FIFA maffia 9786158009744 [PDF]

Zitiervorschau

FIFA maffia Thomas Kistner Twister Media (2015) Címke: bűnözés, labdarúgás, Sport bűnözésttt labdarúgásttt Sportttt

A világ legnagyobb sportszövetségének bűnügyi krónikája A FIFA neve évek óta egyet jelent a megvesztegetéssel, a hivatali visszaéléssel, a nepotizmussal – röviden: a maffiára emlékeztető jegyekkel. Thomas Kistner egyike a világ vezető oknyomozó újságíróinak. Immár több mint húsz éve tárja a nyilvánosság elé a sportvilág bűnügyi mesterkedéseit, most pedig eddig ismeretlen dokumentumokból és tanúvallomásokból szerzett számtalan különleges információkból drámai képet fest a világ legnagyobb szövetsége, a FIFA világában uralkodó hihetetlen állapotokról.

Thomas Kistner FIFA-maffia A futballvilág mocskos üzelmei

BEVEZETŐ „Rossz ember vagyok?!” Az élet szép, ha orkánszerű taps süvít keresztül a stadionon. 2010. július 11. ilyen nap, a világ kerek, Sepp Blatter pedig elemében van a dísztribünön. Kézfogások, ölelések, a reflektorok és a kamerák fényében aranyosan csillognak az érmek. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA első embere az elnökségétől támogatva felemeli a világbajnok spanyol labdarúgók vágyálmát. „És most – harsogja a műsorközlő – a trófea átadása következik!” Az egész johannesburgi arénában villognak a vakuk, a vuvuzelák, ezek a monoton fúvós hangszerek minden korábbinál hangosabban zümmögnek. És Sepp Blatter elindul lefelé a stadion lépcsőin. Egy padlóig érő selyemsál papi fehérséggel árasztja el éjkék öltönyét, a kupa pedig a bal karján nyugszik. Nem lehet, hogy ez örökké tartson? Egy tiszteletkör, aztán még egy. De ott áll Iker Casillas, a spanyol együttes csapatkapitánya. És Joseph S. Blatter ünnepélyesen átadja a trófeát az újdonsült labdarúgóvilágbajnoknak. Ez a csúcs. Nem csupán a profi labdarúgóknak. Hanem bármelyik sportág olyan funkcionáriusának, akinek egyedül sikerül a világ összes pontján hatályon kívül helyeznie a mindennapos rutint. Milliárdok kísérik figyelemmel most minden mozdulatát, az egész világ őt nézi, vibrál, minden elragadóan feltöltve. Egyetlen államfőnek sem adatik meg ilyen fokú önreklámozás, egyetlen színésznek vagy zenésznek sem jut osztályrészéül. Ez a pillanat örök érvényű. Kivéve, ha valakiben ott lakozik a szörnyeteg is. Márpedig Sepp Blatter ezt a szerepet is ismeri. Például a 2002-es, ázsiai vagy a 2006-os, németországi világbajnokságról. A végletekig megbántották, emellett rátört a hozzá hasonló emberek számára legrosszabb érzés: a tehetetlenség. Senki sem szeretné megélni azokat a pillanatokat, hogy amint a FIFA elnöke szólásra emelkedik, és megjelenik a képe a kivetítőn, a szurkolók pfujolnak és fütyülnek, gyalázó transzparenseket gördítenek le, vagy mexikói hullámzással tiltakoznak ellene. Blatter számára ez most az igazság pillanata.

A közönség a 2006-os világbajnokságon mérkőzésről mérkőzésre hevesen kifütyülte, amiért aztán ő a berlini döntő eredményhirdetésén még csak a gyepre sem mert rálépni. Groteszk kép volt, amint lent körbeállták a Világkupát, és fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Horst Köhler köztársasági elnök, a FIFA elöljárói, Franz Beckenbauer, a világbajnokság szervezőbizottságának elnöke, valamint a futballcsalád legfontosabb képviselői mind-mind a főnökre vártak. Blatter azonban nem jött. Vajon a lelátón ülő emberektől való félelmében elbujdosott? Azoktól a szurkolóktól, azoktól az emberektől félt, akik semmiféle anyagi hasznot sem húznak a mérkőzésekből, viszont annyira szeretik a sportágat, hogy a planéta legnagyobb eseményévé teszik? Ők megsemmisítéssel „lepték meg” Blattert. Ők a társadalomnak azon részét képezik, amely még megengedheti magának, hogy fütyüljön rá és a kabinetjére. Ez a közönség. Emberek, akiket nem az üzlet, a hatalom vagy az önmegvalósítás köt össze a labdarúgással, hanem az öröm, a vidámság, az élvezet. Ezért fizetnek, méghozzá egyre többet. A maradék viszont az önmegtagadásig vele tart, ha Blatter a helótáival, a biztonsági emberekkel, a talpnyalókkal és a titkárokkal világ körüli útra indul. Első osztályon utazva, ötcsillagos hotelekben megszállva. A svájci alpesi tartományból, Vispből származó nyughatatlan aggastyánnak és kíséretének elmaradhatatlan tartozéka a kék fény és az autókonvoj. A Német Szövetségi Érdemkereszt birtokosa, díszdoktor, olimpiai érdemérmet kapott, sőt még Bambi-díja (német televíziós díj) is van, na meg egy csomó más elismerése a szekrényében. Lassan istenkáromlás lesz őt „csak” egy sportszövetség nagyfőnökének titulálni. Nem több, sokkal több ennél? Nem egy globális hitközség patrónusa, egy olyané, amely méretét tekintve a katolikus egyházat is maga mögött hagyta? A futballfunkcionáriusok szentül hiszik ezt. És bizonyos szintig igazuk is van. Elég egy intés. Királyi és elnöki paloták ajtajai nyílnak meg előtte, a Fehér Házé, a Kremlé, a Vatikáné, kancelláriáké és minisztériumoké. Hatalmi igényekkel bíró politikusok nem engedhetik meg maguknak, hogy semlegesek legyenek a labdarúgással szemben, ez a sportág már rég nem politikamentes terület. Aki a

nyilvánosság előtti népszerűségre törekszik, meg kell adnia a futballnak a tiszteletet. Hajdan, még az 1986-os vb-döntőn Helmut Kohl kancellár országos derültséget keltett, amikor az eredményhirdetéskor magához ölelte a játékosokat. Manapság Angela Merkel, a brandenburgi lelkészlány még a selejtezők során is felkeresi öltözőjében a német válogatottat, és a kiválasztott fotósok előtt az egy szál törülközőben álló, izzadt hősökkel pózol. Utána pedig a kancellária és a német szövetség (DFB) elöljárói naphosszat azon vitatkoznak, hogy a nemzeti életérzésbe tett vargabetűt egyeztették vagy sem – kell egy kis cirkusz a futballszeretőknek. Csakhogy a futball-lázban égő politika időről időre nem csupán megadja a futballnak a méltóságot, hanem feladja a legfontosabbat is: nem formál igényt a kritikára és az ellenőrzésre. Ilyenkor pedig lehet-e hibáztatni Sepp Blattert és az övéit azért, mert felsőbbrendű lényeknek tartják magukat? Ma már az isten tiszteletének olyan jeleit is látni lehet a stadionokban, amelyek nem is olyan régen még csak a Szent Péter-bazilikában fordultak elő. A nagy arénákban ott vannak a kórusok és a karmesterek, a fellelkesített tömegek világító testeket – igaz, gyertyák helyett tűzijátékokat – tartanak a kezükben, és azt az érzetet keltik, mintha itt és most az élet legnagyobb pillanatát lehetne átélni. Folyamatosan rajzolódik ki a halhatatlanság képe. El ebből a világból, át a hősiesség és az érzelem spirituális világába – ez a jövő sportvallási világának keveréke. Emellett vannak e világi dolgok is, amelyek kiválóan összeegyeztethetőek Blatterrel és bandájával. Egyszer a labdarúgóvilágbajnokságot bármelyik olyan ország megrendezheti, amelyik úgy feleakkora, mint a német Hessen tartomány. Amelyik például olyan kicsi, mint Katar. Így aztán az államérdek is azt kívánja, hogy jól bánjanak Blatterrel, az évtizedek óta uralkodó futballpotentáttal. Nevetés, bólintás, engedékenység. A végén pedig ki lehet egyenlíteni a számlát – az adófizetők pénzéből. A labdarúgás isteneinek még a politikusoknál is kevésbé kell félniük a reklámipartól. Háborús időkben – ne feledjük, a korrupcióba süllyedő FIFA-nál ez a normális állapot – a világcégek falanxának egyértelmű a jelszava: csak óvatosan, figyeljünk, ha a szponzorok igazán dühösek lesznek, a FIFA-nak a legsúlyosabb problémákkal

kell szembenéznie. Rejtély, hogyan született meg ez a mese. A valóságban éppen a gazdaság és a szponzori világ hajbókol alázatos megadással a labdarúgó-világbajnokság mint termék előtt, ezzel együtt Blatter és elvtársai, a tulajdonosok előtt. Merthogy az ő termékük a galaxis legjobb reklámhordozója. Aki nem vágtat, azt bármikor lecserélhetik. Méghozzá a közvetlen piaci vetélytársakra, merthogy a konkurencia kígyózó sorban áll az ajtó előtt. Na de álljunk meg! Nem hagytuk ki a médiát? De igen. Csakhogy a sportújságíróknak túl gyakran szurkolóként sikerül átjutni a gátakon, újságíróként ritkán közelítenek a témákhoz. Lelkesen, személyes részvételükkel látják el Blatter szórakoztató játékainak sajtószolgálatát, az eseményeket még nagyobb magasságokba emelik. Ha a mérlegek nem hazudnak, ezt a FIFA egy kerek összeggel, egy ötvenezer frankos adománnyal honorálta a Nemzetközi Sportújságíró-szövetségnek.[1] A mediális dicsőítés a modern társadalom által ismert talán legeredetibb tudatvesztés: egy duzzadó agresszió és nacionalizmus által uralt, gengszterek és szervezett bűnözők alá rendelt milliárdos üzletből értékekből és ideálokból álló irányvonal jött lére, amelyet az intelligencia és a tudomány növekvő rajongói csoportjai is szívesen követnek. Sajnos tényleg úgy van, hogy a szellemvilág fontos képviselőinek ritkán vannak olyan sportirodalmi tapasztalatai, amelyek túlmutatnak a futó- vagy kerékpáros edzéseken. A sporthoz, különösen a labdarúgáshoz, közvetítők segítségével létesítenek kapcsolatot, ami gyakran lelkesedésbe csap át. Aki sohasem sportolt profi szinten, annak annyira izgató a vitalitáshoz és a testiséghez való közeledés, mint a késői korban újjáéledő férfiasság. Ez szép hatás. Csak ez a perspektíva nem mutatja meg az ideális utat a testi világ szociális jelentőségéhez, annak személyi állományához, problémáihoz, veszélyeihez – és magához a sporthoz. A média olyan erősen túlértékelte a labdarúgást, hogy a képzés nem tud megfelelő ellenpontot teremteni. A média, beleértve a közszolgálatit is, egyre kevesebbet foglalkozik a háttértémákkal. Nem kérdés, egyszerűbb, és mindenekelőtt jövedelmezőbb a szurkolókból rajongókat faragni; a szakértelem másodlagossá válik. A kétcsatáros játékról, a rombusz alakú középpályáról és a

négyvédős rendszerről a hangsúly átkerül a Schweini–Poldi, a Löw– Jogi, a zászlócskák és nemzeti színek témakörökre. Az egész egy nagy érzelemmozi. És a labdarúgás a legnagyobb érzelemgenerátor. A média legtöbbször az utolsó könnycseppet is kipréseli, gyakran a szó szoros értelmében. A fogyasztók ilyen mértékű birtokba vétele előrevetíti, hogy az Alzheimer-kórtól a Burnout-szindrómáig a nagy társadalmi krízistémák azok, amelyeket a labdajáték érintett hősein keresztül próbálnak meg „eladni”; az újságírók és a PRszakemberek kéz a kézben azon vezérfonal mentén dolgoznak, hogy itt hihetetlenül fontos tabukat kell megtörni. Nagyon sok mindent kell eladni a labdarúgás napernyője alatt. Óriási a tisztelet. Egy adókedvezményekben részesített egylet számára nem rossz, ha ezt a galoppozó őrületet világszinten irányíthatja, különösen nem, ha az a célja, hogy „a labdarúgást folyamatosan javítsa”. Blatternek ilyen banalitással nem is kell jönnie – finomította a passzjátékát. Kvázi vallási evangelizációi alatt nem is teszi. Akárhol beszél, márpedig ezt szinte naponta megteszi, tiszteletből, békéből, jobb világból, nevelésből, integrációból, transzparenciából, reményből, egy még jobb világból, szolidaritásból, a jellem és az élet iskolájából, valamint tiszteletből és még egyszer tiszteletből álló szófolyammal árasztja el a hallgatóságot. Ezt 12-15 éve úgy ismételgeti, mint egy ecstasyn élő Duracell-nyuszi. Nem megy máshogy, mindent ki kell adnia. Hogy ez krónikus lenne? Blatter focitornája megmenti a világot. Vannak emberek, akik ebben el is kezdenek hinni. Nem, az egészséges értelemmel bírók nem szállnak be a játékba. Ők évek óta érzik, hogy valami rosszul megy az ő szeretett sportágukban. És hogy károkat okoz, ha túl sokáig marad rossz emberek kezében. A futballt már évtizedek óta rossz emberek vezetik. A károk pedig alaposan megnőttek. A futballvilág elvesztette a szimbólumát, a két féltekét ábrázoló logóját, csak ezt senki sem vette észre. Sőt, korrupcióellenes büntetőeljárásban gyanúsított is lett. A világszövetség, a FIFA mint intézmény, kis híján a bíróság elé állt, hiszen vádemelésre alkalmas nyomozati eredmények születtek. A FIFA ezt beismerte, és elképesztő összegű kártérítést fizetett. Csak így kerülhette el, hogy ne kelljen az egész világ szeme láttára

büntetőperben szerepelnie. De mégis, miért fenyegette a FIFA-t egy ilyen eljárás, és egyáltalán, meg lehet-e vádolni egy szervezetet? Akkor igen, ha az ügyészség nem tud konkrét személyt vagy hivatali pozíciót megvádolni, olyat, akire rá lehetne verni a bűnöket. Ezért került a FIFA maga is a büntetőpadra – mindazon emberek helyett, akik a szervezet mögé bújtak. Ezt és még sok más dolgot hosszú ideig az asztal alá söpörték. Hogy ez miként fordulhatott elő? Ez problémamentesen működhet egy olyan, törvényekben szegény, klientúra jellegű miliőben, amellyel Svájc évek óta csalogatja a sport világát. Nem véletlenül székel ott a FIFA és még vagy öt tucat másik szövetség. A sok sötét titok elfedésén dolgozó óriási apparátus, valamint mindenekelőtt a hatalmas biztonsági rendszer által elnyelt pénz segítségével ez könnyedén működik is. Csakhogy a FIFA-nak nem számít a pénz. A jelenlegi világbajnoki ciklusban négymilliárd euró a bevétele, ami évi egymilliárdot jelent. A pénzből egyre szilárdabb védőfalakat lehet építeni. A felsővezetői pozícióban lévő saját emberek, illetve az ő üzleti moráljuk köré áthatolhatatlan falat kell felhúzni, hiszen a Blatterérában a FIFA a korrupció szinonimája lett. A svájci polgárok 2010ben az esztendő legkevésbé kedvelt szavának a FIFA etikai bizottsága kifejezést választották, mert már ők sem akarták hallani a csodálatos öndicsőítés értelmetlenségeit. A FIFA-család fogalma lassan olyan, mintha egy szicíliai maffiacsaládról beszélne az ember: szemétmaffia, építőipari maffia, FIFA-maffia. Ma már a közösségi szféra része, hogy a FIFA Sepp Blatter irányításával a maffiára hajaz, hogy változatos függőségi viszonyok mellett működik, hogy a lojalitás, a korrupció és az omertŕ törvényei szerint irányítják – ezen állítások alapjának mélyebb jogi megerősítésén a világ összes nyomozóhatósága dolgozik, élén az FBI-jal. Akadt néhány ügy, amelyet a FIFA-nak magának kellett kezelnie. 2010 végén az elnökkel együtt 24 tagú végrehajtó bizottság négy tagját korrupció miatt el kellett távolítani. Ezen sorok írásakor több másik személy ellen államügyészi nyomozás zajlik. Az FBI és az európai országok rendőrségeinek vizsgálatai azonban azt erősítik meg, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Az amerikai szövetségi nyomozóhatóság munkáját az „Eurázsiai szervezett bűnözés” elleni

főosztály felügyeli. Ez legalábbis figyelemre méltó. Már csak azért is, mert a nemzetközi futballban a kelet-európai funkcionáriusok jelentik az új erőt. Még akkor is, ha a labdarúgásnak éppen ott kell hihetetlen problémákkal megküzdenie a korrupció, a finanszírozás, sőt az emberi jogok terén. Ezen félteke funkcionáriusai ráadásul Michel Platini személyében olyan embert emeltek az európai szövetség, az UEFA élére, aki nem csupán az ő, de a világ nagyon sok labdarúgószövetségének a jövőbe vetett reményeit is megtestesíti. Csakhogy Platini lehet Blatter utolsó nagy dobása: az ő utóda. A francia a kezdetektől fogva Blatterért dolgozott, kampányolt, az asszisztense és sportpolitikai tanítványa volt. A FIFA nyitott kérdései: hogyan került a 2022-es labdarúgóvilágbajnokság Katar sivatagi kemencéjébe? Hogyan tudták Vlagyimir Putyin oroszai meggyőzni a FIFA elöljáróit, hogy nekik adják a 2018-as vb-t? Ezek a kérdéskatalógus legnépszerűbb fejezetei. A 2018-as és a 2022-es labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát egyszerre ítélték oda 2010. december 2-án Zürichben, az érdekeltek az ügy részleteit a kulisszák mögött próbálták felgöngyölíteni. Az FBI is megjelent, a nyomozás két kontinensen zajlott. De a munkába detektívek és magánnyomozók egész serege is bekapcsolódott. Egy részüket csalódott, becsapott vb-pályázók bízták meg, akik új választást szeretnének, ha bebizonyosodik, hogy a jogok odaítélésében vesztegetések is közrejátszottak. Mások olyan klienseknek dolgoznak, akiknek a nyomait el kell tüntetni. És hát a FIFA is folyamatosan mozgásban tartja csapatait. Itt kerül a képbe egy újabb veszélygóc. A sportág, amely jelentős részben a neki fenntartott, az állami törvényektől mentes szabad területen mozog, saját hírügynökségi és védelmi rendszert hozott létre, majd becsatlakoztatta a nyomozók és a titkosszolgálatok valós világába. Így aztán elhalványulnak a határok a homályos vezető irányította szövetségi apparátus és a részben ennek a személynek a sarkában lépő hivatalok között. Két évig Chris Eaton, a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező, hajdani Interpol-igazgató volt a FIFA biztonsági főnöke, aki kiváló viszonyt ápolt a hivatalos szervekkel, amelyek még a szuperzsaru oldalváltását követően is kollegiálisak maradtak vele szemben. Ez így nem jó, sőt veszélyes is lehet –

ilyenkor nem tussolhatnak el információkat? Ami semmiképpen sem fordulhatna elő, és amelyeket különösen szigorúan kell ellenőrizni. De ki teheti ezt meg, ha az exnyomozó továbbra is információkat cserél a korábbi hivatali ismerőseivel, holott a magánszektorban dolgozóként most már másképp kellene hozzá viszonyulni? Az egykori interpolos Eaton 2010 márciusa óta nem az állami bűnüldözésben dolgozott, hanem egy, a korrupciótól átitatott labdarúgó-szövetségben. Olyan vezetők biztonságát kellett szavatolnia, akik korábban gyakran maguk is az állami nyomozóhatóságok látókörébe kerültek. Ahhoz különösen elégszer, hogy egy idő után feltűnjenek a szimbiózisra utaló első jelek. Ez a FIFA és az Interpol emlékezetes, rajtaütésszerűen tető alá hozott tízéves kooperációjában csúcsosodott ki, amelynek keretében a rendőrszervezet története legnagyobb adományát könyvelhette el egy labdarúgó-szövetségtől: 20 millió eurót. Rendőri körökből emiatt rengeteg kritika érte és éri ma is az Interpolt. Különösen azért, mert operatíve még egy évvel később sem történt semmi. Cserébe viszont kiépítették a személyi hálót: 2012 elején Eatont, az Interpol hajdani igazgatóját a német Ralf Mutschke váltotta fel a FIFA biztonsági igazgatói székében. Az utód is egy hajdani Interpoligazgató lett, aki a német rendőrség állományától igazolt a FIFA-hoz. Vajon a demokratikus államok és társadalmak szempontjából nem adódik a kérdés, hogy az ilyen kapcsolatok biztonságpolitikai kockázatokhoz vezethetnek – különösen akkor, ha az egész személyi kapcsolatok hálóján alapul? Európai igazságügyi és biztonságpolitikai körökben máig vitatéma az ügy. És az, hogy a kiszolgált interpolos Eaton továbblépett a FIFA-tól, semmiképpen sem azt jelenti, hogy elhagyta volna a sport új, diszkrét biztonsági körforgását. Éppen ellenkezőleg: a Nemzetközi Sportbiztonsági Központhoz (ICSS) szerződött. Ez egy katari szervezet, amely újabban meghatóan törődik a sport védelmi és biztonsági kérdéseivel, olyan emberek vezetésével, akik korábban a katari hírügynökségnek, a katonaságnak vagy a belügyminisztériumnak dolgoztak. A jó kapcsolatokkal rendelkező, legjobban fizetett, magas rangú rendőrségi szakemberek közti, hasonló jellegű összefonódások

nyugtalanítóan hatnak, igen, abszurdnak, amikor az ezen szövetség több csúcsvezetőjével kapcsolatos integrációs problémákat nézzük. Hogyan halmozhat fel egy tiszteletbeli pozícióban dolgozó labdarúgó-funkcionárius három számjegyű milliós vagyont? A FIFA a filmbeli Don Corleone maffia-keresztapához hasonlóan a családtagok között felosztotta a piaci szegmenseket, ahelyett, hogy a szabadpiacon kihozta volna belőlük a futball számára optimális összeget? Íme, a kézenfekvő válasz: igen, a FIFA ugyanúgy viselkedik, mint az ilyen családok. Amelyek például évtizedek óta a saját elnökségüknek kedvezményes áron adják oda a televíziós közvetítési jogokat. Túlságosan is áthatja az egészet a korrupciós téma: mennyire korrupt lehet az a szövetség, amelynek tiszteletbeli elnöke, Joao Havelange kevéssel a visszavonulása előtt lemond a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban fél évszázadon át betöltött tisztségéről? Ez az ember 25 éven keresztül vezette a FIFA-t… Mit tudott és mit tett az ő tanítványa és utóda, Sepp Blatter, aki ittott trükköket bevetve elérte, hogy a FIFA továbbra is ugyanazzal a marketingügynökséggel üzleteljen? Ez az ügynökség, az ISL 2001ben Svájc gazdasági történetének egyik legnagyobb összeomlását mutatta be. A csődeljárás során kiderült, a labdarúgás, illetve további sportágak magas rangú tisztviselőit elképzelhetetlen összeget jelentő 141 millió svájci frankkal „kente meg”. Kilószámra találni olyan aktákat, amelyek az ügynökség szempontjából úgymond megfejtik a megvesztegetési rendszert. Akad azonban egy büntetőjogi záródokumentum is, amely a fogadói oldal szemszögéből hozza nyilvánosságra a kenőpénzrendszer alapelveit – és abban rögzítik, hogy a FIFA vezetői az ISL-lel együtt üzleteltek. Ez a papír, a FIFA–ISL ügy idézése a világszövetség és annak vezetőinek az elmúlt évtizedekre vonatkozó morális csődjelentése. Már 2010 nyarának elején elkészült. A FIFA és az érintett funkcionáriusok azonban drága pénzen fogadott svájci ügyvédek segítségével évekig halogatták a dokumentumok nyilvánosságra hozatalát. Az ügyvédeket annak a labdarúgószövetségnek a pénzéből fedezték, amelyet funkcionáriusai úgy igazgattak, hogy maga a szervezet is a korrupciós felhő egyik vádlottja lett.És minden kérdések legkényesebbike? Ez is a család

oltalmazójával kapcsolatos. Különös, de ő még a saját végrehajtóbizottsági tagjai elől is elzárja az irodáját és az abban folyó ügyleteket. Ez nem sok jót sejtet, hiszen Sepp Blatternak joga van egyedül is aláírni a FIFA-t érintő dokumentumokat. Ez az ember egyedül is aláírhatja a milliárdos üzem üzleti papírjait – méghozzá már 1998 óta. Akkor egy olyan választási harcban szerezte meg a trónt, amelyet ma már az akkori segítői is elképesztően korruptnak minősítenek. Az egész annyira kellemetlen helyzetbe hozta a FIFA-t, hogy 2011 nyarán javulást kellett ígérnie. Ahogyan azt gyakran szokta. Blatter eleinte komolyan hitt abban, hogy ezt majd a nagyközönség szemében szimpatikus, prominens személyek irányítják, és az operaénekes Placido Domingót, valamint hozzá hasonló embereket próbált meg megnyerni, hogy kiutat mutassanak a korrupció mocsarából. Amikor ez nem jól sült el, a publikumnak bemesélte, hogy szeretné bevezetni a korrekt üzleti irányítás rendszerét, a Good Governance-t. Az ő FIFA-ja egyből óriási összegeket fektetett a projektbe, a pénz nem volt szempont, és gyorsan sikerült is megtalálni a megfelelő személyzetet. Egy olyan nem túl kritikus szervezetet, mint a Transparency Internationalt. Pedig eleinte a korrupcióellenes szakértők is ott tüsténkedtek, de ők nem csupán compliance-szabályokat akartak kifejleszteni, hanem fel akarták tárni a Blatter-szövetség múltját is. Mindenképpen. Erről tárgyalni sem akartak. A nyilvánosság előtt folyton-folyvást azt hangoztatták, a rosszban nem lehet igazán élni, és hogy az évtizedekig a saját zsebüket tömők védnöksége alatt lehetetlen bevezetni a Good Governance-t. Csak hát a múlt és a kenőpénzek máig vezető nyomai – na, attól az Isten óvjon bennünket. Nem, Blatter és barátai ezt inkább ott hagyják, ahol van: a sötétségben. Inkább felbérelték a compliance iparosait, a jó szakmai tudás „vízvezeték-szerelőit”. Gyakorlati szakembereket, akiknek tényleg mindegy, hogy a végén kinek adják át az ő jó munkájukat. Blatter Mark Piethet, a legjobb szakmai hírnevű svájci kriminológust nevezte ki a legfőbb reformernek. Pieth csapata megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: igyekezett etikailag megújítani a FIFA-t – olyan emberek vezetése alatt, akiket az államügyészség szívesen látott volna a horgán. Így aztán az az ember, aki az „Olajat élelmiszerért”

projekttel kapcsolatos korrupció feltárása során jelentős érdemeket vívott ki magának, gyorsan a kritikák kereszttüzébe került. Ha kicsit közelebbről megnézzük, láthatjuk, hogy a compliance és a Good Governance jól prosperáló üzleti egységet képez – és még többet: a világfutball új biztonsági rendszere néhány személyes kapcsolati kört is bezár. Bizarr helyzet. Pieth, Blatter fő reformere legalább szóban megpróbálta ellensúlyozni, hogy ez egy túlságosan naiv gyűjtemény lenne. Ezért született egy sor üdvözlendően világos megállapítás, amely szakmai szempontból is megvilágítja a FIFA-főnök maffiajellegű üzelmeit. A nagyközönség felháborodása jogos – véli a korrupció-szakértő Pieth. „Büntetőjogászként igazán meg tudom érteni. Kézzelfogható vádak kerültek elő, amelyeket sohasem dolgoztak fel. Frusztráló és elviselhetetlen…” Ő azt hallotta „…hogy a funkcionáriusok, a világbajnoki rendezési jogok vagy a marketingdöntések megvásárolhatóak voltak, a fejlesztésre szánt pénzek pedig eltűntek. Már elkészítettünk egy bűnlajstromot, de a lista még sokkal hosszabb lesz. Az ügyészség informálásától sem riadok vissza, ha büntetőjogilag releváns ügyek kerülnek elő, amelyek tisztázására szükség lesz.” Mert igen, ő is abból indul ki: „A FIFA a jogállamiság határán áll – ha egyáltalán… A FIFA felett már csak a Jóisten áll.”[2] A bázeli kriminológiai professzor újra és újra a FIFA-nál lévő igazi bűnözőkről beszélt, amikor a saját megújítási projektjét próbálta siettetni. „Itt-ott ellenszelet éreztem a hatalmi apparátusból. Be kellett látnunk, hogy a gengszterek nem illantak el a reformkritikusok szélárnyékában.” De: miként lehet egy, a jövőre irányuló reform keretében a tegnap gengsztereinek felszívódását megakadályozni? Mindegy is. A FIFA megbízásából dolgozó Pieth szerint mindenütt vannak betyárok: „Bepillantok a múltba is, tudni akarom, mik a kockázatok. Csak ezért nem kell elkapnom a bűnözőket, nem kell bebizonyítanom, hogy Havelange így-úgy sok milliót zsebre vágott.”[3] Ezzel együtt sejti, hogy a FIFA-ban nem sok minden változik majd. Látja, hogy a Blatter-tanítvány Michel Platini személyében már startra kész a régi rendszer következő képviselője. Mert Pieth alighanem Platinire akarja ráverni a balhét, amikor a háttérben

meghúzódó, reformkritikus „fékekről” beszél: „Talán olyan emberekről van szó, akik a jövőben majd ígérnek valamit a FIFA-nál, de közben azt szeretnék, ha az alapvető dolgok nem változnának. Például az adott munkakörben eltöltött idő tekintetében.”[4] Platini és a Blatter mögött álló, a főtitkár Jérome Valcke vezette francia kolónia már a kis diktátor utáni érát készíti elő – az ő segítségével. Így aztán, miközben a compliance-szakértők a szigorúbb szabályokat reszelgetik, a régi rendszer a jövő úttörője lesz. Merthogy Platini a múlt embere. Hajdan ő is ott volt azok között, akik Blattert trónra emelték, és ő a garancia arra, hogy az elnöki iroda páncélajtajain Blatter távozása után is rajta marad a lakat. Ugyanúgy, ahogyan 1998 óta Blatter a garancia az Havelangeakta zárolására. Brutális harc zajlik a kulisszák mögött, és ez folytatódik is. Aki kiszáll, még messze nincs a partvonalon kívül. Milliárdokról és karrierekről van szó. Világbajnokságok és a jövővel kapcsolatos spekulációk szerepelnek a díjalapban. Gazdasági és polgári egzisztenciák forognak kockán. Akkoriban, 2010-ben Dél-Afrikában volt utoljára kerek Blatter világa. A Jóreménység foka környékén élők nem sokat tudtak az ő FIFA-járól. Kit érdekeltek arrafelé azok a bírósági ítéletek és akták, amelyek rásütötték a FIFA-ra a csaló szervezet bélyegét? Nem, Sepp papa és az ő szürke futballhatalmasságai egyszerű cukros bácsik voltak, akik a diákokat és a stadionmunkásokat ingyenjegyekkel vették le a lábukról, és úgy tettek, mintha szükségük lenne rájuk, hogy valahol a földön le lehessen bonyolítani egy világbajnokságot. „Semmi sem maradt meg a labdarúgás szépségéből, amióta a pályából háborús övezet lett” – fogalmazott Tyrone August, a Cape Times főszerkesztője, miután a vb csoportmeccsei egymás után robbantották ki az országos botrányokat. És nem csupán olyan országokban, mint Nigéria, ahol Jonathan Goodluck államfő annyira felhúzta magát a „Szuper Sasok” fellépésein, hogy feloszlatta a csapatot, és minden nemzetközi tornától visszaléptette. Vagy nem csupán Észak-Koreában, ahol néhány játékos, illetve a küldöttség pár tagja a túl korai hazatérést követően munkatáborokban tűnt el – sőt, tudósítások szerint egyesek a föld színéről is. Nem, Franciaországban, Olaszországban és Angliában is hihetetlen

mértékben szabadultak el a hazafias indulatok, a politikusok garázda iskolásokként viselkedtek, midőn a futballhősök nem feleltek meg az anyaország támasztotta igényeknek. A nyugati világ híradóit naphosszat összetört focisták és habzó szájú politikusok uralták. Ezt a labdarúgó-vb-t minden korábbinál jobban átitatta a nacionalizmus, és egyelőre nem látni, mi az, ami megállíthatná ezt a tendenciát. Minden érzelmi síkon zajlik, és a megdicsőülés, illetve a pokoljárás között oszcillálódik. És természetesen a politikum is eljön a misére, hiszen az agytrösztjeik csak a politikai termékelhelyezéssel képesek foglalkozni: kit mikor és kivel lehet látni? Ha a miniszterelnök és a kancellár asszony egymással versenyez a legfőbb ünneplő titulusáért, az egyidejűleg egyértelmű hízelgés a választóknak is. A nyári mese országában lezajlott vb ilyen példa volt, amikor is a hetekig tartó ragyogó időjárásban a saját szórakoztatófolyamából egy teljesen új nép emelkedett ki. Sokak szemében egy mítosz született. Politikatudományilag a 2002-es, Japánban és DélKoreában lezajlott világbajnokság minden oldalról a népek barátsága és összekapcsolódása szempontjából volt megvilágítva. Komolyan. A két ország az utolsó véréig harcolt a végletekig korrupt választási csatában, a FIFA hatalompolitikai számításokból maga kényszerítette egy zászló alá őket, és minden szétválasztó erőt eltüntetett. Vagy az 1998-as franciaországi vb. Amikor az észak-afrikai származású Zidane, valamint Henry és Trezeguet vezetésével a hazaiak megnyerték a vb-t, az egészet az integrációs politika diadalaként könyvelték el. Az egyetemeken politikai feladatokat fejlesztettek ki a „Mennyiben segítette az 1998-as vb-diadal az integrációt?” témakörben. A kérdést három évvel később az utcán válaszolták meg, amikor is lángba borultak a párizsi elővárosok. Meglepő eredmény lenne, ha a politikát politikai karnevál váltaná fel? Mint 2004-ben, amikor a görögök az Európa-bajnoki címüket a modern hellenizmus diadalaként ünnepelték, a gyepen mutatott mozdulatlanságuk győzelmét – és ez mit nem fedett el?! Mindazonáltal néhány héttel később a megtörhetetlen görögöknek egy sor pusztító erdőtűznél meg kellett állapítaniuk, hogy még

ingatlan-nyilvántartással rendelkező telekkönyvi hivatalaik sincsenek. Azon a 2010. július 11-i johannesburgi estén, Blatter mámoros éjszakáján, tolószékben vittek körbe egy embert: Nelson Mandelát. Afrika nagy öregembere még egyszer, utoljára meghajolt a futballpotentátok akarata előtt. Mekkora megtiszteltetés, mekkora felértékelés! Mekkora élvezet a sportvilág vezető állama, a szponzorok és funkcionáriusok, a különféle banánköztársaságok képviselői számára, hogy a 20. század csodálatos politikai alakjának dicsfényében még egyszer gyorsan napfürdőzhettek. „A FIFA hihetetlenül nagy nyomást helyezett ránk, követelte, hogy a nagyapám személyesen jelenjen meg a döntőn” – panaszkodott Mandela unokája, Mandla.[5] A család ugyanis hetek óta gyászolta Mandela dédunokáját, Zenanit: a 13 éves kislány a világbajnokság nyitóünnepségéről hazafelé tartva, autóbalesetben életét vesztette. Mandela szíve összetört, lemondta részvételét a nyitómérkőzésen. A döntővel kapcsolatban azonban a FIFA nem ismert pardont, panaszkodott az unoka. „Sem az emberi, sem a családi szokásainkra és tradícióinkra nem figyeltek. Mindenképpen a stadionban akarták tudni a világ egyik ikonját.” Talán Dél-Afrikában is felhangzott volna a „Blatter, takarodj!” kórus, ha az emberek erről tudomást szereznek. Ami biztos: a FIFAn belül sohasem szólalnak meg ezek a hangok. A svájci az alatt a 38 év alatt, amíg igazgatóként, főtitkárként és elnökként uralkodott, külön világba került. Blatter határozza meg a szabályokat. Itt ő a törvény. A labdarúgásnak ezért kell bíznia az FBI-ban és más nyomozati szervekben. A világ különböző részein nyomozó ügyészek függetlenségére kell alapoznia. Bíznia kell abban, hogy nyilvánosságra hozzák az ISL-ügy nyomozati anyagát. És bíznia kell abban, hogy a Blattertől immár elidegenedő útitársai végre megteszik, amit korábban a nyilvánosság előtt beharangoztak: kipakolnak a futballcsalád keresztapjáról. „Rossz ember vagyok?!” – kiáltja a dél-koreai főváros, Szöul kongresszusi termében Sepp Blatter. 2002. május 29-ét írjuk, Blatter legendásan mocskos választási hadjáratban éppen megőrzi a FIFA

trónját. Odaállnak elé a küldöttek, és véresre tapsolják a tenyerüket. Funkcionáriusok, akik évente dollár-százezreket vagy -milliókat akasztanak le a szövetségüknek. Sokukat elkísérte a feleségük vagy a barátnőjük is. A legtöbben pálmafás és sivatagi országokat, hercegségeket vagy kis államokat képviselnek, néhány állam alig nagyobb pár száz futballpályánál, sokuknál még említésre méltó bajnoksága sincs. A pénz azonban rendszerint hozzájuk folyik be. Ez a futballcsalád. A választás napján teljes létszámban összegyűlik. És sugárzik a lelkesedéstől. „Rossz ember vagyok?! – kiáltja nekik Blatter. – Annyira nem lehettek rosszak, hogy rossz elnököt választotok meg! Éppen ezért mindannyian jók vagyunk. Fogjátok meg egymás kezét! Mindannyian jók vagyunk. Fogjátok meg egymás kezét! A labdarúgás egységéért. A labdarúgásért!” Ez a logika érvényes. Amíg lefújják a mérkőzést. Thomas Kistner München, 2012 márciusában

ÚRIEMBEREK KLUBJA 1904. május 21., Párizs, Rue de St. Honoré. Egy hátsó épület. Itt alapítják meg a FIFA-t, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget (Fédération Internationale de Football Association). A két alapító atya a francia Robert Guérin és a holland Carl Anton Wilhelm Hirschmann, keresztszülőkként pedig a jelen lévő hét ország képviselőit és szövetségeit tisztelhetjük: Franciaországból, Spanyolországból, Svédországból, Dániából, Belgiumból, Hollandiából és Svájcból érkeztek vendégek. A franciáknak és a svédeknek még csak elismert labdarúgó-szövetségük sincs, míg a spanyolokat az a Madrid F. C. képviseli, amelyből 1920-ban megszületik a Real Madrid. A Német Labdarúgó-szövetség még az alapítás napján táviratban csatlakozik a nemzetközi szövetséghez, ahogyan további szervezetek is belépnek. A Le Matin című napilap újságírójaként dolgozó Guérin lesz a FIFA első elnöke. Az első nemzetközi futballtornát az 1908-as londoni nyári olimpián bonyolítják le. Akkorra már az angol Daniel Burley Woolfall átvette az irányítást a szövetségben – az ő 1918-ig tartó regnálása során Dél-Afrika, Argentína, Chile és az Egyesült Államok „személyében” belépnek a FIFA-ba az első, Európán kívüli országok is. A sport úttörőkorszakára jellemző módon a FIFA alapítói kozmopolitaként megértik egymást. „A 11. kongresszus készen áll arra, hogy minden olyan kezdeményezést támogasson, amely közelebb hozza egymáshoz a nemzeteket, és az önök között fellépő konfliktusokat erőszak helyett bírósági egyeztetéssel próbálja megoldani” – áll az 1914 júniusában, röviddel az első világháború kirobbanása előtt lezajló FIFA-kongresszus határozatában. A háborúba azonban belehal a fejlődés: nem rendeznek meccseket, néhány szövetség, így például az angol, kilép a nemzetközi szövetségből. Közvetlenül a világháború, illetve Woolfall halála után az egyik alapító, Hirschmann még egyszer feltámasztja a FIFA-t, 1921-ben pedig a francia Jules Rimet lesz az elnök. Vele pedig elkezdődik a globális felemelkedés. Rimet 1954-ig marad hivatalában. Fiatalon

szociális-katolikus mozgalomban tevékenykedett. Honfitársához, Pierre de Coubertinhez, a modern olimpiai játékok atyjához hasonlóan Rimet a sportban a jó erejét látja. Rimet keresztény mivolta a kezdetektől fogva befolyásolja a világ labdarúgását. Keresztény szellemiségű, globális futballcsaládot szeretne kialakítani: a labdarúgásnak közelebb kell hoznia az embereket és a nemzeteket, támogatnia kell a népek közötti megértést, fizikai és morális előrelépést kell előidéznie, valamint egészséges módon szórakozást és életörömöt kell sugároznia. Rimet 1924-től Enrique Bueróval, egy dél-amerikai sportmecénással közösen fejleszti a futball világszintű tornáját. 1930-ban célba érnek, Buero szülőhazájában, Uruguayban megrendezik az első világbajnokságot. Amikor Rimet 1954-ben visszavonul, ötödik alkalommal adhatja át a világbajnoki trófeát, a FIFA pedig 85 tagországgal büszkélkedhet. Rimet utódja, a belga Rodolphe William Seeldrayers mindössze egy évvel a hivatalba lépése után meghal. Őt 1955-ben az angol Arthur Drewry követi, aki Stanley Rousszal közösen Rimet munkáját folytatta, és a második világháború után a brit szövetségeket visszacsalogatta a FIFA-ba. 1961-ben Stanley Rous személyében már a harmadik angol elnök foglalhatja el hivatalát a FIFA-ban. Rous az Angol Labdarúgó-szövetség, az FA gazdasági igazgatója és kiszolgált játékvezető volt. Rous hivatali idejének 1974-es lezárásával véget ér a grandseigneurök és a gentlemanek korszaka is. Joao Havelange következik, aki 1998-ig vasmarokkal kormányozza a FIFA-t. És utána védencét, Sepp Blattert emelik trónra. A kommercializálódás korában a FIFA a konfliktusok által megerősített két emberrel az élén milliárdos konszern lett; ugyanakkor a pénzzel együtt járnak a botrányok is. A cégjegyzék szerint a FIFA a svájci polgári törvénykönyv szerint bejegyzett egyesület, ma pedig már férfiak olyan véd- és dacszövetségeként tekintenek rá, amely Rimet futballcsaládról alkotott fogalma szerint rémségesen jellegzetes formát öltött: a család szicíliai variációját. Egy olyan családfővel az élen, aki minden felett uralkodik, de semmiért sem tehető felelőssé. Odaadó családtagokkal, akik az omertŕ hallgatási törvényét követik, és akik a FIFA-t önkiszolgáló bolttá alakították.

A zürichi cégjegyzékben a labdarúgó-szövetség így írja le önmagát: „A FIFA célja: a labdarúgás folyamatos javítása és világszinten széles körű elterjesztése úgy, hogy közben tekintettel van a futball népeket összekötő, nevelő, kulturális és emberi értékeire; úgy, hogy közben fiataloknak szóló, illetve nevelő jellegű programokkal is támogatja a labdarúgást; saját nemzetközi versenyek szervezése; a szabályok és célok meghatározása, illetve azok betartásának és megvalósulásának biztosítása; a futballszövetség minden formában való ellenőrzése, és ha kell, minden olyan szükséges intézkedés meghozatala, amely megakadályozza, hogy a FIFA alapszabálya, szabályai és döntései sérüljenek; minden olyan eljárás és praktika megakadályozása, amely veszélyezteti a mérkőzések és a tornák feddhetetlenségét, vagy a labdarúgó-szövetséggel kapcsolatos visszaélésekhez vezet.” Az viszont nem szerepel benne, hogy az ellenőrzés és az irányítás egy ember kezében összpontosuljon. Pedig tényleg igaz, hogy egyetlenegy ember létezik, aki a milliárdos vállalkozás nevében aláírásra jogosult: Joseph Blatter, az elnök. Ezzel pedig toronymagasan és egyedül trónol a labdarúgószövetség vezető testülete, az úgynevezett végrehajtó bizottság fölött. A kétévente ülésező kongresszus után ez a grémium a FIFA második legfontosabb szerve. Többek között világbajnokságok rendezési jogát ítéli oda, illetve a bizottságok és jogi szervezetek vezetőit, tagjait nevezi ki. Huszonöt személy alkotja. Az egyik közülük a főtitkár, akinek nincs szavazati joga, ha a testület például a labdarúgó-világbajnokságok odaítéléséről dönt. A testület másik 24 embere a főállású elnök, hét tiszteletbeli alelnök, valamint 16 további tag. Mindannyiukat rögzített szabályok szerint jelölik ki a kontinentális szövetségek. Az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA nyolc tagot delegálhat a FIFA elnökségébe, Ázsia (AFC) és Afrika (CAF) négyet-négyet, Dél-Amerika (CONMEBOL), valamint Észak- és Közép-Amerika (CONCACAF) hármat-hármat, az Óceániai Labdarúgó-szövetség (OFC) pedig egyet. Minden végrehajtó bizottsági tag további bizottságokban is helyet kap, többségük egyet vezet is közülük. A FIFA úgynevezett költségtérítés címén évi 100 ezer dollárt fizet ezen funkcionáriusoknak, az összeget Zürich térségében az egyébként

hatályos 25 helyett 10 százalékos adókulcs sújtja. Minden költségüket a FIFA állja: a szállást, a repülőjegyeket, az első osztályú utazásokat, az éttermeket, és így tovább. Ehhez jön még az 500 dolláros napidíj, amit sok eseménynél a kísérőknek járó 250 dollárral is megfejelnek. Ehhez jönnek még a nyugdíjalapba fizetett összegek, a világbajnoki jegyek – és mindenekelőtt az elnöki palotákba és parlamentekbe, a legmagasabb pénzügyi körökbe, valamint a reklámbizniszbe érvényes, megfizethetetlen kapcsolatok. Az elnökhöz hasonlóan minden egyes végrehajtó bizottsági tagnak saját költségvetése van, amelyen keresztül intézi a kiadásait. Az elöljáró testület engedélyezi a FIFA csaknem 30 állandó bizottságának kiadásait is, ezen testületek további néhány száz, tiszteletbeli pozícióban lévő funkcionáriusnak biztosítanak busás jövedelmet. Andrew Jennings, brit FIFA-szakértő különböző példákat hozott nyilvánosságra, hogy középszerű FIFA-tornákon a kötelezettségeiket teljesítő végrehajtó bizottsági tagok miként írnak kiadás címén kerek öt számjegyű összegeket a számlájukra – anélkül, hogy a tételes elszámolást mellékelnék. A FIFA a világszövetség pénzén fogadott seregnyi ügyvéddel rontott rá. De igazán csak akkor ragadták nyakon, mondja Jennings, amikor Blatter pénzszórási politikáját kezdte el piszkálgatni. Pedig ezt korábban Blatter néhány, a végrehajtó bizottságban ülő ellenfele is megtette; egyszer még feljelentésen keresztül is megpróbálták megtudni, mennyi pénz vándorol Blatter zsebébe. Ám még ők sem kaptak tájékoztatást erről, Jenningsszel pedig másképp is bánhatott a FIFA: a britet kitiltotta az ülésekről és a sajtótájékoztatókról. Ez 2003 elején, két évvel a FIFA régi partnere, az ISL „kenőpénzügynökség” összeomlása után történt. Azóta egy újonnan alapított FIFA-marketing részvénytársaság keretében bonyolítják le az üzleteket. Blatternek itt is, ahogyan magánál a FIFA-nál és a FIFA Travel utazási irodánál is, joga van egyedül aláírnia a dokumentumokat. A tiszteletbeliek mellett természetesen vannak főállású hivatalnokok is. Ők is az elnök, valamint Jérome Valcke főtitkár irányítása alá tartoznak. A FIFA hivatalos oldalán Blatterrel egy szinten említik az elnöki osztály igazgatójának a nevét: Christine Botta, leánykori nevén Salzmann. Blatter és az ő gyerekkori vispi

barátjának a lánya, akit kisgyerekkora óta ismer – mesebeli kép: a kis wallisi alpesi falucskából, Vispből származó ember tetszeleg a világfutball szervezeti rajzának tetején. Blatter irodavezetője Charles Botta mérnök felesége, és a FIFA internetes oldalán őt is megtaláljuk: szorgalmasan építi a világbajnoki stadionokat, hol DélAfrikában, hol Brazíliában. Emellett az ő építkezési vállalata valósította meg a Zürichbergen a FIFA elképzelhetetlenül drága elnöki palotáját.[6] Blatter évtizedes bizalmasán túl még nyolc igazgató dolgozik a FIFA-nál: a jogi, a kommunikációs, a gazdasági, a marketing-, a televíziós, a verseny-, a HR- és a fejlesztési igazgató. Ez összesen kilenc igazgató, egy főtitkár, valamint a 24 végrehajtó bizottsági tag, beleértve az elnököt is. A FIFA-t közhasznú szervezetként alkották meg – mégis úgy fizetik a jutalmakat, mintha a versenyszektorban lennénk. A FIFA a saját pénzügyi jelentése szerint 2010-ben összesen 32,6 millió dollárt fizetett ki az irányító szerveknek rövid távú szolgáltatásaikért. A vezető szervek közé a végrehajtó bizottság tagjai, valamint az igazgatók tartoznak. Hivatalosan a pénzügyi bizottság hat tagja is, de ők egyúttal ott csücsülnek a végrehajtó bizottságban is. 32,6 millió dollár – fizetésekre, költségtérítésekre és úgynevezett bónuszokra. Legfeljebb 34 ember részesedik belőle. Legyünk nagyvonalúak, adjunk az igazgatóknak 500 ezer dollárt, továbbá tekintsük irányadónak, amit az egykori végrehajtó bizottsági tag, Mohamed Bin Hammam mondott, hogy tudniillik, ő évi 2-300 ezer dollárnál sohasem kapott többet – akkor adódik a kérdés: hogyan osztják el a nyereség nagyobbik részét? Ki mennyit kap? Ez egyike a legérdekesebb kérdéseknek, amelyeknek utána akarunk járni.

EGY EMBER A CSÚCSRA TÖR

A keresztapa Kizárólag a hozzátartozók legszűkebb köre lehet ott ezen a napon. 1987 áprilisában csak egy nagyon bensőséges kör kísérheti utolsó útjára Horst Dasslert. „Monika Dassler állt a férje koporsóját kísérő gyászmenet élén. Joao Havelange, Juan Antonio Samaranch és Sepp Blatter követték az özvegyet és a gyermekeit.”[7] Horst Dassler mindössze 51 éves volt, amikor a rák elragadta. Mégis sokkal jobban megváltoztatta a sportvilágot, mint előtte vagy utána bármely más vállalkozó, tisztségviselő vagy sportoló. Látnok és szuggesztív ember, szövetségek kovácsa és a saját ügyeiben igazi titkos ügynök volt, a modern sportmarketing feltalálója. De abban is úttörőnek számított, hogy hatályon kívül helyezte az üzlet néhány ellenőrző folyamatát – ennél neki kapóra jött, hogy a sport mindig is jogilag autonóm közösségi terület volt. Dassler leráncigálta a sportot az üzleti kultúra pusztaságába; és reklámcélokra használta fel ideáljait, illetve értékeit. Dassler ötlete egyszerű volt. A sportolókat Adidasban akarta látni – hogy aztán a tömegsportoló, és később a televízió, valamint a sportos szabadidős öltözködés korszakában az egész világ kövesse a példájukat. Kezdetben a sportolókhoz kellett megtalálnia az utat, később pedig személyes kapcsolatokat kellett kialakítania a szövetségek tisztségviselőivel, akik a szponzori szerződésekre adott áldásukkal maguk is keresni akartak valamit. Végül Dassler megkísérelte megszerezni az egész szövetség feletti ellenőrzés jogát. Ezt el is érte, a régi élharcosokat leváltatta, az új főnököket pedig maga vonszolta a hivatalukba. Dassler egy évtized alatt elűzte helyéről a régi, anglomán, notabilitásokból és úriemberekből álló sportvezérkart, őket pedig főképp nyereségvágyó hálózati tagok klikkjével pótolta, akik segítségével a sportot kőkemény milliárdos üzletté alakította. Jóllehet Dassler már negyed évszázada elhunyt, még mindig az ő eszméje a vezérfonal. Akkori bizalmasai felosztották egymás között, és a mai napig uralják a sportvilágot; ahogyan atyjuktól tanulták.

A sportvilág minden kívülálló számára gigantikusnak tűnik a maga átláthatatlan, szövevényes személyi hálójával. De a látszat csal. Valójában még mindig az a maroknyi ember uralja a sportvilágot, akiket Dassler a hetvenes évektől felépített és kiképzett. Talán még sokáig így is marad minden. Dassler személyes hagyatéka: a futballvilágot Sepp Blatter irányítja, aki 2011-ben rábeszélte magát a negyedik négyéves elnöki ciklusára is. „Horst Dassler és közöttem a kezdetektől fogva egyfajta lelki rokonság alakult ki – jellemzi Blatter a Mesterhez fűződő viszonyát. – Megtanította nekem a sportpolitika finomságait; nagyon jó lecke volt a számomra.”[8] A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban – amelyet a Dassler által 1980-ban trónra manőverezett Samaranch csak 2001-ben hagyott el, miután a szervezetet a létét veszélyeztető korrupciós krízisbe vezette – is Dassler egyik utolsó bizalmasa ragadhatta kézbe 2013tól a marsallbotot: a német Thomas Bach. Ő 1985-ben lett az Adidas nemzetközi promotálásáért felelős igazgatója, továbbá a nemzetközi kapcsolatok osztályvezetője.[9] Azt azonban nem csupán a Stasi-akták sugallják, hogy ő sokkal inkább Dassler, mintsem az Adidas igazgatója volt. Ezt még maga Bach is így látta: „Nem az Adidas, hanem Horst Dassler úr iránt éreztem elkötelezettséget.”[10] NOB-beli német kollégája, Walther Tröger is „Horst Dassler segédjeként” jellemezte. Bach a későbbiekben Samaranch legszűkebb belső köréhez tartozott. A nyilvánosság a mai napig keveset tud az ipari ügyvédről, aki patrónusa halála után ugyan elhagyta a sportszergyártó céget, ám a sportpolitikában a legmagasabb szintre emelkedett. Bach mindig is tagadta, hogy tudott volna Dassler mocskos játékairól, vagy hogy azokba bevonták volna. Ez érvényes volt a dasslerista lobbicsoportok titkos összejöveteleire is, amelyeken a Stasi-akták szerint részt kellett vennie. (Ez volt az egyetlen pont, amit később a titkosszolgálat magától visszavont – még akkor is, ha ez az általa felvázolt folyamatokban logikai bukfenceket okozott.) Ha a NOB-nál az évek óta elnökjelöltként számon tartott Bach 2013-as választási győzelmét vesszük, illetve elfogadjuk a spekulációt, hogy Blatter az ígéreteivel ellentétben 2015-ben folytatni

szeretné a munkáját, a dasslerizmus uralma fél évszázadosra nyúlhat a sportvilágban. Hiszen a herzogenaurachi úriember 1974ben, a FIFA-elnökválasztáson avatkozott be először, amikor is Joao Havelange-t trónra emelték. Az egyébként csak a családi alapon szerveződő gazdasági egységeknél megfigyelhető folytonosság azért is olyan markáns, mert Horst Dassler személyisége és hatása a felelős mindazokért, amelyek miatt a tessék-lássék módon megújított világszövetségek az egész világon a kritikák kereszttüzében állnak – a FIFA inkább, a Samaranch örökébe lépő, reformer Jacques Rogge vezette NOB kevésbé: a korrupció, a sógorság-komaság, a kegyencekkel való üzletelés és a kémkedés mind-mind ott van a vádpontok között. Mindezt persze egy folyamatosan növekvő, a nem éppen kritikus sportmédia által ünnepelt profitabilitás kíséri – és a legalább ilyen gyorsan csökkenő szavahihetőség. Az, hogy a sportot máig a háttérben meghúzódó érdekcsoportok irányítják, elsősorban a transzparencia és a független külső kontroll hiányának tudható be. A sport magát ellenőrzi, ez az autonómia, és a Rimet, illetve Coubertin nevével fémjelzett amatörizmusban ezt jó okokból megtartották. Mára az autonómia maradt az egyetlen sziget, amit a vezetők és az értékesítők átmentettek a modern korba, ahol mindenáron meg is akarják tartani. Hogy miért? A sport autonómiája miatt a jogállamiság bűvkörén kívül tevékenykedhetnek… Nemzetközi sportjogászok villámgyorsan növekvő serege már lekaszálta az új, hihetetlenül profitábilis területet, és azon dolgozik, hogy bebetonozza a sport civil jogon kívüli helyzetét. Az egészben az a legszebb, hogy a sportcsaládon belül a fővezér saját maga fabrikálhatja a szabályokat. A demokrácia előtti korokat idéző viszonyok a maffia jellegű, transznacionális kapcsolatok számára pedig a legjobb táptalajt jelentik. Ez olyan bizarr helyzetekhez vezethet, mint amilyen például a 2011-es FIFA-elnökválasztási kampányban kialakult: a hatalmon lévő elnök kevéssel a választás előtt egymillió dollárt adományozott az egyik kontinentális szövetségnek – és amikor tette nyilvánosságra került, hivatalosan fejlesztési segélynek minősítette az összeget, amit az adott szövetség jubileuma alkalmából utalt át. Arra hivatkozott, hogy a szabályok szerint lehetősége van egyedül is

dönteni ekkora adományokról. Ugyanakkor kihívóját élethosszig tartó eltiltással sújtották, mert ugyanennek a szavazókörnek szintén egymillió dollárt akart juttatni. A ház hagyományaihoz hűen, a kihívó is ajándékként, az utazási költségek fedezésére és fejlesztési segélynek szánta a pénzt. Van különbség? Nincs, legalábbis elméletileg nincs: mindketten maguk mellé akarták állítani a szavazókat. Csak hát az elnökre más szabályok vonatkoznak. Tényleg joga van áthágni a szabályokat, lehetősége van egy személyben gyakorolni az aláírási jogot, és a FIFA-n belül joga van minden egyes folyamatot a saját érdekeinek megfelelően interpretálni. És persze a kellő mértékben büntetni. Aki meg akarja érteni a sportvilágot uraló kis családot, a Teremtőig kell visszamennie. Horst Dasslerig, akinek a munkastílusa, illetve az általa összeválogatott személyzet a mai napig rányomja a bélyegét a sportvilágra.

Ellenséges családok A Dassler család már a második világháború előtt hatást fejt ki a német sportra. A 20-as években Herzogenaurachban két suszterlegény, Adolf (Adi) Dassler és idősebb bátyja, Rudolf az édesanyjuk mosókonyhájában cipőket varr össze. A saját szórakoztatásukból üzleti sikerek lesznek, az első nagy vállalati fellendülést az 1936-os olimpia hozza meg, addigra fejleszti ki Adi Dassler az első szöges sprintercsukát – és rafináltan hozza forgalomba: Jesse Owensnek, a nagy esélyesnek tartott amerikai sprinternek ingyen odaadja, Owens meg négy aranyat nyer. A két Dassler még a háború vége előtt halálosan összevész egymással. Rudolf 1948-ban átköltözik az Aurach túloldalára, és megalapítja a Pumát. Az ellenséggé váló fivérek a halálukig nem beszélnek többé egymással, és a dolgozóknak főnökeikhez hasonlóan ugyanúgy meg kell vetniük a rivális céget. A családi sírboltok a herzogenaurachi temető két legtávolabbi pontjára kerülnek. Ugyanakkor a veszekedés szárnyakat ad az üzletnek, mindenki felül akarja múlni a másikat, kemény bandázzsal a kezükön harcolnak a felek. Adi Dassler gyorsan a gyűlölt báty fölé emelkedik – köszönhetően annak, hogy ő is ott bábáskodik a berni csodacsapat születésének mítoszánál. Az 1954-es esős világbajnoki döntőben hosszú stoplikat csavar Sepp Herberger futballistáinak cipőibe, akik így stabilan állnak a lábukon, szemben a korcsolyázó magyarokkal. Így Adi Dassler is egyike lett a berni hősöknek. A válogatott mérkőzéseken „A nemzet cipésze” barátja, Sepp Herberger mellett ül a kispadon. A Puma fejlesztői hiábavalóan követelik maguknak az új csavaros stoplikat. Még újságcikkeket is fel tudnak mutatni bizonyítékul, hogy a Puma már 1954 májusában hasonlóval szerelte fel az újdonsült német bajnok Hannover 96-ot. A cikkben még az is benne volt, hogy a Puma csukák immár „a kipróbált, a szabályoknak megfelelő csavaros stoplikkal” vannak felszerelve. De kit érdekel ez már? A hősökről készült képeken a berni csodafutballisták körében ott feszít Adi is. Herberger félidei üzenete – „Adi, csavarjuk be!” – a futballszókincs része lesz, a háromcsíkos cég pedig kontinens-

szerte erős növekedésnek indul. „Micsoda Dassler!” – ünneplik később az angol sportlapok a német cipőt. Adi fia, Horst ebben az időszakban járja végig a szamárlétrát a cégen belül. A húszéves Horst Dasslernak az 1956-os, melbourne-i nyári olimpián töltött tanulóideje iránymutatónak bizonyul; egyedül ő tud angolul a házban. Amikor napokkal az olimpia rajtja előtt a cég számos sportszere az ausztrál kikötői hatóság „vendégszeretetét” élvezi, Dassler kiszabadítja a lángoló petíciókat író amerikai atléták Adidas holmijait. Ezzel egy időben arról is gondoskodik, hogy a Puma szállítmányai a játékok végéig lakat alatt maradjanak. Majd a fiatal vállalkozó hatalmas bőröndökkel megpakolva betör az amatőr sport poros világába, az olimpiai faluban maga köré gyűjti a sportolókat, és elkezd cipőket osztogatni. És igen, a sportcsillagok is nagyon fogékonyak. A mindössze húszéves Dassler megkezdte befolyásolásukat. Az 1960-as római olimpián már vágyakozva várják az atléták a megrakott bőrönddel érkező németet. Időközben a Puma is ráérez a játékra, és csábítgatja az amatőr sportolókat. A párharc akkor csúcsosodik ki, amikor Armin Hary Puma szögesben nyeri meg a százméteres síkfutást, de a dobogón már Adidas cipőben veszi át az aranyérmet. Horst Dasslert a hatvanas évek elején Elzászba küldik. Feszültségek vannak a szülői házban, így Strasbourg közelében egy leányvállalatot kell felépítenie. Ez maga a felszabadulás a számára. Alkalmazottai szeretik, de egyben félnek is a nyughatatlan fiatal vállalkozótól, aki egy személyben próbál mindennel törődni, és előfordul, hogy egyeseket hajnali háromkor ver ki az ágyából. Horst Dassler vezetésével birodalom nő ki a földből, amelynek édesapja, Adi 1978-as halálakor sokkal szélesebb nemzetközi kapcsolatai vannak, mint magának az anyacégnek. Dassler strómanokkal és árnyékemberekkel álcázza üzelmeit, de folyvást attól retteg, hogy a két lábbal a földön álló szülei átlátják kockázatos játékait, és véget vetnek azoknak. A landesheimi titkos sportbirodalom más cégekben szerzett részesedésekkel is növekszik. Bekerül a körbe az úszók első számú szállítója, az Arena, a Pony amerikai sportszergyártó, a Le Coq Sportif és a FaConnable francia szabadidő- és

sportdivatcégek. A tulajdonosi szálak svájci holdingokhoz vezetnek. Ott ténykedik egy diszkrét partner, a fedőcég főnöke: André Guelfi. A korzikai elképesztően homályos személyiség, ő is részt vállal Horst Dassler felemelkedésének finanszírozásából. Adi Dasslernek visszatetsző lenne fia partnere. André Guelfi amennyire átláthatatlan, annyira nyereséges üzleteket bonyolít le; kétszer elveszíti a vagyonát, majd valahogyan újra összeszedi. Fiatalon Le Mans-ban indul autóversenyeken, Georges Pompidou francia elnök unokahúgát veszi feleségül, Algírban pedig a gaullista titkosszolgálatnak dolgozik. Később kegyvesztett lesz II. Hasszán marokkói királynál. Guelfi jó barátja, a brutális marokkói védelmi miniszter, Ufkir tábornok ugyanis puccsot kísérel meg; Guelfinek menekülnie kell. Ufkirt meggyilkolják, feleségét és gyermekeit 18 évre börtönbe vetik. Nem sokkal később Guelfi Párizsban üzletemberként fut be: hirtelen megint van pénze. Néhányan feltételezik, hogy Ufkir svájci bankszámlákon biztonságba helyezett pénzének megcsapolásából gazdagodott meg. Dassler az egyébként a saját Learjetjén pilótaként is fungáló emberrel elkezdett nagyban játszani. Lazán, látnokian, gátlástalanul, intrikusan. Megosztoztak a Le Coq Sportif vállalaton, titokban itt is Dassleré a többség. Landesheimben lépésről lépésre nő ki a földből a sportvilág titkos politikai központja. A gyár és a sportpályák mellett működik a gyönyörű francia konyhájú „Auberge du Kochersheim”. A fogadó Michelin-csillagot és Gault Millau-sapkát is kap. Dassler az „Auberge-t” is irodaként használja. Bennfentesek úgy írták le az elszászi földi paradicsom jelentőségét, hogy a célszemélyeket itt kellett jóllakatni, hogy aztán éjszakánként megköthessék velük a szerződéseket. Dasslernek legendásan jó az arc- és névmemóriája, emellett kiválóan emlékszik az eseményekre. Idővel minden fontos funkcionáriusról és nagy sportolóról adatbankot hoz létre. A súly és a cipőméret mellett a kuncsaftok kedvenceit és utált dolgait is feltünteti – beleértve persze a nőideált is. A személyes feljegyzéseket évről évre folyamatosan kiegészítik. Aki a különböző sportgrémiumokban helyet foglal, ott szavazati joga van, arról Dassler információkat akar gyűjteni. A tisztségviselők így lesznek irányíthatóak és zsarolhatóak. A szokásjog szerint egyszerű többség megszerzéséhez elegendő,

ha száz választóból tízen-tizenöten ugyanazt akarják. És hát napjaink sportvilágában kinek a becsületén nem esett még folt, ki az, akinek nem tettek még hallgatólagos ajánlatot, ki az, akinek nem kínáltak fel diszkrét üzletet? Dassler a Főnök – ő pedig okkal bízik az adatbázisában, ami szerinte jobb, mint a KGB-é. Ezek a kartotékok azon dossziék előfutárai, amelyeket később az olimpiai rendezési jogra pályázó városok megvásárolnak és továbbadnak, illetve amelyek a mai napig közkézen forognak, ha labdarúgó-világbajnokságok vagy olimpiák rendezési jogáról kell dönteni. Dasslernek ez az utolsó lépése a saját titkosszolgálat létrehozása felé: jön a tornacipős CIA! A 70-es években meg is alakul. A bennfentesek csak „sportpolitikai részlegként” emlegetik a csoportot. Ma már senki sem emlékszik az esküvel megpecsételt egységek létrejöttére – legalábbis senki, aki ezen dolgozott volna. Dassler szerény megjelenésével éles ellentétben áll, hogy „a sportvilág legnagyobb hatalmú emberévé” emelkedik (a Spiegel írja róla), illetve, hogy – a NOB egykori igazgatója, Monique Berlioux szerint – „ő a sportvilág igazi főnöke”. A dicsfény és a pompa nem az ő világa. A hotel halljában órákon át képes figyelni a liftet, míg végre előbukkan valaki, aki érdekes lehet a számára, figyelmesen meghallgat bárkit, ahelyett, hogy az általa beszélt öt nyelv valamelyikén szónokolna. A rosszul szabott konfekcióöltönyben megjelenő zömök emberkét könnyedén össze lehet keverni egy visszahúzódó cipőügynökkel. Horst Dasslernek az ősi ellenség Pumánál immár unokatestvérével, Arminnal kell megküzdenie. A forgalmat elősegítő televíziós megjelenésekért zajló háború résztvevői a kamerák mögött jobban trükköznek, mint a versenyzők a stadionokban. A sportolók már az 1960-as római olimpián is nyaralásokat, illetve a hozzátartozók nevére szóló repülőjegyeket követelnek a felszerelés mellé, a francia Libération napilap szerint viszont az 1964-es tokiói olimpián már pénzzel megtömött vaskos borítékok cserélnek gazdát. Először az 1966-os labdarúgó-világbajnokság döntőjében sejlik fel az Adidas totális diadala: mindkét döntős, Anglia és Németország háromcsíkos mezben feszít. Csakhogy a Puma minden számítást keresztülhúz, hiszen Gordon Banks, az angolok kapusa és a védő Ray Wilson is váratlanul Puma cipőben lép pályára. Banks és Wilson

is még Adidas stoplisban melegített be, aztán a mellékhelyiségben cipőt váltott – az új csukákat előre odakészítették a WC-tartályba. A villámgyors kétbetűs kitérő mindkettőjüknek 10 ezer márkát hozott a konyhára. Az 1968-as mexikóvárosi nyári játékok forradalmat hoznak, ez az első olimpia, amit a televízió az egész világon közvetít. Az pedig belátható, hogy az amatőr és szabadidős sportolók egyre növekvő hada az új televíziós hősöket követi. A nagy események órákon át tartó közvetítése a legintenzívebb és legolcsóbb reklám. Dassler emberei Landersheimben udvarolnak különböző csoportoknak, köztük amerikai futósztároknak, akiknek fejenként 500 dollárt jövedelmező cipőszerződéseket kínálnak. A sportolók aláírnak, majd fogják a papírjukat, és egyből átmennek a város túlsó végére, a rivális Pumához. Dassler tajtékzik. A Lake Tahoe-i amerikai válogatón „az öltözőt barna borítékok lepték el”.[11] Aki viszont nem áll be a sorba, számoljon az intrikákkal. Ahogyan például Lee Evans: az amerikai az olimpia előtt 400 méteres síkfutásban világcsúcsot dönt, méghozzá olyan Puma cipőben, amelynek talpán a megengedett legfeljebb hat csavar helyett számos apró gumitüske volt. Egyetlen sportoló vagy szövetségi vezető sem tiltakozik a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnél, megteszi viszont helyettük Dassler, méghozzá hihetetlen indokkal: a gumitüskéket tessék csavarokként értékelni. És mivel azokból kétségkívül hatnál több volt a cipő talpán, Evans világcsúcsát érvénytelenítették. A keresztapa ért a nagy trükkökhöz. Dassler már évekkel az olimpia előtt egy mexikói céget bízott meg azzal, hogy készítse el a szögeket a cipőihez, ennek köszönhetően az Adidas külön engedéllyel vámmentesen hozhatja be az áruit. Ezzel szemben minden pár Puma cipőt tízdolláros vámilleték terhel. Amikor pedig a Puma illetékesei a beeső cuccaikat megpróbálják Adidas termékeknek álcázni, hasonló helyzetbe kerülnek, mint 1956-ban Melbourne-ben: a rakomány fennakad a vámon. Armin Dasslert még az éjszaka hivatalnokok keresik fel a hotelszobájában, okirathamisítással vádolják meg, és azt tanácsolják neki, jobb, ha azonnal elhagyja az országot. A Puma menedzserei azért néhány száz pár cipőt meg tudnak menteni. Részben pénzzel, részben az atléták

segítségével, akik a vámnál üres kartondobozokkal tűnnek fel, és bizonygatják, hogy nekik ki kell cserélniük a futócipőiket. Kockázatos játék – és az ember szeretné azt hinni, hogy az olimpia ikonjainak kevéssel a rajt előtt mással kell foglalkozniuk. A Sports Illustrated című amerikai lap annak idején „A százezer dolláros vesztegetés” címmel foglalja össze, miként kígyóztak sorokban a sportolók az 1968-as olimpia alatt Horst és Armin Dassler lakosztálya előtt. Aki átmegy az Adidastól a Pumához vagy fordítva, tízezer dollárt is kiügyeskedhet magának. A mohó alkudozás koronagyémántja sokáig észrevétlen marad, hiszen a játékok legendás botrányának perceiben zajlik le: midőn a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésénél az amerikai Tommie Smith és John Carlos fekete kesztyűjét az égnek emeli, csak sima fekete zokni van a lábukon. Az egész jelenet politikai tiltakozásnak tűnik. A Black Power keze ökölbe szorul, Los Angeles lángokban áll, Amerika erősen megosztott. Egy apróságot azonban ne hagyjunk figyelmen kívül: Tommie Smith és John Carlos suttyomban egy-egy pár Puma cipőt csak odavitt a dobogóhoz – majd az emelvényre is tette. A mexikóvárosi olimpiai játékok után Adriaan Paulen, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség akkori holland funkcionáriusa, későbbi elnöke azt találta mondani, hogy ha meg akarják fékezni ezt az új, korrupt sportbizniszt, akkor alighanem „Szibériába kell száműzni a Dassler fiúkat”. [12] Csakhogy Horst Dassler már nem akarja beérni azzal, hogy egyesével rohangáljon a sprinterek után. Már nem a sportolókat akarja fáradságos munkával megvásárolni, hanem sportági szakszövetségek, csapatok és válogatottak a célpontjai. Az izzadságszagú öltözők helyett az ötcsillagos hotelek lakosztályait jelöli ki a csaták hadszíntereiül. A sportvezetőket akarja. Aki őket irányítja, a sportvilágot is kézben tartja. Aki nem illik bele az új rendszerbe, átképzik – vagy megfelelő bábuval pótolják. Az ilyenekre kiváló alkalmat kínálnak a szövetségi tisztújítások. A FIFA akkor is, ma is az „egy ország, egy szavazat” elve alapján működik. Márpedig ez a korrupcióra több mint hajlamos rendszer. Hiszen ez annyit tesz, hogy a leggyanúsabb banánköztársaságnak vagy a legfeljebb egy focipályával büszkélkedő legkisebb szigetállamnak ugyanakkora súlya van a FIFA-ban, mint a 6,8 millió

taggal jelentkező Német Labdarúgó-szövetségnek. A sportvezetők még ma is a demokrácia alapjának tartják a XX. század elején kigondolt idealisztikus elvet. Akinek ebben a választási rendszerben szavazatokra van szüksége, nem kell magát néhány hatalmasság kezébe adnia, miközben a lehető legrövidebb idő alatt törpeállamok egész seregét gyűjtheti maga köré. A számtalan balhé szinte mindegyike azt mutatja, hogy az ilyeneket többnyire a versenyelőnyök kiaknázására használják, nem pedig a fenntartható sportfejlesztés elősegítésére. A 70-es években azonban már nem lehetett magányos harcosként meggyőzni sportvezetőket és egész szövetségeket. Így Dassler a lobbibulira is összehoz egy csapatot. Olyan lobbisták alkotják a tornacipős CIA-t, akik földrészek és nyelvterületek alapján felosztják egymás között, kik törődjenek a sportvezetőkkel, és akik a saját ügynökeiket vagy felnevelik, vagy pedig bejuttatják a különböző szövetségekbe. Amíg a kezdetekkor Dassler feljegyzéseket készített minden egyes kapcsolatáról, addig most egy komplett csapat könyvet vezet róluk. Személyes és magánjellegű adatokkal együtt. Olyan anyag áll össze, amely a megfigyelt személy mellett vagy ellen is bevethető. Minden beszélgetőpartner mellett a legközelebbi bizalmasainak és hozzátartozóinak neve is szerepel. Na, és az ajándékoké is. A cég ügynökeinek első nagy dobását írásban is rögzítik: 1974ben segítenek Joao Havelange-nak letaszítani a FIFA trónjáról az akkori elnököt, Sir Stanley Roust. Rous több nézet szerint is a régi angol iskola növendéke. 1948-ban megszervezi a londoni olimpiai játékokat, amiért lovaggá ütik. 1961-től kormányozza a FIFA-t, jól dolgozik, de minden olyat elutasít, ami ellentmond az értékrendjének. Rous nem érzi fontosnak, hogy elismerje a kommunista Kína labdarúgó-szövetségét, viszont a dél-afrikai apartheid-rezsim szövetségénél zökkenőmentesen végbemegy ugyanez a folyamat. Rous ellenfele Jean-Marie Faustin Godefroid Havelange a FIFA elnökválasztási kampányában, aki teljesen más kaliber, mint az imperialista világnézetű brit úriember. A brazilt már akkor is megelőzi a hírneve, hogy simán korrumpálható. 1974 márciusában a nemzetközi média arról számol be, hogy Havelange az Afrikai

Labdarúgó-szövetség elnöke, az etióp Yidnekatchew Tessema segítségével megpróbálja megvesztegetni a kontinens futballvezetőit. Az ügy a CAF (Afrikai Labdarúgó-szövetség) kairói kongresszusán robban ki.[13] Havelange a profitszektorból jön: a brazil és a bolíviai katonai junta kegyence. A szállítócégekben való részesedése miatt benne van a fegyverüzletben is. Nyomozati anyagok szerint hazájában az illegális szerencsejáték, a bicho egyik haszonélvezője. Ez van a színfalak mögött, miközben a nagyszínpadon címeket, érdemrendeket és tiszteletbeli tagságokat gyűjt. A bevándorolt belga fegyverkereskedő fia 1974-ben olyannyira „legatyásította” hazája labdarúgó-szövetségét, hogy befolyásos hangok azt követelték, vonják meg állampolgári jogait. A FIFA trónjára akar menekülni, hiszen a világfutball nagyfőnökeként Havelange újrapozicionálhatná magát, és végre tisztázhatná a tulajdonviszonyait is, amelyekről akkoriban egymásnak ellentmondó kijelentések látnak napvilágot. A választási hadjárat során 86 országot keres fel, a nem amerikai és nem európai országok számára kétszer annyi helyet adna a világbajnokságokon, emellett minden szükséges segítséget felkínál a stadionépítéseknél, továbbá technikai, didaktikai és orvosi támogatást ígér. Havelange az első és a harmadik világ közötti közvetítő szerepében tetszeleg, sőt még a fokvárosi apartheid-rezsimet is megtámadja, ahol aztán később olyan fegyverügyletek kerülnek nyilvánosságra, amelyben a részben az ő tulajdonában lévő cégek is érintettek. Emellett Havelange egy olyan új fajból is hasznot húz, amely a sportot még csak akkor kezdi felfedezni és kihasználni a saját érdekes játékaihoz: ez pedig a politikum és a szolgálatában álló titkosszolgálat. A londoni Times helyszíni tudósítójának beszámolója szerint a frankfurti voksolásra egy sor nyugat-afrikai diplomata vonul fel, magas rangú vezetők, finom francia kiképzéssel. Rous számára nem jelent jót, hogy a sporttól távol álló diplomaták megjelennek a FIFA tisztújító közgyűlésén. A brit azonban naivan hisz a saját erejében. A kevéssel a világbajnokság rajtja előtt a Steigenberger hotelban zajló szavazás előtt Havelange még segítséget is kap Horst Dasslertől. Az Adidas sok afrikai ország labdarúgó-válogatottját

öltözteti, a vezetők Dassler kezében vannak. Az utolsó pillanatban még pénzes borítékokat is becsúsztatnak kiválasztott diplomaták szobájába. „A pénz fanyar bűze hullámsírba süllyesztette a Rule Britannia jól ismert melódiáját” – kommentálja az eseményeket a Sunday Times. „A kis barna borítékokat olyan testvéri szellemben adogatták egymásnak, mintha csak az lenne az utasítás: ha nem elég, bátran mondd meg!”[14] Rous az első körben szoros versenyben 62:56-os vereséget szenved Havelange-tól, a másodikban már egyértelműbb a kudarc – 68:52. Havelange-nak a diadal egyet jelent a gyűlölt Európa megverésével. Később Brazíliában a Folha című lapban megszellőzteti, hogy az 1966-os és 1974-es labdarúgóvilágbajnokságot a két rendező, Anglia és Németország javára manipulálták. „Túl sokat vártunk 1974-től, de az nem ment, hogy egyszerre válasszanak meg elnöknek és a válogatottunk világbajnokságot nyerjen – akkor elfűrészelték volna a székemet.” Brazília 1966-ban szinte teljes egészében az 1962-ben világbajnoki címet nyert csapatával utazott Angliába, „…de Rous személyében angol elnök irányította a FIFA-t”. A vádja: „Az 1966-os vb csoportkörében Portugália, Magyarország és Bulgária ellen három játékvezető és hat asszisztens működött közre Brazília mérkőzésein – heten angolok voltak, a többiek németek. Az ötlet pofonegyszerű volt, ki kell ejteni Brazíliát.” A selecao 1966-ban kiesik a csoportkörben. A britek és a németek közösen csalták be magukat a döntőbe: „A németek negyeddöntőjét angol bíró vezette, az angolok Argentína elleni összecsapását pedig egy német.”[15] Havelange frankfurti megválasztása Dassler mestermunkája volt. Rengeteget kellett dolgoznia az afrikai küldöttek meggyőzésén. Arrafelé jók az emberei összeköttetései, kifinomult ajándékozási kultúra és autokratikus államfők a legfőbb jellemzők. A sportvezetők kedvenc mondata, hogy tudniillik a sport független a politikától, mindig is nonszensz volt. A világszövetségek vezetőinek befolyása a legmagasabb szintre is kiterjed. Úgy, ahogyan Dassleré a szovjet opricsnyikokra, Havelange-é a vérszomjas afrikai és dél-amerikai diktátorokra, de később Blatter a harmadik világban szintén nem a labdarúgó-szövetségek vezetőivel, hanem az államfőkkel találkozik.

Ha meg mindkettőjükkel kell, akkor szívének az előbbi sorrend a kedvesebb. A politikától nincs miért tartani. Horst Dasslert a Szovjetunióban is fogadják, kormányzati szinten úgy udvarolnak neki, mintha államközi vendég érkezett volna, a vámvizsgálat pedig nem létező fogalom a számára. Christian Jeannette-nek állandó beutazási engedélye van a Szovjetunióba. A szovjetek fordított szereposztásban, nyugati látogatásaik során mohóságban nem ismernek határt. Drága üzleti kapcsolat ám ez… Jeannette elmeséli, miként szabadította meg Párizsban egy szovjet delegáció a lehető legrövidebb idő alatt az összes készpénzétől egy ékszerboltos kalandozás során. A kapitalista Dassler még Erich Honeckert is meghódította, aki személyesen írta alá a szisztematikusan doppingoló NDK-s atléták teljes felszerelését szavatoló szerződést. Honecker és a futballőrült állambiztonsági miniszter, Erich Mielke azonban Dasslerhez hasonlóan nem tud kibújni a bőréből. És ez a sporttörténelem nagy szerencséje: a Stasi természetesen Dassler sporttitkosszolgálatát is kikémleli. A legjobb információkkal Karl-Heinz Wehr, a besúgó vagy fedőnevén a Sirály szolgál. A kelet-berlini sportvezető két évtizeden keresztül részletesen beszámol a Stasinak a dasslerista lobbisereg erőfeszítéseiről, amelyekből ő maga is részt vállal. Wehrt egészen az AIBA, a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség főtitkári székéig repíti. „Véleményem szerint a Dassler által személyesen vezetett sportpolitikai részleg a világ legfontosabb sportkémszervezete, amely a kapitalista világban tevékenykedik” – írja Wehr. A Stasinak készített jelentéseiben részletesen lejegyzi, Dassler ügynökei miként hoztak helyzetbe vagy játszottak ki nemzetközi vezetőket, hogyan próbálnak nyomást gyakorolni rájuk vagy megvesztegetni őket. „Szembesülnünk kell a ténnyel, hogy ezen konszern nélkül semmit sem lehet tenni a sportban – és véleményem szerint sok minden úgy történik, ahogyan ez a csoport szeretné.”[16] Dassler különösen a kelet-európai diktatúrákban érzi jól magát. Itt találja meg álomjelöltjét a Nemzetközi Olimpiai Bizottság élére: Juan Antonio Samaranchot. A spanyol elképesztően sok olyan hasonlóságot mutat Havelange-zsal, amelyek illenek a Dassler által megálmodott követelményrendszerbe. Mindketten vállalkozók

gyermekei, fiatal aktivistákként egyiküknek sincs dolga a sporttal, ami később aztán megváltozik, és mindketten pasákként kormányoznak. Samaranch a teremhokiba kóstolt bele, ami máig nem olimpiai sportág. Havelange, a futballfőnök legalább eljutott az olimpiára, igaz, úszóként (1936), majd vízilabdázóként (1948). Kegyencekként mindketten hasznot húznak a katonai diktatúrákból. Az alkalmi pénzügyi nehézségeket kemény következetességgel tüntetik el. Samaranch számára a NOB-állás hozza el a feltámadást. A hagyományosan dacos Katalóniában néhány évig ő Franco tábornok helytartója. Még privát szálakkal is kötődik a diktátorhoz, mi több, teljes meggyőződésből, a jobb kezével belebújik a falangisták jellegzetes kék ingébe. Franco halála után a nép elkergeti a kormányzói hivatalból, „Samaranch fot el camp”, „Samaranch, takarodj!”[17] üvöltik felbőszült emberek a székhelye előtt. Egy hátsó ajtón át, testőrei gyűrűjében illan el. Samaranchot 1977-ben moszkvai nagykövetnek nevezik ki. A szovjet főváros adhat otthont az 1980-as nyári olimpiai játékoknak. Samaranch itt, Moszkvában öt éven belül 62 alkalommal fogadja Dassler szárnysegédjét, Christian Jeannetteet. A moszkvai játékok nyitányaként Samaranchot trónra emelik, Dassler CIA-je sok szavazatot gyűjtött. Lord Michael Killanin, a hivatalából kiütött ír sportvezető így ecseteli megdöbbenését: „Azt gondoltam, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki posztját nem lehet megvásárolni.”[18] Ahogyan Havelange és Blatter a labdarúgást, úgy Samaranch az olimpiai mozgalmat alakítja Dassler kénye-kedve szerint. A NOB azonnal csavar egyet a legfontosabb szabályokon, és Samaranch lausanne-i központja már nem megfelelő, hanem vezető szerepet kíván betölteni a sportszervezetek életében. Mindössze egy évvel Samaranch hatalomra jutása után a NOB a baden-badeni kongresszusán eltörli azt a szabályt, amelynek értelmében az ötkarikás játékokon csak amatőr sportolók vehetnek részt. Csak hát a Dassler Adidasa számára legjobban jövedelmező sportágakban a versenyzők már régen profik, akikkel könnyedén lehet exkluzív szerződéseket kötni, míg az amatőröknek sokkal óvatosabbaknak kell lenniük.

Csakhogy Dassler számára már nem csupán az a fontos, hogy minél több sportos árucikket adjon el. A nyolcvanas években egymás sarkát tapossák azok a nemzetek, amelyek sporteseményeken keresztül akarják megmutatni magukat a világnak, illetve ezeken keresztül akarják felhelyezni magukat a térképre. Mindenekelőtt Japán vállal be minden olyan sportrendezvényt, amit csak lehet (két évtizeddel később az Öbölállamok veszik át ugyanezt a szerepet). Idővel Dassler látókörébe a sportárucikkek piacánál jövedelmezőbb cél kerül: maga a sport lesz a kereskedelem tárgya. El kell adni, piacra kell dobni. Később ezt is teszi. Dassler emberei új versenysorozatokat találnak ki, a szövetségek első emberei mellett regnálnak, és intrikálnak, ha a szükség úgy kívánja. A sportágak világszövetségei Svájcba költöznek, ide csalogatják őket az adózási privilégiumok és a korrupcióellenes eljárásoktól való tényleges védelem. Új üzleti világ születik, amit a mai napig elrejtenek az autonóm sport trezorjának vaskos ajtajai. A közvetítési és reklámjogokból befolyó pénz segítségével megindul a sportvezetők öntudatos felemelkedése – a nyolcvanas évek óta jól meg lehet élni magas szintű sportvezetői szerepekben. A tisztségviselők új kasztjának alapelvei: utazni, enni-inni, pénzt szórni és persze tartani a markot. A hivatalok és bizottságok folyamatos bővítéséhez, a tanácsadói és támogatói megbízásokhoz, valamint egyéb trükkökhöz ingyenélők egész hálózata kapcsolódik. Alig vannak közöttük vezető személyiségek, olyanok, akik a gazdasági vagy a politikai életben ellenőrizhető teljesítményt mutathatnak fel. Sokkal inkább olyan emberekkel lehet itt találkozni, akiknek rugalmas az értékrendjük, és akik bizonyos nyitottságot tanúsítanak titkos üzletfelek felé. Idővel elkezdenek itt hemzsegni a közepes pályaívű, az elbukott, a nemesi bonviván vagy a politikailag gyanús figurák. Ők alkotják a sportvilág jól öltözött, de korrupt csoportját. Ezekben a felkavaró időkben Horst Dassleren egyre jobban elhatalmasodik a paranoia, amit pedig ő hozott be a sport üzleti világába. A keleti blokkba csak olyan detektorral hajlandó utazni, amely kimutatja a lehallgatókészülékeket. A hotelszobáját még azelőtt átvizsgálja elrejtett poloskák után nyomozva, hogy kipakolná

a bőröndjeit. Egykori üzlettársa, Patrick Nally elmeséli, Moszkvában hogyan próbáltak meg taxival lerázni állítólagos KGB-ügynököket. A fontos ügyeket a hotel fürdőszobájában, csobogó víz mellett beszélik meg. Dassler a legjobb embereit is aláveti a detektoros eljárásnak. Szabályos ügynöki kiképzés zajlik, Dassler például azt tanácsolja embereinek, hogy az aktatáskákba hamis dokumentumokat rejtsenek el, hogy az esetleges tolvajokat tévútra vezessék. Nagy idők nagy tanúi szerint még az Adidas tulajdonában lévő két hotelban, a landersheimi Auberge-ben és a herzogenaurachi Sporthotelben is hemzsegnek a poloskák. Utóbbiban egyszer az egyik amerikai sportszergyártó a szobájában tranzisztoros rádión megpróbálta befogni a hadsereg adóját, aztán hirtelen kifogástalan minőségben hallotta a hotel földszinti bárjában zajló beszélgetéseket.[19] Később két amerikai Adidas nagykereskedő kihasználja ezt a felfedezést, és a saját fegyverével győzi le Dasslert. Esetleges felvásárlással kapcsolatos beszélgetések miatt utaznak az Egyesült Államokból a Sporthotelbe. Dassler alacsony ajánlatot tesz le eléjük. Még emlékeznek a kollégák jelentésére, ami szerint a hotel bárja lehallgatható. De a szobák csak igazán azok, gondolják, és ott hangosan megvitatják, hogy másnap félbeszakítják a tárgyalásokat, hazarepülnek, és beperelik az Adidast az Egyesült Államokban. Állítólag a következő nap Dassler nagyvonalú egyezséget kínál nekik. És Jörg Dassler, a Puma tulajdonos Armin fia bevallja, a szobájában egyszer tekergette a rádiót, miközben az édesapja, Armin telefonált. „Egyszer csak az édesapámat hallottam. Így jöttünk rá, hogy lehallgatják a telefonunkat. Lecsavartuk a kagylót, és poloskára bukkantunk.”[20] Horst Dassler minden hangszeren játszik. Kitalált történetekkel sokkolja az embereket, hogy a reakcióikból nyomokra bukkanjon. Klaus Hempel, a személyi titkára, aki később saját, „Team” nevű ügynökségével életre kelti a Bajnokok Ligáját, tanúja Dassler folyamatos bújócskájának. „Az irodájából hívogatta fel az embereket, és úgy tett, mintha a világ másik végén lenne.” A hisztérikus környezetben néhányan hamis vádak áldozatául esnek – senki sem lehet biztonságban. Egy menedzser szemtanúja volt, miképp fordult ki magából Dassler, amikor azt látta, hogy Franz Beckenbauer a

stadion egy távoli pontján az egyik konkurens cég képviselőjével beszélget. Állítólag Dassler már másnap arról érdeklődött a rendőrségnél, „…honnan szerezhetne iránymikrofonokat, amelyekkel az ilyen beszélgetéseket kihallgathatná.”[21]

Félre az útból! Rendőrség, spiclik, megfigyelési technikák. Dassler piszkos vállalkozásaihoz hozzátartozik Helmut Käsernek, a FIFA szilárd erkölcsi alapú főtitkárának az elsöprése is. Az ő helyére már megvan a jelölt is, méghozzá a Dassler-iskola egyik hajszálpontosan ideillő, vezető kádere: Sepp Blatter. Az autokrata Havelange-nak, valamint a háttérből irányító Dasslernek és szövetségeseinek mindig is gyanús volt Helmut Käser, ez a két lábbal a földön álló berni jogász. A kétségek még azt követően is megmaradnak, hogy Havelange 1974-es hivatalba lépése után pénzzel „tőrbe csalja”, és szépen megemeli a fizetését. A kimért főtitkár ennek ellenére gyorsan problémaforrássá lép elő. Kitart a szerződések, a szabályok és az elvek betartása mellett, fantáziaszegény könyvelést vezet, és semmiféle gyengeséget sem mutat a káprázatos üzleti világ iránt, amit az új csaposok megálmodtak maguknak. Käser 1962 óta feltűnés nélkül menedzselte a világbajnoki tornákat. Csakhogy Havelange egyre jobban nyomást gyakorol rá. Támogatásra van szüksége. Käser Rolf Deyhléhez közeledik – a sváb vállalkozót még Havelange bízta meg a FIFA-ház befejezésével. Ezért aztán a FIFA most, 1978-ban szerződésben garantálja neki a FIFA-logó és -kabalafigura gazdasági értékesítését, méghozzá 12 évre. Dassler tombol. Neki megvoltak a saját értékesítési tervei a FIFA számára az 1982-es világbajnokságot illetően. Havelange úgy véli, Käser őt teljesen megkerülve, egyedül kötötte meg az üzletet Deyhlével. Dassler hiábavalóan próbálja kivásárolni szerződéséből a riválist, ahogyan Havelange azon kísérlete is dugába dől, hogy megpróbálja semmissé tenni a jogok eladását: Deyhle perel – és nyer. Dassler más húrokat kezd el pengetni. Käsernek el kell tűnnie, szinte teljesen mindegy, hogyan. Régi haverjától, André Guelfitől kér segítséget, az embertől, akinek megvannak a megfelelő összeköttetései a titkosszolgálatokhoz és a nyomozókhoz. „Horst arra kért, találjak ki valamit, hogyan lehetne őt (Käsert – a szerk.)

kikapcsolni. Erre azt mondtam neki, ha megtagadja, hogy lemondjon, pokollá tesszük az életét” – meséli évekkel később a korzikai.[22] Kézbe is vette az ügyet, megfenyegette Käsert. Ezt erősítik meg Käser feljegyzései is, amelyeket a szerző 1997ben a családjáról megkapott. Ebből kiderülnek a molesztálások, amelyekkel Guelfi a FIFA főtitkárát zaklatta. Käser után a FIFA-n belül is kémkednek: valaki lemásolja a leveleit, és továbbadja azokat Blatternek, idővel pedig a főtitkár azt is feljegyzi: a házban egyre gyakrabban hangzik el a „Käsernek el kell tűnnie, és Blatternek kell a helyébe lépnie” mondat. Deyhle helyett végül mégis egy teljesen új ügynökség kapja meg az 1982-es világbajnoksággal kapcsolatos értékesítési jogokat, a velük kötendő szerződést úgy kell aláírnia Käsernek, hogy a cég nevét, a Rofát korábban nem is hallotta. Ami, mondjuk, nem is csoda, hiszen az ügynökséget kevéssel előtte alapították. Käser a Német Labdarúgó-szövetség akkori elnökének, Hermann Neubergernek panaszkodik, tőle remél támogatást. Hiába. Egyre inkább dereng neki, hogy immár nem csodálatos sportfunkcionáriusokkal áll szemben, hanem maffiaszerűen összefonódó hálózatokkal. Rájön, hogy az 1982-es világbajnoksággal kapcsolatos biztosítások odaítélésénél Havelange figyelemre méltó intézkedést hoz: a megbízások 20%-át a riói Boavista-Atlantico-csoportnak kell kapnia. Käser ezt feljegyzi a dokumentumaiba, hatalmas felkiáltójelet tesz a cég neve mögé: a Grupo Atlantica Boavista biztosítótársaság igazgatója maga Havelange; az 1974-es világ körüli elnökválasztási kampányturnéja során folyton-folyvást osztogatott karrierívének F pontjában ezt bárki elolvashatja. A BBC-nek 1982-ben még egy vallomást is sikerül kicsikarnia Havelange-ból, aki elismeri, olyan biztosítótársaság vezetője, amely az 1982-es vb-sorozattal kapcsolatban fáradozik. Biztosítási körökből úgy hírlik, Havelange ügynöksége 1990-ig azon biztosítók közé tartozott, amelyekkel a FIFA szerződést kötött, és fizetett nekik azért, hogy ők állják a kártérítési igényeket, ha a világbajnokság elmarad. Käser feljegyzi, milyen támadásokkal kell szembesülnie. Eleinte „méreggel és epével átitatott levelek jönnek, tudatosan úgy

megfogalmazva, hogy engem a FIFA tisztességtelen, megbízhatatlan főtitkáraként állítsanak be”. Aztán „hazugságok hazugságokat, állítások állításokat” követnek, amelyek abban csúcsosodnak ki, hogy Käser házakat és lovakat kapott Deyhlétől. A „földalatti mozgalom”, ahogyan Dassler akkori üzletfele, Patrick Nally az Adidas nagyfőnök hasonló jellegű lejárató kampányait jellemzi, minden hangszeren játszik. Hirtelen felvetődött „a rendőri szervek igénybevételének” szándéka is, jegyzi meg Käser. Egy bizonyos Guelfi nevű ember állhat az ügy mögött. Aztán a titokzatos üldöző egy hibája a kezére játszik. A postaládájába kerül „egy magánnyomozó-iroda levele, ami tévedésből nálam köt ki”.[23] Käser Zürichben találkozót szervez Guelfivel. Bocsánatot kell kérnie, így Käser, hiszen a vizsgálat kiderítette, „hogy én abszolút tisztán állhatok a világ elé, ő pedig hamis vádakkal illetett”. Még Dassler is belemegy egy beszélgetésbe. Ez nem jelent gondot a keresztapának, a többi már Havelange dolga. A házon belül kisebb háborút indít Käser ellen, amelyben egyre világosabban hangsúlyozza közeli barátja, Blatter illetékességét. Havelange odáig merészkedik, hogy jelentéseit egyenesen Blatternek, a technikai igazgatónak küldi, a költségelszámolásait pedig közvetlenül a könyvelésnek. Ott Käser rájön: „A riói iroda bérlési és egyéb költségeiből előlegként egy-egy 30 és 50 ezer dolláros számlát egy dollárban vezetett New York-i számlára kell befizetni.” Korábbi rejtélyes folyamatokba is beleütközik: olyanokba, mint például „a 103 ezer frankos Longines órák története” vagy a „Cafe do Brasil 100 ezer dolláros ügye” – Käser persze sokkal több esetet is felsorol. Azonban már sohasem tudja felhasználni egyiket sem. A FIFA 1981 májusában, Madridban tartott elnökségi ülésén lezavarják a kidobását, ez az összejövetel a sportintrika művészetének egyik klasszikusa. Havelange először arról számol be az elnökségi tagoknak, hogy a FIFA az ő második elnöki periódusa végén is szakadékban van. Jóllehet az 1978 és 1982 közötti időszakra az argentin világbajnokság kapcsán a költségvetés tervezésekor 9 millió frankos bevétellel számolt a FIFA, végül azonban csak 5,6 milliót kaszált. Az asztalnál mélyen hallgatva ott ül valaki, aki pontosan megmondhatná, miként szivárgott el ilyen hihetetlenül nagy összeg: Alberto Lacoste, a pénzügyi igazgató. Az argentin

nemrég igazolt át a labdarúgásba, a katonai junta megbízásából ő volt az 1978-as labdarúgó-világbajnokság szervezőbizottságának főnöke, emellett ő maga is kiemelkedő tagja, mi több, néhány napig még az elnöke is volt a véres rezsimnek. A mexikói La Jornada című napilap szerint Lacoste, a FIFA pénzügyi igazgatója megtestesítette „a diktatúra egész horrorját és maximális brutalitását”. Eugenio Mendez, a cikk szerzője Lacoste admirális – ki ölte meg Actis tábornokot? címmel még egy könyvet is írt. Omar Actis volt Lacoste elődje az argentin labdarúgóvilágbajnokság szervezőbizottságának élén, egy olyan ember, aki szigorúan ügyelt a takarékosságra, és aki alighanem halálos hibát követett el azzal, hogy szembeszállt a stadionok presztízsszempontból fontos bővítésével, illetve a színes közvetítéseket lehetővé tevő új televíziós rendszer kiépítésével. 1976. augusztus 19-én sajtótájékoztatón szerette volna bemutatni merev takarékossági terveit. Sohasem ért oda. Omar Actisszal órákkal korábban gyilkos golyók végeztek. Lacoste vette kézbe a szervezőbizottság irányítását, és a tábornokok országában zajló torna azonnal sokkal szponzorbarátabb lett. Később Brazíliában így írt a Folha de Sao Paulo című lap: „Kiderült, hogy a színes közvetítéseket Havelange FIFA-ja követelte, amely ezzel is Horst Dassler elképzeléseit követte.” Azonban Lacoste, aki elmenekült hazájából, amikor gyilkosság gyanújával nyomozás indult ellene (később azonban megszüntették az eljárást), új otthonra lel a FIFA-nál. Alelnökké választják, és amikor jogilag szorul a hurok a nyaka körül, Havelange kisegíti. Akkor is előugrik a semmiből, amikor Lacoste nem tud magyarázatot adni annak az 500 ezer dolláros hitelnek az eredetére, amelyből földet vett Uruguayban. Havelange vállalja az égetően szükséges hitelező szerepét. De vissza 1981-be és Madridba, ahol Havelange a FIFA virágzó jövőjével kapcsolatos prognózisa után megpecsételi Käser főtitkár sorsát. Még egy utolsó jelentés a hibáiról, és meg is van a döntés. Käser feladja, és nem sokkal később elfogadja Havelange és Dassler aranyat érő baráti jobbját. Ez az Havelange által 1977-ben az akkor 65 éves Käserrel tíz esztendőre kötött új szerződés értelmében 1986-ig úgy évi 300 ezer frankot hoz a konyhájára.

Ehhez jön még két, összesen 1597 millió frankról szóló csekk, amiről Harry Cavan, a FIFA alelnöke egyezett meg Käserrel. A brit Cavan, a hajdani szakszervezeti aktivista, későn csöppent bele a jólétbe, Dassler fizetési listáján „cipőtanácsadó” a titulusa. Egy FIFAügyvéddel azért megosztja: ha a tranzakcióról közelebbit is szeretne megtudni, „kérem, kérdezze meg Blatter urat”.[24] Az 1,6 millió frank éppenséggel fejedelmi javadalmazás. Csak hát az egész a FIFA kasszáját terheli. Dassler és Havelange immár nyugodtan folytathatják a munkájukat – és bevonhatják a harmadik tagot is a szövetségükbe. Végre megnyílt a főtitkári székhez vezető út Sepp Blatter előtt. Ráadásul Blatter különleges sokkot tartogat elődje számára, hiszen másodszorra Käser lányával, Barbarával lép frigyre, anélkül, hogy erről az apósa tudna. Käser özvegye később elmeséli, hogy férje jóval az esküvő után egy ismerősétől, véletlenül szerez tudomást az esetről: „A FIFA-nál töltött keserves időszak dacára ez volt az egyetlen alkalom, hogy Helmutot sírni láttam.”[25] Blatterrel összeáll a pokoli trió. Ugyanakkor az úrként fellépő Havelange karizmájától teljességgel eltérő, sármos-ravasz svájcira Dassler mindenekelőtt segéderőként tekint. Dassler alkalmazottai és családtagjai is így emlékeznek, ahogyan a mellette kitartók is. Christian Jeannette elárulja, Dassler gyakran egyszerűen csak parancsokat osztogatott Blatternek, akinek azokat végre kellett hajtania. Barbara Smit írónak még André Guelfi is így nyilatkozott: „Horst a nyilvánosság előtt is marionettbábuként utalt Blatterra, és közülünk valóként mutatta be. Percember volt, Horst teljesen a markában tartotta. Ha hármasban mentünk ebédelni, Blatter istenként nézett fel Dasslerre, mert pontosan tudta, hogy Dassler nélkül esélye sem lett volna megkapni a főtitkári állást a FIFAnál.”[26] Ami biztos: egy ilyen ember erre a munkára termett…

A nagy üzlet Dassler a 70-es évek közepén a jogkereskedelemben új bevételi forrást fedez fel – a FIFA számára pedig új finanszírozási hullámot. Egy tehetséges brit PR-szakértővel dolgozik közösen. Patrick Nally saját ügynökségén, a West Nallyn keresztül világcégeknek ad el reklámkoncepciókat. Új nagyvadja, a FIFA számára összeköti a Coca-Cola pezsgését a nagy sportesemények fiatalos-eredményes imázsával. Óriási üzlet lesz belőle: 25 éves futamidejű szerződés. És ahová a Coke beszáll, a többiek követik. Ráadásul az italgyártó végre levetheti magáról homályos imázsát, hogy ő lenne a kizsákmányoló Egyesült Államok szimbóluma – a Coca-Cola most valami nagyszerűt, a sportot viszi el az emberekhez. Havelange-nak villámgyorsan szüksége van Dasslerre és Nallyre. A harmadik világbeli választóinak nagy ígéretet tett, ahhoz pedig pénzre van szüksége. És a Coke dollármilliói csak szükségletei egy részét fedezik. Nally és Dassler 1977-ben a monacói adóparadicsomban megalapítják az SMPI nevű céget, amelynek fő profilja, hogy eladja a nagy események táblareklámjait. A későbbiekben a cég tőkéjét és bevételeit az elemzők szinte képtelenek megfelelően kimutatni, hiszen a pénz Svájcból Monacóba, onnan pedig Hollandiába vagy a Holland-Antillákra vándorol. Dassler immár jelen van a reklámpiacon, egy prosperáló üzletágban. A hagyományos televíziós reklámok veszélyes ellenfelet kapnak: a távolsági kiszolgálást. Ahogy közeledik a reklámblokk, a nézők másik csatornára kapcsolnak – a reklámok nézettségi kvótája pedig a pincébe süllyed. A sportkereskedők zseniálisan egyszerű megoldást találnak: a reklámokat közvetlenül be kell emelni a programba. Erre pedig semmi sem alkalmasabb a világszerte közvetített nagy sporteseményeknél. Dassler és Nally az 1978-as argentínai labdarúgó-vb-n üti nyélbe az első milliós üzletét. A tisztességes profit feletti örömöt később francia adóhatósági nyomozók árnyékolják be, akik rájönnek: a duó fantomcégeken keresztül kicsempészte a nyereségét, hogy elkerülje az adó- és devizafizetési kötelezettségét. A nyomozók kezében ott

van egy aktatáska, amelyet Dassler táska- és titokhordozója, JeanMarie Weber a genfi repülőtéren felejtett. Hűha! Küszöbön áll az 1982-es labdarúgó-vb jogainak értékesítése, Dassler és Nally számára ez kettős feladatot jelent. A FIFA-nak át kell játszania hozzájuk a jogokat. Ugyanakkor szerezniük kell 36 millió svájci frankot, amit a házigazda Spanyolország a FIFA-tól követel. Hiszen a vb drámaian drágább lett, Havelange még mindig a választási ígéreteit dogozza le – emiatt a világbajnokság mezőnyét 24 résztvevősre kell duzzasztania. Dassler ezt a madridi „Palacio de Congresos” férfi WC-jében, egy konspirációs találkozó keretében hozza harcostársa, Nally tudomására. Az egyes számú probléma gyorsan megoldódik. Az Havelange-zsal való jogdíjtárgyalások előtt Dassler jó hírrel tér vissza Landersheimbe: egymillió dolláros kenőpénz ellenében a szerződés zsebben lehet. Havelange tagadja, hogy befolyt volna az egymillió. Ugyanakkor a Spiegel egy évvel később a következőket írja: „Az biztos, hogy a millió bekerült a pénzügyi nyilvántartásba, ahogyan az is, hogy az értékesítési jogok Dasslerhez kerültek.” Már csak a Spanyolországnak járó 36 millió frank van hátra. Dassler a világbajnokság marketingjogait egy svájci holdingnak, a Rofának közvetíti tovább, ez az a cég, amelyet Blatter elődje, Käser még csak nem is ismert, amikor alá kellett írnia az 1982-es világbajnokság szerződését. Amit viszont a kevés beavatotton kívül senki sem tud: a Rofa Robertet (Schwan) és Franzot (Beckenbauer) takarja. Schwan a futballcsászár menedzsere. A további befektetők ismeretlenek maradnak. Mire a Rofa harcba indul a világbajnoksággal kapcsolatos jogok megszerzéséért, Schwan és Beckenbauer már önként kiszálltak a cégből. Dassler Guelfinek, a Coke-nak és további befektetőknek köszönhetően összehozza a Spanyolország által követelt 36 milliót. Ezzel egy időben szakít Nallyvel. Dassler azt gyanítja, átverte. Horst Dassler 49%-os partnerként a japán reklámóriást, a Dentsut veszi be a bizniszbe, amely új nevet is kap: International Sport and Leisure (ISL), és a Sporis-holdingon belül hozzák létre Luzernben. Dassler ettől kezdve az ISL-en keresztül a nyilvánosság, illetve a vetélytársak kizárásával rendszerint megszerzi a jogokat Havelange FIFA-jától, illetve Samaranch NOB-jától. Az 1986-os mexikói világbajnokság marketingjogait 45 millió frankért szerzi meg, majd

továbbértékesíti a szponzoroknak. A végén az ISL csaknem 200 millió frankot kaszál. A Forbes magazin becslése szerint az 1990-es olaszországi világbajnoksággal kapcsolatban már 300 millió frank az ISL bevétele. És a gazdasági szakértők világszerte azt feszegetik: a semmiből létrejövő ISL miért keres jobban a világbajnokságokkal, mint a FIFA? De ez tényleg így van? Nem. Ez a korrekt válasz, de ezt csak 2008-tól lehet jogerősen is kimondani. Az ISL-nek gigantikus összegű kenőpénzeket kell fizetnie különböző sportvezetőknek, hogy a FIFA-tól, a NOB-tól vagy éppen a Nemzetközi Atlétikai Szövetségtől ilyen kedvező áron megkaphassa a jogokat. Egyedül az 1989-től a 2001 májusában bekövetkezett csődig tartó időszakban elképzelhetetlenül nagy summa, 140 785 618 svájci frank és 93 rappen folyt el ilyen célokra. A csődeljárás keretében készített mérlegből legalábbis ez derül ki. A hűtlen kezeléssel meggyanúsított csúcsmenedzserek 2008 márciusában a Zug kanton bíróságán zajló perben teljes körűen beismerték a gigantikus korrupciót. Az iparág azonban már a 80-as években szagot fogott. Bizalmatlanul, végül pedig félve figyelte Dassler gárdáját. „Az egész világ megvehető”, ebből állt az üzleti filozófiája, panaszkodtak kritikusai, mint például Leonardo Servadio, az Ellesse olasz sportruházati cég főnöke. Patrick Nally, Dassler kigolyózott partnere is korrupcióról beszél: „Horst mindig, és már a kezdetektől embereket vásárolt meg.”[27] A Spiegel 1986-ban címlapsztorit szentel Dasslernek, a borítón a német labdarúgó-válogatott mexikói világbajnokságra utazó kerete látható egy Adidas cipősdobozban. Efelett trónol a szalagcím: „Adidas-világbajnokság – a megvásárolt sport”. A The Wall Street Journal által a „sport cukrosbácsijának” keresztelt Dassler addigra már összefűzte a sportolókból, sportvezetőkből és szövetségekből álló hálóját. Egy vagyonba került neki, évi 150-200 millió márkába, az Adidas a 80-as években ennyit fektetett a sportba. Az 1983 végén a nemzetközi sportpolitikáról készített átfogó vizsgálatban Denis Howell, egykori brit sportminiszter azt kifogásolja, hogy „a multinacionális Adidas-csoport egyedülállóan gyorsan kombinál a sportvilág gazdasági és szervezeti ügyeivel”. A riportban

„nyugtalankodnak Dassler úr és az Adidas, valamint a FIFA és a NOB szoros kapcsolata miatt”. A sportszerpiac is ideges lesz. Dasslernek „jobb kapcsolatai vannak, mint a maffiának” – véli Erwin Stricker, egykori síző és dél-tiroli PR-szakértő. A Blizzard sícégtől egy vélemény: Dassler úgy uralkodik, mint egy „diktátor”. És ez így is van. Csakhogy Dasslert is egyre hevesebben szorongatják a saját maga által teremtett démonok. Élete utolsó éveiben üldözési és ellenőrzési mánia ejti rabul. Szigorúan titokban tartja annak a New York-i kórháznak a nevét, ahol tumorját kezelteti. Armin, a gyűlölt unokatestvér semmit sem tudhat meg a betegségéről. Minden sarkon az ő kémeit véli felfedezni. A cégvezető a végsőkig kitartva, lesoványodva, a halál szelétől meglegyintve is őrületbe kergeti vezetőtársait. Belső üzenetben megosztja velük: „Annak érdekében, hogy a bél- és gyomorbajaim ne legyenek krónikusak, további két hónapig teljes nyugalomra van szükségem, és figyelnem kell a diétámra.”[28] Ekkor már csak két hete van hátra… A zárókép a temetőben, a valódi és az üzleti famíliával. A felvétel mindannak a szimbóluma, ami volt, ami van, és ami lesz. Horst Dassler a felesége és a gyerekei mögött álló gyászolók sorát hagyja örökül a sportvilágra. Az ő személyre szabott három csíkja, akik gondoskodnak arról, hogy az általa megálmodott üzleti modell még évtizedekig fennmaradjon: Samaranch. Havelange. Blatter. A sportvilág és annak tisztviselői posztumusz legendákat szőnek Dassler személye köré. Csakhogy a kétségkívül óriási teljesítménye szöges ellentétben áll az általa örökül hagyott alapvető üzleti vállalkozásai állapotával. Dassler halála után az Adidas csaknem eltűnt a süllyesztőben, mert munkaereje jelentős részét a sportpolitikai kapcsolatok ápolására és az ébredező jogkereskedelemre fordította, miközben átaludta az amerikai divatés szabadidős trendeket. A Nike villámgyorsan elhúzott az Adidas mellett, és a sportszerpiacon már sohasem adta át vezető szerepét, még úgy sem, hogy az Adidas a FIFA-nál és a NOB-nál is meg tudta őrizni topszponzori státuszát. Dassler négy nővére 1990-ben 440 millió német márkáért eladja a cégben lévő 80%-os tulajdonjogát egy francia pénzügyi zsonglőrnek, Bernard Tapie-nak. Csak az akkori koronagyémántot, a prosperáló

ISL-t tartják meg. A sporttörténelem rossz vicce: néhány évvel később az Adidast felvásároló, nem mellesleg az Olympique Marseille főnökeként is ismert Tapie a hírhedt párizsi Sante börtönben vizsgálati fogsága alatt több hétig Dassler öreg specialistájával, Guelfivel osztja meg a celláját. Az árnyékember a 90-es évek végén az Elf-Aquitaine nyersanyagbotrányban játszott szerepe miatt került az igazságszolgáltatás látóterébe. Ez a Francia Köztársaság történetének legnagyobb korrupciós botránya, 305 millió eurós sikkasztásról van szó. A vád szerint Guelfi 40 millió dollárt mosott tisztára, hogy azzal európai és afrikai politikusokat vesztegethessen meg. Az ISL mindennapjaiból azonban továbbra is részt vállal a tulajdonoscsalád. Christoph Malms, Horst Dassler egyik sógora lesz a felügyelőbizottság elnöke, idővel feszültté válik a helyzet közte és a régóta működő vezetői stáb között. Végül a két főnök, Klaus Hempel és Jürgen Lenz elhagyják a fedélzetet. Saját marketingügynökségüket, a TEAM-et emelik a magasba. Az európai szövetség, az UEFA elé terjesztik, miként kellene megreformálni a már poros Bajnokcsapatok Európa-kupáját – ez jelenti a Bajnokok Ligája alapkövét, amelynek értékesítését kezükbe veszik. Lennart Johansson, az UEFA akkori elnöke és stábja megértette, hogy ennek az eseménynek a segítségével milyen gigantikus profitot lehet termelni, és hogy még mekkora pénzügyi tartalékok rejlenek a labdarúgásban. Az új marketingpartner jóvoltából néhány utalással is gazdagodnak azt illetően, hogy a FIFA milyen speciális üzleti modellben dolgozik az ő jogértékesítőivel. Ettől kezdve az UEFA vezetői bizalmatlanok lesznek, és elkezdenek érdeklődni a FIFA, valamint az ISL közötti marketingszerződések iránt. A FIFA televíziós üzlete valóban nem meggyőző. A közszolgálati EBU-nak (European Broadcasting Union, Európai Műsorszórószövetség) három világbajnokság (1990, 1994, 1998) közvetítési jogaiért mindössze 340 millió svájci frankot kell kipengetnie. Az UEFA egy Bajnokok Ligája-szezon alatt könnyedén beszedi ezt az összeget. A kritikus média is felfigyel. Az Havelange és Blatter, valamint a velük szoros kapcsolatban lévő ügynökség közötti szerződést a sportvilág legnagyobb téves kalkulációjaként kezdik emlegetni.

Az európaiakban legkésőbb ekkor támad kétség Havelange üzleti praktikáival kapcsolatban. Illetve főtitkárával, Blatterrel kapcsolatban is, hiszen társaláíróként ő is ellenjegyezte a szerződéseket. Idővel megszületik a döntés, hogy az öreg csirkefogót a következő alkalommal megpróbálják elkergetni. Ha lehet, azonnal Blatterrel, a végrehajtójával együtt.

