Ferenc József magánélete 9786155537035 [PDF]

Zitiervorschau

Ferenc József magánélete Nemere István Csengőkert (jan 2015) Címke: Életrajz, történelem, Osztrák-Magyar Monarchia Életrajzttt történelemttt Osztrák-Magyar Monarchiattt Az osztrák császár és magyar király már-már legendás alakká nőtte ki magát Magyarországon is. Talán ő volt az a történelmi személyiség, aki a legnagyobb utat járta be a magyar nép lelkében. A történet kezdetén a tizenéves fiatalember a magyar szabadságharc leverőjeként és megtorlójaként került be a köztudatba. Hatvannyolc évvel később, mint köztiszteletben álló, a magyar lakosság nagy többsége által szeretett uralkodó fejezte be életét. A szerző művéből megtudjuk, mi minden történt vele (és velünk) az alatt a közel hetven év alatt. Ez az időszak a magyarság számára is fölemelkedést hozott. Ferenc József egyfelől joviális ember, másfelől ijesztően rideg bürokrata volt. Ám szerzőnk most a magánembert mutatja be, felhasználva a legutóbbi években napvilágot látott új forrásokat, régi naplókat, visszaemlékezéseket. Ezekből egy házasságtörő, elkényelmesedett, de néha vakmerően szerelmes férfi képe bontakozik ki.

Nemere István FERENC JÓZSEF MAGÁNÉLETE

Első fejezet Az érkezés Ferenc József egy olyan híres család sarja volt, amely már évszázadok óta beírta magát Európa történetébe. Az első Habsburg, ki így nevezte magát, egy Svájc szélén található kicsiny várról, Habichtsburgról kapta a nevét. Ő már a XI. század végén élt és Ottónak hívták. A következő században a Habsburgok mind ismertebbek lettek, végül pedig trónra is kerültek. Mindig arisztokraták voltak, akik ha kellett, fegyverrel a kézben nyargaltak a csatában, ám ha kellett, a diplomáciában jeleskedtek. Később, már ausztriai uralkodásuk idején pedig arról lettek híresek, hogy ügyesen ötvözték a brutális erőszakot (amely akkoriban kontinens-szerte ismert és elismert módszere volt a hatalmasoknak) a finomabb tevékenységgel. Például az ügyesen kötött házasságokkal s egyéb kapcsolatokkal. Ezekkel legalább annyi sikert értek, el mint a csatatereken. Birodalmuk különféle korszakokon ment át. Mint minden politikai szervezetnek, ennek is voltak nagy felemelkedései és hanyatlásai. Volt tespedés és volt előretörés, volt nyugtalanság és volt viszonylagos békés korszaka is. Megrázták forradalmak és volt idő, amikor hajszálon függött egész létezése. Volt, amikor a Birodalom majdnem szétesett és voltak korszakok, amikor mindennél erősebbnek, szinte megingathatatlannak tetszett. Rágták belső férgek és támadták külső ellenségek. Néha az, ami hosszabb ideig összetartotta, egyszercsak széthúzó erővé változott és végül a vesztét okozta. De most még nem tartunk ott. Azok a Habsburgok, akik a kezdet kezdetén nem számítottak a (német) birodalmi hercegek közé, nem voltak rokonai semmilyen külföldi dinasztiának – az évszázadok során alaposan megváltoztak. Még a birtokaik sem alkottak összefüggő területet e korai századokban. Ám később minden megváltozott és pár száz éven át Európa közepén egy nagy és viszonylag erős birodalmat hozhattak létre. Volt idő, amikor a földrészen ez volt a legnagyobb állam, számtalan nép lakta, sokféle területet ölelt fel.

Nem áll szándékunkban statisztikát közölni arról, hány Habsburg ült hány ország vagy nemzet trónján. Elég annyit megjegyeznünk, hogy a magyar trónra rövidebb-hosszabb ideig összesen tizenheten kerültek – tizenhat férfi és egy nő (Mária Terézia). Ezek között időrendi sorrendben az utolsó előtti volt Ferenc József. A korszak Véget ért a napoleoni lázálom. A magas arisztokrácia felől nézve ennek a parvenünek a felbukkanása semmi jót sem jósolt, csak a földrész szétzilálását – és ez csakugyan sikerült is. Ámde Napoleon 1821-ben meghalt egy nagyon távoli szigeten, és senkit sem érdekelt, hogy valóban betegség vitte-e el őt, mint hangoztatták a felelősök, vagy (mint mára bebizonyították) alattomos módon megmérgezték, eltették láb alól. Minket ez a történet azért érdekel, mert Napoleon egyetlen legális fia, a Sasfiók osztrák Habsburg-hercegnő anyja révén Bécsben nevelkedett. Huszonegy évesen őt már valóban egy tüdőbetegség vitte el végleg. Rideg környezetben, idegenek között nevelkedett az, akiben sokan akkor még a jövendő nagy reménységét látták. Napoleon személyének, hatalmának és eszméinek folytatását… Nem véletlenül hoztuk szóba a reichstadti herceget, vagyis Franzot, Napoleon „osztrák fiát”. Bár a történészek erősen tagadják, hogy igaz lenne – meg kell emlékeznünk egy legendáról. Amely talán nem is csak legenda. 1829-ben és 1830-ban az akkor uralkodó osztrák császár, II. Ferenc fia, a szintén Ferenc Károly Józsefnek elkeresztelt férfi (született 1802-ben) már házasságban élt feleségével, Zsófiával. Az apa, Ferenc császár még 1768-ban született és pár évvel az itt tárgyalt események után, 1835-ben hunyt el. 1804-től uralkodott a napoleoni idők alatt. Az ő keserű-kényszerű feladata lett a francia császárhoz adni feleségül lányát, Mária Lujzát. Igen váltakozó volt viszonya a Korzikaival – háborúskodtak is eleget. Megesett, hogy Napoleon foglalta el Bécset, mígnem aztán Ausztria a győztes koalíció tagjaként segítette vissza a trónra a Napoleontól elűzött francia királyi családot. Ferenc 1830-ban Magyarország trónjára ültette szellemileg visszamaradott elsőszülött fiát, Ferdinándot. Ferenc József apja egész életét árnyékban élte le. Voltaképpen négy ember árnyéka vetült rá, főleg azért, mert neki magának

semmilyen kiemelkedő képessége vagy jellemvonása nem volt. Előbb apja, Ferenc császár dominálta a fiatalember életét, majd félresikerült féltestvére, Ferdinánd került a trónra helyette, és megint csak árnyékban maradt. Aztán megnősítették és felesége, Zsófia, a szellemes, kicsit erőszakos és politikailag nő létére meglepően aktív asszony uralma alá került. Élete végén pedig fia, a fiatalon császárrá lett Ferenc József volt az a negyedik személy, aki őt teljességgel háttérbe szorította. Nem csoda, ha nagyon keveset tudunk Ferenc Károly Józsefről. Nem igazán szolgált rá figyelmünkre. Ebbe a történetbe is csak úgy „jött be”, hogy állítólag ő volt a későbbi császár apja. Az „állítólag” szótól prüszkölnek a hivatásos történészek, de mi megengedhetjük magunknak, hogy ne haladjunk az ő nyomaikban. Még a pletykákra is sort keríthetünk és tallózhatunk korabeli levelekben, emlékiratokban, feljegyzett tényekben, találgatásokban, utalásokban is. Nos, az egyik ilyen feltételezés szerint az események Zsófiánál kereszteződtek. Az asszony 1805-ben született Münchenben mint bajor királylány és 1824-ben adták hozzá Ferenc Károly Józsefhez. A fiatal lány, majd asszony nem örült ennek a házasságnak, tisztában volt azzal, hogy férjeura voltaképpen – enyhén fogalmazva – igen szerény képességekkel bír. Talán ez inspirálta őt arra, hogy helyette is ügyködjön. Nagyon energikus nő lévén sok mindenbe beleártotta magát, különösen később, amikor fiából kellett császárt csinálnia. De aktivitása már korán kialakult. Még a mindenható kancellárnak, Metternichnek is számolnia kellett vele. Zsófia erős egyénisége, politikai érzéke és az a képessége, hogy mindenütt megtalálta a számára használható embereket, érdekcsoportokat – erőssé tették őt ebben a kezdetben idegen udvarban. Mindenesetre hamar feltalálta magát. Férje teljesen megbízott benne és talán sohasem tudta meg, hogy felesége az 1820-as évek végén nagy szerelmi románcot folytatott… Napoleon fiával. A Sasfikót akkor Bécsben nevelték, voltaképpen fogságban, de a császári udvarban megfelelő elhelyezést és iskolázottságot, műveltséget szerezhetett. Gyakorlatilag igen sok időt töltöttek együtt őt ketten: az idegen udvarból idekerült fiatalasszony és a nála hat

évvel idősebb félig francia, félig osztrák, vagyis szintén idegen császárfi. A pletykák szerint az idő együtt való eltöltésének szélső határa kiment egészen a szexuális életig. Mindenesetre figyeljünk fel néhány tényre. Az első: a reichstadti herceg, „Franz”, és Zsófia szerették egymást: Szinte együtt laktak, egy fedél alatt, bár nem egy lakosztályban. Kettő: a férj nem sok vizet zavart, az sincs kizárva, hogy nem mindig teljesítette vagy teljesíthette az úgynevezett „férji kötelességeit”, csak ha Zsófia ezt megengedte neki. Három: a csecsemő, akit Ferenc Józsefnek kereszteltek el „apja” után, ebben az időben született. Fogantatása idején a románc javában tartott… Négy: többen feljegyezték, hogy Ferenc József születésekor hihetetlen mértékben hasonlított magához a húsz évvel korábbi… Sasfiókhoz, Franzhoz. Pontosan olyan csecsemő volt, mint amaz. Ezt a döbbenetes hasonlóságot az akkor élő bennfentesek megnézhették a két gyermekről két évtized időközzel készült korabeli rajzokon is. De van egy ötödik érvünk is. Ferenc József uralkodóként, felnőttként, sőt idős felnőttként is csupán egyetlen képet tűrt meg spártai egyszerűséggel berendezett hálószobája falán (ahol az a bizonyos, immár legendás katonai vaságy is állt). Ez a kép pedig nem volt más, mint a Sasfiók arcképe! Figyeljünk jól: nem a saját szüleit tette oda, nem gyermekei vagy felesége képét. Nem valami tájképet, neki kedves emléket. Hanem annak az embernek az arcképét, aki – szerintünk – az apja lehetett. Az igazi apja. Hogy honnan tudhatott erről? Hát talán onnan, hogy az anyja, Zsófia valamikor, életének egy későbbi szakaszában, vagy már a halálhoz közeledve bevallotta fiának a nagy igazságot. Ismétlem, erre nincs semmilyen bizonyíték. A világtörténelem attól már nem fog megváltozni, ha be is bizonyítanánk, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király nem volt más, mint Napoleon unokája! Azon sem csodálkozhatunk, hogy Ferenc József ezt sohasem vallotta be senkinek. Már ha biztos volt benne, akkor sem. Hiszen erősen katolikus nevelést kapott, minden iratban az apja (Ferenc Károly József osztrák főherceg, a császár harmadik fia) leszármazottjaként szerepelt. Ha beismeri, hogy az anyja megcsalta

az apját, és ő nem is az osztrák főherceg fia, hanem egy „külföldié” – veszélybe kerül trónöröklése, sőt eleve a pozíciója is. A másik ellenérv: nem vallhatta be sohasem, hogy az anyja így viselkedett. Ezzel megsértette volna annak emlékét. Zsófia – ha egyáltalán bevallotta valaha is ezt a félrelépést a fiának – biztosan kérte is egyúttal, hogy a hírt őrizze meg a maga számára. Ez sok szempontból nem volt publikus és nyilvánosságra hozatala több mint bűn – nagy politikai hiba lett volna. Mindenesetre Zsófiáról még a leginkább Habsburg-párti kiadványokban is olvashatjuk, hogy mély érzelem fűzte a Sasfiókhoz, amikor pedig az 1832-ben haldoklott, Zsófia ápolta őt éjjel-nappal: Ami nem lett volna a kötelessége, hiszen még csak rokonok sem voltak. Itt tehát valami többről volt szó. A reichstadti herceg halála nagyon megrázta Zsófiát, sokáig búskomor volt. Azon sem árt eltöprengeni, hogy Zsófia és Ferenc Károly József házassága hat éven át gyermektelen volt! Ez azért mond valamit, bár természetesen nem elsőrendű bizonyíték. Az első gyermekük (?) éppen Ferenc József volt, aki 1830-ban született. A következő tizenkét év alatt Zsófia szült még néhány fiút és egy lányt, ez utóbbi hamar meghalt. Természetesen a második gyermektől kezdve már feltételezhető, hogy azok apja az osztrák férj volt, ennek már nincs jelentősége. Mindenesetre elgondolkoztató tény, hogy Ferenc József nagyon elütött a testvéreitől, különösen természetét, képességeit tekintve. Zsófia mint mindent, fiai nevelését is erősen kézben tartotta. Elsősorban mélységes istenhitre és katolikus vallásra oktattaszoktatta fiait, ami aztán később meglehetősen behatárolta azok elméjét és mozgását. Az apa – most már hagyjuk a Sasfiókügyet pihenni, tehát ne kérdőjelezzük meg folyton Ferenc Károly József apaságát – a háttérbe húzódott. Amúgy egy vallásos, istenfélő és zárkózott ember volt, a politikához nem értett és szerencsére nem is hitte, hogy ért hozzá. Mélységesen vallásos ember lévén nem is mutatkozott a nyilvánosság előtt, naponta járt imádkozni, gyónni és áldozni. Egyetlen szenvedélyét az jelentette, hogy hatlovas aranyozott fogaton olykor végighajtott a bécsi Práteren. Ilyenkor természetesen mindenki kitért előle, ő pedig azt hitte, tisztelik. De

valójában nem sok vizet zavart és ezért nem is törődtek vele. Sem az udvar potentátjai, sem a bécsi köznép. A leendő császár első éveiről nem sokat mondhatunk. Úgy élt, mint a bécsi udvarban a számos gyermek. Ez az udvar télen a Hofburgban, a város szívében éldegélt, késő tavasszal kiköltözött Schönbrunnba és ott töltötte a nyarat. Aztán ősszel az egész udvar visszatért a városba. Ez évről évre, évtizedeken, sőt kis híján évszázadokon keresztül egyhangúan ismétlődött. De ebben senki sem talált kivetnivalót. Az udvar másik jellegzetessége a sok gyerek volt. Egyetlen Habsburg-ivadékot sem képzelhetünk el magányos gyermekként. Nem voltak „egykék”, már csak azért sem, mert ez a család századok óta hagyományosan és közmondásosan szapora volt. Nem véletlen, hogy Bécsben a köznép olykor „nyulaknak” nevezte őket… Mindig rengeteg gyermek született az uralkodó családjában és annak mellékágain. Ezzel aztán ismét sokat nemzettek. Az 1700-as, sőt az 1800-as években egyáltalán nem számított ritkaságnak az, hogy a főhercegi családokban tíz vagy annál több gyermeket szültek a szintén magas rangú, előkelő asszonyok. Mária Teréziának tizenhat szülése volt, tíz gyermeke maradt életben – ez még jó aránynak számított. De minden családban voltak gyermektemetések, méghozzá nem is ritkán. Mivel általában jobb orvosi ellátást kaptak, anyagilag és köztisztaságilag is jobb körülmények közé születtek ezek a gyermekek, hát többen maradtak közülük életben, mint a köznép vagy pláne a falusi lakosság gyermekei között. A „kisded főherceg” 1830. augusztus 18-án délelőtt negyed tíz órakor (mert már akkor is szerették az ilyesmit pontosan feljegyezni!)a felséges császári királyi főherceg felesége, Zsófia főhercegné fiút hozott a világra. Bár akkoriban ezt nem ilyen egyszerűen fogalmazták meg, de nem ám! Hadd idézzük a pár nappal később kiadott hivatalos jelentést, amit a korabeli, még igen kezdetleges sajtó is közölt: „szerencsésen főherceget szült, aminek örvendetes híre 21 ágyúlövéssel adatott a főváros tudtára.”

A későbbiekről is értesítették a népet. Például e szavakkal: „A főhercegi kisded keresztelése igen fényes szertartással másnap délben ment végbe a schönbrunni „pompaszálában”, vagyis díszteremben”. Vagyis Ferenc József – nyár lévén – nem a Hofburg rideg falai között, nem a város közepén, hanem annak szélén, a zöld, levegős, kellemes schönbrunni kastélyban sírt fel azon az emlékezetes délelőttön. A keresztelőt természetesen egy érsek tartotta, a keresztapa pedig a nagyapa, „ő császári királyi felsége mint keresztatya, maga tartotta a főhercegi kisdedet a keresztvíz alá, ki is Ferenc József Károly nevet kapott.” És örvendetes szokásként – amit akkoriban szinte egyedül csak a bécsi udvar gyakorolt – kiadtak egy orvosi jelentést is. Hogy megnyugodjon a birodalom aggódó népe, minden rendben van – íme a közlemény rövid, ámde velős szövege: „Az augusztus 20-án kelt orvosi jelentések szerint mind a császári királyi főhercegasszony Zsófia, mind a kisded főherceg kívánt jó egészségben vannak”. Persze a beavatottak tudták, hogy a kisfiú érkezése az égvilágon semmin sem változtathat. Nem volt trónörökös. Ellentétben azokkal, akik meg voltak győződve róla, hogy Ferenc Józsefet születésétől a trónra szánták – jobb, ha megtudják: ez akkoriban még csak egyetlen ember agyában fogant meg. Ez az anyja, Zsófia volt. Ő oroszlánként harcolt aztán, hogy fia legyen a birodalom ura – de ismétlem, annak idején mások ezzel nem foglalkoztak. Számukra eggyel több főhercegi gyermek született a máris meglévő többiek mellé. Persze nem volt kizárható, hogy belőle is lesz egyszer trónörökös – de ez felettébb véletlenszerűnek, majdhogynem elhanyagolhatónak tűnt ott és akkor. Pedig hát az érintettek nem igazán tudták, hogy volt-e szerepe a gyermek nemzésében a francia ex-császár fiának, vagy sem. Akkoriban a trónöröklési sorrend így nézett ki: Élt az uralkodó, tehát amíg Ferenc császár életben van, szóba sem jöhet semmi változás. A Habsburgoknál nem volt divat (bár igen ritkán megesett), hogy élő császárt letettek a trónról. Valami nagyon nagy eseménynek kellett volna ehhez bekövetkeznie, de ilyen nem látszott a láthatáron.

Élt legidősebb fia, a retardált Ferdinánd. Neki erős pártja volt az udvarban élén a mindenható kancellárral. Metternich-hel. Ő ugyanis minden valószínűség szerint arra számított, hogy maga irányíthatja a Birodalmat, ha az aktuális uralkodó nem igazán beszámítható… Hogy voltak ilyen törekvései, nem titok. Már Ferenc császár is rábízta a külügyeket, gyakorlatilag igen nagy beleszólása volt a Birodalom politikájába. Tehát már az utódot is látta mindenki a bécsi udvarban, ott élt közöttük. Ha pedig ennek a Ferdinándnak gyermeke születik, akkor utána az fogja örökölni a trónt, egyenes ágon. Viszont ha nem születik gyermeke, vagy valami okból elveszíti a trónt, esetleg nem is kerül odáig – nos, akkor már nyílott némi tere a találgatásoknak. Ez esetben ugyanis Ferenc József apja, a folyton árnyékban élő tehetetlen senki: Ferenc Károly József következne. Ha sikerül is őt a trónra ültetni, Ferenc Józsefre csak apja halála után kerülhetne sor… Túl sok volt itt a „ha”. Legalábbis Zsófia számára. Akkoriban ezen komolyan tényleg csak Zsófia töprenghetett. Mindenki más a sorsra bízta volna a dolgot. Ám benne dolgozhatott egy másféle akarat is. Micsoda történelmi tréfát csinálhatna – juthatott eszébe – ha Napoleon unokáját juttatná az örök ellenség, az osztrák császárság trónjára! Zsófia kemény asszony volt, és biztos a dolgában, és magában. Tudta, hogy a férje egy nulla, akarata és befolyása nincs. Van viszont a feleségének, azaz neki, és ezt habozás nélkül ki is fogja használni, amint eljön az idő…

Második fejezet Az ifjúkor Akkoriban az osztrák főhercegek, elsősorban a fiúk nevelését részletesen szabályozták a császári udvarban. Bár ezt akkor még nem fektették le írásban, minden, a kiterjedt családdal kapcsolatos ügyben a család feje döntött. Másik íratlan szabály szerint ez mindig az aktuális uralkodó volt. A kis Ferenc József négy éves volt, amikor Ferenc császár meghalt és gyengeelméjű fia, Ferdinánd követte a trónon. Aki már maga is e szabályrendszernek a terméke volt: ugyanis mereven előírták, hogy az uralkodót a trónon mindig elsőszülött fia követi. Az senkit sem érdekelt különösebben, hogy az a fiú nem volt igazán alkalmas a vezetésre – sőt, másra sem. Elsőszülött volt, hát császár lett, és punktum! A főhercegek sokan voltak és sok gyerekük is volt. Ha közülük bárki jövőjéről, szakmájáról, házasságáról, rangjáról, kinevezéséről stb., kellett dönteni, az nem történhetett meg a császár részvétele nélkül. Ő volt a mindent felülbíráló egyszemélyes hatalom. Végül mindig minden úgy történt, ahogyan ő látta jónak. Nem a szóban forgó kis főherceg szülei döntötték el egy-egy ilyen gyermek sorsát, pályafutását – hanem az uralkodó. Nos, hat éves korig a gyerekek meglehetősen szabadon éltek. Hat éves kortól aztán minden főherceg mellé egy úgynevezett ajo-t, főnevelőt neveztek ki. Ez általában maga is arisztokrata származású, idősebb férfi volt (a fiúk mellé sohasem neveztek ki nőt, és fordítva). Ez az ember nevezi ki a tanítókat, tanárokat, oktatókat, ő mondja meg nem csak azt, hogy ki fogja az illető gyermeket jó modorra vagy történelemre vagy latin nyelvre oktatni – de azt is, ki lesz a lovaglómestere és ki tanítja majd táncolni vagy vívni. Ez azt sugallja, hogy meglehetősen komplex, sokoldalú nevelést kapott minden főhercegi fiúcska – de a valóságban ez azért messze nem volt ilyen bonyolult. Egy biztos: a főhercegek valahogy nem lettek sokoldalúan képzettek és nem arról voltak híresek a bécsi udvar eme „termékei”, hogy aztán később a szellem óriásai közé emelkedtek volna… Ennek ellenére igen sok idejüket és energiájukat elvette a tanulás. Amint betöltötték a hat évet, véget ért a gyermekkoruk és

egy különös korszakba kényszerítették őket, amely már nem nevezhető gyermekkornak, de persze felnőttkor sem volt még. Kis felnőttként bántak velük és tőlük is azt követelték, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. A kis Ferenc Józsefnek szerencsére kötelességtudó természete volt és eszébe sem jutott volna lázadozni. Ő aránylag könnyen belenyugodott már hat-hét-nyolc éves gyermekként abba, hogy mostantól kezdve folyton elvárnak tőle valamit, hol ezt, hol azt kell teljesítenie és nincs már szabadideje. Hogy többé nem a maga ura. Ez a fajta szemlélet aztán – mint tudjuk – haláláig meg is maradt neki. A főhercegeknek tizenöt éves korukra meg kellett tanulniok az egész – ma úgy mondanánk: – középiskolás anyagot. Akkoriban mindent, amit csak lehetett, próbáltak szemléltető módon okítani az ifjaknak. Tanítottak ott irodalmat, történelmet, még fizikát is. De metafizikát, logikát, esztétikát, filozófiát is. Nagy hangsúlyt fektettek a vallásra, a hitéletre. Ez természetesen kizárólag az egyetlen igazi hitként elfogadott katolikus elveket jelentette, hiszen a Habsburgok kezdettől katolikusok voltak és nem nagyon tűrték el az egyéb vallásokat. A kis főhercegek attól kezdve nem játszhattak gyermekmódra. Persze a környezetükben különböző nyelvű főúri gyermekek is felbukkantak, sohasem véletlenül. Ezzel ösztönözték ugyanis a nyelvtanulást. Minden Habsburgnak jó nyelvérzéke volt, ráadásul ideális körülmények között, többnyelvű környezetben nőhettek fel, ez megkönnyítette a dolgukat. A soknyelvű birodalomból jobbára cseh, lengyel és magyar arisztokraták fiai bukkantak fel, de az uralkodók elsősorban nem ezeket a nyelveket tanulták, hanem a latinon kívül természetesen az akkori nemzetközi nyelvet, a franciát, és bizonyos esetekben a spanyolt vagy az olaszt is. A Birodalom nemzeteinek nyelveit ritkán sajátították el a főhercegek tökéletesen, de valamennyit pötyögtek csehül vagy magyarul is.

A kis Ferenc József még nem volt nyolc éves, amikor már okították neki a magyart. Azt a nyelvet, amely a birodalom magyar

részében – ez formálisan nem osztrák császárság, hanem osztrák fennhatóság alatt lévő magyar királyság volt, a mindenkori uralkodó személye volt azonos – már hivatalos nyelvvé lett a magyar, miután legyőzte az addig hivatalosként funkcionáló… latint. A gyermek heti három órában tanulta a magyart – ahhoz képest, jegyezzük meg ironikusan, még öregkorában is alig értett valamit ezen a „barbár” nyelven. Nem is szerette meg sohasem. Mellesleg tizenhárom évesen járt először Magyarországon, akkor is csak pár napot töltött itt. Látta a Dunántúl legszebb tájait és a Balatont, ami nagyon megkapta. A kortársak beszámolói szerint láthatóan értette, amit magyarul mondtak neki, bár válaszaiból ez nem mindig derült ki, mivel leginkább a németet használta. Ne feledjük ugyanakkor, hogy a tizenkilencedik században működött magyar földön egy osztrákbarát szellemi lobbi-csoport, amely több különböző korszakban azt próbálta elhitetni a néppel, hogy az osztrák uralkodó család tagjai magyarbarátok, sőt némelyik egyenesen magyaros érzelmű. Ez a kegyes hazugság sokakat megtévesztett, vagyis pragmatikus terjesztői szerint az ötlet nem volt rossz. De Ferenc Józsefről sem akkor, sem a későbbiekben nem mondható el, hogy magyarbarát lett volna. A magyarosítási törekvéseket nem pártolta, ha azokat egyenesen neki szánták, akkor pedig visszautasítóan viselkedett. Tizenhét éves koráig kétszer járt itt mindössze, egyszer egy vadászaton, egyszer pedig egy temetésre érkezett. Egyik alkalommal sem láthatott sokat, és semmiképpen sem érthette meg a lényeget. Mint minden főherceg-fi, ő sem vonhatta ki magát egyes kötelezőnek tekintett tantárgyak alól. Például neki is meg kellett tanulnia az egész klasszikus történelmet az ókortól az előző századig. Fújnia kellett a Habsburg-ház történetét és Európa legújabbkori földrajzát (az Európán kívüli világról tanárai sem sokat tudtak, ezt a témát bölcsen kerülték, hisz azt az előírt tanrend sem tartalmazta). Megtanulták a klasszikus ógörög nyelv alapjait, no és természetesen igen sokat latinul. Ezen a nyelven a tizenkilencedik század első felében élt emberek még köznapi társalgás folytatására

is képesek voltak, sokan szinte anyanyelvi szinten használták az ezer éve „halott” nyelvet. Tizenöt éves korára Ferenc József befejezte iskolai tanulmányait. Hogyan tovább? Míg ő gyermek volt, sok érdekes dolog zajlott le a kulisszák mögött, amelyekről a kisfiú már csak koránál fogva is, természetesen semmit sem tudhatott. Például az, hogy nem sokkal a kis Ferenc József születése után az orvosok megállapították Ferdinándról, hogy „csak” epilepsziás, ami nem olyan súlyos baj, attól még nősülhet! Zsófia később maga is szült egy kislányt, aki epilepsziás volt szintén, de öt éves korában meghalt. Ferdinánd számára az apa, Ferenc császár mindjárt kerített is egy főrendi feleséget és megházasította a fiát. Ez mérhetetlen aggodalommal töltötte el Zsófiát, hiszen ha Ferdinándnak születik egy fia – bármilyen szellemi állapotú fia! – akkor az örökli a trónt és az ő fia előtt bezárulnak a kapuk. De aztán kiderült, hogy az a bizonyos „epilepszia” sokkal több annál. Ferdinánd hiába került trónra, nem ő uralkodott, hanem a háttérből mások irányították. Viszont nem sikerült neki gyermeket nemzenie – talán meg sem próbálta – és így Zsófia megnyugodhatott. Egyelőre. Hiszen újabb veszélyek bármikor felbukkanhattak. A kis Ferenc József tizenöt éves korára kész felnőtt – vagy annak torzképe? Hiszen kilenc éve minden áldott napon reggel hat órától este kilencig beosztották minden percét. Sohasem csinálhatta azt, amit akart. Ha tél volt, nem mehetett ki két óra között hógolyózni – hiszen mindenki elszörnyedt volna ekkora függelemsértésen. Tavasszal nem mehetett ki csak azért, hogy megcsodálja a természet újjászületését, nézze a virágokat, vagy hallgassa a madarakat. Bár próbálták őt a „muzsikáló Bécs” hangulatának megfelelő világba is bevezetni, a zene és a matematika sohasem vonzotta. Jól rajzolt, de ezenfelül nem konyított a művészetekhez és azok őt nem is érdekelték. Megtanulta hát, hogy másoknak engedelmeskedjen, és ez volt az effajta nevelés egyik mellékes, mégis alapvető célja és hozadéka. Természetessé lett számára, hogy nem szabad vesztegetni az időt, minden percnek ára, értéke és célja van. Mai szemmel nézve

szörnyű dolgokat kívántak meg egy akkori kisgyerektől. A kis „Franzi”-nak, „Ferinek” hét-nyolc évesen heti harminckét órát kellett tanulnia! Szerencsére mozoghatott is, mert minden főherceget megtanítottak táncolni, vívni és úszni, no és tornaórákat is tartottak nekik. Amikor elmúlott tíz éves, már naponta két hittanórája volt, emellett tanulta a nyelveket is. Ha volt is valaha egy kis képzelőereje, az ilyen dresszúra, ilyen idomítás mellett elsorvadt. Nem csoda, ha később mindenki, aki közelebbről ismerte, elsősorban éppen a fantázia hiányát rótta fel neki. Nem szárnyalt a szelleme, hanem mindig unalmasan és laposan, földközelben csapongott. Mire tizenöt éves lett, kiöltek belőle mindent, ami természetes lehetett a gyermeki lélekben. Olyan pedáns, olyan unalmasan pontos lett, amilyen egy német-osztrák hivatalnok lehet életereje teljében, hivatali felemelkedésének valamelyik unalmas posztján. Tizenévesen már katonát akartak faragni belőle. Azokban az időkben a főnemesi, sőt uralkodó családokban ez volt az elsőszülöttek szokásos sorsa, felemelkedési iránya, feladata. Ferencnek tizenhárom évesen már volt egy ezrede, persze csak névleg parancsnokolta, de egyszer elvitték cseh földre, ahol „katonái” állomásoztak és egy díszszemlén megtekinthette őket. Nagyon élvezte. Kiderült, hogy a katonaság az egyetlen, ami igazán érdekli – de annak is csak a külsőségei. Az ajo-ja, vagyis főnevelője, Bombelles gróf ezt közölte is szüleivel. Meglehetősen le volt sújtva, hogy oly hosszú idő után csak ennyit tudott kihozni a fiúból. Sok udvaronc örült ennek is, de Bombelles gróf számára ez kevésnek tűnt. És mondjuk ki kereken – neki volt igaza. Ferencet is úgy nevelték, hogy csak a katona az igazi férfi, és a katonák ura pedig a legfőbb hadúr, vagyis a császár. Tehát minden férfiasság alfája és omegája a császár, e sorrendben csak a katonatisztek követik őt, és minden más csak ezek után következhet. A legbutább hadnagyocska is többet ér a legokosabb civilnél, legyen az híres és tehetséges művész, tudós, tanár vagy bármi egyéb. Ez a szemlélet aztán – megtapasztalhattuk – eluralta később az OsztrákMagyar Monarchiát. A főhercegeket elvitték vadászni is. Minden őse nagy vadász volt, Ferenc József élete során milliószámra gyilkolta le az állatokat és

ezzel még hivalkodott is. Büszke volt rá, ami szintén részben a korszellemmel járt, másrészt viszont a jelleméből is eredt. Afféle felfuvalkodott férfisovinizmus jele volt nála (is). Hisz ez a fajta máig nem halt ki. A hadseregben nem a háborúskodás vonzotta, hanem a tömeg, amely látványosan engedelmeskedik egyetlen parancsnak. Ezt nagyon szerette. Bombelles gróf szerepe minden törekvése ellenére csak látszat maradt – ugyanis az igazi nevelési főnök, a „tanfelügyelő”… Zsófia volt. Az asszony bár nem mondhatta el senkinek, kezdettől uralkodót akart nevelni fiából. Ha valaki felfigyelt volna arra, hogy milyen plusz, a többi főhercegnek szóló nevelési tankönyvben (mert ilyen is volt a bécsi udvarban!) nem szereplő tantárgyakat iktatott be a nevelésébe, bizony rájött volna a rejtett szándékra. De senki sem vette észre. Zsófia talán természetesnek vette, hogy fiából kiöltek mindent. Mire a hatévesből tizenhat-tizenhét lett, már nem volt olyan vidám, bőbeszédű, kedves kis gyermek, mint egykoron. Ez elveszett valahol „útközben”. A tizenhét éves, most éppen katonának nevelt Ferenc József – az egykori „Franzi” – most szófukar, fegyelmezett, de meglehetősen érdes modorú, lényegében koravén ember lett. Már a legártatlanabb humornak sem maradt nyoma a leveleiben, vagy élőszavas megnyilatkozásaiban. Inkább a tankönyvek szokásos lélektelen nyelvén szólott és írt. Tizenhat évesen kimért volt, keveset szólt, azt is komolyan. Túl komolyan. Pedig egyik nevelőjétől tudjuk, hogy kedves is tudott lenni, de erre roppant ritkán került sor. Ám maga Zsófia volt kénytelen beismerni, hogy kamasz fia önző lett és lélektelen. Mi több, kicsit fájdalmasan látta be, hogy fia meglehetősen szívtelen emberré lett. Ami persze egy jövendő uralkodónál nem hátrány, de azért az ő női, anyai szívét elszorította kissé a várható perspektíva. Talán ösztönösen érezte, hogy ebből még baj lehet. És mint tudjuk, Ferenc József elferdült természete, jelleme miatt a későbbi évtizedekben sok embernek sok baja lett a Birodalomban. Zsófia még azt is észrevette, hogy fia zsarnoki hajlamokat hordoz, ezeket olykor ki is mutatta. De remélte, a vallásos nevelés, a hit majd enyhíti mindezt. Minden oktatója katolikus volt – másféle

ideológiát valló embert nem engedtek a közelébe – ez mégsem segített. Ferenc nem volt az a rajongó vagy elvakult vallásos ember, akinek a hit lecsiszolná a rossz vonásait, kicsit emberibbé és alázatosabbá tenné őt. Bár akkoriban a belső, mondjuk így: „házi” szabályzat nem mondta ki, mikortól számit nagykorúnak egy osztrák főherceg-fi, Zsófia természetesen szerette volna minél előbb elérni ezt az állapotot. Hogy fiát felkészítve, tartalékban láthassa a császári trónért folyó versenyben. Hogy bármikor kész legyen azt átvenni és ne legyen egyetlen olyan tényező sem, amely vetélytársai számára érv lehetne „Franzi” ellen. 1847-ben Zsófia és néhány beavatott híve, köztük a fiatalember Columbus (!) nevű gyóntatópapja már a politikai életre készíti fel Ferencet. Politikai fogalmazványokat íratnak vele különféle megrendelt témákra és helyzetekre, hogyha úgy hozza a sors, azonnal legyen képes nyilatkozatokat kiadni, diplomatákkal tárgyalni, adminisztratív vezetőt alakítani. Tizenhét évesen jött el az a fordulópont, amikor Zsófia sugallatait végre a magáévá tette és elfogadta a helyzetét. Vagyis: hogy ő egy potenciális trónörökös, akkor is, ha ez még nem így látszik. 1847 végétől hát Metternich-hez járt politikai órákat venni. Ezt vasárnap délelőttönként csinálták, némileg konspiratív módon, amikor az udvar misére ment. Az ősz róka kitanította a fiatalembert a diplomácia fortélyaira, az államvezetés fogásaira és tapasztalataira. Ferenc gondosan jegyzetelt, aztán otthon egy hétig rágódott a hallottakon. Kidolgozott egyes tételeket, felírta, mit kell legközelebb megkérdeznie a külügyek fél évszázados mesterétől. Mire tanította őt Metternich? Hát például arra, hogy az uralkodók isten akaratából uralják a népüket, amelyért nem kell feláldozniok magukat. Hogy az emberek csak tömeget jelentenek, az észt a trónon viselik. Hogy a hatalom legnagyobb ellensége a forradalom és a forradalmárok, akiket ezért a lehető legnagyobb szigorral kell irtani. Hogy nem szabad túlzó reformokat bevezetni, mert akkor azok önmaguk ellentétébe fordulnak és káoszba taszítják az országot. Habsburgi viszonylatban pedig Metternich óvta őt a túlzott nacionalizmustól, amely végtelen energiákat szabadíthat fel a birodalom népeiben – nem kell hát őket e téren izgatni, az osztrák

uralom éppen elég, nem kell azt valamelyes németes nacionalizmussal párosítani és erősíteni, mert ez csak ellenreakciókat szülhet. Ehhez hasonló dolgokat tanulgatott még 1848 elején is. Forradalomban 1848 márciusában mint tudjuk, előbb Párizsban aztán Bécsben, Budapesten és a Birodalom más nagyobb városaiban forradalmi megmozdulásokra került sor. A jóságos és tehetetlen Ferdinándot éltette a tömeg, néha ugyanaz, amely a forradalomért lelkesedik. Metternich lemondott és elmenekült, Zsófia napokig rettegett. Sok mindennel számolt már, de ezzel az eggyel nem. Hogy forradalmárok ordítoznak, tüntetnek és szembeszállnak a hadsereggel és a rendőrséggel – Bécs, a császárváros szívében? Utólag azt mondta az asszony, hogy fia, Ferenc József végig mellette volt azokban a napokban és férfiasan vigasztalta őt. Hogy bátor volt. De azért az események egy része úgy zajlott, ahogyan Zsófia akarta valaha. Ugyanis bármennyire is paradox a dolog, a forradalmi események – amelyektől undorodott és félt, és amelyek szereplőit gyűlölte! – az neki és fiának nagy hasznára volt. Ha nem tör ki a forradalom, Ferdinánd marad a trónon és Ferenc József talán sohasem kerül a helyére. Mert ekkor a családi tanács úgy döntött: lemondatják a magatehetetlen, elmebeteg Ferdinándot és amit lehet, még gyorsan rákennek. Utána minden szépet és jót, reformokat és könnyebb sorsot, változásokat ígérnek a népnek. Ehhez persze egy új uralkodó kell…! Voltaképpen elmondható, hogy itt egy roppant paradox helyzet állt elő, amire eddig kevés történész fordított kellő figyelmet. A paradoxon abban áll, hogy Ferenc Józsefet, a forradalmak megrögzött ellenségét éppen egy forradalom segítette előbb trónközeli helyzetbe, aztán magára a trónra is ennek révén kerülhetett! Nem kellett volna hát annyira gyűlölnie a forradalmakat. Ám ő mégis gyűlölte őket. Már csak azért is, mert azokban a tavaszi hetekben kis híján szétesett a Monarchia. Sokan hitték és vallották, hogy az osztrák tartományoknak Németországhoz kell csatlakozniok, az olaszok Itália felé kacsintgattak, Budán magyar kormány alakult és

alkotmányt, jogokat, szabadságot emlegetett… Összeomlani látszott a Birodalom és Ferenc József, Zsófia és sok más főrangú úr és hölgy azon tépelődött, melyik országba menekülhetnének, hová nem fognak elérni a forradalom hullámai? Netán Oroszországba kell menekülniök és ott élniök keserű száműzetésben? Ezek ma nevetségesnek tűnő gondolatok, mert mi ismerjük a jövőt, amely ezeket az embereket várta. De ők, ott, akkor, mit sem tudhattak erről és egyszerűen a puszta életüket féltették. Zsófia ekkor úgy vélte, amíg nem lesz világos a trónöröklés, addig a fiát biztonságba kell helyezni. Gyorsan kineveztette csehországi helytartónak, de a zavaros helyzetben nem merte Prágába küldeni, hiszen ott is forradalmi helyzet volt. Április végén hát gyorsan eszébe juttatják Ferencnek, hogy ő tulajdonképpen katona, és mint ilyennek, egyik távoli ezrednél lenne a helye. Indul hát Itáliába, a megszállt olasz területek egyikére. Érdekes, sem neki, sem másnak nem jutott eszébe ezt később a fejére olvasni. Pedig hát megfutamodás volt ez a javából akkor is, ha anyai vagy „katonai” parancsra tette! Mindjárt harcba is vetették, egy kis faluért folytatott csatában végre hallotta füle mellett a golyók fütyülését. Miféle ember volt az, aki még aznap éjjel levelet írt erről az anyjának és közölte: ettől az érzéstől igen boldog lett…? Talán embert is ölt akkor, bár erről nincsenek adataink. Mindenesetre nagyon is élvezte a dolgot, nem félt, hogy a forradalmi erők fogságába esik. Ő most katona volt és az is akart maradni. Egy ideig. Amíg a kardot fel nem cserélheti a… trónnal. Mert ne legyenek illúzióink: Ferenc maga is tudatában volt küldetésének. Zsófia totálisan uralta a lelkét nem csupán gyermekkorában, de később is. És Zsófia nem akart mást, mint fiát a trónon látni. Neki is elmondta ezt ezerszer, indoktrinálta őt a legteljesebb mértékben. A ragadozó-tapadó anyák egyik mintapéldánya volt, akit ráadásul saját elfojtott ambíciói is űzték. Mint nő nem vihette sokra abban a korban, ahol nők csak igen kivételes helyzetekben és általában csupán rövid időre juthattak jelentősebb szerephez. Viszont (nem csak az uralkodó családokban) sok lehetőség nyílott a „szürke eminenciás” szerepének eljátszására. És Zsófia ezt a helyzetet a legteljesebb mértékben kiaknázta.

Minden okunk megvan felételezni, hogy Ferenc is tudatában volt a dolognak. Anyja olyan magatartást, szemléletet és elvárásokat csöpögtetett belé, amelyek óhatatlanul is átalakították a lelkét. A már részletesen leírt nevelésen kívül ez a sajátos szellemi ráhatás döntő volt a gondolkodásmódjára és helyzetére – nemcsak akkor, hanem később is! Azt is mondhatjuk, hogy ez végül is megcsontosodott benne és úgy maradt – haláláig. Egyetértett anyjával abban, hogy amit a társadalom művel az uralkodóházzal szemben, azok „kilengések” (saját szavai), és hogy a forradalmakat le kell törni. Az istentől felkent uralkodó ellen lázadni – istentagadás és elítélendő tett. Tehát tizenhét évesen pontosan úgy gondolkodott, mint az anyja – erről szól minden korabeli beszámoló. Alig egy hónapot töltött az olaszországi hadtestnél, ahol persze megosztotta feletteseit. Hiszen azok két ellentétes akarat között hányódtak. Zsófia arra intette a marsallt és alvezéreit, hogy érthető okokból kíméljék a fiát és ne küldjék őt igazi harci helyzetekbe – míg a fiatal trónörökös-jelölt fiatalos (és tegyük hozzá: naiv) lelkesedéssel vetette volna bele magát a harcokba. Ne feledjük: amiért a fiatal Ferenc annyira lelkesedett, az a forradalom elleni küzdelem volt. Igenis azt akarta, hogy engedjék őt gyilkolni a forradalmárokat! Ez a mentalitása később sem változott. Már említettük, a seregből csak a legfelületesebb dolog: a látvány fogta meg. És persze azért az is, ami mögötte van: a szervezett erő. A látványos akciókra is képes hadsereg lett mindig az eszményképe (amit valljunk be, sohasem ért el a Monarchia hadserege). Az is tetszett neki, hogy különböző nemzetiségű katonák szolgálnak a császári seregben, és ha kell, nem csak együtt harcolnak, de együtt is halnak meg. Az olasz forradalmárok ellen olasz katonák is harcoltak – és estek el, nem is kevesen – a magyarok ellen magyarok, az osztrákok ellen osztrákok stb. küzdött. A tizenhétéves férfinak önálló nézetei is voltak. Például abban, hogy tanácsolta: a császári család hagyja el Bécset, ahol a legerősebb az osztrák forradalmi mozgalom, jöjjön délre vagy nyugatra, „mondjuk Tirolba”. És minő meglepetés! Az udvar elfogadta a sugallatot, a császári pár egyszerűen megszökött a forradalmárkodó városból.

Az előbb azt a szót használtuk: férfi. Hogy Ferenc József ekkor a szó biológiai értelmében is férfi lett volna, erősen kétséges. Az, hogy valaki tizenhét évesen katonatiszti egyenruhában feszít, sőt netán kisebb csetepatéban is részt vesz – még semmit sem jelent. A katonáskodás, az egyenruha senkiből sem csinál férfit, ami pedig a nemi érettséget illeti, nyilván semmi köze egymáshoz a két dolognak. Minden korabeli forrás azt támasztja alá, hogy a fiatalembernek nem volt még szexuális kapcsolata. Úgynevezett „futó kaland” sem következett be. Sohasem volt egyedül és a seregnél erősen figyelték őt – Zsófia megbízottai. Az anya itt sem tévesztette szem elöl a fiát. Szóba sem jöhetett afféle kis kiruccanás a könnyű nőcskékhez, ami a tisztek szokása volt előtte és utána is. Hiszen 1848-at írtak, és aki elhagyta a tábort, az könnyen otthagyhatta a fogát is. Az osztrák katonák folyamatosan ellenséges területen éltek ekkor. Tizennyolcadik évébe lépett. Amit maga körül látott, az pontosan az ellenkezője volt annak, amit Metternich és az anyja tanítottak neki. Vagy éppen fordítva – ez adta neki a bizonyságot, hogy anyjának és az öreg diplomáciai rókának van igaza? Hiszen azok a rendről beszéltek neki, itt pedig a forradalom éppen a nagy rendetlenséget, a káoszt hozta el. Ugyanakkor ő is kicsiben már diplomatáskodott. Ravaszkodott. Ügyeskedett. Az általa vezetett magyar ezred katonáihoz magyarul (is) szólt, így aztán azok kedvelték. Ott életben maradt katonái (vajon csakugyan az övéi voltak…?) Később szerte mesélték, milyen hős és milyen „magyarbarát” az új uralkodó… De a katonai kalandnak öt hét után vége lett, Ferenc Innsbruckba utazott, ahol a császári család él – távol a forradalmai veszélytől. Itt hegedülni tanult, olvasott, sétált, és… várt. Már majdnem elküldték eredeti állomáshelyére, Prágába mint csehországi császári helytartót, amikor ott is kitört a felkelés. Zsófia közben erősen tevékenykedett. Ferdinánd betegsége és uralkodásra alkalmatlan volta mindenki számára nyilvánvaló volt. De hát a Habsburg-család szokása szerint ő maga volt a család feje, a változást csak ő maga hagyhatta volna jóvá. De éppen hozzá nem fordulhattak azzal a kedves családtagok, a többi főherceg: „Felséges bolond, kérjük, távozzék…!” Ez egy évtizedekkel később színpadra

vitt komédiában jól hangzott, itt azonban nem volt alkalmazható. De ne féltsük Zsófiát – a fia trónjáért oroszlánként harcoló asszony számára nem volt legyőzhetetlen akadály. Mindebben akaratlanul is segítségére volt fia, mert Ferenc megfelelő magatartást tanúsított. Ami nem is volt nehéz. Mindenki tudta róla az udvarban, hogy az abszolutizmus híve. Sokszor kinyilatkoztatta az arra alkalmas aulikus (udvari) körökben, hogy a Birodalom egységét tartja legfőbb céljának, és mindezt csak úgy tartja megvalósíthatónak, ha a császár hatalmát semmi sem korlátozza… Márpedig a forradalmi mozgalmak vagy egységesen és eleve szembefordultak a királyság gondolatával, a köztársaságot hirdették és hitték – vagy némi megalkuvással elfogadtak volna egy uralkodót, de csak akkor, ha annak hatalma erősen korlátozott. Nos, nem Ferenc volt az, aki belement volna hatalmának bármiféle korlátozásába. Ami még rosszabb Ferenc esetében: ő meg volt győződve igazáról (mindig meg volt róla győződve). Biztos volt benne, hogy ő áll a jó oldalon, hiszen isteni elrendelés tette a Habsburgokat a trónra, azok az aljas pórok pedig valamiféle sátáni erőket szolgálnak, amikor Bécs ellen lázadnak. Tehát ő nem a Birodalom cseh vagy magyar vagy horvát vagy osztrák vagy olasz alattvalói ellen harcolt katonaként és uralkodóként – dehogy! Ő saját felfogása szerint értük harcolt és tevékenykedett! Ugyanis úgy magyarázta a dolgot, hogy csak ő tudja, mi kell a népnek. Ő lesz az apjuk, határozta el. Mindezt persze Zsófia sugallta, folyamatosan. Így hát Ferenc József magánéletéről szólva ezt is látnunk kell: egy nagyon is öntudatos, kissé beképzelt, és minden fantázia nélküli fiatalemberré nőtt tizennyolc éves korára. Elmondhatta magáról, hogy megtanult mindent, amit a vezetéshez tudni kell a polgári életben – adminisztráció – és a hadseregben is. Zsófiának szövetségese támadt a félkegyelmű Ferdinánd feleségben, aki szintén nyugalomra vágyott. Ezt csak visszavonultságban érhette el. Így a fáradhatatlanul munkálkodó Zsófia számára egyre közelebbinek látszott a Nagy Cél elérése. A politikai események az 1848-as év folyamán ide-oda vetették a családot. Sikerült visszatérniök Bécsbe, és a Windischgraetz vezetése alatt álló sereg lassanként jelentős győzelmeket ért el. Az

udvar felelősei közben odáig jutottak, hogy ha stabilizálódik a helyzet, akkor majd szóba kerülhet a császár-csere. Ezzel Ferdinánd és Ferenc politikai helycseréje immár bizonyossá vált. Novemberre leverték az osztrák felkelést, Bécsben kivégezték annak vezetőit, a magyarokkal ugyan még nem bírtak el, de remélték, előbb-utóbb ott is rendet csinálnak. 1848 decemberében aztán minden „összejött” már és nem volt akadálya, hogy Ferdinándot egészségügyi okok lemondassák. Ketten jelentek meg fehér ruhában. Zsófia, és… a fia. Ferenc József hófehér díszegyenruhában, felelőssége és méltósága tudatában vonult fel. Pár hónappal múlt tizennyolc éves és már azt is eldöntötték (helyette, az ezzel megbízott „okosok”), hogy nem Ferencnek fogják hívni mint uralkodót, mert nagyapja, I. Ferenc után ő már csak II. lehetne. „Második…? Bármiben is második, nem első? Az lehetetlen, ki van zárva”, mondta állítólag a név-szakértők kis tanácskozásán. Más szempontokból is két első keresztnevét választották végül, a „Ferenc József” név még nem volt foglalt, a Habsburg-dinasztia története során ilyen nevű uralkodó nem ült a birodalom trónján. A tróncsere a legszűkebb családi körben zajlott le, nem is Bécsben, hanem az akkor osztrák birtokban lévő ollmütz-i (ma: Olomouc) várkastélyban. Ferdinánd lemondott, és mivel Ferenc József apja – a szürke kis senki – Zsófia nyomására nem vállalta el a császári címet (igazából biztosan nem is vágyott rá), hát Ferdinánd unokaöccse, a sorban következő ifjú ember lett a császár. Aláírták az ilyenkor szükséges okmányokat, azt is, amely majd kihirdeti a népnek, mi is történt. Az egész fél óráig sem tartott, beleértve az iratok felolvasását és a pár mondatos beszédeket. Ferenc mindvégig hideg, ünnepélyes és merev volt. Ilyen helyzetben még sohasem találta magát, és későbbi életében sem került már sor ilyesmire. Egyszeri alkalom volt hát. Egy dologban biztosak lehetünk: Ferenc nem vette észre, nem fogta föl, milyen nagy munkát vállalt magára. Talán azt hitte, ez is csak olyan lesz, mint az eddigi iskolai dolgozatok elvégzése? Még aznap belelendült és haláláig nem is hagyta abba. Parancsolt, beszélgetett, meghallgatott másokat és már akkor sem nagyon ügyelt a véleményükre. Elsősorban azokkal barátkozott – ha vele

kapcsolatban lehet ezt a szót használni – akiknek a Birodalom addigi fennmaradását köszönte. A véreskezű Windischgraetz és a horvát bán, Jellacsics voltak hozzá bejáratosak, őket mindig fogadta, az ő kezüket szívesen szorította meg. Körülvette magát minisztereivel és… És elkezdte az uralkodást. 1848 végét írták akkor.

Harmadik fejezet A fiatal császár Ne feledjük, annyira magától értetődőnek tartotta Ferenc a hatalmat – és persze azt, hogy az az övé! – hogy azért még megalázkodni is képes volt. Hamarosan ugyanis Varsóba utazott, ahol az oroszoktól megszállt városban találkozott a cárral. Aki előtt bizony térdre esett és kezet is csókolt neki –annyira szüksége volt annak katonai segítségére! Az intervenciót meg is kapta, aminek aztán a magyarok Világosnál lehettek tragikus tanúi. Amikor már sínen voltak a katonai beavatkozások és tudta, hogy az osztrák és orosz sereg majd együtt végez a magyarokkal – nyugodtan elment vadászni. Jó, ha tudjuk: azon a napon, amikor Világosnál odavesztek a magyar remények – amikor 1 tábornok, csaknem 15010 tiszt és 31 ezer katona esett fogságba, vége lett a magyar függetlenség reményeinek – Ferenc József zergevadászaton vett részt. Mániája volt a vadászat, a sajátkezű gyilkolás, ami – említettük már – bizony negatív foltja a jellemének. Amikor pedig parancsot kellett adnia a hadbíróságoknak, hogy végeztessék ki az összes elfogott tábornokot, bizony ő maga elnökölt ezen az ülésen. Nem is tagadta, később sem, hogy végső soron azoknak az embereknek az ő utasítására kellett meghalniok. Merthogy neki, Ferencnek az a szent kötelessége, hogy akik eltévelyedtek az egyedüli helyes útról, vagyis szembefordultak istentől felkent királyukkal, azoknak veszniök kell. Hát oda is vesztek a szerencsétlenek. Megint térjünk át a magánéletre, helyesebben a fiatalember jellemére. Nem kétséges, hogy valamilyen értelemben monomániás volt, vagyis azt hitte szentül, hogy neki küldetése van ezen a földön. Ami nem más, mint együtt tartani a birodalmat és megvédeni a népeit mindenféle külső behatástól. Legyen az főleg politikai, ideológiai hatás – a császár nem engedheti meg, hogy ennek következtében az alattvalói ellene lázadjanak! És itt nem arról van szó, hogy még fiatal és tapasztalatlan ember volt, dehogy. Ez a hozzáállása később is megmaradt, sőt erősödött, majd megcsontosodott, végül megkövesedett benne. Egy idő után már ha akart volna, sem tudott megváltozni.

