó elemektől” és a „közösségtől idegen” személyektől. Népszerűvé váltak a sterilizációs és fajnemesítő programok. Mint ahogy már láthattuk, a fajgyűlölet kiemelt célpontjai, zsidók üldözése már a háborút megelőzően egy olyan mentalitásnak a határozott jegyeit mutatta, mely egyenesen a gázkamrákhoz vezetett. A háború most megteremtette a lehetőségeket és a kedvező alkalmat a nácizmus ideológiai keresztes hadjáratának kiszélesedéséhez. A hosszú távú szándékok szinte egyik napról a másikra elérhető politikai célokká váltak. A társadalom gyűlölt kisebbségeinek üldözése most a meghódított és leigázott népek egésze ellen irányult. A zsidóság, amely a német lakosság elenyésző kisebbségét alkotta, arányát tekintve nem csupán lényegesen nagyobb volt Lengyelországban, de saját hazájában nagyon sokan gyűlölték, így az ország brutális meghódítói az alacsonyrendűek legalacsonyabb kasztjának tekintették őket. A háborút megelőző időszakhoz hasonlóan az egyre fokozódó és kiteljesedő barbarizmushoz Hitler adta meg az alaphangot, minden az ő jóváhagyásával történt, és mindent ő szentesített. Saját tettei viszont nem adnak megfelelő magyarázatot ezeknek az akcióknak a kiszélesedésére. Ebben igen fontos szerepet játszott a kollektív kormányzatra emlékeztető maradványok egyre gyorsuló széthullása, valamint a törvénytelenséget szentesítő és egyre nagyobb hatalomra szert tevő rendőri, és a hatalomvágyó, egyre önállóbbá váló SS-vezetés. A folyamat 1933 és 1939 között a Birodalmon belül fejlődött ki. Most, a Lengyelország megszállásával megnyílt újabb távlatok birtokában mindez új lendületet kapott. A tervezők és szervezők, az uralkodás teoretikusai, valamint az SS-vezetés hatalmi technokratái Lengyelországot mind kísérleti telepnek tekintették. Szabad kezet kaptak, hogy többé-kevésbé azt csinálják, amit

akarnak. A szükséges legitimációt a Führer „látomása” biztosította számukra. A Lengyelország Birodalom által bekebelezett részeibe a polgári közigazgatás irányítására vezényelt „találékony” köztisztviselők által támogatott, és saját megítélésük szerint „a Führer szellemében dolgozó” pártfunkcionáriusok mindent megtettek az irányításuk alá tartozó területek lehető leggyorsabb „germanizálásáért”. A lengyelek iránti mélységes előítélettel átitatott megszálló hadseregnek – tiszteknek és közkatonáknak – sem kellett sok bátorítás ahhoz, hogy könyörtelenül bánjanak a leigázott lengyelekkel. Az ideológiai radikalizáció a hazai fronton is érvényesült. Ennek egyik fontos megjelenési formája az volt, hogy meg lehetett próbálkozni a békeidőben „jegelt”, a gyógyíthatatlan betegek megsemmisítésére irányuló eutanáziaakció megindításával. Úgy tűnt, hogy a kezdetben nyugaton szinte hihetetlen katonai győzelmeket hozó háború új lehetőségeket nyitott meg a „zsidókérdés megoldására”, és a még mindig befejezetlen (és Hitler által a háború kezdetén visszafogott) „egyházháború” kezelésére. A kulcsfontosságú régió viszont Lengyelország volt. A német megszállás első tizennyolc hónapja alatt végbemenő ideológiai radikalizáció igen fontos előfutára volt az 1941 tavaszán kibontakozó terveknek, és megindult a felkészülés a háborúra, melyről Hitler tudta, hogy meg fogja vívni a bolsevik Oroszország ellen.

I. Szeptember 3-án este kilenc óra tájban Hitler a berlini Stettiner pályaudvaron felszállt különleges, páncélozott különvonatára, és elindult a frontra. 1400 Az elkövetkező három hét túlnyomó részében az először Pomerániában (Hinterpommern), majd később Felső-Sziléziában megálló vonat alkotta a háborús idők első „Führerfőhadiszállását”.1401 Hitler kíséretében volt két, személye mellett szolgálatot teljesítő segédtisztje, az esetek túlnyomó többségében Wilhelm Brückner és Julius Schaub, két titkárnőre (Christa Schroeder és Gerda Daranowski), két inasa, orvosa, Karl Brandt (néha Brandt helyettese, Hans-Karl von Hasselbach) és négy katonai szárnysegédje (Rudolf Schmundt, Karl-Jesko von Puttkamer, Gerhard Engel, és Nicolaus von Below). 1402 A különvonat első, tágas nappalival, hálófülkével, fürdőszobával és szárnysegédei részére hálóhelyül szolgáló hálófülkékkel felszerelt kocsija Hitleré volt, melyet a hírközlési berendezésekkel felszerelt, és a katonai vezetők részére kialakított tanácsteremmel rendelkező, parancsnoki harcálláspontként működő második kocsi követett. A következő vagont Martin Bormann foglalta el. 1403 Lengyelország megtámadásának napján közölte Lammersszel, hogy „a továbbiakban állandóan a Führer kíséretéhez fog tartozni”.1404 Ettől kezdve soha nem távolodott el messzire Hitler mellől, visszhangozta óhajait, és folyamatosan emlékeztette a rezsim ideológiai hajtóereje fenntartásának szükségességére. A korszerű háborúra rosszul felszerelt lengyel csapatok harcerejét kezdettől fogva nem lehetett összehasonlítani a támadókéval.1405 A háború első két napja alatt a repülőterek többségét, és a lengyel légierő közel teljes egészét megsemmisítették.1406 Gyorsan legázolták a lengyel védelmi vonalakat, s a lengyel hadseregben eluralkodott a fejetlenség. Halder vezérkari főnök már szeptember 5-én kijelentette: „Az ellenség gyakorlatilag vereséget szenvedett.”1407 A harcok második hetének kezdetén a német csapatok elérték Varsó külvárosát. 1408 Hitler ritkán avatkozott bele a katonai vezetés kérdéseibe. 1409 Ezzel együtt feszült figyelemmel követte a háború fejleményeit. Reggelenként általában elhagyta különvonatát, és autóval járta be a különböző frontvonalakat. 1410 Magára hagyott titkárnői unalmas napokat töltöttek a tűző napon veszteglő, levegőtlen vasúti kocsiban, s megpróbálták lebeszélni a Führert arról, hogy németországi szokásához híven az autóban állva utazza be a hadszinteret. 1411 Hitler viszont elemében érezte magát. A háborútól új erőre kapott. Szeptember 17-én bekövetkezett a Hitler által már türelmetlenül várt esemény, Sztálin hadserege keletről megtámadta Lengyelországot. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka által meghatározott demarkációs vonal pontos részleteiről addig nem tájékoztatott német tábornokok nem titkolták felháborodásukat, hogy csapataikat vissza kell vonni bizonyos területekről, melyek elfoglalása áldozatokat is követelt. „A gyalázat napja ez a német politikai vezetés számára”, jegyezte fel érzéseit Halder. 1412 Két nappal később Hitler leírhatatlan jelenetek és ováció közepette vonult be Danzigba. Az elkövetkező hétre a közeli Zoppot üdülőhelyen lévő Casino Hotelben szállt meg. 1413 22-én, majd 25-én innen repült el Varsó külvárosáig, hogy megnézze, milyen pusztítást okoztak az egymillió lelket számláló városban az általa elrendelt bomba- és tüzérségi támadások. Szeptember 27-én, amikor a város katonai parancsnoka végül feladta a fővárost, Hitler csendesen, minden előre megszervezett, hősnek kijáró fogadtatás nélkül visszatért Berlinbe. 1414 Lengyelország többé nem létezett. A becslések szerint mintegy 700 000 lengyel katona esett hadifogságba. 1415 A harcok során 70 000 lengyel katona esett

el, és 133 000 sebesült meg.1416 A német halálos áldozatok száma 11 000, a sebesülteké 30 000, az eltűnteké 3400 volt.1417 A német elesettek között volt Werner von Fritsch vezérezredes is, aki szeptember 22-én, tüzérezredének szemléje közben váratlanul a lengyelek heves tüzébe került. 1418 A Hitlerrel szemben mély ellenérzéseket tápláló, de területi hódításait örömmel üdvözlő konzervatív nacionalista mentalitásra jellemzően Fritsch utolsó, frontról írt levelében megjegyzi, hogy a háborúban aratott győzelem „Németország vezetése alatt megteremti a közép-európai egyesült államok erős kontinentális tömbjét”. 1419 Hitler alig vett tudomást Fritsch haláláról. 1420 A nyilvánosságot a lehető legalacsonyabb szinten tartották.1421 Egy évvel később, Fritsch halálának egyéves évfordulóján Hitler kifejezetten megtiltotta, hogy virágot helyezzenek a sírjára.1422 Az ország lerohanása előtt még nem készültek el a Lengyelországgal kapcsolatos végleges területi és politikai tervek. Ezeket 1939 szeptemberében és októberében, az események alakulásának megfelelően rögtönözték és egészítették ki. 1938 ősze előtt Hitler feltűnően csekély érdeklődést mutatott Lengyelország iránt. Osztrákként szlávellenes érzelmei elsősorban a csehek, és nem a lengyelek ellen irányultak. A poroszok esetében a Birodalom keleti határaival kapcsolatos ősrégi vita éppen az ellenkező irányba mutatott. A Külügyminisztérium és a hadsereg hagyományos lengyelellenes beállítottsága ellenére Hitler 1934-ben keresztülvitte egy szerződés aláírását Lengyelországgal, és több alkalommal is csodálatát fejezte ki az 1935-ben elhunyt lengyel államfő, a Vörös Hadsereg fölött 1920-ban győzelmet arató Pilsudski marsall iránt. Bár a fegyverkezés idején megkötött egyezménynek nyilvánvalóan taktikai jelentősége volt, s a nácik számos híve csupán korlátozott élettartamú időhúzásnak tekintette, Hitler 1938 őszén és 1939 tavaszán – mint ahogy láthattuk – jobban szerette volna Lengyelországot szövetségesként (többé-kevésbé német csatlósként) megnyerni. A brit garancia gyökeresen megváltoztatott mindent. Lengyelország katonai erővel történő szétzúzásának új terve 1939 nyarán viszont még nem párosult az ország háború utáni jövőjével kapcsolatos, világosan megfogalmazott elképzelésekkel. Hitler nem beszélt sokat Lengyelországról se a Mein Kampfban, se későbbi írásaiban és beszédeiben. Második Könyvében arra utalt, hogy a lengyeleket el kell távolítani birtokaikról, és földjeiket át kell adni a népi németeknek. Egy rövidke bekezdés erejéig kategorikusan ellenezte, hogy a Birodalom bekebelezze a lengyeleket (mint ahogy ez 1914-et megelőzően történt). „A völkisch államnak”, jelentette ki, „döntenie kell, hogy népünk vére ismételt beszennyezésének (zersetzen) elkerülése érdekében elszigeteli ezeket a fajilag idegen elemeket, vagy pedig haladéktalanul eltávolítja őket, és a földet (Grund und Boden) saját néptársainknak rendelkezésére bocsátja.”1423 Ezen túlmenően nagyon kevés szót ejtett Lengyelországról. Számos alkalommal kijelentette, hogy Németország állítólagos élettér-problémájának megoldását Oroszország hatalmas térségeiben látja. Azt viszont többször is bebizonyította, hogy a rövid távú előnyök megszerzése érdekében kész félretenni hosszú távú ideológiai elképzeléseit. A Szovjetunióval augusztusban megkötött egyezmény, különös tekintettel annak Lengyelország felosztását előirányzó, titkos záradékára, természetesen megváltoztatta a helyzetet. A keleten távolabbra fekvő élettér kérdése belátható időre kikerült a számításból. Minden betelepítési és etnikai kísérletnek a volt Lengyelország területén, és nem keletebbre kellett lezajlani. A titkos záradék nyitva hagyta a lengyel állam további létezésének kérdését. A két hatalom által megszállt országnak mindenesetre még akár egy bábállam létrehozására is kevés esélye volt. Mivel a szovjetek nem indítottak azonnal támadást a lengyelek ellen, Hitlernek szertefoszlottak azok a még mindig táplált reményei, hogy a lengyel vereséggel kész helyzet elé állított Nyugatot rá tudja venni, hogy kivonuljon a háborúból, és megegyezésre jusson vele, ezért a német tervek még mindig nem körvonalazódtak határozottan. 1424 Szeptember 7-én Hitler kész lett volna tárgyalni a lengyelekkel, és Németországnak tett területi engedmények, valamint a Nagy-Britanniával és Franciaországgal ápolt kapcsolatok megszakítása árán egy független NyugatUkrajnával együtt elismerni a megcsonkított Lengyelországot. 1425 Öt nappal később még mindig egy névleges autonómiával rendelkező töredék Lengyelország létrejöttének híve volt, mellyel tárgyalásokat lehetett volna folytatni a béke megszilárdításáról a keleti részeken, és kész lett volna arra is, hogy területi követeléseit –  a Nyugat kivonulása esetén – Felső-Sziléziára és a Korridorra korlátozza.1426 Egy másik, Ribbentrop által szorgalmazott lehetőség az volt, hogy Németország és Oroszország egymás közt felosztja Lengyelországot, a lengyel állam maradék területén pedig kialakít egy autonóm galíciai és lengyel Ukrajnát, ami aligha nyerte volna meg Moszkva tetszését. 1427 Lengyelország keleti területeinek szeptember 17-i szovjet megszállásának késedelme viszont kizárta ezt a lehetőséget. Szeptember 19-én elmondott danzigi beszédében Hitler mindenesetre nyitva hagyta Lengyelország további formájának kérdését.1428 Az elkövetkező napokban Sztálin egyértelműen értésre adta, hogy ellenzi egy megcsonkított

Lengyelország önálló létezését. A Pissia, Narev, Visztula és San folyók mentén húzódó, eredetileg javasolt és szorgalmazott demarkációs vonal meghúzásának tervét egy újabb javaslat váltotta fel, melynek értelmében Litvániáért cserébe átengedi a szovjet zónában lévő, a Visztula és a Bug folyók közötti központi területeket. Mivel Hitler a javaslatot elfogadta, és ennek alapján 1939. szeptember 28-án aláírták a német–szovjet barátsági szerződést, a megcsonkított Lengyelország létezésének kérdése egyedül Berlin kezébe került. 1429 A hónap vége tájékán Hitler még mindig egy valamilyen formában létező lengyel politikai formáció gondolatával foglalkozott.1430 A versailles-i szerződés Lengyelországa újjászervezésének minden lehetőségét határozottan elutasítva, október 6-án a Reichstagban elmondott beszédében a Nyugatnak teendő „békeajánlat” részeként még mindig nyitva tartotta egy megcsonkított lengyel állam újjáalakításának kérdését. 1431 Ekkorra viszont a megszállt Lengyelország közigazgatási rendjének kialakítására irányuló átmeneti intézkedések gyakorlatilag kizárttá tették még azt is, ami ebből a lehetőségből megmaradt. Még mielőtt Chamberlain október 12-én hivatalosan is visszautasította volna a „békeajánlatot”, a németek dinamikusan egy csonka lengyel terület kialakítását tűzték ki célul – mely „Főkormányzóság” néven vált ismeretessé –, ezzel egyidejűleg a volt lengyel állam területe jelentős részének magába a Birodalomba kellett beolvadnia. Október 26-ig egy sor rendeletre a nagy sietség és a rögtönzés nyomta rá a bélyegét, majd Hitler megszüntette a megszállt Lengyelország katonai közigazgatását, s azt a civilek, a mozgalom sokat próbált és kipróbált „régi harcosai” kezébe tette le. Albert Forster, Danzig gauleitere az új Danzig–Nyugat-Poroszország birodalmi körzet gauleitere lett. Arthur Greisert, a danzigi szenátus volt vezetőjét a legnagyobb megszállt terület, a poseni birodalmi körzet – melyet hamarosan „Reichsgau Wartheland”-ra kereszteltek át, de általában és egyszerűen csak „Warthegau”-ként emlegették – gauleiterévé nevezték ki. Hans Frank, a párt főjogásza a megcsonkított Lengyelország főkormányzói tisztét töltötte be.1432 A többi volt lengyel területet a meglévő Kelet-Poroszország és Szilézia körzetekhez csatolták. Mindegyik beolvasztott terület, de legfőképpen Wartheland októberben rögzített határai jelentős méretű olyan területeket öleltek fel, melyek soha nem tartoztak a volt porosz körzetekhez. A Birodalom határai így 150–200 kilométerrel keletre tolódtak. A német lakosság csak a danzigi körzetben alkotott többséget. Máshol, a megszállt területeken a német lakosság aránya ritkán haladta meg jelentősen a 10 százalékot. 1433 Ez már imperialista hódítás, és nem revizionizmus volt. A meghódított területeken élő lakosságot példa nélküli, a barbarizmus modern, még borzalmasabb formáit és az elmúlt századok legbarbárabb elnyomását idéző, sőt még azt is felülmúló bánásmódban részesítették. Ami valaha Lengyelország volt, az most az új hűbérurak szemében nem volt több egy kelet-európai gyarmatnál, melynek kincseit kényük-kedvük szerint szétrabolhatták, népét pedig – a régi előítéletekkel átszőtt modern fajelmélet alapján – alacsonyabb rendű lényeknek tekintették, akiket olyan brutalitással kezelhetnek, ahogy csak akarnak. Magán Németországon belül, az új gazdasági megszorítások ellenére, a lengyelországi hadjárat során az élet a szokásos kerékvágásban zajlott.1434 A berlini kávéházak, éttermek és éjszakai mulatók a háború első estéjén is – szokás szerint – zsúfoltak voltak.1435 A brit és a francia hadüzenet estéjén William Shirer tanúja volt, amikor az emberek azt mondogatták, hogy ennek a „lengyel dolognak” hamarosan vége lesz, és a Nyugat egy lépést se fog tenni. „Élelmiszerés szappanjegyek voltak, benzint lehetetlenség volt szerezni, és az elsötétítés miatt éjszaka nehéz volt végigbukdácsolni az utcákon”, jelentette az újságíró. „A keleten folyó háború viszont nagyon távolinak tűnt mindenki számára.”1436 A Nyugat lángbaborulásával kapcsolatos félelmek egy héttel később sem igazolódtak be. A szabadidő kellemes eltöltését a keleten tomboló háború egyáltalán nem zavarta. Azon a hétvégén Németországban kétszáz futballmeccset játszottak le. Az emberek tömegesen sereglettek a mozikba, a Pillangókisasszonyt és a Tannhausert műsoron tartó Operába, vagy az Állami Színházba, ahol éppen Goethe Iphigeniáját játszották.1437 Shirer hallgatta az Operából kitóduló – főként női – közönség beszélgetését. „Mintha teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy háború van, Varsóban német bombák és gránátok hullanak nőkre és gyermekekre”, jegyezte fel emlékeiben. 1438 „Még mindig keresnem kell egy olyan németet, még azok között is, akik nem kedvelik a rezsimet”, tette hozzá szeptember 20-án, „aki kicsit is rossznak tartja, hogy Németország elpusztítja Lengyelországot… Amíg a németek sikeresek, és nem kell nagyon meghúzni a derékszíjukat, addig ez nem lesz népszerűtlen háború.” 1439 Az emigrációban lévő szociáldemokrata vezetés (a Sopade) Németországból kiszivárgott hírek alapján összeállított jelentése ugyanerre a megállapításra jutott.1440 Széles körben hitelt adtak a Németországra erőltetett háború propagandaváltozatának. Ugyanígy elfogadták a Lengyelország nyugati részében élő német nemzetiségiekkel szemben elkövetett rémségekről szóló – többnyire vadul eltúlzott – történeteket. Nagyon sokan egyetértettek a lengyelekkel szembeni „szigorú bánásmóddal”. 1441 Ezt az

álláspontot erősítették a katonák által hazaírt levelek is. Ezek egyike, mely nem számít kivételnek, a következőképpen szól: „A lengyel katonáknál hitványabb teremtésekkel egyetlen háborúban se lehetett találkozni. Foglyot szinte egyáltalán nem ejtenek. Akik a kezükbe kerülnek, azokat a legrémesebb módon lemészárolják, és mi is ilyen baráti módon kezeljük a lengyeleket.”1442 Az emberek élénk érdeklődéssel kísérték a katonai előnyomulást. 1443 Boldogan üdvözölték a győzelmet.1444 A Lengyelország fölött aratott katonai győzelmet viszont eleve adottnak vették. Hitler változatlan népszerűségnek örvendett. 1445 A legtöbben abban bíztak, hogy a Nyugat észhez tér, és ezzel a háborúnak is vége lesz.

II. A Lengyelország lerohanásának első napjától kezdődő fékevesztett terror a Birodalmon belül 1933 óta érvényesülő erőszakot üldöztetést és diszkriminációt – bár az is félelmetes volt – teljesen elhomályosította.1446 Az erőszak orgiáját felülről szabadították el, és kihasználták azokat a kezdetben is meglévő nemzetiségi ellentéteket, melyek felszításáért oly sokat tett a náci agitáció és propaganda. Az etnikai tisztogatás ezt követő radikális és megtervezett programját maga Hitler szentesítette. A kezdeményezés viszont – minden jel szerint – szinte biztos, hogy az SS vezetésétől származott. Az SS azonnal felismerte azokat a lehetőségeket, melyeket a terjeszkedési politika biztosíthatott számára. Az anschlusszal újabb lehetőségek nyíltak a rendőrállam csápjainak megnyújtásához. A biztonsági rendőrség Einsatzgruppen (bevetési egységeit) is itt vetették be először. Komoly szerepet kaptak a Szudétaföldön, majd CsehSzlovákia maradék területén, ahol az SS még nagyobb méretű támadást indíthatott az „állam ellenségei” ellen. Lengyelországban létrejöttek a feltételek a gátjaitól megszabadult brutalitás hatalmas méretű kibontakozásához. Ismételten öt (majd később hat) Einsatzgruppét küldtek akcióba. A lehető legszabadosabban értelmezték lehetőségeiket, hogy a legcsekélyebb ellenséges magatartás megtorlásaként túszokat, vagy felkelőknek minősített embereket végezzenek ki, akiknél felmerülhetett a megszálló csapatokkal szemben tanúsított aktív ellenállás gyanúja. A Wehrmachttal fenntartandó jó kapcsolatokra való törekvés kezdetben korlátozta ezeknek a kivégzéseknek a gyakoriságát és önkényességét.1447 Az első időszakban ez minden bizonnyal fékezte a lengyel arisztokrácia, klérus és értelmiség kiirtására irányuló akciót is. 1448 Ez az akció ennek ellenére végül is mintegy 60 000 áldozatot követelt.1449 Lengyelország megszállásával ezeknek az Einsatzgruppéknak a barbársága új méreteket és formákat öltött. Kialakult a platformja mindannak, ami később, a Szovjetunió 1941-es megszállása idején megtörtént. 1450 A volt lengyel területeken élő német nemzetiségiek körében készséges segítőtársakban sem volt hiány. Az erőszakhullám kirobbanása mértéktelenül felnagyított formában felidézte az „állam ellenségeinek” Németországban 1933 tavaszán lezajlott vad és barbár üldöztetését. Most aztán, hat év elteltével, melynek során folyamatos támadás zajlott a civilizált emberi magatartásformák minden szegmentje ellen, és soviniszta gyűlölködést plántáltak az emberekbe, a felhalmozódott agresszivitást országon kívül lehetett szabadjára engedni, és le lehetett vezetni a legázolt és gyűlölt ellenségen. A háború előtti Lengyelországban a népesség mintegy 3 százalékát kitevő német nemzetiségiekkel szemben kétségtelenül történtek diszkriminatív intézkedések, melyek száma aztán az 1939-es nyári válság idején ugrásszerűen megszaporodott. A németek gazdaságilag is hátrányos helyzetben voltak. Ausztria és a Szudétaföld bekebelezése aztán még tovább fokozta a lengyelországi németek reményeit, hogy „visszatérhetnek a Birodalom kebelébe”.1451 Az egyre fokozódó nemzetiségi ellentétek légkörében a német kisebbség ellen elszigetelten és elvétve elkövetett erőszakos cselekményeket mértéktelenül felnagyító, vagy kitaláló (a német részről előforduló legvadabb túlkapásokat természetesen elhallgató) göbbelsi propaganda hallatlan mértékben hozzájárult a lengyelek iránti vad gyűlölködés felszításához. A német lerohanást követően a lengyelek, válaszul az „ötödik hadoszlopnak” tartott német kisebbség valós vagy állítólagos szabotázsakcióira, mintegy 10–15 000 német nemzetiségűt (a német nemzetiségiek körülbelül 1–2 százalékát) letartóztattak, és erőltetett menetben kelet felé irányítottak. 1452 Bár az erőltetett menettel társuló brutalitást később propagandacélokból erősen eltúlozták, az igaz, hogy a foglyokat gyakran bántalmazták, rossz bánásmódban részesítették, s a lengyel városokon és falvakon áthaladva kitették a helyi lakosság erőszakos megnyilvánulásainak. Néhány esetben az is előfordult, hogy a további menetelésre képteleneket agyonlőtték. 1453 Számos helyen súlyosan bántalmazták a kisebbségi német lakosságot. Az ilyen esetek közül a leghírhedtebb a németek ellen Brombergben (Bydgoszcz) szeptember 3-án intézett, pogromjellegű támadás volt. Hogy hányan haltak meg Brombergben, azt hitelt érdemlően soha nem állapították meg. 1454 A német nemzetiségűek ellen intézett

támadásokat a német propaganda az „etnikai tisztogatás” politikájának igazolására használta fel, ami már első napjaiban is túlnőtt azon a méreten, amit még megtorlásnak lehetett tekinteni. 1455 1939 novemberében a németek az állították, hogy a „szeptemberi gyilkosságok” idején 5400 német nemzetiségűt gyilkoltak le (beleértve azokat is, akik a „brombergi véres vasárnapon” vesztették életüket). 1940 februárjában (egy későbbi állítás szerint) Hitler személyes utasítására ezt a számot egyszerűen több mint tízzel megszorozták, és 58 000 német nemzetiségű meggyilkolásáról kezdtek beszélni.1456 A valósághoz legközelebb álló becslések szerint a brutális erőszak, az erőltetett menet, a bombázások és tüzérségi támadások következtében mintegy 4000 német nemzetiségű vesztette életét. 1457 Bár iszonyúak voltak ezek a brutális események, ezek többé-kevésbé a német betörést követő pánikból és félelemből fakadó gyűlölet spontán megnyilvánulásai voltak. Ezeket távolról se lehetett összehasonlítani – nemhogy igazolni – a német hódítók hideg fejjel kiszámított kegyetlenkedéseivel, melyek arra irányultak, hogy a rabszolgasorson kívül mindent kitöröljenek a lengyel nép életéből.1458 Német részről a megszállás első heteinek legvadabb erőszakos cselekményeit a Hitler parancsára szeptember első napjaiban létrehozott polgári milícia, a Volksdeutscher Selbstschutz (Népinémet Önvédelem) követte el, melyet megalakulása után egy héttel közvetlenül az SS felügyelete alá rendeltek. 1459 Himmler segédtisztje, Ludolf von Alvensleben vette át a szervezet irányítását, aki később a Selbstschutzot vezette Nyugat-Poroszországban is, ahol a brutalitás méretei még a más szervezetek által elkövetett borzalmak közül is magasan kiemelkednek. 1460 A tizenhét és negyvenöt év közötti német nemzetiségű lakosságból tízezrek teljesítettek szolgálatot a Selbstschutzban. 1461 Október 16-án, a Thornban megtartott találkozón von Alvensleben közölte újoncaival: „Önök itt most az uralkodó fajt képviselik. Puhasággal és gyengeséggel eddig semmit sem sikerült felépíteni… Ezért azt várom el önöktől, mint ahogy Führerünk, Adolf Hitler is azt várja el, hogy legyenek fegyelmezettek, és olyan keményen tartsanak össze, mint a Krupp-acél. Ne lágyuljanak el, legyenek könyörtelenek, és takarítsanak ki mindent, ami nem német, és gátolhat bennünket az építkezésben!”1462 A Selbstschutz különösen a legkeményebb nemzetiségi konfliktusok hazájában, Nyugat-Poroszországban hajtott végre megszámlálhatatlan kivégzést a lengyel polgári lakosság körében. Október 7én von Alvensleben jelentette, hogy alakulata a „legkeményebb intézkedéseket” foganatosította 4247 volt lengyel állampolgárral szemben.1463 Mikor a Selbstschutz egyik beosztott parancsnoka azt jelentette von Alvenslebennek, hogy azon a héten nem került sor kivégzésre, akkor megkérdezte tőle, hogy a parancsnoksága alatt álló városban talán elfogytak a lengyelek?1464 A Selbstschutzot végül is feloszlatták – Nyugat-Poroszországban novemberben, más helyeken pedig 1940 elején –, de erre csupán azért került sor, mert a szabadjára engedett erőszak kezdett a szándékkal ellentétes hatást kiváltani, és a megszállt területeken konfliktusokat eredményezett a hadsereggel és a német polgári hatóságokkal.1465 A Selbstschutz féktelen önkényes akciói csupán egyik elemét alkották a lengyelországi „új rend” bevezetésére irányuló, és az SS vezetése által kidolgozott radikális „etnikai harc” (Volkstumskampf) programjának. Az „etnikai tisztogatás” szisztematikusabb, néha megcélzott csoportok teljes megsemmisítésére irányuló akcióinak irányítása a katonai sikerek nyomában a biztonsági rendőrség, az Einsatzgruppen kezében voltak. A támadás első hetének végén a jelentések szerint Heydrichet – és nyilvánvalóan Hitlert is – annak ellenére nagyon feldühítették a hadbíróságok formalitásai, hogy naponta 200 kivégzésre került sor. Heydrich követelte, hogy az agyonlövéseket vagy akasztásokat bírósági tárgyalás nélkül hajtsák végre. „Az arisztokráciát, a klérust és a zsidókat el kell tüntetni (umgebracht)”, mondogatta a jelentések szerint. 1466 Ugyanezt a hangnemet ütötte meg, amikor néhány nappal később egy általános „földrendezésről” (Flurbereinigung) beszélt Halder főszállásmesterének, Eduard Wagnernek. 1467 Az atrocitásokról érkező hírek nem várattak sokáig magukra. Szeptember 10–11-én jelentések érkeztek, hogy az SS számos zsidót templomba terelt és legyilkolt, majd arról, hogy az SS egyik tagja milyen rengeteg zsidót mészárolt le. 1468 Szeptember 12-én Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke tájékoztatta Keitelt, hogy értesülései szerint „Lengyelországban tömeges kivégzéseket (Fusilierungen) terveznek, és elsősorban az arisztokráciát és a klérust kívánják kiirtani (ausgerottet)”. Keitel közölte, hogy „…ezt az ügyet a Führer már eldöntötte.” 1469 A hírek szerint ekkor már Haldertől is azt a kijelentést hallották, hogy „a Führer és Göring feltett szándéka a lengyel nép megsemmisítése (vernichten) és kiirtása (auszurotten), a többi dologra pedig írásban még csak célozni sem lehet”. 1470 Az egész, átfogó „etnikai tisztogatási” program mögött meghúzódó elképzeléseket szeptember 21-én Heydrich körvonalazta az Einsatzgruppen parancsnokai előtt. A tervek szerint a volt német körzetek német gaut alkotnak. Krakkó központtal egy másik, „idegen nyelvű népesség lakta” (mit fremdsprachiger Bevölkerung) gau is létrejön. A német tartományokat az „idegen nyelvű népesség lakta” gau alkotta „senki földje” jellegű „keleti fal” veszi majd körbe.

Az SS birodalmi vezetőjét kinevezik a keleti területek betelepítési főbiztosának (ezt a hallatlanul fontos, Himmlernek keleten gyakorlatilag korlátlan hatalmat biztosító kinevezést Hitler október 7-én titkos rendeletben hagyta jóvá). 1471 „A zsidók idegen nyelvű népesség lakta gauba történő deportálását, a demarkációs vonalon túlra történő eltávolítását a Führer jóváhagyta”, folytatta Heydrich. A folyamat kiterjesztése több mint egy évig fog tartani. Ami a „lengyel probléma” megoldását illeti, a megszállt területeken a lengyel vezetés legalább 3 százalékát „ártalmatlanná kell tenni” és koncentrációs táborba kell zárni. Az Einsatzpruppéknak össze kell állítani a jelentősebb vezetők, szakmai és középosztálybeli csoportok (beleértve a tanárokat és papokat is) listáját, s ezeket fokozatosan a maradványterületre (mely nem sokkal később a Főkormányzóság elnevezést kapta) kell deportálni. A „primitív lengyeleket” alkalmi munkásként kellett használni és fokozatosan deportálni őket az „idegennyelvű” gauba, állandó tartózkodási helyül pedig a krakkói körzetet kell kijelölni. A városokban élő zsidó lakosságot gettókba kell koncentrálni, hogy jobban ellenőrzés alatt lehessen őket tartani, s később egyszerűbb legyen őket deportálni. A falusi körzetekben élő zsidókat városokba kell költöztetni. A németek lakta területekről a zsidókat szisztematikusan, tehervagonokban kell elszállítani. Heydrich kilátásba helyezte a Birodalom területén lakó zsidók, és mintegy 30 000 cigány Lengyelországba történő deportálását is.1472 Alig valamivel több mint egy hét elteltével Hitler a Lengyelországban végrehajtandó deportálási és germanizálási programról beszélt Rosenbergnek. A hadjárat idején Lengyelországban töltött három hét igazolta mélyen gyökerező faji előítéleteit. „A lengyelek – emlékezett vissza Rosenberg Hitler szavaira – egy vékony németes réteget és lejjebb valami borzalmas anyagot jelentenek. A zsidóknál borzalmasabb dolgot el se lehet képzelni. A városokat mocsok borítja. Az elmúlt három hét alatt nagyon sokat tanult. Ami a legfontosabb: ha a Birodalom hajdani részein még néhány évtizeden át a lengyelek uralkodnak, akkor minden eltetvesedik (verlaust) és oszlásnak indul. Tiszta, hozzáértő kézre van szükség ezeknek a területeknek az irányítására.” Hitler ezután a meghódított lengyel területekkel kapcsolatban nagyjából abban a szellemben beszélt, ahogy Heydrich is eligazította az Einsatzguppék vezetőit. „Három sávra akarta felosztani a területet: 1. A Visztula és a Bug között húzódó első sávba kerülnek a zsidók (a Birodalom területéről is) és mindazon elemek, akik valamilyen szempontból megbízhatatlannak minősülnek. A Visztula mentén húzódik a leküzdhetetlen Keleti Fal, mely még a Nyugatinál is erősebb. 2. A korábbi határvonal mentén lévő széles sávra telepeseket kell küldeni, és a területet el kell németesíteni. Az egész nép számára hatalmas feladatot jelent, hogy itt kialakítsa az ország éléskamráját, és a jó németeket a világ minden részéről erre a területre telepítve erős parasztságot teremtsen. 3. A két terület között kell húzódnia valamilyen lengyel »államalakulatnak« (Staatlichkeit). Azt, hogy a betelepítések után néhány évtizeddel a betelepített területek határai keletebbre tolódnak vagy sem, azt majd a jövő fogja eldönteni.”1473 Néhány nappal később Hitler Göbbelsnek is hasonló dolgokat mondott. „A Führer megsemmisítő (vernichtend) véleménnyel van a lengyelekről”, jegyezte fel Göbbels. „Inkább állatok, mint emberi lények… A lengyelek mocska elképzelhetetlen.” Hitler hallani se akart semmiféle asszimilációról. „Vissza kell szorítani őket megcsonkított területükre,” – értve ez alatt a Főkormányzóságot – „és teljesen magára kell hagyni ezt a népséget.” Ha Henrik, az Oroszlán – Szászország és Bajorország nagyhatalmú hercege a XII. században, aki betelepítette a parasztokat Németország északi és keleti területeire – meghódította volna a Keletet, akkor (erejét és hatalmát figyelembe véve) ez egy „elszlávosodott” korcs német faj kialakulását eredményezte volna, folytatta Hitler. „Mindenesetre jó, hogy nem így történt. Most már legalább ismerjük a fajok törvényének működését, és ennek megfelelően cselekedhetünk.” 1474 Október 6-án, a Reichstagban elmondott beszédében Hitler, ha a nagyközönség használatára szánt ködös megfogalmazásban is, de a volt Lengyelország „etnográfiai viszonyai új rendjének” előkészítésére irányuló „tisztogató munkára” (Sanierungsarbeit) és tömeges áttelepítésekre célozgatott.1475 Hitler csupán a rezsim vezetésének érdekelt tagjaival – vezetői stílusának jellemző vonásaként e tekintetben is csak bizonyos határokon belül osztotta meg az információkat –, Göbbelsszel és Rosenberggel folytatott beszélgetésekben tárta fel valós szándékait. A Birodalmi Kancellárián október 17-én Keitel, Frank, Himmler, Hess, Bormann, Lammers, Frick és Stuckart (belügyi államtitkár) részvételével megtartott értekezleten Hitler körvonalazta a Lengyelországgal kapcsolatosan folytatandó drákói politikát.1476 A katonák örüljenek, hogy megszabadultak a közigazgatás terheitől. A Főkormányzóság nem lehet része a Birodalomnak. A közigazgatásnak nem feladata, hogy az irányítása alá tartozó területet mintaprovinciává tegye, és gazdaságilag, valamint pénzügyileg szilárd alapokra helyezze. A lengyel értelmiséget meg kell fosztani minden lehetőségtől, hogy uralkodó osztállyá fejlődhessen. 1477 Az életszínvonalnak alacsonyan kell maradnia: „Csak munkaerőt akarunk tőlük kapni.” A közigazgatásnak a berlini minisztériumoktól függetlenül szabad kezet kell kapni. „Nem

akarjuk ott azt csinálni, amit a Birodalomban csinálunk”, jegyezte meg fenyegetően. A feladat végrehajtása „kemény etnikai harccal” (Volkstumskampf) jár együtt, ami nem teszi lehetővé a jogi korlátozásokat. A módszerek nem illeszkednek szokásos alapelveinkhez. A térség fölött gyakorolt fennhatóságunk „lehetővé teszi számunkra, hogy a Birodalmat megtisztítsuk a zsidóktól és a lengyelektől.” A Főkormányzóság, valamint az új, Posen és NyugatPoroszország gau közötti együttműködés csak áttelepítési kérdésekben lehetséges (Himmleren mint áttelepítési főbiztoson keresztül). „Az ebben az etnikai harcban tanúsított céltudatosság és keménység”, zárta szavait Hitler, s a szokásos módon nemzeti érdekekkel próbálta igazolni elképzeléseit, „megkímél bennünket attól, hogy e területek miatt ismét harcmezőre kelljen lépnünk.”1478 „Pokoli munka!”, jegyezte meg.1479 Pillanatnyi kétség se merülhet fel, hogy a Heydrich által elkezdett munka Hitler jóváhagyásával történt. 1480 Néhány hónappal később Heydrich az SS és a rendőrség, valamint a hadsereg vezetése közötti – a lengyelországi akciók miatt – nem éppen felhőtlen viszonyra visszatérve kijelentette, hogy az Einsatzgruppék lengyelországi tevékenysége (ugyanúgy mint Ausztriában és Cseh-Szlovákiában) „teljes összhangban áll a Führer különleges parancsával”. Az SS birodalmi vezetője által Lengyelországban kifejtett és a hadsereg vezetésével konfliktusokat eredményező „politikai tevékenység a Führer és a tábornagy direktíváinak megfelelően zajlik”. Még hozzátette, hogy „a rendőri erők alkalmazása” (azaz a lengyel vezetés különböző rétegeinek ezrek halálát eredményező megsemmisítése) „rendkívül radikális direktívák” szerint történik. Mivel ezek a parancsok nem jutottak el a hadsereg vezetőihez, azok azt feltételezték, hogy a rendőri erők és az SS önkényesen cselekszik. 1481 A hadsereg lengyel területen lévő parancsnokai valóban nem kaptak határozott tájékoztatást arról, hogy az SS és a biztonsági rendőrség gyilkos „etnikai tisztogatási” akciói Hitler engedélyével zajlanak, holott Brauchitsch, Keitelhez hasonlóan, tökéletesen tisztában volt Hitler szándékaival. 1482 Ez már önmagában is jellemző volt a rezsim működésére, és Hitlernek arra a törekvésére, hogy – csak a lehető legszűkebb kör teljes tájékoztatásával s akkor is, ha drákói intézkedésekről volt szó, csupán általánosságokat említve – ködfüggönyt vonjon saját felelőssége köré. A hadsereg keze se maradt makulátlanul tiszta a lengyelországi atrocitások során. Szeptember 1-jén a lengyeleknek tett nyilatkozatában Brauchitsch kijelentette, hogy a Wehrmacht a lakosságot nem tekinti ellenségnek, és az emberi jogokról született egyezményeket betartja. 1483 Ennek ellenére szeptember első heteiben a hadsereg számos jelentése említést tesz fosztogatásokról, „önkényes lövöldözésekről”, „a fegyvertelenekkel szemben tanúsított durva bánásmódról és nemi erőszakról”, „zsinagógák felgyújtásáról” és zsidók Wehrmacht-katonák által történt meggyilkolásáról.1484 A hadsereg vezetői viszont – még a legelvakultabb nácibarátok is – ezeket a visszataszító akciókat nem egy folyamatos, fajilag motivált és egységes egészet alkotó, minden lehetséges eszközzel végrehajtott „tisztogatási” politikának, hanem súlyos fegyelemsértésnek tartották, és az érintetteket katonai bíróság előtt akarták felelősségre vonni. (Október 4-i rendeletével, mellyel a német akciókat „a lengyelek atrocitásai miatt érzett keserűségből fakadó” válaszlépésnek minősítette, Hitler gyakorlatilag mindenkit amnesztiában részesített.) 1485 Bármily kemény katonai kormányzást vezettek is be, a lengyelországi harcoló alakulatok parancsnokai a csapataik általuk is elismert erőszakos cselekedeteit – melyek megítélésük szerint sajnálatosak, egy gyűlölt és alacsonyabb rendűnek tekintett ellenség katonai legyőzésekor majdnem, hogy elkerülhetetlenek voltak – nem tekintették a megsemmisítésre irányuló etnikai program részének. Bármilyen drákói szigorral bántak is a lengyelekkel, gondolkodásmódjuk teljesen más volt, mint Hitleré, Himmleré vagy Heydriché. Szeptember második felében a Lengyelországban harcoló katonai parancsnokoknak az SS kegyetlenkedései miatti kellemetlen érzése már nyílt kritikába csapott át. 1486 Ennek ismeretében a náci vezetés egyre erőteljesebben hangoztatta: a hadsereg „nem érti”, hogy mire van szükség az „etnikai harc” során. 1487 Október 13-án Hitler közölte Göbbelsszel, hogy Lengyelországban a katonák „túlságosan lágyak és engedékenyek”, és az első adandó alkalommal polgári közigazgatást fognak bevezetni. „A lengyelekkel szemben csak az erő lehet hatékony”, tette még hozzá. „Ázsia Lengyelországnál kezdődik.”1488 Október 17-én Hitler az SS-t és a rendőri erőket kivonta a katonai bíróságok hatásköre alól, mellyel jelentősen megnövelte az SS önállóságát. 1489 Két nappal később, egy nyilvánosságra nem hozott rendeletben bejelentette, hogy Lengyelország katonai közigazgatása október 25-én megszűnik, s azt polgári közigazgatás váltja fel. Ez már két héttel korábban is várható volt, miután Danzigban és Nyugat-Poroszországban Hitler bevezette a polgári közigazgatást, melynek közvetlen kiváltó oka, úgy tűnik, Forster panasza volt, hogy a hadsereg „nem tudja megérteni” az ott foganatosított intézkedéseket. 1490 A felelősség átruházása vajmi kevés hatással volt a Lengyelországban tevékenykedő hadsereg és SS közötti kapcsolatokra, azok tovább romlottak. Az SS egyre folytatódó borzalmas kegyetlenkedéseit a legőszintébben – és

legbátrabban – Johannes Blaskowitz vezérezredes, a katonai közigazgatás megszűnte után a Lengyelországban állomásozó csapatok parancsnoka ítélte el Brauchitschnak küldött írásos jelentésében. 1491 Jelentésében mélységesen elítéli „az SS, a rendőrség és a közigazgatás által elkövetett bűnös erőszakot, rossz bánásmódot és fosztogatást”, ostorozta az SS zsidók és lengyelek tízezreinek lemészárlását eredményező, „vadállati és beteges ösztöneit”. Blaskowitz a „brutalitás általánossá válásától és morális lesüllyedéstől” tartott, ha az SS-t nem sikerül ellenőrzés alá vonni, ami – megjegyzése szerint – egyre lehetetlenebbé válik Lengyelországban, mivel „megalapozottan hihetik azt, hogy hivatalos felhatalmazással és jóváhagyással rendelkeznek bármilyen kegyetlenség elkövetésére”. Wilhelm Ulex tábornok, a front déli szakaszának főparancsnoka is hasonló szellemű jelentést küldött. 1492 A hadsereg főparancsnokának, von Brauchitschnak a gyáva és megalkuvó válasza – melyben gyakorlatilag csak mentegetőzött a Hitler által szentesített, barbár „etnikai tisztogatás” miatt – végzetesnek bizonyult.1493 Ez kompromittálta a hadsereg álláspontját és előrevetette annak árnyékát, hogy a hadsereg és az SS közös nevezőre jut majd a Szovjetunióban 1941-ben elkezdődő népirtási akciók megítélésében is. Brauchitsch az „etnikai-politikai feladat nehéz megoldása” során vétett „sajnálatos hibákról” („bedauerliche Missgriffe”) beszélt. Az SS birodalmi vezetőjével folytatott hosszú beszélgetés után biztos volt abban, hogy a jövő ebben a tekintetben is változást fog hozni. „A csapatok harci erejét gyengítő” bírálatoknak pedig véget kell vetni. „A német nép életterének biztosítására hivatott etnikai-politikai feladatok Führer által elrendelt megoldása a megszállt területeken élő lengyel lakossággal szemben szükségszerűen szokatlan keménységű intézkedésekhez vezet”, állapította meg Brauchitsch. „Ezen feladatok felgyorsított megoldásának szükségessége, melyet a német nép küszöbön álló döntő ütközete indokol, természetesen ezen intézkedések intenzitásának további erősödését eredményezi.” 1494 Nyilvánvalóan a hadsereg szemlélete miatti dühkitörésektől tartva Brauchitsch még csak nem is továbbította Blaskowitz jelentését Hitlernek. Ugyanúgy járt el, mint Beck memorandumával 1938 júliusában, az első jelentést 1939. november 18-án juttatta el Hitler hadsereg mellé rendelt segédtisztjén, Gerhard Engelen keresztül. Először vajmi kevés történt, majd a várakozásoknak megfelelően ezt követte a hadsereg vezetésében uralkodó „gyerekes álláspont” éles elítélése. „Az Üdvhadsereg módszereivel nem lehet háborút vívni”, dühöngött Hitler.1495 A hadsereg panaszát követően a Himmler érdeklődésére adott válaszok – előre megjósolható módon – csupán „jelentéktelen apróságokról” számoltak be.1496 Az SS birodalmi vezetőjét feldühítették a támadások. 1940 márciusában végül lehetősége nyílt arra, hogy a hadsereg vezetése előtt beszédet mondjon. A történtekért magára vállalta a felelősséget, bár a jelentésekben foglaltakat elbagatellizálta, és a súlyos atrocitásokról szóló beszámolókat pletykáknak minősítette.1497 A gyűlés egyik résztvevője, Weichs tábornok emlékiratai szerint Himmler még azt is hozzátette, hogy „a talán érthetetlennek látszó dolgokért kész a nép és az egész világ előtt magára vállalni a felelősséget, mert a Führer személye nem hozható összefüggésbe ezekkel a dolgokkal”. 1498 Egy másik résztvevő, Ulex tábornok, akinek a többieknél is nyomósabb oka volt, hogy fokozott figyelemmel kövesse Himmler szavait, pontosan vissza tudott emlékezni az SS birodalmi vezetőjének szavaira: „Semmi olyasmit nem tettem, amiről a Führer ne tudott volna.”1499 A lengyelországi barbár „etnikai tisztogatási” hév mélyén meghúzódó megsemmisítési program szentesítésével Hitler – és az általa vezetett rezsim – átlépte a Rubicont. A továbbiakban ez már nem az a hazai földön tanúsított nyílt, sokkoló brutalitásnak megnyilvánulása volt – mint például az SA vezetésének 1934-ben történt lemészárlása, vagy még inkább az 1938. novemberi zsidóellenes pogrom –, hiszen a Birodalom törvényességének szerkezetét és hagyományait, bármilyen támadás is érte azokat, még nem sikerült teljesen aláásni. A valaha létezett Lengyelország területén eluralkodó módszeres és korlátlan erőszak és annak méretei eddig példa nélkül álltak a Birodalomban. Még a legkegyetlenebb szigorral rendelkező törvények se számítottak semmit. A rendőrség minden tekintetben szabad kezet kapott. Rendőrileg még a bekebelezett területeket is úgy kezelték, mintha már nem a Birodalomhoz tartoztak volna.1500 Ami a meghódított területeken történt, az még mindig távol volt attól a nyílt és gátlástalan népirtástól, ami 1941 nyarán az oroszországi hadjárat során lezajlott. A népirtás jelei és nyomai viszont már felfedezhetők voltak benne, ám csak edzőpálya volt az elkövetkező időkre. Hitler Rosenbergnek és Göbbelsnek tett megjegyzése szemlélteti, hogy a lengyelekről szerzett személyes benyomásai miként szolgáltak önigazolásul a drasztikus módszerek szentesítéséhez. Ezt az álláspontját Himmler és Heydrich kétségkívül erősítette. Saját előítéleteit a nagy nyilvánosság előtt szellőztetve Göbbels is Hitler rögeszméit támasztotta alá. Október közepén Göbbels a Der ewige Jude (Az örök zsidó) című, hányingerkeltően antiszemita „dokumentumfilm” előkészületi munkáiról beszélt Hitlernek. Hitler nagy érdeklődéssel hallgatta. Mindaz, amit

