Ha az Isten hátranézne 1.-2. 9789639706514 [PDF]

'Mirajtunk az Isten sem segít. Azon ő sem tud változtatni, hogy 100 forintért agyon csapnának valakit. El van itt r

148 13 1MB

Hungarian Pages [292] Year 2008

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Címoldal
Első fejezet - Indulások és érkezések
Második fejezet - Aprófalvak
Sósvertike
Kórós
Kémes
Tésenfa
Cún
Hirics
Magyartelek
Gyöngyfa
Páprád
Vejti
Marocsa
Baranyahidvég
Kemse
Ózdfalu
Kákics
Besence - Bogádmindszent
Markóc - Drávapiski
Otthon is idegenben
Ipar
Az Elcoteq
Iskolák
Fenn a "Kőházban" és más beszélgetések
Harmadik fejezet - Cigányút
Utószó
Copyright
Papiere empfehlen

Ha az Isten hátranézne 1.-2.
 9789639706514 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

MOLDOVA GYÖRGY HA AZ ISTEN HÁTRANÉZNE... Riport és dokumentumok az Ormánságról

I. - II. kötet

Urbis Könyvkiadó 2008

„Az Ormánság még nem a világ vége, de innen már látni...”

ELSŐ FEJEZET INDULÁSOK ÉS ÉRKEZÉSEK Az esti pécsi gyorsvonat még alig gördült ki a Keleti pályaudvarról, mikor már a szívem mélyéből megbántam, hogy elvállaltam ezt a feladatot, és elindultam erre az útra. Alig négy óra múlva megérkezem Sellyére, és elkezdem az Ormánságról szóló riportomat. Felfogtam, hogy mint életemben oly sokszor, újra beugrottam az illúzióimnak. Minden körülmény e vállalkozás ellen szólt: már betöltöttem a 74. évemet, átestem egy szívinfarktuson, és megvolt az esély rá, hogy egy újabb követi majd. Erő– és idegi tartalékaim már kimerültek az írás folyamatos robotjában, az utolsó években egyetlen pihenőnapot sem engedtem meg magamnak. Megírtam ez alatt a Kádár János-életrajzot, az önéletrajzom kilenc kötetét, kisregényeket. Segítségre nem számíthattam: sem egy folyóirat nem kért fel rá, egy kiadótól sem kaptam megbízólevelet, ösztöndíjat sem ígértek, csak magamra támaszkodhattam. Elfogott a pánik: a rám váró környezet is szinte ismeretlen volt, Sellyén csak egyszer jártam, a városban senkivel sem álltam kapcsolatban, könnyen előfordulhat, hogy nem lesz hol eltöltenem az éjszakát. Helyemben minden normális ember leemelte volna bőröndjét a csomagtartó polcról, és már Kelenföldön leszállt volna, igyekezve elfelejteni gondolatainak ezt a kisiklását, és ha némi szégyenkezéssel is, de hazatér. Tudtam azonban, hogy ezt én nem tehetem meg, mert ezt a munkát el kell végeznem, és egyébként is semmit sem restellek jobban, mint beismerni egy vállalkozásom kudarcát. Maga a riport ötlete egy hetilapot olvasva jutott az eszembe. A cikk a 138 magyarországi kistérség rangsorát közölte különféle mérési szempontok alapján; számításba vette a regisztrált munkanélküliek számát, a

csatornahálózatba bekapcsolt lakosok arányát, az egy lakosra eső éves személyi jövedelemadót, és így tovább. Az élen a gazdag fővároskörnyéki települések álltak: Budaörs, Dunakeszi, Érd, a ranglista egyik utolsó fokára pedig a sellyei kistérséget sorolták – ez a kistérség foglalja magába az Ormánság vidékét -, csak két végképp leszakadt Borsod megyei körzetet előzött meg. Az Ormánságban a regisztrált munkanélküliségi rátán kívül a népesség elvándorlása és a megmaradt lakosság elöregedése is megoldhatatlan problémát jelentett, mind nyomasztóbbá váltak a magyar-cigány együttéléssel kapcsolatos konfliktusok is. (Nincs szükség rá, hogy bárki is figyelmeztessen: ezek a cigányok is magyar állampolgárok, csak azért éltem ezzel a megjelöléspárral, mert ők maguk is ezt használják.) Ez a jelentés meglepett, az én figyelmemet is a politizáló értelmiség parttalan vitái kötötték le, holott tudatos gondolkodásom kezdete óta szolidaritás fűzött a társadalom kisemmizettjeihez, a nyomorgókhoz – ebbe a sorba lépett be most a számomra egyébként ismeretlen Ormánság. Sürgető kényszert éreztem, hogy mielőbb megnézzem ezt a vidéket, bár tudtam, hogy jelenleg egyetlen író vagy zsurnaliszta sem foglalkozik ezzel a témával, és a közeljövőben is aligha szándékozik, tehát megelőzni senki sem fog. Most a vonaton végül is legyőztem magamban a tiltakozást: „nunquam revertar” – idéztem fel a dantei sort, „soha nem lehet visszafordulni”, és ülve maradtam, mereven néztem az elmaradó kelenföldi állomást. Már besötétedett, mikor a vonat Szentlőrincre ért – ez az utolsó gyorsvonati megálló Pécs előtt, itt kellett átszállnom a Sellye felé tartó vicinálisra. A kis dízel-szerelvény egy kocsiból állott, már bent vesztegelt, felkapaszkodtam a csomagjaimmal. Hazatérő munkások és diákok ültek a múlt század elejét idéző padokon, az ülést a használatból már évtizedekkel ezelőtt kivont műbársonnyal vonták be. Az idétlen formájú fa oldaltámaszokat is mintha kézifűrésszel vágták volna ki. A kalauz megismert – valószínűleg a szabadjegyről olvasta le a nevemet. Úgy gondoltam, minél hamarabb lendületbe kell jönnöm, meg kell kezdenem az anyaggyűjtést, megkértem a kalauzt, hogy két megálló között jöjjön oda beszélgetni hozzám, szívesen belement. Először a közelmúltban

megszüntetett Barcs-Sellye-Harkány vasútvonalról mesélt: – Azt mondják és írják ki mindenhová, hogy csak ideiglenesen szünetel, pedig arra már soha nem megy több vonat. Tudja, miért nem jelentik be, hogy véglegesen leállították? Mert akkor rendbe kellene hozni a környezetet: felszedni a síneket, elplanírozni a töltést és így tovább. Most időnként végigfuttatnak rajta egy-egy beremendi kővel megrakott kocsit, hogy úgy tűnjön, mintha menne a forgalom. Bocsánat, megálló jön: KirályegyházaRigópuszta. Jelzett, és amikor a vonat elindult, vissza telepedett mellém: – Azt mondják: a forgalom nem érte el a megfelelő szintet, nem érdemes fenntartani. Mindenki tudja, hogy ott fent olyan statisztikát készítenek, amilyet akarnak. Még csak hamisítaniuk sem kell hozzá; két állomáson megtiltják a teheráruk felrakását, és máris elérték a tíz százalékos visszaesést. A kalauz többé nem tért vissza, magamban tűnődtem tovább. Én is jártam néhányszor a szóban forgó Barcs-Harkány-vonalon, minden alkalommal újra és újra megcsodáltam a működését, az üzemeltetés a vasút kezdetének stephensoni színvonalát idézte fel. Drávafok előtt a vonat lefékezett és megállt, bakter vagy más szolgálattevő hiányában a mozdonyvezető szállt le és tekerte le a sorompót, hogy lezárja az utat az országúti forgalom elől, majd dolgát elvégezvén visszakapaszkodott, és továbbhaladt a szerelvénnyel. Alig száz métert tett meg, és túlhaladva az országúti kereszteződésen, a szerelvény újra megállt, a „vezér” ismét lelépett, feltekerte a sorompót, és visszakapaszkodva a mozdony „konyhájába”, folytatta az útját. A fokozott óvatosság igen ajánlatos volt az adott műveletnél, túl azon, hogy a vasutas a le-fel ugrálással a testi épségét kockáztatta, nem hagyhatta figyelmen kívül a pálya állapotát sem. Végeztek ugyan egy részleges átépítést, de ez alig állt egyébből, mint hogy az 1912-es gyártmányú síneket még régebbiekre cserélték ki, a vonat súlya alatt két-három centit is lesüllyedt, majd újra felemelkedett. A mozdonyvezető könnyen kificamíthatta a bokáját. Sebességkorlátozások léptek életbe, például a Barcs és Sellye közti szakaszon a menetidő 1 óra 18 percről 1 óra 45 percre nőtt – egy kb. 40 kilométeres távon. Ezt a vonalat „szüneteltették ideiglenesen”, a leállításával tucatnyi állomás

vagy megálló szűnt meg. Az elnéptelenedett épületeket szinte napok alatt szétlopták, még a falakból is kitépték a vezetékeket. Magát a pályatestet is szétrabolták; hosszú szakaszokon felszedték a síneket, leszerelték a kábeleket, és eladták fémkereskedőknek, akik nem érdeklődtek a behozott anyag eredete után. A tolvajok meglazították a talpfák rögzítő csavarjait, drótkötelet hurkolva rájuk autóval kihúzatták a helyükről a „fémárut”, és elvitték. A rongálásokban néhány vasutas is részt vehetett, erre vallottak a helyszínen felejtett MÁV-jelzéssel ellátott szerszámok. Az egyik pályamester házának autóbejáróját fémaljakból építette fel, a kertjében pedig egy földre fektetett mozdonykerékben helyezte el a virágcserepeket. A csúcsot az jelentette, hogy egy polgármesternő egy használaton kívüli vasúti hidat eladott a Hulladékgyűjtőnek. (Csak a teljesség kedvéért idézzük a térség gazdasági és infrastrukturális helyzetének hivatalos értékelését: „Az infrastruktúra fejlettsége egy térség helyzetét, elmaradottságát leginkább kifejező tényező. A lakásépítés, az intézményellátottság, a vonalas műszaki infrastruktúra (energia, víz, csatorna, hírközlés) külön-külön is kifejezői az adott település vagy térség fejlesztésének.” Ezt vizsgálva jól látható, hogy az Ormánságban a települések zömében az infrastrukturális ellátottság nagyon hiányos. A térségben a vezetékes gáz kiépítése 2002-ben indult el, közcsatornával ellátott lakásokat csak Sellyén lehetett találhatni. A térség fejlesztése szempontjából kiemelkedő a közlekedési és távközlési infrastruktúra. Az Ormánságban nem hogy I. és II. rendű, de III. rendű főút $em található. Összesen három négyszámjegyű utat tartanak nyilván, amit legfeljebb összekötő útnak tekinthetünk. Az utak burkolatának 69,1 százaléka rossz minőségű, a legszükségesebb felújítások hiányában állaga folyamatosan romlik. (Az egész országban nincs még egy ennyire lepusztult úthálózat. – M. Gy.) A térséget a szomszédos Horvátországgal közvetlenül összekötő határátkelőhely jelenleg nem üzemel. Közúti kapcsolatot keletre a drávaszabolcsi, nyugatra a barcsi átkelőhely biztosít, köztük, egy közel 100 kilométeres szakaszon nincs átkelőhely. A térséget vasúti mellékvonalak biztosítják. Az Ormánságban a vasúti

szállítás több szakaszon korlátozott tengelynyomású, jelentős távolságon 20 kilométer per óra pályasebességgel történik.) Ezek a merényletek a még működő vonalakat is fenyegették. Más példát véve Borsod megyében egy hónap alatt 42 esetben rongálták meg a vasúti berendezéseket, főleg a biztosítórendszer fém alkatrészeit „lovasították meg”. A mellékvonalak leállítását a MÁV a továbbiakban is folytatni kívánja. Olyan hírek is terjengtek, hogy a Szentlőrincről Sellyére tartó vonalat is megszüntetik -melyen épp most az engemet is szállító vonat haladt. Ha ez megvalósul, a Dél-Dunántúl és benne az Ormánság végképp elszigetelődik. Tudnunk kell, hogy egy-egy vonal felszámolása nemcsak a vasutat, hanem az egész helyi közlekedést is ellehetetleníti. Korábban hozzávetőleges számítások szerint a forgalom 50-50 százalékban oszlott meg a vasút és az autóbusz között, most ez 70 százaléknyira tolódott el az autóbusz javára, végromlással fenyegetve az amúgy is roskatag falusi utakat. Olyan esetekről is beszéltek, hogy kemény télen az éjszakára kint maradt autóbuszok kerekei úgy odafagytak az aszfalthoz, hogy mozdulni sem tudtak, a vonatok viszont, ha kínlódva is, de eljutottak a célállomásokig. A vasút most már nem is olcsóbb, a Szentlőrinc-Sellye közötti 24 km-es vonalon 374 forintba kerül egy jegy. Kibámultam az ablakon, még maradt annyi fény, hogy ki tudtam venni a megállókat jelző táblákat: Okorág-Kárászpuszta, Kákics. A felvételi épületekben már sehol sem szolgált személyzet, legföljebb egy-egy lámpa világított. A vonat újra megállt, a maradék néhány utas a lépcső felé sietett, ezek szerint megérkeztünk a sellyei végállomásra. Én is összeszedtem a csomagjaim, és követtem a leszállókat. Lent az állomásépület előtt várakozók között ismerősöket kerestem, megpillantottam Nagy Attilát, a város polgármesterét egy fiatal nő társaságában. Naggyal a nyáron kétszer is találkoztam. Először a sellyei dinnyefesztiválon – megjegyzendő, hogy a dinnyetermelés teljes összeomlása miatt csak két-három gyümölcsöt tudtak kiállítani, azokat is inkább csak a rendezvény elnevezése kedvéért. Akkor és ott épp Naggyal beszéltem először arról az eshetőségről, hogy egy hosszabb időtávra lejönnék az Ormánságba,

és könyvet írnák a jelenlegi állapotáról. Hangzatosan annyit mondtam, hogy ezt az elfelejtett, gazdaságilag háttérbe szorított vidéket megpróbálnám visszarakni az ország térképére. A harminc év körüli udvarias férfi, frissen megválasztott polgármester, mosolyogva nyugtázta a bejelentésemet. Előzékenyen megkérdezte, hány napot kívánnék itt eltölteni, meglepődött, mikor kiderült, hogy én néhány hónapra gondolok. Abban maradtunk, hogy a következő vasárnap újra találkozunk a néhány kilométerre innen rendezendő vajszlói ünnepi napokon, és ott döntünk véglegesen. Tapasztalatból tudtam, hogy egy helyi vezető esetleges jóindulata önmagában kevés, valamilyen hivatalos papírra mindenképp szükségem van. Úgy gondoltam, az adott témához leginkább a Mezőgazdasági Minisztérium áll a legközelebb – már csak a vidék agrárjellegénél fogva is. Külön előnynek látszott, hogy ismertem a minisztérium sajtófőnökét, felkerestem és megkértem: intézze el, hogy Gráf József miniszter fogadjon, és megbeszélhessem vele az ügyet. A hivatalnok barátilag átölelte a vállamat, és megígérte, hogy megszervezi ezt a találkozást. A későbbiek ismeretében biztosra veszem, hogy egy lépést sem tett, nem tartozik abba a típusba, mely a kockázatnak akár az eshetőségét is vállalná. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a televíziós „Napkelte” stúdiójában összefutottam magával a miniszterrel, röviden előadtam neki a tervemet, és ő alig néhány nappal később fogadott is. Gráf maga is kötődött a Dunántúlhoz, életrajza szerint valaha a szigetvári városi pártbizottság titkára volt, majd az Ormánsághoz közel eső Szabadszentkirályi Mezőgazdasági és Szolgáltató Szövetkezetet is irányította. Megértően fogadta a kísérletemet, rám bízta, hogy írjak egy, a céljaimnak megfelelő papírt, ő hajlandó lesz szignálni. A szöveg megfogalmazásánál még a látszatát is igyekeztem elkerülni, hogy a minisztérium megbízásából járom be majd a vidéket, csupán elvi támogatást kértem. Ezt a riportkönyvet a saját személyes vállalkozásomnak tekintettem, sem a tárca irányítóit, sem Baranya megyét nem kívántam bevonni. Úgy éreztem: csak így őrizhetem meg az elfogulatlanságomat. A találkozó után átmentem a sajtóosztályra, hogy rögzítsük a megállapodást, és legépeljük a levelet. A sajtófőnök szerénykedő mosollyal fogadott, barátilag éreztette velem: minden annak köszönhető, hogy ő érvényesítette személyes befolyását. A fogalmazványt otthagytam nála, megígérte, hogy egy-két napon belül aláíratja és eljuttatja hozzám. Azóta

közel egy év telt el, de ő soha többet nem jelentkezett. Legalább hússzor hagytam üzenetet a telefonrögzítőjén, de egyszer sem hívott vissza. Vasárnap újra lementem az Ormánságba, felkerestem Nagy Attila polgármestert, és együtt átutaztunk Vajszlóra abban a reményben, hogy sikerül találkoznunk Szili Katalinnal, az Országgyűlés elnökével, aki mint baranyai képviselő megígérte, hogy részt vesz a rendezvényen. Ebéd előtt szakított rám néhány percet, meglepő szívélyességgel fogadta a tervemet: – Mindenben támogatom. Gyuri, van magának menedzsere? – Nincsen, a kiadóm, Urbán Tamás intézi az ügyeimet. – Ő most hol van? – Ott ül a másik asztalnál. A házelnöknő odaintette magához kabinetfőnökét, Kerényi Györgyöt, és meghagyta neki, hogy a következő héten hívja fel a kiadómat, és beszéljék meg együtt a teendőket. Nem mondta ki nyíltan, de kilátásba helyezte, hogy esetleg egy ösztöndíjjal is segítené a munkámat. Talán felesleges is közölnöm, hogy Kerényi sem jelentkezett, én hívtam fel őt, jóval a meghatározott időpont után, semmitmondó, hivataloskodással tért ki az érdemi válasz elől. (Utánagondolva: roppant lesújtó rám nézve, hogy annyi összecsapás után még mindig segítséget vártam a Hatalomtól, holott tudnom kellett: nem áll érdekében a valóság feltárása, sőt igyekszik meggátolni minden hasonló törekvést.) Én közben tettem a magam dolgát, megállapodtam Nagy Attilával, hogy szeptember 18-án utazom le Sellyére. Az indulás előtti napon még mindig nem volt a kezemben Gráf József támogató levele. Utoljára, jobb meggyőződésem ellenére, még egyszer felhívtam a sajtófőnököt, ezúttal a hivatalában. Munkatársai – hangjukban kevés meggyőződéssel – közölték, hogy átment a Parlamentbe, ahol nem lehet utolérni őt. Letettem a kagylót, és eldöntöttem, hogy nem várok többé semmiféle hivatalos gesztusra, anélkül is meg fogom valósítani a tervemet. Két órával később telefonáltak, és

értesítettek, hogy Gráf aláírta a kért papírt, fáradjak be a minisztériumba, ahol a titkárságon kézhez is kaptam. Megnéztem a dátumot a lap alján: a szignálás már több mint egy héttel azelőtt megtörtént, de a sajtófőnök nem vette magának azt a fáradságot, hogy legalább telefonon értesítsen róla. Folytattam előkészületeimet az utazásra: esőköpenyt, csizmát és még néhány hasonló darabot vettem, már bármikor megjöhetett a tél. Most leszállva a sellyei állomáson, üdvözöltem a polgármestert. Csodálkozva láttam, hogy ő és a társaságában levő hölgy egy-egy ásványvizes palackokat tartalmazó műanyag pakkot fog a kezében – az oka csak később derült ki: a sellyei víz ihatatlan, még fogmosásra sem alkalmas. A vezetékek olyan mértékben berozsdásodtak, hogy az ingek megbarnulnak a mosógépben. Autóba szálltunk, átvágtunk a sötét kisvároson, a mezőgazdasági technikum vendégszobája előtt álltunk meg. Nagy kinyitotta az ajtót; dohszag és nedves hideg áradt a különben elfogadható berendezésű szobából, hosszú hetek óta nem szellőztethettek: – Csak egy hónapot töltene itt, Moldova úr, utána egy másik szálláson helyeznénk el, az sokkal kényelmesebb lesz. Közben a lány egy tálca túlcukrozott süteményt hozott be, megköszöntem. Mivel már későre járt, abban maradtunk, hogy reggel beszéljük meg a teendőket. Hogy a feltörő önsajnálatomat leküzdjem, tenni-venni kezdtem; pulóveremet, fehérneműmet beraktam a szekrénybe, megágyaztam magamnak, aztán ettem egyet a süteményből, és felbontottam egy üveg bort. Tudtam, most úgysem volnék képes elaludni, öntöttem magamnak a borból, és elővettem Kiss Géza „Ormánság” című monográfiáját. Ez hetven évvel ezelőtt jelent meg, de azóta sem írtak különb könyvet erről a tájról. Már többször is elolvastam, de most újra belelapoztam – mintegy a munkára való ráhangolódásként. „– Mit jelent hát az Ormánság szó?” – teszi fel a kérdést Kiss Géza, a hajdanában Kákicson szolgáló református pap, és meg is adja rá a választ: – „mocsárterületből kiálló élőföldekkel, ormányokkal teleszórt vidék”. (Kiss

Géza könyvében mind az Ormánság, mind az Ormányság formát használja, nem téve különbséget a kettő között.) Az „ormán” szóhoz két másik érintőleges jelentés is kapcsolódik: a régi talpas házak előreugró zsúptető részét és a szán orrát egyaránt ormánnak nevezték. Kialakulásának forgatagát a Dráva folyó irányította. A Dráva valaha jóval északabbra hömpölygött mostani medrénél, fokozatosan vonult vissza délnek, megbontva az ottani puhább talajt: „mindig északon volt a part, és délen a mart. Vonulása közben lassan feltöltődő mocsarakat, síkföldeket hagyott maga után, melyeket az ide települő nép művelni kezdett, a dombok élén falvak alakultak ki. Amennyiben a térség határairól kívánunk beszélni: a Mecsek déli nyúlványait és a szlavóniai Papuk hegyet kell megjelölnünk. A Dráva vízfolyásait kétszáz évvel ezelőtt a most légvonalban tíz kilométerre fekvő Kákics községben is emlegették. Az egész Ormánságot tehát a Dráva töltötte, rakta, hordta össze, földjét járva tulajdonképpen egy folyó egykori medrében lépkedünk.” Egy 1937-es adat szerint 45 színmagyar falucska lakói tengették itt az életüket, az ország egészéhez mérten jelentéktelen nagyságú területen: északdéli irányban 20-25, nyugati-keleti irányban 45 kilométert elfoglalva, összesen mintegy 80 ezer katasztrális holdat. Kiss Géza felsorolja a helységneveket: Drávafok, Markóc, Bogdá-sa, Drávaiványi, Marócsa, Kákics, Okorág, Monosokor, Sellye, Sósvertike, Magyarmecske, Zaláta, Piskó, Kemse, Kiscsány, Oszró, Nagycsány, Besence, Rónádfa, Újmindszent, Cinderibogárd, Páprád, Vajszló, Sámod, Hid vég, Luzsok, Hirics, Vejti, Kisszentmárton, Cún, Adorjás, Kórós, Rádfalva, Drávapiski, Kémes, Szaporca, Tésenfa, Drávaszerdahely, Drávacsepely, Drávacsehi, Kovácshida, Drávaszabolcs, Drávapalkonya, Márfa, Diósviszló. Elismételtem magamban ezt a névsort, olyannak tűnt, mint egy már felidézhetetlen ősi dallam szövege, Magyarország távoli történetéből érkező már megfejthetetlen üzenet. Ezt a vidéket kellett bejárnom, megismerni, és felmutatni mostani arculatát. Hiába szántam el magam erre a feladatra, most kételkedtem benne, hogy lesz-e elég erőm a megoldásához. A mögöttem álló hosszú naptól és a bortól elálmosodtam, behajtottam a könyvet és lefeküdtem. Az ágyneműt éppúgy nem szellőztették át, mint

magát a szobát, a vastag vattapaplan egy vizes borogatáshoz hasonlított, a pizsamám percek alatt nyirkossá vált. Fáztam, képtelen voltam elaludni, valamilyen megoldást keresve körülnéztem: a szobában még egy heverő állt, annak ágyneműtartójából is kivettem a takarót, és magamra terítettem. A dupla súly alatt a testemet kiverte a verejték, a homlokom viszont fázott, csak hajnal felé tudtam pihenni egy-két órát, fáradtan és rosszkedvűen kezdtem az első sellyei napomat. Lementem a postára, míg sorba álltam újságért, félfüllel figyeltem a beszélgetéseket. Hallottam, hogy valaki azt emlegeti: kétmillió forintért adtak el egy Kossuth Lajos utcai házat. A városban nincs értéke az ingatlanoknak, aki megengedheti magának, Pécsre, Veszprémbe települ át, ide csak a környező kisebb falvakból költöznek át az emberek. Távolabb még nyomottabbak az árak: egy tízholdas tanya egymillióért cserélt gazdát. A városházán megkerestem Nagy Attilát, a polgármestert, míg a kávét ittam, próbáltam tájékozódási pontokat találni az induláshoz. Az Ormánság egyik legfőbb gondja: a munkanélküliség. Nagy egy riasztó statisztikai felmérést mutatott. Viszonylag még Sellyén a legjobb a helyzet, bár a ráta itt is az országos mérték majd háromszorosát mutatja, mintegy 20 százalékot, de akadnak községek, ahol a 70 százalékot is felülmúlják. Iparban nem lehet elhelyezkedni, csak egy Pécsen működő finn cég, az Elcoteq alkalmaz munkásokat, műszak előtt buszok tucatjai szedik össze és viszik be a megyeszékhelyre az alkalmazottakat. A feltételek azonban ott sem különösen vonzóak: három, egyenként tizenkét órás sichta követi egymást, majd három nap pihenő után újra egy hasonló terhelésű szakasz következik. A fizetés egyre csökken, a korábbi 120 ezer forintról 80-90 ezerre esett vissza. – Miután az Ormánságban nem ment végbe az eredeti tőkefelhalmozás – mondta Nagy Attila -, mint történt ez például a Dél-Alföldön az 1990-es években, itt nem alakult ki az a vagyonos réteg, amely komolyabb pénzeket forgatna vissza a helyi gazdaságba, üzemeket működtetne. A meglévő ipar nagy része is felszámolódott. A beszélgetés egy idő után a riportkönyvem anyaggyűjtésére terelődik. Hamarosan kiderül, hogy a polgármester pénzügyi főiskolára járt, kevéssé tartott lépést az irodalmi eseményekkel, nem mondja ki nyíltan, de feltételezem: soha egy soromat sem olvasta (Sellyén egyébként nem működik könyvesbolt). Vendégszeretete és egy Ormánságról szóló könyv iránti

elkötelezettsége azonban alapos. A könyvtárosnő segítségét kérte számomra, aki „háttéranyagként” két Móricz Zsigmond-regényt küldött: az „Árvácská”-t és a „Pillangó”-t, melynek egyes epizódjai valahol az Ormánságban játszódnak le. Kínomban elmosolyodtam, amiért a könyvtárosnő feltételezi rólam, hogy nem olvastam ezeket a középiskolás kötelező irodalomnak számító műveket. Látva csalódott arcomat, a polgármester rögtönözni próbált valamilyen programot. Bevitt egy öreg állatorvoshoz, aki épp a szüretre készülődvén, nem ért rá beszélgetni velem, csak egy viccet mesélt: – Nehéz szüretem lesz – mondja a cigány -, se hordóm, se szőlőm! A következőnek felkeresett falugazdász is csak a következő héten tudott volna időt szakítani rám. Nagy végül is az öregek otthonában adott le, biztatván, hogy itt rendkívül érdekes sorsokat, történeteket ismerhetek meg. Az otthon lelkes vezetőnője igyekezett megfelelni az elvárásoknak, nemcsak az idősek klubjának épp ott időző tagjait terelte be a találkozóra, de az ápolónők a magukkal tehetetlen betegeket is betolták kerekes székeiken. Némelyikük nem tudta visszatartani a székletét, ezeket átvitték a fürdőszobába, és kimosdatva hozták vissza őket. Úgy emlékszem, harmincnegyven ember jött össze, láthatólag fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok, és nekik miért kell beszélgetniük velem, ahelyett, hogy a televíziót nézhetnék, de engedelmeskedtek a nővérek utasításainak, üldögéltek és bámulták az asztalt maguk előtt. A következő másfél óra életem nagy előadói teljesítményei közé tartozott. Új és új témákat hoztam elő, melyekre senki sem reagált, csak egy idegenből ideszármazott öregasszony volt hajlandó megszólalni. Szidta a jelenlegi fiatalok pazarló életmódját, annak idején ő kilencedmagával lakott együtt, ma minden gyereknek külön szoba jut, és még az „óvodai ballagásukat is tűzijátékkal ünneplik”. A szüléikről sem táplált jobb véleményt: nem tudják, hogy kell művelni a kertet, attól félnek, hogy letörik a műkörmük: – Húszéves korukra még nem ültettek egy fát sem a házuk elé. Aztán

ő

is

elhallgat,

nekem

kell

tovább

kérdeznem.

Némely

életkörülményükről érdeklődöm, például hogy milyen gyakran találkoznak a hozzátartozóikkal. A legtöbben azonban már minden rokonukat elveszítették, kevéske vagyonukat az öregek otthonára szokták hagyni. A haláltól nem félnek. – A pap kijön a haldoklókhoz? – Ha hívják, jön, ha nem, akkor elmarad. Dél körül jár, eredetileg itt kellett volna ebédelnem, de tudtam, hogy a sok beteg, öreg ember között egy falat sem menne le a torkomon. Mindenképpen el akartam hagyni a házat, jobb ürügy nem jutott az eszembe, mint hogy meg akarom látogatni a helyi mentőket, akikkel egy korábbi riportom során már találkoztam. Az állomás személyzete épp ebédelt, de szívesen mondták el véleményüket a környéken kialakult helyzetről, főleg a cigányokkal való kapcsolatukról beszéltek: – Tulajdonképpen nem is a látvány, hanem a szag undorító náluk. Most már többen is fürdőszobás lakásban élnek, de régen az erdőből lopott fából ácsolták össze a kunyhóikat, egy nejlon fóliatetőt húztak rá, abban lakott 1012 ember. Olyat is láttam, hogy középre kitettek egy dunyhát, akörül feküdtek le, mindenki csak a lábát dugta be a takaró alá. – Kádár kihozta őket az erdőből, és legalább hat osztályt elvégeztetett velük. – Régen bontott téglából építkeztek, de az most már nem divat; a szociális segélyből ingyen kapják a kész épületeket. A tudatukban az maradt meg, hogy ők „védett faj”-nak számítanak. „– Kisebbségi vagyok, követelem a kisebbségi jogaimat! Tessék engem felzárkóztatni!” Elfogultságuk olyan szilárdnak látszik, hogy meg sem próbálok vitatkozni velük, hagyom őket beszélni:

– Rájuk szólni nem lehet, mert rögtön támadnak. Ha felhúzzuk a gumikesztyűt, azonnal megsértődnek: azért nem akar puszta kézzel hozzánk nyúlni, mert mi cigányok vagyunk! – Szembeszállni nem merünk velük, mert a legtöbb fiatal cigány „gyúr”, vízzel teli vödröket emelgetnek, vasakat hajlítgatnak. A stabil, rendszeres sportolással elérhető fizikai alap persze hiányzik belőlük, csak a tápszereket, kiegészítőket szedik, aztán negyvenéves korukra tüdőbajosok lesznek. – Dolgozni nem akarnak. „Apám is úgy kapta a házat, én is úgy kapom majd.” A segélyekből meg a családi pótlékból akarnak megélni. Gilvánfára hívtak ki minket egy nőhöz, mondom neki: „Add ide a személyidet! Még nincs. Nincs? Hány éves vagy? Tizenkettő.” Tizenkettő volt, és már a második gyerekét szülte. Próbálok más témát előhozni: – Maguk, mentők milyen színvonalon élnek? – Aki el tud menni innen, az lelép. Itt nemcsak keserves az élet, de drága is. Mikor itt száz forintot kérnek egy zöldpaprikáért, bent Pécsen egy kiló kerül annyiba. Érdemes bejárni vásárolni, akkora a különbség, hogy bőven bejön az üzemanyag ára. Rám telefonálnak, hogy látogassak át a helyi mezőgazdasági szakképző iskolába, az igazgató szeretne beszélni velem, elköszönök a mentőktől. Az Ormánságban felsőfokú oktatási intézmény nem működik, középfokon is csak ez az egy. Az iskolában is a munkanélküliségre terelődik a szó, a 14 ezer főt számláló kistérségben 1400 állástalant regisztráltak. – A jövő még kevesebb jót ígér. A gyerekek semmire sem kíváncsiak, semmi sem érdekli őket. Idén húsz könnyűgépkezelőt kellene beiskoláznunk, hatan jelentkeztek – ebben a számban a környékbeliek is benne vannak, nem csak a Sellyén lakók. – És az nem fordul elő, hogy később megbánják, és felnőttkorban tanulnak tovább?

– Kevesen veszik igénybe az átképzési lehetőségeket. Van olyan tanfolyam, hogy három hétért hatvanezer forintot kellene fizetniük. Ez itt egyhavi keresetnek számít. Mivel az illendőség szerint az első vizitet nem szabad túlságosan elnyújtani, itt is elköszönök egy későbbi találkozás ígéretével. Az igazgató azonban szeretné tovább gyarapítani ismereteimet az iskola működéséről, átnyújt egy képes prospektust: – Nézze át, aztán még ma délután három óra felé átküldők egy tanárnőt, aki bővebb felvilágosítással szolgál. – Rendben. Visszatérek a szállásomra, megkérem a gondnokot, hogy állítson be a szobámba egy elektromos hősugárzót, az talán felfűti majd éjszakára, én meg egy Kodolányi-tanulmánykötettel kiülök a ház elé. Nem ismertem személyesen Kodolányit, csak a pályája elején született írásaiból olvastam néhányat. Romantikus népi lázadóként állt szemben a Horthy-rendszerrel, irányvonala azonban 1944-ben másfelé tolódott. „Nem egyszer megelégedett féligazságok kimondásával – jegyzi meg róla az irodalomtörténeti kézikönyv. – A munkásmozgalommal való szembefordulás, a pogány magyarság életének, az ősi hagyományoknak igen erős kultusza hatására átmenetileg reakciós, nacionalista erőkkel került egy táborba. Az új rendszer 1946 után hallgatásra ítélte. Kodolányi hosszú évekre visszahúzódott Balaton menti viskójába, és súlyos nélkülözések közepette írt tovább. Könyvei nem jelenhettek meg nyomtatásban, csak gépelt kéziratban jutottak el főleg fiatal értelmiségiek kezébe. Elolvasás után – mintegy honoráriumként – illett egy tízforintos bankjegyet berakni a kézirat lapjai közé. Az irodalomba a „Magvető” igazgatója, az „ávós Kardos György” hozta vissza, sorra adta ki a könyveit. Ezt a segítséget a család valószínűleg röstellte utólag, mert Kodolányi felesége csak egy fél mondattal emlékezik meg róla életrajzában. Az Ormánság sorsa számos írásában foglalkoztatta, újra és újra felvetette az itt uralkodó „egyke” témáját, mely a vidék elnéptelenedésével, a földek

idegen kézre való jutásával fenyegetett. Kodolányi 1941-ben meghallgatást kért Huszár Károlytól, a képviselőház elnökétől. Huszár ezt a jelenséget a bolsevizmus hatásának próbálta feltüntetni, aztán váratlan ajánlattal állt elő: „– Mit gondol, ha néhány század huszárt helyeznénk az egykés vidékekre, vajon nem lenne-e áldásos következmény? – Azt hiszem, kegyelmes uram – válaszolta az író -, így csak lealjasítanánk a családi élet szentségét, erkölcsi zavart, rengeteg társadalmi bajt zúdítanánk a lakosságra. A baj okai pedig egytől egyig megmaradnának.” Úgy tudom, Kodolányi nem jutott el a földosztás gondolatáig, megoldásként a földbirtok-szabályozást javasolta: „csak az Esterházybirtokra tízezer családot lehetne telepíteni.” Ezt az elképzelést a nagybirtok elleni általános támadásnak minősítették, és helyette a lényeget nem érintő megoldásokkal álltak elő, például a „paraszti hitbizománnyal”: az első fiú örökölje a földet, a többi tanuljon mesterséget. Kodolányi azonban ezekben a harcokban sem tudta átlépni a saját árnyékát. Itt tartottam az olvasásban, mikor éreztem, hogy hűvösödni kezd. A tanárnővel való találkozás három órára volt megbeszélve, most pedig már fél öt körül járt az idő. Arra gondoltam, már aligha jön, felvettem a kabátomat, hogy sétálni menjek, mikor az utolsó pillanatban mégis befutott: – Ne haragudjon a késésért, de a tanítványaimmal kint dolgoztam a földeken, a hajam teliment porral, haza szeretnék menni megfürödni. Majd egy más alkalommal sort kerítünk rá. – Természetesen – feleltem -, majd megbeszéljük. Nem volt türelmem továbbra is egy helyben üldögélni, elindultam a főutcán a vasútállomás felé. Ha idegenben járva elfog a kiúttalanság érzete, mindig a pályaudvarra szoktam kimenni, a távolba futó sínek a változás, a szabadulás reményét keltik bennem. Még magasan járt a Nap, de az utcán szinte senki sem járt. Néha feltűnt

ugyan egy-egy háza előtt söprögető, árkot tisztogató ember, de ezek is hamar behúzódtak a kerítés mögé, és eltűntek. Egymáshoz nem szóltak, legföljebb annyit kiabáltak át: – Rögtön kezdődik a tévésorozat! A főutat szegélyező kocsmákba is benéztem, ezek is üresen tátongtak, vendégek mutatóban sem támaszkodtak a pultokra. A vasútnál megfordultam, és a túloldalra áthúzódva elindultam visszafelé. A környék egyre nyomasztóbbá vált. Hosszan bámultam be az egykori mozi ablakán, már a feliratából is lepotyogott a két mássalhangzó, és csak az „O” meg az „I” betű maradt meg, bent rejtélyes kormos papírzsákokat halmoztak fel. Egyébként az egész Ormánságban egyetlen működő mozi sem maradt, holott valaha a legkisebb faluban is rendeztek vetítéseket, ha máskor nem, a hét végén. A mozi közelében egy már évekkel ezelőtt félbehagyott épület állt, homlokzata másfél méterre emelkedett ki a földből, oldalfalai egészen a hosszú telek közepéig értek, de a padlózat helyét sűrű gaz verte fel. Később kiderült, hogy eredetileg egy kisebb üzemet terveztek ide, de a munkálatok felénél-harmadánál elfogyott a pénz. A városi vezetés röstellte ezt az épülettorzót, felkért egy helyi mérnököt, hogy hozza elfogadható állapotba, de a mérnök olyan árat szabott, melyet nem tudtak kifizetni neki, és hiába hivatkoztak a szülőföld iránti kötődésre, ő egy fillért sem volt hajlandó engedni – tehát minden maradt a régiben, a városon áthajtok őszinte megdöbbenését kiváltva. Majd minden második bolt használaton kívül áll. Valahol olvastam, hogy több nyugati országban is dupla adót kell fizetnie annak a tulajdonosnak, aki a főutcán levő üzlethelyiségét zárva tartja. Ez a szabály itt, úgy látszik, nem érvényes. A szállásom felé tartva átmentem a túlsó oldalra, itt egy katolikus templom és a mezőgazdasági szakképző iskola kollégiumának használt egykori kastélyépület áll. Itt is látni a közelben egy üres üzletet, eredeti rendeltetését tekintve talán a legkülönösebbet. Valaha egy osztrák üzletember a helyi ÁFÉSZ támogatásával egy Suzuki autószalont nyitott – autószalon Sellyén! -,

annak rendje-módja szerint rövid idő alatt csődbe is ment, és már évek óta üresen tátong. Itt már mutatkozott némi mozgás. Előbb egy láthatólag ittas kerékpáros kérdezett meg, hogy Molnár doktor úrhoz van-e szerencséje, tagadó válaszomra a fejét csóválva elhajtott. – Hogy van, Moldova úr? – kérdezte valaki. Felnéztem: az alpolgármester szólított meg, akivel délelőtt találkoztam a városházán. Szívesen meghívott volna egy pohár sörre, de mentegetődzve jegyezte meg, hogy egész Sellyén egyetlen megfelelő színvonalú vendéglő sincs, ahol elfogadható körülmények között elbeszélgethetnénk. Jobb híján a közelben lakó édesanyjához invitált, amúgy is hozzá készült vacsorázni, tartsak vele. Nem maradt erőm a visszautasításra, de arra már végképp nem tudtam rákényszeríteni magam, hogy akár egy falatot is lenyeljek, csak két-három pohár vörösbort fogyasztottam. Vendéglátóim látták levertségemet, az okairól kérdezgettek. Elmondtam, hogy az eddig látottak nyomasztó hatást tettek rám, Sellye egy leépült, jövőkép nélküli, sőt már a jelenben is csak vegetáló város benyomását kelti bennem. Megkérdeztem, miért nem működnek a főutcái boltok, az alpolgármester diplomatikusan kitért a válasz elől, nyilván tudta, hogy ha őszintén beszél, csak konfliktusokat válthat ki. Később másoktól hallottam, hogy a helyi ÁFÉSZ rendelkezik az üzlethelyiségek többségével, és csak meghatározott feltételek mellett adja ki őket. Messzemenően szem előtt tartja a saját érdekeit, például állítólag csak olyan jelentkezővel köt bérleti szerződést, aki kötelezi magát, hogy nem foglalkozik majd kenyérsütéssel és -árusítással, mert ez konkurenciát jelentene a szövetkezet hasonló üzletágának. A háziasszonyt bántotta a városról kialakult lesújtó véleményem, egy könyvecskét mutatott, amely Sellye 1920-as, 1930-as állapotát mutatja be. Akkoriban jelentős és tekintélyes településnek számított, rangját nem annak köszönhette, hogy itt lakott Draskovits gróf, a Dráva-vidék mindenható földesura, hanem annak, hogy fejlett kisiparral és kereskedelemmel rendelkezett, és a messze környék kulturális központjának számított. A széles utcákon egymást érték az üzletek, műhelyek és hangulatos vendéglők.

Az akkoriban mintegy 2500 lelket számláló nagyközség szinte kasztszerűen rétegeződött. A társadalmi ranglétra legmagasabb fokán az intelligencia állott, melynek tagjai elsősorban a határőrség tisztjeiből, a papokból, az orvosokból, a gyógyszerészekből, a jegyzőből és a tanítókból rekrutálódtak. Sellye társadalmi életében azonban a legfőbb szerepet az iparos-kereskedő réteg játszotta, számuk 150-200 fő körül mozgott. Még a század elején ipartestületbe tömörültek, tanonciskolát is fenntartottak, ahol a sellyei és a környező községek tanulni vágyó fiataljai a szükséges szakmai ismeretek mellett gyakorlatot is szerezhettek. Külön társadalmi réteget képezett a parasztság is, az önálló gazdák élesen elhatárolták magukat a grófi majorokban dolgozó cselédemberektől. A társadalmi csoportok közötti különállást és határvonalakat még jobban elmélyítették a vallási ellentétek, az iparos lakosság főleg katolikus, a parasztság meg jobbára református hiten állt. Később belenéztem a század elején megalakult Ipartestület üléseinek jegyzőkönyvébe, melyben a legapróbb ügyeket is megemlítették, a fodrászok szappannal való ellátásától a tanoncok engedetlenségéig. Az utolsó bejegyzés 1944. április 17-ére datálódik; a testület engedélyezi, hogy elhalálozott tagjait a gyászkocsi ingyen szállíthassa. A felszabadulás után a szervezet rövid ideig még működött, de 1946-ban végképp megszűnt. Ezeket az emlékezéseket érdekeseknek találtam, de a jelen, pontosabban a tervezett program nem sok jót ígért. A következő hétre összesen két találkozó volt előjegyezve a naptáromban, az összes többi rubrika üresen maradt, fogalmam sem volt, hogy mivel töltöm majd el az időt. Az alpolgármester édesanyja, egy nyugdíjas óvónő igyekezett meggyőzni, hogy csak egy múló rossz hangulatról van szó nálam, a továbbiakban rendkívüli tapasztalatok és felejthetetlen élmények várnak rám. Csak nehezen tudtam megállni, hogy pikirten válaszoljak neki, önmagam fegyelmezésétől azonban csak még ingerültebb lettem. Az illendő időt kivárva felálltam és elköszöntem. Másnap reggel nyolc óráig semmiféle tennivalóm nem maradt, erre az időpontra jelentkezett be a polgármester és az iskolaigazgató. Olvasni nem volt kedvem, jobb elfoglaltság híján lefeküdtem. Az elektromos hősugárzó elfogadható klímát teremtett a szobában, az ágynemű is kiszáradt némileg,

így nyolc óra tájban el tudtam aludni. Éjfélre járhatott, mikor arra ébredtem, hogy egy pánikroham tör rám, a néhány évvel korábbi szívinfarktusom óta olykor előfordult. Újra éreztem a kibontakozó attak jeleit: a szívritmusom szabálytalanná vált, nehezen kaptam levegőt, egész testemet elöntötte a verejték. Felkeltem és bevettem az orvosságaimat, de a tünetek nem enyhültek. Fogtam egy széket, kiültem vele az udvarra, és ledobtam a pizsamakabátomat, hogy a mellkasomat szabadon érhesse a levegő. (Később egy újság, mely interjút készített velem erről az éjszakáról, úgy foglalta össze a történteket, hogy „Moldova megijedt, és gatyában fel-alá rohangált”.) Megfordítottam a széket, és a támlájába kapaszkodtam. Többé-kevésbé biztosra vettem, hogy ezt a szokásosnál is erősebb rosszullétet nem úszom meg élve. Mint háborús gyereket, aki korán belenézett a rászegezett puska csövébe, nem nyomasztott a halálfélelem, csak azt az egyet sajnáltam, hogy ezekben az utolsó órákban nincsenek mellettem a lányaim, nem búcsúzhatok el tőlük. Orvosi segítséget az ismeretlen városban senkitől sem várhattam, legföljebb a mentőkben reménykedhettem volna, de képtelen lettem volna eljutni az állomásukig. Így hát nem tehettem mást, mint ültem, görcsösen markolva a szék támláját, és néztem magam elé. Az utcán sehol sem látszott mozgás, a környékbeli házak is a hátukat mutatták, mintha a közömbösségüket kívánták volna jelezni. Mindenki magának hal meg! -jutott eszembe a mondás. Három óra is eltelt, amíg a szívem táján enyhült a feszültség, rá tudtam bírni magam, hogy visszamenjek a szobámba, és lefeküdjek. Rövid időre elaludtam, de még alig világosodott, mikor újra felébredtem. Felkeltem, leemeltem táskámat a szekrény tetejéről, és csomagolni kezdtem; sem az egészségi állapotom, sem a környezet nem csábított további itt-tartózkodásra. Semmiféle szerződést nem írtam alá, amely maradásra kötelezett volna – igaz, nem is kínáltak fel ilyet -, lelkiismeretem sem kötött, így minden gátlás nélkül távozhattam. Nyolc órára már össze is raktam a holmimat, erre az időpontra vártam az iskolaigazgató látogatását, de ő csak fél tízkor nyitott be az ajtón, valamilyen homályos okokkal magyarázta az elmaradását. Megnyugtattam, hogy

nyugodtan késhetett volna többet is, mert én a magam részéről befejezettnek tekintem az ormánsági vállalkozásomat, még ma hazautazom Budapestre. Közben befutott Nagy Attila, a polgármester is, egy programajánlatot hozott: az Ormánsággal való ismerkedés jegyében menjünk el egy Kémes nevezetű faluba, és beszélgessünk el az ottani vezetőkkel és polgárokkal. Anélkül, hogy felemeltem volna a hangomat, közöltem vele is: visszalépek korábbi tervemtől, erre morálisan feljogosít, hogy nem állta korábbi ígéreteit; nem biztosított megfelelő kísérőt-útbaigazítót, és a látogatásom programját sem szervezte meg. Azt nem tartottam szükségesnek, hogy az éjszakai rosszullétemről tájékoztassam őt. Hozzátettem: a vállalkozásom sorsát a továbbiakban sem látom biztosítottnak. A polgármester sápadt arccal, de ellenvetés nélkül tudomásul vette a bejelentésemet Az iskolaigazgató azonban megpróbált lebeszélni a szándékomról: – Ha egyszer bepakolt, ki is tud pakolni! – mondta, de nem kezdtem vitába vele, csak arra kértem, hogy szerezzen nekem egy kocsit, amely kivisz a vasútállomásra, mert Szentlőrincen szeretném elérni a déli, Pécsről Budapest felé tartó gyorsvonatot. Kitértem minden további vita elől, el akartam kerülni, hogy akár egy szóval is megbántsam a partnereimet. A polgármesternek sikeres politikai pályafutást kívántam, az igazgatónak pedig az iskola további fejlődését. Kora délután már hazaértem Budapestre, otthon elmeséltem a történteket, majd elnyomva magamban a kudarcérzetet, leültem az íróasztalomhoz, és folytattam soros munkámat, az önéletrajzom félbehagyott tizedik kötetét. Ez a „vendégjáték” egy szeptemberi szombaton zárult le, szándékaim szerint véglegesen, de már a következő hétfő reggel kerestek telefonon Sellyéről. A város jegyzője jelentkezett – a hívó legalábbis így mutatkozott be, azt kérte: térjek vissza, és folytassam a munkámat. A kagylót később átadta egy másik, általam ugyancsak ismeretlen személynek, aki csatlakozott az ajánlatához. Udvariasan, bár a korábbiaknál már kissé indulatosabban azt feleltem, hogy semmi hasonló nem áll a szándékomban. Az ügy azonban a továbbiakban sem akart lezárulni. Közvetlen

környezetemből többen is megpróbáltak rábeszélni, hogy kezdjem el újra a riportot. Leginkább Urbán Tamás, kiadóm igazgatója, egyben barátom erősködött, azt bizonygatta, hogy soha meg nem ismétlődő lehetőséget szalasztók el, ha kihagyom ezt a témát. A közeljövőben aligha fordul elő még egyszer, hogy egy táj, amely ilyen kiemelkedő és sajátságos helyet töltött be a magyar történelemben, szinte a szemünk láttára a végpusztulás szélére kerüljön. Nem hatott meg, tudtam, soha senki nem hivatkozik a Népre, Nemzetre, netán Osztályra, ha adni akar valamit, a fenti fogalmak kizárólag arra vannak fenntartva, hogy kérjenek vagy követeljenek a nevükben. Nem hagytam eltéríteni magam a szándékomtól: – Ha olyan fontos, csinálja más, aki teli torokból, a mellét döngetve bizonygatja, hogy milyen áldozatokra képes Magyarországért. Az Isten szerelmére: küldjetek egyszer mást a húsdarálóba, ne mindig engem. Nagy Attila polgármester is felhívott, neki is nemet mondtam, akkor közvetítőt keresett, nálam is érdeklődött: kivel kellene beszélnie, aki közbenjárhatna az ügy érdekében. Közöltem, hogy kívül állok minden hivatalos és társadalmi szervezeten, sorsomról-munkámról magam dönthetek. Ezután alig két-három napos szünet következett, és az egyik reggel a pécsi megjelenésű Dunántúli Napló riportere jelentkezett. Vele is nyíltan beszéltem, megismételtem: az volt a szándékom, hogy a számon kívül maradt Ormánságot felrakjam az ország térképére, segítsek bekapcsolni az általános gazdasági és politikai vérkeringésbe. Ha a nyilvánosság megismeri a vidék sorsát, esély nyílhat a felemelkedésre. Azt is előre jeleztem, hogy én is annyi erőmet fogom bevetni, amennyi jóindulattal fogadnak majd – de a kapcsolat nem a reményeimnek megfelelően alakult. Úgy látszik, hogy ez a feladat másra vár. Külön kértem, hogy egyetlen megrovó szót se írjon a történtek szereplőiről. Ezt megígérte, sőt, újságíróknál merőben szokatlan módon, be is tartotta a szavát, de nem titkolta a maga keserű véleményét: – Több mint tíz éve dolgozom a lapnál, de egyetlen olyan esetre sem emlékszem, mikor valaki olyan szándékkal jelentkezett volna, hogy az Ormánsággal kíván foglalkozni – leszámítva persze néhány egy-két flekkes riportot. Maga a mostani távozásával aztán végképp betette a kaput. Mindenki azt fogja gondolni: nem érdemes belekezdeni egy olyan témába, melyet Moldova is abbahagyott.

Visszazökkentem a korábbi megszokott munkaritmusomba, napi egy-két oldalt haladtam az önéletrajzom tervezett tizedik kötetében. Legyőztem magamban a vonakodást, hogy minden reggel újra leüljek az íróasztalhoz, és elnyűtt memóriámból újabb és újabb emlékeket facsarjak ki, de egyre gyakrabban fordult elő, hogy megállt a toll a kezemben, és bámultam ki az ablakon a szemközti kertre. Ne tűnjön dicsekvésnek, de a hozzám hasonló emberek aligha próbálnának megváltoztatni engem, arra gondolnék: mennyivel tudnak többet az életről, mint én?! Meggyőzni csak én tudom magam! Lassan és fokozatosan láttam be, hogy elhamarkodottan döntöttem, mikor hazajöttem. Egy profi riporter kell annyit adjon magára, hogy két nap után nem adja fel, nem hagyja magát eltéríteni a szándékától – bármi is történjen vele ezalatt. Nem megengedhető, hogy személyes sértettségből vagy sokallván a nehézségeket visszaforduljak és nem teljesítem a vállalt feladatomat. Egy ilyen kudarc csak azt jelentené, hogy már kiöregedtem a szakmából. Beláttam, ha meg akarom őrizni lelkem belső rendjét, nem retirálhatok, folytatnom kell ezt a munkát. Igazi profi nem veszíthet! – mormogtam magamban. Ezután már mellőzni akartam minden teatralitást, telefonon leszóltam Sellyére, hogy ha ők is úgy gondolják – hiszen nekik is volt okuk rá, hogy megsértődjenek, – kezdjük újra. Készségesen beleegyeztek a folytatásba, megállapodtunk, hogy másnap este kijönnek elém a vasútállomásra. Felhoztam a bőröndömet és pakolni kezdtem.

MÁSODIK FEJEZET APRÓFALVAK El kell ismernem, ezúttal lényegesen jobb körülmények fogadtak, mint az első, szeptemberi érkezésemnél. A sellyei termálfürdő vendégházában szállásoltak el, egy fürdőszobás, színes televízióval, hűtőszekrénnyel ellátott lakrészben – itt töltöttem el a következő öt hónapot. Ami az elhelyezésnél is fontosabbnak számított, a célnak leginkább megfelelő kísérőt adták mellém, Pál Csaba helyi tanító személyében. A riportírás részben kollektív tevékenység. Ha annak idején egyedül próbálkozom, nem tudtam volna összeszedni a textilmunkásokról szóló könyvem anyagát Girold Misi bácsi segítsége nélkül, mint ahogy a mezőgazdasági repülőknél sem boldogultam volna, ha nem áll ott mellettem egy Fantó Jenő nevű pilóta. Csaba méltó volt fentebb felsorolt elődjeihez. Egy ormánsági községben, Zalátán született, itt nevelkedett, itt folytatta pedagógusi pályáját, utoljára a frissen megszüntetett zalátai általános iskola igazgatójaként. Mindenkit ismert a környéken, ha egy új arc bukkant fel, rögtön kezet nyújtott az illetőnek: – Szervusz, tegeződjünk, én vagyok az idősebb. Született diplomatához méltó érzékkel tudta kezelni a felmerülő konfliktusokat; hozzáférhetetlen dokumentumokat, eltitkolni szándékozott leveleket szerzett meg néhány óra alatt. Minden itt töltendő órámra programot dolgozott ki, a saját kocsijával fuvarozott. Csaba módszeresen haladt, előbb az Ormánság egészét járta be velem, hogy átfogó képet kapjak a vidékről. Megálltunk az egyes települések polgármesteri hivatalánál, bemutatott a vezetőknek. Csak annyit közölt velük, hogy egy Ormánságról szóló monográfiára készülök, néhány napon vagy

héten belül visszatérek majd, hogy részletesebben is megismerkedjek a településsel. A tisztségviselők segítségét kérte, aztán visszaültünk a kocsiba, és robogtunk tovább. Legalább harminc helységben fordultunk meg. A terület körvonalát, általános képét megismertetve velem Csaba konkrétabban is megfogalmazta a programot: egy-egy napra általában két település jutott. Reggel nyolc óra felé eljött értem a szállásomra, kivitt az adott napra elsőnek betervezett faluba, a polgármester gondjaira bízott, dél körül visszajött értem, megszervezte az ebédet, és átmentünk a másik általa kijelölt faluba. Most, már hazatérve Budapestre, nézegetem kilókra rúgó feljegyzéseimet, és nehezen találom a módját, hogy fejtsem ki az összegyűlt anyagot. Csak abban vagyok biztos, hogy nem tudom szabályos, logikusan felépített rendszerbe foglalni. Nem az anyag hiánya jelent akadályt – öt kötetre is telne belőle -, hanem a megismert gondok és bajok, a gyakori bánatok, ritka örömök viszonylagos egyformasága; sokszor harmincnegyven kilométeres távolságok ellenére alapvető egyezéseket tapasztaltam. Lehet, hogy meg kellett volna „nyesnem” az anyagot, de nem szívesen mondtam volna le egyegy falu leírásáról, fontosabbnak éreztem olykor hasonló sorsuk bemutatását, az ismétlődéseket, mint a ragaszkodást a feszes, egyszer már motívumokat elkerülő kompozícióhoz. Utolsó alkalom, hogy hírt adjunk ezekről a falvakról, öt-tíz év múlva soknak már a helyét sem találjuk majd. Több kiindulási pontot választhattam volna az aprófalvak bemutatásánál. A sorrendet, be kell vallanom, többnyire az a benyomás határozta meg, melyet a települések tettek rám. Egymásutániságuk alkalmi, összefüggéseket általában nem rejt magában, fontosságukat, jelentőségüket nem érinti.

SÓSVERTIKE Az egyik legkedvesebb, látványával szemet-lelket pihentető falu Sósvertike Sellye és a horvát határ között fekszik. Zsákfalu, vagyis innen nem vezet tovább út, a ritkán közlekedő autóbuszoknak itt meg kell fordulniuk. Ennek az állapotnak a feloldásához Sellyéig egy 10 kilométeres, a legközelebbi városig, Szigetvárig pedig 34 kilométeres bekötőutat kellene építeni. Ez a gondolat azonban kizárólag négyévenként, az országgyűlési választások idején szokott felmerülni. Egy 2007. októberi jelentés szerint a falu 74 lakóházában 206 ember él, de olyan gyors tempóban néptelenedik el, hogy mire ezeket a sorokat leírom, már leszállhatott 200 alá. Aki csak egy órát tölt el Sósvertikén, megbizonyosodhat, hogy kevés dolog tarthatná itt őket. Orvos kéthetente egy alkalommal rendel, ha valaki rosszul lesz, be kell vinni Drávasztárára vizsgálatra. Postahivatal nem működik, minden ezzel kapcsolatos szolgáltatást a mozgókocsi lát el, egy vegyesbolt szolgálja ki a vásárolni szándékozókat. Ami még az Ormánságban is ritkaságnak számít, igazi kocsmát sem találni, aki inni kíván, beutazhat Sellyére, 100 forintért beviszi a falubusz. Sósvertike iskolával, óvodával nem rendelkezik, igaz, a gyerekek száma egyre csökken, egy háromgyerekes családot már nagycsaládnak szokás tekinteni. A kiskorúak az össznépességnek alig egyharmadát teszik ki, a nyugdíjasok száma felülmúlja ezt a mutatót. Az iskolázottság alacsony szinten áll, a sósvertikeieknek alig a harmada végezte el a nyolc általánost, a cigányok nagy része jó, ha írni-olvasni megtanul, a szakmunkás-bizonyítvány ritkaságnak számít, százból egy gyerek szerzi meg. Ilyen színvonalú munkásgárdára kevés vállalatnak van szüksége, a helység munkanélküliség-rátája gyorsan emelkedik: 1997-ben 34 százalékot tüntettek fel, ez az arány napjainkban már 75 százalék fölött jár.

A faluban semmiféle munkalehetőség nem kínálkozik, az önkormányzat alkalmaz naponta négy közcélú dolgozót, akik utcát söpörnek, rendben tartják a faluközpontot. Többet nem vehetnek fel, mert a szigorúan megszabott keret nem engedi. Egy hatórás műszakért 3000 forintot kapnak. Munkaruha, ebéd vagy más természetbeni juttatás nem jár nekik, de az előírt adót szigorúan levonják tőlük. Munkaidejük kiválasztásában engedélyeznek nekik némi szabadságot, reggel 7 és délután 6 óra között kell teljesíteniük az előírt hat órát. Napközben hazaugor-hatnak főzni vagy más házi teendőket intézni. A most épp soros négy munkás mindegyike cigány. Egyikük negyven év körüli asszony, a férje rákos, a két gyereket egyedül neveli. Az egyiket kőművesnek, a másikat műszerésznek taníttatja. A környezetét is a saját kezével tartja rendben. Megkapták az önkormányzattól a régi iskola romos épületét, ő maga rakta újra az összedőlni készülő falakat. – Miből és mennyiből tudnak megélni? – Szociális segély, családi pótlék, közhasznú munka, összejön havi nyolcvanezer forint. Ebből lemegy 5500 forint a gyerekek kollégiumi díjára, allergiás vagyok, meg kell vennem a napi 40 deka rikomentes kenyeret, a víz is drága, bevezettük a gázt... – Kölcsönre nem szorulnak? – Isten óvjon a Providenciától, ötvenszázalékos kamatot számítanak fel, Győrben is ismerek egy uzsorást, hatvan százalékkal kölcsönöz, és ha valaki nem törleszt rendesen, elvéteti a házát... Mintha túl sokat beszélt volna, háttérbe húzódik, egy ötven körüli cigány férfi ül a helyére: – Tetszett már járni Lille-ben? Csodálkozva kérdezek vissza: – Lille-ben? Minek? – Az egy francia város, én oda is eljutottam. Dolgoztam ott. Ha valaki ért

egy szakmához, ezer kilométer távolságból is elhívják. A mi családunkban senki sem luftolt. A nagyapám a szeneseknél dolgozott, az apám uránbányában. Úgy volt, hogy én is odamegyek majd, jelentkeztem is a bányásziskolába, de nem volt szerencsém. Az egyik nevelő nem szeretett, gyakran elvitt olyan helyekre, ahol nem látták, és véresre vert. Azért mégis elvégeztem az iskolát, és megtanultam a legfontosabbat: össze kell tartani! Azt hiszi, véletlen, hogy a bányászok munka közben mindenhová ketten mennek? Tudják, hogy a másik segítségére szorulhatnak. Aztán bezárták a radonbányákat, mert radongáz keletkezett benne. Tulajdonképpen hasznot lehetne húzni belőle: megfogni, palackba tölteni, csak nálunk az állam nem törődött vele. Most az ausztrálok próbálják újranyitni a tárnákat, Hetvehelyen, Kővágószőlősön, találtak már egy olyan követ, mely három fontos anyagot tartalmaz a radonon kívül. És ilyen volt az egész falu, az én apám is 29 évig dolgozott a bányában, öt szerződéses járat hordta be a környékről a munkásokat, a Köztisztaságnál 90 százalék cigány dolgozott. Én Bogdásáról jártam be, naponta kétszer öt kilométereket kerékpároztam. A levegőbe emeli a kezét: – Micsoda rend és fegyelem volt a környéken, hét faluban csak három rendőr szolgált, de azok ellen nem volt apelláta. Elég volt annyit mondani, hogy jön a Bicskei őrmester, és elintézi az ügyet. A kocsmában sem kellett riasztót felszerelni; nem törtek be minden héten. – Nem jártak lopni az erdőbe, egy-egy tarravágásnál kimentek segíteni, összeszedték a gallyat és elégették, ezért megkapták a vastagabb ágakat, felfűrészelték és hazavitték, az egész telet kihúzták vele. – Ma már az egyszerű fehér munkákat sem tudják elvégezni. Az én nagybátyám faragós ember volt, ő készítette el a pécsi püspöki palota belső borítását. A csodájára jártak, olyan keze volt, hogy egy darab kerek fából kifaragott egy tányért, a szélére pedig kanalat-villát és kést. A cigányok értettek a vesszőfonáshoz is; sokáig élt itt egy öreg, aki megfőzte a fűzfavesszőket, és abból készített bútort, de olyat, hogy azonnal vitték külföldre, ahogy elkészült. – Nem lehetne újrakezdeni ezeket a régi cigány mesterségeket?

– Jó uram, nagyot változott itt a világ! Régen a fizetéseknél is rend volt. Az emberek a hónap végén egyben kérték ki a pénzüket, mert úgy meg tudtak venni egy-egy nagyobb darabot: kályhát, bútort, télikabátot. Most meg már ahhoz vannak szokva, hogy minden délután hozzájussanak a pénzükhöz, még aznap elköltik, amit megkerestek; kenyérre, cigarettára, egykét kisfröccsre, egy hétre való kitartásuk sincs. így nem lehet semmihez sem kezdeni! Közben megérkeztek a lapátok, kapák, kiosztják őket, a munkások elindulnak. Most a temető környékét rendezik, az igazi nagy munkához neki sem tudnak kezdeni. Arról van szó, hogy a falu egyetlen utcáját néhány évvel ezelőtt egy állami cég betonozta le, a fedés homorúra sikerült, az oldalkövezet túlságosan magasra, a víz nem talált utat, megállt benne, mint egy kanyargó medencében. Ehhez négy ember kézi szerszámokkal hozzá se tud látni. Beszélgetőtársam nem tudja abbahagyni a beszédet: – 1996-ban aztán a feleségem agyvérzést kapott, az orvos azt mondta, nem mehetek távolabb tőle. – Hogy élnek itt az emberek? – Ahogy mondani szokás, mint a hal a kőporban. Amíg működött a téesz, jobban ment; sok volt a jószág, de most már tíz éve lement nullára. Aztán jöttek az európai uniós elvárások, hazavágták az állattenyésztést, mi is a 200 forintos zacskós tejet isszuk. – Meg tudják fizetni? – Azt mondhatnám, hogy a mi falunkban szinte mindenki támogatásra szorul, 15 gyerek kap élelmiszercsomagot – évente háromszor-négyszer 40 ezer forint értékben. – Vitatkozás, veszekedés nincs? – Nincs különbség cigány és fehér között, egyre több a vegyes házasság. Régen a Nagyhídon túl álltak a cigány sátrak, de az 1965-ös meg az 1972-es árvíz után sok faluból elköltöztek a parasztok, itthagyták a házukat, az állam megvette és továbbadta részletre a cigányoknak, akkor jöttünk beljebb. Az önkormányzat ráterheli az adósságot a házra, azt ki kell fizetni. Semmit sem

adnak már ingyen, mindennek megvan az ára: még egy temetés is 150-200 ezer forintba kerül, azt is állnia kell a rokonságnak, ha nincs pénz rá, az önkormányzat megelőlegezi, de aztán behajtja. – Nagy temetéseket szoktak rendezni? – Már nem olyanokat, mint régen. Háztól már nem szabad temetni, ezt tiltja a törvény. Csináltak ravatalozót, de hűtőberendezésre már nem futotta, a halottat beviszik Sellyére, és csak egy pár órával korábban hozzák be. Még mondaná tovább, réges-régen nem beszélhette ki magát, de a többiek belekarolnak, és elviszik magukkal dolgozni. Közben befut a polgármester, ő sorolja tovább a helységre vonatkozó adatokat. – Hogy alakul a lakosság létszáma? – Kétszáz körüli, de akad egy-egy „bevándorló” is. Kint egy Opel fékez le a hivatal előtt, a polgármester kinéz, és elismerően bólint: – Magának aztán van szerencséje, hogy pont kifogta őket! Egy zöld vadászöltözéket és széles karimájú kalapot viselő férfi lép be, fiatal, fehér kendőt viselő cigány feleségével. Megjelenésük ebben a környezetben szinte valószínűtlennek tűnik, félhangon kérdezem a szomszédomat: – Kik ezek? Kihasználva, hogy a pár egyelőre a polgármesterrel tárgyalja meg az ügyét, ha suttogva is, de felvilágosítást kapok: – A férfi Hollandiából jött, ha jól tudom, egy Bredo nevű városból, a nő a felesége. Égy házat vettek itt a faluban, nagy kamionnal költöztek be, használt bútorokat is hozott magával eladni.

– Én is vettem tőle két széket – szól közbe mellettünk az önkormányzat titkárnője. – De hogy jutott eszébe, hogy épp ide, Sósvertikére költözzön le? Magának eszébe jutna, hogy valahol a holland tengeri gátak környékén telepedjen le? – Nekem nem, de a mi vidékünkre sok holland felfigyelt már. Van egy Varga nevű község, ott tizenhatan vertek tanyát. Megveszik a házat vagy maguknak, vagy továbbadják. Arrébb húzódunk, hogy észrevétlenül beszélgethessünk tovább: – Az asszony hová való? – Egy környékbeli cigánylány Valamelyik rokona, talán a nagybátyja hívta ki Bécsbe, ott megtanult németül, dolgozott, aztán átköltözött Hollandiába, megismerkedett a mostani férjével. Összeházasodtak, állítólag a negyedik vagy ötödik felesége a férfinek. Aztán úgy döntöttek, hogy Magyarországon teremtenek egzisztenciát, itt Sósvertikén telepedtek le. A kisbíró régi házát vették meg – kimutat az ablakon -, az a piros épület ott a rét túloldalán. Úgy tudom, nincs is szándékukban továbbmenni. Közben a pár befejezte megbeszélését a polgármesterrel, egy udvarias mozdulattal jelzik, hogy a rendelkezésünkre állnak. Az asszony tölti be a tolmács szerepét, magyarsága nem kopott meg, és gördülékenyen beszél németül és angolul is. – Legyen szíves kérdezze meg a férjét, hogy menynyibe került ez a sósvertikei ház. – Ötmillió forintba, ehhez hozzájött még a rendbehozatal. – Kint Hollandiában mennyiért tudna venni egy ehhez hasonlót? A férfi, mielőtt válaszolna, sokáig számolgat magában. – 200-250 millió forintnak megfelelő összegbe. – Mik a távlati tervei?

– Úgy gondolom, egy lovasiskolát nyitnék. – Csak lovakkal kíván foglalkozni? – Nem, házakat is próbálunk közvetíteni Magyarországon hollandoknak, újságban, televízióban hirdetjük őket, most 150 házat ajánlunk. Szerencsére van érdeklődés. (Nem ismerem a férfi szakmai képességeit, de érvényesülését valószínűleg nem csak ennek köszönheti. Az Ormánságban az a hír járja, hogy a holland kormány hathatósan támogatja állampolgárainak külföldi vállalkozásait. Kint nemcsak a holland érdekeket képviselik, de távozásukkal egy-egy munkahelyet is felszabadítanak az otthoniak számára.) – A férjének hogy tetszik Magyarország? Mi a véleménye: melyik országhoz hasonlít leginkább? Arra számítottam, hogy Romániát vagy Szlovákiát említi majd, de tévedtem: – Indiához. – Indiához?! – Nem a nagyvárosi övezetekhez, hanem a szegényebb részekhez. Magyarország őszerinte lemaradt ország, és nehezen zárkózik fel. Úgy gondolja, hogy talán egy holland típusú igazgatási rendszer vagy a Dráván a vízi turizmus segítene rajta. Egyébként 1961-62-ben nyugati újságírók jártak itt a szomszédos Bogádmindszenten, fényképezgettek a faluban, és azt a címet adták a riportnak, hogy: „Ez a szocializmus.” Korábban már említettem, hogy a beszélgetések során gyakran tettem fel ugyanazokat a kérdéseket különböző személyeknek, ezek közé tartozott az a felmérési kísérlet is, hogy a partnerem szerint az Ormánságban mennyi pénzből tud megélni, egy modell jellegűnek tekinthető négytagú család, mely a feltételezés szerint két munkanélküli szülőből és két kiskorú gyerekből áll. A főbb kiadások viszonylag könnyen felmérhetőek: például egy kiló kenyér (pontosabban kilencvendekás) 230 forintba kerül az ÁFÉSZ-boltokban, egy

liternyi zacskós tej 200 forint körül, a közüzemi díjak is viszonylag egységesen követik az inflációval járó emelkedést. A válaszok mégis igen széles skálán helyezkedtek el. Az egyik közmunkás havi nyolcvanezret mondott, egy kis falu polgármestere viszont 200 ezer forintban jelölte meg az alsó határt. A holland most elgondolkodik, mint aki egyszerre kíván bőkezű és tárgyilagos lenni, aztán megfogalmazza: – Harmincezer forint! Ennyiből meg kell élni egy családnak. Vagyis fejenként hétezer-ötszáz forintból. Arcomból kiszökik a vér, de visszanyelem feltámadó indulataimat, egy statisztikából tudom, hogy Hollandiában 345 ezer forint a minimálbér. A holland pár ezzel el is köszön, Pécsre igyekeznek. Mikor becsukódik mögöttük az ajtó, a jelenlévők szinte egyszerre kezdenek háborogni. – Harmincezer forintból megélni négy embernek, kívánom, hogy egyszer próbálja ki ő a feleségével és a két gyerekével. – A mostani Opelje előtt egy tízmilliós Mercedesszel járt, csak nekiment vele az útszegélynek és tönkrevágta. Szivarozik, 25 ezer forintért hozat egy dobozzal. – Nem mindig ment neki ilyen jól, az asszony kijárt az erdőbe makkot gyűjteni, hogy meg tudjanak élni. Félbeszakítom a panaszáradatot: – A falu befogadja őket? – Nehezen nyelik le az emberek, hogy a gyerekük csak egy nappal idősebb, mint az asszony vertikei sógornője. De annyi haszon mégis van belőlük, hogy egy más életformát mutatnak. A férfi mindennap megborotválkozik, egy átlagos falusi ember jó, ha kétszer egy héten. Persze bajok azért akadnak, a férfi nehéz természet, az utolsó választásnál is összeveszett az egyik jelölttel, úgy tudom, most is folyik a per a bíróságon. A polgármester beteg ember, a helyettesére bízza, hogy megmutassa nekem a falut. Sósvertike szokatlan elrendezésű: a közepét egy nagy,

vakondhányásokkal feldúlt mező foglalja el, ezt fogja közre két utca. Az árokban magas a talajvíz szintje, és a közeli Dráva is megmutatkozik sárbanlatyakban. A csatornában fedetlenül távozik a szennyvíz. A széles mezőt „áthajtó rét”-nek nevezik, mert valaha reggelenként erre terelték ki legelni az állatokat: számos jószágot, sertést. A birkákat más útvonalon vezették, mert a rét felső részén terül el a temető, féltek, ha az állatok itt legelnek, a mérgezőnek gondolt fűtől szivacsos agyvelőgyulladást kapnak. Annyi jószágot neveltek, hogy el sem fértek az ötven-hatvan hektárnyi belterületen. Esténként lezárták a falun átvivő út mindkét kapuját, és az állatok kint a mezőn töltötték el az éjszakát. A falu határát itt is magángazdák tartják a kezükben, az „áthajtó rétet” is fel akarták törni, hogy művelés alá fogják, de az önkormányzat nem engedte meg, egy ilyen erőszakos beavatkozás tönkretette volna a táj képét. – Akadnak még szabad telkek? – Az Országos Földalap a rendszerváltás után kiosztotta a tartalékföldeket, de nem alkalmaztak egyenlő Árértéket. A bel- és külterület 650 hektárt tesz ki. Ebből 350-et kívülállók, „kifalusiak” vettek meg, és ők művelik. A cigányok viszont alig kaptak valamit, pedig minden második embernek járt volna. Nincs szabad föld egy kapavágásra való sem, a fiatalabbak nem is igénylik. Négyen bejárnak a városba szakmát tanulni, a többit sem érdekli a föld. Elégedettek a sorsukkal, márpedig ha egy húszéves ember nem akar többet annál, mint ahol tart, az elveszett a társadalom számára – elgondolkodik. – igaz, mi is tartaná itt őket, vagy hozná vissza?! Az egész Ormánság harmincöt-negyven falujában egyetlen mozi sincs, a klubokat is bezárták. Itt Vertikén állt egy kultúrházunk, de 1980 körül lebontották, hová menjenek szórakozni? Az alpolgármester „civilben” sertésneveléssel foglalkozik. – Megéri? – Le vagyok szerződve a kaposvári húsüzemmel, minden évben átveszik az állatokat tőlem. Nem fizetnek túl sokat, 240 és 270 forint között kilónként, de legalább biztos lehetek, hogy nem maradnak a nyakamon, nem kell

túltartanom őket. Egy sáros átkelőn emelgetve a csizmánkat, átlábolunk a rét túlsó oldalára. Most semmiféle mozgás nem látszik a környéken, csak a négy közmunkás álldogál egy nagy fa körül, a szerszámok nyelére támaszkodva vitatják meg a világ dolgait. Fejükben csak egy gondolat járhat: bár eső lenne már vagy este. Ez a part magasabban fekszik, valaha sűrűbben is lakták, a kísérőm mindegyik gazdáról tud mondani valami emlékezeteset. Három már régen üres ház mellett most a szomszédos negyedikből is kihalt az öreg tulajdonos, senki sem költözött a helyére. A ház terméskő alapra épült, falait még az 1890-es esztendőkben égetett SU pecséttel ellátott sellyei téglából húzták fel. Mellette egy összeomlott kovácsműhely még öregebb, a kísérőm megkapargatja egy ággal, 1856-os dátum tűnik fel. A házak lebontásával nem sokat vesződtek, vagy egy dózerrel tolták el, vagy egy tekerős emelőt állítottak be, feltolták a tetőt, az öreg ház egy alaktalan dombbá esett össze a házhely közepén, azóta már a gaz is benőtte. Három-négyméteres, az utcára néző grund maradt a helyén, néhol a szomszéd megvette a telket, nem akarta, hogy mellé építsenek. A régi tulajdonosoknak már a nevükre is alig emlékeznek ennyi idő után; Vitéz Nagy János egykori lakhelye 150 éve épült, egy másikból a falu aranykezű ezermestere halt ki. Elérünk a holland beköltözött rezidenciájához, a néhai való kisbíró, Szolga János házát vette meg. A külsejét rendbe hozták, a kapujára kiszögezték a cég firmáját: „Homed Ixema KFT”. A homlokzatára a magyar lobogó helyett a holland piros-fehér-kék zászlót tették ki, azt lengeti a szél egész évben, mélyen sértve a falubeliek érzékenységét. – Ez nem Hollandia, hanem Magyarország! – mondják, és mindig akad valaki, aki éjszaka összetekeri a zászlón a szövetet. Ez az oldal, mint mondtam, magasabban fekszik, innen még jobban látni, milyen laza barna földhalmokat kapartak ki maguknak a pockok. Akadnak, akik megpróbálnak harcolni ellenük: patronokat raknak be a kikotort lyukakba, az ott lent gázt fejleszt, és megöli az állatokat. Az új tulajdonosok szívósan harcolnak a továbbjutásért, végül még a községi legelőt is

feltörették, és a sovány, 5-10 arany koronás táblákon is megtalálják a maguk számítását. Haladunk tovább az utca vonalát követve. Egy 7-8 éves vályogháznál állunk meg. Az állam 400 ezer forint újrakezdési hitelt adott a gazdájának, és erre az épületre ruházta rá a jelzálogot. Azóta senki sem nyúlt hozzá, csak a kert mélyében meghúzódó pincét dobálták tele mindenféle lommal. A pince teteje itt-ott már be is szakadt. A kölcsönt felvevő tulajdonos még a környékről is eltűnt. – Mi lesz az ügy vége? – kérdem. – A bank majd megunja egyszer, és meghirdeti licitációra, de még a telek árát sem fogja megkapni érte. Mintegy a régi idők emlékeként egy kiszáradt fa áll egy elhagyott kert közepén. – Vadalmafa – mondja a kísérőm. Annak idején négy ágat hozott, a gazdája megpróbálta nemesíteni, mind a négy ágba más-más fajtát oltott. Ebből kettő meg is eredt: jonatán és bőralma nőtt rajtuk. Aztán amikor az öreg meghalt, senki sem törődött vele, az oltott fa pedig kiszárad vagy visszavadul. Én sokat tanultam tőle, hogy kell nevelni a noha szőlőt, három szemre kell visszavágni, ásni egy nyomnyi mély gödröt, oda visszadugni, trágyás keveréket adni neki, és akkor húsz méterre is elfut. Visszaértünk a polgármesteri hivatal elé, elköszönök a kísérőmtől: – Ha tíz év múlva erre vetődök, találok még itt falut? Nincs válasz, csak egy töprengő vállvonogatás.

