Hitler 9639441945 [PDF]

Zitiervorschau

IAN KERSHAW  

Hitler 1889–1936 • HYBRIS                                                

Szukits Kiadó Alapítva 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: HITLER. 1889–1936: HUBRIS by Ian Kershaw Penguin Books, 1999 Published by the Penguin Group Penguin Books Ltd, 27 Wrights Lane, London w8 5TZ, England  

© Ian Kershaw, 1998   A borítón látható fényképet Heinrich Hoffmann készítette Adolf Hitlerről 1923 szeptemberében. A fénykép a Bayerische Staatsbibliothek, Munich hozzájárulásával került felhasználásra.  

Fordította FAZEKAS ISTVÁN Szakmailag ellenőrizte DR. NÉMETH ISTVÁN A mutatót készítette JUHÁSZ FERENC és SZAKÁCS SZILVIA  

ISBN 963 9441 94 5  

Hungarian translation © Fazekas István, 2002 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2003  

Lektor: Vágó József Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRÓ BT., Szentmiklósi Csaba Színre bontás: A–SzínVonal Bt. Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Szolga Emese, Tézsla Ervin  

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

Illusztrációk jegyzéke

Illusztrációk jegyzéke Mindent megtettünk a fellelhető dokumentumok felkutatása érdekében. A kiadó az elkövetkező kiadások során kész örömmel kiegészíteni a művet, ha az esetleges hibákra és hiányosságokra a figyelmét felhívják. (A műben megjelent fényképek forrásait zárójelben közöljük.)   1. Adolf Hitler a Leonding iskolában készült fényképen (Bayerische Staatsbibliothek, München). 2. Klara Hitler (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 3. Alois Hitler (Ullstein Bilderdienst. Berlin) 4. Karl Lueger (Hulton Getty, London) 5. August Kubizek (The Wiener Library, London) 6. Tömeg a müncheni Odeonsplatzon, 1914. augusztus 2. (Bayerische Staatsbibliothek, München) 7. Hitler Ernst Schmidt és Anton Bachmann társaságában (Bildarchiv Preuâischer Kulturbesitz, Berlin) 8. Német katonák a nyugati fronton (Hulton Getty, London) 9. Az NKP neuhauseni szervezetének fegyveres tagjai (Bayerische Staatsbibliothek, München) 10. Az ellenforradalmi szabadcsapatok megérkezés Münchenbe (Bayerische Staatsbibliothek, München) 11. Anton Drexler (Hulton Getty, London) 12. Ernst Röhm (Bayerische Staatsbibliothek, München) 13. Hitler Munkáspárti tagkönyve (Bayerische Staatsbibliothek, München) 14. Hitler beszédet mond a Marsfelden (Bayerische Staatsbibliothek, München) 15. NSDAP tömeggyűlés Münchenben, 1923 (Rudolf Herz gyűjteménye, München) 16. Félkatonai szervezetek az 1923-as „Német Napon” (Rudolf Herz gyűjteménye, München) 17. Alfred Rosenberg, Hitler és Friedrich Weber (Bildarchiv Preussischer Kulturbesitz, Berlin) 18. Az SA fegyveresei a barikádokon (Süddeutscher Verlag, München) 19. Fegyveres puccsisták München környékén (Stadtsmuseum, Landeshaupstadt München) 20. Vádlottak a puccsisták perében (Bayerische Staatsbibliothek, München) 21. Hitler közvetlenül a börtönből való szabadulása után (Bayerische Staatsbibliothek, München) 22. Hitler Landsbergben (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart) 23. Hitler bajor népviseletben (Bayerische Staatsbibliothek, München) 24. Hitler esőkabátban (Bayerische Staatsbibliothek, München) 25. Hitler Prinz nevű farkaskutyájával (Rudolf Herz gyűjteménye, München) 26. Pártnap Weimarban 1926 júliusában (Ullstein Bilderdienst, Berlin) 27. Pártnap Nürnbergben 1927 augusztusában (Bayerische Staatsbibliothek, München) 28. Hitler SA egyenruhában (Bayerische Staatsbibliothek, München) 29. Hitler szónoki tartásban (Karl Stehle, München) 30. Hitler beszédet mond a NSDAP vezetői előtt (Bildarchiv Preuâischer Kulturbesitz, Berlin) 31. Geli Raubal Hitlerrel (David Gainsborough Roberts) 32. Eva Braun (Bayerische Staatsbibliothek, München) 33. Paul von Hindenburg, a Birodalmi elnöke (AKG London) 34. Heinrich Brüning Birodalmi Kancellár Benito Mussolini társaságában (AKG London) 35. Franz von Papen Birodalmi Kancellár dr. Otto Meissnerrel (Bundesarchiv, Koblenz) 36. Gregor Strasser és Joseph Göbbels (Bayerische Staatsbibliothek, München) 37. Ernst Thälmann (Hulton Getty, London) 38. Náci választási plakát, 1932 (AKG London) 39. A jelöltek plakátjai az elnökválasztásokon (Bundesarchiv, Koblenz) 40. Megbeszélés Neudeckben (AKG London) 41. Kurt von Schleicher Birodalmi Kancellár (AKG London) 42. Hitler estélyi öltözékben (Bayerische Staatsbibliothek, München) 43. Hitler meghajlással üdvözli Hindenburg államelnököt (AKG London) 44. Az SA erőszakoskodása a kommunistákkal (AKG London) 45. A zsidó orvosok bojkottja (AKG London)

46. Egy idős zsidó őrizetbe vétele (AKG London) 47. Hindenburg és Hitler a Nemzeti Munka Napján (AKG London) 48. Hitler Ernst Röhmmel (Süddeutscher Verlag, München) 49. Egy Hans von Norden tervezte képeslap (Karl Stehle, München) 50. Képeslap: „Az állatbarát Führer” (Karl Stehle, München) 51. Hitler a Röhm-féle tisztogatást magyarázza (Bildarchiv Preuäischer Kulturbesitz, Berlin) 52. Hitler Leonhard Gall professzor és Albert Speer építész társaságában (Bayerische Staatsbibliothek, München) 53. Hitler bajor fiatalokkal (Bayerische Staatsbibliothek, München) 54. A Mercedes-benz lenbachplatzi bemutatóterme, München (Stadtarchiv, Landes–haupstadt München) 55. Hitler Julius Schaub, Albert Vogler, Fritz Thyssen és Ernst Borbet társaságában (AKG London) 56. „Hitler a hegyek közt”: Heinrich Hoffmann kiadása (Bayerische Staatsbibliothek, München) 57. Újoncok a Felderhalleban (Bayerische Staatsbibliothek, München) 58. A német csapatok bevonulnak a Rajna-vidékre (AKG London)

Előszó Csak néhány évvel ezelőtt gondoltam először arra, hogy megírom Hitler életrajzát. Először is, számos – általam igen nagyra tartott – életrajz már elkészült a diktátorról. Diákkoromban elbűvölten olvasgattam Alan Bullock korábban megjelent mesterművét. Megjelenése után, 1973-ban azonnal falni kezdtem Joachim Fest új életrajzi írását, s csodáltam briliáns stílusát. Bullock és Fest kötelező szerénységet parancsoló munkáival a háttérben, a kezdeti bizonytalanság után 1989-ben sikerült rávennem magamat, hogy nekilássak a jelen mű megírásának. Habozásom másik oka talán abban keresendő, hogy tudományos terveimben soha nem szerepelt életrajz írása. Valahogy mindig is kritikusan szemléltem ezt a műfajt. Tudományos pályafutásom kezdetén – először mint a középkorral foglalkozó történészt – a politika és szereplői helyett sokkal inkább vonzottak a társadalmi fejlődés kérdései. Ezt a hajlamomat még inkább erősítették az 1970-es évek német történetírásának életrajzokat kifejezetten mellőző áramlatai. Abban az időben témát váltva a Harmadik Birodalommal kapcsolatos kérdéseket kezdtem kutatni, és egyre inkább az ebben az izgalmas korban élő, hétköznapi németek, nem pedig Hitler és társasága magatartásformája, helyzetmegítélése kezdett érdekelni. Korábbi munkáim, részvételem az úttörőnek számító „bajor témában”, és briliáns mentorom, Martin Broszat erőteljes és hallatlanul sokat nyújtó ösztönzése arra késztetett, hogy a náci uralom alatt érvényesülő közvéleményt és a politikai ellenzék gondolkodásmódját, ezen belül pedig a Hitlerről a lakosság körében általánosan elfogadott és kialakult képet tanulmányozzam. Az utóbbi kérdés kapcsán magam is részese lettem a német történészek 1970-es években zajló, Hitlerrel kapcsolatos vitáinak. Mint nem német származású kutatót elsősorban a Hitler–kép fogadtatása és népszerűségének okai, s nem maga Hitler személyisége érdekelt, ezért a tetteit és szerepét illetően alapvetően külső szemlélője maradtam a vitáknak. Még inkább kívül akartam maradni ezeken a vitákon, miután – már nem egészen kezdőként a témában – 1979-ben a London közelében lévő Cumberland Lodge-ban részt vettem azon a nagy jelentőségű tudományos konferencián, melyen a Harmadik Birodalommal foglalkozó német „nagyágyúk” többsége is megjelent, akik élénk színekkel és döbbenetes erővel ismertették Hitlernek a náci uralmi rendszerben betöltött szerepével foglalkozó történészek nézetei között tátongó, mélységesen mély szakadékokat. A konferencián szerzett tapasztalataim hatására még jobban belemerültem a német történelemszemlélet különböző irányzatainak tanulmányozásába, s ez egy, a náci hatalom „strukturalista” megítélői (szerintük a többközpontú állami felépítés kisebb részben tudatos politika eredménye –  a szerk.) iránti rokonszenvemet tükröző tanulmány publikálására ösztönzött, melyből nyilvánvalóan kiderült, hogy a náci diktátor életrajzi vonatkozásain túlra és attól eltérő irányba tekingetek. Ezért is tartom a sors iróniájának, hogy az úgynevezett „tévútról” letérve, végül mégiscsak Hitler életrajzának megírásánál kötöttem ki. Minél többet foglalkoztam viszont a náci hatalom szerkezetével és a rendszeren belül (ha ezt rendszernek lehet egyáltalán nevezni) a Hitler saját pozícióit egymástól elválasztó mély törésvonalakkal, figyelmem óhatatlanul is egyre inkább az események középpontjában álló, azokat ösztönző, senkivel nem helyettesíthető személyiség, Hitler felé kezdett fordulni. Ez egyben fel is vetette bennem a kérdést, hogy a személyével kapcsolatos szélsőséges megítélések közötti szakadékot nem hidalhatja-e át, nem rendezheti-e egységbe egy „strukturalista” történész alkotóműhelyéből kikerült Hitler–életrajz, mely eleve kritikusan közelíti meg a műfajt, s nem nagyítja fel, nem túlozza el, hanem talán ösztönösen is kisebb szerepet tulajdonít a személyiségnek, bármilyen erőteljesen is nyomja rá bélyegét a bonyolult történelmi folyamatokra. Ezután került sor az egész Hitler–életrajzon áthúzódó törekvés átgondolására, hogy az emberiség egész története néhány rendkívül fontos szakaszának körvonalazása során vajon miként lehetne a személyes és személytelen elemeket egységes egészbe összefogni. A könyv megírása folyamán a Németország sorsát 1933-tól 1945-ig kezében tartó ember furcsa személyiségénél sokkal jobban az a kérdés érdekelt, hogyan vált lehetségessé Hitler uralma. Nem az érdekelt, hogy ez a magas állami hivatal betöltésére kezdetben teljesen esélytelenül pályázó ember hogyan szerezte meg a hatalmat, hanem sokkal inkább az, miként tudta a hatalmat korlátlanul, egészen odáig kiterjeszteni, hogy a tábornagyok feltétel nélkül alávetették magukat a volt káplár parancsainak; a magasan képzett „szakemberek” és világos elmék az élet minden területén készek voltak feltétel nélküli tisztelettel és hódolattal övezni egy alapvetően képzetlen autodidaktát, akinek egyetlen, elvitathatatlan tehetsége abban mutatkozott meg, hogy alantas indulatokat tudott felkavarni a széles tömegekben. Ha ezeket a kérdéseket nem lehet azonnal úgy megválaszolni, hogy ezek titka Hitler képességeiben rejlik, akkor a választ egyértelműen főként a német társadalomban, azokban a társadalmi és politikai indítékokban kell keresni, melyek a Hitler–jelenség kialakulásához vezettek. Ezek után a kutatás célja az

indítékoknak, motivációknak a megtalálása és azok összekapcsolása volt Hitler személyiségével, melyek eredményeként megszerezte a hatalmat és oly mértékig kiterjesztette, hogy milliók sorsát határozhatta meg. Ha kutatás közben találtam olyan elemet, mely az életrajz és a társadalomtörténet megírása során mindennél jobban segített összefogni a számos, különben ellentmondásos szemléletmódot, akkor az Max Webernek a „karizmatikus vezetésről” szóló eszmefuttatása volt, ami – úgy tűnik – elsősorban ennek a „karizmának” az érzékelőire, tehát a társadalomra gyakorolt hatásával, s nem elsősorban egy agyontömjénezett személyiséggel szolgál magyarázatul a politikai uralomnak erre a rendkívüli formájára. Bármilyen merész vállalkozás is volt Hitler új életrajzának megírása, a szándék megvalósításához további bátorítást jelentett (be kell ismerni, hogy néha elkedvetlenített, időnként meg is rémített), hogy a Fest – sőt még inkább a Bullock – által megírt nagylélegzetű életrajzok megjelenése után a Harmadik Birodalom szinte minden problémáját felölelő, hatalmas mennyiségű és rendkívül magas tudományos színvonalon megírt mű látott napvilágot. Visszatekintve meglepő például, hogy a korábbi életrajzok milyen kevés figyelmet szentelnek a zsidóellenes politikának és a „végső megoldás” elmélete megszületésének. Ennek okai többek közt abban is keresendők, hogy nehéz tetten érni Hitler személyes, gyakran mély árnyékban megbúvó szerepét az „Auschwitzba vezető kanyargós út” megalapozásában. Az utóbbi idők jelentősebb kutatási eredményei viszont lehetővé és szükségessé is teszik az egyensúly helyreállítását, a kérdés újraértékelését, ami Marlis Steiner nemrégiben megjelent, nagyobb ívű életrajzával már meg is kezdődött. Nem csupán a forrásmunkák mennyiségének felszaporodása, hanem a Hitlerről szóló dokumentumok elérhetősége is időszerűvé teszi, és kedvező alkalmat teremt egy új életrajz megírására. Hitler a náci párt 1925. évi újraalapításától az 1933-ban történt kancellári kinevezéséig terjedő időszakban elmondott beszédeinek és írásainak nagyszerű, több kötetes kiadása is jelentős mértékben hozzájárul a kutatások folytatásához. Ez lehetővé teszi, hogy az 1924-ig elmondott beszédeit és írásait tartalmazó, hasonlóképpen kitűnően szerkesztett művel együtt nyomon követhessük Hitler nyilvánosság előtt kifejtett eszméinek fejlődését a hatalom megszerzéséig tartó teljes időszakban. A másik nélkülözhetetlen dokumentumot, melyet egy Hitler–életrajz megírásánál ma már teljes terjedelemben fel lehet használni, Joseph Göbbels propagandaminiszter naplója jelenti, melyet üveglemezek (a fényképezés egy korai segédeszköze) örökítettek meg az utókor számára, s a teljes anyag mindeddig a hozzáférhetetlen moszkvai levéltárakban pihent. Annak ellenére, hogy természetes óvatossággal kell kezelni Göbbels Hitlerrel kapcsolatos megjegyzéseit egy olyan dokumentumban, melyet a propagandaminiszter későbbi publikálásra szánt, és hogy biztosíthassa saját helyét a náci hősök arcképcsarnokában, azt minduntalan átszövi saját öndicsőítése, mégis a megjegyzések közvetlensége és gyakorisága nélkülözhetetlen segítséget nyújt ahhoz, hogy alaposabban megismerhessük Hitler gondolkodását és cselekedeteinek mozgatórugóit. Sajnos Bullock és Fest kiemelkedő fontosságú művei, melyek évtizedeken át Hitler gondolatai és tervei hiteles forrásaként szerepeltek, mára részben elvesztették aktualitásukat. Én egyetlen alkalommal sem idézek Hermann Rauschning Hitler beszédei című művéből, melyet már annyira nem tartanak hitelesnek, hogy jobb az egészet figyelmen kívül hagyni. Kellő óvatossággal kell kezelni más forrásokat is, különösen az emlékiratokat és az úgynevezett „fehér asztal melletti monológokat”, melyek eredeti német szövege még soha nem került a nyilvánosság elé. Hitler vele született, ösztönös titkolózása, magánkapcsolatainak üressége, bürokráciától mentes stílusa, az általa keltett, végletekbe csapó rajongás és gyűlölködés, valamint a közvetlen környezetéhez tartozók háború után megírt, tetteit igazoló vagy eltorzító emlékiratai és pletykaízű anekdotái, vagy a Harmadik Birodalom kormányapparátusa által kiadott papírhegyek a német diktátor életének felidézésekor nagyon korlátozott és gyenge forrásértékűek, sokkal kevesebbet érőek, mint mondjuk legfőbb ellenfele, Churchill, sőt akár Sztálin esetében. Hitler és a nácizmus – természetesen nem véletlenül – a rendszer milliónyi áldozatával nagyon különböző formákban jelentkező, hosszan tartó traumát okozott a német társadalom számára. Hitler viszont mindannyiunk örökségéhez tartozik. Örökségünk részét jelenti az a kötelességünk, hogy megértsük, miként vált Hitler lehetségessé. A jövőre nézve csak a történelem ismeretében szerezhetünk ismereteket. Ebben a vonatkozásban pedig nincs a történelemnek fontosabb részlete, mint az az időszak, melyre Adolf Hitler nyomta rá a bélyegét.  

Sheffield/Manchester, 1998. április  

IAN KERSHAW

Köszönetnyilvánítások A könyv elkészültekor igen nagy örömömre szolgál, hogy nyilvánosan is köszönetet mondhatok mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve, nagyobb vagy kisebb mértékben, hozzájárultak megszületéséhez. Egy ilyen méretű munka után természetesen nagyon sokaknak tartozom köszönettel. Köszönettel tartozom mindenekelőtt a nagyszámú gyűjtemény, levéltár és könyvtár igazgatóinak és munkatársainak azért a hozzáértő segítőkészségért, mellyel kérdéseimet és kéréseimet kezelték, s lehetővé tették számomra az eddig nyilvánosságra nem hozott anyagok tanulmányozását. Németországban a bonni Archiv der Sozialen Demokratie; a Bayerisches Haupstaatsarchiv számos részlege; a Bayerische Staatsbibliothek; a Berlin Dokument Center (ahol a központ volt igazgatója, dr. David Marwell különösen sokat segített); a Bundesarchiv Koblenz; a hamburgi Forschungsstelle für die Geschichte des Nationalsozialismus; a korábbi Kelet-Berlinben (NDK) lévő Institut für Marxismus-Leninismus és Zentrales Parteiarchiv; a potsdami (NDK) Niedersächisches Staatsarchiv; NagyBritanniában a BBC Archives; a Borthwick Institute (York), s különösképpen annak igazgatója, David Smith professzor, aki lehetővé tette a Halifax-iratok tanulmányozását; a kitűnő londoni Wiener Library (mely igazgatójának, David Cesarini professzornak és munkatársainak külön köszönetet szeretnék mondani); az Egyesült Államokban a kaliforniai Stanfordban lévő Hoover Institution (ahol különösen Myriam Beck és Christoph Schlichting volt nagy segítségemre); a washingtoni Library of Congress; Ausztriában az Archiv der Stadt Linz; az Oberösterreichisches Landesarchiv (ahol különösen dr. Gerhard Marckhgottnak tartozom köszönettel); és a Wiener Stadt- und Landesarchiv; Oroszországban a moszkvai volt Sonderarchiv (Különleges Archívum), mai nevén a Történelmi és Dokumentum Gyűjtemények Központja. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a kiadóknak és szerkesztőknek, kiknek munkáiból részleteket idéztem, köszönettel tartozom a fényképek szerzői jogokkal rendelkező birtokosainak, akik engedélyükkel lehetővé tették képeik nyilvánosságra hozatalát. Akik valaha is a náci korszak történetének kutatásával foglalkoztak, azok számára nem jelent meglepetést, hogy külön köszönetet mondok a páratlan színvonalú müncheni Institut für Zeitgeschichte igazgatójának és munkatársainak is. Azóta, hogy az 1970-es évek közepén először dolgoztam ott, mindig a legnagyobb szeretettel és szívélyességgel fogadtak. Sok más, Németország XX. századi történelmével foglalkozó kutatóhoz hasonlóan, számomra is óriási segítséget jelentett mind a könyvtár és a levéltár kitűnő gyűjteménye, mind pedig az ott dolgozó kutatók, levéltárosok és könyvtárosok kiemelkedő szakértelme. Külön is ki szeretném emelni közülük a nemrégiben a bochumi Ruhr– egyetemre székhelyét áttevő Norbert Freyt, régi, személyes jó barátomat, Elke Frölichet, Hermann Gramlt, Lothar Gruchmannt (aki még kiadása előtt hozzáférhetővé tette számomra a Hitler bírósági tárgyalásáról készült mű legújabb változatát), a ma már Drezdában dolgozó Klaus-Dietmar Henkét, Hermann Weisst, aki készséggel teljesítette számos, levéltári anyagokkal kapcsolatos kérésemet, valamint Hans Wollert. Külön köszönetet kell mondanom azért a kedvességért, melyet az intézet gazdasági igazgatója, Georg Maisinger számos alkalommal irántam tanúsított. Végül, de nem utolsósorban köszönetet kell mondanom az intézet archívuma és könyvtára minden dolgozójának a segítségért, s azért, hogy oly nagy türelemmel, szakértelemmel fogadták és teljesítették nagyszámú kérésemet. 1989–90-ben kitűnő alkalmat és lehetőséget biztosított az elmélkedésre, olvasásra és írásra a nagyszerű berlini Wissenschaftskolleg. Akkor tartottam ennek az életrajznak az előkészületi munkálatainál, és igen hasznosnak bizonyultak számomra a különböző szakterületek tudósaival folytatott eszmecserék. Hálás vagyok Wolf Lepenies rektornak, munkatársainak, ösztöndíjasainak – a könyvtárosairól már nem is beszélve –, amiért számtalan kérésem mindegyikét jó szívvel teljesítették. A Leverhulme Brit Akadémiai Kiemelt Ösztöndíjak Alapítványának és a Sheffieldi Egyetem támogatásának köszönhetően 1994–95-ben rendszeres, mindennapi munkámtól távol maradhattam, s könyvem jelentős részét megírhattam. Az Alexander von Humbolt–Stiftung tovább folytatta munkám 1976–77-ben kezdődött nagyvonalú támogatását, s 1997 nyarán fedezte annak a hónapnak a költségeit, melyet Münchenben a különböző forrásmunkák tanulmányozásával töltöttem. A fiam, David is nagyon kedves volt, amikor egy hét szabadságot kivéve ideje egy részét munkám segítésével töltötte. Abban a szerencsében volt részem, hogy könyvem előkészületei során élvezhettem angol, német és amerikai kiadóim nagyvonalú (és végtelenül türelmes) támogatását. A Penguin kiadónál Ravi Mirchandani (aki – úgy tűnik, már ezer éve – megrendelte tőlem a mű megírását) és Simon Winder (a könyv elkészülésének minden szakaszát hozzáértő figyelemmel követő szerkesztő) voltak a mű megírásának tartópillérei. Biztatásuk, bátorításuk nagyon sokat jelentett

a számomra. Köszönetet szeretnék mondani Thomas Webernek a bibliográfia elkészítéséért, Diana LeCorénak az index összeállításáért, és külön köszönet illeti Annie Leet a kitűnő olvasószerkesztésért. A Norton kiadónál Donal Lamm az elkészült szöveg kiegészítésére, vagy egy téma alaposabb megvilágítására tett aprólékos és építő javaslatai minden esetben megszívlelendőknek bizonyultak, s éleslátását igen nagyra értékelem. A Deutsche Verlags–Anstalt kiadónál Ulrich Volz és Michael Neher szakértelme nagy segítséget jelentett számomra, a szövegek túlnyomó részét Cristoforo Schwegger közreműködésével lefordító Jürgen Peter Krause gyorsaságával és fordításának szakértelmével kifejezetten heroikus vállalkozást hajtott végre. A Deutscher Taschenbuch–Verlag kiadónál Margit Ketterle és Andrea Wörle a kezdet kezdetétől igen nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel a mű megszületését, és soha nem szűntek meg jó tanácsokkal ellátni. Az eltelt hosszú évek során barátaim és kollégáim (néha tudtukon kívül) nagyon sokat segítettek a beszélgetések, levelezések során bátorításukkal és biztatásukkal, s nagy segítségemre voltak már megjelent műveikkel is, melyek tovább formálták, alakították a náci korszakkal kapcsolatos gondolataimat. Bízom benne, hogy őszinte hálám kollektív kifejezését nem tekintik a velük szemben érzett adósság lekicsinylésének. Meleg szívvel mondok köszönetet Gerald Flemmingnek, Brigitte Hamannak, Ronald Haymannak, Robert Mallettnek, Meir Michaelisnek, Stig Hornshoh-Mollernek, Fritz Redlichnek, Gitta Serenynek, Michael Wildtnek és Peter Wittének, akik mindnyájan nagylelkűen és önzetlenül dokumentumokkal láttak el, kiadásuk előtt betekintést engedtek készülő műveikbe, s néhány kérdés magyarázatáról és megítéléséről intenzív beszélgetést és levelezést folytattak velem. Eberhard Jäckel, nagyon kedvesen, számos alkalommal lehetővé tette számomra, hogy hasznosítsam a Hitlerrel kapcsolatos, hallatlanul nagy szakértelmét. Hálás vagyok Richard Evansnak is, aki először javasolta, hogy vállalkozzam ennek az életrajznak a megírására és Niall Fergussonnak is, a két kötet alcímeihez adott ötleteiért. Szeretnék köszönetet mondani Niel Bermernek (Sheffieldi Egyetem, Orosz és Szláv Tanszék), amiért lefordította nekem a Hitlerről cseh nyelven megjelent cikkeket. Jeremy Noakest sajátos köszönet illeti. Az 1970-es évek elején megírta kitűnő és példamutató tanulmányát Alsó– Szászországról, ami felvetette bennem a náci Németország tanulmányozásának gondolatát. Németország újkori történelmének ezt a kiváló tudósát azóta is jó barátaim közé sorolhatom. A Jeremy Noakes és Geoffrey Pridham szerkesztésében Nazism 1919–1945: A Documentary Reader, (4 vols., Exeter, 1983–98) címmel elsősorban angol forrásokból a náci rezsimről összeállított, és kitűnő kommentárokkal kiegészített dokumentumgyűjtemény mind terjedelmét, mind tartalmát tekintve felülmúl bármely német gyűjteményt. Az elkövetkező fejezetekben számos, forrásként megjelölt és – ahol lehetséges volt – eredeti német dokumentumból idézett részlet megtalálható ebben a gyűjteményben. Ez különösen a 13. fejezetben idézett egyik dokumentumra érvényes, mely először angol fordításban jelent meg, és ez is megtalálható Jeremy gyűjteményének második kötetében. Ez a kicsit homályos dokumentum egy náci funkcionáriust idéz, aki arról beszél, hogy „úgy kell a Führerért dolgozni, ahogy azt a Führer óhajtja” s ez azonnal felkeltette a figyelmemet, mivel döbbenetes egyszerűséggel szemléltette egy diktatúra működését. Az ötlet nagyon megragadott, továbbfejlesztettem s a későbbiekben már ebből kiindulva közelítettem meg az egész Hitler-kérdést. Mindenekelőtt Jeremy gyűjteményének köszönhetem, hogy ez a dokumentum felkelthette a figyelmemet. Hálával tartozom neki azért is, mert szakértő szemmel kéziratomat is átnézte. Két német tudós is jelentős hatással volt munkámra, s nekik külön szeretnék köszönetet mondani. Megtiszteltetés volt számomra, hogy egy ideig együtt dolgozhattam az elhunyt Martin Broszattal, az Institut für Zeitgeschichte igazgatójával, akinek szakértelme és bátorítása rengeteget jelentett a számomra. Szemléletem formálódásához és kialakulásához jelentős mértékben hozzájárult, amikor a 70-es években együtt dolgozhattam vele Münchenben. A másik német tudós Hans Mommsen volt, a bochumi Ruhr–egyetemről, aki döntő befolyást gyakorolt művemre, s akivel azóta is szívélyes baráti kapcsolatokat ápolunk, s tovább folytatjuk tudományos párbeszédünket. Mikor először közöltem Hansszal, hogy megírom Hitler életrajzát, akkor válaszul rögtön rávágta: „Helyedben nem tenném!” Tartok tőle, hogy Hitler életrajzi megközelítését soha nem fogja értelmes és hasznos dolognak tartani. Bízom viszont abban, hogy az általam kínált magyarázatokon még akkor is csalhatatlanul észreveszi személyes hatását, ha az adott, Hitlerrel kapcsolatos kérdésben véleményeink eltérnek egymástól. Elért tudományos eredményeinek elismerésével együtt neki is őszinte köszönetemet szeretném kifejezni. Néhány barátom többet segített, mint ahogy azt gondolná. Vonatkozik ez különösen a megboldogult William Carr-ra és Dick Gearyre, valamint Joe Berginre, John Breuillyre, Joe Harrisonra, Bob Moore-ra, Frank O’Gormanra és Mike Rose-ra; végül, de nem utolsósorban Traude Spätre is.

Nagyon fontos volt a számomra a Sheffieldi Egyetemtől, különösen a történelem tanszéken dolgozó kollégáimtól kapott segítség is. Magamnak is abban a megtiszteltetésben van részem, hogy néhány éve már ezen a tanszéken dolgozhatom. Mindenekelőtt Beverly Eatonnak szeretném megköszönni kiemelkedő segítőkészségét s azt, hogy a mű megírása során, sőt a sok vesződséggel járó munka elkezdése előtt is, végig mellettem állt s bátorított. Végül, mint mindig, szeretnék köszönetet mondani családomnak is mindazért a munkáért, mellyel lehetővé tették ennek a műnek a megszületését. Csak Betty, David és Stephen tudja igazán, hogy mennyi köszönettel tartozom nekik.  

1998. április I. K.

Elmélkedések Hitlerről „A karizmatikus hatalomgyakorlást már régóta semmibe veszik és kinevetik, de ennek nyilvánvalóan mélyek a gyökerei, s megfelelő lélektani és társadalmi feltételek mellett hatalmas hajtóerővé válik. A vezér karizmatikus ereje nem a fantázia terméke – senki sem tagadhatja, hogy milliók hisznek benne.” FRANZ NEUMANN, 1942  

A XX. század Hitler évszázada volt? Minden bizonnyal, hiszen egyetlen személyiség se nyomta rá annyira a bélyegét, mint Adolf Hitler. A többi diktátor, főképpen Mussolini, Sztálin és Mao, szintén hódító háborúkat folytatott, rabszolgasorba süllyesztett népeket, vezetésük alatt a legnagyobb embertelenségeket követték el, és kitörölhetetlen nyomot hagytak a huszadik század arculatán, viszont országuk határain túl, a világon egyikük hatalma sem bénította meg annyira az emberek tudatát, mint Adolf Hitleré. Ebben a „szélsőségek korában” 1 voltak olyan politikai vezetők is, akik a század pozitív értékeit, az emberségbe és a jövőbe vetett hitet személyesítették meg. Roosevelt, Churchill, Kennedy s a közelmúltban Mandela, vezető helyre kerültek ezek sorában. Hitler viszont bármelyiküknél mélyebb nyomokat hagyott az évszázad történelmében. Hitler diktatúrája, sokkal inkább, mint Sztáliné vagy Maóé, a huszadik század paradigmája. Egyéb dolgok mellett szélsőségesen és erőteljesen tükrözte a modern állam totális hatalomra törekvését, a médiának a tömegek véleménye befolyásolására irányuló, korábban ismeretlen manipulálását, a nemzetközi kapcsolatokban megvalósuló példátlan cinizmust, a szélsőséges nacionalizmus akut veszélyét, a faji felsőbbrendűség ideológiájának hallatlanul romboló erejét, a faji megkülönböztetés tragikus következményeit, a korszerű technika és a „társadalom átalakítása” módszereinek visszás és erkölcstelen alkalmazását. Mindenekelőtt olyan, ma is messze világító lánggal égő, figyelmeztető fényt gyújtott, mely azt mutatja meg, hogy egy modern, fejlett, kulturált társadalom miként süllyedhet le oly gyorsan az ideológiai háborúban, az alig elképzelhető brutalitásban és kapzsiságban, a világon addig példa nélkül álló tömeges népirtásban megtestesülő barbárság szintjére. Hitler diktatúrája egy modern társadalomban végbemenő nukleáris robbanás formájában a modern civilizáció összeomlását eredményezte. Megmutatta, hogy mire vagyunk képesek. Számos, fontos kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. Mi volt a jellemzően német vonás ebben a katasztrofális folyamatban? Mi volt ennek a korszaknak a sajátossága? Mi tekinthető az általános európai rossz közérzet részének? A történtek vajon magának a modem civilizációnak a termékei és sajátosságai? Ma is a mélyben szunnyad, vagy a huszadik század vége felé közeledve talán részben már újra fel is ébredt? Hitler tizenkét évi uralkodása alatt Németország, Európa és a világ állandóan változott. Ő egyike azon személyiségeknek, akikről bátran lehet állítani: nélkülük a történelem másképpen alakult volna. 2 Hitler közvetlen hagyatéka, a hidegháború, a Németországot kettészelő fal, az Európát megosztó vasfüggöny, az ellenségeskedő, a bolygót felrobbantani képes fegyverek birtokában lévő szuperhatalmak között feldarabolt világ alig egy évtizeddel ezelőtt szűnt meg létezni. A mélyebb örökség, az utókorra hagyományozott morális törés a mai napig nem gyógyult be. Hitler neve fémjelezte azt az évszázadot, melyet bizonyos értelemben az ő neve uralt, s háborúkkal, népirtással ő határozta meg a jellegét is. Ezért a század végének közeledtével szükségesnek látszik a rendelkezésre álló tudományos kutatások alapján a leggondosabban újraértékelni azokat az erőket, melyek lehetővé tették egy Hitler felbukkanását a történelemben, s olyan barbárságot szültek, melyben az ő neve szimbólummá és figyelmeztetéssé vált. Ami Hitler uralma alatt történt, és lényegében történhetett, az egy modern, kulturált, technikailag fejlett és magas szinten megszervezett társadalomban ment végbe. A néhány év során, mialatt Hitler a kormány élére került, ez az Európa szívében lévő, magasan fejlett ország egy apokaliptikus népirtással párosuló háború érdekében dolgozott, mely Németországot és Európát nem csupán vasfüggönnyel vágta ketté és hagyott romokat maga után, hanem morálisan is megingatta. Erre még mindig magyarázatot kell találni. Kiindulópontul szolgálhat egy nemzeti újjászületés és faji megtisztulás mellett ideológiai elkötelezettséget érző vezetés; a társadalomnak a hite, hogy vezetője az áhított célok érdekében dolgozik; egy olyan jól képzett hivatali apparátus, mely képes megtervezni és kész lelkesen végrehajtani bármilyen embertelen politikát. Részletes és alapos vizsgálatot követel, hogy miként és miért tudta Hitler ezt a társadalmat ennyire hatalmába keríteni és megbabonázni. Kényelmes megoldás lenne, ha Németország és Európa balsorsa okainak vizsgálatakor nem tekintenénk messzebbre a Németországot 1933 és 1945 között vezető Hitler személyénél, aki már nyolc évvel azelőtt nyilvánosan kezdte

hirdetni lélegzetelállítóan embertelen filozófiáját, mielőtt elfoglalta volna a Birodalom kancellárjának a tisztségét. Hitler elsődleges morális felelőssége mellett mindazért, ami diktatúrája idején történt, az egy, csak egyetlen személyiségre összpontosuló magyarázat az igazság súlyos eltorzítása lenne. Hitler klasszikus példája is lehetne Karl Marx megállapításának, mely szerint „az emberek maguk alakítják történelmüket, de… a megadott és rájuk kényszerített feltételek között”.3 Ezek a „megadott és rájuk kényszerített feltételek”, s legyen szó bármilyen hatalmasságról, az egyén által nem befolyásolható, személytelen eseményekről, vajon mennyire határozták meg Németország sorsának alakulását; mennyi tudható be az esetlegességnek, sőt a történelmi véletlennek; mennyiben tulajdoníthatók ezek az abban az időben Németországban uralkodó rendkívüli személyiség tetteinek és motivációjának; mindennek megállapításához alapos vizsgálatokra van szükség. Mindezek az elkövetkező vizsgálatok részét képezik. Ezekre egyszerű válaszokat adni lehetetlen. Egy Hitler–életrajz nem jelenti ezeknek a kérdéseknek az egyedüli megközelítési módját. 4 Lehetőséget biztosít erre, buktatókat is rejt magában, mint ahogy ezt a következő fejezetek remélhetőleg bizonyítani is fogják. Minden életrajzi megközelítésnek megvan az a reális veszélye, hogy bizonyos fokú empátiát követel a főszereplő iránt, ami könnyen szimpátiába, burkolt vagy részleges csodálatba csaphat át. Az elkövetkező oldalaknak e kockázat elkerülését is bizonyítaniuk kell. Az is előfordulhat viszont, hogy a kifejezett és erőteljes viszolygás még az esetleges szimpátiánál is nagyobb akadálya az éleslátásnak.5 Az életrajz még a bonyolult történelmi folyamatok túlzott személyhez kötésének, az események alakulásában és meghatározásában játszott szerepe túlértékelésének, és az események társadalmi, politikai feltételei leértékelésének természetes kockázatát is magában rejti. 6 Ennek az életrajznak a megírásában ennek a csapdának az elkerülése jelentette a legnagyobb kihívást. Ez ösztönzött arra, hogy új megközelítésben kíséreljem meg Hitlert bemutatni. Kockázatos vállalkozás. Végtére is egyáltalán nincs hiány a Hitlerről és a Harmadik Birodalomról szóló, magas színvonalon megírt művekben. Egy másfél évtizeddel ezelőtt készült felmérés szerint ezek száma több, mint 15  000re tehető.7 A közelmúltban is történt egy hasonló kísérlet, melynek során sikerült megállapítani, hogy Hitlerről mintegy 120 000 mű jelent meg.8 Ennek ellenére igen figyelemreméltó, hogy csupán néhány, komoly, tudományos igénnyel megírt életrajz jelent meg a náci vezetőről. A téma természeténél fogva annak megközelítése és magyarázata is jelentősen különböző.9 Mióta az 1920-as években reflektorfénybe került, Hitlert nagyon sokféleképpen, változatosan, gyakran egymással ellentmondásos módon ítélték meg. Egyszer például csupán „elvtelen opportunistának” tartották, kit „csupán egyetlen dolog, saját és az önmagával azonosított nemzet hatalmának kiterjesztése érdekel”, s „csakis a pusztító gyűlöletet tartalmazó fajelmélet köntösébe öltöztetett hatalom kérdése foglalkoztat”. 10 Ezzel homlokegyenest ellentétben, egy másik mű úgy mutatja be, mint aki fanatikusan egy előre megtervezett és eleve elrendeltetett ideológiai program mentén halad előre. 11 Politikai szélhámosként is megkísérelték bemutatni, aki hipnotizálta és megbabonázta, félrevezette és káoszba taszította a német népet; vagy „démonizálni” igyekeztek, és a német sors misztikus, megmagyarázhatatlan alakjának akarták feltüntetni. Nem kisebb személyiség, mint Albert Speer, Hitler főépítésze, majd fegyverkezési minisztere, aki a Harmadik Birodalomban a diktátorhoz legközelebb állók közé tartozott, nem sokkal a háború befejeződése után „démonikus figuraként”, „az emberiség történetében ritkán felbukkanó, megmagyarázhatatlan történelmi jelenségként” írja le, „akinek személyisége meghatározta a nemzet sorsát”.12 Ez a szemlélet a Németországban 1933 és 1945 között történtek elmisztifikálásának kockázatát tartalmazza, s ezzel Németország és Európa katasztrófájának okait egy démonikus személyiség zsarnoki szeszélyére korlátozza. A végzet bekövetkezését, a megközelítés szerint, csupán egy rendkívüli személyiség tetteivel lehet megmagyarázni. A bonyolult folyamatok egyszerűen Hitler akaratának kifejeződéseként jelentkeznek. Ezzel teljesen ellentétes szemlélet – mely csak addig volt tartható, míg az állam ideológiájának részét képezte, következésképpen az azt fenntartó szovjet blokk összeomlásával semmivé is vált – a személyiség szerepét kategorikusan tagadja, és Hitlert egyszerűen a kapitalizmus ügynökének szerepkörére degradálja, aki a „nagytőkének” és vezetőinek érdekeit képviselte, akik ellenőrzésük alatt tartották és dróton rángatták, mint egy bábfigurát.13 A Hitlerről szóló írások némelyike alig talál problémát a jelenség megértésében, vagy ha akad is ilyen, azt azonnal elutasítja.14 Hitler nevetségessé tétele az egyik megközelítési mód. Ha egyszerűen „holdkórosnak” vagy „dühöngő őrültnek” mutatják be, azzal elejét lehet venni a további problémázgatásnak, bár a kulcskérdést továbbra is nyitva

hagyják: hogyan fordulhat elő, hogy egy fejlett és bonyolult társadalom a feneketlen mélységbe is kövessen egy mentálisan zavart, „patológiai” esetnek minősülő személyiséget. 15 Sokkal bonyolultabb nézetek csaptak össze abban a kérdésben, hogy Hitler valóban „a Harmadik Birodalom korlátlan ura” volt, vagy pedig „gyenge kezű diktátorként” is jellemezhető. 16 Valóban totális, korlátlan és egyszemélyes diktatúrát gyakorolt?17 Vagy rendszere tulajdonképpen egy hidraszerű „polikrácia” (többközpontú hatalom – a szerk.) hatalmi struktúrájára alapozódott, melyben Hitler a maga tagadhatatlan népszerűségével és az őt körülvevő kultusszal nélkülözhetetlen középponttá vált, s alig lett belőle több, mint egy propagandista, mint aki mindig is volt, és minden előzetes program, terv és elképzelés nélkül csupán kihasználta a kínálkozó alkalmakat? 18 A Hitlerrel kapcsolatos eltérő elméletek soha nem számítottak tisztán akadémikus jellegű, elvont vitákban jelentkező kérdéseknek. Ezek sokkal szélesebb értelemben jelentkeztek, és távolabbra is mutató következményekkel jártak. Amikor Hitlert Lenin és Sztálin ellentéteként mutatják be, aki az osztályalapon folytatott népirtástól annyira rettegett, hogy ez szolgáltatott indítékot számára a faji alapon elkövetett népirtáshoz, akkor viszonylag egyszerű esettel állunk szemben. Hitler, egy pillanatig sem kétséges, gonosz volt, de nem annyira gonosz, mint Sztálin. Ő csak a másolat volt, Sztálin pedig az eredeti. A faji szempontok szerint folytatott náci népirtás oka a szovjet, osztályalapon nyugvó népirtás volt.19 Ez a szempont ismét előtérbe került, amikor az emberiség ellen elkövetett bűntettekért a legnagyobb felelősséget viselő Hitler helyett a reflektorfény a diktátor Németország átalakításáról szőtt álmaira vetődik. Hitlert érdekelte a társadalmi mobilitás, a munkások lakáskörülményeinek megjavítása, az ipar modernizálása, a társadalmi jólét megteremtése, a reakciós előjogok múltbéli maradványainak eltüntetése; egyszóval egy jobb, korszerűbb, osztályellentétektől nem szabdalt német társadalom bármilyen brutális módszerekkel történő felépítése. A zsidók démonizálása és világhatalomra törő kalandor- és hazardőrpolitikája ellenére ez a Hitler „olyan politikus volt, akinek gondolatai és tettei sokkal racionálisabbak voltak annál, mint amilyennek eddig gondoltuk volna”. 20 Ebből a nézőpontból szemlélve Hitlert ugyan gonosznak lehet tekinteni, de olyan gonosznak, aki jót akart a német társadalomnak, vagy legalábbis szándékait illetően pozitív megvilágításba kerülhet. 21 Ezek a megközelítésmódok nem akarták tetteit mentegetni vagy igazolni. Az emberiség ellen elkövetett náci és sztálinista bűnök összevetése, bármennyire is torzítja az igazságot, annak bemutatását tűzte ki célul, hogy milyen kegyetlenül éles ideológiai konfliktusok dúltak a két háború közötti Európában, és milyen erők motiválták a németek népirtását. A Hitlert társadalmi reformerként bemutató munkák, ha elvetélt formában is, de az akarják megmagyarázni, hogy a társadalmi válság idején miként tehetett szert akkora népszerűségre Németországban. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy mindkét megközelítési mód, ha akaratlanul is, de alapot szolgáltathat Hitler esetleges rehabilitálásához, mely azzal is elkezdődhet, hogy az emberiség ellen elkövetett, nevéhez kapcsolódó bűntettek ellenére a huszadik század egyik nagy vezetőjeként láttassák, aki – ha a háború megindítása előtt meghal – előkelő helyet foglal el a német hősök arcképcsarnokában. 22 A „történelmi nagyság” kérdése, különösen a német hagyományoknak megfelelően, rendszerint hozzátartozik a szokásos életrajzok megírásához.23 Hitler személyes tulajdonságai – politikai kisugárzásától és hatásától eltekintve – aligha tekinthetők nemesnek, felemelőnek vagy tartalmasnak, s ez már önmagában is magától értetődően problémát jelent az ilyen hagyományok szempontjából. 24 Ennek kiküszöbölésére szolgál az utalás, mely szerint Hitler bizonyos fajta „negatív nagysággal” rendelkezett; tehát annak ellenére, hogy hiányoztak belőle a „nagysághoz” hozzátartozó nemes tulajdonságok és adottságok, a történelem menetére akkor is óriási hatást gyakorolt, ha ez a hatás katasztrofálisnak bizonyult.25 A „negatív nagyság” tragikus felhangokat is tartalmazhat – a hatalmas vállalkozás, a döbbenetes eredmények semmibe vesztek; a nemzeti dicsőség nemzeti katasztrófába fordult. Célszerűbbnek tűnik eleve elkerülni a „nagyság” kérdését (s nem firtatni, hogy oly sok kortársunk miért keres és lát „nagyságot” Hitlerben). A kérdés tévútra vezető, félremagyarázható, értelmetlen, lényegtelen, nem helyénvaló és potenciálisan alkalmas a történtek igazolására. Félremagyarázható azért, mert a „nagy ember” elmélete nem kerülheti meg a tetteket, szélsőséges formában ő testesíti meg a történelmi folyamatokat. Értelmetlen, mert a történelmi nagyság egész felvetése tulajdonképpen az utolsó mentsvár reménytelen keresését jelenti. A morális, sőt esztétikai megítélés szubjektív tényezőin alapuló filozófiai–etikai fogalom sehova nem vezet. Lényegtelen és nem helyénvaló azért, mert ha Hitler állítólagos „nagyságára” akár igennel, akár nemmel válaszolunk, akkor ez önmagában semmiféle magyarázatot nem ad a Harmadik Birodalom borzalmas történetére. Potenciálisan pedig azért alkalmas a történtek igazolására, mert bármilyen kényelmetlen is, már maga a kérdés feltevése is magában rejt bizonyos Hitler iránti csodálatot, akármilyen hibákat is követett el. Hitler „nagyságának” keresése szinte automatikusan háttérbe szorítja és

szükségszerűen egy „nagy ember” különleges tetteire korlátozza azoknak az erőknek jelentőségét, melyek közvetlenül elősegítették hatalomra kerülését és hatalmon tartását, valamint csökkenti a német nép felelősségéi is, amiért ezt a „nagy embert” oly nagy támogatásban részesítette. A „történelmi nagyság” problémája helyett inkább egy másik, sokkal fontosabb kérdésre érdemes fordítani figyelmünket. Miként lehet megmagyarázni, hogy oly kevés intellektuális adottság és kedvező tulajdonság birtokában valaki, akire a politikai életen kívül a teljes üresség a jellemző, aki még legszűkebb környezete számára is megközelíthetetlen és áthatolhatatlan maradt, aki képtelen volt őszinte barátság ápolására, akinek neveltetése, indíttatása teljesen alkalmatlan volt egy magas tisztség betöltésére, aki a birodalmi kancellár tisztének betöltése előtt semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, mégis ilyen óriási hatást gyakorolhatott a történelemre, s az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte lépéseit? A kérdésfeltevés részben akár hibás is lehet. Az biztos, hogy Hitler nem volt híján az intelligenciának, éleselméjűsége pedig félelmetes megőrző és visszaadó emlékezőtehetséggel párosult. Gyors lényeglátásával nem csupán talpnyaló környezetére volt hatással, ami természetes is, hanem a hűvös, kritikus, tapasztalt államférfiakra és diplomatákra is mély benyomást gyakorolt. Szónoki tehetségét természetesen még politikai ellenfelei is elismerték. Minden bizonnyal nem állt egyedül a huszadik századi államférfiak között, akinél a jellemhibák és az intellektuális fejlettség sekélyessége figyelemreméltó politikai érzékkel és hatékonysággal párosult. Célszerű elkerülni azt a csapdát is, melybe számos kortársa beleesett, amikor nagyon alábecsülte képességeit. Hitleren kívül ráadásul még többen is igen szerény közegből emelkedtek magas posztokra. Napóleon volt az első azok közül, akik a modern világban ezt meg tudták tenni, bár ő végighaladt a hadsereg kulcsfontosságú intézményein (Hitler csak a káplári rendfokozatig vitte), és rendkívüli személyes bátorságot, hadvezéri tehetséget bizonyított. Intellektuálisan is sokkal magasabb szinten állott, és több személyes adottsággal és szakértelemmel rendelkezett, mint Hitler. A huszadik században a társadalmi és politikai eliten kívül rekedtek előtt is egyre inkább megnyílt a lehetőség, hogy az államhatalom csúcsaira emelkedjenek. Erre azért nem túlságosan sok példa kínálkozik, s rendszerint nem a stabil demokráciákban, hanem a politikai zűrzavar közepette, főképpen a forradalmi mozgalmak vezetői esetében (mint például Sztálin, Mao vagy Castro) fordul elő. Ha felemelkedése a teljes névtelenségből nem is számít teljesen rendhagyónak, a Hitler-probléma mégis megmarad. Magánemberként teljesen üres személyiség volt, s ez az egyik oka annak, hogy miért maradt (Churchillt egy más vonatkozásban idézve)26 „titokzatosságba csomagolt talány a rejtély közepén”. Gyakran mondogatták is, hogy ő a „személytelenség” megtestesítője.27 Talán kis leereszkedő felhangja is van ennek a minősítésnek, s kifejezi azt a készséget is, hogy lebecsüljük ezt a közönséges, képzetlen és műveletlen, felkapaszkodott senkiházit, akinek nyers, kiérleletlen véleménye volt mindenről, ami csak létezik a nap alatt, s kulturálatlansága ellenére döntőbírónak tartotta magát kulturális kérdésekben is. A „fekete lyuk”, amit magánszemélyként képvisel, részben abból eredeztethető, hogy Hitler rendkívül zárkózott, titkolózó volt, nem csupán magánéletével, hanem indíttatásával és családjával kapcsolatban is. A titkolózás és a különállás személyiségének részét alkotta, s ez jellemezte politikai magatartását is; ezek politikailag fontos alkotórészei voltak „heroikus” vezetői kisugárzásának, amit tudatosan hagyott kialakulni, hogy ezzel is növelje a személyiségét körüllengő titokzatosságot. Ezzel együtt, az összes minősítő jelző felhasználása után a tény megmarad: a politikán kívüli Hitler élete alapvetően üresnek bizonyult. Napóleon, Bismarck, Churchill, Kennedy: a nyilvánosság előtt zajló életükön kívül komoly egyéniséget is képviseltek. Sztálinra vonatkoztatták Plutarchos mondását, mely szerint „ha a sors egy alantas jellemet magasba emel, akkor láthatóvá válik üressége is”. Nagy a csábítás, hogy ezt Hitler esetében is felidézzük.28 Egy „személytelen” ember életrajzának megvannak a maga korlátai, ha az – azokon a politikai eseményeken kívül, melyeknek maga is részese volt – egyáltalán nem rendelkezik személyes élettel vagy élettörténettel. Nehézséget viszont ez csak addig jelent, míg azt feltételezzük, hogy valakinek a személyes élete döntő szerepet játszik a közéletben betöltött szerepében is. Ez eleve hibás feltételezés. Hitlernek nem volt „személyes élete”. Természetesen élvezte a kikapcsolódást jelentő, szórakoztató filmeket, és a berlini kormányzati teendőktől távol, az idillikus alpesi környezetben lévő Berghofban naponta megtett sétáit, de ez is csupán üres megszokássá, rutinná vált. A politikán kívül nem volt hová, egy tartalmasabb létbe visszavonulnia, ahol karbantarthatta volna politikai reflexeit. Nem arról volt szó, hogy „magánélete” nyilvánosság előtti személyiségének a részét alkotta volna. Éppen ellenkezőleg: magánélete annyira titokzatos maradt, hogy Eva Braun létezéséről a németek már csak akkor értesültek, amikor a Harmadik Birodalom már üszkös romokká morzsolódott. Inkább arról volt szó, hogy Hitler a nyilvánosságot

„privatizálta”.29 Esetében a „személyes” és a „nyilvános” teljesen összeolvadt és elválaszthatatlanná vált. Egész létezését felemésztette, magába foglalta a tökéletesen játszott szerep: a „Führer” szerepe. Az életrajzíró feladata ennél a pontnál világossá válik. Olyan feladat ez, melynek megoldása során nem Hitler személyiségére kell összpontosítani a figyelmet, hanem egyenesen és közvetlenül hatalmának jellegére – a Führer hatalmára. Ez a hatalom csak részben származik Hitlertől. Nagyobbrészt társadalmi termék; azoknak a társadalmi elvárásoknak és motivációknak az eredménye, melyet követői Hitlerrel szemben támasztottak. Ez nem azt jelenti, hogy hatalma kiterjesztése érdekében kifejtett saját cselekedetei a kulcsfontosságú pillanatokban ne bírtak volna rendkívül nagy fontossággal. Hatalmának megerősödését viszont jórészt nem „személyiségének”, nem különleges tulajdonságainak a fényében kell vizsgálnunk, hanem a Führer szerepkörében, melynek eljátszását mások hibája, helytelen értékítélete, gyengesége és együttműködése tette lehetővé. Hatalmának magyarázatakor tehát mindenekelőtt másokat és nem magát Hitlert kell vizsgálnunk. Hitler hatalma egészen rendkívüli volt. A lehető leghivatalosabb alkalmaktól eltekintve azt nem pártvezetői tekintélyére alapozta, hanem Németország megmentésének történelmi küldetéséből származtatta. Hatalma, más szóval „karizmatikus” és nem intézményes volt. Mások hajlandóságától függött, hogy meglátják-e benne a „hősi” tulajdonságokat.30 És mások meglátták, talán még azelőtt meglátták, hogy maga Hitler hinni kezdett volna bennük. A náci jelenség egyik legkitűnőbb kortárs elemzője, Franz Neumann ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A karizmatikus hatalomgyakorlást már régóta semmibe veszik és kinevetik, de ennek nyilvánvalóan mélyek a gyökerei, s megfelelő lélektani és társadalmi feltételek mellett hatalmas hajtóerővé válik. A vezér karizmatikus ereje nem a fantázia terméke – senki sem tagadhatja, hogy milliók hisznek benne.” 31 Nem szabad Hitlernek azt a szerepét sem alábecsülni, melyet ennek a hatalomnak a kiterjesztésében és annak következményeiben játszott. A tények rövid megkérdőjelezése ennek igazát még inkább kidomborítja. Elképzelhető–e, tehetnénk fel a kérdést, hogy a Himmler és az SS által megteremtett, félelemre épülő rendőrállam kialakul, ha nem Hitler a kormányfő? Vagy más vezetővel az élen, még ha az a másik vezető tekintélyelvű politikus is, az 1930-as évek végén elkötelezi magát az ország egy általános európai háború mellett? Végül más államfő alatt a zsidókkal szembeni faji megkülönböztetés (amire minden bizonnyal sor került volna) népirtásba torkollik? A kérdések mindegyikére egészen biztos, hogy „nem” lenne a válasz; vagy legrosszabb esetben is az, hogy „nem valószínű”. Bármilyenek is voltak a külső körülmények és a személytől független, meghatározó tényezők, Hitler senki mással nem helyettesíthető. A Hitler által gyakorolt, erősen személyhez kötődő hatalomnak még az éles szemű és intelligens emberek – egyházi személyek, értelmiségiek, külföldi diplomaták és magas rangú látogatók – is a hatása alá kerültek. Legtöbbjüket különben nem lehetett volna megragadni a müncheni sörcsarnok rekedten üvöltöző közönsége felé közvetített érzelmekkel. Ha nem lett volna a háta mögött a birodalmi kancellárság biztosította tekintély, az őt imádattal körülvevő tömeg nem vonultatta volna fel a hatalom kellékeit és díszleteit, a nagy vezető propaganda által világgá kürtölt kisugárzása a teljesen naivakon és ostobákon kívül aligha ragadhatott volna meg másokat. A hatalomnak volt az is köszönhető, hogy alárendeltjei – a beosztott náci vezetők, személyes környezete, vidéki pártvezetők – korábban itták minden szavát, majd amikor 1945 áprilisának végén ennek a hatalomnak befellegzett, akkor úgy menekültek környezetéből, mint a közmondásos patkányok a süllyedő hajóról. A hatalom misztikuma arra is magyarázatot szolgáltathat, hogy miért látta annyi nő (különösen a nála jóval fiatalabb korosztályhoz tartozók) benne, aki oly távol állt a szexualitástól, a szexszimbólumot, sőt miért követtek el számosan öngyilkosságot is érte. Hitler története ezért a hatalom története – hogyan szerezhette meg, milyen is volt ennek a hatalomnak a természete, hogyan élt ezzel a hatalommal, mi tette lehetővé számára az összes intézményes korlát áttörését, miért váltott ki ez a hatalom olyan gyenge ellenállást? Ezeket a kérdéseket viszont a német társadalomnak és nem Hitlernek kell feltenni. Nincs szükség arra, hogy alábecsüljük Hitlernek a hatalom megszerzésében és gyakorlásában a jelleméből fakadóan játszott szerepét. A célratörés, merevség, a gátló tényezők könyörtelen félresöprése, cinikus leleményesség, a szerencsejátékos hazardírozása, mindent vagy semmit ösztöne: mindez hozzájárult hatalmának kialakításához, formálásához. Ezek a jellemvonások Hitler belső indíttatásának egy mindent felülmúló elemében, mérhetetlen egoizmusában csúcsosodtak ki. A hatalom Hitler számára a mámort jelentette. Amennyire önimádó volt, a korai évek céltalanságában a célt jelentette, kárpótolta élete első felének mélyen a lelkébe vájó sikertelenségeiért – azért, hogy nem lehetett művész, azért, hogy társadalmilag egy bécsi éjjeli menedékhely szintjére süllyedt, azért, hogy a vereség és az 1918-as forradalom következtében a világ szétesett körülötte. A hatalom mindent felemésztő erőt jelentett

számára. Mint ahogy egyik éles szemű megfigyelője még Franciaország lerohanása előtt, 1940-ben megjegyezte: „Hitler a potenciális öngyilkos mintapéldánya. Saját »énjén« kívül nincs semmi kapcsolata… Abban a kiváltságos helyzetben van, hogy önmagán kívül senkit és semmit sem szeret… Ezért képes mindenre hatalma megőrzése és felnagyítása érdekében… mert csak ez áll közötte és a gyors halál között.” 32 Ez a mértéktelen személyes hataloméhség, valami kielégíthetetlen területi hódítási vággyal párosulva – a súlyosan ellene szóló esélyek ellenére is – valami hatalmas hazárdjátékot eredményezett, melynek célja a hatalom megszerzése volt az európai kontinensen, majd később az egész világon. Szüntelen, egyre nagyobb hatalomvágya nem ismert se megállást, se határt, se korlátokat. Ráadásul mindez a „nagy vívmányoknak” tartott dolgok folytatásától függött. Ez az egyre súlyosbodó, határokat, kötöttségeket nem ismerő megalománia már magában hordozta a Hitler által vezetett rendszer bukásának magvait is. Tökéletes összhangban volt saját, alkatilag öngyilkos beállítottságával. Bármilyen, mindent felemésztő is volt Hitler számára a hatalom, ez a hatalom mégsem volt híján tartalomnak és jelentőségnek, mégsem volt öncélú. Hitler nemcsak propagandista, nemcsak manipulátor és nem csupán mozgósító erő volt. Ezek mind egyesültek, egybeolvadtak benne. Megingathatatlan meggyőződésű ideológus is volt; egy belülről, egészében összefüggő (bármilyen visszataszító is számunkra) „világnézet” radikálisnál is radikálisabb képviselőjeként az emberiség történetét a fajok közti harc történetének fogta fel. „Világnézete” kerek, egész magyarázatot adott Németország és a világ betegségeire, s arra is, hogyan kell ezeket orvosolni. Megingathatatlan „világnézetét” az 1920-as évek elejétől kezdve a bunkerben bekövetkezett haláláig vallotta. Ez a világnézet aztán a nemzet megváltásának utópiáját szülte, s nem holmi középtávú politikai elképzeléseket eredményezett. Ez nemcsak a náci ideológia minden áramlatába épült be szervesen, hanem Hitler szónoki tehetségével párosulva azt is jelentette, hogy hamarosan a pártdoktrína semmilyen szempontból sem megkérdőjelezhető alapelemévé vált. Ezért Hitler ideológiai céljait, tetteit és személyes hozzájárulását az események alakulásához a legkomolyabb vizsgálat alá kell vetnünk. Ezek még távolról sem adnak magyarázatot mindenre. A diktatúrát is legalább olyan alaposan meg kell vizsgálnunk, mint a diktátort. 33 Amit nem Hitler tett, ami nem az ő, hanem mások kezdeményezésére történt, az legalább olyan létfontosságú, mint magának a diktátornak a tettei, ha meg akarjuk érteni a rezsim végzetesnek bizonyuló „halmozódó radikalizációját”. 34 Hitler új életrajza tehát új megközelítési módot is követel, mely megkísérli egységbe foglalni a diktátor tetteit azzal a politikai struktúrával és azokkal a társadalmi erőkkel, melyek lehetővé tették a hatalom megszerzését, gyakorlását és rendkívüli hatását. Olyan megközelítésre, mely inkább a német társadalom bonyolult és összetett elvárásaival és motivációival, s nem Hitler személyiségével foglalkozva ad magyarázatot a diktátor rendkívüli személyes hatására, mely az általa vezetett rezsim belső dinamikája és a felszabadított erői hatására a hatalom kiteljesedéséhez vezetett. Ezt a megközelítési módot tökéletesen kifejezi egy náci funkcionárius 1934-ben elhangzott mondása, mely – vezérfonalat is biztosítva az elemzéshez – a 13. fejezel címét is adja, mely szerint „a Führerért az általa megszabott irányvonal mentén kell dolgozni, s nem kell fentről várni az utasításokat”. 35 Ennek az irányelvnek a gyakorlati megvalósítása volt a Harmadik Birodalom egyik hajtóereje, mely Hitler elnagyoltan megfogalmazott ideológiai céljait a valóságba ültette át azzal, hogy az egyéni kezdeményezések a diktátor víziós álmainak megvalósítására összpontosultak. Hitler hatalma és tekintélye természetesen meghatározó jelentőséggel bírt. Az általa jóváhagyott kezdeményezések viszont az esetek többségében másoktól indultak ki. Hitler nem egy Németországra rákényszerített zsarnok volt. Bár soha nem kapott többségi támogatást szabad választásokon, de elődeihez hasonlóan őt is törvényesen nevezték ki birodalmi kancellárrá, és vált 1933 és 1940 között a világ kétségkívül legnagyobb népszerűségnek örvendő államfőjévé. Ennek megértése a nyilvánvalóan összebékíthetetlen dolgok, az életrajz személyes megközelítési módját és a társadalomtörténet (beleértve a politikai uralom struktúráját is) ezzel ellentétes megközelítési módszerének összebékítését követeli meg. 36 Hitler hatását csak az őt létrehozó (és az általa szétzúzott) korszak alapján lehet megérteni. Egy Hitlerről szóló megalapozott és meggyőző tanulmány bizonyos értelemben a náci korszak története is. 37 Bár az életrajz természetesen nem az egyetlen módszer ennek elérésére – ha ez egyáltalán elérhető –, mégis vannak dolgok, melyeket úgy kell elmondanunk, hogy közben Hitler személyére, tehát arra az emberre összpontosítunk, aki kétségkívül központi és gyakran meghatározó szerepet játszott a Harmadik Birodalom „ámokfutásában”. 38 A „Hitler–tényező” alapos vizsgálata nélkül nem járhat sikerrel a nácizmus teljes megértését célul kitűző egyetlen törekvés sem.39 Egy ilyen vizsgálatnak nem csupán Hitler ideológiai célkitűzéseit, tetteit, az események alakulásában játszott személyes szerepét kell a maguk teljességében felölelnie, hanem azokat el is kell helyeznie a társadalmi

erőknek és politikai struktúrának azon közegében, mely ennek a rendszernek a kialakulásához és olyan irányú továbbfejlődéséhez vezetett, valamint végzetes következményekkel járó, személyhez kötődő és abszolút hatalmat eredményezett. Az emberi civilizáció alapjai ellen intézett náci támadás a huszadik század meghatározó eseménye volt. Ennek a támadásnak Hitler állt a középpontjában. Ő csak fő képviselője, megszemélyesítője, de nem elsődleges oka volt a történteknek.

1 FANTÁZIA ÉS KUDARC „Mikor a postamester egyszer megkérdezte, hogy mivel akar foglalkozni, és nem lenne-e kedve munkát vállalni a postán, akkor erre azt válaszolta, hogy ő nagy művész szeretne lenni.” A HITLER CSALÁD EGYIK SZOMSZÉDJA URFAHRBAN  

„Annyira biztos voltam a sikeremben, hogy az eltanácsolás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.” HITLER, AZUTÁN, HOGY NEM SIKERÜLT A FELVÉTELI VIZSGÁJA A BÉCSI KÉPZŐMŰVÉSZETI AKADÉMIÁN

I. A jó szerencse szelének első simogatása tizenhárom évvel születése előtt érte Adolf Hitlert. A férfi, ki később apja lett, Alois Schicklgruberről Alois Hitlerre változtatta a nevét. Mivel Adolf később sem emlegette a dolgot, minden bizonnyal neki is tetszett, hogy apja elhagyta ezt a közönséges, parasztos nevet. 40 A „Heil Schicklgruber” nem hangzott volna túlzottan jól egy nemzeti hős köszöntésekor. A Schicklgruberek nemzedékeken át kisparasztok voltak a Csehországgal határos Alsó-Ausztriában, a festői, de szegény, dimbes-dombos és – ahogy a nevéből is kitűnik – erdős Waldviertel környékén. Az itt lakók morcos, kemény, barátságtalan emberek hírében álltak.41 Alois, Hitler apja, 1837. június 7-én született egy szegényparaszt, Johann Schicklgruber akkor negyvenkét éves lánya, Maria Anna Schicklgruber törvénytelen gyermekeként egy Strones nevű faluban, és születése napján a közeli Döllersheimben (Alois Schicklgruber névre) meg is keresztelték. Az anyakönyvben a kisbaba apja részére fenntartott rubrika üresen maradt. 42 Hitler apai nagyapjának neve nem került nyilvánosságra, és a sok találgatás ellenére mindmáig titok maradt. Öt évvel később Maria Anna férjhez ment egy ötvenéves, a huszonöt kilométernyire lévő faluban, Spitalban lakó molnársegédhez, Johann Georg Hiedlerhez. Céltalan, kóborló életstílusa Hiedlert Strones környékére vetette, ahol egy ideig egy házban lakott Maria Annával és apjával.43 A házasság öt évig tartott. Maria Anna 1847-ben meghalt, Hiedler tengődésének pedig tíz évvel később egy infarktus vetett véget. Anyja halálánál nem később, sőt talán még az előtt, a kisgyerek Aloist Johann Georg tizenöt évvel fiatalabb öccse, Johann Nepomuk vette szárnyai alá, s magával vitte a Spital környékén lévő, közepes méretű gazdaságába. 44 Az nem ismeretes, hogy Nepomuk miért fogadta törvényesen is örökbe az ifjú Aloist. A jelek szerint a gyermek így szerény, de kényelmes otthonra talált. Az elemi iskola elvégzése után Alois inasnak állt be a helyi cipészhez, és már tizenhárom éves korában – a többi vidéki fiúhoz hasonlóan – ő is elindult Bécsbe, hogy tovább gyarapítsa a bőriparban szerzett ismereteit. Hitler apja volt az első a családban, akinek sikerült feljebb kapaszkodnia a társadalmi ranglétrán. 1855-ben, tizennyolc éves korában állást kapott az osztrák pénzügyminisztériumban. Egy ilyen háttérrel induló, hiányos képzettségű fiatalember számára az elkövetkező évek tekintélyes előrelépést hoztak. 45 Tanulás és a szükséges vizsgák letétele után, 1861-ben alacsonyabb rangú ellenőri állást kapott, 1867-ben a vámhivatalba került, majd 1870-ben, egy évvel azelőtt, hogy az Inn mentén lévő Braunauba költözött volna, vámtiszt lett belőle, ahol 1875-ben átvette a vámfelügyelői tisztséget.46 Egy évvel ezután került sor a névváltoztatásra. Ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy Alois törvénytelen gyerekként jött világra. Bár a katolikus egyház keményen elítélte, de az osztrák vidéki életben egy törvénytelen gyerek születése aligha számított szokatlan dolognak. 47 Alois még 1876 után sem titkolta, hogy törvénytelen gyerekként született. Nem tudni, hogy a névváltoztatást maga Alois kezdeményezte, vagy nagybátyja (lényegében mostohaapja), Nepomuk szorgalmazta, akinek nem voltak fiú örökösei és azzal a feltétellel tette meg örökösévé Aloist, ha az ő nevét felveszi. 48 A törvényesítésről szóló dokumentumot három tanú előtt 1876. június 6-án, közjegyző előtt, Weitrában írták alá, mely szerint Alois Georg Hitler törvényes gyermeke. A név itt már ebben a formában és nem „Hiedlerként” szerepel.49 Az Alois törvényesítése utáni napon, harmincnégy évvel születése után, Döllersheim lelkipásztora kihúzta az anyakönyvből a „Schicklgruber” nevet, a „házasságon kívül” megjegyzést a „házasságban” szóval helyettesítette, s apa nevének üresen maradt helyére beírta a „Georg Hitler” nevet. 50 Tehát ezek szerint ez a Johann Georg Hitler 1842-ben vette el Alois immár tizenkilenc éve halott édesanyját, de a törvényesítési eljárás három tanúja (mindhárman családtagok voltak), és maga Alois is elismerte apaságát. 51 A lelkész bejegyzése szerint a tanúk is megerősítették, hogy Alois apja maga kérte nevének bejegyzését az anyakönyvbe. 52 A névváltoztatás – aminek abban az időben csak egy osztrák parasztcsalád története szempontjából volt jelentősége – azért eredményezett szűnni nem akaró spekulációt, mert elválaszthatatlanul összefügg Adolf Hitler nagyapjának személyével. Csupán három lehetőséget kell megvizsgálnunk. Ezek között az első kettő egy kicsit többre is utalhat, mint arra, hogy egy titokban tartott, apró kis botrány történt a Hiedler családban, míg a harmadikat, melynek történelmi szempontból is jelentősége lehetne, a bizonyítékok fényében eleve el lehet vetni. Az első lehetőség szerint Alois apja valóban az volt, aki a kiegészített anyakönyvben szerepel, és akit a Harmadik Birodalom is Hitler nagyapjaként ismert el, tehát Johann Georg Hiedler. Ha viszont valóban ő volt az apa, akkor életében – vagy éppen házassága alatt – Hiedler vajon miért nem próbálkozott meg egyszer sem azzal, hogy fia

születését törvényesítse? A szegénység erre nem jelenthet magyarázatot. Bár házasságkötésük után, a pletykák szerint, Johann Georg és Maria Anna olyan szegények voltak, hogy jászolban voltak kénytelenek aludni, de az mára már bebizonyosodott, hogy Maria Anna nem is volt olyan koldusszegény, mint ahogy azt feltételezték. 53 Ha pedig így állt a helyzet, akkor a kézenfekvő ok arra, hogy Nepomuk örökbe fogadta Aloist – tehát emberbaráti szeretetből meg akarta menteni a borzalmas nyomortól – azonnal elesik. Akkor Maria Anna, aki a kereszteléskor sem fedte fel az apa kilétét, vajon miért volt hajlandó megválni egyetlen fiától? Aloist vajon miért nem a természetes apja nevelte, és miért kellett apja öccsének házában felnőnie? És az apró szabálytalanságokkal tarkított törvényesítést (az apa távollétében az apaságot nem lehet törvényesíteni) – azt, hogy Alois, Nepomuk és a három, Nepomukkal szoros vagy rokoni kapcsolatban lévő tanú félrevezette a közjegyzőt és a falusi lelkipásztort – miért halogatták egészen 1876-ig? 54 Az nagyon valószínűnek látszik, hogy a Nepomuktól Aloisnak juttatott örökség is közrejátszott a dologban. De miért kellett ehhez megváltoztatni a nevet? Az, hogy Nepomuk, akinek csak lányai születtek és a felesége ekkor már ötvenéves volt, szerette volna, hogy a család neve fennmaradjon, s azt Alois vigye tovább, valószínűtlen, vagy nem elégséges magyarázatnak tűnik. A válaszok ezekre a kérdésekre az idő ködébe vesztek s aligha bírnak történelmi jelentőséggel. Ha viszont Johann Georg apasága megkérdőjeleződik, akkor vajon ki más lehetett a természetes apa? A nyilvánvaló jelölt maga Nepomuk lehetne. Ő „fogadta örökbe” Aloist, ő gondoskodott róla, ő nevelte. És – felesége, Eva Maria halála után három évvel – minden bizonnyal a névváltoztatást is ő kezdeményezte. Úgy tűnik, a névváltoztatás mögött az húzódott meg, hogy Alois törvényesen is szerepelhessen a végrendeletében és örökösévé válhasson. Nepomuk 1888ban bekövetkezett halála után a reménybeli örökösökkel, legnagyobb meglepetésükre, közölték, hogy semmit sem örököltek. Hat hónap elteltével viszont Alois, aki a jelek szerint addig semmiféle jelentős összeggel nem rendelkezett, Spitaltól nem messze, 4 és 5 ezer gulden közötti összegért, egy szép házat vett a hozzá tartozó kis birtokkal együtt. 55 Valószínűnek tűnik tehát, hogy Nepomuk és nem Johann Georg volt Alois tényleges apja, aki öccse Maria Annával fennálló házassága alatt nem volt hajlandó sajátjaként elfogadni gyermekét. A családi botrányt véka alá rejtették, de a névváltoztatásra mindaddig nem kerülhetett sor, míg Nepomuk felesége életben volt. 56 Erre viszont nincs semmi bizonyíték, és Nepomuk még felesége halála után is gondosan vigyázott arra, hogy ezt nyilvánosan ne kelljen elismernie. E tekintetben bizonyos jelentőséggel bírhat Adolf Hitler, Mein Kampf című könyvének elején tett elejtett megjegyzése, hogy egy „szegény kisparaszt” fiaként látta meg a napvilágot (ez a megjegyzés semmi esetre sem vonatkozhatott Johann Georgra, a molnárlegényre). 57 Hitler viszont gyakran engedett meg magának pontatlanságokat a Mein Kampf önéletrajzi részleteiben, és hiba lenne túl nagy jelentőséget tulajdonítani a nagyapjával kapcsolatos megjegyzésének (ha az Nepomuk volt, akkor ő azért egy kicsivel több lehetett „szegény kisparasztnál”). Azt is állították, hogy az 1876-ban Alois által választott „Hitler” név szándékosan a „Hüttler” névre (Nepomuk nevére), nem pedig a Hiedler (Johann Georg nevére) utal. Ez viszont már azt jelentené, hogy túlságosan is sokat belemagyarázunk a nevek megjelenési formáiba, melyek a tizenkilencedik század vége előtt bizonytalanok voltak és gyakran változtak. A „Hiedler” „Hietler” „Hüttler” „Hütler” és „Hitler” nevek kisbirtokost jelentenek, melyek a tizenkilencedik század elejéről és közepéről származó dokumentumokban állandóan összecserélődnek, fonetikusan pedig alig megkülönböztethetők egymástól. 58 Nepomukot például „Hiedlernek” keresztelték, de házasságkötésekor már „Hüttlerként” jegyezték be az anyakönyvbe. 59 A társadalmi ranglétrán felfelé haladó Aloisnak valószínűleg jobban tetszhetett a név kevésbé parasztos „Hitler” változata. Az is könnyen meglehet, hogy a „Hitler” nevet a weitrai közjegyző választotta a törvényesítés folyamán, amit másnap, Döllersheimben, a lelkipásztor egyszerűen csak átmásolt az anyakönyvbe. 60 Bármi volt is a névválasztás oka, Alois – úgy tűnik – nagyon meg volt vele elégedve. Ezt követően ő már soha nem tért el ettől a névhasználattól, s 1877 januárjától, amikor a névhasználat véglegesen törvényessé vált, mindig „Alois Hitlerként” írta alá a nevét. Fia szintén elégedett volt a kevésbé mindennapi „Hitler” névvel.61 A harmadik lehetőség az, hogy Adolf Hitler nagyapja zsidó volt. Az 1920-as évek elején a müncheni kávéházakban terjengtek ilyesfajta pletykák, melyeket a külföldi sajtó szenzációhajhász újságírói a 30-as években ismét elővettek. Azt állították, hogy a „Hüttler” zsidó név, s Bukarestben még „nyomára is bukkantak” egy Hitler nevet viselő zsidó családra, sőt azt is állították, hogy apjának a természetes apja Rothschild báró volt, akinek bécsi házában Hitler nagyanyja állítólag egy ideig szolgálóként dolgozott. 62 Hitler állítólagos zsidó származásával kapcsolatban a II. világháború óta eltelt időszakban a legkomolyabb spekuláció egyértelműen a náci ügyvédhez, Lengyelország volt főkormányzójához, Hans Frankhoz vezethető vissza, aki nürnbergi cellájában a hóhérra várva diktálta le emlékiratait.

Frank azt állítja, hogy 1930-ban, az év vége felé, Hitler magához hívatta és megmutatott neki egy unokaöccsétől, William Patrick Hitlertől (féltestvérének, Aloisnak a fia, akinek rövid ideig tartó házassága volt egy ír asszonnyal) származó levelet, melyben – a sajtóban szellőztetett hírekre reagálva – azzal fenyegette, hogy leleplezi, hiszen neki is zsidó vér folyik az ereiben. Hitler állítólag megbízta Frankot, hogy nézzen utána családja történetének, s Frank – elmondása szerint – jelentette is, hogy Maria Anna Schicklgruber abban az időben hozta világra gyermekét, amikor Grazban szakácsnőként dolgozott egy Frankenberger nevű zsidó családnál. S ez még nem minden: az idősebb Frankenberger tizenkilenc éves fia nevében a gyermeket tizennégy éves koráig állítólag rendszeres anyagi támogatásban is részesítette. Maria Anna Schicklgruber állítólag éveken keresztül levelezési kapcsolatban is állt a Frankenberger családdal. Frank elmondása szerint Hitler kijelentette, hogy apja és nagyanyja elmondása alapján tudja, hogy igazi nagyapja nem az a grazi zsidó volt, de mivel nagyanyja s későbbi férje nagyon szegények voltak, ezért becsapták a zsidót s elhitették vele, hogy ő az apa, s ezért követelték a gyermek támogatását. 63 Az 1950-es években Frank története széles körű nyilvánosságot kapott, csak éppen bizonyítékok híján – nem állt meg a lábán.64 Az 1830-as években Grazban nem élt Frankenberger nevű zsidó család. Mi több, abban az időben egyáltalán nem voltak zsidók Stájerországban, mivel letelepedésüket Ausztriának abban a tartományában csak az 1860-as években engedélyezték. Élt ugyan egy Frankenreiter nevű família Grazban, de az nem volt zsidó. Arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy Maria Anna valaha is járt volna Grazban, arra pedig különösen nincs, hogy a Leopold Frankenreiter nevű mészárosnál állt volna alkalmazásban. A Maria Anna és a Frankenberger vagy Frankenreiter család közötti levelezésnek ugyancsak nem lehetett nyomára bukkanni. Leopold Frankenreiter fia, a gyermek állítólagos apja (Frank története szerint és azt feltételezve, hogy összekeverte a neveket), aki helyett az idősebb Frankenreiter fizette tizenhárom éven keresztül a tartásdíjat, Alois születésekor még csak tízéves volt. Ráadásul a Frankenreiter családra akkor nagyon rossz idők jártak, így Maria Anna Schicklgruber bárminemű anyagi támogatása hihetetlennek tűnik. 65 Franknak azon állítása sem hihető, mely szerint Hitler a nagyanyjától tudta meg, hogy a grazi történet nem igaz, hiszen Hitler születésekor a nagyanyja már több, mint negyven éve nem volt az élők sorában. Az is erősen kétséges, hogy Hitler 1930-ban zsaroló levelet kapott volna unokafivérétől. Ha mégis ez történt, akkor Patrick – aki állítólag több alkalommal is kellemetlenkedett híres nagybátyjának – nagyon szerencsés volt, hogy túlélte az elkövetkező néhány évet, melynek túlnyomó részét Németországban töltötte, s 1938 decemberében véglegesen el tudta hagyni az országot.66 „Leleplezése”, mely 1939-ben, egy párizsi folyóiratban látott napvilágot, említést sem tesz az állítólagos grazi történetről.67 A Gestapo Hitler családi hátterével kapcsolatban az 1930-as és 1940-es években végzett kutatásaiban sincs semmi nyoma a grazi indíttatásnak. 68 Semmiféle befalazott csontvázat nem találtak. Hans Frank emlékirata, melyet a hóhérra várva, és nyilvánvalóan lelki válságban 69 diktált, amúgy is tele van pontatlansággal, így meglehetős óvatossággal kell bánni vele. Ami Hitler állítólagos zsidó nagyapját illeti, az emlékirat nem képvisel semmi hiteles értéket. Hitler nagyapja, bárki is volt, nem lehetett a grazi zsidó. 70 Hitler apja természetes apjának szerepére így továbbra is Johann Georg Hiedler és Johann Nepomuk Hiedler (vagy Hüttler) pályázhat. A hivatalos változat mindig is Johann Georgot tartotta Adolf nagyapjának. Nincs elegendő bizonyíték egyik változat igazolására sem. Talán még Adolf sem tudta, bár arra sincs hitelt érdemlő bizonyíték, hogy valaha is kétségbe vonta volna Johann Georg Hiedler apaságát. 71 Ami Adolfot illeti, ennek mindössze annyi a jelentősége, hogy ha Nepomuk lett volna a nagyapja, akkor a családfa még több vérfertőzésről tanúskodna, mint ha Johann Georgot fogadnánk el nagyapának, hiszen Nepomuk egyben Hitler anyjának is nagyapja volt. 72 Klara Pölzl, Hitler anyja volt a legidősebb a tizenegyből három életben maradt gyermek közül (a másik kettő Johanna és Theresia volt), aki Nepomuk legidősebb lánya, Johanna Hüttlernek és a spitali kisbirtokos, Johann Baptist Pölzl házasságából született. Klara a nagyapja, Nepomuk tanyájával szomszédos kis gazdaságban nőtt fel. Klara anyja, Johanna és nagynénje Walpurga, Alois Schicklgruberrel együtt gyakorlatilag Nepomuk házában nőtt fel. 73 Hivatalosan, az 1876-os névváltoztatás és törvényesítés után Alois Hitler és Klara Pölzl másodunokatestvérek voltak. 1876-ban, az akkor tizenhat éves Klara Pölzl elhagyta spitali családját s az Inn mellett lévő Braunauba költözött, s szolgálóként munkát vállalt Alois Hitlernél.74  

Alois ebben az időben már köztiszteletnek örvendő vámtisztviselő volt Braunauban. Magánélete viszont nem alakult olyan szabályosan, mint hivatali pályafutása. Háromszor nősült, először egy nála jóval idősebb nőtt vett el, majd két olyan nővel kötött házasságot, akik akár a saját lányai is lehettek volna. Egy házasság előtti kapcsolatából és két utolsó házasságából kilenc gyermek született, akik közül négyen még csecsemőkorukban meghaltak. A magánélete

tehát egy vidéki vámtisztviselőéhez képest – az átlagosnál is zavarosabban alakult. 75 Már az 1860-as években is volt egy törvénytelen gyereke.76 1873-ban feleségül vette az akkor ötvenéves Anna Glasslt. A nála tizennégy évvel idősebb asszonnyal kötött házassága minden bizonnyal anyagi érdekeken alapulhatott, mivel Anna viszonylag jómódúnak számított, és hivatalos körökben is jó kapcsolatai voltak. 77 Nem sokkal később, de az is lehet, hogy már a házasság kezdetén, Anna megbetegedett. Egészségi állapotának javulását mindenesetre nem segíthette elő, hogy tudott az Alois és a Hitleréknek lakást adó Streif fogadó fiatal pincérlánya, Franziska (Fanni) Matzelberger közötti viszonyról. 1880ban aztán Annának is elege lett ebből a házasságból, s törvényes engedélyt kapott a válásra. 78 Alois ezek után már nyíltan együtt élt Fannival, akinek első teendője az volt, hogy a nála egy évvel idősebb, így az Alois kegyeiért folytatott harcban potenciális ellenfélnek látszó Klara Pölzlt elüldözze Hitler háztartásából. 1882-ben Fanni fiúgyereknek adott életet, akit Alois Matzelberger néven anyakönyveztek, de csak 1883-ban törvényesítettek, amikor Anna halála után hat héttel szabad út nyílott Alois és Franziska házassága előtt. A második gyermek, Angela, nem egészen két hónappal a házasság megkötése után jött világra. 1884-ben Fanni viszont tuberkulózist kapott s még az év augusztusában, huszonhárom éves korában meghalt.79 Betegsége alatt Fanni kiköltözött Braunauból vidékre, a friss levegőre. Alois ekkor egyenesen Klara Pölzlhöz fordult, hogy a két gyereknek gondját viselje, és visszahozta Braunauba. Míg Fanni haldoklott, Klara teherbe esett. Mivel hivatalosan másod–unokatestvérek voltak, ezért Alois és Klara házasságához az egyház engedélyére volt szükség. Négy hónap várakozás után, 1884 végén, amikor Klara állapota már nyilvánvalóvá vált, végre az engedély is megérkezett Rómából, s a pár 1885. január 7-én kötött házasságot. Az esküvői szertartásra kora reggel, hat órakor került sor. A sietősen lezajlott, formális ceremónia után Alois már ment is vissza munkahelyére, a vámhivatalba. 80 Alois harmadik házasságából az első gyerek, Gustav, 1885 májusában született, majd a következő év szeptemberében őt Ida követte, majd Klara, szinte szünetet sem hagyva magának, megszülte a harmadik gyereket, Ottot, aki napokkal születése után meghalt. Klara életében hamarosan újabb tragédia következett be, mert Gustav és Ida diftériát kapott, s hetekkel egymást követően, az egyik 1887 decemberében, a másik 1888 januárjában meghalt. 81 1888 nyarán Klara ismét teherbe esett. 1889. április 20-án, egy hűvös, borús húsvét hétfőjén, 82 este fél hétkor a „Gasthof zum Pommer”, Vorstadt 219. szám alatti otthonukban életet adott negyedik, a kisdedkort is túlélő gyermekének, Adolfnak. 83 A Mein Kampf című könyvének első mondataiban Adolf már szükségesnek tartotta hangsúlyozni – ami később náci rutinná is változott – milyen sorsszerű volt, hogy éppen az Inn melletti Braunauban, annak a két országnak a határán született, melyek egyesítését életcéljának tekintette. 84 Braunaura viszont csak nagyon keveset, vagy egyáltalán nem emlékezhetett, mivel még hároméves kora előtt apját 1892-ben fővámszedővé – az elemi iskolai végzettséggel elérhető legmagasabb rangra – léptették elő, s a család a bajorországi Passauba költözött, ahol a határ német oldalán teljesített szolgálatot.85 Ez volt az egyike az ifjú Hitler számos lakcímváltozásának. Adolf gyermekkoráról nagyon kevés dokumentum maradt fent. A Mein Kampfban megörökített, erről szóló beszámolója pontatlan és erősen ki van színezve. A család és az ismerősök háború utáni visszaemlékezéseit megfelelő óvatossággal kell kezelni, mivel időnként felmerül a gyanú, hogy a Harmadik Birodalom fennállása alatt erősen megszépítették a jövendő Führer gyermekkorát. A pszichológusok és pszichotörténészek által annyira fontosnak tartott legfogékonyabb éveivel kapcsolatban szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy túlnyomórészt csak utólagos találgatásokból lehet kiindulni.86 Anyagi értelemben a Hitler család középosztálybeli kényelemben élt. Aloison és Klarán kívül, az Alois második házasságából született két gyermek, az ifjabb Alois (amíg 1896-ban ki nem repült a családi fészekből) és Angela, Adolf, (az 1894-ben született és 1900-ban meghalt) Edmund, és az 1896-ban világra jött Paula élt a családban egy Rosalia Schicht nevű cselédlánnyal és szakácsnővel. Rajtuk kívül ott volt még Adolf nagynénje, Johanna is, anyjának egyik rossz természetű, púpos testvérhúga is, aki viszont nagyon kedvelte Adolfot, s nagy segítségére volt Klarának a háztartás ellátásában. Öröklése és 1889-ben történt ingatlanvásárlása után Alois mérsékelten jómódúnak számított. Megbízható jövedelemmel rendelkezett, egy elemi iskolai tanítónál valamivel többet kereshetett. 87 Családi életük viszont távol állt attól, hogy harmonikusnak és boldognak lehetett volna nevezni. 88 Alois régimódi, vidéki kishivatalnok – nagyképű, szigorú, szűkmarkú ember – maradt, állására mérhetetlenül büszke, kínosan pontos, munkájának élő ember volt, aki ráadásul humorérzékkel sem rendelkezett. A helyi közösségben köztiszteletben álló embernek számított. Rossz természetével, házsártosságával mind a munkában, mind családi körben teljesen váratlan viharokat kavart. Állandóan füstölt, mint egy gyárkémény, s munka után, hazamenetel helyett jobban szeretett néhány sör mellett a kocsmaasztalnál elbeszélgetni. Nagyon keveset foglalkozott gyermekei nevelésével, s a családi

tűzhely melege helyett jobban érezte magát, ha távol lehet a háztól. 89 Szenvedélyesen méhészkedett. A passaui munkahelyétől a méhekig tartó félórás sétája, majd visszafelé úton a fogadóba betérése kétségkívül nyugalmat és békés pihenőt jelentett számára, mielőtt visszatért volna gyerekzsivajtól hangos otthonába. Álmai 1889-ben váltak valóra, mert a Nepomuktól származó örökségből akkor tudott magának egy kis birtokot venni a szülővárosától, Spitaltól nem messze lévő Waldviertelben, ahol méhkaptárjait tarthatta. Bár ezt a kis birtokot három év elteltével eladta, de aztán két másikat vett helyette.90 Otthonában Alois nem tűrt semmiféle ellentmondást, pöffeszkedő, zsarnokoskodó férj és szigorú, távolságtartó, önkényeskedő s gyakran ingerlékeny apa volt. Házasságkötésük után Klara még hosszú időn keresztül csak „Bácsinak” tudta szólítani. 91 Pipaállványát Klara még halála után is a konyhában tartotta, s mikor neve szóba került, akkor csak rámutatott, mintha ezzel is növelni akarta volna mondandója súlyát. 92 Ami gyengédséget és szeretetet a gyerekek nem kaptak meg az apjuktól, azért anyjuk bőséggel kárpótolta őket. Eduard Bloch, egy zsidó orvos, jóval későbbi – a náci Németországból történt kiüldözése utáni – beszámolója szerint Klara Hitler „egyszerű, szerény és kedves teremtés volt. A sudár termetű asszony barna haját mindig rendben tartotta, hosszúkás, ovális arcában gyönyörűségesen kifejező, szürkéskék szemek csillogtak.” 93 Természeténél fogva engedelmes, visszahúzódó, csendes, istenfélő, templomba járó asszony volt, aki magára vállalta az egész háztartás irányítását, s szeretettel vette körül saját és fogadott gyermekeit. Első két gyermekének 1887–88-ban gyors egymás utáni halála, majd ötödik gyermekének, Edmundnak hatéves kora előtt, 1900-ban bekövetkezett elhunyta minden bizonnyal óriási csapást jelentett a számára. 94 Bánatát tovább súlyosbíthatta, hogy még egy ingerlékeny, mogorva, érzéketlen és zsarnokoskodó férjjel is együtt kellett élnie. Aligha meglepő tehát, hogy szomorú és gondoktól megviselt asszonynak látszott. Az is természetes, hogy féltő szeretettel vette körül és óvta két életben maradt gyermekét, Adolfot és Paulát.95 Ezért cserébe gyermekei és fogadott gyermekei, különösen Adolf, rajongó szeretettel csüngtek rajta. „Anyja iránti szeretete volt a legfeltűnőbb vonása”, írta később dr. Bloch. „Bár a szó szoros értelmében nem lehetett »a mama kedvencének« tartani, de még sohasem találkoztam szorosabb kötődéssel” 96 – tette hozzá az orvos. A Mein Kampfban fellelhető kevés, emberi vonzalmat tükröző részlet egyikében Adolf a következőket írta: „Tiszteltem apámat, de anyámat szerettem.”97 Anyja fényképét még a bunkerben töltött utolsó napjaiban is magánál tartotta. Arcképe ott függött a müncheni, a berlini és az alpesi környezetben, Berchtesgaden közelében lévő obersalzbergi szobájának falán is.98 Könnyen lehet, hogy anyja volt az egyetlen ember, akit életében igazán szeretett. Adolf korai gyermekkora tehát egy túlzottan is aggodalmaskodó anya féltő és szerető szárnyai védelmében, egy olyan házban teltek, ahol mindenre rányomta fenyegető bélyegét a szigorúan fegyelmező apa jelenléte, kinek haragjától az engedelmes Klara sem tudta megvédeni gyermekeit. Adolf húga, Paula, a háború után „nagyon lágy és gyengéd teremtésként” emlékezett meg anyjáról, aki „elsimította a túlzottan is szigorú apa és a nagyon élénk, talán kicsit nehezen nevelhető gyerekek közötti ellentéteket. Ha volt is valaha vita vagy nézeteltérés a szüleim között”, folytatta Hitler húga „akkor az mindig a gyerekek miatt történt. Különösen a bátyám, Adolf hívta ki gyakran apám haragját maga ellen, s ezért naponta jókora veréseket is kapott… Hányszor fordult elő, hogy anyám dédelgetéssel és szeretettel próbálta elérni nála azt, amit apánknak szigorral nem sikerült!” 99 Később, az 1940-es években Hitler a késő esti, kandalló mellett tartott monológjai során gyakran emlegette, hogy apja nagyon hirtelen haragú ember volt, és ilyenkor gyorsan eljárt a keze. Apját egyáltalán nem szerette, mondta, de annál inkább félt tőle. Szegény, drága édesanyja – ahogy emlegette –, akihez annyira kötődött, állandó félelemben élt a verések miatt, s gyakran az ajtó előtt várakozott, amíg apja befejezte fiának a nevelését.100 Könnyen elképzelhető, hogy Alois erőszakossága néha a felesége ellen is fordult. Lehetséges, hogy gyerekkori emlékeiből táplálkozik a Mein Kampfnak az a részlete is, melyben szemléletesen leírja, ahogy egy munkáscsaládban a részeg apa a gyerekek szeme előtt veri a feleségét. 101 Hogy mindez milyen hatással volt Adolf jellemének kialakulására, azt már csak találgatni lehet.102 Nem lehet kétséges, hogy ez meglehetősen mély nyomokat hagyhatott benne. A felszín alatt nyilvánvalóan formálódhatott a későbbi Hitler. Ennek ellenére csak találgatás marad, de nem nehéz elképzelni, hogy az engedelmes nőkkel szembeni későbbi atyáskodása, hatalomvágya (az elképzelt vezető szigorú, ellentmondást nem tűrő apafigurája), a tartalmas és mély emberi kapcsolatok kialakítására való alkalmatlansága, az ebből fakadó, emberekkel szemben tanúsított hideg brutalitása, és – nem utolsósorban – a benne szunnyadó mértéktelen gyűlölet, mely valami mélyebb rétegekben meghúzódó, és az ezzel ellentétes önimádatban kifejezésre jutó öngyűlöletből fakadt, tudat alatt a fiatal Adolf családi körülményeiben gyökerezett. Adolf életének korai szakasza, már amennyiben rekonstruálni lehet, még nem sejtette, hogy mivé fog fejlődni. Nem jártak meggyőző eredménnyel azok a kísérletek, melyek során „a gyilkos diktátor torzult személyiségét” próbálták felfedezni a gyermekben. 103 Ha

kizárjuk tudatunkból a később történteket, akkor többnyire csak részvétet érzünk, hogy egy gyereknek ilyen családi körülmények között kellett nevelkednie.104

II. A gyermekévekre a gyakori költözések okozta bizonytalanság is rányomja a bélyegét. Alois előléptetése 1894-ben azzal járt, hogy a család Passauba költözött. Klara ott is maradt a gyerekekkel, most már az újszülött Edmundot is beleértve, amikor férjét 1894 áprilisában Linzbe helyezték. A család rövid látogatásokkal tarkított szétszakadása egy éven át tartott. Anyja az újszülöttel, mostohatestvérei, Angela és az ifjabb Alois az iskolával volt elfoglalva, így Adolf egy ideig csak egyedül ténfergett a ház körül. Ezekben a hónapokban jelentkeztek nála először a hisztériás rohamok, ha a dolgok nem a kívánsága szerint alakultak. 105 Jóval később maga is említette, már gyerekként megszokta, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. 106 Azért ennek ellenére jórészt kedvére játszhatott cowboyosdit, indiánosdit vagy háborúsdit. 1895 februárjában Alois egy kis birtokot vásárolt Linztől mintegy harminc kilométernyire, Lambach közelében, a Fischlam körzetéhez tartozó Hafeld falucska környékén, és két hónap elteltével a család is odaköltözött. 1895. május 1-jén Adolf is ebben a parányi, fischlami iskolában kezdte el tanulmányait, s az ezt követő két év során jó előmenetelt ért el, s a legjobb jegyeket kapta iskolai munkájára és magatartására. 107 Az iskolán kívül Adolf továbbra is a szabadban játszott barátaival. Otthon viszont a feszültség egyre fokozódott azután, hogy Alois 1895 júniusában az osztrák állam szolgálatában töltött negyvenévi munka után nyugdíjba vonult, hogy idejét ezután teljes egészében a méhészkedésnek szentelhesse. Így sokkal többet volt otthon, mint korábban; a gazdaság túlságosan is nagy falatnak bizonyult a számára, ráadásul még anyagi felelősséggel is járt, otthon pedig a csecsemő Paulával megszaporodott gyerekek tették próbára az idegeit. Mikor az ifjabb Alois apja haragját magára zúdítva elhagyta az otthonát, akkor a csecsemő Edmundtól eltekintve Adolf volt az egyetlen fiú a házban, akinek el kellett viselni apja ingerlékenységét és szeszélyességét.108 1897-ben Alois eladta a hafeldi birtokot s a család egy ideiglenes lakásba, majd 1898-ban végleges helyére, Lambachba, az apró kis kereskedővárosba költözött. Adolfról a lambachi iskolában is kedvezően nyilatkoztak a tanítók, bár később azt is mondták róla, hogy „egyre nehezebben kezelhetőnek” bizonyult. 109 Valószínűleg a kórusokat kedvelő apja ösztönzésére, Adolf ebben az időben énekórákra is eljárt a Lambach közelében lévő kolostorba. Későbbi elmondása szerint nagyon megragadta az egyházi pompa, s legnagyobb, legáhítottabb eszményképének az apátot tekintette.110 Alois Hitler mindig is nyughatatlan lélek volt. Hosszú, braunaui tartózkodásuk alatt is többször költöztek, s ennek következtében több alkalommal is gyökértelenné váltak. Alois utolsó költözésére 1898 novemberében azután került sor, hogy a Linz határában lévő Leonding faluban megvett egy házat a hozzá tartozó kis földterülettel együtt. Ettől kezdve a család Linz környékén telepedett meg, s Adolf egészen az 1945-ös bunkerbeli végnapjáig – Linzet tartotta szülővárosának.111 Linz mindig is fiatalsága boldog és gondoktól mentes korszakára emlékeztette. 112 Anyja emléke is ehhez kötődik. Ráadásul ez volt a „legnémetebb” város az osztrák birodalomban. Nyilvánvalóan a kisvárosi német idill jelképezte számára azt az álomképet, amit élete során mindig szembeállított Béccsel, azzal a várossal, melyet hamarosan megismert és meggyűlölt. Az 1940-es években állandóan arról beszélt, hogy Linzet Bécs kulturális ellensúlyává és a Duna legszebb városává kell változtatni. Hatalmas összegeket biztosított a város rekonstrukciójára. A Vörös Hadsereg már Berlin kapuit döngette, de ő még mindig az építésze, Hermann Giesler készítette – fiatalságának városát ábrázoló – maketteket nézegette, ahol idős napjait szerette volna tölteni, s azt akarta, hogy ott is temessék el.113 Adolf közben az elemi iskola harmadik osztályát végezte. Úgy tűnik, hamar beilleszkedett új iskolatársai közösségébe,114 s hamarosan „bandavezér” lett a falusi gyermekeknek a környező erdőkben, mezőkön folytatott rabló– pandúr játékaiban.115 A háborúsdi volt a kedvence.116 Adolf elragadtatással nézegette az otthon kezébe került, francia– porosz háborúról szóló, gazdagon illusztrált könyvet. 117 Az angol–búr háború kitörésekor a búroknak szenvedélyesen drukkoló falusi gyerekek a búrok hőstetteire építették fel játékaikat. 118 Erre az időre tehető, amikor a kis Adolfot teljesen hatalmukba kerítették Karl May Vadnyugatról és az indián háborúról szóló kalandregényei (May különben soha nem járt Amerikában), mint ahogy más fiatalok ezrei is falták ezeket az olvasmányokat. Ezeknek a gyerekeknek a többsége szinte Karl May kalandos történetein nevelkedett, és a gyermekkori fantáziaképek felnőtt korukban is tovább éltek bennük. Adolf Karl May iránt érzett csodálata soha nem halványult el. 119 Birodalmi kancellárként még

mindig Karl May-könyveket olvasott, s ezt javasolta tábornokainak is, akiket állandóan a képzelőerő hiányával vádolt.120 Adolf úgy emlékezett ezekre „a boldog időkre”, hogy „az iskolai feladatok nevetségesen könnyűek voltak, így rengeteg szabadidőm volt, s többet voltam a levegőn, mint a saját szobámban”, itt „a rétek és erdők alkotta csatamezőkön a mindig is meglévő »ellentétek« – egyre súlyosbodó konfliktusai apjával – gyakran eszébe jutottak”. 121 1900-ban véget értek a gondtalan évek. Ez pontosan akkor történt, amikor Adolf jövőjével kapcsolatban is meg kellett hozni a fontos döntéseket, ki kellett választani az iskolát, melyben középiskolai tanulmányait folytatja, de közben a Hitler családot újabb tragédia érte, amikor Edmundot, Adolf kisöccsét, 1900. február 2-án a kanyaró elvitte. 122 Alois idősebb, otthonától távol élő fiának közben teljesen megromlott a viszonya apjával, akinek így minden, fiai pályafutásával kapcsolatos terve csak Adolfra korlátozódott. Ez Alois élete végéig feszültségforrást eredményezett apa és fia között. Adolf 1900. szeptember 17-én kezdte el középiskolai tanulmányait. Apja a Realschule és nem a Gymnasium mellett döntött, tehát olyan iskolát választott neki, melyben a klasszikus és humán tantárgyak a háttérbe szorultak, de ez is alapját képezte egy majdani magasabb iskolának, mely főképpen a „korszerű” tantárgyakra, a természet-  és műszaki tudományokra helyezte a hangsúlyt. 123 Adolf szerint apját erősen befolyásolta fiának már akkor jelentkező rajzkészsége, ráadásul saját, göröngyös hivatali pályája alapján nem jó szemmel nézte, haszontalannak tartotta a humán jellegű tanulmányokat.124 Egy jövendő közhivatalnok számára nem ez jelentette a követendő utat, és Alois ezt a pályát szánta fiának. Még Alois is elég szép karriert tudhatott maga mögött az osztrák államigazgatásban, holott esetében nehéz lenne bármilyen hivatalos képzettséget megemlíteni. Az átmenetet a középiskolába az ifjú Adolf nehezen élte meg. Leondingból minden nap gyalog kellett megtennie a Linzig tartó, több, mint egyórás utat, így nagyon kevés, vagy semmi ideje sem maradt arra, hogy iskolán kívüli barátságokat ápoljon. Bár Leondingban a falusi gyerekek között továbbra is ő maradt a nagy hal az apró tavacskában, új iskolájában az osztálytársai viszont nem különösképpen figyeltek fel rá. Az iskolában nem is volt közeli barátja, de nem is kereste senki barátságát. A falusi tanító figyelmét most a különböző tantárgyakat oktató tanárok személytelen bánásmódja váltotta fel. Az a minimális erőfeszítés, mellyel Adolfnak sikerült jó eredményeket elérni az általános iskolában, itt már nem bizonyult elégségesnek. 125 Tanulmányi eredménye, mely az általános iskolában annyira jó volt, most visszaesett. Magatartása is a nyilvánvaló éretlenségről árulkodott. 126 Az 1900–1901. első tanévben Adolf „elégtelen” eredményt ért el matematikából és természetrajzból, s ezért osztályismétlésre kötelezték. Szorgalmát „változónak” minősítették. A megismételt év alatt, feltételezhetően az otthoni fejmosás miatt, Adolf tanulmányi munkájában némi javulás állt be, de az nem állandósult, s mikor 1905 őszén befejezte a tanulmányait, az eredménye a gyenge és a közepes között ingadozott. A sikertelen müncheni puccskísérletet utáni bírósági tárgyaláson a védőügyvéd megkapta Hitler volt tanárának, dr. Eduard Huemlernek 1923. december 12-én kelt levelét, melyben a tanár mint vékony, sápadt, Linz és Leonding között ingázó gyerekre emlékszik, aki nem használta ki tehetségét, nem volt elég szorgalmas, és nem tudott beleilleszkedni az iskolai fegyelembe. Makacs, önkényeskedő, fölényes és forrófejű gyereknek ismerte meg. Tanárai szemrehányásait Adolf alig titkolt fennhéjázással fogadta. Osztálytársaival zsarnokoskodó volt, s hamarosan egy éretlen kölykökből álló, kis banda vezére lett, melynek kialakulását Huemler jórészt annak tulajdonította, hogy a gyerek túl sok Karl Maykönyvet olvasott, és mivel amúgy is hajlamos volt idejének elfecsérlésére, ezt még tovább súlyosbította a napi bejárás Leondinga.127 Huemler állításával szemben erősen kétséges, hogy Hitler bármilyen vezető szerepet is betöltött volna iskolatársai között. Többi tanára és osztálytársai egybehangzó állítása szerint se pozitív, se negatív értelemben nem emelkedett ki a közösségből.128 Aligha lehet kétséges, hogy Hitler véleménye tanárairól (egy kivételével) és iskolájáról egyaránt negatív volt. „Elementáris gyűlölettel” hagyta el az iskolát, s a későbbiekben is állandóan gúnyolta, nevetség tárgyává tette iskolás éveit és tanárait.129 Egyedül csak történelemtanára, dr. Leonard Pötsch érdemelt ki nála a Mein Kampfban dicséretet, mert élénk elbeszélő stílusával és a német múltat idéző hősmondáival erős érzelmi alapokon nyugvó német nacionalista és Habsburg-ellenes érzéseket ébresztett benne (melyek különben is élénken éltek iskolájában, sőt egész Linz városában is).130 Hitler Realschuléba való beilleszkedési nehézségeit tovább súlyosbították az apjával egyre romló viszony és a jövőjével kapcsolatos állandó viták. Mein Kampf című könyvében hősi ellenállásként tünteti fel, amikor apja akarata

ellenére nem volt hajlandó hivatalnoki pályára lépni, s az iskolában szerzett rossz jegyeit is úgy állítja be, hogy az is szándékos ellenállás volt apja törekvéseivel szemben. 131 Ez túlzott leegyszerűsítése a helyzetnek. Az viszont kétségtelen, hogy linzi iskolaéveinek elejére az apjával támadt konfliktusok nyomták rá a bélyegüket. Hitler még az 1940-es években is gyakran felemlegette, hogy tizenhárom éves korában apja elvitte a linzi vámhivatalba, mert ezzel is fel akarta kelteni érdeklődését a hivatalnoki munka iránt, s eszébe sem jutott, hogy ezzel a gyerekben rémületet, gyűlöletet és hosszan tartó utálatot ébreszt a hivatalnoki életformával szemben. 132 Alois előtt a hivatalnoki munka nagyszerűségét nem lehetett kétségbe vonni, viszont minden kísérlete, hogy fiát is erre a pályára terelje, a gyerek makacs ellenállásába ütközött. „Már annak a gondolatára is ásítozni kezdtem és a hányinger kerülgetett, hogy szabadságomtól megfosztva, időmmel nem rendelkezve, egy irodában kelljen ücsörögnöm” – írta később a Mein Kampfban.133 Adolf minél jobban ellenkezett, apja annál parancsolóbban és határozottabban lépett fel ellene. Ha jövőjéről kérdezték, akkor Adolf makacsul azt hajtogatta, hogy festőművész akar lenni, ami a csökönyös osztrák hivatalnok, Alois szemében egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt. „Művész, nem, amíg én élek erről szó sem lehet!” – mondogatta az idősebb Hitler.134 Erősen kétséges, hogy az ifjonc Adolfnak már tizenkét éves korában ilyen határozott és eltökélt szándéka volt, hogy művész legyen belőle. Az viszont biztosra vehető, hogy a hivatalnoki pályával szemben érzett ellenszenve konfliktusokat eredményezett apjával, aki mindezért fia tunya és céltalan életvitelét okolta, melyben csak a rajzolgatás foglalja el a központi helyet. 135 Alacsony társadalmi helyzetéből Alois kitartó munkával, igyekezettel és nagy erőfeszítésekkel küzdötte fel magát a hivatalnoki szamárlétra egy megbecsült és rangos fokozatára. A sokkal előnyösebb helyzetből induló fia viszont csak tétlenül csellengett, rajzolgatással és álmodozással töltötte az idejét, az iskolában sem tanult rendesen, semmiféle elképzelése sem volt a jövőjéről, s lenézte azt az pályát, mely apja számára magát az életet jelentette. A vita egyre jobban kiélesedett, s most már nem korlátozódott egyszerűen arra, hogy a gyerek visszautasítja a hivatalnoki pályafutást. Adolf visszautasított mindent, ami csak apja számára jelentett valamit; s ezzel magától az apjától is elzárkózott.  

Az apa–fiú konfliktusnak létezett egy másik eleme is. A 60 000 lakosú vidéki város, Linz szinte teljes egészében német származású lakossága körében erős nacionalizmus uralkodott, de a nacionalista érzések kifejezésmódja politikailag kettéosztotta a várost. Hitler apjának nacionalista érzelmei abban mutatkoztak meg, hogy erőteljesen követelte a német érdekek Ausztrián belüli érvényesülését (különösen az 1890-es évek második felében, amikor azok a cseheknek tett engedmények miatt sérülni látszottak). Ennek viszont semmi köze sem volt a Schönerer-féle pángermán nacionalizmushoz – az 1870-es években kialakult eszmékhez és a Georg Ritter von Schönerer vezette mozgalomhoz –, mely nem ismerte el az osztrák államot, és Vilmos császár Németországának a dicséretét zengte. Adolf viszont linzi iskolájában – a német nacionalizmus melegágyában – egyértelműen a Schönerer stílusú pángermán nacionalista szimbólumok bűvöletébe esett, melyek bármilyen korlátozott formában is jelenhettek meg Linzben, érzelmi indíttatásuk miatt erőteljes támogatásra találtak a linzi ifjúság körében. 136 Adolf semmilyen aktív formában nem vett részt a Schönerer-féle mozgalomban. Az viszont szinte biztosra vehető, hogy a konok és vitatkozó fiú még tovább ingerelte apját azzal, hogy a pángermán eszmék segítségével kigúnyolta és nevetség tárgyává tette azt az államot, mely szolgálatának apja az életét szentelte. 137  

Adolf serdülőkora, mint ahogy ezt a Mein Kampfban is leírta „nagyon fájdalmasan alakult”. 138 A linzi középiskolába történt beiratkozással és az apjával folytatott hangos viták megindulásával jellemének egy fontos fejlődési szakasza is elkezdődött. Az általános iskola boldog játékos kisgyereke lusta, tunya, sértődött, lázadó, alattomos, makacs és céltalan tizenévessé fejlődött. Mikor 1903. január 3-án apja a szokásos reggeli pohár bora mellett összeesett és meghalt a Wiesinger fogadóban, 139 akkor az Adolf jövőjével kapcsolatos összecsapások is megszűntek. Alois biztos megélhetést hagyott a családjára. 140 Érzelmileg ez bárhogyan is érinthette Klarát, az özvegyet, az nem valószínű, hogy Adolf, immár „az egyedüli férfi a házban” túlságosan gyászolta volna apja elvesztését, 141 hiszen a szülők részéről ránehezedő nyomás jelentős része így lekerült a válláról. Anyja mindent megtett, hogy rávegye apja végakaratának teljesítésére, de összetűzésekbe azért nem ment bele, s bármennyire is aggódott fia jövőjéért, azért minden szeszélyének készséggel engedett. 142 Továbbra is gyenge tanulmányi eredménye mindenesetre már önmagában is kizárta annak minden reális lehetőségét, hogy megfeleljen a hivatalnoki pálya támasztotta követelményeknek.

Az 1902/1903. tanévben – abban az évben, amikor apja meghalt – Adolf ismét megbukott matematikából s ezért, mielőtt felsőbb osztályba léphetett volna, pótvizsgát kellett tennie. Magatartásával most is a „változó” jegyet érdemelte ki, s ez történt az 1903/1904. tanévben is, de akkor meg francia nyelvből értékelték „elégtelenre” teljesítményét. A pótvizsgán azzal a feltétellel engedték át, hogy elmegy a linzi Realschuléból. A bukás után Adolf tehát áttelepült a 80 kilométernyire, Steyrben lévő Realschuléba, ahol albérletben kellett laknia, mert ez az iskola már túlságosan is távol esett lakhelyétől. 143 Későbbi visszaemlékezéseiben említi, mennyire fájt a szíve, hogy elküldték tanulni Steyrbe, abba a városba, amitől azóta is irtózik. 144 Adolf teljesítménye kezdetben Steyrben sem javult. 145 Az 1904/1905. tanév első félévében jó jegyet csak testnevelésből és rajzból tudott szerezni. „Erkölcsi magatartása” elégséges, szorgalma „változó” volt, közepesre értékelték vallási ismereteit, földrajz- és történelemtudása szintén közepesnek bizonyult (később pedig azt állította, hogy ezekből a tantárgyakból volt a legsikeresebb). 146 Ugyancsak közepest kapott kémiából, valamivel jobban teljesített fizikából, de megbukott a fakultatív gyorsírásból, valamint két kötelező tantárgyból, a matematikából és a német nyelvből is.147 Ha a második félév során is hasonló eredményeket ért volna el, akkor még egyszer évet kellett volna ismételnie.148 Második félévi bizonyítványa szerint 1905 szeptemberére sikerült magát valahogy összeszednie, a legtöbb tantárgyból sokat javított jegyein, német nyelvből és matematikából elkerülte a bukást, de ez geometriából nem sikerült neki, így megint pótvizsgát kellett tennie ahhoz, hogy majd lehetősége legyen az utolsó év záróvizsgáját is letenni az alsó reáliskolában. Szeptember 16-án Adolf visszatért Steyrbe, s geometriából is sikeresen letette a pótvizsgát. Ezzel megnyílt előtte a lehetőség, hogy felvételi vizsgát tehessen a felső Realschuléba, vagy egy műszaki iskolába.149 A megelőző öt évben szerzett gyenge jegyei miatt erősen kétséges, hogy bármelyikbe is felvették volna. 150 Adolfnak mindenesetre nem fűlött a foga a további tanuláshoz. Tettetett vagy erősen eltúlzott betegségére 151 hivatkozva meggyőzte anyját, hogy nem alkalmas a továbbtanulásra, és így 1905 őszén, tizenhat éves korában boldogan fordított hátat az iskolának anélkül, hogy valami határozott elképzelése lett volna a jövőjéről. 152 A tanulás 1905 őszén történt abbahagyása és az anyja 1907 végén bekövetkezett halála közötti időszak szinte teljesen hiányzik a Mein Kampfból. A hiányos beszámolóból esetleg arra lehetne következtetni, hogy Klara halála nem négy, hanem két évvel férje halála után következett be, Adolf pedig azzal töltötte idejét, hogy gondosan készült a bécsi Művészeti Akadémia felvételi vizsgájára, mielőtt az árvaság és a szegénység azt nem jelenti számára, hogy önmagát kell eltartania.153 A valóság egy kicsit másképpen festett. Ebben a két évben Adolf élősködő henyéléssel foglalkozott. A család 1905 júniusában a kényelmes, linzi Humboldstrassén lévő lakásba költözött, ahol a saját szobájában ténfergő Adolfot anyja látta el pénzzel, ő kényeztette és ő gondoskodott róla. Anyja, Johanna nagynénje és Paula kishúga lestek a kívánságait, ők mostak, takarítottak és főztek rá. Anyja még egy hangversenyzongorát is vásárolt neki, s 1906 októberétől 1907 januárjáig, négy hónapon át még a fia zongoraleckéiért is fizetett. 154 Napközben rajzolgatással, olvasással vagy „versírással” ütötte el az idejét, esténként pedig színházba vagy operába járt; és mindvégig arról álmodozott, hogy nagy művész lesz belőle. Késő éjszakáig fent maradt, és csak késő délelőtt kelt ki az ágyából. Nem volt semmi határozott célja. 155 A tunya életmód, a fantázia gazdag szertelensége, a rendszeres munka fegyelmének hiánya – mindezek a későbbi Hitler jellemzői is – fémjelezte ezt a Linzben eltöltött két esztendőt. Már maga az is apró csodának számít, hogy Hitler úgy emlegette ezt az időszakot, hogy „a legszebb napjaim voltak, melyek ma is gyönyörűséges álomnak tűnnek a számomra”. 156 Adolf 1905 és 1907 közötti, Linzben töltött, gondtalan két évének részletei akkori barátján, egy linzi kárpitos fián, August Kubizeken keresztül váltak ismertté, akinek szintén megvoltak a maga álmai arról, hogy egyszer majd nagy muzsikus lesz belőle. Kubizek háború utáni emlékiratait az előadott tények és a magyarázatok szempontjából is erős fenntartásokkal érdemes kezelni. A terjengős és erősen megszépített visszaemlékezéseket eredetileg a náci párt megbízásából állította össze.157 Korábbi barátja iránt érzett csodálata még ma, visszatekintve is erősen befolyásolja az értékítéletét. Kubizek ráadásul egy sor dolgot nyilvánvalóan kitalált, néhány részletét a Mein Kampf egyes fejezeteire építette fel, s már a plágium határát súroló módon frissítette fel vele saját, korlátozott emlékezőtehetségét. 158 Minden gyengesége ellenére a Hitler fiatalkorára vonatkozó részletek sokkal hitelesebbnek bizonyultak, mint azt korábban gondolni lehetett volna, különösen azok az apróságok, melyek Kubizek saját színházi és zenei érdeklődésével is kapcsolatban álltak.159 A hiányosságok ellenére kétségkívül fontos megjegyzéseket tartalmaznak az ifjú Hitler személyiségéről, s felhívják a figyelmet az abban az időben még embrionális állapotban szunnyadó vonásokra, melyek a későbbi években nagyon is előtérbe kerültek.

August Kubizek – „Gustl” – mintegy kilenc hónappal volt idősebb Adolfnál. 1905 őszén (és nem 1904-ben, mint ahogy Kubizek állítja)160 véletlenül találkoztak a linzi operában. Adolf néhány év óta fanatikus Wagner-rajongó volt, 161 s operaimádatban, különösen a „bayreuthi mesterek” alkotásainak dicsőítésében ízlése megegyezett Kubizekével. Kubizek végtelenül befolyásolható volt; Adolf pedig hatást szeretett volna valakire gyakorolni. Kubizek előzékeny, szolgálatkész, gyenge akaratú és engedelmes természetű volt; Adolf pedig a felsőbbrendű, az uralkodó és a döntőbíró szerepében tetszeleghetett mellette. Gustlnak nagyon kevés dologról, vagy talán semmiről sem alakult ki saját véleménye; Adolfnak pedig mindenről határozott véleménye volt. „Beszédkényszere volt” – emlékezett vissza Kubizek – „és szüksége volt hallgatóságra”. 162 Iparosember gyereke lévén Gustl az ifjú Hitlernél korábban abbahagyta az iskoláit, s ezért mind társadalmilag, mind képzettség szempontjából alacsonyabb rendűnek érezte magát, ezért maradéktalanul csodálta Adolf kifejezőerejét. Hogy Adolf a köztisztviselők, a tanárok, a helyi adózás, a jótékonysági célú sorsjátékok, operaelőadások vagy Linz középületeinek hiányosságairól tartott neki szónoklatokat, az nem ismeretes, de Gustl soha nem látott módon a hatása alá került. 163 Nem csupán az ragadta meg, amit barátja mondott, hanem azt is vonzónak találta, ahogy mindezt elmondta neki. 164 Gustl, a csendes, álmodozó típusú fiatalember – saját elmondása szerint is – ideális igazodási pontot talált magának a mindenről határozott véleményt alkotó, önhitten magabiztos „mindentudó” Hitlerben. A kapcsolat tökéletesnek bizonyult. Esténként felvették legjobb ruhájukat s elindultak a színházba vagy az operába. A vékonydongájú, serkenő bajszú, fekete zakójában és kalapjában piperkőc kinézetű ifjúról egy elefántcsont markolatú, fekete sétapálca egészítette ki a képet.165 Előadás után Adolf minden alkalommal szónokolni kezdett, hevesen kritizálta a látottakat vagy hallottakat, vagy éppen ömlengve áradozott az estéről. Bár Kubizek zeneileg sokkal tehetségesebb volt Hitlernél, többet is értett a muzsikához, a „társalgás” során általában ő volt a csendesen hallgató, engedékeny partner. Hitler Wagner-rajongása nem ismert határokat. 166 Egy előadás szinte vallásos áhítattal töltötte el, s nagy erővel átélt, misztikus fantáziálásra késztette.167 Szemében Wagner képviselte a művészet csúcspontját, s őt tartotta követendő példának.168 Teljesen elragadták Wagner erőteljes zenedrámái, a távoli, hősi és fenségesen misztikus német múlt felidézése. A Lohengrin, a misztikus grál lovag, a testet öltött teuton hős története (apja, Parsifal, Lohengrint Monsalvat kastélyába küldi, hogy megmentse Elzát, az igazságtalanul börtönbe vetett hajadont) Hitler szemében a Wagner-operák között is az első helyen állt, s élete végéig ez a zenemű is maradt a kedvence. 169 Adolf és Gustl találkozóin a leggyakoribb téma mégis a festészet és az építészet volt. Hogy pontosabbak legyünk, a téma középpontjában Adolf, a jövendő zseniális művész állt. A fiatal és végletekig öntelt Hitler mélységesen lenézte azokat, akiknek meg kell dolgozniuk mindennapi kenyerükért. 170 Látomásaival, melyekben ő mint nagy festőművész, barátja pedig mint híres muzsikus szerepelt, teljesen magával ragadta a befolyásolható Kubizeket. Míg Kubizek napközben apja műhelyében dolgozott, addig Adolf rajzolgatással és álmodozással töltötte ki idejét. Munkaidő után aztán találkozott Gustllal, s míg barátjával esténként Linz utcáit rótta, addig kiselőadásokat tartott, hogyan kell lerombolni, újratervezni, újraépíteni a belváros hivatali épületeit, s közben meg is mutogatta neki számtalan vázlatát és újjáépítési tervezetét.171 Képzeletbeli világához tartozott még egy hölgy is, akibe erősen belehabarodott, de a lány a fiatalembernek még csak a létezéséről sem tudott. Stefanie, az elegáns, ifjú hölgy, édesanyjába karolva gyakran végigsétált a linzi korzón s néha odabiccentett egy-egy katonatiszt hódolójának. Nos, ő volt Hitler számára az eszménykép, akit csak távolról csodált, személyesen soha nem közeledett felé, s szinte egy fantáziafigurává vált számára, aki majd várja, mikor jön el az alkalmas pillanat arra, hogy a nagy művész felesége lehessen, s akivel majd egy csodálatos villában lakik, melyet a szerelme tervezett számára.172 Adolf fantáziavilágába és a jövőről szövögetett terveibe bepillantást enged egy másik eset is, amikor 1906 tájékán a két barát közösen vett egy lottószelvényt. Adolf annyira biztos volt a főnyeremény megnyerésében, hogy még jövendő rezidenciájuk terveit is részletesen kidolgozta. Tervei szerint mindketten művészhez méltó életmódot folytatnak, egy középkorú, művészethez értő asszony visel majd gondot rájuk, s látja el a ház körüli teendőket (Stefanie és a korban hozzájuk illő hölgyek nem szerepeltek a látomásban), rendszeresen eljárnak majd Bayreuthba és Bécsbe, s ott lesznek minden valódi értéket képviselő kulturális eseményen. Annyira biztos volt a dolgában, hogy az állami lottó elleni dühös kirohanásai nem ismertek határokat, amikor kiderült, hogy nem nyertek semmit. 173 1906 tavaszán Adolf rávette édesanyját, hogy fedezze első bécsi utazásának költségeit, melynek állítólagos célja az lett volna, hogy tanulmányozza az Udvari Múzeumban kiállított festményeket, de sokkal valószínűbb, hogy csak a császárváros kulturális nevezetességei iránt egyre növekvő kíváncsiságát szerette volna kielégíteni. Két hétig, de az is

lehet, hogy még több ideig turistaként bolyongott Bécs utcáin, s élvezte a város látványosságait. Az nem ismeretes, hogy kinél szállt meg.174 A Gustlnak küldött négy képeslap és a Mein Kampfban megírt visszaemlékezései híven tükrözik, hogy milyen nagy hatással volt rá az épületek pompás eleganciája és a Ringstrasse építészeti együttese. Különben, úgy tűnik, minden idejét a Császári Operában töltötte, ahol Gustav Mahler vezényletével a Trisztán és a Bolygó hollandi volt műsoron, ami azonnal feledtette is a provinciális linzi előadásokat. 175 Hazatérte után semmi sem változott. Bécsi látogatása viszont megerősítette a minden bizonnyal már régebben benne szunnyadó elképzelést, hogy tanulmányait a bécsi Képzőművészeti Akadémián fogja folytatni. 176 1907 nyarára az ötlet kezdett komolyabb formát ölteni. Adolf már tizennyolc éves volt, de még egyetlen napot sem dolgozott, s továbbra is minden távlati elképzelés nélkül folytatta henye életmódját. Rokonai ugyan tanácsolták neki, hogy ideje lenne valami munka után nézni, de ő rávette édesanyját, hogy visszatérhessen Bécsbe, ezúttal azzal a céllal, hogy felvételi vizsgát tegyen a Képzőművészeti Akadémián. 177 Anyjának bármilyen fenntartásai is voltak az üggyel kapcsolatban, mindenesetre egy bécsi akadémián folytatott rendszeres tanulás is jobbnak tűnt számára a linzi semmittevésnél. Ráadásul fia költségei miatt sem kellett aggódnia. Adolf „Hanitantéja”, Johanna nagynénikéje, egy 924 koronás kölcsönt adott unokaöccse tanulmányi költségeinek a fedezésére. Ez egyenlő volt egy fiatal ügyvéd vagy tanár éves keresetével.178 Mellrákban szenvedő édesanyja ekkor már súlyos beteg volt. Januárban már megoperálták, s tavasszal és a nyár folyamán végig a zsidó családi orvos, dr. Bloch kezelése alatt állt. 179 Frau Klara – a Linz zöldövezetében, Urfahrban lévő otthonában – most már nem csupán az egyre növekvő orvosi költségek, hanem Johanna néni gondjaira bízott tizenegy éves lánya, Paula, valamint a még mindig biztos jövő nélküli, drága kisfia, Adolf miatt is nyugtalankodhatott. Dr. Bloch emlékei szerint Adolf, a magas, sápadt arcú, törékeny alkatú, „befelé forduló” fiú, valóban nagyon aggódott az anyjáért. Ő fizette ki az év eleji, húsznapos kórházi ápolásért járó 100 koronát is. 180 Elsírta magát, amikor dr. Bloch közölte vele és húgával, hogy rossz híre van a számukra, mert édesanyjuknak nagyon kevés esélye van az életben maradásra.181 Odaadással ápolta anyját s anyja egyre növekvő fájdalmai láttán maga is nagyon szenvedett. 182 Úgy tűnik, hogy anyja betegségével kapcsolatos minden döntés felelősségét magára vállalta. 183 Édesanyja egyre romló állapota ellenére azért továbbra sem adta fel tervét, hogy Bécsbe költözik. 1907 szeptemberének elején indult el a fővárosba, hogy felvételi vizsgát tegyen a Képzőművészeti Akadémián. A felvételi vizsgára bocsátás a jelöltek korábbi munkáinak értékelése alapján történt. Adolf, mint ahogy később írja, „egy vastag köteg rajzzal” indult el otthonról. 184 Egyike volt annak a 133 jelöltnek, akit felvételi vizsgára bocsátottak. Ezen az első szűrőn harminchárom jelölt már nem ment át. 185 Október elején beült arra a két kemény, egyenként háromórás vizsgára, melyen a jelölteknek egy meghatározott témáról kellett rajzot készíteniük. Ezt az akadályt csak huszonnyolc jelölt vette sikeresen. Hitler nem volt közöttük. „A vizsgarajz elégtelen. Kevés a fej!”, hangzott az ítélet. 186 A végletekig magabiztos Adolfnak soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy nem sikerül a felvételi vizsgája az akadémiára. „Meg voltam arról győződve,” írta a Mein Kampfban „hogy a felvételi gyerekjáték lesz a számomra… Annyira biztos voltam a sikerben, hogy amikor az eredményt meghallottam, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás”.187 Magyarázatot követelt, s az Akadémia rektora közölte vele, hogy minden kétséget kizáróan alkalmatlan a képzőművészeti tanulmányok elkezdésére, s jobb lenne, ha tehetségét inkább az építészet területén kamatoztatná. Hitler távozott, és ahogy írta, „fiatal életemben először nem voltam jóban saját magammal”. Néhány napon át saját sorsán töprengett, majd arra a megállapításra jutott, legalábbis azt írta, hogy a rektornak igaza volt, és „valóban az építészi pályát kell választanom”, de se akkor, se később nem tett semmit azért, hogy bepótolja azokat a képzettségében meglévő hiányokat, melyek a legfőbb akadályát jelentették építészeti tanulmányai elkezdésének. 188 Valójában nem az történhetett, mint amit az Adolf által elmondottak sugallnak, és nem táncolt el olyan könnyen korábbi elképzeléseitől, mivel az, hogy a következő évben ismét jelentkezett az akadémiára, némi kétséget ébreszt a hirtelen felismeréssel szemben, mely szerint a jövőjét az építész pályán kell keresnie. Az akadémiai sikertelenség mindenesetre olyan mély sebet ejtett büszkeségén, hogy nem is dicsekedett vele senkinek. Bukásának titkát nem osztotta meg se Gustllal, se az édesanyjával.189 Klara Hitler közben haldoklott. Gyorsan romló állapotának híre Adolfot is visszahozta Bécsből, s október vége tájékán dr. Bloch közölte is vele, hogy anyja állapota teljesen reménytelen. 190 Az orvos szavai mélyen megrázták Adolfot, és mindent megtett annak érdekében, hogy könnyítsen valamit anyja helyzetén. Később mind Paula húga, mind pedig dr. Bloch egybehangzóan azt állította, hogy „fáradhatatlanul” ápolta haldokló édesanyját. 191 Dr. Bloch lelkiismeretes kezelésének ellenére Klara állapota az ősz folyamán gyorsan rosszabbodott, és 1907. december 21-én csendesen

örökre lehunyta szemét.192 A halálos ágyak mellett számos jelenetnél tanúskodó dr. Bloch szerint „még nem láttam, hogy bárkit is annyira porig sújtott volna a bánat, mint Adolf Hitlert”. 193 Édesanyja halála „borzalmas csapást” jelentett, írta Hitler a Mein Kampfban „különösen a számomra”.194 Elhagyatottnak és kisemmizettnek érezte magát. 195 Elvesztette azt az egyetlen személyt, aki valaha is közel állt hozzá, aki iránt melegséget és szeretetet érzett. „A szegénység és a kemény valóság”, állítja később Hitler „gyors döntésre késztettek. Azt a keveset, ami apám után maradt, jórészt elvitte anyám súlyos betegsége; a nekem járó árvaellátás még a létfenntartáshoz sem bizonyult elegendőnek, így szembe kellett néznem azzal a problémával, hogy el kell tartsam magamat”. 196 Mikor anyja halála után harmadszor is visszatért Bécsbe, hogy most már néhány évre ott is maradjon, ismét jelentkezett nála a dac és az eltökéltség, így világos célt tűzött maga elé: „Építész akartam lenni s a nehézségek nem azért léteznek, hogy valamiben is meggátoljanak, hanem hogy legyőzzem őket.” Apja példáján felbuzdulva, aki saját erejéből emelkedett ki a szegénysorból s jutott el az állami tisztviselő posztjára, maga is úgy döntött, hogy leküzdi az előtte álló akadályokat.197 Valójában anyja nagyon ügyesen kezelte a pénzt, s Johanna nővére is jelentős összeggel járult hozzá a háztartási költségekhez, így elegendő pénz maradt utána, hogy ki lehessen fizetni a jelentős orvosi költséget és a viszonylag drága temetést is.198 Adolf így nem maradt egy fillér nélkül. Szó sem volt arról, hogy létfenntartása érdekében azonnal munkába kellett állnia. A havi 25 koronás árvaellátmány, melyet ő és a féltestvére, az Angelának és férjének, Leo Raubalnak a gondjaira bízott húga, Paula kapott, az infláció gyötörte Ausztriában kétségkívül nem volt elegendő a létfenntartáshoz. Adolf és Paula a kamatokon kívül huszonnégy éves koruk betöltéséig nem nyúlhattak apai örökségükhöz. Amit viszont anyjuk hagyott rájuk – a temetési költségek rendezése után mintegy 2000 korona –, azon a két testvér egyenlő arányban osztozott. Adolf részesedése és az árvaellátmány tehát elegendő volt arra, hogy egy évig akár munka nélkül is fent tudja magát tartani Bécsben. 199 Ráadásul még nénikéje nagylelkű kölcsönéből is maradt valami a zsebében. Nem rendelkezett tehát olyan anyagi biztonsággal, mint ahogy azt néha állítják róla. 200 Mindent egybevetve viszont az is megállapítható, hogy pénzügyi helyzete a legtöbb, igazi bécsi egyetemistáénál lényegesen jobb volt.201 Adolf ráadásul, nem is sietett olyan gyorsan Linzt elhagyni, mint ahogy azt a Mein Kampfban állítja. Bár negyven évvel később, a nővére szerint, anyja halála után néhány nappal visszautazott Bécsbe, de 1908 januárjának és februárjának közepén még találkoztak vele Urfahrban. 202 Hacsak – bár ez nem látszik valószínűnek – a két dátum között nem tett rövid látogatásokat Bécsbe, akkor anyja halála után még legalább hét hétig Urfahrban tartózkodott. 203 A családi kiadásokat tartalmazó könyvből az derül ki, hogy május előtt nem szakított Linzzel. 204 Mikor 1908 februárjában visszatért Bécsbe, akkor azt nem azért tette, mert minden erőfeszítését arra akarta összpontosítani, hogy építész lehessen, hanem hogy ismét elmerülhessen a tunya semmittevésben, saját vágyainak kielégítésében, mint ahogy ezt anyja halála előtt is tette. Még Kubizek szüleinek is addig járt a nyakára, míg azok kelletlenül belementek, hogy August a családi kárpitosműhelyben abbahagyja a munkát, és Bécsbe menjen zenét tanulni.205 Sikertelen felvételije az akadémiára és anyja halála négy hónapon belül, 1907 végén zajlott le, s mindkét esemény súlyos csapást jelentett az ifjú Hitler számára. Hirtelen fel kellett adni álmait arról, hogy majd minden erőfeszítés nélkül híres művész válik belőle; és majdnem ezzel egy időben elvesztette azt az egyetlen embert is, akihez érzelmileg kötődött. Művészi álmai viszont sértetlenül megmaradtak. Más lehetőség esetleg, hogy állandó munkát vállaljon és Linzben letelepedjen, egyenesen borzadállyal töltötte el. Urfahrti szomszédjuk, a postamester özvegye a következő emléket őrzi róla: „A postamester egy napon megkérdezte tőle, nem akarna-e a postán dolgozni, mire azt válaszolta, hogy ő híres művész szeretne lenni. Mikor a postamester felvetette neki, hogy ehhez nem rendelkezik megfelelő anyagi eszközökkel és összeköttetésekkel, akkor kurtán csak annyit válaszolt: »Makart és Rubens is szegény sorból küzdötte fel magát«.”206 Hogy miként akarta követni példájukat, az egyáltalán nem világos. Egyetlen reménye az maradt, hogy a következő évben is megismétli a felvételi vizsgát az akadémiára. Tisztában kellett azzal is lennie, hogy esélyei akkor sem lesznek biztatóbbak. Ezek javítása érdekében viszont semmit sem volt hajlandó tenni. Közben Bécsben majd csak eléldegél valahogy. Kilátásai és körülményei drasztikus megváltozása ellenére Adolf életstílusa – egy egoista fantáziavilágban folytatott lézengése – változatlan maradt. Az átköltözés a kényelmesen provinciális Linzből a politikai és társadalmi olvasztótégelynek számító Bécsbe viszont döntő változásokat hozott az életében. Az osztrák fővárosban szerzett

élmények és tapasztalatok kitörölhetetlen nyomokat hagytak az ifjú Hitlerben, s döntő módon befolyásolták előítéleteinek és fóbiáinak kialakulását.

2 KALLÓDÁS „Bárhová is mentem, zsidókat láttam, s minél több zsidót láttam, szememben annál élesebben elkülönültek a többi embertől.” HITLER: MEIN KAMPF  

„Hitler azokban az időkben semmi esetre sem volt zsidógyűlölő. Később lett azzá.” REINHOLD HANISCH, HITLER EGYIK BARÁTJA 1909–10-BEN

„Annak az időnek köszönhetem, hogy megkeményedtem.” Így emlékszik vissza Hitler arra az időszakra, melyet Bécsben töltött 1908 februárjától 1913 májusáig, amikor elhagyta az osztrák fővárost, hogy a németországi Münchenben új életet kezdjen. A „mama kedvence” elvesztette „puha-pihe ágyikóját” és a gondtalan linzi életmódot. „A kényelmes élet üressége” után a „nyomor és a szegénység világába” csöppent, anyját pedig a „Gondok Nagyasszonya” váltotta fel mellette. Amikor 1924-ben a landsbergi börtönében a Mein Kampfot diktálta, akkor Bécs említése Hitlerben „gyászos gondolatokat” ébresztett, mivel ez volt életének a „legszomorúbb szakasza”. Hitler hangsúlyozta, hogy jellemének és politikai filozófiájának alakulására a bécsi évek döntő hatást gyakoroltak. „Szemeim ebben az időszakban nyíltak rá a kettős fenyegetésre, melyeknek korábban még a nevét is alig ismertem… a marxizmusra és a zsidóságra.” A társadalmi és politikai naivitást, mellyel annak idején a városba érkezett, ez idő alatt – az ő szavaival élve – egy „világnézet” váltotta fel, mely aztán „gránitalapokat” biztosított neki politikai harcaihoz. 207 A Mein Kampfban két fejezetet szentel ennek az időszaknak, 208 s szemléletesen leírja, hogy a nélkülözés, a borzalmas szegénység, a társadalom söpredékei között folytatott élet és a sok tanulás politikailag felnyitotta a szemét, és döntő hatással volt „világnézete” kialakulására. Hitler több, mint egy évtizeddel Bécs elhagyása után is azt írta, hogy „Bécs mindig is életem legnehezebb, legkeményebb, legalaposabb iskolája volt és maradt is.” 209 Hitler – mint minden nyilvános írásában – a hatást kereste. A puccs ugyan elbukott, politikai fiaskó lett belőle, de az azt követő 1924-es bírósági tárgyalást propagandagyőzelemre fordította, amivel a szélsőjobboldali nacionalisták körében nevet és tekintélyt szerzett magának. A náci párt akkor viszont még be volt tiltva, és a völkisch mozgalmat is a reménytelen megosztottság sújtotta. Hitler a Mein Kampfban azt szerette volna elérni, hogy egyedüli és nem vitatható személyként pályázhasson a völkisch jobboldal vezetésére. Ennek érdekében pedig egy zseni heroikus képmását rajzolja meg benne, akinek egyedülálló személyiségét és „világnézetét” a nehézségeken és hányattatásokon diadalmaskodó akaraterő kovácsolta ki. Túlnyomórészt mese, kitaláció volt az egész. A hagyományos uralkodó osztályokból, hagyományos háttérrel magas posztra emelkedett vezetőknek, egy Bismarcknak, vagy mondjuk egy Churchillnek nagyon kevés titokzatosság terheli élete korai szakaszait. Hitler korábbi teljes névtelensége – mely aztán abban csúcsosodott ki, amikor hirtelen eltűnt Bécs éjjeli menedékhelyeinek fekete odvában – és a későbbi, szinte valami félisten magasságába történő felemelkedése közötti kontraszt jó táptalajt biztosít a különböző mítoszok és ellenmítoszok számára. Hitler értekezésének önéletrajzi részletei sem a tények pontosságát, hanem a politikai célokat tartják elsősorban szem előtt. Hitler bécsi időszakának pontos felidézése messze nem számít a könnyű feladatok közé. 210 A Mein Kampfban leírtakon kívül főleg négy személy, August Kubizek, Reinhold Hanisch, Karl Hanisch (a hasonlóság ellenére sem tévesztendő össze Hanischsal) és egy névtelenségét megőrző, negyedik, futó ismerős – egymástól eltérő mértékben megkérdőjelezhető – beszámolójára, visszaemlékezéseire lehet támaszkodni. Bécsi tartózkodása alatt mindegyikük csak rövid ideig ismerte Hitlert. Az ötödik, állítólagos szemtanú-beszámoló egy bizonyos Josef Greiner nevéhez fűződik,211 és a többiekéhez hasonlóan az is a történtek után sok évvel került összeállításra, s bár számos történész ennek alapján dolgozta fel Hitler életének ezt a szakaszát, mégis tény, hogy jórészt – vagy teljes egészében – kitalációról van szó, s annyi hibát, hiányosságot tartalmaz, hogy egyáltalán nem tekinthető hitelesnek, ezért mellőzük is a rá való hivatkozást.212 Hitler bécsi időszakának sok részlete, köztük néhány fontos is, továbbra is homályban marad. Nem utolsósorban olyan dolgokról van szó, hogy mikor és miként formálódott Hitler „világnézete”, hiszen ez továbbra sem világos s közel sem annyira magától érthető, mint ahogy azt saját írása sugallja. A bizonytalanságok ellenére azt viszont nem lehet kétségbe vonni, hogy a bécsi „iskola” valóban maradandóan rányomta bélyegét fejlődésére.