A világ meghajlik előtted Nem igazán lehet ezt elképzelni, de gyakran megtörténik, hogy felkeresi a FIFA-székház merengőjét, árulja el Sepp Blatter 2007ben a Bilanz című svájci gazdasági hetilapnak. „Nagy Isten, téged dicsőítünk – nagyszerűen hangzó ének a csodálatos akusztikában. – Meghajlik előtted a föld, és csodálja munkád!” Ha Joseph Blatter karrierjét az ő szemén keresztül nézzük, a szöveg akár az ő életművét is méltathatja. Egyfajta álszenteskedő küldetéstudat is megjelenik, ha a focifőnök a motivációjáról, a világnézetéről beszél. Ha egy pódiumon áll, nem csupán egyszerű sportfunkcionárius, hanem filantróp is. Egy elhivatott ember, a Nobel-békedíj rosszul értékelt várományosa. Blatter fesztelenül fogalmaz meg olyan gondolatokat, amelyeket nem mindenki mer egyáltalán kimondani, például „az olyan meg nem születettekről, akik már az édesanyjuk hasában fociznak”, vagy arról, hogy „a labdarúgás a világot szebbé, az embereket jobbá teszi”. Minden komolyról. És az ilyen előre gyártott velős gondolatok hangoztatása során a színművészi pályáról álmodó Blatter a drága blézerén mindig oda teszi a kezét, ahol a szívét feltételezi. Blatter a világszerte kedvelt labdarúgást furfangosan minden ország és világvallás fölé helyezi – ezzel együtt önmagát mint annak vezetőjét is, kérdezvén, a futballszurkolók óriási tömege nem nagyobb-e, mint az egyes vallások híveinek száma? Éppen ezért a FIFA-bunker pincéjébe össze is hívja a világvallásokat: „Ez egy találkozási pont, itt mindenki élhet a hite szerint!” A kvarcból épített terem alig nagyobb egy szaunánál. A falon zöld nyíl mutatja Keletet, hogy az itt lent imádkozni vágyó muszlimok megtalálják a Mekkába vezető utat. Mint minden nagysággal, így Blatterrel kapcsolatban is megvannak a gyerekkori, szimbolikus jelentőségű anekdoták. Ilyen például a koraszülöttsége: 1936-ban körmök nélkül jött a világra a mindössze másfél kilós fiúcska, aki persze természetesen ezért különleges erőt érez magában. Vagy a mesék az üzletekről, amelyeket a fiatal Sepp Vispben, ebben a kis alpesi falucskában nyélbe ütött. Tizenkét évesen kezd el hotelekben dolgozni mint

kifutófiú, cipőpucoló, telefonközpontos, felszolgáló és könyvelő. Későbbi erősségeit, így a szervilitást és a rafináltságot akkor finomítja, amikor bátyja, a sidersi városi tanácsba bejutó Peter választási hadjáratában segítőként működik közre. Sepp Blatter már akkoriban büszke autótulajdonosnak vallhatja magát, amikor Wallisban kevesen autóznak, és a bizonytalanokat ő furikázza az urnához. Természetesen a megfelelő választási ajánlással. És persze előkerülnek a futballistáról szóló történetek. Blatter Blatterről: „Mindig több voltam egyszerű szurkolónál. A labdarúgás kora gyerekkoromban magába szippantott. Játékosként az FC Sierre-nél az első ligáig vittem.”[29] Egészen pontosan az amatőr liga első osztályáról beszél. Svájcban. Otthona, az őt díszpolgárrá avató Visp nem az, amit alpesi ékszerdobozként elképzelünk. Javarészt egy füstölgő vegyipari üzem, a Lonza uralja, amelyben már Sepp édesapja is művezetőként dolgozott. Itt, Oberwallisban még mindig 75 ezren beszélik az ódon alemannt, miközben a Rhone völgyén keresztül a francia szivárog be. Blatter szerény származásából is tőkét kovácsol: folyton-folyvást lebecsülik. A sportújságírók ezt gyakran érdemként könyvelik el. A Sepp Blatter által űzött ritka iparágban ez talán így is van. Nem az ENSZ-ben, valamelyik elit egyetemen, művészként vagy világgazdasági szakemberként kell karriert csinálnia, hanem az autonóm futballbiznisz igazgatójaként. Itt pedig bebizonyítja, hogy elég, ha repked a világ körül, és az évente a levegőben töltött 200 ezer kilométer alatt elvből nem olvas aktákat és könyveket, hanem – ahogyan azt riportereknek meséli – keresztrejtvényeket és sudokukat old meg. Egy ilyen ember gond nélkül megoldja, hogy a modern világ összes kérdésfelvetését futball nagyságúra redukálja. Elődje, Havelange a Grandseigneur-t játszotta. Cézári állal, sötéten gurgulázó hanggal és olyan jégkék pillantással, hogy az a szemben álló homlokába lyukat égethet. Az előszeretettel a konferanszié szerepében parádézó Blatter inkább komikus arcot ölt, és elsősorban a médiával szemben furfangos, paraszti sármot húz elő. Nyájas és szórakoztató is tud lenni. Csakhogy egy kaméleon veszett el benne. Kevés szoros emberi kapcsolata van, bizalmatlan, és olyan változékony, mint az időjárás. Három házassága is

tönkrement, egyetlen lányával, Corinne-nal csak elnöksége idején lett szoros a kapcsolata – imázsépítés az egész. Corinne korábban az Ausztrál Labdarúgó-szövetségben dolgozott. Blatter harmadszorra lánya legjobb barátnőjét vette feleségül, a házasság rövid ideig tartott. Blatter a zürichi társasági életben nem játszik szerepet, hétvégente szívesen hazatér Vispbe. Az otthonát is ott rendezte be. Az interjúiból egy olyan ember ijesztő magányossága tűnik ki, akit a Forbes a világ 70 leghatalmasabb személyisége között a 63. helyre rangsorol.[30] Zürichi lakása felső szintjén mozi található („Dolby sorroundrendszerrel” – ahogyan büszkén jelenti), amit állítólag gyakran használnak. Oda alkalmanként meg is hív valakit, akiről így mesél: „Túl gyorsan mondtam, hogy valakit: Jean-Paul Brigger (szintén FIFA-alkalmazott – a szerk.) nagyon közel lakik hozzám, és gyakran vendégeskedik nálam. Nem vagyok partiarc. Egyedül, de nem elszigetelten élek.” Arra a kérdésre, hogy magányos-e, hosszas töprengés után így felel: „Magányos? Tulajdonképpen nem. Nem. Ha otthon a szobámban vagyok, és egyedül érzem magam, bemegyek a FIFA-székházba, az irodámba, és ismét emberek között vagyok.”[31] A svájci katonaságnál eltöltött idejét meghatározónak tartja. Életrajzírója, Roger Köppel kérdésére, amely szerint „már gyerekként küldetéstudatot érzett-e”, így válaszol: „A katonaság lelkesített. Folytatni akartam, tiszt lettem, és eljátszottam a gondolattal, hogy hadvezér legyek.” A katonaság életre szóló útravalóval látta el: fegyelemre és tiszteletre tanította. Egy másik interjújában kiemeli: „Mindenekelőtt ezredes voltam. Több száz ilyen-olyan rangú tiszt van, ezredes azonban lényegesen kevesebb. Bennük ott rejlik a vezetői attitűd.”[32] Szívesen hozakodik elő katonasági párhuzamokkal is. A Bilanznak 2004-ben például így írja le a FIFA válsághelyzetét: „Egykori tizedesként azt mondtam magamnak: figyelem, biztosítsuk a harcállásokat, veszélyben vagyunk! Be a függönyt, le a lámpát! Ha nagyobb veszély rontana ránk, homokzsákokkal fedeznénk magunkat. Utána a kaszárnyába siettem szögesdrótért. Idővel hadnagy lettem, megfigyelőállásokat állítottam fel, és

felderítőcsapatokat küldtem ki. Nem vettem észre, hogy az ellenség már a házban van.” Blatter a valódi katonaságnál a 12. ellátó hadtest parancsnoka volt. Használhatta a saját kocsiját, a sofőrjével pedig a Natel A típusú mobiltelefonját utazótáska méretűvé húzatta. Pascal Couchepin, az egykori svájci parlamenti képviselő a hegyi gyalogságnál együtt szolgált Blatterrel. Az ő visszaemlékezései szerint akkoriban kevésbé volt harcias. Akkortájt „a hadnagyok sokkal több borosüveget cipeltek a hátizsákjukban, mint muníciót”. Couchepin szerint hajdan úgy tartották, Blatter legfontosabb feladata az volt, hogy az ezredeseknek naponta megtalálja a legjobb éttermet.[33] Eddig tartanak a legendák. Ha eltekintünk a katonasághoz fűződő kiterjedt kapcsolatokról, külföldön Svájccal kapcsolatban elterjedt, a magasabb katonai rangfokozatokkal könnyebben lehet hozzáférni titkosszolgálati forrásokhoz. „Imádok kémkedni – vallja be Blatter. – Ez kicsit a munkám része. És a katonaságnál eltöltött 1400 nappal a háta mögött alighanem minden svájci tisztből kicsit előjön a James Bond-én.”[34] Blatter 1954-ben érettségizik, a lausanne-i egyetemen közgazdaságtant hallgat. 1959 és 1964 között a wallisi közlekedési szövetség titkára, majd két évig a Svájci Jégkorong-szövetség főtitkára, két évig a svájci sportminisztérium és a profi sportolók nemzeti bizottságának sajtófőnöke, végül, 1968-tól a Longines svájci óragyártó cég időmérésért felelős igazgatója és PR-főnöke. Majd bekopogtat hozzá Dassler. Blatter 1975-ben lesz a FIFA fejlesztési programokért felelős igazgatója, később ebből nő ki az U20-as és U17-es világbajnokság, a női labdarúgás és a teremfutball (futsal). Mindenekelőtt azonban ő lesz Dassler és Havelange embere a labdarúgásban. Úgy, hogy Dasslernek meglehetősen egyszerű véleménye van róla. „Hálátlan csirkefogó – idézi fel az egyik munkatársa a herzogenaurachi gyár krónikáiban a Blatterről elejtett szavait –, hát nem nekem köszönhetsz mindent?”[35] Ez pontosan így van. Tanúk erősítik meg, akták bizonyítják, hogy Sepp Blatternek 1974–75-ben Dassler főhadiszállásán és a landersheimi sportpolitikai központban ki kellett tanulnia mindazt, amire a FIFA-nál rá váró szerepben szüksége van, és itt sajátította el azt is, hogyan kell megszerkeszteni egy torna versenykiírását. Itt

kerül kapcsolatba Dassler további sakkfiguráival. Egy nyurga, kimondottan barátságos elzászival is barátságot köt. Jean-Marie Weber Blatterhez hasonlóan Dassler találmánya. Weber Dassler titkára, nagyon gyorsan ő lett a pénzespostás. Webernek tulajdonítják a kijelentést, hogy 1980 és 1982 között Dassler világszinten beágyazott vesztegetési konglomerátumában olyan helyzet állt elő, amit csak a kegyúr és Weber látott át teljesen. Dassler halála után egy az egyben kézbe veszi a kapcsolatkereskedelmet. Sepp Blatter tagadja, hogy közel került volna a landersheimi titkos központhoz – de hát már régóta így tesz mindenki, aki hosszabb időt töltött ott. Amióta a 90-es években nyilvánosak lettek a Stasijelentések, köztudott lett, hogy a sportfelszerelések mellett mit és hogyan „suszteroltak össze”. Blatter még azokat az állításokat is tagadja, amelyeket az archívumba betekintő Robert Louis-Dreyfus, az Adidas későbbi tulajdonosa tett: Blattert mint az akkoriban merev világszövetség új fejlesztési igazgatóját a FIFA-nál töltött időszaka elején, 1975-ben Dassler fizette. „Ez hazugság! – háborog folyton a svájci lapoknak Blatter. – Az Adidas az ott töltött három hónapom alatt csak egy irodát bocsátott a rendelkezésemre az elzászi Landersheimben – állítja. – De sohasem az Adidastól kaptam a fizetésemet! A FIFA fejlesztési igazgatójaként saját büdzsével rendelkeztem, ami nem is a FIFA-t terhelte, és a Coca-Cola finanszírozta. Én voltam a FIFA Coca-Cola-embere.”[36] Ennek ellentmond, amit Louis-Dreyfus a Kicker című szaklapnak nyilatkozott: megtudta, hogy Blattert ténykedése elején az Adidas fizette, mert a FIFA-nak nem volt rá pénze. Később Louis-Dreyfus egy halom aktát megsemmisít, olyanokat, amelyeket az Adidas új tulajdonosaként nem akar az utókorra hagyományozni. Így emlékszik erre az Adidas akkori alkalmazottja is, aki máig a sportszeriparban dolgozik. Sportpolitikai szempontból logikusnak hangzik. Blatter egy ideig Landersheimben dolgozott, és Dassler vele pótolja Helmut Käsert, a FIFA nem kedvelt főtitkárát. Természetesen Blatter személyiségével kapcsolatban vannak más verziók is, mint például a sajátja, amit a Roger Köppelnek adott interjújában rögzít: „Emberi melegséget vittem a gyárba.”[37]

Blatter, ez az alábecsült parvenü, gyorsan és mohón tanul példaképétől, Dasslertől. És nem csupán azt, hogyan kell elszívni a vastag szivart, midőn március 11-én a landersheimi „Auberge du Kochersberg” étteremben közösen születésnapoznak: Blatter március 10-én, Dassler pedig 12-én született, méghozzá mindketten 1936-ban. Kettőjük közül a fiatalabb a csodált főnök. „Ő tanított meg a sportpolitika finomságaira – mondta Blatter Dasslerről. – Nagyon jó leckét kaptam.”[38] Blatternek a Käser eltávolításában való – legalábbis hallgatólagos – részvétele jelenthette az üzleti-morális próbát. A továbbiakban ő is tologatja a bábukat, Havelange, a fogékony elnök alatt ő a főállású főnök. És persze Dassler alatt is, aki ellenőrzése alá vonta a labdarúgást. Az ISL-től Dassler halála után is megbízhatóan befolyik a pénz a FIFA-hoz. Havelange vasmarokkal irányít, legalábbis akkor, ha ott van. Egyébként Zürichben Sepp Blatter egyedül kormányoz. És a háttérben lefektetik a jövőbeli pénzügyletek alapjait. Ebből jön létre az első nagy monetáris balhé, aminek köszönhetően a világszövetség a 90-es évek derekán az érdeklődés kereszttüzébe kerül. Ennek köszönhetően illékony, ugyanakkor felvilágosító jellegű képet kapunk a FIFA ISL melletti második építkezési területéről. A világszövetség 1985-ben egy kis könyvvizsgálóra cseréli le az addigi kontrollerét, a FIDES Treuhand nevű céget. Emil Sutter a röviddel azelőtt a FIFA szolgálatába álló új gazdasági igazgató, Erwin Schmid barátja. Sutter és Schmid az FC Blue Stars Zürich nevű amatőr csapat elnökségében dolgozik, egy ideje tiszteletbeli tagként. Egyébként Blatterrel együtt. A pénzügyi szakemberek tíz évig zavartalanul működnek, aztán hirtelen meg kell magyarázniuk, hogy a FIFA miért is választott pont akkor egy kis kontrollert. A 90-es évek közepén feltűnt, hogy a FIFA körül megszaporodtak a postafiókcégek és -társaságok. Svájcban nyilvánosságra hozott adatok szerint a világszövetség revizoraként dolgozó Sutter szoros üzleti kapcsolatokat ápol a szervezet egyik magas rangú tisztviselőjével. A svájci gazdasági rendőrség figyelmét a főállású főnök, Blatter is felkelti. Már akkoriban is 800 ezer frankra becsülik az éves fizetését. Kiderül, hogy a fizetése után nem Zürichben, hanem a kedvezőbb feltételeket kínáló Appenzell tartományban

adózik. Az újságírók bizalmatlanok lesznek, amikor Blatter még csak az ottani állandó lakcímét is képtelen megnevezni. Maguk utaznak el Appenzellbe. Ott aztán Blatter állítólagos lakóhelyéről kiderül, hogy az csak egy düledező épület, cipőbolttal a földszinten. Csakhogy a postaládákon tucatnyi olyan cég logója díszeleg, amelyek FIFAkörökben ismertek. A vizsgálat eredményei szerint ezen cégek egy részének a FIFA pénzügyi igazgatója, Schmid a vezetője. A felügyeleti jogot pedig egy zürichi vagyonkezelő, Bruno Sutter gyakorolja, akinek szintén van postaládája a házban. Bruno édesapja, Emil is vagyonkezelő, és neki is van saját postaládája a rogyadozó tákolmányban. Ez kényes helyzetet teremt, hiszen Emil cége, a Sutter Kontroll AG a FIFA hivatalos revizora. Az üzleti jelentésekben Sutter kezeskedik a világszövetség milliós számláival kapcsolatban. A FIFA-ra jellemző háló jön létre: a világ legnagyobb sportszövetségét egy kis vagyonkezelő felügyeli, aminek a felügyeleti szerve a tulajdonos fiának kezében van. Emellett a fiú, Bruno Sutter a FIFA tulajdonában lévő ingatlan-részvénytársaság vagyonkezelője is, valamint több cégnél lát el hasonló feladatokat, amelyek állítólag a FIFA pénzügyi igazgatójához köthetőek. Csak kicsit segít a tisztánlátásban az az interjú, amelyben Emil Sutter, a kontroller a számos postaládát brazíliai és portugáliai „érdekeltségekkel és ingatlanokkal” magyarázza. De éppen Brazíliában?! A FIFA pénzügyeit mindenesetre a főtitkár, esetünkben Blatter ellenőrzi. Ez a rendszer újabb hibája – nincs pénztáros, csak egy pénzügyi bizottság. Aki a tagokat a markában tartja, az rendelkezik a pénzzel. A szóban forgó emberek pedig csak magukat ellenőrzik. Amikor fény derül az appenzelli fiktív vállalkozások létére, Lennart Johansson, az UEFA elnöke, aki egyben a FIFA alelnöke is, világossá tette, hogy ha FIFA őt választja elnökévé, azonnal átvizsgáltatja a könyveléseket. A világszövetség fejesei számára ez az utolsó figyelmeztetés: Johansson komolyan gondolja, amit mond. Megpályázza a tisztséget. És ha nyer, átkozottul szorul a hurok Dassler örököseinek nyaka körül. Mindemellett éppen eléggé feszült a viszony Havelange és Blatter között. Jóllehet Havelange többször is hangoztatta, Blattert szeretné

utódjának, csakhogy ő olyan hosszan akarja a hivatalát gyakorolni, amilyen hosszan csak lehetséges. Már az 1990-es olaszországi világbajnokság után bejelenti, a labdarúgás kedvéért 1994-ben kész egy hatodik elnöki periódus terhét is magára vállalni. Blatter ideges lesz. Mit lehet itt tenni? Hát Havelange nem esett már össze NOBtagként az 1992-es olimpián, és nem kellett Svájcba vinni kezelésre? Vagy nem mutatkoznak már rajta a leépülés kívülállók által is egyértelműen látható jelei? Egy 1994. márciusi fogadás után New Jersey kormányzó asszonya elmeséli, hogy Havelange háromszor is a „Monsieur” (uram) megszólítással illette. Az 1916-ban született, immár 78 éves Havelange korában ez simán előfordulhat. A kérdés inkább az, hogy a FIFA és méregdrága reklámpartnereinek köre önmagáról alkotott fiatalos-dinamikus önképébe beleillenek-e ilyen melléfogások. Ezt követően Havelange ott kezd el súlyos hibákat elkövetni, ahol olyan embereket bánt meg, akik nem látják a FIFA-kulisszák mögött zajló mesterkedésekkel járó csillogást: a futballszurkolókat. 1993 decemberében Las Vegasban rendezik meg a következő évi világbajnokság sorsolását. Kevéssel a világszerte élőben közvetített csoportkörös sorsolás előtt a szenilis autokrata egy díszvendéget kihúz a programból. Edson Arantes do Nascimentót, röviden Pelét. O Reit, a Királyt, ahogyan hazájában nevezik, a világ legnagyobb futballistáját, az egyetlen olyan futballsztárt, akinek a nevét még a házigazda amerikaiak is legalább egyszer hallották. Pelé a 70-es években a New York Cosmosban játszott. Harminc perccel az élő közvetítés kezdete előtt forradalmi a hangulat a Convention Centerben. Pelé szinte sokkos állapotban, Blatter tiltakozik, Beckenbauer is megpróbálja, sőt még a FIFA elnökségének néhány tagja is igyekszik beavatkozni. Hiába. A keresztapa felemelte a mutatóujját. És amikor Alan Rothenberg, az amerikai vb szervezőbizottságának elnöke rávilágít, hogy a világ valaha volt legnagyobb játékosát nem lehet kizárni a sorsolásról, a FIFA elnöke jéghideg pillantás kíséretében kontráz: „Mister Rothenberg biztosan csalódott lenne, ha az Egyesült Államoktól visszavonnánk a világbajnokság rendezési jogát.”[39] A vér szentebb a víznél, tartják maffiakörökben. Havelange szinte önromboló eljárásának kiváltó oka, hogy Pelé összeveszett Ricardo

Teixeirával, a keresztapa vejével. A hőzöngő üzletember hírében álló Teixeira Havelange-hoz hasonlóan azon brazil emberek szűk köréhez tartozik, akiknek fiatal éveikben kevés közük volt a labdarúgáshoz. Csakhogy miután feleségül vette Luciát, Havelange egyetlen lányát, szélesre nyílt előtte a pénzes szekrényekhez vezető út. És Teixeira nem tett kitérőt. Pelével azért veszett össze, mert a futballista megtagadta, hogy egymillió dolláros kenőpénzt fizessen a Brazil Labdarúgószövetségnek, amelynek élén 1989 óta Teixeira áll. Pelé marketingügynöksége meg akarta venni az 1994-es vb brazíliai közvetítési jogait, a kenőpénzt azonban nem szándékozott kifizetni. „Ezért felhívtam Teixeirát – hangzik a később az ország sportminiszterévé előlépő Pelé verziója. – De ő csak annyit mondott, nem hiszi el. Így megmondtam neki, ilyen alapon nem kötöm meg az üzletet, a sajtóval azonban megosztom, miért lépek vissza. Akkor kifordult magából. Megfenyegetett, hogy beperel.”[40] A brazil keresztapa szerepében tetszelgő Havelange és Teixeira, valamint honfitársuk, minden idők legnagyobb labdarúgója között zajló háború a nyilvánosság elé tárta azt a tébolyt, ami a világ legkedveltebb sportágában egy FIFA-főnök korlátlan hatalomérzetéből fakad. Havelange kidobja Pelét, ezen a döntésén nem változtat. Később Pelé kénytelen búcsút inteni a FIFA Fairplaynagyköveti státusának is. Röviddel ezután azonban az újonnan megválasztott brazil államfő, Cardoso sportminiszteri rangra emeli – ő pedig olyan törvényt terjeszt elő, amelyben a többségében menthetetlenül korrupt futballklubok jövőjét gazdasági társaságokban látja. Teixeira tajtékzik. Inog a hatalma, hiszen azon vezetőkbe ütközik, akik a klubjaikra önkiszolgáló boltokként tekintenek. Így a keresztapa ismét kénytelen bekeményíteni, hogy megakadályozza Pelé törvényét: Havelange immár azzal fenyegetőzik, hogy kizárja Brazíliát az 1998-as világbajnokságról. És a vb-csoportkör 1997-es, marseille-i sorsolásából Pelé újfent kimarad… Párhuzamosan futó vizsgálatok után 2001-ben Brazíliában 1129 oldalas jelentést terjesztenek a brazil parlament és szenátus elé Teixeira viselt dolgairól. A hivatalos dokumentum szerint a brazil szövetség (CBF) egy „tetthely, ahol az anarchia, a hozzá nem értés

és az álnokság uralkodik”. Kizárólag Teixeirának 536 oldalt szenteltek, felsorolva tucatnyi vétséget: a szerződéshamisítástól kezdve az adócsaláson és a hűtlen kezelésen át a CBF pénzével végrehajtott valutaspekulációig. Utóbbi nyereségét természetesen saját maga vágta zsebre. A feljelentések azonban a semmibe vezetnek. Brazíliában, a keresztapa családjában – a CBF-ben Teixeira unokatestvérei, nagybátyjai és haverjai ülnek – már jó ideje a „hosszabb kéz” szabálya a törvény. Havelange és Teixeira a Pelé elleni háborúban is minden hangszeren játszik. Hogy ez miként nézett ki, azt Pelé személyesen mesélte el a szerzőnek. Az Egyesült Államokban rendezett 1994-es világbajnokság előtt fél tucat riói újságíró karjaiba futott. „Ebből a véletlenszerű találkozásból – mondja Pelé – tudtam meg, hogy Teixeira szövetsége, a CBF az ellenem zajló per esküdtszékének tagjait meghívta Amerikába.” Természetesen all inclusive ellátással, fizették a repülőjegyeket, az étkezéseket és a szállítmányozást. „Mindent a CBF fizetett.”[41] Pelé közbenjárására Rióban lecserélik az esküdtszék tagjait. A Teixeira ellen folytatott kongresszusi vizsgálat azonban később gyümölcsözik. A labdarúgás körüli pénzügyi harcban feltűnő rossz hírű cégek közé bekerült egy név, a Sanud is. Liechtensteini székhelyű, dollármilliók folynak át rajta. Évekkel később a Sanud neve hirtelen felbukkan más, Svájcban beterjesztett vizsgálati dokumentumokban is: az ISL milliókat utalt át vesztegetésekre ennek a liechtensteini postafiók-vállalatnak. Akkoriban azonban, 1993-ban, amikor kizárja Pelét a sorsolásról, megváltozik a széljárás, és már szemből éri Havelange-ot. Ezúttal már a futballtársadalom szemében is túl messzire ment. Rióban az újságírók elkezdenek szimatolni. Fegyverüzletek nyomaira bukkannak, elképesztő hiányosságokat fedeznek fel a szövetség bankszámláin, és megtalálják az illegális szerencsejáték, a bicho királyának, Castor de Andradénak a titkos listáját is, amelyen Havelange kedvezményezettként van megjelölve. Arról akkor azonban még senki sem tud, hogy az ISL bérlistáján is szerepel a neve. Eljött tehát Sepp Blatter órája? Képes elűzni a vigyorgó keresztapát a FIFA trónjáról?

A bukás a levegőben lóg. A FIFA-ban hirtelen az elnök pénzügyi menedzsmentjéről kezdenek el vitatkozni. És még sohasem látta senki az elnök, állítólag létező, ügyvédi diplomáját. Havelange folyton azt meséli, évente 250 napot utazik FIFA-ügyekben, ezt azonban ekkor már így is merik interpretálni: ez további 62 500 frankot hoz a társadalmi munkában dolgozó elnöknek, akkoriban ugyanis a napidíj 250 frank. Havelange egy vagy két embert foglalkoztató riói magánirodája elképesztő összegeket nyel el. Már Käser felfedezte, hogy nyugtalanító nagyságú összegek folynak el a rendszerben. Figyelemre méltó számlamozgások arra utalnak: Havelange a 90-es évek közepéig pénzügyi problémákkal küzdött. Havelange meghívásait és ajándékorgiáit is tematizálják, a kollégák Zürichben vásárolt aranyrudakról és egy sofőr diszkrét futárszolgálatairól pletykálnak egymás között. Az Havelange-hoz hasonlóan diplomata-útlevéllel rendelkezők számára a vámköteles zónákban sem jelent gondot a nemzetközi „kereskedelem”. A FIFA tervezett költségvetésében hirtelen külön soron tüntetik fel az elnöki büdzsét. A rutinos pénzügyi szakértők csodálkoznak, a The Wall Street Journal így fogalmaz: „A szervezet költségvetése évi egymillió frankot fordít az elnöki tevékenységek fedezésére, holott ő társadalmi munkában dolgozónak tartja magát.” Az elnöki tisztséget célba vevő Blatter körbeutazza a világot. A FIFA egy nappal az amerikai világbajnokság előtt, 1994-ben tartja elnökválasztó közgyűlését, az európai szövetségek pedig annál is korábban a saját kongresszusukat. Blatter azokon pózol és sármőrködik. Március elején a hollandiai Nordwijkben zajló UEFAkongresszuson Blatter jelöltnek ajánlja magát, akit az európaiak Havelange-zsal szemben indíthatnak. Mindenki sokkot kap, elküldik Blattert. Ellert Schramm, az izlandi küldött így jellemzi a fellépését: „Blatter saját magát kínálta fel. A kongresszusi küldöttek meglepődtek, milyen nyíltan lépett fel. Azt mondta, Havelange-zsal már nem lehet együtt dolgozni. Elutasítottuk. Én például úgy fogalmaztam, talán nem is az elnökről kellene vitatkoznunk, hanem a hozzá már nem lojális főtitkárról.” Ezt erősíti meg Egidius Braun, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) akkori elnöke és egy sor további küldött is.[42]

Blatter azonban másképp emlékszik. Őt kérték fel, ő semmiképpen sem árulta saját magát. Később elterjed, Blatter ugyanezt eljátszotta a CONCACAF-zóna kongresszusán is, csakhogy Jack Warner, a föderáció elnöke az öreg keresztapát is értesítette. Havelange tajtékzik, midőn tudomást szerez a történtekről. Oroszlánként küzd imbolygó hatalmáért. Maga mellett tudhatja cimboráját, Warnert, aki az észak- és közép-amerikai szövetség, a CONCACAF elnökeként az ottani választóknak parancsol, az afrikai kontinentális szövetség, a CAF kongresszusán pedig maga Havelange fenyegetőzik nyíltan a világszövetség kettészakadásával. Ha a személyes hatalom megtartása a cél, semmit sem számítanak a FIFA egységéről szőtt ájtatos gondolatai. A futballvilág forrong, a szavazatokat ide-oda dobálják. Aztán egy zürichi ülésen, amelyen csak a kontinentális szövetségek vezetői vesznek részt, az elnökség további tagjai, illetve a főtitkár Blatter sincsenek ott, Havelange megkezdi a nagy rohamot. Protokollfőnökét az ajtó elé küldi, a nyáját pedig imáiba foglalja. „Fel akartok akasztani Pelé miatt?” – kérdezi a keresztapa a körülötte ülő hallgatóságtól. Majd mindannyiuknak testvéri csókot ad: megígéri, hogy már az 1998-as franciaországi világbajnokságon 32 csapatosra duzzasztja a mezőnyt. Így mindenki olyan nagy ajándékot vihet haza, amivel erősítheti az otthoni pozícióit: több nemzeti tizenegy lehet ott a világbajnokságon, mint korábban bármikor. Régi trükk, Havelange már 1974-ben is ezzel kaparintotta meg a FIFA trónját, amikor is 16-ról 24-re emelte a résztvevők létszámát, és ezzel sok kontinentális, illetve nemzeti futballszövetség támogatását elnyerte. A nagyobb létszámnak köszönhetően nő annak a valószínűsége, hogy a saját országunk legalább egyszer kijut a tornára. A számok mindig hatásosak. A Pelé-ügyet is a maga módján oldja meg. Havelenge elterjeszti, a sztár bocsánatot kért. Pelé az egészet hazugságnak minősíti. Idővel meg már senkit sem érdekel az egész. Havelange-ot 1994 júniusában, felállva, vastaps kíséretében választják meg egy újabb elnöki ciklusra. Egyetlen másodpercre sem mosolyodik el. Tudja, a háborúnak nincs még vége. Legközelebb Európa is ringbe száll, és a Blatter-ügyet tisztázni kell. Véglegesen. Havelange azonban a vb-n nem akar botrányt, élvezni akarja a világbajnokságot, illetve a FIFA költségén a tornára utaztatott 200

személyes vendégsereg hízelgését. Az ideges FIFA-személyzetet igencsak lefoglalja a királyi udvartartásnak nevezett talpnyalók gyülekezete. Eközben Blatter árnyékként járkál, mindenütt a küszöbönálló leváltásáról beszélnek. Havelange nyilvánosan is megnevezi a palotaforradalom ötletgazdáját: „Blatter úr 1975-ben csatlakozott a FIFA-hoz. Felelősséggel ruháztam fel, támogattam, hogy eljusson a mostani pozíciójáig, és ki is neveztem. Rendkívüli munkát végzett. Csakhogy az elmúlt hónapokban bizonyos mesterkedések zajlottak annak érdekében, hogy Blatter urat a FIFA elnökévé koronázhassák. Ez nem játszódhatott volna le a hátam mögött. Lojalitást vártam volna.” Csakhogy nem az történik, amit mindenki vár. 1994 októberében a New York-i FIFA-összejövetelen Havelange először a bizottságokban rendez nagytakarítást. Ahogyan az egy lábadozó szenthez illik. A „grémium új tisztségviselőinek megválasztása” című pontot a napirend végére teszi. Majd csak egy listát oszt ki, amelyre az újjáformált bizottságok tagjainak nevét íratta fel. A küldöttek két percig csodálkozhatnak ezen, aztán véget vet az ülésnek. Semmi vita, semmi szavazás. A keresztapa döntött. Totálisan átalakította a FIFA vezetőségében ülő főállású szövetségi alkalmazottak listáját, majdnem mindenkit kidobott. A „munkásokban”, ahogyan Havelange nevezi őket, „Blatter tapintatlansága után az elnök képtelen megbízni”, hangzott a FIFA akkori igazgatójának, Miguel Galánnak az indoklása. Teixeira, Havelange sógora, az új erős ember azonban rögtön két kulcsfontosságú bizottságba is bekerül: a bírói bizottságba és az 1998-as világbajnokság szervezőbizottságába. Az események a szövetségi főnökök abszolút hatalmát demonstrálják. A bizottsági tagokat gyakran nem választják, hanem kinevezik. Ezek a szabad akaratról szóló akták – a kiválasztottak számára fantasztikus lehetőségekkel: befolyás, hatalom, első osztályú utazások, sofőrszolgálat, vaskos napidíjak, bankettek, órák és egyéb ajándékok. Ilyen feltételek mellett azért szorult helyzetekben is szívesen megteszi az ember, amit a nagyfőnök akar. Na de mi a helyzet Blatterrel? Hirtelen megint biztosan ül a nyeregben. Hogy miért, azt csak feltételezni lehet, a leginkább kézenfekvő magyarázat így hangzik: Blatter a FIFA néhány titkáról elbeszélgetett Havelange-zsal. Blatter

lassan húsz éve mindenre rálát. 1995 elején azért ténylegesen is fejek hullanak. A „bizalom hiánya” miatt mennie kell a sajtó-, illetve a versenyrészleg vezetőjének, Guido Tognoninak és Miguel Galánnak. De vajon mit tett Blatter, hogy így lecsendesítette Havelange-ot? Ő, az ember, aki az év 365 napján keresztül viszi a FIFA ügyeit, és gyakorlatilag minden folyamatról értesül, megmutatta a kínzóeszközeit a főnöknek? Azokat, amelyekben rögzíti az elmondhatatlan ügyekről szerzett információit, illetve az Havelange elnöki praktikáiról gyűjtött bizalmas tudását rögzíti? Mennyire nyilvánvalóan éreztette az öreggel, hogy simán magával ránthatja a mélybe? Vélhetően sohasem tudjuk meg. Blatter folyton-folyvást a média agyrémének titulálja az állítólagos puccskísérletét. A keresztapának és wallisi nevelt fiának tanácsos volt gyorsan kiegyeznie. Európa mozgolódik, az 1998-as választásokon Johansson véget akar vetni a FIFA évtizedeken át tartó urambátyám-üzletelésének. Johansson és harcostársai egyre gyakrabban kifogásolják a FIFA kérdéses üzleti etikáját. A svéd sportvezető emberei sokat sejtenek, de vélhetően csak keveset tudnak a valós eseményekről: a keresztapa klánja az ISL-en keresztül újra és újra futballpénzeket „adományoz”. Csakhogy ez mindössze tíz évvel később vihető bíróság elé, és hogy egyáltalán el lehet jutni addig, akkoriban Havelange és bandája még csak nem is sejti.

Sötét csatornák A kegyúr és főtitkárja számára Johansson offenzívája veszélyes, hiszen nőtt az UEFA befolyása. Sugárzik róla a gazdagság, sőt a Meridian-projekt keretében még egy afrikai segélyprogramot is elindított. Természetesen ez diszkrét veszélyt rejt Havelange és Blatter számára: vajon nem az ilyen fejlesztési programok kínálják az ideális csatornát az eseti kifizetésekre? Havelenge-nak és Blatternek valami kifizetődő kell, igazi bombaüzletre van szükségük. Az ISL-lel szembeni töretlen hűség nem csupán gyanúsnak tűnik, de az UEFA Bajnokok Ligájából származó bevételeihez képest nevetségesen kevés a világbajnokságokból eredő bevétel is. Az új évezredben gazdasági kvantumugrást kell végrehajtani a világbajnokságok esetében. Milliárdos üzlet kell. Csakhogy van egy kis probléma: hogyan lehet ilyen milliárdos üzletet leszakítani, ha ezzel egy időben a visszacsorgatott fizetések miatt az ISL-nek is a buliban kell maradnia? A 90-es évek közepén cseppet sem rózsás a baráti luzerni üzletfelek helyzete. Miután Hempel és Lenz, az ügyvezető igazgató, illetve a Bajnokok Ligája kiötlője távozott, a cég kifogyott az ideákból, a menedzsmentje minőségéből pedig veszített. 1995 végén ráadásul Samaranch NOBja is eltűnik a palettájáról. Dick Pound, a NOB alelnöke a japán Karuizavára rángatta Christoph Malmst és Jean-Marie Webert, az ISL két képviselőjét. Pound a NOB marketingigazgatójaként azt mondja, „elégedetlen mindazon emberek szolgáltatási színvonalával és képességeivel, akikre a NOB-bal kapcsolatos munkákat bízták”. [43] Rövid beszélgetés után nyilvánvalóvá válik előtte: esély sincs a javulásra, meg kell húznia a vészféket. Ki vagytok zárva a jogokkal kapcsolatos üzletekből, osztja meg a borzalmas párossal. Még úgy is, hogy a kenőpénzeket kezelő Weberről „igazából sohasem tudta, miből is áll pontosan a munkája”. A NOB a későbbiekben újonnan alapított saját ügynökségével egyedül végzi ezt a munkát, a Meridian 100%-os NOB-tulajdonú leányvállalat, amelynek személyzetéhez többen csatlakoznak az ISL-ből. A Meridian főnöke Michael Payne, Samaranch veje. Hajdan ő is az ISL-nél dolgozott.

Ez katasztrófa az ügynökség számára. A NOB-bal eltűnik a Dassler által megalkotott két pillér egyike. A menedzserek kétségbeesetten igyekeznek titokban tartani az üzleti kapcsolatok lezárását, egy évig semmi sem szivárog ki. Még a NOB neve is ott szerepel a reklámanyagokon. Kétségtelen, marad még pár kisebb partnerük, valamint ott vannak a szintén „megkent”, az olasz Primo Nebiolo vezette Nemzetközi Atlétikai Szövetséggel (IAAF) kötött szerződések. Tartópillérnek azonban csak a FIFA marad. És a vele kötött marketingszerződés 1998-ban kifut. Webernek oda kell tennie magát. Dassler egykori elzászi titkára a cégvezető halála után az ISL szürke eminenciásává lépett elő. A hófehér sörényével és hibátlan öltönyével igazi grandseigneurre emlékeztető Weber a sportvilág összes fontos szereplőjét ismeri. Naphosszat képes várakozni hotelek halljában, csiszolt modorával és persze pénzzel több nyelven tudja kelepcébe csalni az embereket. Weber titokban ismeri a magán- és offshore-számlákat, a közvetítőket, a tanácsadói szerződéseket és a postafiókcégeket – mindet, amelyekkel éveken keresztül százmilliós összegekkel szolgálták ki az ISL-t. A kulisszák mögött ezért is a pénzespostás a sportvilág központi alakja. Később még a vizsgálati fogságban töltött rövid idő sem oldotta meg a nyelvét, Weber nyíltan vállalja: „magammal viszem a sírba” a pénzt elfogadók neveit. Hogy őt, aki állandóan csak fizetett, valaki megfizeti a hallgatásáért? Ami tény: ha Webert megpuhítanák, az a sportvilág sok tisztségviselője számára katasztrofális lenne. Az 1994-es világbajnokság után az ISL-nek fel kellett ismernie, hogy a televíziós társaságok a FIFA-nak a jogdíjakért fizetett összegek után is csillagászati nyereséget értek el a reklámidő értékesítéséből. Itt az aranybánya: a jogokkal való kereskedést teljesen új alapokon lehet számolni. Már csak egy diplomás partner kell, és meg lehet hódítani a jövő televíziós piacát. Sohasem ismert adatokat, de „a pletykákat mindig”, állítja az ISL-t elküldő NOB-os ember, Richard Pound. Már akkoriban is ez volt az alapállapot. Ahhoz viszont, hogy az összes trükköt és ravaszságot megértsük, amelyekkel a FIFA 1995–96-ban a televíziós, 1997-ben pedig a marketingjogok értékesítésére érvényes pályázatot úgy írja ki, hogy minden licitáló kizárásával a régi partnert tarthassa bent az

üzletben, tanulságos előrepillantanunk a 2008-as esztendőbe. Akkor tartják Zugban, ebben a svájci adóparadicsomban Weber és további öt ISL-csúcsmenedzser büntetőperét. Fizetésképtelenségi bűncselekményekről van szó. Marc Siegwart bíró március 9-én robbantja a bombát: az ISL 1989 és 2001 között 156 millió frankot használt fel különböző sportszövetségek megvesztegetésére, ebből le kell vonni 18 milliót, amit korrupciós célokra már átutalt egy saját tulajdonban lévő alapítvány számára, de kevéssel a csőd előtt, anyagi nehézségek miatt visszaszerzett. A vádlottak sportmarketingben követett alapvető üzleti elveikről tett vallomásai kikényszerítik a korábbi pályázati kiírások újraértékelését, és a hajdani gyanús pillanatokat mára bizonyossággá sűrűsítik össze: a FIFA funkcionáriusai saját javukat nézve „kényszerítőztek” az ISL-lel. A kérdés valójában azonban az: a piszkos játékban tényleg csak az a néhány figura vett részt, akit a fizetési listán be lehet azonosítani? Elvégre egy sor stróman tűnik fel rajta, a mögöttük állók azonban mind a mai napig ismeretlenek – kik rejtőzhetnek a sötétben? És milyen kedvezményeket kaptak mindazok, akik az operatív ügymenet során gondoskodtak arról, hogy az ISL-lel való „kényszerítőzést” az új, milliárdokkal kecsegtető korba is át lehessen menteni? Hans-Jürg Schmid, az ISL egykori gazdasági igazgatója Zugban megerősíti Richter bíró tárgyalóteremben tett gyanúsítását: „Igen, tudtam róluk” – mondja, még ha a pontos összeget nem is tudja. Üzleti vészhelyzetre hivatkozik: „Mindig azt hangsúlyozták nekem, ha nem így járunk el, a másik oldal még csak alá sem írja a szerződést.”[44] A vádirat szerint Christoph Malms, az ügyvivő testület vezetője is „az elkerülhetetlen üzleti gyakorlatot morálisan elítélendőnek” tartja, mert szerinte „vállalati sikereket csak saját erőből szabad elérni, nem pedig vásárlás útján”. Malms a bíróság előtt még egyszer hangsúlyozza, kényszerhelyzetben voltak: „Elkerülhetetlen volt a gyakorlat, az iparágban megszokottnak minősült, az üzlet stílusához tartozott. Enélkül nem megy.”[45] Elképesztő dolgot hozott napvilágra a per. A kenőpénzt gyakorlatilag fizetésként utalják át, néhány havonta mennek az összegek az adóparadicsomokba. És a legszebb: a labdarúgás

terhére elkövetett csalások még csak nem is törvénytelenek – akkoriban a svájci törvények szerint a sportfunkcionáriusok korrumpálása nem volt büntetendő. Csak adózni kellett a bevételek után. A pénzeszsák Weber a bíróság előtt semmivel sem mond többet a kifizetésekről, mint korábban a kihallgatásakor. Ezek „jutalékok és honoráriumok” voltak, amelyek „jogok vételével vagy eladásával párhuzamosan” zajlottak. Az eljárás során öt kollégája megerősíti, hogy Weber intézte a kenőpénzeket. Sohasem mondott neveket, csak ő tudta, kit mekkora összeggel vesztegetett meg. A bíró azon kérdésére, hogy kik fogadták el a pénzt, a vádlott így felel: „Ezt nem mondhatom meg, ez becsületbeli ügy.” Becsületbeli ügy. A maffia forgatókönyvébe illő mondat. Csakhogy most egy zürichi tárgyalóteremben hangzott el, ez a pénzespostás Weber vallomása, azé az emberé, aki ma már a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban nemkívánatos személy, ugyanakkor a FIFA-nál ki-be járkálhat. A zugi perben Blattert is súlyos vádakkal illetik, igaz, a sporttal kapcsolatos korrupciós paragrafusok hiányában csak morálisan. Werner Würgler ügyvéd, Christoph Malms képviselője előadja, Blatternek tudnia kellett az ISL kenőpénzrendszeréről. Sőt, az ISL megvesztegetési kifizetések leállítására törekvő vezetőjét, Malmst a FIFA fejese még meg is fenyegette: ha Weber elveszítené a pozícióját, „rossz útra téved az ISL”. Korábban Havelange is ilyen egyértelműen nyilatkozott. Würgler azt magyarázza, hogy a fenyegetésekkel összhangban „az ISL-csoportnak nem állt módjában elállnia a jutalékfizetési rendszertől”. Ezek a kifizetések sokkal inkább a „kötelező érvényű megállapodások” státusát élvezték. Würgler olyan képet vázol fel, amely szerint az ISL-csoport a FIFA belső ügynökségeként illetékes a funkcionáriusoknak járó csúszópénzek kifizetéséért: „A nyomozó hatóságok és a nyilvánosság elől is el kellett rejteniük az eseteket.” A 2008-as jogi tényektől most vissza a 90-es évek közepébe, ahol éppen a nagy dobást tervezik! Akkoriban nem csupán a NOB elvesztése miatt kutyaszorítóba kerülő ISL számol vastagon fogó tollal, hanem a konkurencia is. Természetesen mindenki felismeri a közvetítési jogok kereskedelmében rejlő profitlehetőségeket. Ezért kerül a labdarúgó-világbajnokság az amerikai IMG-hez hasonló,

világszinten operáló sportügynökségek fókuszába. Az IMG a német Bertelsmann-csoport leányvállalatával, az UFA-val működik együtt a tervezett jogbeszerzés kapcsán. 1995 augusztusában a belga Eric Drossart, az IMG európai elnöke elküldi az első ajánlatot a „kedves Sepp” Blatternek: „A 2002-es labdarúgó-vb-ért egymilliárd amerikai dollárt kínálunk.”[46] Az első ütközési pont: hogy pontosan mire licitál, az majd a pályázati kiírás folyamatában kiderül, emellett „hagyott levegőt felfelé” a már így is hihetetlen összegnél. Csakhogy az iparágban már gyanítják a FIFA és az ISL közötti szoros kapcsolatot, így aztán Drossart az ajánlat egy-egy másolatát elküldi a világszövetség összes elnökségi tagjának. Egymilliárd – őrült ajánlat. Mit tesz Blatter, a FIFA főtitkára? Drossart, a milliárdos vevő nyakába borul? Éppen ellenkezőleg. Ridegen közli, zavarja, hogy „a szigorúan bizalmasként megjelölt levelet a FIFA végrehajtó bizottsága összes tagjának, valamint további címzetteknek faxon elküldték”. Közöttük vannak azok a döntéshozók, akik névleg határoznak a jogok értékesítéséről. Blatter hozzáállása feltételezi, hogy igazából a saját információgazdálkodását félti. A Drossart által kért, a jogok odaítélésével kapcsolatos információkkal azonban adós marad. Ritka levélváltás kezdődik. Novembertől fagyosabb a hangvétel. a „kedves Ericből” „Mr. Drossart” lesz. Ezt követően Blatter nyilvánosságra hozza, hogy a 2002-es világbajnokság televíziós és marketingjogait csomagban kívánják értékesíteni. Gondot jelent, hogy a jelenlegi partnernek, az ISL-nek még opciós joga van, ami csak három hónappal a végrehajtó bizottság jogértékesítésről való szavazása előtt jár le. Dossart meghökken – és kérdez: miként lehetséges, hogy az ISL világszerte exkluzivitást élvez, miközben a televíziós és marketingjogokat kizárólag az Egyesült Államokban birtokolja csomagban? Példának okáért Európában az EBU a televíziós partner. Drossart értesíti Csung Mong Dzsunt, a FIFA dél-koreai elnökségi tagját, a 2002-es világbajnokság rendezési jogára pályázó egyik ország első számú futballvezetőjét. A FIFA-n belül is erősen szeretnének az öreg keresztapa és az ő tábornoka, Blatter körmére nézni. Európai és afrikai elnökségi tagok felvetik, hogy a jogértékesítésre külön munkabizottságot kellene létrehozni. Csak

Havelange és a kontinentális futballszövetségek vezetői kerülnének be. Ez azonban nem jön össze. Blatter a kezében tartja az irányítást. Lejár az ISL elővásárlási joga. Az IMG rajtra kész. Más pályázók is bizakodnak, hogy elnyerik a jogot, így például az amerikai AIM cég, amely egyedül az Egyesült Államok piacára korábban sohasem látott összeget, 320 millió dollárt kínál. Az eddigi összegekhez képest ez gigantikus ajánlat. Blatter március végén váratlanul végrehajtja az újabb fordulatot. Most már az a mondás, hogy a 2002-es világbajnokság mellett a későbbi tornák jogairól is tárgyalni kell. Drossart bizalmatlan lesz. Blatter talán már tárgyalt az ISL-lel a 2002-es és a 2006-os jogokról, miközben az IMG és az UFA 2002-re vonatkozó ajánlatát fél évig jegelte? Újra dühösen megosztja Blatterrel, hogy nem érzi a FIFA részéről az „egyenlő elbánás elvét”.[47] Felsorolja az általa eddig észlelt félrevezető lépéseket, majd azonnal Blatter integritására apellál. Drossart április végén kapja meg a hivatalos tenderkiírást, amiben hirtelen csak a televíziós jogokról esik szó. Megint ír Blatternek, „eklatáns ellentmondásokra” mutat rá, és panaszkodik: „Nehezemre esik elhinni, hogy a FIFA tisztességes versenyben akarja kezelni az ajánlatunkat.” A pályázó által feltett kérdések egyértelműen azt sugallják, hogy a főtitkár gyakorlatilag előre leosztott lapokkal játszik: „Minekutána a FIFA már nem beszél a marketingszerződésekről, ez már azt jelenti, hogy ezekről megegyezett az ISL-lel, holott az exkluzív tárgyalásokra szabott határidő lejárt? Vagy azért tartják vissza a marketingjogokat, hogy azokat később lehessen értékesíteni?” Drossart az utóbbi feltételezéssel telibe talál. A marketingjogokat csak 1997 végén értékesítik, természetesen újra az ISL-nek – és megint csak úgy, hogy gyakorlatilag nem vesznek tudomást az IMG és további licitálók ajánlatairól. Drossart látnoki mondattal zár: „Nehéz más következtetésre jutni, mint hogy itt kétféle szabály létezik. Az egyik az ISL-re vonatkozik, a másik a többiekre.” Blatter köztes döntéseit leleplezi, csak „kozmetikázásnak” tartja azokat, hogy a sajtóban már megjelenő, „a sportszerűtlen és tisztátalan versenyhelyzet-kezelésre vonatkozó jövendőbeli vádakkal” szemben megvédje a FIFA-t.

Akkoriban Európán kívüli partnereivel együtt hoppon marad a közszolgálati tévék alkotta szövetség, az EBU is. Még akkor is, ha a csoport a 2002-es és a 2006-os világbajnokság televíziós közvetítési jogaiért összesen 2,2 milliárd frankot ajánlott, emellett megvan az ilyen óriási projektek lebonyolításához szükséges összes technikai és szervezeti eszköze. Ráadásul Havelange biztosra ígérte a partnernek a szerződéshosszabbítást. Csakhogy az ISL-nek mindenáron benne kell maradnia a buliban, egyedül ez szavatolja a továbbiakban is a FIFA tisztségviselői számára a kenőpénzeket. Mit is vallott az ISL főnöke, Malms a bírónak? A kenőpénzekről nem lehetett lemondani az üzleti gyakorlatban, „anélkül nem ment”. A Dassler család kapcsolatainak köszönhetően az ISL-nek Leo Kirch, a müncheni médiamogul személyében sikerült megtalálnia az úgy-ahogy megfelelő partnert. Kirch ragyogóan száll be a játékba, az eset abban csúcsosodik ki, hogy ő alakítja a senior partner ISL mellett a junior partner szerepét, ugyanakkor a 2002-es és 2006-os világbajnokság televíziós közvetítési jogaiért járó körülbelül 1,7 milliárd euróról egyedül ő kezeskedik. A Bajnokok Ligája közvetítési jogait értékesítő versenytársnál, a TEAM-nél már akkoriban csalást gyanítanak a csomagolás mögött. „Nem hihetetlen, hogy a FIFA főtitkára mennyire elkötelezi magát egy cég mellett – mondja egy menedzser, majd megmagyarázza: – Lehetetlen, hogy a fő licencvásárló semmiféle garanciát se vállaljon, miközben partnere a komplett finanszírozást magára vállalja.” Alig írták alá a szerződést, Kirch egy másik arcát is megmutatja. Az úttörőnek számító digitális televíziós projektjével egy óriási pénznyelőgép van a nyakában. Hirtelen hozzá szaladnak azok a szakemberek, akik korábban az ISL nevében tárgyaltak. A naiv partnerrel folytatott kemény ütésváltás után Kirch hirtelen már csak a felét állja a garantált összegnek – ezzel egy időben persze legombolta az ISL-ről a különösen nagy haszonnal kecsegtető európai televíziós jogdíjakat. A FIFA kenőpénzügynökségének kell tartania az összeg másik fele miatt a hátát, úgy, hogy már csak a világ pénzügyileg kevésbé vonzó felét tudja kiszolgálni. Ismét kényes helyzetben az ISL, a TEAM csúcsmenedzsere már 1997 nyarán azt jósolja: „A végrehajtó bizottság szeptemberi, kairói rendkívüli ülésén az ISL 2006-ig megkapja a marketingjogokat.”

A televíziós jogok 1996-os odaítélése után valaki már gondolkozik. És jegyzetel. Michel Zen-Ruffinen, Blatter helyettese a főtitkári pozícióban, mindent közvetlen közelről követhetett végig. Blatter cselekedeteit egy dossziéban gyűjti össze, amit 2002-ben nyilvánosságra hoz – olyan időszakban, amikor az ISL és Kirch is már csődbe ment. Az ISL–Kirch tandem jogértékesítéssel kapcsolatos üzleti tevékenységéről így ír: „A 2002-es és 2006-os világbajnokság televíziós közvetítési jogait német nyelvterületre Leo Kirchnek 120, illetve 140 millió frankért adták el. Csakhogy a jogok értéke egyenként legalább 250 millió volt. Az amerikai AIM cég 320 millió dolláros ajánlatot tett az amerikai jogokra – elutasították! Mindezek ellenére Kirch kapott bizalmat. A veszteség körülbelül 160 millió frank.” Eleinte ezt megtartja magának, csak sokkal később engedi szabadjára a dühét. A marketingügynökséggel való oda-vissza játék sportpolitikai része felett Havelange diszponál. A televíziós jogokkal kapcsolatban 1996 júliusában Zürichben cselezi ki a saját FIFA-elnökségét. Az ülés előtti estéken egy rossz hírű megélhetési sportvezetővel, a FIFA orosz elnökségi tagjával, Vjacseszlav Koloszkovval szórakozik az apartmanjában. Koloszkov azon sportemberek egyike, akik a Szovjetunió széthullását károk nélkül túlélték. Havelange a következő reggel a napirenddel ellentétben azt javasolja a FIFA kerekasztalánál ülőknek, hogy most azonnal adják el a 2002-es és a 2006-os labdarúgó-világbajnokság közvetítési jogait az ISL-nek és Kirchnek. Meglepi az európaiakat, akik azonnali, nyílt, egyenkénti szavazást kérnek – és kőkemény pillantását Koloszkovra irányítja: drága barátom, ugye te is úgy gondolod, hogy el kell fogadnunk ezt az ajánlatot? Az orosz bólint. A stratégiai siker megvan, sikerül áttörni az európaiak frontvonalát. Az már egy másik kérdés, hogy a végén a 19 jelenlévőből csak kisebbséget jelentő kilencen szavaznak az azonnali értékesítésre, csakhogy mivel mindössze hat ellenszavazat érkezik, az ISL–Kirchmegállapodást szentesítik. Az európaiak számára balszerencsés módon erről az ülésről hiányzik Gerhard Mayer-Vorfelder, a FIFA német elnökségi tagja. Mindenkit leforrázott volna, ha az ülésen bárki az UEFA érdekeivel ellentétesen szavaz. Csakhogy Havelange szerencséjére egy korábbi misztikus félreértés miatt nem lehetett ott

az évek óta legfontosabb FIFA-végrehajtó bizottsági ülésen, és otthon, Baden-Württembergben vett részt találkozókon, ahelyett, hogy Európa érdekeinek megfelelően szavazott volna. Havelange jégtörője és sportbarátja, az orosz futballvezér Koloszkov hónapokkal később szép szerződést köt a Nike-val. A sportszergyártócég a brazil labdarúgó-válogatottat is támogatja, és mostanában masszívan küzd azért Havelange-nál, hogy az Adidast leválthassa a FIFA főszponzorai között. Koloszkov elismeri, a Nikeval kötött szerződésében a sportfelszerelések mellett készpénzfizetési passzus is szerepel. Azt pedig jobb, ha senki sem kérdezi meg, a 90-es években hová folyt a pénz Oroszországban. Koloszkov később még Blatter elnöknek is felfájást okoz, amikor feltűnik, hogy közvetlenül a FIFA-tól – holott már nem is volt tagja a végrehajtó bizottságnak – 125 ezer dollárt kasszíroz, minden különösebb ok nélkül. A gondban lévő ISL-nek 1997 őszén még a 2002-es és 2006-os világbajnokság marketingjogait is át kell játszania. A Bajnokok Ligáját kitaláló TEAM is beszáll a licitbe. Ismét valami csodálatos történik. A FIFA 1996. március 19-én még azt közli, hogy az ISL-nek „1996. február 29-ig volt joga a FIFA-val kizárólagosan tárgyalni a jogokról”. Még nem született egyezség, a tárgyalások tartanak, és „a FIFA mostantól mások által benyújtott ajánlatokat is megvizsgál”. Világosan fogalmazva: megszűnt az ISL opciós vételi joga. Csakhogy 16 hónappal később, 1997 júliusában a már halálra ítélt ISL-opció varázslatos módon magát kelti ismét életre. Blatter sajnálkozva tárja a TEAM érdeklődő képviselői elé, hogy „harmadik féltől származó ajánlatokat” csak az ISL-nek járó exkluzív tárgyalási kör után áll módjukban megvizsgálni. A csapdába csalt jogvásárlók ismét dühösek. A TEAM menedzserei tiltakozó jegyzéket nyújtanak be Blatterhez és Havelange-hoz, amelynek hangvétele igencsak hasonlít Drossart előző évi levelére: „Úgy tűnik, az új irányvonal erősen ellentétes az önök korábbi közléseivel. Az egész procedúra azt a benyomást kelti, hogy a FIFA főtitkára úgy akarja értékesíteni a jogokat, hogy előtte lehetőséget sem ad a piac megszondáztatására. Elképzelhető, hogy a FIFA főtitkárának azért kell sürgősen megoldást találnia, hogy kiküszöbölje a televíziós jogdíjak 2002-es és 2006-os értékesítéséből származó problémákat?”[48]

A gyanú kézenfekvő, az egész iparág táplálja. Kirch a televíziós piac újraszabályozott körülményei között gyengítette az ISL-t, a visszacsorgatott pénzek folyósítása elmaradhat. Blatter haragszik, hogy a TEAM-menedzserek elemzése az asztalára kerül – különösen azért, mert a tiltakozásuk másolatát ők is elküldik a FIFA végrehajtó bizottsága tagjainak. Ezúttal az „udvariasság alapvető elemeinek megsértésén” háborodik fel. Ez egyike a kedvenc olcsó kis trükkjeinek: a milliárdos ügyrendi kérdéseket egyszerű protokolláris csínytevések szintjére redukálja. Ahelyett, hogy megcáfolna konkrét, jól megalapozott vádakat, az etikett kérdéseivel foglalkozik. (A Blatterre jellemző, példaértékű magatartás köszön vissza egyébként a 2011. május 30-án tartott sajtótájékoztatójáról készített videofelvételen. Akkor egy egymillió dolláros ajándékról kellett nyilatkoznia, amit elnökválasztási kampánya közepette adott át a CONCACAF-zóna képviselőinek. A szokásos kitérő, semmitmondó állításai után el akarta hagyni a színpadot, a dühös újságírók maradásra szólították fel, erre kiselőadást tartott a tisztességről és a morálról.) Blatter 1997-ben az általa következetesen az orruknál fogva vezetett ügynökségek esetében is „a tisztelet jelentős hiányára” panaszkodik. Objektíven, tartalmilag képtelen megkontrázni a bombasztikus vádakat. Kitart amellett, hogy a televíziós jogok, illetve marketingjogok a most is zajló értékesítési folyamata során minden az „illemszabályoknak” megfelelően történt a FIFA és az ISL–Kirch kettős között. 1997 szeptemberében elnökségi ülést tartanak Kairóban. Ahogyan az korábban gyakran előfordult, a végrehajtó bizottság tagjai most is csak az ülés előtti nap éjjelén, a hotelszobájuk ajtaja alatt becsúsztatva kapták meg a világbajnokság marketingjogainak értékesítésével kapcsolatos dokumentumokat. Johansson, az UEFA elnöke tiltakozik Havelange-nál és Blatternél: az eljárás elfogadhatatlan, több időre van szükség az összetett helyzet elemzéséhez. Most még merészebben verik át a végrehajtó bizottságot. Elsőre úgy tűnik, Johansson és csapata elégedetten utazhat haza Kairóból. Nem szavaztak, a jogok értékesítéséről való döntést decemberre, a

következő, marseille-i találkozóra halasztják. A FIFA akkori hivatalos sajtóközleménye is ezt erősíti meg – hacsak nem lenne benne egy misztikus utalás, amely szerint a végrehajtó bizottság „elvben áldását adja” az ISL-lel kötendő üzletre. Megint itt marad a nyomasztó érzés. Eközben Blatter bátor harcostársai, Julio Grondona, a pénzügyi bizottság elnöke, valamint Jack Warner alelnök csinos kis ajándékkal utazhatnak haza a Nílus partjáról: az argentin csomagjában ott lapul a 2001-es U21-es labdarúgó-világbajnokság rendezési joga, a Trinidad és Tobagó-i úriember pedig a 2001-es U17-es tornát viheti el a karibi szigetvilágba. És az ISL-nél is pukkanhatnak a pezsgősüvegek. Egy szeptember eleji jegyzőkönyvben már olvasható, a FIFA az ISL javára döntött, csak ezt kicsit később hozza nyilvánosságra, hogy elkerülje a széthúzó elnökség végleges megosztását. A pénzespostás Weber arról számol be az igazgatóinak, hogy a kritikusok ugyan még kérdezhetnek, de az ISL-lel kötendő szerződésről született döntést már nem másíthatják meg. A szkeptikusok félelmeiből napokkal később valóság lesz. A zürichi Sonntagszeitung jelentése szerint „Havelange és Blatter nem csupán a bírálóit, de már a saját felügyelő szervét is újra átverte”. És a főtitkár bejelenti, hogy a végrehajtó bizottság a kairói ülésén a 2002-es és a 2006-os világbajnokság marketingjogait az ISLcsoportnak ítélte oda. De ez csak egy arabeszk ahhoz a javaslathoz képest, amit Blatter pénzügyi bizottsága ugyancsak Kairóban benyújtott az elnökségnek: a FIFA-nak egy magánvállalkozással együtt joint venture-t kell alakítania, és oda valamennyi jogát be kell vinnie. Az új értékesítési csoport 51%-os tulajdonrésze a FIFA-t illeti, a fennmaradó rész pedig a szerencsés magánvállalkozást. Amit ISL-nek hívnak. Milyen háttérben meghúzódó okai vannak, hogy a FIFA vezetői majomszeretettel csüngnek az ISL-en? Az elnök és a főtitkár az alapszabályt is felülíró, folyamatos és misztikus taktikázással miért erősíti a gyanút, hogy ők ketten tulajdonképpen mutyiznak kedvenc marketingpartnerükkel? A join venture-re vonatkozó javaslat – amelynek keretében a FIFA minden jogát a „közösbe dobná”, méghozzá nem azért, mert rá van kényszerítve, hanem önként és dalolva – egy szalámitaktikának

vetne véget: nagyszerű, hogy előbb a televíziós, majd a marketingjogokat játsszuk át az ISL-nek, de miért ne társulhatnánk egyből? Mindezt egy olyan korban, amikor a NOB-hoz hasonló szövetségek, illetve az amerikai profi ligák úgy döntenek, hogy a jogaikat maguk értékesítik, ahelyett, hogy csomagban átadnák egy magáncégnek, amelynek a televíziós piacon alig van tapasztalata, és amely – mint az később kiderül – teljesen merev is. A FIFA-nagyvezérek és az ő szívbéli barátjuknak számító ügynökség közös vállalkozásának az Intersoccer nevet szánják. Heinz Schurtenberger, az ISL akkori általános igazgatója így mesél a mesterműről: „A FIFA-nak hihetetlenül széles márkaválaszték áll rendelkezésére. Az alapötlet az, hogy ezt egy, a piacon működő tőkés társaságba viszi, illetve hogy bizonyos jogokat átad az ISLnek. A FIFA 51:49 arányban megőrzi a többségét.” Lélegzetelállító bűnözői tervnek tűnik: a legmagasabb rangú vezetők egy általuk uralt üzleti hálóban akarják feloszlatni a FIFA-t. Ha a FIFA esetleg a későbbiekben összevész a magáncéggel, akkor vélhetően ki kell vásárolnia a közös vállalkozásból a saját jogait. Addig azonban nem jutunk el, az elnökségben ülő ellenzék határozottan nemet mond. A Johansson körüli elnökségi tagok annyira bizalmatlanok lesznek, hogy a következő, marseille-i ülésen közülük hárman is felhasználták a főtitkáruk szavait – még az ülés előtt összehívott eligazításon. A Blatterbe vetett bizalom szertefoszlott. „Szanálni kell a FIFA-t” – mondja Johansson egyik tanácsadója, mert csakis a monopolhelyzetnek köszönhetően „jutna újra és újra pénzhez”. A korrupt liciteljárások a sport ellenőrizhetetlen árnyékvilágának újabb gyengeségét hozzák napvilágra. Mindennemű seftelés dacára sem Drossart IMG-je, sem pedig a TEAM nem citálta bíróság elé a FIFA-t. Az EBU sem tette meg, holott világos szavakkal ragaszkodott a tényhez, hogy az ISL–Kirch licittársaság miatt ejtette őket a szervezet. Németországban ez a ritka üzlet még évekig foglalkoztatta a politikusokat és a közvéleményt. Miért nem mernek soha, semmit bevállalni a FIFA ellen? Mert valamikor újra jogdíjtárgyalásokat írnak ki, és senki sem akarja örökre eljátszani a lehetőségeit a világszövetségnél. „Az előbb agyonverjük egymást, majd együtt iszunk” mottójának megfelelő

eljárásmód az, ami konzerválja a korrupt viszonyokat. Ugyanez a törvény uralkodik a világbajnoki rendezési jogok odaítélésénél is, és tulajdonképpen ez a törvény tehet arról, hogy ezen a téren nemhogy nem szorul vissza a korrupció, de egyenesen egyre szemtelenebb formákat ölt. Hogy szidták a 2000-es elbukott világbajnoki pályázatuk után a britek a feslett szószegő FIFA-illetékeseket. Amikor azonban a 2018-as tornára újra pályáztak, mindent elfelejtettek, a politikusaik meghúzták magukat és doromboltak. És a pályázók csak az újra elbukott világbajnoki kűr után hozták nyilvánosságra, amiket tőlük a tiszteletre méltó futballcsalád kérni szeretett volna: például ha Anglia megkapja a világbajnoki rendezés jogát, akkor a FIFA kerüljön ki a Nagy-Britanniára érvényes pénzmosási törvény hatálya alól. Erről még a Cosa Nostra is csak álmodozhatott, hogy tudniillik nemzeti kormányokat kényszerítsen arra, ugyan már, helyezzék őket a pénzmosási törvényeken túli világba. „Olyan ajánlatot teszek neked, amit nem utasíthatsz el.” A revánsvágyak elnyomására vonatkozó másik példával Dél-Afrika szolgál. Miután elbukott a 2006-os világbajnokság rendezési jogáért zajló pályázaton – az új-zélandi Charles Dempsey az utolsó szavazás előtt elutazott, ahelyett, hogy szövetsége óhajának megfelelően Dél-Afrikára szavazott volna –, a Jóreménység fokánál forradalmi lett a hangulat. Felfogadtak egy jó hírű szakjogászt, aki fellebbezést nyújtott be Németország rendezővé választásával szemben. Mindazonáltal ezt a FIFA-nál kellett megtennie, a szervezet azonban természetesen elutasította a saját döntése helyességét megkérdőjelező beadványt. Csakhogy ez most kevésbé volt kedélyes csevej, hiszen a dél-afrikaiak ügyvédje Jean-Louis Dupont volt, aki öt évvel korábban kiharcolta a Jean-Marc Bosmanra nézve kedvező döntést, most pedig egy precedensnek szánt döntést abban a kérdésben támadott meg, hogy egy, a szövetségeket összefogó szervezet megtilthatja-e tagjainak, hogy polgári bírósághoz forduljanak. 2000 nyarán, Zürichben a FIFA elnökségével folytatott hosszú vita után a dél-afrikaiak szemében világossá vált, a határán voltak annak, hogy örökre eljátsszák a becsületüket a világfutball fejeseinek szemében. Johansson, a FIFA alelnöke így írta le a fenyegető légkört: a dél-afrikaiak megértették, hogy „semmit sem

hoz a konyhára, ha megkérdőjelezik a FIFA-tagok integritását”. Irvin Khoza, a pályázat egyik menedzsere másnap a futballcsalád előtt aztán felmondta a betanult kis beszédét: „Valóban bíróság elé akartuk vinni az ügyet, de a labdarúgás érdekében, és hogy szolidaritást mutassunk, nem mentünk el ilyen messzire.” Négy évvel később megint volt egy kis show Zürichben – Dél-Afrika meg is kapta a 2010-es világbajnokság rendezési jogát. Ami a réven elveszett, a vámon meglett. A végén minden a családban marad. A nagy üzletet tető alá hozták, a következő évekre elegendő kenőpénz bizosítva. Jöttek az első hálaüzenetek. Andrew Jennings a Foul című könyvében elmeséli, hogyan került kínosan nyilvánosságra egy eltévedt küldemény. Erwin Schmid, a FIFA gazdasági igazgatója hirtelen az asztalra csapja az Union des Banques Suisses (UBS) átutalási megbízását: az ISL-től egymillió svájci frankos utalási megbízás érkezett, a célszemély pedig egy magasa rangú, tengerentúli FIFA-funkcionárius. Schmid Blatterhez rohan a dokumentummal. Neki azonban eszében sincs hívni a rendőrséget, mi több, még csak nem is jelenti az esetet a végrehajtó vagy a pénzügyi bizottságnak. A pénzt egyszerűen a FIFA számlájáról továbbutalja a megbízáson lévő, vezető beosztású illetőnek. A kedvezményezett, ahogyan az sok évvel később nyilvánosságra kerülő ISL-fizetési listáról kiderült, Havelange volt. [49]

Ömlik a pénz a választások előtt Itt az ideje utat nyitni Blatter előtt. Havelange már képtelen egy újabb elnöki periódusra. Előbb Pelével civódott, majd pedig igazi krízisbe vezette a FIFA-t azzal, ahogyan Japán és Dél-Korea megkapta a 2002-es világbajnokság rendezési jogát. Az utolsó pillanatban Johansson és harcostársai elérik, hogy két nemzet rendezhesse meg a vb-t, a tornát kizárólag Japánnak ígérő Havelange-nak pedig fogcsikorgatva meg kell hajolnia. De ez mást is jelent: a 2002-es világbajnokságon sok mindenért kétszeresen is fizetni kell, kezdve a két médiaközponttól egészen a FIFA-horda ezreinek drága szállásaiért mindkét országban. Havelange súlyos hibái között említik az 1995. novemberi látogatását Sani Abachánál, Nigéria nemzetközi figyelmet élvező katonai diktátoránál is, ahová az U20-as világbajnokság rendezési jogát viszi magával ajándékba. Miközben a FIFA keresztapja átöleli véreskezű „őexcellenciáját”, sőt még az „Ekwueme” (Az ember, aki tartja a szavát) tiszteletbeli címét is átveszi, néhány kilométerrel odébb az író és emberjogi harcos Ken Saro Wiwa és az ogonik népe további nyolc képviselőjének akasztófáját ácsolják. Abachát, a mészárost heteken keresztül a világ minden tájáról kegyelmi kérvényekkel bombázzák, szívet melengető ajándékot azonban csak Havelange-tól kap: az U20-as vb keretében a világ fiataljait. Abacha legalább azt megvárja, hogy Havelange elutazzon, és csak utána akasztatja fel a kilenc ogonit. Havelange-t nem foglalkoztatják a világ minden tájáról érkező kritikák, zavartalanul kitart a humanitárius és emberi jogokat semmibe vevő sportos diktátorok mellett: „A sportot és a politikát nem szabad összekeverni.” A világ azonban tombol. A Sunday Times így fogalmaz: „A FIFA elnöke szamárként csúszott a katonai vezető előtt.”[50] Havelange-nak a nigériai diktátornál tett látogatása önkéntelenül is Johansson segítségére lett a választási kampányban. Az európai a végrehajtó bizottságban ismét emlékezteti a keresztapát arra, hogy a futballkozmoszban nem hozhat egyedül döntéseket – és szavazás útján a Nigériának szánt U20-as világbajnokság Malajziához kerül. Havelange hírneve tönkrement. Már 1996 végén bejelenti, nem áll

szándékában újra kandidálni. A fő feladata az utód kinevelése – csakhogy Johansson egyetlen alkalmat sem hagy ki a nyilvános ígéretekre: „A FIFA üzleti praktikáinak független vizsgálatát követelem.”[51] Ahogyan azt ma már tudjuk, ez megsemmisítő lett volna Havelange klikkje számára. Az elnök elkezdte annak a Blatternek a felmagasztalását, aki 1994-ben még el akarta kergetni hivatalából, és a főtitkár is minden hangszeren játszott a saját esélyei javítása érdekében. Szerény kampányhadjáratot szerettek volna csinálni, a kandidálás bejelentését a lehető legtovább akarták halogatni. Blatternek ugyanis hivatalos elnökjelöltként fel kellett volna adnia FIFA-főtitkári állását – és el kellett volna hagynia azt a hatalmi központot, ahonnan az egész futballvilágot eléri. Johanssonék 1998 márciusában egy ülésen nekimennek Blatternek. A főtitkárt órákon át ostromolják: mondja meg, elindul, vagy sem – ő azonban hallgat. Majd az elnökségi tagok szavazni akarnak, hogy Blatternek le kell-e mondania. A többség Johansson oldalán áll, ezért aztán Havelange és Blatter egyszerűen ott hagyják az ülést, odarohannak a „Dolder Grand” elithotelban összegyűlt sajtóhoz, és hűséges szívvel hangsúlyozzák: őket semmiféle olyan intézkedésre sem lehet kényszeríteni, ami a svájci törvényekbe ütközik. Blatter csak a jelentkezési határidő végén, 1998 áprilisában jelenti be, hogy indul a FIFA elnöki tisztségéért. Prominens kampánysegédként Michel Platini, az azon a nyáron sorra kerülő világbajnokság szervezőbizottságának francia elnöke készíti elő számára a színpadot. (Hosszú, figyelemre méltó barátság kezdete ez. Platinit Blatter Párizsban ülő, jól fizetett asszisztensének szerepében vezetik be a sportpolitikába, bekerül a FIFA és az UEFA elnökségébe, majd részben homályos múltú kelet-európai szövetségi elnökök segítségével Johansson ellenében az UEFA elnöke lesz – és manapság Blatter koronahercegeként vár a nagy fináléra.) Blattert 1998. június 8-án „megválasztják”. Azóta is sokat spekulálnak a kevéssel a franciaországi labdarúgó-világbajnokság előtt lezajló bizarr eseményen. A hónapokon át előkészített

választás előestéjén vaskos borítékokat osztogatnak a Méridien Hotelban, ahol az afrikai küldöttek szálltak meg. Másnap Blatter 111:80-as szavazati aránnyal vezet, a könnyeivel küszködő Johansson a második körtől visszalép. Az ügyet figyelemmel követők számára teljesen világos, hogy masszív mennyiségű szavazatot vásároltak meg. E sorok írója is jelen van, midőn a választás utáni estén Issa Hayatou, az afrikai szövetség kameruni elnöke és további öt-hat afrikai ország szövetségének vezetője bocsánatot kér Johanssontól kollégái szégyenteljes viselkedése miatt. Az egyik afrikai küldött a szállodájában felejti a pénzzel töltött borítékot – a pénzt egy FIFA-alkalmazott találja meg. Blatter minden vádat folyamatosan visszautasít. Többek között olyan csodálatos kijelentéssel, hogy az említett napon bizonyíthatóan nem volt az afrikaiak hoteljében, hanem a lányával vacsorázott. Ez speciel igaz. Egyáltalán nem volt a hotelban. Ugyanolyan keveset tartózkodott ott, mint választási menedzsere, a Blatter felemelkedését finanszírozó Mohamed Bin Hammam. De mit bizonyít ez? Tényleg csak személyesen lehet átadni az ilyen jellegű pénzeket? Manapság, jó másfél évtizeddel az Egidius Braun, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) akkori elnöke által „mocskosnak”[52] jellemzett választás után a háttérben meghúzódó okok már kézzelfoghatóak, ugyanúgy, mint Blatternek az ISL érdekében zajló alkudozásai – ma már minden választási hadjárat menetéről többet lehet tudni. 2011. október 11-én Jack Warner, az 1998-as választások idején FIFA-alelnökként ténykedő sportvezető nyílt levelet tesz közzé a Trinidad Guardianben. Egy FIFA-n belüli cunami eljövetelét jövendöli, szeretne kipakolni Blatterről és az ő üzleti praktikáiról. „Beszélni fogok az 1998-as keserű elnökválasztásról, amelynek keretében Blatter nagy ellenlábasával, Johanssonnal találkozott, és elmondom a pontos okokat, hogy Bin Hammammal közösen miért kínáltuk fel neki a támogatásunkat. Afrikában és Ázsiában is keresztes hadjáratot vezettünk, felkínáltuk a szolgálatainkat, ő pedig nyert! 2002-ben Bin Hammam magángépével még egyszer megcsináltuk ugyanezt, akkor Issa Hayatouval szemben mindent felülmúlóan brutális küzdelmet hívott – és megint nyert, immár másodszor… Tisztelt olvasók, a másodszori

megválasztását biztossá tevő igazi »ajándékok« gyomorforgatóak lesznek.” A történet bejárta a világot. A FIFA azonban sem erre, sem pedig más támadásra nem akart konkrét magyarázatot adni. Feltűnő, hogy Warner későbbi korrupciós vádjainak részleteit alátámasztják azon repülési útvonalak, amelyeket Blatter az ő választási kampányát finanszírozó Mohamed Bin Hammammal választott. Johansson akkoriban nyilvánosságra hozta választási hadjárata költségvetését: az UEFA elnöksége 534 ezer dollárt engedélyezett neki. Blatterre nyomás nehezedik, neki is illene pár számot mondania, de olyan önkényességgel ingadozik, amely csak annyit árul el, eszében sincs ezen a területen is kiteríteni a lapjait. A Reuters hírügynökség 1998. június 5-én Blatter kijelentésére alapozva azt írja, hogy 135 ezer dollár a költségvetése, ugyanazon a napon az AP hírügynökség 300 ezer dollárról tudósít. Ha csak a magángépeken és első osztályú luxusban tett választási útjait nézzük, mindkét összeg erősen alábecsültnek tűnik. FIFA-közeli körökben makacsul bizonygatják, csak az utolsó párizsi választási akciói kétmillió dollárba kerültek. Havelange, a leköszönő keresztapa is mindent megtesz, hogy támogassa koronahercegét. Személyesen, hol a saját, hol pedig a FIFA költségére hív meg afrikai küldötteket a párizsi választási kongresszusra. A harmadik világ számos funkcionáriusa szemináriumokon vehet részt, illetve fejlesztési segélyeket kap. Blatter segédeinek figyelme Dél- és Kelet-Afrikára összpontosul, a frankofón Nyugatot Issa Hayatou, a CAF főnöke és barátja, Johansson úgy-ahogy a markában tartja. A CAF 1998 februárjában tartott kongresszusán Hayatou bejelentette, Afrika egy blokkban szavaz – Johanssonra. Ezzel párhuzamosan folyamatosan a demokrácia, a fairplay, a transzparencia, az átlátható gazdálkodás a téma. Johansson és frakciója ezzel fenyegetőzik, miközben Blatter megígéri, a jövőben megszívleli ezeket az erényeket. Az UEFA 1998. április 30-án Dublinban tartott kongresszusán Egidius Braun, a DFB elnöke, az UEFA kincstárnoka a jelen lévő Havelange arcába mondja: „Soha többé nem lehet kettős könyvelést vezetni, ahogyan Svájcban mondják.”

Hajdani főtitkára – akit Warner a Blatter-tábor tagjaként 2011-ben elsőként szólított meg nyilvánosan – állítólagos korrupciós orgiáját már egy 2002-es szomáliai küldöttel megtörtént eset előrevetíti. Farah Addo, a helyi szövetség elnöke 2000 óta a Közép- és Keletafrikai Konföderációt, a CECAFA-t is irányította. Addo 1998-ban megtagadja, hogy kicselezze a CAF Johanssonra nézve kedvező döntését. Amikor júniusban megérkezik a választások helyszínére, Párizsba, a nevét kihúzzák a küldöttek listájáról. Csak Johansson és Hayatou beavatkozására kapja vissza szavazati jogát. Hogy erről Blatter konkrétan mennyit tudott, titok marad. Az viszont biztos, hogy Blatter később megtudja, milyen vádakkal illeti Addo. A szomáliai elküldi faxon a FIFA főhadiszállására. Eszerint kevéssel azután, hogy a CAF elnöksége Johansson támogatása mellett tette le a garast, a ruandai Kigaliban „forradalmi találkozóra” került sor, „Havelange és Blatter kérésére”. Ő maga, a szomáliai szövetség elnöke az Egyesült Államokba sietett, szövetségbeli kollégái azonban részt vettek az összejövetelen. Majd később, a párizsi választásokon az utazási költségeknek, a hotelszámláknak és a zsebpénzeknek „köszönhetően” 200 ezer dolláros költséget termeltek a FIFA-nak. Havelange és Blatter Kigaliban azt is megígérte a CECAFA-országoknak, hogy 800 ezer dollárral beszáll a regionális Nemzetek Kupájában, méghozzá a „végrehajtó bizottság hozzájárulása nélkül”. Mindezeken túl minden országnak odaígértek egy-egy faxot és fénymásolót.[53] Kigali után Nairobiban még egy találkozóra sor került. Blatter minden küldöttet „egyenként, négyszemközt fogadott a hotelszobájában”, és elnyerte a párizsi választásra való ígéretüket. „A magángépen repkedő Blatter urat Mohamed Bin Hammam kísérte. Ő volt Blatter elnökválasztási kampányának a pénzügyminisztere. Bin Hammam szervezte a szövetségi képviselők, valamint feleségeik és gyerekeik párizsi útjait. Mindannyiukat ellátta ingyen repülőjegyekkel és készpénzzel.” Bin Hammam valójában olyan szorosan egybefonódott Blatter kampányával, hogy még arról is lemondott, hogy elrepüljön Dohába, a balesetben életveszélyes sérüléseket szenvedő fiához. Blatter „testvéremnek” nevezi a katarit, és a választások után magasztos hangvételű köszönőlevelet ír neki.

Addo április végén a BBC-nek adott interjújában azt mondta, a CECAFA Johanssont támogatja. Egy héttel később Katarból felhívta egy hajdani szomáliai diplomata, Abdi Heybe. A diplomata elmondta neki, éppen Bin Hammammal és az Al Thani hercegek egyikével van. Ők Szomália szavazatát kérték Blatter számára, cserébe utaltak arra, hogy Katar segíti a szomáliai menekülteket, továbbá céloztak mindazon szomáliaiakra, akik a katari rendőrség vagy hadsereg állományában vannak. Majd százezer dollárt kínáltak neki, a felét csekken vagy készpénzben, a másik felét a szövetségnek juttatott sportfelszerelések „képében”. Addo azt mondja, elutasította az ajánlatot. Később állítólag egy közvetítő Mogadisuba utazott. Megkörnyékezte a szövetség képviselőjét, majd Addo unokatestvérét, aki nem mellesleg a CECAFA-főnök hoteljét vezette. „Felhívott az unokatestvérem, és megkérdezte, tényleg visszautasítottam-e százezer dollárt. Mondtam neki, hogy maradjon ki belőle.” A Dohával való egyeztetés után a közvetítő felszólította a CECAFA két alelnökét, hogy hamis papírokkal akkreditálja magát Addo helyére a FIFA-választásra. A korrupt szomáliaiak így utaztak az öbölországokon keresztül Párizsba, jócskán kistafírungolva zsebpénzzel. Addónak még azért is harcolnia kellett, hogy visszaszerezze szavazati jogát. Blatter sikeres megválasztása után be is folytak a megígért FIFA-pénzek. Félmillió dollár ment az 1999-es Kelet-afrikai Kupát rendező Ruandába, további 300 ezer dollár pedig a CECAFA akkori elnöke, Abu Harraz és főtitkára, Namweya számlájára. Ebből a pénzből a kupán részt vevő kilenc országot kellett volna eltartaniuk. Sohasem derült ki, hová szivárogtak el valójában ezek az összegek – még az a vizsgálat sem hozott eredményt, amelyet Addo 2000 novembere, a CECAFA elnökévé választása után erőltetett. A küszöbönálló 2002es választásokkal kapcsolatban – amelynél Blatternek ismét a már bevált trükkökhöz kell folyamodnia, hogy legyőzze kihívóját, Issa Hayatout – Addo Blatter és Bin Hammam afrikai segítőit a „korrupció egykori haszonélvezőiként” jellemezte. És figyelmeztetett: „Blatter és Bin Hammam sajnálatos módon arra használja fel a FIFA Goal nevű fejlesztési projektjét, hogy megzsarolja a kis nemzeteket azzal, hogy ők bizony csak a saját udvartartásuknak, valamint a FIFA elnökségében helyet foglalók országainak nyújtanak segítő kezet.”

Párizsban aztán a következő megosztottság alakult ki a CECAFAországokon belül: Etiópia, Eritrea, Dzsibuti és az Addo által vezetett Szomália tartotta magát a CAF utasításához, és Johanssonra szavazott. Kenya, Uganda, Tanzánia, Ruanda, Burundi és Szudán viszont „térdre borult a Blatter győzelme esetén ígért pénz nyomása előtt”. Érdekes volt látni, hogy Addo nyilvános állásfoglalása után miként került azonnal nyomás alá a szomáliai szövetség. Blatter bevonta a fegyelmi bizottságot – és kivizsgáltatta a szövetség gazdálkodását. A párizsi választással kapcsolatban végtelen korrupciós jelentés lát napvilágot. A repülőjegyeket ismeretlenek finanszírozták, állták a kísérő hölgyek szállásköltségeit, valamint a tagországoknak ígéretet tettek arra, hogy a jövőben évi 250 ezer dolláros anyagi segítséget kapnak (amit a későbbiekben még a legkisebb szövetségeket irányító nagyfőnökök is megkapnak) – és mindenekelőtt ne felejtsük el az utolsó éjszakát, amikor is pénzzel tömött borítékok repkednek az afrikaiak szállodájában. A média pörög, 2002. június 11-én a svájci Die Weltwoche így ír: „Mohamed Bin Hammam sejk, a katari barát, aki a magánrepülőjét már a kampányidőszakban a rendelkezésére bocsátotta, a választás előestéjén dollárkötegekkel csalogatta át az afrikai országok küldötteit a Blatter-táborba. Blatter viszont azt erősítgeti, ez csak egy, már korábban egyeztetett, egyenként 50 ezer dolláros támogatás volt a leginkább szenvedő húsz afrikai országnak.” Kézenfekvő kérdés, amit mindenki feltesz: „Milyen kasszából, miért formaságok nélkül, és miért készpénzben?” Ráadásul vasárnap este adták át a pénzt. A szegény delegáltak szenvedéseinek csillapítása néhány órával Blatter díszelőadása előtt nem tűrt halasztást. A bennfentes szomáliai Addo legalább 18-ra teszi a megkent tisztviselők számát. Ez elég volt, hogy megvásárolják Johansson elől a győzelmet. A választások megkezdéséig bevetik a trükkök teljes tárházát. Jean-Marie Kyssnek, a haiti szövetség elnökének anyagi okokból le kellett mondania párizsi utazását, ahol ő Johanssonra szeretett volna szavazni. Haiti szavazata azonban nem veszett el: a Blatter választási kampányában segédkező Jack Warner újrahasznosítja azt, amennyiben személyi asszisztensét, a trinidadi Neville Fergusont beülteti a haiti pozíciójába – és engedi voksolni. A FIFA-

kongresszus protokolljában Ferguson nevét haiti küldöttként tüntetik fel, a hivatalos felvételek megmutatják, amint szavaz. A választás illegitim volt, meg lehetett volna támadni. Az ilyen esetek leleplezései lennének azok, amelyekkel Warner évekkel később, a Blatterrel való szakítása után fenyegetőzött? Ez lenne a cunami egy része? Blatter és barátai minden kritikus kérdést elutasítanak. Bin Hammam is visszautasít minden korrupciós vádat, azt mondja, egyszerűen katonás pontossággal dolgozott. Bin Hammam bekerül Blatter pénzügyi bizottságába, továbbá ő lesz a Goal nevű fejlesztésiprojekt-iroda vezetője. Papíron ez értelmes kezdeményezés. A valóság azonban csalóka, a szétosztható jótétemények mellett ez a FIFA óriásainak hatalomgyakorló és megtartó eszköze. Sepp Blatter élvezi az új pozícióját. A vispi munkáscsemete a csúcson trónol. Még az öreg keresztapa, Havelange is változtat a megszólításán, a „fiamból” a „fivérem” lesz. És a mocskos választások estéjén Joao Havelange junior egyből beköltözik a hotel elnöki lakosztályába.

ELSŐ AZ EGYENLŐK KÖZÖTT

Eltűnt akták és árnyékkormány Az új elnök nem bízik régi munkatársaiban. Már az 1998. szeptember 18-i igazgatósági ülésen szigorúan megtiltja, hogy a jövőben bárki is a magán-mobiltelefonját használja a FIFA épületeiben. Már csak hivatalos FIFA-vonalakon lehet telefonálni. Ahogyan azonban ezt a hosszú ideje állományban lévők bizonygatják, illetve ahogyan folyamatosan jelentik, ezek lehallgathatóak. Blatter biztonságigénye nagy, mélyre nyúló gyökerekkel: a Horst Dassler titkos üzleti világában eltöltött tanulóideje, az Havelange-zsal folytatott, az egzisztenciáját veszélyeztető harca, az UEFA-val egyre csak növekvő gyűlölködése, a folyton-folyvást az ISL-nek kedvező jogdíjtárgyalások és az appenzelli postaládabotrány mind-mind intő jel. A „szemet, fület, sisakot fel, aki korábban látja mozogni az ellenséget, már majdnem nyert”[54] mottója alapján Blatter gyanakvó szemmel méregeti a médiát, nagyon jól fizetett tanácsadókat és informátorokat vet be. És mit mond magáról? „Szeretem a kémkedést, hiszen az egy kicsit a munkám része.” Mindennapi munkájában észrevehetően arra törekszik, hogy az egész elnöki részleget megvédje – a nyilvánosság elől, akárcsak a FIFA-n belül és a könyvvizsgálóktól is. A világfutball zürichi központjában a személyzeti fronton állandó a jövés-menés. Az alakuló frakciók könyörtelen harcot vívnak egymással. Blatter hivatali ideje első éveiben lépésről lépésre egyfajta mellékkormányt épít fel, amit házon belül vezetői csapatnak vagy FCrew-nak neveznek. Johansson UEFA-ja folyamatosan növeli a nyomást, és Blatter idővel saját portáján belül is ellenséget szimatol a Michel Zen-Ruffinen főtitkár körüli csoportban. Mindenütt ellenségeket, csapdákat és árulókat lát. Mindenkit az ő csendes pénzügyi politikája érdekli, az a terület, ahol a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközei rejtőznek. Blatter immár főállású elnök, és 1998. szeptemberi beiktatásakor egyből ráveszi a pénzügyi bizottságot arra, hogy úgy döntsön, az ő keresetét mindössze két ember, Julio Grondona elnök és Jack Warner alelnök határozhassa meg: két olyan figura, akinek

különösen gyakran kell korrupciós vádakkal szembesülniük. A FIFA pénzügyi stábjába kerülő, a választási kampányhadjáratában segédkező Bin Hammam mellett ők a legközelebbi bizalmasai. Warner tizenhárom évvel később, a Blatterrel való szakítása után elmondja, egyszer sem tudott a számokról, egyszer sem látta, mennyit keres valójában az elnök: sem a fizetését, sem pedig a bónuszát nem ismerte. Warner feltételezése szerint egyedül Grondona tudja a FIFA-elnök fizetésének nagyságát. Az mindenképpen igaz, hogy független szemlélő egyszer sem nyerhet bepillantást az elnöki pénzmasinába. Blatter izgatottan, néha álnok trükkökkel, de olykor megengedően reagál mindazon kísérletekre, amelyekkel be akarnak lesni elnöki birodalma pénzügyeibe. Emellett a FIFA-nak el kell köszönnie szeretett kontrollingrendszerétől. Illik a képbe, hogy a FIFA könyvelését katasztrofális állapotban találják, amikor a kis Sutter Kontroll AG-től átkerül a világszerte ismert KPMG konszernhez. Emlékezhetünk, Sutter revizor egy kis amatőr klubon keresztül kapcsolódott Erwin Schmidhez, a FIFA gazdasági igazgatójához, és az iratok tanúsága szerint üzleti kapcsolatokba is bonyolódott az ellenőrzést gyakorlókkal. Az új revizor, a KPMG a feladatok átvállalásakor követeli, adják át neki az összes aktát és dokumentumot. Semmi sem történik. Csakhogy amikor az állami adóhivatal a FIFA-nál revíziót jelent be, Michael Schallhartnak, az új személyzetis főnöknek elő kell keresnie az 1998-as és még korábbi aktákat. Kiderül, a dokumentumok nincsenek a FIFA-nal, de még csak a KPMG-nél sem. Suttertől megtudja, igazából nem is voltak akták. Majd jön egy beszélgetés Paolo K-val, az ottani ügyvivővel, és 2000 júniusában Schallhart sokkos állapotban jegyzi fel, hogy „még legalább harminc dosszié a Sutter AG-nál lapul”. Felszólítja a Sutter céget, hogy az összes dossziét szolgáltassa vissza. Sutter három mappát visz el a FIFA-hoz, és ünnepélyesen megesküszik, nincs nála több. Csakhogy Schallhart kideríti, „…sokkal több dokumentumnak kell lennie. A K. úrral folytatott újabb eszmecseréből kiderül, még legalább húsz dossziénak kell lennie Sutternél.” Következett az újabb „vehemens felszólítás”, Sutter pedig engedékeny lesz, és újabb aktákat lehet elvinni. Schallhart rosszallóan megjegyzi: „…ezek katasztrofális állapotban vannak.

Elképesztően nehéz, néha pedig egyenesen lehetetlen, hogy ezen dokumentumokból visszamenő következtetéseket vonjanak le, illetve megfelelő ellenőrzéseket hajtsanak végre. Ezt Z. úr, a KPMG szakértője is megerősíti.” Emellett hiányzik az 1997-es és 1998-as adóbevallás, ami nélkülözhetetlen a revízióhoz. Ezek az állapotok Blatter főtitkári ideje alatt „fejlődtek ki”, igen ám, de ő most a FIFA elnöke. A részlegvezető inkább kicsit visszavonul a tűzvonalból. Feljegyzi: „A Schmid úr által 1999 októberéig vezetett dokumentumok állapota felháborító. Nem vállalom értük a felelősséget.” Legalább 1989 és 1999 között „hihetetlen és elfogadhatatlan módon kezelték” a személyzeti politikát és a bérszámfejtést, gyakorlatilag nem végezhette a munkáját, tekintettel arra, hogy „bizonyos személyek láthatóan megtagadtak mindennemű felvilágosítást”.[55] Megtagadták a felvilágosítást? Csak nem volt a Sutter, Schmid, Blatter postaláda-szekcióban a titoktartásnak egy olyan foka, ami már nem bírta el a hétköznapi könyvvizsgálat fényét? Schallhart tiltakozó feljegyzésének egyik megállapítása élteti a gyanút: „Az átadás-átvétel során megállapították, hogy még legalább három mappa Sutternál van, amelyeket azonban csak Blatter vagy ZenRuffinen úr utasítására lehet kiadni.” Blatter már az elején egyértelműsítette a KPMG revizorainak, hogy irodája és elnöki birodalma tiltott zóna. Ezt a beszélgetésen jelen lévő munkatársak tanúsítják. Az új könyvvizsgálók válogatottan kellemes modorúak. A menedzsmentnek írt 1999-es zárójelentésükben kedélyesen rögzítik, hogy Blatter szívesen bánik kénye-kedve szerint a FIFA pénzügyeivel. Olyan utalásra mutatnak rá, amely úgy is tűnhet, mintha magánszámlát egyenlítettek volna ki vele. „A szaúd-arábiai Konföderációs Kupa túlköltésének fedezésére utólag 470 ezer frankos utalást engedélyeztek a szervezőnek. A FIFA, illetve a pénzügyi bizottság vezetője engedélyezte a kifizetést. A pénzügyi vagy a végrehajtó bizottság engedélyét nem csatolták” – írja a KPMG, ajánlva, hogy azért a jövőben ilyen ügyekre kérjenek áldást a pénzügyi bizottságtól. A KPMG könyvvizsgálói megállapítják, a FIFA-nál általánosságban „nagyon gyakoriak” a csekkes kifizetések, a pénzmozgások diszkrét ellenőrzése szinte lehetetlen. A FIFA utalási megbízásai között feltűnik nekik egy 786

ezer frankos tétel, amit az állítólag tiszteletbeli elnökként tevékenykedő egykori elnök, Havelange javára ítélnek meg. Az összeget leírják. Az időközi, 2000-es revízióról a menedzsmentnek írt jelentésben is központi szerepet játszik Havelange családja. A KPMG elővezet egy esetet, amely az elnökség egyik tagjának pénzmosási kísérletét sejteti a FIFA számlái segítségével: Ricardo Teixeira 400 ezer dollár készpénzzel beballag a FIFA-hoz, és kéri, hogy utalják el az összeget az általa vezetett brazil szövetséghez (CBF).[56] Állítólag ez az 1998-as világbajnoksággal kapcsolatos előleg. A FIFA valóban kifizetett egy ekkora összeget, és a könyvvizsgálók jelentése szerint a végszámlát is kiállította. Csakhogy a CBF-hez nem folyt be a pénz. Így aztán Teixeira elviszi a pénzt Zürichbe, és hivatalosan is kéri az utalást. Akkoriban Brazíliában két bizottság is nyomoz ellene, illetve az ő korrupt szövetsége ellen, amely a jelentések szerint a „bűnözők melegágya”. A KPMG jelentése szerint a FIFA hozzájárult a pénz visszavételéhez, de csak akkor, ha „ezt először a szövetség bevételi oldalán a brazil szövetség elnökének befizetéseként lekönyvelik, az utalást pedig csak azt követően hajtják végre. Csakhogy ezzel az elnök nem értett egyet”. Természetesen nem. Hogy néz már ki az, hogy az elnök a FIFA-n keresztül juttat pénzt a szövetségének, holott oda annak már régen közvetlenül kellett volna befolynia? Teixeira immár egy 400 ezer dolláros csekket akar. Meg is kapja. A FIFA pénzügyi bizottsága azonban jóvá akarja írni a CBF számláján a pénzt, és a kifizetést rá akarja terhelni.” Teixeira néhány nap elteltével a folyamat sztornírozását kéri, és ismét magával viszi a készpénzt. Mindehhez a pénzügyi felügyelők csinos kis „javítási javaslatot” tesznek az asztalra: „Javasoljuk, hogy a kifizetések kedvezményezettjei azok legyenek, akik erre ténylegesen is jogosultak.” Na de ki lehetne más?! Úgy tűnik, a FIFA-nak ez nem magától értetődő. „Tisztában vagyunk vele, hogy különböző okokból ez a gyakorlatban gyakran kivitelezhetetlen” – írják a vizsgálóbiztosok. És ezzel megerősítik, hogy a világszövetségben szokás a célirányos felhasználásra szánt pénzeket olyan embereknek kifizetni, akik nem is az igazi címzettek. A felügyelőknek így csak egy régi parasztbölcsesség marad: „A

csekkes és készpénzes kifizetéseket a szükséges minimumra kell korlátozni.” Blatter árnyékkormányához, az F-Crew-hoz Jérome Champagne, az egykori francia diplomata is hozzátartozik, aki politikai szinten – különösen a frankofón világban – képes megnyitni az ajtókat. Ő lesz a FIFA nemzetközi igazgatója. Flavio Battaini jogászt is a F-Crewhoz sorolják. Ha Blatternek rossz híre van főtitkára, Zen-Ruffinen számára, akkor a Blatter egyik recepciósával jó kapcsolatot ápoló Battaini adja át azt. Az F-Crew-hoz PR-tanácsadók is csatlakoznak, például seregnyien a McKinsey-tanácsadók közül. Közéjük tartozik Blatter kedvenc unokaöccse, Philippe Blatter is. Ráadásul 2006-tól a nagybácsi és az unokaöcs egymással szemben ül a tárgyalóasztalnál, amikor a világbajnokságok milliárdos üzletei jelentik a témát. Philippe Blatter akkor már a részben a csődbe ment ISL-ből kinövő Infront cég főnöke. Az F-Crew ezen, a FIFA kulisszái mögött ténykedő csoportjáról a Zen-Ruffinen körüli vezető személyiségek, valamint a FIFA legfőbb szervének tekinthető végrehajtó bizottság tagjai csak homályosan értesülnek. Eközben Jens Abend, a zürichi McKinsey főnöke már 2000 decemberében egy 903 ezer dolláros utalvány kíséretében kapott levél miatt ünnepelhet, hogy „hatása lehet a FIFA-ra, és lehetőséget kap arra, hogy a FIFA-t professzionális szolgáltatóvá alakítsa át”. Nem sokkal később megtudja, a következő évben „új ötleteket kell fejlesztenie a következő négy évre, és azokat egy meghatározott vezetői csapat segítségével kommunikálnia kell a FIFA-családnak”. A fix vezetői csapat pedig már készen áll, a középpontban McKinseyvel, a nagybácsival, az unokaöccsel és különféle titkos tanácsosokkal. Zen-Ruffinen 2002 májusában a nyilvánosság elé tárja félelmét: „Blatter a McKinsey & Company céget önhatalmúlag a FIFA pénzügyi osztályának részévé tette. 2000 júliusa és 2002 márciusa között 420 ezer és 760 ezer frank között mozogtak a cég havi költségei, összesen pedig körülbelül 12 millióba került ez a lépés a FIFA-nak. A zürichi McKinsey-iroda igazgatóját Philippe Blatternek hívják, aki történetesen az elnök unokaöccse. Blattert egy személyi tanácsadókból álló csapat is segíti, holott a FIFA szabályai szerint ilyen nem is létezhetne.” Ami az unokafivérekre és a harcostársakra

érvényes, Blatter politikai stratégiájára is vonatkozik: Champagne sérthetetlen. Zen-Ruffinen és Urs Linsi, a Crédit Suisse-től a FIFAhoz igazoló pénzügyi igazgató ugyanakkor az elnök tudta nélkül felmondja Battaini szerződését. Blatter embere sok ellenséget szerzett a házban, többek között a hangvétele miatt bírálták, a kollégáktól tömegesen érkeztek a panaszok.[57] Blatter tombol, midőn Sydneyben, az olimpián értesül a felmondásról. Battaini 1,3 millió frankos fájdalomdíjjal távozik. Blatter elnök és Zen-Ruffinen főtitkár között gyorsan megromlik a viszony. És Blatter nem Blatter lenne, ha nem állna bosszút. Amikor 2001-ben az ISL az összeomlás határára jut, Zen-Ruffinen tiltakozása dacára visszahozza az Havelange által kidobott Guido Tognonit. Tognoni egykori újságíró, marketingszakértő, és a FIFA-nál újra ennek a területnek lesz az igazgatója, első megbízásaként a kényes ISL-ügyet kapja meg. A jogokat és több mint hatvan ISLalkalmazottat átviszi egy új, FIFA-tulajdonú ügynökségbe. Ez egy utolsó pillanatos mentőakció, amely meggátolja, hogy a FIFA koronaékszere, a közvetítési jogok halmaza is bekerüljön az ISL csődtömegébe, és ezzel bevonja a FIFA-t is. Tognoni része az FCrew-nak. És idővel Linsi is csatlakozik, aki a krónikus anyagi gondok esetleges megoldásával esélyt szimatol. Johansson dühös hangvételű levélben veti Blatter szemére az FCrew létezését. Rosszallja, hogy a választott elnök úgy viselkedik, mint egy üzletvezető. „Ezzel ön kellemetlen helyzetbe hozza az elnökséget, amelynek nem csupán a menedzsmentet, de a saját elnökét is ellenőriznie kell. Mindezek megkoronázásaként önhatalmúlag, kiválasztott személyes tanácsadókkal kettős adminisztrációt hozott létre, amely a főtitkár hatáskörén kívül ténykedik.” Ez az elnökség számára lehetetlenné teszi, hogy áttekintse a FIFA üzleteit. És „ami az ügyet tovább rontja, hogy egyre több médiabeszámoló szerint a mi végrehajtó bizottságunk tagjai gazdaságilag összefonódnak a FIFA üzleteivel”. Érdekes módon mindig Blatter leghűségesebb emberei keverednek bele a piszkos üzletekbe. Johansson levele a döntő kérdéssel fejeződik be: „Mi akadályozza meg önt abban, hogy pontos válaszokat adjon az elnökségnek, és tisztázzon mindent?”[58]

Összeomlik a pénzpumpa Az ISMM/ISL (az ISMM volt az anyacég) ebben a könyvben már különböző módokon megemlített tönkremenetele a Swissair összeomlása után a svájci gazdaság történetének második legnagyobb csődje volt. Sepp Blatter első elnöki periódusát ez az eset árnyékolja be. Az ügynökség a FIFA-val kötött elgondolkodtató egyezsége után világszerte sportjogokat vásárolt, hogy ezzel szélesítse portfólióját, a tőzsdére meneteltől pedig őrült összegeket remélt. Az ügyletek egy része vakmerő volt, gondoljunk csak az European Basketball Tourra, az amerikai cart-sorozatra vagy éppen a brazil futballcsapatokkal kötött alkukra. A férfi profi teniszezők szervezetével, az ATP-vel az ISL 1999-ben tízéves szerződést kötött, elképesztő, körülbelül 1,1 milliárd eurós összegben. A szakértők megdöbbentek. Miközben a szerződések összértéke több mint négymilliárd euróra rúgott, a világ legnagyobb sportügynöksége egyre erősebb örvénybe került. A tervezett tőzsdére lépésből semmi sem lett, az ISL 2001 májusában csődbe ment. Az ügynökség sok elsővonalas sportvezetővel üzletelt. A kenőpénzeket eleinte tanácsadói honoráriumként könyvelték el, az évek során azonban létrejött egy tökéletes megvesztegetési rendszer, méghozzá feketeszámlák és olyan alapítványok, mint a liechtensteini Nunca vagy a Virgin-szigeteki Sunbow SA segítségével. De előfordult, hogy vagyonkezelők felvették az összeget, készpénz formájában átvitték a határon, átadták JeanMarie Webernek, aki aztán eljuttatta a célszemélyhez. Állítólag milliós összegeket hordott a pénzes bőröndjében. A csőd után Weber – akinek az ISL-en belüli támadhatatlanságát ügyvédi kijelentés szerint a FIFA két főnöke, Blatter és Havelange hevesen követelte – ellen nyomozást indítanak, akárcsak öt menedzserkollégája ellen; 70 millió frankot sikkaszthattak el. A pénz a brazil Globo televíziós társaságtól és a Dentsu japán reklámipari óriástól érkezett, amelyek a 2002-es és a 2006-os labdarúgóvilágbajnokság közvetítési jogait szerették volna megszerezni. A Dentsu egyben az ISL kisebbségi tulajdonosa is. Amikor az ISL összeomlása után Blatter megkapja Johansson kérdéssorát, az

„először az ISL anyagi problémáiról” kérdésre így válaszol: 2001 februárjában jelentkeztek a gondok, amelyeknek márciusig semmiféle következményeik sem voltak. Ez szöges ellentétben áll a dokumentumokkal. Ez azt jelentené, hogy az egyébként mindent kényszeresen ellenőrző Blatter sohasem foglalkozott volna a legfontosabb üggyel, a világbajnoki bevételekkel. Zen-Ruffinen már 1998-ban gyanút fog. Szeptember 7-én jelzi az ISMM/ISL anyacégének, a Sporis-holdingnak, hogy a Globónak a 2002-es világbajnokság jogaiért „július elsejéig 22 millió dolláros licencdíjat kellett volna fizetnie”.[59] A főtitkár emlékezteti Webert a szerződésben rögzített fontos megállapodásra, hogy az ISL-nek a 2002-es és 2006-os vb-vel kapcsolatos jogértékesítésből származó összes bevételét egy bázeli különleges számlára kell utalnia, amelyhez mindkét félnek hozzáférése van. Az ügynökségnek természetesen nyomon követhetően kell dolgoznia az operatív területen, és a FIFA-nak rendszeresen fizetnie kell a részleteket. Zen-Ruffinen felfedezi, hogy a Globóval kötött, nála lévő televíziós szerződésből éppen az a kitétel hiányzik, amely a FIFA és az ISL különleges számlájára való fizetésről rendelkezik. Ráadásul a FIFA egyetlen banki bizonylatot sem kapott. Semmi sem történik. A FIFA-t segítő zürichi NKF ügyvédi iroda 2000 májusában egyértelmű figyelmeztető levelet ír Linsi gazdasági igazgatónak, amelyben a különleges számla hiányára és egyéb hiányosságokra hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy az ISL „eközben újabb továbbadási szerződéseket kötött”. Az ügyvédek úgy fogalmaznak, hogy ezek az eljárások „Joseph S. Blatter úr egyértelmű jogértékesítési céljainak ellentmondanak”.[60] Különös: egy teljes évvel az összeomlás előtt nem jutott el ez a figyelmeztetés Blatterhez? Mit tett Linsi ezzel a levéllel? Egyszerűen eldobta – vagy értesítette az elnököt arról, hogy az ISL kijátszotta a céljait? Zen-Ruffinen elkezd kutakodni az autokratikus társügynökségnél. A televíziós részleg egyik munkatársa már 1999 végén rámutatott a Globo-szerződés hiányosságaira. Zen-Ruffinen levelet ír Webernek, hogy az 1998 óta kért figyelmeztető változásokat még mindig nem sikerült megvalósítani. Ehelyett csak Venezuelára, a Bahamákra,

Ghánára, Izraelre, Tajvanra, Indonéziára, Észak-Afrikára és a karibi térségre érvényes alszerződések állnak rendelkezésre, amelyek a „Globóval kötött részszerződéssel egyező hiányosságokat” mutatnak: nincs benne a FIFA-val közös különleges számlára vonatkozó klauzula, továbbá a FIFA-nak a teljesített kifizetésekkel kapcsolatban nincs felügyeleti joga. A valóságban a FIFA-nak magának kell megszereznie a bankban az összegeket; a végén a különleges számlát – „a FIFA tudta nélkül” – Bázelből egy másik luzerni bankba költöztetik. Zen-Ruffinen figyelmezteti Webert, minden egyes megnevezett hiányosság „súlyos szerződésszegésre” utal, és a károk megszüntetésére egy hónapos határidőt ad 2000. június 22-ig. Semmi sem történik. És a FIFA is csendben marad. Mindezt úgy, hogy az év végéig maga is szűkös anyagi helyzetbe kerül. Úgy tűnik, még a bérek kifizetése is veszélyben forog, akárcsak Blatter választások előtt tett nagy ígérete, hogy minden nemzeti szövetség évi 250 ezer dolláros támogatást kap. A nemzetközi televíziós konzorcium makacskodik, nem akar több pénzt fizetni a kialkudottnál. Mit lehet tenni? Linsi pénzügyi igazgató beveti a régi munkaadójához fűződő kapcsolatait. A Crédit Suisse 300 millió frankos hitelt nyújt a FIFA-nak, amelynek fedezetét a Coke-kal, a McDonald’sszel és a hasonló cégekkel kötött marketingszerződések jelentik. Három hónappal az ISL csődje előtt, 2001 februárjában végre maga Blatter is „komoly aggodalmát” fejezi ki Webernek, és rákérdez, vajon a cége még fizetőképes-e. Az ISL egy magas rangú képviselője már január elején jelezte a FIFA-nak, „hogy az ISL minden bizonnyal a szó szoros értelmében fizetésképtelen”.[61] Blatter emlékezteti régi harcostársát az ISL által nem teljesített összes kötelezettségére – és hogy csőd esetén minden megállapodásuk megszűnik. Két nappal később befut Weber segélykiáltása. Attól tart, a szóbeli ígéretek, illetve egy „2000. november 25-én szentesített dokumentum” dacára megkérdőjelezhető, hogy a FIFA támogatja a „Hajnalt” (Dawn). A Hajnal „csoportunk számára a legnagyobb jelentőséggel bír”, emiatt Weber „nagyon rövid távon”, ha lehet, azonnal, vezetői találkozót szeretne.

Hajnal? Ez a FIFA és az ISL közös értékpapírtervét takarja. Linsi és Weber 2000 novemberében találkozott, és kidolgozott egy tervet a gondban lévő ISL megsegítésére. Ennek keretében a FIFA engedélyt adna az ISL-nek, hogy közös vállalkozásban a világbajnokság marketingszerződéseinek segítségével friss pénzt szerezzen. A még a FIFA számára is túlságosan melegnek bizonyuló, lélegzetelállító tervről is csak a legszűkebb kört informálták. Weber kétségbeesetten próbál időt nyerni. Keresi, kit fejhet még meg, és még a FIFA-t sem hagyja ki a sorból. Ezzel egy időben a munkatársait és üzletfeleit kell nyugtatgatnia. Csakhogy mielőtt a hitelező FIFA pozicionálhatná magát, jön az újabb fordulat, egy érdeklődő kopogtat az ISL-nél. A francia Vivendi-csoport áll az ajtó előtt. A Vivendi öttagú könyvvizsgálói csapatot küld Párizsból Zugba, a megváltókat egy bizonyos Jérome Valcke vezeti. Valcke és emberei néhány napon keresztül görnyednek az ISL számlakönyvei felett, majd égnek álló hajjal legyintenek egy nagyot. Ennyi volt, a csőd elkerülhetetlen. Linsi pénzügyi igazgató április 30-án „sürgős/szigorúan bizalmas” keretek között megosztja az elnökkel: „A mai napig az ISL szerződés szerint járó 250 millió svájci frankot idegenített el, és ez az ISL csődjében el is veszett.” Május 19-én Jon Doviken, Zen-Ruffinen asszisztense is pénzügyi áttekintést ad. Ebben rögzíti, hogy Blatter emberei a konkrét jelek ellenére sohasem léptek közbe. „Annak a ténynek a dacára, hogy az NKF a FIFA pénzügyi osztályának 2000. május 19-én jelezte, a különleges számlára vonatkozó klauzula hiányzik, semmi sem történt. A pénzügyi részleg nem követelte a hiba azonnali kijavítását, de még csak a marketingegyezségről szóló, jó alkalmat kínáló tárgyalásokba sem vonta be.” Sőt, az NKF négy hónappal korábban azt ajánlotta a FIFA pénzügyi osztályának, hogy helyezze biztonságba a különleges számlát, és minden televíziós jövedelmet „azonnal kasszírozzon be”. Csakhogy ezt „nem szükségesnek” találták. Nem szükséges rengeteg milliót biztonságban tudni? Pedig január 3-a óta már az ISL előtt is ott voltak a gyakorlatilag csődre utaló információk. Hiába dühöngött házon belül a főtitkári kabinet, a FIFA pénzügyi osztálya elutasította

a FIFA ügyvédeinek javaslatát, amely szerint bankszakemberekkel át kellene vizsgálni az ISL-t.[62] Ez az ISL-t a maga irracionalitásában védő magatartás arra emlékeztet, miként adták oda évekkel korábban a vb marketingjogait a korrupt ügynökségnek. Valamit rejtegetniük kell a FIFA vezetőinek? Hogyan beszélgetett egymással éveken keresztül Blatter és Weber? Az ISL pénzeszsákja vajon utalt mindazon veszélyes dolgokra, amelyek csőd esetén napvilágot láthatnak – és aztán napvilágot is láttak? Május 21-én lemegy a függöny, az ISL csődöt jelent. Azonnal feltűnik, hogy az ISL/ISMM-csoport Liechtensteinben alapítványt működtet, több millió svájci frankkal ékesítve, amit a legmagasabb rangú sportvezetők lefizetésére szánnak. Az alapítvány neve Nunca, a szó a „semmi” spanyol megfelelője. A zürichi Die Weltwoche május 21-én beszámol az ISL egyik menedzserének komoly fenyegetéséről: „Ha az ISL a süllyesztőbe vész, Blatter is megbukik.” Volt „egy név szerint ismert ügyvéd, aki a FIFA zürichi főhadiszállásán, a Sonnebergen járt meghallgatáson, és hatalmas birkózással, valamint Blatter elleni perrel fenyegetőzött, ha a FIFA hagyja tönkremenni az ISL-t”. Egy nappal később Blatternek jelenése van a média előtt. Kijelenti, hogy semmi dolga a dokumentált valósággal. Teljesen meglepte az eset, ami miatt a főtitkára már három évvel korábban dühöngött az ISL-nél: hogy a Globo brazil televíziós csatorna milliós átutalása nem érkezett meg a biztosított különleges számlára, és az összeg a FIFA számára elveszett. Blatter ugyanazt meséli el a sajtónak, amivel a Johansson körüli elnökségi tagokat is megpróbálja félrevezetni: az ISL folyamatosan fizetett, nem fordult elő csúszás. És: „Először csak 2001. április 21-én vettük észre, hogy nem érkezett meg pontosan egy utalás.”[63] Az ISL megszűnik, a FIFA villámgyorsan büntetőfeljelentést tesz. Végső soron óriási összegeket veszített el, már nem spórolhat meg egy feljelentést az ügynökség a kebelbarátaival szemben. Mit szólna a szakma és a közvélemény? Másik oldalról nézve viszont kockázatos egy ilyen támadás. A FIFA-nak nem kellene félnie azon emberek leleplezéseitől, akiket most feljelent?

A FIFA-nak dolgozó NKF ügyvédi iroda július 24-én nyilvánosságra hozza álláspontját, amelyben „az ISMM-szervezet alkalmazottaival szembeni igényeit” rögzíti. Ebben felsorolja mindazon személyeket, akikkel szemben eljárhatna, a követeléseit pedig nagyon magas összegben állapítja meg. Önmagában az igényelt közvetlen kártérítés összege is elképesztő: a Globo, a Dentsu és az elmaradt marketing-, valamint televíziós kifizetések után 166 millió svájci frankot várnak. Az ügyvédek fájlalják, hogy az ügynökség „már 2000 szeptemberében láthatóan” fizetésképtelen és eladósodott volt. És pikáns az is, hogy az ügyvédi iroda a kártérítésre kötelezett felek közé sorolja az ISL revizorait is – ők a KPMG könyvvizsgálói. Ők nem is láthatták és nem is akadályozhatták meg a közelgő összeomlást. Ráadásul a KPMG a FIFA-nak is dolgozik. Az ügyvédek szerint különösen megéri lépéseket tenni a könyvvizsgálók ellen: „Ahogyan az megszokott, legalább a KPMG könyvvizsgáló cégnél nem vesznek a semmibe a vonatkozó panaszok.” De a FIFA lemond arról, hogy eljárás induljon a KPMG-vel szemben. Alighanem az ISL-menedzser bonitásával kapcsolatos ügyvédi javaslat is elcsendesítette a FIFA-t: „Ezzel kapcsolatban megérné, ha egy nyomozó időben kiderítené, mely szervezeteknél mutatható ki jelentős vagyonnövekedés.” Detektívekkel kémkedni az öreg barátok után? Kösz, de inkább nem. A tanács dacára a FIFA feljelentésében nem nevesíti konkrétan Jean-Marie Webert, a pénzeszsákot. Thomas Hildebrand, a később bevetett különleges nyomozó minden ellenállás dacára eljut egészen a vádemelésig. 2002 őszén Weber, Malms és még néhány egykori kollégájuk rövid időre vizsgálati fogságba kerülnek. A FIFA azonban két éven keresztül egészen diszkréten jelezte a büntetőüggyel kapcsolatos érdektelenségét; addigra a fáradhatatlan Hildebrand fenyegetően megközelítette a balhé határait. A FIFA-nak azonban, mondják, nem áll érdekében a további bűnüldözés, hatékonyabb megoldást keres. Hatékonyabbnak tűnik, ha sikerül olyan megállapodást kötni, amit korrupcióeltussoló szerződésként lehet jellemezni. A FIFA egy ilyet köt a csődbiztossal, néhány gyanúsított 2,5 millió frankot visszafizet a csődkasszába. Hildebrand különleges nyomozó tudni akarja a

neveket, csakhogy a labdarúgás sötét embereinek ügyvédje a végsőkig elmegy, a szövetségi bíróságig, a legnagyobb svájci hatóságig viszi az ügyet – és a végén nem kell előhozakodni a nevekkel. Hildebrand második eljárást indít. Annak végén a világszövetség, valamint konkrétan meggyanúsított két személy már 5,5 millió frankot fizet, hogy lezárják az ellenük zajló, a FIFA kártérítésével kapcsolatos büntetőeljárást. A gyanúsítottak számára ez azért előnyös, mert így nem kerül nyilvánosságra a nevük, ami per esetén megtörtént volna. Csakhogy a zugi büntetőügyi hivatalnak idézést kell írnia, amiben felsorolja a nyomozás tényeit, a megvádolt vagy gyanúba keveredett személyek neveivel együtt. A jelentésben visszafejtik az ISL-nek a FIFA embereivel kapcsolatos kenőpénzkifizetési rendszerét, részben azt is, ki jutott pénzhez, ki vett részt benne, vagy ki tudott róla. A papír időzített bomba lesz az érintettek számára, miután Zugban több médium is a dokumentumok nyilvánosságra hozatala miatt perel. A konkrétan megvádolt két funkcionárius Havelange és Teixeira – de melyik, csak „mellékesen” megvádolt magas rangú vezető bújik el a FIFA mögé? Hildebrand különleges nyomozó alapos munkát végzett. Igazi hatását csak évek alatt fejti ki. Más svájci hatóságok figyelemre méltó mulasztása azonban így is előtérben maradt. Ez az eset mutatja, hogy milyen kevéssé érdekelt a jog abban, hogy – legalábbis a sport területén – feltárja a korrupciót. Hiszen a kezükben volt egy alapvetően bizalmi ember, a pénzeszsák Jean-Marie Weber. Neki sohasem kellett megneveznie, kik kapják a millióit. Csakhogy a bírósági akták szerint Weber legalább egyszer – talán tévedésből – pénzt tartott meg magának, és mert az ISL-t szolgáló alapítványok és postafiókok tulajdonosainak jelentős része máig ismeretlen, adódik a kérdés: miért nem lépett közbe a svájci adóhatóság? Honnan akarják tudni, hogy nem maga Weber rejtőzik a postafiókcímek mögött – és ezzel az ISL-en túl az adóhatóságot is megkárosította? És mi van azon milliókkal, amelyeket készpénzben alkudtak ki tőle: kifizette azokat egyáltalán? Kik voltak a kedvezményezettek, ők adózási szempontból nem érintettek? Voltak közöttük svájci állampolgárok?

Bizarr, de jellemző, hogy az adóparadicsom miként kezelte a második legnagyobb gazdasági összeomlását, és miként mondott le arról, hogy rákényszerítse Webert, fizesse meg ügyfelei kárát. Mulasztás – vagy a helyi politika megint diszkréten diadalmaskodott? Blatter mindenesetre semmi rosszat sem mondhat a helyi hivatalokra. „A zürichi városi hivatalok nagyon barátságosak a FIFAval, és személy szerint velem is. Röviddel karácsony előtt még levelet is kaptam tőlük, hogy Zürich városának jó adófizető polgára vagyok.”[64]

Kozmetikázott mérleg Az ISL még agonizál, amikor Blatternek már a következő feladatra kell figyelnie. Szeretné, ha a 2002-es labdarúgó-világbajnokság előtti kongresszuson újraválasztanák. Csakhogy mindenütt elveszejtő örvények vannak – és ehhez jön még a FIFA által az előző évben felvett 300 millió frankos hitel. Ez a választási kongresszuson rossz benyomást keltene. Ki lehet radírozni valahogyan ezt a szégyenfoltot a mérlegből? Eljött a bankár Linsi ideje. Gazdaságilag különösen vitatható, de Blatter személyes érdekeinek tökéletes megoldást ajánl: tegyenek előre jelzálogot a világbajnoksággal kapcsolatos marketingszerződések egy részére. Jóllehet emiatt csökken az ebből származó bevétel, de elég lenne, hogy az éves mérleget még a 2002-es dél-koreai kongresszus előtt mínuszból erősen pluszba igazítsák. Ehhez értékpapírosításra lesz szükség. Így hívják a jövőbeli bevételek jelenbeli készpénzre cserélését – kedvezőtlen kondíciók közepette. Big Macnek keresztelik a projektet. Linsi részlege a falra festi a túlzott eladósodás szellemét: újabb hitelfinanszírozás következményeképp „a FIFA azonnal túlságosan is eladósodna”, az ő becslése szerint 2001. december 31-ével. Az eladósodás 370 millió frankos lenne, ahelyett, hogy a FIFA-nak a Big Mac-tranzakcióból 30 millió frankos saját tőkéje lenne. Aligha lenne boldog emiatt a választók serege, Johansson és csapata pedig csak az ilyen alkalomra vár. Zen-Ruffinen hevesen tiltakozik az értékpapírosítás ellen. De a KPMG, valamint a FIFA-val hosszú ideje dolgozó ügyvédek is azt tanácsolják, álljanak el ettől. Az NKF ügyvédi iroda kimutatja, a FIFAnak sokkal jobb lenne, ha egyszerűen meghosszabbítaná a Crédit Suisse áthidaló hitelét. A Blatter emberei által hangoztatott túladósodási veszélyt „minden szempontból tévesnek” tartják. Az ügyvédek határozottan szétrombolják Linsi vonalait. A labdarúgószövetségnek még a túlzott eladósodás esetében sem kell félnie semmitől, elvégre „csak” egyesület, nem pedig tőzsdei vállalkozás: „A túladósodás azonban – mert nem egyenértékű az egyesület fizetésképtelenségével – nem lehet hatással a további

fennmaradásra, így nem szolgálhat magyarázattal a pénzügyi koncepció helyreállítására.” Mindemellett az értékpapírosítás a leginkább munka- és költségigényes. Az ügyvédek még gúnyolódnak is, mondván, a terv „a Big Mac névvel a legjobban a bankok étvágyát írja le”.[65] Azonban nem ők az egyetlen jó szándékú tanácsadók, akik próbálják lebeszélni őket erről. A KPMG „az eljárást üzembiztonsági szempontból értelmetlennek, sőt tévútra vivőnek találja a tervet. A FIFA jövedelmi helyzetét a jövőbeli bevételek jelenkori megszerzése egészen 2006-ig eltorzítja.” A revizorok ismerik a trükköket. „A 2006os világbajnokság forgalmát kifelé kétszer is bevételként mutatják ki, miután 2003-tól a nemzetközi számviteli szabványok szerint készítik a mérleget, és a bevételeket üzleti kritériumok alapján periodizálják. Különösen aggasztónak tartjuk azt a körülményt, hogy a bevételeket a jelenleg érvényes FIFA-elszámolási időszakon (négyéves vbciklusok) túl realizálják.” A könyvvizsgálók végül csak feltételekkel és gyomorgörccsel teszik le a fegyvert: „A jogszabályokban, különösen a FIFA számára iránymutató általános könyvelési előírásokban túl kevés az utalás arra, hogy az előrelátó mérlegkészítési módszerek közül melyek minősülnek elfogadhatatlannak.” A szakértők lázadása. Csakhogy Linsi tudja, melyik gombokat kell Blatternél nyomogatnia: sportpolitika, választási ígéretek, pénzügyi segítség. Emlékezteti Blattert, hogy a 300 millió svájci frankos hitellel feltöltött mérlegnek köszönhetően milyen nagyszerűen állhatott. A Big Mac „a sportpolitika és a média számára fontos pénzügyi képet javítaná”, írja. Csakhogy a média számára a legkevésbé fontos a jó pénzügyi kép, magától is bőségesen ír a katasztrofális anyagi állapotokról. Valójában ez az elnöknek fontos, aki veszteség esetén sokkal kisebb eséllyel indulhat harcba az újraválasztásért. Csak hogy Blatter mindent jól értsen, Linsi még egy csodálatos dologra emlékezteti: „Nagyon tisztelt elnök úr, az amerikai dollárban tervezett értékpapírosítás a 2000-es kongresszuson lehetőséget adott önnek arra, hogy megígérje a tagoknak, a pénzügyi segélyprogrammal kapcsolatos dollárkockázatot a FIFA magára vállalja.” Emiatt még a pénzügyi bizottság egyik döntését is eltörölték. A végén összejött, hogy minden szövetségnek „ki lehetett fizetni a teljes összeget, 250 ezer dollárt”.

Ez telitalálat. A FIFA rövid idő alatt 440 millió eurót keres az értékpapírosítással. Sok független pénzügyi szakértő becslése szerint azonban a világszövetségnek lényegében ez rengeteg pénzébe került. Csakhogy a FIFA monopolhelyzetben van a saját világbajnokságával. A pénz az égből jön, nem muszáj tisztának lennie. Az automatikus pénzesőt Blatter szívesen fogadja, hogy szövetsége jó gazdálkodását előtérbe tolhassa. Valójában azonban az a helyzet, hogy a FIFA a pénzesőnek köszönhetően következetesen rosszul gazdálkodik, és három számjegyű milliós veszteséget könyvelhet el. Ráadásul nem is egyszer. Zen-Ruffinen már régóta kiközösítettnek érzi magát abban az üzemben, amelynek ő a legfelső igazgatója. Az értékpapírosítás előkészítésekor sincs semmi vesztenivalója egy olyan megbízhatatlan fickónak, mint a főtitkár. Zavartan ír Linsinek: „Tudomásul veszem, hogy ön az elnök utasításának megfelelően az általam kért, minden esetben a pénzügyekre (a legújabb likviditási terv, az éves mérleg és az 1998-as, 1999-es és 2000-es pénzügyi jelentés) vonatkozó dokumentumokat nem adta tovább az általam megbízott jogtanácsosnak. Nem értem ezt a magatartást, és felszólítom, hogy még ma adja át nekem ezeket a dokumentumokat.”[66] A 200 munkatársnyira duzzadó FIFA öt házra osztható, és erősen megosztott. Zen-Ruffinen összefog Blatter ellenfeleivel. Diszkréten, tanácsadói irodákban és magánlakásokban találkozik a legnagyobb európai vezetőkkel – hogy kihasználja őket, hintik el Blatter hű erői. A terv szerint Issa Hayatou, az Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF) Párizsban élő, kameruni elnöke 2002. május 29-én Szöulban Blatter ellenfeleként lép fel a választáson. Egy francia jogkereskedő, JeanClaude Darmon támogatja. Blatter bőven kínál támadási felületet. A kulcsszavak: korrupció, FIFA-pénzügyek. Blatter megérti, mi zajlik: „Érzem, hogy valami történik a FIFA-n kívül. Már felállítottam az antennáimat.”[67] Lennart Johansson, a FIFA végrehajtó bizottságának tagja hetekkel az ISL-csőd után 25 kérdést küld Blatternek. Ahogyan az megszokott, stratégiai kérdésekről újra nem informáltak senkit. Ezt követte egy sor kérdés az ISL-lel kapcsolatban, és – figyelem! – arról is, hogyan néz ki az elnök fizetése, ki dönt Blatter személyes

tanácsadóinak kinevezéséről, illetve az hogyan zajlik. És az Fcsoport: mi az, ki van benne?[68] Blatter antennái forognak. A zendülés már elérte a saját táborát? Még Chuck Blazer, a CONCACAF-zóna főtitkára és tisztességes apostolként minden gyanú felett álló embere is kemény hangú levelet ír Blatternek. Mi a helyzet az ISL-jogokkal, visszakapjuk őket, vagy sem; hogyan tovább? „Egyáltalán nem értem, hogyan került az ügy elnöki joghatóság alá. A végrehajtó bizottság pontosan átnézte a következő évezred szerkezeti tervét. A tisztességgel ellentmondásban áll, és a végrehajtó bizottság nem is engedélyezte, hogy bizonyos adminisztratív funkciók elnöki jogkör alá kerüljenek.”[69] A marketingfeladatokért egyértelműen a főtitkár felel. Blazer rosszat sejt Blatter azon kijelentésével kapcsolatban, hogy most ő kezeli az ISL-lel kapcsolatos összes problémát. „Ha ezzel arra gondol, hogy ön egyedül, az irodájából követi nyomon az eljárást, az nem történhet meg anélkül, hogy ne tájékoztatná mindenről a végrehajtó bizottságot.” Valóban dühbe gurul az amerikai, hangsúlyozza, mely feladatok „tartoznak kizárólag a főtitkárságra”, és kritikára ragadtatja magát: „A FIFA szervezeti felépítését nem lehet a főnöki székben ülő férfi imázsához kötni.” Egy megkérdőjelezhető döntéseket hozó főnök, aki a saját pecsenyéjét sütögeti – még az egyébként hűséges Blazer szemszögéből is így néz ki a helyzet. „Az ön irodája döntött a Goal-program létrehozásáról. Még egyetlen program sem idézett elő ennyi kritikát a lépéseivel és a koordinációs hiányosságaival. Ne terhelje még jobban elnöki irodáját! Nem kérte ki a tanácsunkat, sajnálom, hogy erre utólag kell figyelmeztetnem, ugyanakkor félek, az ön által a szövetség jövőjének választott út rossz és veszélyes.” Blatter számára Blazer bosszantó. Csakhogy Johansson meg veszélyes. Az UEFA elnöke csak három nappal a Buenos Aires-i kongresszus előtt kapja meg Blatter válaszát a 25 kérdéses kínos érdeklődésére – ráadásul franciául.[70] Az elnök megint úgy tesz, mintha már minden régen rendben lenne, csak az ellenfelei szokásukhoz híven nem figyeltek oda. Hogy mi történt a Hajnal-tervvel, mi a helyzet az ISL-lel közösen felvett kölcsönnel, amit ismét a szemére vetettek? Tehát kérem, a

végrehajtó bizottság 2000. augusztus 3-i, december 10-i és 2001. március 16-i ülésén részletes információk hangzottak el a tranzakciókról, emellett Blatter további öt ülés időpontját említi, amikor a pénzügyi bizottság erről tájékoztatót tartott. Ez 17 hónapon belül nyolc időpont – lehet ennél transzparensebben dolgozni? Az UEFA-val évek óta tiszta, jövedelmező gazdálkodást folytató Johansson és emberei a jelek szerint krónikus álomkórt kapnak, ha FIFA-beli hivatalukat gyakorolják. Ez tiszta Blatter: ahelyett, hogy a világos kérdésekre világos válaszokat adna, ködösen utal ilyen-olyan ülésekre. Ezek, ha valaki egyszer valóban utánaolvasna a régi gyakorlatnak, sohasem garantálnak konkrét válaszokat az aktuális kérdésekre. Az ISL és a Kirch által értékesített jogokból származó, de a FIFA-hoz már el nem jutó bevételekre vonatkozó kérdést Blatter ugyanezzel a trükkel kontrázza meg. Számok, folyamatok, jelenlegi állás – ugyan már: „a részletes információkat” már négy találkozón, áprilisban, májusban és júniusban rég megtárgyaltuk. Jó reggelt, Európa! És ez így megy tovább. Blatter 2001. április 21-én „szerzett tudomást először” az ISL fizetési gondjairól. Az üggyel kapcsolatban rendelkezésre álló összes dokumentum ellentmond ennek. A FIFA Marketing AG felépítésében játszott szerepére, az új társaság személyi összetételére vonatkozó kérdést, és azt, hogy ebben az „elnöki Blatter” és a főtitkár milyen szerepet játszott, Blatter összekötötte azzal a kérdéssel, ki, milyen kondíciók mellett döntött arról, hogy átvegyenek 65 egykori ISL-alkalmazottat: „Olvassák el a főtitkár április 18-án keltezett, a végrehajtó bizottság tagjainak elküldött levelét.” Abban tehát minden benne van? Az európaiak nyilvánvalóan a FIFA-posta olvasása közben is belebólintottak saját anyagi jólétükbe. Bravúrosan kikerülte a saját bevételeit, illetve a tanácsadói kinevezését és javadalmazását firtató kérdést is: „Minden FIFAalkalmazottra, beleértve az elnök szolgálatában állókat is, a főtitkár által kidolgozott, az elnök által engedélyezett fizetési skála vonatkozik. Utóbbi fizetését a pénzügyi bizottság ugyanabban a pillanatban rögzítette, amikor a végrehajtó bizottsági tagok jövedelméről is rendelkezett (1998. szeptember 24.).” Egy szó, mint száz: még a saját alelnökével szemben is adós maradt a fizetésére

vonatkozó kérdésre adott válasszal. És mi az az F-Crew? „Szerény belső tanácsadói eszköz.” Néhány héttel később, az F-Crew ülésén ez már egészen másképp hangzik el: ott Blatter már azt hangsúlyozza, az F-Crew „egy konzultáló vezető szervezet, amely jelentős részben hozzájárul a döntések meghozatalához”. Blatternek az összes szövetség részvételével zajló, 2001 júliusában Buenos Airesben tartott rendkívüli kongresszuson színt kell vallania. Ő azonban előhúzza az újabb adut a kabátujjából. Az F-Crew része a McKinsey-csoport is, amely az előző évtől fertőzi a FIFA-t. A McKinsey készített az elnöknek egy alapos tervet Buenos Airesre vonatkozóan, percnyi pontossággal átgondolták, egészen odáig, hogy Blatter megjelenésekor milyen kedvesen világítson a színpad. Blatter a rendkívüli ülésen a családias-békés-barátságos arcát ölti fel, a FIFA stabil pénzügyi helyzetéről beszél, és emlékeztet a minden szövetségnek éves szinten járó negyedmillió dollárra. És mi a helyzet az ISL csődje miatti veszteséggel? Aprópénz, legfeljebb 51 millió frank. Ezzel egy időben, jegyzi fel Johansson riadókészültségben, a FIFA elnöke nem hajlandó megerősíteni, „hogy a 2006-os világbajnokságból származó bevételeket már 2000ben és 2001-ben felhasználták”. Blatter ahelyett, hogy bármi kézzelfoghatót bemutatna, megígéri, hogy 2001 októberének végéig átvizsgálják a FIFA pénzügyi helyzetét. A többit már megoldja a felbérelt közönség, a törpeállamok és a futballmúlt nélküli országok képviselői. A megrendelésnek megfelelően ünneplik a nagy elnök transzparenciáját és vezetői erejét. A duzzadó örömünnepben Blatter legelkötelezettebb szóvivői közé tartozik a bolgár Ivan Szlavkov; ő ott ül a NOB-ban is. De már nem sokáig. A bolgár diktátor, Todor Zsivkov vejeként Szlavkov sok szép hivatalba becsusszant, és a keleti blokk összeomlása után a félteke sok sportbarátjához hasonlóan egészen fent maradt, de 2005-ben kivágják a NOB-ból. A londoni olimpiai pályázat képviselőinek álcázott brit oknyomozó újságírók filmre vették, miként kínál fel pénz ellenében szavazati csomagokat a rendezési jogról döntő kongresszus előtt. Ebbe a csapdába még több futballcsászár is belelép majd.

Buenos Airesben a McKinsey elérte, hogy a futballcsalád átölelje Blattert. A FIFA azonban a külvilág előtt jelentősen degradálja a Philippe unokaöcs köré épülő cég hatását. Nem, a McKinseynek nem volt közvetlen ráhatása az előkészületekre vagy az elnöki beszédre, biztosított mindenkit Andreas Herren szóvivő – csak hát a valóság ily módon való bemutatásáért tartják a sajtórészleget. Mert ha ez stimmelne, akkor mi vette rá Blattert öt hónappal korábban, 2001. február 9-én, hogy a már futó ügyek mellett „további három témával” megbízza a McKinseyt – többek között a „Buenos Aireskoncepció” kidolgozásával? Árulkodó az is, hogy a zürichi McKinseyigazgató a FIFA főnökének küldött havi teljesítményigazolásában személyes dolgokat is kiszámláz, ami arra enged következtetni, hogy ez sokkal inkább McKinsey-, mintsem FIFA-kongresszus volt. A McKinsey által a FIFA elé terjesztett számla költségpontjai között az alábbiak is megtalálhatóak: a kongresszus dekorációjának ellenőrzése, a kivitelező MegaLuz ügynökség koordinálása, technikusok biztosítása a prezentációhoz, a beszéd és a prezentáció elkészítése. Sőt, még a „beszédek, prezentációk és helyszíni panaszok menedzselése a kongresszuson” pontok is kaptak rubrikákat az elszámolásban, ahogyan a dokumentumokkal, brosúrákkal és CD-kel való utómunkálatok is. Az elnök néhány hónapos nyugalmat vásárolt magának. A KPMGnek 2001 októberében kell a FIFA végrehajtó bizottsága elé tárni a számokat. Áttekintést ad, de a június 30-i állapot szerint semmit sem lehet látni az átfogó vizsgálatból. Az ellenzéknek tele lesz a hócipője. „Átfogó jelentést akartunk látni a FIFA helyzetéről” – tiltakozik a skót David Will Julio Grondonánál, a pénzügyi bizottság vezetőjénél. „Két-háromszáz oldalra számítottam, és azt gondoltam, álmodom, amikor megkaptam a kétoldalas papírt.” És: „De még ez is rossz benyomást keltett.” Blatter és az F-Crew mereven keresztülviszi az akaratát. Blatter tudja, hogy vékony jégen jár. A 2001. november 13-i vezetőségi ülés jegyzőkönyve idézi őt: „Még mindig nem vagyunk kényelmes helyzetben. A világbajnokság előfinanszírozásának zökkenőmentes megvalósítása érdekében a FIFA-nak be kell váltania a televíziós csatornák által benyújtott bankgaranciákat.” Urs Linsi pénzügyi igazgató ezután emlékeztet arra, hogy „megegyeztünk arról, a

játékvezetők napidíját ötven dollárra csökkentjük”. Szép, hogy valahol spórolni lehet – de azért még vannak kényes kérdések. Keith Cooper sajtófőnök megosztja a jelenlévőkkel, hogy az SOSgyermekfalvak „még mindig várnak az önök által megígért kétmillió dollárra”, ami egy marseille-i mérkőzés bevételéből várható. Most már azt mondják, hogy a meccs veszteséges volt (a KPMG „80 ezer frankos többletbevételt” állapított meg). Zen-Ruffinennek még azon a napon közölnie kell az SOS-gyermekfaluval, hogy „lehetetlen kifizetni a kétmillió dolláros összeget”. Mindenütt a fogukhoz verik a garast. Még a papír esetében is, már ha arról van szó, hogy az elnökséget pontosan informálják a szövetség pénzügyi helyzetéről: kétszáz helyett mindössze két oldalon. Csak egy helyen nem spórolnak: a saját élősködőiken. Ugyanennek az ülésnek a napirendi pontjai között szerepel a Selby Brown-ügy. Brown a Trinidad és Tobagó-i CSTN televíziós társaság vezetője. Az ISL-től 1999-ben vásárolta meg a 2002-es világbajnokság karibi térségre vonatkozó közvetítési jogait. Jack Warner, Blatter választási segédereje azóta is tombol, még azzal is megfenyegeti a főnököt, hogy szigetországa nem rendezi meg a 2001-es U17-es világbajnokságot, ha a korábbi szokásokkal szemben nem adják át neki továbbértékesítésre a karibi térség vbjogait. Sok FIFA-ülésen megígérték neki, hogy a CSTN-ügyet rá nézve kedvezően oldják meg – „ugyanúgy, mint 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban is tettük”. Mellékesen ez megvilágítja, hogy a hajdani Rio Claró-i tanáremberből miként faragott multimilliomost tiszteletbeli trinidadi futballállása. Nem Brownhoz, a jogdíjakért 2,5 millió dollárt kínáló televíziós vállalkozóhoz, hanem a FIFA-nál tiszteletbeli pozícióban lévő Warnerhez folynak be a jogok – méghozzá „úgy, ahogy eddig”. Hogy ez mit jelent? Egy dollárt… David Beauvois, az ISL akkori menedzsere jelen van, amikor Warner először találkozik Weberrel, az ISL általános igazgatójával. Meglepi ez a bennfentes üzlet: „Warner azt mondta, a FIFA eddig világbajnokságonként egy dollárért adta el neki a jogokat.” Beauvois szerint „zsarolási kísérlet volt, hiszen akkor már megkaptuk Brown 2,5 millió dolláros ajánlatát. El is adtuk neki.” A FIFA-gyakorlattal szemben bizalmatlan Beauvois úgy találja, „szemtelenség, hogy a FIFA alelnöke szintén odajön hozzánk, és egy dollárért meg akarja

venni a jogokat, miközben azok piaci értéke jóval magasabb, ráadásul szervezete drága pénzért adta el nekünk a jogokat, hogy azokat mi optimálisan értékesítsük, hiszen a nyereség elosztásában is megállapodtunk.”[71] Blatternek erről más a véleménye. Az ISL tönkremenetele után Kirch kapja meg a televíziós üzletet, egészen a 2002 elején bekövetkező csődjéig. Utána a FIFA veszi kézbe, és Warner meg is kapja „az ő” jogait. Blatter családjának még csak nem is kell aggódnia, ha a FIFA tényleg megszorul. A kényszerhelyzetben a gyermekfalvaknak, a játékvezetőknek vagy a sportsegélyszolgálatoknak kell szorosabbra húzniuk a nadrágszíjat. Eközben a Johansson mellett álló elnökségi tagok még a vékony KPMG-jelentésben is hihetetlen dolgot találnak. „A könyvvizsgálói jelentés megerősíti, összesen 567 millió frankot megelőlegeztek, hogy a 2000-es és 2001-es mérlegszámokat kicsinosítsák – a 2002es évből 231 millió frankot, a 2003 és 2006 közötti időszakból pedig 336 milliót. Ezek a tények széles körű aggódáshoz vezettek, illetve rámutattak, hogy sokkal jelentősebb transzparenciára és elszámoltatásra van szükség.” A pénzügyek átvizsgálásához belső auditáló bizottság (IAC) felállítását követelik. Blatter hevesen tiltakozik. Az ellenzék a december 18-i találkozón ismét felveti követelését – amit újfent visszautasítanak. Johansson tábora feljegyzi: „A FIFA elnöke 2002. január 14-én keltezett, a végrehajtó bizottságnak küldött levelében úgy tűnt, elfogadja, hogy az ISL csődjéből származó veszteségek meghaladhatják az 500 (nem 51) millió frankot, ha minden tételt számításba vesznek.” Tíz nappal később a FIFA-elnökség többsége ismét rendkívüli ülés összehívását szorgalmazza, amelynek napirendjén mindössze egyetlen pont, egy belső vizsgálóbizottság felállítása szerepel. Most már túl erős a nyomás. Blatter január 29-én beadja a derekát. Még egy utolsó trükk, jegyzi meg Johansson szárazon: „A kérelmezők számára a bizottsági tagok javasolt összetétele, illetve a KPMG szakértőként való alkalmazása egyaránt elfogadhatatlan volt.” Blatter ellenállása dacára keresztülviszik a követelésüket. Ez szöges ellentétben áll azzal, amit az elnök a sajtónak mesél: a pénzügyi helyzet átvizsgálására felállított bizottság felállítása az ő ötlete volt. Erre Johansson Blatter körlevelére való hivatkozással

újabb gyújtó hangú levelet küld minden FIFA-tagszövetségnek: „Az elnök oly módon írta le a körülményeket, hogy azok semmiféle összhangban sincsenek a tényekkel.” Blatternek le kell nyelnie a békát. Az IAC-t azonban már a megalapításánál kasztrálja. A lázadók követeléskatalógusa bombát rejt. A hatodik pont így hangzik: „Az IAC felhatalmazást kap arra, hogy vizsgálatait korlátlanul kiterjessze az elnöki irodára, a FIFA Marketing AG-re és a kereskedelmi szerződésekre, a Goal-projekt és a FIFA-segélyprogramok megvalósítására (a nemzeti szövetségeknek szánt évi 250 ezer dolláros adományok), valamint a FIFA vagyonára.” Belső vizsgálat az elnöki irodában? Blatter birodalmában, amit még a KPMG sem kutathatott át, most pedig az őt korruptnak tartó emberek nagyítója alá kerülne? És most olyan kifizetéseket keresnek, amelyekre az általuk egyedüli aláíróvá emelt elnök az ő védett kis birodalmából éveken át megbízást adott? Nunca! – ahogyan a régi ISL-alapítványt hívják. Soha! Blatter tudja, hogyan lehet ezt kikerülni. A végrehajtó bizottság március 7. és 9. között ülésezik Zürichben. Bőven elegendő idő ahhoz, hogy megpuhíthassa az embereket. Naphosszat vitatja az IAC jogait és felelősségeit, egészen addig, amíg egyre több tagnak kell elutaznia – a végén pedig az ott maradó vezetők között már Blatterre nézve kedvező a szavazati arány. És akkor szavazásra bocsátja a kérdést. Johansson így írja le az elnöki akadályozó stratégiát: „A március 7-i találkozón a tagok többsége által beterjesztett papír alapján, hosszú vitát követően elvi döntés született. Március 9-én azonban az elnök teljesen új dokumentumot mutatott be. Ennek következtében az egész vitát újra megnyitották, és a megbeszélés túllépte a kitűzött hosszt. Emiatt bizonyos tagoknak az ülés vége előtt el kellett utazniuk. Ennek következményeként, a teremben helyet foglaló tagok létszámának csökkenésével néhány lényegi változást sikerült kikényszeríteni. Nem meglepő módon a változások egyike az volt, hogy a pénzügyi vizsgálat hatásköre alól kikerült az elnök irodája. Mi kérdezzük: mit kell takargatnia az elnöknek?”[72] Valószínűleg rengeteget, csakis ezt a következtetést lehet levonni. Később önhatalmúlag módosítja az IAC összetételét, és utána, még a harmadik, április 11-i ülés előtt betiltja a bizottság működését. Az

átvilágítandó elbocsátja az átvilágítókat – Blatter FIFA-ja számára ez sem jelent problémát. A bizalomvesztést hozza fel ürügyként. Szerinte a dél-koreai elnökségi tagon, Csung Mong Dzsunon keresztül láttak napvilágot az IAC munkájának belső részletei – hogy melyek, azokat már nem mondja meg. Az esküdt ellenség Csung tagadja a vádakat. Blatter frakciója konkrétumok nélkül azt is reklamálja, hogy David Will, a bizottság vezetője is megsértette a diszkréció szabályait. Willt, a skót ügyvédet állítólag pletykálkodáson kapták, a feljelentő szerepében Chuck Blazer tetszeleg. A szerencsejáték-iparhoz jó összeköttetésekkel rendelkező Blazer a tisztségeihez kapcsolódó üzleteivel két számjegyű milliós vagyont halmozott fel. Egy ember, aki még az FBI érdeklődését is felkeltette. 2006-ban a FIFA, a Mastercard és a Visa közötti szponzorbotrányban Blazert kihallgatta egy New York-i bíróság, a kijelentéseiből hiányzott „az alapvető szavahihetőség”. Blazer szívesen játssza a spiclit. 2011-ben ismét gyakorolhatja a szerepet – akkor Blatter kihívóját, Bin Hammamot lövi le.

A tiszta Svájc és a korrupció Úgy tűnik, a katolikus FIFA-elnök úgy fél a transzparenciától, mint ördög a szenteltvíztől. Szinte nem is lehet bepillantani hatalma belső területére. A kevés papír azonban szédítő dolgokat mutat. A házon belüli spórolási program, a Score számára készített 2002-es[73] FIFA-költségvetésben az elnöki iroda (általános felelős: P) rubrikában 9 667 000 millió svájci franknak megfelelő összeg szerepel. Nyolcmillió megy el „általános részlegköltségekre”, egymillió a párizsi irodára, ahol Blatter a választási kampányában segédkező növendékét és remélt utódját, Michel Platinit a sajtófőnökével együtt „parkoltatja”. „Elnöki ajándékokra” 300 ezer frank fogy el, „különleges elnöki projektekre” 200 ezret jegyeznek elő, az előző évben megszüntetett elnöki tanácsadókra pedig 167 ezer frankot. Az elnök anyagi magánkalandjai berkeken belül is sugdolózásra adnak okot. Blatter titkárnője 2001 májusában például a megfelelő részlegeket így utasítja: „Ahogyan azt már eldöntöttük, és megosztottuk önökkel, az elnök ragaszkodik ahhoz, hogy a Goalprogramból 400 ezer dollárt utaljanak át a Horvát Labdarúgószövetségnek.”[74] Az illetékes irodában a fizetési felszólítás címzettjei feljegyzik: „sokkoló: dokumentumok, ellenőrzés és Goal-ülés nélkül”.[75] Bizonyos balkáni futballkapcsolatok csak évekkel később kerülnek különböző országok nyomozóinak látómezejébe. A szervezett bűnözés befolyása alatt állók nyomában vannak, különösen a futballban. Vlatko Markovic egyike azoknak, akikre Blatter és kísérete az 1999-es hivatalba lépése óta számíthat. Markovic 2010ben botrányt robbant ki, amikor is kijelenti, az ő regnálása idején nem játszhatnak homoszexuális játékosok a horvát nemzeti tizenegyben. A nemzetközi sajtóra való tekintettel visszakozik. Félreértés volt az egész. Néhány héttel a homoszexuálisok megtámadása után választásokat tartanak a horvát szövetségben. A 43 éves Igor Stimac, az egykori válogatott labdarúgó a FIFA-közeli Markovic kihívója. Témája: a korrupció. „A horvát labdarúgást az önhöz

hasonlókkal felosztották egymás között – mondja a „Tiszta kezek” kampánya során. – Eddig senki sem volt elég erős ahhoz, hogy áttörjön a lövészárkain és a nem transzparens praktikáin.” Stimac gyanítja, Markovic segítői „pénzzel teli táskákkal” rohangálnak, és követeli, hogy a rendőrség lépjen közbe. A nemzeti profi ligát hatalmas fogadási botrány rázza meg, élcsapatok, menedzserek, szerencsejáték-maffiózók érintettek benne. Az UEFA nyomoz, de Markovic sértetlenül jön ki belőle. A 2010 végi viharos elnökválasztás szoros végeredményt hoz, állítólag Markovicnak hangyányi előnye van. Stimac bejelenti, perre megy. Az elnökség 2011 februárjában őt kiáltja ki elnöknek. Ekkor azonban közbelép Platini UEFA-ja és Blatter FIFA-ja. A szövetség döntését nem fogadják el, az ő szemükben továbbra is a 74 éves Markovic a horvát szövetség elnöke. Az örökös kép: a FIFA és az UEFA találja ki a dolgokat. A kormányzatok nem tisztíthatják meg az ő korrupt nemzeti szövetségeiket. A FIFA azonban mindig pártfogolhatja korrupt funkcionáriusait – ennek érdekében még a legmagasabb szövetségi szinten is kész beavatkozni. 2011 végén több vezető horvát futballfunkcionáriust őrizetbe vesznek – rendőri körök szerint ez még csak egy nagy hullám kezdete. De vissza Zürichbe, ahol a 2002 júniusában esedékes választásig kulminálódik a belső háború. Egymás sarkát tapossák a fizetett kémek. Akinek fontos telefonja van, már nem a FIFA központjában bonyolítja le. Az e-maileket csak magáncímekről merik elküldeni. Még a titokban használt magán-mobiltelefonokat is elrejtik, nem tűnnek lehallgatás-biztosaknak. Tiszta paranoia. Néhány szörnyűséget Zen-Ruffinen főtitkár azért megőriz: Blatter felelős főtitkári korszakának aktái eltűntek, holott törvény szerint tíz évig meg kellett volna őrizni azokat. Feljegyez egy 100 ezer dolláros kifizetést is, amelyet olyan funkcionárius kapott meg, aki a svájci büntetőtörvények szerint bűntettet követett el. Amikor ő és az európaiak nyíltan megtámadják Blattert, felteszik neki az ISL-lel és az elnöki korrupcióval kapcsolatos kényes kérdéseiket, a főtitkár cselekvési területét jelentősen korlátozzák. Az irodai ajtókon kicserélik a zárakat. Amikor pedig a munkatársai a FIFA archívumában terhelő adatokat akarnak célirányosan keresni, dokumentumok és fontos levelezések tűnnek el.

2002. április 4-én Zen-Ruffinen egyik kollégája a következő feljegyzést készíti: „Tegnap délután azt a megbízást kaptam, hogy keressem meg azokat a dokumentumokat, amelyek arról szólnak, miként választották meg Jack Warnert a CONCACAF-zóna elnökévé. A következő lépéseket tettem: felvettem a kontaktot Arno Flach úrral (archivista). Flach úr a FIFA-ház archívumában megkereste az 1989 és 1997 közötti évekről készített CONCACAFaktákat, de nem találta meg a levelezést. Ezzel egy időben a Trinidad és Tobagó-i dokumentumok között is kereste, de ott sem talált semmit. Ezután megpróbálta az új archívumban kikeresni a végrehajtó bizottsági tagok levelezését, illetve Jack Warner dossziéjában akart utalásokat találni. Meg kellett állapítania, hogy az 1989 és 1990-es levelezések teljesen, az 1991-esek pedig részben hiányoznak. Ugyanakkor azt is meg kellett állapítania, hogy hosszabb ideje (legalább két éve) dr. Havelange 1991-től kezdődő levelezései is kompletten eltűntek, és V. asszony U. asszonyhoz intézett kérdése alapján ezek a dokumentumok sincsenek már ott.”[76] Havelange 2000-ig folytatott teljes levelezésének nyoma veszett – tíz évre visszamenőleg. Miért? Ki tehette ezt? Ami Warner eltűnt aktáinak időpontjában tett üzelmeit illeti: 1989-ben saját szövetsége, a CONCACAF nem engedte, hogy részt vegyen a választásokon. Csekkel elkövetett csalás miatt nyomoztak ellene. Csakhogy a FIFA közbelépett protezsáltja érdekében, Warner kandidálhatott – és nyert. Blatter újraválasztásához Warnernek most is szállítania kellene a saját kis 40 szavazatos csomagját. Előtte azonban, 2002 áprilisának közepén, még őt magát is újra meg kell választani a CONCACAFzónában. Buta módon a mexikói Edgardo Codesal Méndez személyében ellenjelölt is akad. Warner CONCACAF-zónabeli főtitkára, Blazer meg akarja tagadni a mexikóitól a kandidálás jogát, mondván, ő szövetségi alkalmazott, nem pedig független személy. Codesal játékvezetői területen dolgozik, de csak megbízási alapon. A mexikói szövetség felhívja a FIFA-t, és az 1989-es precedens alapján hatalmi szót követel. Csakhogy Zen-Ruffinen emberei hiába keresik az archívumban, ez az akta is eltűnt. Zen-Ruffinen végül akták nélkül is gondoskodik arról, hogy Codesal jelöltethesse magát.

Ennek ellenére Warner könnyedén nyer, így maga mögött tudhatja a sportszakmai szempontból teljességgel jelentéktelen, számszakilag azonban óriási karibi szigetbirodalmat. A CONCACAF-zónát három észak-amerikai (Kanada, Egyesült Államok, Mexikó), hét középamerikai (Belize, Costa Rica, Salvador, Honduras, Guatemala, Nicaragua, Panama) ország, valamint Anguillától Montserratig, Martinique-től St. Maartenig csaknem 30 sziget alkotja. Ehhez jön még Guyana, Francia Guyana és Suriname. Zen-Ruffinen nincs jelen Miamiban. Lemondja a repülőjegyét, Blatter egyedül utazik a CONCACAF-választásokra. A főtitkár úgy érzi, veszélyben forog az élete. Warner azt írta neki, elővigyázatlanság lenne a részéről, ha feltűnne Miamiban a kongresszuson. Zen-Ruffinen válaszában megírta, testőrökkel jelenik meg Miamiban, és előre Warnert teszi felelőssé, bármi is történik vele. Végül azonban mégis inkább Zürichben marad, és egy New York-i ügyvédi irodán keresztül bepereli a CONCACAF-zóna elnökét. Zen-Ruffinen így írja le dilemmáját: „Meddig tarthat az elnökkel szembeni lojalitásom? Hallgatnom kell és cinkossá válnom? Vagy el kell mondanom a valóságot, még azzal a félelemmel is, hogy árulónak tartanak?” A világfutball zürichi központjában zajló állóháború anonim fenyegetésekbe torkollik. Zen-Ruffinen is kap ilyeneket. 2002 elején egy angolul beszélő ismeretlen felhívja Wallisban élő feleségét, és a gyermekei elrablásával fenyegeti meg, ha a férje nem hagy végre nyugtot a FIFA-nak. A gyerekeivel együtt páni félelem lesz úrrá rajta. A nagy leszámolás. 2002. május 2-át írunk. A belső viszályok robbanásponthoz érnek, a média világszerte egymás után hozza nyilvánosságra Blatter FIFA-jának botránysztorijait, egyre nő a bizonytalanság, hogy vajon már csak néhány napig lesz-e elnök. Másnap ugyanis Zen-Ruffinen elő akarja terjeszteni a Blatterrel kapcsolatos „vádiratát”. De május 2-án a Zürich melletti kis tóparti település, Meilen jegyzőjét felkeresi egy nyugdíjas. Erwin Schmid, aki 1999 végéig a FIFA pénzügyi igazgatója volt, eskü alatt vallja, hogy Blatter egyből az 1998-as elnökké választása után bemutatott neki egy Havelange által aláírt papírt. A dokumentum szerint Blatternek évente hat

számjegyű „hűségprémium” jár, minden esztendőben július 1-jén, visszamenőleg 1997-től. Ez azon ritka pillanatok egyike, amikor az elnöki kasszához vezető ajtó a résnyinél tágabbra nyílik, és futó pillantást engedélyez: Blatter jutalmat kap a hűségéért, így aztán alighanem önként sohasem hagyja el a FIFA-t. A jutalmat pedig a nagy testvér, a FIFA által a riói nyugdíjas napjain is fejedelmien finanszírozott Havelange ítélte oda. A bónuszt úgy időzítették, hogy Blatter egyből a megválasztása után kétszer is behúzhatja a hat számjegyű összeg.[77] Ennek pontos nagyságáról Schmid nem közöl adatokat. Schmid környezetében 600-800 ezer frank körüli összegről spekulálnak. Ha a hat számjegyű összeget csak félmilliós középértéken számoljuk, Blatter napjainkig akkor is egymaga hétmillió frankot keresett. És ehhez jön még az elnöki fizetés. Mire? Május 3-án elnökségi ülést tartanak Zürichben. Michel ZenRuffinen 31 oldalas jelentést tesz közzé. Frontális támadást indít Blatter ellen, kenőpénzek fizetésével vádolja meg. A főtitkárnak erősek a pozíciói: a 24 tagú végrehajtó bizottságból 13-an vállalják az ellenállást. Az egyik szünetben Blatter úgy néz ki, mint akit kiütöttek. A hatból öt alelnök igyekszik „megdolgozni”, hogy végre vissza kellene lépnie. Ő azonban nem teszi meg. És órákkal később fellélegezhet. Zen-Ruffinen súlyos hibát követ el. A végrehajtó bizottság egyik tagját megvádolja, hogy Blattertól minden jogalap nélkül pénzt fogadott el – az orosz Vjacseszlav Koloszkov a célpont. Az ülés kezdetén ő még az ellenállók táborához tartozott. Ez most megváltozott. És az erőviszonyok átalakulnak. Zen-Ruffinen nyakát megszorongatják a botrányos ülés után. Az F-Crew egyik tagja ír néhány sort Julio Grondonának, aki a sürgősségi bizottság főnöke is. És Grondona hidegre teszi ZenRuffinent. Már a végrehajtó bizottságnak tartott „előadásán” is leüvöltötte a főtitkár fejét – szétrombolná a futballcsaládot. A FIFA végrehajtó bizottságának 11 tagja 2002. május 10-én Zürich kanton államügyészi hivatalában „sikkasztás és hűtlen üzleti kezelés gyanúja miatt”[78] feljelentést tesz Blatter ellen. A kiindulási helyzet – ami miatt a FIFA elnökségi tagjai perelnek – ugyanolyan bizalmasan hangzik, mint akkoriban: „Amióta 1998-ban megválasztották a FIFA

elnökének, ott lappang a gyanú, hogy a vádlott a FIFA javaival részrehajló üzleteket köt, mert így szeretné kiépíteni szabályellenes, autokratikus hatalmát, valamint így akarja biztosítani 2002-es újraválasztását. A FIFA pénzügyi helyzete nem transzparens. Az ISL/ISMM-csoport 2001 májusában bekövetkezett csődje, illetve a Kirch-csoport összeomlása után teljességgel áttekinthetetlen lett. A vádlott intenzív erőfeszítései hatására a végrehajtó bizottság ezt a két vállalatot bízta meg a 2002-es és a 2006-os világbajnokság jogainak értékesítésével. A végrehajtó bizottság tagjaitól érkező felvilágosítási kéréseket ignorálták, eltüntették vagy gyenge sajnálkozással csak részben elégítették ki, mondván, a FIFA makkegészséges.” Blatter folyamatosan „halogató és megszépítő taktikát” játszott. A felperesek trükköket és félrevezetéseket írnak le, külön ecsetelik az IAC-vizsgálóbizottságért és annak feloszlatásáért zajló birkózást: „A FIFA alapszabálya értelmében Blatter nem volt abban a helyzetben, hogy a végrehajtó bizottság által felállított vizsgálóbizottság munkáját betiltsa.” Az indoklása is ingatagnak bizonyult, képtelen volt alátámasztani. Emiatt a feljelentők a bizottság betiltását úgy értékelték, „Blatter úr megtagadta, hogy a végrehajtó bizottságnak betekintésre aktákat adjon át, továbbá nem engedélyezte, hogy a főtitkárságon dolgozók meghallgatáson vegyenek részt. A bizottság betiltása Blatter úr részéről egy újabb kísérlet volt, hogy titokban tartsa a FIFA valós anyagi helyzetét és a saját pénzügyi kötelezettségszegéseit.” Az UEFA képviselői által vezetett elnökségi tagok feljelentésükben „Blatter úr nem belátó viselkedésére” és „következetesen titkolózó magatartására” gondolva azt ajánlják, hogy a FIFA székhelyén, valamint Blatter otthonában tartsanak razziát. Kérik, siessenek, mert ott lebeg az eltussolás veszélye, a hűtlenség gyanúja pedig börtönnel fenyegető bűncselekmény. Felvetődik „az alapos gyanúja annak, hogy a vádlott a FIFA javait a saját hasznára fordította, hogy a saját hatalmi állásait kiépítse”. Hiszen Blatter az újraválasztásáért harcol, ami drága vállalkozás. Harmadik személyek meggazdagodása is közvetlenül jól jön neki – legalábbis az újraválasztása esetén, hiszen posztjához „jelentős anyagi gyarapodásokat lehet kötni”.

Tizenhárom egyéni esetet sorolnak fel. Az egyik a Koloszkov-eset. Erősen benne van a szervezett bűnözés által uralt orosz sport sűrűjében, 1996-ban ő játszotta Havelange „jégtörőjét” az UEFA-val szemben, midőn a kereskedelmi jogok értékesítésének lehetőségét átjátszották az ISL/Kirch-csoportnak. Most kiderül, Blatter utasítására 125 ezer dollárt kapott, és Blatter kifizetéssel kapcsolatos magyarázatai nem állják meg a helyüket. Koloszkov 1998 és 2000 közepe között nem tagja a FIFA végrehajtó bizottságának, ennek ellenére Blatter házon belül úgy rendelkezik, hogy az orosz „visszamenőleges hatállyal, 1998 júliusától megkapja a végrehajtó bizottsági tagokat megillető státuszt”. Ezzel együtt jár az akkoriban az elnökségi tagságért járó 50 ezer dolláros honorárium is. Az elnökségi tagok közé nem tartozó Koloszkov esetében ez busás ajándék – amit Blatter ad neki, a FIFA meg kifizeti. De miért? Blatter lapinterjúkban Koloszkov „érdemeivel” próbálja ezt megindokolni. Érdemek, de kinek? A futballvilágnak biztosan nem. Az orosz akkoriban csak hazája szövetségének volt az elnöke, Blatter állítólagos teljesítményt és érvényes szerződést sem tud előterjeszteni. Mindezeken túl azon megállapítása, hogy az oroszt a szolgálataiért fizették meg, „diametrális ellentétben áll azzal a feljegyzéssel, hogy Koloszkovnak a végrehajtó bizottság tagjaként honorárium jár”, dühöngenek a panaszosok. A pénzügyi osztálynak küldött üzenetben valójában ez áll: „A honoráriumot illetően az elnök úgy döntött, Koloszkovnak visszamenőleges hatállyal, 1998 júliusától meg kell kapnia a végrehajtó bizottsági tagot megillető státuszt. Ez azt jelenti, hogy az 1998 júliusa és 2000 júniusa között a FIFA-ban végzett tevékenységéért összesen százezer dollárt fizetünk neki. Az elnök arra kér bennünket, végérvényesen zárjuk le az ügyet.”[79] A következő képtelenség: az orosz 100 ezer helyett valójában 125 ezer dollárt kaszál. 1999 decemberében 25 ezer dollárt, 2000 októberében ugyanezt az összeget, majd 2000 decemberében 75 ezer dollárt. A felperesek következtetése szerint Blatter „a FIFA pénzével Koloszkov szavazata mellett a vele szoros kapcsolatban álló személyek szavazatait is meg akarta vásárolni”. Emellett azt is kimutatják, hogy a Koloszkov vezette orosz szövetség „1999 és 2002 között jogtalanul kapott 80 ezer dollárt”.

Hasonlóan bombasztikus Lucien Bouchardeau nigeri játékvezető ügye. Farah Addo vádjai után Blatterre nyomás nehezedett. A szomáliai szövetség vezetője kijelentette, 1998-ban Blatter-hű erők 100 ezer dollárt kínáltak a szavazatáért; végül 18 afrikai funkcionárius adta el a voksát. Blatter ezen kijelentését a meileni bíróság előtt ideiglenes rendelkezésre állással betiltatta. 2002. február 21-én Zürichben hirtelen feltűnik egy besúgó: Bouchardeau úr Nigerből. Azt mondja, Addóra nézve terhelő anyagai vannak, 50 ezer dollárba kerülnek, mert francia akar lenni, és Franciaországban szeretne letelepedni. Micsoda véletlen. Blatter valóban kiállít egy 25 ezer dolláros csekket. Az elnökségi tagok most azt szeretnék tudni, hogy Blatter a saját kis kincsesládájából fizette-e ki a pénzt, illetve hogy a megígért további 25 ezer dollár befolyt-e Bouchardeau-hoz. Ettől a különleges esettől függ Blatter Addo elleni bírósági eljárása. „Ezért aztán nem zárható ki, hogy Bouchardeau az Addo elleni perben tanúvallomást tesz, illetve azt kell tennie.” Tanúbefolyásolást gyanítanak. Amikor a média tudomást szerez a kínos Bouchardeau-esetről, Blatter előadja a saját verzióját. Semmiképpen sem fizetett a játékvezetőnek az Addóra nézve terhelő adatokért. Az afrikai sokkal inkább a CNN-hez hasonló nemzetközi csatornáknak akarta eladni az afrikai szövetségben uralkodó korrupcióról összegyűjtött tudását. Blatter meséje szerint ő azért fizetett neki 25 ezer dollárt, hogy ezt megakadályozza, és házon belül intézze az ügyet. Ezt a verziót adja elő alázatos szárnysegédje, Walter Gagg is, aki a FIFA-nál minden lehetséges pozícióban megfordult, elsősorban azonban amolyan mindenes. Gaggs 2002. május 13-án készített belső feljegyzésében ez áll: a Bouchardeau-val való találkozó „nagyon nyitott és nagyon korrekt” volt. Csalóka megítélése ez egy nyilvánvaló zsarolóval folytatott beszélgetésnek: miért tárgyal egyáltalán a mindenképpen pénzre vágyó Bouchardeau a FIFA-val, ha a CNN-nek is eladhatja a sztoriját? Gagg szerint Blatter odajött, és „nagyon elgondolkodva” figyelt, amikor a három kisgyereket nevelő bíró a körülményeit ecsetelte, hogy miként „csinálta ki” őt az afrikai szövetség – és hogy végül miként tört ki könnyekben. „Az elnök ebben a megindító pillanatban elhagyta az ülést, majd pillanatokkal később visszatért, hogy átadjon neki egy 25 ezer dolláros csekket. Ezt mondta: »Ez a

magánvagyonomból van, nem a FIFA-tól jön. Azért adom, mert látom, hogy szüksége van rá. Az összeg megnyugtatóan rendezi a sorsát, és segít abban, hogy új életet kezdjen Franciaországban. Ha pedig az öntől kapott információk segítenek abban, hogy megállítsuk az afrikai korrupciót, készen állok további összeget kifizetni. Természetesen csak az ön és családja boldogulása érdekében.«” Blatter „az egyedülálló emberbaráti gesztus” (így lelkendezett Gagg) után elhagyta a termet. Összesen csak 15-20 percet töltött el ott. Tehát felfoghatatlanul kevés időre van szüksége ahhoz, hogy felébredjen benne a jó ember, és elképesztő összegű magánadományra ragadtassa magát. Nagy Isten, dicsőítünk téged. Hetekkel később Bouchardeau aztán tényleg előáll egy jelentéssel: „Egy magas szintű játékvezető visszaemlékezései”. Blatter saját logikája szerint azért fizetett a nigeri játékvezetőnek, hogy az ne forduljon a nyilvánossághoz. Ezek alapján a FIFA elnöke figyelemre méltó módon értelmezi a transzparenciát: magánvagyonából azért fizet egy besúgónak, hogy ne forduljon a nyilvánossághoz, és ne bírja rá a médiát a kutakodásra. A Bouchardeau vádjai után az afrikai korrupció feltárásával kapcsolatos FIFA-véleményt sohasem hozták nyilvánosságra; ez ellenkezett volna az arrafelé honos gyakorlattal. Például azzal, hogy a FIFA a szövetségi funkcionáriusok mellé áll, ha a korrupciós járvány miatt vissza akarja hívni őket a saját kormányuk. Ekkor a FIFA elkezd azzal fenyegetőzni, hogy az érintett országot kizárja minden sorozatból – és a nyomás alá kerülő kormányzat inkább a helyükön hagyja a kétes elemeket. Blatter ezzel megakadályozta, hogy a médiavilág feltárjon egy gigantikus afrikai korrupciót? Vagy ez az egész csak az Addo-eset miatt volt? Az elnökségi tagok a Blatter elleni feljelentésükben még egy esetet bemutatnak, Roger Millával a főszerepben. Kamerun futballcsillaga 2002 májusában ünnepli az ötvenedik születésnapját, és jótékonysági mérkőzést tervez. Ennek megrendezéséhez anyagi segítséget kér a FIFA-tól. A beadványt 2002. március 7-én Blatter tanácsadója, Gagg elutasítja. Utána azonban Gagg asszisztense mégis felhívja Millát. Ő eleve kameruni, és elmeséli Millának, hogy Champagne, Blatter

tanácsadója felhasználja Milla nevét az elnök újraválasztási kampányában. Mellékesen ez mutatja, Blatter mennyire törődik a szabállyal, hogy egy jelölt a FIFA eszközeit és személyi állományát nem használhatja fel a választási kampányában. Milla ezt követően beszélt Blatterrel, „aki elrendelte, hogy utaljanak át Millának 25 ezer dollárt”. Miután azonban a FIFA korábban megtagadta, hogy anyagi segítséget nyújtson a jótékonysági mérkőzéshez, világosnak tűnik, hogy „Blatter meggyőzte Millát, az ötvenedik születésnapjából és a gálameccsből kreáljon az ő újraválasztását elősegítő, világszintű kampányhadjáratot”. A FIFA átutalása Blatter személyes előnyére vált. „A fizetési elismervény nyilvánvalóan a FIFA könyvelésén van, ahová azonban sem a feljelentőknek, sem pedig a főtitkárnak nincs bejárása, csakis a Blatterhez hűségeseknek.” A feljelentésben végül több olyan esetet is felsorolnak, amelyben Jack Warner, illetve az ő családi vállalkozásai érintettek. Mint például a Warner Travel Agency. Az utazási iroda szervezhette meg a Warner szülőhazájában, Trinidad és Tobagón zajló U17-es világbajnokságra az utazásokat, és a FIFA saját utazási irodájához, a FIFA Travelhez képest 32 135 dolláros többletköltséget okozott. A cég egyébként csak repülőjáratok foglalását intézi – a lehető legkedvezőbb áron. A felperesek „semmiféle alapos okot sem” látnak, hogy a feladatokat drága partnerekhez szervezzék ki, szerintük a tényállás kimeríti a hűtlen ügyvitel fogalmát. Az U17-es vb-vel kapcsolatos a Semtor cég ügye is, amelyet a FIFA egy IT-projekt megvalósításával bízott meg. A cég menedzsere Warner egyik fia. A FIFA elnökségi tagjai panaszkodnak, hogy még a szövetség szakértői is megerősítették, egy ilyen projektnek bele kellett volna férnie az 500 ezer dolláros költségkeretbe. De: a FIFA Blatter „erős befolyására” 1 950 000 dollár + teljes költségtérítéses szerződést kötött a Semtorral. „A FIFA itt is kénytelen volt jelentős veszteséget elkönyvelni, és ennek oka csak az lehetett, hogy kedvezzenek a Warner családnak.” Feltűnő a Warner által vezetett CONCACAF pénzügyi gazdálkodása is. A szövetség 9,474 millió frankos adóssághegyet halmozott fel a FIFA-nál, a pénz egy „Centre of Excellence” nevű sport- és közigazgatási komplexumba szivárgott el. Az elnökségi tagok beadványa szerint az adósságot „ok nélkül elengedték, és

teljesen leírták”. Blatter szerepét büntetőjogilag tisztázni kell: világos, „ilyen előzékenység alkalmas arra, hogy a vádlott számos szavazatot biztosítson magának”. Valójában ez az üzlet is bizarr körülmények között jön össze Warnerrel. 1998. május 4-én Havelange, a leköszönő keresztapa levélben osztja meg Warnerrel: „örömmel informálom arról, megtaláltam a külső megoldást, amivel a kölcsönből adományt faraghatok”. Blatter 1999 végén feltárja a CONCACAF-főnöknek és helyettesének, Blazernek, hogy a FIFA által a projektre átutalt teljes összeg 15,95 millió dollárra rúg. Megállapodnak, hogy 10 millió dollárt a FIFA által a CONCACAF-nak juttatott éves hozzájárulás keretében utalnak el, 1999 és 2002 között évi 2,5 millió dollárt. Azonban még így is marad egy könnyed hatmilliós deficit, amit Blatter a maga módján old meg. Biztosítja Warnert és Blazert: „Ismert előttünk, tiszteletbeli elnökünk, Joao Havelange minden segítséget megígért, hogy a hatmillió dolláros hitelből adomány legyen, de fáradozásai eddig nem vezettek eredményre. A FIFA gondolkodik azon, hogy a CONCACAF rendelkezésére bocsátott hatmillió dolláros hitelt – amire a FIFA garanciát vállal – megtérítse. Önök miatt, mert lehetetlennek tűnik, hogy 1999 és 2002 között az önök konföderációja felhajtsa ezt az összeget. Meggyőződésünk, hogy nagyra értékelik az ügyben képviselt álláspontunkat.” Warner hálájában Blatter biztos lehet. A 2011-es szakításukig ez szavazati csomagjukban és a Zürichben, az elnök által kezelt problémák során tanúsított törhetetlen hűségben is megmutatkozik. Az elnökségi tagok a feljelentésükben további egymillió dolláros kifizetést jegyeznek fel a CONCACAF részére: „Ezt az átutalást a Goal-projekt keretében könyvelték el, ami nem felelt meg az eljárási szabályoknak.” Ez azért érdekes, mert az eset 2011-ben megismétlődik. Blatter egy hónappal a választások előtt diszkréten megörvendezteti a CONCACAF-ot a milliós adománnyal, amiről még az elnökségnek sem számol be.” Az adományról Warner beszél először a nyilvánosság előtt, de csak az eltiltása után: „Blatter „tetszőleges felhasználásra” egymilliót fizetett a CONCACAF-nak. Az elnök sietősen, de persze utólag értesíti elnökségi tagjait, és a csendes adományt második Goal-projektként mutatja be. A sajtónak

azt meséli, hogy az alapszabály szerint önállóan is lehetősége van az ajándékozásra. Ez is azt mutatja, mennyire fontos a Blatter elnöki irodájában lévő trezor ajtaját behegeszteni. Az AIM-balhéban különösen nagy összeg csúszott ki a FIFA markából. A 90-es évek közepén az amerikai televíziós csatorna licitált a 2002-es és a 2006-os vb jogaira. Az Egyesült Államok területére 320 millió dollárt kínált. Az ISL/Kirch erre a térségre csak 220 milliót ajánlott. „A két ajánlat közötti különbség 100 millió dollárra, ha úgy tetszik, 160 millió frankra rúgott – következtetnek a FIFA elnökségének tagjai. – A végrehajtó bizottság képviselőit a többi esethez hasonlóan ebben sem tájékoztatták soha.” A jogok értékesítésével kapcsolatban ismét előkerül a csalás vádja: Blatter utasítást adott, hogy „az AIM-et egyáltalán nem kell pártfogásunkba venni”. Ezzel az ISL/Kirchnek kedvez, amely „nyilvánvalóan közelebb áll hozzá”. Az elnökségi tagok a helyzet tisztázását követelik, hogy „a vádlottnak milyen személyes előnyei származnak az ügyletből. A vádlott egyéni motiváció nélkül a FIFA számára 100 millió dollárral kedvezőbb ajánlatot nem dobhat ki az ablakon.” Beadványunk végén „a FIFA elnökének saját keresete” című ponthoz érnek. Tudni akarják, mennyit keres Blatter. „Blatter továbbra is megtagadja, hogy a végrehajtó bizottságnak, amely a FIFA legfőbb vezető és végrehajtó szerve, elmondja, milyen személyes bevételei vannak. A végrehajtó bizottságnak egyetlen akta sem áll a rendelkezésére, amely megengedné, hogy megtudja, Blatter úr miben állapodott meg a FIFA-val, és hogy ezt összehasonlítsa a Blatterhez ténylegesen befolyó, a FIFA-t terhelő összegekkel.” Emiatt fennáll a gyanúja annak, hogy „Blatter a titkolózási stratégiájával jogtalan személyes jövedelmeket akar elrejteni”. Arra panaszkodnak, hogy Blatter fizetésével kapcsolatban mindössze homályos adatok állnak rendelkezésükre. Figyelemre méltó módon ez az évek során egyre csak csökkent. Blatter 2002ben azt mondta kritikusainak, hogy az 1998-as megválasztása után főtitkári bérét – havi 65 ezer frank – egyszerűen átváltotta 65 ezer dollárra. A médiának azt mesélte akkoriban, évi 1,4 millió dollárt keres. Körülbelül tíz évvel később, 2011 áprilisában, kevéssel a

FIFA-választások előtt viszont Blatter a nyilvánosság előtt azt mondja, „egymillió dollárt, talán kicsit többet keresek” évente.[80] Az érvényben lévő dollárárfolyam szerint Blatter manapság már csak 900 ezer frank körül keres – ugyanannyit, mint húsz évvel korábban főtitkárként. Az árfolyamváltozások miatt az összeg éves szinten félmillió frankkal kevesebb, mint amit az első FIFA-főnöki periódusa alatt zsebre vághatott. Hazugság az egész? Á, dehogy! Csak nagyon oda kell figyelni – a milliók mögött nincs ott véletlenül egy tipikus Blatter-függelék? De-de, említi is: „Talán egy kicsit többet.” Ha egyszer kiderülne, hogy ez öt, nyolc vagy tizenkét millió, könnyedén kinevethetne mindenkit. A haragosaknak már 2002 májusában elegük volt az elnöki rafinériákból. „A FIFA kárára elkövetett sikkasztás megalapozott gyanúját” látják. A feljelentést kiegészítették a FIFA „visszaélések rendszeréből” adódó veszteségeivel, figyelembe véve az ISL csődjét is. A végrehajtó bizottság arra panaszkodik, hogy mint felügyelő szervet a televíziós bevételekből származó 86,5, illetve a marketingterületen elkönyvelt 185 millió frankos veszteségről sem informálták. A „megkérdőjelezhető pénzek miatt” összességében 800 millió frankos feltételezett veszteséget mutatnak ki. Ennek oroszlánrészét az ISL csődje miatt elúszó 291 millió frank jelenti. A korrupció, a helytelen gazdálkodás és a csalás miatti veszteségeket lehetetlen pontosan megbecsülni. De miért is? Egészen addig, amíg a FIFA nem pocsékol el több pénzt annál, mint amennyi a labdarúgó-világbajnokságnak köszönhető monopolhelyzetéből beúszik, nem lehet agyoncsapni. Ezt azonban nem szabad összekeverni a labdarúgás egészsége érdekében végzett tiszta gazdálkodással: ki mehet csődbe akkor, ha az égből újra és újra milliárdok hullanak le? A panaszhoz később valaki ismeretlenül hozzáfűz egy újabb feljelentést. Ennek alapján Blatter évente 200 ezer frankot kap utazási kiadásaira, 500 dolláros napidíjat tehet zsebre, további 100 ezer dollárig terjedő bónuszt, valamint „milliós értékű ajándékokat”. Fekete számlái és kitalált útiköltség-elszámolásai vannak. A névtelenségbe burkolózó feljelentő egy jó nevű ékszerész, Harry Winston két számláját is mellékelte, ahogyan Blatter 469-es FIFAszámlájának számlakivonatát, valamint egy csekkjét is.

Blatter ügyvédje Urs Hubmann-nak, az ügyet vizsgáló zürichi államügyésznek azt állítja a kérdéses számláról, hogy arról zajlottak Blatter magánkiadásainak tranzakciói. A FIFA által állt kiadásokat ügyfele visszafizette. Az ékszerszámla egy órára vonatkozik, amit Blatter magának vásárolt és fizetett ki, a további költségek a lányához, Corinne-hoz és a hozzá hasonló privát vendégekhez kapcsolódnak, és természetesen magánúton rendezték azokat. Az államügyész: „Adódik a kérdés, hogy a vádlott fizetésének nagyságából adódóan szükség volt-e arra, hogy a FIFA hosszabb ideig hitelezzen a vádlottnak, ugyanakkor ebből nem lehet perképes vádat levezetni.” Hubmann 2002 novemberében megszüntette az időközben már csak a FIFA két elnökségi tagja által hajszolt nyomozást.[81] Blatterre „perképesen nem lehet rábizonyítani büntetéssel járó magatartást, illetve a dokumentumok alapján világos, hogy a vádak egy részével összefüggésben jogszerűen járt el”. A vádak egy részével? Szándékosan vagy sem, de az államügyész leleplezte a FIFA vezető struktúrájának abszurditását: a jelenleg érvényben lévő szabályai, a FIFA tisztségviselőinek speciális helyzete, valamint az ország törvényei értelmében nyitott kapukkal várják a korrupciót. Hubmann megdöbbentő felismerése: „Minden feljelentő részben olyan tények miatt tett panaszt a vádlottra, amelyeknél olyan határozatokat valósított meg, amelyekhez a feljelentők is hozzájárulásukat adták.” Mekkora figyelmeztetés ez az egyetemlegesen felelős elnökségi tagoknak, akik nyilvánvalóan ki vannak szolgáltatva elnökük fondorlatos játékainak. Mert mindaz, amit Blatter fortéllyal, szűrt, valamint a küszöb alatt az utolsó pillanatban becsúsztatott információkkal, továbbá korrupt követői felforgató segítségével keresztülver az elnökségen, azt a megcsaltak és kicselezettek számlájára is lehet írni. A svájci államügyészség számára ez azt jelenti: „A feljelentés ezen pontjai nemhogy kifogásolhatóak, de a hamis vádak határán mozognak.” Annyira rosszul azért nem ítéli meg az ügyet, hogy itt arról lenne szó, álnok tisztségviselők egy klikkje börtönben szeretné látni az ő jogszerűen viselkedő főnökét: „Ha ezen pontoknál nem a hamis vádak tényállásából indulunk ki, és feltételezzük, hogy a feljelentőknek nem ez állt szándékukban, akkor ők nyilvánvalóan –

mindegy, milyen okból – közösen nem voltak abban a helyzetben, hogy emlékezzenek a döntéseikre.” Sajnos Hubmann nyitva hagyja az éppen általa felvetett kulcskérdést: mik lehettek az okok? Három lehetőség közül lehet választani. Teljes fogalmatlanság: ebben az esetben az egész elnökség az emlékezetvesztés csapdájába esett, hiszen még a jogászoknak, így például a skót David Willnek sem tűnt fel, hogy Blatter törekvéseit folyamatosan jóváhagyták és támogatták. Csúnya vád: őszinte és ártatlan elnöküket bűnügybe akarták keverni, illetve az egzisztenciáját szerették volna veszélybe sodorni. Vagy a harmadik: anélkül, hogy észrevették volna, becsapták őket. Az ügyészség úgy találja, hogy „a jelenlegi tényállás szerint jogos lenne a feljelentőkre terhelni legalább részben az eljárási költségeket”. Ettől csak azért tekint el, mert évekbe telne, mire világszerte kiállítanák a jogerős végzéseket. Így aztán az államkasszának kell viselnie a „nem jelentéktelen” eljárási költségeket, emiatt a lezáró intézkedések között egy adakozási felhívás is szerepel: „Felkérjük a károsultat (a FIFA-t – a szerző), hogy a végrehajtó bizottsága tagjai közül kikerült feljelentők által könnyelműen okozott eljárási költségeket egy közhasznú szervezetnek támogatásként átutalt összeg formájában láthatóan egyenlítse ki.” Blatter szóvivői diadalt csiholnak az eljárás megszüntetéséből: az elnökkel szembeni vádak alaptalanok voltak. Szabad úgy értékelni a szavakat, mintha egy független bíróság döntött volna úgy, hogy Blatter folyamatosan tiszta ügyvezetői munkát végzett volna? Ma már sokkal többet tudunk, mint akkoriban. 2008 márciusa óta ismert, hogy az ISL a FIFA óriási kenőpénzállomása volt, az üzleti modellje a korrupción alapult – működéséhez, illetve a FIFA keresztapáival való „kényszerítőzései” miatt folyamatosan különleges biztosító intézkedésekre volt szükség. Lehet bármilyen ésszerű kétely azon, hogy Sepp Blatternek a FIFA főtitkáraként, majd elnökeként jelentős része volt ebben? Gondoskodott arról, hogy az ISL összes szerződését elbástyázza – az ügynökség csődje után tett azért, hogy Hildebrand különleges nyomozó FIFA-val kapcsolatos fáradozásai meghiúsuljanak, a megvesztegethető csúcsvezetők nevei pedig titokban maradjanak.

Ez egy teljesen fogalmatlan ember véletlenszerű mestermunkája lenne? A bomba ketyeg: jön az idézés az ISL-botrányban. Helytálló, amit folyton hangoztatnak, Blatter nincs a kenőpénzt elfogadók között. Valójában a neve egyetlen papíron sincs feljegyezve, legalábbis azokon, amelyek rendelkezésre állnak. Mindazonáltal az ISL-ügyben a címzett vállalatok többségét mind a mai napig hétpecsétes titokként kezelik. De a korrupciónál sem csak az számít, ki fogadja el a pénzt. Elnökségi kollégái 2002-es büntetőfeljelentésében Blatter sohasem a fogadó szerepét játssza, hanem az adományozóét – anélkül, hogy motivációját okosan és értelmesen meg lehetne állapítani. Ezek egy egyedül aláírásra jogosult ember adományai, egy olyanéi, aki az adományairól következetesen képtelen felvilágosítást adni, és aki minden olyan kísérlettel szemben agresszívan harcol, amely az ő belső elnöki pénzügyi világába szeretne behatolni. Hubmann államügyész később távolságtartóan nyilatkozik az eljárás megszüntetéséről. Világossá teszi, sohasem mondta, hogy minden vád megalapozatlan volt. Néhány ingatag lábakon állt, más esetekben pedig nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték ahhoz, „hogy folytatni lehessen”. Jenningsnek, egy brit újságírónak így fogalmaz: „Nem arra a következtetésre jutottam, hogy Blatter úr ártatlan. Bizonyos esetekben nem bűnös. De ez nem azt jelenti, hogy semmi sem történt. Ez csak azt jelenti, hogy nem volt elegendő bizonyíték.” Blatter bizalmasan már 2002 májusában felkérte csapatát, tisztázza a főtitkár vádjait, „és tárja a futballvilág, valamint a FIFA tagjai elé (…) a valós számokat és tényeket”. A 33 oldalas anyag nem csupán Blatter vádakkal kapcsolatos verzióját sorolja fel, hanem Zen-Ruffinen halomnyi hibáját is – így aztán inkább azon kell csodálkozni, miért nem rúgták ki már régen a főtitkárt. Zen-Ruffinen dossziéjában csak egy vádponttal kapcsolatban van igaza: „Igen, valóban beavatkoztam a FIFA operatív működésébe. Sok esetben arra kényszerültem, hogy a labdarúgás és szövetségünk érdekében magamhoz ragadjam a felelősséget.” Az állítólag a végrehajtó bizottság által „ráruházott feladatot teljesítette”, és a csődügyet optimálisan megoldotta – ez annak fényében legalábbis merész

megállapítás, hogy a végrehajtó bizottság jelentős része nem is olyan régen beperelte.[82] Ráadásul még az olyan hozzá hű erők, mint Chuck Blazer is bírálták a magánútjait. A következőkben rajzolódik ki a stratégia, amellyel Blatter a későbbiekben az elnökségi tagok perét is hárította: hangsúlyozza, hogy hiszen mindannyian vele tartottak, jelen esetben a főtitkár. Ő „a panaszában elfelejti, hogy az általa aláírt jegyzőkönyvekben határozatokhoz köthető dokumentumok vannak, amelyeket az elnök megvádolásával sem lehet eltüntetni a világból”. Figyelemre méltó módon cáfol rá a támadásokra – megfogja a vádlókat és társtettesekké teszi őket. És vállalja a kemény menetet is: „A pénzügyi területen tett teljes körű nyilatkozatok a főtitkárhoz hasonló vezető beosztású személyek számára büntetőjogilag releváns dokumentumok. A főtitkár aláírta azokat.” De most bebizonyította, „néhány esetben nem ismeri vagy nem érti meg az összefüggéseket, különös tekintettel igaz ez a gazdasági természetű kérdésekre”. Aztán megsemmisítik Zen-Ruffinen aktáját. Nem áll fel „új belső szervezet”, az F-Crew-nak „támogatnia kell a belső kommunikációt, és fel kell gyorsítania a problémamegoldó folyamatokat”; az a feltételezés pedig teljességgel abszurd, hogy az F-Crew-nak alá kell ásnia az elnökség funkcióit. Mostantól marketingkérdésekben egy új tanácsadót, Tognonit is alkalmazzák. És mi a helyzet a McKinseyvel, ahol a kedvenc unokaöcs dolgozik? Gonosz gyanúsítás: a McKinseyt nem is Blatter, hanem a pénzügyi bizottság bízta meg. Ami de facto egyébként ugyanaz, hiszen a bizottságban olyan kemény követők páváskodnak, mint Grondona, Warner és Bin Hammam. És mi a helyzet Platinivel, Champagne-nal? Előbbit teljességgel elfelejti, a második még rajta van egy szervezeti ábrán, „a főtitkár beleegyezésével” kitétellel. Elképzelhető, de ez magyarázat Champagne Blatter titkos tanácsában betöltött szerepére? A heves választási kampányhadjárat közepette most tértek vissza egy afrikai túráról – Blatter kihívójának kontinenséről. Mi dolga volt ott Champagne-nak, aki a belső kommunikáció szerint Blatter választási kampányát menedzseli?

Az ISL csődjével kapcsolatban Blatter kíméletlenül előadja, hogy továbbra is érvényben van a végrehajtó bizottságtól kapott felhatalmazása, és ő kezeli a kérdést. Ennél élesebben nem lehet ellentmondani az elnökségben helyet foglaló ellenzékiek tiltakozó leveleinek. Az értékpapírosításról hasonló körülmények között döntött a pénzügyi bizottság, és ugyanígy hagyta jóvá az elnökség. Blatter válasza központi jelentőséggel bír az állítólagos hatáskörtúllépésekkel kapcsolatban is – megerősíti a védőszent önismeretét és hatalmi törekvéseit. „Minden említett ügyet az arra illetékes helyen készítettek elő, és az elnök írásban hitelesítette azokat. A FIFA elnöke egyedüliként is jogosult az aláírásra.” Egy pillanat: azzal, hogy a FIFA elnöke egyedül is jogosult aláírni a papírokat, minden helyes, amire ő törekszik? Ő vagy egy haverja a FIFA pénzén nyugodtan megvehet egy házat, egy jachtot vagy építhet egy kastélyt, csak mert Blatter egyedüli aláírásra is jogosult? A lényeg, hogy a könyvekben feljegyzik: „Továbbá jegyezzük meg, hogy a FIFA könyvelésében az összes tételt rendeltetésszerűen lekönyvelték.” Akkor aztán tényleg minden rendben van. Blatter szerint Zen-Ruffinen Goal-projekttel kapcsolatos visszaélési vádjai is a semmibe vesznek. Ez a „főtitkár felelősségi köréhez” tartozik, de mindössze tizenkét hónap után, „elhagyatott állapotban” tudta bemutatni. Azt már nem említi, hogy 2000 óta az unokaöccse és a McKinsey emberei gürcölnek a Goal-projekttel – és ezért hónapról hónapra szédítő összegű számlát küldenek. Nem a naplopó főtitkárnak, hanem a nagybácsinak, vagyis az elnöknek. Blatter tagadja, hogy választási kampányában felhasználta volna a Goal-projekteket. Sőt, az összes ilyen országba el kell utaznia, mert azok „megkövetelik a FIFA elnökének jelenlétét, hiszen számukra ez nagy lehetőséget kínál arra, hogy terveiket és munkájukat bemutassák neki”. A fejlesztési segélyekkel kapcsolatos igényeket „csak az illetékes helyeken, nem pedig az elnök által” lehet elbírálni, és teljességgel természetes, hogy „ha bizonyos szövetségek képtelenek teljesíteni az alapfeltételeket, a projekt komolyságának megőrzése érdekében visszautasítják a kérelmüket”. Összefoglalva: „A főtitkár által kritizált prioritási lista objektív alapokon nyugszik, amelyek bizonyíthatóak.” Bizonyítva azonban semmi sincs – általános érvényű szabály: aki a Blatter által elmeséltekkel

kapcsolatban bizonyítékokat szeretne látni, annak le kell mondania az utazásról, mert azok „csak a FIFA-nál láthatóak”. És ez folyton-folyvást így nyúlik el. A KPMG rendre üdvözli ezt, a pénzügyi bizottság dönt, a végrehajtó bizottság rábólint, a naplopó pedig aláírja az egész cókmókot. Hogyan, kérem? Mi dolga lenne Blatternek ezzel: „A FIFA pénzügyi helyzete nagyon jó” – ZenRuffinen számai tévesek. Blatter értékpapírosításon dolgozó csapata is megtalálta a legfőbb érvet: a banki hitellel szemben az értékpapírosítás „központi előnye” abban rejlik, hogy „hiányoznak a felmondási lehetőségek”. Na de ki látta már azt a svájci bankházat, amely kevéssel a világbajnokság előtt kitekerné a FIFA nyakát? A világszövetség monopolhelyzetben van, rajta ül a világ legértékesebb televíziós és reklámjaván, ami soha ki nem apadó pénzforrás. Honnan máshonnan lehetne őrült összegeket megsemmisíteni? Még ha ez a gőzös el is kezdene erősen dülöngélni, nem kell túl sok vezetői képesség kell ahhoz, hogy helyes irányba állítsák: mindjárt itt a következő világbajnokság – és a következő pénzeső. Teljességgel hamis az a vád is, amely szerint „a FIFA semmiféle büntetőeljárást sem szeretne” foganatosítani az ISL–ISMM csődjének felelősei ellen. „Tény, hogy a FIFA büntetőfeljelentést tett.” Ahogyan az is tény, hogy a FIFA ezt két évvel később a legnagyobb titokban visszavonja. És a McKinsey? Minden a legnagyobb rendben. A méregdrága segítőket nem a védőszent hozta a házhoz, „hanem a pénzügyi bizottság” – amelynek Blatterhez való szimbolikus közelsége mindenki előtt jól ismert. A Buenos Aires-i kongresszuson is csak azért kellett beugraniuk a McKinsey embereinek, mert a főtitkár túlterhelt volt. Ettől eltekintve: szuper tanácsadók, minden költségüket betervezték a büdzsében, és ami az unokaöcsit illeti – ki tudná az ő független szerepét szavahihetőbben bizonyítani, mint maga McKinsey? McKinsey hivatalos állásfoglalása így hangzik: „Philippe Blatter a McKinsey European Sport Practice vezetője, a FIFA-projektet pedig tanácsadóként támogatta. Nem ő a felelős projektvezető.” Na, kérem. „A főtitkár által konstruált érdekkonfliktus nem létezik” – összegzett a főnök.

De mi a helyzet Warnerrel és az 1990 óta diszkontáron zajló televíziós jogdíjvásárlásaival? „Hogy Jack Warner milyen összegért jutott hozzá a közvetítési jogokhoz, az nem a FIFA dolga.” A FIFA tíz évvel később ugyanezt a témát teljesen másképp meséli el: való igaz, hogy Warner egy dollárért kapta meg az 1998-as vb televíziós jogait, de akkoriban ebben a térségben alig volt pénz ezekre a jogokra, az eladásból származó bevételnek pedig a karibi futball segélyalapjába kellett befolynia. A FIFA viszont arra nem válaszolt, hogy az ügyletet miért a tisztségviselő magáncégén keresztül bonyolította le, illetve hogy ellenőrizte-e a bevételek felhasználását. [83] Azt azonban el kell ismerni: akkoriban a dollárnak még volt értéke. Éppen az egyesnek. És Blatter végre megoldja azt a rejtélyt is, hogy az amerikai AIM sokkal jobb ajánlata helyett miért az ISL/Kirch-szerződést részesítette előnyben: az AIM-ajánlat „olyan magas volt, hogy a piaci helyzet pontos megbecsülése és annak anyagi realizálása kapcsán kételyeknek kellett felvetődniük”. Komolytalanul magas, hogy így mondjuk. Blatter ezt főzte ki, amikor az ISL után 2002 elején másik partnere, a Kirch is csődbe ment. Az ő összeomlását használja most Blatter jövőbe látása indokaként, alátámasztva, miért tartott távolságot az AIM túl magas ajánlatától: „A jelenlegi piaci helyzet bizonyítja, hogy az akkori ajánlatok megítélése jogos volt.” Összefoglalva: „Nem szabad komolyan venni azt a vádat, hogy a FIFA elnöke politikai okokból csak a második legjobb ajánlatot fogadta el.” Az írásos, egyértelmű akták tükrében kényesebb a helyzet az eltűnt Globo-pénzekkel. Csiribi-csiribá, Blatter itt megfordítja a tényállást: „Teljességgel elítélendő az elnökkel és a pénzügyi igazgatóval szemben megfogalmazott vád, amely szerint megakadályozhatták volna a Globo-pénzek elfolyását.” Ez így is van, csak ezzel senki sem vádolta. Hogyan akadályozhatta volna meg az elfolyást? A vád így hangzott: Blatter időben értesült róla – és nem korrigálta a hibát. Így aztán az ISL általa is csak „csalónak” bélyegzett magatartása támogatást kapott azáltal, hogy ő nem avatkozott közbe. Blatter itt ügyetlenül bevallja, hogy „2001. június 1jén feljegyzést” kapott Linsitől, amelyben felhívja a figyelmét „a FIFA

televíziós szerződések lejártakor jelentkező kockázataira”. Röviddel azelőtt panaszkodott a FIFA könyvvizsgálója, az NKF a Globopénzekre, Zen-Ruffinen pedig újabb dühös levél kíséretében akkor küldött fizetési felszólítást. Nem ezek „a FIFA televíziós szerződésekkel kapcsolatos kockázatai”? Blatter legkésőbb akkor már tudta? Vagy túl enyhének tűntek a kockázatok, és ő nem törődött velük? Az orosz Koloszkovnak adott 125 ezer dollárral kapcsolatban Blatter elismerte: „Pusztán formai hiba történt, biztosan nem korrupció, az ilyen vád tiszta rágalom.” Koloszkov drága teljesítménye abban merült ki, hogy „kapcsolatot” tartott a 22 keleteurópai országgal. Erre nyilvánvalóan csak a kiszuperált szovjet pártbürokrata volt képes. És Bouchardeau, a nigeri besúgó, akinek az óriási összegű csekket átadta? Blatter itt emberi közröhejt mutat be, a hozzá hű szemtanú, Walter Gagg szöveges előadásában: korrupciós botrány Afrikában, egy bíró könnyei, akit éhező gyerekei Párizsban várnak – „csak egy a fontos, hangsúlyozom, szánalmat keltő szituáció volt, ami az elnökünket erre a gesztusra ragadtatta”. Blatter folytatja: „Walter Gagg jelentése bemutatja az eset körülményeit. Arról van szó, hogy a lehetséges korrupció ellen harcoljunk.” Először is meg kell a szívnek szakadnia. Blatter kabaréba illő módon kontrázza meg azt a gyanúsítást is, amely szerint jövedelmeit nem transzparens módon kezeli: „Az elnök bevételeinek kérdését a végrehajtó bizottság előtt nemegyszer közvetlenül megválaszoltam.” De vajon miért nem használja ki ezt a különleges alkalmat a transzparenciára, és árulja el még egyszer az állítólag többször is a széles nyilvánosság elé tárt számokat? Nem tenne ez végre örökre lakatot kínzói szájára?

Az elnök vezényli a kórust A Blatter újraválasztásáért zajló kampány akkor is tart, amikor a főhősnek a Johansson és Zen-Ruffinen vezette pártütők támadásával szemben kell védekeznie. Itt megmutatkozik, mennyire segítőkész tud lenni, ha titkos tanácsosok állnak mögötte. A FIFA alapszabálya szerint szigorúan tilos az elnökválasztási kampány során pénzt vagy a FIFA személyzetét felhasználni. De vajon mit tesz Jérome Champagne, Blatter politikai tanácsadója, akivel az elnök 2002 áprilisában kihívója, Hayatou kontinensén, Afrikában maratoni túrát tesz? Április 5-én Zürichből indulnak a nigériai Abujába, majd onnan tovább Luandába, Angola fővárosába. Ott éjszakáznak, aztán folytatják útjukat a zambiai Lusakába, onnan pedig a botswanai Gaborone-ba. Az újabb éjszakázás után irány a lesothói Maseru, tíz órával később pedig már száll is tovább a chartergép Johannesburgba. Másnap a szváziföldi Manzini és a mozambiki Maputo következik. Jaj, már megint egy éjszakázás, de utána mehetnek vidáman a malawi Blantyre-ba, délután pedig már a ruandai Kigali vár rájuk. Még egy alvás, a hazaúton még egy gyors kitérő a szudáni Kartumba, hogy aztán egy újabb éjszaka után, április 11-én vissza is érjenek Zürichbe. Hat nap alatt tizenegy ország. A világszövetségben Blatteren kívül talán senki sem tudja, hogy ő és Champagne a futball boldogulása érdekében milyen jelentős küldetést teljesítettek. A választás előtti napokban fokozódnak az izgalmak. „A főtitkárnak többet kellett volna dolgoznia, ahelyett, hogy CIA-st és FBI-ost játszott volna” – mar oda egyet a szöuli repülőút előtt Blatter. Becsületsértés miatt feljelenti Zen-Ruffinent. Az európai küldöttség és a vb-házigazda Csung Mong Dzsun Blatter kihívóját, Hayatou-t támogatja. Az elnökségben elszabadulnak az indulatok. A Blatter kampányában segédkező Bin Hammam gyújtó hangú levelet ír Csung Mong Dzsunnak, aki nyilvánosságra hozza, hogy a FIFA nagyjai milyen leplezetlenül cserélnek információkat a vesztegetési vádakról.[84] Bim Hammam azzal vádolja a dél-koreait, hogy zaklatja Blattert, mert ő Havelange oldalán sokáig kitartott amellett, hogy a 2002-es

világbajnokságot egyedül Japánnak kell megrendeznie – és a nagyiparos Csung Mong Dzsunnak „elképesztő pénzösszeget kell felhajtania”, hogy a világ minden tájáról megnyerje a szövetségeket a társrendezős vb ötletének. Az írás jó betekintést nyújt a belső világba. Csung Mong Dzsun Bin Hammam és Blatter ázsiai kampánytúráját pécézte ki magának. A katari most válaszol: „Azért haragszik rám, mert Blattert kísérem a kampánykörútján. Csodálkozik rajta, miért segítek egy olyan embernek, aki a 2002-es világbajnokságon Ázsiának járó helyeket kettőre csökkentette, és meglepődik azon, hogy azt mondom önnek, azért segítek Blatternek, mert a barátom. Valóban, pozíciómnál fogva, a Goal-projekt elnökeként több országba is elutaztam Blatterrel, és barátként olyan országokba is elmentem vele, ahol nem működik a Goal-projekt. De ön meg tudja magyarázni az ázsiai szövetségeknek, milyen minőségben cipeli annak a Hayatou úrnak a táskáját, és milyen minőségben követi őt országról országra, aki Ázsiát bojkottálja?” Bin Hammam arra is emlékezteti Csung Mong Dzsunt, hogy Ázsia a 2006-os világbajnokság rendezési jogának odaítélésekor Németországra szavazott, nem pedig Blatter favoritjára, Dél-Afrikára, csak azért, mert a FIFA elnöke az 1999-es, Los Angeles-i kongresszuson nem emelte meg a kontinensnek járó vb-helyek számát. „Ázsia nemet mondott Blatternek, és a 2006-os világbajnokságot Németország kapta meg.” Németország 12:11-es szavazati aránnyal nyert, nyolc európai és négy ázsiai küldött egy blokkban szavazott erre. Bin Hammam szerint Hayatou akkor futott lesre. „Amikor Hayatou négyünket behívott egy terembe, és úgy üvöltött velünk, mint a szolgáival, csak mert éltünk a jogunkkal, és Németországra szavaztunk; vagy amikor közölte velünk azon döntését, hogy Ázsiát bojkottálja, majd kirohant és otthagyott minket tátott szájjal; vagy amikor bíborvörös lett az arca – akkor hogyan reagált ön, vagy hogyan reagáltunk mi Ázsiában? Csak azok nem fordulnak Hayatou ellen, akikben cseppnyi méltóság sem maradt. Ezért próbálok most az ön méltóságára hatni, és kérni, a szavazásnál álljon a mi oldalunkra.” Ezután ismét a korrupció a téma. „Az összes ázsiai szövetség saját képet alkot. Sem ön, sem pedig Hayatou nem tudja őket

háromnapos ingyenes dél-koreai vendégeskedéssel megvesztegetni, de még csak öt vb-hellyel sem, amiről ráadásul Hayatou egyáltalán nem is rendelkezhet; csak Blatter vagy én tudom önt megvesztegetni a Goal-projektekkel. Engedje meg, hogy a mi konföderációnk szótárából töröljem a megvesztegetés szót, ami annyira új fogalom, hogy azt csak öntől és Farah Addótól hallottam – mekkora véletlen…! Látni fogja, ott leszek Dél-Koreában, nem figyelek oda önre, nem engedelmeskedem önnek, és minden követ megmozgatok, hogy felidegesítsem, ha ennyire bosszantja, amiért Blattert támogatom.” Csung Mong Dzsun tényleg folyton hangoztatja, Blatternek tudnia kell, hol kerül sor a FIFA-választásokra. Ez a fenyegetés sem előzmények nélküli. Csung Mong Dzsun február óta arra panaszkodik, hogy a FIFA komplett főhadiszállása a dél-koreai nyitó mérkőzés után Japánba költözik. Emlékezteti Blattert arra, hogy a FIFA-nak a megbeszéltek értelmében mindkét országban fenn kell tartania egy-egy főhadiszállást. Minden hiába, a FIFA kizárólag Japánra helyezi a hangsúlyt a világbajnokságon. Csung Mong Dzsun a vb után igazi mélyütést kap. Blatter 2003 elején megkapja az „American Global Peace Awardot”, amit kétévente annak a sportszemélyiségnek ítélnek oda, aki a legtöbbet teszi a béke megteremtéséért. A dél-koreai szövetséggel hadiállapotban lévő FIFA-elnököt a „diplomáciai ügyességéért” ismerik el, hogy Dél-Korea és Japán személyében két olyan nemzetet hozott össze, amelyek „köztudomásúlag feszült viszonyban” vannak egymással. Álljunk meg egy pillanatra. Bin Hammam nem azt mondta Csung Mong Dzsunnak, hogy Blatter ellenezte Dél-Korea társrendezői státusát? Bin Hammam pedig pontosan tudja, miről beszél – ő maga az Ázsia Labdarúgószövetség (AFC) elnöke. Blatter Szöulban a saját játékát játssza. Két kongresszust hívnak össze, az egyiket a választásokra, előtte pedig egy rendkívülit, amit teljes egészében a pénzügyeknek szentelnek. Az egészet Warner és csapata főzi ki. Szeretnék lyukra futtatni a tetőtől talpig felfegyverzett ellenséget. Amikor komolyra fordul a helyzet, Johansson és csapata jobban tenné, ha a Grand Hilton kertjében tenne egy pihentető sétát. Merthogy a rendkívüli pénzügyi kongresszushoz semmi közük sincs.

Ezt Blatter 9 és 15 óra közé tűzte ki, utána pedig jöhet egy megnyitó ünnepség. Blatter és Linsi pénzügyi igazgató először egy 106 oldalas erős dicshimnuszt tesz a FIFA pénzügyi bizottsága elé. „Ez a jelentés – ünnepel az elnök – mérföldkő a FIFA történelmében.” Linsi és a KPMG hozta össze. David Will pénzügyi nyomozó, nem mellesleg a Blatter által elmeszelt skót elnökségi tag, a Deloitte & Touch független szakértőinek vizsgálati eredményeit az ülés előtt adta át a küldötteknek. Ezek teljesen másképp hangzanak, Zen-Ruffinen így foglalja össze ezeket: „A svájci gazdasági törvények értelmében a FIFA csődben lenne. Csakhogy ez az egyesületi jogszabályokra összpontosít.” És az ilyen törvények megengedik az olyan trükköket, hogy például a jövőben befolyó bevételeket az aktuális könyvelésbe befésüljék. Blatter emberei az 1999 és 2001 közötti időszakra 118 milliós profitot mutattak ki – ebben benne van az a 690 millió is, ami a jövőre, a 2006-os világbajnokságra vonatkozik. A legtöbb küldöttet azonban csak az érdekli, az ő évi részletük biztosítva legyen, ettől eltekintve végre már a vb-t akarják nézni. Wills papírjára ügyet sem vetnek. Blatter, Linsi és Julio Grondona, a pénzügyi bizottság főnöke órákon át ünnepli a FIFA csúcsformáját, a fejük feletti kivetítők pedig harsogják a „2006-os sugárzó jövőt”. Don Julio – aki ellen az argentin futballban tapasztalható korrupció okán szokás szerint nyomoznak – felkiált: „Sohasem voltunk olyan egészségesek, mint ma!” Csak a szokásos. De most jön az előre beígért „azonnali kérdések órája”. A világ összes országából idesereglett médiamunkások nagyon izgatottak. Később aztán csodálkoznak, majd pedig megszakadnak a röhögéstől. A 202 küldött előtt maga Blatter vezeti az ülést. A mai olcsó trükk: felkéri a szónokokat, írásban jelentkezzenek. Az időt kérők összes óhaja Champagne kezén megy keresztül, majd jön az első titkár asszony, és csak azt követően kerül a labdarúgás védőszentje elé. Blatter elrendezi a cetliket, és belátása szerint dönt, ki mikor referálhat. Sok kongresszusi küldött Dél- helyett Észak-Koreában érzi magát, a nagy vezető totalitárius módon diktál az összegyűlteknek, és minden olyan szólásra ácsingózót kiszűr, aki eltérítheti őt a saját irányvonalától.

Egyik Blatter-tanítvány után a másik lép pódiumra, Grondona pénzügyi főnöknek nagyon nyugodt a délutánja. Horace Burrell, a jamaicai szövetség balhékban megkeményedett elnöke nyitja a táncot. Üvöltve követel tiszteletet Johanssontól, az UEFA elnökétől. Burrell hat évvel azelőtt Kingstonból egy escort lány társaságában utazott el a FIFA kongresszusára, ahol aztán a pénzszűke miatt távol maradó haiti szövetség jegyével a hölgyet még szavaztatta is: Haiti nevében. Blatter sikeresnek ítéli meg Burrell ordibálását, atyáskodva figyelmezteti azonban, maradjon a pénzügyeknél. A kettes számú vízhordó el-Szadi Moamer Kadhafi, a líbiai diktátor fia. A líbiai szövetség feje díjazza Blatter munkáját, a pénzügyeket ért kritikákat „minden realitástól mentesnek” találja, Hayatou-t pedig fukarnak bélyegzi. Kadhafi akkoriban Blatter elkötelezett híve volt – ezt bizonyítja, hogy a FIFA főnöke két hónappal a választások előtt még Zürichbe is meginvitálta. Kadhafinak el kellett utasítania, mert éppen akkor játszották a líbiai bajnokság rangadóját, ugyanakkor viszonozta Blatter meghívását.[85] Jön egy pápua új-guineai szakember. Ő is méltatja az elnököt, majd átadja a színpadot az iráninak, aki szintén méltatja az elnököt. Grondona elbólint az elnöki asztalnál, ide-oda billeg a pénzügyi guru feje, miközben az egyik küldött az ő nagy tapasztalatát „nemzetközi bankokéval és vállalatokéval” veti össze. Itt a következő sportbarát, de a vicc ugyanaz. Havelange közeli barátja, az olasz Franco Carraro egy előre egyeztetett ötlettel áll elő: a kongresszusnak új pénzügyi vizsgálóbizottságot kell létrehoznia, mert a Blatter által egy kézmozdulattal megszüntetett Will-bizottság munkája haszontalan volt. „Okos javaslat – ünnepel Blatter, miközben Grondona feje lebicsaklik –, ez kihúz bennünket a slamasztikából.” Carraro jutalomból egyből az új bizottság elnöke lesz, aminek hatékonysága azon is lemérhető, hogy első intézkedéseként Urs Linsit nevezi ki titkárául: a bizottság operatív tagja lesz a FIFA pénzügyi igazgatója, akit a független könyvvizsgálóknak tulajdonképpen ellenőrizniük kellene. Ebből már lemérhető, Ricardo Teixeirának is itt a helye. Képességeinek bizonyítéka: Brazíliában a szenátus és a kongresszus éppen most bizonyította be neki, hogy az általa vezetett szövetség (CBF) „a bűnözés melegágya”. A legfőbb vizsgálónak kinevezett Carrarónak

is meg kell ismerkednie hasonló problémákkal, az olasz futballt 2006-ban a mélybe rántó bundabotrány, a calciopoli folyományaként az összes tisztségéről le kell mondania. Az Olasz Labdarúgószövetség négy és fél évre minden munkától eltiltja, ezt később azonban 80 ezer eurós pénzbírságra módosítja. Most Kolumbia kap szót. A bogotái ember Blatter mellett Havelange-t, a „futball legnagyobb csillagát” isteníti. A „becsület, illem, család” témakört taps kíséri, Grondona pedig még mindig bóbiskol. Szót kapnak a Kajmán-szigetek, a Seychelle-szigetek és India futballszakemberei is. Még az utóbbi sem akar hallani a pénzügyekről, ehelyett Havelange-t szeretné felterjeszteni a Nobelbékedíjra. Priya Ranjan Dasmunsi, az indiai szövetség vezetője már hetekkel korábban elküldte „a legsürgősebb” hűségnyilatkozatot Blatternek, benne szó szerint azzal a mondattal, amellyel Blatter évekkel később, 2011-ben a hasonlóan komikus újraválasztását összefoglalja: „A tenger háborog, de a kapitány biztos benne, hogy mindannyiunkkal biztonságban eléri a kikötőt.”[86] Miközben Grondona álla már a gallérját súrolja, és mindenki a Húsvét-sziget helyzetértékelésére vár, hirtelen egy hölgy pattan a mikrofon elé. Hoppá! Hogy került ő oda? Súlyos rendezői hiba Blattertől. Ő Karen Espelund, a norvég szövetség főtitkára, és neki is kezd: „Túl sok kérdést vet fel a pénzügyi jelentés. Elnök úr, miért nem engedi szóhoz jutni David Willt?” Dörgő tetszésnyilvánítás. Will a színpadra lép, és rohan a mikrofon felé. Blatter mint egy darab rongyot, úgy söpri félre – a játéktéren ez piros lap. Will majd a következő nap beszélhet. Neki megvan a saját listája. Egyébként is, sürget az idő, mindjárt vége a pénzügyi résznek. Csung Mong Dzsun, a vb szervező bizottságának vezetője újra szót kér Willnek – erre Blatter azonnal befejezi a kis magán-pénzügyikongresszusát. Csak tizenegy küldött kapott szót. A kihívó Hayatou pont ugyanolyan kevés időt töltött el a mikrofonnál, mint David Will skót alelnök. A végén tömegjelenet. Hayatou majdnem nyakon ragadja Blattert. A küldöttek pfújolnak és üvöltenek, Gerhard Aignert, az UEFA dühöngő főtitkárát alig lehet visszatartani – igazi stadionhangulat alakul ki a FIFA kongresszusán. A német szövetség (DFB) hagyományosan Blatter-közeli képviselői már semmit sem akarnak mondani. Gerhard Mayer-

Vorfelder, a DFB minden hájjal megkent elnöke korábban még azt állította, a Blatter ellen felhozott vesztegetési vádak „nem állják meg a helyüket”; ő maga is tudja, milyen gyorsan lehet rossz hírnévre szert tenni. Alelnöke, Beckenbauer is hallgatásba burkolózik. David Davis, az angol küldött már bátrabb: „A kulcskérdés az volt, hogyan irányítja Blatter a FIFA-t. Most láthattuk.” Ahhoz, hogy megértsük, a futballparlamentben valójában mi mozgatja a delegáltak többségét, elég egy pillantást vetni a Fidzsiszigetek küldöttjére. Sahu Khannak az óceániai szövetség (OFC) képviselőjeként még egy rövid intermezzo is jutott a FIFA elnökségében, mert Charles Dempsey – akinek a 2006-os vb rendezési jogáról zajló szavazáson való misztikus visszalépése győzelmet ért Németországnak – 2000 közepén lemondott. Röviddel később azonban a Salamon-szigeteki Adrian Wickham lép a derék fidzsi kolléga helyére. Csakhogy Khan mindenképpen el akar utazni a 2002-es világbajnokságra. Így aztán a Fidzsi Labdarúgó-szövetség elnökeként levelet ír a FIFA-nak. Először azt javasolja, vegyék fel őt magát a FIFA végrehajtó bizottságába, majd pedig faxot küld ZenRuffinennek, hogy igazából csak az elnök és a főtitkár iránti tiszteletből nem fordult még bírósághoz. De mi történt? „Nagyon örültem, amikor Blatter úr értesített, a következő világbajnokságig az elnökségi tagsággal járó összes járandóság és kedvezmény megillet. Ezt ön is megerősítette.” Ennek értelmében a fidzsi vezér is jogosult az évi 50 ezer dollár lehívására, még akkor is, ha már nem tagja a FIFA elnökségének. De megelégszik ennyivel? „Abból indulok ki, hogy a feleségem a továbbiakban is elkísérhet az utakra, ugyanolyan kiadási kerettel, ugyanolyan osztályon, ugyanolyan szolgáltatásokkal, mint addig, amíg én a végrehajtó bizottság tagja voltam.” Khan úr erre vonatkozólag nagyon örülne egy megerősítésnek. Persze nem azt szeretné megerősíttetni, hogy hitvese business class utazásait a végén neki magának kell fizetnie, ezt még simán hozzáírhatják ahhoz az 50 ezer dollárhoz (plusz költségtérítés, persze), ami a futballvilágtól jár neki. Sahu Khan azt az örömteli hírt is hozzáfűzi, hogy céljai között szerepel elutazni a nyári, Japánban és Dél-Koreában sorra kerülő Konföderációs Kupára: „Talán felesleges is említenem, nejem, Zohra is velem utazik, ugyanúgy, mint amikor még elnökségi tag voltam.” És mi a

helyzet a Buenos Aires-i FIFA-kongresszussal? „Az asszony oda is eljön velem.”[87] Csak Zohra, az utazás és a költségtérítés a fontos. A német szövetség képviselőihez hasonló opportunisták mellett ilyenek alkotják a futballcsalád szavazásra jogosult részét. Másnap Blatter megerőltetés nélkül 139:56-os szavazati aránnyal legyőzi méltóságteljes, de elrejtett kihívóját, Hayatou-t. Ismét a csúcson van. Blatter teátrálisan megragadja esküdt ellensége, az elnököt röviddel azelőtt még megtámadó Zen-Ruffinen kezét, és felkiált a teremben: „Fogjátok meg egymás kezét! Álljatok fel! Álljatok fel a futball jobbá tétele érdekében!” Majdnem mindenki így tesz. A család önmagát ünnepli. Az ellenzék számára végig kilátástalan volt a verseny. Európa még egy erős kandidáns jelölését is elmulasztotta. Naivitás volt azt hinni, hogy egy kameruni emberrel legyőzhető Blatter, amikor ez négy évvel korábban még a teljes kontinense támogatását élvező UEFA-főnöknek sem jött össze. 1998-hoz hasonlóan Hayatou zászlaja alól a saját szövetségéből is sokan átálltak a másik táborba. Az újraválasztott Blatter azonban a saját logikája szerint magyarázza az eredményt: „A belém vetett nagy bizalom igazolja: a labdarúgás tiszta.” Valójában csak annyi igaz, hogy az ő FIFA-jában, amit folyamatosan átépít, senki sincs, aki megállítsa. Sőt, lefékezni is csak kívülről lehet. A FIFA csúcsvezetői azonban akkoriban csak elvétve kerülnek a nyomozó hatóságok látókörébe. Azonban nem mindenki tudja megérteni az ötletet, hogy Blatter gálaelőadása a labdarúgás tisztaságának bizonyítéka. „Távolságtartónak mutatkozott tegnap a parlament – írja a zürichi Blick vasárnapi kiadása. – A Blatter újraválasztása körüli veszekedések után eltekintett a gratulációtól!” Még a következő, németországi világbajnokság szervezőbizottságának vezetője, Beckenbauer is bírálja az autokratát: „Romhalmaz jött létre. Nem minden lyukat lehet betömni. Küszöbön állt a palotaforradalom. Remélem, Blatter megtanult valamit. Talán kissé liberálisabb lesz.” A valóság szöges ellentétben áll ezzel. Zen-Ruffinennek, akinek a kezét Blatter a világ előtt testvériesen a magasba emelte, egyből a világbajnokság után pakolnia kell; a legközelebbi munkatársai is távoznak. A Blatter által az újságokban csak „Mister Cleanként”,

illetve „Mister Properként” emlegetett főtitkár takarítóbrigádja mellett a következő 18 hónapban mintegy 70 alkalmazott hagyja el a FIFA zürichi főhadiszállását.

Blatter bosszúja „Ettől kezdve biztosan óvatosabban választom ki a velem szoros együttműködésben dolgozó kollégákat” – fogalmaz újraválasztása után Blatter.[88] Zen-Ruffinen helyett a pénzügyi igazgatói pozícióját is megtartó Urs Linsi lesz a főtitkár, így eltűnik egy belső felügyeleti szerv. Jérome Champagne-t nevezik ki Linsi helyettesévé. A kozmopolita francia diplomata – aki a párizsi kormány megbízásából az 1998-as világbajnokság protokollját felügyelte – minden bizonnyal többre számított az ügyetlen bankárral szembeni párharcában. Csakhogy Blatter egy személyi tanácsadó céget bízott meg a megfelelő jelölt felhajtásával, és mindenki csodálkozására Linsi kapta meg az állást. Vajon milyen kritériumoknak kellett megfelelnie? A fejvadászattal megbízott szakértőt Linsi néhány héttel később szerződteti a FIFA HR-osztályára. A felfelé alázatos, alulról pedig rettegett Linsi kiszámítható. Egy pénztáros, akinek csekélyek a vezetői, nyelvi és futballismeretei. Korábban triatlonozott, ahogyan azt elődje, Zen-Ruffinen önelégülten a szemére vetette, az első világbajnokságát csak 2002-ben élte át. Blatter számára azonban főtitkárként most Linsi az igazi. Egy vaskezű seprű, akinek még az sem jelent problémát, hogy vezető munkatársakkal megossza, az elnöknek már nincs rájuk szüksége. Éppen ellenkezőleg. Linsi a kollégák vélt vagy valós kötelezettségszegéseiről maga is könyvet vezet, és befeketíti őket a főnök előtt. Az elnöknél szintén kegyvesztett lesz a Blatter által 2001-ben hazahozott tanácsadó, Guido Tognoni is. Az új marketingrészleg megalakítójaként jó munkát végzett. Talán túl jót is. Emellett kiváló kapcsolatokat ápol a távoli futballvilágokkal is. Volt persze egy kis bosszúságra is oka, méghozzá a Szaleh Kamel-ügyben. Az iszlám világban egyfajta Leo Kirchnek számító szaúdi sejk a FIFA meghirdetett politikájával szembement Észak-Afrikában, és valamelyik közszolgálati csatorna helyett a saját fizetős televíziójának szerezte meg a világbajnokság közvetítési jogait. Vita fenyegetett a világbajnoki mérkőzésekkel kapcsolatban, amelyekhez

csak a gazdagok juthattak hozzá, amit az algériai szövetség elkezdett nyíltan bírálni, és még a FIFA-kongresszus napirendi pontjai közé is felvetette – ez lett volna az utolsó, ami Blatternek hiányzik. Így aztán az ügy kezelésével megbízott Tognonival megharcoltatta a sejket, aki kevéssel a kongresszus előtt lemondott a tv-jogokról – és belement abba, hogy csak a világbajnokság után kapja meg a milliós nagyságú kártérítését. Kamel azonban sohasem látta a pénzt, Linsi megtagadta a kifizetést. Tognonit az állítólag önhatalmúlag lefolytatott tárgyalásai miatt pellengérre állították. És később kirúgták. Megfelelő felmondási okok hiányában Linsi magándetektívet szerződtetett, aki újságírónak és írónak adta ki magát, Tognonit telefonon fogas kérdésekkel bombázta Blatter ügyében, majd pedig a szalagra rögzített beszélgetéseket beszolgáltatta a FIFA-nak – a vádlott a nyilvánvalóan törvényellenes eljárásra panaszkodott. Linsi az igazgatóságon tovább dühöng, elkészítette a hajdani munkatársak feketelistáját, akikkel a jövőben tilos kapcsolatba lépni, mellettük Markus Siegler kommunikációs igazgatót és Jérome Champagne-t is el akarja távolítani. Ezen a ponton azonban Blatter vétójába ütközik, az elnök szeretné elkerülni a házon belüli újabb balhét. Siegler és Champagne búcsúja órájának csak később kell ütnie. A pátriárka kedvéért a személyi állományt ott is átalakítják, ahol a lojalitást és a hűtlenséget különösen értékelik. Aki a nagy futballcsaládból a mintegy 30 FIFA-bizottság valamelyikébe behívót kap, „kulcsot kap” az utazásokhoz, az adományokhoz és a napidíjakhoz, valamint sztárokkal, gazdasági vezetőkkel és politikai személyiségekkel randevúzhat. Ez csodálatos. Aki nem igyekszik, mindezt elbukja. Blatter leszámolása kabaréba illő – a szöuli rendkívüli pénzügyi kongresszuson látott show folytatásának tekinthető. Akkor, mielőtt még Szaadi Kadhafi és hasonló kegyencek behízelegtek volna neki, a FIFA főnöke a színpadon elővarázsolt egy követ a táskájából, és teátrális gesztussal felmutatta: „Mi itt nem csupán beszélünk a transzparenciáról – kiáltotta a teremben. – Hiszek a transzparenciában! Nézzék, 1999 óta itt vagyunk, kőről kőre építjük a transzparenciát.”

Mindenesetre világosan megjelenik Blatter bosszúja. Vagy az csak puszta véletlen, hogy a különböző grémiumokból éppen a brit képviselők tűnnek el? Nem csupán az alelnökök egyike, a skót David Will gyötörte meg borzalmasan Blattert, midőn kozmetikázott mérleggel vádolta meg. Ír kollégája ugyanis asszisztált neki, aki a kongresszus közönsége előtt Don Corleonéra, a nagy maffiakeresztapa nevére emlékeztetett. Azt pedig Adam Crozier, az angol szövetség főtitkára harcolta ki, hogy Blatter belső ellensége, ZenRuffinen a pulpitusra léphetett és szóhoz juthatott. Az ellenzék késői támadása még egy elviselhető „terhet” is Blatter nyakába varrt a következő elnöki periódusára. A 2004–2006-os költségvetéstől ideiglenesen búcsút kellett venni, és 2003-tól a FIFA-nak a nemzetközi könyvelési standardokat kell figyelembe vennie a mérlegkészítéskor. Blatter rendezése mellett a lázadó briteket kiűzik a testületekből. Amíg korábban az Egyesült Királyságnak hat helye is volt, a labdarúgás szülőhazája immár csak az orvosi bizottságban, valamint a világbajnokság 24 tagú szervezőbizottságában képviselteti magát; Bobby Charlton pedig megtarthatja a helyét a nosztalgikus futballbizottságban. A négy brit szövetség mennyiségi összezsugorodása különösen az új szuperhatalmak fényében mutatkozik meg. A tongai szigetbirodalom például központi jelentőséget harcolt ki magának a világfutballban, elnöke, Ahongalu Fusimalohi a végrehajtó bizottságba is bekerül, emellett kincset érő tapasztalatát négy tartópillérben is kamatoztathatja: ő a média-, illetve a sürgősségi bizottság alelnöke, valamint tagja a marketingés televíziós bizottságnak, és természetesen ott a helye a legfontosabb testületben, a pénzügyi bizottságban. Tiszteletre méltó egy olyan szövetség fejétől, amely mindössze 1994-ben csatlakozott a FIFA-hoz, és amelynek nemzeti tizenegye a világranglista 176. helyén szerénykedik. Fusimalohi karrierje csúcsára ér. A szigetlakót 2010-ben lefilmezik, amint a The Sunday Times újságíróinak azt tanácsolja, vegyenek szavazatokat a világbajnokság rendezési jogáért zajló versenyben. Blatter tongai üstökösét és további öt társát eltiltják. Tahitinek is jut három szék, ebből egy a Goal nevű fejlesztési programban, amelyet a választási kampányhadjárat során azért

támadtak, mert ez volt Blatter szavazatvásárló intézménye. Miközben a Fidzsi- és a Kajmán-szigetek képviselői is két-két bizottságba jutnak be, az írek üres kézzel kulloghatnak el. Túl erős méreg volt a FIFA elnökének, amikor az ír küldött Don Corleonéra utalt? Sokkal jobban képviselteti magát a politikailag elszigetelt Irak. Képviselője, Mohammad Husszein a médiabizottságban dolgozhat. És akkor még ott vannak a Blatter által újraélesztett könyvvizsgálók. Mindazonáltal őket kissé a saját ízlésére formálta. Immár Jack Warner barátja, Jeffrey Webb is tag, ő a mindössze 36 ezer lakosú futballnemzetet, a Kajmán-szigeteket reprezentálja. A szigetországban messze földön híres a mérlegeléséről, csak nem a kajmánok bankszektorában, hanem a sütőipari bizniszében. Ez felveti a kérdést, mi teszi őt alkalmassá arra, hogy a milliárdos vállalkozásként működő FIFA könyvvizsgálója legyen. A belső vizsgálati stáb rajta kívül is hűséges keményvonalasokból áll. A botrányoktól ellepett Teixeira mellett honfitársa és barátja, José Carlos Salim is helyet kap benne – hazájukban az ügyészség és a parlament is a torkukat szorongatja, naná hogy korrupció miatt. Justino Fernandes is a FIFA belső pénzügyi ellenőre lesz. Az angolai focifőnök Luandában ugyan korrupciós üzelmek miatt elveszítette kormányzói állását, de azért továbbra is tanácsadóként szolgálja gyerekkori barátját, Eduardo dos Santos államfőt. Hazájában a szabad sajtó elnyomásával vádolják Fernandest. A FIFA-nál az elnök szavahihetőségét kell igazolnia. A szöuli hűség Blatter további segédeinek is kifizetődőnek bizonyult: az Egyesült Államok, Olaszország és Svájc nyolc-nyolc helyet kaptak a FIFA különböző bizottságaiban, míg az államügyészség által megszállottan üldözött Grondona Argentínája egyenesen kilencet. Blatter diktatúrájában azonban senki sem érhet a Német Labdarúgó-szövetség nyomába: Mayer-Vorfeldernek és csapatának 13 széket osztottak ki. Kétségtelen, a következő, a 2006-os világbajnokságot Németországban rendezik meg. Ugyanakkor a DFB hagyományosan közel áll a mindenkori FIFAvezetőséghez, a legmagasabb rangú futballpolitikusok nem szívesen hagynak ki alkalmat arra, hogy Blatter személyes szavahihetőségét dicsőítsék – vagy az ellene felhozott vádakat megcáfoltnak tekintsék. Na de kik azok, akik ezeket megcáfolták?

Így aztán minden a régi mederben marad. Alig ért véget az ázsiai vb, amikor 2002. augusztus 25-én a FIFA-nak az olasz államügyészség vádemelésével kell szembenéznie: Byron Moreno, a világbajnokságon közreműködő játékvezető utasítást követve szándékosan kifújta Olaszországot a tornáról, méghozzá a DélKorea ellen 2–1-es vereséggel záruló nyolcaddöntőben. Aki megnézi Moreno abszurd döntéseit, akár azt is hiheti, hogy az ecuadori szándékosan részrehajlóan, a házigazdára nézve kedvezően elfújta a meccset. Legendás lett a jelenet, amint Totti, az olaszok sztárja 1– 1-es állásnál a koreai tizenhatoson belül elesik – Moreno azonban a jogos tizenegyes helyett színészkedés miatt felmutatja neki a második sárga lapját, ezzel együtt a pirosat is. Giovanni Trapattoni, az olaszok szövetségi kapitánya dühösen beleüt a plexibe, ami elválasztja őt Walter Gaggtól, a FIFA képviselőjétől – Blatter hűbérese zavartan megvonja a vállát. Az ilyen (például a Franciaországnak a 2010-es vb-n való részvételt meghozó, Thierry Henry-féle, Írország elleni kezezés) és ehhez hasonló képek sejtetik, a FIFA néhány nagysága miért hárítja el vehemensen hosszú évek óta a videobíró, különös tekintettel a gólbíró intézményét. DélKoreának egyből két botrányos meccse is akadt. Az olaszok elleni nyolcaddöntő után a negyeddöntőben a spanyolok következnek: újfent horrorisztikus bírói teljesítmény segít továbbjutni a házigazdának. De itt sem mondhatja senki, hogy szándékos lett volna. Csak annyit lehet látni, hogy Blatter belső ellenfelét, a dél-koreai szövetség és a vb szervezőbizottságának elnöke, Csung Mong Dzsunt akkoriban erőteljesen foglalkoztatta, hogy államelnök legyen. Egy világbajnokság igencsak segíthette ebbéli szándékát. Csakhogy az már Blatternek is túl cifra, hogy Dél-Korea a varázslatos eredményeknek köszönhetően bejut az elődöntőbe, az ország pedig örömmámorban úszik. Lecseréli a játékvezetőt, és az utolsó pillanatban a svájci Urs Meierre bízza a Dél-Korea–Németország találkozót.[89] Németország jó bíráskodás mellett 1–0-ra nyer, és bejut a döntőbe. A világbajnokság után, a játékvezetők bankettjén Csung Mong Dzsun minden bíróval kezet ráz. Csak Urs Meiert hagyja ki a sorból. Örökre rejtély marad, ki vagy mi bírhatta rá Morenót a vb-n

mutatott katasztrofális produkcióra. Ugyanakkor a korábban eladósodottnak hitt ecuadori hirtelen luxusban kezdett élni, ami spekulációkra adhat okot. Évekkel később kiderül, hogy a vb-bíró valójában igencsak fogékony – még a szervezett bűnözésre is. Morenót 2010. szeptember 20-án a New York-i John F. Kennedy repülőtéren letartóztatják, amint hat kilogramm heroint próbál az Egyesült Államokba csempészni. Az egykori FIFA-bírót két és fél év szabadságvesztésre ítélik. A joggal szembeni bosszúság a világszövetség számára is mindennapos lesz. Egyes nagyurak idegeskedve követik nyomon, ahogyan 2002 novemberében Thomas Hildebrand zugi különleges nyomozó őrizetbe veszi és több napon keresztül kihallgatja JeanMarie Webert, az ISL pénzespostását, valamint néhány hajdani menedzserkollégáját. Három évvel később, 2005 novemberében Hildebrand és emberei megjelennek a FIFA-nál a Sonnenbergen, és átkutatják Sepp Blatter, valamint Urs Linsi irodáját. Tudjuk, az ISL már rég történelem. Csakhogy a kenőpénzügynökség szellemei makacsul élnek tovább, és egyre több médiakonferencián tüntetnek a jelenlétükkel. Blattert már sohasem engedik el ezek a démonok. Jóllehet nagy jogi költségek árán néhány alkalommal elűzi őket – de alig csukódik be mögöttük a kastély ajtaja, az ablakon keresztül visszatérnek. A Blatter-éra háttérzaja az ISL-botrány feldolgozása lesz. Pontosabban: annak megakadályozása, hogy feltárják a rejtélyt. Az ISL 2001. májusi pokoljárása után Thomas Bauer bázeli csődbiztos egyből kitalálja azt, ami aligha kerülhette el a Jérome Valcke vezette Vivendi-vizsgálóstáb (a Vivendi rövid ideig az ISL felvásárlásán gondolkozott) figyelmét: az ügynökség üzleti alapelve a korrupció volt. Bauer hozzálát, hogy rekonstruálja a kenőpénzfolyamot. Fárasztó munka. Körülbelül 140 millió svájci frank szivárgott el gyanús csatornákon keresztül. Ugyanakkor csak kevés egyedi esetet sikerül jól dokumentálni, mint ahogyan ugyanilyen kevés magas rangú futballvezetőt lehet név szerint beazonosítani. A korrupt üzleteket általában postafiókokon keresztül bonyolították le. „Az ISL labdarúgással kapcsolatos kifizetései közül – állapítja meg Bauer – néhány túlszárnyalja az egymillió svájci frankot.” Kimutatható például, hogy az ISL megvesztegette Nicolás

Leozt, a FIFA végrehajtó bizottságának paraguayi tagját; összességében 700 ezer frank feletti summával. Leoz a Délamerikai Labdarúgó-szövetség, a CONMEBOL elnöke is. A brazil Ricardo Teixeira apósával, a FIFA hosszú éveken át hivatalban lévő elnökével, Joao Havelange-zsal közösen üzemeltetett cégén, a Renford Investmenten keresztül körülbelül 2,5 millió frankot gyűjt be. Később kiderül, az Havelange–Teixeira duó a Sanud vállalaton keresztül további 9,5 milliót szívott ki. A milliók túlnyomó része fantom- és postafiókcégekhez folyik be. Hogy ezen konstrukciók mögött milyen ügynökök, ügyvédek és végső soron funkcionáriusok állnak, sohasem derül ki – ahogyan az sem, hogy ki volt a haszonélvezője Jean-Marie Weber svájci készpénzes kifizetéseinek. Ráadásul a kevés leleplezett kenőpénzelfogadót nem lehet perbe fogni. A kérdéses időpontban ugyanis Svájcban a magánszemélyek megvesztegetése nem büntethető. A milliárdos vállalkozásként fungáló FIFA funkcionáriusai pedig magánszemélyeknek számítanak, hiszen a svájci jog szerint ez a szövetség nem több egy egyesületnél. A tényállást először a tisztességtelen versennyel kapcsolatban 2006-ban megszületett törvénynél veszik figyelembe. Így aztán az egész ISL-per alatt a megvádolt FIFA-funkcionáriusok jogilag érinthetetlenek. Midőn Bauer sokkoló listája összeáll, az egykori menedzserekkel tárgyalásokat kezd a visszatérítési követelésekről. Taktikázik és húzza az időt. Eltelik két év, majd Bauer csaknem két tucat – nem csupán a FIFA köreiből érkező – sportvezetőtől jogi úton követeli a kenőpénzek visszafizetését. Ritkaságszámba menő dolgok történnek. Jean-Marie Weber, az egykori pénzeszsák egyezséget köt a csődbiztossal. Peter Nobel, zürichi ügyvéd, nem mellesleg pedig Blatter közeli jogtanácsosa, jelentős részt vállal az egyezség tető alá hozásából – „harmadik fél” érdekeit képviseli, tehát nem Weberét, de még csak nem is Bauerét.[90] 2004 márciusában rajta keresztül fizetnek vissza 2,5 millió frankot az ISL csődtömegébe. Bauer csődbiztos ennek ellentételezéseképp lemond arról, hogy olyan személyektől követeljen pénzvisszafizetést, „akik közvetlenül vagy közvetve összeköttetésben állnak a futballüzlettel”. Jogászok szerint ez az egyezség „a korrupciót

eltussoló szerződés”: a tettesek ismeretlenek maradnak, és megóvják őket a polgári peres eljárásoktól. Átmenetileg minden érintett FIFA-tisztviselő nyaka kikerül a hurokból. A FIFA-t pedig nem kell hogy zavarja, amiért az egyezséget követően a hitelezők dührohamot kapnak. A harag Bauer csődbiztosra irányul. A visszafizetési kérelmek abbamaradásáról tett lemondó nyilatkozata már csak azért is merész, mert a végül mérlegszerűen kimutatott 140 millió frankos kenőpénztömeg helyett mindössze nevetséges 2,5 millió frankot kaszál. Roland Rino Büchel svájci néppárti tartományi képviselő (aki hajdan az ISL ügyfélkapcsolati igazgatója volt) szerint egyértelmű a helyzet: a csődbiztos sohasem írhatta volna alá ezt a szerződést. Osztja ezt a nézetet a 2008-as büntetőeljárás során perbe fogott menedzser egyik ügyvédje is: „Kész csoda, hogy a csődbiztost nem perelték be, amiért csalással előidézett csődnél segédkezett.” Thomas Bauer másképp látja a helyzetet. A jogi helyzet és a peres kockázatok tisztázása után jobbnak tűnt, ha kap egy kis összeget, mintha semmi sem jutna neki. Az üzletnek azonban már csak azért is megvolt a maga haszna, mert egy újabb bírósági eljárás tárgya lett. Hiszen Thomas Hildebrand különleges nyomozó évek óta hajszolja az ügyet, tudni akarja a megvesztegetett FIFA-emberek neveit. Most végre van egy kiindulási pontja: kik azok a bűnösök, akik Nobel ügyvéd úron keresztül visszafizették azt a 2,5 millió frankot a csődtömegbe? Weber nem lehetett, ő az ISL összeomlása után azt vallotta, semmiféle vagyona sincs. Nobel ügyvéd hallgat. Andreas Herren, a FIFA hű szóvivője pedig ünnepélyesen hangsúlyozza: „Nem Blatter úr adott megbízást erre a kifizetésre.” Blatter úr nem sokkal a misztikus visszafizetés után valami egész másra ad megbízást. 2004 júniusában bejelenti, a FIFA-nak a továbbiakban nem áll érdekében az ISL felelős vezetőinek peres úton való üldözése. Egy évbe telik, mire ez a fajta elbástyázás publikus lesz. Ezt követően a FIFA azt színleli, hogy a polgári peres eljárásnál hatékonyabb utakat igyekszik találni. Csakhogy Hildebrandnak már bőven elegendő anyag áll a rendelkezésére ahhoz, hogy folytatni lehessen a nyomozást. Meg akarja tudni Nobel ügyvédtől, ki fizette vissza a kenőpénzét Bauernek. A zugi bíróság

döntése értelmében Nobelnek át kell adnia a neveket Hildebrandnak. Nobel azonban a legfelsőbb hatóság, a szövetségi bíróság elé viszi az ügyet. Ez 2005. július 11-én úgy dönt, az ügyvédnek nem kell kiadnia a fizető személyek neveit. Nyertek a FIFA bűnös lelkei, és persze a jó kapcsolatokkal rendelkező Peter Nobel. A sztárügyvéd amúgy is szívesen kihúzza Blattert a pácból, ámbár nem mindig az övé az utolsó szó. Andrew Jennings, a FIFA-val szemben folyton kritikus brit újságíró a Foul! című könyvében leírja, hogy Nobel ügyvéd 2006-ban Zürich elővárosának, Meilennek a bírósága előtt „titokban” megpróbálja elérni, hogy könyvét forgalomba hozzák. Nobel még azt is követelte, hogy a kiadó és a szerző még a kiadás előtt adjon át neki egy példányt a műből. Attól félt, hogy a könyvben súlyosan sérülnek majd a személyes érdekek, hiszen a szerző egy különösen sportszerűtlen kritikus. A FIFA és Blatter beadványát végül elutasítják, írja Jennings. Anélkül, hogy megemlítené, Blatter más ügyvédjeivel is voltak gondjai. Arról pedig egy 1999. márciusi, úgynevezett pénzügyi eljárási garancia másolata tanúskodik, milyen bőkezűen használták fel a labdarúgás pénzét a kritikus brit tudósításokkal szemben. Akkoriban került a boltokba David Yallopnak, egy brit szerzőnek az Ahogyan a meccset elveszítettük című könyve. Blatter perelt. A genfi USB Bank pénzügyi garanciájában[91] „a gyorsított eljárás során az illetékes meileni kerületi bíróságot” biztosítja, hogy jótáll a felperes 200 ezer svájci frankos óvadékáért: „Visszavonhatatlanul, az első felszólításra, minden fellebbezésről és védekezésről lemondva.” Blatter akkoriban a kiadót és a szerzőt perelte, szerette volna megakadályozni a könyv megjelenését. Yallop azt mondja, csekély sikerrel: „Egy sor országban megpróbálta. Egyetlen országban járt sikerrel, igen, kitalálták, Svájcban.”[92] A futballvezéreknek és ügyvédjeiknek figyelemre méltóak a jogról alkotott elképzeléseik. Mert az tényleg úgy van, hogy aki leírja a FIFA funkcionáriusainak trükkjeit és forgolódásait, amelyekhez konkrétan számszerűsíthető, a bírósági ítéletekből kiolvasható milliós károkat lehet kapcsolni, az ezzel megtámadja a világszövetséget? Ez éppenséggel nem az érintett intézmény ellen

irányul – hanem minden bizonnyal azok ellen, akik ezt a saját céljaik érdekében kihasználják. Hildebrand különleges nyomozó idézéseit sem olyan egyszerű betiltani. Tudomásul veszi a Nobelt tehermentesítő szövetségi ítéletet, és hetekkel később egy második eljárást indít. A legújabb gyanúja: a FIFA és/vagy egyes képviselői fizettek Webernek azért, hogy megvédjék a korrupt funkcionáriusokat. Blatter repülőgépe 2005. december 4-én száll le Lipcsében, hogy a FIFA elnöke részt vehessen a németországi világbajnokság csoportkörének sorsolásán. Újfent eseménydús napok várnak rá. A média előtt etikáról és értékekről prédikál, valamint növekvő aggodalmát fejezi ki a világbajnokság előkészületeivel kapcsolatban. A német bajnokságban tapasztalt kényes hibák miatt „meg akarja leckéztetni” Beckenbauert, a vb szervezőbizottságának vezetőjét. A szervezőbizottságban „vészriadó van, valamit még tenni kell az ellenőrzések területén”, mondja ő.[93] A vb-meccsek előtt meg akarja tartani a himnuszokat, emellett keményebben meg akarja büntetni a nemzeti imádságok lejátszása alatt tiszteletlenül viselkedő futballistákat. Illem, fair play. Blatter varázslóként dolgozik ezekkel a fogalmakkal. De hogy még mindig mekkora vele szemben a tűrőképesség, azt az ezekben a napokban kapott elismerései mutatják. Münchenben a népeket összekötő labdarúgás támogatójaként megkapja a Bambi-díjat. Természetesen a 2006-os világbajnokság országában a politikának és a gazdaságnak már csak protokolláris okokból is ki kell őt tüntetnie. De mások is felismernek jelentőségteljes jegyeket a FIFA fedőnevű milliárdos konszernben. Így kapja meg Blatter például a Leicesteri Egyetem díszdoktori címét. Hízelgő az elnöknek. Elvégre másféle bánásmódot is ismer. Hetekkel korábban, november 3-án, 10 óra 30 perckor Zug kantonból érkező korrupcióellenes nyomozók egy csoportja megrohamozza Blatter irodáját a FIFA zürichi központjában, a Sonnenbergen. Amikor Blatternek bemutatják a házkutatási parancsot, és ő a telefonért akar nyúlni, megtagadják tőle ennek a lehetőségét. A titkárnőnek el kell hagynia a termet, amikor a Hildebrand különleges nyomozó vezette csoport tagjai az elnök papírjai között kutatnak. Egy második csapat Urs Linsi főtitkár

irodáját fésüli át. Hildebrand már lent, a recepción felosztotta a csapatát. Emberei még a pincében lévő archívumban is aktákat gyűjtenek. Hildebrand ezúttal „a FIFA kárára elkövetett hűtlen kezelés” ügyében nyomoz. A svájci büntetőjog szerint ilyet csak olyan személy követhet el, aki a FIFA-nak dolgozik. Ismeretlen tettes ellen nyomoznak. És természetesen hetekbe telik, amire a nyilvánosság is tudomást szerez a razziáról. Hildebrand nem nyilatkozik. A FIFA számára viszont komolyra fordul a helyzet. A különleges nyomozó 2006 márciusában adja át első vizsgálati jelentését – az elsikkasztott Globo-pénzek ügyében – az államügyészségnek; három további év telik el az ISLmenedzserekkel szembeni vádemelésig. Pánikot okoz, hogy Hildebrand folytatja a FIFA ügyeinek felgöngyölítését. A zugi legfelsőbb bíróságon a világszövetség panaszt tesz a razzia ellen. Eredménytelenül: az első gyanú elég a razziához. Csak olyan ellen irányulhat, aki a FIFA-nak dolgozik vagy dolgozott. A Financial Times, amely Blatterrel szemben annyira jóindulatú, hogy éveken keresztül az ő nevében írt kolumnákat hoz le, idéz a panaszból. Blatter és bandája még azt is megpróbálja, hogy Hildebrandot egy állítólag Blatterhez fűződő távoli rokoni szál miatt elfogultsággal vádolja meg. Hildebrand, akinek Blatterhez hasonlóan vispiek a gyökerei, tagadja a FIFA elnökéhez fűződő, ilyen jellegű kapcsolatait. Majd pedig, pontosan a németországi vb kezdetekor, a BBC először nevezi meg Blatter mentorát, Havelange-t, mint azt a személyt, akihez 1997-ben az ISL-től tévedésből egy FIFA-számlára folyt be egymillió svájci frank – később a bírósági aktákból az is kiderül, hogy ez igazából 1,5 millió volt. Blatter főtitkár adminisztrációja gyorsan továbbította az összeget a célszemélyhez. Ez Havelange volt, aki a müncheni FIFA-kongresszuson éppen egy különleges érdemrendet kapott. Az árulkodó eseménynek évekkel később óriási jelentősége lesz, Hildebrand ezt a nyomot is követi. Azt derítette ki, hogy Blatter tudott az eseményekről – vagy pedig a beosztottai elhallgatták előle az őrült összegű bizonylatot, és önhatalmúlag gondoskodtak az ISL-millió továbbításáról? Ha Blattert, aki váltig hangsúlyozza, sohasem vett részt korrupciós folyamatokban, beavatták vagy esetleg részese is volt ennek, akkor

ez benne lehet a nyomozást 2010-ben lezáró végső összefoglalóban. És megmagyarázhatja, a FIFA miért vetett be minden eszközt, hogy ez titokban maradjon. A 2006-os vb hazájában a diplomáciai táncparketten bizarr helyzetet teremt a sok gyanús momentum és a Svájcban zajló nyomozás. Winfried Hermann, a Zöldek akkori sportpolitikai szóvivője „kínosnak” találja: egyrészt szervilis hivatalnokok serege nyüzsög, ha Blatter és kísérete Berlinben vagy valahol máshol feltűnik. Másrészt a FIFA és a szervezőbizottság tagadja a vádat, amely szerint a müncheni vb-stadionban úgy kellett átépíteni a lelátót, hogy Blatter pontosan a felezővonal magasságában trónolhasson. A FIFA felháborodott sajtóattaséi tagadják, sohasem volt ilyen utasítás: „Tény, hogy a 2006-os vb szervezőbizottsága saját indíttatásból, a saját stadionjaiban optimalizálta az elrendezést.” (A női világbajnoksággal kapcsolatban 2011-ben ismét felvetődik a gyanú, méghozzá újra azokból a körökből, amelyeknek az átépítési munkálatokkal foglalkozniuk kell.) Még a német államelnök is meghajlik egy kőkemény FIFA-diktátum előtt. Horst Köhler 2006. június 9-én Münchenben bejelenti, „a FIFA labdarúgóvilágbajnokságot megnyitom”. Röviddel azelőtt a FIFA varázsszó még hiányzott a kéziratból, de tisztviselők beavatkozásának eredményeképp mégiscsak hozzá kellett fűzni.[94] Miközben német bírák elutasítják a FIFA azon vágyát, hogy a „labdarúgó-vb 2006” reklámszövegért is pénzt szedjenek, és elmagyarázzák az illetékeseknek, hogy a karácsony és a húsvét sem védett márka, a szövetségi elnöki hivatal feltűnően körülményesen azt vizsgálja, hogy Blatternek oda kell ítélni a szövetségi érdemkeresztet. Az egész ügy kezdeményezője az 1998 és 2005 között belügyminiszterként hivatalban lévő Otto Schily volt. Schily hivatali ideje elején a szervezett élsporttal szembeni kritikus szellemként lépett fel. Csakhogy ez masszívan megváltozik, a világbajnoki rendezési jog elnyerésének és Lipcse olimpiai pályázatának köszönhetően. Schily ügyvéd úr, aki egyébként a nyilvánosság előtt lelkesen beszél balhátvédi hőstetteiről, idővel lelkes látogatója lesz a német labdarúgó-válogatott öltözőjének – akárcsak a későbbiekben Angela Merkel kancellár. A FIFA kongresszusán érdemérmet kapó Schily

tehát Blattert javasolja. Az elnök számára elkerülhetetlen az aktus – de a berlini kulisszák mögött azért táplálja a gyanút, hogy erre nem a vb előtt, a FIFA nagy kitüntető show-ja keretében kerül sor. A német szövetségi érdemkereszt odaítélését szigorú kritériumokhoz kötik: csak olyanok kaphatják meg, akik magánemberként vagy tiszteletbeli pozícióban a köz javát szolgálták. Hermann parlamenti képviselő kimondja, amit sokan gondolnak: „Blatter kizárólag a FIFA érdemében tett szolgálatokat.” Ez a hivatalos vizsgálati eljárás során aligha lehet akadály – nem úgy a Svájcban zajló nyomozás vagy az ottani házkutatás. Blatter azonban tudja, ezt a kitüntetést is megkapja. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy a FIFA hatalmasságainak a kedvében járjanak. Rutinosan felveszi a napi ritmust, már a vb rajtján ujjonghatnak a SID-hez (Sport-Informations-Dienst) hasonló médiumok: „A svájci leleplezte a következő programját, ez pedig a labdarúgás társadalmi és szociális felelősségének megvalósítása. A FIFA mindenekelőtt labdarúgás. Ez pedig a nevelést, a reményt és az élet iskoláját jelenti.” Végre egy, a védőszent szája íze szerinti leleplezés.

Egy mindent eláruló rendelkezés Thomas Hildebrand hűtlen kezeléssel szembeni nyomozása elhúzódik: még 2008-ban is tart. A zugi büntetőtörvényszék az első ISL-nyomozásával kapcsolatban akkor hozza nyilvánosságra a 141 millió frankos kenőpénz mocskos valóságát. A per a hajdani ISLirodák látóterében zajlik, ott, ahol már az Infront nevű cég székel. 141 millió: végül is ebben az esetben is csak a kimutatható kifizetésekről van szó, ráadásul ezeknél is csak ritkán lehet tudni, ki a kedvezményezett. A Sicuretta, a Wando, az Ovada vagy a Taora E nevű cégek mögött rejtőző háttéremberek kiléte máig ismeretlen. Ahogyan azt sem tudja senki, kinek szánta Jean-Marie Weber a közvetítőkön keresztül szorgalmasan Svájcba visszaküldött készpénzmilliókat. Ezen a tényálláson alapul a máig érvényes magyarázat is, amely szerint egyetlen svájci állampolgárnak sem jutott az ISL-kifizetések nyújtotta élvezetekből. Szintén figyelemre méltó, hogy a svájci adóhatóságok nem eredtek azon kézenfekvő gyanú nyomába, amely szerint az országukban egyeztetett, részben oda is visszafolyó milliós kifizetésekkel nem követtek-e el adócsalást. Pedig ez könnyen kideríthető lett volna, hiszen a hatóságok választás elé állították Jean-Marie Webert: nevezd meg, kiknek fizetted ki a pénzt – különben azt kell hinnünk, te magad tetted el azt. A Weber-ügyben mutatott hivatali tétlenkedés tulajdonképpen a legjobb mellébeszélési forgatókönyvet kínálja minden jövőbeli kenőpénzelfogadónak: „Kedves Pénzügyi Hivatal, milliókat kaptam, de csak úgy elosztogattam azokat, nem az enyémek voltak. Azt azonban nem árulom el nektek, kiknek, illetve milyen strómancégeknek továbbítottam. Csak annyit mondhatok, nem hozzám tartoznak ezek a postafiókcégek. Nagy indián becsszóra!” „Na, akkor – mondja a barátságos adóhivatal – elhisszük önnek. Kérem, bocsásson meg a zavarásért.” Így volt? Mást nem tudni – ezért aztán semmi sem történt. Nem csoda, hogy Blatter ájuldozik a helyi adóhivataloktól: „A zürichi államhivatalok nagyon barátságosak a FIFA-val. Karácsony előtt még levelet is kaptam tőlük, hogy milyen jó adófizetője vagyok Zürich városának.”[95]

A sporttörténelem legnagyobb korrupciós perének ítéletét 2008 júliusának elején teszik közzé, ami jogilag csak csődbűntettekkel foglalkozott. A hat ISL-menedzserből hármat ártatlannak találnak, az egykori pénzes postás Webert és további két menedzsert pénzbüntetéssel sújtanak. A 179 oldalas ítélet megmutatja a mamuteljárás belső világát. Jóllehet igazából nem volt a per tárgya, de a FIFA-nak tettestársi szerepet adományozott. Minden más volt, csak nem együttműködő, morgolódnak a bírák. A szövetség sohasem indokolta meg a büntetőfeljelentés visszavonását. Sőt, a FIFA akadályozta az igazságszolgáltatás munkáját, azaz ismét pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit a közvéleménynek bebeszélt. Az ítélet szerint a FIFA „megtévesztő magatartást tanúsított”, megnehezítette a nyomozást, és a vizsgálóbíróval szemben nem mindig „a legjobb tudása, illetve a pontosság és a szavahihetőség alapelvének megfelelően” kooperált. A bírákat az is dühíti, hogy a FIFA főnökei „elhallgattak” belső információkat, és szándékosan „összezavaró” magatartást tanúsítottak. Összevág ezzel, amint azt az ítéletbe belefoglalták, hogy az ISL-vádlottak ügyvédei meggyanúsították a FIFA vezetőit, hogy hitelt érdemlően tudomásuk volt a bűncselekményekről: mi több, Blatter és Havelange diktálta a feltételeket a cégnek, amely szerint a pénzes postás Webert nem lehet elmozdítani az állásából, különben az ügynökség egyetlen más megbízást sem kap. Ezzel a kenőpénzkifizetések a „kötelező érvényű szerződéses megállapodások” státusára tettek szert. A vizsgálati és kártérítési költségek egy részét a világszövetségnek kell viselnie. Így aztán a svájci bírák a FIFAvezérkar őszinteségével és üzleti moráljával kapcsolatban ugyanolyan megsemmisítő ítéletet hoznak, mint két évvel korábban tette azt egy teljesen más ügyben egy amerikai bíróság. Csak még keményebben megfogalmazva. A bíróság azonban mást is rögzít a sportszövetségek kedvenc telephelyének számító Svájccal szemben: a csalási rendszert a nemzeti adóhivatal és tekintélyes ügyvédi irodák szakszerű segítségével hozták létre. Christoph Malms, az ISL vezető menedzsere valóban kijelentette, a kenőpénz-kifizetések rendszerét a KPMG (a FIFA zürichi házi könyvvizsgálója) és az adóhivatal „hagyta jóvá és záradékolta”. Minden érintett a magánszemélyek

megvesztegetése büntetőjogi szabályozásának hiányából húz hasznot. A tárgyalás során érintett, 1989 és 2001 közötti időszakban nem volt tilos megvesztegetési pénzekből milliókat zsebre vágni. A korrupt elemek így önerőből mászhattak ki a szakadékból. A bírák azt vizsgálták, léteznek-e sportszövetségekkel (a FIFA mellett a NOB-bal, az UEFA-val, valamint az atlétikai, az úszó-, a kosárlabdaszövetséggel és a profi férfiteniszezők szervezetével, az ATP-vel) kötött erkölcstelen szerződések. Ez bizarrnak tűnik, hiszen ehhez olyan egyezségekre lett volna szükség, amelyeket az adományozó és a kedvezményezett kötött egymással kenő- és csúszópénzekről. A korrupció egyik alapfeltétele, hogy ilyen szerződések nem léteznek. Csak Weber ismeri a neveket. Tényleg úgy van, ahogyan feltételezik: féltenie kell az életét, ha egyszer kipakol? Ami biztos, hogy a jövője miatt nem kell aggódnia. Régi harcostársaival már újra jó ideje nyakig benne van az üzletben. Olyanokkal, akiket 2011 végén szintén utolértek az ISL démonjai. A NOB akkor megrovásban részesíti Hayatout, a FIFA alelnökét, mert 1999-ben körülbelül 25 ezer frankot fogadott el; Lamine Diackot, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az IAAF elnökét figyelmeztetik, mert három részletben összesen 52 ezer franknyi készpénzt vágott zsebre. Diack azt állítja, az ISL adománya volt az ő leégett magánlakása újjáépítéséhez, míg Hayatou ebből akarta kifizetni az afrikai szövetség jubileumi ünnepségének költségeit. Weber évek óta már megint azokkal dolgozik, akik hajdan az ügynökségét etették: ő a CAF és az IAAF marketingszakértője. És miközben a NOB 2009-ben nemkívánatos személynek minősítette, a FIFA-nál nyugodtan ki-be járkálhat. 2011 júniusában akkreditált kongresszusi résztvevőként ünnepelhette meg Blatter újraválasztását. Blatter és az övéi egyelőre biztonságban érezhetik magukat. Így van ez, ha a bevétel alapján másfél évtizede multinacionális vállalkozásnak minősülő FIFA jogilag nonprofit szervezetnek adhatja ki magát. Hildebrand eljárása 2010 májusáig húzódik, ennek keretében kell felderíteni a kenőpénzt elfogadók neveit, és tisztázni kell, hogy a FIFA maga teremtette elő a csődbiztosnak kifizetett 2,5 millió frankot, cserébe egy hallgatási egyezmény tető alá hozásáért. Sokatmondó bizonyítékok kerülnek elő „a bel- és külföldön kiterjedt nyomozás során”.

2010 júniusa. Világszerte zászlók lobognak a kocsmákban, az előkertekben vagy éppen az autók tükrein, tarkára festett arcú emberek bámulnak megigézve a kivetítőkre, és hódolnak a labdarúgás istenének. Az ő e világi helytartója, Blatter, valamint a haverjai a megszokott pompában ünneplik az „ő” tornájukat DélAfrikában: törzsi királyok módjára, chartergépeken – a „FIFA Oneon” és a „FIFA Two-n” – száguldozzák be keresztül-kasul az országot.[96] Hirtelen, az össznépi futballörömünnep közepette, Zug kantin ügyészsége bejelenti, Hildebrand második eljárását is megszüntették: 5,5 millió svájci frankos büntetés megfizetését követően. Ártalmatlannak hangzik. Sokkal inkább arra ad okot, hogy a Jóreménység-fokán felhörpintsenek még egy üveg pezsgőt. De érdemes ezt közelebbről szemügyre venni. Az eljárást a svájci büntetőtörvénykönyv 53. cikkelye alapján szüntették be. És ebben a cikkelyben a következő szerepel: csak akkor lehet alkalmazni, ha a tényállást bebizonyították és elismerték. A két konkrét érintett tehát inkább elismeri a korrupciós vádakat, mert csak így kerülhetik el a büntetőeljárást, amelynek keretében kiderülne a személyazonosságuk. Még a börtöntől is tartaniuk kell. Ezzel hivatalos, amiről már évek óta pletykáltak: a FIFA funkcionáriusai pénzt fogadtak el, a világszövetség ezt eltűrte – és a nyomozás után még a bűnösök anonimitásáról is gondoskodott. Később kiderül, Havelange és Teixeira az. Na de ki a harmadik a szövetségben? Az igazságszolgáltatás a FIFA-t is a kasszához szólítja, a szövetség nem csupán áldozat, de vádlott is.[97] Azért kapja meg ezt a státust, mert a tulajdonképpen érintett vezető beosztású tisztségviselő igazából megfoghatatlan. Kinek köszönhető ez a szörnyűség? Az, hogy a bűnösnek mennyire fontos anonimitása megőrzése, mutatja, hogy inkább fizetett 5,5 millió frankot, mint hogy bíróság előtt harcolt volna az ártatlanságáért. Ezzel együtt a FIFA valós kára ennél sokkal magasabb, meséli 2010 júniusában Thomas Hildebrand különleges nyomozó a szerzőnek: „A jóvátétel összege csak az összes kár egy részét tette ki.”[98] A FIFA „a vádlottaktól elmulasztotta visszakérni a neki járó vagyontárgyakat”, áll a továbbiakban. Mindazonáltal: „A vádlottak

nem tagadták le a pénz elfogadását.” Természetesen Blatternek megvan a saját verziója az eljárás beszüntetésével kapcsolatban. A FIFA 2010 júniusában boldogan kommentál: „A FIFA elnökét az üggyel kapcsolatos összes hibás viselkedés vádja alól felmentették.” A FIFA-ra jellemző, tipikus kommunikációs sáncolás: a kijelentés valótlan, de a hazugságot lazán meg lehet kockáztatni, mert sehonnan sem fenyeget a veszély, hogy bárki is leleplezné. Az igazságügy már semmit sem mondhat a jogi értelemben éppen eltemetett ügyről – hogyan kerülhetne máshogy nyilvánosságra? Azonban elképzelhetetlen történik: svájci és brit médiumok ráhajtanak, hogy jogi úton kényszerítsék ki a dokumentumok nyilvánosságra hozatalát. És amikor a zugi legfelsőbb bíróság – a FIFA és az érintett funkcionáriusok elkeseredett ellenállása dacára – 2011 végén helyt ad a kérésnek, a világszövetség hazugságát még jogilag is hitelesítik: a FIFA esetében „éppen hogy senkit sem mentettek fel”, írják a bírák. Éppen ellenkezőleg. Az 53-as cikkely alkalmazása feltételezi, hogy a gyanúsított az őt terhelő vétséget elismeri, és annak jóvátételén fáradozik. Egyébként az sem a feddhetetlenség igazolása, hogy a 2008-as ISL-perben egyetlen FIFA-funkcionáriust sem ítéltek el. Már csak azért sem, mert annak keretében sem a FIFA-t, sem sportvezetőket nem pereltek be. Ez az ügynökségi szereplők által kezdeményezett csődeljárás volt. Blatter 2010 végén kedvenc riporterének, Roger Köppelnek, valamint szerkesztőjének, a hónapokkal később a FIFA kommunikációs igazgatójává avanzsáló Walter de Gregoriónak így fogalmaz az ISL-esetről: „Fogalmam sincs, mivel lehetne vádolni a FIFA-t. Jogi értelemben véve semmi sem történt ott. A támadások komolytalansága abban mutatkozik meg, hogy engem még csak nem is kérdeznek. A FIFA-ellenes újságírókat nem a valóság érdekli, hanem a rossz előítéleteik frissítése.” A címhez illő újabb történelemhamisítás: „A FIFA-nál nincs korrupció”.[99] A még a jogászok által rögzített tények nyilvánosság előtti torzítására alapuló Blatter-féle metódus mindaddig működik, amíg léteznek olyan újságírók, akik abban látják a kiegyensúlyozott tudósítás lényegét, hogy magas rangú hivatalnokoknak játékteret

biztosítanak, anélkül, hogy a bíróság által rögzített tényekkel háborgatnák őket. A milliárdos vállalkozásként működő FIFA-nál egyedüli aláírásra is jogosult Blatter pedig tudja, hogy az autonóm sport nem csupán az állami joggal szemben kínál nagy védelmet. Alapos védelmet jelent egy túlnyomórészt sportromantikusokból álló médiabirodalom, illetve a minden akadályon átjutó szurkolóhad is. A blogok és a klipek világában azonban Blatter hazugságokra épülő viselkedése kockázatos. Manapság bárki megnézheti, hogy Blatter például 2008 elején, röviddel az ISL-per után miként utasítja el a kérdést, hogy a fel akarja-e tárni a nyilvánvalóan megvesztegetett Havelange, Teixeira és Leóz ügyét. „A bíróságnak kellene feltenniük ezt a kérdést, nem nekem. Az ISL ügyével Zugban foglalkoznak, mi pedig itt vagyunk Zürichben.”[100] Blattert tehát sohasem kérdezték meg? Pedig de, és azt felelte, ez nem érinti a FIFA-t. Az értékek és a sportszerűség szakreferensének a kenőpénz nem téma, ha arról kérdezik. De ha a témáról készített tudósításokról nyilatkozik, azt állítja, sohasem kérdezték meg. Blatter nyelvészeti trükkjei már házon belül is fárasztóak. KarlHeinz Rummenigge, a Bayern München elnöke 2011 végén ezt mondja: „Azt hiszem, Sepp olyan, mint egy angolna, akit úgy istenigazából nem lehet elkapni. Nehéz meggyőzni arról, hogy adja át a helyét.” A FIFA-t megint csak egy diktatúrához hasonlítja: a szövetség „nem transzparens és nem demokratikus. Sajnálom, hogy olyan intézkedései vannak, amelyek a diktatúrát idézik.”[101] A FIFA és két tagja ügyében történt idézés Blatter rémálma lesz. 2010 novemberében, kevéssel azelőtt, hogy Oroszország megkapta volna a 2018-as világbajnokság rendezési jogát, Katar pedig a 2022esét, ismét kipattan az affér. A brit BBC nyilvánosságra hozza az ISL kenőpénzlistáját. 175 darab egyedi kifizetéssel. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság már egy nappal az adás után jelentkezik, és kéri a listát. Az etikai bizottsága vizsgálatot kezdeményez. Ez 2011 decemberében, Joao Havelange NOB-ból való elmenekülésével zárul, néhány nappal azelőtt, hogy döntés született volna a kitiltásáról. Az 1916-ban született Havelange hivatalosan egészségügyi okokból vonul vissza. De mindenki tisztában van vele: csak a megaláztatást akarja elkerülni. Két tény is mutatja, mennyire nehezére esett megtenni ezt a lépést. Negyvennyolc éve tagja a

NOB-nak, a szervezet doyenje, az utolsó, élethosszig megválasztott tagja. És a 2016-os olimpiát a Rio de Janeiró-i Joao Havelange Stadionban tartják. Ezzel azért immár nem lehet számolni. Havelange-t az ISL démonjai buktatták meg. Most már Blatterrel, a nevelt fiával küzdenek. Az ügyészség kétszer is zöld utat ad, hogy nyilvánosságra hozzák az ISL-idézést, megerősíti, hogy ez a nyilvánosság számára is érdekes. A FIFA drága svájci ügyvédek segítségével kétszer is megakadályozza, hogy mindenki szabadon betekinthessen a papírokba. Nyilvánvalóan az a világfutball érdeke, hogy az őt milliókhoz segítő embereket ne lehessen nyilvánosan elszámoltatni, és megtarthassák pozícióikat. 2011 őszén a papírért zajló harc vélt fordulatot hoz. Blatterre a két világbajnoki rendezési jog odaítélése, illetve a június 1-jei újraválasztásának körülményei miatt nagy nyomás nehezedik. El kell indítania valami reformszerűt. Így aztán 2011 őszén bejelenti, a FIFA a december 17-i elnökségi ülésén nyilvánosságra hozza az ítéletet. Mintha áramütés érné a médiát – ez lenne a nyitáshoz, a megígért transzparenciához szükséges fordulat? Semmiképpen sem. Blatter mindennemű veszély nélkül megteheti a bejelentést. A kényes papíron ott szerepel Havelange és Teixeira neve is. Az akták szerint különböző fedőcégeken keresztül két számjegyű milliós összeg folyt be hozzájuk az ISL-től. Ráadásul Teixeira ellen 2011 nyara óta Brazíliában egy különleges egység pénzmosás, valamint adócsalás gyanújával folytat nyomozást. Hónapokkal később újabb gyanú csapódik ezekhez: az államtól kapott pénzzel való visszaélésé. Állítólag egy olyan ügynökségtől kapott pénzt, amely a 2008-ban megrendezett Brazília–Portugália (6–2) felkészülési mérkőzésért körülbelül négymillió eurót kapott a brasíliai tartományi kormánytól. A Teixeira jó barátja, Sandro Rosell, a Barcelona elnöke által vezetett Ailanto ügynökség erősen eltúlzott számlákat nyújtott be – és nyolc nappal a mérkőzés előtt Teixeira magánlakcímére bejelentett, szövevényes céghálót alapított. Ez már komoly. Elmúltak azok a boldog békeidők, amikor egész bírói kamarákat lehetett lecsendesíteni világbajnoki vajaskenyértúrákkal és meccsjegyekkel. Dilma Rousseff, Brazília államfője olyan modern, újonnan iparosodott országot szeretne bemutatni, amely mindenfajta korrupcióval szemben intenzív

erőfeszítéseket tesz. Teixeirának meg kell gátolnia, hogy bebizonyítsák, fedőcégeken keresztül nemzetközi pénzáradat jutott el hozzá. Az 1989 óta a brazil futball erős emberének számító Teixeira 2012 márciusában minden tisztségéről lemond: a FIFA elnökségében betöltött pozíciójától kezdve a Brazil Labdarúgószövetségben viselten át a vb szervezőbizottságában betöltöttig. A 95 éves Havelange pedig súlyos betegen kórházban fekszik. A környezetéből kiszivárgó hírek szerint, amint a Floridába költöző Teixeirának nem kell tekintettel lennie az öregre, ellencsapást tervez Blatterrel szemben. Ráadásul brazil nyomozók is hajszolják a FIFA és az ISL ügyével kapcsolatos hozzáférési jogot. Teixeira és Havelange 2012 februárjának elején utolsó mentsvárként a svájci szövetségi bírósághoz nyújt be tiltakozást a dokumentumok nyilvánosságra hozatala ellen. Blatter még ezt az időt is arra használhatja fel, hogy maga is úgy tegyen, mintha mindent elkövetne azért, hogy a dokumentumokat a lehető leggyorsabban nyilvánosságra hozzák.

Eltűnik egy logó és 100 millió Nem csupán az alászálló ISL szellemei gyötrik Blattert. Akad még egy jelenség, aki állandóan felbukkan, eltűnik, majd újra visszatér a képernyőre. Csak ő valós jelenség. Jérome Valckénak hívják. A francia még FIFA-mércével mérve is egyedülálló karriert mondhat magáénak. Először 2001 áprilisában bukkant fel, méghozzá akkori munkaadója, a Vivendi egy csapatának élén a csőd szélén tántorgó ISL-nél. Egy esetleges felvásárlás miatt végzett könyvvizsgálatot. Gyorsan kiderült, hogy a páciens szörnyethalt. De: vajon Valcke a nem sokkal később megjelenő Bauer csődbiztoshoz hasonlóan látja a gyanús kifizetéseket? Olvasta a FIFA-előkelőségek neveit? Minden érintett tagadja ezt. Annál inkább misztikusabb, hogy röviddel ezt követően Blatter megvádolja, mondván meg akarja zsarolni a FIFA elnökségét. Dühös levelek sorjáznak. Az ügyvédek hektikusan cserélnek eszmét. Majd nyugalom ereszkedik a tájra: a FIFA a csődbe ment ISL futballszemélyzetéből felépíti a saját marketingosztályát. Ennek 2003 nyarán új főnöke lesz: Jérome Valcke. A zsarolós civakodás óráiban megtanulták egymást különösen becsülni? Honnan a hirtelen közelség? Valcke azon fáradozik, hogy a németországi vb-t követő két négyéves periódusra újratárgyalja a szponzori szerződéseket. Ezen a téren olyan tárgyalási stílusról tesz tanúbizonyságot, amely az újabb elképesztő imázsvesztés mellett több mint 100 millió dolláros veszteséggel is jár. És mellékesen elvész a világszerte ismert FIFA-logó is, amelyen két labda stilizálja a Földet. Egy New York-i bíróság ítéletet mond Valckénak a MasterCarddal és a Visával folytatott kétkulacsos tárgyalásairól, amelyben a FIFA csaló módjára járt el. Sőt, Valckét valóságos hazugsággyárosként mutatják be.[102] Egyértelmű félremenedzselés? Bizony, még a FIFA szemszögéből is: 2006 decemberében azonnali hatállyal menesztik Valckét és három társát. A 2006. december 15-én kiadott sajtóközlemény szerint vétettek az üzleti alapelvekkel szemben, amit a FIFA nem fogadhat el. Egyből elválnak egymástól.

Erről csak egyvalaki nem értesült a FIFA-nál: Sepp Blatter. Az elnök hat hónappal később újra bemutatja Valckét. Méghozzá a teljes apparátus főnökeként; Valcke a FIFA főtitkára lesz. Valckét nem azonnali hatállyal rúgták ki? Blatter pálfordulása teljes, a sajtó előtt a tékozló fiú hazatéréséről beszél, előadja, amit az őt jól ismerők, így például Rummenigge „megfoghatatlannak” bélyegeznek: Valckét „sohasem rúgtuk ki, csak eltiltottuk”, meséli hirtelen. A sajtó képviselői afelől érdeklődnek, hogy a pódiumon lévő két vörös koponya közül melyik csillog világosabban, Blatteré vagy Valckéé. A kirúgott marketingfőnök, ugyanakkor kinevezett főtitkár szemei valahol a kézerdő mögé révednek. Blatter szája remeg, midőn ezt mondja: „A jelenről beszélünk, nem pedig a múltról. Valcke úr időt kért. Most újra itt van, mi pedig boldogok vagyunk.” Annak az embernek a hazatérése miatt boldogok, akit a Visa– MasterCard-botrány 100 milliós slamasztikája miatt jogilag is bűnösnek találtak és elbocsátottak. Itt a következő megfilmesítésre váró gyerekcsíny. Blatter miben látja annak az embernek a varázserejét, aki zsarolóként szerzett magának hírnevet, illetve akit a FIFA óriási imázs- és anyagi veszteségének részbeli okozójaként azonnali hatállyal kirúgtak? Miért zárja őt újra „boldogan” a karjaiba? Blatterről leperegnek a további kérdések. A FIFA előretekint. De legalább Blatter misztikus jóemberségéről lehet spekulálni – az eset Lucien Bouchardeau játékvezetőére emlékeztet. Anélkül, hogy ismerte volna, Blatter néhány perces beszélgetés után kiállított neki egy 25 ezer dolláros csekket. Tiszta emberbaráti szeretetből, ahogyan ő állítja – vagy voltak más okok is? Blatter az egyik ellenfelére nézve terhelő anyagot vásárolt? És: Valcke esetében is van egy csontváz a szekrényben? Az amerikai hitelkártyaóriással szembeni katasztrófa miatt a FIFA világszerte bekerül a szalagcímekbe. Az ügyben nemcsak az mutatkozik meg, hogy a világszövetség milyen mocskos módon játszotta ki egymás ellen a konkuráló multikat, hanem az is, mennyire puha az egész szponzori brancs. És amely éppen ezért a FIFA-ban méltó reklámpartnerre talál. Mert minden lezajlott borzalom dacára senki sem száll szembe a FIFA-val. Senki sem segített a MasterCardnak, senki sem folyamodott az üzleti etikáért, sőt még csak minimális követeléseket sem fogalmazott meg annak

alkalmazásával kapcsolatban. Mert senki sem akarja elveszíteni a labdarúgó-világbajnoksággal kapcsolatos, jól jövedelmező üzletet. Blatter és Valcke emiatt tudta a két amerikai óriáscég mellett az egész opportunista szponzori világot az orrkarikájánál fogva keresztülvezetni a porondon. Igen, a labdarúgást övező üzleti világ a problémák jelentős részének a forrása: pénzforrások, akik még a funkcionáriusok megkérdőjelezhető tevékenységeit is csendben tűrik. Ameddig ez így van, a FIFA nagyjai felbátorodnak a folytatáshoz. A cégek válságidőszakokban állítják, a kulisszák mögött igenis nyomást gyakorolnak. Ebben muszáj kételkedni. Mert ha valamit mindig csak belül beszélnek meg, az kifelé teljességgel hatástalan marad. A szponzor kétségbeesésében inkább szívesebben lefekszik a korrupt partnerrel, mintsem teljességgel lemondjon a nagyszerű üzletről. Ha a Coca-Cola egyszer tényleg felhúzza az orrát, a FIFA azonnal kokettálhat a Pepsivel. Ha az Adidas vagy a Sony egyszer tényleg a kilépéssel fenyegetőzne, a Nike és a Samsung bizonyosan azonnal kéznél lenne. A mocsokra és ábrándokra épülő üzletben hol van az a fájdalomküszöb, amit nem lehet átlépni? Ott, ahol a vevő felismeri, hülyére veszik, és hogy fortélyos profik érzelgős spotokkal és szlogenekkel hozzáhegesztik egy márkához. Egy sportszponzor akkor lesz ideges, ha a vevő kérdezősködni kezd. A FIFA 2011 őszén pontosan ezt élte át, amikor világszerte nagy nyomás nehezedett rá. Butrosz Butrosz, a topszponzor Emirates Airlines kommunikációért felelős alelnöke akkor jelenti be: „Komolyan elgondolkozunk azon, hogy 2014-en túl nem hosszabbítjuk meg a FIFA-val kötött együttműködésünket.” A légitársaság a többi prémium partnerhez, így az Adidashoz, a Colához, a Hyundaihoz, a Sonyhoz és a Visához hasonlóan egy vagyont, körülbelül 195 millió dollárt invesztált a 2014-ig érvényes reklámszerződésbe. Az Emirates most a drágán vett FIFA-szomszédság miatt az ügyfelek nyomása alá kerül. „Még sohasem történt meg, hogy közösségi hálókon keresztül negatív visszajelzéseket kapjunk utasainktól, akik azt kérdezik, miért támogatjuk ezt a szervezetet” – panaszkodik Butrosz. A sportpiac irányába erősen elkötelezett konszern megvizsgálja, hogy a FIFA-val való összekapcsolódása miatt érik-e

hosszú távú károk a márkáját. Az Emirates menedzsere a FIFA belső eljárásai miatt is bosszús: „Szponzorként elvárható, hogy a válságról tájékoztassanak. Ők azonban úgy viselkedtek, mintha a szponzorokat nem is érintené az ügy.”[103] Az, hogy egy szponzor tiltakozik, abszolút kivétel – arra a vevőkörnek is fel kell figyelnie. Az Adidas, amelynél finoman megkülönböztetik a labdarúgás és a FIFA támogatását, feltáró közleményt szenved ki: nem tudnak szórakozni azon FIFA-botrányokon, amelyek vesztegetésekkel kapcsolatosak. A cég azonban hangsúlyozza, szeretne továbbra is a világszövetség partnere maradni, és hogy „a feltételezhető korrupció a labdarúgásnak és a FIFA partnereinek sem segítene”.[104] Minden szereplő – szövetségek, szponzorok, a média, televíziós jogértékesítők – határtalan játékot űznek az emberek érzelmeivel, bevételnövelő hősöket és hősi eposzokat kreálnak. A kulisszák mögött pedig kiszélesedik „a sportmarketing véres csatatere”, ahogyan azt Michael Payne, az ISL egykori értékesítője, a NOB későbbi, hosszú ideig hivatalban lévő marketingigazgatója egy könyvben leírja. Payne azt is megmutatja, 1985-ben a Visa hitelkártyakonszern miként váltotta le a rivális American Expresst a NOB topszponzoraként. Még akkor is, ha a Visa felügyelőbizottsága számára az akkori 14,5 millió dolláros ár túl magas volt. Csakhogy akkor a már egy agresszív reklámkampányt előkészítő marketingfőnök egy „brutális, mégis meggyőző” indokot dobott be: a Visa „hátba támadja az American Expresst”.[105] Mint ahogy mindig: a MasterCardot is elragadja egy hátba támadás. Amikor a cég a 2010-es és a 2014-es világbajnokságra vonatkozó, szerződésben rögzített elővásárlási jogát ki akarja használni, már 16 éve hűséges reklámpartnere a FIFA-nak. Csakhogy a FIFA titokban az esküdt ellenség Visával hoz tető alá egy szerződést – csakhogy olyan hibák és hiányosságok kerülnek nyilvánosságra, amelyek minden pályán lévő játékost elképesztenek. A FIFA Marketing AG ravasz fickói egyszer még önmaguktól is megkérdezték a levelezésükben, miként lehetne ezt „az elb…t dolgot” legalább félig „úgy feltüntetni, hogy lenne egy szikrányi üzleti etikánk”. Amikor az ügy a bíróság elé kerül, a döntéshozók előtt két, eltérő keltezésű

szerződés fekszik – méghozzá a Visa nagyfőnökének eltérő aláírásával. Az egyik hamisítvány. Loretta Preska és az esküdtszék mocskos üzletet fed fel.[106] A Visának a kezdetektől fogva aggályai vannak a MasterCard elővásárlási joga miatt, a megszokott üzleti gyakorlat szerint ebből lehet kiindulni. Jérome Valcke szertefoszlatja ezt. Akárcsak Sepp Blatter, aki Christopher Rodriguest, a Visa elnökét 2005 elején meghívta Zürichbe. Ebéd közben hízeleg az új álompartnernek, akárcsak munka közben Valcke a Visa szponzorációs igazgatójának. Két fronton kezdődnek a tárgyalások, a FIFA emberei folyamatosan informálják a Visát, hogyan áll a helyzet a MasterCarddal. A még szerződéses partner elől viszont szigorúan eltitkolnak mindent. A FIFA miért folyton a Visával akar frigyre lépni? – biztosan nem az új álompartner jobb anyagi kondíciói miatt. Ez a FIFA televíziós és szponzori szerződéseinek látszattárgyalásaira emlékeztetnek, amelyek a piaci riválisok óriási biankó ajánlatai dacára rendre az ISL-hez kerültek. Most, a hitelkártyabotrányban a MasterCard tárgyalási számai állandóan magasabbak voltak – a Visa csak az utolsó másodpercben egyenlít, és tesz még hozzá egy misztikus pótlólagos értéket. Pontosabban egy látszatértéket, ahogyan a FIFA egyik jogásza aggódva megállapítja. A MasterCard gyanútlan. Julio Grondona, a FIFA pénzügyi igazgatója 2005 őszén már a nyilvánosság előtt gratulál a cégnek a szerződéshosszabbításhoz. December 7-én a végrehajtó bizottság is áldását adja a MasterCarddal való hosszabbításra. A későbbiekben az amerikai bíróságot különösen foglalkoztatja majd ez a zürichi találkozó. Szívesen átvizsgálná az ülés jegyzőkönyvének döntő részét, amikor a MasterCard megkapja a hozzájárulást. Csakhogy az amerikai bíráknak balszerencséjük van. A FIFA éppen ezt a jegyzőkönyvet veszítette el. Apró reménysugár: az ülés helyszínén hangrögzítő-készülék is van. Csakhogy a szalag egy helyen megszakad, ostoba módon éppen ott, ahol a MasterCard okéjára áldást adnak. Hiába döntött az elnökség a MasterCard mellett, Valcke továbbra is masszívan megdolgozza a Visát. Még nyitva az ajtó, még semmi sincs aláírva. Csak szorít az idő. 2006 márciusának elején eljuttatják a MasterCardhoz a 180 millió dolláros új szponzori szerződés

„végső” verzióját. Az amerikai menedzserek a baráti FIFA „sportszerű tárgyalási módszereit” ünneplik, a szó szoros értelmében vett partneri szellemben tárgyaltak. De Valcke továbbra is csalogatja a FIFA-t: a konszern főnökének, Rodriguesnek be kellene csöngetnie Blatterhez. A pénzügyi bizottság és a FIFA elnökségének 2006. március 13-i ülésén eljön az idő. Valcke bejelenti, a Visa is kész 180 millió dollárt fizetni, amihez még további 15 milliós „pótlólagos marketingértéket” tesz hozzá. Hogy ez pontosan miképp néz ki? Az üggyel megbízott FIFA-jogász ezt „meglehetősen értéktelennek” találja. Mindegy. A Visának kell nyernie. Ez azt jelenti: a MasterCard kezéből valahogyan ki kell tépni a már kész szerződést. De hogyan? Valcke emberei megtalálják a fogódzót: még itt van ez a jó öreg „márkajogi ügy”, osztja meg Valcke osztályvezető. Hat-hét évvel korábban a két cég logója miatt valóban volt egy márkajogi vita a MasterCarddal. A hitelkártyakonszern logója két, egymást fedő sárga és piros körből áll. A FIFA is hosszú ideje hasonló logóval ékeskedik, világszerte beleégett mindenkibe: egymást fedő két labda, amelyek a két féltekét stilizálják. Ez zavarta a MasterCardot, emiatt jött az évekkel korábbi védjegyvita, amit a partneri viszonyra való tekintettel félbeszakítottak. A 2006. március közepi ülésen vezetőtársai előtt Blatter úgy tesz, mintha éppen most szerzett volna erről tudomást. A zavarban lévő elnökségi tagoknak a régi védjegyvitára hivatkozva azt meséli, nem is tudott róla, hogy a FIFA-nak olyan partnere van, amely megtámadta a szervezetet, és hogy a FIFA-nak semmiféle fenyegetést sem szabad elfogadnia. Később, a jogi procedúra során bevallja, nagyon is tudott erről. Csak most az a cél, hogy eltüntessék a MasterCardot. Az ülés napirendjébe bekerül a védjegyvita, ráadásul a hű főtitkár, Linsi is besegít: a MasterCard sohasem volt egyszerű partner. Az elnökségi tagok egyre dühösebbek lesznek az ilyen renitens szponzor miatt, akinek ráadásul a FIFA logójával is gondjai vannak. Blatter és Valcke keresztülviszik, hogy igent mondjanak a Visára – és egy még nem is létező szerződésre. Valcke megint maileken keresztül tárgyal a marketinges srácokkal, most olyan „mentségeket keresnek, amelyekkel a MasterCardnak

meg tudják indokolni, miért esett kútba mégis az üzlet”. A hazugságkirályok egyikének szörnyű gyanúja támad: „Ez még egy nagyon csúnya történet lesz!” Majd jön egy mondat, amit a bíróság később kiemel: valakinek el kell terelnie a MasterCard figyelmét. De még hogy! Amíg a Visa összes főnöke nem bólint rá az ügyletre, hitegetni kell a MasterCardot. A FIFA marketingesei pimaszul pengetik az ősrégi védjegyvita húrjait. Aztán megszületik az egyezség, Valcke udvariasan megköszöni a Visának a „sportszerű tárgyalásokat”. Robert Selander, a partnere által felbosszantott MasterCard elnöke 2006. április 4-én faxon perrel fenyegeti meg Blattert, ha a FIFA megkötné a szerződést a Visával, és figyelmen kívül hagyná partnere elővásárlási jogát. Blatter irodája április 5-én szintén faxon válaszol: elnézést, már aláírtunk a Visával. Újabb hazugság: a Visa főnöke és a FIFA elnöke csak másnap írják alá Zürichben a szerződést. Két héttel később már New York déli kerületének, Manhattannek a bírósága előtt fekszik a MasterCard keresete. Loretta Preska bírónő kamarája bekéri a friss házas FIFA és Visa szerződéseit. Zavaró felfedezést tesz: a szerződés Visánál lévő példánya 2006. április 6-i keltezésű, Christopher Rodrigues cégvezető aláírásával. Vajon hazudott a FIFA, amikor április 5-én azt közölte a MasterCarddal, hogy már aláírták a szerződést? Na de kérem! A FIFA nem hazudik. A FIFA-nak is van egy példánya, amelyen ott a megfelelő dátum: 2006. április 3. Természetesen ezen a papíron is ott van Christopher Rodriguesnek, a Visa főnökének a szükséges aláírása. Csak ez meglehetősen másképp néz ki, mint a Visa példányán. Hamisítványnak kell lennie. A MasterCard ügyvédei sokkról, helyrehozhatatlan károkról és a FIFA „lélegzetelállítóan dühítő szándékáról” írnak a keresetükben. Az amerikai bíróság az összes üzleti eseményt, a mailektől a memókon át a személyes feljegyzésekig mindent bekér a FIFA-tól. A FIFA-ügyek felderítése azonban hagyományosan rágós falat, jegyzőkönyvek és papírok hiányoznak. A FIFA-t képviselő Peter Nobel 2006 nyarán halasztást kér, mondván, éppen egy világbajnokságot kellene végigvinni. A világszövetség ezzel egy időben megpróbálja átvinni Svájcba az ügyet. Mennyire hízelgő lehet

a svájci igazságügynek, hogy Blatter és az övéi ennyire nagyra tartják? Az amerikaiak döntenek: az ügy marad. És a FIFA főnökeinek elő kell bújniuk. Egy olyan személyt választanak ki a marketingbizottságból, akinek különös tehetsége van a tanúskodáshoz: Chuck Blazert, azt az embert, aki 2002-ben segített Blatternek, hogy a belső pénzügyi bizottságot már az előtt hatályon kívül helyezze, hogy az a ház titkaiba betekintést nyerhetett volna. Egyébként Blazer lesz az, aki 2011-ben ismét segít Blatternek. A fülébe jut, hogy Bin Hammam, Blatter kihívója a karibi világban megvesztegetési orgiát szervez, Blazer fel is jelenti a FIFA-nál. Chuck Blazernek, a FIFA sokoldalú tanújának tehát el kell hagynia a New York-i Trump Towerben lévő luxuslakását, és meg kell jelennie Preska bírónő előtt. A MasterCard ügyvédje tudni akarja, milyennek találja, hogy Valcke heteken át hitegette a céget, hogy még több időt adjon a Visának. „Úgy gondolom – adagolja Blazer –, helyénvalónak találtuk, hogy visszatérjünk, és adott ponton döntsünk, úgy, ahogyan azt valakinek meg kellett volna tennie, ha a körülmények teljesen máshogy alakultak volna.” „Micsoda?” – kérdezi zavartan az ügyvéd. „Túl korai, hogy ismerjük a választ erre a kérdésre. Nem akarom kikényszeríteni.” „Fogalmam sincs, mit mondott az imént, Mr. Blazer.” Blazer továbbra is delíriumban, egészen addig, amíg Preska bírónő közbekiált, és követeli, hogy magyarázza meg a habogását. Na, ezt sohasem kapja meg. A cég ügyvédjeinek jelentős hátrányokkal való fenyegetése miatt Blattert és Valckét is New Yorkba idézik. Ők is rossz képet festenek. Valcke a szerződés felbontását – minden érdeklődő reklámpartner számára fontos – „az üzletágban való normális viselkedésnek” minősíti, és alapvetően a főnököket is folyamatosan informálták. A végén a FIFA nagyjaira ömlött a bírói szidalmak bőségszaruja. „A FIFA tárgyalói folyamatosan becsapták a MasterCardot”, hangzott, és: „Becsapták a Visát.” Preska bírónő Blazer személyéről alkotott véleménye még a YouTube-ra is felkerül: kijelentéseinek egy részét „hazugságként visszautasították”, ezenkívül a FIFA példamutató

tanújából „alapvetően hiányzott a szavahihetőség, figyelembe véve a viselkedését, a fellépését és a kitérő válaszait”. A megsemmisítő ítélet: „A FIFA-tanú kijelentései alapvetően nem voltak hihetőek.” Blatter és Valcke az egymás közötti üléseken manipuláltak. Blatter azt is bevallotta, évek óta tudott az ősrégi védjegyvitáról, amelyet az elnökség előtt felhozott. És mi a helyzet az eltűnt hanganyaggal? „A FIFA semmiféle magyarázatot sem adott rá” – rögzíti Preska bírónő, ahogyan arra sem, hogy „az írásos jegyzőkönyv miért nem egyezik a hangfelvételekkel”. Ilyen sok a sötét rejtély a napkirály Sepp birodalmában, annak a Seppében, aki az etikáról, a tiszteletről és a nevelésről olyan szépen tud fogalmazni. Van még ennél lejjebb is? Ó, igen, ott van még a Visa-főnök aláírásával ellátott két dokumentum. „Még a tanulatlan szemek számára – állapítja meg Preska bírónő a FIFA által benyújtott, április 3-i keltezésű szerződésről – is láthatóan másképp néz ki Rodrigues úr aláírása, mint a szerződés Visa-verzióján.” Ahogyan már említettük, ez április 6-án, a valós aláírás napján kelt. Hogyan lehet megmagyarázni ezt a csodát? Láthatatlan tinta? A bírónő nem hisz az okkultizmusban. „A FIFA tanúinak egyike sem tudta megmagyarázni, a Visa-szerződés náluk lévő példányán miért a 2006. április 3-i dátum szerepel.” Ezért „megalapozott abból kiindulni, hogy valaki a FIFA-nál a dokumentumot április 3-ára visszadátumozta, hogy úgy tűnjön, már Selanders fenyegetése előtt aláírták.” Az amerikai bírákhoz hasonlóan a később a BBC által megkérdezett svájci jogász, Marco Balmelli is hamisítást állapít meg. Az aláírások „nem vágnak egybe”. Balmelli a bázeli Institute on Governance alapítványi tanácstagja. A hitelkártyabotrány megmutatja, milyen nyilvánvalóan bűnügyi energia működik a FIFA-n belül: a bíróság megállapítása szerint Blatter irányítása alatt a FIFA okiratokat hamisított. Ez még Svájcban is hivatalból üldözendő bűncselekmény. Sőt, „jelentős bűntett”, mondja a gazdaságetikus Balmelli, amiért szerinte öt évig terjedő szabadságvesztés jár. A zürichi államügyészség ismét előzetes vizsgálatokat kezd. Csakhogy a munka ezúttal is zátonyra fut, nem indítanak formailag is eljárást. Ezt jelenti be Urs Hubmann zürichi államügyész. Az ok: „Mivel a MasterCardot ez nem érdekli, nincs rá ok.” De a MasterCard ebben az időpontban már kényelmes

vitarendezési megbeszéléseket folytat a FIFA-val – a konszernnek milyen érdeke fűződne egy büntető feljelentéshez? Pénzügyi szolgáltatásokat kínál, nem pedig bibliaórákat. Okirat-hamisítás esetében nincs hivatali vizsgálati jogkör? A gazdasági jogász Balmelli amondó: „Az okirat-hamisítást hivatalból üldözni kell.”[107] A MasterCard visszafogottsága kézenfekvő. A 2006. december 7én született megsemmisítő ítélet után a FIFA-t megbízzák, fogadja el a MasterCard-szerződést, és vállalja magára a cég költségeit. Minden adu a MasterCard kezében. Ráadásul a peren kívüli egyezségbe beépítik, hogy lemondanak a jogi lépésekről. A külvilág számára a FIFA rövid ideig pózol – fellebbeznek, százszázalékosan biztosak a győzelemben, folyamatosan jóhiszeműen tárgyaltak. Aztán kirúgják Valckét és bandáját. És Blatter? Semmi sem történik. Jóllehet az amerikai bíróság hangsúlyozza, a FIFA döntéshozatalát Blatter irányította a Visára nézve kedvezően, és ő „hozta meg” a döntést. De az ilyen ügyek senkit sem zavarnak. Ez az ő FIFA-ja, az ő családja, ő teremtette meg ezt itt. Amikor 1975-ben belépett, a 12. munkavállaló volt. Innen csak egyvalaki tudja kiszakítani: az államügyész. A FIFA peren kívül egyezségre jut a MasterCarddal, a részletekről teljes titoktartást kötnek. Hivatalosan csak az derül ki: a MasterCard 90 millió dollárt kap, a gigantikus kompenzációs összeg azonnal esedékes. Emellett többmilliós nagyságúra nőtt a perköltség, és végül a FIFA az egy év alatt befejeződő vitában hitelkártyapartner nélkül maradt, ami kétmillió dolláros szponzoribevétel-kiesést jelentett. Havonta. Összességében mennyibe került a FIFA-nak ez a szórakozás? Jack Warner, aki FIFA-hivatalánál fogva érintett volt az ügyben, azt mondja: „A pénzügyi bizottság akkori helyettes vezetőjeként tudomásom szerint Blatternek mindent figyelembe véve 120 millió dollárt kellett kifizetnie.”[108] Ez jóval a FIFA és a MasterCard által kommunikált 90 millió felett van, de a sportvilágban sem lehetett volna ezt elérni senkinek sem önmagának okozott kárral. Bizonyosan bele lehet számolni további tízmilliót a bevételkiesésből, továbbá a milliós nagyságú ügyvédi, bírósági és egyéb költségeket. De 120 millió? Ebbe nyilvánvalóan beleszámították az eszmei veszteséget is. Warner ezt feltételezi, és

az iparágból is sokan ezt mondják. Erről a veszteségről azonban senki sem értesült akkoriban. Amikor Blatter 2007 májusában az első vitathatatlan újraválasztása után a futballcsalád elé lép, drámaian legyengíti a botrányt – és csökkenti is az értékét. A MasterCard-katasztrófa anyagi vesztesége csak 60 millió dollár. És ezt még eredményként is könyveli el, hiszen a MasterCard több mint 270 milliós kompenzációs kifizetést követelt.[109] Ezzel egy időben meglepetésre új FIFA-szlogent jelent be a kongresszuson. Eddig így hangzott a mottó: „For the Good of the Game” (A jó játékért). Mostantól így hangzik: „For the Game. For the World” (A játékért. A világért). Nocsak? Azt nem árulja el, hogy már nincsenek labdák. Csak a négy kövér FIFA-betű marad. A világ majd megszokja. Hová tűntek a futball-labdák? A MasterCard azt mondja, a FIFAval 2007-ben kötött egyezséggel a logóvitát is lezárták. A konszern 2012 elején megerősíti, a FIFA akkoriban „beleegyezett, hogy összesen 90 millió dollárt fizet a MasterCardnak, hogy a felek között valamennyi vitás esetet lezárjon”. Minden vitás esetet – ezek közé különösen odatartozik a logó körüli védjegyvita, amelyet a FIFA a MasterCard eltávolításának okaként használt fel. „A FIFA-val a logóval kapcsolatos vitát is elsimították?” „Igen – állítja a MasterCard –, mindent tisztáztunk.”[110] Méghozzá úgy, hogy a két FIFA-labda eltűnik a képről – a MasterCard logója pedig mind a mai napig létezik. Nem csupán Warner, de más FIFA-források is állítják, hogy a labdás logóról diszkréten lemondtak. Állítólag 15 millió dollárra értékelték. Jól értesült körökből hírlik, hogy a FIFA mindenáron a 100 milliós határ alatt akarta tartani a MasterCardnak járó fájdalomdíjat. Egy három számjegyű milliós kárra mindenképpen katasztrofális lett volna a közvélemény reakciója. És hogyan nézett volna ki az új főtitkár, Valcke alatti elsőéves mérleg? A 2007-es évre vonatkozó mérleg megmutatja, hogy valamivel nagyobb veszteség esetén a FIFA operatív eredménye halványan a piros számokba csúszhatott volna. „A pénzügyi eredmény előtti üzemi eredmény” soványka 17 milliót mutat, esztendővel korábban ez még 267 millió volt. 2008-ban 168 milliót lehetett elkönyvelni, a

2004-es évben 187 milliót, a 2005-ösben 140 milliót, mindegyik eredmény szignifikánsan magasabb volt. Ezzel egy időben a 2007-re rögzített kiadási büdzsét 118 millióval „sikerült” túllépni. A FIFA azonban tagadja, hogy az ugyanakkor történő labdás logó eltűnése összefüggésben lenne a gonoszan drága MasterCardkatasztrófával. Ez megint a rejtélyes véletlenek egyike. „A védjegy megváltoztatásáról hozott döntés egy nagyszabású átalakítási kezdeményezés része, semmiféle összefüggésben sincs a MasterCarddal. Különböző nemzetközi marketingügynökségek hajtották végre.”[111] „Átfogó” döntéshozatali folyamat zajlott le. Figyelemre méltó: nemzetközi ügynökségek részvételével zajló átfogó márkafelülvizsgálat, mindehhez a marketing- és a végrehajtó bizottság döntési folyamatai – ennek kénytelen-kelletlen a MasterCarddal zajló bírósági vita idejére kell visszanyúlnia, ami 2006 végén a FIFA számára megsemmisítő ítélettel zárult. Tehát annak idején a FIFA, ahogyan mondja, saját ötletére dolgozott azon, hogy a labdás logót lecserélje – és ezzel egy időben ugyanezeket a labdákat okokként használta, hogy a MasterCardot Visára cserélhesse. Mennyire gyalázatos lenne ez? Blatter és Valcke a per során a FIFA számára „nagyon érzelemdúsként” jellemezték a logóvitát – és mégis el akarta tüntetni valaki a labdákat? Vagy pedig a New York-i ítélet után a lehető legrövidebb idő alatt lezajlott az átfogó átalakítási folyamat, hiszen az új mottót már 2007 májusában bemutatták – és puszta véletlen, hogy a MasterCard embereivel ezzel párhuzamosan futottak a kártérítési tárgyalások, amelynek keretében mintegy véletlenül a logóproblémát is tisztázták. A védjegycsere és a labdák eltűnésének indokaként a FIFA a nem kielégítő piaci tanulmányok mellett felveti, hogy a labdák túl sok más márkára hasonlítottak, „beleértve a Nemzetközi Úszószövetség, a FINA márkajelét”. Nemes gesztus, hogy az erőtől duzzadó FIFA éppen egy labdajelkép kérdésében tekintettel van az úszókra. Egy szimbólum, amivel a FIFA rendre ékeskedett, a régi FIFAszékházban még a kétszárnyú bejárati ajtó fogantyúin is rajta voltak. 2007-ben az új FIFA-katedrálisban vajon milyen lett volna a futballcsalád reakciója, ha a FIFA-labdák elestét az úszószövetségre való tekintettel magyarázták volna? A FIFA hajdani

marketingszakértője a labdaszimbólumot egyenesen „szent grálként” jellemezte – házon belül a megváltoztatására irányuló összes kísérletet „büntető fenyegetésekkel rázták le”.[112] Felejtsük el a szent labdákat, felejtsük el a 100 milliót. Ússzunk át rajta. Mennyibe kerül ez a világnak, amíg a reklám- és televíziós piacon kígyózó sorokban állnak a lelkes partnerek? Blatter a 2007es kongresszuson odaszólhatott választóinak: „Valamibe azért belekerül nekünk, de önöknek semmibe sem kerül. Ezt nem a saját zsebükből fizetik. Valahol máshol behozzuk majd.” Valaki másnak a vére hull majd ezért. A reklámiparban éppen elegen vannak, akik ezt örömmel megteszik. Egy tekintélyes bennfentes megmutatja, miként működnek a topszponzorok, a futball szűkebb családjának tagjai. John d’Alessandro, az olimpiai topszponzor John Hancock elnöke a NOB Salt Lake Cityvel kapcsolatos vesztegetési botrányának turbulenciái közben, 1999-2000-ben megpróbálta rávenni kollégáit a tisztességesek lázadására. Hihetetlenül rosszul sült el. „Az üléseken károgtak és panaszkodtak, hogy miért nincsenek reformok, néhány szponzor pedig arra használta az érveket, hogy lenyomja az árakat. De nem a nyilvánosság előtt teszik!” – dühöngött az amerikai biztosító főnöke. Ahelyett, hogy nyilvánosan reformokat követeltek volna, a szponzorcégek „magukat is befalazták”. Pedig világos: „Reformok nélkül elég magas annak a valószínűsége, hogy a következő balhéban mi is érintettek leszünk.” D’Alessandro egyértelmű szavai a pénzt adóktól valóban kiváltott egyfajta reakciót. Dick Ebersoltól, az amerikai olimpiai csatorna, az NBC sportfőnökétől érkezett: „Elegem van, hogy ezt a bunkót és a hülye jelentéseit kell hallgatnom. A válaszom: fogja be a száját! Az ő szidalmazó tirádái károsítják az amerikai sportot.”[113] A nyíltság tehát károsítja a sportot. Ez a nézőpont megegyezik azon korrupt funkcionáriusokéval, akik ezen sport mögé rejtőznek. Ez azoknak is a nézőpontja, akik pénzt pumpálnak a homályos üzletbe, hogy egyre profibban szervezett show-t adhassanak el. Álmaik üzletét csak egyvalami veszélyeztetheti: a realitás.

Háztáji etika A FIFA évkönyveibe hol zsarolóként, hol pedig a 100 millió dollárt megsemmisítőként bevonuló ember mindennemű gond nélkül túlélte a hitelkártyakalandot. Blatter köreiben ez vetekszik azzal, hogy valakit beajánlanak a főnöki szintre. Jérome Valcke hét hónappal a kirúgása után a világszövetség második embere, új szerződést kap, bizonyosan jobban javadalmazót. Blatter amondó, Valcke „domináns személyiség”. Ez több mint valószínű – a kulisszák mögött. Valcke hivatalos FIFA-önéletrajzában egy szó sem esik arról, hogy a világszövetségből azonnali hatállyal kirúgták volna. Annál inkább arról, hogy briliáns karriert tudhat a háta mögött. 2007 nyarán ez a briliáns menedzser követi az ügyetlen, a labdarúgásban megmosolygott, a FIFA-házban nem kedvelt Urs Linsit a főtitkári székben. Blatter újraválasztása a küszöbön áll, 2006-ban egy évvel elhalasztották, most viszont közfelkiáltással kell megtörténnie. Hivatalos megfogalmazás szerint Linsi tábornok a hivatalában eltöltött öt év után „új kihívásokra” vágyik. Ez a vágy egy éjszaka alatt kaphatta el. Hiszen Linsi éppen az „adieu” előtt állított ki magának egy új, nyolcéves szerződést. Pénzügyi területen kiismeri magát. A FIFA most nyolcéves fizetéssel édesíti meg a távozását, nyolcmillió frankról van szó. Blatter. Valcke. A 100 millió dolláros savanyú üzlet. A logó. Linsi nyolcéves búcsúszerződése. Okirat-hamisítás. Az ISL-nyomozás. Az etikai bizottság számára ez nem jelentett óriási tárgyalási tételt? De, biztosan. És valóban, a FIFA, amelynek Blatter ismét transzparenciát ígér, 2006 őszén életre hív egy hasonló grémiumot. Ezzel egy időben a FIFA-n belül kering egy fontos figyelmeztetés: a FIFA az összes munkatársát informálja az egyéni korrupciós büntetőjog szigorításáról. Linsi „markáns újításra” utal: a FIFA minden alkalmazottja büntethető, ha munkája során megvesztegetik. Jó tudni! A figyelmeztetés eljut az elnökség tagjaihoz is. A Transparency International svájci szekciója azonban részleges könnyítést ad nekik: az elnökválasztás vagy a világbajnokság helyszínének kijelölésekor tett szavazatvásárlások továbbra is engedélyezettek, dühöng a szervezet. A legújabb svájci korrupciós

büntetőjogi törvényben ennyi szabad területnek benne kell lennie. [114] A FIFA új etikai bizottsága magától vegetál. A trükk egyszerű: az etikusok csak akkor lehetnek aktívak, ha Blatter és csapata erre kéri őket. A grémium vezetője Lord Sebastian Coe, de Günter Hirscht, a karlsruhei szövetségi bíróság elnökét is sikerül tagnak megnyerni. Miközben világszerte a piszkos hitelkártyaüzlet okoz felháborodást, a házi takarítócsapat végre megkapja az első kihívását: „szabálytalanságokat” kell kivizsgálnia. De nem Zürichben. Kenyában. Ott valami nem kerek a játékvezetőkkel. A labdarúgás értékei veszélyben vannak, és Blatter máris elküldi etikusait a Kilimandzsáró lábához. Visszatérve a távoli Kelet-Afrikából, Coe és csapata számára itt a következő, még drámaibb megbízás. Egy „indiánnál” kell megállniuk, aki a FIFA alapelveit szapulja. Nagy-Britannia szövetségei, a skót, az angol, a walesi és az északír tagok 2007 februárjában a skót John McBeth-t jelölik honfitársa, David Will utódjának a FIFA elnökségébe. Május végén, amikor elkezdődik Blatter harmadik elnöki periódusa, McBeth-nek be kell kerülnie a végrehajtó bizottságba. Csakhogy az úriember röviddel azelőtt megbocsáthatatlant tesz: saját véleményt nyilvánít. Skót újságoknak a világszövetségen belüli korrupciót szapulja, és aggódik a harmadik világból érkező funkcionáriusok szellemisége miatt.[115] Az afrikai és a karibi tisztviselőkre céloz, akiknek az üzelmei éppen újra napirenden vannak: a németországi világbajnokságon lefilmezték, amint Ismail Bhamjee, a FIFA botswanai elnökségi tagja tizenkét jegyet próbál eladni; le kell mondania, ami ugyanakkor nem fáj, hiszen enélkül is letelt volna a hivatali ideje. És végrehajtó bizottságbeli kollégája, Jack Warner ellen is először kell egyfajta eljárást lefolytatni a FIFA-n belül. Csakhogy a kishal Bhamjee-vel szemben a körülbelül 40 szavazatot garantáló CONCACAF-főnök esetében már milliós nagyságrendű a vb-jegyek tétele. A fegyelmi bizottság kitalálja, hogy „Hasfelmetsző Jack” szokás szerint semmi rosszat sem csinált. Csak a fiának, az üzleteket a Simpaul nevű utazási irodáján keresztül lebonyolító Darryannak kell a korrupt jegyüzlet becsült profitját, egymillió dollárt átutalnia az SOSgyermekfalvaknak. A büntetésnek azonban csak a töredéke folyt be.

Az éber McBeth ilyen hatások alatt áll, amikor azt meséli: „A FIFAn belül ismerek két-három olyan embert, akinél a kézfogás után mindig utánaszámolok, még hány ujjam van meg.” Blatterrel kapcsolatban is magas újrafelismerési érték jut a skót eszébe: „gyanús pajtásnak” nevezi, és kifogásolja az elnök retorikáját: Blatter „egyik nyelvről a másikra vált, és amikor azon a nyelven kérdezel tőle, amelyiken éppen mondott valamit, azt feleli, hogy az igazából nem úgy van, ahogyan én gondoltam, én másképp gondoltam”. Ez egy olyan megfigyelés, amelyet sokan megtettek azok közül, akik nem fizetett alkalmazottként vagy jogdíjkereskedőként kerülnek kapcsolatba a FIFA főnökével – „csúszós, mint az angolna”, mondja róla a Bayern feje, Karl-Heinz Rummenigge. Blatter ravasz beszédtechnikája folyamatos félreértéseket generál az ártatlan ember körül. A kommunikációs stratégia szép példája ez a mondat: „Egymilliót keresek. Talán egy kicsit többet.” Három, nyolc vagy éppen 12 millió valóban „egy kicsit több”, mint egy. Mindegy, valójában mennyi – ő sohasem hazudott. A tisztán látó skót McBeth nyilvános fenyegetésekkel is diszkvalifikálja magát: „Ha korrupcióval találom szembe magam – mondja ő –, fel kell tárnom – meg kell próbálnom megvédeni az értékeimet, és nem szabad tévútra vezettetnem magam.” Feltárni a korrupciót – arra gondol, hogy nyilvánosságra hozza? Ahogyan Blatter mondja, a FIFA-ban „minden vitás kérdést a családon belül kell tisztázni”. Úgy, ahogyan ő tette azt egykor, amikor a szegény nigeri játékvezetőnek 25 ezer frankot adományozott, hogy semmit se áruljon el a sajtónak az afrikai labdarúgásban zajló korrupcióról. A saját fészkébe piszkító McBeth-t már azelőtt kivágják a végrehajtó bizottságból, hogy bekerült volna. Röviddel a nyíltszívű interjú után a FIFA a saját honlapján nyilvánosságra hozza az elnökség tettesről hozott közös döntését: a felek egyetértenek abban, hogy McBeth „skót médiának tett legújabb kijelentéseit a FIFA etikai bizottsága elé kell terjeszteni kivizsgálásra”. Az itteni elegáns fordulat: mármint McBeth különösen korrupt sporttársaira tett állítólagos rasszista felhangjait. Az etikai bizottság ugyanúgy tétlenkedett Blatter 2011 novemberében tett, azon nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó megállapításával szemben, hogy a labdarúgásban nincs rasszizmus, mint ahogyan Julio Grondona

esetében is. A világszövetség második embere az argentin televízióban eléggé elítélően nyilatkozott a zsidó bírókról – „Nem hiszem, hogy egy zsidó ezen a szinten (az első osztályban) bármikor is játékvezető lehet, mert ez kemény munka, márpedig köztudomású, hogy a zsidók nem szeretik a kemény munkát”[116] –, úgyhogy még a Simon Wiesenthal-központ küldöttsége előtt is bocsánatot kellett kérnie. A rasszista rágalmazó McBeth helyett Geoff Thompson, az angol szövetség elnöke kerül a FIFA-ba. A brit szövetségek ezt méltatlannak találják, „nagyon komoly helyzettől” tartanak.[117] A szegények attól félnek, hogy Blatter grémiumában elveszítik a nekik alapszabály szerint járó alelnöki pozíciót. A példa megmutatja, a FIFA-ban mi az igazi etikai bűn. És azt is, hogy Blatter semmiképpen sem nézi tétlenül, hogy a FIFA elnökségében az egyes földrészeket milyen figurák képviselik. Szükség esetén maga veszi kézbe az irányítást. 2007-ben az UEFAnál sikerül esküdt ellenségét, Johanssont eltakarítania a színről. Michel Platini, Blatter asszisztense a kulisszák mögött hónapokon át diszkréten buzgólkodik a kelet-európai fejedelmeknél, a választáson pedig az addig a kihívásban sem hívő svédet szoros szavazati aránnyal 27:23-ra legyőzi. Ez volt Johansson utolsó veresége, tisztségviselői pályafutása lezárásaképpen Blatter megsemmisíti. Azóta az új Európa uralkodik az UEFA-ban: a vad Kelet. Olyan emberekkel, mint Mariosz Lefkaritisz, az egyre fontosabb szerepeket játszó, jó üzleti kapcsolatokkal büszkélkedő ciprusi olajmágnás, vagy Hrihorij Szurkisz, az ukrán építési mogul, aki még klubja, a Dinamo Kijev bíróvesztegetési afférját is büntetlenül túlélte. És az etikai bizottság? Éveken át megalázza magát előtte. Lord Coe (akit ugyanúgy „függetlenként” jelentettek be, mint évekkel később Mark Pieth bázeli kriminológust) elfogadta, hogy nem tekinthet be a FIFA múltjába. És hogy csak akkor lehet aktív, ha a FIFA ezt kívánja. A bizottság arculata az első nagy fellépés után összeomlik. 2010 novemberében enyhe büntetést szab ki hat, oknyomozó újságírók által leleplezett vezető tisztségviselőjére – többek között két elnökségi tagra, a nigériai Amos Adamura és a tahiti Reynald Temariira. Coe-nak a 2012-es londoni olimpia előkészületeivel kell foglalkoznia, ezért addigra már átadja az

elnökséget egy egykori svájci futballprofinak, az ügyvéd Claudio Sulsernek. Két héttel a hat funkcionárius ideiglenes eltiltása után a BBC nyilvánosságra hozza az ISL-eljárás során készített átfogó vesztegetési listát. A pénzt elfogadók között négy magas rangú FIFA-képviselőt név szerint is említenek: Havelange, Teixeira, Leóz, Hayatou. A NOB nyomoz. A FIFA etikai bizottsága néma. Blatter pórázon tartja őket. Utána azonban a tagok egyike hangos ajtóbecsapással távozik. Günter Hirsch professzor, a német szövetségi bíróság egykori elnöke hibásnak minősíti a grémium alapkoncepcióját. Összetöri a Blatter-stáb szavahihetőségét, amennyiben rögzíti, a legújabb korrupciós esetekkel kapcsolatos laza bánásmód „azt az érzést keltette és erősítette meg bennem, hogy a FIFA felelős vezetőinek semmiféle valós érdekük sem fűződik ahhoz, hogy aktív szerepet játsszanak a FIFA etikai szabályaival szembeni vétségek felderítésében, üldözésében és megelőzésében.” Mindezt egy szövetségi bírótól – az egykori labdarúgókból, egy televíziós műsorvezetőből és guami, pápua-új-guineai, kolumbiai és szenegáli tagokból álló bizottság hallgat. Hirsch a FIFA két elnökségi tagjával, Adamuval és Temariivel szemben hozott, túlságosan enyhe szankciókat is kritizálja, szerinte azok nincsenek összhangban a vétségek súlyával. Sulsernek, az etikai bizottság vezetőjének, egyben Blatter honfitársának írt felmondólevelében Hirsch az etikai szabályzat harmadik cikkelyére hivatkozik, amely kimondja, hogy a FIFA hivatalos tisztségviselőinek kötelességük a cég érdekeivel azonos viselkedést tanúsítaniuk, „és semmilyen esetben sem használhatják magáncélokra a funkcióikat, azokból nem tehetnek szert személyes előnyökre”.[118] A FIFA bejelenti, Hirsch végül is részt vett a 2006 októberében tartott alakuló ülésen, azóta viszont a meghívások dacára az etikai bizottság egyetlen időpontjával sem élt. Hirsch többé nem nyilatkozik. Még arról sem, hogy a FIFA a házon belüli korrupcióval szembeni eredeti eljárása során elfelejti megbecsülni azon személyeket, akik ragaszkodnak a szabályokhoz, helyette tétlenségre ítéli őket.

A hatalom csúcsán 2007 tavasza. Sepp Blatter hatalma csúcsán négynapos örömünnepet tart, potom 14 millió frankért. Először az új FIFAkatedrálist mutatja be – kemény 155 millió eurót nyelt el a zürichi szövetségi ház. 2007. május 29-én a felavatásnál újabb szuperlatívuszokkal múlja felül magát, amikor Isten áldását veszi sötét üvegű nagyzási hóbortjára. Az eget ez sajnos nem izgatja. Ömlik az eső, emiatt a több ezer vendég kapucnik és esernyők alatt kénytelen átgázolni a FIFA-sportparkon. A fellegek tehát még mindig a FIFA-elnök felett vannak, aki most harmadszorra lépteti magát hivatalba. Ezúttal ellenfél nélkül. Blatter magabiztos fellépése árasztja el a svájci lapokat. Világossá teszi, hogy futballkonglomerátuma már nincs egy szinten az egyházzal vagy az Egyesült Nemzetekkel. Felettük áll. És a Beckenbauerek és Platinik vörös tenyérrel tapsolnak neki. Az új FIFA-székhely jól illusztrálja Blatter felemelkedését. A Zürichbergen trónol, 140 m hosszú, 50 m széles, dróthálós homlokzat övezi. Az építési előírásokat megszegve hat emeletet fúrtak a föld mélyébe, csupán kettő emelkedik fel a fényre – a FIFA többnyire a napfény alatt dolgozik. Szimbolikus építmény tehát, a szolgálatkész Zürich városával a lábainál. Lazúrkő díszíti a padlót, az ülésteremben Blatter vezérkarának feje felett egy 200 000 eurós csillár ragyog. Kint a FIFA utca, aminek névadója annyira nem közhasznú, hogy ehhez hasonló hívságokról lemondjon. A hivalkodó épület azonban természetesen nem a futballcsászáré, hanem „Önöké, a világ futballszövetségeinek összességéé!”, kiáltja Blatter a látogatóknak, és a teljes mértékben ónixból készült meditációs terembe hívogat: „A ház tele van energiával és erővel, hatalmas, ugyanakkor nagyon intim.” A legintimebb zónája persze Blatter tágas irodája. Csak a főnök ujjlenyomatával nyitható. Az 57. FIFA-kongresszuson a zürichi Stadionhalléban a nagy elnök hatalmas csinnadrattával ünnepel. Folyton a „család”, a „szeretet”, a „hit”, az „életre nevelés” szavak csendülnek fel a teremben, miközben a főnök maga „ördögök és démonok ellen” harcol, akikkel szemben „a saját törvényeinket érvényesítjük, és nem

várjuk meg, amíg idegen bíróságok mutatják meg az utat”. Az idegen bíróságok – tehát nem a kezesek Zürichben, vagy amelyeket a sport maga hozott létre, és amelyeket sportkedvelő jogászok irányítanak – ördögieknek számítanak, ahogy Blatter magas hivatalában megtapasztalta. Nem csak az állami nyomozók és bírák idegenek, idegen az egész világ, eltekintve attól az állítólag 250 millió aktív labdarúgótól, akiket a FIFA-főnök igazgatni vél, és akiket a „családjaikkal együtt” egymilliárdnyira saccol. Aztán jön a koronázási mise, ami egy színjáték. Seppnek előbb ki kell mennie az ajtó elé. El is kotródik, mint egy gyerek a kellemetlen meglepetés elől. Ezután Julio Grondona tolakszik a pulpitushoz, és ismerteti, amit mindenki tud: ma csak egyetlen jelölt van. Az illető az ajtó mögött. A FIFA a szupersztárt keresi. Viharzó taps, harsonaszó, a család izgatottan emelkedik fel, bemasírozik a kis futballcsászár, összevissza csókolgatja az unokáját, győzedelmesen virágokat emel a csarnok teteje felé, majd lemegy a pódiumról a szeretteihez, mindenkivel kezet ráz – „merci, thank you, gracias”. Egy fiú megy hozzá, egy földgömböt nyújt át, az előadás ekkor chaplini magasságokba emelkedik: ugye nem fog most – nem, sajnos, a gömb nem vándorol végig Blatter fején, csípőjén, farán és rüsztjén. Továbbadja, majd a pulpitushoz siet. „Kedves testvéreim, szívből jövő nagy örömmel, az érzelmek által letaglózva” és így tovább. „Elfogadom a megbízást!” Gyorsan még egyszer felsorolja a családját, aztán hátulról nyújtott lábbal becsúszik a „galád” médiának, de hát sajnos nem tud mindenkit „kielégíteni”. Újabb taps. De: rövid taps. Sőt, gyanúsan rövid. Néhányan már sejtenek valamit? A négynapos ünnep nemegyszer valódi lelkesedést idéz elő a 208 szövetség csaknem 1500 éhenkórászánál. A dimenzió túl nagy, a stratégia túl átlátszó – mint Blatter leköszönő öreg ellenfeleinek szóló ölelései. Hamar kitalál egy posztocskát a svéd Lennart Johanssonnak, aki az évek során rendszeresen korrupcióval vádolta, és 2002-ben még egy büntetőfeljelentéssel is fárasztotta: tiszteletbeli alelnök lesz. A terjedelmes címet megkapja David Will is. „Minden tőlem telhetőt megtettem”, mondja a skót jogász röviden. Már 1998-ban, Blatter megválasztásakor a „korrupció örök árnyékára” esküdött. Elüldözni sohasem tudta. Most lemond.

Az új palazzo a Blattert védő krómhideg hatalmat sugározza. A homlokzaton a négy súlyos betű: FIFA, a logó eltűnt. Az ISLprobléma, a MasterCard esete és egyéb ügyek, ügyecskék leperegnek róla, mintha teflonból volna. A mindent lepergető felület: a büntetőtörvények teljes hiányának, a rá hatást gyakorló sportfunkcionáriusoknak és a földgolyó egyetlen milliárdos ipara biztos monopóliummal bíró csúcshivatalának kombinációja, aminek fő terméke semmilyen nehezebb finomítási munkára vagy drága befektetésre nem szorul, és amit ennek ellenére folyton kövér pénzkötegekkel szór meg a televíziós és reklámipar. Ebben a helyzetben Blatter pompás tapasztalatokra tett szert. Százmilliók tűnnek el a süllyesztőben. Egy csapásra, fokozatos félregazdálkodással vagy másképp – alig veszik észre, és már egyáltalán meg sem említik. Miért is? Újabb és újabb pénzkötegek úsznak a kincseskamrákba. És hogy ebből mennyi felett rendelkezik ő maga, senki nem tudja. Ha valami bosszúság adódna, a legnevesebb jogászok állnak sorban, a pénz nem számít. Amíg gurul a labda, a társadalmat mindez nem érdekli. És a politikai, illetve a gazdasági elit saját önös érdekéből részt vesz a játékban. A futball a legszebb főszereplővé vált. Aki a csillogó lakkot karcolgatja, ellenségeket szerez magának. A politika és a gazdaság, továbbá a kultúra területéről megszólaló jelentős hangok is automatikusan bekapcsolják vészvillogóikat, ha a fociról van szó. Csodálatos! Hősök! Legendák! Ezek az atletikus testek, Messi örök szenvedélye és Beckham új frizurája, az ember és sportszer egysége, ez az ügyesség közel s távol. A rajongók, a hajlongó pályázók, a szolgalelkű házigazdák, a hízelgő gratulálók. Senkinek sem jut eszébe egy kőkemény, maffiózóvá átváltozott és gyógyszeriparilag feltuningolt milliárdos iparág abszurd autonómiáját kétségbe vonni. Éppoly kevéssé, mint a FIFA közhasznú egyesületi státuszát, aminek a nevében óriási összegeket utalnak át a világ egyik sarkából a másikba, és versenyeinek belépőit egyre kétesebb csürhe csempészi körbe a földgolyón. Mindeközben Blatter köreiben minden egyes tiszteletbeli végrehajtó bizottsági tag 100 000 dollárt kasszíroz évente, plusz 500 dollár zsebpénzt naponta, nem is beszélve az első osztályú repülőutakról, az ötcsillagos hotelekről, a

kiküldetési költségekről. A kísérő hölgyeknek további 250 dollár jár naponta. És akkor még nem is szóltunk a bónuszokról. De nem a funkcionárius klikk védőpajzsaként szolgáló, rászoruló kis nemzetekről van szó: a nagyok mutatnak így példát. Németország például – „Schland”, ahogy magával incselkedik – a 2006-os napsütéses vb óta kényes ügybe keveredett önmagával. A nyári mese, saját általános összeférhetőségének különleges felfedezése olyan lelkesedést vált ki magával szemben, ami egy téli mesének bizonyuló kézilabda-intermezzón keresztül csak a 2011-es női világbajnokságon cseng le lassan. Köszönjük, futball! Köszönjük, Sepp! Köszönjük a futballkupákat, amelyek egy bevallottan képzési és ipari nemzetet annyi évtized után végre hozzásegítettek az önmagára találáshoz. Vagy inkább önmaga kitalálásához? Blatter ösztönösen megérzi az emberek gyengéit – és a hatalommal rendelkező embereket. Ismeri a vágyaikat, a reflexeiket és a szenvedélyeiket. Ezt virtuóz módon ki is játssza. Tudja, meglehetősen biztonságban érezheti magát. Olyannyira biztonságban, hogy nyíltan mutatja, milyen kevéssé érintette meg az ISL-katasztrófa. A FIFA zökkenőmentesen folytatja a szövetségi vezetőkhöz fűződő szoros, személyes kapcsolatokkal rendelkező cégek beépítését. Az adókedvezményes Zugban, ahol egykor az ISL székelt, 2003 óta az Infront Sports & Media AG nevű cég trónol. Ez vette meg a 2002-es és a 2006-os világbajnokság televíziós közvetítésének kizárólagos értékesítési jogát Kirch csapatának csődtömegétől. Kirch bukása után 2002 tavaszán elég hosszú ideig keringett az al-Káida fogalma a FIFA-n belül, azzal a feltételezéssel együtt, hogy Blatter talán túlzottan kétes hírű ügyfeleket szolgál ki. Az elnökválasztási turné során egyszer újra elrepült Dél- és KeletAfrikába; pártfogója, a bizonyos HZ–DG 2 azonosítóval ellátott Golfstream-III jet tulajdonosa, Szaleh Abdullah Kamel sejk. „Megkaptuk – mondja a főtitkár Zen-Ruffinen – a járatvisszaigazolást egy amerikai cégtől. Később tudtuk meg, hogy a repülőtársaságot az FBI megfigyelte, mert felmerült a gyanú, hogy kapcsolatban áll az al-Káidával.” A FIFA pénzügyi osztálya megerősítette, az utat ennél a cégnél rendelték meg.[119]

Csak akkor vált valóban robbanásveszélyessé a Blatternek szánt baráti segítségnyújtás, amikor kiderült, a sejk a 2006-os németországi vb televíziós közvetítési jogainak ötödét ellenőrzése alatt tartja – úgyis mint az egykori profi játékossal, Günter Netzerrel együtt létrehozott svájci sportjogi cég, az Infront társtulajdonosa. Olyan vádak vetődtek fel, hogy a dzseddahi befektető a Dallah AlBaraka Group nevű gazdasági birodalmán keresztül terrorista csoportokkal lenne összeköttetésben. A szaúdi milliárdos ellenőrzése alá tartozott a holland Overlook Management BV, amelynek 20% részesedése volt az Infrontban, azaz a korábbi KirchSport AG-ben. Az Infront főrészvényese volt a korábbi Adidasügyvezető elnök, Robert Louis-Dreyfus, valamint a KJ Jacobs AG mindenkor a tőke kerek egyharmadával, további 10%-kal rendelkezett a Günter Netzer körüli Infront-menedzsment és a svájci Ringier Kiadó korábbi főnöke, Oscar Frei. Ez az üzlettársi csoport vette meg a KirchSport AG-t kerek 360 millió euróért, a szaúdi partner pedig 70 millió euróval szállt be. Az egyesült államokbeli nyomozások alapján Kamel bankjait olyan terrorista csoportok finanszírozhatták többek közt, mint az al-Káida és a Hamász. A szeptember 11-i terrortámadás áldozatainak több száz hozzátartozója civil panaszt nyújtott be Washingtonban Kamel, néhány vállalata és egyéb személyek ellen. Egy, az ENSZ biztonsági tanácsának készült jelentésben mint az al-Káida főszponzora szerepel. A sejk biztosította a közvéleményt: a vádak alaptalanok, egyik vállalata sem támogatott terrorista szervezeteket.[120] Évekkel később az USA-ban a Kamel elleni perkérelmeket elutasították – ahogyan ezt a milliárdos előre jelezte. Az Infronttal kapcsolatos terveit viszont el kellett temetnie. Azt remélte, hogy a vb-jogokat lehetőleg „örökre megkapja” – a Mohamed Bin Hammamhoz fűződő barátságnak és a Blatterrel (aki egyébként személyesen vezette be Dreyfushoz, az Infront főnökéhez) való jó viszonynak köszönhetően. Blatternek azonban más tervei voltak.

Családi szövetségek 2005-ben már egyáltalán nem áll olyan jól az Infront szénája. Június végén, néhány órával a Konföderációs Kupa döntője előtt Blatter fontos döntést hoz nyilvánosságra, amely érzékenyen érinti az Infrontot. 2002 és 2006 között a cég még megtarthatja a televíziós közvetítések értékesítésének kizárólagos jogát, 2010-től viszont a FIFA értékesíti a közvetítési jogokat. A szaklapok ünneplik Blattert: „A FIFA immár nagyobb bevételre számíthat, hiszen nem kell a nyereségét egy ügynökséggel megosztania.” Günter Netzer viszont aggódva ad hangot véleményének, hogy a FIFA nem mondhat le a cég szaktudásáról.[121] De lemondhat. A 2010-es dél-afrikai világbajnokság európai közvetítési jogát, ami összesen körülbelül egymilliárd eurós üzletet jelent, a FIFA közvetlenül az EBU televíziós szövetségnek és további öt nagy európai tévéadónak adja el. Pofon az Infrontnak. Két hónappal később az ügynökség személyi változást jelent be a csúcsvezetőségben: „Gondos körültekintés után” olyasvalakire esett a választása, aki korábban a McKinsey munkatársaként segített megnyerőbb arculatot formálni a FIFA-nak. Egészen véletlenül egy bizonyos Philippe Blatter, a FIFA-elnök unokaöccse az illető. Egyidejűleg a cég a következőt fűzi hozzá megnyugtatásul azoknak, akikben felvetődik a nepotizmus gyanúja: „A FIFA-elnökhöz fűződő családi kapcsolat nem szolgáltat okot arra, hogy a FIFA és az Infront közötti üzleti viszony megváltozzon.” A FIFA is bizonygatja, a személyi változás tiszta véletlen: az Infront „független cég, semmi közünk sincs hozzá”.[122] Hiszen ez természetes! Isteni elrendelés, hogy a Blatter család terjeszkedjen, és az egész sportvilágot lefedje. Philippe, Sepp, és az utóbbi testvére, Marco. Marco Blatter a Swiss Olympicnek, a svájci sportegyesületek berni csúcsszervezetének az igazgatója. Az ISL-katasztrófa ellenére így áll össze igen gyorsan a futballcsalád. Kicsi család, és az is marad. Ott vannak a japán barátok a Dentsutól, akik már a Dassler-féle ISL-t is eltartották: a 2008-as zugi büntetőeljárás során, amit az ISL-hez kötődő hat személy ellen folytattak, az egyik Dentsu-menedzsert is többmilliós

kenőpénz elfogadásával vádolták meg. Az unokaöcs trónra kerülése után a FIFA és az Infront jó üzletet köt. Az ügynökség megkapja a 2010-es és a 2014-es világbajnokság ázsiai közvetítési jogát – a Dentsuval közösen. Ezenfelül az Infront leányvállalata, a HBS készíti mindkét világbajnokság televíziós jelét. A FIFA-család legszűkebb köréhez egy mexikói testvérpár is hozzátartozik, akik húsz éve felelősei a jegyértékesítésnek. Jaime és Enrique Byrom, a régi FIFA-főnök, Havelange szövetségesei már az 1986-os vb-n szabad jegyértékesítők voltak Mexikóban. Manchesteri illetőségű cégük ellenőrzi a FIFA jegy- és hotelüzleteinek jelentős részét. Hogy a Byrom testvérek rendszeresen botrányos világbajnoki fellépéseik dacára miért tarthatják olyan szilárdan kezükben a FIFAüzlet ezen kulcsfontosságú területét, az gazdaságilag sem érthető, és soha nem is magyarázták meg. Fülbe súgva hasonló válaszokat kap az ember, mint az ISL virágzása idején – csak rosszindulatú pletykák lennének? A Byrom testvérek irányítják a Match részvénytársaságot. Amikor közeledik egy világbajnokság, elkezdik rebesgetni, hogy a kizárólagos értékesítő cég és a FIFA-vezetők között szoros kapcsolat van. A nemzetközi szövetség Dél-Afrikában is a Match Rt.nek adja a vendéglátási jogokat (380 000 vb-jegy, hostess-szolgálat, ellátás). A megbízási csomag a 2010-es dél-afrikai és a 2014-es brazíliai vb mellett a 2011-es németországi női futballvilágbajnokságot is tartalmazta. A zürichi cég társtulajdonosai a megkerülhetetlen Dentsu mellett a Byrom Holding és az Infront AG. A futballszövetség felső vezetőinek kusza viszonyai az alapszervezetek szintjét is megmozgatják: brit szurkolóegyesületek nyilvánosan követelik Blatter lemondását, mert értékes jogi üzleteket játszott át unokaöccsének. Tény, a Philippe Blatter irányítása alatt lévő Infrontnak részesedése van a Matchben, amely az összes jegy eladása esetén több száz milliós nyereségre számíthatott. A Blatter vezette FIFA bólintott rá a Philippe ügynökséghálózatával kötött üzletre. A nepotizmus vádját a szövetség a következőképpen hárította el: „Kiírtuk a pályázatot, és a jogokat a legnagyobb ajánlatot tevő pályázó nyerte el.”[123] Hogy kik tettek még ajánlatot, azt ismét csak nem lehet megtudni. Konkrét kérdésre – ami arra vonatkozott, milyen szerepet játszott

Blatter abban, hogy az unokaöccse által irányított cégcsoport kapta meg a jogokat, továbbá arra a kérdésre, hogy megengedett-e, hogy a FIFA-vezetők rokonaikkal ügynökségeken keresztül jogok megvásárlására ajánlatot tegyenek – a FIFA a Matchre vonatkozó semmitmondó információk közlésével válaszol. Ízelítőül: „A Match Services és a Match Hospitality szétválasztása.” A további tudakozódásra, hogy tudniillik a FIFA jogi üzleteire vonatkozó kérdésekre a Match lehetne-e a válasz, semmilyen válasz nem érkezik.[124] Miként értékelhetjük azt a helyzetet, ha két rokon között a nem megengedett üzleti kapcsolat gyanúja kézzelfogható? Nem magánéleti kérdés többé, hogy nagybácsi és unokaöccse miről beszélgetnek otthon. Különösen, ha átláthatatlan összefonódás társul hozzá: a Match vezetőségével és a Byrom testvérekkel, akik pedig igen szoros kapcsolatban vannak a szintén vezetőségi tag Jack Warnerrel. Az 1998-as vb jegybotránya után adta ki a FIFA először a jegyértékesítést egy cégnek, amikor is az ISL France, a FIFA kenőpénz-ügynökségének, az ISL-nek a franciaországi fiókcége kéz alatt adott el jegyeket fontos ügyfeleknek szánt ajándékként (három letartóztatás volt a vb alatt). Ettől kezdve voltak benne az üzletben a Byron testvérek. Habár egyszer, egy 1994-es üzleti balsiker alkalmával, még egy prominens üzlettársuk is hoppon maradt, nem más, mint a Manchester United élő legendája, Bobby Charlton. Akkor kerültek a Byrom fivérek a szalagcímekbe. Charltonnal együtt vb-utazásokat szerveztek az Egyesült Államokba. Végül összevesztek, és mindkét fél milliókat veszített. 2001-ben a testvérek kapják meg a jegyértékesítés jogát a Japánban és Dél-Koreában rendezendő világbajnokságra. A döntés, hogy ezt az üzletet egyetlen cég kezére juttatták, felzúdulást vált ki a többi pályázó körében. A kritikus hangok azt kifogásolták, hogy a mexikói családi cég a maga tíz állandó és harminc részmunkaidős alkalmazottjával nem rendelkezik sem elégséges szervezettel, sem elegendő tapasztalattal a feladat ellátásához. És valóban katasztrofálisan zajlott a jegyárusítás. Több százezer jegyet túl későn nyomtatnak ki, a tribünökön óriási hézagok tátonganak. „Hol vannak a jegyek?” – áll a tomboló nézők által emelt hatalmas

plakáton a Szaitama-stadionban. Hivatalosan az összes jegy elkelt, így a belépőhöz nem jutó szurkolók sajgó szívvel látják a tévében a sok ezer üres helyet a lelátókon. Mások az interneten rendelt és kifizetett jegyüket késve kapják meg. Azt rebesgetik, a Byrom testvérek a FIFA-elnök Blatterhez fűződő személyes jó viszonyuk miatt jutottak hozzá a jegyárusításhoz – amit minden érintett tagad. A japán média is „tolvajként” emlegeti a testvéreket. Az eladatlan jegyeket állítólag nem adták át időben Japánnak, mivel nem akartak lemondani a jutalékukról. A szervezőbizottság (JAWOC) azt fontolgatja, hogy a vb után kártérítési pert indít. „De most csak az számít, hogy a szurkolók hozzájussanak a jegyekhez” – nyilatkozza a torna igazgatója, Ogura Dzsundzsi.[125] És mit tesz erre a FIFA? Mindenhol magyarázatot keres, csak a Byrom testvérek háza táján nem. Azzal hozakodnak elő, hogy több magánszemély, illetve egyesület visszaadta a jegyeket, mondván, túl drága lett volna nekik a távol-keleti utazás, és mivel minden jegyre rá van nyomtatva a vásárló neve, sok időbe telt a visszatérítés. Vagy: a japánok huligánoktól tartva nem akarták a megmaradt jegyeket a helyszínen értékesíteni, ezért árusítják Japánban a jegyeket telefonon és interneten keresztül. És Dél-Koreában? A nemzeti tizenegy első győzelme után „minden jegyet el tudunk adni, azóta nincs jelentősebb panasz” – állítják a KOWOC, a koreai szervezőbizottság központjában. A jegyeladás felfutásához a játékvezető, Moreno teljesítménye is hozzájárul. „Idővel el fogják felejteni az emberek ezt az egészet” – kommentálja szenvtelenül a jegybotrányt a KOWOC. A vb után a FIFA megbízásából szakvélemény készül a jegyértékesítésről, amely igen kellemetlen a Byrom testvérek számára. A testvérek riasztják a FIFA-beli barátaikat, és a szakvélemény nem kerül nyilvánosságra. Villámgyorsan elkészül az ellen-szakvélemény, amely már jóval csinosabb képet fest az ügyről. Miután így tisztára mosták őket, 2006-ban Byromék ismét lehetőséget kapnak Németországban. A következmény: egyik üzemzavar a másik után. A helyi szervezőknek újra és újra be kell avatkozniuk. Amennyire csak lehet, diszkréten, de németes hatékonysággal teszik. Ez mentette meg a Byrom testvéreket – ahogy egy résztvevő jellemzi a helyzetet. Egyre világosabbá válik,

hogy az a monopolizált jegyeladási rendszer, amelyet a FIFAvezérek üzletfeleikkel szépen kiépítettek, az eladható jegyek számának csökkentését célozza. A 2006-os németországi vb-n is gyorsan felszámolják a biztonsági okokból bevezetett – állítólag feltétlenül szükséges – névre szóló jegyeladás rendszerét. Hónapokig gyötrik vele a szurkolókat, mígnem egyszer csak tízezrek jelennek meg más nevére szóló jeggyel a stadionokban. A szürkeés feketepiac ismét kiválóan működik. Nyilvánvaló, egyáltalán nem akarják ezeket a piacokat kiiktatni, sőt sokkal inkább ellenőrizni akarják őket, nehogy másé legyen a szédületes nyereség. A vbjegyek ugyanis készpénzt jelentenek. Nyílt titok, hogy a FIFA csúcsvezetői és a velük diszkréten összefonódott ügynökségek szívesen üzletelnek a feketepiacon. Ezt nem csak olyan tisztviselők tudják, mint a botswanai Ismail Bhamjee, aki emiatt távozott a FIFA-tól – senki sem tudhatta ezt jobban, mint Jack Warner. Ha a szokásos feketepiaci árakat a kieséses szakaszban jegyenként 800 euróról 1000 euróra emelik, nem nehéz kiszámolni, mennyi pluszbevételt jelent mondjuk 100 vb-jegy pult alatti eladása. Csak a Byrom testvérekkel szoros barátságot élvező Warner család mintegy 6000 jegyhez jutott hozzá, amint azt az Ernst & Young könyvvizsgáló cég kiderítette. A 2010-es dél-afrikai vb-re hárommillió jegyet akarnak eladni a testvérek; a dél-afrikaiak euforikus lelkesedésükben 500 000 vendégre számítanak. Ugyanakkor az ország csak 35 000 garantált minőségű szállodai szobát kínál fel, és emellett 64 000 minősített szálláshelyet vendégházakban, panziókban és nemzeti parkokban. Ennek a 100 000 ágynak a jelentős részét a Match értékesíti, 30%os haszonnal. Ám a vásárlási roham elmarad – a világ nem tolong, hogy élvezhesse a dél-afrikai telet. Danny Jordaannak, a szervezőiroda, az LOC főnökének kell lelkesedésre buzdítania honfitársait. A FIFA és az LOC pénzalapot szerveznek, hogy 120 000 ingyenjegyet osszanak szét nélkülöző célcsoportoknak. Ezzel egy időben a FIFA markotányosai sáskarajként lepik el DélAfrikát. A kezdő sípszó előtti hetekben a Match a jegyárak brutális megemelésével megbénítja az ország gazdasági életét. Légitársaságok, utazási irodák és szállodák válnak az ügynökség piaci diktatúrájának áldozataivá. Blatter rekordidő alatt eléri, hogy

kedvenc nagybácsiból a leggyűlöltebb fehér ember legyen az országban. Az emberek lassan felfogják, a mindennapjaik a legapróbb részletekig szabályozottak. Az utcai árusoknak például megtiltják, hogy a vb-zónákban keressék a kenyerüket, és azt sem átallják megtiltani, hogy háziállatokat kutakban fürdessenek. Eleinte sokan hittek Blatter propagandaszövegeinek, és remélték is, hogy a vb-rendezés odaítélése fejlesztéspolitikai megfontolásokon nyugszik, és a vb majd fordulatot hoz országuk életében. Micsoda durva tévedés! A remélt félmillió szurkoló helyett az egész világból ennek körülbelül az egyharmada érkezik. A dél-afrikai adófizetőknek ez a szórakozás ötmilliárd dollárjukba kerül, és majdnem ugyanennyi nyereséget könyvelhet el a FIFA. A lakosság nagy része semmit nem nyer a világbajnoksággal – áll a dél-afrikai Biztonságkutató Intézet egyik jelentésében. A vb után a legtöbb stadion „fehér elefánttá” válik, ahogy itt a nagyméretű, használatlan épületeket nevezik. Osztoznak a japán és dél-koreai sportlétesítmények 2002 utáni, valamint a pekingi olimpiai stadion 2008 utáni sorsán. Olykor állítólag maga Blatter is érvényesítette befolyását: 2005ben Fokvárosban annak a kívánságának adott hangot, hogy a játékokat ne ott bonyolítsák le, ahogyan eredetileg tervezték, a vadonatúj Athlone-stadionban, hanem egy addig szabad területen: Green Pointban. Thabo Mbeki államfő számára a kívánsága parancs volt – derül ki a későbbi környezetvédelmi per bírósági aktáiból. Hogy a politikai ellenállást megtörjék, elterjesztik, máskülönben csak öt vb-meccset kap a város – a Green Point-i beruházást tehát végre kell hajtani. Költsége: 400 millió dollár. Kevéssel a torna kezdete előtt átszakad a gát. A Matchcsel kötött megállapodásokat visszavonják, a piacot olcsó ajánlatokkal árasztják el. Az állami versenyhivatal nyomozásba kezd. Az egyik légitársaság e-mailben számol be nekik arról, hogy ármegállapodás köttetett – a cég így remél magának büntetlenséget. Kitudódik, hogy a Match mohó piacpolitikájával blokkolta az ország gazdasági életét, most viszont nem tudja a drága vendéglátócsomagokat a tervek szerint eladni. Ezeknek az értékesítési jogáért az ügynökség 120 millió dollárt fizetett a FIFA-nak. Több tízezer túlárazott hely marad üresen. Last minute-vásárlók még a döntő napján is mindössze 100

dollárért jutnak hozzá az olyan belépőkhöz, amelyeket korábban 5000 dollár értékűnek állapítottak meg.[126] Ekkor kiderül, hogy a Match a vb-szervezőbizottság főnöke, Danny Jordaan testvérét, Andrew Jordaant Port Elisabeth-ben kapcsolattartóként alkalmazta – megközelítőleg 17 000 eurós havi bérért. A világbajnokság után szorulni kezd a hurok. Dél-Afrikában is sok sötét ügyletet ütöttek nyélbe. A norvég Dagbladet című újság arról számol be, hogy a Match egyik munkatársa a 2006-os vb százezer jegyvásárlójának személyes adatait adta el útlevél- és ülőhelyszámukkal együtt a 2010-es vb feketekereskedőinek. Ők olyan név- és céglistákkal a zsebükben indulhattak a dél-afrikai tornára vevőt keresni, amelyeken valóban nagyrészt vbtörzsvásárlók szerepeltek. Hogy ez mennyire nyereséges üzlet, mutatja a körülmény, hogy egy-egy adatért nevenként 1 és 2,5 euró közötti összeget kértek el. Legalább 250 000 eladott adatsorról beszélünk. Kitudódik, prominens áldozatai is vannak az adatkereskedelemnek: Svédország egykori miniszterelnöke, Ingvar Carlsson, a sílegenda Anja Pärson vagy az egykori szövetségi kapitány, Lars Lagerbäck rokonainak személyes adatait éppúgy eladják, mint a norvég nemzeti bank elnökéét, Svein Gjedremét. Az egykori svéd kormánytag, Jens Orbäck („Egy volt miniszter esetében biztonsági aggályok is felmerülnek!”) éppúgy érintett, mint a svéd futballszövetség főtitkára, Tommy Theorin. Az utóbbi így nyilatkozik: „Sosem gondoltam volna, hogy a FIFA ilyen elégtelen ellenőrzést gyakorol. Az ilyen jellegű információkat feltétlenül bizalmasan kell kezelni.”[127] Vajon a Match, a 2010-es vb exkluzív jegyértékesítője egyes munkatársai révén maga is tevékeny részese volt a feketekereskedésnek? Az ügynökség tagad. A FIFA – mint mindig – falaz. Megkeresésre így hangzik a FIFA nyilatkozata: „A FIFA elvből nem kommentál semmilyen állítást a médiában.” Pompás megoldás arra, hogy minden kényes kérdés elől kitérjen. Angliában, ahol a Match többségi tulajdonosa, a Byrom cég székel, az adatvédelmi biztos vizsgálja az ügyet. Kérdés: a Manchesterben bejegyzett testvérek, Jaime és Enrique kezelték-e a visszásságot, és ha igen, hogyan. A Match a FIFA-retorika hatékony

tanítványának bizonyul. Szóvivője elmagyarázza, a 2010-ben eladott személyes adatok a 2006-os vb ügyféllistájáról származnak, amelyek akkoriban „nem a Match kezelésében voltak”. Ez szőrszálhasogatás, hiszen Byromék 2006-ban közvetlen részesei voltak az üzletnek. Hasonlóan mulattató magyarázat: mivel az ügyféllista, amellyel visszaéltek, 2006-ból származik, „cégünk biztonsági rendszerében nem keletkezhetett hézag”. Egyetlen probléma, hogy ugyanarról a cégről van szó, csupán a nevét változtatták meg. Az egyik Match-ügynök e-mailjei is azt mutatják, bizalmas ügyféladatokat adott el olcsón a dél-afrikai vb feketepiacán. Általában véve a vb-jegyek milliós üzlete áthatolhatatlan káoszhoz hasonlít. Németországban is, ahol a müncheni ügyészség 2010 ősze óta egy vb-jegyértékesítő ellen nyomoz, aki a DFB-nek dolgozott, és feltehetőleg maga is adott el jegyeket. És hogy mennyire akarja a FIFA tisztázni a helyzetet? A Match szilárdan ül a nyeregben. Szükséges-e megemlíteni, hogy ez a töretlen hűség az ISL-hez fűződő régi kapcsolatra emlékeztet? Minden botrány ellenére ezek az ügynökök kapják meg a jegyüzlet kulcsfontosságú területeit a 2014-es brazíliai világbajnokságra is. Byromék barátját, „Hasfelmetsző” Jack Warnert is bosszúság éri Dél-Afrikában. A karibi futballszövetségén (a CFU-n) keresztül állítólag több száz vb-jegyet rendelt a FIFA-nál. A számlát közvetítőkön keresztül egy nagy norvég feketepiaci ügynökség kapja meg. Amikor az üzlet befuccsol, a FIFA-alvezér és a CFU ott marad rendezetlen számlákkal. A CFU változatos e-mailekben fejezi ki aggodalmát a kínos helyzetről a FIFA vezető tisztviselőinek és a Matchnek. Warner FIFA-beli, amúgy is megtépázott tekintélye az újabb feketeüzlet miatt komolyan megrendülhet. Azt írják, még a karibi televíziós jogokat is elveszítheti.[128] Warner említett jogi ügyletei újabb, filmbe illő groteszkre emlékeztetnek. A 2006-os és 2010-es vb közvetítési jogait a JD International nevű cégen keresztül (tulajdonosai: Jack Warren és a fia, Darryan) mintegy négymillió dollárért adja el a CFU-nak, amelynek ő a főnöke. 2007-ben a JD további két világbajnokság televíziós jogait adja el – ezúttal 20 millió dolláros üzletről beszélnek. 2011 decemberének végén Warner még csak nem is tagadja kétes ügyleteit. Személyes nyilatkozatában beismeri, Blatter mindig neki

juttatta a karibi térség vb-jogait, hálából a választási kampányaiban nyújtott segítségéért. A családi üzletek mindig jól működnek. Annyira fontosak, hogy mellettük még az a félkész reformtervezet sem tud labdába rúgni, amelyet Blatter a nagymértékű nemzetközi nyomásra 2011 őszén beindított. Az átláthatóságra és a törvényességre vonatkozó esküdözések közepette a FIFA 300 millió dollárért adja el a vendéglátási jogokat 2022-ig a Match Hospitalitynek. A cég páholyokat, business-ülőhelyeket és exkluzív utazásokat értékesít a női és férfi-világbajnokságokra, továbbá a Konföderációs Kupára. A megállapodásról szóló sajtóközlemény szerint a Match „a FIFA által végrehajtott ágazati elemzés nyomán” bizonyult „a legjobb ajánlattevőnek”. A közlemény mindenkit meglep, aki ismeri a délafrikai vb-stadionok VIP-szektorainak gyér látogatottságát. A Match 2010-ben a hírek szerint csaknem 50 millió dolláros veszteséget produkált, jó pár szállodát és panziót rántott a szakadékba. A szállásfoglalást nem sokkal a torna előtt lefújták. És a Match az ágazat elemzése alapján „a legjobb ajánlattevőnek” számít – nem semmi. Még egy olyan beszerzési eljárást a FIFA nem engedhet meg magának, ahol nincsenek versenytársak, vagy akik vannak, azok kifecsegik, hogyan szorították háttérbe őket. Most tehát a Match, amely Dél-Afrikában 380 000 vb-jeggyel hatalmas deficitet ért el, a 2014-es brazíliai vb-re 450 000 kedvezményes jegyet kap. Ennél az üzletnél is Blatternak hívják a két tárgyaló fél főképviselőjét. A Matchcsel való megállapodás mellett az unokaöcs, Philippe, akinek a cége csak 5%-ban részesedik a vendéglátási üzletből, igazán vastag szelethez jut a nagybácsi, Sepp szervezetének tortájából. Az Infront nyeri el a közvetítési jogokat a 2018-as oroszországi és a 2022-es katari vb-re – televízión, rádión és interneten, az ázsiai kontinens 26 országában, köztük Kínában, Indiában, Thaiföldön és Indonéziában. A FIFA ismét azt bizonygatja, hogy a zugi ügynökség adta be a legkedvezőbb ajánlatot. Bizonyítékot ebben az esetben sem mutatnak fel. Ezúttal azonban hivatalos helyen is felvetődik a nepotizmus gyanúja. 2011 nyarán Sylvia Schenk, a Transparency International sportügyekért felelős megbízottja megüzeni, a rokonok közötti üzletkötések esetében különösen fontos, hogy a döntési folyamat

ellenőrizhető legyen. „Proaktív cselekvést” követel a FIFA-tól. A szövetség azonban csak annyit közöl, Blatter nem volt benne az ügyben. „A FIFA-elnök nem tagja a pénzügyi bizottságnak, és nem volt jelen, amikor a döntést meghozták” – olvasható egy állásfoglalásban. Eltekintve attól, hogy az ilyen döntésekre végül a vezetőség adja áldását és nem a pénzügyi bizottság, hogyan kell a dolgot elképzelnünk? Egy nap Sepp bácsi újságolvasás közben váratlanul arra a hírre bukkan, hogy nemrégiben több száz milliós üzlet köttetett az unokaöccse által vezetett ügynökség és egy FIFA nevű szervezet között? Mint egykor az ISL, az Infront is öt éven belül globálisan az ágazat vezető cégévé akar válni a Bridgepoint nevű új tulajdonos vezetése alatt. A cél: az amerikai versenytárs, az IMG leszorítása a csúcsról – közli az új befektető. Az Infront évente átlagosan 10%-kal növekszik azon a piacon, amely évente csak 4-5%-nyit bővül. 550 millió eurós vételárat rebesgetnek. Az Infront-menedzsment tagjai, Philippe Blatter és társai mind a fedélzeten maradnak, Günter Netzert is beleértve – tájékoztat a Bridgepoint. Az Infront még szilárdabb helyet kap a sportesemények piaci értékesítésében.[129] Ez minden bizonnyal nem lesz nehéz – a sportcsalád védőszárnyai alatt.

Ki ajánl többet? A futballvilág különböző területein kötött egyéni üzletek, a hazai helyszíneknek juttatott Goal-projektek, marketingengedélyek, utazási irodák és vb-jegyekkel való üzletelés mellett jelentős számú FIFAeltartott számára fakad még egy bőséges pénzügyi örömforrás: a vbrendezés odaítélése. Ez a legnagyobb szerencsekerék, amit a lehetőségeik tudatában lévő FIFA-vezérek pörgetni tudnak. Ugyanúgy, ahogyan az olimpiát rendező város kiválasztásakor, a vbrendezés odaítélése előtt is már éveken keresztül tanácsadók, ügynökök és kézbesítők vannak úton. Ez a terület már régóta milliós üzletnek számít. Aktacsomagok keringenek, egy-egy adott tisztviselő meggyőzése céljából személyre szabott tanulmányok készülnek. A vb-rendezés odaítélését láthatóan könnyebb korrumpálni, mint az olimpiarendező ország kiválasztását. A NOB-ban 110 választó többségét kell megszerezni, a FIFA-nál elég 13-at, itt ugyanis csak a 24 fős vezérkar szavaz. Továbbá: nem úgy, mint a NOB-nál, ahol a Salt Lake City-i korrupciós botrány után legalább néhány szabályt bevezettek, többek között azt, hogy a NOB-tagok nem látogathatnak el a pályázó országokba, a FIFA-nál semmiféle hasonló szabályozás sincsen. A „törvényességi előírás” nem szerepel a FIFA szótárában, csak nagy általánosságban van megszabva, hogy nem szabad senkit megvesztegetni, sem senkinek kenőpénzt elfogadni. Nem megengedett a helyi szokásokon túlmenő ajándékozás. Hogy valami konkrétan tiltva vagy engedélyezve legyen – ugyan már! Ennek ellenére Blatter első tíz hivatali évében csak lassan forgott a szerencsekerék. Amikor 2006-ban a rendezési jogot Németország kapta meg, 2000 júliusában, Zürichben Blatter hívei alulmaradnak – Dél-Afrikában egyeztek meg, amely szoros versenyben végül veszített. A 2010-es vb-t így feltétlenül Fokvárosnak kell megkapnia. Blatter ezért rotációs rendszert vezet be: 2010-ben Afrika, 2014-ben Dél-Amerika kerül sorra. Az ilyen jellegű szabályozások mellett jóval kevesebbet lehet nyerni – sőt Brazília esetében, amely megkapta a 2014-es vb rendezését, gyakorlatilag semmit. Íróasztal mellett döntik el, még látszatra sem rendeznek választási kampányt.

Mitévők legyenek hát? Az elnökség tagjai, korábban Blatter leghűségesebb hívei, benne vannak a korban. Sokuknak ez az utolsó hivatali évük. A Nagy Elnök is túl van már a hetvenen. Hirtelen azonban, 2008 nyarán, a sydneyi kongresszuson remek ötlettel áll elő: a 2018-as és a 2022-es vb-rendezést egyszerre ítélik oda! Buli van, gyerekek! Juhé! Most jön csak el igazán a háttérmegállapodások és -üzletek ideje, lehet győzködni és ajánlgatni! Az egész földgolyóról összvissz 12 ország könyököl a két vb-ért – most aztán színültig lesznek az ajándékkosarak! Aki ezt FIFA-körökben nem tudja, az bizonyára csukott szemmel és füllel járt-kelt, amikor a korábbi vb-rendezéseket osztogatták. Az eljárás mintha a futballpolitika törvényszerűségét követné: teljesen abszurd módon a végén természetesen azok a pályázók kerülnek ki győztesen, amelyek köztudottan kimeríthetetlen nyersanyagkészletekkel rendelkeznek, egyszersmind az autokratikus és átláthatatlan politikai rendszer megtestesítői. Emitt minden oroszok cárja, Putyin, amott a katari emír. A 2010-es zürichi választási eljárás körül nem csak a szokásos soványka pletykák terjengenek. Két elnökségi tagot már a döntés előtt fel kellett függeszteni, majd további négyet is, akik az eljárás során beépült újságírókkal az aktuális árpolitikáról diskuráltak, és eközben filmfelvétel is készült róluk. Olyan egyértelműek a korrupcióra utaló jelek, hogy azóta folyik a nyomozás az ügyben. Amerikai nyomozóhatóságok vizsgálódnak a gyanús mozzanatok ügyében, mindenekelőtt európai rendőri szervekkel együttműködésben. Mi is történhetett? A Blatter által vezetett jámbor futballszövetséget ismét gonosz ördögök látogatták meg? Nyilvánvalóan nem. Egy rövid visszatekintés megmutatja, hogyan lehet ügyesen hozzájutni a vb-rendezéshez abban a kiválasztási rendszerben, amely a pályázók és a szavazati joggal bírók előtt is minden lehetőséget nyitva hagy. Az is kiderül, jóformán mindenki tudja, hogyan működik a rendszer; és azok a pályázók is, akik tisztán akarnak eljárni, fel kell hogy tegyék maguknak a kérdést: érdemes csak nekik nem cinkelt lapokkal játszaniuk? Már ha tényleg akarják a vb-t, és ha felmérik, kik szálltak ringbe érte.

Ami a 2002-es japán–dél-koreai vb-rendezést illeti, egyértelmű korrupciós vádak váltak ismertté a FIFA legmagasabb szintjén, amint azt korábban is taglaltuk. Az ázsiai főnök, Bin Hammam számolt be ezekről levélben a dél-koreai Csung Mong Dzsunnak, aki keresztül tudta verekedni a FIFA-n a Japánnal közös rendezést, és aki sokat fektetett abba, hogy a futball világából startolva az ország elnöke legyen – ez mindenesetre nem sikerült neki. Akkoriban igen sok dolga volt Csungnak. Az akkori FIFA-elnök, Havelange rendíthetetlen védelmezője volt a japán pályázatnak – ám szerencsére volt egy veje, aki minden jó üzletre fogékonynak mutatkozott. Ricardo Teixeira cimborájával, a Sao Paoló-i Jose Havillával 1995-ben beszáll az autóiparba. A brazíliai szövetség elnöke és üzlettársa, egy jogkereskedő, egy-egy vezérképviseletet kapnak a Hyundaitól. A Hyundai ugyanis Csungnak, Teixeira elnökségi kollégájának családi konszernje. Japán és Dél-Korea egymásnak semmit sem ajándékoz. A háttérben szűrik össze a levet. 1999-ben a skót David Will arról számol be, hogy Japán értékes személyes ajándékokat, így laptopokat adott magas rangú tisztviselőknek. Ő maga állítása szerint továbbajándékozta, amit kapott. Will etikai kódex megfogalmazását sürgeti a FIFA számára. Az UEFA-főnök Johansson is azt javasolja kollégáinak, küldjék vissza a japán és délkoreai ajándékokat, ahogyan ő is tette. Egész másként gondolja a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) FIFA-képviselője, Gerhard Mayer-Vorfelder. Blatter barátjáról, aki hazájában mindenféle botrányokba bonyolódott, az ajándékosztásnál megfeledkeztek. Így nyilatkozott akkoriban: „Nem kaptam semmilyen ajándékot, és nem is hagyom magam korrumpálni.”[130] Mily naivak azok a sportszakértők, akik a 2002-es vb-t komoly tanulmányokban a labdarúgáson keresztül megvalósuló globális megbékélési politika modelljének tekintik! Mivel attól lehet tartani, hogy az oroszországi és katari vb-t hasonlóan fogják értékelni – esetleg: sportpolitikai nyitás új piacok felé, zöld út a kultúra megváltozása felé? –, hadd emlékeztessünk a futball-nagypolitika kiábrándító valóságára: bárki, aki a számtani alapműveletekkel tisztában van, elképzelheti, hogyan születnek meg ezek a döntések.

Felgördül a 2000-es választási év függönye. Németország pályázik a 2006-os vb-rendezésre, ráadásul Anglián és Marokkón kívül csak egyetlen igazi versenytárssal kell számolnia: DélAfrikával. Sepp Blatternek ugyanis tartania kell magát választási ígéretéhez, amelyet afrikai választóinak tett 1998-ban: a kontinens megrendezheti első világbajnokságát. A német pályázatot kezdettől fogva ügyesen intézték. Magánúton finanszírozzák, nyilvános eszközök mellőzésével, ami nagyon lényeges előnnyel bír: a kampány során nem kell finanszírozással kapcsolatos kérdésekre válaszolni, és a könyvelést sem kell utólag nyilvánosságra hozni. Az adófizetőknek ezúttal nincs jogalapjuk sok millió eurójuk felhasználására rákérdezni. Anglia másképp csinálta, így NagyBritannia megszégyenült pályázóinak a végén még azért is megmossák a fejüket, mert 120 millió márkát vesztegettek a vesztes ügyre. Az, hogy a pályázatuk mindenestül átlátható volt – beleértve Blatter és társai fogadását, a lakosztályokat, a páholyokat és a bevásárlótúrát a Harrodsban –, nem segít rajtuk, sőt. Ellentétben a német pályázattal: a focicsillag Franz Beckenbauer és mindenekelőtt árnyéka, Fedor Radmann magánszemélyek által finanszírozva kelnek útra. Mondhatni: lábujjhegyen. Titokzatos tanácsadói szerződések, valamint FIFA-tisztviselőkkel vagyonkezelő cégek számláin keresztül kötött televíziós üzletek éppúgy táplálják a gyanút, hogy a német siker a focivilágban bevett módszerek segítségének köszönhető, mint az akkori kormány és egyes német nagyvállalatok bizonyos akciói, amelyek furcsamód éppen a vb-rendezés odaítélése idején zajlottak, és éppen azon a féltekén, ahonnan a németeket támogató szavazatok érkeztek. Mégis minden résztvevő mindig is patyolattisztának állította be a német diadalt. Ha ez igaz, akkor újabb és újabb szerencsés véletlenek lélegzetelállító láncolata rejlik az események mögött. A 2000. július 6. előtti hetekben és hónapokban nagy a nyüzsgés a német táborban. A Beckenbauer és helyettese, Radmann vezette delegációnak rá kell vennie a FIFA végrehajtó bizottságának még bizonytalan tagjait a németországi helyszín támogatására. Még a kancellár, Gerhard Schröder is szavazatokért udvarol külföldi állami vezetők körében. Német politikusok már hónapok óta vb-kitűzőkkel ékesítve jelennek meg, hivatalos döntéshozók a pályázatról

beszélnek. Mégsem lehetnek biztosak a többségben. Négy héttel a zürichi szavazás előtt mindössze 9 szavazatot tudhatnak magukénak. Dél-Afrika ellenben 12 támogatóra számíthat a FIFA vezetőségében. A politikusokon kívül Leo Kirchnek is elemi érdeke fűződik a német vb-rendezéshez. Cégcsoportja már megkapta a televíziós közvetítési jogokat a 2006-os fociünnepre. A Kirch-birodalom bennfenteseinek számításai szerint mintegy 500 millió frank nyereséget hozhat, ha a saját országában rendezik a vb-t, és a cég továbbértékesítheti a televíziós jogokat, illetve ha a legfontosabb meccseket a saját cégéhez tartozó előfizetéses csatornán keresztül közvetíti. Ez kétszer-háromszor akkora hasznot jelentene, mintha a vb-t DélAfrikában rendeznék, főleg, ha olyan költségekkel is számolni kell, mint ami a hatalmas sajtó- és televíziós központok felállításával járna. Épp elég ok van tehát arra, hogy mindent bevessenek annak érdekében, hogy a vb-t Németországba hozzák. A német pályázónak segítségére van valaki, aki tudja, hogyan kell sportrendezvényeket megszerezni: Beckenbauer titkos tanácsadója, Fedor Radmann, a sportvilág botrányokkal szőtt életű szereplője, a háttérben kötött megállapodások szakértője. Radmann valamikor az ISL ügyvivője volt Németországban, korábban pedig az Adidas sportreklámfőnöke. Nem titok a szakmában, sokat tanult Horst Dasslertől. 2000. június elején, a német pályázat körüli feszült hangulatban Fedor Radmann és Günter Netzer akcióba lépnek. A volt profi megnyitja az ajtót az ügyes jogkereskedő, Cesar W. Lüthi svájci sportügynöksége, a CWL előtt elsősorban Kelet-Európában. A céget nemrég Kirch vásárolta meg, nem sokkal később már KirchSportnak hívják, majd 2002-ben, Kirch csődje után az Infront Rt. tulajdonába megy át. Örök körforgás ez, amiben a cégnevek gyorsabban változnak, mint a részt vevő személyek. A vb-rendezés elnyeréséért Kirch az utolsó pillanatban minden eszközt bevet. A hírek szerint összesen úgy 3,5 millió eurót mozgósított a bizonytalankodó FIFA-vezérek megnyerése céljából. Kirch emberei június elején fontos FIFA-tisztviselők egyesületeivel ütnek nyélbe szerződéseket: Szlim Sibub (Tunézia), Worawi Makudi (Thaiföld), Joseph Mifsud (Málta) szerepelnek a névsorban – és

Jack Warner. Barátságos mérkőzések értékesítési jogaiért érkeznek összegek, amelyekbe a Bayern Münchent, a vb-pályázat főnökének, Beckenbauernek a klubját is beleveszik. Érdekes módon a titkos tanács attól a Radmanntól származik, aki a Kirch-ügyvivőknek ad utasításokat arra nézve, melyik összeget melyik számlára kell átutalni. Radmann tanácsára Kirch stratégái egy libanoni üzletembert is szerződtetnek, aki Dél-Amerikában és az arab világban kiváló kapcsolatokkal rendelkezik: a Rio de Janeiróban élő Elias Zaccourt, Joao Havelange legrégebbi pályatársát.[131] Radmann sokra becsüli az Havelange barátjával, Zaccourral kötött tanácsadói megállapodást – a javadalmazás: egymillió amerikai dollár. 2000. június 7-én Münchenben kézbesíteni akar Zaccournak egy szerződéstervezetet. „Radmann úr kérése, hogy az első, 250 000 dolláros részletet közvetlenül utalják át” – rögzíti Kirch ügyvivője abban a levélben, amelyet Kirch egyik bizalmasának és cége topmenedzserének, Dieter Hahnnak írt. A kedvezményezett számla luxemburgi. A szerződés szerint a FIFA-bennfentes Zaccournak, aki televíziós üzletben még sosem tűnt fel, az a feladata, hogy Kirchnek filmügyekben adjon tanácsot, illetve tudását és kapcsolatait a filmkidolgozás, filmszabadalmak és -kereskedelem területén kamatoztassa. Ilyesmikhez a libanoni üzletember a legkevésbé sem ért, viszont remek kapcsolatai vannak a FIFA-hoz. Különösen Mohamed Bin Hammamhoz, a FIFA-vezérkar ázsiai frakciójának főnökéhez fűzik erős szálak. Erre az ázsiai tömbre van most sürgősen szükség. 2003 tavaszán Beckenbauernek és Radmann-nak magyarázkodnia kell. Hevesen elutasítják, hogy „meg nem engedett előnyöket” szereztek volna maguknak. Az idő tájt ugyanis különböző papírok bukkannak elő a Kirch-birodalom romjai alól, amelyek hű képet festenek a sportvilágban bevett meggyőzési fogásokról. A Manager Magazin egy „árulkodó levelet” és egy „titokzatos tanácsadói szerződést” hoz nyilvánosságra az interneten. A levél 2000. június 6-i keltezésű, és Kirch müncheni ügyvivői irodája küldte Kirch bizalmas barátjának, Hahnnak. Említés történik benne egy bizonyos „FC Bayern München-megállapodásról”, továbbá a svájci CWL cégnek az említett futballfunkcionáriusokkal kötött négy szerződéséről. Konkrétan arról van szó, hogy a máltai Mifsudnak és

a Warnernek járó kifizetéseket egy vagyonkezelői számlán („trust account”) kell eszközölni. Günter Netzer később azt mondja, a Mifsud és Warner vagyonkezelői számláira vonatkozó Kirch-féle utalásokat nem tudja megmagyarázni.[132] A tunéziai Sibub esetében 300 000 dollárt említenek. A thaiföldi Makudival kapcsolatban pedig a következőt olvassuk: „A meccset már lejátszottuk. A díjat kérjük a lehető leghamarabb átutalni.” A CWL-igazgató Netzernek cselekednie kell: intézkedik a barátságos mérkőzések ügyében, és kifizeti a vendéglátó egyesületeket. Ezeknek az egyesületeknek az igazgatói történetesen abban a FIFAtestületben képviseltetik magukat, amelyik néhány nappal később 12:11 arányban Dél-Afrikával szemben Németországnak ítéli oda a vb rendezési jogát. Trinidadban, amely Dél-Afrikára szavazott, „időpont-egyeztetési problémák miatt” – így Netzer – nem játszottak Bayern-meccset. Bár a szerződést megkötötték, a pénz nem folyt be. Másfelől viszont Warner cége, a JD International 2001. december 18-án a Kajmánszigeteken baráti áron, mindössze 4,8 millió frankért kapta meg Kirchtől a 2002-es és 2006-os vb közvetítési jogait a karibi térségben. Azokat a jogokat, amelyeket valamikor versenytársa, Selby Brown nyert el. A híreszteléseket, melyek szerint Warner csak csekély részösszeget fizetett ki végül, mindkét fél felháborodottan tagadja. Az FC Bayern 2001 elején Máltán szerepel – majd Tunéziában játszik a L’Ésperence Tunis ellen, ahol Szlim Sibub, az államelnök Ben Ali veje a klubelnök. Hogy később Tunézia mégis Dél-Afrikára szavazott, nem lehet ellentmondás. A szavazóblokkokat oly világosan alakították ki, mint még soha a vb-rendezési szavazásokon. Németország mellett van nyolc európai tag Johansson vezetésével, aki az 1998-as választási veresége után nem akar Blatternak, legnagyobb riválisának még egy diadalt átengedni; ehhez jön a négy ázsiai. Bin Hammam maga tárta ezt fel később, amikor elmesélte, hogyan utasította rendre ezért az ázsiai kvartettet az afrikai főnök, Hayatou. Az ázsiaiak a Németországot támogató szavazatukkal Blatter egy korábbi sértésére is reagálnak, aki végül nem adta meg nekik a választási kampány során megígért plusz vb-helyet.

A németeknek azonban még egy szavazatra szükségük van. Ha 12:12-es döntetlen következik be, Blatter elnöki szavazata fog dönteni – Dél-Afrika javára. A megoldás úgy adódik, hogy Óceánia képviselője, Charles Dempsey – micsoda véletlen! – a választás közben egyszerűen lelép. A skót születésű Dempsey azt a megbízást kapta saját szövetségétől, hogy a déli féltekére voksoljon. Azzal, hogy kiszáll, elkerüli a teljes illojalitást, hiszen nem szavaz a megbízatásával szemben, egyszersmind azonban eldönti a szavazást – a németek javára. Az állás 12:11, és így Blatter szavazata értéktelen. Elmenekülésével Dempsey félreérthetetlen jelet küld a szavazóknak: már nincs szükség arra, hogy a Dél-Afrikát támogató frakcióból valaki átüljön. A cserejelölt, amint azt jól informált körökben tudni vélik, a tunéziai Alulu lett volna. Bizonyára csak pletyka. Tény viszont, hogy a FIFA etikai bizottsága Alulut 2010-ben korrupció miatt két évre felfüggesztette. Amint megvan a vb-rendezés, Radmann hirtelen elkezd Kirch nevében eljárni, aki a nagy hasznot hozó televíziós jogokkal rendelkezik. Radmann-nak saját bevallása szerint „méltányosan javadalmazott” tanácsadói szerződése van a Kirch Holdingnál, amely 2003-ig lett volna érvényes, ám a Kirch csődje miatt 2002-ben megszűnik – csak ezért kerül ez és még sok másik szerződés napfényre. Természetesen Radmann főnöke, a vbszervezőbizottságának feje, Franz Beckenbauer is évek óta milliókat érő szerződéses viszonyban van az egykor Kirch-hez tartozó tévéadóval, a Premiere-rel. A médiamogul tehát a vbszervezőbizottság mindkét fontos tagját szerződések révén a befolyása alatt tartotta.[133] Az észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök, Peer Steinbrück élesen bírálja Radmann „érdekösszefonódását” a Kirch-csoporttal. Fővárosa, Düsseldorf veszített a vb-médiacentrum helyszínére kiírt pályázaton Münchennel szemben – a szervezőbizottság ugyanis utóbbit javasolta a világszövetségnek. És persze Kirch is Münchenben tartózkodott. „Életbe vágó volt a számunkra, hogy a médiaközpontot Münchenbe, sportprodukciós társaságunkat és a tévéadónkat pedig helyzetbe hozzuk – nyilatkozta egy régi Kirchmenedzser. – Minden követ megmozgattunk, a legnagyobb titoktartás mellett.”[134]

Mindez természetesen teljességgel a müncheni pályázatot támogató szervezőbizottsági alelnök, Radmann tudta nélkül történt. Azt állítja ugyanis, ő Kirchnek nem mint vb-szervező dolgozott, csak olykor-olykor adott neki tippeket a sportmarketing területén: adásidők, dekóderrel kapcsolatos kérdések, piaci esélyek latolgatása más sportágakkal kapcsolatban. A kötélugrás és a gumitviszt kapcsán, feltételezhetjük. Radmann később kiszáll a szervezőbizottságból, majd újabb és újabb tanácsadói szerződései, többek közt az Adidasszal, hosszú távon a végzetévé válnak. A Kirch Holding 2000-ben Netzernek is zsíros tanácsadói állást biztosított – bár ő már azelőtt is dolgozott a médiabirodalomnak. Ferenc császár, Netzer, Radman és a Kirch cégcsoport szemében az összes akkor kötött szerződés teljesen normális jogi ügyletnek számít. És természetesen mindent patyolattisztán intéztek. Így megy ez a sport csillogó világában. Egy sor sorsszerű egybeesés követi egymást. És a globális politika, illetve a gazdasági élet nagy játékosairól még nem is beszéltünk. Újabb véletlenek következnek, rekordgyakorisággal. Gerhard Schröder kancellársága idején, 2000. június 28-án, nyolc nappal a vb-szavazás előtt a Szövetségi Biztonsági Tanács 3:2-es szavazati arányban 1200 Panzerfaust („páncélököl”) Szaud-Arábiába szállításáról dönt. Schröder frakciója leszavazta a zöld Joschka Fischert és az SPD-s Heidemarie Wieczorek-Zeult. A német fegyverszállítások a válságövezetekbe már akkor is kényes kérdésnek számítottak. Ugyanazon az ülésen elutasítják katonai eszközök Tajvanba exportálását, a számítógépes szoftverek Törökországba szállításáról szóló döntést pedig – ahol mégiscsak egy NATO-partnerről van szó – elnapolják. A szövetségi kormány nem akarja megerősíteni a döntésről szóló hírt – az ilyen jellegű ügyek titoktartási kötelezettség alá esnek. A DFB (a Német Labdarúgó-szövetség) viszont hevesen tagadja, hogy bármilyen összefüggés lenne a szaúdi királyságba irányuló német fegyverszállítással kapcsolatos pozitív döntés és a nyolc nappal későbbi szavazás között, amikor is a szaúdi királyi család egyik tagja, a FIFA-elnökségi tag Abdullah el-Dabal Németországra szavazott. Hasonló jellegű véletlenek egész sora követi egymást a szavazás előtti napokban azokban a régiókban, ahonnan a német pályázók a

szavazataikat kapták. A Németország Rt. tökéletesen időzít. Az UEFA nyolc embere rendben van, de ki fogja Bin Hammamot (Katar), el-Dabalt (Szaúd-Arábia), Csungot (Dél-Korea) és Makudit (Thaiföld) meggyőzni? Ők kezeskedhetnek a Beckenbauer-csapat sikeréért. A togói, paraguayi és csendes-óceáni utazások mind azt a benyomást keltik, mintha világszerte folyna a kampány, ám ezek a látogatások egyetlen szavazatot sem hoznak. A négy ázsiai a szavazás előtti napokban Németország mellett lándzsát törő makacs tömbbé formálódik – olyan szilárdan, hogy azt még Dél-Afrika legragyogóbb csillaga sem tudja megtörni. Nelson Mandela hiába telefonál röviddel a választás előtt a katari emírrel, a thaiföldi királlyal és a belga királlyal (hogy érvényesítse befolyását a FIFA végrehajtó bizottsági tag D’Hooghéval szemben), és éppoly hiába beszél a hűtlenné vált Dempseyvel is. A német gazdasági csodák világa ez. Júniusban a DaimlerChrysler szövetségre lép a dél-koreai autógyárral, a Hyundaijal. A „Korea Economic Daily” című lap ujjongva közli, hogy a Daimler mintegy 800 millió márka tőkével akar a bizonytalan lábakon álló konszernbe beszállni. Hogy a Hyundai-tulajdonos Csung család egyik fia a FIFA választó testületében ül, a német pályázó számára nem jelent akadályt – véli a brit vb-különmegbízott, Tony Banks. A Daimlernek a Mercedes-Benzen keresztül, amely a német válogatott főszponzora, évtizedek óta beleszólása van a futballba. A thaiföldi FIFA-küldött, Makudi, hazája futballszövetségének főtitkára, a Sunday Times szerint szintén Mercedesekkel kereskedik Bangkokban. Kérdésre válaszolva elmondja, hogy a cég egyáltalán nem az ő tulajdona. Hanem a feleségéé.[135] Június végén egy másik vb-szponzor is megmozdul. A Bayer Rt. egy dél-koreai műanyaglemez-gyártóval köt üzletet, és Thaiföldön nagyberuházásokat helyez kilátásba. A BASF bejelenti, 2003-ig 800 millió márkás összberuházást tervez a dél-koreai vegyiparban. Thaiföldön a Bangkok Post az ipari minisztert idézi, aki szerint a Siemens 2,5 millió márkás, félig állami vékonylemez-gyártási projektbe akar befektetni. A szavazás utáni napon mindezt tagadják. A Siemens ázsiai mobiltelefon-piacon meghirdetett offenzíváját mindez nem érinti.

Ezek az üzletek nyilván egészen hétköznapiak. Csak az időpont zavarba ejtő: milliárdos ígéretek Thaiföldnek és Dél-Koreának, fegyverüzlet Szaúd-Arábiával – és mindezt a vb-szavazás előtti napokban hirdetik ki? A hazai gazdaság hálája bizonyosan a végén tévedhetetlenül Németországra szavazó dél-koreai, thaiföldi és szaúd-arábiai küldötteknek jár. És Bin Hammam? A katari futballvállalkozó londoni látogatásakor Tony Blair kérésére, hogy tudniillik szavazzon Angliára, azt válaszolja: „sajnálom, de már Schrödernek ígértem a szavazatomat”.[136] Bizonyos eseményekre csak kilenc évvel később derül fény. 2010. május 8-án Máltán Norman Darmanin Demajo, a Máltai Labdarúgószövetség pénztárosa ügyvédjével együtt a kamerák elé áll, és beszámol arról, olyan dokumentumokat és pénzügyi megbízásokat látott, amelyekkel kapcsolatban immár másfél éve semmilyen magyarázatot nem kap a szövetség elnökétől, Joseph Mifsudtól. Az ok: 2000. október 12-én 250 000 dollár vándorolt a máltai szövetség számlájára. Ugyanazon a napon mutatja be Mifsud, aki egyébként a FIFA és az UEFA elnökségében is ott ül, a Bayern Münchennel 2000. június 1-jén játszandó barátságos mérkőzésről szóló szerződés „hű másolatát”. Ezek szerint a pénznek június közepéig meg kellett érkeznie. A szerződést ráadásul csak Mifsud és a CWL írta alá. A szövetség szabályzata szerint azonban legalább két aláírás lenne szükséges. A 250 000 dolláros összeg nem nyomtatottan szerepel a szerződésen, hanem kézzel van ráírva egy szaggatott vonalra. Ilyen még nem fordult elő, mondja Demajo, aki sok más régi CWL-szerződést látott már. Pénztárosként ezt nem fogadhatta el. Főleg, amikor német sajtóközleményekből megtudja, hogy 2000 júniusában megállapodás született egy vagyonkezelői számlára történő befizetésről a máltai szövetség számára – miközben a szövetségnek nincs vagyonkezelői számlája. Az akkori összegeket ráadásul 300 000 dollárban állapították meg, amelyek a szerződés aláírása után 14 napon belül esedékesek. Összesen tehát mennyi pénz folyt be? Hol várakoztatták hónapokon keresztül? A szövetségi elnök, Mifsud falaz. 2010 augusztusában 18 év után elveszíti trónját Demajóval szemben. Mifsud marginális sportpolitikai jelentősége ellenére – vagy éppen emiatt? – a legmagasabb futballirányításba verekedte magát.

Bizonyos ügyei emlékezetesek maradnak, mint például amikor a vele szemben kritikus újságírókat kizárta a tárgyalásokról. Utódja a földközi-tengeri szigetek elnökségi képviselőjeként a ciprusi Mariosz Lefkaritisz lett. Ő is nemsokára ott ül az UEFA és a FIFA elnökségében. A dúsgazdag nyersanyag-kereskedő kapcsolati hálóval gazdagítja a sportpolitikát, ami nem annyira a focinak, inkább bizonyos üzleti köröknek jelent majd hasznot.

Rotál a FIFA 2010-ben tehát feltétlenül Dél-Afrikának kell nyernie. Blatter nem menekülhet a kötelezettsége elől, Mandela országa kész akár vádat is emelni a világszövetség ellen. Mit lehet tenni? Nagyon egyszerű. Hiszen még mindig Blatter a majdnem mindenható elnök! Megváltoztatja hát a választási eljárást. 2010-ben Afrika következik, 2014-ben pedig, ha már úgyis ott vagyunk, Dél-Amerika. Ami azt illeti, a 2010-es rendezésért Dél-Afrika mellett Egyiptom, Marokkó, Tunézia és Líbia is ringbe száll. Ezen országok közül a legtöbbnek van profi labdarúgása, de mi a helyzet Líbiával? Semmi gond – hangoztatja fölényesen al-Szaadi Kadhafi, Blatter ugyanis nem sokkal a 2002-es újraválasztása előtt Zürichbe invitálta. A líbiai despota, Moammer el-Kadhafi legkisebb fiáról van szó, akinek az emberei hat évvel korábban egy bajnoki mérkőzésen, amikor a szurkolók a „Le Kadhafival!” jelszót skandálták, sorozatot lőttek a nézőtérbe. Halálos áldozatai is voltak az esetnek, rövid állami gyász következett, majd mindkét klubot feloszlatták.[137] Hat évvel később Kadhafi, aki mellesleg háromszor (2001 és 2003 között) volt az „Év labdarúgója” Líbiában, azt állítja, hogy elsöprő kampányukkal ő és Bin Hamman segítették trónra Blattert. A katari szövetséges Ázsiában dolgozott, míg Kadhafi arról gondoskodott, hogy Afrika ötven országának fele Blatterre szavazzon az afrikai futballvezér, Issa Hayatou ellenében. Attól kezdve az ifjabb Kadhafi büszkén dicsekedett, hogy Líbia számára bebiztosította a vbrendezést. És bizony ő volt az egyik legelső, aki a FIFA szöuli pénzügyi konferenciáján a színpadra lépett, amikor Blatter ellenzékének némán kellett végighallgatnia a többórás köszöntő beszédeket, amelyekben a Nagy Vezért mindenki hűségéről és engedelmességéről biztosította. Tudvalevő, hogy ő maga is profi labdarúgó, edzett az olasz Serie A-ban a Perugiánál, 13 percet játszott az Udinese színeiben, és egy darabig a Juventus mezében díszelgett a kispadon. Mindenesetre kipróbált profinak tartja magát, már ha nem törődik azzal a jelentéktelen körülménnyel, hogy ezek a klubok a tenyeréből esznek, miután a papa olajmillióival jól kitömte őket. Franceso Scoglio, Líbia

nemzeti tizenegyének edzője egyszer a Corriere dello Sportban „értéktelen futballistának” nevezte, és rövidesen repült is. Ahogy az ifjabb Kadhafi is a Perugiából, ahol állandó cserejátékos létére elbukik egy szteroid-ellenőrzésen. Ellenpróbát nem is kér – ami ritkaságszámba megy a sporttörténelemben. Kadhafi ezredes kész néhány olajmilliárdot egy jó kis sivatagi futballcirkuszra költeni. De miután semmire sem megy a líbiai pályázattal, Tunéziával szövetkezik. A vb-pályázat remek alkalom Ben Alinak, Tunézia 1987 óta hivatalban lévő, hajmeresztően korrupt elnökének, hogy megbízatását a 2010-es vb évéig meghosszabbítsa. Blatternek nemcsak a megválasztásában segédkező Kadhafi család, hanem az emberi jogokat semmibe vevő tuniszi diktátor barátsága is igen sokat ér. Nem takarékoskodik a dicsérő szavakkal, ha Ben Aliról van szó. 2010-ben, a dél-afrikai világbajnokság idején is oly fontos számára ez a kapcsolat, hogy nagyrabecsülését nyilvánosan is kifejezi, különösen a tunéziai diktátor „különböző kezdeményezései miatt, amelyet az elnök úr a világbékéért és az ifjúság rendszeres támogatásáért” indított el. Pár hónap sem telik el, és a diktátort pereputtyával együtt elkergetik a tunéziaiak. Ehhez a pereputtyhoz tartozik Szlim Sibub is, a Tunéziai Olimpiai Bizottság elnöke és a FIFA elnökségi tagja. A diktátor veje mindehhez ingatlanpiaci birodalma révén is jókora vagyont harácsol össze. Sibub az, aki a német pályázat során a L’Espérance Tunis–Bayern München meccsért a Kirch/Netzer ügynökségtől 300 000 dollárt kasszírozott. Cserébe gondoskodik az akkori tunéziai FIFA-elnökségi tag, Szlim Alulu szavazatáról, akinek a székét 2001-ben át is veszi. A zsarnokbuktatás után az új sportminiszter, Tarak Diab hivatalba lépésekor, 2001 decemberében elítéli Sibubot: „Ben Ali, illetve korrupt családja a sportot és a labdarúgást arra használta, hogy elterelje az emberek figyelmét a valódi problémákról.” Szerinte Sibub tehet a futball korrumpálásáról. Mily különbözőek tudnak lenni a látószögek! Nem sokkal korábban Blatter a világbéke és az ifjúsági sport nagylelkű támogatóinak tartotta Ben Alit és háza népét. Az arab tavasz a zavart Kadhafit is letaszítja a trónról, aki igen jó kapcsolatokat ápolt a FIFA-csúcsvezetőivel. De a FIFA nem fogyott ám ki ezzel az arab térségben uralkodó korrupt, emberi jogi

szervezetektől hevesen támadott állami vezetőkből! Ott van például az egyiptomi Hani Abo Rida. Ő is a FIFA-elnökségben ül, és országgyűlési képviselőként, illetve hazája sportszervezetének elnökeként korrupciós vádak terhelik. Abo Rida szervezete egészen a véres Tahrir téri felkelések végéig kitart a bukott despota, Mubarak rendszere mellett. 2012. február 1-jén egy első osztályú bajnoki meccsen Port Szaidban a kairói al-Ahli szurkolóit huligánok támadják meg a stadionban – a vérfürdőben 74-en halnak meg. A mészárlásnak nyilvánvalóan politikai háttere van. Az al-Ahli „népi” klubnak számít, szurkolói a Tahrir téren a forradalmárok oldalán álltak. Egy olyan országban, ahol az első osztályú klubok felét a rendőrség, a katonaság és politikusok irányítják, ennek van némi jelentősége. Hiteles Port Szaid-i tudósítások alapján feltételezhető, a rendőrség tudatos távolmaradással elősegítette a tragédiát.[138] Néhány nappal később Blatter máris a nemzetközi futballból való kizárással fenyegeti az Egyiptomi Labdarúgó-szövetséget, amelynek tisztviselőit a kormány a Port Szaid-i rendbontás miatt felfüggesztette. A FIFA-elnökségi tag Abo Rida egyiptomi tevékenységéről kevés részlet ismert. Talán jó oka van ennek is – az interneten elérhető információk szerint ő az állambiztonságért felelős bizottság elnökének asszisztense. Beleillik a képbe Mohamed Rauraua is, aki 2010-ben került a FIFA-elnökségbe. A posztra való alkalmassága az algériai diktátorhoz, Buteflikához fűződő kapcsolatából adódik. A labdarúgószövetség elnökeként természetesen Raurauának is korrupciós vádakkal kell szembenéznie. A FIFA-ban a jogi bizottság tagjává avanzsál. Mindemellett 2012 elején Blatter a médiabizottság elnökévé nevezi ki. Algéria a sajtószabadság világranglistáján a 135. helyen tündököl. A 2010-es vb-pályázaton Dél-Afrika legfőbb riválisa azonban Marokkó. Fokvárossal ellentétben viszont, amely nem támogatja az iraki háborút, Marokkó jól nevelt kutyus módjára hűségesen tartotta a lépést George W. Bushsal. Az amerikai kormány hálából Rabat érdekeiért száll síkra. Különösen Alan Rothenberg, az 1994-es amerikai vb szervezőbizottságának elnöke, aki remek szponzorkapcsolataival felfegyverkezve – a France Football szerint –, 14 millió dolláros

keretből lobbizik a marokkói királyságért. Ráadásul VI. Mohamed király 140 millió eurót pihentet Svájcban, amelyet az afrikai labdarúgás javára használnak föl, ha Marokkó nyer. A propagandagépezet jól működik, és ügyesen leplezi a valóságot: Marokkó piszkos háborúját Nyugat-Szahara ellen, „eltűntek” tömegeit, az algériai sivatagba űzött 200 000 menekültet, vagy az Amnesty International vádját, amely szerint Marokkóban politikai foglyokból kínzással csikartak ki vallomásokat. Blatter számára felettébb kínos a helyzet. Az arab üzleti világ szilárd lábakon álló résztvevői egyre aktívabb szerepet játszanak a nemzetközi futballban, és afrikai szavazatvadászatai alkalmával ő maga is szívesen élt arab szövetségesei segítségével. Akár Katarból, akár Líbiából, akár Szaúd-Arábiából jöttek. A 2010-es vb odaítélésében mindez azonban csekély szerepet játszik. Dél-Afrikának kell befutnia. Blatter és cimborái évekig vidáman sütkérezhetnek olyan emberek fényében, akik a nagy elnök környezetében megjelennek: egy Nobel-békedíjas társaságában! Nelson Mandela és Desmond Tutu érsek a meghasonlásig kénytelen a FIFA-főnökök hiúságát kiszolgálni. Még Trinidad és Tobagóba is odarendelik őket, Jack Warner karibi szigetére, ahová Blatter is odasiet, hogy a kamerák előtt együtt pózolhasson a jeles személyekkel. Mindez a FIFA-elnök renoméjának növelését szolgálja, aki azt is elárulja, mi a közös benne és Mandelában: „Például, hogy mindketten a fiatalok javáért küzdünk a világban.” Warner is Mandela közelébe férkőzik: egyik dél-afrikai útja során az ő egykori elnöki lakosztályán száll meg. „Hasfelmetsző Jack” Mandela ágyában alszik.[139] A 2004-es zürichi szavazás semmi rendkívülivel nem szolgál. DélAfrika már az első körben 14:10 arányban megveri Marokkót. Amikor Blatter a zürichi világkereskedelmi központban a kamerák elé tartja a borítékot, és emelkedett hangon bejelenti: „Nem tudom, ki a győztes. Önökkel együtt fogom megtudni” – az al-Dzsazíra televízión már futnak a fokvárosi és pretoriai ünneplés képei. Az egyik afrikai FIFAelnökségi tag egy órával korábban elárulta a tévéadó svájci tudósítójának, Leila Smatinak: „Dél-Afrikáé a világbajnokság. Az első körben győzött.”

A marokkói király és amerikai segítői sok mindenre gondoltak. Nem sokkal a szavazás előtt Thomas T. Riley, az amerikai nagykövet biztosította Rabatot Amerika támogatásáról, amely bizonyára hatással volt a Coca-Colára, a McDonald’sra, a Budweiserre, a MasterCardra és a Gilette-re. De Dél-Afrika sem mulasztott el mindenre gondolni. A fokvárosiak még egy kockázatelemző céget is megbíznak azzal, hogy a szavazás előtti órákban felmérje a hangulatot a vezetőségben, ahol tudvalevőleg az utolsó pillanatig akadnak megvásárolható szavazatok. Például az olyan ingadozóké, mint Jack Warner. Feltételezhető, hogy a választás előtti éjszakán még temérdek pénz volt mozgásban. A dél-afrikai delegáció is úgy hiszi, Warner végül mégis Marokkóra szavazott, bár szavazatát korábban Dél-Afrikának ígérte. Miért ne tehette volna meg? Így vagy úgy, Mandela és Tutu nem fognak többé a szigetére zarándokolni. Tunézia és Líbia pár nappal előbb visszalépett. A forradalmár Kadhafi megtanulta: a FIFA-tisztviselők szava annyit ér, mint a szél, amely elfújja. A líbiai média attól fogva szidja Blattert és családját: sötét maffiózók dopping- és drogüzletekkel, nagy pénzmosók és illegális fogadások szervezői. A rá következő hetekben a teljesen esélytelen Egyiptomban milliós összegekről beszélnek, amelyeket állítólag arra kellett volna felhasználni, hogy bizonyos FIFA-vezetők kegyét megnyerjék. Három évvel később, 2007 októberében Brazília kapja meg a 2014-es vb rendezését – egyedüli jelöltként. Ezúttal nem zajlik le a szokásos világraszóló, pénzmozgásokat előidéző vb-show. Még Blatter sem tud lendületet vinni a dologba. Egyik brazíliai látogatásakor arra biztatja a szomszédos Argentínát és Chilét, hogy gondolkodjanak el egy páros pályázaton. Vajon ezért állítja meg Blatter a rotációs kereket? Számára ugyanis, aki megszokta, hogy az egész futballvilág körülötte forog, a rotációs elv a lehető legnagyobb büntetést jelenti: csak statisztaszerepet játszhat. Tudniillik a rotáció a döntés lehetőségét a kontinentális szervezeteknek juttatja, akik egyedül határoznak arról, ki lesz a jelölt, így egyszersmind gyakorlatilag a vb-rendezés helyszínéről is. Így történt ez Brazília esetében. A Dél-amerikai Labdarúgó-

szövetség, a COMNEBOL a FIFA felhívására csupán ezt az egyetlen pályázót indította. Blatter meg játszhatja a bemondó szerepét. Ugyanazon a napon a végrehajtó bizottság egyhangúlag leszavazza a rotációs rendszert.

BLATTER MÁSODIK FÉLIDEJE

Világbajnokság Oroszországnak és Katarnak Valami nagyot, valami egészen nagyszerűt fundálnak ki a FIFAban. Az ötlet megszületésének igazi történetét sosem fogjuk megtudni, mert ma már senki sem gondolja, hogy jó ötlet volt. Mindenesetre úgy hírlik, Jérome Valcke benne volt a terv kovácsolásában, amit Blatter 2008 májusának végén hirdet meg: a 2018-as és 2022-es vb rendezési jogát egyszerre osztják ki. Két torna egy csapásra. Az izgalmas projektet a sydneyi FIFAkongresszuson Blatter azzal indokolja, hogy ez az eljárás a vendéglátó országok és a szponzorok számára biztosabb tervezést tesz lehetővé. Ilyesmi még sosem fordult elő. Mi lehetett az ötlet hátterében? „Pénz” – mondja Jack Warner.[140] A döntés következtében az érdekeltek az egész világon nagy nyomás alá kerülnek. Azok is, akik szívesen vártak volna még pár évet. Most az elkövetkező másfél évtizedről van szó, immár a harmadik évtizedig kihatóan döntenek a világ legnagyobb televíziós eseményéről. Érdeklődők egész seregének felvonulása várható. És aki ismeri a FIFA világát, tudja, a világméretű pályázati versenyfutás a személyes meggazdagodás hihetetlen lehetőségeit kínálja. Mindenkinek, aki csak szeretné. És ilyenből nem kevés akad a tornákat odaítélő 24 tagú FIFA-vezérkarban. 2010 végén, a választás idején már csak 22-en ülnek a helyükön, ketten közülük saját megvásárolhatóságuk miatt már hajótörést szenvedtek. Nem sokkal a szavazás előtt már annyira eget verő a választás körüli lárma, hogy Blatter már nem is tudja, ki vetette fel a szerencsétlen kettős választás ötletét. „Hangot adtam aggodalmaimnak, hogy vajon jó döntés volt-e ez, vagy sem. Azt hiszem, nem volt helyes így szervezni.”[141] De most már végig kell csinálni a választási procedúrát, bár a kulisszák mögött már rég kiosztották a lapokat – a szavazási eredmények legalábbis ezt mutatják. A dupla vb-döntés mindenki számára csábítóan hangzik. A mostani odaítélési eljárás után nyolc kerek évig nyugalomra lehet számítani, és akkorra már aligha lesz a mostani elnökségből bárki is

a végrehajtó bizottságban. Egyúttal el is veszik a következő generációtól a legfontosabb döntés lehetőségét, és amelyikük szeretné, még egyszer feltöltheti a bankszámláit, mielőtt nyugdíjba megy. Blatter kimozdíthatatlan a nyeregből, ez biztos, de az is, hogy kezdenek zord idők járni. Nincs már szüksége kengyeltartóra, barátokra, akik magánrepülőket biztosítanak neki, és „elképesztően brutális választási kampányokat” bonyolítanak le számára a világban. Ez sajnos azt jelenti, hogy a régi harcosokra nincs többé szükség. A hatalmi viszonyok igencsak elmozdultak. Blatter végre a markában tartja Európát, 2007-ben volt asszisztense, Michel Platini lesz az UEFA elnöke. Az adminisztráció kulcspozícióiban újraosztja a szerepeket, és a csúcshivatalokban dél- és kelet-európai funkcionáriusok kapnak helyet. Nemsokára megmutatkozik, hogy az új politika nem igazán használ az UEFA-nak. Blattert azonban ez nem zavarja. Éppen ellenkezőleg. Hamarosan az UEFA sem lesz abban a helyzetben, hogy ujjal mutogathasson rá. Máshol ajánlatos óvatosnak lenni. A brazil Ricardo Teixeira a 2014-es vb-t, amelyet teljesen az ő irányítása alatt szerveznek, a FIFA-trón megrohamozására akarja felhasználni. A Blatterlegénység más tagjai is kezdenek illojálisak lenni. Mindenekelőtt Mohamed Bin Hammam, aki nyugtalanító ambíciókról tesz tanúbizonyságot. Katari barátunk egyszer csak követelni kezdi a FIFA-elnökök hivatali idejének korlátozását. Mint mindenki más, ő is jól emlékszik, milyen programot hirdetett meg Blatter a választmányi küldötteknek a 2002-es választási harc idején: „Adjatok nekem még négy évet, és végigcsinálom a FIFA újjászervezését!” És még csak a félidőnél tart. 2011-ben, amikor Blatter még mindig misszionáriusként veti bele magát a kampányba, Bin Hammam gúnyos hangot üt meg: „Mit csinált az elmúlt harminchat évben, ha még mindig nincs kész?” Hammam ellenzi a kettős vb-szavazást is. Eleinte nem arról van szó, hogy saját hazáját biztatná pályázásra, megvannak a maga tervei. Jack Warner is távolodóban van. Számára sértés volt, hogy a németországi vb-vel kapcsolatos jegyeladási ügyben a FIFA ténylegesen nyomozni kezdett ellene, és a fia által vezetett céget fizetésre szólította fel. Arra figyelmeztette az ügy, hogy a szélirány

változóban van. Bin Hammamhoz hasonlóan ő is felpanaszolja Blatter egyeduralmát a FIFA-elnökségben: „Blatter mindenről egyedül dönt.” Emiatt morognak az elnökség újoncai is, mint Franz Beckenbauer, aki 2007-ben került a vezető testületbe. Már az ülések előtt elintéz bizonyos kérdéseket az éppen vele megegyezni hajlandó tagokkal, a másként gondolkodókat aztán leszavazzák. Ilyen trükkökkel csak az tud élni, aki élete minden pillanatában a FIFA-val tud foglalkozni. Nem csoda, hogy Blatter nyíltan tetszeleg a diktátor szerepében.[142] Ami a fizetését vagy az elnöki tevékenységgel járó kiadásokat illeti – senki sem ismeri pontosan. Senki, kivéve őt, azt az embert, aki a FIFA számára egyedüli aláírási joggal rendelkezik. Mikor, mire és milyen gyakran él ezzel a bizarr jogával a milliárdos bábszövetségigazgató? Blatter személyes pénzügyi politikájának beszédes példája az a milliós kifizetés, amelyet a 2011-es elnökválasztási kampány hajrájában Warner futballszövetsége, a CONCACAF javára eszközölt. Állítólag „fejlesztési segélyről” volt csupán szó. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy minderről csak négy héttel később tájékoztatja az elnökséget, amikor már nyomást gyakorolnak rá. Warner addigra már feltárta a busás adományozás tényét. Az olyanok, mint Bin Hammam és Warner, rájönnek, ők is csak sakkfigurák Blatter futballtábláján. Elég nagy szabadságuk van, de jaj nekik, ha zavarni merészelik a vezérek köreit. Amikor kenyértörésre kerül sor, egyet elhihetünk nekik: Blatter őket sem avatta be soha teljesen. Különben most lelkesen tennék közzé a számokat, amelyeket az elnök sikeresen eltitkolt. Aztán ott vannak még Blatter csendes segítői. A francia vonal hagyományosan erős – mintha a FIFA alapítása óta sosem hagyta volna el igazán Párizst. Már Havelange is épített a szigorúan centralizált Franciaországból származó munkatársak segítségére, amikor 1974-ben meghódította a FIFA trónját. Egy fél diplomatatestület volt jelen a frankfurti kongresszuson. Frankofon háttere van a belga származású Havelange-nak éppúgy, mint a svájci (wallisi) Blatternek. Franciaországban építi fel sportpolitikai világbirodalmát a nagy üzleti tehetség, Dassler, amely azonban francia haverja, André Guelfi pénzügyi segítsége nélkül befejezetlen

mű maradt volna. Guelfi hangsúlyozta, ő mindig is Franciaországért dolgozott; bizonyosan Franciaország szolgálataiért is. Blatter Jérome Valckéval egy franciát helyez a főtitkári székbe, akinek az előélete kérdéseket vet föl, és aki ma szívesen mesél arról, hogy ő és Blatter mennyire egy húron pendültek. 1992, a barcelonai nyári olimpia óta szoros barátság fűzi honfitársához, Platinihez, amikor is Valcke a Canal Plus tanácsadója volt – és mint ilyen, Platini akkori munkaadója.[143] Platini másfelől, miután hosszú évekig a FIFA pénzén tengette háborítatlan életét Párizsban, Blatter hathatós támogatásával UEFAfőnök lesz, és hirtelen a FIFA-birodalom koronahercegének számít. Aztán ott van még Jérome Champagne, az elnöki tanácsadó, aki kiváló kormányzati kapcsolatrendszerrel bír. Némelyek – ma ismét – őt tartják az elnöki pozíció várományosának. A FIFA-ban sokan érzik a bőrükön a francia jó barát hatalmát. Mint például az afrikai futballvezér, Issa Hayatou, aki 2002-ben nem riadt vissza attól, hogy Blatter kihívója legyen. 2003-ban az Afrikai Labdarúgó-szövetség választásán azonban egyszer csak neki is akad ellenlábasa, akit Blatter tábora támogat. Hayatou 2003-ban még meg tudja akadályozni azt, ami 2007-ben az UEFA-főnök Lennart Johanssonnak már nem sikerül: Blatter emberei őt kiütik a nyeregből. És mi van Nyugat-Európa nagy futballegyesületeivel? Blatter rájuk is mindig számíthat. Nem csak Franciaországra, ahol a párizsi sportmédiacéggel, az Amauryval kiváló összeköttetései vannak – részben Valckénak köszönhetően, aki maga is sportjogkereskedő. A FIFA legnagyobb, gyepen kívüli társadalmi eseményét, az Év labdarúgója választását, az Aranylabda odaítélését az Amaury és a FIFA közösen rendezi. Olaszország pozícióját Franco Carraro testesíti meg, Blatter régi vazallusa, aki a belső számvizsgáló bizottságot kabaréba illő személyzettel vezeti. Később ő maga egy olaszországi manipulációs botrány örvényében süllyed a mélybe. A DFB-képviselők hagyományosan álszent politikát űznek: virtuóz módon lavíroznak a Blatter-klán viselkedését ostorozó hazai kritika és az őket Zürichhel szorosan összekötő bajtársi kapcsolat ápolása között. A világ legnagyobb labdarúgó-szövetsége sohasem jelentett igazi

fenyegetést Blatter rendszerére nézve. Németország lapít, a kritikát alázatosan visszautasítja. A világszövetség vezető testületében nem akarja az erős ember szerepét játszani. „Kedves Elnök úr – szólal föl Theo Zwanziger, amikor 2011-ben Blatter zürichi választási kongresszusán a végrehajtó bizottságban helyet foglal –, mi is szívből gratulálunk. Bár létszámunkat tekintve nagy szervezet vagyunk, mégis mi is ehhez a nagy futballcsaládhoz tartozunk.” Ehhez jön még a „Sommermärchen” országának mélységes hálája. Öt évvel azon esemény után, amelyet Blatter mindenáron szeretett volna megakadályozni, még mindig hálálkodnak. „Nekünk, németeknek igen nagy megtiszteltetés volt a 2006-os világbajnokság, mérhetetlenül hálásak vagyunk érte a FIFA-nak.” Anglia ezúttal nem viszi túlzásba a hízelgést. Általában azért eléggé gerinctelen módon szlalomozik az alázatos behódolás és a kérlelhetetlen ellenzékiség pozíciója között – amit Blatter fölényesen ki is használ. A britek segítettek neki nyeregbe jutni már 1998-ban, amikor az európai futballfőnök, Johansson táborából az utolsó pillanatban átigazoltak Blatter illusztris választói közé. Blatter akkoriban azt nyilatkozta, a futball anyaország támogatása többet jelentett számára, mint bármi más. Amikor aztán trónra került, Anglia vb-pályázói ujjongva hangoztatták, Németország „most aztán aggódhat a vb-pályázata miatt” – az akkori DFB-elnök, Egidius Braun ugyanis Johansson támogatója volt. Két évvel később jönnek csak rá a britek, milyen ostobák is voltak. Braun és Johansson nyolc szavazóból álló kikezdhetetlen tömböt kovácsolt Németország számára. És Blatter? Bocs, kedves Anglia, ő Dél-Afrika mellett kötelezte el magát. 2002-ben Anglia bátran szembeszállt Blatterrel. A kongresszuson a britek bedobták a hamisított mérlegek témáját, és felvillantották a FIFA Don Corleonéjának maffiózóarcát. Egy kis gyors tisztogatás a bizottságokban hamar visszaterelte őket a helyes vágányra. Évekkel később, amikor a vb-pályázat volt terítéken, lapultak a FIFA lábai előtt, és politikai csatornákon keresztül még a kritikus médiahangokat is megpróbálták rövid pórázra fogni. Aztán Blatter 2011-es választási kongresszusán megint ők piszkítanak bele a levesbe. Futballszövetségük elnöke, David Bernstein odáig megy, hogy a választási bohózat elhalasztására tesz javaslatot, amíg nem

tisztáznak teljesen minden korrupciós vádat. Erre a szokásos felzúdulás a válasz: június 1-jén, a zürichi kongresszusi központban a Fidzsi-szigeteki, kongói és haiti küldöttek teljes hangerővel Blatter mellett szónokolnak. A legvilágosabban a benini küldött fogalmaz, aki nem hagyja, hogy Anglia szabotálja a választást. „Az ember abban különbözik az állattól, hogy van esze” – fejtegeti. A futballcsalád 172 szavazattal elutasítja a britek javaslatát. Blatter a következőképpen magyarázza a britek ellenzékiségét: „Az egész nem más, mint bosszú amiatt, hogy az angol Stanley Rous 1974-ben elvesztette az elnöki tisztséget Joao Havelange-zsal szemben. Mivel nem tudják visszaszerezni a FIFA feletti uralmukat, most tönkre akarják tenni a FIFA-t.”[144] Hogy a futball-világhatalom Spanyolország hogyan áll a blatteri rendszerhez, ugyanazon a kongresszuson Ángel Maria Villar Llona demonstrálja. A madridi jogász 1998 óta tagja a FIFA végrehajtó bizottságának, ő a jogi bizottság elnöke. Ezt figyelembe véve alig hihetőek a szavai: „Büszke vagyok arra, hogy a FIFA-hoz tartozhatom. Külső szemlélők gyakran mondják, a FIFA egy katasztrófa. A kongresszusi csarnok előtt olyan embereket is láttam, akik transzparenseket emeltek a magasba. De mi, akik benne vagyunk, látjuk, milyen is a FIFA valójában. A FIFA demokratikus: viták zajlanak. Természetesen – folytatja a FIFA fő jogőre – a kívülálló embereket is meg kell hallgatni, de ha ezek az emberek tiszteletlenek, és a futballért dolgozók millióinak munkáját kritizálják, nem tudok egyetérteni velük.” Ez újdonság. Megtámadta volna valaki az ingyen és bérmentve dolgozók millióinak munkáját? „Az ilyen emberek tiszteletlenek, udvariatlanok, nem szabad rájuk hallgatni. Mindenkit le kell hordani azért, mert akadnak problémák a családban? Itt ülnek családapák – kinek nincsenek családi problémái? A mi családunkban a problémákat meg tudjuk oldani.” Taps. „A sajtónak vannak olyan képviselői, akik visszaélnek az információhoz való szent jogukkal. Különösen vezető személyiségeket szeretnek megtámadni.” A FIFA főjogásza szemében ez önmagában megengedhetetlen. Blatter áhítatosan figyel a pódiumon. „Mi a sportvilág és a társadalom példaképei vagyunk. Mindannyiuknak köszönöm! Önök intelligens emberek,

nem úgy, mint egyes újságírók és politikusok.” A benini sportrajongó és a spanyol jogász gondolkodása tehát nem áll nagyon távol egymástól.

Szakítás a „testvérrel” Valami készülődik 2009-ben. Tavasszal az ázsiai szövetség, az AFC kongresszusán le kell váltani az elnököt, Mohamed Bin Hammamot. Úgy látszik, Blatternek már nincs szüksége valamikori „testvérére”. 1995 óta ismerik egymást, amikor Katar beugrott az U20-as világbajnokság megrendezésére. 1998-ban, miután Blatter megszerezte a hatalmat, forró hálalevélben köszönte meg neki a közreműködését, mondván, nélküle ez sohasem sikerült volna. A választási kampány során Blatter győzelme kedvéért Bin Hammam még arról is lemondott, hogy életveszélyesen megsebesült fiát Katarban meglátogassa. Épp amikor Párizsból Learjetjével DélAfrikába indult volna, érte utol a tragikus hír: a fia balesetet szenvedett, és lehet, a mostani az utolsó alkalom, hogy élve láthatja. Egy álmatlan éjszaka után Bin Hammam úgy döntött, „a fiamon már csak Isten és az orvosok segíthetnek, Blatternek viszont szüksége van rám”.[145] Ahelyett, hogy hazarepült volna, Blatter társaságában szívélyes párthívek egy csoportjához sietett a déli féltekére. A labdarúgás nagy családjában ilyen, a hivatali kapcsolaton túlmenő lojalitás kell hogy összefűzze az egymást testvérnek tekintő barátokat – véli Bin Hammam. Blatternek nincsenek ilyen szentimentális érzelmei. Bin Hammamnak hirtelen kihívója támad az AFC-kongresszuson. Bár a bahreini sejk, Szalman Bin Ibrahim el-Kalifa teljességgel ismeretlen figura, mégis hónapokig húzódó választási küzdelem bontakozik ki kettejük között. Az ausztráliai SBS televízióban Bin Hammam azzal vádolja meg az ázsiai nemzeti olimpiai bizottságot (OCA), hogy a régió futballszövetségeit pénzfelajánlásokkal hangolta kihívója támogatására. A Kuvaitban székelő OCA perrel fenyegetőzik, és Bin Hammamnak az ausztrál tévéadóval való összeköttetését emlegeti. Les Murray (a budapesti születésű Ürge László – a szerk.), az SBS sportfőnöke katari barátját még a FIFA etikai bizottságába is beprotezsálta. Bin Hammam felismeri: Blatter mozgatja a szálakat, és a bahreini sejket támogatja. Mint oly sokszor a kontinensszervezetek választásainál, akik a FIFAfelügyelőbizottság összetételéről, vagyis Blatter kormányzásáról is

döntenek. Hagyja a véletlenre? Blatter elpanaszolja a nyilvánosságnak, hogy nincs befolyása arra, kiket küldenek a kontinentális szervezetek a bizottságba. 2009. május 8., Bin Hammam 60. születésnapja. Ha Blatteren és a két pártra szakadt AFC ellenzékén múlik, ez lesz Mohamed testvér utolsó napja. Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban 46 szervezet ülésezik. Minden jel arra mutat, a kihívó győz. A fontosabb futballnemzetek – Japán, Dél-Korea, Kína, Szaúd-Arábia, Kuvait – a sejk mögött sorakoznak föl. A dél-koreai Csung Mong Dzsun Bin Hammamot elmebetegnek állítja be. Bin Hammam tajtékzik a dühtől, azzal fenyegetőzik, mindenkinek levágja a fejét és összes végtagját, aki az útjába áll. Az idézett kifejezésről később azt állítja, arab szófordulat az eltökélt határozottság kifejezésére. És valóban lángoló eltökéltséggel indul neki az utolsó éjszakának. A választás előestéjén tartott fogadáson Peter Velappan, aki 29 éve volt akkor az AFC főtitkára, 31 szavazatot számolt össze a sejk javára. Másnap reggel azonban Bin Hammam 23, Szalman csak 21 szavazatot kap, kettőt érvénytelennek nyilvánítanak. „Csalás – vádaskodik Velappan –, a voksok csak a pénzről szóltak.”[146] A záró ceremóniáról készült fotón Bin Hammam fagyosan mosolyog az ünnepi asztalnál, mellette Sepp testvér olyan arckifejezéssel ül, mintha citromot szolgáltak volna fel vacsorára. A következő csata már a FIFA-trónért zajlik. Bin Hammam mindenre készen áll. Első útja Platinihez vezet, és arra biztatja, induljon Blatterrel szemben 2011-ben. Platini nyugalomra inti. Neki nem sürgős. Ekkor az örök ellenlábassal, Csung Mong Dzsunnal szövetkezik, akit nem is olyan rég még korruptnak és gyávának titulált. Jack Warnerre is számíthatnak. 2009 végén kimutatják foguk fehérjét: Jérome Champagne-t, az elnök tanácsadóját elkergetik a FIFA-ból. A FIFA külügyminisztere még éppen meg tudott szervezni egy végrehajtó bizottsági ülést Robben Islanden, Dél-Afrika legendás börtönszigetén Fokvárossal szemben – ahol Blatter ismét a Nobel-békedíjjal kacérkodik. 2010. január közepén Champagne ki van rúgva – azt mondják, elváltak az útjaik. Két évvel később Champagne hozzáteszi: „Politikai biztosíték voltam. Az volt a dolgom, hogy zavarjak, akadály legyek.”[147]

Champagne megtartja magának, amit tud, és szakmai körökön belül marad. Mint sportfejlesztési tanácsadó, felzárkóztatja a palesztin labdarúgást – Blatter segítségével. 2012 elején ismét színre lép. 208 nemzeti futballszövetségnek küldi el azt az e-mailt, amelyben használható javaslatokat tesz a labdarúgás reformjára és modernizálására. A szakma annyit érzékel, hogy Champagne visszatért – éppen egy nagyon zaklatott időszakban, amikor senki sem tudja, ki fogja a jövőben a FIFA sorsát irányítani. Attól kezdve árnyékjelöltnek számít – Platini alternatívájának, akinek katari kötődése egyre gyanúsabb színben tűnik fel. Champagne kirúgását Hammam, Warner és az afrikai elnök, Issa Hayatou szorgalmazta. Miközben ők nemzeti szervezeti szinten tevékenykedtek, Champagne volt a FIFA nemzetközi összekötője – államelnökök, királyok és sejkek tárgyalópartnere. Vele kellett beszélniük, ha egy miniszterüket dísztribünre akarták ültetni valamelyik világbajnokságon. Mondják, Blatter volt a kirúgás mögött, mert Champagne a FIFA trónjára spekulált. Ez valószínűtlen – már ami az akkori viszonyokat illeti. Champagne nem igazán jött ki Blatter embereivel. Olyan figurákkal, mint például a magyar származású Peter Hargitay, Blatter botrányhős tanácsadója. A főtitkár, Urs Linsi ismételten ki akarta rúgni Champagne-t. Blatter sokáig mégsem tette meg neki ezt a szívességet. Linsi vádpontjai mutatják, milyen bizalmatlan légkör vette körül Champagne-t. Linsi 2005 nyarán Champagne-nak az UEFA-ügyekbe való politikai beavatkozásáról panaszkodik Blatternek. Johansson, az UEFA elnöke állítólag arról tájékoztatta, hogy „a tallinni kongresszuson nem fogja elfogadni J. Champagne-t”. Néhány héttel később „Issa Hayatou panaszkodik a CAF-ügyekbe való beavatkozásról”. És ez így megy tovább. „A FIFA jogi szakértője megállapította – állítja Linsi –, hogy Champagne aktívan a FIFA és az UEFA által kidolgozott revideált átigazolási szabályzat ellen dolgozott, ő a forrás (a kém).” A vádaskodás eléri a vezetőség szintjét, egyik a másikat gyanúsítja. Azt mondják, az adminisztráció berkein belül is vannak panaszok, Champagne-nak jogvitája támadt egy sportújságíróval, és egy folyamatban lévő CAF-eljárásba is beleártotta magát. A memorandum így zárul: „Azt javaslom,

tekintsünk el J. Champagne további alkalmazásától, egyben kérem, a FIFA érdekében járjon el indítványomnak megfelelően.”[148] Néhány héttel Champagne távozása után Bin Hammam és Csung Mong Dzsun Szöulban bejelenti, a következő FIFA-elnök ázsiai lesz. Most aztán földindulás következik: Blatternél vörösen villognak a riadókészültséget jelző lámpák – neki mindig is saját hatalmának megtartása volt a legfőbb cél. A két lázadó együtt akarja Ázsiát a markában tartani – és ne felejtsük, Bin Hammam volt az, aki Afrikában mindig is gondoskodott Blatter szavazatairól. Miért ne gondoskodhatna most a saját támogatásáról? Ráadásul ő a FIFA pénztárosa: a Goal-projektnek, a FIFA fejlesztési segélyalapjának az irányítója. Mindezeken túl ő osztogatja a katari emír szegény országok sportéletét támogató segélyeit. Ilyen az Aspire-program, amely egy hatalmas sportfejlesztési alap, harmadik világbeli fiókintézményekkel. Ha most Jack Warner is a lázadókhoz társul, aki Blatter kampányaiban mindig együttműködött Bin Hammammal, az elnök nem tudja megmenteni a trónját. Tűz van. Közeledik a dél-afrikai vb, ahol szintén halmozódnak a problémák, és egyre felfűtöttebb a FIFA-ellenes hangulat. Viszont most mindenekelőtt a zugi nyomozóhatóság vádemelését kell valahogy elhárítani. Egyre több a bizonyíték. Már nem „a FIFA-nak hátrányt okozó ismeretlen tettes” ellen nyomoznak, hanem két természetes személy a gyanúsított, és – riadókészültség! – maga a FIFA. Ez képviseleti úton történik, „szubszidiárisan”, ahogy a vállalati büntetőjogban nevezik: a büntető ügyészség tudniillik nem tud eléggé konkrétan az egyes felelősök ellen eljárni. A gyanúsítottaknak tanácsos ilyen esetben beadni a derekukat, a vádakat elismerni, és a büntető törvénykönyv 53. cikkelyének megfelelően elősegíteni az eljárás lefolytatását. Félreértés ne essék: a Btk. 53. cikkelye a büntetés kiszabásáról szól, nem a felmentésről. Az alperesnek összesen 5,5 millió frankot kell fizetnie. Hogy az eljárás során a piszkos valóság bizonyos lényegi elemeit írásban rögzítik, egyelőre kiheverhető. Blatter és társai még kiindulhatnak abból, hogy a FIFA valódi tevékenységéről szóló dokumentum sosem fog nyilvánosságra kerülni. Végül pedig: zajlik a 2018-as és 2022-es világbajnokság rendezési jogáért kiírt pályázat. Minden eddiginél több kandidáló száll ringbe:

Anglia, Oroszország, az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán, DélKorea, Katar, és két közös pályázat is befut: Spanyolország– Portugália, illetve Hollandia–Belgium. Ilyen körülmények között Blatter nem engedheti meg magának, hogy akár még egy ellenséget szerezzen. Folytatnia kell pozíciója biztosítását. A régi barátoktól pedig talán meg kell válnia… Kalandjaik, amelyeket legalábbis eltűrt, a főnök presztízsén is foltot ejtettek. A világ nyilvánosságának felvilágosultabb része számára teljesen egyértelmű, miért üzletelhetnek Warner és társai oly akadálytalanul a futballjavakkal. Attól Blatternek most az egyszer nem kell tartania, hogy Jack Warner ezt kiteregeti.

Hallgass és láss! Jó ideje új személyek szivárognak be a FIFA-ba. Szakemberek a kellemetlenségekhez. Olyan figurák, mint Peter Hargitay, a beburkolózó problémamegoldó, akiről sohasem tudni, kinek is dolgozik pontosan, de aki előtt a FIFA-házban rendre kinyílnak az ajtók. A Twitteren közzétett újévi jókívánsága megmutatja, mennyire kötött valójában: „2012-ben szeretnék megszabadulni a dühös prédikátoroktól és az agyhalottaktól, valamint az önjelölt végítélethirdetőktől.” Hargitay 2002-ben csatlakozik Blatterhez. A magyar származású svájci állítja, egykoron az alpesi ország magyar konzulja volt. A European Consultancy Network (ECN) nevű céget működteti, „politikai és kormányzati kapcsolatokkal összefüggő vállalati tanácsadást, lobbitevékenységet, üzletfejlesztést, nemzetközi médiamunkához szükséges stratégiai tanácsadást, kormányhivatalok és nemzeti, illetve regionális sportszövetségek számára pályázati és versenykiírásokhoz szükséges tanácsadást és nagy események megszervezését kínálja”. De voltak már ajánlatokkal teli weboldalai is, amelyek mélyen belenyúltak a magánszférába – aztán gyorsan újra eltűntek.[149] Hargitay elnöki tanácsadó korábbi tevékenységei úgy néztek ki, hogy sötét vállalatok és figurák PR-munkáját végezte el. Olyanokét, mint például a Union Carbide amerikai vegyi üzeme, amelynek gyára 1984-ben felrobbant az indiai Bhopalban, a szabadon engedett gázok pedig 16 ezer embert öltek meg. A ma már a Dow Chemicalhoz tartozó konszern a 2012-es londoni olimpia előtt újra a nyilvános kritikák kereszttüzébe került: sohasem rendezték tisztességesen a bhopali áldozatok helyzetét, napjainkig százezrek szenvednek a következmények miatt – és a Dow Chemical a londoni olimpiai játékok egyik topszponzora. Amikor a viták egy esetleges indiai olimpiai bojkott irányába mutatnak, Sebastian Coe, az olimpia szervezőbizottságának elnöke, a FIFA egykori fő etikusa kompromisszumokat ér el. Ennek megfelelően a Dow Chemical logója nem lesz látható a londoni Olimpiai Stadionon. Aztán a Wikileaks internetes oldal izgalmas előzményt leplez le, ami talán nem is egyedi eset. A Texasban székelő Stratfor nyomozóiroda

belső levelezéséből kiderül, a Dow Chemical felkérte az ügynökséget, hogy Bhopal-aktivistákat figyeljen meg, köztük emberijog-védőket (a bhopali International Campaign for Justice-t) és természetvédőket (National Wildlife Federation). A Dow nem nyilatkozott. Azonban a Stratfor egyik szóvivője megerősítette az illegális részt, hogy e-maileket loptak el, és részben pontosan nyilvánosságra hozták azokat. A Stratfor egy másik kliense nyíltabban bánt a Wikileaks leleplezésével: a Coca-Cola a 2010-es vancouveri olimpia előtt a Stratforon keresztül megfigyeltette a PETA állatvédő szervezetet. Az aktivisták állítólagos állatkísérletek miatt támadták a Coke-ot, és tiltakozó akciókat terveztek. Az üdítőitalkonszern, amely egyben a világ legnagyobb sportszponzora, elmondta, az „egy jó üzleti gyakorlat, hogy minden, általunk támogatott nagy eseménnyel kapcsolatos tiltakozó aktivitások után körülnézünk, és ezek partnereinket, vásárlóinkat, fogyasztóinkat és dolgozóinkat is érinthetik”.[150] A „hallgass és láss!” már régóta mindenütt jelen van. De vissza Blatter problémamegoldójához, Hargitayhoz. Ő a Zürichbe menekülő amerikai nyersanyag-kereskedő, Marc Rich problémáját is megoldotta, aki pedig az FBI által legjobban keresett tíz személy listájára is felkerült. Rich az ENSZ által a dél-afrikai apartheid-rezsim ellen hozott szankciókat nagystílűen megszegte; emellett Amerika legnagyobb adócsalójának számított. Hargitay a 90-es években Jamaicába utazik, és egy olyan cégnek dolgozik, amelynek hajóján a rendőrség kokaint foglal le. Hargitay hét hónapig fogságban ül, felmentik a bűnrészesség gyanúja alól, a jamaicai kormány bocsánatot kér tőle. A helyi lapok állítják, Hargitay Jamaicában egykori diplomatának és a svájci katonai titkosszolgálat tagjának adta ki magát. Visszatér Zürichbe, a saját lakcímére bejelentve magánnyomozó-irodát alapít. A céget a vezetők között közelebbről nem megnevezett, a krízismenedzsmentben és a karibi tapasztalatok terén különösen erős, több nyelvet beszélő magyarsvájci, aki állítólag Magyarország svájci konzulja is volt. De ki lehet ő? A detektíviroda a keményebb formából való. „Kormányzati és katonai szintű megfigyelést” kínál, továbbá rejtett műveleteket, és „hacker-képességekkel megáldott szoftverszakértőkkel” is csalogat. [151]

Vajon Blatter az ilyen típusú emberekre és az ilyen jellegű témákra gondol, amikor azt mondja, van benne egyfajta szenvedély a kémkedés iránt, amely „egy kicsit a munkám része” is? És a katonaságnál tisztként töltött 1400 nap után néha maga is „kis James Bondként” tűnik fel.[152] Hargitaynak, Blatter tanácsadójának a gyakorlatilag titkosszolgálati tevékenységekhez fűződő kapcsolatai akkor lesznek publikusak, amikor a világbajnoki rendezésre pályázó angol csapat őt és az ECN-t „stratégiai tanácsadásra” kéri fel. A briteket annyira fellelkesíti Hargitay Blatterhoz való közelsége, hogy még a katasztrofális sajtóvisszhangját is megbocsátják neki – és azt is, hogy az ECN Anglia helyett már az adózás szempontjából kedvezőbb Cipruson székel. Hargitay néhány hónap után a britektől Bin Hammamhoz igazol, állítólag segít neki, hogy megtarthassa az AFC trónját. Bin Hammam tagadja az együttműködést. Mindenesetre Hargitay ezt követően az ausztrál vb-pályázati bizottságnál landol. Itt találkozik a sportügynöki világ egy másik tengerészével, Fedor Radmann-nal. A tanácsadói kettős nyugtalansággal tölti el az ausztrál médiát. Leleplezik, hogy Hargitay hogyan hozott össze egy találkozót Jack Warner és Kevin Rudd miniszterelnök között. És hirtelen az ausztrál szövetség (FFA) finanszírozza a trinidadi U20-as válogatott ciprusi edzőtáborozását. Ez már olyan eset, amit a FIFA is szeretne kivizsgálni.[153] Rafael Salguero, Warner CONCACAF-beli guatemalai kollégája a feleségével Ausztráliába repül. A háttérben szövevényes hálóban dolgozó Hargitay és Radmann feladatát így lehet leírni: fel kell deríteni és jellemezni kell a FIFA azon embereit, akik Ausztráliára szavazhatnak, illetve találkozókat kell kezdeményezni. Nem csupán Ausztráliában hívják ezt nemzetközi stratégiának. Médiajelentések szerint, ha sikerrel járnak, mindketten hárommillió eurót vághatnak zsebre. Olyan belső FFAdokumentumok kerülnek nyilvánosságra, amelyek megjegyzik, a kormányzat számára nem akarták megadni Hargitay és Radmann részletes költségstruktúráját.[154] A 2010. december 2-án tartott választáson Ausztrália mindössze egy szavazattal az első körben kiesik. Katasztrófa. Következményei lesznek. Az ausztrál pályázat mögött álló dúsgazdag milliárdos,

Frank Lowy (újabb magyar szál, ő a ma Szlovákiához tartozó Füleken született – a szerk.) környezetében a hozzá hasonlóan gondolkodók egyből összeállítanak egy csapatot, amelynek a FIFA választását alapjaiban kell megvizsgálnia. Lowy a nyilvánosság előtt rendre világossá teszi, az ő szemében még egyáltalán nem eldöntött tény, hogy a világbajnokság rendezési jogát Katar kapja meg. „Még nem mondták ki az utolsó szót” – jelentette ki 2011 decemberében, miután ismét megválasztották az Ausztrál Labdarúgó-szövetség, az FFA elnökévé. Eközben az eredménytelenül Ausztráliát segítő Hargitay más feladatot vállal magára a FIFA hatáskörében. És 2010 márciusában a FIFA-ban feltűnik egy biztonságtechnikai kérdésekben nagyágyúnak számító szakértő: Chris Eaton. Az Interpoltól jön, a nemzetközi bűnüldözési osztály rajparancsoka volt, korábban pedig az ausztrál állami rendőrség tagja. Közben Eaton 2004–05-ben az ENSZ Oil-for-Food nyomozásában vezető nyomozóként és az európai irodák menedzsereként volt érintett. Az akkori ENSZvizsgálóbizottságot a Paul Volcker (Egyesült Államok), Richard Goldstone (Dél-Afrika), Mark Pieth (Svájc) hármas vezette. A FIFAnál a biztonsági főnök Eatonnek többek között a fogadási csalásokkal kell törődnie. Pius Segmüllernek hívják az elődjét, aki mielőtt elszegődött volna a FIFA-hoz, a vatikáni Svájci Gárda főnöke volt, majd pedig a svájci nemzeti tanács tagja lett. Emellett azzal foglalkozik, ami FIFAkörökben egyre gyakrabban felbukkan: biztonságtechnikai céget vezet. Segmüller Swissec AG-ja „egy kézből jövő biztonságtechnikai szolgáltatásokat” kínál. A FIFA-t hosszú éveken át szóvivőként szolgáló Andreas Herren a kommunikációs tanácsadás projektvezetője. Herren 2010 végéig az eredményes orosz vbpályázat mellett is dolgozott, és utána a FIFA egy másik házi ügynökségéhez, a Match AG-hoz igazolt. A biztonságtechnikus Segmüller a svájci parlament „biztonságpolitikai tanácsában” ül. Megvannak a kapcsolatai. A biztonságpolitika világa kicsi és remek hálózattal büszkélkedik. A wallisi öreggárdisták éves találkozóján Segmüller összefut egykori helyettesével, az őt később a pápai Svájci Gárda élén követő Elmar Mäderrel. A Segmüllerhez és Mäderhez hasonló emberek a globális

hálózatuk miatt keresettek; a vatikáni biztonsági szolgálat vezetőjeként a legmagasabb körökig nyúló fontos kapcsolatokkal rendelkeznek. És a legmagasabb sportkörökig nyúlókkal is. Segmüllernek ugyanakkor kevés siker jutott osztályrészül a munkájában, Ueli Maurer szövetségi miniszter 2012-ben belenyúl az államkasszába, hogy a leváltott nemzeti tanácsnokot idegen testként „táplálja”, viccelődnek a svájci médiumok. A FIFA és a Vatikán egykori biztonsági főnökéből a sereg első ombudsmanja lesz, ez egy olyan posztocska, amit egykor a sportminisztérium is létre akart hozni a kedvéért.[155] Mellékesen ez az egyházi klientúránál is jó színben tűnne fel. A sportvilág sok vezetőjéhez hasonlóan Blatter is szigorú katolikus. Egyház- és szektakutatók szerint Samaranch, a NOB főnöke egyenesen szupernumerárius volt, ahogyan az Opus Dei világi tagjait hívják.[156] Blatter 2001 elején pápai audiencián vesz részt, és 50 ezer frankos adományt ad át.[157] A FIFA egy évvel később gondba kerül. A Blick című bulvárlap személyi botrányt leplez le a Limmat-alapítványnál, amely magát ugyan felekezetiként mutatja be, 25,5 millió frankos vagyonával mégis az Opus Dei nemzetközi pénzügyi „fejének” számít. Részben az adományok is egy olyan bankon keresztül futnak, amelyet Opus Dei-közelinek tartanak – a nyolc alapítványi tag közül hat tagja a reakciós vatikáni titkos szövetségnek. Az alapítvány kuratóriumában a politikából, a gazdaságból és a sportból ismert személyek ülnek. Többek között Michel Zen-Ruffinen. A FIFA főtitkára az Opus közelsége miatt azonnal kilép a bizottságból. Herren FIFA-szóvivő bejelenti: „Zen-Ruffinen úr nem engedheti meg magának, hogy vitatott szervezetek közelségében szorongjon.” A FIFA a Limmat-alapítvánnyal közösen finanszírozta egy kolumbiai sporttelep felépítését az utcagyerekeknek, az Opusközeliségről állítólag semmit sem tudott a világszövetség. Akkoriban a Limmat egyik érinthetetlennek hitt patrónusa Ueli Maurer, a jobboldali populista Svájci Néppárt (SVP) politikusa, a mai szövetségi sportminiszter volt.[158] Az alapítvány igazgatója a Zen-Ruffinennek írt levelében sajnálatát fejezi ki a „szomorú eset” miatt, de állítja, az Opus-témát a

2001. február 2-án lezajlott felvételin „világosan elmondták”.[159] A FIFA-közeli svájcigárda-főnök Segmüller és utóda, Mäder a vatikáni viszonyokhoz képest inkább rövid ideig tartózkodik Rómában. Mäder már 2008-ban lemond a Vatikánban. 2009 elején átveszi a Prevent AG német biztonságtechnikai cég zürichi irodáját. A cég hamburgi központjában tartott sajtóórán elmondja, a fő feladata, hogy vállalkozásoknak adjon tanácsot, ha sötét ügyletekre derítenek fényt. Az új foglalkozás „egyik fő alapeleme” az etikai normák betartása.[160] Ezen a területen néha még az új munkaadó is megkérdőjelezhető szerepet játszik. A hamburgi nemzeti bűnügyi rendőrség 2010 novemberében több német városban is átvizsgálja a biztonsági cég irodáit, valamint a vezetők magánlakásait. Thomas Mehlest, a Prevent alapítóját és egy elnökségi tagot azzal gyanúsítanak, hogy részt vettek a HSH Nordbank egyik New York-i menedzsere anyagainak meghamisításában, ezzel felmondási indokot szolgáltatva munkaadójának. A hamburgi belső hatóság osztályvezetőjeként dolgozó Mehles később a szervezett bűnözés elleni harcot irányította. A nemzeti hírügynökségnél töltött rövid időszak után Jürgen Gramkéval, egy észak-rajna-vesztfáliai SPDpolitikussal létrehozta a Prevent AG-t. A jogász végzettségű Gramke 1994-ben három hónapig SachsenAnhalt tartomány gazdasági minisztere, majd lemond. A Berliner Zeitung szerint a „villámminiszter” a hivatalvezetési módszerén bukott meg: a lap állítja, Gramke olyan döntésekre hajlott, „amelyeket nem a kormányzatban, hanem a saját tanácsadói grémiumában szavaztak meg”, azaz egyfajta „árnyékkormányban”. [161] A Prevent alapításánál befolyásos SPD-s arcok voltak a keresztapák. A Spiegel című magazin szerint a cél az volt, hogy „olyan szervezetet hozzanak létre, amely a cégeknek jogilag kényes területeken segít. És olyan dolgok kezelésére is kell a cég, amelyek jobb, ha nem kerülnek napvilágra. Az addig ismeretlen cég érdekében neves politikusok vetik be magukat jelentős vállalkozások elnökségi szintjein.”[162] Udo Nagel, korábbi hamburgi szenátor ugyanúgy a Prevent szolgálatába áll, mint August Hanning, a BND egykori főnöke, illetve

hajdani belügyminisztériumi államtitkár. A Financial Times Deutschland által „cégként” emlegetett nyomozóirodával kapcsolatban időnként túlszámlázásra panaszkodnak. A HSH Nordbank esetében azonban tekintélyes számláknál többről van szó: a kémek 2008 februárja és 2009 októbere között a HSH-tól képzés, személyi védelem és biztonsági tanácsadás jogcímén több mint hétmillió eurót kapnak. A HSH esetében fennáll a gyanú, a cég a saját dolgozóit is megfigyeltette, és a nem kedvelt vezetők esetében felmondási okokat kreált. „Időközben a Prevent AG fénye megkopott, miután a Spiegel 2010 végi leleplezéseiben megállapították, hogy a cég néhány gazdasági tevékenysége nem volt egészen tiszta – a vád ellen a vállalat vezetősége hevesen tiltakozott” – írja Jürgen Roth maffiaszakértő.[163] A cég csődöt jelentett. Az előtte lévő hónapokban a labdarúgásban tűnik fel: az UEFAnak az „Offside” projektet kínálja fel. A gazdasági nyomozóiroda munkatársai 2010 elején azt az információt osztják meg az UEFAval, hogy a kezükben van egy orosz tanú, aki a 2008 májusában játszott Zenit–Bayern München UEFA-kupa-elődöntővel kapcsolatban állítólag konkrét manipulációs megbeszélésekről tud. Kalandosan hangzik, hiszen a Bayern München a világ egyik legkomolyabb klubja. Minden érintett évek óta szigorúan tagad mindennemű szabálytalanságot. Másrészt viszont valóban a gyanú árnyéka vetődik a meccsre, amit a spanyol igazságügy hoz nyilvánosságra: a nyomozók egy fedett pénzmosási akció keretében hónapokon keresztül lehallgatták a pétervári Tambovszkaja maffiacsoport telefonjait, és olyan információkat csíptek fel, amelyek az oroszok 4–0-s győzelmével kapcsolatos manipulációra utaltak – és az UEFA-kupa következő döntőjére is, amelyet a Zenit 2–0-ra megnyert a glasgow-i Rangers ellen. Az összes klub szigorúan tagadja a manipuláció összes formáját. A Prevent most azzal hiteget, hogy a tanúja birtokában olyan papírok vannak, amelyek „a mérkőzéssel kapcsolatos pénzáramlások mozgását igazolják”. A Preventtel való első találkozás utáni belső UEFA-riportban így szerepel.[164] Ebben az UEFA nyomozója, egy hajdani belügyes tudósít így a Prevent elnökével, Mehlesszel való találkozójáról. Együttműködést

kezdeményez. Több találkozóra is sor kerül. A biztonsági cég Peter Limachernek, az UEFA illetékes igazgatójának még aláírásra kész tanácsadói szerződéseket is küld. Többek között az „Offsideprojektét”, amelyben „az UEFA gyanús esetekben való törvényszéki támogatására” gondolnak – pontosabban mondva az állítólagos szentpétervári eset tisztázására. A közkeletű dokumentumban ugyan ez nincs benne, de a Prevent kifejezetten „utal arra, hogy a tanácsadói szolgáltatás teljesítéséhez két munkatársnak körülbelül 4-6 alkalommal Észak-Európába kell repülnie”. És ott, a magas Északon ül állítólag a misztikus tanú. Az UEFA megerősíti a Prevent szerződési ajánlatát, a szerződés azonban sohasem jön létre. Az ajánlat szerint a cég naponta, munkatársanként 2400 eurót kért, valamint az általános forgalmi adót. Emellett a cég számára az egyik klauzula hozzáférést biztosított volna az UEFA belső ügyeihez. Az UEFA fegyelmi bizottságát akkoriban vezető Peter Limacher többek között emiatt visszautasította az ajánlatot. A Prevent maga később kétszer elismerte, „a Zenit–Bayern München mérkőzés manipulációjával kapcsolatban nincsenek információk a birtokunkban”.[165] De akkor valójában mire találták ki az Offside-projektet? Hónapokkal később Limachert, az UEFA fegyelmi bizottságának vezetőjét eltiltják, elveszíti a munkáját. Egy kollégájával együtt a Bayern Münchennel kapcsolatos nyomozásról hamis adatokat szolgáltatott ki a Stern című magazinnak. A hamburgi bíróság ítélete szerint az addig legtekintélyesebb futballnyomozónak számító Limacher felült a fogadási világ egyik szélhámosa meséjének – ezalatt a szintén perbe fogott egyik munkatársat értik, akinek nyilvánvaló kapcsolatai vannak az alkotmányos védelemhez. A két úriembert 2012. január 12-én első fokon rágalmazás és becsületsértés miatt elítélik. A bírónőnek nem számít, hogy az UEFA párosa ragaszkodhat az újságírói titoktartáshoz; úgy találja, mindketten „szándékosan” tárgyaltak.[166] Csakhogy: mi ösztönözhette Limachert, hogy egyáltalán nem bizonyítható, szenzációhajhász vádakkal bekerüljön a szalagcímekbe – és elveszítse a munkáját? Az UEFA nyomozóival való e-mail-forgalomban az újságírók hihetetlen érdeklődést tanúsítottak a Prevent AG irányában. Átfogó

kérdéseket tesznek fel a szerepével kapcsolatban, hónapokkal később pedig még a nyomozóiroda munkatársaival is találkoznak. Csakhogy a perben a cég semmiféle szerepet sem játszik. Limacher nem hisz abban, hogy egy szélhámos felültette, ezért fellebbez. Eközben Chris Eaton, a FIFA biztonsági igazgatója Zürichből kommentálja az eljárást: jóllehet nem még nem tudja, hogy Limacher elítélt munkatársa a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon miért próbált meg „beszivárogni” a FIFA-ba, de már akkor gyanús volt neki. Mindenesetre „nevetséges” az ember azon állítása, hogy egy „hírügynökségnek dolgozik”.[167] Nem ez az első alkalom, hogy az egykor az Interpolnál dolgozó Eaton olyan személyekkel kapcsolatos érzékeny felismerésekkel hívja fel magára a figyelmet, akikkel kapcsolatban a FIFA biztonsági főnökeként jobban járna, ha nem tenné. Legalábbis akkor, ha a magáncégét szintén erősen körbelengi a gyanú – diszkréten hozzáfér bizonyos információkhoz? Ez különösen nyugtalanító lenne. De nyilvánvalóan így van. Az Eaton által 2010 júniusában a dél-afrikai világbajnokság alatt az egyik munkatársáról írt jelentésben ez szerepel: „Megerősíthetem, hogy önről létezik egy bizalmas akta Németországban.” Még semmi pontosat sem tud, de „talán a hét folyamán kiderítem”. Ezt követően jön az utasítás: „Ennek az információnak egyelőre közöttünk kell maradnia.”[168] Limacher kirúgása sokkolja az iparágat, és szakadást okoz. A svájci addig a fogadási csalásokkal szembeni legképzettebb embernek számított. A bochumi ügyészséggel közösen 2009 novemberében egész Európára vonatkozóan 200 elcsalt mérkőzést prezentált. Limacher egy korábbi, még jelentősebb gyanús esetben megtapasztalja, hogy Platini UEFA-jában megfordul a széljárás: a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogának odaítélésekor. Egy ciprusi szövetségi alkalmazott éveken keresztül állítólagos bizonyítékokat kínál fel az UEFA-nak, hogy a tornát megvették. Amikor a vádak Limacher elé kerülnek, Genfbe akarja hozni az embert, már a repülőjegyet is elfoglalta a számára. Csakhogy négy nappal a találkozó előtt az UEFA vezetői Limacher teljes megdöbbenésére (lásd még „Az egy tanú, akit senki sem akar” című fejezetet) idegesen megakadályozzák a felderítő akciót. 2010 augusztusát írunk. Három héttel később elmeszelik Limachert.

Az Interpol és bandája Rt. A hírek olyan világában, ahol a nyomozóirodák a legszívesebben lehallgatásbiztos titkos telefonokat adnak partnereiknek, természeténél fogva semmi sem vész jobban a ködbe, mint a kapcsolati háló. „Megértésüket kérjük, hogy már csak a versenyhelyzetünk alapján sem szeretnénk állást foglalni ügyfeleinkről, lehetséges ügyfeleinkről, kérdésekről és elemzésekről vagy tényekről” – a Prevent biztonsági cég ezen közleménye a „hallgass és láss” brancs számára kézenfekvő.[169] Eatonnak, a FIFA biztonsági főnökének a Limacher-perhez fűzött kommentára nem minden veszély nélkül érkezik. A bírált UEFAember a FIFA-ban – ahol Limacher rövid ideig, a dél-afrikai világbajnokság alatt a tiltott fogadások elleni nyomozóként dolgozott – is feltűnést keltett. Idővel aztán elutazik. Amikor hónapokkal később kirobban a Limacher körüli affér, sok szó esik egy FIFAdossziéról, amelyben az embert állítólag régen leleplezték csalóként, mi több, az UEFA számára jelentős fenyegetést jelentő személyként azonosították.[170] Mindazonáltal a FIFA a dossziéval kapcsolatos későbbi kérdéseket nem akarja megválaszolni. Sepp Blatterrel kapcsolatban arról sugdolóznak, hogy jó kapcsolatokat ápol a Prevent társalapítójával, Gramkéval. Ez időnként kifelé is megcsillan. A 2006-os világbajnokságon a dortmundi Németország–Olaszország elődöntőre Gramke nemzetközi vendégdelegációt vezet, Blatterrel együtt pózol, midőn az elnök az észak-rajna-vesztfáliai embereket tünteti ki a német válogatottnak nyújtott támogatásért. Gramke is a sportban járatos ember, a Német Amerikaifutball- és a Vitorlázószövetségben is vezető funkciót töltött be. Emellett az Európai Intézet (INEA) elnökségének elnöke. Ez „ideális, 1995 óta létező szervezet, amely különböző (messzemenőkig nem nyilvános) területeken ténykedik”. Az intézet „az európai vezető személyiségek egymás közötti legnagyobb bizalmát” követeli meg. A 16 tagú vezetői körben egykori politikusok mellett Prevent-beli kollégája, Hanning is ott ül.

Az INEA-nak úttörő jellegű törvényszéki szakértői véleményt kell előállítania a FIFA számára Blatter kedvenc ötletének, a „a 6+5-ös szabálynak az európai közösségi joggal való összehangolásának” megvalósításához. Ez a szabály, ami a FIFA-elnök klasszikus lufija, a profi együttesek kezdőcsapatában a külföldiek számát ötben szeretné maximalizálni. A nemzetiségekre vonatkozó hasonló jellegű munkavállalási korlátozások azonban az EU kőkemény alapelveibe ütköznek. Az Európai Bizottság világossá teszi, hogy szigorúan eljárna ellene. Az INEA 2009-re leszállítja szakértői jelentését a FIFA-nak, csaknem 200 oldalnyi erős anyag. Gramke elnök hangsúlyozza a függetlenséget: „A FIFA semmiféle iránymutatást sem adott.” A világszövetség számára annál szebb a szokatlan eredmény: „A FIFA által a 6+5-ös szabálynál jelenleg követett koncepció összhangba hozható az európai közösségi joggal.” A szakértők folyamatosan hangsúlyozzák a sport egyedi törvényszerűségeit és autonómiáját. A Blatter szabályötletével kapcsolatos „mentegetőzésükben” úgy vélik, „az esetleg közvetett, indirekt vagy rejtett diszkriminalizációt” tartalmaz. Nem is olyan rossz: végül is, a FIFA-nak „megvannak a saját alapelvei és alapszabadságai, amelyek jelentősen nagyobb játékteret feltételeznek”. A szövetségi autonómiája pedig feljogosítja a piaci szabadság korlátozására. A FIFA diadalittas jelentéssel lép a piacra. „Blatter győzelmet kiált a légiós szabályért zajló harcban”, hirdette címében a brit Independent, és idézi is őt: „A tanulmány megerősíti, hogy a 6+5-ös szabállyal nem szegjük meg az európai jogot. A FIFA és tagszövetségei nevében szeretném örömömet kifejezni ezen megállapítás miatt.” És Gramke is ünnepel: „Semmiféle konfliktusunk sincs az európai joggal.” Az EU ennek ellenére nem működik együtt, a szabály már réges-rég lekerült a napirendről.[171] Chris Eaton is a legjobb kapcsolatokat hozza be a Blatter körüli biztonsági profik diszkrét világába. A robusztus ausztrál nem veszíti el a kapcsolatát egykori munkaadójával, a lyoni Interpol-központtal. Tíz évig dolgozott ott, 15 hónapon keresztül megszakítás nélkül az olaj- és élelmiszerügyekben nyomozott. A FIFA-nál lévő munkaköri leírásában „a FIFA érdekeinek és javainak kockázatokkal, illetve

fenyegetésekkel szembeni stratégiai biztonsági intézkedések” meghozatala szerepel.[172] Harciasan hangzik, jóval többnek, mint az ázsiai „zenekarok” utáni harcnak, amelyek amúgy is szívesebben sürgölődnek az alacsonyabb nemzeti bajnokságokban. A fogadási területen azonban valójában nem sok minden történik, eltekintve az Eaton által leadott jelentések sorától. Ezzel szemben a FIFA a rendőrségi hálózatok terén érezhetően felszerelkezik. 2010 decemberében újabb interpolost, Frderick Lordot csábítja magához. Lyonban igazgatóhelyettesként az első nemzetközi korrupcióellenes adatbankért, az UMBRA-ért volt felelős. Korábban Lord szintén az ausztrál rendőrségnél dolgozott, méghozzá a titkosszolgálatnál és a felderítő részlegnél.[173] A fogadási csalások területére szerződtették. Minden világosnak tűnik – az utolsó pillanatban azonban felbontják a szerződést. A FIFA visszavonja ajánlatát. Mi történt az utolsó pillanatban? Lord az Interpol központján keresztül az alábbiakat osztja meg a brit Telegraph című napilappal: „A közöttem és a FIFA között lezajlott összes vitát és tárgyalást magánügynek tekintem, a külső szemlélők spekulációit pedig pontosan azoknak tekintem, amik: spekulációknak.”[174] Ennek csak később lesz értelme. Blatter FIFA-ja, amelyben az alkalmazottak már régóta nem tartják biztonságosnak a telefont, illetve bizalmas beszélgetések esetén szívesen elkerülik a szolgálati útvonalat, nem csupán a saját biztonsági szolgálatát építi ki. Olyan magánnyomozókkal dolgozik együtt, akik kapcsolatban állnak a szövetség vezetőivel. Nem csupán egykori dolgozók, újságírók, sőt képviselők figyelnek fel egyedülállóakra. A FIFA-hoz érkező kutatók üdvözlési szókincséhez hozzátartozik a kérdés, biztos lehet-e benne valaki, hogy nem hallgatják le. Kényes beszélgetéseket sohase folytassanak telefonon! Andrew Jennings, FIFA-szakértő egyenesen leírja, hogyan fésülték át a házát a British Telecom bűnügyi szakértői, miután kiderült, egy ismeretlen személy hosszú időn keresztül próbálkozott azzal, hogy hozzáférjen a nemzetközi telefonbeszélgetéseinek adataihoz.[175]

A sokáig a FIFA-nak dolgozó és azt kritizáló Guido Tognoni 2011 nyarán tudja meg, lehallgatták a telefonjait. Ugyanakkor minden esetben meg kell állapítani, nincs bizonyíték a FIFA-val való összekapcsolódásra. Így csak a kérdés marad, miként lehet megmagyarázni a feltételezett és a konkrét esetek számának szaporodását. A modern kémkedő iparág virágzik. Legkésőbb 2001. szeptember 11. megmutatta: még a CIA-hoz, az NSA-hoz vagy a Moszadhoz hasonló csúcs-titkosszolgálati szervek sincsenek abban a helyzetben, hogy az egyszerűen kitervelt terrortámadásokat elhárítsák. Pokoli tempóban fejlődik ki a globális megfigyelési iparág, ezzel együtt a technológia és a szakértő személyzet jelentős része egy olyan gigantikus szürkezónába tűnik el, amelynek létjogosultsága inkább nem áll a demokratikus berendezkedésű országok nyilvános érdekében. Sokkal inkább a kormányzatokéban, elsősorban persze az autokratikus rezsimekében – valamint minden olyan szervezet és konszern érdekében, amelyek feltűnés nélkül folyton-folyvást szívesen átvizsgáltatják a piaci és céges környezetüket, a saját személyzetüket, a konkurenciát, és mindenki mást. Éppen a nyugati világban száll át egyre inkább az állam rendőri erőszak-monopóliuma tőkeerős magánszemélyekre. A fejlődésnek sok országban költségokai vannak. Mindenütt emelkednek a nyugdíjak és a nyugállománnyal kapcsolatos pénzek, ami miatt az állam a a saját erőszak-monopóliumát egyre jobban a magánszektorra osztja fel. A következmény: biztonságtechnikai cégek. Ezeket szívesen vezetik jól csengő nevű kávézó barátok – szakértők, akik a hírnevük mellett diszkrét kapcsolatokat is hoznak. Gazdasági kényszerből fokozatosan magától jön létre a Big Brotherország. A lehallgatási és megfigyelési eszközök, mint például a hackertechnológia vagy a nagyon hatékony lehallgató berendezések piaca 2001 óta a csaknem nullás éves forgalomról ötmilliárd dollárosra ugrott – itt az új fegyverkereskedelem. Az arab tavasz, az egyiptomi vagy a líbiai zavargások során olyan eszközök bukkannak fel az államilag irányított internetes megfigyelésben, amelyek sohasem kerülhettek volna oda. A gyártó cégek természetesen

hangsúlyozzák, fogalmuk sincs arról, hogyan vetődtek oda a játékszereik.[176] A Rupert Murdoch News-Corp médiakonszernjéhez tartozó News of the World (NotW) brit szennylappal kapcsolatos lehallgatási botrány megmutatja, milyen messzire jutott a privát megfigyelők és hírszerzők iparága. Hackerek segítségével az újság riporterei labdarúgók, a Jud Law-hoz és Hugh Granthez hasonló filmsztárok, politikusok, sőt még egy meggyilkolt lány telefonját is lehallgatták. A News Corp 2011-ben bezárta a lapot, és saját adatai szerint 91 millió dollárt veszített a botránnyal. A NotW már 2008-ban lehallgatta Gordon Taylor futballfunkcionáriust. Ő perrel fenyegetőzik, kártérítést szeretne. James Murdoch, a konszern második számú vezetője 700 ezer fontot engedélyez a lehallgatott futballvezetőnek – 425 ezer fontot kártérítésképp, 275 ezret pedig ügyvédi költségekre. Egy cégen belüli jogász a NotW-nél az „illegális információszerzés” nyomasztó bizonyítékaira bukkant, ezért minden per „hihetetlenül károsítaná” a vállalat hírnevét. Rebekah Brookst, a „News International” ügyvezetőjét, Murdoch belső bizalmasát ismételten őrizetben veszik; 2003-ig ő volt a NotW főszerkesztője. Ezzel egy időben lemond a legmagasabb rangú brit rendőrtiszt, Sir Paul Stephenson. A londoni Metropolitan Police főnöke részben kifizettette egy exkluzív kúrája költségeit. Már elődjét, Lord John Stevenst is jó kapcsolatok fűzték Brookshoz és a kiadó további menedzsereihez. Ő 2000 és 2005 között legalább hatszor dokumentálhatóan találkozott Brooksszal, háromszor együtt is ebédeltek. De a NotW további, később súlyosan megvádolt képviselőivel is együtt kávézott vagy ebédelt. Ez derült ki a 2005-ben a rendőrség fejeként nyugállományba vonuló Stevens naplóiból. Eleinte úgy tartották, a feljegyzések elvesztek, de 2011-ben a londoni rendőrfőnök bejelentette, egy „nagyon gondos vizsgálat” keretében ismét előkerültek.[177] Stevens manapság egy Katarban székelő új sportbiztonsági szervezetnek dolgozik: az International Sport Security Conferencenek (ISSC). A NotW lehallgatási balhéjában kirobban az is, hogy a rendőrök pénz ellenében szívesen szolgáltattak információkat a bulvárlapnak. Még David Cameron miniszterelnököt is sarokba szorítják. Tizenöt

hónapos hivatali ideje alatt 26 alkalommal találkozik hivatalosan Murdochhal vagy valamelyik topmenedzserével. Parlamenti vizsgálatok zajlanak, a botrányt jogszerűen kell feldolgozni. A Murdoch kémkedésével kapcsolatos, legmagasabb politikai és rendőri körökben tapasztalható felháborodás dacára az alapkérdés elsikkad: elképzelhető, hogy csak egyetlen terület egyetlen konszernje követte ezt a visszataszító gyakorlatot? A lehallgatási botrány hónapokkal később eléri előbb a The Sun bulvárlapot, majd a londoni The Timest, ahol egy újságíró e-maileket hackelt meg. [178] Ami a Sunt illeti, ott a Scotland Yard öt vezető szerkesztőt vesz őrizetbe. A Scotland Yard egyik alkalmazottja a vizsgálóbizottság előtt egyenesen olyan jelekről beszél, amelyek szerint a Sunnál a vállalati kultúra része volt, hogy a szabályoknak megfelelő volt lefizetni a rendőröket.[179] Január közepén Franciaországban is kirobban egy kémkedési ügy, szintén a legmagasabb szinten. A tekintélyes Le Monde című lap újságírói kiderítették, egy párizsi vizsgálóbíró nyomozást intézett Sarkozy bizalmasa, az illetékes államügyész, Philippe Courroye ellen, méghozzá a kommunikációs titkok megsértése és „nem megengedett, tisztességtelen és csaló eszközök” segítségével való titkos adatgyűjtés miatt. Azon újságírók telefonos kapcsolatait vizsgálták, akik Liliane Bettencourt, a L’Oréal milliárdosának az állítólagos illegális pártadományai ügyében kutattak. Courroye illetékes államügyészként elrendelte a Le Monde „forrásainak” nyomozását. Frérédic Péchenard, Franciaország rendőrfőnöke, illetve a belföldi hírszerzőszolgálat vezetője ellen súlyos vádakat emeltek. A Le Monde maga is tudósított újságírói kikémleléséről. Ezek keretében még az egyik újságírónak a lányával folytatott telefonbeszélgetését is rögzítették, valamint hozzátartozók bankszámlaadatait is kiszolgáltatták.[180] A legmagasabb kormányzati körök. A vezető médiaházak. A francia és az angol rendőrfőnökök. Nem szabad mindet általánosítani, de rossz lenne az a benyomás, hogy az első világban egy olyan polip terjeszkedik, amely társadalompolitikai emberi jótétemények alakjában jön el? Ravasz segítők, akik a legjobbat akarják nekünk. Szenátorok, államtitkárok és államügyészek,

nyomozók és rendőrök, ügynökök és katonák – csőstül nyergelnek át, és a köz szolgálatában szerzett tudásukat, képességeiket jó pénzért váltják aranyra biztonságtechnikai cégeknél, gazdasági vállalkozásoknál, jómódú magánszemélyeknél. A FIFA hatókörében is feltűnnek a globális biztonságipar legnagyobbjai. A hivatalos verzió szerint eleinte azért, hogy a nagy tornákat biztosítsák. A FIFA 2009-ben szerződést köt a Freeh Group Internationallel, amelynek a nigériai U17-es világbajnokság biztonságát kell szavatolnia. Milliós üzlet, amely olyan jól működik, hogy a Freeht az egyiptomi U20-as világbajnokságra is szerződtetik. További biztonsági tanácsadókat szerveznek be, a FIFA a Controlled Risk nevű céget név szerint is említi.[181] Louis Freeht, aki 2001-ig az FBI főnöke volt, a sportmédiában még mindig szívesen emlegetik az amerikai rendőrség főnökeként. Ez ugyan erősíti a reputációt, de hülyeség. Az FBI-nak éppenséggel nem dolgozhat egy, a magánszektorba váltó, az FBI-ból kiugrott ember. Hogy miközben az FBI a FIFA körül, illetve annak vezető személyiségei után szaglászik, Freeh lehetett a világszövetség alaposan megfizetett, állandó segítője? A FIFA megválaszolatlanul hagyja a Reuters azon kérdését, amely azt firtatja, hogy a Freehcsoport a nyomozás során előkerülő bűncselekményekkel kapcsolatos bizonyítékokat továbbadta-e a rendőrségnek vagy az ügyészségnek.[182] Blatter akkor is Freeh segítségét kéri, amikor az lesz a tét, hogy kitekerje kihívója, Bin Hammam nyakát. A katari olyat tett, ami hihetetlenül kapóra jön Blatternak: pénzt osztott a karibi térség vezetői között, Blatter meggyőződése szerint azért, hogy a választásokon megvegye a szavazatukat. Hallottak már ilyet valaha a FIFA-nál? Bizonyosan, minden elnökválasztásnál újra és újra. Csak éppen Bin Hammam most nem Sepp bátyónak gyűjti a voksokat, hanem magának. Csak nem sejti, hogy a FIFA-körökben egyébként jól beágyazott módszer bizonyos feltételek között nyilvánvalóan szigorúan tilos: ha Blatter ellen irányul. A futballvilágban hemzsegnek a szaglászók, az elemzők és a „titokzatosak”, és egyre több lesz közöttük az újságíró. A pénz pedig csalogat. A FIFA korrupciós krónikájának 2010 ősze óta készített keresztmetszete szoros összefonódást mutat a futball- és a kémvilág

között. Amikor Michel Zen-Ruffinen, a FIFA egykori főtitkára a Sunday Times titkos csapatának elmeséli, Spanyolország és Katar lepaktált, hogy a 2018-as és 2022-es tornával kapcsolatos szavazati csomagokat ide-oda tologatja, a Kroll Associates brit nyomozóiroda aktivizálja magát. „Seleucia” kutatási projektjük megbízója a pályázó Katar. A Kroll átvilágítja Amadou Diakitét, a FIFA egykori mali elnökségi tagját is. Ő arról számolt be az újságíróknak, hogy Katar a FIFA-elnökség egyes tagjainak fejenként 1,2 millió dollárt kínált fel egyéni projektjeikhez. A Kroll ügynökeit különösen agresszíveknek tartják, a terepet ismerők bemártásokról és ellopott notebookokról tudnak.[183] A hajdan a „Wall Street CIA-jeként” rettegett Kroll az első öbölháború után Kuvaitban Szaddám Husszein elrejtett pénzét kereste. Egy Kroll-memóban szerepel, hogy a „Seleucia” projektbe belekeveredett egy svájci oknyomozó újságíró is, aki már a ZenRuffinen és Blatter FIFA-elnök közötti harcról is tudósított. Az ember bírósági aktákat ígért a cégnek. Így jól kereshetett. De Kroll sem járt rosszul. A zürichi Tages-Anzeiger által nyilvánosságra hozott papír szerint egy elemző órabére 200, egy menedzser-igazgatóé pedig 450 font volt. Kroll azt javasolta Katarnak, hogy 75 ezer dollárért nyomoztasson. Honoráriumok, amelyek az UEFA előzetes ajánlatában is szerepelnek: „Bevetett tanácsadónként és naponként 2400 euró a munkaidő díja.” Valamint az áfa.[184] Midőn a Kroll-papír nyilvánosságra kerül, azonnal befejeződik a szimatolás. Már amúgy is úton van a következő magánkopó: a Párizsban nyomozóirodát működtető Jean-Charles Brisard beindítja a „Project Airtime-ot”. Darabokra szedi a Sunday Times tudósítását, amely kliensére, a korrupció miatt eltiltott tahiti FIFA-elnökségi tagra, Reynald Temariira nézve terhelő. Brisard a jelentése szerint a titokban felvett videón erős manipulációkat fedez fel: vágásokat, változtatásokat, illetve az eredeti verzió durva torzításait; az egész érdekektől vezérelt. Brisard nyilvánosságra hozza az érintett újságírók lakcímét, beszámol családi állapotukról, utazási időpontjaikról, korábbi munkáikról és fedőneveikről. Temarii ügyvédje megvédte a magándetektívek bevonását. Vele szemben a Times meglepődik, hogy a detektívek olyan újságírók után nyomoznak, akik

közérdeklődésre számot tartó ügyekben kutatnak. Így zárulnak be a körök: a Sunday Times a Murdoch-birodalomhoz tartozik, akárcsak a News of the World című botránylap, amely a lehallgatási és hackerpraktikáival állami válságot váltott ki, valamint futballsztárok után nyomozott, és végső soron sarokba szorított. Az ilyeneknek darabokra kell hullniuk. Azt, hogy mennyire ideges az iparág, mutatja, hogy a Sunday Times vb-esélyeket tovább csökkentő leleplezése után a brit pályázók a maguk részéről pótlólagos kutatást kezdtek. Milyen motívumai lehettek egy olyan kutatással az ausztrál Murdoch médiavállalatának, amelyek ekkora katasztrófát jelentettek az angol pályázat számára. A Katar és Spanyolország közötti szavazatcserére a FIFA etikai bizottsága nem talált bizonyítékot, Blatter azonban 2011 februárjában maga erősíti meg. A szavazatkereskedelemmel kapcsolatban azt mondja a brit médiának, hogy ez nem jelentett problémát, mert „nem működött”, és a végrehajtó-bizottsági tagok Oroszország és Katar javára szóló választását nem befolyásolták.[185] Ilyen könnyen veszi ezt az elnök.

A pénz szava Amikor e sorok írója 2011 májusának végén a St. Gallen és Zürich közötti svájci autópályán tiszta útszakaszon 9 km/h-val túllépte a megengedett sebességhatárt, 50 eurós pénzbüntetést szabtak ki rá. Földi halandók számára ennyi a svájci norma. A svájci hatóságok csaknem 400 eurós büntetéssel sújtották, továbbá teljes költségtérítésre kötelezték Sepp Blattert, aki olyan balesetet okozott, ami csak a csodának köszönhetően nem torkollott katasztrófába. A FIFA főnöke 2008. október 18-án a 233 ezer frankos 525-PS-Mercedese kormányánál hazafelé tart wallisi otthona felé. A spiezwili alagút után megelőz egy autót, de összeérnek. Blatter átlépi a dupla záróvonalat, átsodródik a szembejövő sávba – és beleütközik egy Golfba, amelynek sofőrje a töltésbe csapódik, megpördül, és az oldalán fekve marad. A 21 éves ember a csodával határos módon könnyű sérülésekkel megúszta. Blatter a Benzben sértetlen maradt. A tartományi rendőrség megérkezik, és példás módon nyújt elsősegélyt: egy rendőr lecsavarozza Blatter autójának rendszámtábláját. Az ismertetőjeleken keresztül egy szemtanú vagy a bombasztikus majdnem-katasztrófáról beszámoló helyi sajtó leleplezhetné a baleset okozójának személyazonosságát. A hatóságok napokig csak annyit ismernek el, hogy „három jármű összeütközése” lezajlott. Amikor leleplezik, hogy Blatter okozta a balesetet, a hiányzó rendszámtáblákból ügy lesz. A tartományi rendőrség terel – talán az ütközésnél leestek. Végül azonban be kell ismerniük: egy rendőr a baleset helyszínén lebontotta azokat. Önkéntes VIP-szolgáltatás a futballvezérnek? Egy rendőrségi szóvivő: „Minden személynek joga van a személyiségvédelemhez, még a közszereplőknek is.” Minden személynek? A Golfon rajta maradtak a rendszámtáblák. Az újságírók által a hatóságnál látott feljelentésbe olyan rendelkezést vezettek be, amelyik megengedi a feltételezést, hogy Blatter telefonálhatott a baleset helyszínén. Így vagy úgy, de minden egy hihetetlen celebbónuszra utal. Az ügyben már bebizonyosodott,

hogy eltussolták a tényállást, majd a valóságot, amely előbb késleltetve, aztán pedig részenként látott napvilágot.[186] Az egészet a multimilliomosra kiszabott vicces pénzbüntetés koronázza meg. A thuni vizsgálóbíró csak „egyszerű közlekedési szabálysértést” vél felfedezni – jóllehet a baleset halálos kimenetelű is lehetett volna, ha a 21 éves áldozat nem rántotta volna félre a kormányt, hogy így akadályozza meg a frontális ütközést. Az olyan szakemberek, mint Marco Unternährer utcai közlekedési szakértő, felháborodnak. „Lehetetlen az ítélet – mondja –, a büntetésnek mindig függenie kell a jövedelemtől. Fájnia kell.” Blatter keresetét figyelembe véve több ezer frankra kellene rúgnia.[187] A szakjogász „nem tudja elképzelni, miként indokolja meg a bíró az ítéletét. Egy másik vezető feltételes szabadságvesztést kockáztatott volna meg.” Midőn a Sonntagszeitung az országszerte feltűnést keltő ítéletet közzéteszi, a FIFA egyik szóvivője így nyilatkozik: „Nem ismerem az esetet.” Egyedülálló. Blatter karambolja bejárta a svájci sajtót, az emberek most felháborodnak, és olvasói levelekben hasonló eseteket vezetnek elő: „Ennél korruptabban nem mehet” – áll az egyikben, míg egy másik olvasó leírja, hogy neki kemény 1300 frankjába került, hogy 34 km/órával túllépte a sebességhatárt. Ahogy mondják, a közlekedési kihágások Svájcban is nagyon drágák lehetnek. A futballfőnök a hazai hatóságoktól elvárhat olyan bánásmódot, amilyet inkább a nyugati világon kívüli populációhoz lehet társítani? Ráadásul a vége teljesen másképp fest, mint egy hasonló németországi esetnél. Ott egy bajor bűnügyi főfelügyelő még az állását is elveszítette, amiért mélyen átitatott csodálatból eltüntette Franz Beckenbauer pazar büntetőcéduláját; további két hivatalnokot is elítéltek az ügyben. A közigazgatási bíróság így indokolta meg a legsúlyosabb büntetést, „a szolgálatból való eltávolítást”: „Egy rendőrségi alkalmazottnak törvénytelenségeket kell feltárnia – nem pedig elrejtenie.”[188] Ugyanakkor mindkét országban van egy hasonló alapprobléma. Mindkettőt elismerik produktivitásuk, rendszeretetük, stabilitásuk és megbízhatóságuk miatt. Jelentősek, tekintélyesek. Csakhogy: mindezen erények kevésbé izgalmasak. Tovább rontja a helyzetet, hogy nincs igazi celebjük vagy nemzetközileg ismert hírességük –

kivéve a sportot. Amelyben a tucatnyi világszövetségnek menedéket adó Svájc sokkal inkább a vezetők, mint a sportolók terén erős. Az elmúlt évtizedekben Blatter a legismertebb svájci. Ilyenkor gyorsan kigyulladnak a hazafias biztosítékok. Az Alpok taréja alatt, a bankok világában (amely egy rövid ideje úgy érzi, mintha a gonosz külvilág fenyegetné) hatékony ellenőrzési folyamatot tartanak fent. A nyilvános területeken virul a kameramegfigyeléses technika. És egy olyan országban, ahol a többség a katonaságnál szolgált, a fegyverek pedig a szekrényekben állnak, az államvédelmi automatizmus mélyen beleégett mindenkibe – Blatter maga is gyakran ünnepli a saját tiszti erényeit. A Bundesrat, a héttagú kormány eredeti területi felosztást hoz létre: a sport és a katonaság ugyanolyan illetőségű – egy olyan országban, ahol körülbelül hatvan nemzetközi sportszervezet székel. Mi történik az itt nyert információk tömegével? Svájc mindent elkövet azért, hogy a sportvilágszövetségek globális központja legyen. 2000-ben, a NOB létét veszélyeztető, Salt Lake Cityvel kapcsolatos korrupciós botrány közepette a svájci Bundesrat előterjeszt egy papírt a bankköztársaság sportpolitikájáról.[189] Ez nem a tiszta üzletvezetésről szól, holott akkoriban ez a legfontosabb téma. Samaranchot, a NOB elnökét még egy szenátusi meghallgatásra is Washingtonba rendelik. A svájciaknak azonban tenniük kell azért, hogy a sportvilág számára roppant hatékony csalogató anyagokat terjesszenek elő: Svájcnak, a svájci gazdaságnak is érdekében áll, továbbá presztízsnövekedéssel jár, hogy a lehető legtöbb szövetség üssön itt tanyát. Mind a mai napig rengeteget kínálnak ezért: szabad kezet ad a tetszőleges adminisztrációhoz, amit a svájci egyesületi jog a funkcionáriusainak biztosít, emellett adókulcsokat garantál – sőt akár egyből adómentességet is. Ehhez jön még az adóparadicsom tradicionális hallgatása, az ügyvédi és a banktitkokat tökéletesen kiegészítik azon bírák, akik éppen gazdasági kérdésekben szavaznak enyhébben. Időnként kínos lesz a sportszövetségekkel kapcsolatos alkudozás. 2001-ben, amikor Samaranch a korrupciós válság, illetve 21 éves egyeduralom után leszállt a trónról, a NOB megtagadta tőle az utolsó kívánságát: jóllehet Samaranch fiát felvette a tagjai közé – de

másik kegyencét, Adolf Ogit nem. Ő röviddel azelőttig még svájci sport- és hadügyminiszter (az egységek 1997 óta a VBS-hez, a svájci védelmi, nemzetvédelmi és sportrészleghez tartoznak). Ogi 2000 végén mondott le – és a NOB visszautasítása után szimbolikus összegért, egy dollárért az ENSZ különleges sporttanácsadója lett. Az éves szinten hat számjegyű összeget, amit Ogi a sportvilágért tett szolgálataiért nyelt el, a svájci adóhatóság hozta nyilvánosságra. Az alpesi országban az Ogihoz hasonló emberek kötik össze a sportot és a politikát. A svájci egyesületi jog igazi álom-előfeltétel a sportszövetségek számára, amelyek gyakorlatilag milliomos vagy milliárdos üzemek. Két személy egyesületet alapíthat; nincs regisztrációs kötelezettség, sőt nem kötelező a könyvvizsgálat vagy a külső ellenőrzés. Egy egyesület körülbelül feleakkora adót fizet az éves nyereségéből, mint egy vállalat. Vaskos pénzesszekrények állnak nyitva olyan emberek számára, akik ugyan csak tiszteletbeli pozíciót töltenek be, egy kézmozdulattal mégis milliós üzletekről döntenek. Bűntudat nélkül, és a gyakorlatban senki sem vonja őket felelősségre. A szövetségi vezetőket még óriási eladósodottság esetén is védik. Így volt ez a gyakorlatban is, amit a FIFA házi kancelláriája, az NKF az ISL csődje után alkalmazott. A keveréket a sportpolitikai komponensek önkiszolgálásra való ösztönzése és visszaélésekre való kísértése koronázza meg. A rendszer ismerői, mint például Blatter „évtizedes” tanácsadója, Jérome Champagne szerint ebben hatványozott veszély rejlik: „Napjaink labdarúgásának problémája, hogy más területekkel ellentétben nincs egyértelmű választóvonal a politika és a pénz között. Gyakran ugyanazok az emberek döntenek mindkettőről.” Intézkedéseket követel, „hogy kikapcsolhassa az érdekkonfliktusokat, elkerülve azt, hogy a gazdaság befolyással legyen a labdarúgás vezérkarára”. Amit Champagne kifogásol, az érvényes a legtöbb szövetségre: „A labdarúgást manapság nem szabad 1904-ből származó szervezeti struktúrákkal vezetni.”[190] Az országos politikának hosszú ideig teljesen mindegy volt, a héttagú Bundesrat vészhelyzetben szívesen nyúlt ördögűző gyakorlatokhoz, amelyeket hatékony jogalkotási előrelépésekként adtak el, a gyakorlatban azonban teljességgel hatástalanok voltak.

Ennek ellenére a folyamatos – különösen a FIFA-nál tapasztalható – korrupciós balhék állandó nyomás alá helyezik Bernt. A FIFA Svájcban eddig még úgy is tehet, mintha hihetetlenül transzparens lenne. 2010-ben a vezető személyeknek összességében 32,6 millió dolláros összteljesítményt mutat ki.[191] Az összegben benne vannak a fix fizetések, a költségtérítések, illetve a vezető személyi körnek járó átalány. A vezető személyek közé az igazgatók mellett a végrehajtó bizottság tagjai, valamint a pénzügyi bizottság emberei tartoznak, úgy, hogy az utóbbiak mindannyian a végrehajtóban is ott ülnek. A pénzeső összességében tehát körülbelül tíz igazgatóra, valamint az elnökkel és a főtitkárral együtt a 24 tagú elnökségre vonatkozik. Mindannyiuknak, az összes főállású és tiszteletbeli pozíciót betöltő vezető személynek, összesen csaknem 33 milliót mutatnak ki. Ezzel, jelenti büszkén a FIFA, „teljességgel eleget teszünk az IFRS nemzetközi számviteli standardoknak, és emiatt semmilyen további adatot sem hozunk nyilvánosságra”. Svájcban, ebben a szép egyesületi országban a FIFA még maga veszi önként a fáradságot, hogy egyáltalán pár számot nyilvánosságra hozzon. Mert, ahogy mondja, „erre senki sem kötelezi, de transzparenciális okokból már 2003 óta alkalmazza ezt az eljárást”. De valójában mennyire transzparens? Blatter bevétele egy halomban álló pénztömeg, amelynek nagyságát csak a FIFA jóindulatának köszönhetően lehet megbecsülni. Aki megpróbálja csak egy kicsit is kibontani a 33 milliós csomagot, egyből a transzparencia korlátjaiba ütközik. A kedvezményezetti körbe körülbelül 35 személy tartozik. Kérdés: körülbelül hányan vannak közöttük a tiszteletbeli pozíciót betöltők? Mennyi esik ebből az elnökre és kabinetjére? „Nem túl nehéz – válaszolja a FIFA – kiszámolni egy átlagösszeget, amely általában lányegesen alacsonyabb, mint a Svájcban működő legtöbb cég és szervezet menedzsmentjével kapcsolatban jelentkező összeg. Minden kifizetés után adózunk. Az elnök különböző interjúkban elárulta a fizetését, így az sem titok.” Aha. Anno, 2010-ben a FIFA minden igazgatójának és az összes tiszteletbeli elnökségi tagjának átlagban csaknem egymillió dollárt fizetett ki. Ami pedig Blatter fizetését illeti –

egyszerűen elolvasható az újságban. Ez egy válasz vagy egy rejtvény? A következő kísérlet: „Tudjuk, mit osztottak meg a 32,6 millióról. Ezért kérjük, osszák fel, milyen nagyságrendben jut ebből a főállású munkavállalóknak, illetve a funkcionáriusoknak. Vagy pedig az önök átlagos értékre vonatkozó útmutatása alapján kiindulhatunk abból, hogy minden tiszteletbeli tagnak körülbelül egymillió jut? Végezetül pedig kérjük, árulják el az elnöki részlegre jutó összeg nagyságát. Az elnök valamelyik médiumban tett kijelentéseire való utalás nem segít.” Mindenki szeretné elkerülni a spekulációkat és a félreértéseket – mire való a sajtóosztály? Tehát: „Miért jelent problémát elárulni az elnök fizetését (és az elnöki kabinet kiadásait), különösen akkor, ha az elnök azt már többször is elmondta, ahogyan önök azt állítják?” Ezenkívül: „A kulcsszemélyzet fizetését könyveléstechnikailag miért nem számolják egyben a többi személyzeti költséggel, hanem átvezetik a tiszteletbeli tagok területére?” A könyvelésben a fennmaradó körülbelül 360 alkalmazott bérét elkülönítve, 63 millió dolláros összeggel vezetik. Ha az igazgatók fizetése is itt lenne, egyszerűbb lenne a patrónus és családja körüli számok rendetlenségét áttekinteni. A FIFA válasza: „Nagyon köszönjük az e-mailjét. Az elnök körülbelül 2011 májusában-júniusában egy német újságban tett említést legutóbb a fizetéséről. Az átlag (az egy emberre jutó kifizetés nagysága, a szerző) egymillió dollár alatt van, ha ön is jól számolt.” Az átlagot tehát jól számoltuk ki. Csak ez sajnos nonszensz, hiszen természetesen nem mindenki ugyanazt az összeget kapja – különösen, ha egy Blatter is a számlán szerepel. Gyors visszakérdezés: „Számításaink szerint az említett kifizetések az alábbi személyekre vonatkoznak: a FIFA végrehajtó bizottságának 24 tagjára, a főtitkárra és az igazgatókra, akikből – kérem, javítsanak ki, ha tévedek – aligha lehet több tíznél. Ha 35 személlyel számolunk, akkor átlagosan 930 000. De van ennek az átlagszámításnak értelme – vagy megtévesztő? A főállású igazgatóknak ragyogó fizetésük lenne, amelyek a legutóbbi bérekkel nem hasonlíthatóak össze. Ezenkívül: a FIFA elnökségi tagjai tiszteletbeli pozíciókban egy év alatt milliomosok lehetnek – elemi módon ez helytálló? És végül: az elnök körülbelül ugyanazt keresi,

mint a többiek. Ez helytálló?” És a pátriárka bérével kapcsolatban: „Megtennék, hogy egyszerűen megosztják, mekkora fizetést kap az elnök, ahelyett, hogy – az új transzparencia korában – időben körülbelül behatárolt interjúkra utalnának? Szokatlan, ha a szabad sajtó egy egyszerű kérdésre egy jól felszerelt médiarészlegtől ilyen komplikált választ kap.” Viták jönnek, drámai mailek cserélnek gazdát, a FIFA végül kirukkol vele – nem, nem a számokkal, de ezzel: „Az említett interjú 2011. április 30-án készült.” Svájcban azonban megtörtént a szinte elképzelhetetlen, a lakosság teljesen más ítélőképességről tett tanúbizonyságot, mint a politika, illetve a hozzá kapcsolódó jogi és gazdasági körök. A megvesztegetési ügyek, a tisztségviselők kirúgása és a világbajnoki rendezési jogok bizarr odaítélése után az emberek a 2010-es év negatív fogalmának a „FIFA etikai bizottsága” kifejezést választották – a politikusok megértik az ilyen jeleket. Ezért aztán zöld utat adnak Roland Büchel (SVP) parlamenti képviselőnek, egyben a FIFA jó ismerőjének, amikor lendületet hoz az ügybe – a korrupt sportvezetőkkel kapcsolatban szeretne törvénymódosítást elérni. Nagyon sietni kell, 2011 végére hivatalosan is be kell jelenteni. „Addig – mondja Büchel – a sportnak van ideje, hogy nekifogjon, és szabályozza a korrupt vezetőivel kapcsolatos bosszantó problémáit.” 2011. január 11-én nyílt levelet („A nemzetközi sportvezetők súlyosan korruptak”) ír Blatternek: „Az ön legutóbbi tizenkét évében egyedül az ISL sportmarketing-ügynökség 140 785 618,93 frank tiszta kenőpénzt fizetett ki. Az ellenszolgáltatás? Nulla. Erről a tényről nem kell sokat beszélnünk; mindent bebizonyítottak jogilag. Magas és legmagasabb rangú sportvezetők érintettek.” Büchel képviselő rátapint a legkényesebb pontra: az ismeretlen ISLkifizetésekre. „A városi tanács nem fantáziál, amikor azt mondja, hogy 5 873 224 frankot előbb a Brit Virgin-szigetekre küldtek, majd a karibi térségből egy kis hercegség egyik intézményébe utaltak. Ott egy svájci ügyvéd készpénzben leemelte a számláról, majd átadta a bankjegyeket az ISL egyik főnökének. Aki ezt elosztotta. Vagy a közvetítőknek vagy a sportszövetségekben ülő célszemélyeknek. Blatter úr, miért nem akarja tudni, hogy a társai közül kik szakítottak ebből a hat, illetve a további 120 névtelen millióból? Miért nem érdekli önt, hogy az önök milliárdos konszernjében milyen piszkos

jellemek hozzák meg a legfontosabb döntéseket?” Jó kérdés, a válasz az ISL-lel szembeni csődeljárásban rejtőzhet. Büchel így fejezi be: „A FIFA-t gyakran családként jellemzi. Azt, hogy a svájci parlamentben ülő kollégáim ezt hallva egyfajta különleges szicíliai családformára gondolnak, nem kell tőlük komolyan venni.” Blatter meghívását, amely szerint a svájci kormány tagjai mégis beléphetnek a FIFA-palotába, ahol még „államfők is hízelegnek és udvarolnak”, elutasítja. Hát persze. A főnöknek kell Bernbe jönnie. Blatter flottul reagál. Már január 12-én az összes képviselőnek elküldi a meghívóját: 2011. március 8-ra, a berni Bellevue luxusszállodában a FIFA „információs nyitópartiján” szívesen látja az összes parlamenti tagot. Zürichben rájönnek, Svájc végül is háromnyelvű ország, így január 21-én újra kimennek a meghívók – németül, franciául és olaszul. A nagy sietségben nyilvánvalóan elsikkad: a sport- és hadügyminiszter ugyanerre a napra küldött invitációt, hogy tájékoztasson mindenkit a sportról, az új harci eszközökről stb. – szinte mindenki ott akar lenni. Büchel hívogatja Blattert, neki, magának kell megjelennie, nehogy „cserejátékost” küldjön maga helyett. Blatter mégis Marco Villigert, házi jogászát delegálja. Egyedül kell boldogulnia. A parlamenti képviselők közül végül tízen mennek el, köztük három városi tanácstag. Zürichi szeletet adnak (Villiger: „Legutóbb bennünket is felszeleteltek”), a végén minden vendég egy-egy sárga és piros kártyát kap, rajta egy mondattal. Büchel kínosnak találja a 20 perces prezentációt, úgy érzi magát, „mintha osztálykiránduláson lenne a Zürichbergen”. Itt van először is az érvelési vonal, amely szerint a „FIFA támogatja a gazdaságot”, becslések szerint évi 15,5 millió frankkal. Nagy tétel: 8 millió a repülési költségekre. „Zürichnek ez nem hasznos, csak felduzzasztja a számokat” – mondja Büchel, és szórakozva rámutat egy másik pontra: a FIFA-vendégek személyes kiadásai, egymillió. „Honnan tudja a FIFA ezeket a számokat? – kérdezi. – És ki is fizeti?” A lényeg, hogy a helyi gazdaság számára csak a 6 millió svájci frankos hotelköltség marad igazi inputként. Hasonlóan bombasztikus érv az „a FIFA támogatja a svájci gazdaságot” – méghozzá évi 250 millió dollárral, ahogyan a világszövetség papíron elszámolja. Negyedmilliárddal? Büchel

nevet: „Ez egy vicc – egy egyszeri házépítés volt!” Valóban, egy 243 millió frankos óriási kupaccal a zürichbergi FIFA-katedrális építése csaknem lefedi az egészet. És már ez is 2007-re vonatkozik. „Szinte kizárólag svájci cégek kaptak építési megbízásokat” – jegyzi meg jelentőségteljesen a FIFA. Fel kell azért idézni, hogy az üzletbe erőteljesen bevonták Blatter elnöki kabinetje igazgatójának férjét. [192] És az a pont, hogy „alapvető pénzügyi pontok/a FIFA-val szembeni vádak”? A transzparencia hiányával szembeni vádat így kontrázzák: „A FIFA az IFRS előírásaival egybehangzóan évről évre több mint 100 oldalas pénzügyi jelentést tesz közzé, és ezzel eleget tesz a tőzsdén jegyzett társaságokra vonatkozó kötelezettségeknek.” Azt meg már korábban leírtuk, hogy a komplex pénzügyi morzsákon túl az érzékeny adatoknál meddig tart a transzparencia. A FIFA a politikával szembeni jótékonyságát azzal indokolja, hogy minden bevételét a „labdarúgás támogatása” egyesületi cél érdekében fekteti be. De ott a kérdés, hogy a FIFA-palota a csodálatos berendezésével, a merengőjével és a biometriai ajtónyitójával milyen futballtámogatást táplál, hiszen ez negyedmilliárdot elnyelt. Amit a svájci gazdaságnak írnak jóvá. Az adózással kapcsolatban az a mondás, hogy a FIFA „rendesen adózik, és évi egymillió frankot közvetlenül befizet adóként”. „Rendesen – mondja Büchel parlamenti képviselő – ez legalább 4050 millió lenne.” Ezen túlmenően a FIFA teljességgel felszabadíthatná magát, „de csak nem használja ki ezt”. Inkább kifizetni pár morzsát, mint teljességgel kielégíteni a nyilvánosságot? A FIFA önismerete abban a kinyilatkoztatásban nyilvánul meg, hogy „a FIFA-dolgozók számára semmiféle adókedvezmény” sem jár. Ez így van, de miért is lenne így, a FIFA-t az ENSZ-szel egyformán lehet kezelni? A 2010-es évre vonatkozó összesített bérköltségből (mínusz „a vezető szervek”), amely 63 millió dollárra rúg, állítólag körülbelül 10 millió dollárt vezettek át adónak. Blatter FIFA-ja a korrupciós vádakkal kapcsolatos témánál teszi meg a méltó végszót. Ezzel kapcsolatban ezt mondják: „A FIFA és néhány természetes személy a svájci büntető törvénykönyv hatálya alá esik. A FIFA büntetőjogi értelemben nem élvez különleges státust, és nem is óhajt hasonlót.” Ennek megvan a diszkrét bája: a

FIFA elmagyarázza a parlamentnek, hogy nem áll a büntetőjog felett – és nem is próbál meg a fölé kerülni. Tíz nappal a Bellevue-ben tartott show után ülésezik a parlament. Nem kell sokat voksolni, Büchel javaslata 200:0-s szavazati aránnyal átmegy. Úgy tűnik, most a kormány is végig akarja vinni az ügyet. 2011 végéig jelentést kell készíteni a sportban tapasztalható korrupcióról, utána megvizsgálják a törvényeket. Az időpont a svájci rendőrség, a fedpol éves jelentésébe is bekerül. A 2011-ben nyilvánosságra hozott papír „Korrupció a sportban” rubrikájában óva intenek a tartós megvesztegetéstől, és különösen a 2018-as (Oroszország), illetve a 2022-es (Katar) világbajnoki rendezési jog odaítélésének példáját emelik ki. Miután a magánvesztegetésekre vonatkozó svájci törvények nem alkalmazhatóak a FIFA funkcionáriusaival szemben, ahogyan dühöng emiatt a fedpol, a kormány megbízza a sportminisztériumot, hogy „2011 végéig dolgozzon ki egy jelentést, ami megmutatja a sport szabályozási igényeit”. De még ott van a Tartományok Tanácsa. Erősen földhözragadt testület, kantononként két képviselővel, amely a nemzeti tanáccsal ellentétben titkosan szavaz. Ez kétségkívül kedvez a lobbistáknak, és kevés aggodalmat tanúsít a sport helyzetével kapcsolatban. A Tartományok Tanácsa 2011 őszén 2012 végéig meghosszabbítja a sportkorrupciós jelentés, illetve a lehetséges törvényfolyamok leadási határidejét. A szövetségi sporthivatal emberei pedig bejelentik, megbízásukban a korrupció mellett a fogadási csalások is szerepelnek. Utóbbit nemzetközileg dolgozzák fel, ezt a hivatalnokok „nemzetközi kapcsolataiknak köszönhetően megállapítják”, és azt is, hogy „ezeket a munkákat az év végéig soha, semmilyen körülmények között nem lehet befejezni”. Értelmetlen lenne, ha Svájc „az olyan, határokat nem ismerő és csak globálisan leküzdhető témákhoz, mint a fogadási csalások, külön jelentést készítene”.[193] A FIFA és a többiek csápjai messze túlnyúlnak az alpesi országon. A tartományi képviselők és a sporthivatalnokok halogatják a jogalkotási folyamatot – jóllehet a probléma már sérti a presztízst. Büchel belpolitikai sáncot gyanít: vajon a sportszövetségek lobbiztak a tartományi tanácsban? A politika átláthatatlan, Büchel pedig

megszokta a sportügyekben való ellentmondásokat. Mintegy hatvan nemzetközi szövetség székel itt. Érdekszövetségek alakultak. Nyilvánvalóvá válnak az összefonódások. A sportjelentések elkészítésének elhalasztásában a 2011-ig az FDP színeben a Tartományok Tanácsában dolgozó Rolf Schweiger is közreműködik. Véletlenül éppen az ő irodája képviseli Ricardo Teixeirát, aki fellebbezett az ISL-periratok nyilvánosságra hozatala ellen, és a végsőkig akadályozta, hogy a piszkos valóságra fény derüljön. A tanács egy másik tagja Blatter szülőfalujából, Vispből származik, és sok évig Sepp Blatter magánalapítványában elnököl. Véletlen vagy sem, a politikus éppen ezt az egy pikáns munkát felejtette el, amikor a kötelezően bejelentendő mellékállásait kellett megadnia. Csak ezt az egyet.[194] A FIFA keze azonban sokkal messzebbre is elérhet. 2011 novemberében Heinz Tännler (SVP) jogászt esélyesnek tartották a kormánytagságra. Josef Lang, a Nationalrat egykori tagja a képviselőknek írt körlevelében azt javasolja, ne válasszák meg a zugi kormánytanácsost: Tännler 2004 és 2007 között a FIFA jogi osztályának igazgatója volt. A FIFA akkor élte meg a saját Waterlooját a MasterCarddal. Lang azt mondja, „nem vádol korrupcióval”. A döntő azonban az „a kérdés, hogy egy személy kinevezése összeköthető-e olyan kockázatokkal, amelyeket mi nem is ismerünk”. Tännler esetében ez a helyzet: „Ha ő tudhatott valamit a FIFA-ban zajló korrupciókról, és vannak olyan emberek, akik ezzel tisztában vannak, akkor zsarolhatóvá válik.” Hozzáadódik még, hogy a FIFA-nak nem csupán a korrupcióval, hanem az adózási kérdésekkel is gondjai vannak. „Ez kormányzati téma lehet – mondja Land –, és elfogultsági probléma adódna.” Emellett a svájci kormány szavahihetősége is felvetődne. Land a rendőrség azon jelentésére utal, amely kifejezetten a sportkorrupció problémáját említi. „Szavahihetően vezetheti ezt a harcot egy egykori FIFA-igazgató, még akkor is, ha az ő becsületén nincs folt?” Tännler semmiféle problémát sem lát ebben. A Zuger Zeitungnak azt mondja, Lang valami olyasmivel hozza összefüggésbe a nevét, amihez semmi köze, és amit elítélt. De így is idézik: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy sem a FIFA képviselőit, sem pedig a tieiteket nem ítélték el soha. Mindig csak feltételezések voltak, senki sem állt

elő bizonyítékokkal.” A klasszikus FIFA-nyelvezet, amely azt sugallja, semmi kézzelfogható sincs. Csakhogy van, a jogerős 140 milliós kenőpénz mellett, amelyet éppen Tännler lakhelyén fedeztek fel, a büntető törvénykönyv 53. paragrafusa alapján eljárás is zajlik. [195] A FIFA egykori igazgatója nem jut be a kormányba. És 2012 januárjában Büchel meglepetésre támogatást kap a sport édenkertjében a kemény korrupciós törvényért zajló harcában. A jogi kérdések bizottsága létrehozza a „FIFA. A magánszemélyek megvesztegetése hivatalból üldözendő bűncselekmény” parlamenti kezdeményezést. A törvényalkotónak úgy kell megváltoztatnia a korrupciós büntető törvénykönyvet, „hogy a magánszemélyek megvesztegetése, amellyel szemben jelenleg a büntető törvénykönyv szerint a tisztességtelen versennyel kapcsolatos szabályok alapján kell eljárni, hivatalból üldözendő bűncselekmény legyen”. A jogi bizottság lemásolja a svájci parlamentben látott szavazati arányt – a népességnek tehát tele van a hócipője. „Most már előkerült a bunkósbot – mondja Büchel, aki ezzel egy időben továbbra is nyomást akar gyakorolni a szövetségek adózási privilégiumaira és az egyesületi jogra. – A FIFA-ban csak egyetlen nyelvet értenek meg, a pénz nyelvét.” Azt, hogy a nemzetközi sportszövetségek Svájcban gyakorlatilag a jog felett állnak, a bázeli kriminológus, Mark Pieth is nyilvánosan ostorozza. Szeretné elérni, hogy a FIFA-hoz hasonló, monopolisztikus fedőszervezetek funkcionáriusaira munkavállalókként lehessen tekinteni. A szövetségek „gyakorlatilag nyilvános szerepet” töltenek be, ezért a hivatali vesztegetések kiterjesztése tisztázhatja a magánmegvesztegetéseket is: hivatalból nyomozást kell indítani. Ha ez elijesztené a szövetségeket, „legfőbb ideje lesz elengedni őket”.[196] Piethet hónapokkal később Blatter jelöli az új, úgynevezett független kormányzati bizottságába (IGC). Hogy miként néz ki egy komoly eset Svájcban, azt 2012 elején a sportminiszter megmutatja. Az ország a 2022-es téli olimpiáról álmodozik, és Ueli Maurer azt mondja, tűzbe tenné a kezét, hogy a

NOB-on belül az olimpiai rendezési jogért zajló pályázat „úgy zajlik, hogy abban korrupciónak helye nincs”.[197] Három hete múlt, hogy a NOB három tagjának korrupciós eseteit tárgyalta. Egyet megbüntettek, egyet figyelmeztettek, a harmadik pedig lemondott tisztségéről, mert tudta, hogy hidegre tették volna: ő volt Joao Havelange, a FIFA tiszteletbeli elnöke, az utolsó, élethosszig megválasztott tag.

A mintadiák A sportparadicsom problémás gyerekeihez csatlakozik az UEFA is. Az európai szövetség Michel Platini irányításával gyorsan megközelíti a FIFA-viszonyokat. Még akkor is, ha ő és Blatter tiszta futballkérdésekben időnként ellentétes oldalon állnak – a paktum megkötöttnek tűnik: Blatter 2015-ben lelép, és Platini lesz az örököse. „Készen áll rá. Legbelül ezt is óhajtja” – mondja Blatter. [198] Lehetséges, hogy hamarabb is összejön, hiszen nem lehet tudni, hogy mi bugyog fel abból a vulkáni lávából, amibe a két vb odaítélése, valamint az elnökválasztási kampány az ájtatos családot taszította. És mindenekelőtt: amit az ISL záródokumentuma leleplezhet a FIFA legfőbb felelőséről, Blatterről. Az első, a papírt ismerő embertől származó becslés Brazíliából érkezik. Rodrigo Paiva, Teixeira asszisztense úgy véli, az ISM-rendelkezés „nagyon rossz Blatter számára”.[199] És Jack Warner nem rejteget bosszantó dolgokat a méregszekrényében? Mi van a világbajnoki jogok odaítélésének rejtélyét vadászó detektívekkel? És mindezek fölött lebeg a legnagyobb fenyegetés: mikre derít fényt az amerikai szövetségi rendőrség nyomozása? Az FBI évek óta több kontinensen is dolgozik. Az Havelange-, Blatter-éra után Platininek kell az újítónak lennie. Az első igazi labdarúgó lehet a trónon. Ő lehet az, aki egy jobb, tisztább jövőbe vezeti a futballt. Nem csupán Karl-Heinz Rummenigge, az Európai Klubcsapatok Szövetsége (ECA) főnöke kételkedik ebben. Blatter mellett idővel Platinit is felszólítja, „gyorsan mutassák meg, hogy a labdarúgás összes érintettjét beleértve komolyan gondolják a transzparenciát, a demokráciát és a kormányzást”. A korrupciós problémák fennmaradtak, a „FIFA-nak újra kell kezdenie”.[200] Platini lenne az újrakezdő? Az UEFA élén eltöltött öt éve után az aranyos imázsú franciát berkeken belül nem tartják hitelesnek sem abban a tekintetben, hogy sokat értene a sportpolitikából, sem pedig abban, hogy égne a keze alatt a munka. Viszont tehetsége van

ahhoz, hogy besúgókat gyűjtsön maga köré. Talán a Blatter árnyékában eltöltött sok év alatt nem tanult mást, talán az UEFA trónjáig vezető kemény meló során túl sokat kellett Kelet-Európában túráznia. Mindenekelőtt ott találta meg a saját szavazóbázisát, Kazahsztántól kezdve Azerbajdzsánon és Cipruson át Fehéroroszországig. Jéghidegben, elavult stadionokban néhány középszerű meccset is megnézett. Úgy tartják, előfordult, hogy a pártfogója, Nicolas Sarkozy által rendelkezésére bocsátott jettel utazott. Franciaország rengeteget tesz a nemzetközi sportban dolgozó nagyköveteiért. A centralizált struktúra, élén a csaknem mindenható elnökkel, lehetővé teszi ezt. De a Grande Nation nem vár el egyet s mást a sportvezetőitől? Sarkozy a 2022-es világbajnokság rendezési jogának odaítélésekor Katar mellett tette le a voksát. A szupergazdag emirátus hihetetlenül fontos gazdasági partner. A választások előtt sokat írtak a Platinire nehezedő elvárások okozta nyomásról – és valóban ő lett a Katarra voksoló tizennégyek egyike. A beismeréssel sokáig a háttérben maradt, hivatalosan csak 2012 februárjában derült ki. És természetesen nem Franciaország érdekében tette: „A világ egy olyan részét választottam, amely még sohasem rendezett világbajnokságot. Ez az én filozófiám volt – és nem azért döntöttem így, mert együtt ebédeltem Sarkozyvel.”[201] Sajnos a magányos francia filozófus története sok sebből vérzik. Platini a vb-kűr előtt miért nem törekedett sohasem arra, hogy a tornát télen rendezzék meg? Ennél jobban lehet csodálkozni azon, hogy az odaítélés óta Platini izzó harcosa annak, hogy a 2022-es tornát az enyhe télbe tegyék át. Éppen az ő európai szövetségének bajnokságai és szurkolói rohannak viharosan szembe ezzel. A menetrendet évtizedek óta nyári-téli ritmusra állítják be. A nyári katari világbajnokságra szavazó Platini valóban szavahihetően foghat neki az időpontproblémák megoldásának? Azzal a mottóval, hogy mossátok ki az agyatokból szépen, amiről én joggal filozofáltam? Platini viselkedése igencsak magyarázatigényes, még a DFB új elnöke, Wolfgang Niersbach sem tudja megérteni azt.[202] Európában nyomást gyakorol rá: aki az összes ismert probléma dacára Katarra szavaz, úgy, hogy pontosan a szavazás után

tematizálja a hőséget és az egészségügyi szempontokat a legnagyobb veszélyforrásokként, az láthatóan a labdarúgás érdekei ellen cselekszik. Katar az 50 fokos nyári hőségével minden, csak nem egy lehetséges választás a sportolásra, maximális kockázatot rejt magában a 700 élfutballista számára, akiknek a hőség dacára rendszeresen edzeniük kell, és persze ugyanez igaz az ünneplő szurkolókra is. Tiszta sor, és ez is Platini mulasztása: a gála előtt az ismert kockázatoktól óva intő, józan gondolkodásúak nem tömörültek szövetségbe. Ki másnak, mint az UEFA főnökének, az egykori hivatásos labdarúgónak, Platininek kellett volna a vezérüknek lennie. Az ő Katar melletti filozófiája, ahogyan ő azt lefesti, nem változhatott meg egyik napról a másikra. Ennek ellenére elvárja a labdarúgástól és a szurkolóhadtól, hogy globálisan átállítsa az időrendjét: „Semmiféle problémát sem látok abban, hogy decemberben kelljen futballozni.”[203] Nem jelent gondot, hogy az európai bajnoki szezon közepén gyorsan lezavarjanak egy világbajnokságot? Mikor tartják meg a részt vevő válogatottak az előtte szükséges edzőtáborokat? És maga a világbajnokság is már jó egy hónapot igénybe vesz. Az elődöntőt karácsony este, a döntőt pedig szilveszterkor akarja megrendezni? Az, hogy Platini az európai labdarúgásra látens nyomást gyakorol, arra utalhat, hogy már látja maga előtt az időt, amikor a tárgyalóasztal túloldalán ül: Blatter utódaként a FIFA trónján. Először csak akkor kell az összes kontinentális szövetség számára ízletessé tennie egy téli katari labdarúgó-világbajnokságot. Mindenekelőtt az UEFA számára, amelyet most ő vezet. Csakhogy néhány dolog még közbejöhet. Talán még olyan körülmények is, amelyeket állami vagy magánnyomozó csoportok emelnek. Intenzíven kételkednek a katari győzelemben olyanok, mint Frank Lowy, Ausztrália futballvezére, és azt gondolják, a FIFA holdudvarában zajló kutatások még a 2022-es vb újrakiosztásába is torkollhatnak. Inkább bátorító jelzés, hogy Blatter a Katar körüli vitát nagyon sietősen befejezettnek nyilvánította. És azt hogy lehet megérteni, hogy Chris Eaton, a FIFA biztonsági főnöke 2012 elején a nemzetközi sportbiztonsági központhoz (ICSS) szerződik? A sporttal

kapcsolatos védelmi és biztonsági kérdésekkel foglalkozó szervezetet Mohamed Hanzab irányításával Katarban hozzák létre. Ő is szakember, a katari hírszerzésnek, majd a belügyminisztériumnak dolgozott. Platini, a kijelölt Blatter-utód egyszer már állt újrakezdés előtt. Csakhogy mára már régen elfeledték, hogy sportpolitikai szempontból részben ő is felelős mindazért, amit a FIFA-ban most le kell győzni. Hiszen 1998 májusában Platini – a diszkréten dolgozó szavazatgyűjtők, így Mohamed Bin Hammam és Jack Warner mellett – volt a nyilvánosan legjelentősebben a trónra kandidáló Sepp Blatter mellett kampányoló ember. Akkoriban Platini fontos pozíciót töltött be: ő volt a franciaországi világbajnokság tornaigazgatója. Jóllehet Blatter mellett ott állt néhány szövetség Kaddhafi Líbiájától Zanzibárig, de sürgősen szüksége volt egy neves szövetségre, olyanra, amelynek világszerte súlya volt. Az ellenfele az európaiak nagy hatalmú főnöke, az UEFA-elnöke, Lennart Johansson volt. Komoly jelöltnek tartották. Mi lett volna bombasztikusabb annál, mint Johansson szövetségéből kiragadni éppen azt az országot, amely a világbajnokság házigazdájaként minden figyelem középpontjában áll – és a legjobb lapokat tartja a kezében? Platini tekintélyt szerez Blatternek. A francia szervezőbizottság elnöke lesz Blatter hírnöke. Ráadásul Johanssont a médiában a félhomályba taszítja, „a kolostorba menekülne, nehogy át kelljen élnie a mészárlást”.[204] Platini Blatterért a legmagasabb szinten küzd. A sport államcél Franciaországban, már Jacques Chirac személyében is akad támogatója. A Grande Nation olimpiai pályázatokkal kapcsolatos állandó ballépései miatt frusztrált államelnök esélyt szimatol, hogy Platinin keresztül a futballvilágban frankofón befolyásra tehet szert. Így aztán Chirac is Blatter mellé áll. Platini azt mondja, ő és Blatter közösen dolgozták ki az utóbbi programját. Megkérdezik tőle, hogy az árnyékban gazdag Havelange-érát a választás után szeretné-e átvilágítani. „Az vesse az első követ, aki nem vétkezik. Nem tudom, mi történt az elmúlt harminc évben a FIFA-ban. De nekem mindegy is.”[205] Miközben Havelange, a leköszönő FIFA-elnök álomkettőse a „Futballt mindenkinek” programcím alatt a fair play, a demokrácia és

az emberiesség jelszavával kampányol, lezajlik egy diszkrét sajtócenzúra. Juca Kfouritól, Brazília legnevesebb sportújságírójától, akinek a Folha de Sao Paulo című napilapot kellene tudósítania, megtagadják az akkreditációt. A vb szervezőbizottsága „sportbaráti üdvözlettel” osztja ezt meg vele. Kfouri nem csupán a Cartao Verde című heti televíziós vitaműsort vezeti, amelyben előszeretettel foglalkoznak a nemzeti szövetség, a CBF korrupciós eseteivel, hanem többször is leleplezi Havelange és Teixeira homályos üzleteit. [206] Platini a szervezőbizottság elnökeként röviddel a választások előtt sajtótájékoztatót adományoz Blatternek. A svájcival közösen teljesen újjá akarja alakítani a FIFA-t – mintha kollégája nem lenne már 17 éve főtitkára és meghatározó személyisége a szervezetnek: „A játékosoknak semmit sem jelent napjaink FIFA-ja. Az ottani emberek számukra absztrakt figurák, akik ötcsillagos hotelekben laknak és méregdrága éttermekben esznek.” Aztán a négycsillagos hotelben maga is pezsgőt és előételt szolgál fel.[207] Platini olyan feltűnően Blatter mellett áll, hogy jövendőbeli társelnöknek tűnik. Egyfajta szuper igazgatónak szánják. Johansson azonban fenyegetőzik, hogy a franciának a FIFA elnökségében meglévő többségével még akkor is keresztbe tesz, ha kikap. A megnyert szavazás után, 1999 elején Blatter a FIFA székházában valójában csak sporttanácsadójaként mutathatja be Platinit. A francia ennek ellenére nagy dobást tervez: „A célom, hogy a labdarúgás reprezentánsait a végrehajtó bizottságban képviselhessük. A FIFA-nak a játékosokat, az edzőket és a játékvezetőket is be kell vonnia a döntéshozatalba. Hogy a FIFA 300 millió labdarúgó hangja legyen, ne pedig csak két-három emberé.”[208] Aztán elsüllyed a párizsi irodájában. Médiatanácsadót helyeznek mellé, megkezdődnek Blatter közeli barátjának tanulóévei. Az UEFA átvétele a cél. Platininek véget kell vetnie az Európából érkező átlövéseknek. 2004-ben jelzi az ambícióját, 2005-ben pedig JeanPierre Escalattes, a francia szövetség elnöke bejelenti, Platini a 2007-es UEFA-választásokon kandidál az elnöki tisztségre. Csakhogy Johanssonnak van még egy aduja a kabátujjában, akinek a segítségével megoldhatja a problémát: Franz Beckenbauer.

Időnként ő is a FIFA trónjáról álmodik, és az UEFA elnökeként kézzelfogható közelségbe kerülne a tisztség. Úgyhogy belemegy a kandidálásba. Majd megtudja, hogy a korábbi tiszteletbeli funkció helyett főállásban kell ellátni a munkát. És mivel az UEFA a Bajnokok Ligájából szerzi a milliárdjait, valamint a szponzorok kitartanak a szigorú márkavédelem mellett, Beckenbauer minden bizonnyal az összes szép reklámmunkáját elveszítené. A kevésbé szórakozott Bayernnél éveken keresztül űzött keresztreklámozása a Bajnokok Ligája szintjén már nem lenne lehetséges. Visszalép, a DFB csalódottságára is. Johanssonnak hirtelen újra magának kell ringbe szállnia. A 77 éves svéd a végén még kampányhadjárat nélkül is majdnem megállította Platinit: a francia az 52 UEFA-szavazatból 27-et kap meg (Johanssonnak 23 jut). Mindezt úgy, hogy a FIFA és Franciaország masszívan támogatta. Chirac a kampány során még egy egykori kabinetsegédjét, Jean-Louis Valentint is a rendelkezésére bocsátja; ő Jérome Champagne-hoz, Blatter főtanácsadójához hasonlóan a Nemzeti Adminisztrációképző Főiskola (École nationale d’administration) végzőse. Valentin Platini egyfajta vezető hivatalnoka lesz. Blatter neki is elég gyakran megmutatta, hol és hogyan lehet többséget szerezni: a szegény országokban. Ott, ahol talán néhány funkcionárius bizonyos ingereknél bizalmas lesz. A Kaszpi-tó körüli kampányútja alatt a jelölt újra és újra túlzásokba esik. Olyanokba, mint például a Bajnokok Ligája és az Európa-liga eltörlése – egy 256 csapatos klubversenysorozat kedvéért. Az egész csak egy félreértés! A tanácsadók pánikba esve fújják vissza. Platini az Havelange-, Blatter-éra stílusában gyűjti be a kicsik szavazatait: a klubsorozatokat felfújják. Jóllehet nem 256 csapatosra, de a kis szövetségek több fix starthelyet kapnak a Bajnokok Ligájában. Az Európa-bajnokságokon pedig a jövőben egyből a fél kontinens részt vehet: 2016-tól, a Platini hazájában tartandó Eb-től 16 helyett 24 induló lesz. 2007 januárja. Az UEFA Genfi-tó melletti központjának auditóriumában öt perceg keresztül zúg a tetszésnyilvánítás; az alkalmazottak állva tapsolnak. Lars-Christer Olsson, a kirúgott általános igazgató búcsúzóul a menedzsmentszinten tőrrel a

kabátujjukban ülő „gyávákra” panaszkodik, a nyoni központ ellenséges táborokra esik szét. Az új főnök, Platini körüli opportunistákéra és a lojális régi katonákéra, akik a karrieristát a ház első számú közellensége, Sepp Blatter marionettbábujának tartanak. A félelem reális. Sokan azt gondolják, Blatter elhelyezte a szervezetben a klónját, aki eddig nekik csak bosszúságot szerzett – és aki a Bajnokok Ligájának köszönhetően bujábban virágzik, mint a FIFA. Platini, aki az elődjével, Johanssonnal ellentétben nem vállalatvezetést tanult, hanem futballozott, az európai labdarúgás élén keresztülviszi a saját francia forradalmát. Bizalmasokra van szüksége. És olyan embereket kell kiszolgálnia, akik megnyitották előtte a hatalomhoz vezető utat, még akkor is, ha talán nem ők a legjobb választások a futball számára. Platini diadala Franciaországé is, amely végre egy világszerte elterjedt sportterületet dominálhat: napjaink Európáját. És utána? Platini szövetségese, a Blatterhez hasonlóan oberwallisi Gianni Infantino lesz a főtitkár. William Gaillard sajtófőnök, egy francia, elnöki tanácsadó lesz. Egy másik francia Blatter asszisztensévé lép elő. És mi lesz a francia liga egykori főnökével, Jacques Thébaultval? Egy flottul létrehozott stratégiai bizottságot vezet, amelynek a FIFA és az UEFA szinkronizálásáról kell gondoskodnia. A barátok kielégítve. Sepp és Michel végre egymás között egyezhet meg a világfutball fontos dolgairól. Platini milliós fizetéssel ügyvezető elnök lesz. Az UEFA-ban azonban immár nő a nyugtalanság. Ez már nem a modern sportmenedzsment példaértékű szövetsége, amelyben angol, skandináv és svájci szakértők irányítják az operatív üzletet. Olyan emberekről beszélünk, mint Markus Studer, aki Lars-Christer Olsson helyettese volt, most pedig korábbi beosztottja, Gaillard alatt kénytelen dolgozni. Az Európai Unió-dossziét vezette, az UEFA nukleáris hatóanyagát. A játékosüzletben való hatalom és illetékesség a tét. Az EU további döntési jogköröket akar átengedni a szövetségnek, ha az továbbra is a közösen kidolgozott térben mozog. Egy eljárás, amely az UEFA-t a FIFA-nál hatalmasabbá teheti. A labdarúgás összes fontos kérdésében – átigazolási jogok, légiós-szabályozás, új fizetési sapka – Európában döntenek, nem pedig Koreában vagy Kamerunban. Ez felébreszti Blatter túlzott

európai hatalomtól való félelmét, főképp, hogy az EU-nak a FIFA világszövetségéhez kevés kapcsolata van. Blatter a saját 6+5-ös szabályát népszerűsíti, amely szerint egy klub kezdőcsapatában legfeljebb öt külföldi szerepelhet, Platininek ezt kellene keresztülvernie Európában. Ő kelletlenül meghajol. Most azonban önmagát köti gúzsba: a FIFA elnöke akar lenni. De minél erősebbé teszi az UEFA-t a FIFA-val szemben, annál inkább gyengíti saját magát – később mint a FIFA elnökét.

Egy tanú, akit senki sem akar Április közepén, amikor Platini a Kelet építő segítségének köszönhetően már három hónapja az UEFA elnöke, a futballvilág csodálkozva törölgeti a szemeit. Az UEFA 12 tagú végrehajtó bizottsága Cardiffban odaítéli a 2012-es labdarúgó Európabajnokság rendezési jogát. Az abszolút esélyes Olaszország mellett két társrendezői kandidálás hever az asztalon: a horvát–magyar pályázatnak csekély esélyt adnak, a másik duónak, a lengyel–ukrán kettősnek semennyit. Majd pedig utóbbi már az első körben könnyedén nyer, 8:4-es szavazati aránnyal. Olaszország nem tudja felfogni. Vlatko Markovic, a horvát futballvezér „sokkolva, de nem meglepve” érzi magát. Rámutat az UEFA-bizottság egyik jelentésére, amely a lengyel–ukrán pályázatot „nem megfelelőnek” minősítette, és eltűnődik: „Nem tudom, mi történt az utolsó 48 órában.”[209] A sportsajtó a sport esedékes keleti kiterjesztéséről szállítja a szokásos nonszenszt. Ez most már drámai dimenziót mutat, ha hozzátesszük Putyin két csapását a 2014-es szocsi téli olimpiai játékokkal, valamint a 2018-as oroszországi labdarúgó-vb-vel. A járulékos reklámkampányokról szóló kísérő jelentések még drámaibbak. A lengyel–ukrán esetben a botrányos történetek két évet váratnak magukra. Aztán robban a bomba. Limasszolban szót kér Szpirosz Marangosz, aki hosszú ideig a Ciprusi Labdarúgó-szövetség elnökségi tagja volt. Platinivel közös fotók készülnek róla. Marangosz elmondja, olyan emberek tanúvallomásai vannak a birtokában, akik ott voltak, midőn az UEFA végrehajtó bizottságának öt tagja egy neves ciprusi ügyvédnél találkozott, és összesen 11 millió eurónyi vesztegetési pénzt osztott szét. A funkcionáriusok közül négyen pénzt kaptak, az ötödik volt az adományozó. Ügyvédje, Neoklisz Neokleusz támogatja. A jogász állítja, ezek a tanúk a feltételezett kifizetési balhéban még „technikai ügyeket” is lebonyolítottak. Marangosz fontoskodó lenne? Vagy egyenesen őrült? Egy olyan ember, akinek már túl a hetvenen eszébe jut az ötlet, hogy felkavarja

a sportvilágot, és emiatt tudatosan elfogadja, hogy az UEFA és annak funkcionáriusai rossz megszólása miatt gigantikus büntetést kasszíroz – nem is tekintve azt, hogy a nyilvánosság előtt még sarlatánnak és hazugnak is beállítják. Egy ilyennek nem kell kristálytisztán tudnia, hogy az UEFA az ő állítólagos bizonyítékait közvetlenül vagy jogi úton begyűjti és megsemmisíti – legkésőbb akkor, amikor azokkal a nyilvánossághoz fordul? És hogy sikerült bevonnia egy praktizáló ügyvédet ebbe a tréfába, egy jogászt, aki nyíltan ugyanezeket a vádakat fogalmazza meg? Ha ez így történt, az álmodozó Marangosz nagyszerű diadalt arat. Hónapokon át tartó forrongást idézett elő az európai futballvilágban. Román, magyar és olasz parlamenti képviselők is aktívak lettek, a nemzetközi sajtó tudósítókat küldött Ciprusra, televíziós felvételeket sugároztak és oldalas cikkeket írtak. És az UEFA a mai napig nem látta Marangosz állítólagos bizonyítékait. Mindazonáltal még csak be sem perelte őt a kiadásuk miatt, miután a tanúi egy misztikus csikicsuki után megfélemlítve visszaléptek. Ehelyett olyan viselkedéssel rukkolt ki, amelyet a Transparency International antikorrupciós ügynökséghez hasonló szakmai megfigyelők szavahihetetlennek sorolnak be. Az ügy diszkréten kezdődött. Marangosz 2009. május 20-án Platinihez fordul. „Bizalmasan informálni szeretné, hogy a végrehajtó bizottság tagjai olyan dolgokat tettek, amelyek elfogadhatatlanok és bűnösek.” Hónapokig tart, mire Marangosz választ kap. Infantino főtitkár szívesen kapna információkat a „súlyos vádakkal” kapcsolatban. A továbbiakban Marangosz szerint húzták az időt. De a ciprusi besúgó kitartó marad, mígnem Infantino 2010 közepén Peter Limacherhez, az UEFA fegyelmi bizottságának vezetőjéhez irányítja. Ő felfigyel – és kijelöl egy találkozót. 2010. augusztus 24én Marangosznak fel kell keresnie Genfben, a repülőjegyet és a hotelszobát foglalja le. Csakhogy Limacher augusztus 20-án bűnbánó levelet küld: „Elöljáróim kérésére le kell mondanom a következő kedden esedékes találkozónkat. Ha már lefoglalta a repülőjegyét, akkor számla ellenében átvállaljuk a sztornózási költségeket. Üdvözölnénk azonban, ha kaphatnánk egy előzetes jelentést vagy egy dokumentumot” – írja a fegyelmi bizottság elnöke.

Az ember, aki az addigi leghatékonyabb csalás elleni rendszert építette fel – és akit hetekkel később szintén eltiltanak. Marangosz nem érti. Elárulja, az ügy érzékeny; meg kell védenie a tanúit, nem lehet csak úgy, postán „dokumentumokat vagy egyéb bizonyítékokat elküldeni”. És világossá teszi: „Jóllehet az augusztus 24-re szóló jegyemért már kifizettem a 910 eurót, a költségek átvállalásával kapcsolatos baráti ajánlatukat nem fogadom el.” Tanácskozni fog az ügyvédeivel. Miért akarja az UEFA inkább átvállalni a már lejárt költségeket, ahelyett, hogy engedné, hadd jöjjön és hadd adjon elő az ember – most, amikor már mindent amúgy is lefoglaltak? Egy besúgó, aki évekig keményen dolgozott – egy olyan történettel, ami nem cseng ismeretlenül a sport világában? Október 15-én Neokleusz ügyvéd újra jelentkezik az UEFA-nál. „Miután az ügyfelem és Limacher úr közötti, augusztus 24-re tervezett találkozót az utóbbi elöljáróinak kérésére lemondták”, Marangosz gyakorlati lépésekre készül, szerepel a mailben, „kérjük, értesítsenek bennünket a jogi procedúráról”. A fegyelmi bizottság az UEFA jogi részlegének továbbítja a mailt. Marangosz egy héttel később nyilvánosságra hozza az ügyet. Dokumentálja az UEFA-val folytatott mail- és faxváltásait, és állítja, több tanúja is van, hogy egy ciprusi ügyvédi irodában miként bonyolítottak le korrupt üzleteket. Neokleusz, Marangosz ügyvédje megerősíti ezt a változatot. Védencének több különleges dokumentum is a birtokában van, „egy vagy két tanú bizonyos tranzakciókban érintett is volt” – mondja ő.[210] Az állítólag aláírt tanúvallomásokból kettőt is plasztikba égettek, és ellátták az eredeti dátummal. Marangosz ezzel bizonyíthatná, mennyi ideje állnak rendelkezésére a vallomások. A vádlókat felkereső egyik televíziós riporter a beégetett papírokból betekintésre megkap egy paksamétát. Az ügyvéd: „A tanúk készen állnak, hogy a bíróság előtt eskü alatt vallomást tegyenek.” A Marangosz által megvádoltak a jelek szerint az UEFA elnökségében ülő olyan személyek, akik tiszteletbeli pozíciójukban részben megkérdőjelezhető tevékenykedésükkel hívták fel magukra a figyelmet. És az állítólagos szavazatvásárlások mozgatórugójaként

megjelölt funkcionárius egy különlegesen káprázatos futballönéletrajzzal büszkélkedhet. Infantino a DFB esseni közgyűlésén tartózkodik, amikor Marangosz kipakol. Egyből tagadja, hogy konkrétan ismerné az előzményeket, de azt mondja: „Az ajtónk mindig nyitva áll, mindent megvizsgálunk.” A Marangosz és az UEFA közötti mailváltással kapcsolatban így fogalmaz: „Szinte mindennap felhoznak nekünk valamit, korrupciót, fogadási csalást. Ha a bizonyítékok fuvallata nélkül mindennek hitelt adnánk, sok időt veszítenénk.”[211] Ugyanakkor a mailforgalom közel hozza a lezárást, hiszen az UEFA vonatkozó erői nem különösebben érdeklődnek a bizonyítékok iránt. Legalább ilyen bizarrul hat egy tanú késői visszahívása, aki ráadásul sokkal súlyosabbnak tűnő vádakat fogalmaz meg, mint bármelyik fogadási sztori a magyar másodosztályból – utóbbiak olyan esetek, amelyeket az UEFA egyébként szívesen kivizsgáltat a helyszínen a saját felügyelőivel. Miért állította le a fegyelmi bizottság akkori vezetőjének nyomozását az UEFA vezérkara? Ki állította le, és miért? Sem Infantino, sem pedig a sajtóosztály nem ad konkrét választ a kérdésekre. Marangosz állításait mind a mai napig nem vizsgálták ki, és nem bizonyították be. De ha valóban olyan emberektől vannak érzékeny vallomásai, akiket meg kell védenie, akkor nem lehet kérdés, hogy ezeket a dokumentumokat nem küldheti el egy olyan szervezetnek, amelyet részben a gyanúsítottak vezetnek. Abbéli szándékát, hogy az esetet az UEFA elé tárja, megmutatta – a szövetség volt, amely a 2010 augusztusára tervezett találkozót lemondta. A Transparency International megfigyelői megijednek. Abból, ahogyan az UEFA eljárt, a valódi tényállást még csak meg sem lehet ítélni, dühöngött Anne Schwöbel, a TI svájci részlegvezetője. Azt tanácsolja az UEFA-nak, hogy bízzon meg egy független szakértőt Marangosz papírjainak megtekintésével. A TI még azt is felkínálja, hogy ombudsmanokat közvetít az ügyben. Csakhogy Marangosz papírjai sohasem találják meg a Limasszolból az UEFA főhadiszállására vezető utat. A besúgó most felszólítja az UEFA-t, hogy küldje el hozzá a korrupciós ügyekben illetékes egyik fegyelmi bizottsági nyomozóját Ciprusra. Ott előterjeszti a papírokat, amelyeken rajta van, hogy egy tisztviselő 3,15 millió eurót

kasszírozott, további három pedig fejenként kétmilliót. Csakhogy az UEFA senkit sem küld oda. Európa forrong. Olaszországban, ahol a sportlapok részletes tudósításokat közölnek, vizsgálatokat követelnek. Délkelet-Európa lázong. Az UEFA végre aktív lesz. Csak nem abban, hogy valakit Ciprusra küldjön. Marangosznak 48 órás ultimátumot ad, hogy előtárja a bizonyítékait. Utána bepereli a tanúkat. A svájci büntető törvényszéken Marangosz ellen jogi panaszt nyújtanak be, emellett bevonják az ügybe a ciprusi államügyészséget: „Az UEFA jogi lépésekre kényszerült, hogy kiderítse, jogosak-e a vádak, és hogy léteznek-e konkrét bizonyítékok. Másodszor pedig meg kell védeni az UEFA és az európai labdarúgás integritását, amely a vádakon keresztül erősen károsodott.”[212] Hogy ezt az integrációt miként kell megóvni, ha előbb visszahívnak egy tanút, majd pedig ultimátummal fenyegetőznek, azt egyedül csak az UEFA tudja. Ezzel egy időben Kelet-Európában az első elnökségeknek magyarázkodniuk kell. Hrihorij Szurkisz, az Ukrán Labdarúgószövetség elnöke hírügynökségi jelentések szerint minden vádat visszautasít. „A labdarúgásban mindig vannak pletykák és mocskos vádaskodások – mindegy, hogy ki a főnök Ukrajnában, az UEFA-nál vagy a FIFA-nál. A futball irigységet szül.” Az építőipari mágnás jól tudja, miről beszél. A Kijevben közigazgatási alkalmazottként dolgozó Szurkisz az 1991-es függetlenség után rohamtempóban lesz milliomos, méghozzá az ismeretlen eredetű pénzekkel lebonyolított nyersanyagüzleteire alapozva.[213] Már 1993-ban megszerzi a Dinamo Kijevet, milliókkal a magasba emeli a klubot, és a kilencvenes években sorozatban nyeri vele az ukrán bajnoki címeket. 1995-ben a Dinamo Kijev körüli vesztegetési botrány rázza meg a Bajnokok Ligáját. Egy jó európai kupaeredményért cserében drága bundákat kínálnak fel a spanyol López Nieto játékvezetőnek. Az UEFA nyomoz. Csakhogy Hrihorij Szurkisszal, a mindenható klubvezérrel semmi sem történik, fogalma sem volt a vesztegetési kísérletről. Emiatt testvérét, Igort, valamint egy elnökségi tagot tiltanak el örökre. Nem vette gaztettnek a két úriember masszívan üzletkárosító hatású magánakcióját, éppen ellenkezőleg. Igor a legsúlyosabb büntetés dacára 1998-ban átveheti

Hrihorijtól a klubvezetői tisztséget. És Hrihorij Szurkisz 2004-ben bekerül az UEFA végrehajtó-bizottságába, ahol Platini egyik fontos kampánysegédje lesz. A Dinamo Kijevet akkoriban a vesztegetési botrány miatt három évre száműzték az európai kupaporondról, de később csökkentették a büntetését. Leonid Kucsma államelnök beszél Helmut Kohl kancellárral, aki ismét bekapcsolja Egidius Braunt, az UEFA pénztárosát és szürke eminenciását. A Dinamo mindössze egy év után visszatérhet.[214] Kedves testvéri segítség a Keletnek. Romániában a korrupcióellenes igazgatóság, a DNA nyomoz az ügyben. Nem szolgáltatnak ki nevet, de a Realitatea televíziós társaság szerint a nemzeti labdarúgó-szövetség, az FRF főnökéről, Mircea Sanduról van szó. Elterjed, kétmillió eurót kapott, hogy az ukrán–lengyel pályázatra szavazzon. Az 58 éves sportvezető szigorúan visszautasítja a vádakat, és bejelenti, bepereli Marangoszt. Neveket azonban egyáltalán nem mondott, és nem is indított eljárást.[215] Az UEFA általános jogi offenzívája után Marangosz megnémul. És 2011 januárjában az UEFA bejelenti, a ciprusi államügyészség lezárja az ügyet: a vesztegetési vádak „abszolút tarthatatlannak” bizonyultak. Egyelőre Marangosz számára is befejeződik az eset. Csak nem az államügyészség miatt, mondja ő, sokkal inkább az ő megfélemlített tanúi vonultak vissza. Cipruson zajló intenzív nyomozásról semmit sem tud, sehova sem kézbesítette a dokumentumait. Csak egyszer adta elő két hivatalnoknak a következő magyarázatot: „2007. január 1-je és április 30-a között információk jutottak el hozzám a 2012-es Európa-bajnokság Ukrajnának és Lengyelországnak történő odaítélésének módjáról. Visszatérően próbáltam kapcsolatba lépni az UEFA-val, hogy informáljam erről. Hároméves fáradozásom csúcspontja volt, hogy 2010. augusztus 24-re lekötöttünk egy találkozót Genfbe. A találkozót négy nappal előtte ugyanezek az emberek különböző ürügyekkel lemondták. Ezt követően a birtokomban lévő információkra alapozva a nyilvánossághoz fordultam, de egyetlen nevet sem említettem, és senkit sem vádoltam meg személyesen. (…) A tanúim már nem állnak rendelkezésre, hogy megerősítsék az

információkat. Sajnálom a helyzetet, semmi hozzáfűznivalóm sincs, nincs mit bevallanom.”[216] A ciprusi hatóságok elrejtőznek. Az UEFA megválaszolatlanul hagyja az olyan kérdéseket, mint például hogy a szervezet vagy egy hatóság látta-e Marangosz anyagát, és annak tartalmát miként értékelte. Azt sem tisztázzák, hogy a rágalmazás miatti pert miért Svájcban, és miért nem Cipruson bonyolítják le, ahol Marangosz él, és ahol a vádjait megfogalmazta. Vajon egy ciprusi per nem kényszeríthette volna arra, hogy előtárja a papírjait? Mivel kitart a saját verziója mellett, csak az anyaga tisztázhatja a helyzetet. Az UEFA taktikázása, amely a tanúk látogatását leállította, majd azt követelte, hogy előbb szállítson le „részleteket a bizonyítékaiból”, a Transparency International szakértői szemében ürügynek tűnik. „Ahogyan ez lezajlott, a mi nézőpontunkból nem teszi megítélhetővé az igazi tényállást” – mondja Anne Schwöbel, a svájci főnökasszony. „Az UEFA eljárása sok kérdést nyitva hagy. Transzparencia csak akkor lehetséges, ha ezeknek az anyagoknak a minőségét valóban ismerik.”[217] Az egész botrány alatt keveset lehetett hallani Platiniről. És semmit sem Mariosz Lefkaritiszről, az UEFA alelnökéről. A nem feltűnő, de befolyásos funkcionárius az európai futball pénzügyi főnöke, a FIFA elnökségében is ott ül. És akárcsak Marangosz, limasszoli.

Vendégségben régi barátoknál A politikai beavatkozás – a foci és általában a sport világában – halálos bűnnek számít. Jóllehet a megállapítás felettébb értelmetlen, hiszen a sportban minden politika. És szívesen is veszik a beavatkozást, ha az beleillik a koncepcióba. Így fogták fel legalábbis a Dinamo Kijev vesztegetési ügyében, amikor is a németek közbeavatkozásának köszönhetően enyhébb büntetés kiszabását sikerült elérni. Megengedhetetlen viszont a beavatkozás, ha egyes sportfunkcionáriusokat az országuk kormánya korrupció vagy rossz gazdálkodás miatt nyomás alá helyez. Olykor az is előfordul, hogy ez a bizonyos kormányzati nyomásgyakorlás csak kitalált hivatkozási alap. Arra jó, hogy nemzetközi szervezetek behatolhassanak nemzeti sportszövetségek felségterületére, hogy ott kezükbe vegyék a káderpolitikát. Ezt illusztrálja az eset, amely 2011 januárjában kavarta fel az ukrán futballszövetséget, az FFU-t. A szövetséget az UEFA-ból és a FIFA-ból való kizárással fenyegették meg, Ukrajnát pedig azzal, hogy elveszítheti az Európa-bajnokság rendezési jogát. Mi történt? Semmi. Pusztán annyi, hogy Hrihorij Szurkisnakz, az ukrajnai szövetség elnökének pozíciója megingott. A szövetségen belüli ellenfelei el akarták távolítani az elnöki székből. Az alelnök, Szerhij Sztorozsenko állítása szerint a 49 tagból 38 megszavazta a rendkívüli szövetségi ülés megtartását. Erre az UEFA főtitkára, Infantino sürgős felszólító levelet ír az FFU-nak – egyszer csak kiderül, hogy az állam részéről befolyásolás fenyegeti a FFU-t. Azzal fenyegetőzik, hogy ha ennek nem vetnek véget, az FFU-t felfüggesztik, az Eb-rendezés álmáról pedig lemondhat az ország. Ám azok az erők, amelyek a szövetségi elnökségért küzdenek, mind közel állnak a kormányzathoz, ahogy az oligarcháéknál már csak lenni szokott. Halálos ellenségek állnak tehát egymással szemben, a tét: gazdasági befolyás és politikai hatalom. „Miért is beszélünk itt kormányzati befolyásolásról, ha egyszer az FFU így is, úgy is a kormány eszköze?” – idéz kijevi újságírókat [Jürgen] Roth, a maffiaügyek szakírója.[218]

A szövetségnek megtiltják a rendkívüli ülés megtartását. Hamarosan lecsillapodnak a kedélyek, Szurkisz pedig hivatalban marad. A történések háttere régi ügy: az ukrajnai futballvilág évtizedes konfliktusa. A 90-es években Szurkisz cárként uralkodott az ukrajnai focibirodalomban. Majd amikor más üzletemberek is betolakodtak az üzletbe, természetesen hajba kaptak. A legádázabb ellenfele Rinat Ahmetov lett, az egyik leggazdagabb európai, akinek az üzleti életben és a futballvilágban való előrejutásáról mindenféle csúnya történeteket lehet hallani. 1996-ban a Sahtar Doneck elnöke lett, miután egyik rokona, Alik Grek, az ukrán alvilág egyik prominens alakja a régi Sahtar-stadionban bombamerénylet áldozata lett. Ahmetov azóta küzd Szurkisszal a legfőbb hatalomért. Pénzügyileg ő az erősebb, a klubja pedig legutóbb jobban teljesített, mint a Kijev. Az oligarcha-szövetség harmadik tagja harkovi. Olekszandr Jaroszlavszkij, a pénzügyi és építőipari mogul 2004-ben szerezte meg a másodosztályban játszó Metaliszt Harkivot, külföldi sztárokat hozott be az országba, és európai színpadon szeretett volna tündökölni. 300 millió euró folyt a klub pénztárába – új stadionra és repülőtérre, amelynek méreteit csak annak a körülménynek lehet tulajdonítani, hogy Harkiv három csoportmeccs helyszíne az Eb-n. Félő volt, hogy akkor is, mint mindig, a milliárdos ott csücsül majd tréningruhában a tribünön. Egy közös érdeke mégiscsak van Szurkisznak, Ahmetovnak és Jaroszlavszkijnak: mindhárman Eb-házigazdák akarnak lenni. Be is fektetnek a bajnokságba. Hogy mi is jut erről Julija Timosenko eszébe? A vitatott körülmények között letartóztatott exminiszterelnök asszony elárulta a Financial Timesnak: „Az olyan presztízsberuházások, mint a 2012-es futball Európa-bajnokság, a pénzmosást szolgálják.” A szponzoroknak és a rendezőknek jobban meg kellene nézniük, hogy „vajon Ukrajna ugyanaz az ország-e még, amelyiknek 2007-ben odaítélték az esemény megrendezését”. Bizonyos értelemben ugyanaz. Az egyetlen autópályát 1972-ben építették, amikor az amerikai elnök, Richard Nixon látogatást tett az országban. Kevés továbbá a repülőtér és a szálloda. A teljes blamázst elkerülendő, és mert Platini emlékeztetett arra, hogy az Ebt 2012-ben, nem pedig 2013-ban kell megrendezni, egy kicsit

változtatnak a szabályokon. Az UEFA elvesz bizonyos jogköröket a rendezőktől, és első ízben saját költségén foglalkoztat munkásokat. Ukrajna mentesül néhány előírás teljesítése alól, a szurkolóknak pedig az UEFA kempingeket javasol szálláshelyül. Hunyjunk szemet, aztán gyerünk tovább. Az UEFA-nak szüksége van az oligarchákra és üzlettársaikra, hogy végigcsinálják az Európa-bajnokságot. Még a szociális juttatásokat is megkurtítják az országban, a valamikori kényszermunkásokét is. Hogy az európai szövetségek mennyire tetszésük szerint kezelik a politikai beavatkozást, azt Lengyelország és Oroszország példája mutatja. Az orosz államelnök, Dmitrij Medvegyev 2009-ben rendeletben tiltotta meg, hogy egy miniszter egyszersmind szövetségi vezető is legyen. Ezzel arra kényszerítette a sportminisztert, Vitalij Mutkót, hogy lemondjon a szövetségi elnöki tisztről. Mutko 2004-ben váltotta fel a kétes hátterű Vjacseszlav Koloszkovot, Putyin szorgalmazására. Koloszkov szóvivője azzal fenyegette az államelnököt a Moscow Timesban, hogy a szövetségre gyakorolt kormányzati nyomás ahhoz vezethet, hogy a válogatottat kizárják a FIFA-bajnokságokból. Ezúttal azonban a sportbajtársak nem hallották meg a segélykiáltást – egy Putyinnal nem akartak ujjat húzni. Egyébként általában megsegítik azokat a régi bajtársakat, akik odahaza kegyvesztetté válnak. Ez Koloszkov esetében bizarr szituációhoz vezetett. 2007-ben a krónikusan ingoványos lengyel futball állami felügyelet alá került. Mintegy 30 klubot gyanúsítottak csalással, és körülbelül 120 funkcionárius, játékos és játékvezető sétált börtönbe. Itt az idő rendet csinálni – gondolta a sportminiszter, Tomasz Lipiec. Korrupt üzelmeikre hivatkozva a lengyel futballszövetség (PZPN) teljes vezérkarát felfüggesztette. A FIFA véleményét azonban elfelejtette kikérni. Mire a FIFA „a szövetség és összes tagja (klubok, játékosok, tisztségviselők) felfüggesztésével” fenyegette meg. Ki kellett hozni a tűzvonalból a régi bajtársat, Michal Listkiewiczet, aki amellett, hogy a PZPN fejedelmeként működött, Blatter közeli barátja is volt. Listkiewicz filmbe illően korrupt üzemet működtetett – és az UEFA, valamint a FIFA a legszigorúbban megtiltotta a lengyel kormánynak, hogy ennek véget vessen. Ahogy négy évvel később az ukrán FFUval tették, a PZPN-t is a futballcsaládból való kitagadással

fenyegették meg. Ezzel Lengyelország számára, ahogy később Ukrajna számára is, füstbe ment volna az Eb-rendezés terve. A varsói vezetők beadták a derekukat. A politikusok ugyanis azt akarják, hogy újraválasszák őket, és a sok-sok millió futballszurkoló szavazatáról nem mondhatnak le. Annak a FIFA-bizottságnak az elnöke, amelyik a lengyel kormányt a futballügyekbe való beavatkozása miatt térdre kényszerítette, az a Koloszkov volt, akit hazájában az államelnök nyomására hívtak vissza.[219] A lengyel futballszövetségben 2011 végén ismét csúcsvezetők ellen nyomoz az államügyészség, korrupció gyanúja miatt. A gyanúsítottak között van a felmentett főtitkár, Zdzisław Kręcina, és az elnök, Grzegorz Lato. A sportminiszter asszony, Joanna Mucha a büntető hatóságnak „igen figyelemreméltó és meglepő tartalmú” filmfelvételeket küldött át. Állítólag rejtett kamerával rögzítették, amint Kręcina és egy másik férfi illegális megállapodást kötnek egy szövetségi épület megépítésének áráról. Úgy hírlik, Lato ellen is vannak terhelő bizonyítékok. A 61 éves Lato, az 1974-es nyugatnémetországi világbajnokság gólkirálya, éppúgy, mint Kręcina, tagadja a vádakat. Nem kell nagyon megijedni a funkcionáriusoknak, az Európabajnokság előtt fél évvel még biztonságban érezhetik magukat. Bár a vezető politikusok új struktúrát és új embereket akarnak látni a PZPN-ben, Mucha sportminiszter asszony nem hiszi, hogy az Eb előtt bármi történni fog.[220] Elődje, Miroslaw Drzewiecki maga is megbotlott egy szerencsejátékügyben. Miközben a kormány a szerencsejátékok megadóztatását újonnan szabályozó törvényen dolgozik, annak érdekében, hogy az így keletkező mintegy 110 millió eurós többletbevételt az Eb infrastruktúrájának finanszírozására fordíthassák, izzanak a telefonvonalak a nagy hatalmú kaszinóüzemeltetők és a kormány egyes tagjai között, hogy a tervet valamiképpen megakadályozzák. A Rzeczpospolita című újság lehallgatott telefonbeszélgetések jegyzőkönyveit teszi közzé, amelyek arról árulkodnak, hogy éppen a sportminiszter az, aki az új adótörvény megtorpedózásán fáradozik.[221] Már 2011 decemberében kitör a következő botrány. Az UEFA prolicences edzők éves találkozójára három olyan edzőt is meghívtak,

akiket fogadási csalás és korrupciós ügyek miatt, hosszú próbaidőre felfüggesztve, börtönbüntetésre ítéltek. És most a szövetség által szervezett edzői találkozón bukkan fel a trió. „Megdöbbentem, amikor megláttam ezeket az embereket a teremben. Jól érezték magukat, és elégedettnek tűntek. Nem értem, hogy egyáltalán miért hívták meg őket” – nyilatkozta egy résztvevő a médiának.[222] Az ilyen események leleplezik a nagy ernyőszervezetek csalás elleni harcának ördögűző jellegét. Egy dolog, hogy a FIFA 20 millió euróval támogatja az Interpolt. A hivatali bajtársak ellen szükség esetén erélyesen fellépni – az egészen más. Ezt a világot Michel Platini irányítja. Egyre közelebb kerül a FIFA trónján ülő nevelőapjához, 2012 januárjában pedig immár hiánytalan a családi kép. Platini fia, Laurent beszáll a Qatar Sport Investmentsbe (QSI), amely néhány hónappal korábban vásárolta fel a Paris Saint-Germaint – és az idősebb Platini beismeri, személy szerint Katarra szavazott. A 33 éves Laurent Platini korábban a Lagardčre Sport jogkereskedő cég jogi igazgatója volt. A Platini fiú új munkahelyén „általánosságban a QSI európai érdekeltségeivel” fog foglalkozni. A cég a sportvilág egyik legnagyobb új befektetője. Katar tőkeereje legendás.[223] A sivatagi állam terjeszkedése a sport minden területén – akár a világ legnagyobb mezszponzoraként az FC Barcelonánál, akár a sportbiztonság új területén az ICSS-en keresztül – kézzelfogható. A Qatar Sport Investmentsnek 13%-os részesedése van a Lagardčre-konszernben, amely pedig a Amaury Sports Organisation (ASO) résztulajdonosa. Ez utóbbi többek között a Tour de France szervezője is. Az Amaury-ház a FIFA partnere a futballvilág legnagyobb pályán kívüli futballeseményén, az Év játékosának járó Aranylabda odaítélésének megszervezésében. A Lagardčre továbbá a SportFive ügynökség tulajdonosa, amely az UEFA számos értékesítési jogát tartja kezében, többek között a 2012-es Európabajnokságét is. És most az ifjabb Platini a legmagasabb szinten szólhat bele az eseményekbe: a Lagardčre-től felkapaszkodott a QSI-be – és Európa ügyeivel foglalkozik. Európa leghatalmasabb futballsáfára pedig a kedves papa. Az a rossz, aki nem hiszi, hogy itt puszta véletlenekről van szó. Olyan véletlenekről, amelyek más családokban is előfordulnak, például Blatteréknál.

Bezárulnak a körök? A családi üzleti kapcsolatoknak van még egy tartalmilag is felettébb irritáló oldala: Michel Platini éppen ekkoriban nagy csinnadrattával elindította az úgynevezett Financial Fair Playprogramot, melynek célja, hogy visszaszorítsa a nagypénzű befektetők korlátlan befolyását az európai klubfociban. A legnagyobb veszély az Öböl-térség befektetői és oligarchái részéről fenyeget. „Nem támogatom, hogy ilyen sok külföldi klubtulajdonos legyen” – ad hangot nyilvánosan a véleményének.[224] Ha ezt nem hallja a kedves kisfia, aki a Paris Saint-Germaint felvásárló szupergazdag Katar sportpénzalapjait kezeli! 2012 februárjában bemutatják Franciaország mintaklubjának új szponzorát: a Katari Nemzeti Bankot (QNB). Az ifjabb Platini elkötelezettségét a katari sportüzletágban talán úgy kell felfogni, mint ami a lehető legnagyobb függetlenséget demonstrálja, ami apa és fiú között csak elképzelhető, akik ugyanazon a területen dolgoznak, tudniillik a patyolattiszta futballszakmában.[225] Platini személyének ellentmondásai égbekiáltóak. És nem csak a fia jelenti az ellentmondást, aki olyan befektetői magatartást testesít meg, amely ellen az apja harcol. Ott van még az idősebb Platini rejtélyes filozófiája is, ami arra indította, hogy a 2022-es vb-t Katarnak juttassa, és azóta még a bevett nemzetközi mérkőzésnaptárat is a feje tetejére állították, hogy a futballdáridót valamiképpen valamikor novemberben vagy decemberben rendezhessék meg. Attól sem tartja vissza magát, hogy felelőtlenül összehasonlítgasson, és így belerondítson Blatter kifogástalan vb-ről alkotott képébe: „Ott voltam Dél-Afrikában. Délután öt után egyetlen szurkoló sem volt az utcákon, nem voltak utcai szurkolóbulik, mert egyszerűen hidegebb volt, mint Angliában. Így nem olyan jó, valami hiányzik. Ezért nem akarok júliusi meccseket Katarban.”[226] Ismerős valahonnan ez a szlalomozás? Platini is, mint Blatter, évekig érvel a gólvonalkamera ellen. Ugyanúgy, mint ő, ragaszkodik ahhoz, hogy minden korszerűsítést célzó változtatásnak „belülről, a FIFA-n keresztül kell jönnie, nem pedig kívülről. Vannak bizottságaink, amelyeknek ez a feladatuk”. És Blatter maga, akit Európa stadionjaiban rendre kifütyülnek? Csak igazságtalan vádaskodások áldozata. „Ha voltak is korrupciós esetek, egész

bizonyosan nem volt semmi közvetlen közük Blatterhez. Lehet kritizálni Blattert azért, ahogyan a FIFA-t vezeti, de hogy nem korrupt, az egészen biztos.” Valóban nem, Monsieur Le Président? „Becsületes ember, kétszáz százalékig.”[227] Tehát kétszer olyan becsületes, mint egy átlag halandó. Látszik, hogyan kezeli Platini az érzékeny témákat az UEFA háza táján, már ha hajlandóak vagyunk átvenni tőle ezt a nézőpontot. Csak egy gond van: micsoda abszurditás olyan embert pajzsra emelni az idestova 40 évnyi blatteri működés által tönkretett FIFA megújítójaként, aki kétszáz százalékig kezeskedik a régi főnökért?! Blatter öröksége a tét, továbbá Katar és Franciaország sportjövője. A két országot forró szerelem is összekapcsolja. Hamad Bin Kalifa el-Tani, a katari emír volt az első öbölmenti államfő, akinek Sarkozy 2007-ben gratulált a megválasztásához. Majd a francia– német légiközlekedési konszern, az EADS 250 millió euróért látta el Katart biztonsági rendszerekkel. Az EADS egyik leányvállalata megbízást kapott 60 Airbus leszállításár a Qatar Airways számára. Az EDS, az energiakonszern a Qatar Petroleum Internationallal karöltve folytat kutatásokat az atomenergia-termelés és a megújuló energiák területén. Sarkozy egyik öbölbeli látogatását követően az Areva nevű reaktor-üzemeltető céggel 450 millió eurós áramszolgáltatási szerződés kötöttek.[228] Időközben Katar Franciaország legfontosabb energiaellátójává lett. A televíziónézők is egyre inkább élvezhetik ezeket a kiváló kapcsolatokat. A katari al-Dzsazíra televízió két csatornát is üzemeltet Franciaországban. 2012-ben pay-per-view jogokat is szerzett a francia profi liga (Ligue 1) közvetítésében 2016-ig, a bevétel: 240 millió euró.[229] Ahol ilyen sok olajdollár csorog Katarból, ott Platini UEFA-ja sem hiányozhat. A 2012 és 2015 közötti összes Európa-liga-mérkőzés franciaországi közvetítési jogát teljes egészében az al-Dzsazíra Sportnak juttatja, a döntőket is beleértve.[230] És kit látogat meg az emír néhány nappal azelőtt, hogy a vbszavazásra Zürichben megjelenne? Sarkozyt. A négymilliárd dollárra tervezett tőkeemelés az Areva reaktorgyártó cégnél megakadt, és most Hamad el-Tani sejk Sarkozyvel megbeszéli a katari pénzügyi alap már beígért befektetésének feltételeit.[231]

Mindkét ország a maga nagy nemzetközi tervei szerint jár el. Katar mesés gazdagsága révén egyre több fontos területen érvényesül a nyugati világban – és a sport igen lényeges ezek között. A 2020-as nyári olimpiát Dohában akarták megrendezni. A centralisztikus Franciaország pedig globális szövetségeket kovácsol. Kétévente tartanak csúcstalálkozót a frankofon országok, ahol a franciául beszélő világ Gabontól Francia Guayanáig kapcsolati hálóját erősíteni tudja. 2012 március közepén Sophie Dion, Sarkozy sportügyi tanácsadója a nagy múltú párizsi Sorbonne Egyetem és az újdonsült katari sportbiztonsági szolgálat, az ICSS között közvetít egy együttműködési megállapodás érdekében. Platini szerencsére időben felfedezte Katarban a futball-vb iránti személyes rajongását. Máskülönben Franciaország legnagyobb labdarúgója hazája legelemibb gazdasági érdekei ellen szavazott volna, és a francia elnök kívánságát vette volna semmibe, azt pedig el lehet képzelni, hogy az édesfia mit is gondolt volna erről. Rendben is volnánk azzal, hogy a leendő FIFA-elnöknek ennyire szívügye volt, hogy új területre vigye el a labdarúgó-világbajnokságot. Na de ki fogja visszahozni a vb-t a sivatagból? Ezek a kérdések a Blatter-vezette FIFA utolsó napjainak történetéhez vezetnek.

Egy rém rendes család 2010. december 2-án tartják Zürichben a 2018-as és a 2022-es vb-rendezésről szóló szavazást. Ki voksol a grémiumban a Putyint támogató Blatteren és a Katar-barát Platinin kívül? A FIFA végrehajtó bizottságának 24 szavazati joggal rendelkező tagja van. Ám Amos Adamunak (Nigéria) és Reynald Temariinak (Tahiti) nem sikerült befutnia a célegyenesbe. Idő előtti kiesésükről azok a videofelvételek gondoskodtak, amelyeken azt lehet látni, amint a szavazatuk áráról alkudoznak. Blatter tehát, akit Platini korrumpálhatatlannak tart, nemhogy méltatná a Sunday Times újságíróit a felderítő munkájukért, inkább álnok cselszövőkként állítja be őket. Ott ül továbbá a testületben Ricardo Teixeira, annak a brazil szövetségnek a feje, amelyről immár a brazil parlament és a szenátus is írásban igazolta, hogy a törvényszegés fellegvára. Az iratokból kitűnő tényállás szerint csak az ISL-től legalább tízmillió dollárnyi kenőpénzt fogadott el, és a brazil rendőrség egyik különleges egysége 2011 óta nyomoz az offshore-cégekből, sportpartnerekből és jogkereskedőkből álló hálózata ügyében. A vád: pénzmosás, adócsalás, korrupció. Teixeira 2012 márciusában lemond a CBF és a vb-rendezőbizottság (COL) vezetőségi tagságáról. Dilma Rousseff államelnök Brazíliavárosban egymás után vágja el Teixeira politikai összeköttetéseit, és aggódik a 2014es vb brazíliai megrendezéséért. Főleg, hogy Teixeira újabb korrupciós ügyet enged meg magának. Botrányos üzletek lepleződnek le, amelyeket egyik partnerével, Sandro Rosell-lel ütött nyélbe. Rosell egy Ailanto nevű marketingügynökséget irányított, amely 2008 novemberében uzsoraáron szervezte meg a Brazília– Portugália tesztmérkőzés közvetítési jogát. Brazíliaváros kerületi kormányzata négymillió eurót fizetett ki a meccsért, majd a rendőrség uzsoraelszámolás nyomára bukkant, a szövetségi ügyészség pedig közpénzekkel való visszaélés ügyében kezdett nyomozni. Kiderült: az Ailanto ügynökség egyik fiókja nyolc nappal a költséges barátságos meccs napja előtt jegyeztette be magát Teixeira magánbirtokán. Az Ailanto pénzt is utalt Teixeirának, aki természetesen tagadta a vádakat.

A botrány tovább dagadt: Rosell, állítólag Teixeira üzlettársa 2011 júniusában, átszámítva mintegy 1,7 millió eurót utalt át Teixeira 11 éves lányának bankszámlájára. Ezzel a botrány Európa legnevesebb klubját éri el, Sandro Rosell ugyanis az FC Barcelona elnöke.[232] A Teixeira–Rosell páros üzleti húzásai már korábban is felháborodást váltottak ki. Rosell azelőtt a Nike CBF-ért felelős menedzsere volt. 2010-ben, amikor a Barca elnöke lett, első dolga volt, hogy a világ legjobb futballklubját a Qatar Foundationhöz kösse. A Barca történetében először fordult elő, hogy a csapatmezre szponzorreklámot helyeztek. Az üzlet néhány nappal az után köttetett, hogy biztossá vált a katari vb-rendezés. A Barca 2016-ig összesen 165 millió euróhoz jut hozzá. A dolog, úgy tűnik, tisztázásra vár. Hogy a valamikori Interpol- és FBI-alkalmazottakat foglalkoztató újdonsült biztonsági cég, az ISSC lenne erre a legalkalmasabb, az felettébb kétséges. Julio Grondona Blatter szóvivője a FIFA-vezetők családjában. 1979 óta vezeti az argentin labdarúgó-szövetséget, az AFA-t. 2011 decemberében Claudio Bonadio szövetségi bíró bejelenti, hogy betekintést kér azokba a számlákba, amelyeket a futballfőnök az argentin központi banknál, svájci pénzintézeteknél, továbbá Spanyolországban és az Egyesült Államokban vezetett. A pénzügyi felügyelet is nyomozni akar a FIFA-nagyságok ellen, méghozzá a dél-amerikai futballszövetség (CONMEBOL) főtitkára, a paraguayi Eduardo del Luca ellen. Pénzmosásról és adócsalásról van szó. Grondona visszautasítja a vádakat. A Rio de la Plata-i botrányhős futballhivatalnok számára a nyomozás számít a normális állapotnak. Blatter 1998-as trónra kerülésekor mindjárt a világszövetség pénzügyi, televíziós és marketingbizottságának elnökévé tette. Don Julio, aki bizalmas körökben szívesen hangoztatja, melyik újságírónak tekerné ki a nyakát, pecsétgyűrűt hord, melyen felirat áll: „Todo pasa”. Minden elmúlik. Vonatkozik ez vajon a százmilliós ügyekre is? Több ügyvéd is panaszt tett. Az egyikük, Mariano Cúneo Liberona, Grondona riválisát, Carlos Ávilát képviseli, aki Don Julio és De Luca ellen büntető feljelentést tett azzal a váddal, hogy svájci, angliai és amerikai számlákon több tucat millió dollárt és frankot halmoztak fel.

A fantomcégeknél Grondona, a fia, a felesége és a CONMEBOLfőnök De Luca rendelkezik aláírási joggal. A számlakivonatokon ilyen nevek és számok szerepelnek: „Bank: Vontobel AG, Számlatulajdonos: Kellog Development Inc, Egyenleg: 11 109 002,11 CHF”, majd a bankszámlaszámok. További összegek a Credit Suisse First Bostonnál és a Bank of Americánál vezetett számlákon pihennek. Összesen több mint 100 millió dollárról van szó. Misztikus ügy. Annál is inkább, mivel az egyik bank nem ismeri el a feltételezetten hozzá tartozó bankszámlaszám létezését. A többiek nem tagadják. Izgalmas nyomozás folyik. Honnan van ez a százmillió? A paraguayi Nicolás Leoz, a dél-amerikai szövetség, a CONMEBOL főnöke többször szerepel az ISL kifizetési listáján, a teljes összeg több mint 700 000 dollárra rúg. A végül kudarcot valló angol vb-pályázók később a parlamentben elmondták, hogy Leoz a szavazatáért cserébe azt kérte, üssék lovaggá. Leoz ezt nem ismeri el. A katari Mohamed Bin Hammam és karibi cimborája, Jack Warner már be vannak avatva. Ugyanígy a dél-koreai Csung Mong Dzsun, aki annak idején a 2002-es vb-t megszerezte a hazájának, és most a 2022-esért ismét ringbe szállt. Warnert, a kicsiny Rio Claróból származó történelemtanárt a labdarúgást iránytó jó barátai multimilliomossá tették. Trinidadban egészen a munkaügyi miniszterségig viszi. A két alelnök több mint két évtizedig irányítja Grondonával együtt a pénzügyi bizottságot. Mindketten arról panaszkodnak, hogy a fontos döntéseket mind Blatter hozta. Fél évvel a vb-rendezésről szóló szavazás után, 2011 májusában Warnert és Bin Hammamot felfüggesztik a FIFA-nál a más választások idejéből is ismert vesztegetési vádak miatt. Csakhogy ebben az esetben Blatter lett volna a tulajdonképpeni célpont. A guatemalai Rafael Salguero Warner marionettbábujának számít; ugyanúgy, ahogyan Vitalij Mutkót meg Putyin mozgatja. Ott vannak továbbá az európai képviselők között azok, akik a feltörekvő KeletEurópát képviselik: a ciprusi Mariosz Lefkaritisz és a török Senes Erzik. Lefkaritisz, a dúsgazdag olajvállalkozó mindig is értett hozzá, hogyan hárítsa el magáról a közérdeklődés reflektorfényeit. Abban az ügyben is sikerült láthatatlannak maradnia, amelyet Limassolban

élő honfitársa, Szpyridon Marangosz indított el. Mindemellett valódi hatalomnak számít Kelet-Európában. A nemzetközi labdarúgásban a kis országok leghatékonyabb szavazatszerzőjeként tartják számon. Ha Platini a FIFA-csúcsra avanzsál, a spanyol Ángel Maria Villar Llona mellett Lefkaritiszt tekintik a legesélyesebb jelöltnek az UEFA elnöki székébe. Így is ő az európai főkincstárnok, és a ciprusi nyersanyag-kereskedő a FIFA-ban is kulcspozíciókat tölt be. Tagja a pénzügyi bizottságnak, vezeti a televíziós és marketingbizottságot, amely a FIFA pénzügyi ütőereit ellenőrzi. Büszke rá, hogy a legmagasabb szavazatszámmal erősítették meg a FIFA végrehajtóbizottságában. Ángel Maria Villar Llona is szavazni fog. Válságos időkben szívesen játssza Blatter odaadó hívének szerepét. A vb-szavazásnál Spanyolország pályázati főnöke, így benne van a játék sűrűjében. Amikor 2012 februárjában hetedszerre is indul a spanyol szövetség elnökségéért, szabálytalanságokra utaló vádak vetődnek fel a szavazási eljárással kapcsolatban. Ignacio de Rio, korábbi madridi városatya nem kap esélyt a jelölésre, ezért el akarja halasztatni a választást, és „zavaros légkörről” beszél. A bíróság elutasítja a beadványát. Ekkor a Manos Limpias („Tiszta Kéz”) elnevezésű nemzeti korrupcióellenes szervezet panaszt tesz a bíróságon, azt állítva, hogy Villar Llona és egy korábbi kormányzati tisztviselő manipulálták a választást. A profiliga (LFP) és a nemzeti futballedzőegyesület (ANEF) is aggályokat fogalmaz meg a választási eljárással kapcsolatban. A szövetséget mindez nemigen zavarja, Villar Llonát egyedüli jelöltként újraválasztják. Platini az első sorban tapsol, és kijelenti, „boldog és büszke”, hogy ott lehet, a világ futballközösségének olyan emberekre van szüksége, mint Villar Llona.[233] Aztán ott van Franz Beckenbauer, a Bayern München tiszteletbeli elnöke. Már mindenki elfelejtette, hogy valamikor szoros üzleti kapcsolatban volt Horst Dasslerrel. Egyetlen hivatali ciklust tölt csak ki a FIFA-elnökségben, és leköszön. Hogy a később győztes Oroszországra és Katarra szavazott-e, nem tudni. A cimborája, Fedor Radmann Ausztráliáért folytatott körútja nem hozott sikert, de elég jók az oroszországi kapcsolatai is. A Beckenbauer–Radmann

duó maga is sok pályázati tapasztalatot gyűjtött, amikor segítettek Németországba vinni a világbajnokságot. A thaiföldi Worawi Makudi olyan megbízhatóan mozog a csúszópénzek, a jó alkuk és a kedvezmények központjában, mint egy svájci óramű. 2011 végén a FIFA felmenti annak vádja alól, hogy magánbirtokait a FIFA fejlesztési projektjén keresztül szerzett 800 000 dollárból fejlesztette. A felmentésről maga Makudi gondoskodik. Dokumentumokkal igazolja, hogy a birtokot átruházta a nemzeti labdarúgó-szövetségre. Mindez azonban nyolc évvel az után történt, hogy Makudi ígéretet tett, és az első Goal-projekt támogatást bezsebelte – és csak pár nappal a már meghosszabbított határidő lejárta előtt, amelyet a FIFA az ügy kitudódása nyomán szabott neki.[234] A Makudi vezette szövetség az első Ázsiában, amely úgynevezett Aspire-akadémiát kaphat Katar jóvoltából, és aki ezeknek a tehetséggondozó-központoknak a létesítését bőséges pályázati pénzből finanszírozza. A tervezett helyszín egy Bangkok közeli terület, ahol Makudinak történetesen szintén vannak birtokai. A dörzsölt elnök egyesületében évek óta anarchikus viszonyok uralkodnak, Makudi lazán üzletel a nemzeti válogatott meccseire szóló jegyekkel. A német vb-pályázat idején még összehozott egy FC Bayern–Thaiföld találkozót, és még egy barátságos mérkőzést is megszervezett a német válogatottal, ezúttal azonban az angolok nekimennek: azt állítják, a szavazatáért Anglia–Thaiföld meccset kért cserébe. Makudi tagad. Hazájában már az eltávolítását sürgetik, mindhiába. Ezenfelül azzal is gyanúsítják, hogy Jack Warnerhez hasonlóan a hazai televíziós jogokkal kereskedett. Az ázsiai vb-közvetítési jogokat általában a japán Dentsu cég szokta értékesíteni. A 2010-es és 2014-es jogokat Thaiföldön azonban az Inter Broadcasting and Sport Challenges nevű cég közvetíti, amely mögött állítólag a bangkoki FIFA-fejes áll. A német rádió megkeresésére sem ő, sem a FIFA nem reagált. Ugyanakkor úgy szól a fáma, hogy Blatter 2005ben előszerződést írt alá az Inter Broadcastinggal. Ennek értelmében az Inter Broadcasting a 2010-es vb-re négy-, a 2014-es brazíliai vb-re pedig ötmillió dollárt fizetett. A feltételezett fantomcég

befizetései pontosan megérkeztek a FIFA UBS-nél vezetett számlájára.[235] Issa Hayatou az afrikai szövetség főnöke, aki Afrika legkorruptabb országából, Kamerunból származik. Egyik testvére, Alim, miniszteri székben ül, a másik, Sardou miniszterelnök volt, mielőtt a középafrikai államok bankjának (BEAC) elnöke lett. Az elmúlt fél évszázadban a Hayatou család folyamatosan képviseltette magát a kameruni kormányban. A kevés kameruni kritikus újságíró fenyegetésekről panaszkodik. Az afrikai oknyomozó újságírók fórumához (FAIR) tartoznak, akik folyamatosan követik azoknak a pénzeknek az útját, amelyeket az állam vagy más szponzorok a labdarúgás támogatására fizetnek ki, de csak töredékeikben érkeznek meg rendeltetési helyükre. Azt az újságírót, aki Issa Hayatou vagyonának forrásait akarta felkutatni, „hazafiatlannak” bélyegezték, megfenyegették és megverték. El is tűnt a közéletből. Az ország potentátjai után nyomozó egyes újságíróknak az életükbe került a kíváncsiságuk.[236] A CAF-főnök Hayatou még a vb-odaítélés előtt elveszti régi harcostársát, Amos Adamut; de nem igazán jut el a közvélemény tudatáig, hogy a nigériain kívül további három egykori afrikai FIFAelnökségi tagot függesztenek fel. Egy évvel a szavazás után aztán magát Hayatout is utoléri a büntetés. Tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak is, ahol az ISL kifizetési listái alapján rábizonyítják, hogy pénzt fogadott el. A FIFA-t mindez nem érdekli. A beismerő vallomást az ISL kenőpénzpostása, Jean-Marie Weber tette, aki évek óta a Hayatou-féle Afrikai Labdarúgó-szövetség marketingfelelőse. Hayatout a brit parlamentben is azzal vádolják, hogy kenőpénzt fogadott el a vb ügyében; az elefántcsontparti FIFAelnökségi tagot, Jacques Anoumát hasonlóképpen. A FAIR nyomozásai során kiderül, hogy az üzletemberek által a futball támogatására küldött pénzeket nemritkán közvetlenül a sportminisztériumnak utalták, megakadályozandó, hogy a pénz Anouma kezébe kerüljön.[237] A FIFA végrehajtó bizottságának tagja egyszersmind az Elefántcsontparti Labdarúgó-szövetség (FIF) vezetője is, ahol teljes a káosz. A futballklubok keveset látnak abból az 1,6 millió dollárból, amellyel az SIR, a hazai olajfinomító cég évente támogatja őket.

2009. március 29-én húsz ember vesztette életét abban a tömegpánikban, amely az Elefántcsontpart–Malawi vb-selejtező után tört ki. A nyomozás kiderítette, hogy a FIF 2000-rel több jegyet adott el, mint amennyi szurkolót az 1936-ban épült elöregedett abidjani stadion be tudott volna fogadni. Amikor azonban Katar ügyéről volt szó, az információkat kiszivárogtató hölgy, az egykori katari menedzser asszony, látványos körülmények között visszavonta a vádjait, és bocsánatot kért a Hayatouval és Anoumával szemben megfogalmazott, állítólag alaptalan gyanúsításai miatt. A következő az egyiptomi Hani Abo Rida. A vb-szavazás után fél évvel elkíséri barátját, Bin Hammamot egy titokzatos karibi találkozóra, ahol pénzes borítékok cserélnek gazdát. A FIFA weboldala szerint „az állambiztonsági bizottság elnökének asszisztenseként” jár el, ami a Mubarak-rendszerrel való szoros összeköttetéséről árulkodik, és amely a vb-szavazás után alig pár hónappal bukott meg. Az egyiptomi futball a 74 áldozatot követelő 2012. februári Port Szaíd-i sortűz után már önmaga árnyékának sem mondható. Végezetül ott ül a FIFA végrehajtó-bizottságában a három láthatatlan személy, akik ennél a vb-szavazásnál maguk is vasat tartanak a tűzbe. A japán Ogura Dzsundzsi a Japán Labdarúgószövetséggel éppúgy pályázónak számít, mint angol kollégája, Geoff Thompson, és a belga–holland pályázatot képviselő Michel D’Hooge. Ilyen kettős szavazást egyébként, mondta később a türelmesen fülelő újságíróknak Blatter, nem szeretne többet csinálni. Súlyos hiba volt. De „aki sokat dolgozik, az olykor hibákat is elkövet”. Az ő hibája az volt, hogy sosem gondolta, hogy a világ ennyire romlott. „Ilyen helyzetekben elkerülhetetlenek az érdekütközések, hiszen mindenki szavazhatott, akkor is, ha saját országa a jelöltek között volt.” Úgy bizony. Csakhogy ez mindig is így volt a FIFA-ban.[238] Végigmentünk a névsoron? Álljunk meg! Egyvalaki még hátravan: Chuck Blazer.

Egy amerikai álom Mel Brennan amerikai, és futballőrült. Kiskorában az utcán focizott, különböző szurkolói klubok társalapítója, mindig is a „soccerbizniszben” szeretett volna dolgozni, ahogyan a labdarúgást az Egyesült Államokban nevezik. 2001-ben valóra válik egy álma: a CONCACAF „különleges projektjei” főnökeként alkalmazzák. Egy íróasztal mögé költözik a New York-i Trump Towerbe. Megtalálta álmai munkáját. Legalábbis ő így gondolja. A kilencedik napon a főnök érettségi vizsgára invitálja. Blatter bemászik egy hosszú limuzinba Chuck Blazer mellé, a kormány mögött az énekes Gloria Gaynor fivére ül. Elindulnak, egy esti focimeccset szeretnének megnézni. Csakhogy a cím manhattani illetőségű. Úgy tűnik, a „Scores” sztriptízklub ajtónállója jól ismeri Blazert, bent, az éjszakai részlegben még egy saját szektort is fenntartanak a futballszövetség személyzetének. Egy Filet Mignon mellett, vállmasszázs közben elfelejti az ember az időt, valahol egy tévé is pislákol, és „amikor a szórakozásnak vége lett, Chuck előhúzott valamit, amit én még sohasem láttam: egy American Express kártyát, rajta a CONCACAF és Blazer nevével. De ezt a színt még sohasem láttam. Fekete. Ez volt az Amex Centurion Card. Csak meghívásos alapon adják ki, különleges előjogokkal bíró partnereknek, akiknek nagyon szigorú vagyoni, hitel- és kiadási kritériumoknak kell megfelelniük.” [239] Brennan azt mondja, gyorsan átlátta, milyen pénzt csempésztek át ezen a kártyán. „Ha a CONCACAF-zónában élnek, akkor az önökét” – írja a Footballspeak nevű sportblogon. Gyakran látta, hogy miként adnak ki pénzt ételre, sztriptízre, táncosokra, masszázsra és sok más, nem futball vonatkozású dologra. Dolce vitaként írja le a CONCACAF főhadiszállását, ahol a munkamennyiség tényleg csekély volt. A személyzet gyakran „pasziánszozott, vagy a munkaállomása előtt bóbiskolt”. A főnök elvétve felriasztotta őket, ha a Tower magasabb szintjén lévő lakórészben található lakosztályában segítségre volt szüksége, „mert fel kellett tekerni egy szőnyeget vagy meg kellett etetni a papagájt”. Ilyen dolgokra kellett elpazarolni a pénzt, mondja Brennan, aki a

CONCACAF-nál töltött két és fél kijózanító év után felmondott. „Azt a pénzt, ami több százmillió ember játék iránt érzett szerelméből származik.”[240] Új hangok ezek. Amit Chuck Blazer, ez a jó kedélyű CONCACAFfőtitkár és a FIFA médiabizottságának vezetője sok éven keresztül átláthatatlan bábként kiadott, az alighanem egy szűrt amerikai sportsajtó volt, amelynek körében ő szívesen kiemelte az észak- és közép-amerikai régió gazdasági fejlődése érdekében tett hihetetlen érdemeit. Blazer egyik csúcspontját akkor éli meg, amikor 2011 májusában besúgót játszik, és az ő regionális szövetsége, a CFU (a karibi futballunió), valamint a Blatter kihívója, Mohamed Bin Hammam közötti találkozóról jelent a FIFA-nak. Sportszerűtlen események zajlottak le, meséli Blatter megrázkódtatva az amerikai sajtónak. Az meg is koronázza a kiegyenesedő embert, ahogyan a Wall Street Journal belemar, „izzó személyes történetek besúgóként”.[241] Chuck Blazer. Ő a FIFA tehetséges besúgója. Amerika diszkrét alternatívája Jack Warnerrel szemben. Blazernek is vannak néha kisebb botrányai, de évtizedeken keresztül a reflektorok kereszttüzén kívül tartja magát. Csodálatra méltó egy olyan tisztségviselőtől, aki az észak- és közép-amerikai szövetségben, a CONCACAF-ban a privát önkontrollt üzleti kultúrává emelte: Blazer a CONCACAF főtitkára – és ezzel együtt a saját kincstárnoka is. Ezzel megspórol egy állást, de mindenekelőtt nehézkes vizsgálati és ellenőrzési eljárásokat. Minden egy kézben: ez lenne a közös amerikai üzleti standard? Blazer fizetése is szigorúan titkos. Ez megváltozhat, mert időközben az FBI átnézi az üzleteit. 2011 közepe óta átvizsgálja a karibi FIFA-elnökségi tag offshore cégének pénzügyi transzfereit. Legalább tucatnyi dokumentum áll az amerikai hatóságok rendelkezésére, a nyomozók a Reuters hírügynökséggel szemben még azt is megerősítik, amit csak ritkán tesznek: egy, az eurázsiai szervezett bűnözéssel foglalkozó FBI-egység vizsgálja „a bizonyítékokat a Blazernek szánt kifizetések vonatkozásában”.[242] A testes, körszakállas, jó kedélyű amerikainak kiváló kapcsolatai vannak az amerikai szerencsejátékos körökhöz is; ahogy mondják, Las Vegastól a karibi térségig. Hivatalosan professzionális futballfunkcionáriusnak adja ki magát. Sok évvel ezelőtt beköltözött a

Trump Towerbe, és oda telepítette a CONCACAF-központot is. Mindenféle üzletek zajlanak egyidejűleg, ezek hosszú ideig ismeretlenek maradnak. Csakhogy miután két „évtizedes” üzlettársa, Warner és Bin Hammam fölé emelkedett, Trinidadból, a szigetvilágból kiszivárognak az első papírok. Ezek kimutatják, hogy Blazer éveken keresztül két számjegyű milliós összeget kaszált dollárban, nyilvánvalóan bennfentes kereskedelemből. Blazer főtitkár két évtizede a Sportvertising nevű ügynökségen keresztül futtatja át a marketingszerződéseket, a cég tíz százalékot engedélyez magának, a havi átalány mellett.[243] Mi ebben a figyelemre méltó? A Kajmán-szigeteki illetőségű Sportvertising Chuck Blazerhez tartozik. A pénzek karibi adóparadicsomokon keresztül a Kajmánokról a Bahamákra folynak át. Kérdésre válaszolva Blazer korrektnek nevezi a saját magának járó járulékot,[244] és természetesen a CONCACAF-küldötteket is informálta erről. Minden összhangban áll a törvényekkel. A FIFA vállvonogatva azt mondja erre, „semmiféle bizonyítékot sem látott vagy kapott, hogy vétett volna az etikai kódexszel szemben”.[245] Az amerikainak folyósított további kétes kifizetésekben sem tartja magát illetékesnek. De amikor végre a ChangeFIFA nevű amerikai korrupcióellenes csoport fel akarja jelenteni Blazer offshore üzleteit az etikai bizottságnál, Jérome Valcke FIFA-főtitkár válaszol. A feljelentéseket csak a labdarúgáson belül lehet megtenni. Ettől eltekintve a bizonyítékok nem kielégítőek.[246] A FIFA mindent megtesz Blazerért, amit tud. Amikor Jack Warner lemond, a barbadosi Lisle Austin követi őt elnökként. Azonnal kirúgja Blazert. Erre fel Blazer kitiltja Austint a CONCACAF New York-i főhadiszállásáról. Austin ezzel szemben a bahamai bírósághoz fordul, ahol a CONCACAF-ot jegyzik, és itt meg is erősítik elnöki tisztségében. Most bevágtat a FIFA lovassága: a futballcsalád tagjait nem szabad polgári bíróság elé citálni, a vitákat a családon belül kell tisztázni, Austint eltiltják. Ördögi kör. Az olyan sógor-komaságban, mint a FIFA, a népszerűtlen de facto jogfosztott lesz. Eközben Blazerre már vár a következő probléma. Nem tagadhatja le azt a 250 ezer dollárt, amit 2011 márciusában éppen a CFU utal

át, amelyet hónapokkal később a Bin Hammam-féle megvesztegetési botrány célpontjaként szétrobbant. Blazer összességében több mint 500 ezer dollárt kaszál a karibi unión keresztül. A 2011. márciusi szelet, állítja, Jack Warnernek, a CFU elnökének privát hitel-visszafizetése volt. A FIFA elnökségi tagjai közötti privát hitelforgalom, nemzetközi szövetségi számlákon keresztül lebonyolítva: ez az akkoriban állandóan a saját új transzparenciájáról szövegelő FIFA számára nem jelent okot a belső nyomozás lefolytatására? Nem. Akkor sem tesz semmit, amikor Warner tagadja a hitelüzletet. Warner Blazerrel együtt két évtizeden keresztül kénye-kedve szerint uralta a CONCACAF-ot. A Trump Tower 65. emeletén volt egy lakosztályuk, aztán, mondják a bennfentesek, Warner már nem viselte el sportbarátja kíséretét. Blazer átköltözött a 49. emeletre. Még ez az apartman is 18 ezer dollárba került havonta – a 2002-es esztendőben.[247] Azt, hogy a FIFA észak-amerikai részlege nagyobb figyelmet érdemel, a MasterCard–VISA vita óta köztudott. Loretta Preska bírónő a FIFA tanújaként megjelenő Blazer szavahihetőségét kétségbe vonja. Ennek ellenére Blazer ismét a FIFA marketingbizottságának főnöke lesz. Nyilvánvalóan minden kívánság szerint zajlott le. Az amerikai FIFA-holdudvarból legközelebb a Bin Hammambotrányban lépnek elő újabb játékosok. A chicagói Collins ügyvédi iroda, amely egyrészt a karibi térségben tanúkat hajtott fel Blatternek, másrészt a CONCACAF számára illetékes címre érkező, a jutalékos üzletekkel kapcsolatos kérdéseket egyszerűen megválaszolatlanul hagyja. Vagy Louis Freeh, az FBI hajdani főnöke, aki a biztonsági cégével keresett már néhány FIFA-milliót, most pedig a karibi botrányban jól fizető nyomozói megbízást kap. Miközben az amerikai sportnemzet baseballt, kosárlabdát és amerikai futballt néz, Blazer a Trump Towerben futballmilliókkal zsonglőrködik, és saját magát ellenőrzi közben. Az, hogy a fogadási bizniszben is aktív, egyáltalán fel sem tűnik. Jóllehet ez a szórakozása időnként sarokba szorítja. 2000-ben a FIFA akkori televíziós partnerével, a Kirchhel közösen kiemel egy céget a veremből, amely sportfogadásokat kínál. A Global Interactive

Gambling (GIG) nevű céggel kapcsolatos projekt mérsékelten reprezentatív egy tiszteletbeli funkciót betöltő személy számára: a nézőket a sporteseményekkel kapcsolatos interaktív szerencsejátékokkal kell a televízió elé csalogatni. Méghozzá a FIFA elnöksége egyik tagja cégén keresztül, amelyet a Kirch cég ellenőriz – amely üzleti partner is egyben. Amikor 2001 végén az „A FIFAfőnök, aki az önök vb-fogadásait elfogadja” címmel lehoz egy sztorit, Blazer terjedelmes állásfoglalást küld Blatternek, amelyben a GIG cég és a saját Kirchhez fűződő viszonyát elmagyarázza – amit berkeken belül már régen ismerni kellene. Bulvárújságírásra panaszkodik, de egyúttal be kell vallania, talán még világbajnoki mérkőzésekre is lehet fogadni az ő szerencsejátékcégén keresztül. „Ez a döntés – idézi saját cége elnökségét – először csak január végén születik meg.”[248] Blazer emlékezteti Blattert, hogy a végrehajtó bizottság legutóbbi ülésén, amelyen eldöntötték, hogy a televíziós jogokat a csődbe ment ISL-től a Kirch-csoportnak adják tovább, nem megszavazottnak, hanem elfogadottnak minősítette. Tehát mindannyian tudják, hogy a FIFA elnökségében gyakorlatilag mindenki tud bizonyos kollégák mellékes üzleteiről a szerencsejátékvagy a televíziós iparban. Ismételten Don Vito Corleone maffiakeresztapa módszereire emlékeztet, hogy még azt is szabályozták, melyik családtag melyik üzleti területen tevékenykedhet. Hogy ez így van, bizonyítja a dél-koreai Csung Mong Dzsun Blatternek írt levele. Ő akkoriban az ellenzékhez tartozik, amelyet Blatter el akar űzni. Csung Mong Dzsun 2002-ben a FIFA-kegyúr sajtóból merített kijelentése miatt panaszkodik: „Miért kérdeznek mindig Blazerről és Warnerről? Miért nem kérdeznek inkább Csung Mong Dzsunról és az ő részesedéséről a Hyundaiban?” Nyilvánvaló, hogy Blatter, ha ez neki hasznos, tiszta pillantást engedélyez a bennfentes üzletekbe – mármint az ellenfeleiébe. Csung Mong Dzsun a FIFA elnökségének tagja, a Hyundai a FIFA topszponzora. Csung Mong Dzsun most emlékezteti a főnököt, hogy a FIFA az Opel visszalépése után szponzort keresett, és a Hyundai beugrott: „A FIFA kérte a Hyundai segítségét, nem pedig fordítva.” Kifejti, hogy „az integritás a választóvonal azon személyek között, akik a FIFA televíziós jogait saját előnyükre használják ki, illetve a Hyundai

szponzorációja között. Mivel a televíziós jogok a FIFA-hoz tartoznak, érdekellentét lép fel, ha a FIFA végrehajtó bizottságának egyik tagja beavatkozik az üzletbe. (…) Ha esetleg további problémáik lennének, hogy megértsék, mi a különbség a Hyundai szponzorációja és Jack Warner jogi esetei között, ne habozzanak kapcsolatba lépni velem.”[249] Warner és Blazer CONCACAF-ja mindig is különleges eset volt a FIFA számára, és nem csupán anyagilag. Blazer pimaszsága Blatterék számára majdnem egyenértékű, ahogyan ez például az Edgardo Codesallal való harcban megmutatkozik. A mexikói, a CONCACAF-zóna költségalapon fizetett játékvezetője, 2002-ben meg akar küzdeni Warnerral a trónért. Blazer elutasítja Codesal jelölését – rámutat arra az alapelvre, amely szerint a szövetség fizetett alkalmazottai nem tölthetnek be választott tisztséget a szervezetben. Éppen Chuck Blazer érvel így, a CONCACAF-zóna főtitkára, aki kincstárnokként magát kontrollálja – és aki a díjmentesen dolgozó Warner elnöknek rendszerint öt számjegyű CONCACAF-csekket küld a Port of Spain-i irodájába.[250] Ez egy érdekközösség. Miközben Warner a CFU-n keresztül a karibi szavazótábort irányítja, Blazer a FIFA-keresztapához közelebb áll, mint a szigetvilági ügyfélkör. Az az ember a példaképe, akit a kenőpénzek elfogadójaként lelepleztek, és aki úgy előzte meg a NOB-ból való kizárását, hogy lemondott – Blazer azt mondja, az ő futballidolja nem egy játékos, hanem „a saját sportágunk eleganciájának méltóságteljes szimbóluma. Dr. Joao Havelange.”[251] Blatterrel sok a kapcsolódási pont, a svájci lánya, Corinne időnként Blazer luxusüdülőjében, a Trump Towerben lakott.[252] Blazer lánya, Marci egy időre a FIFA jogi bizottságában kap állást. Fia, Jason a CONCACAF szövetségi orvosa. Blazer ügyvédje és bizalmasa, valamint az amerikai szövetség általános tanácsadója, John Collins ott ül a jogi bizottságban. A chicagói ügyvéd a FIFA-val szemben ragyogóan megvédte Jack Warnernek a 2006-os németországi vb jegyeivel lebonyolított milliós üzleteit. Collins egy dossziéban azzal küszködött, hogy a külső könyvvizsgáló Ernst & Young „fondorlatos végkövetkeztetéseit” darabokra szedje[253]

Midőn Blazer feljelenti a Warner és Bin Hammam részvételével zajló korrupt, rendkívüli CFU-kongresszust, ismét beveti sportbarátját, Collinst. Ő tanúvallomásokat és fotókat szerez, majd átveszi az ügyet Louis Freeh magánügynök. Rothenberg 2012-ben leleplezi, hogy az 1994-es amerikai világbajnokság csak a FIFA segítségével működött, amely még egy svájci bankkal is egyeztetett. Dohában engedélyezi az izgalmas bepillantást, méghozzá a katari sportbiztonsági szolgálat, az IDCSS előadójaként. A Trump Towerben élő gömbölyded „foglalkozási futballistán” kívül kevés neves amerikai szerepel a futballüzletben. Egyikük Alan Rothenberg ügyvéd, aki folyton szorosan együtt volt Blatterrel és a CONCACAF hercegeivel, ahol ő maga is ott ült az elnökségben. Ő volt az 1994-es vb főszervezője, illetve hosszú ideig az amerikai szövetség elnöke. De akadnak még további, nem feltűnő, befolyásos barátok. Henry Kissinger is minden esetben használható ember. Ő 1999-ben még az amerikai kongresszusban is segített, amikor ott a NOB vesztegetési orgiái miatt Washingtonba rendelt olimpiai nagyfőnök, Samaranch fejét mosták meg. Szólt néhány jó szót, és bevetette bizonyos jó kapcsolatait. Blatter már a 2002-es FIFA-krízis után Kissingert jelölte meg a legkívánatosabb segédreformereként. Ő azonban csak ünnepi szónok lesz 2003-ban, amikor Blatter egy amerikai szervezettől, jelesül az International Amateur Athletic Associationtól megkapja a „Béke-díjat”. Blatter ismét Kissingerért kiált, amikor a 2011-es, botrányoktól hemzsegő újraválasztása után a bölcsek tanácsáról álmodik: „Olyan személyiségekre gondolok, mint Henry Kissinger és Placido Domingo.” Ő az 1973-as Nobel-békedíjas, az amerikai politika öreg harcosa, akiből a sportvilág készenléti apostola lett. A díj mindannyiukat lázba hozza, ez a sportfunkcionáriusok szent grálja. A sportvilág lobbistái már a 90-es években kínos szalagcímeket produkáltak Oslóban, ahol a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság székel. Sportbarátai visszatérően felterjesztik Havelange-t. És Blatter is szívesen emlegeti a Nobel-békedíjat. Ahogyan azt később archivisták és kutatók megmutatják, a futballbarát Kissinger politikailag vitatott figura. Louis Freeh-hez

hasonlóan Kissinger is nemzetközi konszerneknek ad tanácsokat üzleti, kockázati, biztonsági és irányítási kérdésekben.[254] És a sportban is igazán homályos a múltja. Az 1978-as argentínai világbajnokságon, amely az első Havelange elnöksége alatt, Kissingert Jorge Videla, a katonai junta tábornoka az Egyesült Államok képviselőjeként adja kézről kézre; Kissinger nem korrigálta a hivatalos látogatással kapcsolatos benyomást. Valójában már régen szolgálaton kívül volt, és a Jimmy Carter vezette aktuális kormányzat elítélte az emberi jogok argentínai megsértését. A középdöntőben Brazíliával azonos pontszámmal a fináléba jutásért harcoló házigazda kulcsmérkőzésén Kissinger egyenesen személyesen állt ott Videla tábornok oldalán. Már ebben a pillanatban torzították a világbajnoki versenysorozatot, miután az argentinok csoportriválisának számító Brazília mérkőzését egyszerűen előrébb hozták. A Selecao 3–1-re megverte Lengyelországot, így a rendező Argentína tudta, milyen eredményre van szüksége a döntőbe kerüléshez: legalább egy 4–0-s győzelem kell Peru ellen. Azt, hogy a meccset megvették, Genaro Ledesma, az egykori perui szenátor leplezte le, a két katonai diktatúra között egyeztetések zajlottak. Ledesma ezt Buenos Airesben mondta Norberto Oyarbide bírónak, aki Peru korábbi katonai elnöke, Francisco Bermúdez ellen letartóztatási parancsot állított ki. Bermúdez a „Condor-hadművelet” keretében 13 perui ellenzékit küldött Argentínába megkínozni. Latin-Amerika diktátorai ezekben a komor években a „Condor-hadművelet” keretében közösen üldözték ellenfeleiket. Ledesma akkor szakszervezetisként maga is áldozat volt. Azt állítja, Videla juntavezér csak azzal a feltétellel fogadta el a fogva tartottakat, ha Peru elveszíti a vb-mérkőzést – méghozzá a megfelelő gólkülönbséggel. A bíróságnak azt mondja: „Videla meg akarta nyerni a világbajnokságot, hogy javítsa Argentína rossz imázsát a világban.”[255] A mérkőzés megfelelően zajlott le. Peru nem csupán négy állandó kezdőjátékosáról mondott le, hanem a piros keresztcsíkos hagyományos mezéről is. Az Andok-tizenegy fehérben és pirosban játszott. Alberto Lacoste, a vb szervezőbizottságának vezetője, a későbbi FIFA-alelnök is minden lehetségest megtett. Peru

csúcsvezetőivel megállapodott arról, hogy 35 tonna gabonát szállítanak Limába, és tető alá hoztak egy milliárdos hitelt is. Később három perui játékos is bevallotta, fejenként 20 ezer dollárt kínáltak fel nekik a vereségért. A védő Rodolfo Manzót, aki a vb után az argentin Vélez Sarsfieldhez igazolt, a hazájában a későbbiekben „El Vendidónak” hívják – a megvásároltnak. Csakhogy egy vereség önmagában nem elég, legalább négygólos különbség kell, Perunak már demoralizálva kell pályára lépnie. Röviddel a kezdő sípszó előtt valami egyedülálló történik. A perui labdarúgó-válogatott öltözőjében a világtörténelem két hatalmassága tűnik fel: Videla, az argentin junta főnöke és Henry Kissinger, az Egyesült Államok egykori külügyminisztere. Nem csupán a csatár Juan Oblitas találja a páros jelenlétét „félelmetesnek”. Videla lángoló beszédet tartott a „latin-amerikai egységről és testvériségről”. Argentína 6–0-ra megveri a teljesen megbénult Perut, és bejut a döntőbe. A záró banketten a sportbarát Kissinger a véres katonai rendszer kiépítését jósolja: „Az ország előtt minden téren nagy jövő áll.”[256] Eltekintve az 1982-es falklandi bevonulástól, ez volt az egyetlen olyan nap, amikor a lakosság többsége együtt ünnepelt a katonai diktatúrával.

Game over Chuck Blazer 2001 után is kapcsolatban marad a fogadási üzlettel. Az az ötlet akkoriban még nem volt kiforrott, hogy rávegye a szurkolókat, a televíziós közvetítés közben klikkeléssel fogadjanak a következő gólra, gólszerzőre, a következő szögletre vagy szabadrúgásra. De olyan fejlesztések jártak az agyában, amelyek a szerencsejáték-iparágat mindenekelőtt az ázsiai fogadási piacon veszélyessé és ellenőrizhetetlenné teszik. Ma már olyan abszurd, villámgyors fogadásokat tesznek meg, mint hogy kié a bedobás, ki cserél, vagy éppen hány játékos lép be napszemüvegben a baseballstadionba. Látszólag értelmetlen időűzésnek tűnik, mögötte azonban óriási üzlet húzódik meg. Ebből a nonszensznek tűnő szerencsejátékból – ugyanúgy, mint az eredményekre történő szabályos fogadásokból vagy a manipulált eredményekből – bukmékereken vagy fogadási irodákon keresztül folynak be a pénzek. És máris szinte alig követhetőek nyomon az utak. A szerencsejáték Európában is szociokulturális probléma lesz. Csak miközben Európában minden nagyobb pályaudvart szerencsejáték-bódék ölelnek körül, addig az Egyesült Államokban a fogadások még nagyon ördögiek. Különösen az internetes szerencsejáték. Az ágazatnak évek óta olyan cégekkel kell harcolnia, mint a Multisport Games Development Inc. Ez is Chuck Blazerhez tartozott, és 2005-ben egy mexikói üzleti partnernek perre kellett mennie a befektetett millióiért, mielőtt megegyezett volna Blazerrel. Ebben az összefüggésben kérdések vetődnek fel különböző csekkekkel kapcsolatban, amelyek 2002-ben a CONCACAF-tól a Multisport céghez futottak be, Blazer, a CONCACAF vezető tisztségviselőjének aláírásával – és a Multisport főnökének aláírásával.[257] Hol 20 ezer dollár, néhány nappal később pedig 10 ezer dollár. Blazer nem válaszol az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Blazer szerencsejátékos kollégáinak az internetes szerencsejáték engedélyezéséért folytatott szívós harca 2011-ben prominens támogatóra lel. A hatalmas amerikai kaszinószövetségek két nehézsúlyút is bevetnek a legalizálási csatában: Louis Freeh-t, az

FBI egykori igazgatóját és Tom Ridge-t, egykori alkotmányvédelmi minisztert. Mindketten belépnek a „FairPlay-USA” nevű grémiumba, amelyet az ágazat legnagyobbjai, a Ceasars Entertainment és az MGM Resorts International hozott létre. Az online póker engedélyezését kell kihajtania. Jóllehet már 2011 eleje óta büntetőeljárások zajlanak az ágazat három legnagyobb cége ellen, ennek ellenére – vagy ezért? – a prominens lobbisták az érvényben lévő törvényt nem találják hatékonynak. A törvényalkotó tiltási nézetei elfogadhatóak, de nem megvalósíthatóak – ezért aztán kontrollált engedélyezésre van szükség, érvel Ridge.[258] Freeh, a FIFA profi nyomozója egyenesen lángoló gondolatokat talál: „Az online póker amerikai nemzeti sport, közügy.” A hasznos FairPlay-kezdeményezés, amely semmiképpen sem lobbicsoport, célja, hogy az internetes szerencsejátékot „biztonságosan és legálisan beágyazza”.[259] A sport és a szerencsejáték védelemre szoruló világa néha még az Egyesült Államokban is áttekinthető. Jack Warner azt mondja, már 2004-ben felvilágosítást kért Blazertől az üzelmeiről, de azt sohasem kapta meg, és attól kezdve nem járt vele kézen fogva. „Ezért 2004-től már egyetlen szerződést sem írtam alá a Sportvertising nevű céggel.” Ez a megállapítás különös, ha bebizonyosodik. Legalábbis Warner hangsúlyozza: „Attól az időponttól kezdve sem Blazernek, sem pedig a cégének nem volt érvényes szerződése a CONCACAF-fal.” De: akkor hogyan tudtak további milliók befolyni a közvetítői illetékből? Blazer nem válaszol a kérdésekre. Még a nassaui játékparadicsomban, közvetlenül a Casino Drive-on lévő luxuslakosztályaira vonatkozóakra sem. A Bahamákon több millió dolláros vagyont tulajdonítanak neki egy céghálón keresztül. Blazer 2011 végén mond le a CONCACAF-ban betöltött tisztségeiről, a FIFA-ban azonban tovább dolgozik.[260] Emellett az amerikai futball-ligában szeretné hasznossá tenni magát, látókörébe kerül Beckenbauer régi klubjának, a New York Cosmosnak a franchise-a. Michael Bloomberg polgármesternek a kiélezett gazdasági időkben az lesz a meggyőződése, hogy az adófizetők pénzét egy olyan értelmes ügybe fektesse, mint egy labdarúgó-stadion?

Eggyel azonban az elnökségben a professzionális szerencsejáték nagy barátjának számító Blazert nem lehet vádolni: hogy ő lett volna az, aki a fogadásokat behozta a FIFA-ba. A világszövetségben már régóta álmodoztak a glóbusz legnépszerűbb sportágának milliárdos nyereségéről – és legalább egyszer diszkréten célba is vették. Ezt egy amerikai leplezi le, aki egy brazil pénzügyi konszern szolgálatában a titkos projektet gondozta. 2001 májusában, amikor az ISL éppen csődbe ment, egy kaliforniai üzletember, Richard Herson négyoldalas levelet faxol el Blatternek és Zen-Ruffinen főtitkárnak. Herson „az ISL és a FIFA közötti többéves kapcsolattal kapcsolatos néhány információval szeretne hozzájárulni a sejtéseikhez”.[261] Herson azt állítja, 1993-ban és 1994-ben felhúzott egy szerencsejáték-projektet, méghozzá olyan személyi körrel, amelyben Joao Havelange, a FIFA elnöke, veje, Ricardo Teixeira, Jean-Marie Weber, az ISL pénzespostása, Antonio Carlos Coelho brazil bankár, valamint saját akkori főnöke, Matias Machline tartozott bele. Machline pénzügyi befektető és több lábon álló vállalkozó volt. A csoport először 1993. július 27-én találkozik Miamiban, csak Teixeira hiányzik. Havelange kivételével aláírnak egy papírt, ő „előnyben részesíti, hogy a nevét ne említsék. Éppen ezért minden tárgyalást Weber úr vezetett.” Herson így írja le a tervet: „Meg kell szervezni a FIFA által létrehozott rendszerben egy világszintű klub- és lottótársaságot, a FIFA-klubot, amelyben a FIFA engedélyével, a FIFA-hoz kapcsolódó rendezvényekkel összefüggésben futball-lottót lehet űzni.” Az elképzelést idővel az üzleti tervbe építik bele. „A projektszámok lenyűgözőnek tűntek” – írja Herson, három év után az adózás előtti nyereséget konzervatívan 8,75 milliárd dollárra becsülték. Ez a futballvilág bonanzája! „Az ISL tudtával és jóváhagyásával – írja tovább Herdon –, 1994 első felében a terveket egy sor szervezettel megosztották, így a Las Vegas-i Caesars Worlddel vagy a VISA Internationallel.” Üzleti körök Dallasban, Zürichben és Londonban hajtották végre a tervet. A labdarúgó-világbajnokság alatt, 1994. július 3-án Dallasban áldásukat adták a szerződéstervezetre – Weber, Machline, Coelho és ő maga is, írja a projekttel megbízott vezető. A Machline-

csoportnak engedélyezték, hogy széles körben használja a FIFA logóját és a marketingjogokat. A szerződést augusztus 12-én írták alá New Yorkban. Az új „FIFA-klub” főnökeként csatlakozott hozzájuk Raul Rosenthal, az argentin American Express egykori vezetője. Meggyőződésük volt, hogy sok „világszerte működő fogadási és bankszervezet csatlakozik a projekthez”. Órákkal később, osztja meg Herson a FIFA főnökeivel, elkezdődött egy horrorfilm. „Különös események történtek. Augusztus 12-én, órákkal a szerződés aláírása után Machline úr Atlantic Citybe tartva helikopterbalesetben elhunyt. Napokkal később nálam végstádiumú nyirokcsomórákot diagnosztizáltak, és csak kevés hónapot adtak nekem. Mr. Rosenthal kínos helyzetben volt, mert az American Expressnél már bejelentette a távozását. Mr. Machline volt a projekt lelke és szervezője.” Herson még a kemoterápiája megkezdése előtt, a Machline család kérésére Brazíliába igyekezett, hogy találkozzon Sao Paulóban Teixeirával és Coelhóval. „Nagyon nehéz és keserű találkozás volt, mert Teixeira félreérthetetlenül világossá tette, hogy Coelhóval megvalósítja a tervet, anélkül, hogy figyelembe venné a korábbi megállapodásokat, megkárosítva ezzel Machline örökségét.” Teixeira Havelange-hoz fűződő erős kapcsolatai és a saját betegsége miatt semmit sem tehetett. Pletykaszinten hallotta, hogy Teixeira és Coelho később Franciaországban akarták elindítani a futball-lottót, amiből végül semmi sem lett. A brazil sajtó próbálta elkérni tőle a dokumentumokat, hogy Teixeirát a falhoz szögezze. Csakhogy „az elhunyt Mr. Machline emléke iránt érzett tiszteletből” sohasem rukkolt ki a papírokkal, valamint a megabyte-okkal és a jegyzetekkel. De ha most Blattert érdekli, egyszerűen átküldi neki azokat emailben, zárja Herson. Ezzel fejeződik be a FIFA misztikus kísérlete, hogy a rábízott sportból fogadásokból milliárdokat halmozzon fel.

Munka az FBI-nak Sporttörténeti szempontból az Egyesült Államoknak kevés érdeme van a világ labdarúgásában. De van ok reménykedni, hogy ez megváltozhat. Mindenesetre közvetve az amerikai szövetségi rendőrség Blazer offshore pénzügyeivel kapcsolatban indított vizsgálatai összefüggésben állnak ezzel, még akkor is, ha csak 2011 közepén kezdődtek el. Az FBI 2011 novemberében Angliában, az ottani vb-pályázóknál tett vizsgálati látogatása is elsősorban az előzményekkel függ össze, amelyek értelme a globális pályázati csata kontextusából látszik. Az, hogy bizalmas információk alapján az FBI labdarúgással kapcsolatos nyomozásai mögött valamivel több húzódik meg, alaposabb ránézéssel felfedezhető. Például az az alaphelyzet, hogy a Blazer-ügyben az Egyesült Államokban székelő CONCACAF és a FIFA-ember offshore cégei közötti ügyletek a karibi térségben zajlanak. Az FBI szerint azonban az ügyet a német szövetségi rendőrség különleges egysége vizsgálja, amely „az eurázsiai szervezett bűnözéssel” foglalkozik.[262] Eurázsiában? És szervezett bűnözés – mi köze ennek Blazer bennfentes üzleteihez? A szervezett bűnözéshez definíció szerint legalább három vádlottra van szükség. Jóllehet ez a veszélyes bűnözési forma Európa vadkeleti részén széles körben elterjedt – de a Balkán és az Ural nagyon messze van Blazer nyugat-indiai trópusi szigeteitől. Lehet spekulálni. Egyáltalán nem ritka, hogy a nyomozók offshore számlák után kutatva tapasztalják, hogy más, előttük addig rejtett üzleti kapcsolatokra és pénzáramokra kell irányítaniuk a figyelmüket. Médiajelentések szerint a Blazer-esetben olyan specialisták foglalatoskodnak, akiknek hozzáférésük van a bankszámlákhoz, és a pénzügyi transzfereket visszafelé fel tudják fejteni.[263] Ezenkívül ez nem csupán a karibi térség esete, ahol virágoznak az adó- és szerencsejáték-paradicsomok. A különböző országok fogadási maffiáit a radarján tartó, a szokásos megfigyelési praktikákkal követő nemzetközi nyomozók figyelmét egy ideje új szerencsejáték-központok kiépítése kelti fel.

Úgy tartják, a háttérben futballvezetők is benne vannak. A nyomok Európába vezetnek, az egyik balkáni ország tengerparti régiójába. Az üggyel bizalmas viszonyban lévő informátorok szerint ott merész terv megvalósításán fáradoznak: egy, a tengerben lévő százhektáros vagy annál nagyobb földsávon játékparadicsomot akarnak létesíteni, minden olyan berendezéssel, ami ahhoz szükséges. Hallomások szerint a szerencsejáték fővárosával, Las Vegasszal jó kapcsolatot ápoló üzletemberek is benne vannak a buliban. A projektre 1,5 milliárd dollárt különítettek el. Szívós, nehéz vizsgálatok ezek, ahogyan ez gyakori a nemzetközi porondon, amikor különböző országok hatóságainak kooperálniuk kell, miközben néha féltékenyen figyelnek arra, nehogy túl sok saját anyagot dobjanak be a közösbe. Ilyen nyomozásokat tovább lehet komplikálni például akkor, ha valahol belekeverednek állami bankok is, és ezzel államérdekeket lehet érinteni.[264] Ennek ellenére 2012 februárjában bátorító jel érkezik az ügyben: első osztályú bűnüldöző kettős utazik a Balkánról Washingtonba, hogy találkozzon Sean Joyce-szal, az FBI igazgatóhelyettesével, valamint Eric Holdennel, a vád vezetőjével. A hivatalos magyarázat szerint az üléseken a biztonsági területen, a terrorizmus elleni harcban és a határokat átívelő bűnözés területén való együttműködést erősítették meg. Figyelemre méltó, hogy az Amerikába látogatók erre egy egész hetet használtak fel. Hónapokkal korábban még tagadták a vonatkozó nyomozásokat. Az amerikai jogi hatóságok rosszul viselik az újságírókkal való érintkezést, legfeljebb akkor, amikor anyagokat gyűjthetnek tőlük. Ettől eltekintve abszolút diszkréten működnek. Az FBI Európában és tulajdonképpen az Egyesült Államokon kívül bárhol nyugodtan nyomozhat. Ha véletlenül valami mégis kiszivárog, az többségében már rendőri hatóságoknak köszönhető, akik a hazai médiavilággal való kapcsolataikat ápolják. Így volt ez 2011 decemberében is. A londoni rendőrség nem olyan hallgatag, mint a „Fedeknek” nevezett amerikai kollégáik. A brit sajtó váratlanul bejelenti, hogy az FBI novemberben az angol vb-pályázati csapat tagjait kihallgatta. Az amerikai szövetségi rendőrség azzal a gyanúval nyomoz, hogy a világbajnoki rendezési jog odaítélése előtt az amerikai és az angol szövetség számítógépei ellen

hackertámadást hajtottak végre. A nyomozóknál „valóban nagyszerű anyag” van, és Londonban olyan embereket hallgattak ki, akik a választási rendezvény alatt Zürichben voltak. Eszerint a hackertámadások közvetlenül a gála előtt zajlottak le. Emellett az FBI-nak „fontos bizonyítékai” vannak arra vonatkozóan, hogy kívülről szervezetek próbáltak meg behatolni az amerikai pályázók számítógépeibe.[265] Ahogyan már mondtuk, olyan eljárásokkal, amelyek a sportüzletben már régen meghonosodtak. Az Egyesült Államokban hivatalos helyről nem kommentálják a témát. De Svájc felé is megvannak a kapcsolatok. Ahol 2012 elejétől magánnyomozók egész hadserege üldözi a hét számjegyű összegért felkínált, banki összeköttetéssel rendelkező adathordozókat. És mi történik, ha a tiszteletre méltó Loretta Preska egy nap ismét meglendíti a kalapácsát? A rendíthetetlen New York-i bírónő sokat tapasztalt a labdarúgás ügyintézőiről egy olyan viharos időszakban, amikor a hitelkártya-óriásokkal kapcsolatos szponzori szerződés volt a tét. Sok mindent látott és hallott akkoriban. Amikor az FBI őszi előretörése Londonban nyilvánosságra került, úgy hírlett, a felriadó FIFA el sem tudta képzelni, milyen indíttatásból nyomozott az amerikai szövetségi rendőrség. Pedig volt pár kézenfekvő indok. És most ott a gyanú, hogy a Mohamed Bin Hammammal, Jack Warnerral és a karibi borítékorgiával kapcsolatos botrányban az amerikai pénzmosási törvénnyel szemben véthettek. A FIFA azonnal felkínálta a hatóságnak, amit ő „átfogó támogatásnak” nevez. Hogy ez konkrétan miként fest, hogyan lehet ezt a segítséget megbecsülni, azt már svájci és amerikai bírók az ítéleteikben erőteljes szavakkal leírták, ezekben a Blatter-grémiumot eltussolónak és fékezőnek bélyegezték. Ennek megfelelően nyugtalanítóan hatott a közlemény, amely szerint Chris Eaton, a FIFA biztonsági főnöke találkozni szeretne az FBI nyomozóival.[266] Világos, Eaton korábban az Interpolnál dolgozott. Nagyon szép. De most egy kétes hírű svájci egyesület alkalmazottja, amelyet meg kell védenie. Egy FIFA-ember az amerikai szövetségi rendőrség érzékeny kutatásaihoz ugyanannyi hozzáférést kaphatna, mint egy alpesi gombatermesztő egyesület pénztárosa.

A kérdések megválaszolásához az Amerikai Labdarúgószövetség, az USSF semmivel sem járult hozzá. De miért is tette volna? Hiszen főnöke, Sunil Gulati folyton a CONCACAF-óriások, így Blazer és Warner marionettbábujának számított. Az USSF a 2022-es vb-jogokért zajló versenyben egyértelmű vereséget szenvedett Katartól, a korrupciós vádakkal kapcsolatban éppúgy hallgatásba burkolózott, mint az FBI-nyomozással összefüggésben. Ezért a Mark Pieth vezette reformbizottságban Gulatinak szilárd helye van. Olyan kormányzati önkéntesek mellett, mint Carlos Heller, aki Grondona futball-kalandparkjában, az argentin szövetségben a klubokat képviseli.

HOSSZABBÍTÁS

Zavaró pénzmosási törvény A nagy felbolydulás, amit a 2011-es választási év hozott, felpörgeti Blatter világszövetsége körül a biztonsági apparátusok ténykedését. Három téma áll a figyelem középpontjában: az elnökválasztás, a korrupciós ügyek, amelyek Blatter kihívója, Mohamed Bin Hammam, és segítője, Jack Warner körül körvonalazódnak, valamint a szövetség katasztrofális imázsa ellen folytatott harc, amelynek nyomán egy reformprogramot kezdenek kidolgozni. Ez utóbbit Blatter kezdeményezi és felügyeli. A FIFA körül már egész seregnyi rendőr, nyomozó, ügynök és törvényességi felügyelő rajzik, és egyre nehezebbé válik a különböző egyéni érdekeket egymástól elkülöníteni. A határok elmosódnak, aggasztó összefonódásokra derül fény, olyan intézmények és személyek esetében is, akik egyébként a jó ügy mellett kötelezték el magukat. 2010. december 2-án megszavazzák az oroszországi és a katari vb-rendezést. Ettől kezdve a különböző nyomozóhivatalok mellett egyre több magándetektív is munkához lát. Mindenekelőtt Louis Freeh-t kell megemlíteni, aki olyan anyag után kutat, amivel a FIFA véglegesen megkötheti Blatter kudarcot vallott kihívója, Bin Hammam kezét. A Port of Spain-i Hyatt Regency Hotelban lezajlott eseményeket érintő bizonyítékok megdönthetetlennek tűnnek: a karibi futballszövetség (CFU) 25 funkcionáriusa gyűlt össze az elnöki székre pályázó Bin Hammam társaságában, akinek az elutazása másnapján, 2011. május 11-én borítékokat osztottak szét, és ezekben egyenként 40 ezer dollár lapult. Fényképek vannak a pénzkötegekről, tanúvallomások is rendelkezésre állnak, a FIFA-nyomozók jóvoltából pedig még egy videofelvétel is előkerült, amelyen Jack Warner látható, amint beszédet intéz a delegátusokhoz az ajándékok ügyében. A FIFA azonban mégis akadályba ütközik: Hammam az ügyet a Nemzetközi Sportbíróság (CAS) elé akarja vinni, sőt rendes bírósági eljárás elindításán töri a fejét. Mi lesz, ha a bíróságon kiderül, hogy ez a megvesztegetési módszer a FIFA-ban már a 90-es évek óta bevett gyakorlat, amint azt a választási procedúrákban nagy

tapasztalattal rendelkező Bin Hammam állítja? Mi lesz, ha a bíróság azt állapítja meg, hogy Bin Hammamot és Warnert, akik szemmel láthatólag nem a színfalak mögött jártak el, csapdába csalták, ahogy ők maguk hangoztatják? Vannak erre utaló jelek. Tervükről ugyanis előzetesen értesítették Blattert. A labdarúgás főfelelőse pedig nem akadályozta meg a tervezett akciót – csak telefonon adott hangot enyhe nemtetszésének. Passzivitásáról magyarázatot kellett adnia a FIFA etikai bizottsága előtt, amely őt természetesen felmentette. Kérdés, hogy a rendes bíróságok is a FIFA sajátos etikai szabályai szerint járnak-e el. Vagy úgy is felfogható, hogy pusztán ez a bejelentés, amely ugye nem harmadik fél részéről mint gyanúsítás, hanem maguktól a részt vevő személyektől érkezett, a futballvilág fővédnökét közbelépésre kellett volna bírnia? Talán elég lett volna, ha odaküld valakit, sőt az is megtette volna, ha levélben figyelmezteti a karibi képviselőket – sokaknak inába szállt volna a bátorsága. Ehelyett azonban hagyták zajlani az eseményeket. Majd videofelvételek és fényképek egész garmadájához jutottak hozzá. Hogy ezeket aztán hogyan használták fel, hogyan gyakoroltak esetleg nyomást az egyes küldöttekre, mind törvényszéki tisztázásra vár. A FIFA által megbízott Louis Freeh-n és más vele dolgozó cégeken kívül különböző oldalról zajlanak magánnyomozások. Az után kutakodnak például, hogy a kettős vb-szavazás kulisszái mögött milyen pénzfolyamok áramolhattak. Megint mások azon fáradoznak, hogy ezeket a nyomozásokat megzavarják vagy tévútra vezessék. A két világbajnokságot kimondatlan kényszerek folytán olyan országok kapták meg, amelyek igen jelentős nyersanyagkészletekkel és történetesen autokratikus kormányokkal rendelkeznek. Teljesen megmagyarázhatatlannak tűnik a sivatagos Katar földcsuszamlásszerű győzelme. A zürichi vásárcsarnokban december 2-án, az utolsó körben az emírség 14:8-as szavazataránnyal utasította maga mögé az Egyesült Államokat. Ha a felfüggesztett nigériai és tahiti küldöttek is szavaztak volna, bizonyára 16 szavazattal nyertek volna. Katar kétharmados győzelme a választás éjszakájának csak egyik nagy meglepetését szolgáltatta. A másik az volt, hogy a teljesen világos szavazási

eredmény ellenére a FIFA elnökségében egyetlen tag sem akadt, aki meggyőző magyarázatot tudott volna adni a döntésről. Nagy általánosságban „piacnyitásról” beszélnek. De minden konkrét, Katarral kapcsolatos nyilatkozat végső soron negatív felhangú. „Erről majd beszélnünk kell” – közli ingerülten Michel D’Hooge, amint Blatter bejelentése után kiviharzik a teremből. A belga elnökségi tag orvos, az 50 fokos sivatagi nyár játékosokat és szurkolókat is érintő veszélyeire akar utalni. Elutasítja azt a kifogást, amely szerint Katarban klimatizált stadionok vannak. Nemcsak a vb-meccsekről van szó, hanem több mint 700 profi játékos mindennapos edzéséről is, és erre a célra nincsenek klimatizált csarnokok. A sivatagi országban, amely stadionjai nagy részét a világbajnokság után afrikai országoknak akarja ajándékozni, még említésre méltó bajnokság sem zajlik a Doha környéki homokos vidéken. 12 stadionból 10 egy kb. 50 km-es tengelyen helyezkedik el. Távcső nélkül is átlátni egyik stadionból a másikba. Az angol parlamentben a korábbi pályázati főnök, Lord David Triesman arról panaszkodik, hogy a FIFA kezdettől fogva félrevezette őket. „Amikor belefogtunk a pályázatba, sok bátorítást kaptunk a FIFA részéről, hogy tudniillik nem lehet biztosan tudni, pénzügyileg miként alakul a 2010-es dél-afrikai és a 2014-es brazíliai vb. Nagy volt a kockázata annak, hogy semmi jelentős bevétel sem származik majd ezekből. Anglia viszont – búgták a szirének – képes arra, hogy úgy ezt, mint más dolgokat is (például a biztonságot) garantálja.[267] A zürichi vásárcsarnokban a döntés után olyan sötét volt a hangulat, mint a FIFA zürichbergi főhadiszállásának föld alatti szintjei. Később Blatter is csak ötöl-hatol, amikor megkérdezik tőle, vajon kizárható-e, hogy a szavazás résztvevőinek magánvagyona esetleg gyarapodott. „Ebbe a témába egyáltalán nem mehetek bele, mert ha belemennénk, akkor becsukhatnánk az egész boltot.”[268] És a katari hőség? A pátriárka a klímaváltozással hozakodik elő. „Ki tudja, milyen éghajlati viszonyok lesznek a Földön tíz év múlva. Évente kétszer tartanak nagyszabású klímakonferenciát, és senki sem tudja, merre is tart a dolog.”[269] Úgy bizony. Zürichben Vilmos herceg, David Cameron és Bill Clinton szótlanul hagyják el a termet, Barack Obama a távoli Washingtonból üzeni

meg rosszallását, „Katar nem a megfelelő választás volt”. Anglia megalázott delegációja nincs messze attól, hogy hadat üzenjen Blatternek. Azt is elterjesztik, hogy az elnök közvetlenül a választás előtt a gonosz brit sajtó ellen hangolta az elnökségi tagokat. Előző nap valóban kellemetlen dolgokról számoltak be a brit lapok: a FIFA állítólag azt óhajtotta, hogy vonják ki a szervezetet a brit pénzmosás elleni törvény hatálya alól. Kemény dió. Tényleg így történt? A pályázati anyag benyújtásakor minden vb-pályázónak alá kell írnia egy kötelezettségekről szóló listát, amely a pályázat sikeressége esetén különleges jogi feltételeknek veti alá a rendező országot. Az említett listán a FIFA a legmesszebb menő követeléseket fogalmazza meg a futballszervezet számára. Az 5. pont például speciális deviza-előírásokat kényszerít rá a rendező országra, amelyek szerint a kormánynak „az Egyesült Királyságban biztosítania kell minden külföldi valuta korlátlan importját és exportját, illetve mindezen valuták korlátlan átváltását dollárra, euróra vagy svájci frankra”. Magyarán pénzügyi tranzakciók teljes szabadságát követelik azok számára, akik a futballszövetség hivatalos megbízottjaiként működnek, illetve további, „a FIFA által megnevezett magánszemélyeknek”.[270] Hogy mire kell neki a pénzmosás elleni törvény ilyetén felfüggesztése, arra a FIFA nem ad magyarázatot. A briteket nyugtalanítja dolog, főleg, hogy van összehasonlítási alapjuk: a NOB, amely szintén különleges szabályozásokra tartott igényt a 2012-es nyári játékok alkalmával, a pénzmosásról szóló törvényhez nem nyúlt hozzá. A FIFA által támasztott követelések szerint azonban a brit vámhivatalnokoknak, akiknek egyébként az lenne a kötelességük, hogy minden kétes eredetű fizetőeszközt lefoglaljanak, most minden, mégoly gyanús alakot futni kell hagyniuk, ha azok igazolni tudják magukról, hogy a futballszövetséghez tartoznak. A társpályázó Hollandiában a FIFA bizarr garancialistája teljes terjedelmében nyilvánosságra kerül. A kormány társadalmi nyomásra bemutatja a FIFA által eléjük terjesztett követelményeket. Kiderül, hogy az első pont éppolyan botrányos, mint az ötödik. A Blatter-féle szövetség a következőt írja elő: „Beutazási vízumok és kiutazási engedélyek feltétlenül és korlátlanul kiadandók. (…) Azoktól a személyektől, akik a játékokat

és/vagy a rendezvényeket akarják meglátogatni, a vízumot vagy beutazási engedélyt nem lehet megtagadni anélkül, hogy a FIFA-t kielégítően tájékoztatnák arról, hogy az engedély megtagadásának nyomós okai vannak.”[271] A FIFA-t tájékoztatni? Ez azt jelenti, hogy egy svájci egyesület, amely törvényi szempontból nem áll a gombatermesztők vagy a nyúltenyésztők egyesülete felett, és amelyet akárhogy is, de büntetőügyekben érintett személyek irányítanak, a vbgaranciakövetelmények révén kormányokat akar arra kényszeríteni, hogy a legkényesebb adatokhoz biztosítsanak neki hozzáférést. Titkos és/vagy titkosszolgálati anyagokhoz! Az államhatároknál ugyanis általában azok számítanak nemkívánatos személynek, akik vagy terrorgyanú alatt állnak, vagy bűnszervezetek tagjai. A „kielégítő tájékoztatás” alatt nyilván nem azt értik, hogy a biztonsági szolgálatok azt közöljék velük: „Ezen személy ellen szóló értesüléseink vannak, de nem beszélhetünk róla.” Akkor nem lenne szükség a garanciára. A FIFA tehát többletinformációhoz akar jutni. Milyen jogon? Előfordulhatnak annyira kényes információk egy magánklub számára, amely egy műanyag labdával játszott játék megrendezését szervezi? Aggasztó, hogy a nemzetközi közösség tagjai régóta hajlandóak belemenni az ilyen megállapodásokba. Még aggasztóbb, hogy a demokratikus országokban sem bocsátják ezeket nyilvános vitára. Jól látszik ebből, hogy a politikai elitek milyen mélyen bele vannak gabalyodva a sportvilág hálójába: csukd be szemed, és ugorj! Ki is merészelné a játék elrontójának szerepét játszani, amikor a modern világ bálványairól, a vb-ről vagy az olimpiáról van szó? A sport mámora ilyenkor minden államérdeken felülkerekedik. Egyszer fordult elő, hogy egy szervező ország dacolni mert a sportvilág hatalmasaival: Ausztrália a 2000-es sydneyi olimpiai játékok alkalmával Gafur Rahimovtól (Üzbegisztán) és Carl Csingtől (Hongkong) megtagadta a beutazási engedélyt. Philip Ruddock belügyminiszter akkoriban azt nyilatkozta, ezt a „nagyon komoly” döntést a „nemzetbiztonság” érdekében kellett meghozni. A NOBelnök Samaranch felháborodott tiltakozó leveleket írt, hogy kedves családtagjait mégis valahogy bepasszírozza az országba. A NOB és a szervezőbizottság között létrejött szerződést lobogtatta, amelyben

az állt, hogy az olimpiai meghívó helyettesíti a vendéglátó ország beutazási okmányát. Az ausztrálok kitartottak, holott valóban aláírták ezt a képtelenséget. Rahimovot annak idején az FBI és több európai hatóság is kapcsolatba hozta az üzbég maffiával. A Nemzetközi Ökölvívószövetség (AIBA) elnökségi tagja szívesen repült keresztül-kasul a világon Dassler régi társával, André Guelfivel. Az ő üzleti partnereinek baráti körébe tartozott Alimszan Tohtahunov orosz futballkeresztapa, akit szintén megfigyelés alatt tartott az FBI eurázsiai szervezett bűnözési osztálya. Bár sem letartóztatásról, sem elítélésről nincs tudomásunk, Rahimov azóta is maffiózó hírében áll. 2007 szeptemberében egy brit parlamenti képviselő, Tom Wise magas rangú üzbég bűnözőként írta őt le az európai parlamentben.[272] A másik Sydneyből száműzött személy, a kosárlabda-főmufti Carl Csing a kínai triádok képviselőjének számított.[273] Egyszer már ugyanezen okból megtagadták tőle a Kanadába való beutazást is, Hongkongban azonban háborítatlanul élt. Samaranch, aki Sydneyben szerető atyaként szállt síkra a két sértett funkcionárius érdekében, maga is szívesen érintkezett Rahimovval. A szálak Guelfin keresztül vezettek hozzá. Évekkel később Samaranchról kiderült, maga is az orosz titkosszolgálatoknak dolgozott. 1977-ben, Franco halála után Spanyolország szovjet nagyköveteként Moszkvába helyezték. Ott építette fel sportkarrierjét. 1980-ban Moszkvában rendezték az olimpiát, Samaranchot pedig nem sokkal a nyitóünnepség előtt választották meg a NOB elnökévé. Titkosszolgálati források szerint a KGB biztosította számára a keleti blokk szavazatait. A szovjetek azonban állítólag már előbb együttműködésre kényszerítették, miután a spanyol nagykövetet nagy értékű műkincsek, ékszerek és festmények folytatólagos külföldre csempészésén kapták rajta. Orosz szakírók ismételten beszámoltak erről már Samaranch életében, aki 2010-ben hunyt el. A katalán sportdiplomatát ezek szerint szovjet sporttábornokként tartották számon.[274] Samaranch, aki Franco, Dassler és magas rangú szovjet állami vezetők bizalmasa is volt, rendre tagadta a titkosszolgálati

kapcsolatokat (ugyanúgy, ahogy a szakértők által hangoztatott kapcsolatát is az Opus Deivel). A NOB trónjától 2001-ben szintén Moszkvában búcsúzott, Vlagyimir Putyin elnök jelenlétében, aki maga is a KGB tekintélyes embere volt. Oroszországnak, mondják, semmi problémája nem volt Rahimovval vagy Csinggel. Ezért, amikor Sydneyben a két olimpiai családtag kizárása világraszóló vitát kavart, először került napvilágra az a jelenség, amely a szakértőket már rég nyugtalanította: gyanús üzelmeket folytató üzletemberek a globális sportvilágba beférkőzve azt gond nélkül a maguk képére alakíthatják, és államhatárokat átívelő utazási, illetve kapcsolati börzeként használhatják fel. Ezt segítik elő az állami különgaranciák is, amelyeket nemcsak a rendező országok, hanem a színfalak mögött a pályázó országok is elvállalnak. Főleg a pályázati szakaszban viselkedik minden kormány végtelenül szervilis módon, ilyenkor ugyanis mindent háttérbe kell szorítani, ami a nagy cél elérését veszélyeztethetné. A visszaéléseket ennyiben egyenesen a pályázó országok provokálják azzal, hogy a sportesemény elnyerése érdekében mindenkinek hajlandóak utazási, adó- és devizagaranciákat osztogatni, aki sportfunkcionáriusként lép fel. Pénzes szélhámosoknak mi sem egyszerűbb, mint hogy a szponzor, befektető, menedzser vagy támogató szerepét eljátszva tiszteletbeli pozíciókat biztosítsanak maguknak a sportvilágban, hogy ezzel szabadjegyet szerezzenek maguknak a világgazdasági szereplők körében. A NOB-ban Samaranch utódja idején valamelyest javult a helyzet, a belga orvos, Jacques Rogge ugyanis reformkurzusba kezdett. Annál terheltebb viszont a FIFA-val való viszony – nem csak Havelange ISL-bűnösként való megbélyegzése miatt. Rogge számára súlyosan esett a latba, amit Blatter 2011-ben Dohában, az Ázsia-kupán mondott: „Amíg a NOB könyvelése átláthatatlan”, a FIFA-ról elmondható: „a mi tranzakcióinkat bárki megtekintheti”. Ez már hivatalba lépése óta így van, hangoztatta Blatter, aki 1999 óta a NOB-nak is tagja volt.[275] A vb-re pályázó országoknak a FIFA több elképesztő követelését kell lenyelniük. A második számú garancia megköveteli, hogy a vbvel kapcsolatos tevékenységek tekintetében függesszék fel az adott ország munkatörvénykönyvét. A hármas pont adókedvezményeket

biztosít mindenkinek, aki a FIFA-hoz tartozik vagy a vb-rendezésben részt vesz, az egyesületi delegátusoktól a különböző szolgáltatókig. A negyedik pont azokat a védelmi és biztonsági intézkedéseket írja le, amelyeket a kormánynak biztosítania kell a FIFA-család és az esemény védelmében, a tűzoltóságtól a hadseregig – „Hollandia költségére”, ahogy a nyilvánosságra hozott dokumentumban olvassuk. A nyolcadik pont jelentős jogi és kártérítési követeléseket állapít meg a világszövetség javára. Oroszországgal és Katarral Blatter öregedő asztaltársasága olyan szervezőket választott, akiknek a többi pályázóhoz képest kisebb gondot okoznak ezek a garanciák, és akiknek a gazdaságpolitikájuk amúgy sem annyira körülhatárolt, mint versenytársaiké. A színfalak mögött azt mesélik, hogy a győztesekkel már körülbelül három héttel a szavazás előtt nyélbe ütötték a megállapodásokat. Ennek megfelelően Vlagyimir Putyin kipihenten jelenik meg a diadal éjszakáján. Demonstratív módon Moszkvában maradt, miközben négy kontinens állami vezetői a FIFA-vezérkar előtt hajbókoltak. Alighogy a ceremónia után a vesztesek visszavonultak zürichi hotelszobáikba, az orosz elnök learjetjén odalibben, és este tízkor egyedül tölti be a FIFA zürichi színpadát. A sajtónak a kis Vlagyimirról, a fociról és arról a megnyugtató 500 milliárd dollárnyi aranytartalékról mesél, amellyel Oroszország rendelkezik. A választásoktól a FIFA iránti tiszteletből maradt távol, amelyre szerinte a másik oldalról sportszerűtlen módon próbálnak nyomást gyakorolni. A brit oknyomozó újságírás munkáját is lehet látni azon, kicsoda Putyin, mint a világ akkori legbefolyásosabb sportpolitikusa. Az már egészen bizarr, amikor az orosz elnök a világsajtó jelenlétében figyelmezteti a kötelességére a Chelsea milliárdos tulajdonosát, Roman Abramovicsot. A biztonsági őrökkel körülvett oligarcha úgy bólint Putyin szavaira, mint egy jó iskolásfiú, amikor az elnök nyilvánosan felszólítja, hogy továbbra is járuljon hozzá anyagilag a vb-rendezéshez. Ami a FIFA által követelt garanciákat illeti: Oroszország gond nélkül nyújtani tudja azt, amit az igazi demokráciák nem engedhetnek meg maguknak. 2012 elején Blatter örömmel üdvözli Putyin azon döntését, amely szerint minden külföldi

szurkoló, aki az útlevél-ellenőrzéskor érvényes belépőjegyet tud felmutatni, vízum nélkül beutazhat Oroszországba.[276] Néhány héttel később Putyin vitatott választási eljárás során ismét megválasztatja magát Oroszország elnökének.

Testvérviszály A világbajnoki rendezési jog odaítélése óta forrong a futballvilág. Mohamed Bin Hammam 2011 márciusának közepén bejelenti: kandidál a FIFA elnöki tisztségére. Azt mondja, Blatter a végsőkig megpróbálta megakadályozni ezt, még az emírnél is. Tombol a harc, amiben minden eszközt felhasználnak. Keményen támadja Sepp bátyót. Minden korábbinál világosabban bevallja, hogy Blattert a kandidálásainál saját eszközeivel és kapcsolataival Ázsiában, illetve Afrikában támogatta. Blatter „száz százalékban” tőle függött. Ennél élesebben figyelmezteti arra, hogy választási hadjáratában mondjon le a FIFA pénzéről és személyzetéről: tilos szövetségi eszközökkel lobbimunkát végezni.[277] Bin Hammam panaszkodik, hogy a FIFA napjainkban „különösen a közvélemény és a média szemében nagyon korrupt szervezet. Blatter már nincs abban a helyzetben, hogy megvédje a FIFA tekintélyét. Éppen ellenkezőleg: minél többet beszél a FIFA-ról, annál több ember vonul ellenzékbe.” Bin Hammam pedig nem könnyűsúlyú. Az Arabian Business című lap még Katar uralkodója előtt a világ harmadik legbefolyásosabb arabjának jelöli.[278] Kicsit túl nagy elismerés – még ha ők ketten fiatalkoruk óta jó barátok is. A riválisok körbeutazzák a földet, rázzák a kezeket, beszédeket tartanak, szövetségekről ármánykodnak. Bin Hammam aktivizálja az ázsiai és afrikai követőit. Ő, aki évek óta vezeti a Goal fejlesztési segélyakciót, ezen szavazatok több mint felére számíthat. Ezzel szemben Platini Európája nagy többséggel Blatter mögött áll. Éppen a DFB ad messzire mutató jelet: a katari kihívónak még csak audienciát sem adott. Az ilyen sakklépések segítenek Blatternek. Anglia sportszerűen meghívja mindkét jelöltet. Blatteren nagy a nyomás. Dél-Afrika inog, jóllehet a 95 éves, agg Havelange benyomul a FIFA főhadiszállására, hogy a régi kapcsolatait aktiválja. Egyes dél-amerikaiak hitehagyottak, élükön Ricardo Teixeirával. A külvilágnak 11 éves lánya árulja el a terveit. Teixeirát a zürichi kongresszus hetében egy brazil magazin riporternője kíséri, otthon sürgősen szüksége van egy kis PR-ra. A

riporter elegánsan leírja, mi történik, midőn Teixeira Bin Hammam visszalépése után egy zürichi lokálban elköltött vacsora során kijelenti, „mindig is Blatter mellett” állt: „Lánya, a sült krumplit eszegető Antonia teljesen zavartan ránézett az apjára. »De te nem azt akartad, hogy Bin Hammam nyerjen?« Teixeira az asztal alatt gyors mozdulatot tett a jobb kezével. Diszkrét akart lenni, de a kislány felkiáltott: »Aú, apu, ne csípkedj!« Kellemetlen csend támadt…”[279] Mindkét jelölt számára egyértelmű lett: a döntés Jack Warner kezében van. A CONCACAF a maga jó 35 szavazatával döntő tényező lesz. Aki itt egyértelmű többséget szerez, az lesz az elnök. Magánbesúgók és profi hírszerzők állnak munkába. Közel, nagyon közel vannak az eseményekhez – a futballpolitika kis világához a többségük valahogyan kötődik, elég gyakran úgy, hogy nem tudják, a másik éppen kinek dolgozik. Az információ mindent visz a sportpolitikában. Évekkel a két vb-rendezési jog odaítélése előtt például Blatter hű követői váratlanul elhagyták a FIFA főhadiszállását, és a különböző pályázóknál tanácsadókként landoltak. Markus Siegler, az egykori médiaigazgató rövid ideig Angliában dolgozik, utána Oroszországban. Kollégája, Andreas Herren az orosz pályázókhoz száll be. A köpönyegforgató Peter Hargitay előbb Angliát boldogítja, majd a drámaian eredménytelen Ausztráliát, emellett odafigyel Katarra is. Aki ismeri a konkurensek stratégiáit, tudja, milyen szavazatokra számítanak, és kiket sorolnak a riválisokhoz, illetve annak nem esik nehezére felismerni a tendenciákat, döntéseket vezényelni, és ráhatással lenni az imbolygókra, illetve a hűtlenekre. Az elnökségért zajló versenyben a tanácsadók és a biztonsági szolgálatok vezetői naponta új forgatókönyveket fejlesztenek. Az adatok valóságtartalma ritkán vizsgálható meg, ugyanakkor a feltételezéseket és a pletykákat megjelölik. Összességében olyan kép jön ki, ami a valósággal összehasonlítva megmutatja, hogy a tanácsadók és a megfigyelők a valós folyamatokat nagyon pontosan elemezték. Néhány ilyen szolgáltató[280] , nevezzük őket kémeknek, április közepén Bin Hammam számára „a vártnál több választót” azonosít. A Balkánon hat ország tűnik

biztosnak, további hat megdolgozása reménykeltő, közöttük kettő Skandináviában, további három pedig alighanem fáradságos munkával megfordítható. Felvillanyozó a 2011. május 8-án a katari választási segítői által küldött sürgöny. Abban kémei azt jelentik, az Interpol a FIFA információs ügynökségeként dolgozik. A FIFA-t tájékoztatják a fogadási csalásokkal és a korrupcióval kapcsolatos globális vizsgálatokról, emiatt naprakészek a Finnországban és NagyBritanniában zajló nyomozásról, mi több, részt is vesznek bennük. A kémek a fogadási botránnyal kapcsolatos médiajelentésekre utalnak, amelyek feltűnést keltenek. Azokban az áll, hogy a szingapúri Wilson Raj Perumal „áll a FIFA, a nemzeti büntető hatóságok és az Interpol nyomozásának középpontjában, a hármas 300 mérkőzés manipulálására talált bizonyítékot. A gazember sportfogadók három kontinensen szerveztek barátságos mérkőzéseket, hogy manipulálhassák azok eredményeit, továbbá több száz európai klubmérkőzés volt a látókörükben.” Chris Eatont, a FIFA hosszú ideig az Interpolnál dolgozó biztonsági főnökét így idézik: „Az érintettekkel való beszélgetések megmutatták nekünk, hogy a csalók egy barátságos válogatott mérkőzés megrendezésére 300 ezer dollárt is kiadhattak, a nagy profit reményében.” Arra is voltak jelek, hogy a csalók még a 17 évnél fiatalabb junior korú játékosokat is megkörnyékezték: „Ez elég volt annak a felismerésére, hogy megelőző intézkedésekre van szükségünk.”[281] A FIFA, amely a fogadási csalások terén eddig mélyen az UEFA árnyékában rejtőzött, most már maga is kihallgatja a vádlottakat? Tudatja a nyilvánossággal, hogy tudomása van a folyamatban lévő rendőri műveletekről. A szingapúri Perumalt február vége óta Finnországban tartják őrizetben, „eredetileg bevándorlási bűncselekmény miatt, de most már a finn bajnokság mérkőzéseinek állítólagos manipulációja miatt nyomoznak ellene”. Razziák és lehallgatott telefonhívások is voltak.[282] Perumalt 2011 júliusában kétéves börtönbüntetésre ítélik, 2012 márciusában átszállítják Magyarországra, ahol egy következő pert indítanak ellene.

Az informátorok aggódva elemzik a fejleményeket: „Jóllehet helyes, ha az Interpol szolgálatait a FIFA szavahihetőségének javítására használjuk, csak akad egy tekintélyes kockázata, amely szerint Blatter az ilyen eseteket felhasználhatja a kampányában.” A bennfentesek számára „teljességgel világos, lehetetlen, hogy a FIFA az Early Warning Systemmel (EWS) 300 elcsalt mérkőzést lásson a radarján”, vagy hogy a fogadási minták alapelveit rögzítse. A hasonló akciók célja ezért csak „a FIFA és különösen az elnök PRja. A következő hétfőre, május 9-re meghirdetett sajtótájékoztatónak a kozmetikázás jegyében kell zajlania.”[283] Ami olcsó összeesküvés-elméletnek hangzik, mindössze egy nappal később már látható is. Május 9-én a FIFA-házba siető sajtó elé Blatterrel együtt kilép Ronald Noble, az Interpol főtitkára. Még a 2009 vége óta az addigi legnagyobb fogadási csalás keretében csaknem 300 mérkőzést feldolgozó és kivizsgáló bochumi nyomozók is izgatottan várnak. De nem, a FIFA-ház semmiféle leleplezéssel sem szolgál az új fogadási csalásokkal kapcsolatban; a médiában újabban tárgyalt 300 mérkőzés többsége már a hosszú ideje ismert esetek közé tartozik. Ehelyett teljesen mást celebrálnak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül: aláírnak egy szerződést. „A labdarúgásban lévő korrupció ellen világszerte zajló harc iránymutató támogatást kapott – jelenti sajtóközleményében a FIFA. – A FIFA az Interpolnak a legnagyobb adományt juttatja el, amit a nemzetközi rendőri szervezet valaha is magánintézménytől kapott. Példa nélküli tízéves programot finanszírozunk, a »FIFA Anti-Corruption Training Winget«, amelynek székhelye Szingapúrban, az Interpol Global Complexben (IGC) lesz. Az Interpol az első két évben rendre négymillió eurót kap, a következő nyolcban pedig évi másfél millió eurót. Az illegális és a szabálytalan fogadásokra, valamint a megbeszélt mérkőzésekre is figyelünk. Az Interpol-kezdeményezés a sport, a játékosok és a szurkolók csalástól, valamint korrupciótól való védelme érdekében képzést, iskoláztatást és megelőzési eljárásokat kínál.”[284] Csalás elleni küzdelem, az jó. De az egész miért egy, az éjszaka ködébe vesző akció keretében zajlik, és mindenekelőtt: miért ennyire látványosan, kevéssel a három hét múlva esedékes FIFAelnökválasztás előtt? Az ügy kérdéseket vet fel. Ez a véletlenszerű,

az időpontját tekintve figyelemre méltóan érzéketlen eljárás a hatóságot és a parlamentet is zavarja. Idővel záporozik a kritika. [285] Amikor Ronald Noble-t, az Interpol főtitkárát fél évvel később erről kérdezik, azt mondja, már hosszú ideje beszélgettek a FIFA-val. Aztán azonban 2011. április 30. környékén olvasta Chris Eaton magyarázatát a sajtóban, és felismerte annak szükségességét, hogy azonnal tárgyalniuk kell. Milyen vészjelzést adott le Eaton? Április 30-án azt idézik tőle a médiumok, hogy a városállamban valóságos „fogadási csalási akadémia” alakult. Szingapúr a globális mérkőzésmanipuláció központja.[286] Ez, mondja Noble, felriasztotta. Valójában helyes, de semmiképpen sem új, hogy Szingapúr a fogadási maffia csomópontja. A kanadai Declan Hill a Biztos győzelem című, nemzetközi bestsellerré váló könyvében már 2008-ban bemutatta a témát, ebben megvilágítja a városállam szerencsejáték-iparban betöltött központi szerepét. Emellett az Interpol hónapok óta foglalkozott a Perumal-üggyel – a szingapúri szerencsejátékkeresztapa esetével. Az Interpol-főnök Noble számára az ilyen kifogások nem érvényesek. „Nekem óriási különbséget jelent, ha valakit a FIFA biztonsági főnöke nevez így Szingapúrban, vagy ha az újságírók, esetleg mások teszik ezt így. Az Interpol 2010 végén döntött úgy, hogy Szingapúrban hozza létre a Global Complex for Innovationt, és minden olyan cikk, amely Szingapúrt a bűnözéssel hozza összefüggésbe, nálam megszólaltatja a vészcsengőket. Ha ezt egy évvel korábban, de nem Christől származó forrásból olvasom, alighanem figyelembe sem vettem volna.”[287] Egyáltalán nem az a kérdés, hogy Eaton magyarázata régről ismerteket tartalmaz-e, „a kérdés az, hogy én, az Interpol főtitkára szokatlannak és figyelemre méltónak találtam azokat, és gyorsan reagáltam rájuk. Akár hiszik, akár nem.”[288] Ez azt jelenti: Noble először nyolc nappal a Blatterrel való szerződés aláírása előtt ismerte fel, hogy Szingapúr hírnevét kezelni kell, ahol az Interpol új közigazgatási komplexumot épít – majd pedig egy héten belül tíz éven át tartó, húszmilliós támogatási programot hozott tető alá. Blatter a FIFA elnökeként ugyanilyen gyorsan

felismerte ennek a sürgető szükségességét, és villámsebesen jóváhagyta: két számjegyű milliós adomány az Interpolnak, ahogyan az szokásos, az illetékes grémiumok megkerülésével. Bin Hammam alelnök tombol, Blatter az adományról „önkényesen döntött, nem vitatta meg az elnökséggel”. Az eljárás „újabb példája annak, hogy a jelenlegi rezsim úgy irányítja a labdarúgást, ahogyan az neki tetszik, ahelyett, hogy tiszta körülmények között tenné”. Kimondja, amit sokan gondolnak: „Képzeljék el: a FIFA finanszírozza az Interpol tevékenységét!”[289] Biztos, hogy a finanszírozást csak a mérkőzések manipulálását leküzdő intézkedésekre lehet felhasználni. Ennek ellenére előtolakodnak kalandos elképzelések is. Például az, hogy Blatter az Interpol-egyezséggel kapcsolatban már a sajtó előtt kilátásba helyezi, amit Bin Hammam tanácsadói gyanítanak: „Miért ne lehetne ez a jövőben a FIFA egyfajta titkosszolgálata? Nem veszíthetjük szem elől, aki szét akarja rombolni a játékunkat.”[290] Az Interpol mint a FIFA titkosszolgálata. Noble ott ül mellette, de nem kommentálja. A kérdések egyike: az Interpol miért áll ki a médiában három héttel a FIFA-kűr előtt ennyire prominensen a szervezete elleni korrupciós vádaktól sújtott, az újraválasztásáért harcoló Blatter mellett? Nem tudott volna még három hetet várni a rendőri szervezet, hogy kitérjen a választási zavargások elől? Ez ugyan megfosztotta volna Blattert a különösen reklámszagú sajtótájékoztatótól, amelyen egy szinten mutathatta magát magas rangú bűnüldözőkkel, ugyanakkor elég időt adott volna neki, hogy az elképesztő összegű támogatásra megszerezze elnöksége valódi okéját. Miért ez a sietség? Senki sem tudja ezt valóban értelmesen elmagyarázni – csak feltételezéseket lehet tenni. A legfontosabb kérdés pedig így hangzik: a globális rendőri szervezet tisztában volt új topszponzora reputációjával? Meglátjuk. A világszövetség már egy nappal a FIFA-házbeli Interpol-fellépése után elveszíti az antikorrupciós aktivista szerepét – a szokásos bomba miatt. Egy brit parlamenti meghallgatáson Lord David Triesman, a pályázati bizottság volt főnöke név szerint is megvádolta a FIFA négy elnökségi tagját: Jack Warnert, Nicolás Leozt, Ricardo Teixeirát és Worawai Makudit. Konkrét eseteket tár fel. Warner a

szigetén építendő képzési központért négymillió dollárt követelt, a pénznek rajta kellett átfolynia. Leoz azt akarta, hogy emeljék lovagi rangra, Makudit nagyon érdekelték egy Anglia–Thaiföld válogatott mérkőzés televíziós közvetítési jogai, míg Teixeira ezt mondta Triesmannak: „Mondd meg, mid van a számomra.” Minden gyanúsított tagadja a vádakat. Triesman mindent eldöntő kijelentése azonban így hangzik: „Anglia semmit sem jelentett a FIFA-nak, mert félt, hogy elveszíti vb-rendezési esélyeit.” Emellett Damian Collins parlamenti képviselő állítja, a 2022-es vbrendezési jog odaítélése előtt két afrikai képviselő fejenként 1,5 millió dollárt kapott, hogy az emírségekre nézve kedvezően szavazzon. A Sunday Times nyilvánosságra nem hozott anyagaira hivatkozik. Blatter bizonyítékokat követel. Azt mondja, ő maga sem tudja, hogy elnökségi tagjai „angyalok vagy ördögök”.[291] Ezzel párhuzamosan tombol a választási harc. Ezen a téren Párizsból Algériára nehezedő diplomáciai nyomás érződik. Egy hajdani szerb futballista, aki egykor Franciaországban együtt futballozott Platinivel, és francia útlevele van, Blatter lobbistájaként a Balkánon utazgat. Emellett egy Franciaországhoz köthető, nemzetközi szinten érdekelt, a sportválasztásoknál gyakran erősen lobbizó sportügynökség is dolgozik az ügyben. A kémek az UEFA vezetőinek ténykedését is feljegyzik. Platini végrehajtó-bizottsága május 6-án a 75 éves Blatter mellett kötelezi el magát, mi több, minden UEFA-tagországnak nyíltan „erősen ajánlotta, hogy ugyanígy tegyen”.[292] A megfigyelők látóterében különösen Lefkaritisz, az UEFA pénztárosa és a FIFA elnökségi tagja tetszeleg. „Döntő szerepet játszik ezeknél a tevékenységeknél. A gazdag ciprusi, aki az olajüzletben alapozta meg a vagyonát, Európa-szerte híres arról, hogy szavazatokat tud szerezni. Nagyon kedvelt a kis európai szövetségek csoportjában, erős kapcsolatai vannak Európa keleti, délkeleti és déli részével. Nagyon szoros kapcsolatban áll Platinivel, ő az egyik utódjelöltje, ha egyszer FIFA-elnök lesz belőle.”[293] Azt is feltételezik, hogy a Német Labdarúgóliga, és feltételezhetően további európai ligák sem értenek egyet a DFB irányvonalával.

Eközben riasztó felismerések jönnek: a kémek megosztják, hogy európai nyomozó hatóságok olyan pénzügyi transzfereket vizsgálnak, amelyek az egyik vb-pályázótól érkeztek Svájcba; két svájci bankot is megneveznek. Néhány nappal később újra az Interpol a téma. A kémek a hozzájuk közel álló nyomozói körökből a nagyvonalú FIFAadománnyal kapcsolatos gondolatokat csíptek fel, és a nagy összegű adomány célját is vitatják. „Nyílt titok”, néhány ország óva intette az Interpolt, hogy ilyen egyezséget kössön egy magánszervezettel, „amelynek vezetőit rendszeresen kapcsolatba hozzák a korrupcióval”. Ez a megítélés is helyes. Az őszi, Hanoiban tartott éves rendes közgyűlésén néhány tagország a FIFA-szerződés miatt erősen kritizálja az Interpolt. Svájcban a parlamentben is kérdések hangzanak el a szerződéssel kapcsolatban.[294] A Bundestag sportbizottságában rosszalló moraj suhan keresztül a termen, amikor ismertetik a FIFA-adományt.[295] Az informátorok a Blatter-frakció ténykedését észlelik a francia nyelvű Nyugat-Afrikában. A szövetségi emberekre vonatkozó semlegességi parancs dacára egy magas rangú FIFA-ember vezető guineai és elefántcsontparti politikusokkal beszélt. A tanácsadók most tippeket adnak, bizonyos beszélgetéseknél hogyan kell a mobiltelefont bekapcsolva az asztalra tenni. Azt is átlátják, hogy Warner többé már nem Blatter embere. Igaz, először csak május 11én, azon a napon, amikor Bin Hammam már elutazott a CFU trinidadi konferenciájáról – de a borítékok készen állnak Port of Spainben. A katariak időszakos felmérése szerint a CONCACAF nélkül 55 százalék az esélye. A besúgók május 16-án egy Blatter és Warner közötti vitáról számolnak be. Az utóbbi arra panaszkodik, hogy a személyét ért támadásoknál nem kapott megfelelő támogatást. Pontosabbat még nem tudni. De a kapcsolat terhesnek tűnik. Putyint nem számolják Blatter táborához. Az ő kelet-európai hűséges erejének számít Ukrajna, Örményország és Fehéroroszország. Blatter a minszki potentátnál, Alekszandr Lukasenkónál jól áll. Ezt követően az afrikai szövetség, a CAF Blatter mellé áll. A kémek mindenkit megnyugtatnak: csak a szokásos, meggyőződés

nélküli nyilatkozat. A CAF nagy becsületszavát az 1998-as választások előtt már Lennart Johansson is megkapta, az utolsó éjszaka aztán olyan sok választó visszakozott, hogy másnap könnyekben gazdag bocsánatkérő zarándoklat volt a párizsi UEFAnegyedben. 2002-ben a Blatterrel szembeni egyértelmű vereségnél még maga Issa Hayatou, a CAF elnöke sem tudhatta maga mögött a teljes kontinensét. Csakhogy a kontinentális döntések mindössze a kiküldött delegátusokat érik el, az országos szövetségek tucatjait nem – és ez az UEFA-ban is így van. Május 17-én jön az újabb izgalom: a Blatter–Warner viszály élesedik. A FIFA elnöke azzal vádolja meg régi harcostársát, hogy Bin Hammamot választja. „Warner ezt se nem tagadta, se nem erősítette meg” – jelentik megfigyelők. Valójában ez alighanem még drámaibb volt. Warner később elárulja, Blatter magángépet küldött érte, ami egy éjszakai megbeszélésre Guatemalába repítette – ahol aztán kitartóan ellenállt az elnöki előlegnek.[296] Az is tény, hogy Warner május 18-án hihetetlen e-mailt kapott Jérome Valckétól. Ebben a FIFA előírásai szerint szigorúan semlegességre kötelezett főtitkár felszólítja, nyilvánosan álljon ki Blatter mellett, hogy Bin Hammamot elintézze. Ez az e-mail dokumentálja a FIFA legfőbb főállású alkalmazottjának egyértelmű jogsértését. És hogy mennyire kényes volt a helyzet Blatter táborában? Valcke írja: „MBH-ra vonatkozva sohasem értettem, miért száll ringbe. Hogy ő valóban azt hitte, lehet esélye, vagy csak megpróbálta ezen az extrém módon kifejezni a Blatterrel szembeni rosszindulatát. Esetleg azt gondolta, hogy a FIFA-t úgy megveheted, ahogyan ő megvette a világbajnokságot.”[297] Az ő alatt Katart értette. Katar tehát megvette a világbajnokságot. Milyen vádat emelt a FIFA főtitkára az egyik alelnökkel szemben! Valcke később kijelenti, az egész egy magánlevelezés volt. „Azt akartam mondani, a győztes pályázó kihasználta a pénzügyi erejét, hogy támogatásért kampányoljon.”[298] Tipikus Valcke – a kényes saját kijelentéseinek értelmezésében van már gyakorlata. 2012 elején különösen kínossá válik a helyzet, midőn hiányolja a 2014-es vb megfelelő előkészületeit, és úgy véli, a braziloknak szükségük van „egy fenékbe rúgásra”. A Cukorsüvegnél

viharos elégedetlenség tör ki, Aldo Rebelo sportminiszter azt követeli Blattertől, váltsa le a főtitkárt a világbajnoki projektnél. És Valcke egy terjedelmes bocsánatkérő levélben megmagyarázza, hogy az általa választott kifejezés franciául „a ritmus gyorsítását” jelenti, csakhogy ezt túlzó módon fordították le portugálra.[299] A balszerencséje: napokkal később jelentkeznek az AP és a Press Association Sport újságírói. Kijelentik: „Valcke azt mondja, rosszul fordították le franciáról portugálra a kommentárját. Nem hisszük. Ott voltunk, amikor ő ezt mondta – angolul.”[300] Valcke a 2011. május 18-án keltezett e-mailjében leírja a Bin Hammam esélyeivel kapcsolatos nézetét. És nézzük csak meg, ez a Blatter-táboré, még ha ennek a jelentőségét csökkenteni is akarja. „Kap néhány szavazatot. A CAF mai támogatása után hatvannál kevesebbet.”[301] Ez tanulságos: a hivatalos CAF-ígéretek jelentéktelenek, és a viszonyokat ismerők szerint nem lehet kérdés, hogy a Blatter melletti kiállás dacára Bin Hammam az afrikai szavazatok tekintélyes részét megszerezheti. Még ha az afrikai voksok kevesebb mint felét kapja is meg, még a Blatter-tábor számításai szerint is körülbelül nyolcvan szavazatnál tart. Ugyanebben az időben szinte ugyanígy számol az ellenoldal is: Warner és Bin Hammam 85 szavazattal kalkulál, szerintük Blatter 90-nél tart[302] – a döntőnek bizonyuló karibi szavazatok nélkül. Valcke, a szigorú semlegességre kötelezett FIFA-főtitkár tudja, hogy Bin Hammam regnálása alatt nincs jövője, éppen ezért kétségbeesetten harcol Warner 35 tagú szövetségéért. „Az lenne a kegyelemdöfés – furulyázza ő –, ha a CONCACAF elnökeként hivatalosan értesítést küldenél, és a CONCACAF egyhangú támogatását odaígérnéd.”[303] Az ilyet lehet magánvéleményként értelmezni? Valcke még egy tanulságos kijelentést tesz. „Az első naptól kezdve él egy fogadásom – írja ő –, amely szerint ő (Bin Hammam) visszalép, még ha csak június 1-jén (a választás napján – a szerző), a tízperces beszéd után is. Ott elmondhatja, új ígéretekre kényszerítette Blattert, és blablabla, majd vastaps közepette kiszáll.”[304]

Bin Hammamnak sohasem voltak ilyen szándékai. Nem lett volna értelme. A választás veszteseként a jövőben így is, úgy is ellenzéki lesz, Blatter nem bocsát meg. Egy meghunyászkodó gesztussal azonban elveszítené az arcát – és az ázsiai szövetség elnöki tisztét. Egy utolsó másodperces visszalépés, ahogyan Valcke írja, csak a legnagyobb nyomás esetén elképzelhető. Bin Hammamot a végén valóban visszalépésre kényszerítik – amennyiben neki és az emír egyik fiának megmutatják a kényszerítő eszközöket: a karibi botrány bizonyítékait, a fenyegető kidobást. Talán Valcke már sejtett valamit? A kémek átadják a következő stratégiát: az UEFA meghívja a FIFA-tagszövetségek főnökeit a Bajnokok Ligája londoni döntőjére, első osztályú VIP-szolgáltatásokkal egybekötve. Még sohasem volt példa ilyen akcióra, a tétovázóknál erősen lehet számítani „nem hivatalos meggyőző akciókra”. Azt javasolják, figyeljenek erre, és helyezzék el a saját embereiket a hotel közelében. A lehallgató bagázs növekvő érdeklődéssel figyeli a Svájcba áramló pénzeket, amelyek a 2018-as világbajnokság egyik pályázatával összefüggésben folyhattak be. A kémek most még meg is neveznek egy európai funkcionáriust, aki a lóvét készpénzben Svájcba vitte, majd ott befizette. Május 19-én újabb profetikus jelentés kerül napvilágra: Blatterhez közeli körök elhintik, hogy Bin Hammam még az éjszaka visszalép. „Úgy tűnik, mintha Blatter beszélt volna az emírrel.” Napokkal később valóban beszél az emír fiával, rögvest Bin Hammam éjszakai visszalépése után. Csak a háttérre vonatkoztatva a kémek tévúton járnak: még mindig azt feltételezik, hogy Bin Hammamot a katari pályázatból származó adatokkal helyezték nyomás alá. A folyamatokban azonban már előre látszik, ami nyolc nappal később valósággá válik: Bin Hammam május 28-a éjjelén visszalép. A folyamatokkal bizalmas viszonyban lévők jelentése szerint Dzsaszim el-Tani, az emír egyik fia ezt már előtte elárulta Blatternek. A karibi botrányban ekkor már csúcssebességgel zajlanak az etikai vizsgálatok. Katari körökben úgy hírlik, a megállapodás úgy hangzott, ha Bin Hammam visszavonja a kandidálását, megszüntetik az etikai bizottság vizsgálatait: az eset csak az elnökjelölt Bin Hammamot érintené, senki más nem keveredne bele. Bin Hammam később a bizalmasainak elpanaszolja, az ő szemében az a

legnagyobb árulás, hogy a visszalépési megállapodás dacára kidobták a szervezetből. Blatter sohasem kommentálta ezt. Ő is részese volt az egész eljárásnak, mert a karibi tervekről már korábban informálták. Az ő etikusai rendben lévőnek találták, hogy semmit sem tettek, az eredeti indoka így hangzott: abban az időpontban még egy peták sem cserélt gazdát. Ez lenne az a megelőzési protokoll, amit a világszövetség az Interpollal közösen a fogadási csalásokkal kapcsolatban is követni kíván? Putyin hivatalosan sem áll Blatter oldalán, hozza nyilvánosságra a következő bulletin. Ugyanakkor Tohtahunovnak, az orosz vbpályázat mögött álló, csillogó orosz futballkeresztapának sem barátja. Putyin semlegességét bátorítónak értékelik. A kémek immár fél szemmel Jean-Marie Webert is figyelik. Az információvadászok 60:40 százalékos arányban látják kliense esélyeit. Csak a döntő esemény, a karibi bűnbeesés nincs a radarjukon – mert nem figyelnek oda a saját kliensükre. Így május 28-án éjjel a többiekhez hasonlóan őket is meglepi, hogy Bin Hammam kevéssel a zürichi kongresszus előtt visszalép. Már napokkal később azt jelentik, hogy az átmenetileg eltiltott katarira a legsúlyosabb büntetés vár. Júliusban valóban élethosszig szóló eltiltást kap, Louis Freeh előteremtette az anyagot. A kémek azt is megosztják, hogy ebben jelentős szerepet játszott egy német biztonsági cég svájci kirendeltsége, „amely arról ismert, hogy nagyon messzire hajlandó elmenni ügyfelei kielégítése okán”. Új fejezet nyílik. Olyan, ami a világfutballban ténykedő magánnyomozók mellett néhány európai klub és liga képviselőit is foglalkoztatja. A mindentudók így ábrázolják a tényállást: „Zürichben a csend hatékony klímája” is helyreállhatna – egy olyan CD megvásárlásával, amelyen svájci bankszámlával rendelkező személyek érzékeny pénzügyi adatai vannak. Június elején a FIFA megbízásából Louis Freeh elkezdi üldözni a karibi nyomot. Amikor hetekkel később a brit médiában szemelvények jelennek meg Freeh jelentéseiből, Bim Hammamnak egy brit sztárügyvédet ajánlanak a tanácsadói. És ők visszajutnak a „híres CD-hez – ami minden problémát megoldana”.

Az elmúlt években Svájcból és más adóparadicsomokból bőséges pénzügyi adatok kerültek a nyomozók kezébe. Az utak megvannak, csak eszközök kellenek. A magánnyomozók között nyílt titok, hogy egyesek azt keresik, hogyan tudnak beszállni, mások pedig érdeklődő ügyfeleket kutatnak. A CD-téma minden érdeklődő figyelmét felkelti. Több mint elég olyan ember van, aki a vb-jogok odaítélésén – vagy más eseményeken – keresztül elidegenedett. Frank Lowy, az ausztrál pályázat vezetője különösen érdeklődik. „Még nem ért véget – teszi világossá Lowy egy évvel a választások után. – Nem tudom, mibe ütközik majd. Csak azt tudom, még nem ért véget.” Az ausztrál kormányzat körülbelül 37 millió eurót süllyesztett el a vb-projektbe, aminek a vége nevetséges szavazás lett. Lowy, aki egy személyben Ausztrália leggazdagabb embere és a helyi szövetség feje, a végletekig blamálta magát. „Emlékezzetek arra, mit mondtam, amikor a balszerencsés nap után hazatértem: nem ez volt az utolsó alkalom, hogy erről az ügyről tőlem hallotok – mondta az újságíróknak –, és spekulációra ösztönzött. Hozzanak ki ebből, amit akarnak.”[305] A nemzetközi téren aktív kémszervezetek egyike amerikai és ausztrál klienseknek dolgozik; állítólag még egy olimpiai funkcionáriust is megnyertek tanácsadói feladatra. A funkcionárius újságírói kérdésre tagadja ezt, de azt mondja, örömmel venne egy ilyen megbízást. Egy kaliforniai székhelyű, nagy tekintélyű, nemzetközi illetőségű amerikai ügyvédi iroda is a pályán van. Többek között európai stratégákat csábít a megbízásaival, éleslátó szerződéseket nyújt át, amelyben a megbízás céljaként a „FIFA reformjának támogatását” jelöli meg. Leveleket, e-maileket, dokumentumokat és egyéb anyagokat vár, amelyek igazolhatják a katari képviselők és a FIFA hivatalos személyei közötti kapcsolatokat a 2022-es világbajnokság odaítélésével kapcsolatban. Mindezeknél a legnagyobb óvatosságot kérik. Ezt mindenekelőtt a CD-t üldöző vadászok tudják: Svájcban az ilyen adatok megszerzése büntethető. Hasonló akciók a délkelet-európai országokban is bosszúságot okozhatnak, jóllehet ott a pénzügyi válság több ajtót is könnyebben kinyit. Szpirosz Marangosz is – az ember, aki az UEFA-nak oly hosszan hiába kínálgatta a 2012-es Eb

odaítélésekor állítólag lezajlott vesztegetéssel kapcsolatos anyagait – értesül az új aktivitásokról. Kérdésre 2012 márciusában ezt meg is erősíti. Az előtte ismert nyomozások azonban „csak magánjellegűek, egyetlen hatóság sincs bevonva”, osztja meg. Az érdeklődők többször is felkeresték Ciprust, körülbelül egy évvel ezelőtt kezdődően, „és nálam is érdeklődtek az üggyel kapcsolatban”. Szőrmentén érintették a régi UEFA-ügyet is, amit ő nem akart újranyitni. Az érdeklődés középpontjában azonban most a világbajnoki pályázatok állnak, a kérdések az esetleges finanszírozási utakra vonatkoznak. Cipruson „Katarral és Oroszországgal kapcsolatban sok pletyka kering, de nincsenek rá bizonyítékok és tanúk”.[306] Újságírói körökben is egyre gyakrabban téma az ominózus tárolóegység. Egyszer valaki nyilvánosan még ötmillió eurót is kínál az információs kincsért. De ez a legmagasabb ajánlatok közé tartozik. Június 1-jén Zürichben lezajlik az elnökválasztási kűr. Bin Hammam visszalépett – egy nappal később a namíbiai Petrus Damaseb vezette etikai bizottság mégis eltiltja 30 napra. Ugyanez érvényes Jack Warnerre. Ő egyből visszavág: „Blatter a május elején tartott kongresszusunkon a CONCACAF-nak egymillió dollárt ajánlott fel tetszőleges felhasználásra. Platini dühbe gurult, mert Blatter erre nem kapott engedélyt a végrehajtó bizottságtól. Állítólag erre mondta azt Valcke főtitkár, hogy már meg is szerezte a pénzt.”[307] Warner ezt követően kiosztotta a sajtó képviselőinek a Valcke által május 18-án neki küldött hírhedt e-mailt. Vajon Blatter most nyomás alá kerül? Lehetetlen, Blatterre csak az államügyész helyezhet nyomást. Kiáll a sajtó elé, és előhúzza a régi trükköt. „Krízis? Mi a krízis? – dörög a teremben. – A labdarúgás nincs krízisben!” Tiszta sor, senki sem a labdarúgást kérdezte. Blatter olyannak tűnik, mint amikor a hárfázó Néró rápillantott az égő Rómára. Warner vádjaira ezt mondja: „Két Goal-projektet is felkínáltam. Olyan építkezési lehetőségeket, amelyeknek még keresztül kell futniuk a különböző grémiumokon. Sőt, a FIFA elnökeként rendelkezésemre álló kompetenciák szerint még többet is kaphat, csak ezt utána jóvá kell hagyatnom a végrehajtó bizottsággal. Ezt meg is tettem.” Csakhogy a főnöknek milliós

ajándékokat lehetővé tevő gumiszabályokra való utalás ezúttal rosszul sül el. A sajtótájékoztató botránnyal ér véget, mert Blatter az összes fontos kérdést nyitva hagyja – a végén elmenekül a kérdezők elől. A bizarr fellépés árnyékában Valcke kiadott egy magyarázatot, amelyben elismeri a Warnernek küldött mail létezését, beleértve a Katarról tett kijelentését, amely szerint megvásárolta a vb-t, illetve azt, hogy felszólította a CONCACAF-ot, álljon Blatter mellé. De: az egészet másként gondolta, és csak magánjelleggel, és sokkal könnyedebben fogalmazva. Fátylat rá. Blatter legközelebbi bizalmasa, Platini is bátor. Blatter arra a kérdésre, hogy a FIFA elnökségében kik az informátorai, így felel: „Két tagban bízom meg. Michel Platinire számíthatok. A legtöbbjüknek saját napirendjük van.”[308] Platini most is engedelmeskedik. Hogy feldühödött volna, amiért Blatter saját szakállára ajándékot akart adni a CONCACAF-nak? Ugyan már, sajnálkozott a kijelölt trónörökös – „ez csak egy vicc volt köztem és Blatter között. Úgy osztogathatja a projekteket, ahogyan akarja. Megtréfáltam: te, Sepp, ezt nem engedélyezte a bizottság – csakhogy ő sok projektet kiutalhat a nemzeti szövetségeknek, mi pedig utóbb megerősítjük ezeket.” Szép szokás ez a futballmilliókkal, ami Platini regnálása alatt biztosan folytatódik. A franciát nem zavarják Blatter diszkrét pénzalapjai sem, amelyeket ezen alkalommal hoz napvilágra: Platini úgy gondolja, a pátriárka az alapszabállyal ellentétben a forró választási hadjáratban azt tesz a pénzével, amit csak akar. „Megvan a saját büdzséje, és adhat valamit egy-egy konföderációnak, amit természetesen a következő alkalommal jóvá kell hagyatnia a végrehajtó bizottsággal.”[309] Tehát Blatter négy héttel a választások előtt a saját elnöki büdzséjéből egymilliót fizetett ki a döntő jelentőségű szövetségnek? Hogyan tudja egyáltalán ellenőrizni a FIFA, hogy az elnök a FIFA pénzeit felhasználja a saját kampányában, vagy sem, ha ő ellenőrizetlenül dobálózhat a millióival? A FIFA a sajtóközleményében ezt másképp adja elő. Eszerint Blatter adományai mégis a Goal-irodán keresztül futottak. Valahogyan ez elkerülte Blatter ellenfelének, az akkoriban a Goal főnökeként dolgozó Bin Hammamnak a figyelmét. Így vagy úgy, de a

Blatter elleni tiltakozások egyre hangosabbak lesznek. A 20 Minuten című svájci lap közvélemény-kutatása szerint az olvasók 86%-ának meggyőződése, a FIFA elnöke korrupt – a jó hír, hogy hét százalék azt hiszi, csak egy kicsit korrupt. A csúcsszponzorok félénken fedezékben maradnak. „A jelenlegi események aggodalomra adnak okot, és rosszat jelentenek a sport számára – csipogja a Coca-Cola világkonszern. – Erősen abból indulunk ki, hogy a FIFA gondosan és célravezetően feltárja az ügyet.”[310] Semmi sem történt. A Coke tehát rendben lévőnek találja, hogy az elnök röviddel a választások előtt egymilliót ajándékoz annak a szövetségnek, amelynek a szavazatain múlik a végeredmény? A Sony is hallgat. Fél évvel korábban, az első két elnökségi tag kirúgásánál a konszern még kijelentette, szeretné átgondolni a partneri viszonyt. Az Emirates elmormol valamit a csalódottságról és az elvárásokról, az utasok úgyis csak később lázonganak. És mi van az Adidasszal, a FIFA örökös partnerével? „A FIFA körüli nyilvános vita hangneme sem a labdarúgásnak, sem a FIFA-nak, sem pedig a partnereinek nem jó.”[311] Tehát a hangnem. Nem az események. Fél évvel később egy sajtótájékoztatón egymás mellett ül KarlHeinz Rummenigge és Herbert Hainer, az Adidas főnöke. „Katasztrofális a FIFA imázsa, nem is lehetne rosszabb – fejtegeti a Bayern és az európai klubok szövetségének, az ECA-nak az elnöke. – Minden cég, minden klub elveszne, ha hasonló problémái lennének. Meg kell győznünk a futballvilágot és az egész világot, hogy most jön az újrakezdés.” Máskülönben, hallatszik ki belőle, a klubok nem bocsátják a nagy szövetségek, a FIFA és az UEFA rendelkezésére a játékosaikat. És mit szól Hainer a FIFA-hoz? „Együttműködünk a partnerünkkel, a kulisszák mögött beszélgetünk. Nem üvöltjük nyilvánosan világgá a kritikáinkat.”[312] Adja magát a kérdés: a FIFA-val milyen beszélgetéseket lehet folytatni a kulisszák mögött? A FIFA ilyen alkalmakkor talán egy különösen laza beszélgetéskezdeményezést választ: „Halló, partnerem, látod ezt a számot? Ez a Nike főnökéé.” Egy egykori topszponzor teljesen másképp hangsúlyoz. Paul Meulendijk, a MasterCard Europe szponzorációs vezetője arra a

kérdésre, cége mit tenne, ha a reklámpartnere a FIFA-hoz hasonló kutyaszorítóba kerülne, ezt mondja: „Azt hiszem, nagyon gyorsan találkoznánk, hogy tisztázzuk, mi a teendő a partneri viszonyt illetően.” A MasterCard a Bajnokok Ligáját támogatja. „Azt gondolom – mondja Meulendijk –, nyilvánosságra hoznánk az ügyet, hogy megoldást találjunk.”[313] A zürichi kongresszus megnyitásának előestéjén valami misztikus történik. Egy bizonyos Walter Petersen hírügynökségeken keresztül meghívja a média összegyűlt képviselőit másnapra a Dolder Grand Hotelbe egy sajtótájékoztatóra. Az ismeretlen ott bizonyítékokat akar bemutatni arra vonatkozóan, hogy Katar állítólag a FIFA négy elnökségi tagjának is fizetett. Állítja, 10 millió euró és 10 millió dollár folyt be.[314] Ugyanezen a napon a FIFA-látogatók által évtizedek óta szépen lefoglalt luxushotelben tett látogatás eredménye: a Petersen által a meghívóhoz csatolt, a hotelnek küldött foglalási kérelem dacára a menedzsment számára lehetetlen annak az egyszerű kérdésnek a megválaszolása, hogy másnapra bejelentettek-e a „Gallery” nevű hotelrészbe egy sajtótájékoztatót. Zaklatottan körbetelefonálnak, de a válasz ugyanaz marad: „Nem adunk felvilágosítást a vendégeinkről.” Azt senki sem akar kapni. A kérdés az, hogy valaki megenged magának egy olyan mókát, hogy meghívja a világsajtót egy olyan rendezvényre a szállodába, amit valójában nem is tartanak meg? A válasz ugyanaz marad. Másnap az újságírók tömegesen elzarándokolnak a hotelhez, csakhogy a sajtótájékoztatónak se híre, se hamva. Akkor mi volt ez, egy rossz vicc? De akkor milyen játékot űzött előző este a hotel menedzsmentje, amelynek tudnia kellett, hogy létezik-e ilyen foglalás, vagy sem? Egész egyszerűen szabad utat engedett a csaló akciónak (és a világsajtónak), és hagyta magát a sötétbe vezetni? Petersen körbeküld egy e-mailt, amely szerint a svájci jogi hatóságok rövid úton lemondták a sajtótájékoztatót. Az e-mail hamisítvány, osztja meg azonnal a berni jogi minisztérium.[315] A következő hónapokban sem sikerül tisztázni, mi a misztikus Petersen vezérlő motívuma. Csak egy fantaszta, vagy tényleg vannak különleges anyagai, amelyeket újra és újra be akar mutatni?

Figyelemmel követik a további nyüzsgését. A Petersen-eset is az amerikai nyomozó hatóságok elé kerül. Június 1-jét írunk. Mielőtt a zürichi Hallenstadionban megkezdődne az egyedüliként kandidáló Blatter hivatali idejének „választásként” aposztrofált meghosszabbítása, Valcke teszteli a 203 küldött szavazókészülékét. Banális kérdéseket tesz fel, a küldötteknek a zöld gombot kell megnyomniuk, ha igennel, a pirosat, ha nemmel akarnak szavazni, a sárga pedig a tartózkodást jelenti. Az első kérdés: „Magyarországon rendezik meg ezt a kongresszust?” Egész szép számú, 45 küldött ebben a hiszemben van. A második kérdés valamivel könnyebb, igazi szakértőknek való: „Spanyolország nyerte meg a legutóbbi világbajnokságot?” Hét választó nem ismeri a világbajnokot.[316] Röviddel később ez a kongresszus dönt arról, hogy a jövőben ő, nem pedig a végrehajtó bizottság választja ki a világbajnokságot rendező országot. De nem nyílt szavazással. Az még nagyobb pályázati harcot provokálna ki. Blatternek és az elnökségnek ez fájdalommentes lemondás: már 2022-ig odaítélték a vb-tornákat. Addigra néhányan a koruknál fogva aligha lesznek szállítható állapotban. A következő, a 2026-os világbajnokság házigazdáját pedig leghamarabb körülbelül 2019-ben koronázzák meg. Blatter ünnepli futballcsaládja javulását, a „transzparencia” szó egy csuklásroham állhatatosságával szökell keresztül a termen. Ezzel összefüggésben kijátssza az új imázskártyáját: „A mérkőzések befolyásolásának leküzdésére szerződést kötöttünk az Interpollal. Ha mégis megtörténik, elveszítjük a szavahihetőségünket a szurkolóknál, ők utána már egyáltalán nem néznek bennünket. Ez igazi veszély. Csak a zéró tolerancia jöhet szóba!” Ennél szebben nem lehet elvonni a figyelmet a saját problémákról.

Egy tanú összeomlik Azon a napon, amikor a brit parlamentben a FIFA-üzelmek nyilvánosságra kerültek, a politika megmutatta a valódi arcát. A sportbeli korrupció csak akkor érdekes, ha valaki éppen érintett az ügyben. Svájc június 21-ére a témával kapcsolatos találkozót kezdeményezett az Európa Tanácsban – amit érdeklődés hiányában lemondtak. Tíznél is kevesebb ország jelentkezett a sportkorrupciós csúcsra.[317] Hetekkel később a brit alsóházban a kulturális, média- és sportbizottság közzéteszi a jelentését. „Megdöbbentünk a FIFA elnökségével szemben megfogalmazott korrupciós vádakon. (…) Eléggé komolyak ahhoz, hogy a FIFA sürgős és független vizsgálatot kezdeményezzen. Csakhogy a FIFA olyan benyomást kelt, mintha a helytelen viselkedés vádjait a szőnyeg alá szeretné söpörni, és mindazokat, akik felhozzák a vádjaikat, megvetésre korlátozó módon elutasítsák.”[318] Triesman, a pályázati bizottság egykori vezetője nem kertelt arra a kérdésre, hogy a világbajnokságot még meg lehet-e szerezni a FIFA elnökségi tagjainak adott személyes kedvezmények nélkül: „Az minden bizonnyal mérföldkő lenne.” Az angol Mike Lee, a katariak tanácsadója, illetve korábban néhány sikeres pályázat részese, a bizottságban beköpi a konkurenciát. Az angol pályázók „a többiekhez hasonlóan megpróbáltak kreatívan gondolkodni – hol játszik az angol labdarúgó-válogatott, hová folynak be fejlesztési segélyek, melyik edzőtáborokat keresik fel a nagyköveteik?” A bennfentes Lee emellett utal „a FIFA-szabályok ajándékokra vonatkozó lazaságára, amelyeket alsóbb szinten megengednek – csak nincs definiálva, mit értenek alsóbb szinten”. A diszkrét kitérőkön keresztüli megvesztegetés működik – strómanokon, fedőcégeken, televíziós vagy szponzori szerződéseken, családtagoknak juttatott állásokon és adományokon, valamint a választók hazájában eszközölt nagy befektetéseken át –, mindezek figyelmen kívül hagyják a FIFA-ezredesek szabályait. Csakhogy az ilyen stratégiák hozzátartoznak minden egyes pályázat

alapötleteihez. Katar maga sajnálatát fejezte ki Londonnak: folyamatosan „figyeltek a korrektségre és a FIFA által a pályázatra előzetesen megadott szabályok keretein belül dolgoztak”. A képviselők dühöngenek, ahogyan a FIFA lesöpri a vádakat az asztalról. A szövetség azt állítja, nem talált indokot arra, hogy a vizsgált területen etikai eljárást nyisson, illetve semmiféle bizonyítékot sem kapott a Sunday Timestól vagy annak forrásától a további két elnökségi taggal kapcsolatban megfogalmazott vádakra – itt Hayatoura és Anoumára gondol. Ezzel ellentétben a politikusok „a további nyomozásokhoz elég erős anyagra” utalnak, mint például nyolc belső FIFA-ember órákat felölelő video- és hangfelvételeire. Újra és újra felbukkan a titokzatos besúgó, gyorsan kiderül, egy nőről van szó: az amerikai-iraki Phaedra Almajidról. A katari pályázaton dolgozott. A parlamenti jelentésben a következő áll: „Ezenfelül a Sunday Times arról informált bennünket, hogy megpróbáltak összehozni a besúgó és a FIFA között egy találkozót, azonban a FIFA, amely a személyt először meg akarta védeni, mindennemű magyarázat nélkül visszavonta a szándékát.”[319] A Sunday Times májusban írásban tájékoztatta a parlamentet egy informátorról.[320] Almajid neve azonban egyszer sem jelent meg. Hat nappal a besúgóra tett újabb utalással nyilvánosságra hozott parlamenti riport megjelenése után váratlan esemény történik: az ismeretlen informátor maga lép a nyilvánosság elé – és óriási dobpergés közepette visszavonja vádjait. Elolvad a bűnbánattól, még egy lángoló bocsánatkérő levelet is bevet. „A 2002-es katari világbajnoksággal kapcsolatos megvesztegetési pénzek terén minden adatban hazudtam”, ismeri el Phaedra Almajid, azaz Hayatout, Anoumát és Adamut jogtalanul vádolta meg korrupcióval. A hármasnak „sohasem kínáltak fel vesztegetési pénzt, nem sugalmaztak neki ilyet, és nem is fizettek ki neki ilyet”. Korábbi vádjait a Sunday Times sohasem tette közzé, hanem ismeretlen forrásmegjelöléssel továbbította a parlamentnek; a riporterek azonban szavahihetőnek tartották. A vádakat először Lord Triesman hozza nyilvánosságra a bizottság előtt. Ki az az Almajid? 2009 májusa és 2010 májusa között Katarnak dolgozott a nemzetközi médiamunkálatokban, utána elveszítette

állását. Elbeszélése szerint ez olyan „sérüléseket” okozott neki, hogy a hazug történeteivel meg akarta mutatni, a továbbiakban is „milyen jól tudja kontrollálni a médiát”. És: „Sohasem helyeztek rám nyomást, illetve nem kaptam semmilyen anyagi csábítást.”[321] A FIFA hozzáfűzi az Almajid-ügyhöz, hogy nagyon szívesen kivizsgálta volna gondosan az esetet, de a hölgy elfogadhatatlan feltételeket támasztott. Almajid azt is illendően megerősíti a sajtónak, hogy nem akar egyetlen vizsgálatba sem belefolyni. Katar számára világos, a törvény által előírt magyarázatban hitelesíti visszalépését. Ebben leírja, belső dokumentumot fabrikált és továbbított, amelyben jelezte, Katar pénzügyileg kisegítene argentin klubokat. Emellett arról is biztosít mindenkit, „sohasem fenyegették meg”.[322] Az egészből hajszálpontos leszállás lesz. Csak az a hülye helyzet van, hogy Argentína még Almajid kijelentései nélkül is néhány felderítetlen gyanús ügyben szerepet játszik. Itt van a Julio Grondona futballvezetőnek tulajdonított meseszerű gazdagság, amiért őt hazájában az államügyészség faggatja: óriási cég- és bankhálóhoz köthető számlabizonylatok, amelyek összeadva három számjegyű milliós összeget tesznek ki. Csakhogy nincsenek bizonyítékok, és Katarban is keményen tagadják, hogy Grondonának vagy az argentin szövetségnek utaltak volna. A marketingbüdzsé 200 millió dollár volt, az egész vb-tervet figyelembe véve aprópénz, hiszen a komplett költségvetést 100 milliárd dollárra becsülik. Hasszan el-Tavadi, a pályázati bizottság vezetője a kőgazdag Qatar Investment Authoritytől érkezett, neki a nemzeti olajipari vállalat egyik menedzsere asszisztált. Az ilyen ipari menedzserek profi módon járnak el. El-Tavadi elmesélte a szerzőnek Katarban, hogy ők összeállították a FIFA 24 választójának személyes profilját. Mert csak ez a kéttucatnyi ember számít, egyedül ők ítélik oda a vb rendezési jogát. És mi a helyzet a médiához kiszivárgó pályázati dokumentumokkal, és mi van azzal a 78 millió dollárral, amit állítólag kizárólag Grondona argentin szövetsége kapott? El-Tavadi elismeri, a 78 millió dollár hibás összegként valóban megjelent az AFA számláján, midőn bekeretezték a választó Grondonát. Akkoriban az argentin szövetségnek gondjai voltak a televíziós jogok értékesítésével. A katari pályázat egyik munkatársa is azt javasolta,

segítsenek az AFA-nak. De semmilyen pénz sem áramlott oda, mondja el-Tavadi.[323] A besúgó Phaedra Almajid nyilvános fellépésére várni kell. Visszavonult egy kevesek által ismert amerikai helyre. Úgy hírlik, bizonyos ideig megfigyelés alatt állt. Akkor könnyebbül meg, amikor decemberben a világbajnoki pályázatokkal összefüggő FBInyomozásról szóló első történetek nyilvánosságra kerültek. Csakhogy a teljes valóságot mindenki szívesen hallaná az ő szájából. Nem túl gyakran fordul elő, hogy valaki bosszúból ennyire önromboló eszközökhöz nyúl, egy egész országot rosszindulatú hazugságokkal áraszt el, egy olyan országot, amely a világ összes ügyvédjét megengedheti magának. Katarnak és a FIFA-nak meg kell adni a tiszteletet azért, hogy az elbukott besúgót nem semmisítette meg perekkel? Végül három koncepcionális modell marad. Almajid akkoriban valóban rossz tanúvallomást tett – vagy, másodszor, akkor a valóságot mondta, később azonban a nyomás hatására visszakozott. Esetleg a harmadik: végig a munkaadójának dolgozott.

Barátok és segítők A londoni parlament napokkal Almajid bombasztikus vallomása előtt megjelenő jelentése még valamit megállapít: Blatter javulással kapcsolatos esküit azon lehet lemérni, „a FIFA milyen messzire megy az elnökségi tagokkal szembeni vizsgálatokkal, mennyire szisztematikus reformokat hajt végre, és a két igényt milyen mértékű elégedettség mellett lehet összekötni. Ideális esetben mindkét feladatot erősen függetlenül kell feldolgozni.”[324] A FIFA múltjának könyörtelen, még az anyagiaktól is független feldolgozása – ez lenne az ideális. Ezt követelik a Transparency International (TI) szakértői is, akik szakmai segítséget ajánlanak fel a FIFA-nak: minden korábbi és jelenkori bűn feltárása, valamint a jövőre nézve egy világos compliance-rendszer létrehozása. Mindezt a FIFA-tól függetlenül. Nagy reformhévvel indítanak, de a tiszteletre méltó TI emberei idővel rájönnek, merre fut a nyúl. Blatter semmiféle zűrzavart sem akar a múltban. Sylvia Schenk, a TI sportszakértője fenyegetőzik: „Ha úgy érezzük, nem veszik komolyan a javaslatainkat, eltűnünk.” Blatternek nem kell törődnie ezzel. Talált valakit, aki jobban passzol az elképzeléseibe: a svájci compliance-profit, Mark Pieth-t. A büntetőjogász az alapítvány elnökeként a Basel Institute on Governance (BIG) élén áll. Jelentős érdemeket szerzett a korrupció leküzdésében, különös tekintettel az „ételért olajat”-ügy felderítésében. A program a gazdasági szankciók dacára Iraknak lehetővé tette volna, hogy a világpiacon olajat cseréljen be humanitárius javakra. Pieth bizottsága kiderítette, hogy nemzetközi cégek ezrei az iraki kormánynak rejtett jutalékokat fizettek. Ezen munkánál a nyomozás vezetőjeként volt a fedélzeten Chris Eaton, a FIFA későbbi biztonsági igazgatója, időközben pedig már a vadonatúj katari sportbiztonsági cég, az ICSS alkalmazottja. Pieth az OECD-nél (a gazdasági együttműködés és fejlesztés szervezete) korrupcióellenes munkacsoportot vezet, valamint a Világbank elnökének tanácsadója compliance-ügyekben. Egy ilyen ember kapcsolati hálója a lehető legjobb. Berkeken belül szorgalmas megbízásbeszerzőnek számít a gazdaságban és a politikában.

Blatter kinevezi Pieth-t. A professzor A FIFA kormányzása címmel 40 oldalas szakvéleményt készít, amiért a világszövetség körülbelül 120 ezer frankot penget ki; a FIFA pénzének a bázeli egyetemhez és a Basel Institute-hoz kell befolynia. Csakhogy a svájci Handelszeitung kérdésére az intézmény „nem akar pontosabb számokat mondani”, írja a lap, csupán csak „a pénzáram nagyságrendjét” erősíti meg, és hangsúlyozza, maga Pieth semmit sem keresett ezen.[325] A FIFA november végén a Független Kormányzó Bizottság (IGC) vezetőjévé nevezi ki Pieth-t, a személyzetet a FIFA-val közösen választja ki. A világszövetség állítólag 5000 svájci frankos napidíjat fizet, ez a pénz is a bázeli egyetemhez, illetve az intézethez folyik be.[326] Alexandra Wrage, az IGC tagja, a TRACE korrupcióellenes szervezet kanadai ügyvédje azt mondja, ő maga minden tiszteletdíjat elutasított, „de a FIFA más tagoknak kifizette a tanácsadói költségeiket és a kiadásaikat, méghozzá egy vagyonkezelői folyószámlán keresztül, amelyet a Basel Institute on Governance kezelt”.[327] Kiderül, hogy a Handelszeitung keresetek után kutató újságíróit Pieth egyik munkatársa a munkájuk során jogi lépésekkel fenyegette meg. Azok az újságírók, akiket Pieth meg akar hívni a FIFA múltjával kapcsolatos meghallgatásra, levelekben ezt a főreformer szemére vetik, amelyeket nyilvánosságra hoznak.[328] Semmiféle reakciót sem kapnak rá. Az IGC-nek a FIFA irányításán és transzparenciáján kell javítania, valamint felügyelnie kell a reformfolyamatát. A sport területén semmiféle tapasztalattal sem rendelkező Pieth a FIFA-nál nem akarja feldolgozni a múltat. Éles kritikával kell szembesülnie. Relativizálja álláspontját: „Bekukucskálok a múltba. Tudni szeretném, mik a kockázatok. Emiatt nem kell gengsztereket elkapnom, nem kell bebizonyítanom Havelange-ról, hogy így-úgy sok milliót elvett. Számomra annyi a releváns, hogy elvett.”[329] Blatter családja számára az a releváns, hogy nem lesz részletes vizsgálat. A továbbiakban az érvényes, ami a FIFA World című házi bibliában áll: „Blatter felszólított arra, végre hagyjuk nyugodni a

múltat, hogy ezzel Pieth professzor és bizottsága a jövőre összpontosíthasson.” A Transparency a Pieth szerepét érintő heves kritikával visszavonul. Neki egy másik prominens harcos siet a segítségére. Az Interpol hosszú sajtóközleményt küld szét, és Pieth szerződtetése miatt a FIFA számára valóban „vastapsra” pályázik. „Egyesek megkérdőjelezik, illő-e, hogy Pieth professzort megfizetik a munkájáért. Jóllehet fontos, hogy a közvélemény tudja, ki viseli Pieth költségeit, de ennél fontosabb, hogy a megbízást professzionálisan, előítéletektől mentesen és függetlenül végezzék el.”[330] Csakhogy a Transparency kritikája nem egy kifizetésre vonatkozott. A TI abban kételkedett, hogy Pieth fizetett alkalmazottként vezetni tudja-e a független reformcsoportot. Az Interpol kifejti, miről szól a FIFA körüli jeles segítőhálózat: „Ha a FIFA és más szakértők profitálni akarnak ezen mezőkből, megfelelően kell őket javadalmazni. Hiba lenne azt hinni, hogy egy vizsgálat eredménye előre meghatározható és veszélyeztetett, csak azért, mert fizetnek érte.” Így megy ez tovább, Pieth komplexen érvel, emellett pedig reklámozzák a FIFA reformját, amit az olyan emberek, mint Blatter és Blazer, Grondona és Teixeira csak kívánhatnak: compliance a jövőben, de nem a saját korábbi bűnök feldolgozása. „Az előretekintő korrupciós bizottságok fontos szerepet játszanak – adja elő ezzel kapcsolatban az Interpol. – A kormányzatok és a vállalatok a világon mindenhol független bizottságokat hoznak létre, és fizetnek.” Csak a szabályok szerint őket nem ugyanazok az emberek nevezik ki, akik ezeket a kormányzatokat és vállalatokat a gyötrődésbe vezették. Hanem az ártatlan utódaik. Az Interpol egy sor arra érdemes személyt emel ki a complianceterületről. Közöttük Michael Hershmant, a Transparency társalapítóját, akit a Siemens a konszernt megrázó korrupciós krízis után is megtartott compliance kérdésekben jártas elnöki tanácsadóként. Csakhogy a Siemens is először vezetői szinten takarított. A botrány miatt majdnem minden főnöknek mennie kellett; perek jöttek, a konszern új igazgatója javította a compliance-t. Így kellett volna történnie a FIFA-nál is. De nem úgy, hogy az évtizedek óta uralkodó klikk kevéssel a lelépése előtt a saját korrupciós

gazdaságát egy erős compliance-program mögé átláthatatlanul behúzza, amit ők diktálnak az utódaiknak. És hogy a „gengszterek”, ahogyan Pieth nevezi őket[331] , akik a futballban két vagy több számjegyű milliós összegeket kaszáltak, a végén a világnak még el is mesélhessék: nézzétek meg a mi compliance-programunkat – megtisztítottuk a labdarúgást! Egy átláthatóbb terv. A Transparency International azonban nem adja oda magát, és ami a TI-társalapító Hershmant illeti, az Interpol oly nagyon kiemeli: az amerikai a 27 személyes közreműködő egyike, aki a Transparencyt alapításától kezdve segíti; most még azt is bevállalja, hogy kitiltják TI-funkciójából, amikor beszáll Pieth-hez. [332] Mi szimbolizálhatná markánsabban a felek szétválását? A média is szkeptikusan követi a FIFA reformgyakorlatait; a labdarúgás sok területéről érkező nyomás megmarad. Karl-Heinz Rummeniggét, az Európai Klubok Egyesületének, az ECA-nak a vezetőjét továbbra is dühíti a „zürichi korrupciós istálló”.[333] A drukkereket 38 országban képviselő Football Supporters Europe (FSE) szurkolói egyesület nem vevő Blatter grémiumának reformjára. Még a Pieth reformbizottságába szóló meghívót is visszautasítja. A szurkolók kételkednek a kormányzói csoport függetlenségében, és úgy érzik, átmennek rajtuk: „Azt kérték tőlünk, hogy mindössze két nap alatt nevezzük meg a küldöttünket” – áll az internetes oldalukon. Nyilvánvaló, hogy az IGC-t nagyon sietve tákolták össze, a FIFA erős befolyása alatt. A szurkolók Pieth mellett Valckét is a meghívók közé sorolják. Egy ilyen bizottság azonban, ítél az FSE, „csak akkor tud valójában független lenni, ha a bizottság vezetőjét maga nevezi ki vagy demokratikus módon nevezi ki, nem pedig a FIFA végrehajtó bizottsága teszi ezt meg, amely maga is a reformfolyamat része lesz, és amelynek felügyelnie kell az IGC-t”. A FIFA reformerei túlságosan is gyorsan terjesztik be a javaslataikat, „mindössze három egynapos találkozó után, mi pedig azt hisszük, ilyen korlátozott időtartamban nagyon nehéz lesz jelentős betekintést vagy befolyást szerezni, esetleg a múlttal kapcsolatos nyomozásokat kikényszeríteni”.[334] A reformbizottság más tagjai sokkal nyugodtabban szemlélik ezt. Francois Moriniere például illusztris személy: az Amaury francia

médiacsoport elnöke a lehető legjobb kapcsolatban áll Valckéval, az ő társasága a FIFA-val közösen szervezi utóbbi legnagyobb, a pályán kívüli társasági eseményét, az Aranylabda-gálát, amelynek keretében az év legjobb játékosát díjazzák. Az Amaury tulajdonjogának 25%-a a Lagardere francia médiavállalathoz tartozik. 2011 vége óta a cég főrészvényese a katari emír.[335] Ilyen reformbizottságról csak álmodni lehet. Ezzel párhuzamosan Blatter fújja a transzparenciatrombitát. Már októberben nem kevesebbet ígér, mint hogy nyilvánosságra hozzák az ISLdokumentumokat – rögtön a következő elnökségi ülésen, december közepén. Igazi bomba! December elején aztán hirtelen bejelenti, sajnos nem jön össze a nyilvánosságra hozatal, harmadik oldalról ugyanis fellebbezés érkezett, amit először jogilag tisztázni kell. Valóban vannak fellebbezések, magától a FIFA-tól is. És még akkor is zajlanak, amikor Blatter a média előtt elengedi magát, és azt mondja, most gyorsan meg akarja jelentetni a rossz papírt. Ettől eltekintve a jogászok álláspontja egységes: a FIFA-nak szabad nyilvánosságra hoznia a dokumentumot. Bármikor. Ez a jogi helyzet. A zugi legfelsőbb bizottság 2011 decemberének végén ugyanígy ítél: a dokumentumot meg lehet jelentetni. A funkcionáriusok azonban továbbra is meggátolják, még van egy utolsó hivatal, a szövetségi bíróság. Már csak maga a FIFA nem akadékoskodik, az Blatter transzparenciaesküje miatt rosszul nézne ki. De teljesen mindegy, amíg Havelange és Teixeira tovább folytatják. A dokumentumok ismerői, mint például Rodrigo Paiva, Teixeira asszisztense, azt mondják, a papírok tartalma mindenekelőtt Havelange-ra és Blatterre lenne hatással.[336] Vagy túlságosan feketére festett minden? Az Interpol egy teljesen más oldaláról ismerte meg a FIFA egyedüliként is aláírásra jogosult főnökét: csorbíthatatlannak, megbízhatónak. A rendőri hatóság bizalomért lobbizik. „Az Interpol tapasztalatból mondja, hogy lehetséges teljesen függetlenül gyakorolni a FIFA tevékenységeinek finanszírozását.” A közlemény végén jön egy velős „a tettek többet mondanak, mint a szavak” mondat – a saját projekthez hasonlóan a profi Pieth vezette FIFA-reform is eredményes lesz.[337] 2012 fordulóján igazán kínos helyzet következik. Március közepén, az OECD párizsi főhadiszállásán az éves antikorrupciós

konferencián Angel Gurría, az OECD főtitkára mellett a hagyományokhoz hűen újra prominens személy tart kulcsfontosságú beszédet: Joseph S. Blatter, a FIFA elnöke. A világszerte korruptnak tartott szervezet elnöke mint a korrupció elleni harc vezérszónoka? Mark Pieth felháborodottan reagál: „Személy szerint helytelennek találom. A helytelennel arra gondolok, hogy itt olyasvalakinek adnak fórumot, aki éppen egy reformfolyamat kellős közepén jár.”[338] Finoman fogalmazva. Különösen kényes az eset, hiszen az üzleti forgalomban lévő korrupció leküzdésére alakult munkacsoport is ezen a konferencián ülésezett, és Pieth ott elnökölt. Pieth sajnálja, hogy fogalma sem volt munkaadója, Blatter meghívásáról. Napokkal később diszkréten megoldják az ügyet, és Blatter nevét eltüntetik a website-ról. A legnagyobb csendben a független FIFA-reform is végbemegy. Pieth az interjúkban keményvonalasnak mutatja magát, semmi kétséget sem hagy afelől, milyen kevésre tartja Blattert és bandáját. Meglátása, amely szerint a FIFA-ban túl sokáig védték a korrupciót, „relatíve későn” jött, tartják a csalások ellen küzdők.[339] A FIFA-val szemben „kézzelfogható bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyeket azonban sohasem dolgoztak fel. Ez frusztráló és elviselhetetlen.”[340] Ő is a leleplezett követeléseket képviseli: „A funkcionáriusok és a szövetségek képviselői újra és újra az önmaguknak való kedvezményezés és a korrupció szagától bűzlenek. Sürgős kérés, hogy a nemzetközi államközösség szemében tudatosuljon a sport jelentősége, és azt a továbbiakban ne gyakorlatilag jogmentes övezetként kezelje.” A sportfedőszervezetek „a továbbiakban nem lehetnek a politikai hatalmasságok és a nyomorult üzletelők szabad prédái”. Ehhez független szövetségi jogra is szükség van, „amely nem retten vissza attól, hogy a szövetségek nagyjait is felelősségre vonja”.[341] Pieth tovább panaszkodik: „A FIFA (…) a jog határán mozog – ha egyáltalán. A FIFA fölött már csak az ég van.”[342] Február közepén váratlanul idézik tőle, felfogta, hogy „többet kell foglalkoznunk a múlttal. Tudnunk kell, korábban mi ment rosszul, hogy gondoskodhassunk róla, a jövőben ez ne forduljon elő újra, másodsorban pedig egy szervezettel szemben bizalmatlanok

lesznek, ha a büntetlenség látszata tűnik szembe, midőn emberek mindent megúszhatnak ártatlanul.” Semmi meglepő, de meglepően késői felismerés. A bizottság immár nyitva tartja annak a lehetőségét, hogy vizsgálatot tervezzen a múlttal kapcsolatban.[343] Noble, az Interpol főnöke engedékenyebb. Arra a kérdésre, hogy a szerződés megkötésénél tudott-e a FIFA-val szembeni sok korrupciós vádról, így felel: „Nem értem a kérdést. Ha arra gondol, tisztában voltam-e azzal, hogy a FIFA körül rengeteg vád zúgott el, akkor a válaszom igen.”[344] Kérdés Noble-hoz: „Amikor megkötötték a szerződést, az Interpol tudott arról, hogy hat FIFA-funkcionáriust kirúgtak – és miként különbözteti meg a komoly jeleket a »zümmögő« vádaktól?” Noble: „Szerény véleményem szerint ön összekeveri az almát a körtével. Nem az a kérdés, hogy a FIFA elnökségi tagjai korruptak vagy eltiltották őket, esetleg korrupciós nyomozás zajlik ellenük. Az Interpol számára az volt a kérdés, hogy létezik-e globális dimenzióban a fogadási csalásokkal kapcsolatos probléma. A FIFAval kötött szerződésünk semmiféle befolyással sem bír az elnökségi tagok viselkedésére vonatkozó belső és külső nyomozásokra.” Noble kiegészítésképp Hershmant idézi, aki szintén „erőteljesen az Interpol–FIFA megállapodás mellett érvelt”.[345] Röviddel később Hershman bekerül Pieth bizottságába. Hogyan fejlődött a „példátlan” Interpol-program, amit májusban olyan sürgősen, egy villámszerződéssel kellett tető alá hozni a FIFAházban? Az első évre négymillió eurót becsülnek. Létrehoztak egy irányító grémiumot, létrejött egy-egy szakértői találkozó és igényfelmérés, az Interpol képviselői pedig a FIFA két korosztályos tornáján is képzési intézkedéseket foganatosítottak. Dolgoznak egy adatbankon, Szingapúrba konferenciát terveznek, sőt Noble még egy Platinivel való találkozót is felsorol. És már áldást adtak „az Interpol-komplexumon belüli FIFA-szárny dizájnterveire” is. Már előre örülnek, hogy a FIFA jelen lehet az új Interpolfőhadiszálláson. Csak még mindig nincs magyarázat a május elsején tapasztalt legmagasabb fokú sürgősségre, ami a legnagyobb nyomás alatt nyolc napon belül egy 20 millió eurós adományhoz vezetett, az addigi legnagyobbhoz, amit a rendőri szervezet kapott. A szingapúri építkezés lassan halad, a szingapúri konferenciát

először elhalasztják, egyébként is felvetődik néhány kérdés a projekttel kapcsolatban. Mennyi értelme van Szingapúrban prevenciót folytatni? A városállamban sok gazember fogadó székel. Csakhogy ők aligha jönnek el a képzésre. Ezzel szemben a játékosok, a bírók, a kísérők és egyéb érintettek a futballvilágban vannak elszórva, nagy részük Európában él. A FIFA–Interpol kezdeményezés legalább Frederick Lord ügyében felvilágosítást ad. Az Interpol korábbi részlegvezető-helyettesét, akit a FIFA 2010 végén előbb ki akart nevezni, majd elutasított, Noble egy kérdésre ismételten és nyomatékosan nem interpolos emberként jelölte meg: ő „ausztrál rendőrségi tisztviselő” volt. Azon internetes linkekkel való ellentmondásra vonatkozó kérdésre, amelyek Lordot 2009 márciusától az Interpol egyik korrupcióellenes részlegének – a lyoni Anti-Corruption Sub Directorate – helyettes vezetőjeként jelölik, ahol ő a nemzetközi korrupcióellenes adatbank, az UMBRA felelőse volt, Noble az uralkodó nyelvhasználattal kapcsolatos magyarázatot ad: igaz, hogy Lord a FIFA megkeresésének idején, 2010-ben az Interpolnak dolgozott, de őt az ausztrál rendőrség rendelte ki és fizette – éppen ezért „jogi értelemben” ausztrál rendőrnek számít. Kirendelésnek nevezzük a meghatározott időre való rendelkezésre állást. Mindazonáltal Lord 2011 őszén szerződés szerint is interpolos lesz, a FIFA-val való új projekt miatt veszik fel. Fél évvel később egy másik egykori interpolos, Ralf Mutschke váltja le a FIFA biztonsági szolgálatának élén egykori interpolos kollégáját, Eatont. Az eseményeket szkeptikusan követő hatóságokhoz tartozik a szövetségi bűnügyi rendőrség (BKA). Meglepetésre a kirendelésről teljesen más a felfogása, mint Noble-nak. „A lyoni Interpolfőhadiszálláson pozíciót betöltő BKA-tisztviselőkre vonatkozó kérdéssel kapcsolatban megállapítható, hogy őket általánosságban az Interpol dolgozóiként lehet megjelölni – osztja meg a hatóság. – Inkább értelmetlen, hogy a munkaviszony további specifikálására sor kerüljön.” A BKA általánosságban nem boldog a FIFA-val való kapcsolat miatt. Ezt az Interpol éves közgyűlésén, 2011 novemberében Hanoiban hangsúlyozta is.

„A BKA kritikusan szemléli a kezdeményezés finomítási eljárását, még akkor is, ha a sportbeli korrupció és fogadási csalás leküzdésére tett erőfeszítések alapvetően üdvözlendőek is” – hangzik el kilenc hónappal az üzletkötés után. A BKA már Hanoiban megfogalmaz négy javaslatot. „Az Interpol és a FIFA együttműködésének kialakításakor biztosítani kell a transzparenciát. A tervezett kezdeményezések megvalósításánál meg kell maradnia az Interpol függetlenségének.” Ez nem lenne magától értetődő? De igazán csak a következő pont lesz meghökkentő. „Az Interpol és a FIFA sportszektorbeli korrupció leküzdésére vonatkozó vonatkozó közös kezdeményezésére vonatkozóan többek között szoros egyeztetésre van szükség a bécsi Nemzetközi Korrupcióellenes Akadémiával (IACA), hogy az elbocsátásokat elkerüljék, a szinergiákat pedig kihasználják.”[346] Elbocsátások, szinergiák? 2010. szeptember 2-a óta Európa szívében létezik egy korrupcióellenes akadémia. Erről az Interpol 2006-os teljes közgyűlésén döntöttek, az IACA-nek a 186 tagország számára korrupcióellenes harcosokat kell képeznie; „nemzetközi fórumot kell nyújtaniuk a nemzetközi szervezetek döntéshozóinak és a civil társadalomnak az ötlet- és gondolatcseréhez, illetve megfelelően összevágott gyakorló és kutatóprogramokat kell felkínálnia.”[347] Egy rokon rendőri létesítmény nyitotta meg a kapuit? Az Egyesült Államok és sok európai ország a mai napig nem lépett be az IACA-be. Mark Pieth Basel Institute on Governance-a (BIG) viszont már az alapítás napján megjelent, és szerződésben állapodik meg egy „egyetértési memorandumról”, a két intézmény korrupció leküzdésére vonatkozó együttműködésének átfogó napirendjéről.[348] A BKA-éval ellentétben a FIFA és az Interpol együttműködésével kapcsolatos kritikai megjegyzések aligha voltak a BIG-nél. A BKA egyébként is úgy érzi, átrohannak rajta a FIFA-ügyben: „Kívánatos lett volna, ha az Interpol és a FIFA közötti beszélgetésekbe, majd megállapodásokba hamarabb bevonták volna a tagországokat.” De az Interpol által a Blatterrel való szerződés aláírásához használt tempója nem a nagyobb cselekvési kényszeren alapult? A BKA azt mondja, „nem vonták be az Interpol

és a FIFA közötti tárgyalásokba, emiatt részletes információk nem állnak a rendelkezésére”. Sokat egyébként amúgy sem tettek. „A projekt visszamenőleges értékelése nem lehetséges, mert az Interpol–FIFA kezdeményezés megvalósítása csak most kezdődött” – osztja meg a hatóság. Kilenc hónappal a merényletszerű szerződés-aláírás után. A kezdeményezés Svájcban is vihart kavar. A Nationalrat 2011. december 19-én ülésezik. Simonetta Sommaruga tanácsos napszemüvegben ad elő, de ennek nem a téma, hanem kötőhártyagyulladás a magyarázata. „A Hanoiban az Interpol közgyűlésén jelen lévő svájci delegáció beavatkozott a témába. (…) A svájci küldöttség egyidejűleg hangsúlyozta, hogy az Interpol finanszírozási előírásait, valamint a szervezet céljainak és aktivitásainak kompatibilitását be kell tartani. Fontos továbbá, hogy az Interpol függetlensége megmaradjon. Az adományozót a megbízások elosztásánál semmiképpen sem szabad előnyben részesíteni, nem befolyásolhatja az Interpol vagy a nemzeti bűnüldöző hatóságok tevékenységeit. Ezeken a területeken elengedhetetlen a transzparencia.”[349] Az Interpol garantálta, hogy egyedül ő dönt az eszközök felhasználásáról. Hosszú távon terhes tud lenni egy hasonló kapcsolat, néhányan pontosabban is megvizsgálják. 2012 februárjában a kritikák kereszttüzébe kerül az Interpol, állítólag segített Szaúd-Arábiának elfogni egy 23 éves újságírót Malajziában. Hamza Kasgari bűne abban állt, hogy a Twitteren keresztül kritikusan fogalmazott Mohamed prófétáról. Emberi jogi szervezetek bírálják az Interpolt, amiért az „beleavatkozott egy egyértelműen vallási esetbe”.[350] A FIFA-együttműködés módjára vonatkozó kritika olyan gyorsan nem szakad meg. Addig biztosan tart, amíg a 20 milliós dobás eredményt hoz. Az Interpol szorgalmasan építkezik Szingapúrban, Chris Eaton pedig időközben már Kazar szolgálatában álló sportbiztonsági emberként dolgozik. A rutinos interpolos a biztosan nagyvonalúan megfizetett FIFA-állásban rövid idő alatt meghatározó személyiség lett. Ez elvonta a figyelmet a FIFA belső gondjairól. Ezzel egy időben néhány európai hatóságnál nőtt a gyanú, hogy a FIFA köreiből mennyire nyilvánvalóan a külvilághoz kerülhetnek a

nyomozásokkal kapcsolatos érzékeny információk. És az miként lehetséges, hogy például egy FIFA-dossziéban az egyik alkalmazottról feljegyzik, neki megfeketedett aktája van a BKA-nál, és hogy további információkat várnak? Büntetőjogászok csodálkoznak az ilyen érzékeny közleményeken. Hogy jut hozzá ehhez a FIFA? Eaton mindenesetre már a magánbiztonságiszolgálatnál dolgozott, nem pedig a hatóságoknak. Ez és más hasonlók azt a végkövetkeztetést idézik elő, hogy a legfelsőbb FIFA-védelmi rendőr az ő szolgálatvezetői körüli biztonsági kordon kiépítésében látványosan eredményesebb volt, mint a fogadási fronton. A világszövetség még csak meg sem kapta a 2012 februárjának elejére ígért forró vonalat, amelyen a fogadási csalások tanúi jelentkezhettek volna. „Adminisztratív okokból” ezt lehetetlen megvalósítani, osztotta meg két nappal a nyitási határidő előtt a FIFA, új időpont pedig még csak a láthatáron sincs.[351] Két héttel később Eaton bejelenti, hogy Katarba igazol, új sportbiztonsági feladatok csalogatják. Valahol minden a családban marad. „Sokat tanultam itt, és ez csak a FIFA-nál volt lehetséges” – jelenti ki Eaton, aki továbbra is „szorosan együttműködik a nemzetközi sportszövetségekkel, kormányzatokkal, ügynökségekkel és akadémiai intézetekkel”.[352] Örül az új kihívásnak, „ami az összes sportágat érinti. Sokan példát vehetnek a FIFA-ról a mérkőzések manipulálásának leküzdéséért vívott harca miatt.” Nehéz megmondani, ezzel mire utalhatott. Hogy néz ki az a csalási dimenzió, amit az Interpol a FIFA-val és Eatonnal közösen Katarban preventíven akar leküzdeni? A számok elrettentőek. A három legnagyobb ázsiai bukméker több mint 100 milliárd dolláros éves forgalmat bonyolít le, a piacvezető IBC tavaly egyedül 45 milliárdig jutott. Ez körülbelül az Adidas forgalmának háromszorosa volt.[353] Az oktatás jó, de a nyomozói munka sürgősen kívánatos. Ezt továbbra is állami bűnüldözők végzik. Emiatt a kanadai Declan Hill, aki a globális fogadási világ ismerőjeként kormányzatoknak ad tanácsokat, a FIFA–Interpol megbízást „képmutatásnak” minősíti: „Itt sem a nyomozásra és a bűnüldözésre nincs pénz, sem pedig arra,

hogy megbízást adjanak valakinek arra, hogy a FIFA-n belüli korrupciónak utánaeredjen. A FIFA összes pénzét az oktatásba fektetik.” Kinek kell félnie attól, hogy piszkos pénzt fogad el, ha egyáltalán nem is fenyegetnek nyomozások? Hill feltételezi, „néhány sportszervezet kétségbeesetten igyekszik az élre állni, hogy meghatározhassa a nyomozások irányát.” Különösen a FIFA képtelen szavahihető nyomozások végigvitelére, helyette PRkampányt folytat, hogy korrigálja a saját imázsproblémáit.[354] Platini UEFA-ja is nehéz helyzetben van. A szeme elé kerül a második nagy csalási variáció – ami nem a fogadási pápáktól érkezik, hanem magából a labdarúgásból nő ki: az eredményeket sportszakmai előnyök miatt manipulálják. Az olasz Serie A 2010–11es idényét legalább 14 találkozó manipulálása rázza meg. „Néhány klub a bent maradásért zajló harcban csalt, mások pedig az Európaliga-indulásért zajló harcban” – mondja Roberto di Marino államügyész. Cristiano Doni, az Atalanta csapatkapitánya bevallja: „Olaszországban széles körben elterjedt, hogy az ellenfelek megbeszélik az eredményeket.”[355] Ez a gyanú vetődik a Bajnokok Ligája 2011. december 7-én játszott egyik mérkőzésére is. A D-csoport zárásaként az 5 pontos, 2–6-os gólkülönbségű Olympique Lyon a menthetetlenül utolsó Dinamo Zagrebnél vendégeskedett. A Lyon még meg akarja előzni a Real Madridnál vesztésre ítélt (és ki is kapó) Ajaxot, amely azonban szinte utolérhetetlenül vezet előtte: 8 pontja és 6–3-as gólkülönbsége van. A Lyon hátránya hat pont, így abban az esetben, ha az Ajax szoros meccsen kikap, legalább hatgólos győzelemre van szüksége. Az addigi öt BL-partin a Lyon mindössze két gólt szerzett. Zágrábban is tort ül a bénultság, a szünetbeli 1–1 a nyolcaddöntőről szőtt merész álmok végét sugallja. De hirtelen átjáróház lesz a Dinamo tizenhatosa. A végén 7–1-re nyernek a franciák, pont annyira, amennyire kell, ők mennek tovább. A weben gyorsan elkezdenek keringeni a videók az egyedülálló kapusakcióról, illetve egy zágrábi játékosról, aki az ötödik gól után odakacsintott ellenfelének. A világ ismerőit megdöbbenti, hogy Platini milyen gyorsan az akták közé helyezi az ügyet. „Vannak olyan mérkőzések, amelyeken a kapus rossz napot fog ki, ha a védelemben változások voltak, vagy

ha a csapata teljességgel motiválatlanul lép pályára” – vázolja a sajtónak a saját magyarázatát.[356] Az UEFA szolgálatában álló Sportradar egyetlen feltűnő fogadási mintát sem regisztrált. De ez semmit sem jelent, ahogyan például a Bochumban felgyülemlett 300 csalási eset is mutatja. És egyáltalán: ilyen kiindulási helyzetben a gyanús játékmenet motívumát nem inkább az egyik érintett klubnál kellene keresni – a szerencsejátékpiac helyett? Mindössze két nappal azután, hogy Platini lefújta a zágrábi 1–7 miatti riadókészültséget, Željko Širić, a horvát szövetség alelnöke és Stjepan Djedović, a bíróbizottság vezetője börtönbe vonul. Nem, nem a Lyon-mérkőzésről van szó, az ok mégis tipikus: legalább egy élvonalbeli bajnokit elcsaltak.[357] A horvát labdarúgásban egy évvel korábban 22 profit és funkcionáriust vettek őrizetbe.[358] Širić és Djedović szoros barátságot ápol Zdravko Mamićcsal, a Dinamo Zagreb klubigazgatójával, továbbá Vlatko Markovićnak, a szövetség elnökének a szövetségesei. Ez utóbbi a FIFA nagyjainak jó barátja, akik azonnal ugranak, ha bosszúságuk akad a választások körül, vagy ha csekély az eredmény a sportág fejlődése terén. Tíz évvel korábban a FIFA-n belüli irritációhoz vezetett, amikor egyenesen Blattertől ment fejlesztési segély Marković szövetségének.

Egyfajta FIFA-titkosszolgálat Mit csinálnak a FIFA hatáskörében lévő, jó kapcsolatokkal rendelkező biztonsági, kormányzati és felderítő emberek? Itt a bólogatók szövetsége dolgozik, amely a munkaadó céljait nem igazán látja át? Biztonsági körökben különösen erős összetartozási érzés uralkodik: a bizalom számít, ami nem rossz; aki kiérdemli, maradhat. Csakhogy ez az érzékeny foglalkozásoknál problémás lehet, különösen, ha a munka- és megbízásadó gyakrabban változik. Ebben az esetben, az érintettek szándékai még annyira tiszteletre méltók, előáll egy ügyfél- és szponzori bozót, amelyet kapcsolatok hálóznak be, amelyben karriereket csinálnak, milliókat cserélnek gazdát és imázsokat lehet javítani. Ez vajon mindenki számára kedvező helyzet? Mindenesetre a FIFA a korrupciós botrányok, a bírósági perek és a rohamos imázsvesztés évtizedeken át tartó krízisspiráljának mélypontjáról hirtelen főnixként fel tud emelkedni, és olyan értékes fogalmakkal tud hencegni, mint Interpol, jó kormányzás és compliance. A Transparency és az OECD még éppen időben kiugrottak. Ami a jól fizetett, vegytiszta szerződésekben benne szerepelhet, az az, hogy a sportbeli üzleti realitás legfeljebb ritkán tartja magát a szerződésekhez. „Miért ne lehetne – jövendöli Blatter a sajtó előtt, oldalán az Interpol főnökével – ebből a jövőben egyfajta FIFA-titkosszolgálat?”[359] Ez a kérdés az ilyen konstrukciók összes problémáját nyilvánosságra hozza. És akkor máris az FBI nyomozzon a FIFA számára? Nem, de legalább a korábbi FBI-főnök. Louis Freeh is ahhoz a körhöz tartozik, amelyik megbízást kap a FIFA-tól. Ő „a legjobb ember” erre a feladatra[360] , ítél itt is Noble, az Interpol vezetője, ismerik és becsülik őt. Freeh-nek nem az a munkája, hogy az elnökválasztási kampányban kiderítse az objektív valóságot, hanem az, hogy a karibi botrányról anyagokat szerezzen munkaadójának. Freeh a biztonsági részleg szolgáltatója. És nem csupán abban az egy esetben kellett

szembenéznie a kritikákkal, amikor az online szerencsejátékrészlegért indult harcba. Freeh az FBI élén 1993 és 2001 között eltöltött idejét Az én FBIom című könyvében dolgozta fel. Nem mindenki találta nagyszerűnek a munkát. John Podesta, Bill Clinton korábbi fehér házi kabinetfőnöke azt állítja, „sok féligazság és hazugság” rejlik benne.[361] Clinton azt írja az önéletrajzában, óvták Freeh kinevezésétől, mert Freeh „politikus és önző”. A biztonsági szakértő ezt az egészet könnyen kiheveri, igencsak benne van az üzletben, sokan megbíznak benne. A Freeh-csoport a weboldala szerint „minden tekintetben kompromisszumok nélkül hozzájárul az integritáshoz”. Az amerikai sajtó felülvizsgálja ezt Freeh részvétele miatt a két legnagyobb 2011-es amerikai botrányban. Novemberben az MF Global brókercég csődbalhéja rázza meg a pénzügyi világot. A Global menedzserei arra fogadtak, hogy gyorsan véget ér az eurókrízis. Közvetlenül a csőd előtt állítólag 1,2 milliárd dollárnyi ügyfélpénzt hívtak le. Az FBI nyomozni kezd a borzasztó gyanúval kapcsolatban.[362] A brókerháznak és az olyan hitelezőinek, mint a JP Morgan Chase, is felvilágosításra van szükségük, megbízzák Louis Freeh-t. A tisztességi esküjére vonatkoztatva az amerikai Business Week szerint „nehéz” lesz Freeh-nek a megbízó érdekeit „összehangolni azon vevőkével, akik 1,2 milliárdot hiányolnak az elkülönített számlájukról”. Aztán ott van a Pennsylvania State University botránya. Évtizedek óta az edzőlegenda Joe Paterno irányítja az itteni amerikaifutballcsapatot. 2011 novemberében nyilvánosságra hozzák, hogy az egyetem magas rangú vezetői éveken keresztül eltitkolták az egykori segédedzővel, Jerry Sanduskyval kapcsolatos szexuális vádakat. Peternót és Graham Spaniert, az egyetem elnökét menesztik. Spanier tudott az ügyről, de semmit sem tett ellene. Paternót 2002ben egy szemtanú informálta; ő továbbadta az értesüléseket az egyetem vezetőségének, de annyiban hagyta a dolgot. Sanduskyt beperelik, legalább nyolc fiatalkorúval több mint egy évtizeden keresztül fajtalankodott. Tagadja a vádakat.[363]

Az egyetem kuratóriuma, amely éveken át eltussolta a botrányt, Freeh-t bízza meg. Tisztáznia kell, hogyan kezelte az ügyet az egyetem. Freeh hangsúlyozza, „teljesen függetlenül dolgozik, vezessen is ez bárhová”.[364] Ezt követően időközi jelentéseket terjeszt a kuratórium elé, amelyekbe állítólag változtatási javaslatokat is becsúsztatott. Az egyetemi tanárok panaszkodnak, mondván, Freeh ismételten elmondta, ügyfeleinek dolgozik. Mennyire lehet független egy vizsgálat, ha azt az ügyfelek érdekében vezetik? – kérdezik a professzorok. Az egyetem vezetősége azt mondja, Freeh jelentései függetlenek. Idővel szakadás keletkezik Freeh munkaadója és az egyetem jelentős része között. Freeh a FIFA számára a karibi térségben nyomoz, méghozzá Mohamed Bin Hammam és Jack Warner korrupciós kongresszusával kapcsolatban. Itt különösen nagy segítség, hogy a rendezvényről videofelvétel készül. Állítólag Angenie Kanhai, a FCU főtitkárasszonya készítette.[365] Az esetet a FIFA-nak jelentő Chuck Blazer állítja, a Port of Spain-i vesztegetésekről először akkor értesült, amikor azok már lezajlottak. Legalább egyvalaki azonban azt már előtte tudta: Blatter. Őt Warner előre informálta – megtartotta volna magának a tudást? Miss Kanhai titokban a családi fényképalbum számára filmezett anélkül, hogy sejtette volna, hogy ez az anyag eldöntheti a FIFA elnökválasztási kampányát? Hetekkel a botrány után leváltották az Egyesült Államokban. Azóta történt egy és más. Ő azon tanúk közé tartozhat, akiktől Bin Hammam fordulatot remél a bírósági perekben. Ha a Nemzetközi Sportdöntőbíróság, a CAS nem világítja meg azt a kérdést, hogy az adakozó katari csapdába sétált-e Trinidadban, akkor megteszi ezt Jack Warner. Ezt bejelentette, sőt az első részleteket már ki is szivárogtatja a „rendkívül brutális elnökválasztási kampányokról”, amelyeket Bin Hammammal közösen 1998-ban és 2002-ben Blatterért végzett. Le akarja leplezni, hogy a gazdag katari miként ajándékozta meg Petrus Damasebet, a namíbiai szövetség elnökét. Damaseb az az ember, aki a FIFA etikai bizottságának alelnökeként Blatter két hű emberét eltiltotta. Damaseb kevésbé meggyőzően védekezik a támadással szemben: „Az egyetlen, amire emlékszem, hogy a 2003-as FIFA-

kongresszuson több más szövetség elnökével együtt meghívtak ebédre Bin Hammam főúri rezidenciájára, valamint kaptam egy órát – ami gyakori ajándék a labdarúgásban.”[366] De világos, a CFU-kongresszussal kapcsolatban Bin Hammam is „gyakori ajándékokról” beszél. Csak „az utazási költségeket és a logisztikát” fizette. Petrus Damaseb azt is bevallja, hogy már „sok órát kapott szövetségektől, funkcionáriusoktól vagy a FIFA-tól”. Aki nem részesül a FIFA elnökségi tagjainak járó kedvezményekből, prémiumokból és nyugdíjból, az nyilvánvalóan legalább egy ékszerkereskedést létrehozhat ebből. Blatter etikai alelnöke azt mondja, végső soron tiszteletbeli pozíciót tölt be a futballvilágban. Warner vádjai hamisak. A FIFA-nyomozás teljességgel megrendezettnek tűnik, amikor a Daily Telegraph októberben nyilvánosságra hozza a CFU kongresszusán készített videót. Feltűnést kelt, természetesen a karibi szövetség 15 bűnösénél is, akiket ugyanazon a napon hallgat ki a FIFA. Warner a véletlenszerűségre utal, azt mondja, az anyagot „az etikai bizottság titkársága” készítette. A FIFA nem mond ellent neki. A függetlennek jelölt FIFA-nyomozásban semmilyen szerepet sem játszanak más, helyenként nagyon precíz vádak. Warner a CFUvideók nyilvánosságra hozatala után egy közleményben egy sor anyagot tárt elő. Nem akarja Bin Hammam küszöbönálló CAS-perét megterhelni, de utána szeretne teljesen kipakolni. Elsősorban arról, hogyan vívott meg Blatterrel közösen 1998-ban és 2002-ben két kereszteshadjáratot Afrikában és Ázsiában. „Felfordul tőle a gyomrotok, ha megtudjátok, Blatter valójában milyen ajándékokat adott, hogy biztosítsa a két megválasztását.”[367] Warner felsorolja, amit a FIFA kritikusai évek óta írnak. „Beszámolok az összes olyan kísérletről, amelyet a FIFA pénzügyi bizottságának helyettes vezetőjeként elvállaltam, hogy kiderítsem Sepp Blatter fizetését. A könyvelésből és direkt kikérdezésekből is lehetetlen volt meghatározni azt a pénztömeget, amit FIFA-elnöki pozíciója miatt adtak neki.” Chuck Blazer CONCACAF-beli tevékenységét is meg akarja fejteni. „Mindent nyilvánosságra hozok, hogy mennyire függ a tőzsdepiactól, hogy miként befolyásolta a CONCACAF pénzügyeit. Kiderül, hét évvel ezelőtt miért nem

hosszabbítottam meg Blazer szerződését, és hogy miért nincs neki hasonló még most is, amikor ezeket a sorokat írom. A gajdolása megbénítja a futballvilágot, nem csoda, hogy fel akarja adni a CONCACAF-beli pozícióját.” Blazer az év végén valóban lemond. Warner magyarázata: „Mert tudja, hogy mit jelent számára, ha a CONCACAF könyvelésének elmúlt öt évét átvizsgálják.” Éppen eleget találnak abban, „ami a szponzorokat, a FIFA-t és a CONCACAF-ot is megborzongatja”. Warner röviddel a választások előtti szavazati viszonyokat leíró helyzetértékelése is megvilágosító. „A legutóbbi előzetes jóslatoknál Blatternek 90, Bin Hammamnak 85 szavazata volt – 209 tagból. Akinek 105 szavazata van, nyer. A CONCACAF-nak 35 van, ebből a karibi térségnek 25. Érdekes verseny lett volna, csakhogy ezt követően Blazer és Blatter felvásárolták a térséget. Blatter számára megtagadtam a CONCACAF nyilvános támogatását, jóllehet magánrepülőt fizetett nekem, csak hogy éjfélkor találkozzam vele Guatemalában.” A hosszú ideig alelnökként ténykedő Warner világszerte elterjesztette a vádjait. Egy őszinteségért küzdő szervezetnek nem kellett volna legalább röviden megvizsgálnia: tényleg volt-e ilyen magángép, és ha igen, akkor ki fizette azt? Warner azt adja elő, amit a kritikusok sok év óta írnak, és amit ő maga folyton letagadott. Most nyilvánvalóan a valóságot mondja – de készen áll arra is, hogy bizonyítékokat tárjon elő? A bosszú mezején már nincs vesztenivalója, legfeljebb az új szavahihetősége, ami mindenkit megillet, aki a koronatanú szerepébe bújik. Egészen addig, amíg hazugságon nem kapják. Warner azonban elkezdett bizonyítékokat szolgáltatni. Bevallja, hogy a FIFA vezérkara a választások során nyújtott szolgálataiért 1990 óta neki adja a karibi térségben a világbajnokságok televíziós közvetítési jogait. A 2014-es vb-ig nevetséges áron kapta meg a jogokat, ő „szimbolikusnak” nevezi. 2011-ben aztán felkínálják neki a 2018-as és a 2022-es vb jogait is, ezúttal a Blatter javára nyújtandó választási segítségért cserében. Ezt elutasította. A FIFA a vádak többségével kapcsolatban hallgat, jóllehet Warner felszólítja, „mondjon neki ellent nyilvánosan”. Csak részleges magyarázatra hagyatkozik, ami kizárólag a ’90-es évektől a 2002-es

világbajnokságig tartó jogértékesítésre vonatkozik. Akkoriban a karibi térségben a jogok szinte értéktelenek voltak, az eladásból származó bevétel fejlesztési segélyként szolgált. De hogy ezt miért az egyik funkcionáriusa magáncégén keresztül bonyolította le, arra a FIFA nem válaszol.[368] Egyszerűen „információs stopot” rendel el Warner-ügyben. Ő azonban előáll a vádjaival kapcsolatos első bizonyítékkal, és bemutat egy Valcke főtitkártól származó, kézzel írt jegyzetet, amely egy Blatterrel kötött bennfentes üzletet dokumentál. Warner azt mondja, ezt a jegyzetet csatolták a 2010-es és 2014-es televíziós szerződésekhez. Ez áll benne: „Jack, itt a megállapodás, P. aláírta. Ez az üzlet nem futott keresztül a megszokott grémiumokon és bizottságokon. Ezért kérlek, egyelőre ne hozd nyilvánosságra az ügyet.”[369] A P. a FIFA-nál megszokott rövidítése az elnöknek. A FIFA elismeri: „Igen, a papír eredetinek tűnik. A kérdés sokkal inkább az: milyen egyezségről szól? Mi az összefüggés?” Az elnök alapvetően jogosult, hogy egyedül írja alá a szerződéseket, és csak azt követően terjessze az illetékes grémiumok elé. „Ha Warnert arra kérik, még ne forduljon a nyilvánossághoz, akkor nyilvánvalóan csak azért, hogy előtte a vonatkozó bizottságokat értesíteni lehessen.” Ezzel azonban a FIFA éppenséggel megerősíti Warner vádját: Blatter a fontos kérdésekben egyedül dönt, a jelenlegi ügyben még a televíziós jogok értékesítéséről is; az elnökséget és az illetékes grémiumokat csak utólag „informálja”. Mert ha Blatter, ahogyan azt a FIFA maga hangsúlyozza, egyedüliként is aláírásra jogosult, Warnernek már most érvényes szerződés van a kezében. Jogilag értelmetlen a bizottságokat utólag értesíteni – ez azonban egy időben elárulja: a partizánkodást pro forma utólag döntéssé modellezik át. Nem így volt ez akkor is, amikor Blatter kevéssel a választások előtt milliós ajándékot adott a CONCACAF-nak? Az elnökség valójában a Warnerrel kötött „üzleten” (Valcke) vagy a szövetségnek adott ajándékon már nem tud változtatni. Akinek ez nem tetszik, annak az elnök egyedüli aláírásra vonatkozó joga ellen kell perelnie. Kézenfekvő a gyanú, hogy a Warnernek 1990 óta eladott jogokat sohasem a piaci értéküknek megfelelően egyenlítették ki, és

sohasem terjesztették fel értékesítésre az előírásoknak megfelelően a FIFA szakbizottsága elé. A televíziós jogok a FIFA legnagyobb gazdasági javai közé tartoznak. A Warnernek átcsúsztatott jogok már régen két számjegyű milliós összeget érnek; pályázatot kellett volna kiírni rájuk, nem pedig vezetői szinten átcsúsztatni azokat. Vagy ez is összeegyeztethető az alapszabállyal? A FIFA-t itt kár érte. A FIFA hetekkel később visszavág. Hirtelen 250 ezer dollár felől érdeklődik, amit Warner a 2010. január 12-én történt haiti földrengés után gyorssegélyként Trinidadra utalt. A haiti szövetség elnöke azt mondja, csak 60 ezer dollárt látott a pénzből. Abból az 500 ezer dollárból pedig semmit sem látott, amit a dél-koreai Csung Mong Dzsun ugyancsak a földrengés károsultjainak megsegítésére utalt át a trinidadi szövetségen keresztül. Hogy Warnerről minden feltételezhető, azt évtizedeken keresztül megmutatta az őt kőgazdaggá tevő Havelange és Blatter oldalán: televíziós jogok, jegyek és korosztályos világbajnoki tornák – az ember mindenből követelt magának. Blatternek tudnia kellett, és hagyta érvényesülni. Éppen ezért a haiti támadás visszahullott a FIFA-ra. Warner megnyerő modorát nem a 2011 júniusában bekövetkezett lemondása óta ismeri. Ezek azonban csak csaták, ez még nem Warner cunamija. Az FBI nyomozásával ugyanolyan kevés dolga van, mint azokkal az adathordozókkal, amelyeket a magánnyomozók felbérlői mozgásban tartanak. Ez nem világítja meg a világbajnoki rendezési jogok odaítélésénél tett hókuszpókuszokat, illetve nem magyarázza meg a bűnügyi nyomozók által Grondona számláján feltételezett három számjegyű milliós összegeket. De ez egy újabb taposóakna Sepp Blatter FIFA-ja számára, amely egy állítólag tiszta jövő felé tart. Vagy pedig Warner speciális személyiségére tekintettel fennáll az esélye annak, hogy az aknát néhány közös segédeszközzel hatástalanítsák? A FIFA holdudvarában egy másik aknalerakó Walter Petersen, a május végén Zürichben meghiúsult sajtótájékoztató házigazdája. Ez minden bizonnyal álnév. Petersen már 2011 márciusában tőrbe csalja Grant Wahl amerikai újságírót, akkor Garcíának nevezi magát. Wahl a Sports Illustrated riportere, és még Bin Hammam

kandidálása előtt ringbe szállt Blatterrel szemben, komolyan is gondolta, de természetesen nem volt igazi ellenfél. Petersen tanácsadónak ajánlkozik. Megígéri, hogy Wahlt összehozza kisebb és közepes szövetségekkel. Hivatalos jelölt csak az lehet, akit egy országos szövetség hivatalosan jelöl. A párizsi UEFAkongresszuson újra találkoznak. Petersen folyton a kongresszus területén kívül találkozik Wahllal. Az újságírókkal az akkreditációs zónában fut össze. Bejáratos a futballvilágba, nyilvánvalóan egy közvetítő. Petersen Blatter újraválasztása után Brüsszelből teszi közzé a meggyőződését, miszerint Katar FIFA-elnökségi tagokat vesztegetett meg. Amit Katar masszívan tagad. Petersen verziója annyiban különbözik a további pletykától, hogy nem egyéni intézkedéseket ír le, hanem koncentrált megvásárlási akciókat. A FIFA környezetében lévő személyek tudtak erről, állítja. Olyan csatornákról beszél, amelyeket többször is használtak. A FIFA folyamatosan tagadja, hogy tudott volna a világbajnoki pályázatokkal kapcsolatos tisztátalan machinációkról. Hónapokon át tudósít arról, hogyan rejtettek el kifizetéseket, leír egy „Octagon-elvet”, amely szerint a pénzfolyamot számtalan állomásra csatornázzák be, állítólag bevont svájci és amerikai bankárokat, és bankokat nevez meg. Papírokat is csatol. 2011 novemberében a vádjait e-mailben elküldi az amerikai igazságügyi minisztériumnak, ugyanazokat, amelyeket már Zürichben is emelt. Csak egy prominens nevet hozzáadott. Petersen ezúttal Michael Hoogét nevezi meg. Ez egy kicsit a FIFA belga elnökségi tagjának, Michel D’Hooghénak a nevére hajaz. Petersen birtokában van egy cég igazgatójával folytatott elektronikus levelezés, a vállalat világszerte offshore cégek és alapítványok adóparadicsombeli létrehozására, illetve ügyintézésére szakosodott. A vállalat emellett globális know-how-t kínál online kaszinók alapításához és engedélyeztetéséhez. Petersen azt mondja, futballvilágbeli személyek irányították ehhez a céghez. A cég menedzserével folytatott elektronikus levelezés alapján ő maga 2010 novemberében, röviddel a FIFA-kűr előtt négy elnökségi tag számára offshore-termékeket hozott létre Dubaiban. És kérte, hogy

a dokumentumokat küldjék el a FIFA egyik svájci megbízottja számára. Az elektronikus levelezést meg is lehetett hamisítani. Csakhogy a gibraltári székhelyű szolgáltatócég állítólag bevont menedzsere emlékszik az ügyfél megkeresésére. „Igen, emlékszem Petersen úrra, de arra már nem, hogy milyen üzletet tervezett.”[370] Amikor megérti a kérdés hátterét, megtagadja a további felvilágosítást. Tagadja, hogy ismerné Petersent, és tagadja a mondott üzleti forgalmat. Miután szembesül a saját e-mailjeivel és a saját cége Emirátusokbeli szabadkereskedelmi zónában végzett offshore projektjeinek brosúráival (amelyeket elküldött Petersennek), a menedzser nem tagadja a levelezést. Csak annyit árul el: „Legjobb tudomásom szerint sohasem folytattunk konkrét beszélgetést az ön által megnevezett emberekkel, és biztosan mondhatom, hogy közülük senkivel sem találkoztam. Ha ők tőlünk valamit kaptak, azok standard brosúrák és információs anyagok voltak.”[371] Az amerikai befektetési bank is védekezésbe menekül, amikor szembesül Petersen e-mailjeivel. Ezekben még alkalmazottakat is megnevez, illetve a pénzintézet olyan állítólagos papírjait, amelyeket FIFA-emberek nevével küldtek el. Minden hamisítvány lenne? A bankárok több telefonkonferencián is fedezékbe vonulnak. Egyedülálló. Petersen novemberben Berlinbe utazik, és egy televíziós riporterrel találkozik. Kinek dolgozik, milyen céllal? Nem lehet megtudni. Azt mondja, ő egy elidegenedett közvetítő, akiről néhányszor a Western Unionon keresztül pénzes részletekkel gondoskodnak, de aki sohasem kapta meg az őt megillető részt a kincsesládából. 2012 januárjában eltűnik. Röviddel azelőtt felbukkant valaki, aki tudja Petersen történeteinek folytatását. Állítólag az offshore-berendezésekre specializálódott cég egyik hajdani munkatársa. Immár a magánnyomozói csoportok is pokolian figyelnek. Egy ilyen ember érdekes lehet, talán még dokumentumai is lehetnek. A falka új irányba vadászik.

Őt nem zavarja Van valami a levegőben. A nyugtalanság növekszik. Hogyan nyertek Putyin kemény oroszai és a szupergazdag katariak? A vadászok úton vannak, de bizonyítékokra, tűzálló anyagokra van szükségük. A sivatagi állam gazdasági csápjai körül szaglásznak, amelynek központja a Qatar Investment Authority (QIA), a legagresszívebb arab állami befektetési alap, amely legalább 75 milliárd dollárt fektetett külföldi érdekeltségekbe. Vannak más érdekes cégek is, mint például a Qatar Diar, a Qatar Gas vagy a Qatar Foundation; aztán ott van az ifjabb Platinivel a parancsnoki hídon a sportfiókvállalat QSI, illetve az ICSS sportbiztonsági központ. És persze még egy sor más is. Katarnak mindenki számára van valamije, és mindenkitől van valamije. A világ harmadik legnagyobb földgázmezője az övé, a folyékony gáz előállítása a bolygó egyik leggazdagabb országává tette. Németországban Katarnak a Volkswagenben és a Porschéban van részesedése, Svájcban a legnagyobb egyedi részvényese a Credit Suisse svájci bank, Angliában a brit Barclays Bank, valamint a Harrods londoni bevásárlótemplom tulajdonosa. Franciaország biztosítja Doha energiaellátását. A világ- és Európa-bajnok hazájában az emirátus még egy tabut is kikerült: az FC Barcelona, a világ legjobb klubcsapata több mint 100 év után először visel reklámot a mezén. Sandro Rosell klubelnök nem szeretett volna ellenállni a Qatar Foundation ajánlatának. A Barca 2011 nyarától 2016-ig 250 millió dollárt kasszíroz, ez a futballtörténelem addigi legnagyobb szponzori szerződése. Az is figyelemre méltó, hogy Rosell és sportbarátja, Teixeira milliós üzletei közül néhánnyal a brazil jogászok is elkezdtek foglalkozni. Katarban 2010. december 2-ig az üzleti év a FIFA-döntéssel kapcsolatos bizonytalanság miatt szenvedett. A projektek vesztegeltek, senki sem tudta, mi hogyan folytatódik, a hatóságok félbehagyták a határozatokat. Az üzleti jellegű hotelfoglalások erősen visszaestek. Ilyen óriási jelentősége van a vb-rendezési jog odaítélésének: ha az megvan, kitör az aranyláz. 90 ezer szobát kell építeni. Katar a sport- és luxusturizmus közép-keleti központja akar

lenni, félre a nyersanyagfüggőséggel. A válságban lévő Dubaiból Dohába költöznek a cégek, építészeti és konzultációs szakemberek érkeznek. A város vibrál. Hasszan el-Tavadi, a pályázati bizottság, majd pedig a szervezőbizottság vezetője minden korrupciós kérdést a falra szögez. Az alapvető bajt a FIFA nagylelkű választási rendszerében látja: végső soron mindenki mozgathat mindent. Ennek köszönhetően állandó a konkurenciától való félelem, el-Tavadi a további pályázók mindenféle hibáit sorolja fel.[372] Katar minden szinten reklámozott. Sok afrikai ország új stadionoknak örülhet; a világbajnokság után néhányat lebontanak Katarban, és máshol építenek fel újra. Katar 2010 elején az afrikai szövetség, a CAF angolai kongresszusát támogatta. Egyértelmű szabályszegés: egyedüli pályázóként az emírség férhet hozzá a végrehajtó bizottság négy afrikai tagjához. Az európai szövetség, az UEFA kongresszusának támogatási kísérlete ugyanúgy megbukott, ahogyan az a terv is, hogy a dél-afrikai Tutu anglikán érseket nyerjék meg a pályázat nagykövetévé. Pedig Katar már 50 ezer dollárt adományozott Tutu egyik segélyintézményének, a fokvárosi Tygerberg gyerekkórháznak, amikor kiderült, Tutu Ausztráliát támogatja. A vetélytárs több mint 100 ezer dollárt adományozott a Tygerbergnek.[373] El-Tavadi ilyen dolgokra gondol, amikor a FIFA egy megkérdőjelezhető eljárásában Katart a rágalmazások áldozatának látja. Katar odaítéli az áhított Dream Academy támogatási projekteket: a legmodernebb létesítmények stadionnal, iskolákkal, képzési központokkal, sőt mecsetekkel is. A tehetséggondozás a lényeg, a támogatott országok legjobb utánpótlás korú futballistáiból Dohában képzik a holnap sztárjait, Katar pedig fizeti. Mivel a saját tehetségekből erőteljes hiány mutatkozik, a 2022-es világbajnokságig a harmadik világból csőstül érkező labdaművészeket honosítani kell. A keresett Aspire-program 15 résztvevőjéből véletlenül rögtön hat olyan, amelynek a vb-jogok odaítélésekor helye és szavazata van: Thaiföld, Elefántcsontpart, Kamerun, Nigéria, Paraguay és Guatemala.

Ezek azonban inkább csak apróságok. Ami biztos: ha a FIFA elnökségében a Katarra szavazóknak a virágzó, gyorsan fertőző szenvedélyen túl más érvük is volt egy sivatagi futballünnep mellett, azokat nem a sportvilágban, sokkal inkább a nyersanyagvilághatalom üzleti harcaiban kell keresni. Ez még a profik számára is nagy kihívás. Azok között, akik már benne vannak, nyilvánvalóan akadnak olyanok is, akik a saját területükön lehetséges esetleges hibáknak szeretnének utánajárni. Katar még mindig a 22. a globális antikorrupciós indexben, mindössze nyolc hellyel Németország mögött.[374] Ha tehát vb-ügyekben valaminek mennie kellett: otrombaságokat bizonyosan nem intéztek el. Olyanokat egyáltalán nem, mint Bin Hammam karibi műsorszáma. A horogra akadó csúcsvezető egy lehetséges kockázati tényező? Mit tett még a választási hadjáratában? Az emír gazdasági támogatásával aligha kampányolt. Nem ismeri az összes simlit és a futballvilág piszkos trükkjeit, nem ő volt többször is Blatter királycsinálója? Amióta kidobták a FIFA-ból, Bin Hammamot az emírségben rövid pórázon tartják. A 90-es évek vége óta Afrikában rohangáló pénzespostással összefüggésben rejtvények vetődnek fel, a bennfentesek „autobanknak” nevezik. Ez az ember egyfajta választási gépként működik, aki a megfelelő pillanatban a szükséges embereknek kiosztja a jól megtömött borítékokat. Hogy kinek, azt alkalomról alkalomra könnyű átgondolni – na de ki táplálja ezt az „autobankot”? Itt következik akkor a nagy bónuszkérdés: a futballpálya tapasztalt rendőri erőinek nem érné meg hasonló vizsgálatokat lefolytatniuk? De, elméletileg igen. Még úgy is, hogy a sportnyomozóvilág ragyogó erői 2011 közepe óta egy új biztonsági egységbe tömörülnek. Ez az a szervezet, amelybe Eaton is belép, az International Sport Security Conference (ICSS). A mi speciális kontextusunkban csak egy kissé feltűnő, hogy a vállalat katari, a székhelye a fővárosban, Dohában található. Az elnök és az alelnök a katari légierőnél dolgozott, a főnöknek még hírügynökségi kapcsolatai is vannak. A váratlanul létrehozott nonprofit szervezet megnevez egyes sportbeli tevékenységi köröket, amelyeknek összességében

értelmük van. Korábbi események kiértékelése, tudásanyagok összevezetése, megoldások keresése a következő eseményekre, biztosítási kérdések, szurkolói biztonság. Csakhogy mi játszódik le az információszerzés és a diszkrét biztonsági megoldások homályos arculata mögött? Az olimpiai játékok és a labdarúgó-világbajnokságok biztonságát például erősíteni kell, és jobban össze kell hangolni. Ez jó, de eddig nem voltak jó kezekben a számtalan állami hatóságnál? Ez kényes, hihetetlenül átfogó feladat, de rendszerint a lehető legjobban sikerült megoldani. Súlyos esetekről vagy az 1972-es müncheni olimpiai játékokon lezajlottakhoz hasonló tragédiákról már régen nem hallani. Ennek ellenére hirtelen létrejön egy világszerte dolgozó sportbiztonsági intézet, amelyet a nagy sportszervezetek – FIFA, NOB – és a nagy, globális nyomozóhatóságok jegyeznek részvényesként. Ennek kell a sportvilág csalás, korrupció és biztonsági fenyegetettségek elleni harcának élére állnia. A magánüzemet a planéta új, bizonyosan nagyvonalú sportnagyhatalma hozza létre. „Katar ezzel járul hozzá a sportvilág biztonságához” – jelentette ki a szervezet honlapján Mohammed Hanzab, az ICSS főnöke. Lord John Stevens, a londoni Metropolitan Police korábbi vezetője ott osztja meg kevésbé forradalmi üzenetét, amely szerint „a rendezvények biztonságával kapcsolatos fenyegetések már régen nem lokálisak, hanem a világ minden tájáról érkeznek”. Ronald Noble, az Interpol főtitkára is jelen van, ő a terrorfenyegetettségekre utal, és úgy véli, a kihívásokkal úgy a legjobb találkozni, ha Katarhoz hasonlóan „információcserére összehozzuk a szakértőket”. Mike Lee képbe kerülésével egy bizarr egybeolvadás is nyilvánvalóvá válik, ő a Veto Communications brit ügynökség munkatársaként a katari vb-pályázat főtanácsadója. Lee néhány meglepően sikeres vb-, illetve olimpiai pályázat lobbistája volt. Nem csupán Katarban, de a 2016-os Rio de Janeiró-i vagy a 2012-es londoni olimpiával kapcsolatban is. A profi szavazatszerző most egykori rendőrökkel és hírszerzőkkel együtt harcol a sport feddhetetlenségéért. Vajon a szupergazdag szövetségek sportvezetői diszkréten segítségül hívhatnak profikat, akik sokféle módon beszerezhetnek

érzékeny információkat? Például ki ellenőrzi azt, ahogyan a nyugtalan Öböl partjára átköltöző sportbiztonsági szervezet információkat szerez és értékesít? Hozzá kell szokni, ha rendőri körökhöz kapcsolódó személyek folyamatosan a „sport feddhetetlenségét” jelölik meg célként – és eközben egy világszerte népszerű élsport szolgálatában állnak, amely a Föld legnagyobb show-, izom-, szponzor- és üzleti tömegét alkotja –, egy olyan sport fizetési listáján vannak, amelynél a korrupció, a sógor-komaság és a gyógyszeres/kábítószeres csalás a legfontosabb téma, de amely ezzel egy időben saját maga gyakorolja az igazságszolgáltatást is. Ami miatt – legalábbis a világon mindenütt ez derül ki a hatóságilag szervezett nyomozásokból – különös veszélyek leselkednek rá, így a pénzmosás, a gyógyszer-kereskedelem vagy a szervezett bűnözés által történő felőrlés. Azt is lehet gondolni, az integritásra nézve ezek a legfőbb veszélyek. Az ICSS tanácsadói testület megbízható megbízható hálózat képét mutatja. Kulcsembereket gyűjt össze: a FIFA és a NOB szakembereit, az Interpol szakértőit, a fogadási csalások metropolisza, Szingapúr egy képviselőjét, valamint a briteket, mint a legnagyobb profitot termelő és legértékesebb liga reprezentánsait. Peter Ryan, a NOB biztonsági tanácsadója, illetve a német Horst R. Schmidt, a FIFA régi, hűséges tengerésze képviseli a nagy szövetségeket. Ryan az FBI iskolájában végzett, rendőrfelügyelő volt Ausztráliában, valamint ő az elnöke az Interpol Training Committeenek. Rick Parry a Premier League és a Liverpool elnöke volt, a 90-es években pedig a manchesteri olimpiai pályázatot gondozta. Olyan emberek, akikről a sportvilág vezető szintjén egyetlen kritikus szót sem ejtenek. A fenyegetettséget kívül látják, ott, ahol eddig úgy tűnt, a világ nyomozó- és végrehajtó hatóságok terén is jól áll. Eric Drossart, az IMG jogkereskedője is a parti részese, aki egy ideje már egyáltalán nem akar nyilatkozni arról a gonosz játékról, amelyet Blatter, a FIFA elnöke még főtitkárként vele együtt űzött. Tiszta sor: az üzleti életben mindig a holnapi szerződésekkel kell foglalkozni. De mit jelent ez a szavahihetőség szempontjából?

További ICSS-szakértők: a szingapúri Khoo Boon Hui 2008 óta az Interpol elnöke. Ali Soufan az FBI hajdani különleges ügynöke, akinek Louis Freeh-hez hasonlóan saját cége van, a Soufan Group. Hajdanán, az FBI szolgálatában a főnöke, Freeh a valaha volt egyik legkényesebb küldetést bízta rá, fel kellett derítenie az USS Cole amerikai cirkáló elleni támadást. A körök szűkek, ismerik, becsülik és behálózzák egymást. Soufan, aki a katari Biztonsági Tanulmányok Akadémiájának (QIASS) igazgatója is, azt mondja, a 2005-ös búcsúja óta sem szakadtak meg a kapcsolatai az FBI-jal, éppen ellenkezőleg: „A legjobb barátaim, akikkel szórakozni járok, még mindig az FBI-nál vannak.”[375] Lord Stevens egyfajta doyenként fungál, ő 2005-ig a londoni Metropolitan Police főfelügyelője volt, emellett brit biztonsági tanácsadót is tisztelhetünk benne. 2011-ben megkarcolják a lakkot. A Murdoch-konszernnel kapcsolatos lehallgatási botrányban feltűnt, hogy Stevens szoros kapcsolatot ápol a médiacsoport csúcsképviselőivel, különösen azokkal, akik később a News of the World (NotW) botrányában részben szorult helyzetbe, részben pedig börtönbe kerülnek. Ez a hír a brit közvéleményt és a rendőrségi képviselőket is felrázza. „Ez az információ csak még több bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a Met (a londoni rendőrség) és a News of the World közötti kapcsolat teljességgel illetlen és abszolút szégyenteljes volt” – mondta egy szóvivő, míg az egyik politikusasszony leleplezi: „A legmagasabb rangú Met-képviselők és a News of the World csúcsvezetői közötti kapcsolatokról olyan nehéz volt minden adatot megszerezni, mint egy foghúzás.”[376] Amikor Lord Stevenst 2012. március 6-án a lehallgatási botrány felderítése miatt a londoni Levenson-bizottság meghallgatja, már ismert, hogy az egykori rendőrfőnöknek 2007 októberéig fejedelmien dotált publicistaszerződése volt a bulvárlappal; cikkenként 7000 brit fontot tehetett zsebre. Akkor fejezte be a közös munkát, amikor a királyi családdal összefüggésben megjelentek a News of the World elleni első vádak.[377] Chris Eaton, az ICSS új harcostársa a sport jövőbeli kihívásait a honlapon közzétett videóban így írja le: „Számunkra az a kulcs, hogy a biztonságot csaknem láthatatlanul csendes partnerré tegyük.” FIFA-beli utóda, Ralf Mutschke egyenesen megalkotta a futballra

hajazó „Interpol család” kifejezést, amelybe ő továbbra is erősen be van kötve.[378] Katarral ellentétben, amely nem csupán a 2022-es vb-je miatt remeg lappangva, hanem Doha küszöbönálló 2020-as olimpiai pályázata miatt is, az oroszok (akiknek már zsebükben van a 2014es téli olimpia) eredményes stratégiájából szinte semmi sem kerül nyilvánosságra. De miért került volna? Putyin sport- és nyersanyagkereskedő-specialistái a világ minden táján feszes hálót építettek fel, ahova csak a hírszerzők érhetnek el, továbbá a brit sajtó szerint az orosz futball is megkötötte a maga szerződéseit az ICSS-sel.[379] Oroszország maffiaállam, amelynek befolyásolása kevés reménnyel kecsegtet – így lehet összefoglalni az Egyesült Államok moszkvai nagykövetének ítéletét, amit a Wikileaks pontosan a 2018as vb rendezési jogának odaítélésekor hoz nyilvánosságra. Az amerikai nagykövetség sürgönyeiben Moszkvát úgy jellemzi, mint a várost, amely a „kleptokrácia” kezében van, a rabló uraságokéban. A rendőrség, a biztonsági erők és a hatóságok állítólag kenőpénzt kapnak, amit tovább- és tovább adnak, részben egészen a Kremlig. Utóbbit az amerikai sürgönyök „hivatalos és kvázi hivatalos gonosztevők szövetségének központjaként” írják le, jelenti a New York Times. Oroszország „erősen központosított, időnként brutális és megváltoztathatatlanul cinikus, illetve korrupt”.[380] A brit Guardian is kiadósan idéz a Wikileaks-dokumentumokból: Oroszországban a bűnözőket de facto a rendőrök, a titkosszolgálatok és az államügyészség védik. Megbízható jelentések szerint az orosz hatóságok visszanyúlnak a maffiához, hogy bizonyos tárgyalásokat elkezdhessenek, amelyeket Oroszország „korrekt módon kormányként” nem tehetne meg. Ennek megfelelően az orosz kémek speciális feladatokra beszervezik a maffiát – ez az amerikai nagykövetség belső értékelése. Az orosz sportra érvényes: átszövik a titkos ügynökök. Az orosz atléták időnként hibáznak, ha erős csoportban jelennek meg a doppingellenőrök – az orosz funkcionáriusok azonban nem rontanak. A futballban az oligarchák mellett vannak ilyenek, mint például Vjacseszlav Koloszkov, akinek egykor Blatter 125 ezer dollárt utalt át, holott nem is volt tagja a FIFA végrehajtó bizottságának.

Koloszkovnak a lehető legjobbak a kapcsolatai az öreg elnökségi elvtársakhoz, Blatterhez különösen. Jóllehet már csak tiszteletbeli elnök az orosz szövetségnél, de a pályázat érdekében reaktiválják, ő lesz az összekötő ember a FIFA irányába. Az orosz pályázók a baráti külföldtől kapják a javaslatot: Hrihorij Szurkisztól, az UEFA ukrán elnökségi tagjától. Az övé a Dinamo Kijev, amelybe Putyin barátai időközben anyagilag is beszálltak. Az orosz sportnak még mindig megvan a régi hálózata, amelybe a régi szovjet tagköztársaságok is becsatlakoznak. Fehéroroszország is. A választások előtt újra magas rangú futballvezetők utaznak el oda, Minszkből már újabb határátlépés, mindenfajta útlevél és pecsételési formaságok nélkül lehet eljutni Moszkvába. Röviddel a választások előtt elindulnak a pletykák, az oroszok összefogtak Katarral. Ezt az oroszok kifelé professzionális keménységgel rázzák le. Országon belül azonban néha gondatlanul bánnak a kényes papírokkal. A kevésbé kritikus média már 2009-ben hozzájut Kudrin pénzügyminiszter Putyin miniszterelnöknek szánt írásához, a levélhez hozzáfűzik a vb-pályázat előzetes költségvetését. Ebben megjelölnek egy tételt, ami mindent elmond ezen reklámkampány mentalitásáról. Milliós nagyságú összegek állnak „nemzetközi szakértők és tanácsadók szolgáltatásaira, a licitkönyv szakértői támogatására, a legfontosabb stratégiák kifejlesztésére”, valamint „a FIFA-tól, az UEFA-tól és más kontinentális szövetségektől származó bennfentes információk megszerzésére és elemzésére”. Ehhez kapcsolódik a maga ártatlanságában egy másik költségvetési pont: „a FIFA végrehajtó bizottságának tagjaival való munka”. Erre kétmillió dollárt különítenek el, akkoriban az egész büdzsé összesen 18 millió dollár volt.[381] Hónapokkal később hivatalosan is „30-50 millió dollárra” emelik a rugalmas összeget.[382] Alighanem jelentősen megnövelik a „a FIFA végrehajtó bizottságának tagjaival való munkára” elkülönített tételt. Mit akar ez jelenteni? Terápiás jellegű fazekaskodást, karénekeket? Az orosz pályázat mögött álló másik erős ember Alimszan Tohtahunov, a futballkeresztapa. A született üzbég 2002-ben az olimpia gate-tel hívja fel magára a figyelmet: a Salt Lake City-beli téli

olimpiai játékokon a páros műkorcsolyaverseny végeredményének manipulálása az orosz Jelena Berezsnaja és Anton Sziharulidze javára. Az érintettek vallomásai, valamint az FBI és az olasz gazdasági rendőrség lehallgatott telefonjai igazolják, hogy az orosz pár egy francia pontozónő segítségével lett olimpiai bajnok, ellentételezésként a francia Marina Anissina, Gwendel Peizerat kettősnek orosz segítséggel kell megnyernie az olimpiai bajnoki címet jégtáncban. A NOB ugyan a botrányban utólag a kanadai Jamie Sale, David Pelletier kettősnek odaítél egy aranyérmet, a jégtánc végeredménye azonban érintetlen marad. Pedig az orosz származású Anissina nem kis ideig élt Tohtahunov párizsi lakásában, telefonos felvételek igazolják, amint Alik – ez Tohtahunov beceneve – már napokkal a döntő előtt gratulál a leendő olimpiai bajnok édesanyjának az aranyéremhez. A Salt Lake City-beli csalásokat egy odahelyezett közvetítőn keresztül vezényelte le, ő maga olaszországi házában maradt. Hónapokkal később börtönbe vonul. Az orosz gazdasági rendőrség két éven keresztül pénzmosás és maffiakapcsolatok miatt nyomozott ellene, lehallgatták a telefonjait. Amikor meghallották a Salt Lake City-beli üzletet, azt hitte, vicc az egész. Csakhogy az Interpolnak feltett kérdés után kiderül, az FBI csalás és korrupció miatt letartóztatási paranccsal keresi Tohtahunovot. Lecsapnak rá. [383] Alik szűk egy évig ül rács mögött, jó kapcsolatai megmaradnak. Berlusconi Olaszországa elutasítja az Egyesült Államok kiadatási kérelmét. Az amerikaiak számtalan eset miatt szeretnék beperelni Tohtahunovot, aki azonban óvadék ellenében szabadlábra kerül, és azóta Moszkva előkelő negyedében, Peregyelkinóban él. Összekötőjét, aki Salt Lake Cityben a karmester volt, az orosz ifjúsági sportszövetség elnökét 2005-ben Moszkvában a nyílt utcán lelövik. Aliknak azonban jól megy Putyin sportbirodalmában. Kockázatos lenne neki elhagyni Oroszországot, az FBI évekig joggal tartja fenn az elfogatási parancsot. Alik azonban Moszkvában feddhetetlen, és szükség is van rá. Ő vezeti az Orosz Labdarúgószövetség alapítványát[384] , a 2012-es ukrán(–lengyel) Európa-bajnokság építési projektjeiben gazdaságilag is aktív.[385]

Időnként prominens látogatók ugranak be hozzá – mint például Sepp Blatter. Alik éppen másfél éve jött ki a börtönből az olimpia gate után, a képeken látszik, hogy ők ketten a divatos ChinaKlubban koccintanak, és belenevetnek a kamerába. Koloszkov örül a háttérben, ő hozta össze kettőjüket. Platini is ott volt a 2005-ös partin. Aliknak a sportban a lehető legjobbak a kapcsolatai, ő is futballozott. Többek között az átigazolási piacon aktív: ügyfelei közé tartozik a grúz Kaha Kaladze, aki hosszú ideig kezdő volt a Milanban. Alik közvetítőként egészen Argentínáig ténykedik. Az FBI által a moszkvai Iszmajlovszkaja-szindikátushoz sorolt ember nem csupán az Andrij Sevcsenkóhoz hasonló futballistákkal van jó viszonyban, hanem az orosz teniszcsillagokkal, így Jevgenyij Kafelnyikovval és Marat Szafinnal, az ukrán Andrij Medvedevvel, valamint a jégkorongsztár Pavel Buréval. De a NOB orosz tagja, Szamil Tarpiscsev is jó barátja. Ő Borisz Jelcin regnálása alatt sportminiszter volt, és volt része abban, hogy a 90-es években több milliárd dollár eltűnt a nemzeti sportalapból. Tarpiscsevnek emiatt többször is gondjai voltak, amikor szeretett volna beutazni az Egyesült Államokba.[386] Koloszkov is szívesen szaladgál arrafelé. A vb-rendezési jog odaítélése után elárulja, Putyin még a döntés előtt a végrehajtóbizottsági tagok „legalább egyharmadával” találkozott. „Titokban tartottuk, de most már el lehet mondani.”[387] Tohtahunov vagyonának jelentős része kábítószer- és fegyverkereskedelemből származik, írja egy Interpol-jelentésre hivatkozva a Russland-Aktuell.[388] Rómában és Milánóban penthouse-okban lakott, strómanokon és fantomcégeken keresztül uralkodott. Ők a New York-i bank számláira jelentős összegeket kaptak, az olasz gazdasági rendőrség nyomozói azt mondják, 50 millió dollár maffiapénzt mostak tisztára. „A pénz Moszkvából érkezett, és a Kajmán-szigeteken, valamint a Brit Virginszigeteken keresztül utalták el a New York-i bankba.”[389] A Tohtahunov elleni letartóztatási parancsot az Egyesült Államokban egy New York-i FBI-ügynök készítette el. William E. McCausland – egy rutinos ügynök az eurázsiai szervezett bűnözéssel foglalkozó részlegtől.[390]

„Engem nem zavar” Az ISL éveken keresztül megvesztegetett sportvezetőket, amiért jövedelmező marketingjogokat kapott. Ez közelít a hűtlen kezelés gyanújához. Kisebb körben Blatter is „oxigénnek” csúfolta a kenőpénzeket.[391] Thomas Hildebrand különleges nyomozó 2005-ben indított eljárást, amit 2010 közepén a svájci büntető törvénykönyv 53. cikkelye alapján lezártak. A FIFA és két megvádolt funkcionáriusa összesen 5,5 millió frankos jóvátételt fizetett. Az 53. cikkelyben ez áll: „Ha a tettes megtérítette a károkat, vagy minden megtehetőt megtett, hogy kiegyenlítse az általa okozott károkat, akkor az illetékes hatóság eltekint az eljárástól, a büntetéstől vagy attól, hogy átadja az ügyet a bíróságnak.” Az eljárás berekesztése az 53. cikkely alapján feltételezi, hogy a bizonyítékok helyzete nagyon erősen virágzó, és büntetőjogi értelemben releváns dokumentumok állnak rendelkezésre, amelyek elítéléshez vezethetnek. És az eljárást meg is kell indítani – különben nem lehet megszüntetni. Ezt követően elkészítették a körülbelül 40 oldalas lezárási rendelkezést. A futball terhére hosszú éveken át elkövetett milliós csalások morális dimenzióját rejti magában. Nem, Blatterre magára sohasem utalnak úgy, mint aki pénzt fogadott volna el. De hogy tudta és eltűrte, ahogyan a kollégái hozzányúltak, illetve hogy tudja, mi történt az 1997-ben tévesen a FIFA egyik számlájára kerülő milliós nagyságú kenőpénzzel – ezeknek benne kell lenniük az ISL dokumentumaiban. Svájcban és Angliában a médiumok ezen papírok nyilvánosságra hozataláért perelnek. Az érintettek jogilag védekeznek ellene – a FIFA is. Ez hihetetlen. Tudniillik a szervezet a büntetővizsgálat 2010 júniusában való megszüntetése után nyilvánosan kijelentette: „Az ügyben a FIFA elnökét mindennemű hibás viselkedés vádja alól felmentették.” Miért nem engedi akkor, hogy egy olyan papír kerüljön nyilvánosságra, amely őt széleskörűen felmenti az üggyel kapcsolatos összes rosszhiszemű viselkedés vádja alól? A világ mégiscsak látni akarja, hogy nem Blatter volt, hanem valaki más, aki a FIFA nevét a jogi aktákba, mi több, a vádlottak padjára helyezte.

2011. december 23-án a zugi legfelsőbb bíróság helyt adott a médiumok kérésének, hogy nyilvánosságra hozhassák az ISLpapírokat. A FIFA elnökének saját ügyében való felmentése azonban ellentmond a bíróságnak. Az érintett ártatlansági vélelmét „szembe kell állítani azzal, hogy a büntető törvénykönyv 53. cikkelye szerinti beállítás előfeltétele, hogy a tettes elismeri a normasértést”. Ez történt, ami miatt a bírók a FIFA félelmét félredobják, amely szerint az ISL-papírok „közelebbről nem tisztázott gyanúsítgatásokat” válthatnak ki. A dokumentumokban rögzített feltételezések perképes dolgokat is tartalmaznak, ez adódik az 53. cikkely alkalmazásából. Azt a kifogást is elutasítják, amely szerint az esetek már elévültek. A bíróság ragaszkodik hozzá, hogy a FIFA egyáltalán ne kerülhessen ki a korrupciós szalagcímekből: „A FIFA és tisztségviselői, valamint az állítólagos kenőpénz-kifizetésekkel kapcsolatos, makacsul kitartó pletykák iránti érdeklődés töretlen.”[392] Mindemellett a zugi ítélet leleplezi azt a felfogást, ahogyan a FIFA a szabad sajtóról gondolkodik. Jóllehet a futballügyvédek szerint „a demokratikus államszerkezetben van bizonyos értéke”, mindazonáltal „csak a hatóság és a lakosság közötti összekötő kapocs”. Valóban ez a szabad sajtó szerepe – vagy inkább a cégeké, szövetségeké és hivataloké? A FIFA nézőpontjából a jogi felderítők veszélyes érdekeket követnek, „jelesül a termékük értékesítését és a saját piaci értékük növelését”.[393] A lényeg, nem megy tovább, hogy az ügyészség „a médiában említett szenzációhajhász vádakra beadja a derekát”. Ez pániknak hangzik. Amit a lezárásáról szóló rendelkezésben leírnak, olyan komolynak kell lennie, hogy a vádlottaknak 5,5 millió frankot is megért a fenyegető büntetőeljárás elkerülése. Ki fizet 5,5 milliót, ha tudja, hogy a vádak tarthatatlanok? Az ISL-papír úgy írja le a FIFA-vezér szerepét, mint aki tudott a kifizetésekről, de semmit sem fogadott el. Azok meglátása szerint, akik ismerik,[394] az ismeretek elegendőek ahhoz, hogy Sepp Blattert lesöpörjék a trónról. Azt vizsgálták, ki, mikor, milyen pénzt fogadott el. A nyomozóknak bizonyos személyeknek szóló konkrét kifizetéseket kellett bebizonyítaniuk, akik azonban hallgatnak erről. Jött az éveken át

zajló hasonló kifizetésekkel való összehasonlítás, hogy rendszert keressenek. Leleplezték az ISL kenőpénzrendszerének alapelveit, feltöltését és egyéb módozatait? A vállalati büntetőjog mint alternatíva teszi lehetővé, hogy a FIFA ellen nyomozzanak. Ha a vádlottak élnek a hallgatás lehetőségével, és a tettek bizonyítékait nem lehet konkrétan besorolni, akkor egy cég vagy egy szervezet pótlólag a vádlottak padjára kerülhet. Ez a helyzet a megvádolt FIFA-val is. Oda kellett tartania a fejét, a nagy nevét, hogy egy vezető, akit a büntethető vádak nem eléggé konkrétan terhelnek meg, elrejtőzhessen mögé. Ez egyedülálló. Ez a legnagyobb botrány mind közül, ez mutatja meg, a keresztapa mennyire különlegesen gondoskodik a futballvilágról: a FIFA maga lett vádlott egy büntetőeljárásban. A publikumot az utolsó praktikáig tévúton vezetik. A svájci szövetségi bíróság előtti utolsó harc része a halogató stratégiának. Ahogyan az gyakori, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal. Blatter 2011 ősze óta ünnepélyesen állítja, szeretné a dokumentumot nyilvánosságra hozni, ugyanakkor év végéig ez ellen fut a FIFA fellebbezése. Szakemberek tiszta látszatharcnak tartják a halogatást. A jogászok egyetértenek, hogy a három fél mindegyike bármikor nyilvánosságra hozhatja a záró dokumentumot. A FIFA-nak is van egy példánya, Blatter nyilvánosságra hozhatja. Csak az ő szerepe érdekes. Az ártatlan harmadikok személyiségi jogainak állítólagos védelme probléma nélkül teljesíthető, amennyiben feketével áthúzzák a nevüket. Senki sem akarja tudni azokat. 2012 márciusában Blatter újabb mélyütést kap. Az Európa Tanács hivatalosan is felszólítja, adja ki a dokumentumot. A Tanács megosztja, zárt ajtók mögött beszéltek a hosszú ideig különleges nyomozóként dolgozó Thomas Hildebranddal is.[395] Az Európa Tanács azt is követeli a FIFA-tól, hogy vizsgálja ki Blatter újraválasztásának körülményeit. Különösen azt kell tisztázni, hogy a védőszent regnáló FIFA-elnökként kihasználta-e tisztségét a választási kampányban. Ez áll abban a 20 oldalas jelentésben, amit az Európa Tanács kulturális, tudományos, képzési és médiabizottsága március 7-én nyilvánosságra hoz. Politikusok a „jó kormányzás és etika a sportban” témakörben kritizálják a FIFA pénzügyeinek fukar transzparenciáját. Mindenekelőtt a FIFA

bérköltségein csodálkoznak – és pikáns összehasonlításokat készítenek. Miközben az emberi jogok európai bírósága Strasbourgban a 2010-es évben a 47 bírónak és a 629 munkatársnak csak 55 millió eurónyi bért fizetett ki, addig ez az érték a FIFA-nál elképesztően magasan van: a 387 alkalmazottnak és a végrehajtó bizottság 24 tagjának összesen 102 millió eurót fizetett ki a világszövetség. Immár a kultúrák végső összecsapása fenyeget: a józan emberi ész a FIFA szabályai és gumiparagrafusai ellen.[396] A labdarúgásnak egy sor reménye marad: hogy a sok bomba egyike porrá rombolja a FIFA monopolüzemét, és a féktelenül növekvő bevételeket egyre erősebb védőfalakba lehet fektetni. Ügyvédekbe, tanácsadókba, nyomozókba, nyilvános stratégákba – mindenbe, amit pénzért meg lehet venni. Néhány jó név ott lóg a világ titkos urainak hosszú karján, néhány intézet csatlakozik a pénzcsaphoz – és ez megnyugtató. Ezek vészjelek, amelyek messze túlmutatnak a sporton. És mi a helyzet a politikával, mi van a hatóságok és az ügyészség képviselőivel? Az Európa Tanács elkezdte. Akárcsak Dilma Rousseff kormánya Brazíliában. De még mindig túl sokan megadják magukat – és nem csupán Svájcban – a futballüzlet ördögi látnivalóinak. Ez egy olyan üzletág – ahogyan Blatter mondja –, amely minden vallást felülmúl. A mi időnkben a legnagyobb fekete lyukat hozza létre. „A sport reményt adhat – filozofál Mark Pieth, a FIFA reformere. – Az elterjedt korrupciós kultúra ellenmodellje lehet.” A FIFA-t nagyon távol látja ettől. „Ahhoz először létre kell hozni a megfelelő struktúrákat és az alkalmas személyeket be kell juttatni a vezető grémiumokba.”[397] Pillanat – Sepp Blatter nem példakép? A FIFA védőszentje ezt teljesen másképp látja. „Gyakran misszionáriusként jellemeznek – mondja ő. – Nem zavar. Mert az egy misszió, ha a futballal valamit mozgásba lehet hozni, ami az embereknek jót tesz.”[398] Nem zavar – milyen nagyszerű mondat. Mintha a futball beszélni tudna.

EPILÓGUS Meddig lehet ezt még megúszni? – tettem fel magamban a kérdést többször is, miközben fordítottam Thomas Kistner könyvét. Ahogy haladtam előre, egyre inkább veszett ki belőlem az a fajta illúziókkal teli magatartás, amellyel 2001 augusztusában a Puskásstadionban lejátszott Magyarország–Németország felkészülési mérkőzésen bemásztam a díszpáholyba, hogy interjút kérjek Sepp Blattertől, a FIFA regnáló elnökétől. Lelkes voltam, másztam, jöttek a biztonsági őrök, de Blatter csak intett, hadd maradjon ez az őrült, ha már pár korláton és szinten keresztüljutott. Azt hittem, értékeli az ifjonti bevállalást, de ma, másfél évtizeddel bölcsebben és több mint 400 oldal elolvasásával-lefordításával gazdagabban már ezt is képes vagyok átértékelni. Mert mi van, ha még egy futballpolitikailag ilyen kis ország ilyen kis porszemét is a saját céljaira akarja felhasználni? Mi van, ha a pár mondatos interjú is valamilyen extra célt szolgált? Neki. És hát előjöttek azon mozdulatokról-gesztusokról megőrzött emlékek, amelyekről Kistner is ír a könyvében. „Az én FIFA-m”, a keresztapai „Maradhat!” intés, a hangsúlyok, minden. Tudom, ez pont olyan, mint a fogadási botrányok miatt az összes furcsa eredménnyel véget érő meccs („Biztos tippmixeltek a rohadékok!”), és talán semmi sincs mögötte, ettől még az évek alatt felhalmozott szennyes ilyetén jellegű utóhatásaival számolni kell. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a könyv németországi megírása, illetve magyarországi nyomdába küldése között hónapok teltek el. Azt nem merem állítani, hogy azóta sorozatban követte el a botrányos tetteket a FIFA (bár az önmagában botrányos, hogy egyre terheltebb múltja dacára Blatter május végén ötödször is nyert az elnökválasztáson), de azt igen, hogy a Kistner által tárgyalt múlt egyre több, a megíráskor még homályosnak tűnő pontjával kapcsolatban derül ki az igazság. Nem pletykákra alapozva, hanem kézzelfogható bizonyítékoknak köszönhetően. Az FBI ugyanis többéves munka után lassan, de biztosan révbe ér. Természetesen kellettek hozzá lelkes önkéntesek és érdekből segítők, ettől még 2015 szeptemberének közepén ott tartunk, hogy a nemzetközi

szövetség második emberével bezárólag elég sokan „sárosak” hivatalosan is. A FIFA már évekkel korábban érezte: bajba kerülhet. 2012 derekán megbízta Michael Garcia amerikai ügyvédet, hogy világítsa át a szervezetet. Garcia a két vitatható vb-rendezési jog odaítélése mellett az ISL-lel kapcsolatos illegális kifizetésekre összpontosított, Joao Havelange és Ricardo Teixeira kétes pénzügyeire, illetve arra, hogy ebben milyen szerepet játszott Sepp Blatter elnök, valamint a FIFA vezérkara. A 75 tanút meghallgató, több mint 200 ezer oldalnyi dokumentumot elolvasó Garcia 2014. szeptember 5-én küldte el jelentését a FIFA-nak. Alapos munka lehetett, figyelembe véve a 350 (más források szerint 400) oldalas terjedelmet. Hans-Joachim Eckert, az etikai bizottság vezetője gyorsan bejelentette, ez így, egyben biztosan nem lesz publikus, csak az a verzió, amit majd ő készít belőle és tár mindenki elé. 2014. november 13-án megszületett a „nagy mű”, ami inkább egy 42 oldalas fércmunka volt, a valóság meghamisításának minden velejárójával. „Sem bűncselekményt, sem a vonatkozó rendelkezések és szabályok megsértését” nem állapította meg a Garcia-jelentés, állt az Eckert aláírásával jegyzett FIFA-közleményben. És persze semmilyen ok sincs arra, ami miatt a 2018-as és a 2022-es vb rendezéséért folytatott pályázatot meg kellene ismételni. Ennek következtében a 2018-as vb rendezési joga Oroszországnál, a 2022esé pedig Katarnál marad. Garcia munkája „tönkretétele”, a FIFA szerecsenmosdatása miatt kiakadt, a Transparency International kifakadt („Ez a FIFA kommunikációs katasztrófája” – mondta Sylvia Schenk, a TI sportfelelőse), de most már az Európai Bizottság is szót kért, és Navracsics Tibor, a szervezet oktatási, kulturális, ifjúsági és sportügyekért felelős biztosa „a kételyek eloszlatása érdekében” az anyag közzétételét sürgette. Kistner könyvéből ugye tudjuk, mi az ilyenkor szokásos FIFAeljárás? Képmutatás. A szervezet kiadta, Eckert összefoglalója „nem elfogadható”, sőt „jogilag nem kötelező és nem is jogerős” hatályú, és a nemzetközi szövetség természetesen mindent megtesz, hogy a dokumentumok nyilvánosságra kerüljenek, csak ahhoz néhány jogi akadályt el kell hárítani, illetve le kell folytatni pár etikai vizsgálatot

házon belül. Utóbbiból konkrétan ötöt, Ángel María Villar, Michel D’Hooghe, Worawi Makudi, Franz Beckenbauer és Harold MayneNicholls ellen. Garcia egy nappal a mellébeszélések után, 2014. december 17-én lemondott. A folyamat koronája pedig 2015. május 27-én jött: Walter De Gregorio sajtófőnök sajtótájékoztatón elmondta, a Garcia-jelentés 2014. november 19-e óta a svájci főügyészség előtt hever, az ő hatáskörük, hogy nyilvánosságra hozzák azt, vagy sem. Azt azért diszkréten elhallgatta, hogy más útvonalon a nyilvánossá tétel ellen hányan nyújtottak be tiltakozást. Május 27-én azonban már teljesen más miatt dőlt össze a kártyavár. Az FBI ugyanis célba ért. Gyűltek a dokumentumok, egyre több „száj” nyílt meg, Chuck Blazerről pedig kiderült, vádalku részeként az elmúlt éveket besúgóként töltötte, ők ketten meg azért tudtak annyit a FIFA-ról, hogy megkezdődjenek a letartóztatások. A zürichi Baur au Lac luxusszállodában, ahol a kongresszusra gyülekeztek a FIFA vezetői, reggel egy tucatnál több civil ruhás rendőr jelent meg: a recepción elkérték több szállodai szoba kulcsát, majd felmentek az emeletre, és elvezették a gyanúsítottakat. A letartóztatottak között található a FIFA végrehajtó-bizottságának két alelnöke, a Kajmán-szigeteki Jeffrey Webb és az uruguayi Eugenio Figueredo – az utóbbi a közelmúltig a Dél-amerikai Labdarúgószövetség elnöke volt –, valamint egy korábbi alelnök, a Trinidad és Tobagó-i Jack Warner, a CONCACAF korábbi nagy hatalmú elnöke. Továbbá szerepel még a listán José Maria Marin, a Brazil Labdarúgó-szövetség nemrégiben lemondott elnöke, a Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség elnöki tisztét korábban szintén betöltő paraguayi Nicolás Leoz, valamint Eduardo Li, Julio Rocha, Costas Takkas és Rafael Esquivel. Csalással, zsarolással és pénzmosással is gyanúsítják őket. „Blatter úr személyesen nem érintett a botrányban” – mondta De Gregorio, és hozzátette, a FIFA megbecsültségének nem tesz jót, ami történt, de az biztos, hogy megtisztuláshoz vezethet a szövetségen belül. Ha az a megtisztulási folyamat része, hogy május 29-én Sepp Blatter választották meg ismét a FIFA elnökének úgy, hogy az első körben ő 133, kihívója, Ali bin al-Husszein jordán herceg 73 szavazatot kapott, amire az utóbbi visszalépett, akkor a

médiavezérnek igaza volt. Egyébként pedig a tiszteletre méltó tagság újfent kiállított magáról egyfajta bizonyítványt. Blatter is, mert bár azonnal nem mondott le, miután június 2-án kirobbant az újabb botrány, már nem volt maradása. Akkor ugyanis a New York Times azt írta: Jérôme Valcke FIFA-főtitkár jóváhagyásával 10 millió dollárt utalt át a szervezet a korrupciós botrány egyik főszereplőjének, Jack Warnernek. Valcke tagadott, kár, hogy előkerült egy papír, amelyen a dél-afrikai szövetség személyesen őt kéri meg az összeg továbbítására. Ebből azért azt sem nehéz leszűrni, hogy már a 2010-es vb odaítélése sem volt tiszta… „Alaposan átgondoltam az elnökségemet és életem elmúlt negyven évét. Ezek az évek a FIFA-ról és erről a csodálatos sportról, a futballról szóltak. Mindennél többre értékelem a szervezetet, és a legjobbat akarom neki. Ezzel még nincs vége a FIFA-ra váró nehézségeknek” – mondta leköszönő beszédében Blatter. Azért még egy kis kabaré belefért, hiszen röviddel ezután közölte, neki eszében sincs távoznia, de végül azért csak-csak megy. Úgy, hogy februárig, a következő választásig hivatalban marad. A rossz nyelvek szerint azért, hogy a nyomokat eltüntethesse. 2015. szeptember 17-ig még ment ez közösen Valckéval, akkor azonban a főtitkárt kirúgta a FIFA. A különböző botrányokba a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vezetői közül a második emberrel bezárólag már minden fontos ember belebukott, csak az állítólag szintén kemény FBI-vizsgálat alatt álló Blatter nem. Pedig ahogyan Thomas Kistner írta, ő a maffia keresztapja.

FÜGGELÉK

Rövidítések AFA – Argentin Labdarúgó-szövetség AFC – Ázsiai Labdarúgó-szövetség AIM – American International Media, médiavállalkozás ASO – Amaury Sports Organisation BIG – Bázeli Kormányintézet BKA – Német Bűnügyi Hivatal CAF – Afrikai Labdarúgó-szövetség CAS – Nemzetközi Sportdöntőbíróság CBF – Brazil Labdarúgó-szövetség Cecafa – Kelet- és Közép-afrikai Labdarúgó-szövetség CFU – Karibi Labdarúgó-unió CONCACAF – Észak-, Közép-amerikai és Karibi Labdarúgószövetség CONMEBOL – Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség DFB – Német Labdarúgó-szövetség Eb – Európa-bajnokság EBU – Európai Műsorszolgáltató Unió ECA – Európai Klubok Szövetsége ECN – Európai Konzultációs Hálózat EWS – Earlay Warning System Exko – végrehajtó bizottság FFA – Ausztrál Labdarúgó-szövetség FFU – Ukrán Labdarúgó-szövetség FIFA – Nemzetközi Labdarúgó-szövetség FINA – Nemzetközi Úszószövetség FRF – Román Labdarúgó-szövetség FSE – Európai Futballszurkolók GIG – Global Interactive Gambling IAAF – Nemzetközi Atlétikai Szövetség IACA – Nemzetközi Korrupcióellenes Akadémia ICCS – Nemzetközi Sportbiztonsági Központ IGC – Interpol Irányítási Bizottság IGC – Independent Global Complex IMG – International Management Group

INEA – Európai Ügyek Intézete IOC – Nemzetközi Olimpiai Bizottság ISL – International Sport and Leisure ISMM – az ISL holdingvállalata KOWOC – a 2002-es világbajnokság dél-koreai szervezőbizottsága LOC – helyi szervezőbizottság MFA – Máltai Labdarúgó-szövetség NOK – Nemzeti Olimpiai Bizottság OCA – Ázsiai Olimpiai Tanács OECD – a gazdasági együttműködés és fejlesztés szervezete OFC – Óceániai Labdarúgó-szövetség PETA – People for the Ethical Treatment of Animals, állatvédelmi szervezet PZPN – Lengyel Labdarúgó-szövetség QIA – Qatar Investment Authority QSI – Qatar Sports Investments TI – Transparency International TRACE – Transparent Agents and Contracting Entities UEFA – Európai Labdarúgó-szövetség UFA – korábban Universum Film AG; ma UFA Film & TV Produktion GmbH USSF – az Egyesült Államok Labdarúgó-szövetsége vb – világbajnokság VBS – Svájci Védelmi, Nemzetvédelmi és Sportminisztérium

Irodalomjegyzék Bianchetti: »Gebrochenes Eis – Intrigen aus der Welt des Eiskunstlaufs«, Wien, 2006 Galeano: »Der Ball ist rund«, Zürich, 2006 Gebauer: »Olympische Spiele – die andere Utopie der Moderne«, Frankfurt a. M., 1996 Grupe: »Horst Dassler – Revolution im Weltsport«, Biographie, München, 1992 Guelfi : »L’Originale«, Paris, 1999 Hill: »Sichere Siege – Fußball und organisiertes Verbrechen«, Toronto, 2008 Hutchison: »Die heilige Mafia des Papstes«, München, 1998 Jennings: »Foul – hinter der Fassade der Fifa«, London, 2006 Jennings: »Geld, Macht und Doping – das Ende der olympischen Idee«, München, 1992 Kistner / Schulze: »Die Spielmacher«, München, 2001 Kistner / Weinreich: »Muskelspiele – ein Abgesang auf Olympia«, Berlin, 1996 Kistner / Weinreich: »Das Milliardenspiel«, Frankfurt a. M., 1998 Kistner / Weinreich: »Der Olympische Sumpf«, München, 2000 Kuper: »Football against the enemy«, London, 1994 Mendez: »Admiral Lacoste, wer hat General Actis getötet?«, Buenos Aires, 1984 Payne: »Olympic Turnaround – Die olympische Wende«, Bad Reichenhall, 2006 Roth: »Unfair Play – wie korrupte Manager, skrupellose Funktionäre und Zocker den Sport beherrschen«, Frankfurt a. M., 2011 Smit: »Pitch Invasion – Drei Streifen gegen Puma«, Frankfurt, 2005

Smith: »Ces messieurs Afrique«, Paris, 1997 Strasser / Becklund: »Swoosh – the unauthorized story of Nike and the men who played there«, San Diego, 1991 Sugden / Tomlinson: »Badfellas: Fifa-family at war«, London, 2003 Vassort: »Mafia – et comportement mafi eux«, Caen, 2010 Weinreich (Hg.): »Korruption im Sport – mafiose Dribblings, organisiertes Schweigen«, Leipzig, 2006

Fontos személyek Roman Abramovics: orosz oligarcha, a Chelsea tulajdonosa Rinat Ahmetov: ukrán oligarcha Amos Adamu: a FIFA nigériai elnökségi tagja, vesztegetés miatt eltiltották Farah Addo: az etióp szövetség elnöke Abdullah el-Dabal: a FIFA egykori szaúdi elnökségi tagja Szalman Bin Ibrahim el-Kalifa: a bahreini szövetség elnöke Fédra Almadzsid: a 2022-es katari vb-pályázat egykori alkalmazottja, besúgó, aki a vádjait visszavonta Szlim Alulu: hajdani tunéziai elnökségi tag a FIFAban Hamad Bin Kalifa el-Tani: a katari emír Dzsaszim el-Tani: az emír fia Hasszan el-Tavadi: az emír fia Marina Anissina: orosz jégtáncos, aki a 2002-es Salt Lake City-i olimpián Franciaországnak nyert aranyérmet Jacques Anouma: a FIFA elefántcsontparti elnökségi tagja Edson Arantes do Nascimento (Pelé): brazil futballcsillag, 1998 és 2002 között sportminiszter Lisle Austin: a bahamai szövetség elnöke, a FIFA eltiltja Marco Balmelli: a bázeli Institute on Governance (BIG) tagja Flavio Battaini: egykori FIFA-menedzser Thomas Bauer: a csődbe ment ISL sportmarketingügynökség felszámolója Daniel Beauvois: ISL-menedzser Franz Beckenbauer: a német vb-pályázat vezetője, a FIFA elnökségének tagja, a Bayern München

tiszteletbeli elnöke Zine el-Abidin Ben Ali: Tunézia leváltott államfője Monique Berlioux: a NOB egykori sportigazgatója Silvio Berlusconi: egykori olasz államfő, az AC Milan tulajdonosa Mohamed Bin Hammam: a FIFA volt alelnöke, az ázsiai szövetség, az AFC volt elnöke, hosszú időn keresztül Blatter közeli barátja, a FIFA korrupció miatt élethosszig tartó eltiltással sújtja Tony Blair: brit miniszterelnök Corinne Blatter: Sepp Blatter lánya Marco Blatter: Sepp Blatter fivére Philippe Blatter: Sepp Blatter unokaöccse Sepp Blatter: 1998 óta a FIFA elnöke, előtte 1981től a FIFA főtitkára, 1975 óta dolgozik a FIFA-ban Chuck Blazer: a FIFA elnökségének amerikai tagja Jason Blazer: Chuck Blazer fia Marci Blazer: Chuck Blazer lánya Claudio Bonadio: Buenos Aires-i államügyész Charles Botta: FIFA-kapcsolatokkal rendelkező svájci építész Christine Botta-Salzmann: Charles Botta felesége, Blatter elnöki kabinetjének vezetője Lucien Bouchardeau: nigeri játékvezető Butrosz Butrosz: a FIFA-szponzor Emirates kommunikációs elöljárója Egidius Braun: a német szövetség egykori elnöke Mel Brennan: a CONCACAF egykori munkatársa New Yorkban Rebekah Brooks: Murdoch News Corps médiakonszernjének csúcsmenedzsere Selby Brown: Trinidad és Tobagó-i televíziós jogkereskedő Roland Rino Büchel: svájci parlamenti képviselő, egykoron az ISL munkatársa Enrique Byrom: ügynökségi szereplő, többek között jegyekkel kereskedik, a FIFA állandó partnere

Jaime Byrom: Enrique Byrom fivére David Cameron: brit miniszterelnök Franco Carraro: olasz sportvezető Iker Casillas: a spanyol labdarúgó-válogatott csapatkapitánya Jérome Champagne: 1999 és 2009 között Blatter politikai tanácsadója Csung Mong Dzsun: 2011-ig a FIFA elnökségének tagja Bill Clinton: egykori amerikai elnök Edgardo Codesal: a CONCACAF bírói tisztségviselője Sebastian Coe: a FIFA etikai bizottságának korábbi elnöke, olimpiai bajnok atléta, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke Antonio Carlos Coelho: brazil üzletember Damian Collins: brit országgyűlési képviselő John d’Alessandro: a NOB topszponzora, a John Hancock főnöke Petrus Damaseb: a FIFA etikai bizottságának namíbiai igazgatóhelyettese Horst Dassler: az Adidas cégvezetője, az ISL jogkereskedő-iroda alapítója Castor de Andrade: brazíliai szerencsejáték-király Pierre de Coubertin: a NOB alapítója Walter de Gregorio: a FIFA kommunikációs igazgatója Eduardo de Luca: a CONMEBOL főtitkára Norman Darmanin Demajo: a máltai szövetség elnöke Charles Dempsey: az óceániai szövetség elnöke Michel D’Hooge: a FIFA belga elnökségi tagja Lamine Diack: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az IAAF korábbi szenegáli elnöke Eric Drossart: az IMG-csoport belga elnökmenedzsere

Chris Eaton: az Interpol igazgatója, a FIFA biztonsági főnöke, most a katari ICSS-nek dolgozik Dick Ebersol: az NBC amerikai televíziós konszern sportigazgatója Senes Erzik: a FIFA török elnökségi tagja Louis Freeh: az FBI egykori főnöke, privát biztonsági vállalkozásával a FIFA-nak dolgozik Ahongalu Fusimalohi: a FIFA egykori tongai elnökségi tagja, 2010-ben korrupció miatt elítélik Walter Gagg: a FIFA svájci munkatársa Miguel Galan: a FIFA egykori chilei igazgatója Julio Grondona: a FIFA elnökségi tagja, Blatter argentin helyettese André Guelfi: francia üzletember Sunil Gulati: az Egyesült Államok Labdarúgószövetségének elnöke Angel Gurría: az OECD főtitkára Dieter Hahn: a Kirch-konszern menedzserigazgatója Herbert Hainer: az Adidas elnöke Peter Hargitay: Sepp Blatter különleges tanácsadója Joao Havelange (Jean Marie Faustin Godefroid Havelange): a FIFA tiszteletbeli brazil elnöke, 1974 és 1998 között a FIFA elnöke Issa Hayatou: a FIFA alelnöke, az Afrikai Labdarúgó-szövetség kameruni elnöke Andreas Herren: a FIFA korábbi sajtófőnöke Richard Herson: amerikai üzletember Thomas Hildebrand: svájci különleges nyomozó az ISL és a FIFA ügyében Declan Hill: a fogadási csalásokra szakosodott kanadai újságíró Günther Hirsch: a legfelsőbb szövetségi bíróság egykori elnöke, a FIFA etikai bizottságának német tagja Urs Hubmann: zürichi államügyész Gianni Infantino: az UEFA svájci főtitkára

Christian Jeannette: Horst Dassler munkatársa Andrew Jennings: a FIFA angol leleplezője, oknyomozó újságíró Lennart Johansson: a FIFA hajdani svéd alelnöke, 1990 és 2007 között az UEFA elnöke Danny Jordaan: a 2010-es világbajnokság pályázati és szervezőbizottságának dél-afrikai vezetője Jevgenyij Kafelnyikov: orosz profi teniszező Kaha Kaladze: grúz profi labdarúgó Szaleh Abdullah Kamel: szaúdi nagyvállalkozó Angenie Kanhai: a CFU főtitkára Juca Kfouri: brazil újságíró Michael Killanin: a NOB egykori ír elnöke Leo Kirch: televíziós vállalkozó Henry Kissinger: egykori amerikai külügyminiszter Vjacseszlav Koloszkov: a FIFA egykori elnökségi tagja és az orosz szövetség elnöke Roger Köppel: svájci újságíró Carlos Alberto Lacoste: az 1978-as argentin világbajnokság szervezőbizottságának elnöke, a junta vezetője, a FIFA elnökségi tagja Grzegorz Lato: a Lengyel Labdarúgó-szövetség elnöke, az 1974-es vb gólkirálya, három vb résztvevője Mike Lee: a 2022-es sikeres katari világbajnokság angol tanácsadója Mariosz Lefkaritisz: a FIFA és az UEFA ciprusi elnökségi tagja Nicolás Leóz: a FIFA elnökségi tagja, a Délamerikai Labdarúgó-szövetség, a CONMEBOL elnöke Peter Limacher: az UEFA fegyelmi bizottságának egykori svájci elnöke és főnyomozója Urs Linsi: a FIFA egykori főtitkára, korábban pénzügyi igazgatója Frederick Lord: az Interpol ausztrál munkatársa Robert Louis-Dreyfus: az Adidas főnöke, az Infront társalapítója

Frank Lowy: magyar származású vállalkozó, az Ausztrál Labdarúgó-szövetség elnöke Cesar W. Lüthi: svájci sportjogkereskedő Matias Machline: brazil vállalkozó Worawi Makudi: a FIFA elnökségi tagja, a Thaiföldi Labdarúgó-szövetség elnöke Christoph Malms: az ISL igazgatótanácsának elnöke, Horst Dassler sógora Zdravko Mamic: horvát futballvezető Mandla Mandela: Nelson Mandela unokája Zenani Mandela: Nelson Mandela dédunokája Rodolfo Manzo: perui válogatott labdarúgó Szpirosz Marangosz: ciprusi futballvezető Vlatko Markovic: a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöke Ueli Maurer: a svájci Bundesrat tagja Gerhard Mayer-Vorfelder: a FIFA hajdani elnökségi tagja, a DFB volt elnöke Thabo Mbeki: dél-afrikai államelnök Thorsten Mehles: a Prevent gazdasági nyomozóhivatal főnöke Urs Meier: svájci vb-játékvezető Angela Merkel: német kancellár Joseph Mifsud: a FIFA és az UEFA egykori máltai elnökségi tagja Byron Moreno: ecuadori vb-játékvezető Joanna Mucha: lengyel sportminiszter asszony Rupert Murdoch: ausztrál médiamágnás Vitalij Mutko: a FIFA orosz elnökségi tagja Ralf Mutschke: egykori interpolos, BKA, a FIFA biztonsági igazgatója Patrick Nally: angol sportreklámszakember Neoklisz Neokleusz: ciprusi ügyvéd Günter Netzer: az Infront jogkereskedője, egykori német válogatott labdarúgó Antonio Jesús López Nieto: spanyol vb-játékvezető Peter Nobel: svájci ügyvéd

Ronald Noble: az Interpol főtitkára Barack Obama: amerikai elnök Juan Oblitas: perui válogatott labdarúgó Adolf Ogi: egykori svájci kormánytag Lars-Christer Olsson: az UEFA egykori svéd főtitkára Rodrigo Paiva: Ricardo Teixeira brazil asszisztense Joe Paterno: amerikai futballedző Michael Payne: angol sportmarketing-szakértő Wilson Raj Perumal: elítélt szingapúri fogadási csaló Mark Pieth: compliance-szakértő, a bázeli Institute on Governance (BIG) igazgatója Laurent Platini: Michel Platini fia, a katari sportbefektetési alap menedzser-igazgatója Michel Platini: az UEFA elnöke, a FIFA alelnöke, egykori francia válogatott labdarúgó Loretta Preska: New York-i bírónő Vlagyimir Putyin: orosz államelnök Fedor Radmann: vb- és olimpiai pályázatok német szakembere Mohamed Rauraua: a FIFA algériai elnökségi tagja Hani Abo Rida: a FIFA egyiptomi elnökségi tagja Jules Rimet: a FIFA egykori francia elnöke Christopher Rodrigues: a VISA elnökségének amerikai elnöke Jacques Rogge: a NOB belga elnöke Sandro Rosell: a Barcelona elnöke, a Nike egykori menedzsere Alan Rothenberg: amerikai ügyvéd, korábban a CONCACAF elnökségi tagja, az amerikai labdarúgószövetség elnöke Stanley Rous: a FIFA elnöke, Havelange elődje Karl-Heinz Rummenigge: a Bayern München elnökségének elnöke, az Európai Klubok Szövetsége, az ECA német elnöke

Rafael Salguero: a FIFA elnökségének guatemalai tagja Mircea Sandu: az UEFA elnökségének román tagja Nicolas Sarkozy: francia államelnök Sylvia Schenk: a Transparency International német sportszakértője Andrij Sevcsenko: ukrán válogatott labdarúgó Hans-Jürg Schmid: az ISL svájci menedzsere Gerhard Schröder: német kancellár Pius Segmüller: a FIFA korábbi biztonsági igazgatója, előtte a svájci gárda vezetője Robert Selander: a MasterCard elnökségének amerikai elnöke Markus Siegler: a FIFA korábbi svájci sajtófőnöke Marc Siegwart: Zug kanton büntetőbíróságának svájci bírája Simonetta Sommaruga: svájci szövetségi politikus Hrihorij Szurkisz: az UEFA elnökségének ukrán tagja Ricardo Teixeira: a FIFA hajdani elnökségi tagja, a Brazil Labdarúgó-szövetség, a CFB és a vb szervezőbizottsága, a COL elnöke Reynald Temarii: a FIFA tahiti elnökségi tagja, 2010-ben korrupció miatt eltiltják Alimszan Tohtahunov: az orosz futballalapítvány vezetője Guido Tognoni: a FIFA hajdani svájci média- és marketingigazgatója David Triesman: az Angol Labdarúgó-szövetség és a 2018-as angol vb-pályázat egykori vezetője Jérome Valcke: a FIFA francia főtitkára Ángel Maria Villar Llona: a FIFA elnökségi tagja, a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöke Marco Villiger: a FIFA jogi ügyeinek svájci igazgatója Grant Wahl: amerikai újságíró Darryan Warner: Jack Warner fia

Jack Warner: a FIFA Trinidad és Tobagó-i alelnöke, a CONCACAF és a CFU elnöke, a 2011-es korrupciós vádak után eltiltják, és lemond Jean-Marie Weber: az ISL francia menedzserigazgatója David Will: a FIFA egykori skót elnökségi tagja Michel Zen-Ruffinen: 1998 és 2002 között a FIFA főtitkára Theo Zwanziger: a FIFA elnökségi tagja, a Német Labdarúgó-szövetség hajdani elnöke

[1] A KPMG menedzsmentjének levele az időközi revízióhoz 2000 [2] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2012. 01. 25. [3] Zürcher Tages-Anzeiger, 2011. 12. 10. [4] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2012. 01. 25. [5] BBC Radio 5 Live, 2010. 07. 11. [6] Fifa.com, 2009. 11. 02. [7] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005 [8] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 165. oldal [9] Grupe: Horst Dassler, Revolution im Weltsport, Biographie, München,

1992, 139.

oldal

[10]

Grupe: Horst Dassler, Revolution im Weltsport, Biographie, München, 1992, 139.

oldal

[11] Smit – Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 81. oldal [12] Der Spiegel, »Dassler will alles kontrollieren«, az 1986. 06.

02-án megjelent 23.

szám

[13] Bild-Zeitung, »Präsidentenstuhl durch Bestechung?« 1974. 03. 01. [14] Keith Bosworth, Sunday Times, in: Foul!, Hinter der Fassade der

Fifa, Andrew

Jennings, 2006 [15] 20 Minuten online, Schweiz, 2008. 06. 28.

[16] Az IM Möwe Stasi-jelentéseit számtalan könyvben dokumentálják [17] Kistner / Weinreich: Muskelspiele / ein Abgesang auf Olympia, Berlin, 1996, S. 83 [18] többek között Deutsche Presse-Agentur, 2011. 09. 28. [19] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 195. oldal [20] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 161. oldal [21] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 161. oldal

[22] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 164. oldal [23] Kistner / Weinreich: Das Milliardenspiel, Frankfurt, 1998, 57. oldal [24] Cavan levele Rene Simon ügyvédnek, 1981. 09. 03. [25] A szerző beszélgetése Käser özvegyével, 1997 [26] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 165. oldal [27] Der Spiegel, »Dassler will alles kontrollieren«, az 1986. 06. 02-án

megjelent 23.

szám

[28] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 204. oldal [29] Weltwoche, Schweiz, 2007/21. szám [30] Fifa.com, 2011. 11. 07. [31] Sonntagszeitung, 2011. 01. 01. [32] A Weltwoche interjúja, »Ich brachte menschliche Wärme«, 2007/21. szám [33] NZZ online, 2011. 09. 17. [34] Sonntagszeitung, 2011. 01. 01. [35] Smit: Drei Streifen gegen Puma. Frankfurt, 2005, 204. oldal [36] Don Pallone, Neue Zürcher Zeitung, 2006/05 [37] A Weltwoche interjúja, »Ich brachte menschliche Wärme«, 2007/21. szám [38] Wirtschaftswoche, 2006. 03. 30. [39] Kistner / Weinreich: Das Milliardenspiel, Frankfurt, 1998 [40] A szerző beszélgetése Pelével, 1997 szeptember [41] Süddeutsche Zeitung, 1997. 09. 27. [42] A szerző beszélgetése Ellert Schramm-mal, 1998 eleje [43] Berliner Zeitung, 2008. 04. 03. [44] A szerző a március 11-12-i peren jelen volt, tudósítások a Süddeutsche

Zeitungban, például 2008. 03. 12-én és 13-án [45] A szerző a március 11-12-i peren jelen volt, tudósítások a Süddeutsche Zeitungban, például 2008. 03. 12-én és 13-án [46] Drossart levele Blatternak, a szerző archívuma

[47] Drossart levele Blatternak, a szerző archívuma [48] Kistner / Weinreich – Das Milliardenspiel, Frankfurt, 1998, 151. oldal [49] Az eseményeket olyan személy is megerősíti, aki átélte [50] Sunday Times, 1995. 11. 12., idézi a Reuters [51] Associated Press, 1998. 03. 21. [52] Süddeutsche Zeitung, 1998. 06. 09. [53] »The Untold Campaign of Fifa Presidency around East Africa«, Farah szomáliai szövetség elnöke, 2002. 03. 05. [54] Tages-Anzeiger Zürich, 2010. 10. 29.

Addo, a

[55] a Sutter Kontroll AG memója Schallharttól Zen-Ruffinennek, 2000. 06. 08., a szerző archívuma [56] A KPMG menedzsmentjének levele az időközi revízióhoz 2000, a szerző archívuma [57] A főtitkárság levele Battaininak 2000. 08. 08-án, a szerző archívuma [58] Johansson levele Blatternak 2001. 12. 23-án, a szerző archívuma [59] Zen-Ruffinen levele Webernek 1998. 09. 07-én, a szerző archívuma [60] Az NFK iroda levele Linsinek, a FIFA pénzügyi igazgatójának 2000. 05. 19-én [61] Blatter levele Webernek 2001. 02. 12-én, a szerző archívuma [62] Jon Doviken megjegyzése, 2001. 05. 19., a szerző archívuma [63] Süddeutsche Zeitung, 2001. 05. 29. [64] Sonntagszeitung, Schweiz, 2011. 01. 01. [65] Az NKF levele Blatternak 2001. 05. 28-án, a szerző archívuma [66] Zen-Ruffinen e-mailje Linsinek 2001. 06. 11-én, a szerző archívuma [67] Bilanz, »Sepp Blatter – der Pate gewinnt immer«, 2004. 06. 30. [68] Johansson levele Blatternak 2001. 06. 11-én, a szerző archívuma [69] Chuck Blazer mailje Sepp Blatternak 2001. 04. 18-án [70] Blatter levele Johanssonnak 2001. 07. 02-án, a szerző archívuma [71] Süddeutsche Zeitung, 2002. 04. 18. [72] Johansson levele a FIFA összes tagszövetségének 2002. 03. 25-én, a szerző archívuma [73] Score-Papier, Budgets 2002, a szerző archívuma

[74] Blatter titkárságának mailje 2001. 05. 08-án, a szerző archívuma [75] Megjegyzés Blatter titkársága leveléhez 2001. 05. 10-én, a szerző archívuma [76] A FIFA belső megjegyzése az aktához 2002. 04. 04-én, a szerző archívuma [77] Nyilvános hitelesítés, meileni jegyzői hivatal, 2002. 05. 02., a szerző archívuma [78] Írásos panasz „Joseph S. Blatter ellen sikkasztás és hűtlen ügyvitel gyanúja miatt”, 2002. 05. 10., a szerző archívuma [79] Memorandum Linsinek, a FIFA pénzügyi igazgatójának, 2000. 11. 18., a szerző archívuma [80] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2011. 04. 30.

[81] A kerületi ügyészség idézése Zürich kanton számára, 2002, 11. 20. [82] „Tisztázás – Blatter FIFA-elnök válaszol a főtitkár 2002. május 3-i vádjaira”, 2002. 05. 18-án keltezett papír, a szerző archívuma [83] Süddeutsche Zeitung, 2012. 01. 14.

[84] Bin Hammam levele Csungnak 2002. 05. 22-én, a szerző archívuma [85] Szadi Muamer Kaddhafi levele Blatternak 2002. 03. 06-án, a szerző archívuma [86] Dasmunsi levele a FIFA elnökének 2002. 04. 25-én, a szerző archívuma

[87] Khan levele Zen-Rufifnennek, a FIFA főtitkárának 2001. 04. 26-án, a szerző archívuma [88] Blick, 2002. 05. 30. [89] A szerzőnek tett tanúvallomás [90] A svájci szövetségi bíróság ítélete, 2005. 07. 11. [91] A szerző archívuma [92] A Spiegel online interjúja, 2004. 05. 28. [93] Süddeutsche Zeitung, a szerző tudósítása [94] Winfried Herrmann vallomása [95] Sonntagszeitung, Svájc, 2011. 01. 01. [96] Süddeutsche Zeitung, 2010. 06. 25. [97] Sonntagszeitung, 2010. 06. 27. [98] A szerző és Thomas Hildbrand beszélgetése [99] Weltwoche, 10/49-es kiadás, 2010. december [100] Például a nationofswine.ch oldalon lévő videó a sajtótájékoztatóról [101] LIGA total! Lounge, futballtalkshow, 2011. 12. 13. [102] Az amerikai kerületi bíróság ítélete, Southern District, New York [103] B&T, ausztrál marketingszolgáltató, 2011. 11. 22. [104] www.sportfachhandel.com, 2011. 07. 01. [105] M. Payne: Olympic Turnaround – Die olympische Wende [106] Az amerikai kerületi bíróság ítélete, Southern District, New York [107] Sonntagszeitung, 2007. 10. 28. [108] Warner e-mailje a szerzőnek 2012. 01. 11-én [109] Berliner Zeitung, 2007. 06. 28. [110] A MasterCard e-mail forgalma 2012. 01. 07-én [111] A FIFA levele a szerzőnek 2012. 01. 17-én [112] A FIFA levele a szerzőnek 2012. 01. 17-én [113] Olympic Turnaround, Payne [114] Sonntagszeitung, 2006. 10. 08. [115] Scottish Mail on Sunday [116] transparencyinsport.org [117] Guardian, 2007. 05. 29. [118] dpa [119] Süddeutsche Zeitung, 2003. 02. 03. [120] Spiegel, 2003. 02. 03. [121] MSEshort, 2005. 06. 29. [122] International Herald Tribune, 2006. 08. 06.

[123] Sunday Express Scotland, 2010. 01. 03. [124] Süddeutsche Zeitung, 2010. 01. 05. [125] Wirtschaftswoche, 2002. 06. 07. [126] Süddeutsche Zeitung, 2010. 09. 03. [127] Süddeutsche Zeitung, 2010. 09. 03. [128] Dagbladet [129] dpa-AFX, 2011. 09. 05. [130] Kistner / Schulze: Die Spielmacher, DVA [131] Süddeutsche Zeitung, 2003. 04. 22. [132] Süddeutsche Zetiung, 2003. 04. 22. [133] Süddeutsche Zeitung, 2003. 02. 21. [134] Süddeutsche Zeitung, 2003. 02. 27. [135] Süddeutsche Zeitung, 2000. 07. 15. [136] Süddeutsche Zeitung, 2000. 07. 15. [137] 11Freunde, 2011. 02. 24. [138] tunisia-live.net, 2011. 12. 19. [139] Jennings: Foul, 2006 [140] Warner mailje 2012. 01. 12-én [141] Sunday Times, 2011. 10. 31. [142] ZDF, 2011. 12. 18. [143] L’Équipe, 2010. 02. 13. [144] The Guardian, 2011. 08. 29. [145] Beszélgetés a szerzővel 2011 márciusában Katarban [146] Foul, ARD, 2011. 06. 01. [147] Le Monde, 2012. 01. 14. [148] Linsi emlékeztetője Blatternak [149] Jennings: Foul, 2006 [150] Around the Rings, 2012. 02. 28. [151] Sunday Herald, 2008. 04. 06. [152] Sonntagszeitung, Svájc, 2011. 01. 01. [153] Sydney Morning Herald, 2010. 07. 01. [154] Sydney Morning Herald, 2010. 07. 01. [155] Weltwoche, 2012. 02. 24. [156] Der Olympische Sumpf, 2000, Kistner / Weinreich [157] L. Sandri levele 2001. 01. 11-én [158] Blick, 2002. 01. 10. [159] A Limmat-alapítvány levele Zen-Ruffinennek, FIFA-ház, 2002. 01. 10.

[160] dpa, 2009. 03. 18. [161] Berliner Zeitung, 1994. 11. 23. [162] Spiegel, 2010. 11. 03. [163] Unfair Play, Eichborn, 2011 [164] Belső UEFA-jelentés 2010. 01. 07-én [165] Süddeutsche Zeitung, 2011. 12. 02. [166] stern.de, 2012. 01. 12. [167] Bloomberg, 2012. 01. 13. [168] A FIFA belső jelentése, a szerző archívuma [169] e-mail a szerzőnek 2010. 12. 1-jén [170] Stern, 2010/38 [171] BBC, 2010. 06. 10. [172] linkedin.com / in / chriseatonfifa [173] Aargauer Zeitung, 2010. 12. 01. [174] Daily Telegraph, 2011. 01. 06. [175] Jennings: Foul, 2006 [176] Wall Street Journal, 2011. 11. 19. [177] The Independent, 2011. 12. 12. [178] Süddeutsche Zeitung, 2012. 02. 03. [179] Die Zeit, 2012. 03. 01. [180] Focus online, 2012. 01. 18. [181] e-mail a szerzőnek [182] Indian Express, 2011. 06. 24. [183] Basler Zeitung, 2010. 11. 15. [184] Az Offside projekt szerződése [185] The Telegraph, 2011. 02. 07. [186] Zürcher Tagesanzeiger, 2009. 02. 13. [187] Blick, 2009. 03. 13. [188] Süddeutsche Zeitung, 2008. 03. 05. [189] A szövetségi tanács svájci sportpolitikai koncepciója, 2000. 11. 30. [190] Le Monde, 2012. 01. 14. [191] Pénzügyi jelentés, 2010, 104. oldal [192] Fifa.com, 2009. 11. 02. [193] A BASPO közleménye, 2011. 10. 07. [194] Süddeutsche Zeitung, 2011. 10. 06. [195] Süddeutsche Zeitung, 2011. 11. 30. [196] Jogi levél, 2011. 03. 14.

[197] SonntagsZeitung, 2012. 01. 01. [198] Daily Mail, 2012. 01. 23. [199] Beszélgetés a szerzővel, 2012. 01. 28. [200] Hindustan Times, 2012. 01. 22. [201] insideworldfootball.biz, 2012. 01. 28. [202] Süddeutsche Zeitung, 2012. 03. 05. [203] Süddeutsche Zeitung, 2012. 03. 05. [204] Süddeutsche Zeitung, 2006. 12. 14. [205] taz, 1998. 05. 29. [206] SZ, 1998. 05. 20. [207] AP, 1998. 06. 05. [208] taz, 1998. 05. 29. [209] Süddeutsche Zeitung, 2011. 02. 03. [210] Beszélgetés a szerzővel, 2010. 10. 22. [211] SZ, 2010. 10. 23. [212] Az UEFA sajtóközleménye, 2010. 10. 30. [213] Roth: »Unfair Play«, 2011 [214] SZ, 2011. 02. 03. [215] dpa, 2010. 10. 31. [216] Süddeutsche Zeitung, 2011. 01. 29. [217] SZ, 2011. 01. 29. [218] Roth: »Unfair Play«, 2011 [219] SZ, 2011. 02. 03. [220] Spiegel-online, 2011. 12. 08. [221] Dudek: »Polens unmoralische Moralisten«, heise.de, 2009. 10. 17. [222] Fakt, 2011. 12. 14. [223] foot01.com, 2012. 01. 22. [224] insideworldfootball.biz, 2012. 01. 28. [225] Journal de Dimanche, Foot01, 2012. 01. 22. [226] Welt, 2011. 07. 02. [227] 20min.ch, 2012. 01. 27. [228] Daily Mail, 2011. 09. 29. [229] sportspromedia.com, 2012. 01. 27. [230] Uefa.com, 2012. 02. 17. [231] Arabianbusiness.com, 2010. 01. 27. [232] Tribuna da Bahia, 2012. 02. 17. [233] Eurosport.yahoo.com, 2012. 02. 16.

[234] Deutschlandfunk, 2011. 12. 17. [235] Deutschlandfunk, 2012. 02. 23. [236] FAIR, vizsgálati jelentés 2010 szeptemberéből – »Killing Soccer in Africa« [237] FAIR, vizsgálati jelentés 2010 szeptemberéből – »Killing Soccer in Africa« [238] FAS, 2011. 11. 20. [239] Beszélgetés a szerzővel, footballspeak.com [240] Beszélgetés a szerzővel, footballspeak.com [241] blogs.wsj.com, 2011. 10. 06. [242] Reuters, 2011. 08. 16. [243] Reuters, 2011. 08. 16. [244] e-mail Andrew Jennings újságírónak; a brit hozta mozgásba az ügyet [245] e-mail 2011. 09. 16-án [246] e-mail 2011. 08. 31-én [247] a szerző archívuma [248] e-mail 2001. 12. 19-én [249] e-mail 2002. 03. 27-én, a szerző archívuma [250] a szerző archívuma [251] a FIFA weboldala [252] Jennings: Foul, 2006 [253] Play the Game, 2006. 09. 29. [254] Businessweek, 2011. 12. 28. [255] Daily Mail, 2012. 02. 09. [256] Süddeutsche Zeitung, vb-könyvtár, 2006 [257] A szerző archívuma [258] Las Vegas Review Journal, 2011. 09. 15. [259] National Journal Daily, 2011. 10. 11. [260] Independent Australia, 2011. 08. 18. [261] e-mail 2001. 05. 28-án, a szerző archívuma [262] Reuters, 2011. 08. 16. [263] Telegraph, 2011. 12. 14. [264] Beszélgetések, a szerző archívuma [265] Daily Telegraph, 2011. 12. 07. [266] Daily Telegraph, 2011. 12. 07. [267] worldfootballinsider, 2011. 02. 08. [268] ARD, Foul, 2011. 06. 01. [269] ZDF, 2011. 12. 18. [270] The Guardian, 2001. 12. 01.

[271] A teljes garancialista a transparencyinsport.org oldalon található [272] The Guardian, 2007. 11. 19. [273] Süddeutsche Zeitung, 2000. 09. 09. [274] »Der KGB spielt Schach«, Juri Felshtinsky u. a., Terra-Verlag 2009 [275] Faz.net, 2011. 01. 07. [276] RIA Novosti, 2012. 01. 19. [277] Süddeutsche Zeitung, 2011. 04. 01. [278] http://www.arabianbusiness.com / power500 / ?skip=10 [279] Revista Piauí, 11/58-as kiadás [280] papírok a szerző archívumából [281] Daily Telegraph, 2011. 05. 06. [282] Daily Telegraph, 2011. 05. 06. [283] Bizalmas jelentések 2011 áprilisa és júliusa között, a szerző archívuma [284] FIFA-sajtószöveg, 2011. 05. 09. [285] A szövetségi bűnügyi rendőrség sajtóanyaga, 2012. 01. 31. [286] Reuters, 2011. 04. 30. [287] Noble e-mailezése a szerzővel 2011. november-december [288] Noble e-mailezése a szerzővel 2011. november-december [289] AP, 2011. 05. 12. [290] Svájci televízió, 2011. 05. 09. [291] Süddeutsche Zeitung, 2011. 05. 11. [292] worldfootballinsider, 2011. 05. 06. [293] Bizalmas jelentések 2011 áprilisa és júliusa között, a szerző archívuma [294] Nobles e-mailezése a szerzővel 2011. november-december [295] zeit-online, 2011. 09. 29. [296] Warner közleménye többek között a The Guardian 2011. 10. 18-i számában [297] sky.com, 2011. 05. 30. [298] Valcke sajtóközleménye 2011. 05. 30-án [299] Valcke levele a miniszternek 2012. 03. 05-én [300] Globoesporte.com, 2012. 03. 06. [301] sky.com, 2011. 05. 30. [302] Warner közleménye többek között a The Guardian 2011. 10. 18-i számában [303] sky.com, 2011. 05. 30. [304] sky.com, 2011. 05. 30. [305] The Australian, 2011. 11. 29. [306] Tudósítói anyag kicserélése Marangosszal 2012. 03. 02–06. között [307] Insideworldfootball.biz, 2011. 05. 29.

[308] Weltwoche, 2007/21-es kiadás [309] Mirror, 2011. 05. 30. [310] skynews.com, 2011. 05. 30. [311] skynews.com, 2011. 05. 30. [312] sportsillustrated.cnn.com, 2012. 01. 18. [313] bloomberg.com, 2011. 05. 31. [314] Petersen meghívása, »Revelations of Bribery«, 2011. 05. 30. [315] A szövetségi jogi minisztérium közleménye, 2011. 05. 31. [316] Revista Piauí, 11/58 [317] Handelszeitung, 2011. 05. 11. [318] »2018 World Cup Bid«, a kulturális, média- és sportbizottság jelentése, 2011. 07. 05.

[319] »2018 World Cup Bid«, a kulturális, média- és sportbizottság jelentése, 2011. 07.

05.

[320] Levél a bizottságnak 2011. 05. 09-én, a szerző archívuma [321] The Guardian, 2010. 07. 10. [322] The Guardian, 2010. 07. 10. [323] Hasszan el-Tavadi beszélgetése a szerzővel a katari Dohában, 2011. 03. 30. [324] »2018 World Cup Bid«, a kulturális, média- és sportbizottság jelentése, 2011. 07.

05

[325] Handelszeitung, 2011. 12. 07. [326] Handelszeitung, 2011. 12. 07. [327] http://blogs.wsj.com/corruption-currents/2012/01/26/qa-alexandra-wrage-on-the-

new-fi fa-governance-committee / [328] transparencyinsport.org

[329] Zürcher Tages-Anzeiger, 2011. 12. 10. [330] Az Interpol sajtóközleménye, 2011. 12. 02. [331] Zürcher Tages-Anzeiger, 2011. 12. 10. [332] transparency.org/about_us/organisation/individual,

2012 január-februári állás,

Februar 2012 [333] bild.de, 2012. 02. 01.

[334] Süddeutsche Zeitung, 2011. 12. 19. [335] sz.online, 2011. 12. 31. [336] Rodrigo Paiva telefonbeszélgetése a szerzővel 2012. 01. 28-án [337] Az Interpol sajtóközleménye, 2011. 12. 12. [338] Süddeutsche Zeitung, 2012. 01. 02. [339] Zürcher Tages-Anzeiger, 2011. 12. 10. [340] faz.net, 2012. 01. 25.

[341] Zeit.online, 2012. 02. 02. [342] faz.net, 2012. 01. 25. [343] The Guardian, 2012. 02. 14. [344] Noble e-mailezése a szerzővel 2011. november-december [345] Noble e-mailezése a szerzővel 2011. november-december [346] A szövetségi bűnügyi rendőrség sajtóanyaga, 2012. 01. 31. [347] http://de.wikipedia.org/wiki/Internationale_Anti-Korruptionsakademie [348] Az IACA és a BIG közötti egyeztetés memoranduma, 2010. 09. 02. [349] http://www.parlament.ch/ab/frameset/d/n/4901/370606/d_n_4901_370606_370651.htm [350] The Guardian, 2012. 02. 10.

[351] dapd, 2012. 01. 30. [352] Fifa.com, 2012. 02. 17. [353] Spiegel, 2011. 09. 12. [354] mail a szerzőnek 2012. 01. 04-én [355] Süddeutsche Zeitung, 2012. 02. 04-05. [356] Der Standard, 2011. 12. 09. [357] bloomberg.com, 2011. 12. 09. [358] hrsport, 2011. 12. 16. [359] Svájci televízió, 2011. 05. 09. [360] Noble mailezése a szerzővel 2011. november-december [361] businessweek, 2011. 12. 16. [362] diepresse.com, 2012. 01. 30. [363] spiegel.de, 2011. 11. 10. [364] espn.go.com, 2012. 01. 19. [365] Warner mailje a szerzőnek [366] Petrus Damaseb közleménye, 2011. 10. 20. [367] The Guardian, 2011. 10. 18. [368] Süddeutsche Zeitung, 2012. 01. 14. [369] A szerző archívuma [370] e-mail a szerzőnek 2011. 07. 28-án [371] e-mail a szerzőnek 2011. 09. 05-én [372] Hasszan el-Tavadi beszélgetése a szerzővel, 2011. 03. 30. [373] Daily Telegraph, 2011. 11. 28. [374] http://transparency.de/Tabellarisches-Ranking.2021.0.html [375] Frontline, 2011. 09. 13. [376] The Independent, 2011. 12. 12.

[377] Hackinginquiry.org, 2012. 03. 06. [378] Wiesbadener Tagblatt, 2012. 03. 17. [379] Daily Mail, 2012. 03. 09. [380] sueddeutsche.de, 2010. 12. 02. [381] Novaja Gazeta, 2009. 04. 20. [382] vesti.ru, orosz internetes újság, 2009. 12. 08. [383] Neue Zürcher Zeitung, 2002. 08. 28. [384] Sunday Herald, 2009. 01. 25. [385] Financial Times Deutschland, 2010. 12. 08. [386] Kistner / Weinreich: Der Olympische Sumpf, München 2000, 164. oldal [387] Roth: Unfair Play, Frankfurt 2011, 119. oldal [388] www.aktuell.ru/russland/panorama/eislauf_und_mafia_skandaltraechtig_verquickt_65print.h tml [389] Neue Zürcher Zeitung, 2002. 08. 28.

[390] fl 1.fi ndlaw.com [391] Sonntagszeitung, 2010. 06. 27. [392] Zug kanton 1. számú panaszos részlege, 2011. 12. 22-i ítélet [393] Zug kanton 1. számú panaszos részlege, 2011. 12. 22-i ítélet [394] Rodrigo Paiva, 2012. 01. 28. [395] http://assembly.coe.int/ASP/NewsManager/EMB_NewsManager-View.asp? ID=7453&L=2 [396] Handelszeitung Schweiz, 2012. 03. 07.

[397] zeit.online, 2012. 02. 02. [398] Foul, ARD, 2011. 06. 01.