Azt mondták, akik ismerték, hogy jelleme egyenes volt. De az nagyon egyszerű, hogy ne mondjuk: primitív egyenesség volt. Nem ismert kompromisszumokat, ezekbe nagyon ritkán ment bele (a magyarokkal 1867-ben), és utálta, ha valami nem úgy történt, ahogyan ő akarta és eltervezte. Végső soron politikai, ideológiai tekintetben egy nagyon szűklátókörű ember volt, sőt, ne féljünk használni ezt a szót: korlátolt. Nem tudott kilépni abból, amivé nevelték és később az idő, a tapasztalatok sem hozták meg neki ezt a képességet. Maradt olyan, amilyen volt. „Első szerelmek”? Miközben Zsófia és a kamarilla – vagyis a háttérben meghúzódó, de lényegében minden fontos döntést meghozó személyek szűk csoportja – a politikai utakat egyengette, talán bennük is felmerült a kérdés: mi lesz a feleséggel…? Merthogy egy uralkodónak kell a feleség. Császárnak a császárné, királynak a királyné, és egyáltalán, „az úgy szokás”. Ugyanakkor abban is megegyezhettek, hogy túl fiatal még Ferenc a házasságra. A paradoxont senki sem vette észre – ha nem túl fiatal ahhoz, hogy egy több tízmillió lakosú birodalmat igazgasson, nevében tárgyaljon a külfölddel, belső és külső fontos dolgokban döntsön, adott esetben háborút indítson – akkor ehhez képest igazán semmiség egy házasság. De Zsófia állt itt az úton. Tisztában volt vele, hogy már csak a dinasztikus szokások, sőt törvények érdekében is kell majd egy feleség, aki a trónörököst megszüli a császárnak. Ugyanakkor mint nő, nagyon is jól tudta, hogy egy nő bizony alaposan elcsavarhatja egy férfi fejét. És úgy vélte, egy nő befolyása éppen elég lesz a következő nehéz években, nem kell oda kettő. Mert hiszen akkor az is megeshet, hogy a két nő más akar, és lelkileg „széttépik” a szóban forgó férfit. Hiszen még az egyszerű emberek házasságában is megesik – milyen gyakran! – hogy a családba bekerülő új házastárs szembekerül az anyóssal. És Zsófia különben is túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy anyóssá legyen!

Voltak-e kapcsolatai Ferencnek ezekben a nehéz években? 1848 vége és az 1850-es évek első felében? Nincsenek erre egyértelmű bizonyítékok. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a fiatalember teljesen aszkétikus életet élt volna. Persze megeshet, hogy így volt – hiszen sötétben tapogatózunk – de még egy olyan hivatalnok-jellegű férfinak is lehettek már akkor biológiai szükségletei. Természetesen nagyon sok fiatal férfi meg tudja tartóztatni önmagát, ha olyan környezetbe kerül, amely nem favorizálja a kapcsolatokat a másik nem képviselőivel, azokat tiltja, vagy esetleg fizikailag lehetetlenné teszi (pl. börtön, katonai tábor, vagy papnevelde, szerzetesi kolostor, stb.). Minden életrajzírója az első nőként Ferenc életében – a feleségét említi. A későbbi feleségét, Erzsébetet. Könnyen elképzelhetjük persze, hogy itt-ott akadtak olyan nők, akik amúgy is lefeküdtek a nyalka császári tisztekkel, és ezért kaphatók voltak – lettek volna? – ugyanazt megtenni ezzel a hamvas arcú fiatal „tábornokkal”. De hát a méltóság kötelez! Elképzelhetjük csupán, hogy egyszeregyszer éjszaka a főherceg-katonatiszt bizony nehezen bírt magával. Talán megbánta már ígéreteit és azt is, hogy annyira távol tartja magát a hölgyektől. De azt is elképzelhetjük, hogy meglehetősen finnyás lévén, nem akart bárkivel lefeküdni. Nem mert kezdeményezni sem, mert anyja tanácsait hallgatta. Aki óvta őt a nemibetegségektől, de óvta attól is, hogy valamilyen alantas kapcsolatba menjen bele. Amely miatt aztán később kellemetlenségei lesznek, megzsarolják, vagy akár csak pletykálnak róla. Ő a fiát tisztán akarta tartani – tisztán a hatalomhoz vezető úton. Van még egy ok, amely valószínűsíti, hogy nem volt kapcsolata senkivel, legkevésbé pedig szexuális kapcsolata. Ez pedig a belénevelt és nagyon is látható, érezhető fennsőbbség-érzés. Dölyfnek is nevezhetnénk e szép magyar szóval. Vagyis Ferenc tudta magáról, hogy ő nem akárki. Az anyai indoktrináció hatására tizenöt éves korától már szinte bizonyos lehetett abban, hogy ő lesz ennek a földnek a császára. Ennek az egyik legnagyobb országnak Európában, ennek a sok népnek mind ő fog parancsolni. És hát való-e, illik-e az egy uralkodóhoz, hogy összeálljon akárkikkel? Hogy leereszkedjen nem főrangú hölgyekhez?

Ha tehát mégis kell valaki, akkor az csak nagyon előkelő és művelt hölgy lehet. Olyan, aki illik egy trónörököshöz. Ha viszont ilyennek udvarol, ott másféle következmények jöhetnek – ezek szintén nem nyerték volna meg anyja tetszését. Hiszen abban a korban a főrangú emberek között két ellenkező nemű fiatal sohasem lehetett egyedül, tanúk nélkül nem beszélgethettek, nem sétálhattak – nem történhetett semmi. Vagyis az udvarlás ténye ismertté lett volna, és ez is kötelezte a fiatalembert valamire. Nos, ő nem ilyen kötelezettségeket akart. Ezért hát mondjuk meg őszintén: Ferenc József még húszévesen is szűz volt! Ez manapság, a huszonegyedik században egetverő ritkaságnak tűnik, ismerőseink között aligha találunk ilyent. De akkoriban bizony – nem csak a magas körökben, de még polgári ifjaknál is – gyakorta megesett. Igaz ugyan, hogy fiatal urak már jártak bordélyba és találkoztak színésznőkkel, némelyek gyakran, mások ritkábban – a nemi beavatáson általában azért húsz éves koruk előtt túlestek. Nem így a fiatal császár, aki még akkor sem ismerte a női test rejtelmeit és örömeit, amikor fejére tették a koronát, és jöttek a nehéz munka – az uralkodás – első évei. Hogy ebben mennyi szerepe van Zsófiának? Mondjuk így: nagy. Hiszen mindenben nagy szerepe volt akkoriban, ami Ferenccel kapcsolatos. Ugyanakkor maga Ferenc sem volt alkalmas arra, hogy könnyen létesítsen emberi kapcsolatokat – és itt nem kizárólag a szerelmi viszonyokra gondolunk. Hiszen (félre)neveltetése okán autokratikus ember volt, öntörvényű, makacs, és bár kezdetben elfogadta mások tanácsait – két-három évvel később már úgy vélte, eleget tud, bizony egyes-egyedül döntött a legfontosabb kérdésekben is. Miközben nem szűnt meg azt írni bizalmasainak – elsősorban az anyjának, ha az éppen nem volt vele Bécsben – hogy „egyre több a dolgom” és „most még szorgalmasabban kell dolgoznom”. Ahányszor elveszített egy hűséges fegyverhordozót (a régi rendben felnőtt öreg arisztokrata tanácsadók, miniszterek az 1850-es években kezdtek eltűnni, kihalás okán – már nem vagy ritkán vett a helyükre mást, az ő munkakörüket is ő akarta ellátni. És tette ezt még hatvan éven keresztül.

Nos, egy ilyen ember mikor, hol, milyen körülmények között áldozhatott volna a szerelem oltárán? Hol és hogyan ismerkedett volna hölgyekkel? És ha ismerkedik is – mert ez elkerülhetetlen volt az udvarban – és megtetszik neki egy hercegkisasszony, akkor mit tehet…? Nemi kapcsolatra úgy sem kerülhetett volna sor, vagy ha mégis, hát abból számos bonyodalom származik csupán. Ő pedig ódzkodott a bonyodalmaktól, nem szerette a magánéleti problémákat. Nem csupán szerelmi kapcsolatai nem voltak azokban az időkben, húszas évei elején – hanem gyakorlatilag semmilyen normális emberi kapcsolatának sem találjuk nyomát. Már tizenévesen az eljövendő parancsolás, hatalom gyakorlása lázában égett, tehát amikor megkapta erre a lehetőséget, szinte teljes mértékben beszippantotta őt a munka. De meglehetősen sivár lelkületű ember lévén, nehezére is esett a kapcsolatok építése. És különben is, miért neki kéne „építkeznie” lelkileg bárki felé is…? „Építkezzen az a másik személy, hiszen én császár vagyok!” Betegesen félt, hogy gyengének látják, vagy valamilyen helyzetben akaratlanul is annak mutatkozhat. Ezért befelé fordult, zárkózott lett. A dölyf részben tehát mesterségesen született és alkalmaztatott, mint eszköz. Inkább eleve úgy viselkedett, senki se hozhassa be semmiféle „csőbe” – elutasító volt, megközelíthetetlen. Persze, a férfiakkal is. Mindenkivel. Nos, aki így áll hozzá az élethez és csak a szeme előtt lebegő szent célt látja, az bizonyos mértékben fanatikus is. A fanatikusok ritkábban találnak párt, mint mások. Persze a tekintélyféltésnek volt is alapja. Soha nem felejthette el, hogy amikor trónra került, a Birodalom népei is Bécs ellen lázadtak, a legszívesebben legázolták volna uralkodójukat, itt-ott meg is fosztották őt a trónjától, és olyan versek is születtek, mint az „Akasszátok fel a királyokat!” Még nem volt olyan messze a napoleoni kor, sokan személyesen emlékeztek rá. És emlékeztettek másokat is, hogy bizony felbukkanhat egy erő, amely elsöpri a királyi trónokat. És ez az erő éppen a forradalmak káoszából bújhat elő – mint tette azt a Korzikai is.

Nos, a forradalom tépázta meg szeme előtt a császári hatalmat – először. Utána akadtak háborúk, mozgalmak, ideológiák, folyamatok – és ő mindegyikre gyanakodva tekintett. Hiszen azok is ellenséggé válhattak, vagy eleve azok is voltak. Legalábbis az ő szemében bizonyosan. Nos, adva volt tehát egy túlérett, túl komoly fiatalember. Aki attól kezdve hétköznap és szinte mindig, minden nyilvános alkalommal, de még magánemberként is katonatiszti egyenruhában járt. Mert a hadsereget, vagyis az ERŐT tartotta a legtöbbre. És mint a seregben, az életben is a parancskiadás és a parancs teljesítés volt a fontos. Ő adja a parancsot, „azok odalent” pedig teljesítik. Ilyen egyszerűnek tartotta az életet. Féltette a tekintélyét, és minden lehetséges alkalommal mereven ki is mutatta, kicsoda ő, és hozzá képest hol vannak mások. Bismarck is eljött hozzá és azt mondta a látogatás után: „Ha nem volna császár,, korához képest túlságosan is komolynak vélném őt.” Vagyis természetellenes volt egy huszonéves fiatalembertől ez a fajta viselkedés. No de ha ilyen volt, lett volna hely itt valamiféle könnyű kalandra? Egy esti ellógásra a Burgból, kocsikázásra merész hölgyekkel? Mulatni valahol egy bécsi kocsmában, vagy beosonni egy ismert színésznő budoárjába és ott szerelmeskedni…? Azt hiszem, Ferencet már egy ilyen gondolat is megrémisztett volna. Nem látta magát sehol ezekben a körökben, sem ilyen események közepette. Ezért vagyunk biztosak abban, hogy I. Ferenc József húszas évei elején is szűz volt, nem ismerte meg a testi gyönyöröket és fogalma sem lehetett a szexualitásról. Csábítás és merénylet? Azt is mondhatnánk, hogy mindig voltak politikai merényletek. Az összes történelmi korban a legkorábbi ókortól napjainkig egymást érik a merényletek. Aki hatalomra tört és azt sikeresen megszerezte, vagy egyszerűen örökölte minden erőfeszítés nélkül, – állandóan számíthatott rá, hogy azt vagy elveszik tőle erőszakkal, vagy megölik őt és így kapaszkodnak a helyére. A palotaforradalmak olyan ősiek, mint maga a politikai hatalom, vagyis szinte egyidős az emberiséggel. A puccsok, ellentámadások, a királyok-császárok megmérgezése, meggyilkolása, trónról

letaszítása, száműzetése, félreállítása stb. folyamatosan történt. Mivel pedig Ferenc Józsefnek történelmet is kellett tanulnia, hát nyilvánvaló, hogy ezzel a kérdéssel már gyermekkorában szembesült. Ha akkor nem is érintette őt a dolog, később annál többször kellett vele foglalkoznia. Huszonévesen került a trónra és belső puccstól, palotaforradalomtól, vagyis önnön családjától nem kellett tartania. A Habsburgok a családon belül sohasem követtek el puccsokat, ha csak nem számítjuk az elmegyenge császárok félreállítását családi döntések nyomán – mint tették azt a prágai Hradzsint uraló, valóban eszét vesztett Rudolffal vagy mint láttuk, 1848-ban Ferdinánddal, a félkegyelművel. A merényletet viszont nem lehetett kiszámítani, az egy titokzatos erő, amely a társadalom valamelyik másik csoportjától vagy egyetlen személytől indult ki és bármikor, bárhol lecsaphatott. Teljesen váratlanul. Az orosz cárok tudtak volna erről sokat mesélni, de érdekes módon nem osztották meg tapasztalataikat a többi európai uralkodóházzal. Különösen nem Ferenccel, akit 1849 után már nem tartottak olyan nagyra, mint korábban. Ismeretes, hogy a fiatal császár megszegte a cárnak tett ígéretét és kivégeztette a magyar forradalmárok vezetőit – pedig előtte nem ebben állapodtak meg. De hát a szorult helyzetben lévő fiatalember mindent megígért, csak a cár segítse neki csapatokkal leverni a magyarokat – utána aztán eszébe sem volt betartani a szavát. Ez is érdekes adalék a jellemére nézve… Nos, a merénylettel már elég korán találkozott a fiatal uralkodó. Amiért mi itt egyáltalán itt tárgyaljuk a dolgot, annak van – volt? – magánéleti vonatkozása is. Tudnunk kell, hogy Ferenc József már az első időktől magához vonta a halálos ítéletek aláírásának jogát. Vagyis ő volt a legfelsőbb szerv, intézmény, amely megerősítette a Birodalom területén bárhol hozott, 1849 után jobbára politikai tartalmú halálos ítéleteket. Ő volt hát az utolsó fórum, és nyugodtan aludt, bár szinte naponta írt alá halálos ítéleteket. Ehhez olyan lelki berendezkedés kellett, amilyen az övé. Hiszen tisztviselőnek hitte magát, akinek komoly feladata volt. Bármilyen iratot átolvasni, direktívákat kiadni, fontos kérdésekben

minisztereivel tanácskozni, majd az elkészített okmányokat aláírni, aláírni, aláírni, olykor órákon keresztül… – ez neki munka volt. Ezért élt. Vagy legalábbis meg volt erről győződve. Miután szentül hitte, hogy ő mentette meg a magyarokat a végveszélytől, a totális pusztulástól, amit azok az istentelen forradalmárok hoztak volna rájuk – hát egyszerűen nem is vette tudomásul, hogy az ország népe ellenzi az ő uralkodását, személyét. Bizony, nem sokkal a forradalom leverése után elmerészkedett Magyarországra is, ahol a kivezényelt, vagy éppen saját akaratából hajbókoló hivatalnokok („Bach-huszárok”, az új belügyminiszterről kapták sajátos nevüket) tömegei éljenezték. A császár feszülten, de valljuk meg: eléggé bátran vállalkozott erre az útra. Hiszen bármikor végezhettek vele. Talán még azt is elhitte, hogy azok az éljenzők valóban a hívei, valóban szeretik őt? Mindazonáltal a magyar beszédekre magyarul válaszolt nemegyszer rögtönözve is. Aztán hazament és tette a dolgát – aláírogatta a halálos ítéleteket, rendeleteket hozott, embereik ezreit személyesen nevezte ki különféle hivatalokba, új irányvonalakban állapodott meg tanácsadóival. Elvileg értenie kellett (volna) nem csak az államvezetéshez, az adminisztrációhoz, a hadsereghez, hanem a közgazdasághoz, az adókhoz, a különféle társadalmi elvárások miatt bekövetkező változásokhoz, és ezt a sort sokáig folytathatnánk. Ugyanakkor meg kellett jelennie a nép előtt is. Régi Habsburghagyományt követve mindenkit maga elé engedett, aki Bécsben jelentkezett a megfelelő hivatalnál és személyes kihallgatást kért a császártól. Elvileg bárki oda kerülhetett. Kivéve, ha az illető politikailag megbízhatatlan volt, bűnügyi múlttal rendelkezett, és így tovább. Vagyis azért alaposan meg is szűrték az eléje kerülőket. Ahhoz, hogy valaki merényletet követhessen el ellene, valamiképpen fizikai közelségbe kellett férkőznie, ami nem is volt olyan nehéz. Akkor még nem léteztek olyan fegyverek, amelyekkel egy merénylő biztonságos távolból végezhetett volna a célszeméllyel. Tehát az illetőnek mindenképpen nagyon közel kellett jutnia hozzá. 1853. február 18-án déltájban – miután megebédelt – a császár szokásos sétájára indult. Nem volt nagyobb kísérete, igazi testőrséget sem akkor, sem később nem alkalmaztak az osztrák

császárok. Különösen nem Bécsben, ahol nagyon is otthon érezték magukat. Maga Ferenc akkor, és később, nemegyszer kikocsizott egyetlen inas vagy szárnysegéd kíséretében – nyitott hintón, ha az időjárás megengedte – és barátságosan integetett a neki hajlongó polgároknak. Ha ennyire familiáris akkor még nem is volt a hangulat, azért nem is volt kísérője. Egy katonatiszt baktatott mellette a vár egyik bástyáján, amikor váratlanul odaugrott Ferenchez egy ismeretlen fiatalember. Késével a nyakába akart szúrni. Feltehetően azért, hogy ha átvágja a nyaki eret, már semmilyen orvosdoktor sem mentheti meg a császárt, hiszen percek alatt elvérzik. De ekkor beigazolódott: milyen jó döntése volt Ferencnek, hogy mindig katonai egyenruhában járt, ha kellett, ha nem, ha esett, ha fújt… A magas, merev gallér mentette meg az életét. A merénylő kése ezen lecsúszott és szinte jelentéktelen sebet ejtett csak a Birodalom vezetőjének nyakán. A férfit nem is a császár kísérői, hanem véletlenül arra sétáló bécsi polgárok fogták el. Kiderült róla, hogy magyar. A csákvári szabólegény mindössze 21 éves volt, vagyis alig valamivel fiatalabb „áldozatánál”. Libényi János nőtlen férfi politikai okokból követte el tettét, amint azt írásban is megerősítette a börtönben. Nyolc nappal később már el is ítélték, Ferenc kéjesen aláírta a halálos ítéletet és Libényit felakasztották. Persze nem hitték el neki, hogy magányos támadó volt, környezetéből is sok embert vetettek börtönbe. Nem tudni miért, de elterjedt az a verzió, hogy ez igazából egy szerelmi hátterű bosszú volt. Afféle magyar vendetta…? A történészek ma már ezt nem fogadják el, teljes mértékben csak a politikai indoknak adnak hitelt és valószínűleg így is van. Ám akkor és később makacsul terjesztettek egy másik változatot is, és állítólag erre is számos tanú, sőt bizonyíték létezett volna. Aki figyelemmel kísérte mondjuk az évtizedekkel későbbi (1889) Rudolfesetet, annak komoly kétségei lehetnek arra nézve, hogy valóban öngyilkos lett-e a trónörökös, Ferenc József fia. Vagy megölték – vagy egyáltalán meg sem halt, hanem titkos száműzetésbe vonult…? Akkor is mesteri módon ködösített a császári udvar. (Akit e

téma érdekel, olvassa el a szerző Egy trónörökös második élete c. könyvét – a szerk.) Nos, nincs kizárva, hogy a Libényi-féle merénylet körül is zajlott egy ködösítési eljárás, amiben már akkor is mesterek voltak a bécsi udvar tagjai. Különösen, ha eszünkbe jut, hogy Zsófia, Ferenc anyja egyáltalán nem vonult vissza a háttérben történő politizálástól. Sőt, miután fia a trónra került, újult erővel vetette bele magát az eseményekbe és ez a „szürke eminenciás” nagyon sok dologról tudott, sokat maga inspirált, irányokat szabott. Embereket emelt fel és dobott el, taszított le. Természetesen ehhez ideológiája is volt: mindent a fia, és a Birodalom érdekében, a nép javára tett! Szakasztott, mint a fia! Nos, ami miatt foglalkozunk a Libényi-féle merénylettel, annak oka: azt beszélték, hogy nem politikai, hanem szerelmi merénylet történt. Hogy Libényi nővérét elcsábította a császár, aztán elhagyta, eldobta a nőt. Libényi állítólag ezt nem bírta elviselni, ez lett volna az igazi indok, amiért fegyvert emelt a fiatal császárra. Az egészet csak később öntötték le politikai szósszal – nem tudható, maga Libényi tette-e vagy később a császári titkosrendőrség és Kempen belügyminiszter (Ferenc kedvence) találta-e ki ezt a magyarázatot. Bár kérdéses, mennyivel vetett az udvarra jobb fényt a magyar orgyilkos politikai bosszúja hazája érdekében – mint az, hogy a fiatal császárnak rejtett és enyhén szólva nem túl erkölcsös nőügyei voltak…? Mert ha volt egy, lehetett több is. Említettük már csodálkozásunkat, hogy Ferencnek huszonéves koráig nem voltak nőügyei, és az okokat is boncolgattuk, igaz, felületesen. Mi van viszont akkor, ha tévedtünk, ha az életrajzírók nem értesültek mindenről, vagy Libényi-ügyben hamis nyomon jártak? Ez azt jelentené, hogy bizonyos polgári megbízott személyek – nők, férfiak vegyesen? – sajátos módon „vadásztak” a császár számára. Fiatal, szép, egészséges hölgyeket kerestek Bécsben, akiknek nem okvetlenül kellett osztrákoknak lenniök. Sőt jobb is volt, ha nem azok, hiszen „baj” vagy „lebukás” esetén ezeket valamilyen rendészeti ürüggyel el lehetett távolítani a fővárosból, sőt osztrák területről is.

Feltételezzük – de nem tudjuk bizonyítani – hogy Libényi nővére is ilyen csapdába esett. Időnként a császár kifejezte óhaját és ekkor a megbízottak ismét és újra szétnéztek, ártatlan fiatal lányokat kerestek és találtak. nem lehettek ezek nemesi származékok, abból bonyodalmak lettek volna. Egy gróf vagy báró képes utánajárni a jogainak, vagy lánya becsületéért mindenre kész volt, még párbajra is. Viszont ez a veszély nem állt fenn a polgári származású lányokkal kapcsolatban. Azok valamivel szabadabb erkölcsűek is lehettek, ha akartak. A megbízottak minden bizonnyal azért kerestek még szűz lányokat, mert ott nem állt fenn a nemibetegségek terjesztésének veszélye. Lehet, nagy pénzzel, ígéretekkel csábították el ezeket a lányokat? – Egy magas állású úr a Burgban felfigyelt magára, kedvesem – suttogta fülébe a megbízotti lánc végpontja, általában egy idősebb hölgy. Nő a nővel mégis könnyen szót érthet. – Nagyon szeretne önnel találkozni. Gondolja meg, kedves kisasszony! Ez nagy karriert is jelenthet. Az illető nagyon gazdag és sokat tehet önért. Ki tudja, talán még feleségül is veszi…? Az 1850-es években Bécsben egy ilyen Burg-béli úr emlegetése legalább annyit jelentett a legtöbb fiatal, nincstelen lány számára, mintha ma egy jól menő popsztár mutatna érdeklődést egy nő iránt. A hatás sem akkor, sem ma nem marad el. De ismételjük, minderre nincs semmilyen bizonyíték. Ha csak az nem, hogy azért egy egészséges huszonéves fiatalembernek lehettek bizonyos szexuális vágyai, amelyeket ki akart elégíteni. És sajátos helyzetében, amikor egy poszt, egy állás, egy hatalmi helyzet foglya volt – másként nem elégíthetett ki. Anya csak egy van Itt az ideje, hogy ha már az imént futólag említettük Zsófia viselkedését és pozícióját, ejtsünk róla több szót is. Minden fontos embernek szüksége van néhány olyan percre, vagy órára a nap folyamán, amikor elengedheti magát. Amikor nem kell végre mások előtt folyamatosan „viselkednie”. Amikor „ember” lehet belőle, visszatérhet igazi énjéhez. Erre még a korlátolt zsarnokok, diktátorok is vágytak, nemegyszer persze csak öntudatlanul.

Nos, a tizenkilencedik században Ferencet nem nevezhetjük zsarnoknak, bár sokan annak látták őt. Különösen uralkodásának első évtizedében. Valóban egy rendőrállamot uralt, ahol besúgók ezrei nyüzsögtek minden tartományban és mindenről jelentést tettek a rendőrminiszternek (már maga ez a belügyön kívül álló minisztérium létrehozása is Ferenc ötlete volt). A fontos eseményekről a miniszter nap mint nap jelentést tett őfelségének. Veszélyes is volt ez az élet, és megterhelő, fárasztó. No de volt ám egy „otthon” is! Télen a Burgban, nyáron a schönbrunni kastélyban. Ezt az otthont pedig nem egy feleség teremtette meg a fiatal császárnak, hanem… Nos, igen, Zsófia. A császár anyját nem szerették Bécsben. Már csak azért sem, mert bajor földről származott, vagyis bizonyos értelemben, féligmeddig külföldi volt. Ráadásul kezdettől fogva fiáért „lobbizott”, nem válogatva a módszerekben. Amikor aztán elérte célját és az ő fia lett a Habsburg-ház – és a Birodalom – feje, kiteljesedett ez a közutálat. Zsófia az egykori kedves fiatal nőből (aki, ne feledjük, állítólag elcsábította a Sasfiókot, Napoleon fiát…) pár évtizeddel később egy ellenszenves „banya” lett, akit az udvarnál nem szerettek. Folyton intrikált, politikai csoportokat szervezett fia támogatására, a legreakciósabb nézeteket hirdette és erőltette rá másokra is. Nemcsak a magyarokat nem szerette – nem szeretett ő senkit, aki nem az egységes birodalom híve volt. Ugyanakkor anya is volt, aki féltékenyen őrizte fia hatalmát. Arra is gondolt, hogy valamiféle magánéletet is teremtsen neki. Ez a magánélet persze messze nem volt olyan – akkor még nem – amilyen később lett, már Zsófia halála után. De biztosan nagyon értékes volt Ferenc számára. Hiszen végre elengedhette magát. Anyja berendezte fia lakosztályát, délutánonként teát csináltatott neki, ahol aztán a fiatalember elmondhatta a „Mamának”, mi történt aznap, milyen gondjai, kétségei támadtak az elintézendő ügyekkel, árnyalatokkal, személyekkel, folyamatokkal kapcsolatban. Ezzel a módszerrel Zsófia tulajdonképpen maga is részt vehetett az ország irányításában, hiszen első kézből, már a legmagasabb szinten értesült a problémákról és a megoldási módozatokról. A lehetséges verziókról, az alternatívákról. A bajokról – mert azokban sem volt hiány.

Gyakran, de nem minden nap a vacsora is ebben a kétszemélyes családi körben zajlott. Öccsét, Miksát, aki sok tekintetben sokkal alkalmasabb lett volna a császári posztra, mint az elsőszülött – akkor már Lombardiába nevezték ki helytartónak és ritkán volt jelen. Pedig hát ő is családtagja volt. Zsófia a politikában gyűlölködő, fröcsögő asszony volt, aki mindenki iránt kimutatta haragját, aki arra rászolgált. Viszont otthon, ebben a kissé mesterséges, mégis „családi körben” egészen más szerepet alakított. Itthon édes feleség, gyengéd és szerető anya volt. Férjét kiszolgálta, fiát szeretettel irányította. Hogy aztán melyik volt az igazi arca – ki tudhatja? Tény, hogy maga is a Burg lakója lévén részt vett a politikai életben is, tehát úgy kellett viselkednie kifelé, ahogyan azt a helyzete, a céljai követelték. De otthon levethette az álarcot (ha ez volt az álarca és nem fordítva?) és okosan neveltette a gyermekeit, jó családanya volt. Amellett művelt és érdekes asszony, kedvelte a művészeteket is. Néha felemlegette, hogy áldozatot hozott Ferenc fiáért. Hiszen ha ő nem tesz meg mindent a fia trónra-kerüléséért, akkor a férje, Ferenc Károly lesz a császár, ő pedig a császárné… Nos, hangoztatta Zsófia, ő lemondott a császárnéi címről, hogy fia lehessen az uralkodó. Ezt feltehetően belesulykolta Ferenc fejébe is, aki alázatosan szerette anyját és mindenre kész volt érte. Erős szövetség alakult ki ily módon, amelynek csak egyszer kellett kiállnia egy nagy próbát, amikor is kis híján szétszakadt. Erről a következő fejezetben számolunk be. Mindenesetre maga Ferenc is jól tudta, hogy gyakorlatilag az egész császári címet, rangot, pozíciót – vagyis mindazt, amit tizennyolc éves korára elért – egyedül és kizárólag az anyjának köszönheti. Apjára éppen ezért ügyet sem vet. Anyjáért mindenre kész, neki hihetetlen anyagi jólétet biztosít a fiatal császár és folyton levelekkel bombázza, amennyi időt lehet, annyit együtt töltenek – de az apa teljesen kiesik a képből. Neki leveleket sem ír Ferenc, csak üdvözletet küld, vele nem beszéli meg minden napi gondjait, és különösen nem az uralkodással kapcsolatosakat. Ferenc Károly, az apa egy szürke, de nem eminenciás. Egy háttéralak, akinek ebben a történetben a jelek szerint egyetlen szerepe volt csupán: biológiai úton létrehozni a fiát. (Ha ugyan ő volt az apja…) És semmi több.

Soha nem szól, mert nem is szólhat bele semmibe. Beleolvad a háttérbe, olyan, mintha nem is lenne. És ezért – nincs is. Arról nem is szólva, hogy számos visszaemlékezés szerint nem is volt teljesen normális. Négy fiútestvér élt együtt akkoriban, persze már nem mindegyik a Burgban. Jellemző: a fennmaradt fotókon – mert akkor már, különösen az l860-as évektől kezdve – fényképeket is készítettek a császári palotában és mindenütt, ahol a jeles személyek megfordultak. Ezeken a testvér-fényképeken Ferenc József, az elsőszülött általában ül egy kanapén vagy fotelben, a másik három fiú: Maximilien (Miksa), Károly Lajos és Lajos Viktor pedig mellette, mögötte állnak. A három fiú közül egyedül Miksa volt az ellenfél. A képzelt, mert hiszen nem valódi vetélytárs. A művészlélek, a pazarló, a politikailag nem megbízható „Max” soha nem nyerte el a felnőtt Ferenc rokonszenvét, sokat vitatkoztak és valahol a lelkük mélyén végig – Miksa haláláig, amelyben szintén szerepet játszott Ferenc József akarata – szemben álltak egymással. Ferenc minden lehetséges alkalommal igen kíméletlen módon adta öccse tudtára, hogy nem kedveli őt, és miért nem. Ezt megtette bizonyos idegenek előtt is, az ellentét, mondhatni viszály nem maradt titokban és erről a külvilág is értesült. Zsófia próbálta egyengetni a dolgokat, de végső soron mindig és mindenben Ferenc pártját fogta. Ami csak még inkább elkeserítette Miksát. A másik két öccse sem érdekelte igazán, tessék-lássék ellátta őket tisztségekkel és rangokkal, de ezek nem osztottak, nem szoroztak. Mindketten szerelmi kalandjaikról, botrányaikról voltak híresek – Károly Lajosról csak azt illik tudni, hogy ő volt az apja annak a Ferenc Ferdinándnak, akit aztán a császár saját fiának elvesztése után kénytelen volt trónörökösnek kinevezni, de akit nem szeretett. Ez a Ferenc Ferdinánd esett áldozatul Szarajevóban 1914-ben.

Negyedik fejezet Végre szerelem! Nyáron, augusztusban a császári család mindig Bad Ischlbe, egy addig jelentéktelen osztrák fürdővárosba utazott (amelyet aztán ez a rendszeres ragaszkodó látogatás-sorozat lendített fel a későbbi évtizedekben). Mivel Ferenc augusztusban született, rendszerint a születésnapját is itt ünnepelték. Ilyenkor persze mellőzték az állami ceremóniákat, csak meglehetősen szűk családi körről volt szó. A közeli Bajorországból átjöttek Zsófia rokonai, a Wittelsbach-család különféle előkelő és kevésbé előkelő tagjai is. Ami 1853-ban ezen az összejövetelen történt, cseppet sem volt a véletlen műve. Zsófia már régen tervezte, hogy fiának feleséget szerez. Mivel maga is bajor földről származott Bécsbe, úgy vélte, saját rokonai, a Wittelsbach-ok között vélte megtalálni a fiának való ideális feleséget. Aki nem csupán egy asszony, hanem szellemi társ, aki esetleg politikai ügyekben is tanácsot tud adni a császárnak. Egy bajor herceg Ilona nevű lányát szemelte ki, aki mellesleg a saját unokahúga volt. Annak szülei, szintén rokonai és régi barátai, nem is ellenezték a házasságot. A két fiatal még soha nem is találkozott, amikor a szülők – leginkább persze a két anya – már komolyan eltervezte ezt a házasságot. Olyannyira, hogy egyszerűen kitűzték az eljegyzés napját is! Ma már ez furcsán hat, de akkoriban, különösen ilyen főrangú körökben ez nem volt ritkaság. Hiszen az uralkodók házasságai döntő többségükben politikailag aktuális szövetségek megerősítését vagy eleve létesítését szolgálták, királyok nem szoktak szerelemből nősülni – csak a regényekben. Maga Ferenc békésen ballagott a „vágóhídra”. Eleve nem hitte volna, hogy másképpen is lehetséges. Hiszen anyja, az erős akaratú Zsófia, akinek ő annyi mindennel tartozott – már eldöntötte a kérdést! Lélekben tehát felkészült rá, hogy egy Wittelsbach-lány lesz a felesége, akit nem látott, de aki minden bizonnyal elég csinos, elég művelt, hiszen megkapta azt a neveltetést, amit akkoriban ezekben a körökben a lányoknak kapniok kellett. Biztosan tud táncolni és zongorázni, beszél franciául és kicsit pötyög olaszul (e körökben akkoriban ez volt a nyelvismereti csúcs –

az olasz az operák szövegéből ragadt a lányokra, a francia pedig mint korabeli európai nemzetközi nyelv, szükségszerű volt). Biztosan festeget, nyilván vízfestékkel, szeret csevegni, tud viselkedni és szellemesen társalogni. És remélhetőleg szül majd gyerekeket, sokat! A Habsburgok egyik mániája – még nem is a legrosszabb fajtából – a nagy szaporaságuk volt. A találkozó eredménye aztán alaposan és nem túl kellemesen lephette meg Zsófiát. Olyasmi történt, amire nem számított. Fia ügyet sem vetett az ő jelöltjére, Ilonára. Hanem minden erejével annak tizenöt éves húgára, Erzsébetre koncentrált. Ilona olyan volt, amilyennek Zsófia elvárta: merev, fenséges, feleségnek való – unalmas. Ám ott volt a cserfes kishúga, aki nem is sejtette, mi következhet. Nem, nem esett szerelembe, csak élvezte a helyzetet. Az, hogy a „nagy osztrák császár” szemet vetett rá, eleinte teljesen hihetetlennek tűnt. Erzsébet természetes volt – mindenki más mesterkélt, etikettektől merev, nehezen elviselhető. De ez a kislány, aki életében először azon a bálon táncolt nyilvánosan, akinek még sohasem volt udvarlója és egyáltalán, mit sem tudott a szerelemről – egy huszonéves, aranyszőke, nagyon sovány, karcsú, tábornoki egyenruhát viselő fiatalembert látott maga előtt. Aki bizony szép férfi volt – a kor kívánalmai szerint. Mégsem habarodott bele. Mert már az első napokban kiderült, hogy Ferenc József nem Ilonát, hanem annak húgát, Erzsébetet akarja. És ezt el is mondta anyjának. Zsófia első reakciójáról nem tudunk. Nyilván felbőszítette, hogy fia ellentmond. Ő, aki ennyit tett Ferencért, aki őt a trónra segítette, most nem választhat neki feleséget? És ami még rosszabb volt számára. Ferenc most először szembeszállt vele. Huszonhárom éves volt, éppen azokban a napokban – az anyja pedig negyvennyolc. Akkori mércével mérve bizony már egyáltalán nem fiatal nő, sőt több mint középkorúnak számított, hiszen az átlagos életkor a tizenkilencedik század második felében még meglehetősen alacsony volt. Ferenc a következő napokban – köztük saját születésnapján, amit uralkodó családi körben, porosz, bajor és osztrák fenségekkel töltöttek – szinte kizárólag csak Erzsébettel foglalkozott. A nagy

négyszemközti viták ideje lejárt. Ferenc életében először és igazából utoljára fellázadt anyja akarata ellen. Zsófia pedig kénytelen volt belátni azt a meglepő tényt, hogy fiával szemben semmit sem tehet. Ferenc volt a császár, ő „csak” az anyja, akinek hivatalosan semmi hatalma sem lehet az uralkodó fölött! De kellene-e tennie bármit is…? – gondolkozott el az asszony. Sejtéseink szerint végül is belátta, hogy azért nincs minden veszve, hiszen terve így is teljesül: a fia egy Weittelsbach-lányt vesz feleségül, ráadásul éppen az általa kinézett családból. Hogy nem az idősebbet, hanem a fiatalabbat? Hogy a nővér helyett a húgot? Ezen túltette magát. És pár nappal később a két anya – a „lányos” és a „fiús” – békés egyetértésben beszélték meg a házasságkötés részleteit. Ilonát ejtették, helyette a kicsi Erzsébetet emelték fel – szédítő magasságba. Az teljesen más kérdés, hogy Erzsébet aztán később alaposan megbánta ezt a házasságot, amit nem is titkolt. Naplójából tudjuk, hogy tizenöt évesen igazából fel sem fogta, mit jelent majd osztrák császárnénak lenni. Zsófia azért is egyezhetett bele ilyen könnyen a terv „B-verziójába”, amit fia javasolt váratlanul – mert biztos volt abban, hogy kézben tudja majd tartani ezt a kis csitrit. Zsófia ritkán tévedett – nos, ez esetben viszont melléfogott. Beindult a gépezet, ami a Habsburgoknál mindig nagyon fontos házasságok előkészítését és rendezését működtette. A jegyesség után a következő tavaszon házassági szerződést is kötöttek. Hagytak egy kis időt a lánynak, hadd nőjön még, hiszen tizenöt éves császárnéra senki sem vágyott Bécsben. Ahol mellesleg a Zsófiát utálók pártja (nagyon tekintélyes méretű csoportosulás volt ez a Burgban…) már előre utálta Erzsébetet is. Hiszen az is ugyanabból a családból származott ide, mint Zsófia. Ez eléggé riasztóan hatott rájuk. Ferenc József életében először – és talán utoljára? – szerelmes volt. A fiatalembernél ez voltaképpen teljesen természetes reakció. Különösen, ha figyelembe veszsük, hogy az emberek akkor ugyan később értek, mégis, huszonhárom-huszonnégy évesen már nem

csupán nemi vágyai lehettek, hanem a szerelem mint olyan iránt is vágyakozott – ösztönösen. És most megkapta. Nagyon lelkes volt, folyton a távollévő kedvesről ábrándozott és szerelmes leveleket írt. Egy pillanatra – a sok évtizedes hosszú élet során ez csak pillanatnak tűnhet, a végtelen tengeren egyetlen kicsi zátonynak – megváltozott. Romantikus lett, emberi, sőt emberközeli. Ilyenkor mintegy elfelejtette addigi énjét. Azt kell mondani, hogy Erzsébet sok tekintetben – a kezdeti kis „malőr” után – Zsófia választottjává is lett. Az asszony elfogadta végül fia választását, sőt igyekezett mindent kellemessé tenni. Az persze meg sem fordult a fejében, hogy ezzel a rokon lánnyal, aki végső soron az unokahúga volt, valaha is bármilyen konfliktusa lesz. Pedig gondolnia kellett volna erre is. Erzsébetet félig-meddig polgári létben nevelték elszegényedett szülei, akik sehol sem uralkodtak, vagyonuk sem volt jelentős. Nem élt még királyi udvarban és fogalma sem volt arról, hogy éppen Európában, a már akkor is negatív kuriózumnak számító, a középkori spanyol etiketthez ragaszkodó császári udvarba fog kerülni: Egy normális ember számára annak légköre, szabályai és szellemisége bizony fojtogató volt. De hát mindez még a jövő zenéje, egyik nő sem sejti, mekkora ellenfelek lesznek ők. És nem sejti Ferenc sem, hogy mindennek meg ő issza a levét, sokáig, sokáig. 1854 áprilisában vasúti közlekedés híján Erzsébet és kísérete hajón érkezett Bécsbe. A császár egyes leírások szerint türelmetlenül várta a hajóhídon és a jármű még nem is döccent a parthoz, amikor a fiatal császár otthagyva kísérőit átlépett a korláton és mindenki szeme láttára szájon csókolta Erzsébetet. Aki csaknem elájult ettől. Ennyi ember előtt…! Akkor is, ha a vőlegénye… A hosszú, több mint fél éves távollét valósággal felajzotta a férfit. A kislány, aki alig tizenhat volt, szintén csak szédelgett a sok benyomástól. Több sem kellett persze a szintén várakozó bécsi jónépnek. Az egyszerű emberek az ilyesfajta csínyek miatt kedvelték a fiatal császárt. Ki emlékezett már a hat évvel ezelőtti eseményekre – 1848 márciusára…?

Ma már nehéz elképzelnünk, mekkora pompával rendezték meg azt az esküvőt. Szó volt róla, hogy a Habsburgok a házasságot mindig is fontosnak tartották, de arról kevesebb szó esett, hogy képesek voltak ezt kifinomultan és nagy rutinnal szervezni. Magát az eseményt olyan fényessé tudták tenni, ami évekre elhomályosított minden más eseményt az osztrák birodalom fővárosában, sőt más európai eseményeket is felülmúlhatott, beleértve háborúkat vagy győzelemittas diadalmeneteket. Mert hát ez is győzelem és ez is diadalmenet volt. Ausztria császára megmutatta a népnek, kit választott, és tudtukra adta reményét, hogy e házasságból születik meg majd az a gyermek, aki később férfivá érve a helyére lép majd. Aki a most az utcákon bámészkodók császára lesz egykoron. Végső soron ez az egész ünnepség igen sokba került és négy napig tartott, méghozzá szünet nélkül. Három és fél napos ünneplés, felvonulások, jótékonysági akciók és más nyilvános szereplések után a már halálosan fáradt kislányt – a menyasszonyt – hetven pap és egy bíboros adja össze, majd mehetnek a nagy és késő éjszakába nyúló ünnepi díszvacsorára. Csak utána következhet a nászéjszaka. Nászéjszaka Bécsben A bonyolult szertartásokat kedvelő bécsi udvarban a nászéjszaka előkészítése sem ment olyan egyszerűen, ahogyan azt képzelnénk. Részt vett ebben mindenki, legfőképpen pedig maga Zsófia. Nászasszonyával, Erzsébet anyjával közösen vezették fel a menetet az alkalomhoz illően feldíszített nász-szobába. De nem egyszerre jöttek. A szobába először bevezették Erzsébetet, aki ott anyjával maradt. Zsófia a szabályok szerint a mellette lévő szobában várta meg kíséretével együtt, míg nászasszonya levetkőzteti és ágyba fekteti lányát. Erre nyilván azért volt szükség, hogy anya és lánya még utoljára együtt maradjon. Hogy az anya lelki támaszt nyújtson lányának a közelgő feszült órák előtt. És mondjuk ki nyíltan: hogy ha addig nem tette meg, akkor legalább most világosítsa fel a szerencsétlen fiatal, éretlen, mit sem sejtő nőt arról, ami őt hamarosan várja ebben a hálószobában. Mert hát akkoriban aztán igazán nem volt szexuális felvilágosítás. Az élet semmilyen területén sem létezett. Nap mint nap megesett –

de még a huszadik század elején is! – hogy fiatal lányok teljesen „zölden”, minden információ nélkül érkeztek a házasságba. Magyarul: fogalmuk sem volt róla, mi vár ott rájuk. Mit vár el tőlük a férj és mi fog történni? Miben kell részt vennie és azt hogyan kell csinálnia..? Nem véletlen, hogy olykor a fiatal, lényegében mindössze tizenéves fiatal nők egyenesen sokkos állapotban kerültek ki a nász-szobából. Ez elsősorban a főrangúakra vonatkozott, akiket senki sem világosított fel. Akik soha nem láttak állatokat párosodni, akiknek fogalmuk sem volt a nemiségről még általában sem, nemhogy részleteiben. Nem tudták, mi történhet férfi és nő között. Őket a szüleik értelemszerűen nem vihették el a nyilvánosházakba „beavatni” – mint tették ezt sokszor az apák a fiaikkal. Nos, Erzsébet tehát alighanem csak ekkor hallott valamit az anyjától, mi vár rá. Persze nem értette, nem érthette. Így aztán levetkőzött, hálóinget öltött – csupa finom, selyem holmit, gyanítjuk – aztán anyja otthagyta. A kislány egyedül maradt a fényes, sok gyertyafényes szobában, és várt. Amikor Erzsébet anyja kijött a hálóból, Zsófia következett. Elment a fiáért és azt hasonlóan merev ünnepélyességgel a karján vezette fel ugyanazon hálószoba ajtajához. Mi több – be a szobába! Zsófia nem lett volna Zsófia, ha ezt nem teszi meg. Bevezette fiát egyenesen az ágyhoz, és csak utána mondta: – Jó éjszakát! Visszavonult, és a fiatalok végre együtt lehettek. Ketten. A hálóinges tizenhat éves kislány hajával, nagy szemével – mit sem értve, vagy csak sejtve abból, ami következik. Felmerül egy érdekes kérdés: vajon Ferencet felvilágosította valaki? Az anyja? Vagy egy szárnysegédje, vagy legalább valamelyik régtől ott ragadt tanára? Következetesen kerülni kényszerülünk a „barát” szót, mivelhogy ilyen emberrel Ferenc József sem akkor, sem később nem rendelkezett. Igazából sohasem volt olyan bizalmasa, akiben megbízott volna, akinek bármit elmesélt volna. Vagy ha a későbbiekben akadt ilyen, az általában nem férfi, hanem nő volt. Mielőtt továbbmennénk e nyomvonalon, gyorsan jegyezzük meg: biztos források jelzik, hogy azon az éjszakán… semmi sem történt!

Ugyanis mindkét anya kifaggatta gyermekét másnap reggel, és bizony erre derült fény. Hogy mire is hivatkoztak, nem tudható. A soknapos ünneplés utáni fáradalommal? Vagy egyszerűen elaludtak? Gyaníthatóan egyik sem tudta pontosan, mit is kell csinálni, ezért maradt abba, vagy meg sem valósult a nászéjszaka. Hasonlóan eredménytelen lehetett a következő két nap is. Csak az esküvőt követő harmadik napon, helyesebben éjszakán történt meg az, aminek történnie kellett. Hogy milyen mértékben és hogyan – nem tudható. De a szerelmesek – bár hogy Erzsébet szerette-e Ferencet, arról máig vitatkoznak az értők – szóval ők ketten biztosan jutottak valamire, mert nem sokkal később aztán születni kezdtek a gyerekek. Szerelem a házasságban Úgy tűnik, hogy Ferencnek nem volt szerencséje. Mert ha már beleszeretett egy hozzávaló lányba – a Wittelsbachok valóban uralkodói família voltak – akkor már igazán elnyerhette volna felesége szerelmét is. Felejtsük el a romantikus Sissi-filmeket. A kis Erzsébet eleinte nem sokat értett abból, ami vele történik. Nem volt szerelmes a férjébe sem akkor, sem később. Bár naplójára hivatkozva ugyan némely életrajzírója kész tényként fogja fel, hogy Erzsébet császárné (akit a magyar királyságban általában királynénak hívtak és ez így maradt máig) beleszeretett a fess császárba és szerelemből ment hozzá – ne higgyünk el mindent. Egy tizenhat éves kislánynak nem sok választása volt. Az biztos, hogy a sok fényesség, a megnyerő modorú ifjú férj és az, hogy az addigi szerény életvitelből egy nagyhatalom első embere mellé csöppent, luxusban élhetett – számára erősen átformálták azt, amit házasságnak neveztek. Ő mást látott, és másként. A másik az a helyzet volt, ahogyan vele bántak. Erzsébettől senki sem várt el semmit, csak azt, hogy reprezentáljon Ferenc mellett, no és persze szüljön neki gyerekeket, ha lehet, elsősorban fiúkat. Maga Ferenc is ezt várta el, hiszen ő is fiúk között nőtt fel – akkor is, ha nem kifejezetten kedvelte öccseit. Volt még egy tényező, ami az előzőkből fakad. Mivel Erzsébet túl fiatal volt, mindenbe be kellett őt vezetni – és higgyük el, a bécsi udvar etikettje, szokásai és törvényei egy igazi felnőttet is próbára

tettek volna, hát még egy tizenéves kislányt, aki külföldről érkezett. Azon túl, hogy ismerte a nyelvet, hisz neki is az volt az anyanyelve, Erzsébet meglehetősen tudatlan volt számos dologban. Mások tanácsaira, véleményére, sőt utasításaira szorult. Később, amikor gyermekeket szült, azt sem várták el tőle, hogy értsen azok ápolásához és neveléséhez. Nem is értett. Hiszen első gyermekét 1855 tavaszán szülte, éppen hogy elmúlott tizenhét. Éppen a fentiekre gondolva és hivatkozva tartotta természetesnek Zsófia, hogy maga intézzen helyette mindent. Hiszen Erzsébet még gyerek volt – és lelkileg az maradt jóval később is, már mint több gyermek anyja. Ma már közhelyszámba megy, hogy „a kegyetlen és érzéketlen Zsófia megfosztotta szegény Erzsébetet saját gyermekeitől”. Ez ismét csak a romantikus regények és filmek egyik kedvelt fogása volt. Távol álljon tőlünk, hogy védelmezzük a császári anyóst – de Zsófia nem is tehetett mást. Az idősebb császárné szervezte meg a mindennapi életét, és a gyerekekre is rátette a kezét. Elsősorban osztrák főhercegeket és főhercegnőket akart nevelni belőlük, és ezt természetes célnak tartotta. A módszereket illetően nem is nagyon válogathatott, a tizenéves anyára nem számított. Már az első kislány – aki kétévesen éppen az uralkodó-pár magyarországi utazása során, Budán halt meg – is inkább Zsófia lakosztályában nevelkedett, Erzsébet csak anyósa engedélyével és jelenlétében mehetett saját gyermekéhez. Mindenképpen furcsa helyzet volt ez. A későbbi években rengeteg vita robbant ki Zsófia és Erzsébet között, és mindegyik a férfitől várta a megoldást, az ítéletet. Ferenc József csak gyötrődött a két nő között. Mindegyiket szerette, persze másképpen, mindegyik fontos volt számára. Említettük a nászéjszakával kapcsolatban, hogy azon bizony Ferenc nem teljesítette „kötelességét”. Vagyis nem történt szexuális közeledés, avagy ha történt is, sikertelen maradt. Erre csak három nappal (éjszakával) később került sor, és akkor sikerült. Ezt maguk a „gyerekek” mesélték el anyjuknak, ki-ki a magáénak. Nem kétséges, hogy úgy Erzsébet, mint Ferenc anyja lélegzetvisszafojtva várta ezeket azt intim híreket.