Göbbels Hitlernek mondott, talán az általa csak „gettófilmnek” nevezett munka első felvételei megtekintése után keletkezett érzéseire is utal. A náci iga alatt roskadozó, megalázott, eltiport zsidó megjelenése kezdett azokra a karikatúrákra hasonlítani, melyeket Göbbels propagandája terjesztett. „A megjelenítés részletei olyan borzalmasak és brutálisak, hogy az embernek a vér megfagy az ereiben”, jegyezte meg. „Az ember hátrahőköl ennyi durvaság (Roheit) láttán. A zsidóságot meg kell semmisíteni (vernichtet).”1501 Mintegy két héttel később Göbbels megmutatta Hitlernek a film szörnyű, rituális gyilkosságról szóló részletét, és beszámolt saját – már egyértelműen a népirtás felé mutató – benyomásairól, melyeket a łódzi gettó meglátogatása során szerzett: „Leírhatatlan. Ezek már nem is emberek. Állatok. Ezért ez nem is humanitárius, hanem sebészi feladat. Különben a zsidóbetegség egész Európát elpusztítja.” 1502 Göbbels, Himmler, Heydrich és a többi vezető náci a szó szoros értelmében a „Führer szellemében dolgozott”, akinek hatalma és tekintélye lehetővé tette saját fantazmagóriájuk megvalósítását. Ugyanez vonatkozott a megszállt területeken zajló faji kísérlet számtalan, jelentéktelenebb figurájára is. A tudósok – elsősorban a történészek – a keleten érvényesülő német hegemónia igazolgatásával tüntették ki magukat. 1503 A párt „faji szakértői” hozzáláttak, hogy megteremtsék a lengyelek alacsonyabbrendűségének „tudományos” alapjait. 1504 A tervezők seregestől özönlöttek kelet felé, s zabolátlan képzeletüket szabadjára engedve az etnikai áttelepítés és a társadalmi átalakítás megalomániás elképzeléseit dolgozták ki. 1505 Hitlernek nem is volt más teendője, mint törvényesíteni a barbarizmust. Serény kezekben nem volt hiány annak gyakorlati kivitelezésére. A lengyelországi polgári közigazgatás vezetői ott álltak az első sorban. Forster Danzig–Nyugat-Poroszországban, Greiser a Warthegauban, Frank pedig a Főkormányzóságban mind olyan megbízható „régi harcosok” voltak, akiket Hitler személyesen szemelt ki erre a feladatra. Tudták, hogy mit várnak el tőlük. Rendszeres és pontos utasításokra nem is volt szükségük. A Warthegau pontos illusztrációját adja annak, hogy „a Führer szellemében” végzett munkát – Hitler feltételezett kívánságainak és szándékainak megfelelően – miként lehet még radikálisabban értelmezni. Hitler poseni embere, a Reichsgau Wartheland (ahogy 1940 januárjától kezdve nevezték) főnöke Arthur Greiser volt. Greiser maga szintén a poseni körzetben született, és a Hitlerhez vezető útja is klasszikusnak számít. Hitlerhez hasonlóan a háború élménye meghatározó jelentőségű volt számára. Sikerült teljesen azonosulnia a frontkatona-mentalitással. A vereség és a hazai környezet elvesztése fájó sebet jelentett számára. A szabadcsapatoknál töltött szolgálatot követően nehéz helyzetbe került, azzal kereste a kenyerét, amivel csak tudta, beleértve azt is, hogy időnként hajókirándulásra vitte a látogatókat a danzigi öbölben.1506 Nehéz anyagi helyzetéből fakadó elégedetlensége tovább sodorta a völkisch táborba, majd a náci pártba. 1929-ben éppen munkanélküli volt, amikor vonzódni kezdett – későbbi megfogalmazása szerint – „a nagy társadalmi kérdések megoldása” felé, ami gondolatmenetében kétséget kizáró módon egyet jelentetett a volt porosz körzetek etnikai problémáinak megoldásával. Meggyőződéssel vallotta, hogy „a pártpolitika zűrzavarában csak Hitler volt képes ennek a kérdésnek a megoldására”.1507 Greiser elég okos és ambiciózus volt ahhoz, hogy a danzigi pártintrikák közepette Forster helyettesévé küzdj e fel magát, a Szabad Város szenátusának elnöke legyen, túlélje a pénzügyi korrupciós botrányokat, első házasságának viharos felbomlását és azt, hogy az 1920-as években maga is tagja volt a szabadkőműves páholynak. Greiser talpon maradása nem csekély mértékben annak köszönhető, hogy jó kapcsolatokat ápolt Himmlerrel. Kész volt mindenre annak érdekében is, hogy Hitler kegyeit elnyerje. „Ezekért a kegyekért”, állapítja meg Carl Burckhardt „semmi se volt drága. Hitler kívánsága többet jelentett számára minden parancsnál.” 1508 Mikor Hitler a Warthegau birodalmi kormányzójává és gauleiterévé nevezte ki, egyik kortársa szerint, „Greiser hálája nem ismert határokat”. 1509 Egyetlen alkalmat se mulasztott el annak hangsúlyozására, hogy „ő a Führer kedvence”, és közeli kapcsolatok fűzik az SS birodalmi vezetőjéhez is.1510 Szent feladatának tekintette, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa a Führer Warthegau elnémetesítéséről szóló „heroikus látomását” és azt az „új rend” „mintakörzetévé” változtassa. Ehhez meg is kapott minden felhatalmazást. Az „Ostmark” és a Szudétaföld mintáját követve a bekebelezett körzetekben az államfői tisztség és a pártvezér szerepének egy kézben történő összpontosulása még nagyobb befolyást biztosított a párt számára, mint a „Régi Birodalom” területén.1511 Greiser minden nehézséget és korlátot egyszerűen azzal lépett át, hogy „a Führertől személyesen kapott különleges teljhatalomra” hivatkozott, mely – állítása szerint – a Birodalom más körzeteiben szokásosnál nagyobb hatáskört biztosított számára. 1512 Greiser megkövetelte beosztottaitól, hogy „brutálisak, kíméletlenek és kemények” legyenek az „etnikai harcban”. 1513 A brutalitás brutalitást szült, és mindennapi normává vált. A kímélet tilos volt. A Warthegauban uralkodó légkört jól

meg lehet ítélni a poseni körzet egyik területi rendőrsége (nem a rettegett biztonsági rendőrségről van szó!) vezetőjének utasítása alapján. A „polákokról” beszélve írásba adta, hogy „nem szeretné látni, ha ezekkel az elemekkel szemben bármelyik rendőre is elnéző magatartást tanúsítana”. 1514 Három hónappal később ugyanez a rendőrfőnök még azt is hozzátette, hogy „a lengyel számunkra az ellenséget jelenti, és minden rendőrömtől elvárom, hogy ennek megfelelően is cselekedjen. A lengyeleknek érezniük kell, hogy nincs joguk magukat a kultúremberek szintjére helyezni.”1515 Ez az alapelv terjedt el és vált uralkodóvá a Warthegaut ellenőrzése alatt tartó, mintegy 25 000 főt számláló rendőrségnél és a 22 500 fős – többnyire a Birodalom területéről érkezett – köztisztviselői karnál.1516 A bekebelezett területeken folytatott politikával kapcsolatban Hitler álláspontját is jellemzőnek lehet tekinteni. Nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy nehéz feladataik ellátásához gauleitereinek megadja a „szükséges cselekvési szabadságot.” Hangsúlyozta, hogy „tíz év elteltével csupán azt követeli meg a gauleitereitől, hogy jelentsék neki: körzeteik németek, tiszta németek. Nem fog kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, hogy milyen módszerekkel változtatták németté a körzetüket, és számára teljesen közömbös, ha valaki a jövőben egyszer megállapítja, hogy ezek a módszerek nem voltak szépek (unschön), vagy jogilag megkérdőjelezhetőnek bizonyultak.”1517 E széles hatáskör elkerülhetetlen következményeként – bár állítólag ez Hitler szándékai ellenére alakult így – versengés alakult ki Greiser és legfőbb riválisa, Forster között, hogy melyikük jelentheti először a Führernek azt, hogy gauja teljesen germanizálódott.1518 Greiser és Forster egymástól eltérő módszerekkel törekedett ennek a célnak az elérésére. Míg Forster – Himmler legnagyobb bosszúságára – azon dolgozott, hogy körzetében a lehető legtöbb lengyelt felvegye a német etnikai lista (Deutsche Volksliste) harmadik csoportjába, amivel (bármikor visszavonható) német állampolgárságot biztosított a számukra, addig Greiser fanatikusan és könyörtelenül a teljes apartheid bevezetésére, a két népcsoport maximális elkülönítésére törekedett. 1519 Míg Forster állandóan összeütközésbe került Himmlerrel, addig Greiser teljes mellszélességgel támogatta az SS birodalmi vezetőjének politikáját, és a legszorosabban együttműködött az SS és a biztonsági rendőrség legnagyobb warthegaui főnökével, Wilhelm Koppéval. A leigázott emberek számára a Warthegau olyan, leírhatatlan kínokkal teli éveket jelentett, melyek legjobban megközelítették a keleti „új rendről” szóló látomást. A hatalmas méretű deportálások és áttelepítési programok, a lengyel kulturális befolyás könyörtelen kiirtása, a katolikus templomok tömeges bezárása, a papok letartóztatása és legyilkolása, a lengyelek elűzése otthonaikból, a többséget alkotó lengyel lakossággal szemben érvényesülő, szinte hihetetlen méreteket öltő – és az azonnali kivégzés veszélyével párosuló – diszkrimináció Greiser és Koppe égisze alatt zajlottak, s ehhez Hitler legcsekélyebb közreműködésére se volt szükség. Nagyon lényeges, hogy ugyanennek a párosnak az a kegyetlen és megszállott törekvése, mellyel a gondjaira bízott gauban meg akart szabadulni a páriák páriáitól – a Warthegauban élő zsidó kisebbségtől –, fontos elemet jelentett abban a láncolatban, mely 1941 végén majd elvezet a „végső megoldáshoz”.1520 Az a gyors rögtönzés, mellyel a volt Lengyelországot földrajzilag megosztották, és közigazgatási szerkezetét kialakították, a pártvezéreknek biztosított szabad kéz, a rendőrség széles körű autonómiája, valamint a törvényes korlátok teljes hiánya korlátok nélküli hatalmat teremtett a „vadkeleten”. Ahol viszont a megszálló hatóságok között helyi jellegű konfliktusok alakultak ki, mint például a Főkormányzóság területén, ott a hatalom túlnyomórészt a Himmler és Heydrich által támogatott legmagasabb SS és rendőri vezető képviselte biztonsági rendőrség kezébe került. Himmler „Fekete Rendje” a németség konszolidálásáért felelős birodalmi megbízott hatáskörével gyarapodott birodalmi vezető (akinek Hitler adta az utasítást a Kelet „megtisztítására”) fennhatósága alatt saját urává vált a megszállt területeken. A háború és a megszállás eredményezte korlátlan hatalom technikáját, és a volt Lengyelország területén gyorsan elsajátított barbarizmus tudományát 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadásakor azonnal bevetették és hasznosították.

III. A háború kezdete a Birodalmon belül szintén rendkívül fontos lépést jelentett a modern barbarizmus felé vezető lejtőn. Hitler most már itt is felhatalmazást adott a tömeggyilkosságokra. A megszállt Lengyelországban elkövetett gyilkosságokkal párhuzamosan az események visszafordíthatatlanul haladtak a népirtás felé. A mentálisan sérültek és a gyógyíthatatlan betegek legyilkolását célul kitűző, burkolt formában eutanáziaakciónak nevezett, és 1939 őszén beindított program átjárót jelentett egy méreteiben még hatalmasabb megsemmisítési programhoz. Hitler gondolatmenetében, az európai zsidóság megsemmisítésének

tervéhez hasonlóan, ez is nyilvánvalóan a háborúhoz kapcsolódott, mely meggyőződése szerint, ideológiai „küldetésének” beteljesülését jelenti. Valamikor október folyamán Hitler az egyik titkárnőjével saját fejléces levélpapírjára legépeltetett egy 1939. szeptember 1-jére, a háború kezdetének napjára visszadátumozott, egyetlen mondatból álló szöveget: „Bouhler birodalmi vezető (Reichsleiter) és Dr. Brandt feladata, hogy kiszélesítsék meghatározott orvosok jogkörét, hogy hozzásegíthessék a kegyes halálhoz azokat a betegeket, akiket gondos vizsgálat eredményeként gyógyíthatatlannak találnak.” Ezután fogta a tollát, s aláírta ezt a tömör, minden lehetőséget nyitva hagyó halálos ítéletet. 1521 Hitler szóbeli jóváhagyásával ekkor már javában zajlott az elmebetegek meggyilkolása. Stílusához nem illett, és ösztönei is az ellen szóltak, hogy írásba öntse a gyilkos parancsokat. Amiért ezúttal és egyetlen alkalommal ezt megtette, annak az volt az oka, hogy egy olyan országban, ahol a törvény betűi papíron még érvényben voltak, bizonyos nehézségekbe ütköztek azok, akik – nyilvánvalóan minden hivatalos felhatalmazás nélkül – titokban már egy olyan szervezetet építgettek, ahol élhettek a gyilkosságokat szentesítő felhatalmazásukkal. 1522 Természetesen Hitler írásbeli engedélyéről így is csak a lehető legkevesebben tudtak. Még Franz Gürtner birodalmi igazságügyi miniszternek is csak tíz hónappal később, 1940. augusztus 27-én mutatták meg az eredeti dokumentum másolatát, amikor a kiszivárgó törvénytelenségek miatt szembesülnie kellett a bírálattal. 1523 A történteknek valóban nem volt semmi jogi alapja. Hitler határozottan elutasított mindenfajta „eutanáziatörvényt”, nem akarta nehézkes bürokráciával és különböző jogi korlátozásokkal bonyolítani az ügyeket. 1524 Hitler felhatalmazása még az akkori jogelmélet szerint se számított hivatalos Führer-rendeletnek, ezért nem is lehetett jogszabálynak tekinteni.1525 Egy Führertől származó parancs, bármilyen is volt a jogi státusza, kötelező erejűnek számított. 1526 Ez vonatkozott különben a birodalmi igazságügyi miniszterre, Gürtnerre is. Amikor saját szemeivel is meggyőződött arról, hogy az elmebetegek legyilkolása mögött Hitler áll, és nem holmi kisebb pártemberek jogosulatlan kezdeményezéséről van szó, akkor felhagyott a kísérletezéssel, hogy jogi alapon próbálja megakadályozni vagy szabályozni a gyilkosságokat.1527 A bátor körzeti bíró, Lothar Kreyssig őszinte tiltakozó levelet írt neki az akció durva törvénytelenségével kapcsolatban, s még amikor megmutatták neki Hitler meghatalmazását, akkor is felháborodottan kijelentette, hogy még a pozitivista jogelmélet alapján se lehet a rosszat jónak minősíteni, mire Gürtner egyszerűen csak azt válaszolta, hogy „ha nem ismeri el jogforrásként és jogalapként a Führer akaratát, akkor nem maradhat bíró.” Nem sokkal később Kreyssig beadta nyugdíjazási kérelmét. 1528 A Gürtner és Kreyssig közötti vita is mutatja, hogy a „führeri hatalom” elfogadása mennyire aláásta a törvényesség alapjait. A Hitler által 1939 októberében írásban jóváhagyott eutanáziaakció megszületése mindezeken túl klasszikus példáját jelenti annak, hogy a „Führer szellemében dolgozni” ideológiai célkitűzést miként lehet a gyakorlatba átültetni. Hitler nélkülözhetetlen volt ebben a folyamatban. Az 1920-as évekből származó és ismertté tett, eutanáziával kapcsolatos véleménye 1933 után bátorításul szolgált azok – főként a korántsem csupán a fanatikus nácikat tömörítő Nemzetiszocialista Orvosszövetség tagjai – számára, akik az általuk a társadalomra nézve „terhet” jelentő személyek (Ballastexistenzen) „problémájának” megoldásán fáradoztak.1529 „Az életre méltatlan életek megsemmisítésének” („Vernichtung lebensunwerten Lebens”) kérdése az 1920-as években széles körű vitát váltott ki azt követően, hogy Karl Binding jogászprofesszor és Dr. Alfred Hoche pszichiáter – egyikük se volt nemzetiszocialista – tanulmányt tettek közzé, melyben követelik, hogy a rokonok kívánságára, vagy egy – az adott esetet alaposan megvizsgáló – két orvosból és két jogászból álló bizottság kérésére végezzenek a gyógyíthatatlan betegekkel és az elmebetegekkel. Ennek szükségességét többek közt azzal indokolták – amit később a nácik is hangoztattak –, hogy a különben „produktív” célokra is költhető pénzt ne fordítsák azok gondozására, akik arra vannak ítélve, hogy életfogytig csak terhet jelentsenek a társadalom számára. 1530 A weimari időszakban az orvosok túlnyomó többsége elutasította az eutanázia gondolatát. A pszichiáterek is csatlakoztak hozzájuk még akkor is, ha egyre erőteljesebbé váltak azok a hangok, melyek azt sugallták, hogy az „idiótákra” költött pénzt hasznosabb célokra is fel lehet használni. Amikor a pszichiátriában a szakmai feltételek megromlottak, a pszichiáterek társadalmi megbecsülése is erőteljesen lecsökkent – gyakran csupán másodosztályú orvosoknak tekintették őket –, és amikor az 1930-as évek elején a költségvetési megszorítások miatt az elmegyógyintézetekben uralkodó állapotok is drasztikusan megromlottak, akkor az elmebetegek intézményes támogatására fordított összegek csökkentésére irányuló radikális javaslatok is teret nyertek. Azt viszont általában belátták, hogy a közhangulat még nem kedvez az ilyen változásoknak.

Hitler hatalomátvétele megváltoztatta a légkört, és újabb lehetőségeket nyitott az orvosi szakmában. Néhány vezető pszichiáter több mint készséggel ki is használta ezeket. Hitler feltételezett szándékai vezérfonalat jelentettek vállalkozásaikhoz még akkor is, ha az idő még mindig nem érett meg arra, hogy bevezessék az általuk üdvösnek tartott programot. Ami a legfontosabb, 1938–39-ben Hitler döntő szerepet játszott, amikor minden olyan lépést jóváhagyott, mely 1939 őszétől kezdődően széles körű eutanáziaprogramban teljesedett ki. Jóváhagyása és az általa megtestesített ideológia nélkül nyilvánvalóan nem került volna sor semmiféle eutanáziaakcióra. Az elmebetegek elpusztításához vezető mentalitás viszont nem Hitler találmánya volt. Szilárdan megvetett alapokra épülve, különösen a gazdasági világválság idején végbement katasztrofális költségvetési megszorítások után, a diktatúra kialakulása tette lehetővé az orvosi és pszichiátriai pálya művelői számára, hogy 1933-at követően addig elképzelhetetlen dolgokra is gondoljanak. A kisebbség véleménye, melyet még egy hanyatló demokrácia is korlátok között tudott tartani, most uralkodóvá kezdett válni. A folyamat egyre erősödött. 1939-re az elmegyógyintézetekben dolgozó orvosok és nővérek már tisztában voltak azzal, hogy mit várnak el tőlük. Ugyanez volt a helyzet az egészségügyi hivatalos apparátussal is, mely szorgosan olajozta a gyilkoló gépezet kerekeit. 1531 Ekkor már a közvélemény se alakult kedvezőtlenül, bár számosan voltak, akik erőteljesen ellenezték az eutanáziát, különösen azok, akik szorosan kötődtek az egyházakhoz. Mások pártfogolták a gondolatot – úgy tűnik, különösképpen az elmebeteg és nyomorék gyerekek esetében –, vagy legalábbis passzívan készek voltak ezt a gyakorlatot elfogadni. 1532 Végül, de nem utolsósorban, egy bizonyos ponton, mely egybeesik a háború kitörésének időpontjával, végre lehetett hajtani egy olyan titkos, tömeggyilkosságra irányuló programot, mely elképzelhetetlen lett volna a törvényesség egyre előrehaladottabb felmorzsolódása és a hivatalos kormányzati struktúrák felbomlása nélkül, ami 1933-ban vette kezdetét. Hitler a Mein Kampfban határozottan kifejtette, hogy miként kell bánni a gyógyíthatatlan betegekkel, amikor a sterilizálásukat szorgalmazta. Javaslatait egy olyan szövegkörnyezetben fogalmazta meg, melyben dühödten követeli a szexuális úton terjedő betegségek kiirtását a társadalomból. Nem akart félmegoldásokat. „Az csupán félmegoldás”, írta, „ha hagyjuk, hogy a gyógyíthatatlan betegek folyamatosan mérgezzék az egészségeseket… Az a követelmény, hogy a fogyatékos embereket meggátoljuk ugyanolyan fogyatékos utódok létrehozásában, a legjózanabb ész követelménye… Ha szükségesnek mutatkozik, akkor a gyógyíthatatlan betegek könyörtelenül el lesznek különítve, ami barbár intézkedés az érintett szerencsétlenek szempontjából, de áldást jelent egészséges embertársaik és azok utódai számára.”1533 Hitler, a rá jellemző módon, amikor az 1929-es nürnbergi pártnapon arról beszélt, hogy a társadalomban miként kell kezelni a leggyengébbeket, akkor az orvostársadalom fajnemesítési lobbijának és másoknak gazdasági érvei kisebb súllyal estek a latba, mint a „fajhigiénia” és „népi erő (Volkskraft), valamint népiségünk (unseres Volkstums) megteremtésének” kérdése.1534 „Ha Németországban évente egymillió gyerek születne”, jelentette ki, „és a 700– 800 000 leggyengébbtől megszabadulnánk (beseitingen), akkor ennek eredményeképpen talán még erősebbek lennénk.”1535 Ez tulajdonképpen szociál-darwinista ideológiával igazolni kívánt és tömeggyilkosságok útján megvalósuló faji mesterkedést jelent, melynek semmi köze a hagyományos értelemben vett eutanáziához, melynek során valaki önként válik meg ilyen módon a gyógyíthatatlan betegségétől. A háború utáni bírósági tárgyalásán orvosa, Karl Brandt vallomása szerint Hitler legalább 1933-tól kezdődően híve volt az erőszakos eutanáziának. 1536 Később Lammers is felidézte, hogy Hitler már 1933-ban, a „sterilizációs törvény” 1537 tárgyalásakor is az elmebetegek megsemmisítésén töprengett. 1933-ban viszont a német közvélemény még egyáltalán nem volt felkészítve erre a drasztikus lépésre. A náci rezsim még nem gondolhatott egy olyan ellentmondásos intézkedés bevezetésére, mint a gyógyíthatatlan betegek „kötelező eutanáziája”, hiszen ezt ha más nem, a katolikus egyház mindenképpen elítélte volna. Az elképzelés nem merült feledésbe. 1933-ban a nemzetiszocialista büntetőtörvényekről írt terjedelmes értekezésében Hanns Kerrl porosz igazságügyi miniszter nem tartotta bűncselekménynek a két orvos által igazoltnak tartott esetben elvégzett önkéntes eutanáziát. Kerrl azt is kijelenti, hogy nem lenne jogsértő, ha az állam „törvényesen elrendelné, hogy a hivatalos szervek elvegyék a gyógyíthatatlan elmebetegek életét”. 1538 A katolikus egyház vezetése (bár csupán egy nyilvánosságra nem hozott memorandum erejéig), előre megjósolhatóan, ellenségesen viszonyult a kérdéshez.1539 Úgy tűnt, hogy 1935-ben Gürtnernek a büntetőtörvénykönyv felülvizsgálatára alakult bizottság tevékenységéről szóló és nyilvánosságra hozott jelentése – Kerrl értelmezésével homlokegyenest ellentétben – határozottan kizárja az elmebetegek megsemmisítésének mindenfajta törvényesítését. 1540 Hitler álláspontját a

Birodalmi Orvosszövetség vezetőjének (a zsidóellenes Vértörvény szorgalmazásában kulcsfontosságú szerepet játszó), Gerhard Wagnernek 1935-ben adott válasza tükrözi. Wagner nyilvánvalóan radikális intézkedéseket követelt „az életre méltatlanok életének elvétele” érdekében. A jelentések szerint Hitler közölte vele, hogy „háború esetén felkarolja és rendezi az eutanázia kérdését”. „Véleménye szerint egy ilyen problémát simábban és könnyebben meg lehet oldani háború esetén”, és az egyházak várható ellenállása se esik akkora súllyal a latba, mint békeidőben. Ezért, szándékai szerint, „háború kitörése esetén radikálisan meg akarta oldani az elmegyógyintézetek problémáját”. 1541 Az elkövetkező három év során Hitler vajmi keveset foglalkozott az eutanázia kérdésével. Mások annál aktívabbnak bizonyultak. Nyilvánvalóan Hitler (szándékait tükröző) megjegyzéseitől bátorítva, az eutanáziaprogram bevezetésére a rezsim által tervezett, háború idején adódó kedvező lehetőség kihasználása érdekében Wagner, a Birodalmi Orvosszövetség vezetője felvetette a kérdést, hogy miként lehetne a lakosságot egy ilyen akcióra felkészíteni. Különböző számításokat hoztak nyilvánosságra az elmebetegek és az örökletes betegségben szenvedők ellátásának költségeiről, s azt a benyomást erősítették, hogy mennyi mindent lehetne csinálni azoknak a hatalmas anyagi eszközöknek a segítségével, melyeket most a „haszontalan életekre fecsérelnek el”. Filmfelvételeket készítettek az elmegyógyintézetekben, hogy minél jobban elborzasszák a német közvéleményt, s meg tudják a nagyközönséget győzni arról, hogy a filmekben a társadalom söpredékeként bemutatottakat az egész társadalom érdekében meg kell semmisíteni.1542 A Nemzetiszocialista Faji és Politikai Hivatal (NS-Rasse und Politisches Amt) 1935 és 1937 között öt ilyen típusú némafilmet gyártatott le. 1543 Az egyik ezek közül, az 1936-ban forgatott Erbkrank (örökletesen beteg), annyira tetszett Hitlernek, hogy hangos változatban még a folytatását is megrendelte, s ezt az Opfer der Vergangenheit (A múlt áldozatai) címet viselő filmet 1937-ben minden német filmszínházban bemutatták. 1544 1936-tól kezdődően az egyházakat arra kényszerítették, hogy az általuk működtetett szanatóriumokból a betegeket állami felügyelet alatt álló elmegyógyintézetekbe szállítsák át. 1545 Ahogy ezek egyre zsúfoltabbá váltak, úgy csökkent költségvetési támogatásuk, a személyzet pedig egyre alacsonyabb színvonalon dolgozott. 1546 Az SS sajtóorgánumában, a Das Schwarze Korps című lapban 1937-ben megjelent olvasói levél írója olyan törvény elfogadását követeli, mely szülői beleegyezés esetén lehetővé teszi a szellemileg visszamaradott gyerekek megsemmisítését. 1547 A levelet követő kommentár támogatja egy ilyen törvény megalkotását, mivel az segít helyreállítani a természet egyensúlyát. Azzal a szemlélettel, mely az ölést megtiltja, hirdeti a lap, szembe lehet állítani azt a megállapítást, hogy százszor kevesebb jogalap van arra, hogy a természet törvényeivel dacolva életben tartsanak olyanokat, akik „nem az életre születtek”. 1548 A gyermekeutanázia-programnak ezek a vélemények voltak az előfutárai. Az elmegyógyintézetekben elkövetendő gyilkosságok a levegőben lógtak. Már csak idő és alkalom kérdése volt, hogy ezekre mikor fog sor kerülni. Közben a Führer NSDAP-Kancelláriája, mely 1939-től kezdődően az eutanáziaakció gazdája volt, mindent megtett annak érdekében, hogy a Harmadik Birodalom politikai dzsungelében hatalmi bázisát szélesítse. Hangzatos neve ellenére a Führer Kancelláriájának kevés tényleges hatalma volt. Hitler 1934 végén állította fel ezt a hivatalt, hogy a párttagok hozzá mint a NSDAP vezetőjéhez intézett leveleivel foglalkozzon. Hivatalosan az volt a rendeltetése, hogy olyan intézmény legyen, mely a Führen közvetlen kapcsolatban tartja a népet foglalkoztató kérdésekkel. 1549 A levelek túlnyomó többsége, mint ahogy Hitler is világosan megmondta, apró sérelmeket tartalmazó, és a párttagok közötti kisebb torzsalkodásokkal foglalkozó egyszerű panaszlevél volt. 1933 után viszont hatalmas mennyiségű – a 30-as évek végére évente egymillió – levél érkezett a Führer címére.1550 A látszat fenntartása érdekében, hogy a Führer foglalkozik népének gondjaival, számos levéllel valóban foglalkozni kellett. Hitler a Führer Kancelláriája élére a tipikus bürokrata, de rendkívül lojális és tisztelettudó Philipp Bouhlert nevezte ki, aki 1933 óta tagja volt a párt birodalmi vezetésének (Reichsleitung). A szívós, kitartó és lelkiismeretes Bouhler 1925 után komoly részt vállalt a párt adminisztratív szervezetének kialakításában. 1551 A fekete szarukeretes szemüveget viselő, hátrafésült hajú, bagolyra emlékeztető külsejű Bouhler kinevezésekor töltötte be harmincötödik életévét. Halk szavú, udvarias stílusa szokatlannak számított a náci vezetésben. A színfalak mögött meghúzódó, csendes ember volt, aki más időben és más helyen nyugodtan lehetett volna egy vállalat titkárságának a vezetője is. Bouhler az első háború vége tájékán komoly lábsérülést szenvedett, mely járáshibát – talán pszichológiai sérülést is – eredményezett, s mindez meggátolta abban, hogy apja példáját követve katonatisztként csináljon karriert. Rendkívül törekvőnek és ambiciózusnak bizonyult. 1552 Befelé forduló modorossága ellenére ideológiai fanatikus volt. Közvetlen kapcsolatát Hitlerrel, Hitler utasításainak homályosságát, valamint a hivatalához kerülő ügyek nyújtotta alkalmakat kihasználva abba a helyzetbe került, hogy apró lépésekkel kialakíthatta saját kis birodalmát. Mikor a Führer Kancelláriája 1936-ban közelebb költözött a Birodalmi Kancelláriához, akkor szervezetileg már hat osztályból

állt, s eredetileg huszonhat főből álló munkatársi gárdája 1942-re megötszöröződött. 1553 A Kancellária osztályai közül Bouhler helyettesének, Viktor Bracknak a vezetése alatt álló II. osztály (Amt) (1939-től főosztály – Hauptamt) volt a legfontosabb. Az osztály rendkívül széles és heterogén tevékenységi körrel rendelkezett. A Hans Hefelmann vezetése alatt álló „II b” részleg volt felelős például a Birodalmi Belügyminisztériumhoz érkező beadványok kezeléséért, beleértve a minisztérium egészségügyi részlegének hatáskörébe tartozó, rendkívül érzékeny kérdéseket is. 1554 A Bouhlernél öt évvel fiatalabb Brack még főnökénél is törekvőbb volt. A klasszikus náci indíttatású Brack völkisch nevelést kapott, belépett a szabadcsapatokba, rész vett a sörpuccsban, a Müncheni Műszaki Főiskolán agrárközgazdaságtant tanult, részt vett a diákmozgalmakban, és 1929-ben, huszonöt éves korában, a náci pártba és az SS-be is belépett. Apja Himmler feleségének orvosa volt. Egy időben Brack maga is Himmler gépkocsivezetőjeként dolgozott.1555 Ideológiailag a követelményeknek megfelelő hullámhosszon mozgott, és kínálkozó alkalom esetén kész volt bármilyen lehetőséget megragadni. Erre 1939. első hónapjaiban került sor. Ez idő tájt a Lipcse melletti Pomssenből egy súlyos nyomorékként – vakon, bal kar nélkül és eltorzult lábbal – született gyermek apja beadványt küldött Hitlernek, melyben kérte, hogy kegyes halállal vessenek véget a gyermek szenvedéseinek. A beadvány megérkezett a Führer Kancelláriájához, Hefelmann hivatalába.1556 Hefelmann-nak eszébe se jutott, hogy az ügybe bevonja a Birodalmi Belügy- vagy Igazságügyi Minisztériumot. Úgy gondolta, hogy a levelet egyenesen Hitlerhez kell vinnie, s meg kell tudnia, hogy a Führer véleménye szerint miként kell kezelni ezeket a kérdéseket. 1557 Ez minden valószínűség szerint 1939 májusában vagy júniusában történhetett. Hitler azzal küldte el orvosát, Karl Brandtot a Lipcsei Egyetem Gyermekklinikájára, hogy ott konzultáljon a gyermek orvosaival, s egyben fel is hatalmazta, hogy ha a helyzet megfelel az apa által leírtaknak, akkor az ő nevében adja meg az engedélyt az eutanázia végrehajtására. 1558 1939. július vége környékén ez meg is történt. Az orvos visszatérése után Hitler szóban felhatalmazta Brandtot és Bouhlert is, hogy hasonló ügyek felmerülése esetén ugyanebben a szellemben járjanak el. (A pomsseni gyermek esete nyilvánvalóan nem számított egyedülállónak abban az időben.)1559 Hogy Hitler ezt a döntését saját meggondolásaiból kiindulva, esetleg Brandt vagy az ambiciózus Bouhler javaslatára hozta meg, az nem ismeretes. Mindenesetre 1939 februárja és májusa között Hefelmann, Bouhler utasítására egy sor tárgyalást folytatott az eutanázia gondolatával rokonszenvező orvosokkal, és a „Súlyos örökletes és születési rendellenességekkel világra jött gyerekek tudományos nyilvántartásba vételének birodalmi bizottsága” („Reichsausschuss zur wissenschaftlichen Erfassung erbund anlagebedingter schwerer Leiden”) fedőnéven egy szervezetet hozott létre. Ennek égisze alatt a becslések szerint mintegy 5–8000 gyereket öltek meg barbiturtartalmú altatószer felhasználásával.1560 Júliusban Hitler közölte Lammersszel, Bormann-nal és Dr. Leonardo Contival (akit nemrégiben neveztek ki birodalmi egészségügyi vezetőnek és egészségügyi államtitkárnak a Belügyminisztériumba), hogy pártfogolja a súlyos elmebetegségben szenvedő betegek kegyes halálba történő átsegítését. Megjegyezte, hogy háború esetén így nagyobb hasznát lehet venni a kórházaknak, orvosoknak és ápolónőknek. Contit bízta meg, hogy tanulmányozza egy ilyen program megvalósításának a lehetőségeit. 1561 A háború ekkor már küszöbön állt. Hitler e megjegyzése is az bizonyítja, hogy az „eutanáziaprogramot” továbbra is a háborúval összefüggésben vizsgálta. Ekkorra már minden bizonnyal megkapta azt az értékelő jelentést is, melyet Brack megbízására Dr. Joseph Mayer, a Paderborn Egyetem morálteológiai professzora készített el. Hitler kellemetlenül érezte magát az egyházaknak az „eutanáziaprogram” bevezetése után várható reakciója miatt. Úgy vélte, hogy mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak ezt határozottan ellenezni fogják. Mayert, aki 1927-ben egy értekezést publikált, melyben az elmebetegek törvényes sterilizációját szorgalmazta, most azzal bízták meg, hogy mérje fel a katolikus egyház várható reakcióját. Az ő álláspontja az volt, hogy az államnak joga van megfosztani az élettől az elmebetegeket. Bár ez ellentétben állt a hagyományos katolikus tanításokkal, Mayer mégis azt a benyomás keltette, hogy nem kell számítani az egyházak egységes ellenállására. További diszkrét véleményfelmérés után Hitler is nyilvánvalóan ezt a következtetést vonta le.1562 Úgy tűnt, hogy a legnagyobb belső ellenállást jelentő akadályt sikerült leküzdeni. A program tehát folytatódhatott tovább. Készen állt a szervezet, melyet azért hoztak létre, hogy a gyermekeutanáziával foglalkozzon. Közvetett úton Brack is értesült arról, hogy a júliusi értekezleten Hitler milyen instrukciókkal látta el Contit. 1563 Felismerte a kínálkozó lehetőséget, és tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, ha nem akarja elveszíteni az ellenőrzést Conti és a Birodalmi Belügyminisztérium fölött, ezért Hefelmann-nal gyorsan készíttetett egy statisztikai felmérést az elmegyógyintézetekről, s elvitte Bouhlernek. A Führer Kancelláriája vezetőjének nem került különösebb

erőfeszítésébe rávenni Hitlert, hogy hosszabbítsa meg a korábban általa neki és Brandtnak adott felhatalmazást, melynek birtokában tovább foglalkozhattak a gyermekeutanázia kérdésével. 1939 szeptemberében Hitler közölte Bouhlerrel, hogy megköveteli a legnagyobb titkosságot, és azt akarja, hogy „a problémát minden bürokrácia nélkül oldják meg”. A Birodalmi Belügyminisztériumot, amíg lehetséges, ki kell hagyni a dologból. 1564 Nem sokkal ezután igen sok orvost hívtak össze a Birodalmi Kancelláriára, hogy egy értekezlet során megtudakolják véleményüket egy ilyen elgondolásról. A résztvevők túlnyomó többsége egyetértett egy ilyen tervvel, és kész volt az együttműködésre. Megítélésük szerint a programra mintegy 60 000 beteg alkalmas.1565 Ez a szám egyben arra is utalt, hogy a titkosság megőrzése komoly problémákat fog jelenteni. Ismét szükség volt fedőszervek létrehozására. Hármat alakítottak ki: az elsőt az elmegyógyintézetekhez intézett kérdőívek kiküldésére (az Elmegyógyintézetek Birodalmi Szövetsége); a másodikat a személyi és pénzügyek kezelésére (az Elmegyógyintézetek Közösségi Alapítványa), a harmadikat pedig a szállítás megszervezésére (Közösségi Betegszállítás). Mindhárom szervezet Brack irányítása alatt működött egy minden feltűnéstől mentes villában Berlin-Charlottenburgban, a Tiergartenstrasse 4. szám alatt, melyről az egész eutanáziaakció a T4 fedőnevet kapta. Bouhleren, Brandton és Brackon kívül még 114 fő dolgozott ezekben a szervezetekben.1566 Az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen szervezet létrehozására és egy ilyen hátborzongató feladat végrehajtására már több kellett egy egyszerű szóbeli meghatalmazásnál, mely mindeddig elegendő volt a gyermekeutanáziához. Néhány héttel később ez az engedély, Hitler szinte hevenyészve papírra vetett sorai formájában (mint ahogy már említettük), szeptember 1-jére visszadátumozva meg is érkezett. Ez a hivatalos formát nélkülöző meghatalmazás, és az a mód, ahogy a Führer Kancelláriája még arra se érdemesítette a minisztériumokat, hogy tájékoztassa őket egy olyan kérdésről, mely minden törvényes alap nélkül tízezrek halálát eredményező programot indított be, világosan mutatja, hogy a kormányzat belső szerkezete mennyire eltorzult, és mennyire föléjük nőttek azok a végrehajtó szervek és ügynökségek, melyek tevékenységüket a Führer általuk vélt akarata végrehajtásának szentelték. A kalandfilmekbe illő titkosság – néhány vezető, Brackot is beleértve, álnéven működött – is világosan mutatja az egész vállalkozás törvénytelenségét.1567 A rezsim belépett az egyértelmű bűnözés szférájába. Az elmegyógyintézetek személyzete maga válogatta ki a betegeket az eutanáziaakcióra. Bármilyen is volt a motivációjuk, ők szintén „a Führer szellemében dolgoztak”. Az érintett betegek nevét piros kereszttel jelölték meg. Akiket életben akartak tartani, azok neve elé egy kék vonást tettek. 1568 A gyilkosságokat, túlnyomórészt szén-monoxidgáz segítségével, minden kényszer nélkül, orvosok hajtották végre az erre kijelölt elmegyógyintézetekben, melyek közül a leghírhedtebbek a Grafeneckben, Hadamarban, Bernburgban, Brandenburgban, Hartheimben és Sonnensteinben lévő intézmények voltak.1569 A T4-es akcióval egyidejűleg Pomeránia új lehetőségektől felvillanyozott gauleitere, Franz Schwede-Coburg, az SSszel szorosan együttműködve megtisztította Stralsund, Swinemünde és Stettin tengerpart menti városok elmegyógyintézeteit, hogy helyet csináljon a baltikumi német nemzetiségűek (és Stralsundban néhány SS-laktanya) számára. A betegeket a Danzigtól nem messze lévő Neustadtba szállították, ahol SS-kivégzőosztagok végeztek velük. Erich Koch gauleiter is gyorsan követte a példát, s megszervezte, hogy még fizessék is a kelet-poroszországi gaujában lévő betegek „evakuálásának” költségeit, akiket a poseni birodalmi körzet gauleitere, Arthur Greiser által frissen rendőrfőnökké kinevezett Wilhelm Koppe SS-különítménye semmisített meg. Ez volt az úgynevezett Sonderkommando Lange, melyet Greiser a mobil elgázosító autó prototípusának alkalmazásával saját gaujában is bevetett a bekebelezett lengyel területeken lévő elmebetegek megsemmisítésére. 1940 közepére ezek a regionális akciók mintegy 10 000 áldozatot követeltek.1570 Mikor a T4-es akciót 1941 augusztusában leállították – ugyanolyan titokban, mint ahogy beindították –, a megsemmisített betegek száma meghaladta azt, amit az orvosok célul kitűztek. Az említett időpontig a T4-es akció keretén belül mintegy 70–90 000 beteg esett áldozatul Hitler „eutanáziaprogramjának”. 1571 Mivel a gyilkosságok nem korlátozódtak csupán a T4-es akció kereteire, és az akció 1941-es leállításával sem értek véget, a nácizmus elmebetegek megsemmisítésére irányuló törekvése következtében áldozatul esett betegek száma közel járhat az említett szám kétszereséhez.1572