KÓRÓS Ahogy most utólagosan eltöprengek, úgy tűnik, Kóróssal kellett volna kezdenem, mert az összes ormánsági település közül ez hatott rám a legintenzívebben, pontosabban a legnyomasztóbban. Azt mondják, 1945 előtt a leggazdagabb falvak közé tartozott, az alig egy kilométerre fekvő Palajpusztán modern nagybirtok működött, és a községben is tehetős parasztok éltek. Lakosainak száma valaha meghaladta az ötszázat, napjainkban ennek a felét sem éri el. A menekülésszerű kivándorlást a termelőszövetkezetek megalakulásának híre váltotta ki, aki csak tehette, sietve beköltözött Pécsre. A megyeszékhelyhez tartozó Kovács-telep közelében egy egész utcában szinte csak volt kórósiak éltek. A szállongó hírek nem bizonyultak alaptalannak, hamarosan létrejött a „Hegyalja” nevet viselő termelőszövetkezet. Sokan keserűséggel emlékeznek vissza ezekre az időkre, előfordult, hogy az emberek hét (!) deka kenyeret kaptak jegyre, ezzel kellett végigbírniuk az egész napos kaszálást. Cigányok csak messze a falun kívül laktak. A jómódú parasztok tartották ott őket olcsó munkaerőnek a nagy mezőgazdasági kampánymunkákhoz: aratáshoz, krumpliszedéshez és más hasonlókhoz. Az 1962-es nagy drávai árvíz után összedőltek a környékbeli cigánytelepek kunyhói, a fedél nélkül maradtak akkor költöztek be a régi gazdák elhagyott házaiba. Az új lakók kevés figyelmet fordítottak a folyamatos karbantartásra, úgy tűnik, mintha évtizedek óta nem festették volna ki az utcára néző homlokzati falakat, az egyik ház halvány rózsaszíne szinte egybeolvad a szomszéd épület tikkadt almazöldjével. Ami a terepformákat illeti: „faluképe rendezett – írja a megyei kézikönyv -, a település utcái a központban kis térben futnak össze. Ezt ősszel és télen hajdan víz töltötte fel, s a nyári száraz hetek után haszontalan kóró nőtte be – a hagyomány szerint a neve is innen származik.” A nyolcvanadik életévéhez közeledő polgármester bent a városban él,

hetente csak egyszer jön ki a helységbe elintézni hivatalos teendőit, most szerencsénkre a helyén találjuk. Memóriája kifogástalan, de már sem a közelmúlt, sem a jelen idők eseményei nem hozzák különösebben lázba. Néha félbeszakítja a tájékoztatóját, átmegy az orvosi rendelőbe receptet felíratni, vagy kint az ajtó előtt tárgyal meg valamilyen nem ránk tartozó ügyet, de öt-tíz perc után elfárad, és visszaül a székébe. – 1966-ig működött a téesz a faluban, 6-700 hold szántón gazdálkodott, teheneket, sertéseket, lovakat nevelt saját tulajdonú legelőkön. Jó földjeik voltak, 13-21 aranykoronásak, itt nem messze Adorjáson a 9-et sem érik el. Ma már nem a miénk a falu, legalábbis a határa idegen kezekbe került: egy mohácsi gazda megvett 140 hektárt, a görcsönyiek kétszáz hektárt bérelnek. – Mibe kerül most egy hektár szántó? – A napokban adtak el 360 ezer forintért. A szó a gazdaságról hamarosan a falu belső életére terelődik. – Nyolcvan cigány lakik Kóróson, mind katolikusok, de nem veszik túlságosan komolyan. A templomba legfeljebb ha két-három ember jár. Volt itt egy kommunista párttitkár a faluban, az tanította őket: inkább a kocsmába menjetek kártyázni, mint a templomba imádkozni, felhívása értő fülekre talált. Jut idejük játszani, a munkanélküliség majdnem eléri az ötven százalékot. Jövedelempótló támogatásból és munkanélküli segélyből élnek. Sokan járnak fát lopni, a „szajré” messze meghaladja a „megélhetési bűnözés” határait. Tevékenységüket semmi sem gátolja, a faluban nincs körzeti megbízott, a rendőrségnek még az épületét is eladták. Ezzel a „díszes” foglalatossággal mintha be is érnék: a kerteket nem művelik, sem zöldséget, sem virágot nem ültetnek. – Miért nem támogatja a megye jobban ezt a falut? – Azok a községek kapják a pénzt, amelyeket épp az aktuálisan hatalmon levő vezetés irányít. Van itt egy férfi, aki már a negyedik pártba lép be, ő szokta mondani nekem: János bátyám, az embernek tudni kell, hogy mikor hová kell állnia. Olyan ez, mint régen a vallás: a református halottnak

olcsóbban harangoztak, mint a katolikusnak. – Kevés a gyerek a faluban – folytatja az öreg polgármester -, az ormánsági asszonyok inkább lepedőt varrtak maguknak, mint pelenkát a gyereknek. Ha mégis megesett, másodszor is terhes lett, a mályva szárával vagy az orgona ágával beszúrtak maguknak. Ha nem merték maguk megcsinálni, hívták a „piókás asszonyt”, az elvégezte. Egyiküket ismertem, furcsa nő volt: mielőtt a kötőtűt benyomta volna, fertőtlenítette pálinkában. Minden egyes gyerek sorsát előre eldöntötték. Én 1926-ban születtem, a szemben levő házban akkor jött világra egy kislány, a szülők rögtön meg is állapodtak: na, ezekből egy pár lesz majd. Ha megnézed a régi nyilvántartásokat, láthatod: a birtokok mindig kettes hatványban növekedtek, ahogy a két házasuló hozta magával: kétszer kettő az négy, kétszer négy az nyolc, és így tovább. – Öregemberből több van a faluban. Aki már nem tartja magát és gondozója sem akad, annak a görcsönyi szociális otthonba kellene bemennie, de ott 75 ezer forintot kérnek egy hónapra, és ugyan ki az, aki ennyi nyugdíjat kap. – Aki itthon tölti a napot, az a kocsmába jár, de nem úgy megy be, mint a régi nagygazdák, akik két mázsa búza árát is elitták, ha olyan kedvük volt, most már a lakodalmakban sem szokás muzsikáltatni. Az emberek hitelbe isznak, egy hónap alatt 20-30 ezer forintos tartozás is összegyűlik. A kocsma az ÁFÉSZ-é, az épp aktuális vezető nagyon megütheti a bokáját, ha jön egy ellenőrzés, és kiderül, hogy hitelt adott. – Ha valaki elmegy napszámban 300-500 forint órabért kap – nem jár hozzá sem étel, sem ital, még egy feketekávé sem. Főleg metszés idején keresik a napszámosokat a szőlővel foglalkozó falvak, de nálunk csak az öregek vállalják fel ezt a munkát. – Mivel tudják kiegészíteni a jövedelmüket? – Az Európai Unió küld csomagokat. Vegyesek, mint a koldus sz..r. Egyszer volt benne egy tolószék is, de leginkább persze ruhanemű jön. Az emberek rászabadulnak, a javát kiválogatják, a maradékot elégetik. Van, aki meglát egy cipőt, nem kell neki, de a pár felét elviszi, nehogy valaki másnak jusson.

– Ingatlanok gazdát cserélnek? – A házakat is csak telekárban lehet eladni, jó, ha 600 ezer forintot kapnak érte. Jönnek Komlóról cigányok, azok építkeznek szociális segélyből. Erre a feladatra szakosodott vállalkozók csinálják, ők aztán trehány munkát végeznek: nem raknak le fundamentumot, a kémény mellett befolyik a víz. – A régi cigány mesterségeket még művelik a faluban? – Nálunk főleg beás cigányok laknak, akik mindig is teknővájással foglalkoztak. Megvették az út menti fűzfákat, azokat faragták ki. Nem siettek a munkával, egy ember 2-3 teknőt csinált egy év alatt, igaz, olyat, hogy egy hárommázsás disznó is belefért, és hosszú nemzedékek használták egymás után. Ma már senki sem űzi ezt az ipart. – Ha egy gyerekben iskoláskorában fantáziát látunk, a falu segíti őket, hogy tovább tanuljanak. Most is négy kórósi gyerek jár egyetemre, mind a négy cigány, de ne merd őket cigánynak nevezni, mert kikérik maguknak, azt mondják, ők romák. Hiába magyarázom nekik, hogy ez nem sértés, „Cigány Panna az a híred!” – helyett nem lehet Roma Pannát énekelni, mert komoly magyar muzsikusok ezt így találták ki. Szokásos módon bejárjuk a falut, elhaladunk az ős Dráva-meder mellett. A laposabb részén valaha gyerekek zsákkal halásztak, húsvétra innen vették a halat. Azóta másfél méterrel leszállt a talajvíz szintje. – Sok a száraz év, meg azt is mondják, hogy a drávai horvát erőművek is sok vizet elvesznek. Megnézzük a falu nevezetességét, a kazettás mennyezetű templomot, nem esik messze a községházától. Amerre elhaladunk, gyakran feltűnik egy-egy rombadőlt ház, helyükön csak a szokásos egy-másfél méter magas törmelékhegy maradt. Az istálló sok helyütt most is áll, tanúsítva, hogy a régi gazdák mennyivel fontosabbnak tartották az állatok kényelmét, mint a magukét. Az iskolát már rég bezárták, a tanulók a szomszéd községbe járnak át. Az épületet régebben néha kiadták szállásnak alkalmi vadásztársaságok,

kirándulók számára, de többé nem fogadják őket, mert ellopták a vadonatúj fűnyírót, melyet még ki sem csomagoltak. A parókia is eltűnt, a papnak 20 hold földje volt, annak idején az egyház százezer forintért adta el az alpolgármesternek. Maga a templom őse 1793-ban épült – torony nélkül -, de az ormánsági mondás szerint: „nincsen falu torony nélkül” – ezért két évvel később azt is felhúzták. Ez a fatemplom hamarosan tönkrement, a vármegye engedélyt adott, hogy kőből építsenek egy másikat. Egy nagy térség szélén egyedül áll a barokksisakos, megnyújtott hajójú templom. Hársfasor veszi körül. Nem értek túl sokat a templomok leírásához, így csak a könyvekből tudok idézni néhány fontosabb mondatot. A teljes mennyezetet 54 fára festett kazetta takarja. Pap Gábor művészettörténész vizsgálatai alapján azt állítja, hogy a „kazettákon látható jelek összefüggésben vannak a Nap járásával és más égitestek állásával” -írja az ismertető -, ennek ismerete ősi kultúránk része. A templom királykörét sajátos naptárként értelmezik. Az alkalmazott színek közül a piros a tűz, a kék a víz, a sárga a levegő, a zöld a föld jele.” Minden kazetta különbözik a többitől; általában virágdíszesek, csak egy kétmadaras díszítésű válik ki közülük. A napfényes télben is ott áll az asztalon egy virággal megrakott váza. Lassan fázni kezdek, kimegyek melegedni a templom elé. Az öreg polgármester aggódva nézi a tetőt: – A hársfák ágai ráhajlanak a cserepekre, majd meg kell metszeni. Elindulunk vissza Sellye felé, nyomott hangulatban nézek ki az ablakon. Oldalt, az út melletti már letört kukoricatáblákon emberek járkálnak, vállukon kis zsákokkal, majd a földig hajolva elhullott csöveket keresnek. Nekik maguknak aligha van földjük, ahol a takarmány megteremne. A kísérőm felsóhajt: – Ez a helyzet: a szegénység bassza a nyomorúságot!

KÉMES Kémes falu a közjegyzőségi székhely szerepét is betölti, kezében tartja a szomszédos kisebb községek: Tésenfa, Cun és Szaporca adminisztratív ügyeinek irányítását. Lélekszáma jóval felülmúlja azokét, 5-600 között mozog, ennek megfelelően belső struktúrája is sokkal kialakultabb: ide járnak be a megszüntetett környékbeli iskolák tanulói, több bolttal, kocsmával, sőt önálló postahivatallal is rendelkezik. Földrajzi helyzetét tekintve Kémes Baranya megye déli részén fekszik, alig néhány kilométerre az országhatárt jelentő Drávától. A közelben találhatjuk az ős Dráva egykori medrét, feltehetőleg ez sugallta a számtalan Drávaprojekt egyikét, mely a környék ökológiai fejlesztését tűzte ki céljául. Egyelőre kevés siker mutatkozik, mintegy ötmilliárd forint hiányzik a megvalósításához. Inkább a népművészeti emlékek és hagyományok bemutatása jelenti Kémes legfőbb vonzerejét – ebben az is szerepet játszhat, hogy a falu polgármesteri posztját jelenleg egy magyar szakos tanárnő tölti be. Építenek a hagyományokra, még a megyei kézikönyvbe is bekerült egy helyi népdal részlete:

„...Elveszett a keselábú lovam a kémest erdőben, elveszett a rövidszárú csizmám a sok keresésében. Ne keresd angyalom, meg van az már fogva, a kémesi bíró udvarában szól a csörgő rajta...”

Később egy tájházat építettek, babakiállítást rendeztek, ahol a játékfigurák a helyi népviseletet mutatják be. Egy „tiszta szobát” is akartak létesíteni, de a

hivatalok nem engedélyezték, hogy a pécsi múzeum átadja a szükséges bútorokat. Ez a kudarc nem törte meg a lelkesedésüket, további tervek foglalkoztatják őket; a társközségnek számító Cúnon a Dráva élővilágáról kívánnak képet nyújtani, Tésenfán pedig egy öreg kovácsmester szerszámait szeretnék közszemlére bocsátani. A közjegyzőséghez tartozó Szaporca nem kívánt beszállni, nem vállalta a két és fél százalékos önerő befizetését – jóllehet ott él a környék legnevezetesebb személyisége, Kovács Margit kéziszövő, a Népművészet Mestere. A nagyarányúnak induló elképzelés fokozatosan ellaposodott. Két fesztivált sikerült megrendezni, a harmadik már elmaradt. A kisebb települések nem jöhettek számításba, az ottani számba vehető helyszíneken még egy WC sincs, a pályázatukat aligha fogadták volna el. Kémesnek egyre komolyabb gondokkal kell megküzdenie. Az 530-540 lakosnak legalább harminc százaléka munkanélküli. 15 évvel ezelőtt a négy falu mezőgazdasági területét egybefogó „Közös út” téesz megszűnt, vele együtt felszámolódott az állattenyésztés, csődbe ment a dinnyetermelés. A téesz valaha tápüzemet és tejházat is működtetett, a termékeket Pécsre szállították, mára ezek is eltűntek. – Nem kellene újra elindítani a feldolgozóipart? – kérdezem. – Nem volna rossz, csak az a kérdés, hogy mit lehetne feldolgozni és hol. Az állam nem fog munkahelyeket teremteni nemcsak itt, de az egész Ormánságban sehol. Vajszló nagyobb hely, mint mi, mégis ha végigmegyek rajta, úgy érzem, hogy ott is sír a szegénység. – A vállalkozókat, akik segíthetnének rajtunk, nem sikerül ide vonzani. Egy budapesti cég szennyvíztisztító építésére pályázhatna, logisztikai központot lehetne kialakítani. Minden pályázatra benevezek, amihez nem kell önrész. Az is baj, hogy a település fekvéséhez képest túlságosan magasak a telekárak. Csak néhány gazdálkodó bérel földet a környéken, köztük egy német vállalkozó is. Rajtuk kívül csak néhány kőműves talál magának állandó munkahelyet – azok is inkább más falvakba járnak. Már az is szerencsésnek számít, ha valaki rendszeresen locsolgathatja a virágokat a falu közterein, és ezért fizetést kap.

– Elvándorolnak az emberek? – Nem, inkább itt próbálnak megélni. Ha volna itt normális út, vezetékes gáz, semmi sem hiányozna a kényelmükhöz. – Mennyiben segítenek magának a faluban lakó értelmiségiek? – Lehetnek vagy harmincan a környéken, de nem aktívak, bezárkóznak magukba, nem törődnek a közügyekkel. A hozzánk tartozó társközségek gyűlölnek minket, mert nálunk megmaradtak a különféle intézmények, náluk pedig nem. Mindenkit az vezérel, hogy kivonja magát a munkából, inkább kivágják a fákat, hogy ne kelljen leveleket söpörniük. Sétára indulunk, benézünk a műemlék templomba, a polgármesternő felmutat a mennyezetre: – Nézze meg ezt a barbárságot: átfestették a kazettákat. Mikor kilépünk a templomból, épp akkor parkolnak le a német gazda gépei, arrébb húzódunk a kavargó porfelhőből. A polgármesternő elköszön: – Ne haragudjon, dolgom van. Ki kell töltenem az adóbevallásokat. – Ki fizet itt adót? – Alig valaki, de a bevallást akkor is be kell nyújtani, ha az illető csak két hónapot dolgozott közmunkán, és nem is volna adóköteles. Segítek neki. A polgármesternő átad a társközségi, szaporcabeli kollégájának. Szoros munkakapcsolatban állnak egymással, a szaporcai gyerekek is a kémesi iskolába járnak, 65 ezer forintot fizetnek egy-egy tanuló befogadásáért. Szaporca alig néhány kilométerre fekszik, itt is a polgármesteri hivatalban ülünk le. Szaporcát valaha a nagycsaládok együttélése jellemezte, több nemzedék is lakott a közös fedél alatt. Ez a kapcsolati forma napjainkra felbomlott és a lélekszám csökkenésével párosult; a második világháború óta 550 főről 245re esett vissza. A helyzet még rosszabb volna, ha a halálozás és elvándorlás

okozta veszteséget nem pótolná némileg két népes cigány család betelepülése. Ok 50-50 ezer forint támogatást kaptak az elhelyezkedéshez. Két üres házat most is eladásra kínálnak, a kétszobás vályogépületért kétmillió forintot kérnek. A helyi körülmények között soknak számít, bár az is igaz, hogy bent Pécsett egy garázst sem lehet kapni ennyiért. A közjegyzőség székhelye, Kémes állandó elnyeléssel fenyegeti ezt a falut. A szocializmus éveiben létre is jött ez a kényszerházasság, de az 1993. január l-jén tartott népszavazás a különválás mellett döntött. A következő évben elpattant a másik összekötő kapocs is, megszűnt a falvakat egybefogó 60006200 hektárnyi területtel rendelkező „Közös út” termelőszövetkezet is. Gazdálkodása negatív mérleget mutatott, főleg a túlméretezett létszám miatt; a száz tag munkáját harminc is el tudta volna végezni, de egyes emlékezések szerint a lágyszívű vezetés képtelen volt bárkit is elbocsátani. Ebben a tekintetben az is sokatmondó, hogy most öt őstermelő, a német vállalkozó és a drávaszerdahelyi bérlő néhány alkalmazottal is meg tudja művelni a határt. A téesz feloszlását itt is a szokásos kétes jelenségek kísérték. A gépeket egy telepen tárolták, hagyták megrozsdásodni, majd messze valódi árukon alul eladták. Földbirtokhoz szaporcai gazda alig-alig jutott. Vállalkozásokkal itt is kevesen kísérleteznek, a munkanélküliség a negyven százalékot is eléri. Történtek kísérletek a romlás megállítására, így például egy gyümölcsléüzem létesítésének terve is felmerült. Céklát, csicsókát szeretnének feldolgozni, az alapanyag megtermeléséhez vissza kellene vásárolni néhány száz hektárt, de ez komoly befektetést jelentene, a szaporcaiak húzódoznak ettől az elképzeléstől. Két maszek kocsma is működik a faluban, reggeltől estig nyitva tart, és mindig akad vendégük. Mint az Ormánságnak ezen a részén általában, sört isznak pálinkával, bort nem termelnek, már az utolsó szőlőtőkét is kivágták a faluban. Benézünk a kocsmába, belépésünkre teljes csend támad, a polgármester megszólítja az egyik iszogató férfit: – Milyen a helyzet, Feri?

– Nem rossz. – Hála Istennek. – Hanem katasztrofális. Ezzel a beszélgetés ki is merül. Az élelmiszer-ellátás már nem mondható ilyen folyamatosnak. Egy 75 dekás szeletelt kenyér 220 forintba kerül, és ezt se lehet tetszés szerint vásárolni. Aki venni akar, annak előzetesen be kell jelenteni a szándékát, nevét gondosan bejegyzik egy füzetbe, az állandó vevőket be is karikázzák, de ha elmulasztja a jelentkezést, hoppon marad. A helyzeten lehetne javítani, ha beengednék a faluba a szigetvári Pupák pékség kis teherautóban működő mozgó boltjait, de a polgármester tiltással védi a két szaporcai magánüzlet érdekeit. Jogsértés nem forog fenn, a falun átvivő útszakasz nem állami, hanem önkormányzati kezelésben van. A falu gondjai közül sürgetőnek látszik a református templom helyreállítása is. Még a második világháborúban ingott meg. A Balkánfélsziget irányából visszafelé vonuló német haderő itt ütközött meg a szövetségesekhez csatlakozott bolgár csapatokkal. A németek a templom tornyában alakították ki a lőállásaikat, a bolgárok viszonozták a tüzet. A templomot több találat is érte, statikailag azóta is ingatag. A belsejét is rendbe kellene hozni, de nem áll rendelkezésre a szükséges pénz, minimum ötmillió forint. Egy Pécsről Szaporcára áttelepült kőműves elvállalta a templom restaurálását, cserébe azt kérte, hogy engedjék át neki a falut érintő Feketevíz patak egyik lefűződött ágát. Az inkább kiszáradt mint mocsaras területen egy csónakázótavat szeretne kialakítani, mellé egy saját kezelésben üzemeltetett kempinget tervez. Eddig még egy kapavágás sem történt a megvalósítás érdekében, de a vállalkozó önbizalma töretlen. Látva kétségeinket, magabiztosan kijelenti, hogy akár öt-tíz évet is hajlandó rászánni a terv megvalósítására, az egész komplexumot nem magának, hanem a gyerekeinek szánja. Kényszeredett mosollyal rábólintok, ahogy tapasztaltam, a falu is kevés rokonszenvvel figyeli a próbálkozását. Szaporca igazi nevezetességét azonban Sósné Kovács Margit szövőasszony jelenti. „Kétlaki életet” él, mikor odaérünk a házához, a kertje mélyén kapál,

sietve megtörli a kezét, és beinvitál minket a fűtetlen szobába. – Mindig szövéssel tetszett foglalkozni? – Nem, 1969-ben, mikor megalakult a második téesz, nekem is be kellett lépnem. A tehenészetben dolgoztam, 16 tehenet kellett etetnem, trágyáznom – majdnem semmiért. Amíg a terménybeni fizetésről át nem tértek a pénzre, hónapokig egy fillért sem kaptunk. Rokkantságival mentem nyugdíjba, fájt a lábam, érelmeszesedést szedtem össze. Akkor gyengült meg a bal szemem is. Azóta nehezebben látok, de azt azért mindig észreveszem, hol a hiba, és ki tudom javítani. Ha adódott volna egy szabad félórám, akkor sem pihenhettem, ott volt a két gyerek, őket is el kellett látnom. – Nem gondolt arra, hogy könnyítsen a sorsán, és abbahagyja a szövést? – Jöttek le hozzám Pestről, azok is ugyanezt kérdezték. Nekik is csak azt mondtam: teljes szívünkből szeretnünk kell a munkát, az kevés, ha az ember tudja, hogy kell átdobni a vetélőt. Nem lehet csak úgy abbahagyni. – Este fél nyolckor értem haza a téeszből, akkor leültem és szőttem éjjel Hig, de már három órakor fel kellett kelnem. Nem kaptam segítséget, nem is fogadtam volna el. Amit én magam megcsinálok, csak az van jól megcsinálva. Még a krumplit is magam ültettem, amit megeszek. 16 hold földünk volt, két nagybátyám volt, mind a ketten nyomorultak, őket is nekem kellett pótolnom. Sokszor többet kerestem a paraszti munkával, mint a szövéssel. Az öregasszony sorra mutatja régi, mintaként őrzött szőtteseit: – Sokféle formát próbáltam: makkosat, csillagosat, tulipánosat. Színben pirosat fehérrel, fehéret feketével, fehéret kékkel párosítva. – A szükséges anyagokat is maga termeli? – A kertem kicsi, jó, ha az ételt kiadja, a kendernek már nincs helye, venni kell. A háború után kenderfonalból ruhát is csináltam, az apósomnak feketét, a fiúknak barnát, fűzfakéreggel, vöröshagymalevelekkel festettem be. A kender eleinte kemény volt, de a használatban aztán megpuhult.

– Még most is rendszeresen dolgozik? – Mindennap két-három órát, többet nem bírok. Itt kézzel-lábbal kell dolgozni, és én már a fülemig sem tudom felemelni a kezemet. Azt nem engedik, hogy abbahagyjam – mindent el akarnak vinni, amit csinálok -, de ha engedném, akkor nem lenne mit mutogatnom most magának sem. – Anyagilag megtalálja a számítását? – Soha nem alkudtam. Egyszer, még az elején rendeztek egy kiállítást nekem. Én nem mentem fel Pestre, az unokám azt írta, hogy üzenjem meg, mennyi a holmik ára, mert nagyon viszik. Nekem fogalmam sem volt. Mennyit kérjünk? – Ennyit és ennyit – mondja az unokám. – Az sok lesz! – Dehogyis! – és el is küldte a pénzt. Megnézzük a szövőszéket. – Tölgyfából vagy kőrisből készül, nekem mind a kettőből volt. Egy falubeli mester készítette, pénzt nem kért, ledolgoztam neki napszámban az árát. Akkoriban még úgy ment. Most hiába mondom valakinek, gyere el dolgozni, csak annyit kérdez: mennyit fizet érte. – A kárpótlásnál visszakaptam a földet, a vejemre és a lányomra írattam, de ők már mindketten meghaltak, a fiam dolgozik benne. – A szövést senki sem folytatja a családban? – A lányomnak nem volt hozzá türelme, ha elszakadt a szál, nem rakta vissza rendesen a nyüstbe. Forgatom kezemben a mintadarabokat: – Milyen ruhákat csinált a legszívesebben? – Biklát is szőttem, esküvőre csináltam fehér szőttest, elöl egy-egy tartóval, abba rakták a fátyolt. Kenderrel már ritkán dolgozom, pedig valaha milyen

jól bírtam. Egy tóban áztattuk a szárakat. Zöld levelek rothadtak a vizében, mégis jobban szerettem, mint azt a másik helyet, egy kerek tavat, abban fázott a lábam. – Régen jobb volt a világ, most hiába dolgoznak az emberek, a felvásárlóktól 200 forintot kapnak a hús kilójáért. Az irigység is nagyon elszabadult, ha valakinek egy szál cigarettával többje van, már irigykednek rá.

TÉSENFA Általánosságban elmondhatom, hogy az ormánsági helységek vezetői készséggel és felkészülten láttak el információkkal. Meg sem fordult a fejemben, hogy utunk soron következő állomásán Kémes társközségében, Tésenfán mást tapasztalhatok. Egy fűtetlen irodában, melynek polcain csak egy-egy műanyag dísztárgy és virág állott, egy ősz úr fogadott minket. Mivel a polgármesteri íróasztal mögött ült, feltételeztem, hogy személyében a község első emberéhez van szerencsém. Később tisztázódott, hogy csak a távol levő polgármester asszonyt helyettesíti, aktív korában Pécsett dolgozott meteorológusként. Neki is feltettem a szokásos kérdéseket. Először a nagyságrendet meghatározót: – Mekkora a falu területe? Úgy nézett vissza rám, mintha a buddhista vallás legtitkosabb ezoterikumai iránt érdeklődtem volna. Vállat vont: – Honnan tudjam?! Ezt még soha nem kérdezték meg tőlem – aztán hozzátette -, talán húsz hektár lehet. Elmosolyodtam a válaszon, hiszen minimálisan is sok száz hektárról van szó, megsértődött és visszavonult passzív hallgatásába. Nem jártam több szerencsével a következő kérdésemmel sem: – És kinek a tulajdonába tartoznak ezek a földek? Erre sem tudott felelni, rosszkedvűen odaszóltam Csabának, a kísérőmnek: – Nincs értelme itt lopni az időnket. Menjünk tovább. A tisztes öreg férfi láthatólag épp egy csípős válaszon törte a fejét,

szerencsére befutott a polgármester asszony, aki hírt szerzett az érkezésünkről, és érdemi szinten folytatódhatott a beszélgetés. Egy füzet került elő, mely Tésenfa fejlesztési programját tartalmazta, segítségül belebelenézett: – A községben 210-en laknak, ennek 25 százaléka cigány. 30 fő szorul önkormányzati segélyre, ehhez jönnek még a munkanélküliek és a nyugdíjasok. A cigány lakosság nagy része nem dolgozik. – Hány vállalkozó működik a faluban? – Egy, az Agroker Kft., ők műanyag mosogatószivacsokat gyártanak, a „Dörzsikét”. A munkásaik többsége testileg vagy idegileg sérült ember. Az ősz hajú férfi ingerülten közbekérdez: – Szerinted mekkora a falu területe? – Ha te nem tudod, én honnan tudjam? – vág vissza a polgármesternő. Igyekszem szolid mederben tartani a beszélgetést: – Az emberek járnak külső munkahelyekre is? – Igen, az Elcoteqhez Pécsre, az egy finn műszaki cég, de egyre kevésbé vonzza őket. Két órát kell tölteniük a buszon, amíg beérnek, ugyanannyit hazafelé, a 12 órás műszakkal ez 16 órás távollétet jelent. Az én férjem is ott dolgozik, három nap egymás után 12 órázik, a negyedik napra úgy elfárad, hogy egy teljes napot végigalszik. Sok ember nem bírja egészségileg, például az ólomérzékenyek. Ha a forrasztóknál dolgozik, a pára az arcába száll, és tönkreteszi a bőrét. A mentőt szinte mindennap behívják a gyárba, mert valaki rosszul lesz. Vagy nem vallja be, hogy cukorbajos és nem tud enni az előírt időben. Elviszik az illetőt, de csak leültetik az állomáson, hagyják pihenni, amíg kiszáll belőle a fáradtság. De ne beszéljünk róla, mindig attól félek, hogy egyszer az én férjemet is valamilyen baj éri. – Történt valami előrehaladás a falu életében? – Kevés. Csak két portán foglalkoznak jószágokkal, korábban egy helyen

tehenet is tartottak, de nem volt rá vevő, a tej mindig megsavanyodott. Behoztuk a vezetékes gázt is, de senki sem kötött rá. Az emberek dinnyével, zöldséggel is próbálkoztak, de a piacon nem sikerült érvényesülni. – És maga a község hogy áll? – Az éves adóbevételünk háromszázezer forint, ez a súly– és a kommunális adóból jön össze. Négymillió forintos mínuszt görgetünk magunk előtt. A polgármester asszony elhallgat. A fejlesztési programot tartalmazó füzethez fordulnék segítségért, elkérem, de nem jutok messzire vele. Ilyen és hasonló sablonos mondatok sorakoznak egymás után: „a területfejlesztés szempontjából a leglátványosabb kistérségekhez nem tartozó leghátrányosabb helyzetű települések közé tartozik Tésenfa”... (a mondatnak a nyakatekert fogalmazás ellenére is van valami értelme, igaz, nem könnyű megtalálni). A siklósi kistérségben három város található: Siklós, Harkány és Villány, ezek mellett Tésenfa „labdába sem rúghat”, mert legföljebb olyan előnyökkel rendelkezik, mint hogy a Dráva folyó partján védett élőlényeknek nyújt otthont, úgymint a hóvirágnak, réti sasnak és fekete gólyának. Tapasztalataim szerint ebből még kevés falu élt meg. „A közlekedési peremhelyzet, a hazai és külföldi tőke távolmaradása, a gyenge exportképesség, a fogyó munkaerő-piaci kereslet, az elvándorlás, valamint a fokozódó elöregedés mind nagyobb súllyal esik latba. Nagyon magas az inaktívak és az eltartottak aránya, a falu a szociális menekültek célpontja. Az épületek többségének állaga vagy leromlott, vagy nem megfelelő. „Tésenfán a termelőszövetkezet jelentette a legfőbb munkalehetőséget, agroalkalmassági értékszámai az országos átlagértékek kétszeresét mutatják (kiváló éghajlat, jó talajviszonyok stb.), ennek ellenére az agrárkerete messze elmarad a potenciáltól. A termelés alapvető problémája a piaci bizonytalanság és az értéken alul realizálható árak. Nincs együttműködés a termelés és az értékesítés területén.” A siklósi kistérségben az építőipartól eltekintve hiányoznak az adottságok a klasszikus iparok űzéséhez. A területen homokon és kavicson kívül nem található kiaknázható nyersanyag vagy hagyományos energiahordozó, a nem

nyersanyagigényes iparhoz pedig hiányzik a szükséges tőkekoncentráció, valamint a megfelelően képzett munkaerő A Pannonpower Zrt. szeretne beszállító partnereket szerezni, akik hajlandók a földjüket lekötni, és azon energianyárfát termelni. (Tudni kell, hogy a bányák bezárásával a hőszolgáltató vállalatok a szénről átálltak a fafűtésre. M. Gy.) A betakarítás a fánál általában szezonális jellegű, míg itt a felhasználás egész évben folyamatos, így az anyag biztos piacra számíthat...” Itt is lerójuk kötelező sétánkat a faluban. Nyolc-tíz ház is eladó, 1,5-2 millió forintba kerül az, amelyiket elfogadható alapra húztak fel, tehát a falai nehezebben vizesednek, azt, amit amit csak úgy a puszta földre raktak le, 900 ezer forintért kínálják. Az épületek állapota mindenütt leromlott, még a templom tetején ékeskedő buzogány tartórúdja is elhajlott. Túl az utolsó házon az út egy hirtelen kanyart vesz, és az egykori határőr laktanya felé fordul. Két-háromszáz méter után eljutunk a laktanya egykori portájáig: ajtaját, ablakát, tetőcserepeit lelopták, csak az egyik ablakrésen csattog egy lobogó nejlonfólia. A bejáratához két kutya van kikötve, bent rongyokból hevenyészett szállás nyomai látszanak, egy idegbeteg férfi szokta itt meghúzni magát, de most épp elment valahová munkát keresni. A támaszpont 3-4 hektáron fekszik. A két hatalmas épületét még a Titoidőkben húzták fel, állítólag kiképzés is folyt benne. Legalább húsz éve már hogy az utolsó katona is elvonult innen. A tanács kapta meg használatra, fiatal házaspároknak alakítottak ki itt ideiglenes lakásokat, abban bizakodva, hogy anyagilag megerősödnek, és bent a faluban vesznek majd egy házat. A rendszerváltás után a privatizáció jegyében egyik tulajdonostól a másikhoz került. Az egyikük wellness központot kívánt itt kialakítani, szövetkezett egy vállalkozóval, aki elvállalta, hogy lebontja a hajdani katonai bázist az onnan kikerülő építőanyag fejében. Neki is látott a munkának, de a társak hamarosan összevesztek, és a dózerek elvonultak. Meg sem tudták ingatni a főfalakat, ezek lábon maradtak, kiemelkednek a törmelékdombokból. Vért fog izzadni, aki megpróbálja befejezni a bontást, a téglákat erős vasazat tartja össze. Maguk a téglák is különösen kemény anyagból készültek. Először gyöngébb elemekből húzták fel, de a parancsnok nem találta elég jónak, másikat rendelt; vasúton szállítottak az állomásig, onnan lovas kocsik hordták fel.

– Két méter mély alapot raktak le, akkor nem számított a cement úgy, mint mostanában – felemel egy téglát -, ilyet sem gyártanak már. Megszólal a mobiltelefon a polgármester asszony kezében, bólogatva veszi az üzenetet, aztán felém fordul: – A helyettesem azt üzeni, hogy a falu mezőgazdasági művelésre alkalmas területe 800 hektár, megkérdezte a Földhivatalban. Feljegyzem a számot, és bólintok: – Mondja meg az úrnak, hogy köszönöm. Az oldalt fekvő egykori tiszti szálláson most a falu egyik közmunkása rendezkedett be, ő kísér a hátrább álló főépülethez. A közfalait ledöntötték, így mintha egyetlen helyiségből állna, de maga a ház elpusztíthatatlannak látszik. Alapterülete talán a százötven-kétszáz négyzetmétert is meghaladja. – Ha épségben marad, talán be lehetett volna rendezni itt egy szociális otthont – töpreng el a polgármester asszony. Az épületet lapostető fedi, oldalról hozzá-hozzáér a szélben megmegrebbenő villanyvezeték: – Az ÉDASZ nem kapcsolta le, hiába hívtuk ki. Élő áram kering benne, ha a gyerekek kimásznak ide játszani, agyoncsaphatja őket. A bázist annak idején úgy építették fel, hogy akár egy hosszabb ostromot is kibírjon; törpe vízmű, istálló, bunkerek álltak itt valaha. A motorházból egy háromméteres bodzafa nőtt ki, a mellette kivájt kút fenekén nyolc gyűrű mélységben csillog a víz. – Most kinek a tulajdona? A polgármesternő tanácstalanul tárja szét a karját: – Már hónapok óta nem mutatkozik senki a környéken, nem jelentettek nekünk semmiféle adásvételt. Akarja, hogy utánanézzünk?

– Köszönöm, azt hiszem, nem érdekes.

CÚN Cún néhány kilométerre fekszik a Drávától, tágabb értelemben véve a folyó árterén helyezkedik el, szinte már lelóg Magyarország térképéről. Közigazgatásilag az előbb említett Tésenfához hasonlóan Kémeshez tartozik mint társközség. Egyike az Ormánság halódó aprófalvainak, ellátottságát a megyei kézkönyv is az átlagosnál rosszabbnak ítéli. Sorsa nem lehet kétséges: csak idő kérdése, mikor tűnik el végleg – lehet, hogy öt, lehet, hogy tíz év szükséges hozzá. Cún már kiszakadt az események és változások fő vonalából. A közlekedése nem lehetne szegényesebb, napi három busz megy Siklósra – ehhez jönnek még az Elcoteq gyár munkásszállító járművei. Komoly csapást jelentett számára, hogy a rendezések során a sellyei kistérségből átkerültek a siklósihoz. így többé nem részei a leghátrányosabb helyzetű kistérségnek, a sellyeinek, így kevesebb támogatást kapnak. Minden próbálkozásuk eleve vereségre van ítélve, a vezetést a közeli városok: Siklós, Villány és Harkány tartják a kezükben. A sellyei kistérség tagjaként Cún még hallathatta a szavát, némely tisztséget is betölthettek a képviselői, ezek a lehetőségek mind elvesztek az átsorolással. A polgármester nyugdíjas korú, de még energikus férfi, tudja, hogy a falu objektíve reménytelen helyzete számára nem ad felmentést a napi teendők alól, továbbra is törekednie kell a polgárok sorsának javítására. Egy fűtetlen irodában ülünk le felmérő beszélgetésre. Tárgyilagosan, higgadtan sorolja fel az adatokat, egyszer se kell belenéznie valamilyen tájékoztatóba. A falu lakossága lassan, de biztosan csökken: jelenleg 269 fő lakik itt, ebből 79 nyugdíjas, 37 állami segélyezett, 22 fő rokkant. A gyermekkorúak közé nyolcvanan tartoznak. Ha ezeket a számokat összeadjuk és levonjuk az összlétszámból, a munkaképes, aktív réteg húsz százalék körül jár.

A falu határa, mintegy 2000 hektár, itt is idegenek kezébe került, a legfőbb tulajdonos, egy német gazdálkodó kukoricát és más gabonaféléket termel. Állattartással sem ő, sem a falubeliek nem foglalkoznak, tehenet csak egy környéken lakó állatorvos tart, a sertésólak is üresek. Azt felesleges külön mondani, hogy ipari vállalkozás soha nem létezett Cúnban. A polgármester mindenféle próbálkozással igyekszik magasabb szintre emelni a lakosság életkörülményeit. Gyakran nyújt be pályázatot, az egyiken tíz malacot nyert, ezeket kiadta nevelésre, rászoruló családoknak. Ugyancsak pályázaton nyert pénzből másfél holdon krumplit ültetett. A szegények a termés felét szedhették fel, a nyugdíjasok két-két zsákkal vihettek, a maradékot a falu többi lakosa között osztották szét. Néhány kisebb juttatásra futja még a pénzből. A helyi iskola már rég bezárt, a Kémesbe átjáró gyerekeket tanulmányi segélyben részesítik, 3000 forintos támogatást kapnak, és a tankönyvek árát is megtérítik nekik. Karácsonykor élelmiszercsomagokat osztanak, az anyák napját is megünneplik. Rendkívüli segélyt hiába kérnek, a megtakarított pénzt a polgármester egyegy nagyobb vállalkozásra tartogatja, így például 3,5 millióval járult hozzá a gáz bevezetéséhez, más években az utat újította fel; járdát fektetett le 200 méternyi hosszban, vett egy falubuszt. Néhány feladat azonban megoldhatatlannak bizonyult; ezek közé tartozik a folyékony hulladék, a szennyvíz kezelése. Korábban egy elavult, 1500 m3-es befogadóképességű telepen oldották meg, a hatóságok ezt megtiltották, a szennyvizet Harkányba kellene beszállítani. Ez meghaladja a lehetőségeket; a polgármester hallgatólagos megállapodást kötött egy szippantókocsival rendelkező céggel: a szennyvizet kiviszi a faluból, de nem juttatja el Harkányig – ez túl sokba kerülne, egy-egy erdei mellékútra letérve engedi ki. Időnkbe még belefér egy séta Cún egyetlen utcáján; a házak itt is leromlott homlokzattal néznek ki az útra, tulajdonosaiknak nem telik renoválásra. A helyi vegyesboltban nem árulnak cementet, idegenből kell hozatni, ez 400 forintos szállítási díjjal emeli meg a cement amúgy is magas, mázsánként 3600 forintos árát. A sorból egy viszonylagosan rendben tartott épület válik

ki. – Ezt egy pécsi ügyvéd vette meg, nyaralónak szánta. Néhány hete betörtek hozzá, olyan alaposan kirámolták, hogy még a vízaknából is elvitték az órát, reggelre az egész környéket elborította a víz. Csak olyan tehette, aki jól ismeri a helyzetet. A lebukástól nem tartanak, mióta a mobiltelefont feltalálták, pillanatok alatt értesítik egymást, ha rendőr közeledik. Egy ház üresen áll, a tulajdonos, egy húszéves fiú átköltözött a szomszéd faluba, és az ottani polgármester anyjával él, azt mondják, az asszony legalább harminc évvel idősebb nála. Egy fiatal férfi sétál el mellettünk köszönés nélkül, elegáns kék kardigánt és ugyanolyan színű nadrágot visel, frizuráját gondos fodrász ápolhatja. A polgármester csak az állával utána mutat: – Látja: nálunk így néz ki egy munkanélküli. – Nem kap állást? – Dehogynem, én is felvenném közcélú munkára, de szóba se áll velem. A felesége sem dolgozik, ketten kapnak összesen 54 ezer forint segélyt, munkával sem keresnének sokkal többet. Azt mondják, három hagyma áráért nem kelnek fel hajnalban. Megnézzük a vegyesboltot, a kocsma nem működik, be kellett zárni, mert a kezelője összeverekedett az éjjeliőrrel. A boltos állítólag visszaél monopolhelyzetével, míg a szomszédos Kémesben 120 forintba kerül egy kiló kenyér, ő 140-et kér. Más vállalkozó nem dolgozik a faluban. Az ismerkedést a templomnál fejezzük be, a falára egy táblát helyeztek el a háborús halottak emlékezetére, a nevek olvashatatlanok, a betűk mélyéből már kikopott a festék. A polgármester külön programként egy látogatást is szervezett a számomra, az egykori termelőszövetkezet elnöke fogad minket. Már elfáradt öregember, melegítőt öltve pihen a heverőn, de jöttünkre az asztalhoz ül, és erőt véve magán beszélni kezd. Persze a téeszre terelődik a szó:

– A szövetkezet 1959-ben alakult, a parasztoktól behozták az állatokat és a gépeket, de nem tudtak mit kezdeni velük. Kisüzemi módszerekkel akartak nagyüzemet létrehozni. Pénzünk nem volt, egy fillért sem tudtunk fizetni a tagoknak. Csak 1969-ben, mikor elengedték a hitelünket, akkor tudtunk egy kicsit fellendülni. – Mindvégig maga volt az elnök? – Nem. Később jött egy rendelet, hogy azok, akik részt vettek az 1956-os eseményekben, nem maradhatnak elnökök, ezt a múltamat ismerték, ketten voltunk ilyenek az egész megyében. Akkor átraktak főkönyvelőnek. Mondom, virágzott a gazdaság, 1400-1600 hektárt műveltünk, egy hektáron 90-100 mázsa kukoricát is megtermeltünk. Aztán fenn úgy döntöttek, hogy nincs szükség ránk. Egyre inkább nyílott az agrárolló, nem tudtuk ellensúlyozni. Az 1970-es években hosszú időre tudtunk előre tervezni, aztán pedig örültünk, ha baj nélkül le tudtuk zárni az évet. – A tagok megfelelően dolgoztak? – Egy szó szemrehányás nem érheti őket. Más helyeken idegenből hoztak segítséget, nálunk mindenki kivette a részét a munkából, előfordult, hogy asszonyok rakták a kazlakat. Aztán újabb és újabb terheket raktak a nyakunkba, nem bírtuk tovább, felszámoltunk. – Mit gondol, ha a külső körülmények nem semmisítik meg a téeszeket, hanem tovább dolgozhattak volna, ma hol tartanának? – A szövetkezetek többsége talpon maradt volna, és az emberek sokkal jobban élnének, mint most. Itt van például Szalánta, ott a téesz más formában, de működik és virul. De minek erről beszélnünk?! – mondja, és fáradtan legyint.

HIRICS Hiricsre január elején vetődtem el. A sofőr csak kínlódva tudott haladni, alig néhány méterrel az irányjelző tábla után egybefüggő tócsák borították el az utat. Csak sejteni lehetett alattuk a makadámborítást. A falu ebben a délelőtti órában kihaltnak tűnt, az óvodásokat és iskolásokat már bevitte a busz Vajszlóra, vonat nem jár errefelé, és a menetrendszerű autóbusz is csak reggel és este közlekedik. Az épületek hosszanti oldalukat mutatva az utcára, merőlegesen sorakoznak egymás mellett. Az egykor virágzó állattartásra vall, hogy a kis lakóházakhoz nagy gazdasági épület és tágas udvar csatlakozik, a portákon most is könnyűszerrel megfordul egy pótkocsis teherautó. Beljebb érve kétoldalt sárral keveredő fű szűkíti le az utat, két jármű nem fér el rajta egymás mellett, régi, még a termelőszövetkezetek idejéből megmaradt MTZ traktorok állnak félre előlünk. Egy építész cég elvállalta volna, hogy 1,2 millió forintért elkészíti Hirics útrendezési tervét, de a falu nem rendelkezett ennyi pénzzel. A polgármesteri hivatalt, minden faluban állandó kiindulópontunkat, az épület homlokára tűzött nemzetiszínű zászló jelzi. A közösségi életet egyébként csak két kocsma és egy jelenleg felújítás alatt álló művelődési otthon szolgálja. A nedves hidegben inkább a lakásán ülök le beszélgetni a falu első emberével, Böde Lajossal. A tájékoztatás teljességének kedvéért két hi-ricsi öregasszony is letelepszik mellénk. Mint az ormánsági falvak többségében a meghatározó adatok itt is a leépülés jeleit mutatják. 1930 táján Hiricsen még csak magyarok laktak, különös színfoltnak számított az egy-két idevetődött cigány figura, például egy Pinta nevű különc, aki a legforróbb nyárban is vastag télikabátban járt. A falun kívül éltek Nagyhídon és más „pérókban”, szokásos építésű kunyhóikban: levertek négy oszlopot, közeit vékony, még könnyen hajlítható ágakkal befonták, aztán sárral becsapkodták, a tetőre szalma vagy nád került. Életmódjuk nem lehetett volna szegényesebb; egy felhevített vaslapon főztek,

a kályhafüstöt a kunyhó oldalán engedték ki a szabadba, az ágyakon fejtőllábtól elhelyezkedve aludtak. Megélhetésüket itt is a mezőgazdasági kampánymunkában való részvételre alapozták, beszálltak a kapálásba, aratásba. Keresetüket koldulással és vajákos gyógymódok alkalmazásával egészítették ki, az öregasszonyok még emlékeztek olyan esetre, hogy egy magyar férfit, akinek az egyik lába vékonyabb volt, mint a másik, különleges gyógyfüvekkel és masszázzsal helyrehoztak. Az elköltözések és a lakosság magas halandósága miatt a „pérók” elindultak a falu belseje felé. Hiricsen ma már jelentős arányú cigány többség alakult ki, a 250 lakosból alig 60-70 számít magyarnak, ez a folyamat napjainkban csak tovább erősödik; tavaly nyolc gyerek született a faluban, valamennyi a cigány réteghez tartozik. Fölényük tudatában néhányan egyre öntudatosabban viselkednek, a szállongó hírek szerint a sellyei cigányokkal összefogva valóságos maffiát alakítottak ki. Még Olaszországban is követtek el akciókat. Beszélgetés közben egy cigányasszony kopogtat be, előleget kér a szociális segélyből. – Mire kell, Rozi? – kérdezi a polgármester. – Mire? Kajára. A cigány haljon éhen?! A polgármester ad neki ezer forintot – azt hiszem, csak az én jelenlétemre való tekintetből -, aztán leverten megjegyzi: – Régen, Kádár idején jobb volt a cigányoknak: évente kétszer adták le a hízott disznót, tehenet tartottak. Orbán viszont azt mondta, hogy „ruszkik, haza!”, és bezárhatták a gazdaságukat, semmijük nincs, csak a segély. – Mennyit kapnak? – 48 ezer forintot, ha van gyerek is, akkor 53 ezret, ebből tessék megélni. Ennek a cigányasszonynak hat fia van, mind a hatnak tudott venni kerékpárt, aztán el kellett adnia őket.

Az eddig hallgató öregasszonyok közbeszólnak: – Ők is megérik a pénzüket, mindent az állam adjon nekik, ha öt perccel később kezdik osztani a pénzt, már kiabálnak. Nem hajlandók dolgozni, reggel elmennek a boltba kenyérért, aztán hazamennek, és várják a delet. Közben a polgármester rosszkedvűen elkönyveli az előleget: – Így megy ez naponta ötször-tízszer. – Mennyi a munkanélküli a faluban? – Ötven százalék körül. Néhányan bejárnak Pécsre az Elcoteqbe, a finn híradás-technikai gyárba. Néhányan nekem segítenek az állatok körül, én még tartok szarvasmarhákat, lovakat. Hiába távozott el a segélyt kérő cigány nő, a két vendég öregasszony változatlanul nem tud lecsillapodni, sőt újabb és újabb dührohamokba hergelik magukat: – Lassan már a magyarok lesznek a cigányok szolgái. Ahogy sötétedik, már jövök is be, mert félek tőlük. És egyre többen lesznek – kimutat az ablakon -, ott három házban 15 cigánygyerek él. Pesten nem tudnak semmit, ha a cigányügyi miniszter eljönne Hiricsre és eltöltene köztük egy hetet, ráíratnám minden vagyonomat. – A cigányok nem vesznek földet, csak eladnak mindent, amit kaptak a rendszerváltozásnál. De én nem irigykedek rájuk: hadd legyen kilencemeletes házuk, de vakon nézzenek ki az ablakán. – Egy szentmártoni zenésznek most ütötték ki a szemét, mert árulónak tartották. Utána oda-vissza átmentek rajta autóval. – Kiválasztanak tizenöt-tizenhat éves lányokat, fodrászhoz, kozmetikushoz viszik, aztán autóba ültetik, és eladják olasz meg spanyol kuplerájokba. A rendőrök meg úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, hallanának. – A saját fajtájukat is kifosztják, négy hónapra-félévre adnak kölcsön, 60 százalékos kamatra.

Alig bírom hallgatni ezeket az indulatkitöréseket, úgy tűnik, mintha a budapesti rasszisták szólamainak lecsapódásai volnának. A polgármester is megunhatja, nyugalomra inti őket, fordíthatunk a témán: – Hány eladó ház van Hiricsen? – kérdezem. – Most nyolcról tudok, ebből kettő szociális támogatással készült. – Akad rá vevő? – Bízom benne, most is azt hallottam, hogy egy angol készül venni egy házat a környéken. Egy hirtelen ötlet villan át az agyamon, megkérdezem az egyik öregasszonyt: – Magának mennyi földje van? – Egy hektár erdő és 18 hektár szántó. Nem sokat ér, ha felszántják, olyan lesz, mint a szalonna. Miért kérdezi? – Tetszik nekem ez a környék – mondom faarccal -, vennék egy kis birtokot errefelé. Mennyiért adna el nekem egy hektárt? Hátha utánam más is kedvet kapna, és így fokról fokra kiszabadulnának ebből a cigány faluból. Az öregasszony rövid gondolkodás után kivágja: – Négyszázezer forintért. Csak legyintek, tudom, ha valóban üzletet akarnék kötni velük, akkor sem járnék sikerrel, csak annyi történne, hogy tovább emelnék az árat. Később sokat töprengtem, hogy ő és a hozzá hasonlók miért nem hajlandók megválni oly sokszor lebecsült, gyűlölt környezetben fekvő földjeiktől. Két okot is találtam. Egyrészt ösztöneikben megmaradt, hogy a föld az egyetlen igazi érték, fiatalkorukban ők maguk is látták, hogy milyen keserves kínlódással lehetett csak egy-egy barázdányit is hozzáragasztani a birtokukhoz. A másik ok prózaibb. Tudják, hogy nemsokára, 2013-ban lejár

majd a termőföldek elidegenítésének tilalma, a külföldiek is legálisan vásárolhatnak majd, nem kell „zsebszerződésekhez”, zavaros bérleti manipulációkhoz folyamodniuk. Abban bíznak, hogy akkor majd sokkal jobb árat tudnak elérni. – Kint már elállt az eső, nézzünk körül egy kicsit a faluban. Felszedelődzködök, de távozóban még figyelmeztetőleg felemelem az ujjam: – Gondolja meg, asszonyom, és engedjen az árból. Ha jobb belátásra jut, a polgármester úr tudja a címemet. Elindulunk Hirics főutcáján, először az egyik kocsmába nézünk be: két ember támasztja a pultot. Egyikük sem megrögzött részeges, aki kannaszámra fogyasztja a „tablettás” hamisított bort, beéri egy kisfröccsel, többre nem telik neki. Megkérdezem, hogy érnek rá ilyenkor délelőtt, ők nem munkakerülők: egy vékony cigányember nemrégiben esett át egy operáción, a másikuk beteg édesanyját gondozza. A polgármester büszkén mutatja a református templom tornyát, mely a maga nemében a legmagasabb a környéken. Az iskolaépület üres, valaha nyolcvan gyereket tanítottak itt, most 10-12 maradt, azok is bejárnak Vajszlóra. Hirics eljövendő nevezetessége az új faluház lesz, itt kap majd helyet többek között a számítógépes központ, a játékterem, ide fog járni a falu fiatalsága – ha valóban bejön ide. Most még csak egy vézna, vékony kabátban didergő cigánylány őrzi az épületet. Lejjebb az út kettéválik, egyik, másfél kilométeres szárnya az alapozásáig lerohadt, később el is tűnik a szántásban. Sokan emlékeznek még rá, hogy a miniszterelnök felesége, Dobrev Klára a szomszéd faluban járva megígérte, hogy rendbe hozzák ezt a szakaszt: „megindul a turistaforgalom, dőlni fog ide a pénz!” Nem tudom, Dobrev Klára milyen minőségében érezte magát feljogosítva ilyen kijelentésekre, az egészben csak az a lényeg, hogy azóta egy kapavágás sem történt a tervezett úton, a szemközti, légvonalban alig egy kilométerre fekvő Kisszentmártonba most is csak félórás kerülővel lehet átjutni.

Az elágazás másik, viszonylag ép burkolatú szárnyán egy teherautóba telepített mozgó üzlet halad, hangszóróból sugárzott zenével próbálja felhívni magára a figyelmet. Napi forgalma állítólag eléri az egymillió forintot, a sofőr is havi kétszázötvenezret keres, ami ezen a tájon mamutjövedelemnek számít. A polgármester elégedetlenül néz utána: – Naponta háromszor-négyszer is megfordulnak itt, túlsúlyosak, tönkreteszik a többi utunkat is. Arra gondoltam, hogy be fogom vezetni az út vámot, ha rongálnak, fizessék meg a rendbehozatalt is, vagy menjenek másfelé. Ha más haszon nem volna, két munkanélküli foglalkozáshoz jutna az ellenőrzéssel. – Más lehetőség nem kínálkozik az elhelyezkedésre? – Az építőipar toborozna munkásokat Székesfehérvárra bentlakással, de nem vállalják. Inkább kimennek a falu végére a horgásztóhoz, kifognak naponta három-négy halat – a szabályok szerint egy hét alatt lehetne ennyit, de már unok mindenből botrányt csinálni -, megeszik vagy eladják. Hiába agitálom őket: nem fognak dolgozni. Tudják, hogy éhen halni úgysem hagyják őket, mindig érkezik valahonnan étel és ruhanemű. Megnézzük a már használaton kívüli régi kultúrházat, és az egyik fűtetlen, nedves szobában legalább 1200 használt, de még forgatható könyvet halmoztak fel. A megyei könyvtár küldte ide valamilyen rendezés vagy selejtezés nyomán. – Szétosztanám a könyveket, mert itt csak tönkremennek. Az egész faluban összevetve sem talál ennyit, de másnap már ott látnám az út mellett eldobálva. A falunak nincs szellemi vezetője, aki rászoktatná az embereket az olvasásra. Elérünk egy „Eszpresszó” feliratú boltig, puszta kíváncsiságból bemennék, de a polgármester visszafog: – Ha megkérhetem rá, kerüljük el ezt a helyet. Sok évvel ezelőtt az egyik falubeli ember megölte az apját, ezért hosszú időre börtönbe került. Bent a rácsok mögött fölszedett egy nőt, aki Isten tudja mennyit sikkasztott. Majdnem egyszerre szabadultak, akkor ide hozta a nőt, élt vele, elvette a

pénzét, aztán elzavarta. A faluban mindenkire haragszik, de leginkább énrám, mert azt hiszi, hogy annak idején én jelentettem fel a gyilkosságért. Ez az eszpresszó a törzshelye, lehet, hogy most is ott áll valamelyik sarkában, ha meglát engem, abból okvetlenül botrány keveredne. Bólintok és továbbmegyünk. Meglepve konstatálom, hogy a faluban a málladozó sok vakolatlan épület előtt modern új kocsik állnak, letekert ablakaikon kihallatszik a zene. Mikor befejezzük a sétánkat, megkérdezem: – Meddig akar itt élni, polgármester úr? – Még egy ciklust már nem csinálok végig, beköltözöm Vajszlóra, a gyerekeim közelébe. Ott még legalább tíz évig lesz élet, itt ki tudja, meddig.

MAGYARTELEK „ A rendszerváltás megteremtette a földmagántulajdon döntő súlyát Magyarországon” – írja egy újságcikk -, az ezredfordulóra a termőterület 88 százaléka magánkézre került. A hazai földtulajdonlás és -használat azonban egyre élesebben különvált – csak magánszemély vásárolhat földet, és legföljebb 300 hektárt birtokolhat. Ezért is vált jellemzővé a haszonbérleti forma. Ami által 300 hektárnál jóval nagyobb tényleges »földbirtokok« jöttek létre.” 2000-ben Magyarországon 8400 gazdasági szervezetet jegyeztek be – foglalja össze az országos helyzetet dr. Kovács Teréz tudományos kutató -, ezek főleg a korábbi mezőgazdasági nagyüzemek jogutódai, de jelenleg részvénytársaság vagy kft., kisebb részük pedig szövetkezet vagy erdőbirtokossági társulat formájában működik. Ezen kívül 960 ezer egyéni gazdaságot regisztráltak, melyek az előírások szerint legalább 1500 négyzetméter termőterülettel rendelkeztek. A gazdasági szervezetek művelték az ország területének 55 százalékát, és az állatállománynak is több mint a felét is birtokukban tartották. Nagygazdaságnak azokat nevezzük, melyek 150 hektár fölötti területet mondhatnak a sajátjuknak. Tulajdonosaik általában a menedzseri feladatokat végzik, a gyakorlati munkákat alkalmazottak látják el. „A hazai mezőgazdasági termelés volumene szempontjából ezek a nagygazdaságok a legfontosabbak” – véli tanulmányában dr. Kovács Teréz. A családi gazdaságok kategóriájába a minimum 5 hektár földet birtokoló egyéni vállalkozókat, őstermelőket, a kisebb, 100 hektár alatti területen gazdálkodó kft.-ket, bt.-ket sorolják. Ők a föld megműveléséhez szükséges gépeknek legalább egy részével rendelkeznek. A gazdaság vezetője döntően fizikai munkát végez, csak néha foglalkoztat egy-két alkalmazottat. Az egyéni gazdaságoknak tartott csoport közül legtöbben az úgynevezett segítő gazdaságok közé sorolhatók. A 960 ezer egyéni gazdaság túlnyomó

része, 80-85 százaléka ide tartozik. Ezeknek az embereknek nincs igazi értelemben vett gazdaságuk, mert ehhez nem áll rendelkezésre megfelelő munkaerő és gépállomány. Ők képezik a szocializmusból itt maradt úgynevezett háztájizó és kisegítő gazdálkodó réteget. Az elmúlt években a gazdasági szervezetek száma alig változott, miközben az egyéni gazdaságok száma nyolc százalékkal csökkent. A koncentrálódási folyamat jelenleg is tart: a gazdasági szervezetek 22 százaléka 300 hektárnál nagyobb területet művelt. Viszont az egyéni gazdák 73 százaléka továbbra is egy hektárnál kisebb területtel rendelkezett. Erre a koncentrációra jellemző, hogy a 200 hektár feletti területet használók már a terület 80 százalékát kezelik. Ez a mintegy négyezer gazdálkodó kapja a területalapú támogatás felét. A megélhetést segítő gazdaságokat a hivatalos támogatáspolitika életképtelennek tartja. A többség, az 1 hektár alatti birtokkal rendelkezők még földalapú támogatásra sem jogosultak. A pályázati rendszerek kritériumai olyanok, hogy ők sem hazai, sem európai uniós támogatást nem kaphatnak a munkájukhoz, ezért csak önmagukra számíthatnak. Ez az a pont, ami miatt lehet, hogy gazdaságilag életképtelenek, de társadalmilag virulensek egészen addig, amíg tudnak segíteni önmagukon. Magyarországon a rendszerváltás után két olyan program indult, amely támogatja a hátrányos helyzetben lévő, szociálisan rászoruló lakosság saját szükségletre történő élelmiszer-előállítását. Az egyik a „szociális földprogram”, a másik a „termelői közösségek”. Én most az előbbivel szeretnék foglalkozni. 2000-ben a szociális földprogram által kedvezményezett családok száma 11803. Az általuk használt földterület olyan kicsi, hogy százalékban nem is fejezhető ki. Ezekben a családokban 30 302 fő él. A lakosság többsége azonban egy talpalatnyi földdel sem rendelkezik az Ormánságban – leszámítva az elhanyagolt házikerteket -, az ő sorsukon kíván segíteni az említett szociális földprogram. És most lássunk egy gyakorlati példát, Magyartelek községet, ahol igen korán, 1995-ben, a térségben elsőként indult el ez a kezdeményezés.

Magyartelekre is fedetlen, rossz út vezet be. Egy részét murvával szórták fel, máshol híg sár borítja, Csaba csak óvatosan hajt rá. Egy felhagyott kastély mellett haladunk el, időtlen idők óta nem gondozhatják, az épület oldalából egy karvastagságú fa nőtt ki. – Valaha a termelőszövetkezeté volt, állatot neveltek itt, és magtárnak használták – mondja, és hirtelen elrántja a kormányt: egy fekete ruhát viselő öregasszony jön velünk szemben, némán mozgó ajka mintha egy hallhatatlan imát mormolna. Kevéssel később feltűnnek a település első házai. A szokatlanul erős februári napsütésben szinte minden ablakon leengedték a redőnyöket. Megkeressük az önkormányzat nemzetiszínű zászlóval díszített épületét, dr. Szekeres János polgármester fogad minket. Ď az egész Ormánság legtekintélyesebb és legmagasabban képzett tisztségviselői közé tartozik, nyugdíjas egyetemi docens. Egy tágas teremben ülünk le, itt bonyolódik le a falu minden jelentősebb rendezvénye, itt tartják a képviselő-testület üléseit, a falunapot, a nőnapot. A falon egy Szűz-Mária kép is lóg, jelezve, hogy katolikus templomnak is használják. Szekeres mélyen vallásos keresztény ember, később, mikor belemelegedünk a beszélgetésbe, gyakran csóválta a fejét az én marxistamaterialista nézeteimet hallgatva, egyszer homlokát az én homlokomnak támasztotta, és megjegyezte: – György testvér! Te is meg fogsz térni. Jól ismeri a vidék múltját és jelenét. Ez a környék a Dráva folyó lapályán fekszik, a 21-22 aranykoronás földeken valaha 300 család folytatott virágzó gazdálkodást, a végtelenbe nyúló legelőkön három-négy pásztor is kellett a jószágok őrizetéhez. Az útközben látott kastélyról kérdezem, egykori ura Dezséry Oszkár Lajos 500 holdat birtokolt Magyarteleken, ezt 1914 telén vette meg tőle Kammerer Ferenc. Ez a család nem sokáig tartott ki a környéken, az egyik utód versenyistállót alapított Budapesten, a másik fiú pilótának ment, állítólag egyszer egy közeli mezőn szállt le, a mezőőr zavarában rálőtt. A háborúban aztán végképp nyoma veszett az egykori birtokos családnak. A falu lakossága

1869-ben emelkedett a legmagasabbra, 466-an éltek akkoriban Magyarteleken, most ennek a felét sem érik el. Az eredeti őslakosság már régen kihalt vagy elvándorolt, helyüket Szatmárból, Zalából betelepültek foglalták el. Négy környékbeli falu 300 lakosa 1950-ben alakította meg a Gerő Ernőről elnevezett termelőszövetkezetet. Elsőnek a volt uradalmi cselédek léptek be, akik a földosztásnál jutottak három-négy holdas birtokhoz. Ok a feljegyzések szerint 1948-ban kalákában egy utcányi házsort építettek, az 1960-70-es években, mikor a téesz és a háztáji gazdaság is elkezdett gyarapodni, 12 további új ház épült ezen a részen. A kulákok nagy része elmenekült a faluból, hátrahagyott házaikat is a téesz vásárolta meg a tagjainak. Az „őrségváltás” nem ment végbe összetűzések nélkül, a kulákokat azzal vádolták, hogy a házak tetején szándékosan fellazítják a cserepeket, kenyérrel etetik a disznókat, a nép ellenségeinek nyilvánították őket. Egyiküket fel is jelentették, az öregek emlékezete szerint a tárgyaláson a bíró hanyagul, szája sarkában cigarettát tartva hirdette ki az ítéletet: a vádlott másfél év börtönt kapott. Egy rossz szó is elég volt ahhoz, hogy valakit „szájkulák”-nak nevezzenek és kiközösítsenek, az illetőkkel saját rokonaik sem fogtak kezet a helyi kocsmában. A falu legjobb gazdái menekültek el vagy húzódtak passzivitásba, a gépesítésnek köszönhetőleg ideiglenesen pótolni tudták a kiesett munkaerőt; de hamar kiütközött a termelési tapasztalatok hiánya. A téesz első elnökévé egy Csengersima környékéről ideszármazott egykori zsellért választottak meg, de hamarosan le kellett váltaniuk. Helyébe a járási pártszervezet egyik vezetője lépett, aki összeköttetéseivel sok kedvezményt járt ki a falunak. A politikai fordulatok nyomán megingott a közös gazdaság, sorra léptek ki a gazdák, az egykori cselédek tartottak ki a legtovább, aztán ők is visszahúzódtak, és a téesz feloszlott. „A rendszerváltás utáni átrendeződés fordulatokkal zajlott le, mondja Szekeres. A tehetősebb gazdák az érték tíz százalékáért vásárolták fel a földeket a szegényparasztoktól, akik az új helyzetben nem ismerték ki

magukat, féltek, hogy a tagi részjegyek hamarosan értéküket vesztik, sürgősen szabadulni akartak tőlük. Eredetileg a falu lakosságának kétharmada jutott volna földhöz, arányuk a manipulációk következtében hamarosan a felére csökkent. A föld nélkül maradottak elindultak a fizikai-szellemi leépülés felé. És így zúdul ránk a rendszerváltásnak nevezett állapot, amikor is a földtulajdonlásban, a harmonikus gazdálkodási képességekben torzult embereknek vissza kellene térnie a rég elfelejtett útra, amelyről negyven éve erőszakkal letérítették a kommunisták. Itt vetődik fel a rendszerváltó .elit jóvátehetetlen bűne, egyrészt a népi-nemzeti oldal tájékozatlansága, tehetetlensége, másrészt a spontán privatizáció rablólovagjainak gátlástalansága, zabolatlansága, a fentről alakított pártok, pártocskák öngerjedelme, taktikázgatása, a katasztrofális kárpótlási törvény halogatott megszületése. Ennek következtében az történik, hogy a téeszből való kilépés hihetetlenül rövidre szabott, és mondhatni, titokban elmúló időszakát követően a tagok ott állnak kiszolgáltatottan, most már nem a politikai, hanem a szövevényes gazdasági viszonyoknak. Szülőfalumban csak egyetlen ember merte újrakezdeni 25 hektárján, a meglévő állattartási tapasztalatát felhasználva, az önálló utat, a harmadikat, őt a vezetők által szított közhangulat kezdetben szinte kiutálta, de később az eredményeit látva, a téesz vezetőinek impotenciáját tapasztalva, a falu polgármesterének bátor támogatását érzékelve, fordult a kocka. Ez a 73 éves egyént a hatéves gazdálkodása, hozzáértő szorgalma a falu legstabilabb, mondhatni, legjobb módú lakójává tette. Ő szerencsére nem hitt a fenyegetéseknek, az „ésszerű” birtoknagyság demagógiájának, hanem végtelen kedvvel és hozzáértéssel tette dolgát a harmonikus kisgazdaságában. (Egyébként Lengyelországban 9 hektár az átlagos birtoknagyság.) Nagy óvatossággal vett részt az első gépvásárlási pályázaton, és lépésről lépésre saját lábán megállva hozta létre mintagazdaságát. Sajnos 2006-ban eltávozott az élők közül. – A szülők nem képesek perspektívát nyújtani gyerekeiknek a helyben való boldoguláshoz – folytatja dr. Szekeres. – A faluban nincs szükség orvosra, mérnökre, jogászra, tanárra, de még iparosra sem, a kőműves és az asztalos sem talál munkát. Még kétségbeejtőbb, hogy már a paraszt sem kell. Ott, ahol

korábban 70 család is megélt a mezőgazdaságból, most jó, ha öt-hat boldogul. Ezt hozta magával a globalizált világ iparszerű tömegtermelése, az egészséges biogazdálkodás elsorvasztása, az állatállomány szándékos tönkretétele. Magyartelek semmiféle ipari létesítménnyel nem rendelkezik, egyetlen megélhetési forrása a föld. A birtokviszonyok alakulásával a helyzet mind nyomasztóbbá vált – magasra emelkedett a munkanélküliek száma. Ok eleinte próbáltak elhelyezkedni, utána már csak formálisan kísérleteztek álláskereséssel. Beérték azzal, hogy a közvetítőben kapott lapjukat lepecsételtették a lehetséges munkaadókkal, így kívánván igazolni, hogy ők megtették a tőlük telhetőt. Szekeres doktor felmérte, hogy a helyzet a falu végromlásához vezethet, megkísérelte bevezetni a fentebb ismertetett szociális földprogramot. Minden igénylő család egy-egy százkilós göbét kapott nevelésre, a támogatást két, a szaporulatból származó malaccal kellett törleszteni. A kísérlet kevés sikerrel járt, sok állat elpusztult, vagy le kellett vágni őket. A takarmányellátást úgy próbálták megszervezni, hogy a pályázati pénzből tíz hektár földet vettek és egy gépsort a megművelésére, de ez sem oldotta meg a gondokat. A szervezők engedtek az elvárásaikból: már kifejlett állatok helyett malacokat adtak, de erre is ráfizettek. Végül, még szerényebb módon, előnevelt csirkékkel próbálkoztak. Itt már mutatkozott némi eredmény, a tojás eladásából származó bevétel elérte a napi ezer forintot, de ez is kevésnek bizonyult a megélhetéshez. A programba a gyümölcsfák számának növelését is belevették, minden családnak 7 gödröt kellett kiásni a telepítéshez. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a foglalkoztatás, ha lassan is, de folyamatosan tovább romlik. A községben már csak 14 ember rendelkezik munkahellyel, ők is csak minimálbért kapnak. – A községben az önkormányzat a fő foglalkoztató. 2005-ben nyolc hónapon keresztül két főt alkalmaztunk közmunkásként, egyikük a kőművesmunkát végezte a közösségi ház átalakításánál, a másik a faluban és a temetőben nyírta a füvet – jegyzi meg dr. Szekeres. – Közhasznú munkásként 6 hónapig hat embert vettünk fel. Közcélú munkára összesen 30

hónapos keret állt rendelkezésre – ebből oldottuk meg a szociális gondoskodást, a vízelvezetést. – Ezekben a próbálkozásokban nemcsak gazdasági megfontolások vezéreltek bennünket, hanem illúziók is. A falu kereteinek megőrzésével szerettük volna elérni, hogy a gyerekeinknek ne képről kelljen megmutatnunk a nyári estéken hazaballagó nyájat. Nem sikerült. A helyzetet az jellemzi, hogy a gyerekek a szomszédos falu közös fenntartású iskolájába járnak, a tanulók többsége cigány. A felnőttek kulturális lehetőségét szinte csak a kisközösségi kábelrendszeren közvetített televíziós adások jelentik. Újság alig jár, könyvet nem vesznek, sem pénz, sem igény nincs rá, a felnőttek többsége leszokott az olvasásról, a gyerekeknek már nincs is miről leszokniuk, mert az irodalom soha nem volt része az életüknek. Dr. Szekeres egy 2006-ban rendezett konferencián még úgy vélekedett, hogy Magyartelek a globalizáció-nak kiszolgáltatott, perspektíva nélküli, nyugodt, békésen élhető falu, amelyhez ragaszkodnak az emberek. Napjainkra megváltozott a véleménye, a jövőről beszélgetve úgy nyilatkozott, hogy Magyartelek is el fog tűnni a térképről, erőfeszítéseivel csak annyit érhet el, hogy öt évvel tovább tart ki, mint a szomszédos falvak.