Ezt most azért hoztam fel, mert minket mint Ferenc magánéletének kutatóit az érdekel, vajon a későbbiek folyamán mekkora szerepet játszott a fiatalember életében a szex? Erre akkoriban csak a feleségével kerített sort, ebben biztosak lehetünk. Nem tudható, milyen gyakorisággal éltek nemi életet – feltehetően már kezdetben sem vitték ezt túlzásba, később pedig mind ritkábban találkoztak. Az első három gyermek lány volt. A születési dátumok: 1855 március (Zsófia), 1856 július (Gizella), 1858 augusztus (Rudolf). Mire a kis Rudolf megszületett, az első kislány, Zsófia halott volt. Nem kétséges, hogy nevét az anyós engesztelésére kapta, de ez sem javított a két nő közti viszonyon. Zsófia egyszerű, hogy ne mondjuk ostoba kis libaként bánt Erzsébettel, és nyilván már elfelejtette, hogy évtizedekkel korábban ő maga is pontosan ugyanúgy, ugyanilyen helyzetbe került – igaz, az ő férje nem volt a Birodalom uralkodója. Erzsébet folyton azt képzelte, hogy Zsófia kémekkel veszi őt körül – és valljuk be, nem is nagyon tévedett. Az udvar amúgy is mindig tele volt intrikákkal, „fúrásokkal”, pletykákkal. Bármi is történt, arról egy órával később tudott az egész császári udvar és két óra múlva Bécs legtávolabbi kocsmáiban is kibeszélték az ügyeket. Mivel Erzsébet a szülések után sokáig ágyban maradt és különféle kisebb nyavalyák támadták meg, hát kézenfekvőnek tűnt, hogy gyermekei nevelésével is anyósa foglalkozzon. Aki ezt meg is tette. Ismeretes, hogy végül betelt a mérték és Erzsébet hátat fordított Bécsnek. De sok évnek és sok keserű tapasztalatnak kellett még érkeznie ahhoz, hogy erre a végzetes döntésre jusson. Mert eljött a pillanat, amikor Erzsébet feladta az anyósa ellen vívott, kilátástalan harcot. A saját gyermekit is csak Zsófia engedélyével látogathatta meg, és ha jött, Zsófia maga is ott volt minden alkalommal. Nem is beszélhetett bizalmasan a kicsikkel, nem játszhatta el az anya szerepét. A kicsik „Zsófia mamát” helyezték a világ középpontjába. Még a „papát” is ritkán látták. Visszatérve Ferenc Józsefhez, fura kettősség uralta őt. Szerette (volna) saját gyermekeit, de ebben több tényező is akadályozta. Az egyik fizikai – nem volt rájuk ideje. A másik: bizonyos lelki fékek, gátlások voltak Ferencben, amelyeket soha nem tudott levetkőzni. Például az, hogy olyan fontosnak tartotta önmagát. Ahogyan az

egyszerűbb emberekkel sem tudott miről beszélni, úgy a gyerekekkel folytatott társalgása is kimerült pár sztereotip mondatban. Néha Ferenc apró lázadást élt át, ami abban nyilvánult meg, hogy anyjával szemben Erzsébet pártját fogta – de ezt sem merte személyesen megtenni, hanem leveleket küldözgetett anyjának még a Burgon belül is. Elfoglaltságára hivatkozva küldözgette céduláit a főbb hivatalnokoknak, minisztereknek, és anyjának saját kezűleg írt. Anyját akkori szokás szerint természetesen nem tegezte, hanem magázta. Ferenc sok jel szerint éveken át szerelmes volt kicsi feleségébe. A köztük lévő nyolc év korkülönbség teljesen normálisnak számított, és ez nem is okozott gondot. Azt hitte Ferenc mondjuk harminc éves korában, hogy mindent megkapott a sorstól, amit akart, sőt annál többet is. Hiszen más uralkodókkal ellentétben ő szerelemből nősült, szép gyermekei voltak és uralhatta Európa egyik legnagyobb (ha nem is a legkorszerűbb…) államát. Az 1859-es háborúba viszont egyedül ment, nem vitte magával feleségét, aki ezt rossznéven is vette. Erzsébet ekkor egyedül maradt az anyóssal, aki még mindig élt és nem is volt olyan öreg – legfőképpen pedig rengeteg energiája volt. Zsófia találékonyan talált ki újabb és újabb dolgokat, amelyekkel szomorúságba hajszolhatta kedves menyét – legalábbis Erzsébet így látta a dolgokat. Nem javított ezen a házasságon az sem, hogy Ferenc gyermeknek tekintette feleségét és úgy is bánt vele. „Kicsi angyalomnak” szólította és bár igyekezett gyengéd lenni, voltaképpen inkább szavakban volt az és nem tettekben. Tenni szinte semmit sem tett a feleségéért és biztosan nagyon csodálkozott volna, ha valaki ezt a szemére veti. Mi mást tehetne még…? Erzsébetet nagyon idegesítette ez az állapot és biztosan ez is hozzájárult a későbbi romláshoz. Persze eleinte Erzsébet is igyekezett óvni az ő drága Franziját. De nem volt területe az aggódásának, bármennyire is akart ilyent találni. Ferencnek nem volt szerencséje, bár ő maga erről éveken át meg volt győződve. Egy olyan nő lett Erzsébetből, amikor végre igazán

felnőtt – aki egyáltalán nem volt alkalmas a feleség és még kevésbé az uralkodótárs szerepkörére. Ahhoz valami nagy csapás kellett, hogy összeszedje magát. Így a solferinoi ütközet után a megsemmisülés fenyegette a Monarchiát és már sokan hitték – ki örömmel, ki bánatosan – hogy most aztán összeomlik Ausztria és „annyi” a császári Habsburg-háznak is. Ekkor nagy szükség volt arra, hogy Bécsben és környékén valaki a császár távollétében is tartsa a lelket az emberekben. Legalább azzal, hogy megjelenik, mutatja magát, mintha mi sem változott volna… Nos, erre alkalmas volt Erzsébet, megjelent minden rendezvényen, a katonai kórházban felkereste és „vigasztalta” a sebesülteket. Végül eljött az idő – alig hét évvel az esküvő után – amikor Erzsébetnek végleg elege lett az egészből. A gyerekekből, akikhez nem férhetett hozzá, Zsófiából, akit már nyílt ellenségének tartott. Bécs és az udvar a maga pletykáival és ostoba etikettjével halálosan bosszantották, és végső soron elege volt már a férjéből is, aki nem törődött vele eleget. Ez igaz is volt. Hiszen Ferencnek egyrészt csakugyan rengeteg elfoglaltsága volt – másrészről azonban ha akar, tud csinálni magának egy kis szabadidőt. De nem akart. Úgy gondolta, éppen elég, ha feleségének leveleket írogat és naponta egyszer teáznak együtt, vagy este az ágyban találkoznak. Ez sem jelentette mindig a szexuális együttlétet, sőt, az esetek többségében erre nem is került sor. Sok előkelő hölgyhöz hasonlóan Erzsébet eleinte csak tettette, hogy hol ilyen, hol olyan baja van – később aztán valóban jöttek a betegségek. Nem volt teljesen egészséges sem testileg, sem lelkileg. Ma azt mondanánk: frusztrálta őt a bécsi élet és az élethelyzet, amelyben találta magát. De azt is mondhatnánk, hogy részben önmagát lovallta bele a dolgokba. Boldogtalan volt Bécsben, rosszul érezte magát minden tekintetben. Amikor aztán bejelentette, hogy el akar utazni, méghozzá egyedül, mindenki megbotránkozott. Még az addig oly megértő Ferenc is nagy megütközéssel fogadta ezt a hírt. Az biztos, hogy Erzsébetet megviselték a szülések. Folyton kínozta valamilyen kór. Azonfelül az idegeit felőrölte az állandó harc az anyósával. A két nőt

egyetlen dolog kapcsolta össze: mindketten szerették Ferenc Józsefet. De hát ez kevés, sőt tragikusan kevés volt ahhoz, hogy ezen túlmenően bármiben is szót értsenek. Erzsébet sok évig vívta mindennapos harcát az anyóssal, aki percre beosztotta az idejét, nem engedte, hogy napközben zavarja férjét – akiről tudjuk, hogy kora hajnaltól az íróasztala előtt üldögélt és aktákat olvasott, jegyzetelt, aláírt, minisztereivel tanácskozott, küldöttségeket és magán-kérelmezőket fogadott, tanácskozást szakértőivel. És olykor néha-néha este színházba ment. Mindehhez tudnunk kell, hogy Erzsébetet vonzották a művészetek, némelyikhez értett is egy kicsit (nem túl jó verseket is írt, festett, zenélt), míg mindez igen messze esett Ferenctől. Lett volna egy pont, ahol végre közös élvezetet kapnak és beszélgethettek volna – ez a lovaglás volt. Mindketten szerettek lovagolni. Erzsébet ezt is szenvedélyesen és túlfűtötten csinálta, mint mindent, amit kedvelt vagy amihez értett is. De Ferencnek ekkor már alig maradt ideje erre a szórakozásra, és ha mégis, hát inkább katonatisztjeivel díszszemléken vett részt. Neki ez volt a lovaglás. Ha belegondolunk, csakugyan fura helyzet alakult ki a házasság elején: Ferenc már felnőtt volt, a felesége meg még egy növésben lévő gyermek. Óhatatlan volt, hogy Erzsébetet a bécsi udvarban ne kezelték volna gyermekként. De aztán megszokták ezt a viselkedést, ezt a stílust és akkor is lesajnálták, lekezelték, nem vették felnőttszámba, amikor már felnőtt. Az asszonynak számos alaptalan fóbiája volt. Például szüntelenül fogyókúrázott, mert azt hitte, elhízik. Ezek a „kúrák” nemegyszer éhezés-számba mentek és az önkínzás, a mazochizmus határait ostromolták. Néha ugyanezért túlhajszolta magát, órákig száguldozott lóháton, ahol igen merész mutatványokat engedett meg magának. De ha sétálni kellett, akkor is gyorsan, idegesen ment, szinte szaladt, társasága alig bírta tartani a lépést. Mert soha nem lehetett egyedül, az etikett szerint folyton kellett legyen mellette valaki, még a lakosztályában is. Ez egy teljesen egészséges embert is kihozna a sodrából. Erzsébet pedig, tudjuk, messze nem volt egészséges idegileg sem. Ezért aztán néha „rájött a roham”, ilyenkor bezárkózott, melankolikus lett. Ez a depresszió a kor egyik kedvelt és ismert

betegsége volt, legfőképpen hölgyeket támadott meg. Nos, Erzsébet születésétől alkalmas is volt effajta depresszióra, ráadásul itt számos oka is volt rá. Erzsébet világa – különösen a következő évtizedben és attól kezdve végig – már csak saját személyes énje körül forgott. Igazán csak az tudta lelkesíteni, ami érzelmileg megérintette. Amihez szenvedéllyel, érzéssel közelíthetett, azzal foglalkozott teljes odaadással – minden más elvesztette fontosságát. És mivel Ferenc sem tartozott ezek közé, hát a házasság a tizenvalahányadik évében mondhatni teljesen kihűlt. Az időpontot illetően azért fogalmazunk ilyen bizonytalanul, mert hát nehéz is megmondani, mikor kezdenek fogyni, majd kihunyni az addig pozitív érzelmek. Még egy sokkal kevésbé bonyolult helyzetben egy egyszerűbb házaspár estétben sem mindig lehet ezt pontosan tudni, meghatározni. Itt pedig nagyon bonyolult volt a helyzet. Mindenesetre maga Ferenc is érezte, hogy felesége távolodik tőle. Egy, az 1860-as évek második felében történt újabb közeledéstől eltekintve – ennek eredménye volt az első után tizennégy évvel Magyarországon fogant utolsó gyermekük, Mária Valéria – már szétváltak útjaik. A szerelem után Azt kell hinnünk, mert erre vannak is bizonyítékok, hogy Ferenc a maga teljességében soha fel sem fogta, mennyire más ember a felesége. Mint az uralkodók általában, ő is magasról – túl magasról! – szemlélte az alanti világot. Olyan magasságból pedig az emberek már nagyon egyformáknak látszanak… A családtagok ugyan fizikailag közelebb voltak, és látszott is rajtuk, hogy nem egyformák – de velük nem, vagy másképpen kellett törődni. És különben is, mióta ő lett nemcsak a Birodalom, de a Habsburg-család feje is, hát inkább elvárta, hogy mások járuljanak elébe, ha valamilyen ügyes-bajos dolguk van. Ez a hozzáállás sem segítette őt abban, hogy empatikus képességekre tegyen szert. Még az ellenségei sem vádolták őt azzal, hogy nagyon is beleérző lett volna, vagy hogy a mások problémái elűznék az álmot Ferenc József szeméről… Viszont ebben az egész korszakban nagyon lenéző volt felesége iránt. Házasságuk nagy vonalakban két korra oszlik. Az első az

esküvőtől körülbelül tizenöt-tizenhét évre terjed, amikor Erzsébet még jóval ritkábban „szakított” Béccsel és férjével, egész környezetével, még sok szál tapasztotta őt mindehhez – és a második korszakba, amely az 1870-es évektől egészen halálálig tartott és ahol ezek a kapcsolatok már csak papíron léteztek. Semmilyen igazi tartalommal nem bírtak. Ferenc az első korszakban még érzelmileg érintett volt, szenvedett is a felesége és az anyja közti harcok miatt, azokból később igyekezett kivonni magát. Megkönnyebbült, amikor Erzsébet láthatóan feladta ezt a kilátástalan küzdelmet, amelyet gyermekeiért és szabadságáért folytatott. Viszont anyagilag mindig igen bőkezűen támogatta – később talán már örült is, hogy az asszony folyton távol van, nem kell vele találkoznia. Mert bár igazi veszekedések nem voltak közöttük, valahogyan ő is bűnösnek érezhette magát, hogy Bécsbe hozatta és ott szerencsétlenné tette asszonyát. Még ha nem is így képzelte, nem ezt akarta, végső soron nem tehetett róla. Vagy mégis…? Azért ne essünk túlzásba – Ferenc József nem a lelkiismeret-furdalások embere volt, távol állt tőle az önmarcangoló viselkedés bármilyen fajtája. Erzsébet attól kezdve folyton utazott. Először Madeirára, ahová úgy jutott el, hogy orvosaival lényegében hamis szakvéleményt állíttatott ki állítólagos tüdő-gyöngeségéről, a TBC-re való hajlamáról. Később már nem volt szükség ilyen ürügyekre. Imádta a szigeteket. Madeira után a Földközi-tenger egyéb szigeteit is bejárta, végül Korfun építtetett magának pazar villát. Mindezt természetesen Ferenc pénzén. Vagyis az osztrák birodalom, később az Osztrák-Magyar Monarchia adófizetőinek pénzén. Távol álljon tőlünk az effajta demagógia, még akkor is, ha annak reális alapja van. De az életrajzírók, olvasók és filmnézők hajlamosak elfelejteni, hogy már Erzsébet esküvői ruháját, ékszereit stb. is mind-mind a férje fizette. Aki aztán később nemegyszer kitöltetlen csekkeket nyújtott át nejének, amikor az bejelentette, hogy ismét elutazik. Mindig hónapokig volt távol, olykor tovább is. Mégis, volt valami cinkosság kettejük között. Az asszony nagyon tudott mórikálni, hízelegni, ha azt akarta, hogy Ferenc ne támasszon akadályokat. Néha úgy tűnhetett, hogy Erzsébet két utazása közti

„bécsi szünetben” egészen jól megvannak ők. De hát mit láthatott a külvilág az igazi magánéletükből? És ekkor egyáltalán nem, vagy nem csak a szexre céloztunk. Másról, lényegében többről volt vagy lehetett (volna) szó. Ferenc ekkor harmincas, majd negyvenes éveihez közeledő, azok kezdetét élő férfi volt, aki olykor hosszú ideig kénytelen volt nélkülözni a nejét. Az udvarban nem számíthatott bensőséges, önzetlen kapcsolatra semmilyen értelemben. Nem csak férfi-nő viszonylatban, hanem egyáltalán. Az egyetlen ember, akivel egy ideig – annak haláláig – megoszthatta gondjait, az az anyja volt. De Zsófia sem érthetett meg mindent. Kiben bízhatott volna? Hát csoda, hogy öregkorára még ridegebb ember lett belőle? Talán ezzel magyarázható, hogy az utazásos korszak kezdetén még nagyon örült, amikor Erzsébet visszatért, meg-megjött Bécsbe. Az asszony ilyenkor elég erőt gyűjtött azokon az idegen, „normális” tájakon ahhoz, hogy egy ideig kibírja a bécsi udvart annak minden kellemetlen hatásával együtt. Anyósával együtt, vagy anélkül. Örültek egymásnak – vagy ez csak a látszat volt? Ferenc számára biztosan hozott egy kis napfényt, egy kis egzotikumot az asszony. Ugyanakkor nincs kizárva, hogy valamit még jelentett a férfi Erzsébetnek is. Bár pletykáltak róla ezt-azt, igazából azokban az évtizedekben csak egyetlen férfival hozták hírbe – igaz, vele aztán alaposan. Andrássy grófról van szó, akit a maga idejében igen szép, „szívtipró” férfinak tartottak és akivel a vonzalom bizonyítottan kölcsönös is volt. Erzsébetnek talán az egész magyar-imádata erre az egyetlen emberre vezethető vissza? Mert hiszen Magyarországon akkor és azóta is úgy vélik, hogy Erzsébet volt Ferenc József jó szelleme, hogy ő intézte el a kiegyezést 1867-ben és azért tanult meg magyarul is, mert annyira imádta ezt az országot… De ez nem valószínű. Magyarország csak egy volt Erzsébet utazási térképén, nem gyakoribb „megállóhely”, mint más állomások. Hogy mennyi vita volt közöttük, azt már sohasem fogjuk megtudni. De hát Erzsébet híresen szép asszony volt a maga idejében a kor szépségideáljai szerint. Mindenkire hatott ezzel a szépséggel, különösen élete első felében. Nem csak Ferencre gyakorolt hatást.

Nos, az volt a baj, hogy maga az asszony is tisztában volt mindezzel. Ezért aztán egy idő után már a kelleténél többet törődött önnön szépségével, külsejével, testével, mint bármi egyébbel. A politikához amúgy sem sokat értett, és amit értett és kedvelt belőle, az tökéletesen ellenkezett férje meglehetősen konzervatív nézeteivel. Tehát a testére koncentrált. Nem akart terhes lenni, talán az első kivételével, amikor még nem is tudta, pontosan mi zajlik körülötte. Amikor még azt hitte, hogy ennek így kell lennie. Vitába szállt hát a férjével, ám végső soron Ferenc, Zsófia, a bécsi udvar, és nem utolsósorban saját anyja fenyegető parancsaival sem mert szembeszállni. Hát szült és szült, de mindig attól rettegett, hogy ezek az események tönkreteszik az alakját. Hiszen számos ilyen példát látott maga körül. Túlzott mértékben foglalkozott önmagával. Tejben fürdött, naponta többször fésültette és tojássárgájával mosatta valóban gyönyörű haját, rengeteg szépítőszert fogyasztott és annyit fogyókúrázott, hogy már a koplalásokba betegedett bele, nem is egy alkalommal. Akkoriban kezdődött a testedzés propagálása – nos, Erzsébetben méltó követőre találtak ezek az ideák. Hatalmas gyalogtúrákat tett és hegyeket mászott, senki sem bírt vele lépést tartani. Az önsanyargatásnak olyan foka volt ez, amit senki sem érthetett meg rajta kívül. Nos, természetesen Ferenc sem értette. Nyugtalanul és aggódva szemlélte mindezt. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy Erzsébet a felesége és gyermekeinek anyja volt – ez a kettő amúgy is meglehetősen homályos szerepkör volt, amelyeket Erzsébet nem igazán vállalt és ritkán játszott el. De Ferencnek arra is gondolnia kellett, hogy az asszony lejáratja az ő uralkodói tekintélyét. Hogy Erzsébet különös viselkedése szerte a kontinensen visszaüthet a Birodalom jó (?) hírnevére. Már csak az is feltűnhetett az európai népnek, közönségnek, újságolvasóknak, de a politikával foglalkozóknak és az akkori „médiának” is, hogy Erzsébet olyan gyakran és olyan sokáig van távol Bécstől. Ebből a közönség egy része arra gyanakodott, hogy Ferenc József nem jó férj és felesége jobban érzi magát, ha tőle távol lehet. Ebben is volt igazság. A másik vélemény sem volt

hízelgőbb – eszerint maga Bécs, az udvar, az osztrák politikai viszonyok taszítják a királynét olyannyira, hogy elhanyagolja kötelességeit és „hazáját”. Arc vagy álarc? Az Ausztriában császárként, Magyarországon királyként emlegetett, roppant sok címmel felruházott férfit vajon milyennek ismerték az alattvalói – ha egyáltalán ismerték? Ne feledjük, a nagyokat, a magasban élőket a „lentiek” igazából soha nem ismerhetik. Még akkor sem, ha az illető előzőleg maga is lent volt és onnan kapaszkodott fel. Hiszen amikor még lent volt – fiatal volt, szegény volt, egy volt a sok közül. Lehetett bármilyen egyéniség, bármilyen jellemű ember – mire felért, megváltozott. Hisz másképpen nem ért volna fel. Gyakori hiba tehát, hogy az egykori iskolatársak, kollégák vagy gyermekkori barátok felkeresik a nagy embert és azt hiszik, újra meglelik benne a régi barátot, a régi jellemet. Arról nem is szólva, hogy maga a hatalom, a gazdagság, a hírnév (e három ok miatt lehet valaki „nagy”, bizony, igen-igen méretes idézőjelben…) egyenként és együtt is korrumpálja a lelket, a jellemet. A karakterek megtörnek, összerepedeznek, és akit e három közül valamelyik elért, sohasem lesz már ugyanaz, aki volt. Hát még, ha a három közül kettő vagy akár mindhárom ért el egyszerre! Annak bizonyos értelemben vége, óhatatlanul megváltozik és ritkán lesz ettől jobb ember. Nos, Ferenc Józsefet vizsgáljuk meg most nem csupán a felesége szemszögéből és nem úgy, ahogyan Erzsébethez viszonyult. Amit alább írunk, azt nem csupán mi véljük úgy, és nem valamiféle újabb kutatások eredményeképpen kerültek napvilágra. Környezete számtalan véleményt és tényt, esetet és anekdotát írt le, amelyek mind-mind megtörténtek és alapos képet rajzolnak erről a személyiségről. Nemcsak Erzsébettel voltak gondjai. Később felnövekvő gyermekei sem találtak vele közös hangot, különösen Gizella és Rudolf maradtak számára idegenek. És ez fordítva is igaz – mivel nem volt anyjuk, aki valamiféle összeköttetést biztosíthatott volna közöttük. A gyerekei mindig sajnálták, hogy apjuk csak a „császár”

maradt, akitől tartani kellett. És akitől nagyon ritkán és mindig csak rövid időre – percekre, jószerével – kaptak csak valamiféle melegséget, törődést. Ferenc minden értelemben magányos volt – akkor is, ha nem annak látszott. Feleségével nem értették meg egymást, a gyermekek sem „sikerültek” a szó bármilyen értelmében. Nem voltak hozzá ragaszkodó, „apás” lények – igaz, anyásak sem, mert hisz anyjuk sem volt. Gizella, Rudolf és később Mária Valéria inkább a Hofburg gyermekei voltak, semmint szüleiké. Őket is vadidegen arisztokrata „ajo”-k nevelték fel. Talán ezért van az, hogy az anyjától szeretett, de korán felnőtti létre kényszerített gyermekből szeretet nélküli férfi lett. Azok a legendás tulajdonságai, amelyek miatt sokan kedvelték a távoli, ismeretlen embert, császárt és királyt – az egész napos munka, a szorgalom – voltaképpen csak afféle kényszerpályák voltak. Kényszercselekvések. Meggyőződésünk: ha Ferencet másféle környezet veszi körül, ha nem lesz belőle császár, talán egészen elviselhető, „normális” ember lehetett volna. De hát nem ez volt a helyzet. Az, hogy valaki szinte teljes felnőtt életében úgy áll egy birodalom élén, hogy sötét hajnalban kel fel, és estig dolgozik, majd kora este lefekszik azért, hogy másnap ismét hajnalban kelhessen és ugyanazt végezhesse, amit tegnap vagy a múlt hónapban vagy harminc évvel ezelőtt… Nos, ez egy kicsit betegesnek tűnik. Annál is inkább, mert hiszen senki sem kényszerítette őt erre az életre. Mint abszolutisztikus uralkodónak, joga volt bármit tenni, és bármit ne tenni. Például ha akarja, naponta csak két órát foglalkozik az „irodájával” és nem többet. Megtehette volna, hogy heti két nap dolgozik csupán, a többit kellemesen éli le. Megtehette volna, hogy sokat vadászik, színházba, hangversenyekre jár, netán olvas vagy kirándul. Ne legyenek illúzióink – tizennyolc éves kora után Ferenc József nem sok könyvet olvasott el. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha jelezzük: ezek is szakkönyvek voltak. Vadászati vagy adminisztrációs, avagy katonai szakkönyvek. Soha életében nem olvasott el egyetlen regényt sem. Szépművészeti kiállításokra csak akkor ment el, ha neki kellett azt megnyitnia és a dolgot

semmiképpen sem háríthatta el. Voltak ugyanis presztízskérdések, amelyek rá is kötelezően vonatkoztak. És tudjuk, Ferenc mindig és mindenekfölött a Monarchia egységét, épségét akarta megőrizni. Ez a szent cél lebegett előtte és mivel a magánéletében szinte semmilyen sikert nem aratott, hát kénytelen volt számos egyéb célt keresni magának. Ezt az attitűdöt számtalan korban sok millió vagy éppen milliárd esetben megfigyelhetjük. Ugyanakkor volt benne valami melegség, amit csak az Erzsébethez írott leveleiből ismerhetünk. Abban a korszakban, amelyről ez a fejezet szól, Ferenc csak ezekben a levelekben adta ki magát – ha így nevezhetjük megnyilatkozásait. És megnyílásait. Ugyanis ilyenkor kissé kinyílott és voltakképpen azt is hihetnénk, hogy egy érzelmekben ha nem is gazdag, de melegszívű férfi és férj vagy apa volt. Mint oly sokszor, az ilyesmit a férfiak esetében csak a kor hozza meg. Csak az unokákkal bánnak úgy, ahogyan annak idején saját gyermekeikkel kellett volna bánniok. És amit elmulasztottak megtenni húsz meg harmincévesen, azt igyekeznek behozni negyven-, ötvenévesen és később. Lesz még szó arról, milyen szerelmi kalandjai voltak Ferencnek negyven éves kora után. A környezete tisztelte őt – ez nem is lehetett másképpen abban a birodalomban, amelynek élén fél évezrede császár állt. De nem féltek tőle páni módon, ezt is el kell ismerni. A Monarchia ugyan kemény rendőri eszközökkel szállt szembe a felforgató eszmékkel, mozgalmakkal és személyekkel – de ezeket az eszközöket nem is hasonlíthatjuk például az ugyanakkor, vele párhuzamosan, egy határral távolabb létező cári rendszer módszereihez. A Monarchia börtöneiben nem voltak kínzókamrák, senkit sem bántottak – még annak a Libényinek sem görbült a haja szála a börtönben, aki meg akarta ölni Ferencet. Igaz, kivégezték hamar, és ez évente sok száz emberrel megesett a Monarchiában, de jóval ritkábban politikai okokból… Tegyük hozzá: volt Ferencnek még egy jellegzetessége, amely csak élete második felében kezdett kiteljesedni. Vagy mindig is benne volt, de csak ekkor lett jobban látható? Ez az egyik mániája volt: hogy önmagát elsősorban katonának tekintette. Természetesen a Birodalom első katonájának, parancsnokának. Ahogyan a magyar

hivatali és köznépi nyelvezet ezt már akkor is megfogalmazta: ő volt a Legfőbb Hadúr. Vagyis a főparancsnok, a hadügyminiszter, a legfőbb ellátó és a legfőbb stratéga. Nos, aki katona, az nem érzékenyülhet el. Az legyen komoly, szigorú és megközelíthetetlen. Aki katona, az parancsol és parancsokat teljesít. Ha pedig ő a Legfőbb Katona, akkor senki sem parancsol neki, saját belátása szerint cselekszik. Viszont: ha ő a Legfőbb Katona, akkor neki viszont mindenki engedelmeskedni kénytelen. Akkor ő csak parancsol, mások pedig ugranak és azt azonnal megvalósítják. Nos, ez nem mindig működött a civil életben – de Ferenc meg volt róla győződve, hogy így kell ezt csinálni. Mindenki teljesítse a maga kötelességeit a lehető legjobban, ahogyan képes rá, és akkor nem lehet nagyobb baj. Akkor a Birodalom nem veszik oda, megmaradnak földjei és népei, megmarad eszmerendszere is. Mert hát nem volt buta ember, sőt. De néha döbbenetes egyszerű volt a gondolkodása, hogy ne használjuk e szónak egy idegen változatát: primitív. Ez így együtt fura kettősséget alkotott és amin máig törhetjük a fejünket. Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy a maga idejében, legalább fél évszázadon keresztül tevékenyen működött egy olyan propaganda, amely a birodalom népei körében az atyailag gondoskodó, joviális, tekintélyes és mégis jóságos császár képét igyekezett népszerűsíteni. Mi több, ilyen lehetőségekkel, sok pénzzel és sok idő alatt annyira sikerült ezt a képet beleültetni a népek fejébe, hogy az száz évvel a Birodalom után is él még…! Akik egy ilyen, hamis Ferenc József-képet ismertek abban az időben, nem tudhatták, hogy a császár-király a valóságban mennyire másképpen él és mennyire másféle a gondolkodása. Ferenc József tetőtől talpig arisztokrata volt. Élete legalacsonyabb rangja – amikor megszületett – a főherceg volt. Nos, efölött már csak a király és a császár áll. Amikor a még felette létező két fokra is felhágott – ráadásul egyszerre, ugyanazon a napon – hát teljesen eltelt ezzel a lelke. Később sem változott. A világot felülről szemlélte és ez rányomta bélyegét minden tettére. Ugyanakkor ne feledjük, képes volt „demokratikus” lenni, bár ez nála inkább valamilyen célirányos

leereszkedést jelentett. Néha atyai módon próbált pár szót váltani holmi egyszerű emberekkel is – de messze nem ez volt rá jellemző. Nőügyek terén persze merészen alászállt és akivel kapcsolatba akart lépni, attól nem követelt semmiféle rangot vagy címet. Sőt talán éppen ellenkezőleg – mint majd látni fogjuk. A beidegződéseket, a hamis hitet kiirtani persze nagyon nehéz, ha az ennyire beleivódott már a (köz)tudatba. A Habsburguralkodókkal kapcsolatosan, különösen Magyarországon több ilyen jellemző tévhit él. Az egyik Mária Teréziával kapcsolatos, akit talán tizenhat szülése miatt valamiféle céda és perverz nőszemélynek szeretnének tudni mindmáig, akit a szexuálpatológiai perverzitás leírhatatlan szabadosságra és nemi orgiákra késztetett – pedig mi sem állt tőle távolabb, mint az efféle viselkedés. Ugyanilyen, csak ellenkező előjelű az a hivatalos propagandának is betudható kép, ami Ferenc József jóságos „apa”-uralkodó voltáról kialakult és tovább él sokakban. Ahogyan Mária Terézia nem lépett félre és minden gyermekét jellegtelen férjétől szülte (aki viszont megcsalta őt nem is egyszer), úgy Ferenc József nem volt jóságos és nem az járt a fejében éjjel-nappal, hogyan tehetné jobbá az állampolgárai életét. Őt elsősorban és mindenekfölött a Birodalom megőrzése érdekelte csak. Ezt tűzte ki maga elé célul, de szentül hitte, hogy isteni elrendeltetése van, hogy nagy és nemes küldetést teljesít ezzel.

Ötödik fejezet Élet a politika árnyékában Ostobaság lenne részünkről azt állítani, hogy elválasztható Ferenc József politikai és magánélete. Ez a ma ismertebb és valóban hatalomgyakorló politikusaival kapcsolatban is lehetetlen feladatnak bizonyulna. Ferenc a mindennapjait, mint tudjuk, a Birodalomnak szentelte. Két esetben tett ez alól kivételt, nyilván mert maga is érezte, hogy ez így nem mehet tovább, pihentetnie kell az agyát és olykor jó, ha aktákon kívül valami mást is lát. Az egyik a szokásos évi Bad Ischl-i nyaralás volt. Bár nehogy valaki azt higgye, hogy ez a tevékenység bármilyen módon is hasonlított volna egy mai nyaraláshoz…! Ilyenkor ugyanis nem volt napozás, nem volt úszás (pedig az uralkodó jól úszott), nem játszottak az emberek semmiféle labdajátékot (a felnőttek ezt különben is gyermeteg dolognak tartották volna…). Nagy néha hegyet másztak. Bármit is tettek, azt mindig állig begomboltan tették. Ilyen előkelő emberek még a legnagyobb nyári hőségben, a kánikulában sem engedtek magukhoz egy kis napfényt, nehogy az lebarnítsa bőrüket. Akkoriban ugyanis az előkelőség egyik mércéje éppen a hófehér bőr volt. Tudjuk, hogy Erzsébet például rég elmúlt hatvan éves és még mindig napernyő alatt járkált, féltve bőrét. A „nyaralás” ily módon tehát mai idézőjelbe kerül. Csak társalgások, néha más jellegű összejövetelek és táncmulatságok tették változatossá ezeket a heteket. Aztán megint Bécs és ismét a robot a legelőkelőbb palota legdíszesebb íróasztalánál. A másik kitörés ebből az állapotból a vadászat volt. Ferenc nagyon sokat vadászott, igaz, olykor hetekig ki sem mozdult, de amikor végre kiszabadult a munka rabságából, akkor aztán valósággal belevetette magát ebbe a sajátos szórakozásba. Mértéktelenül gyilkolt – egy pszichiáter így utólag is megállapíthatná, miféle gátlásokat, visszafojtott indulatokat és egyebet kellett neki levezetnie, kompenzálnia ezen a módon? Imádott vadászni és élete során több millió állatot ölt meg. Talán az is adalék lehet Ferenc szellemi és pszichikai jellemrajzához, hogy az egyetlen „irodalmi” tevékenység, amit Ferenc végzett, az egy

napló vezetése volt. De nem mondatok, nem gondolatok sorakoztak ebben a sajátos műben, hanem… az elejtett állatok fajtái, mennyisége. Ferenc mondhatni egész életén át feljegyezte, mikor, hol, hány és milyen minőségű állatot ejtett el. Nagy dicsőség, mondhatom. Szintén adalék ahhoz, milyen volt ő maga – ha például tudjuk, hogy mit várt el másoktól esetleges találkozásaik alkalmával. Ne feledjük, Ferenc József ritkán fejezte ki akaratát, hogy ő találkozni szeretne X-szel vagy Y-nal. Legyen az illető bármilyen híres – világhíres – elvárta, hogy az folyamodjon kihallgatásért nála. És akkor esetleg fogadta is! A maga ál-nyájasságával és fennkölt arisztokratikus… lenézésével. Jellemző az is, hogy megkövetelte: ha katonatisztet fogad, aki bármilyen kérelemmel lép eléje, az természetesen egyenruhában, méghozzá kifogástalan egyenruhában legyen. De az ő katonás elméje a polgárokra is kitalált valamiféle „uniformist” – polgári személy, mármint férfi (mert a nőkre nem vonatkozott semmilyen általános szabály) csak frakkban, fekete mellényben és fekete nyakkendővel léphetett eléje…. Nem tudni, mit tett volna, ha egyszer valaki piros nyakkendővel vagy egyszerű polgári zakóban bukkan fel előtte. Talán afféle merényletet kiáltott volna a szépérzéke…? De hát ilyesmire nem kerülhetett sor, hiszen a környezete, a titkárság alaposan megszűrte az eléje kerülő civileket. Maradi volt – tegyük hozzá. Ma már nehéz elképzelni, hogy abban a korban, amikor a telefon nemcsak kezdett elterjedni, de bizonyos mértékig szerte a világban elterjedt már – Ferenc 1916-ban halt meg és az utolsó napig uralkodott! – ő ezt a készüléket nem használta. Telefont soha nem vett a kezébe. Gyakorlatilag minden, a korára jellemző és azt forradalmasító találmányt mellőzött. Idegenkedett például a gépírástól, az írógép használatától. Ő maga persze nem akarta azt használni, volt erre nagyszámú személyzet. De annak meg csak élete végén és akkor is ritka, kivételes esetekben engedélyezte ezt. Mi több, ő maga is viszolyogva vett kezébe olyan iratot, amit nem kézzel írtak. Ezért aztán elég nagylétszámú volt a bécsi kancellária, írnokok seregei körmölték nap mint nap a papírok százait. Maga Ferenc is

kézzel írt, oktatóitól tanult szabályos betűkkel. A Monarchia hadserege az első világháborút – már Ferenc halála után – többek között azért is vesztette el, mert nagyon elmaradt technikailag. Nos, a Legfőbb Hadúr a császár volt és minden beruházás, reform tőle függött (akkor már vagy hatvan éve…). Elképzelhető-e, hogy például a gépkocsit, az autót pártolja, a Hadúrt és seregét is felszereli vele – ha ő maga soha nem ült autóban…? Nem ült bele, mert lenézte azt is. Az egyetlen komolyabb technikai eszköz, amit helyváltoztatásra használt, az a vonat volt. A mozdony vontatta kocsik az ő kamaszkorában kezdtek elterjedni és a tizenkilencedik század második felében meghódították az egész földrészt, sőt elterjedtek Észak-Amerikában és Ázsiában is. Ferenc József mindenhová vonattal ment, no persze különvonattal – hiszen csak nem ereszkedik le alattvalói, e köznapi emberek, a plebs színvonalára! Gyakorlatilag a saját birodalmában is csak oda ment el, ahová vasút vezetett. Régebben még vállalkozott nagyobb kocsi-körutakra is, később már csak a vasútállomástól a városig, rendezvény színhelyéig vagy a vadászterületig volt hajlandó kocsira ülni. De autót nem engedett a közelébe. Minden komolyabb életrajzírója megegyezik abban, hogy Ferenc a környezetével meglehetősen magas lóról bánt. Lenézően viselkedett, mert minden pillanatban éreztette, milyen magasan van ő és milyen alacsonyan amazok. Ez sokszor nevetséges, vagy éppen bosszantó kicsinyességekben nyilvánult meg. Nem felejtett, ha sértésről vagy vélt sértésről volt szó. Ha valaki szembehelyezkedett vele vagy politikájával, az mai nyelven szólva aztán „megnézhette magát”. Ebben saját családtagjaival sem kivételezett. Ismeretes, mennyire összekülönbözött sokszor a fiával, míg aztán az gyanús körülmények között távozott a politikai színpadról. De voltak a család más ágán élő tagok is, például János Szalvátor főherceg. Aki egyszer – csak egyszer! – bírálni merészelte a Birodalom belső rendszerét, annak elavult és ezer reformra szoruló viszonyait – azt élete végig üldözte és üldöztette Ferenc József. A már említett főherceg nyíltan ellene lázadt – hát kénytelen volt lemondani rangjáról, még nevéről is és el kellett bujdosnia a Monarchiából. Mindez azonban nem volt elég – bárhová is ment

Európában, Ferenc utasítására az osztrák politika „utánanyúlt” és ellene fordította az államszervezeteket. Mindent megtettek, hogy lehetetlenné tegyék az életét, mire Szalvátor kénytelen volt DélAmerikába menekülni, ahol viszont gyanús körülmények között vesztette életét… És nem egy ilyen ember volt. Ha a tekintélyéről volt szó, akaratát családja közelebbi vagy távolabbi tagjaival szemben is érvényesítette és semmi egyéb nem számított ilyenkor. Nagyon egyszerű világképe volt. Az egyik általános volt és vonatkozott az egész világra. Egy konzervatív kép rögzült beléje: a világ úgy jó, ahogyan van, ahogyan a Napoleon előtti időkben volt, és ahogyan azt utána restaurálták a nagyhatalmak. Tehát vannak az uralkodók, akik isten akaratából uralkodnak, és vannak az alattvalók, akiknek teljesíteniök kell. A vezető parancsol, az alattvalók engedelmeskednek – ennyi. Meglehetősen egyszerű volt hát ez a kép, de Ferenc annál inkább ragaszkodott hozzá. És körülötte történhetett bármi, a lényeg az volt, hogy világa ehhez hasonlítson, minél inkább hasonlítson. És mint egy úszó sziget, úgy ringatózott az Osztrák-Magyar Monarchia az idők tengerén. Hiába múltak az évtizedek, ez mindig egyforma maradt. Márpedig aki helyben áll, az lemaradt. Nos, a Birodalom is lemaradt. Nem gyakran háborúzott a külfölddel – viszont a forradalmi mozgalmakat könyörtelenül leverte. Így elmondható, hogy csapatai több csatát vívtak saját országa polgárai, mint az idegen hatalmak ellen (ha nem számítjuk bele az első világháború eseményeit, amelyet mellesleg úgyis csak fele ideig élt meg Ferenc). Erzsébet, Erzsébet Meglehetősen különleges érzés lehetett az, amely Ferencet Erzsébethez fűzte. Már csak azért is, mert hiszen csodálatraméltó türelemmel viseltetett felesége excentrikus viselkedése és számtalan furcsasága ellenére. Erzsébettel nem lehetett könnyű együtt élni, ez kétségtelen. De hát az ő együttélésük nem is hasonlítható a korabeli vagy pláne a mai polgári családok együttéléséhez. Azokban az előkelő körökben, ahol ők mozogtak, az emberek nem álltak sorba reggel a fürdőszoba előtt (ilyen mellesleg nem is volt), nem kellett napi anyagi gondokkal

küszködni. A férj sohasem látta feleségét rendetlenül, felöltözetlenül, legfeljebb hajnalban a közös ágyban. Ha volt ilyen. Bécsben az uralkodó pár külön lakosztályokban élte napjait, csak a hálószoba volt közös – addig, ameddig. Erzsébetnek talán nem is Ferenccel volt több baja, mint inkább az udvarral. Amíg Zsófia élt, megkeserítette a fiatalasszony mindennapjait. Aztán dühítette az is, hogy gyermekeit voltaképpen elvették tőle és mint fiatal csitrire, nem merték rábízni azok nevelését. Csak a jóval később született Mária Valériához ragaszkodott, mint egy nőstényoroszlán, és ebben a kérdésben apró, de számára jelentős győzelmet aratott. Nem bírta elviselni az udvari légkört. Az etikett pedig valósággal gúzsba kötötte. Nos, ezt mind tudjuk százvalahány éve – de mi lehetett még ezenfelül az, ami az asszonyt eltávolította a férjétől? Netán undort keltett benne Ferenc iránt? Mert már ezt sem zárták ki. Pletykaszinten egész Európa azt regélte az 1870-es és későbbi években, hogy Ferenc József valamilyen nemibetegséggel fertőzte meg asszonyát, aki ezt észlelve egészen Madeira szigetéig menekült tőle-előle, és attól kezdve volt benne ez az indokolt ellenérzés. Nos, a pletyka pletyka maradt, úgy hisszük. Ferenc József minden jel szerint nem volt nemibeteg, már csak azért sem lehetett az, mert elenyésző számú kapcsolata volt, ha egyáltalán volt. Mielőtt feleségét megismerte, aligha ismert más nőt. Később pedig az életmódja nem tette lehetővé, hogy észrevétlenül szeretőt, szeretőket tartson. Vagy mégis…? Hiszen minden etikettben akadnak lyukak, minden napi programban akadnak ellenőrizetlen percek. Különösen akkor, ha arról a személyről van szó, aki e szabályokat megállapítja, alkalmazza, sőt másokra nézve kötelezővé teszi. Tény, valami nagy ellenszenv alakult ki Erzsébetben. Naplója és bizalmasainak írott levelei alapján ez teljesen világos. Feltehető, hogy ebben szerepet játszott Ferenc személyisége, szokásai, jelleme is. Hiszen ha valaki, akkor Erzsébet alaposan megismerhette a férfit. Zsófia után talán ő ismerte Ferencet a legjobban. No persze a drága anyós is jelentős tényező volt abban, hogy Erzsébet elfutott volna a világ végére is, csak ne kelljen vele egy fedél alatt lakni. (Ez az érzés ma is sokaknak ismert…) Erzsébet azt

írta valakinek: ha nem lennének gyermekei – akiket természetesen ritkán engedtek el vele, hiszen osztrák főhercegek voltak, őket bécsi udvari szokások szerint nevelték. A tantervben nem volt hely efféle meghatározhatatlan ideig tartó kirándulásokra egy labilis lelkületű anya társaságában… – tehát ha nem lennének gyermekei, akkor soha többé nem menne vissza Bécsbe. Ezen a távolság sem javított – ha csak eszébe jutott Bécs, mindig Zsófiát és az összes vele járó borzalmat látta maga előtt. Ferenc talán ezért volt olyan engedékeny a feleségével? Hiszen tudta, hogy anyjával nehéz kijönni. Bár neki jobbára sikerült, annyit azért tudhatott, hogy Zsófia erőszakos természetű asszony, aki nem tűr ellentmondást. Viszont valami hibája kellett legyen Ferencnek is, ami miatt asszonya inkább hosszú hónapokig kóborolt a világban és olykor különféle extrém veszélyeket is vállalt – csakhogy ne kelljen otthon élnie, a férjével? A maga idejében ez nagy dolognak számított. A kezdődő emancipációs mozgalom, a női egyenjogúság hívei biztosan féltékenyen és irigykedve figyelték Erzsébet utazásait, habzsolták a róla szóló híreket. Végre egy nő, aki nem engedelmeskedik a férjének, és azt tesz, amit akar, amihez kedve van! Pedig hát ezek az utazások nem történhettek volna meg, ha Ferenc nem engedélyezi őket. Akkoriban még egy alacsonyabb rangú házasságban sem utazhatott volna el egy feleség a férje beleegyezése nélkül. Tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy Ferenc nagyon elnéző és engedékeny volt feleségével. Mondhatni, az egyetlen emberrel egész hosszú élete folyamán. Mi több, még arra is képes volt, hogy ha már nagyon hosszú ideig távol volt az asszonya – mondjuk fél évig! – akkor maga ment el érte, hogy hazahozza! Ez nem azt jelentette, hogy haragosan érkezett, veszekedett, jeleneteket rendezett volna – dehogy. Az ilyesmi nagyon távol állt a császár jellemétől, mert hiszen tizennyolc éves kora óta császár volt, megszokta tehát, hogy kevesen állnak vele egy szinten (legfeljebb az anyja, de már nem az apja – és néhány külföldi államfő, természetesen nem a köztársasági elnökök, mert azokat megvetette, csak a császárokat, királyokat tartotta magához mérhetőnek), mindenki más lejjebb van, tehát nem annyira fontos.

De Erzsébet fontos volt neki és nemegyszer útra kelt, hogy elmenjen érte. A hosszú vonatozástól sem riadt vissza – természetesen minden alkalommal különvonaton utazott, amelyet nagyobb kényelemmel szereltek fel, mint amit az átlagos hálókocsiutasok megkaphattak abban a korban. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ezekben az utazásaikban mennyi volt a valós akarat és mennyi a kényszer. Hiszen időnként Ferencnek meg kellett mutatnia, ki az úr a háznál. Már csak a sokat emlegetett tekintélye miatt is. De lehet, valóban hiányzott neki Erzsébet? Az asszony már hat-nyolc évvel az esküvő és az első gyermekek megszülése után elkezdte utazásait és távollétei egyre hosszabbra nyúltak. Ferenc pedig ekkor negyven éves múlott. Talán megkockáztathatnánk azt is, hogy szüksége volt egy nőre, egy asszonyra. És mivel régimódian gondolkodott, eleinte – jó ideig – meg sem fordult a fejében, hogy ezt a szerepet más nőre ossza. De hogy melyik érzés vagy szükségszerűség volt fontosabb? 1861-ben, az első hosszabb utazást követően – amikor Ferenc elment érte és hazahozta a már Korfu felé kacsingató asszonyt – valamiféle kompromisszumos megállapodás született köztük. Mindketten megkapták azt – vagy majdnem azt, amit követeltek maguknak. Erzsébet megállapodott a férjével: visszajön a Monarchia területére, de nem Bécsbe, mert ott nem képes élni Zsófia árnyékában, a percre beosztott napi elfoglaltságok bilincseiben. Még a környezetéből is sikerült eltávolítania azt a magyar arisztokrata nőt, aki minden bizonnyal Zsófia megbízottja, felügyelője és besúgója volt. Elérte, hogy Bécs helyett Velencében élhessen. Velencében élni az álmok netovábbja sok ember számára – ma is. Nem csodálkozunk, hogy Erzsébet is rajongott a csodák városáért. Viszont ma már nem mindenki tudja, hogy Lombardia és az észak-olasz tartományok egy tekintélyes része akkoriban hosszabb ideje Ausztriához, majd az 1867-ben megalakult OsztrákMagyar Monarchiához tartozott. Ezen belül persze minden polgár szabadon mozoghatott. Tehát akkoriban Krakkóból vagy Prágából bárki bármikor elmehetett Velencébe, Zágrábba, Triesztbe, Galiciába vagy a Balkánra – az mind egyazon ország határai között volt. Valóságos „kis Egyesült Európa”!

Nos, megszületett a kompromisszum. Erzsébet „megkapta” Velencét és a gyerekeit, akiket most maga nevelhet egy ideig a vízivárosban. Ferenc viszont jogot kapott arra, hogy ahányszor csak kedve úgy tartja, elugorhat Velencébe (Bécsből vonattal igazán nem tart sokáig az út…) és ilyenkor Erzsébet is vele lesz. Ez utóbbi homályos megfogalmazás mintha arra engedne következtetni, hogy ilyenkor a császárnak joga van élni férji eszközeivel, de mondhatjuk úgy is, hogy ezen alkalmak során „teljesítheti férji kötelességeit” – nézőpont kérdése. Ez a megállapodás nem tartott soká. Erzsébet egy ideig együtt lehetett az akkor ötéves Gizellával és a hároméves Rudolffal, de hamar kiderült, hogy nem igazi anya, és nem is akar az lenne. Elhanyagolta a gyerekeket, mindig valami más érdekelte. Gyaníthatóan nagyon is felszínes nő volt, semmiben sem tudott igazén mélyen elmerülni. 1861 és 1862 között Ferenc háromszor vette magának a fáradtságot, hogy felkeresse feleségét Velencében. Ahol természetesen az asszony minden költséges szórakozását ő állta. Ezen alkalmak során ismét volt szexuális életük, ami azonban az asszonyt enyhén szólva nem ragadta magával. Nem hiányzott neki a férfi, és gyaníthatóan nem csak a férje, hanem egyáltalán semmilyen férfi sem hiányzott neki. Távollétük nem okozott űrt. Erzsébet ugyanakkor szentimentális volt, mint az kitűnik fennmaradt verseiből és naplójából. Egészen jó elvolt férfiak nélkül éveken keresztül már fiatal korában is. Sokkal jobban érdekelte, milyen a bőre, a haja, az egész külseje, milyen fogyókúrát folytasson vagy hogy mennyit mutat a fürdőszoba-mérleg? És valóságos elhízott szörnyetegnek képzelte magát, ha a mérleg, ez az álnok kis szerkezet többet mutatott… 51 kilónál! Aztán Ferenc megunta ezt is, egyszerűen hazavitte feleségét. Ő ennek nagyon örült, mert úgy érezte – tudjuk leveléből – mint aki hosszú nélkülözés után visszakapta otthonát. Lehet, ebben a rideg lélekben azért lakozott némi szeretetéhség is? Valami lágy, valami meleg érzés…? Vagy csak érezte annak hiányát, homályosabban, megfoghatatlanul, megmagyarázhatatlanul? Tény, hogy akkoriban nyolc-tíz-tizenöt évvel a házasságkötés után – még úgy érezte sokszor, szüksége van erre az asszonyra.

Néha valóban közelebb kerültek egymáshoz – ezt bizonyítja a kis Mária Valéria születése is – de az a gyanúnk, hogy ez mindig Erzsébet engedékenységén, hangulatán múlott. Nem irigyeljük Ferencet mint férfit, hiszen folyton könyörögnie kellett feleségének. Több okból is. Nemcsak azért, hogy felesége hajlandó legyen ágyba bújni vele – ezt a maga császári tekintélyével mégsem parancsolhatta meg, ebben, és csak ebben az esetben nem várhatott el feltétlen engedelmességet! – de azért is, hogy az „normálisan” viselkedjen, vagyis lássa el császárnéi, protokolláris kötelezettségeit, viselkedjen úgy, ahogyan az első udvari dámának viselkednie kell. Reprezentáljon egyedül is, járjon programokra, ahol méltón képviselheti férjét és az állam legfelsőbb vezetését – akkor is, ha ez utóbbinak igazából nem tagja. De azért meg kell érteni Erzsébetet is. Mit látott maga körül? Álszent viszonyokat, hazugságokat, szenvedést. Különösen azért persze, mert alapvetően pesszimista és melankolikus depressziós) alkat lévén, elsősorban mindenütt a rosszat, a kellemetlent fedezte fel, csak arra figyelt. Azt várta – és azt kapta. Amikor éppen jóban volt a férjével és valamiféle fegyvernyugvásos állapot uralkodott közöttük, akkor azért Erzsébet ellátta feladatait, amiket a protokoll-osztály rárótt. Tehát elment az udvari és kormány-fogadásokra, még vallásos körmenetekben is részt vett, ami természetesen növelte népszerűségét Bécsben. Olykor megjelent a birodalom más fővárosaiban is. Budapesten sikerült elhitetnie a nagyközönséggel, hogy ő a magyarok nagy barátja. Andrássy Gyulával volt-e fizikai, szexuális viszonya? Azon máig vitatkoznak a szakértők. Tény, hogy a jelek szerint Erzsébet ebben az időszakban sokat tett azért, hogy jó feleségnek, jó császárnénak lássék. De hát mint minden, ez is untatta egy idő után. A rossz hangulathoz alaposan hozzájárultak a bécsi szokásos intrikák és Zsófia meglehetősen kemény viselkedése. Amikor a porosz háború idején a kormánynak menekülnie kellett Bécsből Pozsonyba és kétséges volt, vajon fennmarad-e Ausztria a nagy vereség után – Erzsébet kijelentette: a bajban nem hagyja magára a férjét. A császár ezt becsülte. Végső soron, ha összeszámoljuk az eseményeket, nagyon sok olyan dolog történt, ami Ferenc

szemében emelte Erzsébet értékét. Valahol a lelke mélyén éreznie kellett, hogy ez az asszony sok tekintetben felülmúlja őt. A legjobban az lephette meg Ferencet – és innen eredt elismerése is – hogy az asszony képes önként lemondani a hatalom morzsáiról is, a luxust sem tartja magától értetődőnek. Hogy bármikor képes itt hagyni ezt a csillogó fővárost, itt hagyni az előkelő társaságot, hogy néhány inas, szobalány és társalkodónő kíséretében sosemlátott vad tájakon kóboroljon, távoli szigeteken éljen. Mellesleg a háború alatt Ferenc is kijelentette: nagy gyávaság lenne részéről, ha éppen most fordulna el a császárnétól. Mert hát ő harmadik személyeknek sohasem ejtette ki érzelmesen, szerelmesen az asszony nevét. Neki nem „Erzsébet” volt, hanem a „császárné” – és ez is mond valamit, talán nem csupán az etikett parancsolta illemről. De hát az 1866-os sikertelen háborúból Ausztria mégis aránylag kevés veszteséggel jött ki, így a veszély elült. Ettől kezdve évtizedeken át béke honolt, ami meglehetősen ritka dolog volt akkoriban, Európában is. Hiszen a balkáni eseményekig a Monarchia nem keveredett komolyabb háborúba. Sokan ezt is Ferenc érdemének tartják. Háború és jellem Mindenképpen nagy csapás volt viszont Ferenc számára az, hogy az általa annyit magasztalt, a szeme fényének számító hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. Mert bár végül béketárgyalásokkal egészen jól megúszták a háború következményeit – sokat le kellett nyelniök, igaz – ám az osztrák hadseregről kiderült, hogy nem tud győzni, hogy nem is erős, mi több: hogy nem is igazi hadsereg. Hiszen az alapvető kritériumoknak sem felelt meg. Jellemző különben, hogy Ferenc ilyenkor az egész felelősséget igyekezett elhárítani magától. Később, 1914 és 1916 között is ezt a taktikát követte. Nem volt igazán jellemes ember, hiszen a königraetzi csata után is mindent „rákent” egyik tábornokára és az illetőt alaposan megbüntette. Igaztalanul. Az a hadsereg és az a szemlélet volt a vereség okozója, amelyet éppen Ferenc József honosított meg, és amelyre maga olyan büszke volt. A vakfegyelem csakugyan vak, ha önálló

kezdeményezésekről van szó – sok csatában ezzel győzhettek volna az osztrákok, de a tiszteknek sem fantáziájuk, sem merszük nem volt olyasmit csinálni, amivel áthágnák a megszokott és elfogadott szabályok határait. Ma már nem kétséges, hogy Königraetz – amellett, hogy Ausztria és a Habsburg-dinasztia nagy veresége volt, amely nagymértékben átrajzolta aztán Európa térképét is, gondoljunk csak a már születőben lévő egységes Németország létrejöttére – Ferenc József személyes kudarca volt. A történészek megegyeznek abban, hogy a vereséget el lehetett volna kerülni, ha nem olyan az ország, amilyen – és nem olyan a vezetése… Ami a porosz háborúban történt, az nemcsak Ferenc személyes katonai és politikai veresége volt, több annál. Olyan erkölcsi csapás is, ami más személy esetében, más viszonyok között annak teljes bukását kellett volna okoznia. Ha ez egy köztársaságban esik meg, az elnök ilyenkor veszi a kalapját, lemond és elbujdosik vidéki birtokára vagy külföldre megy. Más döntéshozóknak is menniök kell, átalakul a vezetés és új lapot nyitnak. De ez Ausztria volt, és a Habsburg-dinasztia vezetői sohasem csináltak maguknak gondot az efféle eseményekből. Számtalan bukást vészeltek át az önkényuralom eszközeivel. Lázadnak a parasztok? Menjen a hadsereg és verje le őket. Forronganak az értelmiségiek…? Kapjanak el közülük néhányat vagy többet és akasszák fel őket. Európa figyel és rosszallóan ingatja a fejét? Hát csak ingassa, úgy kell neki. Tehát Ferenc jellemrajzához hozzátartozik az is, hogyan élte meg és hogyan reagálta le Königratzet és az új politikai helyzetet. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna! És ez jellemző volt rá és kormányára, az egész közigazgatásra. Túllépett a dolgon. Nem vette olybá, hogy ez vereség volt. Még az sem rázta meg, hogy odalett a hadserege, amelyet pedig bevallottan azért erősített évtizedeken keresztül, hogy ne kelljen függenie semmitől és senkitől. Ferenc József ugyanis úgy képzelte el az uralkodást és a hatalom megtartását, hogy van egy erős hadserege, amely megvédi ezt a hatalmat minden lehetséges belső és külső ellenségtől – és ennyi. Azt kifejezetten és nyíltan ellenezte, hogy az uralkodót esetleg a nép rokonszenve tartaná a trónon…! Ez nem is fért a fejébe. Minden

nép, csoport stb. rokonszenve vagy ellenszenve mellett vagy ellenére is – a hatalom záloga a hadsereg, és csak az, nem más. Nos, ez a hadsereg alapos átalakításra szorult, és számos egyéb baj is volt a Birodalomban. Ferenc is látta őket, hiszen látnia kellett. Olyan magas ponton ült, ahonnan elvileg szinte mindent láthatott. Olyan volt ez, mint egy széles mezőn a magasles – hogy példánkat is a vadászatból, Ferenc kedvenc foglalatosságából vegyük. Innen távcsővel vagy anélkül látni, mi mozog a mezőn. Mi mozog az országban? Nos, látta, de csak Zsófiának számolt be lelkiállapotairól. Félt is, és nemegyszer kétségbeesett. Ez látszólag ellenkezik azzal, amit fentebb írtunk közönyös magatartásáról. De nem ellenkezik, mert ez itt nem igazi kétségbeesés, amott meg nem igazi közönyösség volt. Hogyne féltette volna hatalmát, biztonságát, gazdagságát és a dinasztia hírnevét – de elsősorban a tekintélyét féltette. Mindent megtett, hogy azt ne ócsárolják, azt senki se becsmérelhesse. Ennek legegyszerűbb módjának látszott, ha úgy tett, mintha semmi sem történt volna. De maga is tudta, nem ez a kiút. Ekkor, és a következő évtizedekben is az volt a jellemző a császárra, hogy magányosan állt a csúcson. Nem volt barátja, mert nem is lehetett. Említettük már: nem azért nem engedett magához közel bárkit is, mert nem lett volna szüksége valakire – és nem is az államhatalmat féltette. Hanem a tekintélye, az nem engedte meg, hogy bárkit is közel engedjen magához. Ő olyan magasan állt a saját képzelete szerint, ahol más nem állhatott. Ha csak belegondolt, hogy valakivel szabadon társaloghatna, akivel megoszthatná gondjait, sőt tanácsot is kérhetne tőle, melyik ügyben mit tegyen, mi lenne a jobb…? Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, teljességgel kívül állt az ő világán. Ferenc József csak egy van! És nem is lehet több. Márpedig a „ferencjózsefek” számát szaporítaná, ha másokkal beszélgetve kiadná nekik titkait, ezzel mintegy magához emelné őket. Ők is felkerülnének a csúcsra… Anyja és felesége is csak részben közelíthettek hozzá, igazából és a maga teljességében senki sem állhat melléje. Nem enged oda egyetlen földi halandót sem. Hiszen őt arra a magas csúcsra egyenesen az isteni gondviselés helyezte.