IV. Létezett-e egyáltalán szándék és akarat arra, hogy véget vessenek a civilizáció már előrehaladott felbomlásának és modern barbarizmusba süllyedésének, melynek folyamata a háború kezdete óta oly gyorsan haladt előre? És ha volt

is ilyen akarat, lehetett egyáltalán eredményt elérni ezen a téren? Hitler rezsimen belüli korlátlan hatalmát és megkérdőjelezhetetlen helyzetét figyelembe véve jelentős változást ekkor, 1939 őszén már csak elmozdításával, vagy egy ellene elkövetett, sikeres merénylettel lehetett volna elérni. Erre az alapvető igazságra végül a szudéta válság idején jöttek rá a fegyveres erőknél, a Külügyminisztériumban és más, hatalomhoz közel álló szerveknél magas tisztségeket betöltők közül azok, akik bizonytalan, puhatolózó lépéseket tettek a rezsim radikális ellenzéke felé. Ezek közül néhányan hosszú időn keresztül hajlamosak voltak arra, hogy Hitlert minden kritikán fölül állónak tekintsék, s a többiekkel, Himmlerrel, Heydrichhel és a Gestapóval azonos álláspontot foglaltak el. Ekkor már biztosak voltak abban, hogy a csúcson történő változás nélkül szó sem lehet semmiféle változásról. Ez a felismerés kezdte egymáshoz közelebb hozni és összekovácsolni az addig egymástól elszigetelt személyeket és csoportokat. A főnöke, a titokzatos Canaris támogatta Oster volt a mozgatórugója annak, hogy az előző nyáron kialakított és összekovácsolt kapcsolataira építve az Abwehr legyen az ellenzéki hálózat központja. Oster a legbizalmasabb munkatársát, a Hitlerrel kibékíthetetlen ellentétben álló Helmuth Groscurth alezredest összekötő tisztnek nevezte ki Halder vezérkari főnök mellé, a hadsereg Berlintől valamivel délebbre lévő zosseni főhadiszállására. Weizsäckernél elérte, hogy a Külügyminisztérium és a hadsereg főhadiszállása közötti összekötővé a rezsim egy másik esküdt ellenségét, Hasso von Etzdorf Rittmeister lovassági őrnagyot nevezze ki. A kezdeményezés minden valószínűség szerint Erich Kordttól, a minisztériumi titkárság vezetőjétől indult ki, aki Weizsäcker védnöksége alatt a Külügyminisztériumot továbbra is az ellenzéki kapcsolatok központjává akarta változtatni, s az ezzel az elképzeléssel rokonszenvezőket (köztük bátyját, Theót is) a külföldön működő nagykövetségek élére helyezte. Oster a saját stábjához is kinevezett egy olyan embert – a tehetséges és kitűnő kapcsolatokkal rendelkező ügyvédet, a Gürtner birodalmi igazságügyi miniszterrel hosszú éveken át szoros kapcsolatban álló és a hadsereg homoszexuális kapcsolatokkal vádolt főparancsnokának, Fritschnek tisztázásában jelentős szerepet játszó Hans Dohnanyit –, aki hivatalosan hírszerző tevékenységet folytatva jelentős szerepet játszott az ellenzéki kapcsolatok elmélyítésében. 1939 őszén, a Hitler ellenzéke számára gyászos hetekben, rendszeresen Dohnanyi vitte gépkocsijával Ostert Ludwig Beck volt vezérkari főnökhöz, akit a náci rezsim gyors bukását remélő ellenzéki csoportok gyakorlatilag legfőbb patrónusuknak tekintettek. 1573 A rezsim jelenlegi vagy egykori „szolgálóiból” gyakorlatilag kezdett valami kialakulni, ami egy konspirativ alapon működő ellenállási mozgalomra emlékeztetett. 1574 Most, hogy Németország háborút kezdeményezett, ezeknek a túlnyomórészt nemzeti-konzervatív, egyértelműen hazafias beállítottságú erőknek a számára az államfő elmozdításának problémája még sürgetőbbé vált. 1939 ősze kemény próbaidőt jelentett a nemzeti-konzervatív ellenállás számára. Végül aztán saját magukat ítélték bukásra. Először is a legsúlyosabb aggodalmat számukra nem a Lengyelországban elkövetett bestiális bűncselekmények jelentették (bár az ottani borzalmakról szóló részletes jelentések minden bizonnyal segítettek abban, hogy összekovácsolódjon egy olyan ellenállás, mely mind morális szempontból, mind a nemzetet ért szégyen miatt szükségét érezte annak, hogy a mindezen bűncselekményekért felelős Hitlert és pribékjeit eltávolítsa a hatalomból).1575 Nem is az eutanáziaakció háborította fel őket. Hónapokon keresztül fogalmuk se volt az elmegyógyintézetekben zajló tömeggyilkosságokról. Mindenesetre semmi jelét se adták annak, hogy ez aggasztotta volna őket. A legfőbb probléma számukra, mint két évvel korábban is, az volt, hogy Hitler katasztrófába vezeti Németországot, amikor háborút kezdeményez a nyugati hatalmakkal. Létfontosságúnak látszott elkerülni Franciaország és Nagy-Britannia szerencsétlen megtámadását, és véget vetni a háborúnak. A kérdés 1939 őszén merült fel, amikor Hitlernek feltett szándéka volt, hogy korábban megindítja a háborút a Nyugat ellen. Még mielőtt azonban Hitler – a rossz időjárási körülményekre hivatkozva – visszavonulót fújt volna és ősszel, valamint télen nem ment bele ebbe a kockázatos vállalkozásba, majd tavasszal, a nyugati hadjárat során szinte elképzelhetetlen sikereket aratott, az alighogy megszületett ellenállás törékenysége, gyengesége és megosztottsága azonnal nyilvánvalóvá vált. Kísérlet se történt Hitler elmozdítására.1576 1939 végén Hitlert két módon lehetett volna elmozdítani a helyéről: egy felülről kezdeményezett államcsíny segítségével, ami azt jelentette volna, hogy a hatalom és a katonai erő közelében lévők részéről indul támadás ellene, vagy, aminek a lehetőségét a diktátor soha nem zárta ki, egy alulról kezdeményezett merénylettel, amikor azt egy bátor, teljesen egyedül tevékenykedő és mindenféle ismert ellenállási csoporttól független személy követi el, mivel az apró, széttagolt és teljesen erőtlen baloldali ellenállási csoportokba a Gestapo könnyedén beszivároghatott. 1577 Míg a tábornokok és hivatalnokok azon töprengtek, hogy vajon cselekedhetnek-e, de erre valójában nem volt meg bennük az akarat és az elszántság, addig valaki – távol a hatalmi szférától –, egy politikai kapcsolatok és határozott ideológiai

meggyőződés nélküli sváb asztalos, Georg Elser cselekvésre szánta el magát. 1939. november elején Elser (1944 júliusáig számítva) mindenkinél közelebb állt ahhoz, hogy végezzen Hitlerrel. Ezúttal csak a szerencse mentette meg a diktátor életét. Elser motivációi is inkább alapérzései naivitásából, s nem az olvasottabb, szélesebb körű ismeretekkel rendelkező emberek elkínzott lelkiismeretéből fakadtak, s nem a magas polcokon ülők érdekeit, hanem számtalan köznapi német aggodalmát tükrözték. Hamarosan rátérünk erre a kérdésre is. Lengyelország gyors lerohanása és elpusztítása nem olyan győzelem volt Hitler számára, melynek babérjain nyugodtan üldögélhetett, és várhatta a fejleményeket. Biztosan abban bízott, hogy a Nyugat az akcióban lévő Wehrmacht erejét látva – saját felfogása szerint – észhez tér, és megegyezik Németországgal. Szeptemberben és októberben ilyen meggondolásokból próbált puhatolózó tárgyalásokat kezdeményezni. Mint ahogy a béke megkötésének húsz százaléknál több esélyt semmi esetre se adó Weizsäcker október elején összegezte Hitler jövővel kapcsolatos – általa vélt – elképzeléseit, a diktátor arra a meglehetősen valószínűtlen fejleményre számított, hogy Lengyelország rovására Londonnal egyezségre jut, és „megkíméli magát attól a kényelmetlen döntéstől, hogy Angliát katonai erővel kényszerítse engedményekre”. 1578 A nyugati hatalmak abszolút semmit se tettek Lengyelország katonai megsegítése érdekében.1579 Talán most rá lehet kényszeríteni őket a kész helyzet elfogadására, egy a győztesnek szóló nagylelkű békeajánlatra, a háború befejezésére úgy, hogy közben volt gyarmatait visszaadják Németországnak, s nem utolsósorban szabad kezet biztosítanak számára keleten, amit mindig is követelt. 1580 Ha a nyugati hatalmak belementek volna egy ilyen megoldásba, és 1940 folyamán további nyitás történik Nagy-Britannia felé, akkor az egyszerűen elodázta volna azt a konfliktust, melyet Hitler 1937 óta elkerülhetetlennek tartott. Bár kezdeményezései komolyak voltak, valójában ő se fűzött vérmes reményeket ahhoz, hogy Nagy-Britannia érdeklődést mutat majd valamiféle megállapodásra, különösen a brit kormány bejelentése után, mely szerint egy legalább három évig elhúzódó háborúra készül. Hitler biztos volt abban, hogy a nyugati hatalmak addig húzzák-halasztják a háborúskodást, amíg fegyverkezési programjukat be nem fejezik. 1581 Németország számára ez már veszélyt jelentett. Bár – tábornokaival ellentétben – a francia katonákat Hitler némi lenézéssel kezelte, igen nagyra becsülte az angolok lendületét és harci erejét.1582 Az angolok mögött ráadásul mindig ott volt annak a veszélye (melyet most nem tartott nagyon valószínűnek), hogy az események menetébe Amerika is beleavatkozik. Ezért tehát nem volt vesztegetni való ideje. Berlinbe történt visszatérése napjának délutánján, amikor Varsóra még záporoztak a tüzérségi lövedékek, Hitler utasította tábornokait, hogy készüljenek fel egy még azon az őszön a Nyugat ellen megindítandó támadásra. 1583 „Katonai szempontból”, jelentette ki, „az idő, különösen lélektani és anyagi tekintetben, ellenünk dolgozik.” A Lengyelország fölött aratott győzelem presztízsnövekedést eredményezett. De, folytatta tovább mondandóját, „minden történelmi siker semmissé válik, ha annak nincs folytatása”. Németország ellenségei növelik katonai erejüket. Ha elérik a Birodalom határait, akkor már túl késő lesz az ellentámadásra. Megsemmisíthetik a Ruhrvidéket. „Szó sem lehet semmiféle halogatásról, és ha a békeerőfeszítések kudarcot vallanak, akkor meg kell indítani nyugat felé a támadást”. Nevetség tárgyává tette a franciákat, akik – szerinte – „értéktelenebbek még a lengyeleknél is”. A britek viszont „nagy fontolgatók”. Ezért „rendkívül fontos, hogy a Franciaország elleni támadás tervei gyorsan elkészüljenek”. Franciaország veresége, melyet magától értetődőnek tartott, Angliát megállapodásra kényszeríti. Hitler a nyilvánvaló ellenérveknek (néhány hét múlva bekövetkezik az esős időszak; a légierő számára kedvezőbb a tavasz) is egyetlen lépéssel elejét vette. „Várni nem tudunk”, bizonygatta. Ha Chamberlainnel nem lehet megállapodni, akkor „addig méri a csapásokat az ellenségre, míg az össze nem omlik”. A cél „Anglia térdre kényszerítése, és Franciaország megsemmisítése”.1584 Megítélése szerint október vége a legkedvezőbb alkalom a támadás megindítására.1585 A főparancsnokoknak – még Göringnek is – elakadt a lélegzetük. Tiltakozni viszont senki se tiltakozott. Beszéde elmondása után jegyzeteit Hitler egy hanyag mozdulattal a tűzre vetette. 1586 Két nappal később Hitler közölte Rosenberggel, hogy egy nagyszabású békekonferenciát tervez (a fegyverszünettel és a leszereléssel kapcsolatos kérdések megvitatására), hogy ésszerűen rendezni lehessen a dolgokat. Rosenberg feltette a kérdést, hogy továbbra is tervezi-e a háború megindítását a Nyugat ellen. „Természetesen”, válaszolta Hitler. A Maginot-vonal, jegyezte fel Rosenberg Hitler szavait, már nem jelenthet akadályt. Ha Anglia nem akar békét, akkor minden rendelkezésre álló eszközzel támadást kell intézni ellene és „meg kell semmisíteni (vernichten)”, – vette elő ismét kedvenc kifejezését.1587 Október 6-án, a Reichstagban elmondott beszédében Hitler – a Rosenberg előtt felvázolt terveinek megfelelően – valóban előállt egy békekonferencia lehetőségével, mely lehetővé teszi a nemzetek számára, hogy rendezzék az Európa békéjével és biztonságával kapcsolatos kérdéseket. 1588 Kiindulópontja az volt, hogy Lengyelország

Németország és a Szovjetunió közötti megosztottságának továbbra is fent kell maradni. Szó se lehet Lengyelország versailles-i mintára történő, ismételt létrehozásáról. 1589 Hitler feltételei szerint csupán akkor lehet szó békéről, ha mindazt megtarthatja, amit eddig megkaparintott. Színes képet festett a halálról és pusztulásról, ami abban az esetben következik be, ha a nyugati hatalmak visszautasítják „ajánlatát”. Mindezért, különösen Churchillre és híveire célozva, „a nemzetközi zsidó kapitalizmus és sajtó” háborús uszítóit tette felelőssé. 1590 Ha Churchill szemlélete érvényesül, közölte befejezésül, akkor Németország harcolni fog. Kedvenc vesszőparipáján lovagolva még hozzátette: „1918 novembere soha nem fog megismétlődni a német történelemben.” 1591 A beszéd lényegében egy ökölbe szorított olajágat jelentett. Hat nappal később Chamberlain a képviselőházban elmondott beszédében visszautasította Hitler „ajánlatát”. 1592 Hitler erre is számított. Nem várt tovább. A Reichstagban elmondott beszédének napján azt hangsúlyozta Brauchitsch és Halder előtt, hogy határozott hadmozdulatot kell tenni, amivel meg lehet előzni, hogy ősszel a franciák –  Belgiumon keresztül – előretörjenek, és a Ruhr-vidéket veszélyeztessék. 1593 Két nappal később Brauchitschot tájékoztatták, hogy Hitler feltételesen november 15-re tűzte ki a támadás napját. 1594 Az egyik tábornok, Ritter von Leeb vezérezredes, feljegyezte naplójába, hogy nyilvánvalóan komoly szándék húzódott meg „az őrült támadás”, valamint Hollandia Belgium és Luxemburg semlegessége megsértésének terve mögött, ami egyben azt is jelenti, hogy „a Reichstagban elmondott beszéd egyszerű hazugság volt a német nép szemébe”. 1595 Ugyanezen a napon, október 9-én Hitler befejezte azt a terjedelmes memorandumot, melyen két éjszakán át dolgozott, s melyben körvonalazta és igazolni próbálta a Nyugat elleni támadásának tervét. Külön gonddal készítette el, mivel biztos volt benne, hogy terve ellenkezést vált majd ki a hadsereg vezetéséből. 1596 Ismételten azt hangsúlyozta, hogy az idő a legfontosabb tényező. A támadás nem indulhat elég korán. A cél: teljes vereséget mérni a nyugati hatalmakra. 1597 Memorandumát a katonai vezetőivel október 10-én megtartott tanácskozáson olvasta fel. 1598 A dokumentum lényegét a még aznap hivatalos formában kiadott (bár október 9-re dátumozott) „6. sz. háborús direktíva” foglalta össze, és ez tartalmazta Hitler azon elhatározását is, hogy „a támadás megindításáig nem szabad sok időt vesztegetni”. 1599 Amikor október 12-én Hitler arról értesült, hogy Chamberlain visszautasította „békeajánlatát”, semmi erőfeszítést sem tett – ami Weizsäcker véleménye szerint még elképzelhető lett volna – az időzített bomba hatástalanítása és a feszültség oldása érdekében, s egy percnyi időt se vesztegetve – meg se várva a Chamberlain-beszéd teljes szövegének megérkezését – kijelentette, hogy Nagy-Britannia eltaszította a békejobbot, következésképpen a háború folytatódik.1600 Október 16-án Hitler közölte Brauchitschcsal, hogy feladta minden, a Nyugattal való megegyezéshez fűzött reményét. „A britek”, jegyezte meg „csak vereségek után hajlandók tárgyalni. Meg kell indulnunk ellenük, amint csak lehetséges.” Számítása szerint erre november 15-e és 20-a között nyílik lehetőség. 1601 Alig telt el néhány nap, és Hitler még ezt a dátumot is előbbre hozta, s rögzítette, hogy a Fall Gelb végrehajtásának – a Nyugat elleni támadás fedőneve – november 12-én kell elkezdődnie.1602 Tábornokai előtt beszélve Hitler főként a katonai célokra korlátozta mondanivalóját. A bizalmát jobban élvező körökben és a pártvezetők előtt már beszédesebb volt. Október 11-én Göbbelst is nagyon megtisztelte bizalmával. Németország háborús veresége, állapította meg, kizárólag árulás miatt következett be. Az árulók ezúttal nem számíthatnak kíméletre.1603 Azzal kapcsolatban, hogy Chamberlain visszautasította „békejavaslatát”, kijelentette: örül, hogy most már „Anglia ellen fordulhat” („gegen England losgehen”). A békével kapcsolatosan szinte minden reményét feladta. „Az angolok kemény leckét kell kapjanak”, mondta fenyegetően. 1604 Hasonló hangulatban volt október 21-én is, amikor egy kétórás beszédet mondott a birodalmi vezetők és a gauleiterek előtt. Kijelentette, hogy a Nyugattal elkerülhetetlen a háború. Nincs választási lehetőség. Ennek végeredményeként viszont megszületik „a hatalmas, mindent átfogó (umfassende) nagy német népi birodalom (Volksreich).1605 Közölte pártvezéreivel, hogy mintegy két héten belül hatalmas támadást indít a Nyugat – és maga Anglia – ellen. Minden rendelkezésre álló eszközt, beleértve a városok ellen indított támadásokat is, be fog vetni ebben a harcban. Anglia és Franciaország veresége után ismét keletnek fordul. Ezt követően – a középkori Szent Római Birodalomra utalva – megteremti a régi, Belgiumot és Svájcot is magába foglaló Németországot. 1606 Hitler nyilvánvalóan ebben a szellemben gondolkodott, amikor néhány nappal később Göbbels előtt megjegyezte, hogy Burgundiát szemelte ki a dél-tiroliak betelepítésére. „Már kezdi felosztani a francia tartományokat”, jegyezte fel a propagandaminiszter. „Jóval az események előtt jár. Mint minden zseni.” 1607 November 6-án Göbbels ismét Hitler háborúról szóló fejtegetéseit hallgatta. „Véleménye szerint Angliára egy mindent elsöprő csapást kell mérni. Ez így van. Anglia ereje már csupán mítosz, és nem valóság. Eggyel több ok arra, hogy meg

kell semmisíteni. Míg ez meg nem történik, nem lesz béke a világon. A katonák azt mondják, hogy nem vagyunk felkészülve. Soha, egyetlen hadsereg sincs felkészülve. Nem ez a lényeg. Az a fontos, hogy másoknál jobban legyünk felkészülve… Erről van szó. A nyugati hatalmak elleni csapás nem várathat sokáig magára.” „Talán”, tette még hozzá Göbbels, „a Führer hamarabb annullálja a vesztfáliai békét, mint azt bármelyikünk is sejtené. Történelmi életpályáját ez fogja megkoronázni.”1608 Göbbels véleménye szerint a támadásról szóló döntés minden pillanatban megszülethetett.1609 Minden jel arra mutat, hogy a Nyugat ellen minél előbb megindítandó támadást közvetlenül Hitler szorgalmazta anélkül, hogy ezt más kezdeményezte vagy sürgette volna. Az magától értetődő, hogy Göbbels és a pártvezetés támogatta ezt az elképzelést. Katonai körökben, mint ahogy Göbbels megjegyzése is erre utal, más volt a helyzet. Hitler Raedernek, a haditengerészet főparancsnokának a támogatására – vagy legalábbis belenyugvására – is számíthatott.1610 Saját aggodalmai ellenére a nyilvánosság előtt Göring se tért el soha Hitler irányvonalától. 1611 Hitler viszont azt is felismerte, hogy a Nyugat ellen ősszel megindítandó támadás terve ismét ellentéteket fog szülni közte és – Brauchitschcsal, valamint Halderrel az élén – a hadsereg vezetése között. Október 14-én Weizsäcker, miután látta, hogy Hitler miként reagált Chamberlain „békeajánlatot” elutasító magatartására, a következtetések levonása céljából saját kezdeményezésére leült tárgyalni a hadsereg főparancsnokával és vezérkari főnökével. Halder három lehetőséget említett: a támadást, várakozást és az „alapvető változásokat”. Egyik se kecsegtetett átütő sikerrel, legkevésbé az utóbbi, „mivel az alapvetően negatív, és sebezhetővé tehet bennünket”. 1612 Ez a minősítő megjegyzés Brauchitsch szájából hangzott el. A hadsereg gyenge, túlontúl óvatos és a tradíciókhoz hű főparancsnoka nem látott túl a hagyományos módszereken, melyekkel meg lehetett volna kísérelni Hitler eltántorítását attól, amit ő maga (Brauchitsch) is katasztrofális következményekkel járó lépésnek tartott. Nyilvánvalóan Haldernek a Weizsäckerrel folytatott megbeszélést követő napon elejtett megjegyzésére utalt, mely szerint Hitlert a Nyugat ellen megindítandó támadás parancsának kiadása után azonnal le kellene tartóztatni. 1613 A homályosan megfogalmazott harmadik lehetőség tehát nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy egy sorsdöntő háború előestéjén a hadsereg két legmagasabb beosztású vezetője egy Hitler államfői székből történő elmozdításával járó államcsíny gondolatát fontolgatta.1614 A hadsereg két vezetője között ezzel együtt nagy volt a véleménykülönbség. A Hitler elmozdítására szőtt embrionális tervekből semmi se lett. Brauchitsch a hagyományok szabta határokon belül próbálta rávenni az olyan, kedvencnek tekintett tábornokokat, mint Reichenau és Rundstedt, hogy próbálják Hitlert rávenni döntése megváltoztatására. A vállalkozás hiábavalónak bizonyult.1615 Halder valamivel tovább merészkedett. November elején még nagyobb meggyőződéssel vallotta, mint korábban, hogy a küszöbön álló katasztrófa megelőzése érdekében elengedhetetlen a közvetlen Hitler elleni fellépés. E tekintetben nézetei egybeestek a rezsim Külügyminisztériumában és az Abwehrnél lévő radikális ellenzéki személyiségeinek véleményével, akik már terveket szövögettek Hitler elmozdítására. 1616 Október utolsó heteiben az apró, egymástól nagyban különböző, egymással csupán nagyon laza kapcsolatokat ápoló ellenzéki csoportok titokban már számos – gyakran irreális vagy nem elég alaposan átgondolt – tervet szövögettek Hitler elmozdítására. Goerdeler és legfontosabb kapcsolatai – Hassel, Beck és Popitz – alkották az egyik csoportot, mely egy ideig azt fontolgatta, hogy vajon egy Göring (akinek egy Nagy-Britannia ellen indítandó háborúval szembeni ellenérzései ismertek voltak számukra) vezette ideiglenes kormány megoldást jelentene-e ebben a helyzetben. 1617 A csoport – Becken keresztül – laza kapcsolatokat tartott az Abwehrnél működő másik együttessel, melynek Oster, Dohnanyi, Gisevius és Groscurth voltak a tagjai. Az utóbbi dolgozta ki az államcsíny tervét, (az esetleg elmebetegnek nyilvánított) Hitler, valamint Himmler, Heydrich, Ribbentrop, Göring, Göbbels és más vezető nácik letartóztatását is beleértve.1618 Főnökük, Canaris tengernagy támogatását élvezve az Abwehr-csoport Oster vezetésével, de vajmi kevés sikerrel, megpróbált támogatókat szerezni az elképzelésnek a vezérkar zosseni főhadiszállásának néhány kiszemelt tisztjénél. Halder magatartása nem volt egyértelmű számukra, ezért őt közvetlenül nem is keresték meg. Ráadásul nem is tudtak a Brauchitschnak október 14-én tett megjegyzéséről sem. 1619 A harmadik csoport, melynek az volt a véleménye, hogy a Nyugat ellen indítandó háború megakadályozása érdekében Hitlert el kell mozdítani, a Külügyminisztériumban, Weizsäcker körül tömörült, és főként Erich Kordtot állította előtérbe, aki Ribbentrop titkárságának vezetőjeként jó kül- és belföldi kapcsolatokkal rendelkezett. 1620 Mint már említettük, ennek a társaságnak már voltak kapcsolatai az Abwehr-csoporttal, és Weizsäcker katonai összekötő tisztjén, Hasso von Etzdorf követségi titkáron keresztül a vezérkarnál is voltak olyan ismerőseik, főként vezérkaritisztek – Haldert ekkor még nem számítva –, akik rokonszenveztek elképzeléseikkel.1621

Maga Halder (legközelebbi barátjával és alárendeltjével, Otto von Stülpnagel tábornokkal együtt) a hónap vége tájékán, azt követően jutott el a puccs gondolatáig, hogy november 12-én Hitler megerősítette támadási szándékát. 1622 Halder megbízta Stülpnagelt, hogy titokban puhatolja ki néhány kiválasztott tábornok valószínű reakcióját a tervezett puccsra. A szondázás eredménye egyáltalán nem volt biztató. Bár Rundstedt és Bock hadseregcsoport-parancsnokok ellenezték a Nyugat ellen indítandó támadást, a puccs gondolatát mégis elutasították, részben olyan alapon, hogy maguk se tudták, hogyan szerezhetik meg ehhez beosztott tisztjeik támogatását. Ráadásul Halder megkönnyebbüléssel nyugtázta – sofőrjének apja és néhány más ember körében folytatott közvéleménykutatási „mintavétel” alapján –, hogy a német nép támogatja Hitlert, és nem hajlandó puccsot elkövetni ellene. 1623 Halder habozása is azt a saját, mélyen gyökerező bizonytalanságát tükrözte, mely morális alapon és biztonsági meggondolásokból elriasztotta attól a gondolattól, hogy támadást intézzen az államfő és a fegyveres erők főparancsnoka ellen. Mások bátrabb álláspontot képviseltek. Ezzel együtt a Hitler elmozdításával kapcsolatos párhuzamos gondolatok által lazán összefűzött, különböző ellenzéki csoportosulásoknak nem volt semmiféle összefüggő, egységes és egyeztetett tervük elképzeléseik megvalósítására. Bár most már tudomásul vették Halder cselekvési készségét, de mégse bíztak meg teljesen a vezérkari főnök elszántságában, akin pedig az egész terv végrehajtásának sikere múlott.1624 Ez volt a helyzet november 5-én dél körül, amikor Brauchitsch ideges léptekkel haladt a Birodalmi Kancellária folyosóján, hogy a Nyugat ellen indítandó támadással kapcsolatban egyenesen Hitlernek mondja el ellenvéleményét. Ha a támadást a tervek szerint november 12-én meg akarják indítani, akkor a hadműveleti előkészületekre kiadott parancsot a főparancsnoknak legkésőbb ötödikén déli egy óráig még meg kell erősítenie. Az ellenzéki csoportosulások abban reménykedtek, hogy Brauchitschot végül rá lehet venni a puccsban való részvételre, ha Hitler – mint ahogy számítottak rá – szilárdan kitart a támadás megindításáról hozott döntése mellett. Brauchitsch és Hitler megbeszélése alatt Halder az előszobában várakozott. Keitel csak később csatlakozott hozzájuk. A megbeszélés kudarccal végződött. Húsz percnél nem is tartott tovább. Brauchitsch bizonytalanul elkezdte mondogatni Hitlernek, hogy az előkészületek még nem eléggé előrehaladottak egy Nyugat ellen indítandó támadásra, melynek minden esélye megvan arra, hogy katasztrófába forduljon. Érvelését azzal folytatta, hogy a gyalogság harci szelleme és technikai felkészültsége komoly hiányosságokat mutatott a lengyelországi hadjárat idején, és a tisztikar, valamint a legénység fegyelme is kívánnivalókat hagy maga után. Állítása szerint a fronton hasonló jelenségek ismétlődhetnek meg, mint 1917–18-ban. Brauchitsch ezzel nagy hibát követett el. Eltért az alapvető fontosságú témától, s mint arra számíthatott is volna, tomboló dührohamra provokálta Hitlert. Tajtékozva konkrét bizonyítékokat követelt, s azonnal tudni akarta, hogy hány halálos ítéletet hajtottak végre az ilyen jelenségek miatt. Nem hitt Brauchitschnak, s másnap este a frontra akart repülni, hogy saját szemével is meggyőződhessen a hallottakról. Ezután Brauchitsch legfontosabb mondanivalóját söpörte le az asztalról. A hadsereg nincs felkészülve, hagyta rá Brauchitschra, mert nem akar harcolni. Az időjárás tavasszal is kedvezőtlen lesz – de az ellenség számára is ugyanilyen kedvezőtlen lesz. Ismeri a „zosseni szellemet”, jelentette ki mérgesen, és azt fel fogja számolni. Ezután a dühtől remegve kiviharzott a szobából, becsapta maga mögött az ajtót, s magára hagyta a hadsereg elnémult, reszkető, falfehér arcú, megtört parancsnokát. 1625 „Ezekről a kérdésekről nem lehet vele józan megbeszélést folytatni”, kommentálta Halder meglehetős tapintattal a történteket.1626 A megbeszélés következményei Halder számára viszont messzebbre mutattak. A „zosseni szellem” felszámolásáról tett megjegyzés azt sejtette a vezérkari főnökkel, hogy Hitler tud az eltávolítására szőtt tervekről. A Gestapo bármikor felbukkanhatott Zossenben. Halder pánikhangulatban tért vissza főhadiszállására, s parancsot adott az összeesküvéssel kapcsolatos összes irat megsemmisítésére. 1627 Másnap közölte Groscurthtal, hogy a Nyugat elleni támadási parancs végre lesz hajtva. Nem volt mit tenni. „Nagyon lehangoló benyomást tett”, jegyezte fel Groscurth.1628 Hitler november 5-én délután fél kettőkor, nem sokkal a Brauchitschcsal lezajlott találkozó után erősítette meg a támadási parancsot.1629 Két nappal később a rossz időjárási viszonyok miatt a támadást elhalasztották. 1630 A Hitler elleni fellépés esélye viszont szertefoszlott. Pedig ehhez néhány évig nem adódtak újra hasonlóan kedvező feltételek. A támadási parancs kiadása, az a momentum, amikor meg lehetett volna valósítani a tervezett puccsot, bekövetkezett, de rögtön tova is szállt. A Hitlerrel folytatott beszélgetéstől erős megrázkódtatást szenvedett Brauchitsch magatartása egyértelműen arra utalt, hogy ő nem vesz részt semmiben, igaz, meg se próbálja a puccsot megakadályozni. Halder is felháborodott Canaris javaslatán, hogy szorgalmazni kellene egy Hitler elleni merényletet. Halder szinte semmit sem tett annak hangoztatásán túl, hogy a felelősséget a piszkos munkáért valaki másnak kell

vállalnia. Kedvező alkalom már nem kínálkozott. Halder fokozatosan kezdett visszahúzódni az ellenzék terveitől. Végül is hiányzott belőle a cselekvéshez szükséges akarat, elszántság és bátorság. Az Abwehr-csoport még mindig nem adta fel, de elismerte, hogy egyre kevesebb az esélye a sikerre. Oster tapogatózása Witzleben, majd Leeb, Bock és Rundstedt felé nem járt egyértelmű eredménnyel. 1631 Az igazság abban rejlett, hogy a hadsereg is megosztott volt. Néhány tábornok kifejezetten Hitler-ellenes volt. Még többen voltak viszont, akik támogatták. A főparancsnokság alatt ott voltak az alacsonyabb beosztású tisztek, a legénységi állományról már nem is beszélve, akiknek reakcióját nem lehetett kiszámítani, ha kísérlet történik Hitler hirtelen megállítására. A hadsereg vezetésével zajló konfliktusai során mindig Hitler tartotta a kezében a korbácsot. A legkisebb engedményt se volt hajlandó megtenni. A rossz időjárás miatti halasztgatások – összesen huszonkilenc alkalom – ellenére nem vonta vissza támadási parancsát a Nyugat ellen.1632 Megosztottság, bizalmatlanság, elszigeteltség, de mindenekelőtt az elszántság hiánya akadályozta meg az ellenzéki csoportokat – különösen a hadsereg kulcsfiguráit – a cselekvésben. Az Abwehr, a Külügyminisztérium és a vezérkar főhadiszállásának összeesküvői, az összes többi némethez hasonlóan, megdöbbenéssel értesültek a Hitler ellen 1939. november 8-án este, a Bürgerbräukellerben elkövetett merényletkísérletről. Azt gondolták, hogy valaki közülük, vagy valami hitehagyott náci, esetleg valaki valamelyik másik ellenzéki csoportból – egy kommunista, vallási megszállott vagy „reakciós” – követhette el a merényletet, melyről Hitlert időben értesítették. 1633 Különvonatának fülkéjében Hitler éppen arról beszélgetett Göbbelsszel, hogy a klérussal való leszámolással várni kell a háború befejezéséig, és valójában fogalma sem volt a történtekről mindaddig, amíg Berlinbe tartó útját Nürnbergben meg nem szakították a hírrel. Első reakciója az volt, hogy a jelentés minden bizonnyal tévedésen alapul.1634 Göbbels szerint arra gondolt, hogy az egész csak megtévesztés („Mistifikation”).1635 Hamarosan viszont az a hivatalos változat került nyilvánosságra, mely szerint a merényletkísérlet mögött a brit titkosszolgálat áll, a felbujtó pedig az Otto Strasser nevű „torzszülött” volt. 1636 Másnap a holland határon őrizetbe vettek két angol ügynököt, R. H. Stevens őrnagyot és S. Payne Best századost, s ezzel az eseménnyel a propaganda saját, messzire vezető következtetéseit próbálta alátámasztani. 1637 Az igazság sokkal egyszerűbbnek, de annál meglepőbbnek bizonyult. A merényletkísérletet egyetlen személy, egy köznapi német, a munkásosztály egyik tagja mások tudomása és közreműködése nélkül hajtotta végre. 1638 Míg a tábornokok tétováztak, ő megpróbálta felrobbantani Hitlert, hogy megmentse Németországot és Európát a még nagyobb katasztrófától. Az elkövetőt Georg Elsernek hívták. A württembergi Königsbronnban volt asztalos. 1639 Az apró termetű, hátrafésült, feketehajú férfi a Hitler ellen elkövetett merénylet idején harminchat éves volt. Ismerősei – nem sokan voltak – kedvezően nyilatkoztak róla. A magányos, csendes, visszafogott, szorgalmas, munkájában tökéletességre törekvő férfinak kevés barátja volt. Különösebb műveltséggel nem dicsekedhetett, könyveket nem olvasott, újságot is ritkán vett a kezébe. Még a merényletkísérletet megelőző napokban is olyan csekély érdeklődést mutatott a hírek iránt, hogy még azt sem tudta, hogy a háborús teendőkkel elfoglalt Hitler helyett – mint láthattuk, a nyugati offenzíva megindításával, majd annak felfüggesztésével kapcsolatos döntések pontosan ezekben a napokban születtek meg – Hessnek kellett volna elmondani a régi harcosok előtt a szokásos beszédet a sörpuccs évfordulóján. Így tehát semmi szükség se lett volna a bombamerényletre. Elsernek viszont minderről fogalma sem volt, mint ahogy arról sem tudott, hogy Hitler végül mégis a beszéd személyes elmondása mellett döntött. Elég meglepő módon Elsert nem túlzottan érdekelte a politika. Nem vett rész politikai vitákban, ideológiailag is képzetlen volt. Az igaz, hogy belépett a kommunista Roter Frontkämpferbundba (Vörös Frontharcosok Szövetségébe), és tagja volt a faipari munkások szakszervezetének is, de egyikben sem vállat aktív szerepet. Az 1933-at megelőző időszakban a választásokon a KPDt támogatta, de nem ideológiai meggondolásokból, hanem azért, mert megítélése szerint ez a párt állt ki a munkások életkörülményeinek javításáért, és lépett fel a különböző korlátozások ellen. Észrevette azt is, hogy a rezsimmel szemben gyűlnek az indulatok a munkások körében. Kollégáival beszélgetett a romló életkörülményekről, és egy véleményen volt velük. Őt is nyugtalanította a közelgő háború gondolata, melynek kitörését 1938 őszén már mindenki várta. A müncheni szerződés megkötése után is az volt a meggyőződése, hogy „Németország újabb követelésekkel fog fellépni más országokkal szemben, újabb országokat fog bekebelezni, ezért a háború elkerülhetetlennek látszik”. Mindenkitől teljesen függetlenül megszállottjává vált a gondolatnak, hogy miként lehetne javítani a munkások életkörülményein, és hogyan lehetne elkerülni a háborút. Arra a meggondolásra jutott, hogy csupán a rezsim vezetésének – mely alatt Hitlert, Göringet és Göbbelst értette – az „eltávolítása” (Beseitigung)

jelentené a megoldást. A gondolat nem hagyta nyugodni. 1938 őszén úgy döntött, hogy ő maga vállalja „a vezetés eltávolítását”.1640 A lapokban azt olvasta, hogy a pártvezérek legközelebb november elején a Bürgerbräukellerben gyűlnek össze, ezért Münchenbe utazott, hogy felmérje a körülményeket terve kivitelezéséhez. A biztonsági kérdések nem jelentettek túlzottan nagy problémát. (A biztonságról a párt és nem a rendőrség gondoskodott.) Úgy gondolta, hogy legjobb lesz a bombát a Hitler pódiumánál lévő oszlop mögé helyezni. Az elkövetkező hónapok során robbanóanyagot lopott abból a fegyvergyárból, ahol akkor éppen dolgozott, majd a bomba időzítőszerkezetét is megtervezte. Április elején Königsbronnból ismét Münchenbe utazott, és újra ellátogatott a Bürgerbräukellerbe. Ezúttal már alaposabban körülnézett, méreteket vett, és részletes helyszínrajzot készített. Új munkahelyéről, egy kőbányából most már dinamitot is tudott lopni. Az elkövetkező hetekben elkészítette a bomba tökéletes prototípusát, s a robbanószerkezetet szülei kertjében ki is próbálta. Augusztus elején visszatért Münchenbe. November elejéig mintegy harminc alkalommal rejtőzött el éjszakára a Bürgerbräukellerben, egy üreget vájt a kiszemelt oszlopba, és másnap kora reggel a hátsó ajtón távozott. Olyan aprólékos pontossággal dolgozott, hogy ónlemezzel bélelte ki az üreget, nehogy az kongó hangot adjon, ha valaki véletlenül megütögeti az oszlopot, s a robbanószerkezet ne sérüljön meg, ha valami dekorációt akarnak felszögelni az oszlopra. November 6-án a bomba a helyére került, s az időzítőszerkezetet is beállította. Elser semmit se bízott a véletlenre. November 7-én éjszaka még a helyszínen ellenőrizte a bomba működőképességét. Fülét az oszlophoz szorította, s hallotta a szerkezet ketyegését. Minden a legnagyobb rendben volt. Másnap reggel Münchenből elindult, hogy Konstanzon keresztül a biztonságot jelentő Svájcba meneküljön.1641 Azon az estén, mint november 8-án minden alkalommal, összegyűlt a párt régi gárdája. Hitler már előző nap bejelentette, hogy mégis ő fogja elmondani szokásos beszédét. 1642 Beszédei rendszerint este fél kilenckor kezdődtek s általában tíz óráig tartottak. Időközben azt is közölték, hogy a háborús körülményekre tekintettel az éves találkozó előbb fog kezdődni, s a puccsról szóló kétnapos megemlékezés is lerövidül. 1643 A Bürgerbräukellerbe történt megérkezése után Hitler hamarosan, 8 óra 10 perckor kezdett el beszélni, s 9 óra 7 perckor fejezte be mondanivalóját. Maga a beszéd egy hosszú, meglehetősen gunyoros hangvételű, a párt bárdolatlan fanatikusainak testére szabott, Anglia-ellenes tiráda volt. 1644 Normális körülmények között beszéde elmondása után Hitler még némi időt eltöltött a teremben, s csevegett a mozgalom régi harcosaival. Ezúttal viszont a pártvezérek társaságában azonnal a pályaudvarra sietett, s vonata 9 óra 31 perckor elindult Berlinbe. 1645 Kilenc óra húsz perckor a közvetlenül az emelvény (ahol percekkel korábban még Hitler állt) mögött lévő oszlopot és a tetőszerkezet közvetlenül fölötte húzódó részét Elser bombája darabokra tépte. A robbanás következtében nyolcan vesztették életüket, hatvanhárman megsebesültek, közülük tizenhatnak súlyos volt a sérülése. 1646 Hitler alig tíz perccel azelőtt távozott, hogy a bomba felrobbant volna. Megmenekülését a Gondviselés kegyének és olyan jelnek tudta be, mely azt igazolja, hogy be kell fejeznie a Sors által reá rótt feladatot.1647 A Völkischer Beobachter másnap szalagcímben számolt be „a Führer csodálatos megmeneküléséről”.1648 Valójában nem volt annak semmi köze se a Gondviseléshez, se a csodához. Egyszerűen szerencséje volt. Hitlernek valós indokai is voltak, hogy késedelem nélkül visszatérjen Berlinbe. A Nyugat elleni támadást november 7-én ideiglenesen elnapolta, és új időpontként november 9-ét jelölte meg. Akkorra vissza kellett érnie a Birodalmi Kancelláriára. Ez még annál is fontosabb volt, mint a párt oszlopos tagjaival a Bürgerbräukellerben emlékezni a régi szép időkre.1649 Elser semmit se tudhatott Hitler müncheni útjának lerövidüléséről. Egyszerű véletlen volt, hogy a sváb asztalosnak nem sikerült véghezvinni azt, amibe a tábornokok még csak bele se tudtak kezdeni. Hogy a tábornokok a tettek mezejére lépnek-e, ha Elser merénylete sikerül, és a puccs terveiben a legnagyobb akadályt jelentő körülmény elhárul, az továbbra is nyitott kérdés marad. Elser bukásával viszont megszűnt minden esélye annak, hogy „mérsékeltebb” erők veszik át a hatalmat, és visszahúzzák Németországot a Nyugat ellen indítandó háborús szakadék széléről. Elsert a Konstanz melletti határátkelőhelyen már akkor letartóztatták, amikor a bomba felrobbant. Akkor fogták el, amikor illegálisan akarta átlépni a svájci határt. Az egész rutinszerű őrizetbe vételnek ígérkezett. A határőrizeti szervek csak órákkal a robbanás után jöttek rá, hogy Elsert, zsebeinek tartalma alapján – beleértve egy, a Bürgerbräukellert ábrázoló képeslapot is – összefüggésbe lehet hozni a Hitler elleni merényletkísérlettel. November 14-én Elser vallomást tett. Néhány nappal később részletesen beszámolt minden lépéséről, és a mögöttük meghúzódó motívumokról. A sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, ahol – érdekes módon – megkülönböztetett

bánásmódban részesítették. Minden valószínűség szerint Hitler, akinek továbbra is meggyőződése maradt, hogy Elser csupán egy nemzetközi összeesküvés frontembere volt, a háború után bírósági tárgyalást akart rendezni, melynek során a brit titkosszolgálatot tette volna felkelőssé a történtekért. 1944 végén vagy 1945 elején Elsert Dachauba szállították. A kirakatpernek már vajmi kevés volt a valószínűsége. A háború elvesztésével Elser már nem képviselt értéket a rezsim számára. Nem sokkal azt megelőzően, hogy az amerikaiak felszabadították volna Dachaut, Elsert kivezették cellájából, és végeztek vele.1650 Elser egyedül cselekedett. Az őt nyugtalanító problémák viszont – az életszínvonal és a háború kiszélesedése miatti aggodalmak – 1939 őszén széles körben ismertek voltak. Ez idő tájt igen sok munkásmegmozdulásra került sor. A hadigazdaságról szeptember 4-én kiadott dekrétum azonnali életszínvonal-csökkenést, adóemelést, a túlóra és a hétvégi munka magasabb bérezésének megszűntét eredményezte, és egyéb korlátozások bevezetését is jelentette. Ezt követően a béreket fagyasztották be.1651 Az iparban eluralkodó fegyelmezetlenség, a munkahelyről való távolmaradás, a túlmunka visszautasítása végül a rezsimet engedményekre kényszerítette. 1652 A szegényebb néprétegek az ősz folyamán végig megszenvedték a hosszabb munkaidőt, az élelmiszerárak emelkedését és a krónikus tüzelőhiányt. A sorból kilógókat pedig az üzemekben egyre fokozódó rendőri jelenlét folyamatosan a koncentrációs tábor veszélyeire figyelmeztette.1653 A Lengyelország fölött aratott győzelem örömmámora hamar tovaszállt. A mindennapi gondok mellett ott volt még a háború kiterjedésének veszélye is. A Nyugat részéről semmiféle akciót nem jelentő „furcsa háború” (ahogy az amerikai újságírók 1939–40 őszén és tavaszán nevezték) reményekkel töltötte el az embereket. A legtöbben leginkább azt szerették volna, ha a háború befejeződik. A háború miatt érzett aggodalmában Elser sokak nevében beszélt. Sokkal kevesebbek nevében szólt, amikor a háború miatt a náci vezetést tette felelőssé. Ez azt jelentette, hogy a propaganda segítségével sikeresen meg lehetett győzni a köznapi németek többségét arról, hogy a nyugati hatalmak a felelősek annak a háborúnak az elhúzódásáért, melynek elkerülése érdekében Hitler mindent megtett. 1654 Az emberek bármennyiszer és bármilyen keserűen is bírálták a pártot és a rezsimet, Hitlernek mégis sikerült megőrizni páratlan népszerűségét. Egy müncheni, felsőbb néposztályhoz tartozó, és a kereszténység ellen indított támadások miatt ellenséges álláspontot képviselő konzervatív polgár véleménye szerint a városban nem akadt olyan ember, aki ne sajnálta volna, hogy Elser merényletkísérlete nem sikerült. Ez a vélemény túlnyomórészt inkább saját vágyait, mint a valóságot tükrözte.1655 Nagyon kevesen tapsoltak volna egy sikeres merénylethez. A legtöbb emberből ez inkább döbbenetet váltott volna ki. Könnyen meglehet, hogy vissza is üthetett volna, mert akkor komoly esélyei lettek volna egy újabb „hátbaszúrási legenda” keletkezésének. A merénylet kudarca, mint ahogy arra számítani is lehetett, újabb lökést adott Hitler népszerűségének, és fokozta a gyűlöletet Anglia ellen, mivel a közvélemény is Nagy-Britanniát tette felelőssé a bombamerényletért. A „Führer iránti elkötelezettség elmélyülését” nem csupán a belső jelentések hangoztatták.1656 A rezsim illegalitásban lévő ellenzéke szintén elismerte, hogy Elser bombája csak „tovább erősítette az elszántságot”. Az emberek azt mondogatták, hogy a bombamerénylet sikere olyan belső zavarokat eredményezett volna, melyekből csak Németország ellenségei húzhattak volna hasznot, a háború elvesztését, és még Versailles-nál is nagyobb nyomorúságot hozhatott volna, s minden a visszájára fordul, amit 1933 óta sikerült elérni. 1657 Hitler erősebben kézben tartotta Németországot, mint korábban bármikor. A hatalmi pozícióban lévő ellenzékiek sikertelensége és az Elser-féle merénylet utóhatásai azt bizonyították, hogy a rezsim vezetői körében élvezett tekintélye megkérdőjelezhetetlen maradt, és a tömegek szemében is hallatlan népszerűségnek örvendett. Ez utóbbit használta ki, amikor november 23-án délben a Wehrmacht 200 magasabb parancsnoka előtt beszédet mondott a Birodalmi Kancellárián. Figyelemreméltó, hogy Hitler milyen őszintén beszélt. A hadsereg vezetőivel az előző hetekben lezajlott konfliktusok fényében meg akarta győzni a tábornokokat, hogy a Nyugat elleni támadást nem szabad tovább halogatni. Először a korábbi években elért sikereivel páváskodott hallgatósága előtt. Ezt követte a lengyelországi konfliktus kérdése. Állítása szerint azért kapott szemrehányást, mert „harcolni és újra harcolni” akart. Következő szavai filozófiájának lényegét tükrözik: „Minden teremtmény sorsát a harcban (Kampf) látom. A harcot senki sem kerülheti el, ha nem akar alárendelt helyzetbe kerülni.”1658 Ez a gondolatmenet vezette el a Lebensraum kérdéséhez. Makacsul ismételgette mindazt, amit az 1920-as évek vége óta számos alkalommal hirdetett: „Csak a kard jelentheti a megoldást.” Annak a népnek, melynek nincs ereje a harchoz, engedelmeskednie kell. A harc – folytatta – ma már teljesen mást jelent, mint száz évvel ezelőtt. „Ma a fajok harcáról beszélhetünk.” Ennek magától értetődő anyagi dimenziói vannak. Ez a harc, tette hozzá, harc az olajmezőkért, a gumiért és az ásványkincsekért. 1659