GYÖNGYFA Kiss Géza annak idején 45 községet sorolt a történelmi Ormánság területéhez, ezek java része, mint mondtam, jelenleg a sellyei kistérséghez tartozik, de néhány falut más közigazgatási egységhez soroltak be. Úgy gondoltam, a teljesség kedvéért legalább egyet ezek közül is fel kell keressek, bár nagyobb különbségeket eleve nem feltételeztem. A helyszín kiválasztásában egy véletlen segített. A helyi újságban olvastam a szentlőrinci kistérséghez tartozó Gyöngyfáról (Kiss Géza még Rónádfának nevezi), a cikk néhány adata felkeltette az érdeklődésemet. Az 1940-es évben még 300-an éltek ebben a helységben, de lakóinak száma 1950-ben 98-ra esett vissza, és jelenleg, 2008-ban sem haladja meg a 135-öt. Szociális helyzetét a cikkben néhány mellékesnek látszó utalás jelzi. Meghirdették a „Mindenki ebédje” pályázatot, ebben húsz falubeli gyerek hétvégi ebédjének biztosításához kérnek segítséget – hét közben feltehetőleg az iskolában étkeznek -, feltéve, hogy a szüleik ki tudják fizetni az árát. A „Moha” alapítvány havonta két alkalommal oszt ruhát és élelmiszert. A képviselő-testület felhatalmazása alapján Gyöngyfa polgármestere ötezer forintos határig gyorssegélyt folyósíthat egészségügyi kiadásokra, betegek orvoshoz történő szállításához, élelmiszerek vásárlására. Nyugdíjascsomagot, karácsonyi ajándékokat is juttatnak a szegényebb sorsúaknak. A falu 135 lakosából legalább harmincan szorulnak szociális segélyre. A munkanélküliségi ráta meghaladja a negyven százalékot. A helységben csak egy, vasszerkezeteket gyártó kisüzem működik, ez is csak két embert foglalkoztat. A legnagyobb munkáltató itt is az önkormányzat, tavasztól őszig 6-8 embert fogad fel közmunkára, ilyenkor télidőben csak kettőt. Korábban egy, a falubeliekből szerveződött brigád bejárt dolgozni a városba, de többször is előfordult, hogy nem kapták meg a bérüket, sőt még az autóbuszbérletüket sem fizették ki nekik, akkor a brigád feloszlott. Az elhelyezkedési esélyeket itt is tovább rontja, hogy a túlnyomó többség a

legalacsonyabb szakmai végzettséggel sem rendelkezik. Kocsma nincs, tavaly augusztusban csukott be, a tulajdonos idegenből járt ki, és sokszor a benzinre költött pénzt sem kereste meg. A gyöngyfai polgármester, ebben a környezetben szokatlanul elegáns öltönyt viselő negyvenes férfi, ha nem is fogad kitörő lelkesedéssel, de nem próbálja meg szépíteni a valóságot. A falu költségvetésében idén 24 millió szerepel a „bevétel” és 29 a „kiadás” rovatban. A forráshiányt évről évre görgetik maguk előtt. A bevétel nagy része az állami normatívából származik, emellett különböző pályázatokra is jelentkeznek, az is hoz némi pénzt. – Ami a bevételeket illeti: a legnagyobb tételt az jelenti, hogy eladjuk majd az italboltot, ha tudjuk. – Nem volna érdemesebb újra megnyitni? – Adminisztratív akadályok miatt nem lehet. A kocsma épülete valaha az ÁFÉSZ-é volt, de elcserélte az önkormányzattal, az viszont egy tejcsarnokot alakított ki benne. Egy mostani rendelet szerint az épület csak az eredeti rendeltetésére használható, így egy kocsmáros nem bérelhetné ki. Más adónemeket is bevezettünk: iparűzési adóból 170, gépjárműadóból 500, kommunális adóból 200 ezer forintnak kellene befolynia. Egy vállalkozó 4 önkormányzati tulajdonban lévő telket is akar vásárolni a faluban, kettőt már ki is fizetett, de a másik kettőt csak lefoglalózta 50-50 ezer forinttal, és megengedheti magának, hogy ezt a pénzt hagyja elveszni. Lehetek őszinte: nagyon elégedett volnék, ha a tervezett bevétel 30 százaléka befolyna. – A kiadások viszont meghatározottak. 70 százalék megy el szociális segélyekre, közhasznú munkások fizetésére. A gyerekek a szomszédos Királyegyházára járnak át óvodába és iskolába, Gyöngyfának 2,1 millióval be kell szállnia az oktatási költségekbe. Az önkormányzat működtetése 1,3 milliót tesz ki. – Az ön fizetése mennyi?

– 267 ezer forint bruttót kapok. Talán elhiszi nekem, hogy nem ezért csinálom. – Régebben mivel foglalkozott? – Annak idején az uránbányában dolgoztam mint csapatvezető vájár. Aztán alapítottam egy építkezési vállalatot, komoly állami és magánmunkákat bíztak rám, előfordult, hogy harminc-negyven munkást is foglalkoztattam. – Gyöngyfáról soha nem vitt magával embereket? – De, megpróbáltam. Nyolc embert is felfogadtam, de több kárt okoztak, mint hasznot. Állandóan jöttek a bejelentések, hogy munka közben is isznak, akkor is, ha 15 méter magasban a református templom tornyán dolgoznak. Haza kellett küldeni őket. A vendéglátóiparba is beszálltam, most is van egy kocsmám Kővágószőlősön, a feleségem vezeti. – Nem lehet takarékoskodni a kiadásokkal? – Lehet, hogy kinevet érte, de leginkább rajtam, vagyis a polgármesteren és a képviselő-testületen lehetne spórolni. Minek egy ekkora falunak milliókért hattagú vezetést tartani, alpolgármestert, falugondnokot?! Elég volna egy ember, egy szóvivő, mondjuk: egy falugondnok, aki vinné az ügyeket, ha valami komolyabb dolog adódik, a falu majd eldönti szavazással. – Miért beszél maga ellen? – Nem szeretek itt lenni, unom a hazugságokat. Jönnek hozzám, hogy adjak segélyt, mert kenyeret akarnak venni, aztán eliszkolnak, délután már olyan részegek, hogy beleesnek az árokba. – Ha ennyire nehezére esik, miért nem megy el? Erőszakkal nem lehetne itt tartani. – Engem mindenütt ismernek a megyében, tudják, hogy amibe én belekezdek, annak sikerülnie kell. Most se akarok leégni előttük, és azért fel tudok mutatni néhány eredményt is. – A polgármester kimutat az ablakon – Autóbusz-várakozó helyett egy vasbódé állt ott, pont szemben a kocsmával,

ahol egy részegnek eszébe jutott, ott végezte el a dolgát, most egy rendes épületet húztunk fel helyette. Itt a közelben egy szeméttelep terjeszkedett, azt is eltüntettük, „virágos falut” akarunk teremteni. – A szándék szép, de van rá gyakorlati esély? – Most mintha elindulna valami. Egy osztrák cég cementgyárat akar építeni. Először a mészkő lelőhelyén, Bükkösdön próbálkozott, de a nép ellene szavazott. Ekkor úgy döntöttek, hogy itt mellettünk, Királyegyházán települnek le. – Gyöngyfát mennyire érinti? – Munkaalkalmat teremt. A vállalat már beiskolázott tőlünk 12 munkanélkülit, takarító munkát fognak végezni. Híre ment az ügynek, négy ember is ezért költözött ide a faluba. – Es a távolabbi jövő mit ígér? – Meg kell mondani: nem sok jót. Az emberek a rendszerváltás előtt jól éltek, azzal törődtek, hogy mire költsék el a pénzüket. Most főleg a negyvenes-ötvenes korosztályba tartozók vannak elkeseredve, ahogy mondani szokás: italba menekülnek, rossz, tablettás bort fogyasztanak. – És a fiatalok? – Azoktól még kevesebbet lehet várni. Már jön a harmadik nemzedék, amelyik nem munkából, hanem segélyből akar megélni. Egy autó fékez le az önkormányzat előtt, négy hivatalos kiküldöttet hozott, valamilyen megbeszélést tartanak, a témája nem rám tartozik. Maradt még egy kis időm, megkérdezem: – Szeretnék beszélni egy falubeli öregemberrel, aki még emlékszik a termelőszövetkezeti időkre, találni ilyet? – Igen, majd az alpolgármester űr elkíséri. Az öregember egyedül üldögél a konyhában, két hete temette el a feleségét.

Néha felkel és egy-egy fát dob a takaréktűzhelybe: – Hát ez bizony csak egyszerű parasztkonyha – mondja, aztán tovább hallgat, kivárja, mivel jövök elő. Én sem akarok rögtön rákérdezni a téeszekre, hallgatunk, amíg távolról harangszó nem hallatszik be: – Az Ormánság vallásos vidék volt? – Attól függ, hogy merre és mikor. A régi öregek még sokat jártak imádkozni, reggel, mikor könyörgés volt a templomban, még a mezőőrök is bejöttek, a templom oldalát körültámasztották kapával, kaszával. A harangszóra illett levenni a kalapot. Ez csak a háborúig tartott, azóta inkább káromkodnak az emberek, mint imádkoznak. A téeszben aztán végképp eltűnt a vallás, meg lett a nép „idegesítve”... Én katolikus vagyok, Sumonyba jártam át misére. – Maga mikor lépett be a téeszbe? – Már katonakoromban agitáltak, hogy csak akkor szerelhetek le, ha beállok, de én inkább rászolgáltam egy félévet. 1956 után aztán újra alakították a téeszt, akkor be kellett lépni nekem is. 57-ben fizették ki azt, amit a szervezésnél elvettek tőlünk, gépet, szerszámot, állatot. Más pénz nem jött, egyszer adtak 500 forint előleget, de abból is levonták, amit a téesz a háztájira fordított. – Miből éltek? – Volt egy katasztrális hold földünk, meg vágtunk disznót. Az az igazság, hogy szemét világ volt az egész. Én vigyáztam, hogy rám senki se szólhasson egy rossz szót sem, háromszor is kineveztek brigádvezetőnek. Munkaegységben fizettek, négy forintban számoltak el egyet. Havonta 4500 is összejött, ha vagont raktam, csak ügy repültek a zsákok, de a végén mégis levontak mindent. Aztán fordult a kocka. Az ÁFÉSZ-nek volt egy kocsmája a faluban, minden két hónapban ellenőrizték, mégis mindig hiányt találtak, akkor kértek meg engem, hogy vegyem át. 1960-ban jártunk, 2000 forint volt a havi keresetem, Pécsen, ha egy

tizennyolc éves lány ugyanazt a munkát végezte, a dupláját kapta. Húsz évig vezettem itt a kocsmát, hat évig pedig Magyarteleken. Én vittem a felvásárlást és a boltot is, 57 éves koromban hagytam abba. Olyan csekély nyugdíjat állapítottak meg, hogy azt mondtam nekik: tegyetek hozzá még száz forintot, és adjátok oda egy koldusnak! Aztán elmentek a kommunisták, feloszlott a termelőszövetkezet. Tíz hektárt kaptam vissza tagi részben, nehéz, kötött talajt. Kopognak az utcai ablakon, egy nő műanyag ételhordót nyújt be; a királyegyházai iskolában ebédet főznek, abból kap az öregember is egy adagot. Láthatólag szégyelli, hogy erre szorult, csak egy résnyire nyitja ki az ablakot, úgy veszi be az edényt. Sietve folytatja: – Legelőt vettem a feleségem nevére, beálltunk disznótartásra. A két fiam segített, pedig egyiket sem parasztnak neveltem, az idősebbik tanár lett, a kisebbik is a városban kereste a kenyerét. Kilencven-száz darabbal kezdtük, megtermeltük a takarmányt is hozzá, százhúsz mázsa kukoricát hektáronként. Ezen sincs haszon nem viszik a disznót, most ötvenet tartunk, 5000 forintot fizetünk rá egyre-egyre. Jobb lett volna, ha eladjuk a takarmányt. Őszibarackból főtt pálinkával kínál, ő magának csak egy vonásnyit tölt: – Micsoda gondozott, gazdag falu volt itt. 250 marhát tartottak, 4-500 malacot, két kanász is vigyázott rá. Szégyennek számított, ha valaki egy szál gazt is hagyott megnőni, ma pedig már a kerteket sem művelik. Ötven pár lovat tartottak a faluban, némelyik gazdának egy pár nem is volt elég, most meg baromfit is csak három-négy háznál nevelnek. A határunkat kiadtuk bérbe Szentlőrincnek és Magyarteleknek. – Az országút mellett szilva és szeder nőtt, leszedték pálinkának. Ezeket is kivágták, nem volt nehéz kiásni az árkot a telefonvezetéknek, mert nem ültettek újat a régi fák helyébe. Hogy ízlik a pálinkám? – Tiszta, nincs bundaszaga. – Meghagytam egy pár őszibarackfát, abból főztem. Ötvenfokosra állítottam be, van, aki ötvenkettesre, de minél erősebb, annál kevésbé érződik

az íze. Az a baj, hogy nincs kivel inni egy kortyot, régen minden kapuban volt egy pad, ahová leültünk beszélgetni, de talán ha öt család maradt a régiekből, az újakkal meg nincs kapcsolatom. Moziba jártunk, minden héten volt egyszer vetítés. – A nyomor végett is sok a lopás. Nyolcvan mázsa kukorica nőtt egy holdon, de a felét sem tudom betakarítani, idegenek viszik el kosárban, sőt néha szekéren. Régen, ha áthajlott a szomszédból egy szál, és belevágtunk kapával, megkötöztük, hogy tovább nőjön. Szedelődzködnöm kell, búcsúzóban még megkérdezem: – Most, a felesége nélkül is folytatja a gazdálkodást? – Nem, harmadában kiadom a földem. Van két fiam, de nem vagyunk jóban, mind a kettő elment hazulról, unoka pedig egyiknél sem született. Botjára támaszkodva elkísér az ajtóig, mutatja, hogy a kertet most is, így is rendben tartja; fel van szántva, kukoricát vetett bele, aztán nehézkes csoszogással visszaballag a házba.

PÁPRÁD Minden nagyobb lélegzetű riportnál – például a jelen, Ormánságról szólónál -, az összes fontosabb helyen, csomópontnál megállnék, és heteket vagy legalábbis hosszú napokat töltenék ott. Minden egyes helyszín „feltárására” külön, egyedi módszert próbálnék kidolgozni, de a gyakorlatban a munka egy-egy részletére fordítható idő igen korlátozott, nem enged meg széles körű bizonygatásokat. Egy fél nap, jó esetben egy vagy kettő, és már tovább is kell menni. Nem történt különben az Ormánságban sem. Egy-egy falu meglátogatására készülődve előzetesen átnéztem néhány könyv idevágó részletét – a prospektusoktól egészen a megye közigazgatási berendezkedését, történetét bemutató feljegyzésekig. Tudtam, hogy ezek a szövegek általában nem az „örök halhatatlanság” igényével íródtak, gyakran téves adatokat is tartalmaznak, mégis kínálnak egy darabka földet, ahová indulásnál letehetem a lábamat. Mint egy szemléltető példát, válasszuk ki a páprádi látogatással kapcsolatos felkészülésemet. Átolvastam egy tájékoztatót, mely azt írja: „írásos emlékek először a XIII. században említik a falut mint a margitszigeti kolostor apácáinak birtokát. A 211 fős település három utcából áll. Vasútja nincs, de autóbuszközlekedése viszonylag megfelelő... A gyerekek többsége Vajszlóra jár óvodába, iskolába... Az Ormánság más településeihez hasonlóan itt is magas a munkanélküliek és az idősek aránya.” A megyei kézikönyv már bővebb tájékoztatást ad. „A települést mindössze három utca alkotja. Autóbusszal közelíthető meg, a legközelebbi város a megyeszékely, Pécs. Vasútvonala nincs, bár a 4 kilométerrel távolabbi Vajszlón már közlekedik vonat. (Azóta ott sem jár már. – M. Gy.) 211 ember él 60 házban. Az elektromos energia és az ivóvízellátás megoldódott, szennyvíz-levezető

csatorna azonban nem épült, és a hulladék szervezett elszállítására sem találtak lehetőséget. A kiskorúak a szomszédos Vajszlóra járnak át óvodába, illetve iskolába. Az orvosi, védőnői és állatorvosi ellátás tekintetében a falu ugyancsak Vajszlóra szorul. Az 1970-es évektől kezdődően folyamatos a lakosság fogyatkozása, a település elöregedése. A lakosságnak mintegy harmada időskorú, a 18 évnél fiatalabbak száma mindössze 16. A településen 4 vállalkozó dolgozik, a munkanélküliek száma az Ormánság többi településéhez hasonlóan itt is magas, 40 munkaképes korú lakos nem talál munkahelyet.” A páprádi polgármester is készségesen belemegy a beszélgetésbe, bár a hivatalos teendőin kívül 4-500 birka gondozása is terheli. Először azokat az adatokat igyekszem felmérni, amelyek az utolsó felmérések óta is változhattak. – A lakosság létszáma 182 fő, ebből 60 nyugdíjas, a cigányság aránya tíz százalék körüli, számuk folyamatosan szaporodik. Ez abból is származik, hogy a faluban mindig akad eladó ház, melyhez különféle segélyekből, támogatásokból könnyen hozzájuthatnak. – Mennyi volt Páprád „csúcslakossága”? – 2000-ben 216-an éltek itt, de egy év alatt 16-an költöztek el, 2-en meghaltak, az egyikük rákban. Nagy-csányon a vasútvonal felszámolásakor megüresedett egy őrház, egy MÁV-nál dolgozó férfi akkor tőlünk odaköltözött 4 tagú családjával. Természetes szaporulat nincs, tavaly egyetlen gyerek sem született. A házakat, melyeket elhagynak, általában fürdőszobával-központi fűtéssel, vagyis vegyes tüzelésű kazánnal szerelték fel, 3-4 milliós áron kelnek el, ha ezt meg kellene építeni, tízmillió forintból sem jönnének ki. – Milyen munkaalkalmakat találnak az itteniek? – 30 kilométerre fekszünk Pécstől, heten-nyolcan az Elcoteq céghez járnak be. Az én fiam is ott dolgozik, hajnalban 4 órakor kell felkelnie, este 11 óra

előtt sohasem jut ágyba. Évek óta nem láttam őt kialudva. Egyébként a cégnél 70-80 ezer forintot keresnek. Áthívok egy idősebb asszonyt, ő ki tud segíteni minket, ha én nem tudok pontosan valamit. (Tíz interjúból kilencnél előfordul ez a segélykérés, nem tudni, vajon az alaposabb tájékoztatás szándéka vezérli-e a falu első emberét, vagy tanút akar rá, hogy mit mondott, nehogy később valaki rágalmazással vádolhassa.) Kisvártatva be is kopog egy hetven év körüli nő. – A föld hány embernek nyújt megélhetést? – A művelhető területünk 1770 hektár, de egy mezőgazdasági vállalkozó használja négy emberével. Az illető nem helybeli, Pécsen lakik. – Hogy került a határ idegen kézbe? – Odapottyant a nyakunkba a föld, és nem tudtunk mit csinálni vele. Alakult a téesz embereiből és néhány kívülállóból egy földkiadó bizottság, az próbált intézkedni. Meghatározták, melyik terület számít kárpótlási, melyik tagi résznek, az erdőt nem vették bele. Nem igazán jó földek fekszenek a mi határunkban, sok a 10 arany koronás besorolást sem éri el, de a 28 koronás sem sokkal többre való. Olyan részt, ahol egy évben nyolc hónapig áll a mocsár, 16 aranykoronásnak minősítettek. Mindenki megkapta a téeszben töltött évek után járó tagi részeket. A Bogádmindszenti Állami Gazdaság is osztott ki földet a régi munkásainak, mindegyik kapott 20 aranykoronát – ebből 0,7 hektárt lehetett megvenni, a házi szükségleteket meg lehet termelni rajta. Egyébként senki sem ragaszkodott hozzá, egy-egy részt 5 ezer forintért meg lehetett kapni, az emberek igyekeztek szabadulni a földtől. A legnagyobb birtoktest, amihez egy páprádi asszony hozzájutott, 20 hektárt ha kitett, de őneki anyai és apai ágon egyaránt járt. – Ha a vállalkozó magához vette a földeket, miből élnek az emberek? – Sok az igénytelen ember, 25 ezer forintból megvan a családjával együtt. A legtöbb munkanélküli nem is akar dolgozni. A tanúnak – beszélgetőtársul – áthívott öregasszony hevesen tiltakozik:

– Nem szabad szidni a régi téeszt meg az Állami Gazdaságot. Ha külföldön csődbe megy egy ember, arrébb vándorol, és behozza a veszteséget, nekünk nem voltak tartalékaink. Az Állami Gazdaságtól kaptunk illetményföldet, abból lett házunk, különben most nem volna fészkünk, nem volna hol laknunk. Ha nem kapnánk nyugdíjat, éhen halnánk most. Visszafordulok a polgármesterhez: – Páprádon senki sem foglalkozik mezőgazdasággal? – Egyedül én vagyok „földműves”, én is félig kényszerből. Szobafestőként dolgoztam, de már nem bírta a karom. Van 44 hektár juttatott földem; erdő, szántó, azon tartom a birkákat, de most már egyre inkább a fiam csinálja. – Más miért nem próbálkozik? -1 hektár kukorica „beállítása”, vagyis a rajta végzendő munka 100-120 ezer forintot tesz ki. Egy mázsa kukorica 6000 forintba kerül, és ez még csak az indulás az állatneveléshez. A földművelés mint életforma megszűnt Magyarországon, legalábbis nekünk, parasztok számára. – A fia nem lázadozik, amiért a nyakába rakta a gazdaság terhét? – Azt mondtam neki: eddig jogod is volt, kötelességed is. Ezentúl csak kötelességeid lesznek. Őszintén szólva, sajnálom őt. Régen kiszámíthatóan lehetett dolgozni. Ha októberben beraktam az ólba tíz malacot, tudtam, hogy felőlük már nyugodt lehetek, leszerződtem rájuk, elviszik. Most senkinek se kell, négy is ott áll az ólban, már 260 kilósak, de sehol sem kapósak. Ha véletlenül mégis akad rá vevő, 250 forintot jó ha megad egy kilóért, pedig az „önköltség” 320 forint. Fel is hagytam a tartásával, csak egy mangalica szaporulatát nevelem. – Tehenet sem tartanak? – Egy sincsen a faluban, hét kilométerre innen tart egy gazda egy jószágot. Az öregasszony újra és újra magához ragadja a szót: – Nemcsak a tej hiányzik, mindennel rosszul járunk. Pécsen egy kiló fehér

kenyeret meg tudunk venni 130 forintért, itt a boltban 230-at kell fizetni érte, és nincs az, hogy olyat választok, amit szeretek, csak azt egyfélét, ami van. A polgármester oldaná a rossz hangulatot: – A falubusszal ingyenesen bevisszük az embereket minden hétfőn Pécsre, minden kedden Siklósra, és ha valaki előre bejelenti az igényét, akkor is segítünk. Az öregasszony bólint: – Igen. A múltkor akartam venni egy kályhát bent Pécsen, 30 ezer forintért hozta volna ki az ÁFÉSZ. Salgótarjánban készítik, írtam a gyárnak, ők 26-ért leszállították úgy, hogy még a borravaló is bele volt számítva. – Bogádmindszenthez tartozunk egészségügyi szempontból, onnan a pécsi kórházba küldenek. Sellyén most terveznek egy Egészségügyi Központot, ha az felépül, az új szervezés szerint engem is oda kell beutalniuk, és maguk is láthatták, ez az út télen járhatatlan. Hogy visznek be? A mentőknek legalább 30 perc kell a kijövetelre. A polgármester elengedi az öregasszonyt: – Majd szólunk, ha valamit nem tudunk – int felém -, sétáljunk végig a falun, ha érdekli. Az öregasszony nem állja meg, hogy szótlanul távozzon el: – Majd láthatják, hogyan élnek a cigányok. Kilépve az irodából elindulunk az egyik utcán, a járda olyan keskeny, hogy hol egyikünknek, hol a másikunknak a sáros fűcsíkon kell haladnia. – Ezen a részen 22 portán összesen 32 ember lakik, tíz ház jelenleg is üres. A nagyobb gazdák és a fiatalok elmentek még annak idején a termelőszövetkezetek elől – rámutat az egyik házra -, az meg éppen senkié. – Hogy érti ezt? – Egy horvát asszonyé volt, amikor meghalt, minden vagyonát a régi

hazájára hagyta, Horvátország tulajdonába került. Felajánlották nekünk, de nem fogadtuk el. A múltkor jött valami építőbrigád Horvátországból, helyrehozta a háztetőt, és benyújtotta a számlát a magyar államnak. Annak idején eltemetni is nekünk kellett, már nem tudom, mennyibe került. Az utat borító jég elől áthúzódunk a naposabb túlsó oldalra, a polgármester még mindig a temetésen tűnődik: – Régen megtiszteltetés volt, ha az embert megkérték, hogy álljon be a segítők közé. Most központilag intézik, nagy üzlet lett. Egy hónapja temettem el az anyámat; szállítással, pappal, koszorúval 280 ezer forintba került. (A megye más vidékein, például Komlón, mostanában is gyakran előfordulnak „szocialista”, vagyis társadalmi temetések. Ezeknél nem hívnak papot, a halottat valamelyik régi barátja – elvtársa – búcsúztatja, eléneklik a Himnuszt és az Internacionálét. Az Ormánságban nem terjedt el ez a szokás – bár annak idején a hatóságok hivatalosan is próbálták támogatni. Csak egykét esetről hallani, például Sellyén az egykori munkásőrparancsnoknak adták meg ilyen módon a végtisztességet.) Egy fehér kőlapokkal fedett családi ház elé érünk, a lakók kint állnak a ház előtt, és búcsúzkodnak a távozni készülő vendégektől. Egy kisbuszt vesznek körül, a vezetője egy kopasz fiatal férfi, egy kisgyereket tart a karján, egy másik gyereket a felesége szorít magához. Egy öreg parasztember – nyilván a nagyapa – söprűt tart a kezében. Köszönök, aztán próbálok tréfálkozni: – Csak nem költözködni készülnek? Kell a segítség? – Most még nem, de nemsokára sor kerül rá. – Itt hagyják ezt a szép házat? – Nem tudjuk fenntartani, mert nem tudunk itt megélni. Próbáltunk mindent: uborkát, dinnyét, de csődbe jutottunk vele. – Mennyiért adják el a házat? – 1986-ban építettük, akkor az egész környéken nem volt nála különb.

Most jó, ha 5-6 milliót megkapunk érte. – Ez körülbelül a tégla ára. – Hát nem sokkal több. – Nagyon nehéz elmenni? – Itt születtem, még a nagyapám is itt van eltemetve, de majd hazahazajárok. – Megvan már a pontos hely, ahová készül? – Németországba, Mauthausenbe. – Rossz emlékű vidék, ott működött az egyik legnagyobb koncentrációs tábor. – Tudom, de ilyenekkel nem törődhetek. A nóta is azt mondja: búza nő a csatatéren. Ott kint a saját szakmámban dolgozhatok, szerelőként. Kezdő fizetésként 2100 eurót kapok, havi 350 ezer forint megtakarításra számítok. – A család? – Jönnek velem. Csak annyit mondhatok, innen mindenkinek el kell menni, aki csak tud. A fiú elköszön az apjától, a gyerekeket felrakja a kocsira, aztán maga is felszáll. Az öregember integet utánuk, aztán újra megfogja az ágseprőt, és tovább pucolja a járdát a ház előtt. Hátha épp most téved ide egy vevő. Mintha valaki szándékosan úgy alakította volna, hogy ez a nap a gyászoló emlékezés jegyében teljen el, mielőtt beérnénk Sellyére, elhaladunk a zsidó temető előtt. – 1961-ben temettek ide utoljára, aztán sokáig senki sem gondozta – mondja a kísérőm -, ide dobták be a döglött malacokat, háziállatokat, 48 kocsi szemetet kellett elvitetnünk, mikor nekiláttunk, hogy rendbehozzuk. A téglakerítést valaki visszabontotta kívülről, azzal kezdtük, hogy azt

újjáépítsük, egy vaskaput tettünk rá, azóta azt is ellopták, lécekből ácsoltunk a helyére valamit. Beljebb lépünk. Ritkán vagy soha nem vetődik ide gyászoló, a sírkövekre sem rakták ki a zsidó emlékezés jeleit: a kavicsokat, csak egy síron látszik valami szétfolyó gyertyanyom. A rongálok valaha a sírtáblákat is ledöntötték, helyre kellett állítani őket. Nézegetem a feliratokat; némelyiket németül, másikukat magyarul fogalmazták meg: Marcus Kohn, Krausz Aladár, Wilder Miklós – élt 12 napot. A legtöbb felirat olvashatatlan, benőtte a moha. A futónövények felkapaszkodtak egészen a villanyoszlop tetejéig. Kísérőm egy sírnál megáll, megsimogatja a követ, megnézem a feliratot: egy fiatal nő nyugszik alatta. Eszembe jut: volt-e személyes közük egymáshoz, de aztán megtartom magamban a kérdést. Mikor elindulunk, még egyszer hátranézek: egy öreg parasztember egy vasvillányi gazt most dob be a temetőbe.

VEJTI A kavargó, villódzó ködben lassan haladunk Vejti felé. Az utat tükörjég borítja, Csaba visszavesz a tempóból és összeszorítja a száját, igyekszik irányban tartani a csúszkáló kocsit. Nem akarom beszélgetéssel elvonni a figyelmét, inkább a jegyzetblokkomban rögzített adatokat futom át még egyszer; a megyei tájékoztatót, a turistáknak szánt prospektust. Vejti is úgynevezett zsáktelepülés, a Dráva völgyében fekszik, 3-4 kilométerre a horvát határnak számító folyótól. 60 lakóházban mintegy 220230 ember él. A vezetékes ivóvíz gondja megoldódni látszik, de a minősége néha az előírt szabályok alá esik vissza; később megkóstoltam: rosszízű és törött fényű. A szennyvízcsatorna-hálózat nem épült ki, a folyékony hulladékot tartálykocsik szállítják el. Gáz -akár az Ormánság legtöbb településén – itt sincs bevezetve. A falut két utca alkotja, egy-egy rövid szakaszt leszámítva, nem fedi portalanított, szilárd burkolat. A közlekedés főiránya Pécs, Sellyével, a kistérség központjával gyakorlatilag nincs összeköttetése. Vejti iskolával nem rendelkezik, a tanulók Vajszlóra járnak be. Autóbuszok hozzák-viszik az utazni szándékozókat, vasútvonalak soha nem érintették a községet. Településszerkezetét tekintve két viszonylag széles utcából áll, állapotuk a lerakódott hó és jég alatt nem felmérhető, csak autónk kerekeinek sűrű döccenése jelzi a kátyúkat. A kialakult szokás szerint a polgármesteri hivatalban kezdjük a tájékozódást, az iroda a nemrégiben kialakított közösségi házban helyezkedik el, itt rendezték be a kultúrházat és az orvosi rendelőt is. A jelenlegi polgármester, Burai István alacsony, szemüveges férfi, barátságosan fogad minket, érezhetően igyekszik nyílt és pontos válaszokat adni kérdéseimre.

– Jelenleg hány ember él a faluban? – Sajnos lementünk 200 alá. Valaha 500-an is laktak itt. – Miből származik ez a visszaesés? – Vejti 30 évet hanyatlott vissza, mikor megszüntették a Rákóczi termelőszövetkezetet. A felszámolás zavaros, tisztázatlan körülmények között zajlott le. A kinevezett felszámolóbiztos szabad kezet kapott intézkedéseiben, olyanokban is, mint például a téesz-gépállomány árának meghatározásában. Hatalmas vagyont kellett szétosztani, a termelőszövetkezet 4000 hold rekultivált területtel rendelkezett, jelentős számú és képzettségű taggal. – Hány diplomás ember dolgozott itt? – Legalább 5-6 fő, de nagy létszámú szakembergárda is kialakult. Pécstől reggelenként 10-12 főt hozott ki az autóbusz. Az összlétszám meghaladta a 400-at. – Hogy zajlott le a téesz felszámolása? – Megítélésem szerint nem érvényesült az elvárható méltányosság és józanság. A felszámoló eladta a gépeket, az épületeket a valódi ár töredékéért, 25-30 millió forintért. Olyan értékű ingatlanokat kótyavetyéltek el, mint egy 600 vagon befogadóképességű magtár – annak idején az állam 40 millió forintos támogatást adott hozzá, ezt egészítette ki a szövetkezet 10 millióval. Egy gépműhelyt, 17 egykori cselédségi lakóépületet, sertésólakat, az egykori emeletes határőrlaktanyát, mely most a szemünk láttára esik szét, a tetején fák nőnek ki. Egy majort, ahol valaha 250 tehenet tartottak, és reggelig sorolhatnám, és mindent majdnem ingyen. – Ki vette meg? – A bólyi mezőgazdasági részvénytársaság, nem gondozzák, a szemünk láttára rothadt szét minden. Nagyanyám, szüleim jó, hogy nem érték meg. A vagyon egyenlőtlenül oszlott meg, sok embernek nem jutott a gépekből. Voltak, akik John Deer traktort vittek el olyan kiváló műszaki állapotban,

hogy még most, 15-20 év után is kifogástalanul működik, egyik-másik ember pedig újra lóval szánthatott. – Miért kellett hagyni ezt a méltánytalan felosztást? – Egyrészt országos jelenségnek számított, másrészt nem tudtuk kinevelni itt helyben a magunk vezetőit; mindegyik idegenből járt le – ez akkor is meglátszik, ha az illető ért hozzá különben. A téesz szétesése sajnos nemcsak a vejti emberek kenyerét vitte el, hanem azokét is, akik a szomszédos falvakból jártak át hozzánk, Piskóról vagy Hiricsről. Dolgoztak a földeken, a bútorüzemben, mindenütt. – Most nincs is a faluban nagyobb létszámot foglalkoztató vállalkozás? – Nincs. – Hol van a legközelebbi gyár? – Pécsen, ide 43 kilométerre le, odáig semmi. Csak kisebb üzemekből 15 működött itt valaha – háborog a polgármester -, a téesz egy savanyítót is berendezett, budapesti és pécsi piacokra hordták az árut. – A téeszföldeket ki osztotta fel és milyen elvek alapján? – Három-négy befolyásos család élt a faluban, ők döntötték el, hogy kinek mi jut. A legjobb földekre ők tették rá a kezüket. – Az emberek hogy fogadták a változásokat? – Elmentek, egy év alatt 17 család távozott el a környékbeli városokba. Pécsen egy egész utcát össze lehetne állítani belőlük. – A házukkal mi lett? – Aki tudta, eladta. Összkomfortos házat három- és ötmillió forint közötti áron kínáltak, és erre sincs vevő. Illetve cigányok költöztek be szociálpolitikai támogatással. Most 15-20 százalék a cigányok aránya, de hamarosan túllépik ezt a számot is. Nekem ehhez nincs semmiféle hivatalos

közöm, beleszólási jogom, legföljebb mint magánember megkérdezem az eladót: mit hallottál, milyen ember az utódod? – Hogy alakul a népesség? – Tavaly egy gyerek született egy cigánycsaládban, és egy halottunk volt. – Milyen a kor szerinti összetétel? A polgármester egy 2007-ből származó hivatalos leiratot mutat, a község lakosságának akkori korfáját. Felírok néhány jellemző számot: „0 – 2 éves 6 fő 14 – 17 éves 6 fő 60 – 69 éves 12 fő 70 – 79 éves 13 fő 80 feletti 4 fő.” – Mindenki attól tart, hogy a helyzet tovább romlik, például az utasszállító vállalatok kihagyják a falunkat a hálózatukból, mert nem fizetődik ki nekik, hogy ide járjanak. – És ezt megtehetik? Az állam nem szól bele? – Az állami ellenőrzés többnyire formális. A Munkavédelmi Felügyelőség is inkább jelentéktelen ügyekkel foglalkozik. Leellenőriznek egy úttisztítót, hogy szabályos mellényt visel-e, rendelkezik-e a szükséges igazolással. Akar, Moldova úr, egy falubeli gazdával is beszélgetni? – Nem zavarjuk őt? – Nem, menjünk át hozzá. A gazda háza kívülről-belülről kifogástalan rendben van tartva, de téli időben sincs befűtve. Nincs gyerek, nincs kinek. Sapkában-nagykabátban

ülünk le a konyhaasztal mellé. A házigazdánk a világos fejű, a helyzettel mindig tisztában levő parasztok közé tartozik, véleményét nyíltan kimondja. Mikor a bajokat kiváltó okokra térünk rá, akkor sem beszél mellé: – Az az egyik fő hiba, hogy a rendszerváltás után felnőtt a második segélyes nemzedék, amelyet a társadalomnak kell eltartani – vagyis már a segélyezettek gyerekei is segélyezettek lettek -, a házigazda valószínűleg attól tart, hogy ez a sokszor és sok helyen elhangzó mondat rossz színben tünteti fel őt, ezért hozzáteszi: – énbennem nincs fajgyűlölet, mikor még működött a téesz, mindig magam mellé vettem egy-két cigányembert a munkámhoz, oktattam, tanítottam őket. De ezt a mostani helyzetet egy normálisan gondolkodó ország sem viseli el, nemhogy a miénk, ahol mindenki seftel, mert nem tud megélni a munkából. – Maga mivel foglalkozik? – Sertéseket nevelek, de hiába ruházok be a gazdaságba, építek új ólakat vagy veszek szállítóeszközt, nem térül meg nekem. így maradt abba annak idején a tehéntartás is, szándékosan tönkretették, a zsírtartalomtól kezdve mindenbe belekötöttek, megunták az emberek, a tejcsarnokot be kellett zárni. A téeszünk olyan állatokat nevelt, hogy amikor feloszlatták, az Alföldről jöttek ide gazdaságok, megvásárolták a felszerelésünket, például az önjáró öntözőgépeinket a takarmánytermeléshez. De akkoriban megmutatkozott a munkánk haszna: a felvásárlási ár megközelítette a 400 forintot, most pedig alkudnom kellett a felvásárlóval, hogy egy súly felett tartott, 140 kilós disznóért megadja a 200 forintot kilónként, 180-ról indultunk. A normális súlyúakért sem adnak sokkal többet. Itt is elsütöm a viccemet: – Ha megtervezik majd az Ormánság címerét, azt kell felírni rá, hogy „Ház eladó, hízó eladó”. A gazda nem nevet, egy füzetet vesz elő az asztalfiókjából, évek óta gondosan jegyzi a ráfordításokat és a bevételeket: – Egy nagyüzem jobban bírja. Ha valami baj van, ki tudja hívatni az állatorvost 3000 forintért, tud variálni a szállítással. Ha bevág egy rossz éve

valamelyik telepén, a többi telep pótolhatja a kiesett hasznot, vagy a következő évben térül meg neki. De mit kezdjen a kistermelő – belenéz a füzetébe -, vegyük például az idei, 2007-es évet. Az élősúly egy kilójáért átlagban 261 forintot kapunk. Egy kiló hús előállításához 291 forint értékű takarmányt kellett felhasználnom, tehát már itt van 30 forintos ráfizetésem. Az ár 10 év átlagában véve 196 forint és 50 fillér, előfordult olyan is, hogy elérte a 265 forintot, de a kistermelő nem hagyatkozhat egy-egy véletlen jó évre, biztos számok kellenek neki, amelyekre alapozhat. Én örültem az Európai Uniónak, azt vártam tőle, hogy a kiegyensúlyozottságot hozza majd magával, de Hans és Pierre most is nagyobb biztonságban van, könnyebben tudják kivédeni a piac ingadozásait. Hirtelen felmerül bennem egy húsárukészítő gyárban tett látogatásom emléke: – Jártam egyszer Gyulán, ahol a kolbászt csinálják, és megdöbbenve hallottam, hogy dán húst dolgoznak fel. Hogy éri meg ez nekik, hiszen például rárakódik az árra a Magyarországra való szállítás költsége is? – A hűtőházban három hónapig tárolhatják a húst szavatossággal, utána meg kell semmisíteni. Na már most tegyük fel, hogy egy dán cég árujának még három napja van hátra a lejáratig, senki sem akadályozhatja meg abban, hogy exportban kiküldje valahová, ha pedig valamilyen veszteséget kénytelen elviselni, az állam megtéríti neki. A magyar állam viszont nem segíti a saját termelő állampolgárait, nem védi meg a dán hústól, a szlovák tejtől vagy bármi hasonlótól. – Az állam nálunk a nagy cégek érdekeit szolgálja ki. Azt tudja, hogy az Elcoteq Pécsen 12 órás műszakokat szabott meg. Mit gondol, miért? Azért, mert ha egy munkanapra három nyolcórás műszakot szabna, akkor háromszor kellene ide-oda utaztatni a vidékről bejáró munkásait, így viszont csak kétszer, ezért tűzön-vízen át eléri a célját. – Azt mondják, a magyar munkaerő gyengébb teljesítményt nyújt. – Ezt nem hiszem. A magyar szakmunkásképzés mindig megfelelt az adott

korszak igényeinek, annyi szakembert nevelt és bocsátott ki, mint amennyire épp szükség volt, és ezek képesek voltak ellátni a feladatukat. Az igaz, hogy a mostani korosztályok a nyomukba sem léphetnek. Itt van a kultúrház a faluban, nézzen be, és én előre megmondom, mit lát majd. Vagy üres, vagy három fiú játszik a számítógépeken. Nincs mit csodálkozni ezen, csak az én életemben négy tulajdonosváltás folyt le Magyarországon, ezt senki sem tudja elviselni. – Mi a kiút? – Mi lehetne? – Például a falusi turizmus elterjesztése. A polgármester legyint: – A falusi turizmusról senki nem tud semmit, csak beszélnek róla. Egyszer kijöttek hozzánk felmérésre, és megkérdezték: – Van maguknak kerékpárútjuk? – Természetesen. – Hol? – Ahol megy egy kerékpár, az mind kerékpárút. – Az egész országban minden kisváros vagy falu azt hiszi, hogy a falusi turizmus megoldja minden gondjukat. De hát hány külföldinek kellene idejönni „túrázni”, hogy Tuzsértól Nemesmedvesig mindenhová jusson vendég, ráadásul annyi, hogy meg lehessen élni belőlük? – Ki gondolhatja komolyan ezt az egészet?! Mit tudunk nyújtani a vendégeknek? Megmutatjuk a helyi nevezetességet: a talpas házat vagy egy öreg templomot, megkínáljuk őket pálinkával és kolbásszal, aztán nincs tovább, állnak a turisták a falu közepén, amíg el nem unják magukat. – És aki lemegy üdülni egy-két hétre?

– Nincs, aki fogadja. A faluban alig két-három olyan család él, amelyik keményen dolgozik, megépítette azt a házat, amelyben egy városi ember is jól érzi magát, de ezek az emberek nem érnek rá vendéglátót játszani. Egy-két napig elbeszélgetnek a turistákkal, de utána csak az útjukban vannak. Ezerkétezer forintért nem is vállalják, az a turista, aki meg többet szán rá, az lemegy fürödni az Adriára. Elköszönünk, aztán visszamegyünk a polgármesteri hivatalhoz. A szomszédos szobában az orvosnő és a védőnő épp most fejezték be a szokásos rendelést. Az orvosnő elsiet, így csak a védőnővel tudok pár szót váltani a falubeli kisebbség helyzetéről: – Van valami különbség a „magyar” és a cigány gyerekek között? – Egy osztályba járnak, mind a kettő ugyanolyan ember, de a cigány gyerek egyszer csak elájul, és kiesik a padból. Megnézem, elbeszélgetünk, kiderül, hogy nem reggelizett. Akkor sem, máskor sem. – A gyerekek száma hogy alakul? – Ezt mindig az anyagi lehetőségek határozzák meg. Amíg mindenkinek jutott munkahely, addig az emberek próbáltak kényelmesebb otthont teremteni maguknak, a 10-12 gyerekes családmodell helyére a 3-4 gyerekes lépett. Most, hogy újra elterjedt a munkanélküliség, a családi pótlék lett a legfontosabb megélhetési forrásuk, újra többet szülnek. – Nem is védekeznek a nők? – Nem. Három hónapra elegendő fogamzásgátló tabletta 5-6 ezer forintba kerül. Ha szeretnék használni, akkor sem telik nekik. – Más módszerek? – Injekcióra, behelyezett spirálra gondol? Az még drágább volna. – Maga mint védőnő, el tud érni náluk valamit? – Semmit. Legfeljebb megpróbálok rábeszélni egy-egy nőt, hogy csak kettőt szüljön. A „magyaroknál” meg olyan a helyzet, hogy már kettőt sem

vállalnak. Megszülik az anyák az elsőt, rájönnek, mennyi fáradsággal jár, mennyi áldozatot kíván. – A munkahelyi szemlélet is korlátozza a lehetőségeket. Az Elcoteqnek dolgozó munkaközvetítőnél ha kiderül, hogy a munkára jelentkező nő terhes, vagy fel sem veszik, vagy már másnap elbocsátják valamilyen ürüggyel. Ha terhes vagy, nem kellesz.

MAROCSA A legújabb hivatalos felmérések szerint Marócsa nemcsak az Ormánság, hanem az egész Magyarország legszegényebb települései közé tartozik – még a két környékbeli, cigány lakosságú község: Alsószentmárton és Gilvánfa is jobban áll. – Papíron 105 lélek él itt, de csak 95-en vannak állandóra bejelentve, például egy háromgyerekes asszony is átköltözött Drávaiványiba, a szociális segélyt viszont mi utaljuk ki neki – mondja Berta Jenőné polgármester asszony. – Mit szól hozzá, hogy az utolsó helyre rangsorolták? – Az emberek olyan szegények, mint maga a hivatalunk. Adóbevételünk alig van, a bolt és a kocsma a legnagyobb adózó, így még arra a pár ezer forintra is számítunk, amit a telefontársaság fizet. Van ugyanis a faluban egy nyilvános állomás, és a beszélgetések bevételéből másfél százalék az önkormányzatnak jár. Iparos nem működik Marócsán, más bevételeink nincsenek, hacsak azt nem számítjuk, hogy egy-egy porta 4000 forintot fizet évente a szemét elhordásáért. – Mennyi a falu költségvetése? – 35 millió volt betervezve, de csak 23 milliót adtak, hatmilliót nekünk magunknak kell kigazdálkodnunk hozzá. Minden község kevesebbet kapott a vártnál. Szerencsére gyakran juttatnak segélycsomagokat tartós élelmiszerekkel: liszttel, cukorral, sajttal. Egy papírdobozra mutat, mely az iroda padlóján fekszik. Feltámad bennem a kíváncsiság: – Ezt az egyet miért nem vették át? Kié lett volna? – Volt egy riválisom a polgármester-választáson, lemaradt, azóta haragszik rám. Én egyébként nem törekedtem erre a posztra, csak mellékállásban

vállaltam el, 78 ezer forintot kapok havonta. A nyugdíjamból és állattartásból élek. – Mekkora a munkanélküliség a faluban? – Papíron negyven ember dolgozik aktívan, ebből 22-en rendes állásban. A munkanélküliek közül majd mindegyik rendelkezik szakmával: hegesztő, ács, kőműves, de egyik sem folytatja a maga mesterségét. Nincs kiút ebből a nyomorból, mert akarat sincs rá. 22-en szociális, 9-en rokkant segélyből élnek, és a nyugdíjasok száma is közelíti a harmincat. Igaz, nem is volna könnyű távolabb dolgozni, a mi falunk zsáktelepülés, az autóbuszok csak megfordulnak, és mennek vissza. Másfél kilométer hosszú utat kellene építenünk, hogy a falu bekapcsolódhasson az átmenő forgalomba, de lehet, hogy ez már csak álom marad. – Iskolánk sincs, a gyerekek idegenben tanulnak. A felnőtt- és a gyerekorvos kéthetenként jön ki hozzánk. A lakosság elöregedett, elnyomorodott, egy elfekvő tolókocsis is él nálunk. – Mekkora a gyerekek száma? – A nulla és három év közti korosztályba 4 fő tartozik, mind a négy cigány, egy csoporttal feljebb, háromtól hét évesig hét fő. – A föld tartja el a lakosságot? – Valaha meg lehetett élni belőle. Két téesz is működött itt egymás után. Az első 1952-ben, a másik 1958-ban alakult. Silány megélhetést nyújtott, még 1958-ban is munkaegységben fizettek, általában terményt adtak. Ha összejött valami nyereség, akkor tettek hozzá 4-5 forintot készpénzben is. Most már erre sem számíthatunk, a sellyei téeszhez tartoztunk, amikor az megszűnt, egy pécsi vállalkozó vette meg a határt. Sokra nem ment vele, gyenge földek: 19 arany koronás a legjobb, de akad másfél koronás gyep és legelő is. Az új tulajdonos erdőt telepített rá, arra legalább magas támogatást adnak. – Állattenyésztéssel foglalkoznak?

– A téesz-időkben 150 tehenet is tartottunk, ma csak három van az egész faluban, azok is egyetlen családnál. A téesz egyébként úgy ment tönkre végleg, hogy szétlopták a vezetők, például az elnök egyszerűen hazavitetett magának egy-egy szekér kukoricát. A felszámolás sem tisztán ment végbe; a gépeket egy olyan agronómus vette meg fillérekért, aki csak két éve dolgozott náluk. Az emberek nem sokat törődnek a gazdasággal. Ha fel is szántatják a konyhakertjüket, esetleg a palántát is belerakják, aztán megunják, nem gondozzák, megesz mindent a gaz. A gyümölcsfákat kivágják, és azzal fűtenek, pedig elég volna kipucolniuk egy árokmelléket, és abból is összejönne a szükséges tüzelő. Az erdőt, a legelőt is parlagon hagyják. Aki munkanélküli, az sem töri magát, nyáron is nyolc órakor kel fel. Ha nagy pénzszűkében van már, akkor elmegy napszámba, megkeres háromnégyezer forintot, egy időre elég neki. Télen legföljebb kosarat kötnek, len– vagy kenderfonással nem foglalkoznak, a régi gerebenek mind a padlásra kerültek. Az újfajta munkákhoz sincs kedvük; mikor más falvakban százezreket kerestek a dinnyével, marócsai ember akkor sem foglalkozott vele. Megszűnt a közösségi élet is. Régen egy gyerek születésekor hét-nyolc komát is hívtak, disznóvágásoknál is összejártak, tízig-tizenegyig elbeszélgettek. Többet mondok: már a házasság is kezd kimenni a divatból, az emberek csak úgy összeállnak valakivel. A falu sorsa pedig keveseket érdekel. – Magát hogy választották meg polgármesternek? Volt más jelölt is? – Azt az asszonyt már mondtam, de feliratkozott a kocsmáros is. Őt sokan nem szeretik a faluban, mert kigúnyolja az embereket, meg nyugdíj előtt három nappal ad csak hitelt. Összesen öt szavazatot kapott, én 67 százalékkal győztem. Közben benyit a falugondnok; vékony és mozgékony cigányember. Az apja valaha pásztorként szolgált, ő is már 11 éves korában elszegődött bojtárnak. Később is tanult, hivatásos vezetői jogosítványt szerzett, amellett mezőgazdasági gépszerelő iskolát is végzett.

– A téeszben dolgoztam egy évet és három hónapot. A munkavezető egyszer lecigányozott, a többiek hagyták, nem szóltak rá, akkor eljöttem. A falugondnok hét gyereket nevel: – Nincs ám mindennapra hús, ennyi gyerek mellett nem futná. Különben sem szeretek költekezni. Ha egy kis különpénzhez jutok, bevásárolok valamilyen tartalékot. – Megbecsülik a munkáját? – Meg, és én is vigyázok a helyemre, mert ha egy cigány eljön valahonnan, új állást nemigen kap. Idegenbe különben sem szívesen mennék, itt Marócsán nem garázdálkodnak bőrfejűek, el lehet menni szórakozni is. Sárospatakon a kidobóember nem engedett be egy cigányt, sőt, ki is rúgták az ablakon. A cigányok se mondjanak olyant, hogy „persze a magyarok”, senkinek sem szabad általánosítani. Kádár alatt ilyen nem volt, ő nem engedte. Azt mondta, hogy mindenkinek dolgoznia kell, mert aki nem dolgozik, annak nem lesz semmije. Akkor nem is maradt szántó parlagon, és a vállalkozók sem lophatták el az anyagokat, mert kiderült, és keményen megbüntették őket. – Most folyik politikai élet Marócsán? – Még papunk se nagyon van. Az emberek hetven százaléka cigány és katolikus, de ő nem jön ki hozzánk Sellyéről. Nincs rendes templom, hol misézzek – azt kérdezi. Én felajánlottam egy házat erre a célra, de nem fogadta el. – Én a valódi politikára gondoltam. – Az a politika nincs, de ne is legyen, mert csak baj van belőle. A háború előtt a nyilasok elvitték a bíró fiát, 1950-ben pedig Hortobágyra magát a bírót. A háború előtt itt nem voltak kommunisták, most is megbukott nálunk az MSZP is, a Fidesz is. Az emberek nem szívesen pártoskodnak. A Kádárrendszerben minden a helyén volt, mozielőadásokat tartottak, a fiatalok színdarabokat játszottak. Az öregekkel is letétették a hiányzó hetediknyolcadik osztályt. Kiss József tanító úr még a legöregebb cigányembereket is megtanította legalább írni-olvasni. De, mondom, ennek vége már.

– Mit gondol, meg fog maradni ez a falu? – Hát ha nem jön a dózer! Elindulunk szokásos felmérő sétánkra. A falu 42 házából három most is eladó. Egy vállalkozó ráállt arra az üzletre, hogy megveszi őket, feljavítja egy kicsit, aztán magas áron továbbadja. Most egy összkomfortos házat árul, hárommillió forintot kér. – Megadja valaki? – Előfordulhat. Egy holland 3 és fél milliót is fizetett már. A falu egyetlen utcája vigasztalan képet nyújt; a tetőkről hullanak a cserepek, leszakadtak az esővizet elvezető csatornák is. A kertekben valóban alig látni gyümölcsfákat; ötvenéves diófákat vágtak ki és tüzeltek el. A falu végén áll az egykori pásztorház, ezt is az említett vállalkozó vette meg másfél millió forintért, és majd a kétszereséért továbbadta. Szociális segélyből vásárolta meg egy Hosszúhetényből áttelepült család. A pár különböző kapcsolataiból hat gyerek született, a nagyobbak már elmentek hazulról, csak a két kicsi maradt. A parasztos primitívséggel összebuherált házban viszonylagos rendet és tisztaságot tartanak, a csikósparherten készül az ebéd. A ruhájuk rendes, a díványon alvó kisfiú láthatólag gondozott – úgy hallom, a falu mégsem fogadta be őket igazán. Bár cigányok, a többi cigány, aki valaha maga is idegenként érkezett ide, nem akar újabb beköltözőket. Úgy érezhetik, hogy a népességi arányok további eltolódása rontja az ő helyzetüket, elfogadottságukat a faluban. Állítólag aláírásokat is gyűjtöttek a jövevények ellen. Az utolsó ház után megszűnik a fedett út, csak egy szeméttel borított földes térség csatlakozik hozzá. Búcsúzóul megkérdezem a polgármester asszonyt: – Mi volna az a bizonyos három kívánsága? Csak legyint, annyi volna, hogy meg se próbálja felsorolni. Épp most fut be az iskolásokat szállító busz, a gyerekek párokra, csoportokra oszolva sietnek hazafelé.

– Talán majd ők jobb életet teremtenek – ha még lesz hol.

BARANYAHIDVÉG A falu, mint a legtöbb ormánsági település, az egykori Dráva-üledékből összeállt dombok élén helyezkedik el. Viszonylag magas fekvése komoly előnyökkel jár, a tőle alig három kilométerre fekvő Vajszló pincéiben rendszeresen feltör a víz, itt megmarad a 4-5 méteres szinten, kedvező feltételeket biztosítva akár a zöldség, akár a gabona számára Valaha a görögdinnye állt a termelés középpontjában, ez a gyümölcs szerette a környék talaját, a piac is szívesen fogadta. A faluban szinte mindenki ezzel foglalkozott, a parasztemberektől a hivatalnokokig. Alapvetően jó kereseti lehetőségnek számított, egy volt tanácsi alkalmazott úgy emlékszik vissza, hogy egy hektárnyi területen az egész évi fizetésének a dupláját is össze tudta hozni. Igaz, a pénzt nem adták ingyen, a termelő a végtelenségig kizsákmányolta a maga és a családja munkaerejét. A téeszektől 50-60 hektárnyit is béreltek, és további felfutással számoltak. A krach váratlanul ütött be. A termelést ráfizetésre változtatta a Görögországból és Spanyolországból érkező dinnye, melyet az exportőrök állami szubvencióval és más támogatásokkal megsegítve, 50-60 forinttal olcsóbban dobtak piacra. A magyar mezőgazdasági vezetés több más termékhez hasonlóan itt sem tett semmiféle intézkedést a hazai termék védelmében. A nyomott árak miatt leszedni sem volt érdemes a gyümölcsöt, kint rohadtak meg a földeken, legfeljebb trágyának használhatták. A dinnyetermelő terület alig az egytizedére, öt-hat hektárra esett vissza, és az egész Ormánságban csak négy-öt társaság próbálkozik vele továbbra is. Jövőre talán ezek is feladják. – Milyen íze van a görögországi import dinnyének? – kérdezek egy régi termelőt. – Félig-meddig éretlenül rakták fel őket a kamionokra, egy hétig feküdtek a kocsikban, mire kikerültek a piacra, színre már kinéztek valahogy, de meg sem közelítették a mi gyümölcseinket. Hiányzik belőlük az édesség, a zamat.

A háborgás még mindig nem csitult el, a beszélgetések során gyakran előjön ez a téma. A legtöbben úgy vélik: ez is része annak a szervezett akciónak, amelyet az Európai Unió indított az újonnan csatlakozott országok termékei ellen, így akarván megszabadulni a lehetséges vetélytársaktól, és megszerezni a kizárólagos hatalmat a piacok fölött. Jellemző példaként emlegették később a cukoriparban történteket. A magyar gyárak többségét a német Nordzucker vette meg; a hatvanit és a szolnokit szinte azonnal bezárta, aztán a többiek is sorra kerültek, az utolsónak megmaradt kaposvári üzemre idén kerül majd lakat. 2010-re a nyomuk is eltűnik. „Az Európai Unió szabályai szerint olyan állapotba kell hozni az ingatlanokat, hogy cukorgyártásra soha többé ne lehessen használni – nyilatkozta az újságnak egy illetékes. – Le kell szerelni a gépeket, és félméteres mélységben rekultiválni kell a talajt... A tulajdonosnak jogában áll bármiféle tevékenységet folytatni a gyártelepen; cukor helyett akár sót is csomagolhatnának itt.” Az újságíró az elbocsátott munkásokat is megkérdezte, válaszaikat az Ormánságban élők is aligha fogalmazták volna meg másképpen; – „.. .Ez lett a vége a privatizálásnak. Én nem hiszem el, hogy ha a gyárak állami tulajdonban vagy magyar kézben maradtak volna, akkor is az történik, amit az Unió diktál...” – „Engem pont ilyen okokból és körülmények között küldtek el. Át tudom érezni a helyzetüket. A legnagyobb baj, hogy szépen leépül az egész térség. Sorra csak tűnnek el a munkahelyek, az emberek meg elszegényednek.” – „Kellett nekünk belépni az Unióba? Már megtanulhattuk, hogy ha mi csatlakozunk valakihez, az is tönkremegy és mi is...” Annyi mindenesetre elmondható, hogy az egykori „slágertermékre” már csak az út menti árkokban heverő fóliadarabok emlékeztetnek. A fiatal polgármester fogad, szabadkozik, hogy nem tud elegendő időt szánni rám, de érettségire készül a sellyei technikumban, és ma délután is

tartanak foglalkozást. Nyíltsága, tanulni vágyása meglep, mert gyakran találkozom öt-hat általánost végzett, mégis pöffeszkedő modorú polgármesterekkel. Egy öregember is csatlakozik hozzánk, a látogatás után ő visz majd haza Wartburgján a sellyei szállásomra. A falu határa mintegy 850 hektárt tesz ki. A téesz időkben a községi legelőket felszántották, hogy minél nagyobb legyen a termelőterület. A rendszerváltás után csak a jelentéktelen töredéke maradt meg a helyi gazdák kezén, „kifalusiak”, egy palotabozsoki cég és más idegenek vették meg. A spekulánsok itt is a szokott módszerekkel kaparintották meg a földet. Azzal riogatták a parasztokat, hogy magas adókat vetnek ki rájuk, és újra szövetkezetbe szervezik őket. Szabadulni akarván a birtokuktól, még az újságokban is hirdettek, a jelentkezők még tovább nyomták le az árakat, egy hektárt egyhavi átlagfizetésért meg lehetett szerezni. A határ igen szűkös, ezért impozáns nagybirtokok nem alakultak ki. A legnagyobb méretekben egy magángazda dolgozik, összesen 60-70 hektárnyi, részben saját, részben bérelt földet művel. A jelentősebbek közé tartozik az a család is, mely 10-12 tehenet tart, a csarnok megszűntével pillepalackokba lefejtve adja el a tejet, a bolti árnál olcsóbban, literenként 120 forintért, a helyiek mégis inkább a kétes eredetű és összetételű dobozos tejet választják. Rajtuk kívül mások nem nevelnek számosállatot. A munkaerőpiacon Baranyahídvég kudarcot vallott, lakosai két személy kivételével a legalacsonyabb szakmai képzettségi szintet sem érték el. A legnagyobb gondot itt is a helyi cigányság foglalkoztatása jelenti. Nyolchektárnyi földterületet adtak nekik, a cigányok mákot akartak termelni rajta, az első kapálásnál még összejöttek, a másodiknál már nem, és a gyér termés betakarításánál is elmaradtak. Más esetben a természetgyógyászatban mostanában oly keresett körömvirággal próbálkoztak, a közmunkások elvégezték helyettük a vetést, nekik csak folytatni kellett volna a munkát, az eladott termés árát is ők kapták volna meg, de így sem voltak hajlandók. Mindenfajta kísérletezés csődje akkor vált végképp nyilvánvalóvá, mikor ingyenesen vetőmagokat tartalmazó csomagokat kaptak, és azon bontatlanul eladták a piacon. Iskola már tíz éve nem működik a faluban, fenntartása elvitte az amúgy is szűkre szabott költségvetés tíz százalékát. Ugyanígy adta fel iskoláját számos

más ormánysági község is, utoljára Zaláta. Négyévenként sok politikai csoport felemeli szavát a falusi iskolák megszüntetése ellen, tiltakozásukat újra és újra megismétlik, ezüsthajú tanítónőket emlegetnek, akik évtizedeken át foglalkoztak a gyerekekkel. Nem veszik figyelembe, hogy némely faluban már csak öt-hat iskoláskorú akad, az épület fenntartása és a tanító bruttó 200 ezer forintos fizetése megengedhetetlen köztehernek számít. Láttam olyan iskolát is, ahol a demagóg törekvések sikerrel jártak: a régi épülethez egy új szárnyat toldottak 96 millió forintos költséggel, amely átadása óta kihasználatlanul áll, másutt városba illő sportcsarnokot húztak fel, tömegeket vonzó-foglalkoztató sportrendezvények helyett nyolc-tíz fős tanulócsoportok tartják itt a tornaórájukat. Kedvező változás aligha várható, 2007-ben Baranyahídvégen két gyerek született, a jövő kilátástalan voltát jelzi az óvodások csökkenő létszáma is. Az iskolák sorsában osztoznak majd a templomok is, az emberek nem fizetik az egyházi adót, egy-egy nagy ünnepen is csak négy-öt hívő jön össze. A helységben egy kocsma és egy bolt működik, a közszolgáltatások közé tartozik még a mobil posta a maga zöld teherautójával és egy védőnő, aki öt falut gondoz. – Települnek ide más helységből? – Értelmiségi nem jön, a városi szegények viszont igen, ha belefásultak már a nyomorba. Közülük kettő analfabéta volt, fizettünk nekik azért, hogy iskolába járjanak. – Most van eladó ház a faluban? – Én háromról tudok, 4-5 millió forintot kérnek érte. A telek arányosan olcsóbb, egy házhely 3-400 ezer forint. Új házat leginkább a fiatalok építenek maguknak, aztán összehoznak három gyereket, és megélnek belőle. Nem dolgoznak. Azt kérdezik: miért menjek én dolgozni? Antall József bűne ez az egész mostani segélyrendszer, annak idején ő találta ki. Rontja a munkamorált, és igazságtalanságokkal is jár. Egy polgármestert rajtakaptak falopáson, a bíróság előtt kijelentette: ő nem fizet, inkább ledolgozza. Büntetésül közmunka végzésére ítélték, egy-egy napot nyolcezer forinttal számoltak el

neki, a mellette güriző, büntetlen közmunkás viszont csak háromezret kapott. – Lát valami utat a kibontakozásra? – Sokféle terv felmerült: termeljünk energiafüvet, nyissunk egy nagy lakatosműhelyt, egy keramikus is ide akart települni – ő azt akarta, hogy a művei után mint őstermelő kedvezményesen adózhasson. Ebbe nem mentem bele. Fogadnánk testileg sérült embereket, de nincs olyan munkáltató, akiről biztosra vehetnénk, hogy kifizeti a bérüket. Leginkább felülről várnánk a megoldást, de nincs bennük hajlandóság, hogy segítsenek rajtuk. Szerettünk volna egy ormánsági fórumot összehozni, hat képviselőt hívtunk meg, egy sem jött el. Gyurcsány miniszterelnök úr is lemondott rólunk, Pécsen egy gyűlésen azt mondta, hogy az ormánsági problémákat az Ormánságban élőknek kell megoldaniuk. – Azt nem mondta meg, hogyan? – Nem, azt nekünk kell kitalálnunk. A paraszt nem bízik egy kormányban sem, ha van pénze, berakja a bankba, nem kezd vállalkozásba, hanem felveszi az esedékes kamatokat. A parasztot soha többé nem lehet meggyőzni arról a szóról, hogy szövetkezet. A januári nap változatlan erővel süt, kimegyünk körülnézni a temetőbe, egy temetés előkészületeit megszemlélni: – Egy temetés ma már 300 ezer forintba is bekerül. Nem engedi a törvény, hogy háztól temessenek, hűtőgépben tartja a holttestet. Az is tilos, hogy a sírásó a falunkbeliek közül kerüljön ki, csak idegenből jött hivatásos lehet. Távolabb néhány elhanyagolt fejfa látszik, megkérdezem: – Oda kiket raktak le? Öngyilkosokat? – Nem, orosz és bolgár katonákat, akik a harcok során haltak meg. A sírokat az önkormányzat tartja rendben, kevés hivalkodóan elkészített követ látok. A polgármester bólint:

– Igen, itt a jómódú ember is úgy megy el, mint az átlag. Felmegyünk a temetőn átvezető töltésre, innen a magasból hátulról látni a falu főutcáját. A házak mögötti kerítést szinte összefüggő magas és sűrű burján borítja, még a nyúlánk piros mályva is csak itt-ott tudja kiemelni fejét a gazból. – Miért nem művelik ezeket a hátsó kerteket? – Itt már senki sem törődik a háza környékével, még a csirkéknek sem vágnak tápot a gazból. Tudja, ez nemcsak azért bánt, mert a gyommagvakat a szél széthordja a faluban, hanem azért is, mert eltűnt egy régi szép szokás. Este, munka után a férfiak kijöttek ide és lekaszálták a gazt, közben elbeszélgettek egymással, megvitatták a világ dolgait. Most inkább behúzódnak a házba, látni sem akarják egymást. A polgármester az órájára néz: – Lassan indulnom kell, van egy kis autójavító műhely, ahova besegítek, hátha épp szükségük van rám, aztán indulok az iskolába. – Belefér az idejébe egy ilyen mellékfoglalkozás? – Én főfoglalkozású polgármesterként dolgozom, napi négy órában havi százezer forintért. Lehetnék nyolcórás is 180 ezerért, de nem akarom megterhelni a falut. Majd egy öreg barátom visszaviszi magát Sellyére. Egy kivénhedt sárga Wartburg áll elő, egy öreg, ötven év körüli férfi lesz majd az alkalmi sofőröm. Hosszú az út Sellyéig, szóba elegyedünk, elmondja, hogy valaha a „Közös út”-ban, a helyi termelőszövetkezetben dolgozott mint szerelő, most négyhektáros földjén gazdálkodik. – Szereti ezt a munkát? Sofőröm vállat von: – Annyi örömöm van vele, hogy nem csapom be a vevőimet. A piacon nem adok 30 mázsa krumpli helyett 29-et. A téeszben szívesebben dolgoztam. Hirtelen felvillan bennem egy ötlet:

– Megnézhetném, mi maradt meg a téeszből? – Jól van, menjünk. Talán nem kergetnek ki. A kapuban nem áll őr, beljebb, a bejárat melletti menetirányító és konyhaépületnél sem látunk embert. A belső utakat senki sem tartja karban, valósággal felmorzsolódtak, csak lépésben tudunk tovább haladni. Vezetőm ki-kimutat az ablakon: – Az volt a fűrésztelep, most egy vállalkozóé meg egy hollandé, közös vállalat. – Hogy kerültek össze? – A magyar akácoszlopokat szállított Hollandiába. Leverték őket a földbe, azzal fogták fel a tengeri hullámzást. Az oszlopok beváltak, a holland ellátogatott hozzánk – összebarátkozott a magyar vállalkozóval, és most együtt dolgoznak. A fűrészes egyre terjeszkedik, megvette a gépműhelyt is. A termelőszövetkezetben minden épületet szinte egy időben húztak fel, most is egyszerre mennek tönkre. A betonplacc szélén, ahol valaha reggelenként munkába indították a gépeket, kinőttek a fák, megroggyant az iroda és az istálló épülete is. Kilyukadt a vegyszer- és műtrágyatároló torony is, a sárga védőfesték már nagyrészt lepergett róluk. Az egykori élet nyomán szalmadarabok száradnak a napon, fagyott sás és bodzabokrok emelik fel a fejüket a tavasz közeledtével. Egy félig lebontott szín mellett haladunk el, a sofőr komor arccal bólogat: – Akár hiszi, akár nem, Kovács Apollónia is énekelt ebben a színben, összetoltunk két pótkocsit, arra lépett fel. De voltak más szórakozásaink is, eljártunk a Balatonra, fel Budapestre. Meg tudtuk fizetni. – Hogy kerestek az emberek? – Azt tudja, hogy itt sokan foglalkoztak dinnyével. A vályogos földet nem szereti, de a mienk jó homokos. Kezdetben Hortról jöttek régi dinnyések, azok megcsinálták a palántanevelőket, megtanították a népet a különböző

fogásokra. Hamar belejöttünk, naponta két-három karaván is jött a dinnyéért, egy szezonban 80-90 rakományt is elvittek július elejétől augusztus végéig. Aztán jött az import dinnye, a kereskedők arra álltak rá, mire a miénk is sorra került, bebarnult a héja a melegben, nem kellett. Nem tudtunk olyat termelni, amely megelőzi a piacon a külföldi áru keresletét. Nem is maradt gyümölcs a környéken, csak a régi főagronómus telepített egy almáskertet családi vállalkozásban. Beljebb érve egy sertéshizlaldát látunk, egy őr járkál mellette, ő vigyáz a télire leállított gépekre is. – A Palotabozsoki Rt. neveli itt a disznókat, kibérelték a környékbeli földek java részét, 20 ezer forintot fizetnek a tulajdonosoknak. Mindent felvásároltak a külföldiek és az rt.-k, Kisszentmártonban, Vejtiben, mindenütt. Vajszlón a Ganz Műszerműveket a svájciak vették meg, ötszáz munkásból talán tíz maradt. Műanyag árukat gyártanak. – Hogy zárták be a „Közös út” téeszt, tartottak valamiféle ünnepséget? – Minden sumák módon ment. Télen elküldték az embereket, úgy mondták, „fagyszabadságra”, csak páran vigyáztak a téeszre, azokat is folyton ritkították. Nem mondták meg, hogy kit és mikor küldenek el, a végére csak 25-30-an maradtunk, akkor végleg bezártak. A sofőr rám néz: – Maradt még egy kis időnk, tegyünk egy kört a környéken? – Szívesen, ha belefér. Nagy határ parlag tűnik fel: – Meghalt az öreg, két fia örökölte, nem tudnak megegyezni, egyik sem törődik vele. A régi művelés emlékeként még felüti fejét a gazban egy-egy szál napraforgó. A közelben egy lebontott ház nyomai látszanak, az egykori falak fekete tégláit sa-rongba rakták. Luzsokon túl az út hepehupássá válik, könnyen tönkreteszi az alacsony építésű autókat, irányt váltunk.