Ráadásul nem akart és talán (ezért) nem is tudott beszélgetni, mint már említettük. Hiszen azzal is közel engedett volna magához bármiféle embert. Miniszterein kívül nem volt senki, akivel hosszabb párbeszédet folytatott volna. Élete a protokoll szabályai szerint telt el, minden hivatalos ügyben csak pár szót váltott a delikvenssel. Aki számára ez így is hatalmas élmény maradt és még az unokáinak is büszkén mesélte, hogy egyszer „beszélgetett” a császárral! Pedig nagy lelki szegénységre valló „beszélgetések” voltak ezek, csupán azok. Mindezt, amit itt leírtunk, ha nem is ilyen bőven, de a saját fia, a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös vetette papírra. Aki nagyon kritikusan szemlélte apját – tegyük hozzá: joggal. Mivel a beteges fiatalember amúgy jó megfigyelő és élénkeszű ember volt, hát hihetünk neki. De nem csak ennyit írt jellemhibás apjáról. Hanem például azt is, hogy apja keveset tud az emberek gondolatairól és érzéseiről. Ez viszont már nagyobb baj, mondhatni alapvető hiba. Mert hát hogyan akar másokon uralkodni az az ember, aki nem ismeri azok gondolatait, szándékait, vágyait, életkörülményeit…? És ha meg is szerzi a hatalmat, hogyan tarthatná meg ilyen körülmények között? Nos, Ferenc Józsefnek ennek ellenére sikerült a dolog. Csak azért, mert ő eleve nem az alattvalókra, hanem a hadseregre építette a hatalmát. Uralmát mindvégig a sereg őrizte. És ezért a legkisebb mértékben sem érdekelte Ferencet, vajon hogyan is élnek birodalmának polgárai, milyen vágyak repítik, hevítik őket, mire gondolnak és mit akarnak…? Annyira felsőbbrendűnek vélte magát, hogy mindez végső soron nem is érdekelte. Őt rendelte az isten a birodalom élére, és punktum – minden más csak ebből vezethető le, ennek függvénye, és ennek a ténynek (?) van alárendelve – ez volt vezetői filozófiája. Ezért aztán a porosz háború és a csúfos vereség sem ingatta meg hitét. Ha néha meg is ijedt – mert megijedt – akkor is ezt az eszményképet féltette. A birodalmat, amelynek csúcsán ő áll, és senki más. Ennek így kell lennie. Ki kell hát védenie minden olyan próbálkozást, amely ezt az állapotot, ezt a „felállást” megingathatja, ezt a számára kétségtelenül gondterhes, mégis kellemes helyzetet veszélyezteti.

Jelleméhez tartozott, hogy mint a konzervatívok általában, ő is biztonságra vágyott. A biztonságot pedig a már ismert dolgok további létezése adta. Az, hogy nem jöhetnek váratlan változások, amelyek lerombolnák az eddigi rendszert. Az ismert rossz sokkal jobban vonzotta, mint az ismeretlen jó. Amit már egyszer kipróbált, bár nem is volt tökéletes, ahhoz ragaszkodott és nem volt hajlandó felcserélni egy teljesen újra, talán bizonyítottan jobbra is – ha az más volt, új volt, nem a megszokott volt. Lehet, a nők tekintetében is így gondolkodott? Biztosan attól is félt, hogy ha valakit bizalmába fogad, akkor az illető hatással lesz rá. Eleinte csak úgy spontán módon, mint egy barát, mint egy bizalmas, akinek saját véleménye is van. Ám később mások megkörnyékezik a bizalmas barátot és saját gondolataikat ültetik el a fejébe, netán valamilyen képzeletbeli mozgalom zászlaját is a kezébe adják – és attól kezdve a bizalmas barát őt, a császárt fogja észrevétlenül irányítani, mások kezében bábbá tenni… Nos, ennél rosszabbat Ferenc el sem tudott képzelni. A mások nem kellemes szokása az volt, hogy csak addig tűrt meg valakit maga mellett, míg az illetőt használni tudta. Ez a haszonelvű szemlélet sok haragost szerzett neki – akikre persze ő maga ügyet sem vetett. Nem kedvelte a túl tehetséges embereket, csak akkor, ha azt a tehetséget a maga államszervezési, államigazgatási vagy hadi törekvéseiben alaposan kihasználhatta. Ha mindez nem jött össze, akkor az illetőt nem is alkalmazta. Amikor valaki szolgálta őt hűségesen, akár évtizedeken keresztül is – de megbetegedett vagy más okból már nem tudta ellátni munkakörét, a császár mást tett a helyére, az illetőt pedig többé igazából látni sem akarta. Nemcsak tanácsadók, tartományi helytartók, miniszterek, de még miniszterelnök is járt így. A környezet Ez is azt bizonyítja, hogy az alárendeltekben nem az embert, hanem a szolgát látta, és csak azt becsülte. Ha becsülte. Vagyis mindenkit szolgálatainak minősége, érétke szerint ítélt meg. Nem látta a posztok mögött az embert, vagy csak annyiban, amennyiben annak emberi tulajdonságait (buzgóság, becsvágy, akarat, kitartás) is felhasználhatta.

Ráadásul mindezt nem is titkolta, nem igyekezett emberi formákba önteni, azok mögé rejteni. Főembereinek írott leveleiben kerek-perec kimondta, hogy arra vár: szolgálják őt. Tehát nem a Monarchiát, nem a hazát, nem a kormányt vagy bármilyen egyéb formációt (nem is szólva a népről…), hanem hogy szolgálják Őt. Csak őt, személy szerint. A hadseregnek is rá és nem az országra vagy népére kellett felesküdnie, minthogy a főbb tisztségviselők és a köztisztviselők is mind II. Ferenc Józsefre esküdtek fel, neki ígérték a hűséget, az odaadást, az energiát, a buzgalmat. Kevesen tudják, hogy a császár meglehetősen bosszúálló ember volt, aki sohasem felejtette az őt ért valódi vagy vélt sérelmeket, és nem csupán személyekre haragudott – olykor intézményekre, országokra, népekre is! Mint afféle konzervatív németnek, neki is meglehetősen lesajnáló véleménye volt a nem-németekről. Az angolokat és franciákat még úgy-ahogy elviselte, de az olaszokat, balkániakat, oroszokat lenézte, megvetette. A magyaroktól egyszer tartott, máskor meg utálta őket, de mindig igyekezett jó arcot vágni hozzájuk. Viszont ma már majdhogynem elfeledett tény, hogy a huszadik század elején, amikor különösen 1903-ban és később a magyar országgyűlés akadályozta a Monarchia hadseregének további kiépítését és erősítését és nem szavazott meg újoncokat a közös seregbe – Ferenc József utasítására elkészült egy terv a bécsi vezérkarban. A Kriegsfall Ungarn nem kevesebbre készítette volna fel az osztrák sereget, minthogy megtámadja Magyarországot és ott „rendet csináljon”. A korabeli osztrák katonai vezetők természetesen egyetértettek a császárral abban, hogy ha a magyarok tovább akadályozzák a katonai terveket, akkor felfüggesztik a magyarok viszonylagos önállóságát, szétkergetik a parlamentet, egy időre felfüggesztik az alkotmányos jogokat, és így állítják helyre a „rendet”. Márpedig a „rend” mindig az volt, amit Ferenc József annak tartott, ami neki és nézeteinek kedvezett. Persze azért mégsem menekülhetett meg attól, hogy időnként valaki közel kerüljön hozzá. Nem éppen akarata ellenére történt néha, hogy rokonlélekre lelt a katonai-hivatalnoki ranglétra hozzá közel kerülő magas fokain, és akkor az illetőt maga mellé vette. Ezek az emberek nem annyira saját szakterületük ismerői voltak – rossz nyelvek szerint az urak a sok éves, olykor több évtizedes kapcsolat

során inkább a császárt tanulmányozták, így jutottak mind értékesebb és használhatóbb információk birtokába… Egyszerűbben fogalmazva: megtanulták, hogyan kell vele bánni, mik a gyengéi, mit kedvel és mit nem – aztán bizonyos fokig az ujjuk köré csavarták őt. Ezt persze nem vette észre. A nagy emberek szokásos átka és végzete is olykor – őt sem kerülte el. De hát végtére is, Ferenc József is csak ember volt. A körülmények, a sors és a szerencse (?) forgandó voltának köszönhette, hogy ennyien figyeltek rá és ő maga ennyi ember sorsára lehetett hatással. Ha nem őt választja a családi tanács Ferdinánd utódjául, akkor valaki mást emlegetnek most a történelemkönyvek, Ferenc pedig egyetlen vékonyka lábjegyzet lesz a nagyon részletes történeti szakmunkákban. És néha egy-egy fekete-fehér családi fotón tűnne csak fel, mindig meg kéne magyarázni, ki az. Ahogyan manapság az ilyen művekben a császár fivéreit szokták-szoktuk magyarázni. A félkegyelmű Ferdinánd különben még vagy negyedszázadot élt, de távol Bécstől, ahová többé nem tette be a lábát. Prágában élt feleségével és kicsiny „udvartartásával”. Ám mivel csak a császári címről mondott le, de nem hatalmas vagyonáról, amit a tervek szerint Ferenc József örökölt volna – hát Ferencünk évente egyszer ellátogatott Prágába és elbeszélgetett az öreggel. Ami végső soron nem is volt olyan nagyon kényelmetlen feladat, viszont később csakugyan megkapta a nagy örökséget a nagybácsikájától. Ha úgy vesszük, ez is egy adalék a jellemrajzához, bár természetesen nem döntő. Ferenc József egyszerre volt takarékos és pénzdobáló – ez személyektől, kedvtelésektől, koroktól függött. Ismeretes, hogy apróbb kiadásait is visszafogta, mert alapvetően valahol takarékos volt. Talán nem felejtette el a családi legendárium azon állítását, hogy az első Habsburg, a dinasztiát megalapító Rudolf még maga foltozta a ruháit. Ez kellő alázatra inthette volna a kései utódokat – de voltak korok, amikor a Habsburgok Európa leggazdagabb emberei és uralkodói voltak, különösen spanyol ágon, Amerika kincseinek bekebelezése után. Ferenc nem sajnálta a pénzt, ha a hadseregről volt szó. Persze, az állam pénzét ontotta az egyenruhásoknak. Nem sajnálta a pénzt akkor sem, ha vadászni kellett. Ezért mindent megadott volna.

És mint említettük, volt még egy személy is, akinek a szó szoros értelmében bianco-, vagyis kitöltetlen csekket adott – Erzsébetnek. Az asszony annyit költhetett, amennyit csak akart, Ferenc sohasem tette szóvá. A rossznyelvek szerint erre azért került sor, mert így távol tudhatta asszonyát azokban az időkben, amikor közte és felesége között már semmi sem volt. Ferenc József a maga szempontjából jól válogatta meg munkatársait. Amivel nem azt mondtuk, hogy csupa briliáns elme dolgozott körülötte és ő azokat mintegy szellemi karmesterként vezényelte volna – dehogy. Mivel hivatalnokagya volt és egész mentalitása ebben az irányban mozgott – hát elsősorban olyanokat szervezett maga köré segítőtársaknak, akik ugyanazt akarták, amit ő. Ráadásul ugyanúgy. Ezzel eleve kizárta a megújulás, a szellemi „forradalom” lehetőségét a vezetésen belül – de még azt is, hogy bizonyos kérdéseket több oldalról világítsanak meg, mielőtt döntenének róla. Tizen-huszon éveken át ugyanazok az emberek vették körül, akik vele együtt öregedtek. Miniszterei között voltak ugyan nem osztrákok is – magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, sőt még ír, német, spanyol és francia származékok is – de ezek az ő szemében „osztrákok” voltak. Az osztrák szó Ferenc József-i értelemben ugyanis nem ausztriai németet, ottani polgárt, hanem nemzetek feletti birodalmi embert jelentett. Azokat az alattvalókat, akiket nem érdekelt, hol és minek születtek – a Balkántól Sziléziáig, Lombardiától a lengyel síkságig – csak a Birodalmat akarták szolgálni, és Bécsben dolgozva maguk is igazi osztrákká lettek. Ferenc ezeknek számtalan előnyt biztosított. Az uralkodás módjába senkinek sem engedett beleszólást. Ezeknek a bennfenteseknek sem. A legtöbb, amit az urak tehettek, hogy tanácsot adtak, elmondták véleményüket. De mint már fentebb leírtuk, mivel az urak is ugyanúgy gondolkoztak, mint Ferenc, hát a véleményük sohasem különbözött sarkosan az uralkodó véleményétől. Amit persze mindnyájan ismertek, legalább nagy vonalakban. Tehát csak nüanszokban lehetett különbség, a császár a bonyolultabb kérdésekben pedig több emberét megkérdezve csiszolgatta össze ezeket az apró különbségeket. Ennyi volt az ő dolga.

No és az, hogy a Monarchiát folyamatosan egyazon irányba vigye, ne engedjen semmiféle letérést se balra, se jobbra. Megszállottan hitte, hogy ez az ő istentől elrendelt feladata és makacsul tartotta magát ahhoz, hogy ő és csupán egyedül ő képes erre. Mint az idősödő emberek, ő is bánta, amikor ezek az egykori „barátok” kezdtek elhalálozni. A biológia kegyetlen törvényét követve a vele egyidősek, az idősebbek az 1800-as évek vége felé sorban kezdtek eltávozni a földi árnyékvilágból. Ez komorrá és néha idegessé tette őt. Persze, ebben is volt egy adag önsajnálat, amikor kimondta: „Ez a világ egyre üresebb”. Ilyenkor még annak is örült, hogy a felesége úgymond „mellette van”. pedig már rég nem volt köztük semmilyen érzelmi vagy bármilyen kapocs. Mindig így jár az, aki tovább él másoknál. Ez az ára a hosszabb életnek. Egyszercsak észreveszi, hogy kiüresedik minden, már gyakorlatilag nincs egyetlen olyan személy sem, aki őt ismerte valaha régen, amikor még fiatal volt. És olyan sincs, aki egyidős volt vele. Csakugyan úgy tűnhet, hogy „szegény Franz mennyire magányos már” és hogy „egyedül maradt a vártán, de kitart”. Ezeket a gondolatokat – tudjuk a forrásokból – nemegyszer elmondta környezetének is. Vagyis egy újabb jellemhiba: az önsajnálat is része volt tulajdonságainak és nemegyszer nagyon, de nagyon sajnálta önmagát! Ahogyan múlott az idő és átléptek a huszadik századba, Ferenc József már nagyon pesszimista volt. Ez is érdekes dolog és nagyon sok idősödő embernél figyelhető meg. Amint eljönnek a betegségek, átértékelődik az élet általában, és a saját életük is. Ráadásul a legtöbben cinikussá válnak attól, amit annyi éven át láttak a világban. Már semmilyen eszmében nem hisznek, aminthogy megvan a negatív véleményük az emberek becsületességéről, kitartásáról, nemességéről is. Így nem csoda, és nem is jellemhiba, hogy Ferenc is ilyenné változott az 1900-as évek elejére. Ehhez kétségtelenül hozzájárultak a családját ért szerencsétlenségek, halálesetek. Ebben hát nem különbözött más öregemberektől. De most még nem idős – amikor történetünket folytatjuk és tovább kutatjuk a császár magánéletét, még mindig csak az 1860-as

és 1870-es években járunk. Vagyis negyven körül jár, és mint mindenki, ő is reméli: az élet tartogat neki kellemes meglepetéseket.

Hatodik fejezet A császár és családja Ha ide beszámítjuk Erzsébetet is – és miért ne tennénk, valamilyen értelemben, mint gyermekeinek anyja kétségtelenül családtag volt akkor is, ha igyekezett távol tartani magát a Habsburgoktól – akkor a magánélet elvileg gazdag és színes kellett legyen. Hiszen Ferenc Józsefnek kiterjedt családja volt. Persze itt is uralkodott az idejét múlta etikett. A protokoll persze csak a császári lakosztály küszöbéig volt érvényes. Azon belül már a külső, elfogulatlan szemlélő – ha bejuthatott volna valaha is (de nem jutott be!) – valamiféle kedélyes bécsi „gemütlich” nagycsaládos jeleneteket láthatott, hallhatott volna. A császárt a közeli rokonai is tegezhették – feltéve, ha hozzátették a „Felség” szót. Ez persze máris megfelelő távolságot teremtett itt is – Ferenc éppen ezért követelte így. Egyetlen igazi barátja volt csak, aki haláláig tegezhette a császárt – Eduard Taaffe miniszterelnök, akivel gyermekkorukban együtt játszottak, együtt nőttek fel és később is sokat dolgoztak együtt. Az természetesen szóba sem jött, hogy Ferencet nyilvánosan letegezze bárki is. Taaffe is csak akkor tehette ezt meg, ha kettesben maradtak valahol. Állítólag maga Ferenc is érezte, hogy ez az egész játék meglehetősen idejét múlta dolog. Néha ki is mondta: „Én egy más kor utolsó embere vagyok”. Az „ember” szó helyett állítólag nemegyszer „uralkodót” mondott. Vagyis politikai értelemben is átlátta – igaz, már nagyon (túl!) későn – hogy nemcsak személye, de az általa képviselt, elvárt, sőt kikényszerített elvek és eszmék is rég elvesztették szavatosságukat és igencsak elavultnak tűnnek. De ettől ő még ragaszkodott hozzájuk, mondhatni „ifjonti hévvel”. Az öregkor a korlátolt embereknek is meghozza a bölcsességet, márpedig Ferenc József nem volt korlátolt ember. Szép dolog, hogy belátta: amit képvisel, az már nem illik az új századhoz. De térjünk vissza arra, hogyan bánt a családjával. Erzsébethez való rendkívüli viszonyát már próbáltuk ábrázolni, bár természetesen az is sokkal bonyolultabb volt annál, hogysem egyszerűen és röviden leírhatnánk.

Az az uralkodó, aki hivatalos, de meglehetősen szűk körű ebédeket is adott vendségeinek és ott képes volt néha egy-egy órát is „elbeszélgetni” egyes, általa kiválasztott személyekkel – a családi ebédeken másként viselkedett. Az előző mondatban említett hivatalos ebédeken azok a bizonyos „beszélgetések” is meglehetősen merevre sikeredtek. Hiszen olyanokkal futott össze, akik mind nagyon megilletődtek tőle, a helyzettől, és attól a hatalmas megtiszteltetéstől, hogy Őfelségével, a fél Európára kiterjedő nagy Monarchia első emberével, döntéshozójával beszélgetnek. A legtöbben alig tudtak kinyögni egy-egy szót, irultak-pirultak, izzadt a tenyerük, csetlettek-botlottak és nehezen válaszoltak a legegyszerűbb kérdésekre is. A császártól nem szabadott kérdezni semmit, még azt sem, hogyan érzi magát? Ő kérdezett, és amazok válaszoltak, ha tudtak. Így aztán mindig a császár irányította a beszélgetéseket, a témákat. Elképzelhető, hogy ötven-hatvan év ilyen „gyakorlat” után sokszor már csak a maga mulattatására, unaloműzésére is felhasználta ezeket a találkozókat és nemegyszer szándékosan kérdezett olyasmit, amire beszélgetőpartnerei nem, vagy csak hiányosan tudtak válaszolni. Ám a legtöbb esetben olyan egyszerű dolgokat kérdezett, amire bárki kinyöghette a megilletődött választ. A családi találkozók, a csak családtagok számára rendezett ebédek természetesen nem így zajlottak le. A családtagok Ferenc számára nem alattvalók voltak. De ki tartozott a „családhoz”? Mert hát szó volt már arról, hogy – a Habsburgok igen szaporák lévén – Bécsben mindig nyüzsgött legalább ötven vagy több családtag. A különféle főhercegek és azok nagyszámú gyermekei, majd unokái egész szép kis „mini-társadalmat” alkottak a Hofburgban, a császári udvarban. Ezeket sokszor maga Ferenc sem ismerte, csak a felnőtteket, a kiválóbbakat, vagy akikre már ő maga bízott bizonyos tisztségeket. No és természetesen azokat a férfiakat, akik katonák voltak. Érdekes módon a szeme és az agya már mintha az uniformisokra lett volna „beállítva” – az egyenruhához tartozó arcokat, rangokat, múltat és szolgálatokat mindig megjegyezte, azokra elefántként emlékezett.

A legtöbb főherceget a császár csak évente kétszer látta. Az nem fordulhatott elő, hogy az udvarban csak úgy véletlenül „összefutottak” volna. Ferenccel nem találkozhatott senki csak úgy, a véletleneket itt kizárták. Még a főhercegek is csak bejelentés után, kellő várakoztatást követően és valóban csak nyomós okból kerülhettek Őfelsége színe elé. A szorosabb családhoz tehát Zsófián kívül – míg élt – elsősorban Erzsébet tartozott, már ha éppen Bécsben tartózkodott. Zsófia 1872ben halt meg, de addigra sikerült Erzsébetet végleg elüldöznie, így halála után sem sokszor ebédelt együtt a királyi család. Ezek az ebédek mellesleg nem naponta délidőben zajlottak, hanem bizonyos napokon, volt úgy, hogy csak havonta néhányszor került rájuk sor. Elsősorban a gyerekek kedvéért ebédeltek együtt, úgy tűnik. A császári család egyfelől mindenképpen szeretett volna kifelé igazi családnak látszani, de ehhez különféle ünnepségek, rendezvények szolgáltak, ahol együtt megjelenhettek. Otthon, a Burgban valóban csak azért ebédeltek közösen, hogy együtt legyenek. A gyerekek között most már a legidősebb Gizella volt (hiszen a kis Zsófia, mint tudjuk, korán meghalt). Gizella 1856-ban született, tizenhét évesen férjhez adták Lipót bajor herceghez és attól kezdve nagyobbrészt Münchenben élt. De ha eljött Bécsbe, akkor ez is ok volt egy kis beszélgetésre, családi ebédre. Rudolf 1858-ban született és köztudott, mi történt vele harmincegy éves korában. Ha csak lehet, ott volt a legkisebb lány, Mária Valéria, aki Ferenc és Erzsébet utolsó közös fellobbanásának gyümölcse volt (1868-ban született). Ő volt Erzsébet kedvence, akit hisztérikusan szeretett és csak azért tarthatta magánál, mert erre is rávette Ferencet – engedje el vele a gyermeket. A kislány nem járt jól ezzel a cserével. Mellesleg maga Ferenc valószínűleg sohasem ismerkedett meg a pletykával, mely szerint a kislány apja nem is ő, hanem az Erzsébetbe szerelmes Andrássy Gyula gróf lenne. Mert bár ezer szeme és füle volt a rendőrminisztereknek és ez a hír (?) is eljutott a megfelelő intézményekhez – de azok vezetői semmiképpen sem mertek volna ezzel Ferenc József elé állni. A családi ebédek intézménye évtizedek múlva sem halt ki, jobb ügyhöz méltó buzgalommal folytatták és celebrálták őket. Rudolf

meghalt, gyermeke is felnőtt, Erzsébetet is eltemették – ők pedig összejöttek, kedélyesen társalogtak, beszélgettek, falatoztak. Ferenc József a korral együtt persze már komorabb lett a külvilág számára is, de ezeken a találkozókon igyekezett joviális benyomást kelteni. Előbb mint családfő és apa, később nagyapa. Mária Valéria, a „magyar lánya” (ez a közkeletű elnevezés nem Andrássyra, hanem a kislány magyarországi, gödöllői fogantatására vonatkozott) hét unokát szült, úgymond neki. A huszadik század elejére ezek a gyerekek nagy örömet okoztak az öregúrnak, nemegyszer játszott is velük. Meglepő, de nem példa nélküli dolog, hogy az idősebb férfiak az unokák társaságában sokkal inkább feloldódnak, mint a felnőttek között – beleértve ebbe saját utódaikat, közeli családtagjaikat is. A környezet akkoriban döbbenten fedezte fel, hogy a megközelíthetetlennek tartott császár a gyermekekkel – véreivel – kivételt tesz. A kicsiknek minden szabad volt, és bár Ferenc nem játszott velük négykézláb a szőnyegen, nem „lovacskázott” velük – azért a kitüntetéseit leszedték a melléről és ezekkel rohangásztak fel-alá a Burgban. Maga is bevallotta, hogy öregkorára az ember gyermeteg lelkűvé lesz, és ez a sors őt sem kerülte el. Úgy hitte, nagyon jól megtalálta a közös hangot a kicsikkel. Persze ő sohasem foglalkozott gyermekneveléssel – két lányát és fiát előbb Zsófia, majd természetesen nevelők hada vezette át a kamaszkorba és a felnőtt életbe – hát fogalma sem volt arról, mit jelent az igazi kapcsolat apa és gyermeke között. Saját utódait is rendszertelenül látta már fiatalabb korában is, később pedig még inkább. Még Rudolfot próbálta „egzecíroztatni”, mert ő fiú volt, belőle katonát akart nevelni. Tudjuk, milyen gyér eredménnyel. Az öreg császár mereven ragaszkodott szokásaihoz ezeken a családi ebédeken is. Miután Gizella egy bajor herceghez ment feleségül, lányát bizonyos értelemben bajornak tekintette és ha együtt ebédeltek, Ferenc mindig feltette Bajorországból származó kitüntetéseit is – úgy hitte, erre szükség van és ez így illik egy „bajor hercegné” jelenlétében. Ha pedig valaki nem vette volna észre ezeket a kitüntetéseket, vagy nem volt tájékozódva jellegükről, az öregúr kéretlenül is jelezte ezt a társaságnak…

Mindezek ellenére nem lehet azt mondani, hogy Ferenc nem szerette volna családtagjait. Szerette őket – a maga módján. Kissé mereven, kissé visszafogottan, kellő tiszteletet mímelve, de nagy tiszteletet követelve – önmagának. Amikor együtt voltak, nem fordulhatott elő, hogy bárki is túlzottan bizalmaskodott volna vele. Az öregúr magatartása, egész addigi pályafutása és híre lehetetlenné tette ezt. A lányok őt egyszerűen „papának” nevezték, így is szólították. Rudolf később már nem „papázta” apját, amint felnőtt lett, rögtön látni kezdte, miféle kifacsart és különös, elmaradott világban élnek. Amikor pedig bejárta Európát, a Közel-Keletet és Észak-Afrikát és sokat hajózott a tengereken is, még kritikusabban viseltetett apja birodalma és az azt vezérlő ósdi eszmék iránt. De mindez nem látszott meg a családi beszélgetések közben, nem derült fény az ellenérzésekre, nézeteltérésekre. Ilyenkor mintha minden résztvevő érezte volna, hogyan kell viselkedni. Ferenc ezt el is várta. Nem voltak veszekedések, viták – akkor nem. Erzsébet akkor már csak névleg volt a család tagja. 1868 után minden igazi kötelék megszakadt közte és férje között – de nem hagyta el. Ez valahogyan fel sem merült benne. Tizenöt évesen ismerte meg őt, és hatvan évesen is a felesége maradt. De hát ez csak egy papír volt, ez csak a világ hiedelme volt. Erzsébet életének utolsó évtizedei már Ferenc kizárásával folytak el. Semmi érdemlegeset nem csinált, de azt erőteljesen, és energikusan. Említettük már, hogy belekapott ebbe és abba, de soha semmit sem vitt véghez. A gyermekeit ha szerette is, az inkább önző és kifelé mutatott „szeretet” volt, amelynek éppen olyan hirtelen lett vége, ahogyan elkezdődött. A magyarokat is szerette – de csak egy ideig, utána már nem sokat törődött velük. Számos ilyen fellángolása volt, megkedvelt személyeket, helyeket, elveket és eszméket – majd hamarosan „dobta őket”. Még arra is képes volt, hogy férfinak öltözve lovakat idomítson egy cirkuszban… Olykor érezhető, tetten érhető, hogy bizonyos emberekkel csak azért barátkozik mert ezzel idegesítheti Ferencet és a bécsi udvart. Olyan személyeket hív asztalához és társaságába hosszú időn keresztül, akiket Bécsben nem fogadnának, akik az udvarba be sem tehetnék a lábukat, akikkel Ferenc soha szóba nem állna. Vagyis

egyszerű származású, de érdekes és tehetséges művészlelkeket, Bécsből kiutált „bajkeverőket”, a Habsburgoknak nem kedves embereket. Erzsébet angolul is megtanult és Angliába is járt vadászni – nő létére félelmetes lovas hírében állott és hajmeresztő mutatványokat produkált. Azt kell hinnünk, soha nem csalta meg Ferencet. Akit a legtöbbet emlegettek és aki érzelmileg valóban a legközelebb állt hozzá, Andrássy Gyula is úgy emlékezett vissza később, hogy nem volt közöttük fizikai kapcsolat. Annál több a lelki, ugyanis igazi szerelem volt ez az 1860-as években, amely Ferenc József háta mögött zajlott és amelyről senki sem merte értesíteni a császárt. Ha mégis együtt voltak, ezt a szexualitás teljes kizárásával kell érteni. Gyanítható, hogy miután Mária Valéria megszületett, Erzsébet többé nem feküdt le férjével és ez rányomta bélyegét Ferenc életére, kedélyére is. De sohasem adta jelét és senkinek sem vádolta a nejét, nem panaszkodott rá. Ha az 1870-es vagy 1880-as években egy ideig Erzsébet Bécsben élt, a házaspár gyakorta veszekedett. Igaz, talán nem kispolgári vagy lumpenproletár-stílusban – ez nem lett volna hozzájuk méltó és Ferenc habitusához sem illett. Ferenc ilyenkor ingerült volt, de nem lépte át a jó magaviselet normáit. Pedig bizony Erzsébet néha keményen odamondogatott neki. Ha hihetünk egyes fülelő személyeknek, bizony az asszony mindig keményebben fogalmazott. Ferenc viszont – és ekkor már ötven, sőt hatvan éves volt majdnem – eljátszotta a szegény megbántott gyermeket, a kisemmizett, de béketűrő férjet. Az elutazott Erzsébet után küldött leveleit ez a nagyhatalmú és szigorú ember így írta alá: „a Te magányos férjecskéd”, ami már igazán nevetséges. Sőt nem átallotta azt is írni, hogy „a te kicsid”, ami nyilván a réges-régi korszakot, a megismerkedésük és igazi szerelmük idejét volt hivatva felidézni az asszonyban. Ám ezek a próbálkozások sohasem jártak sikerrel – Erzsébet többé nem tért vissza hozzá. Mindig úgy tett, mintha megértené a feleségét, valójában azonban sohasem értette meg. Erzsébetet különben is nehéz volt megérteni, egy Ferencnél jobb képzelőerővel megáldott embernek sem sikerült volna. De hát ráadásul az uralkodó-férj meglehetősen

fantáziátlan, földhözragadt gondolkodású ember volt, akit eléggé félreneveltek és akinek sohasem volt érzéke a nagy lelki dolgokhoz. Ő aztán sohasem „szállt el” és nem értette meg a nagy művészi teljesítményeket. Fogalma sem volt róla, mi az ihlet, a szent megszállottság, az alkotó öröm. Ezt igazából csak az alkotók maguk értik – de hát Ferenc József nem volt jó közönség sem. Ahogyan nem fogta fel a művészetek lényegét, nem értette a nőket sem. Erzsébetet meg különösen nem. Végső soron mindketten feladtak valamilyen küzdelmet. Erzsébet eleinte, majdnem tíz évig próbálta elfogadtatni magát az udvarral és anyósával, de aligha járt volna sikerrel e két akadály nemléte esetén is. Egyszerűen nem olyan ember volt, akit korlátok közé lehetett szorítani. Egyéniség volt. Önző volt, éppen úgy, mint Ferenc – mindkettő csak a maga útját követte és ha ehhez arra volt szükség, hogy feláldozza a másikat – hát habozás nélkül, vagy kis habozás után megtették. Ferenc is feladott egy küzdelmet. Mert ismerjük el, javára szól, hogy elég sokáig próbálta Erzsébetet megtartani azokban az időkben is, amikor senkije sem volt, feleségét pedig hónapokig nem látta. Akkor még nem állt szóba más nőkkel, a munkába vetette magát. Viszont szerette Erzsébetet és valamilyen nosztalgikus, szelídebb formában szerette őt végig. Húsz évvel kezdődő elválásuk után – amikor Erzsébet is elmúlott negyven – Ferenc József egyik levelében azt a kívánságát fejezte ki: teljesüljenek Erzsébet (számára homályos, érthetetlen) vágyai, vagy ezekből legalábbis annyi, ami megvalósítható. Ez utóbbi célzás finoman jelezte: Erzsébet vágyai gyakorlatilag megvalósíthatatlanok, hiszen az asszony maga sem tudja, mit akar úgy igazán… És Ferenc még hozzátett egy másik félmondatot, ami viszont rá nagyon jellemző: úgy valósítsa meg Erzsébet a vágyait, hogy azok „ne nagyon zavarjanak engem”, mármint Ferencet. Ez az, a zavarás! A tekintély, a jó hír, a birodalom érdeke! Bárki tehet bármit, még a Felséges Úr családjában is, csak nehogy ártson vele Ferenc tekintélyének! Azt nem szabad megtépázni, aminthogy ezek a vágyak nem keresztezhetik a Monarchia érdekeit sem. Ha ezeket a szabályokat betartja a család, máris zöld utat kapnak.

Ez csak szóvirág volt igazából – hiszen Ferenc makacsul küzdött minden reformáció, minden újítás, minden változtatás ellen. Egyes személyek bármibe is kezdtek volna, éppen a Monarchia jól felfogott érdekében – ha az nem tetszett Ferencnek, akkor jaj volt nekik. Emlékezzünk csak: amikor Rudolf trónörökös, a fia gyanús körülmények között meghalt (vagy nem is halt meg…?) Mayerlingben, a császár és hűséges emberei az első huszonnégy órában alaposan félrevezették a világot, később pedig még a Vatikánt is bevonták, hogy rejtélyekből, titkokból és soha meg nem magyarázott, érthetetlen eseményekből valóságos hálót szőjenek az ügy köré. Ami miatt a mayerlingi tragédia – ha valóban megtörtént, és történt egyáltalán valami? – ne legyen világos mindmáig. Sok embert vetettek börtönbe vagy távolítottak el a Monarchiából, embereket, családokat űztek el és/vagy tettek lehetetlenné az országon belül, nem riadtak vissza a hamis nyilatkozatoktól, hamis orvosi jelentésektől. Még igen magas állású személyeknek, például Habsburg-főhercegeknek is menniök kellett! Vagy gondoljunk Chotek Zsófia pokoljárására. Ferenc Ferdinánd, Ferenc József unokaöccse (egyik öccsének fia), a későbbi kijelölt trónörökös és szarajevói áldozat szerelemből nősült, miként maga Ferenc is. De Ferenc ezt másoknál nem tűrte el, Ferenc Ferdinándnál sem. És miért…? Mert Chotek Zsófia egyszerű grófkisasszony volt, ráadásul cseh, és Ferenc sohasem szenvedhette ezt a „felkapaszkodott parvenűt”, aki szerinte alattomos módon befurakodott az uralkodó családjába… Nos, ezt az asszonyt sokáig meg sem hívták az udvari rendezvényekre, majd amikor Ferdinánd élére állította a kérdést és maga sem jött el, akkor fogcsikorgatva beengedték a nőt. Ferenc ugyanolyan kényszeredetten előbb bárónői, majd hercegnői rangra emelte az asszonyt, de évtizedeken át folyton éreztették vele, hogy nem odavaló, hogy csak megtűrt személy. Ez okozta a halálát is – mivel Bécsbe ritkán engedték be és csak a fővárostól távol kísérhette el férjét hivatalos alkalmakra, hát szegény asszony boldogan indult a szarajevói hadgyakorlatokra és fogadásokra. Hiszen itt végre együtt lehetett szeretett férjével… Paradox, de az Erzsébet-Ferenc házaspár mindkét tagja magányos volt. Magányukba önnön természetük miatt zuhantak.

Legyen ez emlékeztető mindazoknak, akik azt állítják, hogy omnia vincit amor , vagyis a szerelem mindent legyőz. Nos, nem mindent. Ilyen speciális helyzetben, két ilyen egyéniség találkozásakor, azok furcsa társadalmi körülményei között még inkább nehéz sikert elérni. Nem kerülendő el Ferenc egy másik tette, ami ismét hozzájárul jellemrajzához. Már volt róla szó, hogy milliókat örökölt az 1875-ben elhunyt „félkegyelmű” Ferdinánd nagybátyjától. Ettől igen jó kedve lett, „milliomos lettem!” – újságolta boldogan, ügyet sem vetve arra, hogy voltaképpen gyászolnia kellene az adományozó kedvű elhunytat. Ezt megtette ugyan, de csak kifelé, a nép felé. Amúgy is nagy volt a külsőségekben. Ám közben szinte féllábon ugrált, mint egy kisgyerek és minden hozzá közel álló bizalmas személynek, elsősorban pár miniszterének és szárnysegédjének eldicsekedett hirtelen jött, bár régóta várt gazdagságával. Ami ebből minket most érdekel – az, hogy azonnal háromszorosára emelte Erzsébet éves támogatását. Az asszony addig százezer forintot kapott évente, ami igen nagy összeg, és lehetővé tette az asszony kis udvartartásának, utazásainak, exkluzív nyaralásainak fedezését. Nos, mostantól kezdve Erzsébet háromszázezret kapott évente, és egyszeri juttatásként két milliót adott neki, csak úgy, ajándékba! Használja fel, amire tudja és akarja, ez már teljesen tőle függ! Ha valaki azt hiszi, Erzsébet ettől érzett bármiféle hálát is Ferenc iránt, az nagyon téved. Az asszony azonnal ötven (!) főre emelte kísérői számát, drága villákat és versenylovakat vásárolt, két kézzel szórta a pénzt. Mert ő meg az elköltésükhöz értett, de ahhoz aztán nagyon. Ám – ez már Erzsébetre jellemző – egy nagyobb összeget egy svájci bankba tett le. Arra az esetre, ha „valami történne” és szakítani kéne a Habsburgokkal, végleg. Vagy férje esetleges halálára gondolva készített elő magának egy másik életet…? Bejárta fél Ázsiát és Afrikát, Európáról nem is szólva. Miután Rudolffal az történt, ami történt (1889), Erzsébet most már indokot is kapott a szenvedésre. Amit addig folyton megjátszott, száz évvel korábbi mintákon alapuló (Az ifjú Werther szenvedései) szentimentális érzéseit most alaposan kiélhette. Látványosan szenvedett, attól kezdve folyton fekete ruhában járt és erősen

akarta: mindenki lássa, mit kell kiállnia egy anyának. Holott Rudolf fia nem sok szeretetet kapott tőle, de apjától sem. Azért lett olyan magányos farkassá, az önpusztítás mesterévé. Erzsébet lassan „kimegy a képből” (legalábbis ebben a könyvben). Ők ketten, Erzsébet és Ferenc negyvenöt évet töltöttek együtt – de ezen időszak háromnegyedében távol voltak egymástól földrajzilag és lelkileg is. Különös fintora a sorsnak, hogy utoljára ott találkoztak, ahol annak idején megismerkedtek. Bad Ischl-ben voltak együtt 1898 nyarán, aztán Erzsébet onnan ment tovább Svájcba. Mit sem tudva arról, hogy egy anarchista merénylő már élesíti fegyverét, amellyel pár hónappal később meggyilkolja őt. (Bár állítólag tévedés volt az egész, nem ő volt a kiszemelt áldozat – de ez Erzsébet számára már nem jelenthetett különbséget.) És vajon mit jelentett a felesége halála – Ferencnek? Feljegyezték, hogyan reagált, amikor Genfből megérkezett a távirat. Az első híradás még arról szólt, hogy a császárné megsebesült. De a megkönnyebbülés, a reménykedés nem tartott negyed óráig sem, máris jött a következő, a mindent eldöntő távirat: a császárné meghalt. Hatvan éves volt. Ferenc József az első percekben elveszítette önkontrollját. Mint később a szemtanúk feljegyezték, nagyon megviselte a hír. Sápadtan csak annyit mondott: – Senki sem tudja, mennyire szerettem azt az asszonyt. De azt is tudjuk, hogy volt ebben egy nagy adag megkönnyebbülés is. Ugyanis eleinte azt hitte ő is, az udvar is – mert a hírek még nem részletezték, igazából mi történt – hogy Erzsébet öngyilkos lett. Nos, fontoljuk meg: az előzményeket ismerve ez nagyon is valószínű feltételezés volt. Nem volt ebben egy szemernyi szenzációhajhászás vagy túlzás sem. Túlzást inkább Erzsébet életmódja és természete jelentett. Minden igazi osztrák döbbenten szemlélte – nem csak az udvarban, de szerte a Birodalomban – ahogyan az asszony élt. Hogy azt tehette, amit akart, akkor és oda ment, ahová akart, és mindezt a Birodalom és Ferenc József pénzén tehette… Ismerték vad, makrancos, egyben mégis melankolikus természetét is. Az öngyilkosság nagyon is illő halál lett volna neki, ilyen előélet, ilyen hajlamok után.

Elképzelhetjük, ha nem következik be a genfi merénylet, akkor az asszony néhány év múlva vagy valóban öngyilkos lesz, vagy az önpusztító életmód viszi el, esetleg egy esztelen lovasbaleset áldozatául válik – bár azokban az időkben már nem annyit és nem úgy lovagolt. Ferenc József mindenesetre megkönnyebbült. A világ úgy tudta, hogy a fia is öngyilkos lett. Ha most a felesége is ezt teszi… De „szerencsére” ez csak egy merénylet volt. Könnyen magyarázható a világnak, és könnyen lehet érte begyűjteni a részvétet. Ferenc később más barátnőinek is szívesen mesélt Erzsébetről. Becsülte azokat az embereket a környezetében, akik ismerték és kedvelték elhunyt feleségét. De mint említettük, ezzel aztán Erzsébet elhagyja könyvünk lapjait. Hiszen a férfit – mert Ferenc József még ekkor is férfi volt a szó minden értelmében – újabb kalandok várták és ő szokása szerint ha nem is lelkesen masírozott azok felé, de hagyta magát sodortatni az élet által. És mint látni fogjuk, néha egészen érdekes dolgok estek meg vele. Messze nem csupán kései özvegysége idején, hanem még felesége, Erzsébet életében is.

Hetedik fejezet Ferenc „magánélete” Hogyan nézett ki ekkoriban a császár? Ferenc József nem volt magas termetű, és később a korral együtt ő is „összement”, igazán öreg férfiként pedig már olykor hajlottan is járt. Persze mint megrögzött katona (vagy „katona”, hiszen azt az emlékezetes 1848-as öt hetet leszámítva sohasem élt igazi katonaéletet, csak azt hitte és azzal hízelgett magának…) mindig kihúzta magát, ha a nép előtt mutatkozott. Márpedig elég sokszor mutatkozott. Különösen ahhoz képest gyakran, hogy amúgy magába forduló ember volt és nem kedvelte a tömeget, a magamutogatást, a nagy ceremóniákat. De megértette és részben elfogadta, hogy az ő „állásában” erre szükség van. Tehát nem volt magas, igaz, alacsony sem. A haja negyven éves kora után elég gyorsan kihullott, a végén már kopasz volt, de a jellegzetes, sőt a Monarchiában róla elnevezett oldalszakálla megőszülten is díszítette arcát kétoldalt. Ez mellesleg annyira bőségesen tenyészett arcán, hogy emiatt sokakban olyan kép élt: a császárnak igazi szakálla van. Nem mozgott túl gyorsan, különösen később, de azért energikus benyomást keltett. Az 1870-es években élete delén lévő férfi volt és mindenki annak tekintette. Van okunk feltételezni, hogy ő maga sem gondolkozott másképpen. Csak akkor öltözött civilbe, vagy az alkalomhoz illően, amikor vadászatra vagy külföldre ment. Igaz, nem túl gyakran hagyta el a Monarchia határait, egyes korabeli kollégáihoz képest határozottan keveset mozgott. Mivel egész életében elsősorban katonának tartotta magát és ezt lépten-nyomon szívesen hangsúlyozta is, ennek következményeként az egész hatalmas országban a katonát, elsősorban a tisztet tették a férfi-létforma csúcsára. Ebből következően a civil nem is volt ember. Azt a férfit, aki előzőleg nem volt katona, barbár módon nem is tekintették férfinak. Ennek megfelelően Ferenc József kis túlzással szólva éjjelnappal egyenruhában feszített. Ma már csak nevetünk ezen a magatartáson, de akkoriban ez elfogadott dolog volt. Még a nyugdíjas katonatisztek, különösen a seregből koruk, erőtlenségük

vagy kegyvesztettségük miatt kikopott főtisztek is halálukig viselték egyenruhájukat és erre szerfölött büszkék voltak Ferenc az esetek többségében – nem csak nyilvános megjelenései alkalmából, hanem otthon, „munkaruhaként” a Burgban, íróasztala mellett, ebédein, fogadásain, sétálva vagy kikocsizva is – természetesen katonatiszti egyenruhát hordott. Mert az volt ő, teljes mértékben azonosult a Monarchia hadseregével. Amit természetesen a világ legjobb seregének tartott – Königraetz előtt, és után is… Egészen haláláig. Mint a Legfőbb Hadúr, világoskék tábornagyi zubbonyt és fekete tábornoki nadrágot viselt. Ha olyan volt az idő, akkor ehhez egy katonai kabátot is felvett. De például ha misére ment, táborszernagyi dolmányt vett fel egynéhány kitüntetéssel. Ezeket a csillogó csecsebecséket úgy kedvelte, akárcsak a mai kor katonái. Ez az óvodások szellemi szintjére emlékeztető ragaszkodás a jelvényekhez különben mindig is jellemezte a katonákat. Az valahogyan sohasem jutott el a tudatáig, hogy olyan hadsereggel azonosul és azt tekinti önnön eszményképének is, amely az akkori Európában enyhén szólva nem volt követendő példa egyetlen állam számára sem. Csak a cári hadseregben volt nagyobb a tisztek önkénye és a sorkatonákkal szemben alkalmazott módszerek könyörtelensége. Az osztrák (és később: magyar) közös állam hadseregében hihetetlenül magas volt a függelemsértések, az öngyilkosságok és a közönséges bűnügyek aránya úgy a legénység, mint a tisztek között. Az egy embertelen kiképzési és fegyelmezési módszereket alkalmazó, az emberek alantas ösztöneire építő csoportosulás volt. De Ferenc úgy tett, mint aki erről mit sem tud és büszkén feszített egyenruhájában. Arról persze sokat pletykáltak a bécsiek, hogy voltaképpen most van is felesége, meg nincs is. A jól értesültek tudni vélték, hogy az „öregnek” itt-ott bizony akadnak szeretői. Tudni véltek nem túl előkelő, polgári hölgyekről is, akiket megbízottak vittek volna be a Burgba, vagy nyáridőn ki Schönbrunnba. És akikkel természetesen az öreg császár „foglalkozott” volna az ősi falak között… Nem valószínű, hogy e pletykáknak komoly alapja lett volna. De beszéltek egy lengyel grófnőről is. Lehet, ebben állítólagos

„nagyapját”, Napoleont utánozta? Annak is gyengéi voltak a lengyel nők (igaz, a más nemzetiségűeket sem vetette meg, mint tudjuk). Az uralkodó szerepe terhes, és jó lenne megosztani valakivel. De ez a gondolat nem így merült fel benne. Sokáig hitte, hogy majd a felesége, Erzsébet lesz az az ember, az a személy, az a jótét lélek, akivel mindent megbeszélhet és akivel jól érzi majd magát. Mivel erre Erzsébet teljesen alkalmatlan volt, és még a benne kétségtelenül rejlő jóakaratot sem tudta feláldozni erre a célra, Erzsébet hát volt is, meg nem is. Elmúlott lassan a férfi életéből. Akinek feltételezésünk szerint nem lehettek túl nagy szexuális igényei, ha egyfelől elfogadta Erzsébet ilyen magatartását, gyakori és hosszú távolléteit és azt, hogy 1868 után voltaképpen már nem is találkozhattak az ágyban. És ez természetesen a feleség és nem a férj döntése volt. Így aztán Ferenc mindennapjai is meglehetősen unalmasak voltak. Ám nem csak az egyhangú munka miatt, dehogy. Mintha ő maga is azt akarta volna, hogy egyik nap ne nagyon különbözzön a többitől, hogy penitenciának tűnjön minden nap, amit Erzsébet nélkül tölt. A hatalom gyakorlása szép, irigylésre méltó és jó dolognak tűnik alulról nézve – de felülről, a helyzetet ismerve korántsem olyan fényes dolog. Hiszen mindennap kellemetlen döntéseket is kell hozni, nem csupa öröm az élet azon a poszton. Ha legalább valamivel megédesíthetné az ember ezeket az unalmas-keserű órákat, heteket, éveket! A bécsi nép tehát meg volt róla győződve, hogy a császár dúskál minden földi jóban és ebbe beleértette a nőket, a szexuális örömöket is. Miért pont ő élt volna szerzetesként – még ha ilyen hírek keringtek is – amikor a nála sokkal kevésbé tehetős urak és polgárok is megtalálták a módját, hogy kellemessé tegyék a létet? Pedig hát Ferenc József igénytelen volt, és ez bizony nem tagadható. Szó volt már arról, hogy nem érdeklődött a művészetek iránt és nem voltak termékeny, alkotó gondolatai. Ami nem is csoda, hiszen efféle gondolatok az esetek nagy többségében csak olvasó emberek agyában teremnek. Az egykor mások által megfogalmazott gondolatok termékenyítik meg a későbbi olvasók agyát (optimális esetben). Nos, Ferenc nem olvasott irodalmi műveket, de ugyanúgy kerülte a filozófiai vagy egyéb tárgyú könyveket is.

Színházba járt, bár ezt sem vitte túlzásba. Más alkalmakat a kötelező feladatok: képzőművészeti kiállítások megnyitása és hasonló alkalmak jelentették. Igencsak kevés találkozási lehetőség volt ez az igazi művészetekkel. A környezetében is nagyon igénytelen volt. Voltaképpen egy múzeumban élt – de olyanban, amelyet nem miatta hoztak létre, hanem az ősei alakították ki és ő változtatás nélkül igyekezett megőrizni az ott található használati tárgyakat. Ám ezek sem voltak túl szépek és csak kevésnek volt művészi értéke. Vagyis ha a Burgban körülnézett, saját lakosztályában sem talált olyasmit, ami esztétikai örömöt adott volna a szemének, az agyának. Mivel nagyon sokáig élt és uralkodott, a technikai haladás utolérte őt is. Lényétől teljesen idegen dolgok váltak mindennapossá. Amikor Ferenc született, nem volt vasút – aki utazni akart bárhová, az vagy ló vontatta kocsin, hintón, vagy hajón ment. Ez utóbbiakat is maximum a szél vagy a folyók sodra hajtotta. Minden jármű meglehetősen veszélyes volt, balesetek és rablótámadások bárhol, bármikor megeshettek. Igaz, egy osztrák főherceget mindig védelmeztek sokan, de egy hajóbalesetnél éppen úgy vízbe fúlhatott volna, mint más. A járványok ellen sem védte őt semmi, ezért veszett oda sok testvére, unokatestvére, majd saját gyermeke is. De még a legelőkelőbb lakosztályokban sem voltak fürdőszobák, sem toalettek. A vonatot még nem találták fel, az utcákat gázlánggal világították, a házakat szintén. Aztán amikor ezeket feltalálták, Ferenc felnőttként használta őket. De csak a század végén vezették be a villanyvilágítást a schönbrunni palotába, és bár lettek telefonok is – szó volt róla – ő soha nem vett kezébe telefonkagylót. A gyertyafények világában nőtt fel, a gázlámpák idején volt felnőtt, a villanylámpák fényében halt meg – de ő maga változatlan maradt. Szellemi igénytelensége megmutatkozott az általa használt helyiségek bútorzatában is. Voltak ugyan képek a falon, de ezek nem az ő képei voltak – nem ő választotta őket, nem kedvenc festői alkották a műveket – merthogy ilyenek nem voltak. Neki igazából mindegy volt, hogy a Burgban vagy a nyári palotában lévő drága és nemegyszer valóban szép tárgyakat hozzák-e be neki, teszik oda melléje, vagy azok olcsó neobarokk utánzatait. Mindegy volt, miből

eszik, miből iszik. A bútorai sem voltak szebbek, mint bármelyik tehetősebb polgárcsalád bútordarabjai. Persze mondhatná erre valaki, hogy mily fennkölt és nemes lélekre vall – hiszen Ferenc nem volt fényűző. Más azonban az, ha a hunok királya, Attila a legenda szerint fatányérból evett akkor is, amikor körülötte mindenki színarany étkészletet használt – ez afféle „dafke” is volt részéről, csakazértsem hivalkodott kétségtelen szuper vagyonával. Más helyzetben volt azonban Ferenc József, aki nem sajnálta a pénzt, a milliókat olyan dolgokra, amelyeknek semmi gyakorlati értelmük nem volt, például csak az önnön hiúságát legyezgető, neki kellemes látványt nyújtó katonai díszszemlékre – de sem érzéke, sem belső szükséglete nem volt arra, hogy megszépítse maga körül az életet, a szürke hétköznapokat. Pedig mint leveleiből kitűnik, azért volt benne valamiféle hiányérzet. Legfőképpen pedig valami otthonosság hiányzott neki. Zsófia óta senki sem vette őt körül valamiféle igazi szeretettel, érzékenységgel, adni-akarással. Halványan sejtette, hogy az igazi otthon az valami kincs lehet, és ritkaság. Néha kibuzgott belőle egyegy ilyen felszólamlás, kívánság, sóhaj – jó lenne egy meleg otthonban, szerető emberek között élni. Nem volt ostoba ember és tudta, hogy ez lenne az igazi. Más kérdés, hogy ő maga igazi lépéseket ez irányban nem tett, majdnem addig, mígnem megöregedett. Amit leírtunk a császári családi ebédeiről, az is jelzi: néha bizony valamiféle helyettesítő módozatokkal próbálkozott. Ezek az „ersatz”-k (pótlékok) azonban nem adták meg a várt örömöket. A mindennapi élet is színtelen volt, hangulatok nélküli, monoton módon ismétlődő, mindig ugyanaz. Mert felteszem a kérdést: miért kellett például minden áldott nap ugyanazt ennie? Miért nem rendelte el, hogy hétfőn ezt, kedden azt, szerdán stb. amazt tálalják fel? Miért osztott be mindent percre – ugyanúgy éveken, évtizedeken keresztül? Sok emberben van valamilyen érthető igény a pontosságra, az állandóságra – de ez már önmagában is eléggé unalmas tud lenni, minek akkor ezt tervezett és megkövetelt, kötelező egyhangúsággal tetézni? Mert az ő esetében erről volt szó, ez történt.