I. A város, ahol Hitler az elkövetkező öt évét szándékozott eltölteni, valóban rendkívüli helynek bizonyult. Bécs minden más európai metropolisnál jobban és érezhetőbben magába sűrítette azokat a társadalmi, kulturális és politikai feszültségeket, melyek a korszakváltást, a tizenkilencedik század világának letűnését fémjelezték. 213 Ezeknek kellett alakítaniuk az ifjú Hitlert.214 Bécs a huszadik század első éveiben az ellentmondások városának számított. A főváros káprázatos császári pompát, tündöklő ragyogást, kulturális pezsgést és intellektuális szenvedélyeket sugárzott magából. A csillogó császári paloták, az impozáns középületek, elegáns kávéházak, tágas parkok, nagyszerű sugárutak, a pompa és a ragyogás mögött Európa legnagyobb emberi nyomorúsága és szegénysége húzódott meg. Áradt a városból a polgári

megbízhatóság, az önteltség, az erkölcsi feddhetetlenség, a kifinomult, jó modor és a kellő illemtudás. A felszín alatt viszont burjánzott a bűn, a kicsapongás és a prostitúció. Az avantgárd, az újító szellem és modernizmus a legfelső határokat súrolta, a kulturális és intellektuális élet pedig még Párizsra és Berlinre is árnyékot vetett. Mind a hagyományos kultúra ápolói, mind pedig a nyárspolgárság viszont hevesen ellenállt az új kultúrának, szembeszállt mindazokkal, akiknek művészeti vagy intellektuális eredményeivel – Klimt és a szecesszió, Schnitzler, Hofmannstahl, Mahler, Schönberg, Otto Wagner, Freud – a város neve elválaszthatatlanul egybeforrt. Ferenc József hosszú uralkodása a Habsburgok trónján a régi birodalom stabilitását is jelképezte. A valóságban persze ezt a birodalmat már alapjaiban megingatták a modern nacionalista és etnikai ellentétek, már önmagával sem volt kibékülve, küszködött a birodalom felbomlasztását célul kitűző, új politikai és társadalmi erőkkel; bekövetkezett a hanyatlás állapota. Félelem és nyugtalanság terjengett a levegőben. A németek fenyegetve érezték kultúrájukat, életmódjukat, életszínvonalukat és státusukat. A tömegpolitika és a demokrácia új erőitől a liberális polgárság veszélyeztetve érezte magát, és borúlátóan nézett a jövőbe. A kiskereskedők és iparosok rossz néven vették az áruházak, vásárcsarnokok és a tömeggyártás megjelenését. A szervezett munkásság megjelenése túlságosan is emlékeztette őket Marx jövendölésére, mely szerint majd ők is a proletariátus sorait fogják gyarapítani. A társadalom légkörében léptennyomon és csalhatatlanul fel lehetett ismerni a romlás és szakadás, a nyugtalanság és tehetetlenség, a régi rend elmúlásának jeleit és hangulatát.215 A tehetetlen dühöt és félelmet nagyon könnyű faji gyűlölködésbe, különösen a zsidók, a „multinacionális állam nemzetek fölött álló népének” a gyűlöletébe átfordítani. 216 Bécs koronázatlan királya, a Hitler csodálatát kivívó, és az általa oly nagy élvezettel olvasgatott szennylapoktól támogatott Karl Lueger polgármester tökéletesen alkalmasnak is bizonyult erre a feladatra.217 A tizenkilencedik század második felében – Berlinen kívül – egyetlen város sem esett át olyan nagy fejlődésen, mint Bécs. 1860 és 1900 között lakosainak száma két és félszeresére nőtt, ami négyszerese volt Párizs vagy London lélekszáma növekedésének. 218 1900-ban Bécs 1 674 957 lakosának kevesebb, mint a fele született a városban.219 Az 50 milliós, etnikailag vegyes birodalom keleti részeiről sok német, cseh, szlovák, lengyel, rutén, szlovén, szerb, horvát, olasz, román és magyar érkezett a városba. Közéjük tartoztak a jelentős kisebbséget alkotó zsidók is. Bécs zsidó lakosainak száma ekkor meghaladta bármely más német város zsidó lakosainak a számát. A század közepén alig valamivel több, mint 6000 zsidó élt Bécsben, ami a lakosság 2 százalékát jelentette. 1910-re a zsidók száma 175 318-ra emelkedett, amivel a lakosság 8,6 százalékát alkotta. 220 Mint Németországban, történelmileg Bécsben is úgy alakult, hogy a zsidók számarányuknál jóval nagyobb súllyal voltak jelen a különböző szakmákban, a tudományos életben, a sajtóban, a művészetekben, valamint az üzleti és a pénzügyi világban. 221 A német városoktól eltérően, de számos kelet-európai városhoz és faluhoz hasonlóan, Bécsben is megtalálható volt a szegény zsidók alkotta réteg. Számosan közülük Galíciából érkeztek, vagy az oroszországi zsidó pogromok elől menekültek leszármazottai voltak.222 Ebben a szegény zsidók senki által be és el nem fogadott, annál többek által gyűlölt közösségében a marxizmus és a cionizmus (melynek alapító atyja, Theodor Herzl maga is Bécsben nevelkedett) tanításai bizonyos vonzerővel rendelkeztek. 223 Így aztán, nagyon kézenfekvő módon, a zsidókat mint kizsákmányoló kapitalistákat és mint forradalmárokat is lehetett kárhoztatni. A szegényebb zsidók az óvárosban, elsősorban Bécs északi, lepusztult körzeteiben éltek. Leopoldstadtban, a régi gettóban a lerongyolódott lakosság egyharmadát zsidók, többnyire kiskereskedők és házalók alkották, akik közül sokan még a hagyományos kaftánt és fekete kalapot viselték. A szomszédos, nyomasztóan lepusztult Brigenauban, ahol Hitler három utolsó bécsi évét tölti, az ott lakók 17 százaléka zsidó volt.224 Ez volt az a közeg, melyben Hitler közvetlenül is megtapasztalhatta a faji gyűlölködést. A főváros „faji keveredésétől” visszariadva később azt írja, hogy „ez a hatalmas város mintha csak a fajok meggyalázását (Blutschande) testesítette volna meg.225 A Habsburg-trónt több, mint ötven éve elfoglaló Ferenc József császár a megváltoztathatatlanságot, az állandóságot képviselte egy változó világban. Hofburgi, nyáron schönbrunni udvartartása megőrizte az elmúlt századok csillogását, sziporkázását, pompáját és szokásait. A hatalmas, a Kárpátoktól az Adriai-tengerig terjedő, soknemzetiségű birodalomban a hatalom a hagyományosan nemesi családból származó, közvetlenül a császár által kinevezett miniszterek kezében összpontosult. A színfalak mögött viszont a díszes építmény már omladozott. Új keletű társadalmi és politikai tényezők kezdték aláásni az alapjait. A birodalmat egyre jobban szorongatták az egyre növekvő és élesedő belső ellentmondások. A „német testvérháborúban” elszenvedett vereség után egy évvel, 1867-ben bonyolult alkotmányos rendet léptettek életbe, melynek értelmében a magyar nemzeti vezetők megkapták a kettős királyság magyar felét, s ez az egész

birodalomban felkorbácsolta a nacionalista szenvedélyeket. A szlávoknak egyre inkább elegük lett a magyarok, a birodalom osztrák „felén” pedig a lakosságnak csupán egyharmadát kitevő németajkúak hosszú ideje tartó uralmából.226 Az aránytalanul gazdagabb és befolyásosabb ausztriai németek még nagyobb hangerővel védték kiváltságaikat. Történtek kísérletek, hogy engedményeket tegyenek bizonyos nemzeti követeléseknek, mint például az 1897-ben javasolt „badeni reformokkal”, melyek értelmében a cseh nyelv Cseh- és Morvaország területén egyenértékű lett volna a némettel, de ezek az intézkedések csak tovább növelték a feszültséget. 227 Az új évszázad kezdetén ezek a problémák éles formában jelentkeztek a mindennapi politikában is, a polgári előkelőségek között felütötte fejét a viszálykodás szelleme, ami azzal fenyegetett, hogy végzetesen felborítja a birodalom törékeny egyensúlyát, a császár és király jelképezte birodalmi egységnek még a látszatát is szertefoszlatja. A nemzeti fanatikusok szitkozódása és fenyegetőzése miatt a parlament (melyben a férfiak általános szavazati jogának 1907ben történt bevezetése után már nem a németek alkották a legerősebb nemzeti csoportot) 228 minden tekintélye szertefoszlott.229 Az ülésszakok kaotikus zűrzavarban zajlottak; a zavaros fejű és szenvedélyes nacionalisták és az osztálypolitika rossz színházi bohózattá süllyesztette a törvényhozást. Az 1909 februárjában beterjesztett törvényjavaslat vitáját (mely a cseh területeken a cseh nyelvet egyenrangúvá tette volna a némettel) a kereplők, csengők, harangok, papírtrombiták, tülkök hangzavara és az asztalcsapkodások miatt fel kellett függeszteni, ami hamarosan ökölharchoz vezetett, miközben az egymással rivalizáló nemzetiségi csoportok képviselői saját himnuszaikkal igyekeztek a többieket túlharsogni. 230 A szerteágazó érdekek és frakciók miatt törvényeket csak kupeckedés, egyezkedés, hosszas alkudozás után lehetett elfogadtatni. A civakodó, sok nyelven előadott sértéseket egymás fejéhez vagdaló, időnként tényleges ökölharcra menő honatyák visszataszító komédiája riasztóan hathatott bármely külső szemlélőre.231 Mindez egészen biztosan hosszan tartó megvetéssel és viszolygással töltötte el a parlamentarizmussal szemben álló pángermán eszmék ifjú hívét, Adolf Hitlert, aki másfél évtizeddel később, bécsi emlékeiről írva ennek erőteljesen hangot is adott.232 A harsogóan agresszív nacionalista agitáció parlamentben történt meghonosításáért a legnagyobb felelősség Georg Ritter von Schönerert terheli. A gazdag szülők családjában 1842-ben, Bécsben született Schönerer a korszerűsítést felkaroló, jó akaratú földbirtokosként indult abból a Csehországgal határos és igen szegény Waldviertelből, ahol Hitler őseinek is volt egy darabka földjük. A poroszoktól 1866-ban, a königgrätzi csatában elszenvedett vereség Schönerert nagyon megviselte. Ezt követte Ausztria német föderációból való kizárásának a szégyene, Bismarck dicsőítése és az agitáció amellett, hogy Ausztria is csatlakozzon a német birodalomhoz. Először az 1870-es években a német kisparasztok és radikális kézművesek képviselőjeként lépett színre, és egyfolytában a nagytőkét és a piacgazdaság politikáját ostorozta.233 Programja magába foglalta a „nemzetiszocializmus” egy bizonyos korai változatát, mindenekelőtt a radikális német nacionalizmust (ami minden német dolognak az elsődlegességét és felsőbbrendűségét hirdette), a társadalmi reformokat, az antiliberális népdemokráciát, faji kérdésekben pedig az antiszemitizmust. Hitler előtt a „legerősebb, legkövetkezetesebb antiszemita, akit Ausztria valaha is produkált.” 234 Schönerer antiliberális, antiszocialista, Habsburg-ellenes ideológiáját az antiszemitizmus foglalta egységbe. Hitler már a nacionalista Linzben is szomjasan szívta magába Schönerer hitvallását. A „Heil” üdvözlet és a „Führer” megszólítás (melyet Schönerer saját és hívei használatára talált ki), a demokratikus döntéshozatal üldözése a mozgalmon belül, ezek voltak az időálló elemek Schönerer örökségében, melyeket Hitler a náci pártban is meghonosított.235 Mire Hitler Bécsbe került, az idősödő Schönerer népszerűsége és támogatottsága már erősen megcsappant és megtöredezett. Schönerer mindenesetre soha nem volt a tömegpárt híve, s azt vallotta, hogy mint a történelem folyamán mindig, a nagy áttöréseket mindig a lojális elit hajtja végre. 236 Felhívásai is az egyetemistákhoz és a nacionalista középosztályhoz szóltak.237 Schönerer programja, melyről később Hitler oly elismerően írt, radikális és kompromisszumokat nem ismerő, szerves kapcsolatot követelt Németországgal, az egekig magasztalta Vilmos császárt és a német birodalmat, elismeréssel szólt „Rómától távoli” egyházpolitikájáról, támadta a soknyelvű Habsburg-államot, s az egészet átszőtte kegyetlen antiszemitizmussal. 238 Bár Schönerer filozófiáját Hitler helyesnek tartotta, de később mégis bírálta azért, mert elfogadott volna egy tiszta parlamentarizmust. Hibájául rótta fel, hogy maga ellen fordította a katolikus egyházat, de leginkább azért ostorozta, mert nem tulajdonított kellő fontosságot a tömegek szerepének.239 Hitler ezekben a kérdésekben második osztrák politikai hősétől, Karl Luegertől, a bécsi „néptribuntól” akart tanulni.

Lueger Keresztényszocialista Pártjának felemelkedése mély benyomást gyakorolt Hitlerre. 240 Schönerer támogatójaként indult, majd egyre inkább Lueger csodálójává vált. Ennek fő oka a politika tálalásában keresendő. Míg Schönerer figyelmen kívül hagyta a tömegeket, addig Lueger – mint ahogy azt Hitler is helyeslően elismerte – „a létükben fenyegetett osztályok megnyerésével”, az egyes rétegek, alacsonyabb, néposztályok és kézművesek maga mellé állításával biztosította politikája számára a támogatást. 241 Sörpárás, fülledt, populista retorikával és mesteri demagógiával Lueger egységbe forrasztotta a katolikus jámborságot és annak a német nyelvű, alsó középosztálynak az önös érdekeit, mely fenyegetve érezte magát a nemzetközi kapitalizmus erőitől, a marxista szociáldemokráciától és a szláv nacionalizmustól. Az egymástól eltérő célok támogatásának biztosítása érdekében – Schönererhez hasonlóan – Lueger is az antiszemitizmus fegyverét vetette be, különösen a gazdasági pangástól szenvedő iparosok körében, akik nagyon is készek voltak kitölteni haragjukat mind a zsidó bankárokon, mind pedig az egyre szaporodó galíciai zugárusokon és házalókon. Az 1880-as években ő is támogatta Schönerer törvényjavaslatát, mely megtiltotta volna a zsidók bevándorlását Bécsbe.242 Schönererétől eltérően Lueger antiszemitizmusa nem annyira ideológiai, hanem sokkal inkább gyakorlati és funkcionális alapokon nyugodott: az „Én mondom meg, ki a zsidó!” („Wer a Jud ist, bestimm i!”) szállóigévé vált mondatot is neki tulajdonítják. 243 A liberalizmus és a kapitalizmus elleni támadását inkább a politikai és gazdasági meggondolások, nem pedig a tételes faji ideológia köntösébe öltöztette. 244 Ezzel együtt is undorító volt. 1890-ben minden változtatás nélkül idézte Bécs egyik legvéresebb szájú antiszemitájának azt a mondását, hogy a „zsidókérdést” úgy lehetne legjobban megoldani, és azzal lehetne a legnagyobb szolgálatot tenni a világnak, ha az összes zsidót egy nagy hajóra ültetnék, és azt valahol a nyílt tengeren elsüllyesztenék.245 Mikor Ferenc József császár arra kényszerült, hogy korábbi ellenállását feladva 1897-ben „a csinos Karlt” nevezze ki Bécs főpolgármesterének, akkor Lueger nyílt antiszemitizmusa társadalmi reformprogrammá, városi rehabilitációvá, populista demokratizmussá, a Habsburg-monarchia iránti hűséggé szelídült, s az egészet a népszerű katolicizmus foglalta egységes keretbe. 246 Az antiszemitizmus viszont továbbra is kíméletlen maradt s hangvételében alig különbözött valamit attól a méregtől, melyet később Hitler fröcskölt szét a müncheni sörcsarnokokban. Egyik, 1899-ben, viharos tetszésnyilvánítás közepette elmondott beszédében Lueger arról szónokolt, hogy a zsidók ellenőrzésük alatt tartják a tőkét és a sajtót, mellyel „olyan rémes terror” alatt tartják a tömegeket, hogy „annál borzalmasabbat el sem lehet képzelni”. Az ő feladata az, folytatta, hogy „megszabadítsa a keresztény tömegeket a zsidóság uralmától”.247 Egy más alkalommal kijelentette, hogy a farkasok, leopárdok és tigrisek inkább számítanak emberi lényeknek, mint a zsidók, „ezek az emberi formát öltött ragadozó vadállatok”. 248 Mikor szemrehányást tettek neki, amiért beszédeivel felkorbácsolja a zsidóellenes indulatokat, akkor erre azt válaszolta, hogy az antiszemitizmus „akkor fog elmúlni, ha majd az utolsó zsidó is megsemmisül”. 249 Amikor annak a kijelentésével vádolták, hogy neki teljesen mindegy, hogy a zsidókat felakasztják vagy agyonlövik, akkor azonnal helyesbített, s közölte: „Lefejezik! Én azt mondtam!” 250 Mikor Hitler Bécsbe érkezett, akkor az már Lueger városa volt. Két évvel később, Lueger temetésén Hitler is ott volt a gyászoló ezrek között, akik előtt a temetési menet elhaladt. 251 Lueger Habsburg-párti, katolikus programja Hitlert nem túlzottan vonzotta. Később, Luegert értékelve, erőteljesen bírálta annak az antiszemitizmusnak a sekélyességét és mesterkéltségét, melyre a Keresztényszocialista Párt felépült. 252 A bécsi polgármestertől viszont megtanulta, hogyan kell irányítani a tömegeket, hogyan lehet egy mozgalmat „saját céljai szolgálatába állítani”, és hogyan lehet a propaganda eszközeivel a támogatók széles tömegeinek „pszichés ösztöneire” hatni. 253 Ez tartósan megmaradt benne. A liberalizmus kimúlását követően a bécsi politikában már jelen lévő nacionalizmus és keresztényszocializmus mellett a harmadik erő, a szociáldemokrácia is formálódott. A Bécsben töltött évek e tekintetben is maradandó hatást gyakoroltak Hitlerre. Iszonya a rendszeres munkától egészen ezekig az időkig nyúlik vissza. 254 Három évvel a Szociáldemokrata Munkáspárt megalakulása után, az 1891. évi választásokon a szociáldemokratáknak egyetlen parlamenti helyet sem sikerült szerezniük. Abban az évben viszont, amikor Hitler Bécsbe költözött, az 1907es választásokon, a férfiak általános szavazati jogának bevezetését követően, a Reichsrat 516 helyéből már nyolcvanhetet szereztek meg.255 Ez még közel sem járt ahhoz, hogy meghatározó erőként szerepeljenek. De a szavazatok egyharmadának megszerzése Lueger saját birodalmában, és 41 százalékának begyűjtése Csehországban már tekintélyt parancsoló eredménynek bizonyult. 256 A prágai gazdag zsidó családból származó Viktor Adler vezette párt elkötelezte magát a marxista program mellett, de összekapcsolta azt a Bernstein-féle revizionizmussal, mely a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchiában szökkent szárba és teljesedett ki. 257 A szociáldemokraták az internacionalizmus szellemében (bár a német és a cseh szociáldemokraták között a szakadék egyre szélesedett) 258 a

népek és egyének egyenlőségét, az általános, egyenlő és közvetlen választójog bevezetését, az alapvető munka-  és szakszervezeti jogok biztosítását, az állam és az egyház szétválasztását és a néphadsereg felállítását tűzték ki célul. 259 Kis csodának számít, hogy a Schönerer pángermánizmusát lelkesen támogató ifjú Hitler miért gyűlölte minden idegszálával annyira a szociáldemokratákat. Egyedül szervezettségük és aktivitásuk nyerte el a tetszését. 260 1905 őszén, nem sokkal Hitler Bécsbe érkezése előtt a szociáldemokraták agitációjának hatására Ferenc József megadta a választójogot a férfiaknak.261 E tekintetben a cár nyomdokaiba lépett, mivel az abban az évben kitört orosz forradalmat követően ő is erre az engedményre kényszerült. November végén a közel negyedmillió vörös karszalagos, tüntető munkás négy órán keresztül vonult el a parlament épülete előtt. 262 Egy néhány évvel később lezajlott hasonló tüntetés is mély nyomokat hagyott Hitlerben azok után, hogy két órán keresztül „lélegzetvisszafojtva bámulta a bécsi munkások tömegtüntetését, ahogy a végeláthatatlan, négyes sorokba fejlődött, kígyózó embertömeg elhaladt mellette”. Teljesen meg volt döbbenve, a tömeg egy „fenyegető hadsereg” benyomását keltette benne, s hazafelé menet valami „elfojtott nyugtalanság” hatalmasodott el rajta. Későbbi elmondása szerint a szociáldemokráciától viszont sikerült megtanulnia a megfélemlítést és a türelmetlenséget, mivel „a tömegek pszichológiája nem fogad be semmit, ami lagymatag és gyenge”. 263 Ezek a leckék még mind előtte voltak, amikor 1908 elején visszatért Bécsbe. Akkor és az elkövetkező néhány hónapban még csak nem is gondolt a politikára.

II. A tizennyolc éves Adolf Hitler 1908 februárjában Linzből Bécsbe utazott. Legalább májusig tartotta is családjával a kapcsolatot.264 Augusztusban, minden bizonnyal egy kis pénzügyi utánpótlás reményében, felkereste waldvierteli rokonait.265 Anyja halála után a család nem vonzotta különösen. A levelezésnek is hamarosan vége szakadt. 266 Egyedüli rokona, aki érdekelte, a Waldviertelbe visszaköltözött Johanna néni volt, akinek megtakarításai eddig a pénzügyi támogatást biztosították számára.267 A néni 1911-ben bekövetkezett halála után kapcsolatai is egyre halványultak családjával, s hosszú évekig nem is elevenedtek fel.268 Anyja halála után gyámja, Josef Mayrhofer, az egyszerű parasztember, aki egyben Leonding polgármestere is volt, még egyszer megpróbálta rávenni, hogy menjen el inasnak a pék mellé, ahova beajánlotta. Adolf megvető mosollyal fogadta az ajánlatot.269 Hasonlóképpen sikertelennek bizonyult Johanna néni kísérlete is, aki rá akarta beszélni, hogy kövesse apja példáját, és legyen állami hivatalnok. 270 Mikor anyja halála után a családi dolgok rendeződtek, s Raubalék is elvállalták Paula gondozását, akkor 1908 januárjában Adolf meglátogatta gyámját, s egyszerűen közölte vele, hogy visszamegy Bécsbe. Mayrhofer később elmondta, hogy teljesen reménytelen vállalkozás lett volna visszatartani: makacs és önfejű természetét az apjától örökölte. 271 Döntése, hogy visszatér Bécsbe, gyakorlatilag már az előző nyáron megszületett. Arra számítva, hogy majd a Képzőművészeti Akadémián fog tanulni, szeptember végén vagy október elején egy cseh asszonynál, Frau Zakreysnél kibérelt egy kis szobát a Stumpergasse 31. számú ház első emeletén. 272 Ide tért vissza valamikor 1908. február 14-e és 17-e között, hogy ott folytassa, ahol az anyja halálakor abbahagyta. Nem sokáig volt egyedül. Emlékezhetünk, hogyan próbálta rábeszélni August Kubizek szüleit, hogy engedjék el fiukat Bécsbe zenét tanulni. Kubizek apja nagyon nem szívesen engedte el fiát egy olyan ember társaságában, akit az iskolában csak bukott diáknak ismert, és aki nagyobbra tartotta magát annál, mint hogy egy tisztességes szakmát kitanuljon.273 Adolf azonban mégis keresztülvitte akaratát. Február 18-án küldött egy levelezőlapot a barátjának, melyben sürgette, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. „Kedves Barátom!”, szólt az írás „türelmetlenül várom a hírt érkezésedről. Válaszolj gyorsan, hogy mindent megfelelő módon elő tudjak készíteni ünnepélyes fogadtatásodra. Az egész Bécs téged vár!” Még utóirattal is ellátta üzenetét: „Ismételten kérlek, gyere hamar!” 274 Négy nap elteltével Kubizek szülei könnyes szemmel mondtak búcsút fiuknak, aki elutazott, hogy Bécsben ismét csatlakozzon barátjához. Adolf azon az estén a pályaudvaron várta a fáradt Kubizeket, elvitte magával a Stumpergasséra, hogy ott töltse az első éjszakáját, majd – rá jellemző módon –, azonnal meg akarta neki mutatni Bécs összes látnivalóját. Hogy jöhet valaki Bécsbe, és hogyan feküdhet le anélkül, hogy előbb meg ne nézte volna a Császári Operaházat? Gustlt tehát elcibálta az Operához, a Szent István székesegyházhoz, melyből ugyan a köd miatt vajmi keveset láttak, majd a kedves, St. Maria am Gestade templomnál kötöttek ki. Jóval éjfél után tértek vissza a Stumpergassére és később, amikor a teljesen kimerült Kubizek már rég álomba zuhant, Hitler még mindig Bécs nagyszerűségéről és eleganciájáról szónokolt. 275  

Az elkövetkező két hónap a két ifjú linzi életstílusának – más keretek között lezajló – bécsi megismétlődése volt. 276 Először elindultak lakást keresni Gustlnak, de a próbálkozást hamar feladták s rábeszélték Frau Zakreyst, hogy adja át nekik a nagyobb szobáját, ő maga pedig költözzön be abba a kis szűk, kényelmetlen helyiségbe, melyet eddig Hitler foglalt el.277 Adolf és barátja tehát egy szobába költözött s dupláját fizették annak (fejenként 10 koronát), amit eddig Hitler fizetett korábbi szobájáért.278 Néhány napon belül Kubizek értesült arról, hogy sikerült a felvételi vizsgája és felvették a Bécsi Konzervatóriumba. Azonnal bérelt magának egy zongorát, mely szinte minden szabad helyet elfoglalt a szobában, s Hitlernek a szokásos fel s alá járkálásához már mindössze háromlépésnyi tere maradt. 279 A zongorán kívül csak a legszükségesebb bútorzat volt a szobában: a két ágy, egy komód, egy ruhásszekrény, mosdóállvány, egy asztal és két szék.280 Kubizek beleilleszkedett a zenetanulás rendszeres mindennapjaiba. Hogy Hitler mivel foglalkozott, az még a barátja számára sem volt teljesen világos. Reggelente sokáig ágyban maradt, de amikor ebédidőben Kubizek hazatért a konzervatóriumból, akkor már nem volt otthon; a szép, napos délutánokon a schönbrunni kastély körül kóválygott, elmélyülten olvasgatott, grandiózus építészeti és írói terveket dédelgetett, majd késő éjszakáig rajzolgatott. Gustlnak csak később sikerült megoldania a talányt, hogy az akadémiai tanulmányok mellett barátjának honnan lehet ennyi szabad ideje. Kubizek skálázásai egy kicsit felidegesítették a szobatársat, ami aztán a két barát között hatalmas veszekedésbe torkollott, s azzal ért véget, amikor Hitler azt kezdte ordítozni, hogy „az egész akadémiát fel kellene robbantani” s tovább tajtékzott, amikor azokról az akadémiát irányító „divatjamúlt, őskövületté vált hivatalnokokról, bürokratákról, megértésre képtelen irodistákról” handabandázott. Ezek után beismerte, hogy „nem vettek fel, kidobtak, visszautasítottak”.281 Amikor Gustl feltette neki a kérdést, hogy most hogyan tovább, akkor Hitler haragja most már őellene fordult: „Hogyan tovább? Hogyan tovább? … Már te is azzal kezded, hogy hogyan tovább?” 282 Az volt az igazság, hogy Hitler maga sem tudta, hogy merre tart és mit fog csinálni. Céltalanul ide-oda csapódott. Kubizek minden bizonnyal érzékeny pontra tapintott. Adolf pénzügyi megfontolásokból nem közölte családjával, hogy nem sikerült a felvételi vizsgája az akadémiára, különben gyámja biztosan megtagadta volna tőle a neki járó havi 25 koronás árvaellátást.283 Ráadásul még jobban rágták volna a fülét, hogy találjon magának valami munkát. De vajon miért kellett becsapni a barátját? Egy tizenéves számára nincs abban semmi rendkívüli, ha egy nehéz vizsgán megbukik. Nem is kell különösebben szégyenkeznie miatta. Adolf viszont nyilvánvalóan képtelen volt a hírt közölni barátjával, akinek egyfolytában azt bizonygatta, hogy ítélőképessége minden, művészettel kapcsolatos kérdésben felülmúlja a barátjáét, aki viszont egész ígéretesen haladt tanulmányaival a konzervatóriumban. Hatalmas csapás érte önérzetét. A keserűség most felszínre bukott belőle. Kubizek szerint már a legapróbb dolgoktól is azonnal dühbe gurult.284 Önbizalmának elvesztése bármely pillanatban hatalmas dühkitöréseket eredményezhetett, s tajtékozva szidta mindazokat, akikről azt hitte, hogy az ő üldözését tekintik életcéljuknak. „A gyűlölettől fuldokolva szidott mindent és mindenkit, szidta az egész emberiséget, mely képtelen őt megérteni, képtelen őt értékelni s ezért üldözi és lépten-nyomon becsapja”.285 Más alkalommal az akadémiát szemelte ki célpontul, ahol „nem értik az igazi művészetet” s Kubizek szerint, aki állítja, hogy minden szavára emlékszik „csapdát állítottak neki csak azért, hogy tönkretegyék művészi pályafutását”.286 „Mindent egybevetve a Bécsben együtt töltött idő alatt” – jegyezte meg Kubizek – „az a benyomásom alakult ki, hogy Adolf kibillent az egyensúlyából”. 287 A minden és mindenki ellen irányuló dühkitörések egy túlméretezett „én”-képből, egóból robbantak a felszínre, mely kétségbeesetten akarta, hogy elfogadják, s képtelen volt kibékülni saját jelentéktelenségével, sikertelenségével és középszerűségével. Adolf ennek ellenére még mindig nem adta fel a reményt, hogy bekerül az akadémiára. Rá jellemző módon viszont nem tett egyetlen lépést sem annak érdekeben, hogy a második alkalommal már jobbak legyenek az esélyei. Nem sokkal azelőtt, hogy elutazott volna Linzből, annak a bérháznak a tulajdonosa, ahol Hitlerek laktak, megszervezte, hogy bemutathassa Alfred Roller professzornak, a Császári Opera briliáns díszlettervezőjének, a bécsi kulturális élet egyik ünnepelt kiválóságának, aki megígérte, hogy Bécsbe érkezése után majd leül beszélgetni Hitlerrel. 288 Hitler nem használta ki ezt, az ajánlás biztosította lehetőséget. 289 Ez már önmagában is cáfolja azt az állítást, mely szerint Adolf, Roller segítségével, egy bizonyos Panholzer nevű szobrász irányítása alatt képzőművészeti tanulmányokat folytatott.290 A rendszeres készülés és a kemény munka éppen olyan idegen volt az ifjú Hitlertől, mint később a diktátortól. Idejét ehelyett ugyanolyan dilettáns módon fecsérelte, mint ahogy Linzben is tette; grandiózus terveit csak a készségesen hallgató Kubizekkel tudta megosztani. Ezek a fantáziatervek, vagy nagyszerű ötletek mindig valami hirtelen támadt szeszély vagy hóbort termékei voltak, melyek aztán olyan gyorsan feledésbe is merültek, mint ahogy megszülettek.291

Egyik ötlete a drámaírás volt. Kubizek nagyon meglepődött, amikor Adolf megmutatta neki azt a sebtében papírra vetett, néhány oldalas írást, melyben egy Wagner-stílusú, a Bajor-Alpokban, a kereszténység megjelenése idején játszódó dráma színhelyét írja le.292 Ugyanez volt a helyzet még egy sor, ugyancsak a német mitológiával kapcsolatos drámájával is, melyeket olyan grandiózus méretekben szeretett volna színpadra állítani, hogy mellettük még a legigényesebb Wagner-előadások is eltörpültek volna. A józanabb gondolkodású Kubizek felvetette, hogy egy ilyen nagyszabású produkciót lehetetlen finanszírozni, de Hitler megvetően félresöpörte azt a javaslatát, hogy valami szerényebb vállalkozásba kellene fognia.293 A wagneri példa még világosabban megmutatkozik Hitlernek abban az ötletében, hogy operát fog írni. Kubizek egyszer véletlenül megemlítette, hogy az egyik zenetörténeti órán hallotta, a Wagner-hagyatékban megtalálható egy Wieland, a kovács címmel tervezett zenemű rövidke vázlata. Hitler azonnal elővette az Istenek és hősök című könyvét, megkereste a történetet, majd még azon az éjszakán nekilátott az írásnak. Másnap a zongora mellett ülő Hitler közölte Kubizekkel, hogy már pedig a Wielandból ő operát fog írni. Majd ő megkomponálja a zenét, Kubizek pedig papírra veti. Annak ellenére, hogy a türelmes Kubizek félénk megjegyzéseket kockáztatott meg Adolf zenei előképzettségének hiányosságaival kapcsolatban, barátja mégis étlen-szomjan, alvás nélkül, napokra beletemetkezett a munkába. Kis idő elteltével „egyre kevesebb és kevesebb szót ejtett az egészről, majd később már szóba se került a dolog”.294 Kubizek elmondása szerint több más, fantasztikus tervet, Bécs lakásproblémáinak megoldását, a munkások számára új lakások tervezését, az alkohol helyett egy új, népszerű ital bevezetését, a kultúra vidékre történő eljuttatása érdekében utazó zenekarok felállítását, és mint mindig, Linz grandiózus, kulturális újjáépítését tűzte ki célul. 295 Kubizek fenntartás nélkül feldicséri Hitler szociális érzékenységét abban a történetében is, mely szerint Adolf egyszer három éjszakán keresztül rótta Bécs utcáit, és a város lakásproblémáit tanulmányozta. 296 Elismeréssel adózik széles és nagy távlatokat felölelő látókörének is, melyről egy elképzelt „ideális állam” társadalmi és kulturális reformtervei ismertetése során sikerült meggyőződnie. 297 Az viszont igaznak tűnik, ahogy leírja, hogy Hitlernek mindenről megvolt a határozott véleménye, néha a minden valóságalapot nélkülöző elképzelések hirtelen és gyorsan múló hatása alá került, és szertelenül nagyra törő fantáziatervei olyan gyorsan múltak ki, mint ahogy keletkeztek. Mindig is megszállottja volt a monumentális, grandiózus és látványos elképzeléseknek. Otto Wagner avantgárd „Jugendstil” építészete ugyanúgy nem érintette meg, mint ahogy érzéketlen maradt a szecessziós, modern művészettel és annak legjelesebb képviselőjével, Gustav Klimttel szemben is. 298 A legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a századvégi Bécset felkavaró kulturális forradalom iránt sem. 299 Hagyományos, antimodernista építészeti és művészi ízlése szilárdan a tizenkilencedik század neoklasszicizmusában és realizmusában gyökerezett. Az épületeknek csak a külső megjelenési formája érdekelte. Állandóan készülő vázlatai kivétel nélkül csak hatalmas, lenyűgöző építményeket ábrázoltak. Az 1850-es években építeni kezdett nagyszerű Ringstrasse fenséges épületei, a neobarokk Hofburg, a klasszicista stílusú parlament és Rathaus, az impozáns múzeumok, az Opera, a Burgtheater (amit különösképpen kedvelt) már az első pillanatban lenyűgözték. 300 Kubizeket órákig traktálta ezeknek az építészeti történetével, tervezésével, és csodálta – mint a propaganda későbbi nagymestere –, hogy ezek az erőt és pompát sugárzó épületek milyen hatást gyakorolnak az emberekre.301 A még mindig naiv és befolyásolható Kubizek egy pillanatig sem szűnt meg csodálni Hitler ismereteit, amikor ellentmondást nem tűrően nyilatkozott különböző dolgokról, különösen az építészettel összefüggő kérdésekről. 302 Úgy írja le Hitlert, mint aki állandóan a tanulmányaiba merült. Könyvek nélkül el sem tudta képzelni barátját, s állítja, hogy „a könyvek alkották számára a világot”.303 Hitler, írta Kubizek „négy, főként könyvekkel megrakott ládával érkezett meg Bécsbe”.304 Linzben három könyvtárba is beiratkozott, Bécsben pedig az Udvari Könyvtárt látogatta rendszeresen.305 A Stumpergassén is, teszi még hozzá Kubizek, mindenütt könyvek voltak felstószolva. 306 Ennek ellenére mindössze egyetlen könyvnek – Az istenek és hősök legendái: A német mitológia kincsestára – címe ragadt meg Kubizek emlékezetében.307 Nem sokkal a háború után, amikor Hitler olvasmányai felől kérdezték, akkor csak arra emlékezett, hogy heteken át két könyv volt a szobában, és Adolfnak még volt egy útikalauza is. 308 Kubizek későbbi állítását, mely szerint Hitler tekintélyes mennyiségű klasszikust – Goethét, Schillert, Dantét, Herdert, Ibsent és Schopenhauert – olvasott, megfelelő óvatossággal kell kezelni. 309 Bármit is olvasott bécsi évei alatt – a Mein Kampfban310 említett, de közelebbről meg nem nevezett újságokon kívül –, nagyon valószínű, hogy olvasmányainak szerzői korántsem az említett irodalmi hírességek voltak. Abban nincs okunk kételkedni, hogy bécsi tartózkodása alatt Hitler valóban sokat olvasott, mint ahogy ezt később maga is állította. 311 A Harmadik Birodalom bukása után

Hitler húga, Paula valóban beszámolt arról, hogy 1908-as bécsi tartózkodásának első hónapja során kelt levelében – míg a családi kapcsolatok el nem halványultak – Hitler könyveket ajánlott olvasásra (a Don Quijote egy példányát el is küldte neki).312 Mint minden, amivel abban az időben foglalkozott, az olvasása is rendszertelen volt. Félelmetes memóriájában tárolt ismereteit csak a már meglévő véleményének alátámasztására használta. Olvasási stílusát Hitler a Mein Kampfban is leírja:   „Ismerek olyanokat, akik rengeteget »olvasnak«, falják a könyveket és a leveleket, de mégsem nevezném őket „olvasott” embereknek. Az igaz, hogy rengeteg »ismerettel« rendelkeznek, de az agy képtelen arra, hogy rendszerezze és nyilvántartsa a befogadott anyagot. Ezek az emberek nem rendelkeznek azzal a művészettel, melynek birtokában meg tudnák különböztetni a könyvekben a számukra értékes dolgokat az értéktelenektől… Az olvasás önmagában nem cél, hanem eszköz a cél eléréséhez… Ha valaki rendelkezik a helyes olvasás művészetével, akkor bármilyen könyv, folyóirat, brosúra olvasása közben ösztönösen és azonnal megérzi, hogy véleménye szerint mely részleteket érdemes az emlékezetbe vésni, vagy azért, mert céljainak megfelelnek, vagy azért, mert úgy általában is érdemes tudni. Ha az így szerzett ismeretek ezzel vagy azzal a témával kapcsolatosan megfelelő összhangba kerülnek a már meglévő, a képzelőtehetség alkotta képpel, akkor azt vagy helyesbítik, vagy kiegészítik, így tehát kihangsúlyozzák annak a képnek a helyességét, vagy jobban megvilágítják a képet… Az ilyen fajta olvasásnak van értelme és célja… Kora ifjúságomtól kezdve igyekeztem helyesen olvasni, és legnagyobb örömömre ezt a törekvésemet emlékezőtehetségem és intelligenciám is segítette. Ebben a megvilágításban szemlélve, a bécsi időszakom különösen termékenynek és értékesnek tekinthető.” 313  

Az építészeten kívül Hitler legnagyobb szenvedélye, mint már Linzben is, a zene volt. Különösen kedvelte, főként a későbbi időszakában, Beethovent, Brucknert (aki a kedvence volt), Lisztet és Brahmsot. Nagyon élvezte Johann Strauss és Lehár Ferenc operettjeit is. 314 Természetesen Wagner volt a non plus ultra. Adolf és Gustl majdnem minden este ott volt az operában, s a 2 koronás állóhelyért néha órákig álltak sorba. Hallgatták Mozart és Beethoven, az olasz mesterek, Donizetti, Rossini és Bellini, valamint Verdi és Puccini legfontosabb műveit. Hitler számára csak a német zene jelentett valamit. Nem tudott lelkesedni a Bécsi Operában telt ház előtt előadott Verdi- és Puccini-operákért. Mikor egyszer meghallotta, hogy egy utcai kintornás éppen a „La donna e mobile”-t (Az asszony ingatag…) pörgeti a masináján, akkor odaszólt Kubizeknek: „Na tessék, itt van a te Verdid!” Barátja azzal tiltakozott, hogy így minden zeneszerző művét le lehet alacsonyítani, mire Hitler egy kérdéssel válaszolt: „El tudod képzelni Lohengrin grál elbeszélését verklin előadva?”315 Wagner-rajongása, mint már Linzben is, továbbra sem ismert határokat. Most barátjával együtt alkalma nyílt arra, hogy az összes Wagner-operát Európa egyik leghíresebb operaházában élvezhesse végig.316 A rövid idő alatt, amit együtt töltöttek, Kubizek emlékezete szerint, a Lohengrint – ami továbbra is Hitler kedvence maradt – tíz alkalommal hallgatták végig. 317 „Számára”, jegyezte meg Kubizek „egy másodrangú Wagner-előadás százszor többet ért, mint egy első osztályú Verdi-mestermű”. Kubizeknek más volt az ízlése, de túlzottan engedékeny és alkalmazkodó maradt. Adolf nem nyugodott addig, amíg rá nem vette barátját, hogy ne a Császári Operában hallgasson Verdit, hanem vele menjen a kevésbé rangos Népi Operaházba, ahol valami Wagneralkotás volt műsoron. „Ha Wagnerről volt szó, akkor Adolf nem tűrt ellentmondást.” 318 Hitler, természetesen, csupán egy volt a fanatikus Wagner-rajongók ezrei között, akik a századfordulón megrohamozták a bécsi Hofopert, hogy a bayreuthi mester műveit hallhassák. Különösen a fiatalabb nemzedék szemében Wagner volt „a szív védőangyala a fejjel szemben, ő képviselte a Volkot a tömeg ellenében, a fiatalok lázadását pedig az ósdi, megcsontosodott szemlélet ellen”. 319 A Wagner-kultusz ebben az időszakban érte el a csúcspontját. A kor legnépszerűbb zeneszerzője volt, Hitler bécsi tartózkodása alatt a Császári Opera 426 alkalommal tűzött Wagner-alkotást a műsorára.320 Az operalátogatók közül sokan, közöttük Kubizek is, zeneileg sokkal képzettebbek voltak mint Hitler, aki a maga autodidakta, amatőr, elfogult módján értelmezte és magyarázta Wagnert. Számára viszont Wagner többet jelentett a zenénél. „Wagner hallgatása”, magyarázta Kubizek „nem egy egyszerű operai estét jelentett számára, hanem lehetőséget teremtett, hogy a Wagner-muzsika hatására szinte transzba esve olyan rendkívüli állapotba kerüljön, hogy egy misztikus álomvilágban érezze magát…” 321 „Mikor Wagnert hallgatom”, jegyezte meg jóval később Hitler „úgy tűnik, hogy a régmúlt világ ritmusai dobolnak a fülemben”. 322 A germán mítoszok, a nagy drámák, csodás események, az istenek és hősök, a titanikus küzdelmek és a megváltás, a győzelem és a halál világa volt ez. Egy világ, melynek hősei olyan jövevények voltak, akik szembeszálltak a régi renddel, mint Rienzi, Tannhäuser, Stolzing és Siegfried; vagy a szűziesen tiszta megváltók, mint Lohengrin és Parsifal. 323 Az árulás, önfeláldozás, megváltás és hősi halál; ezek azok a wagneri témák, melyek Hitlert mindvégig, rezsimjének 1945-ös Götterdämmerungjáig (Istenek alkonya) foglalkoztatták. Olyan világ volt ez, melyet egy zseniális művész látomása, egy kívülálló és forradalmár, egy mindenfajta kompromisszumot visszautasító, mindent vagy semmit sem akaró, a

fennálló renddel szembeszálló, a létfenntartásért folytatott munka polgári etikája előtti főhajtást megvető, 324 minden visszautasítás és üldöztetés fölött álló, a nagyság érdekében minden nehézséget leküzdő személyiség alkotott. Önmagában már az is csoda, hogy egy fantaszta, egy lecsúszott, visszautasított, meg nem értett, művészi zseni a Stumpergassén lévő ütött-kopott kis szobájában a bayreuthi mesterben találja meg a bálványát. 325 Hitler, a senki, a középszerűség, a kudarc, a wagneri hősök életét akarta élni. Maga is egy új Wagner – filozófuskirály, zseni, a legnagyobb művész akart lenni. A Képzőművészeti Akadémiáról történt eltanácsolása után egyre növekvő önazonossági válsága326 közepette számára Wagner jelentette azt a művészóriást, aki álmaiban maga is szeretett volna lenni, de tudta, hogy soha nem veheti fel a versenyt vele, az esztétikum és a magasabb rendű művészet diadalának megtestesítőjével.327

III. Az ifjú Hitler és Kubizek furcsa együttélése 1908 nyarának közepéig folytatódott. Ezekben a hónapokban barátján kívül Hitler csupán egyetlen személlyel, a szállásadónőjükkel Frau Zakreysszal érintkezett rendszeresen. Kubizeknek és Hitlernek közös ismerősei sem voltak. Adolf annyira exkluzívnak tartotta Gustllal való barátságát, hogy neki se engedte meg más barátság kialakulását. 328 Amikor Gustl kisszámú tanítványainak egyikét, egy fiatal lányt felvitt a szobájukba, Hitler először a barátnőjének vélte és magán kívül volt a méregtől. Kubizek magyarázta, hogy tanítványával egyszerűen csak az összhangzattant akarta átvenni, de mentegetőzésével csupán annyit sikerült elérnie, hogy Hitler hatalmas eszmefuttatásba kezdett arról, hogy milyen felesleges a nők számára a tanulás. 329 Kubizek szerint Hitler kifejezetten nőgyűlölő volt. 330 Azzal is nagyon elégedett volt, hogy az operában a nőket nem engedték be az állóhelyekre.331 A linzi Stefanie távoli csodálatán kívül Kubizek nem tudott róla, hogy linzi és bécsi együttlétük évei alatt Hitlernek bármilyen kapcsolata is lett volna valamilyen nővel. 332 A osztrák fővárosban való tartózkodás idején ez a helyzet mit sem változott. Annak sincs nyoma sehol, hogy lett volna valami nő az életében, amíg a férfiszálláson húzta meg magát. Ha ismerősök körében a nőkről folyt a társalgás – minden bizonnyal a korábbi barátnőkről és szexuális kapcsolatokról –, Hitler akkor ment a legmesszebbre, amikor homályos célzásokat tett Stefanie-re, aki „az első szerelme” volt – „bár erről ő sem tudott, mert soha nem közölte vele”. Reinhold Hanischnak az volt a benyomása, hogy „Hitler vajmi kevés megbecsüléssel viseltetett a női nem iránt, és nagyon szigorúan ítélte meg a férfi–nő kapcsolatokat. Gyakran mondogatta, hogy ha a férfiak akarnák, akkor nagyon szigorú erkölcsök szerint tudnának élni.”333 Ez tökéletesen egybe is esett a Schönerer pángermánjai által hirdetett erkölcsi kódex tanításaival. Tanításuk szerint a szüzesség megőrzése huszonöt éves korig nagyon egészséges, mert elősegíti az akaraterő fejlődését, és később kitűnő alapot szolgáltat a magas fizikai és szellemi teljesítmények eléréséhez. Ehhez megfelelő étrend betartása is szükségeltetett. A hús és az alkohol fogyasztását célszerű elkerülni, mert az szexuális aktivitásra serkent. A német faj erejének és tisztaságának megtartása azt is jelentette, hogy az ifjaknak távol kell magukat tartani a morális dekadenciától és a fertőzés veszélyétől, ami együtt jár a prostituáltakkal való nemi érintkezéssel, s ezt meg kell hagyni az „alacsonyabb rendű” fajok részére. 334 Hitlernek ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy magyarázatot adjon szűzies életmódjára és prűd, morális nézeteire. Mindenesetre bécsi tartózkodása és Kubizektől való elválása után Hitler továbbra sem „hajtotta” a nőket.335 Közel teljes biztonsággal lehet állítani, hogy amikor Hitler huszonnégy éves korában Bécset elhagyta, akkor még nem voltak szexuális tapasztalatai. Egy olyan városban, mint abban az időben Bécs volt, ahol igen széles körű volt a szexuális kínálat a fiatalemberek számára, meglehetősen szokatlan volt, hogy a prostituáltak látogatása helyett valaki nyilvánosan is erkölcsi kódexet lobogtasson a kezében. 336 Valószínűleg félt a nőktől, főként a női szexualitástól. Hanisch emlékei szerint Hitler elmesélte neki a tejeslánnyal még iskolás korában történt esetét, ami nagyon gyorsan véget is ért, mert amikor a lány közeledett felé, akkor ő úgy elrohant, hogy siettében még a tejeskannákat is felborogatta.337 Hitler később maga is leírta, hogy a számára ideális nő „egy édes, butácska, naiv kis teremtés, aki gyengéd, kedves, aranyos és ostoba.”338 Állítása, mely szerint egy nő „inkább meghajlik egy erős ember akarata előtt, mintsem egy gyenge férfi fölött uralkodjon”339 talán saját szexuális komplexusai kompenzációjának is tekinthető. Kubizeknek meggyőződése volt, hogy Hitler szexuális értelemben teljesen normális volt (bár beszámolója alapján nehéz megítélni, hogyan volt abba a helyzetben, hogy ezt meg tudja ítélni). 340 Ez volt a véleményük azoknak az orvosoknak is, akik sokkal később alaposán megvizsgálták. 341 Lehetséges, hogy biológiai értelemben ez így is van. 342 Az állítás, mely szerint Hitler szokatlan szexuális magatartása az egyik heréje hiányának köszönhető, csupán pszichológiai spekulációkon és a Hitler félig elégett holttestét Berlinben megszerző szovjetek kórboncnokainak

korántsem meggyőző bizonyítékain alapul. 343 És a bécsi idejéről keringő történetek, mint például az, hogy megszállottan bele volt habarodva egy félzsidó férfi modellként dolgozó menyasszonyába, akivel erőszakoskodni kezdett, s végül a prostituáltaknál talált menedéket, mindössze egyetlen, hitelt nem érdemlő forrásból származnak, ezért teljesen alaptalannak is tekinthetők. 344 Mindenesetre Kubizek beszámolója és Hitler Mein Kampfban használt nyelvezete nem bizonyít semmiféle súlyos, vagy visszafojtott rendellenességet szexuális fejlődésében. Hitler prüdériája nagyon is beleillik a schönereri alapelvekbe, és nagyjából megegyezett az akkori bécsi középosztály külvilág felé hirdetett és mutatott erkölcsi felfogásával. Ezeknek a normáknak jelentett nyílt kihívást Klimt nyíltan erotikus művészete és a Schnitzler-féle irodalom. 345 A szilárd alapokon álló burzsoá puritanizmus felülkerekedett – legalábbis egy vékony fátyollal fedte le a városnak azokat a forradásoktól éktelenkedő részeit, ahol tobzódott a bűn és a prostitúció.346 Egy olyan városban, ahol a tisztesség még a bokát is alig engedte a ruha alól elővillanni, Hitler zavara, és barátjával közös menekülésének gyorsasága teljesen érthető volt, amikor a jövendőbeli háziasszonyuk hagyta, hogy selyemköpenye szétnyíljon rajta, s látni engedje, hogy egy vékonyka bugyin kívül semmit sem visel. 347 Hitler prüdériája még ennél is tovább ment. Kubizek elmondása szerint a szexuális tevékenységet mélységesen undorítónak és visszataszítónak tartotta. 348 Hitler elkerülte a kapcsolatot a nőkkel, az operában is hideg közönnyel fogadta azoknak a nőknek az állítólagos közeledését, akik láttak benne valami furcsaságot, s alkalmasnak találták egy kis viccelődésre vagy flörtölésre.349 A homoszexualitás is riasztóan hatott rá. 350 A maszturbációtól is tartózkodott. 351 A prostitúció szörnyűködésre késztette, de érdekelte. A nemi betegségekkel hozta közvetlen kapcsolatba, melyeknek még a gondolatától is sóbálvánnyá dermedt. 352 Egy színházi estét követően, amikor Kubizekkel Franz Wedekind a Tavaszi ébredés című és a fiatalok szexuális problémáival foglalkozó darabját nézték végig, akkor Hitler hirtelen karon csípte Kubizeket, és elvonszolta a Spittelberggaséra, hogy első kézből szerezzenek tapasztalatokat a piroslámpás negyedben, vagy ahogy Hitler nevezte, a „bűn fertőjében”. Adolf nem is egyszer, hanem másodjára is végigsétált a kivilágított kirakatüvegek előtt, melyek mögött hiányosan öltözött hölgyek kínálták bájaikat és figyelték jövendő klienseiket. Kíváncsiságát ezután kispolgári álszeméremmel palástolva hosszas előadást tartott Kubizeknek a prostitúció ártalmasságáról.353 Később, A Mein Kampfban, az akkori bécsi antiszemiták körében elterjedt közhelyeket szajkózva a zsidókat is összekapcsolta a prostitúcióval. 354 Hogy 1908-ban ez a gondolattársítás felötlött-e benne, arról Kubizek nem tesz említést. Bár a szex látszólag riasztóan hatott rá, de mégis nagyon érdekelte. 355 Gyakran és hosszú éjszakákba nyúlóan beszélgettek szexuális kérdésekről, s Kubizek elmondása szerint ilyenkor mindig a szexuális tisztaság, vagy ahogy hangzatosan ő nevezte, „az élet lángja” megőrzésének fontosságával traktálta. Naiv barátjának hosszasan magyarázott a homoszexualitásról is, miután egy futó találkozás során egy üzletember ebédre invitálta őket, majd ismét fellengzős kirohanásokat intézett a prostitúció és az erkölcsi hanyatlás ellen. 356 Hitler zavart szexualitása, irtózása a fizikai kapcsolattól,357 félelme a nőktől, alkalmatlansága egy őszinte barátság kialakítására, emberi kapcsolatainak üressége valószínűleg a gyermekkorban, a viharos családi életről szerzett tapasztalatokban és élményekben gyökereznek. 358 Ezek megmagyarázása elkerülhetetlenül is találgatásokhoz és spekulációkhoz vezetne. A Hitler szexuális perverzitásával kapcsolatos pletykák is ugyanennyire kétes eredetűek. Az a feltételezés – és az ilyenekből számtalan akadt –, hogy az elfojtott szexualitás később valami szennyes szadomazochista gyakorlatban tört a felszínre, bármilyen gyanúról is van szó, alig lehet több a Hitler politikai ellenfelei által terjesztett pletykák, szóbeszédek, találgatások, rágalmak kombinációjánál.359 De még ha személyes hajlamai ilyen visszataszítóan perverzek is lettek volna, az egyáltalán nem világos, hogy ezek mennyiben segítenének hozzá annak megmagyarázásához, hogy a bonyolult és fejlett német állam 1933-at követően miként válhatott az égbekiáltó embertelenség hazájává. Hitler nehézségekkel, szenvedésekkel, éhséggel és szegénységgel teli időszaknak írja le bécsi tartózkodását. 360 Ami a Stumpergassén 1908-ban töltött hónapokat illeti, a megállapítás meglehetősen takarékosan bánik az igazsággal, bár az 1909–10. év őszére és telére elég pontosan ráillik. Még félrevezetőbb a Mein Kampfban tett megállapítása, mely szerint „az engem illető árvaellátmány nem volt elegendő a megélhetésemhez, így szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy magamnak kell gondoskodnom a megélhetésemről”. 361 Mint már említettük, a nagynénjétől kapott kölcsön, a havi árvaellátmány, az anyja utáni örökség ráeső része – mindez együttesen megfelelt egy fiatal tanár jövedelmének – elegendő volt ahhoz, hogy több, mint egy éven keresztül kényelmesen élhessen. 362 Megjelenése, amikor esténként kiöltözött az operába, mindenről tanúskodhatott, csak nyomorról és szegénységről nem. Mikor Kubizek 1908 februárjában elválásuk óta először találkozott vele a Westbahnhofon, az ifjú Adolf sötét, jó minőségű felöltőt és sötét színű kalapot viselt. Most is az elefántcsont markolatú sétapálcát tartotta kezében, mint annak idején

Linzben s „majdnem elegánsnak volt mondható”. 363 Ami a munkát illeti, 1908 első hónapjaiban, mint már említettük, Hitler egész biztosan nem tett semmit a saját létfenntartása érdekében, s nem is tett olyan lépéseket, melyek ebbe az irányba mutattak volna. A Kubizekkel töltött időszakban Hitlernek elég szép kis jövedelme volt, ennek ellenére nem sokat költekezett. Életkörülményei egyáltalán nem voltak irigylésre méltók. A Westbahnhofhoz közeli Stumpergassén, Bécs hatodik kerületében lakott, ami, lehangoló, gyéren megvilágított utcáival, füstbe burkolózott, lepusztult bérházaival, a belső udvarokat borító korommal egyáltalán nem tartozott a város vonzó negyedei közé. Kubizek maga is elképedt, hogy milyen körülmények között laknak emberek, amikor bécsi megérkezésének másnapján elindult szobát keresni magának.364 Adolffal is egy nyomorúságos szobát osztottak meg egymással, melyben állandóan a padlóviasz szaga terjengett, a vakolat rétegekben porlott le a nedves, penészes falakról, a fekhelyekben és bútorokban hemzsegtek az élősködők.365 Szerény életstílust folytattak. Ételre, italra nagyon keveset költöttek. Adolf abban az időben még nem volt vegetáriánus, de rendszerint vajas kenyeret és édes málét (Mehlspeisen) ebédelt, délután pedig bekapott egy diós vagy mákos süteményt. Néha egészen jól megvolt étel nélkül is. Mikor Gustl édesanyjától kéthetente megérkezett a csomag, akkor nagy lakomát csaptak. 366 Adolf rendszerint tejet, néha valami gyümölcslevet ivott, de alkoholt nem fogyasztott.367 Nem is dohányzott.368 Az egyedüli luxust az opera jelentette számára. Hogy mennyit költött a szinte mindennapos operalátogatásra, arra csak következtetni lehet. A 2 koronás állóhely 369 nagyon dühítette Hitlert, mivel az operát inkább társadalmi és nem zenei eseménynek tekintő fiatal katonatiszteknek csak 10 hellert, tehát a két korona huszadrészét kellett fizetniük.370 A rendszeres operalátogatás hónapokon keresztül mindenesetre lassan kezdte felemészteni Hitler kevéske tőkéjét. 371 Harminc évvel később maga is megjegyezte: „Életem bécsi szakaszában olyan szegény voltam, hogy kénytelen voltam látogatásaimat csak a legjobb előadásokra korlátozni. Ezt azzal is lehet magyarázni, hogy a Trisztánt akkor már harmincadjára vagy negyvenedjére láttam, és mindig a legjobb társulatok előadásában”.372 1908 nyarára már erősen megcsappanhatott az örökség. Feltételezhetően volt még valami pénze, ami egy évig fedezte költségeit,373 hiszen Kubizek szerint csak az árvaellátás volt az egyedüli rendszeres jövedelme. 374 Bár Kubizek erről mit sem sejtett, ez az utolsó nyár, melyet barátjával együtt töltött Bécsben, a végéhez közeledett. 1908 júliusának elején Gustl letette vizsgát a konzervatóriumban s ezzel a tanév véget ért számára. Visszautazott Linzbe, hogy az őszi tanévkezdésig szüleinél töltse a nyarat. Gondoskodott arról is, hogy Frau Zakreys minden hónapban megkapja a szoba fenntartásáért járó bérleti díjat, Adolf pedig elmondta, hogy milyen rossz lesz egyedül a szobában, majd kikísérte barátját a Westbahnhofra. 375 Az 1938-as anschlussig nem is találkoztak többet. 376 A nyár folyamán Adolf számos képeslapot küldött barátjának, egyet még Waldviertelből is, ahova nem túl nagy lelkesedéssel utazott el, hogy egy kis időt együtt töltsön rokonaival is. 377 Ezután hosszú ideig nem találkozott a családjával. 378 Kubizek semmi jelét sem fedezte fel annak, hogy az őszt már nem együtt fogják tölteni. Novemberben visszatérve, amikor leszállt a vonatról a Westbahnhofon, Hitlernek színét se látta. Valamikor, a nyár végén, vagy az ősz elején a stumpergassei szobából is kiköltözött. Frau Zakreys elmondása szerint anélkül távozott, hogy a következő címét megadta volna.379 November 18-án a rendőrség „diákként” jegyezte be, aki a Westbahnhofhoz közeli Felberstrasse 22. szám alatt, a 16. szobában lakik, mely tágasabb volt – feltehetően a bére is magasabbnak bizonyult –, mint az, melyben a Stumpergassén lakott.380 Vajon mi okozhatta a hirtelen, belejelentés nélküli szakítást Kubizekkel? A legvalószínűbb magyarázat erre, hogy Hitlert 1908 októberében másodszor is eltanácsolták a Képzőművészeti Akadémiáról. 381 Ezúttal még azt sem engedték, hogy felvételi vizsgát tegyen. Kubizekkel valószínűleg nem közölte, hogy megismételte a jelentkezését. Feltételezhetően az egész évet abban a hitben töltötte, hogy van még egy esélye, és várakozásai szerint a felvételi vizsgán ezúttal nem fog megbukni. A művészi pályafutásról szövögetett álmai tehát romokban hevertek. Többszörösen bukott emberként már nem tudott a barátja szemébe nézni. 382 Kubizek visszaemlékezései, az összes hiányosságuk ellenére, egy olyan ifjú Hitlert rajzolnak meg, akinek jellemvonásai – visszatekintve – a pártvezérben és diktátorban is fellelhetők. 383 A tunya, semmittevő, mániákus lelkesedéssel és rengeteg energiát felemésztő fantáziálással járó életmód, a dilettantizmus, a realitás- és arányérzék hiánya, az önfejű autodidaktizmus, egocentrizmus, a rosszul leplezett türelmetlenség, a hirtelen harag és dühkitörés, ádáz kirohanások minden és mindenki ellen, aki megakadályozta, hogy nagy művész legyen belőle – mindez felfedezhető a Kubizek által megrajzolt, tizenkilenc éves Hitlerben. A bécsi sikertelenség Hitlert egy dühös, elégedetlen fiatalemberré változtatta, aki egyre inkább ellentétbe kerül az őt körülvevő világgal. De még mindig nem az a Hitler volt, aki 1919 után kerül a felszínre, akinek teljes politikai eszmerendszerét a Mein Kampf tartalmazza.

Kubizeknek már volt ideje elolvasni a Mein Kampfot, amikor megírta beszámolóját Hitler politikai fejlődéséről, ami korántsem érdekelte annyira, mint annak kulturális és művészeti vonatkozásai. Írásának bizonyos részletei erősen emlékeztetnek Hitler saját, bécsi „politikai ébredéséről” szóló meséjéhez. Ezek a részletek tehát nem hitelesek és nem is hihetők – különösen azok, melyekben azt állítja, hogy Hitler ebben az időszakban pacifista volt és erősen ellenezte a háborút.384 Nincs okunk viszont kételkedni abban, hogy Hitler politikai nézetei is fejlődtek. A többnyelvű parlament (ahova Kubizekkel együtt személyesen is ellátogattak) 385 iránt érzett keserű megvetése, harsány német nacionalizmusa, a soknemzetiségű Habsburg-állam gyűlölete, viszolygása a „Bécs utcáin uralkodó etnikai Bábeltől” 386 és „a német kultúrának ezt az ősi helyét bemocskoló idegenek keverékétől” 387 – mindez már több volt, mint mindannak a túlhangsúlyozása és „kihegyezése”, amit annak idején Linzben magába szívott. 388 Hitler mindezt részletesen leírja a Mein Kampfban.389 A Bécsben eltöltött első hónapok tapasztalatai kétségkívül elmélyítették ezt a szemléletet, s az élesebb formában is jelentkezett. Ennek ellenére, Hitler saját bevallása szerint is, két évet kellett eltöltenie ahhoz Bécsben, hogy a zsidókkal kapcsolatos nézetei teljesen kikristályosodjanak. 390 Túlzás Kubizeknek az az állítása, mely szerint Hitler a vele együtt töltött időszak alatt alakította ki „világnézetét”. 391 Hitler kerek, egész „világnézete” még nem alakult ki. Ennek sarokköve, alapeleme, a beteges zsidógyűlölet még csak formálódott benne.

IV. Hitler kilenc hónapos felberstrassei tevékenységének nincs fellelhető tanúja. 392 Később egy Marie Rinke nevű fiatal nő azt állította, hogy néha szót váltott vele a bérházban, ahol mindketten laktak. Nyugodt stílusa jó benyomást tett rá, s valahogy másnak is látszott, mint a többi fiatalember. 393 Ettől eltekintve Hitler életének ezt a szakaszát teljes homály borítja. Ezzel együtt gyakran feltételezik, hogy pontosan ezekben a hónapokban vált megszállott fajgyűlölő antiszemitává.394 Nem messze Hitler felberstrassei lakásától egy kis kioszk állt, ahol dohányt és újságot árultak. A kávéházakban elolvasott újságokon és folyóiratokon kívül, amit megvásárolt, azt itt, ebben a kis kioszkban vehette. Az nem ismeretes, hogy a számtalan olcsó és hitvány lap közül pontosan melyeket olvasta. Ezek egyike minden bizonnyal az Ostara nevet viselő fajgyűlölő folyóirat lehetett. 395 Az 1905-ben indult lap Jörg Lanz von Liebenfels (valódi neve egyszerűen Adolf Lanz volt) kiugrott cisztercita szerzetes szokatlan, torz és hibbant képzelgéseit tartalmazta. 396 Később „Új Templomos Rend” néven, Lanz maga is szerzetesrendet alapított (felvértezve a misztikus jelek és jelképek sokaságával, beleértve a svastikát, a horogkeresztet is) a Duna Linz és Bécs közötti szakaszának egy festői részén lévő várromban, a Burg Werfensteinben. Lanz Guido von List ideológiai nyomdokait követte (a „von”-t csak azért tette a neve elé, hogy ezzel is az „árja uralkodó osztályhoz” tartozását jelezze), aki írásai sokaságával kiérdemelte a guru címet a világuralomra hivatott árja-német felsőbbrendűség kultikus megszállottjai körében. List hozzájárult az ősi hindu jelképrendszerben a Napot jelképező horogkereszt „Legyőzhetetlen”, a „Német Hős”, a „Mindenkinél Erősebb” értelmezésben történő népszerűsítéséhez is.397 Hitler biztosan ismerte Lanz eszméit.398 Lanznak – aki szintén lelkes híve volt Schönerernek – sikerült a majdnem lehetetlent is megvalósítania, amikor List ütődött elméleteit egy fokkal tovább fejlesztette. Lanz és lelkes hívei egy homoszexuális képzet megszállottjaiként vallották, hogy manicheus küzdelem folyik a hősi és kreatív „szőke” faj és a sötét ragadozó „emberállat” faj között, melynek hímjei állati gerjedelemmel és bestiális ösztönnel vadásznak a „szőke nőkre”, lezüllesztik és megsemmisítik az emberiséget és kultúráját. Lanz Ostarában megadott receptje szerint a modern világ gonoszsága ellen és a „szőke faj” uralmának visszaállításért a faji tisztaság helyreállításával és a faji küzdelemmel lehet felvenni a harcot, 399 mely magába foglalja az alacsonyabb rendű fajok rabszolgasorba vetését, kényszer-sterilizációját, sőt megsemmisítését is, a megrontás eszközeinek a szocializmusnak, a demokráciának és a feminizmusnak a szétzúzását, és az árja asszonyok feltétel nélküli engedelmességét férjeikkel szemben.400 Ez az elmélet egyetlen jelszóban „Világ szőkéi és kékszeműi, egyesüljetek!” csúcsosodott ki. 401 Kétségkívül vannak közös elemek Lanz nőgyűlölő, rasszista bandájának bizarr fantáziája és az SS által a II. világháború során a gyakorlatban is megvalósított faji kiválasztásprogramja között. Az viszont még kétséges, hogy Lanz elképzelései közvetlen hatást gyakoroltak volna Himmler SS-ére. Nem látszik megalapozottnak Lanz azon törekvése sem, hogy kisajátítsa annak a személynek a helyét a történelemben, aki „az ötleteket adta Hitlernek”. 402 Általában adottnak veszik, hogy Hitler az Ostorát olvasta vagy bizonyos fokig a hatása alatt állt. 403 A Mein Kampfban az antiszemitizmushoz való „megtéréséről” írva Hitler megemlíti – időpont nélkül –, hogy olvasgatni kezdett a témáról és:

  „Néhány hellerért megvettem életem első antiszemita brosúráját. Sajnos ezek az írások abból a feltételezésből indultak ki, hogy az olvasó bizonyos fokig járatos a zsidókérdésben. Ráadásul a hangvételük is olyan volt, hogy ostoba és meglepően tudománytalan érvelésük miatt ismét kétségek kezdtek ébredni bennem. Hetekig nem foglalkoztatott a dolog, sőt egyszer az is előfordult, hogy egy hónapig nem érdekelt a téma. Az egész ügyet gyalázatosnak, a vádakat súlyosnak tartottam, s gyötört a félelem, hogy vajon nem vagyok-e igazságtalan. Ez nyugtalanított és elbizonytalanított.”404  

Könyvének ebben a részében Hitler nem nevezi nevén a brosúrát, ami feltételezni engedi, hogy nem egy, hanem több fajtát is olvasott belőlük, így kétségessé válik az is, hogy az Ostara volt az, ami ilyen élénken felkeltette érdeklődését a „zsidókérdés” iránt. Az Ostara inkább a fajelméletre és nem az antiszemitizmusra összpontosította figyelmét, mely csupán alárendelt szerepet játszott a témában. 405 A perdöntő bizonyíték, hogy Hitler is az Ostara olvasótáborához tartozott, csak a háború után készült Lanz-interjú során került napvilágra, amikor Lanz állította, hogy még azokból az 1909-es, felberstrassei időkből emlékszik Hitlerre, amikor személyesen is találkoztak, s Hitler kérte tőle a folyóirat korábban megjelent számait. Hitler abban az időben olyan ágrólszakadtnak látszott, folytatta Lanz, ezért ingyen nekiadta a korábbi számok példányait, sőt még 2 koronát is adott neki, hogy haza tudjon utazni. 406 Az állítólagos találkozó után jó negyven évvel készült interjú során nem tették fel a kérdést, hogy Lanz vajon honnan tudhatta, hogy az a fiatalember éppen Hitler volt, amikor a diktátort jó tíz év választotta el még attól is, hogy Münchenben helyi hírességgé váljon.407 A háború után készült interjúk közül egy másik is azt látszik igazolni, hogy Hitler az Ostara olvasótáborához tartozott. Josef Greiner, a Hitler bécsi éveiről szóló számos kitalált „történet” szerzője könyvében ugyan nem említi az Ostarát, de amikor később, az 50-es évek közepén erről kérdezték, akkor „emlékezett”, hogy Hitlernek egy egész kötegnyi volt ebből a brosúrából, amikor 1910 és 1913 között a férfiszálláson élt és egy Grill nevezetű, volt katolikus pappal szemben (aki egyáltalán nem is szerepel a könyvében) heves vitákban védelmezte Lanz fajelméletét.408 A harmadik tanú, egy Elsa Schmidt-Falks nevű volt náci funkcionárius volt, aki hallotta, hogy Hitler a homoszexualizmussal kapcsolatban Lanzot és az Ostarát említette, amikor Lanz műveinek betiltásáról volt szó (arra sincs semmi bizonyíték, hogy a folyóiratot betiltották volna). 409 Nagyon valószínű, hogy a bécsi újságosstandokon abban az időben megtalálható nagy mennyiségű, fajgyűlölő szennyirodalom mellett Hitler az Ostarát is olvasta. Biztosak viszont nem lehetünk benne. 410 Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy ha olvasta, akkor el is hitte az olvasottakat. Legelső, ismert, I. világháborút követően tett antiszemita kijelentésében nyoma sincs Lanz zavaros fajelméletének. 411 Később gyakran tanújelét adta, hogy mennyire lenézi a völkisch szektákat és a német kultusz szélsőségeseit. 412 Az eddigiek alapján, ha figyelmen kívül hagyjuk Elsa SchmidtFalk erősen kétségbe vonható állítását, Hitler soha meg sem említette Lanz nevét. A náci rezsim nemcsak hogy nem dicsérte ezt a hóbortos osztrák fajgyűlölőt, hanem azzal vádolta, hogy „titkos doktrínáival meghamisította a fajelmélet gondolatát”.413 Amikor Hitler anyagi forrásai már majdnem teljesen kimerültek, és 1909 augusztusának közepén a Felberstrasséről el kellett költöznie a még szegényesebb Sechshauserstrasse 58. szám alá, akkor egészen biztos, hogy nem tartozott Lanz von Liebenfels odaadó hívei közé.414 Zsidóellenes sem volt, bár kétségkívül már akkor is Schönerer nézeteit vallotta, és nem valószínű, hogy a világ bajaira a faji megkülönböztetésben és az antiszemitizmusban találta volna meg az orvosságot. Hitler nem egészen egy hónapig tartózkodott a Sechshauserstrassén. Mikor 1909. szeptember 16-án távozott szálláshelyéről, akkor nem töltötte ki a rendőrség által megkövetelt űrlapot, nem hagyta meg a következő címét, és valószínűleg a bérleti díjat sem fizette ki. 415 Az elkövetkező hónapok során Hitler megtanulta, hogy mi a szegénység. Későbbi visszaemlékezéseiben nem túloz, amikor 1909 őszét „végtelenül nehéz időszakként” emlegeti. 416 Minden pénze elfogyott. Gyámjának biztosan megadott egy címet, hogy hova küldje a havi 25 korona árvasági ellátmányát, de ez szinte még az éhenhaláshoz is kevésnek bizonyult. 417 1909 nedves és hideg őszén valóban nyomorúságos körülmények között élt, amíg az időjárás engedte, a szabadban aludt, s amikor a hideg fedél alá kényszerítette, akkor valami olcsó helyen tölthette az éjszakáit. 418 Reinhold Hanisch nem sokkal később ismerte meg Hitlert, aki – Hanisch elmondása szerint – egy Kaiserstrassén lévő, olcsó kis kávéházban töltötte az éjszakáit. 419 Később, november folyamán, egy ideig – állítólag – a Simon-Denk-Gasse 11. szám alatt tartózkodott, de ez nem valószínű. Erősen kétséges ugyanis, hogy ekkor már lett volna annyi pénze, hogy rendszeres lakbért fizessen; ráadásul ez a hely

meglehetősen távol is esett megszokott mozgáskörzetétől, a környéket elég jómódú, középosztálybeli emberek lakták, és semmi hivatalos bizonyíték nem maradt fent arról, hogy Hitler valóban ott is lakott volna. 420 Hitler eddigi élete mélypontjára süllyedt. Nem sokkal 1909 karácsonya előtt a sovány, lerongyolódott, mocskos, tetvektől nyüzsgő ruhát viselő, sajgó lábú Hitler is azoknak a céltalanul vergődő, hánykolódó emberi roncsoknak a társaságához csatlakozott, akik a schönbrunni palotától nem messze, Meidlingben lévő, újonnan létesített éjjeli menedékhelyen találtak otthont maguknak. 421 A proletariátus soraiba való lesüllyedéstől rettegő kispolgár sorsa beteljesedett.422 A húszéves, magát művészzseninek tartó fiatalember részévé vált a társadalom legalján lévő lezüllött csavargók és részegesek társaságának. Ekkor találkozott Reinhold Hanischsal, akinek visszaemlékezései – ha időnként kétségeket is ébresztenek – fényt derítenek Hitler bécsi tartózkodásának következő szakaszára. 423 A „Fritz Walter” álnéven élő Hanisch eredetileg a Szudétaföldről érkezett, és számos, kisebb vétsége miatt a rendőrség nyilvántartásában is szerepelt. Szakmája szerint állítólag műszaki rajzoló volt, de a valóságban több helyen is háziszolgaként és alkalmi munkásként tengette életét, miközben Berlinből elindulva becsavarogta Németországot, s végül Bécsben kötött ki. 424 Egy őszi estén a menedékhely hálótermében összeakadt a nyomorúságos külsejű, kék kockás, rongyos ruhát viselő, fáradt, éhes, fájós lábú Hitlerrel, megosztotta vele maradék kenyérkéjét, s a minden német dologért maradéktalanul lelkesedő fiatalembernek Berlinről mesélt.425 Az éjjeli menedékhelyen huzamosabb ideig nem lehetett tartózkodni. Lehetőséget adott a fürdésre vagy zuhanyozásra, a ruhanemű fertőtlenítésére, a betérők kaptak egy tányér levest és egy szelet kenyeret, valamint egy ágyat a hálóteremben. Nappal a bentlakóknak el kellett hagyni a szálláshelyet és magukról kellett gondoskodniuk. A szánalmas állapotban és depressziós hangulatban lévő Hitler reggelenként a többi nincstelennel együtt elbandukolt a közeli Gumpendorferstrassén lévő apácazárdába, ahol a nővérek levest osztogattak. Idejüket napközben általában nyilvános melegedőhelyeken töltötték, vagy megpróbáltak egy kis pénzt keresni. Hanisch elvitte Hitlert magával havat lapátolni, de télikabát nélkül azt sem bírta sokáig. 426 A Westbahnhofon csomaghordónak is ajánlkozott, de külseje miatt csak nagyon kevesen vették igénybe szolgálatait. 427 Erősen kétséges, hogy bécsi tartózkodása alatt végzett volna bármi más, kétkezi munkát. Míg tartott a pénze, addig a munka gondolata meg sem fordult a fejében. 428 Amikor a legnagyobb szüksége lett volna pénzre, akkor pedig már nem volt abban a fizikai állapotban, hogy munkát vállalhatott volna.429 Később, amikor képek eladásával akartak egy kis pénzt összekaparni, akkor még „üzlettársa”, Hanisch is elvesztette türelmét Hitler naplopása és lustasága miatt. 430 A Mein Kampfban leírt történet, mely szerint a szakszervezetekről a nyomorúságos munkakörülményeken és rossz bánásmódon keresztül egy építkezésen szerzett ismereteket, minden bizonnyal a fantázia terméke. 431 Hanisch mindenesetre soha nem hallotta ezt a történetet Hitlertől, és később sem hitte el a dolgot. 432 A „legenda” valószínűleg a Hitler bécsi tartózkodásának idején megszokott, szocialista-ellenes propagandából táplálkozik. 433 Hanischnak időközben a fizikai munkánál jobb ötlete is támadt. Hitler mesélt neki a múltjáról, majd Hanisch unszolására – minden bizonnyal tanulmányaira hivatkozva – családjához fordult pénzért. 434 Nem sokkal később egy fejedelmi összeget, 50 koronát kapott – egészen biztosan – Johanna nénikéjétől. Egy állami zálogházban vett is magának azonnal egy télikabátot.435 Hosszú kabátja, zsíros kalapja, félretaposott cipője, lenőtt haja és sötét, borostás arca még csavargótársainak a figyelmét is felkeltette. Az angol–búr háborúban a búrok vezetője után „Ohm Paul Krügernek” keresztelték el.436 A nagynénitől ajándékba kapott pénz már szebb idők fényét vetette előre. Most már meg tudta venni az alapanyagot ahhoz, hogy elkezdjék üzleti vállalkozásukat, amit Hanisch megálmodott. Amikor meghallotta, hogy barátja festeni is tud – Hitler azt mondta neki, hogy a Képzőművészeti Akadémiára járt –, akkor azt javasolta, hogy fessen bécsi városképeket, amiket ő aztán elad s a bevételen majd megosztoznak. Hanisch zűrzavaros beszámolójából nem derül ki, hogy ez az üzleti kapcsolat az éjjeli menedékhelyen jött létre, vagy pedig azután alakult ki közöttük, mindenesetre Hitler 1910. február 9-én elköltözött a város északi részén lévő, higiénikusabb férfiszállásra. Az viszont biztos, hogy nagynénje ajándékával, a Meldemanstrasséra történt elköltözésével és a Hanischsal létesített üzleti kapcsolat után Hitler már túl volt a nehezén. 437 A meidlingi éjjeli menedékhely után a férfiszállás Hitler számára nagy lépést jelentett előre. A szállás mintegy 500 lakóból álló közönsége nem lezüllött csavargókból tevődött össze, hanem meglehetősen vegyes társaságot alkotva olyan hivatalnokokból, sőt egyetemi előadókból, nyugdíjas katonatisztekből állt, akiknek anyagi helyzete megromlott, vagy pályafutásuk egy nehezebb szakaszát élték, munkát vagy valami ideiglenes elfoglaltságot kerestek, családjuk nem volt, s nem tudtak éppen hova hazamenni. A férfiszállás az éjjeli menedékhelynél néhány évvel korábban magánemberek (több gazdag zsidó család) adakozásából épült, valami minimális magánéletre is lehetőséget

biztosított, s a szállásért éjszakánként mindössze 50 hellert kellett fizetni. Minden lakónak külön, apró kis szobája volt, melyet napközben ugyan el kellett hagyni, de többé-kevésbé korlátlan ideig lehetett bérelni. Volt az épületben egy kis kantin is, ahol ennivalót és alkoholmentes italokat lehetett vásárolni, a konyhában pedig mindenki főzőcskézhetett is magának. A bentlakóknak mosdók, és személyes holmijaik tárolására zárható szekrények álltak rendelkezésre; az alagsorban fürdőszobák, cipész-, szabó- és fodrászműhely, mosoda és tisztító is volt; a földszinten egy kis könyvtár, az első emeleten társalgók és olvasószobák kaptak helyet, ahol nyugodtan lehetett olvasgatni az újságokat. A lakók többsége napközben nem tartózkodott az épületben, de egy tizenöt-húsz főből álló csoport, melynek tagjait főképpen az alsó középosztály soraiból kikerült „intelligencia” alkotta, rendszerint a „dolgozószobában” vagy az „írószobában” gyűlt össze, s furcsa dolgokkal, hirdetések festésével, borítékok címzésével és hasonlókkal foglalkozott.438 Hanisch és Hitler is itt ütötte fel a sátorfáját. Hanischra az a szerep hárult, hogy a környező kávéházakban és kocsmákban eladja Hitler többnyire levelezőlap méretű festményeit. A képkeretezőknél és kárpitosoknál is felvevőpiacra talált, akik valamire fel tudták használni ezeket az olcsó illusztrációkat. A kereskedők többsége, akikkel tisztességesen lehetett üzletelni és átvették az elkészült képeket, zsidó volt. Hanisch elmondása szerint Hitlernek az volt a véleménye, hogy a zsidók jobb üzletemberek és megbízhatóbb vásárlók is, mint a „keresztény kereskedők”. 439 A későbbi események tükrében és azzal a saját állításával összevetve, hogy antiszemitizmusa kialakulásában milyen fontos szerepet játszott életének bécsi időszaka, még figyelemreméltóbb, hogy legfontosabb üzleti partnere ebben a kis vállalkozásban (Hanischon kívül) egy Josef Neumann nevű zsidó volt, akivel Hitler – minden jel szerint – még baráti viszonyba is került. 440 Hitler minden képét másolta valahonnan, sorra járta a múzeumokat és galériákat, hogy megfelelő témát találjon festményeihez. Nagyon lusta volt, és Hanischnak állandóan munkára kellett ösztökélnie, mert általában hamarabb túladott a képeken, mint ahogy Hitler elkészült velük. A norma általában naponta egy kép volt, s Hanisch úgy emlékezett, hogy 5 korona körüli összegért adta el darabját, s a kapott összeget megfelezte Hitlerrel. Szerényen mindketten meg tudtak élni ebből a kis üzletelésből. 441 A politika állandó téma volt a férfiszállás olvasószobájában, s az indulatok felfokozódásával a viták is fellángoltak. Hitler nagy lelkesedéssel vett részt ezekben. 442 A szociáldemokraták ellen intézett heves kirohanásai néha problémákat is okoztak néhány lakótársának. 443 Tudták róla, hogy lelkes híve Schönerernek és Karl Hermann Wolfnak (a „szudétaföldi” bázissal működő Német Radikális Párt alapítójának és vezérének). 444 Lueger eredményeiről is lelkesen áradozott.445 Amikor éppen nem a politikáról tartott előadást, akkor lakótársai előtt – akár érdekelte őket, akár nem – Wagner muzsikájáról és a Gottfried Semper tervezte bécsi épületek nagyszerűségéről szónokolt. 446 Ezeken az olvasótermi „viták”, akár politikáról, akár művészetről esett is szó, már több, mint elégségesek voltak ahhoz, hogy Hitlert elvonják a munkától. 447 A nyár közeledtével Hanischt egyre jobban bosszantotta, hogy Hitler nem tud lépést tartani a megrendelésekkel. 448 Hitler azt állította, hogy egyszerűen képtelen megrendelésre dolgozni, a munkához megfelelő hangulatba kell kerülnie. Hanisch azt vetette a szemére, hogy csak akkor hajlandó festeni, ha az ínség már az ajtajukon dörömböl. 449 Júniusban, egyik festményének sikeres eladását követően Hitler Neumann társaságában még néhány napra el is tűnt a férfiszállásról. Hanisch szerint Hitler és Neumann bécsi városnézéssel és múzeumlátogatással töltötte az idejét.450 Sokkal valószínűbb, hogy inkább külön „üzleti” terveik voltak, melyek gyorsan kudarcot is vallottak, majd egy gyors látogatást tettek Waldviertelben, hogy megpróbáljanak egy kis pénzt kicsikarni Johanna néniből.451 Hitler és a férfiszálláson lévő cimborái készek voltak mindenféle kótyagos tervbe belevágni – ezek egyike a hajnövesztő csodaszer volt –, ami egy kis pénzkereseti lehetőséggel kecsegtetett. 452 Bármi is volt rövid távollétének oka, öt nap múlva üres zsebbel tért vissza a férfiszállásra és a Hanischsal folytatott üzleteléshez. Kapcsolatuk ezután egyre feszültebbé vált, s a vita végül is Hitlernek a parlament épületéről festett, a szokásosnál valamivel nagyobb méretű képe miatt robbant ki közöttük. Hitler egy közvetítőn – egy, szintén a férfiszálláson lakó, Siegfried Löffner nevű zsidó kereskedőn – keresztül azzal vádolta meg Hanischt, hogy magának tartotta meg a képért kapott állítólagos 50, és a vízfestékért felvett 9 koronát. Az ügyet rendőrségre vitték, s Hanischt a Fritz Walter álnév használatáért néhány napi börtönbüntetésre ítélték. Hitler soha nem kapta meg az összeget, ami érzései szerint járt volna neki a képért.453 Hanisch eltűnése után Hitler közel kétéves tevékenységét is szinte teljes homály borítja. Újból csak 1912–13-ban tűnik fel, most már törzstagnak számít a férfiszálláson, és saját csoportjának, az írószobát elfoglaló „intelligenciának” egyik központi figurája.454 Már messze túljutott az 1909-es, éjjeli menedékhely jelentette mélyponton, de még mindig céltalanul ődöngött a világban.455 Szerény kis jövedelemhez is jutott a Karlskirchéről és Bécs óvárosáról készített

képeinek eladásából.456 Egyszerű életmódjának köszönhetően kiadásai is csekélyek voltak. 457 A férfiszálláson nagyon szerényen élt, olcsón étkezett, nem ivott, cigarettára is csak ritkán gyújtott rá, az egyedüli luxus, amit megengedett magának, az volt, hogy néha vett egy állóhelyre szóló belépőt az Operába (az ott szerzett élményeiről aztán órákig szónokolt a társalgó „intellektueljeinek”). 458 A megjelenésére vonatkozó leírások eléggé ellentmondásosak. A férfiszállás egy másik lakójának emlékei szerint Hitler erősen elnyűtt ruhát viselt, ápolatlan volt, hosszú, szürkés, kirojtosodott ujjú felöltőt, viharvert, régi kalapot, lyukakkal teli nadrágot és újságpapírral kitömött cipőt hordott. Haja még mindig a válláig ért, és bozontos, gondozatlan szakállt viselt. 459 Ez a személyleírás egybeesik azzal, amit Hanisch adott róla, bár nem jelölte meg pontosan az időpontot, de a beszámoló tartalmából az 1909–10-es évekre lehet következtetni.460 Jacob Altenberg, a férfiszállás egy másik, szintén zsidó műkereskedő lakója szerint viszont Hitler a későbbi időszakban már nem viselt szakállt, arcát simára borotválta, haját levágatta és rendben tartotta, ruhája viseltes, de tiszta volt.461 Ha adottnak vesszük, amit Kubizek írt arról, hogy 1908-as együttlétük alatt Hitler mennyire ügyelt a személyes higiéniára, Altenberg beszámolója igazabbnak tűnik, mint azé a névtelen ismerősé, aki az utolsó időszakban együtt lakott vele a Meldemannstrassén. Bármilyen is volt a megjelenése, Hitler aligha folytathatott olyan életstílust, mint akinek váratlanul az ölébe hullott a szerencse, ami egy tömegszállás lakója számára valóban a megváltást jelentette volna. Márpedig hosszú időn keresztül ez a mendemonda járta róla. Azt állították – bár az állítás nem bizonyítékokon, csak találgatásokon alapult –, hogy 1910 végén Hitler egy jelentősebb összeghez, a Johanna néni megtakarításait jelentő mintegy 3800 koronához jutott.462 A háború utáni kutatások szerint Johanna 1910. december 1-jén ezt az összeget vette fel a bankból, majd mintegy négy hónap múlva végrendelet nélkül elhalálozott. 463 A feltételezések szerint ez az összeg Adolfhoz került. Ezt megerősíteni látszik az a körülmény is, hogy féltestvére, a még mindig Paula gondját viselő Angela nem sokkal később, 1911-ben, az eddig a két gyerek között egyenlő arányban megosztott árvaellátmányt teljes egészében magának követelte. Adolf, aki „művészeti tanulmányai során jelentősebb összegeket kapott nagynénjétől, Johanna Pölzltől”, elismerte, hogy képes önállóan fenntartani magát, kénytelen volt lemondani az eddig a gyámján keresztül kapott havi 25 korona ellátmányról.464 Mint ahogy már korábban is említettük, a Hitler család háztartási könyve világosan arról tanúskodik, hogy Adolf, az apróbb ajándékokat leszámítva, 1907-ben egy 924 koronás kölcsönt – lényegében ajándékot – kapott „Hani tantétól”, mely az első évben biztosította számára Bécsben a viszonylag kényelmes életet.465 Bármi is történt Johanna néni pénzével, arra nincs semmi bizonyíték, hogy az Hitlerhez került volna. A havi 25 koronás árvaellátmány elvesztése minden bizonnyal komoly jövedelemkiesést jelentett a számára. 466 Bár élete a férfiszálláson a képek forgalmazásának köszönhetően stabilizálódott, de – úgy tűnik – Hitler továbbra is zaklatott életet élt. Mint ahogy találóan megjegyezték, őt még mindig „jobban fenyegette a fennálló társadalmi rend, mint amilyen fenyegetést ő jelentett a társadalmi rend számára”. 467 Elégedetlen volt – saját bevallása szerint is – „dilettáns” képeinek a minőségével, és még mindig úgy érezte, hogy meg kellene tanulnia festeni. Úgy tűnik, 1910-ben még mindig azzal a tervvel kacérkodott, hogy ismét megpróbál bejutni a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, de ebből aztán semmi sem lett, így keserűsége és dühe továbbra sem csillapodott. 468 Karl Hanisch – aki közel azonos hangzású neve miatt mindig gondosan ügyelt arra, hogy elhatárolja magát Hanischtól, akiről nem sok jót hallott – 1913-ban ismerte meg Hitlert. Az 1930-as években a NSDAP levéltára számára készített visszaemlékezéseiben Hitlert tudatosan mindig a legkedvezőbb fényben igyekszik feltüntetni, s így egy viszonylag elfogadható kép alakul ki Hitler férfiszálláson töltött időszakának utolsó szakaszáról. Hanisch leírása szerint a vékony testalkatú, rosszul táplált, beesett arcú, kopott ruhát viselő Hitlernek állandóan a szemébe lógott a haja. Ritkán hagyta el a férfiszállást, s mindennap ugyanott, az ablak melletti, hosszú, tölgyfa asztal végén foglalt helyet a társalgóban, s állandóan rajzolt vagy festett valamit. Mindenki tudomásul vette, hogy az az ő helye, és ha egy új lakó megpróbálta azt elfoglalni, akkor a többiek azonnal figyelmeztették, hogy „az a hely foglalt. Herr Hitler szokott ott ülni.” 469 A társalgó törzsközönsége különc, művésztípusnak ismerte. Később maga is azt írta, hogy „akik abban az időben ismertek, azt hiszem, hogy egy kicsit excentrikusnak tartottak”. 470 Senki nem feltételezte róla, hogy festőtudományán kívül egyéb különleges tehetséggel is rendelkezik. Bár tiszteletnek örvendett jegyezte meg Hanisch, de mindig megtalálta a módját a távolságtartásnak és „senkit sem engedett túlságosan közel magához”. Visszahúzódó természetű volt, s vagy valami könyvbe, vagy saját gondolataiba merült. Tudták róla azt is, hogy elég lobbanékony természetű. Indulatai bármikor fellángolhattak, különösen a társalgóban oly gyakori politikai viták során. Mindenki tudta, hogy Hitlernek határozott véleménye van a politikai kérdésekről. Amikor egy ilyen téma felmerült, akkor általában nyugodtan ült, néha közbevetett egy-egy furcsa megjegyzést, de tovább folytatta a rajzolgatást. Ha az elhangzottak miatt kivételt tett,

akkor általában felugrott a helyéről, az asztalra csapta a kezében tartott ceruzát vagy ecsetet, s nagy hévvel és határozottan kezdte kifejteni álláspontját. Néha az is előfordult, hogy társai értetlenségét látván be sem fejezte mondanivalóját, csak indulatosan legyintett egyet s folytatta a festést. Általában két téma váltott ki belőle agresszív viselkedést: a jezsuiták és a „vörösök”, akiknek kezeiről – mint ez köztudott volt – kellemetlen tapasztalatokat szerzett.471 A zsidók elleni kirohanásait nem is említették. A jezsuitákkal szembeni ellenszenve arról tanúskodik, hogy korábbi, Schönerer antikatolicizmusa iránti lelkesedésének parazsa még mindig tovább izzott a hamu alatt, bár Schönerer mozgalma ekkor már gyakorlatilag összeomlott.472 A szociáldemokraták iránti gyűlölet ekkor már régóta élt benne. A Mein Kampfban leírt saját története szerint – ami, mint ahogy már jeleztük is, minden bizonnyal kitaláció volt – gyűlölete még azokból az időkből származott, amikor rövid ideig egy építkezésen dolgozott, ahol a szociáldemokrata munkásoktól állítólag bántalmazást és fenyegetéseket kellett elszenvednie azért, mert visszautasította politikai nézeteiket és nem volt hajlandó belépni a szakszervezetbe.473 Ha Hitler élete mélypontján, vagy később a férfiszálláson fizikai bántalmazást szenvedett volna, akkor erről biztosan beszélt volna cimboráinak is, hiszen soha nem csinált titkot a szociáldemokratákkal szemben már akkor is táplált ellenséges érzéseiből. Ennek ellenére a később Hitlerrel kapcsolatos emlékeket felidézők közül senki sem emlékszik erre a történetre Josef Greineren kívül, akinek beszámolója merő képzelgés és nem más, mint a Mein Kampfban szereplő történet részleteiben is kidolgozott, megszépített változata.474 Hitler erős pángermán nacionalizmusán kívül nem is szükséges más magyarázatot keresni a szociáldemokraták internacionalizmusa iránt táplált gyűlöletére. A Franz Stein-féle pángermán „munkásmozgalom” radikális, nacionalista propagandája, a „szociáldemokrácia rémtettei”, a „vörös terror” elleni ismételt kirohanások, valamint a cseh munkások ellen folytatott szélsőséges agitáció volt az a „szocializmus”, melynek eszméit Hitler magába szívta. 475 Gyűlöletének egy másik, mélyebb rétegekben fekvő forrása lehetett az is, hogy Hitler társadalmilag és kulturális téren kifejezetten felsőbbrendűnek érezte magát a szociáldemokrácia által képviselt és megjelenített munkásosztálynál. 476 „Nem is tudom, hogy mi borzasztott el abban az időben”, írta később az „alacsonyabb néposztályok képviselőivel” fenntartott kapcsolatairól: „társaim nyomora, erkölcsi vagy etikai durvaságuk, vagy intellektuális fejlettségük alacsony szintje.”477 A Mein Kampfban ezzel kapcsolatban a következőket írta:   „Fiatal koromban polgári környezetben nőttem fel, s ennek vajmi kevés köze volt a kifejezetten kétkezi munkásokhoz… A polgárság és a fizikai munkások közötti szakadék néha mélyebb, mintsem azt gondolnánk. A szembenállás oka… annak a társadalmi csoportnak a félelmében rejlik, mely nemrégiben emelkedett a fizikai munkát végzők szintje fölé, hogy ismét visszacsúszik a régi, lenézett osztályába, vagy azzal azonosítják. Ehhez számos esetben még hozzá kell adnunk az alacsonyabb osztály kulturális nyomorával és társadalmi érintkezésének otrombaságával kapcsolatos, riasztó emlékeket is. Bármilyen jelentéktelen is a polgárság társadalomban elfoglalt helyzete, mégsem tud elviselni semmilyen kapcsolatot ennek a túlhaladott fejlődési fokozatnak az életével és kultúrájával.” 478  

Bár Hitler beszámolója a szociáldemokratákkal lezajlott első összecsapásáról erősen kétes hitelességű, végighúzódik rajta státusának tudatossága, különösképpen az olyan megjegyzésekben, mint az, hogy „ruházatomat többé-kevésbé rendben tartottam, beszédstílusom kulturált, viselkedésem visszafogott volt”. 479 Mint ahogy már említettük, míg Kubizekkel együtt volt, Hitler megjelenése és életstílusa minden volt, csak nem proletár jellegű. 480 Később, a férfiszálláson a társalgót látogató „intellektuelek” körében olyan „művészként” volt elkönyvelve, aki tartotta a három lépésnyi távolságot a szállás fizikai munkásaival. Figyelembe véve ezt a státustudatosságot, el lehet képzelni, milyen megalázottnak érezte magát 1909–10-ben, amikor a proletariátus szintjére történő lesüllyedés kemény valósággá vált. Attól akkor is nagyon messze állt, hogy bármilyen közösséget, szolidaritást vállaljon a munkásmozgalommal, sőt helyzete még jobban kiélezte az iránta táplált ellenséges érzéseit. Az éjjeli menedékhely filozófiáját nem a társadalommal és a politikával kapcsolatos elméletek, hanem a túlélésért folytatott harc, a „mindenki önmagáért” alapelv határozta meg.481 Hitler a Mein Kampfban hangsúlyosan említi azt a kemény harcot, melyet a „korábbi helyzetéből egy magasabb szintre emelkedett, felfelé törekvő” embernek a létért kell folytatnia, ami „megöl minden szánalmat” és megsemmisít „minden érzést azok nyomora iránt, akiket maga mögött hagyott”. 482 Ez egyben meg is magyarázza bécsi évei alatt tanúsított állítólagos érdeklődését a „szociális kérdések” iránt. Attól nagyon távol állt, hogy együtt érezzen a nyomorgókkal és a hátrányos helyzetben lévőkkel, de mélyen gyökerező felsőbbrendűségi érzéséből fakadóan bűnbakot keresett, hogy megmagyarázza saját társadalmi hanyatlását és lesüllyedését. „Amikor a szociális kérdések

okozta szenvedések a látókörömbe kerültek”, írja „akkor nem éreztem késztetést, hogy azokat különösen »tanulmányozzam«, hiszen mindezt a saját bőrömön éreztem.” 483 Hitler szociáldemokráciáról alkotott nézeteit is személyes tapasztalatai alakították. Nemcsak gyűlölte a szociáldemokráciát, hanem félt is tőle. Már korábban említettük, milyen nyugtalanságot váltott ki belőle a bécsi utcán felvonuló munkások „gigantikus emberi sárkányának” látványa. 484 A szociáldemokráciában érzett fenyegetés mély nyomokat hagyott benne, s így „értette meg a fizikai terror fontosságát”. 485 Hitler státustudatosságából fakadó kellemetlen érzéseit és a szociáldemokráciáról szerzett személyes tapasztalatait, amit valójában inkább ösztönös gyűlöletnek lehetne nevezni, még az is tovább erősítette, hogy szenvedélyesen falta a kérdést egyoldalúan bemutató olvasmányokat. Kétséges, hogy egyetlen komoly, elméleti könyvet is elolvasott volna. A marxizmusról szóló ismereteinek jelentős részét valószínűleg az olyan szociáldemokrata írásokból szerezte, mint amelyek az általa olvasott Arbeiterzeitungban vagy a nacionalista és polgári, antimarxista sajtóban megjelentek. 486 Bármennyire is beleivódott, nem valószínű, hogy bécsi időszakának végén Hitler viszolygása a szociáldemokráciától túlmutatott volna a Schönerer-féle pángermán nacionalizmuson. A nyomorról és a lecsúszásról első kézből szerzett saját, keserű tapasztalataiból fakadó radikalizmusa még csak erősítette azt az álláspontját, mellyel a nemzetközi szocializmust – mint megoldást – kategorikusan elutasította. Figyelmen kívül lehet hagyni Hitlernek azt a Mein Kampfban megfogalmazott állítását, mely szerint a szociáldemokráciával szemben érzett, erre az időszakra kialakult gyűlölete már az antiszemitizmussal és a fajelmélettel is párosult, s ez határozott, később is változatlan „világnézetet” alakított ki benne.

V. Miért és hogyan alakult ki Hitler megrögzött és kóros antiszemitizmusa, mely első, 1919-ben megjelent, rövidke politikai értekezésétől kezdve végigvonul benne az 1945-ben a berlini bunkerben megfogalmazott végrendeletéig? Magától értetődő a kérdés fontossága, hiszen beteges gyűlölete formálta azt a politikát, mely a zsidók millióinak meggyilkolásához vezetett. A válasz sokkal kevésbé világos, mint szeretnénk. Az igazat megvallva, nem tudjuk biztosan, hogy Hitler miért, sőt azt sem, hogy mikor vált megszállott antiszemitává. A Mein Kampf néhány közismert és döbbenetes részletében fogalmazza meg saját változatát. Állítása szerint Linzben még nem volt antiszemita. Bécsbe érkezve eleinte idegenkedett az ottani antiszemita sajtótól. A sajtótermékek többségének a Habsburg-udvarral és a német császárral szemben megengedett gyalázkodó és mocskolódó hangneme fokozatosan az antiszemita Deutsches Volksblatt által képviselt „tisztességesebb” és „gusztusosabb” irányvonal elfogadására késztette. Karl Lueger „minden idők legnagyobb német polgármestere” iránt tanúsított egyre növekvő csodálata hozzásegítette ahhoz, hogy megváltozzon a zsidókról alkotott véleménye – „ez volt életem legnagyobb változása” –, és így két év (más beszámolók szerint egyetlen év) alatt ez az átalakulás le is zajlott benne. 487 Mindössze egyetlen konkrét esetet ír le, mely rányitotta a szemét a „zsidókérdésre”.   „Egyszer, amikor a Belvárosban sétálgattam, felfigyeltem egy fekete, loknis hajfürtöket és fekete kaftánt viselő jelenségre. Ez egy zsidó lenne? – tettem fel magamnak a kérdést. Linzben mindenesetre nem így néztek ki. Titkon és óvatosan figyelni kezdtem, de minél tovább bámultam az idegen arcot, minél alaposabban szemügyre vettem a vonásait, egyre inkább egy másik kérdés kezdett bennem kialakulni. Ez egy német lenne?”488  

A találkozást követően, folytatta Hitler, elkezdte vásárolni az antiszemita brosúrákat. Most már látta, hogy a zsidók „nem egy más felekezethez tartozó németek, hanem külön emberfajtát képviselnek”. Ezt követően Bécs is más színben tűnt fel előtte. „Bárhová is mentem, kezdtem észrevenni a zsidókat, s minél többet láttam belőlük, annál élesebben meg tudtam őket különböztetni a többi embertől.” 489 Ezek után, saját változatánál maradva, viszolygása is egyre fokozódott. Hitler szóhasználata a Mein Kampfban a tisztátalanságtól, a mocsoktól, a betegségektől való undorról árulkodik, melyet a zsidókkal kapcsol össze. 490 Újonnan kialakult gyűlöletét hamarosan összeesküvés-elméletté fejlesztette. A zsidókat összekapcsolta az általa észlelt gonoszságokkal: a liberális sajtóval, a kulturális élettel, a prostitúcióval és – ami a legfontosabb – a szociáldemokrácia vezető erejének tartotta őket. Ennek felismerésével „azonnal lehullt szememről a hályog”. 491 Minden, ami a szociáldemokráciával kapcsolatban állt – a pártvezetők, a parlamenti képviselők, a szakszervezeti titkárok, a

gyűlölködő marxista sajtó – azonnal zsidónak látszott. 492 Ez a „felismerés”, írta, igen nagy megelégedéssel töltötte el. A szociáldemokráciával szemben kialakult gyűlölete, a párt antínacionalizmusa most már a helyére került: a párt vezetését „szinte kizárólag idegenek tartották kézben”. „Csak most kezdtem igazán megismerkedni” – írta Hitler – „népünk megrontóival.”493 A marxizmust és a zsidóságot az általa a „marxizmus zsidó doktrínájának” nevezett fogalmon keresztül kapcsolta össze.494 Szemléletes beszámoló, de ezt nem erősítik meg a Hitler bécsi tartózkodását megvilágító egyéb források, sőt bizonyos vonatkozásban homlokegyenest ellent is mondanak neki. A Mein Kampf egyéb, önéletrajzi vonatkozású problémáitól eltekintve általánosan elfogadott az a vélemény, hogy Hitler bécsi tartózkodása alatt vált mániákus antiszemitává. Saját szavain kívül ezt az állítást igen kevés bizonyíték támasztja alá. A magyarázat végső soron az eshetőségek összevetésére korlátozódik. Kubizek elmondása szerint Hitler már Linzben is antiszemita volt. Hitler azon állításával szemben, mely szerint apja „kozmopolita szemlélettel” rendelkezett és az antiszemitizmust „kulturális elmaradottságnak” tartotta, Kubizek azt mondja, hogy Alois leondingi ivócimborái Schönerer támogatói közül kerültek ki, ezért ő is biztosan zsidóellenes volt. Említést tesz azokról a nyíltan antiszemita tanárokról is, akikkel Hitler a Realschuléban találkozott. Beszámol arról is, hogy egy kis zsinagóga mellett elhaladva Hitler állítólag megjegyezte: „Ennek nincs helye Linzben.” Kubizek szerint Bécs csak még radikálisabbá tette Hitler antiszemitizmusát, de az nem ott alakult ki benne. Véleménye szerint Hitler „már megrögzött antiszemitaként” érkezett Bécsbe. 495 Kubizek még két esetet hoz fel annak bizonyítására, hogy Hitlernek már a Bécsben együtt töltött időszak alatt is erős fenntartásai voltak a zsidókkal szemben. 496 Állítása szerint egy galíciai zsidóval való találkozás története azonos a Mein Kampf kaftános történetével, de ez, és úgy tűnik, egy másik történet is, mely szerint Hitler egyszer magával vitte egy zsinagógába, hogy ő is tanúja legyen egy zsidó esküvőnek, merő kitaláció.497 Érezhetően hamis Kubizeknek azon állítása is, hogy együttes bécsi tartózkodásuk során, 1908-ban, Hitler belépett az Antisemitenbundba, az Antiszemita Szövetségbe. 1908 előtt nem volt ilyen szervezet az Osztrák–Magyar Monarchiában.498 Kubizek Hitler korai antiszemitizmusára vonatkozó állításai általában nem meggyőzőek. Beszámolójának ezek a legkevésbé hiteles pontjai, melyek részben a Mein Kampfból származnak, részben pedig olyan kitalált eseteket tartalmaznak, melyek írásának első változatában nem is szerepelnek, s helyenként látványosan ellentmondanak a tényeknek. Háború után írt emlékirataiban Kubizek kínosan vigyázott arra, hogy elhatárolja magát barátja „zsidókérdésről” vallott, radikális nézeteitől. 499 Nagyon is megfelelt neki, ha azt hangsúlyozza, hogy Hitler már a linzi időktől kezdve gyűlölte a zsidókat. Valószínűleg azon állítása is téves, hogy Hitler apja (akit nem is ismert) kifejezetten antiszemita volt. Ahogy láttuk, Alois Hitler a pángermanizmusnak Schönerer híveinél egy mérsékeltebb formáját vallotta, mindig hűséges alattvalója volt Ausztria császárának, és teljesen egyetértett Felső-Ausztria meghatározó pártja, a Deutsche Volkspartei (Német Néppárt) politikájával, melynek tagjai közé zsidók is bekerülhettek.500 A hevesen antiszemita és radikális német nacionalista Schönerer mozgalmának Linz körzetében számos híve akadt, s kétségkívül Hitler tanárai között is voltak támogatói. Hitler iskolájában a csehekkel szemben táplált ellenséges érzelmekhez képest az antiszemitizmus viszonylag elhanyagolható szerepet játszott. 501 Későbbi visszaemlékezéseiben Hitler e tekintetben nem volt pontatlan, amikor Albert Speernek elmondta, hogy a „nemzetiségi problémát” már ismerte – ez alatt a csehekkel szemben az iskolájában táplált heves gyűlölködést értette –, de a „zsidóság jelentette veszély” csak Bécsben vált számára világossá. 502 Az ifjú Hitler, akit még Linzben magával ragadtak Schönerer eszméi, aligha siklott el észrevétlenül az eszméhez szervesen hozzátartozó kifejezett fajgyűlölő antiszemitizmus fölött. 503 Hitler fiatalságának Linzében viszont Schönerer támogatói körében az antiszemitizmus témája eltörpült a csehek elleni lármázás, a harsogó germanománia hangzavarában. Hitlert mindenesetre ez nem akadályozta meg abban, hogy levelezőlapon meleg szavakkal mondjon köszönetet, és egyik akvarelljével megajándékozza dr. Blochot, a zsidó orvost, aki édesanyát kezelte utolsó betegségében.504 Későbbi mélyen gyökerező, zsigereiből fakadó antiszemitizmusa teljesen más természetű volt. Linzi éveiben ez egészen biztosan nem így jelentkezett. Arra sincs bizonyíték, hogy Hitler határozottan antiszemita lett volna akkor, amikor Kubizekkel 1908 nyarán elváltak útjaik. Maga is azt állította, hogy a Bécsbe érkezésétől számított két éven belül lett antiszemita. 505 Ezek szerint ez az átalakulás a Felberstrassén töltött egy év alatt, a Kubizektől történt elválás és a csavargóvá válás közötti időszakban mehetett végbe? Lanz von Liebenfels visszaemlékezései ezt az időrendet látszanak alátámasztani. 506 Azt viszont már láttuk, hogy ezek a visszaemlékezések nagyon is kétséges értéket képviselnek. Hitler 1909 őszén a mélypontra, a

legnagyobb nyomorba süllyedt, s nagyon is kézenfekvőnek látszik, hogy bűnbakot keresve ebben az időszakban találta meg azt a zsidók személyében. Azt viszont meg kell állapítanunk, hogy bécsi életének ebben a szakaszában volt a legkevesebb alkalma és lehetősége „hozzáolvasni” a témához, mint azt a Mein Kampfban állítja.507 És ez még nem minden: Hanischt, az elkövetkező hónapok közeli ismerőjét, nem lehetett megingatni abban a véleményében, hogy Hitler „azokban az időkben semmi esetre sem lehetett zsidógyűlölő. Csak később lett azzá.” 508 Hanisch hangsúlyozza, hogy a férfiszálláson Hitler zsidó barátai és közeli ismerősei is ezt a tényt bizonyítják. Az örökös pénzzavarban lévő Hitlernek egy Robinson nevű, félszemű lakatos időnként kölcsönzött kisebb összegeket. (A férfit egyébként Simon Robinsonnak hívták, és a férfiszálláson az 1912–13-as időszakban lehet a nyomára bukkanni.509) Josef Neumann, mint ahogy már mi is láthattuk, Hanisch szerint is „igazi, jó barátja” lett Hitlernek. Azt állították róla, hogy „nagyon kedvelte Hitlert” és természetesen „Hitler is igen nagyra becsülte”. Egy Siegfried Löffner nevű képeslapárus (Hanisch tévesen Loefflernek nevezi) szintén „Hitler ismeretségi köréhez tartozott” és – mint láttuk – mellé állt, amikor 1910-ben elmérgesedett a kapcsolata Hanischsal. 510 Az eddigiekből azt is megtudhattuk, hogy Hitler inkább zsidó kereskedőknek szerette eladni képeit, s ezek egyike, Jacob Altenberg, a későbbiekben igen elismerően nyilatkozott kettejük üzleti kapcsolatairól. 511 Hanisch állítását igazolja a férfiszállás egy másik, névtelen lakója, aki 1910 tavaszán élt a szálláson s azt állította, hogy „Hitler rendkívül jó kapcsolatban volt a zsidókkal, s egyszer még azt is kijelentette, hogy a zsidók nagyon okos emberek és sokkal jobban összetartanak, mint a németek.”512 A férfiszálláson eltöltött három éve alatt Hitlernek minden lehetősége megvolt arra, hogy az antiszemita újságokat, brosúrákat és olcsó irományokat olvasgassa. Ha figyelmen kívül hagyjuk azt a körülményt, hogy saját állítása szerint a Bécsbe érkezését követő két év során vált antiszemitává, akkor Karl Hanisch állítását látjuk igazolva, aki szerint Hitler a „jezsuitákról” és a „vörösökről” volt igen rossz véleménnyel, melynek szenvedélyesen hangot is adott, amikor számos alkalommal beleszólt a társalgóban zajló vitákba, ugyanakkor egyetlen szóval sem említette, hogy Hitler gyűlölte volna a zsidókat. A férfiszálláson minden bizonnyal Hitler is belefolyt a zsidókkal kapcsolatos vitákba. Hanisch szerint viszont ilyen alkalmakkor egyáltalán nem volt negatív az álláspontja. Szerinte Hitler csodálta a zsidókat, amiért ellent tudtak állni az üldöztetéseknek, dicsérte Heine költészetét, Mendelssohn és Offenbach muzsikáját, s álláspontja szerint a zsidó volt az első civilizált nép, mely felhagyott a politeizmussal és egy istent kezdett imádni. A keresztényeket a zsidóknál is élesebben bírálta az uzsorakamatért, a zsidó rituális gyilkosságokról szóló mindennapos antiszemita mendemondákat pedig egyszerűen ostobaságnak tartotta. 513 Azok közül, akik állításuk szerint találkoztak Hitlerrel a férfiszálláson, csak Josef Greiner állította, hogy már azokban az időkben is fanatikus zsidógyűlölő volt. Greiner beszámolója viszont, mint már megjegyeztük, teljesen hiteltelen. 514 Így tehát nincs megbízható kortárs bizonyíték arra, hogy bécsi időszakában Hitler antiszemita lett volna. Ha Hanischnak hinni lehet, akkor Hitler abban az időszakban egyáltalán nem volt antiszemita. Ezen túlmenően, Hitler I. világháborús bajtársai is azt állítják, hogy a háború során egyáltalán nem tett antiszemita kijelentéseket. 515 Felmerül a kérdés, hogy vajon nem kitaláció-e Hitler állítása a Mein Kampfban, mely szerint Bécsben „tért meg” az antiszemitizmushoz; és valójában nem arról van-e szó, hogy beteges zsidógyűlölete csak az elvesztett háború végén, 1918–19-ben alakult ki?516 De miért állította Hitler, hogy Bécsben vált ideológiailag is megalapozott antiszemitává? Úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy a háború végén történt „megtérését” miért tartotta olyan dolognak, amit egy korábbi időszakra vonatkozó, kitalált történettel kellett lepleznie? A válasz abban a képben keresendő, melyet Hitler az 1920-as évek elején, különösen a sikertelen puccskísérlet után, a bírósági tárgyalása során próbált magáról kialakítani. Ez, a Mein Kampfban lefestett, kívánatosnak tartott önarckép, mely szerint ő, a jelentéktelen kisember, a senki, kezdettől fogva a visszásságok ellen harcolt, akit a tanult „felsőbbség” nem fogadott be, aki aprólékos és fáradságos munkával saját magát képezte és – mindenekelőtt saját, keserű tapasztalatai alapján – olyan egyedülálló bepillantást nyert a társadalom életébe és a politikába, mely lehetővé tette számára, hogy minden külső segítség nélkül húszéves korára már kerek, egész „világnézetet” alakítson ki magának. Ez a változatlan „világnézet”, jelentette ki 1924-ben, elhivatottá tette egy nemzeti mozgalom vezetésére és arra, hogy Németország jövendő „nagy vezetője” legyen. 517 Hitler talán akkorra már meg is győzte magát arról, hogy az ideológiai kirakós játék minden darabja már a bécsi évek alatt a helyére került. Az 1920-as évek elején mindenesetre senkinek sem állt módjában megcáfolni ezt a történetet. Annak beismerése, hogy csak a háború befejezésekor vált ideológiailag megalapozott antiszemitává, amikor a mustárgáztól

megvakultan a pasewalki kórházban feküdt, s értesült Németország vereségéről és a forradalomról, kétségkívül nem hatott volna olyan hősiesnek, és még hisztérikus felhangja is lett volna a dolognak. Mindezek ellenére, ha figyelembe vesszük az általa megismert Bécsben – Európa egyik leghatározottabban zsidóellenes városában – uralkodó, mérgező antiszemita propagandát, és az 1919-től élete végéig tartó, izzó zsidógyűlöletét, azt nehéz lenne elhinni, hogy az osztrák főváros légköre rá ne lett volna hatással. Ez volt az a város, ahol a századfordulón a radikális antiszemiták a zsidók–nem zsidók közötti szexuális kapcsolatokat vérfertőzésnek minősítették, és megbüntetését követelték, valamint azt is javasolták, hogy húsvét táján a zsidókat vegyék háziőrizetbe, hogy ezzel is elejét vegyék a rituális gyermekgyilkosságoknak. 518 A fajgyűlölő antiszemita Schönerer nagyban hozzájárult a gyűlöletkeltéshez. Lueger, mint említettük, ki tudta használni a széles körben elterjedt, véresszájú antiszemitizmust a Keresztényszocialista Párt felépítéséhez és bécsi hatalmának fenntartásához. Hitler mindkettőnek csodálattal adózott. Ismételten leszögezzük, hogy nagyon furcsa lett volna, ha csak Hitlerre nem hatott volna ezeknek az eseményeknek a mindennapos, megszokott üzenete, az antiszemitizmus. Azt biztosan megtanulta Luegertől, hogy milyen eredményeket lehet elérni az antiszemitizmus lángjának felszításával. 519 A Hitler által olvasott és dicséretre is méltónak tartott, kifejezetten antiszemita újság, a napi 55 000 példányban megjelenő Deutsches Volksblatt a zsidókat a bomlasztás és a korrupció ügynökeiként mutatta be, sorozatosan szexuális természetű botrányokkal, perverzitással és prostitúcióval hozta össze őket. 520 Figyelmen kívül hagyva a kaftános zsidóról szóló, minden bizonnyal kitalált történetet, igaznak tűnik Hitlernek az az állítása, hogy bécsi tartózkodása alatt, az antiszemita szennylapokon keresztül folyamatosan szélsőségesen vad antiszemita hatásnak volt kitéve. 521 Zsidógyűlölete minden bizonnyal nem egyetlen találkozás hatására alakult ki. Figyelembe véve kapcsolatát szüleivel, szó lehet talán valami megoldatlan ödipuszi konfliktusról is, bár ez csupán találgatás. 522 Az, hogy Hitler összekötötte a zsidókat a prostitúcióval, olyan feltételezéseket eredményezett, hogy a kérdés kulcsát a szexuális fantázia világában, a rögeszmés kényszerképzetekben és a perverzitásban kell keresni. 523 Erre sincs hitelt érdemlő bizonyíték. A szexuális vonatkozásokat Hitler egyszerűen a Deutsches Volksblattból is felszedhette. Létezik egy másik, egyszerűbb magyarázat is. Amikor Hitler magába szívta a bécsi antiszemitizmust, azzal egy időben gyász, kudarc, visszautasítás, magány és mélységes nyomor kínozta. A magáról mint a meg nem értett, nagy festőművészről vagy építészről alkotott kép és az élet realitásai közötti szakadék kialakulása magyarázatra szorult. Feltételezhetően a bécsi antiszemita szennylapok segítettek neki megtalálni a magyarázatot. 524 Ha Hitler antiszemitizmusa valóban még Bécsben alakult ki, akkor ezt környezete vajon miért nem vett észre? A válasz köznapi is lehet: a tomboló antiszemitizmus melegágyában a zsidóellenes érzések annyira közhelynek számítottak, hogy azok már fel sem tűntek senkinek. A hallgatásból fakadó érvek ezért nem meggyőzőek. Ezen túlmenően akkor még mindig magyarázatra szorulna Hanischnak és a névtelen lakótársnak az állítása, mely szerint Hitler zsidókkal barátkozott. Úgy tűnik, ez szöges ellentétben áll Hitler saját, antiszemitizmushoz való bécsi „megtéréséről” szóló, élénk színekkel megrajzolt beszámolójával. Hanisch egy megjegyzése viszont arra utal, hogy Hitlerben valóban kezdtek kialakulni antiszemita nézetek. Amikor társaságukban valaki feltette a kérdést, hogy a zsidók vajon miért maradnak idegenek a nemzet testében, akkor Hitler azt felelte, mert más fajhoz tartoznak. Hanisch szerint még azt is hozzátette, hogy „a zsidóknak a szaguk is más’’. Azt is mondták Hitlerről, hogy számos alkalommal kijelentette: „a zsidó származásúak nagyon radikálisak és hajlamosak a terrorizmusra”. Mikor Neumannal a cionizmusról folytattak eszmecserét, akkor azt mondta, hogy az Ausztriát elhagyó zsidók vagyonát nyilvánvalóan el fogják kobozni „mivel az nem zsidó, hanem osztrák vagyon”. 525 Ha Hanischnak hinni lehet, akkor Hitler már erősen az antiszemitizmus felé kezdett közeledni, holott a férfiszálláson számos zsidóval még szoros kapcsolatokat ápolt. Az is előfordulhat talán, hogy ez a közelség, az önjelölt, nagy művész függősége az utcai képecskéit áruló zsidó kereskedőktől, és a bécsi antiszemita szennylapok epés kirohanásainak egyidejű olvasgatása csak fokozta és elmélyítette a kialakulóban lévő keserű gyűlölködést? 526 Csupán erre korlátozódott volna a sikertelen zseni túlméretezett egója, és az önmaga iránt érzett utálat nem fejlődött volna fajgyűlöletté, amikor a nyíltan antiszemita Hanisch odavetette neki, hogy „biztosan zsidó vér is csörgedezik az ereiben, mert egy keresztény arcán ritkán nő ekkora szakáll”, vagy hogy „olyan nagy lába van, amilyen csak egy sivatagi vándornak lehet”? 527 Hogy Hitler őszinte barátságot ápolt-e a férfiszálláson élő zsidókkal, mint ahogy Hanisch állította, az meglehetősen kétséges. Hitler egész életében feltűnően kevés barátságot kötött. A politikusként özönvízként áradó szavai ellenére mint magánember még a legszűkebb társaságon belül is mindig ügyetlenül tudta palástolni őszinte érzéseit. A környezetében lévőket is ügyesen tudta manipulálni. A férfiszálláson a zsidókkal ápolt kapcsolatait is, legalábbis részben, önös érdekek

diktálták. Robinson pénzzel segítgette ki. Neumann szintén kifizetgette helyette az apróbb adósságait. 528 Löffner az eladókhoz közvetítette képeit.529 Bármilyenek is voltak őszinte érzései, Hitler egyszerűen gyakorlatiasan viselkedett a zsidó kereskedőkkel és közvetítőkkel fenntartott kapcsolataiban: amíg ők adták el a képeit, addig le tudta nyelni a zsidókkal szemben érzett ellenszenvét is.530 Főképpen Hanisch állításai és korábbi, antiszemita nézeteire vonatkozó dokumentumok szegényessége alapján gyakran állítják, hogy bécsi tartózkodása idején Hitler még nem volt fajgyűlölő antiszemita, de az eshetőségeket mérlegre téve ennek az ellenkezője tűnik igaznak. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy – későbbi állításainak megfelelően – bécsi tartózkodása idején kezdte el gyűlölni a zsidókat. Abban az időben ez a gyűlölet inkább saját, személyes körülményeiből s nem valami átgondolt „világnézetből” fakadt. Ez az érzés erősen személyhez kötődő volt, mivel a zsidókat okolta minden balszerencséért, mely ebben a – számára a nyomort megtestesítő – városban érte. A belül felhalmozódó gyűlölet viszont nem tört látványosan a felszínre, hiszen környezetében általános volt a vad antiszemitizmus. Amíg az életnek nevezett tengődéséhez szüksége volt a zsidók segítségére, őszinte véleményét furcsa módon megtartotta magának, sőt időnként – mint ahogy Hanisch is állítja – olyan képmutató megjegyzéseket is tett a zsidó kultúrára, melyeket tévedésből akár hízelgőnek is lehetett tartani. Ha követjük ezt a gondolatmenetet, akkor az is megállapítható, hogy ezt a zsigereiből fakadó gyűlöletet csak később formálta át valami kiteljesedett, antiszemitizmusban gyökerező, az 1920-as évek elején összeálló „világnézetté”. Az ideológiai antiszemitizmus kialakulása még váratott magára egészen addig, amíg személyiségének fejlődése egy újabb, döntő szakaszba nem érkezett, mely a háború befejezésétől a Münchenben lezajló, 1919-es politikai ébredéséig tartott.

VI. Mindezt még a jövő homálya rejtette. 1913 tavaszán, a férfiszálláson három évet eltöltve, Hitler még mindig csak tengett-lengett, vegetált. Az igaz, hogy már nem volt lezüllött csavargó, de önmagán kívül senkinek és semmiért nem tartozott felelősséggel, s továbbra sem volt semmi elképzelése a jövőjéről. Olyan benyomást keltett, hogy még mindig nem adta fel a művészi pályafutás reményét, hiszen a férfiszállás társalgójának törzsközönsége előtt többször is hangoztatta, hogy Münchenbe készül, s ott akar felvételt nyerni a Képzőművészeti Akadémiára. 531 Azt már régóta mondogatta, hogy „úgy eltűnik innen Münchenbe, mint a villám” és dicshimnuszokat zengett a bajor főváros „nagyszerű képtárairól”.532 Minden oka megvolt arra, hogy halasztgassa elutazását Münchenbe. Apai örökségének felvételére csak huszonnegyedik születésnapján, tehát 1913. április 20-án nyílott lehetősége. Okkal feltételezhető, hogy Hitlert – mindennél erősebben – a pénzre való várakozás tartotta olyan sokáig a gyűlölt városban. 533 1913. május 16-án a linzi kerületi bíróság engedélyezte, hogy megkapjon egy jelentősebb összeget, az eredeti 652 koronát, mely kamataival együtt most már 819 koronára és 98 hellerre rúgott. Az összeget postai úton kellett elküldeni Bécsbe, Adolf Hitler „művész” (Kunstmaler) meldemannstrassei címére. 534 Zsebében tudva ezt a régóta várt és annyira áhított összeget, most már nem kellett tovább halogatni müncheni utazását. Más oka is volt arra, hogy megérettnek tartsa az időt Bécs elhagyására. 1909 őszén nem jelentkezett katonai szolgálatra, melyet a következő év tavaszán, huszonegyedik születésnapja után kellett volna elkezdenie. 535 Még ha katonai szolgálatra akkor alkalmatlannak is találják, 1911-ben és 1912-ben akkor is hadköteles marad, s bármikor behívhatták volna annak az államnak a hadseregébe, melyet annyira utált és megvetett. 536 Három évig sikerült elkerülnie a hatóságokat, ezért feltehetően biztonságosnak tartotta, hogy huszonnegyedik születésnapja után, 1913ban átlépje az osztrák–német határt. Tévedett. Az osztrák hatóságok nem tévesztették szem elől. A nyomában voltak, és a katonai szolgálat elkerülése a következő évben problémákat és zavarokat okozott neki. 537 Hitler, miután közismert személyiség lett, azért is állította oly következetesen, hogy nem 1913-ban, hanem 1912-ben hagyta el Bécset, mert ezzel is félre akarta vezetni a múltja után szaglászókat. 538 1913. május 24-én, egy összes ingóságát a mindennap viselt ócska ruhájánál valamivel jobb öltözéket – tartalmazó, könnyű kis fekete bőrönddel a kezében, társalgóbeli lakótársainak rövid kíséretével, az alig három hónapja a férfiszálláson megismert, nála négy évvel fiatalabb, erősen rövidlátó, munkanélküli bolti eladó, Rudolf Häusler társaságában Hitler elindult Münchenbe.539 A bécsi évek véget értek. Bélyegüket kitörülhetetlenül rajta hagyták Hitler személyiségén és „alapvető nézetein”. 540 Ezek az „alapvető nézetek” még nem kristályosodtak kiteljesedett ideológiává vagy „világnézetté”. Hogy ez bekövetkezzen, ahhoz a bécsinél is keményebb iskolát, a háború és a vereség iskoláját kellett kijárnia. Csupán a

háború és a vereség következtében kialakult sajátos helyzet tette lehetővé, hogy egy kallódó osztrák semmittevő fogadott országa emberei szemében vonzóvá válhasson.

3 LELKESEDÉS ÉS KESERŰSÉG „Viharos lelkesedéstől eltöltve térdre hullottam s tiszta szívemből megköszöntem az Egeknek, amién abban a szerencsében részesülhettem, hogy ebben a korban éljek… Földi pályafutásomnak legnagyszerűbb és legfeledhetetlenebb időszaka következett.”  

„Hiábavaló volt minden… Azért történt mindez, hogy egy nyomorult bűnöző banda rátehesse a kezét a hazára?… Éjszakákon át forrt bennem a gyűlölet, a gyűlölet azok iránt, akiket mindezért felelősség terhelt. „ HITLER A MEIN KAMPFBAN AZ I. VILÁGHÁBORÚ KEZDETÉRŐL ÉS VÉGÉRŐL

I. Hitler megjelenését az I. világháború tette lehetővé. A háború, a vereség megaláztatása és a forradalom zűrzavara nélkül a bukott művész, a társadalom számkivetettje nem fedezhette volna fel, hogy mit kezdhet az életével, ha belép a politikába, és ott mint hordószónok és sörcsarnoki demagóg megtalálja a szerepét. A háború, a vereség és a forradalom okozta megrázkódtatás, a német társadalom trauma okozta radikalizálódása nélkül rekedtes hangon továbbított, gyűlölettel teli üzenetei hallgatóság nélkül maradtak volna. A vesztes háború öröksége kövezte ki az utat, melyre Hitler és a német nép kezdett rátérni. A háború nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy Bismarck kancellári székét egy Hitler foglalja el. Valaha közhelynek számított az a feltételezés (legalábbis Németországon kívül), hogy Hitler megjelenése logikus következménye volt a német nemzeti karakter mélyen gyökerező fogyatékosságainak, és egy parancsuralomra, militarizmusra és fajgyűlöletre hajlamos nép eltorzult történelmének csúcspontját jelentette. A történelem ilyen értelmezéséhez soha nem is volt sok hozzáfűznivaló. Sokkal komolyabban kell venni viszont azt a megállapítást, hogy az 1848-as forradalmat követően a liberalizmus bukása, amikor az átfogó alkotmányos reformért folytatott küzdelem zűrzavarba fulladt, akkor az ipari forradalom előtti, uralmukban meg nem ingatott, a demokrácia ellen hatalmuk megvédése érdekében bármily gátlástalan eszközöket alkalmazni kész, katona-földbirtokos kaszt által képviselt tekintélyelvű erők kerültek előtérbe. Hitler diadala ennek megfelelően visszanyúlik Bismarck „forradalom felülről” – a hatalom társadalmi alapjait érintetlenül hagyó, háborún és egyesítésen keresztül történő politikai átalakulás – örökségéhez, mely folytonosságot kívánt teremteni a Második és a Harmadik Birodalom között, és végül a szomorú sorsú, demokraták nélküli demokráciát megvalósítani kívánó Weimari Köztársaság elvetélt kísérlethez vezetett. Magyarázatot Hitlerre egy olyan társadalomban kell keresni, melynek útja a modernizáció felé sajátosan alakult, egy olyan „bűnös nemzetben”,541 mely intézményeit, szerkezetét, hatalmi viszonyait és mentalitását a modern időket megelőző korból örökölte, ellenére volt a világ gyors modernizálódása, valamint a konkurenciát (és fenyegetést) jelentő modern gazdasági, kulturális és politikai erők fejlődése. 542  

Mindez igaznak, mi több, meggyőzőnek is tűnik. Érvként viszont túlzottan is rendezett, túlzottan is visszafogott, és végül túlzottan is egyszerű ahhoz, hogy elfogadható legyen. Ma már az is világos, hogy Németország társadalmi és gazdasági fejlődése a tizenkilencedik század végén sokkal jobban hasonlított Nagy-Britanniáéhoz és Franciaországéhoz – melyeket oly gyakran ellenpéldaként hoztak fel –, mint azt valamikor is gondolták. Problémái egészében véve ugyanazok voltak, mint amelyekkel egy modern, magasan fejlett, haladó kultúrával rendelkező ipari társadalomnak szembe kell néznie. Az biztos, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások következtében Németországban feszültségek keletkeztek. Ezek némelyike mélyen gyökerezett, de csupán elenyésző számú volt az, mely kifejezetten csak Németországra lett volna jellemző, annak ellenére, hogy ott gyakran súlyosabb és élesebb formában jelentkezett. A német birodalom alkotmányos rendje viszont a kulcsfontosságú kérdésekben élesen eltért Nagy-Britannia és Franciaország alkotmányos rendjétől, melyek sokféleképpen strukturált, de viszonylag rugalmas parlamenti demokráciája nagyobb lehetőséget biztosított arra, hogy eleget lehessen tenni a gyors gazdasági változásokból fakadó társadalmi és politikai követelményeknek. Németországban a Reichstag által képviselt párt és politikai pluralizmus nem alakult át parlamenti demokráciává. Az erőteljesen jelentkező, hagyományos, öröklött érdekek – a (többségükben arisztokrata származású) nagy földbirtokosok, a hadsereg tisztikara, az állami hivatalnokok felső rétege, sőt a Reichstag pártjainak többsége is – gátat vetettek ennek az átalakulásnak. A birodalmi kancellárt továbbra is a császár nevezte ki, aki a Reichstag pártjainak erőviszonyára való tekintet nélkül bármikor leválthatta. Maga a kormány fölötte állt a Reichstagnak, s függetlenítette magát (legalábbis elméletben) a pártpolitikától. A politika jelentős része – különös tekintettel a külpolitikára és a hadügyekre – nem állt parlamenti ellenőrzés alatt. A régi rend ostromlott erői féltékenyen óvták a hatalmat a radikális változások egyre nagyobb súllyal jelentkező nyomása ellen. Ezeknek az erőknek a forradalomtól leginkább rettegő képviselői még a háború lehetőségét is fontolgatták a hatalom megtartása és a szocializmus veszélyének elhárítása érdekében. Ma talán kevésbé tűnik nyilvánvalónak, mint ahogy azt korábban gondolták, hogy azok a nagyon valós alkotmányos és politikai problémák, melyekkel Németországnak szembe kellett néznie az I. világháború kitörése előtt, leküzdhetetlenek lettek volna a régi rend megóvása érdekében kirobbantott háború kockázata nélkül. Az

alkotmányos monarchiára és a parlamentáris demokráciára való – háború nélküli – fokozatos áttérés lehetősége nem volt teljesen elképzelhetetlen.543 Egy szerencsejátékos viszont nem kockáztatott volna túl sokat ennek a próbálkozásnak a várható kimenetelét illetően. Nehéz belátni, hogy a parlamentarizmusra való fokozatos áttérés – amit Németország urai csak a háború abbahagyása és elvesztése után tettek lehetővé – hogyan valósulhatott volna meg, amikor az alkotmány annyira merev volt, és a demokratizálás elleni hatalmas erők olyan elkeseredett ellenállással védték állásaikat. A merev, tekintélyelvű politikai rendszer nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, melyek segítségével meg tudta volna reformálni saját szerkezetét. 544 Röviden szólva, Németország az 1914–18-as megrázkódtatást megelőzően néhány vonatkozásban – de csak néhány vonatkozásban – sokkal „normálisabb” volt, mint azt valamikor is gondolták. A Második Birodalom nem a Harmadik Birodalom létrejöttére várt. Ugyanakkor, az európai országok többségének ismertetőjegyeivel megegyező vonásai is magukon viselték a német nemzetállam sajátos politikai kultúrájának és társadalmi szerkezetének jellegzetességeit. Az I. világháború katasztrófájának kellett megtörténni ahhoz, hogy létrejöjjenek azok a körülmények, melyek között egy Hitler egyáltalán elképzelhetővé vált, de közben, Vilmos császár korában, egy sajátosan német politikai kultúra alakult ki (vagy annak egy olyan válfaja, mely 1914 előtt még nem játszott uralkodó szerepet), ami termékeny talajt biztosított azon eszmék magvai számára, melyek gyorsan kicsíráztak s szárba szökkentek, s melyek termését később a nemzetiszocializmus le is aratta. Az események menete ebben a vonatkozásban sem volt határozottan körvonalazható, a részletek árnyékba borultak. 545 Hibás lenne tudatosan felvonultatni egy sor szélsőséges véleményt vagy magatartást, s azokat úgy bemutatni, hogy azok jellemezték az egész társadalmat. Mint ahogy torzítás lenne beleolvasni a német történelembe egy olyan feltartóztathatatlan fejlődési folyamatot is, ami Hitlerben csúcsosodott ki. Ugyanígy félrevezetőnek bizonyulna, ha arra utalnánk, hogy Hitler derült égből érkező villámcsapásként érte a német társadalmat, és Németország fejlődésében semmi sem készítette elő a talajt a nácizmus katasztrófája számára. Azt is veszélyes lenne feltételezni, hogy egyvalaki oly módon hipnotizálta a nemzetet, hogy sikerült kibillentenie a különben egészséges fejlődés irányvonalából.546 A tizenkilencedik század végének Németországában mindenekelőtt a nacionalizmus fejlődésének módozatai teremtették meg azoknak az eszméknek az összességét, melyek gyakran eltorzított – sőt természetellenes – formában biztosították a háború után a nácizmus vonzerejét a németek számára. A radikális jobboldal különösen az 1909-től 1914-ig terjedő időszakban erősödött és csoportosította át erőit, s építette ki a hidat a háborún keresztül a háború utáni időszakra.547 A német nacionalizmus jellegének meghatározó tényezője volt az egység tökéletlensége, a nemzeten belüli állandóan mélyülő szakadék, valamint az élesedő belső ellentétek, melyeket már a háború előtt is lehetett érezni. A háború utáni, megváltozott körülmények között Hitlernek a legfeltűnőbb módon azt a meggyőződést sikerült meglovagolnia, hogy a pluralizmus valahogy természetellenes és egészségtelen jelenség a társadalomban, a gyengeség jele, ezért a belső megosztottságot, az összhang hiányát meg kell semmisíteni, el kell nyomni, és helyette a nemzet közösségének egységét kell megvalósítani. A császári Németországban a belső viszályok és a megosztottság helyébe lépő nemzeti egység fémjelezte a nacionalista érzések minden árnyalatát. A Bismarck által 1871-ben alkotmányos úton létrehozott egység felszínessége és egy vallási, regionális és osztályalapon nagyon széttagolt társadalomra történő ráerőltetése tudatosan elősegítette a „tömegek nemzetté alakulását”, 548 elsősorban a nemzeti lét olyan kirekesztő érzésének meghonosításával, mely azok ellen szólt, akik „nem tartoztak” ehhez az egységhez. Heinrich von Treitschke, a nagy tekintélyű történész egyike volt a kiélezett, agresszív nemzeti tudat, a „birodalom ellenségeinek” kizárásával egységes egészet alkotó nacionalizmus szószólóinak, ő is azokhoz a jól ismert értelmiségiekhez tartozott, akik folyamatosan erősítették ezeket az eszméket a művelt polgárság körében. 549 Nagy tekintélynek örvendő nevét adta Treitschke az olyan erőteljes érzelmek felszítására alkalmas kijelentéshez is, mely szerint „a zsidók a mi szerencsétlenségünket jelentik”. 550 Bismarck alatt a lengyel, zsidó, katolikus és különösen a szociáldemokrata „kívülállók” kerültek a támadások középpontjába. A diszkrimináció és az elnyomás azonban visszaütött. A Kulturkampf – Bismarck támadása a katolikus nevelés, a katolikus intézmények és papság ellen az 1870-es években – lényegesen megerősítette a katolicizmust, tizenkét évvel később pedig a szocialista szervezeteket, gyűléseket és kiadványokat betiltó szocialistaellenes törvény egy marxizmus iránt elkötelezett, erősen megnövekedett létszámú Szociáldemokrata Párt kialakulását eredményezte. Az I. világháború előestéjén, az 1912. évi választásokat követően, az SDP lett a legnagyobb párt a Reichstagban, ami riadalmat és egyre mélyülő gyűlöletet váltott ki a felső és a középosztályokban. Ebben az időszakban Európa legnagyobb, a meglévő államgépezet marxista

szétzúzását célul kitűző szocialista mozgalma állt szemben a marxista szocializmus megsemmisítését követelő, rendkívül agresszív, egységes egészet alkotó nacionalizmussal. A német nemzetállam számos önálló állam egyesítésével jött létre, s ez tovább erősítette a nemzeti lét tudatát, mely elsősorban a kultúrában és a nyelvben fejeződött ki, s Angliától és Franciaországtól eltérően nem kapcsolta magát egy korábban létező egységes állam intézményrendszeréhez. Ez a nemzeti lét etnikai meghatározását szorgalmazta, ami könnyen átcsúszhatott (s ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy mindig ez történt) a fajgyűlölet különböző formáiba, különösen akkor – mint ahogy Németországban és több más európai országban is ez volt a helyzet –, amikor a nacionalizmus összekeveredett az imperializmussal, így kifelé agresszívan, befelé defenzíven jelentkezett és éles hangon „helyet követelt a nap alatt” a gyarmattartók világában. Minden nacionalizmusnak szüksége van mítoszokra. Az adott esetben nagyon hatékonynak bizonyult a „birodalmi mítosz”.551 Már az új nemzetállam elnevezése, a „német birodalom” is számos misztikus igényt tartalmazott, és a monda szerint a középkori birodalom újjászületéséig a thüringiai Kyffhäuser szent hegye alatt pihenő Barbarossa Frigyes Első Birodalmának a feltámasztására utalt. A nacionalizmus – folytonosságot hangsúlyozó – új esztétikája I. Vilmos császár és főképpen a veteránok által finanszírozott, a Kyffhäuseren 1896-ban emelt, gigantikus emlékművében testesedett meg.552 A „birodalmi mítosz” a nemzeti egységet és a széttagoltság megszűnését hősies célkitűzésekkel és a személyes nagysággal kötötte össze, s a korábbi német történelmet a végleges nemzeti egység előjátékaként értelmezte. Az iskolai tankönyvek egekig magasztalták a nemzeti hősök panteonjában elhelyezett dicső elődök tetteit, tele voltak olyan hősökkel, akik visszanyúltak egészen Hermannig, a cheruskok Arminius néven is ismert vezéréig, aki időszámításunk előtt 9-ben három római légióra is megsemmisítő vereséget mért. Az 1914-ben a flandriai csatamezők553 felé haladó Hitlert lenyűgözte a Teutonberger Waldban lévő kolosszális emlékmű. A Rajna melletti Rüdesheimben emelt Germania-emlékmű pedig a „birodalmi mítosz” gránitban megtestesülő jelképe lett. Amint a német birodalom megalakulása a napi politikából már történelemmé vált, és megteremtője vitatott pályafutásának az új császár hatalmi szóval véget vetett, Bismarck azonnal egy kultusz központi figurájává vált, és a harcost, az államférfit magában egyesítő, legnagyobb hősként dicsőítették. A diáktestületek kezdeményezésére szerte az országban százával emelt „Bismarck-tornyok” a nemzet, az állam és a nép jövendőbeli jelképeiként emlékeztettek a nemzet hősére.554 Mi több, Bismarck távozása után a kezdetben a monarchiával együtt a nemzeti egységet szimbolizáló Reichstag is a nemzeti megosztottság barométerévé vált, ahol a politikusok civakodása és a pártok versengése egyre inkább egy új Bismarck, egy új nemzeti hős megjelenését követelte. Erre a szerepre kezdetben nem más, mint maga a császár pályázott. A német nacionalizmus tizenkilencedik század végén jelentkező cézári tendenciái 1890 után még tovább erősödtek a Hohenzoller-kultusz propagandájával, mely a fiatal, nagyra törő II. Vilmost, mint „kormányzó államférfit és az alvó hős császárt” mutatta be. 555 Az új császár, sejtette a propaganda, a nemzetközi porondon naggyá teszi Németországot, országon belül pedig megszünteti a megosztottságot. A nacionalista jobboldal kevesebbel nem érte be, és egyre erősödő hangon ezt követelte. A szavak és tettek közötti szakadék viszont túlságosan is mélynek bizonyult. A császárral szembeni kiábrándulás és illúzióvesztés fokozta a Bismarck-kultuszt, a nacionalista ellenzék hangja egyre erősödött, s a legradikálisabb hangok azt követelték, hogy Németország terjeszkedéssel és az alacsonyabb rendű népek leigázásával növelje hatalmát és dicsőségét. A német nacionalizmus parancsoló, magabiztos stílusát a század végén nem kis mértékben a félelemből fakadó agresszivitás határozta meg. Nem csupán a franciákkal szembeni hagyományos ellenségeskedésről és az angolokkal való, egyre élesedő rivalizálásról volt szó, hanem már a szláv Keletről, országon belül pedig a szociáldemokrácia részéről érkező, feltételezett fenyegetés, valamint a nemzet elkorcsosulásáról és hanyatlásáról szóló borúlátó kulturális szólamok is hozzájárultak az agresszivitás fokozódásához. A nemzet jövőjét fenyegető belső és külső ellenségtől való, gyakran megalapozatlan félelem légkörében egyáltalán nem meglepő, hogy a szélsőséges antimarxizmus mellett a faji alapon álló ideológiák – nem csupán az antiszemitizmus, hanem a társadalmi darwinizmus és a fajnemesítés kérdése is – egyre erősebben jelentkeztek. Természetesen, ezek egyike sem korlátozódott csak Németországra. A társadalmi darwinizmusnak NagyBritanniában is nagy volt a hatása; a fajgyűlölő antiszemitizmusnak a századfordulón az Osztrák–Magyar Monarchia és Franciaország volt a klasszikus melegágya; a fizikai értelemben is leggonoszabb zsidóüldözésre Oroszországban került sor.556 Németországban viszont a jórészt konzervatív erők által irányított, populista, radikális jobboldal faji meggondolásai olyan szintre érkeztek el, ami már az egyének és a kisebbségek számára is komoly fenyegetést jelentett.557 A nemzet elsőbbsége az egyénnel szemben, a rend és a tekintély, az internacionalizmus és az egyenlőség

elutasítása egyre erősebben és markánsabban jelentkezett a német nemzeti érzésekben. 558 Ezzel párhuzamosan egyre erősödött a „faji tudatosság” követelése, fokozódtak az ellenséges érzések a túlnyomó többségében beilleszkedni akaró, nem nagy létszámú zsidó kisebbséggel szemben. 559 Az 1890-es években széles körben olvasott szövegek úgy írtak a zsidókról, hogy „azok a mérget jelentik számunkra, ezért úgy is kell kezelnünk őket”, vagy az egyre elterjedtebb bakteriológiai kifejezéssel élve „pestisnek és kolerának” nevezték őket.560 Ezeket a szélsőséges nézeteket egyáltalán nem lehet általánosnak tekinteni. A császári Németországban a zsidók többsége bizakodva tekinthetett a jövőbe, és úgy foghatta fel az antiszemitizmust, mint visszalépést egy primitívebb korba, melynek már úgyis lejár az ideje. 561 Alábecsülték viszont mindannak a veszélyét, amiben a modern antiszemitizmus különbözött a régi – ha mégannyira kegyetlen is – zsidóüldözéstől, azt, hogy rendíthetetlenül hangsúlyozta a biológiai különbözőséget, azt, hogy összekapcsolódik az agresszív nacionalizmussal, mind pedig azt, ahogy ez átvehető és felhasználható az új típusú politikai tömegmozgalmakban. Arra sem fordítottak kellő figyelmet, hogy milyen népszerűségnek örvendenek a fajgyűlölet klasszikus alkotásai, mint például Houston Stewart Chamberlain 1900-as megjelenésétől kezdve bestsellernek számító Grundlagen des 19. Jahrhunderts (A 19. század alapjai) című írása, vagy az „antiszemitizmus katekizmusát” népszerűsítő Theodor Fritsch Handbuch der Judenfrage (A zsidókérdés kézikönyve) című munkája, mely az 1887. évi kiadásától számított hét éven belül huszonöt kiadást ért meg.562 Bár a tisztán antiszemita pártok túlságosan szűklátókörűnek bizonyultak és a császári korban hanyatlani kezdtek, de a többi párt, szervezet, érdekcsoport, diákszövetség egyre inkább kezdte átvenni a faji alapon nyugvó antiszemitizmust, s kezdett összefonódni a többi antimarxista, imperialista, militarista, radikális nacionalizmussal. Az Angliából származó faj egészségtani mozgalom követőkre talált Skandináviában és Amerikában is, de teljesen másfajta támogatást nyert Németországban, ahol már a paranoiával határos módon szította a rettegést a faj elkorcsosulásától, ami annak eredményeként következik be, hogy a magasabb társadalmi csoportokban csökken a születések száma, az „alacsonyabb rendű” rétegek aránya viszont növekszik a társadalmon belül. Egyre nőtt az elégedetlenség a társadalomra nehezedő tehernek tartott rétegek, a társadalom peremére került „értéktelen életek”, a hátrányos helyzetűek, az „alacsonyabb rendűek”, különösen az értelmi fogyatékosok támogatására fordított költségek miatt is. Ez utóbbiak állítólagos féktelen szexuális indíttatásait különösen veszélyesnek tartották a faj elkorcsosulása szempontjából. Ennek eredményeként a „degeneráltak” bizonyos kategóriáinak sterilizálása – melyet egy orvos már 1889-ben „az állam szent kötelességének” nevezett egyik írásában – orvosi körökben is egyre nagyobb népszerűségnek örvendett.563 A parancsoló nemzeti magabiztosság mindenekelőtt a kulturális felsőbbrendűségen alapuló, hódítások útján megszerzett nemzeti nagyság érzetéből származott. Abból az érzésből, hogy Németország nagy és terjeszkedő hatalom, és a nagyhatalom megérdemli és szüksége is van birodalomra. Németország lekéste Afrika imperialista felosztását. Az 1880-as években megszerzett területmorzsák semmi esetre sem feleltek meg igényeinek, és nem tudták elhallgattatni a jobboldal egyre növekvő lármázását, hogy a népesség gyors növekedése következtében Németország egy „élettér nélküli nép” országává vált. 564 A kereskedelmi és gyarmatbirodalom „Weltpolitik” jelszavára épülő követelése lényegében alig különbözött az angol és a francia imperialisták elvárásaitól. A „Weltpolitik” mellett egyre gyakrabban merült fel a kelet-európai szláv alsóbbrendű emberek („Untermenschen”) rovására történő területi terjeszkedés gondolata is. Az elképzelést a legfontosabb nacionalista érdekcsoportok propagálták a leghevesebben, és az egyre tekintélyesebb helyet foglalt el a Német Konzervatív Párt ideológiájában is. 565 Ezek a mindenfajta nacionalista, imperialista és rasszista eszmék terjesztésében kulcsfontosságú szerepet játszó érdekcsoportok új távlatokat nyitottak a propaganda, az agitáció és a parlamenten kívüli ellenzéki mozgalmak előtt. Ezek legnagyobbikának, az 1898-ban alakult és a jelentős haditengerészeti flotta megteremtését szorgalmazó Flottaegyletnek (Flottenberein) 1914-ben már több, mint egymillió tagja és támogatója volt. 566 Ezek a szervezetek újságok, brosúrák, sőt filmek segítségével is jelentős propagandát folytattak. 567 Nacionalista üzeneteivel a Flottaegylet jelentette a főáramlatot, míg a Keleti Területek Egyesülete (Ostmarkenverein) és különösen a Pángermán Szövetség, ha kisebb is volt, de radikálisabb és fajgyűlölőbb irányvonalat képviselt. Az előbbi kíméletlen, faji alapon álló jogi megkülönböztetést javasolt a porosz határvidéken élő lengyelek ellen. 568 A számarányukhoz viszonyítottan nagy befolyással rendelkező pángermánok – soraikban tanárokkal és a tudományos élet képviselőivel – a völkisch nacionalizmusra és a fajgyűlölő imperializmusra épülő ideológiájukkal a legradikálisabb áramlatot jelentették. Ez az ideológia a jó és a rossz között küzdelem manicheus „világnézetbe” ágyazódott – melynek jelentős része már a

nácizmus eljövetelét jelezte –, és egy még kicsinek mondható szervezet keretein belül jelentkezett, mely később az összekötő kapocs szerepét játszotta az 1917. év hatalmas Szülőhaza Pártja és a háború utáni radikális jobboldal között.569 A Pángermán Szövetség vezetője, az 1912-ben Daniel Frymann álnév alatt publikáló Heinrich Class a Wenn ich der Kaiser wär’ (Ha én császár lennék) című vitairatában a nemzeti megújhodás érdekében választójog-korlátozást, sajtócenzúrát, szocializmus- és zsidóellenes törvényeket szorgalmazott. 570 A császár iránt érzett mélységes kiábrándulás jeleként „erős és rátermett” vezetőt követelt „mindazok nevében, akiket nem rontott meg a németektől idegen demokrácia tanítása, akik tudják, hogy a nemzeti nagyságot csak az egyéni erők koncentrálásával és az egy vezetőnek való engedelmességgel lehet megvalósítani.”571 A háború kezdetekor Class könyve már öt kiadást ért meg, ami arra utal, hogy az egyelőre még kisebbségben lévő „új jobboldal” eszméi termékeny talajra találtak még évekkel azelőtt, hogy Németország a lángba borult Európa közepén találta volna magát. 572 Ez a – még a háború előtti – nacionalista jobboldali eltolódás igen nagy jelentőségű, hiszen csak ennek ismeretében lehet megérteni a háború idején végbemenő radikalizálódást és ennek kapcsolatát a háború utáni völkisch politika térhódításával.573 Az I. világháború előestéjén Németország néhány nem túlzottan vonzó adottsággal rendelkezett, s ezek közt szerepelt az a kiegyensúlyozatlan személyiség is, aki a császári trónt elfoglalta. 574 Fejlődésében viszont semmi olyasmi sem volt, ami előre meghatározta volna azt az utat, mely a Harmadik Birodalom kialakulásához vezetett. Ami Hitler alatt történt, azt a császári Németország idején még nem lehetett előre megjósolni. Mindaz elképzelhetetlen az I. világháború és az azt követő események nélkül.