Ezt követően áttekintette a stratégiai helyzetet. Németországnak már nem kell tartani a kétfrontos harc veszélyétől. A nyugati front nyitva áll, de azt senki se tudja megmondani, hogy meddig. Hosszú ideig töprengett azon, hogy először kelet felé csapjon le és csak az után forduljon nyugatnak. „Alapvetően nem azért szerveztem meg a fegyveres erőket, hogy ne csapjak le velük. Mindig is bennem volt a támadás szándéka.” 1660 A lengyel frontot már néhány hadosztály is képes tartani, s korábban ezt is alig tartottuk elérhetőnek. A kérdés az, hogy Németország vajon meddig tudja megőrizni pozícióit nyugaton. Nyíltan beszélt a Szovjetunióval szemben a jövőben követendő politikáról is. Oroszország, állapította meg, jelen pillanatban nem jelent veszélyt, és különben is, most a Baltikummal van elfoglalva. „Oroszországgal csak akkor szállhatunk szembe, ha a kezünk nyugaton nincs megkötve. A későbbiekben Oroszország a Balkánra kívánja a befolyását kiterjeszteni, és a Perzsa-öböl térsége felé törekszik. Ez a mi külpolitikai törekvéseinknek is részét képezi.”1661 Ezután rátért Olaszország kérdésére. Ott, jelentette ki, minden Mussolinitől függ. „Olaszország nem fog támadni, amíg Németország támadást nem indít Franciaország ellen. Ugyanúgy, mint Sztálin halála, a Duce halála is veszélyt jelentene számunkra.” „És milyen könnyen bekövetkezhet egy államférfi halála”, jegyezte meg Elser majdnem sikeres merényletére utalva: „Ezt nemrégiben magam is tapasztalhattam.” 1662 A világpolitikai horizont áttekintése után levonta a rá jellemző következtetést: „Mindent meghatároz az a tény, hogy a momentum számunkra kedvező; lehetséges, hogy hat hónap múlva ez már nem így lesz.” 1663 Ezután rátért saját szerepére. „Utolsó tényezőként minden szerénytelenség nélkül megállapíthatom, hogy személyem pótolhatatlan. Helyemet se a katonák, se a civilek közül nem töltheti be senki. Könnyen meglehet, hogy még több, ellenem irányuló merényletre is sor kerül. Biztos vagyok intellektusom erejében és döntéseim helyességében. A háborúk mindig is csak az ellenség megsemmisítésével érhettek véget. Aki másképpen gondolkodik, az felelőtlen. Az idő ellenségeinknek dolgozik. Számunkra az erőviszonyok a jelenleginél kedvezőbben soha nem alakulhatnak, azok csak romolhatnak. Szó sem lehet semmiféle kompromisszumról. Magunkkal szemben is keménynek kell lennünk. Csapást akarok mérni, és nem kapitulálni. A Birodalom sorsa csak rajtam múlik.” 1664 Hangsúlyozta Németország katonai fölényét Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben. Azzal legyezgette a fegyveres erők vezetésének hiúságát, hogy jobb képességekkel rendelkezik, mint az 1914-es katonai vezetés. A beszéd nyílt kritikát is tartalmazott a hadsereg vezetőivel szemben. Elismerően nyilatkozva a haditengerészetről, a Luftwafféról és a szárazföldi hadsereg Lengyelországban elért sikereiről, Hitler – egy Brauchitschnak címzett tüskés megjegyzéssel – kijelentette, hogy „nem bírja elviselni, ha valaki a hadseregnél uralkodó rendetlenségről beszél. Minden a katonai vezetőn múlik. Ha jó vezetői vannak, akkor mindent meg tudok tenni a német katonával.” 1665 A belső feltételek szintén kedvezőek egy minél korábban elindítandó támadásra, folytatta. Egy belső forradalom elképzelhetetlen. A hadsereg mögött ott áll a világ legerősebb hadiipara. A Ruhr-vidék viszont Németország Achillessarkát jelenti. Nagy-Britannia és Franciaország Belgiumon és Hollandián keresztül intézett támadása veszélyt jelentene a Birodalom számára. Ha a francia hadsereg bevonul Belgiumba, akkor már késő lesz. 1666 Még egy érvet felvonultatott a holland és belga semlegesség megsértése mellett. Az angol parti vizeket csak Belgium és Hollandia megszállásával lehet aknazár, Angliát pedig blokád alá vonni. Önmagát – mint mindvégig a háború folyamán – Nagy Frigyeshez hasonlította. „Poroszország egyetlen ember nagyságának köszönheti felemelkedését. És még ott is”, jegyezte meg katonai vezetőinek címezve mondanivalóját, „a legközelebbi tanácsadói is hajlottak a kapitulációra. Minden Nagy Frigyesen múlott.”1667 Kijelentette, hogy minden eddigi eredményét a győzelemre teszi fel. A tét az, hogy a jövőben ki fogja uralni Európát. 1668 Döntése megváltoztathatatlan, folytatta Hitler. „A lehető legkorábbi és legkedvezőbb időben támadást fogok indítani Franciaország és Anglia ellen. Belgium és Hollandia semlegességének megsértése nem számít. Győzelem esetén senki sem fog kérdőre vonni bennünket… Meggyőződésem szerint a háborút csak támadással tudjuk megnyerni… Az egész dolog a világháború végét jelenti, és nem csupán egyetlen akció. Ez nem csupán egy kérdés a sok közül, hanem a nemzet létének vagy nem létének a kérdése.” 1669 Követelte, hogy „az eltökéltség szellemét” a jelenlévők továbbítsák az alacsonyabb szintekre is. 1670 Érvelésének végén a német nép lélektani felkészültségét hangsúlyozta. Kijelentette, hogy majd öt év múlva még vissza fog térni erre a kérdésre, amikor meg kell magyarázni tábornokainak, hogy miért kellett 1939-ben háborút kezdeményezni. Akkor majd azt is elmondja, hogy nem lehet palackba zárva megőrizni az emberek lelkesedését és áldozatkészségét.1671 Részéről ez nem csupán visszaemlékezésein alapuló megjegyzés volt. Figyelembe véve azt a lehetőséget is, hogy csökkenhet a német nép körében élvezett támogatottsága, közölte tábornokaival: „Meg akarom semmisíteni az ellenséget. Mögöttem áll a német nép, melynek harci szelleme már csak romolhat.” 1672 Hitler e tekintetben se tartotta lehetségesnek a késlekedést. Az idő nem Németország oldalán állt. Szónoki fogással élve egy

jóslattal fejezte be beszédét: „Ha győzedelmesen túljutunk ezen a harcon – és túl kell jutnunk –, akkor bekerülünk a német nép történelmébe. Vagy állva maradok, vagy elbukom ebben a harcban. Népem vereségét soha nem élném túl. Szó se lehet kapitulációról a külső ellenséggel szemben, és szó sem lehet semmiféle belső forradalomról.” 1673 Hitler még azon az estén, hat órára, magához hívatta Brauchitschot és Haldert. Megint lehordta őket a hadsereg vezetésének gyengesége miatt, s azzal fenyegetőzött, hogy kiirtja a „zosseni szellemet”, és szétzúzza a vezérkar minden ellenállását. Brauchitsch felajánlotta lemondását. Hitler nem fogadta el. Brauchitschnak, közölte, tennie kell a kötelességét.1674 Hitlernek már nem kellett tovább mennie. Korábban elhangzott beszédében a Luftwaffe és a haditengerészet dicsérete mellett alig burkoltan bírálta a szárazföldi hadsereg vezetését. Az ellenvéleményen levőkhöz címzett fenyegetőzése sértett néhány tábornokot, de el is bátortalanította őket. Senki se tiltakozott Hitler szavai ellen. Később, szűkebb körben panaszkodtak ugyan, de csak Guderian szánta rá magát, hogy néhány nappal később, akkor is nagyon enyhe megfogalmazásban, hangot adjon Hitler bizalmatlansága miatt érzett aggodalmának. Az ellenzék radikálisai is feladták már Halderhez fűzött reményeiket. Brauchitsch visszahúzódó depresszióssá vált, kész volt elviselni Hitler sértéseit, és vállalni a felelősséget a nyugati offenzíváért, melynek magában még mindig ellene volt.1675 Hitlernek igaza volt, amikor beszédében azt állította, hogy szó sem lehet semmiféle belső forradalomról. Heydrich rendőrállama ezt kizárttá tette. Ez nem csupán az ellenállás elfojtásának a kérdése volt. A rezsim belső ellenséggel szemben tanúsított könyörtelensége mellett ott volt a társadalom széles körű – közel minden réteget átfogó – egyetértése, mellyel lelkesen tapsolt a rezsim minden vállalkozásához, különös tekintettel mindahhoz, amit Hitler csodálatraméltó eredményeinek voltak hajlamosak betudni. Mindez a Vezér soha nem látott méretű imádatában nyilvánult meg. Hitler olyan népszerűségnek örvendett, melyhez hasonlóval abban az időben egyetlen politikai vezető se dicsekedhetett. Abban is igaza volt, hogy a német népet – legalábbis a német nép túlnyomó többségét – maga mögött tudhatja. A hadsereggel adódó konfliktusaiban ez rendkívül nagy erőt adott neki, és számos alkalommal gyengítette az ellenzéki erők elszántságát. 1939 végére fensőbbsége megkérdőjelezhetetlenné vált. Elser bombája csak népszerűségének újabb megnyilvánulásait eredményezte. Közben a belső ellenállás is megadóan tudomásul vette tehetetlenségét. A haditengerészet és a Luftwaffe felsorakozott Hitler mögött. A hadsereg vezetése, bármilyen fenntartásai voltak is, teljesítette kötelességét. Hitler erősségét a tábornokok olyan hangsúlyozott kötelességtudattal párosuló megosztottsága jelentette, mely akkor is engedelmességre késztette őket, ha egy irányvonalat katasztrofálisnak tartottak. A nyugati offenzívát már semmi se akadályozhatta meg. Hitler megszállottja volt a gondolatnak, hogy „vereséget mérjen Angliára”.1676 Az már csupán idő kérdése volt – és semmi ha nem merülhetett fel –, hogy mikor kerül sor a Nyugat elleni támadásra. További, rövid távra szóló halasztgatások után (a legutóbbira január közepén került sor) Hitler végül – 1940. január 16-án – tavaszra halasztotta a támadást.1677 A háború folytatódása és kiszélesedése eldöntött kérdés volt. Az ennek szerves részét képező barbarizmus fokozódása se lehetett kérdéses. Országon belül az elmegyógyintézetekben elkövetett gyilkosságok kiteljesedett, tömeggyilkosságra irányuló programmá nőtték ki magukat. Lengyelországban a Himmler és Heydrich vezénylete alatt zajló hatalmas áttelepítési programok a lengyelek és zsidók tízezreinek kiirtását és a Főkormányzóság „szeméttelepére” történő deportálását eredményezték. 1678 A zsidók eltávolítása, mely a mániákus faji tisztogatás középpontjában állt, most – amikor 2 millió lengyel zsidó került a németek kezére – még távolabb volt a megvalósítástól. Decemberben Göbbels beszámolt Hitlernek a közelmúltban tett lengyelországi látogatásáról. A Führer, jegyezte fel a propagandaminiszter, figyelmesen végighallgatta a beszámolót és egyetértett a zsidó és lengyel kérdésről alkotott véleményével. „A zsidó veszedelmet meg kell szüntetni. Néhány nemzedék elmúltával úgyis visszatér. Erre nincs csodaszer.”1679 A zsidó probléma „teljes megoldása” még nyilvánvalóan nem körvonalazódott. A közvetve vagy közvetlenül a „Führer szellemében dolgozó” náci tisztségviselők csodaszer megtalálására tett állandó erőfeszítései viszont biztosították, hogy a meghódított és leigázott területeken a „megoldásra” ne kelljen sokáig várakozni.

7 A HATALOM CSÚCSÁN „A Führer nagyon csodálkozik Anglia békekötéssel szembeni makacs ellenállásán… A választ (mindnyájunkhoz hasonlóan) abban látja, hogy Anglia Oroszországban reménykedik…”  

„Döntés: Oroszország szétzúzásának ezért a harc részét kell alkotnia… Ha 1941 májusában hozzálátunk, akkor öt hónapunk van, hogy befejezzük a munkát.” HALDER TÁBORNOK, VEZÉRKARI FŐNÖK 1940. JÚLIUS 13-I ÉS 31-I NAPLÓJEGYZETEI.

„A nagyon nagy döntésekhez csak akkor jön meg a bátorság… amikor már nincs visszaút… így van ez most, a jelenlegi helyzetben is”, összegezte Göbbels Hitler 1940. január 15-én, ebéd közben elhangzott szavait. Hitler az időjárási előrejelzések megbízhatatlansága miatt mérgelődött, s kijelentette, hogy az offenzíva megindításához legalább félig tisztességes időjárási viszonyok lennének szükségesek. Ezután filozofálni kezdett a balszerencse idején tanúsított erőről, egyik szokásos témájáról, mely a háború előrehaladtával egyre gyakrabban előkerült. A német hősök arcképcsarnokának megszokott hőseire, Bismarckra, de még gyakrabban Nagy Frigyesre hivatkozott, azok tetteit saját „harcos időszakából” merített példákkal egészítette ki, s azzal szemléltette, hogy a veszély a bátorság és merészség milyen különleges megnyilvánulásait hozza felszínre a „történelmi géniuszokban”. „A Führer a bajban mindig nagyobbnak bizonyult, mint a szerencsében”, tette hozzá a befolyásolható propagandaminiszter. Göbbels azonban azt a lényeges dolgot is észrevette Hitler saját „nagyságáról” folytatott, önimádó elmélkedésében, hogy visszaút nincs. Ez a szükségszerűség közvetlenül kapcsolódik a Lengyelországban folytatott német politikához, s arra utal, hogy Hitler és Göbbels nagyon is tisztában volt azzal, hogy átlépték a Rubicont, amikor lealacsonyodtak a barbárságnak arra szintjére, ahogy a lengyelekkel bántak. „Egyszerűen nem szabad elveszítenünk a háborút”, összegezte Göbbels a helyzetet. „Minden tettünknek és gondolatunknak ezt a célt kell követnie.” 1680 Hitler jellemző érvelési technikájához tartozott, hogy mindig szélsőséges alternatívákat állított fel, melyek közül az egyiket azonnal el is vetette, vagy nevetség tárgyává tette. Csak az erőn alapuló, erőszakkal teremtett kész helyzetet ismerte el tárgyalási pozíciónak. Az engedmény, a kompromisszum és a visszavonulás elképzelhetetlen volt a szemében. Amikor a visszaút lezárult mögötte, akkor már csak a merész előretörés maradt a számára. Cselekvéseiben ezt az irányvonalat követte azóta, hogy 1921-ben ultimátummal vezető szerepet követelt magának a pártban, és 1923-ban vakmerő puccsot kezdeményezett. 1940-re az előző évek – különösen az 1938-as év elejétől eltelt időszak – alatt a hadseregnek és a Külügyminisztériumnak sikerült a Hitlertől való totális függés helyzetébe manőverezni magát, így gondolkodásmódjának örvényei kérlelhetetlenül magukba tudták szippantani egy korszerű, bonyolult államrendszer minden szervét és szervezetét. Jó adag lelkes támogatástól és a korlátozott, gyakran gyáva ellenállástól segítve, saját szubjektív filozófiáját – mely szerint az egyetlen kiutat a merész, késedelem nélküli (hiszen az idő Németország ellen dolgozik) csapásmérés jelenti – Hitlernek szinte teljesen sikerült az objektív körülményekhez igazítani. Ezeket a körülményeket, ezeket a feltételeket, melyek közt 1940–41-ben a kritikus döntések megszülettek, nem egyedül Hitler alakította. Nehéz helyzetbe hozta a Birodalmat. A háborúnak nem lehetett véget vetni. Ebben a kérdésben a döntés lehetősége már kicsúszott Németország kezéből, hacsak Nagy-Britanniát nem sikerül tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, vagy katonai vereséget mérni rá. Ebben a stádiumban viszont Németország – ahogy azt a fegyveres erők vezetői nyilvánvalóvá tették – se katonailag, az összes mutató szerint, se gazdaságilag nem volt felkészülve egy hosszan elhúzódó háború megvívására, melyre – és ez már ismeretes volt – a britek számítottak.1681 A Wehrmacht 1939 őszén egy nagyobb háború esetére alaposan kidolgozott tervek nélkül kezdte meg hadműveleteit, egy nyugati irányú offenzívának pedig még csak a stratégiai elképzelései sem voltak meg. Semmit nem gondoltak át világosan.1682 A három fegyvernem közül a Luftwaffe volt legjobban felszerelve. De a fegyverkezési programot 1942-ig, és nem 1939-ig tervezték befejezni.1683 A haditengerészet hadműveleti tervei egy olyan flottára voltak kidolgozva, melynek megépítését 1943 előtt nem lehetett befejezni. 1684 A háború kezdetekor leállított Z-terv gyakorlatilag 1946-ig komoly korlátok közé szorította Németországot a világtengereken. A terv keretein belül az Anglia gazdasági blokád alá vonásához elengedhetetlenül szükséges tengeralattjárók építését Hitler a szárazföldi hadsereg kedvéért szándékosan háttérbe szorította. A rövid lengyel hadjárat után (melyben a bevetett páncélos és gépesített egységek 50 százaléka javíthatatlanná vált) a hadsereg még elegendő lőszerrel sem rendelkezett ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye a háború nyugati irányba történő azonnali folytatását. 1685 A háború 1939 szeptemberében véget érhetett volna akkor, ha a francia kormánynak lett volna bátorsága ahhoz, hogy a lengyeleknek megígért legalább negyven hadosztályt beveti a nyugati határok őrizetére hátrahagyott, jóval kisebb német erők ellen.1686 A háború kitörésekor a németek csak harminckét hadosztályt tudtak rászánni a nyugati frontra. A franciának ebben az időszakban kilencvenegy hadosztályuk volt, bár az is tudott volt, hogy ezek közül ötvennek a mozgósítása tíz napot vett volna igénybe. 1687 A lengyelországi hadjárat befejezésekor mindenesetre már késő volt. Az a lélegzetvételnyi idő, amit a hadsereg a nyugati offenzíva többszöri elhalasztásával 1939–40 telén nyert –  Hitler legnagyobb bánatára –, létfontosságú volt, hogy a hadsereget fel lehessen készíteni egy Franciaország elleni támadásra.1688

Hitlernek mindent kockára kellett tennie annak érdekében, hogy vereséget mérjen Franciaországra. Biztos volt abban, hogy az angolok békéért folyamodnak, ha a győzelemig sikerül megakadályozni, hogy Nagy-Britannia megvesse lábát a kontinensen. Amikor az 1940-es év szokatlanul hideg tele kezdett teret engedni a tavasznak, Hitler egyedüli háborús stratégiája az volt, hogy a Franciaország fölött aratott győzelem után Angliát blokáddal a háborúból való kilépésre kényszeríti.1689 Hitler tudta, hogy a háború egy bizonyos szakaszában az USA erői is felsorakoznak Németország ellen. A jelenleg izolációs politikát követő, és a soron következő, őszi elnökválasztással elfoglalt Egyesült Államok egy európai konfliktusba történő beavatkozását számításon kívül lehetett hagyni. Addig viszont, amíg NagyBritannia háborúban áll, a hatalmas gazdasági erőt képviselő USA beavatkozását – vagy legalábbis pozitív semlegességét – nem lehetett kizárni. Ez volt az a tényező, melynek alakulására Németországnak már nem volt befolyása. Ez volt a legnyomósabb érv amellett – objektív értelemben is, és Hitler idővel kapcsolatos megszállottsága miatt is –, hogy Nagy-Britanniát késedelem nélkül ki kell kapcsolni a háborúból. 1690 Hitler gondolataiban a Kelet ebben az időszakban háttérbe szorult, bár nem feledkezett meg róla. Január elején kelt levelében Mussolini arra buzdította Hitlert, hogy taktikai meggondolásokból ne adja fel régi antibolsevista (és antiszemita) alapelveit.1691 Két hónappal későbbi válaszában Hitler kicsit alattomosan azt állította, hogy a bolsevizmust Sztálin „orosz-nemzeti állami és gazdasági eszmévé” alakította át, mely ellen Németországnak nem áll érdekében harcolni.1692 Szűkebb körben, magánemberként már másképpen nyilatkozott. A bolsevizmus, jegyezte meg január 12én ebéd közben, a szlávokhoz illő „állami szervezet”. Sztálint egy modern Rettegett Ivánként említette, aki elpusztította a hagyományos uralkodó osztályt, és helyét szlávokkal töltötte be. Ez jó dolog Németország számára. „Jobb egy gyenge szomszéd, mint egy szövetségesi szerződés, tette még hozzá cinikusan. 1693 Az előző év októberében kelt memorandumában megállapította, hogy a szovjet semlegességet jelenleg el lehet ismerni, de a jövőben azt semmiféle egyezmény, vagy megállapodás nem garantálhatja. „Nyolc hónap múlva, egy év múlva, többről már nem is beszélve, ez másként is alakulhat”, mondta. 1694 „Ha minden megkötött megállapodást betartottak volna”, jegyezte meg Göbbelsnek, „akkor ma már az emberiség nem létezne.” 1695 Hitler feltételezte, hogy az oroszok akkor szegik meg a megnemtámadási szerződést, amikor az időt arra alkalmasnak látják. Egyelőre gyengék katonailag, s ezt a gyengeséget Sztálin érthetetlen tisztogatása is elősegítette; a Baltikumon saját ügyeikkel, különösen az aggasztó finn háborúval vannak elfoglalva; keleten tehát nem jelentenek veszélyt. Ráér velük később foglalkozni. Jelenlegi álláspontjuk újabb meggyőző érvet jelentett Hitler számára, hogy a Nyugat ellen indítandó támadás és Anglia kikapcsolása a háborúból nem várathat magára. Volt valami logika abban a feltételezésben, hogy Franciaország veresége után, „ésszerű” ajánlatok esetén NagyBritannia saját érdekében fejet fog hajtani. Angliában erőteljes lobbizás folyt ebben az irányban. 1940 nyarán a brit döntés, hogy „egyedül is folytatja”, nem jelentett áthidalhatatlan nehézséget. A döntés viszont megingatta Hitler egyetlen, rendelkezésre álló stratégiáját. Feltételezésével, hogy a háború és béke kérdésében az önös érdek az egyedüli rendezőelv, durván alábecsülte azt a lendületességet és idealizmust, mely 1939-ben, a prágai bevonulás után a brit népben kezdett kialakulni, majd 1940 nyarán az újonnan megválasztott angol miniszterelnöknek, Winston Churchillnek sikerült azt tovább erősíteni. A nyarat a Hitler és ősellensége, Churchill közötti „párbaj” uralta. Ennek kimenetele nagymértékben meghatározta a háború további menetét. 1696 1940–41-ben Hitler elérkezett hatalma csúcsára. Franciaország fölött aratott látványos győzelme ellenére a nyugaton indított háborút nem tudta úgy befejezésre vinni, mint ahogy szerette volna. Ez a tehetetlenség meghatározta a háború további menetét. Döntésével, hogy megindítja a háborút keleten anélkül, hogy nyugaton befejezte volna, megfosztotta Németországot minden manőverezési lehetőségtől. 1941 telére már világossá is vált, hogy ez a döntés mennyire katasztrofálisnak bizonyult.1697

I. 1940 elején egyértelmű volt, hogy a nyugati offenzíva megindítása előtt feltétlenül szükséges megszerezni az ellenőrzést Skandinávia és az északi tengeri átjárók fölött. Az alapvető meggondolás a Németország számára létfontosságú svéd vasércszállítmányok biztosítása volt, melynek túlnyomó része a Norvégia északi részén lévő Narvik kikötőjén keresztül indult Németországba. Hitler már 1934-ben elismerte Raeder előtt, mennyire fontos, hogy háború esetén a haditengerészet garantálni tudja a vasércimport zavartalanságát. 1698 1940. első néhány hónapjáig viszont nem tanúsított tényleges stratégiai érdeklődést Skandinávia iránt. A vasércszállítmányok zavartalanságának biztosítása mellett Hitler gondolataiban Nagy-Britanniának a kontinenstől történő távoltartása is szerepelt. 1699 A

háború kitörése előtt maga a haditengerészet se készített semmiféle Skandináviával kapcsolatos hadműveleti tervet. Amikor viszont a háború Nagy-Britanniával az 1930-as évek végén kezdett konkrétan kirajzolódni, a haditengerészeti tervezők kezdték felmérni a norvég partokon létrehozandó bázisok szükségességét. 1700 Amikor a háború elkezdődött, a haditengerészet vezetése – és nem Hitler – Dánia és Norvégia megszállását kezdte szorgalmazni. 1939 októberében, majd decemberének elején az előző év áprilisában flottatengernagyi rendfokozatot kapott Raeder Hitler előtt hangsúlyozni kezdte, hogy a hadigazdaság szempontjából milyen fontos lenne Norvégia elfoglalása. Végül, azt követően, hogy december 12-én bemutatták Vidkun Quisling norvég nacionalista vezetőnek, Raedernek sikerült rábeszélnie Hitlert, egyezzen bele, hogy a Wehrmacht főparancsnoksága puhatolózó jelleggel tanulmányozza Norvégia elfoglalásának kérdését. Raeder egyre jobban nyugtalankodott amiatt, hogy a britek (a Szovjetunióval hadban álló finnek megsegítésének indokával) megelőzik, ezért mind erőteljesebben lobbizott Hitlernél egy mielőbbi akció érdekében. Januárban utasította a haditengerészet vezetését egy hadműveleti terv elkészítésére. Azt követően, hogy a mintegy 300, az Atlanti-óceán déli körzetében foglyul ejtett szövetséges kereskedelmi tengerészt szállító Altmark ellen a Cossack nevű brit romboló egyik partraszálló egysége február 16-án, a norvég vizeken bátor rajtaütést hajtott végre, és kiszabadította a foglyokat, Hitlert komolyan kezdte aggasztani egy szövetséges partraszállás veszélye Norvégiában. 1701 Az ügy most már sürgőssé vált számára is. Öt nappal később üzent von Falkenhorst tábornokért, aki az I. világháborús időkből finnországi tapasztalatokkal rendelkezett. E tapasztalatok Hitler számára elegendőek voltak ahhoz, hogy a tábornokot kinevezze a Fall Weserübung előkészületeinek parancsnokává. A maximális titoktartás biztosítása érdekében Falkenhorstnak semmiféle térképet vagy dokumentumot nem bocsátottak rendelkezésére, ami segíthette volna a hadművelet megtervezését. A tábornok kénytelen volt megvásárolni egy norvégiai útikalauzt, majd visszavonult szállodai szobájába, ahonnan délután már egy tervvel lépett ki, melyet Hitler el is fogadott. 1702 A stockholmi német nagykövetség jelentése szerint különböző pletykák kaptak szárnyra egy közeljövőben tervezett brit akcióval kapcsolatban, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy nincs vesztegetni való idő. Március 1-jén Hitler kiadta a Weserübungra (Weser-hadgyakorlatra) vonatkozó direktíváját. 1703 Két nappal később már a norvégiai akció sürgősségét hangsúlyozta. Az előkészületek felgyorsítását szorgalmazta, s kiadta a parancsot, hogy a Weserübung-hadműveletet néhány nappal a nyugati offenzíva megindulása előtt kezdjék el.1704 Március folyamán a brit megszállás veszélye miatt egyre fokozódtak az aggodalmak, s a hónap vége tájékán Raedernek sikerült rávennie Hitlert, hogy tűzze ki a hadművelet kezdetének időpontját. Április elsején, parancsnokai előtt beszélve Hitler pontosan követte Raeder érvelését. Másnap április 9-re tűzte ki a hadgyakorlat kezdetének időpontját.1705 Negyvennyolc órán belül nyilvánvalóvá vált, hogy küszöbön áll a britek akciója. Április 8-án a brit csatahajók Narvik körül elaknásították a parti vizeket. 1706 Megindult a versenyfutás Norvégiáért.1707 A szövetségesek aknatelepítése biztosította Németország számára a rég várt ürügyet. Hitler magához hívatta Göbbelst, s a kellemes tavaszi napfényben a Birodalmi Kancellária kertjében sétálgatva megismertette a várható eseményekkel. A felkészülés megtörtént. Jelentősebb ellenállásra nem kell számítani. Amerika reakciója Hitlert nem érdekelte. Anyagi segítség az Egyesült Államokból még legalább nyolc, élőerő pedig hat hónapig nem érkezhet. „Még ebben az évben győzelmet kell aratnunk. Különben az ellenség anyagi fölénye már túlságosan nagy lesz. Egy hosszan elhúzódó háborút lélektanilag is nehéz elviselni”, állapította meg Hitler. Elmagyarázta Göbbelsnek, hogy miért van szükség az északi területek meghódítására. „Ha a két országot elfoglaltuk” – Dániát és Norvégiát –, „akkor egy rövid ideig csendben maradunk, és Anglia sebei is begyógyulnak. Nekünk pedig rendelkezésünkre áll a bázis a támadás megindításához.” Kész volt érintetlenül hagyni Dánia és Norvégia királyait mindaddig, amíg nem okoznak problémákat. „Ezt a két országot viszont soha nem fogjuk feladni.” 1708 A Balti-tengeren történő csapatösszevonásról, flottakoncentrációról és a Skandinávia elfoglalására irányuló előkészületekről szóló svéd figyelmeztetések ellenére a briteket váratlanul érte a németek támadása. 1709 Dánia levegőből és tengerről indított megszállása április 9-én, kora reggel kezdődött. Egy német csatahajó futott be a koppenhágai kikötőbe; a dán haditengerészetet még csak nem is riadóztatták. A Jutlandtól északra lévő aalborgi repülőteret német ejtőernyősök foglalták el. Észak-Schleswigben a dán hadsereg rövid ideig ellenállt, de a dánok aztán gyorsan úgy döntöttek, hogy meg sem kísérlik az ellenállást. A norvégiai hadművelet már nem ment ennyire simán. Narvikot és Trondheimet sikerült bevenni. Amikor viszont egy ősrégi parti üteg egyetlen lövedéke az Oscarsborg melletti szoroson történő áthaladás közben becsapódott a nemrégiben épített Blücher cirkáló lőszerraktárába, s a hajó elsüllyedt, akkor a kísérőhajók is kénytelenek voltak visszafordulni, ami néhány órával késleltette Oslo elfoglalását, így a norvég királyi családnak és a kormánynak lehetősége volt elhagyni a fővárost. A

norvégok kemény ellenállása és a német haditengerészet angol flottától elszenvedett viszonylag súlyos veszteségei ellenére a repülőterek gyors elfoglalásának köszönhető légifölény megszerzésével a német erők evakuálásra tudták kényszeríteni a Norvégia középső körzeteiben május elején partra szállt brit, francia és lengyel egységeket. A szövetségeseknek később, a hónap vége felé hosszas harcok után sikerült elfoglalniuk Narvikot, de Churchill június elején már ki is vonta csapatait a kikötővárosból, mivel a németek nyugati offenzívájának következtében NagyBritannia is veszélyesebb helyzetbe került. Az utolsó norvég erők tizedikén adták meg magukat. A Weserübung sikeresnek bizonyult. A sikernek viszont ára is volt. A német flotta jelentős része 1940 hátralévő időszakára cselekvőképtelenné vált. Skandinávia megszállt területeinek közigazgatása többé-kevésbé állandó jelleggel mintegy 300 000 embert igényelt, kiknek jelentős része – a kollaboráns Quisling-féle mozgalom segítségével – a német megszállást nagyon keserű szájízzel tudomásul vevő norvég lakosság féken tartásával volt elfoglalva. 1710 Akadt még egy további következménye is az eseményeknek, mely kedvezőtlen volt a németek számára, de a brit háborús erőfeszítések szempontjából igen nagy volt a jelentősége. A szövetségesek norvégiai kudarcáért a közvélemény nem Churchillt, a közvetlenül felelős minisztert, hanem a miniszterelnököt, Chamberlaint hibáztatta. A brit kudarc közvetett módon elősegítette a Chamberlain-kormány bukását, s hatalomba emelte azt az embert, aki Hitler legelszántabb és legkönyörtelenebb ellenfelévé vált, Winston Churchillt. 1711 A Weserübung sikere csak a fegyveres erők vezetése előtt nem tudta leplezni Hitler katonai parancsnokként mutatott súlyos hiányosságait. A különböző fegyvernemek közötti együttműködés megszervezésének hiánya; az akadozó összeköttetés az OKW és a haditengerészet, a szárazföldi hadsereg és a légierő parancsnokai között (ami szükségessé tette a már aláírt és kiadott direktíva módosítását); az, hogy a szűkebb körben keményvonalas politikát meghirdető Hitler nagyobb értekezleteken nem szívesen mondott ellent Raedernek és Göringnek; az, hogy Hitler állandóan beleavatkozott a hadművelet irányításának apró részleteibe, a Weserübung végrehajtása során komoly bonyodalmakat eredményezett.1712 Az erős idegekről szóló összes fecsegése ellenére Hitleren a pánik jelei kezdtek mutatkozni, és katonai dilettantizmusát is elárulta, amikor április közepén a helyzet Narviknál rosszabbra fordult. Az ezekben a napokban Hitler közvetlen közelében tartózkodó Warlimont tábornok később „a Birodalom élén álló ember félelmetesen gyenge jellemét” emlegette. Jodl naplójegyzeteit idézve megállapítja: „döbbenetes kép az agitációról és a labilitásról”. Felidéz egy esetet, amikor a Birodalmi Kancellárián Jodllal kellett találkoznia, akinek – szerinte – az egész hadművelet sikerében oroszlánrésze volt: „Hitler észrevétlenül, magába roskadva a sarokban lévő széken kuporgott, s mélabúsan merengve maga elé bámult. Úgy tűnt, hogy valami új hírre vár, mely megmentheti a helyzetet…”1713 Ezúttal a válsághelyzet gyorsan véget ért. Hitler egy újabb győzelem fényében sütkérezhetett. A sikerek kifogytával katonai vezetési stílusának komoly hiányosságai tartós gyengeséget eredményeztek. Most viszont még minden energiáját a rég várt nyugati hadjáratnak szentelhette. A Sárga Terv (Fall Gelb, ahogy a nyugati offenzívát ekkor már nevezték) többszöri elhalasztása a rossz időjárási viszonyok és a szállítási nehézségek miatti aggodalmak mellett Hitler bizonytalanságát is tükrözte, de a lengyelországi hadjárat lehetőséget is teremtett a hadsereg felkészítésére, és a hadműveleti tervek újragondolására. 1714 Lengyelországban Hitler távol tartotta magát a hadműveleti kérdésektől. Most, a nyugati offenzíva előkészítése során először fordult elő, hogy közvetlenül is beleavatkozott. 1715 Ez egyben meg is határozta a jövő gyakorlatát. Már az ősz folyamán is elégedetlen volt a hadsereg főparancsnokságától érkező direktívákkal. Ezek a magasabb parancsnokok közül sem hatottak mindenkire meggyőzően. 1716 A tervek túlságosan is hagyományosnak tűntek. Olyanok voltak, amire az ellenség számíthatott. Még a módosítások után sem bizonyultak kielégítőnek. 1717 Az északról induló tervezett főcsapás iránya Liège két oldala felé tartott. Hitler valami merészebb, a meglepetés erejét biztosító elképzelést szeretett volna látni. Saját gondolatai még csak most voltak születőben. Ő inkább délebbről szeretett volna támadást indítani, de ezt a hadsereg főparancsnoksága az Ardennek – harckocsi-hadműveleteket nyilvánvalóan megnehezítő – erdős terepviszonyai miatt túlságosan kockázatosnak tartotta. Hitler néhány hétig nem is tudott arról, hogy az A hadseregcsoport vezérkari főnöke, von Manstein altábornagy nagy hozzáértéssel ugyanezeken az elképzeléseken dolgozik. Manstein is azon tábornokok közé tartozott, akiket aggasztott a hadsereg főparancsnokságának minden képzelőerőt nélkülöző stratégiája. A páncélos hadviselésben legnagyobb szakértőnek számító Guderiannal folytatott konzultáció eredményeként Manstein arra a következtetésre jutott, hogy az Ardennek nem jelenthet áttörhetetlen akadályt egy páncélos csapás előtt. Von Rundstedt tábornok, Manstein közvetlen felettese szintén a merészebb tervet támogatta. Ennek ellenére Mansteinnek nem sikerült rávenni a hadsereg főparancsnokságát tervei elfogadására. Brauchitsch makacsul ellenzett mindenfajta változtatást az elfogadott stratégián, és még csak megtárgyalni se volt

hajlandó Manstein tervezetét. Halder legalább egyetértett azzal, hogy a hadművelet modellezésének sorozatán vegyenek számításba minden hadműveleti javaslatot. Ezek február végére már valamivel fogékonyabbá is tehették volna Manstein tervei iránt. Ennek ellenére Brauchitsch januárban még mindig nem volt hajlandó Manstein hadműveleti tervét Hitler elé terjeszteni, és az elképzeléseihez következetesen ragaszkodó tábornokot új parancsnoki posztra, Stettinbe vezényelte. Hitler ennek ellenére már december második felében tudomást szerzett Manstein elképzeléseinek fő vonásairól. Aztán a Fall Gelbnek a tavasz beköszöntéig történő januári elhalasztása lehetővé tette számára annak megfogalmazását is, hogy teljes titoktartás mellett, a meglepetés jelentette előnyöket kihasználó új alapokra akarja helyezni az egész hadműveletet. 1718 Január 11-i Alapparancsában kijelenti: „Senki: egyetlen hivatal és egyetlen tiszt se tudhat olyasmiről, amit titokban kell tartani, hacsak azt hivatalosan nem feltétlenül fontos tudnia.” Csak annyit szabad ismerniük, és azt is csak akkor, ami és amikor a parancs végrehajtásához szükséges. 1719 Február közepén a Fall Gelb hadműveleti tervével kapcsolatban még mindig nem született meg a végső döntés. A hadsereg-főparancsnokság folyamatban lévő terveit Hitler állítólag „egy kadétiskolás ötleteinek” („Gedanken eines Kriegsschülers”) minősítette.1720 Helyettük viszont még semmi sem állt rendelkezésre. Ebben a helyzetben Hitler Wehrmacht-segédtisztje, Schmundt magához ragadta a kezdeményezést, és február 17-re találkozót szervezett Mansteinnel. Jodl ekkor már értesült arról, hogy Hitler jobbnak látna a déli szárnyon egy gépesített egységekkel Sedan irányában megindítandó csapást, ahol az ellenség arra a legkevésbé számít. A hadsereg vezetése figyelembe véve Hitlernek ezt az óhaját, és nem feledve a hadműveleti modellezések tapasztalatait, már módosította stratégiai elképzeléseit, mikor Hitler február 18-án elmondta, hogy egy nappal korábban milyen kedvező benyomást gyakoroltak rá Manstein elképzelései.1721 A kocka most már el volt vetve. A véletlen folytán egy amatőr gondolatai egybeestek egy képzett stratéga hagyományostól briliánsan eltérő elképzeléseivel. Az OKH által még tovább finomított Manstein-féle terv biztosította Hitler számára azt, amit eredetileg is akart: meglepetésszerű támadást abba az irányba, melyre az ellenség a legkevésbé számít, amihez – nem minden kockázat nélkül – egy zseni bátorságára van szükség. A híres Sarlóvágást – bár az elnevezés nem volt új keletű – a február 24-én kiadott új direktíva tartalmazta. 1722 Míg a szövetségesek erői felsorakoznak a várakozásuk szerint Belgium felől érkező német támadás fogadására, addig az A hadseregcsoport páncélos egységei gyorsan keresztülvágnak az Ardenneken, s Franciaország északi részén kijutnak a tengerpart irányába vezető síkságra, ezzel kettévágják a szövetséges erőket, s az észak felől előretörő B hadseregcsoport útjába terelik őket.1723 Mussolinival – természetesen – semmiféle stratégiai információt sem közöltek, amikor a két diktátor a müncheni konferencia óta először, 1940. március 18-án a Brenner-hágón találkozott. Hitler még a nagy nyugati offenzíva megindulása előtt nagyon szerette volna tisztázni olasz szövetségesével a kapcsolatokat. Erősen havazott, amikor Hitler különvonata begördült a német–olasz határon 1200 méter magasan lévő, apró kis állomásra. Az érkező Hitlert és Ribbentropot Mussolini és Ciano fogadta. Ezután a két diktátor külügyminisztereikkel együtt – átült Mussolini szomszédos vágányon várakozó különvonatába. A diktátorok tárgyalása idejére a Brenner-hágót lezárták. Se személy-, se a kemény télben létfontosságú szenet szállító tehervonatok nem léphették át a határt. 1724 A tárgyalások két és fél óráig tartottak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ki játszotta a domináns szerepet. Mussolini feltűnően keveset beszélt. Hódolattal hallgatta a tanácskozás ideje alatt szinte végig beszélő Hitlert, aki – elmondása szerint – azért kereste fel a nagy leszámolás előtt, hogy a német álláspont tükrében áttekintse vele a helyzetet. Mindenáron igazolni akarta a Lengyelország elleni támadás időzítését, s egyre azt hangoztatta, hogy mennyire előnytelen lett volna a késlekedés. Alig titkolt önteltséggel ecsetelgette a Lengyelországban elért katonai sikereket s azt, hogy a kedvezőtlen időjárás mennyire gátolta a Nyugat ellen azonnal megindítandó támadást. Mussolinit és a kíséretében lévő Cianót a német katonai erőt tükröző adatokkal és számokkal bombázta. Elmondása szerint biztos abban, hogy még az ősz beköszöntéig leszámol ellenségeivel. Ezt követően rátért jövetele tényleges céljára: rá akarta venni Olaszországot, hogy lépjen be a háborúba. Ha Olaszország megelégszik azzal, hogy a második vonalba tartozó földközi-tengeri hatalom maradjon, tette még hozzá, akkor nem kell tennie semmit. Anglia és Franciaország viszont mindig meg fogja akadályozni, hogy domináns szerepet játsszon a térségben. Ha Németország megnyeri a háborút, akkor – hogy megtartsa, amit megnyert – szükség lesz egy „nagy partnerrel” történő megállapodásra. 1725 Mussolini januári levelére és a saját, a találkozó előtt néhány nappal küldött válaszára célozva Hitler hangsúlyozta, hogy a britek makacssága kényszerítette bele az oroszokkal kötött szövetségbe. Bár Sztálin megszabadította bolsevizmusát a zsidóktól, a nemzetközi jellegtől, és „szláv moszkovitizmust” épített ki helyette, Oroszország „teljesen idegen világ” maradt Németország számára. „Németország esetében csak egyetlen partner jöhet szóba: Olaszország. Oroszország csak

biztosításként szerepel.”1726 Monológját azzal fejezte be, hogy szeretné, ha Mussolini Németország támogatására a neki megfelelő időpontban háborúba vezetné Olaszországot. A néhány perc során, mikor alkalma nyílt megszólalni, a Hitlerre csodálattal tekintő és elragadtatott Mussolini azt bizonygatta, hogy milyen szívesen csatlakozik a háborúhoz. Csak az időpont okoz némi problémát. Az olasz fegyveres erők még legalább négy hónapig nem tudnak felkészülni a háborúra, és Olaszország különben sem tud megküzdeni egy hosszan elhúzódó háború nehézségeivel. El kell döntenie, hogy mikor érkezik el a kedvező pillanat. Ezután gyorsan bekaptak néhány falatot, majd Mussolini és Ciano a peronról búcsút intett a különvonatán Tirolon keresztül Németországba induló Hitlernek. 1727 Mussolinit bosszantotta, hogy csak keveset tudott mondani. Érdekes módon azt a következtetést vonta le a találkozóból, hogy Hitler nincs felkészülve egy nagyobb, szárazföldön indított támadásra. 1728 Hitler nagyon elégedett volt a találkozó eredményeivel. Ismételten nagy hatással volt rá az olasz diktátor, feltehetően azért, mert olyan jól tudott hallgatni. „Mussolini végig kitart mellettünk”, értékelte benyomásait. 1729 „A Führer nem gondolkodik semmiféle rohadt békéről”, jegyezte meg Göbbels, miután végighallgatta Hitler boldog beszámolóját az olasz barátjával lezajlott találkozóról. 1730 Valami „rohadt béke” gondolata azért motoszkálhatott Hitlerben, amikor egy hónap múlva a Nagy-Britanniával kapcsolatos terveiről beszélt. „A Führer kiütéssel akar végezni Nagy-Britanniával”, jegyezte fel Göbbels „Ma még hajlandó lenne békét kötni. Feltétel: Anglia vonuljon ki Európából, gyarmataink kerüljenek vissza hozzánk, és kész (abgerundet)! Majd meglátjuk! Egyáltalán nem akarja megsemmisíteni Angliát és a Brit Birodalmat. Nekünk viszont nyugalomra (Ruhe) van szükségünk.” Ezután arról beszélt, hogy Norvégiát a még mindig bevehetetlennek tartott Szingapúrhoz hasonló erőddé akarja átalakítani, ami elriasztja Angliát egy új háború gondolatától. Jó, hogy az előző év szeptemberében Olaszország nem csatlakozott a háborúhoz. Anglia akkor kivonult volna a konfliktusból, és csak három vagy öt év elteltével, jóval kedvezőbb körülmények között kezdte volna újra. Levonta a végkövetkeztetést: „Ha valamikor, akkor most!” A skandináv hadjárat tanulságait felidézve a légifölény megszerzésének rendkívüli fontosságát emlegette. A Luftwaffe forradalmasította a hadviselést. „E tekintetben is élen járunk”, állapította meg. Németország egy elhibázott haditengerészeti programmal is képes megvívni a háborút. A nagy csatahajók többé nem vehetik fel a versenyt a légierővel. Ezt a leckét már sikerült megtanulni. Hitler bármennyire is szeretett volna olyan békét kötni, melynek eredményeként Anglia Németország csendes, tétlen kisebbik partnere lesz, és a Brit Birodalom névleges fennmaradása mellett domináns szerepe megszűnik 1731 – Anglia iránti bevallott csodálatát nem eltúlozva –, biztos volt abban, hogy a Franciaországra mért, szándékai szerint megsemmisítő csapás következtében kialakuló elszigeteltség végül tárgyalóasztalhoz kényszeríti Nagy-Britanniát. Minél előbb sor kerül erre, annál jobb. „A Führer az akció mielőbbi megindítását szorgalmazza”, jegyezte meg Göbbels. „Nem tudunk és nem is fogunk sokáig várni.” 1732 Négy nappal később Hitler ismét terveiről beszélt. Franciaországot szét kell zúzni, hogy Anglia ne tudja megvetni a lábát a kontinensen, és tehetetlenségre legyen kárhoztatva. Franciaország szétzúzását „történelmi igazságtételnek” tartotta. Angliának viszont szüksége van tengerentúli birtokaira, és azokat nem szabad elveszítenie. „Anglia békében élhet, ha távol tartja magát Európától, és visszaadja gyarmatainkat, meg még egy keveset mellé is tesz. Erre már csak akkor van lehetőség, ha megrendítő csapást szenved.” A sorsnak be kell teljesülnie. A nyugati hadjárat már csak időjárás és egy alkalmas pillanat kérdése volt.1733 Május elején a britek és a franciák arra számítottak, hogy a németek nyugati offenzívája bármikor megindulhat. 1734 A skandináviai fejlemények tükrében a támadás május elején történő megindítását felülvizsgálták. Végül május 10-re tűzték ki a támadás kezdetét.1735 Hitler magabiztos volt. A közvetlen környezetében lévők olyan nyugodtnak és optimistának látták, mintha az elmúlt hónapok kétségei teljesen tovaszálltak volna, s most hagyja, hogy az események haladjanak tovább a kijelölt kerékvágásban. Elképzelései szerint Franciaország hat hét után megadja magát, Anglia pedig kilép a háborúból, melynek folytatása birodalmának elvesztését jelentené, ami teljességgel elképzelhetetlen. 1736 A szemben álló katonai erők nagyjából egyensúlyban voltak. 1737 Hitler csak Németország nyersanyagtartalékainak kritikus helyzetével nem volt teljesen tisztában: a nyersgumi hat, az üzemanyag csak négy hónapra volt elegendő. A nyugati hadjárat során szerzett hadizsákmány sorsdöntő fontosságúnak ígérkezett a háború folytatásához szükséges anyagi bázis biztosításához.1738 Az offenzíva megindításának részleteit körüllengő titkolózás még Hitler közvetlen környezetére is kiterjedt. Mikor az Amerika fedőnevű páncélozott különvonata május 9-én kigördült Berlin külvárosának egy kis eldugott állomásáról, akkor sajtófőnöke, Otto Dietrich azt hitte, hogy egy hamburgi hajógyárat készül meglátogatni, titkárnői pedig úgy tudták, Dániába és Norvégiába indult, hogy szemlét tartson csapatai fölött. A vonat éjfél után, Hannover környékén északi irányból csendesen nyugatira váltott. A célállomás még mindig ismeretlen volt. Az utazás célját illetően

azonban nem maradtak sokáig kétségek. Hitler mindvégig kitűnő hangulatban volt. Már pirkadt, amikor egy Eifel nevű aprócska állomáson leszállt a vonatról. Ez Euskirchen közelében történt, bár ezt semmiféle névtábla nem árulta el, mivel a feliratokat a környéken mindenhonnan eltávolították, és sárga katonai jelzéseket tettek a helyükbe. A helyszínen várakozó gépkocsik a csoportot egy erdős, dombos vidéken át új, ideiglenes otthonába szállították: a Führer Münstereifel környékén lévő, Felsennestnek (Sziklafészeknek) elkeresztelt főhadiszállására. Az elhelyezés egyszerű és kényelmetlen volt. Hitleren kívül csak Keitel, Schaub és egy inas kapott helyet az első bunkerben. Jodl, Dr. Brandt, Schmundt, Below, Puttkamer és Keitel segédtisztje a másodikba költözött be. A többieket egy közeli faluban szállásolták el. Az erdőt tavaszi madárcsiripelés hangja töltötte meg. Amikor vezérkara összegyűlt Hitler bunkere előtt, a vidék békés hangjait távoli ágyúdörgés moraja váltotta fel. Hitler nyugat felé mutatott. „Uraim, a nyugati hatalmak elleni offenzíva elkezdődött”, jelentette be. 1739

II. Az offenzíva olyan lélegzetelállító gyorsasággal haladt előre, hogy a világ csak döbbenten bámulni tudott. Még Hitler és katonai vezetői se számítottak ilyen kezdeti sikerre. 1740 Az északi szárnyon a hollandok öt napon belül megadták magukat, a királynő és a kormány angol emigrációba kényszerült. Ezt megelőzően egy Guernica-stílusú terrorbombázás halált és pusztulást zúdított az egekből Rotterdam óvárosára. Ez volt az új típusú hadviselés védjegye. Varsó polgárai szenvedték meg először; a brit városok lakossága hamarosan rettegni kezdett tőle; később, a háború folyamán a német polgárok élték át ennek minden borzalmát. A belga semlegességet – a hollanddal együtt – harminc éven belül immár másodszor sértették meg. Május 18-án a belga hadsereg feltétel nélkül megadta magát, Leopold király gyakorlatilag fogságba került, a kormány emigrációba menekült. Közben a Sarlóvágás briliáns és döntő sikernek bizonyult. A francia katonai vezetés stratégiai és hadműveleti tehetetlenségétől segítve a német páncélos erők végigsöpörtek az Ardenneken, majd Luxemburgon és Belgium déli részén keresztül betörtek ÉszakFranciaországba, felmorzsolták a gyenge francia védelmet, és május 13-án már át is keltek a Meuse-ön. A támadás megindulásától számított tíz napon belül, a május 20-ról 21-re virradó éjszakán az előőrsök 250 kilométert megtéve kijutottak a Csatorna partjára. A Sarlóvágás tehát működőképes volt. A szövetséges csapatokat kettészelték; hatalmas tömeg szorult a part és az előretörő német hadosztályok közé. Május 26-án a londoni hadügyminisztérium meghajlott az egyre elkerülhetetlenebbnek látszó helyzet előtt, és elrendelte a szövetségesek kezén lévő utolsó kikötő, Dunkerque környékén elkeseredett utóvédharcot vívó Brit Expedíciós Hadsereg evakuálását. Az elkövetkező napokban, miközben a Luftwaffe bombazáporral árasztotta el a kikötőt és a tengerpartot, 340  000 brit és francia katonát – az Északnyugat-Franciaországban még harcban álló szövetséges csapatok jelentős részét – apró vízijárművekből rögtönzéssel összeállított hajóhad segítségével átvitték a Csatorna biztonságot jelentő túlsó partjára.1741 Az evakuáció sikerét jelentős mértékben elősegítette Hitler május 24-én 11 óra 42 perckor hozott döntése, mellyel akkor parancsolt megálljt a német csapatok előnyomuló ékének, mikor az már alig 25 kilométernyire volt Dunkerque kikötőjétől. Túlzottan messzire mennek azok a háború utáni feltételezések, melyek szerint Hitler szándékosan engedett egérutat a brit csapatoknak, hogy Nagy-Britanniát, csapatai érintetlenül hagyásának nagylelkű gesztusával, béketárgyalásokra ösztönözze.1742 Két héttel később állítólag maga jelentette ki kísérete előtt, hogy „ez a hadsereg Anglia és a Brit Birodalom gerince. Ha megsemmisítjük a partraszálló csapattesteket, akkor a Brit Birodalom sorsa megpecsételődött. Nem tudunk és nem is akarunk örökébe lépni, ezért meg kell hagyni számára az esélyt. Tábornokaim képtelenek ezt felfogni.”1743 Ezek a meggondolások, ha valóban ebben a formában nyertek megfogalmazást, akkor lényegében egy katonai hiba miatti magyarázkodásnak tekinthetők. A Dunkerque felé történő előnyomulás leállításáról szóló döntés katonai meggondolásból és a katonák tanácsára történt. Luftwaffe-segédtisztje, Nicolaus von Below szerint „az angol hadseregnek nem tulajdonított jelentőséget” Dunkerquenél. 1744 Hitler azon a délelőttön, május 24-én a Csatorna partjaitól mintegy 250 kilométernyire levő Charleville-be repült, hogy meglátogassa Gerd von Rundstedt vezérezredes, az A hadseregcsoport főparancsnoka főhadiszállását, mely a Sarlóvágás során – a déli szárnyon – ragyogóan haladt előre. Mikor Hitler délelőtt fél tizenkettőkor megérkezett, Rundstedt jelentést tett a kialakult helyzetről. A gépesített egységek visszafogásáról szóló javaslat nem Hitlertől, hanem egyik legkedveltebb tábornokától, Rundstedttől származott, amivel Hitler egyet is értett, sőt még azt is hozzátette, hogy a harckocsikat meg kell kímélni az elkövetkező, déli hadműveletekre, és a gépesített egységek további előnyomulása különben is korlátozná a Luftwaffe tevékenységét. 1745 Hitler minden késedelem nélkül déli

irányba szerette volna folytatni az előnyomulást s megítélése szerint a körülzárt szövetséges csapatok felszámolása több nap időveszteséget eredményezett volna. 1746 Mikor Brauchitsch másnap, 25-én reggel megérkezett, s a harckocsikat támadásba akarta küldeni a síkságon, akkor Hitler ellenezte a tervet, s azzal érvelt, hogy a flandriai csatornahálózat alkalmatlanná teszi a terepet a páncélos hadviselésre. 1747 Ezzel együtt a döntés jogát meghagyta Rundstedtnek, aki abból a meggondolásból utasította el Brauchitsch javaslatát, hogy a harckocsizó csapatoknak rendezni kell soraikat, mielőtt déli irányba folytatnák a támadást. 1748 Halder Brauchitschhoz hasonlóan csalódott volt.1749 Mindenesetre ki kellett békülniük a Wehrmacht főparancsnokának döntésével, aki közvetlenül beavatkozott a hadműveleti irány kijelölésébe.1750 A harckocsik visszafogásában nem volt semmi nagylelkűség. Mint ahogy már láthattuk, Hitler megrendítő csapást akart mérni Nagy-Britanniára, s így akarta a békefeltételek elfogadására kényszeríteni. Semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a brit csapatok elkerüljék a fogságot vagy a megsemmisülést. Engedett Göring rábeszélésének, hogy a Luftwaffe végezhessen a bekerített ellenséggel. 1751 Arra számított, hogy kevés britnek sikerül megmenekülni.1752 Valójában a Luftwaffe képtelen volt beváltani Göring ígéretét. Annak ellenére, hogy sikereket hangoztatott, a rossz időjárási viszonyok és a Királyi Légierő megakadályozták Göringet abban, hogy a könnyű zsákmánynak tartott brit csapatokat meg tudja semmisíteni. Dunkerque egyáltalán nem emelte a Luftwaffe presztízsét. 1753 Hitler két napon belül maga is belátta, hogy az Állj! parancs hiba volt. Május 26-án megváltoztatta döntését, s végül támadást rendelt el Dunkerque ellen, hogy megakadályozza a szövetséges csapatok további evakuálását. 1754 A körülzárt egységek közül akkor még csak kevésnek sikerült átkelnie a Csatornán. 1755 A negyvennyolc órás késedelem viszont létfontosságúnak bizonyult a britek számára, és az elkövetkező néhány nap során lehetővé tette – a rögtönzés mesterművének számító, és nagy szerencsével párosuló – rendkívüli visszavonulás megszervezését. Az egymást követő döbbenetes sikerek közepette Dunkerque katonai szempontból másodlagos volt a németek számára. Valójában Nagy-Britannia alapos vereségét jelentette. Azt viszont, hogy a csapatokat ilyen körülmények között is sikerült visszahozni, és másnap újra harcba küldeni az új brit miniszterelnöknek, a hivatalát a németek nyugati offenzívája kezdetekor elfoglaló Churchillnek, a népi mítosz a brit harci szellem szimbólumává nemesítette, és a megpróbáltatások idején aratott győzelemnek tüntette fel. Ennek eredményeként a Dunkerque-nél elszenvedett hatalmas kudarcnak sikerült ismét feléleszteni a nemzet hosszú története során legalacsonyabb szinten lévő harci szellemét. Másrészt viszont Dunkerque-nek sorsdöntő jelentősége is volt. Ha a Brit Expedíciós Hadsereg elvész, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy Churchillnek sikerült volna elviselnie azon befolyásos körök egyre erősödő nyomását, amelyek készek lettek volna megállapodni Hitlerrel. 1756 Június első hetének vége tájékán Hitler főhadiszállása a Brüsszeltől nem messze lévő Bruly-le-Péchebe költözött. 1757 Kezdetét vette a német offenzíva második szakasza. A francia védelmi vonalakat sikerült gyorsan áttörni. Bár a franciáknak több lövegük és harckocsijuk volt, mint a németeknek, a légierő tekintetében reménytelenül alárendelt helyzetbe kerültek. És nem csupán erről volt szó: a francia fegyverzet és harcászat elavultnak bizonyult, és nem alkalmazkodott a korszerű, gépesített erőkkel folytatott hadviselés követelményeihez. Ugyanilyen fontos volt az is, hogy a francia katonai vezetés kishitűsége, defetizmusa a harcoló alakulatokra is átragadt. A fegyelem a harci szellemmel együtt omlott össze. A harcoló alakulatok példáját követve a civilek ezrei menekültek a nagyvárosokból. Egyesek az asztrológia felé fordultak. A hívők az imától és Szent Genovéva közbelépésétől reméltek segítséget. Egyik se bizonyult elégségesnek.1758 Június 14-én, Saarbrückentől délre a német csapatok áttörték a Maginot-vonalat. Még ugyanezen a napon, nem egészen öt héttel a nyugati offenzíva megindulása után, harcostársaik bevonultak Párizsba. 1759 Egy emberöltővel korábban ezeknek a katonáknak az apái és nagybátyjai négy éven át harcoltak, és nem jutottak el Párizsig. A német csapatoknak ezt most alig több mint négy hét elteltével sikerült elérniük. A győzelem nagyságát az elesettek és sebesültek száma közötti aránytalanságok is tükrözik. A szövetséges csapatok 90 000 halottat és 200 000 sebesültet veszítettek, 1,9 millió emberük fogságba esett vagy eltűnt. A németeknek közel 30 000 halottjuk volt, a halottak és sebesültek száma együttesen sem haladta meg a 165 000 főt.1760 Nem csoda hát, hogy Hitler a világ tetején érezve magát – elragadtatása szokásos kifejezéseként – combját csapkodta boldogságában, és megkönnyebbülten felkacagott, amikor június 17-én megérkezett a hír Bruly-le-Péchebe, hogy a Pétain marsall vezette új francia kormány békéért folyamodott. 1761 A háború befejeződése küszöbön állónak látszott. Az angolok most már biztosan feladják. A teljes győzelem, Hitler megítélése szerint, karnyújtásnyira volt.

Mussolini egy héttel korábban abban a reményben vitte bele Olaszországot a háborúba, hogy még az események véget érte előtt, időben érkezik, részesül a gazdag zsákmányból, és sütkérezhet az olcsó győzelem dicsőségében. 1762 Hitler nem üdvözölte kitörő örömmel új fegyvertársát, amikor az június 18-án Münchenbe repült, hogy megtárgyalja vele a franciák fegyverszüneti kérelmét. 1763 Enyhe feltételeket kívánt szabni a franciának, és gyorsan eloszlatta Mussolini reményeit, hogy ráteheti a kezét a francia flotta bizonyos részeire. Hitler mindenképpen el akarta kerülni, hogy a francia flotta átálljon az angolokhoz, melynek érdekében Churchill már megtette az első lépéseket. 1764 „Szavaiból az derült ki, hogy gyorsan véget akar vetni az egésznek”, jegyezte fel Ciano. „Hitler most az a szerencsejátékos, akinek sikerült egy nagy nyereséget felmarkolnia, és semmit se kockáztatva fel akar állni az asztal mellől.”1765 Ribbentrop is megerősítette Cianónak, hogy Hitler inkább békét kötni, és nem háborúzni szeretne NagyBritanniával. A német diktátor ismételten kijelentette, hogy nem akarja megsemmisíteni a Brit Birodalmat, mely megítélése szerint „jelentős tényező a világpolitikai egyensúly fenntartásában”. 1766 Hogy ez alatt pontosan mit is érthetett, az kiderül egy két héttel későbbi, Göbbels előtt tett megjegyzéséből, mely szerint, ha a Brit Birodalom megsemmisül, akkor az örökség nem Németországnak, hanem a „külföldi nagyhatalmaknak” jut, mely alatt minden bizonnyal az Egyesült Államokat, Japánt és valószínűleg a Szovjetuniót is értette. 1767 Hogy mire irányult Hitlernek a Brit Birodalommal szemben tanúsított látszólagos nagylelkűsége, azt Churchill az első pillanattól kezdve világosan látta. A brit miniszterelnök kijelentette, hogy megegyezés esetén Nagy-Britannia „Hitler birodalmának vazallusává” válna. „Minden bizonnyal létrejönne egy németbarát kormány”, írta Rooseveltnek június 15-én, „hogy megkösse a békét, s egy megtört, kiéhezett nemzetet kitegyen annak a szinte ellenállhatatlan csábításnak, hogy teljes egészében alávesse magát a náci akaratnak.”1768 Az olaszok segítsége nélkül is hatalmas győzelmet arató Hitler feltett szándéka volt, hogy a zavart és csalódott Mussolinit – aki most már kénytelen volt lenyelni, hogy Olaszországnak csupán a másodhegedűs szerepe jut a tengelyhatalmak között – nem engedi oda az asztalhoz a franciákkal folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokon. 1769 Amikor a német harckocsik május 20-án kijutottak a francia tengerpartra, Hitler már akkor meghatározta, hogy a franciákkal folytatandó béketárgyalásokra – melyeken a volt német területeket követelik vissza – abban a Compiègne-i erdőben kerül sor, ahol 1918-ban is megkötötték a fegyverszünetet. 1770 Már ki is adta a parancsot, hogy Foch marsall múzeumi tárgyként őrzött vasúti kocsiját, melyben a német tábornokok aláírták a tűzszüneti megállapodást, vigyék ki az erdei tisztásra. A vereség és annak következményei állandóan sajgó sebet jelentettek Hitler tudatában. A megaláztatás viszonzásával mindez már a múlté lesz. Június 21-én délután negyed négykor Hitler Göring, Raeder, Brauchitsch, Keitel, Ribbentrop és Hess társaságában megtekintette „a Német Birodalom bűnös arroganciája” fölött aratott győzelem emlékművét, majd néma hallgatással üdvözölve a francia delegációt, elfoglalta helyét a vasúti kocsiban. Tíz percen keresztül egyetlen szó nélkül, némán hallgatott, s – későbbi elmondása szerint – teljesen hatalmába kerítette az érzés, hogy sikerült revánsot vennie 1918 novemberének megaláztatásáért. 1771 Keitel felolvasta a fegyverszüneti feltételek bevezető részét. Ezután Hitler távozott, és visszatért főhadiszállására. A régi adósság jelképes rendezése megtörtént. 1772 „Sikerült letörölni a gyalázatot. Olyan érzés ez, mintha az ember újjászületett volna,” jegyezte fel Göbbels, miután később, az este folyamán Hitler telefonon keresztül beszámolt neki a drámai eseményekről.1773 Franciaország két részre szakad – a tengerpart északi és a nyugati része német megszállás alá kerül, a központi és déli körzetek Pétain vezetése alatt egy bábállamot alkotnak, melynek kormánya Vichyben székel. 1774 Az olasz–francia fegyverszünet június 24-i aláírása után, másnap hajnalban 1 óra 35 perckor a harci cselekményeket befejezettnek nyilvánították. Hitler bejelentette, hogy „minden idők legdicsőbb győzelmével” nyugaton a háború véget ért. Elrendelte, hogy a Birodalom területén egy hétig szóljanak a harangok, és tíz napra minden öltözzön zászlódíszbe. 1775 Mikor a harci cselekmények hivatalos befejezésének percei közeledtek, a tábori főhadiszállásának fából készült asztala mellett üldögélő Hitler szólt, hogy kapcsolják ki a fényeket, s tárják ki az ablakokat, hogy a sötétben hallgathassa, amikor a trombitás hírt ad a történelmi eseményről. 1776 Az elkövetkező néhány napot városnézéssel töltötte. Max Amann (a pártkiadó vezetője) és Ernst Schmidt, két régi, első világháborús bajtársa is csatlakozott szokásos kíséretéhez, hogy közös nosztalgiatúrát tegyenek Flandria csatamezőin, s meglátogassák korábbi állomáshelyeiket. 1777 Aztán, június 28-án, még mielőtt a párizsiak felébredtek volna, Hitler először és utoljára meglátogatta a megszállás alatt lévő francia fővárost. 1778 A városnézés mindössze három órát tartott. Célja a kulturális emlékek megtekintése, s nem a katonai létesítmények meglátogatása volt. Kíséretében Hermann Giesler és Albert Speer építészekkel, valamint kedvenc szobrászával, Arno Brekerrel Hitler

– számára rendkívül szokatlan időben – hajnali fél ötkor szállt le a Le Bourget repülőtéren. A rövidke városnézés a párizsi operaház megtekintésével kezdődött. Mintha díszelőadásra készültek volna, az egész épület fényárban úszott, amikor a három hatalmas Mercedes az épület elé gördült. Az ősz hajú, udvarias, de tartózkodó francia idegenvezető végigkalauzolta a kis csoportot az épületen. Hitlert elkápráztatta az épület szépsége. Az előző éjszakákon nyilvánvalóan beleolvashatott az épületről szóló irodalomba, mert a látogatás alatt büszkén csillogtatta a részletes ismereteit. Az idegenvezető nem fogadta el az 50 márka borravalót, melyet Hitler a segédtisztjén keresztül kísérelt meg a markába nyomni.1779 A turisták folytatták útjukat. Elhajtattak a La Madeleine mellett, mely klasszikus formáival nagyon tetszett Hitlernek, végiggördültek a Champs Élysées-n, megálltak az ismeretlen katona Diadalív alatt lévő sírjánál, megtekintették az Eiffel-tornyot, majd némán megálltak Napóleon Invalidusoknál lévő sírja előtt. Hitler megcsodálta a Pantheon méreteit, de a belseje (későbbi megjegyzése szerint) „borzalmas csalódást” jelentett számára1780, és teljesen közömbösen ment el Párizs Sainte Chapelle-hez hasonló középkori csodái mellett. A városnézés érdekes módon a katolikus jámborság tizenkilencedik századi testamentumánál, a Sacré-Coeurnél ért véget. A Montmartre magaslatáról a városra vetett utolsó pillantás után Hitler el is hagyta a francia fővárost. A délelőtt közepén már ismét tábori főhadiszállásán volt. Speernek elárulta, hogy Párizs meglátogatása élete nagy álma volt.1781 Göbbelsnek viszont azt mondta, hogy Párizs nagy csalódást jelentett számára. 1782 Még a város lerombolása is megfordult a fejében. Bár, jegyezte meg Speer emlékei szerint, „amikor Berlinben befejezzük a munkát, akkor Párizs csak árnyék lesz mellette. Miért kellene akkor elpusztítanunk?” 1783 Július 2-án Göbbels ellátogatott a Führer Fekete-erdőben lévő főhadiszállására, hogy megbeszélje Hitler berlini diadalmenetének részleteit, és a Nagy-Britanniának teendő újabb „békeajánlatot” tartalmazó, a Reichstagban elmondásra kerülő beszéd tervezetét. A visszatérést 6-ra, szombatra, a beszédet pedig a következő hét hétfőjére tervezték. A nagylelkűség köntösébe öltöztetett beszéd az utolsó esélyt jelentette Angliának. Kedvező fogadtatása nagyon is kétséges volt. Tudta, hogy Churchill nem fog ráharapni a csalétekre. Ennek ellenére táplált bizonyos – ha nem is vérmes – reményeket mások iránt, akikről köztudott volt, hogy kezdeményező lépéseket tettek a békekötés felé. Ha London nem fogadja el a feltételeket, jegyezte meg Göbbels fenyegetően, akkor csak magát okolhatja a következményekért. „Azok borzalmasak lesznek”, tette még hozzá. 1784 Hitler lenyűgöző fogadtatásban részesült, amikor július 6-án, délután három órakor vonata begördült az Anhalter pályaudvarra. Felülmúlt minden korábbi, a háborús győzelmet, vagy az anschlusst követő hazatérést. A tömeg jelentős része már hat órája ott várakozott, míg a borús délelőtt átadta helyét a szikrázóan napfényes délutánnak. A pályaudvartól a Birodalmi Kancelláriáig vezető utakat virágszőnyeg borította. Százezrek ordították magukat rekedtre. A Keitel által „minden idők legnagyobb hadvezérének” titulált Hitlert időről időre az erkélyre követelték, hogy megfürödhessen a tömeg mindent elsöprő imádatában. 1785 „Ha még egyáltalán fokozni lehet az Adolf Hitler iránti érzelmeket, akkor berlini visszatérésekor ez megtörtént”, számolt be az egyik vidéki lap az eseményről. 1786 Egy ilyen „nagyság” árnyékában „minden kicsinyes sérelem eltörpült”. 1787 Még a rezsim ellenfelei is nehezen tudtak ellenállni a győzelmi hangulatnak. A fegyvergyárak munkásai felemelték szavukat azért, hogy ők is beléphessenek a hadseregbe. Az emberek abban a hitben voltak, hogy küszöbön áll a végső győzelem. Már csak Nagy-Britannia jelentett akadályt. A Harmadik Birodalom fennállása alatt talán ez volt az első alkalom, amikor a háborús lelkesedés eluralkodott a tömegeken. A szünet nélküli propaganda hatására széleskörűvé vált az Anglia elleni gyűlölet. Az emberek már szomjazták a hatalmas és erős régi vetélytárs térdre kényszerítésének látványát. 1788 Az agresszivitással keveredve viszont a félelem és a nyugtalanság jelei is felfedezhetők voltak. 1789 Akár a győzelem mámora, akár a félelem diktálta, szinte általános volt a vágy, hogy gyorsan véget érjen a háború. Hitler időközben megváltoztatta a hétfői Reichstag-beszéddel kapcsolatos terveit. Július 3-án a britek elsüllyesztettek számos, Francia-Algériában, az Orán melletti Mers-el-Kébirben horgonyzó francia hadihajót, melynek során 1250 francia tengerész is életét vesztette. Churchillnek ez a lépése a britek elszántságát demonstrálta: mindent megtesznek annak megakadályozása érdekében, hogy korábbi szövetségesük hadiflottája Hitler kezére kerüljön. 1790 Hitler számára ez új helyzetet jelentett. Ki akarta várni a fejleményeket. Elbizonytalanodott, hogy vajon haladjon-e tovább a tervezett úton, és tegyen-e ajánlatot Angliának.1791 Mikor berlini visszatérésének másnapján Ciano találkozott Hitlerrel, akkor az olasz külügyminiszter szerint „hajlamosnak látszott arra, hogy folytassa a harcot, s haragjával együtt acélzáport zúdítson a britekre”. Ezzel együtt, tette hozzá Ciano „a végső döntés még nem született meg, ezért is került sor a beszéd elhalasztására, melynek minden szavát alaposan meg akarja fontolni”. 1792 Háromszor halasztotta el a beszédét – ez is bizonytalanságát tükrözte, és az mutatta, hogy nem tudta, milyen lépéseket tegyen ezekben a sorsdöntő

napokban –, míg végül 19-re időzítette annak elmondását.1793 „Mindennek dacára a Führer nagyon pozitív módon közelít Angliához”, jegyezte meg Göbbels. „Még mindig nem készült fel a végső csapásra. Nyugodt körülmények között még egyszer át akarja gondolni beszédét, és ezért is utazik Obersalzbergbe.” Ha London visszautasítja ezt az utolsó ajánlatot, akkor Nagy-Britannia „azonnal egy megsemmisítő csapást fog elszenvedni. Az angolok nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal, hogy minek néznek elébe.” 1794 Berghofi tartózkodása idején Hitler beszélgetést folytatott katonai vezetőivel Nagy-Britannia esetleges megszállásáról, ha a „békeajánlatot” ismét visszautasítják. A megszállás ezeken a beszélgetéseken továbbra is mint az utolsó lehetőség, és nem mint az első lépés szerepelt. A haditengerészet vezetése által az elmúlt év novembere óta folytatott tanulmányokról jelentést tevő Raeder, saját kezdeményezésére már május 21-én, a nyugati offenzíva kezdeti szakaszában felvetette Hitlernek egy esetleges partraszállás gondolatát. 1795 Június 20-án ismét beszéltek a kérdésről, és Hitler Brauchitschcsal is rövid beszélgetést folytatott az ügyről. 1796 A Wehrmacht július 2-án értesült hivatalosan Hitler döntéséről, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén számolni kell egy angliai partraszállással. 1797 Júniusban Raeder arról tájékoztatta Hitlert, hogy a partraszállás csak akkor képzelhető el, ha a Luftwaffe biztosítja a légi fölényt a dél-angliai légtérben.1798 Ezt az előfeltételt ismét megemlítette, amikor július 11-én Obersalzbergben újra találkozott Hitlerrel, és hangsúlyozta, hogy a partraszállást „koncentrált bombázásokkal” kell előkészíteni. A haditengerészet ambíciói jóval túlmutattak a britek megadásának kikényszerítésén, és olyan igényeket vetett fel, melyek miatt Raeder – és Hitler is – kockázatos vállalkozásnak tekintette Nagy-Britannia megszállását. Németországnak erős haditengerészetre lett volna szüksége, hogy meg tudja védeni gyarmatbirodalmát mindenekelőtt az Egyesült Államok várható fenyegetésével szemben. 1799 A haditengerészet érdekeinek előtérbe helyezésére kedvező alkalmat látva Raeder ezért egy minden lehetséges angol–amerikai haditengerészeti szövetséget ellensúlyozni képes, nagy csatahajókból álló flotta kiépítésének tervével hozakodott elő. 1800 Másnap Jodl körvonalazta Hitler előtt egy partraszállással kapcsolatos hadműveleti terv kezdeti változatát. 1801 Július 13-án, szombaton Halderen volt a sor, hogy a Berghofba utazzon, és jelentést tegyen a hadműveleti tervekről. 1802 A partraszállás ezekben is mint az utolsó lehetőség szerepelt. „A Führer továbbra is talányosnak tartja Anglia békekötéssel szemben tanúsított makacs álláspontját”, jegyezte fel Halder. „A választ erre a kérdésre (hozzánk hasonlóan) Anglia Oroszországgal kapcsolatos reményeiben látja, és arra számít, hogy erővel rá tudja kényszeríteni a békekötésre. Valójában ez nagyon idegen a természetétől. Az ok abban keresendő, hogy Anglia veresége a Brit Birodalom széthullását eredményezné.” Halder feljegyzései arról tanúskodnak, hogy Hitler visszakozót fújt attól, amit Göbbelsnek és másoknak mondott. „Ebből Németországnak nem származna semmi haszna. Német vér ömlene azért, amiből csak Japán, az Egyesült Államok és mások húznának hasznot.”1803 A tárgyalás ezúttal csak Angliáról szólt. Hitler már bánta, hogy nem közeledett jobban (angeheuert) a windsori herceghez, amikor az még király volt. Azt latolgatta, hogy mennyire veheti hasznát Sir Oswald Mosleynek, a Feketeingesek, a Brit Fasiszták Szövetsége elnökének. 1804 Még mindig bizonytalan volt abban, hogy milyen lépés lenne célravezető. „Az az érzésem, hogy a F(ührer) még mindig bizonytalan, és nem tudja, mit és hogyan cselekedjen”, jegyezte fel a hadsereghez rendelt segédtisztje, Gerhard Engel, aki éppen azon töprengett, hogy elmondja-e Hitler a Reichstagba tervezett beszédét.1805 Hitlernek Berghofból a linzi acélművekbe és a welsi harckocsigyárba tett rövid látogatásai azt mutatják, hogy továbbra is a terjeszkedés gondolatai foglalkoztatták. Akár sikerül megállapodni a britekkel, akár nem, a jelek szerint a német fegyverek nem sok idő múltán ismét megszólalnak. 1806 Július 16-án Hitler aláírta 16. számú direktíváját „az Anglia ellen irányuló partraszállási hadművelet előkészületeiről”. Bevezetése a következőket tartalmazta: „Mivel Anglia – reménytelen katonai helyzete ellenére – még mindig nem adja érezhető tanújelét megegyezésre való hajlandóságának, egy Anglia elleni partraszállási hadművelet előkészítése, szükség esetén végrehajtása mellett döntöttem. A hadművelet célja az, hogy Anglia megszűnjön bázisa lenni a Németország elleni háború folytatásának, és – ha elkerülhetetlen – Anglia teljes megszállását is magába foglalja.”1807 Ezután következtek a hadműveleti tervek. A bevezetés megfogalmazásai viszont – a „szükség esetén”, a „ha elkerülhetetlen” – továbbra is Hitler kelletlenségét tükrözik. Mindez átragadt hadseregének vezetőire is. Rundstedt, a nyugati csapatok főparancsnoka egyszerűen nem vette komolyan a Fall Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletet, amit Göringnek az a megjegyzése is megerősített benne, mely szerint Hitler bizalmasan közölte vele, hogy nem áll szándékában végrehajtani a hadműveletet. Rundstedt még ahhoz se vette a fáradtságot, hogy megtekintse a partraszálló egységek gyakorlatát. A partraszállás logisztikai nehézségei – a

brit haditengerészet erejét figyelembe véve – számára és mindazok szemében, akik azt alaposan tanulmányozták, leküzdhetetlennek látszottak.1808 Ha a briteknek végre megjönne az eszük, gondolta Hitler, az sokkal jobb lenne a partraszállásnál. A direktíva aláírása után július 19-ére, péntek estére rögzítette a Reichstag-beszéd elmondásának idejét, helyszínül pedig a Kroll Operaházat jelölte ki.1809 Azon az estén a Reichstag katonai díszbe öltözött. A nyugati hadjárat során elesett hat képviselő helyét babérkoszorú foglalta el. Az első sorban csillogó arany vállapjaikkal, mellükön kitüntetésekkel a vezető tábornokok ültek, számosat közülük frissen léptettek elő vezérezredessé vagy tábornaggyá. 1810 (Hitler meglehetősen cinikusan közelítette meg a katonai vezetők előléptetésének kérdését. Ennek a nagylelkű gesztusnak az eredményeként a régi időkhöz hasonlóan – politikai véleményüktől teljesen függetlenül – jobban kötődnek a rendfokozat ajándékozójának tett hűségesküjükhöz. Fizetésüket adómentessé kívánta tenni, s a háború megnyerése esetén nem lett volna szűkmarkú a birtokok adományozásával sem.1811 Ez viszont mit sem változtatott azon a véleményén, hogy a hadsereg vezetése – különösen Brauchitsch és Halder – ismételten bebizonyította, hogy súlyos kívánnivalókat hagy maga után, és a nyugati hadjárat során ismét az ő értékítélete bizonyult helyesnek. 1812) Hitler meggyőző formában volt, s nyugodtabban, kevésbé hisztérikusan beszélt, mint ahogy gyakran szokott. A karzaton helyet foglaló William Shirer csodálta az előadást. „Ma este a hódító és ennek tudatában lévő Hitlert láttuk a Reichstagban, aki ezen túl még nagyszerű színész is, és nagyszerűen kezeli a német lelkületet. Csodálatosan vegyíti a hódító teljes magabiztosságát a szerénységgel, mely oly nagyszerű fogadtatásban részesül a tömegek részéről, ha tudják valakiről, hogy a csúcson áll… Szónoki formájának is a legjobbját hozta… Már többször megcsodáltam, hogyan használja kicsit nőies, kifejezetten művészhez illő kezeit. Ma is ezt tette, nagyszerűen, és keze – valamint testmozgása – legalább olyan kifejező volt, mint szavai és hanghordozása.”1813 Beszédének lényegét, mint ahogy Göbbelsnek a nap egy korábbi szakaszában kifejtette, egy Angliának teendő rövid, de precízen meg nem fogalmazott ajánlat alkotta, mellyel egyben arra is utal, hogy ez az utolsó szava, és a választási lehetőséget meghagyja Londonnak.1814 A nem kevesebb mint két és egy negyed óráig tartó beszéd túlnyomó részében a háború menetét ecsetelgette, dicsérte a parancsnokok katonai teljesítményeit, s felsorolta az előléptetéseket. Amikor a tábornaggyá előléptetett tizenkét tábornok nevéhez érkezett, akkor mindegyiküket tisztelgéssel üdvözölte. Az erkélyen ülő említettek vigyázzállásba vágták magukat, s viszonozták a tisztelgést. 1815 Külön kiemelte Göring szerepét, akit birodalmi marsallá léptetett elő. Göring olyan volt, mint egy új játékot kapott kisgyerek, amikor átvette Hitlertől a rendfokozatával járó rangjelzéseket. 1816 Ezután Hitler Németország helyzetének erősségét hangsúlyozta. Beszédének csupán utolsó perceiben ért el arra a pontra, melyet már mindenki türelmetlenül várt: „a józan észhez intézett felhívását Angliában is”.1817 A „felhívás” jött és ment – ezekkel a szavakkal és nagyon kevés hozzáfűznivalóval. A háborús uszítónak bélyegzett Churchill elleni vádaskodások is elhangzottak. Ezután következett a Nagy-Britannia és a Brit Birodalom megsemmisítésére irányuló fenyegetés, majd képmutató sajnálattal beszélt egy folytatódó háború áldozatairól. Ebben is benne volt a győztes „józan észhez intézett felhívása”. Ennyi volt az egész. 1818 Kész csoda, hogy még a Hitlerhez közelállók is csalódottak voltak, különösen azután, hogy a britek a beszéd elhangzását követő egy órán belül már kategorikusan vissza is utasították az „ajánlatot”. 1819 Hitler helytelenül ítélte meg a Nagy-Britanniában uralkodó hangulatot. Beszéde ráadásul nem is tartalmazott semmit, ami vonzó lehetett volna Churchill ellenfelei számára, akik egy békelobbit alkothattak volna. 1820 A beszéd elmondását követő napon a Hitlerrel találkozó Cianónak értésére adták, hogy a britek válasza a megegyezés minden lehetőségét kizárja. Hitler azt is közölte vele, hogy le fog sújtani Nagy-Britanniára, melynek ellenállása már az első csapások súlya alatt össze fog omlani.1821 Mindez abból a célból hangzott el az olaszoknak címezve, hogy közvetett úton – az ismert csatornákon keresztül – az angolok füleihez is eljusson, és hozzásegítse őket az alaposabb gondolkodáshoz. A Göbbelsszel folytatott beszélgetés során Hitler már más irányvonalat követett. Még mindig nem akarta szó szerint elfogadni a britek válaszát. „Úgy gondolja, hogy még vár egy kicsit.” 1822 A kérdést még akkor is nyitva hagyta, amikor július 21-én a Wehrmacht főparancsnokaival találkozott. 1823 „Nincs világos kép arról, hogy mi történik Angliában”, idézte Brauchitsch Hitler szavait, amikor másnap beszámolt Haldernek a találkozóról. „A fegyveres döntésre irányuló előkészületeket a lehető leggyorsabban be kell fejezni.” Hitler nem engedi, hogy a katonai kezdeményezés kicsússzon a kezéből. Ezzel együtt még a diplomáciai megoldásban is reménykedik. „A Csatornán való átkelést a Führer nagyon veszélyesnek tartja. Ebből a meggondolásból a

partraszállásra csak akkor kerülhet sor, amikor az Angliával való megegyezés minden lehetősége kimerült”, állapította meg Halder. „Anglia helyzete teljesen reménytelen. A háborút megnyertük”, jelentette ki Hitler. Anglia viszont még mindig az Egyesült Államokban és Oroszországban reménykedik. Fennáll az a lehetőség is, jegyezte meg Hitler a londoni válsághangulatról érkező pletykákra utalva, hogy Lloyd George, Chamberlain és Halifax részvételével új kormány kerül hatalomra, mely a békés megoldást választja. 1824 Ha viszont ez nem következik be, akkor a légi offenzíva és a fokozott tengeralattjáró-hadviselés eredményeként Nagy-Britannia szeptember közepére olyan állapotba kerül, hogy végre lehet hajtani ellene a partraszállást. Raedernek a haditengerészet logisztikai helyzetéről a hét közepe tájékán teendő jelentése után napokon belül eldönti, hogy sor kerül-e még az ősz folyamán a partraszállásra. Ha nem, akkor erre csak a következő év májusa előtt nyílik lehetőség. A tengeralattjáró-flotta és a légierő támadásainak intenzitásáról szóló döntés augusztus elején születik meg. Esély van arra is, hogy a partraszállás már augusztus 25-én elkezdődik. Hitler végül rátért arra a kérdésre is, mely már kezdte zavarni: Oroszország álláspontjára. Sztálinnak, állapította meg, megvan a saját programja. Nagy-Britanniával kacérkodik, hogy bent tartsa a háborúban, ezzel lekösse Németországot, és a helyzetet saját terjeszkedési politikája megvalósítására használta ki. Nincs semmiféle arra utaló jel, hogy Oroszország agressziót tervezne Németország ellen. „De – folytatta Hitler – figyelmünket az orosz probléma megoldása felé kell fordítani, és elő kell készíteni a tervezést.” Négytől hat hétig terjedő idő kell a német katonai erő összevonásához. Ennek célja „az orosz hadsereg megsemmisítése, és olyan nagyságú orosz terület elfoglalása, mely szükséges ahhoz, hogy a Berlin és a sziléziai ipartelepek elleni légitámadás veszélyét meg lehessen szüntetni”. Megemlítette a romániai olajmezők védelmének szükségességét is. Nyolcvantól száz hadosztályig terjedő erőre lesz szükség. Fontolgatta annak lehetőségét is, hogy még azon az őszön támadást intéz Oroszország ellen, és enyhít a légiháború Angliára nehezedő nyomásán.1825 A nyugaton elért eredményekkel összehasonlítva, jegyezte meg Hitler Jodl és Keitel előtt már a francia kapituláció idején, „az Oroszország elleni hadjárat gyerekjátéknak (Sandkastenspiel) fog bizonyulni”.1826 Hitler szédítő távlatokat vázolt fel katonai vezetői előtt. Természetesen egyik irányba se kötelezte el magát. A mindig is tabunak számító kétfrontos háború gondolata viszont már felmerült. Az 1920-as évek óta a bolsevizmus szétzúzása és a Lebensraum megnyerése érdekében a Szovjetunióval való leszámolást hangoztató Hitler most paradox módon stratégiai meggondolásokból tért vissza az Oroszország elleni háború gondolatához: ezzel akarta rákényszeríteni leginkább áhított barátját, a kedvezőtlen helyzetben is magát makacsul tartó Nagy-Britanniát a megegyezésre. A bolsevizmus szétzúzásának ideológiai célja, bár nyilvánvalóan részét képezte Hitler meggondolásainak, ezúttal másodlagosnak bizonyult Nagy-Britannia háborúból való kikapcsolásának stratégiai szükségességével szemben. 1827 Ez már azoknak a nehézségeknek a jele volt, melyekbe Hitler belemanőverezte magát. Nagy-Britannia nem volt hajlandó az ő szabályai szerint játszani. De a katonai lecke – mely megadásának szükségességét hangoztatta, s melynek a német közvélemény is várakozással nézett elébe –, maga is tudta, veszélyes ügynek ígérkezett. Ezért most annak a lépésnek a megtétele felé közeledett – és tábornokai többségének sem volt ellene kifogása –, melyet kevésbé veszélyesnek tartott: támadásra készült a Szovjetunió ellen. A hadsereg – a Sztálin balkáni államokra gyakorolt nyomásának következtében Dél-Oroszországban lezajló csapatösszevonások miatt valóban nyugtalankodó – vezetése már június közepén újabb kilenc gépesített hadosztállyal egészítette ki azt a tizenöt hadosztálynyi erőt, melyet eredetileg is keletre akart átcsoportosítani. 1828 Július 3-án Halder, Hitler parancsa nélkül, de nyilvánvalóan a Külügyminisztériumból, Weizsäckertől származó információk alapján késznek mutatkozott az irányváltásra és „a Führer szellemében dolgozni”, amikor megfelelőnek tartotta az alkalmat egy Szovjetunió elleni hadjárat lehetőségeinek kipróbálására. Az ezúttal Hitler előtt járó vezérkari főnök arra szólította fel hadműveleti tervezőit, hogy mérjék fel „egy olyan katonai beavatkozás követelményeit, melyek ahhoz szükségesek, hogy Oroszországot rá lehessen kényszeríteni Németország Európában betöltött meghatározó szerepének elismerésére.1829 Hitler még mindig kerülte, hogy meghozza végleges döntését Nagy-Britannia ügyében. 1830 Mindenesetre az a benyomás alakult ki, hogy amikor július 22-i rádióbeszédében Lord Halifax hivatalosan is visszautasította „békeajánlatát”, azt Hitler „Anglia végső visszautasításaként” értékelte, és el is indult – ahogy később bebizonyosodott, utolsó – bayreuthi útjára, hogy megnézze a Götterdämmerungent (Istenek alkonyát). „A kocka el van vetve”, jegyezte fel Göbbels. 1831 Valójában a kocka nem volt elvetve. Hitler még mindig nem tudta, hogyan tovább.