A császár egy napja az 1870-es és 1880-as években körülbelül így nézett ki: A császár korán kezdte a munkanapot. A robotot – mondhatjuk joggal. Nyáron hajnali négykor, télen ötkor kelt. A nyár teljében négy órakor ugyan már kezd világosodni, de azért nem mondható el, hogy már pirkadna. Tehát gyakorlatilag még szinte sötét van ilyenkor, télen ötkor meg pláne. E hajnali órán, amikor még csak néhány magában káromkodó és a császár életmódjához kényszerűségből alkalmazkodó, túl korán fekvő és túl korán kelő inas van ébren az egész palotában – Ferenc József, egy harmincnyolc millió fős állam feje frissen kipattan rideg vaságyából és spártaian berendezett hálójában inasa segítségével felöltözik (soha nem öltözött egyedül, előbb mint gyermeket szolgálták ki, később rangjára való tekintettel ugrálták körül, mindent mások csináltak helyette, még a személyes dolgok tekintélyes részét is. A személyzet olyan mindennapos, megszokott és természetesen megkövetelt „dolog” volt számára, mint hogy asztal mellé szék kell, a falon ajtó nyílik vagy hogy cipőbe dugja a lábát.) Viszont maga borotválkozott – félt talán felkínálni a torkán egy éles borotvával rendelkező idegennek, legyen az amúgy bármennyire is megbízható? Egyes források szerint hideg vízben mosdott egy lavórban – de ez csak korábban volt igaz, később minden reggel kádat cipelt be néhány szolga, pár vödör hideg vízzel. Megbízható inasa – az egész Monarchiában ő egyedül láthatta a Felséges Urat anyaszült meztelenül – nyakába öntötte a jeges vizet. Ferenc prüszkölt és didergett – de szüksége volt erre. Egyrészt mert azt képzelte és mesélte be magának, hogy ez így férfias és így katonás – másrészt pedig tudta, ennek híre elterjed az egész Birodalomban és mindenki csodálni fogja őt érte. Nem is kellett csalódnia – a korabeli újságok, emlékiratok, levelek, de olykor még szépirodalmi művek is megemlékeztek arról, milyen spártai körülmények között él a császár. Ezt pozitívumként értékelték és senki sem gondolt arra, hogy részben megjátszás eredménye, imitált népszerűségszerző akció, másrészt egy hamis világképből („a katona mindenekfelett”) fakad.

Miután túl volt a sajátkezű borotváláson és fürdésen, reggelizett. Ezt persze nehéz lenne annak nevezni, hiszen csak egy pohár tejet ivott meg. Napközben néha evett aludtejet is, mert erről – helyesen – úgy tudta, a hosszú élet egyik titkát rejti. Odakünn még mindig csak hajnalodott, amikor végre leült kedvenc íróasztalához és aktákat intézett. De a magánleveleit is ebben a csöndben fogalmazta. Ezek némelyike hol érzelgős, hol valóban felfedezhetünk benne néhány érzelmet – persze legtöbbször csak azok árnyékát. Reggel hétkor – nyáron már világos volt, sőt Bécsben olyantájt a nap is felkelt – egy zárt táskában meghozták a polgári kormányzat és minisztériumok ügyeiért felelős kabinetiroda iratait. Ezt nagy kedvvel nyitotta fel saját kulcsával. Ugyanis biztos volt benne, és minden nap ezt várta – hogy érdekes dolgokra lel, és amilyen bürokrata volt, csakugyan talált is számára érdekes aktákat. Ezekben élte ki magát. Minden ügy és minden akta mögött emberi sorsok rejtőztek és nem tudott nem gondolni arra, hogy most hatással lesz ezekre az ügyekre, életekre. És így is volt. Hiszen csak olyan ügyek aktáit hozták át neki, amelyek az ő Legfelsőbb Jóváhagyását igényelték. Amit a minisztériumok nélküle nem mertek, vagy a szabályzat szerint nem is intézhettek el. Aláírására, jegyzeteire, utasításaira vártak ezek a papírok. Nem sokkal később meghozták a katonai kabinet okmányait, jelentéseit, függő ügyeit is. Erre megint nagy kedvvel vetette rá magát, hiszen az imádott HADSEREG ügyeivel foglalkozhatott…! Tíz órára elvégezte a papírmunka első részét. Utána elolvasta – helyesebben átfutotta – a hivatalos osztrák kormánylapot. Ez volt az egyetlen nyomtatott szöveg, ez volt a „sajtó”, amit hajlandó volt a kezébe venni. Ez is egy jellemvonására vet fényt – hiszen ebből a lapból nyilván nem szerezhetett tudomást semmiféle vele ellentétes eszméről, törekvésről, egyáltalán semmi színes eseményről. Hiszen a kormánylap nem azért volt, hogy ilyesmiket közöljön. Most következtek az emberek. Ez már csak azért is szükséges volt, mert hiszen négy-öt órája egyedül volt a papírjaival, csendben olvasott és körmölt, néha talán gondolkozott és sétált fel-alá az irodában. Hiszen ennyi mozgásigénye még volt. Még mindig csak az a pohár tej és némi aludttej volt a gyomrában. Úgy látszik, őt nem zavarta, hogy éhgyomorra dolgozza

végig a délelőttöt. Tíz órakor beindult a szokásos „verkli” – jöttek a különböző területek felelősei, előre megállapított és sok éven át változatlan sorrendben. Volt olyan, aki minden nap megjelent, ki tízkor, ki fél tizenegykor, ki háromnegyedkor, ki pontban tizenegykor. A titkárok az előre megbeszélt sorrend szerint engedték be őket Őfelsége elé. A közel negyven millió ember irányítása fölötti vezetés, hatalomgyakorlás minden napra juttatott éppen elég problémát – pedig a legfelsőbb szintre csak azok jutottak el, amelyek okvetlenül Ferenc József személyes részvételét igényelték, vagy mert alsóbb szinteken nem mertek dönteni. Hisz nem tudták, mit gondol erről a császár…? Mivel 1867 után kettős államról volt szó, osztrák és magyar „duális” szisztéma szerint mentek az ügyek. A közös ügyek, például a hadügy, a pénzügyek miniszterei közvetlenül a császárnak tettek jelentést. Volt egy magyar ügyek megbízottja is, aki a magyar országgyűlés és magyar felelős minisztériumok ügyeit tárta Ferenc elé. Persze elsőnek a főhadsegéd érkezett, majd a katonai kabinet főnöke – hát igen, a HADSEREG-é volt az első szó, az első lélegzet, az első döntés. Csak utána sorjáztak be Őfelsége elé a polgári kabinetiroda vezetője és a miniszterek. Voltak, akik hetente egyszer, mindig ugyanabban az órában jelentkeztek nála, így azért volt némi változatosság. Ha az urak végeztek 12 óra előtt, akkor a császár rövid sétát tett a Burg egyik kertjében. De csak akkor, ha jó idő volt. Ha már elmúlott tizenkettő, a világért ki sem mozdult volna az irodából – olyan volt, mint egy tüchtig, precíz hivatalnok. Az is volt. Ebben az esetben máris hozták neki a villásreggelit. Az mindig nagyon egyszerű étel volt, a hosszú éhezés után tehát még gasztronómiai örömöket sem szerzett, azokat is eltiltotta magától. Ez az étkezés könnyű húsételből és tésztából állt – a mennyiséget soha nem vitte túlzásba, már csak azért sem, mert nem ez volt az igazi ebédje. Arra jóval később került sor. Ez csak a munka kis szünetében bekapott „tízórainak” számított akkor is, ha tányérokon tálalták fel. Persze a konyha a Burg másik sarkában volt, mire odaértek vele a dolgozószobájába – különösen télen – rég kihűlt az étel. Pénteken halat fogyasztott a böjt miatt, más napokon húst, és vagy egy pohár sörrel, vagy tokaji borral tetézte – talán ez

volt az egyetlen kellemes esemény a hajnal óta addig tartó időszakban… Utána folytatta a kihallgatásokat, a kérelmezők fogadását, az ügyintézést. Zajlott az élet, nem volt egy pillanatnyi megállás sem. Az ember-kavalkád miatt érthető a korai kelés és az, hogy a gondolatokat igénylő munkákat csöndben intézte el. Később erre már nem lett volna alkalma, bár éppenséggel bármikor elintézhette volna, hogy csönd legyen körülötte. Voltak napok, amikor úgynevezett „általános kihallgatást” tartott, amikor nagyon sokan jöttek el és mindenkinek volt valamilyen személyes ügye a császárhoz. A titkárok előre figyelmeztettek mindenkit, hogyan viselkedjen, mit mondhat és mit nem, no és legfőképpen: legyen rövid. Bizony hosszú életében Ferenc József több ezer ilyen fogadást tartott, ahol egy emberre kettő perc jutott csak. Amikor a kérelmező vagy kinevezését megköszönő illető alázatosan bejött a terembe, a császár intett, kezdje el mondanivalóját (enélkül hallgatnia kellett), majd amikor letelt a két perc és az illető még nem fejezte be, a császár – akár egy karmester – röviden és szigorúan leintette. Ilyenkor a delikvens elhallgatott és kihátrált a teremből, helyet adva a következőnek. Hogy aztán Ferenc mennyit értett ezekből a szövegekből, egyáltalán figyelt-e kellőképpen, vagy közben máson járt az esze – nem tudható, de biztosan megesett ez is. Szinte minden nap marhahúst evett, aminek a levét ugyan nem kedvelte, ahogyan általában a leveseket sem. Nagyon ritkán evett szárnyast, kedvenc ételei pedig a spárga, a rák voltak, de ezeket csak este fogyasztotta. Mindig magányosan étkezett ilyenkor délben. A társas étkezésekre délután öt óra körül került sor. Ha otthon volt Erzsébet, néha ő is eljött. A lányaival ebédelt a császár és néhány kivételesen meghívott úrral vagy hölggyel. Pezsgőt csak nagy ünnepeken ivott, sohasem sokat. Az öt órakor kezdődő ebédnek már sokkal oldottabb volt a hangulata. Ilyenkor még tréfálkozni is lehetett – már amennyiben a császár tréfás kedvében volt. Mert hiszen a jelenlétében mások nem tréfálkozhattak, egymással sem beszélgettek, csak vele. No persze,

ha erre engedélyt adott. A családi beszélgetéseknél is ez volt az általános szokás. Akiket hivatali helyiségben fogadott, azokkal állva beszélt. No ha mégis leült, ez nem vonatkozott partnerére, neki végig állnia kellett. Csak ha elhúzódott a téma, az fontos volt, az ügyet referáló személy pedig legalább főhivatalnok, miniszter – akkor a császár engedélyezte a leülést. A nyelvi kérdés sem elhanyagolható. Ferenc József társaságában mindenki németül beszélt – általában. A Monarchia hivatalos kétnyelvű – német és magyar – volt, de a császár ritkán szólalt meg más nyelveken. Pedig beszélt még franciául, sőt egyes források szerint olaszul is. Bár ez utóbbit nyilván gyengébben. Megesett az is, hogy magyar minisztere magyarul szólt hozzá, de ő németül válaszolt, és mindketten értették a másikat. Az öt órai ebéd után maradt egy kis idő, de ekkor már ritkán foglalkozott hivatalos ügyekkel. Csak ha azok halaszthatatlanok voltak. Éjjel is felébreszthették őt, de csak akkor, ha olyan halálraítélttől jött kegyelemkérő távirat, akit máskülönben hajnalban kivégeztek volna. Az ébresztés persze nem jelentette automatikusan a kegyelmet. Megesett, hogy Ferenc József felkelt, a lámpa fényében elolvasta, miről van szó, és csak egy áthúzott nullát írt a távirat szélére, ami az éjjeli ügyeletes titkárság számára egyértelműen azt jelentette: akasszák csak fel…! Mivel másnap nagyon korán kelt, hát előző este korán feküdt. Ez azt jelentette, hogy este nyolckor – télen, az öt órai kelés miatt – kilenckor már ágyban volt és aludt is. Így tehát végül is nyolc órát aludt, ami normálisnak tekinthető, csak éppen a nagy átlaghoz képest „elcsúszott” kissé a nappali és éjjeli órákkal. Persze akadtak kivételek, egy-egy külföldi koronás fő vagy más híresség látogatása alkalmával például. Azonfelül olykor esti vacsorán, ünnepségen kellett részt vennie Ferencnek, ami felborította ezt a megszokott napirendet. Ha nyolc órakor nem fekhetett le, másnap akkor is négykor kelt, ez alól nem volt kivétel. A királyi udvarban többféle sajátos szórakozás volt, például a nagy udvari ebédek is. Ezeken persze csak az lakott jól, aki pontosan Ferenc tempójában evett. Bár így is lemaradt, hiszen elsőnek a császár kapta az ételt és bármily komótosan evett – mire végzett, a

többieknek is abba kellett hagyniok az evést. Így aztán az a furcsa látvány fogadta a szemlélőt, hogy az asztalfőn ülő császár szép lassan, jólnevelten fogyasztja ételét, míg az asztal többi részén mások gyorsan és még gyorsabban esznek. Akik legtávolabb ültek tőle, azok siettek leginkább, hiszen minden pillanatban fenyegette őket az, hogy Ferenc befejezi. A hátuk mögött álló lakájok csak erre vártak, azonnal lecsaptak a tányérokra és elvitték a finom étkeket a még éhes vendégek orra elől. Ferenc maga ezt látta, de nem szólt. Természetesnek tartotta. Ez is előjog volt, ami őt megkülönböztette az egyszerű halandóktól. Ráadásul mivel más alkalmakkor sokat volt egyedül és úgy is étkezett, hát nem figyelt másokra és nem érdekelt, azok jól laknak-e, vagy sem. Evés közben ezeken a nem családi jellegű összejöveteleken amúgy sem lehetett beszélni. Miután végeztek, a császár felállt – mindenki felpattant, a nők is – majd átvonultak egy másik terembe. Itt az urak rágyújthattak (ahol étkeztek, ott nem dohányoztak, ez így volt logikus, és mert a régiekben még volt illem) szeszes italt fogyaszthattak, a hölgyek likőrök és sütemények között válogathattak. Ilyenkor sajátos „fogadást” rendeztek – az eddig az asztal körül ülő ismeretlenekkel most megismerkedhetett a császár. No persze, itt sem sokkal több idő jutott egy főre, mint az immár hagyományosnak nevezhető két perc. Őfelsége néhány semmitmondó szót váltott minden megjelenttel, és kész. Ahogyan ma mondanánk: „ennyi”, és mindenki mehetett haza. A császár is lakosztályába vonult és hamarosan álomra hajtotta a fejét… Azért is dolgozott olyan sokat – állítják ismerői és mai lélektantudósok – mert félt a szabadidőtől. Ugyanis nem tudta volna azt mivel kitölteni! Sem személyes kapcsolatai nem voltak olyan jók senkivel, még lányaival sem, hogy egyszerűen leült és beszélgetett volna velük az életről mint olyanról, azok vágyairól, kalandjairól, törekvéseiről. És nem csupán az emberekkel volt így. Felteszik manapság e szakértők, hogy Ferenc még messze nem volt kialakult személyiség, amikor már elferdítették tudatát azzal, hogy uralkodnia kellett. Vagyis hát előbb lett belőle császár mint… ember. Nem alakult ki benne számos olyan reflex, szokás és hiányérzet, ami emberré teszi az embert.

Így aztán élete meglehetősen egysíkúra sikeredett. Ha lenne szabadideje, talán olvasna, festegetne, szobrokat nézegetne, zenélne vagy zenét hallgatna, kirándulna, emberekkel ismerkedne, szakmát tanulna? (Ez utóbbi nem is olyan furcsa, mint amilyennek tűnik – számos uralkodó, elődei és kortársai is fúrtak-faragtak, kopácsoltak, asztaloskodtak, kovácsmesterséget tanultak és gyakoroltak, stb. Lám, ők is érezték, hogy az uralkodó reprezentatív és adminisztrációs feladata nem foglalják le teljesen egy ember lelkét. No de Ferenc József, mint fentebb megállapítottuk, valamilyen értelemben hiányos ember volt.) Az, hogy olyan beteges pontossággal gyakorolta és élte a mindennapos életét, pontosan azt sugallja: inkább feladatokat akart magának, és ha nem volt, szerzett – csakhogy a munka kitölthesse a napokat, egyiket a másik után. Nehogy szembekerüljön azzal az ürességgel, amely ott lapult benne…! Ettől ösztönösen rettegett és talán tudatosan nem volt vele tisztában. Pedig elég jól rajzolt, sőt festett is fiatal korában – de hogy ez nem társult művészi elhivatottsággal, jelzi: amint más foglalta le (az uralkodás), már nem tért vissza hozzá. Pedig mint császár, bármit megtehetett volna. Még azt is, hogy naponta egy-egy órácskát áldoz ilyesfajta szenvedélyének, vagy legalább a… szórakozásnak. De egyik iránt sem volt igazi igénye. Néha elment színházba, annyi az egész. Minden jobb bécsi színházban volt páholya, de az a legtöbbször üresen árválkodott. Hiszen neki nyolc órakor már aludnia kellett… Mindenesetre ma már elmondhatjuk – hiszen elég sokat tudunmk róla, amit életében még nem mindenki tudhatott – hogy riasztóan egysíkú ember volt. Mindezzel együtt jelentős szerepre tett szert a maga korában, de ezt nem egyéniségének (?), hanem pozíciójának, örökölt és megtartott hatalmának köszönhette. Jellemző, hogy sokat adott a pontosságra – a művészetben is. Egy kedvenc portréfestőjének engedte meg gyakorta, hogy lefesse őt és lányait és másokat a környezetében is. De amikor a művész végzett arcával és a felséges hadúr mellét és rendjeleit kellett megfestenie (az utóbbiakhoz nagyon ragaszkodott!), elküldte inasát a festőhöz. És az inas, aki jól ismerte Ferenc József mind a háromszáz (!) katonai egyenruháját és egyéb öltönyét, ellenőrizte,

hogy a művész valóban a kötelező sorrendben festi-e fel a császári mellkasra annak kitüntetéseit, rendjeleit… Maga is tudatában volt annak, hogy nem sok érzéke van a művészetekhez és nem is lelkesedik irántuk – de ezt csak szűk és bizalmas körben hangoztatta. Megesett, hogy egy müncheni látogatása alatt – ahol mindenki a nagy nemzetközi művészeti kiállításra ment el – Ferenc és gyermekei meg a kíséret a kiállítások helyett… cirkuszba mentek. Valahol ott volt ebben a szemléletében az is, hogy a művészek, írók, olykor még a zenészek is – rebellisek, lázadók, akikkel semmi közösséget nem akart vállalni. Ezért talán ő volt az egyetlen műveltebb embere saját országának, aki nem olvasott el egyetlen akkoriban született németnyelvű irodalmi művet sem. Persze klasszikusokat sem olvasott. Bizonyos tekintetben olyan volt, mint egynémely mai felnőtt, aki úgy véli: miután ott hagyta az iskolát, nem kell már olvasnia, ettől a kellemetlen kötelességtől megszabadult egyszer s mindenkorra… Nem csoda, hogy sohasem értette meg saját fiát sem. Rudolf, mire felnőtt lesz, a természettudományok és művészetek iránt érdeklődött, kinyílt a szeme a világra, azt be is járta, maga is írogatott (útleírásokat) – egyszóval sok szempontból nagyon is ellentéte volt apjának. Ha megéri, talán bemutathatta volna a világnak, hogy Ausztria trónján létezhetnek másféle Habsburgok is. (Bár ha nem jött volna közbe semmi, puccs vagy palotaforradalom vagy betegség, szegény Rudolf a bécsi trónra csak 1916-ban, apja halálakor került volna. Akkor ő maga már ötvennyolc éves lett volna…) Hogy mennyire el volt telve a munkával, annak a legjobb bizonyítéka, amikor nyáron egy-két hónapra elutazott Bad Ischl-be – bizony a futárok Bécsből naponta hozták utána az iratokat. Akták nélkül nem élhetett, bizony nem. Milyen helye lehetett egy nőnek Ferenc mellett? Bizony főszerepet nem játszhatott. Talán csak Erzsébetnek nyílott volna erre lehetősége. Ha olyan természetű, mint Zsófia, az anyós – akkor bizony nagy szerepet játszhatott volna a következő negyvenöt évben és talán az ő élete is másképpen alakul. De hát Erzsébet – ez tiszta sor – egészen másra volt alkalmas.

Így talán maga Ferenc is sajnálta néha, hogy nem áll mellette egy olyan bizalmas személy, akit nem köt a hierarchia, aki nem lesi az ő véleményét, hogy aztán ahhoz igazítsa a „sajátját”. A sok alázatos és hízelgő ember között nem akadt barátja, nagyon sokáig nem segíthetett rajta senki. Pedig hát biztosan érezte hiányát. Jó lett volna találkozni egy nagyon művelt hölggyel, aki be tud tölteni bizonyos űrt. Nem csak azt, amit szexualitásnak nevezhetünk, hanem ennél többet is. Az uralkodó túl magasan van ahhoz, hogy igazi barátja legyen – írtunk már erről ebben a könyvben. De egy nőt maga mellé emelhet, ha akar. Sok kollégája megtette már előtte, és vele egyidőben is. Volt, aki jól járt ezzel, volt, aki ráfizetett, mert csak kihasználták, manipulálták őt. Mégis… De hát erre nem volt kilátás. Erzsébet a világot járta és talán valahol éppen azon gondolkozott: – Milyen jó volna, ha a férjemnek lenne egy szeretője! Akkor engem is békén hagyna, és talán neki is jobb sora lenne. Szegény Franzi! Persze ez csak feltételezés, ami viszont később sajátos megerősítést nyer majd. De még nem tartunk ott. Ezekben a napokban, hetekben, az 1870-es években Ferenc még talán bízik abban, hogy Erzsébet egy kis utazás, néhány éves távollét után visszatér majd hozzá. Eme bizakodása azonban nem volt teljesen töretlen, és hogy miért nem, azt a következő események is bizonyítják.

Nyolcadik fejezet A kis bécsi nő Próbáljuk meg végiggondolni, hogy ilyen körülmények között milyen lelki életet élhetett Ferenc József? Ha egyáltalán ilyesmiről beszélhetünk az ő esetében. Hiszen olyan zárt világban élt, amelybe kívülről ismeretlenek, beavatatlanok, oda nem illők nem juthattak be. Csak nagyon ritkán nyílott valami rés. Ezt véletlen okozhatta, vagy maga az uralkodó. Ha ő akarta, akkor megváltozhatott a szigorú rend, felrúghatták (volna) a kötelező rendet, az etikettet, bármit. De ő nem akarta. Hiszen a világa, amelyben élt és aminek határait ősei jelölték ki, Ferenc legteljesebb támogatását élvezte. Őt így nevelték, de nem ez volt a legfőbb ok. Hanem az, hogy ő maga sem akart semmiféle változást. Sohasem tudta meg, milyen életet – életeket – élhetett volna a neki rendelt nyolcvanhat év alatt, ha kissé merészebben kezeli saját környezetét, tágítja az örökölt szabályokat, és főként van benne ilyen igény! De nem volt, illetve nagyon kevés. A jelek szerint jól érezte magát abban a zártságban, amit ő maga természetesen nem érzett zártságnak. Számára ez az állapot volt a legnormálisabb dolog a világon. Hiszen ő isteni elrendeltetés folytán került oda, ahol volt, és ott is kellett maradnia. Valamiféle mazochisztikus, önsajnálattól sem mentes rezignációval jelezte a világnak: Lám, neki mennyi dolga van, nem ér rá magánéletet élni. Pedig sejthetően olykor szinte üvöltött benne valami. A hiány. Még a legérzéketlenebb ember is gondol időnként arra, hogy szüksége lenne egy lelki társra. Nos, Ferenc nem volt érzéketlen, erre tanúbizonyság az, ahogyan a lányait szerette, és sok leveléből kiderül ez is. Természetesen nem feledhető, hogy abban a korban volt egy bizonyos stílus, reformkori magyar szóval „irály”, ami nem csupán az írásban mutatkozott meg, de olykor a magaviseletben is. Ez az attitűd azt volt hivatva jelezni a környezetnek, hogy a levélvagy naplóíró érzékeny lélek, aki szereti a természetet és az embereket. Így hát némi hamisság ebben is lehetséges. Mint arisztokrata, mégpedig született, királyi családból származó előkelőség nehezen viselte volna el a gondolatot, hogy olyan nők

vegyék körül nyilvánosan, akik esetleg nem „megfelelő” származásúak. Már írtuk, hogy bizonyos értelemben csapdába került, mert hiszen ha fenntartja arisztokratikus aggályait, akkor minimum hercegnő jöhet csak szóba „lelki partnerként”, akiből később esetleg nem csupán lelki partner lehet… Viszont éppen az általa is támogatott és elismert udvari normák tették lehetetlenné, hogy kövesse például a francia uralkodóház korábbi gyakorlatát és előkelő, úgymond „hivatalos” szeretőt tartson. Ahogyan a francia Lajosok ezt századokon át szemrebbenés és az udvari etikett különösebb figyelembevétele nélkül is megtették… Nos, Ferenctől mi sem ált távolabb, mint az a franciás könnyedség, amellyel ottani „kollégái” (és az arisztokraták, sőt polgárok is) a szerelmi ügyeket kezelték. Szerelmi ügyek… Biztosan gondolt rájuk, nem is ritkán. Hiszen mindentől eltekintve akkor is biológiailag egészséges férfiember volt. Negyvenes, ötvenes éveiben is, amikor már Erzsébetre igazán nem számíthatott, voltak vágyai. Volt libidója, vagyis nemi gerjedelme – hogy ezt a szép magyar szót használjuk – és nemegyszer megpillantva az udvarban vagy utazásai során egy-egy csinos nőt, érezhetett vágyat vagy az illető iránt, vagy úgy általában a női nem iránt. Ugyanakkor lelkileg nem volt jó passzban. Nem régen ért véget a porosz háború, ami a Monarchia nagy vereségét jelentette. A hadsereg, amelyre oly büszke volt és amit nagyobbrészt saját művének tartott – alkalmatlannak bizonyult a háborúzásra, nem tudta megvédeni az országot. Politikailag sem aratott győzelmeket. Ellenkezőleg: az Osztrák-Magyar Monarchia kiszorult a német birodalomból, nem volt már annak virtuális része sem, mint azelőtt. Nyugaton ellenben egy fenyegetően nagy és új Németország kezdett felnőni. Keleten „szokás szerint” a magyarok renitenskedtek, és Ferencnek életében először engednie kellett. Sok tényező együttes hatására kénytelen volt valamicskét odaadni a saját hatalmából azért, hogy megtarthassa a többit. Már ezt is nehezen viselte el. Ráadásul ott volt excentrikus felesége, akiből semmi haszna nem volt. Miután Erzsébet megszülte a gyerekeket, amit kötelességének érzett, elszáguldott a világba és férje egyedül maradt. Volt is feleség,

meg nem is. Ez újabb kudarc volt Ferencnek, és végső soron sehol, semmiben sem talált örömet. Csak a munkában – de ezt is túlzóan, önkínzó módon és egyben látványosan csinálta. Ám a legszorgalmasabb hivatalnoknak is pihennie kell olykor. A vadászat, az egyetlen igazi szenvedély nem tölthetett be minden űrt. Mert túl sok űr volt benne és körülötte. A császár maga mondogatta olykor, hogy „papír-életre kényszerült”, vagyis hogy az igazi helyett csak akták képében jut el hozzá a való világ. Volt annyira intelligens, kétségtelenül, hogy belássa: valóban egy nagy fal van közte és az úgynevezett normális, egyszerű vagy nem egyszerű emberek színes, zajló világa között. Felbukkan egy „kicsi nő” Nagy szenzáció volt, amikor száz évvel az események után, már a huszadik század vége felé megtaláltak és kiadtak egy korabeli naplót. Minden sorából az derült ki, hogy szerzője, Anna Nahowski, ez a fiatal bécsi nő az 1870-es évektől kezdve hosszabb időn keresztül Ferenc József osztrák császár és magyar király szeretője volt. Ki is ez az Anna? Nem szegény bécsi iparos-polgárcsaládból származott, amelyet azonban akkoriban – különösen a kolera miatt – gyakorta látogattak sorscsapások. A kis Anna tizenhárom éves sem volt, amikor apját is elvitte a kolera (1873-ban nagy járvány volt Bécsben). Az évek során kilenc (!) testvéréből csak hárman maradtak életben, mind lányok. Öt fivérét és egy lányt veszítettek el elég gyors időközökben. Így aztán nem csoda, hogy az özvegyasszony férje halála után bátran folytatta annak iparát, a kosárkészítő kisüzemet. A megmaradt lányát – még fel sem nőtt – gyorsan férjhez adta. Tizenöt éves volt csak Anna. A családi bajok ellenére ő bizony egészséges volt, széptermetű. Mellesleg ötvenkét évesen halt meg, már a huszadik század elején (1859-ben született). Róla most még csak annyit árulunk el, hogy később több férje volt, több élő és holt gyermeket szült. A fennmaradt fényképek tanúbizonysága szerint bizony nem volt csúnya nő – igaz, kiemelkedő szépség sem lehetett. Ezek a barnított, lényegében persze fekete-fehér fotók csak annyit árulnak el, hogy szőke vagy nagyon világosbarna haja volt, teltkarcsú és nem túl magas nő

lehetett. A külseje asszony korában is meglehetősen vonzó lehetett. A fotókon van a tekintetében valami csábos, netán kihívó is – vagy csak a mai szemlélő képzeli így…? Az egyik fotón huszonkét éves, karcsú, szépen domborodó keblekkel, csipkés, sötét ruhában feszít. Haját hátul összefogja, de nem kontyban. A zenében oly kedvelt ellenpont mintájára képzeletben tegyük melléje Ferenc József fényképét, aki ugyanakkor bizony már szinte tök kopasz öregember benyomását keltette. Néhány hónap híján harminc év korkülönbség volt közöttük. Ferenc ősz bajusza fenyegetően mered előre, és termete ugyan még nem hajlott, mégis, egész megjelenése az öregséget, a kort idézi. De hát a szerelem vak, mint tudjuk. Ha ugyan csakugyan szerelem…? Anna Nahowski tizenhatodik életéve előtt kezdte naplóját írni. Annak hitelességéhez nem fér kétség. Hivatkozásai, leírásai pontosan fedik az akkori eseményeket és egész világlátása is az élettel szemben kissé ijedt, bizalmatlan fiatal nő viselkedését, életszemléletét tükrözi. A naplóírásra biztosan belső késztetése volt. Valakinek el kellett sírnia a bánatát. Az örökös halálfélelmeit – jól emlékezett minden testvére végső távozására – és azt is, hogy a házassága boldogtalan, élete nem sok jót ígér. Anna akkori férje, Heuduck csakugyan egy lump alak, aki herdálja a nem túl nagy közös vagyont, közben elhanyagolta fiatal feleségét is. Az asszony, aki ekkor még nincs tizenhat (!) éves, bánatában sétálni jár a városban. Bár megfordul a fejében, hogy szerez magának valakit, ez inkább csak afféle kimondatlan fenyegetés és egyben önvigasztalás – úgy érzi, nem tenné meg. Hiszen azért megy sétálni, hogy férjét féltékennyé tegye, de gondoskodik kíséretről is (egy régi szobalány), aki miatt reméli, a férfiak nem szólítják le. Anna bár Bécsben él, azért mégis csak egy nagyon fiatal nő, aki sok mindenről nem tud. Ezt bizonyítja egy pár héttel korábbi eset is, amikor barátnőjével sétált és a nagy esőben eltévedt – nem ismerte igazán ezt a külvárosi, erdős környéket – hát megszólított egy fiatalembert, igazítaná őket útba. Az illető ezt meg is tette – aztán a zavart barátnőjétől tudta meg: akitől az útbaigazítást kapta, nem volt más, mint Rudolf, a császár fia, a Monarchia trónörököse!

Akkoriban az előkelő személyek, a politikai vezetők még kíséret nélkül jártak a városban, és ezt maga a császár is gyakorolta. Hetekkel később erről is meggyőződhetett a fiatalasszony. Ugyanis Anna kora reggel ment sétálni, most szobalánya kíséretében, és akkor történt a nagy pillanat. Ez így zajlott le, a napló tanúsága szerint: 1875 júniusában egy reggel, hat óra tájban a schönbrunni parkban sétált Anna és kísérője. A parknak ezt a részét még Mária Terézia nyittatta meg a köznép előtt, lényegében szomszédos a lezáratlan, elkerítetlen császári nyári palotában. Mint említettük, húsvétkor Ferenc mindig kiköltözött oda és ott maradt a nyár végéig. Így tehát júniusban mindig ott tartózkodott. Kora reggel gyakorta tett egy sétát is, mielőtt nekiült dolgozni. (Ezt később aztán, kora előrehaladtával, és mivel úgy érezte, egyre több a hivatali munkája, hát elhanyagolta, majd végleg felhagyott vele). Anna: „Találkoztunk egy tiszttel, aki engem megpillantva igencsak elbámult. Úgy meredt rám, nem is egyszer, többször utánam is fordult, lesett. A szobalányom mondta, hogy ez a császár. Csakugyan? – kérdeztem és minden vér a szívembe futott. A császár az, akire ilyen hatást gyakoroltam!” Bizony, ő az, de hát a tizenhat éves asszony azelőtt nem látta őt. Hiába élt Bécsben, Ferenc meglehetősen zárkózott életet élt, és bár nemegyszer azért megjelent a bécsiek előtt kocsiban, templomban, valamilyen nyilvános rendezvényen – Anna azt megelőzően gyermek volt, aki sohasem furakodhatott előre, az első sorba. Tehát arcról nem ismerte fel a császárt, aminthogy hetekkel korábban a fiát sem. De lássuk, milyen is volt az a hatás? „Minden lehetséges módon közelíteni akart hozzám.” Hát igen, eleinte azt hitte Anna, hogy ez neki is alkalom lesz, megnézni végre az annyit emlegetett császárt. Hiszen nem látta még, és van annyira kíváncsi, hogy látni akarja. Ez a kölcsönös kíváncsiság aztán egészen messzire vezetett, mint majd látni fogjuk. Anna saját bevallása szerint kipirult arccal, izgatottan figyelte a férfit. Ferenc pedig követni kezdte a két nőt. Azok mintegy véletlenül ide-oda mentek, a sétaút végén megfordultak és megint szembejöttek a császárral. Az meg csak nézett, nézett. A jelek szerint az első

pillantásra megtetszett neki a bögyös kis bécsi nő, ami akkoriban ott egy alaptípus lehetett, hiszen a fia, Rudolf is ilyeneket hajkurászott, ezektől kaphatta nemibetegségét is – többek között. Esett ugyan az eső is, de ez semmiben sem akadályozta a kitartó férfit, aki ekkor negyvenötödik évéhez közeledett. Anna végül megijedt és szinte futásnak eredt ott az erdei sétaúton. De a futás sem segítet, mert a császár is megszaporázta lépteit, mi több, ő is futni kezdett… Komikusnak tűnhet ugyan a dolog. De Ferenc szempontjából a vágyakozáson kívül nyilván ez a kis reggeli futás („kocogás”, ahogyan ma mondanánk) is hasznos volt. Emelte a légzésszámot, javította vérkeringését. És végre azt is érezhette, hogy férfi! Amit annyira hajtott a vágy, hogy futott az erdőben egy nő után – a szó szoros értelmében! De jött szembe valaki, és a császár rögvest visszavonult. A botrányt, a pletykát természetesen nem kockáztatta. Akkor még nem. A következő napokban Anna nem lelte a helyét, folyton a császárt látta maga előtt. Izgatta a dolog, annál is inkább, mert hiszen sajátos bizonyítéka volt arra, hogy tetszik a férfinak. És ettől a férfi is tetszeni kezdett neki. Hogy mikor gondolt először a viszonyra, vagy hogy mert-e egyáltalán gondolni rá, nem tudható. Sokáig habozott, menjen-e kora reggel Schönbrunnba, vagy sem. Persze ment. Még abban a hónapban hétszer egymás után találkoztak, vagyis egy héten át minden reggel. Már szó sem volt futásról. Anna szobalánya kíséretében ment, a császár szembejött és köszönt. Mindig előre, ahogyan egy férfi üdvözöl egy nőt, és nem ahogyan az uralkodó elvárja alattvalói hódolatát. A szobalány persze illedelmesen félreállt és pukedlizett, meghajolt, de Ferenc rá ügyet sem vetett. Ő csak Anna előtt tisztelgett. Aztán még néhányszor ugyanígy találkoztak, majd a másik, még izgalmasabb dátum 1875. június 24-e volt. (Anna: „Életem legboldogabb napja lett”.) Hagyjuk most a naplót, a maga kissé emelkedett stílusával, és fordítsuk azt le mai nyelvre. A dolog, a megismerkedés tehát így zajlott le: Anna és szolgálólánya szinte felkínálták magukat a magas rangú sétapartnernek. Azon a napon – csütörtök volt – hajnalban ott voltak már a parkban, sétáltak és amikor meglátták Ferencet, leültek egy padra. Gondolom, mereven ültek és mindkettejük szíve a

torkában dobogott. Ferenc jött, leült egy közeli padra – még el kellett döntenie, hogy közeledjen-e, és ha igen, meddig menjen el? Vagy ezt majd az eseményekre bízta? Lehetett annyi élettapasztalata, hogy tudja: 1. Az ismeretlen csinos hölgy pontosan tudja, kivel áll szemben, 2. nem lenne ellenére a megismerkedés. Mindez egyértelműen kitetszett Anna viselkedéséből. Pár perces idegtépő várakozás után tehát a császár felkelt helyéről és odajött hozzájuk. természetesen nem mutatkozott be, ez fölösleges és az ő szemszögéből nézve furcsa lett volna – hiszen Ferenc József, a császár még soha életében nem mutatkozott be senkinek. Erre nem volt szükség, bárhová ment, tudták, ki ő, mi több, egyenesen várták. – Kegyed aztán szorgalmas sétáló! – indult a párbeszéd. Anna felpattant a padról, tűzpiros volt az arca: – Igen, Felség. Jó dolog a séta. Hihetetlen zavarban volt, izgult is. Végre eljött a pillanat, de vajon csak ennyi marad? Vagy több lesz? A párbeszéd aztán arra indult, amerre várható volt: hogy hol lakik Anna, és ha bent Bécsben, akkor milyen korán kell felkelnie, legalább hajnali négykor. Hamarosan megállapították, hogy mindketten ekkor kelnek. Aztán Ferenc megkérdezte: – Mindennap itt lesz? – Amennyiben szép az idő – felelte Anna, hagyva magának egy kicsiny menekülési útvonalat. Ha mégis megijedne, ha elfogyna a kedve vagy a bátorsága… A napló szerint „Ő”, a Császár (e két néven emlegeti aztán Anna őt a legtöbbször) biccentett és elment. De előtte Anna még belenézett a kék szemekbe és felfogta, mennyire tetszik neki ez a férfi, ez a császár. („Csak bele ne szeressek, hiszen ez a Császár…!”) De rögtön megállapította a nő, hogy mennyire hízelgő, ha ő tetszik a császárnak. Másnap aztán hosszabban beszéltek, majd a következő napon is. Ferenc arra kérte a nőt, jöjjön el másnap is, és újra, és újra…. Egy kapcsolat elindul Persze Anna elment akkor is, amikor esett az eső. Nem tartotta be az „ígéretét”. Ferenc esőben-hóban ott volt, és nagyon örült,

amikor meglátta az asszonyt közeledni. Örömét nem is leplezte. Már elkezdődött valami, aminek a naplóban így maradt nyoma: „Hirtelen a kezét nyújtotta felém, és én nem tudtam, mit tegyek most. Adjam-e a kezem, vagy sem? Rögtön átölelte a derekamat, ezért kiszabadítottam magamat és inkább a kezemet nyújtottam neki.. Ő boldogan megfogta és azt mondta: milyen szép keze van! El akartam húzni, de ő csak tartotta, tartotta…” Ami azt illeti, Ferenc nem sokat teketóriázott. Netán elragadta a hév? Azt javasolta a nőnek, menjen az ún. vadászház felé. A parkban – voltaképpen akkor még meglehetősen sűrű erdőben – nem mutatkoztak együtt, hanem Ferenc előreküldte a hölgyet, majd egy másik ösvényen ment és elébe vágott. Öt perc után ismét találkoztak. A vadászház mai szóval élve afféle „vendéglátóipari egység” volt, reggel hatkor nyitott és a hölgyek például hideg vagy meleg tejet kaphattak. Semmiségekről beszélgettek, a zuhogó esőben nézték egymást. Ferenc akkor még azt sem tudta, hogy sétapartnere asszony-e vagy lány, de nem is nagyon érdekelte. Most az volt a kívánsága, hogy Anna adjon neki egy csókot! Akkoriban ilyesmit követelni kétnapos, a szó szoros értelmében „futó” ismeretség után nem volt illendő. Persze, ha azt egy császár kéri… „Nem mertem rá sem nézni, minden forgott körülöttem. De csak ismételte a kérést egyre sürgetőbben, és…” Nos, a napló itt nem szakad meg. Anna végre ráállt és igazi csókot váltott a férfival. Magáról a csókról nem ír semmit, de sejthetjük, milyen volt. Hiszen Ferenc József dohányzott, ráadásul olcsó virginia-szivart szívott, igaz, napjában csak néhányszor, étkezés után. De azért a lehelete nem lehetett kellemes. Talán Anna ezért jegyezte meg első benyomásként, hogy az esőben nedves volt a férfi szakálla, azt érezte arcán. Utána Ferenc kezet nyújtott és elment. Anna ekkor már természetesen szobalány nélkül ment e júniusi sétákra. Amikor ez történt, utána alig tért magához és csak ment maga elé, nem is figyelte, hol jár. „Boldogságomban a világot tudtam volna átölelni”, hát igen, az egy igazi érzés, a hatalmas öröm, maga a boldogság! Vele csókolózott a császár!

Maga is megírta, tehát tisztában volt vele, hogy számára ez különösen kedves dolog volt. Hiszen a férje, a kártyás Heuduck ügyet sem vetett rá. Úgy élt fiatal és szép, kívánatos felesége mellett, mintha az nem is létezne. Hogy miért kellett neki egyáltalán megnősülnie? Vagy csak a lány hozományára volt szüksége? Ne csodálkozzunk hát, hogy a fiatal nőt – majdnem azt mondhatnánk: kamasz kislányt – teljesen megszédítette az esemény, az új körülmény. Otthon a semmirekellő, ostoba férj – itt meg maga a császár! Aki lám, udvarol, és további találkozókat remél. Mert ezt világosan kimondta Ferenc. Anélkül, hogy tudta volna, ki is ez a nő! „Az a kedvesség, amellyel körülvesz és látásomra törekszik”, igen, a napló visszaadja némileg Anna látásmódját és örömét. A következő napokban nagyon esős idő jött, de mindketten megjelentek ezeken a hajnali randevúkon. Bőrig áztak mindketten – óh, mily romantikus! – sóhajthattak volna fel a fiatal és kevésbé fiatal bécsi dámák, ha tudtak volna a dologról. De akkor még senki sem tudott semmiről. Ez volt az az év, amikor nyáron Ferdinánd meghalt. A félkegyelmű rokon után Ferenc örökölte annak vagyonát. Anna: „Azt hittem, a Császár nagyon szomorú lesz a haláleset miatt – de igen nagyon vidámnak láttam őt”. Hát persze, aki milliókat örökölt egy nem szeretett nagybácsi után, az miért is szomorkodna? Ha pedig a magánéletében lubickol, akkor kimutathatja igazi kedvét. És itt az egyik kulcs az események megértéséhez: Ferenc vágyott valamiféle magánéletre is. Akkor már legalább hat-hét éve nem volt szexuális kapcsolata Erzsébettel, az asszony szokása szerint távol járt most is. Őt pedig nyomasztotta a nagy hivatalosság, a sok munka és a kötöttségek. Ezek a hajnali séták – még ha zuhogó esőben is! – a magánélet kicsiny darabját csillantották fel előtte. Meg azt a tudatot, hogy van egy titka, amiről senki sem tudhat az udvarnál. És persze a reményt, hogy valamiféle ideiglenes, helyettesítő boldogságot találhat egy egyszerű polgárasszony mellett. Találkoztak hát meglehetősen kellemetlen körülmények között. Fák alatt álltak az esőben és a császár úgy csókolta Annát, hogy az szinte megfulladt. Ugye, mennyire más kép alakult ki bennünk eddig

a férfiról? Talán ő sem ismerte jól magát. Vagy elragadta a nemi vágy, vagy – és ez a valószínűbb – ez a vágy másféle örömmel is párosult? Élvezte a helyzetet, az kétségtelen. Annát elhalmozta apró figyelmességekkel, aki persze – idézzük őt magát – „úszott a boldogság tengerében”. Ami ebben az esetben az ő részéről nem is volt túlzás. Minden bizonnyal valóban ezt érezte a fiatal hölgy. Néhány nap múlva a császár először használta fel hatalmát arra, hogy javítson a körülményeken. A park egy, az udvarhoz tartozó, lezárt részét nyittatta ki valami ürüggyel e hajnali órán. Oda vezette be Annát, az ismét ott lábatlankodó szolgálólányt egy intéssel a kapun kívül marasztotta, majd egy rejtett padon nekiesett Annának. Ölelte, csókolta „ő bele nem fáradt, csak csókolt és csodált engem, már olyan heves volt, hogy kezdtem félni…” Vajon csakugyan félt-e Anna? Ferenc azt is mondta, hogy ez élete legboldogabb órája, és hogy engedjen neki Anna többet, és többet… A fiatal nőben ekkor felébredt a neveltetése, az ősi tilalmak tudata. pedig el kell ismerni, Ferenc már javában belelendült a dologba – levette Anna nyakláncát és felsőruháját is. De mivel Anna nagyon állhatatosan tiltakozott, sóhajtva visszasegítette rá a holmikat. Ekkor a császár elutazott valahová, Anna férje pedig végére érve a saját pénzének és felesége hozományának, csődöt jelentett. Anna annyira naiv volt, hogy mindezt aztán elmesélte a visszatérő császárnak is. Akiben óhatatlanul felmerült a gondolat, hogy a nő máris pumpolni akarja őt, vagyis a császári kasszát. De a császárnak ismét utaznia kellett, most Magyarországra, Gödöllőre ment vadászni, hiszen eljött az ősz, a vadászati idény. Hetek teltek, és talán eszébe sem jutott Anna. Már azt hitte, a császár megfeledkezett róla. Jön a december is, Anna félig-meddig már egyedül él, még tizenhét éves sincs. 1876 január elején Anna beadta a válókeresetet és volt is mire hivatkoznia – férje prostikkal szórakozott éjjelente, nappal aludt, eladogatta már a bútorokat is a házból, tüzelőre nem tellett, Anna a hideg lakásban ült és fázott. Ferenc meg nem volt sehol. Az a nyár, azok az esős csókok már-már csak álomnak tűntek… Talán igaz sem volt? Majdnem egy év telt el így!

Ferenc csak 1876 júniusában költözött vissza ismét Schönbrunnba. A bécsi, belvárosi királyi palotánál természetesen nem nyílott alkalom a találkozásokra. Megint találkoztak, örültek egymásnak, és Ferenc egy borítékban nagyobb összeget adott az asszonynak, „viszonyaik rendezésére”. Mármint a Heuduck-család viszonyait rendezendő. Arról addig kevesebb szó esett, hogy Anna az év elején úgymond kibékült férjével, visszavonta a válókeresetet, mi több, teherbe esett Heuducktól. Nyáron kisebb kihagyásokkal sok reggelen találkoztak, de aligha jutottak messzebb, már csak azért is, mert akkor már szépen gömbölyödött az asszony. Nem tudhatjuk, Ferenc mit szólt ehhez a terhességhez – aligha örült neki, de nem mutatta. Anna erről nem írt. Szeptember vége felé Anna egy fiút szült, de amikor két héttel később már a maga lábán tudott elmenni Schönbrunnba, a császárral nem találkozott. Jött az ősz, az udvar beköltözött Bécsbe, a Hofburgba. A gyermek mellesleg több betegségben szenvedett és két hónap után meghalt. A tél ismét úgy múlott el, hogy Anna és Ferenc nem találkoztak. Ez többek között azt is bizonyítja, hogy a császárnak igazán nem volt olyan fontos ez a kapcsolat. Legalábbis nem annyira, hogy bármilyen komolyabb lépést is tegyen. Mert hiszen ha hiányzik neki az asszony, akkor bizony bármikor tehet lépéseket egy találkozóért. Elszalaszt egy megbízható inast egy levélkével, és Anna ott lesz, ahol ő akarja. Viszont a következő nyáron heteken keresztül találkoztak reggelente – de a császár csak köszöntötte az asszonyt, és ment tovább. Szegény Anna – még mindig nem volt tizennyolc sem – mit sem értett, csak állt ilyenkor döbbenten, könnyes szemmel és nézett a távolodó férfi után Mivel sértette meg? Azzal, hogy pénzt kért tőle? Vagy a rendőrkémek jelentették neki, milyen zaklatott viszonyok között él? A férje ismét teherbe ejtette őt, ugyanakkor elmulatta a keresetét, kiderült, nem alkalmas semmiféle munkára. Annának alig van hol laknia, a közérzete olyan rossz, hogy már-már az öngyilkosság árnya borul rá. Egyszer már férje revolverét is kivitte az erdőbe, hogy ott végezzem magával.

De akkor egy reggel felbukkant a Császár, most már végre beszéltek. Érdekes magyarázatot adott Ferenc eddigi viselkedésére: itt van a Császárné – mondta – és attól tartott, kémeket küldött utána, jelentik neki, hogy találkozgat valakivel. Nehezen hihető ez a magyarázat, Ferenc nem az a gyáva alkat. Bár talán 1876-ban még remélt, hogy felesége visszatér hozzá és nem akart neki támadási felületet adni? Ez reálisan hangzik, ám nehéz elképzelnünk a hajnalok hajnalán, a reggeli pirkadatban lopakodó császárt, amint hátra les: követik-e az ügynökök…? Hiszen ő volt ebben az országban a legfőbb úr, mindenki neki tartozott engedelmességgel. Persze mégis volt ebben némi ráció. Ha Erzsébetnek ürügyre volt szüksége, hogy megint összevesszen vele és elutazhasson a világ végére, hát egy ilyen titkos találka felfedezése kényelmes indok lehetne. Anna terhes volt, de talán nem ezért gyengült el. Kis híján elájult a boldogságtól, amikor a császár ismét ölelgetni kezdte őt, mint „régen”, vagyis egy évvel korábban. Ferenc mellesleg ismét nagyobb összeget adott Annának, hogy megoldja anyagi gondjait. Megint szült, de már decemberben, amikor jó ideje nem látta a császárt. És így ment tovább az élet. Nyáron találkozgatott Ferenccel, de nemi kapcsolatra nem került sor – akkor még nem. Eltelt az 1877-es év is, és jött 1878. „Őrület és tévelygés” Annának amúgy sem volt könnyű élete. A felnőttkorba belépve, egy halott gyerekkel a háta mögött, egy élővel a karján, az eltávozott férj emlékével és rossz hírével a számláján, aki csak adósságokat tudott csinálni (és gyerekeket, tegyük hozzá), ott állt, már bútorait adogatta el. De amikor jött a tavasz, Schönbrunnhoz közelebb költözött, leste a híreket, mikor költözik ki az udvar is a város szélére…? Anna elvált a férjétől és új életet akart kezdeni. Ennek egyik sarkalatos pontja volt, mit szól mindehhez a császár? Találkoztak és beszélgettek. Anna felajánlotta a császárnak: olyan lakást bérelt, amelybe észrevétlenül be lehet jönni, találkozzanak inkább ott. Ferenc erre nemet mondott.