Feltűnik egy falu, három utcából áll, a település közepén széles kanális húzódik végig, egykori vízgyűjtő árok. – Az Piskó, nincs kedve körülnézni egy kicsit? Már elfáradtam a hosszú naptól, szívesen ennék inkább valamit, de most is meggyőzöm magam: szakmai becsületemnek tartozom azzal, hogy megnézzem Piskót. Megkeressük a polgármestert, készséggel válaszol a kérdéseimre. Piskó községnek 250-260, többségében cigány lakosa van. Az úgynevezett „beás” törzshöz tartoznak, a szó jelentéséről többféle magyarázatot is kaptam. Egyesek szerint nem jelent mást, mint hogy románul vagy valamely ahhoz közel álló nyelven beszélnek, mások úgy vélik, hogy a „bányász” szó eltorzult változata, bár meggondolandó, hogy a legközelebbi bánya is száz kilométerre esik innen, már ami a jelenleg is működő román aknákat illeti. A falu két legnagyobb munkaadójának az Agora kft. és az ERFA kft. számít. Az anyavállalatok Pécsett működnek, 12, illetve 13 fizikai munkást alkalmaznak. A fő termékeik közé olyan áruk tartoznak, mint például a függöny karnisok sínéi és egyéb tartozékai. A munkaidő hosszát a beérkező megrendelések száma határozza meg, általában napi 7 órát dolgoznak 370380 forintos órabérért. Összehasonlításul megjegyezzük, hogy a falu boltjában 230 forintba kerül egy kiló kenyér. A pécsi nagyáruházakban 9-10 forintért adják a kiflit, itt 25-26 forintot kérnek érte. Egy többgyerekes család naponta egy veknit elfogyaszt, a hétvégeken pedig kettőt is. Ez a néhány tucatnyi munkás nem oldja meg a foglalkoztatási gondokat, a munkanélküliség eléri a 70, mások szerint a 80 százalékot. Piskó külterületén 670 hektár erdő és mocsár húzódik, kevés a szántó. Egy rög sem tartozik szövetkezeti tulajdonba, csak többnyire idegenből jött gazdák foglalkoznak mezőgazdasági munkával. Bejelentett vállalkozókat is alig találni, önálló beruházásra, fejlesztésre kicsi az esély. A cigányok itt is a rendszerváltás igazi veszteseinek bizonyultak: vagy nem kaptak a kiosztásra kerülő földekből, vagy nevetségesen alacsony aranykorona összeggel törölték ki a szemüket. Egy cigányember 43 aranykoronát kapott a kárpótlásnál, de kellett a pénz kenyérre, és 43 ezer forintért el is adta a jussát. Ekkora földért

ma 5-600 ezer forinthoz juthatna. A halászat ősi cigány mesterségnek számított, a hordókban úgy tárolták a halat, mint fent Északon a sózott heringet, sokszor az számított a legfőbb, ha nem az egyetlen táplálékuknak. Ma már ettől is eltiltották őket, hiába jártak horgászengedélyért Ponciustól Pilátusig. Ebből a reménytelennek tűnő helyzetből itt is csak a fokozott szakmai képzés jelenthetne kiutat, de az elemi megélhetési gondokkal küszködő családok gyerekei közül csak kevesen járnak rendszeresen iskolába. A cigány lakosok fizikailag itt is hamar elhasználódnak, sok az epilepsziás és légúti betegségben szenvedő ember. Néhányan lázadoznak méltatlannak tekintett sorsuk ellen, valaki körülszarta az alpolgármester házát, a környékbeli orvosnő háza is kigyulladt már egyszer, azt suttogják, a tettest itt a faluban kellene keresni, de a többség beletörődött a helyzetébe. – Higgye el, uram, a világ úgy forog, hogy húsz év múlva minden csak még rosszabb lesz. Aki szegénynek született, az örökké szegény marad.

KEMSE A Dráva egyik ágának ölelésében megbúvó Kemse az Ormánság legkisebb települései közé tartozik. A falu lakóinak pontos számát a sok vándorló miatt nem lehet megállapítani teljes biztonsággal. A megyei kézikönyv 1997-ben még 94 főt említ, a kistérségi statisztika már csak 67-et, Tömös-Mihó László polgármester a közbeeső 72-t tartja reálisnak. Nemzedékek óta ide kötődő „tűkét” csak keveset találni, a kemseiek ötven százaléka helyi vagy a szomszédos községekből betelepült cigány. A népmozgalmi adatok nem mutatnak különösebb arányeltolódásokat; 2007ben egy halálozást jegyeztek fel és két gyerek született – mindannyian Kemse cigány rétegéből. A házak száma alig tér el a lakosokétól, talán a negyvenet sem éri el. Jó néhány pusztulásra van ítélve, de a polgármesterben nem csökken az optimizmus: – Egyre több külföldi próbál helyet találni nálunk. Volt egy osztrák orvos, ha hírét vette, hogy valaki el kívánja adni a házat, azonnal megkereste az illetőt, és megvette tőle. Négy ház is áll a nevén. – Mi volt a célja? Nyerészkedni akart velük? – Egyáltalán nem. A négy ház közül egyet kiválasztott, abban rendezkedett be, a többit, azt hiszem, a gyerekeinek szánta. Foglalkozását tekintve onkológus volt, talán a rákkal folytatott mindennapos küzdelem, a halál állandó közelsége tette fogékonnyá Kemse csendje és békéje, virágai és erdei után. Bár saját kastélya volt Villachban, minden szabadságát nálunk töltötte. Gatyára vetkőzve ült a kertben, mezítláb ült be a kocsijába, mikor átment vásárolni a szomszéd faluba. – A falu befogadta őt? – Igen, úri gesztusai voltak, ha a gyerekek húsvétkor elmentek hozzá meglocsolni a feleségét, mindegyikük egy ötezrest kapott. Segítette a

templomunkat is. Mikor meghalt egy gyulladásos betegségben, az egész falu megsiratta. Jönnek más külföldiek is, például Írországból, most pedig egy holland illetőségű néger férfi jelentkezett be nálam, házat akar venni. A külföldieknek magyar ingatlan vásárlásához a polgármester engedélye kell, de azt hiszem, hozzájárulok. Úgy hallom, hogy munkaközvetítéssel is akar foglalkozni, hátha néhány állástalan emberünket elhelyezi majd Hollandiában. Nehezen emésztem meg a hallottakat: – Hogy került ide ez az ember? Honnan tudta, hogy Kemse egyáltalán létezik? – Van Sósvertikén az a holland, aki egy cigánylányt vett el, az hirdeti az ingatlanokat. Ezt az idegent is befogadja majd a falu, amíg én élek, itt senki sem gyalázkodhat. Karácsonykor az egész falu együtt ünnepelt ökumenikus szellemben; a református templomba bejöttek a katolikusok is, megnézték azt a kis műsort, amit a gyerekek összeállítottak. Ezt a következő évben már nem tudtuk megismételni, mert a református pap megsértődött, és szemrehányást tett nekem, hogy mindenkit beengedek. Én hívő református ember vagyok, az őseim között nem egy pap is akad, de most nem adtam neki igazat. Figyelmeztettem, ezzel csak azt éri el, hogy elidegeníti magától a nyáját. A következő karácsonykor is ő jött ki, hogy megtartsa az istentiszteletet; egyetlen embert sem talált a templomban, az üres falaknak prédikálhatott. Mi aztán egy szobát hozzátoldottunk a kultúrházhoz és ott állítottuk fel a fát. Berendeztük olyan módon, hogy mindenki megnyugodjon, volt egy képem a kis Krisztust tartó Szűzanyáról, valaha Borza grófé volt, én már a piacon vettem, odaadtam katolikusoknak, legyen ez az oltárképetek. Egy íróasztalt átalakítottunk oltárrá. Maga Mayer püspök szentelte fel a kápolnát. A falu igyekszik segíteni mindenkin. Van egy kis saját földem, fogadtam rá bérlőnek egy Berkó nevű embert, aki hozott magával egy segítőt: az majd kint alszik egy deszkakunyhóban a földeken, és vigyáz a gépekre. Aztán Berkó megszökött, azt a szerencsétlent pedig sorsára hagyta a kemény télben, fedél nélkül. Épp akkoriban üresedett meg a pásztorház egyik szobája, beengedtük oda, a falu összehordta neki a bútorokat: széket, asztalt, ágyat. Annyira örült, hogy lakásavatót akart tartani, meghívni rá mindenkit.

Egyszer éjszaka jöttem haza Pécsről, látom, hogy ez az ember sétál fel-alá az utcán: – Mit csinálsz te itt? – Vigyázok a falura! – Aztán meghalt tüdőrákban, a falu temette el, a helybeliek mondták a gyászbeszédet is. A tiszteletes urat nem hívtuk, ismertük a felfogását: csak akkor temeti el a halottat, ha a családja nem tartozik egyházfenntartási járulékkal. Mónoson meghalt egy ember, de a papjuk nem volt hajlandó végigcsinálni a szertartást, mert a szerencsétlen halottnak 40 ezer forint hátraléka volt. Ott a nyitott sír előtt kellett összeszedni a pénzt a gyászolóktól, hogy eltemesse a megboldogultat. No de hát beszélgessünk vidámabb dolgokról. – Hogy került ide Kemsére? – Én itt születtem. Apám kocsmáros volt, de ha kellett, a templomban is elvégezte a szertartásokat, mikor a falu nem tudta fizetni a tanítót, akkor beállt oktatni is. Az elemit itt végeztem, a gimnáziumot 1950-ben kellett elkezdenem. Pécsen a Nagy Lajos Gimnáziumba jelentkeztem, már át is mentem a felvételin, de az utolsó pillanatban visszavetettek az osztályidegen származásom miatt. Akkor a debreceni református gimnáziumban próbálkoztam, az igazgató csak belenézett a felvételi lapomba, és azt mondta: aki a pécsi Nagy Lajosban megfelelt, annak itt is helye van. Aztán jöttek a kitelepítések, 1950 júniusában került sor Kemsére, egy ötös bizottság döntötte el, hogy kit deportáljanak, minket és a Gréber családot jelölték ki. Három órát engedélyeztek a pakolásra, az összes ajtónk nyitva maradt, még le sem pecsételték őket. A helyi pártemberek mindenünket szétosztották maguk között, bútorainkat, élelmünket. Sellyén bérelnünk kellett egy tehervagont. Úgy adtak át minket az őreinknek, hogy mindnyájunkat úgy tartsanak és dolgoztassanak, mint az állatokat. Az ávósok végül is Hajdúbagoson rakták le a családunkat egy Berényi nevű kulák házához. Az ember már meghalt, az asszony egyedül lakott. Az ávósok abban lelték örömüket, hogy

összeugrassanak minket a háziasszonnyal. Elhitették vele, hogy minket azért hoztak ide, hogy megfigyeljük őt, és jelentsük, hogy mit mondott. Az öregasszony hitt nekik, annyira félt tőlünk, hogy a nyakában egy kötelet hordott, ha bajba kerül, menten felakasztja magát. – A mi családunk hat tagból állott: a nagyapámból, a szüléimből és a három gyerekből. A Berényiék tagosított földjén kellett dolgoznunk, olyan silány minőségű volt, hogy ha elvetettük a magot, a szél másnapra kifújta a barázdából. (A polgármester nem kívánt beszélni ezekről az eseményekről, de úgy gondolom, néhány mondatban fel kell vázolnom a történelmi hátteret, a korabeli krónikást, Kiss Imrét idézem: – Ez a kitelepítés az egész országot átfogó politikai elképzelés része volt, a Tito-ellenes szovjet politika támogatása. Kemse is beleesett a szigorúan vett határsávba, mindenképpen el akarták távolítani a feltételezett „ötödik hadoszlopot”, a kulákokat, kocsmárosokat és más osztályidegen elemeket A lokális, határ menti események indokolásául egy gyilkosság szolgált: Lengyelkápolna párttitkárát egy tanyai italozást követően megölték. A cselekményt egyszerű köztörvényes bűnügynek tekintették, a Központi Vezetőség viszont az élesedő osztályharc megnyilvánulásának minősítette. A Titkárság jegyzőkönyvei azt bizonyítják, hogy az Államvédelmi Hatóság semmiképp sem akarta ennyiben hagyni az ügyet, megértették a helyi vezetőkkel, hogy az ügy szálai messzebbre vezetnek, egy népi demokráciaellenes kulákmerénylet történt. Ezt jugoszláv ügynökök irányították, név szerint: Bodó István, Császár Antal és Ördögh Imre. A rögtönítélő bíróság 1950. február másodikán halálos ítéletet mondott ki Bodóra és Császárra, még aznap végre is hajtották, Ördögh életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Ezt egy kitelepítési hullám követte, mely a Tömös Mihó családot is sújtotta Kemsén.) – Apámat két napra kanásznak állították be, de aztán leültek vele beszélgetni, látták, hogy lehet használni mint tapasztalt gazdaembert, rábízták a munka szervezését. Engem a cséplőgép mellé osztottak be, tüdőtágulást kaptam, de csinálnom kellett. Aztán eljött az ősz, beiratkoztam a debreceni gimnáziumba. Az ávósok ott is kerestek, de az igazgató nem adott ki, elrejtett

a padláson két gerenda közé. Folytattam a tanulmányaimat, a debreceni kollégiumban laktam, de az időm javát a könyvtárban töltöttem. A könyv mindig is az életem középpontjában állott, reggel, mikor elindultam az iskolába, kaptam „kiflipénzt”, ezen tízórait kellett volna vásárolnom, de én mindig könyvet vettem egy antikváriumban. Drága kötetekre nem futotta volna, az úgynevezett egyforintos könyvek között válogattam. A tulajdonosnak feltűnt, hogy milyen gyakran járok be a boltba, próbaképpen becsempészett egy-egy értékes könyvet is a ponyvaregények és a szovjet háborús elbeszélések közé, örült, hogy mindig ki tudtam választani. Így akadtam rá Kiss Géza „Ormányság”-ról szóló kötetére, mikor elolvastam, elfogott a vágy, hogy visszatérjek Kemsére, gyerekkorom színterére, és segítsek felemelni a nyomorból a szülőfalumat. 1956 novemberében jöttünk vissza Pécsre, leérettségiztem, hivatást kellett választanom. Több pálya is vonzott, a teológiától egészen a színészetig. Anyám nem akarta, hogy papnak kötelezzem el magam, apám példáján megtanulta, hogy mivel jár ez az élet. Egyelőre a kereskedő-vendéglátó szakmába kerültem, de elvégeztem egy kihelyezett színházrendezői tanfolyamot is. Egészen 1962-ig a polgári foglalkozásom mellett a pécsi színház tagjai közé tartoztam. A helyi kereskedelmi vezetés elégedett volt a munkámmal, a főnökeim a pécsi Konzum Áruház igazgatójának jelöltek, a Földműves Szövetkezet is átkért kereskedelmi osztályvezetőnek Vajszlóra, de én Pécsen akartam maradni. Leadtam a pécsi boltomat, de a Konzumban nem kaptam meg az ígért igazgatói állást. Értésemre adták: ahhoz, hogy magasabb posztot tölthessek be, párttagnak kell lennem. Tudomásul vettem és beléptem. – Könnyen el tudtad intézni magaddal? – Lehet, hogy nem fogod elhinni, de bármi is történt velem, én megingathatatlan baloldali ember vagyok. Előbb egy területi ÁFÉSZ-t vezettem, aztán lassan, de biztosan tovább

haladtam felfelé a ranglétrán. Vajszlóra kerültem, piackutatással foglalkoztam. Elindítottuk a faluban a burgonyapehely-gyártást, nagy üzletnek ígérkezett, de csődbe jutottunk vele. (Bevallom: elfelejtettem megkérdezni a polgármestert, hogy miért buktak bele ebbe a vállalkozásba, később két indokot is hallottam másoktól. Az egyik szerint nem sikerült a céloknak megfelelő krumplit termelni a környéken, mások azt állították, hogy lengyel konkurencia söpört le minket a piacról.) A társaság kapcsolatban állt a csehekkel, még el tudtam adni nekik a készletet, mielőtt tönkrement volna. Kísérleteztünk túrógombóccal is, de az sem vált be. Kereskedelmi osztályvezetőnek neveztek ki, aztán igazgatónak. Közben a színjátszó csoportnál is folytattam a munkámat, művészeti vezetőként működtem. 1998-ban nyugdíjba mentem, akkor hazajöttem Kemsére, ez akkoriban Vajszló társközségének számított, itt lettem elöljáró, ami nagyjából a polgármesteri tisztségnek felelt meg. Ehhez a lépéshez nem kellett erőszakot tennem magamon, abba a környezetbe kerültem, melyet a lelkemben mindig is az otthonomnak éreztem. Kemsén akkor már erősen megritkult a nép, 130-140 ember lakott a faluban, főleg a fiatalok mentek el. A maradékot sikerült megmozgatnom, teleültettük fával a falut, mindig olyan csemetét raktunk le, amilyet épp kapni lehetett. Komolyabb összeghez csak az Antall-kormány idején jutottunk, ők sok pénz felett rendelkeztek, és nem tudtak mihez kezdeni vele. Úgy gondoltam, meg kell ragadnunk az alkalmat, bevezettük a faluba a vizet, utakat építettünk. Társakat találtam, elhitettem velük, hogy Kemse valóban a miénk, érdemes dolgozni érte. Gyógynövény-gyűjtésben az elsők közé kerültünk az országban, megnyertük „a virágos faluért”-versenyt. Később aztán elzárták a pénzcsapokat, beköszöntött a munkanélküliség is. Ma a lakosság 80 százaléka nem rendelkezik biztos megélhetést nyújtó állással. Az önkormányzat nem tudja megoldani a gondokat, a költségvetésünk keretösszege 8 millió forint körül jár. Komolyabb adóbevételekre nem számíthatunk, az élelmiszeriparban és a mezőgazdaságban egyetlen vállalkozó működik. Kemsén a legfontosabb tevékenységnek az állattenyésztés számított, a rendszerváltás után ez is elsorvadt. Ha valaki hosszabb időt töltene el nálunk, elcsodálkozna, milyen kevés legyet talál,

nincs jószág, nincs trágya, amire jönnének. Fejlődést más területen sem tudunk felmutatni. Oktatási intézményekkel továbbra sem rendelkezünk, az óvodások és általános iskolások Vajszlóra járnak. Ezt a tortúrát sok szülő nem vállalja, lassanként elköltöznek. Csak egy ember marad itt biztosan: én, már betöltöttem a hetvenedik évemet. – Ki áll majd a helyedre? – Nem tudom. Egy postamesternőt szemeltem ki az utódomnak, próbáltam segíteni neki ismeret– és tapasztalatszerzésben. Addig-addig kapacitáltam, amíg az egyetemre is beiratkozott. Sajnos ő a tavalyi évben meghalt rákban. – Hogy lehet élni egy értelmiséginek egy ilyen hetven-nyolcvan lakosú faluban? – Kiélem a hobbimat, szerveztem egy színjátszó csoportot, úgy, hogy a környékbeli határőröket is bevontam. Számos helyen szerepeltünk, díjakat is nyertünk, Várnai Zseni Feltámadás című oratórium-versét adtuk elő. De ez csak egy apró lépés. Ha egy értelmiségi úgy érzi, hogy valóban ide tartozik, megtalálja a maga tennivalóját, a politikai munkától a népi hagyományok gyűjtéséig mindennel foglalkozhat. Amellett meg tudtam őrizni a békét, a faluban nincs magyar-cigány ellentét, szaporodnak a vegyes házasságok. Bevezettük a közhasznú munkát, a csapat cigányemberekből állt össze, felújítottuk a házakat és a templomot, eltűnt a falakról a piszkos sárga szín. Volt néhány egyéni akcióm is. A pásztorházunkban élt egy sokgyerekes, de börtönviselt verekedős cigány. A falu éjszakánként felriadt, mert betörte az ablakokat. Jött a rendszerváltás, kellett volna egy épület a gazdasági munkák irányításához, megvettem tőle a házat, hogy elmenjen a faluból. Harangoznak, a polgármester felkapja a fejét: – Most jó hetem van, mert a déli harangszót innen a szomszédból,. Vajszlóról sugározzák. Egyébként, ha akarod, nézzünk körül a faluban.

A séta nem hosszú. A falu egyik szélén álló pásztorház talán 300 méterre fekszik az ellenoldal szélétől. Egy ember sem mutatkozik az utcán, a kocsma és a bolt is zárva van. Később az áfésznél érdeklődtem, hogy működik a kemsei üzlet: egy ember dolgozik a boltban, napi négy órát. A polgármester kérésére fenntartják, jóllehet ráfizetéssel jár. 2007-ben 7 millió bruttó bevétel mellett 675 ezer forintot vesztettek – ennyit tett ki az alkalmazott munkabére, a közterhek és egyéb kiadások. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk: ez a falu is üzlet nélkül marad. Nem messze a templomtól egy cigány család lakik. A nevezetes épületek közé tartozik, a faluban először itt raktak le padlót – mostanra karbantartás hiányában teljesen szétrohadt. – Kígyó van a falban! Az bontja meg! – mondja a fiatal cigány háziasszony. A polgármester bólint: – Előfordul, hogy egy-egy parasztkígyó befészkeli magát, de emberre nem veszélyes. Hol van az urad? – Bement Győrbe, állítólag kukásokat keresnek, megpróbál bejutni. Elég jól fizetnek, a betanítás idejére 80 ezret, aztán 150-et. Körülnézek az udvaron; hatalmas kiszáradt fák állnak a kertben: besztercei szilva, vörös szilva, a polgármester annak idején vékonyhéjú milotai diót is hozott. – Jó a föld, ha a varjú elejt egy gyümölcsmagot, biztos megered. Baromfit nem látni, a szomszéd kutyája állítólag mindig elviszi a csirkéket. A társalgás itt megszakad, az asszony főz valamit, elnézést kér, és bemegy a házba megnézni a tüzet. Néhány nappal később érdeklődtem: sikerült-e a férjének bejutni a győri kukásokhoz, nem járt szerencsével. Pécsen nem is próbálkozik, oda csak helyi lakosokat vesznek fel.

Mintegy ellenpontul megnézünk egy másik házat is. Itt egy törekvő család lakik, a környezet tiszta és rendes. A férfi kőművesek mellett „culáger”, az asszony bejár a sokat emlegetett pécsi Elcoteq üzembe, napi 15 és fél órát tölt távol hazulról. – Így lehet, csak így lehet valamire jutni. Megkérdezném, hogy megéri-e ez a rettenetes robot, de aztán meggondolom magam, majd másokkal beszélem meg ezt az ügyet.

ÓZDFALU Az összes ormánsági település közül Ózdfaluról őrzöm magamban a leglehangolóbb képet: jóllehet csak néhány órát töltöttem ott, három öregemberrel beszélgetve. Késő délután érkeztem meg, már besötétedett, de az utcai lámpákat még nem kapcsolták be, a Szigetvár, illetve Siklós felé vezető üt reménytelenül beleolvadt a homályba. A bolt és a kocsma előtt térszerűen kiöblösödött a kereszteződés, alig néhány ember ődöngött itt, láthatólag nem tudtak mit kezdeni magukkal és az idejükkel. Az út 1970-ben kapott kemény fedőréteget, addig a járókelők gödrökben botladoztak. „– Faluképének meghatározó karaktere a régi parasztházas utcasor” – írja az 1997-es megyei kézikönyv. Új ingatlan az elmúlt negyedszázadban mindössze kettő épült Ózdfalun. A helybeliek inkább házaik folytonos javítgatásával próbálnak komfortosabb életteret kialakítani maguknak. Az önkormányzati irodában hárman várnak rám: a nyolcvan körüli, lábhibája miatt nehezen mozduló polgármester, egy ugyancsak öreg férfi, akinek rákbetegség következtében eltávolították az egyik szemét, ő a vallási élet helyi mozgatója, és egy valamikori funkcionárius vagy hivatalnok, az ő pontos státusa nem derült ki, mert beszélgetésünk során alig-alig szólalt meg. Rutinszerűen feljegyzem a meghatározó alapadatokat. A falu lélekszáma az elmúlt tíz év alatt alig változott, 190 és 200 fő között ingadozik. Etnikailag viszont szinte teljesen kicserélődött a lakosság. – Régen csak a pásztor volt betelepült ember, de mostanra a régi családok leginkább eltűntek. Csak az öregek között vannak magyarok, egyébként hetven százalék a cigány, vagy talán még több is. Néhány év múlva végképp elbarnul a falu! – mondja a polgármester. A munkanélküliek aránya majdnem ugyanannyi: 66 százalék, köztük kétszer annyi a nő, mint a férfi, a helyzet még rosszabb volna, ha néhányan nem járnának be Pécsre, az Elcoteq üzembe. – Hánynak van valamilyen képzettsége?

– Jó, ha minden tizedik gyerek eljut az érettségiig, kivételes esetben szerez valamilyen diplomát. Ők nem maradnak itt, a jobb megélhetés reményében elköltöznek valamelyik közeli, kedvezőbb körülményeket nyújtó városba. (Ózdfalun is az a leverő folyamat játszódik le, mint Magyarország elmaradottabb vidékein általában. A legtöbb település általános iskolájában akad egy-két különösen nyílteszű, tehetséges gyerek, a falvak sok helyen magukra vállalják, hogy segítik a továbbtanulásukat. A gyerek bemegy a városi közép- vagy felsőfokú tanintézetbe, aztán néhány év múlva visszatér, kezében érettségi bizonyítvánnyal vagy diplomával. A papírral itthon nem tud mit kezdeni. Kapálni vagy traktorra ülni vonakodik, úgy érzi, ehhez kár volt tanulnia. A faluban viszont legföljebb két-három olyan állás akad, melyhez magasabb végzettség szükséges, és ezek is be vannak töltve feladatukat megfelelően ellátó emberekkel, akiket nem lehet az egyik napról a másikra elbocsátani, csak azért, hogy helyet teremtsenek a hazatérőknek. A fiatalok kénytelenek máshol szerencsét próbálni, leginkább azt a várost választják, ahol a tanulmányaikat végezték, kapcsolatokat alakítottak ki. Az új helyen azonban lakást kell szerezni maguknak, ebben csak a szülői támogatásra számíthatnak. Az öregek bankkölcsönt vesznek fel, melynek kamatait egész hátralévő életükben nyöghetik, szerencsésebb esetben rendelkeznek némi tartalékkal, ilyenkor benyúlnak a szekrénybe, és a lepedők közül előveszik megtakarított pénzüket, lett légyen az akár kétszázezer, akár félmillió forint – gépvásárlásra, esetleg valamilyen vállalkozásba való belépésre raktak félre. Ezzel a váltással egyszerre két folyamat ment végbe: a falu elveszítette a legtehetségesebb fiataljait és újabb tőkekivonás történt a mezőgazdaságból. Szinte hallható, hogy vertek újabb szögeket a magyar falu koporsójába.) – Szórakozást nem találnak itt – teszi hozzá a félszemű katolikus gondnok -, működik ugyan egy ifjúsági klub, de onnan mindent ellopnak, a múltkor a televíziót vitte el valaki. Bevitte valamelyik városi piacra és eladta, kell a pénz. – Aki itt marad, az csak nehezen tud megélni – veszi vissza a szót a polgármester. – A falu mezőgazdasági művelésre alkalmas területe nem nagy, 650-700 hektár, de amíg létezett a téesz, mindenki kapott munkát, csak az

lógott az utcán vagy a kocsmában, aki rühellt dolgozni. Amikor a téesz feloszlott, mindenki kapott földet, de sokan a saját birtokukat sem akarták megművelni, inkább eladták. Az ügyesebb magángazdák megvették tőlük, és most ők tartják kezükben majd az egész határt, gépesítenek, a paraszt náluk hiába keres munkát. – Egy vállalkozó sertésnevelő telepet tart fenn, ő is csak öt embert foglalkoztat. Rajta kívül még egy kereskedő és egy iparos van hivatalosan is bejegyezve. És hogy saját magamat se hagyjam ki, mint polgármester 140 ezer forint bruttó fizetésből 90 ezret kapok kézhez. 52 millió a költségvetésünk, 11 millió forint forráshiánnyal küszködünk. – És milyen jövő vár Ózdfalura? – Ki tudja?! – mondja a katolikus gondnok -, a fiatalokra nem hat a mi példánk, hogy „dolgozz és imádkozz”. Templomba nem járnak, a múlt vasárnap is csak tizennyolcan voltak a misén. – A cigányok nem katolikusok? – De igen, ők viszont szégyellnek eljönni a misére, sokan közülük írniolvasni sem tudnak, félnek, hogy kinevetik őket. Az emberek nem értik, hogy nem a pap kedvéért megyünk a templomba, a vallás az embereknek fontos, mert azon épül fel az erkölcs. Ha betartanák a tízparancsolatot, zár sem kellene az ajtóra, mert ott világosan le van írva: ne kívánd a más vagyonát! – Politikával nem foglalkoznak az emberek? – kérdezem, és erre a harmadik, eddig hallgató férfi is megszólal: – Én a kommunizmusnak híve lettem volna, mert nem engedi, hogy az egyik ember fenn legyen a magasban, a másik pedig lenn a porban, de ők negyven év alatt mindent elrontottak, száz év is kell ahhoz, hogy újrakezdhessék. – Csak egy reménység maradt – veszi vissza a szót a gondnok -, a múltkor olvastam, hogy egy kislány levelet írt Putyinnak; arra kérte, ajánlja fel az országot a Szűzanyának, különben bajba kerül a világ. Hátha megfogadja Putyin, és az Isten megsegít minket.

A polgármester legyint: – Mirajtunk az Isten sem segít, azon ő sem tud változtatni, hogy száz forintért agyoncsapnának valakit. El van itt rontva minden, az emberek gyűlölik egymást, még a malac bűzéért is feljelentik a szomszédjukat. Ha ledózerolnák az egész Ormánságot, senkinek sem hiányozna, talán még észre se vennék. Mit csinálhatunk? – Álltunk rosszabbul is – mondja a megbékélésre hajlamos gondnok -, nem volt villany, csak a kályha tüze világított. Vagy mikor a háborúban itt állomásoztak a bolgár katonák, és elloptak mindent. Ha jött a konda, kiválasztottak egy disznót és kihajtották belőle. Ami bort nem tudtak meginni, azt kiengedték a földre. – Mindig olyan országban kell élnünk, amilyen éppen van! – foglalja össze a lényeget a hallgatag harmadik.

KÁKICS Kákicsot nem szabad kihagyni a sorból, mert itt élt és dolgozott Kiss Géza református lelkipásztor, az Ormánság legnevezetesebb néprajzi és szellemtörténeti kutatója. Munkájának eredményét 1937-ben tette közzé az első, még a Sárközi György által szerkesztett „Magyarország felfedezése” sorozatban. Ő hívta fel a vidékre Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Talpassy Tibor és mások figyelmét. Az épp 70 éve megjelent monográfia összefoglalja a faluról szükséges tudnivalókat. Elnevezését valószínűleg a „kákics” tájszóból kapta, mely pitypanggal benőtt területet jelent. A vidék földrajzilag kevés érdekességet rejteget, domborzatilag egységes és egyhangú táj, vizekkel sűrűn átszabdalt terület, különösen a Gyöngyös-patak és a Feketevíz bír számottevő fontossággal. Belterülete 31, külterülete 1457 hektárt tesz ki. Később, az 1997-es megyei kézikönyv 254 lakost említ 88 lakóépülettel, melyeket többnyire falusias jellegű elhelyezés, hosszú és keskeny telkek jellemeznek. Új ház tíz éve nem épült. Aki napjainkban vetődne erre, kevés változást észlelne Kákics helyzetében; a szennyvíz továbbra is komoly gondot okoz a lakosságnak, csatornával nem rendelkeznek, a gázt nem vezették be. Nem megoldott a kommunális szilárd hulladék elszállítása sem. Óvoda és általános iskola sem működik Kákicson. A tanulókat Sellyére szállítják be, és hozzák haza tanítás után az autóbuszok. A kákicsiak zöme 8 osztályt végzett, magasabbra kevesen jutottak. Az orvosi ellátást is Sellyéről intézik, az ottani körzeti orvos hetente egyszer jön ki rendelni. Ilyen elmaradott viszonyok között kevés csodálnivaló akad azon, hogy a lakosság száma évtizedek óta folyamatosan csökken, egyetlen szokatlan jelenség tűnik fel az idevágó statisztikákban: a fiatalkorúak aránya magasabb az idősekénél. A munkanélküliségi ráta igen magas volt és maradt, jelenleg is 32 százalék körül jár, két fő kivételével senki sem rendelkezik semmilyen

szakképzettséggel. A megyei tájékoztató szerint 10 egyéni vállalkozó közül 8 mezőgazdasággal foglalkozik, többnyire állattartással, bár lehetséges, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, számuk a felére csökken, rossz idők járnak a jószágokat nevelőkre, ketten a kereskedelemből próbálnak megélni. Külterületének több mint a fele művelésre alkalmas, a többit erdő borítja, az újabb idők szellemében szinte az egész magántulajdonba kerül. Főállású polgármester Kákicson nem fungál, a teendőket egy Sellyéről kijáró fiatalasszony látja el mellékfoglalkozásban, vele méregetjük fel az állapotokat. A bejelentett állással rendelkezők számbavételénél megbicsaklik a memóriája, különféle papírokat hasonlítgat össze, végül 38 főre becsüli őket. A szociális segélyezettek hetvenet kitevő seregéhez majdnem kétszer annyi közmunkás tartozik. Reggelente kijárnak, és felsöprik az utcákat, összeszedik a szemetet, más kisebb-nagyobb munkákat végeznek. A munkaidő kezdete és vége mint másutt, itt sincs meghatározott időponthoz kötve, ha valaki reggel később kezd, este próbálja bepótolni a kihagyást, a hét óra mindenképpen összejön. Tovább kapaszkodva felfelé a korfán: az időhatár elérése vagy rokkantság miatt nyugdíjazottak száma meghaladja a tízet, ők is kiesnek az aktív dolgozók csapatából. Saját földjükből kevesen tudják fenntartani magukat, közösségi segítségre szorulnak, csak ritkán akad egy-egy rendhagyó eset. Vitéz B., Horthy Miklós egykori hadnagya több száz holdnyi erdőt kapott vissza a kárpótlásnál. Kilencvenedik évét már betöltvén nem vonzza a fizikai munka, az egész területet kiadta egy újonnan alakult társaságnak, hektáronként évi 30-40 ezer forintos bérért. Azt mondja: gazdagabb már voltam, de ilyen jól sohasem éltem. Szerte az Ormánságban egyre gyakrabban jönnek létre hasonló megegyezések, az egykori drávafoki termelőszövetkezet maradványaira épült csapat más téeszek egész határát magához ragadta, úgy, hogy a régi tagok közül legfeljebb mutatóban alkalmaz egy-két traktorost. A bérleti szerződések általában 10-15 évre köttetnek, a befektetés ennyi idő alatt bizonyosan megtérül. A fiatalokat végképp nem érdekli a föld. Ők már nem hajlandók felkelni, hogy elvégezzék a soros ház körüli munkákat. Ha jól belegondolunk, az volna a furcsa, ha másképp látnák a világot. A téeszidőkkel eltűnt a fizikai munka becsülete, a városi ifjúság életmódja és szokásai váltak követendő

példává. Szüleiktől sem láttak mást, ez már a második nemzedék, mely segélyekből nő fel, és azokból fog megélni is. Sellyén a mezőgazdasági technikum melletti boltban tej vagy más hasonló tápláló élelmiszerek nem sorakoznak a polcon, csak hamisított kakaóital, csokoládé, különféle „csipszek”. Az iskolaigazgató megkérdezte az egyik éppen vásárló fiút: – Miért ezzel a vacakkal rontod magad?! Miért nem csinált neked anyád egy pár szendvicset reggelire?! A fiú szája mosolyra húzódott: – No hiszen, arra várhatok. Mikor eljöttem hazulról, anyám még aludt. Zöldséget, gyümölcsöt csak ritka helyen termelnek. A házikertek az utca felé még mutatnak úgy-ahogy, de a hátsó részeken egy alacsonyabb ember ki sem látszana a gazból. Az illetékesek már próbálkoztak mindenféle fűszerrel, virággal, de a házak gazdái nem törődnek velük. A cigányasszony még petrezselymet sem ültet, hanem ha szüksége van rá, elküldi érte a gyereket a boltba. Sokan azt bizonygatják, hogy így olcsóbban megússzák. Nem érdektelen megfigyelni, hogy egy ilyen munka kiesése hogy „segít” szétverni az akár évszázados társadalmi szokásokat is. Régebben a férfiak estefelé – itt is – hátramentek a ház mögé, kikapálták a gazt, közben megbeszélték egymás között a világ ügyes-bajos dolgait. Az így kialakult álláspont számított aztán közvéleménynek. Ez a szokás megszűnvén, elmarad a politikai vita. Legfeljebb a kocsmában akadnak össze az emberek egy-egy kisfröccs erejéig. Eltűntek a számosállatok is. A folyamatot felgyorsította a felvásárlási árak csökkenése. Húszezer forinttal jutalmazták egy-egy tehén levágását, a tejért is egyre kevesebbet fizettek. Valaha majd minden háznál tartottak lovat is, most pedig három faluban is nehezen lehetne összeszedni egy fogatra valót. – Hogy kerültek a földek idegenek kezébe? – kérdezősködöm tovább tágítva a kört.

– Még az első kárpótlások idején a pesti ügyvédek leküldték az embereiket licitációra. A paraszt attól félt, hogy újra elveszik majd a földjét, megint bekényszerítik a szövetkezetbe, ezért inkább igyekezett szabadulni tőle. – A paraszt nem bízik a szövetkezetekben? – provokálok most is. – Ha az ember jót akar magának, ezt a szót nehéz kimondani ezen a környéken. A kárpótlási jegyeit odaadta az érték töredékéért. A pesti üzletemberek megvettek egy hektárt tíz-tizenötezer forintért, aztán csöndben maradtak, tudták, hogy az idő nekik dolgozik. Ma már négy-ötszázezer forintért adják tovább. – Miből áll össze a napi munkája? – Én mellékfoglalkozású polgármester vagyok, nem a pénzért csinálom. A tiszteletdíjamat nem magamra költöm, hanem elviszem a falubelieket moziba Pécsre, rendbe hozatom a templom egy részét, a Kákicson töltött időm nagy részét erre fordítom. A polgármester asszonynak vissza kell térnie Sellyére, azt ajánlja, hogy menjek át nemrégiben visszavonult elődjéhez, és vele folytassam a beszélgetést. Ilyenkor ünnepek táján nem tudhatja, hogy ráér-e, az egyik segítőjét előreküldi tájékozódni. Nem akarok zavarni, lassan lemaradva követem, megállok a kerítés előtt. A szomszéd házból egy negyven körüli göthös testalkatú férfi lép ki. Elnyomja a szájában füstölgő csikket, aztán újra rágyújt. Mozgása nem maradt észrevétlen, kisvártatva előjön az anyja is, ő már most reggel nyolc óra felé erősen ittas. Beszélgetésbe próbálok kezdeni a jövevénnyel, a családjukról érdeklődöm. – Apám a vadászoknál dolgozott mint kisegítő, ott érte baleset. Térdre ereszkedett és előrecsörtetett a kukoricásban... – Miért? – Ivott egy keveset. A vadászok azt hitték, hogy vaddisznó mozog ott, rá is lőttek, egyből vége lett.

– Maga most nem dolgozik? – Lenyomtam egy pár napot a CRG-nél mint sofőr, aztán kiderült, hogy zöldszín-tévesztő vagyok. – Máshol nem próbálkozott azóta? – Nincs teteje. Meg az egészséges ember sem tud bejutni sehová, nagyon megválogatják, kit vesznek fel. Szentlőrincen vagy Pécsen rögtön azt kérdezik, hogy hol lakom, és ilyen messziről jövővel szóba sem állnak. Közben előkerül egy szép szál hetvenes férfi, a régi polgármester, barátságosan beinvitál. Már a beszélgetés elején kiderül, hogy ismerte Kiss Gézát, az Ormánság „védőszentjét”. – Sokra vihette volna mint tudós, de haza kellett jönnie Kákicsra. Most is ugyanazokkal a kérdésekkel nyitok, mint máskor, a falu polgárainak száma után érdeklődöm még soha, sehol nem fordult elő, hogy a hivatalos statisztikával egybeeső választ kaptam volna. A lista 280 főt említ, a polgármester úgy emlékszik, hogy 1990-ben 284-en laktak Kákicson, jelenleg 264-en. Ez a szám az elkövetkezőkben csak csökkenni fog, mert valaha Kákicson is divatban volt az „egyke”, és ez nemzedékeken át érezteti a hatását. Sok neves tollforgató írt erről, többek között Móricz Zsigmond is. Ha ő felkelne sírjából és lejönne az Ormánságba, az idős polgáremberek alaposan leszednék róla a keresztvizet. – Mi bajuk volt vele? – Egy újság arról írt, hogy egy ormánsági szemétdombra kidobták egy embrió testét, és két kutya széttépte. Móricz a hír nyomán lelátogatott, aztán alaposan túlszínezte a témát. Eszembe jut, hogy Kemsén is haraggal emlegették az író nevét, mert egy háromgyerekes asszonyt, rosszul tájékozódván, „egykéző”-nek nevezett. – Ez már nem falu, csak annak hívják – füstölög tovább. – Földje alig maradt, pestiek vették meg a nagy határterületeket, kivárják, amíg 2013-ben

eladhatják a külföldieknek. A polgármester azt indítványozza, hogy nézzük meg a falu közepén álló templomot, ahol valaha maga Kiss Géza prédikált, a szomszédos parókiában lakott feleségével és három gyerekével. Mint a legtöbb ormánsági falu, Kákics is két egymással szemben húzódó utcasorból áll. Azt mondják, hogy ez a települési forma az ős-Dráva vonulásának emlékét őrzi. Erre vall a télen megtelő, nyáron kiszáradó kisebbnagyobb tavak és a hosszan elhúzódó árkok kelet-nyugati futásiránya. A házak mintha a templom védelmébe húzódtak volna. Ez még 1936-ban épült klasszicista barokk stílusban. Állaga azóta éppolyan leromlott, mint magáé a falué, pusztulását nemcsak az idő váltotta ki, a tolvajok tevékenysége is siettette. Először az tűnik fel, hogy valaki elvitte a kertben kiépített vízakna vasfedelét, aztán azt tapasztaltam, hogy sok más tárgy és épületi elem is hasonló sorsra jutott. Megdöbbenve kérdezem: – Így lopnak ebben a faluban? – Miért? Máshol nem? A polgármesternek még hivatali működése idejében be kellett hozatnia a temetőből a sírköveket, mert kiemelték őket a helyükből, megtámasztani velük otthon a lépcsők oldalát, belekeverni a betonalapba, még itt a templom árnyékában állnak a legnagyobb biztonságban. – Azt is ellopják, ami oda van hegesztve – egyszerűen lefűrészelik vagy leverik kalapáccsal. Azt hallottam, hogy Pécsett még Jézus testét is elvitték, remélem, legalább egy műgyűjtőhöz került. A parókiánkról a keresztelőkelyhet „vették magukhoz”. Néha már szentséggyalázásra is vetemedtek. A templom tornya beázott, a munkások, akik a javításán dolgoztak, elloptak egy disznót, és itt bent akarták leszúrni. – Miért éppen itt? Kinek az óljából vitték el? – Történetesen az enyémből, de ez nem sokat számít. Magát a renoválást fuser módon végezték el, a tető változatlanul beázik, a bejárati ajtó sarkában

egy füzetlap méretű lyuk tátong – kirágták a patkányok. Átmegyünk a parókia épületébe, itt rendezték be a helytörténeti kiállítást, a polgármester felesége gondozza. A helyiségben összegyűjtött anyag láthatólag Kiss Géza emlékét hivatott őrizni. Már az első felirat is őt idézi: „Sírtak, örültek, szerettek, hová tűntek?” Majd folytatódnak az idézetek: – „Ti néhányan húzzátok a harangot addig, de ez ne a költözködő lélek harangja legyen, hanem az érkezőé...” Ha eredményt akarsz elérni, olyanra vállalkozz, ami lehetetlen. Egy üvegezett tárlószekrényben végre meglátom a biklát. Ez a szoknyafajta egyben gyakorlati és jelképes öltözéknek számított. Kiss Géza olyan jelentőséget tulajdonított neki, hogy az Ormánság határainak leírásánál egy néprajzkutató megállapítását használja: „addig tart, ameddig a bikla ér” – pontosabban a bikla viselése. A jelképesnek minősített szoknya lenszövetből készült, fehér blúz egészítette ki, a két részt alsó és felső „kebel”-nek is nevezték. Hazánkban elhíresült más népviseletekhez hasonlóan nem egy rétegben hordták, szokás volt kettőt-hármat is felölteni egymás fölé. Kiss Gézának ez a meghatározása az idők folyamán nemcsak megingott, de szerintem a tartalmát is elveszítette. Ezen a muzeális darabon kívül egyetlen biklát sem láttam az általam bejárt ormánsági falvakban. Legfeljebb egy öregasszony merné felölteni magára valamilyen néprajzi jellegű rendezvényen. Már az 1930-as években felváltotta a városias öltözködés. A polgármester folytatja az alkalmi ellenőrzést, utána próbál járni, hová lett a temetőben felállított vaskút. Valószínűleg soha többé nem kerül elő, műanyag betétekkel egészítik ki majd a megmaradt részt; és azt is őrizet alá helyezik. – Van valami orvosság a lopások ellen? – Van. Az ember legyen olyan szegény, hogy ne lehessen elvinni tőle

semmit sem. Használt gyufaszál talán senkinek sem kell. Mielőtt távoznánk, még egyszer körülnézek: – A falubeliek hány százaléka látta ezt a kiállítást? – Isten tudja, talán minden huszadik ember. Lassan már a templomba is csak az én feleségem jár. Dobok pénzt az polgármester legyint:

adománygyűjtésre

kihelyezett

papírdobozba,

a

– Köszönjük szépen, de nincs sok teteje, talán még ma kilopják majd. – Haragszik a tolvajokra? – Nem, megértem, hogy élni akarnak, inkább segíteni akarok rajtuk. A munkanélkülieknek elfoglaltságot kellene biztosítani, főleg a cigányságnak, akik semmilyen képzettséggel nem rendelkeznek. Talán gyógynövénytermesztésre lehetne őket rábírni. Nyolcórás műszakot nem csinálnának végig, reggel hideg van nekik, és a fű is vizes, de napközben kétszer két órára talán hajlandók volnának, jól fizetik, de senki sem agitálja őket. Marad minden úgy, ahogy eddig volt: ebédet főzetünk nekik, ehhez az önkormányzat is hozzájárul, így 300 forintból kijön egy étkezés. Kapnak tüzelőt is. – Mennyiből tud megélni egy család Kákicson? – A víz, a villany és a többi közüzem 5-6 ezerbe kerül, ehhez jön még az utazás, a ruházkodás és a többi szükséglet. Égy főre havi húszezer forint költséget lehet számítani – amellett még tízezer forintot italra. – Lát reményt a helyzet javulására? – Akad néhány ember, aki becsületesen dolgozna, Pécsre is bejár munkát keresni, de nincsenek illúzióim: a többség nem vállalna munkát. Ha most hirtelen egy gyárba kellene 1000-2000 munkás, a felét sem lehetne összeszedni... Egy zacskó kukoricát sem hordanának fel a padlásra, inkább beérik segélyekkel, ingyenruhával és ajándékba kapott élelmiszerekkel.

Kákicsról visszatérve a szállásomra, elővettem a nap során oly gyakran emlegetett Kiss Géza egyik kötetét. A könyv előszavában lánya leírja az életét, ebbe csak éppen bele akartam pillantani, de a nehéz veretű szöveg nem engedett szabadulni. Kiss Géza apja papként szolgált Kákicson, eleinte úgy tetszett, hogy az ő sorsa magasabbra ível majd. Pápán a szeniorságig vitte, több verse is megjelent nyomtatásban, professzorai külföldi ösztöndíjra javasolták, két szemesztert hallgatott a lipcsei egyetemen. Ragyogó tudományos és irodalmi pályájának ígéretét súlyos csapások rombolták szét. (Két nővére is meghalt tüdőbajban, ő maga is megbetegedett, de túlélte a fertőzést, teljesen azonban soha nem gyógyult meg.) Pápáról Pestre került, s másfél évig káplánként szolgált a Kálvin téri templomban, az országnak talán legtekintélyesebb református gyülekezetében. Egy nap levelet kapott hazulról; apja kétségbeesetten tudatta vele, hogy nyugalomba kell vonulnia, s otthagynia a parókiát, földönfutóvá válik feleségestül, ha fia nem vállalja, hogy a helyébe lép. Kiss Géza vállalta, nem keresett „átmeneti megoldást” – írja a lánya az életrajz előszavában -, hiszen odahaza nemcsak öreg szülei várták, hanem halott nővérének két árvája is. S várta a falu, ahol felnőtt, ahová ezer szállal kötődött. Feladata még a vártnál is nehezebbnek bizonyult. A háborús időkben nemcsak lelkipásztornak kellett lennie, hanem ő írta össze a gabona- és jószágrekvirálásokat, hadikölcsön-jegyzéseket is, a kis falvakban az állam a papokra rótta ki ezeket a kínos teendőket. A megpróbáltatások nem akartak véget érni; meghaltak a szülei, a két rokon gyerek is elkerült a házból – egyedül maradt a parókián. Házasságra egyelőre nem gondolhatott, mert a tüdőbaját még mindig fertőzőnek találták az orvosok. Lánya idézi a Kákicsra lelátogató Kodolányi János feljegyzéseit a nyomorult állapotú paplakról: „horpadt zsupptető, meztelen, vakolatuk lehullott falak, ajtó- meg ablakszárnyak, amelyeken besüvölt az őszi szél és kioltja a gyertyát...”

Kiss Géza nem adta meg magát, az igehirdetés mellett „terjesztette a korszerű gazdálkodás, kertészkedés tudományát, az irodalom ismeretét, énekkart szervezett, színjátszó csoportot, ifjúsági egyesületet, vasárnapi iskolát – közben gyűjtögette az Ormánság népi kultúrájának kincseit, tovább kívánta adni az utókornak...” Az 1920-as évek végén mintha kisütött volna a nap Kiss Géza fölött. Az orvosi vizsgálat már nem találta fertőzőnek, meg is házasodott, családot alapított. Három gyereket nevelt fel sok örömmel, de a nem szűnő aggodalommal, hogy visszatér a régi betegsége. írásait egyre növekvő elismerés fogadta. „Nemcsak az országos egyházi lapokban lelt állandó fórumra, hanem most a magyar irodalom legjobbjai kezdték szívükre venni, magukévá tenni Kiss Géza gondolatait.” 1933 hozta meg a fordulatot – írja a lánya, A. Kiss Gizella -, akkor jelent meg a Nyugatban Illyés Gyula nevezetes írása: a „Pusztulás”, és vert messze ható hullámokat. Illyést a baranyai Zengővárkonyban lelkész-kedő Fülep Lajos tájékoztatta, milyen nemzeti veszedelemmé kezd válni az egyke. Fülep mögött viszont Kiss Géza állt ott tanúként, ihletőként, barátként, vagy ha úgy tetszik: a pusztulás komor prófétájaként. Olyan vita kerekedett, mely az egész országot felkavarta, a felzúdulás kitért a nagybirtokrendszer által megnyomorított magyar falusi nép felszabadítására, az egész nemzeti lét megújítására. Mind többen hivatkoztak Kiss Gézára, biztatták, hogy beszéljen, írjon ő is. 1937-ben jelent meg a magyar népi életnek ez a klasszikus leírása: az Ormánság. Szerzőjének országos sikert hozott, doktori címet, meghívásokat ígértek jobban fizető, kényelmesebb állásokba. Kiss Géza azonban kitartott Kákicson. Falubeli helyzetét sötét leírásával megingatta, ehhez járult a már sokszor emlegetett Móricz Zsigmond egyik Ormánságról szóló tanulmánya. A falubeliek papjuknak rótták fel Móricz túlzásait, hiszen ő volt az, aki vendégül látta és házról házra vitte az írót. Ezzel az évtizedes kutatómunka is zátonyra futott. Kiss Géza azonban most sem adta fel; az ormánsági táj szótár anyagát gyűjtögette, szerette volna minél átfogóbban felmutatni. „Különösen sokat

köszönhetett egy félig-meddig már megvakult vén koldussal, Gergő Józseffel folytatott beszélgetéseinek.” Egészségi állapota azonban egyre romlott. Beteg tüdeje a szívét is kifárasztotta. 1939-től szinte minden évben hónapokra kórházba kényszerült. A háború idején Kiss Géza nem menekült el Kákicsról, itt élte át a hetekig tartó Dráva menti harcokat is. Ahogy a hullámok lecsillapodtak, tovább folytatta a munkát, célul tűzve ki maga elé az új népi értelmiség kinevelését. Csányoszróban tanítóképzőt akartak felállítani, Kiss Gézát kérték fel a néprajz oktatására. Már a kórházi ágyból küldte el válaszát az ajánlatra: betegsége miatt nem vállalhatja el ezt a munkát, erejéből legfeljebb a tájszótár befejezésére futja. 1947 tavaszán halt meg a pécsi kórházban. Haldoklásában mindig újra feltette a kérdést – emlékezik vissza a lánya -: „miért éltem? Miért?” S pusztuló népére tekintve bizony mindig elfogta a csüggedés. „Hittem a jövőjében. Ráztam egy életen át a tespedt álomból: ébredjetek! Hiába üvöltöztem...”

BESENCE – BOGÁDMINDSZENT A falubuszt küldték be értem Sellyére, leszállásnál a sofőr figyelmeztet: – Ha kenyér, sajt vagy parizer kell, vagy sört akar inni, itt a városban vegyen, mert Besencén nem kap. – Miért? Nincsen bolt a faluban? – Van, de ma pénteki nap van, márpedig kedden és pénteken nem nyit ki sem a bolt, sem a kocsma. Az üzletvezető ilyenkor csúsztatja le a túlóráit. – De, tegyük fel; egy ember mégis akar vásárolni valamit? – Az átmegy a szomszédba, Csányoszróra, vagy meghozatja a városból egy ismerőssel. – És ez már örökké így marad, hogy a hét felében az emberek nem jutnak hozzá ahhoz, amire szükségük van?! – Most folyik a per a bolt tulajdonjogáért. Ha nyerünk, akkor talán megváltozik a helyzet. Mellettem az ülésen egy másológéppel sokszorosított tanulmányt találok. A szöveg hiányos, sem az íróját, sem a megjelenési helyét nem találom, de azért belenézek; a meglátogatandó faluról, Besencéről szól. „Besence falu a Sellye-Vajszló országúttól néhány kilométerrel északra egy enyhén kiemelkedő dombra épült, melyet nedves rétek és részben erdők fognak körül. A lakossága eredetileg színmagyar, bár középkori előzményekkel sem topográfiailag, sem etnikai szempontból nincs lényeges kontinuitása. A falu képe ma is igen archaikus. Fésűs beépítésű, egyutcás, 42 házzal. A legrégibb ma is álló házakat az építési feliratok és stílusjegyek alapján az 1870-es években építették.

A falu gazdálkodását főleg az állattenyésztés határozta meg, a II. világháború előtt kb. 300 marhát, 180 borjút, 2 falka disznót és 140 lovat tartottak. A hizlalt lovakat olasz kupecek vásárolták fel, a marhákat főleg a püspökség. A házak, kerítések városias díszei arról árulkodnak, hogy Besence lakói jómódúak voltak. Az itt élő 10-24 holdas gazdák patriarchális faluközösséget alkottak tagosított földekkel, ahol korszerű vetésforgót alkalmaztak. A nagy gazdasági munkák idején a gazdák előre megbeszélt terv szerint kisegítették egymást. A második világháborút viszonylag jól átvészelte a falu, bár állatállományának nagy része elveszett. A frontról mindössze ketten nem tértek vissza. A háború után a falu a kisgazdákra szavazott. A kommunista párthoz hárman csatlakoztak, azok »akiknek nem volt semmijük«. Az MKP titkárának egy nőt választottak meg, aki, állítása szerint, személyesen ismerte Rákosi Mátyást is. A falu meggyengült, de nem rokkant bele az 1950-es évek gazdasági nyomásába se. A beszolgáltatásokat mindig rendben teljesítették, börtönbe csak a szárazkántor került feketevágásért. A téeszszervezésnek a végsőkig ellenálltak, de a közös gazdaság 1953-ra mégis megalakult. Alig néhányan tudtak kívül maradni rajta. A faluból egy gazdát tettek kuláklistára és telepítették ki a Hortobágyra. Birtoka alig volt nagyobb a többiekénél (24 hold), deportálása mögött valószínűleg a megfélemlítés szándéka húzódott meg. A párttitkárnő nem szívelte, mert mindig őszintén kimondta a véleményét. 1953 júniusában új korszak kezdődött a politikában, mire a besencei téesz azonnal feloszlott. 1959-ben elindult az újabb szervezés, ebből már senki sem vonhatta ki magát. A földek és állatok közösbe adása a gazdák között bizonytalanságot és bizalmatlanságot keltett, a fiaikat elküldték a faluból tanulni, dolgozni. Az elköltözők a gazdasági épületeket lebontották, a tégláikból új házat építettek, többnyire Pécsen. Mire a háztáji gazdálkodás fellendülhetett volna, már hiányoztak az ahhoz szükséges személyi és tárgyi feltételek. Az elértéktelenedő házaikat az elköltözők a tanácsnak ajánlották fel, mely

ezeket az 1967-es zokogai árvíz károsultjainak utalta ki. Ok voltak a falu első cigányai, a falu szerint dolgos emberek. A később beáramló gilvánfai oláh cigányok életmódja viszont már ellentétben állt az őslakosokéval. „Nem értettek a gazdálkodáshoz, pénzüket nagy ünneplés közepette néhány nap alatt elverték...” A tanulmány itt megszakad, gondolatban köszönetet mondok ismeretlen szerzőjének, és a lapokat beteszem a táskámba. Január elejéhez képest most is szokatlan hévvel süt a nap, a beszélgetés szinte magától a fűtésre terelődik. A környékre behozták a vezetékes gázt, sok háztartás rá is kötött. A Gázművek hatvanezer forintért vitte el a csonkot egy-egy portáig, a hálózat belső munkálatai jóval többe kerültek; mire a gázóra az első fogyasztást jelezte, a ráfordítási költségek már 600 ezer forint körül jártak. Sokan már ekkor szívták a fogukat, de az igazi megdöbbenést az első számlák kézbesítése váltotta ki a maga ötven-hatvanezres tételével. Korábban, a fával való fűtés idején, egy egész telet meg lehetett úszni ennyiből. A fogyasztók többsége gyorsan reagált a magas árakra, visszaálltak a fára vagy a vegyes tüzelésű kazánokra, a gázszerelvények egy részét legfeljebb dísznek használhatják. A rendszerváltást követő időszak története tele van hasonló meggondolatlan gazdasági intézkedésekkel, melyek hol egy-két megyét, hol az egész országot sújtották. Annak idején a Fidesz-kormány elrendelte, hogy minden falu önálló vízellátásra rendezkedjen be. A legkisebb helységekben is kutakat fúrtak, vízkiemelő berendezéseket építettek, hidroglóbuszokat emeltek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elképzelés túlméretezett, az előállított vízmennyiségnek a töredékére sincs szükség. A nagy fogyasztóknak számító ipari és mezőgazdasági üzemek felszámolódtak, a polgári lakosság sem tudta kifizetni az egyre emelkedő díjakat, alig nyitották ki a csapokat, újra a kerti kútjaikból kiemelt vizet használták, nem csak locsolásra, de ivásra is. A hatóságok úgy próbálták alacsony szinten tartani a kötelesnek számító ingyenes vízfogyasztást, hogy a falusi utcákon lezárták a közlefolyókat, vagy legalábbis egy szűkítő csővel csökkentették az átbocsátáskapacitásukat.

– Minden csak romlik és drágább lesz – sóhajt fel a sofőr. – A téeszidőkben az agronómus csak odaszólt a traktorosnak: ha végeztél kint a földeken, menj végig a kerteken, és azokat is szántsad fel! Most a maszek 16 forintot számít fel egy négyzetméterért. A sofőr mintha megbánta volna, hogy ilyen sokat beszélt, felemeli a kezét: – De aztán tőlem nem hallott semmit! – előre mutat -, az ott már az önkormányzat, a „Fehér Ház”. A polgármester, Ignácz József cigányember, nem ő az egyetlen az Ormánságban, aki hasonló tisztséget tölt be; ilyen Nagy János Bogádmindszenten, Bogdán Gábor Kisszentmártonban, és még sokan mások. Nehéz volna pontosan meghatározni, hogy milyen kapcsolat fűzi őket a falujuk lakosaihoz. Szemtől szemben csorbítatlannak tűnik a barátság – elérni remélt kedvezmények érdekében valósággal dédelgetik őket, néhányan viszont nyíltan kimutatják az ellenszenvüket. – Jó fiú vagy, de nem örülök, hogy te lettél a polgármester! Hátuk mögött pedig ócsárolják, kárörömmel figyelik, hogy próbálnak megbirkózni nehéz, sokszor megoldhatatlan feladataikkal. Én úgy tapasztaltam, hogy semmiben sem maradnak el „magyar” kollégáik mögött. (Hadd hozzam fel Kisszentmárton példáját. A nyomorgó aprófalvak közé tartozik, lakosságának több mint a fele nem talál munkát magának. A cigányok a népesség 40 százalékát teszik ki, maga a polgármester, Bogdán Gábor is közülük emelkedett ki. Bogdán törekvő fiatalember, elvégezte a sellyei szakiskolát és le is érettségizett. Úgy gondoltam, vele köntörfalazás nélkül beszélhetek: – Mi az oka, hogy az Ormánságban ilyen sok helyen választanak cigány polgármestert? Bogdán nem sértődött meg, visszakérdezett: – Mások mit mondanak?

– Azt, hogy mozgósítják a faluban a cigány nagycsaládokat, így jön össze a szükséges számú szavazat. – Én nem tudom az okát. Talán az is lehet, hogy egy cigány, ha polgármester lesz, úgy érzi, neki jobban kell bizonyítani, és ha eredményeket mutat fel, elfogadják. Én is már 12 éve vagyok a helyemen.) Ignácz kitárulkozóbb természetű, valaha a vendéglátóiparban dolgozott, sima stílusban próbálja feloldani a problémákat. Magasan kezdi: – Besence más, mint a többi ormánsági falu. Itt szeretik egymást az emberek, innen senki sem akar elköltözni. (Csak közbevetőleg idézem a megyei kézikönyv adatát: két és fél évtized alatt Besence 159 fős lakossága harminccal csökkent. – M. Gy.) Látná, hogy az emberek milyen meccseket játszanak ott kint a réten, aztán együtt beülünk a kocsmába, és megiszunk egy sört. Nincs különbség cigány és fehér között. Az az érzésem, hogy Ignácz egy idilli faluképet akar felrajzolni előttem, majdnem előhozom, hogy Besence neve nem hangzik túlságosan jól. Az 1930-as évek elején Besence híre a fél Európában elterjedt, mert az egyke jegyében népszaporulata 0,06 ezrelékre esett vissza, elsők között jelezve Európa elnéptelenedésének veszélyét, de nem jutok szóhoz. Ignácz folytonos izgalmi állapotban tartja magát, Besencét a „második Hollókő”-nek, országos néprajzi nevezetességnek minősíti. Nagyszabású terveket vázol fel. Kimutat az ablakon: szemben egy nagyobbfajta ház áll, vizes falairól lehullott a vakolat, két kisebb hasonló épület támaszkodik neki, ide tájházat képzel. Sokat egyelőre nem látni belőle, nemcsak azért, mert az utca túlsó oldalán fekszik, de a kitört ablakait zöld fatáblákkal zárták le. Gyümölcslekvár-gyárat építenének, kerékpár összeszerelő üzemet. A beszélgetés során elejtett szavakból kiderül, hogy a polgármester apjaanyja analfabéta volt, de ő maga iskolázott ember. 1982-ben a Külkereskedelmi Főiskolára is jelentkezett, de nem vették fel. Később viszont, állítása szerint, elvégezte a Pázmány Péter-egyetem jogi szakát. Mellékfoglalkozásban tölti be a polgármesteri tisztet, főfoglalkozásban Pécsen dolgozik, irodavezetőként az Országos Foglalkoztatási Központban. Olyan pletykák is terjengenék, hogy Wekler Ferenc megüresedett helyére

pályázik a megyei fejlesztési központban. Ignácz állításait mindig érzelmi érvekkel támasztja alá, attól tartok, hogy beszélgetésünk ilyen formában parttalanná válik, rákérdezek néhány konkrét adatra. Besence lakossága jelenleg 135 főt tesz ki, az utolsó években folyamatosan csökkent. Tavaly két gyerek született és három felnőtt halt meg. A munkanélküliségi ráta igen magas, 36,4 százalékot tesz ki. 25 a passzív, 24 a segélyezett emberek száma. A foglalkoztatás legnagyobb bázisa itt is az Elcoteq, 24-en járnak be a pécsi üzembe. „Mindegyikük szakképzetlen munkaerő, a munkanélküliség csökkentésére a közeljövőben alig van remény – jelzi a megyei kézikönyv. Gazdasági társaság nem működik a településen. A nyilvántartott három egyéni vállalkozó közül 1 a kereskedelemben, 2 a szolgáltatásban tevékenykedik. A helyi önkormányzat éves költségvetésének túlnyomó része állami hozzájárulásból ered.” Időmből nem futotta, hogy minden, néha többéves adatot ellenőrizzek, de az a benyomásom alakult ki, hogy a polgármester lelkendezése ellenére Besence is osztozik az Ormánság hanyatló sorsában A leépülést csak néhány helyben adódó pénzkereseti lehetőség lassítja. Csigát, erdei növényeket, makkot gyűjtenek – ez utóbbi kilójáért 100-120 forintot is lehet kapni. Jó szezonban egy család összefogott munkával akár több százezer forintot is megkereshet. – A fa tartja vissza az embereket Besencén – mondja valaki -, de a helyzet egyre romlik. A határt hiába borítja erdő, mind gyorsabban és biztosabban kipusztul. A Pannonpower, a pécsi hőerőmű évente állítólag 150 ezer tonna fát visz el az Ormánság környékéről, a domboldalak mind inkább lekopaszodnak. Csak a legvékonyabb ágakat hagyják a helyszínen, a gyűjtögetőknek alig érdemes összeszedni. Végigsétálunk a falun, itt is kevés az új ház, ha mégis felhúznak egyet, azt a cigányoknak adott szocpolos támogatásból teszik. Az új házakhoz 3,7 millió, a használtakhoz 1,8 millió forinttal járul hozzá az állam – ha jól vettem ki a számokat a polgármester szóáradatából. Ingatlanok ritkán cserélnek gazdát, az utolsó ilyen üzletet állítólag 2,7 millió forintos áron

kötötték. Egy összedőlt vályogház tűnik fel, csak a melléképületből maradt meg egy szoba. Egy nőtlen férfi lakik benne az apjával. Aztán egy üres kincstári tulajdonú telek következik, az utána való három grund egy erdészé, talán arra vár, hogy mikor rakhatja le ide a csemetéit. Összesen 52 házat vagy annak a romjait számolom össze, néhány a régi magyar paraszti építkező módszerek nyomait viseli magán, de igen sok már csak a dózerre vár. Egy fél nap alatt, amit a faluban töltöttem, alig láttam errefelé vetődő autót. Egy kanyargós kerülőút vezet be Pécsre, a minősége igen rossz, aki tudja, elkerüli. Átmenő forgalom úgyszólván alig van, csak az üzleteket helyettesítő teherautó tűnik fel hangos kürtjelével, tudhatja hogy ma, mint minden pénteken, zárva tart a helyi bolt. Talán nem tűnik részemről rasszista lépésnek, hogy tovább haladtam ezen a vonalon. Mintegy összehasonlításul Bogádmindszenten meglátogattam egy másik cigány polgármestert is. Nagy Jánosnak hívják, a harmadik hivatali ciklusát tölti. Ď kevésbé képzett, mint besencei kollégája, ha jól vettem ki a szavaiból, eredetileg a biztosítónál dolgozott. Udvariasan fogad, de érezhetőleg megválogatja a közlendőit, igyekszik óvatosan fogalmazni, és szokásos módon néhány embert is behívat az irodájába, esetleges tanúként az elhangzottakra. Itt is az alapvető körülmények felmérésével indul a beszélgetés. A Nagy János által elmondottak itt sem esnek egybe hajszálnyi pontossággal a magamnál tartott hivatalos mutatókkal. Nagy 470 lakost említ, a kimutatások csak 433-at, de Bogádmindszent így is az ötödik helyen áll az ormánsági falvak népességi sorrendjében. A cigányság részaránya jelenleg 60 százalék, de ez a szám folyamatosan növekszik, az iskolai tanulók között már a hetvenet is meghaladta. A másik fontos mérőszám, a munkanélküliség 35 százalék körül mozog. A falu határában valaha egy Állami Gazdaság működött 300 emberrel és egy mezőgazdasági termelőszövetkezet is dolgozott 150 fős létszámmal.

– Sokan most is visszatérnének hozzájuk – ha megvolnának. Az „Új Kalász” téesz 1990-ben szűnt meg, földjeit, eszközeit, állatait elosztották. Jelenleg öt-hat olyan ember akad, akinek számottevő birtoka van, de egyiké sem éri el az ötven hektárt, márpedig a környéken ennyiből nem tud megélni egy család. A férfiak főállásban a pécsi Volánnál vagy más vállalatnál dolgoznak, és csak munka után foglalkoznak a földdel. Az igazi zsákmányt, a termelőszövetkezet 1800 hektáros szántóját egy vállalkozó kaparintotta meg, a téesz egykori elnöke. Annak idején, állítólag, egy olyan Trabant gépkocsival érkezett a faluba, hogy folyton tologatni kellett, mert lefulladt a motorja. Hamarosan kiismerte magát a helyi körülmények között, megfelelő kapcsolatokat épített ki a bankokkal, könnyen jutott hitelhez. 1990 után kihasználva, hogy a parasztok nem tudnak tájékozódni a megváltozott világban, alacsony áron vásárolta meg a földjeiket. Ha igaz a pletyka, nyolcmillióért vette meg a termelőszövetkezet központi telepét. Új birtokosként célszerű és szervezett gazdálkodásba kezdett. A „közös” idején húsz ember dolgozott a műhelyben, másik húsz a traktorokon ült, ő összesen ötöt tartott meg közülük. Beköltözött Pécsre, valószínűleg nem azzal a Trabanttal, amellyel annak idején megérkezett. Rosszkedvűen kérdezem az asztal mellett ülőket. – Miért engedte a falu, hogy így alakuljanak a dolgok? – A termelőszövetkezetben sok volt az alkalmazott, akik nem szólhattak bele a döntésekbe és kevés a tag. Ok meg azt akarták, hogy oszoljon fel a közös gazdaság. Azt hitték, hogy jobban járnak, ha majd újra az övék lesz a föld, nem tudták, egy kapával és egy kerékpárral ma már nem lehet eredményesen dolgozni. – Miért nem kértek ők is bankkölcsönöket? Abból vásárolhattak volna földet és gépeket. – Mert a bankok túl nagy összegeket ajánlottak fel nekik, százmillió forintot és még többet is. Nincs olyan parasztember, aki ne ijedne meg egy ekkora summától. – Mit gondol, meg lehetett volna menteni a téeszt?

– Nem, kívülről is, belülről is meg akarták semmisíteni. – És ezáltal a világ tökéletesebb lett? – Nem, sőt eljutottunk odáig, hogy egy fiatal ember karrierként éli meg, ha az önkormányzat megállapítja neki a segélyt, inkább otthon ül majd ugyanannyi pénzért, mint ha dolgozna. Az ormánsági települések fele elgettósodott, aki tud, elmenekül innen. – Ha szombaton kenyeret akarok venni, akkor már pénteken fel kell iratkoznom, így is a boltos jóindulatától függ, hogy kapok-e. Mindig veszek 4-5 zsemlét is, amire semmi szükségünk sincs, mert a családban senki sem szereti, de a boltosnak a zsemlén több a haszna, és kivételez azokkal, akik ezt is vásárolnak. – Az egészségügy sem áll különbül. 16 óráig hívhatom a mi helyi orvosunkat, akkor neki letelik a szolgálat, csak Vajszlóra szólhatok be, ha éjszaka valami bajom támad. Egy ügyeletes éjszakánként 26 települést lát el. – Minél délebbre megyünk az Ormánságban, annál rosszabb a helyzet. Meg van határozva, hogy egy-egy falunak mennyit kell fizetnie az orvosi ügyeletért, hogy éjszaka is jöjjenek ki oda. Három falu úgy döntött, hogy ők nem hajlandók egy fillért sem adni, mert nem telik nekik. Nem akarok rosszindulatú lenni, de ezek megnézhetik magukat. – Miért nem hívják a mentőket Sellyéről? – Mert az egyetlen esetkocsijuk a legtöbbször éppen szolgálatban van. Télen ráadásul csak lépésben haladhat a jeges, össze-vissza töredezett utakon. Magunk között szólva, nincs sok esély rá, hogy valaki túléljen egy komolyabb katasztrófát. Az asztal körött ülők elhallgatnak, nekem kell új témát előhoznom: – Az iskolával mi a helyzet? – 120 millióért építettünk egy új általánost, augusztusban adtuk át, decemberben be akarták zárni. A fenntartásához 70 millió forint kellene,

tavaly 52 milliót adtak, az idén már csak 42-t. Mindig azt kérdezem, hogy mire való volt az egész, miért nem szóltatok, hogy ne kezdjünk bele?! (Továbbra is napirenden szerepel az ormánsági iskolák és óvodák sorsa. Mint említettem, a sellyei és vajszlói iskola megmarad, központ lett a magyarmecskei is – mivel ez fogadja be a környékbeli, cigány többségű falvakból érkező tanulókat. Ez utóbbi valószínűleg 40 millió forintot is kap oktatási eszközök beszerzésére. A kisebb iskolák önállósága kérdésesnek látszik. A bogádmindszentit a baksaival vonnák össze, de a felek egyelőre elzárkóznak ettől a tervtől. A drávafokiakat a pécsi református iskola venné a szárnya alá – a hírek szerint a helyi református pap szorgalmazza ezt a megvalósítást -, a drávasztáraiak pedig a pécsi horvát iskolával működnek együtt. Összesen nyolc iskola és kilenc óvoda fölött tornyosulnak a felhők – természetesen a seregnyi, már eddig megszűnt oktatási intézményen kívül. Bogádmindszent egyelőre ellenáll, de véleményem szerint a csata kimenetele aligha kérdéses.) Az apparátus is csak kínlódik. Én mint polgármester, 164 ezer forintot keresek, a tej, amit a lányom elfogyaszt, 8500 forintba kerül havonként, a hónap végén nincs pénz otthon. És én még jól állok, mit szóljon az, akinek ennyi sincs. A boltban előre szoktak engedni, először azt hittem, hogy azért, mert tisztelnek a személyemért és a munkámért, aztán rájöttem: azért csinálják, hogy ne lássam, mikor a boltos beírja a füzetbe a hiteleket. Öt-hat helyen van közétkeztetés, húsz főre kaptunk kilencvenszázalékos támogatást, de mit csináljunk a huszonegyedikkel, mert az is éhes. Kifogytunk a témából, itt is elhangzik a mindenütt megismétlődő ajánlat: – Nem akarja megnézni az iskolánkat? Összeszedem a bátorságomat és elhárítom az invitálást, nem tudom leküzdeni magamban az érzést, hogy valamilyen alkalomból már Magyarország valamennyi iskoláját megmutatták nekem. – Ha még van egy kis időnk, inkább egy öreg parasztemberrel szeretnék beszélni, aki ismeri a faluban lezajlott változásokat.

A polgármester mint házigazda nem mondhat nemet, keresünk egy megfelelő alanyt. Az öreg férfi a konyhában ül, épp újságot olvas, beléptünkre felnéz. Nagy János félrehúzódik lenéző tekintete elől, mintha tartana tőle. Az öreg engem sem méltat különösebb figyelemre, csak nehezen tudom elkezdeni a beszélgetést: – A háború előtt mennyi földje volt? –18 hold. – Ezzel kuláknak számított? – Nem, de nem is szerettem volna. A kulákokat felállították az asztal lapjára, és ott kellett táncolniuk. Engem nem bántottak, beadtam mindent, amit előírtak. Akkor sem szóltam, ha láttam, hogy rosszul csinálják: a borok begyűjtésénél a jó vörösbort összekeverték a rossz fehérrel. – A téeszbe belépett? – Be, 1959. február 19-én. A legbutább embert választottuk meg elnöknek: kínlódj vele, ha annyira akartad. Valamit fizettek is a földért, aranykoronánként 3,5 kiló búza árát. Az öregember indulatba jön, előrébb könyököl az asztalon: – Ha ma kezdeném az életemet, inkább klozetpucolónak állnék, mert a parasztnak nincs becsülete. Nézze meg: most elküldik az orvosokat, mindenki őket siratja, nálunk hat pedagógusnak felmondtak, még ma is emlegetik, hogy mekkora igazságtalanság történt. Csak a parasztot nem siratja senki, nem emlegetik, hogy ő mennyit dolgozott életében. Nekem is volt hol négy, hol hat lovam, 3-400 szarvasmarhám, aztán mostanra semmi sem maradt belőle. Sertést nem nevelek, boltban veszem a húst. Egyik napról a másikra mentem tönkre, de én legalább éltem egy kicsit, katona koromban öt liter bort is megittam. Voltak barátaim, még este tízkor is kint álltunk a kerítés előtt, és beszélgettünk, pedig tudtuk, hogy másnap hajnalban dolgozni kell. Most méltatja először pillantásra a polgármestert, láthatólag nem ismeri:

– A cigányok nem grasszáltak, kint voltak a telepen, pipáztak naphosszat még az asszonyok is. Csak egy ember, a vajda járhatott be a faluba, meg aratásnál, krumpliszedésnél segítettek. A legtöbbjük nem élt sokáig. – Emlékszik rá, hogy miben haltak meg? – Ki nagykabátban, ki ebben, ki abban. A polgármester előlép a sarokból: – Köszönjük a beszélgetést. Ebéd utánra még beiktattak nekem egy találkozót, Csonka Sándor, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője akar beszélgetni velem. A szervezet egy külön szobát kapott az iskolában. Csonka ott vár rám. A polgármester visz át kocsijával a helyszínre, mielőtt elköszönne, kissé remegő hangon megkérdezi: – Azt tudja, hogy mi haragban vagyunk Csonkával? – Tudom! – mondom, de nem teszem hozzá, hogy melyik kísérőmtől hallottam a viszályról. Elköszönünk, aztán benyitok az iskolába. Egy ötvenes éveiben járó göndör hajú férfi jön elém, ő a kisebbségi önkormányzat vezetője, polgári állását tekintve okleveles mérnök és nevelőtanár az alsószentmártoni cigányiskolában, a „Kis tigris”-ben. Csonka behív az irodájába, kávéval kínál, mosolyogva, korához képest szokatlan lelkesedéssel beszélni kezd. Nehezen tudom követni a gondolatmenetét, csak azt állapítom meg, hogy rendkívül vonzzák a morális fogalmak, különösebb összefüggéseket nem tartva, felírom egy-két mondatát, abban reménykedem, hogy később összefüggő egésszé állnak össze: – Mindig az elnyomottak között voltunk, Kádár János alatt teljesedett ki a világunk... – Ön baloldali? – Nem, én a Lungo Dromhoz tartozom...

Erről a szervezetről még én is tudom, hogy a Fidesz cigányokat tömörítő segédcsapata, elhatározom, hogy kerülni fogok mindenféle vitát, de Csonkának nincs is szüksége az én közbevetéseimre. Úgy tűnik, hogy saját magának beszél, mint egyszemélyes hallgatóságnak: – ...Megszűnnek a gondolati műhelyek, az emberek nem mernek nyíltan fellépni. „Kevés a kovász!”, nincs gerjesztő, összetartó erő, ezért nem tudjuk érvényesíteni a jogainkat. A hamu alatt izzik a parázs, egy kis szél is elég lesz majd ahhoz, hogy lángra kapjon. Az a baj, hogy a cigány értelmiség nem vállalja sem a származását, sem a harcot. Valaki kellene, aki összefogja és irányítsa őket. – Egy Lenin – mondom nem minden malícia nélkül. – Igen, talán egy Lenin. Horn Gyula idejében rövid és hosszú távú cselekvési tervet egyaránt ki tudtunk alakítani, most ez nem sikerül. – Változott a helyzet azzal, hogy Magyarország belépett az Európai Unióba? – Több ország is új cigánytömegeket hozott be magának, például Románia több mint kétmilliót. Ez ellenszenvet váltott ki a blokkban, és megpróbálják az arányt javítani. A külpolitikában ez úgy nyilvánul meg, hogy japánokat, kínaiakat, törököket engednek letelepedni, ezek a nagyvárosokban kiépítik a saját territóriumukat, előkészítik a terepet a további bevándorló sorstársaik számára. Az emberek viszont csak azt érzékelik, hogy az országukban egyre több az idegen, és az ellenszenvük a cigányságra terelődik. Aztán az iskolában már nyíltan elkezdődik a folyamat, a tanárok diszkriminálják a roma gyerekeket, megítélésükben a negatív vonásokat erősítik. A cigányság válik az összes társadalmi bajok betegséghordozójává. – Valahol azt olvastam, hogy akadémiai felmérések szerint 2025-2030 táján, mikor Magyarország lélekszáma és összetétele átalakul, 6-7 millió magyar áll majd szemben 3 millió cigánnyal. A helyzet akkor egész más kezelést kíván, mint most, mikor az arány kilenc az egyhez. – Igen, mindent megtesznek, hogy a víz alá nyomjanak bennünket. Naponta olvashatja, hogy vernek meg cigányokat az utcán, hogy fenyegetik

őket. A cigányok nagy többségét nyomorba taszítják, de hiába próbálkoznak. Ha egy átlagos magyar munkanélküli lesz, sokkal jobban lecsúszik, mint mi, mert a cigányoknak sok évszázados rutinjuk van a nyomorban. – És milyen segítségben reménykednek? – Az állam ne segélyeket osztogasson, hanem adjon módot, hogy a cigányok bekapcsolódhassanak a társadalom közös munkájába. – Csak az a kérdés, hogy alkalmasak-e rá? – Igen. Mindenekelőtt ebben kellene tenni az illetékeseknek, de ők inkább azokra hallgatnak, akik a cigányoktól féltik az egzisztenciájukat. Aki nyíltan fellép a cigányok érdekében, azt megpróbálják beledöngölni az agyagba. Ha a cigány vállalkozni próbál, nem kapja meg a támogatásokat, a nyakára küldik az APEH-et. Az állam az etnobizniszt átruházza az önkormányzatokra, mert azok napi kapcsolatban állnak az emberekkel, megvásárolják őket. Ha egy cigány túl sokat beszél, az kap 500 forint rendkívüli segélyt, az emberek hamar feladják a függetlenséget. – Csonka széles karmozdulatot tesz. – Nézzen körül, még azt is letagadják, hogy a cigányok 70-80 százalékot tesznek ki itt. – A népszámlálásnál csak 15-en vallották magukat cigány nemzetiségűnek. – Tudom, mert már az óvónők is hallgatnak erről. Azt mondják: a gyerek ráér 18 éves korában megismerni a származását, pedig a tudatos élete első percétől tisztában kellene lenni vele. Csonka menni készült, megígéri, hogy meghív munkahelyére, az alsószentmártoni „Kis tigris” cigányiskolába. Már búcsúzkodunk, mikor hirtelen eszembe jut: – Hallottam, hogy nem jönnek ki a polgármesterrel. Mi bajuk van egymással? Csonka egy tájékoztatót vesz elő, kétszáz példányban sokszorosították és bedobták a bogádmindszenti házak postaládájába. A szöveg aljára odaírja: „publikálásához hozzájárulok”, szignálja és rányomja a Cigány Kisebbségi

Önkormányzat pecsétjét is. Kint az utcán elolvasom, Nagy János polgármester ellen irányul, a vádak egész sorát fogalmazza meg, találomra kiragadok néhányat: „Amikor olyan lakosoknak a segély iránti kérelme kerül be, akik úgymond közel állnak az egyes emberek köreihez, akkor mindenféle támogatást nyújtanak úgy, hogy a polgármester törvénytelen módon a képviselőtestülete döntése nélkül is juttat segélyeket egyes embereknek... így már csorogtatnak 10-20-30-40 ezer forintokat, és akik indokolt betegségből kifolyóan segítséget kérnek, azokat elutasítják... ...Mi azt gondoljuk, hogy míg ezeket a népsanyargató sarcokat követi az önkormányzat képviselőtestülete, addig saját maga számára 2007. október ljétől a korábbi javadalmazásokat egy szorzóval megemelték, azaz majdnem évi 500000 forintos fizetésemelést szavazott meg legutóbb is a képviselőtestület a polgármester számára, ami azt jelenti, hogy a korábbi 6,2 millió forinttal szemben ma már 6,7 millió forintos nagyságrendű pénzt fordít a polgármesteri feladatok ellátására a falu. Nyilván a képviselő-testületnek a javadalmazása is közel 3,2 millió forint. Tehát összességében 10 millió forintot vesznek el, illetve pénzt fizet ki az önkormányzat... ...Felvetődött a falu lakosai körében olyan kérdés is, hogy ez a 476 fős falu lakossága elbírja-e a főállású polgármester fenntartását...” Az írás keményebb állításokat is tartalmaz, de nem idézek tovább belőle. Ha nem többek puszta rágalomnál, a polgármester bizonyára megteszi a szükséges jogi lépéseket, hogy megvédje magát a több száz példányban terjesztett, aláírással nyíltan felvállalt rágalmak ellen. Valamilyen bíróság talán már foglalkozik is ezzel az üggyel, és senki sem kételkedhet abban, hogy igazságos ítéletet hoz majd. Egy körülmény azonban elgondolkodásra késztet – amíg a szocializmusban a falusi tanácselnök hatáskörét számos más helyi személy és szerv ellensúlyozta és korlátozta, a Párttól a Hazafias Népfrontig, addig jelenleg egy-egy polgármester szinte bármit megtehet, ha hozzá hűséges képviselőtestületet tud szervezni, a jegyző sem akadályozhatja meg, mert a gyakorlatban a beosztottjának számít.

MARKÓC – DRÁVAPISKI – „Én vagyok a kietlenben üvöltőnek a szava” – vonatkoztatja magára a bibliai mondást Kiss Géza, majd keserűen hozzáteszi: „Hiába üvöltöttem. Ki törődik a néppel, ha én is itt hagyom?!” Szeretnénk hinni, hogy az idők, változások megcáfolták a lelkész borúlátását, új és bölcs vezetők támadtak az Ormánságban. Ma is akadnak olyanok, akik nem érik be a megcsontosodott hagyományokkal, hanem új eszmék megvalósításával próbálkoznak. Valaha, politikailag kiélezett időszakokban Baranya megye, mindenekelőtt a mecseki bányavidék, maga Pécs városa és Sellye környéke is a baloldali erők biztos bázisának számított. Az elfogulatlan szemlélő azonban tudta, hogy a mélyben a szocialista eszmékkel és államrendszerrel ellenséges erők is meghúzódnak – mindenekelőtt az államosításoknál és a kitelepítéseknél vagyonuktól-szabadságuktól megfosztott családok leszármazottai és a polgári társadalom hívei. A rendszerváltás után sok helyütt kommunistaellenes hisztéria tört ki az Ormánságban – ebben nem különbözött az ország nagy részétől -, melyet a legszélsőségesebben a kommunistaellenes erő, a Szabad Demokraták Szövetsége fűtött. Funkcionáriusok és más korábbi közszereplők kivégzésére készültek, már kiválasztották azokat a fákat, melyekre felakasztani szándékozták őket, valóságos népünnepély keretében vágták le a vörös csillagot a szovjet hősi emlékmű oszlopának tetejéről. Az egykori állampárt is szétesett. A Magyar Szocialista Munkáspárt csak Sellye körzetében több mint háromszáz taggal rendelkezett, a nyomába lépő MSZP viszont mindenestül elfért a helyi KISZ-titkár lakásának konyhájában, és nem hiszem, hogy számuk a későbbiekben is húsz fölé emelkedett volna. Múltját megtagadó egykori funkcionáriust viszont annál többet találhattunk, így például jelentős beosztásba került egy jogász, aki valaha Szigetváron a III/III-as csoportfőnökségen dolgozott, ahonnan csak krónikus részegeskedése miatt rúgták ki. Bár az egyetlen ormánsági várost, Sellyét szocialista beállítottságú

polgármester vezeti, a kis falvakban sokhelyütt magukat semlegesnek mondók vagy nyíltan jobboldaliak kezébe került az irányítás. Érdemes megemlíteni egy község első emberét, A.-t – megjelölésére nem óvatosságból használok csak egy kezdőbetűt, de nem tudtam alaposabban megismerkedni vele, így nem volna illendő a valódi nevét kiírni. A. teljes mellszélességgel vállalja jobboldali meggyőződését. Jelesebb alkalmakon Bocskait visel az obligát polgári öltöny helyett, olykor kínos feltűnést keltve, például mikor egy közös magyar-horvát ünnepségen is ebben jelent meg. Tevékeny tagja a Fidesznek, Orbán Viktor pécsi látogatásain közvetlenül a pártvezér jobboldalán szokott helyet foglalni. Említésre érdemes, hogy mint gyakorló borász, kitenyésztett egy Orbán Viktorról elnevezett szőlőfajtát is. A. faluismertető brosúrájában, melyet, mint mondta: „írásos dokumentumok és korabeli újságcikkek alapján idézve és jegyzetelve fogalmaztam meg, törekedve arra, hogy egyszerű, közérthető és tudományos legyen mindenki számára” politikailag egyértelmű utalásokat tesz, jellemzésül álljon itt egy idézet faluja plébánosától: „ ...Az újonnan bevezetett kollektív gazdálkodás sok keserűséget hagyott hátra híveim lelkében. Sok volt a keserű, nagyon sokszor jogos panasz... Megkezdődött az özönlés a megyeszékhely, Pécs felé. Pótlás is érkezett a helyükre... megkezdődött a cigány szállások felszámolása. Lakóit elhelyezték a járás falvaiban az ősi lakosság között...” A. azt már saját kútfőből teszi hozzá, hogy „az egykori hagyományokat, szokásokat őrző közösség széthullott. Központi körzetesített hatalom rendszabályozott mindent. Látszólagos rend uralkodott, ahol az ember, a fiatal és az öreg egyaránt háttérbe szorult és élt a kis fizetéséből, kis nyugdíjából és az alamizsnának számító családi segélyből... (A szocializmus nem szorul az én védelmemre, mégis meg kell jegyeznem, hogy ez volt az a rendszer, mely a magyar történelem folyamán először nyugdíjat biztosított a parasztság döntő többségének. – M. Gy.) „ A falut képviselő elöljárók többsége tanulatlan volt – folytatja A. -, a szabályozó rendeleteket nem értették vagy rosszul értelmezték, a közösséget egyáltalán nem tudták szolgálni.

Az egykori gazdagság szegénységgé lett. Papok és tanítók régóta nincsenek. Évekkel ezelőtt lebontották a valamikor igényesen épített vasúti állomásépületet, ma egy sorozatban gyártott betonbodega várja a vonattal érkezőket. Eladták a tanítói lakást, lebontották az iskolát. Egyszer és mindenkorra kizárták annak a lehetőségét, hogy valamikor is legyen még itt tanítás...” 1990 tavaszán azonban megtörtént az első szabad, demokratikus választás, mely, mint tudjuk, a jobboldal győzelmét hozta, joggal lehetett arra számítani, hogy a kedvező változások egész sora következik be. „.. .Sajnos az itt élő emberek élete nem lett jobb, mert a tudatosan csődbe vitt téeszek, üzemek, gyárak megszűntek létezni – folytatja A. – A privatizáció során a kárpótlási jegyekkel való üzérkedés kapcsán jó néhányan meggazdagodtak, de a falusi – az egykori téeszekbe kényszerített – embereket újból kisemmizték... Megnőtt a munkanélküliség s a segélyekért való sorban állás az önkormányzatoknál...” A. becsületére legyen mondva: ezt a leromlást már nem a kommunista hatalomnak tulajdonítja. Igaz, nehezen is tehetné. A. polgármesteri fungálása alatt kevés látványos eredmény született: „2002-ben még 33 százalék volt a munkanélküliség a faluban... Ingadozó az el– és bevándorlás, rossz a korösszetétel és a képzettségi szint... A népesség száma folyamatosan változott, kisebb-nagyobb ingadozásokkal a település népessége fogyott és fogy ma is... Nincs csatornázottság és nincs gázhálózat sem. Nincs közvetlen, illetve regionális kerékpárút... ...A szülőföld szeretete, a szülőfaluhoz való ragaszkodása tettekre sarkallja a teremteni vágyó embert. A legnehezebb helyzetben is megpróbál emberi életet teremteni, mert igénye van arra, hogy jobb és szebb környezetben éljen és boldoguljon...” (A vezetés törekvéseit illetőleg a leglátványosabb eseménynek a trianoni emlékszobor felállítása tűnt. – M. Gy.) Kívülálló lévén nem volna illendő vitába szállnom a táj szülöttjével, bár szerény tapasztalataim szerint például a téeszek működése másképp, kedvezőbben él az Ormánság emlékezetében.

Az út mellett egy kivénhedt Dutra traktor áll, egy környékbeli öreg gazdáé volt, akit fejés közben a saját tehene rúgott agyon. A család kirakta a gépet közszemlére, hátha felkelti egy erre vetődő vásárló figyelmét. Állítólag 25 ezer forintot remélnek érte. Csörtetésünkre egy harminc év körüli, borostás arcú férfi kerül elő, ő vigyáz a gépre és tárgyalna az esetleges érdeklődőkkel. Szóba elegyedünk: valaha a pécsi Volánnál dolgozott, és ősi sofőrszokás szerint hozzányúlt a jegyvásárlásból befolyt pénzhez. Ezt gyakorinak mondják, mégis ritkán vezet lebukáshoz, mert a szemben jövő sofőrök figyelmeztetik egymást az ellenőrök közeledtére, de az emberünk elbambult, és nem figyelt a jelzésre. – Öt évre szól az eltiltás, négy már letelt, jövőre visszamehetek. A Pannon Volán igazgatójától tudom, hogy a hasonló bűnbeesetteket soha többé nem fogadják vissza, óvatosan rákérdezek: – Nem gondolt arra, hogy inkább itt a környéken keressen munkát? Az őr nem is fárasztja magát a válasszal, csak a kanyaron túl mutat: – Az ott Markóc! Gondolom, oda igyekeznek! – mondja, és elvonul. Markóc talán a legkisebb falu az egész Ormánságban, és a lélekszáma továbbra is apad. 1997-ben még 87 lakost tartottak nyilván, most már hatvannál is kevesebben élnek itt. A korátlag magas, messze túljár a hatvanon. Aki már nehezen bírja magát, bemegy a városba a gyerekeihez; többnyire csak a temetésre, koporsóba zárva hozzák vissza. A munkanélküliség harminc százalék körül jár, az Elcoteq nyolc embert foglalkoztat, hárman Drávafokon keresik a kenyerüket. A városba való ingázás nem divat, nincs is hová menni. A szakmunkás-képesítéssel rendelkezők is munkanélküliek, magánvállalkozásba senki sem kezd, tízen részesülnek jövedelempótló támogatásban. A régi termelőszövetkezet itt is felbomlott, a gyenge, 10-15 aranykoronás földeket elosztották, bérbe adták. Egy hektár itt is 400 ezer forintba kerül, ennél olcsóbban csak a legelőt vagy a szikes táblákat lehet megvenni.

Markóc szerkezetét tekintve egyutcás település. Az egyik oldalon három, a másik, kissé magasabb parton harminc ház áll. Négy-öt kikerülhetetlen pusztulásra van ítélve, főleg azok, amelyek üresen maradtak. Egy ház még ebben az összeomlott sorban is kitűnik. A tulajdonos öregasszony félt a ludvércektől, kísértetektől, védekezésül öntözte a háza tetejét, az ablakokat pedig András-kereszt alakban elhelyezett deszkákkal zárta le. Mint annyi más ormánsági épületet, ezt sem megbízható, szilárd alapra rakták le, az egyik fala már annyira átázott, hogy félig ki is dőlt. Minden portához nagy kert tartozik, de kevés helyen művelik meg. Úgy vélik, az állam nem segíti őket kellőképpen: – Saját erőnk nincs, az agrártámogatások 99 százalékát viszont a nagybirtokosoknak adják – mondja egy politizáló hajlamú kopasz férfi. Sétánk során eljutunk a falu református templomáig, bejárata előtt egy gödröt ásnak, feltehetőleg derítőnek szánják. A gödör átvezet a szemben lévő ház ámbitusáig, ahonnan épp egy ötven körüli magas, sovány férfi lép ki: – Hadd abba, Jóska, majd holnap folytatod! – mondja, és pénzt csúsztat a gödörásó kezébe. Bemutatkozik: Lantos Tamás, a falu polgármestere. Álldogálunk egy percig, a kapunál álló fenyőkre mutat: – Úgy nézzék meg ezeket, hogy egyenesen a Hargitáról hoztam. Gyakran járunk ott, a feleségem erdélyi lány. Lantos beinvitál minket a meleg konyhába. A férfi idegenül hat az alacsony mennyezetű helyiségben, úgy tudom, Markóc nem az állandó tartózkodási helye, Pécsen is van lakása vagy szállása. Először is az eddigi életútjára kérdezek rá, kiderül, hogy kanyargós pályát futott be. Lantos nem ormánsági „tüke”, Pécsett érettségizett, majd Keszthelyen elvégezte az agráregyetemet. Innen Tihanyba vezetett az útja, a Limnológiai Intézetben folytatta ökológus-ként, de itt sem találta a helyét. A szociológia irányába fordult, a szakképesítés megszerzése után az Apáczai Csere János Nevelési Központban tanított.

– Milyen témával foglalkozott? – A központok szervezeti működését kutattam. – Szabad tudnom, hogy milyen eredményekre jutott? – A most létező gigantikus intézmények nem működhetnek jól, ezt a méreteik és a módszereik egyaránt lehetetlenné teszik. – De a statisztika... – A statisztikára semmi szükség nincs, egy statisztika soha nem lehet igaz! Nem marad időm megdöbbenni, mert Lantos teljes lendülettel folytatja. Bevallom, nem mindenben tudtam követni az előadását, könnyen előfordulhatott, hogy valamit félreértettem. – Aztán Szigetvárra kerültem; az elmegyógyintézetben öngyilkosságot megkísérlő kábítószeres fiatalokkal foglalkoztam. Később többször is jártam az Amerikai Egyesült Államokban. Itt átláttam a politikai propaganda hazugságain, meggyőződtem: a Nyugatnak esze ágában sincs segíteni a mi fejlődésünket. A rendszerváltás után a Népjóléti Minisztériumba kerültem, de itt is rájöttem, hogy mindent a politikának rendeltek alá. Hazajöttem Baranyába, és megszerveztem az Ormánság Alapítványt. – Először arra gondoltam, hogy cigány családokat vonok be a tevékenységbe, de aztán fel kellett adnom ezt a tervemet. A cigány gondolkodás, munkaritmus más, mint a miénk. Néhány hét alatt nem lehet felzárkóztatni őket a szükséges szintre – ebben nemcsak a cigányok a hibásak, hanem mi is, mert a saját normáinkat próbáltuk rájuk erőltetni. Akkor önkénteseket fogadtam magam mellé, és a magyar szürke marha tenyésztésébe fogtunk. Ez a kísérlet nem sikerült, olyan helyzetbe kerültünk, hogy el kellett adnunk az állatállományt... Most villant át az agyamon, hogy már többször is hallottam a polgármesterről. Sokan emlegették, hogy milyen szakszerűtlenül bántak a szürkemarha-állománnyal, az állatok teljesen leromlottak, néhány el is hullott. Azt persze nem tudhattam, hogy maga Lantos szerepet játszott-e

ebben a kudarcban, de ezután fokozódó fenntartással figyeltem a szavait. – ...Akkor kezdtünk bele a gyümölcsészetbe. A régi őshonos fajtákat próbáltuk újra szaporítani: a pónyikot, a mádai kormost és így tovább. Faiskolákat kellett volna telepítenünk, hogy segíthessük azt a gazdálkodó réteget, amely el tudná terjeszteni őket. Az állam azonban nem szereti az ilyen törekvéseket, csak a már regisztrált fajtákat. Lantos elővesz egy általa írott és szerkesztett kiadványt, a címe: „Ormánysági alkalmazkodó gyümölcsészet”. Belelapozok: – A „gyümölcsészet” mennyiben különbözik a gyümölcstermeléstől? – „Az egyre iparszerűsödő gyümölcstermesztéssel romlik a gyümölcs minősége is. A gyümölcsültetvények modern gyümölcsfái egyre élvezhetetlenebbek, és ugyanakkor vegyszerekkel, vegyszermaradványokkal terhelt gyümölccsel árasztják el a piacot... Szakítani kell azzal a beállítódással, hogy a gyümölcsészet kizárólagos célja a jövedelemszerzés. A helyi fajtáknak a fogyasztása, a függőség kicsi mértéke, a nem anyagi igények magas szintű kielégítettsége (pl. alacsony szintű stressz, szorongásmentesség, a közösséghez tartozás érzése, a fontosság tudata stb.) jelentősen csökkenti a betegségkockázatot...” (Őszintén bevallom: soha nem gondoltam volna, hogy az alma ilyenekre képes. – M. Gy.) „A közösségi szinten megvalósuló fogyasztási szerkezetváltás a közösség biztonságát nyújtja minden családnak. Ha pl. baj van (akár családi katasztrófa), a közösség tagjai kisegítik egymást. Pl. kalákamunkában fölépítik a leégett házat, összedobják a pénzt a beteg gyógykezelésére. Gyakorlatilag a biztosító intézményeket pótolja a közösség... ... Az alkalmazkodó gyümölcsészet nem jövedelemmotiváló vállalkozás. Elsősorban a gyümölcsész háztartás vagy közösség saját fogyasztási javait szolgáltatja, vagyis a gyümölcsész a háztartás közvetlen ellátására törekszik. A háztartás a saját fogyasztás után megmaradó fölösleg értékesítésével juthat jövedelemhez. A jövedelem is azonban elsősorban a pénz helyi

körforgásában vesz részt, mert a nagybani piacokon nehezen értékesíthető gyümölcsészeti termékek döntő többsége helyben kerül piacra. Ez viszont azt eredményezi, hogy közösségi szinten piaci értékesítés esetén is önellátás történik. Nem is beszélve arról, hogy az alkalmazható gyümölcsészet életre hívhatja azokat a hagyományos intézményeket, amelyek a helyi termékek elosztását végzik közösségen belül; a helyi piacot, a közvetlen termékcserét, az ajándékozások sűrű hálózatát (reciprocitás), illetve a társas munkák, kölcsönös segítségek rendszerét. Mi meg tudjuk sütni a kenyerünket, és sokan értünk a disznó- és tehénneveléshez... „ Én viszont nem értek az alkalmazkodó gyümölcsészethez, őszintén tisztelem és irigylem azokat, akik képesek felfogni a hasonló ideákat. Gazdasági ismereteim a tapasztalt átlagember szintjén mozognak, és úgy látom: a vidék tőkeszegénysége, a leromlott munkamorál, a gyér gyümölcsállomány és más tényezők naivnak tüntetik fel Lantos elképzeléseit. Nem hiszem, hogy Markóc ki tudná fordítani sarkaiból a világpiacot. Nem bírok magamban tartani egy megjegyzést: – Nekem úgy tűnik, polgármester úr, hogy maga nem csinált mást, mint újra feltalálta az őskommunizmust. Hogy kerül bele ebbe az árucsererendszerbe a só vagy a tornacipő? Létezik só– vagy tornacipőfa is? Ezt a megjegyzést nem kellett volna tennem, mert a házigazda azonnal visszahúzódik „eszmei csigahéjába”. Néhány perc múlva elnézést kér, és sürgős tennivalóira hivatkozva eltávozik, felesége gondjaira bízva minket. Mi is elköszönünk, tisztes távolba érve kísérőm megjegyzi: – „Kifalusi” nem vezetheti Markócot, csak azt szabad megválasztani, akinek az apja sírja kint van a mi temetőnkben, csak az értheti meg a mi gondjainkat. A mostani polgármester mindig idegen marad, hiába lelkesedik a mángorlókért meg a faragott bölcsőkért, amiket a padláson vagy a kamrában talál. Bár már erősen sötétedik, kocsiba szállunk és lemegyünk még a Dráva mentén fekvő Révfaluba. Ezt a települést már az utolsó lakója is elhagyta, házaikat üdülőknek, vadász– és halászkunyhónak vették meg. Egy-egy épület meglepően magas áron, 2-3 millió forintért cserélt gazdát.

Mindenütt kalapácsok koppanása, fűrészek sivítása hallatszik, az új tulajdonosok már itt szeretnék eltölteni a tavaszi hétvégéket. Egy fának dőlve megállok, és eltűnődöm, hogy hány ormánsági falura vár majd hasonló sors. (Később kaptam egy statisztikai kimutatást, mely a sellyei kistérség helyzetéről közöl néhány adatot – a 2007. decemberi állapotokat véve alapul. Markóc községgel is foglalkozik, a lélekszám nem változott november óta, de a munkanélküliségi ráta 39 százalékról 44 százalékra emelkedett. Reméljük, hogy a jó gyümölcstermés kiemeli majd a kátyúból a falvat.) Kevés ormánsági helység szerepelt annyit a sajtóban, mint Drávapiskié, ezé a szerény kisközségé. Polgármestere, Mali Zoltán neve feltűnt az országos politikában is. Az ötven körüli zömök férfi eredetileg gépésztechnikusnak tanult, de hamar elcsábították a szabadabb életformával járó foglalkozások. Siklóson bérelt, majd vett egy panziót, tetőszerkezetek építésével is foglalkozott. Itt sem horgonyzott le véglegesen: játék– és zenegépeket helyezett ki különféle vendéglátóhelyekre és üzletekbe. Beültünk az irodájába, melynek falait szentképek borítják. A beszélgetésünk egész menetét ő határozta meg, én csak annyi ideig jutottam szóhoz, amíg Mali az egyik cigarettáról rágyújtott a másikra: – A gyengébb gépeket, melyek keveset „termeltek”, kihelyeztem ide az Ormánságba. Egy ilyen portyázáson kerültem le Piskibe, már a falu bejárata megtetszett nekem. – Miért? Székelykapu állt ott, vagy valamilyen műemlék? – Egyik sem. Olyan magas gaz nőtt az út mindkét oldalán, hogy meghajolva összeértek és boltozatot alkottak, úgy éreztem, mintha egy zöld barlangban járnék. Tizenhat éve nem nyúlt hozzá senki. Kilencven ember lakott a faluban, aki tudott, elmenekült, már a kocsma is bezárt. Elhatároztam, hogy én itt telepszem le. Nem volt nehéz földet vennem, egy hektár 2-300 ezer forintba került. – Mindenki letette volna a nagyesküt, hogy a falu 2-3 éven belül végleg

elnéptelenedik, de én kezdtem idecsalogatni az embereket különböző helyekről. Jött egy fiú Tokodról, az anyja egy rendőrrel élt. A fiú egyszer megette a mostohaapjának félretett vacsorát, majdnem agyonverték érte. Otthagyott mindent, és leszökött Piskire. Egy férfi uzsorakamatra felvett 200 ezer forintot, az idő múltával az adósság felment egymillióra, ő sem maradhatott meg a falujában. Most az én fiam itteni házában lakik, a falugondnok mellett dolgozik. Azt akartam, hogy a lakosság száma felmenjen 150 főre, a község méreteihez képest ezt tartom ideálisnak. Először egy barátomnál telepedtem le, már a második este jöttek át hozzánk a szomszédok beszélgetni: – Miben segíthetek? – kérdeztem tőlük. Nem volt a faluban vezetékes víz, először azt kérték. Elintéztem, akkor megnyertem a bizalmukat, és más ügyekben is hozzám fordultak. Egyszer megkeresett egy asszony: – Jöjjön velem, akarok mutatni magának valamit. Elvitt egy fészerhez, levette a lakatot: bent egy 1937-es Chevrolet Cameron gépkocsi állt, annak idején összesen huszonkettőt gyártottak belőle az egész világon. Vastag szürke por borította, de sérülés nem látszott rajta. – Ez honnan van magának? – A testvérem Kanadában él, egyszer hazalátogatott ezzel a kocsival, és itt hagyta nekem. Bezártam ide a fészerbe, senki sem tud róla, tessék tanácsot adni, hogy mit csináljak vele. Megkerestem két-három ismerősömet, megtaláltuk a kiskaput, az asszony kétmillió forintot kapott a kocsiért, ebből a pénzből fürdőszobát épített a házához, és fel is tudta szerelni. Igyekeztem olyan eseményeket szervezni, melyek közelebb hozzák egymáshoz az embereket. Kossuth-szobrot avattunk, szalonnasütést rendeztünk, egy hordót kineveztünk Hyde-parknak, melyre bárki felállhatott, és szabadon elmondhatta a véleményét. Az akkori polgármester rossz szemmel nézte a mozgást, kihívta a rendőrt, hogy gyújtogatunk. Nem tudta maga mellé állítani az embereket. Amúgy sincs könnyű természete, az egyik cigány szomszédja rátörte az ablakot és megverte.

– Min vesztek össze? – Nem tudom, a szomszédnak volt egy kis stichje. Egyszer csak nekiállt és kezdte lebontani a házát. Kérdezték tőle: elment az eszed?! Semmi közötök hozzá, az én házam, azt csinálok vele, amit akarok. Szóval ment az élet a maga útján, mikor utolért a baj. Versenden dolgoztunk egy kocsmában, oda telefonáltak, hogy a fiamat elütötte az autó. A saját informatikusunk nyomta neki a falnak tolatás közben. A faluban 400 cigány jött össze és követelte, hogy adják ki nekik a gázolót, mert ha nem, akkor az egész családjával végeznek. Én beültem a kocsiba, hajtottam, mint egy őrült, és két órával a baleset után már haza is értem. Egy pakisztáni sebészt hozattam Bécsből, tíz ház ára ment rá. Míg folyt bent a műtét, a cigányok kint az utcán letérdeltek és imádkoztak a fiam életéért. Akkor elhatároztam, hogy alapítok egy cigányokat segítő szervezetet. Sorra jártam őket a faluban, akinél nem volt villany, oda bevezettem. A részegeseket kézbe fogtam: eddig szarházi voltál, most mutasd meg, hogy tudsz ember is lenni. Nem kell leszoknod az italról, csak tarts mértéket. Felújítottam a kocsmát kívül-belül terasszal, hadd lássa az egész falu, ki hogy viselkedik. – A politikába hogy került be? – 2006 tavaszán Kocsi László szocialista képviselőjelölt megkeresett, és arra kért, hogy segítsek neki, komoly összeggel pénzeltem a kampányát. (A pletykák szerint ez volt az a bizonyos „hét aktatáskás” választás, eszerint Toller László pécsi polgármester a szocialisták számára gyengén sikerült első forduló után behívta az MSZP hét megyei jelöltjét, egy-egy táskában állítólag tíz-tíz millió forintot adott nekik, és útnak indította őket: győzzetek!) – 2006 őszén nálunk rendeztek polgármester-választást – folytatja Mali -, és a szocik nem engem, hanem az ellenfelemet támogatták, akkor szakítottam velük. Korábbról ismertem a siklósi SZDSZ szervezetet, összesen tíz tagjuk

ha volt. Három hónappal a választás előtt alapítottam harminc új alapszervezetet, fellelkesítettem az embereket, és végül minden poszton, a polgármestertől a testületi tagokig mindenütt a mi jelöltünk jött be. Csak úgy emlékeztetőül megjegyzem: az egész országban összesen 15 helyen választottak SZDSZ-es polgármestert, falun csak ötöt, ezek egyike én voltam. – Mi a politikai alapállása? – kérdezem. – Nemzeti liberálisnak hiszem magam. – Ez mit jelent önnél? – Gondolkodjunk nemzetben-családban! – Ez így túl általánosnak hangzik. Mali nem törődik a közbeszólásommal, rendületlenül folytatja: – Továbbra is megtettem mindent, ami tellett tőlem, kétezer új tagot toboroztam. Akadt olyan 130 fős falu, ahol többen tartoztak a pártba, mint a 150 ezres Pécsen. Augusztustól decemberig átszervezés zajlott le a pártban. A küldötteknek három hónapos tagsággal kellett rendelkezni a szavazati joghoz, az én embereim javarészénél még nem jött össze ennyi idő, Drávapiskit így is hat küldött képviselte. A vezetés ellenem volt, a választás előtt arra is felszólítottak, hogy lépjek ki a pártból. Akkor a közvélemény már figyelt rám, MTI-közlemény lett az ügyből. – Közben folyamatosan „lőttek” rám. Egy helyen, ahol játékgépet üzemeltettem, kivettem a kasszából pénzt, ehhez nyilvánvalóan jogom volt, mégis bíróság elé állítottak és megbüntettek 250000 forintra. Akkor velem jött az egész jobboldali sajtó, de Kunczéék egy szóval sem védtek meg. Beláttam, hogy hiba volt kilépni a pártból, mert ha bent maradok, kötelességük lett volna kiállni mellettem. (Lehetséges, hogy a menyasszony nem olyan szép, mint amilyennek első pillantásra látszik: a „Magyar Nemzet”-ből idézek:

„...Lapunk kiderítette, hogy a Komárom-Esztergom megyei Bíróság pénzbüntetésre ítélte egy korábbi bűncselekmény miatt [fiatalkorú társával együtt egy gyermelyi vendéglátóhelyen kávéfőzőt, fémtermoszt, üvegkorsót, csokoládét lopott, majd kifosztotta a játékgépet és az üzlet kasszáját].”) – Felmértem a helyzetet, és úgy döntöttem: karriert csinálok. 2007 decemberében visszaléptem az SZDSZ-be. A népszavazáson három „igen”-t húzok majd be, gondoskodom róla, hogy ez kiderüljön, a jobboldali sajtó tovább fogja görgetni az ügyet, csak ezúttal már nem az én káromra. – Itt Drávapiskin változatlanul végeztem a dolgomat a falu érdekében. Egy új vállalkozásba fogtunk: egy intézetet akartunk építeni a vakok és gyengénlátók számára. Öt hektár földet adtunk volna hozzá, és Piski ötéves költségvetésének megfelelő összeget szándékoltunk invesztálni a továbbiakban. Tudnia kell, hogy évente 5000 újonnan megvakult embert regisztrálnak Magyarországon, ebből 150-et tudtunk volna fogadni első lépcsőben. – Egy ilyen intézménynek nem inkább valamelyik nagyvárosban van a helye? – Ezzel kapcsolatban csak egy adat: egy akkora telek, amekkorát mi felajánlottunk, Pécsen másfél millió forintba kerül, és ott a természeti környezet is kedvezőtlenebb. A tervünk átment több fórumon: a fejlesztési ügynökségen, a fejlesztési tanácson, és így tovább. Egy sor cég jelezte, hogy szívesen rátelepülne erre a vállalkozásra: táblákat, demonstrációs eszközöket gyártottak volna. – Már csak Lamperth Mónika miniszter asszony aláírása hiányzott. Siklóson találkoztam vele, megígérte: támogatja azt az igényünket, hogy 1,3 milliárdos támogatást kapjunk az Európai Uniótól. Alig telt el azonban három hét, és felhívtak a titkárságáról. Azt mondták, hogy az általunk tervezett intézmény szellemében szegregált volna – talán mert elsősorban a vakokra vonatkozik -, és ők ilyen szándékot nem támogatnak. Engem ez a visszautasítás sem tudott eltántorítani, elhatároztam, hogy mindenképpen átadom a támogatási kérelmünket. – Megszerveztem Lamperth Mónika ellen az ország első internetes

támadását. Mozgósítottam minden elérhető bloggert, hogy csatlakozzanak hozzánk, mindenki írjon egy levelet a miniszter asszonynak. Kemény Péternek, aki Lamperth jobbkeze a rehabilitációs ügyekben, nem tetszett, és továbbra is az elutasítást javasolta. A miniszter asszony a mennyekbe mehetett volna, ha mégis engedélyezi, de ő kihagyta ezt az esélyt. – Akkor határoztam el, hogy Drávapiskiről gyalog megyek fel Budapestre. Ehhez a „sétához” nem a spanyol „El Camino” szolgált példaképül, mert én egyedül vágtam neki. Ötezer dühös ember is csatlakozott volna hozzám, de az ormánsági ember nem ismeri a Rebiszt, és nem fél a rendőrtől, attól féltem, hogy provokálják őket, és botrányt robbantanak ki. – Milyen cipőt vett fel az útra? – Semmi különöset, egy félmagas szárú Adidast, két nap múlva ki is lyukadt. Egyébként az előbb tévedtem: voltak kísérőim. Egy autó Tolnától Földvárig előttem haladt és figyelt, úgy láttam, hárman ültek benne, én nem ismertem őket. Szemügyre vettek, aztán elhajtottak, a következő kanyarban újra feltűntek. – Magánházaknál, panziókban aludtam, tíz nap alatt 268 kilométert tettem meg, Budatéténynél léptem be a fővárosba. A barátaim közben szorgoskodtak, megpróbáltak összehozni egy találkozót Lamperth Mónikával, de a miniszter asszony hol tárgyalt, hol kórházat avatott. Aztán meguntam, magam mellé vettem két vak embert, így mentem a minisztérium elé. Nem a mágneses kapun bocsátottak be, el akartak dugni a sajtó szeme elől. Aztán mégiscsak előkerült Lamperth Mónika, átadtam neki az anyag végleges változatát, a találkozó azzal zárult, hogy felvetettem, miért nem kérdezi meg a vakokat, ők mit akarnak. A csatát elvesztettem, de a háborút soha. – Itt a faluban mire törekszik majd? – Húsz év elmaradást kellene ledarálnunk. 24 millió a bruttó támogatás és 36 milliót költünk el évente. Próbáljuk megvédeni azokat az értékeinket, amik még megmaradtak. Nem mindig sikerül, egy évszázados remekművű vaskaput most adtak el Németországba.

A református templom előtt megállunk, nem először találkozom ilyennel, de most is megborzongat a látvány: a téglasorok réseiből egy ecetfa nőtt ki, a kapu is rászorulna egy alapos javításra. – Én már rég megcsináltam volna, de a református tiszteletes asszony nem engedi, mint katolikus ember nem nyúlhatok hozzá. – Kialakultak már a polgármesteri alapelvei? – Hát eddig csak annyi, hogy itt nem demokráciának kell lenni, hanem jóléti diktatúrának – az emberek is ezt akarják. A képviselő-testület minden döntését meghallgatom, egy 18 éves lány tagja is elmondhatja a véleményét, de én maradok, aki voltam: az Ormánság pitbullja. Két nap múlva újra olvastam egy újságcikket Maliról: ha kétezer támogatót sikerül összegyűjtenie, harcba száll az SZDSZ elnöki tisztségéért. – A múlt héten etikai vizsgálatot indítottak ellenem, így próbálnak meg kizárni – már az első körben. Ha ez megtörténik – mondta Mali az újságírónak -, az lesz a szépséghibája, hogy utoljára akkor fordult elő, mikor a MIÉP-ben zárták ki az elnök kihívóját. – Egy Kóka-Fodor-párharcba is beszállna harmadik jelöltként? – Azt hiszem, igen. Egy blogbejegyzés azt írta, hogy van a mostani elnök, a yuppie pénzeszsák, aki sikert, tízszázalékos támogatást ígért, s letornázta a párt népszerűségét egy százalékra. Aztán van a lúzer, az örök ezüstérmes, aki baj esetén azonnal elmegy. És végül van a szarházi, aki önkritikusan én volnék. Az indulásom természetesen inkább csak jelzésértékű, bár láttam már éjjeliőrt nappal meghalni. Egy részeges ember a múltkor különös történetet mesélt a kákicsi kocsmában. Éjféltájban hazafelé tartva a temetőn botorkált át, és elhaladt Kiss Géza sírja mellett is. Legnagyobb megdöbbenésére úgy hallotta, hogy a nagytiszteletű prédikátor, az Ormánság szellemi atyja forog a sírjában. Ne higgyünk az ilyen mendemondákban, csak arra alkalmasak, hogy megingassák a mostani polgármesterekbe és más vezetőkbe vetett hitünket.

OTTHON IS IDEGENBEN A hétvégét általában otthon, Budapesten töltöttem, vasárnap délután utaztam vissza az Ormánságba. Mikor felszálltam a pécsi gyorsra, ugyanaz a rosszkedv fogott el, mint az első alkalommal, úgy éreztem magam, mintha egy magas fáról lezuhanva a gyomromra estem volna. A görcs csak akkor oldódott fel, mikor Szent-lőrincen átszálltam a sellyei vicinálisra. Az egy-két kocsiból álló szerelvényen néhányszor egy szemüveges, ritkás szakállt viselő, negyvenkörüli férfi ült velem szemben. A harmadik-negyedik alkalommal már barátságosan üdvözölt, én is köszöntem. Ugy gondoltam, illendő elbeszélgetni vele, jobb híján a helyzetből logikusan adódó kérdést tettem fel neki: – Merre járt? – Budapesten. Rabbi akarok lenni, arra készülök odafenn. Megütközve nézek vissza rá: – Maga zsidó vallású? – Nem, azt hiszem, nem is fogadnak majd be, ott legalábbis ezt mondják az emberek. Egyébként cigány vagyok, és számunkra nincs kiút ezekből az aprófalvakból. Csak egy esetről tudok: egy lánynak sikerült bejutni Kaposvárra egy óvónőket képző tanfolyamra. A kákicsi állomás előtt készülődni kezdett, miközben felcsatolta magára a hátizsákját, rám nézett: – Már rég készülök rá, hogy elmeséljem magának az életemet, pontosabban a helyzetet, amiben vagyok, de nem akarom rabolni az idejét. Most, hogy találkoztunk, megkérdezem: ha leírom egy füzetbe és leadom magának a szállásán, elolvassa-e? – Mindenképpen belenézek majd.

– Előre is köszönöm. Őszintén szólva: nem hittem, hogy beváltja az ígéretét, de néhány nap múlva a portás beadott hozzám egy kockás lapokra írott terjedelmes paksamétát. Beraktam az összegyűlt anyag közé, el is feledkeztem róla, aztán egyszer, valami más dokumentumot keresve, a kezembe akadt. Először valóban csak belenéztem, aztán az egyéni sorsnak kijáró figyelemmel végigolvastam. Egyetlen szót sem tettem hozzá vagy vettem el belőle, úgy adom közre, csak a személyek és a helyszínek nevét változtattam meg – a feljegyzések írójának védelmében: „In médias rest – (kezdődik a kézirat, nem tudom eldönteni, hogy viccből vagy a kifejezés pontatlan ismeretéből ragasztotta oda a »t« betűt) -, a dolgok közepébe vágok. 1990 elején, 26 évesen én is rózsaszínben láttam a vágytól ezen az isten háta mögötti »Kuku-tyinfalván«, Csákodon. Baranyában a miénk volt a második falu, ahol megalakult a Fidesz alapszervezete, és alakult egy kérész életű cigány kulturális egyesület, pár szem huszonéves fiatal részvételével. A »magvető« Derdák Tibor tanár, szociológus, iskolaalapító (régi ismerősöm, tehát ide is eljutott – M. Gy). Budapestről közelgett az ősz, az első szabad helyhatósági választás. A faluban két Németh János nevű ember lakott (ismételten megjegyzem: a levél más nevet említ, de nem akartam érinteni egy halott emlékét, és megbántani egy másikat: egy súlyos beteg embert. – M. Gy.). Szimbolikusan szólva, az »ég és a föld«. Az egyik Németh J., a nyugdíjas helyi tanító volt, 45 éve élt a faluban. Tanítás a ’74-es körzetesítés óta nem volt, Sellyére járt tanítani, lakása is volt ott, a másik Németh J. alig egy éve költözött a faluba, bevándorló, idegen, nyugdíjas villanyszerelő. Küllemre egy szúrós szemű, nagydarab, erős fizikumú, érdes hangú emberke, a falusiak által alig vagy csak felületesen ismert valaki. A pár szem falusi fiatal közt volt egy (szintén pár éve bevándorló) jó képességű, értelmes cigányfiú, aki a helyi Fideszt és a Cigány Egyletet vezette, ő kitalálta, hogy rábeszéli ezt az idegen Németh Jánost, vállalja el, induljon a választásokon a polgármesteri posztért. Ellenjelölt nincs, mi, a Fidesz segítünk neki, ő meg hálából békén hagy minket. A villanyszerelő óckodott (sic! – M. Gy), nehezen állt kötélnek. A választásokon persze nyert.

Sellyén még évek múltán is azon röhögtek az emberek, hogy a »nagytudású« csakodi választók abban a biztos tudatban szavaztak, hogy a tanítóbácsi Németh Jánosról van szó... Igyekszem tárgyilagos lenni, de őszintén szólva, nem tudom, mi is igaz ebből az egészből, mert nem vettem részt az akcióban. A villanyszerelőt beiktatták, sablonos üres fecsegés, eskü a Köztársaság alkotmányára. Én és a társam is – akit a falusiak a Fidesz tagsága okán csak Fidesz Gabinak neveztek – álmodoztunk: »ez kell, az kell a falunak, így lesz és úgy lesz.« Ám eltelt röpke fél év vagy egy év, és a polgármesterünk ahogy megismerkedett a közjegyzőséggel, a megyei kapcsolatrendszere kialakult, s talált korrupciós kiskapukat, velünk, akiknek a hátán »belovagolt«, egyre távolságtartóbb, lekezelőbb, sőt ellenségesebb lett. Különösen 2-3 emberrel szemben. Egyik én voltam, akinek »szószólói« státusom volt a községi önkormányzatnál, a másik az a bizonyos Fidesz Gabi, harmadik egy 70 éves néni, református presbiter. Sajnos a polgármesternek a jellemét nem ismertük, de nem is feltételeztünk róla semmi negatív tulajdonságot. Mi okunk lett volna erre? Eltelt több mint 1 év. A testületi ülésekre meghívókat nem küldött, sem tájékoztatást, fogadónap ismeretlen volt, a Polgármesteri Hivatal a saját – folyton disznószagú – lakása volt. A képviselők iskolázatlan, egyszerű emberekből álltak, bólogatójancsik a minimálbér feléért, természetes volt a részrehajló, pártoskodó, elfogult, sógor-koma kapcsolatokon alapuló döntéshozatal. Nem ilyennek képzeltem a Respublika eszméit. Az igazságérzetem lángolt, tombolt. 1990-93 közt a polgármester cselekedeteit... olyan abnormális tettek tarkították, amelyekből néhányunk számára világossá vált, hogy nincs nála minden rendben az »emeleten«... Pár rövid példa: lakásán fizikailag bántalmazza a képviselőtársát, háromgyerekes anyának szexuális szolgáltatás ellenében szociális segélyt ígér, kizárólag szombati társadalmi munkáért ad cserébe szociális juttatásokat, a közösségben vulgáris, trágár beszédstílus, hirtelen témaváltások, hirtelen haragú indulatosság... (Nem tudtuk, mi is az a skizofrénia, ideg-elme probléma stb.) Mindemellett valami feudális földesúrnak képzelte az isten háta mögötti pozícióját. Hátra tett kézzel ha végigsétált a falu két utcáján, s aki nem köszönt előre, azt jól lehordta. ’92-

ben a Népjóléti Minisztérium falugondnoki (szociális feladatokat ellátó) rendszere Csákodon is létrejön. A polgármester parádés kocsisa lesz a falugondnok, teljesen rátelepszik, kihasználja. 90-93 között ez az ember mindenkivel sikeresen összeveszett, akivel csak kapcsolata volt. Az élettársáról kiderül, hogy sikkasztásért már börtönben ült. ‘92-ben amerikai diákok társadalmi munkában felújítják az általános iskola épületét (segítenek a templom renoválásánál is). Azt le sem merem írni, hogy velük hogy cseszett ki. A mi polgármesterünk kitalálja, hogy 18 év után ő újraindítja az oktatást alsó tagozaton. 110 lakos – 8-9 szem gyerek. A sellyei jegyző a »haját tépi«. Nem szabad! A magas költségek: takarító, kazánfűtő, pedagógus bére, 10 fő gyerek alatt nem is volna szabad. Először egy kohómérnököt akar alkalmazni... Utána egy budapesti roma egyetemista jön, gyorsan távozik is, mígnem ‘93 nyarán megérkezik az igazi tanító néni. 50 éves, az MDP-nek alapítás óta tagja, 2 diploma, miniszteri dicséret, 145 pontos IQ, megrögzött idealista, a szépirodalom szerelmese. A mi agrárproletár butácska polgármesterünk az ő személyében a párjára akadt, és röpke fél év leforgása alatt olyasmi történik ennek a kis falunak az életében, ami azelőtt még sohasem történt meg: országos botrány. A budapesti sajtó egymásnak adja a kilincset Csákodon. A Kossuth rádióban rólunk beszélnek, megfordul a faluban parlamenti képviselő, budapesti jogvédő, rendőrség, Andrásfalvy prof. úr, Oktatási Minisztérium, Furmann Imre, TV stb. En is, a »Fidesz Gabi« is és a presbiternő is megismerkedünk a tanító nénivel. Pertut iszunk, barátkozunk, ecseteljük a sérelmeinket. Én okoztam neki a legnagyobb meglepetést: »jé, akad emberke ebben a kis sárfészekben, aki Juhász Gyulát, Tót (sic! – M. Gy.) Árpádot és Bibliát olvas?« A tanítónő „megvilágosítja" az elménket, hogy a polgármester mivel-hogyan sért meg alkotmányos jogokat, szociális törvényt, oktatási törvényt, szervezeti-működési szabályzatot stb. (unokatestvére bíró a megyén). A tanítónő szeretné az írástudatlanokat megtanítani írni-olvasni, csinálna könyvtárat, népművelői feladatokat látna el. Mi négyen összefogunk a polgármester ellen. Fő cél: bizonyítani a törvénysértéseit, pert indítani ellene. A tanítónő fórumot szervez, munkanélküliek speciális földprogramjával kapcsolatban, szívesen vendégül lát bárkit a szolgálati lakásán.

Gyorsan megosztjuk a falut, egy része velünk szimpatizál, a polgármesterrel kizárólag nők, asszonyok tartoznak a baráti körébe, 5-6 fő, köztük az a személy is, aki jelenleg a polgármester. Én mint szószóló »végrehajtom a csapatunk utasításait«, utazom a Miniszterelnöki Hivatalba, a megyére stb., nyilatkozom a sajtónak stb., költségeimet a tanítónő finanszírozza. Akkor még nem volt számítógép-őrület, mobilmánia, az iskolában nem is volt bekötve telefon, a legtöbb esetben az információáramlás, hírtovábbítás okozott gondot. Határidőket késve le elévült valami, nem ért be időben, gyakran az aláírásukat adó embereknél pálfordulás állt be, ha bejött a faluba egy nyugati holmi úri emberekkel, a falusi paraszt begubózott a portájára, és csak a zsaluk mögül leskelődött. Talán féltek? Lehet. Egy cigányember majdnem levágta a polgármestert kaszával (személyes konfliktusuk volt), a rendőrség elvitte, gyorsított eljárást folytatott le ellene. Sellyén a jegyzőség folyosóján pofozkodás is volt. Máskor egy falusi temetés során kegyeletsértés miatt kapott egy fülest a polgármester úr. A mi kis viaskodásunk eleve kudarcra volt ítélve. Erre tulajdonképpen akkor döbbentünk rá, mikor ‘94 februárja körül felmentem a Miniszterelnöki Hivatalba Pestre. Ott négyszemközt azt mondta nekem egy jogtanácsos: »Mit kevertek ti ott lenn a végeken? Jönnek a választások (az Antall-kormány végnapjai), késő van már, tanuljátok meg: ha ilyen elemi problémák merülnek fel egy Fideszes demagógiával megválasztott polgármester ellen, akkor ne a jegyzőségre és ne a megyére menjetek, hanem mindjárt ide a Miniszterelnöki Hivatalba!« A felheccelt parasztok életveszélyesen megfenyegették a tanítónőt, rendőrséget kellett hívni. Engem és a Fidesz Gabit a helyi kocsmában a tömeg hajszál híján megver. Pattanásig feszült, parázsló harag, indulat, düh lógott a levegőben. Ennek a naplószerű vallomásnak a tételmondata is lehetne, hogy a polgármester olyan feltételhez köti a tanítónő maradását – az iskola működését -, ha a jövőben nem barátkozik a Fidesz Gabival, a Presbiterrel és velem. Tanítónő: »engedje meg, hogy a barátaimat én válogassam meg, ne ön...« Az iskola és a pedagógus jövője ezzel el is volt döntve. Erre a »tételmondatra« harapott rá a sajtó. Közben köztem és a tanítónő közt szerelem szövődött. A szimpatizánsok száma csökkent, a

polgármestert ez teljesen felingerelte. 94. júni. nyilvános fórum keretei közt bezárják az intézményt. Jelen van az Oktatási Minisztérium képviselete, Kisebbségi Hivatal, Pesti TV és sok, számomra ismeretlen pesti ember. A jelenleg könyvtárként üzemelő tanterem zsúfolásig megtelt. A tanítónő nem vett részt a színjátékban. A polgármester mikrofon elé lép, a kamerákba lobogtatja a pedagógus diplomáinak fénymásolatát, és ingerült, emelkedett hangon a következőket mondja: – Kérem szépen effektive (ez a szavajárása) nincs is neki diplomája! Ezek valami államvizsgák csak vagy mi, két Főiskolától! Mindenki lesütött szemmel, lehajtott fejjel hallgatott a döbbenettől. Talán megértettek valamit abból, hogy a racionalitás és a szellemi sötétség viaskodott egymással ebben a kis faluban, s az utóbbi győzedelmeskedett büszkén. Ezt követően a polgármester hathatós segítségével szétbomlasztják a civil szervezetnek nevezhető Cigány Kulturális Egyesületet, a Fidesz szervezet pedig érdektelenség, közömbösség miatt felbomlik. Engem polgári bíróságra ad, »rágalmazás« a per tárgya, de olyan butácska volt, hogy egy korábban neki címzett, kézzel írt beadványfélémet meghamisította, átírt benne pár szót. A grafológus nem volt hülye, rájött a csacsiságra, a polgármester pert vesztett. Még két ciklusban ő a falu vezetője, meghatározza a falu életét, sorsát, emberi kapcsolatokat még 8 éven át. Engem diszkriminál, mindenből kihagy, 2002-ben van ellenjelöltje, kettő is, a szavazatok 26-30 százalékát kapja, veszít. S hogy szép legyen a pályafutásának a vége, az önkormányzati leltár-vagyonátadás során eltűnik néhány önkormányzati tulajdoni holmi, amit selejtben leírnak. Elköltözik Pécsre. Sok év után szinte véletlenül találkoztam vele a pécsi kórház folyosóján. Tolókocsiban ült, a pszichiátriára vitték, sovány volt és sápadt, a szája el volt ferdülve, nem ismert meg, az élettárs felvilágosította: – Apus! Tudod, ki ez? A Jenő Csákodról! Az öreg valamit gagyogott, de nem értettem, s csak bámult maga elé mereven. Szánalom fogott el, leültem a kórház udvarán a nagy gesztenyefa alá a padra, néztem a hulló leveleket, s csak töprengtem: mindannyian ilyen

szánalmas, magatehetetlen ronccsá válunk akkor is, ha bűnben élünk, és még akkor is, ha valami jónak vélt eszmei ideológia mellett kardoskodunk. Az elmesélt történetemnek se híre, se nyoma nincs a falukrónikás könyvben, sem levéltárban sehol. A történetnek nincs vége. Az új polgármester parasztasszony, a tsz-ben kapált, 8 osztálya van. Alpolgármester: szintén 8 osztály, szintén zenész, vagyis téesztagi gyalogmunkás volt. Ebben a haldokló kis faluban 87 felnőtt él, 6 főnek van állása, az emberek egyharmada nyugdíjas, 4-5 ember rendelkezik ipari szakmunkás végzettséggel. Rajtam kívül 1 személynek van érettségije, a többi 8 osztályt végzett. Ez a szociális térkép. A polgármester tiszteletdíja havi 125000 plusz 30 000 forint benzinköltség. Azaz évi 1,5 millió tiszteletdíj a nyugdíja és más háztáji jövedelme mellett. Ennek ellenére az ötéves pályafutása alatt egyetlen alkalommal vett föl közmunkára (munkanélküli vagyok), másokat évente két alkalommal is. Nem támogatta a tanulmányaimat, mert évi egyszeri 20 ezer forintra »nincs keret«, az ő havi 125 ezrére van. Sajnos a szellemi szintje nincs szédületes magasságban. Nyilvánosság előtt azt mondja: 9x4 = 73. »Bátor« az szerinte női név, Pécsvárad nem Baranyában fekszik, vagy hogy kell leírni az m négyzetet. Ismét a szánalom fogott el, csak most éppen a tudatlansága miatt. Igen, én is tudom, mi a sorsa az ormánsági kis falvaknak. Benne élek, a fokozatos leépülések, a kiszolgáltatottság, az alá-fölé rendelt viszony, a torz személyiségek, lelki beteg emberek világa itt zajlik a környezetemben. De az én sorsomat meghatározta a pedagógussal való 10 éves kapcsolat, barátság. Ösztönzött arra, hogy »jöjj ki innen ebből a mocskos sárfészekből, tanulj, legyen önbizalmad stb.« Sokat köszönhetek neki, műveltséget, emberi tartást, irodalomszeretetet, igazságérzetet stb. Hogy a környezetemben élők számára nem példaértékű, hogy 40 évesen tanulok, képzem magam, kitörök, kitartok – ez nem az én hibám. Nagyon várom a május végét, hogy »batyut kössek«, s elmehessek Pestre. »Élni, élni hagyni...« A buta, gáncsoskodó, rosszindulatú csakodi gerinctelen embereknél jobban fog hiányozni az erdő, a rét, amit úgy szerettem, ismertem. Hálát adok az istennek, hogy kiemel ebből az ormánsági pokolból. A sorstársaimat sajnálom, depresszióval, alkohollal küszködnek, pesszimisták, s az önkormányzatok morzsáival kell leélniük a kisszerű életüket. Egy biztos: én vissza ide nem akarok jönni, se lakni, se élni. Tamási Áron: »Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...«

De hol ez az otthon?! És a haza?! A levél itt véget ért, de írója a naplójából is mellékelt egy lapot, kivonatosan ebből is idézek: „Szociális segélyből csináltam végig a gimnázium 3 évét, 200 ezer forintba került: útiköltségek, tandíj, tankönyvek, jegyzetek. Minden iskolanap 100 kilométert és két órát vonatoztam. A naplopók meg röhögtek rajtam: »sokra megy a tanulásával...« Most, mint említettem, a hébert tanulom, a 3 év alatt 3 különböző nyelvet ismerve meg. A szűkebb környezetemben – faluban – ellenállás, kritika, közöny, a falusi önkormányzat hozzáállása: nem adunk neki még közmunkát sem. 40 évesen tanulni? Minek, ez hülye? (Szerintem hülyének lenni nem állapot, hanem betegség.) Hát azért, hogy kitörjek az Ormánságra örökösen jellemző embertelen, megalázó, sivár, sötét világából (!!). Ahol a nyomor megöli a lelket, a méltóságot, az emberi tartást. A gimnáziumnak köszönhetem, hogy lett önbizalmam, értek sikerélmények. Nem voltak hiábavalók a 15 év szociális hátrányokkal való küzdelmeim. Minden alkalmi melót elvállaltam: napszám, éjjeliőrség, kubikolás, gyógynövényezés, csiga-felvásárlás, újságkihordás... A próbatételeimet nem kívánom senkinek. Még jelenleg a szüleimmel élek, nevelőapám alkoholista, mindennap kétszer berúg. A tudatalattijából feltör a perverzitás, a gyilkos, kegyetlen állatkínzó ösztön. Méltósággal, alázattal elviselni a szitkozódást, átkozódásokat, a vulgáris, trágár, obszcén beszédstílusát, a rosszindulatú, önző, pletykás, istenkáromló, pénzpazarló, tudatlan, szűklátókörű mivoltát. Általánosságban elmondhatom, hogy a kis faluban ‘99 óta jellemzőek ezek a torzult személyiségre, depresszióra, idegi problémákra vonatkozó magatartási viselkedési formák. Ki a felelős ezért? Hatalom, taktika, maga a közösség? Ki van feljogosítva arra, hogy kritikát gyakoroljon? A múltat ostorozzuk, vagy a jelent tegyük felelőssé mindenért?... ”

IPAR Utánaolvasgattam, hogy az újabbkori magyar alkotmány különböző időszakokban és váltakozó államformákban, miként rendelkezik polgárainak munkavégzéséről és annak lehetőségéről. Vegyünk két példát. A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének I. fejezete így fogalmaz: „...1. A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. 2. Minden munkaképes állampolgárának joga és kötelessége, hogy képességei szerint dolgozzék..." Itt a magamfajta laikus gondolkodóba esik. Ha az állampolgárnak joga, egyben kötelessége a munka, abból logikusan következik, hogy az államnak módot kell nyújtania, hogy minden állampolgára élhessen ezzel a jogával. Az állam addig is elmehet, hogy a munkakerülést szigorú rendelkezésekkel büntesse, nem felejtettük el a „kmk”-t, a „közveszélyes munkakerülés” fogalmát, mely mindazokat szabadságvesztéssel sújtotta, akik saját hibájukból nem rendelkeztek állandó munkahellyel. A rendszerváltás után létrejött Magyar Köztársaság 2006. évi VI. 9-én hozott jogtárában már másként fogalmaz. A 70/B 34-ik paragrafusa csak annyit említ, hogy a „Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához”, de egyetlen szóval sem részletezi, hogy az egyén milyen módon és formában élhet ezzel a lehetőséggel, például mi a teendője olyan esetben, mikor nem talál munkát magának. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az állam nem tud mit kezdeni a hivatalosan nyolc, gyakorlatilag a tíz százalékot is meghaladó országos munkanélküliséggel. Nézzük, hogy alakult a helyzet a könyv témájául választott területen, adataim jó részét „A sellyei kistérség foglalkoztatási stratégiája” című tanulmányból vettem. „A sellyei kistérség munkaerő-piaci szempontból a legrosszabb helyen áll

Baranya megyében. A térségben 150 fő feletti foglalkoztató nem található. Régebben a mezőgazdaság számított húzó ágazatnak, de a termelőszövetkezetek tönkremenetele után nem tudott megújulni ez a szegmens...” A kistérségben a 2007. év februári adatok szerint: az aktív keresők száma 5736 fő, a regisztrált álláskeresőké 1701 fő, ehhez az utóbbihoz hozzájönnek azok, akik már mindenféle nyilvántartásból kiestek. Tovább elemezve ezt a számot: a tartósan, hat hónapot meghaladóan munkanélküliek aránya: 56,4 százalék. Az egyik legnagyobb gond, hogy a munkanélküliség lassan 15 éve tartósan jelen van az itt élők sorsában, átmeneti javulás időnként bekövetkezik, tartós viszont mindeddig nem... A munkaerő-piaci elhelyezkedési esélyek legnagyobb nehézsége a nem megfelelő iskolai végzettség. A munkanélküliek 64 százaléka nem rendelkezik 8 általánosnál magasabb végzettséggel. Mindössze 12 százalék azoknak a részesedése, akik érettségi bizonyítványt, netán diplomát szereztek. A 360 napon túli munkanélküliek száma kiugróan megnőtt. A munkanélküliség tehát kezd életformává válni, annak minden káros következményével. Az esetek többségében kulturális és közösségi leromlás lép fel, romlik a családok anyagi helyzete. A tapasztalatok szerint aki már tíz éven túl munkanélküli, azt gyakorlatilag lehetetlen visszahozni a munka világába. A munkahelyteremtés lehetőségeinek alkalmazkodniuk kell a globalizálódó világpiaci körülményekhez. A trend a csomópontok fejlődése volna – ebben a tekintetben húsz évvel vagyunk lemaradva a nyugati államoktól. Be kell látnunk, hogy nem lehet az összes kistelepülésen munkahelyet teremteni. Erre csak a mezőgazdaság volt képes a múlt század nyolcvanas éveinek végéig, de ennek jövedelemtermelő képessége mostanára a tizedére esett vissza. Sellye kistérség településen 1990 után emelkedett az új munkáltatók száma, ezek azonban a korábbinál kevesebb munkást alkalmaztak. Az egyéni kezdeményezés nyomán született vállalkozások csak vegetálnak vagy meg is szűntek. Ezek sorába tartozik a drávafoki fűrészüzem, a gilvánfai

fajátékkészítő vállalkozás, a kisszentmártoni mosogatóeszköz-készítő üzem, a sellyei sajtgyár, ugyanott egy rongykészítő üzem és még tucatnyi kis volumenű vállalkozás. Hosszan sorolhatnánk a további romlás jeleit: a csányoszrói textilgyár megszűnését, a szolgáltató iparosok visszavonulását, a városi rangot élvező Sellyén jelenleg sem órás, sem suszter, sem szabó, sem kovács nem dolgozik. A „Szolgáltató Ház”-ban csak a földszinten maradtak meg az üzletek, az emeleti varroda és fényképész bezárt. „Az Ormánságban igen jelentős az elvándorlás, emellett egy ugyanolyan súlyú másik folyamat is megfigyelhető, ez pedig a népességcsere, amely kedvezőtlenül hat a térség fejlődésére – írja egy hivatalos elemzés. Eredményeként a lakosság „legértékesebb”, leginnovatívabb része elköltözik, és helyette alacsony műveltségű, a kistérségben élő emberek viselkedésmintájától, munkamoráljától, hagyományaitól élesen eltérő életvitelt folytató, általában cigány lakosság települ be. Betelepedésük egy új jelenséget is okoz, a cigányok lakta községekben ugyanis kialakul egy „fiatalos” népességstruktúra. Az un. cigány településeken (ahol a cigány etnikumú lakosság aránya 90-100 százalék), a magas gyerekszám és az alacsony, születéskor várható élettartam miatt a megyei átlagot másfélszeresen meghaladja a 0-14 év közöttiek számaránya, mely a fiatalkorúak foglalkoztatása terén vet fel súlyos gondokat. Gilvánfalva, Lúzsok, Sósvertike, Piskó olyan ormánsági települések, amelyeknek vezetői kénytelenek a fenti problémakörrel is számolni községük fejlesztési koncepciójának meghatározásakor. A térség munkanélküli rátája az előző évihez viszonyítva növekedést mutat, és továbbra is az egyik legnagyobb probléma az alulképzettség, amely jóval a megyei átlag alatt van...” Nem hiszem, hogy sok értelme volna a bajok további felsorolásának. Közelebb jutunk a valós képhez, ha inkább a megmaradt üzemeket, gyárakat tekintjük át. Sellye város legnagyobb ipari vállalatának jelenleg az Agrokémia Vegyipari Kiszerelő Szövetkezetet tarthatjuk. Valaha jelentéktelen fűrészipari

kócerájként működött, felfutását egy véletlenszámba menő eseménynek köszönhette. Egy Kalocsay nevű, Európa-hírű vegyészmérnök 1956-ban túlságos hévvel vetette bele magát a felkelés forgatagába, ezért a szovjet csapatok bevonulása után célszerűnek találta, hogy a fővárosból egy távol eső, kevéssé szem előtt lévő településre húzódjon vissza. Történetesen Sellyét és a fentebb említett kis üzemet választotta. Tanácsadói feladattal bízták meg, de kezdettől fogva magához ragadta az ügyek irányítását. Eleinte csak jelentéktelen változásokat kezdeményezett, olyanokat, mint hogy a termékek választékát néhány egyszerűbb kémiai termékkel bővítsék, például kályhaezüstöt gyártsanak. Rövid idő múlva Kalocsay – már a szövetkezet elnökévé előlépve – nagyobb méretű vállalkozásba kezdett. Igénybe vette kiterjedt külföldi kapcsolatait, évfolyamtársai annak idején majdnem mind disszidáltak, és komoly karriert futottak be. Segítségükkel modern gépeket szerzett be, és növényvédő szerek nagy volumenű csomagolására állította át a termelést. A Magyarországon egyedülálló eszközök használatának köszönhetően az 1980as évekre az üzem a szakma élvonalába emelkedett. Ekkor azonban, az 1956os megtorlások kései hullámaként, Kalocsayt leváltották vezető állásából, és egy Sós nevű volt pártfunkcionáriust helyeztek fölébe. A város szerencséjére azonban hagyták dolgozni Kalocsayt. Az üzem fokozatosan kinőtte korábbi szűk kereteit, zöldmezős beruházásként tágasabb üzemcsarnokot épített, és mind újabb partnerekkel lépett kapcsolatba. Nem kisebb cégnek dolgozott, mint a Shell – a háttérben valószínűleg politikai motívumok is közrejátszottak, a kapcsolat kialakításában állítólag számos III/III-ás ügynök is közreműködött. Ok forgalmazták Magyarországon a multinacionális cég növényvédő szereit – de csak a termelésük 15 százalékát hozták itthon forgalomba – a többi ment exportra. Mint már említettem, a rendszerváltás gyakorlatilag felszámolta a sellyei ipart, a bukás szele az Agrokémiát is megcsapta. A Shell ezentúl országszerte korlátlan szabadságot élvezett üzleti ügyeiben, csak kevéssé igényelte az

Agrokémia formális jogi védernyőjét. A sellyei cég új partnereket keresett, meg is találta két ukrán vállalkozó személyében. Ok is növényvédő szerekkel foglalkoztak, de mivel a benne használt hatóanyagot Kínában szerzik be, a terméket nem szállíthatják be közvetlenül a hazájukba, így az EU-tagnak számító Magyarországot iktatták be formálisan gyártó partnerként. A változások visszavetették az Agrokémiát. Korábban 220 embert foglalkoztattak – a létszám jelenleg alig haladja meg a negyvenet, a korábbi 13 mérnökből kettő maradt. Ennek megfelelően az árbevétel is visszaesett. A rendszerváltás egyben tulajdonosváltást is hozott. A gyár a Postabankon keresztül a Dunaholding kezébe került. A holding nem kívánta hosszasabban a birtokában tartani, továbbadta kapcsolatainak, így került végül a jelenlegi tulajdonosokhoz. Ok kezelőként a vezetés harmadik vonalába tartoztak, de egész pályafutásukkal ide kötődtek, 20-30 évet töltöttek el a gyárban. Más termékeik is visszaszorultak a piacon, különös módon még az állami építőipar hanyatlását is megérezték. A házgyári elemek külső védőkezelésére homlokzatfestéket gyártottak, igen jelentős volumenben, a cégek valósággal sorba álltak érte. 1992-ben az építőipari vállalatok megszűntével a festék termelése 2000 tonnáról 200-ra zuhant le. 1992-re az Agrokémia csődközeli állapotba került. Három fiatal vezetője is kivált a cég kereteiből, és SAMATO néven önálló vállalkozásba kezdtek. Konkurenciájukat nem is annyira a termelésben és az értékesítésben érezték meg, hanem a munkaerő-piacon – osztozniuk kellett a mind gyérebb vegyipari technikusgárdán – az alacsony fizetések miatt közülük sokan elhagyták a várost. Az Agrokémia korábban Sellye legbőkezűbb szponzorának számított, az óvodaépítéstől az iskolai számítógépek beszerzésétől egészen a sportélet finanszírozásáig letették az asztalra a maguk részét. Ezt a tevékenységüket erősen vissza kellett fogniuk. A közüzemi árak általános emelkedését is megérezte a gyár. Egy köbméter

szennyvíz leeresztéséért 1600 forintot kell fizetniük, az energiaköltségek is a magasba szöktek. Bejárjuk a telepet, most a délutáni műszakban 10-12 ember dolgozik. Vagy a töltőgépek mellett állnak, vagy a teli ládákat pakolják. Karbantartó munkásokat sehol sem látok, valaha 32-en voltak, mostanra négyen maradtak. Úgy gondolom, hogy ez komoly kockázat, mert a tűz– és robbanásveszélyes környezetben minden műszaki hiba súlyos következményekkel járhat. Egy öreg őr figyeli a ki– és befelé tartó kocsik mozgását. – Előfordulnak lopások? – Sajnos, igen. Elvisznek szerszámokat, anyagokat. Növényvédő szert is megpróbálnak kicsempészni, a múltkor egy egész kamionra valót vittek el. Szóltunk a rendőrségnek, Szekszárd mellett találtuk meg az árut egy út menti árokban kiszórva, úgy látszik, féltek a körözéstől, vagy nem találtak megfelelő orgazdát. Az még gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy flakonnal visznek el, annyi épp elég egy gyümölcsöskert védelmére a kártevők ellen. A kerítéshez érünk, a kísérőm a dróthálón túlra mutat: – Ez az ipari park. 1998-ban tették le az alapkövet, de azóta senki sem jelentkezett, hogy ide akar települni. Elnézek a távolba, csak egy gazzal felvert mező látszik, számomra reménytelennek tűnik, hogy itt valaha is egy gyár álljon majd. Nagy Attila polgármester egy nyilatkozatában úgy vélekedik, hogy ami késik, az nem múlik. – A sellyei ipari parkba bármikor betelepülhet egy akár száz főt is foglalkoztató üzem. Az önkormányzat külön kedvezményekben részesítené a vállalkozókat, és az is tudvalévő, hogy a halmozottan hátrányos térségekben létesítendő, munkanélkülieket foglalkoztató munkahelyek után külön dotáció jár. Ezek a juttatások kompenzálnák azt a hátrányt, hogy az üzem nem Pécs közelében működik. Ha egy vállalkozót ide tudnánk csábítani, biztos vagyok benne, hogy sokan követnék.