Arról már régen meggyőzte magát, amit a német propaganda kürtölt világgá. Ő volt az, aki a békét akarta. A zsidó plutokrácia által támogatott Churchill volt a háborús uszító, a győzelem akadálya. Bayreuthi tartózkodása idején Hitler utoljára találkozott ifjúkori barátjával, August Kubizekkel. Elmondta a szokottnál is hiszékenyebb Kubizeknek, hogy a háború megakadályozta minden nagy tervét Németország újjáépítésére. „Nem azért lettem a Nagy Német Birodalom kancellárja, hogy háborút szítsak!”, jelentette ki. Kubizek ezt elhitte neki. 1832 Valószínűleg Hitler is elhitte saját magának. Bayreuthból Obersalzbergbe utazott. A hadsereg vezetése Hitler obersalzbergi tartózkodása alatt értesült Raedertől, hogy a haditengerészet szeptember 15-e előtt nem tud felkészülni az Anglia elleni hadműveletre. A partraszállásra, az apály és dagály függvényében, legkorábban csak szeptember 26-án kerülhet sor. Ha ez a dátum nem bizonyul megfelelőnek, akkor arra csak a következő év májusában kerülhet sor. 1833 Brauchitschnak kétségei voltak, hogy a haditengerészet az ősz folyamán meg tudja teremteni az alapokat egy partraszálláshoz. (Tulajdonképpen a haditengerészet is arra a megállapításra jutott, hogy nagyon nem tanácsos egy partraszállást még abban az évben megkísérelni, és egy bármikor végrehajtandó partraszállási kísérlet elképzelését is nagyon szkeptikusan kezelte. 1834) Halder egyetértett Brauchitschcsal, hogy kedvezőtlen időjárási viszonyok esetén el kell vetni mindenfajta hadművelet gondolatát. A hátrányos politikai és katonai helyzetre a megoldást viszont csak a hadművelet következő évre történő elhalasztásában látták. Annak lehetőségét latolgatták, hogy Nagy-Britannia tengerentúli pozícióinak meg-rendítése érdekében az olaszok egyiptomi támogatása mellett támadást indítanak Gibraltár, Haifa és Szuez ellen, s ráveszik az oroszokat is arra, hogy nyomuljanak be a Perzsa-öbölbe. A baráti kapcsolatok kiépítése érdekében az Oroszország ellen intézendő támadás gondolatát elvetették.1835 Hitler közben négyszemközt Jodllal is konzultált. Július 29-én megkérdezte a Wehrmacht hadműveleti törzse főnökének véleményét a hadsereg keletre történő átcsoportosításáról, és az után érdeklődött, elképzelhető-e az, hogy még az ősz folyamán támadást indítsanak az oroszok ellen, és vereséget mérjenek rájuk. Jodl ezt gyakorlati okok miatt kizártnak tartotta. Hitler közölte, hogy ebben az esetben viszont teljes titoktartásra van szükség. Megvalósíthatósági tanulmányokat kell készíteni, de ezek ismerete csupán néhány törzskari tisztre korlátozódhat. Érdekes módon a Wehrmacht nem várt Hitler parancsára. „A hadsereg”, jegyezte meg később Jodl, „már akkor ismerte a Führer szándékait, amikor ezek a kérdések még csak a mérlegelés tárgyát képezték. Ezért még a parancs kiadása előtt elkészült egy hadműveleti terv.” Későbbi elmondása szerint a felügyelete alatt álló Nemzetvédelmi Osztályon (Abteilung Landesverteidigung) dolgozó Bernhard von Lossberg vezérőrnagy „saját kezdeményezése alapján” (aus eigenem Antrieb) már júliusban elkezdett dolgozni „egy oroszországi hadjárat hadműveleti tanulmányán” (an die Bearbeitung einer Operationsstudie für einen Russlandfeldzug). 1836 Az eseményeknek ebben a szakaszában a nagy vonalakban kidolgozott terveket egyszerűen csak szükség esetére készenlétben tartották. Hitler Jodllal folytatott beszélgetése arra utalt, hogy ez most bekövetkezett. Lossberg egyik tagja volt annak a Jodlhoz tartozó és Warlimont parancsnoksága alatt dolgozó négyfős együttesnek, mely Bad Reichenhall állomásán az Atlas különvonat étkezőkocsijában üldögélt, amikor Jodl lejött a Berghofból, és beszámolt a Hitlerrel folytatott beszélgetéséről. 1837 Warlimont elmondása szerint a hallottak – a rettegett kétfrontos háborúról szóló elképzelések – hatására kialakult feszültség egyórás heves vitát eredményezett. Jodl Hitler álláspontját hangoztatva váltig állította, hogy jobb most, Németország ereje teljében megindítani a bolsevizmus elleni, elkerülhetetlen háborút, mint egy későbbi időpontban; 1941 őszére a keleten aratott győzelem a Luftwaffét is fejlődésének csúcsára lendíti, és bevethető lesz Nagy-Britannia ellen. 1838 Mindenfajta tiltakozás ellenére – azt már nem lehet tudni, hogy háború utáni beszámolójában Warlimont eltúlozta ezeket vagy sem – az „Aufbau-Ost” (keleti felépítmény) fedőnevet viselő megvalósíthatósági tanulmány készítése egy csapásra felgyorsult. 1839 Két nappal később, július 31-én Hitler a katonai vezetőivel találkozott a Berghofban. Raeder megismételte haditengerészeti tervezőinek megállapítását, mely szerint egy Nagy-Britannia elleni partraszállás megkísérléséről szeptember 15-ig szó sem lehet, s az akció jövő év májusára történő elhalasztását javasolta. Hitler nyitva akarta tartani maga előtt a döntési lehetőséget. Az idő múlásával egyre nehezednek a dolgok. A légitámadásokat azonnal el kell kezdeni. Ezek alapján lehet megállapítani Németország relatív erejét. „Ha a légiháború eredményei nem bizonyulnak kielégítőnek, akkor a partraszállási előkészületeket le kell állítani. Ha az lesz a benyomásunk, hogy az angolok megtörtek, s ennek hatása hamar megmutatkozik, akkor folytatni kell a támadást”, jelentette ki Hitler. A partraszállással kapcsolatban továbbra is kétségei voltak. Nagy a kockázat; azonban, tette még hozzá, az elérhető nyereség is nagy. Ő viszont ekkor már a következő lépésen gondolkozott. Mi történik, ha nem kerül sor a

partraszállásra? Ismét visszakanyarodott azokhoz a reményekhez, melyeket Nagy-Britannia táplált az Egyesült Államok és Oroszország iránt. Ha Oroszországot sikerül megsemmisíteni, akkor a japánok erejének Távol-Keleten történő megnövekedése következtében a britek szempontjából az Egyesült Államok is elveszettnek tekinthető. Oroszország „az a tényező, melyre Anglia leginkább támaszkodhat”. A britek „teljes mélypontra” kerültek. Most kezdenek magukhoz térni. Oroszországot megrázták a nyugaton lezajlott események. A britek kapaszkodnak, és abban bíznak, hogy az elkövetkező néhány hónap során a helyzet megváltozik. Ezzel el is jutott nagy horderejű következtetéséhez: Oroszországot ki kell kapcsolni az egyenletből. Halder jegyzetei őrzik Hitler érvelését. „Oroszország szétzúzásával Anglia utolsó reményei is szerteoszlanak. Németország ekkor Európa és a Balkán urává válik. Döntés: Oroszország szétzúzásának a harc részét kell képeznie. 1941 tavasza. Oroszország minél előbb megsemmisül, annál jobb. A támadás csak akkor éri el célját, ha az orosz államot egyetlen csapással, alapjaiban sikerül megingatni. Az ország bizonyos részének megszállása nem jelent megoldást. Tétlenül megvárni a következő telet veszélyes. Jobb tehát egy kicsit tovább várni, de azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy Oroszországot meg kell semmisíteni… Ha 1941 májusában elkezdjük, akkor van öt hónapunk a feladat elvégzésére.” 1840 1938-tól és 1939-től eltérően, amikor tábornokai féltek egy Nagy-Britannia elleni háborútól, most egyetlen jel se mutatott arra, hogy elborzadtak volna a hallottaktól. (Mint ahogy már említettük, Halder – kiszimatolva, mi lóg a levegőben – arra számított, hogy Hitler a hónap elején szóba hozza egy katonai intervenció lehetőségét, mellyel Németország meghatározó szerepének elismerésére lehetne kényszeríteni az oroszokat.) 1841 A szovjet hadipotenciál végzetes alábecslésében Hitler és parancsnokai között teljes volt a nézetazonosság. A szovjet hadseregről csak szegényes felderítési adatok álltak rendelkezésre. A hadipotenciál alábecslését viszont nem kizárólag a felderítés gyengesége eredményezte. A szlávok lenézése könnyen összekeveredett azzal a megvetéssel, melyet a bolsevizmusnak sikerült kivívnia magával szemben. Lengyelország felosztása során a szovjet tábornokok nem gyakoroltak mélyebb benyomásokat a németekre. A Vörös Hadsereg gyászos finnországi teljesítménye (ahol a gyengén felszerelt finn csapatok az 1939–40-es Téli Háború idején váratlan és súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek) egyáltalán nem járult hozzá a kialakult kép javulásához. Ehhez társult még az a nyilvánvaló őrültség, mellyel Sztálin megsemmisítette saját tisztikarát. Míg egy Nagy-Britannia elleni támadás továbbra is veszélyes vállalkozásnak tűnt, a Szovjetunió elleni hadjárat terve nem keltett különösebb riadalmat. Ott egy igazi villámháborúra lehetett számítani.1842 A Berghofban lezajlott találkozó másnapján Hitler „a végső megadás kikényszerítésére” aláírta 17. sz. direktíváját a Nagy-Britannia elleni légi és tengeri háború intenzitásának fokozásáról. A terrorbombázásokról szóló döntések jogát – a direktívában alá is húzva a mondatot – kizárólagosan saját magának tartotta fenn.1843 Az offenzívának négy nap múlva kellett megindulnia, de aztán nyolcadikáig elhalasztották. A kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt ez a dátum is kitolódott 13-ára. 1844 Ettől kezdve a német vadászgépek a Királyi Légierőt le akarták söpörni az égboltról. Egymást követő hullámokban indult meg a támadás Dél-Anglia repülőterei ellen. Spitfire-ek Hurricane-ok és Messerschmittek gurultak ki a kifutópályákra, emelkedtek a magasba, majd buktak alá, s lőtték egymást a drámai és heroikus légi csaták során, melyek kimenetelétől most NagyBritannia sorsa függött. A Berlinből érkező első, derűlátó hírek hamarosan nagyon is félrevezetőnek bizonyultak. 1845 A feladat meghaladta a Luftwaffe erejét. Kezdetben a fiatal brit pilótáknak még fogcsikorgatva is alig sikerült kitartani, de később fokozatosan felszálló ágba kerültek. Hitler parancsa ellenére, melynek értelmében csak ő rendelhette el a terrorbombázást, a Luftwaffe száz gépe – Göring augusztus 2-i, pongyolán megfogalmazott parancsa alapján – augusztus 24-én éjszaka támadást intézett London East End városrésze ellen. Másnap éjszaka, megtorlásul, a Királyi Légierő végrehajtotta első, Berlin elleni légitámadását. 1846 Bár ezek a támadások nem bizonyultak elég hatékonynak, mégis szinte sokkolták Berlin lakosságát. Göring egyszer tréfásan kijelentette, hogy ha az angol gépek valamikor is elérik Németországot, akkor őt nem Hermann Göringnek, hanem Hermann Meiernek hívják. Ettől kezdve a csípős berlini nyelvek csak „Herr Meierként” emlegették.1847 Berlin bombázását Hitler gyalázatnak minősítette. 1848 Szokása szerint súlyos megtorlással fenyegetőzött. „Letöröljük városaikat a föld színéről! Véget vetünk az éjszakai kalózok tevékenységének”, 1849 – dühöngött a Sportpalastban szeptember 4-én elmondott beszédében. Göringgel is megbeszélést folytatott a megtorlásról. Szeptember 7-től elkezdődött London éjszakai bombázása. 1850 Most az angol főváros lakosai érezhették éjszakáról éjszakára a rettegést. A terrorbombázásokra való áttérés egyben a partraszállás gondolatának feladását is jelentette, amit Hitler teljes szívvel valójában soha nem támogatott. Göringnek egy időre sikerült meggyőznie, hogy Nagy-Britanniát a tárgyalóasztalhoz lehet bombázni anélkül, hogy a német csapatok megkísérelnék a veszélyes partraszállást. 1851 De

bármilyen félelmetes is volt a „Blitz”, a Luftwaffe egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy Nagy-Britanniát engedelmességre kényszerítse. A Luftwaffe hadműveleti törzsének (Luftwaffenführungstab) főnöke, Otto Hoffmann von Waldau tábornok az Angliai Csata csúcspontját követően egy hónappal megállapította, hogy egy négyszer nagyobb légiflottára lett volna szükség Anglia térdre kényszerítéséhez. 1852 Szeptember 10-e és 13-a között számos jel utalt arra, hogy Hitlert nagyon lehűtötte egy partraszállás gondolata. 1853 Szeptember 14-én közölte parancsnokaival, hogy az Oroszlánfóka hadművelet – Nagy-Britannia megtámadásának hadműveleti terve – feltételeit nem sikerült megteremteni. A katonai vezetők maguk se hittek abban, hogy ilyen körülmények között sikeresen végre lehet hajtani a partraszállást. 1854 „A megbeszélés során az a benyomásom alakult ki”, írta Nicolaus von Below sok évvel később, „Hitler feladta a reményt, hogy a következő év tavaszán sikeres partraszállást hajthat végre Anglia ellen. 1940 őszén a nagy ismeretlen, a lényegében rögtönzött partraszállás gondolata ijesztő volt számára. Elbizonytalanodott.”1855 Közben a légiharcok intenzitása a Csatorna fölött szeptember első két hetében egyre fokozódott, és 15-én, vasárnap érte el a csúcspontot. A Wehrmacht két hét alatt 182 gép elvesztését ismerte be, melyből negyvenhárom elvesztése egyedül erre a 15-i napra esett. 1856 A „Blitz” borzalmai még hónapokon át rettegésben tartották az angol városokat. A legnagyobb pusztításra november 14-én éjszaka, Coventry bombázásakor került sor, amikor a német támadások súlypontja áttevődött a Londonnál könnyebben elérhető közép-angliai ipari övezetekre. 1857 Az Angliai Csata viszont véget ért. Hitler soha nem volt meggyőződve arról, hogy a német légi offenzíva sikeresen megteremtheti az alapokat egy partraszálláshoz, mellyel kapcsolatban különben is erős kétségei voltak. Szeptember 17-én meghatározatlan időre elrendelte a Fall Seelöwe hadművelet – lélektani megfontolásokból nem lemondását – elnapolását.1858 A békekezdeményezések kudarcba fulladtak. Az égbolt uralmáért vívott harc sikertelenül zárult. Közben, szeptember 3-án az USA ötven rombolóból álló ajándéka Nagy-Britanniának, melyet Rooseveltnek az izolációs politika híveinek kezdeti heves ellenállása ellenére sikerült keresztülvinnie, egyértelműen arra mutatott, hogy – a kiöregedett hadihajók korlátozott hasznavehetőségével együtt – közeleg az a belátható idő, amikor Nagy-Britannia az USA egyelőre még szunnyadó katonai potenciáljára is számíthat. 1859 Egyre sürgetőbbé vált Anglia kikapcsolása a háborúból. 1940 őszén a választási lehetőségek még mindig nem zárultak be Hitler előtt. Esély kínálkozott arra, hogy a földközitengeri és a közel-keleti erősségek ellen indított támadásokkal Angliát esetleg tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni. Amikor ezek az esélyek is elhalványultak, akkor Hitler számára egyetlen lehetőség maradt: az, ami megítélése szerint nem csupán stratégiailag volt elkerülhetetlen, hanem egyik legrégebbi ideológiai rögeszméjében is megtestesült. Erre a pontra csak 1940 decemberében jutott el. Ekkor jött el a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratra való felkészülés ideje.

III. Hitlernek nem volt elég ereje ahhoz, hogy a háborút a számára kívánatos eredménnyel fejezze be. Németországon belül annak megakadályozásához sem volt elég ereje, hogy a Birodalom kormányzása egyre ellenőrizhetetlenebbé váljon. A már a háború előtt is nyilvánvaló tendenciák – a párt–állam megoldatlan dualizmusa, a világosan nem meghatározott vagy egymást fedő hatáskörök, a különböző politikai területek kezelésére felhatalmazott, rögtönzéssel életre hívott „különleges hatóságok” (Sonderbehörden) egyre szélesebb körű elterjedése, a teljes közigazgatási zűrzavar – erre az időszakra ugrásszerűen felerősödtek. Nem arról van szó, hogy Hitler „gyenge diktátor” lett volna. 1860 Hatalmát minden fronton elismerték és elfogadták. Ismert akarata ellenére semmi lényeges dolog nem történhetett. A tömegek részéről óriási támogatást élvezett. Ellenzéke demoralizálódott, és elvesztette minden reményét. Nem kellett megküzdenie semmiféle olyan kihívással, mely veszélyessé válhatott volna számára. Az ellenőrzés alól történő kicsúszás nem jelentette Hitler hatalmának csorbulását. Az viszont bebizonyosodott, hogy ez a hatalom – természeténél fogva – a kormányzás hagyományos módszereinek eróziójára és aláásására épült, és képtelen volt egy rohamosan növekvő, bonyolult szerkezetű Birodalom kormányzását minden részletre kiterjedően ellátni. Erre még egy Hitlernél tehetségesebb, energikusabb és szorgalmasabb vezető se lett volna képes. A háború első hónapjaiban ráadásul – mint ahogy már láthattuk – Hitler hosszabb időszakokat töltött távol Berlintől, és akkor is főként a katonai eseményekkel volt elfoglalva. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy rajta tartsa a kezét a Birodalom irányításán, és abból kellő szakértelemmel részt is vállaljon. Az 1938 februárja óta nem ülésező kabinetet helyettesítő kollektív kormányzati szerv és a hatalom részleges, de valós átruházásának (amitől Hitler folyamatosan elzárkózott, mivel saját hatalmának veszélyes csorbulását látta benne) teljes hiánya elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy

felgyorsult minden olyasminek a széthullása, ami valaha is egy szervesen összefüggő kormányzati rendszerre emlékeztetett. A kollektív kormányzásra hasonlító jegyek folyamatos eróziója egyáltalán nem csökkentette Hitler hatalmát, sőt éppen ellenkezőleg, annak még nagyobb hangsúlyt adott. Mivel ez a szétesés –  okként és okozatként – együtt járt a Hitler ideológiai céljaival támogatott darwini küzdelemmel, „a Führer szellemében végzett munka” folyamatából fakadó radikalizáció is ugyanilyen elkerülhetetlenül felgyorsult. 1861 Lengyelország 1939 szeptemberében történt lerohanása előtt a birodalmi kormányzás háború idején adódó, gyakorlati feladatainak ellátása során kevés tervszerűség volt felfedezhető. A legtöbb dolgot, szokás szerint, rögtönzéssel oldották meg.1862 Az 1938-ban létrehozott Birodalmi Védelmi Tanácsból (Reichsverteidigunsrat) – mely mindössze két alkalommal ülésezett, akkor is csak azért, hogy Göring terjengős beszédét végighallgassa – 1939 augusztusának végén megalakították a Birodalom Védelmének Minisztertanácsát (Ministerrat für die Reichsverteidigung). Úgy tűnik, mindez Göring ötlete volt, s – mint rendszerint – a látszat, valamint saját fontosságának hangsúlyozása kedvéért történt. Hitler a maga részéről kész volt erre a gyakorlatilag jelentéktelen, saját hatalmát számottevően nem csorbító és adminisztratív terheit csökkentő engedményre, ami egyben fel is gyorsította a háborús erőfeszítésekhez szükséges rendeletek gyorsabb meghozatalát. Nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy ezzel kijelölt utódja hiúságát legyezgette, és némi kárpótlást nyújtott számára azért, hogy köztudottan az ő szándékai ellenére indított Nagy-Britannia ellen háborút, ráadásul ezzel még Göring iránta érzett elkötelezettségét is tovább mélyítette, tehát a döntés bizonyos értelemben saját hatalmának biztonságát is erősítette. Semmiféle előkészület nem történt még egy ilyen testület létrehozására, amikor Hitler kiadta erre a szóbeli utasítást, melyet a Birodalmi Kancellária hivatalnokai órákon belül rendelet formájába öntöttek. A Birodalmi Belügyminisztérium kirívóan értelmetlen és felesleges Alkotmányügyi Osztályának (Verfassungsabteilung) vezetője is csak az újságokból értesült az új testület létrejöttéről. Osztályán senkivel sem konzultáltak erről a kérdésről. A Minisztertanácsnak hat állandó tagja volt: Göring (elnök), Frick (teljes körű közigazgatási meghatalmazott), Funk (teljes körű gazdasági meghatalmazott), Lammers (a Birodalmi Kancellária vezetője), Keitel (a Wehrmacht Főparancsnokságának vezetője), valamint Hess (Hitler pártbéli helyettese). A tanácsnak belső ügyekben joga volt törvényerejű rendeleteket kiadni. Megalakításával nem egy „háborús kabinetet” kívántak létrehozni. A külügy- és a propagandaminiszter nem volt tagja a testületnek. Ami a legfontosabb, a rendeleteket Göring, Frick és Lammers írta alá, de azokat, a hagyományos törvényektől eltérő módon, nem kellett Hitler elé terjeszteni. Hitler – mindenesetre – volt annyira körültekintő, hogy saját jogai védelmében olyan korlátozásokkal élt a tanáccsal szemben, hogy határozatait szükség esetén felülbírálhatta. Saját hatalmát csak delegálta a tanácsra, de át nem ruházta. A testület gyakorlatilag csak néhány alkalommal, utoljára 1939 novemberének közepén ült össze. Rendeleteinek túlnyomó többsége viszonylag rutinjellegű közigazgatási és gazdasági ügyeket érintett, és jórészt rendelettervezetként, s nem kollektív döntésként került a nyilvánosság elé. A jelenlétet követelő nagyszámú minisztériumi képviselő részvétele a tanács néhány ülését is egy nagy, ormótlan rendezvénnyé, tehát pontosan azzá tette, amit elkerülni szándékoztak. Göring tanács iránti érdeklődése megszűnt. Hitler a legnagyobb örömmel látta az új testület elsorvadását. A törvényhozási folyamat felgyorsítására létrehozott, Frickből, Funkból és Keitelből álló „Háromfős Kollégium” (Dreierkollegium) se bizonyult sikeresebbnek. A trió gyakorlatilag egyetlenegyszer sem ült össze. A rendelettervezeteket egyszerűen egyeztették a másik két féllel. A hatásköri átfedéseket és ütközéseket soha nem oldották meg. A kollektív kormányzás újraélesztésére tett halovány kísérletek az első lépésnél tovább soha nem jutottak. Részben Göring saját önkényes stílusa, valamint az „akaratot” elsődlegesnek és kizárólagosnak tartó meggyőződéséből fakadó közigazgatási alkalmatlansága miatt minden, vezetése alatt álló kollektív testület eleve halálra volt ítélve. A hivatali bürokrácia iránti megvetése – Hitlerhez hasonlóan – egyben azt is jelentette, hogy azon gátlástalanul átgázolt, s a háború alatt a Birodalom védelme szempontjából nem feltétlenül szükséges rendeletalkotás megszüntetését pártfogolta.1863 És ami még fontosabb, Hitler rendkívüli érzékenysége hatalmának mindenfajta csorbításával és saját, minden gátló körülménytől mentes, egyszemélyi vezetésének korlátozásával szemben már eleve megakadályozta azt, hogy valós kormányzati szerepet engedjen át Göringnek, és egy igazi „háborús kabinet” jöhessen létre. Hitler minden, saját cselekvési szabadságát korlátozó vagy pozícióját esetleg belülről veszélyeztető dologgal szembeni érzékenységének tudható be az is, hogy 1942-ben meghiúsította Lammers erőtlen kísérletét, hogy visszaállítsa a kabinetülések rendjét, sőt még azt is megtiltotta, hogy miniszterei alkalmanként, egy-egy este söröskorsót emelgetve összejöjjenek.1864

Hitler most már nagyon eltávolodott a Birodalom napi irányításától, de nem akadt egyetlen ember sem, kollektív testületről már nem is beszélve, aki a keletkezett űrt betöltötte volna. A közigazgatási zűrzavar egyre fokozódott. A miniszterek vagy államtitkáraik időről időre az ágazati vezetők megbeszélésén (Chefbesprechungen) találkoztak, s próbálták megoldani az elmérgesedett konfliktusokat, vagy kicsinyes alkudozással igyekeztek valami kompromisszumos megoldást találni. Ezek a találkozók nem helyettesíthették a kabineten keresztül megvalósuló kormányzati koordinációt. A háború előrehaladtával ezek a megbeszélések egyre inkább tömeggyűlésekre kezdtek hasonlítani, és távolról se emlékeztettek olyasmire, ami azt a célt szolgálta volna, hogy tárgyalásos úton egyensúlyt teremtsenek a tárcaérdekek között. 1865 Mindenesetre a hatalmi pozícióban lévő minisztereknek, mint például Göbbelsnek, akik bejáratosak voltak Hitlerhez, vajmi kevés szükségük volt erre a testületre. Ha nem az ő érdekeiknek megfelelően alakultak a dolgok, akkor közvetlenül a legfelsőbb fórumhoz fordulhattak, ahonnan rendszerint meg is kapták az általuk óhajtott felhatalmazást. Göbbels Propaganda-minisztériumához, valamint a Göring-féle Négyéves Terv Szervezethez, a Ley-féle Lakásügyi Főbiztossághoz vagy Himmler SS-éhez hasonló, hataloméhes „különleges hatóságoknak” a birodalomépítő ambíciói biztosítékot jelentettek arra, hogy a konfliktusok a rendszer természetéből fakadjanak, és elmérgesedjenek.1866 A megkülönböztetett helyzetben lévőkön kívül a miniszterek számára egyedül Lammers jelentette a kapcsolatot Hitlerhez. Nem sokkal a háború kezdete után Hitler kijelentette, hogy csak akkor keressék meg egy megoldásra váró problémával, ha a kérdéssel kapcsolatban már minden kormányzati ágazat vezetője világosan kifejtette álláspontját. A különböző ügyeket – a tisztán katonai kérdéseken kívül – csak Lammers terjeszthette Hitler elé.1867 Ezért mindenfajta vita Hitler szintje alatt zajlott, aki aztán az olimposzi magaslaton trónolva nyugodtan a darwini küzdelem győztesének pártjára állhatott. Ez nem is annyira egy gondosan kimunkált „oszd meg és uralkodj” stratégia volt, hanem szükséges és elkerülhetetlen következménye annak, hogy óvta vezetői pozícióját, nehogy belemerüljön a konfliktusok mocsarába, melynek mélyülését vezetői módszere – és a mögötte meghúzódó ideológiai dinamizmus – óhatatlanul elősegítette.1868 A nemzetiszocializmus ideológiai mozgatórugója elválaszthatatlanul összefonódott a rezsimen belüli és arra jellemző konfliktusokkal. A Hitler „küldetésében” (ahogy néhány fanatikus híve ezt felfogta) megtestesülő ideológiai hajtóerő nélkül a kormányzat egymással versengő hitbizományokra és egymást pusztító vetélytársakra történő, már-már az anarchia határát súroló széthullása megmagyarázhatatlan lenne. Más, fasiszta jellegű rezsimeknél, beleértve Mussolini rendszerét is, nem volt tapasztalható hasonló, kifejezetten a kormányzat szétesésére utaló tendencia. A Harmadik Birodalom „halmozódó radikalizációjának” hajtóereje, a faji megtisztulás a Hitler által képviselt birodalom „látomásában” keresendő.1869 A háború megindulása – mint ahogy már a lengyelországi események nyílt barbarizmusba fordulásánál és Németországon belül az eutanáziaakció beindításánál is tanúi lehettünk – jelentős mértékben fokozta Hitler elkötelezettségét, hogy régi ideológiai céljait megvalósítsa. 1870 A belső radikalizáció viszont már túlmutatott Hitler személyes érintettségén. A „látomásának szellemében végzett munka” a siker kulcsát jelentette a rezsim belső háborújában. Mindazok, akik a szó szoros értelmében a „Führer szellemében dolgoztak”, a pártban és a hozzá tartozó szervezetekben, főként az SS-ben találták meg a helyüket. A párt – ez a bürokratikus szervezet, melynek belső összetartó erejét a hosszú távú ideológiai célok érdekében saját, nem bürokratikus vezetésre törekvő szándéka zúzta szét – a háború kezdetekor főként a propaganda, az ellenőrzés és a mozgósítás körül forgó új és megszaporodott feladatokkal találta magát szembe. E vonatkozásban jelentős lépésnek számít, hogy a most már birodalmi védelmi biztosokká kinevezett gauleiterek igen széles hatáskört kaptak a regionális közigazgatás irányításában. 1871 Ez azzal a szándékkal történt, hogy élénkebb tevékenységre serkentse a közigazgatást, és ugyanabban a szellemben mozgósítsa a lakosságot, mint a hőskorban, „a harc időszakában”. Ez viszont az adminisztratív átfedések egy újabb áthatolhatatlan rétegének kialakulását jelentette, a zavart, a konfliktusok sorozatát és a káoszt eredményezte. Hitler kínosan vigyázott arra, hogy megőrizze a gauleiterei lojalitását. A tekintélyesebb gauleiterek számára még elérhetőnek is bizonyult. A birodalmi vezetők és gauleiterek időről időre megtartott értekezletén Hitler volt a vezérszónok; természetesen azzal a céllal, hogy továbbra is megőrizze a legmegbízhatóbb „régi harcosok” lojalitását, és megadja a cselekvés fő irányvonalát, mely aztán gyakran belefulladt az állami bürokráciába. 1872 Ezek az összejövetelek aligha tekinthetők többnek lelkesítő propagandarendezvénynél. Hivatalos megbeszélésekre nem került sor. Mint ahogy ez kormányának minisztereivel szemben is szokása volt, Hitler kínosan vigyázott arra, hogy elkerüljön minden olyan találkozót, melyet nem felülről szerveztek számára. Az 1940 nyarán Bécs gauleiterévé

kinevezett Baldur von Schirach szerint Hitler összeesküvésnek tekintett minden, háromnál több gauleiter részvételével megtartott nem hivatalos találkozót. 1873 A párt csúcsán Hess a háború megindulása után se rendelkezett nagyobb hatalommal a gauleiterek fölött, mint azt megelőzően.1874 Hivatala csak elvétve gyakorolt némi befolyást a politikára, de továbbra se adta fel kísérleteit, hogy nyomást gyakoroljon az állami szervekre az olyan kérdésekben, melyek – mint a faji probléma – a nemzetiszocialista ideológia központi kérdését jelentették.1875 1940-ben ezen kérdések felvetésének intenzitása meg se közelítette azt, ahogy ezek az ezt követő másfél év során jelentkeztek. Amikor Bormann 1941 májusában de facto átvette a párt vezetését, és egy hónappal később elkezdődött az oroszországi hadjárat, a párt politikai befolyásának mértéke és beleszólása a politikába már más összefüggésben jelentkezett. A következetlenség és a belső ellentmondások viszont megmaradtak. Ezek feloldása mindenki erejét meghaladta volna, bármilyen hatalommal is rendelkezik. Ezek magából a párt természetéből és annak a Vezérnek a szándékaiból fakadtak, akinek a párt a szolgálatába szegődött. A pártnak a megszállt területek kínálták a legnagyobb mozgásteret. Az előző fejezetben már említettük, hogy Hitler milyen széles körű hatalmat biztosított Forster és Greiser gauleitereknek a bekebelezett területeken. Az Ausztriában és a Szudétaföldön kialakult minta alapján a pártvezetők birodalmi kormányzóként egyben a polgári közigazgatás vezetői is voltak. Ez sokkal nagyobb befolyást biztosított számukra, mint a „Régi Birodalom” területén. 1876 1940 szeptemberében Hitler külön nyomatékkal jelentette ki, hogy keleten „egyedül az ő gauleitere a felelős a rábízott feladatok végrehajtásáért”, és tilos őket a Birodalomban érvényes jogi korlátok közé szorítani. 1877 A nyugati hadjáratot követően hasonló, különleges státuszt biztosítottak Elzász, Lotaringia és Luxemburg polgári közigazgatása vezetőinek is. Ennek ellenére a Westmark nevet viselő új Reichsgau vezetőjének, Josef Bürckel gauleiternek nem sikerült valóra váltania azt a törekvését, hogy Lotaringia után (ahol ő volt a polgári közigazgatás vezetője) a Saar-Pfalz pártkörzetet is hozzá csatolják. Gaujának pártvezéreként befolyása párhuzamosan érvényben volt (és gyakran ütközött) Lotaringia polgári közigazgatása vezetőinek befolyásával.1878 A hatalmi harcok és a szervezeti konfliktusok még keleten se csökkentek, ahol pedig a párt és az állam dualizmusa megoldottnak tűnt.1879 Ezeken a területeken a birodalmi miniszterek és a megszállott területek irányításával megbízott, Hitler által kinevezett vezetők közötti konfliktusoknak egyértelmű volt a kimenetelük. De a pártvezéreknek és Hans Franknak mint főkormányzónak ki kellett békülni az SS – saját hűbérbirtokukon belül gyakorolt – szinte korlátlan hatalmával. Arthur Greiser, a Wartheland birodalmi kormányzója igen jó kapcsolatban volt Himmlerrel, valamint az SS és a rendőrség poseni parancsnokával, Wilhelm Koppéval. Az SS tagjaként Greiser teljesen elkötelezte magát az etnikai harc mellett, melyet Himmler szorgalmazott (aki új beosztásában mint a keleten zajló brutális áttelepítési programot felügyelő, és a németség konszolidálásáért felelős birodalmi megbízott, a Warthegaut tartotta a legfontosabb tartománynak). Greiser körzetében ezért csak elvétve fordultak elő konfliktusok. A szomszédos Danzig–Nyugat-Poroszország körzetben Albert Forster – aki legalább olyan lelkesen támogatta Hitler faji programját, mint Greiser – már kevésbé szívélyes kapcsolatokat ápolt Göringgel, Göbbelsszel és Bormann-nal, az SS birodalmi vezetőjéről már nem is beszélve (akiről állítólag megjegyezte: „ha olyan képem lenne, mint Himmlernek, akkor fajokról inkább nem is beszélnék.”).1880 A Főkormányzóság területén Hans Franknak is egyre több problémája támadt az SS-szel, különösen az SS és a rendőrség parancsnokával, Wilhelm Krügerrel, aki a megszállás első éveiben mindig számíthatott Himmler, és szükség esetén rajta keresztül Hitler legmagasabb támogatására. 1881 A megszállt lengyel területeken lezajló összecsapások, mint ahogy Forster és Frank példája is mutatja, nem egymással ellentétes ideológiai célok ütközése miatt következtek be. Bármily kemény vetélkedés is zajlott közöttük, mindnyájan hivatkozhattak „a Führer óhajára”, és bizton állíthatták, hogy „látomása” valóra váltásának szellemében tevékenykednek. Nem a szándék, hanem a módszer, és mindenekelőtt a hatalom volt a tét. A Hitler hűbéreseinek biztosított, nagyon lazán megfogalmazott hatáskör természete és saját kis birodalmuk kiépítésére és kiterjesztésére kapott lehetőség, valamint a különböző hatáskörök szétválasztásának hiánya garantálta a folyamatos harcot, és az intézményesített anarchiát. Ezzel egyidejűleg mindez szabadjára engedte az ideológiai radikalizációt szorgalmazó kifogyhatatlan energiákat. A kormányzati zűrzavar és a „halmozódó radikalizáció” ugyanannak az érmének a két oldalát jelentette.

IV.

A nemzetiszocialista program (bármilyen ködös is volt) radikalizációja egy pillanatra se veszthetett lendületéből. Ahogy a különböző hatalmi csoportok és fontos, befolyásos személyiségek értelmezték a Hitler által képviselt ideológiai követelményeket, az egyben az is jelentette, hogy az új társadalomról szóló álom háború, harc, hódítás és faji megtisztulás útján történő megvalósulásának kérdése állandóan az előtérben szerepelt. A köznapi emberek szintjén az olyan banális – bár az érintettek számára egyáltalán nem jelentéktelen – anyagi megfontolások, mint a krónikus lakáshiány, a fogyasztási cikkek növekvő hiánya, az áremelkedések, a mezőgazdasági munkaerő akut hiánya elégedetlenséget is produkálhatott, de ezt a hangulatot könnyen a megvetett kisebbség ellen lehetett fordítani, s a kicsinyes kapzsiságot kihasználva kilátásba lehetett helyezni a zsidó tulajdonban lévő javak megszerzésének lehetőségét is. Ezeket a társadalmi ellentéteket a propaganda gyűlölettel teli üzenetei még tovább szították. Az így kialakított és erősített mentalitás nyitott ajtót jelentett a hívők fanatizmusa számára. A rezsim természetébe beépült versengés nem csupán a radikális szemlélet fennmaradását biztosította, hanem még erősítette is, amikor a háború megindulása újabb lehetőségeket csillantott meg a tömegek előtt. Ahogy a győzelem már küszöbön állónak látszott, úgy nyíltak meg a faji ellenség kiirtásának, az alacsonyabb rendű népesség eltávolításának, és egy „szép, új világ” felépítésének lélegzetelállító távlatai. A faji politika Hitler közvetlen közreműködése nélkül is megtalálta saját dinamikáját. Országon belül egyre többen követelték, hogy Németország egyszer s mindenkorra szabaduljon meg a zsidóktól. Az elmegyógyintézetekben teljes gőzzel folyt az elmebetegek legyilkolása. A háborúban álló, minden oldalról és belülről is fenyegetett nemzet biztonságmániája, a nemzeti egység fokozott követelésével párosulva elősegítette egy újabb, „külső” célcsoport keresését. A „külföldi munkások”, különösen a Lengyelországból érkezettek kerültek az üldöztetések kereszttüzébe. 1882 Ezzel együtt az igazi pokol Lengyelországban volt. A faji megalománia ott zöld utat kapott. A szisztematikus tervezés teljes hiánya ebben a korlátlan hatalomban előre nem látott logisztikai problémákat okozott, és közigazgatási zsákutcába vezetett az etnikai tisztogatás során, ami aztán még radikálisabb, népirtást célul kitűző módszereket eredményezett. A befolyásos hatalmi pozícióban lévők Lengyelországban látták megtestesülni a „zsidókérdés” megoldásának lehetőségét annak ellenére, hogy az országgal együtt most több zsidó került a Harmadik Birodalom karmaiba, mint valaha. Az SS számára teljesen új perspektívák nyíltak. A pártvezetők közül minden gauleiter meg akart szabadulni a „zsidóitól”, és most erre lehetőséget is látott. Ez volt a kiindulópont. Közben a bekebelezett lengyel területek vezetői számára a zsidók eltávolítása a körzetből csupán egy részét képezte a szélesebb értelemben vett germanizációnak, s ezt igyekeztek minél előbb meg is tenni. Az is a „lengyel kérdés” kezelését jelentette, hogy a lengyelek ezreit telepítették ki a megszállt területekről, így csinálva helyet a Baltikumról és más körzetekből származó németek számára. A „jobb elemeket” németnek minősítették, a többieket pedig a német urak szolgálatára rendelt, iskolázatlan, műveletlen helóták szintjére süllyesztették. A célul kitűzött germanizációt áttelepítésekkel elérni kívánó „etnikai tisztogatás” szerves összefüggésben volt a „zsidókérdéssel” kapcsolatos felfogás radikalizációjával. 1883 Mindössze napokkal Lengyelország német lerohanása után a prágai, bécsi és katowicei SS- és pártvezetők – kapván kapva Heydrich javaslatán, melynek értelmében Krakkótól keletre „zsidó rezervátumot” akart kialakítani – azonnal lehetőséget láttak arra, hogy körzeteikből kitelepítsék a zsidókat. 1884 Eichmann saját kezdeményezései és ambíciói reményt adtak a zsidók azonnal kitelepítésére. 1885 A birodalmi bűnügyi rendőrség főnöke, Arthur Nebe nagyjából ebben az időpontban, 1939 szeptemberének közepén megkérdezte Eichmanntól, hogy mikor küldheti a berlini cigányokat is abba a rezervátumba. Október 18-a és 26-a között Eichmann több ezer bécsi, katowicei és morvaországi zsidó elszállítását szervezte meg a Lublintól délre lévő Nisko körzetébe. A bécsi cigányok is ott voltak a deportáltak között. Egyidejűleg kezdetét vette a baltikumi németek betelepítése. 1886 Lengyelországban nem voltak felkészülve a deportált zsidók fogadására, ezért a Niskóba tartó szállítmányok elindulását követő néhány napon belül kaotikus állapotok alakultak ki a megérkezéskor, ami az akció azonnali leállítását eredményezte. 1887 Ez még csak előjátéka volt az elkövetkező nagy deportálásoknak. A hónap végén az újabb feladatkörrel megbízott Himmler a németség konszolidálásáért felelős birodalmi megbízottként elrendelte, hogy a bekebelezett területeket teljesen tisztítsák meg a zsidóktól. Ez mintegy 550 000 zsidó deportálását jelentette. Ehhez jött még több százezer „rendkívül ellenségesen viselkedő lengyel”, s így a deportálandók száma összességében elérte az egymillió főt. 1888 A deportálásra és a német nemzetiségűek betelepítésére kijelölt legnagyobb körzetben, Warthegauban lehetetlennek bizonyult az eredetileg betervezett deportálások teljesítése és ütemének betartása. 1940 tavaszára még így is 128 011 lengyelt és zsidót sikerült

elborzasztó körülmények között erőszakkal eltávolítani otthonából. 1889 A szadista SS-ek éjszaka érkeztek, egész háztömböket ürítettek ki, s a bestiális megaláztatás minden változatának kitett lakókat a kegyetlen hidegben nyitott teherautókra terelték, gyűjtőtáborba szállították, ahol fűtetlen, túlzsúfolt marhavagonokba rakták, s személyes tárgyaik, sőt gyakran élelem és víz nélkül útnak indították őket dél felé. A szállítmányokban gyakoriak voltak a halálesetek. A túlélők közül sokan fagy- vagy egyéb maradandó sérülést szereztek a borzalmas megpróbáltatások során.1890 A deportáltakat a Főkormányzóság területére szállították, melyet a bekebelezett területeken nem kívánatos személyek lerakodóhelyének tekintettek. Hans Frank főkormányzó viszont maga se látta szívesebben a zsidókat a Főkormányzóság területén, mint a bekebelezett területek gauleiterei a maguk körzetében. Szerette volna, ha elrothadnak valamelyik rezervátumban, csak ne az ő területén. 1939 novemberében Frank egyértelműen kifejtette a fennhatósága alá tartozó területekkel kapcsolatos szándékait. Nagy örömére szolgál, jelentette ki, hogy a zsidó fajjal most már fizikailag is lehet foglalkozni: „Minél többen halnak meg, annál jobb… A zsidóknak látniuk kell, hogy megérkeztünk. Azt akarjuk, hogy a zsidóság fele vagy kétharmada a Visztulától keletre eső területekre kerüljön. Mindenütt, ahol csak tudjuk, megállítjuk ezeket a zsidókat. Az egész ügy forog kockán! Ki a zsidókkal a Birodalomból, Bécsből, mindenhonnan! A zsidók semmire se használhatók a Birodalmon belül.” 1891 Nagyjából egy időben azzal, hogy Frank kifejtette nézeteit, Wartheland birodalmi kormányzója, Arthur Greiser a „»személyeknek« aligha nevezhető figurákkal” (Gestalten… denen man kaum noch den Namen „Mensch” zubilligen kann) való łódzi elbánásról beszélve kijelentette, hogy a „zsidókérdés” szinte megoldottnak tekinthető. 1892 Ennek ellenére 1940 elején a zsidóknak a Főkormányzóság területéről történő gyors kitelepítéséhez fűzött reményei (Warthegau rendőrfőnökének, Wilhelm Koppénak az elképzeléseivel együtt) már hiábavalónak bizonyultak. Hans Frank és alárendeltjei tiltakozni kezdtek, amiért olyan nagyszámú zsidót kénytelenek befogadni anélkül, hogy további sorsukat illetően világos tervek lennének, ráadásul rezervátumba történő továbbküldésük – melyet egy időre felfüggesztettek – lehetősége is bezárult a Főkormányzóság előtt. 1893 Frank ebben a kérdésben Göring támogatását is meg tudta szerezni, akinek érdekei azt diktálták, hogy megakadályozza a háborús erőfeszítések szempontjából hasznos munkaerő elvesztését. Göring éles kirohanása a február 12-i gyűlésen a „rendezetlen áttelepítésekkel” szemben ellentétben állt Himmler követelésével, aki helyet akart biztosítani a már eredeti otthonukat elhagyó, több százezer német nemzetiségű számára. Másnap a stettini zsidókat Lublinba deportálták, hogy helyet biztosítsanak a „hajózáshoz értő” balti németek számára. 1894 A lublini körzet rendőrfőnöke, Odilo Globocnik azt javasolta, hogy ha a Főkormányzóság területére érkező zsidók nem tudják magukat élelmiszerrel ellátni, és a többi zsidó se tudja őket etetni, akkor hagyni kell őket éhezni.1895 Március 24-én, Frank beleegyezésével, Göring „újabb intézkedésig” kénytelen volt betiltani a Főkormányzóság területére történő további „evakuálásokat”. 1896 Greiserrel közölték, hogy Warthegau zsidóságának deportálására vonatkozó kérésének teljesítését augusztusig el kell halasztani. 1897 1940. május 1-jétől a 163 177 személyt fogva tartó łódzi gettót – melyet ideiglenes megoldásként létesítettek arra az időre, amíg a warthegaui zsidókat át nem lehet tenni a Főkormányzóság területére – hermetikusan elválasztották a város többi részétől.1898 A nyár folyamán a fogva tartottak között a járványok és az éhezés következtében ugrásszerűen megnőtt a halálozások száma.1899 Egy július 31-én Krakkóban rendezett találkozó során Frank meglehetősen homályos megfogalmazásban közölte Greiserrel Himmler Hitler utasítására tett ígéretét, mely szerint nem deportálnak több zsidót a Főkormányzóság területére.1900 1940. november 6-án Frank táviratban közölte Greiserrel, hogy a háború befejeztéig nem deportálhatnak több zsidót a Főkormányzóságba. Erről Himmlernek is tudomása van, és a határról minden szállítmányt vissza fognak fordítani.1901 A megoldás, melyet Greiser egy évvel korábban már elérhető közelségben látott, most egyszerre a bizonytalan jövő kérdésévé vált. Egyik ajtó becsukódása után kinyílt a másik, legalábbis egy rövid ideig nyitottnak látszott. Egy július elején Krakkóban rendezett értekezleten Greiser megemlítette, hogy újabb lehetőségek kínálkoznak. Személyesen Himmlertől hallott – közölte – arról a szándékról, hogy a zsidókat egy meghatározott tengerentúli körzetbe szállítják. Az elképzelés mielőbbi tisztázását kérte.1902 Mint ahogy egy korábbi fejezetben is említettük, az SD már 1937-ben eljátszadozott a gondolattal, hogy a zsidókat a világnak egy nem éppen barátságos körzetébe telepítsék át. Egyik lehetőségként Ecuador kietlen térségei is felmerültek.1903 Az 1938–40-es években az Afrika partjainál lévő francia gyarmatot, Madagaszkárt kezdték ezzel a témával kapcsolatban emlegetni. Az ötletet először 1885-ben vetette fel az antiszemita Paul de Lagrade orientalista tudós, majd az 1920-as években fajüldöző körökben Henry Hamilton Beamish, egy ír származású brit ellentengernagy fia kezdte népszerűsíteni, aki 1919-ben megalakította a „The Brilons” antiszemita szervezetet. 1904 Streicher, Göring,

Rosenberg, Ribbentrop, sőt még Hjalmar Schacht is hivatkozott erre a lehetőségre. 1905 Streicher egy alkalommal még a Stürmerben is publikálta az ötletet. Előbányászta a háború előtti lengyel hatóságok britekkel és franciákkal a zsidók Madagaszkárra történő áttelepítésével kapcsolatban folytatott tárgyalásait is. 1906 Egy Göringgel 1938-ban folytatott beszélgetése során maga Hitler is helyeselte egy zsidó rezervátum létesítését Madagaszkáron. 1907 Mikor 1940 tavaszán elérhető közelségűnek látszott a gyarmatok visszaszerzése (sőt olyan területek megszerzése is, melyek korábban nem voltak Németországéi), Madagaszkár már nem mint távoli látomás, hanem mint konkrét lehetőség merült fel. 1908 Úgy tűnik, hogy ebben az időszakban Himmler volt az, aki a legmagasabb körökben először vetette fel – talán csak puhatolózó jelleggel – a zsidók egy afrikai gyarmatra történő deportálásának gondolatát, bár Madagaszkárt konkrétan nem említette. Május közepén, Lengyelországban tett látogatása után a SS birodalmi vezetője „Néhány gondolat az idegen, keleti lakosság kezeléséről” címmel egy hat oldalas memorandumot készített, melyben brutális tervet vázolt fel a faji kiválasztás megszervezésére Lengyelországban. Ez magába foglalta a megfelelő faji alapokkal rendelkező gyerekek szüleiktől való elszakítását és Németországba szállítását, a többieknél pedig a nemzeti önazonosság megsemmisítését azzal a módszerrel, hogy minden tanulási lehetőségtől megfosztják a helyükön maradó lakosokat, csak az írás és olvasás alapjait sajátíttatják el velük, és a német uralkodó osztály szolgálatára nevelik őket. „Bármilyen tragédiát is jelenthet egy-egy kiválasztott eset”, írja Himmler, „ha egy nép fizikai megsemmisítésének, kiirtásának (Ausrottung) bolsevik módszerét mint némethez nem illő megoldást elvetjük és lehetetlennek tartjuk, akkor is ez lenne a legenyhébb és a legjobb módszer.” 1909 A „lengyel” és nem a „zsidókérdés” volt a memorandum témája, melyet a nyugati hadjárat egy nyugalmasabb időszakában, amikor a páncélosok éppen megálltak Dunkerque előtt, Hitler is elolvasott, és május 25-én jóvá is hagyott azzal a megjegyzéssel, hogy azt csak a vezetők legszűkebb körében lehet köröztetni.1910 Himmler csak egy rövid bekezdésben tér ki a zsidókkal kapcsolatos terveire. „A »zsidó« fogalom”, írja, „az összes zsidó Afrikába vagy más gyarmatra történő emigrálása után, reményeim szerint, megszűnik.” 1911 Kiszimatolva, hogy valami készülőben van, Franz Rademacher, a Külügyminisztérium „zsidó referatúrájának” nemrégiben kinevezett, rendkívül ambiciózus vezetője június 3-án egy terjedelmes, belső használatra szánt feljegyzést készített, melyben a háborús célokat megfogalmazva három lehetőséget terjesztett elő: az összes zsidót el kell távolítani Európából; a nyugat-európai zsidókat például Madagaszkárra kell deportálni, a kelet-európaiakat pedig a lublini körzetben túszként kell visszatartani, amivel Amerikát tétlenségre lehet kárhoztatni, és nem fog Németország ellen háborúzni (feltételezve, hogy ilyen körülmények között az amerikai zsidóság befolyása eltéríti az USA-t a háborúba való belépéstől); vagy pedig Palesztina területén létre kell hozni egy zsidó nemzeti államot – de ezt a megoldást személy szerint nem támogatná.1912 Ez volt az első alkalom, hogy a „zsidókérdés lehetséges megoldásaként” politikai dokumentumban említés történt Madagaszkárról. 1913 A feljegyzés Rademacher kezdeményezésére, és nem felülről kapott instrukciók eredményeképpen született. 1914 Rademacher Ribbentrop támogatásával (aki ehhez nyilvánvalóan megszerezte Hitler és Himmler jóváhagyását is) ezután hozzálátott, hogy részletesen kidolgozza az európai zsidóknak a tervezetten német gyámság, de zsidó közigazgatás alatt lévő Madagaszkárra történő áttelepítésére vonatkozó javaslatát. 1915 Heydrich viszont, akit Himmler minden bizonnyal az első adandó alkalommal tájékoztatott a dologról, nem akarta átengedni ennek a rendkívül fontos kérdésnek a kezelését a Külügyminisztériumnak. Június 24-én egyértelműen közölte Ribbentroppal, hogy a „zsidókérdés” kezelése a Göringtől 1939 januárjában kapott megbízás alapján kizárólag az ő hatáskörébe tartozik. Az emigráció a továbbiakban nem jöhetett szóba megoldásként. Ezért területi végső megoldásra (territoriale Endlösung) van szükség. Részvételt követelt magának minden, a „zsidókérdés” végső megoldásával (Endlösung) kapcsolatos megbeszélésen. Úgy tűnik, ez volt az első alkalom, hogy a „végső megoldás” kifejezést hivatalosan is használták, ebben az esetben nyilvánvalóan a területi áttelepítéssel összefüggésben. 1916 Augusztus közepére Eichmann és jobbkeze, Theo Dannecker részletesebb tervet – előterjesztésük tizennégy oldalas volt – dolgozott ki 4 millió zsidó Madagaszkárra történő áttelepítésére. Az SD semmiféle zsidó közigazgatást nem tervezett bevezetni. A zsidóknak ott is az SS ellenőrzése alatt kell állniuk.1917 Nem sokkal azután, hogy június elején Rademacher megtette eredeti javaslatát, a Madagaszkárral kapcsolatos ötlet, minden bizonnyal Ribbentrop útján, Hitlerhez is eljutott. Paul Schmidt szerint nem sokkal a franciák fegyverszüneti kérelme után Hitler a Mussolinivel Münchenben lezajlott találkozón említést tett „egy izraelita állam lehetséges megteremtéséről Madagaszkár szigetén”1918 Ugyanekkor jegyezte meg Ribbentrop is Cianónak, hogy „a Führer szándéka egy szabad zsidó állam létrehozása Madagaszkár szigetén, ahová kötelező jelleggel sok millió, jelenleg a régi Birodalom területén, valamint a közelmúltban meghódított területeken élő zsidót fog áttelepíteni.” 1919 A Mussolinival

lezajlott találkozó után két nappal Hitler ismét említést tett Madagaszkárról Raeder flottatengernagynak. 1920 Július 8án a Főkormányzóság helyzetéről Hans Frankkal folytatott megbeszélés során Hitler újra visszatért a témához. Frank június 12-én a Führer – saját javaslatát is támogató – fontos döntéséről számol be kollégáinak, mely szerint nem indíthatnak további zsidószállítmányokat a Főkormányzóság területére. „Általános politikai értelemben még szeretném hozzátenni”, jegyezte meg Frank, „hogy a tervek szerint a békekötés után a lehető legrövidebb időn belül a Német Birodalom, a Főkormányzóság és a Protektorátus területén élő zsidó törzset egy afrikai vagy amerikai gyarmatra szállítják. Egyik lehetőség Madagaszkár…” Mivel a tervet sikerült a Főkormányzóság területére is kiterjesztenie, „ez belátható időn belül itt is hatalmas megkönnyebbülést fog eredményezni”. 1921 Augusztus elején Hitler megemlítette Otto Abetz párizsi német nagykövetnek, hogy „minden zsidót evakuálni szándékszik Európából a háború után”, ami – természetesen azt hitte – hamar bekövetkezik.1922 Augusztus közepén egy Hitlerrel folytatott beszélgetést követően Göbbels feljegyezte: „A zsidókat később Madagaszkárra akarjuk szállítani.” 1923 A Madagaszkár-terv ekkor már lefelé hajló ágba került. Megvalósítása nem csupán azon múlott, hogy a franciákat rákényszerítsék gyarmatuk átadására – ami viszonylag egyszerű dolognak ígérkezett –, hanem a brit flottára mért vereséggel meg kellett volna szerezni a tengerek fölötti uralmat is. A háború folytatódásával a terv az év végére a feledés homályába merült, s onnan soha többé nem is került elő. A nyár folyamán viszont, legalább három hónapon keresztül az egész náci felső vezetés, Hitlert is beleértve, komolyan foglalkozott az ötlettel. Az, hogy Hitler oly hirtelen jóváhagyott egy ilyen rosszul átgondolt és gyakorlatilag kivitelezhetetlen tervet, egyben azt is mutatja, hogy 1940-ben mennyire felületesen kezelte a zsidóellenes politikát. Figyelme egyértelműen másra, a háborús stratégiára összpontosult. Egy időre legalábbis a „zsidókérdés” másodlagos volt számára. Zsidókkal kapcsolatos kijelentései válaszként születtek mások, mint például a zsidóellenes politikában közvetlenül érintett Himmler, Frank, Ribbentrop vagy Göbbels megjegyzéseire. Így döntései is, mint például a zsidók Főkormányzóság területére történő deportálásának leállítása, főként reakciónak tekinthetők és – mint ebben az esetben is – egy már bevezetett gyakorlat legmagasabb szintű jóváhagyását jelentették. Hitler zsigerből fakadó irtózása a zsidóktól továbbra se csökkent. Élénk és lelkes részvétele Göbbels borzalmas „dokumentumfilmje”, Az örök zsidó végleges formájának kialakításában ugyancsak ezt példázza. 1924 Alapmeggyőződése, mely szerint a háború megoldja a problémát, mit sem változott. Egy június elején Hitlerrel folytatott beszélgetés után Göbbels azt a fenyegető félmondatát jegyezte fel, hogy „a háború után gyorsan elbánunk a zsidókkal”. 1925 Arra viszont nincs semmi bizonyíték, hogy ebben az időszakban a homályos madagaszkári elképzelésen kívül valami konkrétum is megfordult volna a fejében. A Hitler „küldetésével” összekötött „zsidókérdés” megoldására adott széles körű felhatalmazás, és a zsidók megszállás alatt lévő Lengyelországba történő deportálásának leállítása elegendő volt. Mások sokkal aktívabbak voltak, mint Hitler. Göbbelst például csak arról biztosította a Führer, hogy a zsidóknak majd el kell hagyniuk Berlint, de semmiféle azonnali akciót jóvá nem hagyott.1926 Mások több szerencsével jártak követeléseikkel. Mint keleten is, az újonnan elfoglalt nyugati területeken a gauleiterek a számukra biztosított felhatalmazás birtokában körzeteikben minden eszközzel igyekeztek megszabadulni a zsidóktól. Robert Wagner, Baden gauleitere és most már Elzász főnöke is, valamint Josef Bürckel, Saar-Pfalz gauleitere és a lotaringiai polgári közigazgatás vezetője azt szorgalmazta Hitlernél, hogy engedélyezze körzeteikből a zsidók nyugat felé, a vichyi Franciaországba történő áttelepítését. Hitler megadta rá az engedélyt. Még abban a hónapban háromezer elzászi zsidót telepítettek át Franciaország nem megszállt területeire.1927 A két gauleiter újabb találkozóját követően, október folyamán kilenc vonatszerelvénnyel 6504 zsidót küldtek át francia területre anélkül, hogy előzetesen konzultáltak volna a francia hatóságokkal. A hivatalnokok aprólékosan összeállított listát készítettek a zsidókat összegyűjtő rendőrség számára, s arra se felejtették el figyelmeztetni a rendőröket, hogy a házakban zárják el a vizet és a gázt, a háziállatokat pedig (elismervény ellenében) adják át a helyi önkormányzatnak vagy a párt képviselőjének, valamint a kiürített házak kulcscsomóit gondosan lássák el címkével. A zsidóknak engedélyezték, hogy egy bőröndnyi ruhaneműt, néhány napra elegendő élelmet és személyenként 100 birodalmi márkát magukkal vigyenek. Egyéb tulajdonaikat elkobozták. Két órán belül fel kellett készülniük az útra. Néhányukat negyedórán belül otthonuk elhagyására kényszerítettek. Sokan öngyilkosságot követtek el. Az ágyban fekvő beteg zsidókat hordágyakon pakolták fel a vonatra. A deportáltak közül a legidősebb egy kilencvenhét éves karlsruhei zsidó volt. A szállítmányokat rendőrök kísérték, akik egy megállapodás értelmében szorosan együttműködtek a Wehrmachttal (egészen odáig, hogy a félreeső vidékekről a Wehrmacht járművei szállították a zsidókat a kijelölt gyűjtőhelyekre). A több napig tartó borzalmas utazás után a zsidókat Dél-

Franciaországban, a Pireneusok lábainál lévő táborba terelték. A főként idősekből álló deportáltak részére még minimális mértékű élelmiszert és életfeltételeket sem biztosítottak. A deportálásokról készített jelentések szerint a francia hatóságok a hajózás biztonságossá válásával azonnal továbbdeportálásukat tervezték Madagaszkárra. 1928 A zsidóellenes politika radikalizációját mindenekelőtt az SS és a biztonsági rendőrség szorgalmazta és segítette elő. Míg Hitler – hacsak valamelyik beosztottja nem tett fel neki valami konkrét kérdést – viszonylag keveset törődött a „zsidókérdéssel”, addig Himmler és Heydrich lázasan dolgozott az új rend, különösen a kelet-európai új rend tervein. Őszre a Madagaszkár-terv már halott volt – bár Eichmann még egészen decemberig várt Heydrich döntésére. 1929 Akkor viszont már Hitlernek a háború nyugaton történő befejezésének kudarca miatt született döntése, mellyel elkezdődtek az előkészületek a Szovjetunió lerohanására, új távlatokat nyitott meg keleten a „zsidókérdés megoldására”. A Főkormányzóság területén is minden a visszájára fordult. Hans Frankkal, aki a nyáron még arra számított, hogy területéről a zsidókat Madagaszkárra szállítják, most közölték, hogy a zsidók maradnak. A Főkormányzóság területéről a zsidók kivándorlását is megtiltották. 1930 A brutális kényszermunka-körülmények és a gettósítás máris nagy halandóságot eredményezett. A zsidókat gyakran halálra dolgoztatták. 1931 A nyílt népirtásra irányuló módszerek most már nyilvánvalóvá váltak. 1940 őszén Heydrich járvány elterjesztését javasolta a frissen lezárt varsói gettóban, hogy ezzel a módszerrel semmisítsék meg a zsidókat. 1932 Ilyen mentalitás uralkodott abban a körzetben, ahol Franknak – Hitler decemberi közlése szerint – fel kellett készülni még több zsidó befogadására.1933 Hitler nagyon kevés aktív szerepet játszott, de az általa adott biankó felhatalmazás alapján a volt Lengyelország területén olyan feltételek és mentalitás alakult ki, amit már csupán egyetlen lépés választott el a teljes erővel meginduló népirtástól. A zsidóellenes politika 1940 folyamán nem valami világosan meghatározott irányvonal mentén zajlott, de az SS és a biztonsági rendőrség vezetésének gondolkodásmódja és tervezése egyértelműen a népirtás irányába mutatott. Hitler inkább csak reagált a politika szeszélyeire, ahelyett, hogy világos irányvonalat mutatott volna. A zsidók eltávolításáról tett általános megjegyzése és „próféciája”, hogy a háború megoldja a „zsidókérdést”, elégnek bizonyult. A keleti háború előkészületeinek megindítása paradox módon, Hitlernek nem a „zsidó bolsevizmussal” kapcsolatos, húszéves rögeszméjéből eredeztethető, hanem abból a stratégiai meggondolásból, mellyel Nagy-Britanniát rá akarták kényszeríteni a német követelések teljesítésére. Amint viszont 1941 tavaszán a Szovjetunió lerohanására irányuló előkészületek már kezdtek konkrét formát ölteni, a „zsidó bolsevizmussal” való leszámolás ideológiai lényege ismét előtérbe került. Hitler nem egyenes vonalat követve, hanem jókora vargabetűvel tért vissza Weltanschauungjának lényegéhez, és most már nem üres fecsegés, hanem olyan konkrét politikai lépések formájában, melyek Németországot elvezették a nyílt népirtáshoz.

V. Mielőtt 1940 decemberében Hitler aláírta volna direktíváját annak előkészítéséről, ami hamarosan a Szovjetunió elleni „megsemmisítő háború” terveiben testesült meg, egy folytonossági hiány keletkezett, és a háború folytatásának soron következő lépése tisztázatlan maradt. Az 1940 szeptemberétől decemberéig terjedő időszakban Hitler kész volt minden lehetőséget felkutatni, hogy miként vonhatná ki Angliát a konfliktusból, mielőtt abba még Amerika is bekapcsolódhatna. A Jodl által még július végén „perifériális stratégiának” titulált, és Hitler lelkes támogatását soha nem élvező politika1934 kudarca után a Szovjetunió először még júliusban említett és azóta kiérlelt megtámadásának szándéka december 18-án direktíva formáját öltötte. Oroszország megtámadására Hitler eredetileg 1940 őszét javasolta, de ennek lehetőségét Jodl gyakorlati meggondolásokból kiindulva kizártnak tartotta, ezért a stratégiai kezdeményezés megőrzésére új megoldást kellett keresni. Hitler számos javaslatra nyitottnak bizonyult. Ribbentrop újjá tudta éleszteni egy Németország, Olaszország, Japán és a Szovjetunió részvételével kialakítandó, még a háború megindulása előtt általa szorgalmazott, NagyBritannia-ellenes tömb gondolatát. A Nyugat-Európában aratott győzelmek nyomán kialakult új helyzet most Spanyolország, a vichyi Franciaország és egy sor délkelet-európai csatlósállam aktív közreműködésével felkínálta a Nagy-Britannia-ellenes front kiszélesítését is. 1935 Japán számára Hollandia lerohanása, Franciaország veresége és Nagy-Britannia jelentős meggyengülése egyértelmű kihívást jelentett imperialista terjeszkedési terveinek délkeletázsiai megvalósítására. A Holland Kelet-India, a francia Indokína és a brit gyarmatok – Szingapúr, Borneó, Burma és mindenekfölött India – megszerzésének lehetősége ellenállhatatlan csábítást jelentett. Déli irányba történő terjeszkedéshez fűződő érdekei Japánt arra késztették, hogy enyhítsen a Szovjetunióval már régóta fennálló feszült viszonyán. Ezzel egyidejűleg Japán Németországgal is szerette volna megjavítani a német–orosz paktum óta hűvössé

vált kapcsolatait annak érdekében, hogy szabad kezet kapjon Délkelet-Ázsiában, és ne korlátozzák az Indokínával és a Holland Kelet-Indiával kapcsolatos esetleges német törekvések. Ribbentrop már májusban biztosította a japánokat, hogy az említett területekhez nem fűződnek német érdekek. Hitler ekkor még ellenezte, hogy Németország hivatalosan is szövetségre lépjen Japánnal, és szabad kezet biztosítson számára Délkelet-Ázsiában. Csak a nyár végén változtatta meg álláspontját, amikor már világos volt, hogy Nagy-Britannia nem hajlandó elfogadni „ajánlatát”, és amiatt kezdett aggódni, hogy Amerika is beléphet a háborúba (ami a rombolókkal kapcsolatos ügylet után egy lépéssel közelebbi lehetőségnek látszott). 1936 Az augusztus végén elkezdődött tárgyalások 1940. szeptember 27-én egy háromhatalmi egyezmény aláírásához vezettek, melyben Németország, Olaszország és Japán kölcsönös segélynyújtásban állapodott meg arra az esetre, ha a szerződő felek bármelyikét külső támadás érné egy olyan hatalom részéről, mely nem részvevője az európai, vagy a Kína és Japán közötti konfliktusoknak. Természetesen az Egyesült Államokról volt szó.1937 Raedernek szintén sikerült hasznot húzni Hitler 1940 nyarán és őszén mutatott bizonytalankodásából. A haditengerészet parancsnoka szeptemberben két memorandumot is készített, melyben erőteljesen érvelt NagyBritannia földközi-tengeri és közel-keleti tengeri hatalma szétzúzásának stratégiája mellett. Raeder szándékai meglehetősen átlátszóak voltak: egy ilyen stratégiai cél eléréséhez nagyobb és erősebb haditengerészetet akart. Hitler esetében a brit birtokok ellen intézett frontális támadás – mely bázisul szolgálhatott volna a Brit Birodalom elleni további támadáshoz – régi stratégiai elveinek visszájára fordulását jelentette. 1938 Mindenesetre Hitler egyelőre minden lehetőséget nyitva tartva maga előtt, hogy Nagy-Britanniát kikapcsolja a háborúból, és Amerikát elriassza a konfliktusba történő bekapcsolódástól, nem utasította el Raeder kifejezetten Anglia ellen irányuló, nagyra törő javaslatát, mely (spanyol segédlettel) először Gibraltár, aztán a Szuezi-csatorna elfoglalását, majd Palesztinán és Szírián keresztüli előretörést jelentett egészen a török határig. A Dakarban, Casablancában és az Azori-szigeteken tervezett támaszpontok megerősítették volna Németországot az Atlanti-óceánon. A Földközi-tenger fölötti uralom – Raeder grandiózus látomása szerint – megfosztotta volna a briteket kulcsfontosságú stratégiai pozícióiktól, és a Közel-Kelet elhagyására kényszerítette volna őket. Ezzel egyidejűleg mindez elősegítette volna az olaszok keletafrikai előnyomulását is (lehetővé tette volna számukra hadműveletek folytatását az Indiai-óceánon), és megakadályozta volna Amerikát abban, hogy háborúba lépése előtt támaszpontokat alakítson ki ÉszaknyugatAfrikában. Anglia ekkor már kénytelen lesz fegyverszünetért folyamodni, Németország pedig annyira megerősödik, hogy nem lesz félnivalója az Egyesült Államoktól. Érvei súlyának növelése érdekében Raeder még a Szovjetunió megtámadásának gondolatát is felvetette, melyről jól tudta, hogy az ösztönös vonzerőt jelent Hitler számára. Ha Törökország „a hatalmunkba kerül”, akkor a szovjet fenyegetés veszélye is csökken. Akkor aztán „az is kérdésessé válik, hogy egyáltalán északról kell-e megindítani a Szovjetunió elleni támadást”, vonta le a következtetést a flottatengernagy.1939 Hitler most már nem tétovázott. Kijelentette, hogy a Japánnal kötött szerződés után tárgyalni akar Mussolinival és esetleg Francóval is, mielőtt eldöntené, hogy a Franciaországgal, vagy a Spanyolországgal folytatott együttműködés lenne számára az előnyösebb. Valószínűbbnek tartotta, hogy a választás végül mégis Franciaországra esik, mivel Spanyolország sokat fog követelni, nevezetesen Francia Marokkót, és cserébe keveset fog igérni. 1940 Mindez be is igazolódott. Június közepén Franco derűlátóan fogadta a tengelyhatalmakhoz való csatlakozást, és várta, hogy majd részesül a már majdnem megnyert (vagy legalább is megnyertnek látszó) háború utáni zsákmányból. Gibraltárt, Francia Marokkót és a jelenleg Francia Algériához tartozó egykori spanyol tartományt, Orant szerette volna megszerezni. Hitlernek ekkor még minden oka megvolt arra, hogy elkerülje minden olyan ajánlat megtételét, ami akadályozta volna a fegyverszünet megkötését. Szeptemberben kívánatosnak és időszerűnek látszott egy kiegyensúlyozó diplomáciai lépés megtétele, hogy biztosítani lehessen Franciaország, Spanyolország és Olaszország támogatását a Földközi-tengeren. Ribbentrop és Ramón Serrano Suner, Franco sógora és személyes küldötte, nem sokkal később Spanyolország külügyminisztere szeptember 16-án Berlinben találkozott. A tengelyhatalompárti, de büszke nacionalista, pedáns ügyvéd és hitbuzgó katolikus Serrano találkozásuk első pillanatától kezdve utálta a szokása szerint tapintatlan és arrogáns Ribbentropot. Serrano visszautasította a Kanári-szigetek német támaszpont céljaira történő átadására vonatkozó kérést, közömbösnek mutatkozott a többi javaslattal szemben is, majd elismételte a spanyol követeléseknek azt a listáját, melyet Franco az előző év júniusában adott át Hitlernek. Hitler kész volt átengedni Francia Marokkót, ha ott támaszpontot létesíthet, és kiaknázhatja a gyarmat ásványkincseit. Franco egyikbe se ment bele. Serrano tartotta azt

a magas árat, melyért Spanyolország hajlandó lett volna belépni a háborúba. A tárgyalások Franco javaslatával zárultak, hogy valamikor október folyamán találkozzanak Hitlerrel a spanyol határon. 1941 Ezt megelőzően, október 4-én Hitler – ugyanott, ahol márciusban, a Brenner-hágónál – ismét találkozott Mussolinival. A magát nem jól érző és feltűnően csendes Ribbentrop, valamint Ciano is részt vett a találkozón. A britek intenzív német bombázások ellenére tanúsított kitartását Hitler az amerikaiak beavatkozása és az oroszok segítsége iránt táplált reményeknek tulajdonította. Véleménye szerint a háromhatalmi egyezmény csökkentette az amerikai beavatkozás veszélyét, a keleti határokra átdobott német csapatok pedig visszatartják Sztálint. Felvetette a spanyol beavatkozás kérdését, és körvonalazta Franco követeléseit. Rámutatott, hogy Németországnak szüksége van támaszpontra, mielőtt saját gyarmatait megszerezné Nyugat-Afrikában. Franco területi követeléseinek elismerése (Gibraltár kivételével), folytatta, azt is kiprovokálhatja, hogy az angolok elfoglalják a Kanári-szigeteket, Észak-Afrika pedig csatlakozik a gaullista mozgalomhoz. Bár Franciaország a tengelyhatalmak természetes ellenségének számított, Hitler nem tartotta kizártnak, hogy meg tudja nyerni egy Nagy-Britannia-ellenes koalíció számára. Mussolini egyetértett a Spanyolországgal kapcsolatos állásponttal, és megerősítette követeléseit, hogy Franciaország engedje át Olaszországnak Nizzát, Korzikát, Tuniszt és Dzsibutit, tehát azokat a követeléseket, melyeket a fegyverszünet megkötésekor jegelni kezdtek.1942 A tárgyalásokból Ciano azt a következtetést vonta le, hogy a tervezett angliai partraszállásra nem kerül sor, és most Franciaországot akarják megnyerni egy Nagy-Britanniaellenes koalíció számára, mivel az Anglia fölötti győzelem a vártnál nehezebbnek bizonyul, és – Olaszország szerencséjére – a mediterrán térség jelentősége felértékelődött. Hitler, Ciano megítélése szerint, most még szélsőségesebben bolsevikellenesnek látszott.1943 A találkozó szívélyes légkörben zajlott. Két héttel később Mussolini türelme újabb próbának volt kitéve, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül értesült arról, hogy német katonai küldöttség indult Bukarestbe, és a németek átveszik a romániai olajmezők őrzését. Mussolini válaszul elrendelte Görögország hónap végén történő megszállását, hogy ezúttal ő állíthassa Hitlert kész helyzet elé.1944 Hitler korábban már számos alkalommal óvta ettől a kalandtól. 1945 Október 20-án Hitler Ribbentrop társaságában felszállt különvonatára, s elindult Dél-Franciaország felé, mindenekelőtt azért, hogy két nap múlva találkozzon Pétain helyettesével, a vichyi rezsim külügyminiszterével, Pierre Lavallal. A behízelgő alázattal teli Laval tágra nyitotta a kapukat egy szorosabb francia–német együttműködés előtt, mert abban bízott, hogy amikor a békekötésre lehetőség nyílik, akkor Franciaország – természetesen Anglia rovására – megtarthatja afrikai birtokait, és mentesül a súlyos jóvátételtől. Hitler nem akart semmit pontosítani. Afelől nem hagyott semmi kétséget, hogy néhány afrikai gyarmat a háború után Németország tulajdonába kerül, és csupán a reményt csillantotta fel, hogy a francia együttműködés hatékonysága és az Angliára mérendő vereségre fordított idő függvényében enyhítenek Franciaország számára a békefeltételeken. Tárgyalásokra hívta meg Pétain marsallt, melynek megszervezését Laval gyorsan meg is ígérte. 1946 Hitler vonata ezután továbbgördült Hendayebe, a spanyol határra, hogy 23-án a német diktátor találkozhasson a Caudillóval. Hitler szempontjából a találkozó kifejezetten puhatolózó jellegű volt. Másnap, a Lavallal történt megállapodás alapján ugyanilyen megbeszélésre készült Pétainnel is. A brit és gaullista erők Francia Nyugat-Afrika kikötővárosánál, Dakarnál tett partraszállási kísérletének a vichyi rezsim csapatai által egy hónappal korábban történt visszaverése fokozta Hitler és Ribbentrop amúgy is meglévő hajlandóságát, hogy inkább Franciaország, és ne Spanyolország felé mozduljon el, ha a két ország érdekeit nem lehet összebékíteni. 1947 Hitler tudta, hogy katonai vezetői ellene vannak minden, Spanyolország háborúba való bevonására irányuló kísérletnek, és Weizsäcker is erőteljesen hangsúlyozta, hogy „semmi gyakorlati haszonnal nem járna” Spanyolország csatlakozása a tengelyhatalmakhoz.1948 Franco szándéka nem az volt, hogy távol tartsa Spanyolországot a háborútól, hanem az, hogy háborúba lépésével a maximális előnyöket biztosítsa a maga számára. 1949 A hendayei határállomáson megtartott találkozó eleve késéssel kezdődött. Franco rozoga különvonata a rövid út ellenére késve érkezett.1950 Várakozás közben Hitler és Ribbentrop fel s alá sétált a peronon, és a találkozó tervezett kezeléséről beszélgetett. Hitler közölte, hogy nem szívesen adna írásba semmiféle, a franciák rovására történő területi engedményt a spanyoloknak. Tekintettel a „latinos szószátyárságra” a franciák már biztosan tudnak ezekről a követelésekről. Mindenesetre, folytatta Hitler, azt nem várja el a franciáktól, hogy lemondjanak bármilyen birtokukról is a spanyolok javára, nem beszélve arról, hogy akkor az egész Francia Birodalom en bloc átmenne Charles de Gaulle (a Szabad Franciaország mozgalom londoni emigrációban élő vezetője) táborába, és különben is, éppen most akarja rábeszélni Pétaint arra, hogy a franciák aktív szerepet vállaljanak a Nagy-Britanniával folyamatban lévő

konfliktusban.1951 Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy Hitler keveset, szinte semmit sem tudott ígérni Francónak, aki pedig nagy üzletet akart kötni. Egy nehéznek ígérkező találkozó körvonalai kezdtek kirajzolódni. A megbeszélésre Hitler szalonkocsijában került sor. 1952 Az apró termetű, kövérkés, kreolbőrű, vontatott, monoton hanghordozású, – későbbi elmondás szerint – muzulmán imámra emlékeztető Franco a tárgyalások kezdetén megköszönte a lehetőséget, hogy Hitler alkalmat adott a találkozásra, s köszönetet mondott mindazért, amit eddig Németország tett Spanyolországért. A két ország között erős szálak szövődtek a polgárháború idején, és bízik abban, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Spanyolország örömmel belépne Németország oldalán a jelenleg folyó háborúba, de az ország gazdasági helyzete ezt nem teszi lehetővé. Meglehetősen összefüggéstelen válaszában Hitler a spanyol fülek számára csalódást jelentő módon és egyértelműen eloszlatta Franco minden reményét, hogy minimális befektetéssel jelentősebb területi engedményekhez juthat. A német katonai erő ecsetelésével kezdte mondanivalóját. Ezt követően rámutatott a legnagyobb veszélyre: a francia gyarmatok de Gaulle és a szövetségesek oldalára állnak át, Nagy-Britannia és Amerika pedig elfoglalja az Afrika atlanti-óceáni partjainál lévő Azori- és Kanári-szigeteket. Ezért szükséges, folytatta, a háború mielőbbi befejezése. Amíg tart a Nagy-Britannia elleni háború, addig Németországnak szüksége van a Franciaország jelentette bázisra és arra, hogy a franciák egyértelmű álláspontot foglaljanak el Anglia ellen. De „a spanyol elvárások és a francia remények mindezt akadályozzák”. Ezután – minden bizonnyal Franco legnagyobb bosszúságára – hosszasan kifejtette, hogy miért van szüksége a franciákkal történő megállapodásra. Kész volt kedvező békefeltételeket felajánlani a franciáknak, és a végleges békeszerződés megkötése során kárpótolni őket Afrikában elszenvedett területi veszteségeikért, amiért elősegítették a háború gyors befejezését. Ezzel még világosabbá vált, hogy nagyon kevés dolgot tud felajánlani Spanyolország számára. Olyan szövetségi szerződés megkötését javasolta, melynek értelmében 1941. január 1-jén Spanyolország belép a háborúba, és ezért cserébe megkapja Gibraltárt. Az nyilvánvaló volt, hogy a követelt észak-afrikai gyarmatok közül Hitler egyiket se szánja Francónak.1953 A spanyol diktátor egy ideig némán hallgatott. Ezután előhozakodott szélsőséges élelmiszer- és fegyverigényével. Ráadásul még azt is hozzátette, hogy a háború gyors befejezése iránt táplált német remények – Hitler kezdte azt állítani, hogy a háború gyakorlatilag megnyertnek tekinthető – túlzottak, és az Egyesült Államok támogatását élvező brit kormány és flotta Kanadából fogja folytatni a háborúskodást. A beszélgetés egy bizonyos pontjánál Hitler annyira bosszús lett, hogy felugrott az asztaltól, s közölte: nincs értelme folytatni a tárgyalásokat. Aztán sikerült megnyugodnia, és a megbeszélések tovább folytatódtak. A tárgyalások eredményeként egy semmitmondó megállapodás született, mely a spanyolokra bízta a döntést, hogy ha egyáltalán csatlakozni akarnak, akkor mikor csatlakoznak a tengelyhatalmakhoz. A találkozó végén hallották Hitlert az orra alatt dörmögni: „Ezzel a fickóval nincs mit kezdeni (Mit diesem Kerle ist nichts zu machen)”. 1954 Franco megjegyezte külügyminiszterének: „Ezek az emberek elviselhetetlenek. Azt akarják, hogy a semmiért cserébe belépjünk a háborúba.” 1955 Másnap, útban Bordeaux felé a Pétainnel tervezett találkozóra, a repülőgépen Ribbentrop tajtékzott a „hálátlan és gyáva Franco” miatt.1956 Néhány nappal később, Firenzében Hitler azt mondta Mussolininek, hogy „inkább hagyná három vagy négy fogát kihúzatni, semmint még egy kilencórás tárgyalást folytatni Francóval”. „Bátor lélek”, jegyezte meg, de nem politikára vagy szervezésre termett. 1957 Szűkebb köreiben szidta azt a „jezsuita disznót” és az „indokolatlan spanyol büszkeséget”.1958 A Pétainnel és Lavallal október 24-én Montoireban lezajlott találkozó sem volt eredményesebb. A kölcsönös, diplomáciai udvariaskodás lezártával Hitler, mint ahogy ezt Franco esetében is tette, a német katonai erőt kezdte magasztalni, lekicsinylően nyilatkozott Nagy-Britannia katonai erejéről, s hangsúlyozta, hogy minél gyorsabban véget akar vetni a háborúnak. Kérte Franciaország részvételét az országok azon „közösségében”, melyet éppen most szervez Nagy-Britannia ellen. A vichyi Franciaország elaggott vezetője el nem kötelezett és semmitmondó maradt. Biztosította Hitlert, hogy (a dakari próbálkozás után) mindent megtesznek az afrikai francia gyarmatok biztonságának garantálása érdekében. Elvben megerősítheti Franciaország Németországgal való együttműködési készségét, melyben Laval két nappal korábban Hitlerrel megállapodott, de most nem tud ennek részleteibe belemenni, mert egy kötelező erejű megállapodás megkötése előtt konzultálnia kell kormányával. Laval még hozzátette, hogy Pétainnek össze kell hívnia a Nemzetgyűlést – amit nem szívesen tesz meg –, mielőtt hadat üzenne Nagy-Britanniának. Mind Pétain, mind Laval arra célozgatott, hogy a francia együttműködés mértéke Németország békeszerződéskor tanúsított nagylelkűségétől, és attól függ, hogy a végső rendezéskor hozzájuthat-e gyarmati területekhez. Hitler semmi konkrétumot nem ígért. Viszonzásul nem is kapott semmi biztosítékot a francia

támogatásról se a Nagy-Britannia elleni harcban, se a britekkel szövetséges „szabad francia” de Gaulle kezére jutott Francia Egyenlítői-Afrika visszaszerzésében.1959 A tárgyalások tehát lényegüket tekintve eredménytelenül zárultak. 1960 Hitler elégedettnek mondta magát a tárgyalások befejezésekor, s későbbi elmondása szerint Pétain mély benyomást gyakorolt rá.1961 A Francóval feszült légkörben folytatott tárgyalások, és a Franciaországnak a földközi-tengeri térségben jutott komolyabb szerep után nem csoda, hogy a francia tétovázás láttán Hitler és Ribbentrop csalódottan utazott vissza Németországba.1962 Az utazás meglehetősen lassúnak bizonyult, melynek során a lehangolt, s eredeti, ösztönös szándékai helyességéről meggyőződött Hitler közölte Keitellel és Jodllal, hogy 1941 nyarán meg akar indulni Oroszország ellen.1963 Hitler a német határ átlépésekor kapott hírtől se derült jobb kedvre. Tájékoztatták, hogy az olaszok Görögország megtámadására készülnek. Dühös volt, hogy a Balkán hegyei között ostoba módon az őszi esőzések és a téli havazások idejére terveznek egy ilyen katonai akciót.1964 A két diktátor és külügyminisztereik október 28-án, Firenzében lezajlott találkozóján viszont – melynek célja a Francóval és Pétainnel folytatott tárgyalások ismertetése volt – az olaszok görögországi kalandjával kapcsolatos véleményét Hitler megtartotta magának, így a találkozó teljes egyetértésben zárult. 1965 Hitler a Sztálin és közte uralkodó kölcsönös bizalmatlanságról beszélt, de közölte, hogy Molotov hamarosan Berlinbe érkezik. (Ribbentrop még a hónap elején rávette Hitlert, hogy a szovjet külügyi népbiztost hívja meg tárgyalni.) Szándékai szerint, tette még hozzá, az oroszok energiáit szeretné India felé fordítani. Ez a sajátos ötlet Ribbentroptól származott, s részét képezte annak az elképzelésének, mely szerint egy – a tervek szerint – Japántól Spanyolországig nyúló európai-ázsiai blokk keretein belül meg kell határozni Németország, Olaszország, Japán és Oroszország befolyási övezeteit. 1966 Az elképzelés tiszavirág-életűnek bizonyult. A Francóval és Pétainnel folytatott tárgyalásairól katonai vezetőit november elején tájékoztató Hitler Oroszországot mint „egész Európa problémáját” emlegette, s közölte, hogy „mindent meg kell tenni a nagy leszámolásra való felkészülés érdekében”. A főkatonáival lezajlott találkozó viszont azt mutatta, hogy a háború keleti vagy nyugati irányba történő folytatásának kérdését még mindig nem döntötte el. A találkozón is részt vevő, a szárazföldi erők mellé rendelt segédtisztje, Engel őrnagy szerint Hitler „láthatóan lehangoltnak” tűnt, s „azt a benyomást keltette, mint aki nem tudja, hogyan tovább”.1967 Molotov látogatása minden valószínűség szerint meggyőzte Hitlert, hogy számára az az egyedüli előrevezető út maradt, mely stratégiai meggondolásokból már nyár óta foglalkoztatta, és amit ideológiai szempontból is vonzónak talált: támadást kell intéznie a Szovjetunió ellen. Molotov berlini meghívásának idejére a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatok már erősen megromlottak. A szovjet elképzelések Romániával (melyek értelmében Besszarábiát és Észak-Bukovinát a nyár elején erőszakkal magukhoz csatolták) és Finnországgal (mely a háborúban elszenvedett vereség után gyakorlatilag szovjet csatlóssá vált) kapcsolatban azonnali német beavatkozást váltottak ki a térségben. A ploeşti olajmezők miatt nyugtalankodó Hitler szeptember folyamán eleget tett Antonescu tábornok kérésének, és a román fegyveres erők újjászervezése céljából több, páncéloshadosztályból és légierőegységből álló katonai küldöttséget menesztett Romániába. Az orosz tiltakozást, mely szerint a román határokra adott német garancia megsérti az 1939-es egyezményt, a német fél egyszerűen lesöpörte az asztalról. November végére Románia teljes egészében német befolyás alá került, amikor csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A Finnországgal kapcsolatos német álláspont július végén, a Szovjetunió ellen indítandó támadásról szóló első hírek megjelenése után megváltozott. A szovjet tiltakozás ellenére Norvégiába német fegyverszállítmányok indultak, s szerződést írtak alá, mely lehetővé tette a német csapatok Norvégia területén történő áthaladását. Közben a Szovjetunió déli határai mentén lezajló csapatösszevonások ellensúlyozására a keleti határon állomásozó német hadosztályok számát is megnövelték. 1968 A német–szovjet kapcsolatok fokozódó problémáira rá se hederítő Ribbentrop azzal az ötlettel lepte meg a szkeptikusabb Hitlert, hogy a háromhatalmi egyezményen belül, a Szovjetunió bevonásával egy Nagy-Britanniaellenes kontinentális blokkot kellene létrehozni. Hitler hajlandóságot mutatott az ötlet életképességének megvizsgálására. A Molotovval elkezdődött tárgyalások napján viszont kiadott egy direktívát, mely szerint a tárgyalások kimenetelétől függetlenül „folytatni kell az összes, szóban elrendelt előkészületet keleti irányba”. 1969 A Molotovnak szóló meghívást október 13-án – a Francóval és Pétainnel eredménytelenül zárult tárgyalások előtt – küldték el.1970 November 12-én Molotov és kísérete megérkezett Berlinbe. Weizsäcker szerint a rosszul öltözött oroszok úgy festettek, mint a statiszták egy gengszterfilmben. 1971 A horogkeresztes zászlók mellett lengedező sarlókalapácsos szovjet lobogók rendkívüli látványosságot jelentettek a Birodalom fővárosában. Az Internacionálét

viszont nem játszották el, mivel nyilvánvalóan el akarták kerülni azt, hogy az induló szövegét még ismerő berliniek bekapcsolódjanak az éneklésbe. A Ribbentropnak a fényűzően átépített Birodalmi Elnöki Palotában lévő dolgozószobájában elkezdődött tárgyalások már a kezdet kezdetén megbicsaklottak. Molotov csíptető mögötti éber és hideg tekintete, s a pókerarcán néha átsuhanó fagyos mosoly a tárgyalásokról jegyzőkönyvet vezető Paul Schmidtet régi matematikatanárára emlékeztette. Lényegre törő, precíz megjegyzései és kérdései éles ellentétben álltak Ribbentrop fellengzős, magasröptű kijelentéseivel. Molotov megjegyzés nélkül hagyta Ribbentrop indításnak szánt kijelentését is, mely szerint Nagy-Britannia már vereséget szenvedett. Alig kommentálta a német külügyminiszter nyitószavaiban elhangzó erőteljes célzást is, mely szerint a Szovjetuniónak elsősorban (a nevek említése nélkül, de mindenki számára érthetően) a Perzsa-öböl térségében, a Közép-Keleten és Indiában kellene érvényesíteni területekkel kapcsolatos érdekeit. Mikor a délután folyamán Hitler is csatlakozott a tárgyalásokhoz, és szokásos módján előhozakodott a nagy ívű stratégiai érdekekkel, akkor Molotov Finnországra, a Balkánra, a háromhatalmi egyezményre és a javasolt ázsiai befolyási övezetekre vonatkozó pontos kérdésekkel árasztotta el, melyekkel a német vezetőt sikerült kizökkentenie a megszokott kerékvágásából. Hitler láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és a tárgyalások elnapolását kérte. Molotov viszont még nem fejezte be a dolgot. Másnap ugyanott folytatta, ahol előző délután abbahagyta. Nem is válaszolt Hitler javaslatára, hogy fordítsa tekintetét dél és a Brit Birodalomból jutó zsákmány felé. Közölte, hogy őt sokkal inkább a nyilvánvalóan európai jelentőségű ügyek érdeklik. Szorongatni kezdte Hitlert a Finnországhoz fűződő német érdekekkel kapcsolatban, melyek ellentmondanak az 1939-es megállapodásnak, valamint a Romániának nyújtott határgaranciák, és az odairányított katonai küldöttség kérdésében is. Feltette a kérdést, hogy vajon Németország hogyan reagálna arra, ha a Szovjetunió is hasonlóképpen járna el Bulgária esetében. Hitler –  egyáltalán nem meggyőzően – erre csak azt tudta válaszolni, hogy akkor konzultálnia kellene Mussolinivel. Molotov hangsúlyozta a Szovjetunió Törökországhoz, a Dardanellák biztonságához és az égei-tengeri kijárathoz fűződő érdekeit. A kétnapos tárgyalások kudarcának jelképeként a szovjet nagykövetségen rendezett záróbankett is légvédelmi szirénák vijjogása mellett, zűrzavarral ért véget. Magánóvóhelyén Ribbentrop – ismételten tanújelét adva otrombaságokhoz való csalhatatlan érzékének – egy megállapodás-tervezetet húzott elő a zsebéből, és megpróbálta rávenni Molotovot a világ nagy részének a négy hatalom közti megosztására. Molotov hidegen megismételte, hogy a szovjet érdekek a Balkánhoz és a Baltikumhoz, nem pedig az Indiai-óceán térségéhez fűződnek. 1972 A Szovjetuniót érdeklő kérdések, folytatta Molotov most már kicsit bőbeszédűbben, mint a hivatalos tárgyalások idején, nem csupán Törökországra és Bulgáriára, valamint Románia és Magyarország sorsára korlátozódnak, hanem kiterjednek a tengelyhatalmak Jugoszláviával, Görögországgal és Lengyelországgal kapcsolatos szándékaira is. A Szovjetuniót a Svédország semlegességével kapcsolatos német álláspont is érdekelné. Aztán ott van még a balti-tengeri kijárat kérdése is.1973 A hónap vége tájékán Molotov közölte a moszkvai német nagykövettel, Graf von der Schulenburggal, hogy egy négyhatalmi szerződés megkötésének szovjet feltételei közt szerepel a német csapatok kivonása Finnország területéről, Bulgária szovjet befolyási övezethez tartozásának elismerése, támaszpontok biztosítása Törökország területén, a Perzsa-öböl felé irányuló szovjet terjeszkedési törekvések elismerése, s az is, hogy Japán mondjon le javára a Szahalin-félsziget déli részéről.1974 Ezeket a feltételeket Molotov november 26-án foglalta írásba. 1975 Hitlernek nem kellett sokáig várnia. Még Molotovnak a Birodalom fővárosában folytatott tárgyalásait megelőzően elmondta segédtisztjének, Engel őrnagynak, hogy ezeket a tárgyalásokat annak kipuhatolására szánta, hogy Németország és a Szovjetunió „hátat hátnak, vagy mellet mellnek feszítve” áll-e egymás mellett.1976 A szondázás egyértelmű eredményt hozott Hitler számára. A Molotovval folytatott kétnapos tárgyalások bebizonyították, hogy Németország és a Szovjetunió egymással kibékíthetetlen ellentétben álló geopolitikai érdekei már a közeljövőben összecsapáshoz fognak vezetni. Hitler azt is elmondta Engelnek, hogy tulajdonképpen semmit sem várt Molotov látogatásától. „A tárgyalások megmutatták, hogy az orosz tervek mely irányba mutatnak. M(olotov) kiengedte a macskát a zsákból. A Führer valóban megkönnyebbült. Most már az érdekházasság se fog fennmaradni. Az oroszok beengedése Európába Közép-Európa végét jelenti. A Balkán és Finnország szintén veszélyt jelent a szárnyakon.”1977 Hitler nyár óta kikristályosodott meggyőződése beigazolódott: 1941-ben csapást kell mérnie a Szovjetunióra. Valamikor az ősz folyamán, minden bizonnyal Molotov látogatását követően, útnak indította segédtisztjeit, hogy főhadiszállása számára keressenek alkalmas helyet keleten. A segédtisztek választása az észak-poroszországi

Rastenburg környékén lévő helyre esett, s Hitler azonnal ki is adta Todtnak a parancsot, hogy a főhadiszállás építése áprilisra fejeződjön be.1978 December 3-án Hitler köszöntötte Fedor von Bock tábornagyot hatvanadik születésnapja alkalmából, és megjegyezte, hogy „a keleti kérdés kezd akuttá válni”. Az Oroszország és Amerika, valamint Oroszország és Anglia közötti kapcsolatokról szállingózó híreket is szóba hozta. A fejlemények tétlen szemlélése veszélyes. Ha viszont az oroszokat kikapcsolják a számításból, akkor szertefoszlanak azok a brit remények is, hogy Németországra vereséget lehet mérni a kontinensen, a japánok pedig megszabadulnak a szovjet hátbatámadás veszélyétől, ami még jobban megnehezíti az amerikaiak beavatkozását. 1979 Két nappal később, december 5-én Brauchitsch és Halder társaságában áttekintette a Szovjetunió elleni támadás stratégiai célkitűzéseit. A szovjetek Balkánnal kapcsolatos elképzelései, jelentette ki, potenciális problémák forrását jelentik a tengelyhatalmak számára. „Az európai hegemónia az Oroszország elleni háború csatamezőin dől el”, tette még hozzá. „Az orosz alacsonyabb rendű nép. Hadseregének nincs vezetése.” Németország vezetés, matériel és csapatok terén élvezett előnye tavasszal lesz a legnagyobb. „Ha a szovjet hadsereget egyszer sikerül megtépázni”, folytatta – végzetesen alábecsülve a szovjet erőket – Hitler, „akkor a végső katasztrófa elkerülhetetlenné válik. A hadjárat célja, jelentette ki, „az orosz élőerő szétzúzása”. Az északi és a déli szárnyakon kell döntő csapást mérni. Moszkvának, jegyezte meg, „nincs nagy jelentősége”. A hadjárat előkészületeit teljes erővel folytatni kell. A hadműveletek az előzetes tervek szerint május végén kezdődnek. 1980 Halder december 13-án tárta Hitler elképzeléseit a katonai vezetők elé. A hadjárat során, közölte velük, 1941 tavaszán 130–140 hadosztály indít támadást a Szovjetunió ellen.1981 Semmi jel se mutatott arra, hogy Brauchitsch, Halder és beosztott parancsnokaik hibát találtak volna Hitler elemzésében. December 17-én Hitler Jodl előtt összegezte stratégiai elképzeléseit, s hangsúlyozta, hogy „1941 folyamán meg kell oldani minden kontinentális problémát, mivel 1942-től kezdődően az USA készen fog állni a beavatkozásra”.1982 Másnap, 1940. december 18-án Hitler 21. sz. háborús direktívája a következő szavakkal kezdődött: „A német Wehrmachtnak fel kell készülnie arra, hogy az Anglia ellen viselt háború befejezése előtt egy rövid hadjárat során szétzúzza (niederzuwerfen) Szovjet-Oroszországot”. 1983 A vezérkar az „Otto” fedőnevet adta a hadműveletnek. A Wehrmacht hadműveleti törzse azt csak „Fritz” néven emlegette, és a december 12-én Jodl elé tett direktívatervezet is ezt a nevet viselte. Öt nappal később Jodl továbbküldte a tervezetet, és akkor Hitler a hangzatosabb „Barbarossára” változtatta a fedőnevet, mellyel az első német birodalom nagy, 12. századbeli császárára utalt, aki uralkodó szerepet játszott Közép-Európában, és keresztes hadjáratot vezetett a hitetlenek ellen.1984 Hitler most saját, bolsevizmus elleni keresztes hadjáratának megindítására készült. 1941. január 8-án és 9-én Hitler megbeszélést folytatott katonai vezetőivel a Berghofban. A Szovjetunió elleni támadás megindításáról szóló döntésének indoklása során ismét a nyár óta hangoztatott érveit hozta fel. Részben az érvelés alapjául szolgált a Molotov-látogatás óta határozottabban kirajzolódó szovjet szándékok ismerete is. Sztálin agyafúrt, jelentette ki Hitler, és egyre jobban kihasználja Németország nehézségeit. A bökkenő, mint mindig, most is csak az, hogy fel kell adnia azon törekvéseit, melyek ütköznek a britek létfontosságú érdekeivel. „Az angolokat eddig az orosz beavatkozás lehetősége tartotta életben”, folytatta. „A küzdelmet csak akkor adják fel, amikor már utolsó kontinentális reményük is a semmibe veszett.” Nem hiszi, hogy „az angolok őrültek (sinnlos toll) lennének”. Ha már nem látnak további esélyt a háború megnyerésére, akkor abbahagyják a küzdelmet, mivel a háború elvesztése azt jelentené, hogy a továbbiakban nem lesz elég erejük a Brit Birodalom összetartásához. Ha képesek lennének kitartani, ki tudnának állítani negyven-negyvenöt hadosztályt, és az USA, valamint Oroszország is segítségükre sietne, akkor Németországban nagyon nehéz helyzet alakulna ki. Ennek nem szabad megtörténnie. Eddig mindig azt az alapelvet követte, hogy egy előre teendő lépés érdekében szétzúzta az ellenség legfontosabb pozícióit. Ezért most Oroszországot is szét kell zúzni. Akkor vagy az angolok adják fel a küzdelmet, vagy pedig Németország jóval kedvezőbb körülmények között folytathatja ellenük a harcot. Oroszország szétzúzása a japánok számára is lehetővé teszi, hogy minden erejükkel az USA ellen forduljanak, és megakadályozzák az amerikai beavatkozást. Ezt követően tovább sorolta a lépésből Németországnak származó előnyöket. A keleten állomásozó csapatok létszámát lényegesen csökkenteni lehetne, ami biztosítaná, hogy a hadiipar termeléséből még több jusson a haditengerészetnek és a Luftwaffének. „Németország akkor sebezhetetlen lesz. Oroszország gigantikus térségei felmérhetetlen kincsesbányát jelentenek. Ezt Németországnak uralni kell gazdaságilag és politikailag, de bekebelezni nem szabad. Ez minden lehetőséget biztosít arra, hogy a jövőben kontinensek ellen is háborút indíthasson. Nem győzheti le senki sem. Ha a

hadművelet végrehajtásra kerül”, zárta Hitler a mondanivalóját, akkor „Európa vissza fogja fojtani a lélegzetét.” 1985 Ha a figyelmesen hallgató tábornokoknak lettek is volna kétségeik, azoknak nem adtak hangot. 1986 Valamivel több mint egy hónap elteltével Hitler még egy sokatmondó – a mozgósítás lélektani vonatkozásait jellemző módon kiemelő – érvet csatlakoztatott a korábbiakhoz: „A konfliktus elkerülhetetlen. Ha az angolokkal végeztünk, akkor a német népet nem lehetne háborúba indítani Oroszország ellen; következésképpen Oroszországgal kell először végeznünk.”1987    

1940 folyamán Hitler kettős rögeszméje – a zsidók eltávolítása és a Lebensraum megteremtése – egyre élesebb megvilágításban jelentkezett. Ez a változás aligha tekinthető véletlennek, és számos vonatkozásban közvetett folyamatnak tekinthető. A zsidóellenes politika radikalizációját – az esetek többségében Hitler közvetlen részvétele nélkül (bár egyértelműen az ő jóváhagyásával) – a biztonsági rendőrség vezetése szorgalmazta mindaddig, amíg Lengyelországban, közel népirtási körülmények között, a népirtási mentalitás nem kezdett önálló életet élni. A háborús stratégia kritikus területén, melyben saját részvétele is kétségkívül kritikus szerepet kapott, Hitler élettérrel kapcsolatos, régi megszállottsága azokon a nehézségeken keresztül tért vissza, melyekkel akkor kellett szembenéznie, amikor Nagy-Britanniát ki akarta kapcsolni a konfliktusokból. Most, 1941. első felében meg lehetett kezdeni a gyakorlati felkészülést arra a leszámolásra, melyet mindig is véghez akart vinni. Ezekben a hónapokban a két rögeszme szervesen összekapcsolódott. Küszöbön állt a döntő lépés a népirtó háború megindítására.

8 EGY „MEGSEMMISÍTŐ HÁBORÚ” ELŐKÉSZÜLETEI „Az eljövendő hadjárat több egy egyszerű fegyveres konfliktusnál; ez egyben két különböző ideológia közötti leszámolást is jelent… A népet »elnyomó« zsidó-bolsevik értelmiséget meg kell semmisíteni.” A BARBAROSSA-TERV HADMŰVELETI ÚTMUTATÓJÁBÓL, 1941. MÁRCIUS 3.    

„El kell felejtenünk a katonák közötti bajtársiasság eszméjét. A kommunista nem bajtárs se az ütközet előtt, se az ütközet után. Ez most megsemmisítő háború.” HITLER A VEZETŐ TISZTEK ELŐTT, 1941. MÁRCIUS 30.    

„Akár jó, akár rossz, győznünk kell… És ha győzelmet arattunk, ki tesz fel nekünk kérdéseket a módszerrel kapcsolatban?” HITLER GÖBBELSNEK, 1941. JÚNIUS 16.

A Szovjetunió megtámadásáról szóló és 1940. december 18-i direktívája által megerősített döntésével Hitler a stratégiai választási lehetőségeket bezárta maga előtt. Nyugtalanságában, nehogy elveszítse a háborús kezdeményezés biztosította előnyöket, minden német háborús erőfeszítést arra összpontosított, hogy hónapok alatt mindent elsöprő vereséget mérjen a Szovjetunióra, és politikai tényezőként megszüntesse létezését. Katonai vezetői, még akkor is, ha néhányuknak voltak bizonyos, személyes fenntartásaik, soha nem emeltek szót az általa javasolt lépések ellen. Visszatekintve ez tökéletes idiotizmusnak látszik. Abban az időben viszont tábornokainak többsége nem tétovázott, mert – vezérükhöz hasonlóan – óriási mértékben alábecsülték a Szovjetunió katonai erejét és képességeit. Későbbi perspektívából visszatekintve furcsának tűnik, hogy alapvetően nem a Szovjetunió, hanem Nagy-Britannia miatt nyugtalankodtak, mely mögött ott állt egy világbirodalom, és egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az USA is a maga hallatlanul nagy tartalékaival. A hazárdjáték, melybe katonai tanácsadóinak többsége –  Raeder tengernagy kivételével; Göring kezdeti fenntartásai hamarosan tovaszálltak 1988 – belement, arra a tervre épült, hogy a Szovjetuniót négy-öt hónap alatt ki lehet ütni a játszmából, és meg lehet szerezni az európai hegemóniát. A délkeletázsiai birodalmi területek ellen irányuló japán támadással elfoglalt Nagy-Britanniának akkor a megegyezésen kívül nem lesz más választása. A Csendes-óceánon Japánnal összeütközésbe kerülő Amerika szintén távol tartja magát az európai küzdőtértől. Németország így megnyeri a háborút. Egyeduralmát Európában nem lehet megkérdőjelezni. Az ezt követő – és végső soron elkerülhetetlen – összecsapáson az Egyesült Államokkal akkor már az erő pozíciójából lehet foglalkozni. Hitler elkötelezte magát egy akció mellett, ahonnan már nem volt visszaút. Volt valójában választása? Raeder flottatengernagy véleménye szerint igen. Néhányan a tábornokok közül is így gondolták. Ribbentropnak is ez volt a véleménye. 1940 őszén Hitler még csak kacérkodott a „perifériális stratégia” gondolatával. A nyugati hadjáratban aratott győzelem után azonnal a Szovjetunió elleni, általa alapvetően elkerülhetetlennek és szükségesnek tartott hadjáratról kezdett beszélni, és egyre jobban megszállottja lett ennek az ötletnek. Az első magától értetődő nehézségek után feladta a kísérletet, hogy a britek erejét Olaszország, Spanyolország és a vichyi Franciaország érdekeinek összehangolásával szétforgácsolja. 1940 őszén Hitler legcélravezetőbb stratégiája minden bizonnyal az lett volna, ha ül nyugodtan, és várja a fejleményeket. Japán a saját játszmáját játszotta. Mint ahogy 1941 tavasza is majd mutatja, kész lett volna közeledni a Szovjetunióhoz, ha cserébe szabad kezet kap délen. A japán területi igények mértéktelen megnövekedése következtében Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is szinte elkerülhetetlenné vált a konfliktus. Ha Hitler várt volna, akkor a Csendes-óceánon és Távol-Keleten ennek a két hatalomnak minden bizonnyal komoly problémái támadnak. Mint ahogy a Molotov-látogatás is ezt mutatta, Skandinávia és a Balkán kérdésében Németország és a Szovjetunió is összecsapásra számíthatott. Az orosz expanzionista érdekek ebben a régióban közvetlen összeütközésbe kerültek a német érdekekkel. A Szovjetunió viszont ebben az időszakban még nem jelentett közvetlen fenyegetést Németország számára. Himmler, nyilvánvalóan Hitler szavait visszhangozva, 1940 novemberében, a Molotov-látogatás környékén egy párfunkcionáriusok előtt megtartott beszédében határozottan visszautasította egy ilyen veszély fennállását. Oroszország, jelentette ki, „katonailag veszélytelen (militärisch ungefährlich)”. A gyenge tisztikarral rendelkező és rosszul kiképzett orosz hadsereg „egyáltalán nem jelenthet veszélyt számunkra (Sie kann uns überhaupt nicht gefährlich werden)”.1989 Ha meglett volna az akarat az együttélésre és a kontinentális Európa egymás közti feldarabolására – mint ahogy azt Ribbentrop szerette volna –, akkor nehéz belátni, hogy ebben melyik hatalom akadályozhatta volna meg őket, különösen ha figyelembe vesszük Nagy-Britannia globális elkötelezettségét, és a fokozódó japán fenyegetést a Csendes-óceán térségében. Hitler és – végső soron – párt- és katonai vezetői mentalitásának viszont egyik forgatókönyv se felelt meg. Hitler megítélése szerint Németország nem engedhette meg magának a kivárás luxusát. Az volt a véleménye, hogy Oroszország olyan veszélyt jelent, mely az elkövetkező időszakban csak fokozódni fog. Egy azonnali német csapás egyrészt megszüntetné ezt a veszélyforrást, másrészt meghiúsítaná az amerikai beavatkozás iránt táplált brit reményeket. Ugyanakkor a kezdeményezés adta előnyök elvesztése Hitler véleménye szerint Németországot kényszerzubbonyba zárta volna, melynek szorítása az idők folyamán csak fokozódott volna. A háború aztán vereséggel végződött. Németország esélyei semmivé váltak. A nemzetközi porondon ő és a nemzetiszocialista rezsim viszont már annyi ellenséget szerzett Németországnak, hogy a részéről tett bármilyen engedmény a gyengeség jelének látszott volna, ami a rezsim bukását és személyes hatalmának elvesztését jelentette volna. Ezen túlmenően, a merész lépéstől való tartózkodás és a passzivitás – Hitler szerint – annak a lélektani lendítőerőnek az elvesztését jelentette volna, melyre az egész háború épült. A nemzetiszocialista mozgalom dinamikájának

fenntartása folyamatos terjeszkedést, új területek meghódítását, új célok kijelölését, az ezeréves Birodalom céljainak állandó előtérben tartását követelte. A látomást nem lehetett behatárolni; hagyományos területi rendezésekkel a hajszát nem lehetett hosszabb időre megállítani, mert az – Hitler és követői szerint – továbbra se tette volna lehetővé a faji tisztaságra és faji uralomra épülő társadalom céljának elérését. Ha a nácizmus fenn akart maradni, és meg akarta újítani önmagát, akkor ideológiai élét nem volt szabad elveszíteni, és a háborút folytatni kellett. Nem szabad meddőségbe süllyedni, hangsúlyozta Hitler egyfolytában az 1937 novemberében lezajlott Hossbach-találkozó óta. 1990 Hitler agyában ezek a meggondolások játszottak meghatározó szerepet. Persze gazdasági kényszerítő erők is működtek, melyeknek Hitler nagyon is tudatában volt. 1939 óta Németország egyre jobban függött a Szovjetunióból hatalmas mennyiségben érkező nyersanyagoktól. Az 1940 februárjában kötött szerződés 1941 januárjában történt megújítása és kibővítése értelmében a Szovjetunió 2,5 millió tonna gabona és egymillió tonna nyersolaj 1942 májusáig történő leszállítására tett ígéretet, melyet Németország 1941 nyarától kezdődően – a háborús erőfeszítések szempontjából egyre nélkülözhetetlenebbé váló – termelőeszközök szállításával kívánt ellentételezni. A túlfeszített hadigazdaság miatt a német nyersanyaghiány már 1940 nyarán kezdett feszültséget és nehézségeket okozni. A tervezési szakemberek szerint 1941 folyamán Németország gazdasági nehézségei csak tovább fokozódhattak. Az Oroszországtól való függő viszony – ami elfogadhatatlan volt mindazok számára, akik az európai gazdasági hegemónián (Grossraumwirtschaft) nyugvó autarkia különböző változataiban látták a megoldást – ennek megfelelően a jövőben csak tovább növekedhetett. A romániai Ploeştiben lévő olajmezők szovjet fenyegetettsége valós veszélyt jelentett a tengelyhatalmak háborús erőfeszítése szempontjából. Hitler nem véletlenül érvelt gyakran azzal, hogy ezeket az olajmezőket a szovjet légierő „hatalmas, füstölgő romhalmazzá teheti… és a tengelyhatalmak élete ezeken az olajmezőkön múlik.”1991 A Szovjetunióval kapcsolatban a gazdasági, stratégiai és ideológiai motívumok elválaszthatatlanok voltak Hitler gondolkodásmódjában. Ezek keveredtek egymással, és különböző időpontokban különböző erővel hangsúlyozta őket, ha környezetét irányvonalának helyességéről és elkerülhetetlenségéről akarta meggyőzni. Mindezt kétségkívül a „zsidó bolsevizmus” egyszer s mindenkorra történő megsemmisítésének immár majdnem két évtizede hangsúlyozott szándéka tartotta össze, tehát az a célkitűzés, mely egyben megteremtené a szükséges élettér biztonságát, és Németország számára politikai és katonai téren meghatározó szerepet jelentene Európában. Hitler viszont csak 1941 márciusától kezdve kezdte hangoztatni a Barbarossa hadművelet ideológiai célkitűzéseit. Heydrich és Hitler ekkor már felismerte az ennek a célkitűzésnek előtérbe helyezésére kínálkozó lehetőségeket. 1992 Végül aztán Hitlernek az a szándéka, hogy a stratégiai kezdeményezés megőrzésével – a Barbarossa hadművelet hazárdjátékával – elkerülje a kényszerhelyzetet, 1941 végére a német erőfeszítések kudarca és a kialakuló válsághelyzet következtében a háború bizonytalan ideig való elhúzódását eredményezte. Aztán végül Amerika is belépett a háborúba, s Németország pontosan abba a satuba szorult, melyet Hitler el akart kerülni. A kiutat, ha létezett egyáltalán, már nehéz volt megtalálni. A téteket mindenki az asztalra rakta. Ekkorra már a haláltáborok is működni kezdtek. Egyedül a győzelem vagy a teljes megsemmisülés választási lehetősége maradt. Hitler „mindent vagy semmit” mentalitása átitatta az egész német államot, és megteremtette jövőjének alternatíváit. 1941 végére, bár a hadiszerencse a háború során is forgandó volt, és még sokáig eltartott, az esélyek nem a győzelem, hanem a megsemmisülés mellett sorakoztak fel.

I. 1941 januárja és márciusa között a Barbarossa hadművelet tervei a helyükre kerültek, s azokat Hitler is jóváhagyta. Külső magabiztossága ellenére titokban már korántsem volt annyira biztos a dolgában. A Szovjetunió elleni támadás direktíváinak a Wehrmacht vezérkari főnökeihez történt eljuttatása napján, 1940. december 18-án Engel őrnagy azt említette Brauchitschnak (aki még mindig nem volt biztos abban, hogy Hitler nem blöfföl-e a Szovjetunió megtámadásának szándékával), hogy a dolgok további alakulását illetően a Führer bizonytalan. Nem bízott katonai vezetőiben, nem ismerte az oroszok erejét, és csalódást okozott neki a britek hajthatatlansága. 1993 Hitlernek a katonai vezetés hadműveleti tervezése iránti bizalmatlanságát 1941. első hónapjaiban se sikerült eloszlatni. Beavatkozása a tervezés stádiumában már az kezdet kezdetén törést eredményezett a Halderrel fenntartott kapcsolataiban, s március közepére néhány jelentősebb változással kellett kiegészíteni a támadás részletes direktíváit. 1994 Az eljövendő kampány sikerét illetően Hitler már február elején ismerte néhány katonai vezető kétségeit, vagy lelkesnek egyáltalán nem mondható hangulatát. Thomas tábornok a készletek hiányáról megsemmisítő erejű

áttekintést tett le a hadsereg főparancsnokságának asztalára. 1995 Január 28-án naplójában Halder megörökítette a Brauchitschcsal azon a délután a Barbarossáról folytatott beszélgetésük lényegét: „A »szándék« (Sinn) nem világos. Így az angolokon nem fogunk ütni. Gazdasági lehetőségeink nem fognak lényegesen megjavulni. A nyugatról fenyegető veszélyt nem szabad alábecsülni. Könnyen lehetséges, hogy Olaszország a gyarmatai elvesztése után össze fog omlani, és akkor Spanyolországban, Olaszországban és Görögországban egy déli front keletkezik. Ha erőink akkor Oroszországban vannak lekötve, akkor még rosszabb a helyzet.” 1996 A Brauchitschcsal és Halderrel január 31-én elfogyasztott ebéd közben a hadseregcsoportok parancsnokai, Leeb, von Bock és von Rundstedt tábornagyok is kétségeiknek adtak hangot.1997 Brauchitsch, szokása szerint, nehezen fejezte ki aggodalmait Hitler előtt. Február 1-jén viszont Bock ezt óvatosan megtette. Véleménye szerint „a német hadsereg győzelmet tud aratni az oroszok fölött, ha azok megállnak és harcolnak”. A tekintetben viszont kétségei voltak, hogy rá lehet-e kényszeríteni az oroszokra a békefeltételek elfogadását. Hitler elutasítóan fogadta szavait. Leningrád, Moszkva és Ukrajna elvesztése majd a harc feladására kényszeríti az oroszokat. Ha nem, akkor a német csapatok Moszkvát maguk mögött hagyva tovább nyomulnak Jekatyerinburg felé. A háborús termelés, folytatta Hitler, minden szükségletet kielégít. Hatalmas mennyiségű anyag áll rendelkezésre. A gazdaság virágzik. A fegyveres erők nagyobb élőerővel rendelkeznek, mint a háború elején. Bock még értelmét se látta annak, hogy Hitlernek a konfliktusból történő kihátrálást javasolja. „Harcolni fogok!” – jelentette ki Hitler. „Meggyőződésem, hogy támadásunk viharos erővel söpör át rajtuk.” 1998 Halder tartózkodóan viselkedett a Hitlernél február 3-án tartott megbeszélésen. Felhozta az ellátási nehézségeket, felsorolta azokat a módszereket is, melyek segítségével úrrá lehet lenni azokon, s nem tulajdonított különösebb jelentőséget azoknak a kockázatoknak sem, melyeket alig néhány nappal korábban erőteljesen hangsúlyozott. A hadsereg vezetői elfogadták Hitler álláspontját, aki Moszkva előtt Leningrád és a Balti-tenger partvidéke elfoglalásának fontosságát hangsúlyozta. Arra viszont már nem fordítottak figyelmet, hogy kellő részletességgel felmérjék ennek a stratégiának a következményeit. 1999 Hitler tájékozott volt a szovjet gyalogság és páncélos erők számbeli fölényéről. Minőségüket viszont nem sokra tartotta. Minden az első napok gyors győzelmein, a Baltikum elfoglalásán és a déli szárny Rosztovig történő előnyomulásán múlik. Moszkva, mint ahogy már többször is hangsúlyozta, várhat. Below szerint Brauchitsch és Halder „minden tiltakozás és a legkisebb ellenvetés nélkül elfogadta Hitler Oroszország elleni háborújának direktíváit”. 2000 A tanácskozást követő napon Thomas tábornok ismételten baljós előrejelzéseket adott a gazdasági helyzet alakulásáról. A gépjárművek számára az üzemanyag két hónapra, a repülőgépeknek őszig, a gyártott gumimennyiség pedig márciusig elegendő. Thomas kérte Keitelt, hogy adja át a jelentést Hitlernek. Keitel közölte vele, hogy a Führer nem engedi, hogy döntéseit gazdasági nehézségek befolyásolják. A jelentés valószínűleg soha nem került Hitler kezébe. Mindenesetre, ha Thomas a baljós gazdasági realitások feltárásával akarta Hitlert eltéríteni szándékától, akkor ez a módszer eleve sikertelenségre volt kárhoztatva. Egy másik jelentés azt hangsúlyozta, hogy gyors győzelmek és a Kaukázus elfoglalása esetén Németország megszerzi a szovjet hadiipart tápláló nyersanyagok 75 százalékát. Egy ilyen előrejelzés csak bátorításul szolgálhatott Hitler és a többi náci vezető számára. 2001 Az OKH tervezése Hitlert számos vonatkozásban továbbra is nyugtalanította. Aggódott amiatt, hogy a hadsereg vezetése alábecsüli a Pripjaty mocsarai felől a német szárnyakat fenyegető csapások veszélyét, s részletes tanulmányt kért a problémáról, hogy levonhassa a következtetéseket. 2002 Március közepén ellentmondott a vezérkar véleményének, s azt állította – mint ahogy később kiderült, helyesen –, hogy a Pripjaty mocsarai nem korlátozzák komolyan a hadsereg mozgását. Megítélése szerint az elkészült tervek túlságosan is elnyújtják a német frontot, szétforgácsolják az erőket, s a német csapatokat a déli fronton túlságosan is függővé teszik a kétes harcértéket képviselő román, magyar és szlovák hadosztályoktól (az utóbbiakat csupán szlávságuk alapján becsülte le). Ezért parancsot adott a Dél hadseregcsoport tervezett két ágra szakadó előnyomulásának egyetlen, Kijev és a Dnyeper irányába előretörő támadásban történő egyesítésére. Végül ismételten leszögezte Leningrád és a Baltikum elfoglalásának fontosságát, hangsúlyozta, hogy nem kell erőszakolni a Moszkva elleni támadást, melyet – a katonai vezetőivel március 17-én tartott megbeszélésen – „teljesen jelentéktelennek” („Moskau völlig gleichgültig”) minősített.2003 Ezen a megbeszélésén Brauchitsch és Halder minden tétovázás nélkül elfogadta az eredeti hadműveleti tervben eszközölt változtatásokat.2004 Ezzel a támadás katonai elképzelései lényegében végleges formát öltöttek.

II.

A nagy offenzíva előkészületeinek folytatódása ellenére Hitlert Mussolini szerencsétlen megfontolásból fakadó, és az előző októberben végrehajtott Görögország ellen intézett támadása következtében a Balkánon kialakult veszélyes helyzet, és az olasz katonai hozzá nem értés észak-afrikai következményeinek orvoslása foglalkoztatta. Mindent megtett annak érdekében, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza az albániai és észak-afrikai kudarcok (ahol a hatalmas túlerőben lévő angolok elfoglalták az olaszok erősségét, Bardiát) miatt kínos helyzetbe került Mussolinit, amikor január 19-én a diktátor megérkezett egy Salzburg melletti, Puch nevű kis állomásra, hogy kétnapos tárgyalást folytasson a Berghofban. Hitler és katonai vezetői a havas peronon várták a Ducét. 2005 A tárgyalások azonnal elkezdődtek. A katonai kudarcokról még csak említés se történt. A tárgyalások főként a Balkánról és a Duce Spanyolország háborúba történő bevonására irányuló többszöri személyes kísérletéről szóltak. Személyes közbenjárásával arra is rá szerette volna venni a spanyolokat, hogy egyezzenek bele egy Gibraltár elleni német támadásba. 2006 A Hitlerrel való négyszemközti tárgyalásairól beszámolva Cianónak, Mussolini elmondta, hogy „egy olaszokhoz nagyon lojális és nagyon oroszellenes Hitlerrel találkozott, aki még nem döntötte el határozottan, hogy a jövőben mit tervez Nagy-Britannia ellen”. A partraszállás lehetőségét kizárta. Egy ilyen hadművelet nehézségei magukban hordozzák a kudarc kockázatát is, mely azért elfogadhatatlan Hitler számára, mert akkor a britek rájönnének, hogy „a németek csak egy üres pisztolyt tartanak a kezükben”.2007 Január 20-án délután Hitler a katonai szakértők jelenlétében mintegy két órát beszélt a németek várható görögországi beavatkozásáról. „Főképpen a dolog technikai oldalát ecsetelgette”, jegyezte fel Ciano, „és azokat összekötötte az általános politikai helyzettel. Be kell ismerni, hogy ezt, szokásához híven, mesterien csinálja. Katonai szakértőinkre nagy hatással volt.”2008 Bár a „nagyon oroszellenes” Hitler, akivel Mussolini találkozott, rámutatott a Sztálin esetleges halála után a Szovjetunió részéről fenyegető veszélyre, amikor a jelenleg a vezetéstől távol lévő zsidók majd ismét átveszik a hatalmat, és az orosz légierő is elég felkészült lesz a ploeşti olajmezők megsemmisítésére, de ezzel együtt a leghalványabb célzást se tette arra, hogy most éppen egy Kelet ellen indítandó támadás előkészületei folynak.2009 Szokás szerint az utolsó pillanatig nem tájékoztatták semmiről az olaszokat. Mussolini (Ciano megjegyzése szerint) „emelkedett” hangulatban tért vissza, mint mindig, amikor Hitlerrel találkozott.2010 A Duce jól tette, hogy időben távozott. Ha még két nappal tovább marad, akkor a tengelyhatalmakon belüli partnerével szemben még jobban elmélyült volna benne a kisebbségi érzés, amikor megérkezett a fasiszta rezsimje számára katasztrofális hír, hogy Tobrukot az angolok elfoglalták. 2011 Az olasz háborús erőfeszítésekkel kapcsolatos lekicsinylő németországi közvélemény a náci vezetők fasiszta partnerük iránti egyre fokozódó lenézésével párosult. 2012 „Mussolini nagy presztízsveszteséget szenvedett”, jegyezte fel Göbbels 1941 januárjának végén, amikor látta, hogy az Észak-Afrikában elszenvedett katonai kudarc következtében a Duce pozíciói meggyengültek. 2013 Hitlernek – bármilyen kétségei és személyes fenntartásai is voltak az olaszokkal szemben – nem maradt más választása, mint ragaszkodni a tengelyhatalmakhoz tartozó partneréhez. 2014 Egészében véve a Líbiában zajló, szerencsétlen januári harcok eredményeként mintegy 130 000 olasz került a britek fogságába.2015 Észak-Afrikában az olaszoknak a teljes vereséggel kellett szembenézniük. Február 6-án Hitler az általa kiválasztott tábornokokat tájékoztatta döntéséről, hogy a brit előnyomulás megállítása és Tripolitániának a tengelyhatalmak számára történő megtartása mellett döntött. 2016 Erwin Rommel volt az, aki 1941. második felében és 1942-ben majdnem végig briliáns taktikai érzékével és blöffjeivel visszafordította az események menetét, és sakkban tartotta az angolokat Észak-Afrikában. Hitler reményei, hogy Gibraltár megszerzésével a Földközi-tenger térségében egy – az észak-afrikai helyzetre is kihatással lévő – létfontosságú stratégiai pozíciót biztosít a maga számára, Franco tábornok nyakassága miatt ismét meghiúsultak. Jodl már január végén tájékoztatta Hitlert, hogy a Felix hadműveletet – a Gibraltár ellen tervezett támadást – el kell halasztani, mivel arra legkorábban csak április közepén kerülhetne sor. Akkorra viszont a tervek szerint csupán egy hónappal később induló Barbarossához már szükség lesz a csapatokra és a fegyverzetre is. 2017 Hitler még mindig abban reménykedett, hogy a február 12-én sorra kerülő Mussolini–Franco találkozón a Ducénak sikerül rávennie a Caudillót a háborúba való belépésre. A találkozót megelőző napon Hitler egy személyes levelet küldött Francónak, melyben arra igyekezett rábeszélni, hogy erőit egyesítse a tengelyhatalmak erőivel, s kérte annak belátását, hogy „ilyen nehéz időkben nem annyira a bölcs előrelátás, hanem egy bátor szív mentheti meg a nemzeteket”.2018 Francóra mindez hatástalan maradt. Elismételte a Marokkóra és Gibraltárra vonatkozó spanyol követeléseket. Ráadásul Spanyolország egy későbbi, meghatározatlan időben történő háborúba lépéséért cserébe

akkora gabonaszállítások követelésével kezdett zsarolni – azt állítva, hogy a németek által már megígért 100 000 tonna csupán húsz napra elegendő –, hogy azokat lehetetlen volt teljesíteni.2019 Spanyolországot a korábbiakhoz hasonlóan ki kellett hagyni a számításból.

III. Hitler megerősítette, hogy Spanyolországban „ijesztő helyzet” uralkodik, amikor Göbbels 1941. január 30-án, kancellári kinevezésének nyolcadik évfordulóján a Sportpalastban megtartott beszéde után találkozott vele. 2020 A propagandaminiszter jó hangulatban találta Hitlert, akinek meggyőződése volt, hogy Németország továbbra is kezében tartja a stratégiai kezdeményezést, biztos volt a győzelemben, új erővel töltötte el a Sportpalastba bezsúfolódó hatalmas tömeg – rá mindig is kábítószerként ható – hatalmas lelkesedése.2021 „Az utóbbi időben ritkán láttam ilyennek”, jegyezte fel Göbbels. „A Führer mindig hatással van rám. Igazi Vezér, az erő kimeríthetetlen forrása.”2022 Beszédében Hitler szinte kizárólag a Nagy-Britannia elleni támadásokra összpontosított. Oroszországról egy árva szót sem szólt; nyilvános beszédeiben 1941. június 22-ig, a támadás megindulásáig, egyáltalán nem említette a Szovjetuniót.2023 Amikor viszont másnap beszélt Göbbelsszel, akkor egy Oroszországról készült jelentést említett, melyet a KPD egyik oszlopos tagjának, Ernst Toglernek a fia az országban szerzett hétéves személyes tapasztalatai alapján állított össze. „Borzalmas!”, jegyezte fel Göbbels (minden bizonnyal Hitler véleményét visszhangozva, amikor összefoglalta a beszélgetés lényegét). „Minden gyanúnk és hitünk, és amiről eddig beszéltünk, beigazolódott.” Göbbels a moszkvai állapotokról szóló jelentés alapján szerzett benyomásai folytán ugyanazokat az információkat erősítette meg, melyeket minisztériumának vezető beosztású munkatársaitól kapott. 2024 Hitler január 30-án elmondott beszéde egy másik szempontból is figyelemre méltó. A háború kezdete óta először ismételte meg a fenyegetést, mely szerint „ha a zsidóságon keresztül a világ többi része is beleavatkozik a háborúba, akkor Európában az egész zsidóság eljátszotta a szerepét”. „Ma még nevethetnek ezen”, tette hozzá fenyegetően, „mint ahogy eddigi jövendöléseimen is csak nevettek. Az elkövetkező hónapok és évek majd igazolni fogják, hogy helyesen láttam a dolgokat.”2025 Hitler 1939. január 30-án, a Reichstagban elmondott beszédében is hasonlóképpen fenyegetőzött. Most a háború kitörésekor elhangzott „próféciájaként” emlegette fel az esetet. Szeptember 1-jén, Lengyelország megtámadásának napján viszont a Reichstagban elmondott beszédben tulajdonképpen nem is említette a zsidókat. Az elkövetkező két év során ezt az időbeli tévedést még több alkalommal megismételte. 2026 Ez annak a jele volt, hogy a zsidók elpusztítását a tudatalattiban, vagy ami még valószínűbb, tudatosan összekötötte a háború gondolatával. Vajon miért ismételte meg éppen most ezt a fenyegetést? Ezt a szövegkörnyezet összefüggései nem indokolták. Beszéde korábbi része utalt „bizonyos nemzetközi zsidó kapitalista klikkre”, de ettől eltekintve nem volt antiszemita hangvételű.2027 A megismételt „jövendölést”, mint ahogy 1939 januárjában is, minden bizonnyal fenyegetésnek szánta Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – véleménye szerint – zsidók irányítása alatt álló „plutokráciája” ellen. Ez annak a zsarolásnak a megismétlése volt, hogy a hatalmában lévő zsidókat túszul fogja felhasználni. A beszédet megelőzően néhány héttel Hitler gondolatban már foglalkozott a zsidók sorsával, és megbízta Heydrichet, hogy a madagaszkári elképzelés helyett dolgozzon ki egy másik tervet a zsidók deportálására a német uralom alatt álló területekről.2028 Megismételt „próféciája” feltehetően burkolt célzás volt erre a szándékára, holott a terveket ebben az időszakban még nem is öntötték konkrét formába. Hitler talán gondolatai mélyén dédelgette ezt a „próféciát” annak megszületése óta. Talán valamelyik alárendeltje emlékeztette rá. A legvalószínűbb azonban az, hogy a nagyközönségnek 1940 novemberében bemutatott Der ewige Jude című film egyik részlete emlékeztette Hitlert korábbi kijelentésére. 2029 Bárhogy is történt, a „jövendölés” megismétlése rosszat sejtetett. Bár az még nem körvonalazódott pontosan előtte, hogy miként valósul meg a háború folyamán az európai zsidóság elpusztítása, de a végeredményben biztos volt. Mindez hónapokkal az ősi ellenség, a „zsidó bolsevizmus” ellen megindított háború előtt történt. A zsidókat egyszer s mindenkorra megsemmisítő háború kezdett konkrét formát önteni Hitler gondolataiban. A szárazföldi hadsereghez kapcsolt segédtisztje, Gerhard Engel háború utáni, részben elveszett jegyzeteinek felidézésén alapuló beszámolója szerint Hitler nem sokkal beszéde elhangzása után, február 2-án tárgyalt a hozzá közel állókkal a „zsidókérdésről”. 2030 A megbeszélésen Keitel, Bormann, Ley, Speer, valamint Ribbentrop jobbkeze és összekötőtisztje, Walther Hewel volt jelen. A zsidótémát Ley hozta szóba. Ez elég is volt Hitlernek, hogy hosszasan

kifejtse gondolatait a témáról. Úgy látta, hogy a háború felgyorsítja a megoldást, de újabb nehézségeket is teremt. Eredetileg hatalmában állt, hogy „legalább Németországban megtörje a zsidó hatalmat”. Valamikor az is megfordult a fejében, hogy az angolok segítségével félmillió zsidót Palesztinába vagy Egyiptomba deportál. Az ötlet megvalósítását a diplomáciai tiltakozások megakadályozták. Most azt a célt kell kitűzni, hogy „a zsidó befolyás megszűnjön a tengelyhatalmak egész területén”. Néhány, Lengyelországhoz és Szlovákiához hasonló országban a németek ezt maguk is meg tudják oldani. Franciaországban, ezen a különlegesen fontos területen a fegyverszünet megkötése után már bonyolultabbá vált a helyzet. Azt mondta, azzal a követeléssel kell megkeresni a franciákat, hogy bocsássák rendelkezésre Madagaszkár szigetét a zsidók áttelepítésére. A kétkedő Bormann – aki kétségívül tisztában volt azzal, hogy a madagaszkári tervet már régóta jegelik a Külügyminisztériumban, s ami még fontosabb, a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban is – feltette a kérdést, hogy ez miként valósítható meg a háború idején. Hitler erre homályosan azt válaszolta, hogy az egészet az „Erőt az örömből” flotta segítségével kívánja megoldani, de tart az ellenséges tengeralattjárók támadásától. Ezután, némileg ellentmondva saját magának, még hozzátette, hogy „most egy másik, nem feltétlenül barátságosabb megoldáson gondolkodik”. 2031 Ez a titokzatos megjegyzés (feltételezve, hogy az angol [esetünkben a magyar. A ford.] nyelvű beszámoló pontosan visszaadja Hitler szavait), joggal értelmezhető célzásként arra, hogy a Szovjetunió – a várakozások szerint néhány hónap alatt történő – legyőzése megnyitja a lehetőséget a zsidók tömeges deportálására az újonnan meghódított keleti területekre, valamint a Belorussziától a korábbi Lengyelország keleti határai felé húzódó Pripjaty mocsaraiban és a Szovjetunió fagyos, északi körzeteiben barbár körülmények között végzendő kényszermunkára. Himmler, Heydrich és Eichmann is nagyjából ebben az időben vetette fel ugyanezt az ötletet. 2032 Nyilvánvalóan nem haboztak, hogy ezt megosszák Hitlerrel. Bármilyen embertelen volt is a madagaszkári terv, gondolatban már ezen is túlléptek. A zord időjárási viszonyok mellett a zsidók sorsa megpecsételődött volna. Néhány éven belül többségük éhen hal, megfagy, vagy halálra dolgozza magát. 2033 A „zsidóprobléma” átfogó területi megoldása most már egyértelműen a népirtás szinonimájává változott. A náci vezetők állandó nyomás alatt tartották Hitlert, hogy területükről a zsidókat – a korábban is lerakodótelepnek tekintett – Főkormányzóság területére deportáltassa. A leghatározottabban ezt a Hitlerjugend volt vezetője, Bécs gauleitere, Baldur von Schirach követelte, aki már az előző év nyara óta úgy akart enyhíteni Bécs krónikus lakásproblémáin, hogy a város 60 000 zsidó lakosát a Főkormányzóság területére evakuálja. 1940 decemberében Hitler végül engedett a követelésnek. A tervek 1941 februárjára teljesen elkészültek. 2034 Az anschluss harmadik évfordulója után, bécsi látogatásáról visszatérve Hitler Hans Frankkal és Göbbelsszel megtárgyalta a zsidók Bécsből történő azonnali eltávolítását. A berlini zsidóktól mindenáron megszabadulni akaró Göbbelst azzal vigasztalta, hogy Bécs után Berlin következik. „Később majd egész Európából el kell tűnniük”, tette hozzá a propagandaminiszter. 2035 A zsidók és lengyelek Főkormányzóság területére történő szállításával kapcsolatosan 1940-ben felmerült problémák ellenére Heydrich (részben a gyakorlótérhiányban szenvedő Wehrmacht nyomására) 1941 januárjában (a Hitler által támogatott Schirach előtt meghajolva) az etnikai németek áttelepítése érdekében jóváhagyta a 60 000 bécsi zsidóval együtt összesen 771 000 lengyel deportálását Hans Frank birodalmába. 2036 A nagyra törő új áttelepítési terv sürgőssége mögött az a törekvés rejlett, hogy a Lengyelországból, Litvániából, Besszarábiából, Bukovinából és más kelet-európai országokból érkezett, átmeneti táborokban, nyomorúságos lakókörülmények között tengődő etnikai németek részére helyet biztosítsanak (és munkába állítsák őket). Frank beosztottainak körében nagy rémületet okozott, hogy a nemkívánatos személyek ekkora áradatával kell elboldogulniuk. 2037 Végül aztán az új terv végrehajtásának elkerülhetetlenül jelentkező logisztikai bonyodalmai bebizonyították ennek az embertelen, holdkóros ötletnek a tarthatatlanságát. Március közepén a programot le kellett állítani. Hozzávetőlegesen 25 000 embert deportáltak a Főkormányzóság területére. Bécsből mindössze 5000, főként idős zsidót hurcoltak el. 2038 A német fennhatóság alatt álló területeken még mindig nem csillant fel a Himmler által annyira szorgalmazott, átfogó áttelepítési program végrehajtásának lehetősége, vagy a programon belül annak az esélye, hogy megoldják az egyre kezelhetetlenebbé váló problémát, a zsidók eltávolítását. Eichmann munkatársa, Theodor Dannecker – majd később Eichmann – szavai alapján ítélve Heydrich 1940–41 fordulóján kapra meg az engedélyt Hitlertől – hogy Göring vagy Himmler közbenjárására-e, az nem világos – a német zsidók Főkormányzóság területére történő „végleges evakuálásának” tervéhez. 2039 Január 21-én Dannecker a következőket jegyezte fel: „A Führer akaratával összhangban Európa Németország uralma és ellenőrzése alatt álló területein a zsidókérdést a háború után alá kell vetni egy végső megoldásnak (einer endgültigen Lösung)”. Ezért

Heydrich – Göringen vagy Himmleren keresztül – Hitlertől „megbízást kapott a végső megoldás tervének (Endlösungsprojektes) elkészítésére”.2040 Ebben az időszakban az elvetélt madagaszkári terv helyett nyilvánvalóan valami más, területi megoldást terveztek. Eichmann mintegy 5,8 millió emberben gondolkodott. 2041 Két hónappal később Eichmann közölte a Propagandaminisztérium képviselőivel, hogy Heydrichet „megbízták a zsidók végleges evakuálásával (endgültigen Judenevakuierung)”, és ő már nyolc-tíz héttel korábban megtette erre vonatkozó javaslatait. A javaslatot viszont nem fogadták el, „mert a Főkormányzóság jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy akár egyetlen zsidót vagy lengyelt is be tudjon fogadni”. 2042 Amikor március 17-én Hans Frank Berlinbe utazott, hogy négyszemközt beszéljen Hitlerrel a Főkormányzóság problémáiról – feltehetően megemlítette a Heydrich-féle, új deportálási terv okozta problémákat is –, akkor olyan biztosítékokat kapott, ami visszakozást jelentette attól a korábbi politikától, mely szerint a Főkormányzóság lesz az első terület, ahol a zsidók szabadon letelepedhetnek.2043 Három nappal a találkozó után Eichmann viszont még mindig arról beszélt, hogy a zsidók Főkormányzóság területére történő „végleges evakuációját” Heydrich irányítja. 2044 Heydrich ekkor még nyilvánvalóan a Főkormányzóságot tekintette egy területi megoldás bázisának (és Eichmann is ezt az irányvonalat követte). Frank gondolkodni sem volt hajlandó ezen a megoldáson. Hitler ráadásul megcsillantotta előtte annak a lehetőségét is, hogy az ő területe lesz az első, amelyik megszabadulhat a zsidóktól. Feltehetően ezt Frank megnyugtatására mondta. A zsidókérdés a hamarosan meghódítandó területek (minden bizonnyal a Szovjetunió) bázisán történő átfogó, területi megoldásának egyre határozottabb formát öltő elképzelései arra utalnak, hogy Hitler a „zsidókérdés” radikális megoldásának új lehetőségeit látta a háború utáni tömeges, keleti irányba történő deportálásokban. Heydrich és főnöke, Himmler nyilvánvalóan minden alkalmat megragadott, hogy a keleten hamarosan megnyíló lehetőségek kihasználásával otthon is a lehető legnagyobb mértékben kiszélesítse hatalmi bázisát. Himmler nem vesztegette az idejét, hogy – Hitler elképzeléseit kifürkészve – megtegye saját javaslatait. A Barbarossa hadművelet direktívái aláírásának napján, december 18-án a Birodalmi Kancelláriára sietett, hogy találkozzon Hitlerrel. A beszélgetésről nem maradt fenn dokumentum. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy Himmler ne vetette volna fel: a „zsidó-bolsevizmussal” küszöbön álló leszámolás fényében az SS számára is új feladatokat kell meghatározni. 2045 Ekkor még nem volt többről szó, mint Hitler – tervek kidolgozására vonatkozó – széles körű meghatalmazásának megszerzéséről. Az elkövetkező hetekben Himmler és Heydrich lázasan dolgozott az új birodalom tervein. Januárban Himmler tájékoztatta az SS-vezetők egy válogatott csoportját, hogy keleten a szláv lakosság létszámát mintegy 30 millióval csökkenteni kell.2046 A Birodalmi Biztonsági Főhivatal ugyanebben a hónapban kapta meg a megbízatást a széles körű rendőri akciókra való felkészülésre. 2047 Február elején Heydrich már előzetes megbeszéléseket folytatott Brauchitschcsal, hogy a hadsereg mellett a biztonsági rendőrség egységei is részt vesznek a „különleges feladatok” végrehajtásában. Különösebb nehézségek ezen a téren nem merültek fel. 2048

IV. Hogy ezek a „különleges feladatok” mit takarhatnak, az egyre világosabbá vált mindazok előtt, akik februárban és márciusban már beavatottak voltak, és ismerték a Barbarossa elképzeléseit. Február 26-án Georg Thomas tábornok, a Wehrmacht gazdasági szakértője, Göringtől arról értesült, hogy a Szovjetunió megszállása első napjainak feladata „a bolsevik vezetők gyors elintézése (erledigen) lesz”.2049 Egy héttel később, március 3-án Jodl a neki rutinszerűen megküldött, Barbarossával kapcsolatos hadműveleti utasítások tervezetével kapcsolatosan egyértelműen kijelentette: „minden bolsevista vezetőt és komisszárt azonnal likvidálni kell”. Mielőtt Hitler elé terjesztette volna, Jodl bizonyos változtatásokat is eszközölt a tervezeten. 2050 Hitler „végső változatra” vonatkozó utasításait is összegezte. Ebből egyértelművé vált, hogy „Az eljövendő hadjárat több egy egyszerű fegyveres konfliktusnál; ez egyben a két különböző ideológia közötti leszámolást is jelenti… A szocialista eszméket Oroszországból ma már nem lehet száműzni. Belső szempontokat figyelembe véve az új államok és kormányok kialakulásának ezen az elven kell nyugodni. A népet »elnyomó« zsidó-bolsevik értelmiséget meg kell semmisíteni.” Az ezzel kapcsolatos feladatok, folytatódott tovább az útmutató, „annyira nehezek, hogy azok nem hárulhatnak a hadseregre”. 2051 Jodl kettős sortávolsággal gépeltette le a tervezetet, hogy Hitler újabb változtatásokat eszközölhessen benne. Amikor az átdolgozott változatot végül (március 13-án) Keitel ellátta kézjegyével, akkor – bár az nem tartalmazta egyértelműen a „bolsevik-zsidó értelmiség” és a „bolsevik vezetők és komisszárok” megsemmisítését – külön megemlítette, hogy „az SS birodalmi vezetője a Führertől bizonyos különleges feladatokat kapott a hadsereg hadműveleti területein”. 2052

Ezen túlmenően a harcoló csapatoknak azt az utasítást kell kapniuk, hogy könyörtelenül bánjanak el az útjukba kerülő politikai komisszárokkal és zsidókkal. Amikor Heydrich március 26-án Göringgel találkozott, hogy a rendőrségre a keleti hadjárat során háruló számos feladatról tárgyaljon, akkor Göring közölte vele, hogy a hadseregnek egy három-négy oldalas útmutatót kell kapnia „a GPU-szervezetek, a zsidók, a politikai komisszárok jelentette veszélyről, hogy a gyakorlatban is tudják, kiket kell falhoz állítani”. 2053 A továbbiakban Göring felhívta Heydrich figyelmét arra is, hogy a Wehrmacht erői korlátozottak lesznek keleten, és Himmlernek széles és független hatáskört biztosítanak. Heydrich Göring elé tárta a „zsidókérdés megoldásának” tervezetét, melyet – apró változtatásokkal – a birodalmi marsall jóvá is hagyott. Ezek a jelek nyilvánvalóan arra az év fordulóján fogant, Hitler és Himmler által már jóvá is hagyott területi megoldásra utaltak, melynek értelmében az összes európai zsidót a Szovjetunió kietlen területeire kell deportálni, ahol csak a pusztulás várhat rájuk. 2054 1941. első három hónapja során aztán a Szovjetunió elleni támadás ideológiai célkitűzései kerültek előtérbe, és jórészt tisztázódtak is. A legaktívabb kezdeményező ezen a téren Reinhard Heydrich és névleges főnöke, Himmler volt.2055 Göring, a négyéves terv irányítója, valamint a Wehrmacht főparancsnoksága is aktívan részt vett ezekben a munkálatokban. Hitler inkább felhatalmazott, mint kezdeményezett. Pontos szerepét, mint más esetekben is oly gyakran, homály borította. Nem is volt szüksége arra, hogy előtérbe helyezze magát. A „zsidó-bolsevizmusról” alkotott nézetét mindenki ismerte. A rezsim vezetőinek különböző, egymástól eltérő, politikai célokat követő – és rendszerint egymással versengő – hatalmi csoportosulásait csak a keleti ősellenséggel való bánásmódra vonatkozó, Heydrichtől és Himmlertől származó, legradikálisabb javaslatok elfogadásával lehetett összebékíteni. Ezek mindenesetre Hitler ideológiai indíttatásának is megfeleltek, és csak még egyszer megadták a barbarizmus alaphangját. A többiek el voltak foglalva a gépezet megalkotásával. A küszöbönálló leszámolással összefüggésben pedig a barbarizmus még a gyakorlóterepként szereplő, megszállt Lengyelországban is ismeretlen, soha nem látott formákat és méreteket kezdett ölteni. Március közepén a biztonsági rendőrség és a hadsereg vezetése közötti, a politikai komisszárok sorsáról szóló tárgyalások, mint ahogy már említettük, előrehaladott állapotban voltak. A rezsim Szovjetunióban tervezett gyilkos politikájának végzetes kiteljesedésében a hadsereg vezetői ezúttal is bűnrészességet vállaltak. Március 17-én Halder feljegyezte Hitler kijelentését: „A Sztálin teremtette értelmiséget ki kell irtani. Az Orosz Birodalom ellenőr