A császár nem volt hajlandó akkor másutt találkozni Annával, mint ligeti sétányokon, parkokban, padokon. Igaz, nem ment Bad Ischl-be, fontos államügyek miatt – de Annával elhitette, hogy miatta marad még ősszel is Schönbrunnban. A fiatalasszony pedig elhitte ezt és ez is boldogságot adott neki. Már jól benne jártak az őszben, amikor egyszer aztán Ferenc végre megkérdezte: eljöhet-e hozzá…? Anna boldogan és félve mondott igent. Anna bizonygatta: veszélytelen a dolog, mert a házban nyaralók voltak, akik már beköltöztek a városba, ő egyedül él ott és senki sem láthatja meg Őfelségét. Még azt is kikérdezte pontosan, melyik ajtó hová nyílik. Örült, hallván, hogy a főbejárat egyenesen az erdőre, a szabadba nyílik. Tudjuk a naplóból, hogy előtte Ferenc katonatisztekkel arra lovagolt valami ürüggyel („hadgyakorlatot tartottak Schönbrunn környékén”) és megszemlélte a jelzett házat. Rendben lévőnek találta a dolgot, mert jelezte a következő találkozásnál a parkban, hogy akkor másnap hajnali négykor eljön. Nem jött. Anna haragra gerjedt és egy hétig feléje sem ment. Amikor a következő alkalommal – ismét hajnalban, napfénytelen, még szürke reggelkezdeményezéseket képzeljenek el az olvasók, már ősz volt! – végre kiderült: valamiért mégis félt, hogy meglátják. Anna bizonygatta: ha veszélyes lenne a dolog, eszébe sem jutott volna javasolni azt a házat. Hiszen neki sem érdeke, hogy Őfelségét bárki is meglássa ott! Persze férfiszempontból ez érthető – hogy Ferenc ekkor már biztosra akart menni és azt nem is nagyon titkolta: – Ha megyek, ez a bonyolult fűző ne legyen magán. – Ha felséged úgy kívánja, nem lesz rajtam. – De ha kedvel engem, várjon az ágyban. Ez sok volt Annának. Tisztességes akart maradni, de nagyon csábította a lehetőség. Végül is azzal az ürüggyel bújt ki a második kívánság teljesítése alól, hogy ha ágyba fekszik, nem lesz aki ajtót nyisson a császárnak. Ebbe végre beleegyezett és nem erősködött tovább. Maga Anna megjegyezte itt, hogy keserű tapasztalatai után meg akarta őrizni nehezen szerzett függetlenségét. Ugyanakkor

nagyon ostoba lett volna, ha azt a találkozást nem úgy képzeli, ahogyan a császár. Hiszen minden, ami történt köztük – immár a harmadik nyáron! – a szexualitás felé vezetett. Mindketten tudták, mire megy ki a játék. Tehát ha Anna kérette magát, csak ezzel a tudattal tehette. Így viszont a császár is tudta, hogy nem kell komolyabb ellenállásra számítania. Közbevetőleg: mennyire békés és bizonyos értelemben „szép” idők voltak azok! Amikor Európa egyik legnagyobb államának feje, egy uralkodó nyugodtan sétálhatott minden reggel, éveken át mindig ugyanott és ugyanakkor az erdőben, teljesen egyedül! A huszonegyedik századból visszatekintve ez már-már népmesének tűnik és nehezen hihető, vagy éppen sehogyan sem hihető. Pedig hát csakugyan így volt. Ferenc sem félt attól, hogy Annát egy idegen titkosszolgálat „állította rá”, és azért csalja oda testét illegetve, hogy a magányos házban majd galád merénylők, orgyilkosok végezzenek vele. Hiszen azt megtehették volna sokkal kisebb fáradtsággal már a schönbrunni erdőben is, tavasztól őszig bármelyik hajnalon, ha úgy hozta úri kedvük…! Persze az a bizonyos éjszaka örökké emlékezetes maradt Annának. Kicsi gyermekét felvitte az emeleti szobába a kutyával egyetemben, melléjük rendelte a régi hűséges szolgálólányt (ugyanazt, aki vele volt a korábbi erdei sétákon is), és szívdobogva várta a császárt. Azon az éjszakán le sem hunyta a szemét. A császár azt mondta, hajnali 4 és 5 között érkezik majd a házhoz. Fél öt tájban Anna bátortalan kopogást hallott. Bejött Ferenc József. Kézfogással üdvözölték egymást. Ferenc körbejárta a lakást, minden sarokba benézett – talán mégis orgyilkosoktól tartott, vagy csak a környezet érdekelte? Hiszen nem sok polgári lakást láthatott addigi életében, ilyen körökben nem mozgott és be sem invitálhatták valamelyik kedélyes bécsi alattvaló lakásába. De azon a reggelen… semmi sem történt. A nagyvadat, bár végre becsábították a kalitkába, nem sikerült elejteni, sem megszelídíteni. Csak ültek egy szófán és egymás kezét fogták – a császáré hideg volt. Október volt, már csípősek a reggelek. Ferenc nem bízott abban, hogy Anna valóban egyedül van

a házban. („Láttam rajta, fél, hogy meglátják”). Ügyetlen volt a helyzet és a hangulat is. Végül is semmi sem történt, a császár hamarosan felállt és távozott. Odakünn még sötét volt. Másnap aztán Ferenc Gödöllőre utazott (hiszen vadásznia kellett…! Az mindennél fontosabb, még az államügyeknél is) Mire visszajött, Bécsben tél volt, és mindketten visszaköltöztek a belvárosba. Közben a csinos és fiatal elvált nő körül beindul az élet – kedves urak jelentkeznek. Egyik „tisztességtelen ajánlatot” tesz neki, vagyis pénzért a szeretőjévé tenné szívesen. De akadnak jobbak is: egy tehetős úr házasságot ajánl és feleségül kéri őt. Szegény Anna nem tudván, hányadán is áll a császárral, habozik és nyilván elszalaszt néhány jó partit is. „Testem és lelkem a Császáré”, írja, és ez nem póz. Akkoriban már látható – az addig olvasottak alapján – hogy Anna (későbbi nevén Nahowski) meglehetősen egyszerű lélek, kicsit affektált, de nem túlságosan. És amit érez, azt őszintén érzi, bár a császár viselkedése meglehetősen bizonytalanná teszi. Nem csoda – ugyanabban a városban élnek, de már jön a harmadik, majd negyedik tél, és ők nem találkoznak. Az élet mintha csak a nyárból állna, minden érdekes és értékes csak akkor történik vele. 1879 nyarán is ki kellett hagyniok hat hetet, mert ismét otthon volt Erzsébet és a császár – mint egy papucsférj – ismét attól tartott, kirobban egy kisebb botrány és akkor ő lebukik. Ez a kettős játék nem tetszett Annának, ami teljesen érthető. Nehezen viselte el, hogy még olyan keveset sem kaphat a császárból, amennyit amúgy kapni szokott nyaranta. És most egyik nyári hónap megy a másik után, és semmi…! Volt egy olyan látogatás is, amikor a császár a szokottnál jóval korábban, gyakorlatilag még pirkadat előtt, éjszaka állított be és ágyban lepte meg Annát. Viszont a napló szikár tárgyilagossággal csak annyit mond, hogy Anna visszafeküdt, a császár pedig leült az ágy szélére és mindössze fél órát maradt ott… Nos, törétnt-e ekkor valami több is? Vagy Annának, az akkor alig húsz éves nőnek, ki már jó ideje nem volt férfival, ennyi elég volt. Mi több, természetesnek találta, hogy a csaknem ötven éves férfi nyugodtan ült mellette? Egyikük sem tett egy félreérthető mozdulatot, egyik sem kezdeményezett semmit?

Igen gyakran találkoztak akkoriban, ott a házban, és Anna egy halvány célzással sem említi, mi is történt. Megtörtént-e végre a nagy közeledés? Teljesen homályban hagyja a napló olvasóit. No persze, nem emlékiratokat írt és nem is gondolta nyilván, hogy a halála után ezt majd mások olvassák. Sokkal többet ír egy bizonyos úrról, aki ekkor bukkant fel az életében, részletes külső leírást is ad róla. Ezt volt az a bizonyos Nahowski, aki később a férje lett és akinek nevét viselte. Nahowskinak írta a nevét és később így jelent meg számtalan forrásban. Az eredeti (lengyel) helyesírás szerint azonban ott kellett volna lenni a c-nek is. Hogy mégsem történt semmi a császár és Anna között, közvetett utalásból derült ki. Ez a Nahowski vagy Nachowski ugyanis egy évig kitartóan ostromolta Annát, csakugyan feleségül akarta venni, de némi „előlegre” is számított az ágyban. Anna viszont „ha a Császárnak nem engedek meg semmit „úgy”, akkor neki sem engedhetek”. És egyelőre így álltak a dolgok. Hogy a dolog azért nem ment olyan simán, mint eleinte azt az asszony képzelte – bizonyítja, hogy a titkosrendőrök tudtak a dologról. Sőt, egyszer – nyilván szándékosan – le is leplezték magukat Anna és annak környezete előtt. A részletek nem derülnek ki Anna naplójából, azonban feltehető, hogy Ferenc és szűkebb, bizalmas környezete tudott is erről a kapcsolatról. A rendőrminiszter bizonyosan, mert ha az emberei tudtak erről, akkor pláne tudnia kellett a főnöknek. A Ferenc József személyére legalábbis virtuálisan vigyázó legénységet talán maga a császár értesítette erről a kapcsolatról? Ez új megvilágításba helyezi a dolgot. Legalábbis annyira, hogy ha hajnalok hajnalán nem is követték a tilosban lopakodó uralkodót – azért tudtak Anna Nahowskiról és alaposan ellenőrizték a környezetét, feltehető szándékait, ismerőseit. De ezzel együtt is még nagyon messze volt ez a vigyázat a huszadik századi államfő-őrizettől. Közben Anna beleszeretett abba a férfiba és komolyan fontolgatta a házasságot. Az szóba sem jött, hogy tanácsot kérjen Őfelségétől. Nahowski nem adta fel tervét és egy álló éven át ostromolta az asszonyt. Aki végül is megadta magát és beleegyezett

a házasságba – az asszony sejteti naplójában, hogy még az esküvő előtt engedett a kitartó férfi szexuális ostromának is. „Mi voltunk a legboldogabbak a világon” – nos, ezt pár évvel korábban mintha más személlyel kapcsolatban mondta és írta volna a „kis bécsi nő”. Nos, ami talán meglepi az olvasót – ebben az udvarlással terhes évben Ferenc folyamatosan látogatta Annát! Már persze csak a szokásos évszakban, vagyis májustól októberig. Anna nem dolgozott, addig szerzett és örökölt pénzéből élt, gyermeket nevelt. Télen Bécsben lakott, valahol a belvárosban (minden télen más bérelt lakásban), aztán tavasszal kiköltözött Schönbrunn közelébe, hogy Ferenc akadálytalanul és gyalog elérhesse őket. Még mindig nem derül ki a naplóból, vajon volt-e már valami más is köztük, nem csak beszélgetések? Kicsit hihetetlen, hogy már telnek az évek és ők még mindig csak beszélgetnek? Ugyanakkor olyan mondatok bukkannak fel Anna naplójában, hogy „a Császár egyre gyakrabban jön. Már egészen megszokta, hogy így találkozunk” – nos, ez vajon mit jelenthet? Csak azt, hogy hol jönnek össze, vagy az „így” szó arra vonatkozik, hogy e találkozások teljes mértékben baráti alapon történnek és nincs ott semmi egyéb? „A Császár szívesen jön hozzám”. Vajon miért, mit kaphat Annánál, amit másutt nem kap meg, soha, semmilyen körülmények között, senkitől…? Volt még egy nyilvános hely is, ahol találkozhattak: színházban vagy operában. Nem mintha Ferenc József nagy operabarát lett volna, ide inkább a protokoll és bizonyos fajta társadalmi elvárás miatt bukkant fel, nem túl gyakran. Színházba már szívesebben ment. Nos, nem tudni pontosan – Anna erről sem ír – hogy az asszony tudott-e előre ezekről a nyilvános szereplésekről? Tudta előre, melyik este hol lesz „látható” a császár, mert nagy örömmel járt el ő is oda. Az operát említi, mint kedvenc ilyen helyét, ahol – de idézzük őt magát – „nagyon boldog vagyok az operában, mert ott mindig láthatom a Császárt”. Mellesleg Ferenc akkoriban mindig Császárként, nagy kezdőbetűvel bukkan fel a naplóban. Ami azt illeti, Anna nagyon bízhatott benne, hogy azokban az években senki kezébe nem kerülhet a naplója. Nagy botrány lett volna, ha azt megszerzi

mondjuk egy újságíró és közöl belőle „szaftos” részleteket. No persze, nem az Osztrák-Magyar Monarchia területén tehette volna ezt – ott a császári és királyi cenzúra nagyon pontosan és hatékonyan működött. Tudjuk akkori és későbbi, legalább ennyire botrányos esetekből, hogy a cenzúra nem engedett ilyen kilengéseket. A császári családdal kapcsolatban különösen szigorúan őrködtek. Ha valaki – legyen bár magas állású arisztokrata személy is, aki amúgy az este előtt bejáratos volt a Burgba, az udvarba és a császári családba is – ha valamit vétett, azonnal eltávolították, külföldre száműzték – és ekkor még szerencsésnek mondhatta magát. Mert az is megesett, hogy titkosrendőrök furcsa halálnemeket produkáltak, az ügy tanúi között valósággal aratott a halál. Elég, ha Rudolf rejtélyes halálára vagy nem halálára gondolunk. Ott is megesett mindez a tanúkkal, amit fentebb írtunk. De Annát ilyesmi nem fenyegette. Kicsi pont lehetett ő nemcsak a hatalom szempontjából, hanem úgy igazán… Ferenc számára sem jelentett sokat a „kis bécsi nő”. Már csak abból is tudhatjuk ezt, ahogyan a császár bánt ezzel az asszonnyal. Ha valóban szerette volna, igaz szerelemmel, minden másképpen alakul. No nem úgy értem, hogy őfelsége elvált volna Erzsébettől, hogy feleségül vegyen egy elvált polgárasszonyt. Ez világraszóló botrányt jelentett volna, és egyáltalán elképzelhetetlen, hiszen Őfelsége mindig is hangsúlyozta mélyen katolikus voltát és sokat adott az Egyházhoz fűződő viszonyára. Nem, itt szerelemről szó sem volt. Sejtéseink szerint Ferencnek jólesett időnként évődnie ezzel az asszonnyal. Aki még mindig húszegynéhány éves volt csupán és felébresztette benne az addig háttérbe szorított férfivágyakat. Jólesett neki úgy tenni, mintha szeretné az asszonyt – pedig csak az udvari lét szürkeségéből szeretett volna kitörni. Enyhe, bizsergető izgalmat okozott neki az a tudat, hogy senki sem tud a „viszonyukról”. Persze, kissé más megvilágításba helyezi a dolgot a titkosrendőrség nyüzsgése, de hát Ferenc ettől még nyugodtan alhatott. Azt hiszem, az egyetlen, akitől valóban tartott, Erzsébet volt. Amíg az asszony meg nem tudja, addig nyugodtan alhat – vélte. Később persze kiderült, hogy Erzsébet nemhogy nem ellenezne egy

ilyen kapcsolatot, hanem azt még támogatná is. Aminthogy később volt erre példa. Anna 1881-ben – a sajátos viszony már hat éve tartott, ha ezt valójában „viszonynak” nevezhetjük – meg volt győződve arról, hogy Ferenc József… szerelmes belé! Lehet, annyira naiv volt, hogy komolyan hitt ebben? Mellesleg célozgat rá naplójában, hogy akkoriban mások is szerelmesek voltak belé és számos levelet kapott, még ismeretlen uraktól is, akik csak meglátták őt valahol és elvesztették nyugalmukat. Voltak olyan gondolatai is, hogy nem tudta, most melyiket szeresse inkább – a Császárt vagy Nahowskit? Mindenesetre Ferencről azt írta, hogy „napról napra szerelmesebb”. Ami 1881 májusában így tűnt neki. Megint nem derül ki a naplóból, hogy mi is történik valójában: „Jó vagyok hozzá, és ha velem van, voltaképpen elfeledkezem Nahowskiról”. Ez elég bizalmasnak és valóságosnak tűnik – legalábbis, ha teljesen belefeledkezünk Anna naplójába. Még olyasmit is ír, hogy olykor már bevallaná Nahowskinak, mást szeret – máskor meg éppen hogy bocsánatáért esedezne, csak őt szereti, senki mást… Hiszen a Császár kilétét nem említheti, Nahowski pedig – férfiösztönnel – mintha sejtene valamit. Néha megjegyzi, hogy Anna hűtlen hozzá. Anna a két férfi között hányódik. Az egyik itt van, bármikor elérhető, megkapható, ráadásul szereti őt és veszettül törekszik a házasságra. Igazából nem is kellene mással törődnie. Vagy mégsem…? Mert hiszen ott van a megfoghatatlan árny, egy fantomszerető, az a férfi, aki az apja lehetne, de aki mindenki ura és parancsolója. Maga is érzi, hogy Ferenc József nem lehet igazán a partnere, de nem tud tőle szabadulni. És minden alkalommal ez lesz – ahányszor elmegy tőle a Császár, már „dobná” is őt és rohanna Nahowskihoz. A naplóban ez áll: „Amikor a Császár elmegy, felsikoltanék és kérlelném Nahowskit: bocsásson meg nekem, mert csak őt szeretem. Minden más tiszta őrület, tévelygés.” Néha tehát tisztán látta a dolgokat. De volt valami vonzása a császárnak, aminek ő sem bírt ellenállni.

Ferenc József nem bírta a konkurenciát, még itt sem. Anna feljegyezte, hogy Nahowskit egyszercsak vidékre helyezték, teljesen érthetetlenül. A cseh területre került férfiú így már sokkal ritkábban jöhetett Bécsbe. Ez még az előző, 1880-as évben történt és Anna gyanakodott: „Érzem, ebben valaki keze van” , és attól tartott akkor, hogy Nahowski elfeledi őt. De most már 1881 tavasza van, május, június, jön a nyár. Nahowski csak olykor bukkan fel, pedig Anna szereti őt és már eldöntötte, hogy feleségül megy hozzá. Ám Ferenc hallgat. Mit is mondhatna…? Tőle csak arra tellett, hogy eltávolítsa ezt az urat, legalább egy időre, legalább ideiglenesen. A férfi csak két napra jön olykor, ilyenkor ismét bizonygatja szerelmét, majd visszautazik Csehországba, ahová hivatala rendelte szolgálattételre. Természetesen a hivatalvezetőnek fogalma sincs arról, honnan érkezett az áthelyezési utasítás, milyen magasról? Azon a nyáron sem történt volna semmi? Anna csak annyit jegyzett fel az egész nyárról, hogy jó volt, szép volt. Hitte, hogy Ferenc szerelmes belé, aztán eltelt a nyár, a császár ősszel a szokásos hadgyakorlatokra és vadászatokra utazott. De visszajött októberben, még udvarolt egy kicsit Annának, aztán az egész udvartartásával együtt Bécsbe költözött. „Megígértük, hogy járunk az Operába” – írta Anna, és ismét csak távolról nézhették egymást. Gondoljunk csak bele, miféle helyzet lehetett ez? A császár bevonult az Operába. Már a lépcsőn felfelé menet is sorfalat álltak az emberek. Amikor páholyába lépett, a földszinten és az emeleteken, a páholysorokban helyet foglaló vendégek felálltak, a páholy felé fordultak és meghajoltak. Ötszáz, hatszáz ember üdvözölte hát az ősz pofaszakállas urat, amint az helyet foglalt aranyozott karosszékében. Valahol Anna is ott volt a tömegben. Nyilván igyekezett olyan helyet szerezni, talán egy alacsonyabb páholyban, ahonnan láthatta a császárt. És ahonnan – talán…? – Ferenc is láthatta őt. Mit érezhettek, ha megpillantották egymást? Anna szíve nagyon dobogott, biztosan ki is pirult az arca. Többet nézte a császárt, mint a színpadot, és közben ábrándozott. Hogy Ferenc is felfedezte-e az asszonyt a tömegben – nem tudható. Nem

valószínű, hogy nagyon nézelődött, sohasem kedvelte a feltűnést. Ráadásul ritkán ment egyedül az Operába, vagy színházba. Ha Erzsébet éppen Bécsben tartózkodott, és volt kedve is, együtt mentek. Már csak azért is, hogy megtévesszék a népet, hadd higgyék, hogy minden rendben van ebben a magas házasságban és Erzsébet valóban méltó társa férjének az állam reprezentálása terén is. Olykor valamelyik lánya kísérte a „papát”, de ez Anna számára közömbös volt. Ezekben a percekben szinte csüggött az imádott Császáron, aki mindene volt. A róla való gondolkodás kitöltötte szabadidejét. De hát a nő ugyanakkor szerelmes volt Nahowskiba is. Aki protekcióval visszahelyeztette magát Bécsbe és szakállt növesztett, amivel aztán végleg meghódította a lényegében oly egyszerű asszony szívét. Anna fülig szerelmes volt és több mint egy éves ellenállás után – pontosan 1882. február 21-én, mint szorgosan feljegyezte naplójába – „e végzetes napon nem tudok tovább ellenállni neki, elfogyott az erőm, övé lettem testtel és lélekkel”. Ami elég világos fogalmazás. Nem hibáztathatjuk őt, sőt, tulajdonképpen igaza volt. Hiszen már ő is több éve nélkülözni kénytelen életéből, ágyából a FÉRFIT. Azt is megtudtuk, hogy minden ismerőse ellenezte a házasságot, de nem Nahowski ellen volt kifogásuk – hanem Nahowskit próbálták eltéríteni Annától. Azt állították a férfinak, hogy a leendő felesége fűvel-fával megcsalja a férfit. Most tegyünk egy kis kitérőt. Ha a császár figyeltette Annát, vagy legalábbis információkat szerzett róla – talán hallott valami ilyesmit. Ha az ügynökök, akik „diszkréten” kikérdezték az asszony környezetét, jelentettek valami ilyesmit – akkor ezen gondolkodóba eshetett a császár. Lehet, annyi éven – nyáron – keresztül azért nem létesített igazi szexuális kapcsolatot Annával, mert attól tartott: valami betegséget kaphat tőle…? Hiszen ha készpénznek vette a kósza híreket vagy jelentéseket, amelyek szerint az asszony meglehetősen szabadosan viselkedett, egy időben esetleg több férfival is – talán érthető, hogy ódzkodott a még közelebbi kapcsolattól? De mindez csak feltételezés. Találgatás.

De aztán tovább bonyolódtak a dolgok. 1882 tavasz végén a császár ismét visszatért Schönbrunnba, Anna – immár hetedik éve! – ismét ott vett ki lakást egész pereputtyával együtt. A szolgálólány, a gyerek és a kutya társaságában a régi jól bevált recept szerint kivett egy lakást és várta Ferencet. Ferenc pedig jött, és jött, jött. Ezzel megint összezavarta az asszonyt, aki még mindig nem látott tisztán – önmagát illetően sem. Melyik férfi mellett tegye le a garast? Huszonhárom éves volt, és ráadásul egy rémisztő felfedezést tett: Teherben volt. Természetesen a februári együttlét nyomán, Nahowskitól. Mindent megtett, hogy a császár ezt ne vegye észre. No persze, mások előtt is titkolta. Anna meglehetősen furcsa útját választotta a császár értesítésének: levelet írt neki. Akkor, amikor találkozhattak! És személyesen adta át a levelet. Nos, ez már ősszel történt, amikor a februári „keltezésű” terhességnek erősen látszania kellett volna. De úgy tudjuk, Ferenc ebből mit sem vett észre. Pedig Anna ekkor már minimum a hatodik, de inkább a hetedik hónapban lehetett. Ezek szerint ismét egy bizonyíték arra nézve, hogy nem volt közöttük szexuális kapcsolat még ekkor sem. Hetedik nyár, és még semmi! Anna a levélben engedélyt kért Ferenctúl, hogy férjhez mehessen – de persze voltaképpen azt kérte: ne vonja meg kegyét tőle emiatt, és később is legyen mellette. Ferenc elvitte a levelet, magányában elolvasta, aztán két nap múlva, amikor ismét beosont a hajnali sötétségben Anna lakásába, szóban mondta el a választ. Ez – ha igaz – ismét megerősíti azt a feltételezést, hogy Ferenc magánéletének Anna-része mentes volt szinte minden szexualitástól. Kezdetben, negyvenöt évesen még ölelte-csókolta az asszonyt – most, hét évvel később, ötvenkét évesen mintha visszavonulót fújt volna. Közölte Annával, hogy nem ellenzi a házasságát, továbbra is jó barátok lesznek, sőt tavasszal majd egy nagyobb összeggel is segíti az új család indulását. Anna hálásan megcsókolta a férfi kezét (!) és remegve kérdezte: – Felség, csak egyetlen egyszer mondja meg: szeretett engem valaha?

A napló szerint Ferenc egy kis ideig hallgatott. Talán azon töprengett, mit mondjon? Aztán döntött: – Ezt nekem nem szabad kimondanom. Nekem magát nem szabad szeretnem. Majd kis idő múlva folytatta, és a mi mai, modern szemléletünkhöz képest még furcsábbat mondott: – Nekem ezután meg sem szabad magát csókolnom, mert férjes asszony lesz. Majd kifejezte reményét, hogy ezután is eljön Anna és minden nyáron jókat sétálnak és beszélgetnek. Így is lesz, remélik mindketten. Anna már ennek is örül. De még inkább annak, hogy férjhez mehet Nahowskihoz és Ferenc kegyét, jóakaratát sem veszíti el. Mégis szép az élet…? A férjes szerető 1883 januárjában Anna koraszülött kislánynak adott életet. Szerinte a kislány teljes mértékben hasonlított Nahowskira. És amint eljött a tavasz, Anna a gyerekekkel ismét kiköltözött Schönbrunn közelébe és továbbra is rendszeresen találkozgatott a császárral. Ferenc pedig jött. Úgy látszik, ez a nyolcadik „évad” is olyan lesz, mint a többi. Vajon figyeltette-e Annát a császár? Vagy legalább beszerzett néhány információt, amikor közeledett a tavasz? Mert ha nem, még az is elképzelhető, hogy Anna a tél folyamán meghalt vagy elköltözött vagy halálos betegen fekszik valahol – ő pedig nem tudta volna meg, mi történt, csak sétált volna az esős vagy száraz hajnalokon, várva a „kicsi bécsi nő” felbukkanását? Merthogy első kérdése az volt Annához: – Nos, férjhez ment már? Persze lehet, tudott mindent, de úgy tett, mintha csak Annától kérdezősködne, csak az ő információival rendelkezne és többre nem is vágyna. Nahowskival még bonyolódtak a dolgok, hivatalosan ugyan nem voltak férj-feleség, de együtt, egy lakásban éltek. Képzelhetjük, mennyire fintorogtak emiatt a közös ismerősök és minek nevezték Annát… Anna persze nem tudhatta, hogy azon az őszön valami megváltozik. Ferenc mintha megkönnyebbülten fogadta volna a hírt,

hogy Anna még nem ment férjhez, és ezért azon a nyáron is vele „járt”. A nagy változást az jelentette, hogy azon az őszön mutatkozott be egy bécsi színházban egy akkor huszonhárom éves színésznő, aki fergeteges sikereket aratott és hamarosan mindenki róla beszélt. Schratt Katalinnak hívták… Akkor még senki sem sejthette – maga a császár sem – hogy ez lesz a következő szíve hölgye. De mi még maradjunk Annánál. A császár tavasszal 50 ezer forintot hozott neki egy borítékban. Hatalmas pénz volt ez, hiszen nagyon sokan éltek akkoriban (nem is rosszul) évi ötszáz forintból, vagy még jobban ezerből. Azt kell tehát mondanunk, hogy Ferenc nagyon bőkezű volt. Ahhoz képest, hogy nem volt köztük semmilyen mélyebb kapcsolat, ez a bőkezűség valóban császári gesztusra vall. Ámde Annának ez nem volt elég. Pár hónappal később saját fogalmazása szerint „hosszan rágta a Császár fülét”, hogy az vásároljon meg számára egy általa kinézett csinos kis villát ott a környéken. Mennyivel jobb lenne, ha nem bérelt lakásban, hanem egy ilyen szép épületben fogadhatná Őfelségét! – érvelt. De Ferenc ezt elutasította, sőt egy ideig nem is jött – állítólag külföldön járt közben. Amikor megjött, a különvonata a közelben állt meg, a hetzendorfi pályaudvaron – mindig ott szállt ki, ha nyáridő lévén Schönbrunnban lakott. Onnan kocsival hajtatott a palotába. Anna is ott állt, még integetett is, mintha csak egy alattvalója intene az uralkodónak. Aztán kutyáitól követve elindult hazafelé, de még sokáig érezte hátában a császár tekintetét. A következő hajnali találkozás alkalmával megkapta a magyarázatot is: – Maga túl mohó volt, asszonyom! Ilyet ne tegyen ezután – és Ferenc átölelte és szájon csókolta Annát. Nocsak, nocsak! A naplóból nem derül ki világosan, hogy ezt máskor is megtette volna? Vagy hogy ez nagy meglepetés lett volna Anna számára, tehát ritkán esett meg? Végül valamiféle félreértésnek nevezték a villavásárlási ügyet, igyekeztek túl lenni rajta. Még nevettek is az ügyön. Anna csak attól tartott, hogy a császár megharagszik ezért az incidensért. De kérdésére Ferenc megjegyezte: – Sajnos nem tudok magára haragudni, igazán nem tudok.

Eljött a következő, az 1884-es év. Anna ekkor elintézte, hogy a császár néhanapján déli egy óra után kikocsizzon, ha az időjárás engedi. Bár a Burgban lakott már, azért néha otthagyta a szigorú hivatali rendet – amelyet az egyik előző fejezetben ismertettünk – és tett egy rövid kocsiutat Schönbrunn felé. Amúgy télen ritkán járhatott arra. Egy ilyen alkalommal Ferenc hátrahagyta a kocsit és sétált a havas parkban is, ahol persze Anna várta. Vajon mi volt ebben az asszonyban, amely ennyire vonzotta ezt a férfit? Mert valami ösztönözte őt arra, hogy immár nyolcadik éve találkozgasson ezzel a csinos, ámde már több gyermekes, elvált és jelenleg bizonytalan állapotú asszonnyal. Kellett valami olyan vonzásnak lennie Annában, ami miatt a császár még télen is hajlandó volt napirendjét felrúgni és egy órát kocsizni a hidegben, csak hogy láthassa. Megbeszélték attól kezdve, hogy minden héten egy ilyen napon, az ebéd utáni órákban mindketten kimennek kocsival és találkoznak ott az erdőben. 1884 márciusában végre úgy látszott, lesz házasság Nahowskival. Apróság: Anna ismét teherben volt. Aligha beszélt erről a császárnak, akivel márciustól kezdve ismét hetente találkozgatott. Már csak azért is tudhatjuk, mert maga írta a naplójában: „Erősen befűztem magamat, így állapotomat jól eltitkolhattam”. Vagyis Ferenc megint csak kis késéssel lett beavatva Anna életének ilyen fontos eseményébe…? De a magzatot elvetélte, éppen egy olyan napon, amikor Ferenccel lett volna találkozója. Hetekig fel sem kelhetett a betegágyból. A mindenről tudó, régóta beavatott szolgálólányát küldte pár soros levéllel a randevúra. Az más kérdés, hogy Őfelsége alighanem meglepődhetett a személycsere láttán. De volt már akkora gyakorlata az ilyesmiben, hogy nagy kegyesen méltóztatott átvenni a borítékot, egyetlen intéssel elküldte a szolgálót (borravalót nem adott neki, tudta, ez másféle szolgáltatás és szolgálat, bizalmi ügy, itt pár forinttal nem lehet elintézni semmit). Nyomban elolvasta a levelet és válaszolt: igenis várja Annát, nagyon várja, ő hamarosan kiköltözik Schönbrunnba, jöjjön oda! Így is lett. Utána már a császár ismét egy bérelt házba jött, bár Anna ekkor még nem szorgalmazta annyira. És itt ismét egy árulkodó jel bukkan

fel. A pár héttel korábbi vetélés és a vele járó nőgyógyászati beavatkozás miatt Anna még nem akart „túl korán” találkozni a császárral. Vagyis akkor hogy van ez…? Ha nem volt köztük szexuális kapcsolat, miért lett volna baj, ha eljön hozzá úgymond „beszélgetni”? Hiszen a napló tanúsága szerint máskor is történt ilyesmi, sőt az is megesett, hogy Anna betegen ágyban fekve fogadta Császárát. Szóval gyanús a dolog. Meglehet, úgy áll a helyzet, ahogyan sokan sejtik is: Anna egyszerűen nem írt a szexuális kapcsolatról, csak minden egyébről. Lehet, nem bírta leírni ezt a neveltetése miatt? De hiszen amikor Nahowskival ágyba bújt a tervezett (majd elhalasztott) esküvő előtt, bizony elég érthetően leírta a naplóban: „övé lettem testestől-lelkestől”, ami eléggé egyértelmű kifejezés még ma is, nemhogy akkoriban. Vagy arról van szó, hogy feleségével kapcsolatban szentségtörésnek érezte leírni ezt az eseményt, netán annak ismétlődéseit is? Vagy mégis attól félt, idegenek kezébe kerülhet a napló és akkor legalább azt a LEGFONTOSABBAT ne olvashassák ki belőle? Mindenesetre Ferenc… fél. Tart valamitől. Már közölte is az asszonnyal: eljön a lakásába, találkozhatnak ott – de abban a pillanatban, hogy Anna esküvő után lesz, többé nem tér be a falak közé. Lehet, botránytól félt? Jogosan tételezte fel, hogy ha egy férj szagot kap, kiszámíthatatlanná válik. És neki aztán igazán nem volt szüksége botrányra. Már csak azért sem, mert akkor már nem csupán Erzsébettől kellett tartania. Egy másik viszony is kezdett kialakulni. Ott sem tett volna jót neki, ha egész Bécs arról kezd pletykálni, hogy egy feldühödött férj rajtakapta feleségét és a felséget… A külföldi lapok biztosan megírták volna, azokat pedig becsempészik a határokon át és Krakkótól Kolozsvárig, Prágától Velencéig rajta nevettek volna az emberek. Márpedig Ferenc pánikszerűen félt a nevetségessé válástól, de a leleplezéstől is. Ez persze nem jelentette azt, hogy végleg beszüntette volna a találkozásokat az asszonnyal. Nem, annál azért erősebb vonzerőt gyakorolt rá a „kis bécsi nő”. Talán valahol az is izgatta a hiúságát,

hogy lám, mostantól kezdve egy férjes asszonynak csapja a szelet, milyen izgalmas a dolog! Majdnem annyira, mint egy vadászat! Mindenesetre tudjuk a naplóból, hogy Nahowski az esküvő után még féltékenyebb lett. Vajon csak sejtett valamit? Vagy tudott is, valaki látta esetleg Annát a városon kívül? Az erdőben sétálgatni egy idősebb férfival? Ha nagyon közelről látták volna, már kiderül, hogy ki az a férfi. De erről nem volt szó. Nahowski talán amúgy is féltékeny természetű ember volt, nála az alaptermészet kérdése lévén akkor is féltékenykedett, ha nem volt rá semmi oka. Mindenesetre kikérdezte a cselédeket és még a gyerekeket is: – A mama itthon volt egész nap? – ezzel állított be minden este, amikor megjött a belvárosi hivatalából. Így aztán Anna szorítóba került, és nap mint nap csak veszekedtek a szép, csinos, szakállas férfival, akit pár hete, majd hónapja a férjének nevezhetett. Júniusban megjött a császár és persze mindjárt másnap találkoznak. A reggeli pirkadatban kart karba öltve sétálnak. Anna boldog, de hiába lesi Őfelsége arcát, az nem néz rá. – Felség, miért nem néz rám? – Nem merek. Mert ha ránézek, akkor meg kéne csókolnom. – Nem lenne baj – így Anna hamiskásan. Vidáman. Sőt – boldogan, hogy íme, ismét együtt vannak. – Hiszen senki sem láthat bennünket! Ám a császár nem így látta: – Azt többé nem tehetjük. Kimondatlanul ismét Anna férjes asszony voltára céloz. Ha csakugyan így mennek a dolgok, akkor Anna igazából nem is szeretője a Császárnak. Ferenc komolyan vesz bizonyos elveket. A politikában is arról volt híres: foggal-körömmel védekezett az ellen, hogy valami számára kellemetlen dolgot megígérjen, vagy pláne esküvéssel megfogadjon. Mert utána kénytelen volt betartani az esküt, ha már szavát adta. Vagy inkább nem adta. Most Annának sem. Ha az már férjes asszony, akkor nagyobb lesz közöttük a távolság – hirdette kimondatlanul is, kimondva is. De csak Annának, aki viszont ebbe nem akart belenyugodni. A naplóban olyan bejegyzések is akadnak a következő hetekben, amelyek nagyon rövidek. Például az egyik dátum után csak ennyi

olvasható: „Nála voltam”. Nos, ha csak az erdőben találkozgattak, akkor mit jelent a „nála” szó? Nem valahol fedél alatt találkoztak? Mert Annának volt erre igénye. Talán valahol tudat alatt elege lehetett már abból, hogy hideg hajnalokon, esőben, fázva találkoznak. Mivel ő is dohányzott, arra is vágyott, hogy valahol kettesben elszívjanak egy cigarettát és szivart, és nyugodtan beszélgethessenek. Anna hamarosan megint elkezdte szondázni Őfelségét: nem jönne el hozzá? Amikor a férje Bécsben van, szolgálatban, tehát nem térhet haza váratlanul? Végül sikerült rábeszélni Őfelségét! Aki szemben állt vele, nézte a szép asszonyt, és amikor ilyen ragyogó arccal állt előtte, nem tudott uralkodni magán, megcsókolta. Méghozzá olyan szenvedélyesen – írja Anna – amit az eddigiek után nehéz feltételezni erről a meglehetősen halvérű – vagy olyannak ismert – férfiról. Mi több, rávágta, hogy akkor elmegy, készítsen neki tejeskávét reggelire. Erről a találkozásról Anna nagyon részletesen beszámol, miközben a többiről csak úgy odavet pár szót. Vajon miért jegyezte föl, hogy arra a találkozóra ő egy „magasan záródó ruhát” vett fel? Ez is szexuális jelzés. Ám mégsem történt semmi. Ültek, beszélgettek, elszívtak egy cigarettát és körülbelül 45 perc után Őfelsége elhagyta a lakást. Két hét múlva megint eljött és most is ugyanaz történt, vagyis csak beszélgettek. Aztán jött az október, hajnalban még éjszaka volt, ráadásul köd is. Anna ment elmondani a császárnak, hogy mely napokon van a férje szolgálatban, amikor biztosan jöhet. Aztán ismét semmi. A látogatásoknak semmi kézzelfogható eredménye. Megint jön a tél, Anna ráveszi férjét, hogy vegyenek egy házat Schönbrunn mellett. Aztán már 1885-öt írnak. De a régi recept szerint találkozgatnak télen is, mert amint Bécset eléri a tél, Erzsébet gyorsan elrepül a meleg déli tájakra. Ilyenkor a Császár is merészebb, jobb kedvű. Már nem számít Erzsébetre, most már csak arra vár, mikor megy el Bécsből és akkor „fickándozik”. Persze, ezt ne vegyük igazán szó szerint. Az olyan mentalitású ember a belénevelt tömérdek fékkel sohasem tudja magát igazán elengedni. Ma is vannak ilyenek körülöttünk, közöttünk, és nem okvetlenül magas hivatalban, poszton. Ez részben alkat kérdése is.

Nos, Ferenc József sem volt az a mulatós típus. Nem feledkezett meg soha önmagáról, a helyzetéről. A helyről és időről, amelyben élt. Ő uralkodó volt és ha néha – éppen Annánál – néhány percre át tudott ezen lépni, utána biztosan lelkiismeret-furdalása volt és kényelmetlenül érezte magát. Anna a tavaszra már biztos volt benne, hogy megint terhes. Amikor ezt bejelentette Ferencnek, az csak mosolygott: – Na ja, ifjú asszony! Amivel arra célzott, hogy ezt természetesnek tartja. Mellesleg arra is fény derült, hogy az újonnan vett ház átalakítási munkálatait Ferenc is kileste. Igen, arra ment sokszor kora reggel és egy bokor mögül nézte a pirkadattal együtt érkező munkások sürgölődését. Ismét feltehetem a kérdést: miért izgatta őt ennyire, mikor készül el a ház – ha annak falai között sem akarta vagy tudta magáévá tenni a fiatalasszonyt? Vajon csak azért, mert az ismét terhes volt? De hiszen kapcsolatuk már kilencedik éve tartott. Amikor elkezdték, Anna tizenhat, Ferenc negyvenöt éves volt. Mindenesetre együtt izgult Annával, sikerüljön jól elrejteni a kőfalkerítésébe építendő titkos ajtót. Amelynek létezése meglehetősen izgathatta Nahowskit is – bár erről a napló nem szól. Az ajtót úgy csináltatta meg Anna, hogy kívülről vakablaknak látszódjon. Nem az út felé nyílott, hanem a kert ellenkező oldalán, ki a nyílt szántóföldre. Ha bejutott a házba, akkor már tapétaajtón közlekedhetett, ami viszont belülről volt láthatatlan. A házban volt minden, amire egy akkori polgári szobában szükség lehetett, vagy azt hitték, hogy nélkülözhetetlen kelléke a polgári létnek: „fegyverszoba” régi vértekkel, lándzsákkal, kis szalon és nagy szalon, gyermekszobák és persze – a háziasszony hálószobája is… Mindenütt gázvilágítás volt, ami akkor már nem számított túl modernnek, mégis javában terjedt még nemcsak a közvilágítás terén, hanem a magánlakásokban is. Mint tudjuk az asszony feljegyzéseiből, olyan szorosan befüggönyözte a szobákat, hogy a még sötét hajnali órán senki sem vehette észre: odabent égnek a fények, tehát a lakók nem alszanak. Ha a császár eljött, megkövetelte, hogy reggelivel várják. Ilyenkor a jelek szerint lemondott a burgbeli sanyarú étkezésről – emlékezzünk, hogy ott csak egy pohár tejet ivott és délig vagy déli egy óráig azzal elvolt.

Igaz, ez talán élete későbbi szakaszára volt ennyire szigorúan jellemző. Amikor itt tartunk az időben, Ferenc még csak ötvenöt körül jár. Talán nem csontosodott meg oly merevre, mint ahogyan aztán később a világ megismerte őt? Kávét kért, friss kiflit, ez utóbbit néha bemártogatta a kávéba. Ez volt egyike azon kis örömöknek, amiért talán az egész Anna-ügyet rendezte, szervezte. Kiszökhetett a merev udvari formákból, titokban találkozott egy férjes asszonnyal annak lakásán, miközben a férj távol volt – hát nem gyönyörű dolog…? Mármint az ő sajátos szemszögéből, az ő helyzetében, az ő természete mellett… No és itt bemártogatta a kifli végét a kávéba, senki sem ájult el, „micsoda borzalom, óh, mily barbárság…!” – hallhatta volna a Burg vagy Schönbrunn falai között. „Fehér reggeli öltözetemre prémet terítek, így ülök le a „fegyverszoba” hintaszékébe és várom a Császárt” – írta Anna Nahowski. Gondoljunk csak bele, mindez hajnali négy és öt óra között történik. Ahhoz, hogy minden elő legyen készítve, Annának pontosan éjjel háromkor kellett felkelnie. Ferencnek elég négy órakor, vagy valamivel azelőtt kelnie. Már átesett a szokásos szertartáson, kádjában állva inasa nyakonöntötte egy dézsa jeges vízzel (mondhatnánk: ha ezt is túlélte, akkor ehhez képest már egész nap csak kellemes dolgok, örömök várnak rá…). Az ő dolga sem csak irigylésre méltó: ha esett, ha fújt, elindult sétálni. Egyedül. Belegyalogolt az éjszakába, a hallgatag palota udvarán átvágva – odabent még mindenki aludt, kivéve az ő peches inasait, akik még nála is korábban keltek, gondolom, átkozódva. Aztán át az erdőn, egyedül – de ott talán már azt élvezte ilyenkor reggel, hogy végre nincs mellette senki, amint kilépett a palotából, megszűnt az udvari etikett – amelyhez pedig éppen ő ragaszkodott mindig oly szigorúan és mereven, különösen majd a következő évtizedekben. Ment a sötétben, néha nehezen tájékozódva, és nem látta maga előtt azt a házat sem, ahová igyekszik. Hiszen ott meg konspirációs okokból éppen sajátos „elsötétítés” volt érvényben. Mégis időben megérkezett, általában („pontosan jön, mint mindig”). Amikor először lépett be ebbe az új házba, nagyon tetszett neki, pompásnak tartotta. Már Anna is csodálta ezt a lelkesedést, hiszen „Felséged sokkal nagyobb pompához szokott, királyi

dolgokhoz…!” De Ferenc csak ragaszkodott hozzá, hogy nem látott még ilyen takarékos lakást. Mi sejtjük, hogy igazat mondott, csak Anna nem fogta fel hirtelen: hiszen a császár lényegében talán egész életében (!) csak az ő lakásában, bérelt lakásaiban járt! Ott is inkognitóban, a világ elől eltitkoltan – teszem hozzá én. Furcsa dolgok történtek ott azokban az első percekben, legalábbis a mi mai fogalmaink szerint. Anna kezet csókolt a császárnak. De ez még Ferencnek is soknak bizonyult, elkapta a kezét – már későn, a csók elcuppant – és kijelentette: – Ezt ne tegye, kedves asszonyom! Nekem kéne az ön kezét megcsókolnom! És ezt meg is tette, méghozzá – ha hihetünk Annának – odatérdelt a nő lábaihoz, és úgy csókolta a kezét. A mi mai szemléletünk számára valami nagyon hiányzik ebből a naplóból. Vagy ebből a helyzetből. Ismét csak felmerül a makacsul visszatérő, már-már szinte unalmas kérdés: hát nem volt semmi több? Ha egy férfi odatérdel egy nő elé, az ezt hagyja, sőt egész lényéből árad az engedékenység – akkor az a férfi mire vár…? Miért nem „megy tovább” azon az úton, amelyen már elindult (mellesleg oly régen, mert már kilenc évvel ezelőtt…?) Vagy lehet, történt más is, csak Anna ezt elhallgatja? Természetellenesnek tűnik, amikor a kézcsókolgatás után befejezi a jelenet leírását, sőt a napi események is itt végződnek. Igaz, van még ott egy kis mondat, ami talán mást is jelenthet: „Ezen a reggelen minden másban is igen jókedvű volt”. Nos, mi lehetett az a „minden más”? Ha csakugyan történt valami, miért nem írja le, legalább kissé konspiráltan? Bizony Ferenc megszegte ígéretét. Elment ő az új házba is nemegyszer, és az sem izgatta, hogy időközben Anna egy másik férfi felesége lett. Pedig hogyan mondogatta korábban, hogy attól kezdve még a kezét sem foghatja meg, és nem is csókolja meg az asszonyt, ez ellenkezne az elveivel! Ugyanakkor arra is gondoljunk, hogy Anna tanúsága szerint azért nem voltak olyan gyakoriak ezek a látogatások. Általában legalább egy, de volt, hogy két-három hét is eltelt két „császári titkos vizit” között. Abban az évben a fent leírt első után május 10-én, aztán 24én és június 5-én kereste fel az asszonyt. Ha tehát szexuális

viszonyt folytattak volna, ennyi elég volt neki? Vagy szívesen jött volna többször is, de nem tudta megoldani? Hát mégsem volt mindenható a császár? Miközben Erzsébet (már amennyiben egyáltalán Ausztriában, Bécsben tartózkodott) rég aludt, a császár azt tehette volna, amit akar. Ha akarja, hát akár mindennap eljöhetett volna az asszonyhoz. Vagy ez attól is függött, hogy Nahowski úr mikor utazik el szolgálati ügyben? Akivel különben ekkoriban szolgálati bajok vannak, a monarchia egy olaszországi tartományába helyezik, Annának is követnie kéne őt a gyerekekkel, de persze ehhez nincs kedve. A férjet végül is kirúgják hivatalából különféle függelemsértések miatt. Ezenközben Anna megszüli Helene nevű lányát (1885. július 29). A császár elmegy Bad Ischl-be, mit sem tud az újabb gyerekről. Csak augusztus végén jön vissza, persze felkeresi Annát, nem csodálkozik az újabb szülésen. Azon sem akad fenn – talán nem vette észre – hogy Anna nem örül az újabb gyereknek és annak, hogy most aztán „dadáskodhat”. Talán azért kellemetlen ez az asszonynak, mert így nehezebben találkozhat a Császárral? Dehogy, hiszen azon a hajnali órán – kéthetente igazán nem feltűnő a dolog, a csecsemő létezése nem zavarja a ritka együttléteket. Az ősz folyamán átlag tíznaponta egyszer találkoztak. Kié a gyerek? Érdekes, a napló száraz bejegyzései sem addig, sem Helene születése kapcsán soha nem jeleznek semmiféle kétséget. Mármint hogy Anna nem kételkedik abban, melyik gyermekének ki az apja. Amikor első férjével igen rossz viszonya volt, akkor is tőle lett terhes. A másodikba szerelmes ugyan, de az meglehetősen hányaveti módon kezeli őt és családját, ugyanakkor pokolian féltékeny – majd hetekre eltűnik, állítólag hivatalos ügyekben utazgat szerte a Monarchiában. Ez itt azért merült fel, mert az 1870-es években azon – főleg osztrák – történészek csaptak le az ügyre, akik a Habsburgok krónikáival, viselt dolgaival foglalkoztak. Igaz, meglepően kevesen vették a fáradtságot, hogy súlyának megfelelő módon és mértékben foglalkozzanak Anna Nahowski naplójával. Az ugyanis csak az 1970-es években került elő, vagyis lényegében csaknem száz évvel a történtek, a benne foglalt események után, és nem minden volt már utólag verifikálható, bizonyítható.

De az mindenképpen felmerült, hogy Helene apja talán… Ferenc József császár és király volt? A legegyszerűbb, mondhatni ősi biológiai számítást véve alapul , a dolog nem látszik valószínűtlennek. Ez volt ugyanis az a tél, az első olyan tél, amikor a furcsa szerelmes (?) pár már rendszeresen találkozgatott, nem csak a szabadban, hanem olykor fedél alatt is. De a naplóban nincs szó egy 1884 novemberi találkozásról, esetleg decemberiről sem – pedig ahhoz, hogy a kis Helene 1885 július végén megszülessen, másfél-két hónappal az 1884-es év vége előtt kellett megfogannia. Azt sem hagyhatjuk ki a számításból, hogy Anna hajlamos volt a koraszülésre, egy magzatot elvetélt, három akkor élő gyermek között is volt már koraszülött. Tehát még egy 1884 karácsony környéki nemi aktus is „belefér” a dologba. Más forrásokból tudható, hogy a kis Helen volt később is mindig Anna kedvence. Mivel Anna megérte a huszadik századot, és számos fénykép is készült – feltűnő, hogy a legtöbb fennmaradt fotón az asszony éppen Helene-nel együtt látható. Az ismerősök, a család barátai (vagy „barátai”) sokfelé mondogatták, hogy Helene nem Nahowski lánya, mi több, „nemes és előkelő vér folyik az ereiben”. Maga Nahowski sem volt biztos a dolgában. Ő, aki gyakorta volt távol, nemegyszer rendezett feleségének féltékenységi jelenetet. Ha nem is tudott semmit – pláne nem sejthette, ki a rejtélyes udvarló?! – azért apróbb jelekből következtethetett arra, hogy a feleségének az ő távollétében van valakije. Talán valamelyik gyerek hallott vagy látott valamit? Az egyik szolgáló szólta el magát, vagy valamelyik szomszéd vélt látni egy árnyat hajnalok hajnalán, aki közeledett a házukhoz, vagy onnan távozott…? Mindenesetre Nahowski tele volt gyanakvással. És bár ezúttal már tényleg fiút várt ő is, Anna is – nagyon is átlátszóan viselkedett a férj a kislány világrajöttekor. Úgy tett, mint aki nagyon örül neki – ezt Anna is megjegyzi a naplójában, tehát eléggé feltűnő lehetett a dolog. Mi megkérdezhetjük: ha Nahowski ezt megjátszotta, miért ne játszott volna meg ennél többet is? Azt, hogy valóban az övé a gyerek, ezzel elcsitítja a kellemetlen pletykákat? Más vesztenivalója

nem volt, hisz akkor éppen ki volt rúgva az állásából, viszont sokat nyerhetett… Vagyis az a halvány, és semmivel alá nem támasztott feltételezésünk, hogy Nahowski, a Cs. kir. („K.u.K”) Déli Vasút Társaság hivatalnoka ha nem is tudta bizonyosan, de sejtette, hogy feleségének van egy titokzatos udvarlója, aki közel áll a bécsi udvarhoz. Ha utólag összerakta csak az általa ismert tényeket is, már tudnia kellett, hogy ebben lehet valami. Az a tény, hogy mióta csak ismeri Annát, az minden nyáron makacsul ragaszkodik a városon kívüli lakáshoz, vagy ahhoz, hogy éppen ott vettek házat, oly közel Hietzinghez és a császári nyári palotához… Hát igen. Ha azt nem is merészelte feltételezni, hogy maga a Birodalom ura jár a feleségéhez, annyit sejthetett, hogy egy igen magas rangú és nyilván nem fiatal úrról lehet szó. „A vén kecske is megnyalja a sót”, mondogathatta magában. És ha tényleg olyan ember volt, amilyennek Anna leírja, akkor bizton számított is valamilyen haszonra az ügyből. Ha másra nem, hát protekcióra. Annál is inkább, mert Anna rábeszélésére beadta pályázatát, felvételi kérelmét a császári Kancelláriába! Ha addig nem esett le szeméről a hályog, akkor most már biztosan sejthette: valami van itt a háttérben, valaki tehet érte valamit. A felesége is, de legfőképpen az a rejtélyes úr, az az éjszakai sötét árny…? A másik oldal, ahol megfogható mindez – Helene. Bár itt éppen Anna titoktartása a legfőbb akadály. Abban biztosak lehetünk, hogy Ferenc József igen szigorú esküt csikart ki az asszonyból, hogy soha, amíg él, nem fog beszélni senkinek a kapcsolatukról. Nem tudni viszont, mi okból tartotta magát ehhez az eskühöz – Helene is…? Ugyanis az ő birtokában volt a napló anyja halála után, és pontosan tudta, mit tartalmaznak a lapok – ám önkéntesen meghosszabbította a hallgatás időszakát. Anyja négy évvel korábban halt meg, mint Ferenc József. Helene közzétehette volna anyja naplóját már az első világháború után, mondjuk a húszas években, amikor Ausztria nagy Birodalomból kicsiny, majdhogynem jelentéktelen Köztársasággá változott, törpült. Biztosan sokan

olvasták volna szívesen a régmúlt dicsőségét, azt, hogy Ferenc József hogyan szeretett egy polgárasszonyt… De közzétehette volna a második világháború után is, amikor már maga sem volt fiatal. Könnyen kiszámítható, hogy az 1885-ben született hölgy hány éves volt az egyes huszadik századi korszakokban. Mellesleg lehet, férjére tekintettel nem tette ezt? Helene ugyanis Alban Berg világhírű zeneszerző felesége lett, vele élt sokáig. Helene volt Anna legtovább élő gyermeke és csak 91 évesen, 1976-ban halt meg. De még akkor is azt a kikötést hagyta hátra végrendelete végrehajtóinak, hogy csak halála után három évvel szabad közzétenni anyja naplóját! Mi ez a félelem – nem éppenséggel árulkodó jelek halmaza? De tudjuk ám azt is, hogy maga Anna jegyezte fel: Helene egyik gyermekére sem hasonlít, azoktól elüt, nagyon más. Alban Berg olykor ismerőseinek tett célzásokat arról, hogy felesége bizony nem egyszerű polgári származék, hanem „több annál”, mi több, egy letűnt mesevilág fennmaradt része… Mindenesetre annyi bizonyos: Helene is olvasta anyja naplóját, sőt feltehetően Alban Berg is, vagy legalábbis tudta, mi áll benne. Tudhattak erről mások is. nemcsak az egyik, hanem a másik oldalon is. Hiszen Ferenc bármennyire konspirált is, eljött egy olyan szakasza az eseményeknek, amikor már másokat kellett megkérnie, segítsenek befejezni az ügyet. No és ott volt a pénz… Nahowski ritka ostoba ember lett volna, ha nem figyel fel arra, hogy feleségének sokszor alig van pénze, egyszer-másszor meg hirtelen sok ezer forintja lesz! Emlékezzünk csak, császár egyszer kerek 50 ezer forintot adott neki! Ez hihetetlenül nagy pénz volt – csak összehasonlításul: az a ház, amit végül is megvettek Hietzing negyedben, a város szélén, tizenötezer forintba került. Tehát ötvenezerből három házat is vehetett valaki, vagy egy nagy kőházat Bécs belvárosában! Nos, ismervén életmódját, Ferencnek nem volt pénze. Ez furcsán hangzik, hiszen milliók felett rendelkezett és Ferdinándtól is több milliót örökölt. Ez igaz, viszont a mindennapokban nem volt szüksége egyetlen fillérre sem. Így hát környezetének kellett szólnia, hozzanak neki a bankból vagy a kincstárból vagy bárhonnan

ötvenezret. Mivel ilyesmi sok évig nem fordult elő, nyilván feltűnt a beavatottaknak. Ők is töprenghettek egy kicsit, vajon miért is van szüksége a császárnak ekkora összegre, és miután megkapta, hová tette? – kérdezgethették egymást suttogva, hiszen a császár egész élete a szemük előtt zajlott. Kivéve persze azokat a hajnali órákat, a magányos sétákat… Amelyekről viszont esetleg fogalmuk sem volt. Ebből is nyilvánvaló, hogy Nahowskinak erős sejtései lehettek. Felesége mellett egy udvarbeli, gazdag férfi ólálkodott. Ő pedig olykor elutazott és hetekig asszonya felé sem nézett. Vajon nem azért tette, hogy addig asszonya szabadon találkozhasson udvarlójával? Elébe ment az eseményeknek anélkül, hogy ismerte volna a „gaz csábító” kilétét. Mellesleg neki is nagyon jól jött egy ilyen „csábító”, hiszen ezzel erőteljesen feljavította a családi kasszát… De ne legyünk rosszmájúak, talán nem ez volt a háttérben. Mindenesetre magának Nahowskinak is voltak kétségei Helene apját illetően. Feljegyezték, hogy meglehetősen furcsán viselkedett a lány születésekor Anna kapcsolata a Császárral már tizedik évébe lépett. 1885 őszén már elég sokszor felkereste őt a császár, aztán abban maradtak, hogy az előző évben bevált módon télen is eljön olykorolykor. Már nemegyszer segítségre is szükség volt, hogy sikerrel lebonyolíthassák a különös látogatást. Különösen a téli délutánokon volt ez nehezebb. Anna ilyenkor egyik nővérét, aki vele lakott, szintén bevonta. A nővér „falazott”, míg a nagy vendég a házban tartózkodott, nehogy meglepjék őket. 1885 végén egy decemberi találkozásuk is ilyen zaklatottan zajlott le. Mint egy rossz színdarabban – a megbeszélt időpontban, amikor már majdnem sötétedett, felbukkant a császár a ház körül. A kis kompánia: Anna, a nővére és a szolgálólány – már készen álltak. Anna kiment a férfiért és közölte, hogy „tiszta a levegő”. Aki meglehetősen izgatottan kérdezgette, hogy jöhet már, jöhet már…? Aztán a titkos kapun beslisszoltak a házba. Már ha sikerült. Mert megesett, hogy a ház előtti utcán járókelők bukkantak fel éppen akkor. Ezért a császár továbbment, pár percig keringett a környéken és csak később tudott a rejtekajtó közelébe férkőzni, észrevétlenül. Amikor pedig végre bent volt a négy fal között, azon sóhajtozott:

– Csak jussak ki innen baj nélkül…! Nos, ezt a kis, bár gyakori jelenetet nem véletlenül vettük át Anna naplójából. Csak azt akartuk bele jelezni, hogy a konspiráció nehéz volt, különösen a téli időszakban, amikor a császár a messzi belvárosi Burgban élt és nem „kocoghatott” ki a schönbrunni erdőbe hajnalok hajnalán. Nagy volt a lebukás lehetősége, amivel Ferenc tisztában volt a jelek szerint és félt is tőle. Nos, a kérdés: vajon csakugyan egy kis kiflimártogatós reggelizés vagy uzsonnázás, egy kis beszélgetés megért-e ekkora kockázatot, ennyi fáradtságot, ennyi konspirációt, törődést, energiát? És a másik kérdés? Ha a császár csak beszélgetni akart időnként egy polgárasszonnyal, vagy vizuálisan gyönyörködni az asszonyban – ezért ilyen hatalmas összegeket juttatott volna neki? Nos, itt ismét Helene apjához értünk. Én úgy vélem, és ezzel nem állok egyedül, hogy Helene-nek minden valószínűség szerint Ferenc József volt az apja. Ezt valószínűsítik az itt leírt közvetett bizonyítékok is. Helene asszonynak erről tudnia kellett. Tehát ami expressis verbis, kereken kimondva nincs a naplóban, azt anyja közölte vele még halála előtt. Amikor Anna távozott e világból, Helene már nem gyerek, hanem huszonhét éves felnőtt nő volt. Megérthette tehát, miről van szó, és ez az oka annak, hogy a saját életében nem tette közzé a naplót – mi több, még halála után is várakozást parancsolt, talán azért, hogy rokonait, barátait ne érje túl hirtelen a hír? Ami pedig, ismétlem, nem áll a naplóban. Ám Helene ebben az ügyben tanúsított későbbi viselkedése egyenesen erre utal. Ő tehát tudta, miért nem szabad a naplót túl korán nyilvánosságra hozni, közprédára vetni. Az viszont szóba sem jött – sem Anna, sem lánya egész hosszú életében – hogy a naplót meg kéne semmisíteni. Nem, ez annál sokkal fontosabb történelmi és kultúrtörténeti emlék. És ezzel a két hölgy is tisztában volt.