II. Egy évtizeddel későbbre visszatekintve, Hitler úgy beszélt a háború előtt Münchenben töltött tizenöt hónapjáról, mint életének „messze a legboldogabb és legmegelégedettebb” időszakáról. 575 A fanatikus német nacionalista ujjongva érkezett meg „egy német városba”, melyet azonnal szembeállított a „fajok Babilonjával”, ami számára Bécset jelentette.576 Számos indokot hozott fel, hogy miért hagyta el az osztrák fővárost: elkeseredett ellensége volt a Habsburg-birodalomnak azért, mert az a német lakosságot hátrányos helyzetbe hozó szlávbarát politikát folytatott, mert egyre jobban gyűlölte az „emberek idegen keveredését”, mely Bécsben „felemészti” a német kultúrát. Szilárd meggyőződése volt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia napjai meg vannak számlálva, és éppen ideje, hogy a végnapja is bekövetkezzen, és egyre jobban vágyott Németország után, ahová „gyermekkori titkos vágyai és szeretete” vonzotta.577 Ez utóbbi nyilvánvalóan erősen romantikus beállítása volt a dolgoknak, de érzései különben meglehetősen őszintének tűnnek. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy nem akart a Habsburg-állam érdekében fegyvert fogni. Ezek voltak azok a körülmények, melyekre Hitler akkor célzott, amikor kijelentette, hogy „elsősorban politikai meggondolásokból” hagyta el Ausztriát. 578 Hamis és szándékosan félrevezető viszont az a beállítás, hogy Ausztria elhagyása a politikai tiltakozás egyik formája volt részéről. Ahogy már szó volt róla, elsősorban nagyon is konkrét ok miatt lépte át az osztrák–német határt: a linzi hatóságok már a sarkában voltak azért, mert kibújt a katonai szolgálat alól. A város, melyhez Hitler „jobban kötődött… mint a világ bármely más pontjához”, 579 az I. világháború előtti években Párizs, Bécs és Berlin mellett Európa egyik legjelentősebb kulturális fővárosaként a kreativitás és az új művészeti irányzatok melegágya volt. A Schwabing, München művészeti és bohém negyede nemcsak Németországból, hanem Európa minden részéről vonzotta a művészeket, festőket és írókat. A Schwabing kávéházai, kiskocsmái és kabaréi a „modern” irányzatok kísérleti laboratóriumát alkották. „Az új és a régi Németország egyetlen városában sem csapott akkora erővel össze, mint Münchenben”, állította Lovis Corinth, az ünnepelt művész, aki a századfordulón saját tapasztalatai alapján ismerte meg a város légkörét. 580 A hanyatlás és a megújulás kérdése, a terméketlen, romlásnak indult régi rend elvetése, az ósdi, áporodott és hagyományos burzsoá konvenciók tagadása, az új kifejezésmódok és esztétikai értékek keresése, az érzelmek előtérbe helyezése az értelemmel szemben, az ifjúság és a túláradó érzelmek dicsőítése kapcsolta össze München számos, egymástól elütő, modernista kulturális irányzatát. A Stefan George Kör; a polgári erkölcsöket ostorozó Franz Wedekind drámaíró és kabarészerző; Rainer Maria Rilke, a nagy lírai költő; a Mann testvérek – Thomas, aki a polgári hanyatlás nagy regénye, a Buddenbrook-ház 1901. évi megjelenése óta hírességnek számított, és Hitler megérkezésének évében jelent meg a polgári romlottságot bemutató műve, a Halál Velencében, és Heinrich, a politikai tekintetben még radikálisabbnak bizonyuló fivére – voltak többek közt azok, akik a háború előtti München szellemi óriásainak világát alkották. A festészet területén is a „modern” kihívása jellemezte a korszakot. Abban az időszakban, amikor Hitler Münchenbe érkezett, a festészetben Wassily Kandinsky, Franz Marc,

Paul Klee, Alexej von Jawlensky, Gabriele Munter és August Macke voltak a művészi kompozíciót briliáns és izgalmas, új kifejezésformákkal forradalmasító Der Blaue Reiter (A kék lovas) csoport vezető személyiségei. Utánuk a képzőművészet már soha nem lehetett a régi. München nem politikai szempontból, hanem mint a „német művészet metropolisza” vonzotta magához a kallódó, bukott művészjelöltet, az utcai tájképfestőt, Adolf Hitlert. 581 Mint néhány évvel korábban, ismét sikerült eljutnia a modernista kulturális forradalom egyik központjába, de Münchenben – ugyanúgy, mint Bécsben – az avantgárd nem tudta megérinteni. Kulturális ízlése továbbra is a tizenkilencedik század ízlésvilágára korlátozódott, bezárult a modern művészeti formák előtt, s ellenséges maradt mindazokkal szemben, akik munkái az I. világháború előtt Münchent híressé tették. Ugyanúgy, mint Bécsben, itt is az impozáns, reprezentatív épületek, a neoklasszikus homlokzatok, a széles sugárutak, a régi, nagy mesterek műveit bemutató képtárak, a dicsőséget és a hatalmat sugárzó építészet gyakorolta rá a legnagyobb hatást. A Wittelsbachok és nem a művészi megújulás városa volt az, ami Hitlernek tetszett.582 Rajongott a Pinakothekért (Képtár), „a legnagyszerűbb alkotásért”, ami egyedül egy embernek köszönhető: „München elképzelhetetlenül sokkal tartozik I. Lajosnak”, 583 A Königsplatzon (később a „mozgalom hősei”, az 1923-as elvetélt puccs során meghaltak tiszteletére évente megrendezett náci emlékünnepségek színhelyén) lévő Glyptothek és a Propyläen, a Wittelsbach-rezidencia, a monumentális homlokzataival díszelgő, széles Ludwigstrasse voltak a kor építészetének azok az alkotásai, melyek Hitlert lenyűgözték. 584 Később hasonlóságot vélt felfedezni a tizenkilencedik század Münchenjének és Nagy Frigyes Berlinjének építészete között; anyagi eszközök híján az építkezések mindkét helyszínén az olcsó megoldásokat választották. 585 München II. világháború utáni gigantikus újjáépítése terveinek már nem kellett számolni ilyen problémákkal: a hatalmas számlát Európa leigázott népeinek kellett volna megfizetniük.586 Hitler – saját írása szerint – azzal a reménnyel érkezett Münchenbe, hogy ott majd valamikor mint építész szerez magának hírnevet.587 Érkezésekor „építészeti festőnek” mutatja be magát. 588 A linzi hatóságokhoz 1914-ben írt levelében, melyben a katonaszolgálat elkerülésének vádja ellen védekezik, azt állítja, hogy csak önálló művészként (Kunstmaler) tudta megélhetését és az „építészeti festői” (Architecturmaler) tanulmányok költségeit fedezni.589 Egy 1921-ben írt életrajzi vázlatában azt állítja, hogy mint „építészeti tervező és építészeti festő” érkezett Münchenbe. 590 Három évvel később, 1924 februárjában, a szintén ebben a városban tartott bírósági tárgyalás során arra utalt, hogy Münchenbe érkezésekor „építészeti tervezőként” (Architecturzeichner) már befejezte tanulmányait, de tovább szeretett volna tanulni, hogy építőmester váljon belőle. 591 Sok évvel később azt állítja, hogy Németországban gyakorlatot akart szerezni, és Münchenbe érkezve azt remélte, hogy még lehetősége lesz háromévi tanulásra, mielőtt tervezőként belépne a müncheni Heilmann és Littmann építészeti vállalathoz, ahol a fontos épületek tervezésére kiírt első építészeti pályázaton megmutathatja majd képességeit. 592 Nincs semmi bizonyíték arra, hogy Hitler bármilyen konkrét lépést is tett volna annak érdekében, hogy valamit javítson szegényes és – pályafutását illetően – meglehetősen kevés reménnyel kecsegtető kilátásain. Ugyanolyan céltalanul lődörgött a világban, mint annak idején Bécsben. 1913. május 25-én, azon a napfényes vasárnapon, amikor megérkezett Münchenbe, hirdetés útján egy aprócska szobát bérelt a Schleissheimerstrasse 34. szám alatt, a második emeleten lakó Joseph Popp szabómesternél. A Schwabing peremén lévő környék a város szegényebb negyedei közé tartozott, és közel esett a nagy kaszárnyákhoz is.593 1914 február közepéig útitársával, Rudolf Häuslerrel osztotta meg a szűk kis szobát. Hitler – szokása szerint – késő éjszakákig olvasgatott petróleumlámpa fényénél, ami nyilvánvalóan annyira zavarhatta az alvásban és bosszanthatta Häuslert, hogy elköltözött Hitlertől, majd néhány nap múlva visszatért, és kibérelte a mellette lévő szobát, ahol 1914 májusáig lakott. 594 Főbérlője, Frau Popp szerint Hitler gyorsan beszerezte a szükséges felszerelést és hozzálátott a festéshez.595 Bécshez hasonlóan itt is két-három naponta elkészített egy képet. Általában képeslapokról másolta a város közismert idegenforgalmi látványosságait, a Theatinerkirchét, az Asamkirchét, a Hofbräuhaust, az Alter Hofot, a Münzhofot, az Altes Rathaust, a Sendlinger Tort, a Residenzt, a Propyläent, majd a kocsmákban, kávéházakban és sörcsarnokokban vevők után nézett. 596 Hitler később maga is beismerte, hogy pontos, de köznapi és lélektelen akvarelljei később, amikor már Németország kancellárja volt, mesterségesen felduzzasztott áron találtak gazdára.597 Meg kell adni, ezek a képek semmivel sem voltak rosszabbak a többi sörcsarnoki produkciónál, melyek valóban azoknak a festőtanoncoknak az ecsetjei alól kerültek ki, akik maguk is így akarták megélhetésüket biztosítani. Miután sikerült lábát megvetnie, Hitler gyakorlatilag könnyen el tudta adni képeit, ami ugyanolyan szerény megélhetést biztosított számára, mint Bécsben. Mikor a linzi hatóságok 1914-ben a nyomára bukkantak, akkor

elismerte, hogy rendszertelen és ingadozó jövedelme elérte az évi 1200 márkát, s ahogy udvari fényképészének, Heinrich Hoffmannak jóval később elmondta, abban az időben már havi 80 márkából nyugodtan meg tudott élni. 598 Ugyanúgy, mint Bécsben, Hitler továbbra is zárkózott, de udvarias, tartózkodó, visszahúzódó maradt, s barátai sem voltak (az első hónapokban mellette lévő Häusleren kívül). Frau Popp nem emlékezett, hogy a nála töltött két év alatt Hitlernek akár egyetlen látogatója is lett volna. 599 Egyszerűen és mértékletesen élt, nappal festegetett, éjszakánként olvasott.600 Hitler, saját elmondása szerint „a napi politikai (főként külpolitikai) események tanulmányozása” Münchenben minden idejét lekötötte. 601 Azt állította, hogy ismét belemerült a marxista irodalom tanulmányozásába, és újra alaposan megvizsgálta a marxizmus és a zsidók kapcsolatát. 602 Nincs semmi ok kételkedni szállásadónője szavaiban, aki tanúja volt, hogy Hitler rendszeresen könyveket vitt haza a közeli, Ludwigstrassén lévő Bayerische Staatsbibliothekból.603 Hitler milliónyi, pontosan dokumentált szavai egyikéből sem derül ki viszont, hogy valaha is elmélyedt volna a marxizmus elméleti kérdéseinek, Marx, Engels, Lenin (aki nem sokkal előtte tartózkodott Münchenben), vagy Trockij (aki vele egy időben volt Bécsben) műveinek tanulmányozásában. Hitler számára az olvasás Münchenben – ugyanúgy, mint Bécsben nem a tudás megszerzését, hanem csupán előítéletei alátámasztását és igazolását szolgálta. Többnyire kávéházakban olvasgatott, ahol korábbi szokásához tartva magát, átolvasta a vendégek számára kirakott újságokat. Abban az időben az egész emberiség, a politikáról, a társadalomról, az istenről és a világmindenségről alkotott nézetek teljes színskálája képviseltette magát a müncheni kávéházakban, kocsmákban és sörcsarnokokban. A baloldali értelmiség (melynek számos képviselője évekkel később részt vett a forradalmi eseményekben) és a schwabingi művészek és írók amalienstrassei Stephanie kávéházban lévő, jól ismert találkozóhelyén a látogatók élesen bírálták a politikát, a társadalmi viszonyokat, s a jövőre nézve számtalan utópia is született. Hitler nem vett részt ezekben a magasröptű eszmecserékben. Az ő világát a sörcsarnokok filozófusai, a sarki kávéházak világmegváltói, a kisiklott életű, félművelt mindentudók alkották. Ő ilyen helyeken követte a politikai élet fejleményeit, ahol már a legkisebb provokációra hevesen felcsattant, és az éppen aktuális nézeteit kifejtve, szenvedélyes szavakkal árasztotta el környezetét. 604 Müncheni időszakában Hitler az ilyen kávéházi és sörcsarnoki „eszmecserék” során került legközelebb a politikához. A Mein Kampfban tett megállapításával, mely szerint „1913-ban és 1914-ben bizonyos körökben, melyek ma a nemzetiszocialista mozgalom hű támogatói, először fejeztem ki azt a meggyőződésemet, hogy Németország jövőjének záloga a marxizmus szétzúzása”, ezeket a kávéházi összecsapásokat a politikai próféta filozófiájának rangjára emeli.605 Müncheni tartózkodásának hónapjaiban a kávéházak és sörcsarnokok rabul ejtett hallgatósága jelentette Hitler számára azt a feltételezhetően legközelebbi emberi kapcsolatot, ahol kiönthette magából felgyülemlett előítéleteit és érzelmeit. Nagyon elképzelhető, hogy a Habsburg-monarchiát gyűlölő, csillogó szemekkel Németországba érkezett osztrák, mint ahogy ezt a Mein Kampfban is leírja, a német–osztrák szövetséget üdvözlő bajorországi nézeteket se megérteni, se elviselni nem tudta. 606 A müncheni tartózkodásával foglalkozó fejezet külpolitikai vonatkozású részei viszont nyilvánvalóan a háború után, 1924-es álláspontjának megfelelő „emlékeit” tartalmazzák. Müncheni hónapjait úgy írja le, hogy az a felkészülés időszaka volt arra a sorsra, amit a jövő tartogatott számára, de valójában ez az időszak is olyan üresnek, magányosnak és hiábavalónak bizonyult, mint a korábbi. Szerelmese volt a városnak, de a város nem szerette. Nem volt részese a Schwabing avantgárd kávéházi kultúrájának, nem tartozott München művészeti és irodalmi élete „krémjéhez”; nem találta meg a hangot a „kék-fehér” bajor provincializmussal, az uralkodó politikai katolicizmussal és az erőteljes poroszellenes érzésekkel, melyek egyformán fellelhetők voltak a Viktualienmarkt vörös képű zöldségeseinél és a Simplicissimus szatirikus magazinban a császárt gúnyoló karikatúrákat közlő művészeknél. A müncheni bohém világban is egyedül lődörgött a kávéházakban, böngészte az újságokat és folyóiratokat, s leste az alkalmat, hogy szónoklatokat tarthasson környezetének az általuk elkövetett politikai hibákról. Ami a saját jövőjét illeti, most sem volt több elképzelése róla, mint annak idején a bécsi férfiszálláson. Kis híján egy osztrák börtönben kötött ki. A linzi rendőrség már 1913-ban érdeklődni kezdett holléte felől, mivel nem jelentkezett be a katonai nyilvántartásba. A katonai szolgálat alól való kibúvást súlyos pénzbírsággal büntették, azért pedig börtönbüntetés járt, hogy ennek elkerülése érdekében elhagyta Ausztriát. Linzi rokonain, a bécsi rendőrségen és a meldemannstrassei férfiszálláson keresztül a nyomok Münchenbe vezettek, ahol a rendőrség tájékoztatta linzi partnerét, hogy Hitler 1913. május 26-a óta Poppéknál van bejelentve a Sleissheimerstrasse 34. szám alatt. 607 Hitler döbbenete határtalan volt, amikor 1914. január 18-án, egy vasárnap délután Frau Popp ajtaja előtt megjelent a

müncheni bűnügyi rendőrség egyik munkatársa, s egy idézést adott át neki, hogy két nap múlva pénzbüntetés és börtönbüntetés terhe mellett jelentkezzen Linzben katonai nyilvántartásba vétel céljából, majd ezt követően azonnal őrizetbe is vette, mielőtt átadta volna az osztrák hatóságoknak. 608 A müncheni rendőrség valami okból napokon keresztül, egészen vasárnap délutánig halogatta az idézés kézbesítését, így Hitlernek rendkívül rövid ideje maradt arra, hogy a kérésnek eleget téve keddre Linzben lehessen. Ez a körülmény, valamint Hitler lepusztult külseje, pénzhiánya, bocsánatkérő, meghunyászkodó viselkedése és érzelgős magyarázkodása szánalmat ébresztett a müncheni osztrák konzulátusban. Január 19-én, hétfőn távirat útján továbbították Hitlernek azt a kérését, hogy február 5-ig halasszák el linzi kötelező megjelenést és azt követő sorozáson való részvételt, de ezt a kérést Linz közigazgatási hivatala elutasította. Linzből a választávirat viszont csak a nap második felében, a konzulátus bezárta után érkezett meg Münchenbe. A konzulátus az ügyet a szokásos, bürokratikus slampossággal kezelte, így Hitler a választ csak január 21-én, szerdán délelőtt 9 órakor, tehát egy nappal azután kapta kézhez, hogy Linzben jelentkeznie kellett volna. A szerencse ismét Hitler mellé szegődött, de ő tudatában volt a helyzet komolyságának. Nyugtalansággal eltelve egy három és fél oldalas levelet írt, melyben alázatosan elismeri, hogy nagyon nehéz körülmények között élve, élete mélypontjára eljutva, 1909 őszén hibát követett el, amikor nem vetette magát nyilvántartásba, de azt állította, hogy ezt 1910 februárjában pótlólagosan megtette, s ezután már senki sem kereste ebben az ügyben, holott mindvégig a bécsi rendőrségen volt bejelentkezve. 609 Sikerült meghatnia a konzulátus képviselőit, akik „méltányosnak tartották” a kérését, így a linzi közigazgatási hivatal ezúttal már helyt adott kérésének, s engedélyezte, hogy február 5én ne Linzben, hanem Salzburgban kelljen jelentkeznie. Pénzbüntetést vagy börtönbüntetést nem róttak ki rá, utazási költségeit is a konzulátus fizette. Végül aztán, amikor kötelességtudóan jelentkezett Salzburgban, akkor ott túlságosan is gyengének találták a katonai szolgálatra.610 Hitlernek sikerült ijedtséggel és egy kis kényelmetlenség árán megúsznia az ügyet, melyet saját maga keresett magának. A későbbiekben meg kellett küzdenie azzal a helyzettel is, melyet politikai ellenfelei ebből az esetből kiindulva kovácsoltak ellene. 611 Lázas igyekezete is kudarcba fulladt, hogy közvetlenül az anschluss után eltüntesse az ügy nyomait: mielőtt a Gestapo rátehette volna kezét a papírokra, azokat már biztonságba helyezték, és csak az 1950-es években kerültek először nyilvánosságra. 612 Hitler tehát visszatérhetett a kisszerű művész mindennapi életéhez, de ez a helyzet sem tartott sokáig. Európa fölött viharfelhők gyülekeztek. Hitler ritka és tőle szokatlan lírai stílusban írja le a Mein Kampfban azt a légkört, mely „lázas kórt hordozó, fojtogató trópusi hőséghez hasonló lidércnyomásként nehezedett az emberek mellére”. „Állandó nyugtalanságot” és a „közelgő katasztrófa érzését” említi, ami tettekre sarkallt s vágyakat ébresztett a vihart követő tisztaság és frissesség után.613 Amikor 1914. június 28-án, vasárnap, meghallotta a hírt a Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák trónörökös és felesége ellen Szarajevóban elkövetett merényletről, első reakciója az attól való félelem volt, hogy a gyilkosságot esetleg német diákok követték el. Figyelembe véve Ferenc Ferdinánd szlávbarát politikáját, ez nem is volt megalapozatlan feltételezés, és valószínűbbnek is látszott, mint az, hogy a merényletet egy szerb nacionalista kövesse el. Amikor a tettes személyazonossága kiderült, Hitler azt megkönnyebbüléssel vette tudomásul, de megkönnyebbülése azzal az érzéssel vegyült, hogy „az eldobott követ már nem lehet megállítani” és „a háborút végre nem lehet elkerülni”.614 Augusztus elejére Európa országai, mint ahogy Lloyd George mondta, „a fortyogó katlan mélyére csúsztak”.615 A kontinens háborúban állt.

III. Hitler számára a háború égből küldött ajándék volt. Azóta, hogy 1907-ben nem vették fel a Képzőművészeti Akadémiára, csak vegetált, s már kibékült azzal, hogy soha nem lesz belőle nagy művész. Most olyan álmokat dédelgetett, hogy egy napon majd neves építész lehet belőle, bár semmiféle reális elképzelése nem volt arra nézve, hogy miként akarja ezeket az álmokat valóra váltani. A kudarc után hét évvel a most már müncheni illetőségű „bécsi senki”616 továbbra is kallódó, jelentéktelen senki maradt, aki minden eredmény nélkül haragudott az egész világra, mely őt nem volt hajlandó befogadni. Még mindig nem volt semmi elképzelése a jövőjéről, nem volt semmi képzettsége, de még kilátása sem arra, hogy valami ilyesmit szerezzen, nem sikerült közeli és tartós barátságot kötnie senkivel, és már arra sem volt valós reménye, hogy önmagával kibéküljön, vagy békét kössön azzal a társadalommal, melyet saját sikertelenségéért okolt. A háború kiutat ígért számára. Huszonöt éves korában, életében először találkozott egy céllal, egy elkötelezettséggel, a bajtársiassággal, a külső fegyelemmel, az anyagi biztonsággal – és ami ennél is többet jelentett a számára –, azzal, hogy tartozik valahova. Ezrede az otthont jelentette a számára. Mikor 1916-ban megsebesült, első szava az elöljáró tisztjéhez az volt, hogy „Ugye nem súlyos, főhadnagy úr? Ugye magával

maradhatok, ugye itt maradhatok az ezrednél?” 617 A későbbiek folyamán talán azért is nem akart feljebb jutni a ranglétrán, hogy ne kelljen elmenni az ezredétől. 618 A háború végén nyomós gyakorlati meggondolások is amellett szóltak, hogy amíg csak lehet, a hadseregnél maradjon: négy éven keresztül a hadsereg jelentette számára a „karriert”, ráadásul nem volt semmi munkája, melyhez visszatérhetett volna, és nem is számíthatott semmire. Hitler életében először – a mama kedvenceként Felső-Ausztriában töltött, gondtalan gyermekkora után valóban először – a háborúban békélt meg igazán önmagával. Háborús éveire később úgy emlékezett, mint „földi létem legnagyszerűbb és legfeledhetetlenebb időszakára”.619 Később, a II. világháború kellős közepén – melynek a Németországra, Európára és az egész világra való rákényszerítéséért többet tett bárkinél – folyton elragadtatással emlékezett az I. világháborús élményeire. Egy alkalommal megjegyezte, hogy a hadseregben töltött „időszak volt az egyetlen alkalom, amikor nem kellett semmiért nyugtalankodnom”. Gondoskodtak élelemről, ruháról és szállásról. 620 Állítása szerint „szenvedélyesen szeretett katona lenni”.621 Hitlert a háború és az azt követő időszak tette lehetővé. Bécs után ez volt a második olyan időszak, mely döntően meghatározta személyiségének kialakulását. Németország – Európa más országaihoz hasonlóan – Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően a háború lázában égett. A merénylet elkövetésének estéjén a garázda tüntetők Münchenben szétverték az ismert Fahring kávéházat, mert a zenekar nem volt hajlandó eljátszani Németország vérpezsdítő, nem hivatalos himnuszát, a „Die Wacht am Rhein” című dalt.622 Néhány héttel később a feldühödött tömeg a város ugyanezen részén nekiesett két franciául beszélő nőnek, akiket vérző arccal és tépett ruhában a rendőrségnek kellett kimenteni a tüntetők karmaiból. 623 „1914 szelleme” sokkal változatosabban mutatkozott meg, mint gyakran feltételezték, és az ilyen túlkapások ellenére általában inkább védekező, mintsem agresszív formában jelentkezett. 624 A hazafias lelkesedés szelleme viszont a társadalom minden rétegét kivétel nélkül megérintette. Még a szociáldemokrata internacionalisták és a baloldali liberálisok sem mentesültek a hatása alól, bár védekező magatartásuk meglehetősen gyengének bizonyult a dühödt sovinizmussal szemben, mégis kifejezetten különbözött a nacionalista körök agresszivitásától, melyek harciassága és háborús eufóriája nem ismert határokat. A középosztályhoz tartó fiatalok, különösen az egyetemisták csoportjai körében a háborús lelkesedés gyakorta azzal a derűlátással is összekapcsolódott, hogy végre így meg lehet szabadulni a dekadens és terméketlen polgári rend béklyóitól. „Dicsőíteni akarjuk a háborút, mert csak ez gyógyíthatja meg a világot” hirdette néhány évvel korábban az olasz Futurist Manifesto. 625 Ez az érzés visszhangra talált Európa fiatal nemzedékének számos – bár semmi esetre sem minden – tagjában, és olyan érzés kezdett eluralkodni, hogy egy fegyveres konfliktus szükséges és hasznos a korábbi évek ismétlődő válsághelyzeteinek és feszültségének feloldásához.626 A későbbi nemzedékek számára talán az a legérthetetlenebb, hogy a háború érzete, leginkább az értelmiség körében, szinte vallásos élménnyel ért fel, olyan volt, mint megváltás és megújulás, mint valami magasztos nemzeti egység forrása, ami a nemzeti közösség alkotóerejeként megszünteti a viszályt és feloldja az ellentéteket. „Az a legmélyebb érzelem, melyet ma mindnyájan átélünk”, ömlengett az egyik vezető társadalompolitikai folyóirat „egy nemzet feltámadása és újjászületése. Németország hirtelen kizökkent a mindennapi élet bajaiból és örömeiből. Az erkölcsi kötelesség ereje egyesítette Németországot, mely most a legnagyobb áldozatokra is készen áll. A császár, most már igazán az egész nép császára, ma kijelentette: »Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket ismerek«… És az egyhangú és egységes Reichstag, mely ma valóban a nemzet képviselője, megesküdött, hogy »jóban, rosszban, szenvedésben és halálban kitart a császár mellett«. Augusztusnak ezek az első napjai a dicsőség maradandó és semmihez nem hasonlítható időszaka. Bármi is történjen négy évtizednyi béke után, a pártok küzdelmeit és ellentéteit, a különböző felekezeteket, osztályokat és fajokat a nemzeti odaadás tüze teljesen felemésztette.” 627  

Sokan nehéz szívvel és kötelességtudatból indultak harcba. 628 Mások már alig várták, hogy cselekedhessenek. Hitler is azokhoz a müncheni tízezrekhez tartozott, akik az érzelmi delírium rabságába estek, és szenvedélyesen lelkesedtek a háborúért. Sokakhoz hasonlóan később az ő lelkesedése is a legmélyebb keserűségbe fordult. Érzelmeinek ingája a háború hírére mozgásba lendült és hevesebben kilengett, mint bármikor. „Viharos lelkesedéstől eltöltve”, írta „térdre borultam és érzelmektől túlcsorduló szívvel köszöntem meg az Egeknek, hogy ebben a korban élhetek”. 629 Az nem lehet kétséges, hogy ezúttal őszintén csengtek szavai. Évekkel később, amikor megpillantotta az 1914. augusztus 2-án, az Oroszországnak küldött hadüzenet másnapján, a müncheni Feldherrenhalle előtti Odeonsplatzon lezajlott nagy hazafias tüntetésről Heinrich Hoffmann (aki később udvari fényképésze lett) által készített fényképet, akkor Hitler megjegyezte, hogy azon a napon nemzeti érzésektől eltöltve ő is ott volt a tömegben és rekedten énekelte a „Die Wacht am Rhein”-t és a „Deutschland über alles”-t. Hoffmann azonnal munkához látott, nagyítgatni kezdte a felvételt

és a fénykép közepén sikerült felfedeznie a háborús hisztériától elragadott, huszonöt éves Hitler arcát. A kép ezt követő tömeges sokszorosítása és terjesztése hozzájárult a Führer-mítosz kialakulásához, Hoffmann számára pedig óriási hasznot jelentett.630 Kétségtelen, hogy ez a lelkesedés München és más európai városok fiataljainak tízezreit ragadta magával, és a feldhermhallei tömegtüntetés másnapján Hitler is beadta a kérvényét – személyes beadványt intézett III. Lajoshoz, Bajorország királyához –, hogy mint osztrák, a német hadseregben teljesíthessen szolgálatot. A kormányhivatal engedélye, folytatja Hitler, határtalan örömére már másnap megérkezett. 631 Bár ezt az állítását többnyire elfogadták, mégsem tűnik hihetőnek. Azoknak a napoknak a zűrzavarában a hivatalok valóban rendkívüli hatékonyságára lett volna szükség, hogy Hitler kérését egyik napról a másikra jóváhagyják. Mindenesetre nem a kormányhivatalnak, hanem egyedül a hadügyminisztériumnak volt joga külföldi állampolgárt (az osztrákot is beleértve) önkéntesként bevonultatni katonának.632 Valójában az a helyzet, hogy Hitler nem a hivatal pontos működésének, hanem a hivatal hanyagságának köszönhetően kerülhetett be a bajor hadseregbe. 633 A bajor hatóságok 1924-ben lefolytatott alapos vizsgálata ellenére sem derült fény arra, hogy 1914 augusztusában ausztriai visszatérése helyett – ahogy normális körülmények között történnie kellett volna – Hitler hogyan kerülhetett a bajor hadseregbe. Feltételezhetően ő is az önkénteseknek ahhoz az első hullámához tartozott, melyben a fiatalemberek augusztus első napjaiban megrohamozták a legközelebbi sorozóhelyeket, ami – tette hozzá a jelentés – óhatatlanul következetlenséget és esetenként a szigorú értelemben vett törvény megsértését eredményezte. „Minden bizonnyal” – vonja le a jelentés a következtetést –, „Hitler nemzeti hovatartozásának (Staatsangehörigkeit) kérdése fel sem merült.” Hitler – állapítja meg a jelentés egészen biztosan egy elkövetett hiba eredményeként lehetett a bajor hadsereg katonája. 634 Hitler – ahogy maga is megírja 1921-es önéletrajzi vázlatában – valószínűleg 1914. augusztus 5-én jelentkezett önkéntesnek az első bajor gyalogezredhez. Az első napok zűrzavarában másokhoz hasonlóan őt is minden bizonnyal elküldték, mert pillanatnyilag semmire sem tudták használni. 635 Augusztus 16-án behívatták a müncheni VI. számú sorozóirodába, hogy felszereljék és a második gyalogezred második tartalékos zászlóaljához irányítsák. Szeptember elején az újonnan alakult (első parancsnoka után List gyalogezrednek nevezett), főként tapasztalatlan újoncokból álló 16. bajor tartalékos gyalogezredhez került. Ezután társaival együtt kiképzésen esett át Münchenben, amit az Augsburg melletti Lechfelden egy október 20-ig tartó hadgyakorlat követett. 636 Ezen a napon Hitler üzenetet hagyott Poppéknak, hogy ezrede a frontra, valószínűleg Belgiumba indul, s reméli, hogy majd egészen Angliáig is el fog jutni. 637 Másnap, a kora reggeli órákban a csapatszállító szerelvény elindult Hitlerrel a flandriai harcmezők felé. 638 Október 29-én, a Lille-be érkezését követő hat napon belül Hitler zászlóalja az Ypres közelében lévő Menin út mellett átesett a tűzkeresztségen. A frontról Joseph Poppnak és müncheni ismerősének, Eric Heppnek Hitler azt írta, hogy a négynapos harcok során a List gyalogezred 3600 fős létszáma 611-re csökkent. 639 A kezdeti veszteségek valóban 70 százalékosra tehetők, ami részben „baráti tűznek” köszönhető, mivel a württembergi és szász ezredek a félhomályban összetévesztették egymást az angolokkal. 640 List ezredes is az elesettek között volt. Hitler kezdeti idealizmusa ezrek halának és megnyomorodásának láttán átadta a helyét a felismerésnek, hogy „az élet nem más, mint folyamatosan tartó, borzalmas küzdelem”.641 1914. november 3-án (november 1-jei hatállyal visszamenőleg) Hitlert tizedessé léptették elő. A háború során ez volt az utolsó előléptetése, bár egészen biztosan számított rá, hogy eléri legalább tartalékos altiszti (Unteroffizier) rendfokozatot. Igaz, a háború folyamán Max Amann tiszthelyettes, később Hitler sajtóbárója, előléptetésre terjesztette fel, és az ezredtörzs is fontolgatta Unteroffizierré való előléptetését.642 Fritz Wiedemann ezredsegédtiszt, aki az 1930-as években egy ideig Hitler segédtisztje is volt, a Harmadik Birodalom bukása után tett vallomásában elmondta, hogy parancsnokai a vezetői készséget hiányolták Hitlerből. 643 Azt Amann és Wiedemann is határozottan állította, hogy Hitler – valószínűleg attól tartva, hogy akkor elhelyezik az ezredtörzstől – a későbbiekben elzárkózott attól, hogy előléptetéseknél figyelembe vegyék.644 November 9-én Hitlert küldöncként (Ordonnanz) az ezredtörzshöz rendelték, és egyik tagja volt annak a nyolc-tíz főből álló futárcsoportnak (Meldegänger), mely az ezredtörzs harcálláspontjáról gyalogosan, néha kerékpáron hordta a parancsokat a három kilométer távolságban lévő zászlóalj- és századparancsnokoknak.645 Hitler érdekes módon a Mein Kampfban nem említi, hogy futárként teljesített szolgálatot, ami arra utalt volna, hogy a háborút gyakorlatilag futóárkokban töltötte.646 Politikai ellenfeleinek kísérletei az 1930-as évek elején, hogy lekicsinyeljék a futárszolgálattal járó veszélyeket és lógással, gyávasággal vádolva leszólják Hitler háborús érdemeit, viszont egyáltalán nem voltak megalapozottak.647 Mikor a fronton viszonylagos nyugalom uralkodott – s ez elég gyakran előfordult –, akkor valóban

akadtak olyan időszakok, amikor a futárok lustálkodhattak egy kicsit a törzsnél, ahol sokkal jobb körülmények uralkodtak, mint a lövészárkokban. A flandriai Ypres körzetében, Fromelles mellett ilyen volt a foumes-i harcálláspont is, ahol Hitler háborús katonai szolgálatának a felét eltöltötte, s (ha hinni lehet saját beszámolójának) arra is talált időt, hogy néha fessen vagy Schopenhauer műveit olvasgassa, melyeket állítólag a frontra is magával vitt.648 A tűzvonalban üzeneteket hordozó futárokat még így is elég veszély fenyegette. A futárok veszteségei is viszonylag magasak voltak.649 Ha lehetőség nyílt rá, akkor általában két futárt indítottak útnak a parancsokkal, hogy ha az egyik út közben elesik, akkor a másik végrehajthassa a feladatot. 650 A franciákkal november 15-én történt összecsapás során az ezredtörzshöz rendelt nyolc futárból három elesett, egy pedig megsebesült. Hitlernek – nem először életében – két nap múlva szerencséje volt, amikor percekkel azután, hogy útnak indult egy küldeménnyel, egy francia gránát éppen az előretolt parancsnoki harcálláspont közelében robbant fel, s majdnem az egész törzskart megölte vagy megsebesítette.651 A súlyos sebesültek között volt az ezredparancsnok, Philipp Engelhardt alezredes is, aki éppen vaskeresztre akarta felterjeszteni Hitlert, annak elismeréséül, ahogy néhány nappal korábban egyik társával együtt parancsnokukat próbálták védeni az ellenség tüzétől. 652 December 2-án Hitler végül megkapta a vaskereszt második fokozatát, s az egyetlen futár volt az ezred hatvan katonája közül, aki ebben a kitüntetésben részesült.653 Később kijelentette, hogy „ez volt életem legboldogabb napja”. 654 Minden jel arra mutat, hogy Hitler nem csupán lelkiismeretes és kötelességtudó, hanem elkötelezett katona is volt, s személyes bátorságnak sem volt híján. Elöljárói nagyra becsülték. A közvetlen közelében lévő bajtársai, főképpen a futárcsoport tagjai tisztelték, sőt nagyon is kedvelték, bár néha fel tudta őket bosszantani, s gyakran érthetetlenül is viselkedett.655 A humorérzék hiánya miatt időnként a könnyed évődések céltáblájává is vált. „Mi lenne, ha keresnénk magunknak egy nőcskét?” – kérdezte egyszer tőle az egyik híradós bajtársa. „Meg is halnék a szégyentől, ha egy francia nővel akarnék lefeküdni!” – válaszolta Hitler bajtársai hahotája közben. „Figyeljétek csak, milyen szerzetes van közöttünk!” – jegyezte meg az egyik katona. „Nem maradt bennetek semmi német tisztesség?” – hangzott Hitler szemrehányó válasza.656 Bár furcsaságai miatt egy kicsit elkülönült a többiektől, de általában jó viszonyban volt bajtársaival. Később legtöbbjük az NSDAP tagja is lett, és amikor általában emlékeztették Hitler birodalmi kancellárt, hogy valamikor fegyvertársak voltak, akkor Hitler mindig gondoskodott arról, hogy pénzadományban részesüljenek, vagy kisebb funkcióhoz juttassák őket. 657 Bár mindenki jó viszonyban volt vele, társai „Adit” – ahogy szólították – egy kicsit csodabogárnak tartották. Csak „a művész”-ként emlegették, és nagyon csodálkoztak azon, hogy 1915 közepe óta se csomagot, se levelet nem kapott senkitől (még karácsonyra sem), soha nem beszélt a családjáról vagy a barátairól, nem dohányzott, nem ivott, semmi érdeklődést sem tanúsított a bordélyházak iránt, csak óráig elmélázva vagy olvasgatva ült a fedezék valamelyik szegletében. 658 A háború idején róla készített fényképekről egy vékony, sovány arcú, tömött, sötét és bozontos bajszot viselő figura néz szembe az emberrel. Csoportjának rendszerint a szélén helyezkedett el, amikor a többiek mosolyogtak, az ő arca továbbra sem tükrözött érzelmeket. 659 Egyik, hozzá legközelebb álló bajtársa, a felső-bajorországi Bad Aibling körzetéhez tartozó Bruckmühl faluból származó kőműves, Balthasar Brandmayer később elmondta, milyenek voltak a Hitlerről 1915 májusában szerzett első benyomásai: szinte olyan volt, mint egy csontváz, sötét szemei mélyen ültek sápadt arcában, bajuszát nem nyírta rendszeresen, általában egy sarokba húzódva az újságba temetkezett, néha ivott néhány korty teát, és csak nagyon ritkán vett részt a heccelődésekben.660 Különcnek látszott, egy-egy ostoba, könnyed megjegyzés hallatán rosszallóan csóválta a fejét, s nem vett részt a katonák között szokásos évődésekben, dulakodásokban és tréfálkozásokban. 661 „Szerettél már valaha is lányt?” – kérdezte Brandmayer Hitlertől. „Nézd, Brandimori – hangzott mozdulatlan arccal a válasz –, nekem ilyesmire soha nem volt időm, és még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.” 662 Legőszintébben a kutyájához, Foxihoz, egy ellenséges vonalakon átkóborolt fehér terrierhez vonzódott. Megtanította különböző mutatványokra, s szolgálatból visszatérve látszott igazán, hogy mennyire örül, hogy újra láthatja kutyáját, és mennyire kötődik hozzá. Később, a háború folyamán, amikor egységének tovább kellett vonulni, akkor szinte őrjöngött, hogy Foxit sehol sem találja. „Annak a disznónak, aki elvette tőlem, fogalma sincs, hogy mit tett velem”, mondta még évekkel később is. 663 Kutyája elvesztése olyan mélyen érintette, hogy azt meg sem közelítette a körülötte pusztuló emberek ezreinek a látványa. Az emberek iránt egész életén keresztül tanúsított ürességnek és hidegségnek nyoma sem volt benne, ha a kutyájáról volt szó. A II. világháború idején a Führer főhadiszállásán szintén csak Blondi, a németjuhász volt az egyetlen, ami a legközelebbi barátot jelentette a számára. 664 A kutyákkal is, mint minden emberi lénnyel, akivel csak érintkezésbe került, a kapcsolat alapját az alárendeltség és az engedelmesség jelentette. „Nagyon szerettem (Foxit)” – emlékezett később – „ő csak engedelmeskedett.”665

A háború kérdésében Hitler a végtelenségig fanatikusnak bizonyult. Nem engedte, hogy bármilyen humanitárius érzés megzavarja a német érdekek maradéktalan képviseletét. Szenvedélyesen elítélte a barátságnak azt az ösztönös megnyilvánulását, amikor 1914 karácsonyán a német és angol katonák a senki földjén találkoztak, kezet ráztak, és közösen karácsonyi dalokat énekeltek. „Háború idején ilyesmi nem fordulhat elő!” – tiltakozott felháborodottan. 666 Bajtársai tudták, hogy defetista megjegyzésekkel Hitlert mindig tudják provokálni, és ő ilyenkor a végletekig is elmegy. „A háborút mi nem veszíthetjük el” – fejezte be mindig ezzel a megjegyzéssel a beszélgetést. 667 Egy 1915. február 5-én Ernst Hepp müncheni adófelügyelő ismerősének írt hosszú (tipikusan Hitler-stílusban megírt) levele betekintést enged a háborúról alkotott, azoktól az előítéletektől terhes véleményébe, melyek már a bécsi korszakától kezdődően folyamatosan mardosták:   „Nagyon gyakran gondolok Münchenre, és mindnyájunkat csak az az egy vágy vezérel, hogy eljön majd a végső leszámolás napja ezzel a bandával, amikor – kerül amibe kerül – mindenki kiteríti lapjait az asztalra (Daraufgehen), és akiknek megadatik a szerencse, hogy ismét viszontláthatják szülőhazájukat, azok tisztábbnak, idegen befolyástól (Fremdlanderei) mentesnek fogják látni. A közülünk valók százainak mindennapi szenvedése és áldozatvállalása, az ellenséges, internacionalista világgal folytatott küzdelemben naponta patakokban kiömlő vér nem csupán Németország külső ellenségeit semmisíti meg, hanem a belső internacionalizmus erejét is megtöri. Számomra ez többet jelent mindenfajta területi hódításnál. Ami pedig Ausztriát illeti, ott a dolgok úgy alakulnak majd, mint ahogy azt mindig is állítottam.”668  

Hitler nyilvánvalóan ilyen mélyen gyökerező érzéseket dédelgetett végig a háború folyamán. Politikai indulatainak viszont a háborús eseményekhez és körülményekhez kapcsolódó felszínre törése meglehetősen szokatlan jelenség. Úgy tűnik, hogy bajtársaival csak ritkán beszélt politikai kérdésekről. 669 Talán az is gátolta politikai nézeteinek határozott kifejtésében, hogy bajtársai mindig is furcsa figurának tartották. „Akkor katona voltam és nem akartam politikáról beszélni”, állítja később ezzel kapcsolatban, bár nyomban ellent is mond saját magának, amikor azt állítja, hogy közelebb álló bajtársai előtt mindig is elmondta véleményét a szociáldemokráciáról. 670 1947-es nürnbergi kihallgatása során Max Amann határozottan állította, hogy a háború idején Hitler nem árasztotta el politikai szónoklatokkal társait.671 Úgy tűnik, hogy a zsidókról is csak ritkán tett említést. Néhány volt katonatársa 1945 után azt állította, hogy Hitler csak néhány, abban az időben közhelynek számító, elejtett megjegyzést tett a zsidókkal kapcsolatban, és nem is sejtették, hogy 1918 után milyen határtalan gyűlölet fog feltörni belőle. 672 Balthasar Brandmayer viszont először 1932-ben publikált visszaemlékezéseiben azt írja, hogy a háború idején „gyakran nem értette, hogy Adolf Hitler miért tartotta a zsidókat az összes baj és szerencsétlenség kulisszák mögötti okozóinak”. 673 Brandmayer szerint Hitler a háború utolsó éveiben politikailag aktívabbá vált és nem csinált titkot érzéseiből, amikor úgy látta, hogy Németországban a szociáldemokraták szítják az egyre növekvő elégedetlenséget. 674 Ezeket a megjegyzéseket, melyek utólag, Hitler felemelkedése után születtek, hasonlóan azokhoz, melyek a jövendő vezető már akkori bölcsességét és éleslátását voltak hivatottak dicsőíteni, nagyon óvatosan kell kezelni. Hiba lenne viszont első kézből, azonnal elvetni őket. Nagyon valószínűnek tűnik, mint ahogy a Mein Kampfban maga is ezt állítja, hogy a háború utolsó éveiben, első, 1916-ban Németországban töltött szabadsága után Hitler politikai előítéletei még jobban elmélyültek.675 1915 márciusa és 1916 szeptembere között a List ezred a Fromelles környéki lövészárkokban az állóháborúban kialakult frontnak mintegy két kilométeres szakaszát tartotta. 1915 májusában és 1916 júliusában kemény csatákat vívtak az angolokkal, de a másfél év alatt a front alig mozdult néhány métert előre vagy hátra. 676 1916. szeptember 27én, a második fromelles-i csatában folytatott heves küzdelem során nagy nehezen sikerült megállítani a britek támadását, majd az ezredet Flandriából déli irányba hátravonták, és október 2-án már a Somme-nál vetették be. 677 Néhány nap elteltével, amikor egy tüzérségi gránát a futárok fedezékében robban fel, s több futárt megölt vagy megsebesített, Hitler is megsebesült a bal combján. 678 Először a tábori kórházban ápolták, majd 1916. október 9-től december 1-jéig két hónapig volt a Vöröskeresztnek a Berlin melletti Beelitzben lévő kórházában. Akkor már két éve nem látta Németországot. Hamarosan maga is észrevette, hogy 1914 augusztusának szédítő napjaihoz képest mennyire megváltozott a közhangulat. A kórházban döbbenten hallgatta a szimulálásukkal dicsekvő embereket és azt, hogy miként kell olyan kisebb sérüléseket ejteni magukon, mellyel biztosan elkerülhetik a frontot. Lábadozása idején ugyanilyen csüggedt hangulattal és széles körű elégedetlenséggel találkozott Berlinben is. Ekkor járt először a városban és a Nationalgalerie meglátogatására is lehetősége nyílott. München viszont mindennél jobban megdöbbentette. Alig ismert rá a városra: „Amerre csak jár az ember, mindenütt indulatokkal, elégedetlenséggel,

szitkozódással találkozik.” A közhangulat a mélypontra zuhant, az emberek csalódottak, a körülmények nyomorúságosak voltak; s mint ahogy ez Bajorországban már hagyománynak számított, mindenért a poroszokat hibáztatták. Nyolc évvel később írt beszámolója szerint Hitler mindezt a zsidók aknamunkájának tudta be. Állítása szerint az is megdöbbentette, hogy mennyi zsidó van a hivatalokban. „Majdnem minden hivatalnok zsidó és majdnem minden zsidó hivatalnok” – a fronton pedig milyen kevés van belőlük. 679 (Valójában ez alapvetően hamis állítás volt, hiszen a német hadseregben semmi különbség sem volt a zsidók és nem zsidók számaránya között, és a zsidók közül számosan – így a List ezredben is – kiemelkedő hősiességgel harcoltak. 680) Nincs okunk feltételezni, holott néhány esetben ez történik, hogy 1916-os zsidóellenes érzései csupán a valójában csak 1918–19-től sírig tartó érzéseinek az utólagos visszatükröződései lennének. 681 Azt már korábban is említettük, hogy háborús bajtársai visszaemlékezése szerint Hitler nem tűnt ki antiszemitizmusával, s csak ketten – Brandmayer és Westenkirchner – említik, hogy negatív megjegyzéseket tett a zsidókra. 682 Hitler pedig nem titkolta volna érzéseit azok után, hogy München utcáin is tanúja volt a zsidókkal szembeni előítélet elmélyülésének, ami a háborús évek második felében egyre szélesebb körben terjedt el és egyre élesebbé vált.683 Minél előbb vissza szeretett volna kerülni a frontra, mindenekelőtt a régi ezrede után vágyott. 684 1917. május 5-én végül a Vimytől néhány kilométernyire lévő új állásokba tért vissza. 685 A frontvonal nyárra már ugyanazon az Ypres melletti szakaszon húzódott, ahol az ezred három évvel korábban harcolt, most pedig a britek 1917 júliusának közepén indított támadását akarta megállítani. 686 A súlyos harcokban megtépázott ezredet augusztus elején váltották le, és Elzászba vezényelték. Szeptember végén Hitler először ment hivatalosan is szabadságra. Nem volt semmi hajlandósága visszamenni Münchenbe, mely a közelmúltban annyira lehangolta, ezért inkább Berlinbe utazott s ott egyik bajtársa szüleinél szállt meg.687 Ezredtársainak írt képeslapjai arról szóltak, hogy mennyire élvezte a tizennyolc nap szabadságot, mennyire elbűvölte Berlin, és mennyire tetszettek neki a berlini múzeumok. 688 Október közepén visszatért az ezredéhez, mely Elzászból éppen akkor települt át Champagne-ba. 1918 áprilisának heves harcai súlyos veszteségekkel jártak, és július utolsó két hetében az ezred részt vett a második marne-i csatában is. 689 Ez volt a háború utolsó, jelentősebb német offenzívája. Amikor augusztus elején a szövetségesek kemény ellentámadása következtében az offenzíva kifulladt, akkor az utolsó négy hónap kegyetlen harcai következtében a németek veszteségei a 800 000 főt is elérték. Az offenzíva meghiúsulásával a tartalékok teljesen kimerültek, a csapatok harci szelleme a mélypontra süllyedt, és Németország katonai vezetése kénytelen volt beismerni, hogy a háborút elvesztette. 1918. augusztus 4-én az ezred parancsnokától, von Tubeuf őrnagytól Hitler átvette a vaskereszt első fokozatát, ami ritka teljesítménynek számított egy káplártól. A sors iróniája, hogy a kitüntetésre történt felterjesztésért éppen egy zsidó tisztnek, Hugo Gutmannak tartozott köszönettel. 690 Az eset apropóját később minden iskolai tankönyvben meg lehetett találni, s a történet lényege az volt, hogy a Führer azért részesült ebben a kitüntetésben, mert egyedül ejtett fogságba tizenöt francia katonát.691 Az igazságot, mint rendszerint, most is valahol középen lehetett megtalálni. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, beleértve a List ezred helyettes parancsnokának, Freiherr von Godinnak 1918. július 31-én kelt ajánlását is, a kitüntetést azért a bátorságért kapta – egy másik futártársával együtt melyet akkor bizonyított, amikor a parancsnoki harcálláspontról a telefonkapcsolat megszűnése után egy fontos parancsot kellett továbbítani a heves tűz alatt álló frontvonalra. Későbbi elmondása szerint Gutmann mindkét futárnak vaskeresztet ígért, ha sikerül továbbítaniuk az üzenetet. Mivel az akció feltétlen bátorságot követelt, de nem számított kivételes esetnek, ezért több hétig kellett nyaggatni a hadosztályparancsnokot, míg ő is beleegyezett a kitüntetés odaítélésébe.692 1918 augusztus közepén a List ezred Cambraiba indult, hogy segítsen meghiúsítani egy Bapaume közelében kibontakozott brit offenzívát, majd egy hónappal később már ismét Wytschaete és Messines körzetében harcolt, ahol Hitler majdnem négy évvel korábban megkapta a vaskereszt második fokozatát. Hitler ezúttal távol volt a csatamezőtől. Augusztus végén egy hétre Nürnbergbe vezényelték, hogy részt vegyen egy telefonkezelői kiképzésen, majd szeptember 10-én – ezúttal is Berlinben – megkezdte második, tizennyolc napos szabadságát. 693 Szeptember végén, közvetlenül visszatérése után, alakulatát Comines térségében heves brit támadás érte. A támadások során a gázfegyvert is gyakran bevetették, s ez ellen csak ritkán és kezdetleges módszerekkel tudtak védekezni. A List ezred, a többihez hasonlóan, súlyos veszteségeket szenvedett. Az október 13-ról 14-re virradó éjszakán a Wervicktől délre fekvő magaslaton, az Ypres melletti déli fronton, Hitler maga is a mustárgáz áldozata lett. 694 Gáztámadás idején, néhány bajtársával együtt, félig megvakulva csak úgy tudtak biztonságos helyre menekülni a fedezékükből, hogy

egymásba kapaszkodva követték azt a társukat, aki nem sérült olyan súlyosan, mint a többiek. 695 Flandriában elsősegélyben részesítették, majd 1918. október 21-én a pomerániai Stettin melletti Pasewalkban lévő katonai kórházba szállították. Számára a háború véget ért. Arról ő már nagyon keveset tudhatott, hogy a hadsereg főparancsnoksága különböző manőverekkel próbált kibújni a nyilvánvalóan elvesztett háború felelőssége alól, és felkészülni a hamarosan kezdődő béketárgyalásokra.696 Hitlerhez, ideiglenes vakságából gyógyulófélben, pasewalki lábadozása idején jutottak el a döbbenetes hírek a vereségről és a forradalomról, amit „az évszázad legnagyobb gonoszságának” nevezett. 697

IV. A valóságban természetesen szó sem volt semmiféle árulásról, semmiféle hátba döfésről. Ez csak a jobboldal merő kitalációja volt, mely igen fontos helyet foglalt el a nácik propaganda-hadjáratában. A hátország elégedetlensége nem oka, hanem következménye volt a katonai vereségnek. Katonailag Németország vereséget szenvedett, erői végét járta, de a népet senki sem készítette fel a kapitulációra. A főparancsnokság még 1918 októberének végén is a győzelmi propagandát zengte. A hadsereg akkorra már teljesen kimerült, és az utolsó négy hónapban súlyosabb veszteségeket szenvedett, mint bármikor a háború során.698 Ráadásul a betegség is megtette a magáét. Március és július között mintegy 1,75 millió német katona esett áldozatul az influenzajárványnak és mintegy 750 000 katona sebesült meg ebben az időszakban. Nem csoda tehát, hogy az egészségügyi szolgálat nem tudott megbirkózni a feladatokkal, hogy a fegyelem alapvetően megrendült, hogy a dezertálások és a szolgálat alóli kibúvások száma (ez a háború utolsó hónapjában megközelítette az egymilliót) drámaian megnövekedett. 699 Hazai földön egyre magasabbra csaptak a keserű, dühös és lázadó tiltakozás hullámai. A forradalmat nem a bolsevikszimpatizánsok és hazafiatlan bajkeverők szították, hanem az abból a mélységes kiábrándultságból és egyre növekvő elégedetlenségből nőtt ki, mely már 1915ben és 1916-ban elkezdődött, majd fokozatosan erősödve mindent elsöprő áradattá terebélyesedett. Az a társadalom, mely látszólag a hazafias egység teljében indult neki a háborúnak, a keserű tapasztalatok hatására teljesen megbénult és széttöredezett. A háború idején több, mint 13 millió német, a népesség majdnem egyötöde teljesített szolgálatot a hadseregben, s közülük 10,5 millióan a harctereken küzdöttek. Mintegy 2 millióan elestek és majdnem 5 millió volt a sebesültek száma. Az elesettek egyharmada özvegyet hagyott maga után, s mindenkinek volt családja, voltak barátai. 700 Ilyen veszteségeket nem lehet elviselni anélkül, hogy azok maradandó nyomot ne hagyjanak az emberek lelkivilágában. A háború élményei és ezeknek az élményeknek a hatása messze nem volt egységes. A halál, a sebesülés, az éhség a „hazai fronton” is mindenütt jelen volt. Az is bizonyos, hogy a fronton harcolók számára a lövészárokélet fatalizmusa, a veszély és a szenvedés, az izgalmak és a félelmek, az iparszerű hadviselés emberkéz alkotta sivatagában elszenvedett hatalmas – emberi és anyagi – veszteségek, a lövészárkok tisztán férfiakból álló „társadalmának” egymástól függő túlélési lehetőségei soha nem feledhető élményt és tapasztalatot jelentettek. A Hitlert a háború dicsőítésének megszállottjává tevő élmények viszont az expresszionista dráma- és prózaíró Ernst Tollert pacifistává és baloldali forradalmárrá változtatták. Míg Hitler számára a vereség árulást jelentett, addig Toller szerint maga a háború volt az árulás. „Engem a háború tett háborúellenessé” – írta később –, „úgy éreztem, hogy a hazát, amit szerettem elárulták és eladták. Nekünk kellett elbánnunk ezekkel az árulókkal.” 701 A háborús élmények és tapasztalatok sokkal inkább szétválasztották, semmint összekötötték az embereket: a frontharcosok szemben álltak a hátország „lógósaival”, a katonák a tisztekkel, az igazi front a „hazai fronttal” és szemben álltak mindenekelőtt a háborúpárti annexiós és imperialista politika szenvedélyes hívei azokkal, akik ezt megvetették, becsmérelték és elítélték. A „nemzeti közösség”, melyet az értelmiség a lövészárkokban látott formálódni, a mítoszok világához tartozott. Még a lövészárok-bajtársiasság, a „sorsközösség”, a „frontharcos nemzedék” fogalma is bizonyos értelemben egy későbbi irodalmi mitologizáció eredményeként született. 702 Mikor a katonák hazatértek a forradalom kínjaiban vajúdó otthon zűrzavarához, akkor nem az egységes „frontharcos nemzedék” vagy az „osztály nélküli társadalom” létrehozásán törték a fejüket, s nem ezt akarták szembeállítani egy felismerhetetlenségig megosztott társadalommal, hanem az illúzióit vesztett tömeg már kész volt arra, hogy csatlakozzon a szabadcsapatokhoz, majd onnan az SA-hoz. Hitler később maga is nagyon tudott játszani ezekkel az érzelmekkel. Ezzel együtt kétszer annyian léptek be a Hadirokkantak Háborúellenes Birodalmi Szövetségébe, vagy a Háborús Kegydíjasok közé, mint ahányan a szabadcsapatokba.703 A frontról olyan eltérő tapasztalatokkal tértek vissza a katonák, melyek még tovább fokozták a háború utáni német társadalom széttagoltságát.

Azon túl, hogy a fronton harcoló szeretteikért aggódtak, az otthon maradottaknak naponta meg kellett küzdeniük a gyakran rendkívül súlyos nehézségeket okozó, egyre romló körülményekkel. Az iparban dolgozó, villamosokat vezető és gazdaságokat irányító nők legfőbb elfoglaltságává az élelmiszerért való sorban állás vált. A legtöbb városban lakó német már tudta, mit jelent a háborús éhezés. Bár éhínségre nem került sor, általános volt az alultápláltság: háromnegyed millióan haltak bele. Az élelmiszerárak egyre emelkedtek, az élelmiszer minősége romlott, a készletek csökkentek és rosszul kerültek elosztásra, állandósult a hiány, különösen az 1916–17-es „répatélen”. 1917-re a fejadag a napi 1000 kalória alá zuhant, ami kevesebb, mint a fele volt annak, amennyire egy dolgozó embernek szüksége lett volna, és amennyit a háború előtt átlagosan fogyasztottak. 704 A hiány nemcsak az élelmiszerekre korlátozódott. A szénhiány következtében az emberek felmelegedni sem tudtak. A nagyon gazdagok kivételével mindenki rosszabbul élt a háború alatt, mint előtte. 705 A kiváltságosaktól eltekintve az élet minden területén a nyomor és a csüggedés uralkodott el. Napról napra nőttek az indulatok az állam ellen, mely háborúba sodorta az országot, egyre jobban beleavatkozott az emberek mindennapi életébe, kicsinyes rendszabályokat erőltetett rájuk, és képtelennek bizonyult kivívni a győzelmet. A háború második felében a közhangulatot kifejező éhséglázadások és sztrájkok egyre fenyegetőbbé váltak. Óhatatlanul kiéleződtek a társadalmi feszültségek, és egyre veszélyesebben tornyosultak a harag hullámai. A városiak a falvak lakóit vádolták azzal, hogy visszatartják előlük az élelmet; a falusiak a városiakat szidták, amiért élelmiszer után kutatva, sáskaraj módjára özönlötték el a vidéket, s dúltak, fosztogattak az ott is hiányt jelentő élelmiszer megszerzése érdekében. A Majnától délre élő németek, természetesen elsősorban a bajorok, a háború összes megpróbáltatásáért a poroszokat hibáztatták, akik viszont azt gondolták, hogy míg mások éheznek, addig a bajorok kiszipolyozzák a földeket, és nem vesznek részt a háborús erőfeszítésekben. A polgári megbékélés rövid közjátéka után a sztrájkok, tüntetések, a háború- és egyre inkább császárellenes érzések kifejezése újraélesztette és fokozta a középosztálybeli polgárság ellenszenvét a hazafiatlan munkástömegekkel szemben. A hangulat az alsó középosztály, a szakemberek és a fehérgalléros munkások soraiban volt a legelkeseredettebb, akik Németország bizonyos részein többségben voltak a kékgallérosokkal szemben az ország legnyíltabban forradalmi pártjában, az USPD-ben.706 A társadalmi megosztottság ellenére bizonyos kérdések mégis egységes agresszivitást váltottak ki az emberekből. A háborús haszonlesés, a háborúból meggazdagodás – mely témákkal Hitler 1920-ban olyan hatékonyan játszott a müncheni sörcsarnokokban – sajgó sebet jelentett mindenki számára. A prémszegélyes kabátot, keménykalapot viselő, kövér szivarokat szívó, limuzinokkal utazgató „nagyágyúk” a kiváltságok, a korrupció és a kizsákmányolás jelképeivé váltak abban az időszakban, amikor az emberek többsége hallatlan szenvedéseknek volt kitéve. A feketepiacok vámszedői ellen is magasra csaptak az indulatok. A kicsinyes hivatalnokszemlélet, az emberek mindennapi életébe való állandó és egyre fokozódó bürokratikus beavatkozás szintén közfelháborodásra adott okot. A harag nem korlátozódott csupán a kishivatalnokok intézkedéseire és hozzá nem értésére. Ők tulajdonképpen azt az államot személyesítették meg, melynek hatalma és tekintélye láthatóan és érezhetően felmorzsolódott, mely állandó zűrzavarban és a felbomlás állapotában volt. A bűnbak keresése során a háború közepétől kezdve a zsidók is egyre inkább a gyűlölet és az erőszak célpontjaivá váltak. Az indokok és érzelmek már korábban is ismertek voltak. Az újdonságot a radikális antiszemitizmus széles körű propagandája jelentette és az, hogy ez a propaganda milyen termékeny talajra hullott. A társadalom többi rétegéhez hasonlóan „1914 szelleme” a zsidóságot is magával ragadta, és azt gondolták, hogy végre eggyé váltak a többi némettel. 1916-ra ez a feltételezett egység örökre semmivé foszlott. A dühödt és egyre radikálisabb völkisch antiszemitizmus új hulláma hangos támogatókra talált az annexiós politika mellett síkraszálló körökben, és nagyobb népszerűségnek örvendett, mint bármikor a háború előtt. A zsidókat most már mint a Németországot elözönlő, fajilag alacsonyabb rendű bevándorlókat, a nép szenvedéséből meggazdagodott háborús vámszedőket, a frontszolgálatot elkerülő lógósokat támadták. A rágalmazás és a vádaskodás terjedésének természetesen nem vethetett gátat, hogy csak jelentéktelen számú Ostjuden vándorolt be Németországba, hogy a fegyvergyártó cégek vezető posztjain a nem zsidók száma négyszerese vagy ötszöröse volt a zsidókénak, és hogy a frontszolgálatot teljesítő zsidók számaránya alig tért el a nem zsidókétól.707 A megalapozatlan feltételezéseket ébren tartották azok az 1916 végén elvégzett statisztikai felmérések is, melyek azt elemezték, hogy hány zsidó teljesít frontszolgálatot és mennyien vannak a hátországban, majd a Reichstagnak az a vizsgálata, melynek során felmérték, hány zsidót foglalkoztatnak a hadigazdaságban érdekelt hivatalok és ügynökségek. 708 Bár a felmérések eredményeit soha nem hozták nyilvánosságra, a katonai vizsgálatok sem igazolták a feltételezéseket, ezt követően a zsidók nem kaphattak tiszti

rendfokozatot (legalábbis a porosz hadseregben). 709 A Class-féle pángermánok és a békés megoldást kereső, annexióellenes körök ellensúlyozására a háborúpártiak által újonnan alakított, tömegeket mozgósító Hazafias Párt nyomására a Reichstag 1917. július 19-én elfogadott határozata a zsidóságot a defetizmussal is összekapcsolta. Egyre szélesebb körben terjesztették az antiszemita kiadványokat, s 1917 októberében Class jelenthette a pángermán vezetőségnek, hogy „az antiszemitizmus már hatalmas méreteket öltött” és „elkezdődött a zsidók túlélésért folytatott harca”.710 Az 1917-es oroszországi események még jobban megkavarták a fortyogó gyűlöletet, s az antiszemitizmust egy nagyon fontos, a későbbi antiszemita propagandában kulcsfontosságú szerepet betöltő alkotórésszel is kiegészítették, amikor a zsidókat egy világforradalom kirobbantását célul kitűző, titkos szervezet ügynökeiként állították be.711 Amint a háború elvesztése nyilvánvalóvá vált, a pángermánok által felkorbácsolt antiszemita indulatok a tetőpontra hágtak. Amikor a pángermánok 1918 szeptemberében létrehozták a „Zsidó Bizottságot”, mely „a helyzetet kihasználva megfújta a judaizmus elleni harci kürtöket, és a zsidókat tekintette minden igazságtalanság fáklyavivőinek”, akkor Heinrich von Kleist 1813-ban a franciák ellen tett hírhedtté vált kijelentését felhasználva, Class kiadta a jelszót: „Öljétek meg őket; a világ ítélőszéke nem fogja az okát kutatni! 712

V. A háborút mámoros lelkesedéssel üdvözlő, Németország céljait fanatikusan támogató, és mindenfajta defetista nézettel kezdettől fogva hevesen szembeszálló Hitlerre a háború utolsó két évében a bomlás, a semmibe vesző harci szellem, valamint a politikai és ideológiai radikalizáció légköre igen nagy hatással volt. A fronton tapasztalt jelenségek közül számosat visszataszítónak tartott. 713 Mint már láthattuk, a Németországban szabadságon és sebesülése után lábadozáson töltött, együttesen több, mint három hónapot kitevő három időszak során tapasztalt háborúellenesség új volt neki, és mélységes döbbenettel töltötte el. 1916-ban megrázó élményt jelentett számára a Berlinben, de még inkább Münchenben uralkodó hangulat.714 A háború előrehaladtával egyre jobban felbőszítette, ha a forradalomról esett szó, és indulatosan fogadta a hírt, amikor 1918 januárjában Berlinben és több más, jelentősebb városban a háború gyors és területi hódítások nélküli befejezése érdekében a lőszergyártó üzemek (a lőszerutánpótlást alig befolyásoló) sztrájkot hirdettek.715 Brandmayer felidézte Hitler felháborodott kijelentését, mely szerint, ha ő lett volna a hadügyminiszter, akkor a sztrájk vezetőit huszonnégy órán belül falhoz állíttatta volna. Brandmayer szerint ezért Friedrich Ebertet tartotta felelősnek. 716 Természetesen az is elképzelhető, hogy Brandmayer csak egyszerűen átfogalmazta mindazt, amit Hitler a Mein Kampfban leírt.717 Ennek ellenére nincs semmi kézenfekvő ok arra, hogy Hitler szavaiban kételkedjünk, amikor azt írja, hogy az otthon tapasztalható elégedetlenséget már akkor összefüggésbe hozta a szociáldemokrata vezetéssel, mely – az ő szavaival élve – „már megérett arra, hogy felakasszák”.718 Ahogy a fronton és hazai földön egyre szaporodtak a csüggedés, a kiábrándultság és a bomlás jelei, a katonák is mind többet foglalkoztak politikával. Hitler 1918 augusztusában és szeptemberében tesz említést a „bomlási jelenségekről” és arról, hogy az „otthonról küldött méreg” hatásának következtében a politikai viták a katonák körében is gyakoriakká váltak. 719 Hihetőnek látszik Brandmayernek az a megjegyzése is, hogy Hitler igen élénk érdeklődéssel kísérte figyelemmel a németországi fejleményeket, és gyakran politikai vitákba keveredett. 720 A háború utolsó két éve, az 1916-os, októberi beelitzi lábadozása és 1918 októberében a pasewalki kórházban töltött időszak Hitler ideológiai fejlődése egyik kulcsfontosságú időszakának is tekinthető. A bécsi évekből magával hozott előítéletekben és fóbiákban most már nyilvánvalóan jelen volt a háborús erőfeszítések meghiúsulása miatt érzett elkeseredés és harag, mivel életében először kötelezte el magát valami mellett, ami mindent magába foglalt, amiben hitt valaha. Ezek viszont még nem rendeződtek egy politikai ideológia alkotórészeivé. Erre csak 1919-ben, Hitler Reichswehrben folytatott saját „politikai önképzése” alatt kerül sor. Az ezzel a kérdéssel összefüggő sok vita ellenére nagyon nehéz felbecsülni, hogy a pasewalki kórházban töltött időszak milyen szerepet játszott Hitler ideológiájának kialakításában, és milyen hatással volt a jövendő pártvezér és diktátor személyiségének formálódására. Hitler saját bevallása szerint e tekintetben számára döntő fontossággal bírt ez az időszak. Látásának ideiglenes elvesztéséből gyógyulófélben, amikor még újságot olvasni ugyan nem, de írni már tudott, Hitler hallotta a közelgő forradalomról szóló pletykákat, de nem teljesen értette azokat. A komoly zavargások első jeleként lázadó matrózok érkeztek a kórházba, de Hitler és bajor betegtársai azt feltételezték, hogy a megmozdulásokat napokon belül sikerül majd letörni. Ennek ellenére hamarosan világossá vált – „életem legborzalmasabb bizonyossága” –, hogy általános forradalom tört ki. 721 November 10-én egy tábori lelkész szomorú szavakkal tájékoztatta a betegeket a császárság megszűnéséről, s közölte velük, hogy Németországnak most már

köztársaság az államformája, hogy a háború elveszett, és Németország csak a győztesek könyörületére és nemeslelkűségére számíthat.722 Hitler ebből az alkalomból a következőket vetette papírra:   „Nem bírtam tovább. Képtelen voltam egy pillanattal is tovább ülni a helyemen. Ismét lejátszódott minden a szemeim előtt; tántorogva, tapogatózva mentem vissza a hálóterembe, a priccsemre vetettem magamat, s fejemet a takaró és a párna alá fúrtam. Anyám sírjánál könnyeztem utoljára… Most viszont nem tudtam megállni könnyek nélkül… Hiábavaló volt minden… Azért történt mindez, hogy egy nyomorult bűnöző banda rátehesse a kezét a hazára?… Minél tisztábban szerettem volna látni ezeket a borzalmas eseményeket, a felháborodás és a gyalázat szégyene annál jobban égette az arcomat. Mit számított ehhez a nyomorúsághoz képest a szememben érzett fájdalom? Borzalmas napok és még borzalmasabb éjszakák következtek… tudtam, hogy minden elveszett. Éjszakákon át forrt bennem a gyűlölet, a gyűlölet azok iránt, akiket mindezért felelősség terhelt. Az elkövetkező napok során saját sorsom is megvilágosult előttem. Kínomban már nevetnem kellett, ha saját sorsomra gondoltam, ami nem sokkal ezelőtt még keserű aggodalommal töltött el…”  

Saját bevallása szerint ezek után arra a következtetésre jutott, hogy „nincs egyezség a zsidókkal; keményen fel kell tenni a vagy-vagy kérdést.” És meghozta az egész életét megváltoztató döntését: „Úgy döntöttem, hogy politikával fogok foglalkozni.”723 Hitler az 1920-as évek elején számos alkalommal hivatkozott pasewalki tapasztalataira. A Mein Kampfban megjelent történetet egy kicsit még meg is szépítette. Több ismerősének is elmondta, hogy amikor vakon feküdt a pasewalki kórházban, akkor olyan látomása volt, olyan üzenetet kapott, és olyan késztetést érzett, hogy neki kell felszabadítania a német népet, és neki kell ismét naggyá tenni Németországot. 724 Ez a nagyon valószínűtlen, félig-meddig vallásos élmény is részét képezte Hitler saját személye önmaga által is támogatott szándékos misztifikálásának, s egyik kulcsfontosságú alkotórésze volt a Führer-mítosznak, mely a puccskísérlethez vezető két év során embrionális állapotban már felfedezhető volt számos követőjében. A puccskísérletet követő bírósági tárgyalás során Hitler igyekezett csekély jelentőséget tulajdonítani ennek a látomásnak, ami mindenképpen nevetségessé tette volna, s csak annyit mondott, hogy a forradalom Pasewalkban meghallott híre késztette arra, hogy politikával kezdjen foglalkozni.725 Másfél évvel korábban, 1922 decemberében, egy újabb magyarázatot is fűzött ahhoz, hogy az események milyen reakciókat váltottak ki belőle Pasewalkban: „Súlyos sebesülésből való lábadozásom során, a front és a hátország eseményeit végiggondolva, arra a megállapításra jutottam, hogy Németország legnagyobb ellensége a zsidóság és a marxizmus. Saját tapasztalataim alapján megbizonyosodtam arról, hogy minden Németországot ért balszerencse és csapás mögött a zsidókat kell keresni.” 726 Hitler színesen ecsetelt pasewalki tapasztalataiba és élményeibe sokan hajlamosak beleolvasni valami hallucinációt is, ami magyarázatot szolgáltatna ideológiai megszállottságára, Németország megmentésére érzett „küldetéstudatára”, a vereségtől és a nemzeti megaláztatástól bénult német néppel való kapcsolatára. 727 Utalások történtek arra is, hogy a mustárgázmérgezés okozta vakságából felépülőben a vereségről és a forradalomról hozzá eljutó hírek okozta sokk Hitlerben tudat alatt összekapcsolódott azzal a rögeszmével, hogy anyját 1907-ben dr. Bloch, a zsidó orvos mérgezte meg. Ez magyarázatul is szolgálhatna a korábban nem tapasztalt, beteges antiszemitizmus hirtelen megjelenésére és arra a folyamatos késztetésre, hogy a zsidókat gázzal kell megmérgezni, mivel anyja haláláért is a zsidókat tartja felelősnek. 728 Azon túlmenően, hogy ez a magyarázat a zsidók II. világháború során történt tömeges legyilkolásához vezető bonyolult folyamatokat egyetlen ember 1918-ban elszenvedett állítólagos traumájára szűkíti le, az elmélet meglehetősen spekulatív és egyáltalán nem meggyőző. A lehetőségek összevetése az ideológiai és politikai fejlődés egy sokkal kevésbé drámai folyamatát sejteti. Bármilyen sokkos állapotot és nyugtalanságot is eredményezett Hitlernél az ideiglenes és részleges vakság (melyből már kezdett felgyógyulni), az nem látszik valószínűnek, hogy ezúttal hisztériás és hallucinációs alapon Pasewalkban egy második vakság következett volna be nála. A mustárgáz magát a szemet nem támadja meg, és nem okoz tényleges vakságot, de olyan súlyos kötőhártya-gyulladás lép fel, és a szemhéjak annyira bedagadnak, hogy a látóképesség egy időre valóban erősen lecsökken. A „második vakság” attól is könnyen bekövetkezhetett, hogy erősen dörzsölte a szemét, melyet – elmondása szerint – a forradalom híre hallatára elöntötték a könnyek. 729 Ezzel együtt az biztosnak látszik, hogy Hitlert mélyen megdöbbentette és felháborította a forradalom híre; a forradalmat végzetes és megbocsáthatatlan árulásnak tartotta mindaz ellen, amiben csak hitt, így a fájdalom, a sok

kellemetlenség és keserűség hatására bűnbakot keresett, ami magyarázatul szolgálhatott volna a saját magában felépített világ összeomlására. Abban nincs okunk kételkedni, hogy Hitlernek ebben a nagyon nyugtalanító néhány napban valóban traumával felérő élményei voltak. A következő évtől kezdve politikai szerepvállalását az 1918-as döbbenet határozta meg, s tevékenysége arra irányult, hogy feledtesse a vereséget és a forradalmat, ami mindent elárult, amiben addig hitt, valamint megsemmisítse mindazokat, akiket ezért felelősnek tartott. 730 Ha van valami igazság abban az állításunkban, hogy Hitler mélyen gyökerező előítéletei – az antiszemitizmusát is beleértve – a Bécsben töltött évek alatt alakultak ki, majd a háború utolsó két évében újraéledtek, akkor nincs semmi okunk arra, hogy a pasewalki élményeket elmisztifikáljuk, és beteges antiszemitizmusa mögött valami hirtelen és drámai fordulatot keressünk. A Pasewalkban eltöltött napokat inkább olyan időszaknak kell tekinteni, amikor az elkínzottan heverő Hitler magyarázatot keresett arra, hogy a világ miért hullott körülötte darabokra, és saját gondolatai már kezdtek a helyükre kerülni. A Münchenben, Berlinben és több más városban lezajló eseményektől megsemmisülten megerősítve látta a már bécsi korszaka óta a zsidókról és a szociáldemokráciáról, a marxizmusról és internacionalizmusról, a pacifizmusról és a demokráciáról alkotott véleményét. Ez még mindig csak a kezdete volt eszméi rendezésének. Antiszemitizmusának és antimarxizmusának teljes összeolvadására még várni kellett. Arra nincs mértékadó bizonyíték, hogy a bolsevizmusról akár egy szót is ejtett volna. Ezt még az 1920 előtt, Münchenben tartott beszédeiben sem érintette. A bolsevizmus és a belső gyűlölet célpontjainak összekapcsolására, majd „világnézete” központi helyére történő beépítésére csak a Reichswehrben töltött időszakában, tehát 1919 nyarán került sor. Ugyancsak később kezdett számára problémát jelenteni az „élettér” kérdése, mely csak a Mein Kampf 1924-ben történt diktálása közben vált központi témájává. 731 Pasewalk kulcsfontosságú állomást jelentett Hitler előítéleteinek rendezésében, de ha lehetséges, akkor talán még ennél is fontosabb időszak volt az, melyet 1919-ben a Reichswehrben töltött. Hitler pasewalki történetének utolsó, nagyon valószínűtlen részlete az, hogy akkor és ott döntötte el, hogy politikával kezd el foglalkozni.732 Az 1923 novemberében végrehajtott puccskísérlet előtt Hitler egyetlen szót sem ejtett arról, hogy 1918 őszén döntött a politikai pálya mellett. 733 Pasewalkban Hitler valójában nem is volt abban a helyzetben, hogy a politikai pálya mellett, vagy más egyéb kérdésben „döntsön”. A háború vége számára is azt jelentette, mint a legtöbb katona számára: szembe kellett néznie a leszereléssel. 734 Négy éven át a hadsereg jelentette számára az otthont. Jövője ezzel ismét bizonytalanná vált. Mikor 1918. november 19-én, nyolc nappal a fegyverszünet megkötése után Pasewalkot elhagyva, Berlinen keresztül visszatért Münchenbe, akkor már csupán 15 márka és 30 pfennigje volt a müncheni bankszámláján. 735 Munkahely nem várta. Arra sem tett semmi erőfeszítést, hogy részt vegyen a politikai életben. Tulajdonképpen nehéz is lenne elképzelni, hogy ezt miként tehette volna meg. Családja „kapcsolatai” nem tudtak számára még kisebb pártfogót se biztosítani egyetlen politikai pártban sem. Hitler politizálással kapcsolatos pasewalki „döntése” tehát nem rendelkezett volna semmiféle reális tartalommal. Csak a hadsereg biztosíthatta számára az egyetlen reményt, hogy elkerülje azt a rémes napot, amikor négy viharos év után ismét szembe kell néznie azzal a helyzettel, hogy semmivel sincs közelebb az építészeti pályához, mint 1914-ben, és még reménye sincs, hogy ez a helyzet megváltozzék. A jövő kilátástalannak látszott. Ahhoz sem volt semmi kedve, hogy visszatérjen a háború előtti magányába, és alkalmi festőként keresse meg kenyerét. Más lehetősége viszont alig kínálkozott. A hadsereg esélyt biztosított a számára. A leszerelését a bajtársai többségénél tovább sikerült elhúznia, így 1920. március 31-ig a hadsereg tartotta el. 736  

Ideológiája tulajdonképpen 1919-ben, a hadseregben alakult ki véglegesen. 1919 rendkívüli körülményei között a hadsereg Hitlert propagandistává, kora legtehetségesebb demagógjává formálta. Nem szándékos választás eredményeként került sor erre, hanem a hadsereg egyszerűen megteremtette számára azokat a feltételeket, hogy felléphessen a politika színpadára. A megalkuvás – és jó adag szerencse – sokkal nagyobb szerepet játszott ebben a kérdésben, mint az akarat.

4 EGY TEHETSÉG FELFEDEZÉSE „Lehetőségem nyílt arra, hogy nagyobb hallgatóság előtt megszólaljak, és beigazolódott az, amit mindig is éreztem: Tudok »beszélni«…“ HITLER: MEIN KAMPF  

„Meg kell mondanom, hogy Herr Hitler olyan született szónok, aki fanatizmusával és populista stílusával rákényszeríti a hallgatóságát, hogy felfigyeljen mondanivalójára és egyetértsen a véleményével.” EGYIKE AZON KATONÁKNAK, AKIK ELŐTT HITLER 1919 AUGUSZTUSÁBAN, LECHFELDBEN BESZÉDET TARTOTT  

„Úristen, mekkora pofája van! Ezt még használni is lehet.” ANTON DREXLER, A DAP VEZETŐJE AZUTÁN, HOGY 1919 SZEPTEMBERÉBEN ELŐSZÖR HALLOTTA HITLERT BESZÉLNI

1918. november 21-én, két nappal azután, hogy elhagyta a pasewalki kórházat, Hitler már Münchenben volt. Képzettség és állás nélkül, harmincadik évéhez közeledve egyetlen célja az volt, hogy amíg csak lehetséges, a hadseregben maradhasson, mely az otthona volt, és 1914 óta mindennel ellátta. Visszatérve Münchenbe alig ismert rá a városra. A kaszárnyát, ahova visszatért, most katonatanács irányította. A forradalmi bajor kormány, az Ideiglenes Nemzeti Tanács képében a szociáldemokraták és a még radikálisabb független szociáldemokraták kezében volt. A miniszterelnök, Kurt Eisner is a radikálisok közé tartozott, ráadásul zsidó is volt. Tavaszhoz közeledvén Eisner ellen merényletet követtek el, a bajor politikában kezdett eluralkodni a káosz. Münchent áprilisban szovjet típusú tanácsok irányították, melyek a hónap utolsó két hetében közvetlenül Moszkva példáját követték. Hitler először akkor folyt bele az ellenforradalmi tevékenységbe, amikor a Reichswehr egységei és a szabadcsapatok Münchent „felszabadították”, és kezdetét vette a véres megtorlás. Ez fémjelzi annak a korszaknak a kezdetét, melynek során felettesei felfedezik „született szónoki tehetségét” 737 és a hadsereg informátoraként és agitátoraként alkalmazzák azt a Hitlert, aki még katonai szolgálatteljesítése idején kezdett el politizálni, s populista beszédeket tartott az aprócska Német Munkáspártban. A Mein Kampf életrajzi részének egyik figyelemreméltó vonása, hogy Hitler milyen gyorsan átsiklik a bajorországi forradalmi időszak során szerzett megrázó élményein, mivel ő aztán valóban közvetlen közelről figyelhette azokat az eseményeket, melyek olyan mély és fájdalmas nyomot hagytak benne. Végig Münchenben, az események középpontjában élt, és tanúja volt, ahogy az Eisner meggyilkolását követően keletkezett politikai káosz a „tanácsköztársaság” erőszakos felszámolásába torkollott. Érdekes módon, különben terjedelmes könyvéből mégis mindössze egyetlen oldalt szentel a novemberi forradalom és a tanácsköztársaság leverése közötti időszaknak. Ezrede élén katonatanácsot találva annyira visszataszítónak érezte a helyzetet, írta könyvében, hogy ismét a mielőbbi távozás mellett döntött. Ezután – nyilvánvalóan önként jelentkezve – legközelebbi háborús bajtársával, Ernst Schmidttel (akinek a nevét helytelenül Schmiedtnek írja) együtt az osztrák határ közelében lévő kelet-bajorországi Traunsteinbe küldték, s ott is maradt egészen addig, amíg az ottani hadifogolytábort fel nem oszlatták, s csak 1919 márciusában tért vissza Münchenbe. A tanácsköztársaság ideje – vagy ahogy ő nevezte „a zsidók múló uralma” – alatt Hitler állítólag azon töprengett, hogy mit lehetne tenni, de minduntalan rá kellett jönnie: „névtelensége” miatt „nem rendelkezik a sikeres akcióhoz szükséges semmiféle eszközzel”. Más szóval: nem tett semmit, bár korábban megpróbálkozott valamivel – amit részleteiben nem ismertet, ezért kitalációíze van a történetnek –, de ez a Központi Tanács rosszallását váltotta ki. Elmondása szerint április 27-én le akarták tartóztatni, de ő töltött puskával a kezében elzavarta az őrizetbe vételére kiküldött három katonát. 738 Végül, teszi még hozzá, néhány nappal München „felszabadítása” után behívatták, hogy ezredében vegyen részt a „forradalmi cselekményeket” vizsgáló bizottságban, s ez volt „első, többé-kevésbé tisztán politikai jellegű tevékenysége”. 739 A szeme előtt lejátszódó hatalmas horderejű események és az ezekről szóló beszámoló lakonikus rövidsége közötti ellentmondás a későbbiekben természetesen különböző találgatásokhoz vezetett, melyek szerint Hitler saját tevékenységét próbálta elködösíteni, s eltitkolni szerepét, mely megzavarhatta volna a későbbi nemzeti hősről kialakított képet. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ez is volt a szándéka, ami jórészt sikerült is neki. Hogy mit tett és hogyan fogadta az 1919 elején körülötte kibontakozó drámai eseményeket Münchenben, és valójában milyen tevékenységet folytatott, az többnyire fehér foltot jelent életrajzában. Ennek ellenére a bizonyítékok és dokumentumok szolgálnak néhány meglepetéssel, bármennyire hiányosak és ellentmondásosak is.

I. Az október végén és november elején Wilhelmshavenben és Kielben kitört zavargásokkal elkezdődött, legtöbb városra gyorsan átterjedő, s a fővárost november 9-én elérő német forradalom zűrzavaros, többnyire spontán és összehangolatlan események sorozata volt. A forradalom lángja – a jobboldal állításával ellentétben – nem a baloldal áruló mesterkedéseinek eredményeként lángolt fel, hanem – mint már említettük – a tömeges elégedetlenség és a háború, az éhség, az otthoni nyomorúság végét, és az ezek megoldására képtelen monarchia megszüntetését követelő, egyre erőteljesebbé váló tiltakozás hatására tört ki. A vereségre teljesen felkészületlen német lakosságot megdöbbentette az október 3-i német fegyverszüneti kérelem híre, s ezután a békemozgalom is futótűz gyorsaságával kezdett terjedni. Woodrow Wilson amerikai elnök német kérésre október 23-án adott harmadik válaszjegyzékében ismételten leszögezte, hogy a katonai vezetők és az egyeduralkodó fejedelmek akadályt jelentenek a béketárgyalások útjában.740 Az addig gyenge és nem túl népes forradalmi csoportosulások és szervezetek hirtelen a radikális

változásokat követelő össznépi mozgalom élén találták magukat. Katona- és munkástanácsok jöttek létre, a monarchiák alatt megremegett a talaj. A Bajorországot hét évszázadon keresztül uraló Wittelsbach-ház volt az első, mely november 7-én megbukott; a császárt 9-én űzték el trónjáról. A vörös zászló is felkerült annak a palotának a tetejére, melyen korábban a császári lobogó lengett. 741 A leszámolás a régi renddel viszont sokkal könnyebb feladatnak bizonyult egy új megteremtésénél. A mozgósított tömegek szinte mindegyik képviselője demokratizálást akart. Nagyon eltérőek voltak viszont a vélemények, hogy ez vajon mit is jelent a gyakorlatban, és azt hogyan kellene megvalósítani. A tanácsok mozgalmára elsősorban a rögtönzés nyomra rá a bélyegét, és nem a tervszerűség jellemezte.742 A tanácsok túlnyomó többsége a parlamentáris demokrácia felé kívánt haladni. A hangját egyre erőteljesebben hallató és a tanácsokban egyre nagyobb befolyással rendelkező, radikálisabb változásokat követelő kisebbség mind szélsőségesebb követeléseket terjesztett elő, és a Friedrich Ebert vezetése alatt álló többségi szociáldemokraták egyre jobban aggódtak, hogy vajon mi kerül elő a potenciális társadalmi változások hirtelen felpattant Pandora-szelencéjéből, ezért még az őket támogató tömegektől is tartva hajlamosak voltak arra, hogy a nagyobb demokrácia kockázata helyett inkább a régi rend mellé álljanak. Semmit sem tettek az olyan követelések teljesítése érdekében, mint az ipar (elsősorban a bányászat) államosítása, a hadsereg demokratizálása és a mélyre ható közszolgálati reformok bevezetése. Ehelyett lehetőséget biztosítottak arra, hogy a reakció – rövid, átmeneti zavar után – újra csoportosítsa erőit. A forradalmi mozgalomban kezdettől fogva meglévő megosztottság egyre riasztóbban szélesedett. Berlinben a függetlenek december végén kiléptek a Népmegbízottak Tanácsának nevezett kormányból. A jobbra tolódás leginkább sorsdöntő mozzanata az volt, amikor 1919 január elején az SPD-kormány bevetette a katonaságot és az ellenforradalmi szabadcsapatok egységeit, hogy letörje a kicsiny, rosszul szervezett és irányított, baloldali radikálisok, főként az újonnan alakult KPD támogatói irányítása alatt kitört, úgynevezett „Spartacus-lázadást”. A Spartacus-mozgalom vezetői, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg január 15-én történt meggyilkolása jelképesen is megpecsételte a munkásmozgalmon belüli szakadást, és a Weimari Köztársaság idején mindvégig megakadályozta egységes front kialakítását a nemzetiszocializmus egyre növekvő veszélyével szemben. A bajorországi forradalom jelentette a birodalom egészére kiterjedő forradalom előfutárát. Olyan körülmények között ment végbe és olyan események kíséretében zajlott le, melyek maradandó nyomokat hagytak Hitlerben, és a berlini eseményeknél is jobban beleillettek abba a történetbe, mely később az 1918-as események náci karikatúrájává változott. A függetlenek kezében lévő vezetéssel radikálisabb volt a helyzet, és csaknem anarchiává torzult; ezt követően rövid életű kísérlet történt arra, hogy egy szovjet stílusú, kommunisták által irányított rendszer jöjjön létre, ami néhány nap elteltével – bár ez a néhány nap hosszú évekre rányomta bélyegét a bajorok tudatára – brutalitással és vérfürdővel végződő, kisebbfajta polgárháborúba torkollott. A forradalom vezetői között számos zsidó is akadt, akik közül néhányan Kelet-Európából érkeztek, a bolsevizmussal rokonszenveztek és bolsevik kapcsolatokkal is rendelkeztek. Ráadásul a bajor forradalom vezetője, a zsidó származású újságíró, a szocialisták balszárnyához tartozó Kurt Eisner, aki széles körű békekampányt folytatott, a többségi szociáldemokratákkal történt 1917-es szakítás után néhány USPD-hez tartozó társával együtt az 1918-as „januári sztrájk” idején kétségtelenül megpróbálta még magasabbra szítani az ipari munkásság elégedetlenségét, s ezért le is tartóztatták. Ez tökéletesen bele is illett a jobboldal „tőrdöfés” legendájába. Ugyanez volt a helyzet, amikor Eisner később nyilvánosságra hozott egy hivatalos bajor dokumentumot, mely Németország cinkosságát bizonyította a Szerbiának 1914 júliusában küldött osztrák ultimátumban, ami alapot szolgáltatott a jobboldal számára ahhoz, hogy őt és környezetét még a miniszterelnök ellen 1919 februárjában elkövetett merénylet után is hazaárulással vádolják. 743 Mikor 1918. november 7-én a munkások, parasztok, katonák és tengerészek „Fel a kaszárnyákhoz!” felkiáltással hatalmas tüntetésen vettek részt a müncheni Theresienwiesen, ahol Eisner szónokolt, majd megindultak a város legnagyobb kaszárnyái felé, akkor az ott állomásozó csapatok semmi ellenállást sem tanúsítottak. 744 A laktanyák nem mutattak túlzott lelkesedést a forradalmi eszmék iránt, de az is elég volt ahhoz, hogy ne tanúsítsanak ellenállást a forradalommal szemben, és ne támogassák a királyság intézményének fennmaradását. A hangulatot főként az határozta meg, hogy a katonák már belefáradtak a háborúskodásba. „Ezek az emberek nem akarták a háború folytatását, nem akartak forradalmi törvényszékekei és égő palotákat”, írta jóval később, az események után az egyik szemtanú. „Egyszerűen haza akartak menni a földjeikre és a műhelyeikbe.” 745 A hadsereg támogatása nélkül a királyság sorsa megpecsételődött. Az élemedett korú III. Lajos király még azon az éjszakán családjával együtt elmenekült. Két évtizeddel később Hitler megjegyezte, hogy köszönettel tartozik a szociáldemokratáknak azért, mert legalább ezektől az „udvari érdekeltségektől” megszabadították. 746

 

Az Eisner vezetése alatt hamarosan megalakult ideiglenes kormány már a kezdet kezdetétől fogva nagyon is ingatag koalíciónak bizonyult, mely főként radikális, de alapvetően idealista USPD-, és (a forradalmat valójában nem is akaró) „mérsékelt” SPD-tagokból állt.747 Ráadásul semmi esélye sem volt arra, hogy kezelni tudja azokat a fenyegető társadalmi és gazdasági problémákat, melyekkel kezdettől fogva szembe kellett néznie. Egy főként mezőgazdasági körzetben a vidék támogatása nélkül még az élelmiszer-ellátás problémáját sem lehetett megoldani. A támogatás megszerzéséről csakis úgy lehetett szó, ha felhagynak a radikális földreform tervével. A helyzet egyre rosszabbodott. A politikai zűrzavar tovább fokozódott. A januári választások eredményeként az USPD a töredékére zsugorodott. A radikálisok gyorsan és előre megjósolhatóan elvesztették támogatottságukat, mindenekelőtt az elégedetlen, de ugyanakkor ösztönösen és túlnyomórészt konzervatív bajor vidéki lakosság körében. Amikor a fiatal arisztokrata, volt katonatiszt, Anton von Arco-Valley gróf, aki abban az időben már a müncheni egyetem hallgatója volt, 1919. február 21-én merényletet követett el Eisner ellen, akkor ez már az anarchiával határos káosz kezdetét jelentette. 748 A Wittelsbach-palota folyosóin és szobáiban, ahol nem is olyan régen még „udvarhölgyek és rizsporos parókájú lakájok lestek királyi gazdáik kívánságait”, 749 most „vörösgárdisták” csizmái dübörögtek, és a bajor királynő egykori hálószobájában megtartott gyűlésen a többségben lévő USPD tagok és anarchisták kikiáltották a bajor „tanácsköztársaságot”. A többségi szocialisták és a kikiáltott tanácsköztársaságot látszat-tanácsköztársaságnak” (Scheinräterepublik) minősítő kommunisták nem is voltak hajlandók részt venni ezen a gyűlésen. 750 Április 13-án kudarcot vallott az a kísérlet is, hogy az akkor Bambergben székelő, a választott kormányhoz hű csapatok bevetésével megdöntsék ezt a „tanácsköztársaságot”. Az ellenforradalom kezdeti sikertelensége viszont tovább erősítette a forrófejű forradalmárok elszántságát, ami elvezetett a bajor forradalom utolsó szakaszához, a teljes kommunista hatalomátvételhez, az „igazi” tanácsköztársaság megalakulásához, mely egy szovjet stílusú rendszert kísérelt meg létrehozni Bajorországban. „Bajorország ma végre magasba emelte a proletárdiktatúra zászlaját”, hangzott az 1905ös orosz forradalom veteránja, a kommunista Egon Leviné vezetése alatt álló Végrehajtó Tanács nyilatkozata. 751 A „tanácsköztársaság” élete alig tartott tovább két hétnél, de erőszakkal, vérontással, kölcsönös vádaskodással végződött, ami hosszú időn keresztül átkos örökséget jelentett a Bajorországban uralkodó politikai légkör számára. A tíz napra meghirdetett általános sztrájk idején egy megközelítően 20 000 fős, főként a müncheni nagyüzemekből és laktanyákból verbuvált munkásokból és katonákból álló „Vörös Hadsereg” gyűlt össze a kieli lázadás egyik „veteránja”, a huszonhárom éves Rudolf Eglhofer vezetése alatt. Ez viszont a siker legkisebb reménye nélkül vehette csak fel a küzdelmet a porosz és württembergi csapatokkal, valamint a München környékén ekkor már tömegesen megjelenő bajor szabadcsapatokkal. Eglhofer április 29-én meghirdette a „Vörös Hadsereg diktatúráját”, majd a rákövetkező napon a Vörös Hadsereg a Luitpold gimnáziumban túszként fogva tartott nyolc főből (főként a völkisch Thule-Gesellschaft tagjaiból és egy nőből) álló csoportját, a kormánycsapatok két foglyul ejtett katonájával együtt, fogva tartóik kegyetlenül megkínozták, majd agyonlőtték. A kivégzésre adott végzetes parancs a München külvárosaiban garázdálkodó „Fehérgárda” erőszakoskodásainak megtorlásaként született. A túszok agyonlövetésének híre futótűzként terjedt, borzalmat keltett a városban, és arra ösztönözte az ellenforradalmi csapatokat, hogy felgyorsítsák a München elleni támadást, majd drasztikus és kegyetlen módszerekkel megtorolják a történteket. München központjában és néhány munkásnegyedben véres utcai harcokra került sor. A rövid ideig tartó, de könyörtelen polgárháborúban lángszórókat, nehéztüzérséget, páncélosokat, sőt még repülőgépeket is bevetettek. A „Fehérgárda” áldozatai között szerepelt ötvenhárom orosz hadifogoly is, akiket – bár semmi közük sem volt a tanácsköztársasághoz – egy kőbányába vittek és minden teketóriázás nélkül kivégeztek. Végeztek egy csoport forradalmárnak tartott egészségügyissel, a perlachi munkásnegyedben az SPD tizenkét, politikai ellenségnek minősített polgári támogatójával, és a katolikus Szent József Társaság spartakistákkal összetévesztett huszonegy tagjával is. München utcáin több napon át tombolt a terror. A szocialista kísérlet minden résztvevőjének élete veszélyben forgott. Mikor május 3-án München végleg „felszabadult”, a halottak száma legalább 606 főre emelkedett, akik közül 335 polgári személy volt. A tanácsköztársaság vezetői közül csak az orosz születésű kommunista Max Leviennek sikerült megmenekülni a jobboldali ellenforradalmárok karmaiból. Eglhofert és a zsidó anarchista írót, Gustav Landauert a szabadcsapatok tagjai ölték meg; Levinét (viharos tiltakozás és egynapos, berlini általános sztrájk után) hazaárulás miatt kivégezték; Erich Mühsam zsidó anarchista írót tizenöt, Ernst Tollert, egy másik zsidó írót pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték. Egészében véve a drákói szigorral meghozott ítéletek során 6000 év

börtönbüntetést szabtak ki: hatvanöt személyt ítéltek kényszermunkára, 1737 személyt börtönbüntetésre, 407-et pedig enyhébb internálásra.752 Az 1918 novembere és 1919 májusa között lezajlott események, különösen a tanácsköztársaság Bajorország politikai tudatára gyakorolt hatását nehéz lenne túlértékelni. Ezt az időszakot az emberek Münchenben a legenyhébb esetben is mint a szabadságjogok korlátozása, a kegyetlen élelmiszerhiány, a sajtócenzúra, az általános sztrájkok, az élelmiszer, tüzelőanyag és ruházati cikkek zár alá vétele, az általános rendetlenség és káosz korszakaként élték meg. 753 A nép emlékezetében a leghosszabb ideig mégis mint a szovjet kommunizmus szolgálatában álló idegen elemek által a népre kényszerített „rémuralom” (Schreckensherrschaft) emléke maradt fent.754 A forradalmárok valójában semmit sem értek el azon kívül, hogy mozgalmuk bizonyos őszinte támogatást élvezett a müncheni munkások és katonák körében. Se a magántulajdon elkobzásának, se egy új politikai és társadalmi rend felállításának nem volt meg a reális lehetősége. A túszok agyonlövetése a Luitpold gimnáziumban mélyen elítélendő lépés volt és elborzasztotta a müncheni polgárságot, de még az is elhalványult a „felszabadító” csapatok által elkövetett erőszakos cselekmények mellett, melyeket viszont – meglehetős nyugalommal – a „rend helyreállításának” tekintettek. Ezzel együtt – mint ahogy az sokszor előfordul – a kialakult kép, az imázs sokkal beszédesebb volt a valóságnál. A képet viszont a Bajorországban és az egész birodalomban erőteljesen érvényesülő jobboldali propaganda alakította ki, mely szerint idegen – bolsevik és zsidó – erők veszik át az állam irányítását, fenyegetik az állam intézményrendszerét, hagyományait, rendjét, veszélyeztetik a tulajdont, uralmuk káoszt és az erőszakot szül, borzalmakat követnek el, és az általuk előidézett anarchia csak Németország ellenségeinek az érdekeit szolgálja. Még a mérsékeltebb sajtó is hasonlóképpen értékelte az eseményeket. A müncheni középosztály népszerű napilapja, a Münchener Neueste Nachrichten is az „orosz bolsevizmus szándékairól és módszereiről” „orosz megbízottakról” „bolsevik ügynökökről”, az „ázsiai bolsevizmus praktikáiról” és „idegen agitátorokról” beszélt. A „bűnös atrocitásokért” és az „ártatlan túszok bestiális legyilkolásáért” egyértelműen a „kommunista vezetőket” tette felelőssé. Állásfoglalása szerint az ilyen „bűnözők” iránt tanúsított minden elnézés egyértelmű „bűn lenne az emberiesség törvényeivel és az igazsággal szemben”. Ezekkel ellentétben a Münchent „vörös terror alól felszabadító” csapatok a lap állítása szerint „szigorú fegyelem alatt” helyreállították a „ren szellemét”. 755 Mindössze tizennyolc hónappal az orosz forradalom után és a rettenetes orosz polgárháborúról (melyben a bolsevikek mindkét oldalon borzalmasan nagy áldozatokat követelő és kimondhatatlan kegyetlenkedésekkel kísért küzdelem után végül győzelmet arattak az ellenforradalmi erők felett) szóló tudósítások tükrében nem nehéz elképzelni, hogy a mélyen konzervatív vidéki körzetekben és a politikailag erősen polarizált városokban mennyire átható és mindenütt jelen lévő volt a bolsevizmustól való neurotikus félelem. A tanácsköztársaság katasztrofális két hetének igazi nyertese a radikális jobboldal volt, mely elég muníciót kapott ahhoz, hogy a bajor parasztság és középosztály körében elmélyítse a bolsevizmustól való félelmet, és magasra szítsa az iránta érzett gyűlöletet. 756 Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a szélsőséges ellenforradalmi erőszak elfogadott és törvényes válasznak minősült a bolsevik fenyegetéssel szemben, és akkorra már a politikai közélet szokásos kísérő jelenségének számított. A baloldali szocializmussal történt, rövid ideig tartó kacérkodása után Bajorország az elkövetkező években a konzervatív jobboldal fellegvárává vált, és Németország minden szegletéből mágnesként vonzotta magához a jobboldali szélsőségeseket. Bár politikai irányvonaluk élesen elkülönült egymástól, a „kék-fehér” bajor szeparatisták, a „fekete-fehér-piros” nacionalisták és a völkisch szélsőségesek megtalálták a közös nevezőt a bolsevik (tágabb értelemben a „marxista”) baloldal iránti gyűlöletben. 757 A bajor Reichswehr a reakciós, köztársaságellenes, ellenforradalmi erők védőbástyájává vált, mely 1920 márciusa után még csak tovább erősödött, amikor a megbukott jobboldali Kapp-féle puccskísérlet vezetői és félkatonai szervezetei biztos menedéket találtak Bajorországban. „Adolf Hitler keletkezése” ilyen körülmények közepette mehetett végbe. Mint már említettük, az sem elhanyagolható körülmény, hogy a bajorországi forradalom szinte a náci propaganda rendelésére készült. A müncheni tanácsköztársaság fényében nem csupán a „tőrdöfés” legendája, hanem a nemzetközi zsidóság összeesküvésének hangoztatása is hihetőnek tűnt. Bár a jobboldali szélsőségesek Bajorországban eleddig nem rendelkeztek komolyabb hagyományokkal, mint az ország többi részében, az új politikai közhangulat rendkívül kedvező feltételeket teremtett, és elveikkel rokonszenvezők táborát alakította ki számukra. Hitler számos korai hívére igen mély benyomást gyakoroltak a forradalom utáni Bajorország első hónapjainak élményei. A müncheni forradalom és tanácsköztársaság jelentőségét Hitler szempontjából aligha lehet túlértékelni. Egyes vélemények szerint nem Hitler döntött úgy, hogy politikus lesz, hanem a forradalom és a tanácsuralom idején

inkább a politika ment a helyébe a kaszárnyába. 758 Ideje ennek az állításnak az igazságát is kicsit alaposabban megvizsgálni.

II. 1918. november 21-én Münchenbe történt visszatérése után Hitlert a 2. gyalogezred 1. tartalék zászlóaljának 7. századába helyezték, ahol néhány nap elteltével több háborús bajtársával is összeakadt. Két hét múlva egyik bajtársával, Ernst Schmidttel együtt a 140 főt számláló század azon tizenöt tagja közé került, akiket a traunsteini hadifogolytábor őrzésére rendeltek ki. Valószínűleg az történhetett, mint ahogy később Schmidt is állította, hogy Hitler javaslatára jelentkeztek, amikor önkénteseket verbuváltak erre a feladatra. 759 Hitler, Schmidt emlékei szerint, nem sokat beszélt a forradalomról, de „nyilvánvalóan lerítt róla a keserűség”. Schmidt szerint mindkettejükre riasztóan hatott a katonatanácsok irányítása alatt lévő müncheni laktanyában uralkodó helyzet, melyben a tekintély, a fegyelem és szellem régi normái romokban hevertek. 760 Ha önként jelentkezésüknek valóban ez volt az alapja, akkor Hitler és Schmidt Traunsteinben sem talált rózsásabb állapotokat. Az 1000 fő befogadására létesült, túlzsúfolt tábort szintén a Hitler által állítólag annyira visszataszítónak tartott katonatanács irányította. A fegyelem a mélypontra süllyedt, az őrség pedig – bizonyos források szerint – a hadsereg legrosszabb elemeiből verbuválódott össze, akik – Hitlerhez hasonlóan – a hadsereget „eszköznek tekintették ahhoz, hogy államköltségen gondtalan életet biztosítsanak maguknak”.761 Hitlernek és Schmidtnek nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, főképpen kapusi szolgálatot látott el mindkettő. Mindössze két hónapot töltöttek Traunsteinben, mert ez idő alatt a többségükben oroszokból álló hadifoglyokat máshová szállították. Február elejére a tábort már teljesen kiürítették, és fel is oszlatták. Schmidt elmondása szerint Hitler valószínűleg január végén tért vissza Münchenbe. 762 Az biztos, hogy február közepénél nem később érkezett vissza (nem pedig márciusban, ahogy ő állította), mivel február 12-én – saját papírjai szerint is – a feloszlatásra váró, 2. leszerelő századhoz helyezték. 763 A német hadsereg leszerelése – mint már említettük – általában gyorsan és hatékonyan zajlott. 764 Minden közeli háborús bajtársát, Ernst Schmidtet is beleértve, Hitler előtt szerelték le. 765 Hitler 1920 márciusáig annak köszönhetően kerülhette el a leszerelést, hogy 1919 késő tavaszától kezdve minden erejét a Reichswehr érdekében kifejtett politikai munkának szentelte, ahonnan megnyílt számára az út a politizálás felé. Közben minden lehetőséget megragadott, hogy addig maradjon a hadsereg kötelékében, amíg az lehetséges. Nem sokkal több, mint két hét elteltével, február 20-án, őrszolgálatra osztották be a Hauptbahnhofon, ahol az ő századának egyik egysége volt a felelős – különösen az ott megforduló katonák körében – a rend fenntartásáért. Ezen időszak alatt a pályaudvari őrségparancsnokság ellen vizsgálatot is folytattak, mivel számos alkalommal durván bántak az őrizetbe vett személyekkel. Hogy Hitler benne volt-e az ügyben, az nem ismeretes, bár elkerülni se tudta volna, hogy tanúja legyen az erőszaknak és a brutalitásnak. 766 Az őrszolgálaton kívül Hitlernek, Schmidtnek és a leszerelő század többi tagjának semmi dolga sem volt. Még napi 3 márkát is megkereshettek azzal, hogy régi gázálarcokat próbáltak ki, ami elegendő pénzt biztosított a számukra, hogy néha ellátogassanak az operába. 767 Az így megkeresett mintegy 40 márka, az ingyenes szállással és étkezéssel együtt, elegendő volt számukra a létfenntartáshoz.768 Az élet a laktanya falain kívül határozottan rosszabb körülményeket ígért a számukra. Mint már szó volt róla, Hitler említést tett arról is, hogy a politikai pályán az első lépéseket a tanácsköztársaság leverése után felállított vizsgálóbizottság tagjaként tette meg. A legújabb dokumentumok viszont arról tanúskodnak, hogy Hitler forradalom alatti tevékenysége nem esik egybe állításaival. Ezek egyben magyarázatul is szolgálnak arra, hogy Hitler miért volt annyira szűkszavú saját viselt dolgait illetően azokban a hónapokban, amikor – ahogy később emlegette őket – a „novemberi bűnözők” uralták Münchent. A leszerelő zászlóalj egyik, 1919. április 3-án kiadott, rutinjellegű parancsa Hitlert név szerint századának bizalmijaként (Vertrauensmann) említi. Tulajdonképpen nagyon valószínű, hogy már február 15-től ezt a tisztséget töltötte be. A bizalmiak (Vertrauensleute) feladatai közé tartozott, hogy a csapatok „nevelési” anyaggal történő ellátása érdekében kapcsolatot tartsanak fent a szocialista kormányzat propagandarészlegével. 769 Hitler első politikai lépéseire tehát az SPD és az USPD irányítása alatt álló forradalmi rendszer idején került sor. Nem csoda tehát, hogy később nem szívesen beszélt ennek az időszaknak a viselt dolgairól. A müncheni „vörös diktatúra” csúcspontjának idején kifejtett aktivitásával kapcsolatosan egy sokkal zavaróbb dolgot is ki kellett volna magyaráznia. Április 14-én, egy nappal a tanácsköztársaság kikiáltása után, a Müncheni Katonatanács jóváhagyta a laktanyák bizalmijainak újraválasztását azzal a céllal, hogy biztosítsa a müncheni

helyőrség új rendszer iránti lojalitását. A másnap lezajló választásokon Hitlert a zászlóalj helyettes bizalmijává választották.770 Ezek szerint Hitler nemcsak, hogy semmit nem tett a müncheni „Vörös Köztársaság” szétzúzásáért, hanem annak fennállása alatt mindvégig zászlóaljának helyettes bizalmi tisztségét töltötte be. Ennek ellenére továbbra sem világos, hogy miként kell értékelni ezeket a dokumentumokat. A müncheni helyőrség novembertől kezdve szilárdan a forradalom mögött állt, majd áprilisban a tanácsköztársaság radikális lépéseit is támogatta. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy Hitler annak érdekében, hogy a katonák bizalmijukká válasszák, annak a szocialista kormányzatnak a nézeteit hangoztatta, melyet később minden porcikájával elítélt és „bűnözőnek” tartott. A számára legkedvezőbb feltételezések is csak addig mehetnek el, hogy elő sem állhatott volna erőteljes ellenzéki nézetekkel. Már az 1920-as, majd az 1930-as években is olyan pletykák terjengtek – és ezeket érdemben soha nem is cáfolták –, hogy Hitler a forradalmat követően kezdetben rokonszenvezett a többségi szociáldemokrata párttal. Mivel ezek a pletykák vélhetően a Hitlert kompromittálni szándékozó baloldali újságíróktól származtak, ezért nem is vették őket komolyan. A szocialista Münchener Postban 1923 márciusában megjelent íráshoz hasonló kommentárok szerint viszont Hitler a demokratikus köztársaság védelmére a katonaság bevetését szorgalmazta, s ezek azt erősítik meg, hogy – mint már említettük – Hitler valószínűleg 1919 februárjától kezdve a Vertrauensmann szerepét töltötte be a századánál. 771 Az 1930-as évek elején hasonló jellegű pletykák keltek szárnyra a szocialista sajtóban is.772 Ernst Toller beszámolója szerint egy, a tanácsköztársaságban való részvétele miatt szintén internált fogolytárs elmondta, hogy a forradalmat követő első hónap során találkozott Hitlerrel a müncheni laktanyákban, és Hitler akkor szociáldemokratának tartotta magát. 773 Konrad Heiden megjegyzi, hogy a tanácsköztársaság ideje alatt Hitler a bajtársaival folytatott szenvedélyes eszmecsere során a kommunistákkal szemben a szociáldemokrata kormányt támogatta. Olyan mendemondák is terjedtek – bár ezeket dokumentumok nem támasztják alá –, hogy Hitler még az SPD-be való belépést is emlegette. 774 Amikor Essert 1921-ben támadások érték a párton belül, akkor Hitler azzal a csípős megjegyzéssel kelt a védelmére, hogy „egy ideig mindenki volt szociáldemokrata”. 775 Önmagában véve az az állítás, mely szerint a forradalom fellángolása idején Hitler a többségi szociáldemokratákat támogatta, nem is annyira hihetetlen, mint amilyennek első hallásra tűnik. A politikai helyzet rendkívül zavaros és bizonytalan volt. A forradalom kezdetén számos gyanús alak – később többen közülük Hitler udvartartásához tartoztak – hirtelen a baloldalon találta magát. Sepp Dietrichet, a Waffen SS későbbi tábornokát, Hitler SS Leibstandartéjának vezetőjét 1918 novemberében a katonatanács elnökének választották. Julius Schreck, aki hosszú időn keresztül Hitler sofőrje volt, 1919 áprilisának végén a „Vörös Hadseregben” teljesített szolgálatot. 776 Hermann Esser, Hitler egyik legrégebbi támogatója, aki később az NSDAP első propagandafőnöke lett, az egyik szociáldemokrata napilapnál egy ideig újságíróként dolgozott. 777 Gottfried Feder, akinek a „kamatrabszolgaságról” vallott nézetei 1919 nyarán annyira felkeltették Hitler érdeklődését, az előző év novemberében megküldte álláspontját a Kurt Eisner vezette szocialista kormánynak. 778 Balthasar Brandmayer, Hitler legközelebbi háborús bajtársa és későbbi odaadó híve, szintén úgy emlékszik, hogy kezdetben lelkesen üdvözölték a monarchia bukását, a köztársaság kikiáltását és az új korszak kezdetét. Későbbi csalódása annál keserűbbnek bizonyult. „Sajnos”, tette még hozzá „csak a figurák változtak”, a nép továbbra is rabságban maradt és éhezett. „Nem a tanácskormányért (Räteregierung) ontottuk a vérünket; „a haza köszönete elmaradt” jegyezte meg keserűen. 779 A Brandmayeréhez hasonló érzelmek, a társadalmi sérelmek szülte radikalizmussal keveredett agresszív nacionalizmus és antiszemitizmus a háborút követően széles körben elterjedt, s a monarchikus berendezkedésről hamarosan az új rendszerre is rátelepedett. Az ideológiai zagyvasággal és a politikai zűrzavarral keveredett megalkuvás gyakran szül ingadozó és változó kötődéseket. Ez egyben azt is jelenti, mint ahogy már céloztunk is rá, hogy lelke mélyén Hitler rokonszenvezett a szociáldemokráciával, és bármennyire is nehéz elhinni, jellegzetesen saját fajgyűlölő-nacionalista „világnézetét” (Weltanschauungját) csak egy ideológiai pálfordulat, a tanácsköztársaság összeomlása után, a Reichswehr „iskolájában” alakította ki.780 A monarchia forradalom útján történő megdöntését viszont biztosan helyeselte. 781 Ha mindezt elfogadjuk, még akkor is nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor vált betegesen antiszemitává. Korai rokonszenvezése a pángermán eszmékkel, ellenséges álláspontja a szociáldemokráciával szemben, harcos militarizmusa, agresszív idegengyűlölete 1918 után kizár minden őszinte kötődést az SPD céljaihoz, politikájához és eszméihez. Ha pedig – és ez szinte biztosnak látszik – Hitler a forradalom hónapjai alatt a többségi szociáldemokraták felé mutatott kötődést, akkor ezt nem meggyőződésből, hanem merő megalkuvásból tette, hogy minél tovább sikerüljön elkerülnie a leszerelését a hadseregből.

Ebben az időszakban Hitler számos alkalommal bizonyította megalkuvását. Pasewalkban (hazafias kötelessége ellenére) nem jelentette elöljáróinak, hogy a kórházba érkezett matrózok lázadásról és forradalomról szónokoltak. 782 A kórházat elhagyva nem kötelezte el magát politikailag, és kísérletet sem tett arra, hogy a birodalom keleti határain harcoló és a baloldali radikálisok ellen – Münchenben is – fellépő számos szabadcsapat valamelyikéhez csatlakozzon. Traunsteinből 1919 februárjában történt visszatérése után minden valószínűség szerint részt vett (annál is inkább, mivel ezrede megparancsolta a részvételt) a baloldali munkások és katonák Münchenben mintegy 10  000 fő részvételével megrendezett tüntetésén. 1919 áprilisában, amikor Münchent a kommunista tanácsok uralták, a müncheni helyőrség többi katonájához hasonlóan minden bizonnyal ő is a forradalom vörös karszalagját viselte. 783 A háttérben meghúzódva semmiféle szerepet nem vállalt München tanácsköztársaság uralma alól történő „felszabadításában”, és ezért később megvető szemrehányásokat is kapott Ernst Röhmtől (a náci rohamcsapatok vezetőjétől), Ritter von Epptől (1933 után Bajorország birodalmi kormányzója), sőt még Rudof Hesstől is (aki először Hitler magántitkáraként működött, majd később a párt helyettes vezetője lett). 784 Megalkuvása és passzivitása ellenére Hitler szembenállása a forradalmi baloldallal közvetlen környezete számára a laktanyában nyilvánvaló lehetett. Ha pedig, mint ahogy később ezt állították róla, a szociáldemokratákat támogatta a kommunistákkal szemben, akkor ez amiatt történhetett, mert a két rossz közül a kevésbé rosszat választotta, vagy azok szerint, akik már régóta ismerték, ez kapóra is jött neki, hogy ne árulja el a nacionalista és pángermán eszmék iránti rokonszenvét.785 Ernst Schmidt például, akit ekkor már leszereltek, de még mindig rendszeres kapcsolatot tartott vele, később arról számolt be, hogy milyen „heves ellenérzéseket” váltottak ki Hitlerből a müncheni események.786 Az a tizenkilenc szavazat, mellyel április 16-án századának helyettes képviselőjévé választották a zászlóaljtanácsba (a győztes, Johann Blüml harminckilenc szavazatot kapott), minden bizonnyal azoktól érkezett, akik erről az oldaláról ismerték.787 A laktanyán belül és a katonák választott képviselői körében is feszültségek uralkodtak, amit az is bizonyít, hogy az ezred katonáinak a tanácsköztársaság idején betöltött szerepét vizsgáló müncheni hadbíróság előtt Hitler elítélően nyilatkozott két zászlóaljtanácsi kollégájáról. 788 Április vége tájékán közvetlen környezete számára minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált Hitler valós, ellenforradalmi beállítottsága, mivel egyértelműen azokkal a „fehér” csapatokkal rokonszenvezett, amelyek éppen a város megrohamozására készültek. Egy hihető, de nem bizonyított történet szerint egy alkalommal egy székre felugorva semlegességre buzdította zászlóalját a küszöbön álló harcokban, s kijelentette, hogy „mi nem a zsidó jövevények forradalmi testőrsége vagyunk”.789 Az is nagyon figyelemreméltó, hogy a tanácsok bukását követő egy héten belül Hitlert abba a háromfős bizottságba jelölték (hogy ki, az nem ismeretes), mely azt vizsgálta, hogy a 2. gyalogezred tartalék zászlóaljának katonái részt vettek-e aktívan a tanácsköztársaság tevékenységében. 790 Ez is arról tanúskodik, hogy zászlóalján belül ismert volt a „vörös” uralommal szembeni mélységes ellenszenve. Új feladata mindenesetre megmentette Hitlert attól, hogy 1919 májusának végén a müncheni helyőrség többi katonájával együtt leszereljék. 791 Még ennél is fontosabb, hogy ekkor került először a Reichswehr ellenforradalmi politikájának látókörébe. Az elkövetkező hónapokban ez, és nem a vereség hírére Pasewalkban elszenvedett trauma, és nem a Németország „novemberi bűnözőktől” való megmentésének drámai döntése nyitotta meg számára az utat, s vetette bele Münchenben a szélsőjobboldali politika forgatagába.

III. 1919. május 11-én a tanácsköztársaság szétzúzásában részt vevő bajor egységekből von Möhl vezérőrnagy parancsnoksága alatt megalakult a Bayerische Reichswehr, Gruppenkommando Nr. 4. (röviden Gruko). 792 A bajor kormány augusztus végéig bambergi „száműzetésben” működött, így a tavasz és a nyár folyamán a barikádokkal, szögesdrótakadályokkal és katonai ellenőrző pontokkal telezsúfolt München ténylegesen katonai irányítás alatt állt. 793 A politikai élet mindenre kiterjedő ellenőrzése, valamint az átmeneti hadseregben uralkodó „veszélyes” politikai nézetek ellen a propagandaeszközökkel vívott harc fontossága felismerésének eredményeként a Gruko 1919 májusában átvette a tanácsköztársaság megbuktatása után Münchenben azonnal létrehozott „Információs Osztály” (Nachrichtenabteilung, Abt. Ib/P) irányítását. A csapatok „helyes”, antibolsevista, nacionalista szellemben történő „nevelését” hamarosan elsőrendű feladatnak kiáltották ki, ezért a „csapatoknál fellelhető alkalmas személyek” számára „előadói tanfolyamokat” szerveztek, hogy a résztvevők továbbra is a hadseregben maradva olyan propagandistákká (Propagandaleute) váljanak, akik meggyőző erejükkel képesek felvenni a káros eszmék elleni küzdelmet.794 A június elején kezdődő „antibolsevista tanfolyamok” szervezésével Karl Mayr századost bízták meg, aki

nem sokkal korábban, május 30-án vette át az Információs Osztály parancsnokságát. 795 Mayr egyike volt azoknak, akik Hitler politikai „karrierjének”796 születésénél bábáskodtak, így joggal követelhette magának a megtiszteltetést, hogy pályafutásának első lépéseit Hitler neki köszönheti. Mayr, Hitler számos pártfogója közül az első, sajátos karriert futott be, hiszen a szélsőjobboldali ellenforradalmárból (1920-ban a puccsista Wolfgang Kapp fontos bajor kapcsolata volt) Hitler éles bírálójává és a szociáldemokraták félkatonai szervezetének, a Reichsbannernek egyik aktív vezetőjévé vált. 1933-ban Franciaországba emigrált, de később a nácik elfogták, s 1945 februárjában a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. 1919-ben a müncheni Reichswehrben sokkal nagyobb befolyással rendelkezett, mint amit századosi rendfokozatából fakadóan élvezhetett volna, és jelentős anyagi eszközök álltak rendelkezésére, hogy kiépítse az ügynökök és informátorok hálózatát, a kiválasztott „helyes” politikai és ideológiai nézeteket valló tisztek és katonák számára megszervezze a „nevelési” célzatú tanfolyamokat, pénzügyileg támogassa a „hazafias” pártokat, kiadványokat és szervezeteket. 797 Mayr 1919 májusában, a „Vörös Hadsereg” szétzúzása után találkozott először Hitlerrel. Talán az hívta fel rá a figyelmét, hogy Hitler aktívan részt vett annak a bizottságnak a munkájában, mely a zászlóaljának a tanácsköztársaság idején tanúsított felforgató tevékenységét vizsgálta. Mint már említettük, Hitler a laktanyában már a tavasz elejétől kezdve – igaz, hogy a szocialista kormány érdekében kifejtett – propagandával foglalkozott. Mayr céljai szempontjából megfelelő pozícióban volt, és ideális adottságokkal is rendelkezett. Mikor először találkozott Hitlerrel, írta jóval később Mayr, akkor „olyan volt, mint egy gazdát kereső kóbor kutya” s „hajlandónak látszott bárki mellé odaszegődni, akiben egy kis kedvességet vélt felfedezni… A német nép és a német nép sorsa egyáltalán nem érdekelte.” 798 A „Hitler Adolf” név először az Információs Osztály által 1919 májusában vagy júniusának elején az informátorokról (V-Leute, vagy V-Männer) összeállított listában jelent meg. Napokon belül elküldték a müncheni egyetemen 1919. június 5-től 12-ig megrendezett, első antibolsevista „kiképző tanfolyamra”. Hitler ekkor részesült életében először valami konkrét politikai „képzésben”. Ez – saját elmondása szerint is – igen fontos volt a számára, de legalább ennyire fontos volt az az első felismerés is, hogy hatással tud lenni környezetére. A tanfolyamon a Mayr által személyes ismeretségen keresztül gondosan megválogatott müncheni személyiségek tartottak előadásokat „A német történelem a reformáció kora óta”, „A háború politikai története”, „A szocializmus elméletben és gyakorlatban”, a „Gazdasági helyzetünk és a békefeltételek”, valamint „A bel- és külpolitika összefüggései” témakörökben. Mayr külön közbenjárására (hiszen szereplése nem volt előre betervezve) az előadók közt volt Gottfried Feder is, aki a pángermán mozgalomban gazdasági szakértőként szerzett nevet magának. A „kamatrabszolgaság megtöréséről” (amit Hitler kitűnő propagandajelszónak minősített) tartott előadásában – melyről a korábban már a nacionalista körökben igen nagyra értékelt „kiáltványát” is publikálta – különbséget tett a „produktív tőke” és a (zsidókkal kapcsolatba hozott) „karvalytőke” között, s ez igen nagy hatással volt Hitlerre, s Feder ennek köszönhetően tölthette be a gazdasági „guru” szerepét a náci párt első éveiben is. 799 A történelmi témájú előadásokat Karl Alexander von Müller müncheni történész professzor tartotta, aki iskolás kora óta ismerte Mayrt. Első előadása után odalépett a lassan kiürülő előadóteremben maradt kisebb csoporthoz, mely egy jellegzetes torokhangon, szenvedélyesen beszélő hallgatót vett körül. Következő előadása után meg is említette Mayr előtt, hogy az egyik hallgató milyen természetes szónoki adottságokkal rendelkezik. Müller még azt is elmondta, hogy hol foglal helyet az előadásokon. Mayr azonnal felismerte, hogy kiről van szó: „Hitler, a List ezredből”. 800 Hitlernek az volt a véleménye, hogy ennek az incidensnek köszönhetően – elmondása szerint a tanfolyam egyik résztvevője bosszantotta fel azzal, hogy védelmébe vette a zsidókat nevezték ki hamarosan „nevelőtisztnek” (Bildungsoffizier). Ennek ellenére soha nem volt Bildungsoffizier, hanem május végétől, június elejétől csak mint egyszerű V-Mann teljesített szolgálatot. Mayr viszont valóban rendszeresen és módszeresen figyelemmel követte Hitlernek a Propaganda Osztályon végzett tevékenységét, s ennek tudható be, hogy beválasztották az instruktoroknak abba a huszonöt fős csoportjába – a résztvevők mindegyike a müncheni „instruktortanfolyamról” került ki –, melyet a Reichswehr Augsburg közelében, Lechfeldben állomásozó egységéhez irányítottak, hogy tagjai ott ötnapos tanfolyamokat vezessenek.801 A Hitler megérkezése utáni napon, 1919. augusztus 20-án kezdődött tanfolyamokat azért szervezték, mert már több panasz is érkezett az ott állomásozó egység politikai megbízhatatlanságára, mivel a katonák közül sokan fogolytáborokból tértek vissza és éppen leszerelésükre várakoztak. A csoport azt a feladatot kapta, hogy a „bolsevizmussal” és „spartakizmussal” megfertőzöttnek tekintett csapatokba nacionalista és antibolsevista érzelmeket plántáljanak.802 Ez lényegében folytatása volt annak, amin az instruktorok maguk is átestek Münchenben.

Az egység vezetője, Rudolf Beyschlag mellett Hitler magára vállalta a munka oroszlánrészét, beleértve azt is, hogy segített vitát gerjeszteni Beyschlagnak a „Kit terhel a felelősség a világháborúért?”, és „A müncheni tanácsköztársaság napjai” címmel megtartott előadásai után. Maga Hitler „A békefeltételekről és az újjáépítésről”, „Az emigrációról” és „A szociális, valamint politikai-gazdasági jelszavakról” beszélt hallgatósága előtt. 803 Szenvedéllyel vetette bele magát a munkába. A feladat teljesen lekötötte. Azonnal megérezte, hogy kapcsolatot tud teremteni hallgatóságával, és a passzivitásukból, cinizmusukból kizökkentett katonák figyelemmel hallgatják mondanivalóját. Hitler elemében érezte magát. Életében először talált valami olyasmit, ahol képzettség nélkül is sikeresnek bizonyult. Szinte véletlenül botlott bele a benne rejtőző legnagyobb tehetségbe. Mint ahogy maga is megfogalmazta, tudott „beszélni”:   „A legnagyobb lelkesedéssel és kedvvel láttam neki a feladatnak. Egyszer csak lehetőségem nyílt arra, hogy nagyobb hallgatóság előtt megszólaljak és beigazolódott az, amit mindig is éreztem: tudok »beszelni«… Bizonyos sikerekkel is eldicsekedhettem: az általam tartott előadásokkal bajtársaim százait és ezreit vezettem vissza a néphez és a hazához. Nemzeti érzéseket plántáltam a katonákba…” 804  

A tanfolyamok résztvevőinek jelentései megerősítik, hogy Hitler egyáltalán nem túlozta el, hogy milyen hatást gyakorolt lechfeldi hallgatóságára: kétségkívül ő volt a sztár az előadók között. A volt léghajós, Ewald Bolle azt írta, hogy Beyschlag fellépései nem voltak annyira sikeresek, mint „Herr Hitler életből vett példákkal megtűzdelt, szenvedélyes (temperamentvollen) előadásai”. Gunnar Hans Knoden véleménye szerint Hitler „kitűnő és szenvedélyes szónoknak bizonyult, aki mondanivalójával minden hallgatója figyelmét fel tudta kelteni”. Lorenz Frank szanitéc a következőket írta róla: „Meg kell adni, Herr Hitler valóban született szónoki tehetség. Fanatizmusával, populista fellépésével (populäres Auftreten) arra készteti hallgatóságát, hogy mondanivalóját megjegyezze és egyet is értsen vele.”805 Lechfeldben Hitler demagóg fegyvertárának legfontosabb eleme az antiszemitizmus volt. A zsidók ellen intézett szenvedélyes kirohanásaival viszont csupán azokat a müncheni, széles körben elterjedt érzelmeket szította fel és ismételte, melyekről a hangulatjelentések is említést tesznek. Az egyik müncheni villamoson elhangzott gonosz és indulatos megjegyzés, mely szerint – „Minden zsidó megérdemli, hogy felakasszák. Őket terheli a felelősség a háború kirobbantásáért!” – az utazóközönség általános tetszésével találkozott. A Münchenből Lindauba tartó vonaton utazó egyik munkás véleménye szerint a katonaságnak május 1-jén tüzet kellene nyitni a zsidókra. Az emberek azt mondogatták, hogy a zsidók elleni nagyszabású pogromok olyan biztosan be fognak következni, mint ahogy a forradalom is bekövetkezett. Az 1919 augusztusi és szeptemberi közvéleményről szóló jelentések szerint az emberek azzal a megjegyzéssel követelik minden zsidó felakasztását, hogy „jelenleg a zsidók jelentik a legnagyobb veszélyt minden dolgozó német számára, és csak akkor lehet szó Németország feltámadásáról, ha »a Birodalom megszabadul minden áruló élősködőtől«”. A csapatoknál sem volt más a közhangulat. Hitler lechfeldi beszédeinek hatása is azt bizonyítja, hogy a katonák is igen fogékonyak voltak az ilyen hangvételű előadások iránt. 806 A lechfeldi tábor parancsnoka, Bendt főhadnagy, még kötelességének is érezte megkérni Hitlert, hogy csillapítsa kicsit antiszemitizmusának élét, nehogy valaki antiszemita agitációnak (Judenhetze) tartsa az előadásokat. Ezután került sor Hitler kapitalizmusról szóló előadására, melyben a „zsidókérdést is érintette”. 807 Ez az első említés arról, hogy Hitler a nagyobb nyilvánosság előtt is beszélt a zsidókról. A csoporton belül, de elöljárója, Mayr százados szemében biztosan, Hitler a „zsidókérdés szakértőjévé” lépett elő. Amikor Mayr 1919. szeptember 4-én levelet kapott az ulmi Adolf Gemlichtől, az „instruktortanfolyam” egy korábbi résztvevőjétől, melyben azt kérte, hogy alaposabban világítsa meg a „zsidókérdést”, különös tekintettel a szociáldemokrata kormányzat tevékenységére, akkor Mayr megválaszolásra továbbadta a levelet az általa nyilvánvalóan nagyra tartott Hitlernek.808 Hitler 1919. szeptember 19-én Gemlichnek írt jól ismert válasza egyben az első olyan dokumentum, melyben Hitler írott formában is foglalkozik a „zsidókérdéssel”. Azt írta, hogy az antiszemitizmusnak nem érzelmekre, hanem „tényekre” kell alapulnia, melyek közül az első helyen az szerepel, hogy a zsidóság nem vallási hovatartozást, hanem fajt jelent. Az érzelmeken alapuló antiszemitizmus pogromokat eredményez, folytatta elméletét, az „értelmen” alapuló viszont azt jelenti, hogy a zsidóságot módszeresen meg kell fosztani a jogaitól. „A végső célnak” – vonja le a következtetést – „mindenképpen a zsidóktól való teljes megszabadulásnak kell lennie.”809  

A Gemlichnek írt levél először enged betekintést Hitler „világnézetébe”, mely ettől kezdve a bunkerben töltött végnapjáig változatlan maradt: ez pedig a fajelméleten nyugvó antiszemitizmus, és a zsidók belső és külső hatalma ellen folytatott harc szükségességén alapuló, egységet eredményező nacionalizmus megteremtése volt. Az a tény, hogy levelében Hitler kifejezetten Gottfried Feder érveit használja, majd a Mein Kampfban sem fukarkodik a dicsérettel, azt bizonyítja, hogy Feder „kamatrabszolgasággal” és kapitalizmussal kapcsolatos elmélete kulcsfontosságú ideológiai felfedezést jelentett Hitler számára, mely lehetővé tette, hogy „tudományos” érvekkel is megerősítse és alátámassza a régóta benne élő előítéleteket. 810

IV. A lechfeldi tanfolyam után, augusztus 25-én Münchenbe visszatérve a parancsnokot, Rudolf Beyschlagot azzal vádolták, hogy nem osztotta ki a az instruktorok között az erre a célra szánt 500 márkát. Az instruktorok ügyét Hitler képviselte, aki ekkor már nyilvánvalóan a csoport szóvivőjeként szerepelt. Lechfeldi sikere után, Beyschlag dicstelen kegyvesztettségét követően Hitler ekkor már Mayr kedvence és jobb keze volt. 811 A Mayrhoz beosztott informátorok feladatai közé tartozott a szélsőjobbtól a szélsőbalig terjedő, mintegy ötven müncheni politikai párt és szervezet megfigyelése is.812 Hitlert ilyen informátori minőségben küldték el 1919. szeptember 12-én, pénteken, a Német Munkáspártnak a müncheni Sterneckerbräuban megtartott gyűlésére. Legalább két lechfeldi bajtársa is elkísérte. 813 A gyűlés szónoka eredetileg a völkisch költő és újságíró, Dietrich Eckart lett volna, de ő megbetegedett, és így Gottfried Feder ugrott be helyette és a „kamatrabszolgaság megtöréséről” tartott előadást. Saját elmondása szerint Hitler már korábban hallotta ezt az eszmefuttatást, ezért magát a pártot kezdte szemügyre venni, melyről megállapította, hogy valójában egy „unalmas szervezet”, és semmiben sem különbözik a Münchenben ebben az időben minden sarkon tucatjával megalakuló, apró pártocskáktól. Már éppen távozni készült, amikor az előadást követő vita során az egyik meghívott vendég, Baumann professzor erősen bírálta Federt, majd a bajor szeparatizmus mellett tette le a voksát. Hitler ekkor olyan szenvedéllyel avatkozott bele a vitába, hogy a teljesen elképedt Baumann fogta a kalapját, és még Hitler beszéde közben „ázott kiskutyaként” távozott a teremből. 814 Ezek után a párt elnöke, Anton Drexler, akire szintén nagy hatással volt Hitler fellépése, kezébe nyomta saját, Politikai ébredésem című brosúráját, s meghívta, hogy néhány nap múlva ismét látogasson el hozzá, ha érdekli ez az új mozgalom és csatlakozni szeretne hozzá. Drexler állítólag megjegyezte, hogy „Úristen, mekkora pofája van! Ezt még használni is lehet.” (Mensch, der hat a Gösch ‘n, den kunnt ma braucha‘).815 Saját elmondása szerint, Hitler éppen nem tudott aludni, ezért hajnalig olvasta Drexler brosúráját, mely teljesen összhangban volt nézeteivel, és állítása szerint saját, tizenkét évvel azelőtti „politikai ébredésére” emlékeztette. A gyűlést követő egy héten belül kapott egy levelezőlapot, melyben arról tájékoztatták, hogy felvették a párt tagjai közé, és néhány nap múlva részt kell vennie a pártbizottság ülésén, ahol részleteiben megtárgyalják az ügyet.816 Bár azonnali reagálása – mint ahogy később írta – negatív volt (állítólag saját pártot akart alapítani),817 de végül a kíváncsiság mégis felülkerekedett benne, s elment a kis létszámú vezetőségnek az Altes Rosenbadban, az egyik lepusztult herrenstrassei félhomályos kocsmában megtartott ülésére. A résztvevők politikai szándékai és céljai megnyerték tetszését. Megdöbbentette viszont – ahogy később írta – a szervezet kicsinyes szűklátókörűsége. „A legrosszabb stílusú és fajtájú gittegylet!”, minősítette a tapasztaltakat. 818 Néhány napig tartó tétovázás után, teszi még hozzá, úgy döntött, hogy csatlakozik a párthoz. Ehhez a döntéshez az az érzés segítette hozzá, hogy egy ilyen kis létszámú szervezet „lehetőséget teremt a személyes aktivitásra”, azaz kilátása volt arra, hogy a terepet gyorsan felmérve irányító szerepet tölthet be benne. 819 Valamikor szeptember második felében Hitler tehát 555. tagként belépett a Német Munkáspártba. Szó sem volt arról – mint ahogy mindig is állította –, hogy ő lett volna a párt hetedik tagja. 820 A párt első vezetőjeként Anton Drexler ezt 1940 januárjában meg is írta Hitlernek, de soha nem küldte el neki a levelet:   „Önnél senki sem tudhatja jobban, Führerem, hogy soha nem volt a párt hetedik tagja, legjobb esetben is csak a pártbizottság hetedik tagja lehetett, melyben felajánlottam önnek a propagandavezető (Werbeobmann) szerepét. Néhány évvel ezelőtt panaszt kellett tennem az egyik pártirodán, mivel az első DAP tagsági könyvét, melyen Schüsser és a saját aláírásom szerepel, meghamisították, az 555-ös számot kitörölték és a 7-est írták be helyette.” 821  

Hitler Mein Kampfban közölt számos állításához hasonlóan a pártba való belépésével kapcsolatos részeket sem lehet hiteles dokumentumként kezelni, hiszen ez is csupán azt a célt szolgálta, hogy erősítse az akkor már születőben lévő Führer-legendát. Bármit is írt Hitler arról, hogy napokon keresztül vívódott, hogy belépjen-e a DAP-ba vagy sem,

könnyen elképzelhető, hogy nem is kellett a döntést meghoznia. Egy feledésbe merült aprócska kis dokumentum szerint elöljárója a Reichswehrben, Mayr százados parancsba adta Hitlernek, hogy lépjen be a Német Munkáspártba és segítse elő annak növekedését. Ebből a célból, folytatta Mayr, először is heti 20 aranymárka összegű anyagi támogatást is biztosítottak a számára, és a Reichswehrnél szokásos gyakorlat ellenére a pártba történt belépése után továbbra is a hadsereg kötelékeiben maradhatott. 822 Neki ezt is megengedték, így az 1920. március 31-én bekövetkezett leszereléséig az előadói tiszteletdíjakkal együtt felvehette ezt az összeget is. Ez – a pártfeladatokat a rendes munka mellett ellátó többi DAP-vezetővel ellentétben – lehetőséget biztosított számára, hogy idejét teljes egészében a politikai propagandának szentelje. 823 A hadsereget elhagyva, a müncheni sörcsarnokokban DAPszónokként aratott kezdeti sikerein felbátorodva abban a helyzetben volt, hogy a müncheni egyetem antibolsevista tanfolyamának elvégzése és a Mayr mellett Reichswehr-informátorként és propagandistaként ellátott munka után már megnyílt előtte a politikai karrier lehetősége, s felváltotta a nagy építésszé válásról szőtt álmait s a fenyegető valóságot, hogy vissza kell térnie az utcaképeket és turistalátványosságokat megörökítő, jelentéktelen festő szerepköréhez. Mayr százados „tehetségkutatása” nélkül lehetséges, hogy Hitlerről soha nem is hallottunk volna. Most pedig, még ha csak a sörcsarnok egyik szegletében is, főfoglalkozású politikai agitátor és propagandista lett belőle. Megélhetését azzal az egyetlen dologgal biztosíthatta, amihez értett: a beszéddel. A Pasewalkból az utat, hogy a DAP egyik fő műsorszáma legyen, nem a Németország megmentésére irányuló, hirtelen felismert „küldetéstudat”, nem a személyiség ereje és nem az „akarat diadala” jelölte ki számára. Azt a körülmények, a megalkuvás, a jó szerencse és a hadsereg Mayr fontos gyámkodása formájában jelentkező támogatása alakította ki. Mint ahogy tanúi lehettünk, valóban nem az volt a helyzet, hogy Hitler lépett be a politikába, sokkal inkább a politika talált rá Hitlerre a müncheni laktanyában. 824 Hitler közreműködése az egészben csak arra korlátozódott, hogy a tanácsköztársaság bukása után késznek mutatkozott bajtársait cserbenhagyni és elárulni, Lechfeldben és a müncheni sörcsarnokokban rendkívüli tehetséggel tudta hallgatóiban felkelteni az alantas ösztönöket, és jó érzéke volt ahhoz, hogy kihasználja a lehetőségeket az előrehaladáshoz. Ezek a „képességek” rendkívül értékesnek bizonyultak a számára az elkövetkező években. Ezek segítségével egyre nagyobb hatalomra és támogatottságra tett szert a még gyermekcipőben járó náci mozgalmon belül is. Az sem elhanyagolható fontosságú, hogy ezek a képességei tették vonzóvá a Bajorországban otthonra talált, szélesebb értelemben vett nacionalista jobboldal számára, mely egyre nagyobb kihívást jelentett az általa annyira megvetett demokratikus köztársaság számára. Nagy befolyással és hatalommal rendelkező müncheni pártfogói Hitlerben felismerték a nacionalista ügy nélkülözhetetlen szócsövét. Ez volt az a jelmez, melyet Hitler oly büszkén viselt az 1920-as évek elején.

5 A SÖRCSARNOKI AGITÁTOR A „nemzeti munkáspártnak” kell megteremteni egy számunkra annyira kívánatos, ütőképes erő alapjait… Nagyon tehetséges, fiatal embereket állítottam rá erre a feladatra. Például Herr Hitler, a kitűnő és népszerű szónok az ügy mozgatórugójává vált. A müncheni szervezetnek 1919 nyarán még 100 tagja sem volt, de számuk ma már a 2000 főt is meghaladja. KARL MAYR SZÁZADOS 1920. SZEPTEMBER 24-I SZAVAI AZ EMIGRÁCIÓBAN ÉLŐ WOLFGANG KAPP PUCCSISTÁHOZ  

„Valóban képtelenek észrevenni, hogy ez az ember vezető egyéniség, és akár egyedül is végig tudja vinni a harcot? Azt hiszik, hogy nélküle az emberek megtöltenék a Krone cirkuszt?” RUDOLF HESS VÁLASZA HITLER NSDAP-N BELÜLI BÍRÁLÓINAK 1921. AUGUSZTUS 11-ÉN

Ha a Reichswehr nem „fedezte volna fel” nacionalista agitáció iránti tehetségét, akkor Hitlernek minden esélye meg lett volna arra, hogy megkeseredett háborús veteránként, a személyes előmenetel minden reménye nélkül visszatérjen a társadalom peremére. Ha maga Hitler nem fedezi fel, hogy tud „beszélni”, akkor meg sem fordult volna a fejében annak a lehetősége, hogy a politikából éljen meg. A háború után Németországban – különös tekintettel a sajátos helyzetben lévő Bajorországra – uralkodó különleges politikai feltételek, és közhangulat nélkül Hitler mindenképpen hallgatóság nélkül marad. „Tehetsége” értelmét vesztette volna, és fel sem fedezik, gyűlölettől csöpögő szólamai nem találnak visszhangra és nem számíthatott volna a létét megalapozó, hatalomhoz közel álló erők támogatására sem. Amikor 1919 szeptemberében belépett a születőben lévő Német Munkáspártba, akkor még saját bevallása szerint is „névtelen” senki volt.825 Három évvel később már elárasztották a rajongó levelek, nacionalista körökben a német Mussoliniként emlegették, sőt még Napóleonnal is összehasonlítgatták. 826 Valamivel több, mint négy évvel ezután már nemcsak regionális, hanem országos hírnévre tett szert azzal, hogy megpróbálta erőszakkal átvenni az állam irányítását. A kísérlet – természetesen – szánalmas kudarccal végződött, s úgy tűnt (s ennek úgy is kellett volna lenni), hogy politikai pályafutása ezzel a végéhez érkezett. Most már viszont volt „valaki”. Hitler névtelenségből ismert személyiséggé válása ezekre a müncheni évekre tehető, ezek voltak a politikai tanulóévei. Természetesnek tűnik a feltételezés, hogy már az is képességeinek köszönhető, hogy ha csak helyi szinten is, de hamarosan híres ember lett belőle. Hitler kétségkívül valóban rendelkezett olyan képességekkel és jellemvonásokkal, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy mint politikai erőt elismerjék. Ezeket figyelmen kívül hagyni, vagy semmibe venni ugyanolyan hibákhoz vezetne, mint amilyeneket politikai ellenfelei elkövettek, akik nevetségesnek tartották, és mások jelentéktelen bábjának tekintették. Hitler személyisége és tehetsége – bármilyenek is voltak – viszont még nem magyarázza meg azt a rajongást, mellyel 1922-ben a völkisch tábor tagjai egyre nagyobb számban körülvették. A vezetői kultusz eredetét inkább a német társadalom bizonyos rétegeinek mentalitása és elvárásai, s nem Hitler képességei indokolták. Egyedüli, tagadhatatlan népszónoki képességei sem lettek volna elegendők ahhoz, hogy – így visszatekintve a melodráma, vagy inkább bohózat óráiban – olyan helyzetbe hozzák, amikor kihívást intézhet a német állam hatalma ellen. Befolyásos támogatókra volt szüksége, hogy idáig elmehessen. A vesztes háború, a forradalom, a nemzeti megaláztatás mindent átható érzése okozta megváltozott körülmények nélkül Hitler továbbra is egy senki maradt volna. Legfontosabb képessége vitathatatlanul az volt, amit 1919 folyamán maga is felismert, hogy az adott körülmények között lelket tudott önteni egy övéhez hasonló politikai nézeteket valló hallgatóságba, és beszédstílusával, szónoki képességeinek és előítéleteinek erejével és az általa sugallt meggyőződéssel meg tudta győzni az embereket, hogy van kiút Németország szorult helyzetéből, és csak az általa felvázolt út vezethet el a nemzeti újjászületéshez. Más időben, más helyen ez az üzenet teljesen hatástalan marad, sőt képtelenségnek hangzik. Mindenesetre, az 1920-as évek elején a müncheniek túlnyomó többségét, főként azokat, akik Hitlert egy forrófejű, bajor, vidéki bajkeverőként ismerték, nem tudta volna megragadni mondanivalójával. Ezzel együtt, az adott időben és az adott helyen Hitler mondandója pontosan a müncheni sörcsarnokok zajos közönségének tovább már vissza nem fojtható dühös elkeseredettségét, félelmét, csalódottságát, sértettségét, felgyülemlett agresszivitását tudta megragadni. Beszédeinek meggyőző erejét főként saját hitének ereje és az biztosította, hogy egyszerű diagnózist adott Németország problémáira, és vonzóan egyszerű receptet javasolt azok orvoslására.  

Legnagyobb súllyal mégis az esett latba, hogy Hitler természetes módon fel tudta korbácsolni a gyűlölet lángjait másokban azzal, hogy elárasztotta hallgatóságát a benne oly mélyen gyökerező gyűlölettel és indulatokkal. Ennek korábban nem lett volna akkora hatása, mint akkor, a háborút követő megváltozott helyzetben. Amit annak idején a bécsi férfiszálláson, a müncheni kávéházakban és az ezredtörzsnél csupán különcségnek és hóbortnak fogtak fel, most egyszeriben az lett legfontosabb ütőkártyája és erőssége. Ez már önmagában is azt mutatja, hogy mindenekelőtt az a miliő és azok a körülmények változtak meg, melyek között Hitler tevékenykedett, ezért amikor magyarázatot keresünk arra, hogy miként törhetett be a politika színpadára, akkor elsősorban nem is Hitler személyiségét, hanem csodálóinak és odaadó híveinek – és nem utolsósorban befolyásos támogatóinak – motívumait és lépéseit kell megvizsgálnunk. Az mindjárt az elején nyilvánvalóvá válik – anélkül, hogy abba a hibába esnénk, hogy csupán az „uralkodó osztály” bábjának tekintenénk –, hogy a befolyásos bajor körök megszerzett támogatása és pártfogása nélkül továbbra is egy senki maradt volna. Ebben az időszakban Hitler ritkán – ha egyáltalán ilyen előfordult – volt ura saját sorsának. A legfontosabb döntések – a párt vezetésének 1921-ben történő átvétele, majd vállalkozás az

1923-as kalandra – nem alapos átgondolás eredményeként születtek, hanem kétségbeesett „előremenekülés” volt a látszat megőrzése érdekében, ami mindvégig jellemezte. Ezekben a korai években Hitler propagandistaként, és nem sajátos vagy különleges politikai elképzelésekkel rendelkező ideológusként szerzett hírnevet magának. Nem volt semmi új, más, eredeti vagy jellegzetes azokban az eszmékben, melyekkel a müncheni sörcsarnokokban házalt. Ezek általánosan elterjedt nézetek voltak a völkisch csoportokban és szektákban, s lényegüket már a háború előtt jelentkező pángermánok is kifejezték. Hitler lényegében eredetinek egyáltalán nem nevezhető eszméket hirdetett eredeti módon. Mások is elmondhatták volna ugyanezeket, de nem lett volna semmi hatásuk. Nem az számított, hogy mit mondott, hanem az, hogy hogyan mondta. Pályafutása során mindvégig a tálalás volt számára a legfontosabb. Tudatosan sajátította el, hogyan hasson szavaival az emberekre. Megtanulta, hogyan kell hatékony propagandát folytatni, és hogyan kell bűnbakok segítségével a lehető legnagyobb hatást elérni. Számára ez volt annak az útnak a kiindulópontja, melyen haladva politikai céljait megvalósíthatta. Az a képessége, mellyel önmagát meg tudta győzni, hogy csakis az ő módszere vezethet sikerre, volt az alapja annak a meggyőződésnek, melyet mások felé kisugárzott. Ennek tükörképe volt, amikor a sörcsarnokok közönsége, majd a tömeggyűlések résztvevői bizonyosságot és magabiztosságot, biztonságérzetet adtak neki, melyek abban az időben hiányoztak belőle. Heinrich Hoffmann elbeszélése szerint, amikor az 1920-as években megkérték, hogy mondjon egy rövid beszédet Hermann Esser esküvőjén, akkor azzal hárította el a kérést, hogy „tömegnek kell ott lenni, amikor beszélek. Egy szűk, bensőséges körben soha nem tudom, hogy mit mondjak. Csak csalódást okoznék, amit pedig szívből utálok. Családi összejövetelen vagy temetésen szónokként egyszerűen használhatatlan vagyok.” 827 Hitler gyakran bátortalan volt és kényelmetlenül érezte magát, ha egyes személyekkel kellett bánnia, ami homlokegyenest ellentétben állt azzal a mesteri magabiztossággal, ahogy hallgatói érzelmeit irányította egy nagyszabású beszéd színpadias körülményei között. Szüksége volt arra a kéjes izgalomra, melyet csak az elragadtatott tömeg tudott számára biztosítani. Csak a megrészegült tömeg tombolása és az éljenző hallgatóság dörgő tapsvihara biztosította számára azt az elégtételt, ami kárpótolta magánkapcsolatainak sivárságáért. Még ennél is fontosabb az, hogy több, mint három évtized után – háborús érdemeitől eltekintve – ezt a siker első olyan jeleként is elkönyvelhette, amit méltónak tarthatott saját szemében túlméretezett személyiségéhez. Szónoki fegyvertárában az egyszerűség és az ismétlés volt a két legfontosabb fegyvere. Ezekkel járta körül üzeneteinek soha nem változó, lényeges részeit: a tömegek nacionalizálását, az 1918-as nagy „árulás” visszájára fordítását, Németország belső ellenségeinek megsemmisítését (mindenekelőtt a zsidók „eltávolítását”), valamint az anyagi és lélektani újjáépítést, ami előfeltétele volt a külső ellenség ellen vívott harc sikerének és a világhatalmi pozíció megszerzésének.828 Németország „megmentésének” és újjászületésének ezt a koncepcióját részben, legalábbis embrionális formában, már az 1919 szeptemberében Gemlichnek írt levelében is körvonalazta. 829 Néhány fontosabb elem hozzáadása viszont még váratott magára. Egyik központi kérdés, az „élettér” követelése a kelet-európai államoktól, csak az évtized közepére nyert végleges megfogalmazást és honosodott meg beszédeiben. Mintegy két évnek kellett eltelnie az elvetélt puccskísérlet után, hogy elképzelései végül teljesen összeálljanak, egy jellegzetes és kiteljesedett világnézetet alkossanak, melyek attól kezdve változatlanok is maradtak. Minderre viszont csak olyan döntő fontosságú fejlemények után került sor, melyek Hitler, a jelentéktelen, müncheni fajgyűlölő párt sörcsarnoki agitátora politikai „karrierjét” alakította, s olyan helyzetet teremtettek, melyben a párt vezetését is átvehette.

I. A nemzetiszocializmus Hitlerrel való azonosítása és annak gyakori hangoztatása, hogy ez nem egyéb a hitlerizmusnál, mindig is a kérdés félrevezető, túlzott leegyszerűsítése volt. 830 Az tagadhatatlan, hogy Hitler nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a nemzetiszocializmus felemelkedjen és hatalmat gyakoroljon. A jelenség viszont már jóval azelőtt létezett, hogy Hitlerről valaki is hallott volna, és tovább is létezett volna, ha Hitler továbbra is megmarad „bécsi senkinek”.831 A náci ideológiába bekerülő egyveleg jelentős része – különböző előítéletek, fóbiák és utópista szocialista elképzelések ötvözete, nem pedig összefüggő, intellektuális tételek összessége – más formákban és eltérő erővel jelentkezett már az I. világháború előtt is, majd később bekerült számos európai fasiszta párt programjába és kiáltványába is. A teljes nacionalizmus, az antimarxista „nemzeti” szocializmus, a szociáldarwinizmus, fajgyűlölet, a biológiai alapon hirdetett antiszemitizmus, eugenika és elitizmus különböző mértékben és erővel keveredett, hogy aztán az irracionalizmusnak valami olyan bódító keverékét alkossa, mely vonzónak tűnt a tizenkilencedik század

második felében gyors társadalmi, gazdasági és politikai változáson átmenő európai társadalmak értelmiségi és polgári köreiben fellelhető kulturális borúlátók szemében. Nem volt ezekben semmi sajátos, teuton vonás, bár természetesen, mint ahogy egy korábbi fejezetben már szót ejtettünk róla, néhány eszme sajátos formában jelentkezett és különleges felhangot kapott Németországban és a német nyelvű Ausztriában. A „nemzeti”, vagy „német” szocializmus az internacionalista marxista szocializmussal szemben egyáltalán nem számított új jelenségnek az 1919-es Németországban, bár a háború erős lökést adott ezen eszmék térhódításának. Friedrich Naumann, liberális lelkész az 1890-es években azzal a céllal alapította meg a „nemzetiszocialista szövetséget”, hogy az ipari munkásságot elválassza az osztályharctól, s egy új nemzetállam tartópillérévé változtassa. A kísérlet 1903-ra gyászos véget ért és a „német” szocializmus gondolata teljesen összeforrt a völkisch és antiszemita mozgalom szélsőséges, liberalizmusellenes politikájával. Eszméi főként az alsó középosztály képviselői – a kereskedők, iparosok, kisparasztok és az alacsonyabb beosztású tisztviselők – számára bírtak vonzerővel, és az antiszemitizmus, a szélsőséges nacionalizmus és a heves, gyakran „zsidónak” is nevezett kapitalizmus elvetésének sajátos keverékében gyökereztek.832 Hitler fiatalsága idején, mint ahogy egy korábbi fejezetben már említettük, hasonló tendenciák voltak megfigyelhetők az Ausztriában kialakult Schönerer-féle mozgalomban is. Arról is szó esett, hogy Csehországban a cseh és német munkások közötti ellentétek már 1904-ben, a Szudéta-vidék néven ismertté vált Trautenauban, a völkisch nacionalizmust, antimarxista és antikapitalista szocializmust hirdető Német Munkáspárt megalakulásához vezettek.833 A puccs utáni bírósági tárgyalásán Hitler is elismerte ennek a húsz évvel korábbi osztrák nemzetiszocialista pártnak a létezését, de határozottan tagadta, hogy mozgalmának bármi köze is lett volna hozzá. 834 Valóban, nincs is semmi arra utaló jel, hogy ausztriai tartózkodása idején valami érdeklődést mutatott volna, vagy akár elismerte volna a létezését ennek a pártnak. A névazonosság a háború után továbbra is fennállt, amikor a trautenaui párt felvette a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (DNSAP, Deutsche Nationalsozialistische Arbeiterpartei) nevet. A pártnak az 1920-as évek elején még voltak kapcsolatai Hitler mozgalmával, de 1923-ra az utóbbi már erős túlsúlyba került, majd 1926-ban Hitler egyedüli és elismert vezetőjévé vált az újonnan megalakult NSDAP osztrák és német szekciójának.835 A nacionalizmus völkisch változata az I. világháború előtti kisebbség ízlését jellemezte, bár Theodor Fritsch és Stewart Chamberlain népszerű rasszista műveinek terjesztésével és a kirekesztő, agresszív, etnikai nacionalizmus iskolákban és ifjúsági szervezetekben történő terjesztésével erőteljes támogatást kapott a pángermánoktól. A völkisch ideológia gerincét a szélsőséges nacionalizmus, a faji alapokon nyugvó antiszemitizmus, valamint a teuton múltban gyökerező, a renden, harmónián és a hierarchián nyugvó, sajátos német társadalmi rend misztikus elképzelése alkotta. 836 Igen fontos vonása volt a (felsőbbrendűnek tartott, de jelentős erők, főként a szlávok és a zsidók részéről veszélyeztetett) német kultúra romantikus változatának szociáldarwinizmussal történő összekapcsolása, mely a túlélésért folytatott harcot, a nemzeti túlélést jelentő szláv kelet felé történő imperialista terjeszkedés, a faji tisztaság szükségességét hangsúlyozta, s a németek ősi ellenségének, a zsidóságnak a megsemmisítésével egy új vezető réteg kialakulását tartotta fontosnak. Már tanúi lehettünk, hogy a háború utolsó két évének feltételei mennyire kedveztek a völkisch nacionalizmus és annak szerves részét alkotó antiszemitizmus rohamos terjedésének. A vereséget és a forradalmat követő hatalmas politikai felfordulás és zűrzavar még több táptalajt biztosított a szélsőséges nacionalista eszmék számára. Ezek az eszmék számtalan, különböző formákban jelentkező politikai csoportosulásban és mozgalomban fejeződtek ki. Igen fontos az is, hogy a megváltozott körülmények között a völkisch nacionalizmus, a maga szélsőségeivel együtt bele tudott olvadni a nacionalista erők derékhadába, ideológiai téren mereven elutasította a demokráciát, és szemben állt a weimari állammal. A Weimarral szemben álló, kiteljesedett antidemokratikus ideológia nem a völkisch „gondolkodók” és „filozófusok” söröskriglik mellett folytatott primitív beszélgetéseinek, hanem az olyan neokonzervatív – írók, újságírók és értelmiségiek fellépéseinek köszönhetően alakult ki, mint Wilhelm Stapel, Max Hildebert Boehm, Moeller van den Bruck, Othmar Spann és Edgar Jung. Ennek az ideológiának központi elemét jelentette a vér és a faj tisztaságára épülő, az egyének fölött álló népközösséget (Volksgemeinschaft) alkotó egységes Volk, mely igazi antiliberális, antikapitalista és polgárságellenes „nemzeti” szocializmust valóst meg, miközben a kiemelkedő képességekkel, bölcsességgel és szilárdsággal rendelkező vezetőknek való engedelmességen keresztül a társadalom minden tagját ennek az eszmének és közösségnek a szolgálatába állítja. 837 Ezek az antikapitalista és antiburzsoá eszmék természetesen nem nyerték meg a Német Konzervatív Párt romjaiból megalakult legnagyobb nacionalista párt, a Németnemzeti Néppárt, a DNVP tetszését. 838 A neokonzervativizmus

képviselői a nácikat általában közönségesnek és primitívnek tartották. A vereség, a forradalom és a demokrácia újbóli bevezetése ennek ellenére olyan légkört teremtett, melyben az ellenforradalmi eszmék széles körben elterjedhettek s beolvadhattak részben a konzervatív nacionalizmus régi formáiba, részben pedig a völkisch nacionalizmus új, populista és közönséges áramlataiba. Az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződéssel a győztes szövetségesek megalázó feltételeket kényszerítettek Németországra, a „nemzeti gyalázat” érzete általánossá vált az országban, és különösen a szerződés „vétkes záradéka” olyan hangulatot teremtett, melyben ezek az eszmék biztos hallgatóságra találtak. A rákövetkező év júniusában megtartott első Reichstag-választások során az új demokráciát támogató pártok gyászos vereséget szenvedtek, melynek eredményeként létrejött Weimar – ahogy gyakran emlegetik „a köztársaságiak nélküli köztársaság” –, ami nyilvánvalóan túlzás, de azért kifejezi, hogy polgárainak többsége (a legnagyobb hatalommal rendelkezőket is beleértve) milyen alacsonyra értékeli az államot. 839 Mindez megteremtette a lehetőséget arra, hogy a szélsőséges nacionalizmus a politika perifériájáról annak központja felé mozduljon el. A Hitler beszédeire 1919-ben és 1920-ban összecsődülő tömegeket nem motiválták bonyolult elméletek. Esetükben az egyszerű jelszavak, a harag és sértettség felébresztése, a gyűlölet lángjának felszítása bizonyult hatékonynak. Ők a széles körben elterjedt eszmék vulgarizált változatát kapták a müncheni sörcsarnokokban. Hitler a Mein Kampfban elismerte, hogy nem volt lényegi különbség a völkisch mozgalom és a nemzetiszocializmus között. 840 Hitlert egyáltalán nem érdekelte ezeknek az eszméknek a tisztázása vagy rendszerezése. Természetesen neki is megvoltak a maga rögeszméi – néhány alapvető megállapítás, melyek mellett 1919 után mindvégig kitartott. Ezek a 20-as évek közepére egységes „világnézetet” alkottak, s a Németország „megmentésére” irányuló „küldetésének” hajtóerejévé váltak. Az eszmék mint elvont fogalmak egyáltalán nem érdekelték Hitlert. Ezek csak mint a tömegek mozgósításának eszközei voltak fontosak számára. Amikor Hitler belépett a Német Munkáspártba, akkor az Németország – többségében a háború után alakult – mintegy hetvenhárom völkisch csoportosulásának csupán az egyike volt. 841 Ezekből 1920-ban csak Münchenben legalább tizenöt volt.842 Többségük a DAP-hez hasonlóan kicsi és jelentéktelen szervezet volt. Kivételt és a náci párt korai híveihez vezető hidat képezett viszont a Németnépi Véd- és Dacszövetség (Deutschvölkischer Schutz- und Trutzbund), mely 1919 elején a Pángermán Szövetség kezdeményezésére alakult abból a célból, hogy számos kisebb völkisch szervezet tagságát egy olyan szervezetbe egyesítse, mely képes megnyerni a tömegeket az antiszemita mozgalom számára.843 Bár ennek székhelye Hamburgban volt, ahol a völkisch eszmék már igen elterjedtek a fehérgalléros munkásszervezetben, a Deutschnationaler Handlungsgehilfenverbandban, mégis jelentős súllyal szerepeltek München felfokozott antiszemita légkörében is. A szervezet propagandaereje félelmetesnek bizonyult. Csak 1920-ban 7,6 millió brosúrát, 4,7 millió röplapot és 7,8 millió plakátot terjesztett. 844 A völkisch harc jelképéül a svasztikát, a horogkeresztet választotta. Tagságát kezdetben a rövid életű Szülőhaza Párt alkotta. Taglétszáma egy éven belül 30 000-ről 100 000-re növekedett, majd hároméves fennállása alatt több, mint duplájára, 200 000 főt is meghaladó létszámúra duzzadt. Jelentős szerepet kaptak benne az állítólag „tőrdöfés” miatt elvesztett háború után nem megfelelő bánásmódban részesülő katonák, a proletariátustól helyzetüket fenyegetve érző iparosok, a pángermán eszmékhez vonzódó pedagógusok, és a megváltozott kilátásaik miatt magukat megbántva érző és nemzeti megaláztatástól sértett diákok.845 Tagjai közül később számosan megtalálták az utat az NSDAP-be is. 846 A Schutz- und Trutzbund hatékonyságát nagyon gátolta, hogy egyetlen párthoz sem kötődő, kifejezetten agitatív szervezet volt, és nem voltak világosan megfogalmazott politikai céljai sem. Gyors növekedése viszont azt mutatta, hogy megfelelő és hatékony tálalás esetén a völkisch eszmékben – különösen az antiszemita erők mozgósításában – igen nagy lehetőségek rejlettek. A völkisch eszmék összességén belül a „zsidó” kapitalizmus elleni heves támadásokkal párosuló, különleges német vagy nemzeti szocializmus gondolata a háború utolsó szakaszában igen jelentős teret hódított mind Drexler Német Munkáspártjában, mind pedig a hamarosan a legnagyobb vetélytársává váló Németszocialista Pártban (Deutschsozialistische Partei).847 Az utóbbi alapítója Alfred Brunner, düsseldorfi mérnök, már 1904 óta részt vett a völkisch politikában. Radikális föld- és pénzügyi reform szerepelt programjában, mely nagyon hasonlított a náci párt 1920-as programjához. 1919 végére a DSP-nek már jelentős taglétszámmal bíró szervezetei voltak Düsseldorfban, Kielben, a Majna menti Frankfurtban, Drezdában, Nürnbergben és Münchenben. 1920 folyamán sorban alakultak szervezetei más városokban, így Berlinben is. Az év közepére a pártnak már harmincöt szervezete volt, taglétszáma pedig megközelítette a kétezret. A szervezeti szétszórtság végül hátránynak bizonyult a náci párt regionális

koncentrációjával szemben. A DSP és a náci párt egyesítésére irányuló 1920-as és 1921-es kísérletek 1921 közepére kemény konfliktusokat okoztak a párton belül, ami azt eredményezte, hogy Hitler átvette a párt vezetését. München már a háború idején is a pángermánok kormányellenes, nacionalista agitációja egyik jelentős központjának számított. A különben orvosi könyvek kiadásával híressé vált Julius F. Lehmann – a Hazafias Párt egyik jelentős müncheni személyisége – kiadójával a pángermánok jelentős megszólalási lehetőséghez is jutottak. 848 Lehmann tagja volt a Thule-Társaságnak, annak a néhány száz jómódú tagból álló, szabadkőműves páholy mintájára működő völkisch klubnak is, mely 1917–18 fordulóján alakult meg Münchenben a háború előtti, 1912-ben Lipcsében a kisebb antiszemita szervezetek és csoportosulások egyesítésére létrejött Német Rend tagjaiból. 849 A szervezet tagnévsora – Lehmann mellett tagok közt szerepelt a „gazdasági szakértőnek” tartott Gottfried Feder, a publicista Dietrich Eckart, az újságíró és a DAP egyik alapítója, Karl Harrer, valamint Hans Frank, Rudolf Hess és Afred Rosenberg is – úgy hangzott, mintha valaki a müncheni náciszimpatizánsokról és vezéregyéniségekről szóló Ki kicsodát olvasná. A ThuleTársaság színes egyéniségű és gazdag vezetője, Rudolf Freiherr von Sebottendorff – a kozmopolita kalandor és különc arisztokrata, valójában egy mozdonyvezető gyermeke volt s vagyonát sötét, törökországi üzletekkel és egy vagyonos örökösnővel kötött házassága révén szerezte – lehetővé tette, hogy a társaság München legelegánsabb szállodájában, a „Vier Jahreszeiten”-ben tartsa összejöveteleit és a Münchener Beobachterrel (melyet 1919 augusztusában Völkischer Beobachternek kereszteltek át és 1920 decemberében a nácik megvettek) saját lapot is biztosított a müncheni völkisch mozgalom számára. A háború vége tájékán a Thule-Társaságból indult ki a müncheni munkásság befolyásolására irányuló kezdeményezés is. Karl Harrert bízták meg ezzel a feladattal, és ő kapcsolatot is teremtett egy vasúti javítóműhelyben dolgozó lakatossal, Anton Drexlerrel. A katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített Drexler 1917-ben ideiglenesen a Hazafias Pártban találta meg azt a fórumot, ahol kifejezhette nacionalista és rasszista érzelmeit. Később, 1918 márciusában abból a célból alakította meg a Jó Békéért Munkásbizottságot, hogy a müncheni munkásság körében felkeltse a háborús erőfeszítések iránti lelkesedést. Szélsőséges nacionalizmusát antikapitalista nézetekkel párosítva drákói intézkedéseket követelt a nyerészkedők és a spekulánsok ellen. Harrer, a jobboldali Münchener-Augsburger Abendzeitung sportújságírója rávette Drexlert és néhány társát, hogy alakítsák meg a „Politikai Munkáskört” (Politischer Arbeiterzirkel). A rendszerint három-hét tagból álló „kör” tagjai 1918 novemberétől egy éven át rendszeresen összegyűltek, s Harrer vezetésével olyan nacionalista és rasszista témákat vitattak meg, mint a „zsidók – Németország ellenségei”, vagy „felelősség a háborúért és a vereségért”. 850 Míg Harrer ezt a félig titkos völkisch klub formát tartotta szerencsésnek, addig Drexler úgy vélte, hogy Németország megmentése receptjének megvitatására egy kis létszámú csoport nem eléggé hatékony, ezért politikai pártot akart belőle szervezni. Decemberben javasolta is a „zsidómentes” (judenrein) „Német Munkáspárt” megalakítását. 851 Az ötlet kedvező fogadtatásra talált és 1919. január 5-én egy – főként vasutaskapcsolatokkal rendelkező – kisebb csoport a müncheni Fürstenfelder Hofban megalakította a Német Munkáspártot. Drexlert az (egyetlen létező) müncheni szervezet elnökének választották, Harrer pedig megkapta a „birodalmi elnök” tiszteletbeli címet. 852 Csupán a tanácsköztársaság szétzúzása utáni, igen kedvező légkör tette lehetővé, hogy az újszülött párt meg tudta szervezni első nyilvános gyűléseit. Ezek látogatottsága igen gyérnek bizonyult. Május 17-én tíz tag jelent meg a gyűlésen, Dietrich Eckart szónoklatát augusztusban harmincnyolcan hallgatták végig, s negyvenegyen voltak jelen szeptember 12-én, amikor Hitler először vett részt a párt gyűlésén. 853

II. Részvételét a Német Munkáspárt (későbbiekben az NSDAP) korai fejlődésében Hitler Mein Kampfban olvasható tendenciózus beszámolója inkább elködösíti, mintsem tisztázza. Mint általában, ezt a részletet sem annyira a merő kitaláció, hanem inkább a szelektív emlékezet és a tények eltorzítása jellemzi. Mint a könyv egészében is, az események Hitler szerinti változata mindenekelőtt arra irányul, hogy saját szerepét felnagyítsa, a többi résztvevőét pedig leszólja, lekicsinyelje, vagy egyszerűen elhallgassa. Mint ahogy Hitler eszmefuttatásainál ez már megszokott, a történet lényege ezúttal is, hogy a politikai zseni miként küzdötte le az akadályokat, és akarata milyen heroikus küzdelemben aratott diadalt. Ez a történet alkotta a „pártlegenda” magvát, melyet Hitler később, nagyobb politikai beszédeinek bevezetőjeként soha nem mulasztott el meglehetős bőbeszédűen tálalni. Ilyenkor arról beszélt, hogy ő, a grandiózus eszmékkel rendelkező politikai zseni miként csatlakozott egy aprócska szervezethez, ahol semmi reménye sem volt ezeknek az eszméknek a megvalósítására, de ő, egyes-egyedül, hallatlan erőfeszítéssel felemelte a pártot, mely készen áll arra, hogy Németországot megmentse, kivezesse siralmas helyzetéből.

Ezzel együtt Hitler megvetően ír arról a szervezetről, melybe belépett. A párt helyzete a végletekig nyomasztó volt. Gyakorlatilag a bizottság alkotta az egész párttagságot. Bár támadták a parlamentáris szabályokat, saját ügyükben mégis „véget nem érő viták” után, szótöbbséggel határoztak. A müncheni kocsmák lepusztult hátsó termeiben tartották üléseiket. Állandó székhelyük nem volt. Tulajdonképpen tagkönyvük, nyomtatott anyaguk, de még csak gumibélyegzőjük sem volt. A pártgyűlésekre kézzel vagy írógéppel írták a meghívókat. Ezeken a gyűléseken általában ugyanazok az emberek jelentek meg. 854 A stencilgéppel sokszorosított meghívók a résztvevők számának szerény emelkedését eredményezték, majd gyűjtést rendeztek, hogy a Münchener Beobachterben közzétegyék az 1919. október 16-án rendezett pártgyűlést, melyen 111-en vettek részt a müncheni Weinstrassén lévő egyik sörfőzdéhez tartozó nagy ivócsarnokban, a városközponttól keletre fekvő Hofbräukellerben, ami nem tévesztendő össze a városközpontban lévő Hofbräuhausszal. Az ülés szónoka egy müncheni professzor volt, majd Hitler – saját visszaemlékezései szerint – először beszélt nyilvánosság előtt (a lechfeldi fogolytábor hallgatóságán kívül), s beszéde a tervezett húsz perc helyett félóráig tartott. Felvillanyozta hallgatóságát, és még a pártkassza számára is sikerült 300 márkát összegyűjteniük. Néhány hadseregbeli kapcsolatát is bevitte a mozgalomba, s ezzel egy kis – nagyon hiányzó – új életet lehelt a pártba. A párt vezetői, Harrer és Drexler, megítélése szerint, nem tudták lelkesíteni a tagságot: nem voltak jó szónokok és a háborúban sem vettek részt. A párt jövendő stratégiájával kapcsolatosan ellentét volt Hitler és a pártvezetés között. A kezdeti sikereken felbuzdulva Hitler a nagyobb gyakorisággal megrendezett és szélesebb hallgatóságra tervezett gyűlések mellett szállt síkra. Sikerült is keresztülvinnie akaratát, és ezeket a gyűléseket ezután az Eberbräukellerben és a laktanyák közelében haladó Dachauerstrassén lévő „Gasthaus Zum Deutschen Reich”-ben rendezték meg, ahol Hitler nagyobb hallgatóság előtt hatalmas sikereket aratott beszédeivel. 855 A néhány héttel később megtartott hetedik gyűlésen már több, mint 400 ember hallgatta beszédét. Hitler ázsiója a párton belül emelkedőben volt. 1920 elején, elmondása szerint, keresztülvitte, hogy tartsák meg első nagy tömeggyűlésüket. A pártvezetés véleménye ezúttal is megoszlott a kérdésben, s a kétkedők azzal érveltek, hogy korai még egy ilyen vállalkozásba belevágni s a rendezvény csúfos kudarcba fog fulladni. Az óvatos Harrer, a párt első elnöke, a Hitlerrel kialakult véleménykülönbség miatt lemondott, és Drexler lépett a helyére. Hitlernek ismét sikerült felülkerekedni. A tömeggyűlést 1920. február 24-én a München központjában lévő Hofbräuhaus Festsaaljában rendezték meg. A még durvább és lármásabb „Schwemme” fölött a földszinti zajos nagyterem olyan volt, mint a város többi, hasonló ivója; a kerámia söröskorsókkal megrakott asztalsorok melletti padok nyögtek a rövid, bajor bőrnadrágot viselő, testes vendégsereg súlya alatt, a vaskos pincérnők pedig az asztalok körül sürögve-forogva literszámra vitték a habzó nedűt a szomjas közönségnek. Amikor a termet nem bérelték ki – mint ahogy gyakran megtették – valamilyen politikai gyűlés céljaira, akkor a sört vedelő tömeg a bajor rezesbanda sramlizenéje kíséretével dalokat énekelt, és boldogan himbálózott a lócákon. A politikai gyűléseken nem számított rendhagyó dolognak, ha valaki alaposan beivott, hangosan beleszólt a szónok beszédébe, vagy esetleg verekedést kezdeményezett. A gyűlés áttétele egy ilyen helyszínre – ami sokkal nagyobb volt, mint amilyet a nemrég született pártocska eddig használt – meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tűnt, mivel magába rejtette azt a veszélyt, hogy az alacsony részvétel miatt kínos helyzet alakulhat ki. Nagy munkával szembeötlő vörös plakátokat és röpcédulákat készítettek, s azokkal hirdették a gyűlés megtartását. A gyűlésen kihirdetésre kerülő pártprogramot is előre kinyomtatták, s szétosztották a hallgatóság között. A nagy hírverés meghozta az eredményt. A hatalmas terem már zsúfolásig megtelt, amikor Hitler azon az estén negyed nyolckor megérkezett. Ugyancsak saját beszámolója szerint az első szónok után, akinek a nevét sem említi, az idegösszeomlásban szenvedő Drexler távollétében a gyűlésen elnöklő Hitler lépett a szónoki emelvényre. Támogatói és közbeszólásaikkal zavart kelteni igyekvő ellenlábasai között kisebb összecsapásokra is sor került, de Hitler egyre nagyobb taps kíséretében tovább folytatta a szónoklatát, részletesen kifejtette a párt programját, majd az elragadtatott tömeggel egyhangúan elfogadtatta a program huszonöt pontját. 856 Végül, emlékszik vissza Hitler a Mein Kampf-féle változatban, „a termet megtöltő tömeg új meggyőződéssel, új hittel és új akarattal állt előttem”. A német hős elindult küldetésének útján: „Fellobbant a láng, az a láng melynek egy napon majd karddá kell válnia, s vissza kell szereznie a német Siegfried szabadságát és az életet a német nép számára… A terem lassan kezdett kiürülni. A mozgalom elindult a maga útján.”857  

A történetet találóan úgy jellemezték, mint „egy félig naturalista stílusban megírt hősi legendát, amint a müncheni sörcsarnok vadonjában az ifjú Siegfried elcsicsergett”. 858 A legenda úgy épült fel, hogy a Mein Kampf első kötetének

kiadásakor, 1924-ben megfelelően bemutathassa Németország jövendő nagy vezetőjének és megmentőjének, a Führernek figuráját. Bemutassa, miként emelkedett a párt korábbi gyenge és határozatlan vezetői fölé, mennyire biztos volt magában és hatalmas látomásának megvalósulásában, módszerei mennyire sikeresnek bizonyultak, és hogy nagysága mindenki előtt nyilvánvaló volt már hónappal azután, hogy csatlakozott a mozgalomhoz, és fölényét a völkisch mozgalomban senkivel szemben nem lehet megkérdőjelezni. A párt híveinek sikeres kialakítását bemutatva a Mein Kampf egy későbbi részletében Hitler visszatér a párt korai történetéhez, ahol meglepő rövidséggel és meglehetősen homályosan foglalkozik azzal az eseménnyel, amikor 1921 közepén átvette a párt vezetését. Rövidre fogott beszámolójában egyszerűen csak arról esik szó, hogy miután kudarcot vallottak a személye ellen irányuló intrikák, és meghiúsult a párt elnökének (Drexlernek) a támogatását élvező völkisch holdkórosok párton belüli hatalomátvételre irányuló kísérlete, akkor a nagygyűlésen részt vevő párttagság egyhangúlag az ő kezébe tette le a mozgalom vezetését. Amikor 1921. augusztus 1-jén átszervezte a mozgalmat, ez egyben el is söpörte a párt irányításának bizottság és belső demokrácia segítségével történő régi, tehetetlen, álparlamentáris módszerét, s a párt szervezeti alapjaként a vezetői alapelvet léptette a helyébe. Saját abszolút felsőbbsége ezzel tehát biztosítottá vált.859 Úgy tűnik, hogy ebben a részben a Mein Kampf Hitler mozgalmon – később a német államon – belüli diktatórikus törekvéseit részletezi, melyek a Harrerrel és Drexlerrel támadt ellentéteiből és a kezdetben a párton belül uralkodó demokratikus stílus visszautasításában is megmutatkoznak. Kezdettől fogva uralkodó témája a fénysugarat meglátni képtelen, mellette eltörpülő haladók gyengesége, saját magabiztossága, mellyel az általa kiválasztott úton elindult, s egy felsőbbrendű, a végső győzelmet egyedül is biztosítani képes vezető szükségessége. Vezetői szerepre törekvésének kezdetei már a pártban kifejtett tevékenységének legkorábbi szakaszában is felfedezhetők. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy már kezdettől fogva élt benne a politikai zseni magabiztossága. Nem csoda tehát, hogy ennek a történetnek az alapján a Hitler-rejtély gyökerei meglehetősen mélyre nyúlnak. A „bécsi senki”, a tizedes, akit még őrmesterré sem léptettek elő, hirtelen egy teljes politikai filozófiával jelentkezik, meghatározza a siker stratégiáját, ég benne a vágy, hogy átvehesse a párt vezetését, s magát már Németország nagy vezetőjeként látja. Bármennyire talányos és rendkívüli, mégis meglepően széles körben elfogadták Hitlernek ezt a mélyben meghúzódó önjellemzését.860 Bár az nem minden esetben pontatlan, azért mégis lényeges módosításokat és magyarázatot követel.

III. A szakítás Karl Harrerrel hamarosan megtörtént. Ez viszont nem arra mutatott, hogy Hitler kezdettől fogva a diktatórikus hatalom megszerzésére tört a párton belül. Nem is az volt a kérdés, hogy a pártnak tömegmozgalommá kell-e válnia, vagy meg kell maradnia egy szűk körű völkisch vitaklub szintjén.861 Ebben az időszakban számos völkisch szervezetnek kellett szembenéznie ezzel a problémával, s kísérelte meg a tömegek felé fordulást összekapcsolni egy bizonyos „belső kör” rendszeres találkozóival. Harrer a párt „Munkabizottságával” szemben, ahol egyszerű tagként szerepelt, a „Munkáskör” szorgalmazásával az utóbbi megoldást támogatta erőteljesen, ezzel viszont egyre jobban elszigetelődött. Hitlerhez hasonlóan Drexlernek is minden törekvése arra irányult, hogy a párt üzeneteit a tömegekhez juttassa el. Később azt állította, hogy ő, és nem Hitler javasolta a párt programjának a Hofbräuhaus nagytermében tömeggyűlésen történő kihirdetését, Hitler pedig kezdetben nem is bízott abban, hogy a hallgatóság megtölti majd a termet.862 Míg Harrer a pártot a befolyása alatt álló „Munkáskörön” keresztül irányította, addig a megfelelőbb propaganda kérdése is megoldatlan maradt. Ezért vált szükségessé a bizottság szerepének a hangsúlyozása, melyet Drexler és Hitler meg is tett egy általuk decemberben készített szabályzattervezetben, mely teljes hatalmat biztosított a bizottság számára, és kizárt mindenféle „fölöttes vagy oldalról történő irányítást, legyen az akár valamilyen kör vagy akármilyen szekció”. 863 A szabályzattervezet – mely nyilvánvalóan magán viselte Hitler keze nyomát – előírta, hogy a bizottság tagjait és elnökét nyílt gyűlésen kell megválasztani. A bizottság egységét, a tervezet szerint, a párt programjához (melyen Hitler és Drexler már javában dolgozott) történő szigorú ragaszkodásnak kell biztosítani. Az új szabályok egyértelműen Harrer ellen irányultak, de nem arra készültek, hogy ugródeszkául szolgáljanak Hitler számára a párton belüli vezető szerep megszerzéséhez. A diktatórikus pártvezetés akkor még nyilvánvalóan nem szerepelt az elképzelései között. Kész volt elfogadni a választott bizottság testületi állásfoglalását. Azt a határozatot, melynek értelmében az elkövetkező hónapok során tömeggyűléseket szerveznek, a jelek szerint a bizottság tagjainak többsége is jóváhagyta s nem egyedül Hitler erőszakolta ki, bár ha figyelembe

vesszük, hogy Harrer távozása után Hitler egyre növekvő sikerrel vonzotta a hallgatóságot, akkor aligha elképzelhető, hogy lényeges eltérés volt a bizottság tagjainak a véleményében. Úgy tűnik, hogy Harrer volt az egyetlen, aki ellenezte, hogy 1920 elején nagyra törő tömeggyűléseket szervezzenek, aztán vereségének következményeit vállalva be is adta lemondását. A személyes ellentét is jelentős szerepet kapott ebben a kérdésben. Harrer, érdekes módon, szónokként nagyon kevésre tartotta Hitlert. Hitler, a maga részéről, szintén lebecsülte Harrert. 864 A párt első tömeggyűlését eredetileg 1920 januárjában a Bürgerbräukellerben (az Isar túloldalán fekvő, a városközponttól alig egy kilométernyire, a Rosenheimstrassén lévő másik nagy sörcsarnokban) akarták megtartani, de a nyilvános összejövetelek akkor életben lévő tilalma miatt azt egy későbbi időpontra halasztották. 865 A február 24én rendezett tömeggyűlés helyszínéül viszont már a Hofbräukellert választották. A párt fejlődésének ebben a korai szakaszában minden bizonnyal eltúlzottak voltak azok az aggályok, hogy a magát „munkáspártnak” nevező párt gyűlését az ellenlábas pártok esetleg szándékosan megzavarhatják. A nagy antiszemita gyűlések nem jelentettek semmi újdonságot a korabeli Münchenben. A zavargásokkal számolni kellett. A Schutz- und Trutzbund 1920. január 7-én, hétezer fős részvétellel megtartott és az antiszemita agitáció csúcspontját jelentő tömeggyűlése nagy zavart és felfordulást keltett.866 Hitler tizedesre, aki rövidke beszéddel maga is hozzájárult a „vita” sikeréhez, minden bizonnyal nagy hatással volt az antiszemita agitáció visszhangja, vagy az, hogy München politikai közvéleményére milyen hatással volt ez a politikai színjáték. 867 Hitler és Drexler legnagyobb gondja nem az volt, hogy zavart keltenek a gyűlésen, hanem az, hogy arra csak kínosan kevesen lesznek kíváncsiak. Drexler, aki felismerte, hogy se ő, se Hitler nem rendelkezik határozott politikai arculattal, ezért kereste meg a müncheni völkisch körökben jól ismert dr. Johannes Dingfeldert, aki nem is volt tagja a pártnak, hogy „Mire van szükségünk” ( Was uns not tut) címmel tartsa meg a vezérszónoklatot. Hitler neve egyáltalán nem vetődött fel a nyilvánosság előtt. Annak sem volt semmi jele, hogy a gyűlésen majd a párt programját is nyilvánosságra hozzák. 868 A program huszonöt pontját – melyet az idő múlásával „megváltoztathatatlannak” minősítettek, és igen gyakran semmibe vettek – az előző hetek folyamán Drexler és Hitler dolgozta ki és öntötte formába. Erről a kérdésről már 1919 novemberének közepe óta folytak a viták; Drexler egy hónappal később elő is állt egy tervezettel, majd egy másikkal február 9-én, aztán a Hofbräuhausban megtartott gyűlés előtt egy harmadik, végső változattal. 869 Tartalmában nagyon sok közös vonása volt a DSP programjával. 870 Pontjai, melyek egy nagyobb Németország megteremtését, földet és gyarmatokat, zsidóellenes diszkriminációt és a zsidók állampolgárságtól való megfosztását, a „kamatrabszolgaság” megszüntetését, a háborúban meggazdagodottak vagyonának elkobzását, a földreformot, a középosztály védelmét, a nyerészkedők üldözését, a sajtó kemény megregulázását követelték, semmi újat vagy eredetit nem tartalmaztak a völkisch jobboldal részéről.871 Beleszőtték a programba a vallási semlegességet is, nehogy elriasszák maguktól a jelentős számú bajor templomba járót. „Az egyéni érdeket megelőző közjó” is vitán felül álló banalitás volt. A birodalom „erős központi hatalmának” és egy „központi parlament feltétlen tekintélyének” a követelése viszont már világosan egy tekintélyelvű és nem pluralista kormánnyal kapcsolatos elképzelésekre utal, de ezzel együtt semmi jel sem mutat arra, hogy Hitler ekkor már magát képzelte egy ilyen, személyes uralom alatt álló állam vezetőjének. Néhány dolog feltűnően hiányzik a programból. Nem említi se a marxizmust, se a bolsevizmust. A mezőgazdaság problémája teljesen kimaradt belőle, csak röviden hivatkozik a földreform szükségességére. A program megalkotóinak személyét sem lehet határozottan megállapítani. 872 Az egyes pontokat feltehetően a párt különböző vezetői fogalmazták meg. A „kamatrabszolgaság” ellen indított támadás gondolata nyilvánvalóan Gottfried Feder kedvelt témájára utal. A profitmegosztás Drexler kedvenc ötlete volt. Az erélyes stílus a DSP terjengősebb programjával összehasonlítva Hitlert sejteti maga mögött. 873 Mint ahogy később maga is állította, minden bizonnyal ő is részt vett a program kidolgozásában. 874 A munka oroszlánrészét azért valószínűleg Drexler végezte. 1940 januárjában kelt (de soha el nem küldött) magánlevelében Drexler szintén ezt állítja. Határozottan kifejti, hogy „miután az alapvető pontokat megfogalmaztam, a Burghausenerstrasse 6. szám alatt lévő munkáskantinban Adolf Hitler velem – és senki mással – öntötte formába a nemzetiszocializmusnak ezt a 25 pontját”. 875 Az alacsony részvétel miatti aggodalom ellenére február 24-én mintegy 2000 fős hallgatóság (ezek egyötödét a szocialistákhoz tartozó ellenlábasok alkották) gyűlt össze a Hofbräuhaus nagytermében, amikor Hitler elnökként megnyitotta a gyűlést.876 Dingfelder beszédében nem volt semmi különlegesség. Mind a stílus, mind a hangvétel idegen volt Hitlertől. A „zsidó” szó el sem hangzott szónoklatában. Németország sorsáért az erkölcsök megromlását, a vallásosság hiányát és az önző anyagi értékek előtérbe kerülését hibáztatta. A megújulásra adott receptje sem volt más, mint a „rend, munka és a haza megmentéséért hozott áldozat”. A beszédet kedvezően fogadta a hallgatóság és

közbekiabálásokkal sem zavarta meg. A hangulat azonnal megélénkült, amikor Hitler emelkedett szólásra. Ő Dingfeldernél már keményebb, agresszívebb, kevésbé tudományos hangot ütött meg. Kifejező módon, egyenesen, durvábban és egyszerűbben, tehát olyan stílusban beszélt, amit hallgatósága megértett, melyhez hozzászokott; mondatai rövidek és átütően élesek voltak. A sértések özönét zúdította az olyan célpontokra, mint a birodalom vezető pártjának, a Centrumpártnak a politikusa, Matthias Erzberger pénzügyminiszter (aki 1918-ban aláírta a fegyverszüneti szerződést és a következő nyáron erőteljes propagandát fejtett ki a gyűlölt versailles-i szerződés elfogadásáért), vagy pedig az ismert müncheni nagytőkés, Isidor Bach, s biztos volt abban, hogy hallgatósága lelkes tapssal fogadja szavait. A zsidók ellen intézett kirohanását a résztvevők szintén tapsviharral jutalmazták, az üzérkedők ellen intézet támadását követően pedig a tömeg hangosan azt ordítozta, hogy „Üssétek agyon, akasszátok fel őket!” A párt programjának ismertetésekor az egyes pontok felolvasását még nagyobb taps köszöntötte. Baloldali ellenlábasaik ekkor már kezdtek erősen nyugtalankodni, és zavart keltettek. A gyűlésen részt vevő rendőrségi megfigyelő azt írta, hogy „nagy kavarodás kezdődött, s gyakran úgy látszott, hogy bármely pillanatban kitörhet a tömegverekedés”.877 Hitler hatalmas tapsvihar kíséretében jelentette be, hogy „jelszavunk továbbra is a harc marad. Rendíthetetlenül megyünk a kitűzött cél felé.” Beszéde végén, amikor felolvasott egy tiltakozó kiáltványt az ellen, hogy állítólag egy döntés értelmében 20 tonna lisztet kívánnak juttatni a zsidó közösségnek, akkor ismét dörgő tapssal fogadta a hallgatóság, amit az ellenzékiek bekiabálásokkal próbáltak megzavarni. Az emberek az asztalokra és székekre állva ordítoztak egymással. A beszédeket követő „vita” során négy rövid felszólalás is elhangzott, melyből kettő az ellenzéktől származott. Az utolsó felszólalónak az a megjegyzése, hogy a jobboldali diktatúrát egy baloldali diktatúra követi, ismét hatalmas zűrzavart, ordítozást eredményezett, így Hitler gyűlést berekesztő zárszavait is elnyelte a hangzavar. Mintegy 100 főnyi független szocialista és kommunista özönlött ki a Hofbrauhausból az utcára, ahol az internacionalizmust és a tanácsköztársaságot éltette, s gyalázta a háborús hősöket, Hindenburgot, Ludendorffot és a német nacionalistákat.878 A gyűlés tehát nem egészen úgy ért véget, hogy „a termet megtöltő tömeg új meggyőződéssel, új hittel és új akarattal állt előttem”, ahogy később Hitler megemlékezik az eseményről. 879 A másnap megjelenő müncheni lapok olvasói sem szerezhettek olyan benyomást, hogy az esemény mérföldkövet jelentett, és egy új, dinamikus párt, valamint a politika egy új hősének a megjelenését eredményezte. A sajtó – enyhén szólva – szűkszavúan tudósított az eseményről. Rövidke híradásaikban a lapok Dingfelder beszédét említették, s csak nagyon kevés figyelmet szenteltek Hitlernek.880 Még a Völkischer Beobachter is, ami ugyan még nem állt a párt ellenőrzése alatt, csupán rokonszenvezett vele, meglepően visszafogottan kezelte az eseményt. Négy nappal a történtek után, egyik belső oldalon mindössze egy hasábon adott hírt a gyűlésről. A riport túlnyomórészt Dingfelder beszédével foglalkozott. Hitler szerepléséről mindössze egyetlen mondattal emlékszik meg: „Herr Hitler (DAP) néhány feltűnő politikai kérdést vetett fel (entwickelte einige treffende politische Bilder), ami lelkes tapsot váltott ki a hallgatóságból, de az ellenzék néhány előítélettel érkezett tagját tiltakozásra késztette; ismertette a párt programját, melynek legfontosabb tételei nagyon közel állnak a Deutschsozialistische Partei programjához.” 881 A kezdeti szerény visszhang ellenére az már nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler gyűlései egyben politikai tűzijátékot is jelentenek. Még a müncheni politikai élet melegágyában, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárton (NSDAP-n) – ahogy ezután a mozgalom önmagát nevezte – belül is megváltozott valami. 882 Hitler mindenekelőtt a figyelmet akarta felhívni a pártjára. Ezt a törekvését hamar siker koronázta. „Nem számít, hogy kinevetnek, vagy gyaláznak bennünket”, írta később „bohócként, vagy bűnözőként mutatnak be bennünket; a legfontosabb az, hogy beszéljenek rólunk, hogy újra és újra foglalkozzanak velünk…” 883 Alaposan megfigyelte a polgári pártok élettelen összejöveteleit, és hogy milyen megsemmisítő unalmat váltanak ki azok a beszédek, melyeket tudományos értekezésként méltóságteljes, idősebb urak olvasnak fel a hallgatóság előtt. A náci tömeggyűlések, jegyzi meg büszkén, ezekkel ellentétben nem voltak békések. A baloldal gyűléseinek szervezéséből megtanulta, hogyan kell hangszerelni az ilyen összejöveteleket, mekkora jelentősége van az ellenfél megfélemlítésének, megtanulta a zavarkeltés technikáját és azt is, hogyan kell kezelni ezeket a zavarokat. Az NSDAP gyűlése konfrontáció előidézésére, ezzel egyben a figyelem felkeltésére irányultak. Élénkvörös színű plakátokat készítettek, hogy a baloldalt is részvételre provokálják. 884 Az 1920-as évek közepén Hitler maga tervezte meg a párt zászlaját, mely vörös alapon, fehér körben egy horogkeresztet ábrázolt, s ezzel is a látvány hatását kívánta a legmagasabbra fokozni. 885 Mindez azt eredményezte, hogy a gyűlések színhelye már jóval a kezdet előtt zsúfolásig megtelt, az ellenzékiek megjelenése pedig garanciát jelentett arra, hogy hamarosan robbanásveszélyes hangulat alakuljon ki. 886 A problémák leküzdésére az 1921 augusztusában alakult

„Torna és sport részleg” a húszas évek közepére már „teremőr” (Saalschutz) csoporttá szerveződött, mely fokozatosan rohamosztaggá (Sturmabteilung, vagy SA) alakult át. 887 A tömegeket csak Hitler tudta biztosítani az NSDAP számára. Ebből a szempontból a Mein Kampf saját személyének középpontba állítása tényleg a valóságot tükrözi. A DAP 1919. szeptember 12-én megtartott gyűlésén érezte úgy, hogy bele kell folynia a vitába, s mindössze egy hónap telt el addig, amíg 1919. október 16-án, a párt szónokaként a Hofbräukellerben először lépett a hallgatóság elé. 888 A siker, mint láthattuk, emlékezetes maradt számára. A Mein Kampfban csaknem ugyanazokat a szavakat használja, mint akkor, amikor a lechfeldi táborban „felfedezte önmagát”: „Amit korábban csak éreztem magamban, hiszen biztosan nem tudhattam, azt most a valóság is igazolta: tudok beszélni!”889 Bár áttételes, stilizált módon ez a mondat is bizonyítja, mekkora magabiztosság ömlött el Hitleren, amikor először győződött meg arról, hogy a fogolytábor lakóin kívül is fel tudja kelteni hallgatósága érdeklődését és figyelmét. Egy magánember számára Hitler egocentrikus stílusa végletekig riasztó lehetett. Abban az időben egyik ismerőse, aki Hitlert mint a Reichswehr besúgóját meglehetősen lenézte, kénytelen volt végighallgatni a német művészek jövendő küldetéséről szóló terjengős szónoklatát, majd amikor már nem bírta tovább, félbeszakította: „Mondd, beleszartak az agyadba és elfelejtették lehúzni?” – kérdezte tőle, majd faképnél hagyta az elképedt Hitlert. 890 A sörcsarnoki hallgatóságot viszont felvillanyozta beszédével. Hans Frank, Lengyelország volt főkormányzója, nürnbergi cellájában a hóhérra várva emlékezett vissza 1920 januárjára, amikor ugyan még csak tizenkilenc éves volt (bár a völkisch mozgalom elkötelezett hívének számított) és először hallotta Hitlert beszélni. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt. Középosztálybeli polgárok, munkások, katonák és diákok szorongtak egymás mellett. Fiatalt és időset egyaránt nyomasztott az ország helyzete. Németország balsorsa megosztotta a véleményeket, de kevesen voltak, akiket érzelmileg nem érintett, vagy nem érdekelt. A politikai gyűlések általában népes hallgatóság előtt zajlottak, de a szónokok a fiatal, idealista, szenvedélyesen antimarxista és nacionalista Franknak általában csalódást okoztak, hiszen a bajokra nagyon kevés megoldást kínáltak. Ezekkel éles ellentétben Hitler azonnal lángra lobbantotta. A férfi, akihez Frank sorsa további negyedszázadra kötődött, kopottas, kék ruhát viselt, nyakkendője félrecsúszott. Világosan és szenvedélyesen, de harsányságtól mentesen, csillogó, kék szemekkel beszélt s jobb kezével időnként hátrasimította fekete hajfürtjeit. Franknak azonnal az volt az érzése, hogy milyen őszinte ez az ember, szavai mennyire a szívéből fakadnak, és nem a szónoki fogások diktálják mondanivalóját. „Akkor egyszerűen egy olyan grandiózus méretű népszónoknak tartottam, akit senkihez sem tudtam hasonlítani”, írta Frank.   „Igen mély hatással volt rám. Teljesen más volt, mint amit különben a többi gyűlésen hallani lehetett. Módszere teljesen világos és egyszerű volt. Az akkori idők legfontosabb kérdését, a versailles-i diktátumot választotta témájául, s feltette a kérdések kérdését: Most mi legyen, németek? Hogy is áll valójában a helyzet? Mi az egyedüli járható út? Több, mint két és fél órás beszédét gyakran frenetikus tapsvihar szakította félbe, de mindenki sokkal tovább is elhallgatta volna. Minden szava a szívéből jött s mindnyájunknak a szívéből beszélt… Kimondta azt, ami a jelenlévők lelkét nyomta, az általános tapasztalatok világos magyarázatát adta, és összekapcsolta a programért áhítozó szenvedők megértésével és közös akaratával. Amit mondott, abban nem volt semmi rendkívüli… mégis ő volt az, akit igazi népszónoknak lehetett nevezni… Semmit sem titkolt el abból a borzalomból, nyomorúságból és kétségbeejtő helyzetből, mellyel Németországnak szembe kell néznie. De nem csupán erről van szó. Megmutatta az utat, a történelem minden tönkretett népe számára az egyedül járható utat, melyen a legnagyobb mélységből, borzalmasan nehéz kezdet után bátorsággal, hittel, tettrekészséggel, kemény munkával és odaadással eljuthatunk ragyogó, közös céljaink megvalósításához… A legnagyobb komolysággal és ünnepélyességgel a Mindenható védelmébe ajánlotta életcélját, a német katonák és munkásság megmentését… Szavait szűnni nem akaró taps követte… Ettől az estétől kezdve, bár nem voltam tagja a pártnak, meggyőződésem volt, hogy ha valaki meg tudja tenni, akkor Hitler egyedül is képes arra, hogy Németország sorsát irányítsa.” 891  

Bármilyen patetikus is a visszaemlékezés, Frank szavai mégis Hitlernek arról az ösztönös képességéről szólnak, mely megkülönböztette a többi, hasonló üzenetet közvetítő szónoktól, hogy a hallgatósága nyelvén beszélt, szenvedélyes szavaival – és bármilyen különösen is hangzik – idealizmusának nyilvánvaló őszinteségével fel tudta kavarni az embereket. Attól kezdve, hogy 1919 novemberében egyik kedvenc témájával, a „Breszt-Litovszk és Versailles” kérdéssel az Eberbräukellerben vezérszónokként szerepelt – ahogy a Mein Kampfban is említi –, a hatalmas Hofbräuhausban 1920 februárjában megtartott gyűlésig hallgatóinak száma szinte hétről hétre gyarapodott. Ez még mindig csak az előjátékát jelentette Hitler sikereinek s vezérszónokként párton belüli tekintélye gyarapodásának. 1920 végéig több,

mint harminc – többségében 800-tól 2500 fős részvétellel megtartott – tömeggyűlésen szónokolt és számos kisebb, párton belül megtartott összejövetelen tartott beszédet. 892 1921 februárjának elején az addig rendezett legnagyobb gyűlésen, München legnagyobb befogadóképességű helyiségében, a városközponttól nyugatra, a Marsfelden lévő Krone cirkuszban 6000 ember előtt beszélt. 893 1921 közepéig többnyire Münchenben tartott beszédeket, ahol a gyűlések propagandája és szervezése biztosította a megfelelő számú részvételt és a kedvező légkör is garantált volt. Nem számítva az október elején Ausztriában tett kéthetes látogatása alatt elmondott beszédeit, 1920-ban tíz szónoklatot tartott Münchenen kívül, beleértve a rosenheimit is, ahol München után a párt első helyi csoportja megalakult. Főleg Hitler népszerűségének köszönhetően a párt 1920 januárjában 190 főt számláló taglétszáma az év végére 2000-re, 1921 augusztusára pedig 3300-ra emelkedett. 894 Hamarosan nélkülözhetetlenné tette magát a mozgalomban.

IV. Hitler többnyire sebtében papírra vetett jegyzeteiből beszélt, melyekben a fontosnak tartott szavakat aláhúzta. 895 Rendszerint kétórás vagy annál is hosszabb beszédeket tartott. 896 A Hofbräuhaus nagytermében a terem hosszabbik oldalán lévő egyik asztalt használta szónoki emelvényül, hogy a tömeg közepébe kerüljön, ami új szónoki technikát jelentett, s hozzájárult ahhoz, hogy – Hitler szerint – különleges hangulat uralkodjon el a teremben. 897 Beszédeinek témája alig változott: párhuzamba állította Németország hajdani erejét és dicső múltját jelenlegi gyengeségével és megalázottságával, azt fejtegette, hogy a hatalom most azoknak a gyáváknak a kezében van, akik a hazát elárulták az erős és kegyetlen ellenséggel szemben; megindokolta, hogy miért hagyta el Németország vesztesen a csatateret a zsidók támogatását maga mögött tudó ellenség által kirobbantott háborúban; beszélt a bűnözők és a zsidók által elkövetett árulásról és a forradalomról; 898 Angliának és Franciaországnak arról a szándékáról, hogy Németországot megsemmisítse, amit a versailles-i szerződés, a „szégyen békéje”, Németország rabszolgasorsba való süllyesztésének eszköze is bizonyít; hosszasan elidőzött annál a részletnél, hogy miként zsákmányolják ki az egyszerű németeket a zsidó spekulánsok és üzérkedők; beszélt a nyomor, a társadalmi megosztottság, a politikai ellentétek és etikai lezüllés fölött trónoló csaló és korrupt kormányzatról és pártrendszerről; amikor rátért a kivezető útra, akkor lényegében sorra vette a pártprogram pontjait – hangoztatta, hogy könyörtelenül le kell számolni a belső ellenséggel, meg kell teremteni a nemzeti öntudatot és az egységet, ami ismét erőt ad a nemzetnek és helyreállítja nagyságát. 899 A bajorok poroszokkal szemben táplált hagyományos ellenszenve a müncheni tanácsköztársaság élményeivel párosulva Hitler számára azt jelentette, hogy a berlini „marxista” kormányzat ellen intézett ismételt kirohanásait a helyi lakosoknak még mindig csupán elenyésző hányadát alkotó hallgatósága lelkesen üdvözli. Bár Hitler alapvetően a negatív érzésekkel a haraggal, a sértettséggel és a gyűlölettel manipulált, azért voltak „pozitív” elemei is a széles körben hangoztatott betegség gyógyítására szolgáló orvosságnak. Bármennyire is elcsépelt közhelyként hangzott, amikor a szabadságjogok nemzeti egységen keresztül történő visszaállításáról, a „szellem és a kéz munkásai” közös munkájának (Zusammenarbeiten des Geistes- und Handarbeiters)900 a szükségességéről, a nemzeti közösségben uralkodó társadalmi összhangról, a „kisember” kizsákmányoló tőke elleni védelméről beszélt, az minden esetben tapsot váltott ki közönségéből, és tagadhatatlanul vonzóan hangzott hallgatósága számára. 901 Izzó szenvedélyével pedig olyan sikeresen továbbította az üzeneteket – azok számára, akik már fel is készültek rá, s eleve készek voltak a befogadásukra –, hogy másképpen, annál jobban már nem is lehetett. Elhitette közönségével, hogy Németország újjászületése megtörténhet, s azt harcukkal, áldozatvállalásukkal és akaratukkal az egyszerű németek is meg tudják valósítani.902 A hatás olyan volt, hogy az inkább egy ébredési mozgalmat, semmit egy közönséges politikai összejövetelt jellemzett.903 Amit Hitler mondott, az már régóta szerepelt a nacionalista és völkisch szónokok fegyvertárában. Mondanivalóját egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni attól, amit a pángermánok már évek óta prédikáltak. Bár mindig naprakész volt, hogy könnyű célpontot találjon a válság tépázta köztársaság mindennapi politikai életében, de fő témái mindig unalmas ismétlések maradtak. Néhány kérdés viszont, melyet általában Hitler állítólag változatlan ideológiája szerves részeként könyvelnek el, teljesen hiányzik az ebben az időszakban elmondott beszédeiből. Soha nem említette például, hogy Németországnak „élettérre” (Lebensraumra) van szüksége Kelet-Európában. 904 Külpolitikai célpontjait ebben az időben Anglia és Franciaország alkotta. Beszédeihez 1920 augusztusában készített jegyzeteiben még a „testvériség a keleti népekkel” (Verbrüderung nach Osten) bejegyzés is szerepel.905 Nem követelt diktatúrát sem. Ez az igény mindössze egyszer, az 1920. április 27-én elmondott beszédében hangzott el, amikor kijelentette, hogy

Németországnak egy „zseniális diktátorra” van szüksége, ha újra fel akar emelkedni. 906 Beszédében egyetlen jel sem mutatott arra, hogy magára gondolt volna. 907 Az is meglepő, hogy a marxizmus elleni első heves kirohanására az 1920. július 21-én, Rosenheimben elmondott beszédében került sor (bár már ezelőtt is számos alkalommal beszélt arról, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt Oroszország számára a bolsevizmus, melyért a zsidókat hibáztatta).908 Igen figyelemreméltó, hogy 1920-ban még a fajelmélettel is csupán egyetlen beszédében foglalkozott. 909 Az elmélet jelentős részét Hitler különben is Houston Stewart Chamberlain, Adolf Wahrmund és főként az elmélet legnagyobb népszerűsítője, Theodor Fritsch (egyike azoknak, akik azt állították, hogy a zsidók szexuális zaklatásnak teszik ki a nőket) jól ismert írásaiból merítette. Mindez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy Hitler mellőzte volna a zsidók elleni kirohanásokat. Éppen ellenkezőleg, a mindent átható, mániákusan megszállott zsidóellenessége – melynek 1919 előtt nyomát sem lehet találni, de ezután soha nem hiányzott nála – végighúzódik Hitler szinte minden, abban az időben elmondott beszédén. Minden Németországot ért szerencsétlenség vagy fenyegetés mögött ott állt a zsidó alakja. 910 Egymást követő beszédeiben az elképzelhető leggonoszabb, legbarbárabb szavakkal ostorozta a zsidókat. Az igazi szocializmus, jelentette ki Hitler, azt jelenti, hogy az egyben antiszemita is. 911 A németeknek készen kell állniuk akár az ördöggel kötendő szövetségre is annak érdekében, hogy kiirtsák a zsidó gonoszságot. 912 Ezzel együtt, mint ahogy azt az előző ősszel Gemlichnek írt levelében is kifejti, az érzelmi alapokon nyugvó antiszemitizmust nem tartotta megfelelő válasznak.913 Követelte a zsidók koncentrációs táborokba történő internálását, hogy így elkerülhető legyen „népünk zsidók általi megrontása”, 914 követelte a spekulánsok felakasztását, 915 de végső és egyetlen megoldásként – hasonlóan a gemlichi levében foglaltakhoz – amellett szállt síkra, hogy „a zsidókat el kell távolítani a nemzet testéből”.916 Ebből az következett, mint ahogy ez az Ostjudenekkel917 szemben követelte is, hogy ki kell űzni őket az országból. Szavait kétségkívül így értelmezték. Nyelvhasználata, néhány háború előtti antiszemitáéhoz hasonlóan, egyrészt borzalmas volt, másrészt szóképeivel közvetve népirtást szorgalmazott. „Az ember nem beszél arról, hogy mit csinál a parazitákkal (Trichinen) és a bacilusokkal. A parazitákat és a bacilusokat sem szokták tenyészteni. Azokat a lehető leggyorsabban és legalaposabban meg kell semmisíteni (vernichten).”918 Ezt viszont nem Hitler mondta. Ezek Paul de Lagarde, a hírneves Kelet-kutató tudós, a sémi nyelvek szakértője írta 1887-ben, amikor a zsidókkal való bánásmódról fejtegette gondolatait. 919 A helyzet hasonlíthatatlanul fenyegetőbbé, veszélyesebbé vált a zsidók számára, amikor harminc évvel később Hitler hasonló terminológiát kezdett használni. „Ne higgyék, hogy a faji tuberkulózist anélkül gyógyítani lehet” jelentette ki 1920 augusztusában „hogy a népet megszabadítanánk a faji tuberkulózis kórokozójától. Amíg a kórokozókat, a zsidókat, el nem távolítjuk sorainkból, addig a zsidóság hatása soha nem múlik el, a nép mérgezése soha nem szűnik meg.” 920 Hallgatósága imádta. Ezek a kirohanások mindennél nagyobb tapsot és éljenzést váltottak ki. 921 Szónoki technikája – a gúnnyal telített, lassú kezdet után megnevezett célpontok ellen támadást intézve fokozatosan eljutni a csúcspontra – az őrjöngésig felkorbácsolta hallgatósága szenvedélyét. 922 Az 1918. augusztus 13-án a Hofbräuhaus nagytermében „Miért vagyunk antiszemiták” címmel megtartott kétórás beszédét – abban az évben egyetlen olyan beszédét, mely kizárólag a zsidókkal foglalkozott, s mintegy megvetette a jövő hangvételének alapjait – a 2000 fős hallgatóság ötvennyolc alkalommal szakította félbe hangos ovációval. 923 Néhány héttel később megtartott beszéde után hallgatósága már főként fehérgalléros munkásokból, az alsó középosztályból és a jobb körülmények között élő munkásokból tevődött össze, kiknek negyedét nők alkották. 924 Hitler antiszemita kirohanásai kezdetben mindig összekapcsolódtak az antikapitalizmussal, a háborúban meggazdagodott „zsidó” spekulánsok és nyerészkedők elleni támadásokkal, akiket a német nép kizsákmányolásával vádolt, őket tette felelőssé a háborúban elszenvedett vereségért és Németország haláláért. Később, a Mein Kampf egy borzalmas részletében azt állítja, hogy a fronton elesett németek millióinak az életét lehetett volna megmenteni azzal, ha „a német nép héber kizsákmányolói közül tizenkét- vagy tizenötezret mérges gázzal elpusztítanak”.925 Gottfried Feder hatása is felfedezhető, amikor Hitler határozottan megkülönbözteti az alapvetően egészséges „ipari tőkét” és a valóban szerencsétlenséget jelentő, gonosz „zsidó finánctőkét”. 926 Ebben az időszakban mindez még nem kapcsolódott a marxizmushoz vagy a bolsevizmushoz. Ellentétben azzal, amit valaha állítottak, Hitler antiszemitizmusát nem antibolsevizmusa váltotta ki, az már jóval korábban kialakult benne. 927 Az 1919 szeptemberében írt, a „zsidókérdést” és a finánctőke ragadozó természetét összekapcsoló gemlichi levelében sem említi a bolsevizmust.928 1920 áprilisában, majd júniusában újra és újra csak arról beszélt, hogy Oroszországot a zsidók tették tönkre, majd a július 21-én Rosenheimben elmondott beszédében a marxizmust, bolsevizmust és az

oroszországi szovjet rendszert már kifejezetten összeházasítja a zsidóuralom brutalitásával, s azt állítja, hogy a szociáldemokrácia éppen ennek készíti elő a talajt Németországban. 929 1920 augusztusában Hitler azt is elismerte, hogy tulajdonképpen nagyon keveset tud az Oroszországban uralkodó valós helyzetről. 930 Talán az orosz forradalmat első kézből megismerő, a Baltikumról érkezett Alfred Rosenberg, 931 vagy az orosz polgárháború borzalmairól a német sajtóban időnként megjelenő írások hatására 932 a bolsevik Oroszország az év második felében már figyelmének középpontjába került.933 A zsidó világuralomról szóló Cion bölcseinek jegyzőkönyve címmel megjelent és széles antiszemita körökben terjesztett, olvasott és hitelesnek tartott hamisítvány is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Hitler figyelme Oroszország felé forduljon. 934 Úgy tűnik, hogy ezek a tényezők mintegy katalizátorként szolgáltak, hogy kialakuló és soha meg nem változó „világnézetében” az antiszemitizmus és az antimarxizmus összeolvadjon.

V. Beszédeivel Hitler felkerült München politikai térképére, de többnyire még mindig csak helyi ízléseket elégített ki. Bármilyen lármát is csapott, pártja a szervezett és megalapozott szocialista és katolikus pártokhoz képest még mindig jelentéktelen maradt. Bár az túlzottan is messzemenő következtetés lenne, ha személyében csupán a „színfalak mögötti” pénzügyi hatalmak érdekeinek egyszerű eszközét látnánk, de befolyásos támogatók és „kapcsolatok” nélkül népszónoki tehetségével és demagógiájával együtt sem lett volna belőle semmi. Bár Hitler már határozottan jelét adta, hogy politikai szónoklatokból kíván megélni, 1920. március 31-ig fizetését még mindig a hadseregtől kapta. Első patrónusa, Mayr százados továbbra is élénk érdeklődést tanúsított iránta, és ha hinni lehet későbbi szavainak, akkor a párt tömeggyűléseinek szervezését még bizonyos, korlátozott anyagi eszközökkel is segítette.935 Ebben az időszakban Hitler a pártot is és a hadsereget is szolgálta. 1920 februárjában a neves müncheni történészek, Karl Alexander von Müller és Paul Joachimsen társaságában Mayr „Versailles, valamint a politikai pártok és azok jelentősége” címmel Hitlerrel is előadást tartatott a Reichswehr „polgári továbbképzési tanfolyamán” részt vevő katonái előtt. 936 Márciusban, a kormányt Berlinből elűző, rövid életű, fegyveres Kapp-féle puccs idején, Mayr Dietrich Eckart társaságában Berlinbe küldte Hitlert, hogy tájékoztassák Kappot a Münchenben kialakult helyzetről. Túl későn érkeztek. A jobboldal hatalomátvételre tett első kísérlete kudarcba fulladt. Mayr viszont tántoríthatatlan maradt. Továbbra is tartotta a kapcsolatot Kappal, és Hitlert sem tévesztette szem elől. Ahogy hat hónappal később Kappnak elmondta, még mindig abban reménykedett, hogy a saját gyermekének tartott NSDAP a „nemzeti radikalizmus szervezetévé”, egy jövendő, sikeresebb államcsíny élcsapatává válik. 937 A svédországi emigrációban élő Kappnak a következőket írta:   „A nemzeti munkáspártnak kell biztosítania a számunkra annyira szükséges, erős rohamcsapat (Stosstrupp) bázisát. Programja még egy kicsit esetlen és nem teljes. Még ki kell egészítenünk. Egy dolog viszont biztos: zászlaja alatt már számos támogatót megnyertünk a magunk számára. Az elmúlt év júliusa óta keresem a tehetséges fiatalembereket a mozgalom erősítése céljából. Az első osztályú népszónok (Volksredner), Herr Hitler például az ügy mozgatórugójává vált. Az 1919 nyarán nem egészen 100 tagot számláló müncheni szervezet létszáma mára már meghaladja a 2000 főt.” 938  

1920 elején, mielőtt Hitler megvált volna a Reichswehrtől, Mayr magával vitte az Ernst Röhm százados alapította radikális, nacionalista katonatisztek „Acélököl” klubjába. Mayr valószínűleg az előző ősszel mutatta be Hitlert Röhmnek.939 A munkásokat a nacionalista ügynek megnyerni igyekvő Röhm számos nacionalista párt után érdeklődött, 1919. október 16-án részt vett a DAP első gyűlésén, melyen Hitler is beszédet mondott, s nem sokkal később a pártba is belépett. Hitler ezután már sokkal közelebbi kapcsolatba került vele, aki a Reichswehr összekötőjeként hamarosan felváltotta Mayrt. Röhm az önkéntesek és a „polgári védelem” (Einwohnerwehr) egységeinek fegyverzetéért volt felelős Bajorországban, ahol időközben fontos szereplője lett a félkatonai szervezetekkel folytatott politikának. Kitűnő kapcsolatai toltak a hadseregben, a „hazafias szervezetekben” és az egész völkisch jobboldal vezetésében. Ebben az időben a többi jobboldali tiszttársával együtt az aprócska NSDAP-nál sokkal jobban érdekelte a masszív, több, mint negyedmillió tagot számláló Einwohnerwehr. Ezzel együtt ő volt a fontos kapcsolat az NSDAP és a sokkal jelentősebb „hazafias szervezetek” között, ráadásul megteremtette azokat a finanszírozási lehetőségeket, melyekre az állandó anyagi nehézségekkel küszködő pártnak oly nagy szüksége volt. 940 Kapcsolatai felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak, s ez még inkább így volt 1921 után, amikor Hitler pártja iránti érdeklődése is megnövekedett.

Egy másik fontos patrónus ebben az időszakban Dietrich Eckart, a völkisch költő és publicista volt.941 A Hitlernél több, mint húsz évvel idősebb Eckart, aki eredetileg a Peer Gynt fordításával szerzett nevet magának, a háború előtt nem számított különösképpen sikeres költőnek és kritikusnak. Valószínűleg ez is hozzájárult heves antiszemitizmusához. Politikai aktivitása 1918 decemberében kezdődött, amikor Auf gut deutsch címmel megjelentette antiszemita hetilapját, melyben Gottfried Feder és Alfred Rosenberg, a Baltikumról érkezett, fiatal emigráns cikkeit is közölte. 1919 nyarán, még mielőtt Hitler belépett volna a pártba, a DAP gyűlésein is beszédeket tartott, 942 és a párt újoncát nyilvánvalóan saját védencének tekintette. Hitlernek hízelgett a völkisch körökben tekintélyes Eckart figyelme. A korai években jó, sőt közeli kapcsolat volt közöttük. Hitler számára viszont, mint mindig, Eckart hasznossága volt a fontos. Ahogy saját súlya, fontossága növekedett, kapcsolatuk is úgy veszített jelentőségéből és 1923-ban, Eckart halálakor, már igen távol voltak egymástól.943  

Kezdetben viszont Eckart kétségtelenül fontos volt Hitler számára. Jómódú kapcsolataival lehetővé tette a sörcsarnoki hordószónok számára a belépést a müncheni „társaságba”, megnyitotta előtte a gazdag városi polgárság szalonjainak az ajtaját. Az ő és kapcsolatai pénzügyi támogatása nagyon sokat jelentett a pénzügyi nehézségekkel küszködő pártocska számára. Mivel a tagdíjak távolról sem fedezték a kiadásokat, ezért a párt léte a külső segítségtől függött. Ez részben a müncheni cégektől és üzletemberektől érkezett, beleértve a kiadó-tulajdonos Lehmannt is. A Reichswehr továbbra is támogatta a pártot. Mayr hivatala fizette ki a gyűlölt versailles-i szerződést (mely nemcsak a jobboldal véleménye szerint alázta, büntette és semmisítette meg Németországot) támadó 3000 brosúrának az árát is, melyet 1920 júniusában Lehmann adott ki a párt számára. 944 Eckartnak rendkívül fontos szerep jutott ebben a kérdésben. Ő szervezte meg, hogy barátja, a Jó németséggel kiadványt szintén támogató dr. Gottfried Grandel, az augsburgi vegyész és gyártulajdonos repülőgépe a Kapp-féle puccs idején Hitlerrel együtt Berlinbe repítse. Később Grandel vállalt garanciát azért az összegért is, mellyel 1920 decemberében megvásárolták a Völkischer Beobachtert, mely ettől kezdve a párt saját újságja lett.945 A nagyobb nyilvánosság biztosítása érdekében a párt vezetése már a nyár kezdete óta szerette volna megvásárolni a csőd szélén táncoló Beobachtert, de Hitler csak december közepén lépett, amikor már más vevők is megjelentek a piacon. Hermann Essernek és a párt alelnökének, Oskar Körnernek a társaságában december 17-én hajnali két órakor azzal a hírrel jelent meg Drexler lakásán, hogy a Beobachter veszélyben van, mert a bajor szeparatisták pillanatok alatt megkaparintják. Drexler édesanyját is felébresztették, hogy főzzön nekik kávét, majd a konyhaasztal mellett eldöntötték, hogy reggel Drexler első dolga az lesz, hogy felhívja Eckartot s megpróbálja rávenni, hogy gazdag kapcsolatai révén szerezze meg a lap megvásárlásához szükséges pénzügyi támogatást. Hitler ez idő alatt dr. Grandelt keresi meg Augsburgban. Hat óra elteltével Drexler szinte kirángatta ágyából a korai ébredés miatt morcos Eckartot. Hamarosan mindketten úton voltak von Epp tábornok hivatalába. Eckart meggyőzte a tábornokot, hogy milyen létfontosságú a Beobachter megszerzése, s házával és birtokával 60 000 márkás garanciát vállalt a Reichswehr kasszájából Epp engedélyével folyósított összegért. Már forrásokból szintén érkezett 30 000 márka, s a fennmaradó 113 000 márkás hiányzó összeget a heti 35 márkát kereső Drexler vállalta magára, így délutánra már a Völkischer Beobachter törvényes tulajdonosává vált.946 Eckartnak, a Reichswehrnek és nem kis mértékben magának Drexlemek köszönhetően, Hitlernek most már saját lapja is volt. Kellőképpen meg is hálálta Eckartnak. 947

VI. A müncheni nagyközönség számára 1921-ben már Hitler jelentette az NSDAP-t. Ő volt a párt hangja, képviselője, megtestesítője. Ha megkérdezték volna, hogy ki a párt elnöke, akkor még a politikailag tájékozott polgárok is tévedésbe eshettek volna. Hitler nem akarta az elnökséget. Drexler több alkalommal is felajánlotta neki, de ő mindig elhárította az ajánlatot.948 1921 tavaszán Drexler azt írta Federnek, hogy „minden forradalmi mozgalomnak diktatórikus vezetőre van szüksége, ezért úgy gondolom, hogy – saját személyem háttérbe szorítása nélkül – a mozgalom céljait figyelembe véve, erre a feladatra Hitler lenne a legalkalmasabb”. 949 Hitler számára viszont a pártelnökség szervezeti felelősséget is jelentett volna, neki pedig se kedve, se tehetsége nem volt a szervezéshez. Hatalomra kerülése idején és a német állam fejeként is ugyanez maradt a helyzet. A szervezést másokra hagyta; a propaganda, a tömegek mozgósítása – ez volt, amihez igazán értett és ezt akarta csinálni. Ezért, de csak egyedül ezért, vállalta is a felelősséget. Hitler számára a politikai tevékenység legmagasabb formáját a propaganda jelentette. Ezt először a szociáldemokratáktól, majd a Schutz- und Trutzbund antiszemitáitól tanulta. Könnyen meglehet, hogy – ha

másodkézből is – Gustave Le Bon tömegpszichológiáról szóló írásából is okult. 950 A kimondott szó erejéről a legtöbbet mégis a saját tapasztalataiból tanulta akkor, amikor erre a politikai légkör adott volt, amikor eluralkodott a válsághangulat, és a nagyközönség jobban bízott a politikai hitvallásban, mint az észérvekben. Hitler véleménye szerint a propaganda játssza a kulcsszerepet a tömegek nemzeti érzelmeinek felkeltésében, mely nélkül a nemzet megmentése nem valósulhat meg. Nem mintha különbséget tett volna a propaganda és az ideológia (Weltanschauung) között. Számára ezek elválaszthatatlan és egymást erősítő fogalmak voltak. Egy eszmét Hitler csak akkor tekintett hasznosnak, ha az mozgósította a tömegeket. Beszédeit viharos lelkesedéssel fogadták, s az ebből merített magabiztosság megerősítette abban, hogy Németország bajairól felállított diagnózisa és annak orvoslására ajánlott út a helyes és az egyedül lehetséges. Ez viszont olyan meggyőződést és önbizalmat biztosított a számára, mely átragadt közvetlen környezetére és azokra is, akik a sörcsarnokokban beszédeit hallgatták. A nemzet ügyének „harsonása” lenni – ez jelentette Hitler számára a legnagyobb kihívást. Ezért történhetett az, hogy 1921 közepe előtt jobbnak tartotta, ha szabad mozgástere van ebben a szerepkörben, s nem kötik le a szervezési feladatok, melyekről azt tartotta, hogy elválaszthatatlanok a pártelnökségtől. 951 A felháborodás hullámai söpörtek végig Németországon, amikor 1921 januárjának végén a párizsi konferencia büntetésül 226 milliárd aranymárka jóvátétel megfizetését írta elő Németország számára, 952 s ez egyben biztosította azt is, hogy az agitáció egy pillanatra se szünetelhessen. Ilyen előzmények után került sor február 3-án az NSDAP Krone cirkuszban megrendezett eddigi legnagyobb tömeggyűlésére. Hitler még azt is megkockáztatta, hogy előzetes hírverés nélkül, egy nappal a gyűlés előtt adjon hírt a rendezvényről. Sebtében kibéreltek egy hatalmas termet és két teherautót, melyekről röpcédulákkal árasztották el a várost. 953 Ezt a technikát a „marxistáktól” vették kölcsön, s ez volt az első alkalom, amikor a nácik is használták. Az utolsó pillanatig idegeskedtek, hogy a terem csak félig telik meg, és a gyűléspropaganda fiaskóvá válik, de ennek ellenére több, mint 6000 ember jött össze, hogy meghallgassa Hitler „Jövő vagy bukás” (Zukunft oder Untergang) címmel tartott szónoklatát, melyben elítélte a szövetségesek által követelt jóvátétellel Németországra kényszerített „rabszolgaságot”, és ostorozta a kormány gyengeségét, amiért elfogadta ezeket a követeléseket.954 Három nappal később, a „hazafias szervezetek” Odeonsplatzon megtartott 20 000 fős tömeggyűlésén a harmadik szónokként fellépő Hitler, pártpolitikai kérdésekkel foglalkozó beszédével már nem keltett akkora feltűnést.955 Hitler maga írta, hogy a Krone cirkuszban aratott siker után az NSDAP tovább erősítette propagandatevékenységét Münchenben. A propagandamunka valóban tekintélyesnek bizonyult. Az év hátralevő részében Hitler Münchenben huszonnyolc, más városokban (még mindig szinte csak Bajorországban) tizenkét tömeggyűlésen szónokolt, számos „vitán” vett részt és hét beszédet tartott az újonnan megalakult SA tagjai előtt. 956 1921 januárja és júniusa között harminckilenc cikket írt a Völkischer Beobachterbe, szeptembertől kezdődően pedig számos, a párt belső tájékoztatásául szolgáló hírlevelet (Mitteilungsblätter) készített.957 Természetesen volt rá ideje, hogy teljesen a propagandának szentelhesse magát. A többi párttagtól eltérően neki nem volt más elfoglaltsága, s más nem is érdekelte. A politika gyakorlatilag egész lényét betöltötte. Amikor éppen nem beszédet tartott, vagy nem soron következő szónoklatára készült, akkor idejét olvasással töltötte. Mint rendesen, olvasmányait elsősorban az újságok alkották, melyek rendre gazdagították fegyvertárát, amit a weimari politikusok ellen bevethetett. Az Isar menti Thierschstrasse 41. szám alatti, hiányosan bebútorozott, szegényes szobájának polcain voltak történelemmel, földrajzzal, a német mondavilággal és különösen a háborúval (beleértve Clausewitz munkáit is) foglalkozó könyvei is – elsősorban népszerű, ismeretterjesztő kiadványok.958 Hogy pontosan mit is olvasott, azt nem lehet megállapítani. Életstílusa aligha engedte meg a rendszeres és hosszas olvasást. Ezzel együtt azt állította, hogy sokat olvasott eszményképéről, Nagy Frigyesről, és 1921-es megjelenése után – hogy kellőképpen ostorozhassa – valósággal rávetette magát a völkisch táboron belüli vetélytársának, Otto Dickelnek 320 oldalas, Die Auferstehung des Abendlandes (A nyugati világ feltámadása) címmel megjelent misztikus értekezésére, melyben megpróbálta Spengler pesszimizmusát a helyére tenni.959 Máskülönben, mint a bécsi időszakától kezdődően általában, idejének jelentős részében a müncheni kávéházakban üldögélt. Fényképésze, Heinrich Hoffmann szerint, különösen a Galerienstrassén lévő Heck kávéházat kedvelte. A müncheni szolid középosztály kávéháza hosszú, keskeny termének egy csendes sarkába behúzódva, hátát a falnak vetve a számára fenntartott asztalnál ücsörgött az NSDAP-hez csapódott, újonnan szerzett cimborákból álló udvartartásával.960 Társaságának belső köre is kezdett kialakulni, s fiatal diákként ide tartozott Rudolf Hess, a már

1919 óta Eckart lapjánál dolgozó, balti-német Alfred Rosenberg, és a gazdag orosz emigránsokkal kitűnő kapcsolatokat ápoló Max Erwin von Scheubner-Richter is. 961 Az biztos, hogy amikor Putzi Hanfstaengl – a kulturált félig amerikai, aki később külföldi sajtófőnöke lett – 1922 végén megismerte, akkor Hitlernek már minden hétfőn bérelt asztala volt a Viktualienmarkt szélén lévő, patinás Neumaier kávéházban. 962 Rendszeresen megjelenő, többségükben az alsó középosztályhoz tartozó hívei meglehetősen tarkabarka társaságot alkottak, s számos visszataszító figura is akadt köztük. Christian Weber, a volt kocsmai kidobóember és lókereskedő, aki – Hitlerhez hasonlóan – állandóan kutyakorbácsot lóbált a kezében, és nagyon élvezte a verekedést a kommunistákkal, szintén egyike volt ezeknek. Környezetéhez tartozott Hermann Esser is, aki korábban Mayr sajtügynökeként és kitűnő agitátorként működött, de tehetsége igazán a szennylapoknál bontakozott ki. Max Amann, egy másik bugris, Hitler volt őrmestere, aki később a náci sajtóbirodalom mindenható főnöke lett, szintén ott volt a társaságban Ulrich Graffal, Hitler személyes testőrével együtt. A párt „filozófusai”, Gottfried Feder és Dietrich Eckart is gyakran ellátogatott ezekre a találkozókra. A hosszú teremben a rendszerint idős párok által elfoglalt asztaloknál Hitler társaságának tagjai, miközben a magukkal hozott elemózsiából falatoztak, literszámra itták a sört, vagy kávét kortyolgatva politikai kérdésekről tárgyaltak, vagy hallgatták Hitler művészetről és építészetről tartott monológjait. 963 Az est végén az „összeesküvő külsőt kölcsönző” hosszú sötét felöltőt és puhakalapot viselő Weber, Amann, Graf és a Kapp-féle puccsban részt vevő Ehrhardt-dandár veteránja, Klintzsch hadnagy a testőrök szerepét átvéve thierschstrassei lakására kísérték Hitlert.964 Hitler egyáltalán nem úgy festett, mint egy neves politikus. Nem meglepő tehát, hogy a bajor vezető réteg többnyire megvetéssel, lenézéssel tekintett rá. Semmibe venni viszont már nem tudta. A Kapp-féle puccs után, 1920. március 16-án hivatalát elfoglaló, régi stílusú, monarchista bajor kormányfő, Gustav Ritter von Kahr miniszterelnök, aki Bajorországot a valós nemzeti értékeket képviselő „rend birodalmává” akarta változtatni, Hitlert csupán propagandistának tartotta, de többre nem becsülte. Megítélése abban az időben nem is állt messze az igazságtól. Wirth birodalmi kancellár „teljesítési politikájának” ellensúlyozására viszont Kahr mindenképpen maga köré akarta gyűjteni Bajorország nacionalista erőit. Biztos volt abban, hogy Hitlernek hasznát tudja venni és képes lesz kordában tartani a „zabolátlan osztrákot”.965 1921. május 14-én meghívta magához az NSDAP küldöttségét, melyet Hitler vezetett, hogy megbeszélje vele a kialakult politikai helyzetet. Ez volt az első találkozása ennek a két embernek, akiket a közös politikai cél – az új, weimari demokrácia szétzúzása – a balul sikerült 1923-as novemberi puccs során, ha rövid időre is, de összekötött. A sokszínű kapcsolat később, 1934 júniusának végén, a „hosszú kések éjszakáján” Kahr meggyilkolásával ért véget. Kahr bármennyire is lenézte Hitlert, az 1921. májusi meghívással mégis elismerte, hogy szava van a bajor politikában, s azt bizonyította, hogy őt és mozgalmát komolyan kell venni. A Karl Haushofer professzor keze alatt geopolitikát tanuló, és Hitler által már megszédített, befelé forduló és idealista Rudolf Hess is tagja volt a küldöttségnek. Három nappal később – nem Hitler kérésére és ösztönzésére – terjedelmes levelet írt Kahrnak, melyben ismertette Hitler korábbi életét és pályafutását, majd egekig magasztalta politikai céljait, eszményeit és hozzáértését. Hitler, írta „rendkívül tisztességes, őszinte jellem, szíve tele van kedvességgel, vallásos és jó katolikus”, akit csupán egyetlen szándék – „hazájának felvirágoztatása” – vezérel. Hess dicsérte Hitlernek az ügy érdekében tanúsított önfeláldozását, azt fejtegette, hogy egyetlen fillért sem fogad el a mozgalomtól, s csupán a máshol megtartott beszédei után kapott tiszteletdíjakból él. 966 Ez volt az a hivatalos változat, melyet Hitler maga tett közzé az előző év szeptemberében a Völkischer Beobachterben. Ez persze merő képmutatás volt. Az NSDAP gyűlésein kívül Hitler mindössze néhány alkalommal beszélt más nacionalista szervezetek gyűlésein.967 Az onnan kapott tiszteletdíjakból biztosan nem tudta volna magát fenntartani. Az életstílusáról és jövedelméről szóló pletykákra a baloldal mindig mohón lecsapott. Még a völkisch jobboldal részéről is elhangzottak megjegyzések, hogy sofőr vezette, nagy autóval hurcoltatja magát Münchenben. Párton belüli ellenségei szóvá is tették az általa elkövetett pénzügyi szabálytalanságokat, s azt terjesztették róla, hogy mint „München királya” fényűző életmódot folytat, s cigarettázó nők után szaladgál. 968 Valójában Hitler kifejezetten kényes volt pénzügyeire. A szocialista Münchener Post ellen 1921 decemberében indított becsületsértési perében a bíróság előtt is megismételte, hogy a Münchenben megtartott hatvanöt beszédéért egyetlen fillért sem fogadott el pártjától. 969 Azt elismerte, hogy tagtársai „szerényen támogatják” és néha egy-egy ebédmeghívást is elfogad tőlük. 970 Ezek egyike, az első „Hitler-Mutti”, aki gondoskodott róla, Frau Carola Hofmann, egy tanító idősebb özvegye volt, aki folyamatosan süteménnyel tömte, s München elővárosában, Sollnban lévő háza egy időben a párt nem hivatalos főhadiszállásául is szolgált.971 Később a Reichsbahn tisztviselője, Theodor Lauböck – az NSDAP rosenheimi szervezetének megalapítója,

akit később Münchenbe helyeztek át – és felesége gondoskodott Hitlerről, s őt lehetett megkérni arra is, hogy meghívja magához a párt fontosabb vendégeit. 972 Valójába Hitler egy nyomorúságos szobát bérelt a Thierschstrassén, kopott ruhában járt, holott ez ellentmondott annak a ténynek, hogy a párt már ekkor sem volt szűkében jómódú támogatóknak. 1922–23-ban, a párt terebélyesedésével és saját növekvő tekintélyével egyre több új és gazdag pártfogóra tett szert a müncheni előkelőségek között.

VII. A párt ennek ellenére állandó pénzzavarral küszködött. 1921 júniusában Hitler (a kitűnő kapcsolatokkal rendelkező Eckart társaságában) a haldokló Völkischer Beobachter megmentésére pénzgyűjtő körútra Berlinbe utazott, mivel Hitler párton belüli hatalomátvétele után a párt pénzügyi válsága is a tetőpontra hágott. 973 Lépések történtek az NSDAP és a DSP egyesülésére. Ha a pártok programjaiból indulunk ki, akkor – néhány hangsúlybeli eltéréstől eltekintve – a két völkisch pártot sokkal több dolog kötötte össze, mint amennyi elválasztotta. A DSP-nek voltak követői Észak-Németországban is, a náci párt pedig még alig nőtte túl a helyi kereteket. Ez önmagában is alapot szolgáltathatott az erők egyesítésére. Az esetleges egyesülésről szóló tárgyalások az előző év augusztusában kezdődtek Németország, Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország nemzetiszocialista pártjainak Salzburgban megrendezett tanácskozásán, melyen Hitler is részt vett. 974 A tanácskozás óta 1921 áprilisáig eltelt időszakban a DSP vezetői számos alkalommal kezdeményező lépéseket tettek az NSDAP felé. Egy március végén a thüringiai Zeitzben megtartott találkozón Drexler – akit Hitler ellenkezése ellenére minden bizonnyal a pártja delegált a találkozóra – igent mondott az egyesülésre vonatkozó puhatolózó kérdésre, és – Hitler legnagyobb mérgére – abba is beleegyezett, hogy a párt főhadiszállása Berlinbe költözzön. 975 Hitler dühödt támadásokat intézett a Drexler által tett engedmények ellen, azzal fenyegetőzött, hogy kilép a pártból, majd „hihetetlenül dühös szóváltás után” sikerült elérnie a Zeitzben kötött egyesség visszájára fordítását. 976 Végül egy április közepén, Münchenben, kölcsönös gyűlölködés és Hitler dühödt kirohanásai közepette megtartott összejövetelen a DSP-vel folytatott tárgyalások végleg megfeneklettek. A DSP vezetői meg voltak arról győződve, hogy a „fanatikus, magát nagy embernek képzelő” Hitler, akinek fejébe szállt a dicsőség, volt egyedül felelős az NSDAP ellenállásáért. A határozottan kitűzött politikai program végrehajtását visszautasító Hitlert csak az agitáció és a tömegek mozgósítása érdekelte, és mereven elzárkózott minden, egyesülésre irányuló kezdeményezés elől. Hitler számára a pártprogramok hasonlósága semmit sem jelentett. Nem tetszett neki, ahogy a DSP szilárd alapok nélkül, sietve számos szervezetet hozott létre, így a párt „ott volt mindenütt és sehol sem volt”, s ellenére volt a DSP parlamentáris taktika iránt mutatott készsége is. 977 Ellenállásának igazi okát mégis máshol kell keresni. Bármilyen egyesülés veszélyeztette volna vezető szerepét a kicsiny, de jól szervezett NSDAP-n belül. Az, hogy vezető szerepének elvesztésétől tartott, ismét Hitler személyes és politikai bizonytalanságára utal. A párton belül három hónappal később kialakuló válsághelyzet szempontjából igen lényeges körülmény, hogy bár Hitlernek sikerült megtorpedóznia az egyesülést, saját mozgalmán belül mégis jelentős ellenállással találkozott azok részéről, akik egyáltalán nem voltak arról meggyőződve, hogy a csupán a vég nélküli agitációra épülő program végül sikeresnek bizonyul. Nem egyszerűen arról volt szó, mint ahogy gyakran állítják, hogy a régi pártvezetés akarta visszaszerezni a hatalmat Hitler klikkjétől. A politikai stratégiában merültek fel valós véleménykülönbségek. A bizottság négy-öt tagjának kétségei voltak Hitler politikájával kapcsolatban, s inkább a hagyományos völkisch módszerek mellett tört lándzsát. Még maga Gottfried Feder is keserűen panaszkodott Drexlernél Hitler durva propagandastílusára, és bírálta az elnököt a Hitlerrel szemben tanúsított elnéző, békülékeny magatartásáért. 978 Személyes tényezők is szerepet játszottak a kérdésben. Hitler tisztában volt vele, hogy pártjában ő az egyedüli sztár, és egyáltalán nem habozott kihasználni ennek az előnyeit. De – amint a júliusi válsághelyzet is bizonyította – a párton belül, a bizottságban voltak olyanok, akik hevesen ellenezték, hogy különleges helyzetet foglaljon el közöttük, és a párt jövőjével kapcsolatban megvétózzon minden olyan javaslatot, mely nem esett egybe az elképzeléseivel. Hitler lépéseit – mint ahogy ennek már korábban, számos alkalommal tanúi lehettünk – most sem a pártvezetés átvételére irányuló, előre megtervezett elképzelés diktálta. Mint már említettük, Hitler néhány hónappal korábban már elzárkózott attól, hogy tagja legyen egy kisebb „akcióbizottságnak”, sőt a felajánlott elnöki tisztet is visszautasította. 1921 tavaszán sem tett kísérletet a pártvezetés átvételére, bár a feltételek akkor mindenképpen kedvezőek lettek volna erre. Pozícióinak védelmére nem előre kiszámított, logikus meggondolásokon alapuló, hanem érzelmileg túlfűtött, primadonnához illő válaszokat adott. Dühöngése mögött felfedezhetők voltak a bizonytalanság, a

tétovázás és a következetlenség jelei. A személyét érő bírálattal szemben tanúsított túlzott érzékenysége, az, hogy képtelen volt logikus érvelésre és helyette inkább féktelen dührohamokat produkált, valamint a minden szervezeti kötöttséggel szembeni rendkívüli ellenszenve kiegyensúlyozatlan személyiségre vallanak, s ennek jegyei élete végéig számos alkalommal felszínre törtek és megismétlődtek. Ebben az időszakban mindez abban nyilvánult meg, hogy az események alakítása érdekében tett világos, határozott lépések helyett – melyek a vezetés átvételének megszervezéséhez szükségeltettek volna – ő inkább az általa befolyásolni nem tudott eseményekre reagált. 979 A júliusi válság idején is ez történt. Bár a DSP-vel való egyesülést egy időre sikerült megakadályoznia, de míg Berlinben volt, még nagyobb veszély kezdett fölé tornyosulni. Dr. Otto Dickel, aki 1921 márciusában, Augsburgban megalakított egy másik völkisch szervezetet, a Deutsche Werkgemeinschaftot a Die Auferstehung des Abendlandes (A nyugati világ feltámadása) című könyvével felkavarta a völkisch világot. Dickel misztikus, völkisch filozofálgatása idegen volt Hitler stílusától, ezért nem is meglepő, hogy lekicsinylő és dühös visszautasítással fogadta a művet. 980 Dickel eszméi között viszont akadt néhány – az osztály nélküli társadalom nemzeti megújulás segítségével való megteremtése, a „zsidó uralom” „kamatrabszolgaság” ellen folytatott harccal való leküzdése –, melyek tagadhatatlanul hasonlítottak mind az NSDAP, mind a DSP programjához. Dickelnek semmivel sem volt kisebb küldetéstudata, mint Hitlernek, mi több, őt is népszerű és dinamikus szónoknak tartották. A Völkischer Beobachterben feldicsért könyvének megjelenését követően meghívták Münchenbe és – míg Hitler Berlinben volt – beszédével igen nagy sikert aratott Hitler fellegvárában, a Hofbräuhaus nagytermében. Dickel számára máshol is beterveztek beszédeket. Az NSDAP vezetése boldog volt, hogy személyében rátalált egy másik „kiemelkedő népies hangvételű szónokra” (volkstümlichen und ausgezeichneten Redner).981 Hitler közben még mindig Berlinben tartózkodott. Július 1-jén nem ment el a DSP képviselőjével az egyesülés további kérdéseiről betervezett megbeszélésre, és csak tíz nappal később érkezett vissza Bajorországba. Akkorra már nyilvánvalóan szagot kaphatott, hogy az NSDAP vezetőinek küldöttsége tárgyalásokat akar folytatni Dickellel és a Deutsche Werkgemeinschaft augsburgi és nürnbergi szervezeteinek képviselőivel. A találkozó helyszínén az NSDAP küldötteinél korábban jelent meg, magán kívül volt a dühtől, és azzal fenyegette az augsburgi és nürnbergi szervezetek képviselőit, majd ő gondoskodik arról, hogy az egyesülésből ne legyen semmi. Mikor pártjának képviselői végre megérkeztek, Hitler fékezhetetlennek tűnő dührohama mogorva hallgatássá csendesedett. Dickel három órán át javasolgatta a különböző csoportok valami laza konföderációjának megalakítását, majd amikor az NSDAP programjában javító célzattal néhány változtatást javasolt, akkor a korábban is heves érzelmi kitöréseket produkáló Hitler már nem bírta tovább, felpattant a helyéről és kiviharzott a szobából. 982 Ha Hitler arra számított, hogy hisztériás rohamai meggyőzik kollégáit és félbeszakítják a tárgyalásokat, akkor nagyot tévedett. Kínosan érezték magukat Hitler viselkedése miatt, és tetszettek nekik Dickel javaslatai. Még Dietrich Eckartnak is az volt a véleménye, hogy Hitler nem helyénvalóan viselkedett. Elfogadták, hogy a párt programja kiegészítésre szorul, és Hitler „mint egyszerű ember” nem értette, hogy miről is van szó. Megállapodtak abban, hogy magukkal viszik Dickel javaslatait Münchenbe, és a teljes pártbizottság elé terjesztik. 983 Hitler július 11-én dühösen és méltatlankodva kilépett a pártból. Három nappal később a bizottsághoz intézett levelében ezt azzal magyarázta, hogy a párt képviselői Augsburgban megszegték a párt alapszabályát, és a tagság akarata ellenére olyan ember kezére adták a mozgalmat, akinek eszméi összeegyeztethetetlenek az NSDAP eszméivel. „Nem akarok, és nem tudok többé egy ilyen mozgalomnak a részese lenni”, jelentette ki levelében. 984 Hitler 1920 decemberében „örökre” kilépett a pártbizottságból is. 985 Mint már említettük, az 1921 márciusának végén Zeitzben rendezett találkozó után is kilépéssel fenyegetőzött. A primadonna hisztériája Hitler fegyvertárához tartozott, amit mindvégig meg is őrzött magának. Minden jelenet egy kaptafára zajlott: csak a mindent vagy semmit lehetőségeket ismerte; közbülső megoldás, kompromisszum számára nem létezett. Mindig maximalista pozícióból kiindulva, más lehetőséget nem ismerve, törésre vitte a dolgokat. Ha azok nem az ő elképzelése szerint alakultak, akkor vadul hisztériázni kezdett és lemondással fenyegetőzött. A hatalom elkövetkező éveiben a megfélemlítés eszközeként néha szándékosan alkalmazta a dühkitöréseknek ezt a taktikáját. Hisztériás rohamai viszont nem az erő, hanem a tehetetlenség és a kétségbeesés jelei voltak. A későbbiek válságos pillanataiban is ez volt a helyzet. Most is ez történt. A pártból való kilépés sem volt gondosan, előre megtervezett manőver, melynek során – mint a párt sztárelőadója – zsarolni próbálta és engedelmességre akarta volna kényszeríteni a bizottságot. A düh és a tehetetlenség tört ki belőle, amikor úgy látta, hogy nem az ő elképzelése szerint alakulnak az események. A kilépéssel való fenyegetőzés a zeitzi

találkozó után egyszer már bevált. Ezúttal ismét egyetlen aduját veszélyeztette. Veresége az jelentette volna, hogy a párt beolvad a Dickel tervezte „Nyugati Szövetségbe” (Abendländischer Bundba), és Hitlernek nem marad más lehetősége, mint egy új párt megalakítása és az újrakezdés, amit már fontolgatott is. 986 Voltak, akik kifejezetten örültek volna, ha – bármilyen nagyszerű agitátornak is bizonyult – megszabadulnak ettől a bajkeverő és egocentrikus alaktól. A párt terjeszkedése, amit a Dickel-féle szervezettel való összeolvadást jelentette, bőséges kárpótlás lett volna a veszteségért. A sztárelőadó elvesztése viszont hatalmas, talán végzetes csapást jelentett volna az NSDAP számára. Távozása megosztotta volna a pártot, és végső soron ez volt a döntő jelentőségű tényező. Dietrich Eckartot kérték fel a közbenjárásra, majd július 13-án Drexler az után érdeklődött, hogy Hitler milyen feltételekkel térne vissza a pártba. Ez teljes kapituláció volt a pártvezetés részéről. Hitler feltételei mind a pártban nemrégiben uralkodó zűrzavarból fakadtak. Legfontosabb követelései – melyeket a párt rendkívüli taggyűlésének kellett elfogadni és jóváhagyni – a következők voltak: „diktatórikus jogokkal ruházzák rá a pártelnöki tisztet”; a párt székhelyének mindörökre Münchennek kell maradnia; a párt programját sérthetetlennek kell tekinteni; minden fúziós kísérletnek véget kell vetni.987 Az összes követelés arra irányult, hogy pozíciói biztosítva legyenek minden jövőbeni kihívással szemben. Egy nappal később a párt bizottsága kifejezte készségét, hogy „hatalmas tudása”, a mozgalomnak tett szolgálatai és „rendkívüli szónoki tehetsége” elismeréseként „diktatórikus hatalommal” ruházza fel. Miután a múltban visszautasította Drexler ilyen jellegű felajánlását, most örömmel üdvözlik döntését, hogy átveszi a párt elnöki tisztségét. Hitler július 26-án, 3860. tagként, ismét belépett a pártba. 988 A konfliktus még ezzel sem ért teljesen véget. Bár a július 26-án megtartott taggyűlésen Hitler és Drexler teljes egységet mutatott,989 Hitler vezetésben lévő ellenlábasai Hermann Essert, hű csatlósát, kizáratták a pártból, Hitlert becsmérlő plakátokat készítettek, s 3000 példányban névtelen röplapokat terjesztettek, melyek szélsőséges, gyalázkodó hangnemben a pártnak ártani akaró, gonosz erők ügynökeként tüntették fel. 990 Hitler viszont július 20-án a zsúfolásig megtelt Krone cirkuszban ismét bebizonyította, hogy szónokként mennyire pótolhatatlan, és most már megingathatatlan volt pozíciójában.991 Szó sem volt már semmiféle tétovázásról. Hitler győzelmet aratott. Július 29-én a Hofbräuhaus nagytermében megtartott rendkívüli taggyűlés 554 fizetett tagjának tapsvihara mellett megvédte magát és Essert, s lerohanta ellenlábasait. Azzal büszkélkedett, hogy soha nem vágyott semmiféle tisztségre a párton belül és már több alkalommal is visszautasította a felajánlott elnöki tisztet. Ezúttal viszont úgy döntött, hogy mégis elfogadja. Az általa sietve összeállíttatott szervezeti szabályzatot háromszor is megerősítve elfogadták a párt első elnökének felelősségét (csak a taggyűlésnek tartozott felelősséggel) a párt tevékenységéért. Csupán egy ember szavazott az ellen, hogy Hitlert ilyen új, diktatórikus hatalommal ruházzák fel. Elnökké választásával mindenki egyetértett.992 A Völkischer Beobachterben megjelent írás szerint azért volt szükség a párt alapszabályának megújítására, hogy a jövőben elejét lehessen venni minden olyan kísérletnek, mely többségi határozatokkal akarja szétforgácsolni a párt energiáit.993 Ez volt az első lépés abba az irányba, hogy az NSDAP új típusú párttá, „Führer-párttá” váljon. Erre a lépésre sem gondos tervezés után került sor, hanem annak eredményeként következett be, ahogy Hitler arra reagált, amikor a párt kezdett kicsúszni az irányítása alól. Ezt követően Rudolf Hessnek a Völkischer Beobachterben Hitler ellenlábasai ellen írott cikke már elhintette Hitler későbbi heroizálásának magvait, s előkészítette a talajt, melyben ezek a magvak szárba szökkenhettek. „Valóban annyira vakok lennének, és nem látják – írta Hess –, hogy ez az ember vezető személyiség, aki akár egyedül is meg tudja vívni a harcot? Azt hiszik, hogy nélküle is ott tolonganának az emberek a Krone cirkuszban?”994

6 A „HARSONÁS” „Nem vagyok más, csak egy gyűlésező és harsonás.” HITLER ARTHUR MOELLER VAN DEN BRUCKNAK, 1922  

„Az a feladatunk, hogy diktátort biztosítsunk, s mikor megérezik, a nép készen fogja várni.” HITLER 1923. MÁJUS 4-I BESZÉDÉBEN  

„Abban az időszakban nem szerénységből akartam csak harsonás maradni. Akkor ez volt a legmagasabb tisztség. A többi nem számított.” HITLER AZ 1924. MÁRCIUS 27-I TÁRGYALÁSON

Amikor Hitler átvette pártjának vezetését, akkor még mindig nem volt több, mint egy sörcsarnoki agitátor – helyi híresség, mert máshol különben alig ismerték. A hatalomátvételre – a külvilág számára vajmi keveset mondó – párton belüli összetűzések után került sor, ami szintén nem számított újdonságnak az állandóan pörlekedő völkisch mozgalomban. Az NSDAP valóban nagy lármát csapott, s éreztette jelenlétét a müncheni politika színpadán. Jelentős erőnek viszont aligha lehetett nevezni. A bajorországi rendkívüli helyzet, a „rend birodalmának” kikiáltása, az egész országban eluralkodó ingatag politikai állapot, a gazdasági válság, a társadalmi megosztottság nélkül minden jel szerint továbbra is jelentéktelen maradt volna. Míg a többi völkisch párt azért harcolt, hogy minél több német államban, így messze a legnagyobbnak számító Poroszországban is megvesse a lábát, addig az NSDAP kulcsfontosságú szerepet játszott a bajorországi nacionalista ellenzék weimari demokrácia elleni felkelésében. A helyi, sörcsarnoki agitátor és pártvezető 1921 és 1923 között a nacionalista jobboldal „harsonásává” vált. Ez volt a szerepe egészen az 1923 novemberében az államhatalom erőszakos átvételére irányuló sikertelen „sörpuccsig”. Csupán ezeknek a drámai eseményeknek és az azt követő fejleményeknek a fényében érthetők meg az önmagáról alkotott képben végbemenő gyökeres változások. Az 1920-as évek elején Hitler megelégedett a „harsonás” szerepével, aki a „nemzeti mozgalom” érdekében a tömegeket mozgósítja. Abban az időben egyáltalán nem tekintette magát – mint ahogy a Mein Kampfban állítja – Németország kivárásra játszó jövendő vezetőjének, politikai messiásnak, aki – ha rendkívüli nagyságát felismerik – majd magasba emeli a nemzetet. Inkább az utat kövezte egy majdani nagy vezető számára, akinek talán még hosszú évekig nem virrad fel a napja. „Nem vagyok más, csak egy gyűlésező és harsonás,” mondta Arthur Moeller van den Brucknak 1922-ben.995 Néhány hónappal korábban, 1921 májusában a Deutsche Zeitung pángermán lap főszerkesztőjének adott interjújában többször is leszögezte, hogy nem ő az a vezető vagy államférfi, aki majd „megmenti a káoszba süllyedő hazát”, ő csupán egy „agitátor, aki tudja, hogyan kell mozgósítani (sammeln) a tömegeket.” És „nem is olyan építész” – folytatta állítólag a vallomását –, aki világosan látja maga előtt egy új épület tervét és formáját, aki magabiztos nyugalommal és alkotókészséggel képes egyik követ a másikra rakni. Neki arra van szüksége, hogy egy nagyobb ember álljon mögötte, akinek parancsaira nyugodtan támaszkodhat.” 996 Abban az időben Hitler számára az jelentette a legtöbbet, hogy „harsonás” lehet. Ez volt újabb elhivatottsága, mely felváltotta a művészettel és az építészettel kapcsolatos álmait. Ez volt a fő feladata, gyakorlatilag az egyetlen gondja. Ez nem csupán azt tette lehetővé, hogy igazi tehetségét kibontakoztathassa. Az ő szemében ez volt a legnagyobb és legfontosabb szerep, amit valaha is eljátszhatott. A politika Hitler számára – lényegében mindvégig – a propagandát, az ügyet vakon követő tömegek mozgósítását, és nem a „lehetőségek művészetét” jelentette.

I. Felemelkedését Hitler nem csupán annak a népszerűségnek köszönhette, melyet páratlan hordószónoki képességei miatt a bajorországi nacionalista jobboldali körökben élvezett. Kiemelkedő érdeme, mint korábban is, most is ez maradt. Ehhez járult aztán hozzá az a rendkívül fontos körülmény, hogy ő volt a vezetője annak a mozgalomnak, mely a párt korábbi gyakorlatától eltérően elkezdte fejleszteni saját, félkatonai szervezetét, és bevetette magát a bajor félkatonai szervezetek örvénylő forgatagába. A két háború között a legvadabb politikai erőszak elfogadása fémjelezte Németország politikai kultúráját. A háború és a polgárháború szakadékának szélén folytatott tánc a forradalom zűrzavarával együtt eldurvította a társadalmat, és előkészítette a talajt az erőszak elviselésére, melyet paradox módon a rendhez és a normális élethez való visszatérés eszközének tekintettek. Ez a szemlélet nem csupán elősegítette a nemzetiszocializmus felemelkedését, hanem hozzájárult a Harmadik Birodalom idején széles körben elterjedt erőszakkal szembeni erkölcsi közömbösség kialakulásához is.997 A szélsőséges politikai erőszakot főképpen a háború után Németországban gomba módjára elszaporodott ellenforradalmi magánhadseregek, a szabadcsapatok, az önkéntes szervezetek és a polgári védelmi erők képviselték. Ezeket a hatóságok támogatták és alkalomadtán be is vetették. A nem hivatalos, nem állami erőket az állam céljaira Gustav Noske alkalmazta először 1919 januárjában a Spartacus-lázadás brutális leveréséhez. Mint említettük, négy hónappal később a szabadcsapatok részt vettek a müncheni tanácsköztársaság szétzúzásában is. A félkatonai szervezetek túlkapásai rányomták bélyegüket az egész politikai közéletre, de főképpen az ellenforradalmi jobboldal működésére. Ezeknek a magánhadseregeknek a tevékenysége elsősorban a forradalom utáni Bajorországban kialakult sajátos körülményeknek és a hatóságok elnéző magatartásának, gyakran aktív támogatásának köszönhetően teljesedhetett ki.

A tanácsköztársaság szétzúzása után Bajorországban azonnal megalakuló, jelentős tömegeket, 400 000 főt és 2,5 millió fegyvert tömörítő Polgári Védelmi Erők (Einwohnerwehr) azon mentális megszállottaknak köszönhetően jöhettek létre, akik úgy érezték, védelemre van szükségük a baloldal állítólagos fenyegetése ellen, és mint 1919 tavaszán az ellenforradalmi erőszak népszerűsége is mutatta, készek voltak minden eszközt bevetni saját védelmük érdekében.998 Az Einwohnerwehr – a körülötte megalakuló számos, hasonló szervezettel együtt – a „fehér-kék” bajor hagyományokat képviselte, és mint ahogy az elnevezése is mutatta, főként a védelem volt a feladata. Az 1920-ban kudarcba fulladt Kapp-féle puccs után a még sötétebb félkatonai szervezetek is meleg otthonra találtak Bajorországban „a rend birodalmában”. Gustav Ritter von Kahr miniszterelnök szélsőségesen szocialistaellenes, ellenforradalmi rendszere Bajorországot a Németország különböző szegleteiből érkező jobboldali szélsőségesek – közülük számos ellen letartóztatási parancs volt érvényben Németországban – mennyországává változtatta. A védelmet biztosító müncheni közegben például Hermann Ehrhardt százados, a tanácsköztársaság leverése során a szabadcsapatok szocialistaellenes erőszakos fellépések veteránja, a Kapp-féle puccs vezetője, létre tudott hozni egy olyan csoportokból álló hálózatot, melynek tevékenysége az egész német birodalomra kiterjedt, és számos politikai gyilkosságot hajtott végre (1919 és 1922 között a jobboldal ösztönzésére összesen 354 ilyen gyilkosságot követtek el), mellyel beszennyezte a viszontagságos sorsú új demokrácia induló éveit. 999 Kahrnak a birodalom központi kormányával szemben tanúsított éles ellenzékisége – mely tovább táplálta a háború idején Berlinnel szemben akut módon felgyülemlett hagyományos gyűlöletet és a Bajorország birodalmi alkotmányban megcsappant súlya miatti sértettséget – összekapcsolta a „fehér-kék” elkülönülés érzéseit a „vörös” Berlinnel szembeni „fekete-fehér-vörös” nacionalista ellentétekkel. Ernst Troeltsch teológus a következőket írta 1921 szeptemberében:   „Mivel a birodalom politikája erősen a szocializmus hatása alatt állt és kell is, hogy álljon, ezt továbbra is azonosítják a gyűlölt Berlinnel és a zsidósággal, így a szélsőséges különállás és a féktelen antiszemitizmus a szocializmus ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ezenkívül még számolni kell a jelentős súlyt képviselő monarchizmussal, a volt katonai vezetők felgyülemlett keserűségével, a porosz emigránsok együttműködési készségével és az idealista hazafiak nagyon is érthető elégedetlenségével is. Mindez abban az elképzelésben ötvöződik, mely Bajorországra osztaná a szerepet, hogy a birodalmat megmentse a szocializmustól, s a rend birodalma, valamint az újjáépítés kiinduló pontja legyen.” 1000  

1921 tavaszára Kahr – miután egy éven keresztül sikerült ellenállnia (a szövetségesek nyomása alatt álló) Berlin követelésének, melynek értelmében le kellett adni a fegyvereket és fel kellett oszlatni a polgári védelmi egységeket –, már nem volt képes továbbra is megakadályozni a bajor Einwohnerwehr szétesését. 1001 A Berlin elleni felháborodás újabb radikalizációt eredményezett. A szétesett Einwohnerwehrből döbbenetes számú új, vagy már eddig is létező, de most megerősödő „hazafias szervezet” nőtt ki, melyek aktivitás és radikalizmus terén egymással kezdtek versengeni. Ezek körül a legnagyobb – az Einwohnerwehr utódjának szerepére pályázó, de valójában számos, végül széteső frakcióból álló – a Bund Bayern und Reich „fehér-kék” bajor lojalista szervezet volt, mely az erőteljes monarchista elképzeléseket és a keresztény hagyományokat vehemens antimarxizmussal és antiszemitizmussal kapcsolta össze, jelszava pedig az „első a haza, azután a világ” volt. 1002 A szervezet élén Bajorország egyik körzete, Felső-Pfalz polgári védelmi egységének volt vezetője, dr. Otto Pittinger, regensburgi közegészségügyi felügyelő állt. Mivel Pittinger nem tudta kézben tartani a szervezetét, ezért kisebb, de radikálisabb szervezetek léptek a helyébe s növelték súlyukat. Ezek közé tartozott az Epp-féle Oberland szabadcsapatból megalakult Bund Oberland is, mely részt vett a „tanácsköztársaság” leverésében, s 1921-ben tovább erősödött a lengyelek ellen Felső-Sziléziában folytatott csetepatékban; a Reichsflagge („Birodalmi lobogó”), melynek korábban elsősorban Frankföldön voltak követői, de most Ernst Röhm (a müncheni részleg vezetője) irányítása alatt a szervezet terjeszkedni kezdett Dél-Bajorországban is; a Vaterländische Vereine Münchens (VVM, München Hazafias Szövetségei), az Einwohnerwehr utódja a bajor fővárosban; ezeken kívül még számos szervezet és fiókszervezet alakult, melyek közül a legnagyobbnak az Ehrhardt százados vezetése alatt álló Viking Bund számított. 1003 Röhmmel együtt Ehrhardt játszotta a vezető szerepet az NSDAP saját félkatonai szervezetének megalakításában, mely 1921-től kezdődően a náci mozgalom jellegzetes alkotóelemévé, Bajorország félkatonai szervezetekkel folytatott politikájának pedig fontos tényezőjévé vált. 1004 Az SA létrejöttének kezdetei, mint ahogy már említettük, még 1920-ra nyúltak vissza, mikor a DAP – a többi párt gyakorlatát követve – tömeggyűléseket kezdett rendezni a müncheni sörcsarnokokban, és szüksége volt egy nagydarab kidobóemberekből álló csapatra, „teremvédelemre” (Saalschutz), hogy elejét vegyék a zavarkeltésnek és rendbontásnak.” Ez a csapat alakult át 1920 novemberében a párt „Torna és Sport Részlegévé” (Turn- und

Sportabteilung).1005 Miután Hitler 1921 júliusában a párton belül átvette a hatalmat, a szervezet átalakult és fontos szerephez jutott, mivel a párt új alapszabálya értelmében ez a szervezet volt a felelős „a mozgalomhoz tartozó fiatalemberek testedzéséért”.1006 Befolyásának az egész mozgalomra történő kiterjesztése szempontjából Hitler fontos eszköznek tartotta ezt a félig katonás szervezetet. Ezzel együtt az SA (Sturmabteilung – „Rohamosztag”) –, ahogy 1921 októberétől nevezték1007 – ellentétben az ezt bizonygató állításokkal –, nem az ő „személyes teremtménye”, nem kizárólag az ő akaratának a terméke volt, és nem is személyes hatalmának eszközeként jött létre. 1008 A párt teremvédelmi csoportjának félkatonai szervezetté történt átalakításának kulcsfigurája Ernst Röhm, kezdetben pedig Ehrhardt százados volt. Röhm még Hitlernél is jellegzetesebb képviselője volt a „frontharcos nemzedéknek”. Fiatal tisztként megosztotta a veszélyt, a szenvedést és a nyomort a lövészárkokban harcoló katonáival, s benne is feltámadt az előítélet és a harag a frontvonal mögött meghúzódó törzskarokkal, a katonai bürokráciával, a „tehetetlen” politikusokkal, valamint a lógósoknak, semmittevőknek és feketézőknek tartott otthonmaradottakkal szemben. Ezekkel a rendkívül negatív képzetekkel aztán szembeállította, heroizálta a „frontközösséget”, a lövészárkokban szenvedő emberek szolidaritását, a tetteken és nem a rangon alapuló vezetői tekintélyt, és azt a vak engedelmességet, melyet mindez megkövetelt. Röhm tulajdonképpen egy olyan „harcos” elitet szeretett volna kialakítani, melyet tettei és eredményei feljogosítanak az uralkodásra. Bár monarchistaként indult, számára már nem volt visszaút a háború előtti polgári társadalomba. Eszménye a harcosokból álló emberek közössége volt. Ez a férfias fantáziával és az erőszak kultuszával párosuló eszme ragadta magával azok jelentős részét is, akik a szabadcsapatokhoz és a nyomdokaikba lépő félkatonai szervezetekhez csatlakoztak.1009 Másokhoz hasonlóan 1914-ben Röhm is vad lelkesedéssel indult el a frontra, ahol egy héten belül súlyos arcsérülést szenvedett, orrának egy részét letépte egy repeszdarab, amitől arca örökre eltorzult, de felgyógyulása után ismét visszatért százada élére, majd azután, hogy Verdunnél ismét súlyosan megsebesült, kivonták a frontszolgálatból. Ezután a bajor hadügyminisztériumban kapott beosztást, egy hadosztály ellátásáért volt felelős, közben fogékonyabbá vált a politika iránt, s szervezési kérdésekben is tapasztalatokat szerzett. A vereség és a forradalom megrázkódtatása az ellenforradalom táborába sodorta, és a tanácsköztársaság szétzúzása idején az Eppféle szabadcsapatban teljesített szolgálatot. Rövid ideig tagja volt a DNVP-nek, majd 1919 őszén, nem sokkal Hitler után, ő is belépett a DAP-ba, és állítása szerint ő volt felelős azokért, akik a Reichswehrből beléptek a pártba. 1010 Figyelme továbbra is a katonai és félkatonai kérdések, nem pedig a párt és a politika felé irányult. Az NSDAP iránt sem mutatott különösebb érdeklődést azelőtt, hogy az SA lényeges szerephez jutott volna a félkatonai szervezetekkel folytatott politikában. A félkatonai szervezetekkel fenntartott kapcsolatai miatt Röhm fontosságát a párt számára aligha lehet túlértékelni. Döntő jelentőségű volt, hogy bejárása volt a félkatonai szervezetek vezetőihez, és hozzáférése volt a fegyverzethez is. Pozíciója révén ellenőrzése alatt tartotta az Epp-dandár (a Reichswehrbe beolvadt szabadcsapat utódja) fegyverellátását, és az Einwohnerwehrnek is ő biztosította a fegyvereket. A titkosság, mellyel a szövetségesek elől el akarták kendőzni a rendelkezésre álló fegyverzet mennyiségét – ami nem okozott különösebb nehézségeket, hiszen megszálló csapatok nem voltak, melyek ezt ellenőrizhették volna –, szintén nagy lehetőséget teremtett arra, hogy 1920–21-ben Röhm jelentős mennyiségű kézifegyvert halmozzon fel. Az Einwohnerwehr feloszlatása és a fegyverek hivatalos elkobzása után a különböző félkatonai szervezetek is rábízták fegyverellátásukat. Egy ilyen arzenál fölött rendelkezve ő döntötte el, hogy mikor és hogy egyáltalán kinek adjanak ki fegyvereket. A „géppuskakirály” (Maschinengewehrkönig), ahogy hamarosan nevezni kezdték, kulcspozíciót foglalt el a félkatonai szervezetek fegyverellátásában. Epp, Kahr és a müncheni politikai rendőrség támogatását élvezve rendfokozatánál jóval nagyobb befolyással bírt a nacionalista jobboldal politikájára. 1011 Minden bizonnyal Röhm közbenjárására sikerült Hitlernek és Ehrhardtnak 1921 augusztusában egyezségre jutni, melynek értelmében Ehrhardt félkatonai területen nagy gyakorlatot szerzett, Felső-Sziléziából éppen akkor visszatért, tengerészekből álló különítménye beléphetett a párt „Sportrészlegébe”. Az egységet Ehrhardt egyik veterán tisztjének, Klintzsch hadnagynak (akiről erősen gyanították, hogy benne volt a keze Walther Rathenau zsidó származású birodalmi külügyminiszternek, a versailles-i szerződéssel kapcsolatos „teljesítési politika” szellemi atyjának, a szélsőjobb által gyűlölt politikusnak 1922-es meggyilkolásában) 1012 a parancsnoksága alá helyezték, aki azt a feladatot kapta, hogy hozzon létre egy harci csoportot, melyhez a szükséges anyagi eszközöket Ehrhardt biztosította. Az első hónapokban a csoport tevékenysége főként sportolásra (elsősorban ökölvívásra), menetelésre, különböző gyakorlatokra és céllövészetre korlátozódott. Tagjai (mindnyájan főként a müncheni középosztályból

érkezett, huszonnégy év alatti fiatalok, s létszámuk 1921 novemberében elérte a 300 főt) a félkatonai szervezetben zajló kiképzés mellett politikai aktivitást is kifejtettek. A front „barát–ellenség” mentalitását magukkal vitték az otthoni, általuk gyakorlatilag polgárháborúsnak látott közegbe, felkészültek a politikai ellenfelekkel folytatott kemény összecsapásokra, felélesztették az agresszív bajtársiasság és vezetőnek történő vak engedelmesség szellemét. 1013 A kezdetben Ehrhardt nevével összekapcsolt, kettős szerepet játszó félkatonai szervezet és a Hitler vezetése alatt álló rendfenntartó egységek között már fellelhetők voltak annak a feszültségnek a magvai, mely az SA-t 1934-ig végigkísérte.1014 Röhm és Ehrhardt érdekei a félkatonai szervezethez kötődtek. 1015 Hitler az SA-t megpróbálta teljesen beépíteni a pártba, bár 1924-ig az szervezetileg meglehetősen nagy önállóságot élvezett. 1016 1922 második felét megelőzően az SA folyamatosan, de nem látványosan, erősödött. Ezután következett be az a helyzet, hogy a Bajorországban és az egész birodalomban gyorsan fokozódó válsághelyzet közepette a létszámban is felduzzasztott SA olyan erővé lépett elő, mellyel a nacionalista jobboldalnak is számolnia kellett.

II. Hitler, a párt most már kétségbevonhatatlanul első számú vezetője, közben a korábbiakhoz hasonló lendülettel folytatta szünet nélküli agitációját, s kihasználta a Bajorország és a birodalom közötti állandósult feszültséget. Matthias Erzberger birodalmi pénzügyminiszter 1921. augusztus 26-án történt meggyilkolása (ami arról tanúskodott, hogy anarchiához közeli állapotok kezdtek eluralkodni Németországban), 1017 valamint az, hogy Kahr nem volt hajlandó életbe léptetni a birodalmi elnök, Friedrich Ebert által elrendelt szükségállapotot, továbbra is forrásban tartotta a helyzetet.1018 A szűkös anyagi helyzet és az elégedetlenség továbbra is jelentős szerepet játszott. A pénz értéktelenedésével párhuzamosan az árak is magasba szöktek. Az élelmiszer 1921-ben csaknem nyolcszor drágább volt, mint a háború végén. Az elkövetkező évben már 130-szoros árat kellett érte fizetni, és mindez még az előtt történt, hogy az 1923-as hiperinflációban a pénz teljesen elvesztette az értékét. 1019 A hírverés érdekében Hitler egyre erőteljesebben provokálta politikai ellenfeleit és a hatóságokat. Hívei szeptember közepén az ő vezetésével, előre megtervezett erőszakkal meghiúsították azt a Lövenbräukellerben rendezett gyűlést, melyen esküdt ellensége, a Bayerbund szeparatista vezetője, Otto Ballerstedt tartott volna beszédet. Hitler megjelenése adta meg a jelet a zsúfolt teremben lévő követői számára a „Sportrészleg” számos fiatal bajkeverője már jóval korábban helyet foglalt magának a szónoki emelvény közelében –, hogy Hitler nevét skandálva meggátolják Ballerstedtet beszéde megtartásában. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a verekedés megakadályozása érdekében leoltja a villanyokat. Ez aztán még nagyobb kavarodást eredményezett. Mikor a fények ismét felgyulladtak, Ballerstedtre és pártjának még egy emberére fizikailag is rátámadtak, s a rendőrség megérkezése előtt mindketten sérüléseket szenvedtek.1020 A rendőrségnek még ezek után is Hitlert kellett megkérni, hogy szólítsa fel embereit a rend helyreállítására. Ő akkor ezt már készséggel meg is tette. A célt sikerült elérni. „Ballerstedt ma már nem fog beszélni!” – jelentette ki elégedetten.1021 Az ügy viszont ezzel még nem fejeződött be. Ballerstedt feljelentette Hitlert, akit rendbontásért 1922 januárjában három hónap börtönbüntetésre ítéltek, melyből két hónap végrehajtását jó magaviselet esetére felfüggesztettek (amiről szépen meg is feledkeztek, amikor szó sem volt jó magaviseletről). A maradék egy hónap letöltésétől még befolyásos barátai sem tudták megmenteni, így aztán 1922. június 24-től július 27-ig beköltözött a müncheni Stadelheim börtönbe.1022 A rövid közjátéktól eltekintve Hitler továbbra sem hagyta abba az agitációt. Mindennaposak voltak az összeütközések a rendőrséggel. 1921 folyamán a rendőrség mintegy harminc náci kiadványt, plakátot és egyéb propagandaanyagot tiltott be.1023 Hitlert még a Ballerstedt-ügyben ítéletre várva is figyelmeztette a rendőrség – miután október 16-án a nácik meghiúsították az SPD gyűlését, majd verekedést provokáltak –, hogy ha ez továbbra is így folytatódik, akkor ki fogják toloncolni Bajorországból.1024 Nem utoljára történt, hogy a kitoloncolás kilátásba helyezése csak üres fenyegetés maradt. Hitler egyszerűen kijelentette, hogy őt nem lehet felelőssé tenni a rendbontásokért, de megígérte, hogy a jövőben mindent el fog követni az ilyesmi megakadályozására. 1025 Alig több, mint egy hét elteltével, 1921. november 4én ismét egy újabb garázda jelenet középpontjába került, amikor ezúttal ő tartott beszédet a Hofbräuhausban. A tömegverekedés kitörése után Hitler tovább folytatta a beszédét, miközben söröskorsók záporoztak felé, melyeket ellenfelei – nemcsak a szocialisták, hanem néhány verekedni vágyó, sörcsarnoki bajkeverő – időközben munícióként az asztalok és a padok alatt elraktároztak. Az esetet Hitler a Mein Kampfban meglehetősen megszépítve, számbeli fölényben lévő és a csatateret szocialista ellenségeik ellen végül győztesen elhagyó SA-legényeinek

„tűzkeresztségeként” tüntette fel. 1026 Ezeket, az ellenfelekkel történő erőszakos összecsapásokat Hitler a mozgalom éltető erejének tartotta. Ezek mindenekelőtt a hírverést biztosították a számára. Hitler még mindig nem volt elégedett azzal a nyilvánossággal – még a negatív hangvételű írások terjedelmével sem –, melyet a sajtó biztosított a számára. 1027 Ezzel együtt az NSDAP és vezetőjének akciói állandóan a nyilvánosság előtt maradtak. A pártról már nem lehetett nem tudomást venni a bajor Landtagban. Miután Kahr a birodalommal támadt egyik ellentéte során tanúsított makacskodása eredményeként 1921 szeptemberében lemondott a miniszterelnöki posztról, akkor utódjának, az őskonzervatív, párton kívüli katolikus, volt diplomata és arisztokrata Hugo Graf Lerchenfeld-Koefering népszerűtlensége és Berlinnel szemben tanúsított gyengébb ellenállása 1922 első felében könnyű célpontul szolgált az intenzitásából mit sem vesztő náci agitáció számára. 1028 Most nem annak van itt az ideje, hogy a fiatal németek a filozófiát tanulmányozzák, és könyvekkel megrakott asztalok mögött üldögéljenek, jelentette ki Dietrich Eckart: most csatlakozni kellett a „rohamcsapatokhoz, melyeknek meg kell menteni Németországot.” Most már napirenden voltak a politikai ellenfelek ellen intézett nyílt támadások. Az erőszakhadjáratban főleg gumibotokat és boxereket használtak, de a pisztolyok is szerephez jutottak, sőt alkalmanként házilag készített pokolgépeket és gránátokat is bevetettek.1029 Hitler változatlanul sértések özönével árasztotta el mind a birodalmi, mind pedig a bajor kormányt. 1922 nyarán a Münchenbe látogató Ebert birodalmi elnököt a náci tüntetők lehurrogták, kifütyülték, sértegették és még le is köpdösték.1030 Hitler sértések özönét zúdította von Lerchenfeld miniszterelnökre is; annyi esze van, mint egy birkának – ágált ellene –, teljesen elszakadt a valóságtól és a nép akaratától, mely igazi és született vezetőket követel magának.1031 Táborának főkolomposai közben sötéten súlyos következményeket helyeztek kilátásba, ha a bajor kormány kitoloncolja Hitlert Németországból. A kitoloncolással való fenyegetőzésből Hitler különben is politikai tőkét kovácsolt magának, amikor háborús érdemeire hivatkozva azt hangoztatta, hogy amíg ő igaz németként harcolt hazájáért, addig mások otthon maradtak s csak politikáról prédikáltak. 1032 1922. augusztus 16-án a Vereinigte Vaterländische Verbände Bayerns (Bajor Hazafias Szervezetek Szövetségei) által a müncheni Königsplatzon rendezett hatalmas tiltakozó tömeggyűlésen több nacionalista vezető társaságában Hitler is beszédet mondott. Ez a tömeggyűlés, melyet a „Németországért – Berlin ellen” jelszó égisze alatt rendeztek és a „köztársaság védelme alatt közeledő zsidó bolsevizmus” ellen irányult, 1033 volt az első alkalom, amikor az SA saját zászlaja alatt, félkatonai szervezetként jelent meg a nyilvánosság előtt. Létszámát tekintve – abban az időben nem lehetett több 800 főnél – még eltörpült a Pittinger-féle Bund Bayern und Reich 30 000 fegyveres tagja és a Bund Oberland és a Reichsflagge jól felfegyverzett alakulatai mellett. 1034 Sok szó esett egy Lerchenfeld elleni puccsról és Kahr ismételt hivatalba helyezéséről. Olyan pletykák is keringtek, hogy a puccsra az augusztus 25-re tervezett Lerchenfeld elleni tiltakozó tömeggyűlést követően fog sor kerülni. Pittinger és Röhm részvételével valóban összeesküvés készülődött, ami tudomására is jutott a rendőrségnek, ezért a tömeggyűlést betiltották, s megakadályozták, hogy a nacionalista szervezetek fegyveres bandái Bajorország távolabbi körzeteiből Münchenbe utazzanak, így csupán néhány ezernyi nemzetiszocialista gyűlt össze a Karolinen-platzon. Végül mintegy ötezren eljutottak München egyik nagy sörcsarnokába, a Kindlkellerbe, ahol időnként Hitler is tartott beszédeket. Az érzelmek a tetőpontra hágtak. Ismét szárnyra keltek a híresztelések, hogy a puccs most fog lezajlani. Semmi nem történt. Odakint mintegy ezernyi kommunista verődött össze, s az összecsapás a levegőben lógott. A rendőrség a kommunisták ellen lépett fel, a nácikkal szemben pedig megelégedett azzal, hogy megkérte Hitlert a kedélyek lecsillapítására. Hitler azt mondogatta embereinek, hogy mindegyikük köteles „agitátorrá válni annak érdekében, hogy a tömegeket ki lehessen vinni az utcára” és a kormány ellen fordítani. 1035 A rendőrség kérésére viszont felszólította őket a rend helyreállítására. Hívei engedelmeskedtek és csendesen szétoszlottak. 1036 Hitler állítólag nagyon dühös volt, hogy a nap ilyen eseménytelenül telt el. Legközelebb – hangoztatta – ha kell, egyedül is cselekszik. 1037 A Hitler-puccs veszélye fölött a hatóságok sem hunytak szemet. Württemberg müncheni követe a bajor külügyminisztériumban folytatott tárgyalást követően a következőket jelentette Stuttgartnak: „A nemzetiszocialisták hatalmas támogatottságot élveznek és mindenre képesek…Vezetőjük, Hitler, magával ragadó személyiség. Egyáltalán nem kizárt, hogy az egyre növekvő inflációra hivatkozva, rövid időn belül puccsal kísérleteznek.”1038 1922-ben Hitler legnagyobb propagandasikerére akkor került sor, amikor pártja is részt vett az október 14–15-én Coburgban megrendezett, úgynevezett „német napon” (Deutscher Tag). A Felső-Frankföldön, a türingiai határ mentén fekvő Coburg, mely csak két éven keresztül tartozott Bajorországhoz, szűz területet jelentett a nácik számára. A Schutz- und Trutzbund szervezőbizottsága meghívta Hitlert, hogy egy kisebb küldöttség élén vegyen részt a német napon. Ő ebben olyan lehetőséget látott, amit semmiképpen sem akart elszalasztani. Összekaparta az NSDAP

kasszájában lévő összes pénzt, különvonatot bérelt – ez önmagában is új propagandamutatványnak számított –, és a rohamosztag 800 tagját magával vitte Coburgba. Kíséretének kemény magva – Amann, Esser, Eckart, Christian Weber Graf és Rosenberg – egy fülkében utazott Hitlerrel. Mikor szombaton délután megérkeztek, a szép számban összeverődött nacionalisták „Heil” ordítozással üdvözölték a nácikat, a 2–300 ugyancsak jelen lévő szocialista munkás és szakszervezeti aktivista pedig szitkok özönével árasztotta el őket. Az SA azt az utasítást kapta Hitlertől, hogy a rendőrség kifejezett tilalma ellenére zárt alakzatban, kibontott horogkeresztes zászlókkal és zenekari kísérettel vonuljon végig a városon. Az út mentén felsorakozott munkások sértegették és leköpdösték a menetelőket. Válaszul a nácik kiléptek a sorból s dorongokkal, gumibotokkal elagyabugyálták a hangosabbakat. A szocialisták erre heves csatát kezdeményeztek. Tízperces vad verekedés után a nácik a rendőrség támogatásával diadalmasan vonultak végig a sajátként birtokba vett Coburg utcáin. A helyi hatóságok a coburgi munkásokat vádolták az erőszak kirobbantásával, de némi ellentmondással elismerték, hogy a többi nacionalista nem jelentett volna problémát és „a német nap rendezvényei a legnagyobb békében zajlanak le, ha Hitler népsége (Hitlerleute) nem jelenik meg Coburgban”.1039 Hitler számára csak a propagandagyőzelem számított. A coburgi német nap bevonult a párt történetébe. Az NSDAP Észak-Bajorországban is hallatott magáról. Néhány nappal később Frankföldön Hitler ismét jelentős sikert könyvelhetett el magának. Október 8-án a Deutsche Werkgemeischaft tekintélyes létszámú nürnbergi szervezetének a vezetője, Julius Streicher levelet írt Hitlernek, melyben követőinek népes táborát újságjával, a Deutscher Volkswillével együtt felajánlotta az NSDAP-nek. 1040 Néhány nappal a coburgi diadalt követően, október 20-án az átvétel meg is történt. A zömök, borotvált fejű, nagyhangú, hencegő Streicher 1885-ben született Augsburg környékén és egy ideig apja nyomdokait követve tanítóként dolgozott. Hitlerhez hasonlóan ő is háborús veteránnak számított, megkapta az elsőosztályú vaskeresztet, és a zsidókról rajzolt démonikus képek megszállottja volt. Nem sokkal a háború után egyike volt (ahogy az előző fejezetben már említettük) az NSDAP-hez hasonlóan antiszemita és hasonló programot meghirdető Deutschsozialistische Partei (Németszocialista Párt) alapító tagjainak. Újságját, az 1923-ban alapított Der Stürmert, mely a tiszta német lányokkal erőszakoskodó, gonosz kinézetű zsidót és rituális gyilkosságokat ábrázoló obszcén karikatúráival vált hírhedtté, egy időre még a Harmadik Birodalomban is betiltották annak ellenére, hogy Hitler pártfogóan kijelentette, hogy „a zsidó” sokkal rosszabb, mint ahogy azt idealizált képein Streicher ábrázolja. 1041 Streichert végül Nürnbergben bíróság elé állították, elítélték és felakasztották. Akkor viszont, 1922-ben, ezzel az NSDAP frankföldi, Bajorország északi körzeteiben történő továbbfejlődése szempontjából létfontosságú lépéssel személyesen Hitlernek rendelte alá magát. 1042 A legfőbb vetélytárs DSP így végzetesen meggyengült Frankföldön. A náci párt gyakorlatilag megduplázta létszámát. Az 1921 elején még 2000, egy év elteltével 6000 főt számláló párt egyik napról a másikra 30 000-es létszámúvá vált.1043 Még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy az istenfélő, protestáns, lelkes nacionalista és megrögzött antiszemita frankföldi vidék sokkal erősebb fellegvárat biztosított az NSDAP számára, mint szülővárosa, a katolikus délen lévő München, sőt a később a „birodalmi pártnapok” színhelyéül kiszemelt Nürnberggel még egy jelképes fővárost is biztosított a mozgalom számára. Nem csoda hát, hogy Hitler kötelességének érezte, hogy a Mein Kampfban nyilvánosan is kifejezze háláját Streichernek.1044 Ezzel együtt, érdekes módon, távol müncheni fellegvárától Hitler hatalma még mindig korlátozott volt. Az elkövetkező évben egyszerűen képtelennek bizonyult kézben tartani és megfékezni az NSDAP nürnbergi szervezetében dúló testvérgyilkos indulatokat. Se a Münchenből küldött utasítás, se Hitler személyes beavatkozása nem tudta megszüntetni azt az 1923 első hónapjaiban megindult, elkeseredett hatalmi harcot, mely Streicher és a nála kilenc évvel idősebb nürnbergi vetélytársa, a volt tengerésztiszt, jó tollú újságíró, tehetséges szónok, a párt lapjának, a Deutscher Volkswillének (Német Népakarat) a szerkesztője, a párt nürnbergi szervezetének vezetését magának követelő Walther Kellerbauer között kitört. Hosszú hónapok kemény küzdelme után Streicher került ki győztesen a párviadalból. Történt ez annak ellenére, hogy Kellerbauer, akit Hitler nem szeretett volna magától elidegeníteni, egy ideig még a párt vezetőjének a támogatását is maga mögött tudhatta. 1045 A párt propagandabajnoka kétségkívül Hitler volt, de müncheni bázisától távol nem mindig tudott érvényt szerezni akaratának. Ez már önmagában is elég ok volt arra, hogy müncheni hívei foglalkozni kezdtek a vezéri kultusz Hitler körüli kiépítésével. A Hitler személyéhez kapcsolt „sors embere”-szellem hirtelen kívülről kapott segítséget. 1922. október 28-án Mussolini feketeingesei végigmasíroztak Róma utcáin, s kezükbe ragadták a hatalmat. Legalábbis ez volt a legenda, amit széles körben propagáltak is. Valójában a négy irányból Róma felé közeledő 20 000 gyengén felfegyverzett, rosszul felszerelt, éhes fasisztát a várostól mintegy harminc kilométernyire feltartóztatták, és hagyták

ázni a zuhogó esőben. Szó sem volt semmiféle „római menetelésről”, melyet szükség esetén az olasz hadsereg könnyűszerrel meghiúsíthatott volna. Október 29-én III. Victor Emanuel olasz király egyszerűen felkérte Mussolinit a kormányalakításra. Másnap a fekete inget, fekete nadrágot és keménykalapot viselő fasiszta vezető megérkezett Rómába.1046 Mussolini 1922. október 28-án lezajlott, úgynevezett „római menetelése” – bármennyire is mondvacsinált volt a „hatalom megszerzéséről” szóló fasiszta legenda – hallatlanul felkavarta a náci pártot. Úgy állították be, hogy a tettre kész és hősies nacionalista vezető viszályoktól megtépázott hazája segítségére sietett. A Duce olyan képet rajzolt magáról, melyet érdemesnek látszott leutánozni. Nem egészen egy héttel az Olaszországban lezajlott coup d’état után, 1922. november 3-án Hermann Esser a Hofbräuhaus zsúfolásig megtelt nagytermében kijelentette: „Németország Mussoliniját Adolf Hitlernek hívják”. 1047 Ez jelzi azt a szimbolikus pillanatot, amikor Hitler követői megalapozták a Führer-kultuszt.

III. A „hősies” vezetés legendája már az I. világháború előtt is részét képezte a nacionalista jobboldal politikai kultúrájának. A Bismarck-kultusz, a császárba vetett eltúlzott remények, majd a Reichstagban egymással torzsalkodó, gyenge és jelentéktelen pártpolitikusok képzetével éles ellentétben álló császári pompa és katonai dicsőség mesterségesen felnagyított ragyogása, ahogy már láthattuk, elősegítette a nemzet megmentése eszméjének az előtérbe kerülését. A nemzet újjászületését az az ígéret tartalmazta, hogy mindenki aláveti magát a „hősies” (és misztikus) múlt értékeit felidéző „nagy vezér” akaratának. A nacionalista szervezetek, főképpen a Pángermán Szövetség, népszerűsítette és terjesztette is ezt az elképzelést. A gondolat leginkább a protestáns „nevelésben” részesült középosztályt érintette meg leginkább. A német mítoszok és romantikus elképzelések otthonra találtak a polgári ifjúsági mozgalmakban, s ezek a felnövekvő nemzedék képviselőinek körében alapot is teremtettek elterjedésükre. Ennek ellenére ezek az eszmék 1914 előtt egyáltalán nem foglaltak el központi helyet a német politikai kultúrában. A háború és forradalom viszont új tartalommal töltötte meg a „hősies” vezetés fogalmát. A lövészárkok „sorsközösségének”, a „nagy céloknak” és az „igazi” vezetés a nemzet – melynek fennmaradását a legenda szerint belülről ásták alá – túléléséért folytatott harcban tanúsított hősiességének idealizálása számos potenciális hívet biztosított az ellenforradalmi jobboldal számára és az eljövendő „nagy vezető” eszméjének. A vezetésről kialakult kép igen változatos volt. Ernst Röhm, akinek indíttatását röviden már áttekintettük, tipikusan azokat az ezreket személyesítette meg, akik az eszményi vezetést egy „tettrekész” katonában látták megtestesülni. A neokonzervatív jobboldal számára a nagy „államférfit” a forradalom okozta megrázkódtatás, a gyűlölt szociáldemokraták uralma, a „pártrendszer” és a parlamentáris kormányzat iránti megvetés, valamint Németország megaláztatása és gyengesége következtében egy új Bismarck megjelenése jelentette. A „hősies” vezetés legnagyobb propagandistái között neves irodalmi személyiségek is szerepeltek. Az író Ernst Jünger a „jövő nagy politikusát” a „gépek korszakában” egy „korszerű, erős, kiemelkedő intelligenciával rendelkező emberben” látta, aki talán valamelyik pártból növi ki magát, de „felette áll a pártoknak és a megosztottságnak”, aki természetes ösztöneinek és akaratának köszönhetően megtalálja a helyes utat, és leküzd minden nehézséget. 1048 Ernst Bertram bonni író az eljövendő vezető képét egy 1922-ben született versében rajzolja meg, melyben a „Rajna partjain történő újjászületésről és az ázsiai fenyegetés elhárításáról” ír.1049 A protestáns egyházon belül voltak olyanok, akik a jövendő vezetőt úgy képzelték, hogy az majd szellemi megújulást és erkölcsi újjászületést fog hozni magával. A monarchia és „isten kegyelméből” való tekintélyének összeomlása, a társadalom államosítása és a „hit válságának” német protestantizmusban érezhető hatása mind hozzájárult ahhoz, hogy az emberek készek legyenek egy új vezetési formát keresni, mely újraélesztheti az „igazi” keresztény értékeket. A vezetéssel kapcsolatos elképzelések különböző árnyalatai a korábbi liberális, majd lelkes völkisch-aktivistává lett nacionalista újságíró, Wilhelm Stapel írásában ötvöződtek, aki a neokonzervatívok Moeller van den Bruck eszméit magáénak valló hamburgi csoportjához tartozott, és az „igazi államférfit” úgy képzeli el, hogy az „egyesíti magában a vezetőt, a harcost és a prédikátort”. 1050 Mindez egy álvallásos nyelven kifejezett, világiasodott, megváltásba vetett hitben testesedett meg. A hangsúlybeli különbségek ellenére a konzervatív és a völkisch jobboldal a „vezető nélküli demokrácia” negatív fogalmát szembeállította a sorsszerűen megjelenő, nem választott, hanem született, a hagyományos szabályok és törvények fölött álló „kemény, egyenes és könyörtelen” igazi vezetővel, aki isten akaratát testesíti meg

cselekedeteiben. „Istenem, adj nekünk igazi vezetőket és segíts bennünket, hogy követhessük őket”, szólt az egyik szöveg.1051 Az igazi vezető követőinek erényei ennek megfelelően az odaadásban, lojalitásban, engedelmességben és a kötelességtudatban testesedtek meg. A fasiszta és militarista eszmék terjedése a háború utáni Európában egyben azt is jelentette, hogy a „hősies vezetésről” szóló elképzelések „a levegőben voltak”, és semmi esetre sem korlátozódtak csak Németországra. A Ducekultusz kialakulása Olaszországban nyilvánvaló párhuzamot kínál. A német elképzeléseknek természetesen megvolt a maguk sajátos íze, s bizonyos elemeit a nacionalista jobboldal politikai kultúrájából merítették. A társadalom számos, jelentős erőt alkotó csoportja által annyira megvetett, válság tépázta, népszerűségre szert tenni és a tömegek támogatását megnyerni nem tudó weimari állam garanciát jelentett arra, hogy az ilyen eszmék, melyek egy stabilabb környezetben nevetség tárgyává válnak és csupán a politika holdkóros kinövéseinek tartják őket, most mindig nyitott fülekre találtak. A neokonzervatív újságírók, írók és értelmiségiek által terjesztett eszméket vulgárisabb formában felkapták a félkatonai szervezetek és a polgári ifjúsági mozgalmak. Mussolini olaszországi diadalának példája új távlatokat nyitott az előtt, hogy ezek az eszmék beépüljenek a nemzeti újjászületés nemzetiszocialisták által prédikált látomásába. A Führer-kultusz még nem volt kulcsfontosságú eleme a párt ideológiájának és szervezetének. Mussolini „római menetelését” követően viszont Hitler környezete a nyilvánosság előtt tudatosan kezdte hangsúlyozni vezetői képességeit, és beszédeiben maga Hitler is erősen célozgatott ezekre. 1052 A nacionalista jobboldal képviselői egyre túlzóbb, szolgai hízelgéssel és talpnyalással vették körül, s még odáig is elmentek, hogy – meglehetős groteszk módon – Napóleonhoz kezdték hasonlítgatni. A Führer-kultusz gyors terjedése számára a talaj tehát alaposan elő volt készítve.1053 A náci pártban a vezetői kultusz nyomait az első években nem lehetett felfedezni. Magának a „vezető” (Führer) szónak sem volt különösebb, hozzá kapcsolt jelentése. Minden politikai szervezetnek volt egy vezetője – vagy akár több is. Ebben a tekintetben az NSDAP sem különbözött a többitől. Drexlert ugyanúgy, mint később Hitlert, aztán volt úgy, hogy egy lélegzetre mindkettőt a párt vezetőjeként, Führereként emlegették. 1054 Azután, hogy Hitler 1921 júliusában átvette a párt vezetését, a „vezetőnk” („unser Führer”) fogalma fokozatosan egyre megszokottabbá vált. 1055 Jelentése viszont változatlanul és funkcionálisan „az NSDAP elnöke” maradt. Nem volt abban semmiféle „hősies” felhang. Hitler sem törekedett arra, hogy személyi kultuszt alakítson ki maga körül. Mussolini győzelme viszont rá is mély benyomásokat gyakorolt. Szereppéldát mutatott számára. Nem egészen egy hónappal a „római menetelést” követően több alkalommal is kijelentette: „így fog ez nálunk is történni. Csak össze kell szednünk a bátorságunkat a cselekvésre. Harc nélkül nincs győzelem!”1056 A róla kialakult kép változása abban is tükröződik, ahogy támogatói látni kezdték vezetőjüket. Valójában hívei még azelőtt Németország „hősies” vezetőjének mutatták be, hogy ő is annak kezdte volna látni és láttatni magát. Nem mintha 1922 őszétől kezdődően bármit is tett volna az ellen, hogy így állítsák be. A Völkischer Beobachter először 1922 decemberében állította, hogy Hitler különleges képességekkel megáldott vezető – valóban az a vezető, akinek eljövetelére Németország már oly régen vár. Hitler hívei egy Münchenben rendezett ünnepi felvonulásról távozóban már azt mondogatták, hogy „megtaláltuk azt, aki után milliók vágyakoztak, a vezért”.1057 Mikor harmincnegyedik születésnapján, 1923. április 20-án az SA új vezetője, a harmincéves, eredetileg bajor születésű, de berlini katonai kiképzése során sajátos porosz stílust felvevő, (abban az időben) jó megjelenésű, kegyetlenül egocentrikus, jó kapcsolatokkal rendelkező, hatalomra éhes, világháborús pilótaként magának dicsőséget és hírnevet szerzett, az arisztokrácia és a náci mozgalom között fontos láncszemet jelentő Hermann Göring a „német szabadságmozgalom szeretett vezérének” titulálta, az már egyértelműen a személyi kultusz jeleit mutatta. 1058 Politikai ellenfelei meg is vetették és gúnyolták érte Hitlert. 1059 Az is nyilvánvaló, hogy mindez Hitlert is megérintette. Amikor 1923 májusában az Ausztriával határos Bajor-Alpokban, Berchtesgaden környékén együtt pihentek, és Hitler állítólag kijelentette, hogy úgy fog elbánni Berlinnel, ahogy Krisztus kiűzte a kufárokat a templomból, Eckart meg is jegyezte Hanfstaengl előtt, hogy Hitler „megalomániája valahol a messiáskomplexum és a heroizmus között” helyezkedik el. 1060 Hasonló jeleket lehet beleolvasni még Gottfried Feder levelébe is, melyet 1923. augusztus 10-én pártjának vezetőjéhez intézett, s melyben erősen bírálta életstílusát, az „időbeosztásában jelentkező anarchiát”, valamint azt, ahogy személyét Hitler a párt fölé emeli… Örömmel vetjük alá magunkat az akaratának, de a zsarnoki tendenciákkal nem vagyunk hajlandók egyetérteni”, közölte Feder lesújtóan. 1061 1923 folyamán Hitler beszédeiben már fel lehet fedezni, hogy önértékelése is változóban van. A korábbinál sokkal többet foglalkozott a vezetés kérdésével és azokkal a tulajdonságokkal, melyekkel Németország jövendő vezetőjének

rendelkeznie kell. Nem sokkal azelőtt, hogy a landsbergi börtönbe bezárták volna, ezeket a tulajdonságokat már magának sajátította ki. Beszédeinek számos részlete is arra utal, hogy a „harsonás” és a „vezér” közötti különbségek talán kezdenek lassan elmosódni.  

1922 novemberében Hitler arról beszélt, hogy az első számú kötelesség: engedelmeskedni a vezetőnek. A müncheni Bürgerbräukellerben megtartott beszédéről szóló rendőrségi jelentés szerint viszont akkor még többes számban, a választott „vezetőkről” beszélt, akiket kívánság esetén le is lehet váltani. 1062 Néhány nappal később azt hangsúlyozta, hogy a tömegeknek csak a vezető tartozik felelősséggel, a testületek és a bizottságok csupán gátat jelentenek a mozgalom számára.1063 Ezek a megjegyzések semmiben sem különböztek Hitlernek a pártvezetés átvételekor kifejtett véleményétől. 1923 előtt Németország vonatkozásában ritkán beszélt a diktatúráról, ha beszélt, akkor is csak homályosan célozgatott rá, ami nem feltétlenül jelentette egy bizonyos személy diktatúráját. 1064 1923-ban, Mussolini sikerét követően, a birodalom egyre inkább eluralkodó válsághelyzetében, talpnyalóinak tömjénezése közepette Hitler egyre többet foglalkozott egy „Németország megmentésére siető erős ember” gondolatával. 1065 Ezzel együtt, továbbra is többes számban, arról beszélt, hogy olyan – nem parlamenti típusú – vezetőkre van szükség, akik – ha kell – a nemzet érdekében a többség akarata ellenére is kézben tartják a vezetést. 1066 „A nép nem kíváncsi többé a miniszterekre, a nép vezetőket akar” – jelentette ki hangosan. 1067 1923. május 4-én „a német nemzet bukását és végzetét”1068 okozó parlamentáris rendszert ostorozó beszédében Hitler minden eddiginél világosabban utalt arra, hogyan látja saját szerepét. Nagy Frigyesre és Bismarckra, ezekre az „óriásokra” utalva megjegyezte, hogy az ő céljaik is különböztek „Németország sírásóinak”, a Reichstag képviselőinek céljaitól, majd kijelentette: „Csak a nemzeti elszántság és akarat diktatúrája mentheti meg Németországot. Felmerül a kérdés: van-e erre alkalmas személyiség? Nem feladatunk, hogy keressük ezt a személyt. Ő a mennyek ajándéka, vagy egyáltalán nem létezik. A mi feladatunk az, hogy kardot kovácsoljunk annak a személynek, akinek szüksége lesz rá, ha megérkezik. A mi feladatunk az, hogy felkészítsük a népet a diktátor eljövetelére!”1069 Júliusban már azt hangoztatta, hogy csupán a személyiségben rejlő értékek és nem a parlament többségi határozatai menthetik meg Németországot: „mint a Nemzetiszocialista Párt vezetője, kész vagyok magamra vállalni ezt a felelősséget”.1070 A diktatúra melletti kiállását hatalmas tapsvihar fogadta. 1071 Mint ahogy ez a megjegyzése is bizonyítja, ekkor még mindig csak „harsonásnak” tekintette magát. 1072 Szavaiban viszont már felfedezhető volt a kettősség. A brit Daily Mailnek 1923. október 2-án adott interjújában a következőket mondta: „Ha Németországnak megadatik egy német Mussolini… a nép térdre borul, és sokkal jobban imádja majd, mint ahogy Mussolinit valaha is imádták”. 1073 Ha ő magát látta német Mussolininak, mint ahogy hívei annak látták, akkor a nemzet vezetőjének nagyságát már nyilvánvalóan kezdte összekötni saját személyével. 1074 Amikor Nürnbergben megkérdezték tőle, hogy Kahr megérdemli-e a támogatást, akkor tagadta annak megalapozottságát, hogy Kahr valaha is magának követelje az igazi vezető szerepét. A „nagyságot” kizárólag az egyén hősies tulajdonságaiban látta és ezeket csak a „három legnagyobb németben”, Luther Mártonban, Nagy Frigyesben és Richard Wagnerben vélte felfedezni. Mindhárman a nemzeti ügy „úttörői” (Wegbereiter), ezért „népük hősei” voltak. Hozzájuk képest Kahr csupán „tisztességes” és tehetséges hivatalnok. Ezek a tulajdonságai viszont adottak. 1075 Kahr csak a bajor védekezés fogalmaiban tud gondolkodni és Münchenből képtelen vezetni a nemzet felszabadításáért vívott harcot. 1076 „Egy szabadságharcosnak csalhatatlan ösztönökkel és akarattal, és semmi mással, csak akarattal kell rendelkeznie.” 1077 Az, hogy a hősies vezetéshez szükséges tulajdonságokat hiányolta Kahrból és ezeket összekapcsolta a „szabadságharcos” tulajdonságaival, szintén arra utal, hogy Hitler kezdte magának követelni a nemzet legfőbb (és hősies) vezetőjének szerepét. A kétértelműség még mindig fennállt. Saját szándékait a „nagy német szabadságmozgalom útját kikövező úttörő” céljaival azonosította.1078 Ez egyrészt még mindig azt sugallta, hogy továbbra is megmaradt „harsonásnak”, 1079 másrészt viszont az úttörő fogalmát már összekötötte a múlt nagy, nemzeti hőseinek személyével. Mindenesetre ebben az időszakban – ahogy maga is állítja – „belül már érezte a hívó szót Németország megmentésére”, mások viszont „kifejezetten napóleoni és messiási allűröket” véltek felfedezni szavaiban. 1080 Hitler jövendő vezetéssel kapcsolatos megjegyzéseinek homályossága, legalábbis részben, feltehetően taktikája részét alkotta. Annak semmi haszna nem lett volna, ha a lehetséges támogatóit elidegeníti magától azzal, hogy idő előtt belemegy egy későbbi, legfelsőbb vezető személyével kapcsolatos konfliktusba. Mint ahogy októberben kijelentette, a vezetés kérdését mindaddig nyitva kell hagyni, amíg „olyan fegyver nincs a kézben, mellyel a vezetőnek rendelkeznie kell”. Az idő majd csak akkor érik meg arra, hogy „imádkozzunk a Mindenhatóhoz, adja meg nekünk az alkalmas

vezetőt”.1081 Mindez lényegében a politikát főként agitációban, propagandában és „küzdelemben” megtestesülni látó Hitler elképzeléseit tükrözte.1082 A szervezési kérdések és szervezeti formák ekkor sem érdekelték túlságosan, amíg saját cselekvési szabadságát azok nem korlátozták. A legfontosabb kérdés a „politikai harc” vezetése volt. Nehéz viszont elképzelni, hogy Hitler ezen a téren tanúsított önbizalma és mindenfajta kompromisszumnak mélyen belérögzült visszautasítása következésképpen és egyben ne azt jelentette volna, hogy magának követeli a „nemzeti mozgalom” totális és korlátozásoktól mentes vezetését. Mindenesetre Hitler vezetéssel kapcsolatos megjegyzései a válságoktól tépázott 1923. esztendőben arra mutatnak, hogy az önmagáról alkotott kép változóban volt. Még mindig „harsonásnak” tekintette magát, ami akkor a legnagyobb dolog volt a szemében. Nem kellett viszont hozzá sok, hogy a sikertelen puccskísérlet után, a bíróságon aratott győzelmét követően ez az önmagáról kialakított kép olyan átalakuláson menjen keresztül, melynek eredményeként saját magáról vélelmezi, hogy ő az a bizonyos „hősies vezető”.

IV. Mindez akkor még a jövő homályába burkolózott. 1923 elején legelvakultabb hívein kívül csak nagyon kevesen – ha voltak egyáltalán ilyenek – gondoltak úgy Hitlerre, mint Németország eljövendő „nagy vezetőjére”. Sztárrá emelkedése a müncheni politika színpadán – ami az egyik lap szerint a Hofbräuhaus, a város egyetlen érdekessége volt1083 – egyben azt is jelentette, hogy az ő szokásos társadalmi köreitől teljesen távol eső emberek is igen élénken kezdtek érdeklődni iránta. A párt megtért hívei közül ketten is értékes, új kapcsolatokat teremtettek Hitler számára. Kurt Lüdecke, az igen jó összeköttetésekkel rendelkező volt szerencsejátékos, kalandor üzleteiről ismert playboy, sokat utazott „nagyvilági” férfi éppen „vezetőt és ügyet” keresett magának, amikor 1922 augusztusában Münchenben, a „hazafias szervezetek” rendezvényén először meghallotta Hitlert beszélni. 1084 Lüdecke teljesen el volt bűvölve. „Minden kritikai érzék kiveszett belőlem”, írta jóval később. „A tömeget, s benne engem is, hipnotikus bűvöletben tartott meggyőződésének erejével… Hivatkozása a német férfiasságra olyan volt, mintha fegyverbe szólított volna mindnyájunkat s minden szava szent igazság lenne. Olyan volt, mint egy második Luther… Olyan felemelő érzés uralkodott el rajtam, ami csak egy vallási megtéréshez hasonlítható… Megtaláltam magamat, megtaláltam a vezetőmet és megtaláltam az ügyet.” 1085 Saját elmondása szerint, Lüdecke egyengette az útját Ludendorff tábornokhoz, a háború hőséhez, aki 1914-ben KeletPoroszországban megállította az oroszok előnyomulását, s a háború utolsó két évben gyakorlatilag Németország diktátora volt, most pedig a radikális jobboldal kiemelkedő személyiségének számított, akinek még a neve is elegendő volt ahhoz, hogy újabb ajtók nyíljanak meg Hitler előtt. Dicshimnuszokat zengett Hitlerről München volt rendőrfőnökének, Ernst Pöhnernek, akit már fontos náciszimpatizánsként és a nácik pártfogójaként tartottak számon.1086 Külföldön még a „római menetelés” előtt kapcsolatot teremtett Mussolinival (aki azelőtt Hitlernek még a nevét sem hallotta), majd 1923-ban Gömbössel és Magyarország más vezető személyiségeivel. 1087 Külföldi bankszámlái és a külföldről szerzett jelentős összegű támogatások az 1923-as hiperinfláció idején igen hasznosaknak bizonyultak a párt számára.1088 Saját pénzén felszerelt és elhelyezett egy egész rohamosztagszázadot is. Ennek ellenére Lüdecke számos befolyásos kapcsolatának már elege lett abból, hogy állandó hittérítő munkát folytatott az NSDAP mellett, ezért szépen, csendesen ejtette. A párton belül is képtelen volt leküzdeni az ellenszenvet és a bizalmatlanságot. Max Amann még a rendőrségen is feljelentette, hogy a franciáknak kémkedik, s a hamis vád alapján két hónapot börtönben is töltött.1089 1923 végére Lüdecke már szinte minden jövedelmét a pártra költötte. 1090 Még hasznosabb volt a szintén megtért Ernst „Putzi” Hafstaengl, a százkilencven centiméter magas, művelt, a felső középosztályhoz tartozó, félig amerikai – anyja, egy Sedgwick-Heine, két polgárháborúban is harcolt tábornok leszármazottja – műkereskedő család sarja, aki a Harvard egyetem elvégzése után betársult egy műnyomatokat – gyártó és azok kiadásával foglalkozó cégbe, és rendkívül jó kapcsolatokat ápolt a müncheni szalonok közönségével. Lüdeckéhez hasonlóan első kapcsolata az volt Hitlerrel, amikor beszélni hallotta. 1091 Hanfstaenglre igen nagy hatással volt, ahogy Hitler kézben tartotta és irányította a tömeget. „Felvillanyozó retorikáján túlmenően – írta később – úgy tűnt, hogy ez az ember rendelkezik azzal a titokzatos ajándékkal, hogy a kor igazi vezető személyiség utáni gnosztikus vágyakozását össze tudja kapcsolni saját misszionárius küldetéstudatával, és ezzel azt sugallja, hogy minden elképzelhető remény és vágyakozás valóra válhat. Döbbenetes látvány, hogy milyen szuggesztív hatással van a tömegek pszichéjére.”1092 Hanfstaenglt nyilvánvalóan megigézte, ahogy az alacsony származású, kopottas ruhát viselő Hitler, a félig altisztnek, félig hivatalnoknak kinéző, furcsán modoros kispolgár, a tömegek elé kiállva szónokként

lenyűgözi hallgatóságát.1093 Hanfstaengl bizonyos értelemben továbbra is lenézte Hitlert, nem utolsósorban a kultúráról és művészetről alkotott sületlen, sablonos értékítélete miatt. (Hanfstaengl valóban otthon volt ezekben a kérdésekben, Hitler pedig csupán egy fontoskodó tudálékosnak számított.) 1094 „Amilyen ügyetlenül bánt a késsel és villával, már az is azonnal elárulta indíttatását” írta később (kis sznobizmussal) házigazdája arról az alkalomról, amikor Hitler először látogatott el a Hanfstaengl-házba. 1095 Ezzel együtt Putzit rabul ejtette, hogy milyen „virtuóz módjára játszik a tömegek pszichéjének klaviatúráján”. 1096 Döbbenten bámulta viszont, amikor Hitler cukrot tett a neki kitöltött nemes száraz borba. „De – tette hozzá Hanfstaengl – akár borsot is tehetett volna bele, mivel minden naiv lépése csak erősítette bennem egyszerű őszinteségébe vetett hitemet.” 1097 Hitler hamarosan rendszeres vendége lett a Hanfstaengl-háznak, ahol gyakran elkényeztette magát krémes süteménnyel, és a maga furcsa, bécsi stílusában udvarolgatott Hanfstaengl csinos feleségének, Helénának. 1098 Az asszony a járásával keltette fel Hitler figyelmét. „Hidd el nekem – mondta nem sokkal később a férjének az asszony –, abszolút semleges, biztosan nem férfi.” 1099 Putzinak magának is az volt a véleménye, hogy Hitler szexuálisan impotens, s ezért azzal kárpótolja magát, hogy a női „tömegekkel” közösül. 1100 Hitlert nagyon megragadta Putzi zongoratudása, különösen az, hogy hangszerén még Wagnert is tudott játszani. Ő maga füttyszóval kísérte Putzi játékát, le s fel járkált a szalonban, karmester módjára kalimpált kezével, és közben láthatóan megkönnyebbült. 1101 Nyilvánvalóan kedvelte Hanfstaenglt – a feleségét még inkább. A legfontosabb számára, mint mindig, most is a hasznossága volt. És Hanfstaengl valóban nagyon hasznosnak bizonyult. Végül, bizonyos értelemben, Hitler „társasági titkárának” a szerepét töltötte be,1102 és olyan körök kapuit nyitotta meg előtte, melyek nagyon távol estek attól a kispolgári faragatlanságtól, ami Hitler hétfőn esténként a Neumaier kávéházban összegyűlő társaságát jellemezte. 1103 Hanfstaengl bemutatta Hitlert Frau Elsa Bruckmannak, annak a pángermán szimpatizáns, antiszemita kiadótulajdonos Hugo Bruckmann feleségének, aki kiadta Houston Stewart Chamberlain műveit. Hitler megnyerő modora és társaságban tanúsított naivitása felkeltette az asszony anyai ösztöneit. 1104 Talán az a szándék vezette, hogy Hitler meg tudja védeni magát ellenségeitől, amikor megajándékozta egy kutyakorbáccsal, ami ezután elválaszthatatlanná vált tőle. (Érdekes módon, másik kutyakorbácsát – az elsőt, amivel rendelkezett – egy másik, rivális hölgypártfogótól, Frau Büchertől, annak a Platterhof nevű szállónak a tulajdonosától kapta, ahol Obersalzbergben meg szokott szállni.1105) Mindenki, aki csak számított valamit Münchenben, előbb-utóbb meghívást kapott Frau Bruckmann, a született román hercegnő estélyeire, így Hitler is kapcsolatba kerülhetett a nagyipar és a hadsereg vezetőivel, az arisztokráciával és a tudományos élet képviselőivel. 1106 Gengszterkalapjával és a szmokingjára húzott hosszú kabarjával, zsebéből kidudorodó pisztolyával és kutyakorbácsával bizarr jelenségnek számított a müncheni felső réteg szalonjaiban. Öltözékének excentrikusságával és eltúlzott modorosságával – a kisebbségi érzésekkel küszködő emberek eltúlzott udvariasságával – viszont a leereszkedő házigazdák és vendégeik figyelmének központjába került. Társaságban tanúsított esetlenségét és bizonytalanságát gyakran hallgatással vagy éppen monologizálásra való hajlamával igyekezett palástolni, de ugyanakkor arcáról le lehetett olvasni, hogy tudatában van a nyilvánosság előtt aratott sikereinek, és mindez valami értékes furcsaságot, érdekességet kölcsönzött személyének az előkelő társaság pártfogó, jómódú pillérei között. 1107 „Gyenge, de kemény akar lenni, félművelt, de univerzálisnak akar látszani, bohém, de katonának kell mutatnia magát, ha valóban hatással akar lenni az igazi katonákra. Egy ember, aki nem bízik önmagában és saját képességeiben (seine Möglichkeiten), ezért tele van kisebbségi érzésekkel mindenkivel szemben, aki valaki, vagy aki túl akar járni az eszén… Soha nem volt úriember, még később sem, amikor estélyi ruhát viselt”, írta le Hitlert abban az időben egyik kortársa, a szabadcsapatok egyik vezetője, Gerhard Rossbach.1108 Hitler időről időre vendégeskedett a kiadótulajdonos Lehmannál is, aki már régóta rokonszenvezett a pártjával. A zongoragyáros Bechstein felesége – akinek Eckart mutatta be – egy másik „anyát” jelentett Hitler számára, és ő volt az, aki a párt nevében biztosítékul zálogba adta ékszereit annak a 60 000 svájci franknak a fejében, melyet Hitler 1923 szeptemberében kölcsönzött egy berlini kávékereskedőtől. A telet rendszerint Bajorországban töltő Bechsteinék rendszeresen meghívták Hitlert a „Bayerischer Hofban” lévő lakosztályukba, vagy a Berchtesgaden környékén lévő vidéki rezidenciájukra. Bechsteinéken keresztül mutatták be a bayreuthi Wagner-körben is. 1109 1923 októberében tett első látogatásakor teljesen bénult volt legnagyobb hősének szentélyében, a Wahnfried-házban, ahol a zeneszobában és a könyvtárban úgy járta körül lábujjhegyen Richard Wagner használati tárgyait, mintha „szent ereklyéket nézegetne egy székesegyházban”. Wagneréknek meglehetősen vegyes véleményük alakult ki szokatlan vendégükről, aki hagyományos bajor bőrnadrágjában, vastag zoknijával, vörös-kék kockás ingében, esetlenül álló

rövid kék kabarjával „meglehetősen közönségesnek” látszott. Winifrednek, Wagner fia, Siegfried angol születésű feleségének az volt róla a véleménye, hogy „a sors Németország megmentőjének szánta”. Siegfried maga „szédelgő senkiházinak” tartotta.1110 Gyors növekedése 1922 végén és különösen 1923 elején a pártot politikai erővé változtatta Münchenben, és a „hazafias szervezetekhez” fűződő szorosabb kötelékei, valamint szélesebb körű társadalmi kapcsolatai eredményeként az anyagi támogatás is sokkal bővebben áradt felé, mint az első években. Most, mint ahogy később is, anyagilag a párt főként a belépéskor fizetett összegre és a gyűléseken szedett belépődíjakra, és ugyancsak a gyűléseken rendezett gyűjtések alkalmával összeszedett pénzekre támaszkodhatott. 1111 Minél többen látogattak el a gyűlésekre, annál több embert sikerült verbuválni, annál több lett a párt bevétele, ami lehetővé tette még több tömeggyűlés megtartását. A propaganda finanszírozta a propagandát. 1112 A párt nehéz terhet jelentő kiadásait még így is nehéz volt finanszírozni, és a vágtató inflációs időkben a támogatást sem volt könnyű összeszedni. Hitler pénzgyűjtési céllal rendezett berlini útja – pénzügyi eredményét tekintve – csalódást okozott.1113 A párt anyagi helyzete számos vonatkozásban egyik napról a másikra szóló létezést jelentett. 1114 Hitler állandóan adományokért pumpolta a párt szimpatizánsait és támogatóit. A márkaadományok viszont, bármilyen jelentős összeget is képviseltek, a rohanó infláció következtében pillanatok alatt elértéktelenedtek. 1115 Ezért tartották nagy becsben a kemény külföldi valutában érkező támogatásokat. Lüdecke és Hanfstaengl, mint már említettük, ebben a vonatkozásban is nagyon hasznosak voltak. Hanfstaengl finanszírozta azt az infláció által megtépázott Németországban vagyonnak számító, 1000 dolláros kamatmentes kölcsönt is, melyen két rotációs gépet vásároltak, s ennek eredményeképpen a Völkischer Beobachter is nagyobb, amerikai típusú formátumban jelenhetett meg.1116 Az ellenlábasok gyakran jelentettek meg az igazságtól igen messze álló pletykákat a párt pénzügyeiről. Az 1923-ban megtartott hivatalos vizsgálat során kiderült, hogy az egyre növekvő számú adományozótól igen jelentős összegek érkeztek a párt számlájára. Fontos közvetítő szerepet játszott a párt számára a rigai születésű, kitűnő nyelvérzékkel rendelkező, a háború idején Törökországban diplomáciai szolgálatot teljesítő, majd a Baltikumra történt visszatérése után a kommunisták által bebörtönzött Max Erwin von Scheubner-Richter is. A háború után részt vett a Kapp-puccsban, majd később, mint számos más ellenforradalmár, ő is Münchenbe ment, ahol 1920 őszén belépett az NSDAP-be. 1117 Ha sötét is, de jelentős alakja volt a korai náci pártnak, aki az olyan orosz emigránsokkal, mint például Kirill trónörökös feleségével, Alexandra hercegnővel fenntartott kitűnő kapcsolatait felhasználva jelentős összegeket szerzett Ludendorffnak, melynek egy része – rajta keresztül – az NSDAP-hez vándorolt. Az arisztokrácia más tagjai, beleértve Frau Gertrud von Seydlitzet is, a külföldi részvényeikből származó jövedelmüket ajánlották fel a náci párt javára. 1118 Minden bizonnyal Hitler is részesült (ha nem is nagy százalékban) abból a 100 000 aranymárkás nagylelkű adományból, melyet a Ruhr-vidéki acélművek örököse, Fritz Thyssen bocsátott Ludendorff rendelkezésére, bár Németország iparmágnásai – Ernst von Borsigtól, a berlini vagon- és gépgyár főnökétől eltekintve – abban az időben meglehetősen csekély közvetlen érdeklődést tanúsítottak a nácik iránt. 1119 Az egyáltalán nem meggyőző rendőrségi vizsgálatok azt sejtetik, hogy Borsig és az autógyáros Daimler az első cégtulajdonosok között voltak, akik adományaikkal a pártot segítették.1120 Hitler több bajor iparmágnást és üzletembert is rávett, hogy adományaikkal járuljanak hozzá a mozgalom sikeréhez.1121 Külföldről is jelentős pénzeszközök érkeztek. Az antimarxizmus és annak a reménye, hogy egy erős Németország védőbástyát alkot a bolsevizmussal szemben, már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy érkezzenek az adományok a párthoz. A Völkischer Beobachter új hivatali épületeit például cseh koronával finanszírozták. 1122 Fontos kapcsolatot jelentett a svájci pénzforrásokhoz dr. Emil Gansser berlini vegyész, a náci párt régi támogatója, aki 33 000 frankos adományt szerzett a svájci jobboldal képviselőitől. 1123 Hitler 1923 nyarán Zürichben tett látogatását újabb pénzadományok követték.1124 Az ősi ellenség, Franciaország jobboldali körei 90 000 aranymárkát juttattak el Karl Mayr századoshoz, Hitler első patrónusához, akitől a pénz a „hazafias szervezetekhez” vándorolt. Feltételezhető, hogy az NSDAP is a kedvezményezettek között szerepelt. A pénzadományok mellett Röhm gondoskodott arról, hogy titkos fegyvertárából az SA a többi félkatonai szervezettel együtt jól el legyen látva fegyverzettel és felszereléssel. 1125 A pénzadományok ellenére Röhm támogatása nélkül a fegyveres puccs aligha vált volna lehetségessé. 1922 novemberében már pletykák kezdtek terjengeni arról, hogy Hitler puccsra készül. 1126 1923 januárjában, a Ruhrvidék francia megszállása után kialakult, robbanásveszélyes hangulatban ezek a híresztelések egyre jobban felerősödtek.1127 A válság, mely nélkül Hitlerből semmi sem lett volna, napról napra mélyült. A válságot követően a náci

mozgalom napról napra terebélyesedett. 1923 februárjától novemberéig 35 000 ember csatlakozott a párthoz, mely a puccs előestéjén elérte az 55 000-es létszámot. A társadalom minden rétegéből érkeztek a jelentkezők. Egyharmaduk munkás volt, egytizedük, vagy még nagyobb részük a felső középosztály soraiból és szakemberekből került ki, de a tagság több, mint felét az iparosok, kereskedők, hivatalnokok és az alsó középosztályhoz tartozó földművesek alkották.1128 A gazdasági válság elmélyülésével legtöbbjük a dühtől és keserűségtől vezérelve, tiltakozásul lépett be a pártba. Ugyanez volt a helyzet azokkal az ezrekkel is, akik az SA sorait gyarapították. Hitler ígéretekkel nyerte meg a támogatásukat. A háború áldozatait megbosszuljuk. A forradalom eredményeit felszámoljuk. 1129 Híveit viszont nem hagyhatta a végtelenségig saját levükben főni anélkül, hogy akciót ne kezdeményezett volna. A „törésre vinni a dolgokat” tendencia nem egyszerűen Hitler természetéből fakadt; ez szervesen beleépült vezetése, politikai szándékai és az általa vezetett párt természetébe. Hitler viszont már nem tudta ellenőrzése alatt tartani az 1923-ban kibontakozó eseményeket. November 8-a előtt még csak főszereplője sem volt a drámának. Ha a hatalom birtokosai és a különböző szervezetek nem mutattak volna készséget egy Berlin elleni puccsra, akkor Hitlernek nem állt volna rendelkezésére az a színpad, melyen olyan katasztrofális eredménnyel szerepelt. Szerepét, lépéseit – és reakcióit – ennek a fényében kell megvizsgálni.

V. Hitler kormányzatra zúdított, szűnni nem akaró propagandaössztüzének hatását majdnem semlegesítette az 1923 januárjában történt, nemzeti egységet teremtő esemény: a franciák megszállták a Ruhr-vidéket. Úgy tűnt, hogy a birodalom kormánya, ezúttal a tömegek támogatását élvezve, határozottan cselekszik. December végén a szövetséges kormányfők Párizsban megtartott ülésén visszautasították Wilhelm Cuno birodalmi kancellárnak azt a kérését, hogy léptessenek életbe kétéves moratóriumot a jóvátétel megfizetésére. Németország lemaradt kötelességei teljesítésében, az előírt 200 000 méter telefonoszlop helyett csak 65 000 métert szállított le, szénszállításainak értéke is 24 millió aranymárkával alatta maradt az előírtnak. A kifizetett 1480 millió aranymárkához képest ez apróság volt. A 135 000 méternyi hiányzó telefonoszlop viszont elégséges indokot szolgáltatott arra, hogy január 11-én a francia és belga csapatok a további szénszállítások biztosítása érdekében bevonuljanak a Ruhr-vidékre. Egész Németországon úrrá lett a minden társadalmi rétegre és politikai csoportosulásra kiterjedő össznépi felháborodás. A szociáldemokratáktól a nacionalistákig terjedő „nemzeti egységfront” alakult.1130 Az egységnek – mely újraélesztette az 1914-es nemzeti megbékülést, a „Burgfrieden”–t, amikor a háború előestéjén, a háborús készülődés lázában az osztályellentétek és a belső viták egy időre teret engedtek a nemzeti összhang számára – nagyon kevés esélye volt, hogy tartósan megmaradjon. Akkor mindenesetre az ország ezzel fejezte ki érzéseinek komolyságát. Január 13-án a Ruhr-vidék megszállása elleni tiltakozásul a birodalmi kormány meghirdette a „passzív ellenállás” politikáját. Január 14-re gyásznapot rendeltek el egész Németországban. A túlfűtött helyzet számos összecsapást eredményezett, melyek közül a legsúlyosabb az volt, amikor március 31-én a franciák – minden bizonnyal a nacionalisták provokációjára – géppuskával az esseni Kruppgyár munkásai közé lőttek, és tizenhármán meghaltak, negyvenegyen pedig megsebesültek. 1131 A „passzív ellenállás” politikája így széles körű támogatást élvezett. A radikális nacionalisták ezzel még mindig nem elégedtek meg. A korábban szélnek eresztett szabadcsapatok a Reichswehr titkos támogatásával újra összeverődtek. A megszállt területeken – ismét csak a hadsereg támogatásával – szabotázsakciókra került sor. 1132 A Ruhr-vidék megszállása elleni tiltakozás hevessége viszont a nemzetiszocialisták számára is gondot okozott. Az össznépi tiltakozás azzal fenyegetett, hogy kifogja a szelet a vitorlájukból. A Ruhr-vidék megszállása miatt a berlini kormány elleni támadások nem garantáltak túlzottan nagy sikert. 1133 Hitler tántoríthatatlan maradt, és úgy látta, hogy a francia megszállásból is sikert lehet kovácsolni.1134 Szokásához híven ezúttal is propaganda-hadjáratot indított. A franciák Ruhr-vidékre történt bevonulásának napján „Le a novemberi bűnözőkkel” címmel beszédet tartott a zsúfolásig megtelt Krone cirkuszban. Ez volt az első alkalom, amikor „novemberi bűnözők” néven emlegette 1918 szociáldemokrata forradalmárait. Ettől kezdve viszont beszédeiből ritkán maradt ki ez a megfogalmazás. 1135 Ez már azt is megmutatta, hogy milyen irányból közelíti meg a Ruhr-vidék megszállását. Az igazi ellenség országon belül volt. „A német újjászületés kívülről csak akkor lehetséges, ha a bűnözőket szembesítik felelősségükkel és megkapják, amit megérdemelnek”, jelentette ki.1136 Hitler a marxizmust, a demokráciát, a parlamentarizmust, az internacionalizmust, és természetesen az ezek mögött álló zsidóságot hibáztatta Németország védtelenségért s azért, hogy a franciák gyarmatként kezelhetik Németországot.1137 Hitler mélységes megvetéssel beszélt az újonnan kialakult „nemzeti

egységről”. Kijelentette, hogy kizárják a pártból azokat, akik aktív ellenállást tanúsítanak a megszállással szemben. 1138 Egy ideig ezzel saját támogatóit is megdöbbentette. A taktika mindenesetre bevált. A propaganda-hadjárat az NSDAP január 27–29-re Münchenben tervezett első „birodalmi pártnapjának” közeledtével egyre erősödött. A rendezvény összeütközést eredményezett a bajor kormánnyal, mely annyira megijedt a puccsról keringő pletykáktól, hogy január 26-án szükségállapotot hirdetett ki Münchenben, de ahhoz túlságosan is gyenge volt, hogy érvényt szerezzen szándékának, a pártnap betiltásának. 1139 Hitler magánkívül volt a dühtől, amikor megtudta, hogy a pártnapot betiltották. Számára, mint rendszerint, ezúttal sem volt visszavonulás. Kijelentette, hogy a tilalom ellenére a pártnapot megtartják, és rendzavarással, sőt még esetleges vérontással is fenyegetőzött. Meglehetős hatásvadász módon kijelentette, hogy ott fog állni az első sorban, amikor a sortűz eldördül. 1140 Röhmnek kellett megnyugtatnia és valami célravezetőbb megoldással előállni. A Reichswehr ismét Hitler segítségére sietett. Röhm rávette Eppet, hasson oda, hogy a Reichswehr Bajorországban állomásozó 7. hadosztályának parancsnoka, Otto Hermann von Lossow Hitler mellé álljon. Röhm azt a parancsot kapta, hogy vigye magával Hitlert Lossow elé kihallgatásra. Hitler garantálta a pártnap békés lefolyását és „becsületszavát” adta, hogy nem kerül sor puccskísérletre. Hitler és Röhm ezután Kahrhoz sietett, aki ebben az időben Felső-Bajorország miniszterelnöke volt, és ő is támogatta a rendezvény megtartását. Eduard Nortz rendőrfőnök követte példáját. Hitler megkapta az engedélyt a tervezett tizenkét nagygyűlés megrendezésére – ezek mindegyikén ugyanazon az estén megjelent és felszólalt –, valamint január 28-ra az SA, a München központjától nem messze lévő Marsfelden 6000 egyenruhás részvételével megtartott zászlóbontására. 1141 Ha a pártnak kevesebb barátja lett volna és a kormány is kitart álláspontja mellett, ismerte el Röhm, akkor a rendezvény betiltása nagy csapást jelentett volna Hitler tekintélyére. 1142 Így viszont, a bajor hatóságoknak köszönhetően, egy újabb propagandagyőzelmet ünnepelhetett. A pártnapon megtartott nagygyűléseken Hitler ismét magabiztosan, a siker biztos tudatában jelenhetett meg támogatóinak tömege előtt. A pártnap rendezvényeit úgy tervezték meg, úgy építették fel, hogy az tisztelgés legyen a „német szabadságmozgalom vezetője” előtt. 1143 A párton belüli lehető legnagyobb összetartást biztosító vezéri kultusz elkezdődött. A lapok híradása szerint Hitlert január 27-én este úgy üdvözölték a Hofbräuhaus nagytermében, mint a „megváltót”, amikor megjelent az aznap megtartott tizenkét beszédének egyik színhelyén. 1144 Ugyanezen az estén a Löwenbräukeller felfokozott hangulatában is hősnek kijáró fogadtatásban részesült, amikor testőrei kíséretében, szándékos késéssel, minden bizonnyal az olasz fasisztáktól kölcsönzött mozdulattal (ők pedig ezzel a császári Rómát utánozták), üdvözlésre előrelendített karral megjelent. 1926-tól ez az üdvözlés megszokottá is vált a mozgalomban. 1145 Egy teljesen felismerhetetlen Hitler állt a tömegek előtt, jegyezte meg Karl Alexander von Müller, teljesen más ember volt, mint akivel magántársaságokban találkozott. 1146 Hitler szinte kizárólagos koncentrációja a propagandára nem Röhm módszere volt, akinek a félkatonai szervezet volt a szívügye, s ez potenciális fenyegetést jelentett Hitler tekintélye számára. 1147 Február elején, közvetlenül a Pittingerrel történt szakítás után, Röhm megalakította „A Hazafias Harci Szövetségek Munkaközösségé”-t (Arbeitsgemeinschaft der Vaterländischen Kampfverbände), mely az SA mellett magába foglalta a Bund Oberland, a Reichsflagge, a Wikingbund és a Kampfverband Niederbayern szervezeteket is. 1148 Ezek közvetlen katonai felügyeletét Hermann Kriebel nyugalmazott alezredes látta el, aki korábban a bajor Einwohnerwehr és az Escherich (vagy Orgesch) szervezet törzsfőnöke volt.1149 Alakulatait egy Berlinnel való összecsapásra is számítva – nem a franciák vagy belgák esetleges újabb területfoglalása elleni védelem céljából (ez a veszély akkor már erősen lecsökkent) – a Reichswehr képezte ki.1150 Ebbe a fedőszervbe tömörülve az SA még távol állt attól, hogy a legnagyobb félkatonai csoportosulás legyen, és alig különbözött a többitől. 1151 Egy kifejezetten katonai szervezetben csak alárendelt szerepet játszott. 1152 Az SA nem kizárólagosan az ő ellenőrzése alatt álló félkatonai szervezetté történő átalakulása nem volt ínyére Hitlernek.1153 Ezzel együtt Röhm ebben a „munkaközösségben” előtérbe tolta Hitlert. Éppen ő volt az, akit a „munkaközösség” felkért politikai céljainak megfogalmazására. 1154 Ekkor már valóban magas körökben forgolódott. 1923 elején Röhm magával a hadvezetés főnökével (Chef der Heeresleitung), Hans von Seeckttel is összehozta (akinek tetszését nem túlzottan nyerte meg a müncheni demagóg, és nem volt hajlandó elkötelezni magát egy Ruhr-vidéki radikális lépés mellett, melyet Hitler szorgalmazott). 1155 Röhm az új bajorországi parancsnokot, Lossowot is meggyőzte, hogy Hitler mozgalma, a munkások megnyerése a nemzeti ügy számára kitűnő lehetőséget jelent egy, a novemberi forradalmat visszájára fordító „hazafias harci front” kialakítására. 1156 Általában a minden nacionalista félkatonai szervezettel kapcsolatban álló, bár közvetlenül egyiket sem irányító Ludendorff tábornokot tekintették a nacionalista jobboldal jelképes vezéralakjának. A volt háborús hős svédországi

emigrációjából 1919 februárjában tért vissza Németországba, és Münchenben telepedett le. Radikális völkisch nacionalizmusa, az új köztársaság iránt táplált ellenszenve, a „tőrdöfés” legendájának harsány hirdetése már eddig is szinte automatikusan a pángermán mozgalom fő áramlatába sodorta. Közvetve a Kapp-féle puccsnak is részese volt, most pedig szoros kapcsolatban állt az ellenforradalmi szélsőjobboldallal, mely számára a tábornok tekintélye igen értékesnek bizonyult. A müncheni völkisch mozgalom és a félkatonai szervezetekkel folytatott politika érdekes módon megteremtette azokat a feltételeket, hogy Németország legfőbb hadbiztosa, aki 1916 és 1918 között a háborús erőfeszítések legfőbb irányítója volt, közelebbi kapcsolatba kerüljön és együttműködjön a hadsereg volt káplárjával, Adolf Hitlerrel. Még feltűnőbb volt az a gyorsaság, mellyel a demagóg, uszító politika világában – melyre Ludendorff tábornok nem volt túlzottan fogékony – a volt káplár a radikális jobboldal legfőbb szószólójaként a hajdani katonai parancsnok holdudvarába került. Hitlerre először Rudolf Hess hívta fel Ludendorff figyelmét 1921-ben, s azóta a tábornok neve számos ajtót megnyitott előtte.1157 Egy, február 26-án megtartott, berlini tanácskozáson az északnémet félkatonai szervezetek vezetőit Ludendorff összeismertette Hitlerrel és Röhm „munkaközösségének” szóvivőjével, a Reichsflagge vezetőjével, Heiss századossal. A franciákkal szemben azonnali visszavágást szükségesnek tartó Ludendorff támogatást követelt Seeckttől és a Cuno-kormánytól. A nyilvánosság előtt betöltött szerepe ellenére Hitler nem habozott. Csupán egyetlen csoport, a Jungdeutscher Orden utasította vissza azt a javaslatot, hogy a félkatonai szervezetét kiképzés céljaira a Reichswehr rendelkezésére bocsássa. 1158 Hitlernek mindenesetre keserű csalódást okozott az el nem kötelezett Seeckttel márciusban folytatott négyórás tárgyalása és a Reichswehr bajorországi vezetőjével, Lossowval történt találkozója, aki dühösen visszautasította Seeckt azon felvetését, hogy Bajorország járja akkor a maga útját és gondolkodjon a birodalomtól történő teljes elszakadásán. 1159 Mindenesetre a Reichswehr folytatta az SA katonai kiképzését, amiben Hitler januárban megállapodott Lossowval. Az SA, a többi félkatonai csoporttal együtt, a franciák elleni mozgósítás céljaira a hadsereg rendelkezésére bocsátotta fegyvertárát. 1160 A félkatonai szervezetekkel szembeni politika 1923 tavaszán, a Ruhr-vidék francia megszállását követően, meglehetősen zavaros volt, belső ellentétek és intrikák szőtték át. Főként Röhm taktikázásának köszönhetően Hitler, a sörcsarnoki agitátor részt vehetett a katonai és félkatonai vezetés nem csupán a bajorországi, hanem az egész birodalom legmagasabb szintjének tanácskozásain. Most már nagy tétekre menő játszma részese lett. A többi, erősebb, saját céljait szem előtt tartó játékos lépéseit viszont nem tudta befolyásolni. Állandó agitációja egy ideig biztosította számára a támogatást, de azt nem lehetett a végtelenségig magas hőfokon tartani. Konkrét lépésekre volt szükség. Hitler türelmetlensége, „mindent vagy semmit” politikája nem csupán vérmérsékletéből fakadt. 1923 tavaszán az SA Reichswehr általi kiképzését a franciák elleni „frontális támadás céljaival” magyarázta. „Ez egyike volt azon tényezőknek, melyek végül döntésre kényszerítettek, mivel a végtelenségig nem lehetett megfékezni, visszatartani azokat az embereket, akiknek agyát minden nap, reggeltől estig háborús gondolatokkal töltötték meg. Jogosan merült fel bennük a kérdés: »Mikor kerül már végre sor a harcra, amikor elűzhetjük onnan azt a bandát (die Bande)?« Az embereket nem lehet hétről hétre visszatartani, és ez egyike volt későbbi cselekvésünk okainak (unseres späteren Auswirkens), valamint azon okoknak, amiért ennek egy idő elteltével éreztetnie kellett magát (sich auswirken mussten).1161 Közvetlen eredménye ennek a bajor kormánnyal 1923. május 1-jén történt nagyobb összecsapás lett, melynek során Hitler is komoly presztízsveszteséget szenvedett. A szocialisták szakszervezete szervezte és a rendőrség által engedélyezett felvonulását a nacionalista jobboldal kifejezett provokációnak tekintette. Münchenben a május 1-je nem csupán a baloldal számára jelentette a szocializmus jelképét. A jobboldal számára ez volt a város felszabadulásáról szóló „megemlékezés” napja, amikor sikerült megszabadulni 1919 áprilisában a szovjet stílusú hatalomátvétel után létrejött, rövid életű, annyira gyűlölt tanácsköztársaságtól. A jobb- és a baloldal összecsapása ezért súlyos zavargásokkal fenyegetett. Ez pedig nagyon is valószínűnek látszott. Április 26-án München egyik negyedében komoly, lövöldözésekkel is súlyosbított, négy sebesültet eredményező incidensre került sor a kommunisták és a nemzetiszocialisták között. 1162 A szocialisták ráadásul ismét be akarták tiltatni a rohamcsapatok működését, de erről beterjesztett javaslatuk április 24–25-én a bajor Landtagban vereséget szenvedett. A harci tűz a legjobban a radikális jobboldalban égett. Mint ahogy Georg Escherich, az Einwohnerwehr egyik volt vezetője megjegyezte: „Münchenben a jobboldali radikálisok türelmetlenül vártak minden alkalmat, hogy a tettek mezejére léphessenek.”1163

Az aktivistákat, ahogy Hitler később elismerte, nem lehetett a végtelenségig feszültségben tartani anélkül, hogy a gőzt le ne eresztették volna. Május elsejére népi tüntetést és a „vörösök” elleni fegyveres támadást javasolt. 1164 A komoly zavargások veszélyétől egyre jobban megriadt müncheni rendőrség visszavonta a baloldal utcai felvonulására kiadott engedélyt, és az ünnepséget a város központjának közelében lévő tágas Theresienwiesére korlátozta. A baloldal puccsra készüléséről szóló híreszteléseket minden bizonnyal a jobboldal bocsátotta szárnyra, és ez szolgált ürügyként a félkatonai szervezetek „védelemre” történő felkészülésére. 1165 Visszakövetelték a Reichswehrnél letétben helyezett „saját” fegyvereiket. A félkatonai szervezetek vezetői részére április 30-án délután megtartott ülésen viszont a jobboldali puccstól tartó Lossow megtagadta a fegyverzet kiadását. A dühtől tajtékzó Hitler Lossowot a kölcsönös „bizalom felrúgásával” vádolta. 1166 Ezzel együtt már semmit sem lehetett tenni. Hitler túlzottan is magabiztos volt. Ezúttal viszont a hatóságok is szilárdan kitartottak álláspontjuk mellett. Mentsük, ami menthető alapon már csak annyit lehetett tenni, hogy másnap reggelre összetrombitálták a félkatonai szervezetek mintegy 2000 tagját – 1200 fő a nemzetiszocialistáktól érkezett – a város északi részébe, a május 1-jei felvonulástól jókora távolságra lévő, rendőri egységekkel körbevett oberwiesenfeldi laktanyák környékére. A Röhm arzenáljából kiosztott fegyverekkel végrehajtott unalmas gyakorlatozás nem helyettesíthette a baloldal ellen tervezett támadást. A félkatonai szervezetek rendőrséggel farkasszemet néző, puskáikat hajnal óta kezükben szorongató és jórészt csak tétlenül álldogáló tagjai két óra tájban leadták fegyvereiket, és oszladozni kezdtek. Akkorra már számosan a helyszínt is elhagyták. A városban csupán néhány csetepatéra került sor. Ezek közül a legkomolyabb az volt, amikor a baloldali tüntetésről hazafelé tartó munkások egy csoportját az Oberwiesenfeldről távozó SA tagjai megtámadták és összeverték. A rendőrség nem avatkozott bele az összecsapásba. 1167 Az eredetileg fenyegető vérontáshoz képest ennek nem volt túlzottan nagy jelentősége. A Theresienwiesén 25 000 fő részvételével megtartott május 1-jei felvonulás dél körül incidensek nélkül véget ért. A résztvevők többsége már elhagyta a környéket, és a kora délutáni órákban elindult a városközponttól három kilométernyire lévő nagy sörcsarnokban, a Hirschgartenben rendezett ünnepségre. A becslések szerint 30 000 szocialista részvételével megtartott ünnepség is minden rendbontás nélkül lezajlott. 1168 A zsúfolásig megtelt Krone cirkuszban Hitler azon az estén a szükségből erényt kovácsolt. Hatalmas tapsvihar kíséretében bejelentette, hogy ez a nap különleges jelentőséggel bír, mivel megszületett a nemzetiszocialisták egysége a Bund Oberlanddal, a Bund Blücherrel, a Reichsflaggéval és Wikingbunddal. Beszédében, szokásához híven, ezúttal is támadást intézett a zsidók, a szocialisták és az Internacionálé ellen, s a rendőrségi beszámoló szerint a tömegek legalantasabb ösztöneire építve, antiszemita kirohanásai során a zsidóságot „faji tuberkulózisnak” titulálva „pogromhangulatot” keltett. 1169 Ez volt Hitler módszere, hogy kikeveredjen a csávából. A náci fanatikusokon kívül viszont ezzel nem sok embert sikerült megtévesztenie. A többségnek az volt a véleménye, hogy a május 1-jei események súlyos kudarcot jelentettek Hitler és követői számára. A württembergi követ azt a gyakran hangoztatott véleményt jelentette haza, hogy Hitler csillaga leáldozóban van.1170 Eugen von Knilling bajor miniszterelnök áprilisban úgy kommentálta az eseményeket, hogy „az ellenség baloldalon áll, de a veszély jobbról fenyeget”. 1171 A megjegyzés kitűnően szemlélteti a BVP vezette kormánynak azt a reménytelen kísérletét, hogy a válságot valahogy a középút fel terelje. Gyenge és bizonytalankodó álláspontja, mint ahogy Knilling megjegyzése is bizonyítja, arra a szándékra épült, hogy kiküszöbölje a jobboldali puccs veszélyét, de azt is mutatta, hogy mennyire tart a baloldaltól, még a mérsékelt többségi szociáldemokratáktól is. A május 1-jei eseményeknek azt kellett volna bizonyítaniuk a kormány számára, hogy Hitlerre csak határozott és kemény akcióval lehet vereséget mérni. A bajor kormány viszont ekkorra már régen kizárta a baloldal demokratikus erőivel való együttműködés lehetőségét. Hadseregének saját játszmájukat folytató katonai vezetőit sem tudta hatékonyan ellenőrzése alatt tartani. Nem csoda hát, hogy minden oldalról támadások érték. Akarat és erő hiányában nem tudott megbirkózni a radikális jobboldal jelentette problémával, s ez lehetőséget adott Hitlernek, hogy a május 1-jén elszenvedett kudarc után ismét talpra álljon.1172 A május 1-jei eseményeknek mindenekelőtt az volt a tanulsága, hogy Hitler tehetetlen a Reichswehr támogatása nélkül. Januárban, amikor a pártnap megtartását először betiltották, majd engedélyezték, Lossow engedélye egyben lehetőséget is biztosított Hitler számára, hogy elkerülje a presztízsveszteséget. Május 1-jén viszont Lossow ellenállása akadályozta meg, hogy Hitler újabb propagandagyőzelmet arasson. Életelemétől – a rendszeres propagandalehetőségtől – megfosztva Hitler hatékonyságának bázisa nagyon meggyengült volna. 1923 második felében viszont a bajor Reichswehr független változó maradt a bajor politika képletében. A bajor hatóságok radikális

jobboldallal szemben tanúsított, az erőteljes szocialistaellenesség és a Berlinnel való szembenállás diktálta hol pártfogó, hol bizonytalankodó magatartása biztosította, hogy Hitler mozgalmának lendületét a május 1-jei események ne lassítsák le túlzottan.1173 Valójában Hitlert akár két évre is ki lehetett volna vonni a forgalomból, ha a május 1-jei incidensek után határozottan megvádolják rendzavarás miatt. Franz Güttner, bajor igazságügy-miniszter viszont gondoskodott arról, hogy a vizsgálatok ne végződjenek hivatalos vádemeléssel, majd csendesen feledésbe is merüljenek, miután Hitler azzal fenyegetőzött, hogy feltárja a Reichswehr közreműködésének részleteit a félkatonai szervezetek Franciaország ellen irányuló kiképzésében és felfegyverzésében. 1174 1923 nyarán Hitler fáradhatatlanul tovább folytatta agitációját a „novemberi bűnözők” ellen. Vad ellenségeskedése Berlinnel szemben a korábbiakhoz hasonlóan összekötő kapcsot jelentett a jobboldal különben egymással vetélkedő szekciói között és biztosította, hogy gyűlölettől és a külső, valamint a belső ellenséggel szembeni revánsvágytól csöpögő üzenetei soha ne szűkölködjenek hallgatóságban. 1175 Továbbra is képes volt egyedül megtölteni a hatalmas Krone cirkuszt. Május és augusztus eleje között, zsúfolt házban, öt nagyszabású tömeggyűlést tartott ezen a helyen, és emellett még Bajorország különböző körzeteiben tíz pártgyűlésen mondott beszédet. 1176 Kapcsolata a bajor hatóságokkal – azok NSDAP-vel szemben tanúsított minden türelme ellenére – továbbra is feszült maradt. Néhány félkatonai szervezet vezetőjétől eltérően Hitler nem volt hajlandó beleegyezni, hogy az SA rendőri segéderőként teljesítsen szolgálatot. Ez veszélyeztette volna a bajor állam ellen indított akcióinak szabadságát. 1177 A Német Testedző Szervezetek július 14-én Münchenben rendezett ünnepségén (Deutsches Turnfest) komoly összecsapásokra került sor az SA és a rendőrség között, amikor a Krone cirkuszból távozó náci alakulatok a rendőrség tilalma ellenére zászlót bontottak.1178 Ezek az összecsapások – és a náci vezetők által egy állítólagos Hitler ellen tervezett merénylettel kapcsolatosan terjesztett híresztelések 1179 – betöltötték szerepüket, s az NSDAP-t, valamint annak vezetőjét állandóan a közvélemény szeme előtt tartották. Hitler viszont tudatában volt annak, hogy a tettek nélküli agitáció nem tartható fent a végtelenségig. A külső szemlélőknek ugyanez volt a véleményük. „Egy ilyen sok kalandort tömörítő, akcióra felkészített párt elveszti vonzerejét, ha bizonyos időn belül nem kezdeményez konkrét lépéseket”, írta 1923 augusztus 30-án a württembergi követ. 1180 Hitler viszont egyedül képtelen volt cselekedni. Mindenekelőtt a Reichswehr segítségére volt szüksége, de kellett a többi félkatonai szervezet együttműködése is. A félkatonai szervezetek világában nem működhetett független tényezőként. Az igaz, hogy a nyár folyamán tovább tódultak az új tagok az SA-ba.1181 A május 1-jei kudarc után a Hitler körüli dicsfény kicsit megkopott, sőt május végén Dietrich Eckart társaságában egy időre vissza is vonult egy Berchtesgaden környéki kis szállóba. 1182 A „hazafias szervezetek” különböző ágazatainak tagjai Ludendorffot és nem Hitlert tekintették a „nemzeti harc” jelképének. Ezen a szinten Hitler csak egyike volt az ügy számos szószólójának. Nézeteltérés esetén neki is fejet kellett hajtani Ludendorff tekintélye előtt.1183 A Nürnbergben szeptember 1-jén és 2-án, a rendőrségi beszámoló szerint 100 000 fő részvételével megrendezett német napon (Deutscher Tag), a nacionalista félkatonai szervezetek és veteránszövetségek hatalmas rendezvényén, melyet a franciák fölött 1870-ben, Sedannál aratott győzelem évfordulójára időzítettek, a világháború volt hőse, Ludendorff állt a figyelem középpontjában.1184 A Reichsflagge mellett a nemzetiszocialisták különösen nagy számban jelentek meg a rendezvényen.1185 A hatalmas propagandaesemény lehetővé tette Hitler, a legnagyobb hatású szónok számára, hogy kiküszöbölje a májusban elszenvedett csorbát. Az alakulatok kétórás díszszemléje alatt Ludendorff tábornok, Ludwig Ferdinand bajor herceg és a „hazafias szervezetek” katonai vezetője, Kriebel vezérezredes társaságában állhatott az emelvényen.1186 A rendezvénynek az volt az eredménye, hogy az NSDAP a Bund Oberlanddal és a Reichsflagge-szervezetekkel az újonnan létrehozott Német Harci Szövetségben (Deutscher Kampfbund) egyesült. A szervezet katonai vezetését Kriebel vette át, a gazdasági ügyek pedig Hitler emberének, Scheubner-Richternek a kezébe kerültek. 1187 Három hét elteltével, Röhm mesterkedéseinek köszönhetően, a többi félkatonai szervezet vezetőjének egyetértésével Hitler vette át a Kampfbund „politikai vezetését”.1188 Hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, az nem volt teljesen világos. Hitler egyáltalán nem számított diktátornak ebben a fedőszervezetben. Mivel továbbra is kijelentések hangzottak el az „eljövendő Németország” jövendő diktátoráról, ezért mindenki Ludendorffot képzelte erre a helyre. 1189 Úgy tűnik, hogy Hitler számára a „politikai vezetés” a félkatonai szervezetekkel folytatott politika alárendelését jelentette a nacionalista propaganda és agitáció segítségével létrehozandó forradalmi tömegmozgalom céljainak. Az alakulatok Röhmhöz és Kriebelhez hasonló hivatásos vezetői számára még továbbra is „a katona elsődlegessége” számított. Hitlert sajátos politikai instruktornak tekintették. 1190

Hozzá hasonlóan senki sem tudta felkorbácsolni a tömegek érzéseit és indulatait. Ezen túlmenően viszont nem voltak világos elképzelései a hatalom megszerzéséről. Ehhez hidegebb fejekre volt szükség. A Scheubner-Richter által a Kampfbund részére szeptember 24-én összeállított „akcióprogram” világossá tette, hogy Bajorországban először az államhatalmat fenntartó katonaság és rendőrség támogatását kell megszerezni, s csak utána kerülhet sor a „nemzeti forradalomra”. Scheubner-Richter azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a rendőrséget formailag törvényes módon úgy kell átvenni, hogy a Kampfbund vezetői lássák el a bajor belügyminisztérium és a müncheni rendőrség vezetését.1191 Hitler a Kampfbundban lévő partnereihez hasonlóan tisztában volt azzal, hogy Bajorországban egy, a katonaság és a müncheni rendőrség ellenében megkísérelt puccs vajmi kevés sikerre számíthat. 1192 Így tevékenységét egyelőre a bajor kormány elleni frontális propagandatámadásokra korlátozta. A Kampfbundban betöltött pozíciója most már biztosította, hogy a cselekvésre sarkalló nyomás – még anélkül is, hogy az államhatalom megszerzésére irányuló gyakorlati lépések stratégiáját kidolgozták volna – egy pillanatra se csökkenjen.

VI. A válság Hitler számára az oxigént jelentette. Szüksége volt rá, hogy túlélje az eseményeket, és a felszínen maradjon. Ahogy a nyár az őszbe fordult, az egyre romló németországi helyzet (Bajorországban helyi sajátságokkal fűszerezve) és a márka „passzív ellenállás” politikájának hatására történt teljes összeomlása garantálta a Hitler-féle agitáció egyre növekvő hatását. Mikor átvette a Kampfbund politikai vezetését, Németország súlyos válsága már a végkifejlet felé tartott. Augusztus 13-án, amikor a DVP korábban szenvedélyes monarchista és a háború idején az annexiós politika lelkes hívének számító, majd pragmatikus republikánussá átvedlett vezetője, Gustav Stresemann a birodalom kancellárjának székében felváltotta Cunót és a belügyminisztérium vezetését is átvette, akkor már nyilvánvaló volt, hogy az ingatag lábakon álló köztársaságban véget kell vetni a passzív ellenállás politikájának. Elkerülhetetlen volt a kapituláció a franciák előtt. Az ország csődbe jutott, valutája romokban hevert. Az infláció szédítő tempóban vágtatott. Míg az I. világháború előestéjén egy dollár 4,20 márkát ért, addig 1923 januárjában 17 972, augusztusban 4 620 455, szeptemberben 98 860 000, októberben 25 260 280 000, november 15-re pedig az alig hihető 4 200 000 millió márka jelentette ugyanezt az értéket. Szeptember közepén egy kiló vaj 168 millió márkába került. A puccs napján a Völkischer Beobachter a náci párt tagjai számára 5000 millió márka volt.1193 A spekulánsok és a nyerészkedők mértéktelenül gazdagodtak. A köznapi emberek számára a hiperinfláció megsemmisítő anyagi következményekkel járt, lélektani hatását pedig fel sem lehetett mérni. Egy élet megtakarításai foszlottak órák alatt semmivé. A biztosítási kötvények annyit sem értek, mint amennyibe a papírjuk került. A nyugdíjasok és a fix fizetésből élők egyedüli létfenntartási forrásai megszűntek. A munkásokat kezdetben nem érintette olyan súlyosan az infláció. A társadalmi elégedetlenségnek minden áron gátat vetni akaró munkaadók megállapodtak a szakszervezetekkel, hogy a béreket az inflációhoz igazítják. Ezzel együtt nem csoda, hogy a tömeges elégedetlenség mind a bal-, mind pedig a jobboldal éles radikalizációját eredményezte. A kommunisták szította sztrájkok a nyár folyamán megrázták az országot. A szociáldemokraták belépése Stresemann „nagykoalíciójába” egy időre lecsillapította a munkásosztályt, mely a radikalizáció ellenére többségében lojális maradt az SPD-hez. A nacionalisták viszont, különösen Bajorországban, ezt újabb provokációnak tekintették. A baloldalon az erejüket és lehetőségeiket túlértékelő kommunisták Türingiában és Szászországban – miután teljesen törvényes úton bekerültek ezeknek az államoknak a kormányába – forradalmi felkelést terveztek. Hamburgban, ahol a helyi párt tettekre szomjazott, és a német forradalom központjává akart válni, október 23. és 26. között egy – mindössze a rendőrségek megtámadására korlátozódó – rövid életű felkelést kezdeményezett. A kaland véres véget ért: huszonnégy kommunista és tizenhét rendőr maradt a zavargások színhelyén. 1194 Közép-Németországban a birodalmi kormányzat gyorsan cselekedett. Október végére a Reichswehr mindenfajta kommunista felkelést meghiúsított. A birodalmi kormányzat e téren tanúsított gyorsasága a szélsőjobbal szemben már korántsem érvényesült ilyen mértékben. 1195 A türingiai kormány is meghátrált: a kommunisták kiléptek a kormányból. Szászországban, ahol a kormányzat nem volt hajlandó feloszlatni az általa létrehozott félkatonai szervezeteket, erődemonstrációra került sor. Huszonhármán meghaltak és harmincegyen megsebesültek, amikor az egyik szász városban a katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre. Több városban is lövöldözésekre került sor. A választott kormányt állítólag fegyverrel kényszerítették távozásra. 1196 A baloldali fenyegetés veszélye a kormányerők első fellépésére szertefoszlott. A KPD tervezett „német októberének”

meghiúsulása viszont egyáltalán nem gátolta meg a szélsőjobb képviselőit, különösen Bajorországban, hogy továbbra is a Közép-Németországot fenyegető „vörös veszélyre” hivatkozva berlini bevonulást tervezzen. A passzív ellenállás szeptember 26-i megszüntetésére Bajorország nyomban szükségállapot kihirdetésével válaszolt, és Gustav Ritter von Kahrt közel diktátori hatalommal kinevezték az állam főbiztosává. Knilling abban reménykedett, hogy Bajorország úgynevezett erős emberének vezetői posztra helyezésével kifogja a szelet Hitler vitorlájából. 1197 Az NSDAP válasza egyértelműen azt mutatta, hogy a párt Kahr kinevezését valóban csapásnak tekinti a hatalom megszerzésére irányuló törekvéseiben. 1198 A birodalom minderre az általános szükségállapot kihirdetésével válaszolt, és az ezzel együtt járó hatáskörrel ruházta fel a Reichswehrt. Kahr egyik első teendője az volt, hogy a puccsról szárnyra kelt híresztelések közepette betiltsa azt a tizennégy gyűlést, melyet az NSDAP szeptember 27-én estére tervezett. Hitler tajtékzott a dühtől. 1199 Úgy érezte, hogy megkerülték, amikor Kahrt ültették a vezetői székbe, s biztos volt abban, hogy a bajor kormányfő nem az az ember, aki egy nemzeti forradalom élére állna. Tovább folytatva támadásait a birodalmi kormányzat ellen a nemzeti ellenállás megszüntetése miatt (ami ellentétben állt, de népszerűbb volt annál a politikánál, amit a nemzeti ellenállással szemben az év elején képviselt), Hitler most Kahrra összpontosította a tüzet.1200 A Kahr kinevezését követő hetek tele voltak intrikával és összeesküvéssel, a feszültség pedig a tetőfokra hágott. A rendőrségi jelentések szerint a közhangulat tele volt várakozással. Az életfeltételek Bajorországban, mint az ország többi részében is, kezdtek elviselhetetlenné válni. „Az éhség és a munkanélküliség fenyegető kísértetként áll az emberek kapujában”, tartalmazza az egyik, Svábföldről augusztus második felében érkezett jelentés. 1201 Egy másik, Frankföldről származó beszámoló szerint egy fél kiló fekete kenyér már 1000 millió márkába került; rohamosan emelkedett a munkanélküliség; az iparnak nem voltak megrendelései; nagyon sokan a napi ennivalójukat nem tudták beszerezni; a kormány saját alkalmazottait sem tudta fizetni. 1202 Felső-Bajorországból azt jelentették, hogy a hangulat ugyanolyan, mint 1918 novemberében és 1919 áprilisában volt. 1203 Ugyanebben a körzetben egyre fokozódott az idegenekkel, a nyerészkedőkkel és a kormány tagjaival szemben táplált gyűlölet. 1204 Szeptemberben a müncheni rendőrség jelentése szerint tovább romlott a közhangulat, s a feszültség levezető utat keresett magának. A magas belépődíjak és sörárak miatt a politikai gyűlések látogatottsága is lecsökkent. A sörcsarnokokat csak a nácik tudták továbbra is megtölteni.1205 Amint a közelgő puccsról szárnyra kaptak a híresztelések, mindenkiben olyan érzés alakult ki, hogy hamarosan történnie kell valaminek.1206 Hitlerre szintén nagy nyomás nehezedett. A müncheni SA-ezred parancsnoka közölte vele: „Közeledik az a nap, amikor már nem tudom tovább visszatartani az embereimet. Ha semmi sem történik, akkor az emberek lassan szétszélednek.”1207 Scheubner-Richternek is nagyjából ez volt a véleménye: „Kezdeni kell végre valamit, hogy az embereket össze lehessen tartani, különben mindnyájan baloldali radikálisokká válnak.” 1208 November elején Hitler is hasonló érvekkel hozakodott elő a tartományi rendőrség vezetőjével, Hans Ritter von Seisser ezredessel folytatott tárgyalásán: „A gazdasági nehézségek annyira hajtják embereinket, hogy vagy cselekedniük kell, vagy pedig híveink átallnak a kommunistákhoz.”1209 Napokkal a puccs meghiúsulása után is ugyanezeket az érveket hozta fel első kihallgatásán Landsbergben: „A Kampfbund emberei nagy nyomás alatt álltak. Tovább már nem lehetett őket visszatartani. Oly régóta cselekvési lehetőséggel biztatták, oly sokáig képezték ki őket erre a feladatra, hogy végre már tenni akartak valamit… Pénzük sem volt. Az emberek egyre többet elégedetlenkedtek. A Kampfbundot a szétesés veszélye fenyegette.”1210 Hitler ösztönei mindenesetre azt diktálták, hogy gyorsítsa fel az eseményeket. Az ország általános válsága következtében kialakult kedvező helyzet nem tarthatott a végtelenségig. Feltett szándéka volt, hogy nem teszi ki magát Kahr manővereinek. Saját presztízse is szertefoszlik, ha semmivel sem próbálkozik, és a lelkesedés is alábbhagy, vagy pedig a mozgalmat ugyanúgy kisemmizik, mint ahogy ez május 1-jén történt. Ezzel együtt az ütőkártyák nem az ő kezében voltak. Kahr és a triumvirátus másik két tagja (Seisser, az államrendőrség főnöke és Lossow, a Reichswehr parancsnoka) hatékonyan irányította Bajorországot, és nekik is megvolt a saját forgatókönyvük, ami lényegesen különbözött a Kampfbund vezetőinek elképzeléseitől. Északnémet kapcsolataikkal októberben folytatott, hosszadalmas tárgyalások után a triumvirátus egy igazgatóság vezetése alatt álló, a Reichswehr támogatását élvező nemzeti diktatúrát akart megteremteni Berlinben, melynek Kahr akár tagja lesz, akár nem, de Hitler és Ludendorff mindenképpen kimarad belőle. A Kampfbund vezetése viszont azt akarta, hogy az igazgatóság Münchenben, Hitler és Ludendorff körül, Kahr nélkül alakuljon meg, és erővel vegye át a hatalmat Berlinben. Míg Lossow adottnak vette, hogy a berlini kormány ellen irányuló lépéseket a hadsereg fogja végrehajtani, a Kampfbund úgy tervezte, hogy ezt a lépést, a Reichswehr támogatása mellett, a félkatonai szervezetek fogják

megtenni. Ha szükségessé válik, jelentette ki a Kampfbund katonai vezetője, Kriebel vezérezredes, akkor a Kampfbund ellenáll a bajor kormány minden olyan kísérletének, hogy a „hazafias szervezetek” ellen fegyveres erőket vessen be. Hitler minden tőle telhetőt megtett, hogy Lossowot és Seissert maga mellé állítsa, az utóbbinak október 24én még egy négyórás előadást is tartott elképzeléseiről. Az érintettek egyike sem akarta magát elkötelezni a Kampfbund mellett, bár a bajorországi rendért felelős Lossow álláspontja kétértelmű és ingadozó volt. 1211 A félkatonai szervezetek vezetőinek október 24-re összehívott gyűlésén Lossow – minden bizonnyal Mussolini „római menetelésére” gondolva – arról beszélt, hogy Berlin ellen kell vonulni és ki kell kiáltani a nemzeti diktatúrát. 1212 Seisserrel együtt valójában mindketten az időt húzták, biztosítékokat és feltételes támogatást ígértek a Kampfbundnak, de valójában csak saját pozícióikat védték. 1213 Október végén a triumvirátus és a Kampfbund huzakodása ugyanott tartott, mint a hónap elején. 1214 A légkör még feszültebbé vált. A bajor hatóságok igen jelentősnek értékelték a Hitler részéről fenyegető puccsveszélyt, attól tartottak, hogy Kahr csalódott hívei az ő táborába állnak át, így átveszi a hatalmat, és azonnal megindul Berlin ellen. 1215 Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a Kampfbund november 4-re, a müncheni háborús emlékmű polgári és katonai vezetők részvételével tervezett felavatására időzíti az akcióját.1216 Ha volt is ilyen terv, akkor azt gyorsan meg is változtatták. 1217 November elején Seissert Berlinbe küldték, hogy a triumvirátus nevében fontos személyiségekkel, köztük Seeckttel is, tárgyalásokat folytasson. A Reichswehr vezetője a november 3-án megtartott megbeszélésen világosan a tudtukra adta, hogy nem fordul a törvényes berlini kormány ellen. 1218 Ezzel a triumvirátus minden terve megbukott. Három nappal később, a „hazafias szervezetek” vezetőinek Münchenben megtartott fontos értekezletén, melyen a Kampfbundtól Kriebel is részt vert, Kahr óvta a „hazafias szervezeteket” – és itt elsősorban a Kampfbundra gondolt – minden önálló akciótól. Minden Berlin ellen irányuló akciónak egységesnek kell lennie, és egy előre meghatározott terv szerint kell zajlania. Lossow kijelentette, hogy támogatja a jobboldali diktatúrát, ha a siker esélye legalább 51 százalékos, de nem hajlandó részese lenni semmiféle, rosszul megtervezett puccskísérletnek. Seisser határozottan kiállt Kahr mellett s hangsúlyozta, hogy egy puccsot akár erővel is kész letörni. 1219 Nyilvánvalóvá vált, hogy a triumvirátus nem hajlandó Berlin ellen fellépni. Lossow később azt állította, mondta Hitlernek, hogy várjon még két vagy három hetet, amíg a többi védelmi körzet parancsnokát is sikerül a maguk számára megnyerni. Az államcsínyt akkor már végre lehet hajtani. 1220 Hitlert viszont az a veszély fenyegette, hogy a szálak kicsúsznak a kezéből. Nem volt hajlandó tovább várni és ezzel azt kockáztatni, hogy elveszti a kezdeményezést. November 6-án, közvetlen válaszul a november 6-án Kahr által összehívott gyűlésre (melyen ő nem vett részt), Hitler találkozott a Kampfbund katonai vezetőjével, Kriebellel és dr. Friedrich Weberrel, a Bund Oberland vezetőjével, hogy megvitassák annak lehetőségét, hogyan tudnák visszájára fordítani Kahr szembenállását a Kampfbunddal, melynek november eleje óta már számos tanújelét adta. Webert bízták meg azzal, járjon közbe Ludendorffnál, hogy a tábornok hozzon össze egy találkozót Hitler és Kahr között. November 7-én viszont Kahr nem volt hajlandó Hitlerrel találkozni, sőt a november 8-án elmondott beszédével az állambiztos a Bürgerbäukellerben tervezett nagygyűlés utáni találkozó gondolatát is visszautasította. 1221 Most is nyilvánvaló volt, hogy a puccs csak a hadsereg és a rendőrség támogatása mellett lehetséges. A Kahrral való eszmecsere kimenetelétől függetlenül Hitler viszont már eldöntötte, hogy nem halogatja tovább a cselekvést. Egy ugyancsak november 6-án Scheubner-Richter, Theodor von der Pfordten (a bajor legfelsőbb bíróság tagja, a puccs előtti náci körök egyik sötét figurája) és valószínűleg (bár ez nem biztos) más tanácsadók részvételével megtartott összejövetelen a cselekvés mellett döntött, s inkább reménykedett, mintsem biztos volt abban, hogy a triumvirátus is támogatni fogja a puccsot.1222 Az akció tervét másnap, november 7-én a Kampfbund vezetőinek ülése is megerősítette. Ludendorff később tagadta, hogy ő is részt vett volna a gyűlésen, de a Kampfbund vezetőin, Hitleren, Weberen, Kriebelen, Scheubner-Richteren és Göringen kívül egyedül ő volt részleteiben is tájékozott a tervezett akcióról. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy másokat csak minimális mértékben avassanak be az elképzelésekbe. Elkészültek az akció tervei.1223 Elsődleges fontosságot tulajdonítottak annak, hogy Bajorország területén átvegyék a hírközlési hálózatok, a rendőrségi épületek és városházák fölött az ellenőrzést. A kommunistákat, szocialistákat és a szakszervezeti vezetőket le kellett tartóztatni. 1224 Kriebel a november 10-ről 11-re virradó éjszakára javasolta az akció megindítását. A kormány tagjait az ágyukból felkeltve kell letartóztatni, majd a triumvirátus tagjait kényszeríteni kell arra, hogy átvegyék a nemzeti kormányban számukra előre kijelölt pozíciókat. 1225 A többiek – úgy tűnik, a kormány tagjai letartóztatásának nehézségei miatt – elutasították Kriebel javaslatát. Hosszas vita után végül Hitler tervét fogadták el. Megszületett a döntés, hogy másnap, november 8-án fognak lecsapni, amikor München vezető

személyiségei összegyűlnek a Bürgerbräukellerben, hogy a novemberi forradalom ötödik évfordulóján meghallgassák Kahr marxizmust hevesen elítélő és elutasító beszédét. A röviddel korábban meghirdetett nagygyűlést a Kampfbund vezetése fenyegetésnek fogta fel. Különösen azok után, hogy Kahr visszautasította a Hitlerrel való találkozót. A gyűlést legrosszabb esetben is úgy értékelték, hogy az Kahr pozícióját erősíteni, a Kampfbundét pedig gyengíteni fogja. Arra is számíthattak, bár ez nem biztos, hogy Kahr megerősíti a szakítást a nacionalistákkal és bejelenti a monarchia restaurálását Bajorországban. Minden bizonnyal jobban aggasztotta őket az a lehetőség, hogy Kahr a Kampfbund kihagyásával a Berlin elleni „akciót” szorgalmazza, annál is inkább, mert Hitler tudott Lossow október 24én tett kijelentéséről, mely szerint a nemzeti diktatúra megteremtése legkésőbb két héten belül megtörténik. 1226 Hitler mindenesetre úgy érezte, hogy a Kahr-féle nagygyűlés azonnali cselekvésre kényszeríti. 1227 Ha azt akarják, hogy a „nemzeti forradalmat” a Kampfbund vezesse, akkor nem maradt más hátra, mint az azonnali cselekvés. Jóval később az eseményekkel kapcsolatosan Hitler kijelentette: „Ellenfeleink a bajor forradalmat november 12-e tájékán akarták meghirdetni… Úgy döntöttem, hogy négy nappal korábban fogunk lecsapni.” 1228 November 7-én késő este Hitler megbeszélte a terveket az SA vezetőivel, majd a találkozóról távoztában megjegyezte testőrének, Ulrich Grafnak: „Holnap este nyolckor megtörténik”. 1229 Éjszaka egy óra tájban tért vissza thierschstrassei lakásába. Tizenegy órával később, hosszú felöltőjében, kutyakorbáccsal a kezében már nagyon izgatottan Göringet kereste Rosenberg hivatalában. Hanfstaengl is ott volt Rosenbergnél; éppen a Völkischer Beobachter következő számának tartalmát beszélték meg. Hitler közölte velük, hogy „az akció ideje elérkezett”, majd titoktartásra eskette meg őket, s utasította mindkettejüket, hogy az est folyamán mindvégig legyenek mellette a Bürgerbräukellerben. A pisztolyaikat is magukkal kellett hozniuk. 1230 Hessel már korábban, a délelőtt folyamán ismertették a terveket. Ekkor már Pöhner is képben volt.1231 Hitler környezetének többsége, köztük Hoffmann is, semmit sem tudott a készülődésről.1232 Drexler, az NSDAP alapítója és tiszteletbeli elnöke, november 8-án, késő délután éppen Freisingbe tartott (ahol, úgy gondolta, Hitlerrel együtt fog beszédet tartani), amikor összefutott Amannal és Esserrel, akik közölték vele, hogy feleslegesen fárad Freisingbe, mert a gyűlést elhalasztották. 1233 Kahr már mintegy félórája olvasta előre megírt beszédét a zsúfolásig megtelt Bürgerbräukeller 3000 fős közönsége előtt, amikor fél kilenc környékén zavargás támadt a bejáratnál. Kahr félbeszakította a beszédét. Acélsisakos csoport jelent meg a teremben. Hitler rohamosztagosai megérkeztek. Egy nehézgéppuskát is bevonszoltak a terembe. 1234 A közönség felállt a helyéről, s megpróbálta kideríteni, mi zajlik körülötte, Hitler pedig pisztolyaikat a mennyezet felé tartó két testőre kíséretében előrefurakodott a teremben. Felállt egy székre, de mivel a nagy hangzavarban a hangját sem lehetett hallani, elővette Browningját és a mennyezetbe lőtt. 1235 Ezután bejelentette, hogy kitört a nemzeti forradalom, és a sörcsarnokot 600 fegyveres veszi körül. Ha probléma támadna, közölte, akkor felviteti a géppuskát a galériára.1236 A bajor kormányt megdöntötték, és egy ideiglenes birodalmi kormány van megalakulóban. Háromnegyed kilenc volt, amikor Hitler azt kérte – kérése ugyan inkább parancsnak hangzott –, hogy Kahr, Lossow és Seisser kövesse a szomszédos terembe. Biztonságukat is garantálta. Rövid tétovázás után mindhárman eleget tettek a felszólításnak.1237 Az előcsarnokban közben teljes volt a felfordulás, de Göringnek sikerült valahogy szóhoz jutnia. Bejelentette, hogy az akció nem Kahr s nem a rendőrség és a katonaság ellen irányul. Mindenki nyugodjon meg, és maradjon a helyén. „A sörüket is meg fogják kapni”, tette még hozzá megnyugtatásul. 1238 Ezzel némileg lecsillapította a kedélyeket, de többen még mindig fenntartásokkal szemlélték a latin-amerikai országokat idéző teátrális helyzetet. A szomszédos teremben a pisztolyával hadonászó Hitler közölte, hogy a helyiséget senki sem hagyhatja el az ő engedélye nélkül. Bejelentette, hogy vezetésével új birodalmi kormány alakult. A nemzeti hadsereg parancsnoka Ludendorff, Lossow a Reichswehrt felügyelő miniszter, Seisser a rendőrminiszter, Kahr az államfő (Landesverweser), Pöhner pedig a diktatórikus jogokkal felruházott bajor miniszterelnök. Elnézést kért, hogy erőszakkal felgyorsította az eseményeket, de ennek meg kellett történnie: lehetőséget kellett teremteni a triumvirátusnak a cselekvésre. Ha a dolgok balul ütnének ki, akkor pisztolyában négy golyót tartogat: hármat a vele együttműködőknek, a negyediket pedig magának.1239 Tíz perc elteltével Hitler visszatért a terembe, ahol időközben ismét tumultus támadt. Megismételte Göring megnyugtató szavait, hogy az akció nem a rendőrség és a Reichswehr, hanem „kizárólagosan a berlini zsidó kormány és az 1918-as novemberi bűnözők” ellen irányul. Ismertette az új berlini és müncheni kormányra tett javaslatait, s Ludendorffot ezúttal úgy említette, mint a német nemzeti hadsereg diktatórikus jogokkal felruházott vezetőjét és parancsnokát”.1240 Közölte a teremben lévő tömeggel, hogy a dolgok tovább fognak tartani, mint ahogy azt korábban megjósolta. „Odakint van Kahr, Lossow és Seisser.” – közölte. – „Keményen birkóznak, hogy döntésre tudjanak jutni.

Közölhetem velük, hogy önök támogatják őket?” A tömeg igenlő ordítozása közepette Hitler teátrális és érzelmi húrokat pengető érzékkel bejelentette: „Egy dolgot mondhatok önöknek: a német forradalom vagy elkezdődik ma este, vagy holnap hajnalra mindnyájan halottak leszünk!”1241 Mire rövid beszédét – ami az egyik szemtanú, Karl Alexander von Müller szerint szónoki mestermű volt – befejezte, a hangulat a teremben egyértelműen az ő javára billent.1242 Egy órával azután, hogy belépett a terembe, Hitler az időközben megérkezett, a császári hadsereg díszegyenruháját viselő Ludendorff, valamint a bajor triumvirátus tagjainak kíséretében ismét fellépett a pódiumra. A nyugodt, rezzenéstelen arcú Kahr szólalt meg először, s hatalmas tapsvihar közepette bejelentette, hogy kormányzóként hajlandó szolgálni a bajor királyságot. 1243 Hitler gyermekes örömujjongással közölte, hogy az új birodalmi kormány politikáját ő fogja irányítani, s melegen kezet rázott Kahrral. A halálosan komoly Ludendorff szólalt fel következőnek, s közölte, hogy az események a meglepetés erejével hatottak rá. Hitler ösztökélésére a kifürkészhetetlen arcú Lossow és az egész társaságban legizgatottabb Seisser is szólásra emelkedett. Végül Pöhner ígért együttműködést Kahrral. Hitler ismételten kezet rázott az egész társasággal. 1244 A színjátékban egyértelműen ő töltötte be a sztár szerepét. Ez az ő estéje volt. Ettől kezdve viszont az események a lehető legrosszabbul alakultak. Hitler türelmetlen sürgetése, hogy a puccsot előre kell hozni a Bürgerbräukellerben tartott gyűlés estéjére, a sebtében rögtönzött tervek, az egynapos előkészülettel együtt járó lázas kapkodás most visszaütött, és egyben meg is határozta az éjszakai események szégyenletes menetét. Mielőtt a terem kiürült volna, a kormány Bürgerbräukellerben jelen lévő tagjai szelíd megadással fogadták letartóztatásukat, amikor neveiket Hess felolvasta a Hitlertől kapott listáról. A sikeres puccsról szóló hírt továbbították a városközpont túlsó részén lévő Lövenbräukellerbe, ahol Esser és Röhm beszélt a Kampfbund tagjai előtt. A teremben eluralkodott a delíriumos hangulat. Odakint viszont már korántsem mentek ilyen simán a dolgok. Röhmnek sikerült átvennie a Reichswehr főhadiszállását, de a telefonközpontról meglepő módon megfeledkeztek, s így Lossownak lehetősége volt kiadni a parancsot, hogy a lojális csapatok a közeli városokból azonnal induljanak meg Münchenbe. Kezdetben Fricknek és Pöhnernek is sikerült átvenni a hatalmat a rendőrségeken. Máshol gyorsan romlott a helyzet. A zűrzavar éjszakáján a puccsisták gyászos bukását saját szervezetlenségük, és az okozta, hogy nem tudták átvenni a hatalmat a laktanyákban és a kormányhivatalokban. 1245 A kezdeti és gyors sikerek hamarosan a visszájukra fordultak. Se a hadsereg, se a rendőrség nem csatlakozott a puccsistákhoz. A Bürgerbräukellerbe visszatérve, Hitler szintén elkövette első hibáját azon az estén. Meghallotta, hogy a puccsistáknak bizonyos nehézségei támadtak az utászlaktanyánál, és úgy döntött, hogy személyesen megy a helyszínre, ami teljesen hiábavaló beavatkozási kísérletnek bizonyult. A Bürgerbräukellerben Ludendorff vette át a parancsnokságot, aki hitelt adva az urak és a tisztek szavának, azonnal hagyta, hogy Kahr, Lossow és Seisser távozzon a helyszínről. Ezek után már minden további nélkül megszeghették szavukat, amit Hitler fogságában csikartak ki belőlük.1246 Egy München belvárosában lévő hotelben megszálló látogató úgy idézi fel az éjszaka zűrzavarát, hogy a hajnali órákban kisebb csoportokba verődött fiatalok nagy hanggal és azzal a meggyőződéssel masíroztak az utcákon, hogy a bajor forradalom sikeresen lezajlott. 1247 Plakátokat ragasztottak ki, melyeken Hitler, mint birodalmi kancellár szerepelt. Ez volt az első alkalom, amikor ezt a címet a nevével párosították. 1248 Meglepő módon – és a puccs kaotikus, ötletszerű szervezésére jellemzően – Hitler a „nemzeti diktatúra” kihirdetését egészen november 9-ig halogatta. 1249 Nem sokkal éjfél előtt az NSDAP zsidófaló frankföldi vezetőjét, Julius Streichert kinevezte a párt szervezési és propagandafőnökének. Minden bizonnyal erre azért került sor, mert arra számított, hogy ha minden a terveknek megfelelően halad, akkor már túlságosan is sok lesz a tennivalója. 1250 Éjféltájban a valóság viszont az volt, még ha a puccsisták vezetői ennek nem is voltak tudatában, hogy az államhatalom átvételére irányuló elvetélt kísérlet kudarcot vallott. Késő este Kahr, Lossow és Seisser már biztosíthatták az állami szerveket, hogy elhatárolják magukat a puccstól. Ezt Lossow közölte az összes német rádióállomással éjszaka 2 óra 55 perckor. 1251 A hajnali órákban már a puccsisták számára is világossá vált, hogy a triumvirátus – és ami ennél is sokkal fontosabb – a Reichswehr és az államrendőrség nem támogatja az államcsínyt.1252 Hajnali öt órakor Hitler még mindig azt bizonygatta, hogy elszánta magát a harcra és kész feláldozni életét is az ügyért, ami már azt is bizonyítja, hogy ekkor – ha már nem előbb – már maga is elvesztette bizalmát a puccs sikerében.1253 Nem sokkal korábban, a Wehrkreiskommandóról a Bürgerbräukellerbe visszatérőben

már azt mondta Ulrich Grafnak, hogy „a helyzet nagyon komolyra fordult”. 1254 Ahogy később felidézte, amikor visszatérve megtudta, hogy Ludendorff elengedte Kahrt, Lossowot és Seissert, akkor már érezte, hogy az ügy elveszett.1255 A sörcsarnok lelkes hangulata is jócskán alábbhagyott. Áporodott dohányfüst lengte körül a fásult arccal üldögélő vagy az összetolt székeken fáradtan elnyúló százakat. 1256 Ekkorra már elfogytak a perechegyek és az a rengeteg sör is, ami jelentősen hozzájárult ahhoz a 11 347 000 márkás számlához, melyet az esti kis szórakozás után a náci pártnak megküldték.1257 Parancs sehonnan sem érkezett. Senki sem tudta, hogy mi történik valójában. Még a puccsista vezetők számára sem volt világos, hogy mi legyen a következő teendő. Üldögéltek és vitatkoztak, közben pedig a kormányerők rendezték soraikat. Már nem volt mód a visszavonulásra. Hitler maga is olyan tanácstalan volt, mint a többiek. Nagyon távol volt attól, hogy ellenőrzése alatt tudta volna tartani az eseményeket. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva még azt is fontolgatta, hogy Berchtesgadenbe utazik és megnyeri az ügynek Rupprecht herceget, aki köztudottan ellenségesen állt a puccsistákkal szemben. 1258 Kriebel egy Rosenheimből szervezett fegyveres ellenállás mellett agitált. Ludendorff közölte, nem szeretné, ha az ügy egy félreeső, vidéki út sártengerébe fulladna. Hitler szintén a fegyveres ellenállás mellett foglalt állást, de a kivitelezésre nagyon kevés gyakorlati javaslata volt, így Ludendorff mondat közben félbe is szakította a szónoklatát. A puccsista csapatok órákon keresztül semmiféle parancsot nem kaptak vezetőiktől. 1259 A dermesztően hideg hajnal beköszöntével a lehangolt csapatok lassan kezdtek szétszéledni a Bürgerbräukellerből. 1260 Nyolc órakor Hitler az SA néhány tagját útba indította a pénzjegynyomdába 50 milliárd márkáért, hogy ki tudja fizetni az embereit. 1261 Többé-kevésbé ez volt az egyetlen gyakorlati lépés, amikor a puccs már kezdett gyorsan szétporladni. Hitler és Ludendorff csak a délelőtt folyamán állt elő azzal az ötlettel, hogy felvonulást kellene tartani a városon keresztül. A gondolatot elsőként Ludendorff vetette fel. 1262 A demonstráció célja előre megjósolhatóan zavaros és tisztázatlan maradt. „Münchenben, Nürnbergben, Bayreuthban és szerte a német birodalomban mérhetetlen lelkesedés és hatalmas ünneplés kezdődött volna”, jegyezte meg később Hitler. „Amikor a német nemzeti hadsereg első hadosztálya elhagyta volna a bajor föld utolsó négyzetméterét, és először lépett volna Türingia területére, akkor ott is ünnepléssel fogadtak volna bennünket. Az emberek rájöttek volna, hogy nyomorúságuk véget ért, és a megváltáshoz vezető út csakis a felkelésen keresztül vezethet.” 1263 Hiú ábránd maradt, hogy a felvonulás általános lelkesedést váltson ki a puccs iránt s a mozgósított, lelkes tömegekkel szembenéző hadsereg, melynek a háborús hős Ludendorffra kellett volna lőni, végül megváltoztatja álláspontját. 1264 A felvonulás a tömegek zajos éljenzése és a hadsereg támogatása mellett majd kikövezi az utat a diadalmas berlini bevonulás felé. 1265 Ezek voltak a borúlátás, a csüggedés és a kétségbeesés szülte vad illúziók. Nem kellett sokáig várni, hogy mindenki rádöbbenjen a valóságra. Déltájban mintegy 2000 fegyveres, Hitlerrel együtt, elindult a Bürgerbräukellerből. Pisztolyaikat készenlétben tartva a Ludwigsbrückénél egy kisebb rendőrkordonba ütköztek, melyet fenyegetőzéssel félresöpörtek, s az Isartoron keresztül a városközpontban lévő Marienplatzra mentek, majd úgy döntöttek, hogy tovább folytatják útjukat a hadügyminisztérium felé. Az út mentén összegyűlt támogatóik tömege lelkes ordítozással és integetéssel öntötte beléjük a bátorságot. Néhányan azt gondolták, hogy az új kormány érkezésének lehetnek szemtanúi. 1266 A puccsistáknak viszont már azt is észre kellett venniük, hogy a nemzeti forradalmat hirdető plakátok nagy részét már letépték, vagy átragasztották a kormányzó triumvirátus legújabb utasításait tartalmazó plakátokkal. Korábban, a délelőtt folyamán néhány kívülálló már kezdett gúnyt űzni az egész puccsból. „Anyukátok megengedte, hogy ilyen veszélyes dolgokkal játszadozzatok az utcán?” – kérdezte az egyik munkás, amikor Hans Frank egysége a Bürgerbräukeller szomszédságában felállította a géppuskákat. 1267 A felvonulás résztvevői tisztában voltak azzal, hogy az ügy elveszett. Egyikük meg is jegyezte, hogy a felvonulás leginkább gyászmenetre hasonlít. 1268 A Residenzstrasse végén, az Odeonsplatz felé közeledve a felvonulás résztvevői a tömegből szórványosan felhangzó „Heil” kiáltásokból és a Dietrich Eckart szerezte „Sturm-Lied” (Rohamdal) harsogásából próbáltak erőt meríteni, amikor a második, ezúttal már erősebb rendőrkordonba ütköztek. „Itt jönnek! Heil Hitler!” – kiáltott fel az egyik járókelő.1269 Ezután eldördültek a lövések. Hogy ki adta le az első lövést, az soha nem derült ki pontosan, de minden jel arra mutat, hogy a puccsisták közül valaki. 1270 Ezután mintegy fél percig tartó heves lövöldözés kezdődött. Mire véget ért, tizennégy puccsista és négy rendőr hevert holtan a kövezeten. 1271 A halottak között volt a puccs egyik szervezője, Erwin von Scheubner-Richter, aki a puccs vezetőinek első sorában, Hitlerbe karolva, közvetlenül a zászlóvivők mögött haladt. Ha a Scheubner-Richterrel végző golyó fél méterre jobbra csapódik be, akkor a történelem menete is másképpen alakul. A lövés pillanatában Hitler lebukott, vagy ScheubnerRichter rántotta magával a földre.1272 Bal vállát mindenesetre kificamította. 1273 Göring is a sebesültek között volt, golyó

fúródott a lábába. Neki és a puccs több vezetőjének sikerült átszöknie az osztrák határon. 1274 Néhányukat, közöttük Streichert, Fricket, Pöhnert, Amannt és Röhmöt azonnal letartóztatták. A csetepatéból épségben kikerült Ludendorff megadta magát, majd tiszti becsületszavára szabadon bocsátották. 1275 Hitlerrel a müncheni SA egészségügyi részlegének vezetője, dr. Walter Schulze foglalkozott, gyorsan betuszkolta a közelben parkoló autójába, s nagy sebességgel elhajtott az akció színhelyéről. Hitler végül Hanfstaengl Münchentől délre, a Staffelsee környékén lévő uffingi házában kötött ki, ahol 11-én este a rendőrség megtalálta és letartóztatta. 1276 Míg Hanfstaenglék házában tartózkodott – Putzi maga szintén Ausztriába szökött –, Hitler megírta első „politikai végrendeletét”, melyben a párt vezetését Rosenberg kezébe tette le, s Amannt jelölte ki helyetteséül. 1277 Hitler – Hanfstaengl későbbi elmondása és felesége tanúvallomása szerint – teljesen össze volt omolva, amikor Uffingba megérkezett.1278 Azt viszont nem bizonyítja semmi, hogy úgy kellett visszatartani az öngyilkosságtól. 1279 Fehér hálóingbe öltözötten, felkötött bal karral, mélyen lesújtva, de nyugodtan fogadta a letartóztatására érkezett rendőröket, akik a Münchentől mintegy hatvan kilométernyire, a festői szépségű kisváros, Landsberg am Lech régi erődjének börtönébe kísérték. Új rezidenciáján harminckilenc börtönőr fogadta. Graf Arcot, aki 1919 februárjában meggyilkolta Kurt Eisner bajor miniszterelnököt, azonnal kiköltöztették tágas, 7. számú cellájából, hogy helyet biztosítsanak az új, magas rangú fogoly számára.1280 Münchenben és Bajorország többi részén a puccs ugyanolyan gyorsan véget ért, mint ahogy elkezdődött. München lakosságának jelentős, puccsistákkal rokonszenvező része Kahr „árulása” elleni tiltakozásul imitt-amott tüntetéseket szervezett.1281 A kaland mindenesetre befejeződött. Hitlernek vége volt. Legalábbis így kellett volna lennie. A müncheni amerikai konzulátus munkatársa, Robert Murphy azt feltételezte, hogy Hitler majd letölti büntetését és kitoloncolják Németországból.1282 Stefan Zweig később a következőket írta: „Ebben az 1923. évben a horogkeresztek és a rohamcsapatok eltűntek, és Adolf Hitler neve is majdnem a feledés homályába merült. Senki sem gondolta, hogy valaha is a hatalom közelébe kerülhet.”1283

VII. Mint veszélyes, lázas betegség krízise, úgy múlt el ez a válság is, majd hamarosan normalizálódott a helyzet. Az elkövetkező hónapokban a Rentenmark bevezetésével a pénz is stabilizálódott, a Dawes-terv 1284A segítségével megoldódott a jóvátétel kérdése, és elkezdődött a háború utáni zavaros helyzetnek véget vető politikai stabilizáció is, melynek csak a 20-as évek végén bekövetkező, újabb gazdasági megrázkódtatások vetettek véget. Hitler börtönben ült, az NSDAP-t betiltották, a völkisch mozgalom különböző frakciókra esett szét, a szélsőjobb elvesztette azt az erejét, hogy közvetlen veszélyt jelenthessen. A radikális jobboldallal szemben táplált rokonszenv viszont továbbra sem szűnt meg. Az 1924. április 6-án megtartott választásokon a Völkischer Block (a szétesett völkisch mozgalom legnagyobb csoportosulása) Münchenben a képviselői helyek 33 százalékát szerezte meg a Landstagban, tehát többet, mint a kommunisták és a szocialisták együttvéve.1285 A Reichstag képviselőinek május 4-i választásán egy kicsit már más volt az eredmény. A Völkischer Block Münchenben a szavazatok 28,5 százalékát, a felső-bajorországi és svábföldi választókörzetben összesen 17 százalékát, Frankföldön pedig a 20,8 százalékát szerezte meg. 1286 A buborék mindenesetre szétpukkant. Ahogy Németország kezdett kilábalni a válságból, s a jobboldal köreiben továbbra is zűrzavar uralkodott, a szavazók fokozatosan elpártoltak a völkisch mozgalom mellől. Az 1924-ben megtartott Reichstag-választáson, két héttel azelőtt, hogy Hitlert kiengedték volna a landsbergi börtönből, a Völkischer Blockra leadott szavazatok aránya Frankföldön 7,5, Felső Bajorországban és a Svábföldön 4,8, Alsó-Bajorországban pedig (a hét hónappal azelőtti 10,2 százalékról) 3,0 százalékra zsugorodott.1287 Bajorország – összes továbbra is meglévő sajátossága mellett – nem számított most már a radikális, jobboldali lázongás katlanának, mint az 1920-tól 1923-ig eltelt időszakban. Az állam törvényes erőivel történő összecsapások során a félkatonai szervezetek méregfogát is kihúzták. A hadsereg támogatása nélkül ezek papírtigrissé zsugorodtak. A puccsot követően a Kampfbund-szervezet is feloszlott, a „hazafias szervezetek” fegyverzetét elkobozták, betiltották katonai gyakorlataikat, tevékenységüket pedig erősen korlátozták. 1288 A bajor kormány által létrehozott, jobboldali erőt képviselő és a szélsőséges, nacionalista félkatonai szervezetek működését is lehetővé tevő triumvirátus a puccs során elvesztette minden tekintélyét. Kahrt, Lossowot és Seissert 1924 elején elmozdították a helyéről. 1289 Az állami főfelügyelőséget megszüntették, s helyébe hagyományos kormány lépett, a katolikus vezető réteg bajorországi pártja,

a BVP egyik vezetője – dr. Heinrich Held miniszterelnök – vezetésével, és ezzel bizonyos fokig a nyugalom is visszatért a bajor politikába. Ennek ellenére azok az erők, melyek lehetővé tették Hitler belépését a politikába, és elősegítették, hogy a bajor jobboldal kulcsfigurájává váljon, most – amikor „karrierjének” véget kellett volna érnie – ismét megtalálták a megoldást megmentésére. A „Hitler-puccs”, mint ahogy láthattuk, semmi esetre sem volt egyszerűen és csak Hitler puccskísérlete. Hitler „mindent vagy semmit” vérmérsékletével habozás nélkül biztosította az akcióhoz szükséges hatalmas nyomást, s nem volt szükség mozgalma dinamizmusának visszafogására sem. Az átgondolatlan tervezés, a dilettáns rögtönzés, a részletek kimunkálatlansága mind magán viseli Hitler jellemző cselekvéskényszerét, mely nem számolt világosan a következményekkel, és szükség esetére nem voltak tartalék megoldásai. Ha a bajor kormány, a hadsereg vezetése, valamint a különböző és egymással rivalizáló félkatonai szervezetek vezetése az 1923 novemberét megelőző hónapokban nem tartotta volna állandóan napirenden a Berlin ellen vonulás ötletét, akkor a puccs kirobbantásához Hitler befolyása sem lett volna elegendő. A bajor vezetés dogmatikus Berlin-ellenessége nélkül, melyben a harsány antidemokratikus, antiszocialista és poroszellenes érzések egy ellenforradalom általános szándékában kovácsolták össze a különben egymással is ellentétben álló erőket, soha nem kerülhetett volna sor Hitler mindent vagy semmit hazárdjátékára a Bürgerbräukellerben. A bajor Reichswehr döntő szerepet játszott azoknak az erőknek a kiképzésében és felkészítésében, melyek megkísérelték átvenni az államhatalmat. A puccskísérletbe fontos személyiségek is belekeveredtek. Bárhogy is igyekeztek később tetteiket igazolni, Kahr, Lossow és Seisser keze is jócskán bepiszkolódott, a háborús hős Ludendorff tábornok pedig egyenesen szellemi atyja volt az egész vállalkozásnak. Minden ok megvolt tehát arra, hogy a puccs vezetőinek 1924. február 26. és március 27. között Münchenben megtartott tárgyalásán (az ítéletet csak négy nappal később, április 1-jén hirdették ki) Hitler kerüljön a reflektorfénybe.1290 Ő pedig nagyon is örült, hogy eljátszhatja ezt a szerepet. Hitler első reakciója a vádakra nagyon különbözött a müncheni bíróságon később előadott diadalittas előadásától. Először nem volt hajlandó mondani semmit, majd kijelentette, hogy éhségsztrájkba kezd. Ekkor nyilvánvalóan úgy látta, hogy minden elveszett. A börtönpszichológus szerint – bár ezt az események után több évvel mondta – Hitler kijelentette: „Elegem volt. Végem van. Van revolverem és használni is fogom.” 1291 Drexler később azt állította, hogy ő beszélte le Hitlert az öngyilkosságról.1292 A bírósági tárgyalás kezdetére Hitler helyzete gyökeresen megváltozott. Lehetőséget kapott, hogy a bírósági tárgyalótermet saját propagandapódiumává változtassa, a történtekért magára vállalja a teljes felelősséget, s nemcsak igazolni akarta, hanem dicsőítette saját, a weimari állam megdöntésére irányuló kísérletben játszott szerepét. Ezt a lehetőséget nem csekély mértékben annak a fenyegetőzésének köszönhette, hogy leleplezi Kahr, Lossow és Seisser bűnrészességét és árulását, valamint a bajor Reichswehr szerepét. Ahogy Hitler kihasználta a bírósági tárgyalás lehetőségeit, az aligha jelenthetett meglepetést a bajor hatóságok számára. Ezt már két nappal letartóztatása után, a kihallgatások során jelezte Hans Ehard, a briliáns képességű jogász, aki 1945 után a bajor miniszterelnök posztját is betöltötte. Kezdetben Hitler semmit sem volt hajlandó mondani a puccskísérletről. Ehard közölte vele, hogy némaságával meghosszabbíthatja saját és társai fogvatartását. Hitler azt válaszolta, hogy ő sokkal többet kockáztat, mint a többiek. „Ő a történelem előtt akarta igazolni tetteit és küldetését (sein Tun und seine Sendung); a bíróság eljövendő álláspontja közömbös volt a számára. Tagadta, hogy a bíróságnak joga lenne bármilyen ítéletet is hozni ellene.” Ezután burkoltan fenyegetőzni is kezdett. Legfontosabb kártyáit csak a bírósági teremben fogja kijátszani és számos tanút fog megidéztetni, de azokat csak a tárgyaláson fogja megnevezni, nehogy erről már előzetesen értesüljenek. Ehard gyorsan elállt attól, hogy hivatalos nyilatkozatot csikarjon ki belőle. A behozott írógépet is kivitette a helyiségből. Ötórás türelmes kérdezősködés és a válaszul érkező hosszas, politikai szónoklatok végighallgatása után az ügyes jogász rávette Hitlert, hogy legalább egy kicsit legyen nyitottabb, még akkor is, ha közben megőrzi óvatosságát és tartózkodását. Amikor beszélt, tette hozzá, Hitler – a jogász fölényét elismerve – mindig megtalálta a megfelelő szavakat, amit viszont nem tudott volna megtenni, ha ezt írásba is kell foglalnia. Ehardnak adott válaszai egyértelműen jelezték, hogy miként fog viselkedni a tárgyalóteremben. Tagadta, hogy hazaárulást követett volna el, hiszen „1918 novemberének bűneit” nem feledteti semmi, és az ezen a „bűncselekményen” alapuló alkotmány nem lehet érvényes. Ha viszont az alkotmányt valóban érvényesnek minősítik, akkor a Hoffmann-féle bajor kormány 1920-ban történt megbuktatása, vagy 1923-ban az állami főbiztosság megteremtése a közel diktatórikus hatalommal felruházott Kahrral az élén, szintén hazaárulásnak minősül. Végső

soron a nép természetes joga, ami magasabb rendű egy alkotmány formális jogszabályainál, hogy védekezzen egy tehetetlen parlament akarata ellen. Hitler ezután kitért Kahr, Lossow és Seisser puccsban játszott szerepére, és erőteljesen célozgatott a megsemmisítő leleplezésekre. A triumvirátus – Hitler állítása szerint – készségesen közreműködött az „ő” hazaárulásában. Bebizonyítja, hogy a Bürgerbräukellerben nemcsak színlelték a megegyezést, hanem szívvel-lélekkel végre akarták hajtani a megállapodást, melyet csak rábeszélésre és a sörcsarnokból történt távozásuk után kényszer hatására szegtek meg. Ő már akkor látta, hogy ez bekövetkezhet, ezért adta ki a parancsot, mellyel megtiltotta távozásukat. Rövid távolléte alatt Ludendorff tiszti becsületszóba vetett bizalma tette lehetővé távozásukat, amit ő soha nem engedett volna meg. A sörcsarnokba visszatérte után ez döbbenetet okozott számára, és abban a pillanatban olyan érzése volt, hogy az ügy elveszett. Akciójával a triumvirátus november 8-án este nem csupán egyetértett, hanem amiben azon az estén megállapodtak, azt hónapokon keresztül készítették elő. A „berlini menetelést” nemcsak alaposan megtárgyalták, hanem apró részletekig ki is dolgozták. Teljes volt az egyetértés. Mindnyájan azonos célt tűztek maguk elé és azonos célokért dolgoztak. „Hitler felvetette annak a lehetőségét – jegyezte meg Ehard –, hogy teljes egészében feltárja a »titkos mozgósítás« kérdését, azt, hogy a bajor Reichswehr egy coup d’état-ra készülve támogatta és képezte ki a félkatonai szervezeteket.”1293 Ez volt a fordulópont. Bajorország uralkodó körei ezután mindent megtettek annak érdekében, hogy a potenciális veszteség veszélyét a minimumra csökkentsék. Az elsődleges feladat az eljárás lefolytatásának a bajor igazságszolgáltatás kebelén belüli megtartása volt. A szigorú törvényesség szerint a tárgyalást nem lehetett volna Münchenben lefolytatni, hanem azt a lipcsei birodalmi bíróságon kellett volna megtartani. Ezt kezdetben még maga Hitler is támogatta, mivel azt gondolta, hogy a bajor bíróság elkötelezett lesz a triumvirátusnak. „Lipcsében” – mondta Ehardnak – „bizonyos urak esetleg tanúként lépnek majd be a tárgyalóterembe, de az biztos, hogy onnan már őrizetesként távoznak. Münchenben természetesen ez nem fordulhat elő.” 1294 A birodalmi kormány viszont engedett a bajor kormány nyomásának. A tárgyalást a müncheni népbíróságon tartották meg. 1295 Hitler kezdeti fenntartásai teljesen megalapozatlannak bizonyultak. Kahr abban bízott, hogy mindenféle tárgyalást el lehet kerülni, vagy legalábbis az a látszatra korlátozódhat, ahol a vádlott beismeri bűnösségét, de a vádat a hazafiságra való hivatkozással enyhíteni lehet. Mivel ezzel a puccsisták egy része sem értett volna egyet, ezt a lehetőséget el kellett vetni. Az viszont nagyon valószínűnek látszott, hogy a vádlott kegyelmet kap, ha ez a kérdés egyáltalán felmerül. 1296 Hitler az ügy kimenetelét illetően mindenesetre magabiztossá vált. Az ütőkártyák még mindig az ő kezében voltak. Mikor Hanfstaengl a tárgyalás idején meglátogatta börtöncellájában, akkor egyáltalán nem látszott rajta, hogy fél az ítélettől. „Mit tudnak velem csinálni?” – tette fel a kérdést. – „Csak valami nagy dologgal kell előállnom, különösen Lossowval kapcsolatban, és hatalmas botrány tör ki. Ezt pontosan tudják azok is, akiknek tudniuk kell róla.” 1297 Ez, valamint a tárgyaláson elnöklő bíró és bírótársai magatartása magyarázza Hitler magabiztos viselkedését a tárgyaláson. A vádlottak padján Hitler mellett foglalt még helyet Ludendorff, Pöhner, Frick, Weber (a Bund Oberlandtól), Röhm és Kriebel is. A vádirat viszont lényegében azt hangsúlyozta, hogy „Hitler volt a lelke az egész vállalkozásnak”. 1298 A bíróság elnöke, Neithardt bíró a tárgyalás előtt állítólag kijelentette, hogy Ludendorffot – „az egyetlen pluszt”, amivel még Németország rendelkezik – fel fogja menteni. A Ludendorff első kihallgatásáról készült, kedvezőtlen jegyzőkönyvet a bíró kicserélte egy másikra, mely azt bizonyította, hogy semmit sem tudott a puccs előkészületeiről.1299 Hitler közben teljes szabadságot élvezett a tárgyalóteremben. A tárgyaláson részt vevő egyik újságíró „politikai karneválnak” minősítette a látottakat. A vádlottak bírósággal szemben mutatott tiszteletlenségét azokéhoz hasonlította, akiket annak idején felelősségre vontak a tanácsköztársaság idején viselt dolgaikért. Hallotta, amint az egyik bíró Hitler első beszéde után megjegyezte: „Milyen óriási fickó ez a Hitler!” Hitlernek megengedték, hogy ne rabruhában, hanem polgári öltözékben jelenjen meg a bíróság előtt, melyen az elsőosztályú vaskeresztet viselte. Ludendorff, akit nem börtönöztek be, hatalmas luxusautóval érkezett a tárgyalásra. 1300 A letartóztatott dr. Webernek megengedték, hogy vasárnap délután sétát tegyen Münchenben. A bíróság elnökének rendkívüli elfogultságát később mind Berlin, mind a bajor kormány erősen bírálta, az utóbbit különösen az háborította fel, hogy minden rendreutasítás nélkül lehetővé tették a Reichswehr és az államrendőrség elleni támadásokat. Neithardt bíróval félreérthetetlen módon közölték a tárgyalás alatt, hogy milyen „zavaró benyomást” keltett az, amikor hagyta Hitlert négy órán át folyamatosan beszélni. Erre a bíró csak azt válaszolta, hogy egyszerűen lehetetlen volt félbeszakítani a szóáradatot. Hitlernek lehetőséget adtak a tanúk – mindenekelőtt Kahr, Lossow és Seisser – részletes

és hosszadalmas kikérdezésére is, melynek során politikai töltésű nyilatkozataival gyakran félrevitte a tárgyalás menetét.1301 Mikor 1924. április 1-jén az ítéletet felolvasták és Ludendorffot annak rendje-módja szerint felmentették, a tábornok ezt sértésnek vette. Hitlert Weberrel, Kriebellel és Pöhnerrel együtt hazaárulásért mindössze ötévi börtönbüntetésre ítélték (beleszámítva azt a négy hónapot és két hetet, melyet előzetes letartóztatásban töltött), valamint 200 aranymárka megfizetésére kötelezték (vagy még plusz húsz napot kellett börtönben töltenie). A többiek ítélete még enyhébb volt.1302 A népbírák, mint ahogy Hitler később célzott rá, csak akkor voltak hajlandók elfogadni bűnösségét, ha a legenyhébb büntetést kapja, és lehetőséget biztosítanak számára a korábbi szabadulásra is. 1303 A bíróság azt is megmagyarázta, hogy miért utasította el Hitler kitoloncolását a „köztársaság védelme” törvény alapján: „Hitler egy németországi osztrák. Németnek tartja magát. A bíróság véleménye szerint a köztársaság védelme törvény II. paragrafusa 9. cikkelyének tartalma és szelleme nem alkalmazható egy olyan emberrel szemben, aki annyira németként érez és gondolkodik, mint Hitler, aki a háború idején önként négy és fél évet harcolt a német hadseregben, s az ellenseggel szemben tanúsított kiemelkedő bátorságáért magas katonai kitüntetésben részesült, megsebesült, más egészségkárosodást is szenvedett, és a katonai szolgálatból a müncheni I. számú katonai körzet parancsnokságának fennhatósága alá helyezték.”1304 A bírósági tárgyalás lefolytatása még a bajor konzervatív jobboldal köreiben is meglepetést és visszatetszést keltett. 1305 Jogi értelemben véve az ítélet botrányosnak volt minősíthető. Abban szó sem esett a puccsisták áldozatául esett négy rendőrről; a 14 605 milliárd papírmárka (mintegy 28 000 aranymárka) elrablását jelentéktelen apróságnak minősítették; nem Hitlert hibáztatták az SPD lapja, a Münchener Post szerkesztőségének feldúlásáért és számos szociáldemokrata városi tanácstag túszul ejtéséért; s egyetlen szóval sem tesznek említést az egyik halott puccsista, von der Pforden zsebében megtalált új alkotmány szövegéről. 1306 Az ítélet indoklásában a bíró egyáltalán nem említette, hogy Hitler még mindig próbaidős büntetésének hatálya alatt állott, melyet 1922 januárjában rendbontásért mértek ki rá. A törvény értelmében ezután már nem volt jogosult semmiféle próbaidőre. 1307 Hitler első tárgyalásán ugyanaz a bíró, a nacionalistákkal rokonszenvező Georg Neithardt ítélkezett, aki az 1924-es hazaárulási perében a bíróság elnöke volt.1308 Enyhe büntetésének letöltésére Hitler olyan körülmények közé érkezett vissza a landsbergi fegyházba, melyek inkább egy szállodára, s nem börtönre emlékeztettek. Földszinti, nagyméretű, kényelmesen berendezett szobájának ablakából gyönyörű kilátás nyílt a festői tájra. Bőrnadrágba öltözve, újságok társaságában, háta mögött a csodálóitól kapott babérkoszorúval, kényelmesen elengedhette magát a hintaszékében, vagy hatalmas íróasztalánál ülve szemezgethetett a hozzá áradó levelek között. Fogvatartói megkülönböztetett tisztelettel bántak vele, néhányan közülük titokban „Heil Hitlerrel” üdvözölték, s minden létező kedvezményt megadtak neki. Virágok, ajándékok, támogatásról biztosító és dicshimnuszokat zengő levelek tömege áradt hozzá. Több látogatója volt, mint amennyit fogadni tudott volna; több, mint ötszázan keresték meg, mielőtt kénytelen volt korlátozni látogatóinak számát. Mintegy negyven rabtársa, akik közül néhányan önként vonultak be a börtönbe, és gyakorlatilag a normális élet minden kényelmét élvezték, állandó hízelgéssel vette körül. 1309 Harmincötödik születésnapja előtt három nappal, április 23-án arról a tüntetésről olvashatott, melyet 3500 nemzetiszocialista, volt frontharcos és völkisch aktivista a Bürgerbräukellerben rendezett „annak az embernek a tiszteletére, aki a német népben a nemzeti felszabadítás és a völkisch tudat lángját meggyújtotta”.1310 A bírósági tárgyalás eredményeképpen kialakult sztárnak kijáró helyzet és a támogatói által kezdeményezett Führer-kultusz eredményeként politikai eszméiről, „küldetéséről” és rövid büntetése letöltése utáni politikai „visszatéréséről”, valamint a puccs tanulságairól kezdett elmélkedni.  

A Bürgerbräukellerben elszenvedett kudarc és másnap a puccs teljes összeomlása a Feldherrnhalléban egyszer s mindenkorra megtanította Hitlert, hogy a fegyveres erők ellenében megkísérelt mindenféle hatalomátvételi kísérlet kudarcra van ítélve. Igazolva látta azt a meggyőződését, hogy csak a propaganda és a tömegek mozgósítása, nem pedig a félkatonai szervezetek által elkövetett puccs nyithatja meg az utat a „nemzeti forradalom” felé. Következésképpen távol is tartotta magát Röhmnek azoktól a kísérleteitől, hogy új köntösben „felélessze” a Kampfbundot, és valami új típusú népi milíciát hozzon létre.1311 A kérdések különböző megközelítése, valamint a mindkét részről jelentkező hatalmi törekvések 1934-ben véres szakításhoz vezettek Hitler és Röhm között. Az viszont túlságosan is messzemenő következtetés lenne, ha azt feltételeznénk, hogy Hitler teljesen elvetette az államhatalom erőszakos átvételének

lehetőségét a „törvényes úttal” szemben. Az biztos, hogy a következőkben neki a törvényesség iránti elkötelezettségét kellett hangsúlyozni ahhoz, hogy ismét bekerülhessen a politikai körforgásba. Később pedig a választási sikerek elérése mindenképpen a legcélravezetőbb stratégia volt a hatalom megszerzéséhez. A puccsista megoldást viszont soha nem vetette el véglegesen. Mint ahogy az SA-val hosszasan elhúzódó problémák is mutatják, a „törvényes” út mellett párhuzamosan ennek a megoldásnak a lehetőségét továbbra is életben tartotta. Abban a kérdésben viszont hajthatatlan maradt, hogy a jövőben ilyesmit a Reichswehr ellenében nem szabad megkísérelni. Hitler tapasztalatai végül, de nem utolsósorban, ahhoz az „inasévek” során levont következtetéshez vezettek, hogy „harsonásnak” lenni nem elég; hogy ennél több is lehessen, ahhoz teljes egészében meg kellett szerezni a hatalmat saját mozgalmán belül, de ami a legfontosabb, függetlenebbnek kellett lennie a külső körülményektől, a jobboldal egymással versengő különböző csoportjaitól és a nem kizárólag az ő ellenőrzése és irányítása alatt álló félkatonai szervezetektől, a burzsoá politikusoktól és katonai vezetőktől, akik elősegítették politikai felemelkedését, saját céljaik érdekében kihasználták, majd ejtették, amikor már nem volt rá szükségük. 1312 A tárgyalás során tett megjegyzéseiből továbbra sem derült ki, hogy milyen szerepet szánt magának a „nemzeti forradalom” győzelme után. Azt hangoztatta, hogy Ludendorffban látta „az eljövendő Németország katonai, és az eljövendő nagy leszámolás vezetőjét”. Emellett azt is kijelentette, hogy ő ennek az „ifjú Németországnak a politikai vezetője”. A konkrét munkamegosztás, hangoztatta, még nem történt meg. 1313 A bírósági tárgyaláson tartott záróbeszédében Hitler – még mindig homályos és határozatlan formában – ismét visszatért a vezetés kérdéséhez. Utalt Lossow bíróságon elhangzott megjegyzésére, mely szerint az 1923 tavaszán zajló tárgyalások során ő úgy vélte, hogy Hitler egyszerűen „a nép propagandistája és ébresztője” (Weckrufer) akar maradni. „Milyen földhözragadtan gondolkodnak a kisemberek”, folytatta Hitler. Egy nagy ember számára nem elég egy miniszteri poszt elérése. Ő azt állította, hogy a marxizmus megsemmisítője akar lenni. Ez az ő feladata. „Nem szerénységből akartam azokban az időkben harsonás lenni. Az a legmagasabb rendű (das Höchste) feladat. A többi lényegtelen (eine Kleinigkeit).”1314 Ha sor kerül rá, két dolgot követel: ő legyen a vezetője a politikai harcnak, és a szervezeti vezetés annak a „hősnek a kezébe kerüljön, akit az egész ifjú Németország méltónak tart rá”. Hitler arra célzott – bár ezt nem mondta ki nyíltan és határozottan –, hogy ezt a szerepet Ludendorffnak kell betöltenie. 1315 Másrészt viszont a Kampfbund vezetői előtt a puccs előtt két héttel tartott beszédéből az világlott ki, hogy a jövendő nemzeti hadsereg újjászervezésénél nem szán több szerepet Ludendorffnak.1316 A puccs idején született kiáltvány viszont, mely Hitlert már birodalmi kancellárként említi, arra mutat, hogy a kormányfő szerepét magának akarta biztosítani, és a diktatórikus hatalmat meg kívánja osztani Ludendorffal, az államfővel (Reichsverweserrel) vagy kormányzóval.1317 Bármi volt is ez a Hitler álláspontjában még a tárgyaláson is jelen lévő kettősség, akár a valós helyzetet tükrözte, akár csak taktikai meggondolások szülték, az hamarosan világossá vált, hogy milyen szerepet szán magának. Landsbergben Hitler ráébredt: ő egyáltalán nem „harsonás”, hanem ő maga az eleve elrendeltetett vezér.

7 EGY VEZÉR SZÜLETÉSE „Személyiségének titka abban rejlik, hogy ami a német nép lelke legmélyén szunnyad, benne testesül meg teljes valójában… Adolf Hitlerben ölt testet a nemzet sóvárgása.” GEORG SCHOTT, DAS VOLKSBUCH VOM HITLER, 1924  

„A teoretikus, a szervező és a vezető a legritkább esetben testesül meg egy emberben. Ezek összessége szüli a nagy embert.” HITLER: MEIN KAMPF

Az év, melynek Hitler örökös száműzetését kellett volna eredményezni a politikai életből – bár ezt akkor aligha lehetett látni –, inkább abszolút elsőségének megszületését hozta a völkisch mozgalomban, és megnyitotta előtte az utat a csúcs felé. Visszatekintve 1924-et annak az időszaknak lehet tekinteni, amikor mint a hamvaiból újjáéledt főnix, Hitler a romokban heverő, szétforgácsolódott völkisch mozgalom törmelékhalmazán a megújult, szervezetileg sokkal erősebb, nagyobb belső összetartással rendelkező náci párt elvitathatatlan vezetőjévé és teljhatalmú urává vált. A börtönben töltött hónapok alatt tanúja lehetett, hogy a vezető szerep megszerzéséért harcoló vetélytársai a radikális völkisch jobboldalon hogyan kísérlik megszerezni a hatalmat, és hogyan vallanak kudarcot. Nélküle az egység látszata is összeomlott. A közvetlenül a szabadulása előtt, decemberben megtartott Reichstag-választások eredményei azt bizonyították, hogy a völkisch jobboldal már minden lehetett, csak komoly tényező nem a német politikában. A szétforgácsolódott völkisch mozgalom néhány frakciójában Hitlert viszont szinte istenítették a tárgyalása után. A völkisch körökben iránta megnyilvánuló csodálat messze túlmutatott a megszállott fanatikusok áradozásain. Ezek az ömlengések szakadatlanul egocentrizmusát és önbizalmát táplálták, amit – ahogy a tárgyalás is megmutatta – a puccs kudarca is csak ideiglenesen tudott megingatni. A naponta tömegével Landsbergbe áradó dicsőítő levelek, a minden szavát mohón magukba szívó, hízelgő tanítványai, a talpnyaló börtönőrök, látogatóinak, csodálóinak soha szűnni nem akaró áradata nem maradhatott hatástalan egy olyan emberre, akinek saját magába vetett hite amúgy is túlnőtt már minden normális határon, aki már a „történelmi nagyságot” tűzte ki célul maga elé, és egyáltalán nem volt ellenére azt hallani rajongó hívei szájából, hogy ő már rendelkezik is az ehhez szükséges adottságokkal. Követőinek és csodálóinak Hitler nagyságáról vallott nézetei nem is találhattak volna teljesebb nyilvános kifejezésmódot, mint Georg Schott Das Volksbuch vom Hitler címmel 1924-ben megjelent könyvében. Schott dicshimnuszokat zengő munkája többek közt a következő alcímeket tartalmazta: „A próféta”, A zseni”, „A hívő lélek”, „A szerény”, „A hűséges”, „Az akarat embere”, „A politikai vezető”, „A nevelő”, „Az ébresztő” és „A felszabadító”. Az irodalmi és vallási hivatkozással teletűzdelt együgyű szöveg Hitlert egy félisten magasságába emeli. „Vannak szavak”, írta Schott „melyeket egy ember nem maga talál ki, hanem az isten adja a szájába, hogy kimondja őket. Ezek közé lehet sorolni Adolf Hitlernek azt a vallomását is, hogy »Én vagyok az ifjú Németország politikai vezetője«.” Schott ugyanilyen álvallásos terminológiát használva ömleng Hitler személyiségéről is: „Személyiségének titka abban rejlik, hogy ami a német nép lelke legmélyén szunnyad, benne testesül meg teljes valójában… Adolf Hitlerben ölt testet a nemzet sóvárgása.”1318 Mozgalmának az egymással rivalizáló frakciók miriádjaira történt széthullása, ami kézzelfogható bizonyítékot is szolgáltatott pótolhatatlanságára, a landsbergi idők kényszerű tétlensége, és az, hogy a külső eseményeket nem tudta közvetlenül irányítani, vezette el Hitlert a Mein Kampf megírásához, politikai eszméinek „racionalizálásához” és részbeni módosításához. Könyve első kötetének megírása folyamán állt össze és kerekedett le „világnézete”. Tovább erősödött korlátokat nem ismerő, önimádattal vegyes, saját magába vetett hite is. Abszolút hitet kölcsönzött neki saját, közel messiási tulajdonságaiban és küldetésében, tovább erősítette benne azt az érzést, hogy a sors őt szemelte ki a nép által annyira áhított és várt „nagy vezér” szerepére, aki majd felszámolja az 1918-as „bűnös árulás” következményeit, helyreállítja Németország nagyságát és erejét, valamint megteremti az újjászületett „német nemzet német államát”.1319 Mire elhagyta Landsberget, a „harsonásból” vezérré történt átalakulás – saját és hívei gondolatvilágában – teljes egészében lezajlott. A völkisch mozgalom Hitler távollétében történt széthullása, azok mértéktelen imádata, akik már látták a benne rejlő nagyságot, és az, hogy felismerte saját magában a „nagy” vezetőt, szorosan összekapcsolódnak egymással. Mikor 1924. december 20-án szabadon engedték Landsbergből, megingathatatlan és elvitathatatlan vezéri pozíciójának alapjai már le voltak fektetve.