Én a magam részéről kételkedem benne, hogy a tőke ezer és ezer befektetési lehetőség közül épp egy sellyei vagy páprádi üzem létesítésében látna fantáziát. Vajszlón, az Ormánság második legnagyobb településén negyven százalék körül jár a munkanélküliség. Kérdezem kísérőmet, hogy a rendszerváltás óta milyen jelentősebb üzemek vagy vállalatok szűntek meg, illetve épültek le. Elgondolkodva sorolgatja: – Megszűnt a „Zöld Mező” termelőszövetkezet, addig tartott ki, amíg fel nem élték a vagyont. Gyakorlatilag nem működik a burgonyapehely-gyár, a régi nyersanyagszállítójuk, úgy tudom, leromlott, senki sem lép a helyébe – ki kockáztat meg ennyi pénzt. Az erdészetet is elvették tőlünk, átvitték Sellyére. Felszámolták a fűrészüzemet, a tápkeverőt, bezárt a mozi – hirtelen átvillan az agyán -, majdnem kihagytam a legfontosabbat: a Ganz-gyár vajszlói üzemét. A környéken nem volt hozzá hasonló gyár, három műszakban dolgozott, külön autóbuszok hordták be a környékről a munkásokat. – Ez is megszűnt? – Nem szűnt meg, de már csak vegetál, ha akarja, megnézhetjük. A sárgára festett kapun egy tábla lóg: „Kutyával őrzött terület! Itt tessék csengetni!” Előzetesen odaszóltunk, tudtak az érkezésünkről, de hiába nyomjuk a csengő gombját, bent semmi sem mozdul. Megkockáztatva, hogy kutyával találjuk szemközt magunkat, elindulunk a száz-kétszáz méterre fekvő üzemcsarnokok felé. Kísérőm útközben elmondja, hogy ez a négy-öt hektárnyi terület az utóbbi ötven év folyamán többször, is gazdát cserélt – változó rendeltetésű, gyakran átalakított épületeivel együtt. Gépjavító üzem, gépállomás működött itt, majd a Vízügy karbantartó bázisa. Tevékenysége messze túlterjedt a megye határain, Somogyban és Tolnában is jelentős feladatokat látott el. Az 1970-es évek második felében a nagy budapesti gyárak – munkáshiánnyal küszködve – egyes részlegeiket vidékre telepítették ki, ennek a folyamatnak a részeként ez az üzem a Ganz Műszergyár kötelékébe

került, negyedik tagként a két fővárosi és a gödöllői részleg mellé. Kiegészítő feladatokat látott el, különféle alkatrészeket készített az árammérő órákba; kapocstartókat, hőre keményedő, másrészt hőre lágyuló dobozokat és ehhez hasonlókat. Ez a gyár is megérezte a szocialista ipar rohamszerű felszámolódását; 1988-ban 350, 1992-ben már csak 70 főt foglalkoztatott. A leépülés napjainkban is tovább tart, a dolgozók száma jelenleg már a harmincat sem éri el. Az üzem 1992-ben került magántulajdonba, egy svájci üzletember vásárolta meg. Az illetőt itt, Vajszló környékén kevesen ismerik, különféle legendák keringenek róla, egyesek tudni vélik, hogy valaha egyszerű villanyszerelőként kezdte hazájában, onnan küzdötte fel magát vagyonos emberré. A vétel a Ganz Árammérő Művek egész hálózatára kiterjedt; mindenekelőtt a kispesti törzsgyárra vonatkozott, ahonnan a késztermékeket bocsátották ki. Az új tulajdonos külön, messzemenő elképzeléseket táplált az itt álló hétemeletes irodaházzal kapcsolatban; kihasználva a Ferihegyi repülőtér közelségét, szállodává kívánta átalakítani. Az adásvételi csomagba a vajszlói részleg is beletartozott. Az új tulajdonos itt is alapvető változásokat vezetett be – mindenekelőtt a létszámot építette le. A minimálisra csökkentette az adminisztratív állományt, mely korábban odáig növekedett, hogy csak egy külön épületben fért el. Azt is sokallta, hogy a 3-4 hektárnyi zöld területet két kertész, továbbá egy udvaros gondozta néhány segédmunkás segítségével. El kell ismerni, ezeken az ésszerűsítő intézkedéseken túl a svájci üzletember jelentős szociális változásokat is bevezetett. Megpróbálta megemelni az ellátási körülmények színvonalát, például újjáalakíttatta a fürdőt, csempézett zuhanyozókkal, modern tusoló rózsákkal látta el. Az elbocsátásokon feldühödött munkások azonban ellenségesen fogadták ezeket a lépéseket, és ahol csak tudták, kontreminálták őket. Ellopták a zuhanyrózsákat, összetörték a fülkéket elválasztó falak kerámialapjait. Fapapucsokat készítettek, szögeket vertek a talpukba; fürdés közben ezzel karistolták össze a padlót. Legnehezebben az idők folyamán kialakult és

jóindulatú szemhunyorítással megtűrt munkahelyi italozással hagytak fel. Kannaszámra csempészték be a bort, egy-egy brigád állítólag tíz litert is elfogyasztott egy műszak alatt. Aztán ez a szokás is megszűnt. Most, kora délután csendes az udvar, mozgás alig mutatkozik, csak néhány teherautó manőverezik rakodás közben. A kapu felől azonban hirtelen felbukkan a fogadásunkkal megbízott üzemvezető, elnézésünket kéri, későbbi érkezésünkre számított. Kinyitom a jegyzőblokkomat: – Mivel foglalkoznak? – Fémforgácsolással, alumíniumöntéssel, műanyag alkatrészek gyártásával – alapvetően a pesti központi gyárunk termelését segítjük és egészítjük ki. Egy-egy korábbi tevékenységünk megszűnt, vagy most van kifulladóban, például színesfém-öntéssel már csak három ember foglalkozik. – Érdemes ilyen lecsökkentett arányokban dolgozni? – Először is: szükség van ezekre a folyamatokra, tehát valahol el kell végezni. Másodszor: ezen a környéken igen magas a munkanélküliség, tízezreken nem tudunk segíteni, de az is számít, hogy két vagy három családdal több jut-e kenyérhez. Abban viszont igaza van, hogy régen nem ilyen számokhoz szoktunk – befelé mutat -, ha úgy gondolja, körülnézhetünk. Bent a csarnokban egy hulladékgyűjtő tartály mellett megyünk el; kókuszreszelékhez hasonló szürkés anyag tölti meg: – Rézforgács – sajnos a MÉH-ben nagyon sokat fizetnek érte. A munkások megtöltenék vele egy-egy zsákot, aztán átdobják a kerítésen, kint már várja a „passzer”, és viszi el biciklivel. Lopták az alumíniumtömböket is, leadták valamilyen begyűjtőnél, aki nem kérdezte meg, honnan származik, hanem szó nélkül átvette. A tömbök aztán több kézen is átvándoroltak, lehet, hogy végül annál a cégnél kötöttek ki, amelytől eredetileg beszereztük, és újra meg kellett vásárolnunk tőle. Csekély lehet a rendelésállomány, a csarnok szinte kihalt, csak itt-ott látni tevékenykedő embereket. Megnézem az éppen álló gépeket, az egyiken kivehető a kora és a származása: 1976-ban gyártották Gödöllőn. Majdnem

biztos, hogy a harminckét év alatt a gép végigjárta a gyár különböző városokban működő részlegeit – fontosságban-használhatóságban mindig lejjebb szorulva. Innen már csak valamilyen magánkisiparoshoz vezethet az útja. A többi masina sem áraszt magából sok bizalmat, mégsem cserélik le; amíg moccanni tudnak, hadd kínlódjanak velük a kezelőik. Ismert dolog, hogy a tőkések minden műszaki hiányosságot a munkások idegeivel szoktak betömni. – Van valami igazán komoly érték ebben az egész gyárban? – Hát, leginkább a telek, amin áll, de úgy hallani, hogy azt is százmillió forintos jelzálog terheli. – És amit Nyugaton olyan sokra tartanak, a munkásállomány termelési tapasztalata, a céghez való hűsége nem számít? – Nem túl sokat nyom a latban. A hűség különben is biztosítva van. Ha ez a gyár megszűnne, egyikük sem tudna elhelyezkedni, egész Pécsig nem találna állást. Megszólítok egy idősebb, szemüveges férfit, gépbeállítóként dolgozik, híres szakértelméről és precizitásáról: – Összesen negyvenöt éves munkaviszonyom van, ebből több mint harmincat itt töltöttem. – Nem akarok a zsebében turkálni, de megkérdezhetem, hogy mennyit keres? – 75 ezer forintot. Maga szerint ez sok? A kísérőm és az üzemvezető előtt visszafogom magam: – Nem értek hozzá, de azt hiszem, nincs túlfizetve. – Mondok különbet! A feleségem is több mint harminc éve dolgozik itt betanított munkásként – minimálbérért -, időnként még annál is kevesebbért. A törvény úgy írja elő, hogy bár nem szerzett közben szakképzettséget,

harminc év után így is meg kell emelni az órabérét. Erre tudja, mit csináltak? Hogy ne kelljen többet fizetni neki, elküldték nyugdíjba. – Végkielégítést nem kapott? – Dehogynem, hathavi fizetést – mínusz adó. – Ha az ő fizetése kiesik, hogy fog megélni a család? – Nem tudom, talán a fiam beállhat portásnak. És ő is elkezdheti a maga harminc-negyvenéves vegetálását a hathavi végkielégítésért – gondolom, de ezt is megtartom magamban. Néhány nap múlva a vajszlói kocsmában találkoztam egy munkással, aki egy kissé távolabb állva tanúja volt a „vizitemnek”. Neheztelően ingatta a fejét: – Azért egy dolgot rosszul csinált, Moldova úr. – Mire gondol? – Az üzemvezetőtől miért nem kérdezte meg, hogy ő mennyit keres. A svájci őt biztos megfizeti. – Azért nem kérdeztem meg, mert tudom, hogy a tőkés egy embert mindenütt megfizet, hogy a többit féken tartsa, itt sem lehet másként.

AZ ELCOTEQ A sellyei kistérség legnagyobb ipari foglalkoztatójának a finn tulajdonban levő Elcoteq cég pécsi üzeme tekinthető. Elektromos gépek, eszközök előállításával foglalkozik: mobiltelefonokat, televíziókat, ipari adóvevő készülékeket gyárt. Saját márkájú termékeket nem bocsát ki, árui Philips, Nokia és más világcégek emblémájával kerülnek piacra. Ezenkívül raktározást és más logisztikai feladatokat is ellát. A gyártmányszerkezetet és a belső üzemi rend leírását hétpecsétes titokként őrzik. Magam is csak töredékinformációkhoz jutottam hozzá. A cég 6-7 ezer alkalmazottat foglalkoztat, „vadászterülete” egész a Balatonig, Tolna és Somogy megyéig kiterjed. Úgy tudom, a munkások csak egy 50 kilométeres sugarú körből járhatnának be dolgozni, de a szükség nyilvánvalóan felülírta az elképzelést. De maradjunk csak választott vidékünkön, az Ormánságban. Kezembe került egy 2007. decemberi felmérés, mely az egyes falvak lélekszámát, a munkanélküliségi rátáját és az Elcoteqnél dolgozó lakosaik számát tartalmazza. íme néhány figyelemre méltó adat:

Helységnév Lélekszám

Munka-

Elcoteqnél

nélküliségi ráta dolgozik Piskó

264 fő

71,1 százalék

13 fő

Ózdfalu

178 fő

66,2 százalék

8 fő

Kákics

206 fő

64,0 százalék

7 fő

Luzsok

256 fő

60,2 százalék

10 fő

És most vegyük a táblázat alját, a legalacsonyabb viszonyszámokat felmutató településeket:

Drávakeresztúr 152 fő 20,0 százalék 11 fő Drávaiványi 215 fő 25,8 százalék 2 fő

és végül a két „csúcstartó”:

Felsőszentmárton 1027 fő 18,6 százalék 31 fő Sellye 2970 fő 19,2 százalék 101 fő

A statisztikát összegezve az ormánsági települések állandó lakosainak összesített száma 14209 fő, ebből aktív keresőnek számít 6116 fő, a regisztrált álláskeresők száma 2038 fő, a rátájuk 33,3 százalékot tesz ki. Az aktív keresőknek több mint tíz százaléka, 697 fő az Elcoteqnél áll alkalmazásban. A jelentkezőket általában nem közvetlenül a gyár veszi fel, az Elcoteq három pécsi munkaközvetítőt is megbízott a toborzással. Az újfelvételisek tesztelésen mennek keresztül. Az elméleti feladatok lapján általános iskolás szintű kérdések szerepelnek; matematikai alapműveletek, számsorok folytatása és más hasonlók. Megvizsgálják a jelentkező fizikai alkalmasságát, ez többnyire nem jelent mást, mint egy szakértő felmérő pillantást. Meglepő módon az illetékesek számára nem a fiatalok alkotják a legtöbbet ígérő réteget, hanem a középkorú, munkában már megedzett asszonyok. Ezután

orvosi vizsgálat következik, úgy értesültem, ritkán mennek bele részletekbe. Felvettek már ólomérzékenységben szenvedő embereket is, a betegségük csak akkor derült ki, mikor a szájuk környékét ellepték a sebek. A vizsgálatok mindent összevéve is alig tesznek ki néhány óránál többet. A cég a soros megrendeléseket csütörtöki napokon összegezi, ilyenkor határozza meg a teljesítésükhöz szükséges létszámot. Jelenleg 7200 embert foglalkoztatnak, de ez egy hirtelen befutó munkánál 8000-re is nőhet – szinte órák alatt. A másik végletről szólva: mikor állandó partnerük, az Ericsson cég kiszorult a piacról, 800 embert kellett elbocsátaniuk. A cég egyik vezetője meg is jegyezte, hogy még egyszer aligha viselnének el egy ilyen mérvű leépítést. Az új felvételisek bent a gyárban két-három napos tréninget végeznek, aztán osztják be őket a kijelölt munkahelyükre. A munkás még akkor sem érezheti magát teljes biztonságban. Ha elbocsátanak valakit, ritkán közlik vele előre a tényt. Az illető felszáll a gyárba vivő buszra, és csak a porta őrségtől tudja meg, hogy már nem tartozik az Elcoteq kötelékébe. Az is gyakran előfordul, hogy néhány munkásnak év közben felmondanak, hagyják, hogy otthon kereset nélkül vesztegesse az idejét, aztán két-három hónap múlva újra behívják és alkalmazzák. A dolgok hátterében állítólag az húzódik meg, hogy az ily módon elbocsátott majd visszavett ember papíron új dolgozónak számít, és újra igényelni lehet utána az államtól az új munkahely teremtéséért járó támogatást. Az újoncokat kevés lelkesedés fűtheti, erre vall, hogy negyven százalékuk hamarosan eltűnik, és többé nem is jelentkezik. Az is gyakori eset, hogy 2-3 napos táppénzbe vonulnak, vagy különösebb indoklás nélkül kihagynak egyegy műszakot, egy hónap alatt 62 ezer igazolatlan óra halmozódik fel a gyár egészében. A különböző kedvezmények, mint például az utaztatás költségének 80 százalékos megtérítése, kevés embert vonzanak. A szociális juttatások egyre gyakrabban jutnak csődbe, így például az üzemi konyha kapacitása olyan szűk, hogy néhány száz embernek reggel fél kilenckor kell ebédelnie. A fizetések csökkennek, a munkások a korábbi 120 ezer forint helyett csak 90 ezret visznek haza havonta – minden különösebb kompenzáció nélkül. A

fluktuáció igen magas, havonta 400 ember számol le, a felmérések szerint akkor is elmennek, ha az időszakban nincs esélyük más munkahelyre. A dekonjunktúrában javulás aligha várható, akkor sem emelhetnék a béreket, ha ez a szándékukban állana, márpedig 2007 az elektronikai .ipar fekete évének számított. A Elcoteq is érzékeny veszteségeket szenvedett el: az egyik üzemüket eladták, a szentpétervári részlegüket pedig fel kellett számolni, az ottani rendelések egy részét ide, Pécsre kellett átküldeni. Romániában Aradon is kísérleteztek egy új fióküzemmel, de nem találtak hozzá elegendő képzett munkaerőt. Korábban pletykának hittem, hogy az Elcoteq néhány külföldi részlegébe magyar dolgozókat irányítottak át, hogy a termelést megfelelő szinten tudják tartani, de később, mikor rákérdeztem, kiderült, hogy ez a híresztelés fedi a valóságot. A magyar munkásnők valamelyik balti országban végeztek munkát az ottani Elcoteq üzemben, szállodai elhelyezést és elfogadható napidíjat kaptak. A napi üzemmenet, amennyire a gyakorlatból megállapítható, folyamatos, csak a szokásoktól eltérően nem háromszor nyolc, hanem kétszer 12 órás műszakra oszlik – ez nem tudom, mennyiben felel meg a legelemibb humanista felfogásnak, másrészt a Magyar Köztársaság munkaügyi törvényeinek. Három, egyenként tizenkét órás „sichtát” két pihenőnap követ. A 12 órás időtartam nem tekinthető kőbe vésett szabálynak, rugalmasan emelhető. Könnyen megnyúlhat 14 órára is, például ha egy-egy technológiailag kulcsfontosságú gép elromlik, és mindenképpen meg kell javítani, ilyenkor a szerelőket rá lehet beszélni még egy-két órányi pluszmunkára. Ha a dolgok jövőbeni alakulását latolgatjuk, kevés optimizmust táplálhatunk magukban, csak további terhelésekre számíthatunk. A három egymást követő 12 órás munkanapot, az itt-ott elejtett megjegyzések szerint, négy fél napot kitöltő műszakká szervezhetik át, és csak ezt követi a két pihenőnap, minden elfogadhatóan túli terhelést rakva a munkások nyakába. A zalátai boltban jött oda hozzám panaszkodni egy öregember: – A vőm az Elcoteqnél dolgozik – mondta -, mikor a reggel hat órakor kezdődő műszakba van beosztva, akkor hajnali háromkor kel fel, mert mielőtt elindulna, még el kell végeznie a ház körüli teendőket. Az út Pécstől hazáig hosszú, este nyolc óra körül ér haza, ha ezt a negyedik hosszú műszakot

bevezetik, még ennyit sem tud pihenni majd. Tartozunk az igazságnak annyival, hogy a gyár egyelőre nem helyez kilátásba kényszerítő eszközöket. Ha valóban akar valami hasonlót, békés eszközökkel is ki tudja kényszeríteni majd. Szeretném megnézni, hogy szállítják be az éjszakás műszakban dolgozókat. Nagy Attilának, a sellyei polgármesternek a közbenjárására az Elcoteqnél hajlandóak fogadni. A cég autóbuszai szigorúan szervezett formában szedik fel a munkásokat. A sofőr tud rólam, egy néma biccentéssel felenged a lépcsőn. 16.22-kor szállok fel a vállalat 19-es sorszámot viselő kocsijára. Az utastérbe fellépve körülnézek: néhány nő és férfi már elfoglalta a helyét, egy tömbben ülnek, valószínűleg egy faluban vagy ugyanabban a városi utcában laknak. Néhány szót váltok a sofőrrel, elmondja, hogy a vállalati szállítások minden más közös érdeket megelőznek, céljainak megfelelően vonnak össze Volánjáratokat vagy iktatnak ki a menetrendből. Csak úgy a szemem sarkából körülnézve – idegen vagyok, könnyen gyanút kelthetek – próbálok tájékozódni. A regisztrált alkalmazottak között egyre több a férfi, ez a vállalati összesítésben is megmutatkozik. Behúzódom egy ülés sarkába, onnan folytatom a szemlélődést. A szélvédőre kivetített belső hőmérsékletet jelző felirat 14 fokot mutat, november vége felé járunk, a többség ki sem gombolja a kabátját. Az utca, ahol várakozunk, végestelen-végig üres, csak egy teherautó parkol a bal oldali mellékutcában. Újabb és újabb rajok érkeznek, most többnyire nők, hamisított kölni szaga lengi be a kocsit. Úgy vélem, hogy családanyák lehetnek: gyerekeket, szülőket, unokákat hagyhattak otthon. A szélvédőre szerelt hőmérő is jelzi a fokozódó zsúfoltságot, már 18 fokot mutat, egyre többen gombolják ki a kabarjukat, a pacsuliszag egyre erősödik, egy nyomozókutya szaglását is tönkretenné. A még szabad helyekre útközben újabb munkába tartók szállnak fel. A kis téglából felhúzott várakozóépületek mögül egy-egy nő lép ki, akit a férje

hozott ki ütött-kopott autójával. Az út szélén alig-alig égnek lámpák. Lassan besötétedik, előrenézek a reflektorok fényében: a felszántott és feltárcsázott táblák megfelelően műveltnek tűnnek, de a két nappal ezelőtt lehullott eső még nem szivárgott be a földbe, ahogy mondani szokás: a talaj erősen víznyomásos. A kocsi megtelt, néhány utasnak nem is jutott ülőhely. A levegő elfogy, a melegben elalszom néhány percre. Csak akkor riadok fel, mikor megérkezünk célunkhoz, a gyár egyik üzemegységéhez. Az addig szendergő utasok sietve felállnak és leszállnak, megcsap a hideg, az égen hófelhők tornyosulnak. A sellyei polgármester már előre jelezte, hogy aznap este ellátogatok az üzembe, de ez nem mentesít a hosszadalmas igazoltatás alól. A befelé igyekvőket egy irányító fogadja és állítja őket sorba. Váltok vele néhány szót, érdekes, meredek ívben emelkedő pályát futott be. Valaha technikusként kezdte, aztán Győrben elvégezte az egyetemet, mérnöki diplomát szerzett. Most negyven órát dolgozott rövid pihenőkkel, de még nincs vége a napjának, a tömegben érkezők mozgását is neki kell még megszerveznie. Arca vörös a hidegtől és a kimerültségtől. Megkérdezem a sofőrtől, hogy mibe kerül egy-egy ilyen buszút. – 7200 forintba, de a gyár ezt a pénzt nem ajándéknak szánja, egy részét visszahárítja a munkásokra. Bár ajánlással jöttem, nem sétálhatok be igazoltatás nélkül, fel kell mutatnom a személyi és a lakhelyigazoló kártyámat. Egy lajstromban is feltüntetik a nevemet – két részletben, most belépéskor a „Moldova” családnevet írják be, a „György” keresztnevet pedig majd a távozásnál. így válik a világ megfelelően kerekké. Annyi megtisztelő kiemelés mégis kijut nekem, hogy a kapun túl az Elcoteq két vezetője is fogad, egy elegáns irodába invitálnak rövid tájékoztatóra. – 6800 operátor dolgozik nálunk – mondja vendéglátóim közül a tekintélyesebb. Én ezt a fogalmat csak az egészségügyből ismerem, zavartan kérdezek vissza:

– Mit jelent az, hogy operátor? Munkást? – Nagyjából igen, de úgy gondoljuk, ez méltóbb. Akinek akár halvány fogalma is van a kapitalizmus álcázó díszleteiről, annak nem okoz különösebb nehézséget átlátni ezen a trükkön. A tőkés, miközben sorra elveszi a valódi kedvezményeket, a húsz-harminc év után járó prémiumokat, pótszabadságot, pihenőt – látványos kulisszákat állít fel helyettük, gondosan ügyelve, hogy ezek a lehető legkevesebbe kerüljenek. A hosszú szolgálattal kiérdemelt jutalmat egy svájci tőkés egy kommersz karórával helyettesítette be – nem tudjuk kizárni a lehetőséget, hogy en gros nagykereskedésben vette jelentős kedvezményeket kapva. Egy-két év múlva aztán ezek az órák is elmaradnak. Többé nem használják a véleményük szerint megalázó „munkás” megjelölést sem. Ezentúl csak „munkatársak” léteznek, ami azt a jótékony illúziót kelti, hogy a vezérigazgató lényegileg alig különbözik az utolsó takarítónőtől, egy célért együtt dobogó szívvel dolgoznak – hogy a jövedelmük között ötvenszeres-százszoros különbség áll fenn, az csak egy szempont a sok közül. Ez persze csak egy a kapitalista trükkök közül, semmiképp sem tartozik a jelentősebbek közé. Az igazi cél és példa a japán félig-meddig parancsuralmi rendszer. Ott a munkás – lehet, hogy „munkatársnak” vagy „operátornak” hívják? – el sem mozdíthatja a tekintetét a futószalagról, mert egy-két másodpercnyi figyelmetlenség jelentős lemaradást okozhat. Más országokban keményebb módszereket is alkalmaznak. A pletykák szerint egy magas és kövér nő úgy próbálta kiegyenlíteni a viszonylag hosszú lába és az alacsony munkaasztal közötti különbséget, hogy leült egy sámlira. A művezető kétszer figyelmeztette őt erre a megengedhetetlen önkényeskedésre, harmadjára egyszerűen kirúgta alóla az ülőkét. Beszélgetés közben hiába kérem a fogadásomra érkezett vezetőktől a gyár felépítésének vázlatát, a munkaidő szervezésének programját sem bocsátják a rendelkezésemre, be kell érnem egy finom szellemességgel megfogalmazott általános meghatározással: – Ez a magyar „Silicon Valley”.

Nem akarok az ő kártyáikkal játszani, továbbra is nyílt kérdéseket teszek fel: – Azt hallottam, hogy Önöknél egyes alacsonyabb beosztású vezetők minősíthetetlen hangon beszélnek a munkásokkal. Igaz ez? – Őszintén remélem, hogy nem, de nem tudom kizárni, hogy néha nálunk is előfordul. A gyár gyorsan nőtt fel, nem jutott mindenhová megfelelő ember. Én is tisztában vagyok azzal, hogy a legalacsonyabb szintű vezetők ütik meg a legdurvább hangot. – És a csúcsokon mi a helyzet? – Ott is megmutatkozik a fluktuáció. Őket általában nem a pénz viszi el tőlünk, hanem a műszaki értelmiségi rangsorban való előrelépés. Aztán előfordul, hogy az új helyen alacsonyabb technikai lehetőségek várják, mint amilyenekkel nálunk rendelkezett, és két-három év múlva visszajön hozzánk. Váltok a témán: – A céget milyen anyagi elvárások irányítják? – Mint minden tőkés vállalat, mi is profitszerzésre törekszünk. Ha nem tudjuk elérni, a tevékenységünk értelmét veszti. – Milyen a profit elvárt mértéke? – Egy számjegyű haszonkulccsal kombinálunk. – Ez pontosan mennyit jelent: kettőt vagy kilencet? – Bővebbet nem mondhatok, talán még annyit, hogy közelebb állunk a kettőhöz, mint a kilenchez. Egy-egy rövidebb veszteséges időszakot esetleg elviselünk, de a folyamatosan negatív eredmény magát a bukást jelentené. – Finn érdekeltségű cégként miképp kerültek Magyarországra? – A cégünk mindenképpen terjeszkedni akart a közép-európai régióban, engedje meg, hogy a kiszemelt országok közül most csak Romániát

említsem. A választásunk végül azért esett Magyarországra, közelebbről Baranya megyére, mert itt viszonylag kulturált, munkanélküli-passzivitásba sodródott munkásgárda állt rendelkezésünkre. A kiválasztásnál szigorú szempontokat érvényesítettünk: megköveteltük a kiegyensúlyozott családi életet, a józan magatartást, kizáró körülménynek számított a durvaság és más erőszakos tulajdonságok. Maga a munkásgárda sajnos nem mindig teljesít egyenletesen, az egyik nap kimagasló eredményt mutat fel, másnap viszont alig közepeset. A vezetőt teendői láthatólag máshová szólítanák, felgyorsítom a párbeszédet: – Ha egy munkás kárt okoz valamelyik gépben vagy anyagban, milyen határig felelős a kárért. – Általában 200 ezer forintig. – Vagyis esetleg a havi fizetésének a háromszorosáért. Nem aránytalan ez? Hátha rajta kívül álló okok játszanak közre. – Ebben az esetben eltekintünk a felelősségre vonástól, de ritka az ilyen hiba. A gépeink szállítói minőségi munkát végeznek, háromtól tíz évig terjedő garanciát vállalnak. De azt hiszem, már szeretné látni a gyárunkat, érezze magát jól. Az üzemcsarnok, melyet megnézünk, 3500 négyzetméter alapterületű, műanyag padlójára ötféle színnel festették fel a jeleket: irányjelzésre, anyagok tárolási határára és más hasonlókra szolgálnak. Figyelmetlenség ritkán fordul elő, többnyire jelentéktelen eset, például valaki egy létrát cipelt a vállán, és elcsúszott vele. Az oldalfalakat a több fény biztosítása céljából világosszürkére mázolták. „Az egészség a legfőbb érték” – jelszó a gyárfalakon túl gyakran elhangzik, testépítő terem és röplabdapálya is épült, de itt kevés jel mutat rá, hogy komolyan vennék. A munkavégzéshez szükséges merev tartás gerinctorzulással fenyeget. Sokáig figyelek egy férfit; egy elektronmikroszkóp fölé hajol, hosszú percekig nem mozdítja a nyakát. Nem vagyok szakember, de sejtem, hogy viszonylag rövid idő alatt tönkremegy a

szeme és a nyakízülete. – Folyamatosan ezt a munkát végzi? – Igen. – Mennyi a fizetése? – Elég jó, 80-90 ezer forint. – Munka közben mennyi pihenőidőt kap? – Kétóránként öt percet. Mielőtt vita alakulhatna ki ennek elegendő voltáról, a kísérőm közbeszól: – A Munka Törvénykönyve szerint egy műszak alatt negyven perc pihenőidőt kell biztosítani. – De az, úgy gondolom, nyolcórás munkaidőre vonatkozik, és nem tizenkét órásra. – Erre is érvényes! Ebben kételkedem, de nem akarok vitába bocsátkozni. – És mennyi az ebédidő? – Húsz perc. Ennyi idő alatt kell eljutnom az étkezőbe és elfogyasztani az ételt, aztán visszatérnem a helyemre. – Ez kitelik húsz percből? – Ha sokan vannak, akkor nem. Ilyenkor kiveszem a húst a másodikból, két szelet kenyér közé rakom, és már rohanok is vissza. A kísérőm ezt sem hagyja szó nélkül: – Máshol sem adnak több időt. Azt olvastam, hogy Kaliforniában a

munkások kerékpárral mennek át a munkahelyükről az ebédlőbe, csak úgy férnek bele az előírt keretbe. Tovább kérdezem a munkást: – Mennyi az előírt munkaideje? – Egy hónapra átszámítva 172 óra, de gyakran elérem a 180-at. – Milyen alapon követelhetik meg ezt magától? Főleg változó műszakbeosztásban, ami jobban igénybe veszi a szervezetet. Megint a kísérőm válaszol: – Két hónapos időtávon belül a munkáltató határozza meg a beosztást. – És ez hol van rögzítve papíron? – Pontosan nem tudnám megmondani, de biztos, hogy a kollektív szerződésben. – Megnézhetném ezt a részt? – Sajnos nincs lehetőségem megmutatni. – Értem. Azt megtudhatom, hogy ki írta alá ezt a kollektív szerződést? – Többen is. Hárman a gyár vezetőségéből és hárman a szakszervezetből. – Ez a három szakszervezeti képviselő honnan kapja a fizetését? – Természetesen a vállalattól. – Tehát a vállalatnak módjában áll befolyásolni őket. Nem azt állítom, hogy megteszi, csak annyit, hogy ha akarná, megtehetné. – Csak rosszindulatú emberek gondolhatják, hogy a munkások saját kenyéradójuk ellen lépnének fel. Ezzel a saját érdekeiket is veszélyeztetnék.

Végigmegyünk néhány számomra ismeretlen felhasználású munkadarab mellett. Amerre elhaladunk, csend támad, majd mikor elhaladunk, az asszonyok újra csivitelni kezdenek. Távozásnál le kell adnom a vékony fémből készült belépőkártyámat, és a lajstromba is beírják a „Moldova” után a „György”-öt. Módot találtam rá, hogy az egyik munkással a lakásán beszélgessek el, ahol nem lesik minden szavunkat figyelmes fülek. Az idő már kora délutánra járt, de a meglátogatott fiatal férfi még nem pihente ki az éjszakát, álmosan hunyorog. – Bent a gyárban mi a feladata? – A présgépek elkészítik a mobiltelefonok paneljait, ezek elébem hullanak, és én leszedem róluk a sorjákat, kitüremkedéseket. A világ legegyszerűbb dolga. – Mióta végzi ezt a munkát? – Két éve, azóta nem sok változott. Előttem ugyanarra az asztalra potyognak az alkatrészek, mögöttem pedig egy méteres helyet hagynak, hogy ha kell, hátraléphessek. – Emlékszik rá: mikor felvették, milyen próbákat kellett elvégeznie? – Piros és fehér rudakat öntöttek egy ládába, azt kellett minél gyorsabban szétválogatni, mérték az időt. Aztán adtak egy papírlapot, öt sorban D és fordított Ń betű volt rányomva, azon kellett megjelölni a hibákat. Nem mindenkinek sikerült, előttem egy szívbeteg házaspár vizsgázott, őket nem vették fel. – Hány ilyen préselt panelt kell ellenőriznie? – Egy 12 órás műszak alatt 960-at. A munkakezdés előtt öt perccel valamelyik művezető vagy kisebb főnök eligazítást tart, mit várnak el tőlünk az aznapi műszakon. Azon túl nincs megállás. Ha az ember egy műszak alatt kétszer-háromszor kimegy a vécére, már rászólnak. Nem mindenki bírja a

tempót, sokan leszámolnak, de a munkaközvetítők mindig tudnak új embereket szállítani. – Mikor a legfáradtabb? – Az éjszakás műszakban hajnal 4 óra felé jön el a mélypont, akkor megmosom az arcomat, és minél több vizet próbálok inni. A műszakvezető ilyenkor szól, de én nem törődöm vele, ennyi még egy állatnak is jár. – Egészségileg hogy bírja ezt a monoton munkát? Elnéz az arcom mellett: – Megszokja az ember. Nyilvánvalóan szépíti a helyzetet: 12 órát nem lehet büntetlenül eltölteni egy meghatározott pozitúrában: kinyújtott karokkal előredőlt felsőtesttel, egyik kézben egy panelt, a másikban a munkagépet tartva. Később egy munkatársa, aki nap mint nap látja a zuhanyzóban, elmondta, hogy a monoton terheléstől a dereka és az oda tapadó izmok kikészülnek, csak az ízületei fogják össze. Gyakran rosszul lesz, úgy kell elkapni, hogy előre ne zuhanjon. – Hány éves? – Huszonöt. – Még elég fiatal ahhoz, hogy állást változtasson. – Nincs hová menni. Vagy bejárok ide az Elcoteqbe, vagy fekszem itthon, és nézem a televíziót. Úgy pedig csak éhen halni lehet. Azt hittem, hogy provokatív kérdéseim miatt feketelistára kerültem az Elcoteqnél, többé nem léphetem át a gyár kapuját. Kiderült, hogy messze túlbecsültem magam, a multik nem sokat törődnek a magyarországi presztízsükkel. Később, mikor egy tájékoztató látogatásra hívták meg az ormánsági falvak polgármestereit, szó nélkül beleegyeztek, hogy csatlakozzam a csoportjukhoz. Az autóbuszban nekem is jutott hely, a 45 érintettből csak 11-en tartották fontosnak, hogy eljöjjenek. Kávét, kristályvizet kapunk, aztán egy vékony, szemüveges nő tart

diagramokkal kísért előadást. A polgármesterek méla unalommal hallgatják, én feljegyzek egy-két eddig ismeretlen adatot. A tájékoztatót a termelési folyamat bemutatása követi, indulás előtt ki kell raknunk egy asztalra a mobiltelefonjainkat és egy védő bevonatot húzunk a cipőnkre, mely közömbösíti a padlóban felhalmozódó statikus elektromosságot – ha jól értettem a rendeltetését. Mivel egyszer már bejártam a gyárat, a figyelmem inkább az apróbb részletekre összpontosul. Feltűnik, hogy a munkásnők milyen gyakran hagyják el a helyüket, csoportba verődve beszélgetnek. A csoportunkat kísérő mérnök úgy magyarázza, hogy ilyenkor a részlegük vezetőjének újabb utasításait tárgyalják meg, de néhány ellesett beszédfoszlány egyszerű pletykálkodásra vall. A munkaritmus nem hajtja őket, a gyár szűkölködhet megrendelésekben, a csarnok egyik részlegén állnak a gépek. A kék munkaruhát viselő szerelők egy asztal mellett ülve unatkoznak. Feltűnik, hogy a csarnokot a lehető legolcsóbb fém és műanyag elemekből és a legegyszerűbb technikával építették fel. A mérnökhöz fordulok: – Ha úgy hozná a helyzet, mennyi idő alatt tudnák lebontani ezeket a csarnokokat? – Úgy gondolom, néhány nap elegendő volna hozzá. – Minden eltűnne, csak a puszta föld maradna? – Igen. – És előfordulhat, hogy sor kerül rá? – Nézze, az Elcoteq profitorientált cég. – És vannak országok, ahol nagyobb az állami támogatás, és a munkaerő még a magyarnál is olcsóbb? – Erre, sajnos, nem tudok felelni. Nem kínzom tovább a kérdéseimmel, a polgármesterek csoportja után eredek.

– Nem egy üdülőhely! – mondja az egyikük. – Valaha mi is dolgoztunk tizenkét órákat a traktoron ülve. A társa közbeszól: – De magadnak dolgoztál és a közösségnek. Nem idegenek vitték el a hasznot. – Különben is mindegy, az Elcoteqnek meg kell maradnia. Képzeld el, hogy mi lenne, ha az Ormánságban még ez a 7-800 munkahely is kiesne. A termelésben tapasztalható lazaság meggyőzött arról, hogy a mi kis kapitalizmusunkban is érvényes az a megállapítás, miszerint: „a rabszolga munkája szükségképpen hanyag”. A fegyelmi állapotokról pedig a gyár belső lapjának, a „Feketén-fehéren” cikkei nyújtottak felvilágosítást. A tulajdon elleni bűncselekmények szemléltetésül idézünk néhány esetet:

hosszú

sorát

adják

közre,

„2006 elején jelentős, tízezres nagyságrendű hiány keletkezett alkatrészekből az egyik termékvonalon. Augusztusban újabb jelentős mennyiség hiányzott, aminek értéke több tízezer euró volt. 2007-ben hasonló nagyságrendű lopás történt ugyanezen a termékvonalon. A 2006. augusztusi lopás szervezett bűnelkövetési jegyeket is mutatott. A rendőrség októberben három elkövetőt fogott el, akik éppen alkatrészek adásvételét akarták lebonyolítani. A nyomozás során végül összesen tíz személyt vontak eljárás alá. Öt személy elcoteqes dolgozó, akik ellen különösen nagy értékben elkövetett lopás megalapozott gyanúja miatt indult büntetőeljárás... Az elkövetők várhatóan végrehajtandó szabadságvesztést fognak kapni, valamint polgári peres igényével is élni fog az Elcoteq.” „2008. február 28-án egy félkész telefonokat szállító teherautót álrendőrök térítettek el a Tolna megyei Bikács közelében. A két „police” feliratú mellénybe öltözött férfi a Pécsről Komáromba tartó teherautót egy elhagyatott mellékútra vezette, ahol társaik közreműködésével lepakolták a nyolc raklapnyi árut. A sofőrt megkötözték és a teherautó rakterébe zárták. A

megrendelésre szállító tolvajok elszámították magukat, kicsi volt a csereautó, ezért az enginek (félkész telefonok – M. Gy) egy részét nem tudták magukkal vinni. A rendőrség forró nyomon indult a tolvajok után, a szálak a teherautó egyik sofőrjéhez vezettek, aki aznap reggel beteget jelentett, és nem kísérte el a társát a komáromi fuvarra. A nyomozás eddigi adatai alapján 16 ember ül a vádlottak padjára, míg a megrendelő és az orgazda szökésben vannak. A gyanúsítottak közül nyolcan várják börtönben a következő tárgyalást. A nyolc raklapon megközelítőleg 18140 félkész telefon volt...” Gyakori „játék” a telefonbevitel. Nemegyszer műszakváltás után pár órával jelentik a dolgozók, hogy véletlenül náluk maradt a mobiltelefonjuk. Ennyi idő elegendő ahhoz, hogy az illető alkatrészt cseréljen a telefonban, vagy szoftverfrissítést végezzen rajta. Jellemzően inkább az alkatrészeket kívánják kivinni, mint a késztermékeket. Legnépszerűbbek az IC, az LCD, az alaplap, az előlap és a hátlap. Ezeket a tolvajok nagy valószínűséggel értékesíteni tudják a telefonjavítással foglalkozó üzletekben, vagy saját használatra viszik el. A trükkök igen változatosak. Egy „úriember” az alsónadrágjában felragasztott telefonokat próbálta kijuttatni. Volt olyan, aki süteményt akart kivinni, csak éppen egy laptopot használt fel tálca gyanánt. Azóta nem lehet ételt kivinni a gyárból. Van Pesten egy cipész, az ő gyártmányaival gyakran találkoznak a rendeszek. Úgy képes elkészíteni a lábbelit, hogy kívülről nem látszik rajta semmi különös, de pillanatok alatt el lehet rejteni benne egy alkatrészt. „Egy hölgynél akkor is csipogott a fémdetektor, mikor már anyaszült meztelenre vetkőzött. Kihívták a rendőrséget, két női beosztottuk megtalálta azon a bizonyos helyen a két mobiltelefont.” Ha lehet, most eltekintenék attól, hogy az esettel kapcsolatban obszcén vicceket faragjak. Akadnak olyanok, akik nem érik be az ilyen módon szerezhető szinte filléres haszonnal, hanem a „fehérgalléros” bűnözés szintjén tevékenykednek. „2007 őszén az Elcoteq Magyarország kft. belső vizsgálatot indított a céghez érkező beszállításokkal kapcsolatban. A vizsgálat során több

figyelemre méltó részletre derült fény. Az egyik, hogy több beszállító cég esetében a megrendelt áruk beszállítása és a számlázási adatok között eltérés mutatkozott, vagyis alapos volt a gyanú, hogy bizonyos beszállítók többet számláznak, mint amennyit ténylegesen beszállítanak. A másik szembetűnő tény az volt, hogy bizonyos, a piacon kiskereskedői forgalomban is elérhető árucikkeket az átlagos fogyasztói ár többszöröséért vásárolt meg a cég. A gyanúba keveredett beszállítók esetében elkezdtük a beérkező küldemények vizsgálatát. Egy ellenőrzésnek szánt csomagbontás alkalmával a 400000 forint értékű áru helyett csak kartonpapírt találtunk. Figyelemre méltó volt az a körülmény, hogy a cég, amelytől az előbb említett alkatrész nélküli doboz érkezett, a korábban beszállított küldeményeit nejlontáskába csomagolta, viszont a most megvizsgált csomagok kartondobozban érkeztek. A szállítmányok az úgynevezett Maximo raktárba érkeztek, és ezeket azok a kollégák vették át, akik ellen ebben az ügyben eljárás indult. Mindketten adtak le megrendeléseket a kft. irányába, az egyik átvette a csomagokat, majd igazolta a beérkezésüket, míg a másik visszaigazolta a számlákat. Az alkatrészek felhasználásának dokumentációját is az átvevő munkatárs készítette. A következő doboz érkezésekor ismét ellenőriztük annak tartalmát, és akkor is hiányos szállítmány érkezett. A megrendelt alkatrészek közül mindegyikből egy-egy darab szerepelt a dobozban a megrendelt négy-négy helyett. Ekkor alaposabban utánanéztünk a beszállítást végző kft.-nek. Kiderült, hogy a cég tulajdonosa korábban az Elcoteqnél dolgozott, és az etikai kódex bevezetése után mondott le, mert akkor már az ügyben érintett kft. az ő irányítása alatt működött. A kft. forgalmának 90 százalékát az Elcoteq megrendelései adták. Bevontuk az ügybe a rendőrséget is. Abban egyeztünk meg, hogy az első lépéstől az utolsóig végigkísérünk egy rendelést, hiszen ezzel igazolhatóvá válik a bűncselekmény elkövetése. Nem kellett soká várnunk, mert a két elcoteqes beszerző heti rendszerességgel adta le megrendeléseit az említett cégnek. A megrendelt cikkek beszállításának visszaigazolása után a beszerző kezelte a számlát, ezzel elindult az áru kifizetésének folyamata. Ekkor rögtön

hívtuk a rendőrséget, előállították két volt kollégánkat, majd megkezdődtek a házkutatások és a kihallgatások.” És még hosszan lehetne sorolni a lopásokat, csempészéseket, de csak egy mondatot idézek Barkó Györgynek, a cég európai biztonsági igazgatójának nyilatkozatából: „ ...Az offenburgi gyári öltözőben egy, a padon felejtett pénztárca, benne 100 euróval a műszak végén is nagy valószínűséggel a helyén marad – a pénzzel együtt. Ez Szentpéterváron vagy a pécsi Szilva utcai üzemben sajnos már kisebb eséllyel fordul elő. Ezzel semmit sem akarok sugallni” – teszi hozzá mentegetődzve Barkó, de szerintem a tények maguk sugallják a levonandó tanulságokat. A későbbiekben már nem jutottam ki újra az Elcoteq-be, de Sellyén és a falvakban gyakran hallottam a gyárról szóló pletykákat. Azt suttogták, hogy a termelés feszített munkaritmusát sokan nem bírják, többen is rosszul lettek, a mentők mindennapos vendégeknek számítanak a gyárban. Két, sőt három halálesetet is emlegetnek. Ezek a szóbeszédek valószínűleg a legendák birodalmába tartoznak – bár aligha véletlen, hogy kiről milyen legendák terjengenék. Az is elgondolkodtatja az embert, hogy a Nokia cég, mely erős szálakkal kötődik az Elcoteqhez, az újságok jelentései szerint felszámolja Bochum német városban működő központját, és áttelepül Romániába, közelebbről meghatározva, Kolozsvárra. „A politikai ellennyomás és az általános közfelháborodás hidegen hagyja a Nokiát (és egyik fő beszállítóját, az Elcoteqet is, mely követné egyik fő partnerét, az áttelepüléssel lerövidítve a szállítási távolságokat M. Gy.), a finn csúcstechnológiai konszern kitart bochumi mobiltelefon-gyárának áthelyezése mellett. »Mindent alaposan elemeztünk, a döntésünk végleges. A német illetékesekkel csak a bezárás miatt érintett dolgozók végkielégítéséről vagyunk készek tárgyalni!« – nyilatkozta a Nokia szóvivője. ...Jürgen Rüttgers Észak-Rajna-Westfália tartomány kormányfője »disznóságnak« nevezte a döntést, mely a beszállítókkal és részmunkaidős foglalkoztatottakkal együtt több mint négyezer munkavállalót érint a Ruhr-

vidéki városban. Vadkapitalista magatartással vádolta meg a Nokiát, mely szerinte odamegy, ahol a legjobban ki tudja zsákmányolni az embereket... A tartományi kormány vizsgálja, hogy miként követelhetné vissza a Nokiától az elmúlt másfél évtizedben folyósított több mint 88 millió eurós szubvenciókat...” Azt hiszem, hogy a fenti gondolatok az Elcoteq és az ormánsági falvak kapcsolatára is érvényes. Megítélésem szerint nincs messze az idő, mikor előkerülnek a csavarkulcsok, és végképp eltüntetik a cég hevenyészett csarnokának a nyomait. A kisszentmártoni polgármester is a munkanélküliségre panaszkodik: – .. .Tízen járnak be Pécsre az Elcoteqbe. – Nincs az egy kicsit messze? – Reggel egy óra autóbusszal, este egy óra. A műszak maga 12 órás, ha a készülődést, tisztálkodást is beszámítjuk, az asszonyok naponta 15 órát töltenek el távol hazulról. Régebben a Sopianae gyárban jobb körülmények voltak. – Mezőgazdasággal hányan foglalkoznak? – Nem sokan. Az egész határunk nincs 1500 hektár, ebből 500-at eleve elvisz a Duna-Dráva Nemzeti Park, másik ötszázat egy tolnai gazda bérel, ő egy helybelit sem alkalmaz, a fiaival dolgozik. Próbálkozott már német és angol is, főleg gabonát termeltek, de azok is elvonultak a környékről. Nem fizetődött ki nekik: a holland krumpli elsatnyult, a búzát is évente kellett új fajtával felváltani, különben olyan ritka maradt, hogy kapálni lehetett. – Szerencsére van egy új közösségi házunk, ahol két kisebb üzemet tudtunk berendezni az asszonyoknak: egy varrodát és az Agorát, ahol a csökkent munkaképességű embereket tudjuk foglalkoztatni. Ha akarja, megnézhetjük. Az Agora tipikus rehabilitációs üzem, hat-hét ember „dörzsikét” készít, piros műszálból font, mosogatásnál használatos szivacsféleséget. A szálakat

meghatározott hosszúságúra vágják, és úgy alakítják ki a puderpamacsra emlékeztető formát. Beljebb lépve a varrodába jutunk, a mintegy 6x6 méteres teremben 14 varrógép áll, 16-18 nő dolgozik rajtuk vagy segíti a többieket. Mozgási szabadságuk körülbelül egyharmada lehet annak a térnek, melyet a nemzetközi törvények kötelező érvénnyel előírnak a rabok számára. Bérmunkában tengeri mentőmellényeket készítenek a francia érdekeltségű „Pier Clothing” cég számára. A szükséges alkotórészeket kamionok hozzák, és a kész darabot ugyanígy szállítják el. – Mennyit keresnek? – kérdezem az egyik nőt. – Mivel hétórás műszakban dolgozunk, a minimálbér arányosan csökkentett részét, vagyis 69 ezer helyett 46 ezer forint nettót. Ha Budapesten csinálnánk ugyanezt, legalább 100 ezret kapnánk. Megpróbálok osztani-szorozni, 397 forintos órabér jön ki – egy kiló kenyér a boltban 256 forintba kerül. A munka megerőltető, főleg a kéz és a váll fárad el. Még ezekre a nyomorult állásokra is túljelentkezés mutatkozik. Míg a falu egyik utcáján, a szociális támogatásból épült Széchenyi utcán végigmegyünk, legalább öt asszony állítja meg és kéri a polgármestert, hogy jegyezze elő őket a varrodában esetleg megürülő helyekre. Emlékek egész hada támad fel bennem, a varroda mindig is a csődből való kimenekülés leggyakrabban kijátszott és legkisebb erejű kártyalapja volt. Még az 1970-es években a bányák sorozatos leépítésénél a feleslegessé vált vájárokat, csilléseket is varrodai szakmunkásnak akarták átképezni. Jártam néhány ilyen munkahelyen: lapáttenyerű, merev derekú férfiak próbálták terelni a tűsorok alá a vékony, kiszakadt ruhadarabokat. Belátva tehetetlenségüket, lehajtott fejjel vonultak el a műszak után. Később, a termelőszövetkezetek mesterséges tönkretétele idején, a közös gazdaságok rendeztek be újabb varrodákat egykori kastélyokban, raktárakban, minden olyan épületben, mely a célra alkalmasnak látszott. Az NDK-ból származó, sokadik kézből leselejtezett gépeik, gyakorlatlan munkásgárdájuk nem állhatta a versenyt a modern, a piacon már bevezetett üzemekkel. Nem jutottak megrendelésekhez, alkalmazottaikat hetekre szóló

kényszerszabadságra küldték. A Szabolcs megyei Nagyhalász közelében láttam egy varrodát, melyben a munkásnők havonta csak 4-500 forintos fizetést kaptak, hamarosan be is kellett zárni a vállalkozást. Itt Sellyén is hasonló megoldáshoz nyúltak, egy komlói cég még 1998-ban telepítette ki ide a varrógépeit. Alkalmazottaikat egy húsz kilométeres körzetből toborozták, ez a szám rövid felfutás idején 93-ra is emelkedett, de aztán sokan elmentek, és új belépők sem jelentkeztek. A „PIER” jelzés mutatja, hogy a kisszentmártoni telep is az ő kihelyezett részlegüknek számít. Itt is tengeri mentőmellényeket gyártanak bérmunkában francia megrendelésre. Készítettek már szlovén rend-őrkabátokat is, de ez a munka ráfizetésesnek bizonyult. Önálló márkatermékekkel nem kísérleteznek, erre az állomány aligha volna alkalmas, nyolcvan százalékuk csak a nyolc általánost végezte el. – A biztonságos túlélés a fontos, nem az esztétika! – mondja az egyik munkavezető. Ez a cél megvalósíthatónak bizonyul, a havi bevétel eléri az öthatmillió forintos szintet. A munkásnők keresete ezzel arányban áll, az átlag a minimálbér közelében jár, de 100 százalék fölötti teljesítménynél bruttó 69110 ezer forintot is elérhetnek. Ezért a pénzért néhány szombati túlórát is fel kell vállalniuk. A gépek műszaki színvonalát nem tudom megítélni, régi textilgyári emlékeimből kiindulva úgy ítélem meg, hogy túlléptek a korábbi évek primitív technikáján. „Többé nem kell kézzel ollózni, már a nehezen kezelhető szálvágó gép is bizonyos haladást jelent.” A munkabiztonság viszont sok helyen hiányosnak tűnik, például az anyagot kézzel tolják be a varrógépek tűsora alá, az asszonyok ujját semmiféle beszerelt terelőlap vagy más eszköz nem védi a lehetséges roncsolódástól. Óvatosan megkérdezem: – Ezt látták a munkavédelmi ellenőrök? – Igen, és azt mondták, hogy rendben van, csak nagyon figyeljünk oda. Az üzemcsarnokot fehér neoncsövek világítják meg, az asszonyok kénytelenségből mélyen előredőlve dolgoznak, az éles fény bántja a szemüket. Egyiküket megkérdezem, nem romlik-e a látása, kiderül, hogy két

év alatt másfél dioptriával gyengült, munka után sokáig fények villognak előtte. Egy asszony rögtön védeni próbálja a „mundér becsületét”. – Úgy tudjuk, hogy az a francia cég, amellyel kapcsolatban állunk, Kínában is végeztet bérmunkát, egy nyolcszáz fős varrodában 15 fős csoportokra osztva, egy-egy tartalékkal. Úgy hajtják őket, hogy még beszélniük sem szabad. Ha valaki nem bírja és összeesik, egyszerűen beáll a helyébe a tartalék. – Ezt honnan tudja? A nő nem akarja megnevezni ismereteinek forrását, vállat von: – Úgy hallottam valakitől, a mi munkakörülményeink nem olyan rosszak. Azt is csak hosszas kérdezősködéssel tudtam felderíteni, hogy megszűntek azok a kedvezmények, melyek hasonló helyeken korábban szokásban voltak. Nincs óvoda, sem üzemi étkeztetés – az utóbbit egy négyezer forintos vásárlási utalvány pótolja. Utoljára azt a kedvezményt vonták vissza, hogy a munkásnők olcsóbban vehettek a gyár termékeiből. Sellyén még egy hasonló jellegű üzem található, a „Hunor” Kft., mely sport- és divatkesztyűk gyártásával foglalkozik. Munkaterme sokkal kisebb, mint a varrodáé, 11-12 munkásnő dolgozik benne egyszerre, az összesített létszám nem éri el a hatvanat. Működésüket 1976 júniusában kezdték, külföldi megrendelésre különleges kesztyűket készítenek, most például motorkerékpárosok számára BMW jelvényekkel díszített védőalkalmatosságot – a kéz biztonságát külső és belső acéllapok biztosítják. A varrónők fizetése a minimálbér körül mozog, a gyengébben teljesítők ennek csak a 80 százalékát kapják, alig valamivel többet 40 ezer forintnál. Sok a családját egyedül fenntartó asszony, akiknek minden fillérre szükségük van, ezért a munka feszített tempóban folyik, senki sem vesztegetheti az időt azzal, hogy szót vált a társaival. Betegen is bejárnak, a táppénz a megélhetés minimumát sem fedezi.

A mennyezeten itt is éles fehér fényű neoncsövek égnek, erősen rontva a szemet. A jelenlegi 11 fős műszakból heten szemüveget viselnek, csak a frissen belépettek nem szorulnak látásjavító eszközökre – legalábbis egyelőre. – Ki a legjobb munkásuk? – kérdezem a vezetőnőt; egy vékony és alacsony nőhöz vezet. Interjúalanyom láthatólag nem szívesen hagyja abba a munkát miattam. – Mennyit keres? – Általában 110 százalékot teljesítek, havi 70 ezer forintot viszek haza. Megnézem a gépét, Portai márkájú, a végsőkig leharcolt masina, a legalacsonyabb technikai színvonalat képviseli. A motort lábnyomással kell működtetni, de az erőfeszítés csak a talp bizonyos részére hárul. – Hogy bírja a lába egész nap ezt a terhelést? – Muszáj neki. A vezetőnőhöz fordulok:

– Miért nem cserélik le ezeket a gépeket? – Németországban is ilyeneket használnak. – És német varrónők dolgoznak rajtuk? – Nem, úgy tudom, külföldieket alkalmaznak. Mi megpróbáltunk vitatkozni a német partnereinkkel, hogy biztosítsanak jobb munkafeltételeket, de nem hajlandók rá. Azzal vágnak vissza, hogy ők szívesen átirányítanák a megrendeléseiket Pakisztánba. Ott sokkal olcsóbban tudnak termeltetni: a nyersanyag és a munkabér együttesen tesz ki annyit, mint nálunk maga a munkabér. Ha beváltanák a fenyegetésüket, 55 asszony vesztené el a munkahelyét, és a környékünkön senki más nem tudná foglalkoztatni őket. Ok nem mehetnek ki Spanyolországba dolgozni, mint a komlói bányászok.

A fiatal pékségtulajdonos idegenből érkezett, az Ormánságban megtelepült vállalkozások új nemzedékéhez tartozik. A sütésen kívül üzletet is tart fenn, mozgó árusítással is foglalkozik, az ő teherautóból átalakított boltjai is járják a falvakat. Munkájában számos akadályt kell leküzdenie. – A kocsijainkat többször is megtámadták, többnyire fizetési napokon vagy szociális segély osztásakor, mikor van annyi pénzük, hogy a kocsmában egy kis bátorságot gyűjtsenek. A módszerüket már jól ismerjük; a banda egyik tagja italt vagy cigarettát kér, a sofőr egy személyben eladó is, hátra kell mennie az áruért, addig a társai benyúlnak a kiszolgáló ablakon. – Miért nem kiabálnak segítségért? A vállalkozó elnézően mosolyog: – Azt hiszi, hogy egy kis faluban ilyenkor elő mernek jönni az emberek?! – Hogy állják a harcot a konkurenciával? A többi bolttal és mozgóárussal? – Jelentős mértékben le tudjuk törni a konkurencia árait. Az ÁFÉSZ-boltok például 240-250 forintért adnak egy kiló kenyeret, és csak egyfélét tartanak. Mi nem megyünk 200 forint fölé. (A bevásárlás nem az én reszortom otthon, így nem tudom a fővárosi árakat, csak az országútról láttam egy óriásposztert, melyen az Auchan 99 forintért kínált egy kilót.) A mozgó boltok dohányárusítással is foglakoznak, ez talán még nagyobb üzlet. Ha egy cigányembernek a kenyér, az ital és a cigaretta között kell választania, majdnem biztos, hogy a cigarettáról mond le utoljára. A vállalkozók ezen a téren is jelentős előnybe kerültek. A hanyatló üzletmenetű ÁFÉSZ-boltok iránt erősen megcsökkent a bizalom; a dohányelosztóktól csak akkor kapnak árut, ha készpénzben fizetnek. Áremeléssel próbálják kiegyenlíteni a hátrányt, a 400 forintos cigarettát 600-ért adják, ami a vásárlók további elfordulását váltja ki. A sikeresebb vállalkozók fokozatosan és megfontoltan szerveznek. Bázisként boltokat nyitnak, általában egy-egy csődbe ment helyi árudat szereznek meg, néha szokatlan körülmények között.

Az egyik faluban egy Svájcba disszidált férfi megtollasodott, annyi pénzt küldött itthon maradt testvérének, hogy egy modern pékséget nyithatott belőle. A megajándékozott azonban inni kezdett, idejének java részét kocsmai játékgépek előtt töltötte, hamarosan csődbe is ment. A pékséget és a hozzá kapcsolódó boltot egy távolabbi helységből érkezett vállalkozó vette meg – igen jutányosnak mondható, 13 millió forintos áron. Az illető egy régi kereskedői családból származó fiatal férfi, mint alapos közgazdasági ismeretekkel rendelkező üzletember, gondosan felmérte a környékbeli helyzetet. Mivel még mindig a kenyér számít a legolcsóbb étkezési energiaforrásnak, minden 15 kilométeren áll egy-egy bolt, az általuk előállított áru mintegy háromszorosa a valódi szükségleteknek. Nem voltak kétségei, hogy a saját területükön az egyetlen fehérkenyér-fajta árusításában nem győzheti le a vetélytársait. Felmérte, hogy a városokban divatos árukkal hiába kísérletezne, a Graham-kenyér forgalma a két százalékot sem érte el. A fiatal vállalkozó a gyártás és értékesítés új formáit vezette be. Meghirdette, hogy a termékeit négyórás intervallum után eltávolítja a boltból, szándéka szerint a disznóhizlaldáknak adta volna át, de sok helybeli szegény átmászott a kerítésen, és kiszedte a kukákból a süteményeket, kenyeret. Hogy a veszteséget csökkentse, a vállalkozó finomított a módszerén. A nyers tésztát nem süti meg azonnal, hanem hűtőkamrában helyezi el, és csak a kereslet szerinti mennyiséget veszi elő. Ez az eljárás hosszadalmasnak tűnt, de meggyőződtem, hogy egy félóra alatt el tudja készíteni az igényelt árut. A nyitva tartási időt is megnyújtotta, az üzlet ajtaja reggel 5-től este 9-ig nyitva áll, az előtte lévő kis tér valóságos fórummá-találkozóhellyé vált a településen. Munkájához nehezen talált megfelelő csapatot, javarészt elődjének az embereit vette át, őket egészítette ki új munkásgárdává. Bár helyi viszonylatban jól fizet – 60-80 ezer forintot havonta -, gyakran tapasztal visszaéléseket, fegyelmezetlenségeket, másfél év alatt 32 eladót kellett lecserélni. – Így van ez, ha valaki elszokik a munkától, az nehezen tanul meg újra dolgozni. Szigorú fegyelmi szabályokat vezetett be, az eladók nem állhatnak ki a bolt

elé üres idejükben cigarettázni-beszélgetni, ha háromszor előfordul, minden teketória nélkül elbocsátják. Azt is rögtön eltávolították, aki pénzt vett ki a kasszából. A régi gárdából keveset tud megfelelő szinten használni, a lazább körülmények között leszoktak róla, hogy minőséget termeljenek. – Egy szentlőrinci pék munkanélkülivé vált – mesél el egy esetet -, képtelen volt törleszteni az adósságait. Eljött hozzám, könyörgött, hogy vegyem fel, a lelkét is ki fogja tenni. Egy darabig úgy dolgozott, ahogy kell, de ahogy kifizette az adósságát, azonnal lazított a ritmuson, sokallta a munkát. Nálunk tilos inni, aki részegen jelentkezik munkára, vagy műszak közben italt fogyaszt, azonnal hazaküldöm. A második esetnél kirúgtam. A jövőjét illetően a tulajdonos mégis borúlátó. A plázák vonzása erősen megnövekedett, látogatása családi programmá vált. Ott mindent beszerezhetnek, helyben csak a mindennapos szükségleti cikkeket vásárolják meg. Sellyén – állítólag a helyi ÁFÉSZ hatékony tiltakozására – nem engednek hasonló áruházat nyitni – bár egy közepes méretűt a város és környéke el tudna tartani. A szükséges anyagi, eszközbeli ellátottság nem kielégítő. A vállalkozó indulásnál öt kést szeretett volna venni pusztán mindennapos használat céljaira, ahhoz sem ragaszkodott, hogy egyformák legyenek, de végigjárva a város összes AFESZ-boltját, mindent összevéve is csak négyet talált. Valami hasonlót én is tapasztaltam, a téli sár gyakran felfröccsent a cipőmre és a ruhámra, de sehol sem találtam megfelelő kefét. Mikor szóvá tettem ezeket az anomáliákat, az ÁFÉSZ egyik vezetője méltatlankodva tárta szét a karját: – Lássa be: nem tarthatunk mindenből esetleg elfekvő készletet. Ha a pék szabályszerűen megrendelte volna az öt kést, vagy ön a kefét, néhány napon belül biztos ki tudtuk volna elégíteni az igényüket. A pék csak legyint. – Még egy példa, de ígérem, az utolsó: ha egy üveglapba lyukat akarunk

fúratni, be kell vinnünk Szigetvárra.

ISKOLÁK A megyei kézikönyv adatai szerint valaha 900 fő lakott Zalátán, számuk napjainkra az egyharmadára csökkent. A hanyatlás az 1980-as évek vége felé kezdődött, mint annyi más faluban, a fiatalok itt is a városba költöztek abban a reményben, hogy munkához juthatnak. Távozásukkal meglehetősen magasra nőtt az eltartottak aránya, a 40 százalékot is meghaladja. A falubeliek általában rossz eséllyel indulnak az álláskeresésben folytatott harcban, csak 15 százalékuk rendelkezik biztos, illetve biztosnak látszó munkahellyel. Az okok a szokásosak: a külterületnek alig az egyharmada alkalmas mezőgazdasági művelésre, ez is 3-4 család kezében összpontosul, az általános képzettségi szint igen alacsony, csak minden ötödik ember rendelkezik érettségivel vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal. Valaha a jószágok tartották el a falut, napi 1500 liter tejet adtak le a tejcsarnokban, mára ez a tevékenység szinte teljesen megszűnt, az emberek itt is a boltban vásárolják meg a dobozos tejet. Régen 300 tehenet tartottak, most két család nevel összesen négyet. A pajtákat is rég eladták. A megélhetést segítette a falu határában elhelyezkedő határőr laktanya, 1993-ban ez is megszűnt. A Határőrség az épületet átadta a Kincstári Vagyonkezelőnek, azóta senki sem törődik az épülettel, csak egy drótkerítés védi az illetéktelen behatolók ellen. Nekünk nem sikerült bejutnunk, a sűrű gazból csak egy szobrot látunk kiemelkedni, Nagy András határőr emlékére emelték, akit még a jugoszlávokkal való ellenségeskedés idején ölt meg egy gránát. A megyei kézikönyv alig tízéves adatai nemcsak konkrét számaikban, hanem az alaptényekben is elveszítették az aktualitásukat, így például a benne megemlített általános iskola nem létezik. 2007 őszén megszűnt, az iskoláskorú gyerekek száma ötven alá csökkent, a tíz kilométer távolságban fekvő Vajszlóra járnak be. A létszám mellett az is közrejátszhatott, hogy a falu vezetésének 11 millió forint hiányt ki kellett gazdálkodnia, és ezt a módot találták a legmegfelelőbbnek.

(Egy iskola megszűnte egyetlen állampolgárnak sem tetszhet, de mielőtt felháborodnánk, tudomásul kell vennünk, hogy ez az eljárás valószínűleg törvényes és mindenképpen a korrektebb lépések közé tartozik. Eltörpül ama jelenségek mellett, melyet egynémely más faluban a polgármester megenged magának. Tudunk olyan esetről, hogy az iskolát kocsmává alakították át, vagy a polgármester megunt feleségét odahagyván, megszüntette az öregek napközi otthonát, és oda költözött be új élettársával.) Bár az óvoda továbbra is működik, a nagycsoportban hét-nyolc gyerek is jár, ez az utánpótlás arra aligha lesz elegendő, hogy az iskola létszámát az előírt szintre emelje. Az épület zárva maradt, a négy itt dolgozó „tanerőnek” távozni kellett. Az igazgatói feladatot kísérőm és barátom, Pál Csaba látta el. Ő zalátai „tüke”, itt született, mikor világra jött, az apja egy diófát ültetett a kertjükben, mely még ma is zöldell. Őt is elbocsátották, csak hónapokkal később tudott elhelyezkedni nevelőtanárnak Sellyén. Alig leplezett meghatottsággal nyitunk be a megszűnt iskola épületébe, bent nem fűtenek, de a helyiségeket igyekeznek felhasználni; teleházat, irodákat működtetnek. Mégis úgy tűnik, mintha még mindig iskolaként szolgálna; a sarokban a falnak támasztották a nagyalakú felsodort térképeket, a könyvtár polcain példás rendben sorakoznak a kötelező olvasmányok kötetei. – Mikor én jártam ide még tanulónak, 110-120 gyerek volt, amikor el kellett jönnöm, negyven. A falu létszáma továbbra is csökken évi 10-15 fővel, a gyerekek sem lesznek többen. Országszerte sok település úgy próbálja megőrizni az iskola megtartásához szükséges létszámot, hogy sokgyerekes családokat csábít magához, lakást és munkát biztosítva. Ez a „divat” az Ormánságot még nem érte el. Pénz nem áll rendelkezésre: felhalmozódtak a köztartozások, ha nem tudják kifizetni a számlát, december végén kikötik a villanyt a közjegyzőség épületében. A szemetet minden héten el kellene szállítani, jó, ha kéthetenként meg tudják oldani. A szennyvízelvezetés gondja sem megoldott. Üres lakóépületek sem állnak az esetleges jövevények befogadására, a

három üresen álló épület bármikor összedőlhet, a csordásházat már utol is érte a sorsa. Az anyagiak hiánya mellett más tényezők is szerepet játszanak az elzárkózásban. Két állami gondozott fiú, akiket a korhatár elérése után elbocsátottak a gondoskodás keretéből, az indulásnál kapott pénzből és a szociális segélyből Zalátán vásároltak meg egy házat. Rövid itttartózkodásom alatt úgy tűnt, hogy szemtől szemben barátságos hangot használnak ugyan, de valójában mégsem fogadták be őket. Később hallottam, mikor valaki dicsérte a polgármestert, amiért elhárítja a cigányok letelepedését Zalátán. Később hasonló megjegyzések ütötték meg a fülemet más ormánsági településeken is, például Drávaszerdahelyen. Több kis faluban is megnéztem a leépülő általános iskolákat, így jutottam el Diósviszlóra is. Hat kilométerre fekszik Harkánytól, amíg pezsgett az ottani fürdőélet, bőven adódott munkalehetőség is a téesz-ben, a mezőgazdaság mellett a melléküzemágak is sok embert alkalmaztak: siklósi márványt csiszoltak, üvegeket tisztítottak egy pezsgőgyár megrendelésére. A cigányok 90 százaléka a téeszben dolgozott, elfogadhatóan kerestek, összejött annyi, hogy megépíthették a házukat. Aztán mikor a közös gazdaság felbomlott, őket rúgták ki elsőnek. Most hat családé az egész határ, agyagosak, vályogosak a földek, gépesítették a művelést, a cigányokra nem volt szükségük. Diósviszlón a régi, már nyugdíjba vonult iskolaigazgatóval a tanulási lehetőségekről-körülményekről beszélgettünk. – 2007-ben szűntek meg nálunk a felsőbb osztályok, most Kémesre járnak be busszal. Kevés a pedagóguslétszám, az alsó négy évfolyamot is csak úgy tudtuk megtartani, hogy az úgynevezett készségtárgyakat: rajzot, testnevelést egyszerre több tanulócsoportnak oktatjuk. – Miért igyekeznek ennyire? Mindenképpen fenn kell tartaniuk az önálló iskolát? – A fiatal párok gondolnak a megszületendő gyerekeikre is, soha nem telepednének le olyan helyen, ahol nincs iskola. Már így is az a helyzet, hogy

aki megengedheti magának, Harkányba íratja be a fiát vagy a lányát, és naponta behordja. Nálunk, Viszlón, csak a legszegényebbek maradnak, hetven százalék a cigányok aránya. A gyerekek érzik, hogy kényszerhelyzetben vagyunk – sokat megengednek maguknak. Majdnem mindegyiknek van saját telefonja, ha nem tetszik neki, amit a tanítónő mond, onnan a padból felhívják az anyjukat, és bepanaszolják nála. – A gyerekek hol tanulhatnak tovább? – Csak kevesen folytatják; egy A4-es füzetlapon elférne a nevük – tíz évre visszamenőleg. Most a helyzet még nehezebb, alig-alig találnak megfelelő helyet. Sellyén megszűnt a gimnázium, a legközelebbi város Harkány, de ott nem működik középiskola, Villányban csak borászokat képeznek, tehát ha ragaszkodnak az általános gimnáziumhoz, el kell menniük egész Siklósig. Körülnézek az iskolaépületben, benyitunk a tantermekbe is: egy osztályba hat-hét gyerek jár. Az óraközi szünetben is alig lézengenek az udvaron, épp csak az egyik sarkát foglalják el. Megkérdezem a nyugdíjas igazgatót: – Mit gondol? Meddig tartják még magukat? – Őszre még meglesz a szükséges létszám, de két év múlva ezt már senki sem garantálhatja. Nemcsak a gyerekek fogynak, de néhány pedagógus is arra készül, hogy beköltözik a városba. Az én lányom is itt tanít, nem mondja ki, de én tudom, hogy csak az én kedvemért marad. A falu sem támogat minket egységesen, egyes képviselők is az iskola ellen dolgoznak, ők inkább öregek otthonát akarnak működtetni az épületben. A beszélgetések során megemlítették, hogy valaha mindegyik ormánsági faluban működött iskola – némelyikben egyszerre több is – hosszú évszázadok során. íme egy példa: „Vajszlón az oktatás több száz évre vezethető vissza. Ennek főbb állomásai – írja a helytörténet: 1300-ban Vajszlón már kolostor állt (Clarissák). Az iskolai oktatás valószínű.

1576-ban a »Hercegszőllősi Kánonok« szabályozza az iskolai oktatást is, s a »Scola Mesterek« feladatait is megszabja. Az iskolai oktatás a Dráva mellékén ebben az időben általánossá vált. – A római katolikus iskola első tanítóját név szerint 1782-ben, a református iskoláét 1784-ben említik... – 1868-ban a népiskolai törvénynek megfelelően minden felekezet hozhat létre iskolát, így Vajszló is. – Vajszlón római katolikus, református és zsidó iskola működik (ez utóbbi 1879-ig). – 1870 A református iskola községi lesz a presbiteriumi határozat értelmében...” – és így tovább. Vajszlón ma is működik az iskola, de a kisebb községekben sorra megszűnnek: számuk nyolcra-tízre apadt.) – Ezek java része is eltűnik majd, mint a hajnali köd. Nem telik bele öt-hat év – mondta egy polgármester -, és az egész Ormánságban csak három marad: Sellyén, Vajszlón és Magyarmecskén. – Miért épp Magyarmecskén? – Mert a környékén ott fekszenek a cigány falvak, például Gilvánfa is, az ő gyerekeik járnak be oda. Innovatív módszereket alkalmaznak, beás animátorok működnek náluk, piktogramos szótárakat szerkesztenek, tömik őket pénzzel, de nem sok eredményt mutatnak fel. Nem kerülnek ki onnan jövendő orvosok és mérnökök százai. Lehet, hogy fenntartják még a felsőszentmártoni iskolát, mert az ottani lakosság horvát anyanyelvű, és nálunk nagyon ügyelnek az ilyen nemzetiségi szempontokra. (Ez egybevág az eddig hallottakkal.) A kerítésen túl egy református templom emelkedik, szeretném megnézni, de nem kerül elő a kulcs. – Milyen gyakran jár ki ide a pap? – Nem túl sokszor. Havi két istentisztelet megtartásáért hatvanezer forintot

kér – nincs miből kifizetnünk, ő pedig nem akar engedni. Az Ormánságban amúgy is nehezen jövünk ki a papokkal, nagyon sokan arra használják fel a szószéket, hogy agitáljanak onnan – főleg választások előtt. Az egyházak, ha óvatosan is, de feltett szándékkal arra törekszenek, hogy visszaszerezzék sok évtizeddel ezelőtt államosított tanintézeteiket. Ebből felemás megoldások adódnak. Az egyik faluban az alsó négy osztályt a református egyház irányítja, a felső négy állami maradt. Ezt a négyet is szeretnék megszerezni. Az illetékesek nehezen tudják majd eldönteni, hogy milyen bizonyítvánnyal bocsássák ki a végzősöket. A sellyei agrártechnikum – a helyi gimnázium megszűnése óta – az egyetlen magasabb szintű iskola az Ormánságban, de az igazgató szerint ennek ellenére nem kapják meg az őket megillető figyelmet: – Nem csak arra gondolok, hogy az elődöm még 25 millió forintos költségvetéssel dolgozott, jelenleg pedig csak 13,3 milliót kapunk – az inflációt beleszámítva ez a felét sem teszi ki a réginek. Megpróbáljuk valahogy pótolni a veszteséget. Állattenyésztési tanfolyamokat indítunk felnőttek számára, az iskola konyhája számos intézménybe szállítja naponta az ebédet, ez is hoz valami hasznot. De ennél is nagyobb gondot jelent az a közeg, az a szellem, amely minket körülvesz. Az oktatói karunk fokozatosan elnőiesedik, ez biztos jele annak, hogy a szakma elveszíti a fontosságát a külvilág szemében, de még veszélyesebb jelenség az alapállás eltorzulása, a csapat jelentős részénél. Sokan értékelik úgy: „megtörtént a rendszerváltás, többé nem kell törni magunkat!”, nem értik meg, hogy a dolog éppen ellenkezőképpen áll: nemcsak többet, de másként is kell dolgozunk. Én 1970. január elsején kerültem ide 950 forint induló fizetéssel, de ami jobban bántott: a legszükségesebb segédletek sem álltak a rendelkezésünkre, ma a munkavállalóink feneke alá toljuk a legmodernebb oktató és szemléltető eszközöket, és ezekkel sem érnek el megfelelő eredményeket. Mióta az iskolát vezetem, mindig arra törekedtem, hogy minél szélesebb ismereti alappal engedjük ki az életbe a növendékeinket – ehhez nem kapjuk meg a kellő támogatást. Bizonyára hallott róla, hogy működött Sellyén egy sajtgyár, a bankos Csányi is a tulajdonosai közé tartozott. A gyárat nemrégiben felszámolták, könyörögtem, hogy adják át nekünk használatra, a

mi diákjaink egy új szakmát tanulhatnának benne, de meg se hallgattak minket, elvitték a gyárat előbb Pécsre, aztán Szegedre. Ötvenmillió forintot kértek érte, persze annyit senki sem adott egy üres gyártelepért, ott áll a város közepén bezárt kapukkal, egy egész hadsereg őrzi. – Mit féltenek benne annyira? – El sem tudom képzelni, szerintem teljesen üres. Legföljebb az okozhat gondot nekik, hogy valaha pakurával fűtöttek, egy húszezer literes tartályban állt az udvaron, a falát kikezdte az idő, és a pakura beleszivárgott a talajba. Be akartam vezetni a lovas képzést, de ehhez sem kapok megfelelő támogatást. Végül is Gödöllőről kértem kölcsön lovakat, később visszaadtuk őket és még két csikót is ráadásul. A felsőbbség mereven értelmezi a feladatunkat. A program szerint két párhuzamos foglalkozás folyik. Egyrészt szakközépiskolának számítunk, másrészt szakmunkásokat képezünk. Látszólag a középiskola ígér többet, mert a tanulmányok befejeztével a diákok érettségi bizonyítványt is kapnak, valójában mégis a szakmunkások kinevelésére kellene összpontosítanunk, mert a gazdaság ezt igényli tőlünk. A tanév végén 14 szakmunkást kértek tőlem a különböző szövetkezetek, üzemek, a pécsi KITE maga hármat, nem tudtam adni nekik. Olyan szakmunkásokra van szükség, akik számítógéppel ellátott traktort is tudnak vezetni, a mi kilencedikeseink négy évet töltenek itt, de képtelenek behozni azt az induló hátrányt, amit korábban a gyenge általános iskolában szedtek össze. Néhányan gyakorlatilag analfabéták, ismerik ugyan a betűket, de az olvasott szöveg tartalmát nem tudják kellő módon és megfelelő gyorsasággal felfogni. A technikumban a XI. osztály végére meg kell szerezni a jogosítványt, mert a XII. évben már gyakorlati gépes munkát végeznek. A vizsgáztatás úgy zajlik, hogy a kérdéseket egy percig mutatja a képernyő, ezalatt a tanulónak a választ is meg kell adnia, különben a gép nullára értékeli a feleletet, és továbbhalad. A gyakorlatban viszont az a helyzet, hogy a vizsgázó egy perc alatt el sem tudja olvasni a kérdést, nem hogy sikerülne megoldani. Rengeteg volt a bukás, az utóbbi időben mutatkozik csak némi javulás.

– Ha ilyen nehezen megy nekik a tanulás, a szülők miért nem veszik ki őket? – Mert a családi pótlékot csak akkor kaphatják meg, ha a gyerek szabályos nappali tagozatos iskolába jár, ezért mindenképpen itt tartják tizennyolc éves koráig. Bíznak benne, hogy előbb-utóbb átengedjük majd, csak hogy szabaduljunk tőle. (Előfordul, hogy a tanuló unja meg az iskolát, és távozik. Egy tanár állítólag megkérdezte az egyik jelentkezőt, hogy mihez kezd majd, ő azt felelte: elvesz majd egy özvegyasszonyt sok gyerekkel, és a családi pótlékból meg a többi támogatásból megélnek majd.) – Elképzelhetőnek tartja, hogy a mostani korosztályok gyengébb képességűek, mint a korábbiak? – Én nem hiszek abban, hogy a két évjárat tehetségtelenebb volna, mint a többiek, legfeljebb arról van szó, hogy a jobbakat más iskolába küldik. A bajok gyökerei mélyebbről erednek, a gyerek eleve rossz példát hoz hazulról, például nem szokik hozzá, hogy lehúzza maga után a vécét, nem táplálkozik megfelelően és így tovább. (Az egyik osztályban statisztikát készítettek, kiderült, hogy a szülők java része munkanélküli, éjszaka is a televíziót nézik, a gyerekek nem tudják kipihenni magukat. Már az általános iskolában is csak halvány fantáziaképek élnek bennük a jövőjükről, az egyik osztályban én is megkérdeztem: milyen pályára készülsz? Autóversenyző leszek – mondta a legtöbb, de akadt két jövőbeni zenei producer is – itt direkt módon érződik a televízió hatása. Legjobban az a piskói gyerek mosolyogtatott meg, aki kijelentette, hogy ő szociális segélyezett kíván lenni – a példát nyilvánvalóan a szüleitől vette.) – Mi nem adjuk fel a küzdelmet, hogy minél képzettebb szakembereket bocsássunk ki, a szakmai hátteret a tangazdaságunkban kell vagy inkább kellene biztosítanunk. Itt ismerhetnék meg a John Deer traktort és a többi modern gépet. – A tangazdaságban teheneket is tartunk, napi 600-1000 liter tejet állítunk elő, olyan modern technikával, hogy a tej a tehén tőgyéből egészen a szállító

tartálykocsiig nem érintkezik a levegővel. Mi most a Mizónak adjuk le. 95 forintot adnak egy literért, tavaly, mikor sehol sem lehetett kapni, az árak megemelkedtek, az olasz cégek 120-at kínáltak, akkor a Mizo is feljebb ment, de most már lement 90 forint alá. – Miért nem saját maguk próbálják értékesíteni a környéken kis tételekben? – Gondolkoztunk rajta, de nincs ilyen igény. Maga is tudja, hogy már a vidéki emberek is megszokták az Isten tudja miből kevert fehér színű kotyvalékot. A mi valódi tejünk itt maradna a nyakunkon, veszélyes hulladékká válna, még a csatornába sem önthetnénk ki. Hivatásos vadászokat is kívánunk képezni, hogy a tanulóink választási lehetőségeit szélesítsük. Igényeltünk háromszáz hektárt az Erdőgazdaságtól, százszor, talán ezerszer is több területtel rendelkezik, de nem segített nekünk. Gazdaasszonyképzéssel is akartunk foglalkozni. Most, mikor mindenki a falusi vendéglátástól várja a megváltást, hozzáértő embereket akartunk kinevelni. A főzés, varrás, takarítás mellett a szervezési módszerekkel, egészségügyi ismeretekkel is megismerkedtek volna. Annyi lány jelentkezett, hogy harmincfős osztályokat kellett indítani, aztán az egyik évről a másikra felszámolták. De hát tudomásul kell vennünk, hogy Sellye örökös hátrányban marad, nálunk megszüntették a gimnáziumot, Siklóson és Pécsett nem nyúltak hozzá. – Kulturális igények ritkán mutatkoznak. A könyvtárba legfeljebb egy-egy tanár húzódik be, ha korrepetál egy gyereket, a tanulók többsége semmire sem kíváncsi. A hallottak nem hagytak nyugodni, az egyik „kőházi” beszélgetésen felhívták a figyelmemet Csokona Ilonának, a csányoszrói iskola igazgatójának elemző-feltáró munkásságára. A mondanivalóját egy újság „online” kiadása foglalta össze. A környezetet meghatározó körülményeket a következőkben vázolja fel: az országos átlagot jóval meghaladó munkanélküliség, szegénység, mindennapos kenyérgondokkal küszködő családok, a cigány kisebbségi létből eredő, megoldhatatlannak látszó problémák. Szociális, földművelő, állattenyésztő programok indultak

kormányzati segítséggel – hosszú távon mindenképpen csekély eredménnyel. A liberális oktatáspolitika hiába adja ki a jelszót: „a leszakadt rétegek fölemelkedésének egyetlen útja: a tanulás.” A Csokona Ilona irányítása alatt álló csányoszrói iskola két szomszédos falu tanköteleseit is fogadja, már sok éve 100 fő körüli tanulólétszámmal működik. A rá háruló feladatokat képtelen teljesíteni: „oktató, ellátó, etető, tisztán tartó, felruházó, meghallgató és megértő, az önálló gondolkodást és társas cselekvést ösztönző, súlyos terheket viselő, deviáns viselkedésű kamaszokat türelemmel kezelő és az utcára kerüléstől-bűnözéstől távol tartani igyekvő-tudó, a gyermekfőket modern módszerekkel és eszközökkel, ráadásul még szolgáló tudattal is megáldott pedagógusokkal művelő, pszichológussal, logopédussal, fejlesztő pedagógussal nevelő, a cigány szülőket EU-s terminussal beás animátornak nevezett, megszólítani tudó cigány származású fiatalasszonnyal, két nyelvet, informatikát, néptáncot, szolfézst, hangszeres zenét stb. tanító, az egész tanulóifjúságot soha nem látott vidékeken, bagóért-ingyen kirándultató és táboroztató, ahol megrázkódtatások nélkül azonnali segítséggel fejlődhet mindenki, ez sokak számára a jóllét egyedüli szigete és valóban a felemelkedés egyetlen útja lehetne.” Csokona Ilona nem hisz az ilyen égből lehulló csodákban, mint ahogy más, feladatukat komolyan vevő kutatók sem, mindannyian a helyzet súlyosbodását tapasztalják. „Az 1990-es évek végén az általános iskolai tanulók 11%-a, a 2003-2004-es tanévben 14-15,2008-ra várhatóan 15 százalékuk roma származású” – írja egy tanulmány. A kutatás azt állapította meg, hogy az iskolák közötti szelekció erősödése növeli az elkülönülést, a roma tanulók egyre inkább az iskolák meghatározott körébe, azokon belül is külön osztályokba kerülnek. A homogén roma osztályok 65,5 százaléka gyógypedagógiai, 7,8%-a felzárkóztató tanterv szerint működik, 26 százalék a normál tantervet követi, és mindössze 0,1 százalék dolgozik a magasabb igényeket támasztó tagozatos felépítés alapján... Mintegy ötszörös a bukások aránya, s nyolcszoros a hiányzások miatti osztályozhatatlanság nem roma társaikhoz viszonyítva... Míg a 8. osztályt el nem végzettek aránya a nem roma tanulóknál 1% körüli, a romáknál eléri a tíz százalékot (Havas GáborLiskó Ilona: Óvodától a szakmáig).

– Elhivatott, iskolabarát önkormányzatok kellenének – folytatja Csokona Ilona -, de jövőre mégis feladják, mert a szabályzat olyan gyermeklétszámot állapít meg támogatási – következésképpen életben maradási – feltételként, melynek egy fentihez hasonló pedagógiai műhely ideálja nem felelhet meg. Mint iskolaigazgató, észérvekkel próbálkozom. A két nagy ormánsági, 400-600 fős iskolába kerülés, a csányoszrói, nagycsányi, besencei kisgyerekek túlnyomó többségének az elkallódást jelenti. Nem a pedagógusok korlátai, hanem az iskolák szűkre szabott lehetőségei miatt. Olcsóbb volna most pozitív diszkriminációt alkalmazni, mint néhány év múlva börtönöket bővíteni és tehetetlenül állni egyéb felelőtlen-bűnös politikai koncepciókból következő szociális katasztrófák előtt. Beszéltem egy főtisztviselővel az Esélyegyenlőségi Minisztériumból. Mélységesen egyetértett velem: az oktatásra költött minden forint megsokszorozódik; sokkal drágább és kevésbé eredményes a hibákat javítgatni, mint megalapozni a tanítás feltételeit. A Fidesz prominens oktatási szakembere körlevelet küldött, a maga szempontjából jól teszi, hogy meglovagolja a kisiskolák gondjait: újabb híveket szerez a pártjának. Én is kaptam, de nem is válaszolok rá, nem hiszem, hogy ők mást tennének, ha hatalmi pozícióba kerülnének. A szocialista kistérségi menedzser úgy tesz, mintha nem is hallaná meg a problémát, de többször elismétli: az Ormánság idén is sok millió forintot kapott iskolabővítésre és informatikai fejlesztésre. – Az ilyesfajta bővítések csak azzal járnak, hogy majd sokkal több kulcsra lesz szükség az iskolák bezárásához.” Az asztal körül ülő pedagógusok különösebb indulatok nélkül hallgatták végig az igazgatónő megállapításait. – A gyerekanyag is lényegesen gyengébb, mint évekkel ezelőtt volt. Három nemzedék él egy fedél alatt, a legfiatalabbak átveszik az öregebbek szokását. Már hatéves korukban rászoknak a cigarettára, és nagyon korán elkezdik a nemi életet is.

– Így fordulhatott elő, hogy felnőtt a segélyezettek újabb nemzedéke, amelyik már nem is gondol arra, hogy dolgozzon. A munkanélküliség áhított életformává vált. – A mai fiatal korosztályból egy sem lesz nyugdíjas, mert nincs igazolt munkaviszonyuk. A hallottaktól rosszkedvűen kérdezem: – Régen hogy volt? – Akkor még a tanítók sem engedték lógni a gyerekeket. Kiss József tanító úr, ha háromszor hiányzott valaki, maga ment ki a házhoz, és a fülénél fogva húzta be az iskolába. Persze hogy rászoktak a kemény munkára. Már nem figyeltem a beszélgetésre: az általános iskolák hodályszerű étkezőhelyiségei jutottak eszembe. Néha magam is elfogadtam a meghívást, és leültem enni, mert közel s távol nem hogy vendéglő, de még egy vegyesbolt sem volt nyitva délidőben. Végtelen sorokban százával áramlottak befelé a tanórákról érkező diákok, ahogy az egyik csoport végzett, rögtön a helyébe lépett a másik. Elvették a tálalóról a barna bakelittálcát, rátették az evőeszközöket, a levest és a második fogást, egy-két szelet kenyérrel. Az élvezet legkisebb jele sem mutatkozott az arcukon; laktanyák, javítóintézetek, börtönök étkezői jutottak eszembe róluk. Az étel nagy része pedig ment a hulladékgyűjtőbe. Mint már említettem, megkértem Csontos tanár urat, hogy hívjon meg munkahelyére, az alsószentmártoni „Kis tigris” nevezetű cigány iskolába. Maga a község országos nevezetességre tett szert, mert ez Magyarország első csak cigányok lakta települése, a megyei ismertető a beás nevét is feltünteti: Sinmarta de Jos. „Baranya megye déli részén, a magyar-horvát államhatártól néhány kilométerre fekszik – írja ugyanaz a forrás -, a megyeszékhelytől való távolsága mintegy 35 kilométer... Megközelítése csak közúton lehetséges. A maga 1010 fős lakosságával nem tartozik Baranya megye aprófalvai közé.” Az említett adat tízéves, a lélekszám ma 1100-1200 fő körül járhat.

Alsószentmártonban eredetileg horvátok laktak, még a Rákócziszabadságharc után kerültek ide, de mint ahogy annyi más településen is történt, a kedvezőtlen gazdasági körülmények hatására elindultak a városok felé. Megüresedett házaikat, ugyancsak szokásos módon, cigányok vásárolták meg saját erőből és különböző kedvezmények igénybevételével. Az 1972-es nagy drávai árvíz után főleg a helyi termelőszövetkezet segítette őket az új honfoglalásban. Én már jártam Alsószentmártonban még abban az időben, mikor még határsávnak számított. Vizuálisan az az emlék maradt meg bennem leginkább, hogy a házak homlokzatát élénk „fagylaltszínekre” festették át, világossárgára, lilára, almazöldre, a színvilág összességében a kubai települések hangulatát idézte fel bennem, azok gátlástalanságát, a figyelem hiányát a harmónia iránt. A szocialista rendszerben viszonylag biztos megélhetési körülmények alakultak ki Alsószentmártonban. A férfiak egy része a hagyományos kosárfonással foglalkozott – termékeiket a közeli városok piacain adták el, a többség azonban a pécsi és siklósi üzemekbe járt dolgozni, a munkáltatók reggelenként a saját buszaikat küldték ki értük az általános munkaerőhiányban, mindenképpen szerették volna megtartani őket. Megkezdődött a hagyományos családi modell felbomlása, a nők 30 százaléka is állást talált magának. Ez a konjunktúra a piacgazdaságra való áttérés után megszűnt, az emberek többsége munkanélkülivé vált, legföljebb egy-két napos kisegítésre alkalmazták őket. A gondokat tovább fokozta, hogy a falu lakosai között aligalig akadt képzett szakmunkás, így minden kívülről indított kísérlet üzemek alapítására eleve kudarcra volt ítélve. Földműveléssel sem tudták biztosítani a megélhetésüket, a határ a termelőszövetkezet feloszlása után magánkézbe, majd egy kívülálló csoport tulajdonába került. (Az illetékesek különböző átképző tanfolyamok indításával próbálták megoldani a helyzetet, de ezek a kurzusok inkább a szervezők, mint a hallgatók érdekeit szolgálták. A községben lakó Tenigl-Takács László így ír erről:

„Magyarország cigányok lakta térségeiben, miként Szentmártonban is, egy időben prosperáló üzletág volt a tartós munkanélküliek számára szervezett szakképzés. Ennek szokásos formája, hogy sokmilliós állami vagy uniós pályázatot nyer egy cigány munkanélküliek átképzésére szakosodott cég vagy oktatási társulás. A képzést azzal teszik vonzóvá, hogy az oktatás időtartamára maga a képzendő alany is „fizetésben” részesül. A szakképzés végeztével a képző cég „továbbáll”, a sikeres vizsgázó pedig oklevelet kap. Szentmárton és Baranya más cigányok lakta települései e tekintetben igencsak „jól képzett” falvak, tucatszámra ismerkedtem meg okleveles „szociális asszisztensekkel, parkgondozókkal”, egy ízben a számomra eddig ismeretlen „pszichológus asszisztens” végzettségű fiatalokkal is volt szerencsém találkozni... ... Mikor néhány évvel ezelőtt módomban állt betekinteni egy nemzetközi finanszírozású „antidiszkriminációs projekt” anyagába, rögtön szembe tűnik, hogy a nyertes pályázatok költségvetésének 70-80 százalékát a képzők bérköltsége teszi ki, a maradék összeget tervezték anyag-, illetve útiköltségre...” Ha úgy vesszük, ez az alsószentmártoni képzés a maga módján a tisztességesebbek közé tartozott. Láttam olyan tanfolyamot is, melynek szervezői sokkal felelőtlenebbül, már-már cinikusan jártak el, így például „televíziós bemondó” kurzust indítottak falusi, írni-olvasni alig tudó nők számára. A továbbiakban is számos erőfeszítés történt és történik napjainkban is a falu fejlesztésére. A szociológiai felmérések továbbra is illúziónak tartják azt az elképzelést, hogy egy „gazdaságilag kiszolgáltatott, szociálisan jórészt esélytelen, atomizálódott és szervezetlen közösség ideáltipikusan működő önkormányzattá és közösséggé képes átalakítani magát. Élni azonban mindenképp kell, a szociális segély ehhez kevésnek bizonyul. Ismét Tenigl-Takács Lászlóhoz fordulunk felvilágosításért: „... Alsószentmártonban az egyetlen előre betervezhető kereseti lehetőség: a nyári napszám. Ez hajnali ötkor kezdődik, s olykor belecsúszik a késő délutánba. A napi bér zsebbe fizetett 3-400 forint, bár hallottam már napi tízórás 2500 forintos napszámról is. A napi kereset leggyakrabban még aznap

el is megy ebédre, vacsorára, cigarettára, pár üveg sörre... ... A napszámot biztosító gazdák némelyike emberségesen bánik a munkásaival, aránylag tisztességes bért fizet, ételt és italt ad a munkához. Mások „szívtelen kapitalisták”, kiszipolyozzák napszámosaikat, ráadásul különféle trükkökkel próbálják megrövidíteni őket. Az egyik fogás, hogy aránylag magasabb bért ígérnek, ennek csábítására a napszámosok apaitanyait beleadva gyorsan végeznek is a munkával. Bérüket azonban nem kapják meg, mert a gazda arra hivatkozik, hogy elkapkodták a munkát, s „javítás” címén a kifulladásig dolgoztatja őket, most már persze fizetség nélkül...” A faluban élő egyetlen magyar nemzetiségű ember, Lankó József plébános egy újságnyilatkozatában úgy vélekedik, hogy „az igazi szegénység nem a munkahely elvesztésével, nem az éhséggel, hanem a teljes eladósodással teljesedik ki. Mert ezek az emberek még a bankoktól is tudnak pénzt szerezni” (valószínűleg a házukra vesznek fel jelzálogkölcsönt a fedél nélkül maradást kockáztatva – M. Gy.). Meg kell említenünk, hogy Lenkó a falu legnagyobb támaszának számít, a plébánián naponta kilencven ember számára főznek ebédet, és a raktárában mindig őriznek valamennyi tartalékot a krízisek idejére. A falu – a hasonló településekhez viszonyítva – szokatlan módon különös figyelmet fordított a nevelési intézményekre: óvodájára, s amíg helyben működött, általános iskolájának alsó tagozatára is. Talán ez a gondoskodó szellem alakított ki olyan légkört, hogy a „Kis tigris” pedagógiai kezdeményezés a komlói, berkesdi és pécsi próbálkozások után itt gyökeret verhetett. Mikor kiszálltam a kocsiból, két jelenségre figyeltem fel: az iskolaépület előtt tizenkét-tizenhárom éves, divatosan öltözött cigánylányok dohányoztak, a másik még kevésbé esztétikus hatás: a levegőben átható lóhúgyszag terjengett. Ez az utóbbi nem zavart, inkább örültem, hogy az állatokban oly szegény megyében foglalkoznak még lovakkal. Az utcai kaput zárva tartják, úgy tűnt, egy ügyeletes diák is figyeli a belépni szándékozókat, csöngetnünk kell. Beljebb érve, a földszinti folyosón

egy negyven körüli, fekete ruhát viselő nővel találkoztam, aki séta közben maga elé meredt tekintettel többször is megismételt egy latin mondatot: – „Et tu mi fili Brute?!” (Te is fiam, Brutus? – M. Gy.) Feltételeztem, hogy tanárnő és történelemórára készül. Maga az épület olyannak tűnt, mintha egy pallér rögtönözte volna átgondolt tervrajz nélkül, mindig a pillanatnyi szükségletekből kiindulva. A lépcsők iránya szintenként eltért; ahogy benéztünk a szobák üvegajtaján, különböző méretű helyiségeket láttunk, némelyiket valósággal betöltötte egy asztal, a székek már alig fértek el mellette, másokat viszont szinte üresnek gondoltunk. A kialakult falmélyedésekben sok helyen könyvespolcot helyeztek el, a polcokra többnyire a kötelező olvasmányok köteteit rakták ki. Felértünk a felső szinten elhelyezkedő irodába, az igazgató csak később ért rá foglalkozni velem, így a helyettese tájékoztatott: – A „Kis tigris” általános iskolás IX-XII. osztályos tanulókat fogad, akik a korábbi évfolyamokat több helyen, például Egyházaoharasztiban végezték. Az összlétszám nyolcvan körül mozog, jórészt helybeliek, de Siklósról, Pécsről és más környékbeli településekről is járnak ide. Tizennégy oktató foglalkozik velük: számítástechnika, beás és angol nyelv, gyógynövénytermesztés, -gyűjtés is szerepel a tantárgyak között. Az a célunk, hogy eljuttassuk őket az érettségiig. – Milyen eredményeket sikerült elérniük? – Most végez majd az első évfolyamunk, így náluk nyílik mód a felmérésre; kiugró sikerre nem számíthatunk. A Nemzeti Alaptanterv a városi középosztály gyerekeire van szabva. A mi gyerekeink úgy kerülnek hozzánk, hogy nem tudnak helyesen írni és olvasni, például a szótagelválasztás szabályait is el kell magyaráznunk nekik. Otthon macedón-román keveréknyelven beszélnek, a szókincsük nem alkalmas a bonyolultabb magyar szövegek, elvont fogalmak megértésére. Ha zanzásítva is, de a teljes magyar nyelvtant, irodalmi alapműveletet felraktuk az internetre. Közben megszólal a telefon, valaki Farkas Flóriánnak, a Fidesz cigány „kirakatemberének” mobilszámát kérdezi, beszélgetőtársam kapásból

rávágja. Azt hiszem, ez aligha véletlen, de nem megyek bele semmiféle politikai vitába. – Azt a következtetést mindenképpen le kell vonnunk, hogy a négy év kevés céljaink eléréséhez, egy plusz évet be kell iktatnunk. Öt év talán elég lesz a felzárkóztatásra – a többség egyébként már most is ennyi idő alatt végez. A szokásvilágot is meg kell változtatni; kényszer-tetűirtásra ugyan már nincs szükség, de további lépéseket kell tennünk, például csak most szoktattuk rá őket a kapucsengő használatára, így becsukva tudjuk tartani az épületet. A családi hagyományokat nem akarjuk kinevelni belőlük, hanem igyekszünk összeegyeztetni a korszerű feltételekkel. Hogy egy példát mondjak: a pécsi Fortuna vendéglőből műanyag dobozokban hozatjuk ki nekik az ebédet, de otthon kemencében sült kenyeret esznek hozzá. Egy szokatlan külsejű-ruházatú férfi lép be. Bokáig érő szőttes anyagból készült ingruhát visel, fejét tarra borotválta, és úgy tűnik, hogy az arcát is kifestette. Leül mellénk, bemutatkozik, hamarosan tisztázódik, hogy buddhista szerzetes, tanít és filozófusokat is oktat. A jelenség különös, hogy kerül egy buddhista Alsószentmártonba, a hátteret a közben megérkezett igazgató tisztázza: – Ami iskolánkat a buddhista egyház egyik irányzata, a „Tan kapuja” tartja fenn. Meglepődöm: – Úgy emlékszem, az 1960-as években még szigorúan üldözték, vagy legalábbis korlátozták ezt a hitet. A rendőrség besúgókat telepített a hívek közé, maga a vezető is kapcsolatban állt velük, csak „ávós lámádként emlegették. – Azok az idők elmúltak, a rendszerváltás után az egész országban elterjedt. Egy egyetemet is létesítettek. – Visszatérve a „Kis tigris”-hez, honnan ered ez a név? – Egyrészt kifejez egy bizonyos harcra kész szellemiséget, ezen kívül a kelet-ázsiai fejlődő, folytonos gazdasági ugrásokra képes országokra

gondoltunk. – Mennyibe kerül a „Kis tigris” fenntartása? – Ne haragudjon, de erre nem kívánok válaszolni. Nincs kedvem okvetetlenkedni és elmagyarázni az igazgatónak, hogy ennél rosszabb választ nem is adhatott volna. Mert akár öt-, akár ötszázmillió forintot mondott volna, az olvasó nem akad fenn rajta. Mivel ő maga soha nem tartott fenn iskolát, fogalma sincs, hogy milyen költségekkel jár, de ez a kitérés okvetlenül felkelti a gyanúját. Az igazgató sietve folytatja a tájékoztatást: – Ez, természetesen, nem érinti az iskola világi jellegét. Legfeljebb időnként olvasási gyakorlatképpen foglalkozunk egy-egy buddhista szellemiségű szöveggel. A kopaszra nyírt, kifestett férfihez fordulok: – Ön mivel foglalkozik itt? – Én eredetileg színész voltam, utoljára Pécsen játszottam, abban az időben csatlakoztam a „Tan kapujáéhoz. Itt az iskolában tanítok, és megpróbáltam hasznosítani az eredeti szakmámat is. Egy színjátszó csoportot szerveztem, de lényegében kudarcot vallottam vele. A szereplők gyakran megsértődtek valamin, és elmaradtak a próbákról. Egy idő után feloszlattam az együttest. Az igazgató érzi, hogy az előbb „csiklandós” választ adott az anyagiakat firtató kérdésemre, újból előhozza a témát: – Az államtól semmiféle különjuttatást nem kapunk, pedig hátrányos helyzetű székhelyen működő iskolának számítunk. Még egy „szerzetes tanárral” találkoztam, ő a már többször is emlegetett Tenigl-Takács László. Azt hiszem, narodnyik elgondolások vezérelték, mikor Budapestről leköltözött Alsószentmártonba. Előbb a fővárosi értelmiség „szuperkulturális” tevékenységet próbálta itt meghonosítani, aztán feladta ezt az alapállást, fokozatosan beilleszkedett a falu életébe, úgy hallottam, egy

helyi cigánylánnyal él együtt. Tapasztalatairól könyvet írt, mely meg is jelent „Lacrima Szinmarti (Szentmárton könnye)” címmel. Hosszú keresgélés után talál egy példányt, és megajándékoz vele. Közben lassan letelik a tanítási idő, a tanárok sorra elköszönnek, csak az érettségire készülő csoport vezetője marad itt, tíz-tizenkét maturandussal foglalkozik. Úgy érzem, feltartom a dolgok szokásos menetét. Feltételezem, hogy megkínálnának a Pécsről érkező, porcióba rakott étellel, de mint általában, most sincs kedvem idegen helyen enni, jobbnak látom, ha elköszönök. Csontos visz vissza Sellyére, a tanár útközben számos telefonbeszélgetést bonyolít le, nem érdekel különösebben, de nem tapaszthatom be a fülemet. Így akarva-akaratlanul értesülök róla, hogy a Lungo Drom jobboldali cigányszervezet a népszavazás előtt kongresszust rendez Szolnokon. Az egész magyar cigányság felbuzdult. Alsószentmártonból három busz is viszi a helyszínre a résztvevőket. Maga Csontos a legfőbb szervezők közé tartozik, ő fogja megnyitni az eseményt. Megkérdezem: – Milyen cél vezeti a politizálásban? Csontos eltökélt arccal figyeli az utat a kocsi előtt, válasz közben nem is néz rám. – A második világháború idején ötezer ember halt meg a „cigány holokausztban”. Mindent meg kell tennünk, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Nincs kedvem elmagyarázni, hogy a politika olyan fordulatokat is vehet, mely ennél tízszer-százszor több áldozatot is követelhet, és a jobboldali szellemiség nem garantálja ennek megakadályozását. Vita helyett hallgatok, és belelapozok az ajándékba kapott könyvbe: „... Aki Alsószentmártonban születik, nagy eséllyel itt is marad, maga is ide szül, ide nemz, s egyre inkább elakadó lélegzettel próbálja túlélni azt, amiről tudat alatt maga is sejti, hogy hosszú távon túlélhetetlen...”

FENN A „KŐHÁZBAN” ÉS MÁS BESZÉLGETÉSEK Egy ormánsági iskolában ismerkedtem meg egy fiatal tanítóval, aki bár „kifalusi”, szenvedélyes amatőr kutatója ennek a tájnak. Egy alkalommal meglátogatott a „Kőházban”, kihasználtam ezt a lehetőséget, és megkértem: mondja el nekem, miként élte át az Ormánság a második világháborút, milyen hadi események zajlottak le a környéken. Nem akart készületlenül válaszolni, a legközelebbi találkozásunkra néhány kötetet hozott magával, kilógó papírnyelvek jelölték benne az ide vonatkozó részeket: – Bár végigolvastam az Ormánsággal foglalkozó klasszikus leírásokat, nem találtam olyan feljegyzéseket, melyek háború előtti agrárszocialista vagy más forradalmi megmozdulásokról emlékeztek volna meg. A megcsontosodott feudális állapotokat csak kívülről ingathatták, illetve dönthettek meg. Be kell valljam: most sem tudok túl sokat az akkori eseményekről, csak annyit, amennyit dr. Erdődy Gyula összefoglalójából, Takács József, Vörös Márton és más kutatók leírásából ismertem meg. – 1944-ben a német csapatok vereséget szenvedtek a balkáni harcokban, és Löhr tábornok parancsnoksága alatt, a Dráva vonalát követve nyugatészaknyugat irányába vonultak vissza. Útjukban a magyar határnál a Szovjetunióval szövetséges bolgár csapatok próbálták feltartóztatni őket. A bolgárok hadi potenciálja és morális tartása már megingott, a helybeli öregek vissszaemlékezései szerint egész nap mást sem csináltak, mint bort ittak, és harmonikaszóval kísérve magukat énekeltek és táncoltak. Kezdetleges puskákkal próbáltak szembeszállni a németek Villám géppuskáival, szinte órák alatt felszámolódtak – a harkányi temetőben nyolcezer fej fa őrzi az emléküket A tanító belelapoz az egyik magával hozott könyvbe: – Az első szovjet járőrök október 25-én lépték át a megyehatárt a Moháccsal szemben fekvő szigetnél – írja dr. Erdődy Gyula, az egyik

forrásom. – Egyhónapos ostrom után a németek feladták a várost, a szovjet csapatok tovább törtek előre, november 29-én Pécsre, a megyeszékhelyre is bevonultak. Amennyire én mint amatőr történész, meg tudom ítélni, a harcok menete lelassult, stratégiai küzdelemmé vált. A német hadvezetés egy új támadási súlypontot akart kialakítani a Dunántúlon, ettől azt remélték, hogy a Berlin felé nyomuló szovjet erők átcsoportosításra, erejük megoszlására kényszerülnek. Ezzel magyarázható az 1945. márciusi offenzívájuk. A harcok a Dráva mentén a március 6-ra virradó éjjel indultak meg – szól Vörös Márton elemzése. – A védelmet a Tolbuhin marsall vezetése alatt álló 3. Ukrán Front balszárnya és az I. bolgár hadsereg megmaradt részei képezték, ez utóbbiaknak Sztojcsev tábornok volt a parancsnoka... Egyidőben – csaknem egyazon órában – indított német támadás három irányban bontakozott ki: Budapest-Balaton között keleti irányban a Duna, délre kanyarodva Pécs felé 1600 harckocsival, 1600 löveggel; a második csapás a Balaton-Dráva hét gyaloghadosztállyal, melyeket jelentős rohamlöveg és páncélelhárító erőkkel láttak el, a harmadik Harkány-Pécs irányában négy gyaloghadosztállyal, erős tüzérséggel és harckocsicsapattal. A támadások sikere esetén a három oldalról megszorított szovjet-bolgár erőknek Tolna megye északi lapályain kellett volna a legveszélyesebb dunántúli küzdelmet megvívnia, a német számítások nem váltak be, de a védelmi harcok elég nehéz és bonyolult körülmények között zajlottak le... A német készülődésről, a legnagyobb titoktartás és a figyelmet elterelő látszatintézkedések ellenére is, kiszivárogtak a hírek, így maradt lehetőség bizonyos ellenintézkedésekre. A megfigyelések Drávaszabolcs és Harkány irányában észleltek erős harckocsiveszélyt, miért is az itt elhelyezett 11. bolgár lövészezred állásait mélységben, több lépcsőben megerősítették. A támadás éjjel fél kettőkor, erős tüzérségi tűzzel indult. Az áttörési ponton a 4. bolgár hadtest 3. hadosztálya harcolt. A kora hajnali órákra a németek öt helyen tudtak hídfőt kiépíteni a Dráva innenső partján, Drávaszabolcs és Drávapalkonya térségében. A támadó fél ötre elérte Drávaszabolcsot, és a további erős lendületű német

akciónak sikerült a tartalék hátába kerülni, mire a zavarba került bolgár 6. század, amelynek pedig éppen az ellenlökés lett volna a feladata, visszavonult. A 7. és a 8. bolgár lövészszázadok azonban akkor is folytatták az ellenállást, amikor a németek már elfoglalták Drávacsehi és Drávapalkonya községeket, amelyek az első bolgár védelmi vonalban feküdtek. A gyorsan előretörő német támadás a bolgár tüzérséget is zavarba hozta, amely az utolsó löveg kilövéséig harcolva vonult vissza. A reggel 8 órakor megindult bolgár ellenlökések néhány helyi siker mellett sem vezettek a várt eredményre, de a délután 2 órakor erős tüzérségi előkészítéssel indított támadás megközelítette Drávaszabolcsot. Tovább azonban nem juthatott a német zárótűz miatt. Gordisát délután ugyan sikerült visszafoglalni, Kémestől délre viszont a bolgár ellentámadás megrekedt. A német lendület azonban már így is meglassúdott. A német támadás gyengülése nyomán jutott idő arra, hogy a Dráva túlsó oldaláról további csapaterősítéseket dobjanak át. A 7-én várt újabb német támadás hírére még éjszaka feltöltötték a bolgár sorok veszteségét. A reggeli bolgár támadás nyomán az előretolt német állások már védelemre kényszerültek. A bolgárok átmenetileg Drávaszabolcs északi peremét is visszafoglalták, de a hajnali német ellentámadás kiszorította őket. Ugyanakkor átkeltek a Dráván a német 104. vadászhadosztály egységei, Mattynál és Gordisánál bekerítéssel fenyegették a bolgár csapatokat, mire ezek feladták a két községet. Amikor a német foglyok vallomásából kiderült, hogy délről további német csapatok vonulnak fel, a szovjet csapatok megszervezték az elhárító csapást. Március 8-án déli 12 órára időzítették. A meginduló támadás eredményeként visszafoglalták Mattyot, és megkezdődött az öt-hat kilométer mélységű német hídfő felszámolása. Észak felől megindult az ellenakció, a gépkocsikon ide vezényelt katonák azonnal harcba szálltak. A még szilárdan álló két német hídfő valószínűtlenné tette, hogy kibontakozhasson egy Pécs ellen tervezett akció. Március 12-én további erősítés érkezett egy bolgár gyalogos hadosztály ide vezénylésével. Még aznap megindult a szovjet-bolgár ellentámadás, a védekező német csapatokat visszaszorították Drávacsehi közelébe. A következő napokon a német csapatok megpróbálták átvenni a kezdeményezést, erős tüzérségi

támogatással új csapatokat próbáltak átdobni a folyón. A kísérlet nem sikerült, sőt az ellentámadásba lendült szovjet-bolgár csapatok elfoglalták Drávaszabolcsot is. Ebben a községben a polgári lakosságot hátrább vonták, és csak hatvankét férfi maradt vissza, hogy a harcok alatt is elvégezzék a községi teendőket – temetés, ivóvízszolgáltatás stb. Ezek közül tizenöten, a községi bíróval együtt meghaltak, ebben a községben nyolcvanhét ház elpusztult, a többi megrongálódott. Március 16-án az 58. és 59. szovjet gyalogezred rohammal elfoglalta Drávacsehit, és azt az egész éjjel tartó német támadás ellenére megtartotta... A házról házra, szobáról szobára folyó harcokban az épületek 95 százaléka romba dőlt. A szovjet katonák a községet „Kis Sztálingrád”-nak nevezték, mert minden talpalatnyi területet, pincét, padlást kézitusában kellett visszafoglalni a németektől. A lendületében megtört német támadás más területen próbált teret nyerni, mely már azt is célozta, hogy a Dunántúlon harcoló csapatai visszavonulását a Dráván át minél kisebb veszteséggel hajthassa végre. Március 19-én éjjel indult meg a legutolsó baranyai hadművelet, amely a déli órákra a német csapatokat végleg átszorította a jobb partra. Március 19én az ellentámadás elérte a Dráva partjait is. Ezzel a baranyai német hídfő megsemmisült, s az innen felszabaduló bolgár csapatok a Balatontól délre, a szovjet csapatok pedig az északra folyó harcokhoz visszatértek...” Az Ormánság történetét leíró könyveket lapozgatva szinte elképzelhetetlen, hogy a most csendesen sorvadó aprófalvakban valaha véres csaták zajlottak le, emberek százai haltak meg, és elpusztult az állatállomány nagy része is. Akkor úgy látszott, hogy ez az áldozat nem volt hiábavaló, megszüntette az évszázados szolgaságot és nincstelenséget. 1945. március 18-án megjelent a rendelet „A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról”. A rendelet szabályozta a föld felosztásának módját: „... Teljes egészében igénybe kell venni az 1000 katasztrális holdat meghaladó minden mezőgazdasági földbirtokot.” „Földhöz juttatás céljára megváltás ellenében igénybe kell venni a 100 katasztrális holdon felüli földbirtokot.”

„A kiosztásra kerülő földekből kisgazdaságok létesítésére földhöz juttatandók a gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások, birtokuk kiegészítésére a törpebirtokosok. „

„... A juttatható föld nagysága nem lehetett nagyobb, mint amennyit egy család a maga erejével meg tudott művelni. Az így juttatott szántóföld és rét összesen a 15 katasztrális holdat, a kert és a szőlő együtt a 3 katasztrális holdat nem haladhatta meg.” A földnélküli és törpebirtokos népesség 1 millió háromszázezer fővel csökkent, az 5-25 katasztrális holddal rendelkezők száma is majd ugyanilyen mértékben nőtt. A paraszt végre a saját földjébe akaszthatta bele az ekéjét. Senki sem gondolta volna, hogy alig telik el ötven év, és újra kialakul a nincstelenek és munkanélküliek hada, a föld nagyobbik fele pedig a nagybirtokosok kezébe kerül. Egy-egy személy vagy tőkés csoport több ezer hektárnyi szántóval és ezer holdon felüli erdővel rendelkezik majd az ország egyik legszegényebb vidékén, az Ormánságban is. A történelem újra feltette a kérdést, attól kell tartanunk, hogy a válasz ismét csak hosszú időszak után születik meg – fejezte be a tanító elgondolkodva. Mint ahogy már említettem, Csaba reggelenként nyolc óra után néhány perccel jött fel értem a „Kőházba”, ahogy a termálfürdő vendégszállását emlegetni szokták, és elindultunk az aznapra célba vett faluba vagy régióba. Négy-öt óra felé értünk vissza a szállásom elé, de ezzel általában még nem zárult le a napom. Majd minden este meglátogattak vendégek Sellyéről, Pécsről vagy a közeli településekről. Az időpontot előzőleg tisztázták Csabával. Voltak, akik már napközben meggondolták magukat. Például egy indulatos férfihang közölte, hogy huszonnégy társával egyetemben meg kívánja beszélni velem az országban, de különösen Sellyén uralkodó tűrhetetlen állapotot, melyben csak egy népi felkelés segíthet, de aztán csak annyit üzent Csabával, hogy a „forradalmi gárda” ma nem tud eljönni, mert szereztek egy pótkocsis traktort, és ágfát hoznak vele az erdőből. Egy harkányi férfi azért mondta le reggeli jelenését, mert véletlenül megivott három fél vodkát a kocsmában, és ilyen állapotban nem mert beülni az autóba.

A vendégek között egyként akadtak magasabb beosztású és szerényebb társadalmi státusú emberek: igazgató éppúgy megkeresett, mint nyugdíjazott mérnök, dinnyetermelő vagy akár adminisztrátor. A vendégház barátságos nappalija megkönnyítette a bizalmas hangulat kialakulását, bor és pogácsa került az asztalra, néha egy-egy kártyakompánia is összeállt. Bár minden látogatóm biztosított a titoktartásáról, a legkisebb kétségem sem volt, hogy rövid idő alatt továbbadják majd az elhangzottakat. Előfordult, hogy a sellyei televízió riporterének elmondtam a riportkönyvem tervezett címét, lelkére kötöttem, hogy ne terjessze, és már másnap visszahallottam a városban. Az más kérdés, hogy végül is más címet adtam. Az információknak ez az áramlása nem zavart különösebben, csak a botrány lehetőségeit magukban rejtő megnyilatkozásokról hallgattam. Különös figurák ültek le az asztal mellé. Egy öregember, Thürmer Gyula Magyar Kommunista Munkáspártjának tagja, azt kérdezte: – Igaz, hogy Mező Imrét 1956-ban Kádár János ölette meg? Ez a kérdés egyszerre felháborított és megdöbbentett, de erőt vettem magamon, és próbáltam elmagyarázni, hogy zajlott le a Köztársaság téri Pártház ostroma. Azt is hozzátettem, hogy Kádárnak Mező Imre volt az egyetlen igazi barátja. – Ne haragudjon: honnan veszi ezt az őrültséget? – kérdeztem. – Most olvastam egy könyvben. Maga egészen mást ír, hogy magyarázzam el az unokámnak, hogy mi az igazság? Elégedetlenül kelt fel, és távozásnál rám csapta az ajtót. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Mező Imrét összekeveri Nagy Imrével. Mások helyi érdekű lappangó botrányokat tártak fel: – Egy állattenyésztő úgy tünteti el a leölt marhák csontjait, hogy égő autógumik közé dobja. – A helyi ÁFÉSZ összes dolgozóját minimálbéren tartják – leszámítva a

három legfőbb vezetőt. Mind a hármat leszázalékolták, kapják a nyugdíjat, de a helyükön maradtak a régi fizetésükkel. Az egyikük állítólag reggel a kocsmában három Unicummal kezdi a napot, bent az irodájában „leöblíti” három üveg sörrel. – A legutolsó polgármester-választáson sok szavazólapot maga a bizottság töltött ki, az elnök húzta be a keresztet. Megdöbbenve kérdeztem: – És nem kérdezték meg legalább valamelyiküket, hogy miért engedte? – Azt mondta: én bíztam meg az elnök urat, hogy segítsen, mert most először szavaztam, eddig mindig börtönben voltam. Véget nem érően sorolták fel a választási csalásokat: – A jelölőgyűlésen a polgármester híveinek neve R, Z, V betűkkel kezdődött. Ezért, hogy hangulatot teremtsenek mellette, a végéről kezdték a névsort, és úgy haladtak visszafelé. És mindez a megyei kiküldött jelenlétében történt. – Az egyik körzetben elindult egy korcsmáros is – aki rá voksolt, annak elengedte a tartozását. De valóban fontos témák is szóba kerültek, ezekből idézek fel néhányat. Az orvos, aki meglátogatott, fiatal ember, meglepett egy váratlan kijelentésével: – A századforduló óta egy évtized sem telt el, és én már az ötödik orvos vagyok Vajszlón. – Tapasztalatai szerint van kimutatható eltérés a magyar és a cigány népcsoport egészségi állapota között? – Erre csak a tudósok válaszolhatnának, amit én elmondhatok: a cigányok általában gyorsabban elhasználódnak fizikailag.

– Hogy történhet ez? Hiszen kigyúrt, góliátszámba menő testalkatúak is akadnak köztük tucatszámra. – Bizonyára tudja, hogy ez a látszólag impozáns jelenség nem a rendszeres sportolás eredménye, hanem a különböző adalékokkal fejlesztik ki magukat. Ezt a folyamatot gyors elhasználódás követi, az átlagot sokszorosan felülmúlja náluk az érrendszeri betegségek száma. A táplálkozásukban is a disznózsír használata dominál. Az én 1500 betegemből 38 cukorbeteg, és más belső szervekből eredő betegségek is gyakoriak. Kissé eltúlozva, azt mondhatnánk, hogy például egy ötvenéves cigány biológiailag sokkal idősebb, mint egy magyar kortársa. Az egészségükkel nem törődnek, hetven százalékuk a recepteket ki sem váltja. Ha felírunk nekik öt orvosságot, megkérdezik a patikustól, hogy melyik a legfontosabb közülük, annak az árát talán megreszkírozzák, de a többit eldobják. Azt hiszem, ezen nem lehet csodálkozni, minden megélhetéssel kapcsolatos kiadásuk megemelkedett és továbbra is nő. (Nem tudom megállni, hogy ide ne iktassam a következő esetet. Egy baromfinevelde telepen az épp soros leadásnál több állat is elhullott; megsérült, a társai agyontaposták. A gazda nem dobta ki a tetemüket, hanem berakta a trágyát elterítő gép tartályába. Mikor a gép kiment a mezőre, a dögöket is kiszórta, a falubeli cigányok ott mentek mögötte, és szedték össze őket.) – A másik hátrányuk a „magyarokkal” szemben az, hogy ha sikerül állást szerezniük, az átlagosnál jobban féltik azt, egy beteg cigányt egy vállalkozó aligha fog alkalmazni, ezért igyekszik eltitkolni a baját. – Alkalmi munkákon meghajtják magukat: dinnyeszedésen, kapáláson. Egyszer majd álljon be Ön is egy dinnyerakó láncba, és próbálja ki, hogy milyen terheléssel jár. Mérgekkel kezelt földeken dohányoznak, a méreg így a szervezetükbe is bejut. Ritkaságnak számít az a fiatal, aki nem fogyaszt alkoholt. (Megint ide kívánkozik egy történet. A sellyei főutca és a vasútállomáshoz vezető utca

sarkán kátránnyal vagy talán festékszóróval ki volt írva: csöngess be! Ami azt jelenti, hogy az adott házban éjjel kettőkor is lehet italt vásárolni, noha jogilag is tilosnak számít. Évek teltek bele, míg a városi vezetés észrevette a jelzést.) A pénz hiánya nem akadály, az ormánsági kocsmákban bevett szokás a hitel, fröccsre, töményre egyaránt igénybe vehető. Próbáltam felmérni az igénybe vehető hitelek határát, de sehol sem jártam sikerrel. Ha valaki kocsmát nyit a faluban, az egy életre elkötelezte magát. Nem zárhat be, mert az adósok nem adják meg neki a hitel összegét, a rendőrséghez pedig nem fordulhat, mert ő maga is szabálytalanságot követett el. Az alkoholválaszték bőséges, a kannás bortól a hetvenfokos pálinkáig terjed. A szeszfőzdék csak hozott anyagot dolgoznak fel, mindenki maga szállítja be a cefrét vagy gondosan válogatva, kimagozva, vagy moslékszerűen feltöltve a hordót. Ő maga hozza a tüzelőt is hozzá. Egy féldeci valódi kisüsti pálinka a gazdának majd 150 forintjába kerül, a kocsmákba ez nem is jut el, aromával ízesített krumpli– vagy gabonaszeszt árulnak – lényegesen olcsóbban. Az ivás nemi szabadossággal jár, előfordult már, hogy egy lány 9 éves korában szült. A cigányok lakta községnek ismert Hiricsen egy év alatt 22-en jönnek világra, ezek között szinte mindig akad alkoholos állapotban fogant gyerek; fogyatékos, mongol idióta vagy más betegségben szenvedők. Beülök a sellyei egészségügyi központba, szakmai beszámolót tartanak. Megkapom az előadások összefoglalóját, jobban-pontosabban nem tudnám megfogalmazni a gondokat, megpróbálom kivonatolni. „Sellye egészségügyi alapellátását vállalkozó háziorvosok látják el; két felnőtt, egy gyerek háziorvos, valamint két fogorvos. Hozzájuk kötődik a település két körzetének két védőnője. A környező 27 település gyermekorvosi vizsgálatát és kezelését (helyi gyermekorvos hiányában) mozgó szolgálat biztosítja. Heti egy alkalommal járja végig az adott településeket. Egy nap 6-7 települést, 50-53 fő ellátását végzik.

Az idegi panaszokkal jelentkezők száma 1268-at tett ki, ami átlagosan havi 141 fős betegforgalmat jelent. Ami a nőgyógyászati szakrendelést illeti, sajnálatos módon ultrahangkészülék beszerzésére továbbra sincs mód, holott a szakmai munka javítása érdekében nélkülözhetetlen volna a gép. A reumatológia és fizikoterápia heti 19 órában működik. A helyi igények azt mutatják, hogy nagy szükség volna az óraszám emelésére, további fizikoterápiás készülékek beszerzésére, ami a várólistára kerülők számát is csökkentené. A tavalyi évben orvoshiány miatt megszüntetett szemészeti szakrendelés februártól újra elindul. A labor heti 20 órában működik az egészségügyi központban. Sajnálatos módon néhány vizsgálat kivételével a vért a Megyei Kórház laboratóriumában vizsgálják. A korábbi ingyenes vérszállítást az Országos Mentőszolgálat már nem tudja vállalni, így a vérmintákat nekünk kell továbbítani. Intézményünkre továbbra is a szűkös, szoros gazdálkodás jellemző. Az Országos Egészségügyi Pénztár finanszírozása évről évre csökken...” Nézzünk egy másik helyzetelemzést Sellye 2. számú háziorvosi körzetéből: „... Tavalyi beszámolóm óta a körzet lakosságának (1560 fő) kor és nem szerinti összetétele nem változott. Tovább emelkedett a cukorbetegek száma (a praxishoz tartozók közel tíz százaléka cukorbeteg). Nálunk is nagyobb csoportot képez a magas vérnyomás betegségben szenvedők, illetve gondozottak száma. Tavaly óta nem emelkedett lényegesen, de így is ijesztően magas a rosszindulatú daganatos betegségek előfordulása. A betegforgalom jelentős részét adják a mozgásszervi megbetegedésben szenvedők. Ha a fentiekhez hozzávesszük az alvadást gátló kezelésben részesülőket és a krónikus légzőszervi megbetegedésben szenvedőket, akkor a krónikus betegek gondozása, ellenőrzése már jelentős napi forgalmat jelent. (És akkor még nem számoltuk a pszichés-idegrendszeri

betegeket, emésztőrendszeri betegségeket.) A megnövekedett adminisztrációs terhek, követhetetlen gyógyszerfelírási rendeletek, bonyolult rendelési rendszer miatt a rendelési idő betarthatatlan, napi egy-másfél órával elhúzódik, de ez percnyi szünet nélkül, nagy intenzitással folyik. A beteg panaszára alig jut idő, a ránk kényszerített állandó kapkodás, feszültség miatt fenyeget a tévedés, hibázás lehetősége... A lakosság szociális helyzete pontosan megfelel annak, hogy a sellyei kistérség Magyarország legszegényebb kistérsége, egy-két hasonlóval holtversenyben. Gondot okoz emiatt sokszor a gyógyszerelés, néha még a legolcsóbbra sem telik a betegnek. Egy friss statisztika szerint: egész Magyarországot tekintve ezen a környéken a legalacsonyabb a születéskor várható életkor és a legmagasabb a halálozások száma. Könnyű belátni, hogy a munkanélküliség, a vele járó káros életmód és kilátástalanság tartozik a kiváltó okok közé. Elég egy pillantást vetnünk a térképre, hogy megbizonyosodjunk: egészségügyi „lefedettség” tekintetében is a leghátrányosabbnak számít ez a térség. „Ha csak a távolságokat nézzük – írja egy újságcikk – Sellye Pécstől körülbelül ötven, Siklóstól negyven, Szigetvártól harminc kilométerre fekszik. Sellyén nincs kórház, amennyiben a kistérségben lakóknak ellátásra van szüksége, egyetlen alkalommal is több tucat vagy éppen száz kilométert kell utazniuk, ami egy bő órát jelenthet – ehhez még hozzájön a várakozással eltöltendő idő...” Folyamatosan felmerül az a terv, hogy Sellyén egy kibővített egészségügyi központot építsenek – több mint egymilliárd forintnyi költséggel. Számtalan, eddig hiányzó szakrendelés kaphatna itt helyet: radiológiától az ultrahangig, egy úgynevezett „egynapos sebészetet” is kialakítanának, ahonnan a frissen operált beteg 24 órán belül gyógyultan távozhatna. Tizenötezer környékbeli ember részesülne itt ellátásban. Az elképzelést csak üdvözölni tudjuk, csak az vált ki némi kétkedést, hogy a megvalósítása egyre késik. Hosszú évek teltek el, de még egyetlen téglát sem raktak le, a határidők a végtelenbe tolódnak.

Egy másik estén a „Kőházban” a bűnözésre terelődött a szó, a rendőrőrs egyik parancsnoka beszélt: – A bűnözés azóta növekszik, mióta a termelőszövetkezetek megszűntek, korábban keményen „megmázsálták” azokat, akik a társadalmi tulajdon ellen vétettek. Mostanában a kis értékre elkövetett bűncselekmények a meghatározók. – Az sem változtat, hogy a szabálysértési kárérték alsó határát tízezer forintról felemelték húszezerre? – Ők ezzel is lépést tartanak. Pontosan kiszámolják, hogy pont tizenhattizennyolc ezer forint értékű fát lopjanak el az erdőből, jobban értenek hozzá, mint egyfaköböző. Újabb és újabb trükköket találnak ki. Ha két testvér megy el lopni, külön-külön kocsiba pakolnak. Ha az úton száz méterre egymástól kapjuk el őket, akkor is letagadják, hogy közük van egymáshoz. Nyilvánvaló, hogy közösen követték el a lopást, mégsem tudjuk egyesíteni a két cselekményt, így az összeg nem éri el a kijelölt alsó határt, másfél köbméter bűncselekménynek számít, egy köbméter csak szabálysértésnek. Közbevetőleg megjegyzem: nem csak ilyen „filléres” ügyek fordulnak elő, egy újság tudósítója így ír: „Az egyik legmegdöbbentőbb eset 2006 szeptemberében történt. Drávapalkonya mellett a természetvédelmi területről kilencszáz köbméter nyárfát vágtak ki. A határőrök tetten értek kilenc, éppen fakitermelést végző embert. Az érintettek felmutattak egy ügyvéd által ellenjegyzett adásvételi szerződést, ami alapján vélhetőleg jogos tulajdonuk volt az anyag. Védett területről ennek ellenére csak engedéllyel lehet fát kivágni, ilyen papírjuk viszont nem volt. A zöldhatóság több tízmilliós bírságot szabott ki, a büntetőeljárás viszont nem fejeződött be, elképzelhető, hogy az elkövetőket természetkárosítás miatt is felelősségre vonhatják. A legfőbb ügyész állásfoglalása szerint az illegális fakitermelés kimeríti a környezetkárosítás bűncselekményét, amiért akár ötéves szabadságvesztés is járhat. (Tévedés volna azt gondolni, hogy a mind nagyobb mérvű falopás csak

Baranya megyében jelentkezik, országos irányzatról van szó, például Ózd környékén járva is tapasztaltam hasonló jelenséget. Sok a közös vonás. A rendszerváltás után a kohászok, a bányászok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek leépítésével 14 ezer ember vált munkanélkülivé – java részük falopásból él azóta. – Ózdon mindig is lopták a tát – mondta egv erdész -, de 1991 februárjában végképp megbolondult a világ. Az állás nélkül maradt emberek, hogy fűteni, tudjanak, nekimentek az erdőknek, és a kár a korábbinak a negyvenszeresére emelkedett. – Hogy tehetik ezt? – Tökéletesen megszerveztek. Nagy befektetés nem kellett hozzá, húszezer forintért vettek egy-egy ócska Zsigulit – ez egy köbméter fa ára -, kiszedtek a hátsó ülését, hogy oda rakodhassanak. Több brigádra oszlanak: az első felmegy a hegyre, kivágja a fát, egy méter negyven centis darabokra, hogy beférjen keresztben a Zsiguliba. – Hogy tudnak felmenni ezeken a meredek lejtőkön? – Téglát és követ raknak be hátra ellensúlynak. Azzal is próbálkoztunk, hogy körülárkoljuk az erdőt, de ezen is át tudnak jönni. – És nem buknak le? – Nincs vesztenivalójuk, állástalanok, a büntetési nem lehet behajtani rajtuk. Legfeljebb a Zsigulijukat lehetne elvenni tőlük, de fillérekért vesznek egy újat, minden udvaron áll két-három kocsi. A második brigád lehozza a kivágott rönköket, összegyűjtik egy háznál, éjszaka eljön érte egy teherautó, felpakolják rá a fát, átviszik a Dunántúlra és ott kicsi tételekben eladják A bányászfalvakból így lesznek fatolvaj faluk. Az erdész egy mozgó csoportot fedez fel az erdő szélén. A fatolvaj brigád négy emberből áll, mégsem próbálnak elmenekülni. Az erdész felmutatja az igazolványát, aztán átvizsgálja a rakományt, az előírások szerint legfeljebb nyolc centi átmérőjű ágakat lehetne szedni, azt is csak előzetes engedéllyel, itt húszharminc centi vastag darabok is feltűnnek.

Arra számítok, hogy a számonkérés verekedéssé fajul, meglepődöm, mikor az erdész egy figyelmeztetéssel elengedi a csapatot – rakományával együtt. – Általában így jár el? – Evente több mint háromszáz feljelentést teszünk, jönnek a helyszínre, a Fordjaik szétesnek a hegyi magamra vállalnom a konfliktusokat, mert én nem családomat nem tudják megfenyegetni a tolvajok, megmutatták már.

de a rendőrök ki sem utakon. Nekem kell Ózdon lakom, az én de a kést nekem is

Még felmegyünk az egyik magaslatra, ahonnan át lehet tekinteni a környéket. Megdöbbenve látom, hogy a környéken valósággal leirtották az erdőt, csak néhány fenyőfa árválkodik rajta. – A fenyőket minek hagyták itt? – Nem jó tüzelőnek, túlságosan kormok) – Ha a bíróság beidézi őket, nem jelennek meg – folytatja a vajsziói rendőrőrs parancsnoka -, úgy kell kimennünk értük. Gondolja meg: egy kilométernyi út megtétele ezer forintba kerül, és ezt senki sem téríti meg nekünk. Ha a bíróság elítéli őket, csak közmunka végzésével hajthatjuk be rajtuk, egy napot ötezer forintban számolva, de azon sincs áldás, csak feltartják a többieket, a k i k végezné k a m unkát. Azt is pontosan tudják, hogy a hivatalos személy elleni erőszakot három év börtönnel büntetik, ezért csak ritkán próbáinak megtámadni minket. Ilyenekbe a rendőr se megy bele, alapelvnek számít: egy akciót csak akkor szabad elkezdenünk, ha biztosak vagyunk benne, hogy sikeresen be tudjuk fejezni. Ehhez általában számbeli fölényt kellene kialakítanunk, de mi állandó létszámhiánnyal küzdünk. A mi rendőrőrsünkön 22 hivatásos rendőrnek kellene dolgoznia, de ezt a feltöltöttséget soha nem érjük el, most is fel tudnánk venni három-négy embert. Azt hiszem, az őrsparancsnok túlságos optimizmussal festette le a helyzetet, a rendőrök és cigányok viszonya gyakran kiéleződik. Egy rendőrt, aki megpróbált feloszlatni egy kocsmai verekedést, egyszerűen megfogtak és

beraktak az egyik sarokba, arccal a fal felé fordítva. Egy másik összecsapásnál egy cigány négy rendőrt is átdobott a saját kocsijukon, sőt, 2008 februárjában majdnem véres konfliktusra is sor került. A gilvánfai önkormányzat erdejéből két férfi fát akart lopni, két járőr azonban tetten érte őket. A rendőrök nem tudták befejezni az intézkedésüket, mert az egyik tolvaj felemelt fejszével rájuk akart támadni. A rendőrök hiába szólították fel, hogy tegye le a szerszámot, csak akkor engedelmeskedett, mikor az egyik rendőr a levegőbe lőtt. A lövés döreje a faluba is behallatszott, a fatolvajok rokonai és barátai kifutottak a helyszínre, a komolyabb összecsapást csak az hárította el, hogy a rendőrök is mozgósítani tudták társaikat. – Most, hogy életbe lépnek a schengeni határok, az ott felszabaduló határőrökből néhányat nem lehetne ide átvezényelni? – kérdezem. – Az átcsoportosítással nem oldódik meg a helyzet, Sopronból vagy Zalaegerszegről hiába helyeznek ide embereket, fogalmuk sincs az itteni helyzetről. A vajszlói rendőrőrs 16 ezer emberért, 42 lakótelepülésért felel. A szakmai tapasztalataik sem elegendőek; a 14 főből egy van, aki 19 szolgálati évvel rendelkezik, a többi mögött 6-8 hónapos, legföljebb három év gyakorlat áll. – Az sem jelent könnyebbséget, hogy a rendőrséget összevonták a határőrséggel? – Ők lenéznek bennünket, nem szállnak be közös akciókba. Az sem véletlen, hogy Sellyén most is egy külön laktanyában helyezkednek el. Lényeges javulásra nem számíthatunk, a szakmai színvonal tovább csökken. Egy évtizeden belül kétszer is elengedték nyugdíjba a tapasztalt öreg rendőröket, akiktől tanulhattak volna az újonnan belépő fiatalok. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a televízióból próbálják elsajátítani a szakmát, látják, hogy egy amerikai filmben a rendőr hogy ugrik le az emeletről két pisztollyal a kezében, azt hiszik, hogy nekik is így kell dolgozniuk. Nálunk viszont falopással, vegyesboltok feltörésével, kolbászfüstölők kifosztásával kell törődniük – ebben bizony kevesebb a „zsaruromantika”. Egy év alatt 300-350 üggyel kell foglalkoznunk, súlyosabb, például életellenes cselekmény alig akad köztük. Sokszorosára nőtt a családon belüli erőszak, a férj félig

agyonveri a feleségét, de hiába kérdezzük: kéri-e a megbüntetését, nem mer feljelentést tenni, mert otthon megkapná a verés másik felét. Nem indul eljárás. – A bűnözők viszont kirafinálódnak, egyre szervezettebben dolgoznak. A fatolvajok, mielőtt elindulnának, megnézik, hány autó áll az őrs udvarán, ha kettő, akkor jó, mert azt jelenti, hogy a rendőrök nem mentek ki a határba. December 24-én, a Szentestén is sok a betörés, a bűnözők tudják, hogy az emberek ilyenkor misét hallgatnak, nem tartózkodnak otthon. – Mennyire vonják be munkájukba a polgárőrséget? -A polgárőrök nem tudnak komolyabb segítséget nyújtani nekünk. Több próbálkozás is történt, hogy a lakosság önvédelmi szervezeteket alakítson, akadt olyan település, ahol százan is jelentkeztek, de rövid idő alatt minden ilyen csoport feloszlott. A tagok sajnálták az időt és a fáradságot, hiányoztak a határozott, mindenki által elismert vezetők is. – Cigány rendőrök is szolgálnak az őrsön? – Összesen két emberről tudok, az egyik most megy el, mert nem bírta a konfliktusokat, a szemére hányják, hogy a saját véreit bántja, „idegileg” tönkretették. A bűnözők újabb ötleteket is bedobnak. Betörnek, de a zsákmányt nem tartják meg, hanem azonnal eladják, ha másként nem, féláron. Ezen a pénzen aztán bevásárolnak, a boltban kapnak számlát, ezt elrakják és igazolják vele, hogy a saját pénzüket költötték, amihez joguk van. A rendőr látja náluk a rúd téliszalámit, a drága italokat, de egy szót sem szólhat, mert igazolták a pénz forrását, a bűnözők pedig a markukba röhögnek. – Szabad megkérdeznem: egyáltalán miért vannak itt rendőrök? A parancsnok elmosolyodik: – Már 16 éve szolgálok a „cégnél”, de most sem tudnám megmondani. A munkánkat nem a valódi teljesítményünk alapján értékelik, nem kapjuk meg a valódi elismerést. Nem azt nézik, hogy az utóbbi öt évben minden rendelkezésünkre álló rendőri és nem rendőri eszközt bevetve sikerült a

kistérségben elkövetett betöréses lopások számát a felére csökkenteni, vagy hogy javultak a felderítési mutatóink, hanem azt értékelik, hogy hány embert igazoltattunk. Egy igazoltatásért egy fél pontot adnak, egy veszélyes bűnöző elfogásáért viszont kettőt, pedig a két teljesítményt össze sem lehet mérni. A fizetésünk húsz százaléka múlik ilyen jellegű értékeléseken, így lesz a hivatásból szakma. Gazdasági bűncselekményeket többnyire csak akkor sikerül felderíteniük, ha a véletlen a segítségükre siet. Máig is emlegetik az egyik termelőszövetkezetben történteket. A vezetők komoly hiányt „hoztak össze”, és ezt egy biztosítási csalással próbálták eltussolni. A legenda úgy tartja, hogy az ellenőröknek ne legyen megfelelő alapjuk a tájékozódáshoz, az adott tábla törzskönyvét el akarták tüntetni, bedobták a budiba. De a könyv fedőtáblája kemény anyagból készült, és egyébként is nagy formátumú volt, nem süllyedt el, valaki megtalálta, és megmutatta a revizoroknak. Később elbeszélgettem egy idősebb, nyugdíj előtt álló rendőrtiszttel, aki már megengedhette magának, hogy őszintén véleményt mondjon a helyzetről: – 800 négyzetkilométert kellene ellenőriznünk, ugyanakkor védeni a schengeni határokat, fenntartani a belső rendet. Mindezt olyan körülmények között, hogy a lakosság jelentős része munkanélküli, vagy irtózik a munkától. Egyre szélesebb „megélhetési bűnözés” alakul ki. Az emberek nem tisztelik az államhatalmat, áthágják a törvényes normákat. Megjelentek az „új Robin Hood-ok”, akik már ideológiát is gyártanak a bűncselekményekhez: mi csak a gazdagoktól vesszük el a pénzt, csak éppen nem adják tovább a szegényeknek, hanem eljátsszák a gépeken, vagy uzsorakört alakítanak. – Nem enyhített a helyzetükön a határőrséggel való egyesülés? – Semmit, ők lélekben most is kívül állnak, a Dráva menti szolgálatuk emlékein merengenek. Az egyik parancsnok irodájában két fénykép van kiakasztva a falra: egy spanyol naszádé és egy finn hajóé, elképzelheti, mennyire érdekli őt például a baranyahídvégi piac. Semmiféle rendőri tapasztalattal nem rendelkeznek; az esztergomi összecsapásban meghalt rendőr is a „zöldektől” jött át hozzánk, mindössze négyórás kiképzést kapott, úgy küldték ki járőrszolgálatba. Az lett volna csoda, ha nem történik semmi

baja. – Tudom, hogy a rendőr munkája alapvetően szakmai jellegű, de annyiban mégis különbözik egy asztalosétól vagy egy pincérétől, hogy okvetlenül hatnak rá politikai-ideológiai tényezők is. Ebben a tekintetben mi jellemzi az állományt? Az öreg tiszt szája fanyar mosolyra húzódik: – A múltkor az egyik beosztottamat fel akartam küldeni Budapestre, hogy ő is segítsen megakadályozni a jobboldal utcai kilengéseit. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. – Mi kifogása van? – kérdeztem tőle. – Alezredes úr, ha lehet, ne osszon be erre a feladatra, mivel én magam is jobboldali érzelmű vagyok. Egyik este négyen-öten is ott ültek a „Kőház” asztalánál, valamennyien tapasztalt és az Ormánságot jól ismerő emberek. Megfelelőnek találtam ezt az alkalmat, hogy előhozzam a számomra legérdekesebb témák egyikét, az úgynevezett „egykét”. A két világháború között az állam, a közvélemény, az újságok ezt tartották legsúlyosabbnak az Ormánság gondjai közül. Sok embernek ma is ez jut az eszébe elsőnek, ha a táj nevét említik előtte – ha egyáltalán eszébe jut valami. Most az itt-tartózkodásom hónapjai alatt senki sem hozta szóba ezt a jelenséget, említést sem tettek róla, hogy alakult ki, hogy határozta meg az itteni falvak életét. Vendégeim egymásra néztek, várták, hogy ki kezdje meg a sort: – A XIX. század elején a Dráva völgyét még mocsári erdők, kiterjedt vízfelületek borították. Sósvertikén például három-négy hektárnyi száraz földterület állt ki a vízből, nem véletlen, hogy a házakat és a temetőket a dombok élére telepítették. A parasztok szabadon használhatták a természeti kincseket: halászhattak, makkot szedhettek az erdőben, volt olyan gazda, aki hatvan darabot is hizlalt ilyen módon. Abban sem korlátozta senki, hogy a lovait, marháit legeltesse, kedve szerint halászhatott és vadászhatott. Az erdő nemcsak tüzelőt adott, hanem anyagot a házépítéshez, különféle szerszámok és eszközök készítéséhez. Kocsit, szánt faragtak szil– és kőrisfából.

Ez a paradicsomi állapot 1850 körül véget ért, csatornákkal és töltésekkel csapolták le a vizet. Ezt követte a mű vélhetővé vált földek tulajdonjogának rendezése, többnyire a török hódoltságot megelőző viszonyok álltak helyre. – Az Ormánságban a nagybirtok vált a tulajdonlás uralkodó formájává. Kiss Géza azt írja, hogy 1935-ben az 50 holdnál többet birtokolok aránya az összbirtokosságon belül csak 2,7 százalékot tett ki, viszont ők tartották kezükben a földterületek 53 százalékát. A parasztok 70 százalékának 1-10 hold jutott. A tenyérnyi, amúgy is rossz adottságú földek nem biztosították a családok megélhetését, új területek megvásárlásával viszont akkor sem tudták volna megnövelni, ha rendelkeztek volna a szükséges pénzzel. Észak felől a hitbizományi nagybirtok, délről a Dráva folyó, keletről és nyugatról a gazdaságilag erős német és horvát lakosságú faluk zárták le a kitörés útját. A nagybirtok korlátozta az ormánsági emberek megélhetési lehetőségeit is, megtiltotta az eddig szabadon űzhető halászkodást, az erdőket és legelőket is elzárta előlük. A parasztok csak munka és fuvar ellenében juthattak fához, mint kiegészítő jövedelemforrás megszűnt a faipari eszközök gyártása, melyek eddig bent az Alföldön is vevőkre találtak. – Megszűnt a külterjes állattartás, az uralkodónak számító szürke marha nem talált legelőt magának, az istállózó állattartás hagyományai viszont nem alakultak ki. Az embereknek bérmunkába sem volt kedvük eljárni. Nem maradt más út a fennmaradásra, mint hogy a paraszt megkísérelje egy tagban tartani a földjeit, semmiképp sem engedhette meg, hogy a talpalatnyi birtok több utód között oszoljon meg. A tanár, aki eddig beszélt, csak most veszi észre, hogy milyen hosszan tartotta magánál a szót, bocsánatkérő mozdulattal a társaság legidősebb tagja: egy öreg polgármester felé int: – Ne haragudjatok, hogy annyit beszéltem, inkább Laci folytassa, ő többet foglalkozott ezzel az üggyel. Az öreg férfi – nálam mindössze két ével fiatalabb – szabadkozva, de átveszi az elbeszélő szerepét: – „Az egy fertály, egy gyerek elv vált uralkodóvá” – felém fordul. – Itt van nálad Kiss Géza: Ormányság könyve? Ő mindent pontosabban megfogalmaz,

mint ahogy én tudnám. Átnyújtom neki a kötetet, melyet munkám kezdete óta magamnál tartok és forgatok, belelapoz: – Mit is mond?! „30 év alatt Ormányság népe születési statisztikájával eljut a 0 fok környékére. Már ma – felnéz egy pillanatra -, 1936-ról 37-ről beszél – vannak falvaink, ahol a legutóbbi tíz év statisztikájában 2 egymást követő évben egyetlen születést sem találtam. 1933-ban 11,961 őslakosra 145 gyermekszületés esett, ez megfelel 12,1 ezreléknek. 3,5 ezrelék volt eddig a mélypont, ahová ormánysági község már lecsúszott. Ha a sorvadás egyenletesen ebben a mértékben maradna meg, amiben ma van, a statisztika számításai szerint – következetes egyke mellett – minden 100 emberből lesz a következő nemzedékben 40, a második nemzedékben 16, a harmadikban 6,4. De a sorvadás irama minden jel szerint gyorsulni fog...” – az öreg férfi becsukja a könyvet, és leteszi. Lehet, hogy már a mi korunkra gondolt, ahol a veszteség – az elvándorlásokat is ide számítva – elérte az egyharmados arányt. A születésszabályozás őskorában már kialakultak a védekező módszerek. Ha megnézed annak az időnek az anyakönyveit, gyakran találsz olyan bejegyzéseket, hogy a halál oka: „megfulladt”. Azt persze nem írták oda, hogy a fulladást az okozta, hogy a csecsemőre rátették a nagy dunyhát, és nem kapott levegőt. Az is különös, hogy ez a halálnem többnyire a már „felesleges” második gyereknél fordult elő. Leginkább a nagyszülők tiltakoztak a túlzott szaporaság ellen. Vagy olyan módszert választottak, hogy a megszületett gyereket egyszerűen beletaposták a trágyalébe, vagy a fiatalokat igyekeztek meggyőzni. Olvastam egy tanulmányt, mely egy fiatal asszony panaszkodását idézi. Anyja le akarja beszélni a második gyerek világrahozataláról, mikor az tiltakozni próbál, megfenyegeti, hogy többet nem törődik vele, mert az ő házára nem hoz olyan szégyent, hogy még egyszer szüljön. A fiatalasszony panaszkodik az urának, de az csak vállat von, a terhes asszonynak bele kell nyugodni az Ormányság íratlan törvényébe. Ha mégis megesett a baj és a menyecske meghalt, a fejkötőjét rátették a sírra. A megelőzéshez tartozott: a „vőki”...

– Ez mit jelent? – Vő ki! Az első gyerek után nem engedték meg, hogy a fiatal pár együtt aludjon. A vőnek ki kellett költöznie az istállóba, az ágyát napközben csigával felhúzták a plafonra, ha az okokat kérdezték, csak ennvit mondtak: – Hát, ugye, vigyázni kell az állatokra! Az egyke aztán a kényszerítésből népszokássá vált. Lehetővé tette ugyan a családi földek egybentartását, sőt az egyke gyerekek összeházasításával a birtok növelését. A hátrányok is kezdtek megmutatkozni: a lakosság egyre inkább elöregedett, ugyanakkor hiányoztak a fiatalok, akik a munkákban a helyükbe léptek volna. Az utód nélkül maradt idős gazdák kiadták a földjeiket a „feleseknek”, az idegenből érkezett, többnyire nincstelen parasztoknak. Amelyik házból koporsót vittek ki, oda már ritkán került bölcső, a régi nagy családok sorra eltűntek, ma már a nevükre sem emlékszik senki. Mikor a vendégeim elmentek, a mind terebélyesebb dokumentumanyagból előkeresem Kodolányi János feljegyzését Besencéről, erről az „egykézés”-ről hírhedt faluról: „... Ez a falu valamennyi helyett beszél. Amint behajtunk az utcába, összefacsarodik a szívünk. Balról kopott, himlőhelyes kis ház, kapuja düledezik, ajtaja beszögezve. Udvarát felverte a gyom. Olyan, mint egy esőverte, napszítta koporsó. A lovak lassú lépésben poroszkálnak velünk, mi némán nézzük az ütött-vert, elhagyott házat, a tornácos, zsalugáteres portát, melynek hideg a tűzhelye, tetejét megbontotta a szél, kéménye csorba, udvara, kertje kihalt. Egy a kihalt házak közül... A végzet beteljesedett rajta. Nézünk végig a tisztára söpört utcán. A házak előtt imitt-amott egy öregember, öregasszony ül, kezét ölbe ereszti, köszöntésül bólint, vagy megbiccenti kalapját, azután néz, néz a messzibe. Még ahol két öreg ül együtt, az sem beszélget, csak nézi az eget, a fákat, a kocsinkat. Arcukon rettenetes, szívbemarkoló egykedvűség. Tartásuk fáradt, meg sem

mozdulnak. Egy fiatalasszony gyermeket tart a karján, egy másik nagyobbacska gyerek egykedvűen poroszkál a házuk mellett – íme ennyi gyereket találtunk ünnep délutánján Besence utcáján. Cicázás, kergetőzés, zsivaj? Nem, a halottasházban sem lenne nagyobb, dermesztőbb a csend, mint ebben az ezeréves magyar faluban, ahol még az én emlékezetem szerint is biklában, kebelben pompázó lányok, menyecskék cseveteltek. Hová tűntek? Egy részük íme öregasszony, a biklához gyászfekete réklit húzott. Másik részük nyomtalanul eltűnt a semmiben. Itt van bal kézről Bikó bácsi háza. Szép kis ormánsági ház, de milyen állapotban? Maga Bikó bácsi egyedül maradt a világon, ott lézeng most a kihalt udvaron, léptei egykedvűek, vontatottak, tekintete fáradt. Sem kutyája, sem macskája. Tán még a madarak is elkerülik háza táját. Ha ő meghal, ajtaját beszegezik, a gyom ellepi az udvart, kertet, és átveszik birodalmukat az egerek és a temetőbogarak...” Elteszem a kéziratot, és arra gondolok, hogy illik ez a leírás néhány házra, melyet most, több mint hetven év múlva én láttam romjaikban. Nem tudnék elaludni, elolvasok még egy Móricz Zsigmond tollából származó cikket: „En nem hiszem az Ormányságról sem, hogy ki fog pusztulni – írja -, ha valamiképp életkedvet, reményt és szociális lelket önt belé a Sors...” De honnan vegyük mindezt?! Ezen az estén mezőgazdászok: agronómusok, erdészek, régi téeszelnökök jöttek össze a „Kőházban”. Az ormánsági földek tulajdonságairól kérdezgettem őket: – Egy táblán belül is sokat változik, öt-hatféle is akad benne. Az egyik rész jó termést ad, a másik, száz méterrel arrébb, épp hogy megduplázza az elvetett magot. Sok helyen előjön a magnéziumszik, ott aztán nem terem meg semmi.

Az egykori drávaszabolcsi téeszelnök vette át a szót: – Tipikus drávai öntéstalaj a mienk. A termékeny felső talajréteg, az úgynevezett „A” szint legfeljebb nyolcvan centi vastag, alatta a „B” szinten a homok úgy viselkedik, mint az elvezető csatornák, pillanatok alatt eltűnik a víz és a tápanyag. Az agyag mész nélkül nem tartja meg a vizet, és nálunk a földek erősen mészhiányosak. Azt tartják, „egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér”, de itt vigyázni kellett, mert ha mélyebbre megyünk, felhozzuk a meddő „B” szintet is. – Hogy éltek meg a téeszek? – A Kádár rendszerben minden megtermelt és befizetett forintra kettőt kaptunk vissza. A terménylistánk beszűkült, akár az egész magyar mezőgazdaságé: búza, kukorica. Akkor próbáltuk meg a dinnyét, egy darabig ment is, aztán tudod, hogy jártunk. Ráálltunk az „energiafalra, ezek vékony, tüzelésre való nyárfák voltak, azt viszont csak négyévenként lehet „aratni”. – És máshol bejöttek az új növényfajták? – Be, például a bólyiak sokat kerestek a dísznövénytermesztéssel. Az erdész arcára elnéző mosoly ült ki: – Nem a zsellérek meg a fiaik tartották fenn a mezőgazdasági kultúrát, ők soha nem alapítottak semmit. Ők ahhoz szoktak, hogy a brigádvezető minden reggel megmondja nekik, hogy mit kell csinálniuk aznap. Még a házakat is úgy építették helyben, hogy ne kelljen kilépniük a faluból. Az ormánsági ember olyan önállótlan, hogy még az apja sírjához is úgy vezetteti oda magát. – A rendszerváltás után itthagyták irányítás nélkül – aztán csodálkoztak, hogy nem kellenek senkinek sem. Az Ormánság nem fontos Magyarország számára, Gyurcsány ki is mondta nemegyszer: az Ormánság problémáit itt helyben kell megoldani. Igen ám, de hogyan? Hiába készíttetnek tíz- meg százmilliós terveket, ipar ide soha nem fog települni, a földeket pedig néhány család tartja a kezében. Kultúra nincs, szégyen végigmenni a főutcánkon. – Egyszer összehívtunk egy konferenciát: „Az Ormánság felemelkedésének lehetőségeiről” címmel, és meghívtuk rá a megye összes

országgyűlési képviselőjét – egy jött el közülük. Többen is közbeszólnak: – Majd a választásokon az eszükbe jutunk. – Ezt nagyon rosszul hiszitek, az Ormánság még a választásokon sem számít. Egy képviselői mandátumhoz 35-40 ezer szavazat szükséges, és ez a vidék még tízezer voksot sem szállíthat, a pénzt és a propagandát a nagyvárosokra kell fordítani, ahol sokan élnek és billeg az egyensúly. (Bár nem tetszett az erdész kihívó stílusa, igazat kellett adnom neki. Az indulásnál az országos munkám közben a megyei vezetés teljes közömbösségét magam is tapasztaltam. Nem voltak kíváncsiak az én megfigyeléseimre sem, én pedig nem erőltettem a velük való találkozást. Mikor Nagy Attila sellyei polgármester hosszú könyörgésére mégis fogadtak, Pécs polgármestere, egyben az MSZP magas rangú tisztviselője a téma hallatára csak felhúzta a szemöldökét: – Ormánság? Aha, az egyke... Holott, ha az utóbbi években akár egyszer is járt volna errefelé, tudhatta volna, hogy itt már régen nem az „egyke” a legfőbb probléma, hanem az „egyse” – a teljes felszámolódás veszélye.) – Annyiban igaza van a vezetésnek – folytatta az erdész -, hogy az ormánsági emberen csak saját maga segíthet, ötletekkel, vállalkozásokkal. Ezeket azonban észre kell venni. Mondok példákat. – A 2006-os tél igen enyhe volt és száraz, a fiam, aki fával kereskedik, felvásárolta a környéken az összes kitermelt csert, és lerakta a saját udvarán. Azért pont a csert választotta, mert ennek a kalóriaértéke a legnagyobb, magasabb, mint a barnaszéné, várt egy évet, hozzá se nyúlt, hagyta száradni. Tudjátok, hogy a Pannonpower, a pécsi fűtőmű akkor fizeti az előírt árat, ha az átvett fa víztartalma 30 százalékos, a fiam készlete viszont úgy kiszáradt, hogy a 25 százalékot sem érte el, ezzel arányosan többet kapott. Nem akarom kiadni az üzleti titkait, ezért nem mondom meg, hogy mennyit

keresett ezen a különbségen. Mesélhetek mást is. Azt tudod, hogy a tölgyet telepítésnél lerakhatod makk formájában vagy elültetheted csemeteként. Az igazi erdész mindig a makkot választja, mert tudja, hogy az abból sarjadó fa 12.0 évig él majd baj nélkül, a csemetével viszont mindig akadnak gondok, például át kell ültetni. Nem kis pénzről van szó, egy igazi, száz éven túli tölgy ezer eurót is megér, megy exportra, 1-2 milliméter vastag furnérnak vágják fel. Egy magyar vállalat meg sem tudná fizetni. – Igazán jó makktermés viszont ritkán adódik, öt-hat évenként egyszer, olyan is előfordul, hogy szinte semmit sem tudunk begyűjteni. Egy ilyen rossz időszakban az Erdőgazdaság meghirdette, hogy magas árat hajlandó fizetni a kocsányos tölgy makkjáért – ha jól emlékszem, nyolcvan forintot kilójáért. Engem izgatott ez a lehetőség, utánanéztem, hogy mihez lehetne kezdeni. Kiderült, hogy az ország túlsó felében, Debrecen mellett hatalmas makktermést gyűjtöttek be, akkorát, hogy nem is tudnak mit kezdeni vele. Bevágtam magam a Trabantomba, leutaztam a Hajdúságba, és annyi makkot vettem, amennyi csak belefért a kocsiba, húsz forintért kilóját. Hazahoztam, háromszáz százalékos haszonnal adtam tovább az Erdőgazdaságnak. Hozzak még? – kérdeztem. Amennyit csak tud. Hetenként ötször elindultam hajnalban, a hídnál már köszöntek nekem az őrök, estére meg is fordultam. Az első pénzből vettem egy IFA teherautót, azzal szállítottam. Mindenemet, amim van, akkor alapoztam meg. Aztán mások is kifigyelték, mit csinálok, megpróbáltak utánozni, de ők csak ráfizettek. Jól mondják: „az az ész, ami később jön meg mint kellene, az bár ne is jönne”. – Sokan jutottak pénzhez, főleg ha volt egy kis indulótőkéjük, mindent ők vásároltak fel. Egy asszony nyitott egy eszpresszót, és berakott egy játékgépet – azon megtermelte a maga rezsijét és persze a hasznát is. Vásárolt annyi földet, amennyit csak tudott. Az egerszegi csatorna mellett látott egy szép nyárfasort, megvette ötezer forintért. Eltelt egy-két év, egyszer arra vetődött egy asztalos, kiválasztott egy nyárfát: – Ez kell nekem! Adok érte ötezer forintot! – vagyis egy szál fán bejött neki egy egész fasor ára. – És mihez kezd a vagyonával?

– Semmit. Ül otthon, számolja a pénzét, nézegeti a takarékkönyveit. Minden évben átmegy a rokonaihoz Amerikába, ez az egyetlen szórakozása. – Ne félj: akadnak olyanok is, akik tudnak élni. Legalább négy embert ismerek, aki jachtot vett az Adrián, és azon versengenek, hogy melyikük hajója a hosszabb. – A legbiztosabb és legnagyobb pénzt a tervezés hozza. Az állam, a megye, a kistérségek száz és száz „projektet” rendelnek meg – a községek belterületének távlati rendezésétől a régi Dráva medret követő útvonal meghatározásáig. Tízmilliótól kétszázmillióig terjedő összegekért. – És mi valósul meg belőlük? – Általában semmi. Ami igazán jó, az biztos csődbe jut, itt van például a „viszlói csúcsos káposzta” ügye. Ez egy áttelelő növény, ősszel ültetik, és május második felében már termést ad. Egy kertész ráállt, belefektette a pénzét, de sem az ÁFÉSZ, sem a vendéglátóhelyek nem vették át a termést, mert zöld a színe, és szerintük a vendégek a fehér káposztához vannak szokva. Nyomasztó csend telepszik a „Kőház” nappalijára. A vendégek mesélőkedve elapadt, sorra elköszönnek. Egy volt téeszelnök marad utoljára, kínlódva áll fel a helyéről. – Mi bajod van? – kérdezem csodálkozva. – Érszűkület van a lábamban. Tudod, ezt hívják „kirakat-betegségnek”, mert az embernek meg kell állni egy kirakat előtt, és bámulni, amíg a fájdalom elmúlik. – Orvosnál már jártál vele? – Legalább egy tucatnál. Hallottam, hogy van Bécsben egy specialista, valami indiai orvos, mikor Pestre jött, felkerestem, hogy operáljon meg. Az asszisztense fogadott, azt kérdezte tőlem: milyen gyakran kell megállnia a kirakatok előtt? Mondom, hogy ötven méterenként. A műtét másfél millióba kerülne, megér ez magának annyit, hogy csak nyolcvan méterenként kelljen

megállnia? – és bicegve megindul kifelé a sötét udvaron. Valaki a nappali asztalán hagyott néhány gépelt lapot, sem a szerző nevét, sem a sajátját nem tüntette fel rajta. Nyilván nekem szánta, belelapozok: a feljegyzések a téeszmozgalom életéből sorolnak fel néhány epizódot – időrendi sorrendben haladva. Kimásolok belőle néhány részletet: „1950. szeptember-december 31-ig ...A sellyei járási tanács begyűjtési versenyt hirdet a járás valamennyi községének búza, zab, árpa, tengeri, burgonya és szálastakarmány termelésében, Sztálin elvtárs születésnapjának tiszteletére. A győztes község elnyeri a sellyei járási tanács vándorzászlóját, és a 2., 3. helyezettek pedig könyvjutalomban részesülnek. Jelszó: »Előre a begyűjtés 100%-os teljesítéséért, a munkás-paraszt szövetség további megerősítéséért, a béke megvédelmezéséért. « 1952. január 1.-1952. április l-ig ...Varga Lajos, a sellyei járási tanácselnök, Gálos Erzsébet és Hajdú Ferenc járási tanácstagok vállalták, hogy »Rákosi elvtárs 60. születésnapjára első negyedévi tervüket tojás és baromfi begyűjtésben határidő előtt, március 15re 100%-ra teljesítik.« A tsz-ek fejlesztésében a járás az utolsó helyen áll. – Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján, március 8-án este fáklyás felvonulás volt 400 dolgozóval, zászlókkal, feliratokkal, ami a mozi helyiségében ért véget, ahol megnézték »A kormány tagjai« c. filmet. Március 9-én falugyűlés volt, ahol Bukva Pál ismertette »Rákosi Mátyás harcos életét«... 1952. október 1.-1952. december 31-ig ... A sellyei járás lemaradása a begyűjtésben súlyosan akadályozza a megye előrehaladását. A hibák okai: a járási tanácson és a községek egy részében gyökeret vert a megalkuvás szelleme, nem számolták fel a kapások és a sertés begyűjtésében mutatkozó liberális szellemet, nem alkalmazzák a politikai felvilágosító munkát, nem vonták felelősségre azokat, akik nem teljesítik beadási kötelezettségeiket...

1954. július 1.-1954. október l-ig ...A vajszlói gépállomás cséplőgépe nem tud dolgozni, mert a gépállomástól nem kaptak üzemanyagot a traktor begyújtásához szükséges bemelegítő lámpához, így aztán a gazdák lámpáiból öntik ki a petróleumot. Gázolaj-ellátási probléma is van, mert nem kapnak időben pótlást... 1956. szeptember 1.-december 31-ig ...A sellyei gépállomás igazgatója szerint: »a gépállomás munkájában különös rendzavarás nem volt«. Voltak olyan TSz-ek, amelyek ezekben a napokban felbomlottak, a traktorokat nem engedték a földre... A sellyei gépállomáson megalakult egy 18 tagú munkástanács... ...A sellyei Béke TSz 1950-ben alakult, de 1956-ban a középparasztok kiléptek. Ezután »néhány rossz tehén, egy szántóeke és egy borona« maradt meg. A községben több öregedő, elaggott, gyermektelen házaspár él, akik el kívánják adni a földjeiket, fennáll a »középparasztosodás veszélye«. „ Ebből a kátyúból nőtt ki aztán a tisztes és megbízható mezőgazdaság az Ormánságban.

HARMADIK FEJEZET CIGÁNYÚT VASÚT Megőriztem az akkor még érvényben lévő 2006. december l-jétől 2007-ig használatos menetrendet, így viszonylag könnyen fel tudom idézni a vonatkozó adatokat. Csak később következett be az az újabb magyar vasút történetében példa nélkül álló időszak, mikor semmiféle menetrend nem létezett. Mint ismeretes, a kormány és a szakszervezetek nem tudtak megállapodni többek között a mellék– és szárnyvonalak sorsáról. A megegyezés és az ezt rögzítő tájékoztató végül is csak december második felében született meg, addig csak a beidegzett vasutashagyományok, valamint rögtönözve beállított tájékoztató eszközök nyújtottak némi esélyt, hogy az utas valóban eljut kitűzött céljához. Én egyszer – még 1975-ben – végignéztem a vasúti vonalak öncélú, meggondolatlan felszámolását az úgynevezett „új közlekedési koncepció” jegyében. Akkoriban Bajától délre mind Hercegszántó, mind Gara felé megszűnt a vasúti összeköttetés, de lassan sima fehérré vált a térkép Szeged körül, és főleg Nyugat-Magyarországon – mintegy 200 kilométeres hosszban. A közlekedési vezetés észveszejtő gyorsasággal igyekezett visszafordíthatatlanná tenni ezt a folyamatot, például a zalalövő-bajánsenyei vonalon. Karácsonykor szedték fel a síneket a sebtében kirendelt brigádok – az más kérdés, hogy két évtizeddel később, ha megváltozott formában is, de helyre kellett állítani az összeköttetést, A változásokat minden összefüggésben igyekeztek kiteljesíteni, például százszámra vágták szét a még elfogadható állapotban levő vagonokat és adták el alapanyagnak az olaszországi kohókba. Ezt a folyamatot most durvább, ugyanakkor „szégyenlősebb” formában kívánták megismételni. Az ország jó néhány határközeli vidékén a kellő kihasználtság hiányára, a vonat– és az autóbusz-közlekedés

párhuzamosságára hivatkoztak – új elemnek csak az az ajánlat számított, hogy az érintett önkormányzatok kívánságuk esetén átvehetik saját üzemeltetésbe a megszűnő vonalakat. Azt elfelejtették mellékelni, hogy a többnyire leépülőfélben levő települések honnan teremtsék elő a szükséges pénzt. A MÁV 2008-ra tervezett állami támogatása 176 milliárd forintot tett ki, az érintett községek közül találomra kiragadott Magyarszék vagy Kirics egy cirokseprű megvételére elegendő összeggel sem rendelkezik. A MÁV nem adhat, mert ez nem jelentene többet, mint hogy egyik zsebéből a másikba próbálná tenni a valójában nem létező pénzt, és a jegyárakat sem lehet az egekig emelni. Ez a tervezett felszámolás a kétszer kettő bizonyosságával a határvidék elpusztításához, a kisiskolák, a kisporták megszüntetéséhez kell hogy vezessen. Nemcsak a helyileg érintett, de országos értelemben vett agrárium is megérezné; 1990 óta 660 ezer dolgozót veszítettek el, most már igazán csak azok maradnának, akik nem tudnak elmozdulni a falvaikból. Ezen az ormánsági vidéken egyszer már végigsöpört a pusztulás, mikor Barcs és Villány között megszűnt a több mint száz kilométer hosszú vonal – illetve nem szűnt meg, csak a választékos megfogalmazás szerint ideiglenesen felfüggesztették. Beutaztam Pécsre abban a reményben, hogy az ottani vasúti igazgatóságon bővebb felvilágosításokat kaphatok. A hosszú évtizedek tapasztalatával rendelkező szakemberek minden kertelés nélkül beismerték, hogy a változtatások megtervezésében és kivitelezésében ők csak a végrehajtó szerepét játszhatják. A döntéseket Budapesten hozzák, a tárca dilettáns minisztere és a hasonlóan hozzá nem értő tanácsosai küldik le papíron az utasításokat, ezek ellen nem emelhetnek szót, végre kell hajtaniuk őket. – Mi le vagyunk írva, 1989 óta Budapest irányít mindent, a demokrácia megszűnt, alapinformációkkal sem szolgálnak nekünk. Az ügyvitelnek ez a rendszere nem csak a vasútnál alakult így, például a pénzügyi irányítás is ugyanilyen „rend” szerint zajlik. – És ha valaki próbálja megkerülni a szolgálati utat és valamilyen módon a „Bölcsek Tanácsa” elé igyekszik jutni?!

– Azt úgy kirúgják, hogy csak az első hóval esik vissza. Elszörnyülködöm: – Ilyen körülmények között hogy valósulhat meg az információk áramlása? Hogy tudnak utasításokat adni fentről, ha nem ismerik a helyi körülményeket? – A konfliktusok biztosak, csak a kitörésük időpontja kétséges. Előfordult, hogy október 29-én szólítottak fel egy városi közigazgatást: november 7-ig döntse el, igényt tart-e rá, hogy maga üzemeltesse az oda vezető vonalat, pénzt persze nem adnak hozzá. – Néha irtózatos baklövéseket kell eltussolni. Egy észak-magyarországi vasútvonal két helyen is keresztezte az országúti közlekedést. A gondok megoldására milliárdos befektetéssel két felüljárót is emeltek. Alig telt el azonban néhány hónap, és a szóban forgó vasútvonalat megszüntették, a két felüljáró azonban megmaradt, hirdetve Kóka János miniszternek és munkatársainak teljes hozzá nem értését, felelősségre vonásra természetesen nem került sor. Hivataltársa leinti: – Mi választottuk meg a kormányt, tehát nincs jogunk szembeszállni a döntéseivel. A munkahelyünkért dolgozunk, és nem azért, hogy a munka valóban el is legyen végezve. – Mit csináljak akkor? – Állj be a sorba, és próbálj feljutni Budapestre. Hangoztasd minél gyakrabban, hogy „a vezetés nem szakma, hanem tudomány”! Ezt a jelszót fenn nagyon szeretik. Sok esélyed persze így sincs, 2002-ben egyetlen vidéki vasúti vezetőt sem helyeztek feljebb, magasabb beosztásba, holott mindig ez a tapasztalt és intézkedésre képes gárda volt képes a legtöbbet tenni. A vasúti kultúrát mint fogalmat el kell felejteni. – Ez nem megfelelő álláspont, mert a folyamat nem áll meg a vezetőknél. Ha az nem kap megfelelő megbecsülést, ott a váltókezelő is megenged magának bármit. A feladatát csak akkor végzi el, ha éppen arra megy valaki.

Már beesteledett, a pécsi gyorssal szentlőrinci átszállással megyek vissza Sellyére. A korábban megszüntetett Barcs-Villány vasútvonalon szolgált pályamesterrel találkozom, váltunk néhány szót: – Miért hagyta ott a MÁV-ot? – Nem akartam önként beledugni a fejem a hurokba. A vonal 101 kilométerére százméterenként egy talpfát igényeltem, hogy legalább a minimális biztonságot fenntarthassuk, aztán csak néhány darabot küldtek. Déli két óra felé jár, de az utcák üresek, a kísérőm töprengve néz körül: – Az az igazság, hogy nincs mit mutatnom magának a faluban. Mindenki otthon ül, a templomba is csak egy ember szokott járni. – Azért legalább egy idevalósi emberrel szeretnék beszélni. – Tudja mit? Él itt egy öreg vasutas, azt meglátogathatjuk. Az öregember egyedül él, de példás rendet tart maga körül. Már a piszkos tányérokat is elmosta, ül az asztal mellett és régi újságokat, könyveket nézeget: – Van itt egy füzet régi dalszövegekkel, nem kell magának? – Köszönöm, nem tudom mire használni. – Akkor beszélgessünk másról. – Mit gondol, van itt még ország? – Van még valamiféle, de az az igazság, hogy túl sokat vártunk, és nagyon keveset kaptunk – szemüvege mögött elmosolyodik -, de a Gaskót azért agyonvágnám! Így hogy végeztünk a politikával, rátérhetünk az egyetlen fontos dologra, a vasútra: – Milyen beosztásban dolgozott?

– Forgalmi szolgálattevő voltam Vajszlón, akkor még járt a vasút. Vittük a téeszekbe a műtrágyát, hoztuk a terményeket, sok fűrészárut szállítottunk, szenet és követ, mindebből nem maradt semmi. A vasút megszűnt, csak Sellye és Vajszló között használ egy szakaszt az erdészet. – Aztán én is elvonultam a vasúttal. Keringési zavarokat találtak nálam, magas vérnyomást – lejárt a szavatossági idő. Nem mehettem többé a sínek közé. Harmincnyolc és fél év után elküldtek nyugdíjba, havi 58 ezer forinttal. – Összejár még a régiekkel? – Az emberek semmibe sem veszik egymást, nem látogatnak meg a régi közvetlen munkatársaim sem, pedig nem voltam rossz főnök, a szakszervezet még karácsonykor sem küld egy képeslapot. De hát ilyen az egész világ, ha én itt meghalnék magamban, talán egy fél év múlva vennék észre. Tudja, mi maradt meg nekem az egész vasútból? Az a régi bélés, amit begomboltam a kabátomba. Kint az ablakon túl szokatlan erővel süt a tél végi nap: – Nem szokott dolgozgatni a kertben? – Próbálkoztam almapaprikával, cseresznyepaprikával, de nem kellett a piacon. A gyümölccsel meg végképp nem érdemes foglalkozni, nem kapunk annyit érte, amennyibe a permet kerül. Inkább ülök itt bent és olvasgatok. – Mikor utazott utoljára vonaton? – Tavaly jártam egy régi barátomnál Celldömölkön. Kimentünk a fűtőházba; kint a csonkavágányon épp darabolták fel a vagonokat lángvágóval, mentek az olasz kohókba alapanyagnak. Kérdezem a munkásoktól: mennyit vágtok szét? Tizenhatot – mondják. És miért pont ennyit, honnan tudjátok, hogy két-három év múlva mennyi búzát vagy követ kell szállítani, hátha kevés lesz a vagon, vagy még így is sok. Miért tőlünk kérdezi, az államnak nincs fogalma róla, nincs itt rend semmiben, hogy lehetne tervezni. Látjátok, ez igaz –mondtam és azóta sem jártam arrafelé.

Riporteri pályám elején kötelezőnek véltem, hogy az alanyaim a saját valódi nevükön szerepeljenek. Úgy gondoltam, ha eltérek ettől az elvtől, az írásom elveszíti a hitelességét. Aztán hamar megtanultam azt a gyakorlati aranyszabályt, hogy én eljövök a helyszínről, a szereplők viszont ott maradnak, és a hatalom kisebb-nagyobb rangú birtokosai, ha sértve érzik magukat, bizony bosszút állnak rajtuk. Be kellett látnom: egy riport útja nem lehet levágott fejekkel kikövezve, néha el kell rejtenem adatszolgáltatóim kilétét. Most is, kiérve a helyszínre, meggyőződtem, hogy nem írhatom ki a valódi neveket. – Magáét a települését még könnyű volna mással helyettesítenem, mondjuk, átkeresztelném Bazsánra – ha jól tudom, ilyen nem szerepel a magyar helységek lajstromában -, de például az egyik beszélgetőtársam, a falubeli polgármester figuráját már nehezebb volna álcáznom. Most is attól tartok, hogy nem is sikerült igazán, lesz, aki az álnevén is ráismer. Némi reményt csak az nyújt, hogy ebben a faluban nincs könyvesbolt vagy könyvtár, újságokat sem fizetnek elő, ha szerencsém van, ez a riport nem jut el a helyiek kezébe. Bazsán valaha a színmagyar falvak közé tartozott. A\ település a termelőszövetkezetek létrejöttekor fordult ki az eredeti kerékcsapásból: a fiatalok itt is elvándoroltak a szomszédos kisvárosokba, az öregek amíg bírták, nevelték a disznókat és a szarvasmarhákat, aztán lassan-lassan kihaltak. A házaik megüresedtek, olcsón hozzájuk lehetett jutni, a cigányok a szociális segélyekből, önerő nélkül is meg tudták vásárolni. – A faluban mekkora a cigányság aránya? – kérdezem a polgármestert, ő ijedten körülnéz, hallotta-e valaki. – Ha lehet, ne használjuk ezt a kifejezést. Eszembe jut, hogy a találkozás megszervezői megemlítették, hogy a polgármester anyai ágon maga is cigány származású, de ezt titkolni akarja, mert félti a tekintélyét, célszerű lesz vigyáznom a szavaimra. A kérdésre már a lakásába behúzódva válaszol: 15 százalékkal kezdi, aztán látva, hogy keveslem, egyre feljebb megy, végül 80 százaléknál kötünk ki. – És mennyi a munkanélküliek száma?

– Hatvan százalék fölött van. Nyolc ember jár be Pécsre az Elcoteqbe, de ezek is el-elmaradoznak, ki fogják rúgni őket. Az önkormányzat két embert alkalmaz és egy négyórás takarítónőt, de ezek csak akkor dolgoznak, ha odaállok melléjük. A faluban mindent az önkormányzattól várnak, azt hiszik, hogy a költségvetésünk végtelen, és követelődznek. Ha nincs pénze gyógyszerre, bejön hozzám, és előleget kér a segélyre, ha ilyenkor azt mondom neki: most hallottam valakitől, hogy egy kaszást keres 400 forintos órabérért, állj be hozzá, estére négyezer forintot is megkereshetsz, és abból meg tudod venni az orvosságot, még fel is háborodik: – Ennyi pénzért menjek el dolgozni?! – Mezőgazdasággal senki sem foglalkozik? – Nem is volna hol, a határunkat „kifalusiak” vásárolták fel, az 1000 hektár kisebb-nagyobb darabokban mind idegen kézre került. A cigány szántani nem tud, állatot sem tart, boltban veszi meg a kenyeret és a húst. Mezőgazdasággal legfeljebb olyan formában foglalkoznak, hogy elmennek répát lopni. – Milyen az ellátottság? – Egy bolt működik, a kocsma már rég bezárt. Egy szerencsénk van: ránk is kiterjesztették az Európai Unió segélyprogramját, évente kapunk ötven mázsa élelmiszert: tejport, lisztet, sajtot és más hasonlókat. A falu beágyazta magát ebbe a segélyrendszerbe, nem érdekli a jövő, az önkormányzat majd fizet, amit tud. – Mennyiből tudnak megélni az emberek, például maga, polgármester úr? – Én bruttó 180 ezer forintot kapok, ebből 105 marad meg tisztán. A villanyszámlánk havi húszezret tesz ki, egy köbméter vízért – naponta elfogy ennyi hat gyerek mellett – 400 forintot kell fizetnem, egy hónapban elmegy egy palack gáz, nem is elég, ez 4-500 forintot jelent. Négyezer forint a telefonszámla.

– Ezt nem az önkormányzat fizeti? – Nem, ez az én magánkészülékem, a szüleim betegek, távol is laknak tőlünk, naponta kétszer-háromszor felhívom őket. Tartok egy öreg autót, fizetem az OTP-részletet, 30 ezer forint törlesztés havonta. Higgye el, megdolgozom a fizetésemért. A hivatali munkám mellett próbálom javítani a falu hírnevét, mert igen rossz a környéken: lopják a kukoricát, a fát, mindent, ami nincs fehér izzásban. A vállalkozók közül az is elkerül minket, aki egyébként megtalálná a számítását. – És nem lehet lebuktatni a tolvajokat? – Nem ajánlom senkinek, jól mondják: hallgass szám, nem fáj fejem! Ha valaki szólni mer a rendőrnek, rögtön kutatni kezdik: ki volt az, aki feljelentett?! Rágyújtom a házát. A bíróság előtt pedig letagadják. Ebben az országban mindent meg lehet csinálni, amire nincs bizonyíték. – Szórakozási lehetőségek? – Van egy klubunk, de senki sem vállalja a vezetését. Nincs önkéntesség bennük. Azelőtt mi, ha rendeztünk egy bált, ha vége volt, összeszedtük a szemetet, utánuk ott marad halomban. Most az a szokás, hogy öten-hatan összejönnek fiatalok, gyúrnak, mert itt csak az erőnek van tekintélye. Én elég nagy darab embernek mondhatom magam, de vannak sarkok a faluban, ahová be sem merek menni. A polgármester egy pillantást vet a csuklójára. – Még van egy kis időm, nem akar körülnézni? Szívesen elkísérem. Vagy van valami külön kívánsága? – Szeretnék beszélni valakivel, aki ismeri a falu történetét. – Van itt egy öregasszony, ő mindent tud. Lehívatom a kultúrházba. Kilépünk a házból, kint tavaszi erővel süt a januári nap. A kultúrház előtt egy emlékmű áll, az 1956-os felkelés ötvenedik évfordulójára emelték. Valamilyen dilettáns tervezte, téglából húzták fel, már az első télen

szétfagyott, a vakolatot is ledobta magáról. A polgármester legyint: – Volt egy pályázati lehetőség, nem akartuk kihagyni, aztán lefutott a lelkesedés. Az utcán senki sem jár, nincs sem templom, sem kocsma. Áll ugyan egy református imaház, de Kovács tiszteletes úr a katolikusokat nem engedi be oda, a saját nyája pedig már elfogyott. – Érdekli a templom? – Nézzünk be. Az előtér kapuja nyitva van. Harangkötél nem lóg le a mennyezetről, itt is magnóról szól az áhítat. (Ami a harangkötelek sorsát illeti, különböző gyakorlati célokra használják őket. Kemsén például ezzel engedik le a koporsót a sír mélyére.) A vakolat itt bent is pereg, de még összesöprik. A polgármester indulatba jön az elhanyagoltság láttán. – Nem az önkormányzat gondja, hogy rendet tartson, hanem az egyházé, de ők nem törődnek vele. – A pap gyakran kijön ide? – Most kedden biztos, mert temetés lesz, meghalt egy öregember. A temető kicsit messze esik a falutól, kocsival viszik ki a halottakat. Ravatalozót építettünk, de hűtőgépet nem szereltünk fel. – Nem futott a költségvetésből? – Nem csak arról van szó. A ravatalozó egyházi terület, a pap engedélye kellett volna a hűtőgép felállítására, de ő nem járult hozzá. Háztól nem lehet temetni, a holttestet bevitték Vajszlóra, ott két cég is foglalkozik ezzel, az egyik a „Memento”, a másiknak most nem jut eszembe a neve. Ők fel vannak szerelve hűtőgéppel, ott tartják a halottat, csak a temetés napján hozzák ki ide Bazsánra. Ne legyen nagy felhajtás. (Eszembe jut, hogy Kiss Géza ír a régi ormánsági temetésekről, otthon kikeresem könyvéből ezt a részt:

„...Elérkezik a temetés órája: Csöndétenek, vagy más szóval szaggatnak a halottra. Férfira háromszor szaggatnak nagy haranggal, nőre kétszer nagy haranggal. Fiúgyermekre háromszor kis haranggal, leánygyermekre kétszer kis haranggal... Koporsót Szent Mihály lovára teszik, négy erős férfi fogja föl. Csecsemő koporsóját fejen viszi valamelyik keresztanya. S megindul a menet. Az édesanyát két karon vezették. Vissza is a temetőből. Ha nagyon járhatatlan volt télidőben az út, Szent Mihály lova helyett kocsira tették a koporsót. Hozzátartozói a koporsón ülnek... ...Kinn a frissen ásott sírnál ásó-kapanyélen támaszkodva várnak már a sírásók. Az utolsó korty bort kiürítik az üvegből, az utolsó falat perecet görzölik (majszolják) csak el – sírásónak nem szabad borból, perecből semmit hazavinni – fordul a menet be a temetőkapun. Koporsót sír szélére teszik. Gyászoló hitves, édesanyja két karját tárogatva zokogva borul még egyszer rá. A koporsót leeresztik a sírfenékre. Imádság. Hitvallás. Áldás. Hant dübörögve megindul a koporsóra. Könnyázott keszkenők röpülnek a hulló hanttal – egy keszkenőbe sírták minden könnyüket – ne vigyék haza a bánatot. A halott vigye el magával. Szakadó szívvel hajol a hitves, jajgatva az édesanya még egy pillanatra a koporsó utolsó, kitetsző csücske felé. Hajoltában valaki egy csipet homokot szór a nyakába, hogy a félelme is itt maradjon. Nem szabad siratni a halottat, mikor föld éri már a koporsót. Édesanya, zokogó hitves letörüli könnyét. Karon fogják. Elfordítják a lapátot, kapát indító karoktól: – Ne sirasd – hadd nyugodjék békével!” Ebből a felemelő szertartásból mára szinte semmi sem maradt.) Az órámra nézek: – Úgy látszik, az öregasszony, akit várunk, mégsem jön el. – Hát előfordulhat, az emberek nem szívesen beszélnek.

Hirtelen négy-öt fiatal férfi közeleg a falu központja felől, ketten kerékpárt tolnak maguk mellett. Biccentenek a polgármester felé, aztán elfordulnak az erdő irányába. Nézek utánuk. – Hová mennek? – Mit gondol, hová?! – Fát akarnak lopni? – Maga mondta, nem én. – De hát mennyi fát lehet kihozni két kerékpáron? – Megoldják, ne féljen. Bent Vajszlón egy iparos arra állt rá, hogy kis gépeket gyártson, olyan traktorféléket, az oldala vászonból van, hogy könnyebben mozoghasson a fák között, pótkocsit is lehet akasztani utána. Olyan embert pedig mindig találnak, aki megveszi tőlük a tüzelőt, akárhonnan is származik. Naponta négyszer-ötször is megfordulnak, erdő mindenütt akad. Az a baj, hogy még megnőni sem hagyják a csemetéket, úgy viszik el. Érdekli még valami? Az öregasszony már nem jön, biztos megijedt. Visszamegyünk a házhoz, a polgármester kitolja az öreg autót, én addig elköszönök a feleségétől. Váltunk egy pár szót, kiderül, hogy az asszony még sohasem járt színházban. Hatszor szült, sohasem hagyhatta magára a gyerekeket, pénz sem jutott rá. – És ha valamilyen bál van a környéken, oda elmegy? – Nem, mert mindig veszekedés lesz a vége. A fiúk már készülnek rá, ott viszik a vascsöveket hátul a csomagtartóban. – De hát van kocsijuk, miért nem kirándulnak néha? A Balatonhoz vagy fel Budapestre. – A falu rögtön kibeszélne minket, az utcán utánunk kiabálnának, hogy miből telik nekünk erre. A polgármester bedugja a fejét az ajtón:

– Nem akar elindulni ez az öreg verda. Segítsen már megtolni. A kocsi lassan gurulva nekivág Bazsán egyetlen utcájának. A következő helyszín, Gilvánfa nevét aligha tudnám elleplezni. Országos fogalommá vált, akárcsak az elsőként elpusztult magyar falu, Gyűrűfű, vagy a Végh Antal által bemutatott, nyomorban vergődő szabolcsi Penészlek. Nem emlékszem, hogy mikor is jártam erre először. Lehet már negyvenötven esztendje, hogy egy termelőszövetkezetről írandó riport kapcsán erre vetődtem. Már el is felejtettem ezt a látogatást, mikor néhány évvel ezelőtt egy különös esemény újra eszembe juttatta Gilvánfát. Budapesti képzőművészek és írók egy csoportja aukciót hirdetett Gilvánfa megsegítésére. (A gondolat – feltételezésem szerint – egy Derdák Tibor nevű magasabb értelmiségi körökben jó kapcsolattal bíró szociológustól származott. Maga Derdák – úgy tudom – nem roma származású, mégis szokatlan lendülettel vetette bele magát a cigánysággal kapcsolatos ügyekbe. Többek között tanított a mánfai cigány kollégiumban, két évig a Gandhi Alapítvány titkára. A Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja, majd a rendszerváltás után országgyűlési képviselője. Érdemeit 2001-ben Solt Ottília-díjjal ismerték el. Nevével a későbbiekben még találkozni fogunk. A terv szerint egy ünnepi estet rendeztek volna az írók Könyvesboltjában, ahol neves személyiségek árverésre bocsátották volna egy-egy vázlatukat, illetve kéziratukat, és az így befolyt összegből krumplit vettek volna a szegény sorsú baranyai falu, a túlnyomóan cigány lakosságú Gilvánfa részére. Magán az aukción nem vettem részt, a történet folytatásáról csak hallomásból értesültem. A tucatnyi teli krumplis zsákot le kívánták szállítani Gilvánfára, de állítólag a falu önérzetes lakossága visszautasította ezt a könyöradományt, át kellett irányítani egy borsodi községbe. Gilvánfa azonban hosszú időre belevésődött a humán értelmiség tudatába. Jelképe lett a magyar társadalom közömbösségének, harci zászló az elkülönítés ellen vívott harcban. Ahogy ismétlődtek ezek a megnyilvánulások, úgy fokozódott bennem is az érdeklődés. Fellapoztam a

szokott megbízható forrásomat, Baranya megye kézikönyvét, a következőket onnan idézem – kivonatosan. Meg kell jegyeznem, hogy a kiadás évének, 1997-nek az állapotát tükrözte: „ ... Gilvánfa infrastrukturális ellátottsága rendkívül alacsony és elmaradottságot tükröz. Szennyvízcsatornával, vezetékes gázzal, helyi kábeltelevízióval nem rendelkezik. A két utcából álló község útjait korábban szilárd burkolattal látták el, de állapotuk ma már igen rossz. Telefonnal egyetlenegy család sem rendelkezik. A falukép semmilyen megközelítésben sem mondható átlagosnak, annál sokkal rosszabb. A község belső részében még jelen vannak a régies építészeti stílust mutató falusi lakóházak, állapotuk, külső-belső állaguk azonban a végtelenségig leromlott... Az 1970-es évektől rohamosan csökkent az őslakosság, és egyre több cigány család költözött be a faluba. Az 1980-as évek második felében az össznépességnek több mint 90 százalékát a cigányok tették ki. Gilvánfán óvoda és alsó tagozatos általános iskola működik – írja a tíz évvel ezelőtti megyei adattár, azóta már az alsó négy osztály is megszűnt -, a felső tagozatosok eleve az új, modern magyarmecskei iskolába jártak. A helyi önkormányzatnak alkalmanként igen nagy nehézséget okoz a gyerekek után a magyarmecskei iskolának járó költségek kifizetése. Gilvánfa lakosságának legnagyobb része munkanélküli. Helyben foglalkoztatási lehetőség nincs, a korábbi, más településeken vállalható munkalehetőség teljesen megszűnt. A lakosság nagy számban alkalmi munkákból, szociális segélyekből tartja fenn magát...” Később furcsa, ellenőrizhetetlen hitelességű hírek érkeztek Gilvánfáról. Állítólag néhány fiatal egy éjszaka feltörte a helyi katolikus templomot, és bejutva az épületbe, gyertyák fényében táncmulatságot rendeztek. Időszerűnek találtam, hogy felkeressem a környék katolikus papját, és tájékozódni próbáljak róla. A döntéshez le kellett küzdenem magamban bizonyos fokú ellenállást, a helyi papok némelyikéről rossz mendemondák keringenek. Az egyikük, aki formálisan kirúgott engem a parókiájáról, egyszer strandpapucsban prédikált a temetési szertartáson, más alkalommal pedig azzal kezdte, hogy „az én beszédem nem öszödi beszéd lesz” – úgy

gondolom, nem ez a legmegfelelőbb megszólítása egy gyászoló gyülekezetnek. A polgármester gyakran kéri a püspököt, hogy helyeztesse el erről a környékről. A vajszlói papban viszont kellemesen csalódtam: magas, jókötésű, jó humorú ember, inkább erdésznek vagy vadásznak tűnik, mint lelkésznek, és valóban sokat járja az erdőt, részt vesz a vadászatokon, közös ünnepségeken. Ismeri és szereti a környéket, tisztában van a Drávamellék történetével is. – 1267-ben vert itt gyökeret a katolikus vallás, mikor Péter és Pál jobbágyok felajánlották a telküket a Nyulak Szigetén működő apácarendnek. Később Mária Terézia telepítette be a vidéket, kijelentette, hogy aki kivágja az erdőt, azé lesz a felszabaduló föld. Akkoriban sokan jöttek ide a Felvidékről, még többen Zágrábból és más horvát helységből. A betelepülők katolikusok voltak, az ide vetődő reformátusokat kitiltották, elzavarták innen. Szigorúan megtartották az előírásokat: vasárnap dolgozni, nagypénteken húst enni – halálos véteknek számított. A pap megkínál saját termésű borával; tisztán, jól kezelt ital, de kiérezni belőle a direkt termő szőlők mindenen átütő édeskés ízét. Látja az arcomon, hogy felismertem a fajtát, derűsen bólint: – Nyugodtan ihatja, nem mérgező, ezt csak az Állami Gazdaságok terjesztették róla, mikor nem tudták eladni a saját boraikat. – A cigány népesség hogy került ide? – A legtöbbet Palkó, a megyei tanácselnök hozta be, hogy benépesítse az elhagyott falvakat, utód nélkül maradt üres házakat. Sajnos sok olyan családot is ide hozott, akik nem értettek a földhöz: zenészeket, iparosokat, kolduló cigányokat. – Hogy él itt? – Én Ozoráról kerültem ide, ahol káplánként szolgáltam, itt 15 községet bíztak rám. Tízezer forint fizetést kaptam, fűtést, világítást. Ehhez csak a perselypénz jött össze, de abból épp hogy a gyertyára meg a miseborra futotta. Kapjuk ugyan az „Orbán fillért”, az állami támogatást is, de azt a

templom renoválására kell fordítanunk, láthatta Gilvánfán is, hogy semmire sem elég. Hogy megéljek, gyümölcsöt-zöldséget termelek, baromfit, sertést nevelek az apám részére is. – Mikor ide kerültem, kerestem a híveimet, csak nehezen találtam őket, mert a legtöbb már megmagyarosította a nevét Zentaira, Váradira. Elborzadtam, mikor láttam, hogy élnek: a parkettára tették rá a favágítót, a malacokat az ágyban tartották. Eleinte még dolgozott a többség, aztán megszűntek a munkahelyek, és elsőként a cigányokat küldték el. Akkor szaporodtak el a lopások, engemet sem kíméltek. Dinnyét termeltem: először a kutyámat, aztán a sátrat, majd magát a termést vitték el tőlem. – Hogy alakult a kapcsolata a cigány emberekkel? – Általában békésen, de akadtak összecsapások is. Luzsokon az udvar közepére ravatalozták fel a holttestet, hiába mondtam: a törvény tiltja, hogy a háztól temessenek, vasvillával kergettek el a rokonok. Azt hallottam, azóta titokban le is bontották a ravatalozót, csak a tűzfalat hagyták meg. Ollóval jöttek nekem, ha valami nem tetszett, közben kiabáltak: – De a pénzünk, ugye, az jó volt! Tudnia kell, hogy az adott eset „társadalmi temetés” volt, a falunak nem volt egy fillérje sem, a polgármester megkért, hogy végezzem el ingyen a szertartást. Azzal is megvádoltak, hogy egy öregasszonyt élve temettem el, azért jár vissza kísérteni éjszakánként. Külön ki kellett mennem és megszentelni a házat, hogy a család megnyugodjon. – Komoly veszélybe is került? – Egyszer kihívtak egy haldokló cigányasszonyhoz: mentse meg, tisztelendő úr! Nem tudtam segíteni rajta, meghalt, agyon akartak verni. Felkaptam egy lapátot és fejmagasságban körülforogtam vele: – Aki mellém akar kerülni a sírban, az jöjjön ide! – Már megszűntek a régi malacos, süldős, birkás temetések, melyeket káplán koromban tartottam, ahol

még azt is előírták, hogy versben fogalmazzam meg a búcsúztatót és hány szakaszból álljon. Olyanokat kértek, hogy legyen benne: – Cigány vagyok, nem bánom Jézus az én barátom... – Mikor ide kerültem, sokkal nehezebb lett a dolgom. 15 község tartozott hozzám, vasárnaponként hétnyolc misét is tartottam. Trabanttal jártam, belebele ragadtam vele a sárba, az emberek megtolták, hogy el tudjak indulni vele. – Nagy a nyomor, még a temetési járandóságot is felíratják hitelbe, mint a kocsmában a kisfröccsöt, aztán nem fizetik ki. Minek? – gondolják, hiszen már úgyis el van temetve. Most kezdjek el követelődzni, mikor tudom, hogy a szülőknek arra sem telik, hogy az iskolában befizessék a gyerek ebédjét? – Mennyire őszinte a cigányok vallásossága? – Az ő hitük érzelmi alapokon nyugszik, két dolog számít nekik igazán: meg legyen keresztelve és el legyen temetve. Mióta a gilvánfaiaktól is, a többi ormánsági faluhoz hasonlóan elvették a földjüket, megszaporodtak a betörések és mindenekelőtt a falopások. Ekkor úgy gondoltam: nem halaszthatom tovább a látogatást. Csaba kocsijával nem tudott bemenni a fák közé, de egy erdőtulajdonos felajánlotta, hogy körbevisz az itteni birtokán. A tulajdonos megállt és körültekintett, ellenőrizte a faállományt, több helyen is kivágott 80-100 éves tölgyekre bukkant. Derékmagasságban fűrészelték el őket; a tolvaj egyrészt nem akarta fárasztani magát a mély hajlongással, másrészt a lebukást akarta elkerülni, így meghajolva hamarabb észreveszi a közeledő őrt vagy más idegent. Az erdő tulajdonosát az bántja leginkább, hogy a tolvajok tüzelőnek szánták az épületfának, deszkának való hatalmas rönköket. Egy-két méteres darabokra vágták, nem vitték el azonnal, vagy az idejükből nem futotta már, vagy attól tartottak, hogy a Stihl fűrészek hangját meghallotta valaki. így csak előkészítették szállításra a zsákmányukat, kihordták az erdő belső gyalogösvényére és sarangba rendezték, elé egy méterrel keresztbe fektettek

az úton egy vékony nyárfát, jelzésnek szánva, hogy ha sötétben-esőben jönnének érte, akkor is megtalálják. – Megértem én, hogy nem akarnak megfagyni, 13 hektáros akácost ajánlottam fel az önkormányzatoknak, hogy termeljék ki a fát és osszák szét a rászorulók között, de úgy látszik, ezzel sem érik be. Az udvaromról loptak el 15 köbméter anyagot, ezt már nem hagyhattam annyiban. Bementem a kocsmába: – Uraim, mindenki az én vendégem. Három kört fizettem, csak aztán jelentettem be, hogy mindenképpen vissza akarom kapni a fát, mert már nem is az enyém, eladtam, bármikor jöhet érte a vevő. Ha két napon belül visszahozzák, akkor nem csinálok belőle ügyet, de ha nem, akkor megkeresem az illetőt és kirázom a bőréből. Másnap éjszaka ott állt szép sarangba rakva. De ami sok, az sok és mutatja, hogy a földben maradt csonk átmérője legalább nyolcvan centi. Az erdőtulajdonos „civilben” amatőr vadász, a fegyverek iránti rajongása túlmegy a szenvedély megszokott határán, viharkabátja zsebében most is egy Browning pisztoly lapul. Fenyegetőn mondja: – Fogok még találkozni a tolvajjal! – És mit csináltál volna, ha rajtakapod? – Attól függ. Ha kettesben volnánk, és nincs tanú, úgy megverem, hogy két perc alatt ötször szarná tele a cipőjét, ha valaki látna minket, bevinném a rendőrségre. A magas, kövér férfi arcára boldog, elégedett mosoly ül ki egy feltoluló emléktől: – Tudod, mi történt egyszer? Tél volt, jártam az erdőt, és megláttam egy cigányt, épp arra készült, hogy kivágjon egy fát. Megvártam, amíg lehajol, akkor mögé lopódzkodtam, előhúztam a pisztolyt és körbelőttem az alakját. Nem sérült meg, de a nadrágjából folyt a barna lé.

Alig mondta ki, az erdőszéli ösvényen egy vékony cigányfiú közeledett futva, de a fák takarásában, hogy senki se vehesse észre. – Sanyi bácsi! A Bűbáj volt! – mondta és a sarangba rakott tölgyfára mutatott. – Biztos? – Halva lássam az anyámat, ha nem igaz. – Rendben van, Rudi, hiszek neked, de tudod, hogy engem csak egyszer lehet becsapni. A férfi benyúl a zsebébe, egy ezerforintost vesz elő és átnyújtja a fiúnak: – Ne felejtsd el, ezt mindig megkapod! A fiú biccent és éppolyan óvatosan, ahogy érkezett, eltűnik a fák között. Mi is beszállunk a terepjáróba, és elindulunk a falu felé. Az úgynevezett Varga-telepen haladunk, kétoldalt kőalapra rakott vályogházak állnak, így kívülről nézve négyszer hat méterre becsülöm az alapterületüket. Egy jó szándékú polgármester építtette hajdan, arra is gondolt, hogy a villanyt és a vizet bevezessék. Némelyiknek bevakolták a homlokzatát, némelyiknek nem, de mindegyikre felszerelték a helyi kábeltelevízió tányér alakú antennáját. – Furcsák a cigányok, mindig a legmodernebb dolgok kellenek nekik. Nézd meg: ha egy családban öt gyerek van, mind az ötnek külön mobiltelefont vesznek – akkor is, ha kenyérre nem jut. Lentről egy öreg cigányember integet felénk: – Álljon meg, Sanyi bácsi! A vezető lefékez, bevárja, amíg a férfi felkapaszkodik a töltésre: – Mi történt? – Hát, ahogy megbeszéltük, lecsapkodtam a gazt az út mellett – mondja hangosan, mintha azt szeretné kipróbálni, hallja-e valaki a közelben, mikor

meggyőződik, hogy senki sem figyeli, behajol a kocsi letekert ablakán, és visszafogott hangon folytatja. – Csak azt akarom mondani, hogy a Bubaj vágta ki a fát ma éjszaka, még el is dicsekedett vele. – Jól van, Sara, figyelj ezután is. Hogy működik a mobil, amit kaptál? – Az a baja, hogy hamar kimerül benne az elem. A tulajdonos egy kétezer forintos bankjegyet ad neki. – Ha majd elfogy, szóljál. Én az anyósülésen kushadva figyelem a történteket, megkönnyebbülök, mikor tovább megyünk. A polgármestert, Orsós Józsefet nem találjuk a helyén, úgy gondolom, a Sors akarta, hogy elmaradjon ez a beszélgetés. A programom sűrű, nem találok új időpontot. Egy újságcikk azonban arra késztetett, hogy egyéb teendőimet félretéve, mégis bemenjek Gilvánfára. A lap hasábjain ugyanis közreadtak egy felmérést, mely szerint a falu Magyarország tíz legszegényebb települései közé tartozik – ha jól emlékszem: hátulról a harmadik helyet foglalja el. Tovább szította az indulatokat egy televíziós híradás, az elmúlt hónapban negyvenhét betörés történt Gilvánfán. Legtöbbször a boltot nyomták fel, az ajtót nem tudták kinyitni, mert vastag fémből készült és erős hevederzárakkal van felszerelve, ezért vagy az ablakrácsot vágják el, vagy falbontással kísérleteznek. A rendőrök emlékeztek olyan esetre, hogy még meg sem száradt a vakolat a helyrehozott falon, az épület túlsó oldalán máris újra betörtek. Az öregedéssel nem bölcsebb lesz az ember, csak óvatosabb, tudtam, hogy a felzaklatott környezetben aligha fogadnak szívesen. Eltűnődtem, hogy biztosíthatnám magam a legmegfelelőbben. Egyszer már kerültem hasonló helyzetbe: 1988-ban írtam egy riportkönyvet a rendőrökről, melyben szóltam néhány bűnöző életmódot folytató cigány családi klánról is – ezzel magamra szabadítottam a rendszerváltásba már belekezdett politizáló értelmiség haragját. Nem csak a cigány kisebbség félig-meddig hivatalosnak tekintett vezetője, Horváth

Aladár országgyűlési képviselő panaszolt be, többek között magánál Kádár Jánosnál, de számos cikk is követelte a könyv azonnali bevonását, vagy legalább hangnemének megváltoztatását. Itt találkoztam először a már említett Derdák Tibor nevével is, levelet írt nekem a Magyar Nemzethez, mely folytatásokban közölte az írást: „... Barátaim nevében tisztelettel kérem Önt, hogy a »Bűn az élet« című cikksorozatát szíveskedjék kiegészíteni olyan részekkel, melyek bemutatnak a közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az eddigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is. Mindannyian bízunk az Ön jó szándékában és abban, hogy elkerülhetjük a Büntető Törvénykönyv 148, 156, 157 és 180-as paragrafusának nyilvános megvitatását...” – magyarul, ha nem retirálok, feljelentenek. Ebből tanulva, legközelebbi riportvállalkozásomnál, mely a SzabolcsSzatmár-Bereg megyei cigányság sorsát is érintette, telefonon megkerestem Horváth Aladárt és kértem, ő maga határozza meg a valóban jellemző és megvizsgálásra érdemes csoportokat és helyszíneket – ez biztosítaná az objektív alapállást. Legalább tízszer próbáltam utolérni telefonon, de Horváth egyre halasztotta a közös látogatást, csak akkor jelölte volna meg az időpontot, mikor már bepakolt sporttáskával a vállamon indulni készültem. Nem szoktam önérzeteskedni, de ezt az eljárást sértőnek találtam és visszautasítottam. Maga az elgondolás, hogy a cigány vezető kíséretében történjen a helyzettel való megismerkedés, továbbra is korrektnek látszott. Kísérőim a Pécsen dolgozó dr. Kosztics Pált ajánlották, aki készségesen elfogadta a felkérésemet. Én értem ki hamarabb Gilvánfára, a polgármesteri hivatalban a falu első embere, Orsós József fogadott. Még mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, valóságos patakban tört ki belőle az indulat. Először az emlékezetes hévízi látogatást említette. Ez a gazdag dunántúli település mintegy emberbaráti gesztusként meghívta a gilvánfaiakat egy látogatásra, akik közül sokan a Hévízhez közel fekvő Balatont sem látták még. Gilvánfa aprajanagyja felkerekedett, de a helyszínre érve kiderült, hogy a meghívás nem több látványos önmutogató gesztusnál, valódi szeretet és segítő szándék nem áll mögötte.

A látogatást az zárta le, hogy a hévízi polgármester egyik megbízottja ezerforintos bankjegyeket osztogatott a gilvánfai gyerekek között. Mikor a pénzköteg már fogyóban volt, újabb pénzt kért a hévízi vezetőtől, aki nem tudván, hogy a televízió mikrofonja be van kapcsolva és adja minden szavát, annyit válaszolt: – A faszomat! Ezt egy egész ország hallotta, sértések és gúnyolódások lavináját indította el. Alig csillapodott le ez a botrány, mikor ma reggel egy újabb provokáció történt. Orsós dühösen mutat egy frissen érkezett levelet. A boríték sarkában feladóként „Nagy Imre” van feltüntetve – nem ez az első eset, hogy az 1956os felkelés miniszterelnökének neve mögé bújva szégyenteljes akciót követnek el. Nehezen szánom rá magam, hogy idézzem a levél szövegét, de nincs mit érzékenykedni, fontos, hogy az emberek megismerjék a szélsőjobb stílusát és erkölcsi színvonalát. „Tisztelt Büntetett előéletű Polgármester! Nem túl régen volt a televízióban Önökről szó és azóta sem tudom – sőt már régóta foglalkoztat a dolog -, hová jut ez a szemét kormány vezetésével, a cigányság pártolásával ez az ország? Az utóbbi években sorozatosan olyan intézkedéseket hoznak, aminek hatására mint a patkányok, úgy szaporodtak, mert abból és a lopásból éltek büdös cigányok. Nem látják, akik a törvényeket hozzák, hogy csak szigorúbb büntetéssel és a szaporodásotok drasztikus csökkentésével kell ezt a folyamatot megállítani. Ha így haladunk, 30-50 év múlva többen lesztek, mint a magyarok, sajnos, és akkor ki fogja ezt az országot eltartani, mert ti nem, mert csak a markotokat tartjátok, de semmit sem tesztek le az asztalra! Sajnos a Magyar Gárda sem tud veletek szemben tenni semmit, mert az idióta vezetők nem adnak a kezükbe hatalmat és eszközt! Azt javaslom a település és az egész cigányság szaporodásának visszaszorítására, hogy a fizetéseden és az összes jövedelmeden minden nemzőképes cigányembert miskároltass, minden fogantatásra képes némbernek fogamzásgátlót vegyél. Ezt egyébként az egész országban be

kellene vezetni, mert másképp nem lehet megfékezni a túlszaporodásotokat. Őszinte tisztelettel egy a sok közül a jövőért aggódó állampolgár! A szemét ombudsmanotok is, ha körbe lenne véve cigányokkal, másképp beszélne!” Orsós a tenyerét mutatja: – Ezek a fekete kezek még sohasem nyúltak a máséhoz. Negyvennyolc éves koromra annyit dolgoztam, hogy nyugdíjba kellett mennem. Miért mindig minket találnak meg?! Mert minket a legkönnyebb. Mondjon kisebb nemzetiséget, mint a cigány! És kihasználnak minket a társadalmi szervezetek. (Elutasítva minden cigány bűnözéssel kapcsolatos vádaskodást, meg kell állapítanunk, hogy Gilvánfa fertőzöttebb az átlagnál. A 2007-es évben az 1870 lakosú Vajszlón 19 falopást regisztráltak, addig az alig ötödrésznyi lakosságú Gilvánfán 28 különböző bűncselekményt.) Orsós csak nehezen tér annyira magához, hogy néhány adatot soroljon fel Gilvánfa helyzetéről. A faluban jelenleg 422-en élnek, közülük 165 a gyerek. A munkanélküliség aránya messze meghaladja a 60 százalékot, állandó munkahellyel csak tizenöten rendelkeznek. – És új házak is épülnek fürdőszobával, kerttel, de a televízió mindig csak a nyomortanyákat mutogatja, nem az igyekvést. Ne adták volna el a földeket idegeneknek, hanem hagyták volna meg a falu számára, ki tudtunk volna jönni a bajból. Közben megérkezik Kosztics doktor, barna arcú, őszülő, de fiatalos ember, nemcsak a megyei, de az országos cigány vezető testületnek is a tagja, feltétlen tekintélynek számít. Belátom, hogy a magából kikelt Orsóssal aligha tudok tárgyalni, megkérem Koszticsot, tegyen velem egy ismerkedő sétát a faluban, közben zavartalanul beszélgethetünk. – Milyen kitörési utat lát a mostani megoldhatatlannak tűnő helyzetből? Történnek-e legalább kísérletek? – Sajnos az ilyen kezdeményezéseket többnyire olyanok indítják el, akik a maguk hasznát keresik, vagy különböző látványos pózokat akarnak kiélni. Egyikük – nem akarom megnevezni – már száz trükkel is próbálkozott: egy

középiskolát alapított, aztán elment, mert összeveszett az igazgatóval, aztán Mánfán kollégiumot szervezett, azt is otthagyta, beszállt egy másik iskolába, onnan mostanában távolították el. A leírásból ráismerek régi ismerősömre, egy SZDSZ-es aktivistára, rákérdezek a nevére, Kosztics helybenhagyólag bólint: – A legtöbb bajt a liberálisok okozzák nekünk cigányoknak. Feszültséget keltenek, ami botrányokat robbant ki, akkor hirtelen jogvédőkké válnak. – Sokan élnek abból, hogy a cigányok ügyével foglalkoznak? – Nagyon sokan és nagyon jól. A pénzre, amit a cigányság megsegítésére szántak, egész apparátus telepedett rá. Itt van például a magyarmiskei iskola, mely a cigányokkal való foglalkozást tűzte a zászlajára, a gilvánfai gyerekek is oda járnak. Majd minden pályázatot megnyernek, amin csak elindulnak, a pedagógusaik kiemelt fizetést kapnak, közben alig-alig tudnak olyan gyerekeket kinevelni, akik tovább tanulnak és eljutnak a diplomáig. (Ebbe az iskolába korábban már magam is ellátogattam, tapasztalhattam azt a túlzott lelkesedést, tenni vágyást, mely a pedagógusok szavaiból áradt – nem kedvelem ezt a stílust. Gyanakvásomban egy apróságot figyelemre méltónak találtam, mikor valamilyen program-összefoglaló kiadványt kértem tőlük, hosszú keresés után sem találtak azévit, vagy időben közelit, egy jóval korábbit adtak, mondván, hogy lényegében ugyanazt tartalmazza. Köszönettel elfogadtam, de nehezen szorítottam vissza magamban a megjegyzést: ebben a percről percre változó világban legalábbis kétesnek tűnnek a hosszú ideig érvényes programok. Inkább hallgattam, hogy dicsekednek az általuk kibocsátott tanulók eredményeivel, újra és újra hangoztatva az ügy iránti hivatásbeli és érzelmi elkötelezettségüket. Ugyanezt a „jó cigány” képet mások is igyekeznek kidomborítani. TeniglTakács László tanár írja könyvében: „Többnyire hasonló üzenetük van a rendszeresen megjelenő tudósításoknak is: a cigányfalu szegénységben él, de küzd hőslelkű polgármestere, iskolaigazgatója stb. vezérletével. Ĺ film- és sajtótermékek üzenete nagyjából egy és ugyanaz: vegyük észre, mily jámborak és

szeretnivalók, ahogyan itt állnak tisztán és leplezetlenül a társadalom és Isten színe előtt! A filmezettek egy időben büszkék voltak, hogy a tévében szerepelhettek. Olyan eset is akadt, hogy a megilletődött cigányember kakast vágatott az őt meginterjúvoló újságíró tiszteletére. Ma már nemigen hajlanak a filmezésre, interjút sem szívesen adnak. Az egykori »filmsztárok« többsége azóta is tartós munkanélküli, fillérekért robotoló segédmunkás. Néhányan belefáradtak már a harcba, s átköltöztek a temetőbe...” – A sajtó különben is sokat árt a cigányok ügyének – mondja dr. Kosztics. – A televíziók fújták fel és juttatták be a köztudatba a Magyar Gárdát. Az emberek azt gondolják, hogy ha a tévében lehet cigányozni, akkor nekik itt lent miért nem szabad? Az államnak kötelessége volna beavatkozni ebbe a folyamatba. – Számos olyan falut ismerünk, ahol a lakosság többségét a cigányok teszik ki. Miért épp Gilvánfa került jelképi erővel az érdeklődés középpontjába? – Máshol is olvashatott olyat, hogy a gyerekek vacsorára tej helyett cukros vizet kapnak, például Alsószentmártonról írtak hasonlókat, de az ottani cigányok közelebb álltak a mezőgazdasághoz, tudtak szántani, vetni, traktort vezetni, így most is szívesebben alkalmazzák őket kisegítő munkára, a gilvánfaiak viszont teknővájók voltak, nem értenek a földhöz. De ez csak az alkalmi foglalkoztatásokra vonatkozik, a bejelentett munkaviszonyok tekintetében Alsószentmárton a negatív csúcstartó; a gazdaságilag aktív 300 főből több mint 250 a regisztrált álláskeresők száma. így jön ki a 84 százalék fölötti munkanélküliségi ráta, Gilvánfán ez „csak” 70 százalék körül jár. – Miért nem történnek állami kísérletek Gilvánfa gazdasági felemelésére? – A fejlesztési pénzalapokat először országosan, aztán megyénként osztják el, az illetékeseket nem különösebben érdekli a helyi igények kielégítése. Minden a maradékelv alapján megy. Kirívó eseteket lehet tapasztalni. „A Phare-program cigányok támogatására szánt pénze 80 százalékához csak pályázati úton lehet hozzájutni. Minden jószándékuk ellenére csak részben jutottak el azokhoz, akiknek szánták – mondja az összegzés. A Közösségi Házak elnevezésű program a leginkább hátrányos helyzetbe

szorult közösségeket kívánta támogatni, ehhez képest a legszegényebb Borsod-Abaúj-Zemplén megyében csak egy juthatott pénzhez. A pedagógiai programfejlesztésre kiírt 200 millió forintos pályázat nyolc nyertese között öt budapesti, belvárosi iskola volt, közöttük tandíjas alapítványi iskola is” – írja Riba István. – Ha lejjebb halad a fontossági listán, ugyanezzel a helyzettel találkozik. A központi községekbe került az értelmiség, az érdemi ügyintézés, a szolgáltatások, a társközségek kimaradtak. Még legalul is talál különbségeket: Alsószentmártonból az emberek be tudnak menni kerékpáron Pécsre dolgozni, innen, Gilvánfáról, nem, majd ezer forint az útiköltség. – Az öregek tudatából a nyomor kiölte az emlékeket. Elfelejtették, hogy annak idején ők rakták le a szocializmus alapjait; ott dolgoztak a nagyberuházásokon, utakon, lakótelepeken. Az uránbánya előtt ott áll egy emléktábla azok tiszteletére, akik annak idején lent a mélyben pusztultak el, bőven talál rajta cigány neveket. A fiataloknak pedig fogalmuk sincs a múltról. A munkanélkülit vagy a közcélú munkán tengődőt könnyű manipulálni. – Mi volna a legsürgősebb teendő ebben a térségben? – Egy 200 főt foglalkoztató gyárat kellene ide építeni, az segítene a gondokon. Pécs-Vasason felmerült egy akkumulátorbontó ötlete, de ezt sem valósították meg. – A cigány értelmiség felemelkedésében?

miért

nem

segít

a

tömegek

szellemi

– Először is aránytalanul kevesen vannak, ezek is jórészt humán foglalkozásúak, akik nem akarják kockáztatni, amit már elértek. Bent Pécsen akartunk szervezni egy cigány értelmiségi klubot, meg is hirdettük az első találkozót, de nem jöttek el – ha a magyarok rendezik, rohantak volna oda. A megyei könyvtár igazgatónője vagy az egyetem romológiai tanszékének vezetésére pályázó kutató is cigány, de nem vállalják fel az identitásukat, mert attól tartanak, hogy nem maradhatnak meg a helyükön. A magyarmecskei iskolának kellett volna elindítani egy fiatal cigány értelmiség kinevelését, de ezt nem tették meg.

– Mintha az volna a cél, hogy minél kevesebb olyan iskolázott cigány kerüljön a közéletbe, aki beleláthat a kártyák keverésébe. Megállunk egy 5 ÷ 5-ös földszintes ház előtt, Kosztics int felé: – Látja: ez az itteni kultúrház! Nézze meg: egy közkifolyó kút áll előtte, ez azt jelenti, hogy még a vizet sem tartották érdemesnek bevezetni. Végigsétálunk a falu másik utcáján is. A katolikus templom állaga szembeszökően leromlott, a tornyát valamilyen belül elhelyezett deszkaácsolat tartja egyben. Mellette a régi, most már használaton kívül került általános iskoláról lehullott a vakolat, kilátszik a vályogból felhúzott fal. Az egykori parókiában bérlők laknak. – Láthatja, minket az állam és az egyház is elhagyott. Orsós még most is ott ül a polgármesteri irodában, nézi a tévében a Magyar Gárda törvényszéki tárgyalásáról készült riportot: – Ki ellen gyülekeznek? Mit gondol, ki ellen? Nyilatkozhat úgy egy volt miniszter, hogy a cigánykérdésnek csak két megoldása létezik: vagy át kell nevelni, vagy ki kell irtani őket... Koszticsék bevisznek kocsival Pécsre, útközben kezembe akad régi újságíró ismerősöm, Békés Sándor cikke, beleolvasok: „Harcos civil szervezetek megvédték a mecseki pünkösdi rózsákat, sőt annak idején a pogányi repülőtér ürgéit is. Jól tették... Saját önpusztító brutalitásunk ellen azonban nincs védelem.”

UTÓSZÓ Most, munkámat befejezve, nem táplálok magamban olyan illúziókat, hogy ez a szerény könyv bármit is megold az Ormánság gondjaiból, mélyebbről fakadnak azok, és messzebbre futnak. Az ott töltött hónapok alatt Sellye képe nem változott, egyetlen újonnan felépült házat nem láttam. Távozásom után is csak annyi történt, hogy a bezárt mozi fényreklámjából a megmaradt „O” és „I” betűt is kivették. Annyit tettem, amit eleve ígérni tudtam: megpróbáltam felrakni az Ormánságot az ország térképére. Nem fedeztem fel szenzációkat; egy magyar vidék kínlódását, fennmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét igyekeztem leírni. 2008. június 10. Moldova György

Tartalomjegyzék Címoldal Első fejezet - Indulások és érkezések Második fejezet - Aprófalvak Sósvertike Kórós Kémes Tésenfa Cún Hirics Magyartelek Gyöngyfa Páprád Vejti Marocsa Baranyahidvég Kemse Ózdfalu Kákics Besence - Bogádmindszent Markóc - Drávapiski Otthon is idegenben Ipar Az Elcoteq Iskolák Fenn a "Kőházban" és más beszélgetések Harmadik fejezet - Cigányút Utószó Copyright

© Moldova György, 2008 Urbis Könyvkiadó, Budapest 2008 A táblaborító NAGY PÉTER munkája ISBN 978 963 9706 53 8 Első kötet ISBN 978 963 9706 52 1 Második kötet Urbis Könyvkiadó, Budapest A kiadásért felel a Kiadó igazgatója Irodalmi vezető: Urbán Műszaki vezető: Jordán

László Gusztáv

A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző

Alföldi Nyomda Zrt.-ben készült a 2008. évben Felelős vezető: György

Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3088.49.01