Kilencedik fejezet Egy kapcsolat vége Hogy valami romlik, azt Anna egyetlen 1885 decemberi mondatán érhetjük tetten. Kiderül ebből: ő is megörült, amikor hallotta, hogy Karácsony közeledtével Erzsébet visszatért Bécsbe. Ez mindig azt jelentette számukra, hogy ekkor nem találkoztak. És most Anna… örült Erzsébet visszatérésének! Ugyanis már őt is nagyon feszélyezte Őfelsége félelme. Nem volt talán férfias látvány, ahogyan ez az ötvenes férfi rettegett attól: kapcsolatuk Erzsébet tudomására jut. Anna: „Karácsonyra a császárné visszatér és én megkönnyebbülök”, hát igen. Most egy ideig nem kell konspirálni, neki sem lesz baja a férjével, nem kell attól rettegni, hogy Nahowski bármikor hazatérhet, váratlanul. „Oly kellemes, ha minden félelem és szorongás eltűnik egy időre!” A mondatban azért benne van az is, hogy ez ideiglenes állapot, nyugalmi korszak. Erzsébet majdnem két hónapig maradt, aztán februárban elhagyta Bécset – mondani sem kell, Ferenc már másnap itt volt Anna lakásán. Méghozzá – talán a hosszú távollét miatt, vagy egyéb vágya volt…? – nagyon tüzesen viselkedett. Megint az asszony lábához vetette magát, csókolgatta, és persze óvatosságra intette. Mondjuk ki őszintén azt, amire Anna csak jóval később jött rá: Ferenc akkor már szorgalmasan hazudozott neki. Nem vallotta be, hogy van egy újabb szeretője (akiről a következő fejezetben lesz szó). A két nő, a két eseménysorozat időben összefolyt és az ő életében is egyszerre zajlott az egyiknek a vége, a másiknak az eleje – éveken keresztül… 1886 tavaszán átlagosan kéthetente találkoztak. Akkoriban tudta meg Bécs népe, és így Anna is, hogy a császári pár között feszült a viszony. Legalábbis ezt beszélték. No meg azt is, hogy valami szeretője van a császárnak, ezért tört ki a botrány… Szegény Annának a lélegzete is elakadt, azt hitte, róla van szó. De dühbe gurult, hallván, hogy valamiféle Schratt nevű színésznőt emlegetnek, mint aki meghódította az ő Császára szívét… Aki viszont a jelek szerint tovább hazudozott. Megígért egy dátumot, a ház talpra állt hajnalok hajnalán – már 1886 nyarát írták,

őfelsége ötvenhat, Anna huszonhét éves volt – nagyon várták őt, aztán nem jött. Máskor meg jött, de a ház előtt elfordult és tovább ment. Később azt állította, egy őrszemet látott. Vagy spiclit, kémet…? Aztán megint nem jött pár hétig. Pedig Anna nagyon várta, olykor szinte egy hétig alig aludt, minden reggel várakozott rá. Ma már tudjuk: Ferenc azért nem jött Annához, mert már javában látogatta Schratt Katalint annak villájában. Anna megígértette vele egyszer végre, hogy segít a férjének állást szerezni, ne legyen már folyton itthon. Ekkor kezdte meg akcióját Ferenc. Közölte Annával, hogy ő már öreg és nem tud olyan gyakran jönni, mint eddig. Sőt, tette hozzá kis gondolkodás után, közben folyton a nő arcát fürkészte, a reakciókat figyelte – lehet, hogy többé egyáltalán nem jön már…? És itt megint jött egy árulkodó mondat. Talán hogy tompítsa az előzőket, Őfelsége hozzátette: – Ha öreg leszek már és semmire sem jó, akkor is barátok maradhatunk. Ha egy férfi és egy nő titokban sok éven át találkoznak, utána egy ilyen mondat bizonyos dolgokról rántja le a leplet. Szerintem a „ha később semmire sem leszek jó” mondat azt is jelenti, hogy „eddig bezzeg jó voltam valamire”. És itt már aligha csak a barátságról van szó. Jusson eszünkbe a kis Helene, aki annyira nem hasonlít Nahowskira… Októbertől kezdve aztán abban az évben Anna már nem is látta a férfit. De mindenki Schrattról beszélt, mint a férfi szeretőjéről. Érdekes, Annát görcsösen titkolta, Schrattot pedig nem annyira, vagy egyáltalán nem. Megváltozott a gondolkodása? Vagy igaz, hogy ezt a viszonyt nem más, mint a tőle már szabadulni akaró, de őt még olykor sajnáló felesége szervezte meg? Mintegy „helyettesként” állította maga helyett a huszonéves fiatal és szép nőt – saját férje mellé? Ne feledjük, 1887-ben Anna már úgy érzi, tizenkét éve tart ki a Császár mellett, az pedig ilyen hálátlan és aljas! Ezek a szavak felbukkannak a naplóban. („Szörnyű lenne, és aljas gyalázat, ha 12 év után az lenne a bérem, hogy egyszerűen se szó, se beszéd, itt hagy búcsú nélkül…?”)

Vessünk egy pillantást az „ez lenne a bérem?” szavakra. Tehát Anna még valamiféle anyagi ellenszolgáltatásra várt? Vajon csakugyan némi kávézgatásról, sétákról és beszélgetésekről volt szó csupán, ahogyan állítja? Akkor miért kérhetett-várhatott volna most bármiféle „bérre”, ellenszolgáltatásra? Kora tavasszal aztán Anna dűlőre akarta vinni a dolgot. Kiöltözött, ahogyan csak tudott, a legszebb és legfeltűnőbb ruháját vette fel és elment a színházba, ahol Schratt játszott. Mindenki mondta, hogy ahol az a Schratt színésznő játszik, ott őfelsége is megjelenik. Így is lett. Ferenc belépett a páholyba, Valéria lánya kísérte el. Mielőtt elkezdődött az előadás, Őfelsége megpillantotta Annát. Farkasszemet néztek egy ideig. Mivel a császár túl sokáig nézte azt a nőt, nyomban az egész közönség is őt nézte inkább – senki sem vette észre, hogy közben felment a függöny… Az emberek összesúgtak, még Valéria is apjához hajolt, talán tőle érdeklődött, hogy ki ez a nő? Erre aztán – persze nem sietve, pár héttel később – Ferenc megint eljött Annához. Az asszony naplója alapján a beszélgetést így rekonstruálhatjuk: – Oly sokáig nem láttam Önt, Felség, ez nagyon hosszú időnek tűnt! – Biztosan így volt – mormolta zavartan Ferenc. Sejtette, hogy kap egy kis fejmosást, talán azért is halasztotta ennyi ideig ezt a látogatást? Anna folytatta, már az emeleti szalonban jártak akkor: – Kérdezhetek valamit, felség? De mindenre kérem, csak az igazat válaszolja! – Ki vele. – Felség a kegyeibe fogadta Schratt asszonyt? – Igen – vallotta meg Ferenc. Talán nehéz szívvel. Vagy csak megjátszotta ezt? – És akkor mi ketten… hogyan tovább? – Anna szíve elfacsarodott. Ferenc nem nézett rá. Annából ekkor váratlanul egész szóáradat tört ki. Nem is vette észre, hogy ez már éppen olyasfajta majdnem házastársi veszekedés, amelyek elől Ferenc mindig is menekült – ha Erzsébettől kapott ilyesmit.

– Az emberek annyi mindent beszélnek, találgatnak! Még azt is, hogy felségednek viszonya van azzal a színésznővel, és hogy Ön egyetlen előadásáról sem hiányzik. Én is voltam a színházban és láttam is, hogy így áll a dolog. – Szóval maga ilyen kíváncsi nő – motyogta Ferenc, még mindig zavartan. Nem tudta, mit feleljen. Vagy hogy válaszoljon-e az érdemi „vádakra”? – Felség, isten látja lelkemet, én lennék az utolsó, aki Önről bármi rosszat feltételezne. Én Önt istenként imádtam, és amit hallottam, azt az utolsó szóig csak közönséges rágalmazásnak vagy pletykának hittem. Ha nem hanyagol el engem olyannyira, mint most is, hogy csak fél év után jön el hozzám, bizony egyetlen szót sem hittem volna el mindabból… Ekkor Ferenc elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon: – Nem kell elhinni minden ostoba szóbeszédet. Frau Schratt igen tisztességes asszony, a legtisztességesebb, és biztosíthatom önt, hogy ami ott van… az csak barátság. Semmi több, semmi más. Ekkor azt hitte Ferenc, mindent megmagyarázott és elsimított, hát ideje rátérni arra, amiért jött. Meg akarta fogni Anna kezét, de az visszahúzta, sértetten. Már könnyek ültek a szemében, nem sok hiányzott, hogy elsírja magát. – Felség… nem szeretném, ha hazugságra kényszerülne… Kérem, legyen velem őszinte, én már mindenre felkészültem. Már egy éve várom, hogy egyik nap azt mondja, nem jön többé. Hogy egyszer eljön az a nap, amikor vége lesz… Még valamit motyogott a gyermekekről, egyszerű háziasszonyi mivoltáról, de lényegében már elromlott a hangulat. Szó sem volt most tejeskávéról és kifliről, lábhoz borulásról és egymás kezeinek csókolgatásáról. – Nyugodjon meg, hiszen nem történt semmi. Nincs semmi – ismételgette Ferenc makacsul. Tagadott, és ez látszott is rajta. És ő is tudta, hogy a nő ezt látja rajta. Tanácstalan volt. – Ha nincs ott semmi, akkor Felséged miért jár el hozzá hetente kétszer is? – Kolosszális! Ezek az emberek mindent tudnak? – esett ki Ferenc a szerepéből. Csakugyan megdöbbentette, hogy amit titoknak hitt, azt lám már rég szájára vette a bécsi nép. Miközben

arról senki sem tud, hogy most itt van, és hogy tizenegy éven át találkozgatott ezzel a csinos nővel. No persze, Anna Nahowski teljesen ismeretlen személy Bécsben, míg Schratt asszony a színészet egyik fényes csillaga. Őfelsége ekkor két meglepő dolgot tett. Egyszerűen hanyatt vágta magát a kereveten, ami egyáltalán nem volt szokása. A másik furcsa az volt, amit mondott: – Figyeljen ide, asszonyom, én azt a nőt még soha meg nem látogattam! Majd kis szünet után a nyomaték kedvéért hozzátette ismét: – Soha! Anna ekkor elmesélte, hol hallotta, és hány helyen, mint biztos tényt. Majd újra elmondta: – Kérem, Felség, ha nem akar jönni többé, mondja meg. Ennyit elvárhatok Öntől. – De asszonyom, ön mindig olyan nyugodt és józan, kérem most is legyen az. Anna nem nyugodott meg. Visszaadta a férfi egy régi ajándékát is. Ferenc zsebre vágta a melltűt és elment. De nem végleg. A következő hónapokban ismét eljött és olyan szeretetre méltóan viselkedett, hogy ebből Anna csak egyetlen következtetést vont le: a Felség is férfi. Valami csúnya ügyet akar rejtegetni ezzel a viselkedésével. Ma már tudjuk, hogy női megérzése igaznak bizonyult. Most már Anna is bizonyos volt benne, hogy ami a férfit Schratthoz köti, az nem csak olyan egyszerű „barátság”, annál jóval több. Mindenesetre ő is vissza akart fizetni Ferencnek, legalább azzal, hogy nagyon hidegen és tartózkodóan viselkedett. Ferenc nem intézte el Nahowski állását sem – nyilván nem akarta odavetetni, még valami újabb kalamajkától félhetett talán. Ebből is arra gondolt Anna, hogy sem ő, sem az ő ügyei nem fontosak már a Császárnak, mert annak folyton „csak az a másik nő” jár az eszében. Most már azzal törődik. Attól kezdve ugyan jött, de egyre ritkábban. A két látogatása közti időszakok elviselhetetlenül hosszúra nyúltak. Volt, amikor öt-hat héten keresztül feléje sem nézett. Ami Annában csak növelte a mellőzöttség, a sértettség érzését. Olyannyira függetlenítette magát

a férfitól, hogy családjával együtt nyaralni mentek, amire régóta nem volt példa – hiszen Anna tizenkét éven át minden nyarát Schönbrunn közvetlen közelében akarta tölteni és mint láttuk, nem is eredménytelenül. Akkor nem. De Annának most is volt pénze, mert bár férje nem dolgozott, ő az ország egyik hegyvidékén egész házat bérelt és heteken át ott nyaraltak. Csak nem Ferenctől származott ez a pénz is…? A naplóban ennek nincs nyoma, de attól még lehetséges. Hiszen Anna sokszor alapvető dolgokról nem írt egy szót sem. Ritkábban találkoztak, és akkor Ferencnek csak egyetlen témája volt: az öregség. Mármint a saját korára panaszkodott, ez valamiféle rögeszme lehetett akkoriban. Vagy csak számítása volt az egész? Azért mondta Annának, hogy az ne várjon el tőle semmit? Egyszer még decemberben is összejöttek kint a szabad téren, ahol Anna bundájára ültek. A naplóbejegyzés itt meglehetősen furcsán végződik. A jelenet végén ennyit olvashatunk: „Magához húzott – – – – – – –„ Vagyis megölelte az asszonyt a hóban, ahol egyedül voltak. Nem történt semmi más? Semmi egyéb? Akkor miért pontozta ki az asszony a mondat folytatását, miért nem írta meg, mi is zajlott valójában? És a végén már csak egy mondatot találunk ,amely arra utalt, hogy Anna ott és akkor alaposan megfázott… 1888 tavaszán is el-eljárt még Annához, bár a dolog észrevehetően veszített lendületéből. Igaz, már sokkal korábban. Jött márciusban, áprilisban és minden alkalommal kért Annától egy naptárt, megnézte benne, mikor jöhet ismét. Nem tudjuk, milyen dátumok estek itt egybe, hány hétre előre ismerte Ferenc a saját programját. Két hétre bizonyosan, mert általában ennyi időre szóltak ígéretei. Egyszer a schönbrunni parkban világos nappal összefutottak hárman – a császár nem tudta, hogy Anna ott van, az meg azt nem, hogy a császár ilyenkor is sétálhat. Mindehhez a tetejébe még ott volt Nahowski is, aki nem vette észre a másik két ember mérhetetlen zavarát. Nagyon el volt telve önmagával. Ráadásul miután a véletlenül találkozott emberek szétrebbentek, pár perc múlva ismét felbukkant Ferenc, ezúttal egy másik nővel. Akit Anna nem ismert. Mindez eléggé elkeserítette őt.

Később Ferenc meglehetősen nyersen kérdezte tőle, mi volt az a jelenet ott Schönbrunnban? Anna szíve elszorult, nem szokott ilyen szemrehányásokhoz, legalábbis nem a Császártól. Persze nem kell őt félteni, egyben dühös is lett. Egyre jobban haragudott már Őfelségére, aki nem tudott szépen és tisztességesen, mindenekelőtt pedig őszintén visszavonulni ebből a kapcsolatból. Mint oly sok férfi, neki sem volt tehetsége a normális szakításhoz, húzta-halasztotta a dolgot, ezzel még további sebeket is ejtett. Ferencnek elege lehetett a dologból. Egyszer később azzal fogadta és egyben vádolta meg az asszonyt – egy erdei találkozás alkalmával – hogy az „fut utána, amikor ő megmondta, hogy csak barátságról lehet szó”. Minden véletlen találkozás mögött Anna tudatos szándékát sejtette – mint egykor a színházban, ahol valóban erről volt szó. Ez a pillanat alighanem döntő lehetett a kapcsolatukban – negatív értelemben. Mit is írt erről Anna? „Csak rámeredtem. Ez már sok volt! Most fogtam fel csak: azt hiszi, féltékenységből járok utána?” Most fogta fel azt is, hogy a hölgy, akivel a múltkor látta sétálni Őfelségét, nem más volt, mint Schratt Katalin. De Ferenc ezen is csodálkozott – hiszen Schrattot mindenki ismerte Bécsben. Éppen csak Anna ne ismerte volna fel, aki már a színházban is látta? Persze, van logika a dologban. Nyilván másképpen nézett ki a színésznő a megvilágított színpadon, és eléggé messze a nézőktől. Azonkívül Anna talán rövidlátó is volt, de akkoriban a nők nem hordtak szemüveget hiúsági okokból (ez ma is megesik). Ferenc nem hitte el, hogy valaki nem ismerheti Schrattot: – Ne játssza meg a bolondot! – mondta Anna szemébe. – Maga nagyon jól tudta, ki az a hölgy! Ferenc meg volt győződve, hogy kellemetlenségei támadhatnak. Hogy Anna esetleg koslat utána a szó meglehetősen lehangoló értelmében, és hogy netán féltékenységből még kémkedik is uralkodója után? Ez újabb kínos jeleneteket ígért, és Ferenc ebből nem kért. Anna szerint ekkor közelebb ment hozzá, a mutatóujját figyelmeztetően felemelte, az asszony arca előtt ingatta és erőteljes hangsúllyal, nagyon határozottan kijelentette-megparancsolta: – Nekem maga többé ne jöjjön Schönbrunnba!

„Úgy éreztem magamat, mint akinek a szívébe döftek, ugyanakkor elszorult a torkom is.” Anna úgy érezte, az az ember viselkedik vele ilyen gorombán, akiért az életét feláldozta (?). És ekkor megint olvashatunk egy árulkodó mondatot. Miközben Ferenc hibáit sorolja, elszólja magát: „én semmit sem vétettem, ő a hibás, ő csalt meg”. Észrevették? Ferenc tehát megcsalta Annát, az asszony maga mondta ki vagy írta le ezt a szót. Ha ez csak sima, szex-mentes barátság lett volna, akkor ez a szó, ez a helyzet fel sem merül. Tehát volt köztük ennél több is. Hiszen ki hiszi el – még a tizenkilencedik században is! – hogy egy férfi és egy nő tizenkét éven át találkozgat, nemegyszer éjnek idején titokban egy-egy lakásban – csupáncsak azért, hogy kávézgassanak és beszélgessenek! Arról nem is szólva, hogy a „leégéstől”, pletykáktól, nevetségességtől, botrányoktól rettegő Ferenc vajon azért vállalta ezt a kockázatot annyi éven keresztül, hogy valóban csak beszélgessen egy nem túl okos, nem túl szórakoztató, egyszerű nővel? Nem játszott ebben szerepet Anna fizikai külseje? A nő ugyanis híresen szép volt. A nő iránti vonzalom Ferencben nem azért ébredt fel – amikor először megpillantotta az akkor tizenhat éves Annát – mert úgy sejtette, hogy ezzel a nővel majd jókat lehet… beszélgetni. Ez nevetséges is lett volna. Neki igenis a nő tetszett meg Annában, és később is azért találkozgattak, mert Anna csinos, sőt szép, ígéretes, kívánatos nő volt. Nehéz is lenne elhinni, hogy Ferenc a beszélgetések kedvéért vállalta mindazt a kényelmetlenséget, amit vállalt – nem is szólva a kockázatokról. Mindenesetre ez a jelenet szakításnak tűnt, nem hiába volt Ferenc oly szigorú, sőt rideg. Anna sírva fakadt, jelenetet rendezett, amitől Ferenc még inkább elborzadt. Anna aztán hosszú erdei bolyongás után lecsillapodott, hazament és eldöntötte: ha „Ő” csak sajnálatból tartotta őt maga mellett eddig, miközben már a másik nőbe volt szerelmes, és nem merte őt elküldeni – hát majd szakít vele ő, az asszony. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy már semmit sem érez a férfi iránt, szerelme elmúlott (mert Anna a napló tanúsága szerint kapcsolatukat szerelemnek tartotta, ami ismét csak nem passzol a „csak beszélgetni szoktak”-elmélethez).

Ezek után azonban Ferenc még eljött, ahogyan a legutóbbi találkozásnál ígérte. Akkor ugyan csak le akarta rázni az asszonyt, de közismerten szerette betartani ígéreteit. A legegyszerűbb és sok férfira leginkább jellemző viselkedést választotta: úgy tett, mintha legutóbb semmi sem történt volna közöttük. Hogy ő goromba lett volna, hogy kegyetlen dolgokat mondott volna…? Ugyan már! – Nem, nem emlékszem! – jelentette ki erős hangon és csodálkozó szemeket is meresztett az asszonyra. Akit ismét megdöbbentett ez a szemtelenség. De Anna nem adta fel: – Felség, a történtek után… – Felejtsük el mindazt, ami történt, és legyünk megint barátok – még a kezét is nyújtotta, hogy kibéküljenek. Vagy azt hitte, hogy Anna majd örömkönnyekben tör ki és hálálkodva csókol neki kezet? Ezen sem csodálkozott volna, gyanítom. Ám nem ez történt. Az asszony remegő hangon tartott ki elhatározása mellett: – Felség… Azok után, ami történt, kérem vegye olybá, hogy én már el is búcsúztam Öntől. Ez teljesen kihozta sodrából I. Ferenc Józsefet, az OsztrákMagyar Monarchia urát! Nem szokott hozzá, hogy valaki ellentmondjon neki, még egy ilyen, számára (immár…) jelentéktelen ügyben is. Egyszerre döbbent meg, és vesztette el önuralmát. Ebből sejthetjük: az uralkodó közmondásos nyugalma csak álca volt. Az udvarban soha senki nem szállt vele szembe, kivéve néhány közeli családtagot, akikkel elég baja is volt (elsősorban Erzsébet és Rudolf fia) – de mások sohasem mertek ellenkezni vele. Így aztán könnyű volt nyugodtnak maradnia! De most lám, itt ez az asszony, aki a tizenkét évét siratja. Az álmait siratja, és talán még valami ostobaságot is cselekszik…? Még csak az hiányzik, hogy szerelmi csalódásában öngyilkos legyen, vagy másféle botrányt okozzon. Ebből baj lehet! Őfelsége tehát elveszti nyugalmát és rikácsolni kezd. Meglehetősen kellemetlen hangon. Anna azt hajtogatja: ez a viszony – ő maga használja ezt a szót Ferenccel szemben, és a naplóban is így írja, ismét egy döfés azoknak, akik ártatlan beszélgetéseknek hiszik kettejük kapcsolatát! – tönkreteszi őt lelkileg és fizikailag, nem

bírja tovább a feszültséget, az örökös várakozást, a sok csalódást. Ez már az egészsége rovására megy, az „örök feldúltság” egyszerűen kibírhatatlan. Érezteti Őfelségével: olyan férfinak tartja, aki nem érdemli meg a szerelmét… már semmit sem érez iránta, arra sem tartja érdemesnek, hogy gyűlölje őt. Vagyis mindent megtesz, hogy Ferencnek még az emléke is közömbössé váljon számára. Őfelsége elvesztette önuralmát és azt kiabálta Annának. – De esküszöm magának, Schratt csak a barátom! Nincs köztünk semmi! – kiabálta idegesen. Az egész jelenet egy rossz komédiára emlékeztette, biztosan. Egy házastársi veszekedésre. Bizonyos értelemben az is volt. – Hát hazudok én magának? – kérdezte drámaian. És mivel Anna csak vállat vont, nem válaszolt, Őfelsége felfogta, hogy éppen ez a helyzet. – Szóval hazugnak tart engem – mondta halkan. Ez egy kicsit megrázhatta, talán egy pillanatra önvizsgálatot is tartott. Mindenesetre szintén régi férfimódszerrel vélte elintézni a dolgot, mégis. Odament Annához, hogy megölelje, megcsókolja. Anna tiltakozott: – Ne csókoljon, hiszen ki tudja, honnan jött most? Lehet, fél órája még valaki mással csókolózott! De Ferenc ekkor úgy látta, sikerül még visszanyerni az elvesztett pozíciót – elvégre abban a hitben is ringatta magát, hogy ő egy jó katona, és tán még jobb hadvezér. Általános támadást indított hát. Elkapta Annát és ledöntötte a heverőre, „csókokkal borította dühös arcomat”, mint írta volt Anna. Nem tudjuk a folytatást, csak sejthetjük. Mindenesetre a szakítást ismét elhalasztották. Második gyermek? A következő hetekben nem találkozhattak, akkor Ferenc ismét Erzsébettel nyaralt a közelben. Június elejére viszont Anna rájött, hogy megint terhes. Nem szólt róla a császárnak, aki több mint egy hónap múlva kereste fel őt, ismét. Júliusban aztán Anna nyaralni ment a családdal. Őfelsége is ezt tette – Bad Ischl-ben múlatta a nyári időt.

Július közepén Anna elvetélte ezt a gyermekét is. Tudjuk, nem ez volt az első gyermeke, aki ilyen sorsra jutott. Szeptember első napjaira – több hetes kínlódás után – rendbejött annyira, hogy kiment a hietzingi villába és a megbeszélt hajnalon beengedte a császárt. Aki csak rápillantott és látnia kellett, hogy valami történt. – Csak nem valami rettenetes esemény? – kérdezte már az ajtóban. Most csakugyan beszélgettek és semmi több nem történt, reggeliztek, Őfelsége szivarra gyújtott, megígérte, hogy pár nap múlva ismét jön. És csakugyan eljött. Tehát a rettentő jelenet után egyikük sem akart szakítani? Egy közbevetőleges állítás: a jelek szerint az elvetélt gyermek apja is Ferenc lehetett. Az a bizonyos ágyjelenet nyilván szexuális közeledéssel végződött, ebből lett a terhesség, amelynek olyan gyászosan lett vége. Nem világos, Anna szeptemberben elmondta-e a császárnak a nyári eseményeket. Inkább vérszegénységről panaszkodott, ezzel magyarázta általános és szembetűnően leromlott állapotát. Aztán jött az ősz, néhányszor találkoztak, feltehetően már amolyan április végi jelenetek és ágyban végződő kibékülések nélkül. Minden elsimult, Anna fájdalma múlóban volt. Ferenc viszont nagyon is számítóan közeledett céljához –a végleges befejezéshez. Ahogy az utóbbi években többször, most télen is találkozgattak. Persze nem karácsonykor, de 1888. december 29-én is sikerült összejönniök. Annának fogalma sem lehetett róla, hogy ez az utolsó együttlétük. Lehet, nem ekkorra tervezte, és nem így. Olyan események következtek, amelyek eltávolították őket egymástól. Mindenesetre úgy váltak el, mint akik a jól bevált, immár tizenhárom éves recept szerint majd tavasszal Schönbrunnban folytatják. De közbeszólt a történelem, és persze Ferenc természete. 1889. január 30-án elterjedt a hír Bécsben, Anna is hallotta, hogy Rudolf trónörököst Mayerlingben megölték, vagy megölte magát – senki sem tudta, igazából mi történt és azt mind a mai napig homály fedi. A befejezésre pár hónappal később került sor. Ferenc úgy látszik, kihasználta gyászát arra is, hogy ne kelljen többé találkoznia megunt, problémás szeretőjével. Anna úgy látta, tikosrendőrök ólálkodtak a ház körül, idegenek vele akartak találkozni, de a férje

folyton otthon volt, nem jöhettek be észrevétlenül és levelet sem küldhettek. Végül a férfit beidézték a rendőrségre valami ürüggyel, és mialatt távol volt, egy küldönc névre szóló levelet hozott Annának: a császári magánalapítvány igazgatója személyesen akart vele beszélni. Szegény asszony azt hitte, elárulták őket és bajba kerülhet a császárral folytatott viszony miatt. Az alapítványi igazgató, egy báró a császár magánügyeit volt hivatva intézni és ezt meg is tette. Közölte Annával: a császárt összetörte fia halála, most senkit sem kíván látni és a jövőben is így lesz ez. Finoman értésére adta: kívánhat magának valamilyen ajándékot, nem túl értékeset persze, azt megkapja és többé ne érdeklődjön felsége iránt, ne próbáljon meg közeledni hozzá, találkozni vele. Anna perszer mélyen csalódott, hiszen egyszer Felsége azt ígérte neki: majd személyesen jelenti be, ha viszonyuk véget ér. Ám most mindent a nagy gyásszal lehetett magyarázni és bizony nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: Ferenc kihasználta a helyzetet sok egyébre. Többek között arra is, hogy megszabaduljon Annától. Végül is, egy eléggé megalázó alkudozás után, amit Anna a naplóban részletesen leírt, kapott 200 ezer forintot úgymond a hallgatásért és a gyerekei neveltetésére. Aláírattak vele egy papírt, hogy örökké hallgatni fog mindarról, ami közte és Ferenc József között tizennégy év során történt. Ezt megértette és aláírta. Felfogta, hogy ez a saját érdeke is. A pénzt befektette értékpapírokba és valóban gyermekei neveltetésére költötte. A férjének nem is szólt róla, hiszen az csak elkártyázta volna (Annának a jelek szerint sohasem jött össze egy rendes férfi vagy férj, de még szerető sem…) Nem tartott sokáig a bánata. Hiszen hamarosan ismét terhes lett, ezúttal természetesen a férjétől. A hű szolgálólányt elbocsátotta, igaz, ő is szavát vette, hogy hallgatni fog és négyjegyű összeggel ajándékozta meg. Még többször látta őfelségét, de már nem beszéltek. Annának szívébe markolt, ahányszor megpillantotta Ferencet, aki… Schrattal sétált ugyanazokon az erdei utakon, ahol annyi évig vele találkozgatott. Még tett kísérletet, levelet is írt a császárnak, hogy

találkozna vele – de Ferenc többé nem jött el egyetlen találkozóra sem. Annáról mit kell még tudnunk? 1896-ban is volt egy halvaszülése, fürdőkbe járt gyógyulni, múltak az évek, a gyerekek felnőttek. Anyagi gondjai többé nem voltak, férjével több házat és szántóföldet is vásároltak, jól éltek. Az iszákos férj előbb halt meg. Anna túlélte őt is, a császárt is és csak 1931 tavaszán, hetvenkét éves korában távozott ebből a világból. Ferenc akkor már tizenöt éve halott volt.

Tizedik fejezet Katalin, Katalin! Az előző fejezetből már tudható, hogy Ferenc, az addig oly önmegtartóztató életvitelű uralkodó az 1880-as években egy ideig két párhuzamos kapcsolatot is „futtatott” a házasságán kívül. Az utóbbi ugyan akkor már csupán merő formaság volt, ez tehát nem jelenthetett akadályt. Mindebből arra is fény derül, hogy míg a politikában igyekezett betartani ígéreteit és Zsófia katolikus neveltetésének köszönhetően sokat adott az esküvésre, nem akart esküszegő lenni – Erzsébettel és a házasságával kapcsolatban ez valahogyan kevésbé izgatta. Gyanítható, hogy Erzsébet maga mentette fel adott szava alól vagy ráutaló magatartásával, vagy úgy is, hogy ezt egyenesen közölte Ferenccel. De lássuk, ki is volt ez a Schratt? Katharina Schrattzot minden szavahihető forrás szerint maga Erzsébet szemelte ki férje szeretőjének. Ez az ötlet a tizenkilencedik századi fejekben némi zűrzavart kelthetett, akkoriban az ilyesmi nemcsak szokatlan, meghökkentő, de a legtöbb ember számára egyszerűen hihetetlen is volt. Különösen az, hogy maga a feleség „szállította” volna a szeretőt. De hát Erzsébet mindig is különc volt, azonfelül pontosan ismerte saját céljait. Sajnálta is Ferencet, akit sok bajában magára hagyott. És úgy látta jónak, ha lesz egy „helyettese” Bécsben, míg ő nyugodtan csavarog a világban. Mindenesetre bizonyos, hogy ő hozta férjét össze a színésznővel, méghozzá úgy, hogy előbb barátságot kötött az asszonnyal, rábeszélte, festesse meg a portréját közös udvari festőjüknél. Erzsébet ekkor ötven éves volt, meglehetősen frigid lehetett mindig, férfira nem volt szüksége. A kiszemelt művésznőt hosszú munkával hozta egyre közelebb férjéhez. Aztán eljött a nap, amikor Erzsébet úgy intézte, hogy mindketten: Ferenc és Katalin is felbukkanjanak a festő műtermében, mintegy véletlenül, egyszerre. Attól kezdve már hagyta őket élni – hiszen tudta, az élelmes és szép színésznő úgyis elbűvöli a férjét. Úgy is lett. Erzsébet számítása bevált, a kapcsolat elindult.

De persze ismerve Ferencet, tudhatjuk: nem ment ám az olyan gyorsan! 1886 tavaszát írták, Ferenc ekkor már tizenegy (!) éve csak Anna Nahowskival találkozgatott és ha azt lehet szerelmi viszonynak nevezni a szó teljességében, akkor ott volt „lekötve érzelmileg”. Ez persze nem jelent sokat. A viszony tehát úgy kezdődött, hogy Erzsébet férjének ajándékoztatta Katalin portré-festményét és összehozta őket személyesen. is. Ferenc el volt bűvölve. De ki is volt ez a Schratt? Katharina Schratt 1853-ban született Bécs mellett, apja tehetős kereskedő volt. Nem kétséges, hogy voltak színészi képességei, a szakmát Bécsben egy magán-színiiskolában tanulta ki. Több fővárosi színházban játszott, majd egy ideig Szentpétervárott is vállalt munkát. Már tizennyolc évesen életelemévé váltak a „világot jelentő deszkák” és azokon egészen jól játszott. Húsz éves korában, 1873-ban már a Ferenc József uralkodásának 25. évfordulójára rendezett ünnepségsorozat részeként játszotta el Kata szerepét Shakespeare A makrancos hölgy-ében. Ferenc József ekkor látta őt először, de érdekes módon meg sem fordult a fejében, hogy közelebbi kapcsolatot keressen vele. Mellesleg a díszpáholyban éppen Erzsébet mellett ült – akinek szintén nem az járt ekkor még az eszében, hogy a színésznőt megszerzi a… férjének. Mivel csakugyan csinos nő és jó színésznő volt, mind több remek szerepet kapott az 1870-es években, a bécsi Stadttheaterben. Népszerű lett, a nézők, színházlátogatók szerették őt. Ahogyan az gyakorta megesett a művészekkel – folytonos pénzhiányban szenvedett. Pedig igen magas gázsikat kért és kapott, de meglehetősen kedvelte a luxust és szórta a pénzt. Aztán felbukkant egy fess, bár kissé könnyelmű magyar úr, nemes és nemzetes ittebei Kiss Miklós. Nem csoda, ha Kiss úr ezzel az egyszerű névvel folyton használni kényszerült nemesi előnevét, hogy mégis valami kis fényt adjon nevének és önmagának. Az a hír terjedt el róla – Katalin köreiben is – hogy apja az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok egyike, Kiss Ernő volt. A hír igaznak bizonyult. Miklós úrfi a szokásos henyélő életet folytatta mint huszártiszt. Esténként mulatott, női szíveket tiport tucatszám, aztán beleesett Schratt Katalinba, minden este ott ült a színház nézőterén és

valósággal falta a hölgyet – egyelőre csak a szemével. Könnyelmű ember volt, de kétségtelen voltak némely tehetségei. Az egyik például az volt, ahogyan a nőkkel tudott bánni, rájuk hatni. Hamarosan megismerkedtek és a férfi elbűvölte Katalint – de olyannyira, hogy ez nemcsak feleségül ment hozzá, de még ígéretes és gyönyörűen indult színészi pályáját is feladta! Egyes életrajzírók szerint Kiss úr már addigra is oly sok adósságba verte magát, hogy hitelezői a szó szoros értelmében üldözik és hiába a nagy hozomány – vagy éppen azért? – még a mézeshetek alatt is folyton menekülnie kell az ifjú párnak. Ami eleinte valóban izgalmas és szórakoztató is lehet egy ifjú és szerelmes hölgynek, de aztán hamarosan kiderül, hogy a dolog sokkal komolyabb, mint kezdetben hitték. A leendő hozomány terhére az aradi vértanú enyhén szélhámos fia bizony már alaposan kiköltekezett, és Katalin bizony észreveszi: hamarosan vagyontalanul marad… Az esküvő 1879-ben történt, egyetlen fiuk, Anton – magyarul Antal, mert ő maga természetesen a magyar nevét használta felnőttként is – 1880-ban született. Őt is el kellett tartania valamelyiküknek. Ez bizony vita tárgya lett, mert hamarosan kiderült: a két ember egyike sem ismeri a pénz igazi értékét, takarékosságról fogalmuk sincsen, a hitelezők pedig mai kifejezéssel élve „nem szívbajosak”. Irdatlan kamatokra adnak pénzt, és míg az exhuszártiszt betömi a lyukakat, addig sok pénz folyik el. Több, mint amennyi van. Ezért újabb uzsorakölcsönöket kell felvenni, amit csak úgy lehet visszaadni, ha egy másik uzsorástól még többet és még rosszabb kamatra veszünk fel… Ez nem mehet a végtelenségig. Különösen amikor Katalin apja rájön, hogy kedves, bohém veje már elverte szinte az egész hozományt is! A házasság nem tarható tovább össze, amikor Kiss úr még holmi spekulációkba is bonyolódik, a végrehajtó pedig már Katalin ruháira is ráteszi a kezét. Azon a napon, hogy a végrehajtók bevonultak Katalin gardróbjába, Katalin maga kivonult – a házasságból és a közös lakásból. A házaspár külön él, de nem válnak el. A gyermeket Bécsben nevelik, később diplomata, követségi tanácsos lett és 1941-ben halt meg, gyermektelenül. Schratt Katalinnak tehát nem maradt utóda.

Bár csak külön élnek, Kiss úr továbbra is eltartatja magát feleségével, aki az anyagi csőd láttán visszatér a színházba és ismét sokat keres mint színésznő. De persze rengeteget is költ. A volt katonatisztnek semmilyen becsületes szakmája, foglalkozása nem volt és nem is értett semmihez. Kénytelen hát dzsigoló módjára nejéből élni. Katalin nem válogathatott hát, egy gazdag gyáros barátnője lett, az anyagi haszon reményében. Ezen akkoriban kevesen csodálkoztak, hiszen a színésznőket a gazdag urak voltaképpen afféle kicsit jobb prostituáltaknak hitték, úgy is bántak velük. Schratt Katalin azonban szép volt, tudott viselkedni és nagy tekintélyt szerzett bizonyos szalonokban. Tehát nem „akárki”, nem egy senki volt. Nem egy jobb hölgy, aki pénzért bármelyik gazdag úrral lefekszik. Idáig nem jutott el. Aztán jött az emlékezetes négyszemközti beszélgetése Erzsébettel a festő műtermében. Maga Katalin később elmondta egyik életrajzírójának – igaz, erre már az 1930-as években került sor – hogy Erzsébet valósággal ömlengett és magánéletéről is beszélt. Mielőtt ismét elutazik – mondta kissé titokzatosan – „valamit el kell intéznie” Bécsben. Ma már nincs kétségünk: a dolog, amit rendbe kell hoznia, férje, Ferenc József szerelmi élete volt. Meg is tett mindent, hogy összehozza őket és csak akkor utazott el, amikor már látta, hogy a „hal” jó értelemben szólva, bekapta a horgot. Erzsébet később bevitte őt az udvarba is. Mindenféle módon megkönnyítette az asszony ottani szerepléseit, még ideiglenes és alkalmi felolvasónőjének is kinevezte, hogy ezt elérhesse. Egy fiatal és csinos színésznő másképpen nem juthatott be az előkelő és meglehetősen zárt udvarba. De hát ha már Ferenc volt olyan élhetetlen, hogy nem csapott le kellő energiával Katalinra – Erzsébet maga volt kénytelen odahozni eléje, szinte „tálcán”. Majdnem száz év kellett, hogy kiderüljön: a császárnak akkor még Anna Nahowski járt az eszében, ha házasságon kívüli kapcsolatról volt szó. Az az egy nő a heti egy, vagy két-három hetente egy hajnali találkozással együtt éppen elégségesnek bizonyult. Ennyi telt tőle mint férfitól és uralkodótól. Aki mellesleg folyton valamiféle „lebukástól” rettegett és ez sem növelhette a potenciáját és hódító kedvét.

1883-ban Katalin bizony már nem volt fiatal – akkori felfogás szerint – hiszen harminc is elmúlott! (Sok nő nem érte meg a negyvenötöt, az ötvenet sem az akkori közegészségügyi és egyéb viszonyok között). De alakja még mindig karcsú, és bár kicsit asszonyos, azért kívánatos. Sőt, nagyon is az – ismerjük külsejét számos korabeli forrásból. A fennmaradt fényképek viszont nem mutatják olyan ellenállhatatlanul szépnek, ahogyan azt akkoriban a színikritikák és lelkes hívek ábrázolták. A jóakarók, az Erzsébet által távolból is mozgatott személyek elérték, hogy Katalint átcsábítsák az udvari színházba. A Burgtheátert Ferenc magánpénztárából tartották fenn. Mi több, kifizették adósságait is, és itt sem kerestet rosszul. Mint minden új színésznek és színésznőnek, kihallgatáson kellett jelentkeznie a császárnál. Kedves volt és naiv – vagy legalábbis ilyen benyomást tett a császárra. Aki ekkor már ötvenhárom éves volt, huszonhárom évvel idősebb az asszonynál. Persze lehet, hogy a színésznő itt is szerepet játszott, méghozzá úgy, hogy ez ne látszódjon. De Erzsébet számítása csak részben jött be. Hiszen a császárné ritkán volt otthon és a dolgok az ő tevékeny közreműködése nélkül nem mentek jól. Ami abból is látszik, hogy most két év telt el anélkül, hogy a császár és Katalin találkoztak volna! Sokan imádták a színésznőt és valóságos udvartartása volt gazdag férfiakból. Közben gyakran fellépett a Burgtheaterben is, ahol Ferenc József szinte minden darabját megnézte. De a férfi még mindig nem érzett semmit, vagy ha mégis, hát titkolta és nem közeledett igazán. Ferenc nem szerette a komoly darabokat, a drámák kifejezetten taszították. A komédiákat kedvelte, és érdekes módon ezek között is az úgynevezett „népieseket”, amelyek nyelvezete is vaskosabb volt a szokásosnál – ha nem is sokkal. De azért már valami készülődött közöttük. Többen feljegyezték, hogy 1885-ben egy nagyiparosok által rendezett bálon, amelyre a császár is hivatalos volt, „feltűnően sokáig beszélgetett egy Schratt nevű csinos színésznővel”. Vagyis Erzsébet vetése kezdett szárba szökkenni. A királynő Bad Ischl-be is meghívta újdonsült „barátnéját” és hegymászó túrára mentek… hármasban. Persze, a megfelelő kísérettel. Schratt és a császár egyetlen percig sem maradtak

kettesben, de a naplók, levelek és későbbi emlékezéseik szerint igen jól érezték magukat a másik társaságában. Feltehetően ekkor mozdult meg a vágy Ferencben. Végre! – sóhajthatott fel Erzsébet, aki végső soron több mint húsz éve volt már a férfi felesége és elég jól ismerte reakcióit, viselkedését. Végül is 1886-ban vált világossá Schratt számára, mit is várnak el tőle. A császárné azért barátkozik vele, hogy férje karjaiba lökje, amire viszont Ferencben is megvan a hajlandóság. Ferenc mellesleg már ekkor is sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, de ez aligha riasztotta el a színésznőt, aki Ferencnél idősebb urakkal is „barátkozott” már (értsen mindenki azt e szó mögött, amit akar. Ennyi idő távlatából ennek sincs már jelentősége.) A fővárosban, és ezt követően aztán az egész Birodalomban elég hamar elterjedt, hogy a császárnak színésznő a szeretője, méghozzá az egyik legszebb és legtehetségesebb bécsi színésznő, az udvari színház társulatának tagja. Aki nem ismerte volna a hölgy nevét, az is hamar megtudhatta. Ugyanakkor van okunk feltételezni, hogy ekkor még nem volt szexuális kapcsolat Ferenc és Katalin között. Persze nem kevés olyan történész akad, aki esküszik rá, hogy a sok évtizedes barátságot soha nem „szennyezte be” efféle kapcsolat! Meglepő, milyen sokan hiszik, hogy a minden nőtől elhagyott ötveneshatvanas férfi egy kedélybeteg, nyomorult öregember lett volna, aki már csak beszélgetni képes a hölgyekkel. Nyilván a barátság későbbi szakaszában már csak erre korlátozódott a dolog, de nincs okunk feltételezni, hogy az első korszakban az ötvenes férfi és az alig harmincon túli temperamentumos fiatal nő között ne lett volna ennél sokkal több is. A kapós hölgy Akkoriban azok a gazdag urak, akik kitartottak egy-egy színésznőt, bizonyos jogokat formáltak hozzájuk. Például azt akarták elérni – a naiv emberek! – hogy a hölgy, míg az ő pénzükön él, ne feküdjön le senki mással, csak velük. A dolog bizonyos értelemben „jogosnak” tűnik, akkor is, ha valahol az emberkereskedelem és a rabszolgaság határát is súrolja-súrolta a dolog. Néhány úr rossz néven vette hát Katalintól, hogy most elzárkózik előlük.