I. Semmi sem bizonyíthatta inkább Hitler pótolhatatlanságát a völkisch jobboldal számára, mint az a tizenhárom hónap, melyet börtönben töltött, amikor a mozgalom „vezér nélkül” maradt. Azóta, hogy eltávolították a politika színpadáról, 1924 júniusától kezdődően visszavonult minden politikai tevékenységtől és a Mein Kampf megírására koncentrált, a völkisch mozgalom civakodó frakciózásba és egymást pusztító viszályba süllyedt. A bajor igazságszolgáltatás jóvoltából a puccsban játszott szerepéért a jobboldal hőseként hagyhatta el a tárgyalótermet. Riválisai és az egymással versengő csoportok kényszerítve érezték magukat, hogy elfogadják tekintélyét, és akcióikhoz megszerezzék a támogatását. Távollétében viszont ez még mindig kevés volt a sikerhez. 1320 Ráadásul Hitler véleménye

a fejleményekről gyakran bizonyult következetlennek, ellentmondásosnak, vagy meglehetősen homályosnak. A vezető posztra támasztott igényét nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és annak megalapozottságát nem is vitatta senki. Kizárólagos vezetésre való törekvését viszont csak a völkisch mozgalom kisebbsége támogatta. Amíg nem volt abban a helyzetben, hogy közvetlenül befolyásolja a fejleményeket, addig elvakult és lelkes hívei a széles, gyakran egymással is háborúskodó, taktikai, stratégiai és ideológiai téren erősen megosztott völkisch jobboldalnak kifejezetten a perifériájára szorultak. Szabadulásakor, 1924 decemberében, az abban a hónapban lezajlott Reichstag-választások eredménye híven tükrözte a völkisch mozgalom támogatottságának katasztrofális csökkenését. A mozgalom ekkor már alig volt több a politikai élet palettájának legszélén elhelyezkedő, széthúzó nacionalistákból és fajgyűlölő szektából álló csoportnál. Közvetlenül 1923. november 11-i letartóztatása előtt Hitler – arra az időre, amíg távol lesz – a Völkischer Beobachter szerkesztőjét, Alfred Rosenberget nevezte ki a betiltott párt vezetőjévé, akit Essernek, Streichernek és Amannak is támogatnia kellett.1321 Számos náci vezetőhöz hasonlóan (beleértve Hesst, Scheubner-Richtert és magát Hitlert is) Rosenberg családfája sem a német birodalom határain belül gyökerezett. Az igen gazdag, nagypolgári család sarjaként az észtországi Revalban (ma Tallinn) született különc, zárkózott „pártfilozófus”, a dogmatikus, de nagyon unalmas, arrogáns és hűvös, minden náci vezető közül a legkevesebb karizmatikus képességekkel rendelkező egyéniség csak az iránta táplált osztatlan és rendkívül erős ellenszenvvel tudta egyesíteni a párt többi vezetőjét. 1322 Mivel hiányzott belőle minden vezetői képesség, aligha lehetett kézenfekvő választás, és Hitler jelölése őt is legalább annyira meglepte, mint a többieket.1323 Elképzelhető, mint ahogy azt sokszor tévesen feltételezik, hogy pontosan vezetői képességeinek hiánya miatt esett rá Hitler választása. 1324 Az biztos, hogy valószínűtlenebb vetélytársat Hitler számára aligha lehet elképzelni. Ez viszont azt feltételezné, hogy Hitler még az elbukott puccs okozta megrázkódtatás pillanatában is képes volt világos, machiavellista tervezésre, számított arra, hogy mi fog történni, és tulajdonképpen azt akarta és azt várta, hogy távollétében mozgalma széthulljon. 1325 Sokkal valószínűbb viszont az a magyarázat, hogy a rá nehezedő nagy nyomás alatt, abban a depressziós lelkiállapotban, kapkodó, félresikerült döntést hozott, és a párt ügyeit rábízta müncheni klikkjének egy olyan tagjára, akinek lojalitása nem volt megkérdőjelezhető. Rosenberg gyakorlatilag egyike volt a mozgalom azon vezető tagjainak, aki még kéznél levőnek számított. 1326 Scheubner-Richter meghalt. A puccs utáni zűrzavarban a többiek szétszóródtak, vagy már letartóztatták őket. Sőt – és ezt Hitler is aligha tudhatta – az a három helyettes, akit Rosenberg támogatására kijelölt, sem volt elérhető. Esser Ausztriába szökött, Amannt letartóztatták, Streicher pedig a nürnbergi ügyekkel volt elfoglalva. Rosenberg minden bizonnyal nem volt több egy „kevésbé rossz” alapon, elkapkodva hozott döntésnél. Bármi volt is az oka, de Rosenberg hamarosan rájött, hogy utasításait nem tartják be, és az nem elég, ha csupán Hitler tekintélyére hivatkozik. Ennek egyik közvetlen jele az volt, amikor az akkor már illegalitásban lévő SA megbízott vezetője, Walter Buch őrnagy Hitler iránti lojalitását hangsúlyozva ragaszkodott hozzá, hogy a rohamosztag ne tartozzon a pártvezetés irányítása alá, és maradjon ki a párt politikai konfliktusaiból. 1327 Ez homlokegyenest ellentétben állt Hitler utasításával, mely szerint az SA-nak a párthoz kell tartoznia. 1328 Rosenbergnek arra is rá kellett jönnie, hogy nincs szervezett párt, melyhez szólhatna. Az a kapkodó összevisszaság, ahogy a párt a puccsot megelőzően szerveződött, azt is eredményezte, hogy nem volt felkészülve az illegalitásra. Dél-Bajorországban még a csoportok működésének összehangolása is lehetetlenné vált. Rosenberg kiagyalt egy Adolf Hitler nevének betűiből összeállított „Rolf Eidhalt – Tartsd az esküdet!” kódnevet, s a futárokkal továbbított leveleit ezen a néven írta alá. 1329 Fedőszervezetek – turistacsoportok és ehhez hasonlók – alakultak. A helyi pártcsoportok Hitlert ábrázoló képeslapokat kaptak, melyeket – mint „vezérünk jelképét” – milliószámra kellett szétküldeniük, hogy „Adolf Hitler neve mindig élő maradjon a német népben”.1330 A betiltott Völkischer Beobachter utódlapja a nácik hívei között megkísérelte ébren tartani a lángot. Hitler maga is küldött cikkeket és rajzokat az egyik, Landsbergből kicsempészett, titokban terjesztett számba.1331 Bármilyen nehéz is volt kezdetben a kapcsolattartás, hamarosan kiderült, hogy nincs szükség semmiféle kalandregénybe illő megoldásra. A hatóságok készséggel megengedték, hogy létrejöjjön a betiltott NSDAP nyilvánvaló utódszervezete.1332 1924. január 1-jén Rosenberg megalakította a Nagynémet Népközösség (GVG – Grossdeutsche Volksgemeinschaft) elnevezésű pártot, mely az NSDAP betiltása alatt az utódszervezet szerepét volt hivatva betölteni. 1333 A nyár beköszöntével Rosenberget félreállították, és a GVG az ausztriai száműzetéséből májusban visszatért Esser és Julius Streicher irányítása alá került. 1334 Esser és Streicher közönséges, durva személyisége, sértő viselkedése és ügyetlen módszere sok Hitler-követőt elidegenített a párttól. Mindenesetre messze nem minden – Hitlerhez hűséges –

szimpatizáns lépett be a GVG-be. Gregor Strasser például, a Landshutban működő gyógyszerész, aki a puccs utáni időszakban Hitler mellett majd a párt másik vezetőjévé nőtte ki magát, a Deutschvölkische Freiheitsparteibe (DVFP) lépett be, abba az Albert Graefe (korábban a konzervatív DNVP tagja) vezette rivális völkisch szervezetbe, melynek fellegvára Mecklenburgban, központja pedig Berlinben volt. Graefe és a DNVP két másik disszidense, Reinhold Wulle és Wilhelm Henning – mindketten a Reichstag tagjai voltak és kitűnő kapcsolatokat ápoltak a volt katonatisztekkel és üzletemberekkel – 1922 késő őszén Berlinben megalakította DVFP-t, mivel radikálisabb völkisch politikát akartak folytatni, mint a DNVP. 1923 márciusában Hitler kénytelen volt egyezségre lépni Graefével s belemenni abba, hogy Németország északi körzeteiben a DVFP játssza a domináns szerepet, a déli körzeteket pedig megtartotta az NSDAP vonzáskörzetében. Egy – a márciusit megerősítő – második megállapodás, melyet 1923. október 24-én Esser írt alá, a két párt szoros együttműködését irányozta elő. Később Rosenberg és mások is azt állították, hogy Esser Hitler tudta nélkül cselekedett, és Hitler csak azért nem mondta fel a megállapodást, mert nem akarta Essert kényelmetlen helyzetbe hozni. Mivel viszont Hitler egyetértett a márciusi megállapodással és elég elképzelhetetlen, hogy Esser meg tudta, vagy meg akarta volna tenni ezt a lépést Hitler hozzájárulása nélkül, az állítás aligha felelhet meg a valóságnak. 1335 A megállapodás a puccs előtt nem okozott semmiféle ellentétet, sőt Graefe maga is részt vett november 9-én a feldhernhallei felvonuláson. Hitler börtönbe kerülésével a konfliktus sem váratott sokáig magára. A DVFP-t nem érintette olyan érzékenyen a törvényen kívül helyezés, mint az NSDAP-t. A Hitler mozgalmában uralkodó zűrzavarral ellentétben Graefe és a DVFP többi vezetője szabadon irányíthatták a lényegében érintetlenül megmaradt pártszervezetet. És bár a DVFP vezetői tapsoltak Hitler puccsban játszott szerepéhez (főként, hogy hívei egy részét magukhoz csábítsák), mégis megragadták a helyzet kínálta lehetőséget, hogy vezető szerepüket megerősítsék. Még jobban hozzájárult az ellentétek további elmélyüléséhez az, hogy a DVFP választási rendszer bevezetését javasolta a völkisch mozgalomban. A parlamentáris stratégia felé történő elmozdulás számos nácit elidegenített, és Németország északi körzeteiben az NSDAP konzervatív tagjai is hevesen ellenezték. Szószólójuk, Ludolf Haase, a göttingeni szervezet vezetője egyre erőteljesebben megkérdőjelezte Rosenberg tekintélyét, de mindenekelőtt meg akarta őrizni az NSDAP északi körzetben lévő szervezeteit Graefe terjeszkedésétől. Rosenberg pozícióit még jobban aláásta, amikor azt a Graefével kötendő megállapodástervezetet, mely egységes pártszervezetet és vegyes összetételű vezetőséget irányzott elő, s amit a megbízott náci vezető egy január végén Salzburgban megtartott titkos megbeszélésen visszautasított, végül Ludendorff nyomására február 24-én mégis elfogadta. Ez Hitler egyértelmű engedélyével és azzal a kikötéssel történt, hogy annak hatálya csak hat hónapig lesz érvényben. Ez újabb jele annak, hogy mennyire nem kaptak világos és egyértelmű utasításokat bebörtönzött vezetőjüktől azok, akik szabadlábon maradva megpróbálták a betiltott és szétzilált pártot irányítani. Közvetlenül ezután, egy nappal a puccsisták tárgyalásának kezdete előtt, Ludendorff nyilvánosan, a saját északnémet tartományának képviselőjeként támogatásra javasolta Graefét, így tekintélyével erősítette a DVFP-t, és hallgatólagosan bejelentette igényét a völkisch mozgalom vezetésére.1336 A völkisch csoportok, melyek – ha mégoly kelletlenül is – készek voltak belépni azért a parlamentbe, hogy egy napon majd megsemmisíthessék azt, úgy döntöttek, hogy választási szövetségre lépnek egymással, mely lehetővé tette számukra a februárban kezdődő tartományi (Landtag) és a két év óta először, 1924. május 4-én megtartott Reichstagválasztásokon való részvételt. Hitler ellenezte ezt a stratégiát. Mint ahogy Rudof Hess – Hitler nevében – több, mint egy évvel később magyarázta: „Herr H. az első pillanattól kezdve ellenezte a választásokon való részvételt. Ezt egyértelműen és világosan tudatta az urakkal, Őexcellenciáját, L.-t (Ludendorffot) is beleértve. Az volt a véleménye, hogy a mozgalom még nem elég érett, hűnek kell maradnunk az antiparlamentarizmus alapelvéhez, és különben is csak értelmetlen pénzpocséklás lenne az egész.” 1337 Hitler ellenkezése mit sem számított. A részvételről szóló döntés megszületett. A Graefe fellegvárában, Mecklenburg-Schwerinben megtartott Landtag-választásokon a DVFP a hatvannégy helyből tizenhármat megszerzett. Az április 6-án megrendezett bajor Landtag-választásokon a Völkischer Block, ahogy a választási szövetség magát nevezte, a leadott szavazatok 17 százalékát nyerte el. 1338 Hitler még ezen eredmények ismeretében is értésre adta, hogy ellenzi a Völkischer Block részvételét a közelgő Reichstag-választásokon, ugyanakkor engedélyt adott arra, hogy neve szerepeljen a Block választási hirdetményein. A választások után nem sokkal viszont már azt mondta Kurt Lüdeckenek, hogy politikát kell változtatni: „be kell fognunk az orrunkat, s be kell lépnünk a Reichstagba, hogy fellépjünk a katolikus és marxista képviselők ellen”. 1339 Hogy ezt miként gondolta, azt egy év múlva Rudolf Hess magyarázta meg az egyik párttagnak írt válaszlevelében:

„Herr Hitlernek az a véleménye, hogy miután akarata ellenére beléptünk a parlamentbe, a parlamenti részvételt a jelenleg fennálló rendszer – beleértve a parlamentarizmust is – elleni harc egyik formájának kell tekinteni. A részvétel viszont nem lehet »pozitív együttműködés«, mint ahogy ezzel – igaz kevés sikerrel – a völkisch parlamentaristák sajnálatos módon próbálkoznak, hanem ott a fennálló rendszer állandó bírálatával kíméletlen ellenzéki és obstrukciós politikát kell folytatni. A parlamentet, vagy még inkább a parlamentarizmust, lehetetlenné kell tenni a parlamentben.”1340  

A Reichstag-választások eredményei, úgy tűnik, hozzájárultak Hitler meggyőzéséhez, hogy a pragmatikusan és céltudatosan alkalmazott parlamentáris taktika meghozza a kívánt eredményt. A Hitler-tárgyalás nyilvánossága és kimenetele által feltornázott völkisch szavazatok elérték a 6,5 százalékot, és harminckét helyet jelentettek a Reichstagban.1341 Az eredmények különösen Graefe területén, Mecklenburgban (20,8 százalék) és Bajorországban (16 százalék) voltak biztatóak.1342 Az viszont, hogy a Reichstag völkisch képviselői közül csak tíz volt az NSDAP és huszonkettő a DVFP tagja, egyben Hitler mozgalma maradványainak a gyengeségét is mutatta abban az időben. 1343 Két első, májusban tett landsbergi látogatását kihasználva, a München környéki állandó lakhelye ellenére ÉszakNémetországban is kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező Ludendorff megpróbálta rávenni Hitlert, hogy egyezzen bele az NSDAP és a DVFP Reichstag-frakciójának összeolvadásába, majd a második találkozás alkalmával arra is, hogy értsen egyet a két párt teljes egységével. Hitler csűrte-csavarta a dolgot. Elvileg egyetértett, de olyan feltételeket támasztott, melyeket Graefével kellett megbeszélni. Ezek egyike, ami kiszivárgott, az volt, hogy a mozgalom központja Münchenben legyen.1344 A Graefével tervezett találkozóra viszont nem került sor az előtt, hogy a két párt Reichstagképviselői május 24-én Berlinben elhatározták, hogy parlamenti célok érdekében Nemzetiszocialista Szabadságpárt (Nationalsozialistische Freiheitspartei, NSFP) néven egységet alkotnak. Ludendorff Hitler álláspontját is kompromittálta azzal, hogy sajtónyilatkozata szerint Hitler támogatja az egy és egységes párt létrejöttét. Hitler nehéz helyzetbe került, mert bár mindig is ragaszkodott az NSDAP külön és sajátos arculatához, most – a Völkischer Block választási sikere után – az a veszély fenyegetett, hogy ez a merev álláspont egyáltalán nem lesz vonzó támogatói szemében. Ráadásul a két párt közül – a választási eredmények tükrében – a DVFP volt az erősebb, és Ludendorffot a völkisch mozgalom vezéralakjának tekintették.1345 Hitler gyengesége, mely abban nyilvánult meg, hogy mindig azt mondja az embereknek, amit azok hallani szeretnének, újból megmutatkozott egy sebtében összehozott látogatás során, amikor május végén Haase vezetésével egy négytagú északi náci küldöttség érkezett Landsbergbe. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a DVFP-vel február 24-én kötött megállapodást már mint befejezett tényt közöljék vele, 1346 mivel ő ellenezte a választásokon való részvételt, de megakadályozni nem tudta, és a DVFP-vel létrejött egység nem mutat túl a két Reichstag-frakció egyesülésén. Ludendorff a június 11-én kiadott, a fentieknek homlokegyenest ellentmondó közleményében azonnal megkérdőjelezte Hitler őszinteségét, s hangsúlyozta, hogy Hitler is egyetértett az egybeolvadás szükségességével. 1347 Ezzel együtt a Haase-féle küldöttség látogatása eredményeként Hitler északnémet hívei 1924. június 3-án, Hamburgban megalakítottak egy „igazgatóságot” dr. Adalbert Volck lüneburgi ügyvéd vezetésével, akinek a völkisch mozgalomban játszott szerepére baltikumi származása erősen rányomta a bélyegét. 1348 Az „igazgatóság” mereven elutasított minden, DVFP-vel való egyesülésre vonatkozó javaslatot, mert úgy érezte, hogy így felfalja a „parlamentarizmus” és olyan párttá válik, mint a többi. Ennek megfelelően az igazgatóságnak – szándékai szerint – egy zárt, központilag irányított, Hitlerhez hű szervezetnek kellett maradnia, s mindaddig tartania kell magát Hitler alapelveihez, amíg ki nem szabadul és ismét át nem veszi az irányítást. 1349 Nem meglepő, hogy még ennek ellenére is számos északnémet náci zavart és bizonytalan maradt Hitler egyesülésről vallott nézeteivel kapcsolatban. Június 14-i levelében Haase annak megerősítését kéri, hogy Hitler ellenezte a két párt egyesülését. Két nappal későbbi válaszában Hitler tagadta, hogy alapvetően ellenezte volna, bár meghatározta az előfeltételeit egy ilyen lépésnek. Elismerte, hogy számos náci lojalista ellenzi a DVFP-vel való fúziót, ami – mint ahogy erre is kitért – azt mutatja, hogy a párt régi gárdájának számos tagja elhatárolja magát tőle. Ilyen körülmények között – folytatta – a további fejleményekbe már nem tud beavatkozni, és azokért a felelősséget sem tudja vállalni. Ezért úgy döntött, hogy mindaddig visszavonul a politikától, míg abba a helyzetbe nem kerül, amikor megfelelően képes a vezetésre. Ettől kezdve megtiltja, hogy nevét bármilyen politikai álláspont támogatására felhasználják, és kérte, hogy ne írjanak hozzá politikai témájú leveleket. 1350 Egy héttel később Hermann Fobke, egy Göttingen környékéről származó, szintén Landsbergben bebörtönzött ifjú náci, aki a mindenes feladatait látta el Hitler mellett, és közvetítő

volt az északnémet szervezetekhez is, azzal nyugtatgatta Haasét, hogy Hitler támogatja az északnémet szervezet DVFP-vel való szemben állását. „Mindenesetre” – summázta Fobke a mondanivalóját – „H(itler) érzése szerint a dolgok olyan reménytelenül félresiklottak, hogy szabadulása után mindent elölről kell kezdenie. E tekintetben nagyon derűlátó, és az a véleménye, hogy néhány napon belül ismét kézben tudja tartani az irányítást.” Fobke viszont nem tudott ellenállni, hogy hangot ne adjon saját csalódásának, amikor Hitler olyan közömbösen fogadta az északnémet NSDAP „segélykiáltásait”.1351 Hitler július 7-én közölte a sajtóval, hogy visszavonul a politikától. Kérte, hogy hívei többé ne látogassák meg Landsbergben, de kérését egy hónappal később meg kellett ismételnie. A sajtónyilatkozat azzal indokolta a döntését, hogy amíg Landsbergben van, addig gyakorlatilag nem tudja vállalni a felelősséget a fejleményekért, „túldolgozta” magát, és különben is most könyve (a Mein Kampf első kötete) megírására kell összpontosítani a figyelmét. 1352 Nem jelentéktelen az a körülmény sem, mint ahogy az ellenzéki sajtó is hangsúlyozta, hogy Hitler semmivel sem akarta veszélyeztetni feltételes szabadlábra helyezését, mely október 1-jétől válhatott volna esedékessé. 1353 A döntését kiváltó közvetlen ok Ludendorff június 11-i sajtónyilatkozata volt, mely kellemetlenül érintette és feldühítette a kérdést óvatosan és nem egyértelműen megközelítő Hitlert, amikor az állította, hogy nyíltan támogatta a két párt egyesülését.1354 Fobke június 23-án azt mondta Haasének, hogy Hitler politikától való visszavonulásra vonatkozó döntését „a nyilatkozat miatti harag szülte”. 1355 A legfontosabb ok viszont minden bizonnyal az volt, amit Hitler maga közölt Haasével: „Landsbergből nem tudja irányítani az eseményeket”. Ludendorff sajtónyilatkozata egyszerűen csak utolsó bizonyítéka volt tehetetlenségének. Visszavonulását nem az a machiavellista meggondolás diktálta, hogy ezzel is mélyítse a már amúgy is meglévő szakadékot, tovább fokozza a zűrzavart, és saját magát mint az egység jelképét tüntesse fel.1356 Ez már csak az okozat volt és nem maga az ok. 1924 júniusában nem lehetett világosan előre látni a fejleményeket. Hitler döntését nem az erő, hanem a gyengeség szülte. Minden oldalról nyomás nehezedett rá, hogy az egyre fokozódó széthúzás közepette foglaljon állást. Határozatlansága követőit is bosszantotta. Bármilyen nyílt állásfoglalással viszont vagy az egyik, vagy a másik oldalt idegenítette volna el magától. Döntése, hogy nem dönt, jellemző volt rá. „Hitler szokásához híven racionalizálja a választási lehetőségeit”, magyarázta Lüdecke. „Amíg börtönben ült, kész volt minden kockára tenni tekintélyének maradéktalan megőrzése érdekében.” 1357 Hitler csalódottságát még a tehetetlenség is fokozta, amikor kifejezett akarata ellenére sem tudta meggátolni Röhmöt abban, hogy Frontbann néven egy egész országra kiterjedő félkatonai szervezetet hozzon létre. Ezzel az volt a szándéka, hogy felszívja és magában egyesíti a völkisch mozgalom más, már meglévő félkatonai szervezeteit, beleértve az SA-t és a Kampfbundot alkotó többi betiltott szervezetet is, majd az egészet Ludendorff katonai vezetése alá rendelje. Hitler egyszerűen allergiás volt még a gondolatra is, hogy elkerülhetetlenül és óhatatlanul elveszti ellenőrzését az SA fölött, és nem szerette volna, hogy – mint a puccsot megelőzően – függő helyzetbe kerüljön a félkatonai szervezetek vezetőitől. Mindenekelőtt az nyugtalanította, hogy ha ismét beleavatkozik a félkatonai szervezetekkel folytatott politikába, akkor ez gátolhatja idő előtti szabadlábra helyezését, és bátoríthatja azokat, akik vissza akarják toloncolni Ausztriába. Röhmöt április 1-jén szabadlábra helyezték és a puccsban való részvételéért kapott nevetséges, tizenöt hónapos börtönbüntetését jó magaviselet feltételével felfüggesztették. Hitlernek nem sikerült őt eltéríteni eredeti szándékától, és Landsbergből való távozását megelőző utolsó találkozásuknak azzal vetett véget, hogy ő másoknak adta át a nemzetiszocialista mozgalom vezetését, és ezek után egy szót sem akar többé hallani a Frontbannról. Röhm ezzel együtt semmibe vette Hitler álláspontját, s Ludendorff támogatását és védelmét keresve tovább folytatta tervei megvalósítását.1358 A Hitler politikai életből való visszavonulását hírül adó sajtóközlemény megjelenése után Ludendorff és Graefe is gyors lépésre szánta el magát, s két nappal később kiadták saját sajtónyilatkozatukat, melyben magukat nyilvánítják a völkisch mozgalom vezetőivé „mindaddig, amíg München szabadlábra helyezett hőse ismét át nem veszi a vezetést”. Hitler, állításuk szerint, őket kérte fel a gyeplő átvételére. Ezzel egy időben Rosenberg is lemondott posztjáról, s Gregor Strassert Ludendorffal és Graefével együtt, Hitler szabadulásáig, beválasztották az NSFP birodalmi vezetésébe (Reichsführerschaft). Közölték, hogy az augusztus közepére, Weimarba tervezett tanácskozás majd egységet teremt a völkisch mozgalomban.1359 Az északi nácikat ez az egész elborzasztotta. A helyzet tisztázását kérték Fobkétől. Közölték velük, hogy Hitler csak bebörtönzése időtartamára vált meg a vezetéstől, nem adta át a hatalmat senkinek, semmi köze sincs ahhoz, hogy Strassert beválasztották a birodalmi vezetésbe, bár személy szerint ő is egyetért ezzel a lépéssel.1360 Július 18-án az igazgatóság vezetője, Volck ismét világosan leszögezte, hogy mi az északi nemzetiszocialisták véleménye az egyesülésről: „Programunk két szóból áll: »Adolf Hitler«.” 1361 Az NSDAP nyolcvan, az

egész országból összegyűlt képviselőjének július 20-án Weimarban megtartott tanácskozása, ahol Ludendorff díszvendégként vett részt, s amit az egyesülés kérdéseinek megvitatására hívtak össze (melyek biztosan fel fognak merülni az egy hónappal később, ugyanebben a városban megrendezésre kerülő találkozón), keserű szájízzel, kölcsönös vádaskodással, zűrzavarral és a korábbinál is nagyobb véleménykülönbséggel ért véget. 1362 A történtekről Volck azonnal készített egy nagyon kritikus szemmel összeállított jelentést, amit elküldött Landsbergbe.1363 Hitler – közvetítőjén, Fobkén keresztül küldött – válasza némi biztatást jelentett az északi csoport számára. Közölte velük, hogy „helyes úton járnak”. Erősen bírálta Ludendorffot, akinek – megítélése szerint – kizárólag a mozgalom katonai jellegű kérdéseire kellene összpontosítani a figyelmét. Esser és Streicher tevékenységét is kritikusan ítélte meg, de továbbra sem volt hajlandó eltéríteni magát az egymással rivalizáló szervezetekkel kapcsolatos semleges álláspontjától. Az egyesülés kérdését ugyanakkor befejezettnek tekintette, és a kialakult ellentéteknek nem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget. Nagyon kevés együttérzéssel viseltetett az északnémet nemzetiszocialisták „elkeseredett küzdelme” iránt. Tisztában volt azzal, hogy szabadulása után mi a teendője, és azzal is, hogy a mozgalom újjáépítése csak Bajorországból indulhat ki. 1364 Volcknak csalódást okozott Hitler válasza, mely – megítélése szerint – nem kellő alapossággal ítéli meg az NSDAP helyzetét északon. Ez volt az első jele annak, hogy Volck egyre kritikusabban ítéli meg Hitler tevékenységét. „Ha a vezetők azt hiszik, hogy egyedül mindent és jobban meg tudnak ítélni – jegyezte meg –, akkor nem jutunk messzire.” 1365 A Weimarban augusztus 15–17-én nagy dérrel-dúrral megrendezett tanácskozás, melynek célja az NSDAP és a DVFP szervezeti összeolvadásának megerősítése volt, a Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom (Nationalsozialistische Freiheitsbewegung) megalakulásával csak látszólagos és nagyon felületes egységet eredményezett. A tanácskozás csúcspontját az jelentette, amikor hatalmas tapsvihar közepette felolvasták „az önök vezére, Adolf Hitler” üdvözlő táviratát, ami Ludendorff háttérbe szorulásával fenyegetett, holott ezt ő szorgalmazta leginkább. A tanácskozás tanulsága az volt, hogy Hitler vezetése nélkül az egység elképzelhetetlen. Hitler vezetése viszont – legalábbis, amit ő magának követelt – egyre inkább összeegyeztethetetlenebbé vált Ludendorff és Graefe vezetői triumvirátusra vonatkozó elképzeléseivel.1366 Az északi fundamentalisták csatarendbe felsorakozott csoportját nyugtalanította Hitler konferenciának küldött távirata, ezért még egyszer világos és egyértelmű útbaigazítást kért tőle. Hitler ismételten csalódást okozott nekik. Válaszában Fobke megpróbálta megnyugtatni északi partnereit, hogy Hitler nem fogadta el a két párt teljes egyesülését és azt sem, hogy a mozgalom „parlamentarizálódott”. Elfogadta viszont a kompromisszum és a parlamenti akciók szükségességét. Hitler Fobkén keresztül ismételten leszögezte álláspontját, mely szerint tartózkodik a véleménynyilvánítástól. Hangsúlyozta, hogy szabadulása (melyet október 1-jére várt) utáni első teendője a bajorországi rendcsinálás lesz. Az északi igazgatóságot arra buzdította, hogy addig tartsanak ki. Az északnémeteknek nem túlzottan tetszett a válasz.1367 A nyár végére az NSDAP és általában a völkisch mozgalom széttöredezése az egyesülésről és az egységről elhangzó mindenfajta beszéd ellenére nemhogy lelassult volna, hanem még inkább felgyorsult. Streicher és Esser durva, sértő és hatalmaskodó stílusa még a GVG-n belül is gyűlölködést szított és súlyos ellentétekhez vezetett a Völkischer Blockkal (melynek bajorországi vezetője, Gregor Strasser szintén tagja volt az NSFB birodalmi vezetőségének), és teljes elidegenedést eredményezett az északi nemzetiszocialistáktól. Válaszul ők nem ismerték el az NSFB birodalmi vezetését, mely viszont nem fogadta el, hogy az igazgatóságnak bármilyen hatásköre is lenne. 1368 A párt belháborúiban csak Hitler helyzete erősödött meg jelentősen. A nyár őszbe fordult, közeledett a tél, és a völkisch mozgalomban tátongó szakadékok még jobban elmélyültek. Szeptember közepén Hitler arról biztosította az északi lojalista szervezetet, hogy szabadulása után tisztázni kívánja a helyzetet, s az összes vezetőt találkozóra hívja össze. A találkozó egyetlen napirendi pontja annak eldöntése lesz, hogy ki vezesse a mozgalmat. Más megfogalmazásban: ki támogatja azt, hogy Hitler legyen az egyetlen és kizárólagos vezető? „H(itler) nem ismeri el a birodalmi vezetőséget” – hangoztatja levelében Fobke „és sohasem lesz részese egy ilyen katonatanácsi konstrukciónak”. Tehát szó sem volt arról, hogy csatlakozna Ludendorffhoz és Graeféhez egy egyesített birodalmi vezetésben. Erről viszont nem volt hajlandó hivatalos nyilatkozatot tenni. Északi támogatóinak csalódottsága és türelmetlensége tovább fokozódott. Támogatói várakozása ellenére október 1-jén nem helyezték feltételesen szabadlábra, s ez tovább bonyolította a helyzetet. Az NSFB álláspontja szerint az egység Hitler nélkül és annak tükrében, hogy Hitler továbbra sem hajlandó magát elkötelezni az egyesített szervezet mellett, egyszerűen elképzelhetetlen.1369 Bajorországban az Esser és Streicher körül zajló völkisch belháború nyílt töréshez vezetett.

Október 26-án a Völkischer Block úgy döntött, hogy csatlakozik az NSFB-hez s egységes szervezetet alkotva veti bele magát a közelgő választási küzdelembe. Ezzel egyben el is fogadta az NSFB Birodalomban elfoglalt vezető helyzetét. Gregor Strasser, a Völkischer Block szóvivője abban reménykedett, hogy a Grossdeutsche Volksgemeinschaft szintén csatlakozik az NSFB-hez, de ugyanakkor nyíltan elítélte vezetőit, Essert és Streichert. Esser a GVG szervezeteihez intézett levelében hevesen támadta a Völkischer Block vezetőit, sőt még Ludendorff felé is tett egy oldalvágást, amiért a tábornok a Block álláspontját támogatta. Levelében a müncheni lojalisták álláspontját is megerősítette: „az egyetlen ember, akinek joga van valakit kizárni, aki éveken át harcolt a nemzetiszocialista mozgalomban elfoglalt helyéért, egyedül és kizárólagosan Adolf Hitler”. 1370 Esser handabandázása és a Streicher ellen intézett – a türingiai nemzetiszocialista Artur Dinter által támogatott – éles támadása sem tudta titkolni a GVG gyors hanyatlását. 1371 A december 7-i Reichstag-választások világosan megmutatták, hogy a német politika alakulása szempontjából mennyire periférikus jelentőséggel bírtak a völkisch mozgalomban zajló állandó belharcok. Az NSFB a szavazatoknak mindössze 3 százalékát szerezte meg. A májusi választásokhoz képest a völkisch mozgalom több, mint egymillió szavazatot vesztett. A Reichstagban harminckettő helyett csak tizennégy mandátumot szereztek, s közülük is csak négyen voltak nemzetiszocialisták. Hitlert viszont ez elégedettséggel töltötte el. 1372 Távollétében a völkisch politika összeomlott, de a mozgalom vezetésére fenntartott igénye közben még megalapozottabbá vált. A választási eredmények azzal az előnnyel is jártak, hogy a bajor kormány már nem tekintette komolynak a jobboldali fenyegetést. Úgy tűnt, hogy szükségtelen tovább aggódni Hitler Landsbergből való kiszabadulása miatt, melyet támogatói már október óta zajosan követeltek. 1373

II. Az ítélethirdetés utáni, a törvényben előírt hat hónap letöltése után, Hitlernek és híveinek az október 1-jei feltételes szabadlábra helyezés iránt táplált reményének beteljesülése attól függött, hogy börtönben tanúsított magaviseletét hogyan ítélik meg, és szabadulása után mik a szándékai. 1374 Szeptember 15-i jelentésében a landsbergi börtön igazgatója, Otto Leybold kormányfőtanácsos – a Hitlerrel melegen rokonszenvező őrökkel együtt – dicshimnuszokat zengett nevezetes foglyáról:   „Hitler nemcsak saját magaviseletét, hanem rabtársaival fenntartott kapcsolatait illetően is a rend és fegyelem embereként mutatkozott be. Nincsenek követelései, csendes és megfontolt, komoly és minden sértő szándék hiányzik belőle. Lelkiismeretesen vigyáz arra, hogy maradéktalanul alávesse magát a fogva tartás szabályainak. Hiányzik belőle minden hiúság, elégedett az étkezéssel, nem iszik, nem dohányzik és bajtársiassága ellenére tudja, hogyan éljen tekintélyével börtöntársai között… Nem vonzódik a női nem iránt. A látogatóba érkező hölgyeket a legnagyobb udvariassággal fogadja, és nem folytat velük komoly politikai beszélgetéseket. Mindig nagyon udvarias, az intézmény dolgozóival szemben soha nem viselkedik sértően. Hitler, akinek kezdetben nagyon sok látogatója volt, köztudomásúan hosszú hónapokon át – amennyire ez lehetséges – távol tartotta magától a politikai céllal érkezőket, keveset levelezik, többnyire köszönő leveleket ír. Naponta hosszú órákat szentel könyve megírásának, melynek a következő hetekben kell megjelennie; életrajzát s a polgárságról, a zsidóságról, a marxizmusról, a német forradalomról, a bolsevizmusról, a nemzetiszocialista mozgalomról vallott nézeteit és 1923. november 8-nak az előtörténetét tartalmazza… Tíz hónapos előzetes letartóztatása és fogsága alatt érettebbé és csendesebbé vált. Szabadon bocsátása esetén nem fog fenyegetőzni és nem forgatja a bosszú gondolatát azon hivatalos személyekkel szemben, akik meghiúsították 1923. novemberi terveit. Nem fog agitálni a kormány ellen, nem viseltetik ellenséges érzésekkel a többi nacionalista párttal szemben. Állandóan azt a meggyőződését hangoztatja, hogy egy állam nem létezhet szilárd belső rend és erős kezű kormány nélkül.”1375  

A dicshimnusz nem győzte meg se a müncheni rendőrséget, se az államügyész hivatalát. Mindkettő világosan és meggyőzően megindokolta, miért nem tartja célszerűnek Hitler feltételes szabadlábra helyezését. A müncheni rendőrség helyettes vezetője, Friedrich Tenner kormányfőtanácsos 1923. szeptember 23-án kelt levelében igen határozottan a feltételes szabadlábra helyezés ellen foglalt állást. A rendőrfőnök helyettese emlékeztetett a rendőrség vezetésének 1923. május 8-án készített értékelésére, mely szerint Hitler vérmérsékletét és energikus céltudatosságát figyelembe véve biztosra vehető, hogy szabadulása után sem adja fel céljait és „állandó veszélyt fog jelenteni az állam külső és belső biztonságára”. Az azóta bekövetkezett események igazolják ennek az értékelésnek a helyességét. A helyettes rendőrfőnök felhívja a figyelmet arra, hogy Hitler, Kriebel és Weber a tárgyalásukon kijelentették, hogy szabadulásuk után is hasonló szellemben folytatják majd tevékenységüket. Hivatkozott azokra a szeptember 16-án a Frontbann irodáiban talált dokumentumokra is, melyek azt bizonyítják, hogy az elítéltek részt vesznek a feloszlatott félkatonai szervezetek újjászervezésében. 1376 Ilyen körülmények között fel

sem merülhet a feltételes szabadlábra helyezés kérdése, folytatja tovább a jelentés, de ha a bíróság ezt a várakozásokkal ellentétben elrendeli, akkor elengedhetetlenül szükségessé válik Hitlernek „az egész völkisch mozgalom lelkének” a kitoloncolása, s ezzel a bajor államot fenyegető veszély elhárítása. A jelentés nagy előrelátással azt is megjósolja, hogy szabadon bocsátása után mi várható Hitlertől: „Hitler hatása a völkisch gondolkodásúakra – ami nagyobb, mint valaha, mivel ő a lelke ennek a mozgalomnak – nem csupán a völkisch mozgalom hanyatlását állítja meg, hanem annak jelenleg szétforgácsolt részeit egyesíteni fogja, és az eszme támogatóinak lemorzsolódott és különálló tömegeit visszavezeti az NSDAP-be.” Mindez nagygyűléseket, tüntetéseket, nyilvános botrányokat, „könyörtelen kormányellenes harcot” fog eredményezni. 1377 A területileg illetékes müncheni államügyész, Ludwig Stenglein, aki Hitler tárgyalásán is főügyészként szerepelt, szeptember 25-i levelében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Hitler szándékai vajmi keveset változtak a börtönben eltöltött időszak során, és okkal feltételezhető, hogy ott fogja folytatni, ahol abbahagyta, valamint Hitler szabadon bocsátása erősen veszélyezteti a közrendet is. Közvetve arra utalt, hogy milyen botrányos körülmények közepette zajlott a tárgyalás, s külön kitért arra, hogy Hitler milyen bűnös magatartást tanúsított a puccs előtt és alatt. A puccs nem csupán a bajor államot és a német birodalmat veszélyeztette, hanem jelentős emberáldozatot, jelentős pénzösszegek elrablását eredményezte, s előre megfontolt szándékkal a rendőrséggel való fegyveres összeütközéshez vezetett. Az ügyész arra is rámutatott, hogy Hitler, 1922-es rendbontása miatt, egy hónapi letöltendő és kéthavi, 1926. március 1-jéig felfüggesztett börtönbüntetést kapott (ez a bírósági tárgyaláson is figyelembe kellett volna venni, de említés sem történt a dologról). Az ügyész kérte a próbaidő megszüntetését. Azok a bizonyítékok, melyek arra mutattak, hogy Hitler kapcsolatban áll a betiltott félkatonai szervezetek újjászervezésére vonatkozó tervekkel, az ügyész feltételezése szerint egyértelműen rávilágítanak arra, hogy szabadlábra helyezésük után Hitler és börtöntársai, Kriebel és Weber, mit forgatnak a fejükben. Landsbergi kedvezményeikkel való visszaélés (levelek kicsempészése a lehetővé tett négyszemközti beszélgetésekre érkezett látogatók útján) ugyancsak a jó magaviselet hiányát bizonyítja. Mindezek figyelembevételével, vonja le az államügyész a következtetést, a szabadlábra helyezésnek nincs semmi jogalapja, és ezért javasolta az erre vonatkozó kérelem elutasítását. A bíróság egyszerűen figyelmen kívül hagyta az államügyész érveit, és szeptember 25-én engedélyezte a feltételes szabadlábra helyezést. Álláspontja szerint elemezve az érintett személyeket és az általuk elkövetett cselekmények motívumait, a viszonylag enyhe börtönbüntetés elégséges retorziónak számít. A börtöncenzúra megkerülését és néhány semmitmondó tartalmú levél kicsempészését apróságnak minősítette, 1378 melynek nincs jelentősége a fogva tartottak kitűnő magatartása szempontjából, amit a börtönigazgató minősítése is alátámaszt. 1379 Arra nincs semmi bizonyíték, állapítja meg a bíróság, hogy Hitler és Kriebel kapcsolatban állna a Frontbannal. Ebben a tekintetben a bíróság feltételezhetően Röhm és mások nyilatkozatát vette figyelembe, mely szerint Hitlernek semmi kapcsolata sincs a Frontbannal.1380 A bíróság megállapítása szerint az államügyész azon kérésének sincs alapja, hogy visszavonják Hitler (1922-es elítéléséből származó) büntetésének felfüggesztését. 1381 Stenglein, a rendíthetetlen államügyész a hétvégét azzal töltötte, hogy a bajor legfelsőbb bírósághoz újabb beadványt szerkesztett Hitler, Kriebel és Weber feltételes szabadlábra helyezése ellen. Ezt hétfőn, szeptember 29-én juttatta el a legfelsőbb bírósághoz. A beadványban megismételte a jó magaviselet hiányára vonatkozó érveket (azon az alapon, hogy legalább kilenc alkalommal csempésztetett ki leveleket), erős gyanújának adott hangot, mely szerint továbbra is részt vesz illegális szervezetek tevékenységében (a Frontbannal fenntartott kapcsolatai alapján), és újra azt hangsúlyozta, hogy az elítéltek szabadlábra helyezése kockázatot jelentene az állam biztonságára. 1382 Ennek a fellebbezésnek köszönhetően már nem volt lehetőség Hitler október 1-jén történő feltételes szabadlábra helyezésére, amit eddig támogatóival együtt oly erőteljesen szorgalmazott. 1383 Az ügy tehát függőben maradt, a bíróságnak hamarosan határoznia kellett Hitler feltételes szabadlábra helyezéséről, és nem volt túlságosan sok lehetőség ennek megakadályozására. Ha a feltételes szabadlábra helyezést nem is engedélyezték azonnal, minden esély megvolt, hogy Hitler fáradhatatlan támogatóinak nyomására, némi késedelemmel, de arra mégis sor kerül.1384 A bajor kormány képviselője ezeknek a gondolatoknak a jegyében október elején ellátogatott Bécsbe, hogy megpróbálja elintézni Hitler azonnal szabadlábra helyezése utáni kitoloncolását Ausztriába.1385 A még 1924. március 26-án továbbított bajor kérésre Felső-Ausztria hatóságai április 20-án elismerték Hitler osztrák állampolgárságát, és Passaunál készek voltak átvenni a kitoloncoltat. 1386 A müncheni rendőrség május 8i jelentése a bajor állam biztonsága érdekében szintén javasolta a kitoloncolást. 1387 Szeptember végéig viszont semmilyen lépésre sem került sor. A ügyet – feltételezhetően mint nem fontosat – egyszerűen félretették.

Szeptemberre, amikor az ügy megoldása már valóban sürgőssé vált, a bajor kormány megosztott volt Hitler kitoloncolásának kérdésében.1388 Ekkor viszont a passaui határőrizeti szervek közölték, azt a parancsot kapták Bécsből, hogy ne fogadják be Hitlert. 1389 Az utasítást nem kisebb személyiség adta ki, mint maga Ignaz Seipel szövetségi kancellár.1390 A bajorok ezt követő – önmagában meggyőző – jogi érvelése és a Hitler befogadása érdekében az osztrák kormányra gyakorolt nyomása nem járt eredménnyel. Seipel egyszerűen nem volt hajlandó befogadni, s makacsul ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy Hitler szolgálatteljesítése a német hadseregben az osztrák állampolgárság elvesztését vonta maga után. Ennyi elég is volt. 1391 Hitler aggodalmai ellenére semmi sem lett a deportálásából. 1392 Landsbergből való szabadon bocsátását követően, 1925 márciusában Hitler az után érdeklődött, hogyan tudna lemondani osztrák állampolgárságáról. Közölték vele, hogy ezt hivatalosan kérnie kell, amit arra hivatkozva meg is tett, hogy a háború idején a német hadseregben szolgált, és kifejezte szándékát, hogy a német állampolgárságot óhajtja megszerezni. 1925. április 25-én meg is kapta az annyira várt határozatot, mellyel elbocsátották az osztrák állampolgárságból.1393 „Hatalmas összegbe”, 7,5 osztrák schillingbe került neki, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon az esetleges kitoloncolás miatti rettegéstől. 1394 Hivatalosan hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkapja a német állampolgárságot. Addig hontalan maradt. Közben, október 6-án, a Bajor Legfelsőbb Bíróság meghozta a döntést, mellyel elutasította az államügyész Hitler szabadlábra helyezésének elutasítását kérő beadványát. A bíróság véleménye szerint további bizonyításra szorul az a gyanú, mely szerint Hitlernek, Kriebelnek és Webernek köze lenne a betiltott félkatonai szervezetekhez. A feltételes szabadlábra helyezésről szóló döntés ennek a bizonyításán múlott s csak megléte esetén lehetett döntést hozni. A bíróság ítélete gyakorlatilag megteremtette a lehetőséget arra, hogy december 19-én megszülessen a rendelet Hitler feltételes szabadlábra helyezéséről. Az államügyészség továbbra sem adta fel a harcot. Egy gondosan megszerkesztett fellebbezéssel december 5-én még egy utolsó kísérletet tett Hitler szabadlábra helyezésének megakadályozására. Azt állította, hogy ha az összegyűjtött bizonyítékok nem is elegendőek egy bírósági ítélet meghozatalához, az „erős gyanú” megalapozásához elégségesek, hogy Hitler és Kriebel – bárhogy is tiltakoznak ellene – ugyanolyan jellegű bűnök elkövetésében vétkesek, mint amiért már elítélték őket, és nagyon valószínűtlen, hogy kiszabadulásuk után jó magaviseletet tanúsítanak. Ezután a Bajor Legfelsőbb Bíróság december 12-én ismét jelentést kért a landsbergi börtön igazgatójától arról, hogyan viselkedtek az elítéltek a szeptember 15-től eltelt időszakban. Leybold vette a jelzéseket és két napon belül ismét ragyogó minősítést adott Hitler magaviseletéről és jelleméről. „Büntetése alatti magaviseletével” – zárta sorait Leybold – „különösen érdemesnek bizonyult a feltételes szabadlábra helyezésre.” 1395 Hitler jó magaviseletének ezzel az újabb bizonyítékával a Bajor Legfelsőbb Bíróság december 19-én végül elutasította az államügyészség Hitler feltételes szabadlábra helyezése ellen benyújtott fellebbezését, s elrendelte a szabadlábra helyezést, melyet a völkisch sajtó már október óta egyfolytában és nagy zajjal követelt. 1396 A sikerhez kétségkívül az is hozzájárult, hogy a decemberi választások már nem jelentettek akadályt, és a nemzetiszocializmus népszerűsége is erőteljesen lecsökkent. A müncheni rendőrség megalapozott kifogásai és az államügyész hivatalának állásfoglalása ellenében Hitler feltételes szabadlábra helyezését viszont csakis a bajor igazságszolgáltatás elszánt részrehajlása magyarázza. Stenglein államügyész, aki a maga részéről mindent megtett Hitler feltételes szabadlábra helyezésének meggátlására, ezek után távirati úton továbbította a bíróság határozatát Landsbergbe. 1397 A hírt a börtön igazgatója elcsukló hangon tudatta foglyával. Hitler biztosította az igazgatót, hogy nem kerül sor tüntetésre a börtön előtt, s kérte, hogy Adolf Müller, a párt müncheni kiadójának és nyomdájának tulajdonosa jöjjön érte a börtönbe. Másnap reggel Müller Heinrich Hoffmann fotós társaságában meg is érkezett Daimler-Benzével a börtönhöz. 1398 December 20-án 12.15 órakor Hitler már szabadlábon volt. Az államügyészség iratai szerint még három évet, 333 napot és huszonegy órát kellett volna letöltenie a börtönben.1399 A történelem menete is más fordulatot vett volna, ha ezt le is töltetik vele. A börtön Hitlerrel rokonszenvező személyzete összegyűlt, hogy érzékeny búcsút vegyen híres foglyától. Hitler még a fotózás kedvéért megállt az ódon erőd kapujában, de aztán a hideg miatt sürgette Hoffmannt, majd távozott. Két óra elteltével már otthon is volt thierschstrassei lakásán, ahol barátai virágfüzérrel fogadták, kutyája, Wolf, pedig örömében majdnem ledöntötte a lábáról. 1400 Kezdetben politikailag továbbra sem kötelezte el magát. A völkisch mozgalomban hónapok óta dúló gyilkos belharcok után először fel kellett mérnie a helyzetet. Még ennél is fontosabb volt az, hogy megállapodjon a bajor hatóságokkal, hogy milyen feltételekkel térhet vissza a politikába, és hogy feloldják az NSDAP betiltását. Most, hogy szabadlábra került, a pártban elkezdődhettek az újrakezdés komoly előkészületei.

III. „Landsberg volt az én egyetemem” – közölte szabadulása után Hitler Hans Frankkal. 1401 Elmondása szerint mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került: Nietzsche, Houston Stewart Chamberlain, Ranke, Treischke és Marx műveit forgatta, olvasta Bismarck Gedanken und Erinnerungen (Gondolatok és emlékek) című művét, valamint a német és szövetséges tábornokok és politikusok háborús emlékiratait. 1402 A látogatók fogadásán és a levelek megválaszolásán kívül – ezek egyike sem kötötte le túlságosan, hiszen nyár óta távol tartotta magát a politikától – a kényszerű tétlenség napjai Landsbergben ideális körülményeket teremtettek számára az olvasáshoz és az elmélkedéshez. 1403 Olvasása és elmélkedése viszont minden volt, csak nem tudományos igényű. Kétségkívül sokat olvasott, de mint ahogy arról már egy korábbi fejezetben is említés történt, a Mein Kampfban is világosan megmondta, hogy az olvasást kifejezetten csak eszköznek tekintette.1404 Nem a tudás megszerzéséért vagy elmélyítéséért, hanem saját előítéleteinek igazolásáért olvasott. Meg is találta, amit keresett. Mint ahogy a párt jogi szakértőjének, a megszállt Lengyelország későbbi főkormányzójának, Hans Franknak elmondta, a landsbergi olvasás hozzásegítette ahhoz, hogy „igazolva lássa nézeteinek helyességét”.1405 Évekkel később, nürnbergi cellájában ülve, Frank úgy ítélte meg, hogy az 1924. esztendő döntő fordulópontot jelentett Hitler életében.1406 Ez túlzás. Landsberg nem fordulópontot jelentett, hanem egy olyan időszakot, amikor Hitler magában összefoglalta és rendezte azt a világnézetet, melyet már 1919 óta alakítgatott magában, s melyen a puccsot megelőző évben lényeges változtatásokat hajtott végre. Amikor távollétében a náci mozgalom széthullott, neki pedig az aktív politikai tevékenységgel együtt járó mindennapos rohanástól távol korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére, biztosan nem tudta elkerülni, hogy el ne töprengjen a múltban elkövetett hibákon. Hónapokon belül bekövetkező szabadlábra helyezésére várva még kényszerítve is érezte magát, hogy az előrelépés útját keresse maga és mozgalma számára. Ez idő alatt felülvizsgálta a hatalom megszerzésének módjairól alkotott véleményének és elképzelésének bizonyos vonatkozásait. Eközben önmaga megítélése is változott. Kezdte másképpen megítélni saját szerepét. A tárgyaláson aratott győzelmét követően kezdte ő is Németország megmentőjének tekinteni magát, mint ahogy hívei már 1922 végétől annak tekintették és mutatták be. A puccsot követően azt lehetne feltételezni, hogy önbizalma egyszer s mindenkorra megsemmisült. Éppen az ellenkezője történt: önbizalma mértéktelenül megnövekedett. Ettől kezdve szinte misztikusan hitt abban, hogy a sors kiszemeltjeként „küldetése” van Németország megmentésére. Világnézetében más vonatkozásban is végbement egy fontos változás. A jövendő külpolitikával kapcsolatban 1922. vége óta formálódó elképzelése most az „élettér” Oroszország rovására történő megszerzésével is gazdagodott. „Világnézete” megszállott antiszemitizmussal keveredett, a „zsidó bolsevizmus” szétzúzására irányuló „élettérért” folytatott háború gondolatával – azzal az elképzeléssel, melyet az elkövetkező években több alkalommal is hangsúlyozott – egészült ki. Ezt követően sor került ugyan néhány taktikai változtatásra, de ennek lényege változatlan maradt. Landsberg nem „Jordanis megtérését” jelentette Hitler számára. 1407 Mindent összevetve arról van szó, hogy néhány, már embrionális formában a puccsot megelőző években kialakult rögeszméje új hangsúlyokkal és színekkel gazdagodott.1408 A Hitler világnézetében még a puccs előtt elkezdődött változás már a Mein Kampfban is világosan felfedezhető. Könyvében nincs semmi újdonság, de ez tartalmazza világnézetének legtisztább és legrészletesebb kifejtését. Elismerte, hogy Landsberg nélkül ezt a könyvet, mely 1933 után (nem előtte) többmilliós példányszámban kelt el, soha nem írta volna meg. 1409 Ha hinni lehet Otto Strassernek – aki gyakran félrevezető és megbízhatatlan forrásnak bizonyult – akkor az ő bátyjának, Gregornak, aki egy rövid időt maga is Landsbergben töltött, volt az a „machiavellista ötlete”, hogy javasolja Hitlernek „emlékiratai” megírását, mert ezzel is le akarta venni börtöntársairól azt a terhet, hogy „annak a földszinten lévő embernek” a véget érni nem akaró monológjait hallgassák. Hitlernek tetszett az ötlet, azonnal hozzá is látott a munkához, és a földszinten elhelyezett foglyokat ezután békében hagyta, akik ezek után átadhatták magukat a kártyázás, evés és ivás gyönyöreinek. 1410 Ők legalábbis azt gondolták, hogy békében maradhatnak. Ha a történet egyáltalán igaz, akkor keserűen csalódniuk kellett, amikor Hitler mindennap felolvasta az előző nap megírt részletet a szó szerint rabul ejtett hallgatóságnak. 1411 Ha prózaibb is, mint Otto Strasser színes története, de sokkal valószínűbb az, hogy a bírósági tárgyalás keltette érdeklődés aprópénzre váltása érdekében Max Amann javasolta Hitlernek az önéletrajz megírását. 1412 Amann a felfedezés erejével ható újdonságokat várt a puccs hátteréről.1413 Ehelyett a csalódott olvasók többnyire mindannak megismétlését találták benne, amit Hitler számtalan

beszédében már többször is elmondott, csak éppen saját élettörtének felületes és dicsekvő részleteivel fűszerezte mondanivalóját.1414 Hitler már benne volt az első kötet megírásának munkálataiban, amikor 1924. május 26–27-én Haase és az északnémet küldöttség meglátogatta. Könyvének akkor még a „Négy és fél év harc a hazugság, butaság és a gyávaság ellen” – vonzónak aligha mondható – címet adta. 1415 Úgy tűnik, hogy a végső, valóban kifejező címet Max Amann javasolta neki.1416 A könyvet Hitler először sofőrjének és mindenesének, Emil Mauricének, majd júliustól kezdve Rudolf Hessnek diktálta (a puccsban való részvételükért mindketten börtönbüntetésüket töltötték). 1417 Az 1925. július 18-án megjelent első kötet jórészt önéletrajzi vonatkozásokat tartalmaz, bár – ahogy már említettük – az is torzításokkal és pontatlanságokkal van teli. Az első kötet Hitler diadalával zárul, amikor 1920. február 24-én a Hofbräuhausban meghirdeti a párt programját. A második kötet, melyet Hitler a szabadulása után írt meg, s mely 1926. december 11én került a nyilvánosság elé, elsősorban és terjengősen a völkisch állam természetével, az ideológia, a propaganda és a szervezés kérdéseivel foglalkozik, majd a külpolitikai résszel zárul. A végül kiadásra került, rosszul megírt, zavaros Mein Kampf számos szerkesztői beavatkozásnak köszönhetően mégis lényeges előrelépést jelentett ahhoz képest, amit Hitler eredetileg produkált. Otto Strasser „a közhelyek káoszának, egy kisiskolás visszaemlékezéseinek, szubjektív értékítéletnek és személyes gyűlölködésnek” minősítette a könyv első változatát.1418 Amann, Müller, a párt nyomdásza. Hess és Hanfstaengl (akinek a bátyja határozottan elzárkózott attól, hogy a könyv a családi kiadó gondozásában jelenjen meg) mindnyájan közreműködtek a szövegváltoztatásban és szerkesztésben.1419 Stolzing-Cerny, a Völkischer Beobachter zenekritikusa és Bernard Stempfle atya, a korábbi igehirdető, a náci szimpatizáns vidéki lap, a Miesbacher Anzeiger egykori szerkesztője Hitler-stílusban, úgy is alig emészthető formában, de az eredetinél mégis kulturáltabb stílusban a könyv egész fejezeteit írták át. 1420 Még így is számos változtatásra került sor, mielőtt a könyv nyomdába kerülhetett volna. 1421 Hans Frank szerint Hitler maga is egyetértett azzal, hogy a könyv rosszul van megírva, s maga is elfogadta azt, hogy a mű nem más, mint a Völkischer Beobachter vezércikkeinek a gyűjteménye.1422 Hitler hatalomra kerülése előtt a Mein Kampfot a párt saját kiadója, a Max Amann vezette Franz Eher-Verlag adta ki, de a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem lett belőle bestseller. Bombasztikus, fellengzős tartalma, ijesztő stílusa és a viszonylag magas, kötetenkénti 12 birodalmi márkás ára számos potenciális olvasót elriasztott a könyv megvásárlásától.1423 1929-ig az első kötetből 23, a másodikból pedig csak 13 ezer darabot sikerült eladni. Az NSDAP 1930-as választási sikereit követően az eladott példányok száma is ugrásszerűen megnövekedett, s 1932-re elérte a 80 ezer darabot. 1933-tól kezdődően a példányszámok kozmikus magasságokat értek el. Csak abban az évben másfél milliót adtak el belőle. Még a vakok is elolvashatták – ha volt hozzá kedvük –, mert 1936-ban még a Braille-változatát is kiadták. Attól az évtől kezdődően a könyv egybefűzött két kötetének egyszerűbb kötésben kiadott példányát minden boldog ifjú házas megkapta a házasságkötés alkalmából. 1945-ig mintegy 10 millió példányt értékesítettek belőle, nem számítva a külföldön eladott több millió példányt, mivel a művet tizenhat nyelvre fordították le. 1424 Hogy hányan olvasták végig, az nem ismeretes. 1425 Hitlert ez nem túlzottan érdekelte. Az 1920-as évek elejétől a hivatalos dokumentumokban „írónak” vallotta magát, és 1933-tól kezdődően már minden további nélkül megengedhette magának, hogy (elődeivel ellentétben, amit ki is hangsúlyozott) ne tartson igényt birodalmi kancellári fizetésére: a Mein Kampf nagyon gazdag emberré tette.1426 A Mein Kampf nem jelölt ki semmiféle politikai irányvonalat, viszont – ha kusza összevisszaságban is – tartalmazta Hitler megalkuvást nem tűrő politikai kinyilatkoztatásait, „világnézetét”, saját „küldetésének” körvonalazását, a társadalommal kapcsolatos „látomásait” és hosszú távú elképzeléseit. És nem utolsósorban: lerakta a Führer-mítosz alapjait. A Mein Kampfban Hitler úgy mutatja be magát, mint aki rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy szerencsétlen helyzetéből kivezesse Németországot, és eljuttassa a történelmi nagyság csúcsaira. A Mein Kampf fontos betekintést enged Hitler 1920-as évek közepén vallott nézeteibe és gondolkodásmódjába. 1427 Ekkorra már megteremtett magának egy olyan filozófiát, mellyel teljes magyarázatot adott a történelem kérdéseire, a világ bajaira és arra is, hogyan kell ezeket leküzdeni. Tömören megfogalmazva, mindezeket a kérdéseket a fajok küzdelmének végletekig leegyszerűsített, primitivizált, manicheus szemléletére szűkítette le, melyben a legmagasabb rendű árja fajt a legalacsonyabb, élősködő fajhoz tartozó zsidók akarják tönkretenni és megsemmisíteni. 1428 „A faji kérdés”, írja „választ ad nemcsak a világtörténelem, hanem az egész emberi kultúra problémáira.” 1429 E folyamat csúcspontjának a zsidók bolsevizmuson keresztül megvalósuló brutális oroszországi uralmát tartotta, ahol a „vérzsidók” „embertelen kínzások, sátáni kegyetlenkedések közepette mintegy 30 millió embert gyilkoltak le vagy

hagytak éhen pusztulni, csak hogy egy nagy nép fölött biztosíthassák a zsidó írástudók és tőzsdei banditák uralmát.”1430 Ezért teljesen világos, hogy a náci mozgalom „küldetése” nem más, mint a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése. Mindez – és itt következik egy logikai bukfenc, mellyel az egyértelműen imperialista hódításokat igazolja – egyben biztosítja az „életteret” az „uralkodó faj”, a német nép fennmaradásához. 1431 Hitler egészen élete végéig mereven tartotta magát ezekhez az alapelvekhez. A későbbi évek során semmi lényeges változás nem következett be nézeteiben. Az „eszme” iránti merev, szinte messianisztikus elkötelezettség, egy sor egyszerű, egymással belső összefüggésben álló, megváltoztathatatlan hiedelem biztosította Hitler számára a kellő akaraterőt és küldetéstudatot, ami rendkívüli hatással volt mindazokra, akik kapcsolatba kerültek vele. Hitler környezetében élvezett tekintélye nem kis mértékben a saját meggyőződésébe vetett hit erejéből fakad, amit annyira hatásosan ki is tudott fejezni. Minden problémát le lehet szűkíteni a fehér-fekete, a győzelem vagy a teljes pusztulás kérdésére. Nem voltak alternatívák. Az ideológusokhoz és a „meggyőződéses politikusokhoz” hasonlóan „világnézetének” önmagukat erősítő alkotórészei egyben azt a lehetőséget is biztosították számára, hogy nevetségessé tegye vagy kézből visszautasítsa ellenfeleinek „racionális” érvelését. Államfőként Hitler személyhez kötődő „világnézete” az „akciótervet” jelentette minden politikacsináló számára a Harmadik Birodalom minden területén. 1432 Hitler könyve nem rövid távra szóló programot előíró politikai manifesztum volt. Számos kortársa elkövette azt a hibát, hogy a Mein Kampfot nevetségesnek tartotta, és a Hitler által kifejezett gondolatokat nem vette halálosan komolyan. Bármily közönségesek, alantasok és visszataszítóak is voltak, ezek egy letisztult és mereven betartott politika alapelveivé váltak.1433 Hitler soha nem érezte szükségét annak, hogy bármit is változtasson a leírtakon. 1434 A belső összefüggések (az irracionális kiindulópontot adottnak véve) lehetővé tették, hogy azt ideológiának (vagy Hitler szóhasználatával élve „világnézetnek”) tekintsék. 1435 Hitler Mein Kampfban lefektetett „világnézetét” a politikába való belépésétől a „Második könyv” 1928-as megírásáig kibontakozott eszmék tükrében ma már világosabban lehet látni, mint annak idején. Hitler központi, mindent felülmúló és mindent átható megszállottságához, a „zsidók eltávolításához”, az 1919–1920ban már kialakult eszmékhez a Mein Kampf semmit sem adott hozzá. Bármilyen szélsőséges is volt a Mein Kampf nyelvezete, az semmiben sem különbözött attól, ami Hitlernek már évek óta sajátja volt. Ebben a vonatkozásban az eredendően népirtó terminológia sem különbözött lényegesen attól, amit – mint ahogy már láthattuk – a völkisch jobboldal írói és szónokai már jóval az I. világháború előtt használtak. 1436 Baktériumokat emlegető szóképei arra mutattak, hogy a zsidókat is ugyanúgy kell kezelni, mint a kórokozókat: ki kell irtani őket. Már 1920 augusztusában arról beszélt, hogy a „faji tuberkulózis” ellen a „kórokozó zsidók” eltávolításával kell harcolni. 1437 Nem sok kétséget hagy maga után az sem, hogy Hitler mire gondolt, amikor négy évvel később, a Mein Kampfban a következőket írta: „A tömegek nacionalizálása csak akkor járhat sikerrel, ha a nép lelkének megnyeréséért folytatott harccal párhuzamosan az azt mérgezőket is megsemmisítjük.” 1438 A mérgezők megmérgezésének gondolata húzódik meg a Mein Kampf – 5. fejezetben már idézett – hírhedt részletében is, melyben azt a véleményét fejtegeti, hogy „ha a nép 12–15 000 héber megrontóját” az I. világháború kezdetén mérges gáz alá tartották volna, akkor „a fronton lévő milliók áldozata nem lett volna hiábavaló”.1439 Ezek a szörnyű részletek még mindig nem jelentik a „végső megoldáshoz” vezető, egyirányú utca kezdetét. Odáig nem egyenes, hanem meglehetősen „kanyargós” út vezetett. 1440 Ezzel együtt, ha nem is gondolta át mindannak a gyakorlati vonzatait és részleteit, amit kimondott, de annak eredendően népirtó indíttatása és töltete tagadhatatlan. Ha mégoly homályosan és bizonytalanul is, a zsidók elpusztítása, a háború és a nemzet megmentése egységes egésszé ötvöződött gondolatvilágában. Mint ahogy az 5. fejezetben már láthattuk, Hitler antiszemitizmusának kezdeti, antikapitalista színezetét az 1920-as évek közepére felváltotta a zsidóság és a gonosz szovjet bolsevizmus összekötésének gondolata. Nem arról van szó, hogy a marxizmus mögött meghúzódó zsidókat a kapitalizmus mögötti zsidósággal helyettesítette volna. Megmerevedett gyűlöletében mindkettő létezett egymás mellett. Olyan mélységes volt ez a gyűlölet, hogy az csak páni félelemben gyökerezhetett. Gondolatvilágában ez olyan erős képzetként szerepelt, hogy szerinte ez állt a nemzetközi finánctőke és a szovjet kommunizmus mögött is. Ez volt a még a nemzetiszocializmus számára is szinte legyőzhetetlen erőként szereplő „világméretű zsidó összeesküvés” képzete. Amint a bolsevizmussal a kapcsolat megszületett, Hitler megalkotta saját, sokáig tartó vízióját egy könyörtelenül brutális ellenség ellen, az uralomért folytatott titanikus küzdelemről. Látomásait 1922 júniusában úgy fogalmazta meg, hogy az életre halálra szóló küzdelem két egymással versengő, az idealista és a materialista ideológia között. A német népnek az a küldetése, hogy megsemmisítse a bolsevizmust és vele együtt „halálos ellenségünket, a zsidóságot

is”.1441 Ugyanez év októberében a két szemben álló, egymás mellett létezni nem tudó „világrendszer” élethalálharcáról írt. A vereség ebben a harcban Németország számára egyet jelentene a pusztulással. Ennek a küzdelemnek csak győztesei és megsemmisített áldozatai lennének. Ez nem más, mint a megsemmisítés háborúja. „A marxista eszmék győzelme az ellenfél teljes pusztulásával egyenlő”, állítja Hitler. – „Németország bolsevizálása… az egész klasszikus keresztény-nyugati kultúra megsemmisülését jelenti.” Ennek megfelelően a nemzetiszocializmus céljait is nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: „A marxista világnézet megsemmisítése és elpusztítása.” 1442  

Ekkor már a marxizmus és a zsidóság egymás szinonimájaként szerepeltek Hitler gondolkodásában. Bírósági tárgyalásának végén, 1924. március 27-én, azt mondta a bíróságon, hogy ő a marxizmus uralmának megtörője akar lenni.1443 A náci mozgalom csak egyetlen ellenséget ismer – hangoztatta a következő hónapban –, az egész emberiség halálos ellenségét: a marxizmust.1444 A zsidókat ezúttal nem említette. Néhány újság azonnal észrevette, felkapta a hangsúlyeltolódást, és azt állította, hogy Hitler álláspontja a „zsidókérdésben” megváltozott. A nácik néhány követője is értetlenül állt a dolog előtt. Július végén az egyik, Landsbergbe látogató híve meg is kérdezte Hitlertől, hogy változott-e a véleménye a zsidóságról. Jellemző választ kapott. Valóban, felelte Hitler, a zsidóság elleni harc kérdésében változott a véleménye. A Mein Kampf írása közben rájött, hogy addig túlságosan is elnéző álláspontot képviselt velük szemben. A jövőben, ha sikert akarnak elérni, akkor csakis a legkeményebb eszközöket kell alkalmazni. A „zsidókérdés” – jelentette ki – nem csupán a német népnek, hanem a világ minden népének létkérdést jelent, mivel „Juda a világ pestise”.1445 Ennek az álláspontnak a logikája szerint csak a zsidóság belső hatalmának a teljes megsemmisítése lehet elégséges. Hitler zsidókérdésben tanúsított megszállottsága külpolitikával kapcsolatos véleményét is átszövi. Mivel az 1920-as évek közepére antiszemitizmusa a „zsidó bolsevizmusban” már teljesen összeolvadt az antibolsevizmussal, elkerülhetetlen volt, hogy mindez ne tükröződjön külpolitikai nézeteiben is. Nem ideológiai jellegű hatások, hanem tisztán a hatalmi politika alakította Hitler változó véleményét. Korábbi külpolitikai nézetei – Franciaország ősellenségnek minősítése, a Nagy-Britanniával szemben táplált ellenséges érzelmek, a gyarmatok visszaszerzése, az 1914-es német határok helyreállítása – kifejezetten a pángermán eszméket tükrözték. 1446 Ezek semmiben sem különböztek a forró fejű nacionalisták véleményétől. Lényegüket tekintve (ha nem szélsőséges formában tálalták őket) ezek gyakorlatilag összhangban álltak a széles körű népi támogatást élvező revizionizmussal. Még abban sem különbözött a pángermán és völkisch nacionalisták álláspontjától, hogy – bármilyen valószerűtlenül is hangzott ez az 1920-as évek elején – a katonai erő fontosságát hangsúlyozta, és ennek segítségével kívánta megszüntetni Versailles következményeit és vereséget mérni Franciaországra. Még mielőtt valamit hallott volna a fasizmusról, 1920-ban már az olaszokkal kötendő szövetség hasznosságát fontolgatta. Úgy ítélte meg, hogy még Dél-Tirol – a Brenneren túl fekvő, korábban Ausztriához tartozó, túlnyomórészt németajkú, 1919-ben Olaszország által megkaparintott terület, melyen azóta is „olaszosítási” programot hajtottak végre – kérdése sem állhat útjába egy ilyen szövetségnek. 1447 1922 végén már az Angliával – melynek világbirodalma mindig is csodálatot váltott ki belőle – kötendő szövetség forgott a fejében. Ez az elképzelés még határozottabb formában jelentkezett, amikor a Ruhr-vidék megszállása miatt kialakult angol–francia ellentétek kiéleződtek.1448 A zsidók feltételezett oroszországi uralma viszont, mint ahogy Hitler erre már 1920 júliusában is rámutatott, kizárta egy Oroszországgal kötendő szövetség lehetőségét. Ezzel együtt, ebben az időszakban Hitler osztotta a völkisch jobboldal számos képviselőjének azt a véleményét, hogy különbséget lehet tenni a „nemzeti” oroszok – ahol a német hatás erőteljesen érvényesült – és Oroszország zsidók által történt „bolsevizálása” között. 1449 Hitler Oroszországgal kapcsolatos véleményének kialakulásához részben az NSDAP korai szakaszának keleti szakértője, Rosenberg is hozzájárult, aki balti származásából eredendően kegyetlen ellenszenvvel viseltetett a bolsevizmussal szemben. Nagyon valószínű, hogy ezt a hatást erősítette a gyermekcipőben járó párt keleti politikával foglalkozó másik termékeny szerzője, Scheubner-Richter is, akinek rendkívül jó kapcsolatai voltak az orosz emigránsokkal. Az 1919 elején már a zsidóság és a bolsevizmus azonosságáról író Dietrich Eckart is gyakorolhatott rá bizonyos befolyást. 1450 Oroszország már a puccs előtt is fenyegetően tornyosult Hitler külpolitikával kapcsolatos elképzeléseiben. 1919 decemberében homályosan már valami „területi kérdést” is feszegetett, amikor a népesség és a rendelkezésre álló terület nagyságát összehasonlítva Németország kedvezőtlen helyzetét emlegette. 1451 1921. május 31-én elmondott beszédében az 1918-ban megkötött, a németeknek területi engedményeket biztosító breszt-litovszki béke (mellyel befejeződött az oroszok részvétele az I. világháborúban) dicséretével már arra célozgatott, hogy a népesség

fenntartásához szükséges német „élettér” Oroszország rovására történő további kiterjesztésére van szükség. 1452 1921. október 21-én egy kicsit jelképesen egy közös, Anglia rovására történő német–orosz expanzióról beszélt, mely „korlátlan lehetőségeket nyitna a kelet felé történő terjeszkedésre”. 1453 Ez a megjegyzés arra mutat, hogy ebben az időszakban Hitler – ha homályosan is fejezte ki magát – még mindig osztotta a keleti terjeszkedéssel kapcsolatos pángermán véleményt. Ez nagyjából azt tartalmazta, hogy a keleti terjeszkedést a nem bolsevik Oroszországgal együttműködve lehet megvalósítani, melynek területi igényeit szintén kelet, Ázsia felé lehet kielégíteni, és így az Oroszország nyugati határa mentén fekvő területek Németországhoz kerülnének. Ez lényegében a breszt-litovszki béke újraélesztését jelentené, s Oroszországnak valahol a keleti határainak mentén kellene kárpótlást találnia. 1454 1922-re ezek a nézetei megváltoztak. Ekkorra már elvetette az Oroszországgal való együttműködés gondolatát. Nem látott esélyt arra, hogy Oroszország csak kelet felé tekintgessen. A bolsevizmus németországi terjedése pedig ellenállhatatlan belső késztetést jelentett számára. 1455 Álláspontja megváltozásának logikája nyilvánvaló. Németországot csak a bolsevizmus szétzúzása mentheti meg. Ez egyben – az Oroszország rovására történő terjeszkedéssel – biztosíthatná a Németország számára szükséges területeket is. 1922 folyamán az Oroszországgal szemben a jövőben folytatandó, megváltozott politika körvonalai állandósultak. 1456 Ez a folyamat az év második felében, talán a megrögzött expanzionista Ludendorff hatására felerősödött. 1922 decemberében Hitler a Münchener Neueste Nachrichten társtulajdonosával, a náci párttal rokonszenvező Eduard Scharrerrel folytatott magánbeszélgetésében felvázolta a külföldi szövetséggel kapcsolatos elképzeléseit, melyeket a Mein Kampfban dolgozott ki részletesebben. Ekkor már elvetette a Nagy-Britanniával folytatandó gyarmati vetélkedés gondolatát, mely már az I. világháborút megelőzően is konfliktusokhoz vezetett. A következőket mondta Scharrernek:   „Németországnak a tisztán kontinentális politikához kell alkalmazkodnia, és el kell kerülnie az angol érdekek megsértését. Oroszország Anglia segítségével történő szétzúzását kell megkísérelni. Oroszország biztosíthatja Németország számára a szükséges területet, és széles körű működési lehetőségeket teremthet a német ipar számára. Ebben az esetben Anglia nem fog beavatkozni, amikor leszámolunk Franciaországgal.” 1457  

A Scharrernek tett megjegyzés fényében aligha lehet azt állítani, hogy Hitler Landsbergben alakította ki azt az új külpolitikai koncepciót, mely az Oroszország ellen vívandó háborút, és azon keresztül a Lebensraum megszerzésén alapul. Amit a Mein Kampfban megírt arról, hogy Németországnak Oroszország rovására kell kielégíteni területi igényeit, az már annak a rövid értekezésnek alapján is várható volt, melyet 1924 tavaszán írt és ugyanez év áprilisában publikált.1458 Landsbergben nem került sor Hitler „világról alkotott víziójának” semmiféle „átalakulására”.1459 Amit Landsbergben leírt, az elképzeléseinek folyamatos érlelése és nem a megérzések hirtelen felvillanása, új eszmék vagy az egyik napról a másikra történt, más megközelítési módot feltételező megvilágosodás eredményeként született. Azok az imperialista és geopolitikai elképzelések, melyekből a Lebensraum elmélete táplálkozott, tulajdonképpen általánosnak tekinthetők a weimari Németország imperialista és völkisch köreiben. Mint ahogy egy korábbi fejezetben már említés történt róla, a Lebensraum kérdése már az 1890-es évek óta a német imperialista ideológia egyik fontos elemét alkotta. Az elképzelést erőteljesen képviselte a Heinrich Class vezette Pángermán Szövetség, és hathatósan támogatta a szövetség alapító tagja, a Krupp-művek igazgatója és médiabáró, Alfred Hugenberg ellenőrzése alatt álló sajtó is.1460 A pángermánok szemében a Lebensraum elmélete igazolhatta a szláv területek teuton lovagok által a középkorban történt meghódítását, és érzelmi alapon felidézte a Kelet-Európában szétszórva élő németek, a Volksdeutsche-ok (német nemzetiségű népcsoport) birodalom keretein belül történő egyesítésének gondolatát. Az esetek többségében ezek meglehetősen apró kisebbségeket alkottak, mint például Lengyelországnak azon részein (a városokon kívül), melyek 1918 előtt porosz uralom alatt álltak. Néhány körzetben viszont, így Danzig környékén, a Baltikum egy részén vagy Csehszlovákiának a később Szudéta-vidék néven ismert részein jelentős nagyságú, német anyanyelvű, gyakran szélsőségesen nacionalista csoportok éltek. A Lebensraum elmélete így a pángermánok szemében a keleti területek történelmi múltba visszanyúló meghódítását jelképezte, és ezzel egyidejűleg az állítólagos német túlnépesedést hangoztatva elkendőzte a valós, modern, erőpolitikán nyugvó imperialista törekvéseket. Ez az elmélet inkább párhuzamosan létezett, s nem keveredett az imperialista törekvések gerincét alkotó tengerentúli gyarmatokra való figyelem-összpontosítással, s e kettő egyesült a Weltpolitik jelszava alatt.1461 A weimari időszakban ezt a gondolatot népszerűsítette Hans Grimm Volk ohne Raum (Nép tér nélkül) címmel 1926-ban megjelent bestsellere is.1462

Hitler figyelmét aligha kerülhették el a közkézen forgó, „élettérről” szóló, imperialista és geopolitikai indíttatású írások. Ezek közül, akár eredeti, akár megcsonkított formában olvasta, nagyon valószínű, hogy Haushofer művei jelentős mértékben hozzájárultak az „élettérről” szóló gondolatainak formálódásához. 1463 Rudolf Hessen keresztül Hitler már legalább 1922 óta ismerte Haushofert, a geopolitika egyik legnagyobb tekintélyű művelőjét. 1464 Haushofer hatása minden bizonnyal jóval nagyobb volt, mint azt később a müncheni professzor hajlandó volt elismerni. 1465 Ha korábban nem is ismerte, Hitlernek a börtönben minden bizonnyal volt ideje, hogy munkáit elolvassa ugyanúgy, mint ahogy ezt Friedrich Ratzelnek, a geopolitika másik kiemelkedő elméleti szakemberének műveivel is megtette. Hogy ez így történt vagy sem, azt ma már nem lehet bizonyítani. Ha nem, akkor is nagyon valószínű, hogy gondolatmenetük legfontosabb vonásaival Haushofer volt tanítványa, Rudolf Hess ismertette meg. 1466 Mindenesetre a Scharrer-vita idején, 1922 végén, Hitler Oroszországgal és az „élettérrel” kapcsolatos gondolatai már lényegében a helyükre kerültek. 1924 tavaszára nézetei gyakorlatilag már teljesen ki is alakultak. Landsberg és a Mein Kampf csak arra szolgált, hogy részleteiben is kidolgozza azokat. Ezen túlmenően mindez azt is bizonyítja, hogy Hitler ekkor már szervesen összekapcsolta a zsidók elpusztításának és az Oroszország elleni háborúnak a kérdését a Lebensraum megszerzésének problematikájával.1467 A Mein Kampf első kötetében már az a választási lehetőség is eldőlt, melyet Hitler az 1924 áprilisában megjelent cikkében mintegy szónoki fogással nyitva hagyott, hogy brit támogatással területszerzési politikát kíván folytatni Oroszország rovására, vagy pedig Oroszország segítségével a britek kárára akar nagyobb részt kihasítani magának a világkereskedelemből.1468 A túlnyomó részében már 1925-ben megírt (a következő év végén megjelentetett) második kötetben ellenségként még mindig Franciaországot tüntette fel, de a kérdést egyértelműen megfogalmazva a hosszú távú célt az „élettér” Oroszország rovására történő megszerzésében látta megvalósulni.   „A területhez való jog kötelességgé válik, ha annak kiterjesztése nélkül egy nagy nemzet pusztulásra van ítélve… Németország vagy világhatalom lesz, vagy nem lesz többé Németország. Ahhoz, hogy világhatalom legyen, olyan területre van szüksége, mely biztosítja a jelen időszakban szükséges pozíciókat és az életet polgárai számára. Ennek megfelelően mi, nemzetiszocialisták, tudatosan teszünk pontot háború előtti külpolitikai irányvonalunk végére. Mi ott folytatjuk, ahol hatszáz évvel ezelőtt abbahagytuk. Véget vetünk annak, hogy Németország szünet nélkül nyugat és dél felé mozogjon, s tekintetünket a keleti területek felé fordítjuk. Végre szakítunk a háború előtti időszak gyarmati és kereskedelmi politikájával, és átallunk a jövő területpolitikájára. Ha a mai európai területekről beszélünk, akkor elsősorban Oroszországra és a határai mentén elterülő vazallus államokra kell gondolnunk… Oroszország évszázadokon keresztül felső vezető rétegének német magvából táplálkozott. Ezt ma már szinte teljesen megsemmisítettnek és elmúltnak lehet tekinteni. Helyükbe a zsidók léptek… Őket nem lehet szervező erőnek tekinteni, ők a bomlás erjesztői. A hatalmas keleti birodalom megérett az összeomlásra. Az oroszországi zsidó uralom vége egyben Oroszországnak mint államnak a végét is jelenti…”  

A nemzetiszocialista mozgalom küldetése tehát a német népnek erre a feladatra történő felkészítése. „A sors kiválasztottjai vagyunk” – írta Hitler –, „hogy tanúi lehetünk egy olyan katasztrófának, ami mindennél erőteljesebb bizonyítékot jelent a völkisch elmélet igazára és megalapozottságára.”1469 A fenti passzussal Hitler személyre szabott „világnézetének” két kulcsfontosságú alkotóeleme – a zsidók megsemmisítése és az „élettér” megszerzése – egymásra talált és összekapcsolódott. Az Oroszország ellen indítandó háború a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése mellett Németországot is megmenti azzal, hogy új „életteret” biztosít a számára. Ez a nyers, a végletekig leegyszerűsített és barbár megközelítés, a tizenkilencedik század végén tobzódó imperializmus, fajgyűlölet és antiszemitizmus legbrutálisabb részleteinek a huszadik század Kelet-Európájára történő átvetítése mámorító ital volt mindazok számára, akik készek voltak azt befogadni. Hitler több alkalommal is visszatért az „élettér” problémájához, ami beszédeinek és írásainak domináns témájává vált az elkövetkező években. Külpolitikai elképzeléseit még világosabban meg kellett fogalmaznia, de jelentősen nem kellett rajta változtatnia az 1928-ban megírt „Második könyvben” (ami Hitler életében nem is jelent meg). 1470 Miután a Lebensraum – és ezzel együtt a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése – kérdés a helyére került, az mindvégig alapköve maradt Hitler ideológiájának. Már csak egy elemmel kellett kiegészíteni ezt a „világnézetet”: egy zseniális vezetővel, aki mindezt megvalósítja. Landsbergben Hitler erre is megtalálta a választ.

IV.

Sok évvel később Hitler a „most már egyszerűen semmivel meg nem ingatható magabiztosságát, optimizmusát és hitét” a Landsbergben töltött időszakra vezeti vissza. 1471 Hitler önértékelése valóban megváltozott a börtönben. Ahogy már láthattuk, még a tárgyalásán is büszke volt arra, hogy nemzeti ügy „harsonása” lehet. Minden más közhely volt, amit ott kijelentett.1472 Landsbergben ez megváltozott, bár, mint ahogy észrevehettük, ez a változás már a puccsot megelőző évben elkezdődött. Elítélésétől kezdve Hitlert nagyon foglalkoztatta saját és pártja jövője a kiszabadulása után. Mivel arra számított, hogy hat hónap elteltével szabadlábra helyezik, a kérdés is sürgetően merült fel benne. Számára már nem volt visszaút. „Misszióba” torkolló politikai „karrierje” nem vezetett máshová, csakis előre. Még ha szándékában is lett volna, már akkor sem tudott visszatérni a névtelenségbe. A hagyományos „polgári” életstílus számára szóba se jöhetett. A tárgyalásán tett kijelentése után, mely szerint a nacionalista jobboldal győzelmet aratott, mindenfajta visszavonulás megerősítette volna ellenfeleinek azt a véleményét, hogy tulajdonképpen egy bohózat szereplője volt, s nevetség tárgyává tették volna. Az elbukott puccskísérleten töprengve, s azt a mártír győzelmébe átfordítva – ami később központi helyet foglalt el a náci mitológiában – már nem jelentett számára problémát, hogy az elkövetett hibákért, a gyengeségért, a határozatlanság hiányáért azokra a vezetőkre hárítsa a felelősséget, akikhez a puccs idején kötődött.1473 Elárulták őt és a nemzeti ügyet is: ez volt a végkövetkeztetése. Ezen túlmenően, a tárgyaláson aratott győzelme, a völkisch sajtóból és a Landsbergbe hozzá érkezett levelekből áradó dicshimnusz, nem utolsósorban a völkisch mozgalom távollétében történt összeomlása és nevetséges szektariánus civódásba süllyedése, a ludendorffi és a többi völkisch vezető között egyre mélyülő ellentétek mind hozzájárultak saját fontosságának és történelmi „küldetésének” emelkedett érzéséhez. Ez az 1923-ban még embrionális állapotban lévő érzés Landsberg sajátos légkörében kiteljesedett és megerősödött. Híveitől és hízelgéstől, mindenekelőtt a talpnyaló Hesstől körülvéve Hitlerben kialakult a meggyőződés: ő Németország eljövendő „nagy vezére”. Ez a gondolat, annak összes vonzatával együtt, elképzelhetetlen lett volna a tárgyaláson aratott győzelme és az azt követő zajos tetszésnyilvánítás előtt. A „hősies” vezetés gondolatát, melyet most magának sajátított ki, hívei találták ki még azelőtt, hogy magát látta volna ebben a szerepben. Ez a szerep viszont nagyon is kedvére volt egy olyan vérmérsékletű embernek, aki a fiatalkori évek személyes kudarcai után vágyainak beteljesülését a hősi figurák, mindenekelőtt a hős-zeneszerző, Wagner iránti eltúlzott és mértéktelen csodálatban találta meg. 1474 Hogy szükségeltetik-e ilyen mélységes önutálat az önértékelés olyan abnormális felíveléséhez, melynek eredményeként valaki magát tartja a nemzet megmentőjének, ez már olyan kérdés, melynek megválaszolását célszerű inkább a pszichológusokra hagyni. Bármilyenek is voltak ezek a mélyen gyökerező okok, egy Hitlerhez hasonló, önimádó, egoista emberben a másoktól felé áradó hősimádat, és saját alkalmatlansága arra, hogy hibát találjon önmagában, együttesen egy mértéktelenül felnagyított „hősi vezető” önképet alakítottak ki. A német politikai közélet egyik szereplője, a kicsiny és romjaiban heverő völkisch mozgalmon kívül sem tudta vagy vette volna komolyan a Hitler önértékelésében végbement változást. De Hitlernek a völkisch mozgalommal szemben támasztott követelményei és saját önértékelése szempontjából ez kulcsfontosságú változásnak tekinthető. 1475 Hitler a Mein Kampfban egy olyan ritka zseni képét rajzolja meg önmagáról, aki egyesíti magában a „programszerzőt” és a „politikust”. A mozgalom „programszerzője” egy olyan teoretikus, aki nem terheli magát a mindennapi valóság kérdéseivel, a nagy vallási vezetőkhöz hasonlóan csak az „örök igazsággal” törődik. A „politikus” „nagysága” abban rejlik, hogy sikeresen végrehajtja a „programszerző” „eszméit”. „Az emberiség hosszú történelme folyamán” – írja – „csak egyszer fordulhat elő, hogy a programszerző és a politikus elválaszthatatlan legyen egymástól.” Munkája során nem foglalkozik olyan rövid távú elképzelésekkel, melyeket minden kispolgár könnyen megérthet, ő a jövőbe tekint, melyet „csak nagyon kevesen képesek felfogni”. A történelem „nagy emberei” közül Hitler ebben a vonatkozásban Luthert, Nagy Frigyest és Wagnert emeli ki. 1476 Megítélése szerint ritkán fordult elő, hogy „egy nagy teoretikus egyben nagy vezető is legyen” Az utóbbi a leggyakrabban „agitátor” volt: „A vezetés nem más, mint a tömegek mozgósításának tehetsége.” Mindebből azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy „a teoretikus, a szervező és a vezető egy személyben való egyesülése a világ legritkább jelensége; ezen tulajdonságok együttese alkotja a nagy embert.” 1477 Semmi kétség: Hitler magára gondolt. Az általa hirdetett „eszme” nem rövid távú célkitűzésekből tevődött össze. Ez „küldetés”, a jövő hosszú távú céljainak „látomása” volt, benne a végrehajtásukban játszott saját szerepével. Valóban, ezek a célkitűzések – a nemzet megmentése a zsidók „eltávolításának” módszerével, és az „élettér” megszerzése keleten – valóban nem férnek bele egy rövid távra szóló politikába. A „hős vezér” képébe beleillesztve viszont egy dinamikus „világnézetet” alkotnak. Ez

a „világnézet” adta Hitlernek a soha nem szűnő hajtóerőt. Számos alkalommal beszélt „küldetéséről”. Munkájában a „gondviselés” kezét látta. A zsidók elleni harcát „isten munkájának” tekintette. 1478 Életművét keresztes hadjáratnak tartotta. A Szovjetunió ellen évek múlva megindított támadás számára – és nemcsak az ő számára – ennek a keresztes hadjáratnak a csúcspontját jelentette. Komoly hiba lenne alábecsülni Hitler néhány, központi helyet elfoglaló eszméjének hajtóerejét. Ő nem csupán propagandista, vagy „elvtelen megalkuvó” volt. 1479 Ő valóban mesteri propagandistának és ideológusnak bizonyult. A kettő nem állt ellentmondásban egymással. Hitler saját különlegességébe vetett hitével maga mellé állított néhány – ha nem az összes – landsbergi foglyot is. Hess is azt írta, hogy igazán csak Landsbergben fogta fel Hitler személyiségének „hatalmas jelentőségét”. 1480 Néhány fogolytársa, Hesshez hasonlóan, szabadulása után igen jelentős szerepet játszott a Hitlerről szóló „hősi” kép párton belüli kialakításában. Hermann Fobkének, aki landsbergi fogolyként Hitler összekötőjének szerepét töltötte be az északnémet szervezethez, a nemzetiszocialisták göttingeni vezetőjének, Ludolf Haasének írt egyik levele híven tükrözi, hogy Hitler milyen hatással volt rá és testőrségének mintegy kéttucatnyi fiatal tagjára:   „Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy Hitler egy jottányit sem távolodik el a nemzetiszocialista gondolkodástól… Ha ennek ellenére néha mégis ez lenne a látszat, akkor ez csakis fontos célok elérése érdekében történik. Egyesíti magában a programszerzőt és a politikust. Tudatában van céljainak, de azt is tudja, hogyan kell azokat megvalósítani. Itteni tartózkodásom megerősíti hitemet Hitler politikai ösztöneiben, melyek iránt Göttingenben még kétségek ébredtek bennem.” 1481  

Amikor Landsberget elhagyta, hogy megpróbálja újból felépíteni a szétzilált, megnyomorodott mozgalmat, akkor az igény az általa betöltendő vezetői szerepre nem valahonnan kívülről, a völkisch mozgalomból származott, hanem egy átalakult és leülepedett új önértékelésnek, és saját szerepe tudatának terméke volt. Szó sincs arról, hogy realitásérzéke teljesen eltűnt volna messianisztikus küldetéstudata mögött. Még mindig nem volt konkrét elképzelése arról, hogy céljai miként valósíthatók meg. Még mindig azt gondolta, hogy ezek a célok csak a távoli jövőben válnak valóra.1482 Mivel „világnézete” csak néhány, de megváltoztathatatlan tételből állt, ez összeegyeztethető volt a rövid távú taktikai változtatásokkal. Megvolt ennek a „világnézetnek” az az előnye is, hogy képes volt magába foglalni és kibékíteni a beosztott náci vezetők bizonyos kérdésekről és az ideológiai tételek apró részleteiről alkotott, különben egymással ellentétben álló nézeteit is. Alapvető „világnézetén” belül Hitler rugalmasan, sőt közömbösen kezelte azokat az ideológiai kérdéseket, melyek megszállottakká tették híveit. Ellenfelei az adott korban, és számos későbbi elemzője, a náci propaganda cinizmusa és zavarossága miatt gyakran alábecsülte a náci ideológia dinamizmusát. 1483 Az ideológiát gyakran nem tartották többnek a hatalmi és önkényuralmi törekvések álcázásánál. 1484 Ez az oka annak, hogy félremagyarázzák Hitler néhány nagyon nyers alapgondolatának hajtóerejét. Ezért magyarázzák félre azt is, ahogy ezek az alapgondolatok a náci párton belül, majd 1933 után az egész náci államban működtek és érvényesültek. Hitler számára valójában csak a hatalomhoz vezető út volt fontos. Ezért a legtöbb alapelvét is kész volt feláldozni. Néhány viszont – és ezek voltak azok, melyek tényleges jelentőséggel bírtak számára – változatlanul megmaradt. Ezek alkották a lényegét annak, ahogy ő a hatalmat értelmezte. Opportunizmusát mindig azok az alapeszmék diktálták, melyek a hatalomról szóló elképzeléseit is meghatározták.  

A landsbergi hónapokat követően Hitler önmagáról alkotott képe már nem hasonlított arra, amilyen a puccsot megelőzően volt. Most már a nemzetiszocializmus eszméje kizárólagos képviselőjének, a völkisch mozgalom egyszemélyi vezetőjének tekinthette magát, akit a sors arra szemelt ki, hogy megmutassa Németországnak a nemzet megmentéséhez vezető utat. A szabadulása után előtte álló feladatok majd másokat is meggyőznek ennek az igazáról.

8 A MOZGALOM ÉLÉN „Úr és szolga! A vezető és társainak ez az ősi német viszonya alkotja az NSDAP struktúrájának lényegét” GREGOR STRASSER, 1927  

„Minden további fenntartás nélkül alárendelem magam Adolf Hitlernek. Hogy miért? Bebizonyította azt, hogy képes vezetni; a nemzetiszocialista eszmék összességéből saját nézetei alapján és saját akarata szerint egy pártot kovácsolt és vezeti azt. Ő és a párt egyet jelent, és ez olyan egységet ígér, mely elengedhetetlen feltétele a sikernek” ERNST GRAF ZU REVENTLOW, HITLER KORÁBBI BÍRÁLÓJA, 1927

Az NSDAP 1925 februárjában történő újraalapítása és a megrendítő világgazdasági válságot követő zűrzavaros időszak között a náci mozgalom a német politikában alig jelentett többet bosszantó apróságnál. Vezetője, Hitler, akinek az 1924-es bebörtönzése alatt egymással háborúskodó klikkekre szakadt párt romjaiból való újjáépítésének feladatával kellett szembenéznie, s akit Németország túlnyomó részében 1927-ig (a legnagyobb államban, Poroszországban 1928-ig) eltiltottak a nyilvános szerepléstől, politikai sivatagba kényszerült. A birodalmi belügyminiszter 1927-ben kelt bizalmas jelentése szerint az NSDAP „nem halad előre”, és a valóságnak nagyon is megfelelően úgy jellemzi a pártot, hogy az „taglétszámát tekintve jelentéktelen… radikális-forradalmi csoport töredéke, mely a felmerülő politikai kérdésekben képtelen észrevehető befolyást gyakorolni a tömegekre”. 1485 A náci propaganda 1923 előtti sikerét jelentő inflációs kérdés a márka stabilizációját követő négy év során a gazdasági talpra állás és konszolidáció következtében megszűnt létezni. A Weimari Köztársaságban a „normálishoz” közelítő állapotok kezdtek kialakulni. Ez volt a Weimari Köztársaság „aranykora”. A Németország nyugati határait a versailles-i szerződésnek megfelelően elismerő 1925-ös locarnói egyezmény és Németország belépése a Népszövetségbe a Stresemann vezetése alatt álló országot visszavezette a nemzetközi közéletbe. Országon belül, a nacionalista tiltakozás ellenére, a német fizetési kötelezettségeket szabályozó és lényegesen megkönnyítő Dawes-terv a jóvátétel problémáját is meglehetősen tompította. Öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a kérdés ismét élesen felmerüljön, amikor 1929-ben a jóvátételi terhek átütemezését előirányzó Young-terv a nacionalista agitáció újabb hullámát indította el. Közben a kormány ingatagsága ellenére úgy tűnt, hogy az új köztársaság kezd konszolidálódni. Az 1925 és 1927 között lezajlott négy kormányváltás ellenére lényegében érvényesült a koalíció folytonossága. 1486 Gazdasági téren az 1926-os súlyos, de rövid ideig tartó recesszió után az ipari termelés először haladta meg a háború előtti színvonalat. A reálbérekkel ugyanez volt a helyzet. Impozáns lépések történtek a jóléti állam megteremtése felé. Az egészségügyi ellátás jóval felülmúlta a háború előtti színvonalat. A lakásépítkezések száma is ugrásszerűen megnövekedett. Az 1920-as évek végén évente több, mint 300 000 új lakás épült. Ezt a szintet még a Harmadik Birodalomban is csak két év elteltével sikerült elérni. Csökkent az ipari munkások elégedetlensége. Csökkent az elkövetett bűncselekmények száma. Kezdtek feltűnni a tömegfogyasztásra berendezkedett társadalom kialakulásának első jelei. Egyre több embernek volt rádiója, telefonja, sőt még autója is. 1487 A kereskedelmi forgalmat egyre növekvő mértékben a nagyáruházak bonyolították le. Mindezek tekintetében Németország az 1920-as évek közepére elérte az általános európai színvonalat. Amerika volt a példakép, de annak szintjétől Németországnak még jelentős volt az elmaradása. Ezek az évek egyben a weimari kultúra, a Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság) csúcspontját és a rendkívülinek számító kulturális avantgárd virágzását is jelentik. A Bauhaus modernista építészeti törekvései, a Paul Klee és Wassily Kandinsky képviselte expresszionista festészet, az Otto Dix képei és Georg Grosz karikatúrái közvetítette maró társadalomkritika, Arnold Schönberg és Paul Hindemith új és merész zenei formái, a cinikus zseni, Bertolt Brecht színdarabjai az 1920-as években mind a kiemelkedő színvonalú német kultúrát képviselték. 1488 A tömegszórakoztatás terén is nagy előrelépés történt. A sportesemények egyre nagyobb számú látogatót vonzottak. Különösen az ökölvívás, a labdarúgás és a motorsport örvendett nagy népszerűségnek. 1489 Az utcasarkokon egymás után nyíltak a filmszínházak és tánctermek. Tombolt a charleston-, a shimmy- és a foxtrottőrület. A városi fiatalok már jobban kedvelték a vérpezsdítő dzsesszt, mint a Heimatliedert.1490 Vidéken is lazábbá vált az élet. „Néhány tűzesettől eltekintve nem történt semmi különös, ami a közbiztonságot megzavarta volna”, kezdődött FelsőBajorország miniszterelnökének szokásos, álmosító, kéthetes beszámolója 1928 februárjában. 1491 Öt évvel korábbi jelentései túlnyomórészt Hitler és mozgalma tevékenységével foglalkoztak. Olyanok voltak ezek, mintha 1923-ban hirtelen vihar tört volna ki. Az ezt követő nyugalom a jövőre nézve kevés siker ígért a náci pártnak. A völkisch jobboldal hagyományos támogatóinak aránya 1924-ben a lakosság számarányához képest mintegy 3 százalékra zsugorodott. A Reichstag-választásokon ez még tovább csökkent: a saját nevével először kampányt folytató NSDAP a szavazatoknak mindössze 2,6 százalékát szerezte meg. A választók több, mint 97 százaléka tehát nem akarta Hitlert. A szövetségi köztársaság érvényben lévő alkotmánya értelmében a kapott szavazatok alapján a náci párt nem juthatott volna egyetlen képviselői mandátumhoz sem. A weimari választási rendszernek köszönhetően a nácik is csak tizenkettőt szereztek a Reichstag 491 képviselői helyéből. 1492 A mezőgazdasági körzetekben növekvő elégedetlenség és a Young-terv elleni agitáció hozzájárult ahhoz, hogy az NSDAP 1929-es regionális választásokon valamit javítani tudott korábbi gyászos eredményén. De még így is, a gazdasági világválság és annak az 1929. év végétől Németországra gyakorolt végzetes hatása nélkül a náci párt szétesett és a feledés homályába merült volna, s csak mint a háború utáni zűrzavar egyik jelenségére emlékeztek volna rá. Hitler mint egy

közönséges lázító élt volna az emlékezetben, aki megégette a kezét egy abszurd puccskísérletben és soha nem jutott volna szerephez a német politikában. Amíg a német gazdaság a talpra állás és a jövendő prosperitás reményét éltette, addig az új demokrácia nagyon is törékeny politikai szerkezete nem omlott össze. Ilyen összeomlás nélkül a korlátozott hatalmú, demokráciaellenes elit – különösen a hadsereg vezetése, valamint a nagy földbirtokosok, az ipar számos vezetője és a vezető hivatalnokok – megőrizték visszafogott lojalitásukat a köztársaság iránt, így Hitler és pártja nem, vagy csak alig tudta megvetni lábát a politikában, a hatalom birtoklásáról pedig még csak nem is álmodozhatott. Mindezek ellenére nem szabad alábecsülni az 1924 és 1929 közötti „sivatagi évek” fontosságát, mert ezek vetették meg az alapjait Hitler és a náci párt diadalmas felemelkedésének. Ebben az időszakban Hitler a radikális jobboldal vezetőjeként kétségbevonhatatlanul megerősödött. Ebben a folyamatban az NSDAP egy sajátos „vezérpárttá” alakult át, ezt a jellegét meg is őrizte, majd később átvitte az egész német államra. Hitler ebben az időszakban nem egy volt a hagyományos pártelnökök közül, de még csak nem is az „első az egyenlők között” szerepet töltötte be. Most már ő volt „a vezér”. 1925 és 1929 között, az első időszakban némi nehézségek árán, leplezetlenül és teljes egészében átvette és megerősítette hatalmát a mozgalomban.  

1929-re a párt szervezettségét, melyet a párt országos terjeszkedésére számítva (ha ez kezdetben nem is ment zökkenőmentesen) alakítottak ki, már össze sem lehetett hasonlítani a puccs előtti, egyik napról a másikra élő párt szervezettségével, és már sokkal kedvezőbbek voltak a lehetőségei az annak az évnek az őszén Németországra zúduló válságok kihasználására. Az aktivisták hálózata is megerősödött. A szavazáson felmutatott siralmas eredmény ellenére a párt saját kimutatása szerinti, 1928 végi, 100 000 fős taglétszáma kétszerese volt az a puccs előttinek. 1493 Bár a szavazók száma még mindig kevésnek bizonyult, de a főként fanatikus elkötelezettekből álló mag viszonylag nagy és erős volt.1494 Végül, bár a radikális jobboldalra jellemző frakciózás még mindig munkált a felszín alatt, nem túl gyakran fajult nyílt ellenségeskedésbe, az NSDAP 1929-ben már jóval egységesebb és összefogottabb volt, mint a puccs előtt. Akkorra már szélsőjobboldali vetélytársai is vagy eltűntek, vagy a náci mozgalom magába olvasztotta őket. Ezekre a fejleményekre Hitler megváltozott vezetői pozíciója is igen erős hatást gyakorolt. Mint ahogy már említettük, a puccs előtt Hitler csak egyike volt a jobboldal vezetőinek, és erősen függött a mozgalmán kívüli erőktől. A hívei által szorgalmazott és nevéhez kapcsolt vezéri kultusz kezdete ellenére abban az időben még csak a miriádnyi különféle hangsúllyal és magyarázattal rendelkező nemzetiszocializmus egyik – ha mégoly fontos – agitátorának tekintették. 1929-re már megkérdőjelezhetetlen teljhatalommal rendelkezett a mozgalmán belül, az „eszme” most már elválaszthatatlan volt a vezér személyétől. A párt hűséges hívei között meghonosodott Hitler-kultusz, mely 1923 előtt alig volt elképzelhető, most a legjobb úton volt abba az irányba, hogy a vezért a párt fölé emelje. A párt néhány vezető személyisége bátorította vagy eltűrte ezt a kultuszt, mert az egyre növekvő támogatás gyújtópontjaként jó szolgálatot tett. Mindenekelőtt azért fogadták el, mert ez létfontosságú összetartó erőnek bizonyult a párt számára, mely – ahogy már 1924-ben is – bebizonyosodott – hajlamos volt egymással civakodó frakciókra széthullani. Mindenesetre ezekben az években támogatói és ellenfelei számára is a nemzetiszocializmus kezdett egyet jelenteni „a Hitler-mozgalommal”. Az 1930-as, szélesebb körű támogatottsággal létrejött a platform a vezérkultusz későbbi gyors elterjedéséhez, majd a Harmadik Birodalomban Hitler istenítéséhez. Hitler szerepét az NSDAP ezekben az években végbement átalakulása tekintetében nem szabad túlértékelni. Nem az a figyelemreméltó, hogy Hitlernek személyesen milyen sokat, hanem az, hogy milyen keveset kellett tennie ezekben az években az NSDAP olyan jellegű átalakításáért, hogy az készen álljon szembeszállni a hatalommal, ha ehhez a körülmények ismét kezdenek kedvezően alakulni. Lényegében a nemzeti megváltás és újjászületés Hitler által durván felvázolt terve ugyanaz maradt, mint amikor fellépett a politikai élet színpadára: a tömegek mozgósítása, az állam irányításának átvétele, a belső ellenség megsemmisítése és felkészülés a külső hódításokra. 1495 Ideológiai „látomása” ebben az időszakban lényegében arra korlátozódott, hogy régóta magával hurcolt előítéleteit és fóbiáit tovább „racionalizálta” magában, és követőiben kialakította a politikai „látnok” impozáns képzetét. Egyetlen receptje, mint mindig, most is az volt, hogy a szünet nélkül folytatott agitáció és propaganda segítségével „nacionalizálja” a tömegeket, s megvárja, amíg az eseményeket a saját javára fordíthatja. Biztos meggyőződése – a fanatikus látnok meggyőződése –, hogy ez be is fog következni, igen nagy hatással volt mindazokra, akik vonzódtak ehhez az üzenethez. Ez segített hozzá, hogy Hitlerről sajátos

„messianisztikus” „látnoki” kép alakuljon ki, s ez a légkör is vegye körül. A Führer-kultusz kialakulása – bár Hitler nem tett ellene semmit azon kívül, hogy megtiltotta a legízléstelenebb túlkapásokat – mindenesetre a híveinek köszönhető. A párt szervezeti átalakításában pedig a munka oroszlánrészét Gregor Strasser végezte el. Hitler pótolhatatlansága a völkisch jobboldal számára már akkor bebizonyosodott, amikor az a Landsbergben töltött időszak alatt részeire szakadt és felbomlott. Hozzá hasonló módon egyetlen vezető sem volt képes úgy összevonni és összetartani ezeket az erőket. Egyetlen szónok sem volt képes akkora tömegeket vonzani, mint ő. Ezen túlmenően leglényegesebb hozzájárulása az NSDAP belső megszilárdulásához ebben az időszakban az volt, hogy – még a nehézségek közepette is – megalkuvást nem ismerő álláspontot foglalt el azokkal szemben, akik hatalmára nézve potenciális fenyegetést jelentettek, és kivételes vezetői helyzetét arra használta fel, hogy a hatalomért folytatott céltudatos harcában kikerülje, vagy figyelmen kívül hagyja az ideológiai konfliktusokat. A párt támogatottságának 1929. évi szerény növekedése (rendkívül alacsony bázisról indulva) ellenére se Hitlernek, se a többi náci vezetőnek nem volt halvány sejtése sem arról, hogy a politikai áttörés milyen hamar be fog következni. Az áttörés megtörténtével viszont a párt, az 1925-ben megtörtént újjászervezést követően, már abban a helyzetben volt, hogy kihasználja azokat az új feltételeket, melyeket a maga erejéből képtelen volt megteremteni.

I. 1924 karácsony estéjét Hitler Hanfstaenglék München közelében, Herzogparkban lévő pazar, új villájában töltötte. A börtönben néhány kilót felszedett magára, s most kicsit petyhüdtnek látszott. Kék öltönyének gallérján és vállán korpa éktelenkedett. A négyéves Egon Hanfstaengl boldog volt, hogy ismét láthatja az ő „Dolfi bácsiját”. 1496 Megérkezése után két perc sem telt el, s máris azt kérte, hogy Hanfstaenglék elegáns Blüthner koncertzongoráján játsszák el neki Izolda „Liebestodját”. Hanfstaenglék gyakran észrevették, hogy Wagner muzsikája teljesen meg tudta változtatni Hitler hangulatát. A kezdeti nyugtalanság és feszültség azonnal tovaszállt belőle. Oldotta vált és jókedvre derült. Csodálta és dicsérte az új házat, majd mondatát megszakítva hirtelen hátrapillantott s magyarázni kezdte, hogy még mindig nem vetkőzte le azt a börtönben felvett szokását, hogy hátranézegessen, mert úgy érzi, valaki a kémlelőnyíláson keresztül állandóan figyeli. Hanfstaengl tisztában volt azzal, hogy ez csupán szentimentális szerepjáték. Putzi ugyanis tanúja volt, hogy Hitler Landsbergben milyen fesztelenül és kényelmesen érezte magát, ráadásul kémlelőnyílás sem volt a szobája ajtaján. Azt is észrevette, hogy Hitler milyen jó étvággyal fogyasztja a sült pulykát, majd kedvenc bécsi süteményét, de alig nyúl a poharához. Hitler később azt magyarázta, hogy Landsberget elhagyva a fogyás érdekében csökkentenie kell az elfogyasztott étel és ital mennyiségét. 1497 Meggyőzte magát arról, hogy a hús és az alkohol árt az egészségének, ezért „az ő fanatikus módján” – magyarázta Hanfstaengl – „ezt az elméletet dogmává alakította, s ettől kezdve csak vegetáriánus ételeket és alkoholmentes italokat fogyasztott”. 1498 Vacsora után Hitler le-föl járkálva a szobában a családot háborús emlékeivel traktálta, s különböző hangokkal utánozta a tüzérségi tüzet a sommei csatában. Késő este egy igen jó kapcsolatokkal rendelkező művész, Wilhelm Funk ugrott be Hanfstaenglékhez. Elég régen ismerte Hitlert és megkockáztatta kifejteni nézeteit, hogyan kellene a pártot újjáépíteni. Hitler barátságos, könnyed hangnemben válaszolgatott neki. Egy olyan ember számára, aki „egészen mélyről jött”, mondta, „nem volt neve, nem volt pozíciója és nem voltak kapcsolatai”, a programnál sokkal fontosabb volt a kemény erőfeszítés mindaddig, amíg a nyilvánosság azt a „névtelen valakit” nem azonosítja egy politikai irányvonallal. Hitler úgy gondolta, hogy most már ebbe a pozícióba került, és a puccs értéket jelentett a mozgalom számára: „Ma már nem vagyok ismeretlen, és ez jelenti a legjobb alapot az újrakezdéshez.” 1499 Az újrakezdés mindennél fontosabb volt Hitler számára. Legközelebbi célja az NSDAP betiltásának feloldása volt. Első politikai lépése az volt, hogy felkereste Pöhnert, München volt rendőrfőnökét. Egy tekintélyes közvetítő, Theodor Freiherr von Cramer-Klett segítségével január 4-én találkozott a bajor miniszterelnökkel. Pöhnernek is volt elég befolyása ahhoz, hogy rávegye Gürtnert, a bajor igazságügy-minisztert (akit Hitler 1933-ban kinevezett birodalmi igazságügy-miniszterré), hogy a Landsbergben fogva tartott többi nácit, köztük Rudolf Hesst is, szabadon bocsássák.1500 A Hitler szabadulása után mindössze két héttel, január 4-én sorra került, három közül az első találkozó Held miniszterelnökkel jól sikerült. Négyszemközt beszélgettek. Hitler felkészült arra, hogy szerényen viselkedik. Ez volt az ő „Canossa-járása”. Megígérte, hogy feltétel nélkül tiszteletben tartja az állami hatóságokat, és támogatja a kommunizmus elleni küzdelmet. Élesen elhatárolta magát Ludendorff katolikus egyház ellen intézett támadásaitól, ami szükséges is volt, hiszen a tábornok vad egyházellenessége – ami aligha lehetett népszerű Bajorországban – az

utóbbi időben érezhetően felerősödött és túlzottan nagy nyilvánosságot kapott a Rupprechttel, Bajorország koronahercegével folytatott vitában (Ludendorff el is vesztett vele szemben egy becsületsértési pert). 1501 A völkisch mozgalom kirakatembere és névleges vezetője iránt nyilvánosság előtt mutatott tisztelet álarca mögött Hitler készsége, hogy a bajor miniszterelnökkel folytatott megbeszélése során elhatárolódjon Ludendorfftól, nem csupán ügyes lépésnek számított, hanem ez volt az első jele a tábornoktól való eltávolodásának, mely 1927-ben már teljes szakításhoz vezetett. Hitler többek között azt is megígérte – az adott körülmények között ezt nem is volt nehéz betartani –, hogy a jövőben tartózkodni fog a puccskísérlettől. 1502 Held a lehető legegyenesebben közölte Hitlerrel, hogy az idők megváltoztak, és nem tűr semmiféle visszatérést a puccsot megelőző állapotokhoz. Az alkotmányos kormány „a tegnapi forradalmárokat” sem kezeli egyenrangú partnerként. 1503 Ezzel együtt Hitler elérte, amit akart. Gürtner támogatásával most már nyitva állt az út az NSDAP és a Völkischer Beobachter betiltásának február 16-án történő feloldása előtt. 1504 Ekkorra már Hitler is tisztázta kapcsolatait az NSFB-n belüli riválisaival. Az NSFB képviselőivel január 17-én, Berlinben megtartott találkozó egyben minden arra irányuló kísérlet végét is jelentette, hogy egységes völkisch mozgalmat hozzanak létre. Reinhold Wulle, az eredeti DVFP egyik alapító tagja alá akarta ásni Hitler tekintélyét, különösen a jelen lévő, erős, északnémet küldöttek előtt. Azzal vádolta, hogy a börtönben töltött idő nagyon megviselte, és beadta a derekát a katolikus egyház nemzetközi hatalmának. Wulle ezt fenyegetőbbnek minősítette, mint a „zsidó veszélyt”. Ennek az érvnek volt is bizonyos súlya a protestáns észak völkisch vezetői előtt. Azt is szemére vetette, hogy Hitler meggyengült vezetése alatt a bajor különállási törekvések felerősödtek. Ez egymás ellen fordítja az ország északi és déli körzeteit. Hallgatóságával játszadozva Wulle saját porosz orientációját hangsúlyozta. A jelen körülmények között tiszta fejű politikusokra van szükség. Hitler nem tartozik ezek közé. Henning, a DVFP másik alapító tagja még világosabban fogalmazott. Lehet, hogy „Hitler harsonás volt, de nem politikus”. Egy másik vérmes kritikusa azt állította, hogy Hitler annak a mozgalomnak a „pápája” akar lenni, melynek fejlődéséhez semmivel sem járult hozzá, s azzal vádolta, hogy megszegte becsületszavát. Graefe csak megerősítette ezeket a vádakat. Közölte, hogy ő nem ítéli el Hitlert, de a tények magukért beszélnek. Az állítólagos bizalomvesztés akkor következett be, amikor Hitler nem válaszolt Graefe január elején írt levelére, melyben lényegében ultimátumot intézett hozzá, hogy szakítsa meg a kapcsolatait Streicher és Esser frakciójával, különben a DVFP útjai elválnak az övéitől. A vádaskodás nagy zűrzavart eredményezett. A jelen lévő nemzetiszocialisták hallatlanul felháborodtak. A találkozó azzal ért véget, hogy kölcsönösen sértéseket vagdaltak egymás fejéhez, és a völkisch mozgalom egyesítésének minden reménye szertefoszlott. 1505 A nemzetiszocialista gondolkodásmódnak a találkozón történt felvillanásaira lehet következtetni Waither von Corswant-Cuntzownak, Pomeránia későbbi kormányzójának a megjegyzéseiből is. „Inkább egy olyan vezető, akiben a bizalom megrendült”, írja „mint az a sok ide-oda rohangászó, akiktől mindenki akar valamit. Hiszek Hitler – akivel személyesen még soha nem találkoztam – istentől származó tisztességében, s hiszem, hogy az isten megvilágosítja elméjét, s megtalálja azt a helyes utat, mely kivezet ebből a káoszból.” 1506 Az, hogy a völkisch mozgalom az elmúlt év során nyilvánvalóan képtelen volt az egység legalapvetőbb bázisát is megteremteni, azt eredményezte, hogy egyre nagyobb számban voltak azok, akik fogékonyak voltak az ilyen gondolatokra. A völkisch mozgalomban viszont nem mindenkinek volt ez a véleménye. Néhányan még mindig azt hirdették, hogy Ludendorff az a vezető, akit ők akarnak. 1507 Mondják, hogy az NSFB egyik müncheni szervezetében növekvő Hitlerellenes hangulat alakult ki azok után, hogy a náci vezető ridegen elutasította, hogy akár néhány percre is találkozzon a szervezet küldöttségével, majd közölte velük, hogy a hozzá írásban eljuttatott hűségnyilatkozatnak is az lett a sorsa, mint a többinek, az is olvasatlanul került a szemétkosárba. 1508 Hitlert csakis pártja bajorországi betiltásának feloldása érdekelte, melyről tudta, hogy minden pillanatban bekövetkezhet. Nem volt hajlandó semmi olyasmit tenni, ami ezt veszélyeztethette volna. Értésére adta az északnémet nacionalistáknak, hogy egyáltalán nem áll szándékában semmiféle egyezségre lépni Graefe Szabadságpártjával, és a párt egész birodalomban történő újjászervezéséről szóló nyilatkozat majd akkor lát napvilágot, ha betiltását már feloldották. Ragaszkodik ahhoz, hogy megmaradjon a döntési lehetősége. Senkivel nem kötött politikai egyezséget, és Heldnek is csak azt ígérte meg, hogy nem kísérel meg újabb puccsot. Ami a Ludendorffal való kapcsolatát illeti, utalt a puccs előtt a Kampfbundban, majd a bírósági tárgyaláson megszerzett pozíciójára, a tábornokot csak mint katonai vezetőt tudja elképzeli maga mellett, aki a mozgalom politikai vezetője. Hitszegést azok követtek el a tábornokkal szemben, tette még hozzá, akik belerángatták nevét „a parlament

mocsarába” s ezzel közben le is alacsonyították. Az újjászervezés után „kizárólag igazi nemzetiszocialistákat” akar látni a vezető pozíciókban. A börtönben töltött idő pedig egyáltalán nem viselte meg, most még rugalmasabb, mint valaha. Politikai irányvonala és célja viszont változatlan maradt: harcolni a marxizmus ellen. 1509 Ennek pozitív kifejeződése „a német munkásság nemzeti tudatának megerősítése”. Ami pedig a GVG erősen bírált vezetőihez – Streicherhez, Esserhez és Dinterhez – fűződő viszonyát illeti, Hitler itt is a rá jellemző választ adta. Őt csak azok az eredmények érdeklik, állította, amit az említettek fel tudnak mutatni. Streicher 60 000 támogatót nyert meg Nürnbergben, többet, mint az NSFB birodalmi vezetése Bajorország többi részében együttvéve. Személyes ellenszenve miatt nem sértheti meg pártja támogatóit.1510 Február közepén az események Hitler szájíze szerint alakultak. Február 12-én Ludendorff feloszlatta az NSDFB birodalmi vezetését.1511 Nem sokkal ezután, közvetlenül a párt betiltásának feloldása előtt Hitler bejelentette döntését az NSDAP újjászervezéséről. Ezt követően özönlöttek Hitlerhez a hűségnyilatkozatok. A vesztfáliai Hammban február 22-én megtartott találkozón a volt NSFB vesztfáliai, Rajna-vidéki, hannoveri és pomerániai kormányzója, Németország északi területeinek több, mint 100 körzetvezetőjével együtt ismételten kifejezte „megingathatatlan lojalitását és odaadását (Gefolgschaft) vezére, Adolf Hitler iránt”.1512 Az újjászervezett NSDAP működése – a puccs előtti elődjétől eltérően – már nem fog túlnyomórészt Bajorország területére korlátozódni. 1513 A puccs óta először, február 26-án a Völkischer Beobachter is megjelent. Hitler „Mozgalmunk megújulásáról” című vezércikke a völkisch mozgalmon belüli viszályok megszüntetésének fontosságát hangoztatva arra szólított fel mindenkit, hogy a múlt hibáiból tanulva a jövőbe tekintsen. Közölte, hogy a mozgalmon belül nincs helyük a vallási vitáknak, ami elengedhetetlenül szükséges önkorlátozás volt a túlnyomórészt katolikus Bajorországban, és ezzel egyben bírálta a völkisch mozgalmat is, mely azzal vádolta, hogy engedményeket tett a katolicizmusnak. 1514 Elzárkózott minden olyan, kívülről támasztott feltétel elfogadásától, mely korlátozta volna vezetői tevékenységét. Kijelentette, hogy a mozgalom céljai változatlanok maradtak, s követelte a belső egység megszilárdítását. A lap ugyanezen számában „Felhívás a régi tagsághoz” címmel megjelent cikkében is hasonló húrokat pengetett. Ahol a régi tagok újra belépnek a pártba, jelentette ki Hitler, ott nem fog a múlt dolgai után érdeklődni, sőt csak azzal törődik, hogy a múltra jellemző széthúzás többé ne ismétlődhessen meg. Egységet, lojalitást és engedelmességet követelt. 1515 Nem tett semmiféle engedményt. Ami felajánlott, az a „pax Hitleriana” volt. 1516 A lap közölte a megreformált NSDAP 1921-es alapszabályára épülő új párttörvényeket is. Abban ismét csak a vezetés és az egység kérdése foglalta el a központi helyet. Minden széthúzást el kell kerülni „a német nép legborzalmasabb ellenségei… a zsidóság és a marxizmus” elleni harcban.1517 Az SA-nak ismét a pártot támogató és a fiatal aktivistákat kiképző szervezetté kell válnia, tehát azzal kell foglalkoznia, amivel azelőtt foglalkozott, hogy 1923-ban belevetette volna magát a bajor félkatonai szervezetek mozgolódásába. (Ahogy később, heteken belül bebizonyosodott, ezt volt a töréspont Hitler és Ernst Röhm között, aki miután nem tudta rávenni a vezért arra, hogy az SA őrizze meg félkatonai szervezet jellegét, visszavonult a politikától és elutazott Bolíviába.)1518 Belépni a pártba csak új felvételi kérelemmel lehetett. Nem volt mód a régi tagság megújítására, vagy a tagság folytonosságának elismerésére. Ennek egyrészt jelképes értéke volt, másrészt pedig megfelelt annak a követelménynek is, hogy a tagsági viszonyt központilag, Münchenből szabályozzák és felügyeljék. 1519 A müncheni hatalmi bázis megőrzése létfontosságú volt Hitler számára. Mikor Lüdecke azt javasolta, hogy a párt központi szervei költözzenek Türingiába, mely Németország középpontjában, stratégiailag kiváló helyen fekszik, Lutherhez és Weimar kulturális hagyományaihoz kötődik, ahol – mint protestánsok lakta körzetben – nem kell állandóan számolni a bajorországi katolikus vezető réteg ellenállásával, ahol igen erős a völkisch szimpatizánsok tábora, akkor Hitler belátta, hogy valamit érdemben válaszolnia kell ezekre a felvetésekre. „Egyszerűen nem tudom elhagyni Münchent”, vágta rá azonnal. „Itt otthon érzem magam; itt számítok valakinek; itt nagyon sokan vannak, akik elkötelezettek irántam, csak irántam és senki más iránt. Ez nagyon fontos számomra!” 1520 1925. február 27-én este nyolc órakor Hitler, a maga szokásos teátrális érzékével, visszalépett a müncheni politikai életbe ott, ahol tizenhat hónappal korábban abbahagyta: a Bürgerbräukellerben. A gyűlést eredetileg 24-ére tervezték, de az éppen a farsangot záró keddre esett, ezért péntekre tették át. 1521 Ugyanúgy, mint a puccs előtt, most is napokon keresztül vörös plakátok hirdették a nagygyűlést Münchenben. A közönség már a kora délutáni órákban kezdte elfoglalni a helyét. Három órával a nagygyűlés meghirdetett kezdete előtt a hatalmas terem már zsúfolásig megtelt. Mintegy háromezren szorongtak odabent, de kétezer érdeklődő még így is kint maradt. A rendőrség kordonnal zárta le a környéket. 1522 Néhány híresség arcát nem lehetett felfedezni a tömegben. Ezek egyike Rosenbergé volt. Sértve érezte magát, hogy nem került be Hitler közvetlen környezetébe, miután a vezér visszatért

Landsbergből.1523 Közölte Lüdeckével: „Nem veszek részt abban a komédiában… Tudom, mire megy ki ez a testvéri csók.”1524 Ludendorff, Strasser és Röhm is hiányzott. 1525 Hitler azt szerette volna, ha a párt első vezetője, Drexler elnököl a gyűlésen. Drexler viszont ragaszkodott ahhoz, hogy Hermann Essert zárják ki a pártból. 1526 Hitler nem fogadott el semmiféle feltételt. Különben is, neki az volt a véleménye, hogy „Essernek a kisujjába több politikai érzék szorult, mint az őt támadó egész bandának az ülepébe”. 1527 Így aztán Hitler egyik legbensőbb müncheni bizalmasa és híve, az üzletember Max Amann nyitotta meg a nagygyűlést. Hitler majdnem két órán keresztül beszélt.1528 Az első háromnegyed órában a szokásos módon ecsetelte Németország 1918 óta tartó siralmas állapotát, s ezért a zsidókat tette felelőssé, kitért a polgári pártok gyengeségére, valamint a marxizmus céljaira (melyekkel, hangoztatta, csak egy magasabb rendű igazságot tartalmazó doktrínával lehet felvenni a harcot, melyet „hasonló brutalitással kell végrehajtani”). Hitler őszintén elmondta, hogy most egyetlen célra kell összpontosítani minden energiát, egyetlen ellenséget kell támadni, hogy elkerülhető legyen a párt frakciókra történő szétesése, az egység megbomlása. „A nagy és népszerű vezetők művészetének titka abban rejlett”, jelentette ki, „hogy a tömegek figyelmét képesek voltak mindig egyetlen ellenség felé fordítani.” A beszéd általános hangvételéből nyilvánvaló volt, hogy a zsidókra gondol. Hitler csak beszéde utolsó negyedében tért rá a nagygyűlés igazi témájára. Senki sem várhatja el tőle, mondta, hogy valamelyik fél mellett állást foglaljon a völkisch mozgalomban még mindig zajló keserű vitákban. Minden pártbéli elvtársában csak a közös eszme támogatóját látja, jelentette ki hosszan tartó taps kíséretében. Neki mint vezetőnek, nem az a feladata, hogy a múltban történteket vizsgálgassa, hanem az, hogy összekovácsolja azt, ami széthullóban van. Ezután jutott el beszédének legkritikusabb részéhez. Közölte, hogy a vitáknak vége. Akik csatlakozni akarnak a párthoz, azoknak félre kell rakniuk ellentéteiket. Másoknak kilenc hónapon keresztül volt idejük arra, hogy a párt érdekeiről „gondoskodjanak”, jegyezte meg nem kis szarkazmussal a hangjában. Hatalmas és hosszan tartó tapsvihar után folytatta: „Uraim, hagyják, hogy ezután a mozgalom érdekeinek a képviselete az én gondom legyen!” Vezetését viszont mindenkinek feltétel nélkül el kell ismerni. „Amíg személyes felelősséget viselek, addig nem vagyok hajlandó megengedni, hogy bármiféle feltételeket támasszanak”, jelentette ki. „Mostantól kezdve pedig engem terhel a teljes felelősség mindazért, ami ebben a mozgalomban történik.” Majd egy év múlva beszámol az eredményekről. 1529 Szavait a tömeg hatalmas ovációval és „Heil!” kiáltásokkal fogadta. Mindenki felállt és a „Deutschland über alles”-t énekelte.1530 Ezután jött a finálé. Ez már valóban színházi jelenet volt. Szimbolikus jelentősége nem is maradt hatástalan a jelenlevőkre. Akik az elmúlt évben, vagy még régebben esküdt ellenségei voltak egymásnak – Hermann Esser, Julius Streicher, Artur Dinter a GVG képviseletében, Rudolf Buttmann, Gottfried Feder, Wilhelm Frick, a „parlamentáris” Völkisch Block képviselői –, felmentek az emelvényre s érzelgős jelenetek közepette – sokan felálltak a székekre és az asztalokra, a terem végéből a tömeg pedig előre nyomakodott – egymás kezét rázták, nagy megbocsátásokra került sor és örök hűséget esküdtek vezetőjüknek.1531 Olyan volt az egész jelenet, mintha középkori vazallusok tettek volna hűbéresküt. Többen követték példájukat. Bármilyen képmutató is volt az egységnek ez a nyilvános demonstrációja, ez csakis Hitler mint vezető alatt történhetett meg. Tulajdonképpen joggal állíthatta, hogy helyreállította a párt „homogenitását”.1532 Az elkövetkező években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Hitler és az „eszme” mindinkább eggyé válik abban a vezetői szerepben, melyet egyedül egy olyan mozgalom integrálásához szükséges és nélkülözhetetlen erő hozott létre, mely mindvégig magában hordta a bomlás veszélyét. Jórészt ennek a felismerésnek köszönhető, hogy Hitler legfelsőbb vezetőként a párt fölé kerülhetett. A lojalista körökön kívül Hitler beszédét a völkisch jobboldalon némi csalódással fogadták. Ennek oka az volt, hogy Hitler félreérthetetlenül távol tartotta magát Ludendorfftól, akit sokan még mindig a völkisch mozgalom vezetőjének tekintettek. Február 26-i kiáltványában – igaz, nagyon nyájasan – egyszerűen csak a „nemzetiszocialista mozgalom leghűségesebb és legönzetlenebb barátjának” nevezte. Beszédében egyáltalán nem is említette Ludendorff nevét. Csak a gyűlést követően, amikor néhány, a tábornoknak címzett „Heil!” is elhangzott, akkor jegyezte meg diplomatikusan, de semmitmondóan, hogy „szívében” Ludendorffal van, még ha a nevét nem is említette. 1533 Ludendorff hívei Hitlernek a tábornokkal szemben tanúsított viselkedését szándékos sértésnek fogták fel. Ludendorff helyzete továbbra is potenciális probléma maradt. 1534 De mint ahogy már annyiszor, a szerencse ismét Hitler mellé szegődött. 1925. február 28-án, az NSDAP újraalapításának másnapján, egy vakbélműtét szövődménye következtében, ötvennégy éves korában meghalt a Weimari Köztársaság első elnöke, Friedrich Ebert. A jobboldal olyan makacsul próbálta befeketíteni, amiért 1918 januárjában részt vett a lőszersztrájkban, hogy az SPD vezetőjének 170

becsületsértési ügyben kellett magát megvédenie. 1535 (1918 januárjában az SPD vezetése is részt vett azokban a demokratizálást és területfoglalás nélküli békét követelő zavargásokban, melyek a berlini fegyvergyárakból indultak ki, s a munkások millióit vitték az utcára, ami egy ideig a haditermelést is veszélyeztette, később pedig táptalajt adott a „tőrdöfés” legendának.) Ilyen érzelmekkel viseltettek tehát Eberttel szemben, s a katolikus, valamint a nacionalista körök szocializmusellenessége olyan szintet ért el, hogy München és Freising érseke, Faulhaber bíboros, aki az 1918as forradalmat egy alkalommal „hazaárulásnak” minősítette, egyházkerülete területén nem volt hajlandó meghúzatni a harangokat az elhunyt államelnök tiszteletére.1536 Az NSDAP nem számíthatott arra, hogy bármilyen befolyással is legyen Ebert utódjának megválasztására. Hitler ezt nyíltan be is ismerte. Közölte is a pártgyűlésen, hogy teljesen közömbös, ki lesz az államelnök. Bárki is lesz az „a valóságban mégis egy »senki« marad”. 1537 Számos tanácsadójának minden érve ellenére viszont Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy nemzetiszocialista jelöltként Ludendorffot állítsák jelöltnek, s erre a tábornokot is rábeszélte. 1538 Csupán jelképes indulónak tekintette a tábornokot, akinek nincs semmi esélye a győzelemre. 1539 Hogy Ludendorff miért vállalta el a jelöltséget, azt nehezebb megérteni, mint azt, hogy Hitler miért akarta riválisát jelöltetni, akire szűk körben már rendkívül csípős megjegyzéseket tett. 1540 Úgy tűnik, hogy Hitlernek azzal sikerült a tábornokot meggyőznie, hogy a jobboldal konzervatív jelöltjét, Karl Jarrest meg kell állítani, így Ludendorff tekintélyét emlegetve, hiúságát legyezgetve rábírta az indulásra. „Hitler teljesen tisztában van azzal, hogy bár Bajorországban igen sok híve van, de Észak-Németországban és Berlintől keletre csak nagyon kevés szavazatra számíthat”, magyarázta a tábornok döbbent feleségének, aki azonnal látta azokat a következményeket, melyeket az öntelt hadfi nem volt képes észrevenni. „A háború óta különösen a keletporoszok és a sziléziaiak kötődnek hálával és odaadással hozzám”, folytatta képzelgéseit. Az említettek aztán azzal fejezték ki hálájukat és odaadásukat, hogy a szavazáson szinte tudomást sem vettek a tábornokról.1541 Ludendorff minden bizonnyal a völkisch barátai támogatására számított. Amikor viszont a DVFB úgy döntött, hogy a jobboldal szavazatainak koncentrálása érdekében Jarrest támogatja, akkor a tábornok sorsa lényegében már megpecsételődött. 1542 Amit Hitler környezetében többen is kockázatos stratégiának ítéltek, valójában nem is rejtett semmiféle kockázatot magában, és többé-kevésbé biztosra lehetett venni, hogy kárt okoz Ludendorffnak. Hogy a szándék valójában ez is volt, azt még néhány vezető náci sem tagadta. 1543 Ludendorff számára a március 29-én megtartott választás katasztrófát jelentett. Mindössze 286 000 szavazatot, a leadott voksok 1,1 százalékát tudta megszerezni. Ez 600 000-rel volt kevesebb, mint amennyit a völkisch jobboldal az 1924 decemberében megtartott választásokon kapott, ami önmagában is tragikusnak számított. 1544 Hitlernek egyáltalán nem okozott szomorúságot a szavazás kimenetele. „Minden rendben van”, közölte Esserrel, „most végre leszámoltunk vele”.1545 A választás győztese az április 26-án megtartott második fordulóban egy másik háborús hős, Hindenburg tábornagy lett. A weimari demokrácia most ezzel a régi rend egyik tartóoszlopának a kezébe került. És nem csupán a nacionalista-konzervatív jobboldal szavazott rá. Ha a BVP és a KPD a Centrum jelöltjét, Wilhelm Marxot támogatja, és a BVP fonák módon nem a reakciós jobboldal jelöltje mellé áll, a kommunisták pedig nem ragaszkodnak annyira Ernst Thälmannhoz, akkor Hindenburg nem nyeri meg a választást. 1933-ban ezért nagy árat kellett fizetni. Ludendorff soha nem heverte ki ezt a vereséget. Hitler nagy vetélytársa, aki szintén igényt tartott a völkisch jobboldal vezetésére, ezután már nem jelentett veszélyt. Gyors léptekkel haladt a politikai sivatag felé. Második felesége, az 1926-ban nőül vett Mathilde von Kemnitz hatására már 1924 óta kezdett rajta erőt venni a szabadkőművesek, zsidók, marxisták és jezsuiták összeesküvésével kombinált üldözési mánia. Egyre fokozódó különcsége – melyet Mathilde még furcsább hóbortjai is elősegítettek – a hideg racionalitástól amúgy is igen messze álló radikális jobboldal peremére sodorta. A Mathildével együtt 1925-ben alapított furcsa szektájuk, a Tannenbergbund olyan üldözési mániával és paranoiával fűszerezett, hajmeresztő írások özönét produkálta, hogy attól még a náci ideológia is elhatárolta magát. Ludendorff most már nemcsak hogy nem volt hasznára Hitlernek, hanem kifejezett károkat is okozott neki. 1927-ben Hitler már nyíltan támadta korábbi szövetségesét, és szabadkőművességgel vádolta (ezt az állítást különben, soha nem cáfolták meg).1546 Az NSDAP-nél 1924-ben számbelileg erősebb és földrajzilag kiterjedtebb völkisch mozgalom és utódszervezetei nem csupán meggyengültek és megosztottakká váltak, hanem lényegében a vezéregyéniségüket is elveszítették. 1547 Először, különösen Dél-Németországban, még nehézségek támadtak, amikor a helyi pártvezetők nem voltak hajlandóak teljesíteni Hitlernek azt a követelését, hogy szakítsák meg kapcsolataikat a völkisch szervezetekkel és csak neki vessék alá magukat. Túlnyomó részük azért mégis átállt Hitler oldalára. 1548 Többségükben felismerték, hogy a szelek merről fújdogálnak. Hitler nélkül nem volt jövőjük. Hitler ezekben a hónapokban különösen aktív tevékenységet

folytatott, s végigjárta a bajorországi pártszervezeteket. A bajor hatóságok március 9-én megtiltották neki, hogy nyilvános tömeggyűléseken szónokoljon vagy felszólaljon (Bajorország példáját az elkövetkező hónapokban a tartományok többsége, Poroszországot is beleértve, követte), s ez több időt biztosított a számára, hogy zártkörű pártrendezvényeken beszéljen.1549 A párttagokkal történő kézfogás ezeken a gyűléseken meghonosodott szokása jelképesen is erősítette kapcsolatait a helyi szervezetek párttagságával. Vezetése Bajorországban így hamarosan erőteljes támogatásra talált. Északon már göröngyösebb út vezetett a cél eléréséhez.

II. Március 11-én, két nappal azután, hogy megtiltották neki a nyilvános szereplést, Hitler megbízta Gregor Strassert, hogy Észak-Németországban szervezze meg a pártot. 1550 Strasser, a testes, esetlen, landshuti bajor patikus a puccsot megelőzően az SA vezetője volt Alsó-Bajorországban, és erős cukorbetegként is belevetette magát a sörcsarnoki verekedésekbe, melyek után – kikapcsolódásként – Homéroszt olvasott eredetiben, minden bizonnyal a legtehetségesebb volt a náci vezetők között. Különösen nagyszerű szervezőkészségével tűnt ki. Mindenekelőtt neki köszönhető, hogy az NSFB birodalmi vezetésében való működése közben kiépített kapcsolataira támaszkodva ÉszakNémetországban gyorsan meg tudta alakítani az NSDAP helyi szervezeteit. 1551 A helyi szervezetek túlnyomó többsége szinte a semmiből épült fel. 1925 végére, a puccs előtti hetvenegyhez képest, ezek száma már 262-re emelkedett. 1552 Míg Hitler 1925 nyarának jó részét a hegyekben, Berchtesgadenben töltötte, és könyvének második kötetén dolgozott, közben időt szakított arra is, hogy a Bayreuthi Ünnepi Játékok eseményeit élvezze, s a bajorországi szervezetek kivételével vajmi keveset törődött a párttal, Strasser fáradhatatlanul és szünet nélkül dolgozott északon. Strasser nemzetiszocializmusról alkotott nézetei még a lövészárkokban alakultak ki. Szándékaiban és céljaiban idealistább, Hitlernél kevésbé gyakorlatiasabb volt a munkásosztály megnyerésének kérdésében. Bár ő is erősen antiszemita nézeteket vallott, de a fő hangsúlyt korántsem helyezte annyira és szinte kizárólag a zsidófalásra, mint Hitler és müncheni pártjából verbuválódott környezete. Az 1924-es, acsarkodással kísért pártszakadás óta tulajdonképpen alig tudta elviselni az NSDAP bajorországi vezetésének csillagait, Essert és Streichert. Ezzel együtt, ha kicsit másképpen fejezte is ki, de egyetértett Hitler alapvető célkitűzéseivel. Bár soha sem tartozott azok közé, akik vallásos imádattal vették körül, de elismerte nélkülözhetetlenségét a mozgalom számára, és végig hű maradt hozzá. 1553 Strasser nézetei és módszerei nagyon is beleillettek azokba a körülményekbe, melyek közepette a párt, távol a mozgalom bajorországi szívétől, Észak-Németországban fejlődött. A központi kérdést ezekben a körzetekben annak a még az 1924-es „vezér nélküli időkben” lezajlott éles összecsapásokból eredő gyűlölet és megvetés leküzdése jelentette, amit a helyiek három – megítélésük szerint a bajor eseményeket irányító – emberrel, Esserrel, Streicherrel és Amannál szemben tápláltak. 1924-ben tulajdonképpen ezeknek az embereknek az elutasítása volt az egyetlen olyan pont, melyben az igazgatóság és az NSFB vezetői egyetértettek. Ez a kérdés egész 1925 folyamán feszültségforrást jelentett az NSDAP északnémet szervezetei és a müncheni központ között. 1554 Ezt még tovább súlyosbította az is, hogy az északiak visszautasították Philip Bouhlernek, a müncheni központ párttitkárának a párttagság központi ellenőrzésére irányuló törekvését, ami azt jelentette volna, hogy München tartja ellenőrzése alatt az egész mozgalmat.1555 A másik, ezzel szervesen összefüggő tényező az volt, hogy az NSDAP egyre mélyülő válságának idején Hitler folyamatos és teljes passzivitást mutatott. Az északi pártvezetők véleménye szerint Hitlernek éppen ez a passzivitása tette lehetővé, hogy az Esser-klikk domináns szerephez jutott, és Hitlert túlságosan is sokáig a volt GVGvezetők nem kívánatos befolyása alatt tartotta. A nekik nyújtott támogatás is sok csalódás és keserűség forrása maradt.1556 Mindezt még a választási részvétellel kapcsolatos véleménykülönbségek is súlyosbították. Különösen a göttingeni pártvezetés ítélte meg ellenségesen a parlamenti taktikázást, mely – véleménye szerint – a „mozgalmat” csupán egy többihez hasonló „párttá” változtatta. 1557 Nem volt elhanyagolható tényező az sem, hogy máshová tették a hangsúlyokat a politikában és a nemzetiszocialista „eszmében” is. Néhány északnémet vezető, köztük Strasser is, inkább a „szocialista” jelleget hangsúlyozta. Ennek célja az volt, hogy maximális vonzerőt gyakoroljon a nagy ipari körzetek munkásságára. Az eltérő társadalmi struktúra a Bajorországban megszokottól eltérő megközelítési módot követelt. Ez nem csupán a cinikus propaganda kérdése volt. Néhány vezető északi aktivistát, mint például a Ruhr-vidék eberfeldi körzetében dolgozó, ifjú Joseph Göbbelst a „nemzeti bolsevizmus” eszméi vonzottak. 1558 A jó eszű, metszően éles nyelvű jövendő propagandaminiszter, a náci mozgalom egyik legintelligensebb vezető alakja, 1924 végén lépett be az NSDAP-be. Mérsékelt anyagi lehetőségekkel rendelkező, katolikus családban nőtt fel a Rajna-vidéki Rheydtben,

s nyomorék, deformálódott lába miatt már gyermekkorától kezdve sok csúfolódásnak, csipkelődésnek volt kitéve, ami hosszan tartó fizikai kisebbrendűségi érzést eredményezett nála. Korai írói ambíciói is kevés elismerést hoztak számára, ami tovább erősítette sértettségét. „Miért tagadja meg tőlem a sors, amit másoknak juttat?”, tette fel magának 1925 márciusában a kérdést naplójában, melyet a berlini bunkerben töltött végnapjaiig, húsz éven át vezetett, majd önsajnálattal még a keresztre feszített Jézus szavait is hozzátette: „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engemet?”15591560A A kisebbrendűségi érzés hatalmas hajtóerőt és ambíciót ébresztett benne, s szükségét érezte, hogy intellektuális agilitással mutasson fel eredményt egy olyan mozgalomban, mely nevetségessé tette mind a fizikai gyengeséget, mind pedig az „intellektualitást”, ráadásul ideológiai fanatizmust is szült. Göbbels ideológiai kötődése 1925 szeptemberének közepén egy vita során mutatkozott meg, melyet a pomerániai Gau (Az NSDAP 1925-ben a birodalom területét 42 ún. Gaura osztotta; a 43. Gaut a párt külföldi szervezete alkotta – a szerk.) vezetőjével, Theodor Vahlennel, a Greifswald egyetem professzorával, a város egyik kis kiadójának tulajdonosával folytatott, akit hozzá nem értése és a jövendő propagandafőnök iránta táplált ellenszenve következtében 1927-ben le is váltottak a Gau vezetői tisztségéről. 1561 „Nemzeti és szocialista! Mi az első és mi következik utána? Nekünk, itt nyugaton, nincsenek kétségeink. Először a szociális felemelkedés, azután egy forgószélként bekövetkező nemzeti felszabadítás. Vahlen professzornak más a véleménye. Első a munkások nemzeti érzelmeinek felébresztése. A kérdés csak az, hogy hogyan?” Göbbels hamis véleményt alkotott Hitler álláspontjáról. „Hitler valahol a két vélemény között foglal helyet”, írta, „de a legjobb úton van afelé, hogy teljesen mellénk álljon”. 1562 Göbbels több északi vezetővel együtt forradalmárnak tartotta magát, akinek több közös vonása van a kommunistákkal, mint a gyűlölt burzsoáziával. Oroszország iránt is tápláltak némi rokonszenvet. Még bizonyos szakszervezeti pártról is szó esett közöttük. 1563 Végül aztán ott volt Hitler és a párt programjának a megítélése. Az északnémet igazgatóság fanatikus Hitler-párti volt, amíg Hitler börtönben ült. Csalódást okozott viszont Hitler egyértelmű állásfoglalása az NSFB-vel és a választásokkal kapcsolatban. Az NSFB vezetői, Adalbert Volck, majd Ludolf Haase ráadásul elhatárolták magukat a Hitler körül kialakuló személyi kultusztól és annak pártra gyakorolt hatásától. Minden északnémet vezető elismerte Hitler pártban elfoglalt helyzetét és jogát a párt vezetésére. A puccsban való részvételéért és a tárgyaláson tanúsított viselkedéséért ők is „München hősének” tartották. Helyzetét és tekintélyét nem kellett különösebben kihangsúlyozni, hibáit pedig környezetének, főként Essernek és Streichernek tudták be. 1564 A párt északnémet hívei közül viszont sokan nem ismerték személyesen Hitlert, sőt még nem is találkoztak vele. 1565 Kapcsolatuk ezért nagyon különbözött a bajor párttagok Hitlerhez fűződő viszonyától, különösen a müncheniekétől. Hitler a vezetőjük volt; ez nem lehetett kétséges. De Hitler az ő szemükben túlságosan is az „eszméhez” kötődött. Mi több, az „eszmét” a párt célkitűzéseivel körvonalazó 1920-as program szerintük önmagában véve is hiányos volt és reformokra szorult. 1566 1925 nyarának végén az északi vezetők, akik egymástól eltérő véleményt vallottak a program pontjainak értelmezéséről és hangsúlyairól, valamint a nemzetiszocializmus céljairól és jelentéséről, abban végre egyetértettek, hogy a párt válságos helyzetbe került. Ez a párttagság létszámának csökkenésében, illetve stagnálásában is megmutatkozott. Ezt mindenekelőtt a párt müncheni helyzetével, az ott uralkodó állapotokkal magyarázták. 1567 Hitler teljesen beletemetkezett a Mein Kampf megírásának munkálataiba, és úgy érezték, hogy semmi mással nem hajlandó foglalkozni. Az adott körülmények között ez azt eredményezte, hogy Essert támogatta. Hitler abból a meggondolásból vette védelmébe Essert és klikkjét, hogy milyen hasznosak a párt számára, s nem vette figyelembe azt, mennyire korlátozott ez a „hasznosság”, ha ez azt jelenti, hogy a párt a birodalom többi részében ellene fordul. 1925. szeptember 10-én, Fobke szavaival élve „Hitler becsületes, rendkívül szorgalmas, ha nem is zseniális munkatársa”, Gregor Strasser éppen az „Esser-diktatúra” ellensúlyozására hívta össze a párt északi vezetőit a westfáliai Hagenbe. Édesanyja súlyos betegsége miatt maga Strasser az utolsó percben kénytelen volt lemondani a részvételét.1568 Ez aztán azt is eredményezte, hogy a megbeszélés nem egészen a terveknek megfelelően zajlott. A legtöbb északi és nyugati pártvezető részt vett a tanácskozáson. Strasser távollétében az eredeti szándékot (melyet a legtöbb résztvevővel előzetesen nem tisztáztak), egy olyan blokk kialakítását, mely felveszi a harcot a „károkat okozó müncheni irányítás ellen”, nem lehetett megvalósítani. A megosztottság hamar felszínre került. Amikor az Esserkérdés felmerült, akkor minden „palotaforradalomra” utaló kezdeményezés visszautasításra talált. A választásokon való részvétel egyhangú visszautasítása, melyet Hitlernek is megküldték, tüneti kezelésként csupán a komoly ellentétek elkendőzését szolgálta. Ezen túlmenően mindössze annyit sikerült elérni, hogy Strasser vezetése alatt létrehozták az északi pártkörzetek laza szervezetét, melynek tevékenysége főként a szónokok cseréjében merült ki. 1569

Szó sem volt arról, hogy ez az „NSDAP északi és nyugati körzeteinek munkaközössége (Arbeitsgemeinschaft)” (AG) és orgánuma, a Göbbels által szerkesztett Nationalsozialistische Briefe (Nemzetiszocialista Levelek) Hitler ellen irányuló lépés lett volna.1570 Elismerése konkrét és határozott megfogalmazást kapott a munkaközösség alapszabályában, és tagjai elkötelezték magukat amellett, hogy „a nemzetiszocializmus eszméinek elvhű légkörében, vezérük, Adolf Hitler alatt” végzik munkájukat.1571 A munkaközösség kiadványait maga Hitler ajánlotta a párttagság figyelmébe. A munkaközösség tagjai Hitler környezetével és nem magával Hitlerrel álltak szemben. De még ebben a tekintetben is kompromisszumokra került sor, melyek kiterjedtek egészen az Esserrel és Streicherrel fenntartott kapcsolatokig. 1572 Elszakadási kísérletről tehát szó sem volt. Ezzel együtt, belső megosztottsága ellenére, a munkaközösség fenyegetést kezdett jelenteni Hitler tekintélyére és teljhatalmára. Az Esser-klikkel és a választásokon való részvétellel kapcsolatos összetűzések önmagukban nem bírtak túlzottan nagy jelentőséggel. Sokkal fontosabb volt az a tény, hogy Gregor Strasser és különösen Göbbels, a munkaközösséget kiváló lehetőségnek tekintette a pártprogram újrafogalmazására. Végső soron Strasser az 1920-as program egy újjal való helyettesítését remélte. 1573 Novemberben Strasser megtette az első lépést, hogy a munkaközösség kidolgozza a saját programtervezetét. A tervezet a közép-európai vámunió szívében egy fajilag egységes német állam kialakítását szorgalmazta, mely bázisul szolgálhat az Európai Egyesült Államok megteremtéséhez. Felépítését tekintve egy szövetségi államot tervezett. A gazdaság vonatkozásában a parasztságot a földjéhez akarta kötni, s a magántulajdon védelmével együtt társadalmi ellenőrzés alá akarta vonni a termelőeszközöket.1574 A tervezet nem csupán homályos, összefüggéstelen és ellentmondásos volt, hanem csakis a megosztást szolgálhatta. Ez bebizonyosodott még a tervezetet 1926. január 24-én, Hannoverben megvitató munkaközösség ülése előtt is. 1575 A tanácskozás úgy döntött, hogy a tagok által beküldött különböző javaslatokat a Gregor Strasser vezetése alatt álló bizottság tárgyalja meg.1576 Ez a szelíd határozat viszont messze nem tükrözi azt a heves és elmérgesedett vitát, melynek során nem éppen hízelgő megjegyzéseket tettek Gottfried Federre, a párt gazdasági „szakértőjére”, akinek eszméi igen nagy hatással voltak Hitlerre, amikor 1919 nyarán a Reichswehr továbbképző tanfolyamán vett részt. A munkaközösség tervezetét nem küldték meg se Federnek, se Hitlernek. Amikor Feder, az eredeti pártprogram úgynevezett „atyja” (akinek a programra gyakorolt hatása miden valószínűség szerint nem terjedt túl azon, hogy belefoglalták a „kamatrabszolgaság” megszüntetéséről szóló, megszállott követelését) egy példányt megszerzett belőle, akkor tajtékzott a dühtől. Bejelentés nélkül ő is megérkezett Hannoverbe, és egyáltalán nem titkolta a tervezett változtatásokkal szembeni ellenérzéseit és haragját. 1577 Sértetten még azt is közölte, hogy az itt elmondottakat Münchennek is jelenti.1578 A jelen lévő néhány Gauleiter nem fogta vissza magát, és nyíltan bírálta Hitler vezetői képességeit, holott mindenki tisztában volt azzal, hogy nem tudnak meglenni nélküle. 1579 A tanácskozás korábban már egyhangúlag döntött abban, hogy támogatja azt a népszavazást, melyet a német hercegek vagyonának ellenszolgáltatás nélküli kisajátítása ügyében az év júniusára írtak ki. A kezdeményezés a baloldaltól származott, és abban az időben fontos és a közvéleményt megosztó kérdésnek számított. 1580 A munkaközösség tevékenysége korábban nem okozott Hitlernek aggodalmat. Feder jelentése viszont azonnali cselekvésre ösztönözte.1581 Azonnal vette a vészjelzéseket. A felső-franföldi Bambergbe hatvan pártvezetőt hívott össze 1926. február 14-re. Előzetes napirend nem volt. Hitler, mint ahogy közölték, egyszerűen meg akar vitatni néhány „fontos kérdést”. A nagy létszámú és lojalista bambergi szervezetet 1925 folyamán Hitler és Streicher alaposan megdolgozta. Az északi vezetők, bár a legnagyobb tekintélynek örvendők közül számosan jelen voltak, kisebbségben maradtak, és magukat sem tudták kivonni annak a látványos támogatásnak hatása alól, melyet a városban Hitler mellett rendeztek.1582 Útban Bamberg felé, Feder még egyszer kihasználta az alkalmat, hogy felhívja Hitler figyelmét a hatalmát és tekintélyét fenyegető veszélyre.1583 Hitler két órán keresztül beszélt. 1584 Fő témája a külpolitika és a jövendő szövetségi kapcsolatok voltak. Álláspontjával – egészében véve – a munkaközösség nem értett egyet. A szövetségek soha nem eszményiek, mondta, csak „tisztán politikai ügyek”. A Németország ősellenségétől magukat elhatároló Anglia és Olaszország ígérik a legjobb lehetőségeket. Az Oroszországgal kötendő szövetség gondolatát eleve el kell vetni. Az „Németország azonnali politikai bolsevizálását” és „a nemzet öngyilkosságát” jelentené. Németország jövőjét csak területszerzéssel, ugyanolyan keleti gyarmatosítással lehet biztosítani, mint a középkorban, s a gyarmatosítási politikának nem a tengerentúl, hanem Európában kell megvalósulnia. A hercegek vagyonának elkobzásával kapcsolatban Hitler szintén lesöpörte az asztalról a Munkabizottság álláspontját. „Számunkra ma nincsenek hercegek, csak németek vannak”, jelentette ki. „A

jog talaján állunk, és nem adunk a zsidó kizsákmányoló rendszernek jogi ürügyet arra, hogy népünket teljesen kifossza.” Ez a retorikai csúsztatás nem rejthette véka alá, hogy mereven elutasítja az északi vezetők álláspontját. Végezetül Hitler megismételte azt az álláspontját is, mely szerint a vallási kérdések nem játszhatnak szerepet a nemzetiszocialista mozgalomban.1585 Göbbels teljesen meg volt döbbenve.   „Megsemmisülve éreztem magamat. Ki ez a Hitler? Reakciós? Döbbenetesen ügyetlen és bizonytalan. Az orosz kérdés: teljesen mellékes. Olaszország és Anglia a természetes szövetséges. Borzalom! Feladatunk a bolsevizmus megsemmisítése. A bolsevizmus zsidó találmány! Oroszországot meg kell örökölnünk! 180 millió ember! A hercegek vagyonának elkobzása! A törvény az törvény. Szintén a hercegek védelmében. Nem ingatjuk meg a magántulajdon kérdését! (sic!) 1586 Rémes! A program megfelelő! Elégedjetek meg vele! Feder bólogat. Ley bólogat. 1587 Streicher bólogat. Esser bólogat. A hányinger kerülget, amikor ebben a társaságban látlak!!! Rövid vita. Strasser felszólal. Bizonytalan, remeg, esetlen. A jó és becsületes Strasser. Istenem, mennyire nem illünk bele ezeknek a disznóknak a társaságába!… Valószínűleg ez életem legnagyobb csalódása. Ezek után már nem hiszek maradéktalanul Hitlernek. Ez egyszerűen borzalmas: belső támaszomat vették el tőlem.”1588  

A munkaközösség felől jelentkező potenciális fenyegetés semmivé vált. Hitler ismét megszilárdította hatalmát. Az ellenállás néhány kezdeti jele ellenére a munkaközösség sorsa Bambergben megpecsételődött. Gregor Strasser megígérte Hitlernek, hogy összeszedi a programtervezet szétküldött példányait, és március 5-én levelet is intézett a munkaközösség tagjaihoz, hogy küldjék vissza példányaikat. 1589 1926. július 1-jén Hitler aláírt egy direktívát, melyben kijelenti, hogy „mivel az NSDAP valójában egy nagy munkaközösséget alkot, ezért az egyes Gauk részvételével alakított kisebb munkaközösségeknek nincs létjogosultságuk”. 1590 Ekkor már az északi és nyugati Gauleiterek Strasserféle munkaközössége nem létezett. Ezzel elhárult az utolsó akadály is Hitler párton belül gyakorolt teljhatalma elől. Hitler volt elég ravasz ahhoz, hogy bambergi győzelme után nagylelkű legyen. Márciusban egyáltalán nem emelt kifogást az ellen, hogy a munkaközösség korábbi tagjainak, Göbbelsnek és Karl Kaufmannak (a húszas éveinek közepén járó energikus, a franciák megszállása alatt lévő Ruhr-vidéken szabotázsakciókkal nevet szerző aktivistának, később Hamburg Gauleiterének), valamint Franz Pfeffer von Salomonnak (Vesztfália Gauleiterének, a korábban szabadcsapatokhoz csatlakozott és a Kapp-féle puccsban részt vevő volt katonatisztnek, a Ruhr-vidéken a franciákkal szembeni ellenállás egyik aktív résztvevőjének) a vezetése alatt egy jelentősen megnövelt Gau jöjjön létre a Ruhrvidéken.1591 Meglepetésszerűen meglátogatta az autóbaleset után landshuti otthonában lábadozó Strassert is. A Strasserrel folytatott beszélgetés után, áprilisban Essert kizárta az NSDAP birodalmi vezetéséből. 1592 Szeptemberben Strasser propagandafőnökként meghívatta magát a párt birodalmi vezetőségébe, Franz Pfeffer von Salomont pedig kinevezték az SA vezetőjévé.1593 A legfontosabb viszont az volt, hogy Hitler nyíltan udvarolt a befolyásolható Göbbelsnek és teljesen megnyerte magának. Annak elérése, amit gyakran Göbbels „damaszkuszi útjának” neveznek, valójában nem követelt túlzottan nagy erőfeszítést.1594 Göbbels kezdettől fogva bálványozta Hitlert. „Ki ez az ember? Félig plebejus, félig isten! Talán Krisztus, vagy Keresztelő Szent János?”, írta naplójába, amikor 1925 októberében befejezte a Mein Kampf első kötetének olvasását.1595 „Ez az ember minden adottsággal rendelkezik, hogy király legyen belőle. Született néptribun. Az eljövendő diktátor”, tette hozzá néhány héttel később. „Istenem, mennyire szeretem!” 1596 A munkaközösség többi tagjához hasonlóan ő is csak ki akarta szabadítani Hitlert az Esser-klikk szorításából. 1597 Bamberget keserű csalódásként élte meg. Hitlerbe vetett bizalma megbicsaklott, de nem semmisült meg. Hitlernek csak intenie kellett felé, hogy bizalma helyreálljon. Az intésre nem kellett sokáig várnia. November közepén egy Nürnbergben folytatott, hosszú beszélgetés után Göbbels békét kötött Streicherrel. 1598 A hónap végén meghívást kapott Hitlertől, hogy április 8-án tartson beszédet Münchenben. 1599 Hitler autója várta a pályaudvaron és vitte el szállodájába. „Mily nemes fogadtatás”, jegyezte meg naplójában Göbbels. Hitler kocsija másnap ismét rendelkezésére állt, amikor ellátogatott a Münchentől néhány kilométernyire lévő Starnberg-tóhoz. Göbbels Bürgerbräukellerben megtartott beszédét követően – melynek során nyilvánvalóan tartózkodott a szocializmus jellegének radikálisabb kifejtésétől – Hitler könnyes szemmel ölelte át. Északnémet kollégáira, Pfefferre és Kaufmannra már korántsem gyakorolt ekkora hatást a beszéde. Jókora csalódást okozott nekik, hogy az addig hangoztatott München-ellenessége a visszájára fordult, és közölték Göbbelsszel, hogy beszéde egy rakás „szemét” volt.1600 Másnap reggel Göbbelst a pártközpontba vitték. Őt, Kaufmannt és Pfeffert Hitler szobájába hívatták. Ott aztán mindhárman alapos fejmosást kaptak a munkaközösségben és a Ruhr-vidéki Gauban való részvételükért. Hitler

ezután azonnal békejobbot ajánlott. „Végre az egység ideje következik”, írta Göbbels. „Hitler nagyszerű! Mindnyájunkkal melegen kezet fogott.” A délután folyamán Hitler három órán át ugyanabban a szellemben beszélt, mint Bambergben.1601 Göbbels akkor keserűen csalódott. Most az volt a véleménye, hogy „briliáns”. „Nagyon szeretem… Mindent alaposan átgondolt”, folytatta Göbbels. „Olyan ember, aki mindent számításba vesz. Egy ilyen szikrázó elmét elfogadok vezéremnek. Meghajlok a nagyobb, a politikai zseni előtt.” 1602 Göbbels megtérése teljes volt. Néhány nap elteltével ismét találkozott Hitlerrel, ezúttal Stuttgartban. „Azt hiszem, hogy úgy a szívembe költözött, mint más senki”, írta. „Adolf Hitler, szeretlek, mert egyszerre vagy nagy és egyszerű. Ezt nevezik zseninek”. 1603 Az év vége felé Hitler Berlin Gauleiterévé nevezte ki Göbbelst, ami kulcsfontosságú helynek számít, ha majd a párt a fővárosba költözik.1604 Göbbels már Hitler embere volt. Az is maradt, annak az embernek a szolgalelkű imádója, akit – mondása szerint – úgy szeretett „mint az apját”, egészen a bunkerbeli végnapokig. 1605 A bambergi találkozó mérföldkövet jelentett az NSDAP fejlődésében. A munkaközösség soha nem akart és soha nem is kísérelt meg fellázadni Hitler vezetése ellen. Amikor viszont Strasser összeállította programtervezetét, akkor az összecsapás már elkerülhetetlenné vált. A pártot a programnak vagy a vezetőnek kell alárendelni? A bambergi találkozó eldöntötte, hogyan kell értelmezni a nemzetiszocializmust. Annak nem pártszakadást kell jelentenie, mint ahogy 1924-ben a völkisch mozgalommal történt, egy dogma tételei miatt. Az 1920-ban lefektetett huszonöt pontos programot ezért elégségesnek kell tekinteni. „Úgy marad, ahogy van!”, jelentette ki állítólag Hitler. „Az Újtestamentum is tele van ellentmondással, és mégsem akadályozta meg a kereszténység elterjedését.” 1606 Annak jelképes jelentősége és nem gyakorlati végrehajthatósága számít. Bármilyen más, pontosabb politikai nyilatkozat nem egyszerűen csak belső viszálykodást eredményezne, hanem őt magát is kötné a programhoz, alárendelné egy doktrína elvont tételeinek, melyeken tovább lehet vitatkozni, és amiket meg is lehet változtatni. A jelenlegi helyzet szerint a vezető mozgalom fölött állása nem képezheti vita tárgyát.  

Bambergben egy fontos ideológiai kérdés – a külpolitika oroszellenes irányvonala – is újbóli megerősítést nyert. Az északi csoport alternatív megközelítése visszautasításra talált. Az „eszme” és a vezér kezdett elválaszthatatlanná válni. Az „eszme” csak távoli célok meghatározásában, egy távoli jövőben végrehajtásra kerülő küldetésben merült ki. A célok eléréséhez vezető út csakis a hatalom megszerzésén keresztül vezethet. Ehhez pedig a legnagyobb rugalmasságra van szükség. A jövőben semmiféle ideológiai vagy szervezési kérdésekről folytatott vita nem térítheti le a pártot erről az útról. A tömegek mozgósítására bevetett fanatikus akaraterőre van most szükség. Ez teljes cselekvési szabadságot követel a vezető számára, és feltétel nélküli engedelmességet a hívek részéről. Bamberget követően így egy új típusú politikai szervezet kezdett kialakulni, melyben mindenkinek alá kell vetnie magát a párt fölött álló és személyében a nemzetiszocializmus „eszméjét” megtestesítő vezető akaratának. 1607 A. május 22-én 657 fő részvételével1608 megrendezett általános párttaggyűlésen Hitler vezető pozíciója rendkívül megerősödött. Őszintén elismerte, hogy nem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget ennek a gyűlésnek, mivel csak azért hívták össze. hogy eleget tegyenek a nyilvános szervezetekre vonatkozó törvényi előírásoknak. Számára a küszöbön álló, Weimarban megrendezésre kerülő, az újra megtalált egységet látványosan demonstráló pártnapnak volt igazi jelentősége.1609 A párt újjászervezése óta folytatott tevékenységről szóló „jelentése” után Hitlert egyhangúan újraválasztották a párt elnökévé. 1610 A párt adminisztratív irányítása továbbra is a hozzá közel állók kezében maradt. A párt szervezeti szabályzatát kiegészítették. Az 1920 óta már ötödjére megváltoztatott szervezeti szabályzat most végleges megfogalmazást nyert, és biztosította Hitler számára a pártgépezet fölötti ellenőrzést. 1611 Legfontosabb alárendeltjeinek, a Gauleitereknek a kinevezése az ő kezébe került. A szervezeti szabályzat lényegében szentesítette a vezetői pártot, amivé az NSDAP időközben változott. 1612 A munkaközösséggel és az új programmal kapcsolatos konfliktus után igen fontos lépésnek számított az 1920. február 24-én elfogadott huszonöt pont újbóli megerősítése. „A program megváltoztathatatlan”, jelentette ki egyértelműen az alapszabály. 1613 Néhány héttel később, az 1926. július 3-án és 4-én Weimarban megtartott pártnap, melyen Hitler engedélyt kapott, hogy beszélhessen, a szándékoknak megfelelően a vezető mögött felsorakozott párt egységét demonstrálta. A pártnapnak „mozgalmunk fiatalos erejét kell tükröznie”. Az elvárásoknak megfelelően „fegyelmezett erőként kellett bemutatkoznia… láthatóan bizonyítani kell, hogy a mozgalom visszanyerte belső egészségét és egységét.” Az 1924-es események figyelmeztetésül szolgáltak. Minden potenciális viszályt el kell kerülni. A lényegi kérdéseket különbizottságok tárgyalják meg. A vitákat a minimumra kell csökkenteni. A bizottságok elnökei személyesen felelnek az elfogadott határozatokért, melyekkel szemben Hitler vétójoggal rendelkezik. 1614 A pártnap különben szónoklatok,

különböző szertartások és menetelések közepette zajlott. A rohamcsapatok 3600 és az SS 116 tagjával együtt mintegy 7–8000-en vettek részt a rendezvényeken. 1615 Ez volt az első alkalom, amikor az 1925 áprilisában Stosstrupp Adolf Hitler néven (Adolf Hitler rohamosztag) eredetileg Hitler személyes védelmére létrehozott SS (Schutzstaffel – Védőosztag) a nyilvánosság előtt is megjelent. 1616 Ugyancsak az első alkalommal került sor a nyilvánosság előtt arra, hogy az új elit gárda létrehozása Hitler által történő jóváhagyásának jeléül átadták az 1923-as „Vérrel áztatott zászlót”, mely alatt a menet a Feldherrnhalle elé vonult. Minden jelen lévő rohamosztagos személyes esküt tett a Hitler iránti hűségre.1617 Beszéde után a párt vezetőjét a küldöttek mámoros, elragadtatott ünneplésben részesítették.1618 „Mély és misztikus. Majdnem olyan, mint egy vallási szertartás… hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt az embert adta nekünk”, írta Göbbels.1619 A náci párt még mindig jóval kisebb volt, mint a puccsot megelőzően. 1620 Az ország politikai életének egészét tekintve tulajdonképpen jelentéktelennek számított. A külső szemlélő szemében a párt további sorsa sem kecsegtetett sok sikerrel. Belső vonatkozásban viszont a válságból már sikerült kilábalnia. Bár méreteit tekintve kicsinek számított, de a puccs előtti pártnál jobban szervezett és földrajzilag kiterjedtebb volt. Az egység és az erő látszata kezdte rávenni a többi völkisch szervezetet is, hogy sorsközösséget vállaljon az NSDAP-vel. 1621 A legfontosabb az volt, hogy kezdett új típusú politikai szervezetté, vezetői párttá átalakulni. Hitler megalapozta uralmát a mozgalom fölött. Az elkövetkező években, még mindig a politikai sivatagban, ez az uralom még jobban kiteljesedett.

III. Ezekben az években nagyon kevesen találkoztak rendszeresen Hitlerrel. Csak pótcsaládja – müncheni cimboráinak bizalmas és odaadóan hűséges, testőrökből, sofőrökből és titkárnőkből álló csoportja – állt vele közvetlen kapcsolatban. Néhányan közülük, mint például Julius Schaub (a mindenese) és Rudolf Hess (a titkára) a puccsban való részvételükért együtt ültek vele Landsbergben is. „Háziőrsége” mindenhova elkísérte, védte s elzárta az egyre nagyobb számban érkező látogatóktól. Hitlerrel találkozni nagyon nehéz volt. 1622 Azoknak, akik Münchenben a párt ügyeit intézték, néha napokig várni kellett, amíg meg tudtak vele beszélni valamit. Időnként még a mozgalom vezetőinek is hetekig kellett várni, hogy találkozhassanak vele. 1623 Még nyilvános alkalmakkor is többnyire megközelíthetetlen maradt. Beszéde előtt rendszerint bezárkózott a szobájába. Akkor jött ki onnan, amikor tudatták vele, hogy a terem megtelt. A gyűlés után, ha Münchentől távol volt, azonnal visszatért a szállodájába. Az újságírók is csak percekre találkozhattak vele, ha előre megszervezték az interjút. Nagyon ritkán fordult elő, hogy fogadott volna valakit.1624 Hitler kifejezett „küldetéstudata”, a „nagyságról” alkotott hősies önképe, az egyre inkább hozzá tartozó, hívei által támogatott aura fenntartása, az alárendeltjeinek intrikái és belharcai fölött olümposzi magasságokba történő elhúzódás fokozott elszigeteltséggel járt. 1625 Ezen túlmenően szándékosan is tartotta a távolságot még a mozgalom magas rangú vezetőivel is, aminek kiszámított célja az volt, hogy fokozza azok csodálatát és megilletődését, akiket a maga közelébe enged, vagy kapcsolatba kerül vele a színpadiasan megrendezett tömeggyűléseken vagy pártnapokon. Ez egyben a titokzatosságát is kihangsúlyozta. Még akik ismerték, azok is nehezen tudták megérteni és elemezni személyiségét.1626 Hitler még örült is, ha hozzájárulhatott a misztikum és a csodálat növeléséhez. Mindenekelőtt nagyszerű színésznek bizonyult. Ez főképpen a nyilvánosság előtti szereplésein érvényesült – kis késéssel jelent meg a zsúfolásig megtelt teremben, gondosan felépítette beszédét, színes kifejezéseket, gesztusokat és testbeszédet használt.1627 Természetéből fakadó szónoki tehetsége ezekben az esetekben még nagyszerű előadóművészettel is párosult. A feszültséget fokozó kivárás a beszéd elején; a csendes, sőt kicsit bizonytalannak tűnő kezdet; egyáltalán nem melodikus, de élénk beszédstílusának nagyon kifejező hullámzása; mondatainak gyors, szinte szaggatott feltörése, majd ezt követően a mondanivaló lényegét kiemelő lassítás; beszédének csúcspontjához érve teátrális kézmozdulatai és gesztusai; ellenfeleivel szemben bevetett gunyoros szellemessége mind a lehető legnagyobb hatás elérését szolgálták. Az 1926-os weimari, az 1927-es, valamint az 1929-es nürnbergi pártnapokra való aprólékos előkészület során Hitlert főképpen a hatáskeltés eszközei érdekelték. Ruházatát is az alkalomhoz illően választotta meg: hívei közt a nagy pártgyűléseken és pártnapokon világosbarna egyenruhát, karján horogkeresztet, derék- és antantszíjat, magas szárú csizmát viselt. Amikor kevésbé katonás, „tekintélyesebb” benyomást akart kelteni egy szélesebb körű hallgatóság előtt, akkor sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt vett fel. Szerepjátszása nem korlátozódott csak ezekre az alkalmakra. Akik kapcsolatba kerültek vele, s megfelelő távolságot tudtak tartani tőle, azok meg voltak győződve róla, hogy ideje nagy részében színészkedik. Olyan szerepet játszott,

amilyet a helyzet éppen megkívánt. „Kellemes csevegő volt, kezet csókolt a hölgyeknek, barátságos nagybácsiként csokoládéval kínálta a gyerekeket, egyszerű emberként parolázott a kérges kezű munkásokkal és parasztokkal.” 1628 A szívélyesség mintaképe tudott lenni a nyilvánosság előtt azzal, akit szűkebb körben ostorozott és nevetségessé tett. A szerepjátszás és képmutatás nem azt jelentette, hogy csupán cinikus manipulátor volt és hogy ne hitt volna „világnézetének” alaptételeiben. Domináns személyiségének ereje hitének szenvedélyével párosulva meggyőződést sugallt azok felé, akikhez az üzenet szólt. Egy olyan érzékeny és kritikus megfigyelő szemében, mint Albert Krebs, aki egy időben Hamburg Gauleitere is volt, Hitler tömegekre gyakorolt befolyása a manipuláció „nagyon tudatosan alkalmazott művészetén”, hideg számításon alapult s „nélkülözött minden belső együttérzést és őszinteséget”. 1629 Krebs összegzése szerint „Soha nem szabad megfeledkezni a tettetés és az alakoskodás művészetéről. Ez néha nagyon megnehezítette Hitler lényegének a megértését.”1630 Az ellenállhatatlan vonzerő, melyet sokan – köztük kulturált, tanult és intelligens emberek is – rendkívüli személyes adottságainak tudtak be, jórészt színészi képességeinek volt köszönhető. 1631 Számosan bizonyítják, hogy – különösen a nőkkel szemben – mennyire elbűvölő tudott lenni, időnként pedig kifejezetten szellemes és szórakoztató is volt. Az esetek többségében ez is azt a célt szolgálta, hogy kellemes benyomást keltsen valakiben. Ez lehet az igazság dühkitörésivel és látszólag fékezhetetlen tombolásával kapcsolatban is, melyek a valóságban gyakran előre megtervezettek voltak. A kemény kézfogást és a „férfias” szembenézést Hitler akkor vetette be, amikor egyszerű párttagokkal kellett találkoznia, hogy a megilletődött, alacsony beosztású aktivista soha ne felejtse el ezt a pillanatot. Hitler számára ez csupán szerepjátszást jelentett, nem volt több, mint személyi kultuszának, a mozgalom összetartó erejének, a vezér és követő közötti kapcsolatnak ismételt megerősítése. A valóságban Hitler nagyon kevés emberi érdeklődéssel viseltetett támogatói iránt. 1632 1928-ban még egyik vezető híve is „embergyűlölettel” (Menschenverachtung) vádolta.1633 Egocentrizmusa monumentális méreteket öltött. Az „atyáskodás” propagandafogása csak belső űrt takart. Mások csak addig voltak érdekesek a számára, amíg hasznosnak bizonyultak. Hitler „kávéházi tirádái, türelmetlensége, ellenszenve párton belüli potenciális vetélytársaival szemben, a rendszeres munkától való irtózása és paranoid dühkitörései” okát Putzi Hanfstaengl Hitler szexuális fogyatékosságában vélte felfedezni.1634 Ez nem több, mint feltételezés. Az igaz, hogy Hitler kapcsolata a nőkkel bizonyos értelemben elég furcsa volt. Ennek okát csak találgatni lehet. De még ebben a vonatkozásban is gyakran szerepet játszott. Egy alkalommal Putzi Hanfstaengl rövid távollétét kihasználva térdre rogyott Helene Hanfstaengl előtt, a rabszolgájának nevezte magát, és amiatt kesergett, hogy a sors későn vezette el hozzá. Mikor az asszony elmondta férjének az esetet, akkor Putzi Hanfstaengl azzal intézte el, hogy Hitlernek időnként a bánatos trubadúr szerepét is el kell játszania. 1635 Külső megjelenésében Hitler alig különbözött attól, amilyen a puccsot megelőzően volt. A szónoki emelvénytől távol mindennek lehetett mondani, csak lenyűgözőnek nem. 1636 Vonásai megkeményedtek.1637 Amit Hanfstaenglnek mondott, azt be is váltotta, mert amint a nyilvánosság elé lépett, hamarosan le is adta a Landsbergben felszedett kilókat. 1638 Egy hosszabb beszéd alatt saját bevallása szerint is több, mint két kilót leizzadt magáról. Ennek pótlására munkatársai ragaszkodtak hozzá, hogy minden alkalommal húsz kis üveg ásványvizet készítsenek oda a szónoki emelvény mellé. 1639 Öltözködése messze állt a divatostól. Még mindig a sötétkék ruhája volt a kedvence. 1640 Puhakalapja, világos felöltője, bőr lábszárvédője és lovaglóostora egy különc gengszter külsejét kölcsönözte neki, különösen, amikor hatalmas, hatüléses Mercedesével, testőrei kíséretében megjelent valahol. 1641 Szabadidejében a hagyományos bajor bőrnadrágos viseletet kedvelte.1642 Még a börtönben is gyűlölte, ha nyakkendő nélkül kellett mutatkoznia. 1643 A legnagyobb hőségben sem vetkőzött le fürdőruhára. Míg Mussolini az életerős sportoló és atléta képzetét igyekezett kialakítani magáról, addig Hitler irtózott attól, hogy hiánytalan öltözékben jelenjen meg mások előtt. 1644 Többről volt szó, mint kispolgári szabatosságról vagy szemérmeskedésről; a róla kialakult kép volt a legfontosabb. A potenciálisan zavaróan ható helyzeteket, a nevetségessé válást minden áron el kellett kerülni. Mint ahogy a puccsot megelőzően is, Bruckmannék továbbra hozzásegítették, hogy „jobb” társadalmi körökben hasznos kapcsolatokat alakítson ki. Így a sörcsarnokokban megszokottól eltérő típusú, kritikusabb, érzelmekkel és primitív jelszavakkal kevésbé irányítható közönséghez kellett alkalmazkodnia. 1645 Lényegében ez nagyon keveset vagy egyáltalán semmit sem változtatott rajta. Akkor érezte elemében magát, amikor ő uralhatta a beszélgetést. Monológjai csak hiányos ismereteit takarták. Gyors észjárását, csípős, néha megsemmisítő szellemességét senki sem vitatta. Nagyon gyorsan formált – gyakran elítélő – véleményt másokról. Domináns jelenléte gyakran azzal párosult, hogy számos alkalommal rendkívüli emlékezőtehetségére és (ellentmondást nem tűrő) ideológiai meggyőződésére támaszkodva a (gyakran elferdített) tények részleteibe merülve kápráztatta el azokat, akik még nem voltak teljesen

meggyőződve rendkívüli adottságairól. Kimunkálatlan érvei mögött mindezt megfelelő ismeretek birtokában és kritikus távolságtartással gyakran és nagyon gyorsan fel lehetett fedezni. 1646 Arroganciája egyszerűen lélegzetelállító volt. „Mi újat is tanulhatnék?” – tette fel a kérdést Hanfstaenglnek, aki arra próbálta rávenni, hogy tanuljon nyelveket és utazgasson a világban.1647 Nem sokkal a weimari pártnap után, 1926 júniusának közepén, Hitler és udvartartása szabadságra utazott Münchenből Obersalzbergbe.1648 Az osztrák határ mentén, Berchtesgaden fölött egy mindentől elzárt és csodálatos szépségű, a monda szerint az alvó Barbarossát rejtő Kneifelspitze legmagasabb pontján, a Watzmannon ütötte fel táborhelyét. Lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé. A monumentális környezet először akkor ragadta meg Hitlert, amikor „Herr Wolf álnév alatt 1922–23 telén először tett látogatást Dietrich Eckartnál. Büchnerék, a szállásául szolgáló Moritz panzió tulajdonosai, a mozgalom régi támogatói közé számítottak. Hitler kedvelte őket, és a hegyvidéki visszavonultságban olyan elzártságban lehetett, amilyet Münchenben soha nem élvezhetett. Visszaemlékezései szerint oda vonult vissza, amikor csendre és nyugalomra volt szüksége, hogy a Mein Kampf második kötetét lediktálhassa.1649 Amikor csak tudott, mindig visszatért Obersalzbergbe. Később megtudta, hogy, hogy egy északnémet üzletember özvegyének tulajdonában lévő alpesi ház, a Haus Wachenfeld, éppen kiadó. A Wachenfeld leánykori nevet viselő özvegy tagja volt a pártnak is. Nagyon kedvező, havi 100 márkás bérleti díjra tett ajánlatot. Hitler hamarosan abba a helyzetbe került, hogy ki is bérelhette. Az özvegy pénzügyi nehézségekkel küszködött, és ez jól is jött neki.1650 Hitlernek tehát volt egy nyaralója. Lenézhetett a „csodás hegyekről”, s lába előtt látta heverni a világot.1651 A Harmadik Birodalomban, jókora államköltségen, a Haus Wachenfeldet a Berghof néven ismeretes, tekintélyes komplexummá alakították át, mely megfelelt egy modern diktátor és kormánya második székhelye követelményeinek. Miniszterei minden nyáron a közelben voltak kénytelenek felütni sátorfájukat, ha abban reménykedtek, hogy találkozhatnak az államfővel, s kormányzati témákat is megbeszélhetnek vele. 1652 Még a Haus Wachenfeld 1928-as visszabérlése előtt Hitler – eléggé meglepő módon, hiszen soha nem voltak közeli kapcsolatban – felhívta a Bécsben élő féltestvérét, Angela Raubalt, s megkérte, hogy legyen a házvezetőnője. Az asszony elvállalta, s hamarosan meg is érkezett, ugyancsak Angela névre hallgató, bár Geli néven ismertté vált, élénk, életvidám, húszéves lányával együtt.1653 Három évvel később Gelit holtan találták Hitler müncheni lakásán. 1926-ban Büchnerék eladták a Moritz panziót és elmentek a környékről. Az új tulajdonos egy Dressel nevű szász volt, akit Hitler nem kedvelt, ezért Bechsteinék meghívására Marienheimbe költözött. Ott nem tetszett neki a nyomott hangulat, s leköltözött a Berchtesgadenben levő Deutsches Haus nevű kis szállóba, ahol 1926 nyarát a Mein Kampf második kötetének megírásával töltötte, s cimborái társaságában pihengetett. 1654 Rudolf Hess, Emil Maurice (a sofőrje) és Heinrich Hoffmann volt állandóan körülötte. Gregor Strasser és Észak-Hannover Gauleitere (később a birodalom oktatásügyi minisztere), Bernhard Rust szintén a társaságához tartozott. A szabadságát már akkor is Berchtesgadenben töltő Göbbels csatlakozott hozzájuk a hegyekben tett autókirándulásokon és a Königsseén rendezett hajókázásokon. Mint általában, ott is végig kellett hallgatniuk a „főnök társadalmi és faji kérdésekről” szóló monológjait, aki előadásokat tartott nekik a politikai forradalom jelentéséről, az államhatalom megszerzéséről, a jövendő építkezésekről és a német alkotmány természetéről. Göbbels teljes eksztázisba került. „Egy zseni!”, lelkesedett. „Az isteni gondviselés természetes és alkotó eszköze… Kínzó gyötrelmünkben egy csillag fénye ragyog. Úgy érzem, hogy hozzá vagyok láncolva. Utolsó kétségeim is szertefoszlottak.” 1655 Még mindig a Deutsches Hausban tartózkodott, amikor 1926 kora őszén kapcsolatba került Maria Reiterrel, akit barátai csak Miminek neveztek. Hitler, amilyen kedve volt, Miminek, Mimileinnek, Mizzinek, Mizzerlnek becézte. Néha „drága gyermekemnek” is szólította. Hitler akkor harminchét éves volt, a lány tizenhat. Apjához hasonlóan ő is a jóval fiatalabb nőket kedvelte – az olyan lányokat, akik fölött uralkodhatott, akik nem voltak útban neki. A két nő, akivel közelebbi kapcsolatba került, Geli Raubal (tizenkilenc évvel) és Eva Braun (huszonhárom évvel) fiatalabb volt nála és tökéletesen beillett ebbe a képbe – egészen addig, amíg Geli fel nem lázadt, s bizonyos szabadságot követelt magának, amit Hitler nem szívesen adott volna meg neki. Amikor Hitler megismerte Mimi Reitert, ezek a kapcsolatok még a jövő homályába burkolóztak. Találkozásuk előtt mintegy két héttel Mimi anyja meghalt rákban. Betegsége alatt az apja, az SPD berchtesgadeni szervezetének alapító tagja, hazavitte a lányát az altöttingi zarándokközpontban az apácák működtette kollégiumból, hogy besegítsen a Deutsches Haus (ahol Hitler is megszállt) földszintjén működő családi ruhaüzletben. A lány már hallott a szállóban tartózkodó híres Adolf Hitlerről, amikor a közeli parkban Anni nővérével egy padon üldögéltek és Marco nevű farkaskutyájával játszadozott, Hitler odalépett hozzájuk és bemutatkozott. Hamarosan flörtölni kezdett a

lánnyal. Meghívta őt és Annit, hogy vegyenek részt a szállóban azon a gyűlésen, melyen ő is felszólal. 1656 „Wolf, ahogy Mimi Hitler kérésére becenevén szólította, a diszkrét Maurice vezette Mercedesével autókirándulásra is elvitte. Hitlernek nyilvánvalóan tetszett a csinos, szőke, bájosan naiv fiatal, fiatalosan kacér lány, aki minden szavát itta magába. Hitler udvarolgatott neki s játszadozott a lány érzéseivel. Röviddel édesanyja halála után a lány érzelmileg zaklatott állapotban is volt. Hízelgő lehetett számára, hogy egy olyan férfi udvarol neki, akit a hatalom és a hírnév légköre lengedez körül. Mindenesetre vonzónak találta. Csizmával és kutyakorbáccsal kiegészített öltözködése is tetszett neki. Hitler felsőbbségét is demonstrálta neki, amikor megfegyelmezte saját farkaskutyáját, Prinzet, amiért rosszul viselkedett és összeverekedett a lány kutyájával. Mimi csodálta Hitlert, és teljesen bele is bolondult. Jóval a háború után, Mimi saját elmondása szerint egy Berchtesgaden környékén tett kirándulásuk során Hitler egy eldugott erdei tisztásra vezette, egy fához állította, távolról csodálta, „erdei tündérnek” nevezte, majd szenvedélyesen megcsókolta. Soha nem múló szerelmétől maga is megijedhetett, mert nem sokkal ezt követően visszatért a valós, mindennapi életbe: a politikához, a gyűlésekhez, beszédekhez, a pezsgő müncheni élethez. Karácsonykor Hitler a Mein Kampf bőrkötéses példányával ajándékozta meg, melyet a lány két, maga hímezte díványpárnával viszonzott. Ez nem volt elég. A lány házasságról álmodozott. Hitler gondolataitól ez mi sem állt távolabb. Mimi – elmondása szerint – a következő évben elkeseredésében fel akarta magát akasztani, de sógora időben megtalálta és megmentette az életét. Azt is elmondta, hogy 1931-ben meglátogatta Hitlert müncheni lakásán, az éjszakát is ott töltötte nála, szerelme szorosan megölelte, ő pedig hagyta, hogy „minden megtörténjen vele”. Pontosan ebben az időszakban viszont egy másik nő – Geli Raubal – állt Hitler figyelmének központjában. Hogy a Mimi által elmondott történet 1931 elejére esik, amikor Geli már Hitler lakásában lakott, vagy pedig mindez az év vége felé történhetett, amikor a Geli halála keltette botránytól volt hangos egész München, azt nem lehet tudni, mindenesetre meglehetősen nehéz elhinni, hogy ebben az időszakban Hitler lakásán töltötte volna az éjszakát. Ez már eleve azt a gyanút kelti, hogy Mimi később elmondott történetei sem többek egy szerelmes kislány részben kitalált és kiszínezett meséinél, akinek – igaz – két házasság után sem kopott meg odaadása Hitler iránt, ami egyben arra is késztette, hogy gyakori látogatást tegyen édesanyja leondingi sírjánál.1657 Egy sor szerelmeslevelet is írt Hitlernek. Hitler levelei (melyek hitelességét nem kérdőjelezték meg) is gyengédségről tanúskodtak, bár atyáskodó hangnemben íródtak. „Drága gyermekem”, kezdődött az 1927. február 8-án kelt válaszlevele, melyben kicsit megkésve mond köszönetet az ajándékért – feltehetően a párnákért.   „Őszinte boldogságot okozott, amikor megkaptam jelét gyengéd barátságának. Nincs semmi a lakásomban, ami nagyobb örömöt jelentene számomra. Állandóan vidám kis arcára és szemére emlékeztet… Ami személyes fájdalmait illeti, higgye el, együttérzek magával. Nem szabad szomorúan lehorgasztani fejecskéjét, mert tudnia és hinnie kell, hogy ha az apák néha már nem értik meg gyermekeiket, mert azok nem csupán korban, hanem érzéseikben is felnőttek, azért csak jót akarnak nekik. Amilyen boldogságot okoz számomra a szeretete, olyan szenvedéllyel kérem, hogy hallgasson édesapjára. És most, drága kis aranyvirágom (Goldstück), kérem fogadja a mindig magára gondoló Wolfja legmelegebb kívánságait.” 1658  

Mimi szerint Németország nagy vezére 1926 nyarának végén szerelmes lett belé. Hitler szerint Mimi – a magát szerelmesnek képzelő kislány – egy rövid ideig tartó kellemes szórakozást jelentett számára. Obersalzbergi tartózkodása alatt, amikor a Mein Kampf utolsó fejezeteit diktálta, mint már láthattuk, gondolatait a külpolitikára, főképpen a keleten történő területszerzésre összpontosította. Az 1920-as évek közepén beszédeiben és írásaiban ez volt az uralkodó gondolat. Hogy milyen ügyesen hallgatóságára tudta szabni mondanivalóját, azt egy néhány hónappal korábban elmondott fontos beszéde is bizonyítja. Abban a reményben, hogy pártjának pénzeszközöket és befolyásos támogatókat szerezhet, nagy örömmel fogadta el a tekintélyes hamburgi Nationalklub meghívását, hogy 1926. február 28-án, az elegáns Atlantic Hotelben tartson egy előadást a tagság részére. Nem a megszokott hallgatóság gyűlt össze. Itt egy társadalmi állását tekintve olyan exkluzív klubról volt szó, melynek 400– 450 fős tagsága Hamburg polgárságának legfelsőbb rétegéből, magas rangú katonatisztekből, állami tisztviselőkből, ügyvédekből és üzletemberekből tevődött össze. 1659 Hangvétele teljesen más volt, mint a müncheni sörcsarnokokban. Kétórás beszédében egyetlen alkalommal sem tett említést a zsidókról. Pontosan tudta, hogy azok a primitív, antiszemita kirohanások, melyek a Krone cirkuszban megmozgatták a tömegeket, itt éppen ellenkező hatást váltanának ki. Hallgatósága előtt most azt hangsúlyozta, hogy Németország felemelkedésének előfeltétele a marxizmus megsemmisítése. A „marxizmus” alatt Hitler nem egyszerűen csak a Német Kommunista Pártot értette, mely az 1924 decemberében megtartott Reichstag-választásokon a szavazatoknak mindössze 9 százalékát szerezte

meg, s abban az időben a taglétszáma is lényegesen kevesebb volt, mint 1923-ban. 1660 A KPD-n kívül ez a fogalom alkalmat adott a nem egészen egy évtizeddel korábban, forradalmi úton hatalomra jutott szovjet kommunizmus kísértetének felidézésére, valamint kitérhetett a forradalmat követő polgárháborúra is, melynek borzalmait a jobboldali kiadványok tucatjai már korábban is élénk színekkel ecsetelték. De a marxizmust még ennél szélesebb értelemben fogta fel. Hitler – az általa dicsőített „nemzeti” kivételével – ide sorolt mindenféle szocializmust, s kihasználta az alkalmat, hogy támadást indítson az SPD és a szakszervezeti mozgalmak ellen. Tulajdonképpen – számos tagjának csalódására – az SPD, mely még mindig Németország legnagyobb politikai pártja volt, a gyakorlatban már régen eltávolodott a marxista gyökerektől, és a liberális demokráciát hirdette, mely lényeges szerepet játszott a KPD 1918–19-es létrejöttében. Részéről nem fenyegetett semmiféle „marxista” apokalipszis. Szónoklataiban Hitler természetesen már rég hevesen ostorozta mindazokat, akik felelősek voltak a forradalomért, majd a „novemberi bűnözőket” követő köztársaságért. A „marxizmus” kényelmes rövidítésül szolgált a weimari demokrácia ócsárlására. A „marxizmust” tehát, szónoki fogással, számos cél szolgálatába állította. Hamburgi gazdag, velejéig antimarxista, polgári hallgatósága fülének mennyei szózatként hangzottak a baloldal ellen intézett támadásai. Hitler mindent arra a tételre egyszerűsített le, hogy ha a marxista világnézet nem semmisül meg (ausgerottet), akkor Németország soha nem áll talpra. A nemzetiszocialista mozgalom célja egyértelmű: „a marxista világnézet szétzúzása és megsemmisítése”.1661 A terrorra terrorral kell válaszolni. A polgárság önmagában nem képes felszámolni a bolsevizmus fenyegetését. Ehhez egy olyan ellentmondást nem tűrő tömegmozgalomra van szükség, mint maguké a marxistáké. A tömegek megnyerése két dolgon múlik. Először is el kell ismerni szociális gondjaikat. Hallgatóságának összetételét figyelembe véve azonban úgy ítélte, hogy ez kiskapu lenne a marxizmushoz, ezért igyekezett is gyorsan megnyugtatni a résztvevőket: „a szociális törvényhozás megköveteli az egyén jólétének biztosítását egy független gazdaság javaiból garantáltan visszatartott eszközök segítségével”. „Mindnyájan munkások vagyunk”, hangoztatta. „A cél most már nem a bérek emelése, hanem a termelés növelése, mert az az egyén javát is szolgálja.” Nem valószínű, hogy hallgatósága ne értett volna egyet ezekkel a megállapításokkal. A második előfeltétel egy „megváltoztathatatlan program és megingathatatlan politikai hitvallás” biztosítása a tömegek számára. A polgári pártok szokásos programjaival, kiáltványaival és filozófiájával nem lehet megnyerni a tömegeket. Hitler nyilvánvalóan lenézte a tömegeket. „A széles néptömeget nők alkotják”, állapította meg, „akik egyoldalúan közelítik meg a kérdéseket, s csak a kemény »igent vagy nemet« ismerik.” Egyetlen álláspont érvényesülését támogatják, de annak valóra váltása érdekében – tette még hozzá, s összekeverve a nemeket, a nőket ruházta fel ezzel a férfias tulajdonsággal – „az erő alkalmazásától sem riadnak vissza”.1662 A tömegeknek érezniük kell saját erejüket. 1663 A berlini Lustgarten 200 000 fős tömegében az egyén egy „kis hernyónak” érzi magát, aki ki van téve a tömegszuggesztió hatásának, s csak azt tudja, hogy az őt körülvevők is készek harcolni egy eszméért. 1664 „A széles tömegek vakok, ostobák és fogalmuk sincs arról, hogy mit cselekszenek”, állította.1665 „Megközelítésmódjuk primitív.” Számukra valaminek a „megértése” nagyon ingatag talajt jelent. A stabilitást az érzelmek, a gyűlölet jelenti számukra.” 1666 Németország problémáinak megoldására Hitler minél inkább a türelmetlenséget, az erőt és a gyűlöletet prédikálta, ez annál jobban tetszett hallgatóságának. Ilyen alkalmakkor többször is éljenzéssel és „bravó” kiáltásokkal szakították félbe beszédeit. Szónoklatait hosszan tartó ováció és „Heil” kiáltozás követte.1667 A nemzeti felemelkedést a tömegek cinikus manipulálására és fanatizálására épülő terrorisztikus antimarxizmus segítségével lehet megvalósítani: ez volt Hitler üzenete a hamburgi polgárság felső rétege számára. A nacionalizmus és az antimarxizmus szószólói viszont nem csupán a nácik voltak. Ők nem is tulajdonítottak ennek túlzott fontosságot. Hitler hamburgi hallgatósága előtt kifejtett álláspontját nem is annyira az eszmék különböztették meg a hasonlóaktól, hanem inkább a fanatikus akarat, a határtalan könyörtelenség és egy, a tömegek támogatásán nyugvó nacionalista mozgalom gondolata jelentette sajátosságát. A lelkes fogadtatásból az is nyilvánvalóvá vált, hogy a „marxizmus” iránti szelektív módon alkalmazott terror ellen Németország legliberálisabb városa elitjének nagyon kevés – vagy semmilyen kifogása sincs. Visszatérve „saját fajtájához”, nagyon kevés, vagy inkább semmi sem változott. Hangvétele teljesen más volt, mint Hamburgban. Zártkörű pártgyűlésen, vagy azután, hogy közszereplési tilalmát 1927-ben feloldották, a müncheni sörcsarnokokban, vagy a Krone cirkuszban ugyanolyan dühödt és féktelen kirohanásokat intézett a zsidók ellen, mint korábban. Egymást követő beszédeiben brutálisan támadta a zsidókat, s bizarr módon egyszerre mutatta be őket úgy, mint a finánctőke mozgatóit, és mint azokat, akik a népet a felforgató marxista tanok hirdetésével megmérgezik. 1668 1925 és 1926 folyamán egyre több alkalommal és egyre hevesebb támadásokat intézett a zsidók ellen. Az

antiszemitizmus már szinte szokásos, gépiesen megismétlődő szertartássá változott. A beszédek súlypontja áttevődött az antimarxizmusra.1669 Eszméinek csupán a tálalása változott bizonyos mértékben, a jelentésük változatlan maradt. „A zsidók mindig is a világ ellensége voltak és azok is maradnak”, állapította meg ismételten a Völkischer Beobachter 1927. februári számában „fő fegyverük, a marxizmus pedig az emberiség pestise.” 1670 1926 és 1928 között Hitler egyre többet foglalkozott az „(élet)tér kérdésével” (Raumfrage) és a „földpolitikával” (Bodenpolitik).1671 Mint már láthattuk, az Oroszország rovására folytatandó keleti „földpolitika” kérdése már legalább 1922 óta szerepelt Hitler gondolataiban, de 1926 végét megelőzően a nyilvánosság előtt szóban és írásban is csak elvétve említette. 1926. december 16-án elmondott beszédében Németország gazdasági problémáinak leküzdésére a „terület- és földszerzést” tartotta a legkézenfekvőbb megoldásnak, és a keleti területek középkorban „karddal” történt gyarmatosítására célozgatott.1672 1926 februárjában is a Kelet-Európában folytatott gyarmatosítási politika szükségességéről beszélt Bambergben.1673 Az 1926. július 4-én, Weimarban rendezett pártnapon is ez volt beszédének központi témája.1674 A keleti gyarmatosítás kérdésével végződő Mein Kampf befejezése után figyelme még inkább erre a kérdésre összpontosult.1675 Mikor 1927 tavaszán ismét lehetősége nyílott a nyilvános szereplésre, az „élettér” kérdésének fontosságát gyakran, az év közepétől kezdve pedig szinte megszállottan hangsúlyozta minden nagyobb beszédében. Szónoklataiban szinte azonos szóhasználattal ismétli meg az 1928 nyarán diktált „Második könyvbe” foglalt eszméket. Más gazdasági lehetőségeket csupán azért említ, hogy azonnal elvesse azokat. Németország lakosságának térhiányát (Raumnot) csak a hatalom megszerzésével, majd ezután erő alkalmazásával lehet megszüntetni. Magasztalta a középkori „keleti gyarmatosítást”. A „karddal” történő hódítás jelenthette az egyetlen módszert. Oroszországot konkrétan ritkán említette, de mondanivalójának tartalma félreérthetetlen volt. A történelem szociáldarwinista és fajgyűlölő magyarázata minderre igazolásul is szolgált. „A politika nem más, mint az emberek létért folytatott küzdelme.” „Sziklaszilárd alapelv” jelentette ki: „a gyenge elbukik, az erős életben marad.”1676 Három érték határozza az emberek sorsát: a „vér vagy faji érték”, a „személyiség értéke” és a „harc iránti érzéke”, más szóval az „önfenntartási erő” (Selbsterhaltungstrieb). Ezeket az „árja fajban” megtestesülő értékeket a „zsidó marxizmusban” egyesült három gonosz, a demokrácia, a pacifizmus és az internacionalizmus fenyegeti. Az 1923 előtt ritkán hangsúlyozott személyiség és vezetés témája az 1920-as évek közepétől Hitler írásainak és beszédeinek központi kérdésévé válik. Az emberek, mondta, piramist alkotnak. Csúcspontján „a zseni, a nagy ember” áll.1677 A völkisch mozgalomban a „vezető nélküli időben” kialakult káoszt követően aligha meglepő, hogy 1925-ben és 1926-ban az egység középpontját alkotó vezető kérdését hangsúlyozta erőteljesen. Az újraalapítás alkalmával, 1925. február 27-én elmondott beszédében Hitler saját vezető szerepét főként abban határozta meg, hogy „ismét összehozza azokat, akik különböző utakon indultak el”. 1678 A vezetői kultusz ezek szerint a mozgalom integráló mechanizmusaként épült fel. Hatalmának 1926 közepén történt megszilárdulása után Hitler soha nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a „személyiség értéke” és az „egyéni nagyság” milyen fontos szerepet játszik Németország harcában és eljövendő újjászületésében.1679 Azt elkerülte, hogy saját „hősies” mivoltára hivatkozzon. Erre nem volt szüksége. Hagyta, hogy ezt megtegye helyette a Hitler-kultusz egyre növekvő számban jelentkező követője és az irányítva ömlesztett propaganda. Hitler számára a „Führer-mítosz” egyrészt propagandafegyver, másrészt a hit központi tétele volt.1680 Saját „nagyságát” közvetve, de félreérthetetlenül Bismarckra, Nagy Frigyesre és Lutherre tett ismételt utalásaival és Mussolinire való célozgatásával hangsúlyozta ki. 1681 1926 májusában Bismarckról beszélve (nevének említése nélkül) a következőket mondta: „A nemzeti eszméket el kellett juttatni a néphez.” „Egy óriásnak kellett végrehajtani ezt a feladatot.”1682 A hosszan tartó taps azt bizonyította, hogy hallgatósága „vette a lapot”. 1926 folyamán Göbbelst számos alkalommal izgalomba hozta, ahogy Hitler a „szociális kérdést” taglalta. „Mindig új és mindig lenyűgöző”, minősítette a hallottakat. 1683 A valóságban Hitler „társadalmi eszméje” leegyszerűsített, zagyva és manipulatív volt. Alig tartalmazott többet annál, mint amit nagypolgári hallgatósága előtt Hamburgban elmondott: meg kell nyerni a munkásságot a nacionalizmus ügyének, szét kell zúzni a marxizmust és valami faji tisztaságon és a harc eszméjén alapuló, ködös „népközösség” (Volksgemeinschaft) létrehozásával át kell hidalni a szocializmus és nacionalizmus közötti szakadékot. A nacionalizmus és a szocializmus összeolvadása megszünteti az osztályellentéteket a nacionalista polgárság és a marxista proletariátus között (melyek egyike sem tudta politikai céljait elérni). Mindezek helyébe egy „harci közösség” lép, mely egyesíti a nacionalizmust és a szocializmust, ahol az „agy” és az „ököl” békét köt egymással, és ahol – a marxista hatást levetkőzve – a nép fényes jövőjéért folytatott harc új szellemét ki lehet alakítani. Ezek az eszmék se újak, se eredetiek nem voltak. Még ennél is lényegesebb, hogy ezek nem a szocializmus valami új formáján, hanem a tizenkilencedik századi imperializmus és szociáldarwinizmus

legbrutálisabb változatán alapultak.1684 A nagy garral meghirdetett „nemzeti közösségben” a társadalmi jólét nem az önös célokat, hanem a külső harcra, a „karddal” történő hódításra való felkészülést szolgálja. Hitler számos alkalommal kijelentette, hogy őt nem érdeklik a mindennapi kérdések. Unos-untalan azokról a hosszú távú célokról szóló látomásait emlegette, melyekért misszionárius hévvel és teljes elkötelezettséggel kell harcolni. A politikai harc, a hatalom megszerzése, az ellenség megsemmisítése és egy olyan nemzeti erő felépítése, ami ugródeszkául szolgál a cél eléréséhez. A kérdés, hogy ezt viszont miként lehet megvalósítani, nyitva maradt. Hitlernek erre nem volt konkrét elképzelése. Csupán a „meggyőződéses politikus” fanatizmusával vallotta, hogy ez megvalósul. Soha nem is törekedett világos megfogalmazásra. A hódítás útján megszerzendő „élettér” a távoli jövőben egy majdani Oroszország elleni agressziót feltételezett. Ennél pontosabb megfogalmazást viszont soha nem kapott. Hitler ebbe az ügybe vetett rendíthetetlen hite nem tűrt kétséget. Az 1920-as évek közepének világában, amikor az 1922-es rapallói egyezményt követően Németország felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, és az 1925-ös locarnói egyezmény után normalizálni kezdte kapcsolatait a nyugati hatalmakkal, majd belépett a Népszövetségbe, mindennek – még számos követőjének szemében is – jelszónál vagy álmodozásnál azért többnek kellett látszania. Bármilyen gonosz és vad kirohanásai is voltak a „zsidókérdésben”, de konkrét megoldást ezen a téren sem javasolt. A „megszabadulni a zsidóktól” (Entfernung der Juden) jelszót józan ésszel csak úgy lehetett értelmezni, hogy az összes zsidót ki kell toloncolni Németországból, mint ahogy azt is, amikor arra szólított fel, hogy „vasseprűvel” kell kikergetni a „zsidó bandát… hazánkból”. 1685 Még ez a szándék sem nyert világos megfogalmazást, amikor Hitler – a pártprogram elfogadása nyolcadik évfordulójának megünneplésére, 1928. február 24-én a müncheni Hofbräuhausban összegyűlt, a mozgalom kemény legényeit alkotó közönség vastapsa közepette – kijelentette: megmutatjuk „a zsidónak, hogy ki itt az úr; ha jól viselkedik, akkor maradhat, ha nem, akkor ki vele!” 1686 A „zsidókérdésben”, az „élettérkérdésben” és a „társadalmi kérdésben” Hitler valami távoli utópia vízióját rajzolta meg. A megvalósításhoz vezető utat nem vázolta fel. Az igaz, hogy egyetlen náci vezető vagy völkisch politikus álláspontja sem vehette fel a versenyt „víziójának” egységével, egyszerűségével és mindent átfogó jellegével. Meggyőződésének kisugárzása (gyakran hangoztatta „küldetését”, „hitét” és „eszméit”), páratlan képessége a tömegek mozgósítására a kérdések egyszerű „fekete-fehér” választásra leegyszerűsítésével, együttesen alkotta azt a pontot, ahol az ideológus és a propagandista találkozott benne. Hitler veszedelmesen pusztító „világnézete” különböző szálainak egybekapcsolódása legvilágosabban az 1928 nyarán, obersalzbergi tartózkodása alatt a Max Amannak sietősen lediktált „Második könyvben” (külpolitikáról alkotott nézeteinek korszerűsített változatát tartalmazó, végül ki nem adott művében) mutatkozik meg. 1687 Hitlert az abban az időben Dél-Tirol kérdésében zajló heves vita ösztönözte a könyv megírására. Mussolini alatt a többségében német anyanyelvű terület elolaszosítására irányuló törekvések Ausztria és Németország, különösen Bajorország nacionalista köreiben heves olaszellenes indulatokat váltottak ki. A nacionalisták erősen támadták Hitlert – a szocialisták pedig azzal vádolták, hogy Mussolini megvesztegette – azért, hogy egy Olaszországgal kötendő szövetség érdekében kész elállni a Dél-Tirolra vonatkozó német követelésektől. 1688 Hitler a Mein Kampfban foglalkozott Dél-Tirol kérdésével, és a könyv második kötetéből származó, vonatkozó részleteket 1926 februárjában külön brosúra formájában is publikálta.1689 Amikor 1928-ban a kérdés körül ismét fellángoltak az indulatok, akkor késztetést érzett, hogy álláspontját részletesebben is kifejtse. 1690 Hitlert minden bizonnyal anyagi megfontolások – feltételezhetően Amann tanácsára a „Második könyvvel” nem akart konkurenciát támasztani a Mein Kampf második kötetének, mely kiábrándítóan alacsony áron is egyre kisebb példányszámban fogyott – tántorították el attól, hogy a könyvet kiadja. 1691 Ráadásul Dél-Tirol problémája már el is veszítette időszerűségét s helyébe más, a Young-terv kérdése lépett, Hitlernek pedig se ideje, se hajlandósága nem volt arra, hogy átírja a szöveget, ezért úgy érezhette, hogy a könyv kiadása a politikai jövő túszává is teheti.1692 Ha a „Második könyv” megírását ösztönözte is Dél-Tirol kérdése, az jóval túl ment ezen a problémán, és a Mein Kampfnál jóval részletesebben tartalmazta Hitler külpolitikáról és „térkérdésekről” (Raumfragen) alkotott nézeteit, melyeket – mint mindig – összekapcsolt a történelem faji alapon történő értelmezésével s az utolsó oldalakon az általa vélt „zsidó uralom” szétzúzásának szükségességével. 1693 A „Második könyv” semmi újat nem tartalmazott. 1694 Mint láthattuk, Hitler embrionális formában már 1922 óta meglévő „világnézetének” lényege a Mein Kampf második kötetének 1926-os befejezésekor teljesen kialakult. A „Második könyv” főképpen Dél-Tirol kérdésével foglalkozik, és Hitlernek az Egyesült Államok egyre növekvő gazdasági hatalma iránti érdeklődését tükrözi, tehát olyan kérdésekről

van benne szó, melyeket 1927-től kezdődően számos alkalommal érintett beszédeiben és írásaiban. Néhány beszédének bizonyos részei szinte szó szerint megegyeznek a „Második könyv” kulcsfontosságú megállapításaival. Hitlert ráadásul, még jóval a „Második könyv” lediktálása előtt, az ideológia kérdései kötötték le. 1695 Személyes hajtóerőként rendkívüli fontossággal bírt számára az, hogy bensőleg is meg volt győződve „igazáról”, amikor a történelmet a fajok harcának fogta fel, amikor az „élettér” megszerzését és a zsidók hatalmának örök időkre való megszüntetését Németország jövendő küldetésének tartotta. Könnyű viszont eltúlozni ezek jelentőségét, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen hatással voltak a nemzetiszocializmus támogatottságának növelésére. Az NSDAP tömegpárttá fejlődésének közvetlenül vajmi kevés köze van Hitler személyes „világnézetének” csodaszeréhez. Ennél sokkal bonyolultabb folyamatok játszódtak le.

IV. 1927 januárjának végén Szászország volt az első, mely feloldotta Hitler közszereplésének tilalmát. Március 5-én végül a bajor hatóságok is engedtek a nyomásnak, s engedélyezték, hogy Hitler a nyilvánosság előtt is megszólalhasson. Ennek egyik feltétele az volt, hogy első bajorországi nyilvános beszédét nem volt szabad Münchenben megtartania. 1696 Ennek megfelelően, amikor két év után először állt ki Bajorországban a nyilvánosság elé, arra a Münchentől jókora távolságra, Alsó-Bajorország fejlődésben jócskán elmaradt szegletében, Vilsbiburgban került sor. A termet kétharmadáig megtöltő ezerfős hallgatóság túlnyomó részét párttagok és az SA azon tagjai alkották, akiket a siker biztosítása érdekében rendeltek a helyszínre.1697 Három nappal később, 1923 óta először, már ismét Münchenben, a Krone cirkuszban volt. Mindent megtettek a teátrális siker érdekében. A hatalmas, 7000 fő befogadására alkalmas terem már szinte teljesen megtelt, amikor az előtte masírozó SA-legényeket követő Hitler, nyomában „sleppjével”, harsonaszó kíséretében fellépett az emelvényre. Hallgatóságának többsége az alsó középosztály képviselőiből tevődött össze, bár szőrmebundás feleségeik kíséretében voltak köztük tehetős emberek is. Számos, viharkabátba öltözött fiatal is részt vett a nagygyűlésen. A tömeg teljesen megvadulva, székekre, padokra felállva, lábával dobolva, „Heilt” ordítozva üdvözölte a belépő Hitlert. A kettős sorba sűrűn felsorakozott, zászlót tartó 200 fős SA-különítmény fasiszta kézlendítéssel üdvözölte a sorfal között elhaladó Hitlert, aki szintén előrenyújtott kézzel viszonozta az üdvözletet. Beszédét hallgatósága a szokásos eufórikus tapssal jutalmazta. Minden szavát isteni „igeként” fogadta, bár amit mondott, az nem lehetett újdonság a számukra. A rendőrségi megfigyelő már korántsem volt ennyire lelkes. A szónoklatot bőbeszédűnek tartotta, mely tele volt ismétléssel, unalmas részekkel és elnagyolt hasonlatokon, olcsó célzásokon alapuló, logikátlan érvekkel. Hitler teátrális és eltúlzott gesztusokkal tarkított szónoki teljesítménye sem nyerte meg a tetszését. Csak csodálkozni tudott azon, hogy miért dicsérték annyira Hitlert, ha 1923-as beszédei is hasonlóak voltak a mostanihoz. Megítélése szerint a taps nem annak szólt, amit mondott, hanem magának a szónok személyének. 1698 Valami szürkeség valóban lehetett Hitler beszédében, mivel túlzottan is vigyázott, hogy elkerülje az olyan megjegyzéseket, melyek később problémát okozhattak volna a hatóságoknak. A Völkischer Beobachter meglepően rövid tudósításban számolt be az eseményről.1699 A beszédet rögzítő gyorsíró elhagyta a jegyzeteit.1700 A hónap végén tartott, következő nagy müncheni beszédén hallgatósága már csak félig jobb esetben háromnegyed részig töltötte meg a Krone cirkuszt.1701 Egy héttel később, április 6-án már csak 1500-an voltak az ötször annyi embert is befogadó teremben.1702 Hitler varázsereje már Münchenben sem működött úgy, mint régen. Visszatérése a nyilvánosságba Münchenen kívül nem sok vizet zavart. „Korábban a párt fellegvárának számító Ingolstadtban Hitler újra elkezdett szónoki tevékenységét még korábbi támogatói is alig méltatták figyelemre”, tartalmazta az egyik jelentés.1703 A Bajorország vidéki körzeteiből érkező tudósítások szerint az erőteljes propaganda ellenére is csak lanyha érdeklődés mutatkozott az NSDAP iránt. A pártgyűléseken is igen alacsony volt a részvétel. 1928 januárjában a rendőrség jelentése szerint „a nemzetiszocializmus Hitler által hangoztatott térhódítása nem igaz, különösen Bajorországban nem felel meg a valóságnak. Valójában az a helyzet, hogy mind Münchenben, mind pedig a vidéki körzetekben erőteljesen csökken a mozgalom tevékenysége iránti érdeklődés. A körzeti pártgyűléseken, melyeken 1926-ban még 3–400 ember vett részt, most jó, ha 60–80 párttag megjelenik.” 1704 Még az első alkalommal, 1927. augusztus 19–21-én Nürnbergben megrendezett pártnap, a maximális propagandahatást szolgáló, körültekintő rendezés ellenére sem hozta meg a várt támogatottságot és érdeklődést. 1705 A német tartományok többsége követte Szászország és Bajorország példáját, amikor feloldotta Hitler nyilvános szereplésének a tilalmát. Csak a legnagyobb tartomány, Poroszország és Anhalt tartotta fenn 1928 őszéig a tilalmat. 1706

A hatóságok, úgy tűnt jogosan, azt hitték, hogy vége a náci fenyegetésnek. Hitler nem látszott többé veszélyesnek. Bár a 20-as évek közepének mérsékeltebb politikai légkörében, amikor az új német demokrácia a stabilitás jeleit mutatta, az NSDAP a kívülállók szemében nem sok előrehaladást mutatott, a párton belül mégis igen jelentős változások zajlottak le. Később tulajdonképpen ezek a változások erősítették meg a párt pozícióit annyira, hogy ki tudta használni a Németországra 1929 őszén lesújtó gazdasági válság következményeit. Ami a legfontosabb, az NSDAP olyan tudatos „vezetői mozgalommá” alakult át, mely ideológiai és szervezeti téren is a Hitler-kultuszon alapult. Visszatekintve az 1924-es „vezető nélküli” időszak és Hitler gyengeségből fakadó csökönyössége, hogy nem volt hajlandó állást foglalni egyik fél mellett sem a belharcok tépázta völkisch mozgalomban, hallatlanul hasznosnak bizonyult. A programváltoztatást szorgalmazók bambergi veresége, ahogy már láthattuk, egyben azoknak a lojalistáknak a győzelmét is jelentette, akik nem akartak tovább látni az „eszmét” megtestesítő Hitlernél. Számukra egy vezértől elszakított program semmit sem jelentett. És – mint ahogy 1924-ben is bebizonyosodott – Hitler nélkül elképzelhetetlen volt az egység, így maga a mozgalom is. Ez már önmagában is elegendő volt azok meggyőzéséhez, akik – mint Gregor Strasser is – megtartották a kritikus távolságot Hitlertől, hogy a párt összetartása érdekében szükség van a Führer-kultusz megteremtésére. A vezető személyében megtestesülő egység külső jele volt az előrelendített kar kíséretében elhangzó „német üdvözlés”, a „Heil Hitler” is, ami 1923 óta egyre gyakoribbá, 1926-tól kezdődően pedig kötelezővé vált a mozgalmon belül. 1707 A „Heil Hitler” köszöntés, írta Strasser 1927 januárjában, nem csupán a vezértől való személyes függést jelképezte, hanem egyben hűségesküt is tartalmazott. A mozgalom „nagy titka” nem más volt, mint „a nemzetiszocializmus eszméje iránti odaadás, a felszabadulás és az újjászületés ezen doktrínájába vetett lángoló hit” összekapcsolása a „vezérünk, az új szabadságharcosok fényességes ura iránt érzett hatalmas szeretettel”. „Hűbérúr és vazallus!”, folytatta „ebben a vezér és a vezetése alatt állók közötti egyszerre arisztokratikus és demokratikus, ősi német viszonyban rejlik az NSDAP struktúrájának a lényege… Barátaim, lendítsétek előre karotokat s kiáltsátok velem együtt büszkén, harcra készen és mindhalálig tartó hűséggel, hogy »Heil Hitler!«”1708 Rudolf Hess, az éveken át alázatos, hízelkedő Hitler-hívő számára a vezérkultusz mély meggyőződésből fakadt s nem csupán funkcionális értéket, hanem pszichológiai szükségszerűséget is jelentett. 1709 Walter Hewelnek – aki később Ribbentrop jobbkeze lett a külügyminisztériumban – írt levelében Hess emlékeztette arra a „vezetői alapelvre”, melyet Hitler Landsbergben úgy körvonalazott mindegyikük előtt, mint „feltétel nélküli tekintélyt lefelé és felelősségtudatot fölfelé”. Ezt nevezte ő „német demokráciának”. 1710 Erőteljesen hangsúlyozta a fegyelem, az egység és az erő láttatásának fontosságát. 1711 Levelét a „nagy népvezér” és a „nagy vallásalapító” összehasonlításával zárta. Ezek feladata nem a valami mellett vagy ellen szóló érvek tudósként való mérlegelése, hanem az, hogy ne engedje más értékítélet érvényesülését. „Hallgatóiba megingathatatlan hitet kell oltania. Hívei seregét csak akkor tudja elvezetni oda, ahova el kell jutniuk. Így a balszerencsében is követni fogják, de csakis akkor, ha a Führer és népe küldetésének abszolút igazságába vetett, feltétel nélküli hitet plántál beléjük.” 1712 Hitler bálványozását a pártvezetés is erősítette. Egy 1926-ban kiadott brosúrában Göbbels – aki, mint ahogy láthattuk, a legjobb úton volt afelé, hogy még abban az évben Hitler-imádóvá váljon – a német romantikára és a nácik előtti ifjúsági mozgalmak ideológiájának misztikus nyelvére emlékeztető hangvétellel úgy írja le vezérét, mint „egy misztikus vágyakozás beteljesülését”, aki hitet hozott a legnagyobb kétségbeesésbe „meteorként jelent meg döbbent tekintetünk előtt” s „a fény csodáját hozta a kétségek és az elkeseredés világába”. 1713 Bármilyen propagandaszándék is vezérelte ezeket a véleményeket, az biztos, hogy az egyszerű tagok körében termékeny táptalajra találtak. Egy háborús veterán akkor vált Hitler-imádóvá, amikor 1924-ben a bíróságon elmondott beszédét meghallgatta. „Azóta nem tudok másra gondolni, csak Hitlerre. Viselkedése annyira megindított, hogy minden hitemet feltétel nélkül belé fektettem.”1714 Egy párttagnak, aki 1926-ban hallotta Hitlert Bonnban beszélni, az volt a véleménye, hogy „minden jó németnek felkavarta az érzéseit. Szavaival a német lélek beszélt a németséghez. Attól a naptól kezdve soha nem tudnám megszegni az iránta érzett hűséget. Tanúja voltam annak, hogy határtalanul hisz népében, s minden szándéka az, hogy szabadságot hozzon a számára.” 1715 Egy orosz menekült, egy volt arisztokrata, 1926-ban szintén hallotta beszélni Hitlert Mecklenburgban. A beszéd mondanivalója nyilvánvalóan nem hagyott benne mély nyomokat. A beszéd végén viszont sírva fakadt a túláradó érzelmektől: „a legtisztább lelkesedés felszabadító sikolya törte meg a kibírhatatlan feszültséget, amikor felzúgott a tapsvihar”. 1716 Általános volt a tekintély utáni vágyakozás és az alárendeltségi mentalitás azokban, akik a korai náci mozgalmat vonzónak találták. A romantikusok, neokonzervatívok, akik a múlt misztikus dicsőségéhez kötődtek, reménytelennek

ítélték és visszautasították a jelent, a hősies jövőről álmodozók mind megtalálták reményüket az eljövendő „nagy vezérben”, a nemzet megváltójában. Hogy ezek az emberek tudat alatt egy királyra, hadvezérre, államférfire, papra, vagy egyszerűen csak egy apafigurára gondoltak, az nem tudható, de az annyira áhított nemzeti egységet megteremtő tekintély utáni naiv vágyakozásukat a weimari politika és társadalom nyilvánvaló megosztottsága hallatlan mértékben tovább erősítette, és a nacionalista jobboldal ezt könnyen ki tudta használni. Az „erős ember keresése” a demokrácia ellen intézett támadás részeként általánosnak volt tekinthető a két világháború közötti Európában. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez abban a két demokráciában – az olaszban és a németben – érvényesült legerősebben, mely a pluralista politika legnagyobb válságán ment keresztül. A Führer-kultusz létrejötte döntő fontosságú volt a náci mozgalom továbbfejlődése szempontjából. Enélkül, mint ahogy 1924 példája is mutatja, a széthúzás és viszálykodás darabokra tépte volna. Így viszont a még mindig kétes és bizonytalan egységet meg lehetett azzal őrizni, ha első számú kötelességnek a Hitler iránti hűséget kiáltják ki. A pártvezetésen belül az érzelmeket alá kellett rendelni az egység mindennél előbbre való fontosságának. Mikor Hitlert bírálták és egy 1927 áprilisában, Hannoverben lezajlott vitán „nagyobb emberként” Ludendorff került előtérbe, akkor Karl Dincklage, a helyettes Gauleiter és a párt egyik neves szónoka azt írta, hogy „mi, itt Hannover körzetben Hitlert követjük hűségesen. Teljesen közömbös, hogy Hitlert vagy Ludendorffot tartjuk nagyobbnak. Ezt mindenki saját magában döntse el.”1717 Amikor a párt széthúzástól megtépázott berlini szervezetében az év júniusában a hovatartozást megosztó komoly ellentétek törtek ki, akkor ismét kijátszották a hűségkártyát. Az elkeseredett vitára a Göbbels szerkesztette berlini lap, a Der Angriffes a Gregor Strasser szerkesztésében megjelenő Berliner Arbeiter Zeitung egymás ellen folytatott harca adott alkalmat. A két egykori szövetséges közötti vita hamarosan a személyes sértések szintjére süllyedt, amit a nácik politikai ellenfelei hálásan ki is használtak. A huzakodás egészen a tél beköszöntéig tartott. Akkor ért véget, amikor Hitler a két riválist Münchenbe rendelte és a zsúfolt Hofbräuhaus közönsége előtt demonstráltatta velük „a magasztos és szent küldetésbe vetett közös hit tartópillérére, és a közös eszme és Adolf Hitler személyében a közös vezető iránti hűségre épülő egységet”. A párt tagjaival közölték, hogy „az eszme és a vezér tekintélye Adolf Hitler személyében egyesül”. 1718 A mozgalmon belül mindig is az SA-t volt legnehezebb kordában tartani, és ez így is folytatódott egészen 1934-ig. Hitler a saját személyéhez kötődő lojalitásra hivatkozva itt is sikeresen el tudta hárítani a bajokat. 1927 májusában szenvedélyes beszédet tartott az SA-vezér, Franz von Pfeffer ellen lázadó, demoralizált müncheni rohamosztagosok előtt. Beszéde végén a szokásos fogásához folyamodott. Lelépett az emelvényről, kezet fogott az SA minden jelen lévő tagjával, s ezzel mintegy megújította a neki tett, személyes hűségesküjüket. 1719 A stratégiával kapcsolatos összecsapások, a szektás viták és a személyes rivalizálás mindennapos jelenség volt az NSDAP-n belül. Az inkább személyes vagy taktikai, s nem ideológiai ellentétekből fakadó, soha nem szűnő konfliktusok és ellenségeskedések szinte soha nem érintették Hitler személyét. Ő maga a lehető legritkábban avatkozott bele ezekbe az ügyekbe. Tulajdonképpen a rivalizálás, a versengés – saját szociáldarwinista elméletének megfelelően – egyszerűen azt mutatta meg neki, hogy versengő alárendeltjei közül ki az erősebb. 1720 Hitler arra sem tett semmiféle erőfeszítést, hogy a párton belüli apró ideológiai ellentéteket kibékítse egymással, hacsak ezek nem fenyegettek azzal, hogy a hatalom tömegek mozgósítása útján történő megszerzésének mindenek fölötti célját holmi szektás huzakodás szintjére alacsonyítják. A Führer-kultusz azért válhatott elfogadottá, mert minden félnek az egyetlen orvosságot ajánlotta. Az egység ára a Hitlerhez fűződő, akár kényszerű, akár őszinte hűség volt. Néhány esetben a náci vezetők is teljesen meg voltak győződve Hitler nagyságáról és „küldetéséről”. Mások csak akkor tudták személyes törekvéseiket megvalósítani, ha hűséget színleltek a mindenek fölött álló vezér iránt. Bárhogy is volt, ez szinte megkérdőjelezhetetlenné tette Hitler mozgalom fölötti uralmát. A párt hűséges hívei közötti áttételek is úgy alakultak, hogy a Führer-kultuszt közvetítsék a választók szélesebb tömegei felé. A vezérkultusz nélkülözhetetlen volt a párt számára. Az „eszme” Hitler személyében való megtestesülése is elengedhetetlen volt annak érdekében, hogy a párt energiái ne forgácsolódjanak szét a különböző frakciók között. Az ideológiai vita elkerülésével, mint ahogy már 1924-ben is tette és azzal, hogy minden energiáját a hatalom megszerzésére összpontosította, Hitlernek sikerült – néha nehézségek árán – a pártot összetartani. Voltak időszakok, amikor magát a Hitler-kultuszt is elragadta a lendület. Bár tökéletesen tisztában volt propagandaértékével, de néha Hitlernek személyesen kellett beavatkoznia, hogy gátat vessen az abszurditás határát súroló túlkapásoknak, melyek csak lehetőséget biztosítottak volna politikai ellenlábasainak a könyörtelen gúnyolódásra.1721

Korábbi vetélytársaira gyakorolt hatásával Hitler felemelkedése is meghozta a gyümölcsét. 1927 februárjában gróf Reventlow, a DVFP egyik legnevesebb tagja, a szociális forradalomról alkotott nézetei miatt egyre élesebben szembekerült a Graefe és Wulle körül csoportosuló, konzervatívabb német nacionalista vezetéssel és belépett az NSDAP-be. Példáját követte a DVFP brandenburgi és württembergi szervezetének két vezető személyisége, Wilhelm Kube és Christian Mergenthaler is. A Reichstag egy másik tagja, Franz Stöhr az NSDAP kedvéért szintén elhagyta a DVFP-t. Hitler és Göbbels elutazott Stuttgartba, hogy ünnepélyes külsőségek között személyesen köszöntse Mergenthalert a pártban. A korábban Hitlerrel éles pengeváltást folytató Reventlow figyelemreméltó módon indokolja belépését az NSDAP-be:   „Minden fenntartás és vezetői igény nélkül léptem át a Német Nemzetiszocialista Munkáspártba. Minden további nélkül alávetem magam Herr Adolf Hitler akaratának. Hogy miért? Bebizonyította, hogy képes a vezetésre; nézeteinek és akaraterejének bázisán pártot kovácsolt a nemzetiszocialista eszmékből, s vezeti is a pártot. Ő és a párt egyet jelentenek, s ez olyan egységet ígér, mely elengedhetetlen feltétele a sikernek. Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt jó úton halad, fejlődik, töretlen, és törhetetlen szociálforradalmi energiával rendelkezik.” 1722  

Mindez együtt járt azzal, hogy egyetértett a vezetői alapelvvel, valamint az „eszme” és a szervezet Hitler személyében történő megtestesülésével. 1927 végén a folyamat még nem zárult le. Ezzel együtt az 1927 augusztusában megrendezett nürnbergi pártnap már hangsúlyosabban tükrözte Hitler mozgalom fölötti uralmát, mint egy évvel korábban a weimari. Hitler már azt is megengedhette magának, hogy ne izgassa magát a két főideológus, Feder és Rosenberg egymásnak ellentmondó programnyilatkozata miatt. Még a Türingia Gauleiterének posztjáról két héttel korábban leváltott (majd egy évvel később a pártból is kizárt) Artur Dinter is beszédet mondhatott, mely a Völkischer Beobachterben is kedvező visszhangra talált. Nürnbergben a „vita” tárgyát képező témák mind megfeleltek a nagyon tágan értelmezhető náci „akcióprogramnak”: tartalmuk antiliberális, antimarxista, érzelmileg antikapitalista és „nemzeti” szocialista és nem utolsósorban antiszemita volt. Amíg a doktrínával foglalkozó „teoretikusok” nem tettek olyasmit, ami csökkentette volna a párt széles körű vonzerejét, és nem jelentettek veszélyt Hitler vezetői pozíciójára, addig tág mozgásteret hagytak számukra.1723 Dinter esetében Hitler helyzetének szilárdsága nyilvánvalóvá vált. A valamikor erőteljesen Hitlert támogató Dinter vallási megszállottsága – ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzetiszocializmus a vér és a faj megtisztításán keresztül vallási reformációt hajtson végre – egyre népszerűtlenebb lett a mozgalmon belül, különösen saját Gaujában, Türingiában. Hitler ezért 1927 szeptemberében kénytelen volt leváltani Gauleiteri tisztségéből. Dinter, aki maga is legalább olyan fanatikus megszállott volt, mint Hitler, kitartott álláspontja mellett. A vallással kapcsolatos semlegességet Hitler nem engedhette veszélybe sodorni, Dinter pedig széles körű nyilvánosságot adott nézeteinek. 1724 Mikor Dinter végül Hitlerrel is szembeszállt, és azzal vádolta, hogy eszköz a katolikus egyház kezében, és egy tanácsadó testület létrehozását javasolta a vezér mellett, akkor már túlságosan is messzire ment el. Javaslatát a párt 1928 szeptemberében megtartott közgyűlése hatalmas pfujolások közepette elvetette. A rá jellemző módon Hitler még ekkor se záratta volna ki Dintert, mert tisztában volt azzal, hogy a kizárás kedvezőtlen visszhangot fog kelteni. Dinter viszont nem volt hajlandó elfogadni Hitler teljhatalmát, s nyilvánosan támadta a vezért és a párt programját. Kizárása 1928 októberének elején elkerülhetetlen volt. 1725 Gregor Strasser, meglepő módon, a biztonság kedvéért beszerzett egy legalább tizennyolc Gauleiter által aláírt nyilatkozatot, melyben egyhangúan egyetértenek Hitler döntésével. „Ebben a helyzetben”, írta Strasser a Gauleitereknek „világosan ki kell fejezni a közvélemény, az ellenfelek és különösen a pártbéli elvtársaink előtt, hogy minden olyan kísérlet, ami arra irányul, hogy az alapelv kérdésében (a vallási kérdések összekeverése a mozgalom politikai programjával) akár a legkisebb véleménykülönbséget teremtsen Adolf Hitler és munkatársai között, egyenlő a lehetetlenséggel, és eleve kudarcra van ítélve.” 1726 Nem kevésbé tanulságos az sem, ahogy Hitler önmagát jellemzi az előző júliusban Dinterhez írt levelében: „Mint a nemzetiszocialista mozgalom vezetője és egy olyan ember, aki vakon hisz abban, hogy valaha azok közé fog tartozni, akik a történelmet alakítják”, írta „mint politikus, veszem magamnak a bátorságot, hogy ezen a téren ugyanolyan tévedhetetlennek tartsam magamat, mint ön is annak tartja magát a saját (vallási) reformációs kérdéseiben.” Ki is használta a rendelkezésére álló közel húszévnyi időt, hogy megszerezze a hatalmat és – legalábbis a „faji probléma” tekintetében – meghatározza Németország sorsát.1727

A Führer-kultusz felépülésével a Hitlerről alkotott kép legalább annyira fontos volt, mint gyakorlati hozzájárulása a párt növekedéséhez a „sivatagi évek” alatt. 1728 A helyi pártszervezet számára egy Hitler-beszéd természetesen nagy eseménynek számított, Hitler pedig rendelkezett azzal a képességgel, hogy tömeggyűlésein megnyerje a kezdetben kétkedő és ingadozó hallgatóságát.1729 Akármilyen korlátozott sikereket is ért el az NSDAP a gazdasági válságot megelőző időszakban, azokat nem lehet egyszerűen – vagy főként – Hitlernek tulajdonítani. Közvetlen agitátorként már nem nyújtott olyan kiemelkedő teljesítményt, mint a puccsot megelőzően. A nyilvános szerepléstől történt eltiltása természetesen 1925-ben és 1926-ban komoly gátló körülményt jelentett számára. 1925-ben csak harmincegy, 1926-ban pedig harminckét beszédet tartott, főként a párt belső kérdéseiről, s azoknak jó részét is Bajorországban. Beszédeinek száma 1927-ben ötvenhatra emelkedett, s ezek több, mint felét is Bajorországban tartotta. Az 1928-ban tartott hatvanhat beszédének túlnyomó részét a Reichstag-választásokat megelőzően, az év első öt hónapjában mondta el. Ezek kétharmada is Bajorországban hangzott el. 1929 folyamán, amikor az NSDAP kezdett teret nyerni a regionális választásokon, akkor csak huszonkilenc beszédet mondott, nyolc kivételével mindet Bajorországban.1730 Ezekben az években Hitlernek mint szónoknak, az elérhetőségét az határolta be és az korlátozta, hogy gyakran utazgatva megpróbált hasznos kapcsolatokat kiépíteni s némi pénzmagot összetrombitálni, amivel enyhíteni lehetett a párt krónikus pénzügyi nehézségein. 1731 Pártja politikai hullámvölgybe került, nem meglepő tehát, hogy erőfeszítéseit vajmi kevés siker koronázta. Bár 1926-ban és 1927-ben (az NSDAP szociálforradalmárainak nemtetszése ellenére) számos beszédében udvarolt a Ruhr-vidék iparbáróinak és üzletembereinek, de azok nagyon kevés érdeklődést mutattak a látszólag egy helyben topogó párt ügyei iránt. 1732 Bechsteinék és Bruckmannék, a régi támogatók, továbbra is bőkezűen folyósították adományaikat. 1733 A hajlott korú Emil Kirdorf – akivel Hitler személyesen Frau Bruckmann révén ismerkedett meg – volt szinte az egyetlen a Ruhr-vidék iparmágnásai között, aki annyira rokonszenvezett Hitlerrel, hogy maga is belépett az NSDAP-be s azonnal jelentős, 100 000 márkás adományt folyósított a pártnak, ami nagyban hozzájárult a közvetlen pénzügyi nehézségek áthidalására. 1734 Továbbra is az volt a helyzet, hogy a párt erősen függött az egyszerű tagok adományaitól. A stagnálás, vagy legjobb esetben is a lassú előrehaladás ezért okozott sok fejfájást a párt kincstárnoka számára. 1735 Hitler a korábbiakhoz hasonlóan továbbra sem fordított túlzottan nagy figyelmet az adminisztrációs és szervezeti kérdésekre. A párt vezető tisztségviselői már beletörődtek abba, hogy gyakran hosszabb ideig távol volt, és még fontos ügyekben is elérhetetlen volt mindenki számára. 1736 A pénzügyek intézését bizalmas üzletemberére, Max Amannra és a párt kincstárnokára, Franz Xaver Schwarzra hagyta. 1737 A müncheni színfalak mögött Hitler nagymértékben támaszkodhatott a párt titkárságára, melyet a fáradhatatlan és alázatos Philipp Bouhler vezetett, az a visszahúzódó, de belső ambícióktól fűtött munkatársa, aki később központi szerepet játszott az „eutanáziaakció” megszervezésében.1738 Aztán mindenek fölött ott volt Gregor Strasser, aki 1926 szeptemberétől 1927 végéig a propagandafőnök szerepét töltötte be (ebben az időben ő határozta meg és hangolta össze a propagandaakciókat az egész birodalom területén), majd 1928. január 2-ától kezdődően szervezési vezetőként a frakciózástól megtépázott, széttagolt szervezeti felépítésű mozgalomból egy olyan országos szervezetet épített fel, mely 1929-től kezdődően már abban a helyzetben volt, hogy ki tudta használni az újonnan kialakult válsághelyzetet. 1739 Hitler részvétele minimális volt ezekben a fejleményekben, bár az, hogy Strassert bízta meg a szervezési feladatok ellátásával, egyik legsikeresebb döntésének bizonyult. Hitlernek mindig is a propaganda s nem a szervezés iránt volt ösztönös érzéke. „Megérzései”, amikor a tömegek mozgósításáról volt szó, ritkán hagyták cserben. A párt propagandafőnökeként Strassernek – Hitler szokásos stílusában – igen nagy mozgásszabadsága volt az agitáció jellegének és módszereinek meghatározásában. Beállítottságának megfelelően elsősorban a városi proletariátus megnyerését tartotta fontosnak. 1927 őszére már a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, hogy ez a stratégia nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az alsó középosztály megvonja támogatását az NSDAP-tól. 1740 A vidéki lakosság egyre növekvő elégedetlenségéről, a schleswig-holsteini, türingiai, mecklenburgi és pomerániai körzetekből érkező jelentések sokat ígérő működési területet sejtettek az NSDAP számára. 1741 Erről nyilvánvalóan Hitler is jól tájékozott volt. A Gauleiterek 1927. november 27-én a weimari „Hotel Elefántban” megtartott értekezletén irányvonal-változást jelentett be. Egyértelműen világossá tette, hogy a közelgő választásokon a „marxisták” segítségével nem lehet komoly előretörésre számítani. Az áruházak által veszélyeztetett kiskereskedőket és a nagy részükben már amúgy is antiszemita fehérgalléros munkásságot tartotta a legtöbbet ígérő célcsoportnak. 1742 Hitler először Alsó-Szászországban

és Schleswig-Holstein tartományban mondott beszédet több ezer paraszt előtt. 1743 Az új évben maga vette át a párt propagandaügyeinek az irányítását. Helyettese, Heinrich Himmler a rutinfeladatokat látta el. Az SS-birodalom jövendő mindenható ura, a húszas éveiben járó, művelt, intelligens, agrárképzettséggel rendelkező Himmler korábban egy trágyát gyártó cégnél dolgozott, és baromfitenyésztéssel foglalkozott. Hátul és oldalt erősen felnyírt frizurájával, apró bajuszkájával, kerek szemüvegével atletikusnak egyáltalán nem nevezhető alkatával egy kisvárosi banktisztviselőre vagy egy pedáns tanítóra emlékeztetett. Bármit is sugallt megjelenése, szinte páratlan ideológiai fanatizmus és – ahogy később bebizonyosodott – hideg könyörtelenség jellemezte. A fiatal idealista-nacionalista, aki már maga előtt látta a „vörös internacionalisták, zsidók, jezsuiták és szabadkőművesek” Németország elleni szörnyű összeesküvését, annak az Ernst Röhmnek a hatására lépett be 1923 nyarán az NSDAP-be, akinek tizenegy évvel később ő szervezte meg a meggyilkolását. A puccs éjszakáján, november 8-án is Röhm oldalán volt, s a bajor hadügyminisztérium megrohamozására készülő Reichskriegsflagge-különítmény élén ő vitte a zászlót. A párt újjászervezésétől kezdődően igen tevékennyé vált, először Gregor Strasser titkáraként dolgozott, 1926-tól kezdve Felső-Bajorország–Svábföld helyettes Gauleitere és a birodalmi propagandafőnök helyettese volt. Az 1920-as évek végén ebben az utóbbi minőségében – 1927-től kezdődően az SS birodalmi vezetőjének helyettesi tisztét is ellátta, amíg két évvel később meg nem bízták az SS vezetésével – igen hatékonynak és ötletgazdagnak bizonyult. Tőle származik a propagandatevékenység rövid időre bizonyos területre történő koncentrálásának ötlete, ami később az egyik jellegzetes náci módszerré vált.1744 Érdekes módon és szokásától eltérően Hitler ebben az időszakban közvetlenül is beavatkozott a szövegtervezetek elkészítésébe és a központi propaganda kialakításába. 1745 1928 áprilisában „javításokat” eszközölt a párt 1920-ban elfogadott és „megváltoztathatatlan” programja 17. pontjának értelmezésében: a magántulajdon szentségét valló párt számára az „ellenszolgáltatás nélküli kisajátítás” az olyan földek átvételét jelentette, melyeket nem a közjó érdekében hasznosítanak, azaz a földspekulációval foglalkozó zsidó társaságok ellen irányult. 1746 A propaganda hangsúlyának eltolódása nem jelentett annyira gyökeres változást, mint az, hogy a bukott „városi tervet” a „vidéki nacionalista terv” váltotta fel. 1747 Ez viszont további eltávolodást jelentett attól a „program szerinti” állásponttól, melynek értelmében a marxizmussal szemben a munkásságot kell megnyerni, s ennek helyébe lépett a tömegek megnyerésének szélesebb „mindenkit megragadni” elven alapuló politika. Ez a pragmatikus módosítás egyben annak a lehetőségnek a felismerését is jelentette, hogy számos, korábban nem érintett társadalmi rétegre is ki lehet terjeszteni a szisztematikus pártpropagandát. Mint ahogy már említettük, több Gauleitertől is érkeztek az ebbe az irányba történő elmozdulásról szóló javaslatok, akik saját körzetükben felismerték a nem városi térségekben rejlő potenciális lehetőségeket. Hitler javaslatukra adott pozitív válasza összhangban is állt saját, a mobilizálásról vallott opportunista álláspontjával. Néhány pártvezetőtől eltérően a „szociálforradalmi” érzelmeket összekapcsolta az antikapitalizmussal, s számára az már teljesen közömbös volt, hogy ezzel milyen társadalmi csoportok számára teszi rokonszenvessé a nácizmust. Számára csak az volt a fontos, hogy megnyerje őket. Hitler célja a hatalom megszerzése volt. Ennek a célnak elérése érdekében minden fegyver bevetését hasznosnak tartotta. Ez viszont egyáltalán nem azt jelentette, hogy ezzel az NSDAP az egymással versengő érdekcsoportok még lazább szövetségévé alakult volna át. Ezeket csak a világos program hiánya és a vezér személyében megtestesülő, utópikus, távoli célok összessége tarthatta össze… egy ideig.

V. Weimar „aranykorában”, az 1920-as évek közepén csak nagyon kevés német akadt, aki sokat foglalkozott volna Hitlerrel. A pártján belül zajló események a lakosság túlnyomó többségét egyáltalán nem érdekelték. Nagyon kevesen figyeltek oda a volt müncheni bajkeverőre, aki egyelőre csupán bosszantó apróságnak számított a politika színpadán. Akik felfigyeltek rá, azok többsége is elutasító vagy lekezelő módon, vagy a kettőt együttvéve kezelte. Nem számított különlegességnek, ha valaki felfigyelt arra, hogy Németország vezető napilapja, a Frankfurter Zeitung időről időre megvető pillantásokat vetett a nemzetiszocialisták felé. „Hitlernek nincsenek gondolatai, felelősségteljes elképzelései, az eszmékről nem is beszélve. Valami démon munkál benne”, írta a lap 1928. január 26-i száma. „Ez valami atavisztikus eredetű, mániákus elképzelés, mely félresöpri a bonyolult valóságot, s azt primitív harci egységekkel helyettesíti… Hitler természetesen veszélyes bolond…” Ha valaki megkérdezné, hogy egy felső-ausztriai vámos, egy kistisztviselő gyermeke hogyan juthatott erre az őrültségre, akkor erre csak azt lehet válaszolni, hogy a háború

ideológiáját szó szerint vette, és olyan primitív módon értelmezi, mintha a Római Birodalom barbár elözönlésének idején, a népvándorlások korában élne.1748 Az 1928. május 20-án megtartott Reichstag-választások eredményei igazolni látszottak azokat a véleményeket, melyek már évek óta azt sugallták, hogy Hitlernek és mozgalmának vége van. 1749 A kampány iránt a rendezettebb viszonyok miatt viszonylag csekély érdeklődés mutatkozott. 1750 Harminckét párt állított listát és indult a választásokon, de ezek közül is számos csupán sajátos célokat kitűző érdekcsoportnak minősíthető. Hitler később nagy műsort csinált a pluralista demokrácia működésének ebből a paródiájából. 1751 A választásokon egyértelműen a baloldal pártjai arattak győzelmet. Mind az SPD, mind pedig a KPD jelentős számú szavazatot szerzett. A legnagyobb veszteségeket a német nacionalisták (a DNVP) könyvelhették el maguknak. Az apró pártocskák és frakciós csoportok közel kétszer annyi (13,9 százalék) szavazatot szereztek, mint 1924 decemberében. 1752 Szánalmas, 2,6 százalékos eredményével az NSDAP-nek mindössze tizenkét képviselői mandátum jutott. A Völkischer Block, 1924 decemberi teljesítményéhez képest, választóit szinte teljesen elvesztette. 1753 A városokban, néhány ritka kivételtől eltekintve, az eredmény egyenesen katasztrofálisnak bizonyult. Göbbels arra irányuló erőfeszítései ellenére, hogy Berlin „vörös” körzeteiben kell felvenni a harcot, a nácik a szavazatoknak mindössze 1,57 százalékát szerezték meg a fővárosban. A „vörös” Weddingben, a belváros tipikus munkáskörzetében, az NSDAP 1742 szavazatot kapott, szemben a baloldali pártokra leadott 163 429 szavazattal. Valami reménysugár azért most is maradt. Néhány vidéki körzet visszanyerése, mint ahogy az várható is volt, tartogatott némi reményt a jövőre nézve. A hagyományos hátországnak számító Frankföld és Felső-Bajorország néhány körzete mellett a legjobb eredményt a párt Németország északi körzeteiben, az egyre mélyülő mezőgazdasági válságtól legjobban sújtott vidéki területeken érte el. 1754 Weser-Emsben például a végletekig antiszemita, kiugrott pap, a DVFP-től átállt Ludwig Münchmeyer hordószónoklataival kísért dáridók segítségével az NSDAP az országos átlaghoz viszonyítva a szavazatok kétszeresét szerezte meg. 1755 Még Németország keleti részein, ahol a kapott szavazatok száma továbbra is alacsony maradt, az uralkodó helyzetben lévő DNVP iránt bekövetkezett bizalomvesztés is némi derűlátásra adott okot. 1756 Végül legalább az a vigasz megmaradt, hogy a Reichstagba bejutott tizenkét náci ettől kezdve mentes volt az ellenfelek ellen indított heves és gonosz támadások jogi következményeitől és – ami még fontosabb – az államvasutakon nekik kijáró, ingyenes első osztályon történő utazás némileg enyhített a párt pénzügyi gondjain. 1757 Az új képviselők közt volt Gregor Strasser, Frick, Feder, Göbbels, Ritter von Epp – a szabadcsapatok volt vezetője, aki nagy csinnadrattától kísérten lépett át a BVP-ből – és Hermann Göring is, aki a puccsot követő eltűnése után most tér vissza először a csapatba. „Úgy megyünk be a Reichstagba… mint a farkas a juhakolba”, közölte Göbbels olvasóival az Angriff hasábjain.1758 A párton belül érthető csalódás és kedvetlenség uralkodott el. A nyilvánosság számára adott válasz viszont a rugalmasság volt.1759 Gregor Strasser és a többi pártvezető számára egyértelmű volt, hogy a figyelem ipari munkásságra történt összpontosítása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A vidék nagyobb lehetőségeket ígért.1760 Nyilvánvalóvá vált, hogy a propagandát és a párt szervezetét az új körülményeknek megfelelően kellett átalakítani. Ezt Hitler is megerősítette a párt vezetőinek augusztus 31. és szeptember 2. között, Münchenben megrendezett találkozóján, melyet a birodalmi pártnapok helyett rendeztek, mivel a választási kampány után a párt anyagi eszközei 1928-ban nem tették lehetővé azok megtartását. 1761 Bejelentette a Gauk szerkezetének Gregor Strasser tervei szerinti alapos átszervezését. 1762 Strasser szervezeti vezetésével ennek során nagyobb figyelmet szenteltek a vidéki körzeteknek, s ennek első lépéseként létrehozták az alapszervezetek kiterjedt hálózatát, melynek igen jelentős szerepe volt a középosztályhoz tartozó csoportok sajátos érdekei feltérképezésében. 1763 Hitler a rá jellemző módon fogadta a választási katasztrófát. A választás estéjén, a zsúfolásig megtelt Bürgerbäukellerben Eppel és Röhmmel az oldalán először örvendezett a rivális pártok csalódása miatt. A választások első tanulsága, állapította meg, hogy most már csupán egyetlen völkisch mozgalom létezik: az NSDAP. Kiemelte, hogy a párt Münchenben hétezerrel több szavazatot szerzett, mint 1924 decemberében. A szinte minden más városban elért siralmas eredményeket meg sem említette. Második tanulságként azt emelte, ki, hogy a Bajor Néppárt és a német nemzetiek hároméves kormányzása alatt jelentősen megemelkedett a „marxista” szavazatok száma. Ezzel a baloldalra 1924-ben leadott szavazatok számának csökkenését állította szembe. Végül mindebből levonta a kihívó, harmadik következtetést: „A választási kampányt megvívtuk… A harc folytatódik!… Számunkra nincs szünet, nincs pihenés. Folytatjuk a munkát…”1764 Valójában az történt, hogy Hitler néhány nap elteltével szabadságra ment a hegyvidéki üdülőbe, hogy összeszedje magát, és lediktálja a „Második könyvet”. 1765 Június 27-én kénytelen volt a nemzetiszocialista sajtó vezetői előtt olyan nyilatkozatot tenni, melyben megerősítette a hatalomhoz vezető

törvényes út iránti elkötelezettségét, mivel a gyenge választási eredmények többeket annak a következtetésnek a levonására késztettek, hogy a párt ezek után ismét erőszakos akciókkal akarja megszerezni a hatalmat. 1766 Ettől eltekintve július elejéig eltűnt a nyilvánosság szeme elől.1767 A választási eredmények igazolták számos szakértő véleményét, mely szerint Hitlernek és mozgalmának végleg befellegzett.1768 A porosz kormánynak is ez volt a véleménye. Szeptember végén feloldotta a tilalmat, és Hitler már nyilvános gyűléseken is megszólalhatott. 1769 November 16-án először tartott beszédet a berlini Sportpalastban. A gigantikus csarnok már megtelt, mire fanfárok és zászlókat lengető SA-legények kíséretében megérkezett. A hangulat olyan volt, mint az ilyen, szokásos politikai nagygyűléseken lenni szokott. „A harc, mely egyszer letöri a láncokat” címmel megtartott beszédét számos alkalommal tapsvihar törte meg. 1770 A beszéd semmi újat nem tartalmazott. A tálalás számított, nem a tartalom. Mint mindig, ezúttal is az érzelmeket vette célba. Nem maradhatott el ezúttal sem a forradalom, a pacifizmus, az internacionalizmus és a demokrácia ostorozása sem. Gazdasági téren a talpra állás csak a nemzeti felszabadulás útján lehetséges. „A szabadság előfeltétele pedig a hatalom.” Ennek megszerzéséhez hősi vezetőkre van szükség. Hitler ezúttal nem említette közvetlenül a „zsidókérdést”. Hamarosan rátért viszont központi rögeszméjére, a „faj beszennyezésére”. A kultúra, az erkölcs és a vér elkorcsosulása megrontja a személyiség értékeit. De „egy nép, mely ellenáll ennek az elkorcsosulásnak, az nincs elveszve. A német népnek megvannak a maga értékei, és nem lehet 70 millió néger és a német nép értékei közé egyenlőségjelet tenni… Igaz, a néger zene domináns szerepet játszik, de ha egy Beethoven-szimfóniát a simmy mellé tesszük, akkor a különbség és a győztes nyilvánvaló… Mély meggyőződésünk, hogy eljön majd az erő, mely csatasorba állítja az önvédelmet az elkorcsosulás ellen. Az NSDAP azt a célt tűzte maga elé, hogy a nacionalizmus és a szocializmus fogalmát új tartalommal töltse meg. A nacionalizmus csak annyit jelenthet, hogy felsorakozunk a nép mögött, a szocializmus pedig azt jelenti, hogy a külső ellenség ellenében is kiállunk a nép érdekeiért.”1771 Ezzel a hallatlanul üres megfogalmazással a társadalom minden rétegére vonzerőt akart gyakorolni. Az osztálykülönbségeket csak a nemzeti egység segítségével lehet leküzdeni. Az NSDAP az osztályok fölött áll. Az „nem tisztán szocialista vagy nacionalista, burzsoá vagy proletár”, de kiáll mindenkiért „aki becsületesen a nemzeti egységet akarja megteremteni és a közös harc érdekében félreteszi az osztálybüszkeséget és a gőgöt.” Ennek eredményeként, folytatta „a párt egy olyan mozgalom, mely büszkén vallhatja magát munkáspártnak, mert soraiban nincsenek olyanok, akik ne fáradoznának, ne dolgoznának népük sorsának jobbra fordulásáért”. Az NSDAP „gigantikus harcot folytat az internacionalizmus ellen”. Nem a „szavazatokra” és a demokrácia „hibáira”, hanem a „vezető tekintélyére” épül.1772 Ez az út vezethet a marxizmus leküzdéséhez s annak a területnek és földnek megszerzéséhez, mely megszünteti Németország rabságát. Beszéde végén hosszasan gúnyolta a nyilvános szereplés tilalmát, mely azzal az eredménnyel járt, hogy megtöltötte „a birodalom legnagyobb csarnokát”, majd isten áldását kérte Németország harcára. A tömeg szinte önkívületi állapotba került. A kritikus szemlélő értetlenül állt a féligazságok, torzítások, leegyszerűsítések és az üres, álvallásos újjászületési ígéretek e furcsa keverékével szemben.1773 A Sportpalast 16 000 fős közönsége viszont nem azért jelent meg, hogy valami intellektuális fejtegetést hallgasson. Azt hallották, amit hallani akartak, amiért eljöttek. Hitler Sportpalastban megtartott beszéde idején már gyülekeztek az első sötét fellegek Németország gazdasága fölött. A mezőgazdaság egyre növekvő válsága széles körű eladósodást, tömeges tönkremenetelt, a föld kényszerű eladását és a földműveléssel foglalkozó lakosság hallatlan elkeseredését eredményezte. A legnagyobb ipari körzet, a Ruhrvidék nagyiparosai nem voltak hajlandók elfogadni a döntőbíróság ítéletét, kizárták a gyárakból a vas- és acélipar munkásait, s 230 000 ember hetekre munka és bér nélkül maradt. 1774 Közben a munkanélküliség is ugrásszerűen megemelkedett, s 1929 januárjában a munkanélküliek száma elérte a 3 millió főt, ami egy év alatt egymilliós növekedést jelentett.1775 Politikai téren is szaporodtak a nehézségek. A Hermann Müller vezette SPD „nagykoalíció” már az indulástól kezdve ingatagnak bizonyult. Az SPD-ben szakadást és komoly presztízsveszteséget eredményezett egy csatahajó megépítéséről szóló határozat elfogadása (a szociáldemokraták a választások előtt ellenezték ezt a politikát). A Ruhr-vidéki acélvita tovább mélyítette a szakadékot a kormányzaton belül, melyet most már mind jobb-, mind baloldalról egyre hevesebb támadások értek. Ez volt a konzervatív jobboldal összehangolt támadása, mellyel megkísérelte visszájukra fordítani azokat a szociális intézkedéseket, melyet a Weimari Köztársaság a jóléti állam kialakítása érdekében megtett. A szociálpolitika kérdéseiben ezt követően fellángolt vita végül is a Müllerkormányzat bukásához vezetett. Az év vége felé a jóvátétel kérdése ismét fenyegetően tornyosult az ország fölött. A probléma 1929-ben élesedett ki igazán.

Érdekes módon, 1928 őszén még egy olyan intelligens gazdasági elemző, mint Joseph Schumpeter is felhőtlen derűlátással szemlélte „a szociális viszonyok egyre növekvő stabilitását”. 1776 Gustav Stresemann birodalmi külügyminiszter már sokkal körültekintőbben ítélte meg a helyzetet, s már 1928 novemberében figyelmeztetett, hogy milyen súlyos következményekkel járna, ha Amerika megszüntetné a rövid lejáratú hitelek folyósítását, melyek az elmúlt években a gazdaság működőképességét biztosították. 1777 A valóságban a weimari „aranykor” nem is volt annyira „arany”, mint amilyennek látszott. Németország mélységesen megosztott társadalom maradt. A relatív stabilitás viszonylag rövid időszakában nem történt semmi az egyes rétegeket elválasztó mély osztály- és vallási szakadék megszüntetése érdekében.1778 A szociális sérelmek egyre inkább elmélyültek. A viszonylag nagyarányú munkanélküliség – 1926-ban több, mint 2 millióan voltak munka nélkül – a munkásság jelentős részét, köztük számos fiatalt, erősen radikálissá tette. 1779 A kiskereskedők és kistermelők fenyegetve érezték magukat az áruházaktól és a fogyasztási szövetkezetektől. Sok mesterember úgy érezte, hogy a modern tömegtermelés veszélyezteti hagyományos pozícióikat és életmódjukat, a kékgalléros munkásoktól tartott távolságot megőrizni akaró fehérgallérosok még a legsikeresebb éveiben sem vonzódtak a weimari demokráciához. A már említett gazdálkodókat a mezőgazdasági árak összeomlása teljesen felbőszítette. Kulturális téren is hasonlóan súlyos volt a megosztottság. A weimari avantgárd művészeti formák sokkal több embert riasztottak, mint vonzottak. A kulturális konzervativizmus és nyárspolgári szellem soha nem volt közelebb egymáshoz, mint ezekben az időkben. A népszerű kultúrát hasonlóképpen lepocskondiázták. Göbbels „aszfaltkultúra” ellen intézett támadásai később nem csupán a megrögzött nácik körében, hanem a szolid, reakciós, az 1920-as évek népszerű, nagyvárosi kultúrájának „amerikanizálódásától” visszariadó polgárság körében is visszhangra találtak. A társadalmi viszonyok nagymérvű megosztottsága és a „szubkultúrák” a rendkívül ingatag politikai életben is tükröződtek. Az 1928-as választásokat csak a nagyon felületes szemlélő értékelhette a demokrácia sikereként. A KPDre leadott szavazatok számának megnövekedése a baloldalon a demokráciától való eltávolodást jelentette. A liberális és a jobbközéphez tartozó pártok 1919-től kezdődően riasztó mértékben vesztettek támogatottságukból. Ez a felbomlás, elaprózódás a demokrácia iránti csalódást tükrözte, és a szavazók jobbratolódása még a nácik választási sikerei előtt jelentősen rányomták bélyegüket a választásokra. 1780 A nacionalista jobboldal DNVP-támogatásának elvesztése csak az első látásra nyugtathatta meg a demokratákat. A párt egykori támogatói közül számosan még inkább jobbra tolódtak, egy sor különböző érdek- és tiltakozó párthoz csapódtak, melyek végül beleolvadtak az NSDAP-be.1781 Ami a legfontosabb, a weimari demokrácia még „aranykorában” is képtelen volt olyan erős támogatottságot szerezni, mellyel a siker reményében szembeszállhatott volna a társadalom azon erőteljes rétegeivel, melyek ellene voltak még a létezésének is. Még törvényességének kérdése is akut problémát jelentett. Az ismét beköszöntő gazdasági válság hatalmas veszélyeket hordozott magában. Ennek megfelelően, ahogy Stresemann is hangsúlyozta, a stabilitás sokkal messzebb volt, mint ahogy azt a „húszas évek aranykorának” külső csillogása sejtette. A német gazdaság működése a rövid lejáratú amerikai kölcsönöktől függött. Saját termelékenysége és felhalmozása visszamaradt, a költségvetésre egyre nagyobb nyomás nehezedett, az erősen támogatott mezőgazdaság az élelmiszerárak világviszonylatban történő összeomlása következtében, a Wall Street katasztrófáját legalább két évvel megelőzően már súlyos válságba került. 1782 1928–29 telének egyre romló körülményei között az NSDAP kezdett egyre szélesebb körű támogatást kapni. 1928 végére a kiadott tagsági könyvek száma elérte a 108 717-et.1783 A korábban számára alig elérhető társadalmi csoportokat is befolyása alá tudta vonni. 1928 novemberében Hitlert szinte mámoros fogadtatásban részesítette a müncheni egyetem 2500 hallgatója.1784 Beszéde előtt a náci diákszövetség frissen kinevezett vezetője, a huszonegy éves Baldur von Schirach szólt a hallgatókhoz. A jövendő Hitlerjugend vezetője egy Weimarban – Németország irodalmi fővárosában – élő nagyon kulturált polgárcsaládból származott. Apja az Udvari Színház nagy tiszteletnek örvendő igazgatója volt. A náci vezetőknél szokatlan módon kitűnően beszélt angolul; amerikai édesanyja, aki nem tanulta meg jól fogadott hazájának nyelvét, gyermekkorában csak angolul beszélt hozzá, így aztán, ahogy később elmondta, hatéves korában még egy szót sem tudott németül. A háború vége tragédiákkal sújtotta a Schirach családot: Baldur édesapja elveszítette állását, Karl bátyja előtt a versailles-i szerződés következtében bezárult a katonatiszti pálya, s ez is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy „Németország tragédiája miatt” öngyilkosságot kövessen el. A valaha dicső napokat látott Weimar utcáinak nyugalmát nacionalista völkisch és antiszemita zsivaj verte fel, és Baldur – pártfogójának, Türingia helyettes Gauleiterének, Hans Severus Zieglernek a támogatásával – belépett egy félkatonai

ifjúsági szervezetbe, és Ludendorff csodálója volt egészen addig, amíg az 1925 márciusában megrendezett elnökválasztás idején meg nem hallotta Hitlert beszélni. Olyannyira az élmény hatása alá került, hogy hazarohant, verset írt Hitlerről, ami meg is jelent nyomtatásban, s hőse ezt egy aláírásával ellátott képével honorálta. A Mein Kampf első kötetét egy éjszaka szinte befalta, s május elején a pártba is belépett. Hitler embere volt, s gondoskodott is arról, hogy a Führer-kultusz virágzásnak induljon a náci gyermek- és ifjúsági szervezetekben. 1928 végén Schirach a diákszövetségi választásokon Erlangenben meg tudta szerezni a náciknak a szavazatok 32, Greifswaldban és Würzburgban pedig 20 százalékát. A siker biztosította számára Hitler támogatását, ami kikövezte számára az utat, hogy 1931-ben átvegye a Hitlerjugend vezetését.1785 A diákszövetségi választások biztató jelként szolgáltak Hitler számára a náci mozgalom erejének fokozódásáról. A nácik különösen a vidéki körzetekben, az egyre radikálisabbá váló parasztok körében értek el gyors eredményeket. A schleswig-holsteini kormányhivatalok ellen intézett bombatámadás egyértelműen jelezte a parasztság körében uralkodó hangulatot. 1929 januárjában a radikalizálódott parasztok a körzetben létrehozták a Landvolkot, ezt a szervezetlen, de igen erőszakos tiltakozó mozgalmat, mely hamarosan a nácik zsákmányává vált. Két hónappal később, az NSDAP Wöhrden faluban megtartott gyűlése után az SA emberei és a KPD támogatói közötti összecsapásokban a rohamcsapat két tagja életét vesztette, s számosan megsebesültek. A helyi hangulat a nácik erőteljes térnyerését, támogatottságuk növekedését mutatta az addig érintetlen vidéki területeken. Idős parasztasszonyok munkaruhájukon a pártjelvényt kezdték viselni. A velük folytatott beszélgetés alapján, írja a rendőrségi jelentés, nyilvánvalóvá vált, hogy fogalmuk sincs a párt céljairól. Abban viszont biztosak voltak, hogy a kormány tehetetlen és a hatóságok elherdálják az adófizetők pénzét. Meg voltak győződve arról, hogy „csak a nemzetiszocialisták menthetik meg ezt az állítólagos nyomorba süllyedt országot”. A parasztok azt hangoztatták, hogy túlságosan sok időbe kerül, amíg a nemzetiszocialisták parlamentáris úton szerzik meg a hatalmat. Ehhez a polgárháborút tartották szükségesnek. A hangulat „rendkívül elkeseredett” volt, s a lakosság készen állt mindenfajta erőszakos lépésre. A lezajlott incidenst propagandacélokra kihasználó Hitler részt vett a két SA-legény temetésén, és meglátogatta a sebesülteket. Ez igen nagy hatással volt a helyi lakosokra. Neki és a többi náci vezetőnek mint „a nép felszabadítóinak” tapsoltak.1786 Ahogy a „válság előtti válság” mind gazdasági, mind politikai téren tovább mélyült, Hitler is fokozta propagandaoffenzíváját.1787 1929 első felében tíz cikket publikált a pártsajtóban, és tizenhat nagy beszédet tartott szenvedélyektől fűtött hallgatósága előtt. Ezek közül négy Szászországban, a május 12-én megrendezésre került választások előtt hangzott el. Zsidók elleni nyílt támadásra nem került sor ezekben a beszédekben. 1788 A fő téma a weimari rendszer bel- és külpolitikai csődje, a nemzetközi finánctőke kizsákmányolása, a „kisemberek” szenvedése, a demokratikus irányítás katasztrofális gazdasági következménye, a pártpolitika által okozott és elmélyített társadalmi megosztottság, s mindenekelőtt az alkotta, hogy helyre kell állítani a német erőt és egységet, s a jövő biztosítása érdekében területeket kell szerezni. „A világpiac kulcsának kard alakja van”, jelentette ki Hitler. 1789 A hanyatlás megállítása és a bajokból való kilábalás csak az erő igénybevételével lehetséges: „Az egész rendszert meg kell változtatni. A legnagyobb feladat ezért most az, hogy helyre kell állítani a nép hitét a vezetésben ( Führerglauben)”, vonta le végül a következtetést.1790 Hitler beszédei egy jól szervezett, a választások előtt egész Szászországra kiterjedő propagandakampány részét képezték. A kampányt Himmler tervezte meg, de Hitler közvetlen irányítása alatt. 1791 A párt tagságának számbeli gyarapodása, a szervezettségében és szerkezetében lezajlott kedvező változások most már lehetővé tették a még kiterjedtebb propagandát. Ez már önmagában is a dinamizmus, az elkötelezettség és az erő látszatát keltette. A náci előretörés titka rendszerint a helyi aktivitás kihasználásában, valamint a közösség befolyásos és tekintélyes személyiségeinek megnyerésében rejlett.1792 Hitler szereplésével egyrészt a nagyobb hatás kedvéért, másrészt pedig a rá nehezedő nyomás csökkentése érdekében óvatosan kellett bánni. 1793 Hitler beszéde minden pártszervezet számára nagy eseményt és előrelépési lehetőséget jelentett. Az 1929-től megváltozó feltételek közepette viszont az NSDAP olyan körzetekben is sikereket aratott, ahol az emberek még csak nem is látták Hitlert. 1794 A szászországi választásokon az NSDAP a szavazatok 5 százalékát szerezte meg. 1795 Egy hónap elteltével Mecklenburgban 4 százalékos eredményt könyvelhetett el magának, s kétszer annyi szavazatot kapott, mint az előző évi Reichstag-választásokon. A jobb- és baloldal közt helyet foglaló két megválasztott képviselője kulcsfontosságú szerepet töltött be a Landtagban.1796 Június vége tájékán az észak-bajorországi Coburg volt az első város Németországban, mely egy nácik irányítása alatt lévő városi tanácsot választott. 1797 Októberben a Baden tartományban

megtartott választásokon az NSDAP a leadott szavazatok 7 százalékát szerezte meg. 1798 Mindez még azelőtt történt, hogy a Wall Street-i tőzsde összeomlásával kezdetét vette volna a gazdasági világválság. A jóvátétel kérdésének ismételt előtérbe kerülése újabb lendületet adott a náci propagandagépezet működésének. Az 1929 januárja óta egy amerikai bankár, a General Electric vezérigazgatója, Owen D. Young vezetése alatt működő szakértői bizottság határozata június 7-én került aláírásra. A Dawes-tervhez képest ez viszonylag kedvező volt Németország számára. Három éven keresztül alacsony fizetési kötelezettséget irányzott elő, ami 17 százalékkal alacsonyabb volt a Dawes-tervben rögzítettnél. 1799 Ezzel együtt ötvenkilenc évet vett volna igénybe a jóvátételi kötelezettségek kifizetése. A „valamit valamiért” alapon a szövetségesek belementek abba, hogy június 30-án, a versailles-i szerződésben előirányzottnál öt évvel korábban, kivonják csapataikat a Rajna-vidékről. Stresemann ezért kész volt elfogadni a tervezetet.1800 A nacionalista jobboldal tombolt felháborodásában. Alfred Hugenberg, a Kruppművek volt igazgatója, a DNVP egyik vezetője és a nacionalista sajtót, valamint az UFA filmstúdió jelentős részét ellenőrzése alatt tartó nagyhatalmú sajtócézár, júliusban megalakította a „Német Nép Keresetének Birodalmi Bizottságát”, melynek feladata egy olyan kampány megszervezése volt, mellyel rákényszerítik a kormányt a Youngterv visszautasítására. Rávette Hitlert, hogy csatlakozzon ő is a bizottsághoz. 1801 Franz Seldte és Theodor Duesterberg a Stahlhelmtől, Heinrich Class a pángermán szövetségtől, és az iparbáró Fritz Thyssen is tagja volt a bizottságnak. 1802 Hitler megjelenése a tőkés nagyágyúk és reakciós vezetők körében nem tetszett a párt Otto Strasser vezetése alatt álló forradalmi szárnyának.1803 A mindig is opportunista Hitler viszont felismerte a kampányban rejlő lehetőségeket. A bizottság által szeptemberben elfogadott, a Young-tervet és a „háború kirobbantásának vádját” visszautasító „Törvény a német nép rabságba döntése ellen” címet viselő tervezet éppen csak megkapta a népszavazás kiírásához szükséges támogatást. Amikor viszont 1929 decemberében szavazásra került sor, akkor 5,8 millióan, a szavazóknak csak 13,8 százaléka foglalt állást a törvény mellett. 1804 A kampány sikertelennek bizonyult, de nem Hitler számára. Neki és pártjának igen nagy előnye származott abból, hogy szabad fórumot kapott Hugenberg sajtóbirodalmában. 1805 Ráadásul egyenlő partnerként ismerték el azok, akiknek igen jó kapcsolataik voltak a pénzforrásokhoz és a befolyásos körökhöz. Hitler újonnan szerzett kapcsolatai közül többen is az 1929. augusztus 1-jétől 4-ig Nürnbergben megrendezett birodalmi pártnapok díszvendégei között szerepeltek. A Stahlhelm helyettes vezetője, Theodor Duesterberg, valamint von der Golz gróf, a Vereinigte Völkische Verbände (Egyesült Népi Szövetségek) vezetője is megtisztelte jelenlétével a rendezvényt.1806 A Ruhr-vidéki iparbáró, a párt nagy támogatója, Emil Kirdorf is elfogadta a meghívást. Winifred Wagner, Bayreuth nagyasszonya is ott volt a díszvendégek között. 1807 Harmincöt különvonat szállította az SA és az SS 25 000 emberét, valamint a Hitlerjugend 1300 tagját Nürnbergbe. A rendőrség 30–40 000-re becsülte a résztvevők számát. Ez már sokkal nagyobb és grandiózusabb látványosság volt, mint az előző, két évvel korábban megrendezett pártnap. Az immár 130 000 tagot számláló párt magabiztosságát és optimizmusát tükrözte a találkozó. 1808 A két évvel korábbival összehasonlítva Hitler vezetőszerepe is még jobban kiteljesedett. A munkabizottságok egyszerűen csak rányomták pecsétjüket a fönt megszületett döntésekre. Hitler vajmi kevés érdeklődést tanúsított irántuk. Mint mindig, most is egyedül a pártnap propagandahatása volt fontos a számára. 1809 Minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen azzal, ahogy újjászervezése óta a pártja fejlődött. A párt taglétszáma most már közel háromszorosa volt a puccs előttinek, és továbbra is gyorsan növekedett. Kiterjedt hálózattal rendelkezett az egész országban, s olyan helyeken is megvetette a lábát, melyeken korábban soha nem volt jelentős a támogatottsága. Sokkal szervezettebben működött, és szerkezetileg is szerencsésebb volt, mint korábban. Egyre kevesebb lehetőség nyílott a széthúzásra. Riválisai a völkisch mozgalomban vagy beleolvadtak a pártba, vagy a feledés homályába merültek. Hitler uralkodó helyzete véglegesen megszilárdult. Sikerének receptje változatlan maradt: ugyanazt a vasat kell ütni, minden alkalmat meg kell ragadni az agitációra, és bízni kell abban, hogy a párt számára kedvezően alakulnak a körülmények. Bár 1925 óta a párt igen nagy lépéseket tett előre, a tartományi választásokon már szerény sikereket is elkönyvelhetett magának, és jelentős nyilvánosságot is kapott, de mindezt egyetlen reálisan gondolkodó ember sem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy megnövekedett eséllyel vethesse magát bele a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelembe. Éppen ezért Hitler egyedüli reménye az volt, hogy az állam még nagyobb és átfogóbb válságba süllyed. Maga sem sejtette, hogy az események milyen gyorsan a párt érdekeinek megfelelő irányba fejlődnek. Október 3-án Gustav Stresemann, Németország egyetlen józan, realista politikusa, aki igen sokat tett az ingatag Müller-kormány fennmaradásáért, szívroham következtében meghalt. Három héttel később, 1929. október 24-én, New Yorkban

összeomlott a világ legnagyobb tőzsdéje, a Wall Street. A Hitler számára annyira szükséges általános válság Németország ajtaján kopogtatott.

9 ÁTTÖRÉS „A mostoha gazdasági körülmények miatt mindenemet elvesztettem, így 1931 elején beléptem a Nemzetiszocialista Pártba.” EGY HITLER MOZGALMA ÁLTAL ÚJONNAN MEGNYERT SZAKKÉPZETLEN MUNKÁS  

„Hányan néznek rá megindult érzésekkel, mint arra, aki segítséget, menekvést és újjászületést hoz ebben az óriási bajban. Rá, aki mentséget jelent a porosz herceg, a tudós, az egyház embere, a paraszt, a munkás és a munkanélküli számára egyaránt.” LUISE SOLMITZ, TANÁR, HITLER 1932 ÁPRILISÁBAN, HAMBURGBAN ELMONDOTT BESZÉDE UTÁN

„Az összeomlás borzalmas terhei bénulással fenyegették az egész gazdaságot. A gyárak ezrei zárták be kapuikat. Az éhség mindennapos társul szegődött a német munkásemberhez. Ehhez járult még a zsidók által mesterségesen előidézett hiány, akik a munkásokat kiűzték otthonaikból, hogy élelmet kolduljanak a parasztoktól… A kormány népellenes intézkedései számos becsületes munkásembert arra kényszerítettek, hogy lopással szerezzen ennivalót magának… Mindennapossá váltak a betörések, a rendőrségnek nem volt ereje megvédeni az emberek tulajdonát. A kommunistákat kivéve mindenki jobb időkre áhítozott. Sok más emberhez hasonlóan a mostoha gazdasági körülmények miatt mindenemet elvesztettem, így 1931 elején beléptem a Nemzetiszocialista Pártba.” 1810  

Ez egy ember arról szóló története, hogy miként lett belőle náci. A másik a következőket mesélte:   „Ha arra gondolunk, hogy egyrészt a vörös kormány politikája az inflációval és az adókkal a kenyérkereset minden lehetőségétől megfosztott bennünket, másrészt, hogy bennünket, frontharcosokat olyan kizsákmányoló banda irányít, mely semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy még az éhbért is elvegye tőlünk, akkor – becsapott bajtársaim – azonnal világossá válik számunkra, hogy miért üdvözöltük olyan lelkesen a hazafias csoportokat, különösen Hitler mozgalmát. A hazafias és szociális célok párosítása sokunkat, sok öreg katonát, a Nemzetiszocialista Munkáspárt zászlaja alá vezetett.” 1811  

Ezt a két új tagot akkor nyerte meg magának az NSDAP, amikor a gazdasági válság szorongatni kezdte Németországot. Se az egyik, a harmincas éveinek elején járó, szakképzetlen munkás, se a másik, a hasonló korú kiskereskedő, aki 1926-ban kénytelen volt bagóért eladni pékboltját (amiért a zsidó hitelezőket hibáztatta), és házalóként próbált megélhetést találni, nem illett bele pontosan a tipikus náciszimpatizáns elvont szociológiai modelljébe. 1812 Rövid beszámolójuk viszont bepillantást enged azokba a lélektani tényezőkbe és okokba, melyek ezreket – főként férfiakat és fiatalokat – ösztönöztek arra, hogy 1930-ban, amikor a viharfelhők már Németország fölött tornyosultak, csatlakozzanak Hitler mozgalmához. Mindkét esetben a személyes keserűség és az önbecsülés elvesztése egyszerű magyarázatra lelt a „vörös” kormány tevékenységében, és kész bűnbakot is talált a zsidók személyében. A becsapottság és kizsákmányoltság érzése a tetőfokra hágott. És mindez nem csupán abban a véleményben testesült meg, hogy kormányváltásra van szükség. Akik 1930-ban a legkülönbözőbb okok miatt csatlakoztak az NSDAP-hoz, elementáris erővel és zsigereikből fakadóan gyűlölték a weimari államot, a „rendszert”, ahogy gyakorta nevezték. A gyűlölet, ahogy Hitler is felismerte, a legerősebb érzelmek egyike. Ő is tudatosan erre a gyűlöletre épített. Számos követőjében is hajtóerőként működött. Az idealizmus is szerepet játszott, biztosan nem megfelelő irányultságú, de akkor is idealizmus volt: reménykedtek egy új társadalom, egy olyan „nemzeti közösség” létrejöttében, mely fölötte áll minden meglévő társadalmi megosztottságnak. A náci párt újdonsült tagjai hittek abban, hogy nem lesz visszatérés a múlt osztályellentétektől meggyötört, a keveseknek a többség rovására megszerzett státusán, kiváltságain és gazdagságán alapuló hierarchikus társadalmához. Az új társadalom majd tisztességes lesz, nem tiporja sárba a tehetséget, a jogos törekvéseket, a képességeket, a kezdeményezést, az alkotókészséget, mint ahogy megvan a veszélye annak, hogy azt a marxisták által prédikált társadalmi egyenlősdi megtenné. Olyan társadalom lenne ez, melyben az elért eredmények és nem a státus alapján járna az elismerés, melyben a gőgös öntelteket megfosztanák attól a látszólag isten adta joguktól, hogy uralkodjanak az alacsony származásúak és az elesettek fölött, ahol egy mindent átfogó szociális reform biztosítaná azt, hogy az arra érdemesek el is nyerjék jutalmukat, ahol a „kisembert” többé nem zsákmányolja ki a nagytőke, vagy nem fenyegetik a szakszervezetek, ahol a szétzúzott marxizmust felváltaná a német nép iránt tanúsított hűséges odaadás. Az idealizmusba diszkriminatív érzések is vegyültek. Azok, akik nem tartoznak a „nemzeti közösséghez”, a „lógósok”, az „ingyenélők”, a „paraziták” és azok, akik egyáltalán nem számítanak németnek – nevezetesen a zsidók –, azoknak könyörtelen elnyomás jut osztályrészül. A „néptársak” (Volksgenossen) [a nácik által a „polgár” (Bürger) szó helyett kitalált terminológia azokra, akik ebbe a kategóriába tartoznak] számára viszont az új társadalom igazi „közösség” lesz, ahol az egyén jogai alárendelődnek a közjó egészének, ahol a kötelesség minden jognál előbbre való. A német nemzet csak ezen az alapon nyerheti vissza erejét, büszkeségét, és rázhatja le magáról azokat a bilincseket, melyeket a versailles-i szerződéssel ellenségei raktak rá. A „nemzeti közösséget” csakis a gyűlölt, társadalmat megosztó demokratikus rendszer felszámolásával lehet megvalósítani. Ebben a durván elnagyolt, de erőteljesen ható képben, mely sokakat az NSDAP-be vezetett, a szocializmus és a nacionalizmus nem látszottak ellentétes fogalmaknak; azok ugyanannak az erős, egységes, újjászületett nemzetről szóló utópikus álomnak a részét alkották. Sokan azok közül, akiket a válság 1930-ban megérintett, és az NSDAP-re adták szavazatukat, vagy még a pártba is beléptek, személyesen soha nem találkoztak Hitlerrel, és még érdeklődésüket is csak akkor keltette fel először. Rendszerint már rá voltak hangolva a náci üzenetre. Ideológiája a

náci pártot önmagában nem különböztette meg a többi rivális jobboldali párttól. A nacionalizmus és antimarxizmus – különböző árnyalatokban –, a baloldali pártok kivételével, a többi párt politikájában is szerepelt. Az antiszemitizmus pedig messze nem korlátozódott csak az NSDAP-re. Hitler mozgalmát mindenekelőtt az aktivitás, a dinamizmus, a fiatalos lendület és a belőle sugárzó életerő látszata különböztette meg a többi párttól. Sokak számára ez a jövőt, az „új Németországot” jelentette, mely a jelennel történő teljes szakításból születik, és – megítélésük szerint – igazi értékekben, a teuton múltban gyökerezik. Hitler testesítette meg szemükben az ellenséggel és a kizsákmányolókkal szembeni könyörtelen leszámolást és az újjászületett Németországról szóló álmaikat. „Minden igazi német”, jelentette ki ebben az időben a párt egyik új tagja „ebben a szellemben reménykedik Németország megmentésében, s emeli bizalommal teli tekintetét a valóban nagy vezetőre.”1813 A gazdasági válságok gyakran megbuktatják a kormányokat. Az már sokkal ritkábban fordul elő, hogy kormányzati rendszereket semmisítenének meg. Még az 1930-as évek elején bekövetkezett, rendkívül súlyos gazdasági válság is néhány országban összeegyeztethető volt a demokrácia fennmaradásával – elsősorban azokban az országokban, ahol a demokrácia már megszilárdult, és létét nem ásta alá egy elvesztett háború. A tömeges munkanélküliséget és a gazdasági összeomlást követő borzalmas nyomor az Egyesült Államokban és Angliában zavargásokat eredményezett, de nem veszélyeztette komolyan a demokratikus államrendet. A demokrácia épségben átvészelte ezt az időszakot, talán még tovább is erősödött. Még Franciaországban is, ahol pedig kevésbé szilárd alapokon nyugodott, a demokrácia kapott ugyan bizonyos sebeket, de túlélte a megpróbáltatásokat. Németországban viszont a válság kezdetétől fogva maga a „rendszer”, az állam jellege volt a tét. A weimari állam rendszerválságának Hitler és pártja volt a haszonélvezője. Ennek nem ők voltak az elsődleges okozói. A weimari demokrácia még „aranykorában” sem nyerte meg a széles német tömegek szívét. Ezekben az években a társadalom jelentős szektorai – az üzleti élet, a hadsereg, a nagy földbirtokosok, a kormányhivatalok vezető tisztviselői, a tudósok, számos értelmiségi és véleményformáló erő – inkább eltűrték, mintsem aktívan támogatták volna a köztársaságot. A hatalmi elitből sokan csak a kedvező alkalomra vártak, hogy félredobják az általuk annyira gyűlölt demokráciát. A válság kiszélesedésével ezek a csoportok is kezdték megmutatni igazi arculatukat, miközben a tömegek szinte falkákban kezdték magára hagyni a köztársaságot. Angliában és Amerikában a vezető réteg támogatta a meglévő, már rég meggyökeresedett, alkotmányosan beágyazódott demokratikus rendszert, mert az továbbra is az ő érdekeiket szolgálta. Németországban, ahol a demokrácia gyökerei messze nem nyúltak olyan mélyre, ezek az erők – mivel úgy érezték, hogy a demokrácia egyre kevésbé szolgálja érdekeiket – a rendszer megváltoztatása, a tekintélyelvű irányítási rendszer mellett szálltak síkra. (A legtöbbjük számára ez abban az időben nem a náci uralmat jelentette.) Angliában és Amerikában a nyomor és az elégedetlenség ellenére a tömegeknek a már létező és megalapozott politikai pártokon kívül nagyon kevés választási lehetőségük maradt. Kevés kivételtől eltekintve nem is kerestek ilyesmit. Németországban a „politikai tér” a közép- és jobboldali pártok támogatottságának szétaprózottsága miatt már eleve nyitott volt és lehetőséget biztosított az áttörésre. 1814 Németországban ezért a gazdasági válsággal kezdettől fogva együtt járt az állam alapvető válsága is. A harcmező tehát kezdettől fogva maga az állam volt. Hitler pontosan ezt is akarta.

I. A náci vezetés nem ismerte fel azonnal az amerikai tőzsde 1929 októberében történt összeomlásának horderejét. A Völkischer Beobachter említést sem tett a Wall Street-i „fekete péntekről”. 1815 A lökéshullámok viszont hamarosan elérték Németországot is. Az amerikai rövid lejáratú hitelektől való függősége már eleve biztossá tette, hogy hatása rendkívüli erővel fog érvényesülni. Az ipari termelés, az árak és a bérek mélyrepülésbe kezdtek, és 1932-ben elérték a végzetes mélypontot.1816 A mezőgazdasági válság már 1928-ban és 1929-ben radikalizálta a német parasztságot, s ez a folyamat most még intenzívebbé vált. 1930 januárjában 3 218 000 munkanélkülit tartottak nyilván, ami a munkaképes lakosság 14 százalékát jelentette. A munkanélküliek valós számát egy időben 4,5 millióra becsülték. 1817 A demokráciától magukat becsapva érző egyszerű emberek tiltakozása és a „rendszer” elsöprésére irányuló követelése mind a jobb-, mind pedig a baloldalon felerősödött. A regionális választásokon a nácik előretörése is a választók hangulatának radikalizálódását tükrözte. A Young-tervvel kapcsolatban megtartott népszavazás az igen széles körben olvasott Hugenberg-sajtón keresztül biztosította a párt számára az annyira áhított nyilvánosságot is. Ennek az volt az igazi értéke, Hitler megítélése szerint, hogy lehetőséget teremtett egy „Németországban még soha nem látott propagandahullám elindítására”.1818 Az NSDAP a jobboldal legradikálisabb pártjaként, egy olyan tiltakozó

mozgalomként mutathatta be magát, mely soha nem szennyezte be magát a weimari kormánnyal fenntartott kapcsolatokkal. A Baden tartományban 1929. október 27-én megtartott választásokon az NSDAP a szavazatok 7 százalékát szerezte meg. Két héttel később Lübeckben, a városi helyhatósági választásokon ez az arány már 8,1 százalékra emelkedett. Még Berlinben is, a november 17-i helyhatósági választásokon a párt az 1928-ban kapott szavazatok számát majdnem megnégyszerezte, de az így elért 5,8 százalék a két baloldali párt által megszerzett több, mint 50 százalékhoz képest még mindig elenyésző volt. A legjelentősebb eredményt a december 8-án, Türingiában megtartott tartományi választások hozták, melynek során a kapott szavazatok 1928-hoz képest megháromszorozódtak, az NSDAP először lépte át a 10 százalékos határt, és a szavazatok 11,3 százalékát szerezte meg. A nácik elsősorban a DVP, a DNVP és a Landbund rovására szerezték meg a voksokat. A türingiai erdő kisvárosaiban és falvaiban a karácsonyfadíszeket és játékokat gyártó iparosokat nagyon keményen érintette a gazdasági válság, s ezeken a helyeken a náciknak megötszörözni is sikerült a korábban kapott szavazatokat. A Landtagban lévő ötvenhárom mandátum közül hatnak a megszerzése lehetővé tette az NSDAP számára, hogy vezetése alatt alakuljon meg a türingiai antimarxista koalíciós kormányzat. 1819 Ki kell-e vajon használnia a náci pártnak azt a lehetőséget, hogy első alkalommal nyílik lehetősége a kormányba való belépésre? Kockáztassa-e a fenyegető népszerűtlenséget azzal, hogy egy mindinkább hitelét vesztő rendszer részévé válik? Hitler úgy döntött, hogy az NSDAP belép a kormányba. Ha ezt a lehetőséget visszautasította volna, magyarázta, akkor új választásokat írnak ki, és a szavazók akkor elfordulhattak volna az NSDAP-től. 1820 A történtek már azt is jelezték, hogy abban az időszakban hogyan képzelték „a hatalom megszerzését” az egész birodalom területén. 1821 Hitler az általa legfontosabbnak tartott két helyet követelte a türingiai kormányban: a rendőrséget és a köztisztviselői kart felügyelő belügyminiszteri, valamint a kultúrát, az iskola- és egyetemi politikát irányító oktatásügyi miniszteri posztot. „Ha azok, akik ezt a két minisztériumot irányítják, könyörtelenül és következetesen élnek a rájuk ruházott hatalommal, akkor rendkívüli eredményeket érhetnek el”, írta Hitler. 1822 Mikor a mindkét poszt betöltésére javasolt Wilhelm Frick jelölését nem fogadták el – a DVP azt hangoztatta, hogy nem tud együtt dolgozni egy olyan emberrel, akit (a sörpuccsban való részvételéért) hazaárulásért elítéltek – akkor Hitler maga utazott el Weimarba, és ultimátumot adott át. Ha három napon belül Frick személyét nem fogadják el, akkor az NSDAP gondoskodik az új választások kiírásáról. A régió iparának Hitler által megdolgozott vezetői erős nyomást gyakoroltak a DVP-re – a nagyipar pártjára –, és így végül eleget tettek Hitler követelésének. Frick azt a feladatot kapta, hogy hajtson végre tisztogatást a rendőrségen, a tisztviselői karban, valamint a forradalmi, marxista és demokratikus eszméktől megfertőzött tanárok között, s az oktatást hozza összhangba a nemzetiszocialista eszmékkel. Ennek első lépése dr. Hans Günthernek, a fajelmélet „szakértőjének” a kinevezése volt a jénai egyetemen újonnan alakult, faji kérdések és faji ismeretek (Rassenfragen und Rassenkunde) tanszék élére.1823 A nácik első kormányzási kísérlete mindennek volt nevezhető, csak sikeresnek nem. Frick azon kísérlete, hogy a fajelmélet ideológiája alapján átszervezze az oktatási és kultúrpolitikát, nem talált kedvező fogadtatásra, a rendőrség és a tisztviselői kar „elnáciasításának” tervét pedig a birodalmi belügyminisztérium húzta keresztül. Egy, az NSDAP koalíciós partnerei által is támogatott bizalmatlansági indítvány eredményeként egy év elteltével Fricket el is mozdították pozíciójából.1824 Az 1933-ban oly végzetesnek bizonyuló stratégia, mely szerint a nácikat be kell vonni a kormányzásba, mert akkor hamarosan kiderül hozzá nem értésük és elveszítik támogatottságukat, a türingiai kísérlet alapján nem is tűnik annyira abszurdnak. A párt egyik tengerentúli támogatójához 1930. február 2-án írt levelében Hitler vázolta azokat a fejleményeket, melyek a türingiai kormányzatban való részvételhez vezettek, s külön kihangsúlyozta a párt gyors előretörését és támogatói számának növekedését. A levél megírásakor a párt hivatalosan 200 000 tagot számlált (a tényleges taglétszám ennél valamivel alacsonyabb volt). 1825 A nácik olyan helyeken is kezdték éreztetni jelenlétüket, ahol korábban észre sem vették őket. Az alsó-szászországi kisvárosban, Northeimben – melyet ugyan az osztálykülönbségek szintén megosztottak, de ahol mégis kiegyensúlyozott viszonyok uralkodtak, s a lakosság gazdaságilag sem számított az elnyomottak közé – az NSDAP 1929-et megelőzően teljesen jelentéktelen párt volt. Az 1928-as választásokon a szavazatok 2,3 százalékát szerezte meg, az SPD részesedése pedig majdnem 45 százalékos volt. 1826 A következő évben a helyi aktivisták kezdtek életet lehelni a pártba. Az 1930. év elején propagandaanyagokkal árasztották el a környéket. Annak ellenére, hogy a válság kezdetben nem érintette olyan súlyosan a várost, a városi középosztályt és a környék parasztságát felháborították a magas adók, a hitelproblémák és a gazdasági versenyhelyzet. Mindezért a szerintük a marxisták

kezében lévő kormányzatot okolták. A náci propaganda jól kiválasztott szónokok segítségével megindította a támadást. Bár a gyűlések látogatottsága még alacsony volt, a párt páratlan vitalitást és fiatalos lendületet sugárzott magából. „Az volt az érzésem, hogy a nácik kifogyhatatlan energiával rendelkeznek”, jegyezte meg az egyik háziasszony. „Mindenütt a járdára festett horogkereszteket, vagy a nácik által szétszórt brosúrákat lehetett látni. A belőlük áradó erő vonzott engem is a párthoz annak ellenére, hogy számos dolog még nagyon megkérdőjelezhető maradt.”1827 A náci sikerek szempontjából a párt önmagáról kialakított képe döntő fontosságú volt. Az NSDAP–t Northeimben elsősorban mint szenvedélyesen antimarxista, tehát SPD-ellenes, szélsőségesen nacionalista és militarista pártot ismerték. Az NSDAP nem ragaszkodott különösen ezekhez az „eszmékhez”. A látszat, a kialakult kép ennél sokkal fontosabb volt. Ez volt az, ami megkülönböztette a hasonló üzenettel és ideológiával érkező rivális pártoktól. A nacionalista és vallási jelképekkel folytatott manipuláció hozzásegítette a pártot a középosztály támogatásának megnyeréséhez. Nagyon fontos és jellemző a város egyik, köztiszteletnek örvendő személyiségének a példája. A népszerű, mindenki által kedvelt northeimi könyvkereskedő, a helyi protestáns egyház egyik tartóoszlopa belépett a pártba, s erre sokan felfigyeltek. „Ha ő benne van, akkor annak jónak kell lennie”, vonták le a következtetést.1828 Az antiszemitizmus jelentősége ebből a szempontból elhanyagolható volt. Ez nem riasztotta vissza a város lakóit az NSDAP támogatásától, de az ritkán fordult elő, hogy elsősorban ezért támogassák. 1829 A helyi lakosok közül nagyon kevesen voltak, ha voltak egyáltalán, akik személyesen is találkoztak Hitlerrel azelőtt, hogy az NSDAP-t vonzónak találták volna. Ismételten csak a kialakított kép – aminek Hitler akkora jelentőséget tulajdonított és számtalan propagandagyűlésén is ezt tartotta szem előtt – bizonyult a döntő fontosságúnak. Ami Northeimben történt, az szerte Németországban számos városban és faluban ugyanúgy megesett. Az előző ősszel rendezett, a jóvátétel hosszú távon történő megfizetésének tervét visszautasító Young-kampány óta az NSDAP naponta mintegy száz propagandagyűlést szervezett. 1830 A propagandakampány a nyár végén kezdődő Reichstagválasztások előtt érte el a csúcspontját. A szónokok többségét most már gondosan megválogatták, jól felkészítették, és központilag irányították, s olyan jól képzett aktivisták soraiból kerültek ki, akik azon túl, hogy képesek voltak ráhangolódni a helyi problémákra, változatlanul a náci agitáció alapüzenetét közvetítették hallgatóságuk felé. A nemzetiszocialisták egyre gyakrabban erőltették magukat az újságok első oldalára, s egyre több szó esett róluk a vendéglői törzsasztaloknál. Kezdtek behatolni azokba a klubokba és egyesületekbe (Vereine), melyek számos vidéki közösség társadalmi életének kereteit biztosították. Ahol a köztiszteletnek örvendő és befolyásos helyi vezetőket sikerült megnyerni, ott több „megtért” is követte példájukat. 1831 Schleswig-Holstein viszonylag homogén falvaiban, ahol a weimari „rendszerrel” szemben táplált érzelmek, mint ahogy már láthattuk, az agrárválság következtében magas hőfokon izzottak, a gazdák egy-két vezetőjének megnyerése egész földcsuszamlást okozhatott az NSDAP javára.1832 Az egyre mélyülő válság körülményei között úgy tűnt, hogy a többi, nem marxista párt egyre gyengébbé, egyre eredménytelenebbé vált, egyre jobban lejáratta magát, vagy a centrumhoz (a katolikus párthoz) hasonlóan csak a lakosság egy bizonyos szegmensével találta meg a hangot. A köreiben uralkodó zűrzavar csak fokozta egy nagy, egyre terjeszkedő, dinamikus és nemzeti párt vonzerejét, mely egyre inkább a legjobb lehetőséget ígérte a baloldal elleni harchoz, s egyre inkább az egyetlen olyan pártnak volt tekinthető, mely alkalmas arra, hogy egy egységes „nemzeti közösség” keretein belül a társadalom minden rétegének érdekeit képviselje. Minél többen léptek be a pártba, minél többen fizették meg a belépődíjat az egyre növekvő számban megrendezett náci gyűléseken, minél többen dobták be márkáikat az adományokat gyűjtő perselyekbe, az anyagi eszközök gyarapodása annál aktívabb propagandalehetőségeket teremtett.1833 A fáradhatatlan aktivitás eredményeként a siker első jelei már 1931 első hónapjaiban megmutatkoztak. A szeptemberi Reichstag-választásokon történt rendkívüli áttörés tehát nem érte váratlanul a pártot. Pártja sikerein felbuzdulva Hitler vette magának a bátorságot, hogy egy 1930 februárjában írt magánlevélben azt „jövendölje”, hogy a náci mozgalom két és fél, három éven belül hatalomra kerül. 1834 Ez is jellemző hitleri virtuskodás volt. Látta, hogy a széljárás kedvezőre fordult számára. Meggyőződése, hogy feltartóztathatatlanul halad a győzelem felé, a „zsigereiből fakadt”, és nem alapult semmiféle racionális számításon. Az NSDAP vezetőinek beismerése szerint az agitáció mindeddig szinte teljes egészében a negatív propagandára, a Weimari Köztársaság elleni támadásra épült.1835 A párt programja, Gregor Strasser véleménye szerint, tisztán ideológiai jelleget viselt és nem volt benne konstruktivitás. Megalkotóinak állításuk szerint fogalmuk sem volt, hogyan fogják azt végrehajtani, ha erre lehetőségük nyílik. A párt elkötelezte magát a hatalomért folytatott harc mellett anélkül, hogy tudta volna, mit kezd vele, ha sikerül megszereznie.1836 A jövő tervezése a pártban még csak most kezdődött el, de továbbra is üres és

átgondolatlan maradt.1837 Hitlert nem túlzottan érdekelték az ilyen kérdések. Továbbra is a propaganda és a tömegek mozgósítása volt a rögeszméje. Mindent a hatalom megszerzéséért folytatott harcnak rendelt alá. 1838 Hogy miként szerzi meg a hatalmat, az továbbra is tisztázatlan maradt. Erre nem készült hathatós stratégia. A választási sikerek rendkívül fontosnak bizonyultak, de ezek nem vezettek el közvetlenül a hatalomhoz. Birodalmi szinten a választások csak 1932-ben váltak esedékessé. Vidéken a türingiai választások új lehetőségeket villantottak fel, hogy a tartományi kormányokba történő beszivárgással is meg lehet szerezni a hatalmat. A nácik részvétele a türingiai kormányban hamarosan bebizonyította, hogy ez az út aligha vezet pozitív eredményekre, de garantálja az NSDAP támogatottságának a visszaesését. A hatalomhoz vezető út még az egyre mélyülő gazdasági válság körülményei között és a nemzetiszocialista választási sikerek tükrében is zárva maradt. Csak az ország irányítói által vétett durva hibák nyithatták meg ezt az utat. Csak a német hatalmi elit demokrácia megvédése iránt tanúsított mérhetetlen közömbössége – és az a reménye, hogy a gazdasági válság eszközként használható majd fel arra, hogy a demokráciát ismét a tekintélyelvi politika váltsa fel – idézhette elő ezeket a hibákat. 1930 márciusában pontosan ez történt.

II. Hermann Müller szociáldemokrata kancellár bukása és a Centrum párti Heinrich Brüning helyébe lépése volt az első szükségtelen lépés a Weimari Köztársaság öngyilkosság felé vezető útján. A demokratikus állam önpusztító hajlama és a demokrácia védelmére hivatottak demokrácia elleni aknamunkája nélkül Hitler – bármilyen tehetséges agitátor is volt – a hatalom közelébe sem kerülhetett volna. A Müller-kormányt gyakorlatilag 1931. március 27-én érte el végzete annak a vitának a során, mely abban a kérdésben robbant ki, hogy a munkaadók 1930. június 30-tól a bruttó bérek 3,5 százaléka helyett 4 százalékát fizessék be a munkanélküli alapba. 1839 A kérdés már az előző ősztől kezdődően szembeállította a különben sem egymáshoz illő koalíciós partnereket, az SPD-t és a DVP-t. Ha meglett volna hozzá a közös akarat, akkor el lehetett volna érni a kompromisszumos megoldást. 1929 végére viszont – a köztársaság egyre súlyosbodó gazdasági helyzete következtében – a DVP a többi „polgári” párttal együtt élesen jobbra fordult. Stresemann halálával a pragmatizmus és a józan ész erőteljes képviselője is kidőlt a sorból. Most az üzleti körökkel szoros kapcsolatokat ápoló DVP-t erősen nyugtalanította, hogy a gyorsan növekvő munkanélküliség következtében a munkavállalók egyre erőteljesebben követelik a munkaadók nagyobb tehervállalását, ezért általános támadást indított a weimari jóléti állam ellen. A DVP és a jobboldal többi „polgári” pártja szemében ez többé-kevésbé egyenértékű volt azzal, mintha a weimari „pártállamot” támadta volna. Az SPD viszont a maga részéről egyre merevebben elutasította a jobboldal követeléseit. A munkanélküli biztosítás tekintetében Müller számára nem volt semmi lehetőség a kompromisszumra. 1840 A kormánynak még a koalíciós partnerek közt kialakult patthelyzet ellenére sem kellett volna megbuknia. Hindenburg államelnök egy elnöki rendelettel lehetővé tehette volna Müller számára, hogy megoldja a munkanélküli hozzájárulás kérdését. Ebert is ezzel a módszerrel támogatta Stresemannt az 1923-as válság idején. Hindenburg ezt később alkalmazta is Müller minden utódja esetében, amivel teljesen alá is ásta a parlamentáris kormányzás működését. 1930 elején Müller esetében viszont nem volt hajlandó élni a 48. cikkely adta lehetőséggel. 1841 A kancellár nem látott kiutat a kormányválságból, ezért március 27-én beadta a lemondását. Ez jelentette a vég kezdetét a Weimari Köztársaság számára. Müller megbuktatását valójában már régen tervezték. A birodalmi elnök már 1929 márciusában tárgyalt a DNVP volt vezetőjével, a párt parlamenti frakciójának elnökével, Westarp gróffal, a szociáldemokraták nélküli kormányzásról. Augusztusban, Kurt von Schleicher vezérőrnagy, Gröner hadügyminiszter pártfogoltja és a hadügyminisztériumban újonnan létrehozott miniszteri hivatal (Ministeramt) vezetője az államelnök tudtával értésére adta Heinrich Brüningnek, ennek az óvatos és lelkiismeretes, de valahogy száraz, tartózkodó és aszkétikus életmódot élő, a Centrum párt jobboldalán elhelyezkedő figurának, a párt pénzügyi szakértőjének, hogy Hindenburg kész alkalmazni a 48. cikkelyt „egy kis időre hazaküldeni a parlamentet”, és szükségrendelettel kormányozni. 1842 Decemberben, Brüning, most már a Centrum párt parlamenti vezetőjeként, arról is értesült, hogy Hindenburg elszánta magát, hogy a Youngterv elfogadása után leváltja Müllert. A kancellári tisztségre maga Brüning volt kiszemelve azzal, hogy ha szükség mutatkozik rá, akkor az elnök a weimari alkotmány 48. cikkelyének alkalmazásával is segíti tevékenységét. Január folyamán olyan hírek is érkeztek, hogy a DNVP kész támogatni egy ilyen kormányzatot. Bizalmas körökben az a hír járta, hogy „a pénzügyi reform okozta kormányválság” februárra vagy márciusra várható. A birodalmi elnök nagyon

nem szerette volna elszalasztani a lehetőséget, hogy egy „parlamentellenes és antimarxista” kormányt hozzon létre, s attól tartott, hogy ismét kénytelen lesz megtartani a szociáldemokrata kormányzatot. 1843 Brüninget 1930. március 30-án nevezték ki kancellárrá. Gondjai hamarosan nyilvánvalóvá váltak. A weimari alkotmány értelmében még a szükségrendeletek adta összes lehetőséget kihasználva sem nélkülözhette teljesen a Reichstag támogatását. A 48. cikkely értelmében, ha az elnöki rendeletek nem kapják meg a szükséges többségi támogatást, akkor az elnök feloszlathatja a Reichstagot, de hatvan napon belül új választásokat kell kiírnia. Júniusban Brüningnek már komoly nehézségei támadtak, amikor szükségrendeletekkel kísérelte meg csökkenteni az államháztartási kiadásokat. Átfogó pénzügyi törvénytervezetét, mely a kiadások csökkentésének és az adók emelésének szigorú deflációs politikájával kívánta megreformálni az állami pénzügyeket, a Reichstag július 16-án elutasította. Brüning nem is tett komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a Reichstagban biztosítsa a többség támogatását. Most is a szükségrendelethez folyamodott, hogy a tervezetből törvény lehessen – ez először fordult elő egy Reichstag által már visszautasított törvényjavaslattal, és a lépés törvényessége is kétséges volt. Mikor a Reichstag elfogadta az SPD-nek a rendelet visszavonásáról szóló indítványát, melyet az NSDAP is támogatott, Brüning 1930. július 18-án kérte a parlament feloszlatását, s kérésének a birodalmi elnök eleget is tett. 1844 Nem tudott ellenállni a csábításnak, és inkább a parlament feloszlatása mellett döntött, ahelyett, hogy fárasztó és kitartó tárgyalások során kísérelte volna meg maga mellé állítani a Reichstag többségét. Az új választásokat szeptember 14-re írták ki. A németországi demokrácia szempontjából ez egyet jelentett a katasztrófával. Ez hozta meg Hitler mozgalma számára az áttörést a választásokon. A Reichstag feloszlatása lélegzetelállító felelőtlenségnek bizonyult. Számításainál Brüning nyilvánvalóan figyelembe vette a nácik jelentős mennyiségű szavazatát is, 1845 hiszen néhány héttel korábban a szászországi regionális választásokon az NSDAP a szavazatok 14,4 százalékát szerezte meg. 1846 Brüning, amikor úgy döntött, hogy az elnöki rendeletek tekintélyelvű rendszerével meghiúsítja a parlamentáris kormányzást, akkor hallatlanul alábecsülte az országban uralkodó elkeseredést, a felgyülemlett indulatokat, és figyelmen kívül hagyta a teljes elidegenedés hatását, valamint a veszélyes méreteket öltött népi tiltakozást. A nácik alig akarták elhinni, hogy ekkora szerencséjük van. Újonnan kinevezett propagandafőnökük, Joseph Göbbels vezetésével lázasan készültek a nyári, példátlan agitációs és propagandaháborúra.1847

III. Közben az NSDAP belső konfliktusai csak azt demonstrálták, hogy Hitler már mennyire ura a mozgalomnak, és az eltelt öt év során mennyire „vezetői párttá” változott. A vita, amikor újra fellángolt, ismét akörül forgott, hogy el lehete választani az „eszmét” a vezetőtől. Otto Strasser, Gregor öccse, folytatta az ellenőrzése alatt álló berlini Kampfverlagon keresztül a nemzetiszocializmus saját változatáról szóló kiadványok publikálását. 1848 Ez nem volt más, mint a radikális, misztikus nacionalizmus, a harsány antikapitalizmus, a szociális reformizmus és nyugatellenesség zavaros kotyvaléka. A polgári társadalmi berendezkedés visszautasításával kivívta a radikális antikapitalista bolsevikok csodálatát. Nemzeti-forradalmi elképzeléseit Otto több más, elméleteket gyártó szakemberrel is megosztotta, akik szintén a Kampfverlagon keresztül publikálták elképzeléseiket. Amíg ezek az elméletek nem okoztak kárt a pártnak, és nem veszélyeztették saját helyzetét, addig Hitler alig vett róluk tudomást. Még akkor sem tett semmit, amikor biztos volt abban, hogy Otto Strasser egy új pártot akar alakítani. 1930 elejére viszont Otto Strasser állítólagos függetlensége egyre harsányabb lett azóta, hogy Hitler már az előző évben kezdte szorosabbra fűzni kapcsolatait a polgári jobboldallal. A leszámolás egyre közelebb került, amikor 1930 áprilisában a Kampfverlag továbbra is támogatásáról biztosította a sztrájkoló szászországi vasmunkásokat annak ellenére, hogy Hitler ezt határozottan megtiltotta, mivel a nagyiparosok kifejezetten kérték, hogy a párt ne támogassa a sztrájkot. 1849 Göbbels ekkor már hetek óta háborgott Hitlernek a Strasser fivérek miatt, akiknek lapjai erős konkurenciát jelentettek az ő Angriffjének.1850 Hitler támogatást ígért Göbbelsnek. „Ki nem állhatja Strasseréket, és nagyon elítélően nyilatkozik szalonszocializmusukról”, írta a berlini pártvezető. 1851 Hitler viszont nem tett semmit.1852 Tétovázása és kelletlensége bántotta és bosszantotta Göbbelst. Már februárban megharagudott rá, mert nem volt hajlandó részt venni az SA berlini vezetője, Horst Wessel temetésén, akit lakásán a kommunisták lőttek agyon, mivel lakásadónője panaszkodott nekik, hogy lakója nem hajlandó lakbért fizetni. Göbbels az SA berlini vezetőjéből a mozgalom politikai ellenfelei által kegyetlenül meggyilkolt mártírt csinált, és már azzal fenyegetőzött, hogy lemond Berlin Gauleiterének

posztjáról, ha Hitler nem lép fel Strasserék ellen, 1853 holott tisztában volt azzal, hogy Hitler – szokásához híven – ezúttal sem fog tenni semmit.1854 „München, a főnököt is beleértve, teljesen elveszítette hitelét a szememben”, jegyezte fel keserűen március közepén. „Most már egy szavukat se hiszem el. Hitler – hogy milyen meggondolásból, az teljesen közömbös – adott szavát öt alkalommal szegte meg. Keserű dolog ezt tudomásul venni, s magamban már le is vontam a következtetést. Hitler elfoglalja magát (verbirgt sich), nem hoz döntéseket, most már nem is vezet, csak hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek körülötte.”1855 Hitler április elején kényszerült cselekvésre, amikor a Strasser-sajtó olyan kiadványokat kezdett terjeszteni, ami ellenétben állt azzal a döntésével, hogy megszakítja a kapcsolatot Hugenberggel, és otthagyja a Young-terv ellen harcoló birodalmi bizottságot. „Hitler tajtékzik a dühtől”, jegyezte fel Göbbels. 1856 „Kész fellépni az ilyen írástudó tendenciák ellen, mivel ezek már számára is veszélyt jelentenek”, tette még hozzá. 1857 Hitler az április 27-én megtartott nagygyűlésen – melyre sietve összetrombitálták a párt vezetőit – elmondott kétórás beszédében ízekre szedte a Kampfverlagot és annak „szalonbolsevikjeit”. 1858 A gyűlés végén bejelentette, hogy kinevezi Göbbelst a párt propagandafőnökének. A berlini Gauleiter örömmámorban úszott. „Hitler újra kézbe vette a vezetést, hála istennek!”, írta.1859 Hitler ennek ellenére sem akarta kenyértörésre vinni a dolgokat. További tétlenkedése után május 27-én Berlinbe utazott, s hosszú beszélgetésre hívta meg Otto Strassert a szállodájába. Hitler még akkor is el akarta kerülni a szakítást. A továbbra is súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködő Kampfverlag problémájának megszüntetésére azt a taktikát akarta alkalmazni, hogy kivásárolja a céget. 1860 Még azt is megígérte, hogy sajtófőnököt csinál Otto Strasserből. 1861 Strasser viszont megmakacsolta magát. Szívélyességről Hitler ekkor fenyegetésre váltott. Azonnali döntést akart. Különben napokon belül megteszi a szükséges lépéseket a Kampfverlag betiltására.1862 Strassert nem lehetett megfélemlíteni, s a beszélgetést ideológiai témára terelte. Írásban is megjelent beszámolója szerint – az egyedüli, ami erről megjelent, de valószerűen hangzik és később Hitler sem cáfolta – a vezetés és a szocializmus kérdését erőltette. 1863 „A vezérnek az eszmét kell szolgálnia. Csakis ennek tudjuk magunkat teljesen aláverni, mivel az eszme örök, a vezér pedig mulandó, így hibákat is elkövethet”, állította Strasser. „Égbekiáltó ostobaságokat beszél (ein unerhörter Unsinn)”, vágott vissza Hitler. „Ez a legvisszataszítóbb demokrácia, amihez nem akarjuk, hogy bármi közünk is legyen. Számunkra a vezér egyet jelent az eszmével, és a párttagok csak a vezérnek kötelesek aláverni magukat.” 1864 Strasser azzal vádolta Hitlert, hogy azért akarja megsemmisíteni a Kampfverlagot, mert a törvényességgel és a polgársággal való együttműködéssel „meg akarja fojtani a szociális forradalmat”. Hitler dühösen kijelentette, hogy Strasser szocializmusa „nem más, mint marxizmus”. A munkástömegek, folytatta, csak kenyeret és cirkuszt akarnak, és soha nem fogják megérteni, hogy az eszme mit jelent. „Egyetlen lehetséges változata van a forradalomnak, és az nem gazdasági, politikai vagy szociális, hanem faji jellegű”, jelentette ki határozottan.1865 A nagytőkével kapcsolatos álláspontjáról szólva Hitler kijelentette, hogy szó sem lehet államosításról vagy munkásirányításról. Egy erős állam legfontosabb feladata annak biztosítása, hogy a termelés a nemzeti érdekeket szolgálja.1866 A beszélgetés zsákutcába futott. Hitler sötét gondolatokkal foglalkozott. „Egy intellektuális fehér zsidó, semmi tehetsége a szervezéshez, velejéig marxista”, mondta ki a megsemmisítő véleményt Otto Strasserről. „Hitler tajtékzik a dühtől”, jegyezte meg Göbbels, egy kicsit eltúlozva a valóságot. 1867 Néhány héttel később Gregor Strasser megjegyezte, elképzelhetetlennek látszik, hogy öccse ezek után a párt tagja maradjon. 1868 Hitler még ezek után sem indította el az akciót Strasser ellen. Bár megígérte Göbbelsnek, hogy majd a szászországi választások lezajlása után foglalkozik Otto Strasser ügyével, de június végéig továbbra sem csinált semmit. 1869 Végül aztán Göring, Walter Buch és Göbbels nyomására, valamint azok után szánta rá magát a cselekvésre, hogy Otto Strasser nyilvánosságra hozta májusi beszélgetésük tartalmát.1870 A szászországi választások küszöbén Hitler megígérte Göbbelsnek, hogy leszámol a Strasser-féle frakcióval.1871 Három nappal később, június 25-én, a Hitlerrel folytatott telefonbeszélgetés után a párt propagandafőnöke úgy érezte, hogy „a főnök azt akarja, dobjam ki a kishalakat, de ő nem nyúl hozzá a nagyokhoz. Ez nagyon jellemző Hitlerre. Plauenben még magas lovon ült, de mára már ismét visszakozót fújt… ígéreteket tesz, és nem tartja be azokat.”1872 Június 28-án Göbbels még kritikusabb volt. Hitler „meghátrál a döntés elől. Megint minden a feje tetejére állt. Biztos vagyok benne, hogy hétfőn nem fog eljönni (Berlinbe), mert így akarja elkerülni a döntéshozatalt. Ez újra a régi Hitler. A tétovázó! A végtelenségig halogatja a dolgokat.” 1873 Göbbels jóslatának megfelelően Hitler a szászországi koalíciós tárgyalásokra hivatkozva lemondta a berlini Gauban július 3-ra tervezett beszédét.1874 A propagandafőnököt az a Göringtől érkezett üzenet sem vigasztalta meg, hogy Walter Buch majd felolvassa Hitler levelét, melyben támadást intéz a Strasser-klikk ellen. 1875 Amikor viszont elolvasta a levelet, annak

agresszív hangvétele elégedettséggel töltötte el. Ez támogatást jelentett Göbbels számára a párt berlini körzetében végrehajtandó „könyörtelen tisztogatáshoz”.1876 Strasser, huszonöt támogatójával együtt, gyakorlatilag már számított a kizárására, és július 4-én nyilvánosan kijelentette, hogy „a szocialisták távoznak az NSDAP-ből”. 1877 A lázadók gyakorlatilag saját kezükkel tisztították meg a pártot maguktól. „Az egész ügy azzal zárul, hogy nagyhangú hűségnyilatkozatot tesznek a mozgalomnak, Hitlernek és nekem”, írta Göbbels. 1878 „Berlinben az ügyek rendben vannak… A levegő megtisztult”, tette hozzá nem sokkal később. 1879 „Az írástudók lázadásáról kiderült, hogy az nem volt több, mint vihar egy lavór vízben. Otto Strasser teljes vereséget szenvedett.” 1880 Göbbels Hitlerbe vetett bizalma még mindig nem állt helyre teljesen. „Hitler csak aggodalomból cselekszik”, jegyezte fel naplójába 1930. július 16-án. „Döntéseit most már egyáltalán nem szabadon hozza meg.” 1881 Két nap elteltével már szinte semmi jelentősége sem volt az egész ügynek. Brüning bejelentette a parlament feloszlatását. Göbbels teljesen belevetette magát a választási kampány előkészületeibe. Beköltözött az újonnan vásárolt főhadiszálláson, a „Barna Házban” fényűzően kialakított irodájába, lakást is kapott a városban, a hozzá tartozó propagandaosztály pedig jelentős anyagi támogatásban részesült. 1882 „Hitler minden tekintetben hallgat rám. Ez nagyon jó érzés”, jegyezte fel naplójában. 1883 A nyár eleji csalódások a feledés homályába merültek, Göbbels ismét Hitler embere volt. Bármilyen egyoldalú is Göbbels beszámolója, az Otto Strasser által kiprovokált válság igen sokat mond Hitler határozatlanságáról. A taktikai meggondolások – a szászországi választások közeledte, annak a pillanatnak a kivárása, amikor Strasser alkalmat ad arra, hogy lecsapjanak rá – nyilvánvalóan szerepet játszottak Hitler halogató magatartásában. Egyértelmű volt, hogy Hitler meg akarja várni a szászországi választások lezajlását – ahol Strasser bizonyos támogatottságot élvezett –, mielőtt lecsapott volna rá. 1884 Hitler ezt követően is csak azután érezte magát kényszerítve a cselekvésre, hogy Strasser kierőszakolta a szakítást azzal, hogy nyilvánosságra hozta beszélgetésüknek általa készített változatát. Göbbels viszont egyértelműen felismerte Hitlernek azt a jellemvonását, mely köztudott volt a többi náci vezető előtt is: ösztönösen halogatta a kemény döntések meghozatalát, és válsághelyzetben krónikus bizonytalanság vett rajta erőt. A külső szemlélő számára ez nem volt érzékelhető, de számos alkalommal nyilvánvalóvá vált a Harmadik Birodalom életében bekövetkező nagyobb válságok idején. Ha ez a gyengeségét jelezte, akkor nagyon furcsa gyengeség volt. Soha, semmi jel nem utalt arra, hogy Hitlert meg lehet kerülni, figyelmen kívül lehet hagyni, és rajta kívül más is dönthet kulcsfontosságú kérdésekben. Ha végre cselekvésre szánta el magát, akkor – mint ez alkalommal is – könyörtelenül akcióba lépett. A halogatás utáni merész lépések jellemezték mint pártvezetőt és később mint diktátort is. A Strasser-válság mindenekelőtt Hitler helyzetének szilárdságát bizonyította. Otto Strasser nem volt népszerű a párton belül. Befolyása is kisebb volt, mint amilyennek látszott. Az NSDAP-ből kikerülve a jelentéktelenség mocsarába süllyedt. Egyetlen jelentősebb náci vezető sem követte; az ügynek nem voltak utórezgései, a lázadás egyik napról a másikra a feledés homályába merült. 1885 Gregor Strasser is teljesen megszakította a kapcsolatot öccsével. 1886 Elhatárolta magát Otto nézeteitől, és folyamatos pártellenes agitációját „teljes holdkórosságnak” (heller Wahnsinn) minősítette.1887 Az Otto által alapított, később a „Fekete Fronttá” átalakult „Nemzetiszocialisták Forradalmi Szövetsége” csupán egy aprócska, szélsőjobboldali szekta maradt. 1888 A Strasser-klikk felszámolásával minden ideológiai vita véget ért a pártban is. 1925 és a „Munkabizottság” óta a dolgok drasztikusan megváltoztak. Egyértelművé vált: a vezér és az eszme azonos fogalmak.

IV. 1930 nyarán a választási hadjárat lendülete a tetőfokra hágott. A kampányt Hitler általános útmutatásai szerint központilag Göbbels szervezte. A helyi pártszervezetekben a legváltozatosabb módszereket és technikákat alkalmazták. Legalább száz olyan szónok nevét tartalmazó listákat köröztek, aki szakértelmének köszönhetően képes volt különböző érdekcsoportokat, parasztokat, tisztviselőket, munkásokat stb. megszólítani. A legfontosabb feladat a német politikai élet „külön érdekek halmazára” (Haufen von Interessenten) történt szétesése elleni frontális támadás volt.1889 Két évvel korábban a sajtó alig vett tudomást az NSDAP-ről. A barnaingesek most már az első oldalakra erőszakolták magukat.1890 Most már nem lehetett nem tudomást venni róluk. Az erőszakos utcai jelenetekkel fűszerezett hatalmas agitációs kampány jelentős helyet biztosított számukra a politikai térképen. Politikai ellenfeleik maguk bizonyították be, hogy mindenfajta nyilvánosság hasznos nyilvánosság. A Ruhr-vidéken, ami az egyik legkeményebb diónak

ígérkezett az NSDAP számára, a jelentős támogatottságot élvező szocialisták, kommunisták és Centrum pártiak egy ellenséges dortmundi lap segítségével egy pillanatra sem hagytak fel a nácik ellen intézett heves támadásaikkal. A párt propagandájának dinamizmusát viszont még ez a lap is kénytelen volt elismerni. „A legnagyobb elismeréssel kell adózni annak a szervezettségnek, aktivitásnak és akaratnak, mely a nemzetiszocialistákat jellemzi”, ismeri be a lap. „A párt zászlóvivői évek óta járják a legeldugottabb falvakat is, és Németország-szerte naponta legalább száz gyűlésen hangoztatják szólamaikat.”1891 A nemzetiszocialista agitáció ereje és lendülete valóban döbbenetes volt. A kampány alatt Felső- és Közép-Frankfoldön nem kevesebb, mint ezer gyűlést tartottak. 1892 A körzet hatóságai jelentős náci sikerekre is számítottak s megjegyezték, hogy agitációjuk vonzereje abban rejlik, hogy a választóknak elegük van abból, hogy „a parlament képtelen szabályozni a pénzügyi kérdéseket”, és ennek megfelelően rokonszenveznek „az állami és politikai kérdések kezelése alapvető megváltoztatásának” gondolatával. 1893 A kampány utolsó négy hetére Németország teljes területén mintegy 34 000 gyűlés megtartását irányozták elő.1894 Az NSDAP aktivitását még távolról sem közelítette meg egyetlen párt sem. A szavazás napjáig maga Hitler is húsz nagy beszédet mondott. 1895 A gyűlések látogatottsága is igen tekintélyes volt. Szeptemberben a berlini Sportpalastban megtartott beszédét 16 000 ember hallgatta végig.1896 Két nappal később Breslauban 20–25 000 ember szorongott a Jahrhunderthalléban, további 5–6000 ember pedig odakint, hangszórókon keresztül hallgatta a beszédet. 1897 Az 1920-as évek elején Hitler beszédeit a zsidók ellen intézett dühödt kirohanások jellemezték. Az 1920-as évek végén az „élettér” volt a központi témája. Az 1930-as választási kampány során Hitler ritkán beszélt kifejezetten a zsidókról. Az 1920-as évek elejének durva tirádái teljesen hiányoztak beszédeiből. A piacokért folytatott nemzetközi versengés alternatívájaként az „élettér” témája továbbra is szerepelt szónoklataiban, de nem volt annyira uralkodó jellegű, mint 1927–28-ban. Most leginkább arról beszélt, hogy a parlamentáris demokrácia alatt Németország összeomlott, a pártok kormányzása a népet egymással ellentétben álló érdekcsoportokra szaggatta, melyet egyedül csak az NSDAP képes helyrehozni egy osztályokon, vagyoni helyzeten és szakmákon, foglalkozásokon átívelő új nemzeti egység megteremtésével. Míg a weimari pártok csak külön érdekcsoportokat képviselnek, állította Hitler, addig a nemzetiszocialista mozgalom az egyetlen, mely a nemzet egészének az érdekeit tartja szem előtt. 1898 Újra és újra kipellengérezte a weimari rendszert, de most már nem olyan egyszerűen és durván, hogy „novemberi bűnözőknek” nevezte az ország vezetőit, hanem azért, mert nem tartotta be az adócsökkentésre, a pénzügyek rendezésére és a munkanélküliség megoldására tett ígéreteit. Ebben minden párt egyformán hibás. Mindegyik a pártok ugyanazon rendszeréhez tartozik, mely tönkretette Németországot. Mindegyik részese volt annak a politikának, mely Versailles-től a jóvátétel Dawes-tervnek megfelelő elfogadásáig, majd a Youngterv szerinti módosításáig vezetett. A nem megfelelő kormányzás okozta mindazt a nyomorúságot, melyet most a társadalom minden rétege a saját bőrén érez. A demokrácia, a pacifizmus és az internacionalizmus tehetetlenséget és gyengeséget eredményezett – egy nagy nemzetet térdre kényszerítettek. Itt az ideje kivágni a rothadást a nemzet testéből.1899 Beszédei nem egyszerűen negatív hangvételűek voltak, nem csupán a fennálló rendszert támadta bennük. Egy látomást, utópiát, eszményt is közvetített: a nemzet az erőn és egységen alapuló felszabadulását. Nem javasolt semmiféle, választási ígéreteken alapuló, alternatív politikát. „Egy programot, egy gigantikus új programot” ajánlott „mely mögött nem a kormánynak, hanem egy olyan új német népnek kell felsorakoznia, mely már nem a különböző osztályok, szakmák és vagyonok keverékéből áll”. Olyan lesz ez a közösség, jelentette ki szokásához híven élesen szembeállítva a lehetőségeket (és ezúttal, mint később kiderült, valóban látnoknak bizonyult) „melyben az emberek minden különbségen felülemelkedve vagy megmentik, vagy romba döntik a nemzetet”. 1900 Csak a „magasztos eszme” hidalhatja át a társadalmi megosztottságot, jelentette ki. 1901 Ezt pedig, állítása szerint, a nemzetiszocializmusban lehet megtalálni, mely a nemzetet, a nép egészét a társadalom bármely rétege fölé emeli. A hanyatló, a régi helyett egy új birodalomnak kell születnie, mely a faji értékeken, a teljesítményen, az erőn és a harcon alapuló kiválasztódáson nyugszik, mely felszabadítja az egyénben szunnyadó zsenialitást, és Németországnak mint nemzetnek helyreállítja az erejét és a hatalmát.1902 Ezt csakis a nemzetiszocializmus válthatja valóra. Az NSDAP számára, a többi párttól eltérően, nem a mindennapi politizálás a fontos. Útja eltér minden más pártétól. „Amit mi ígérünk”, jelentette ki Hitler a Sportpalastot megtöltő tömeg fanatikus éljenzése és lelkesedése közepette szeptember 10-én, „az nem az egyén vagyoni helyzetének (Stand) javítása, hanem a nemzet erejének növelése, mert csak ez vezethet el a hatalomhoz, és ezzel együtt az egész nemzet felszabadításához.”1903 Ez nem tartozott a hagyományos politikai programok közé. Ez politikai keresztes hadjárat volt. Nem a kormány leváltásának a programja volt, hanem a nemzet újjászületésének

üzenetét közvetítette. Az egyre mélyülő gazdasági válság, nyomor, nyugtalanság, megosztottság, a bukás érzése, a láthatóan gyenge parlamenti politikusok tétovázása közepette mindez nagyon erőteljes vonzást gyakorolt az emberekre. „Ennek az eszmének nincs tartalma és nincsenek alapelvei, ezért életképtelennek fog bizonyulni,” jelentette ki Carl von Ossietzky, a demokrácia kiemelkedő pacifista védelmezője, az általa szerkesztett radikális lap, a Weltbühne hasábjain nem sokkal a választások előtt. „Egyetlen nemzetiszocialista sem tudná megfogalmazni, hogy pártjában mi a »szocialista«… Nem marad tehát semmi, csak Adolf Hitler Németország megmentéséről szóló elhivatottságának sajátos dogmája”, folytatta elemzését. „A személyiségbe, az úgynevezett vezetésbe vetett hit az egyetlen, ami a nemzetiszocializmus úgynevezett elméletét alkotja. Ez viszont miszticizmus és a miszticizmussal egy ideig fátyolt lehet vonni az emberek szeme elé, de a hasukat nem lehet megtölteni.” 1904 Von Ossietzkynek, a náci ideológia intellektuális elemzőjének megjegyzése figyelemreméltó helyzetismeretről tanúskodik. Politikailag viszont már kevésbé állja meg a helyét. Ossietzky is azok táborához csatlakozott, akik idő előtt temették el a nemzetiszocializmust, nagyon alábecsülték küldetéstudatának vonzerejét, érzelemkeltő hatását és Hitler üzenetének mozgósító erejét, mely szerint a nemzet megmentése társadalmi egységgel és szolidaritással érhető el. Az üzenet, nem elhanyagolható módon, az idealista ifjú nemzedékre gyakorolt vonzerőt, mely koránál fogva még nem harcolhatott a háborúban, de már nem volt túl fiatal ahhoz, hogy szinte mást se tapasztaljon, mint válságot, konfliktust és nemzeti hanyatlását. Ebből az 1900 és 1910 között született, középosztályból származó nemzedékből már kevesen kötődtek a háborút megelőző monarchiális hagyományokhoz, képviselői határozottan visszautasították a szocializmust és a kommunizmust, de riasztotta őket a weimari korszak politikai, gazdasági, társadalmi és ideológiai közege, és valami újat kerestek. 1905 A német „Volk” (egy etnikai közösséghez tartozó nép) és a „Gemeinschaft” (közösség) jelentette érzelmi terhek nyűge alatt az osztálykülönbségeket áthidaló „nemzeti közösség” gondolata nagyon is vonzónak látszott.1906 Hogy a „nemzeti közösségnek” éppen az ebből kirekesztettek adták meg a pontos definícióját, és a társadalmi összhangot a faji tisztaság és homogenitás alapján kellett megteremteni, azt – ha nem is kifejezetten örültek neki – természetesnek tekintették. A Harmadik Birodalom megszületése után nyilvánvalóvá vált, hogy a kizárásra ítélt csoportok ellen irányuló diszkriminatív politika megvalósítása jóval egyszerűbbnek bizonyult, mint a harmonikus „nemzeti közösség” megteremtése. Közvélemény-kutatások hiányában az NSDAP támogatottsága mögött meghúzódó okokat nem lehet teljes pontossággal megállapítani. Egy 1934-ben készített felmérés – ha azt nem is lehet reprezentatívnak tekinteni – az NSDAP 581 olyan egyszerű tagjának az élettörténetét tartalmazza, aki még Hitler hatalomra kerülése előtt, sőt még 1930-at megelőzően lépett be a pártba. 1907 Az esetek közel egyharmadánál a „nemzeti közösséggel” való szolidaritás volt a döntő tényező. A másik egyharmadra a nacionalista, revansista szuperhazafiság és a német romanticizmus gyakorolta a legerősebb hatást. Az esetek egynyolcadánál az antiszemitizmus szerepelt az első helyen az ideológiai kérdések sorában (bár az életrajzok egyharmada a zsidók iránt érzett ellenszenvről tanúskodik). Egyötödüket maga a Hitler-kultusz motiválta egyedül. Más nézőpontból, az ellenséges érzelmek irányultságát tekintve, a párttagok kétharmada kifejezetten antimarxista volt, a megkérdezettek fele a „nemzeti újjászületést” és a „rendszertől” való megszabadulást várta.1908 A számok ez esetben nem jelentenek többet érdekességnél. Annak szemléltetésére viszont elégségesek, hogy Hitler és mozgalma nem alapult valami pontosan meghatározott doktrínán. 1909 Tulajdonképpen a különböző fóbiákkal, ellenérzésekkel és előítéletekkel keveredett pángermanizmus és neokonzervativizmus ideológiai csomagjából származó különböző eszmék elegye alkotta az ideológiát. Valamilyen formában ezek a többi politikai párt és mozgalom ideológiájában is szerepeltek. Ezek egyike sem alkotta meg magáról az erő és a dinamizmus, a nemzeti keresztes hadjárat misszionárius elhivatottságának nemzetiszocialista képzetét. Hitler egyszerűen mindenkinél jobban meg tudta csapolni az 1920-as években is már alig titkolt, most pedig az egyre fokozódó válság körülményei között a demokrácia tehetetlensége miatt ismét új erőre kapott nyers haragot és felháborodást. Mindezek mellett, a náci üzenetek intellektuális szegénységét megvetően semmibe vevő kortársak véleménye ellenére, Hitler mozgalma volt az egyedüli a jobboldalon, mely egy újjászületett Németország új társadalmának idealista látomását rajzolta ki az emberek előtt. Nyilvánvaló, hogy sokak számára ez volt a legfőbb vonzerő. Bár az NSDAP azt hangoztatta, hogy fölötte áll a csoportérdekeknek, valójában, ahogy a válság szorítása egyre keményebbé vált, az általa létrehozott különböző szervezetek segítségével minden más pártnál jobban kihasználta főként a középosztályon belüli érdekcsoportokat. A párt „vér és rög” (Blut und Boden) teoretikusa, R. Walter Darré

által 1930 augusztusában megalakított „földműves szervezettől” kezdve a párt – főként 1930-tól kezdődően – a munkások, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, tanítók, egyetemi tanárok, diákok, nők, fiatalok, kiskereskedők, sőt a szénkereskedők sajátos érdekeit képviselő szervezeteket hozott létre, melyek ugyanakkor azt is hangoztatták, hogy akkor képviselik legjobban ezeknek a csoportoknak az érdekeit, ha azt beillesztik a mindenek fölött álló nemzeti érdekbe. 1910 Ebben az értelemben az NSDAP egyre inkább mint egy „szuper-érdekképviseleti” párt kezdett működni. A „nemzeti közösség” és a Führer-kultusz retorikája egy olyan Németország újjászületését hirdette, melyben minden érdek új értelmet nyer, új tartalommal telik meg. A politikai és gazdasági válság elmélyülésével egyre kevésbé volt vonzó egy külön érdekeket képviselő apró pártra szavazni. Sokkal vonzóbbnak tűnt egy olyan erős, nemzeti tömegpárt mellé állni, mely az érdekek fölött áll, de mégis képviseli azokat. A nácikra szavazni könnyen nagyon ésszerű lépésnek tűnhetett. Az NSDAP ezzel a taktikával kezdett behatolni az érdekképviseleti pártokba és kezdte lerombolni az olyan pártok támogatottságát, mint például a Bayerischer Bauernbund (Bajor Parasztszövetség), és semlegesítette a vidéki körzetekben a DNVP-hez hasonló, hagyományos pártok befolyását. 1911 1930 nyarán ez a folyamat még csak a kezdetén tartott, de a nácik 1930. szeptember 14-én aratott győzelme után erősen felgyorsult.

V. Ezen a napon politikai földindulás következett be. A német parlamentarizmus történetében még nem volt példa arra, hogy egy olyan párt, mint az NSDAP, mely az 1928-as Reichstag-választásokon a megszerzett szavazatok 2,6 százalékával tizenkét helyet szerzett a parlamentben, most a szavazatok 18,3 százalékának birtokában egy csapásra 107 helyet biztosítson magának, és ezzel a második legnagyobb párt legyen a Reichstagban. Közel 6,5 millió német szavazott Hitler pártjára, nyolcszor annyi, mint két évvel korábban. 1912 A nácik szekere nagyon megfutott. A párt vezetése is jelentős előrelépésre számított. Erre engedett következtetni a tartományi választásokon elért sikersorozat is, melyek közül a Szászországban júniusban elért 14,4 százalékos eredmény volt az utolsó. 1913 Áprilisban, amikor a Reichstag feloszlatása már valószínűnek látszott, Göbbels mintegy negyven parlamenti hely megszerzésével számolt.1914 Egy héttel a szeptemberi szavazás előtt már „óriási sikerre” (einen Riesenerfolg) számított.1915 Hitler később azt állította, hogy ő 100 képviselői hely megszerzését is elképzelhetőnek tartotta. 1916 A valóságban, ahogy ezt később Göbbels is elismerte, a győzelem méretei magát a pártot is meglepték. Senki sem számított a 107 képviselői mandátum megszerzésére.1917 Hitler magánkívül volt a boldogságtól.1918 A politikai térkép egy csapásra megváltozott. A nácik mellett a kommunisták is növelték támogatottságukat, és a szavazatok 13,1 százalékát szerezték meg. A legnagyobb párt továbbra is az SPD maradt, de a Centrummal együtt az is vesztett valamit a támogatottságából. A legnagyobb vesztesek a polgári közép és jobboldali pártok voltak. A DNVPre leadott szavazatok aránya az 1924-es választások óta 20,5 százalékról 7 százalékra, a DVP esetében pedig 10,1 százalékról 4,7 százalékra esett vissza. 1919 A legnagyobb sikert a nácik könyvelhették el maguknak. Három korábbi DNVP-re szavazóból egy az NSDAP-re adta le a szavazatát, és a liberális pártok minden korábbi negyedik támogatójával is ez volt a helyzet. Kevesebb, de mégis jelentős számú szavazót sikerült átcsábítaniuk a kisebb pártok szavazótáborából is. Ezek közé tartozik az SPD, a KPD és a Centrum/BVP is, bár a baloldali pártok és mindenekelőtt a katolikus szubkultúra befolyása alatt álló munkáskörzetek továbbra is még – viszonylag – mentesek voltak az NSDAP befolyásától.1920 A 75,6 százalékról 82 százalékra növekedett részvételi arány szintén a náciknak kedvezett, bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt gyakran feltételezik.1921 A legnagyobb földcsuszamlás Németország északi és keleti, protestáns körzeteiben következett be. Frankföld túlnyomórészt protestáns, vidéki körzeteinek kivételével, a főként katolikus bajorországi választási körzetek először maradtak el az országos átlagtól. A többi katolikus körzet esetében is túlnyomórészt ez volt a helyzet. A nagyobb városokban és ipari körzetekben – bár ez alól is voltak figyelemre méltó kivételek, mint például Breslau és ChemnitzZwickau esetében – a náci sikerek szintén elmaradtak az átlagtól. Schleswig-Holsteinben viszont az 1928-ban az NSDAP-re leadott 4 százalékos szavazatarány most 27 százalékra ugrott fel. Kelet-Poroszország, Pomeránia, Hannover és Mecklenburg is azon körzetek közé tartozott, ahol a nácik támogatottsága meghaladta a 20 százalékot. 1922 A nácikra szavazók minimum háromnegyede protestáns (vagy legalábbis nem katolikus) volt. 1923 Figyelemre méltó, hogy többségükben férfiak adták le szavazatukat a nácikra (bár ez az arány 1930 és 1933 között megváltozott). 1924 A nácikra leadott szavazatok legalább kétötöde a középosztályból származott. Egynegyedét viszont a munkásosztály adta le rájuk (valószínű, hogy a munkanélküliek inkább Thälmann pártjára, a KPD-re és nem Hitlerére adták le

szavazatukat).1925 A nácikra szavazók között egyértelműen a középosztály képviselői voltak túlsúlyban, de a korábbi vélekedésekkel ellentétben az NSDAP nem egyszerűen a középosztály pártja volt. 1926 Hitler pártja joggal állíthatta, hogy – bár eltérő arányban – a társadalom minden rétegéből nyert meg támogatókat. A Weimari Köztársaság egyetlen más pártja sem állíthatta ezt magáról. A párt szociális összetétele is ugyanerre enged következtetni. 1927 A szeptemberi választások után a társadalom minden rétegéből – ha nem is azonos arányban – tömegesen léptek be a pártba. A tagság túlnyomó része férfiakból állt, s a kor szerinti összetételt tekintve fiatalosságban is csak a KPD vehette fel vele a versenyt. A többséget, mint ahogy a szavazók esetében is, a protestáns középosztály képviselői alkották. Jelentős volt a munkások aránya is, különösen az SA és a Hitlerjugend tagjai között. 1928 A politikai áttörés egyben azt is jelentette, hogy most már a „tekintélyes” helyi polgárság is kész volt csatlakozni a párthoz. 1929 Tanárok, hivatalnokok, sőt protestáns lelkipásztorok is tartoztak azokhoz a „tekintélyes” csoportokhoz, melyek vidéken megváltoztatták a párt szociális összetételét. Frankföldön például 1930-ban a NSDAP szinte „tisztviselő pártnak” volt tekinthető. 1930 A párt beépülése a vidéki városok és falvak szociális közegébe egyre inkább kezdett felerősödni. 1931 Vannak időszakok – ezek jelzik egy rendszer veszélyes helyzetét –, amikor a politikusok már nem képesek kommunikálni, nem képesek megérteni annak a népnek a nyelvét, melyet képviselniük kellene. A weimari pártok politikusai 1930-ban a legjobb úton voltak egy ilyen helyzet kialakulása felé. Hitlernek megvolt az előnye, hogy nem kompromittálta magát egy népszerűtlen kormányban való részvétellel, és a köztársasággal szembeni radikalizmusa és ellenséges magatartása is megingathatatlan maradt. Olyan nyelven tudott beszélni, melyet egyre több és több német értett meg – a hitelét vesztett rendszer elleni keserű tiltakozás, a nemzeti megújulás és újjászületés nyelvén. Azok számára, akik nem horgonyoztak le tartósan egy másik politikai párt, társadalmi közeg vagy felekezeti szubkultúra mellett, ez a nyelvezet egyre mámorítóbbnak tetszett. A választók részben a jelenlegi politikai rendszert akarták megbuktatni, de jórészt a gazdasági helyzet, a nyomor elleni tiltakozás is vezérelte őket, így a Frankfurter Zeitung által csak „keserűség-választásoknak” nevezett szavazás szenzációt hozott.1932 Bizonyos körökben azonnal eluralkodott egy véres nemzetiszocialista hatalomátvételtől való félelem.1933 Otto Strasser egyik munkatársa, Herbert Blank a berlini szerkesztőségekben tapasztalható „bőröndcsomagoló hangulatról” beszélt, s a részvények árfolyama is süllyedni kezdett. 1934 A hisztéria hamarosan elcsendesedett. A demokráciát viszont kemény csapás érte. A nácik a politikai élet perifériájáról és a hatalmi egyensúly képletén kívülről egyetlen ugrással a politikai élet szívébe kerültek. A választások előtt, jegyezte meg Blank gúnyosan, a „nácik” szó hallatán mindenki azonnal a bolondokházára gondolt. Most már viszont nem. 1935 Brüning most már csak az őt kisebb rossznak tekintő SPD „türelmének” köszönhetően birkózhatott meg a Reichstaggal. 1936 A szocialisták nehéz szívvel, de mély felelősségérzettől áthatva mentek bele ebbe a „türelmi” politikába. Vezető teoretikusuk, Rudolf Hilferding megfogalmazása szerint a már annyira jobbra sodródott kormány támogatása olyan érthető áldozatnak tekinthető, mely „ahhoz szükséges, hogy egy parlamentarizmusellenes többséggel szemben meg lehessen védeni a demokráciát a parlamentben.” 1937 Ami Hitlert illeti, az emberek – akár negatív, akár pozitív értelemben – nem tudtak közömbösek maradni iránta. S mindenki csak róla beszélt. Olyan tényezővé lépett elő, akivel már számolni kellett. Most már nem lehetett elnézni a feje fölött. Ezzel együtt némely esetben még mindig alaposan alábecsülték. Erich Mühsam, az anarchista, forradalmár író, a müncheni tanácsköztársaság veteránja, Hitler győzelmét „igazi áldásnak” minősítette a munkásosztály számára. Szerinte csak valami miniszteriális felelősséget kell biztosítani a nácik számára, és akkor eredendően reakciós magatartásuk hamarabb elidegeníti tőlük a munkásságot, mint ahogy azt a szociáldemokratáknak hatalmuk fénykorában sikerült megtenniük. A legnagyobb veszélyt, Mühsam vaskos tévedése szerint, a DNVP vezetése, főleg Hugenberg „a németországi fasizmus igazi vezére” jelentette. 1938 Egy másik, hasonló forradalmi múlttal rendelkező író, Ernst Toller – a baloldalon kivételnek számítva – súlyosnak értékelte a veszélyt. A Weltbühnében „Hitler birodalmi kancellár” címmel megjelent cikke szerint „egy perc választ el attól, hogy tizenkettőt üssön az óra”. 1939 A „polgári” írók közül Thomas Mann az október 17-én, Berlinben „A német üzenet” (Deutsche Ansprache) címmel megtartott, náci provokátorok által többször is megzavart előadásában gondosan és alaposan elemezte a náci földcsuszamlásból származó veszélyeket.1940 Kulturális borúlátása és döbbenete következtében viszont, hogy a tizenkilencedik század humanista és idealista értékei a tömegtársadalom vad, nyers, durva és primitív érzelmeibe fordulnak, őt is a náci áttörés jelentőségének alábecsüléséhez vezette. Megítélése szerint a nemzetiszocializmus egyszerűen csak egy

„groteszk, az Üdvhadsereg allűrjeivel (Allüren) fűszerezett politikai stílus, tömeghisztéria, cirkuszi csengőrázás, halleluja, és a monoton frázisok dervisekéhez hasonló, szájhabzásig tartó ismételgetése.” 1941 A szeptemberi választások után nemcsak Németország, hanem a külvilág is kénytelen volt felfigyelni Hitlerre. A külföldi lapok most mind interjút akartak vele készíteni. Hitler megkülönböztetett szívélyességgel nyilatkozott az angol, konzervatív Daily Mailnek, melynek tulajdonosa, Lord Rothermere a választási eredményeket nyilvánosan is „Németország mint nemzet újjászületéseként” üdvözölte, 1942 és a nemzetiszocialisták esetleges hatalomátvételét a bolsevizmus elleni védőbástya kialakulásának tekintette. 1943 Hitlernek sikerült az interjút készítő újságírót, Rothay Reynoldsot is teljesen megnyernie magának. „Hitler hallatlanul egyszerűen és nagyon megfontoltan beszélt. Nyoma sem volt benne azoknak a mesterkélt pózoknak, melyeket a politikai vezetők a nagyobb hatás kedvéért oly szívesen vetnek be. Biztos voltam benne, hogy olyan emberrel beszélgetek, akinek ereje – mint ahogy sokan még mindig azt hiszik – nem csupán ékesszólásában és a tömegekre gyakorolt hatásában, hanem meggyőződésében rejlik. Külsejére nézve nem robusztus termetű. Vékony testalkatú, és a tegnapi bírósági tárgyalás után – tanúvallomása közben több, mint két órán keresztül állt a tárgyalóteremben – még egy kétórás tárgyaláson is részt vett, s most kimerültnek, sápadtnak látszott. Abban a pillanatban viszont, ahogy elkezdett beszélni, már tudtam, hogy olyan lángoló szellemmel állok szemben, akinek szenvedélye még a fizikai fáradtság fölött is diadalmaskodik. Gyorsan beszél, szavai tele vannak olyan nyugtalan energiával, mely érezteti a szavai mögött meghúzódó hitet és meggyőződést.” 1944 Hitler „bíróságon töltött kimerítő napja” ugyancsak jól sikerült propagandalehetőség volt, hogy eloszlasson minden, puccsal kapcsolatos gyanút, s bizonyítsa elkötelezettségét, hogy csak törvényes úton kívánja átvenni a hatalmat. 1930 folyamán, és különösen a választási kampány során, több alkalommal is hangsúlyozta, hogy a hatalmat törvényes úton fogja megszerezni.1945 Választási kampányát követően, amikor a Reichswehr Ulmban állomásozó, nácikkal rokonszenvező három fiatal tisztjét azzal a váddal állították bíróság elé, hogy „hazaárulást készülnek elkövetni” (Vorbereitung zum Hochverrat), mert az NSDAP-vel együttműködve katonai puccsot készítenek elő, holott a Reichswehr szabályzata megtilt minden, az alkotmány megváltoztatására irányuló szervezkedésben való részvételt, akkor ez alkalmat adott Hitlernek arra, hogy a világsajtó figyelmének kereszttüzében ismételten hangsúlyozza pártja törvényesség iránti elkötelezettségét. A három tiszt, Hanns Ludin, Richard Scheringer és Hans Friedrich Wendt tárgyalása szeptember 23-án kezdődött. A tárgyalás első napján Wendt védőügyvédje, Hans Frank lehetőséget kapott, hogy Hitlert megidéztethesse tanúnak. Két nappal később hatalmas tömeg tüntetett Hitler mellett a bíróság épülete előtt, amikor a Reichstag második legnagyobb pártjának vezetője fellépett a tanúk emelvényére, és szemben állt az ország legmagasabb bíróságának vörös taláros bíráival. 1946 Ismét lehetőséget kapott arra, hogy a törvényszéki tárgyalótermet propagandacélokra használhassa fel. Amikor szenvedélyesen cáfolt minden, a Reichswehr rendjének megbontására irányuló szándékot, akkor a bíró egy alkalommal figyelmeztette is, hogy a tanúvallomásából ne csináljon propagandabeszédet. Figyelmeztetése hatástalan maradt. Hitler ismételten azt hangsúlyozta, hogy ez a mozgalom törvényes eszközökkel fogja átvenni a hatalmat, és a Reichswehr ismét „a nagy német nép hadseregévé válik” és „a német jövő pillérét képezi majd”. 1947 Kijelentette, hogy eszméit soha nem akarta törvénytelen eszközökkel megvalósítani. Otto Strasser pártból való kizárásának példájával bizonyította, hogy elhatárolja magát a mozgalom mindazon tagjaitól, akik „a »forradalom« fogalmával játszadoznak”. A bíróság elnökét viszont biztosította, hogy „ha törvényes harcában mozgalmunk győzedelmeskedik, akkor majd megalakul egy Német Állami Bíróság, mely méltó választ ad 1918 novemberére, és akkor fejek fognak hullani”. 1948 A tárgyalóterem közönsége hangos ovációval és bravó kiáltásokkal fogadta a hallottakat, a bíró pedig rendreutasította a teremben ülőket, s emlékeztette őket arra, hogy „nem színházban és nem politikai nagygyűlésen vannak”. 1949 Várakozása szerint, folytatta Hitler, az NSDAP az elkövetkező két vagy három választáson meg fogja szerezni a törvényes többséget. „Ezt követi majd a nemzetiszocialista felemelkedés (Erhebung), s olyanná alakítjuk az államot, amilyennek látni akarjuk.”1950 Arra a kérdésre, hogy miként képzeli a Harmadik Birodalom megalakulását, Hitler a következőket válaszolta: „A nemzetiszocialista mozgalom alkotmányos eszközökkel kívánja célját megvalósítani. Az alkotmány csak a módszereket határozza meg és nem a célokat. Ezekkel az alkotmányos módszerekkel döntő többséget kívánunk szerezni a törvényhozó testületekben, és amint ez megtörténik, az államot olyan formába öntjük, mely megfelel eszményeinknek.” Ezek után megismételte, hogy mindez csakis törvényes eszközök igénybevételével fog lezajlani.1951 Befejezésül esküvel erősítette meg szavai őszinteségét. 1952 Göbbels meg is jegyezte Scheringernek, az egyik vádlottnak, hogy Hitler eskütétele „briliáns lépés” volt. „Most már szigorúan törvényesek vagyunk”, jelentette ki a propagandafőnök lelkesen.1953 Göbbels rettentően elégedett volt a „mesés” sajtóvisszhanggal. 1954 Hitler újonnan

kinevezett külföldi sajtófőnöke, Putzi Hanfstaengl gondoskodott is arról, hogy a tárgyalás külföldön is széles körű nyilvánosságot kapjon. Elintézte azt is, hogy a mozgalom céljairól Hitlernek három cikke is megjelenjen a Hearstlapokban – nagyhatalmú amerikai sajtókonszern –, ráadásul csinos, darabonként 1000 márkás honoráriumot is kapott értük. Hitler meg is jegyezte, hogy éppen erre volt szüksége ahhoz, hogy beköltözhessen az elegáns, a kormányzati negyed szívében lévő Kaiserhof szállóba, ami 1933-ig egyben berlini főhadiszállásául is szolgált, amíg végleg a fővárosba nem költözött.1955  

Abban sem volt semmi új, amit Hitler a lipcsei Reichswehr-tárgyaláson elmondott, ami október 4-én azzal végződött, hogy a három tisztet tizennyolc hónapi elzárásra ítélték, Ludint és Scheringert pedig elbocsátották a hadseregtől. Ahogy már láthattuk, Hitler hónapok óta minden alkalmat megragadott annak hangsúlyozására, hogy a hatalmat „törvényes” úton kívánja megszerezni. A tárgyalás széles körű sajtóvisszhangja egyben nyilatkozatának maximális hatását is biztosította. Mint ahogy Hans Frank később megjegyezte, a törvényesség megfogadása és deklarálása sok olyan ember aggodalmát eloszlatta, aki attól tartott, hogy Hitler erőszakos hatalomátvételre készül. 1956 A bizonyság, hogy Hitler szakított forradalmi múltjával, további segítséget jelentett ahhoz, hogy „köztiszteletben álló és tekintélyes körökben” újabb támogatókat nyerjen meg.1957 Voltak, akik a választások után arra bátorították Brüninget, hogy az NSDAP-t is vegye be a koalíciós kormányba, s azzal érveltek, hogy a kormányzati felelősség majd próbára teszi a nácikat, és agitációjukat is visszafogja. Brüning kézből visszautasította a javaslatot, de nem zárta ki egy későbbi együttműködés lehetőségét, ha a párt tartja magát a törvényességhez. Elhárította Hitlernek azt a kérését is, hogy azonnal a választások után fogadja, s – a többi párt vezetőjével együtt – csak október elején találkozott vele. 1958 A kancellár egy olyan megállapodás megkötésében bízott, melyben Hitler a „lojális ellenzék” szerepét tölti be, s kicsit visszafogja a jóvátételi fizetések azonnali leállítására vonatkozó követeléseit, mivel éppen abban az időben igen fontos és kényes tárgyalások folytak egy 125  000 000 dolláros nemzetközi hitel felvételéről, ami elengedhetetlennek látszott ahhoz, hogy el lehessen kerülni a teljes gazdasági összeomlást. Az október 5-én, a nyilvánosság elkerülése végett Treviranus birodalmi miniszter lakásán megtartott találkozó során viszont kiderült, hogy szó sem lehet semmi együttműködésről. Egy szakadék választotta el őket egymástól. Brüning gondosan körvonalazta kormánya külpolitikáját – pillanatnyi lélegzethez jutás után a jóvátétel végleges eltörlésére irányuló stratégiáját –, amire Hitler egyórás monológgal válaszolt. Egyszerűen tudomást sem volt hajlandó venni a Brüning által felvetett kérdésekről. Nyilvánvalóan nem értette meg a kancellár által felvázolt bonyolult pénzügyi stratégia finomságait. Olyan tétován és bizonytalanul szólalt meg, hogy Brüning és Treviranus azonnal megsajnálta és bátorítani kezdte, mire Hitler azonnal teljes sebességre kapcsolt. Az utcán döngő léptekkel, énekelve menetelő SA-különítmény hangjai – ez is nyilvánvalóan előre megszervezett dolog volt, annak ellenére, hogy a találkozót titokban kívánták tartani – még nagyobb lendületet adott Hitlernek. A négy jelenlévő előtt – Brüningen és Treviranuson kívül Frick és Gregor Strasser is részt vett a találkozón – hamarosan olyan szónoklatot tartott, mintha csak egy tömeggyűlésen beszélne. Brüning teljesen meg volt döbbenve, hogy Hitler hányszor használta a „megsemmisíteni” (vernichten) szót. „Meg akarta semmisíteni” a KPD-t, az SPD-t, a „reakciót”, Németország ősellenségét, Franciaországot, valamint a bolsevizmus fészkét, Oroszországot. A kancellár számára nyilvánvalóvá vált – később ezt meg is jegyezte –, hogy Hitler számára mindig is az marad az alapelv, hogy „először a hatalom, utána majd a politika”.1959 Sokatmondó esemény is követte a találkozót. Szavát adta Brüningnek, hogy a kormány külpolitikai stratégiájáról elhangzottak szigorúan titokban maradnak, de hazaérve azonnal összefoglalót diktált le azokról, majd azt külföldi sajtófőnökén, Hanfstaenglen keresztül kiszivárogtatta az amerikai nagykövetnek. 1960 Brüning rögtön látta, hogy Hitler fanatikus megszállott – egyszerű, képzetlen, de veszélyes. Bár meglehetős barátságban váltak el egymástól, Hitlerben olyan gyűlölet alakult ki Brüninggel szemben, ami egyre mániákusabbá vált, és az egész pártot áthatotta. Albert Krebs szerint mindez a kancellárral szemben a tárgyaláson kialakult erőteljes kisebbségi érzéséből fakadt.1961 Hitlernek tehát az maradt, hogy folytassa fáradhatatlan és féktelen agitációját a rendszer ellen, melynek jelképes, központi alakja Brüning kancellár volt. Hitler és Göbbels számára mindenesetre az agitáció folytatása volt a legkedvezőbb megoldás.1962 Ez volt a lételemük. „Ne írjátok többé a zászlóra azt, hogy »győzelem«”, szólította fel híveit Hitler közvetlenül a választások után. „írjátok fel helyébe a hozzánk jobban illő »harc« szót!” 1963 Mindenesetre ez volt az egyetlen választási lehetőség. Az egyik kortárs megfogalmazása szerint a nácik a „győzelem után húzd szorosabbra

a sisakod szíját” alapelvet követték. A választási győzelmet követően 70 000 gyűlést szerveztek. Ismét egy „lavina” zúdult a birodalomra… Város város után, falu falu után került útjába a hógörgetegnek. 1964 A választási győzelem tette lehetővé ezt a folyamatos, intenzív agitációt. A párt iránt hirtelen megnyilvánuló fokozott érdeklődés rengeteg új tag belépését eredményezte, ez újabb bevételekkel járt, melyeket a további propagandára, és azt folytatni képes, újabb aktivisták beszervezésére lehetett fordítani. 1965 A siker sikert szül. A párt támogatóinak struktúrája is megváltozott bizonyos mértékig. Az újonnan megtértek közül sokan nem tartoztak a korábbi évek fanatikusaihoz, akik hajlandók voltak mindenüket feláldozni a hitükért. Az újak támogatása bizonyos értelemben feltételesnek, a sikertől függőnek volt tekinthető.1966 Számosan olyan gyorsan ott is hagyták a pártot, mint ahogy beléptek. A tagság meglehetős gyorsan cserélődött.1967 Nem tarthatta egybe valami meghatározott politika – ami azonnal elidegenítette volna a hívek sokszínű táborának bizonyos részét a párttól –, az összetartó erőt csakis a közös szólamok, a „nemzeti közösség”, a nemzeti újjászületés „hatalom, dicsőség és jólét”, de mindenekelőtt a most már elérhető közelségben látszó győzelem reménye jelenthette.1968 Minden ennek az egyetlen célnak lett alárendelve. A tömeges, de meglehetősen sekélyes és szervezetileg düledező tiltakozási mozgalom – az utópisztikus politika által összefogott különböző érdekcsoportok elegye – csak akkor szilárdulhatott meg, ha az NSDAP viszonylag rövid idő alatt, két-három év elteltével megszerzi a hatalmat. Ez egyre nagyobb nyomásként nehezedett Hitlerre. Az adott helyzetben nem tudott mást tenni, mint amit eddig is csinált: tovább fokozni az agitációt.

VI. A nyilvános közszereplő mögött nagyon nehéz volt a magánembert felfedezni. 1919 óta Hitlert a politika egyre jobban lefoglalta. Óriási szakadék tátongott politikai hatékonysága, a gyűléseken részt vevő, extázisban lévő tömegekre gyakorolt magnetikus vonzereje és azok érzései között, akik állandóan a közelében voltak, és a politikától független létezésének ürességével szembesültek. Akik ez idő tájt a környezetében voltak, Hitlert talánynak tartották. „Emlékezetemben nincs teljes kép Hitler személyiségéről”, mondta Putzi Hanfstaengl évekkel később. „Inkább számos kép és forma van előttem, melyek mindegyikét Adolf Hitlernek hívták, melyek mindegyike valóban Adolf Hitler is volt, de csak igen nagy nehézségek árán lehetne ezeket kapcsolatba és egységbe hozni egymással. Tudott elbűvölően kedves lenni, s kis idő elteltével olyan véleményt hangoztatni, mely mögött valami feneketlen, alvilági mélység húzódott meg. Hatalmas eszméket volt képes felvázolni, majd szinte a közönségességgel határos módon primitív tudott lenni. Képes volt azzal a meggyőződéssel eltölteni mindenkit, hogy csak az ő akarata, ereje és jelleme garantálhatja a sikert. Ugyanakkor, még mint kancellár is, olyan bohém tudott lenni, hogy megbízhatatlanságával az őrületbe tudta kergetni munkatársait.”1969 Franz Pfeffer von Salomonnal szemben, aki 1930-as kegyvesztettségéig az SA főnöke volt, Hitler az egyszerű közkatona és a művész szerepét vette fel. „Katona, akinek cigányvér csörgedezik az ereiben”, jellemezte állítólag érezhetően faji indíttatástól sem mentesen és érdekesen Pfeffer. Véleménye szerint Hitlernek volt valami hatodik érzéke a politikához, s ezen a téren „természetfölötti tehetség” birtokosának tekintette. Ugyanakkor kétségei is voltak a tekintetben, hogy valójában nem maradt-e meg az egyszerű szabadcsapatfőnök, egy forradalmár színvonalán, akinek azonnal nehézségei támadnak az államférfi szerepében, ha a mozgalomnak sikerül megszereznie a hatalmat. 1970 Pfeffer olyan zseninek tartotta Hitlert, mely ezer évenként csak egyszer születik erre a világra. Emberi vonatkozásban viszont – megítélése szerint – hiányosságai voltak. 1971 A bálványozás és a kritika között ingadozó Pfeffer olyan tudathasadásos személyiségnek fogta fel, akiben a neveltetése és képzetlensége okozta gátlások állandó konfliktusba kerültek a benne lakozó zsenivel, s ez az ellentmondás lassan fel is emészti. Gregor Strasser, aki megőrizte a kritikus távolságot a kiteljesedett Führer-kultusztól, Otto Wagener szerint ennek ellenére szintén kész volt valami „zsenialitást” látni Hitlerben.1972 „Bármi legyen is, de van benne valami kellemetlen”, jegyezte meg Gregor Strasser, Alsó-Bajorország Gauleitere, Otto Ebersdobler előtt, majd azzal folytatta, hogy „prófétai tehetséggel olvas helyesen a politikai problémákban, és a nyilvánvalóan áthidalhatatlan nehézségei ellenére kedvező alkalmakkor helyesen cselekszik.”1973 Ez a Strasser által Hitlernek tulajdonított rendkívüli tehetség viszont – az ő véleménye szerint is – inkább az ösztöneiben s nem abban a képességében rejlett, hogy rendszerezni tudta volna gondolatait. 1974 Otto Wagener, aki 1929-ben az SA törzsfőnöke volt, azok közé tartozott, akiket Hitler teljesen elvarázsolt. „Ritka személyisége” teljesen rabul ejtette, s még akkor sem tudott bűvköréből szabadulni, amikor sok évvel később az angolok fogságában emlékiratait rendezgette. De még ő sem volt biztos abban, hogy mi is teszi Hitlert Hitlerré.

Amikor egyszer meghallotta úgy tombolni, hogy hangjától zengett az egész pártház, akkor volt egy olyan érzése, hogy van ebben az emberben valami „ázsiai pusztítási vágy” (a megfogalmazás is arra utal, hogy milyen mélyen Wagenerbe ivódtak a háború utáni rasszista náci megfogalmazások). 1975 „Nem a zsenialitás, hanem a gyűlölet; nem a mindenen felülemelkedő nagyság, hanem a vele született kisebbrendűségi komplexus; nem a német heroizmus, hanem a hunok bosszúszomja volt ez”, írta sok évvel később, amikor benyomásait összegezte, és egyben a nácik szóhasználatával Hitler állítólagos hun származására is utalt.1976 A talpnyaló csodálatának és iszonyatos félelmének keverékéből fakadó értetlenségében Wagener csak arra volt képes, hogy Hitlerben meglásson valami „idegenszerűséget” (fremdartig) és „ördögit”. Hitler örökre rejtély maradt a számára. 1977 Hitler még a náci mozgalom Pfefferhez és Wagenerhez hasonló vezetői számára is távoli személyiség maradt. Lepusztult thierschstrassei lakásából 1929-ben a München divatos bogenhauseni negyedében lévő Prinzregenstplatzon egy luxuslakásba költözött. 1978 Ez illett is ahhoz a változáshoz, mely azzal a politikai ugrással egyidejűleg következett be, amikor a sörcsarnoki bajkeverők helyett az előkelő konzervatív körök felé fordult. Ritkán voltak vendégei, és ritkán rendezett összejöveteleket. Ha nagyritkán elszánta magát ilyesmire, a hangulat akkor is feszélyezett és hivatalos maradt. 1979 A megszállottság ritkán tesz valakit vonzóvá mások szemében, kivéve azokat, akik hasonlóan megszállottak, vagy függő helyzetben vannak egy ilyen kiegyensúlyozatlan személyiségtől. Hitler, mint korábban, most is a Heck kávéházban tett délutáni körútjait kedvelte, ahol cimborái és csodálói hízelgő figyelemmel, vagy jól palástolt unalommal hallgatták a párt tízes évek végétől kezdődő, korai történetéről szóló monológjait, vagy „kimeríthetetlen és kedvenc témájáról”, a háborúról szóló történeteit. 1980 Csak nagyon kevés emberrel tegeződött. Szinte minden náci vezetőt a vezetéknevén szólított. A „Mein Führer” még nem honosodott meg teljesen, mint majd 1933 után, amikor mindenki csak így szólította. A környezetéhez tartozók egyszerűen csak „a főnök”-ként (der Chef) emlegették. Néhányan, mint például Hanfstaengl vagy udvari fényképésze, Heinrich Hoffmann, ragaszkodtak az egyszerű „Herr Hitler” megszólitáshoz. 1981 Személyiségének elvont távolságát még az a törekvés is kiegészítette, hogy elkerülje a közvetlen kapcsolatok kialakulását, melyek rombolóan hathattak volna a legfőbb vezető nimbuszára, melyen nem volt szabad foltot ejteni. A távolságtartással a bizalmatlanság is együtt járt. A fontos dolgokat csak szűk – és változó – körben beszélte meg. Így teljesen irányítása alatt tarthatta az eseményeket, független maradt, soha nem kötődött egyetlen hivatalos testület tanácsaihoz sem, és soha nem akart döntőbíró lenni alattvalói civódásában. Beidegződött véleményével és domináns személyiségével képes volt – ahogy Gregor Strasser is rámutatott – minden jelenlévőt lehengerelni, még azokat is, akik kezdetben kétségbe vonták ezt a képességét. 1982 Ez viszont még tovább erősítette önbizalmát és a tévedhetetlenségébe vetett hitét. 1983 Ezzel szemben kényelmetlenül érezte magát azok társaságában, akik kellemetlen kérdéseket tettek fel neki, vagy ellenérveket sorakoztattak fel ellene. Mivel „intuícióival” szemben – melyek alatt Strasser valójában a taktikai rugalmassággal és opportunizmussal párosuló dogmatizmust értette – nem lehetett logikai érveket szembeállítani – folytatja a párt szervezési vezetője. Hitler ezeket ellentmondást nem tűrve egyszerűen lesöpörte az asztalról, mintha azok csak földhözragadt gondolkodású tudálékosoktól származnának. Bírálóit viszont alaposan megjegyezte magának. Előbb vagy utóbb ezek kiestek a kegyeiből.1984 A legfontosabb kérdéseket csak a hozzá közel álló kevesekből összetevődött körrel, adjutánsaival, sofőrjeivel, az olyan régi cimboráival, mint a mindenesi feladatokat ellátó Julius Schaub, Heinrich Hoffmann (a fényképésze) és Sepp Dietrich (aki később Hitler testőrségének vezetője lett), beszélte meg – ha egyáltalán megbeszélte. 1985 A bizalmatlanság – és hiúság – Gregor Strasser véleménye szerint együtt járt a Hitler-féle vezetési stílussal. Ennek az volt a veszélye – és itt Strasser Pfeffer eltávolítására utalt –, hogy önmaga választotta ki, amit szívesen hallgat meg, a rossz hírek hozói pedig ellenszenvesekké váltak a szemében. Strasser véleménye szerint volt Hitlerben valami nem evilági dolog; nem ismerte és nem tudta józanul megítélni az embereket. Hitlert egyetlen emberi lényhez sem kötötte semmi, folytatja tovább Strasser. „Nem dohányzik, nem iszik, zöldségeken kívül mást nem eszik, és meg sem érinti a nőket! Hogy lehet egy ilyen embert megérteni és elvárni tőle, hogy másokat megértsen?” 1986 Hitler az égvilágon semmivel sem járult hozzá a most már tömegessé vált náci mozgalom működtetéséhez és szervezéséhez. „Munkastílusa” (ha azt egyáltalán annak lehet nevezni) változatlan maradt azóta, hogy az NSDAP apró, jelentéktelen völkisch szekta volt. Képtelen volt a rendszeres munkára és nem is érdekelte az ilyesmi. 1987 Olyan zűrzavaros és dilettáns maradt, mint mindig is volt. Olyan szerepkörben találta meg a helyét, ami lehetővé tette számára annak a rendszertelen, fegyelmezetlen és tunya életstílusnak a folytatását, mely semmit sem változott elkényeztetett, linzi gyermekkora és bécsi kallódása óta. Hatalmas „dolgozószobát” (Arbeitszimmer) alakítottak ki

számára az új, ízléstelenül nagyratörő „Barna Házban”, mely páratlan büszkeséggel töltötte el. Nagy Frigyes portréi, a List ezred első, 1914-es flandriai csatájáról készült festmények díszítették a szoba falait. A túlméretes bútorok között kapott helyet Mussolini monumentális mellszobra is. A dohányzás mindenki számára meg volt tiltva. 1988 A „dolgozószoba” elnevezés enyhén szólva is a dolgok megszépítése és nyilvánvaló eufemizmus volt. Hitler ritkán végzett ott bármi munkát is. Hanfstaenglnek, akinek saját szobája is volt az épületben, nagyon kevés emléke maradt fent Hitler szobájáról, mivel ott csak elvétve találkozott a pártvezérrel. Még a Nagy Frigyest ábrázoló hatalmas festmény sem motiválta Hitlert arra, jegyezte meg volt külföldi sajtófőnöke, hogy kövesse a szorgalmas és kötelességtudó porosz király példáját. Rendszeres munkaidőt nem tartott. Megbeszélt találkozókat mondatott le. Hanfstaengl néha kénytelen volt egész Münchent berohangálni érte, hogy a pártvezér ott legyen az újságírókkal megbeszélt találkozón. Délután négy órakor viszont, rajongóitól körülvéve, a Heck kávéházban mindig meg lehetett találni.1989 A székházban a pártmunkásokat sem tartották nagyobb becsben. Soha nem kaptak egy meghatározott időpontot, amikor akár a legfontosabb dolgokat is megbeszélhették volna vele. Ha sikerült, akkor papírjaikat szorongatva találkozhattak vele, amikor belépett az épületbe, de a leggyakrabban ilyenkor is telefonhoz hívták, majd elnézést kért s közölte, hogy most azonnal el kell mennie, s majd csak másnap érkezik vissza. Ha látogatói elő is tudták adni problémáikat, Hitler akkor is anélkül végzett az üggyel, hogy odafigyelt volna a részletekre. Szokása szerint a kérdést ilyenkor olyan irányba terelte, hogy szobájában le s föl járkálva legalább egyórás monológot pontifikálhasson.1990 Néha egyáltalán oda sem figyelt arra, amit mondanak neki, hanem hirtelen áttért éppen aktuális vesszőparipájára. „Ha Hitler megkapja a végszót az őt éppen érdeklő témához – de ez napról napra változik –, akkor azonnal átveszi azt és az egész beszélgetésnek befellegzett”, mondta állítólag Pfeffer Wagenernek 1931-ben. 1991 Azokban az esetekben, ha valamit nem értett, vagy valamilyen kényelmetlen döntést kellett meghoznia, egyszerűen elkerülte a beszélgetést.1992 Hitler működésének ez a szokatlan rendje egészen biztosan a személyiségéből fakadt. Önkényeskedő és uralkodni vágyó, de bizonytalan és tétovázó; kelletlenül hoz döntéseket, de mégis kész mások számára érthetetlenül merész és bátor lépéseket megtenni; ha egy döntést meghozott, attól semmi sem tántoríthatja el: ez mind részét alkotja Hitler furcsa személyisége rejtélyének. Ha a hatalomvágy a belső bizonytalanság, az erőszakos arrogancia pedig a kisebbségi komplexus jele, akkor hatalmas és rejtett személyiségzavarokkal találhatjuk szembe magunkat. 1993 Egy ilyen problémának a leírása inkább újabb leíráshoz s nem magyarázathoz vezet. Hitler sajátos vezetési stílusa mindenesetre több volt egyszerűen személyiségi kérdésnél vagy ösztönös szociáldarwinista hajlamnál, mely harc után hagyja az egyént felemelkedni. Azt a törekvését is tükrözi, hogy állandó belső szükségszerűséget érzett vezetői pozíciójának megvédésére. A vezetői szerepkörből soha nem lehetett kizökkenteni. Híres kézfogása és acélkék szemeinek tekintete is része volt a színjátéknak. Még a párt vezetői sem tudták magukat soha kivonni a teljes őszinteség és lojalitása látszatának hatása alól, ami Hitler hosszú kézfogását és szemükbe fúródó, rezzenéstelen tekintetét kísérte.1994 Még félelemmel vegyes csodálattal is körülvették Hitlert, amikor rájöttek, hogy milyen egyszerű színházi trükköt alkalmaz velük szemben. Minél nagyobb lett a tévedhetetlen vezér nimbusza, annál inkább háttérbe szorult a hibázni és rossz helyzetmegítélésre is képes „emberi” Hitler; mások csak az előbbi arcát láthatták. „Személyisége” egyre inkább eltűnőben volt, s feloldódott a mindenható és mindentudó vezér „szerepében”. Nagyon ritkán azért lehullott az álarc. Albert Krebs egy 1932 elején történt eseményt idézett fel, mely leginkább egy francia komédiára emlékeztette. Az elegáns hamburgi Atlantic szálló folyosóján egyszer csak Hitler panaszos ordibálását hallja: „A levesemet, a levesemet akarom!” Néhány perccel később Krebs a szobájában lévő kerek asztal mellett találja a zöldséglevesét szürcsölgető Hitlert, aki egyáltalán nem úgy festett, mint a nép bálványozott hőse. Fáradtnak és depressziósnak látszott. Rá se hederített előző esti beszédének szövegére, melyet Krebs tett az asztalára, helyette inkább – a Gauleiter legnagyobb megdöbbenésére – arról kezdte faggatni, hogy mi a véleménye a vegetáriánus táplálkozásról. Jellemző módon, meg sem várva a választ, azonnal a vegetarianizmusról szóló hosszas eszmefuttatásba bonyolódott. Krebset teljesen megdöbbentette ez a partner legyőzésére és nem a meggyőzésére irányuló szeszélyes kitörés. Krebs emlékeiben leginkább az maradt meg a jelenetből, hogy mennyire lelepleződött Hitlerben az akut hipochondriás, aki előtte is mindig úgy viselkedett, úgy állította be önmagát, mint aki „csak politikai vezető és nem is emberi lény (Mensch)”. Krebs a jelenetet nem annak fogta fel, hogy Hitler hirtelen a bizalmába fogadta. Inkább a pártvezető „belső labilitásának” tudta be a dolgot. Elég meggyőző spekulációja szerint ez valójában egy csillapíthatatlan hatalomvággyal és erőszakkal túlzottan is ellensúlyozni igyekvő emberi gyengeség váratlanul megmutatkozó jele volt. Krebs emlékei szerint Hitler felsorolta neki mindazokat a nyugtalanító tüneteket – hirtelen

leizzadást, idegfeszültséget, izomremegést, gyomorgörcsöt–, melyek arra késztették, hogy vegetáriánus legyen. 1995 A gyomorgörcsöt a rák első jelének tudta be, ami már csak néhány évet hagy számára, hogy elvégezze a maga elé állított „gigantikus feladatot”. „Minél előbb hatalomra kell jutnom… kell, kell”, hallgatta Krebs Hitler ordítozását, de hamarosan ismét képes volt fegyelmezni magát. Testbeszéde arról árulkodott, hogy túl van hirtelen támadt depresszióján. Behívta kísérőit, parancsokat osztogatott, telefonbeszélgetéseket rendelt és találkozókat szerveztetett. „Hitler, az emberi lény, hirtelen visszavedlett vezérré”. 1996 Az álarc ismét a helyére került.  

Hitler vezetési stílusa pontosan azért működhetett, mert alárendeltjei készek voltak elfogadni a pártban elfoglalt különleges helyét, s meg voltak győződve arról, hogy ezt a furcsa viselkedést egyszerűen el kell fogadniuk egy általuk politikai zseninek tartott embertől. „Mindig szüksége van olyan emberekre, akik ideológiáját le tudják fordítani a realitás nyelvére, amit aztán már meg is lehet valósítani”, jelentette ki mások elmondása szerint Pfeffer. 1997 Hitler módszere valóban nem az volt, hogy a fontos politikai döntések végrehajtását formáló utasítások sorát adta volna ki. Ha csak lehetősége volt rá, mindig elkerülte a döntéshozatalt. Inkább hosszasan és ismételten – zavaros és szétszórt stílusban – a véleményét fejtette ki. Ez vezérfonalként és irányvonalként szolgált a napi politizáláshoz. Megjegyzése alapján másoknak kellett értelmezni, hogy szerintük milyen lépéseket vár el tőlük, miközben távoli céljai „megvalósításának irányában dolgoznak”. „Ha mindenki képes így dolgozni”, jelentette ki időről időre Hitler, „ha mindenki keményen és tudatos állhatatossággal képes harcolni a közös és távoli célok megvalósításáért, akkor egy napon a végső cél is elérhetővé válik. A menet közben elkövetett hibák az ember természetéből fakadnak. Sajnos ez így van, de ezeket is le lehet küzdeni, ha állandóan a közös célt tekintjük vezérfonalnak.” 1998 Ez a Hitler szociáldarwinista megközelítésmódjából fakadó ösztönös cselekvési stílus nem csupán kegyetlen versenyt eredményezett azok között, akik a pártban – majd később az államgépezetben is – megkísérelték „helyesen” értelmezni Hitler szándékait. Ez azt is jelentette, hogy Hitler, az ortodox ideológia kiapadhatatlan forrása mindig azok mellé állhatott, akik győztesen kerültek ki az alatta folyó könyörtelen harcból, akik legjobban be tudták bizonyítani, hogy a „helyes irányvonalat” követik. Mivel ezt csak Hitler tudta megállapítani, ezért hatalmi helyzete így még nagyobb hangsúlyt kapott. Elérhetetlensége, megközelíthetetlensége, szórványos és impulzív beavatkozása a konkrét ügyekbe, kiszámíthatatlansága, rendszeres munkamódszerének hiánya, az adminisztratív kérdésekkel szemben tanúsított teljes közömbössége, szokása, hogy a részletek kimunkálása helyett inkább vég nélküli monológokat tart, mindez együttvéve jellemezte Hitler pártvezetői stílusát. Ezek illettek is – legalábbis rövidtávon – egy olyan „vezetői párthoz”, melynek kizárólagos, rövid távú célja a hatalom megszerzése volt. 1933 után az említettek közül néhány vonás fémjelezte Hitlernek, a német állam legnagyobb hatalmával felruházott diktátorának a stílusát is. Ez már egyáltalán nem illeszkedett be egy bonyolult államapparátus bürokratikus szabályainak rendszerébe, és később az egyre inkább elhatalmasodó kormányzati zűrzavar garanciájává vált.

VII. 1931 elején egy ismerős, rég nem látott, forradásos arc jelent meg ismét a színen. A bolíviai hadsereg katonai tanácsadójaként működő Ernst Röhm Hitler hívására visszaérkezett önként vállalt száműzetéséből. Január 5-én vette át az SA törzsfőnöki tisztét.1999

1930 folyamán nem Otto Strasser esete jelentette az egyetlen válságot, mellyel a pártvezetésnek meg kellett küzdenie. Potenciálisan még komolyabb válsághelyzet alakult ki az SA-n belül is. Már régóta érlelődött, mielőtt 1930 nyarán, a választási kampány idején kirobbant. A válság valójában csak felszínre hozta – és nem utoljára – azt az NSDAP-be beépített strukturális ellentétet, mely a párt és az SA szervezete közt mindig is jelen volt. Mint ahogy már láthattuk, az egész ügy már a puccs előtt elkezdődött. Soha nem lehetett maradéktalanul megvalósítani azt az 1925 utáni törekvést, hogy az SA a párt „segédcsapataként” (Hilfstruppe) és ne félkatonai szervezetként szerepeljen, és soha nem sikerült kiirtani a rohamosztagosok között továbbra is élő, az elkülönülést elősegítő csapatszellemet. Ezek a „pártkatonák” mindig is megvetették a Gauk hivatalaiban dolgozó „civileket”. 2000 A rohamosztag tagjai nem könnyen nyelték le, amikor rendszeresen arra emlékeztették őket, hogy alá vannak rendelve a pártszervezetnek, mivel úgy érezték, hogy a legnehezebb időkben éppen ők meneteltek elöl, és szenvedtek veszteségeket a kommunistákkal és szocialistákkal folytatott utcai harcokban. A probléma ismét felszínre került, amikor felmerült, hogy a Reichstag-választásokon három SA vezető is legyen a jelöltek között. Ez viszont inkább okozatnak, s nem a mélyebb rétegekben meghúzódó oknak lehetett tekinteni. Ehhez párosult még az is, hogy az SA véleménye szerint az önállóság hiánya és a Gauktól való függőség következtében pénzügyi, anyagi hátrányokat szenved, és ennek azonnali orvoslását követelte. Azután, hogy Walter Stennes, Németország keleti körzeteinek SA-főnöke, aki embereihez hasonlóan türelmetlen volt, és nem értett egyet azzal a politikával, hogy törvényes – tehát lassú – úton kell megszerezni a hatalmat, augusztusban Münchenbe utazott, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Hitler azonban nem fogadta, ezért berlini beosztottjai lemondtak pozícióikról, és megtagadták a párt propaganda- és védelmi feladatainak ellátását. A robbanáspont akkor következett be, amikor a Sportpalastban augusztus 30-án Göbbels megrendezésre kerülő tömeggyűléséről a rendfenntartási feladatokkal megbízott SAalakulatot Stennes átvezényelte egy Berlin távolabbi részében rendezett díszszemlére. Nem sokkal később a berlini SA-vezetők összejövetele azzal végződött, hogy az SA-legények – az SS (mely szervezetileg ekkor még mindig az SA fennhatósága alá tartozott) ellenállását leküzdve – behatoltak a párt székházába és ott komoly károkat okoztak az épületben és a berendezésekben. 2001 Göbbelst annyira sokkolta az esemény, hogy az összeomlás kerülgette. Hitler azonnal Berlinbe sietett. Göbbels közölte vele, hogy azonnal rendezni kell a helyzetet, különben a most már az egész körzetre kiterjedő zavargások katasztrófába torkollhatnak. 2002 Hitler beszélt a felbőszült és sértett SA-legények néhány csoportjával, majd az est és az éjszaka folyamán két alkalommal is tárgyalt Stennesszel, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Másnap, szeptember 1-jén beszédet mondott a berlini SA sietve összetrombitált 2000 embere előtt. Pfeffer, az SA főparancsnoka már három nappal korábban lemondott tisztségéről. Hitler – nagy ünneplés közepette – bejelentette, hogy maga veszi át az SA és az SS főparancsnokságát, majd az SA-nak a mozgalom fejlődésében és növekedésében szerzett érdemeit ecsetelgette. Mondanivalóját azzal zárta, hogy szinte hisztérikus hangon lojalitást követelt. A nagygyűlésnek ez a részlete kísértetiesen emlékeztetett a párt 1925-ös újraalakulása alkalmából megtartott rendezvényre, amikor a nyolcvanéves háborús hős Litzmann tábornokot az emelvényre cipelték, hogy az SA nevében tegyen hűségesküt Hitlernek. A hűségnek ezúttal is ára volt. Stennes felolvasta Hitler parancsát, mely a megemelt párttagdíjakból pénzügyi juttatásokat irányzott elő az SA számára. 2003 A közvetlen válság veszélyét sikerült eloszlatni. A főparancsnok dél-németországi helyettesének, August Schneidhubernek 1930. szeptember 19-én kelt memoranduma viszont az SA-n belüli paprikás hangulat kialakulásáért Hitlert sem mentesíti a felelősség alól. Írta, hogy az SA nagyon kevés elismerést kapott a választásokon elért győzelemért, melyet pedig joggal könyvelhetne el sajátjaként is. A berlini események is azt bizonyították, hogy Hitler nem tart elég szoros kapcsolatot az SA-val, folytatta Schneidhuber. A mélyben már rég megindult az erjedés. Régen erősödik a követelés, hogy Hitler ismerje el az SA eredményeit és érdemeit: „Sajnos, a Führer nem hallotta meg a figyelmeztető hangokat.” 2004 Az SA mindennapi irányítását törzsfőnökként ideiglenesen Otto Wagener üzletember vette át, akit még az előző évben rohamosztagos cimborája, Pfeffer szervezett be az SA-ba. Üzleti kapcsolatait kihasználva Wagener rávett egy dohánygyárat, hogy „Sturm” nevet viselő cigarettát gyártson az SA részére, s ez a „szponzorálás” hasznot hajtott mind a dohánygyárnak, mind pedig az SA-nak. Az SA tagjait is arra ösztönözték, hogy csak ezt a cigarettát szívják. Az ebből származó profit egy része az SA kasszáját gazdagította, bár Wagener lemondása után a párt kincstárnoka gondoskodott arról, hogy ezeket a pénzeszközöket a párt és ne az SA tartsa ellenőrzése alatt. 2005 1930 októberében Wagener továbbította Hitler irányelveit, melyek az SA „hatalomért folytatott harcban betöltött különleges szerepére” utalnak, és olyan ígéretet is tartalmaztak, hogy a hatalom megszerzése után az SA lesz „a jövendő német

hadseregének tárháza”.2006 Az SA vezetésén belül ennek ellenére sem halkultak azok a hangok, melyek nagyobb függetlenséget és önállóságot követeltek a pártvezetéstől. Továbbra is fennállt a válság folytatódásának veszélye. Ez a helyzet fogadta a már nem főparancsnokként, hanem törzsfőnökként visszatérő Röhmöt, akinek kinevezését Hitler 1930. november 30-án az SA Münchenben összegyűlt vezetői előtt jelentette be. Röhm puccs előtti időszakban betöltött fontos szerepe, valamint az, hogy kimaradt a közelmúlt intrikáiból, ésszerűvé és indokolttá is tették kinevezését. Hírhedt homoszexualitását viszont hamarosan kihasználták azok a beosztottai, akik nem értettek egyet a kinevezésével, és megpróbálták aláásni az új törzsfőnök helyzetét és tekintélyét. Hitler 1931. február 3-án kénytelen volt visszautasítani a Röhm elleni „kizárólag a magánszférához tartozó dolgok” miatt intézett támadásokat, melynek során azt hangsúlyozta, hogy az SA nem „morális intézmény”, hanem „kemény harcosok csapata”. 2007 Valójában nem is Röhm morális felfogása volt az igazi kérdés. Hitler akciója az előző nyáron eloszlatta a közvetlen válság veszélyét, de az csupán szépségtapasz volt a repedéseken. A feszültség továbbra is megmaradt. Az SA-nak sem a szerepe, sem a hatásköre nem volt pontosan meghatározva. A náci mozgalom jellegét és azt figyelembe véve, ahogy az SA kinőtt a mozgalomból, a strukturális problémák megoldhatatlannak bizonyultak. Ismét felszínre került a puccsista beállítottság, mely mindig is jelen volt az SA-ban. Miután határozottan visszautasították követelését, hogy képviselői helyeket kapjon a Reichstagban, egyáltalán nem csodálható, hogy Stennes azonnal parlamentellenes stratégiát kezdett hirdetni. Nagyon kényelmetlenül érintette a párt vezetését a berlini pártlapban, a Der Angriffban megjelent cikke, melyben síkraszállt a hatalom erőszakos megszerzéséért. Ezek a mellékzörejek homlokegyenest ellentmondtak Hitler addig hirdetett politikájával, és nyilvánvalóan megkérdőjelezték törvényesség iránti elkötelezettségét és esküjének hitelét, melyet a legnagyobb nyilvánosság előtt, az előző év szeptemberében, a lipcsei Reichswehr-per közben és utána tett, s azóta is számos alkalommal hangsúlyozott. 2008 Februárban Hitler kénytelen volt nyilat röpíteni Stennes felé a Völkischer Beobachterben megjelent cikkével, melyben elítélte azt a „hazugságot”, mely szerint a nemzetiszocialisták erőszakos hatalomátvételre készülnek. Leszögezte, hogy megérti az SA és az SS szükségleteit és háborgását, de felhívta a figyelmet a mozgalom saját soraiban meghúzódó „provokátorokra”, akik tevékenységükkel alkalmat adnak a kormánynak, hogy törvényesítse a párt „üldözését”. 2009 Az SA tagjai előtt március 7-én Münchenben tartott beszédében Hitler kijelentette: „Azzal vádolnak, hogy gyáva vagyok törvényellenesen harcolni. Egyáltalán nem vagyok gyáva ilyesmire. Csak ahhoz vagyok gyáva, hogy az SA-t a géppuskák tüzébe vezessem. Az SA-ra sokkal fontosabb dolgok, nevezetesen a Harmadik Birodalom felépítése érdekében van szükségünk. Betartjuk az alkotmányosság követelményeit, és mégis elérjük céljainkat. Az alkotmányjogot ad számunkra, hogy hatalomra kerüljünk. Hogy ezen belül milyen eszközöket használunk, az már a mi dolgunk.” 2010 A betiltás kísértete még erősebben fenyegette a pártot a március 28-i, szükségállapotról szóló törvény elfogadása után, ami igen széles körű lehetőséget biztosított a Brüning-kormány számára, hogy felvegye a harcot a politikai „túlkapások” ellen.2011 „Úgy tűnik, hogy a pártnak, de mindenekelőtt az SA-nak, szembe kell nézni a betiltás lehetőségével”, írta Göbbels a naplójában. 2012 Hitler elrendelte, hogy a párt minden tagjának, az SA-nak és az SS-nek a legszigorúbban be kell tartani a szükségállapot rendelkezéseit. 2013 Stennes viszont megmakacsolta magát. „Ez a legsúlyosabb válság, mellyel a párt valaha is szembekerült”, jegyezte meg Göbbels. 2014 Éppen ideje volt az akció megindításának. Göbbelst a többi pártvezetővel együtt Hitler egy értekezletre Weimarba rendelte, majd megérkezésekor közölte vele, hogy Stennest az SA helyi vezetőjeként áthelyezte Németország keleti részébe. Göbbels még alig értesült a döntésről, amikor csengett a telefon, s Berlinből közölték vele, hogy az SA megszállta a párt székházát és az Angriff szerkesztőségének irodáit. Bár közvetlen környezete előtt igyekezett bátor képpel fogadni a hírt, Hitlert teljesen megdöbbentették az események. Az SA berlini vezetése április 2-án frontális támadást intézett „némethez méltatlan (undeutsche) és gátlástalan pártbéli zsarnokság és demagógia ellen”. 2015 Hitler első dolga az volt, hogy ismételten teljhatalommal ruházta fel Göbbelst, és feljogosította a legkönyörtelenebb intézkedések megtételére is, hogy a berlini pártszervezetet megtisztítsa a „felforgató elemektől”. „Bármire szüksége van e feladat végrehajtásához”, írta Hitler „azt én is támogatom”. 2016 Hitler és Göbbels keményen megdolgozott azért, hogy a Gau minden szegletéből őket támogató nyilatkozatok érkezzenek. Az egyre forradalmibb hangot megütő Stennesnek sikerült Berlinben, Schleswig-Holsteinben, Sziléziában és Pomerániában megnyernie az SA egy részének a támogatását. A siker viszont rövid életűnek bizonyult. Tömeges lázadásra nem került sor. A sors iróniája, hogy most az a berlini rendőrség segített a párt székházának és a lap szerkesztőségének visszafoglalásában, mely annyiszor volt célpontja Göbbels az Angriff hasábjain intézett heves kirohanásainak.2017 Április 4-én Hitler a Völkischer Beobachterben egy terjedelmes és okosan felépített cikkben ítélte el

Stennest, és túláradó érzelmekkel szólította fel lojalitásra az SA tagjait. 2018 Külön hangsúlyozta azt a rendkívüli szerepet, melyet ő, a párt „megalapítója és vezetője” a mozgalom létrejöttében és fejlődésében betöltött. 2019 Stennes érdemeiről maró gúnnyal nyilatkozott, amikor összehasonlította azokkal az áldozatokkal, melyeket ő és mások hoztak a mozgalomért. Azzal vádolta Stennest, hogy tudatosan igyekszik az SA tagjainak iránta tanúsított hűségét aláaknázni, amikor az „eszmét” különválasztja a „személyiségtől”. Otto Strasser esetében is ezt a különbségtételt utasította vissza az előző év májusában. Kijelentette, hogy aki a mozgalmat „az állam elleni nyílt háborúba” akarja vezetni, az „vagy bolond, vagy bűnöző”. 2020 Miután 1923-ban maga is menetelt, rá kellett jönnie, hogy minden további ilyen jellegű kísérlet „őrültség”. Kinyilvánította eltökélt szándékát, hogy „gyökerestől kiirtja ezt a nemzetiszocializmus elleni összeesküvést”, s felszólította az SA tagjait, hogy válasszanak a „nyugdíjas rendőr őrmester Stennes és a nemzetiszocialista mozgalom megalapítója, az SA főparancsnoka, Adolf Hitler között”. 2021 A lázongás már cikke megjelenése előtt csillapodni kezdett. Stennes támogatottsága szertefoszlott. Németország északi és keleti körzeteiben mintegy 500 SA-tagot zártak ki a testületből. 2022 A többiek szépen visszaálltak a sorba. Göring kapta a felhatalmazást, hogy állítsa helyre a rendet Stennes körzetében. 2023 Berlin viszont nem tartozott a hatáskörébe. A pozícióit féltékenyen őrző Göbbels észrevette, hogy Göring igyekszik a helyzetet kihasználni és az ő hatalmát is megcsonkítani Berlinben. „Ezt soha nem felejtem el Göringnek”, írta. „Az emberiség egyszerűen kétségbeejtő. Az egész egy nagy rakás fagyott szar!” 2024 Csak akkor vigasztalódott meg teljesen, amikor Hitler nyilvánosan felszólította a berlini SA-t, hogy tanúsítson lojalitást „barátja”, Göbbels iránt. 2025 A válság véget ért. Az SA visszakerült a pórázra. Nagynehezen ott is lehetett tartani a „hatalom megszerzéséig”. A felgyülemlett indulatok és az erőszak csak 1933 első hónapjaiban tört ismét a felszínre. Röhm hallatlan energiával és nem kis szervezőkészséggel vetette bele magát az SA újjászervezésébe. 1931 végére az SA létszáma megháromszorozódott, a januári 88 000 főről decemberre 260 000 főre emelkedett.2026 Ezzel a gyors létszámnövekedéssel a feszesebb szervezés is együtt járt. Bizonyos értelemben az SA-ról kialakult kép is változott. A nagyvárosok kivételével az SA nem mindenütt úgy szerepelt, mint a megrögzött utcai verekedők és „politikai huligánok” gyülekezete.2027 A falusi körzetekben nem is nagyon akadtak „marxisták”. Ennek megfelelően az SA szerepe is másképpen alakult. A náci mozgalom sikerei vonzották a parasztgyerekeket, a „tekintélyes” helyi családok sarjait, akiket még barátaik is támogattak, így sport- vagy lövészklubok helyett (vagy a mellett) az SA-ba léptek be. „Pártmunkájuk” többnyire az ünnepségekre és díszszemlékre korlátozódott. Bizonyos helyeken a „jámbor” SA minden vasárnap egyenruhásán menetelt a templomba. 2028 Egyáltalán nem számított szégyennek egy ilyen szervezethez tartozni. Röhm keze alatt ennek ellenére az SA-nak kezdett visszatérni félkatonai jellege, csak most már sokkal félelmetesebb erőt képviselt, mint az 1920-as évek elején. Röhm a Stennes-válság idején példamutató lojalitást tanúsított Hitler iránt. Az viszont, hogy továbbra is a „katona elsődlegességét” hangsúlyozta, és hogy 1931-ben kudarccal végződött az a kísérlete, hogy az SA-t népi milíciává alakítsa, eleve magában hordta egy eljövendő konfliktus magvait. Ez már előrevetítette azoknak az eseményeknek az árnyékát, melyek 1934 júniusában jutottak el a végkifejletig.

VIII. 1931-ben Hitlernek nemcsak politikai, hanem személyes válsággal is meg kellett küzdenie. Amikor 1929-ben beköltözött a Prinzregentenplatzon lévő tágas lakásába, akkor az addig az obersalzbergi Wachenfeld-házban anyjával együtt élő unokahúga, Geli Raubal is beköltözött hozzá. Az elkövetkező két év során gyakran jelent meg Hitler oldalán a nyilvánosság előtt. Már addig is rengeteg pletyka keringett az „Alf bácsival” – ahogy Geli Hitlert nevezte – fenntartott kapcsolatról. 1931. szeptember 19-én, huszonhárom éves korában, holtan találták Hitler lakásán; pisztolylövés végzett vele. Hitler nőkkel fenntartott kapcsolatai, mint ahogy már láthattuk is, bizonyos értelemben eltértek a normálistól. Kedvelte a nők, különösen a fiatal és nagyon csinos nők társaságát. Bókolt nekik, a maga régimódi bécsi, kispolgári stílusában néha flörtölt is velük, atyáskodva „kis hercegnőmnek” vagy „grófkisasszonykámnak” nevezte, becézte őket.2029 Néha az is előfordult, ha hinni lehet a szóbeszédeknek, hogy ügyetlen kísérletet tett valami fizikai kapcsolat létesítésére is, mint például Helena Hanfstaengl és Henrietta Hoffmann esetében, aki fényképészének a lánya volt, és Baldur von Schirachhoz (1931. október 30-tól a Hitlerjugend birodalmi vezetője) készült férjhez menni. 2030 Hitler nevét több alkalommal is összekapcsolták olyan különböző társadalmi helyzetű nőkkel, mint Jenny Haug, aki még az indulás éveiben a sofőrjének a nővére volt, vagy Winifred Wagner, aki a bayreuthi mester menye. 2031 Bármi volt is

ezeknek a gyakran rosszindulatú, túlzó vagy egyszerűen kitalált pletykáknak az alapja, úgy tűnik, hogy még ezek a kapcsolatok is csak nagyon felületesek voltak. Soha nem bolydultak fel mélyebb érzelmek. A nőket Hitler tárgyaknak, a „férfiak világa” ékességeinek tekintette. A bécsi férfiszálláson, a háború alatt az ezredében, leszereléséig a müncheni laktanyában, valamint pártbeli cimboráinak gyülekezőhelyén, a Neumaier vagy a Heck kávéházakban az 1920-as években Hitler környezetét túlnyomórészt férfiak alkották. „Néha, nagyon ritkán egy-egy nőt is beengedtünk belső köreinkbe”, emlékezett vissza Heinrich Hoffmann „de az soha nem lehetett a társaság középpontja, s meg kellett elégednie csendes hallgatással… Néha megkockáztathatott egy megjegyzést, de soha nem vihette a szót, és nem mondhatott ellent Hitlernek.”2032 A félig mitikus linzi Stefanie-vel kezdődően Hitler kapcsolatát a nőkkel a távolságtartás jellemezte, vonzalmat táplált irántuk, de érzelmeket nem ébresztettek benne. A Mimi Reiterrel folytatott rövidke flört sem volt kivétel ez alól. Kedvelte ugyan Mimit, de a megbolondított tizenhat éves lány odaadása és érzelmei nem találtak viszonzásra. E tekintetben hosszan tartó kapcsolata Hoffmann egyik alkalmazottjával, az 1929 őszén megismert Eva Braunnal sem különbözött a többitől. „Számára”, jegyezte meg Hoffmann, „a lány csupán egy kedves kis játékszert jelentett, akiben szeszélyes és szeleburdi viselkedése ellenére – vagy talán éppen ezért – megtalálta a kikapcsolódásnak és a nyugalomnak azt a fajtáját, melyre vágyott… Ennek ellenére soha egyetlen szava, tekintete vagy mozdulata se mutatott arra, hogy mélyebb érzelmekkel viseltetne iránta.”2033 Gelivel más volt a helyzet. Bármilyen is volt kapcsolatuk igazi természete – minden erről szóló beszámoló főként találgatásokon és mendemondákon alapul –, az biztosnak látszik, hogy Hitler (ha édesanyját most számításon kívül hagyjuk) életében először és egyetlen alkalommal került érzelmi függőségbe egy nőtől. Hogy kapcsolata Gelivel kifejezetten szexuális jellegű volt-e, azt nem lehet kétséget kizáró módon megállapítani. 2034 Voltak, akik sötéten bizonyos vérfertőző kapcsolatokat emlegettek Hitler családjával kapcsolatban, minden bizonnyal azért, mert arra akartak célozni, hogy az ilyen jellegű kapcsolat továbbra is fennmaradt a családban. 2035 Az Otto Strasser által Hitler állítólagos szexuális devianciájáról a köztudatba bedobott, szenzációhajhász történeteket is csak egy politikai ellenfél fantáziaszülte, Hitler-ellenes propagandájának kell tekinteni. 2036 Erős fenntartásokkal kell fogadni azokat a kósza híreket és meséket is, melyek bizonyos kompromittáló levelekről és Hitler által készített pornográf rajzokról szóltak, melyeket Schwartz, a párt kincstárnoka kénytelen volt felvásárolni egy zsarolótól. 2037 Akár volt aktív szexuális kapcsolat kettejük között, akár nem, Hitler magatartása Gelivel szemben, ha rejtett is, de erőteljes szexuális függőségről tanúskodik. Ez a féltékenység olyan szélsőséges formáiban és birtoklási vágyban nyilvánult meg, ami elkerülhetetlenné tette a kapcsolat válságát. A széles arcú, hullámos, sötétbarna hajú Geli nem tartozott az elbűvölő szépségek közé, de ezzel együtt, mindenki egybehangzó állítása szerint, életvidám, nyitott, közvetlen és vonzó teremtés volt. A Heck kávéházban tartott összejövetelekbe is életet lehelt. Hitler megengedte neki, amit másnak soha, hogy a társaság középpontja legyen. Mindenhova, színházba, hangversenyekre, operába, moziba, étterembe, kocsikázásra, piknikre, sőt ruhavásárlásra is magával vitte.2038 Dicshimnuszokat zengett róla és büszkén parádézott vele. Geli állítólag azért jött Münchenbe, hogy az egyetemen folytassa tanulmányait. Ebből vajmi kevés sikeredett. Hitler énekórákra járatta, de az nyilvánvaló volt, hogy operai hősnő sohasem lesz belőle. Unta is az énekórákat. 2039 A szórakozás sokkal jobban érdekelte. A kicsit könnyelmű és kacér leányzó soha nem volt híján hódolóknak, és még attól sem riadt vissza, hogy bátorítsa őket. Mikor Hitler rájött, hogy Gelinek kapcsolata van sofőrjével és testőrével, Emil Maurice-szal, akkor olyan jelenetet rendezett, hogy Maurice már attól tartott, hogy Hitler a helyszínen agyonlövi. 2040 Hamarosan el is került Hitler közeléből, Geli pedig, hogy szenvedélye kicsit lehűljön, Frau Bruckmann szigorú felügyelete alá került. 2041 Hitler féltékenysége és birtoklási vágya már beteges méreteket öltött. Ha a lány nélküle lépett ki a lakásból, akkor ezt csak kísérő társaságában tehette, s korán haza kellett érnie. 2042 Minden lépését figyelték, és ellenőrzés alatt tartották. Gyakorlatilag olyan élete volt, mint egy rabnak. Kesergett is miatta eleget. „A nagybácsim egy szörnyeteg”, panaszkodott állítólag. „Még elképzelni se tudja senki, hogy mit meg nem követel tőlem.” 2043 1931. szeptember közepén a lánynak elege lett az egészből. Úgy tervezte, hogy visszamegy Bécsbe. Olyan pletykák is keringtek, hogy barátja is van ott, állítólag egy zsidó művész, akitől gyereket vár. 2044 Geli anyja, Angela Raubal a háború után amerikai kihallgatóinak elmondta, hogy lánya egy linzi hegedűshöz készült férjhez menni, de ő és féltestvére, Adolf, megtiltotta a lánynak, hogy a fiúval találkozzon. 2045 Mindenesetre az biztosnak látszik, hogy Geli szabadulni igyekezett nagybátyja rabságából. Hogy fizikailag bántalmazta-e, azt szintén nem lehet valószínűsíteni. Azt állították, hogy amikor holttestét megtalálták, az orra el volt törve, és a fizikai erőszak egyéb jelei is látszottak rajta. 2046 A

bizonyítékok e tekintetben is túlzottan gyatrák ahhoz, hogy hitelt lehessen adni nekik, s a történetet különben is Hitler politikai ellenfelei terjesztették. 2047 A törvényszéki orvosszakértő, aki megvizsgálta, és az a két asszony, aki kiterítette a holttestet, semmiféle sérülést vagy véraláfutást nem fedezett fel a lány arcán. 2048 Az viszont nem kétséges, hogy Hitler erőteljes lélektani nyomás alatt tartotta unokahúgát. A szocialista Munchener Postban a történet néhány nappal később megjelent változata szerint – melyet Hitler erőteljesen cáfolt a nyilvánosság előtt – szeptember 18-án, pénteken heves vita alakult ki Hitler és Geli között, s Hitler nem volt hajlandó visszaengedni Bécsbe. 2049 Később, a nap folyamán Hitler és kísérete elutazott Nürnbergbe. 2050 Másnap reggel már kilépett a szállodájából, amikor sürgősen visszahívták, s közölték vele a hírt, hogy Gelit holtan találták a lakásán. Az ő revolveréből származó lövés végzett vele. Hitler azonnal visszarohant Münchenbe, annyira száguldottak, hogy kocsiját félúton Nürnberg és München között a rendőrség gyorshajtásért fel is tartóztatta.2051 Ez a nap Hitler politikai ellenfelei számára nagy eseményt jelentett. 2052 Lehetetlen volt gátat vetni a lapokban megjelenő cikkeknek. A botrányos és erőszakba torkolló veszekedésekről, fizikai bántalmazásról szóló történetek összekeveredtek a szexuális jellegű célozgatásokkal, sőt olyan feltételezésekkel is, melyek szerint Hitler vagy maga ölte meg Gelit, vagy a botrány elkerülése érdekében meggyilkoltatta. 2053 Hitler nem is volt Münchenben, amikor unokahúga meghalt. Azt is nehéz lenne elképzelni, hogy a botrány elkerülése érdekében bérgyilkost fogadott volna, aki éppen az ő lakásán hajtotta végre a gyilkosságot. 2054 A botrány mindenesetre óriási volt. A történet párt által terjesztett változatának – mely szerint Geli baleset következtében vesztette életét, amikor játszadozni kezdett Hitler fegyverével – sem volt semmi meggyőző ereje. 2055 Az igazság már soha nem fog kiderülni. Az öngyilkosságra – amit, könnyen meglehet, egy szívhez szóló kiáltásnak szánt, csak éppen rosszul sikerült – minden bizonnyal az a legvalószínűbb magyarázat, hogy a lány menekülni akart a nagybácsi kibírhatatlan birtoklási vágya – és előfordulhat, hogy erőszakos – féltékenysége elől. Az esetet követően Hitler a hisztériához közeli állapotba került, majd mélységes depresszióba esett. A hozzá közel állók még soha nem látták ilyennek. Úgy tűnt, hogy az idegösszeroppanás szélén áll. Attól is tartottak, hogy esetleg öngyilkosságot követ el. Hans Frank beszámolója arra enged következtetni, hogy a botrány és az ellene irányuló sajtóhadjárat miatti kétségbeesése ezekben a napokban minden személyes gyászt háttérbe szorított. A Tegernsee partján, Adolf Müller kiadó házában keresett menedéket. Frank jogi eszközökkel vetett gátat a sajtó támadásainak. Amikor a hatalmas bécsi köztemetőben Geli sírját néhány nappal a temetés után meglátogatta, Hitler azonnal képes volt túltenni magát depresszióján.2056 Személyes válsága egy csapásra véget is ért. Az eset után néhány nappal Hamburgban megtartott első beszédét hallgatósága még a szokottnál is nagyobb elragadtatással fogadta.2057 Egy jelen lévő szemtanú szerint Hitler „nagyon feszültnek” (angegriffen) látszott, de jól beszélt.2058 Ismét visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Nagy nyilvános beszédei során még eszeveszettebben tombolt, mint korábban, és az általa „nőneműnek” tartott tömeg válasza kárpótolta magánéletének ürességéért és érzelmi kötődésének hiányáért.  

Néhányan, akik Hitler közelében voltak, úgy vélték, hogy Geli fékező hatást gyakorolhatott volna rá. 2059 Ez nagyon is kétséges elmélet. Gelihez fűződő érzelmi kapcsolata, bármilyen jellegű volt is az – minden jel szerint – erősebb volt bármilyen korábbi vagy későbbi érzelmi kötődésénél. Valami megszállott és émelyítő szentimentalizmus volt abban is, ahogy a lány a Prinzregentenplatzon és Wachenfeld-házban lévői szobáit szentéllyé alakíttatta át. 2060 Bár személyes vonatkozásban Geli valóban pótolhatatlannak bizonyult (az is igaz viszont, hogy Eva Braun az esetet követően elég hamar megjelent a társaságában), Hitler részéről mindez tisztán önös érdekből vállalt függőség volt. Saját szélsőséges függősége azt is megkövetelte, hogy a lány is teljes függőségben legyen tőle. Emberi fogalmak szerint igazi önpusztító kapcsolat volt. Politikai szempontból, a rövid életű botránytól eltekintve, mindennek nem volt jelentősége. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Geli el tudta volna tántorítani Hitlert a kevésbé személyes, de mélyebb, hatalom iránti megszállottságától. Keserű bosszúszomján és pusztítási vágyán a lány halála se változtatott semmit. A történelem menete semmit sem változott volna, ha Geli Raubal életben marad.

IX. Alig egy héttel Geli halála után a viszonylag közömbösnek számító Hamburgban rendezett helyhatósági választásokon a nácik a szavazatok 26,2 százalékának megszerzésével megelőzték a kommunistákat, és alig maradtak el valamivel az SPD-től.2061 Az előző év májusában a falusi Oldenburg körzetében az NSDAP 37,2 százalékos eredményt ért el, és

először foglalhatta el a legtöbb helyet a tartományi törvényhozásban. 2062 Az év Hessenben november 15-én megrendezett, utolsó tartományi választásán sikerült megismételni ezt a fegyvertényt, s a nácik a 37,1 százalékos eredményükkel több szavazatot kaptak, mint a kommunisták és a szocialisták együttvéve, így huszonhét helyet szereztek abban a tartományi parlamentben, melyben korábban még csak képviseltetni sem tudták magukat. 2063 Semmi jel nem mutatott arra, hogy a választási földcsuszamlás ezzel véget is ért volna. A szükségrendeletekkel kormányzó, szorongatott helyzetben lévő Brüning-kormány politikája (mellyel be akarta bizonyítani a világ szeme előtt, hogy Németország képtelen a jóvátétel megfizetésére) a termelés katasztrófa felé tartó mélyrepülését, a munkanélküliség ugrásszerű megemelkedését és a nyomorúságot eredményezte, s egyre több szavazó átkozta a siralmas helyzetben lévő köztársaságot. A júliusban bekövetkező végzetes bankcsőd idején, amikor a Németország legnagyobb bankjai közé tartozó Darmstädter és a Dresdner összeomlott, akkor már csak az elenyésző kisebbség bízott a demokrácia túlélésében és talpra állásában. Arról viszont fogalma sem volt senkinek, hogy a Weimari Köztársaság bukását milyen tekintélyelvű rendszer fogja követni. Németország hatalmi elitje sem volt egységesebb ebben a kérdésben, mint a lakosság túlnyomó többsége. A nácik által élvezett széles körű támogatásra való tekintettel szó sem lehetett olyan jobboldali fordulatról, mely őket kihagyja a számításból. Júliusban a DNVP vezetője, Hugenberg és Franz Seldte, a hatalmas veterán szervezet, a Stahlhelm első embere felújították kapcsolataikat Hitlerrel, és a Young-tervvel szembehelyezkedő csoportosulást újraélesztve megalakították a „nemzeti ellenzéket”. Hugenberg azzal igyekezett eloszlatni Hindenburg birodalmi elnök aggodalmait, aki a nácikat nem csupán közönséges, hanem veszélyes szocialistáknak is tartotta, hogy „politikai nevelésben” részesítette őket, és sikerült a pártot a nemzeti ügy felé fordítania, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus felé kacsingatnak. Hitler, mint mindig, most is pragmatikus politikát követett. A Hugenberggel kötött szövetség eredményeként megszerzett nyilvánosság és kapcsolatrendszer igen értékes volt a számára. Ezzel együtt a megfelelő távolságtartásról is gondoskodott. A nemzeti ellenzék erőinek igen nagy nyilvánosságot kapott, október 11-én Bad Harzburgban megrendezett demonstrációján, mely a „harzburgi front” megalakulását és egy olyan (Hitler által teljesen feleslegesnek tartott) kiáltvány elfogadását eredményezte, amiben új Reichstag-választásokat és a szükségállapot megszüntetését követelték, Hitler megvárta, míg az SA díszlépésben elmasírozik előtte, majd a Stahlhelm felvonulása előtt tüntetően elhagyta az emelvényt, s huszonöt percig várakoztatott mindenkit. A nacionalista vezetők díszebédjére sem volt hajlandó elmenni. Azt írta, hogy nem tudja leküzdeni az ilyen étkezésekkel szembeni viszolygását, amikor „támogatóim ezrei csak nagy személyes áldozatvállalások árán és éhes gyomorral látják el a szolgálatukat”. 2064 (Ezzel sikerült is visszájára fordítani a személyét ért bírálatot, sőt tovább erősítette az olyan vezető látszatát, aki a nyomorúságot is megosztja híveivel.) Egy héttel később tüntetőleg azt is megmutatva, hogy az NSDAP egyedül is hatalmas erőt képvisel, 104  000 SA-tag díszelgését fogadta a Braunschweigben megrendezett, eddigi legnagyobb náci félkatonai tüntetésen. 2065 A Bad Harzburgban megjelentek közt volt a Reichsbank volt elnöke, a politikai kalandorok táborába belépő Hjalmar Schacht is, akinek részvétele a rendezvényen meglehetős felbolydulást váltott ki. Többen ott voltak – ha nem is ilyen kiemelkedő személyiségek – az üzleti élet világából is. 2066 A szabadkőműves Schacht, a köztársaságpárti DDP alapító tagja korábban aligha tartozhatott a nácik szekértolói közé. 1930 márciusában viszont, amikor a Young-terv végrehajtási módja elleni tiltakozásul lemondott a Reichsbank elnöki tisztségéről, erősen jobbra tolódott, és 1930 decemberében nyilvánosan is kifejezte az NSDAP vitalitása iránti csodálatát. 2067 Göring – akivel jó kapcsolatban volt – megszervezte, hogy Hitler és Schacht 1931. január 5-én, egy ebéden találkozzanak. Az ebéden a nagyipar egy másik képviselője, Fritz Thyssen, az Egyesült Acélművek felügyelő bizottságának elnöke is részt vett. 2068 A pártegyenruhát viselő Hitler csak az ebéd befejezte után érkezett meg. Szokása szerint ezúttal is azonnal átvette a „beszélgetés” irányítását, és Schacht becslése szerint az elhangzott szavak 95 százaléka Hitler ajkáról származott. 2069 Az intelligens, éles eszű és erősen kritikus beállítottságú Schachtra így is mély benyomást gyakorolt:   „Előadókészsége és magyarázata döbbenetes volt. Mindent, amit mondott, megcáfolhatatlan igazságként adott elő; elképzelései, ezzel együtt, nem voltak értelmetlenek, szavai minden propagandista pátoszt nélkülöztek. Visszafogottan beszélt s láthatóan ügyelt arra, hogy ne mondjon olyasmit, amivel bennünket, egy hagyományosabb társadalom képviselőit megbotránkoztathatott volna… Leginkább az ragadott meg ebben az emberben, hogy mennyire meg van győződve nézeteinek helyességéről, s mennyire elszánta magát, hogy ezeket a nézeteket a gyakorlatban is megvalósítsa. Már az első találkozáskor nyilvánvaló volt számomra, hogy Hitler propagandaereje óriási húzóerőt jelent majd a németekre, ha egyszer sikerül leküzdeni a gazdasági válságot, és a tömegeket el lehet

téríteni a radikalizmustól. Hitler megszállottja volt saját szavainak, igazi fanatikus volt, aki óriási hatást gyakorolt hallgatóságára. Érdes, néha szaggatott, gyakran brekegéshez hasonlítható hangja ellenére született agitátor.”2070  

Schacht egy időben próbálta rábeszélni Brüninget, hogy az NSDAP-t vonja be a koalícióba, mert azt feltételezte, hogy a kormányzati felelősség majd egy kicsit megszelídíti. Az NSDAP programjának vállalkozásokra vonatkozó részeivel rokonszenvező Thyssen is megkísérelte rábeszélni a kancellárt, hogy működjön együtt a nácikkal. 2071 Se Schacht, se Thyssen nem tartozott viszont a nagyipar igazi vezetői közé. Egyáltalán nem meglepő, hogy az 1920-as években a nagyipar nem sok érdeklődést mutatott a gazdasági pangás idején felbukkant apró kis pártocska, az NSDAP iránt, melynek – úgy tűnt – nem sok esélye van arra, hogy egyszer erőt és befolyást képviseljen. Az 1930-as választás eredményei viszont rákényszerítették az üzleti köröket is, hogy észrevegyék Hitler pártját. Számos olyan találkozót szerveztek, melyen Hitler elmondhatta elképzeléseit a vezető üzletembereknek. 1930 szeptemberének végén kifejtette nézeteit Wilhelm Cuno volt kancellárnak, aki akkor a Hamburg–Amerika Hajótársaság főnöke volt és a hírek szerint fontolgatta, hogy 1932-ben, Hindenburg megbízatásának lejártakor az NSDAP támogatásával induljon-e a birodalmi elnökválasztáson. 2072 Cunóra is erőteljes hatást gyakorolt a „mérsékelt”, a tőkés vállalkozásokat támogató gazdasági programot hirdető Hitler, aki még azt is hangoztatta, hogy a náci éra alatt szó sem lehet semmiféle zsidóüldözésről. 2073 Hitler újabb beszédet tartott a Hamburger Nationalklubban is, melyet Cuno szervezett számára, majd Emil Kirdorf, az idős Ruhr-vidéki szénmágnás, ősrégi náciszimpatizáns Mülheimtől nem messze lévő otthonában a Ruhr-vidék nagyiparosaival is találkozott. 2074 1931 elején Hitler Kaiserhof szállóban lévő lakosztályában Walter Funk, a Berliner Börsen-Zeitung című pénzügyi lap volt főszerkesztője is számos találkozót szervezett Hitler számára vezető üzletemberekkel, akik állítólag jelentős összegeket ajánlottak fel egy puccskísérlet esetére. 2075 Hitler és a nagyipar képviselőivel kitűnő kapcsolatokat ápoló Göring ezeken a találkozókon adott ígéretei ennek ellenére sem tudták eloszlatni a gazdasági vezetők azon gyanúját, hogy az NSDAP valójában radikális, antikapitalista célokat maga elé kitűző szocialista párt. Hitlert sokan még „mérsékeltnek” is tartották.2076 Bármilyen kedvező benyomásokat is sikerült Hitlernek önmagáról kialakítani, ez kevés volt ahhoz, hogy sok üzletember szemében továbbra se úgy szerepeljen, mint „szocialista”. A fémmunkások sztrájkjának támogatása 1930 őszén, a nácik részvétele a szakszervezeti szerepben pózoló és a rákövetkező évben négy sztrájkot is szervező Nationalsozialistische Betriebszellenorganisationban (NSBO, Nemzetiszocialista Üzemi Sejtek Szervezete), valamint a párt néhány aktivistájának antikapitalista retorikája – úgy tűnt – alátámasztotta ezeket a „veszélyes” tendenciákat.2077 A nagyipar vezetői 1931-ben annak ellenére is megőrizték egészséges szkepticizmusukat Hitler mozgalmával szemben, hogy egyre csalódottabban szemlélték a Brüning-kormányzat tevékenységét. Voltak ugyan kivételek, mint például Thyssen, de mégis főképpen a kis és közepes méretű konszernek vezetői voltak azok, akik egyre vonzóbbnak tartották Hitler javaslatait.2078 A későbbi sajtófőnöke, Otto Dietrich emlékirataiban olvasható részlet, mely szerint Hitler 1931 második felében szünet nélkül járta hatalmas Mercedesével az országot, és a nagyipar vezetőivel folytatott beszélgetéseivel sikerült megtörnie az NSDAP-vel szembeni ellenállást, csupán ahhoz a mítoszhoz tartozott, mely szerint Hitler a német nép különböző rétegei szívének és értelmének megnyerésével szerezte meg a hatalmat. 2079 Nem volt megalapozottabb a baloldalnak abban az időben hangoztatott véleménye sem, mely szerint a náci mozgalom tulajdonképpen csak a nagytőke bábja, és a mozgalmat valójában a nagyiparosok pénzelik. Az igaz, hogy a nagyipar számos vezetője volt annyira előrelátó és jó szimatú, hogy politikailag bebiztosította magát, s arra is számítva, hogy egy áttörést követően mégis a nácik kerülnek hatalomra, az NSDAP-nek is juttatott pénzeket. Az adományok túlnyomó része mégis a nácik politikai ellenlábasaihoz, a konzervatív jobboldal képviselőihez kerültek. 2080 A nagytőke vezetői nem voltak barátai a demokráciának, de többségük azt se szerette volna, ha az ország a nácik irányítása alá kerül. Ez volt a helyzet a kampány uralta 1932. év túlnyomó részében, amikor a mindenre kiterjedő válság következtében a weimari állam kezdett széthullani. Hitler 1932. január 7-én a düsseldorfi Park hotel báltermében az Ipari Klub 650 tagja előtt tartott, nagy nyilvánosságot kapott beszédében, a későbbi náci propagandával ellentétben, lényegében semmit sem mondott, csupán a nagytőke kétségeit próbálta eloszlatni. 2081 Beszéde meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Sokan csalódottan távoztak, mert semmi újat nem hallottak tőle, nem ment bele a gazdasági kérdések részleteibe, helyette inkább – a jól kitaposott utat járva – minden bajt orvosló politikai csodaszereket reklámozott. 2082 Akadtak arra mutató jelek is, hogy a pártmunkás tagjai egyáltalán nem örültek annak, hogy vezérük az ipar nagyjaival

parolázik. Az egyre fokozódó antikapitalista retorika, melyet Hitler képtelen volt elfojtani, továbbra is nyugtalanította az üzleti élet képviselőit.2083 1932 tavaszán, az elnökválasztási kampány során, a gazdaság vezetőinek többsége szilárdan kiállt Hindenburg mellett és egyáltalán nem támogatta Hitlert. A nyár és az ősz folyamán, a Reichstagválasztásokat megelőző kampány idején a nagytőke egyértelműen azokat a pártokat támogatta, melyek a vesztfáliai arisztokrata családból származó, egy Saar-vidéki nagyiparos családjába benősült, a nagyipar vezetőivel, a földbirtokosokkal és a Reichswehr tisztjeivel kitűnő kapcsolatokat ápoló Franz von Papent, ezt a mélyen gyökerező konzervativizmust, reakciós beállítottságot és a német legfelsőbb társadalmi réteg „hagyományos” tekintélyelvi uralma visszaállításának vágyát megtestesítő könnyűsúlyú, dilettáns politikust szerették volna a kormány élén látni.2084 Ő a vezető réteg embere, Hitler pedig sok szempontból ismeretlen tényezőnek számító kívülálló volt. Nem meglepő tehát, hogy Papen és nem Hitler volt a nagytőke kedveltje. Ez csak 1932 őszén változott meg jelentősen, amikor Kurt von Schleicher, minden intrika mozgatórugója, kormányok csinálója és megbuktatója kibillentette Papent a nyeregből, mivel a nagytőke képviselőit nyugtalanította az, ahogy az új kancellár a gazdasági kérdéseket megközelítette, és teret engedett a szakszervezetek tevékenységének. 2085 A „hatalom megszerzése” előtti időszakban az NSDAP működéséhez szükséges pénzeszközök túlnyomó részét továbbra is a tagdíjak és a pártgyűléseken szedett belépődíjak tették ki. 2086 Azok a pénzek, melyeket a nagytőkétől, a szimpatizánsoktól érkeztek, túlnyomórészt az egyes náci vezetőknél és nem magánál a pártnál kötöttek ki. Göring, akinek hatalmas összegekre volt szüksége, hogy fényűző életmódját és luxusköltségeit fedezni tudja, feltűnően sokat kihasított ezekből az adományokból. Különösen Thyssen juttatott neki gavalléros összegeket, melyeket a fényűzően berendezett berlini lakásában vérvörös tógába öltözött, háremében dőzsölő szultánt idéző, hegyes orrú papucsot viselő Göringnek egyáltalán nem esett nehezére elkölteni. 2087 Walter Funk, Hitler egyik kapcsolata a vezető nagyiparosokhoz, szintén arra használta fel összeköttetéseit, hogy saját zsebét megtömje. Gregor Strasser is a javadalmazottak közé tartozott. A korrupció általános jelenségnek számított. 2088 Meglepő lenne, ha Hitler nem részesült volna ezekből az adományokból. Göring – elmondása szerint – a Ruhr-vidék nagyiparosaitól kapott adományok egy részét állítólag Hitlerhez továbbította. 2089 Mint ahogy már láthattuk, Hitler költségeit „karrierjének” kezdete óta a nagylelkű adományozók fedezték. 2090 Az 1930-as évek elején már nem függött annyira a magánszemélyek adományaitól, még akkor sem, ha hírneve most már kétségkívül és kéretlenül is jelentős adományokat eredményezett. Jövedelemforrásai jórészt tisztázatlanok maradtak. Ezeket a legnagyobb titokban tartorta és teljesen különválasztotta a párt pénzügyeitől. Még Schwartznak, a párt kincstárnokának sem volt betekintése Hitler pénzügyeibe. Adózás alá eső jövedelme, melyből kétségkívül sokat nem vallott be, a Mein Kampf – választási győzelme után megnövekedett – eladásainak eredményeként 1930-ban 48 472 márkát tett ki. Ez önmagában is több volt, mint a berlini napilapot szerkesztő Funk egész éves fizetése. Bár a róla alkotott kép fenntartása érdekében számos alkalommal kijelentette, hogy a párttól, és a párt érdekében megtartott beszédeiért semmiféle honoráriumot nem vesz fel, de nagyvonalú „költségtérítésként” a nagygyűlésein megjelentek arányában bőkezű díjazásban részesült. Írásaiért a Völkischer Beobachtertől, majd 1928 és 1931 között az Illustrierter Beobachtertől is jelentős összegű honoráriumokat kapott. Az interjúért verekedő külföldi sajtó egy újabb, jelentős jövedelemforrás ajtaját nyitotta meg előtte. A párttól – ha közvetve is – kapott juttatások, a hivatalosan is bejegyzett „írói” működéséért kapott honoráriumok és híveinek kéretlen adományai több, mint elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy nagyvonalú életstílusának költségeit fedezni tudja. A nép közül való, szerény emberről alkotott kép hangsúlyozása érdekében külön és állandó hangsúlyt kaptak szerény igényei étkezés és ruházkodás terén, de mindez együtt járt a sofőr vezette Mercedesszel, luxusszállókkal, a hatalmas rezidenciákkal, az egyenruhás személyi testőrséggel és személyzettel.2091

X. 1932 folyamán világossá vált, hogy a hanyatló weimari demokrácia a végnapjait éli. A küszöbön álló dráma előjátéka rányomta bélyegét a tavaszi elnökválasztásokra is. Hindenburg birodalmi elnök hétéves megbízatása 1932. május 5-én járt le. A gazdasági válság és politikai zűrzavar közepette az elnökségért folytatott, várhatóan kiélezett választási harc nem sok jóval kecsegtetett. Arra nem volt semmi esély, hogy a pártok egyetlen jelölt személyében meg tudjanak állapodni. Az eredetileg Papentől származó javaslat, mely szerint a nyolcvannégy éves háborús hős, Paul von Hindenburg und Beneckendorff megbízatását, egy társadalmat megosztó újabb választás kiírása nélkül, újabb hét évre meg kellene hosszabbítani, már ősz óta

napirenden szerepelt. Ehhez viszont alkotmánymódosításra lett volna szükség, melyhez a Reichstag szavazatának kétharmada volt szükséges. Ezt csakis az NSDAP és a DNVP támogatásával lehetett megszerezni. 2092 A birodalmi had- és belügyminiszteri tisztséget ellátó Wilhelm Gröner, és Hindenburg államtitkára, Otto Meissner 1932 januárjának elején Berlinbe kérették Hitlert, s neki is előterjesztették ezt a javaslatot. Hitler nem kötelezte el magát azonnal semmire. A náci vezetés felismerte, hogy ez a megoldás csak Brüning pozícióit erősítené. A kancellár taktikája helyhez szögezte volna őket. „A hatalomért folytatott sakkjátszma elkezdődött!”, jegyezte meg Göbbels. 2093 Egy hét elteltével Hitler értesítette a kancellárt, hogy pártja „alkotmányos, kül- és belpolitikai, valamint morális szempontok alapján” elveti ezt a javaslatot. 2094 Ezzel kezdetét vette Brüninggel a gyűlölettel teli, acsarkodó, nyilvános szóváltás.2095 Hitler alkotmányos aggályainak őszintesége már abból az ajánlatából is kiderül, mely szerint akkor támogatja Hindenburg jelölését, ha a birodalmi elnök szélnek ereszti Brüninget és új Reichstag- és porosz választásokat ír ki, majd ezt követően az újonnan megválasztott Reichstag – Hitler biztos volt, abban, hogy abban a többséget megszerzi – majd meghosszabbítja az elnök mandátumát. 2096 Hindenburg elutasító válasza, bár számítani lehetett rá, kínos helyzetbe hozta Hitlert. Elnökválasztás esetén aligha tartózkodhatott volna az indulástól. Sok millió támogatója ezt nem értette volna, és hatalmas csalódást jelentett volna hívei számára. Esetleg még el is fordultak volna egy olyan vezetőtől, aki nem vállalja a kihívást. Másrészt viszont a személyes versengés egy tizedes és egy tábornagy, egy jöttment politikai kalandor és Tannenberg köztiszteletnek örvendő hőse között – aki sokak szemében a pártok civakodása fölött álló nemzeti értékeket testesítette meg –, aligha ígért sikert Hitler számára. Ezzel a problémával szembekerülve Hitler több, mint egy hónapos tétovázás után eldöntötte, hogy mégis indul az elnökválasztáson. Göbbels kétségbe volt esve ettől a határozatlanságtól és attól, hogy amikor a párt harci szelleme megingott, akkor Hitler Berlin újjáépítésének grandiózus terveivel foglalkozik. 2097 Végül, február 22-én Göbbels megkapta az engedélyt, hogy a Sportpalastban rendezett pártnapon mondott beszédében bejelentse Hitler indulását a választáson. „Hála istennek!” – volt a propagandafőnök reakciója. A bejelentést tízperces ováció követte. Göbbels Hitler vezetési módszereivel kapcsolatos, alig titkolt fenntartásai azonnal szertefoszlottak. „A vezérünk volt és az is marad”, emlékeztette saját magát. Néhány nappal később még azt is hozzátette, hogy a Führer ismét „a helyzet magaslatán van”.2098 Néhány technikai kérdést még meg kellett oldani: Hitler még mindig nem volt német állampolgár. Korábbi kísérletei az állampolgárság megszerzésére – 1929-ben Bajorországban, majd egy évvel később Türingiában – nem jártak sikerrel. Továbbra is „hontalan” maradt. Braunschweigben Hitlert gyorsan a Földbirtok- és Földmérésügyi Hivatal kormánytanácsosává (Regierungsrat) és a tartomány berlini képviselőjévé nevezték ki. Állami hivatalnokká történt kinevezésével Hitler az állampolgárságot is megkapta. 1932. február 26-án letette a köztisztviselői esküt a német államra, melynek szétzúzása eltökélt szándéka volt. 2099 Mi sem szemlélteti jobban a politikai élet súlypontjának jobbratolódását, mint az elnökválasztási kampány során kialakult természetellenes szövetségi rendszer. Hindenburg sikere a szocialisták és a katolikusok támogatásától függött, akik hét évvel korábban a legnagyobb ellenzékét alkották, így furcsa és kelletlen szövetségest jelentettek a megrögzött protestáns Hindenburg, a katonai kaszt ultrakonzervatív, rangidős képviselője számára. A Hugenberg vezette burzsoá jobboldal megtagadta Hindenburgtól a támogatást. A harzburgi front sokat hirdetett egységének törékenységét mutatta az is, hogy ugyanezt a támogatást Hitlertől is megtagadták. Többnyire mindenki előtt ismeretlen jelöltjük, a Stahlhelm helyettes vezetője, Theodor Duesterberg viszont aligha szólhatott bele komolyan a versengésbe.2100 Baloldalon a kommunisták Ernst Thälmannt jelölték, aki biztos támogatókra csak saját táborán belül számíthatott. Már a kezdetektől fogva világos volt, hogy a verseny Hindenburg és Hitler között fog eldőlni. A nácik üzenete is egyértelmű volt: szavazz Hitlerre, szavazz a változásra; Hindenburg alatt minden marad a régiben. „Öregember… helyet kell adnod másnak!”, jelentette ki Hitler február 27-én a berlini Sportpalastban tartott pártrendezvény mintegy 25 000 résztvevője előtt.2101 A náci propagandagépezet teljes sebességre kapcsolt. Az abban az évben folytatott öt nagyobb kampány közül az elsőben az országot szinte elárasztották a szokásos csinnadrattával és dínomdánommal kísért náci gyűlések, parádék és pártnapok. Határozatlanságát félredobva Hitler is – szokása szerint – minden energiáját az előadókörutakba fektette, beutazta egész Németországot, és a kampány tizenegy napja alatt, hatalmas tömegek előtt, tizenkét nagyvárosban tartott beszédet. Breslauba a kitűzött időpont után négy, Stuttgartba pedig két óra elteltével érkezett. A tömeg megvárta. A Völkischer Beobachter állítása szerint – ami nyilvánvaló túlzás volt – a tizenegy nap alatt mintegy félmillióan hallgatták beszédeit.2102

A várakozás izgalma egyre fokozódott. „Mindenütt győzelmi hangulat uralkodik” – írta Göbbels március 13-án, a választás napján. Óvatosan azért még hozzátette: „Én egy kicsit szkeptikus vagyok”. A választási eredmények közzétételekor ő is osztozott Hitler támogatóinak keserű csalódásában és elkeseredésében. 2103 Hitler a szavazatok 30 százalékát szerezte meg, ami többé-kevésbé meg is felelt az előzetes várakozásoknak, bár ez az eredmény elmaradt az NSDAP előző évben Oldenburg és Hessen tartományokban aratott sikerétől. Thälmann a maga 13 százalékával a várakozásnál gyengébben szerepelt, Duesterberg pedig még 7 százalékot sem kapott. Az SPD szavazói, bármilyen ellenszenves is volt számukra az elnök személye, többségükben nyilvánvalóan Hindenburgra adták le szavazatukat, aki így kitűnően szerepelhetett. A leadott 38 millió szavazatnak több, mint 49 százalékát megkapva, a birodalmi elnök így csak 170 000 szavazattal maradt el az abszolút többség megszerzésétől. 2104 Sort kellett keríteni a második fordulóra is. A náci propaganda ekkor új trükköt vetett be. Hitler, amerikai stílusban, repülőgépet bérelt s elindult első „németországi repülésére” (Deutschlandflug), és az eseményt még a „Führer Németország fölött” jelszóval is színesítették. A húsvéti ünnepek alatti kampánycsend miatt egy hétnél is rövidebbre zsugorodott, csonka kampány során Hitler – ismét csak hatalmas tömegű, közel egymillió főt kitevő hallgatóság előtt – húsz nagy beszédet mondott.2105 Figyelemreméltó választási teljesítmény volt, melyhez foghatót eddig még nem láttak Németországban. Az eredmény ezúttal nem okozott csalódást a nácik táborában. Hindenburgot a szavazatok 53 százalékával újraválasztották, s míg a Thälmannra leadott szavazatok aránya 10 százalékra zsugorodott, addig Hitler 37 százalékra növelte támogatottságát. Ez az eredmény jóval felülmúlta azt, ami szükséges volt a mundér becsületének megmentéséhez. Több, mint 13 millió szavazó, 2 millióval több, mint az első fordulóban, adta le rá a voksát. 2106 A náci propaganda által gyártott Führer-kultuszt, melyből korábban csak a fanatikusok aprócska tábora részesült, most már a német lakosság egyharmadának sikerült eladni. A szavazatok számlálása közben Göbbels szó szerint már a következő ütközetet, az április 24-én Poroszországban, Bajorországban, Württembergben és Anhaltban rendezendő tartományi és a hamburgi helyhatósági választásokat kezdte előkészíteni.2107 Ezek az ország négyötödét ölelték fel. 2108 Az eszeveszett választási hadjárat szünet nélkül folytatódott. Április 16-a és 24-e között lefolytatott, második „németországi repülése” során Hitler – amikor már nem csupán a nagyvárosokba, hanem az eldugott vidéki körzetekbe is ellátogatott – huszonöt nagy beszédet mondott. 2109 A kisvárosokban, az isten háta mögötti helyeken óriási volt a hatása. Hallgatósága ilyesminek még nem lehetett szem- és fültanúja. A felső-bajorországi Miesbachban a helyi sajtó Hitler beszédét „példa nélküli szenzációnak” minősítette. A szakadó esőben ezrek hallgatták végig. 2110 Máshol „Führer-időjárás” uralkodott. „Az áprilisi nap úgy sütött, mintha nyár lenne, s minden a boldog várakozás jegyében zajlott”, írta Luise Solmitz hamburgi tanítónő annak az április 23-án rendezett tömeggyűlésnek a hangulatáról, amikor Hitler a hamburgi körzetben lévő lokstedti autóverseny-pályán összezsúfolódott 120 000 ember előtt tartott beszédet. Gyalogosan és vonattal szűnni nem akaró emberáradat érkezett mindenhonnan. Többségük csak hosszú várakozás után láthatta meg az ünnepelt hőst. Frau Solmitz már két és fél órával a beszéd kezdete előtt ott volt a helyszínen. A tömeg viselkedése példaszerű volt, mozgását a rendezők irányították, a rendőrség a háttérben maradt. A megjelentek többsége akkor már vonzódott a náci eszmékhez. „Senki se mondta azt, hogy »Hitler«, mindenki csak »Führerként« emlegette”, jegyezte fel Frau Solmitz. „A Führer azt mondta” „a Führer azt akarja”, és amit mondott vagy akart, az mind jónak és helyesnek látszott. Visszaemlékezéseit a következőkkel folytatja:   „Múltak az órák, sütött a nap, a várakozás izgalma egyre fokozódott… Hármat ütött az óra. „Jön a Führer!” Izgalom hullámzott át a tömegen. Látszott, hogy az emelvény körül Hitler-üdvözlésre lendülnek a karok… Fekete felöltőben ott állt Hitler és várakozóan nézett a tömegre. Horogkeresztes zászlók erdeje emelkedett a magasba. Az ünnepélyes pillanatban egyre erősödő „Heil!” kiáltások hangzottak fel. Ezután Hitler beszélni kezdett. Mondanivalójának lényege: a pártokból egy nép (Volk), a német nép emelkedik ki. A „rendszert” ostorozta… A továbbiakban tartózkodott minden személyes támadástól és minden ígérgetéstől. Hangja rekedtes volt az előző napokon tartott beszédektől. Beszéde végét hatalmas üdvrivalgás és tapsvihar követte. Hitler tisztelgett, köszönetet mondott és a német himnusz hangjai szálltak a versenypálya fölött. Hitlerre rásegítették a kabátját. Ezután távozott. „Hányan néznek rá megindult érzésekkel, mint arra, aki segítséget, menekvést és újjászületést hoz ebben az óriási bajban. Rá, aki mentséget jelent a porosz herceg, a tudós, az egyház embere, a paraszt, a munkás és a munkanélküli számára egyaránt.” 2111  

Az eredmények nagyjából azonosak voltak Hitlernek az elnökválasztás második fordulójában elért eredményeivel. A vezér és a párt általában elválaszthatatlan volt a szavazók szemében. A birodalom kétharmad részét kitevő, hatalmas

porosz államban a szavazatok 36,3 százalékának megszerzésével az NSDAP jóval maga mögé utasította az SPD-t, mely 1919 óta a legnagyobb párt volt Poroszországban. Az előző, 1928-as választások után a náciknak hat helyük volt a porosz Landtagban. Most 162 helyet szereztek. Bajorországban a szavazatok 32,5 százalékát kapták meg, és ezzel 0,1 százalékon belül megközelítették a kormányzó BVP-t. Württembergben az 1928-as 1,8 százalékról 26,4 százalékra növelték szavazatik számát. Hamburgban 31,2 százalékot értek el. Az Anhaltban megszerzett 40,9 százalékkal pedig jogot nyertek ahhoz, hogy egy német államban először jelölhessenek náci miniszterelnököt. 2112 „Fantasztikus győzelmet arattunk”, jegyezte meg Göbbels jogos büszkeséggel, de azért még hozzátette: „Előrelátható időn belül meg kell szereznünk a hatalmat, különben belehalunk választási győzelmeinkbe”. 2113 Göbbels felismerte, hogy a tömegek mozgósítása önmagában már nem elegendő. Az előző három év során elért hatalmas sikerek ellenére már megmutatkoztak az első jelei annak, hogy a mozgósítás is hamarosan kimeríti végső lehetőségeit. A tovább vezető út minden volt, csak nem világos. Egy másik ajtó készült megnyílni előttük.

XI. A tartományokban a választási hadjárat az SA és az SS betiltása után zajlott le. Brüning kancellár és Gröner bel-  és hadügyminiszter a hatóságok nyomására három nappal az elnökválasztást követően rávette Hindenburgot, hogy oszlassa fel az NSDAP „minden katonai jellegű” (militärähnliche) szervezetét.2114 A feloszlatásra közvetlenül az szolgáltatott okot, hogy a porosz rendőrség, Gröner birodalmi belügyminiszter sugallatára, közvetlenül az elnökválasztás első fordulóját követően rajtaütött a náci párt hivatali helyiségein, s ott olyan anyagokat talált, melyek arra utaltak, hogy Hitler választási győzelmét követően az SA kész erőszakkal is átvenni a hatalmat. 2115 Hitler ismételt kijelentései ellenére, hogy csakis a törvényes utat betartva kíván hatalomra jutni, a hatóságokat továbbra is aggodalommal töltötték el a párt puccsista szándékai. Az erőszakos náci hatalomátvétel terveit tartalmazó „Boxheimer-dokumentumok” (a megtalálás