Pedig nehéz volt megszokni, hogy csak a császár barátnője legyen. Erzsébet kimondatlanul is azt követelte, hogy ha már elszánta magát Ferenc barátnője lenni, hanyagolja el többi kapcsolatát. Ennek Katalin eleinte nem akart eleget tenni. Anyagilag most sem volt rendben és bizony még sokszor rászorult egyes bőkezű urak – köztük a Monarchia leggazdagabbjai – támogatására. Mint mindig, most sem tudott bánni a pénzzel. Már csak azért is tisztáznia kellett a dolgot Ferenccel, mert hiszen Katalin Bad Ischl-ben kapott egy villát az egyik gazdag úrtól – ahol egyik nyaralása alkalmával külön fogadta az odalátogató Erzsébetet és lányát, Mária Valériát – de éppenséggel egy reggeli órán (óh, a korán kelők szerelmi időszaka!) magát a császárt is. Aki akkor természetesen semmi „tisztességtelent” nem tett, ez még az ismerkedés ideje volt. Katalin azt állította, hogy bérelte a villát. Végül be kellett vallania Ferencnek, hogyan is áll a dolog. A „támogatókat” ezután felsőbb parancsra roppant diszkréten eltávolították a közelből és Katalin életéből, bár ez sem ment egyik napról a másikra. És ez még mindig csak a közeledés időszaka volt kettejük között. Ám a leggazdagabb úr, Hans von Wilczek, a lengyel származású osztrák arisztokrata, akiről az a hír járta, hogy a Monarchia leggazdagabb embere és nagyobb a vagyona a császárénál is – nem mondott le Katalinról. Nemhogy évekig, de még évtizedekig próbálkozott az asszonynál! Mint a Ferenc József által Schratt Katalinnak írott vaskos levélgyűjteményéből kitűnik, a császár féltékeny volt Wilczek grófra és nemegyszer csipkedte még Katalint ez ügyben – egészen komolyan a vetélytársát látta az arisztokratában, akit különben jól ismert. Nyilván nem esett jól neki e sajátos „sógorság”… 1886 nyarán sokat kirándultak együtt a hegyekben és a tavakon. Csónakáztak, nagy túrákat tettek hol kettesben, hol kísérettel. Erzsébet ilyenkor tapintatosan elhúzódott a közelükből. Az utána következő őszön jöttek azok a jelenetek, amelyeket Anna Nahowski naplójában találunk – ekkor kezdte pedzegetni Ferenc, hogy ezután nem jöhet oly gyakran, mint eddig, és hogy öregszik… Hát persze, hogy már akkor készítette elő a „rugalmas elszakadást” Annától,

hogy aztán maradék – mindig oly kevés – szabadidejével átállhasson Katalinra! Anna megérzései igaznak bizonyultak. A császár megcsalta egyik szeretőjét a másikkal, mindezt felesége csöndes asszisztálásával. Aki viszont Annáról nem tudott semmit. Ferenc ekkoriban kezd rászokni, hogy leveleket ír Katalinnak. Nem egyet, nem tizet és nem ötvenet – sokkal többet. Reméli persze, és egyik írásában kitér erre is – hogy ezek a levelek soha nem kerülnek mások kezébe. Katalin erre ígéretet tesz, és csakugyan, amíg a császár élt, nem kerültek elő. A szokásos őszi gödöllői vadászatokról is ír, és bárhol tartózkodik, bármilyen ügy miatt kénytelen elhagyni Bécset, vagy csak nyaralni megy, mindig jönnek-mennek a levelek. A levelekből mi új derül ki számunkra Ferencről? Amit még nem tudunk? Először talán az tűnik fel, mennyire elikvens, szógazdag és bőbeszédű ember volt Ferenc. Amikor végre alkalma nyílott igazán beszélgetni valakivel, aki a saját intellektuális szintjén érzett, akkor megnyílott. Sem a rideg udvarban, sem a hivatali vagy katonai életben nem akadt alkalmas partnerekre és mondjuk meg őszintén, Anna Nahowskival sem volt éppen sok közös témája. Anna egyszerű lélek volt, sohasem járt az udvarban, nem ismerte az ottani viszonyokat és hangulatokat, vagyis a császár másik, igazi életének hátterét és színhelyét. Katalin viszont mint udvari színésznő folyton magasabb körökben mozgott. Akikről a császár beszélt vagy írt, azokat általában személyesen is ismerte és át tudta érezni a magányt, amit a trónon el kellett szenvednie az uralkodónak. Akit nem csupán a trón, hanem saját természete, neveltetése, fennköltsége stb. is kalitkába zárt. A levelei hosszúak, de nincs bennük semmi „felvizezés”, minden mondatnak van értelme és helye, mondanivalója. Kitárulkozik bennük egy elnyomott lélek, bár azért folyton érződik, hogy nem akar mindent elmondani, nem adja ki magát teljesen. 1887 tavaszán aztán jöttek a féltékenységi jelenetek Annánál – miközben a császár még mindig nem érintette meg Katalint. Igazat mondott tehát akkor, amikor Annának magyarázta: egy ujjal sem ért Katalinhoz. Gondolatban bizonyosan hozzátette, hogy „még nem”, de ezt

óvakodott volna elmondani a sokgyerekes, sokszor terhes, meglehetősen rossz idegállapotban lévő féltékeny nőnek. A levelek nagyobb része társasági és színházi kérdésekről szól, Ferenc néha igyekszik valamilyen véleményt mondani egyéb művészeti ágakról is, de ezt inkább hanyagolja. 1887 őszén már Katalin kérte Ferencet, találkozzanak valahol Bécsen kívül, de a császár ekkor még ellenállt. Nem mintha nem vonzotta volna Katalin, a nő – hanem szokása szerint a pletykáktól, a botránytól félt. Pedig tudnia kellett már, hogy szerte beszélik viszonyát a szép színésznővel, megelőlegezve azt is bőségesen, ami még nem történt meg. Egy furcsa mondat is felbukkan itt, talán magyarázatul idézzük: „Nagyságos asszonyom… kérem, ne jöjjön el a vadászatra. A kíséretemben lévő urak ismerik Önt és ott biztosan lesznek sajtózsidók is, akik a vadászatról stb. akarnak majd tudósítani”. Nos, fennakadhatunk a mélyen katolikus király fajvédő megjegyzésén, akkor is, ha a bécsi ellenzéki sajtó csakugyan nagyobbrészt zsidó kezekben volt. Ferenc a megfelelő és köreikben szokásos lenézéssel figyelte ezt a nyüzsgést és nem volt híján egy kis fajgyűlöletnek sem. De a számunkra lényeges információ: a félelem a botránytól. A következő mondatban le is írja: „Azt mondanák, hogy ön utánam jött és máris kész a gyilkos pletyka.” Így már más megvilágításba kerül az előző idézett mondatban a „stb.” rövidítés. Vagyis a sajtóhiénák csak arra várnak, hogy a vadászat eseményei mellett leírhassanak valamilyen szaftos „satöbbit” is… De hát lovagias ám a felséges úr, és tudja, miként kell kenegetni a sebzett női szívet. Ezért álljon itt a harmadik mondat: „Számomra az is igen fájdalmas volna, hogy oly közel vagyok Önhöz, és mégsem találkozhatunk.” Ez valóságos szerelmi vallomás! Biztosan célba ért, hiszen Katalin nagyon értelmes nő volt és ennél tompább célzásokat is jól „vett”. Erzsébet pedig közben is „nyomult” ez ügyben. 1887 novemberében, Katalin-napon Gödöllőn pezsgőt tetetett az asztalra, hogy az uralkodó család igyon Schratt Katalin egészségére… Ez teljességgel ellenkezett a császár és általában a család szokásaival, feltűnt persze Ferencnek is. De vagy nem gyanított semmit, vagy

pontosan tudta, mi történik, és miért. Nem volt ellenére, hogy összeboronálják Katalinnal, különösen azért, mert ez esetben nem kellett tartania Erzsébet haragjától, esetleges bosszújától vagy akár csak hosszantartó neheztelésétől sem. Ebben akkor már biztos lehetett és ez kellemes érzés volt. Viszont a császár félt minden betegségtől (meg is úszta jó sokáig nyavalyák nélkül), de ennek ára volt: ahol valamiféle fertőző bajt tapasztalt vagy annak vette hírét, oda nem ment egy ideig. Amikor 1888 elején Schratt Katalin fia, Kiss Tóni szamárköhögést kapott, a császár azonnal megtiltotta a kapcsolattartást, míg a gyerek meg nem gyógyul. Azt sem engedte, hogy az ilyen gyermek anyja fellépjen a színházban, csak ő írt leveleket az asszonynak, de tőle nem fogadott ilyent – hiszen az is meghozhatta volna a fertőzést! Ugyanakkor látványosan szomorkodott a leveleiben, hogy nem kap hírt Katalinról. Minden sorában érzékeltette akkor már, hogy valami sokkal több fűzi őket össze, mint afféle ál-barátság, afféle felszínes kapcsolat. És igyekezett minél mélyebbre merülni ebben a kapcsolatban, persze rengeteg elfoglaltsága és egyéb körülmények folyton akadályozták. 1888 elejétől kezdve leveleiben randevúkat, helyeket és időpontokat ad meg az asszonynak, ahol várni fogja. Ha a császár Magyarországra utazott – a leggyakrabban odajárt – akkor Katalin tudósította őt a távolból minden kis bécsi eseményről, színházi pletykáról stb. Közben tehát találkoztak, de még mindig nem volt semmi közöttük, úgy tűnik. A levelek hangulata is erre enged következtetni. Persze, szavakban erős volt ő is, mint a legtöbb férfi – volt olyan levele is, amelybe mintegy véletlenül beleírta. „Imádom Önt”, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ezt soha többé nem írhatja le, nem mondhatja ki. Vajon ez nem ugyanakkor történt, amikor időnként Anna Nahowskit is ezzel szédítette…? Az is megesett, hogy kora hajnalban Ferenc beslisszolt Anna házába egy kis „reggelire”, aztán délelőtt vagy délben időt szakítva hivatali elfoglaltságaitól, Katalinnal ment sétálni. Ha igazat írt leveleiben 1888-tól kezdve, akkor itt már érzelmekről volt szó. Katalin is írogatta a maga leveleit, amikor nem voltak együtt. Ősi női ravaszsággal igyekezett felkelteni a férfi féltékenységét, imádók

hadáról regélt, kik őt ostromolják – eddig igaz a történet. Abban már nem vagyunk bizonyosak, hogy egyikük sem ért célt – ahogyan azt írta a császárnak. Azon a nyáron ismét együtt voltak Bad Ischl-ben is, mármint a szokásos hármas-négyes-ötös „családi” társaság: Ferenc, Katalin, Erzsébet, Mária Valéria és olykor még valaki a Habsburg-családból, vagy valamilyen előkelőbb vendég. Maga Schratt igen jó benyomást tett a családra ismét. A császárral szemben pedig szóban és írásban általában mint egy kicsit butuska és gyakorta ügyetlenkedő nő lépett fel, és ezzel sikert is aratott. Mert ne áltassuk magunkat: mint akkoriban szinte minden férfi, Ferenc is meg volt győződve arról, hogy a nők soha semmiben nem érhetnek el olyan szintet, teljesítményt és eredményt, mint a férfiak. Szíve mélyén ő is lenézte a nőket. Így az ő fogalmainak éppen az felelt meg, ha a (reménybeli) szeretője kicsit buta, de szép és kívánatos, nem sok vizet zavar, ám kellemes tud lenni társaságban is. Nos, Schratt Katalin mindezeknek a kívánalmaknak igencsak megfelelt – legalábbis Ferenc így hitte. Azt akkor még nem sejtette, hogy Katalin voltaképpen egy okos asszony és érti a dolgát. Az akkor eszébe sem jutott, hogy Katalin csak butának álcázza magát, célját elérendő. De nem volt benne rosszakarat és a világért sem akart volna semmi rosszat a császárnak. Amíg lehetett, óvta is kapcsolatukat a nyilvánosságtól és a pletykáktól. Már csak azért is, mert szavát adta Erzsébetnek, hogy diszkréten fognak eljárni. 1888 végén ünnepelték Ferenc József uralkodásának negyvenedik évfordulóját. Akkoriban is rendszeresen találkoztak Katalinnal – valahol a ködbe vesző háttérben pedig Anna Nahowski szűkölt már, rosszat sejtve, és dühét, mérgét nyelve. Katalin – és mások – mit sem sejtve indult a Burga egy találkozóra Ferenccel 1889. január 30-án. Éppen abban az órában jött, amikor megérkezett a hír Mayerlingből – Rudolf, a császár egyetlen fiának haláláról. Katalinnak ekkor váratlanul egy egészen érdekes szerep jutott – mivel jól ismerte Maria Vetsera családját is, ő volt a közvetítő a császári család és a lány rokonai között. A Rudolffal együtt meghalt fiatal bárónő tetemét eltüntették a mayerlingi vadászkastélyból, majd el is temették csöndben, minden

feltűnést mellőzve, miközben a Monarchia sajtójának szájára lakatot tett a cenzúra. Minderről egészen a birodalom 1918-as összeomlásáig senki sem beszélhetett vagy írhatott. Katalin ezzel a véletlenszerűen ráesett szereppel ismét nagyot lépett előre. Ismét nem csak Ferenc lelkében okozott megkönnyebbülést a „diplomáciai” szolgálattal, hanem elnyerte Erzsébet és a család becsülését is. Pénz és szerelem? Nem kétséges hogy Ferenc József ennek a barátnőjének is komoly összegeket adományozott. Amint elmúlott a Rudolf halála utáni gyász, „valahonnan” igen nagy összeget kapott Katalin és ebből egy házat vásárolt… majdnem pontosan ugyanott, ahol korábban Anna Nahowski bérelt házat, majd lakott is! Hát persze, ő is azért költözött oda, hogy közel legyen a királyi nyári rezidenciához, Schönbrunnhoz. Mi több, már akkor végrendeletileg hagyományozott neki egy nagyobb összeget – arra az esetre, ha Ferenc váratlanul meghalna. Ekkor „Katharina von Kiss, született Schratt” asszonynak két millió ötszázezer forintot kellett kapnia! Ez hatalmas, elképzelhetetlenül nagy vagyon volt annak idején. Emlékezzünk csak arra, hogy Anna egyszer kapott ötvenezret, abból több házat is vehetett volna. Ferenccel megszakadt kapcsolatuk végén pedig ugyanennyit tett a bankba százalékos kamatra, és abból vidáman élhetett! Ráadásul, ha Katalin az összeget nem is kapta kézhez a császár életében, annak kamatait évente egyszer megkapta – ez is Ferenc József kifejezett írásos parancsa alapján történt, amely irat ma is megvan. Ferenc beprotezsálta az asszony „magyar fiát” a tisztképzőbe is, még mint kicsiny kadétot, persze. Ez volt akkor a Monarchia legelitebb iskolája, nehéz volt bekerülni. De ha Ferenc „leszólt”, az egyszemélyi vezetéshez szokott, a tekintélyelvet és Őfelségét maradéktalanul tisztelő hivatalnokok azonnal haptákba álltak és teljesítették az utasítást. Még azt is elérte Katalin, hogy Ferenc kifizesse férje, a szerencsétlen Kiss Miklós adósságait, majd diplomataként elküldték egy afrikai országba konzulnak – bár ehhez semmiféle képzettsége nem volt. Itt inkább csak arról volt szó, hogy 1. Katalin nem akart elvált asszonyként szerepelni, tehát látszólag

fenntartotta házasságát és így fia sem „elvált szülők gyermekeként” szerepelhetett az elitiskolában, és 2. Ferenc nagylelkű támogatásának köszönhetően Kiss urat sok éven át távol tudhatták Bécstől. Az afrikai konzul szerfölött ritkán kapott engedélyt feletteseitől arra, hogy hazalátogasson Bécsbe. Persze Kiss úr így is tudta, mi a dörgés, és eszébe sem jutott volna kellemetlenkedni a szerelmespárnak. A dolgok jól alakultak Katalin szempontjából. Lekötelezettje lett a császárné, szép kapcsolatot ápolt a császárral, anyagilag rendbejött, férjét is eltávolították és fia sorsa is sínen volt… mi kellett volna még neki? És mi kellet volna Ferencnek? Soha nem kerültek olya közel egymáshoz – történjen is bármi – ami miatt például bármelyik nő bármilyen helyzetben is tegezhette volna Ferencet. Ez mellesleg eszükbe sem jutott. Minden jel szerint legalább egy gyermeket nemzett Annának (mások szerint hármat is), ilyen felségsértő lépésre sohasem kerülhetett sor. Csak Erzsébet tegezte őt, de ez érthető volt. Katalin is mindig magázta, és Ferenc is őt. Érdekes, hogy ő sem tegezte a hölgyeket, ezzel tette számukra elviselhetővé ezt az állapotot. Nekünk, huszonegyedik századi embereknek nehéz elképzelünk, hogy valaki az ágyban is magázza partnerét és az is őt – de ez akkoriban egyáltalán nem volt olyan lehetetlen. Az előkelőbb családokban a férj és feleség sem tegeződtek, és a gyerekek is magázták a szüleiket (ez sokfelé még száz évvel később is megesett). Anna Nahowski egyetlen egyszer kapott egy melltűt a császártól, azt is visszaadta sértődöttségében, majd megint elkérte – Katalin viszont a fent említett pénzeken kívül rengeteg ékszert kapott ajándékba a császártól. Mivel ez a barátság, lényegében évtizedeken át tartott, a császár ennyi idő alatt több száz igen értékes ékszert juttatott barátnőjének. Ezek között a briliánsok sem voltak ritkák. Hatalmas vagyont tettek ki csak ezek a „csecsebecsék” is (Ferenc: „Fogadja el ezt az apróságot, mint legmélyebb barátságom igen halvány jelét…”) Egyszer Katalin meg is mutatta valakinek ezt a gyűjteményt. Egy asztalra csak gyémántokat, egy másikra smaragdokat, a harmadikra

rubinokat, a negyedikre zafírokat raktak – és még messze nem volt teljes a gyűjtemény… Hogyan éltek hát – ők hárman? Mert így is feltehető a kérdés. Rudolf halála után Erzsébetnek alig tíz éve maradt, amiről persze nem tudott. De az 1888-1898 közötti időszak bizonyos értelemben boldognak mondható Ferenc szempontjából. Eltekintve a családi gyászesetektől, ekkor valamiféle stabilizálódás következett be a magánéletében. Erzsébet békén hagyta őt és ő is a feleségét. Nem veszekedtek, csendesen éltek, Erzsébet sokszor elment külföldre, de vissza is jött. A mindennapokra ott volt a szellemi és tán nem csak szellemi társ, Katalin, akivel beszélgethetett, tikos (?) randevúkra járhatott és távollétük esetén bőségesen levelezhettek. Nemegyszer megszökött a hivatali munkából és a közeli Schratt-házba ment át, mert ott a szakácsnő remek ételeket készített. Ilyeneket bezzeg a Burgban nem kaphatott, soha. Élvezte az élet apróbb örömeit. Ami nem is csoda, mert ekkor kevés egyéb öröme maradt. Hatvan volt, majd elmúlott, és az évek rohantak egymás után. Katalinnál talán nem csak a szex – mind kevésbé! – hanem a jókedv, a „normális élet” várta. Az asszony rengeteg anekdotát mesélt neki, megtörtént esetekkel szórakoztatta. Ilyeneket az udvarban senki sem mert volna mesélni a férfinak, itt viszont nagyon élvezte őket, hangosan nevetett és egyre újabbakat követelt. Úgyhogy ettől kezdve Katalin minden ismerősét mozgósította, hogy találjanak (ki) számára egyre újabb történeteket, amelyekkel szórakoztathatja a császárt. Mindenki tudta már Bécsben, hogy ki a császár barátja – és nem omlott össze a világ! A kedélyes bécsi polgárok elfogadták a helyzetet. Különösen azután, hogy látták, mennyi családi tragédia érte az öreg császárt. Mert hát „az Öreg” (Der Alte) volt ő nekik már ötven évesen is. A kopaszodó fejével, hatalmas pofaszakállaival, és távolságtartásával mindenkiben egy tekintélyt parancsoló „főnök” benyomását keltette. És ha nem is tisztelte mindenki, azért bántani sem akarták. Még szóval sem. Így hát már Katalinnak sem kellett titkolnia, hogy a császár nemegyszer átszalad hozzá a palotából egy kis evésre, beszélgetésre, csevegésre.

Visszatérve a pénzre – Katalin szeretett kaszinózni, Monte Carlóba is gyakorta elment és ott sokat veszített. Ennek ellenére a folyamatosan érkező császári ajándékok rendre pótolták a veszteségeket és a hölgy anyagi helyzete nem rendülhetett meg. Ha rosszindulatúak akarnánk lenni, kimondhatnánk: a császár volt Katalin egyetlen igazi jövedelmi forrása. Mert közben azért – ne feledjük – továbbra is színésznő maradt, az udvari Burgtheater társulatának oszlopos és kedvelt tagja, aki ott is keresett pénzt. Nem keveset. De persze az semmi sem volt ahhoz képest, amit olykor a császártól kapott. Ráadásul egy addig ismeretlen „fegyvert” kapott a kezébe, amire azelőtt őszintén szólva nem is gondolt: a protekció lehetőségét. Hiszen mióta köztudott lett, hogy bizalmasa a császárnak és mindent el tud nála intézni, egymást érték nála mindazok, akik valamilyen zsíros állást, pozíciót, üzletet, megbízatást, munkahelyet akartak szerezni a császári udvarban. Nem mondjuk ki kereken, hogy Katalin efféle szolgáltatásokért nyíltan pénzt szedett volna – de akiknek elintézett valamit, azok előbb-utóbb megtalálták a módját, hogy kifejezzék hálájukat. Kérdés, tudott-e erről a császár? Tudnia kellett, mert hiszen a titkosrendőrsége ott volt mindenütt. Még az arisztokratákat is kémlelték, hallgatóztak, a rendőrminiszternek hordták a hírmorzsákat és előbb-utóbb mindenkiről és mindenről összeállt a kép. De tudomásunk szerint soha nem tette szóvá. Olybá vette, hogy voltaképpen mindegy, kin keresztül befolyásolják őt – ha akarta, hagyta, ha nem akarta, hát nem adott protekciót, bárki is próbált hozzá közel férkőzni. De kétségtelen, hogy Schratt Katalinnak sikerült a legtöbb ilyen ügyet a kérelmező-vágyakozó számára kedvezően elintézni. Minden jel arra mutat, hogy a hatvanéves férfi akkor és később is a maga felhőbeli, uralkodói magasságából nézett le a fiatal nőre. Kedvelte őt a hibáival együtt. Ha csak lehetett, bókolt neki, szinte minden levelében ezt tette. „Nagyon bájosnak találom a hibáit, vagyis amit maga annak nevez.” Dicsérte Katalin leveleit, azok stílusát, a szellemességét. Elismerte, hogy az asszony szebben ír, mint ő, a császár, és az sem aggasztotta, ha néha egy kicsit szemtelen volt. No persze, az a fokú

szemtelenség, amit Schratt asszony megengedett magának Ferenc József osztrák-magyar császárral szemben, nem volt igazán szemtelenség. Ferenc sem vette annak. „E szemtelenségben nagy örömöt találok”, biztosította Katalint. Nagyon élvezhette is, hiszen ahogyan korábban Anna volt az egyetlen ajtaja az igazi, a „lenti” világra, úgy most Katalin nyithatta ki előtte azt a másik ajtót is. Az ajtót, amely nem az ő köreire nyílott, ahol olyan eseményekről hallhatott nap mint nap, amelyek soha nem fordulhattak volna elő az ő köreiben. Katalinon és levelein keresztül besüvített néha a szél, az igazi, olykor hűvös, néha meleg levegő abba a steril, gondosan eltömített helységbe, amelyben Ferenc élete zajlott.

Tizenegyedik fejezet És eljött az alkony Nem kétséges, hogy Erzsébet, míg élt, jóban volt mindkettejükkel. És ők is tudták, hogy neki köszönhetik a kapcsolatot, sőt annak folytatását is. Hiszen ha Erzsébet valami olyasmit tapasztalt volna, ami nem tetszik neki, összevonja a szemöldökét és a páros rögtön szétugrik – ezekkel a szavakkal fejezték ki a bécsiek a helyzetet az 1890-es években. A másik kérdés, amelyet a történészeknek nem sikerült megoldani – volt-e szexuális kapcsolat az uralkodó és a színésznő között? Ne feledjük, akkoriban a huszártisztek és más effélék a színházakat vidéken és a nagyobb városokban is afféle szabad vadászterületnek, mi több, bordélyházaknak tekintették. Úgy válogattak a nők között, mint a piacon a káposztában. Az előkelőkkel olykor megesett, hogy színésznőbe habarodtak bele, komolyan vették a kapcsolatot, mi több, esetleg feleségül is vették a hölgyet. Ilyesmi megesett a Habsburg-családban is (János Szalvátor főherceg, későbbi nevén „Johann Orth” is színésznőt vett feleségül, gyermekei lettek tőle, sőt együtt emigráltak Amerikába). Visszatérve a szexualitásra, az előkelőknek egy-egy színésznőt látva elsőre mindig ez jutott az eszükbe. Ahogyan Anna Nahowski esetében az első benyomás tisztán fizikai volt, Anna szépsége fogta meg a császárt – itt sem volt másképpen. Csak a dolog híján volt a spontaneitásnak, hiszen az egészet Erzsébet szervezte. Aki később is felügyelte a dolgot. Nos, ha lett volna, vagy ha volt szexuális kapcsolat is – nagyritkán kerülhetett erre sor – akkor is minden Erzsébet akarata szerint történhetett. Vagyis ő rakta be Katalint a férje ágyába? Ez volt az általános vélekedés akkoriban nemcsak Bécsben, de még külföldön is. Sokan csodálkoztak, mások – főleg a tapasztalt idősebbek – dicsérték Erzsébet kezdeményezését. Az ötletet, a kivitelezést, a tapintatot. Hiszen maga mellé vette Katalint, nyilvánosan mindig barátnőjének nevezte. Ezzel legitimálta az ügyet. Így most már Ferenc József is barátnőjének nevezhette az asszonyt, ami a nyilvánosság számára nem egy „viszony” beismerése volt,

dehogy. Hanem a „barátnő” ezen értelmezés szerint a „barát” nőnemű alakja volt és nem több. Remélte Ferenc, mások is így értelmezik majd a dolgot. Ahogy múlott az idő, a kapcsolatot persze megrázták kisebbnagyobb nézeteltérések, félreértések, még veszekedések is. Amíg Katalin élt, maga simította el ezeket – ez is nagy teljesítmény lehetett részéről. Természetes folyománya volt a múló időnek, hogy az öregedő Ferenc József mindinkább ragaszkodott Schratt Katalinhoz, egyetlen kapcsolatához – akkor is, amikor szexről már szó sem volt, nem is lehetett közöttük (a jelek szerint Ferenc elég korán elérte férfiúi teljesítőképessége végső határát, talán már közvetlenül hatvanadik életéve után), Katalin viszont nem volt még oly idős. Ezért voltak olyan korszakai, amikor befejezte volna már ezt a számára nem csupa örömöt adó kapcsolatot. Hiszen ez egyben azt is jelentette, hogy más férfiak nem közeledtek hozzá. Minden férfi úgy tudta, hogy Katalin asszony, a színészek gyöngye már „foglalt”, és mivel a lefoglaló igen magas állású úr volt, hát annak bosszújától félve nem nagyon mertek mutatkozni az asszony körül. És ha mégis, hát inkább csak társasági szinten jelentek meg mellette. Évődtek és veszekedtek is. Bosszantották egymást, kedveskedtek, szóban és írásban. Volt azonban két téma, amelyben soha nem értettek egyet és amely az első évek kedves hangulata után mindig nyomasztotta őket. Az egyik az volt, hogy Schratt szép és befolyásos nő volt, aki nem tűrt korlátokat – még akkor sem, ha a „korlátot” Ferenc Józsefnek hívták. Az asszony megtartotta gazdag barátait. Azok sokszor felbukkantak mellette, azonfelül mint színésznőnek voltak rajongói. Ez természetesnek tűnhetett, de Ferenc nem így fogta fel. A távolból is mindig féltékenykedett, közelről is veszekedett, meg levélben is szóvá tette mindig, az unalomig ismételgette. Amivel persze igencsak bosszantotta Schrattot. Nos, ha valóban csak barátok lettek volna az első években is, akkor Ferenc nem lett volna féltékeny. Semmi alapja sem lehetett volna a dologra. Így hát el kell fogadnunk, hogy az 1880-as években, és talán még később is, ritkán, de ágyba bújt a császár a szép színésznővel. Aki nyilván kedvére való volt ott is, hiszen nagyon

ragaszkodott hozzá. Ahányszor összevesztek, a császár nagy értékű ajándékokkal (lásd ékszerek, fentebb) kedveskedett neki. Mindenre kész volt, hogy kiengesztelje – és így ne engedje el maga mellől. Ez önmagáért beszél. Persze azért vigyáztak a látszatra. Ha Erzsébet otthon volt, Katalin eljöhetett a palotába is. De mivel nagyobbrészt távol volt, az udvar nyelvétől félve (?) Katalin olyankor nem tehette be a lábát a császár lakóhelyére. Nyáron persze nem voltak ilyen gondjaik, mert akkor a császár – ahogyan már Anna idejében alaposan begyakorolta – egyszerűen átsétált a parkon és máris ott volt Katalin közeli házában. De télen bonyolódtak a dolgok – emlékezzünk csak, Annát sokszor ősztől tavaszig nem is láthatta, éppen ezért. Erzsébet megbízott néhány udvarhölgyet, figyeljék a párost. Ez különös és nem illik bele a képbe. Megesett, hogy mindkét hölgy utazgatott Európában, magára hagyva a férfit. Az ilyenkor mindkettőjüknek sok levelet írt és panaszkodott rá, hogy elhagyták… A hölgyek olykor összetalálkoztak valahol a világban és együtt ebédeltek, kirándultak. Nagyon egyetértettek sok dologban, például mindketten fogyókúráztak, tornáztak, erőltetett meneteket szerveztek, sportoltak. Ha az ember összeveti kettejük életrajzát, rájön, hogy sok szempontból hasonlítottak és egészen jól elvoltak… Ferenc nélkül is! Persze ugyanakkor alapjában mások voltak mindketten. És Ferenc remekül láthatta, megtapasztalhatta a köztük lévő különbséget. Schratt Katalin két lábbal állt e földön, míg Erzsébet folyton „elszállt”. Rudolf fia és közeli rokona, az elmebajos II. Lajos bajor király halála után a metafizikába menekült, szellemeket idézve spiritiszta szeánszokat rendezett. Anyagilag meg volt áldva Ferenc ezzel a két nővel. Mindkettő igen sokba került neki és az államkasszának. Az egyik utazott és luxus életet élt – ez volt Erzsébet – a másik ezer ruhát csináltatott, nyelte az ékszereket és a készpénzt. Azért sem volt szerencséje Ferencnek, mert amíg tíz-tizenöt évvel korábban Erzsébet gyakori távollétei tették szomorúvá, most akkor lett depressziós, ha Katalint sem látta. Különösen Erzsébet halála (1898) után vált függővé. A lánya, Mária Valéria nem is értette, mi ez

a fura háromszög és anyja miért szorgalmazza ezt a kapcsolatot? Döbbenten észlelte, hogy anyja valósággal rátukmálja apjára a „barátnőt” (csak így emlegették aztán Katalint családi körben is). De később kénytelen volt felfogni, hogy apjának nagy szüksége van erre a nőre, erre a kapcsolatra. Hogy nem is élhet már nélküle. Mert ez gyakorlatilag teljes függőséggé alakult és elmondhatjuk: Ferencnek nagy szerencséje volt, hogy Schratt kitartott mellette élete végéig. Amikor beköszöntött a huszadik század, mindketten megözvegyültek. Ugyanis az „afrikai konzul”, Kiss Miklós is meghalt és így Katalin, akit egész idő alatt „Frau Kissnek” hívtak, bár mindenki tudta, hogy az „igazi” neve Schratt, most már szabadabban mozoghatott volna – más férfiak között. Még mindig nem volt öreg és csúnya, sőt! Ferencben ismét felhorgadt a féltékenység, látva, hogy a nőt körülugrálják az idegen férfiak. Viszont Katalin 1902-ben befejezte színészi pályafutását (mindig nagyon akarnok és veszekedős volt, a színházában rettegtek tőle az igazgatók és kollégák). De az is felmerült, hogy Ferenc József… feleségül veszi Katalint! No persze, nem hivatalosan, hiszen az asszony nem származott előkelő családból, uralkodóházból. De hát afféle morganatikus házasságra sor kerülhetett volna, és talán Katalinnak is megfordult a fejében ez a gondolat. Sokan már mint kész tényt pletykálták ezt a két haláleset után, de végül is az eseményre sohasem került sor. De ilyesmi csak azoknak juthatott eszükbe, akik nem ismerték Ferencet. A császár soha, semmilyen körülmények között sem kötött volna rangon aluli házasságot. Még egy félig-meddig titokban tartott, de immár hivatalos kapcsolat esetén sem jöhetett szóba ilyen „vad ötlet”. Az egész habitusa, természete, neveltetése mind-mind ellentmondott ennek a lehetőségnek. Ha Katalin gondolt is ilyesmire, nem hangoztatta és a maga részéről nem állt vele elő Ferencnél. Ő, aki ismeretségük kezdetén felajánlotta testét-lelkét az uralkodónak mint férfinak – most, kicsit öregebben és tapasztaltabban már nem ábrándozott ilyesmiről. És különben is – hiszen így is majdnem úgy éltek már, mint egy házaspár. Persze, idős házaspár. Legalábbis Ferenc akkor már hetven éves volt.

Az utolsó évtizedben, tehát az 1900-as évek elejétől kezdve Ferenc 1916-os halálig már szó sem volt másféle, mint „csak beszélgető” kapcsolatról. Amíg élt Erzsébet, nem kétséges, hogy Ferenc őt szerette jobban – annak ellenére, hogy Erzsébet megtagadta magát tőle, nem volt a felesége a szó teljes értelmében. De nem volt igazán a társa sem. Ferenc veszekedett Katalinnal, levelekben is, szóban is – Erzsébethez írott levelei viszont egészen másféle érzelmeket fejeznek ki. Gyengéd volt, őszinte, rajongó és kedves – még akkor is, amikor Erzsébet hosszú időre elhagyta őt. Bár otthon megvolt Schratt, vele akár mindennap találkozhatott – igazán gyakorta mégis Erzsébet után vágyódott. (Kevesen tudják, hogy a feleségnek írott, természetesen német nyelvű levelének többségét magyar megszólítással kezdte: Édes szeretett lelkem…) Az 1900-as évek elején is meglehetősen hullámzó volt viszonyuk. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy Ferenc József, mint a férfiak többsége, csak szavakban tudott megbékülni az öregséggel – valahol belül a tudatában, a testében folyton lázadt ellene. Ez a kettősség zavarta őt, és bizony olykor megrontotta kettejük kapcsolatát is. Furcsa módon az adott némi enyhülést még nyolc, tíz, tizenvalahány évvel később is, ha mindketten… Erzsébetre emlékeztek. Ez volt az a pont, ahol mindig egyetértettek és amely elsimította nézeteltéréseiket, veszekedéseiket. Vagyis a császárné még halála után is munkálkodott a kapcsolat javításán, folyamatosságán. Ám a halott asszony emléke nemcsak összekötött – el is választotta őket, bizonyos helyeken és helyzetekben. Például amíg Erzsébet élt, a császár és a felesége minden ősszel együtt mentek Gödöllőre. Ide Erzsébetet egy régi szép szerelem emléke fűzte (Andrássy Gyula gróf…), míg a császárt főleg a vadászat érdekelte, bár hivatalos ügyeket is intézett Gödöllőn és Budapesten (amit ő következetesen továbbra is csak Budának nevezett). Ilyenkor mindig meghívták Schratt Katalint, aki ezt hol egy-egy budapesti színházi fellépéssel kombinálta, hol meg csak úgy eljött pár napra, ilyenkor a Burgtheaterben szabadságot vett ki. A szerepét olyankor egy másik színésznő vette át. Viszont Magyarországon – míg Erzsébet élt – Katalin enyhén szólva nem volt népszerű. Annyira

szerették Erzsébetet, hogy a császár alig titkolt „szeretőjének” felbukkanását sokan nem viselték el. Még az sem segített, hogy egy 1848-as aradi mártír honvédtábornok menye volt – ha posztumusz is. Hiszen tudták, hogy Kiss Miklós messze esett a fától, semmiben sem érhet hős apja nyomdokaiba. Schratt budapesti fellépéseit általában igen rossz kritika követte. Maga Ferenc József is megkapta ezeket a kivágásokat – mert eleve elkérte őket – és bosszankodva írta barátnéjának hogy a magyar kritikusok „soviniszta és igazságtalan módon” bírálták el kedvence játékát. Volt olyan időszak, nem is egyszer, amikor Katalin szerette volna lazítani kissé ezt a kapcsolatot – mint mondotta a többieknek, „belefáradtam az örökös vigyázzállásba”. Hiszen soha nem akkor találkoztak, amikor neki volt ideje, hanem amikor a császár ki tudott magának szakítani egy kicsiny időt a számos hivatalos programja között. Már Annával kapcsolatban megjegyeztük: ha Ferenc akarta volna, bizonyosan talál magának időt, akár mindennap is. Hiszen ez csak és kizárólag tőle függött. De még Erzsébetnek sem szívesen szakított le a saját idejéből, hát még a szeretőknek vagy „barátnéknak”! Az új század azzal indult, hogy Schratt Katalinnak elege volt a színházból. Elég sokat betegeskedett is, és az örökös veszekedések a kollégákkal és igazgatókkal felőrölték az idegeit. Akkoriban az amúgy állítólag jólelkű Mária Valéria, Ferenc lánya már évek óta szorgosan munkálkodott azon, hogy elszakítsa egymástól a két „öreg szeretőt”. Valéria igen örült, amikor úgy látszott, hogy Schratt művésznő nem csupán a színháztól venne búcsút, hanem apjától is. Persze kibékültek és minden ment tovább. „Szívből szerető…” Az utolsó tíz évben Ferenc már szinte minden, Katalinnak címzett levelét így írta alá: „A Magát szívből szerető Ferenc József”. És csakugyan volt benne még annyi szeretet, amit erre az asszonyra áldozhatott. Mindketten özvegyek voltak és bizony már eléggé öregek. Hiszen Ferenc hetven is elmúlott, majd lassan

nyolcvan lett. Senki sem várt el tőle egyebet, mint szavakat, és ezt igyekezett is teljesíteni, amíg volt rá ereje és érkezése. Az utolsó másfél évtizedről nem sok újat mondhatunk. Ferenc ugyanúgy élt, mint máskor. Azok a történetek, amelyek a spártai életmódról, a vaságyról, a hidegvizes tusáról, a hajnali négy órai kelésről és a hihetetlen munkabírásáról szólnak – jobbára ezen utolsó korszak termékei. Mert mint láttuk, Anna Nahowski idejében, az 1870-es és 1880-as években is hajnalban kelt, de bizonyos napokon eszébe sem jutott azonnal leülni az íróasztal mellé – még sötét éjszakán. Hanem esőben-fagyban elment a kedvese lakására és ott töltött el egy kis – vagy több – időt. Később gyakorta átjárt Schratt Katalinhoz, de hogy ott igazából történt-e valami, az már aligha fog kiderülni. Viszont bizton állíthatjuk,, hogy élete utolsó szakaszában, amely már a huszadik századra esett, Ferenc még kevesebb időt szentelt a „szórakozásnak”. Az 1900 utáni időben az egyetlen igazán komoly és megrázó esemény az 1914-es szarajevói merénylet volt, amelynek nyomán aztán elkezdődött az első világháború. Ez viszont egyáltalán nem volt annyira szükségszerű, ahogyan azt később mások említették és sok történész máig vallja. A feszültségek ugyan léteztek, de léteztek korábban is, és lettek volna később is, aminthogy voltak a háború ellenére és azt követően is. Ha akkor Ferenc nem dönt úgy német szövetségesével együtt, hogy megindul a nagy harcba, sok minden másképpen történt volna. Remélhető, hogy talán nem történtek volna meg az 1917-es oroszországi események („nagy októberi forradalom” helyett nyugodtan mondjuk ki azt, ami történt: egy puccs) és az egész huszadik századi Európa története másképpen zajlott volna le. Ilyen értelemben hibásnak nevezhetjük az öregúr döntését. De ne feledjük, akkor már nyolcvannégy éves volt és még mindig úgy hitte, kezében tart minden szálat és tudja, mi történik nemcsak a birodalmában, de a világban is. Márpedig ez hamis hit, illúzió volt csupán. De nem akadt, aki ezt megmagyarázza neki. Tudjuk egyik bizalmasától, hogy „az öregúr” 1914 nyarán azt hitte, a szarajevói merénylet miatt elég, ha Ausztria-Magyarország csak Szerbiának üzen hadat. Azon a nyáron Ferenc szent naivitásában még azt hitte, ez egy kis peremvidéki háborúcska lesz és örült, hogy emiatt nem is

kell hazamennie Bécsbe, hiszen míg ő Bad Ischl-ben nyaral, addig csapatai elintézik az egész szerb ügyet… Nos, nem intézték el. A háborús időszak alatt természetesen még kevesebb ideje maradt Katalinra. De azért találkozgattak akkor is. Már nyilvánvalóan szó esett a háború menetéről is, Ferencnek akkor már csak az örökös gond és rosszkedv jutott. Katalin ekkor már maga is szép kort ért meg, legalábbis abban a történelmi korszakban egy hatvanéves nőt már mindenki öregnek tartott. Lehet, maga is így volt ezzel. Mégis, összehasonlíthatatlanul nagyobb optimizmussal viselte el korát és az azzal járó megpróbáltatásokat, mint maga Ferenc – aki azonban értékelte Katalin kitartását és ezt számos levelében le is írta. Kérte, hogy őrizze meg az iránta érzett barátságát. Soha nem használt más szót erre a kapcsolatra, mint a „barátságot”. Nem sokat mondhatunk már ezekről az évekről. Ferenc egyik éve akkor már olyan volt, mint a másik. A hónapok és a hetek, sőt a napok is vészesen egybefolytak és már szinte semmi sem különböztette meg őket egymástól. Az öregúr sorban kénytelen volt lemondani az addigi szórakozásokról. Bár vadászni még el-eljárt, maga is felpanaszolta, hogy ez már nem az igazi. Két jó lövésre legalább két elrontott jutott, így a vadászat sem hozta meg a várt örömöket. A lovaglásról is le kellett mondania. Nem mintha addig gyakorta tette volna, öregként ritkán ült nyeregbe. De legalább évente egyszer, a nagy őszi hadgyakorlatokon mindig lóhátról vezényelt vagy figyelt. Így is festették meg őt sok képen, no és számos fényképen maradt fenn egy-egy ilyen jelenet. A hadgyakorlatokról is le kellett mondania. 1912-ig, vagyis nyolcvankét éves koráig minden évben részt vett ezen és ha csak tehette, ilyenkor maga is künn a terepen, sátorban lakott. Mintha hivalkodna azzal, hogy lám, kora ellenére sem változtat burg-béli spártai életmódján, mi több, azt most azzal tetézi, hogy sokat van szabad levegőn és huzatos, természetesen fűtetlen sátorban alszik. De eljött az idő, amikor az orvosok egyre több jogot kaptak mellette és már komolyan beleszóltak az életébe is. Ez már a vég, értik meg ilyenkor az idős emberek, akiket hivatásuk vagy posztjuk

még mindig munkára kötelez. Nem szívesen mondanak le erről az állapotról. Nos, Ferenc is lázadozott az öregség ellen, persze szelíden és inkább némi beletörődéssel. Az egyetlen jó dolog, ami Szarajevóban történt, az – paradox módon, legalább az ő számára – Ferenc Ferdinánd halála volt. Az arrogáns, nagyképű és intrikus unokaöccsét nem szívelhette és valamilyen módon a sors beteljesülésének, megérdemelt büntetésnek érezte, hogy odaveszett. A feleségével együtt, akit Ferenc szintén nem szívlelt. Ferdinánd halála azért jelenthetett neki némi elégtételt, mert míg élt, ez az ember sok borsot tört a császár orra alá. Ferdinánd kihasználta azt a tényt, hogy a rangsorban ő következik Rudolf halála után a trónra vezető úton. És már nagyon várta, mikor ülhet rá. Mindent megtett volna, hogy „az Öreget” megfojtsa egy kanál vízben. Maga Schratt mesélte el őfelségének, hogy amikor Ferenc meg van fázva és gyengélkedik (ez megesett vele 1910 után többször is), „azok ott a Belvedere palotában”, vagyis Ferenc Ferdinánd és köre, családja – csak azért imádkoznak, hogy Ferenc József ne épüljön fel! Hogy vigye már el valamilyen betegség, mert az unokaöcs igencsak türelmetlen. Hiszen már meglett férfi, sőt szinte öregedni kezd, és még mindig nem foglalhatta el „az őt megillető helyet”… Ferencre rossz hatást gyakorolt mindez, és biztosan borongósabbá tette a kedélyét, mint maga az öregség és a betegségek. Így sem panaszkodhatott, hiszen ahhoz képest, hogy nyolcvanhat évet élt, keveset betegeskedett. Szinte nem is volt olyan igazán komoly baja, ami hosszabb időre ágynak döntötte volna. Ferenc Ferdinánd ellen csak annyit tehetett – még annak halála előtt – hogy bár engedélyezte rangon aluli házasságát a cseh grófnővel, de Ferdinándnak alá kellett írnia egy családi okmányt. Ennek értelmében bár ő lesz az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya Ferenc József halála után – a gyermekei nem örökölhetik a koronát, utána ismét másféle öröklési sorrend jön. Ferdinánd ezt fogcsikorgatva aláírta – de aztán a Történelem ennek aktualitását is elvette. Nem voltak tehát felhőtlenek ezek az utolsó évek. A háború elején még ő is bízott abban, hogy minden rendben lesz, győznek

majd, és a világ visszaáll abba a rendbe, amelyben szerinte működnie kell. Ha belegondolunk, az öregúrnak valóban igen megcsontosodott és maradi nézetei voltak. A legtöbbje már akkor sem állta meg a helyét, vagy hát az idők túlléptek rajtuk. Említettük egyszer, hogy az 1900-as évek elején maga Ferenc is tisztában volt ezzel, de talán keveset gondolt rá. Az, hogy nézeteit megváltoztassa, szóba sem jöhetett. A hetven-nyolcvan éves öregurak ilyesmire ritkán kaphatóak. Nos, ő sem volt kapható. Viszont a háború alatt kénytelen volt rájönni, hogy Schratt Katalinnak van még egy haszna – olyasmi, amire sohasem gondolt volna azelőtt, ami eszébe sem juthatott másféle körülmények között. Elég sok rossz hírt kapott 1914-1915-ben, de kénytelen volt rájönni, hogy nem mindent mondanak el neki. A környezet lehallgatta azokat a tényeket, amelyekről tudták, hogy nagyon sértenék önérzetét, illetve csalódnia kéne hadseregében. Egyes seregrészek frontbéli viselkedéséről, alakulatok megfutamodásáról, tisztek gyávaságáról nem tájékoztatták őt. Katalin szedte fel azokat a híreket a városban és tárta eléje azokon a – már mind ritkább – reggeliken vagy ebédeken, amiket a császár még nála fogyasztott el. Tőle tudta meg azt is, hogy egyes cseh ezredek eleve átálltak az ellenséghez! – Ilyesmi azelőtt nem fordulhatott volna elő! – mormolta hitetlenül. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a világ ennyire megváltozott, és az ő seregei ilyesmire képesek! A HADSEREG, amelyet akkor már közel hetven éve építgetett! Még soha a történelemben nem jutott osztályrészül másnak – talán csak XIV. Lajost, a napkirályt leszámítva – hogy ilyen hosszú korszakon át uraljon egy államszervezetet és annak hadseregét. Az sem javított a kedélyén, amikor látnia kellett, hogy milyen öreg, szenilis, tehetségtelen tábornokai vannak. Ez békeidőben, egy-egy hadgyakorlaton nem derülhetett ki – most viszont, amikor élesben ment a tragikus „játék”, rögtön lelepleződött az egész politikai és seregvezetési rendszer korhadtsága. Ferenc végül oda jutott, hogy látva a németek sikereit, habozás nélkül hajlandó lett volna az osztrák-magyar hadakat német parancsnokság alá helyezni, mert „azok legalább tudnak győzni!” Bizonyos jelek arra utalnak, hogy nem volt már tisztában a dolog fontosságával. Ez a háború neki egy kicsit komolyabb

hadgyakorlatnak tűnt, és bár aggódott a veszteségek és a végső vereség miatt – fel sem fogta, mennyire más lesz Európa a háború után. Akkor is megváltozott volna minden, még a Birodalom is – ha győznek 1918-ban vagy korábban! De így, hogy elvesztették, bekövetkezett az, aminek már vagy ötven éve be kellett volna következnie: a mesterségesen összetákolt, rosszul vezetett, bürokratáktól és bizony gyakorta degenerált arisztokratáktól uralt Monarchia szétesik darabjaira. A romokon új országok és népek támadnak fel, szerveződnek össze. És bár abban igaza volt neki is, tanácsadóinak is: ha a Monarchia nem tartja össze ezeket a népeket, akkor a nemzetiségek, az új országok egymásnak esnek – nem akadályozhatta meg a változásokat. Csak akkor változtathatott volna ezen, ha maga fog reformokba. Nem mondhatta azt sem, hogy erre senki sem hívta fel a figyelmét. Hiszen ha más nem, Rudolf a halála előtt, az 1880-as évek végén nemegyszer kritizálta a „Papa rendszerét” és rámutatott hibáira is. De ezzel Rudolf nem állt egyedül. Viszont mint az önhatalmú, öntörvényű és parancsoláshoz szokott vezetők nagy többsége, ő sem engedett a maga közelébe olyanokat, akik őszintén megmondták volna a véleményüket, akik kritizálni merészelték volna Őfelsége döntéseit, nézeteit és igaz képet festettek volna az országban és a világban zajló folyamatokról. Miképpen is reagált volna a reformkísérletekre az az ember, aki már majdnem száz éves volt és ebből csaknem hetvenet töltött a trónon? Aki jószerével még a napoleoni idők bűvöletében született, de úgy, hogy szülei és egész környezete rettegte a nagy társadalmi változásokat, a „felfordulást”, amit a francia forradalom és Napoleon művelt a földrészen. Aki aztán folyton attól rettegett, nehogy megismétlődjenek 1848 és 1849 eseményei, amikor csaknem kicsúszott a hatalom a hozzá hasonló, „istentől elrendelt” uralkodóknak, „népeik atyáinak” kezéből. Így aztán a magánélete tökéletesen azonosult hivatali életével. Most már nem volt magánszféra, legfeljebb azok a ritka pillanatok, amikor felnövekvő és házasodó unokáival, születő dédunokáival foglalatoskodhatott. Bár ezt sem vitte túlzásba. A legtöbb örömforrást most már csak a csöndes szemlélődés jelentette.

Bosszúság viszont annál több volt. Ezeket a háború hozta és az a felismerés, hogy baj esetén a Monarchia messze nem működik olyan tökéletesen, ahogyan azt békeidőben elképzelték. „Özvegy Kissné”, Schratt Katalin igyekezett távol tartani magát a politikától, de ez nem volt lehetséges. Számos főrangú, külföldi és más politikus kérte közbenjárását a császárhoz és néhány esetben olyan nagy nyomás nehezedett rá, hogy kénytelen volt feladni elveit és ezt-azt beprotezsált a császárhoz. Így aztán néha akaratlanul is komoly diplomáciai missziókat teljesített, bár nem volt hozzá sok kedve. Az öregúr makacssága miatt keveredik bele a Monarchia az olaszországi háborúba. Néhány olasz város és Dél-Tirol átadásával mindez megelőzhető lenne, de Ferenc megmakacsolja magát. Mint az öregek általában, ezekkel a szavakkal kezdi az efféle ellenkezéseit: – Míg én élek, addig nem…! És a „nem” után jön a konkrét ügy, amelyben természetesen nem enged. Összeomlana egész világa, ha hagyná például azt, hogy a Monarchiát elkezdjék darabolni. Most hiába tanácsolja ugyanezt az engedékenységet a német kormány, saját berlini szövetségesei is – az öregúr makacs, hajthatatlan, dührohamot kap, ha csak említik neki mindezt. Így aztán nem csoda, ha hamarosan Itália is az ellenfelek sorába lép. Sok tízezer magyar és más nemzetiségű katona maradt aztán ott a Piave és az Isonzo folyók mellett – holtan. Ebben és más ügyekben néha egészen komoly erők fordultak „Madame de Schratthoz”, szóljon az érdekükben. Az asszony általában igyekezett elhárítani ezeket a kéréseket. Hiszen ösztönösen sejtette, hogy már nincs hátra sok idő. És az utolsó találkozások amúgy is mindig túl rövidre szabott idejét nem akarta politikai ügyekre pazarolni. Nemegyszer úgy érezte, még annyi mondanivalója lenne a császárnak, „öreg barátjának”! De már nem érdekelték Ferencet az anekdoták, nem pletykákra éhezett, a társasági élet amúgy is ritkuló eseményei sem érdekelték őt. Az események azonban meggyőzni látszottak a császárt. 1916 őszén már szinte mindenki a Monarchia ellen fordult és belátta:

nincs tovább. De azért szerette volna kihúzni a telet, és azt mondogatta az asszonynak: – Nem fogjuk kihúzni a telet, jól tudom. Tavasszal békét kell kötnöm. Nem szeretném, hogy végleg és egészen tönkremenjünk. Mindig többes számban beszélt, de ilyenkor nem a Habsburgcsaládot vagy a saját családját vagy az udvart, hanem a Birodalmat értette. A vég Ferenc József 1830. augusztus 18-án született. 1916. augusztus 18-án tehát nyolcvanhatodik születésnapját ünnepelte. De volt-e kedve valamiféle ünnepségre a háborús időkben? Amikor már csak a vak nem látta, hogy omladozik nemcsak szövetségi rendszere, és hadserege, de maga a Monarchia is felbomlóban van? A nyolcvanhatból kis híján hatvannyolcat töltött a trónon, ami sajátos rekordnak számított. Bár akkoriban ezen nem sokat morfondíroztak az emberek. Azon a napon csak a hadseregben emlékeztek meg erről a napról. A császár már nem járt Bad Ischl-be, Bécsben tartózkodott azon a nyáron. Ritkán fordult elő ilyesmi, nem is emlékezett rá, mikor volt ő augusztusban a fővárosban…? Schratt asszony szalonjában roskadt egy székre: – Nincs már több erőm – vallotta meg az asszonynak. Tőle magától tudjuk, hogyan zajlott ez a párbeszéd, amely azonban inkább monológ volt. Egy megfáradt, elkeseredett öregember monológja, aki egész életében építgetett valamit, ami aztán éppen a végén, de még a szeme láttára összeomlik… – Miben reménykedhetnék még? Hatvan évvel ezelőtt Európa leghatalmasabb uralkodója voltam. Most meg eljött a perc, amikor kénytelen vagyok felfogni: semmi hatalmam sincs többé. Nem akarok rosszmájú lenni, de jellemző, hogy az öregúr a véghez közeledve nem mást sirat, hanem a hatalmát! Ez is egy jellemző pontja lehetett gondolkodásmódjának, sőt jellemének. Megért egy nagyon hosszú életet és sokat látott, tapasztalt. Lehet, elsiratta már halott családtagjait is. De most, két évvel a háború kezdete után nem a halott katonákat siratja, nem a saját rossz döntésein kesereg, hanem a világot okolja a változásokért – és persze főleg azért, mert lám, a hatalom, amihez oly szépen

hozzászokott már és ami nélkül persze élni sem tud – most kicsúszni látszik a kezéből! De ne bántsuk már Ferencet. Nagyon rosszul nézett ki azokban az utolsó hónapokban. Legjobban nem is a fizikai bajok, hanem az elrontott háború, a fenyegető jövő árnyai viselték meg őt. De az elme sem engedelmeskedik már. Néha ágyba parancsolnák az orvosok, de úgy viselkedik, mint egy gyermek: – Nem fekhetek le, értsék meg! Annyi sok a dolgom! És makacsul menne dolgozószobája felé. Kénytelenek néha szinte fizikai erővel beterelni a betegszobába, ami nem tetszik neki, dúl-fúl magában vagy hangosan. Aztán amint alkalom nyílik rá, kiszökik onnan, felöltözik és megy a „hivatalába”, hogy kedvenc aktáival foglalkozzon. De már a munka sem megy olyan jól. Hiszen gyengül az emlékezet, összekeveri a neveket, helyeket, dátumokat, személyeket. Olykor nem ismeri fel annak arcát, akivel előtte évtizedeken át együtt dolgozott, és ez roppant kínos. Ritkulnak hát a fogadások, az uralkodó meggyengült egészségi állapotára hivatkozva lemondanak minden olyan rendezvényt, ahol Ferenc nyilvánosan efféle „hibát” követhetne el. 1916 októberében aztán még válságosabb lett a helyzet. Nem csak a frontokon, hanem az ő testében is. Fogyóban van az ereje, láz gyötri. Egy jellemző apróság: orvosa már az előszobában alszik éjjelente, hogy ha bármit hall, ami bajra utal, azonnal futhasson a beteghez. Igen ám, de Ferenc József most is megköveteli, hogy civil ember csak frakkban jelenhet meg nála – akár a fogadásokon. Így aztán az a tragikomikus helyzet áll elő, hogy ha szükség van rá, az orvos magára rántja az ágya mellé készített frakkot és úgy rohan vizsgálni, orvosolni betegét… De bejöhet Schratt asszony, ezekben az időkben már senki sem áll az útjába, az ellenzők is mintha elcsitultak volna. Minden reggel jön, érdeklődik Ferencnél, hogyan érzi magát. Olykor még együtt reggeliznek, már nem az asszony lakásán, hanem a Burgban, amit Ferenc már nem hagyhat el. Ferenc egyik reggel feldúltan újságolja a barátnénak: – Képzelje, az orvosom sem a régi már. Ma éjjel mellény és nyakkendő nélkül jött be hozzám!

Végső soron úgy tűnik, nem egy konkrét betegség vitte el Ferencet, hanem az úgynevezett „általános testi gyengeség”. Amelynek – tegyük hozzá ma, amikor sokkal többet tudunk az emberi pszichének a betegségek kialakulására gyakorolt, voltaképpen döntő hatásáról – oka elsősorban a sok rossz hír lehetett. Ferenc egy idő után valószínűleg elhagyta magát, már nem akart tovább küzdeni. Mindez együtt néhány kisebb bajjal aztán csak siettette a véget. Utoljára két nappal halála előtt találkoztak. Akkor az orvosok úgy kezelték Katalint, mintha a felesége lenne. Olyan őszintén beszéltek vele. Megmondták, hogy most már kész, vége, nem lehet sok remény, „hamarosan a legrosszabbtól kell tartanunk, Asszonyom”, jelentették ki. Schratt Katalin sápadtan hallgatta őket. Tudta, hogy idáig fejlődnek a dolgok, de nehéz volt elfogadni, hogy lám, most lesz vége. Ő maga ekkor hatvanhárom éves volt. Azon a napon a császárt ágyba fektették, de akkor is aktái után kiáltozott, azokat akarta aláírni. Hogy megnyugodjon, adtak neki néhányat és akkor boldogan írogatta őket alá. Beengedték hozzá Katalint, mert maga a császár is kifejezte ezt az óhaját. Ahogyan aztán jóval később Katalin elmondta életrajzírójának: akkor a császár már nem tudott beszélni. Csak Katalin kezét szorongatta, jelt adott neki, hogy hajoljon közelebb. Amikor az asszony arca és füle már a férfi szájánál volt, értette meg Katalin a halkan, alig érthetően suttogott szavakat: – Köszönöm… köszönöm. Vagyis megköszönte azt a sok évet, azt a barátságot, amivel Katalin kitartott mellette. Azt a harminc évet! Mert addig tartott kapcsolatuk. November 21-én este halt meg. Az illetékesek értesítették Katalint, aki azonnal a gyászágyhoz sietett. Ott voltak a halottas szobában a rokonok, és mindenki úgy tett, mintha nem látná a nyugdíjas színésznőt. Akkor és ott az egyetlen embert, akit az öreg császár közel engedett magához, akivel számos kis és nagy titkát megosztotta. Ő volt az egyetlen, aki sírva fakadhatott, aki zokoghatott. A Habsburgok csak álltak meredten. Többek között azért is, mert nem voltak megdöbbenve, a halál nem rázta meg őket. A trónörökös Károly volt az egyetlen, aki

gesztust gyakorolt Katalin felé – karját nyújtotta neki, támaszkodjon rá. A családtagok soha nem álltak oly közel „az Öreghez”, hogy most zokogjanak. „Azt a két fehér rózsát, amit én vittem oda – emlékezett később Katalin – a kezébe tettem. Ezek voltak az egyetlen virágok, amelyek aztán a koporsóba is elkísérték Őt”. Katalin nem lehetett jelen a temetésen, pedig megoldhatták volna – nagyon sok családtag volt ott, a nők fekete fátyollal arcukon. A közönség nem ismerte volna fel őt. De hát az etikett… Ferenc József egész temetési szertartása a középkori spanyol szertartás maradványain alapult, ahol nem volt hely gyászoló „idegeneknek”. Márpedig Katalin örökre idegen maradt volna ennek a családnak. Pedig ha Ferenc a halála után tehetett volna valamit – biztosan közbelép, hogy az örökös barátnéja is ott lépkedhessen koporsója mögött.

TARTALOM Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet